A fordítás Diane Ackerman:

The Zookeeper’s wife (W.W. Norton & Company) alapján készült

Szerkesztette: Rózsa Judit

A könyvet tervezte, tördelte: Szmrecsányi M ária

A borítót tervezte: M alum Stúdió – Szabó Vince

Copyright © 2007 by Diane Ackerman

All rights reserved
Hungarian translation © Komló Zoltán, 2017
Copyright © Gabo Kiadó, 2017

M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-470-1

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Antoninának és – emberi meg állati – családjának
 A szerző megjegyzése

Jan és Antonina két keresztény állatkertész volt, akiket elborzasztott a náci

rasszizmus, és akik a nácik ritka állatokkal kapcsolatos rögeszméjét
kihasználva több mint háromszáz, halálra ítélt ember életét mentették meg.
Történetük elkallódott a história redői közt, ahogy az a radikálisan
könyörületes tettekkel néhanapján megesik. Ám a háborús Lengyelország
viszonyai között, ahol egy szomjas zsidót akár csak egy csésze vízzel
megkínálni is halálbüntetést vont maga után, csak annál döbbenetesebb
erővel rí ki hősiességük.
Történetük elbeszélése során a bibliográfiában részletezett számos
forrásra támaszkodtam, de legfőképpen „az állatkertész feleségének”,
Antonina Żabińskának a („naplóm és hevenyészett jegyzeteim alapján
készült”) memoárjaira, amely dúskál az állatkert érzéki bűbájában, az olyan
önéletrajzi ihletésű gyermekkönyveire, mint az Élet az állatkertben; Jan
Żabiński könyveire és visszaemlékezéseire, valamint azokra az interjúkra,
amelyeket Antonina és Jan adott lengyel, héber és jiddis nyelvű újságoknak.
Valahányszor azt írom, hogy Antonina vagy Jan ezt vagy azt gondolta,
szerette volna tudni, érezte, az ő írásaikból vagy interjúikból idézek.
Merítettem továbbá családi fényképekből (innen tudom, hogy Jan a szőrös
bal csuklóján hordta az óráját, meg hogy Antonina odavolt a pöttyös
ruhákért); Ryszard nevű fiukkal, a Varsói Állatkertben dolgozó különféle
emberekkel, valamint az Antonina korosztályából való olyan varsói nőkkel
folytatott beszélgetésekből, akik szintén részt vettek a földalatti
mozgalomban; Lutz Heck írásaiból; múzeumokban, többek közt a drámai
hatású Varsói Felkelés Múzeumában és az önmagáért beszélő washingtoni
Holokauszt Múzeumban megtekintett műtárgyakból; az Állami Állattani
Múzeum archívumából; a háború idején aktivisták egy titkos csoportja által
összegyűjtött és (dobozokban meg tejeskannákban) elrejtett memoárokból
és levelekből, amelyeknek ma a varsói Zsidó Történeti Intézet ad otthont; az
egyedülálló izraeli Világ Igaza program és a nagyszerű Soá Alapítvány
számára adott tanúvallomásokból; valamint levelekből, naplókból,
szentbeszédekből, memoárokból, újságcikkekből és a varsói gettó lakóinak
egyéb írásaiból. Utánajártam, hogy a nácizmus hogyan remélte nem csupán
a nemzeteket és az ideológiákat uralni, hanem némely országok őshonos
növény- és (az emberi lényeket is beleértve) állatfajainak kiirtásával a világ
ökoszisztémáit is megváltoztatni, miközben mindent elkövetett, hogy más
veszélyeztetett fajokat és élőhelyeket viszont megóvjon, sőt feltámasszon
olyan kihalt fajokat, mint a vadtehén és az erdei bölény. Rengeteget
görnyedtem a lengyelországi vadvilágot és növényeket bemutató
kézikönyvek (kisebbfajta döbbenetek folyamatos áradatával szolgált
Lengyelország természetvilágának felfedezése), a lengyelek szokásairól,
konyhájáról és folklórjáról, a náci drogokról, tudósokról, fegyverekről és
egyéb témákról szóló könyvek fölött. Élvezettel tanulmányoztam a
haszidizmust, a kabbalát és a huszadik század elejének pogány
miszticizmusát, a nácizmusnak az okkultba nyúló gyökereit és az olyan
praktikus témákat, mint Lengyelország társadalmi és politikai története vagy
a korabeli baltikumi lámpaernyők.
Sokat köszönhetek még lengyel tanácsadóm, Magda Day
felbecsülhetetlen értékű tudásának, aki élete első huszonhat évét Varsóban
töltötte, és az ő lányának, Agata M. Okulicz-Kozarynnak. Lengyelországi
utazásom során a Białowieżai-erdőben és magában a Varsói Állatkertben
gyűjtöttem a benyomásokat, ahol addig őgyelegtem, amíg be nem
cserkésztem az ódon villát, Antonina nyomdokaiban pedig bejártam a
környező utcákat. Különösen hálás vagyok dr. Maciej Rembiszewskinek, a
Varsói Állatkert jelenlegi igazgatójának és feleségének, Ewa
Zabonikowskának, amiért nagyvonalúan rám áldozták idejüket és
energiájukat, valamint az állatkert személyzetének tudásukért,
támogatásukért és szíveslátásukért. Köszönet illeti még Elizabeth Butlert
fáradhatatlan, mindig derűs segítségéért, és Robert van Pelt professzort
alapos kritikájáért.
Ehhez a történethez, ahogy valamennyi könyveméhez, nagyon személyes
úton jutottam hozzá: anyai nagyszüleim mindketten Lengyelországból
származtak. Meghitt benyomást tettek rám a lengyelek mindennapi életéről
szóló beszámolók nagyapám szájából, aki Przemyśl egyik külvárosában,
Letniában nőtt fel, és a második világháború előtt távozott az országból,
meg az anyáméból, akinek volt olyan rokona és barátnője, aki bujkált vagy
valamelyik táborban élt. A nagyapám, aki egy kis tanyán élt, nemzedékről
nemzedékre szálló népmeséket mondott nekem.
Az egyik egy faluról szól, amelynek kicsiny cirkuszában hirtelen meghal
az oroszlán. A cirkuszigazgató megkérdi egy szegény öreg zsidótól, hogy
nem akar-e úgy tenni, mintha ő lenne az oroszlán, mire a férfi ráállt, hiszen
kellett neki a pénz. Az igazgató így szólt hozzá: „Mindössze annyit kell
tennie, hogy oroszlánbundában elüldögél a ketrecben, és az emberek majd
azt fogják hinni, hogy maga egy oroszlán.” Az ember így is tett, azt
motyogván magában: „Micsoda furcsa munkáim voltak nekem életemben”,
amikor is a gondolatait valami zaj szakította félbe. Még épp időben fordult
meg ahhoz, hogy egy másik oroszlánt pillantson meg, amint belopakodik az
ő ketrecébe és éhes pillantással fixírozza őt. Az ember remegve,
meglapulva, nem tudván, hogyan mentse az irháját, az egyetlen dolgot tette,
ami az eszébe jutott – nagy hangon egy héber imát kezdett kántálni.
Alighogy az első kétségbeesett szavakat kiejtette, Smá Jiszráel (Halljad,
Izrael)… a másik oroszlán is vele együtt folytatta, hogy adonáj elohénu (az
Örökkévaló a mi Istenünk), hogy aztán a két leendő oroszlán közösen
fejezze be az imát. Az meg sem fordult a fejemben, hogy az a népmese
milyen fura módon fog majd kapcsolódni ehhez a történelmihez.
A MENEDÉK
 1

1935 nyara
Varsó egyik félreeső negyedében a hajnali napfény körülfonta a virágba
borult hársfák törzsét, és fölfelé kezdett kúszni egy 1930-as évekbeli
stukkódíszes, üvegezett villa fehér falain, amelyek mögött az állatkert
igazgatója és felesége aludta álmát fehér nyírből, ebből a kenukhoz,
nyelvleszorító spatulákhoz és Windsor-székekhez használatos fából készült
ágyban. Tőlük balra két, magas ablak koronázott egy olyan széles párkányt,
amelyen ülni is lehetett, és amely alá kis radiátort dugtak. Keleti szőnyegek
melegítették a parkettás padlót, amelynek falécei váltakozó irányú
madártollakként futottak egymásba, a szoba egyik sarkát pedig nyírfa
hintaszék zárta le.
Amikor egy szélfuvallat kellőképpen megemelintette a fátyolszövetből
készült függönyt, hogy alatta árnyékot sem vetve beömöljön a
porszemcsékkel teli fény, alig látható tárgyak kezdték az érzékelhető
világhoz horgonyozni Antoninát. A gibbonok nemsokára rikoltozni
kezdenek, ami után olyan pokoli ricsaj tör ki, hogy abban senki sem lenne
képes tovább aludni, legyen az bagolyszemű diák vagy újszülött csecsemő.
Az állatkertész felesége semmi esetre sem. Mindennap a szokásos
házimunkák vártak rá, és ügyesen is bánt az ennivalóval, az ecsettel vagy
akár a tűvel. De neki is megvoltak a maga megoldandó állatkerti problémái,
a néha hátborzongató feladatok (mint a hiénakölyök csitítgatása), amelyek
az iskolában tanultakat és veleszületett adottságait is próbára tették.
A férje, Jan Żabiński rendszerint korábban kelt, nadrágot és hosszú ujjú
inget húzott, szőrös bal csuklójára nagyméretű órát csatolt, majd nesztelen
léptekkel lement a földszintre. A magas, nyúlánk, markáns orrú, sötét
szemű, kétkezi munkásokat megszégyenítően izmos vállú férfi testalkata
kissé az asszony apjáéra, a szentpétervári illetőségű lengyel vasútmérnök
Antoni Erdmanéra emlékeztetett, aki foglalkozása révén egész
Oroszországot beutazta. Janhoz hasonlóan Antonina apjának is szépen
fejlett mentális izmai voltak, ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyultak,
hogy az 1917-es orosz forradalom első napjaiban az intelligencia tagjaiként
őt és az akkor még csak kilencéves Antonina mostohaanyját is agyonlőjék.
És apjához hasonlóan Jan is egyfajta mérnök volt, noha ő az emberek és az
állatok, valamint az emberek és az ő állati természetük közötti kapcsolat
létesítését mozdította elő.
A kopaszodó, sötétbarna hajú Jan nyáron a leégés, télen a hideg ellen
kényszerült kalapot viselni, és ezért van az, hogy a szabadban készült
fényképeken rendszerint puhakalappal a fején látható, amitől a józan
céltudatosság levegője lengi körül. Némelyik belső felvétel az íróasztalánál
vagy valamelyik rádióstúdióban ábrázolja a koncentrálástól megfeszült
állkapoccsal, amitől úgy fest, mint aki könnyen megsértődik. Arcát még
frissen borotváltan is enyhe délutáni borosta árnyékolta, főleg az orra és a
szája közt húzódó árokban. Telt, határozott szélű felső ajka a „Cupido íját”
formázó száj tökéletes csúcsait adta ki, amelyeket a nők ajakkihúzóval
szoktak kialakítani; ez volt az egyetlen nőies vonása.
Szülei halála után Antoninát a nagynénje beíratta az üzbegisztáni Taskent
konzervatóriumának nappali tagozatára zongora tanszakra, és közben a
városi iskolába járt tanulni, ahol tizenöt éves korában végzett. Még az év
vége előtt Varsóba költöztek, ahol Antonina idegen nyelveket, rajzolást és
festészetet kezdett tanulni. Tanított egy keveset, letett egy levéltárosi vizsgát,
és dolgozott a varsói Mezőgazdasági Főiskola archívumában, ahol
megismerkedett Jannal, a nála tizenegy évvel idősebb zoológussal, aki
korábban rajzolni és festeni tanult a Képzőművészeti Akadémián, és aki
ugyanúgy lelkesedett az állatokért és az állatokat ábrázoló művészetért, mint
Antonina. Amikor 1929-ben megüresedett az állatkert-igazgatói állás (az
alapító direktor két év múlva meghalt), Jan és Antonina kapva kapott az
alkalmon, hogy kialakíthassanak egy új állatkertet és az állatok közt
élhessék az életüket. 1931-ben összeházasodtak, és a folyó túlpartjára, a
Praga nevű zord, ipari városrészbe költöztek, ahol a szegénynegyed lakói a
saját utcai szlengjüket beszélték, viszont a belváros villamossal mindössze
negyedórányira volt.
Az állatkertek annak idején magántulajdonban voltak, és rangot
jelentettek. Egy csodakamrát bárki meg tudott tölteni ritkaságokkal, de
ahhoz már anyagi eszközök kellettek, no meg egy kis őrültség, hogy valaki
összegyűjtse a legnagyobb krokodilt, a legöregebb teknőst, a legnehezebb
rinocéroszt és a legritkább sast. A tizenhetedik században III. Sobieski
János számos egzotikus állatot tartott udvarában, és gazdagságuk jeleként
néha a tehetős főnemesek is privát menazsériának adtak szállást a
birtokukon.
A lengyel tudósok évekig álmodoztak egy olyan nagy, fővárosi
állatkertről, amely bármelyikkel felvehetné a versenyt Európában, de főleg
Németországban, amelynek fenséges állatkertjei világszerte híresek voltak.
A lengyel gyerekek is állatkertet követeltek maguknak. Európa gazdag
örökséget tudhatott magáénak tündérmesékből, amelyeket – néha szinte
valóságos, máskor gyönyörűséges képzelet szülte – beszélő állatok
népesítettek be, hogy a gyermekek fantáziáját lángra gyújtsák, a felnőtteket
pedig visszavarázsolják a gyermekkor dédelgetett odújába. Örömet szerzett
Antoninának, hogy állatkertje mesebeli állatokkal teli napkeletet kínál, ahol
életre kelnek a könyvek lapjai, és az emberek szóba elegyedhetnek a
vérengző fenevadakkal. Keveseknek adatik meg, hogy vadon élő
pingvineket láthassanak hasmánt a tengerbe szánkázni, vagy óriási
fenyőtobozként összegömbölyödött kúszósülöket a kanadai Sziklás-
hegységben, és hitte, hogy az állatkertben velük találkozván a látogatók
természetszemlélete kitágul, megszemélyesül, szokásokkal és nevekkel
ruházódik fel. Itt élt a vadon, ez a kegyetlen, gyönyörű szörnyeteg, ketrecbe
zárva és megszelídítve.
Reggelente, amikor az állatkert fölött megvirradt, seregély gyújtott
egyvelegre lopott dalokból, a távolban ökörszemek zendítettek rá egy-egy
arpeggióra, és kakukkok szóltak monoton hangon, mint kerek órakor
beragadt órák. A gibbonok egyszer csak olyan őrületes hangerővel fogtak
rikoltozó kürtkoncertjükbe, hogy attól a farkasok és vadkutyák vonítani, a
hiénák kacagni, az oroszlánok üvölteni, a hollók károgni, a pávák rikácsolni,
az orrszarvú horkantani, a rókák csaholni, a vízilovak bőgni kezdtek. Aztán a
gibbonok duettekre váltottak, a hímek halk, visongó hangokat iktattak a
rikoltásaik közé, a nőstények pedig hosszan, hömpölyögve áradó dallamokat
a „nagy áriájukba”. Az állatkert több, párkapcsolatban élő gibbonnak is
otthont adott, márpedig az ilyen párok nyitányból, kódából, intermezzóból,
duettből és szólóból álló szabályos dalokat jódliznak végig.
 Antonina és Jan megtanult nem pusztán a kronológia, hanem az
évszakok szerint élni. Akárcsak az összes ember, ők is az órákhoz
igazodtak, de az ő rutinjuk sohasem volt igazán két külön – egy állatokra és
egy emberekre hangolt –, egymással összeférő realitásból összegyúrt rutin.
Amikor a menetrendek ütköztek egymással, Jan későn ért haza, Antonina
pedig éjszaka is felkelt, hogy segítsen bábáskodni egy-egy olyan állatnak,
mint például a zsiráf (ami mindig trükkös dolognak számított, mert az
anyaállat állva szül, a borjú pedig fejjel előre zuhan ki belőle, és az anyának
esze ágában sincs segíteni). Ez újdonságot hozott minden egyes napjába, és
bár a problémák, meglehet, embert próbálók voltak, a meglepetés örömmel
vett apró pillanataival színesítették az életét.
Antonina hálószobájának üvegajtaja a ház hátulsó részén egy széles,
emeleti teraszra nyílott, amely mindhárom hálószobából és egy általuk
manzárdnak nevezett, szűk tárolóhelyiségből is megközelíthető volt. A
teraszon állva bekandikálhatott az örökzöldek csúcsai közé, elnézhetett az
orgonák fölött, amelyeket a nappali hat, magas ablaka közelébe ültettek,
hogy a folyó felől fújdogáló szellőt felfogva illatukat a házba eregessék. Meleg
tavaszi napokon az orgonák lila kúpjai úgy lengedeztek, akár a
tömjénfüstölők, és édeskés, részegítő ámbraillat sodródott be felőlük
időközönként, ami lehetővé tette, hogy az orr kissé megpihenjen a fűszeres
ébresztők között. Ezen a teraszon elüldögélve, a levegőt a ginkgo és a
lucfenyő szintjén belélegezve az ember maga is a természet gyermekévé válik.
Hajnalban ezernyi nedves prizma ékesíti a borókafenyőt, miközben
elpillantunk egy tölgyfa súlyosan megrakott ágai fölött, túl a Fácánházon, le az
állatkert mintegy ötvenméternyire, a Ratuszowa utcáról nyíló főkapujáig. Azon
átkelve a Praski Parkba lépünk, amint azt sok varsói tette meleg napokon,
amikor a hársfák krémsárga virágrojtjai a méz bódító illatával és a méhek
rumbájával telítik a levegőt.
A hagyományok szerint a nyár hangulatát a hársfák ragadják meg – a
lipa hársfát, a Lipiec pedig júliust jelent. Az egykoron a szerelem
istennőjének szentelt fák alatt lelt menedékre Mária, amikor a kereszténység
megérkezett, és az út menti kegyhelyeken, a hársak alatt az utazók a mai
napig hozzá imádkoznak jó szerencséért. Varsóban hársfák teszik élővé a
parkokat, azok veszik körbe a temetőket és a piacokat, magas, levélsisakos
hársak szegélyezik a bulvárokat. Az általuk odacsábított, Isten szolgáiként
tisztelt méhek gondoskodnak mézről meg mézsörről az asztalra és méhviasz
gyertyákról a templomok számára, ezért is ültettek számos templomudvarba
hársfát. A méh-templom kapcsolat olyannyira megerősödött, hogy
valamikor a tizenötödik század fordulóján Mazowsze falu lakói olyan
törvényt hoztak, amely halálbüntetéssel sújtotta a méztolvajokat és a
kaptárrongálókat.
Antonina idejében a lengyelek már kevésbé lobbanékonyan, de azért még
mindig lelkesen viszonyultak a méhekhez, és az állatkert legvégében, törzsi
kunyhókként egy kupacba rendezve Jan is tartott néhány kaptárt. A
háziasszonyok annak idején mézet használtak a jeges kávé édesítésére, a
forró, mézes vodka, a krupnik készítéséhez és a félédes mézes sütemény, a
piernik vagy a mézeskalács, a pierniczki sütéséhez. Meghűlés elmulasztására
vagy az idegek csillapítására hársfateát fogyasztottak. Ebben az évszakban
Antonina a villamosmegálló, a templom vagy a piac felé mentében
valahányszor átvágott a parkon, olyan folyosókon haladt keresztül,
amelyekben sűrűn megült a hársfavirágok illata, és csak úgy zsongtak a
féligazságoktól – a lipa a helyi szlengben kegyes hazugságokat is jelentett.
A folyó túlpartján az óváros sziluettje láthatatlan tintával írt sorokként
emelkedett ki a kora hajnali párából – először csak a háztetők, amelyeknek
ívelt terrakotta cserepei úgy fedték át egymást, akár a galambtollak, majd a
Piactérhez vezető macskaköves utcákat szegélyező tengerzöld, rózsaszín,
sárga, vörös, rézszínű és bézs sorházak erdeje. Az 1930-as években a
Praga negyedet is egy szabadtéri piac szolgálta ki, a Ząbkowska (Fog)
utcai, zömök várkastélyhoz hasonlatosra tervezett vodkagyár közelében. De
az nem volt olyan fesztiváli hangulatú, mint az óvárosi, ahol sárga és
rozsdabarna ponyvatetők alatt többtucatnyi árus kínálta portékáját,
kézműves termékét és ennivalóját, a kirakatokban balti-tengeri
borostyánkövek virítottak, és egy papírtekercsekkel teli kis krigliből egy
idomított papagáj pár groschenért kicsippentette az ember sorsát.
Közvetlenül az óváros mögött terült el a hatalmas zsidónegyed a maga
zegzugos utcáival, parókát viselő asszonyaival és pajeszfürtös férfijaival,
vallási táncaival, kevert dialektusaival és illataival, aprócska boltjaival, festett
selymeivel és lapos tetős házaival, amelyeknek feketére meg mohazöldre
mázolt vaserkélyei úgy sorakoztak egymás fölött, mint emberek helyett
cserepes paradicsomokkal és virágokkal teli operapáholyok. A pierogi egy
különleges fajtája is megtalálható itt, az óriási, rágós kreplach: ez a fűszeres
húsraguval és hagymával töltött öklömnyi gombóc, amelyet előbb kifőznek,
majd sütőben megsütnek, végül zsírban kisütnek, mely utóbbi lépéstől olyan
mázat kap és olyan kemény lesz, mint a bagel.
A negyed, ahol a kelet-európai zsidó kultúra szíve dobogott, zsidó
színházat és filmet, hírlapokat és magazinokat, művészeket és
könyvkiadókat, politikai mozgalmakat, sportot és irodalmi klubokat kínált.
Lengyelország évszázadokon keresztül nyújtott menedéket az Angliában,
Franciaországban, Németországban és Spanyolországban elszenvedett
üldöztetés elől menekülő zsidók számára. Egyes tizenkettedik századi
lengyel pénzérméken még héber felirat is olvasható, az egyik legenda szerint
pedig a zsidók azért találták vonzónak Lengyelországot, mert az ország
neve úgy hangzott, mint a héber imperatívusz: po lin („itt pihenj meg”). Az
antiszemitizmus mégis ott fortyogott a huszadik századi Varsóban, ebben az
1,3 milliós nagyvárosban, ahol a lakosság egyharmada zsidó volt. Ők főként
a zsidónegyedben telepedtek le, de sikkesebb környékeken is éltek szerte a
városban, bár jobbára megőrizték jellegzetes viseletüket, nyelvüket és
kultúrájukat, némelyek közülük egyáltalán nem is beszéltek lengyelül.
Egy tipikus nyári reggelen Antonina a terasz falának széles, lapos
párkányára könyökölt, amelynek barackszínű csempéi, eléggé hűvösek lévén
ahhoz, hogy meggyűljön rajtuk a harmat, benedvesítették piros köntösének
ujját. A körülötte felharsanó bömbölés, nyüszítés, morgás és robajlás nem
mind odakintről eredt – némelyiket a villa föld alatti gyomra bocsátotta ki
magából, mások a verandáról, a teraszról vagy éppen a padlásról származtak.
Żabińskiék újszülött korukban elárvult vagy beteg állatokkal, valamint házi
kedvencekkel osztották meg otthonukat, az albérlők táplálása és nevelése
pedig Antoninára hárult, akinek állati gyámoltjai ilyenkor azért lármáztak, hogy
etessék meg őket.
Az állatok számára még a villa nappalija sem volt tiltott terület. A hosszú,
keskeny szalonban, a hat, magas ablaktáblával, amelyeket tévedésből
könnyűszerrel festett tájképeknek is lehetett volna nézni, elmosódott a határ
kint és bent között. A szoba hosszában egy hatalmas, fából készült kredenc
számtalan polcán könyvek, folyóiratok, fészkek, tollak, apró koponyák,
tojások, szarvak és egyéb tárgyi leletek voltak láthatók. Néhány szétszórtan
álló, piros szövetpárnás, szögletes karosszék mellett, egy keleti szőnyegen
zongora állt. A legmelegebb sarokban, a helyiség túlsó végében sötétbarna
csempék díszítettek egy kandallót, amelynek párkányán napon fehérített
bölénykoponya nyugodott. Az ablakoknál, ahová a délutáni napfény
beáradt, karosszékek gubbasztottak.
Egy újságíró, aki azért látogatott el a villába, hogy interjút készítsen
Jannal, meglepődött, amikor két macska lépett a nappaliba, egyikük
bekötözött manccsal, másikuk bekötözött farokkal, őket egy fém műtéti
gallért viselő papagáj, majd egy törött szárnyú, bicegő holló követte. A
villában nyüzsögtek az állatok, amit Jan egyszerűen így magyarázott: „Nem
elég messziről vizsgálódni. Csak az állatok mellett élve ismerjük meg a
viselkedésüket és a pszichológiájukat.” Jan szokásos, kerékpáros állatkerti
körútján elválaszthatatlan társként minden áldott nap egy Adam nevű, nagy
testű jávorszarvas billegett szorosan a nyomában.
Volt annak valami bája, ahogy ilyen intim közelségben éltek együtt
oroszláncicával, farkaskölyökkel, majomcsemetével, sasfiókkal meg a
hozzájuk hasonlókkal, s eközben az állati szagok, kaparászások és
hívóhangok az emberi test meg a sütés-főzés illatába, az emberek
fecsegésébe és nevetésébe elegyedtek egy közös vackon megosztozó,
vegyes családban. A háznép egy-egy újdonsült tagja eleinte a maga régi
menetrendje szerint aludt vagy evett, de aztán ahogy összébb rázódott a
ritmusuk, az állatok apránként kezdtek szinkronba kerülni egymással.
Kivéve a lélegzetvételüket, így aztán éjszakánként a lélegzésük meg a
szuszogásuk álmos tempója egyfajta nehezen lekottázható zoológiai kantátát
eredményezett.
Antonina azonosult az állatokkal, lenyűgözte őt, ahogy az
érzékszerveikkel analizálták a világot. Jannal együtt egykettőre megtanulták,
hogy a vadmacskákhoz hasonló ragadozók közelében lassítaniuk kell, mert
egymáshoz közel ülő szemük tűéles mélységérzékeléssel ruházza fel őket, és
a tőlük egy-két szökellésnyire lezajló gyors mozdulatok izgalomba hozzák
őket. A zsákmányállatok, például a lovak és a rőtvadak látómezeje
körkörös (hogy észrevegyék a feléjük lopakodó ragadozókat), viszont
könnyen pánikba esnek. Az alagsori helyiségben kipányvázva tartott
nyomorék fekete sas alapjában véve egy szárnyakkal ellátott távcső volt. A
hiénakölykök vaksötétben is észrevették a feléjük tartó Antoninát. Más
állatok megérezték a közeledését, kiszimatolták az illatát, meghallották
köpenyének leghalványabb suhogását, megérezték, ha léptei csak egy
hajszálnyit is megremegtették a padló deszkáit, még a levegőrészecskéket is
érzékelték, amelyeket mentében félretolt. Irigyelte tőlük a finomra hangolt
ősi érzékszerveknek ezt az arzenálját; ha egy emberi lény lenne megáldva
ilyen közönséges képességekkel, azt a nyugatiak boszorkánynak
bélyegeznék.
Antonina egy kis időre szeretett kibújni emberbőréből, hogy az egyes
állatok szemével kémleljen körül a világban, és gyakran írt ilyen
szemszögből, ösztönösen megérezve a gondjaikat és a módszertárukat,
beleértve azt is, hogy mit láthatnak, mit érezhetnek, mitől félhetnek, mit
érzékelhetnek, mire emlékezhetnek. Amikor az ő látásmódjukat tette
magáévá, egyfajta érzékszervi átvitel játszódott le, és a saját kezűleg
fölnevelt hiúzkölykökhöz hasonlatosan ő is képes lett alulról fölfelé
megbámulni azt a világot, amelyben a lármás, imbolygó lények:

…kicsi vagy nagy lábon, puha papucsban vagy kemény cipőben jártak,
halkan vagy hangosan, a szövet enyhe illatától vagy a cipőkenőcs erős
szagától körülvéve. A puha szövetpapucsok halkan és finoman
mozogtak, nem ütődtek a bútorokhoz, és biztonságos volt a közelükben
lenni… „Ci-cicc, ci-cicc”, hallatszott, [mígnem] megjelent egy bolyhos,
szőke fej, és hatalmas üveglencsék mögött egy szempár hajolt fölém…
Egykettőre rájöttem, hogy a puha szövetpapucs, a bolyhos, szőke fej és
az éles hang mind-mind ugyanahhoz a tárgyhoz tartozik.

Mivel érzékeit az állatokéihoz igazítva gyakorta belekóstolt az én ilyesfajta

áttűnésébe, gyengéd kíváncsisággal bánt gyámoltjaival, akiket ez a rájuk
hangoltság valamiképpen megnyugtatott. Titokzatos képességével, amellyel
képes volt lecsillapítani a rakoncátlankodó állatokat, kivívta mind a
gondozók, mind a férje tiszteletét, aki bár úgy vélte, hogy a dolog
tudományosan is megmagyarázható, mégis furcsának és rejtélyesnek találta
ezt a tehetségét. Ha állatokról volt szó, a tudományhívő Jan bizonyos
csaknem sámánisztikus empátia „metafizikai hullámait” tulajdonította
Antoninának: „Nagyon érzékeny, szinte olvasni tud a gondolataikban…
Eggyé válik velük… Van egyfajta precíz, nagyon speciális képessége,
ahogyan megfigyeli és megérti az állatokat, ami nagyon ritka, egy hatodik
érzék… Kicsi kora óta így van ez.”
A konyhában minden áldott reggel töltött magának egy csésze fekete
teát, aztán nekiállt cumisüvegeket meg gumicuclikat sterilizálni a háznép
legifjabb tagjai számára. Állatkerti gondozó lévén nagy szerencséjére
örökbe fogadhatott két hiúzkölyköt a Białowieżai-erdőből, egész Európa
egyetlen megmaradt őserdejéből, amelynek ökoszisztémáját a lengyelek
puszczának nevezik, amely szó az emberi kéz által érintetlenül hagyott ősi
erdőségeket idézi.
A mai Fehéroroszország és Lengyelország határán húzódó Białowieżai-
erdő az agancs és a mítosz szintjén egyesíti a kettőt, és mindkét országot
hagyományosan a királyok és cárok (akik egy díszes vadászházat is
fenntartottak benne) híres vadászparadicsomaként szolgálta, amely Antonina
idejére már a tudósok, politikusok és vadorzók felségterületévé vált.
Sűrűjében Európa legnagyobb testű szárazföldi állatai, az európai (vagy
„erdei”) bölények viaskodtak egymással, az ő állományuk megcsappanása
segítette elő a lengyelországi természetvédelmi mozgalom létrejöttét.
Oroszországban született, majd Lengyelországba hazatért, kétnyelvű
lengyelként Antonina otthon érezte magát azon a különféle rezsimeket
összekapcsoló, zöld földsávon, a félévezredes fák árnyékában sétálgatva,
ahol az erdő egyetlen törékeny, összkomfortos, látható határok nélküli
organizmusként zárult össze körülötte, mint valami meghitt párnahuzat. Az
érinthetetlennek nyilvánított, sokhektárnyi ősi szűzerdők olyan birodalmat
alkotnak, amely fölött még a repülőgépek is több mérföldnyi magasságban
húznak át, nehogy megijesszék az állatokat vagy beszennyezzék a lombokat.
A fák koronáinak nyitott ejtőernyőin át fölfelé tekintve a látogató akár meg
is pillanthat egy-egy távoli gépet, amint aprócska, néma madárként bedől a
kanyarba.
Bár törvény tiltotta, továbbra is folyt a vadászat, anyátlan fiatal állatokat
hagyva maga után, amelyek közül a legritkábbak rendszerint „élő állat”
felirattal ellátott ládákban érkeztek a vadasparkba. Az állatkert
mentőcsónakként is funkcionált, és a szaporodási időszakban, áprilistól
júniusig Antonina mindig számított egy-két zűrös porontyra, a maga speciális
étrendjével és szokásaival. Az egy hónapos farkaskölyökről kétéves koráig
normális esetben az anyja és a családtagjai gondoskodnának. A tiszta,
társaságkedvelő borzkölyök jól viselte a hosszú sétákat, és rovarokból meg
fűszernövényekből csapott lakomát. A csíkos vadmalacok mindenféle asztali
maradékot jó étvággyal elfogyasztottak. Egy gímszarvasborjú egészen a tél
közepéig cumisüvegből táplálkozott, és ikszlábain csúszkált a fapadlón.
Antoninának a két, háromhetes hiúzkölyök, Tofi és Tufa volt a kedvence,
akik hat hónapon át igényelték a cumiztatást, és nagyjából egy évig nem
voltak teljesen önellátóak (és még akkor is szerettek pórázon sétálgatni
Praga legforgalmasabb utcáin, miközben a járókelőknek a lélegzete is
elakadt). Mivel Európa-szerte nagyon kevés vadon élő hiúz maradt, Jan
maga ment el a Białowieżai-erdőbe a kölykökért, Antonina pedig
felajánlotta, hogy házon belül felneveli őket. Amikor egy nyári este a férfi
taxija megállta a főkapu előtt, az egyik őr szaladt oda, hogy segítsen Jannak
kiemelni egy kis faládikát, amit aztán közösen cipeltek be a villába, ahol
Antonina már türelmetlenül várta őket sterilizált cumisüvegekkel,
gumicuclikkal és meleg csecsemőtápszerrel. Ahogy a láda fedelét
felnyitották, két apró szőrgombóc meredt fölfelé mérgesen az emberi
arcokra, fújtak rájuk, majd a feléjük nyúló kezeket elkezdték rágcsálni meg
karmolászni.
– Megijednek az emberi kéznek attól a sok, mocorgó ujjától – állapította
meg halkan Antonina. – És a hangoskodásunktól meg a lámpa éles fényétől
is.
„A félelemtől félholtan” reszkettek a cicák, írta a naplójában. Egyiküket a
nyaka forró lebernyegénél fogva, hátulról gyengéden megragadta, és ahogy
a szalmából kiemelte, petyhüdten, némán lógott a kezében, így aztán a
másikat is kivette.
– Tetszik nekik. A bőrük emlékszik rá, ahogy az anyjuk a fogai közt
hurcolta őket egyik helyről a másikra.
Amikor letette őket az ebédlő padlójára, szétspricceltek, hogy pár perc
alatt felderítsék a csúszós új terepet, majd bebújtak az egyik szekrény alá,
mintha az valami kilógó szikla lenne, és hátraaraszoltak a legsötétebb résbe,
amit csak találtak.
1932-ben Antonina, eleget téve a lengyel katolikus hagyományoknak,
saját újszülött fiának egy szent nevét, a Ryszardot vagy becézve Ryśt
választotta – mely utóbbi lengyelül hiúzt jelent. Bár nem tartozott az állatkert
„négylábú, szőrmók vagy szárnyas” brigádjához, a fia is csak egy újabb,
játékos kedvű kölyökként csatlakozott a ház népéhez, aki gügyögött és
csimpaszkodott, mint egy majom, négykézláb kúszott-mászott, akár egy
medve, és mint egy farkas, télen kifehéredett, nyáron pedig besötétedett.
Antonina egyik mesekönyve három, ház körüli totyogóról szól, akik
egyszerre tanulnak meg járni: a fia, egy oroszlán és egy csimpánz. Mivel az
orrszarvútól az oposszumig az összes fiatal emlőst imádnivalónak találta, ő
maga emlősanyaként és számos más állat védelmezőjeként regnált. Nem is
istentől elrugaszkodott kép ez egy olyan városban, amelynek ősrégi
szimbóluma egy kardot suhogtató, félig asszonyi, félig állati sellő. Az
állatkert a saját szavai szerint egykettőre átváltozott az ő „zöld
állatbirodalmává a Visztula jobb partján”, a város látképével és parkkal
övezett, lármás Édenkertté.
 2

– Adolfot meg kell állítani – makacskodott az egyik gondozó. Jan tudta,

hogy nem Hitlerre gondolt, hanem az „Emberrabló Adolfra”, ezt a gúnynevet
adták a rhesusmajmok főkolomposának, aki már egy ideje háborút viselt
Martával, a legöregebb nősténnyel, akinek a fiát elrabolta és odaadta
kedvenc pajtásának, Nellynek, akinek már volt egy saját kölyke. – Ez nem
igazság. Minden anyának a saját kölykét kéne etetnie, és miért fosztanánk
meg Martát a sajátjától csak azért, hogy Nellynek kettőt adjunk?
Más gondozók egészségügyi jelentéseket adtak le az állatkert
legismertebb lakóiról, köztük Rose-ról, a zsiráfról, Maryről, az afrikai
vadkutyáról, Sahibról, az állatsimogató csikójáról, aki a könnyen
megbokrosodó Przsevalszkij-lovakkal be-belopódzott a legelőre. Az
elefántoknak néha herpesz nő az ormányán, és a fogság körülményei között
egy-egy madár-retrovírus vagy a tuberkulózishoz hasonló betegség az
emberről könnyűszerrel átterjedhet a papagájokra, elefántokra, gepárdokra
és más állatokra, majd vissza az emberre – különösen Jan antibiotikumok
előtti korában, amikor súlyos fertőzés támadhatott meg egy populációt,
legyen az állati vagy emberi. Ez pedig az állatkerti állatorvos, dr. Lopatynski
kihívásával járt, aki minden alkalommal berregő motorkerékpárján érkezett,
bőrkabátban, hosszan fityegő fülvédős, nagy kalapban, széltől pirosra
csípett arccal, orrára biggyesztett cvikkerrel.
Mi mást is beszélhettek volna meg a napi értekezleteken? Egy régi
állatkerti fényképen Jan egy félig kiásott, nagy vízilókifutó mellett áll, amelyet
egy darabon olyasfajta, súlyos fabordákkal dúcoltak alá, amilyenekkel a
hajótesteket merevítik. A háttérben a növényzet nyárra utal, az ásási
munkálatokat pedig addig kellett befejezni, amíg a talaj meg nem
keményedik, ami Lengyelországban akár már októberben is megtörténhet, így
aztán valószínűleg éppen helyzetjelentéseket követelt, és az előmunkásokat
nyaggatta. A lopások is aggodalomra adtak okot,1 és amióta az egzotikus
állatok kereskedelme felvirágzott, éjjel-nappal fegyveres őrök járőröztek.
Jannak az állatkerttel kapcsolatos nagyszabású víziója átsüt számos
könyvén és rádióműsorán; abban reménykedett, hogy az állatkertje egy
szép napon majd megteremtheti azt az illúziót, hogy a lakói őshonosak,
hogy a természetes ellenségek konfliktusok nélkül tudnak megosztozni a
kifutókon. Az embernek egy ilyen, bűnbeesés előtti fegyverszünet
délibábjához hektárszám kell földet vásárolnia, egymásba illeszkedő
sáncárkokat kell ásnia, és kreatív vízelvezető rendszert kell megalkotnia.
Jan világra szóló, innovatív állatkertet tervezett a varsói társasági és
kulturális élet szívében, és volt idő, amikor még egy vidámpark felállítására
is gondolt.
Mind a régi idők, mind a modern kor állatkertjeinek egyik alapvető
törekvése, hogy az állatokat testileg-lelkileg épen és egészségesen,
biztonságban és mindenekelőtt jól bezárva tartsa. Az állatkerteknek mindig
is számolniuk kellett leleményes szabadulóművészekkel, a szasszához
hasonló, nyakigláb villámcsapásokkal, amelyek képesek egyenest átugrani
az ember feje fölött, aztán egy negyeddolláros méretű sziklapárkányon
landolni. Ezek az erős, zömök, ívelt hátú, ideges kis antilopok mindössze
tizennyolc kilogrammot nyomnak, de nagyon fürgék, és úgy ugrándoznak
függőleges patáik hegyén, mint előadás közben a balett-táncosok a
lábujjhegyükön. Riaszd csak meg őket, és máris ide-oda fognak pattogni a
kifutójukban, talán még a kerítést is átugorják, és ahogy az összes antilop,
ők is bakugrásokat végeznek. A legenda szerint a bakugrás legközelebbi
humán megfelelőjét egy burmai férfi találta fel 1919-ben – ugráló botot2
készített a lánya, Pogo számára, hogy útban az iskola felé azzal keljen át a
pocsolyákon.
Miután a jelenlegi Varsói Állatkertben a jaguár egyszer majdnem átjutott
a maga árkán, dr. Rembiszewski olyan elektromos kerítést telepített, amilyet
a farmerek használnak arra, hogy a szarvasféléket elriasszák a
veteményeiktől, csak ez egyedi megrendelésre készült, és sokkal magasabb
volt. Az elektromos kerítés Jannak is a rendelkezésére állt, és tekintettel a
nagymacskák kifutójának alaprajzára, az is lehet, hogy érdeklődött az ára
felől és fontolóra vette a megvalósíthatóságát.
Reggeli után Antonina mindennap átsétált az állatkert irodaépületébe,
hogy várja a VIP látogatókat, ugyanis a háztartás vezetése és a beteg állatok
ápolása mellett ő üdvözölte a Lengyelországból és külföldről érkező előkelő
vendégeket, ő fogadta a sajtót és a kormánytisztviselőket is.
Körbekalauzolás közben könyvekből, Jan elbeszéléseiből vagy első kézből
szerzett megfigyeléseiből származó anekdotákkal és érdekességekkel
szórakoztatta az embereket. Miközben végigporoszkáltak az állatkerten,
megtekinthették a lápok, sivatagok, erdők, mezők és sztyeppék különféle
változatait. Egyes részek árnyékban maradtak, mások napfényben fürödtek,
és stratégiai pontokon elhelyezett fák, bokrok és sziklák kínáltak menedéket
a süvöltő téli szelek ellen, amelyek egy pajta tetejét is le tudták volna
szaggatni.
A Ratuszowa utcai főkaputól indult, egy hosszú, egyenes fasorral
szemben állva, amelynek mentén kifutók sorakoztak, és az első dolog, ami
a látogatók szemébe tűnt, egy örvénylő, rózsaszín tavacska volt – sápadt
flamingók lépdeltek peckesen hátrafelé hajló vörös térdekkel,3 a szájuk,
mint egy-egy fekete erszény. Annyira nem voltak harsányak, mint a vad
flamingók, amelyeket korallrózsaszínre fest a kagylók fogyasztása, de
azért ahhoz eléggé feltűnő látványt nyújtottak, hogy a maguk rekedtes
morgásával, kelepelésével és gágogásával az állatkert recepciósai
legyenek. Közvetlenül utánuk következtek a világ minden tájáról származó
madarakkal teli kalitkák: lármás, színpompás tollazatú egzotikumok, mint a
pásztormejnó, az arapapagáj, a marabu és a koronásdaru, valamint
őshonos madarak, például a pöttömnyi törpekuvik vagy a nagy
fülesbagoly, amely a karmaival egy nyulat is képes felkapni.
A pávák és az őzek kedvükre barangolhattak az állatkertben, ha emberek
közeledtek feléjük, eltrappoltak, mintha valami láthatatlan hullám lökné őket
odébb. Egy kis, füves halmon nőstény gepárd napozott, miközben foltos
kölykei a közelben ugrabugráltak meg birkóztak, amiről csak néha-néha
vonták el figyelmüket a szabadon kószáló őzek és pávák. Bármilyen tantaluszi
kínokat okoztak ezek a szabad prédák a ketrecbe zárt oroszlánoknak,
hiénáknak, farkasoknak és más ragadozó állatoknak, egyúttal kihegyezve is
tartották az érzékeiket, és egyfajta érzéki ízt csempésztek napjaikba. Egy
sárkány formájú tavacskán fekete hattyúk, pelikánok és más lápi meg vízi
madarak úszkáltak. Balra szabadtéri kifutókon erdei bölények, antilopok,
zebrák, struccok, tevék és orrszarvúk voltak láthatók. Jobb felől a látogatók
tigriseket, oroszlánokat és vízilovakat tekinthettek meg. Majd egy kavicsos
ösvényt követve visszakanyarodtak, és a zsiráfok, hüllők, elefántok, majmok,
fókák és medvék mellett haladtak el. A villa szinte teljesen elrejtőzött a fák
között, füttyentésnyi távolságra a madárházaktól, közvetlenül az előtt, hogy az
ember a pingvinektől keletre eső csimpánzokhoz ért volna.
A füves térségek lakói közé tartoztak az afrikai vadkutyák, ezek a
folytonosan rohangáló, széles fejüket ide-oda kapkodó, nagy, merev fülük
forgatása közben gyanakodva szimatoló, robbanékony, hosszú lábú
kutyafélék. Tudományos nevük, a Canis pictus (festett kutya) a
véletlenszerűen sárga, fekete és vörös pacákkal színezett bundájuk
szépségére utal. De nem a vadságukra vagy a kitartásukra: képesek a földre
rántani egy menekülő zebrát vagy mérföldeken át űzni egy antilopot.
Európában ez az állatkert büszkélkedhetett az első példánnyal, ami nem kis
teljesítmény, még ha az afrikai farmerek rosszindulatú kártevőknek tartották
is őket. Varsóban viszont festői showmannek számítottak, nem volt köztük
két egyforma mintás, és mindig tömeg gyűlt össze előttük. Ebben az
állatkertben született az első, Abesszíniában őshonos Grévy-zebra is, amely
első pillantásra ismerősnek tűnik, amíg az ember rá nem jön, hogy a
tankönyvek zebráival ellentétben ezek magasabbak és sűrűbben
csíkozottak, függőlegesen keskeny sávok futnak körbe a testen, a lábakon
pedig, amelyek egészen a patákig csíkosak, vízszintesen sorakoznak.
És aztán ott volt a még mindig csupa bababolyhos Tuzinka, a valaha
fogságban született mindössze tizenkét elefánt egyike. Innen a neve is, a
lengyelül tucatot jelentő tuzinból. Antonina bábáskodott Kasia mellett,
amikor egy hűvös április reggelen 3:30-kor megszülte Tuzinkát. Naplójában
óriási batyuként írta le, a legnagyobb babaállatként, amelyet valaha látott:
110 kg-ot nyomott, felállva majdnem egy méter magas volt, kék szemű,
bolyhos fekete szőrű, hatalmas lapátfülekkel és a testéhez képest túl
hosszúnak tűnő farokkal – botladozó, zavarodott újszülött, akit
belepottyantottak az élet érzéki bazárjába. Kék tehénszemeivel ugyanolyan
meglepődötten hunyorgott, ahogy azt Antonina a többi újszülött állat szemén
is látta – bambán meredt maga elé, elkáprázottan, de a sok ragyogástól és a
fülsiketítő lármától megzavarodva.
Tuzinka szopáshoz készülődve az anyja alá állt, behajlította a hátsó
térdeit, és puha száját fölfelé nyújtotta. Pillantása arról árulkodott, hogy
most semmi más nem létezik, csak a meleg tej csorgása és az anyja
megnyugtatóan zakatoló szívdobogása. Így örökítették meg őt a fotósok
1937-ben egy fekete-fehér képeslap számára, amely népszerű szuvenírnek
bizonyult, ahogy a kitömött vászonból készült elefántbébi is. A régi
fényképeken önfeledt látogatók láthatók, amint egy rövid fémtüskékkel
szegélyezett kis árkon át a kezüket nyújtogatják Tuzinka és az anyja felé, aki
kinyújtott ormányával viszonozza a mozdulatukat. Mivel az elefántok nem
tudnak ugrani, egy száznyolcvan centi mély, és felül ugyanilyen széles, lefelé
keskenyedő rézsű csapdába ejti őket, feltéve, hogy az elefántok nem töltik
meg az árkot sárral, hogy aztán átgázoljanak rajta, mint azt néhányuk
köztudottan meg is tette.
A vadaspark szaglószervi tájképét az állatszagok képezték, amelyek
között voltak áthatóak és eleinte szinte undorítóak is. Különösen a hiénák
szagos területjelző névjegyei, amelyekhez kifelé fordítják az anális
mirigyeiket, és bűzös masszát bocsátanak ki belőlük, amit a szakmában
„hiénazsír” néven ismernek. Minden egyes ilyen, dögletes szagú reklámspot
nagyjából egy hónapig tart ki, miközben közvetíti a híreket, és egy ivarérett
hím évente körülbelül százötven ilyet pacsmagol. Aztán ott van a víziló
székelés közben előadott dominanciabemutatója, melynek során rövid
farkát pörgetve mindent beterít az ürülékével. A hím pézsmatulkoknak az a
szokásuk, hogy a saját vizeletükkel spriccelik be magukat, és mivel az
oroszlánfókák rothadó ételt ejtenek csapdába a fogaik között, már egy
méterről bűzlik a leheletük. A kakapónak, ennek a fekete tollú, döbbenetes
fehér szemű és sárga csőrű, röpképtelen papagájfélének olyan a szaga, mint
egy öreg klarinéttoknak. Párzási időszakban az elefántbikák erőteljes,
édeskés szagú musztot választanak ki a szemük mellett kétoldalt lévő apró
mirigyekből. A bóbitás alka tollai mandarinillatúak, különösen párzási
időszakban, amikor a násztáncukat járó alkák egymás átható szagú
nyaktollazatába dugják a csőrüket. Valamennyi állat a hangjához hasonlóan
megkülönböztető illatkódokat terjeszt szerteszét, és Antonina egy idő után
megszokta napirendjüknek ezt a tömény aromáját – a biológiai
fenyegetéseket, a hívogatásokat és a híradásokat.
Antonina meggyőződéssel vallotta, hogy az embereknek szorosabbra
kell fűzniük a köteléket állati természetükkel, mint ahogy azt is, hogy az
állatok olyasfajta sóvárgással „vágynak az ember társaságára, ácsingóznak
az ember figyelmére”, amely valamilyen módon kölcsönös. Képzeletbeli
átrándulásai az állatok Umweltjébe rövid időre száműzték tőle az emberi
világot, a kardcsörtetés és a viszályok birodalmát, ahol a szülők egyszer
csak köddé válnak. A hiúzcicákkal folytatott játékos kergetőzés és
birkózás, a kézzel való etetésük, az, hogy megadóan tűrte az ujjait nyalogató
meleg, smirglis nyelveket és a praclik állhatatos dagasztását, miközben a
szelídek és a vadak közötti senki földje még inkább felpuhult, mind-mind
segített neki abban, hogy egybeforrjon az állatkerttel, amit ő
„örökkévalónak” titulált.
Az állatkert egyúttal környezetvédelmi szószékül is kínálkozott
Antonina számára, egyfajta sétáló lelkipásztorkodásul, igehirdetésül a
Visztula partján, a kisebb istenségekhez tett kirándulás formájában, a
természetbe vezető egyedülálló hidat kínálva a látogatók számára. Előbb
azonban a folyón átívelő, kalitkaszerű hídon kellett átkelniük, hogy
belépjenek a város gyapjasabbik felébe. Amikor a hiúzokról és más
állatokról érdekfeszítő történeteket mesélt nekik, a föld irdatlan, zöld
homálya futólag egy-egy egyedi pofává vagy motívummá, névvel ellátott
teremtménnyé tisztult. Jannal együtt a direktorokat is arra biztatták, hogy
filmes, zenei és színházi előadásokat állítsanak színpadra az állatkertben,
azonkívül kívánságra állatokat is kölcsönöztek különféle műsorokban való
fellépéshez – az oroszlánkölykök voltak a legnépszerűbbek. „Pezsgő élet
zajlott az állatkertünkben”, írta naplójában. „Rengetegen látogattak el
hozzánk: fiatalemberek, állatszeretők meg olyanok is, akik csak úgy
eljöttek. Sok partnerünk volt: lengyelországi és külföldi egyetemek, a
Lengyel Egészségügyi Minisztérium, még a Képzőművészeti Akadémia is.”
Helyi művészek készítették az állatkert stilizált art deco plakátjait,
Żabińskiék pedig mindenféle rendű és rangú művészt arra invitáltak, hogy
jöjjön és engedje szabadjára a képzeletét.
 3

Jan egy napon, az állatkert kerékpáros bejárása közben otthagyta Adamot,

a jávorszarvast, hadd legelésszen a pázsiton és a bozótosban, ő pedig
belépett a nedves szénától meg zöldcitromtól illatos, meleg madárházba.
Odabent az egyik kalitka közelében aprócska asszony állt, és a könyökével
a tollászkodó meg pózoló madarak mozgását utánozta. Sötét, hullámos
hajával, feszes testével, köpenye szegélye alól kilógó pipaszár lábaival szinte
ő maga is megérett rá, hogy kalitkába zárják. Feje fölött egy trapézon
hintázó, dülledt szemű papagáj azt rikoltozta: „Hogy hívnak? Hogy hívnak?”
Mire az asszony dallamos hangon furulyázta neki vissza: „Hogy hívnak?
Hogy hívnak?” A papagáj lehajolt, szúrós szemmel nézett rá, majd
elfordította a fejét, és a másik szemével kezdte fixírozni.
– Jó napot! – mondta Jan. Dzień dobry. A lengyelek így szokták kezdeni
a legtöbb udvarias eszmecserét. A nő Magdalena Grossként mutatkozott
be, amely nevet Jan nagyon is jól ismerte, hiszen Grosstól tehetős lengyelek
és külföldi csodálók egyaránt rendeltek szobrokat. Arról nem tudott, hogy
állatokat mintázna, de hát ezt addig a napig a nő sem tudta. Magdalena
később elmondta Antoninának, hogy amikor először látogatott el az
állatkertbe, az olyannyira rabul ejtette, hogy a kezével elkezdte gyúrni a
levegőt, így aztán elhatározta, hogy hozza a szerszámait és szafarira indul, a
sors pedig a futurista vonatokhoz hasonlatosan áramvonalas madaraknak
abba a szeparéjába vezérelte. Jan lengyel szokás szerint könnyedén kezet
csókolt neki, és közölte, hogy megtiszteltetésnek venné, ha az állatkertet
szabadtéri műtermének, az állatokat pedig nyughatatlan modelljeinek
tekintené.
Az egybehangzó beszámolók szerint a magas, nyúlánk, szőke Antonina
úgy festett, mint egy szoborszerű valkűr, az alacsony, sötét hajú, zsidó
Magdalenában viszont csak úgy vibrált az energia. Antonina az
ellentmondások nyerő alakzataként látta Magdalenát: határozott, mégis
sebezhető, vakmerő, de szerény, bolondos, ugyanakkor rendkívül
fegyelmezett, olyasvalaki, akit izgat az élet – talán ez lehetett a leginkább
vonzó Antonina számára, aki nem volt annyira sztoikus, sem annyira
ünnepélyes, mint Jan. Mindkét nő rajongott a művészetért és a zenéért,
hasonlított a humorérzékük, korban közel álltak egymáshoz, és voltak közös
barátaik – így kezdődött el az, ami később majd fontos barátsággá válik.
Ugyan mit is szolgált volna fel Antonina, amikor Magdalena leült vele teázni?
A legtöbb varsói fekete teával és édességgel kínálja vendégeit, Antonina
pedig rózsákat nevelt, és rengeteg befőttet tett el, így aztán eljött az a
pillanat, amikor óhatatlanul is elkészítette a hagyományos lengyel süteményt,
a rózsaszínű rózsasziromdzsem-réteggel töltött, tűzillatú narancsmázzal
bevont, puha fánkot.
Magdalena bevallotta, hogy egy ideje már agyonstrapáltnak és
lélektelennek érezte magát, kreatív padlásterét pedig üresnek, amikor egy
napon betévedt az állatkertbe, és meglátta a peckesen lépegető flamingók
döbbenetes seregét. Rajtuk túl pedig még furcsább állatok kóboroltak
álomszerű pompában – mesebeli formák és finomabb színárnyalatok, mint
amilyeneket bármiféle festő ki tudna keverni. A látvány a reveláció erejével
hatott rá, és egy sorozatnyi állatszobrot inspirált, amelyek majd zajos
nemzetközi sikert fognak aratni.

1939 nyarára már pompásan festett az állatkert, és Antonina nekiállt, hogy

aprólékosan kidolgozott terveket készítsen a következő év tavaszára,
amikor is Jannal együtt az a megtiszteltetés éri majd őket, hogy a házigazdái
lehetnek az Állatkerti Igazgatók Nemzetközi Szervezete Varsóban
megrendezendő éves közgyűlésének. Ez azonban azzal járt, hogy a tudat
legkülső peremére kellett száműzni az olyasfajta szeizmikus félelmeket, mint:
ha még akkor is érintetlen lesz a világunk. Hitler csaknem egy évvel azelőtt,
1938 szeptemberében elfoglalta a Szudéta-vidéket, Csehszlovákia
Németországgal határos, főleg németek lakta részét. Franciaország és
Nagy-Britannia beletörődött, ám a lengyelek a saját határvidékeik miatt
aggódtak. Az 1918–1922-ben Lengyelországnak átengedett német
területek közé tartozott Szilézia keleti fele és a korábban pomerániai
korridorként ismert régió, amelynek elcsatolásával Kelet-Poroszországot
gyakorlatilag elvágták Németország többi részéről. Gdańskot, a jelentős
balti-tengeri német kikötőt a németek és a lengyelek előtt egyaránt nyitott
„Szabad Várossá” nyilvánították.
 Hitler egy hónappal az után, hogy lerohanta Csehszlovákiát, már Gdańsk
visszacsatolását követelte és a jogot, hogy területen kívüli utat építhessen a
korridorhoz. Az 1939 elején kezdődött diplomáciai perpatvar márciusra
kibékíthetetlen ellentétekhez vezetett, és Hitler ekkor titokban utasítást adott
a tábornokainak, hogy „foglalkozzanak a lengyel kérdéssel”. A
Lengyelország és Németország közötti kapcsolatok fokozatosan
szétzilálódtak, a lengyelek pedig felneszeltek a háború baljós előjeleire, ami
irtózatos gondolat volt, de nem jelentett újdonságot. Németország már a
középkor óta oly gyakran foglalta el Lengyelországot – legutóbb 1915–
1918-ban –, hogy a szlávoknak a teutonokkal folytatott harca a hazafias
tradíció státuszát öltötte. A Kelet-Európán belüli stratégiai helyzetével
megvert Lengyelországot újra és újra lerohanták, kifosztották és
feldarabolták, határai ide-oda hullámzottak; egyes falusi gyerekek öt nyelvet
is megtanultak, csak hogy a szomszédaikkal szót értsenek. Antonina
gondolni sem akart a háborúra, főleg, mivel a legutóbb átélt háború mindkét
szülőjétől megfosztotta, így aztán – a lengyelek többségéhez hasonlóan – az
erős hadsereget fenntartó Franciaországgal való szilád szövetségükkel és
Nagy-Britanniának az ország megvédésére tett esküjével nyugtatgatta
magát. Természeténél fogva optimista lévén a maga szerencsésen alakult
életére koncentrált. Elvégre 1939-ben nem sok lengyel nő hálálkodhatott
egy jó házasságért, egy egészséges fiúgyermekért és egy kielégítő karrierért,
a mostohagyermekeinek tekintett állatok seregletéről már nem is beszélve.
Jó sorsát áldva augusztus elején nagy vidáman fogta Ryśt, annak idős
dadáját meg Zośkát, a bernáthegyit, és elutazott velük a népszerű
nyaralófalucskába, Rejentówkába, mialatt Jan Varsóban maradt, hogy az
állatkertet felügyelje. Úgy döntött, a szédülésre hajlamos és ezért az
ülőrúdjáról gyakran lepottyanó, éltes inkakakadut, Kokót is magukkal viszi.
Mivel a madárnak volt egy olyan ideges szokása, hogy a begyén kitépkedte
tollait, Antonina fémgallért adott rá, amely mintegy megafonként erősítette
föl a rikoltásait, és azt remélte, hogy „a friss erdei levegő meg a lehetőség,
hogy vadon termő növények gyökereivel és gallyaival táplálkozhat”, talán
majd kigyógyítja a betegségeiből, és újra színpompássá teszi a tollazatát. A
mostanra már teljesen kifejlődött hiúzok otthon maradtak, viszont magával
cipelt egy új jövevényt, egy Borsunio (Kicsi Borz) nevű borzkölyköt, amely
még annyira fiatal volt, hogy nem lehetett magára hagyni. De mindenekelőtt
Ryśt akarta eltüntetni Varsóból, ahol mindenki a háborúról beszélt, egy
utolsó, ártatlan nyári játszadozásra mindkettejük országának vidéki tájain.
Żabińskiék vidéki háza4 egy erdős mélyedésben bújt meg, hat
kilométernyire a Bug folyó egyik széles kanyarulatától, és mindössze néhány
percnyire annak kis mellékfolyójától, a Rządzától. Antonina és Ryś egy
forró nyári napon érkezett meg, a levegőben fenyőgyanta illata terjengett, a
szél virágzó akácokat és petúniákat borzolt, a nap utolsó sugarai még
megvilágították az öreg fák hegyét, de az erdő alacsonyabban fekvő régióira
már leszállt a sötétség, itt a kabócák átható, reszelő muzsikája a kakukkok
ereszkedő kiáltásaival és az éhes nőstény szúnyogok dudorászásával
keveredett.
Antonina egy pillanat múlva, a kis verandák egyikén már meg is
merítkezhetett egy szagos szőlőtőke árnyékában, „amely csak úgy illatozott
a halovány, alig észlelhető, de a rózsánál, az orgonánál és a jázminnál, a
legédesebb aromájúnál is szebb virágaitól – a mezők aranyló
csillagfürtjétől”, miközben „mindössze pár lépésnyire, az elburjánzott füvön
túl ott állt… tornyosult az erdő fala, a tölgyektől ifjú-zölden, itt-ott fehér
nyírfáktól szabdaltan…” Ryśsel együtt elmerültek ebben a zöld
békességben, amely mintha fényévekre lett volna Varsótól, valami hatalmas,
belső, személyes messzeségben, nem csupán néhány kilométernyire. Mivel a
házban még csak rádió sem volt, a természet gondoskodott tanórákról,
hírekről és játékokról. Az egyik népszerű helyi időtöltés abból állt, hogy be
kellett menni az erdőbe és megszámolni a nyárfákat.
A házikó minden nyáron edényekkel, fazekakkal, mosóteknővel,
lepedőkkel és hatalmas készlet szárazáruval várta őket, ők pedig az emberi
és állati szereplők együtteséről gondoskodtak, amely bungalóból burleszkké
változtatta. Miután a verandán elhelyezték a nagy madárkalitka-állványt, és
narancsgerezdekkel megetették a kakadut, Ryś hámot erősített a borzra, és
megpróbálta rábeszélni, hogy sétáljon egyet pórázon, amit az meg is tett, de
csak hátrafelé, sebesen maga után húzva Ryśt. A környezetében lévő összes
állathoz hasonlóan Borz is összemelegedett Antoninával, aki a „fogadott
gyermekeként” emlegette, és megtanította rá, hogy hallgasson a nevére,
evezzen együtt velük a folyón és másszon fel az ágyára cumizni. Borz
magától megtanulta, hogy a bejárati ajtót kell kaparásznia, ha azt akarja,
hogy kiengedjék vécézni, és egy mosóteknőben hanyatt dőlve fürdött, mint
az emberek, miközben mindkét kezével szappanos vizet fröcskölt a
mellkasára. Antonina a naplójában megjegyezte, hogy Borz ösztönei miként
keveredtek össze emberi szokásokkal és a maga egyszeri személyiségével.
A vécézés például olyannyira szívügye volt, hogy a ház mindkét oldalán ásott
egy vécégödröt, és hosszú sétákról is hazagaloppozott csak azért, hogy
valamelyiket használja. Egy napon, amikor Antonina nem találta Borzot,
végignézte az összes szokásos nappali szunyókálóhelyét – a fehérneműs
szekrény egyik fiókját, az ágyát a lepedő és a paplanhuzat között, Ryś
dadájának bőröndjét –, de mindhiába. Ryś hálószobájában lehajolt, hogy
benézzen az ágy alá, és ott meglátta Borzot, amint éppen Ryś bilijét tolta
kifelé a szabadba, felmászott a fehér zománcos edényre, és
rendeltetésszerűen használatba vette.
A nyári vakáció vége felé Ryś barátai, Marek és Zbyszek (egy orvos fiai
a Praski Park túloldaláról) ugrottak be a Balti-tengerbe nyúló Hel-
félszigetről hazafelé tartva, és teli voltak mondanivalóval a gdyniai kikötőben
horgonyzó rengeteg hajóról, a füstölt halakról meg a vitorlás
kirándulásokról, és a vízparton bekövetkezett változásokról. A félhomályos
nappaliban üldögélve, miközben már köréje settenkedett az éjszaka,
Antonina akaratlanul is meghallotta, ahogy a fiúk a nyári kalandjaikról
mesélnek a veranda lépcsőjén, és ráébredt, hogy Ryś számára, aki három
évvel azelőtt járt ott, a Balti-tenger valószínűleg már csak ködös emlékként
létezik, amelyhez harsogó hullámverés és a délidei homok üveges forrósága
tartozik.
– El se hinnéd, hogy felásták a strandot! Jövőre már egyetlen civil sem
fog odajárni – mondta Marek.
– De miért? – kérdezte Ryś.
– Hogy erődítményeket építsenek, a háborúhoz!
A bátyja szúrós pillantást vetett rá, mire Marek átölelte Ryś vállát, és
lekicsinylően így szólt:
– De kit érdekel a strand. Mesélj inkább Borzról!
És Ryś bele is fogott, eleinte kissé akadozva, de aztán egyre élénkebben
és pergőbben, mesélt erdei kalózokról és Borz svindlijeiről, majd
mondókája abban az éjszakában csúcsosodott ki, amikor Borz az ágy
mellett álló vödörnyi hideg vízzel nyakon öntötte a békésen szendergő
szomszéd hölgyet, akivel előzőleg ágyba bújt, a fiúk pedig csak úgy dőltek a
nevetéstől.
„Jó érzés hallani, ahogy nevetnek”, gondolta Antonina, „de ez a szálka,
amely örökösen böködi Ryśt – a háború –, ez neki még mindig csak valami
homályos gondolat. Az olyan szavak, mint torpedó meg erődítmények, az ő
fejében csak játékszerekkel társulnak, a gyönyörű hajókkal, amelyeket a
Rządza partja mentén általa épített homokvárakat övező öblökben tesz
vízre. Meg ott az az elragadó cowboyos-indiános játéka, amikor íjjal
lövöldöz fenyőtobozokra… de a másik lehetőséget, egy igazi háborúét, azt,
hála az égnek, még nem érti.”
Akárcsak Antonina, az idősebb fiúk is úgy vélték, hogy a háború a
felnőttek világához tartozik, nem pedig a gyerekekéhez. Az asszony érezte,
hogy Ryś ég a vágytól, hogy kérdésekkel bombázhassa őket, csak nem
akar ostobának, vagy ami még rosszabb, kisfiúnak látszani, így aztán mélyen
hallgatott a lábai előtt heverő, láthatatlan kézigránátról, amelynek
felrobbanásától mindenki félt.
„Mit szóba nem hoz az ártatlan gyerekszáj”, elmélkedett Antonina,
ahogy a három fiú bronzszínűre sült arcára pillantott, amelyek egy nagy
olajlámpásból rájuk vetülő fényben csillogtak. A biztonságuk miatt
„szomorúságtól sújtottan” ismét csak azon tűnődött: „Mi lesz velük, ha kitör
a háború?” Ezt a kérdést hárította, kerülgette, fogalmazgatta át meg át
hónapok óta. „A mi állati köztársaságunk”, vallotta be végül önmagának, „a
legforgalmasabb, legnyüzsgőbb lengyel városban létezik, mint valami kis
autonóm állam, amely a főváros védelmét élvezi. Kapui mögött, mintegy a
világ többi részétől elvágott szigeten élve lehetetlenségnek tűnik, hogy a
gonosz egész Európát elárasztó hullámai a mi kis szigetünket is maguk alá
temethetik.” Ahogy a sötétség a széleket elmosva lassan mindenbe
beszivárgott, valami alaktalan aggodalom kezdte gyötörni; akármennyire is
szerette volna fia életének szövetét abban a pillanatban helyrehozni, ahogy
lyukak támadtak rajta, most csak ölbe tett kézzel várhatta, hogy mi fog
történni.
Eltökélt szándéka volt, hogy a nyár utolsó idilljeit kellemessé teszi, így
aztán másnap gombaszedő brigádot szervezett díjakkal és kitüntetésekkel
azok számára, akiknek a kosarába a legtöbb ízletes rizike, tinóru és
csiperke került, amelyeket eltenni szándékozott. Ha valóban kitör a háború,
télen a kenyérre kent pácolt gomba majd mindenkiben nyaralói emlékeket
fog ébreszteni a folyóban való úszásról, Borz bolondozásairól és a szebb
napokról. Gyalogtúrát tettek a hat kilométernyire lévő Bug folyóhoz,
miközben Ryśt időről időre a vállán cipelte Antonina, mellettük Zośka
ügetett, Borz pedig hátizsákban utazott. Útközben meg-megálltak egy réten
piknikezni meg focizni egyet, ilyenkor Borz és Zośka játszotta a kapus
szerepét, habár Borz vadul harcolt a bőrlabdáért, amint foggal-karommal
belecsimpaszkodott.
Nyári hétvégeken Antonina legtöbbször vidéken hagyta Ryśt a dadussal,
ő pedig hazatért Varsóba, hogy néhány napot kettesben tölthessen Jannal.
1939. augusztus 24-én, csütörtökön, ugyanaznap, amikor Nagy-Britannia
ismét ígéretet tett rá, hogy ha Németország megtámadja, megsegíti
Lengyelországot, Antonina szokásához híven Varsóba utazott, ahol
döbbenten látta, hogy a várost légvédelmi állások övezik, civilek árkokat
ásnak és barikádokat emelnek, ami pedig a legnyugtalanítóbb: plakátok
hirdetik a küszöbön álló sorozást. Alig egy napja, hogy a két
külügyminiszter, Ribbentrop és Molotov azzal a bejelentéssel döbbentette
meg a világot, hogy Németország és a Szovjetunió megnemtámadási
paktumot írt alá.
„Az egyetlen dolog, ami Berlint Moszkvától elválasztja, az
Lengyelország”, gondolta Antonina.
Sem ő, sem Jan nem tudott a paktum titkos záradékairól, amelyek egy
kétlépcsős inváziót követően máris feldarabolták Lengyelországot, áhított
mezőgazdasági területeit pedig felosztották egymás között.
„A diplomaták ravaszak. Lehet, hogy ez csak blöff”, gondolta.
Jan tudta, hogy Lengyelországnak nincsenek repülőgépei, fegyverei, sem
pedig hadifelszerelése, amellyel felvehetné a versenyt Németországgal, így
aztán komolyan elkezdtek arról beszélni, hogy Ryśt elküldik valami
biztonságosabb helyre, egy katonailag érdektelen városba, ha létezik
egyáltalán ilyen.
Antonina úgy érezte magát, mint aki „hosszú álomból ébred vagy
rémálomba csöppen”, de akár így, akár úgy, lelki megrázkódtatás érte.
Varsó politikai lármájától távol vakációzva, begubózva „a paraszti élet
nyugodt, egyenletes rendjébe, a fehér homokdűnék és a szomorúfüzek
harmóniájába”, ahol minden napot hóbortos állatok és egy kisfiú kalandjai
tettek mozgalmassá, majdnem lehetséges volt tudomást sem venni a világ
eseményeiről, vagy legalábbis optimistán, sőt akár megátalkodott naivsággal
szemlélni őket.
 4

Varsó, 1939. szeptember 1.

Antonina nem sokkal hajnal előtt fémcsúszdán lezúduló sóder távoli
hangjára ébredt, amit agya hamarosan repülőgépmotorokként dekódolt.
Add, hogy gyakorlatozó lengyel gépek legyenek, imádkozott, miközben
kilépett a teraszra, hogy felderítse a furcsán fénytelen égboltot, amelyet még
sosem látott módon nem felhők fátyoloztak, hanem valami sűrű arany-fehér
máz, de nem füst, és nem köd, amely függönyként csüngött alá és terült szét
a horizont egyik peremétől a másikig. Jan az első világháború veteránjaként
és tartalékos tisztként szolgálatban töltötte az éjszakát, de azt Antonina nem
tudta, hogy hol, csak annyit, hogy „valahol az állatkerten kívül”, a Visztula
képzeletbeli sáncárkán túli város kanyonjaiban.
Hallotta „a tízesével, talán százával közeledő repülők zúgását”, amely
úgy hangzott, mint valami „távoli hullámverés, nem a csendes fajta, hanem
amikor vihar közben csapkodják a hullámok a partot”. Még tovább fülelve
a német bombázók árulkodó aszinkronos zúgását észlelte, amelyről a
háború előrehaladtával a londoniak esküdözve állították, hogy ezt hallották
morogni: Merre vagy? Merre vagy? Merre vagy?
Jan reggel nyolcra ért haza, izgatottan, és csupán hézagos
információkkal.
– Ezek nem azok a gyakorlatozó manőverek lesznek, amelyekről
beszéltek – mondta. – Hanem bombázók, a Luftwaffe századai kísérik a
közeledő német hadsereget. Azonnal el kell innen mennünk. – Minthogy Ryś
és a dadája biztonságos helyen voltak Rejentówkában, úgy döntöttek, hogy
először a közelebbi faluba, Zalesiébe indulnak, ahol a férfi unokatestvérei
éltek, de további friss hírekre vártak a rádióban.
A lengyel gyerekek számára ez volt az iskolai év első napja, a nap,
amikor a járdákon hemzsegniük kellett volna az iskolai egyenruháknak és a
hátitáskáknak. A teraszról lengyel katonákat láttak vágtázni minden irányba
– végig az utcákon, át a gyepszőnyegeken, még be az állatkertbe is –,
léggömbzárakat emeltek, légvédelmi ágyúkat állítottak fel, és hosszú, fekete,
egyik végükön állati ürülékszerűen kúpos gránátokat raktak halomba.
Az állatkerti állatok szemlátomást nem voltak tudatában a veszélynek. A
kis tüzektől nem ijedtek meg – éveken át bizalommal voltak a házi
örömtüzek látványa iránt –, de a katonák hirtelen áradatától nyugtalankodni
kezdtek, mivel az emberi lények közül kora reggel mindeddig csupán a
nagyjából tucatnyi, kék egyenruhás gondozó került a szemük elé, ők is
rendszerint ennivalóval együtt. A hiúzok valami üvöltés és nyávogás közötti
hangon kezdtek gurgulázni, a leopárdok mély hangon kaffogtak, a
csimpánzok rikoltoztak, a medvék bőgtek, mint a szamár, a jaguár pedig
olyan hangot adott ki, mintha valami torkán akadt dolgot akarna
felöklendezni.
Kilenc órára megtudták, hogy Hitler az invázió igazolásául egy
áltámadást rendezett meg a német határváros, Gleiwitz ellen, ahol lengyel
uniformisba öltözött SS-csapatok elfoglalták a helyi rádióállomást, és onnan
Németország elleni hamis harci felhívást sugároztak. Noha a külföldi
újságíróknak, akiket a helyszínre cipeltek, hogy szemtanúi legyenek az
eseményeknek, az ellenséges cselekmények bizonyítékaként (lengyel
egyenruhába bújtatott) rabok holttesteit mutatták be, ezt az abszurd ürügyet
senki sem vette be. Mindamellett még egy ilyen nyilvánvaló csalás sem
maradhatott válasz nélkül, és hajnali 4-kor a német csatahajó, a Schleswig-
Holstein Gdańsk közelében ágyúzni kezdte az egyik lőszerraktárt, az orosz
Vörös Hadsereg pedig megkezdte az előkészületeket a keletről indítandó
invázióra.
Antonina és Jan sietve becsomagoltak, és gyalog indultak útnak a hídon
át, remélve, hogy eljutnak a Visztulán túl, mindössze tizenkilenc
kilométernyire délkeletre fekvő Zalesiébe. A Zbawiciel tér felé közeledve a
motorzaj fölerősödött, majd repülőgépek szálltak el a fejük fölött,
diafilmkockákként előtűnve a háztetők közötti résen. Bombák fütyültek
lefelé és csapódtak be pár utcányival előttük, fekete füstjük nyomában a
darabokra tört tetőcserepek csörömpölése és a leomló tégla meg vakolat
csikorgása hallatszott.
Minden bomba más és más szagot idéz el, attól függően, hogy hová
zuhan, mi az, amit aeroszollá forral, és az orr elillanni érzékel, ahogy a
molekulák a levegővel összekeveredve elkezdenek szabadon lebegni.
Ekkor az orr tízezer jellegzetes illatot képes megkülönböztetni, az uborkától
a hegedűgyantáig. Amikor egy pékséget ért találat, a felszálló porfelhő
élesztőtől, tojástól, melasztól és rozstól illatozott. A fokhagyma, az ecet és
az égő hús összekeveredett szaga a hentest jelentette. Az elszenesedett hús
és fenyő gyújtóbombára utalt, amely forró, gyorsan terjedő tüzével tarolta le
a házakat, és arra, hogy az odabent lévő emberek gyors halált haltak.
– Vissza kell fordulnunk – mondta Jan, és azzal végigrohantak az óváros
falai mellett, át a fütyülő vashídon. Már ismét az állatkertben, Antonina ezt
jegyezte le: „Annyira elcsüggedtem, hogy semmit sem tudtam tenni. Csak
Jan hangját hallottam, ahogy a személyzetet dirigálja: »Hozzanak egy lovas
kocsit, pakolják meg ennivalóval és szénnel, csomagoljanak meleg ruhákat,
és induljanak azonnal…«”

Jant a fejtörő, hogy katonailag érdektelen várost találjon, egy

ismeretlenekkel teliszórt egyenlet megoldása elé állította, amire nem volt
felkészülve, hiszen sem ő, sem Antonina nem gondolta, hogy a németek le
fogják rohanni Lengyelországot. Aggódni aggódtak, de abban egyetértettek,
hogy „csak a félelem beszél belőlük”: ez egy privát ostrom, nem pedig egy
küszöbön álló háború jelei. Antonina azon töprengett, hogyan foghattak
ennyire mellé, Jan viszont arra koncentrált, hogy biztonságos helyre rejtse a
családját, miközben ő az állatkertben marad, hogy a lehető legtovább
gondoskodhasson az állatokról és várja a parancsokat.
– Varsót hamarosan lezárják – érvelt –, a német hadsereg pedig kelet
felől közeledik, úgyhogy szerintem az lesz a legjobb, ha visszamész a
rejentówkai házba.
Az asszony ezen eltűnődött, majd balsejtelmei ellenére döntött:
– Igen, azt a helyet legalább ismerjük, Ryśnek is szép emlékei kötődnek
hozzá. – Valójában fogalma sem volt semmiről, de Jan megérzésében bízva
rendületlenül csomagolt, aztán felkapaszkodott egy talán hosszú távollétre
megrakott kocsira, és gyorsan nekivágott, mielőtt túlságosan zsúfolttá váltak
volna az utak.
A rejentówkai nyaralófalu mindössze negyven kilométernyire feküdt, de
Antonina és a kocsis hét órán át volt úton, emberek ezreivel osztozva a
földúton, jobbára gyalogosokkal, hiszen a gépkocsikat, teherautókat és a
lovak többségét már lefoglalta a katonaság. Nők, gyerekek és idős férfiak
szedték sietősen a lábukat gondterhelt önkívületben, menekültek a városból,
ki-ki azzal, amit cipelni bírt, némelyek babakocsit, kordét vagy kézikocsit
tolva, mások bőröndöket és kisgyerekeket vonszolva, de a legtöbben
többrétegnyi ruhát viselve, hátitáskákkal, zsákokkal és a vállukra vetett vagy
a nyakukban lógó cipőkkel.
Az út mentén magas nyárfák, erdei- és lucfenyők ágai zsonglőrködtek a
fagyöngy nagy, barna gömbjeivel, a telefonpóznák tetején pedig fekete-fehér
gólyák fészkeltek, még mindig a fáradságos afrikai repülésükre hizlalva
magukat. Nemsokára szántóföldek terítették be paplanként az út mindkét
oldalát, gabona fénylett, címerek meredtek az égre. Antonina patakokban
ömlő verítékről és akadozó lélegzetről, portól megcsomósodott levegőről
írt.
Egy vihar távoli morgása szúnyogfelhővé változott a horizonton, majd
másodperceken belül fenyegetően közeledő német repülőgépek nőttek ki
belőle, felzabálták az eget, és alacsonyan föléjük szállva embert és lovat
egyformán pánikba ejtettek. A záporozó lövedékek közepette mindenki
sietve megindult a szállongó porfelhőkön át, a pechesek elzuhantak, a
viszonylag szerencsések kimenekültek a pergő géppuskatűz alól. Az utat
döglött gólyák, sárgarigók és vetései varjak terítették be faágak és elejtett
iskolatáskák társaságában. Pusztán a véletlenen múlott, hogy kit talál el a
golyó, és Antonina hét órán át kísértette a szerencséjét, de így sem volt
hiány a halottak és haldoklók emlékezetébe vésődő látványából.5
A sors legalább a Rejentówkában lévő fiát megkímélte ezektől a
képektől, amelyeket oly nehéz kitörölni, főleg egy kisgyereknek, akinek a
világot buzgón kóstolgató agya most tanulja meg, hogy mire számíthat, és
ezeket az igazságokat tűzi a helyükre milliárdnyi összefüggésben. Életed
végéig légy résen ebben a világban, mondja magának a gyerekagy, a
zűrzavar és a bizonytalanság világában. „Ami nem öl meg, az erősebbé
tesz”,6 írta Nietzsche a Bálványok alkonyában, mintha az akaratot is úgy
lehetne edzeni, mint egy szamurájkardot, amelyet addig hevítenek és
kalapálnak, hajlítanak és kovácsolnak újra, amíg elpusztíthatatlanná nem
válik. De egy kisfiú lélekvasa, azzal vajon mit művel a kalapálás? Antonina
fia miatti aggodalmába az amiatti erkölcsi felháborodás keveredett, hogy a
németek „ebben a modern háborúban, amely olyannyira különbözik az
általunk addig ismert háborúktól, megengedték, hogy nőket, gyerekeket és
civileket gyilkoljanak”.
Ahogy a por leülepedett, újra kék lett az ég, és Antonina két lengyel
vadászgépet pillantott meg, amint a mező fölött egy német nehézbombázót
támadtak. A jelenet geometriája messziről barátságosnak tűnt, mintha két,
harcias ökörszem próbálna elűzni egy héját, az emberek pedig
megéljenezték a vadászgépeket, valahányszor egy-egy füstpamaccsal
belecsíptek a bombázóba. Egy ilyen agilis légierő tán csak képes lesz
visszaverni a Luftwaffét? A gyérülő napfényben ezüstös szálak villantak, a
bombázó hirtelen vérvörös lángok szökőkútját lövellte ki magából, majd
meredek ívben a földre zuhant. Aztán a fenyőfák csúcsai fölé egy fehér
medúza libegett: a német pilóta himbálódzott ejtőernyője alatt, lassan
ereszkedve a búzavirágkék égbolton át.
Akárcsak sok lengyel, Antonina sem ismerte fel a veszély nagyságát,
inkább megbízott abban a lengyel légierőben, amely kiválóan képzett,
híresen bátor pilótákkal büszkélkedett (különösen a Varsót védő
Vadászdandár tagjaival), akiknek számbeli hátrányban lévő, elavult PZL
P.11-es vadászgépei a nyomába sem érhettek a németek fürge, fordulékony
Junkers JU–87-es Stukáinak. A lengyel Karaś bombázók olyan kis
sebességgel ereszkedtek alacsonyan a német harckocsik fölé, miközben
vízszintesen repültek, hogy könnyű prédái lettek a légelhárító tűznek.
Antonina nem tudta, hogy Németország épp egy újfajta, összfegyvernemi
hadviselést próbál ki, amelyet majd Blitzkriegként (villámháborúként) fog
megismerni a világ, amolyan dobj-be-mindent-amid-csak-van –
harckocsikat, repülőgépeket, lovasságot, tüzérséget, gyalogságot –
stílusban, amellyel meglepi és megrettenti az ellenséget.
Amikor végre-valahára megérkezett Rejentówkába, szellemvárost talált,
a nyári vendégek mind egy szálig eltűntek, az üzletek arra a szezonra már
lehúzták a redőnyt, még a posta is bezárt. Kimerülten, zaklatottan és
koszosan a magas fáktól és fényben fürdő csendtől körülvett, ismerős és
biztonságos illatokat, az agyagos föld, a mezei fűszernövények és vadon élő
füvek, a rothadó fa és a fenyőolaj egymással elvegyülő aromáit árasztó
környezetben álló nyaralóhoz hajtatott. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy
szorosan magához öleli Ryśt, és üdvözli a dadust, elfogyasztja hajdinából,
burgonyából és levesből álló vacsoráját, kicsomagol, megfürdik,
vágyakozva gondol arra, hogy csak még egy nyár legyen, amikor a
szokásos rutinjaik szerint élhetnek, de képtelen megnyugtatni az idegeit vagy
elhessegetni a rossz előérzetét.
A következő napokban gyakran álltak a verandán, és nézték a Varsó
felé tartó német gépek hullámait, ahogy sövényszerűen takaros vonalaikkal
elsötétítik az eget. Zavarba ejtette a rendszerességük: minden áldott nap
hajnali 5-kor, aztán naplemente után ismét gépek rajzottak a feje fölött
anélkül, hogy tudta volna, pontosan kiket is bombáznak.
A környékbeli táj is furcsán festett, hiszen Rejentówka nem az a hely
volt, ahová ősszel jártak volna, amikor sehol egy nyaraló vagy házi kedvenc.
A magas hársak kezdtek bronzszínűbe fordulni, a tölgyek pedig az alvadt
vér égett gesztenyebarnájába, miközben a juharfákon még maradt
valamennyi zöld, ahol sárga hasú kései meggyvágók csipegették a szárnyas
magvakat. A homokos utak mentén ecetszömörce-cserjék nyújtogatták
zsenge-agancs ágacskáikat és szőrös, piros termésük kúp alakú fürtjeit.
Kék cikóriák, barna gyékénybuzogányok, fehér hölgyestikék, rózsaszín
aszatvirágok, narancssárga rezes hölgymálak és aranyvesszők hangolták
ősziesre a réteket egy folyton változó élőképben, amelyen egy-egy
szélfuvallat nyomán úgy hajlongtak a tövek, mint amikor egy kéz simít végig
a plüss-szőnyegen.
Szeptember 5-én vonaton megérkezett a komor arcú Jan, aki „nagyon
levertnek és zavarodottnak” találta Antoninát.
– Hallottam olyan pletykát, hogy a német hadsereg Kelet-
Poroszországból betörő egyik szárnya hamarosan eléri Rejentówkát –
mondta az asszonynak. – De Varsót még nem érte el a front, és az emberek
lassan kezdenek hozzászokni a légiriadókhoz. Hadseregünknek kötelessége
mindenáron megvédeni a fővárost, úgyhogy akár haza is térhetünk.
Még ha ez nem is hangzott teljes egészében meggyőzően, Antonina
beleegyezett, részben, mert Jan jó stratéga volt, akinek többnyire bejöttek a
megérzései, de arra is gondolt, hogy mennyivel könnyebb lesz az életük, ha
együtt tudnak maradni és közösen vigasztalódhatnak, aggodalmaskodhatnak
és félhetnek. Arról szó sem lehetett, hogy megint az országutat vegyék
igénybe.
Éjjel elsötétített ablakú személyvonatra szálltak, és civil reggeli
félhomályban érkeztek meg, a derengésnek abban az órájában, amikor a
nap még nem bukott át a horizonton, az éjszakai és a hajnali támadások
lélegzetvételnyi szünetében. Antonina szerint lovak vártak rájuk az
állomáson, és a mindennapoktól – a szélcsendes nyugalomtól, a nyirkos
levegőtől, az őszirózsa-sövényektől, a színpompás falevelektől, a nyikorgó
tengelyektől, a macskaköveken csattogó patáktól – megbabonázva
lovagoltak haza. Közben rövid időre visszacsöppentek a motorizáció előtt
múltba, mélyen elmerültek valami ősi mozdulatlanságban, ahol a háború
letompítottnak, valószerűtlennek tűnt számára, puszta távoli izzásnak, mint a
hold.
Amikor Pragában a főkapunál leszállt a lóról, a károk újra észhez
térítették. Bombák tépték föl az aszfaltot, gránátok haraptak ki nagy
darabokat a faépületekből, ágyúkerekek szántották fel a pázsitot, vén füzek
és hársak himbáltak lehasadt ágakat. Antonina magához szorította Ryśt,
mintha az eléje táruló pusztulás ragályos lenne. Sajnos az állatkert egy
forgalmas hidakkal teli folyó mentén húzódott, amelyek a németek kiemelt
célpontjai voltak, és mivel egy lengyel zászlóalj állomásozott benne,
napokon át újra és újra kitűnő célpontul szolgált. A romokat kerülgetve
elbotorkáltak a villáig és annak bombakráterekkel tarkított udvaráig.
Antonina pillantása a lovaik patáitól letiport virágágyásokra esett, és
megállapodott a „színpompás könnycseppekként” a földbe taposott virágok
apró, finom kelyhein.
Közvetlenül pirkadat után a nap is, a csata is kezdett felforrósodni. Az
elülső verandán állva meglepte őket a vad robbanásoknak és a vas
mestergerendák csattogásának kanyonvisszhangja. Hirtelen megremegett,
megindult a lábuk alatt a föld, mire ők besiettek, de ott is csak azt látták, hogy
a tetőgerendák, a padló, a falak, minden rázkódik. Oroszlánok nyöszörgése
és tigrisek nyüszítése kígyózott feléjük a nagymacskaházból, ahol – Antonina
tudta ezt – az anyamacskák „a félelemtől őrjöngve kapták nyakon
kicsinyeiket, le-föl járkáltak a ketrecükben, és nyugtalanul kerestek valami
biztonságos helyet, ahová elrejthetnék őket”. Az elefántok vadul trombitáltak,
a hiénák csuklásokkal meg-megszakított, rémült vihogással zokogtak, az
afrikai vadkutyák vonítottak, az őrületig felizgatott rhesusmajmok pedig
egymással harcoltak, hisztérikus visítozásuk a levegőt karmolászta. A
munkások a zenebona ellenére továbbra is hordták a vizet meg az ennivalót
az állatoknak, ellenőrizték a rácsokat és a lakatokat a ketreceken.
A Luftwaffénak ebben a támadásában egy féltonnás bomba elpusztította
a jegesmedvék hegyét, szétzúzta a falakat, az árkokat és korlátokat, és
szabadjára engedte a megrémült állatokat. Amikor egy szakasz lengyel
katona rátalált a pánikba esett medvékre, amelyek vérrel csíkozottan
keringtek régi tanyájuk körül, gyorsan lelőtték őket. Aztán a katonák attól
félve, hogy oroszlánok, tigrisek és más veszélyes állatok is
kiszabadulhatnak, úgy döntöttek, hogy a legagresszívebbeket, köztük Jaśt, a
hímelefántot, Tuzinka apját is megölik.
Antoninának az elülső verandáról a nyílt terepen át jó kilátása nyílt arra a
helyre, ahol a katonák egy kút mellett összegyűltek, és több állatkerti
dolgozó is odasereglett, egyikük sírt, a többiek komorak és némák voltak.
„Vajon hány állatot öltek már meg?”, kérdezte magától.
Olyan gyorsan bontakoztak ki az események, hogy se tiltakozásra, se
szomorkodásra nem jutott idő, az életben maradt állatoknak pedig segítségre
volt szükségük, így aztán Jannal együtt ő is betársult a gondozókhoz az
etetésben, a gyógyításban és az állatok tőlük telhető megnyugtatásában.
„Az emberek legalább bepakolhatják a legszükségesebbeket, jöhetnek-
mehetnek, improvizálhatnak”, gondolta Antonina. „Ha Németország
megszállja Lengyelországot, mi lesz az állatkert kényes életformájával?…
Az állatkerti állatok sokkal rosszabb helyzetben vannak nálunk”, panaszolta,
„hiszen teljes mértékben tőlünk függenek. Az elképzelhetetlen, hogy az
állatkertet más helyre költöztessük, ahhoz túlságosan bonyolult organizmus.”
Még ha egykettőre kitörne és véget is érne a háború, akkor is költséges
következményei lennének, mondta magában. Hol találnának ennivalót és
pénzt az állatkert fenntartásához? Jannal együtt megpróbálták nem a
legrosszabb forgatókönyvet elképzelni, és mindentől függetlenül extra
készletet vásároltak fel szénából, árpából, aszalt gyümölcsökből, lisztből,
száraz kenyérből, szénből és fából.
Szeptember 7-én egy lengyel tiszt kopogtatott be a bejárati ajtón, és
szabályszerű parancsot adott, hogy minden épkézláb férfi vonuljon be az
északnyugati fronton harcoló hadseregbe – ez a negyvenkét éves Janra is
vonatkozott –, és az összes civil azonnal hagyja el az állatkertet. Antonina
gyorsan becsomagolt, és Ryśsel együtt visszament a hídon, ezúttal azért,
hogy a sógornőjéhez költözzön a város nyugati felébe, a Kapucyńska utca
3. szám alá, egy negyedik emeleti lakásba.
 5

Éjjel a Kapucyńska utcai kis lakásban új hangot tanult meg: a német

tüzérség üllőcsapásait. Valahol másutt vele egykorú nők ilyenkor lopóztak
be az éjszakai mulatókba, hogy Glenn Miller zenéjére táncoljanak, pattogós
dallamokra olyan címekkel, mint Gyöngyfüzér meg Kis barna korsó.
Mások az újonnan feltalált zenegép7 hangjaira táncoltak útszéli kricsmikben.
Házaspárok bébiszittereket fogadtak, és elmentek a moziba, hogy
megnézzék az 1939-es újdonságokat: Greta Garbót a Ninocskában, Jean
Renoir Játékszabályát, Judy Garlandot az Óz, a csodák csodájában.
Családok autózták be a vidéket, hogy megcsodálják az őszi faleveleket, és
szüreti fesztiválokon almatortát meg kukoricafánkot egyenek. Az élet sok
lengyel számára seprővé változott, azzá, ami az után marad, hogy a párolgás
az utolsó cseppig eltünteti a nedvet az eredetiből. A megszállás mindenkit
megfosztott a mindennapi élet sok-sok fűszerétől, és egy olyan valóság
csapdájába ejtett, amelyben kizárólag az alapvető dolgok számítanak, és
azok aztán le is csapolják az ember energiájának, idejének, pénzének és
gondolatainak java részét.
Akárcsak a többi anyaállat, Antonina is kétségbeesetten próbált
biztonságos helyet találni kicsinye számára, „de velük ellentétben” írta
naplójában, „Ryśt én nem cipelhetem a fogaim közt valami biztonságos
fészekbe”. Ahogy a sógornője negyedik emeleti lakásában sem volt
maradása – „Mi lesz, ha összedől az épület, és mi nem tudunk
elmenekülni?” Talán legjobb lesz, döntötte el, áttelepülni a földszintre, ahol
egy kis üzletben lámpaernyőket árusítottak – mármint, ha a tulajdonosokat
rá tudja beszélni, hogy fogadják be őket.
Fogta Ryśt, lebotorkált a négy, sötét lépcsősoron, és bekopogtatott egy
ajtón, amely mögött, miután kinyílt, két, idősebb nő, Caderska és
Stokowska asszony vált láthatóvá.
– Jöjjenek be, jöjjenek be! – Antonina mögött körbepillantottak a
lépcsőházban, aztán sietve bezárták az ajtót.
Részint korallzátonyra, részint planetáriumra emlékeztető furcsa, új
kontinens tárult Antonina szeme elé, ahogy belépett a zsúfolt boltba, amelyben
a szövet, az enyv, a festék, az izzadság és a fövő zabliszt szaga keveredett. A
mennyezetről egy bazárra való lámpaernyő lógott, zikkuratokként egymásba
fészkelve vagy egzotikus sárkányokként összezsúfolva. Fapolcokon
rétesszerű vég vásznak, rézvázak, kéziszerszámok, csavarok, szegecsek és
csillogó tálcákon ernyődíszek hevertek, anyagfajtánként szétválogatva: üveg,
műanyag, fa, fém. Az ehhez hasonló korabeli üzletekben asszonyok
készítettek kézzel varrott új vászonernyőket, javítottak régi ernyőket és
árultak mások által készítetteket is.
Ahogy Antonina a pillantását körbehordozta a helyiségen, olyan
szerelvényeket láthatott, amelyek az 1930-as években voltak népszerűek,
amikor is a baltikumi lakberendezés a viktoriánustól az art decóig és a
modernizmusig mindenféle stílust felölelt, köztük ilyesfajta ernyőket:
krizantémmintás brokáttal díszített, tulipán alakú, rózsaszín selyem; zöld sifon,
fehér félszatén csipkerátétekkel; geometriai formájú, pliszírozott
elefántcsontszínű; Napóleon-kalapot formázó, élénksárga sávok; hatoldalú,
perforált fém, körben a szoknyán csiszolt strasszberakásokkal; szarvasbikát
üldöző szecessziós íjászokat ábrázoló domborművel díszített gipszgömböt
koronázó sötét borostyánszínű máriaüveg; libabőrszerűen puklis,
kristályfüggőkkel szegélyezett, narancsvörös üvegkupola, amely alatt
elefántcsont csigavonal domborműves rézgondola függött. Az a bizonyos
divatos, gorge-de-pigeon néven ismert és Antonina idejében az európai
borospoharakhoz gyakorta használatos vörös üveg sötétben meggypirosan
ragyogott, megvilágítva pedig a frissen hámozott vérnarancs színében izzott.
Galambvérrel festették meg, azzal az elixírrel, amelyet a kiváló minőségű
rubinok minősítésére is alkalmaznak (a legszebb kövek a legfrissebb vérre
emlékeztetnek).
Ryś a helyiség túlsó végébe irányította Antonina figyelmét, ahol
meglepetésére környékbeli, zilált nők és gyerekek ültek ernyők sorfalától
körülvéve.
– Dzień dobry, dzień dobry, dzień dobry – üdvözölte egyenként az
asszonyokat Antonina.
A lámpaernyőbolt otthonos atmoszférája a hajléktalan és csontig
átfagyott embereket valahogy idevonzotta ebbe a nagymamaszerű hölgyek
által vitt üzletbe, akik hajlandók voltak megosztani velük a kamrájukat, a
szenüket és a fekhelyüket. Ahogy Antonina megjegyezte:

Ez a lámpaernyőbolt és -műhely sokak számára olyan volt, mint valami

mágnes. Hála ennek a két, pöttömnyi, elragadó idős hölgynek, akik
rendkívül melegszívűek voltak, csupa szeretet és kedvesség, túléltük ezt
a borzalmas időszakot. Olyanok voltak, mint nyári éjszakán a meleg
fény, és az emberek az emeletről meg a máshonnan, a lerombolt
épületekből, sőt, a szomszédos utcákból való otthontalanok is úgy
gyűltek oda a két hölgy köré, akár a lepkék, akiket odavonzott a meleg.

Antonina csak ámult és bámult, ahogy ráncos kezük ennivalót (főleg

zablisztet), édességet, képeslapalbumot és kis játékokat osztogatott.
Éjszakánként, amikor az emberek kiválasztották az alvóhelyüket, az egyik
masszív ajtókeret alá terített egy matracot, és a testével óvta Ryśt, miközben
úgy szundikált el egy-egy kis időre, mint aki kútba zuhan, a múltja pedig
egyre idillikusabbá vált és egy távolabb sodródott tőle. Annyi mindent
tervezett az elkövetkező évre; most meg azon töprengett, hogy vajon túlélik-
e Ryśsel az éjszakát, megéli-e, hogy újra láthassa Jant, fog-e még a fia
születésnapot ünnepelni. „Életünk minden egyes napját kitöltötték a
borzalmas jelen, sőt, akár a saját halálunk gondolatai”, írta memoárjában,
majd hozzáfűzte:

Nem voltak itt a szövetségeseink, nem segítettek nekünk – mi, lengyelek,

teljesen egyedül voltunk [holott] a németek elleni egyetlen angol támadás
véget vethetett volna Varsó szakadatlan bombázásának… Rendkívül
lehangoló híreket kaptunk lengyel kormányunkról – a mi Śmigły
marsallunk és a kormány tagjai Romániába szöktek, ahol elfogták és
letartóztatták őket. Úgy éreztük, elárultak bennünket, meg voltunk
döbbenve, elszomorodtunk.

Amikor Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak,

a lengyelek örvendeztek, a rádióállomások napokig a francia és a brit
nemzeti himnuszt játszották egyvégtében, de szeptember közepe sem hozott
enyhülést az irgalmatlan bombázásban és nehéztüzérségi tűzben. „Ostromlott
városban élünk”, írta hitetlenkedve Antonina a memoárjában, egy fütyülő
bombákkal, fülsiketítő robbanásokkal, az összeomlás száraz dübörgésével
és éhes emberekkel teli városban. Előbb az olyan megszokott kényelmi
szolgáltatások szűntek meg, mint a víz és a gáz, aztán a rádió és az újságok.
Aki az utcára merészkedett, az is csak futva tette, és az emberek az életüket
kockáztatták, amikor sorba álltak egy kis lóhúsért vagy kenyérért. Három
héten át nappal gránátokat hallott elzúgni a háztetők fölött, az éj sötétjében
pedig falakat döngölő bombákat. A borzalmas dörrenéseket vérfagyasztó
fütyülés előzte meg, és Antonina egyszer csak azon kapta magát, hogy a
legrosszabbtól tartva egyenként végighallgatja a fütyüléseket, aztán kiengedi
a levegőt, amikor meghallja, hogy valaki másnak az élete robbant fel.
Önkéntelenül is megbecsülte a távolságot, és megkönnyebbült, amiért nem ő
volt a bomba célpontja, aztán szinte azon nyomban érkezett a következő
fütyülés, a következő robbanás.
Azon ritka alkalmakkor, amikor kimerészkedett, filmszerű háborúba
csöppent, sárga füsttel, törmelékpiramisokkal, csorba kőszirtekkel ott, ahol
valamikor épületek álltak, szél kergette levelekkel és gyógyszeres fiolákkal,
sebesült emberekkel és furcsán kibicsaklott lábú, döglött lovakkal. Ám ami
a legvalószínűtlenebb volt: valami a feje fölött, ami először hónak tűnt, de
nem úgy mozgott, mint a hópelyhek, valami finoman emelkedett és süllyedt
anélkül, hogy földet ért volna. A város párnáiból és paplanjaiból származó
pehelytollak bizarr, puha felhője kavargott lágyan az épületek fölött,
hátborzongatóbban, mint egy hóvihar. Valamikor réges-régen egy lengyel
király úgy verte vissza a betörő törököket, hogy minden egyes katonája
hátára nagy, tollas abroncsot erősíttetett. Ahogy ezzel a csatába vágtattak, a
szél hangos, tornádószerű suhogással tört utat a hamis szárnyakon át, ami
megrémisztette az ellenség lovait, patáikat a földbe vájták, és nem voltak
hajlandók továbbmenni. Sok varsói számára ez a tollvihar talán azoknak a
lovagoknak, a város őrangyalainak a mészárlását idézte fel.
Egy nap, amikor egy éles gránát zuhant a házukra, és megakadt a
negyedik emeleti mennyezetben, Antonina várta a robbanást, ám az nem
következett be. Aznap éjjel, miközben bombák szórtak füstfonatokat az
égre, Ryśt egy közeli templom alagsorába költöztette. Majd „a fojtott
reggeli csendben” újra visszaköltöztette a lámpaernyőüzletbe. „Olyan
vagyok, mint a nőstény oroszlánunk”, mondta a többieknek, „rémülten
cipelem ide-oda a ketrecben a kölykömet”.
Jan felől nem jött semmi hír, és az aggodalomtól alig tudott aludni, de azt
mondta magában, hogy cserben hagyná őt, ha az állatkert megmaradt állatait
nem mentené meg. Egyáltalán életben vannak-e még, tűnődött, és a
tizenéves fiúk, akikre rábízták őket, valóban a gondjukat tudják viselni?
Nem látott más lehetőséget: habár émelygett a félelemtől, Ryśt a
sógornőjénél hagyta, és kényszerítette magát, hogy ágyútűzben és gránátok
közepette átkeljen a folyón. „Így érzi magát egy űzött vad”, gondolta a
csetepatéba csöppenve, „nem hősnőként, hanem csak mint aki őrülten
hajszolja magát, hogy mindenáron épségben hazaérjen.” Eszébe jutott Jaś
meg a nagymacskák halála, akiket lengyel katonák lőttek le, közvetlen
közelről. Utolsó pillanataik emlékképe szenvedést okozott neki, és egy talán
még nehezebben eloszlatható rettegést váltott ki belőle: mi van, ha kiderül,
hogy nekik volt szerencséjük?
 6

Náci bombázók 1150 bevetésben támadták Varsót, és elpusztították az

állatkertet, amely történetesen légvédelmi ágyúk közelében terült el. Azon a
tiszta napon meghasadt az ég, és a tűz fütyülve bukfencezett lefelé, ketrecek
robbantak fel, sáncárkok záporoztak fölfelé, vasrudak görbültek össze-
vissza nyöszörögve. Faépületek rogytak össze, ahogy a hőség
beszippantotta őket. Üveg- és fémszilánkok csonkoltak válogatás nélkül
bőrt, tollakat, patákat és pikkelyeket, miközben sebesült zebrák
rohangáltak vértől csíkozottan, rémült bőgőmajmok és orangutánok
iszkoltak nyivákolva a fák és bokrok közé, kígyók siklottak a szabadba,
krokodilok tápászkodtak lábujjhegyre és trappoltak tova fürgén.
Lövedékek tépték fel a madárhálókat, és papagájok repültek csigavonalban
fölfelé, mint azték istenek, majd egyenesen lezuhantak, más trópusi madarak
a bokrok meg a fák között rejtőztek el vagy próbáltak megperzselődött
szárnyakkal repülni. A ketrecében vagy medencéjében rejtőzködő néhány
állatot hömpölygő lánghullámok nyeltek el. Két zsiráf holtan hevert a földön
kibicsaklott lábakkal, döbbenetesen vízszintesen. Az égő fától, szalmától és
hústól bűzlő, alvadt levegőt fájt belélegezni. A pokolian rikoltozó majmok és
madarak alkotta túlvilági kórust a lövedékek és bombarobbanások ropogó
üstdobjai kísérték. Ahogy a lárma körbevisszhangzott az állatkerten,
bizonyára olyan hangzást kelthetett, mintha tízezernyi Fúria kaparná ki magát
a pokolból, hogy kifordítsa sarkaiból a világot.
Antonina és egy maroknyi gondozó végigszaladt a kerten, hogy egy-két
állatot megpróbáljon megmenteni, másokat meg kiszabadítani, miközben ők
maguk is igyekeztek elkerülni a sérülést. Ahogy egyik ketrectől a másikhoz
rohant, a férjéért is elkezdett aggódni, aki a fronton harcolt, „bátor férfiként,
lelkiismeretes férfiként; ő miben reménykedhet, ha még az ártatlan állatok
sincsenek biztonságban?” És ha visszatér, mit fog találni? Aztán egy újabb
gondolatba ütközött: hol van Kasia, az anyaelefánt, az egyik kedvencük?
Végre odaért Kasia kifutójához, de csak azért, hogy felfedezze, a földdel
vált egyenlővé, az anyaállat pedig eltűnt (mint Antonina később megtudta,
addigra már megölte egy gránát), de a kétéves borjút, Tuzinkát valahol a
távolban hallotta trombitálni. Sok majom egy pavilontűzben pusztult el vagy
lelőtték őket, mások vadul tülköltek, ahogy a fákon-bokrokon
keresztülgázoltak.
Néhány állat csodával határos módon életben maradt az állatkertben,
sok pedig átmenekült a hídon, be az óvárosba, miközben a főváros
lángokban állt. Akik eléggé bátrak voltak hozzá, hogy kiálljanak az
ablakukba, vagy kellőképpen szerencsétlenek, hogy odakint rekedjenek,
egy bibliai hallucináció kibontakozását kísérhették figyelemmel, amint az
állatkert kiürült Varsó utcáira. A Visztula két partján fókák totyogtak, a
sikátorokban tevék és lámák kószáltak, a paták csúszkáltak a
macskaköveken, struccok meg antilopok trappoltak rókák és farkasok
mellett, hecsí, hecsí, kiáltoztak a hangyászok, ahogy a téglákon nyargaltak.
A helybeliek bunda- és bőrgomolyagokat láttak elszáguldani a gyárépületek
meg a lakóházak mellett, a várostól távoli zab-, hajdina- és lenföldek felé
rohanni, patakokba potyogni, lépcsőházakban meg fészerekben elrejtőzni.
Dagonyázómedencéjükben alámerülve a vízilovak, vidrák és hódok túlélték
a megpróbáltatásokat. Valamiképpen a medvék, bölények, Przsevalszkij-
lovak, tevék, zebrák, hiúzok, pávák és más madarak, a majmok és a hüllők
is életben maradtak.
Antonina leírta, hogy a villa közelében megállított egy fiatal katonát, és
megkérdezte tőle: „Nem látott egy nagy borzot?”
A férfi így felelt: „Valami borz sokáig dörömbölt meg kaparászott a villa
ajtaján, de mivel nem engedtük be, eltűnt a bokrok között.”
„Szegény Borz”, sajnálkozott Antonina, elképzelve, ahogy a család
kedvence rémülten rimánkodik az ajtónál. „Remélem, sikerült
elmenekülnie”, ködösült el egy pillanatra az agya, aztán újra hőség lett meg
füst, az élet visszatért a lábaiba, és már rohant is, hogy utánanézzen a
Mongóliából származó, borzas sörényű lovaknak. A többi ló és szamár
döglötten hevert az utcákban – köztük a fia pónija, Figlarz (Kópé) is –, de a
ritka Przsevalszkij-lovak valahogy ott reszkettek állva a legelőjükön.
Antonina végül elhagyta az állatkertet, tűzglóriával övezett hársfasorok
közt átvágott a Praski Parkon, és visszaindult a belvárosi
lámpaernyőüzletbe, ahol a fiával együtt meghúzták magukat. Kábán és
kimerülten megpróbálta leírni a füstfelhőket, a gyökerestül kifordult fákat és
füvet, a vérrel összefröcskölt épületeket és tetemeket. Aztán amikor úgy
érezte, hogy egy kicsit lehiggadt, elgyalogolt egy kőépülethez a Miodowa
utca 1. szám alá, ott a lépcsőn felkapaszkodott egy izgatott emberekkel és
szétcsúszkáló iratkupacokkal telizsúfolt kis irodahelyiségbe, az ellenállás
egyik titkos rejtekhelyére, ahol egy régi barátjával, Adam Englerttel
találkozott.
– Mi újság?
– Nyilvánvaló, hogy hadseregünk kifogyott a munícióból és az
utánpótlásból, és a hivatalos kapitulációt fontolgatják – felelte mogorván a
férfi.
Antonina a memoárjaiban leírja, hogy hallotta a másikat beszélni, de a
szavai elsodródtak tőle, mintha az agya, amelyet az egész napos borzalmak
már addig is megbénítottak, non serviam nyilatkozatot kiadva megtagadta
volna, hogy még továbbiakat fogadjon be.
Nehézkesen leült az egyik kanapéra, és úgy érezte magát, mint akit
odacsirizeltek. Egészen eddig a pillanatig nem engedte meg magának, hogy
elhiggye, országa esetleg elveszítheti a függetlenségét. Már megint. Ha a
megszállás nem jelentett újdonságot, hát az ellenség elűzése sem, csakhogy
a Németországgal viselt legutóbbi háború óta már huszonegy év eltelt,
Antonina életének nagyobbik fele, és megdöbbentette a kilátás. Az állatkert
már tíz éve a Visztula sáncárkától védett, önálló fejedelemségnek tűnt,
amelynek mindennapi élete az ő sóvár fogékonyságához illő kirakós játék
volt.
A lámpaernyőüzletbe visszatérve mindenkinek elmondta az Englerttől
hallott szomorú hírt, amely nem állt összhangban a lengyel főpolgármester,
Starzyński optimista rádióbeszédeivel, amelyekben elítélte a nácikat,
reményt kínált, és mindenkit a főváros mindenáron való megvédésére
szólított fel.
– Miközben itt önökhöz beszélek – jelentette ki egy alkalommal –, az
ablakon át látom is a maga nagyszerűségében és dicsőségében, füstbe
burkolózva, lángoktól vörösen:8 a dicső, a legyőzhetetlen, a harcoló Varsót!
Tanácstalanul azon tanakodtak, kinek higgyenek: a főpolgármester
nyilvános beszédének vagy az ellenállás tagjainak. Hát persze, hogy az
utóbbiaknak. Starzyński egy másik beszédében egyszer csak múlt időt
használt: „Azt akartam, hogy Varsó nagyszerű város legyen. Hittem benne,
hogy az is lesz. Munkatársaimmal terveket készítettünk, és felvázoltuk a
jövő nagyszerű Varsóját.” Starzyński igeidejének fényében (vajon
nyelvbotlás volt?) Antonina hírei igazabbnak csengtek, amitől mindenkinek
nyomottá vált a hangulata, miközben a tulajdonosok az asztalok között
oldalazva kis lámpákat kapcsolgattak fel.
Néhány nappal később, Varsó kapitulációjakor Antonina épp az
asztalnál ült a többiekkel, éhesen, de ahhoz túlságosan leverten, hogy meg
tudja enni az előtte lévő kevéske ennivalót, amikor az ajtó felől egyszer csak
élénk kopogtatást hallott. Már senki sem járt látogatóba, senki sem vásárolt
lámpákat, nem javíttatott törött lámpaernyőket. A nyugtalankodó
tulajdonosok résnyire nyitották az ajtót, amely előtt Antonina ámulatára a
kimerültnek és megkönnyebbültnek látszó Jan állt. Ölelések és csókok
következtek, majd a férfi leült az asztalhoz, és elmesélte nekik a történetét.
Amikor Jan és barátai hetekkel azelőtt, szeptember 7-én este elhagyták
Varsót, a folyót követve a Bug-parti Breszt felé gyalogoltak, amolyan
fantomhadsereg részeiként, akik olyan egységet keresnek, amelyhez
csatlakozhatnának. Mivel ilyet nem találtak, végül szétváltak, és Jan
szeptember 25-én Mieniében éjszakázott egy tanyán, amelynek
tulajdonosait a rejentówkai házban töltött nyarakról ismerte. Másnap reggel
a háziasszony azzal a kérdéssel ébresztette fel, hogy nem tolmácsolna-e
közte és egy német tiszt között, aki az éjjel érkezett. Egy nácival
összeakadni mindenképpen veszélyes volt, és miközben felöltözött, Jan
igyekezett felkészülni a bajra és elpróbálni a lehetséges forgatókönyveket.
Ahogy egy szabályszerű szállóvendég színlelt magabiztosságával lefelé ment
a lépcsőn, szemét a nappaliban álló Wehrmacht-tisztre szegezte, aki az
ellátmányról tárgyalt a háziakkal. Ahogy a náci megfordult, hogy
szembenézzen vele, hitetlenkedés áradt szét Janban, és azon kezdett
tűnődni, nem csak a nyugtalan szíve láttatja-e vele azt, amit lát. Ám a tiszt
arcán ugyanabban a pillanatban meglepetés villant, és elmosolyodott. Dr.
Müller állt előtte, az Állatkerti Igazgatók Nemzetközi Szervezetének tagja,
aki a królewieci állatkertet igazgatta (a kelet-poroszországi város a háború
előtt Königsbergként volt ismert).
Müller nevetve így szólt:
 – Én csak egyetlen lengyelt ismerek jól, önt, barátom, és épp itt kell
találkoznunk! Hogy lehet ez? – Müller hadtáptisztként azért jött a tanyára,
hogy élelmet szerezzen a csapatai számára. Amikor elmondta Jannak Varsó
és az állatkert katasztrófáját, Jan azonnal vissza akart fordulni, és Müller fel
is ajánlotta a segítségét, de figyelmeztette, hogy a Jan korabeli lengyel férfiak
nincsenek biztonságban az utakon. A leghasználhatóbb terv az, javasolta,
hogy letartóztatja Jant, és fogolyként hajt vele Varsóba, Jan viszont minden
múltbeli szívélyességük dacára is aggódott, hogy megbízhat-e Müllerben.
Ám az ígéretéhez híven Varsó kapitulációja után visszatért, és olyan mélyen
behajtott Jannal a városba, amilyen mélyen csak mert. Abban a reményben,
hogy boldogabb időkben még találkoznak, elbúcsúztak egymástól, Jan
pedig keresztülosont a város romjain, és közben azon töprengett, hogy
odaér-e valaha a Kapucyńska utcába, Antoninához és Ryśhez – ha még
életben vannak egyáltalán. Végre megtalálta a négyemeletes épületet, és
amikor az első kopogtatására nem nyitottak ajtót, „majdnem összeesett a
rémülettől”.
A következő napokban egyre nyugtalanítóbbá vált Varsó ádáz
némasága, így aztán Jan és Antonina elhatározta, hogy átlopakodnak a
hídon az állatkertbe, ezúttal gránátok és rájuk lődöző orvlövészek nélkül. A
régi gondozók közül is többen visszatértek, és amolyan szellembrigádként
folytatták szokásos teendőiket egy félig lemészárolt faluban, ahol az őrbódé
meg az őrök szállása már csak egy-egy elszenesedett halom volt, és a
műhelyek, az elefántház, teljes élőhelyek és kifutók szintén mind leégtek
vagy összeomlottak. A legfurcsább az volt, hogy sok ketrecrúd groteszk
formává olvadt, és úgy néztek ki, mintha avantgárd hegesztők művei
lennének. Jan és Antonina elsétált a villához, ahol megdöbbentette őket a
látvány, amely most még szürreálisabb képet nyújtott, mint korábban. Habár
a villa túlélte, magas ablakait szilánkokra zúzták a bombarobbanások, és
mindenütt úgy hevertek a finom üvegszemcsék, mint a homok, amely
elkeveredett a légitámadások alatt ott rejtőzködő lengyel katonák után
ottmaradt, összetört szalmával. Minden javításra szorult, főleg az ablakok,
de mivel az üvegtábla hiánycikk volt, úgy döntöttek, hogy egy időre
furnérlemezt fognak használni, noha ez azt jelentette, hogy még inkább
elszigetelik magukat a külvilágtól.
 Előbb azonban a sebesült állatok keresésére indultak, átfésülték a
terepet, még a valószínűtlen rejtekhelyeket is átkutatták, és üdvrivalgás tört
ki, valahányszor valamelyikük talált egy romok alá szorult, zavarodott és
éhes, de életben maradt állatot. Antonina szerint a hadsereg elhullott lovai
közül rengeteg hevert felpuffadt hassal, vicsorgó fogakkal, rémülettől tágra
meresztett szemmel. Minden tetemet muszáj volt eltemetni vagy
feltrancsírozni (az antilop-, szarvas- és lóhúst a város éhezői között
osztották szét), amit Jan és Antonina nem bírt volna végignézni, így aztán a
gondozókra hagyták, ők pedig alkonyatkor, mivel a villa lakhatatlan volt,
kimerülten és leverten visszatértek a Kapucyńska utcába.
Másnap Rommel tábornok mondott beszédet a rádióban, és azt
szorgalmazta, hogy a varsói katonák és polgárok méltósággal fogadják el a
kapitulációt, és őrizzék meg a nyugalmukat, amíg a német hadsereg
bemasírozik elesett városukba. A közvetítés ezzel ért véget: „Számítok
Varsó lakosságára, amely bátran a város védelmére kelt, és tanújelét adta
mélységes hazafiasságának, hogy csöndesen, méltósággal és higgadtan
fogadja majd a német csapatok bevonulását.”9
„Ez talán jó hír”, mondta magában Antonina, „talán végre béke lesz, és
megkezdhetjük az újjáépítést.”
Az esős reggel után eloszlott a vastag felhőtakaró, és kezdett átsütni rajta
a meleg októberi napfény, miközben az összes környéken német katonák
járőröztek, súlyos csizmasarkuk csattogásával és idegen nyelvű
karattyolással töltve meg az utcákat. Aztán másféle hangok szűrődtek be a
lámpaernyőüzletbe, sziszegőbbek és áttetszőbbek: lengyel férfiak és nők
tömegének hangjai. Antonina „egyetlen, lassan hömpölygő, hatalmas
organizmust” látott a belváros felé tartani, és az épületekből emberek
szállingóztak kifelé, hogy vele tartsanak.
– Szerinted hová mennek?
A rádió bemondta, hogy Hitler hol készül szemlét tartani a csapatai
fölött, és Jannal ők ketten is ugyanazt az ozmotikus erőt érezték, amely
kifelé rángatta őket. Antonina pusztítást látott, amerre csak nézett.
Feljegyzéseiben leírta, hogy „épületeket fejezett le guillotine-ként a háború –
a tető eltűnt róluk, és most alaktalan pózban, valamelyik közeli hátsó
udvarban gubbaszt. Más épületek szomorú látványt nyújtottak, a padlástól a
pincéig felszakították őket a bombák.” Arra emlékeztettek, mint amikor „az
embereket ejti zavarba a sebesülésük, és azt keresik, mivel tudnák eltakarni
a hasukon tátongó nyílásokat”.
Aztán vakolatukat vesztett, eső áztatta épületek mellett haladtak el, a
lecsupaszodott, vérvörös téglák gőzölögtek a meleg mapsütésben. A tüzek
még mindig égtek, az otthonok zsigerei még mindig izzottak, elegendő füsttel
telítve a levegőt ahhoz, hogy az ember szeme könnyezzen, a torka pedig
elszoruljon. Az egyre dagadó tömeg hipnotizáltan áramlott a városközpont
felé, és az archív filmeken látható is, ahogy a főutcákat szegélyezik,
amelyeken hódító német katonák masíroznak végig acélszürke egyenruhák
egyenletes áradatában, visszhangzó léptekkel, mint amikor keményfát
püfölnek kötéllel.
Jan Antoninához fordult, aki erőtlennek látszott.
– Nem kapok levegőt – mondta. – Úgy érzem, mindjárt belefulladok egy
szürke tengerbe, mintha ezek az egész várost elárasztanák, elmosnák a
múltunkat és a népünket, mindent lesöpörnének a föld színéről.
A tömeg közepére szorulva nézték, hogy özönlenek a csillogó
harckocsik és ágyúk, meg a pirospozsgás arcú katonák, akik
némelyikének pillantását Jan olyan provokatívnak érezte, hogy kénytelen
volt elfordulni.
A Lengyelországban népszerű művészeti forma, a bábszínház nem
csupán gyerekeknek való, hanem gyakran szatirikus és politikai témákkal
is birkózik, ahogy az ókori Rómában is tette. A régi filmeken látszik az,
amit a helybeliek talán ironikusnak találtak: hangos rezesbanda harangozza
be a csillogó-villogó lovasság és a peckesen lépdelő zászlóaljak egymást
követő hullámait, Hitler pedig a sugárút távolabbi részén, egy emelvényen
pöffeszkedik, és egyik kezét láthatatlan zsinórokat rángató bábjátékosként
a magasba emelve tart szemlét csapatai fölött.
Lengyelország főbb politikai pártjainak küldöttei már az egyik
takarékpénztár páncéltermében üléseztek, hogy összehangolják a földalatti
mozgalom működését, amely csaknem sikerrel mutatkozott be: a Hitler
emelvénye alá telepített robbanóanyagoknak darabokra kellett volna őt
szaggatniuk, de az utolsó pillanatban egy német tisztviselő egy másik
helyszínre irányította a pokolgép kezelőjét, így az nem tudta meggyújtani a
kanócot.
A város egykettőre összeroppant a németek kezében, a bankok
bezártak, a jövedelmek elapadtak. Antonina és Jan visszaköltözött a
villába, de pénztől és ellátmánytól megfosztva a korábban oda beszállásolt
lengyel katonák után maradt élelmiszerek közt guberáltak. Az új német
gyarmatot Hitler személyes jogtanácsadója, Hans Frank, a náci párt első
tagjainak egyike, a vezető jogász kormányozta, aki buzgón módosította a
német törvényeket a náci filozófia szerint, főleg a rasszista törvényeket és
azokat, amelyek az ellenállás ellen irányultak. A hivatalában eltöltött első
hónapja alatt Frank kormányzó kijelentette, hogy megölnek „minden
zsidót, aki elhagyja azt a körzetet, ahová bezárták”, ahogy „azokat is, akik
szándékosan rejtekhelyet kínálnak ezen zsidók számára… A felbujtókra és
a segítőkre ugyanaz a büntetés vár, mint az elkövetőkre; a megkísérelt
cselekményt ugyanolyan büntetéssel fogják sújtani, mint a végrehajtott
cselekményt”.
Nem sokkal ezután kiadta rendeletét „Az erőszakos cselekmények elleni
küzdelemről”, amely halálbüntetést helyezett kilátásba mindenki számára, aki
ellenszegül a német hatóságoknak, szabotázst vagy gyújtogatást hajt végre,
puskát vagy egyéb fegyvert birtokol, megtámad egy németet, megszegi a
kijárási tilalmat, rádiót birtokol, a feketepiacon üzletel, az ellenállás
röplapjait tartja az otthonában – vagy elmulasztja feljelenteni azokat a
megrögzött bűnözőket, akik erre vetemednek. A törvények megszegése
vagy az akár aktív, akár passzív törvényszegők feljelentésének elmulasztása
egyaránt büntetendő. Lévén az emberi természet olyan, amilyen, a legtöbben
nem óhajtottak belekeveredni, így aztán keveseket jelentettek fel, és még
kevesebbeket jelentettek fel azért, mert nem jelentettek fel másokat… ami
könnyűszerrel az ellenszenv és a tétlenség abszurdista láncreakcióját
válthatta volna ki. Valahol a cselekvés és a nem cselekvés között
mindenkinek a lelkiismerete megtalálja a maga egyensúlyát; a legtöbb
lengyel nem kockáztatta az életét a menekültekért, de nem is jelentette fel
őket.
Hitler felhatalmazta Frankot, hogy „mint háborús zónát és hadizsákmány
országot, kíméletlenül zsigerelje ki ezt a régiót, gazdasági, kulturális,
társadalmi és politikai struktúráját tegye a földdel egyenlővé”.10 Frank egyik
legfontosabb feladata az összes befolyásos ember, tanárok, papok,
földbirtokosok, politikusok, ügyvédek és művészek legyilkolása volt.
Azután megkezdte a lakosság óriási tömegeinek átcsoportosítását: öt év
leforgása alatt11 86 ezer lengyelt fognak majd gyökereitől megfosztani és
áttelepíteni, az ő földjeiket 75 ezer német fogja átvenni, 1,3 millió lengyelt
szállítanak Németországba rabszolgamunkára, 330 ezret pedig egyszerűen
agyonlőnek.
A lengyel ellenállás bátor és leleményes szabotázsakciókat követ majd el
a németek infrastruktúrája ellen, vonatokat siklatnak ki, hidakat
robbantanak fel, több mint 1,1 ezer folyóiratot nyomtatnak ki,
rádióadásokat sugároznak, álcázott gimnáziumokban és főiskolákon
tanítanak (amelyeket 100 ezer diák látogat), segítik a zsidók elrejtőzését,
fegyvereket szállítanak, bombákat készítenek, merényleteket követnek el a
Gestapo ügynökei ellen, foglyokat szabadítanak ki, titokban színdarabokat
állítanak színpadra, könyveket adnak ki, irányítják a civil ellenállás merész
tetteit, saját törvényszéket ülnek, és futárok útján tartják a kapcsolatot a
londoni székhelyű emigráns kormánnyal. Katonai szárnya, a Honi Hadsereg
fénykorában 380 ezer katonát számlált – közéjük tartozott Jan Żabiński is,
aki később elmondta az interjúkészítőknek, hogy „a legelejétől fogva
kapcsolatban álltam az állatkert környéki Honi Hadsereggel”12 . Bármilyen
zűrzavaros lehetett is az élet a megszállás alatt, a földalatti lengyel állam,
amelyet inkább a nyelv, semmint a területi egység tartott össze, hat éven át
fog majd harcolni éjjel és nappal.
A földalatti mozgalom erejének kulcsa a fölfelé-nincs-kapcsolat
politikája, valamint az álnevek és fedőnevek szüntelen használata volt. Ha
senki sem ismeri a felettesét, akkor a lebukás nem veszélyezteti a lényeget,
és ha senki sem tudja a többiek igazi nevét, akkor a szabotőröket bajosnak
bizonyul megtalálni. A földalatti főhadiszállások ide-oda vándoroltak a
városban, az iskolák pedig egyik templomból vagy lakásból a másikba
költöztek, miközben egy csapatnyi futár és illegális nyomdász mindenkit
mindenről tájékoztatott. A Földalatti Parasztmozgalom a „Minél kevesebbet,
minél később és minél rosszabbat” jelszavát tette magáévá, és elkezdte
szabotálni a németeknek szánt szállítmányokat, az ellátmányokat eltérítették,
hogy a városok lakossága kapja meg, ismételten ugyanannak a gabonának
vagy élő jószágnak a leszállítását jelentették, az átvételi elismervényeken
eltúlozták a mennyiségeket, alkalmas módon elveszítették, elpusztították
vagy elrejtették az élelmiszereket. A peenemündei titkos német
rakétaprogramban dolgozó kényszermunkások levizelték az elektronikát,
hogy elrozsdásodjon és megbénítsa a rakétákat. Az ellenállás olyan sok
sejtet tömörített, hogy korra, iskolázottságra vagy idegállapotra való tekintet
nélkül bárki megtalálhatta a maga helyét. Jan előszeretettel vállalt
kockázatot, ahogy később az egyik riporternek elmondta, izgalmasnak
találta, és a maga bagatellizáló módján még hozzáfűzte, hogy ez a szapora
pulzust előidéző játék leginkább olyan érzés volt, „mint a sakkozás – vagy
nyerek, vagy veszítek”.
 7

Az ősz beköszöntével hideg kezdett beszivárogni az ajtók alatt és az apró

repedéseken át, éjszakánként pedig süvöltő szelek söpörtek végig a villa
lapos tetején, megrezegtették a megereszkedett furnérlemez ablaktáblákat,
és süvítve nyargalták körbe a fallal körülvett teraszt. Szétzilált épületei és
pázsitjai dacára az állatkert a megmaradt kevés állatát felkészítette a télre,
de már semmi sem látszott olyannak, mint a háború előtt, legkevésbé az
állatkerti élet szezonális tablója. Annak idején a napok tempója drámai
módon megváltozott, ahogy az állatkert a maga hibernációs periódusába
lépett: a széles utak, amelyeken a nyári vakáció idején rendszerint akár
tízezer ember is tolongott, szinte teljesen elnéptelenedtek, csak néhányan
látogatták a majomházat, az elefántokat, a ragadozók szigetét vagy a
fókamedencét. De a lámák, pónik, tevék hátára vagy a kis, pedálos autók
ülésébe kívánkozó, sorban álló iskolás gyerekek hosszú oszlopai
elpárologtak. A kényes állatok, mint a flamingók és a pelikánok, amelyek
nap mint nap kimerészkedtek egy-egy rövid egészségügyi sétára, úgy
meneteltek libasorban a fagyott talajon, mintha tojásokon lépkednének.
Ahogy a nappalok rövidültek és a fák ágai megkopaszodtak, a legtöbb állat
fedett helyen maradt, ami által az állatkert hangszíne harsányból motyogóvá
fakult a szakmában holtszezonként ismert időszak idejére, amikor az állatok
pihennek, az emberek pedig tesznek-vesznek.
Az állatkert még ebben az összezsugorodott, háborús állapotában is
megmaradt bonyolult, élő gépezetnek, amelyben egyetlen, meglazult csavar
vagy kopott fogaskerék is katasztrófát idézhetett elő, és egy állatkerti
direktor nem engedhette meg magának, hogy elmenjen egy rozsdás retesz
vagy egy majom csöpögő orra mellett, hogy valamelyik épületet elfelejtse
bezárni vagy beállítani benne a hőmérsékletet, hogy elkerülje a figyelmét egy
bölény csúnyán összegubancolódott szakálla. Mindezek szélvihar, eső vagy
fagy idején kétszeresen is komoly dolgokká váltak.
Most hiányoztak az asszonyok, akik a lehullott leveleket szokták
összegereblyézni, a férfiak, akik a tetőket és az istállók falait szigetelték
szalmával, a kertészek, akik a rózsákat és a díszcserjéket bugyolálták be,
hogy megóvják őket a fagytól. Más kék egyenruhás kisegítőknek céklát,
hagymát és répát kellett volna pincékbe hordaniuk, meg a silókat feltölteniük
takarmánnyal, hogy a telelő állatoknak bőven jussanak vitaminok (a szót
egy lengyel biokémikus, Kazimierz Funk találta ki, 1912-ben). A pajtáknak
színültig kellett volna lenniük szénával, a tárolóhelyiségeknek és
éléskamráknak zabbal, liszttel, hajdinával, napraforgómaggal, sütőtökkel,
hangyatojással és más alapvető élelmiszerekkel. Teherautószámra kellett
volna behordani a szenet és a kokszot, a kovácsnak pedig a törött
szerszámokat javítania, drótot fonnia és lakatokat olajoznia. Az ácsműhely
embereinek a kerítéseket, asztalokat, padokat és polcokat kellett volna
rendbe hozniuk, ajtókat és ablakokat ácsolniuk a tavasszal felpuhuló talajon
felhúzandó új épületekhez.
Normális körülmények között Antonina és Jan a következő évi
költségvetést készítette volna elő, várták volna az új állatok érkezését, és
jelentéseket olvastak volna olyan tájolású irodákban, amelyekből a folyóra
és az óváros meredek tetejű házaira látni. A sajtóosztály beszélgetéseket és
koncerteket szervezett volna, a labor kutatói lemezeket kenegetnének és
teszteket futtatnának.
Noha a holtszezon sosem könnyű időszaka az évnek, rendszerint mégis
kapuval őrzött menedéket kínált az állatok számára egy privát, védett
világon belül, ahol jól feltöltött éléskamrára, az élelem folyamatos
utánrendelésére és az önállóságba vetett hitre számíthattak. A háború
mindhármat aláásta.
– A megsebzett város etetni próbálja az állatait – biztatta Antonina egy
reggel Jant, amikor patacsattogást-szekérzörgést hallott, aztán meglátta,
hogy két lovaskocsi nyikorog a kapuhoz konyhákból, éttermekből és
házaktól származó maradék gyümölcsökkel meg zöldséghéjakkal
megrakottan. – Legalább nem vagyunk egyedül.
– Nem bizony. A varsóiak tudják, hogy fontos megőrizniük az
identitásukat – felelte Jan –, az élet minden olyan elemét, ami felemeli és
meghatározza őket, és ebbe, szerencsére, az állatkert is beletartozik.
Antonina mindazonáltal azt írta, a talajt érezte kicsúszni a lába alól,
amikor a megszálló kormány úgy döntött, hogy Krakkóba teszi át a
székhelyét, mert ebből azt szűrte le, hogy Varsónak vidéki városként többé
nem lesz szüksége állatkertre. Nem tehetett mást, várta a likvidációt, amely
gyűlöletes szó azoknak az állatoknak az egybeolvasztását sugallta,
amelyeket ő és a családja egyedenként ismert, nem pedig valami kollektív
szőr-, szárny- és patamasszaként.
A villában csak Antonina, Jan és Ryś maradt, alig valamennyi, már semmi
áron sem kapható ennivalóval, kevés pénzzel, munka nélkül. Antonina
naponta sütött kenyeret, és a nyári kertből való zöldségekre meg a vetési és
dolmányos varjakból, gombafélékből és bogyós gyümölcsökből készített
tartósított élelmiszerekre hagyatkozott. Időközönként a város környéki
falucskákban élő barátaik és rokonaik küldtek nekik élelmet, néha még
szalonnát és vajat is, a letarolt városban ritkán látható luxuscikkeket, az a
férfi pedig, aki a háború előtt a lóhúst szállította az állatkertnek, most nekik
szerzett egy kis húst.
Egy szeptember végi napon a bejárati ajtajuk előtt ismerős arc jelent
meg német egyenruhában: a Berlini Állatkert egyik régi őre.
– Egyenesen Lutz Heck igazgató úrtól jövök, üdvözletét küldi és egy
üzenetet – mondta hivatalos hangon. – Fel kívánja ajánlani önöknek a
segítségét, és a hívásomat várja.
Antonina és Jan meglepődve nézett egymásra, nem igazán tudván, mit is
gondoljanak. Lutz Hecket az Állatkerti Igazgatók Nemzetközi
Szervezetének, ennek az altruistákból, pragmatistákból, evangélistákból és
jómadarakból álló, kicsiny klikknek az éves közgyűléseiről ismerték. Az
egzotikus állatok tartásával kapcsolatban a huszadik század elején kétféle
alapvető felfogás létezett. Az egyik hitt a természetes élőhelyek
létrehozásában, az olyan tájkép és klíma kialakításában, amilyet az egyes
állatok a saját szülőföldjükön találnának. Ennek a nézetnek volt lelkes
támogatója Ludwig Heck professzor a Berlini Állatkertből és idősebbik fia,
Lutz Heck. Az ezzel szemben álló nézet azt tartotta, hogy a magukra hagyott
egzotikus állatok majd alkalmazkodnak az új környezethez, függetlenül attól,
hogy az adott állatkert hol található. Eme ellentábor vezére Ludwig
professzor kisebbik fia, Heinz volt, a Müncheni Állatkert igazgatója.13 A
Varsói Állatkertet Heckék hatására úgy tervezték, hogy segítsen
akklimatizálódni az állatoknak, ugyanakkor hívogató élőhelyeket is nyújtott
számukra. Ez volt az első olyan, lengyelországi állatkert, ahol nem kis
ketrecekbe zsúfolták be az állatokat, hanem épp ellenkezőleg, Jan minden
egyes kifutót igyekezett az állathoz igazítani, és amennyire csak lehetséges,
azt reprodukálni, ahogyan a vadonban élne. Az állatkert kitűnő természetes
vízforrással (artézi kutakkal), rafinált vízelvezető rendszerrel és képzett,
elhivatott személyzettel is dicsekedhetett.
Az ideológiák harca az éves közgyűléseken néha ugyan a viszálykodásig
fajult, de az állatkertész családok mind fennen büszkélkedtek a saját
állatkertjükkel, és hasonló aggodalmakkal meg szenvedélyekkel
zsonglőrködtek, így aztán a közös bölcsesség és jólét valamiféle
szabadkőművessége győzedelmeskedett, a nyelvi korlátok ellenére. A többi
direktor nem beszélt lengyelül, Jan nem beszélt folyékonyan németül,
Antonina lengyelül beszélt és valamennyit oroszul, franciául és németül.
Mégis egyfajta (lengyel találmány)14 kerekedett ki, amely erőteljesen
támaszkodott a németre meg az angolra, és ehhez társultak a fényképek,
szabadkézi rajzok, állathangok és némi pantomim. Az éves közgyűlések az
érettségi találkozó érzését keltették, és Antonina, mint a legfiatalabb
állatkertész felesége elbűvölte őket szellemességével és nádszál termetével,
Jant pedig energikus, határozott direktornak tartották, akinek az állatkertje
virágzott és ritka kicsinyekkel volt megáldva.
Heck mindig szívélyes volt velük, különösen Antoninával. De az állatkerti
munkájában, ahogy most a politikájában is, a vérvonalak, köztük az árja
vérvonal megszállottja volt, és annak alapján, amit hallottak, buzgó és
befolyásos náci lett belőle, gyakori szállóvendégei és vadásztársai közé
tartozott Herman Göring birodalmi marsall és Joseph Goebbels
propagandaminiszter.
– Hálásak vagyunk Heck professzornak az ajánlatáért – felelte
udvariasan Antonina. – Kérem, köszönje meg neki a nevünkben, és mondja
meg neki, hogy nincs szükségünk segítségre, mivel az állatkert a likvidálás
sorsára fog jutni. – Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Hitler
kormányzatának legmagasabb rangú zoológusaként talán éppen Heck lehet
az, akit a likvidálás irányításával megbíztak.
Meglepetésükre az őr másnap visszatért, és közölte velük, hogy Heck a
tervei szerint hamarosan meglátogatja őket, majd miután az őr elment, azon
tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Nem bíztak Heckben, másrészt viszont
gyengéd szálak fűzték Antoninához, és állatkertész kollégaként át kellett
éreznie a helyzetüket. Egy megszállt országban, ahol a túlélés gyakran azon
múlik, hogy magas helyeken vannak-e az embernek barátai, igenis volt
értelme a Heckkel való kapcsolat ápolásának. Antonina úgy vélte, Heck azt
a gondolatot dédelgeti magában, hogy a patrónusa lehet, amolyan középkori
lovag, mint Parszifál, valamiféle romantikus ideál, aki majd elnyeri a szívét,
és bebizonyítja a nemeslelkűségét. Miközben azon tűnődött, hogy a férfi
ajánlata vajon a segíteni vagy az ártani akarás jele-e, gondolatai megteltek a
macskákra jellemző tettlegesség képével: „Nem tudhatjuk, az is lehet, hogy
csak játszik velünk. A nagymacskáknak kisegerek kellenek, akikkel
eljátszadozhatnak.”
Jan Heck lehetséges jóindulata mellett érvelt: maga is állatkertész lévén
imádja az állatokat, az életét tette fel a megoltalmazásukra, és kétségkívül
átérezte az állatkertész kollégák veszteségeit. Remény és félelem között
ingadozva így töltötték a Lutz Heck első látogatása előtti éjszakát.
A kijárási tilalom bevezetése után a lengyelek nem kószálhattak többé a
csillagok baldachinja alatt. Ablakaikból és erkélyeikről továbbra is
megfigyelhették az augusztusi Perseidákat, melyeket az őszi meteorzáporok
– a Drakonidák, Orionidák és Leonidák – követtek, de a sok ágyúzásnak
meg pornak köszönhetően a nappalok többsége felhőssé vált, kavargó
naplementékkel és pirkadat előtti szitálással. A groteszk csatatereket és
szennyezést előidéző messze hordó hadviselés ironikus módon káprázatos
égi effektusokat is inspirált. Egy-egy sebesen lehulló éjszakai meteor, legyen
bármilyen papírsárkányszerű a csóvája, most már az ágyútűz és a bombák
képeit idézte fel. A meteorok valamikor olyan fogalomkategóriába tartoztak,
amely távol állt mindentől, aminek köze van a technikához, messzi
birodalmak vándorai voltak, ahol a csillagok jég borította szögesdrótként
szikráztak. A Perseidákat a katolikus egyház valamikor réges-régen Szent
Lőrinc könnyeinek keresztelte el, mert az ő névnapja környékén tűntek fel,
de a Naprendszer pereméről láthatatlan hullámok által elrángatott, majd a
Földhöz vágott koszos hógolyók tudományosabb képe is életre kelti a maga
szent mágiáját.
 8

Lutz Heck 1931-ben vette át a Berlini Állatkertet kiváló édesapjától, és

szinte azon nyomban megkezdte az állatpark ökológiájának és
ideológiájának átformálását. A Berlinben megrendezett 1936-os olimpiára
időzítve megnyitott egy „Német állatkertet”, amely az ország vadvilága előtt
tisztelgett, és középpontjában a „Farkasszikla” állt, amelyet medvék, hiúzok,
vidrák és egyéb őshonos fajok kifutói vettek körül. Ez a merészen hazafias
bemutató, amely az ismerős állatok jelentőségét és azt hangsúlyozta, hogy
nem kell ahhoz a világ végéig elmenni, hogy valaki egzotikus fajokra leljen,
dicséretre méltó üzenetet közvetített, és ha kiállított állatait ma tárná a
közönség elé, senki sem kérdőjelezné meg az indítékait. De tekintettel a
korszakra, a személyes meggyőződésére és a család ultranacionalizmusára,
egyértelműen náci barátainak akart örömet szerezni azzal, hogy ő is
hozzájárult a Németország felsőbbrendű fajairól kialakított eszményképhez.
Egy 1936-ban készült fénykép Hecket és Göringet ábrázolja Heck nagy,
poroszországi kizárólagos vadászterületén, Schorfheidében tett
vadászkiránduláson, a következő évben pedig Heck be is lépett a náci
pártba.
Nagyvadra menő vadász lévén Heck életének csúcspillanatai a veszély
és a kaland hajszolásával teltek, évente többször is útnak indult, hogy
állatokat hajtson fel az állatkertjébe és esetleg egy-két kanadaivadjuh-fejet
is begyűjtsön a falára vagy szemtől szembe kerüljön egy féktelen haragú
nőstény grizzly medvével. Kedvelte a vad, pengeélen táncoló vadászatokat,
főleg Afrikában, és ezeket festői levelekben örökítette meg, amelyeket
lámpás fényénél, jól megrakott tűz mellett, összecsukható tábori széken,
lovagló ülésben vetett papírra, miközben valahol a feketeségben oroszlánok
morogtak láthatatlanul, a társai pedig mind az igazak álmát aludták. „Előttem
a tábortűz lobog”,15 írta egyszer, „mögöttem pedig a végtelen sötétségből
láthatatlan és titokzatos vadállat hangjai hallatszanak.” Egymagában,
halványan mégis köröző ragadozóktól kísértve, tintával játszotta vissza
aznapi hőstetteit, némelyiket azért, hogy megmaradjon az utókor számára,
másokat azért, hogy megossza a valóság egy másik szövetében, abban az
Európában tartózkodó barátaival, amely most planétányi távolságúnak tűnt
számára. Leveleihez gyakran akciófotók társultak: egy zsiráf meglasszózása,
egy rinocéroszborjú vezetése, egy földimalac befogása, kitérés egy támadó
elefánt elől.
Heck imádta gyűjteni a trófeákat, amelyek memóriafrissítőként
szolgáltak énjének egy vadabb részéről, amely távoli vadonokban bújt elő –
az állatkertjében bemutatni való élő állatokat, kitömni való döglött állatokat
és mutogatni meg bekeretezni való fényképeket. Utazásainak csúcspontján
mintha magát az életet is gyűjtötte volna, vaskos naplókat vezetett, százával
készítette a fényképeket, és népszerű könyveket írt (például Állatok –
Kalandom), amelyek a vadon iránti szenvedélyét ecsetelték, és amelyekben
rendkívüli bátorságának, sztoicizmusának és ügyességének hőstetteit
részletezte. Heck ismerte az erősségeit, önmagában és másokban is
csodálta a hősiességet, az éves közgyűléseken pedig, egy pohár ital mellett
olyan történeteket tudott mesélni, amelyektől a többiek a bárpult szélét
szorongatták. Időről időre átadta ugyan magát az öntömjénezésnek,
személyisége mégis illett egy olyan foglalkozáshoz, amely mindig is azokat
vonzotta, akik felfedezésekre áhítoznak, irtóznak az otthonülő élettől, és
csak épp olyan mérvű megpróbáltatásokra vágynak, hogy érezzék
lecsupaszodni a halandóság szálait. A hozzá hasonlók nélkül a térképek még
ma is lapos Földet ábrázolnának, és senki sem hinné el, hol ered a Nílus.
Heck néha megölte a sárkányokat – vagyis inkább a való életbeli
megfelelőiket –, de jobbára élvezettel befogta, lefényképezte és bemutatta
őket. Szenvedélyes és egyetlen célt szem előtt tartó ember lévén, amikor a
pillantásra egy állatra esett, akár vadon élőre, akár valakinek a tulajdonára,
epekedni kezdett utána, minden elképzelhető varázserejét és fortélyát
bevetette, és addig nem tágított, amíg ki nem merítette az állatot vagy fel
nem őrölte a tulajdonos idegeit.
A Heck fivérek évtizedeken át fantasztikus célt hajszoltak, egy olyan
kutatáson dolgoztak, amely Heinzet is lekötötte, Lutz viszont egyenesen a
megszállottja lett: három tiszta vérű, kihalt állatfaj feltámasztásán – az erdei
tarpánként ismert, neolit kori lovakén, az őstulokén (valamennyi európai
marhafajta vadtehén ősén) és az európai vagy „erdei” bölényén. Heckék a
háború előestéjén létrehozták a maguk majdnem-őstulkait és -tarpánjait, de
a lengyel törzsek közelebb álltak a fajtaazonossághoz, azok voltak az
egyértelmű utódok.
Csakis a történelem előtti lények jöhettek számításba, amelyek a
fajtakeveredés révén nem váltak tisztátalanná, és bár Lutz befolyást és
hírnevet is remélt szerezni a munkájával, motivációi ennél személyesebben
voltak – azt az izgalmat szerette volna átélni, hogy kihalt, csaknem mágikus
állatokat támaszt fel, hogy aztán kézbe vegye a sorsukat, sportból még
vadásszon is egyik-másikra. A génsebészet az 1970-es évekig még váratott
magára, de ő úgy döntött, hogy az eugenetikát, a specifikus
tulajdonságokkal rendelkező állatok kitenyésztésének hagyományos
módszerét alkalmazza. Heck érvelése így hangzott: egy állat génjeinek 50-
50%-át örökli a szüleitől, és még egy kihalt állat génjei is megtalálhatók a
ma élő génállományban, tehát ha a géneket valamely kihalt fajra leginkább
hasonlító állatok keresztezésével koncentrálja, idővel elérkezik ezen állatok
fajtiszta őséhez. A háború kapóra jött neki, hogy a legpompásabb
példányok után kutatva kifossza a kelet-európai állatkerteket és vadonokat.
Az általa kiválasztott állatok történetesen egytől egyig Lengyelországban
tenyésztek, a Białowieżai-erdő volt történelmi lakóhelyük, egy tekintélyes
lengyel állatkert jóváhagyása pedig majd legitimálni fogja az erőfeszítéseit.
Amikor Németország lerohanta Lengyelországot, Heck végigcserkészte a
tanyákat a legtöbb tarpán vonást hordozó kancák után, hogy többféle vad
fajtával, többek közt shetlandi pónikkal, arab telivérekkel és Przsevalszkij-
lovakkal pároztassa őket abban a reményben, hogy visszatenyésztheti az
ideális állatot, a cro-magnoni barlangok falára okkerrel festett tüzes,
csaknem megülhetetlen lovakat. Heck azt feltételezte, hogy nem fog sok
generációt igényelni a visszatenyésztés – talán mindössze hatot-nyolcat –,
mert Lengyelország északkeleti részén még az 1700-as években is
nyargalásztak tarpánok az erdőkben.
A jégkorszakban, amikor Európa északi felét gleccserek borították, a
szél szaggatta tundra pedig leért egészen a Földközi-tenger vidékéig, sűrű
erdők és termékeny rétek adtak menedéket a közép-európai alföldeken
barangoló, a kelet-európai sztyeppéken kószáló és az Ázsián meg az
amerikai kontinensen keresztülvágtató tarpánok hatalmas méneseinek. A Kr.
e. ötödik században Hérodotosz leírta, mennyire élvezte a mai
Lengyelország területén lévő lápokon és mocsarakon legelésző
tarpánménesek látványát. A telivér tarpánok hosszú időn át túljártak a
vadászok eszén és valahogy életben maradtak Európában, de a
tizennyolcadik századra már nem sok maradt belőlük, részben azért, mert az
ínyencek nagyra értékelték a tarpánhúst – amely édes, de ami még nagyobb
vonzerőt jelentett, ritka is volt –, részben, mert a tarpánok többsége
kereszteződött a házilovakkal, hogy termékeny utódokat hozzon létre.
1880-ban Ukrajnában az emberek által űzött utolsó vad tarpánkanca
lezuhant egy szakadékba és kimúlt, a fogságban élő utolsó tarpán pedig hét
évvel később, a Müncheni Állatkertben pusztult el. A faj ezen a ponton
hivatalosan is kihalttá, a földi élet krónikájának egy újabb fejezetévé vált.
Az ember mintegy hatezer évvel ezelőtt háziasította a vadlovakat, és
azonnal meg is kezdte a nemesítésüket: az engedetleneket leölte a húsukért,
a kezesebbeket viszont szaporította, hogy olyan lovat tenyésszen ki, amely
könnyebben behódol a nyeregnek és az ekének. Ezzel az eljárással
megváltoztattuk a ló természetét, arra kényszerítettük, hogy levesse magáról
zabolátlan, fékezhetetlen, megközelíthetetlen vadságát. A bizalmatlan,
szabadon kószáló Przsevalszkij-lovak megőrizték ezt a szenvedélyességet,
és Heck azt tervezte, hogy az ő harcias szellemüket is beleszövi majd az új
tarpán genetikai mixébe. A történelem a lengyel születésű orosz
felfedezőnek, Nyikolaj Przsevalszkij ezredesnek tulajdonítja az ázsiai vadló
1879-es „felfedezését”, róla is nevezték el, noha a lovat – természetesen – a
mongolok jól ismerték, és takinak nevezték. Heck a taki életerejét,
vérmérsékletét és külső megjelenését is bekalkulálta a maga formulájába, de
még ősibb lényekre áhítozott – a történelem előtti időket uraló lovakra.
Micsoda hatásos eszménykép – ahogy az a szexi, csupa ideg ló dacosan
kapálja a földet, a patái mint egy-egy kinyilatkoztatás. Heinz Heck a háború
után azt írta, hogy a bátyjával együtt kíváncsiságból fogtak bele a
visszatenyésztési programba,16 ám egyúttal abból a „meggondolásból is,
hogy ha már az embert úgysem lehet megállítani önmaga és más
teremtmények őrült elpusztításában, legalább némi vigaszt nyújt, ha az általa
kiirtott állatok némelyikét újra visszahozhatjuk az életbe”. Na, de minek a
tarpán, ha nincs, amire érdemes lenne vadászni a hátáról?
Lutz Heck nemsokára a gondjaiba vett egy maroknyi európai bölényt,
köztük azokat is, amelyeket a Varsói Állatkertből tulajdonított el, azt
remélve, hogy talán majd elboldogulhatnak a Białowieżai-erdő fák alkotta
szellemházában, ahogy az őseik is tették. Heck lelki szemei előtt újra erdei
bölények vágtáztak a csapások mentén, napfény tűzött át a harmincméteres
tölgyek ágai közt, és az erdőben nyüzsögtek a farkasok, hiúzok, vaddisznók
meg más vadak, akikhez, mint remélte, nemsokára vadlovak ménesei is
csatlakozni fognak.
Heck egy legendás bikát is hajszolt, a kegyetlenségéről és erejéről ismert
őstulkot, Európa egykor legnagyobb termetű szárazföldi állatát. Amikor a
jégkorszaki gleccserek elolvadtak, mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt, a
legtöbb nagy testű emlős eltűnt, de Észak-Európa hideg erdeiben életben
maradt néhány őstulok, és ettől a kevés példánytól származik az összes mai
szarvasmarha – nem mintha nyolcezer éve könnyű lett volna háziasítani őket.
Mivel az őstulok az 1600-as években, evolúciós léptékkel mérve a
közelmúltban halt ki, Heck biztosra vette, hogy rekonstruálni tudja, és ily
módon azt is megóvhatja a „faji degenerációtól”. Arról álmodozott, hogy a
horogkereszt mellett a bika is a nácizmus szinonimájává válhat. Egyes
korabeli rajzok az őstulkot és a horogkeresztet az acélos erővel párosuló
ideológiai nyájasság emblémájává összegyúrva ábrázolták.
Számos ókori kultúrában istenként tisztelték az őstulok bikát, főként
Egyiptomban, Cipruson, Szardínia szigetén és Krétán (amelynek kevert fajú
uralkodója állítólag egy szent bikától származott). A görög mitológiában
Zeusz gyakran vette fel bika alakját, mert úgy könnyebben meg tudta ejteni
a csábos halandókat, és mágikus képességekkel rendelkező utódokat tudott
nemzeni, amikor pedig elrabolta Európét, azt őstulok képében tette, rövid
szakállú, hatalmas, előremeredő szarvú (mint amilyen a hosszúszarvú
marhának van vagy a Nibelungban szereplő hősök sisakján), óriási, fekete
bikaként. Hát kell ennél kitűnőbb totemállat a Harmadik Birodalom
számára? Hecknek a projekttel kapcsolatos lelkesedését a legmagasabb
rangú náci tisztségviselők is osztották, világossá téve, hogy Heck munkája
nem csupán kihalt fajok feltámasztásáról szól. Hitler hatalomra jutása után a
náci mozgalom biológiai célkitűzései17 számos olyan programot szültek,
amelyek a faji tisztaság megteremtésére irányultak, ami aztán szentesítette a
sterilizálás, az eutanázia és a tömeggyilkosság eseteit. A Harmadik
Birodalom egyik kulcsfontosságú tudósa, Heck kollégája és jó barátja,
Eugene Fischer megalapította az „Antropológiai, Emberi Örökléstani és
Eugenikai Intézetet”, amely a pártfogásába vette Josef Mengelét18 és a
hozzá hasonlóan szadista SS-orvosokat, akik kísérleti nyulakként használták
a koncentrációs táborok lakóit.
Az erőszak és az energikus – természeténél fogva bátor, vakmerő,
heves, rettenthetetlen, józan, életerőtől duzzadó, erős akaratú –, férfias
szellem bűvöletében élő Eugene Fischer úgy vélte, hogy az emberi
lényekben bekövetkező mutációk ugyanolyan károsak, mint azok, amelyek
a háziállatoknál következnek be, és hogy a fajok kereszteződésétől
ugyanúgy elsatnyul az emberiség, ahogy az már bizonyos „gyönyörű, derék
és hősies” vadállatokat is megfosztott eredeti természetüktől, elveszítvén a
genetikai összevisszaságban eredendően meglévő potenciált. A nácizmus
gyökerei abból a virágzó okkultizmusból táplálkoztak, amely életre hozta a
Thule Társaságot, a Germanenordent, a völkisch mozgalmat, a
pángermanizmust és más olyan nacionalista szektákat is, amelyek mind
hittek az árja istenember fajában és abban, hogy az összes alantas fajt
sürgősen ki kell irtani. Emberfölötti elődeiket magasztalták, akiknek ősi
gnosztikus uralkodása egy történelem előtti korban bölcsességet, hatalmat
és jólétet hozott az árják számára, amíg egy idegen és ellenséges kultúra
(nevezetesen a zsidóké, a katolikusoké és a szabadkőműveseké) ki nem
szorította őket; ezen ősök üdvözülést hozó tudásukat állítólag titkos
formákban (vagyis rúnákban, mítoszokban, hagyományokban) kódolták, és
ezeket végső soron csakis az ő spirituális örököseik tudják megfejteni.
A faji tisztaságnak ez az ideálja a náci körökben igen nagyra értékelt,
Nobel-díjas tudós, Konrad Lorenz révén virágzott fel igazán, aki Oswald
Spenglernek A Nyugat alkonya (1920) című művében népszerűsített azon
meggyőződését osztotta, hogy a kultúrák szükségszerűen elsorvadnak –
Spengler pesszimizmusát viszont nem. Helyette inkább az állatok háziasítását
hozta fel példaként arra, hogy az életerős és a jellegtelen állomány ötletszerű
tenyésztése útján hogyan indulnak hanyatlásnak a kultúrák, és egy biológiai
megoldás, a faji higiénia, egy „megfontolt, tudományosan megalapozott faji
politika”19 mellett szállt síkra, amelynek alapján a végromlás a „degenerált”
típusok kiküszöbölésével előzhető meg. Lorenz a fajok, fajta és Volk
kifejezéseket egymással felcserélhetőként használta, és figyelmeztetett, hogy
„az egészséges völkisch test gyakran nem is »észleli«, mennyire átjárják a
pusztulás elemei”.20 Ezt a pusztulást egy fizikai megjelenésében csúf nép
rákjaként jellemezve és azzal érvelve, hogy minden állatnak a fajfenntartás a
célja, egy etikai parancsolatot idézett fel, amelyet állítása szerint a Biblia is
alátámaszt – „Volkod jövőjét szeresd mindenekfelett” –, és követelte az
emberek felosztását „teljes értékűekre” és „csökkent értékűekre” (amelybe
egész fajták tartoztak és mindenki, aki szellemi vagy testi fogyatékossággal
született), valamint a gyengék eltávolítását mind az emberek, mind pedig az
állatok közül.
Heck egyetértett vele, nem kevesebbre, mint Németország
természetvilágának átgyúrására, megtisztítására, csiszolgatására,
tökéletesítésére törekedvén. A nácizmus első mozgolódásaitól kezdve
igazhívő Heck megkedveltette magát az SS-szel, magáévá tette Fischer és
Lorenz faji tisztasággal kapcsolatos nézeteit, és a kedvencévé vált Hitlernek,
de különösen ideális patrónusának, Hermann Göringnek.21 Ebben a higiéniai
utópiában Hecknek alapvetően a természet újrafeltalálása volt a feladata, és
Göringet bőkezű patrónusnak találta, akinek mély a zsebe. Cserébe
teljhatalmat akart adni Göringnek Lengyelország legnagyobb természeti
kincse, a lengyel–fehérorosz határon elterülő, fantasztikus természetvédelmi
terület, a Białowieżai-erdő felett, ahol megállt az idő. Ahogy azt Heck
helyesen ítélte meg, ez a létező legnagyobb ajándék volt egy olyan ember
számára, aki a legtöbb holmijára ráütötte a saját pecsétjét, és szeretett
beöltözni „álközépkori ruhákba, hosszú bőrzekékbe, puha szárú csizmákba
és terebélyes selyemingekbe, hogy aztán lándzsával a kezében
körbemasírozza a házát meg a birtokát”. Sok arisztokrata töltött be
kulcspozíciót a náci pártban, és a hadvezetőség nagy részének volt
vadászháza vagy -birtoka, így aztán Heck munkájának fontos aspektusa
volt, hogy megkaparintsa a legjobb vadrezervátumokat és újszerű módon
népesítse be őket állatokkal. A középkori várakkal tarkított Lengyelország,
Európa egyetlen őserdejének örököse a kontinens néhány legremekebb
vadászterületével büszkélkedhetett. A háború előtti fényképek fényűzően
berendezett vadászházában ábrázolják Göringet a Berlintől északkeletre
fekvő, egészen a Balti-tengerig nyúló birtokán, amelybe egy 6,5 ezer
hektáros magánrezervátum is beletartozott, amelyet jávorszarvasokkal,
őzekkel, vaddisznókkal, antilopokkal és más, vadászható állatokkal
népesített be.
A nácik nagy általánosságban is lelkes állatbarátok és környezetvédők
voltak, akik hatalomra kerülésük után támogatták a tornagyakorlatokat és az
egészséges életet, a rendszeres vidéki kirándulásokat és az állati jogokat
messzemenően figyelembe vevő politikát. Göringet büszkeséggel töltötte el az
egyszerre pihenőhelyként és természetvédelmi területként is szolgáló
vadrezervátumok (a „zöld tüdők”) szponzorálása és az, hogy festői
látképekkel szegélyezett, nagyszerű autópályákat hasítanak ki a tájból.
Mindez imponált Lutz Hecknek, ahogy számos más világklasszis tudósnak is,
például a fizikus Werner Heisenbergnek, a biológus Karl von Frischnek és a
rakétatervező Wernher von Braunnak. A Harmadik Birodalom alatt az állatok
nemes, mitikus, szinte angyali lényekké váltak – ahogy persze az emberek is,
csak éppen a szlávok, a cigányok, a katolikusok vagy a zsidók nem. Mengele
alanyait mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül lehetett operálni, de a náci
zoofília ékes példájaként az egyik vezető biológust megbüntették, amiért egy
kísérlet közben nem adott elegendő érzéstelenítőt a hernyóknak.
 9

Az elsötétítés bevezetése miatt és az állatok többségének híján a hajnal

többé már nem azzal jelezte érkeztét, hogy fényt loccsantott a hálószobába
és dalra fakasztotta az állatkert túlvilági kórusát. Az ember sötétben és néma
csendben ébredt, a hálószoba ablakait furnérlemezek szigetelték, és az
állathangok java része vagy megszűnt, vagy fojtottan hangzott fel. Ilyen sűrű
csendben érzékelhetővé válnak a test hangjai, az ember hallja a vér
lüktetését, a tüdő fújtatását. Ilyen mélységes sötétségben szentjánosbogarak
táncolnak az önmagukba néző szemek előtt. Ha Jan a teraszajtó mellett
öltözne, Antonina akkor sem venné észre. Ha kinyújtaná a kezét, hogy a
párna körül megpaskolja az ágy másik felét, és üresnek találná, talán
engedne a kísértésnek, hogy elandalítsák az állatkert háború előtti életének
gyermekkönyvei ábrándos ködébe vesző emlékei. Csakhogy Antoninának
ezen a napon csipkednie kellett magát a ház körüli munkákkal, hiszen még
mindig volt néhány állat, amelyeket meg kellett etetni, Ryśt is fel kellett
öltöztetni az iskolába, és a házat is elő kellett készíteni Heck látogatására.
Antonina megjegyezte, hogy Hecket „igazi német romantikusnak”,
politikai nézeteiben naivnak, talán önteltnek is, de csiszolt modorúnak és
lenyűgözőnek találta. Hízelgett neki a figyelme, egy közös barátjuktól pedig
megtudta, hogy az első nagy szerelmére emlékezteti őt, legalábbis
megesküdött rá. Útjaik ritkán keresztezték egymást, de azért Jannal hébe-
hóba ellátogattak a Berlini Állatkertbe, Heck pedig az expedícióin készült
fényképeket küldözgetett nekik szívélyes levelek kíséretében, amelyekben a
munkájukat dicsérte.
Antonina belebújt a társasági eseményeken előszeretettel viselt számtalan
pöttyös ruháinak egyikébe (némelyiknek csipkés vagy fodros gallérja volt).
A fényképeken szinte kivétel nélkül világos haját kiemelő fekete vagy
tengerészkék alapon kis, hiúzszerű foltokkal vagy nagy, sápadt pöttyökkel
borítottan látható.
Jan és Antonina a verandáról látta Heck autóját behajtani a főkapun – és
mire lefékezett, kétségkívül mosolyt erőltettek magukra.
– Jó napot, barátaim! – kászálódott ki Heck. A magas, izmos, hátrafésült
hajú, sötét, ápolt bajszú vendég most náci tiszti egyenruhát viselt, ami
kellemetlen benyomást keltett, még ha számítottak is rá, hiszen ahhoz voltak
hozzászokva, hogy civil, állatkerti vagy vadászruhában látják.
Jannal melegen kezet rázott, Antonina kezét pedig a tenyerébe fogta és
megcsókolta. Az ember ezt biztosra veheti, hiszen ez volt a szokás, de az
már nem, ahogy ez az „igazi német romantikus” csókolhatta meg. Vajon
egykedvűen vagy tüntetően? Ajkai érintették a bőrt vagy leheletnyivel fölötte
lebegtek? Ahogy egy kézfogás, egy kézcsók is bonyolult érzéseket
tükrözhet – tisztelgést a nőiesség előtt, reszkető szívet, kelletlen
engedelmességet, töredékmásodpercnyi titkos rajongást.
Jannal a ritka állatok felneveléséről társaloghattak, főleg azokéról,
amelyek különösképpen érdekelték Hecket, akinek az élethivatása –
egyesek ezt megszállottságnak neveznék – szépen összesimult a nácik
vágyával, hogy fajtiszta lovak hátáról vadászhassanak fajtiszta állatokra.
Ha már a ritka állatoknál tartunk, Jan és Lutz egyformán imádta a
Lengyelországban őshonos fajokat, elsősorban a nagy, gyapjas európai
bölényt (Bison bison bonasust), az észak-amerikai bölény (Bison bison)
szakállas rokonát, a legsúlyosabb európai szárazföldi állatot. Eme
szarvasmarhafélék elismert szakértőjeként Jan kulcsszerepet játszott az
1923-ban, Berlinben alapított Nemzetközi Bölényvédelmi Társaság
munkájában, amelynek az volt az első célkitűzése, hogy az összes
megmaradt európai bölényt állatkertekben és magánygyűjteményekben
helyezzék el. Ötvenhat példányt találtak belőlük, a legtöbbjüket már túl a
párzási koron, és 1932-ben Heinz Heck felvázolta a családfájukat az első
európai bölénytörzskönyvben.22
Antonina később azt írta, hogy miközben Heck a háború előtti
találkozásaik emlékét meg azt elevenítette fel, hogy mennyi minden közös
bennük, és újfent méltatta a fiatal állatkertért tett erőfeszítéseiket, feltámadt
benne a remény. Végre aztán a beszélgetés rátért Heck jövetelének valódi
okára, ami Antonina szerint a következőképpen történt:
– A szavamat adom rá – jelentette ki ünnepélyesen. – Bízhatnak
bennem. Habár nem igazán van befolyásom a német hadvezetőségre,
mindazonáltal megpróbálom őket rávenni, hogy az önök állatkertjével
legyenek elnézőek. Én pedig a legfontosabb állataikat közben
Németországba szállíttatom, de esküszöm, hogy a gondjukat fogom viselni.
Barátaim, kérem, tekintsék kölcsönnek az állataikat, amelyeket a háború
után azon nyomban vissza fogok önöknek szolgáltatni. – Bátorítón
Antoninára mosolygott. – Kedvenceiért, a hiúzokért pedig személyesen én
fogok felelni, Frau Żabińska. Biztos vagyok benne, hogy az én schorfheidei
állatkertemben remek otthonra lelnek majd.
A társalgás ezek után kényes politikai témák, többek között a bombázás
pusztította Varsó sorsa felé kanyarodott.
– Egy pozitívumot legalább megünnepelhetünk – mondta Heck –,
mégpedig azt, hogy véget ért Varsó szeptemberi rémálma és hogy a
Wehrmacht nem tervezi a város további bombázását.
– Mihez fog kezdeni azzal a sok ritka állattal, ha háború lesz?
– Ezt már rengetegszer kérdezték tőlem,23 mint ahogy azt is: „Mihez fog
kezdeni a veszélyes állatokkal? Tegyük fel, hogy egy légitámadás közben
kiszabadulnak” és így tovább. Ezek borzalmas gondolatok. Berlin és az
állatkertem látványa az angolok bombázása után az én személyes
rémálmom. Nem akarom elképzelni, mi történhet más európai
állatkertekkel, ha lebombázzák őket. Alighanem ezért is szomorít el annyira,
hogy a szemtanúja vagyok az önök veszteségének, barátaim. Ez borzalmas,
és én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy segítsek.
– Németország máris Oroszország ellen fordult…
– És teljes joggal – felelte Heck –, csakhogy Oroszország legyőzésére
Anglia segítsége nélkül nem kerülhet sor, és a jelen helyzetben, amikor is
Anglia a másik oldalon áll, győzelmi esélyeink rendkívül csekélyek.
Most, hogy ennyi minden forgott kockán, Antonina figyelmesen
végigmérte Hecket. Ahogy a futó érzések végigsuhannak rajta, az ember
arca elárulhat félelmet vagy egy formálódó hazugság keltette bűntudatot. A
háború már leszoktatta arról, hogy megbízzon másokban, de Hecket
szemlátomást megrázta Varsó és az állatkert elpusztítása. A Hitler
döntéseiért való lelkesedés hiánya is meglepte Antoninát, sőt úgy találta,
„eléggé döbbenetes szavak ezek a Harmadik Birodalom egy
funkcionáriusának a szájából”. Főleg, mivel az a Heck, akit a háború előtt
ismert, csak ritkán nyilvánított véleményt a politikáról, és folyton a „német
tévedhetetlenségen” lovagolt. Ettől függetlenül nemsokára Németországba
szállítja a hiúzait meg a többi állatot, hogy a gondjukat viselje, mondta,
kölcsönbe, mondta, és neki nem igazán van más választása, mint
engedelmeskedni, szívélyesnek maradni, és remélni a legjobbakat.
 10

Az írásaiból és tetteiből elénk lépő Lutz Heck úgy forgolódott, akár egy
szélkakas: ha kellett, elbűvölő volt, ha kellett, hidegvérű, vérszomjas vagy
megnyerő, ahogy a céljai megkívánták. Mégis meglepő, hogy a zoológus
Heck úgy döntött, fütyül a hibrid vigor elfogadott elméletére, miszerint a
keresztezés erősíti a vérvonalat. Pedig tudnia kellett, hogy a keverék
állatoknak jobb az immunrendszerük, és több trükk lapul a genetikai
tarsolyukban, míg egy szigorúan zárt fajon belül, legyen bármilyen
„tökéletes”, minden olyan betegség, amely az egyik egyedet elpusztítja, azzal
a veszéllyel fenyeget, hogy az összes többit is eltörli a föld színéről,24 ezért is
vezetnek az állatkertek részletes törzskönyvet az olyan veszélyeztetett
állatokról, mint a gepárd és az európai bölény, és próbálják őket előnyös
módon pároztatni. A messzi múltban mindenesetre, még jóval azelőtt, hogy
bárki is felismerhetően árja lett volna, az őseink más tulajdonságokkal
rendelkező emberszabásúakkal osztoztak a világon, és gyakran került sor a
szomszédok vérkeveredésére, ily módon szívósabb és rakoncátlanabb
ivadékokat hozva létre, akik aztán éltek és virultak. Az összes ma élő ember
ettől a robusztus, beszédes keveréktől származik, elsősorban egy csupán
mintegy száz egyedből álló genetikai szűkület tagjaitól. A mitokondriumok
DNS-einek egy 2006-ban elvégzett vizsgálata25 az (1931-ben a világ
zsidóságának mintegy 92 százalékát kitevő) askenázi zsidók származását
négy nőre vezette vissza, akik a Közel-Keletről a második-harmadik
században vándoroltak Itáliába. Az egész emberiség eredete
visszavezethető egyetlen személy, egyesek szerint egy férfi, mások szerint
egy nő26 génállományára. Nehéz elképzelni, hogy a sorsunk ennyire
bizonytalan, de hát mi vagyunk a természet csodái.
Heck a vadállatok évtizedekig tartó megfigyelése után az etnikai
tisztogatást talán higiénikus és elkerülhetetlen dolognak tartotta, a reform
motorjának, melynek során egy genetikai vonalat levált egy még
egészségesebb, és mindez az egész állatvilágban kibontakozó drámára
emlékeztet. Példaként az oroszlánokat felhozva, a szokásos forgatókönyv
szerint egy agresszor megtámadja valamelyik szomszédos falkát, megöli
annak vezérhímjét, és lemészárolja a kicsinyeket, erőszakkal párosodik a
nőstényekkel, ezáltal létrehozza a saját vérvonalát, és megkaparintja a
korábbi hím területét. Az emberek, akik értenek az ürügykereséshez és a
tagadáshoz, de azért megvannak a maguk erkölcsi aggályaik, az efféle
ösztönöket olyasfajta kifejezésekkel palástolják, mint önvédelem,
kényszerűség, hűség, csoportos jólét stb. Ez történt például 1915-ben,
amikor az első világháború alatt a törökök lemészárolták az örményeket, az
1990-es évek közepén, amikor a boszniai keresztény szerbek elkezdték
kiirtani az ország muszlim lakosságát, és 1994-ben Ruandában, amikor több
százezer embert öltek halomra (a nőket pedig megerőszakolták) a hutuk és
a tuszik között kitört háborúskodás során.
A holokauszt más volt, sokkal inkább előre megfontolt, korszerűbb és
módszeresebb, ugyanakkor primitívebb, ahogy a biológus Lecomte du
Noüy érvel La dignité humaine (1944) című könyvében: „Németország
bűntette a legnagyobb bűntett, amely a világnak valaha is a tudomására
jutott,27 mert az nem történelmi léptékű, hanem evolúciós léptékű.” Ezzel
nem azt akarjuk mondani, hogy a múltban az emberek még sohasem
bolygatták meg az evolúciót – tudjuk, hogy számos állatot a kipusztulásba
hajszoltunk, és alighanem más emberfajtákkal is ugyanezt tettük. De akkor
is, ami ösztönös, az még nem szükségszerű, néha féken tartjuk a rakoncátlan
ösztönöket, nem mindig játszunk a természet szabályai szerint. Semmi
kétség, Hitlernek a vérvonal megtisztítására és a területszerzésre vonatkozó
kettős imperatívuszát valamiféle ősi idegpálya mentén jogosnak érezték a
Heckhez hasonló emberek, akiknek a szemében akár még egyfajta ördögi
szükségszerűségnek is tűnhetett.
Heck egyúttal pragmatista is volt, a németek pedig nemsokára
újraformálják a lengyel földeket, az állatkerteket is beleértve. Így aztán,
amikor Heck a lebombázott Varsói Állatkertbe látogatott, egy
barátságtalan célkitűzést rejtegetett: látogatásai ürügyül szolgáltak arra,
hogy a legpompásabb állatokat zsákmányul megszerezze a német
állatkertek és rezervátumok számára, a megfizethetetlen tenyésztési
naplókkal egyetemben. Heinz fivérével közösen azt remélték, hogy az új
német birodalom javára lehetnek és helyreállíthatják a természeti
környezet elveszett pikantériáját, pontosan úgy, ahogy Hitler remélte
felfrissíteni az emberi fajt.
Heck újra és újra megesküdött Żabińskiéknek, hogy neki semmi köze az
állatkertjük bezárásához és hogy a hadvezetőségnél meglévő, egyre gyérülő
befolyása nem elég a tábornokok eltántorítására. Antonina gyanította, hogy
hazudik, hogy óriási befolyást gyakorol feljebbvalóira, és akár még személy
szerint is felelős lehet a sorsukért. Żabińskiék gyötrődtek halálra ítélt
állatkertjük jövője miatt, mert attól féltek, hogy ha lerombolják, felszántják
és beépítik, el fog tűnni a háború veszteségei között. Jannak mindentől
függetlenül ott kellett maradnia az állatkertben, akármivel is járjon, mert ez
szolgálta a földalatti mozgalom érdekeit, amely idővel már 90 szakasz 6 ezer
katonájával, a város legnagyobb szabotőrcsoportjával vetette meg a lábát a
Praga negyedben.28
A Honi Hadsereg, a lengyel katonaság titkos szárnya, amely a londoni
székhelyű lengyel emigráns kormánytól kapta a parancsokat, szigorú
hierarchiát épített ki szétszórt sejtek, rengeteg fegyverraktár, gránátgyár,
iskola, biztos ház, hírnök, valamint fegyvereket, robbanószereket és
rádiókészülékeket előállító laboratóriumok hálózatával. Jan a Honi
Hadsereg hadnagyaként arra törekedett, hogy olyasminek álcázza az
állatkertet, amit a Harmadik Birodalom esetleg érintetlenül kívánna
megtartani. A német csapatokat élelmezni kellett, azok pedig imádták a
disznóhúst, így aztán azzal környékezte meg Lutz Hecket, hogy a romos
állatkerti épületek felhasználásával nagy sertéstelepet indítana be, tudván,
hogy a zord időjárási viszonyok közötti sertésnevelés biztosítani fogja az
épületek és környékük rendszeres karbantartását, sőt, még egy kis
jövedelemhez is juttatja a régi személyzet egy részét. A varsói Zsidó
Történeti Intézetnek adott tanúvallomása szerint a csellel, hogy a sertések
etetéséhez gyűjt hulladékot, azt remélte elérni, hogy „bankjegyeket,
szalonnát és vajat szerezzen, és üzeneteket vigyen a barátainak” a gettóba.
Antonina így írt:

Tudtuk, hogy [Heck] hazudik, és mérhetetlen szomorúsággal

megértettük, hogy egyelőre nincs remény az állatkertünk megmentésére.
Ebben a helyzetben úgy döntöttünk, hogy beszélünk Heckkel az új
tervünkről. Jan az állatkerti épületeink felhasználásával egy nagy
 sertéstelepet akart beindítani… De az állatkertben lakó vadállatokkal
kapcsolatban minden reményünket elvesztettük; a németeket nem
érdekelte az életben tartásuk.

Igaza volt, mert noha Heck a sertéstelephez hozzájárult, azoknak az

állatoknak a jóléte már egészen más lapra tartozott, amelyek a
tenyészkísérletei szempontjából nem voltak eléggé „fontosak”. Először
napokon át jöttek-mentek a zajos teherautó-karavánok, hogy Tuzinkát, az
árva elefántot Königsbergbe fuvarozzák, a tevéket és a lámákat
Hannoverbe szállítsák, a vízilovakat Nürnbergbe vigyék, a Przsevalszkij-
lovakat az öccséhez, Heinzhez diszponálják Münchenbe, a hiúzokat,
zebrákat és bölényeket pedig a Berlini Állatkert számára sajátítsák ki.
Antonina félt, hogy a kavarodás megzavarhatja az állatokat, amelyek az
utazás végén új kifutókkal, egy új nyelven hízelgő és ordítozó új
személyzettel, új szokásokkal, új mikroklímával és új etetési időkkel fognak
szembesülni. Mindenhez hozzá kell majd szokniuk, főleg az új
ketrectársakhoz és gondozókhoz, meg a falka- vagy családtagok hirtelen
elvesztéséhez. Ekkora felfordulás, rögtön a nemrégiben elszenvedett
bombázás és a szinte elevenen megégés sokkja után. Miközben erről írt,
kétszeresen is átélte a szenvedésüket: emberi barátjukként és tétova
áldozatként.
Miután Heck az összes állatot meglovasította, amelyekre a tenyésztéshez
szüksége volt, úgy döntött, hogy szilveszteri lövöldöző partit rendez, amely
azon a pogány hiten alapuló ősi észak-európai ünnepi szokás, hogy a lárma
elijeszti a gonosz szellemeket. A fiatalemberek hagyományosan tanyáról
tanyára jártak, és a démonokat elűzendő addig lövöldöztek meg huhogtak,
amíg be nem invitálták őket egy italra. Néha fiúk köröztek a fák körül
puskával lövöldözve, kolompot rázva, lábosokat-fazekakat püfölve, egy
időtlen rituálé résztvevőiként, amely arra szolgál, hogy a természetet
felserkentse a szundikálásából és a fákat megrakja gyümölccsel, a földeket
pedig gazdag terméssel.
Heck a hagyományt elferdítve SS-beli barátait hívta meg egy ritka
mulatságra: privát vadászpartira ott, helyben, az állatkert területén, egy olyan
murira, amely a kiváltságot egyesítette az egzotikus állatok olyan
tumultusával, hogy ott még egy zöldfülű vagy mólés fegyveres sem
téveszthetett célt. Heckben a nagyvadra menő vadász együtt élt a
természettudóssal, és bármilyen paradoxonnak is tűnik, ő az a fajta
állatkertész volt, akinek nem okozott gondot az állatok leöldösése valaki
másnak az állatkertjében, ha ennek révén befolyásos barátok kegyeibe
férkőzhetett. Heck és vadásztársainak válogatott serege egy verőfényes
napon érkezett, itallal és jókedvvel telve, a hadsereg győzelmeitől
fellelkesülten, nevetgélve barangolták be a terepet, és közben szórakozásból
karámba meg ketrecbe zárt állatokra lövöldöztek. Már csak Göring és az ő
középkori vaddisznóölő lándzsája hiányzott.
„Ahogy a lábadozót teríti le a visszatérő láz”, írta Antonina a
naplójában, „ezen a szép téli napon bennünket is úgy terített le az állatkerti
állatok hidegvérű, szántszándékkal való leöldösése.” Amikor meglátta,
hogy Heck haverjai részeg kedélyességgel, felfegyverkezve érkeznek, a
legrosszabbtól tartva úgy döntött, hogy Ryśt otthon marasztalja.
– Hadd menjek ki szánkózni a láma élőhelyén lévő kis dombra –
könyörgött. Az egész napos bezártságot nehezen viselve így nyafogott: –
Unatkozom, nincs kivel játszanom.
– Mi lenne, ha beülnénk a szobádba, és a Robinson Crusoe-t
olvasnánk? – javasolta Antonina. Ryś kelletlenül felcammogott vele a
lépcsőn, az ágyára kuporodtak, és Antonina lámpafénynél olvasni kezdte a
fiú egyik kedvenc könyvét. Ám ő, anyja komor hangulatát megérezve,
idegesen fészkelődött, és még akkor sem tudott odafigyelni, amikor
Antonina az izgalmas részekhez ért. Egyszer csak puskalövések törték meg
a téli csendet, mindegyiket a saját visszhangja követte, miközben a puskatűz
végigropogott az egész környéken, olyan hangosan, hogy a furnérlemez
ablaktáblákon át is hallani lehetett.
– Anyu, ez mit jelent? – kérdezte ijedten a kisfiú, az anyja ruhaujját
húzkodva. – Ki lövöldöz?
Antonina addig meredt a kezében tartott könyvre, amíg a betűk már
táncolni kezdtek a szeme előtt, képtelen volt megszólalni vagy
megmozdulni, keze megdermedve markolta a könyv kinyitott szárnyait. Az
elmúlt hónapok bármennyire szédítőek és elfajultak voltak is, valahogy
mégiscsak kibírta őket, de ettől a „politikán és háborún túli, pusztán
céltalan öldöklést hozó” pillanattól megszakadt a szíve. Ez a
kegyetlenkedés nem éhséget vagy szűkölködést szolgált, nem politikai
húzás volt, a halálra ítélt állatokat nem azért szemelték ki, mert túlságosan
elszaporodtak a vadonban. Az SS-katonák nem csupán páratlan
egyéniséggel rendelkező, figyelemre méltó élőlényként képviselt értéküket
vették semmibe, de ezek a férfiak még csak zsigeri félelmet vagy fájdalmat
sem néztek ki az állatokból. Egyfajta pornográfia volt ez, melynek során a
gyilkolás röpke, örömteli borzongása többet nyomott a latban, mint az
állatok élete. „Vajon hány emberi lény fog így meghalni az előttünk álló
hónapokban?”, kérdezte magától Antonina. A mészárlást látni, a szagát
érezni még borzasztóbb lett volna, írta, de már azt is gyötrelemként élte
meg, hogy hallja a lövéseket és elképzeli, ahogy a rémült állatok
rohangálnak, aztán elvágódnak. A döbbenet, Heck árulása, a
tehetetlensége elkábította, és csak ült ott bénán, miközben a fia a ruhaujját
ráncigálta. Ha a rá bízott állatokat sem tudta megvédeni, hogyan tudná
megvédeni a saját fiát? Vagy akár csak elmagyarázni is neki, hogy mi
történik, amikor az igazság olyan borzalmat keltene benne, amelyre nincs
orvosság? A szórványos puskalövések egészen késő estig folytatódtak, a
rendszertelenségüktől vitustáncot jártak az idegei, mert nem tudta
felvértezni magát ellenük, csak összerázkódni volt képes minden egyes
lövésre.
„A nagyon fényes, világos amarántvörös naplemente másnapra szelet
jósolt”, írta később. „Ösvényeket, sétányokat és fagyott udvart terített be
egyre vastagodó rétegekben a nagy, kaotikus pelyhekben és pászmákban
hulló hó. A hideg kék esti fényben a naplemente játszotta a lélekharang
szerepét frissen eltemetett állataink fölött. Két sólymunkat és egy sasunkat a
kert fölött láttuk körözni. Amikor a golyók szétrepesztették a kalitkájukat,
kirepültek a szabadba, de nem akarták elhagyni az egyetlen otthont, amelyet
ismertek. Lefelé vitorlázva a verandánkon landoltak, és várták, hogy
kapjanak egy kis lóhúst. Nemsokára még belőlük is trófea lett, a Gestapo-
tisztek szilveszteri vadászpartijának része.”
 11

Az állatkertben hetekre megbénult az élet, és veszteség visszhangzott a

ketrecek körül, amelyeket egykor ismerős horkantások és csámcsogások
töltöttek meg. Antonina agya nem volt hajlandó elfogadni az új, szomorú
realitást, ahogy mindenütt síri csönd ülte meg a parkot, és folyton azt
mondogatta magában, hogy „ez nem halálos álom, csak hibernáció”, a
patkányok és jegesmedvék téli álma, amiből tavasszal majd felfrissülve
ébrednek, kinyújtóztatják elgémberedett tagjaikat, aztán élelem meg párok
keresésére indulnak. Ez csak egy pihenőkúra a jégrianásos, fagyos téli
napok idején, amikor az ennivaló elrejtőzik, és kellemesebb kinek-kinek a
maga odújában aludni egyet, az elraktározott nyári zsírtól fűtötten. A
hibernáció ideje nem csupán alvásra való, a medvék például rendszerint
ilyenkor szülik meg a bocsaikat, hogy aztán egészen tavaszig, az érettség
idejéig szoptassák és tanítgassák őket. Antonina azon tűnődött, hogy vajon
az emberek is használhatnák-e ugyanezt a metaforát, és a háború napjait
úgy képzelhetnék el, mint „a lélek egyfajta hibernációját, amikor a
gondolatok, a tudás, a tudomány, a munka iránti lelkesedés, a megértés és a
szeretet – mindez felgyülemlik odabent, [ahonnan] senki sem veheti el
tőlünk”.
Na, persze, az ő családja számára nem valami álmos rekreációs
búvóhelyet jelentett a Földalatti, hanem kockázatos politikát, és a Földalatti
lelkiállapotot Antonina a psziché által előidézett közös „agyhalotti
reakcióként” élte meg. Nem igazán volt más választásuk. Az embernek
szüksége volt rá, hogy elviselje az olyan mindennapi borzalmak kiváltotta
tehetetlen félelmet és szomorúságot, mint az emberek nyílt utcán való
bántalmazása és letartóztatása, a Németországba irányuló deportálások, a
Gestapo celláiban vagy a Pawiak börtönben zajló kínzások, a tömeges
kivégzések. Ez a fajta menekülés, sztoicizmus vagy tudathasadás –
akárhogy címkézzük is – Antonina esetében legalábbis sohasem szüntette
meg egészen „a félelem, a lázadás és a rendkívüli szomorúság” felszín alatti
áramlatát.
Ahogy a németek szisztematikusan visszafoglalták a városokat és az
utcákat, nyilvános helyen lengyelül még csak megszólalni is tilos lett,
Gdańskban halálbüntetés járt érte. A nácik célja, a nagyobb „élettér”
(Lebensraum) megszerzése kifejezetten Lengyelország ellen irányult, ahol
Hitler parancsba adta29 a csapatainak, hogy „kímélet és irgalom nélkül
öljenek meg minden, lengyel származású vagy anyanyelvű férfit, nőt és
gyermeket. Csakis ezen a módon szerezhetjük meg azt a Lebensraumot,
amelyre szükségünk van.” Azokra a gyerekekre, akikről úgy gondolták,
hogy a legmarkánsabb északi germán vonásokkal (és ezáltal génekkel)
rendelkeznek, az a sors várt, hogy Németországba vigyék, ott átnevezzék,
majd németek neveljék fel őket. Akárcsak Heckék, a náci biológusok is
hittek a látszatban, abban, hogy ha valaki erősen emlékeztet egy bizonyos
célfajra, akkor azt vissza lehet tenyészteni egy fajtiszta ősig.
A faji logika a következőképpen szólt: valamikor az egész világon
elterjedt egy biológiailag felsőbbrendű árja faj, és bár több birodalom is
összeomlott, az árják nyomai ottmaradtak a nemesség körében, akiknek a
vonásai azonosíthatók és összegyűjthetők az Izlandon, Tibetben,
Amazóniában és más régiókban élő leszármazottaktól. Ezen az elméleten
dolgozva Himmler Reichsführer a huszonhat éves természettudós, vadász és
felfedező Ernst Schäfer vezetésével 1939 januárjában útnak indított egy
Német Tibeti Expedíciót, hogy megkeresse az árja faj bölcsőjét.
„Himmlernek legalább egy közös szenvedélye volt Ernst Schäferrel”, írja
Himmler’s Crusade (Himmler keresztes háborúja) című könyvében
Christopher Hale: „elbűvölte őt a Kelet és a sokféle vallás”, és egészen
odáig ment, hogy egy noteszt hordott magánál, „amelybe bölcsességeket
gyűjtött ki a hindu Bhagavad Gítából (A magasztos szózata). Az SS
mérgespók-hálójának közepén üldögélő csúf kis ember [Himmler]
szemében Ernst Schäfer egy titokzatos és izgalmas másik világ küldötte
volt.” Himmler a kereszténységgel szemben viszont mélységes gyűlölettel
viseltetett, és mivel Lengyelország legnagyobb része buzgó katolikus volt, az
összes lengyel büntetést érdemelt.30
Antonina azt írta, úgy érzi, kizsigerelték a világát, amely lassított
felvételen omlik össze, és hogy Blitzkriegnek, ahhoz képest, hogy
villámgyors háború, „rengeteg, hosszan elnyúló szakasza van”. Életükben
megjelent az élelmiszerjegy és a drága feketepiaci ennivaló, habár Antonina
szerencsére még mindig tudott kenyeret sütni abból a gabonából, amit ősszel
a sógornőjétől vásárolt.
Jannal tél végén kezdték el fogadni az első anyakoca-szállítmányokat, és
1940 márciusára be is indult a sertéstelep, amelynek takarmányozását
főként az éttermek és szállodák által adományozott moslékkal és azzal a
hulladékkal oldották meg, amelyet Jan gyűjtött a gettóban. A sertéseket az
erősen túlképzett régi gondozók látták el, az állatok gyarapodtak, több száz
malacot produkáltak a nyáron, ellátva hússal a háztartást és jól szolgálva Jan
fő célkitűzését, hogy az állatkertet a földalatti mozgalom depójaként
használja.
Jan egy tavaszi napon újszülött malacot hozott haza, amelynek az anyját
éppen levágták, és arra gondolt, hogy Ryś esetleg szívesen venné házi
kedvencként, Antonina viszont sörtés energiagombócként ismerte meg, akit
alig lehetett cumisüvegből etetni, főleg, amikor elkezdett meghízni.
Moryśnak nevezték el, és két és fél hetesen Moryś már úgy festett, mint „az
egyik malac a Micimackóból… nagyon tiszta, rózsaszín és sima,
marcipánszépségű”, írta. (A gyerekek Lengyelországban rendszerint kis,
rózsaszín marcipánmalacokat kaptak húsvétra.)
Moryś a villa úgynevezett manzárdjában lakott, amely valójában az
emeleti hálószobákkal közös teraszra nyíló hosszú, keskeny fülke volt, és
Antonina minden áldott reggel Ryś hálószobájának ajtaja előtt talált rá az ott
várakozó malacra. Amikor benyitott, Moryś „röfögve berohant Ryś
szobájába, és elkezdte böködni a kezét vagy a lábát, amíg föl nem ébredt,
ki nem nyújtotta a kezét és meg nem vakarta Moryś hátát. Akkor a malac
felpúpozta magát, mint egy macska, úgy nézett ki, mint egy C betű, és nagy
elégedetten felmordult”, valahová a horkantás és az ajtónyikorgás közé eső,
halk hangot adott ki.
Ritka alkalmakkor Moryś megkockáztatta, hogy leereszkedjen a
földszintre, az illatok és hangok zűrzavarába, a furcsa emberi és bútorlábak
labirintusába. Asztalterítés közben a csörömpölés általában előcsalta őt a
lépcső tetejére, ahol aztán leparkolt, és „csak pislogott a hosszú, fehér
pillás, olajos kék szemével, figyelt és fülelt”, írta Antonina. Ha valaki szólt
neki, learaszolt a fényes falépcsőn, óvatosan, meg-megcsusszanó
körmökkel, betopogott az ebédlőbe, és könyöradomány reményében
körbejárta az asztalt, pedig ritkán jutott maradék.
Moryś és Ryś esténként, vacsora után elvonult a kertbe füvet meg
gyomnövényeket szedni, hogy megetessék a régi Fácánházban lakó
nyulakat, ami alkalmat adott Moryśnak arra, hogy gumókra meg
zöldségekre vadásszon. Ez a jelenet, a kép, ahogy a kisfia és a malaca a
levendulaszín alkonyatban játszadozik, beleégett Antonina emlékezetébe:
„Ryś és Moryś egy zöld mezőn, ez mindenkit megfogott. Ahogy elnéztük
őket, hosszú pillanatokra megfeledkezhettünk a háború tragikus
eseményeiről.” A fiát annyi gyermekkori élménytől megfosztották, annyi kis
kedvencétől, köztük egy kutyától, egy hiénakölyöktől, egy pónitól, egy
csimpánztól és egy borztól, hogy Antonina örült ezeknek a mindennapos
elvonulásoknak, amikor Moryśsal bevették magukat a veteményeskert
miniatűr Édenébe.
A villában zajló napi élet egyik rejtvénye a következő volt: hogyan
őrizhető meg a szeretet és a jókedv szelleme egy esztelen, öldöklő,
kiszámíthatatlan társadalomban? Az állatkertben nap mint nap gyilkosok
járkáltak közöttük, halál árnyékolta be a családias és a földalatti
tevékenységeket egyaránt, és vaktában az utcákon is ott ólálkodott az
emberek körül. A biztonság fogalma parányi részecskékké zsugorodott –
egyetlen nyugodt pillanat, aztán még egy. Közben az agy az aggodalom
fúgáit zengte, és tragédiákkal meg győzelmekkel teli árnyjátékokat vitt
színre, mert a halálfélelem sajnálatos módon csodákat művel, koncentrálásra
készteti az elmét, ösztönzi a kreativitást, és kiélesíti az érzékeket. A
megérzéseinkben bízni csak olyankor tűnik hazárdjátéknak, ha van időnk
eltűnődni: máskülönben az agy robotpilótára kapcsol, és az elemzés elit
mesterségét a leghasználhatóbb villámgyors intuíciókra cseréli, amelyek a
vészhelyzet aktáiból és ősi bűvészdobozából a felszínre törnek.
 12

„Hogy történhet meg ilyen barbárság a huszadik században?!!!!!!”, kérdezte

magától Antonina, nem kevesebb, mint hat felkiáltójellel ellátott,
hitetlenkedő felháborodásában. „Brutalitása miatt a világ nem is olyan régen
még megvetéssel tekintett a középkorra, és most mégis újra itt van, ereje
teljében, a törvénytelen szadizmus, amit a vallás és a civilizáció minden
varázsa sem tud elkendőzni.”
A konyhaasztalnál ülve kis ételcsomagokat állított össze a gettóban lakó
barátaik számára, hálát adva az égnek, hogy senki sem tapogatta végig Jan
ruháját és nem kotorászott a vödreiben, miközben a szokásos köreit tette,
hogy konyhai hulladékot gyűjtsön a Wehrmacht sertéstelepe számára.
Kétségkívül élvezte a helyzet iróniáját, hogy a sertéstelepről szállíthat
ennivalót a gettóba, és ha egy kissé pikánsnak érezte is, hogy disznóhúst,
tabu ételt visz a zsidóknak, az étrendi szabályokat már réges-rég felrúgták,
és mindenki hálás volt a fehérjéért, amely a fal mindkét oldalán ritka
ajándéknak számított.
Kezdetben sem a zsidók, sem a lengyelek nem fogták fel teljes egészében
a rasszista törvények tirádáit, és nem hittek a zsidók összefogdosásáról meg
legyilkolásáról szóló, hátborzongató pletykáknak. „Amíg mi magunk nem
voltunk szemtanúi ilyen eseményeknek, amíg nem éreztük őket a saját
bőrünkön”, emlékezett később Antonina, „addig azzal hessegettük el őket
magunktól, hogy ez minden alapot nélkülöz, ez hallatlan, csak valami
kegyetlen pletyka vagy talán beteges tréfa. Még amikor a Fajtisztasági
Minisztérium részletes népszámlálásba kezdett a város zsidó lakosai
körében, az effajta őrültséget még akkor is lehetségesnek tűnt a németek
módszeresség és szervezettség iránti híres tehetségének tulajdonítani”, a
bürokraták túlbuzgóságának. Csakhogy a németek, a lengyelek és a zsidók
három, különböző sorban álltak kenyérosztáskor, és a napi fejadagokat
egészen az utolsó kalóriáig kiszámították, így a németeknek 2613, a
lengyeleknek 669, a zsidóknak pedig mindössze 184 kalória járt. Ha valaki
esetleg nem értette volna meg a lényeget, Frank, a város német kormányzója
kijelentette: „Én semmi mást nem kérek a zsidóktól, csak azt, hogy tűnjenek
el”.
Ismerőssé vált az új parancs, Verboten!, amelyet katonák üvöltöttek
vagy fenyegető ujjként felmeredő felkiáltójellel együtt nyomtattak hatalmas
betűkkel a plakátokra és a Der Stürmerhez hasonló antiszemita újságokba.
Ennek a három szótagnak a semmibe vételéért halálbüntetés járt. A szó
elvakkantva az f réshangtól a b felpattanó zárhang, a pengeszájú undortól a
fröcsögő méreg felé mozdult el.
Ahogy a figyelmeztetések és a megaláztatások nap mint nap egyre
szaporodtak, a zsidókat kitiltották az éttermekből, a parkokból, a nyilvános
vécékből, még a város padjairól is. Fehér karszalagon kék Dávid-csillaggal
megjelölten nem engedték őket vonatra és villamosra szállni, nyilvánosan
megbélyegezték, brutálisan bántalmazták, pocskondiázták, megerőszakolták
és meggyilkolták őket. Rendeletek tiltották, hogy zsidó muzsikusok nem-
zsidó zeneszerzők szerzeményeit játsszák vagy énekeljék, a zsidó
ügyvédeket kizárták az ügyvédi kamarából, a zsidó köztisztviselőket
figyelmeztetés és nyugdíjazás nélkül elbocsátották, a zsidó tanároknak és
utazási ügynököknek felmondtak. Törvénytelen volt a zsidó-árja házasság
vagy szexuális kapcsolat, a zsidóknak megtiltották, hogy műalkotásokat
készítsenek, hogy kulturális eseményekre járjanak, a zsidó orvosoknak
megparancsolták, hogy szüntessék be a praxisukat (néhány gettóbeli
kivételével). A zsidó hangzású utcaneveket átkeresztelték, azoknak a
zsidóknak pedig, akik árja hangzású utónevet viseltek, „Israelre” vagy
„Sarahra” kellett őket cserélniük. A lengyelek számára kiadott házassági
engedélyekhez „Házasulásra alkalmas” igazolást kellett beszerezni. Zsidók
nem alkalmazhattak árjákat szolgálóként. Teheneket nem volt szabad
megtermékenyíteni zsidó tulajdonban lévő bikákkal, és a zsidók nem
nevelhettek vándorgalambot. Seregnyi gyerekkönyv, például A mérges
gomba, antiszemita karikatúrákkal népszerűsítette a náci ideológiát.
A katonák szórakozásból ortodox zsidókat állítottak fel hordókra, és
ollóval levágták a vallási előírásból viselt szakállukat, vagy idős férfiakon és
nőkön csúfolódtak, néha megparancsolták nekik, hogy táncoljanak,
különben agyonlövik őket. Archív filmfelvételeken idegenek láthatók, amint
egymással táncolnak az utcán, esetlenül karolják egymást, a félelemtől
savanyú arccal, miközben náci katonák tapsolnak és nevetgélnek. Az a
zsidó, aki meghajlás és kalapemelés nélkül ment el egy német mellett,
kegyetlen ütlegelést érdemelt. A nácik megkaparintották az össze készpénzt
és megtakarítást, ellopták a bútorokat, ékszereket, könyveket, zongorákat,
játékszereket, ruhákat, orvosi eszközöket, rádiókat és minden más értékes
holmit. Több mint 100 ezer, otthonából elhurcolt ember hosszú napokig
szenvedett a fizetség nélküli fizikai munkától, a zsidó nőket pedig még
további megaláztatásképpen arra kényszerítették, hogy a padlók és vécék
takarításához a fehérneműjüket használják felmosórongyként.
A nácik aztán 1940. október 12-én az összes varsói zsidót
kiparancsolták otthonából, és beterelték őket a város északi felének egyik
körzetébe, amely alkalmas módon a vasúti főpályaudvar, a Szász-kert és
gdański vasúti végállomás között terült el. A legtöbb esetben német katonák
vettek körbe egy-egy háztömböt, és fél órát adtak az embereknek, hogy
néhány személyes holmi kivételével mindenüket hátrahagyva elhagyják
lakásukat. Ez a rendelet a vidékről kitelepített zsidókkal együtt összesen
400 ezer embert zárt be a városnak mindössze 5 százaléknyi területére, egy
nagyjából tizenöt-húsz háztömbnyi oldalú, durván Central Park méretű
négyszögbe, ahol már maga a puszta lárma – az egyik lakó megfogalmazása
szerint az „örökös feszült morajlás”31 – is kikezdte az ember józan eszét. Ez
a 27 ezer lakásból álló forgatag, ahol átlagosan tizenöten osztoztak két és fél
kis szobán, a közösségi morál felőrlésének, az emberek legyengítésének,
megalázásának és az ellenállás felpuhításának náci céljait szolgálta.
A történelem során egész Európában működtek zsidó gettók, és
bármilyen zárkózottak vagy lenézettek voltak is, rendszerint élettel teli,
átjárható rendszert alkottak, amelyek lehetővé tették az utazók, a
kereskedők és a kultúra mindkét irányba történő áramlását. A varsói gettó
ettől gyökeresen különbözött, Michael Mazor, a gettó egyik túlélője erre így
emlékszik: „Varsóban a gettó már semmi egyéb nem volt,32 csak a halál
szervezett formája – egy »halálos ládika« (Todeskätschen), ahogy a
kapujában posztoló egyik német őrszem nevezte… a németek által
temetőnek tekintett város.” Csak a ravaszdiak és szemfülesek maradtak
életben, és senki sem merészkedett ki hazulról anélkül, hogy előbb
számításba ne vette volna a veszély-előrejelzést. A járókelők menet közben
adták tovább egymásnak a híreket, és „a fenyegetettség puszta említése,33 a
leghalványabb gesztus is ezrével űzhette vissza egyszerre az embereket az
épületekbe, néptelen és kopár utcát hagyva maguk után”.
De azért az ösztövér, zűrzavaros élet mégiscsak virágzott a gettóban,
ahogyan és amikor csak tudott. Norman Davies ezt a pillanatképet festi a
gettó korai, vibráló vonásairól: „Két vagy három éven át csak úgy nyüzsgött
a járókelőktől, a riksáktól és kék Dávid-csillaggal ellátott saját villamosaitól.
Voltak kávéházak és éttermek, a 40. szám alatt egy »Írók Leveskonyhája«,
meg szórakozóhelyek. A Leszno utca 27-ben lévő Fotoplastikonban
népszerű kitekintést kínálva a külvilágra diasorozatot vetítettek olyan
egzotikus helyekről, mint Egyiptom, Kína vagy Kalifornia. A járdán vörös
orrú bohóc állt és csábítgatta az embereket, hogy váltsanak jegyet 6
groszyért. A Művész Kávéház a Leszno utca 2-ben napi kabarét és
koncertsorozatot indított olyan énekesek főszereplésével, mint Vera G. vagy
Marysdha A., »A Gettó Csalogánya«, és olyan muzsikusokkal, mint
Ladislas S. és Arthur G. A Leszno utca 35-ben a »Femina« varieté
ambiciózusabb produkciókat vitt színpadra a széles lengyel repertoárból,
köztük a »Csárdáskirálynő« című revüt és a »Szerelmesek lakást keresnek«
találó című vígjátékot. Mindez a légvárépítés kétségbeesett formája volt.
Ahogy valaki megjegyezte: »A gettóban a humor a védekezés egyetlen
formája«”. A gettó legismertebb utcanevei közül fordításban nemegy a
paradicsom, a bőség és a kaland vízióját idézi: Kert utca, Páva utca, Hűs
utca, Vad utca, Új Hársfa utca, Sárkány utca, Só utca, Lúd utca, Bátor
utca, Meleg utca, Szívélyesség utca, Kellemes utca.
Eleinte, amíg a gettó még átjárható volt, Żabińskiék zsidó barátai azt
hitték, hogy az csak egy átmeneti lepratelep vagy hogy Hitler rezsimje
egykettőre összeomlik, és az igazság győzedelmeskedik, vagy hogy ők majd
átvészelik a forgószelet, vagy hogy a „végső megoldás” azt jelenti, hogy a
zsidókat kiűzik Németországból és Lengyelországból – bármit, csak nem a
megsemmisülést.
A zsidók többsége az erőszakos jelen ellenében az ismeretlen jövőt
választva a parancs szerint járt el, habár egyesek a nyájszellem ellenében és
azt meghaladva a város árja felén való kockázatos élet mellett döntöttek.
Antonina szerint vegyes származású barátaik vagy az olyan házaspárok
körében, akiknek valamelyike zsidó volt, az egyik gyászos beszédtémát az
1935. szeptember 15-i rasszista nürnbergi törvények adták, amelyek
előírták, hogy mennyi zsidó vér lehet az emberben anélkül, hogy
fertőzöttnek minősülne. Sven Hedin, a Selyemút híres kutatója, a fajvédő,
aki az 1936-os olimpián Hitler mellett állt az emelvényen, mentesült ez alól,
noha a dédapja rabbi volt, és erről minden bizonnyal Hitler belső köre is
tudott.
Habár a rasszista törvényekről csak kevesen látták előre, hogy majd
élet-halál kérdésévé válnak, egyesek sietve áttértek a kereszténységre,
mások pedig hamis dokumentumokat vásároltak. Attól félve, hogy a
németek esetleg rájönnek Wanda részben zsidó származására, barátaik,
Adam és Wanda Englert megrendezték a fiktív válásukat, amit a „Wanda
eltűnése” című, nem létező esemény követett. Ám még mielőtt Wanda
felszívódott volna, úgy döntött, hogy családjának és közeli barátainak
búcsúpartit rendez a belvárosi régi fegyverraktárban, és az esemény
időpontjául a nyári napfordulót választotta.
Ezen a szent estén a fegyverraktárat kétségkívül fekete ürömnek, ennek
az őszirózsák családjába tartozó, lilás szárú, szürkészöld levelű, kis, sárga
virágú, magas növénynek az ágacskáival díszítették. Ezt az ősi gyógynövényt
hagyományosan varázslatok megtörésére, a hím- és nőnemű boszorkányok
elűzésére használták, főleg június 23-án, nyárközép éjszakáján, ezen a Szent
Jánoshoz kötődő napon (a legenda szerint, amikor Szent Jánost lefejezték, a
feje egy fekete ürömmel benőtt bozótosba gurult). A babonás lengyel
parasztok a gyógynövény ágait az istálló ereszei alá aggatták, nehogy éjjel a
boszorkányok az utolsó csepp tejet is kifejjék a tehenekből, a varsói lányok
fekete üröm füzéreket viseltek hajukban, a háziasszonyok pedig a fekete
üröm hajtásait kötözték az ajtónyílásokba és az ablakpárkányokra, hogy
elriasszák a gonoszt. A szemlátomást ördögök által végrehajtott megszállás
idején egy Szent Iván éjjelén tartott parti nem lehetett a véletlen műve.
Jan és Antonina június 22-én elindult a partira, úgy tervezték, hogy a
Kierbedź hídon mennek át, ami jó időben kellemes séta vagy villamosozás.
A régi fényképeken a híd zárt fémrácsai úgy festenek, mint egy hosszú sor
tűzőkapocs, kosárszerű fonása pedig kis napfénynégyszögekkel rajzolja teli
az utat. Az ilyen hidak dallamtalanul furulyáznak, amikor a szél változó
sebességgel átfütyül rajtuk, és valami zsigeri muzsikával, csontrezegtető
basszus hangon vibrálnak, amilyet az elefántok is kiadnak, amelyek az
emberi fül számára nem érzékelhető tartományban beszélnek és hallanak,
amit az állatkertészek is érezhetnek, ha odaállnak, ahol az elefántok
beszélgetnek.
Jan és Antonina rendszerint a Praski Parkon átvágva szokta lerövidíteni
az utat, amelynek városi oázisa valamikor harminc hektárnyi területen
húzódott a régi napóleoni erődítmények fölött. 1927-ben a park közel felét
bekebelezte az új állatkert, amely a régi fák közül amennyit csak lehetett,
meghagyott a helyén, így a villamossal érkezők előbb a lugasok alatt
haladtak el, hogy aztán az állatkert a bevezető után mintegy a történetként
ugyanazokkal a növényfajokkal bontakozzon ki előttük: lepényfákkal, hegyi
juharokkal, vénuszfodorkákkal és szelídgesztenyefákkal. Ezen a délutánon
azonban, miután kiderült, hogy elfogyott a cigarettájuk, a hosszabb utat
választva a parkot szegélyező Łukasiński utca felé kerültek, és betértek egy
kis boltba, amelyet az erős lengyel dohány édes illata töltött be. Már épp
kijöttek, és rágyújtottak volna, amikor egy robbanás hatalmas lökéshulláma
az egyik kerítésnek taszította őket, és egy homokos földfelhőből kövek
záporoztak rájuk. A légáramlat azon nyomban megdermedt és visszafordult,
egy másodperccel később pedig repülőgép motorját hallották, és keskeny,
rózsaszín csíkot láttak keresztülhúzni az égen. Miközben a detonációtól
megsüketülve és megzavarodva feltápászkodtak, az ajkuk némán mozgott.
Aztán amikor a farkasüvöltéshez hasonló szirénák lefújták a légiriadót, úgy
döntöttek, hogy a gép nem egy támadó hullámhoz tartozott, hanem
magányos bombázó volt, amely a Kierbedź hidat próbálta lerombolni, ám az
sértetlen maradt, ahogy a Praski Park is. Egy eltalált villamosból viszont
fekete füstfelleg tört elő, a magasba emelkedett, aztán megint füst tört elő
belőle.
– Ha átvágtunk volna, lehet, hogy rajta vagyunk – mondta dühösen Jan.
Antoninába egy második ijedség hasított belé, amikor észlelte, hogy
mennyi az idő.
– De hiszen ez az a villamos, amelyikkel Ryś néha haza szokott jönni az
iskolából!
Az utcán végigsprintelve a szikrázó, rángatódzó villamoshoz rohantak,
amely a sínekről lelökve gőzölgő mamutként hevert a katolikus templom
előtt, szétroncsolt fémalkatrészekkel, petyhüdt áramszedőkkel, benne és
körülötte vagy ötven, élettelen ember szétszóródva. „Szememből potyogtak
a könnyek, úgy néztem bele a halottak arcába, Ryśio arcát keresve”,
emlékezett vissza Antonina. Miután a füstben, a forró romok között kutatva
nem találták a fiukat, az iskolához futottak, de a gyerekek már hazamentek.
Onnan visszarohantak, el a villamos és a duzzadó tömeg mellett, át a Praski
Parkon, a ketrecek között a villához vágtattak, felszáguldottak a hátsó
lépcsőn, berontottak a konyhába, és Ryś nevét kiáltozva átkutatták az egész
házat.
– Nincs itt – mondta végül Jan, és lerogyott egy székre. Kisvártatva
meghallották, hogy jön fel a hátsó lépcsőn.
– Ülj le – mondta élesen, de csöndesen Jan, miközben Ryśt egy székhez
kormányozta. – Hol jártál, te rossz fiú? Hát elfelejtetted, hogy az a legfőbb
kötelességed, hogy az iskolából azonnal haza gyere?
Ryś elmagyarázta, hogy az iskolából épp akkor engedték ki őket,
amikor a bomba becsapódott, és akkor a gyerekeket egy aggódó idegen
beterelte a házába, amíg a légiriadó végét jelző sziréna meg nem szólalt.
Mondanunk sem kell, hogy Antonina és Jan lemaradt Wanda partijáról,
de nem a társaságáról, ugyanis nem sokkal ezután a tervek szerint „eltűnt”
az állatkertben, Ryś nem-zsidó házitanítójának álcázva.
 13

Jan és Antonina érthetetlennek és ördöginek találta a náci rasszizmust,

amelytől undorodik a lélek, és bár gettóbeli barátaiknak már addig is
segítséget nyújtottak, a rájuk leselkedő veszélyek ellenére megfogadták,
hogy még több zsidónak fognak segíteni, akik Jan gyermekkori emlékeiben
fontos szerepet töltöttek be, együttérzett velük.
– Erkölcsileg adósa voltam a zsidóknak – mondta egyszer Jan az egyik
riporternek. – Apám rendíthetetlen ateista volt, és ezért 1905-ben a
Kretshmort Iskolába íratott be, amely akkoriban az egyetlen olyan iskola
volt Varsóban, ahol nem volt kötelező tantárgy a keresztény vallás, habár ezt
anyám nagyon ellenezte, mert ő meg hithű katolikus volt. A diákok nyolcvan
százaléka zsidó volt, és ott kötöttem barátságot olyanokkal, akik aztán
később a tudományban és a művészetekben tüntették ki magukat… Az
érettségi után a Roziker Iskolában kezdtem el tanítani, amely szintén
túlnyomórészt zsidó intézmény volt.
Ennek eredményeként meghitt barátságba került a zsidó intelligencia
tagjaival, és most sok iskolás haverja élt a gettó falain belül. Habár Jan
nyilvánosan nem sokat beszélt az apjáról, az egyik újságírónak azért elárulta,
hogy azért választotta a zoológiát, „hogy borsot törjek az apám orra alá, aki
nem szerette, nem értékelte az állatokat, és nem engedte be őket a házba –
a molylepkéken meg a legyeken kívül, amelyek engedély nélkül léptek be!”
Ha a zsidó barátok iránti hűségről volt szó, már több közös vonásuk
volt:

Apámmal mindketten zsidó környéken nőttünk fel. Ő ügyvéd volt, és bár

nagyon gazdag családba nősült be – egy földbirtokos lányát vette el –, a
maga erejéből emelkedett polgári státuszba. Az csak a véletlen műve
volt, hogy Varsónak történetesen ebben a szegény zsidónegyedében
nőttünk fel. Apám gyermekkorától fogva zsidó gyerekekkel játszott
együtt az utcán, és egyenlőként kezelte a zsidókat. És ez rám is hatott.

Az állatkert semmi esetre sem volt ideális hely menekültek elbújtatására.

A villa a Ratuszowa utca közelében állt, ország-világ előtt, mint valami
világítótorony, csupán ketrecekkel és élőhelyekkel körülvéve. Fél
kilométernyire, az állatkert közepén alkalmazottaknak épült házak és
adminisztratív épületek álltak szétszórtan, a villát több hektárnyi nyílt terep
vette körül, legnagyobbrészt park, kisebb kerti ágyásokkal, közvetlenül az
állatkert kerítésének túloldalán, a Visztula mentén vasúti sínek futottak dél
felé, az északi oldalt pedig egy kis faépületekből emelt, német katonák által
szigorúan őrzött katonai zóna foglalta el. Varsó kapitulációja után az állatkert
kellős közepén lévő oroszlánszigeten a németek raktárat építettek a lengyel
hadseregtől elkobzott fegyverek számára. Egy kis zöld lombra meg csöndre
vágyva más német katonák is gyakran látogatták az állatkertet, és senki sem
tudta megjósolni, hogy hányan vagy mikor fognak felbukkanni, mivel úgy
tűnt, egyik napszakot sem részesítik előnyben a többivel szemben. De azért
szolgálaton kívüli lelkiállapotban érkeztek, nem pedig őrjáratban, és ami azt
illeti, a Praski Park kevésbé szétbombázott környéke vonzóbb sétateret
kínált.
Jan egyik titkát Antonina csodálatos módon sosem neszelte meg: azt,
hogy a Honi Hadsereg az ő segítségével lőszerraktárat tartott fenn az
állatkertben, az elefántkifutó árkának közelében elásva. (A háború után egy
kis, fával burkolt szobát találtak ott.) Jan tudta, hogy veszélyes dolog, sőt
egyenesen vakmerőség fegyvereket elásni az állatkert kellős közepén,
néhány lépésnyire egy német katonai lerakattól, de hogyan mondhatta volna
el Antoninának? Attól félt, hogy majd megrémül és ragaszkodni fog hozzá,
hogy a család biztonsága az első. Szerencsére, ahogy azt Jan is gondolta,
soha meg sem fordult a németek fejében, hogy egy lengyel ilyen merész
legyen, ők ugyanis a szlávokat csakis nehéz fizikai munkára való félénk,
ostoba fajtának tartották.
– Ismerve a németek mentalitását – érvelt –, egy ennyire szem előtt lévő
környezetben még véletlenül sem számítanak semmiféle földalatti
tevékenységre.
Jan mindig kitért a méltatások elől, és elbagatellizálta a bátorságát,
ilyeneket mondván: „Nem értem én ezt a nagy hűhót. Ha bármilyen élőlény
veszélybe kerül, az ember megmenti, akár ember, akár állat.” Interjúkból, a
saját írásaiból és Antonina beszámolóiból természeténél fogva magának
való, mégis társaságkedvelő, rendkívül fegyelmezett ember benyomását
kelti, aki önmagával és a családjával szigorúan bánik, az a fajta, akit néha
„flegma alaknak” hívunk, akinek megvan hozzá a tehetsége, hogy eltitkolja a
tetteit és az érzéseit, akinek hatalmas hart duchája (akarat- vagy lélekereje)
van. A lengyel földalatti ellenállási mozgalomban, ahol naponta bontakoztak
ki a vakmerőség akrobatikus mutatványai, Jan az állatok védőszentje, Assisi
Szent Ferenc után a „Francis” kódnevet viselte, és az elszántságáról, a
hidegvéréről és a kockázatvállalásáról volt ismert. Választása, hogy
mindenki szeme láttára, a nácik egyik táborhelyének szívében fegyvereket
és zsidókat rejtegessen, jó pszichológiának bizonyult, de szerintem egyfajta
kivagyiság is volt, amiben kedvét lelte, amolyan csúfolódó, magánhasználatú
tréfa. De a felfedeztetés így is könyörtelen, azonnali halált jelentett volna az
ő és a családja, meg még ki tudja, hány ember számára. Miután létrehozott
egy átmeneti szállást, „egy megállóhelyet a gettóból megszökött emberek
számára, akik addig maradhattak, amíg el nem dőlt a sorsuk és új
rejtekhelyre nem költöztek”, Jan rájött, hogy az ateizmusa nem óvja meg őt
a sors és az ő saját, személyes végzetének erőteljes érzésétől.
 14

1940 nyarán egy telefonhívás, egy üzenet vagy akár egy suttogás is
riaszthatta Żabińskiékat, hogy készüljenek a földalatti mozgalom által küldött
titkos „Vendégek” fogadására. A bujkáló és átutazóban lévő zsidók,
nomádok, nem pedig telepesek lévén, útban a meg nem nevezett úti céljaik
felé rövid időre megpihentek és feltöltekeztek. Az árja külsejű, németül
beszélő zsidók hamis igazolványokat kaptak, és simán áthajóztak, akik
pedig nem tudtak átjutni, éveket töltöttek az állatkertben, némelyek a
villában, és egy időben akár ötvenen is az üres ketrecekben. Sok Vendég,
mint Wanda Englert is, régi barátjuk vagy ismerősük volt, és Antonina
egyetlen, kétlaki családként tekintett rájuk. Elrejtésük gondokat okozott
ugyan, de hát ki tudna alkalmasabb álcázást kieszelni, mint az
állatkertészek?
A vadon élő állatok ügyes trükköket örökölnek arra, hogyan lehet
beleolvadni a környezetükbe; a pingvinek például fölül feketék, alul fehérek,
hogy a cirkáló halfarkasok az óceán görbületének higgyék, a leopárdfókák
meg felhőnek nézzék őket. Az emberek álcázásának legalkalmasabb módja
a még több ember, így aztán Żabińskiék tömegével hívtak vendégségbe
legális látogatókat – nagybácsikat, nagynéniket, unokatestvéreket és
barátokat hosszabb-rövidebb időre –, amivel létrehoztak egy rendszeres
kiszámíthatatlanságot, a változó arcok, testalkatok és akcentusok rutinját,
akik között gyakori vendég volt Jan édesanyja.
„Jan édesanyját mindenki imádta”, jegyezte meg Antonina a
memoárjában. „Kedves, nyájas természetű volt, és nagyon okos, gyors
felfogású, kitűnő memóriájú, nagyon udvarias és fogékony. Teli szájjal
nagyokat nevetett, és remek humorérzéke volt.” Antonina mégis aggódott
miatta, mert „olyan, mint egy kényes üvegházi virág, nekünk pedig az volt a
kötelességünk, hogy megóvjuk őt minden félelemtől és fájdalomtól, ami
esetleg elrontaná a kedélyét vagy depressziót váltana ki.”
Jan az ilyen, nem kézzelfogható dolgokat Antoninára hagyta, aki mindig
is tudott bánni a „nehezen kezelhető állatokkal”, és akit nyilván zsigeri
módon vonzott egy szülő szórakoztatásának, lenyűgözésének és végső
soron megmentésének a lehetősége. Jan jobban szerette a tábornok, a kém
és a taktikus szerepét, főleg, ha ez az ellenség félrevezetésével és
megalázásával járt.
Más megszállt országokkal ellentétben, ahol a zsidók bújtatása börtönbe
juttathatta az embert, Lengyelországban a zsidóknak való
menedéknyújtásért a „kollektív felelősségnek” nevezett halálos őrjöngés
keretében azonnali halálbüntetés járt a rejtegetőnek, valamint a rejtegető
családjának és szomszédainak. Ettől függetlenül sok kórházi dolgozó
álcázott nővérnek felnőtt zsidókat, gyógyszerezett be kisgyerekeket, hogy
elcsendesüljenek, amíg hátizsákban kicsempészik őket, és helyezett el
embereket halottaskocsikon, egy halom holttest alatt. Sok keresztény
lengyel a háború egész ideje alatt rejtegette zsidó barátait, még ha ez
csökkentett fejadagokkal meg lankadatlan éberséggel és leleményességgel
járt is. A házba bekerült legkisebb élelmiszertöbblet, egy ismeretlen sziluett,
a pincéből vagy egy szekrényből kiszűrődő suttogás is arra ösztökélhette a
látogatóban ott járó szomszédot, hogy értesítse a rendőrséget vagy tippet
adjon a város alvilági zsarolóinak. A vándorok gyakran éveket töltöttek a
sötétben, ahol alig lehetett megmozdulni, és amikor végre előjöttek és
kinyújtóztatták tagjaikat, legyengült izomzatuk felmondta a szolgálatot, és
úgy kellett őket elszállítani, mint egy hasbeszélő bábuját.
Nem mindig az állatkert volt a Vendégek első állomása, főleg azoknak
nem, akik a gettóból szöktek meg, ők egy-két éjszakát a belvárosban
tölthettek Ewa Brzuskánál, az emberek által „Babciának” (Nagyinak)
nevezett alacsony, pirospozsgás, testes, hatvanegynéhány éves asszonynál.
A Sędziowske utcában volt egy icipici (ötször egyméteres) szatócsboltja,
amely a járdára is kiterjeszkedett, ahol Ewa a paradicsommal és
zöldségekkel teli kosarak mellé savanyú káposztás meg savanyúságos
hordókat állított. A szomszédok mind odasereglettek vásárolni meg
traccsolni annak ellenére, hogy közvetlenül az út túloldalán egy német
katonai autójavító műhely működött. A gettóból mindennap egy csapatnyi
zsidó férfit kísértek ide, hogy az autókkal dolgozzanak, Nagyi pedig
titokban postára adta a leveleiket vagy őrt állt, amíg a családtagjaikkal
beszélgettek. Itt is, ott is magas krumpliszsákok álltak, hogy a gettóból jövő
ifjú csempészek elrejtőzhessenek mögöttük. A hátsó szobáiból 1942-ben az
ellenállás egyik sejtjének kirendeltsége lett, ahol savanyú uborkás meg
káposztás hordók alatt személyi igazolványokat, biankó születési
anyakönyvi kivonatokat, pénzt és kenyérjegyeket tárolt, a raktárban
felforgató kiadványokat rejtegetett, és egy-egy éjszakára gyakran bújtatott
szökésben lévő zsidókat, akik közül némelyek bizonyosan az állatkertbe
tartottak.
Antonina nemigen tudta, hogy mikor várható Vendég, sem azt, hogy
honnan érkeznek, a szervezkedés és az ellenállással való kapcsolattartás Jan
dolga volt, ennek megfelelően a villában rejtőzködők közül senki sem
sejtette földalatti tevékenységének pontos arányait. Nem tudták például,
hogy mi rejtőzik azokban a nestlés vagy ovaltine-os dobozokban, amelyek
időről időre felbukkantak a konyhában, a radiátor fölötti polcon.
Antonina beszámol róla, hogy Jan egy napon mellékesen odaszólt neki:
„Ebbe a dobozba a kutatóműszereimhez való kis rugókat tettem. Légy
szíves, ne nyúlj hozzá, és ne tedd máshová. Bármikor szükségem lehet rá.”
Senkinek a szeme sem rebbent. Jan világéletében gyűjtögette a kis
fémdolgokat, amiket talált – csavarokat, alátéteket, vicik-vacakokat –,
habár ezeket rendszerint a műhelyében tárolta. Akik ismerték, különösnek
találták hobbiját, egy vasárumániás időtöltésének. Még Antonina sem jött
rá, hogy bombák készítéséhez való gyutacsokat gyűjtött.
Amikor a Zoológiai Intézet egyik fiatal kutatója egy nagy hordó
műtrágyával állított be, Jan azt a villa melletti állatkórházban helyezte
biztonságba, és hébe-hóba futólag megjegyezte, hogy ez-és-ez fog majd jönni
egy kis műtrágyáért a kertjébe. Antonina csak a háború után tudta meg, hogy
a hordó voltaképpen C13F-et, egy vízben oldódó robbanószert tartalmazott
és hogy Jan egy földalatti sejtnek volt a vezetője, amely a német vonatok
elleni szabotázsakciókra specializálódott, amelyeknek kerékcsapágyaiba
robbanóanyagot gyömöszöltek, hogy amikor a vonat megmozdul, a por
begyulladjon. (1943-ban egyetlen hónap alatt tizenhét szerelvényt siklattak ki
és száz mozdonyt rongáltak meg.) A háború alatt azt sem tudta, hogy Jan
férgekkel fertőzött meg néhány sertést, levágta őket, a mérgezett húsból
golyókat formált, és azokat az egyik német katonai kantinban dolgozó
tizennyolc éves alkalmazott segítségével a katonák szendvicseibe csempészte.
A létfontosságú föld alatti odúk, a bunkerek építésében is segédkezett. A
bunker szó a háborús Lengyelországban nem azt az egyszerű óvóhelyet
idézte fel, amit manapság, hanem az álcázott járatokkal és
szellőzőnyílásokkal ellátott, nyirkos föld alatti búvóhelyeket, amelyek
rendszerint egy-egy kert vagy közpark szélén helyezkedtek el. Emanuel
Ringelblumnak a Grójecka utca 81-ben, egy háztáji kertész melegháza alatt
húzódó bunkere nyolc és fél négyzetméteres területen harmincnyolc
embernek adott szállást, tizennégy, zsúfolt ágyon. Az egyik bunkerbeli társa,
Orna Jagur, aki Ringelblummal ellentétben elhagyta a bunkert, még mielőtt
1944-ben felfedezték volna, így emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor
először szippantott bele a bunkeréletbe:

Forró, áporodott léghullám csapott meg. Odalentről az izzadság, a

dohos ruhák és az ételmaradékok szagával elkeveredett penészes bűz
áradt…
A rejtekhely lakói közül néhányan a priccseken hevertek, elmerülve a
sötétségben, a többiek az asztaloknál ültek. A férfiak a hőség miatt
félmeztelenek voltak, csak pizsamafelsőt viseltek. Arcuk sápadt és
kimerült volt. Szemükben félelem és szorongás tükröződött, a hangjuk
ideges és feszült volt.

És ez egy jól megépített bunkernek számított, szokatlanul jó

rejtekhelynek, amelyről egy segítőkész család gondoskodott, és tisztességes
ételt juttatott a lakóinak.
Vele összehasonlítva az állatkerti élet tágasnak és idillinek tűnt, még ha
bohókásnak is, és az ellenállás tagjai „Az őrült csillagzat alatti ház”
fedőnéven is emlegették, mert inkább volt túlméretezett csodakamra,
semmint villa, ahol a hóbortos emberek és állatok zűrzavarába csöppent
szerencsések elbújhattak a világ szeme elől. A városi látogatóknak tetszett a
futurisztikus villa és az azt körülvevő hatalmas park, amelynek nagyjából
tizenhat hektárnyi zöld látnivalói elfeledtették velük a háborút, és úgy
tehettek, mintha vidéki vakáción lennének. Mivel a paradicsom csakis
összehasonlításképpen létezik, a gettóból menekülő Vendégek a villabeli
életet egy kisebbfajta Édenkertnek találták a maga kertjével, állataival és
anyáskodó kenyérsütőjével.
 Żabińskiék sötétedés után hivatalos utasításra fekete papírt aggattak az
ablakokra, nappal azonban a kétszintes, állítólag egycsaládos villa úgy
lüktetett, akár egy üveg mögé zárt méhkas. A rengeteg legális lakóval –
háziasszonnyal, dadussal, házitanítóval, sógorokkal-sógornőkkel,
barátokkal és házi kedvencekkel – a fedélzeten az egymásba olvadó
sziluettek és a fura zajok normálisnak tetszettek. Az ijesztően kirakatban
lévő villa a körülötte burjánzó pár alacsony bokorral, néhány öreg fával és a
jellegzetes, magas ablakaival úgy ragyogott, akár egy bemutatóvitrin. Jan
szándékosan rendezte úgy a dolgokat, hogy az egész szem előtt legyen,
hogy rengeteg legyen a jövés-menés, mert tartotta magát az axiómához,
miszerint minél nyilvánosabb, annál kevésbé gyanús.
Honnan ez a sok üveg? A villa az építészet internacionalista stílusának
iskolapéldája volt, az irányzaté, amely fütyült a történelemre, a kultúrára, a
földrajzra és a házat körülvevő éghajlatra. Helyette mintegy a gépkorszak és
a futurizmus előtti főhajtásul radikális egyszerűségre törekedett, és a
díszítőelemek mellőzésével üvegből, acélból és betonból letisztult formájú
épületeket emelt. A vezető építészek – Walter Gropius, Ludwig Mies van der
Rohe, Marcel Breuer, Le Corbusier – a semmit sem rejtegető, nyílt épületek
létrehozásával az őszinteséget, a közvetlenséget és a feddhetetlenséget
remélték tükrözni. A mozgalom jelszavai mindent elárultak: „díszíteni bűn”, „a
funkció megelőzi a formát”, „lakható gépezeteket”. Már önmagában az is
sértésnek számított a nemzetiszocializmusra nézve, hogy valaki olyan
modernista villát építsen és lakjon, amelynek stílusa szöges ellentétben áll a
náci esztétikával (amely a klasszikus építészetet istenítette), Jan és Antonina
azonban a végletekig kihasználta a stílusban rejlő lehetőségeket: az
átlátszóságot, az őszinteséget, az egyszerűséget.
Ebben az állandó mozgásban, ahol az emberek hol felbukkantak, hol
eltűntek, névtelenül és váratlanul, bajosnak bizonyult észrevenni a
Vendégeket, azt meg még nehezebb volt megállapítani, hogy kik nem voltak
ott és mikor. Ez a kvázi ártatlanság azonban azzal járt, hogy borotvaélen
táncoltak, csöndesen el kellett kendőzniük minden zajt, figyelniük kellett
minden árnyékra. Ez vagy az a hang vajon beleillik-e a villa életének folyton
változó összhangzatába? Az örökös veszélyre adott egyetlen épeszű válaszul
óhatatlanul egyfajta életbevágó paranoia uralkodott a házban, miközben
lakói elsajátították a lopakodás harcművészetét: lábujjhegyelés,
mozdulatlanná dermedés, álcázás, figyelemelterelés, pantomim. Amíg mások
ide-oda tébláboltak, a villa egyes Vendégei elrejtőztek, és csak sötétedés
után jöttek elő, hogy kedvükre bebarangolják a házat.
Ennyi ember többletfeladatokat is jelentett Antonina számára, akinek
hatalmas családot kellett felügyelnie, lábasjószágokról, baromfikról és
nyulakról gondoskodnia, a zsúfolt kertben paradicsomot meg futóbabot
karóznia, naponta kenyeret sütnie, befőtteket, savanyúságokat és
kompótokat eltennie.
A lengyelek kezdtek hozzászokni a megszállással járó váratlan
ijedelmekhez, amikor a pulzus az egyik pillanatban még nyugodt, a
következőben pedig csak úgy száguld, ahogy a háború átállította az
anyagcseréjüket, különösen a figyelem nyugalmi szintjét. Reggelente sötétben
ébredtek, nem tudták, milyen sors vár rájuk aznap, talán szomorú, talán
letartóztatással ér véget. Vajon ő is köztük lesz, tűnődött Antonina, akik
eltűnnek, mert történetesen éppen azon a villamoson vagy abban a
templomban voltak, amelyet a németek találomra kiválasztottak, a kijáratokat
lezárták, és mindenkit meggyilkoltak, aki odabent volt, hogy valami vélt vagy
valós sérelmet megbosszuljanak?
A ház körüli teendők bármilyen egyhangúak és ismétlődők voltak is,
ismerős, ártalmatlan és automatikus mozdulataikkal megnyugtatták az idegeit.
Kimerítővé vált az örökös éberség, az érzékszervek egy pillanatra sem
pihentek meg igazán, az elme őrszemei szüntelenül a lehetőség rakodópartjain
járőröztek, kémlelték a sötétséget, füleltek a veszélyre, mígnem az agy
önmaga vezeklőjévé és foglyává nem vált. Egy halálbüntetésre ítélt országban,
ahol az évszakokra utaló jelek, mint a reggeli fény vagy a csillagképek
elmozdulása, furnérlemez ablaktáblák mögött rejtőzködtek, az idő
megváltoztatta formáját, veszített rugalmasságából, Antonina pedig azt írta,
hogy napjai még tünékenyebbé váltak, „labilissá, mint a szétpattanó
szappanbuborékok”.
Finnország és Románia nemsokára Németország mellé állt, Jugoszlávia
és Görögország pedig kapitulált. Németország támadása korábbi
szövetségese, a Szovjetunió ellen pletykák és jóslatok özönét váltotta ki,
Antonina viszont különösképpen lehangolónak érezte Leningrád ostromát,
hiszen ő abban reménykedett, hogy a háború talán már leszálló ágba került,
ehelyett újra csak fellángolt. Időről időre olyasmit hallott, hogy bombázták
Berlint, hogy valami Kárpáti dandár legyőzte a németeket, hogy a német
hadsereg megadta magát, de legtöbbnyire Jannal együtt különféle
összecsapásokat kísértek figyelemmel az egész háború alatt a partizánok
tájékoztatására nyomtatott titkos napi- és hetilapokban meg hírlevelekben.
A szerkesztők a Gestapo főhadiszállására is küldtek belőlük példányokat,
„hogy segítsük kutatómunkájukat, hogy tudassuk, mit gondolunk
Önökről…”34
Gyakran német katonák jöttek, hogy még mielőtt a fákra telepednének,
lelődözzék az eget hamuként ellepő varjúrajokat. Miután a katonák
elmentek, Antonina kilopakodott, összeszedte a tetemeket, aztán
megkopasztotta őket, és olyan pástétomot készített belőlük, hogy akik
megkóstolták, a lengyelek csemegéjének, fácánnak hitték. Egyszer, amikor
néhány hölgy megdicsérte a finom tartósított húskészítményeket, Antonina
jót nevetett magában: „Miért venném el az étvágyukat a zoológiai
megnevezések puszta részletezésével?”
A villa érzelmi klímája szélsőségek között ingadozott, a nyugalom
hullámait az aggodalom tajtékja követte, ahogy az emberek az egyik pillanat
idilli vidámságaival, majd a következő lesújtó híreivel zsonglőrködtek.
Amikor az élet társalgástól és muzsikától pezsgett, Antonina egy röpke
pillanatra fityiszt mutatott a háborúnak, és még élvezte is, főleg ködös
reggeleken, amikor a belváros elenyészett, és ő egy másik országba vagy
korba képzelhette magát. Hálás volt érte, vallotta meg naplójának, hiszen a
Kapucyńska utcai lámpaernyőbolt-beli élet azóta is állandó szomorúságot
szitált rá.
Sűrűn jöttek-mentek a földalatti ellenállás tagjai, és időnként tizenkét–
tizenhét éves fiatalok is a Cserkészfiúktól meg a Cserkészlányoktól. A
háború előtt fontos szerepet betöltő ifjúsági tömörüléseket a náci megszállás
alatt törvényen kívül helyezték ugyan, de a Honi Hadsereg égisze alatt
katonákként, futárokként, szociális munkásokként, tűzoltókként,
mentőautó-vezetőkként és szabotőrökként segítették az ellenállást. A
fiatalabb cserkészek apróbb szabotázsakciókat hajtottak végre, például azt
firkálták a falakra, hogy „Lengyelország győzni fog!” meg hogy „Hitler egy
sintér!” (szójáték a nevével), amiért agyonlövés járt, valamint titkos
levélhordók lettek, míg az idősebbek egészen odáig mentek, hogy
merényleteket követtek el náci tisztségviselők ellen és foglyokat
szabadítottak ki a Gestapo fogságából. A villa körül valamennyien segítettek
fát vágni, szenet cipelni és a tüzet őrizni a kemencében. Voltak, akik a
kertben termett burgonyát és más zöldségeket szállították az ellenállás
rejtekhelyeire riksával, amely jármű a megszállás alatt vált népszerűvé,
amikor is a taxik eltűntek, az autók pedig mind a németek kezére kerültek.
Ryś óhatatlanul is meghallotta, amikor a cserkészek csábító titkokat
sugdostak egymásnak, és kiábrándítónak találta, hogy ő nem léphet be
közéjük, amikor pedig mindenki másnak izgalmas, kalandos feladata van.
Szinte születésétől fogva a környező veszélyek közepette nevelkedett,
amelyekről azt mondták neki, hogy igaziak, nem színleltek vagy kitaláltak.
Miután figyelmeztették, hogy a Vendégekről soha, senkinek, legyen az
bárki, egyetlen szót se szóljon, tudta, hogy ha elszólná magát, őt is, a szüleit
is és a házban lévőket is mind megölnék. Micsoda súlyos teher ez egy kisfiú
számára! Ahogy csupa cselszövés és izgalom, különös emberek és drámák
összevisszasága lett a világa, teremtett léleknek sem mert szólni. Nem csoda
hát, hogy napról napra egyre nyugtalanabb és gondterheltebb lett, amiről
Antonina is panaszkodott a memoárjában, de mit tehetett volna, amikor a
felnőttek is mind nyugtalanok és gondterheltek voltak? Ryś óhatatlanul is
önmaga legszörnyűbb rémálmává vált. Ha játék közben kikotyogja
valamelyik Vendég nevét vagy az ellenállás egy titkát, apját-anyját
agyonlövik, és még ha ő túlélné is, egyedül maradna, és mindez az ő lelkén
száradna. Mivel nem bízott magában, a legértelmesebb dolog, amit tehetett,
hogy kerülte az idegeneket, különösen a többi gyereket. Antonina
megjegyezte, hogy az iskolában meg se próbált barátokra szert tenni, hanem
inkább rohant haza Moryśsal, a disznóval játszani, akivel annyit
beszélgethetett, amennyit csak akart, és aki sosem árulná őt el.
Moryś szerette az általuk „begyulladósdinak” hívott játékát játszani,
melynek során úgy tett, mintha megijedt volna valami kis zajtól – Ryś
becsukott egy könyvet vagy valamit odébb tolt az asztalon –, és ilyenkor
körmeivel a parkettán csúszkálva eliszkolt. Pár másodperc múlva viszont
már boldogan röfögött Ryś széke mellett, készen arra, hogy újra ijedséget
színlelve mentse az irháját.
Antonina bármennyire is normális gyermekkort kívánt volna Ryśnek, az
események ezt a lehetőséget már elrozsdállták, és a mindennapi élet is egyre
csak korrodálódott. Egy este német katonák vették észre a kertben
játszadozó Ryśt és Moryśt, odaballagtak, hogy szemügyre vegyék a dolgot,
a disznó pedig, aki nem félt az emberektől, egyenesen odatrappolt hozzájuk
egy horkantásra meg egy kis vakirgálásra. Aztán a visítozó Moryśt az
elborzadt Ryś szeme láttára vonszolták el levágni. A megrendült Ryś napokig
sírt vigasztalhatatlanul, és utána hónapokig még csak azért sem volt hajlandó
betenni a lábát a kertbe, hogy a nyulaknak, csirkéknek és pulykáknak
zöldséget szedjen. Idővel ismét kimerészkedett ugyan a kertbe, de már nem
azzal az örömteli gondtalansággal, mint régen.
 15

1941
A sertéstelep csak tél közepéig húzta ki, mert az állatoknak még a valamikor
elefántoknak és vízilovaknak otthont adó, központi fűtéses állatkerti
épületekben is meleg alomra volt szüksége. Az állatkertet finanszírozó
„vágóhidak igazgatója” fonák módon barátságosan fogadta Jant, és
meghallgatta a kérelmét, de nem volt hajlandó pénzt adni szalmára.
– Ennek egyáltalán semmi értelme – mondta később Antoninának Jan. –
El se hiszem ezt az ostobaságot!
Antonina meglepődött, hiszen a szűkös élelem miatt a disznók négy
lábon járó arannyá változtak, és ugyan mennyibe kerül a szalma?
– Mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, hogy meggondolja
magát – mondta neki Jan. – Én ezt nem értem. Pedig mindig a barátunk volt.
Antonina kijelentette:
– Az egy lusta, csökönyös bolond!
Ahogy az éjszakák csikorogni kezdtek a hidegtől, és az ablaktáblákat
jégvirágok nőtték be, a szél átdöfött a faépületek kérgén, és elmetszette a
malacok élete fonalát. Aztán jött egy vérhasjárvány, amely elpusztította a
maradék konda nagy részét, a vágóhidak igazgatója pedig bezáratta a
sertéstelepet. Az általában véve is dühítő és a villát a hústól megfosztó
döntés Jan állítólagosan maradékszerző gettóbeli kirándulásainak is véget
vetett. Csak hónapokkal később tudta meg az igazságot: a vágóhidak
igazgatója egy másik alacsony beosztású tisztviselővel összejátszva német
gyógynövénytermesztő cégnek adta bérbe az állatkertet.
Egy márciusi napon munkáscsapat érkezett az állatkertbe fejszékkel-
fűrészekkel felszerelkezve, és a bejárati kapunál nekiálltak feldarabolni a
fákat, letarolni a virágágyásokat, a díszcserjéket és a dédelgetett
rózsabokrokat. Żabińskiék próbálkoztak kiabálással, könyörgéssel,
megvesztegetéssel és fenyegetőzéssel, de mindhiába. A nácik parancsa
nyilvánvalóan úgy szólt, hogy az állatkertet gyökerestül kell kitépni,
virágostól-gyomnövényestől, elvégre ezek csupán szláv növények,
amelyeket legjobb lesz trágyaként felhasználni az egészséges német
botanikus kertekben. Amikor a bevándorlók valahol újra letelepednek,
rendszerint valóban megpróbálnak valamit újrateremteni a szülőföldjükből
(elsősorban a konyhát), csakhogy ez a Lebensraum nem csupán az
emberekre vonatkozik, jött rá Antonina, hanem a német állatokra és
növényekre is, és a náciknak feltett szándékuk volt, hogy a lengyelországi
géneket a fajegészségtan révén leradírozzák a bolygóról, gyökereiket
kitépjék, bogyóikat, gumóikat összezúzzák, magvaikat a sajátjaikra
cseréljék, pontosan úgy, ahogy egy évvel azelőtt, Varsó kapitulációja után
félt tőle. Talán úgy érezték, hogy a felsőbbrendű katonáknak felsőbbrendű
élelemre van szüksége, amit a náci biológia érvelése szerint csakis „tiszta”
magvakból lehet termeszteni. Ha a nácizmus privát mitológiára éhezett, saját
botanikára és biológiára, amelyben a növények és az állatok ázsiai vagy
közel-keleti vértől hígítatlan, ősi vérvonalat alkotnak, akkor tiszta lappal
kellett kezdeniük, és a lengyel földművesek ezreit, valamint az úgynevezett
lengyel vagy zsidó terményt és lábasjószágot német megfelelőikre kellett
cserélniük.
A véletlen folytán feleségével és lányával együtt azon a hétvégén érkezett
meg Ludwig Leist, Varsó német polgármestere, az állatkertek nagy rajongója,
aki arra kérte az állatkert régi igazgatóját, hogy kalauzolja őket körbe a
helyszínen és segítsen nekik elképzelni, milyen volt az állatkert a háború előtt.
Jan mellettük bandukolva összehasonlította a Varsói Állatkert mikroklímáit a
Berlinben, Mannheimben, Hamburgban, Hagenbeckben és más városokban
működő állatkertekéivel, Leist legnagyobb gyönyörűségére. Aztán vendégeit
a főbejárat közelében lévő, elpusztított rózsakerthez vezette, ahol gondatlanul
kiásott hatalmas, gyönyörű bokrok hevertek megtört tövekkel egy kupacban,
mint a háború áldozatai. Leist felesége és lánya megszólta a szépségnek ezt az
eltékozlását, ami feltüzelte Leist haragját.
– Ez meg micsoda? – követelt magyarázatot.
– Nem az én művem – felelte nyugodtan Jan, a fájdalom és a
felháborodás épp megfelelő elegyével a hangjában. Elmesélte nekik a
tönkretett sertéstelepet meg az állatkertet a vágóhidak igazgatójától bérlő
német gyógynövénytermesztő céget.
– Hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? – támadt Janra Leist.
 – Borzasztóan kár értük – sajnálkozott a felesége. – Annyira imádom a
rózsákat!
– Engem senki sem kérdezett. – Jan csöndesen mentegetőzött Leist
felesége előtt, arra célozgatva, hogy mivel nem az ő hibája, az ő férje
felelőtlen műve kell, hogy legyen.
Az asszony szúrós pillantást vetett Leistre, aki dühösen tiltakozott:
– Én erről semmit sem tudtam!
Az állatkertből való távozása előtt meghagyta Jannak, hogy másnap
reggel 10-kor jelenjen meg az irodájában a varsói lengyel alpolgármesterrel,
Julian Kulskival való találkozóra, aki majd kénytelen lesz magyarázatot adni
a botrányra. Amikor másnap a három férfi összegyűlt, kitűnt, hogy Kulski
mit sem tudott a cselszövésről, Leist polgármester pedig azonnali hatállyal
felmondta a bérleti szerződést, ígéretet tett, hogy megbünteti a bűnösöket,
és Kulski tanácsát kérte, miképp lehetne leginkább kihasználni az állatkertet
anélkül, hogy elpusztítanák. Leisttel ellentétben Jan tudott Kulskinak az
ellenállással való kapcsolatáról, és amikor Kulski nyilvános konyhakertre
tett javaslatot egyéni ágyásokkal, Jan elmosolyodott, mert lenyűgözte a terv,
amely a helybeliek olcsó élelmezésének és a nácik könyörületes
uralkodókként való beállításának kettős célját szolgálta. A kis parcellák nem
fogják tönkretenni az állatkert szívét, viszont megnövelik Kulski befolyását.
Leist jóváhagyta, és Jan ismételten pályát változtatott – állatkert-igazgatóból
egy sertéstelep uralkodójává, majd kerti ágyások magiszterévé lett. Az állás
a Varsói Parkosítási és Kertészeti Osztályhoz kötötte Jant, ez pedig újbóli
bejárást biztosított neki a gettóba, ezúttal az ottani flóra meg a parkok
ellenőrzése céljából. Valójában édeskevés vegetáció nőtt a gettó területén,
csupán néhány fa a Leszno utcai templom mellett, és persze, hogy nem volt
se park, se kert, de ő minden ürügyet megragadott arra, hogy
meglátogathassa a barátait és „tartsa bennük a lelket, ennivalót és híreket
csempésszen be nekik”.35
Antonina már kezdettől fogva időnként Jannal tartott, amikor az
meglátogatta a híres rovartudóst, dr. Szymon Tenenbaumot, fogorvos
feleségét, Loniát, és Irena lányukat. Jan és Szymon gyerekkorukban
ugyanabba az iskolába jártak, ahol barátok lettek, és imádtak együtt kúszni-
mászni útszéli árkokban, meg kövek alá benézni, mert Szymon már akkor is
bogárfanatikus volt. A szkarabeuszszerű bogár lett a napistene, a
specialitása és a mániája. Felnőttként szabadidejében utazgatni és
gyűjtögetni kezdett a világban, és a Baleári-szigetek bogarairól írott
ötkötetes tanulmány megjelentetésével belépett a vezető entomológusok
táborába. Tanév közben az egyik zsidó középiskola igazgatójaként szolgált,
de nyaranta, amikor csak úgy nyüzsögtek a bogarak, és bármelyik üreges
farönk parányi Pompejit rejthetett, számos ritka példányt gyűjtött a
Białowieżai-erdőben. Jan is kedvelte a bogarakat, valamikor nagyszabású
saját csótánystúdiumot is folytatott.
Szymon még a gettóban is folytatta a cikkek írását és a rovarok gyűjtését,
zsákmányait üvegezett tetejű, világosbarna fa kiállítódobozokba gombostűzte.
Ám amikor a zsidókat beparancsolták a gettóba, aggódni kezdett, hogy
miként fogja tudni megóvni hatalmas, értékes gyűjteményét, és megkérdezte
Jantól, nem rejtené-e el a villában. Szerencsére 1939-ben, amikor az SS
kifosztotta az állatkertet és elrabolt több mint kétszáz értékes könyvet, sok
mikroszkópot és más felszerelést, Tenenbaum félmillió példányt számláló
gyűjteménye valahogy elkerülte a figyelmüket.
A háború alatt Żabińskiék és Tenenbaumék még közelibb barátok lettek,
ahogy a mindennapi élet katasztrófája egyre szorosabbra fűzte a köztük lévő
köteléket. A háború nemcsak elválasztotta egymástól az embereket,
elmélkedett Antonina a memoárjaiban, de a barátságokat is intenzívebbé
tudta tenni, és szíveket is felgyújthatott; minden egyes kézfogás ajtót nyitott
meg vagy sorsot kormányozott. Azzal az emberrel is a véletlen folytán,
Tenenbaumékkal való barátságuk révén ismerkedtek meg, aki anélkül, hogy
tudott volna róla, segített megszilárdítani Jan kapcsolatát a gettóval.
Antonina 1941 nyarán, egy vasárnap reggel azt vette észre, hogy egy
limuzin áll meg a villa előtt, és egy civil ruhás, testes német férfi száll ki
belőle. Mielőtt még becsöngethetett volna, az asszony a nappaliban álló
zongorához rohant, és a „Kréta szigetre!” hangos, ugrabugráló akkordjait
kezdte el rajta püfölni Jacques Offenbach Szép Helénájából, ezzel adván
jelet a Vendégeknek, hogy bújjanak el a rejtekhelyükön és maradjanak
csöndben. Antonina zeneszerző-választása sokat elárul személyiségéről és a
villa atmoszférájáról.
A német-francia zsidó Jacques Hoffmann egy Isaac Judah Eberst nevű
kántor hetedik gyermeke volt, aki egy napon valamilyen oknál fogva úgy
döntött, hogy születési helyének, Offenbachnak a nevét veszi fel. Isaacnak hat
lánya és két fia született, és az egész család életét pezsgővé tette a zene,
Jacques-ból csellóvirtuóz és zeneszerző lett, aki kávéházakban és divatos
szalonokban muzsikált. A mókás kedvű, szatirikus hajlamú Jacques sem
emberileg, sem zeneileg nem tudott ellenállni egy-egy csínynek, kedvenc
időtöltése a hatalom idegeinek felborzolása volt – a komoly párizsi
Conservatoire-ban olyan gyakran ítélték pénzbüntetésre a svindlijeiért, hogy
voltak hetek, amikor egyáltalán nem kapott fizetést. Imádott népszerű
táncokat – köztük egy keringőt is – komponálni egy-egy zsinagógabeli
melódiára, amivel megbotránkoztatta édesapját. 1855-ben megnyitotta saját
zenés színházát, „munkáim mások általi színpadra állíttatásának folytatólagos
lehetetlensége miatt”, mondta fanyarul, és még hozzáfűzte, hogy „az igazán
eleven, vidám, szellemes muzsika eszméje – röviden az élettel teli muzsika
eszméje – lassan kezdett elfelejtődni”.
Roppant népszerű komédiákat, szatírákat és operetteket írt, amelyek
magukkal ragadták az elitet, és Párizs utcáin széltében-hosszában dalolták
pajkos, felhőtlen dallamaikat, amelyek kigúnyolták az elbizakodottságot, a
tekintélyt és az antik világ idealizálását. És a cvikkerével, a pofaszakállával
meg a feltűnő ruháival ő maga is festői képet nyújtott. Zenéje részint azért
részegített meg oly sokakat, mert – ahogy Milton Cross zenekritikus
rámutat – „a politikai elnyomás, a cenzúra és a személyi szabadságjogok
megsértésének időszakában”36 született. Ahogy „a titkosrendőrség
beférkőzött az állampolgárok magánéletébe… a színházak érdeklődése a
derű, a könnyedség, a nyelvöltögető gúnyolódás felé fordult”.
A komédiázástól és gyönyörű dallamoktól pezsgő Szép Heléna
szellemdús, lendületes vígopera, amely a szép Heléna történetét meséli el,
akinek unalmas férje, Menelaósz háborút indít a trójaiak ellen, hogy
megbosszulja Heléna elrablását. A dráma a háborút erőltető uralkodókat
karikírozza, megkérdőjelezi az erkölcsöt, és Heléna meg Párisz szerelmét
ünnepli, akik kétségbeesetten igyekeznek egy jobb világba menekülni. Az
első felvonás végén a delphoi orákulum közli Menelaósszal, hogy
Görögországba kell mennie, majd ezután a kórus, Heléna, Párisz és a
szereplők zöme a „Kréta szigetre!” féktelenül vágtató dallamára el is
hessegeti őt. Felforgató üzenetével nevetségessé teszi a feljebbvalókat, és
síkra száll a béke és a szeretet mellett – tökéletes szignál a villa Helénái és
Páriszai számára. És ami még szebb, egy zsidó zeneszerző műve volt egy
olyan korban, amikor zsidó muzsikát játszani büntetendő cselekménynek
számított.
Jan nyitott ajtót.
– Itt lakik az állatkert volt igazgatója? – kérdezte az idegen.
A férfi kisvártatva belépett a házba.
– A nevem Ziegler – mondta, és a varsói gettó munkaügyi hivatalának
igazgatójaként mutatkozott be, amely iroda elméletileg az állástalanoknak
keresett munkát a gettón belül és kívül,37 a gyakorlatban azonban
munkásbrigádokat szervezett, és a legszakképzettebbeket
fegyvergyárakban, például az esseni Krupp acélművekben való
szolgamunkára deportálta, ám a náci uralom által produkált éhes,
részfoglalkoztatott és gyakran beteg munkások hatalmas tömegeiért vajmi
keveset tett.
– Az állatkert nevezetes rovargyűjteményét szeretném megnézni, amelyet
dr. Szymon Tenenbaum adományozott az intézménynek – mondta Ziegler.
Antonina lendületes zongorázása hallatán szélesen elmosolyodott, és
hozzáfűzte: – Micsoda vidám hangulat!
Jan bevezette a nappaliba.
– Igen, a mi otthonunk rendkívül muzikális – mondta. – Offenbachot
nagyon szeretjük.
Ziegler, úgy rémlett, kelletlenül ismerte el:
– Ó, hát, Offenbach sekélyes zeneszerző volt. De azt meg kell hagyni,
hogy összességében tehetséges nép a zsidó.
Jan és Antonina aggodalmas pillantást váltott egymással. Honnan tud
Ziegler a rovargyűjteményről? Jan később felidézte, hogy arra gondolt:
„Hát, jó, alighanem itt a vége, fuss el véle”.
Zavarukat látva Ziegler így szólt:
– Önök meglepődtek. Hadd magyarázzam meg. Dr. Tenenbaum
hatalmazott fel, hogy megtekintsem a rovargyűjteményét, amelyet kétségkívül
itt őriznek számára a házban.
Jan és Antonina óvatosan hallgatta. A veszély diagnosztizálása már
ugyanolyan mesterségbeli tudást igényelt, mint az éles bombák
hatástalanítása – egyetlen megremegő hang, egyetlen téves megítélés, és
felrobban a világ. Vajon mit forral Ziegler? Ha akarná, egyszerűen elvehetné
a rovargyűjteményt, senki sem akadályozhatná meg, úgyhogy semmi értelme
hazudni azzal kapcsolatban, hogy Szymon számára őrzik. Tudták, hogy
gyorsan kell válaszolniuk, nehogy gyanút keltsenek.
– Á, igen – mondta visszanyert lazasággal Jan –, dr. Tenenbaum nálunk
hagyta a gyűjteményét, mielőtt bevonult a gettóba. Tudja, a mi házunk
száraz, központi fűtésünk van, az ő gyűjteményében viszont könnyűszerrel
kárt tehetne, ha nedves, hideg helyiségben tárolnák.
Ziegler bennfentesen rázta a fejét.
– Igen, egyetértek – mondta, majd hozzátette, hogy ő is amatőr
entomológus, aki végtelenül elbűvölőnek találja a rovarokat. dr. Tenenbaumot
is így ismerte meg, Lonia Tenenbaum viszont történetesen a fogorvosa.
– Gyakran találkozom Szymon Tenenbaummal – folytatta élvezettel. –
Néha az én kocsimmal megyünk ki Varsó környékére, ahol a vízelvezető
csatornákban meg árkokban keres rovarokat. Kiváló tudós.
Levezették Zieglert az irodaépület pincéjébe, ahol lapos, négyszögletes
dobozok sorakoztak felállítva a polcokon, mint valami régi könyvsorozat,
mindegyik fecskefark csapolással összeillesztett, lakkozott barna fatáblába
kötve, üvegborítóval, kis fémkapcsokkal, cím helyett pedig egyszerű
számokkal a gerincükön.
Ziegler egymás után húzta ki a dobozokat a polcokról, feltartotta őket a
fénybe, ahol a Föld fedelesszárnyúinak egész panorámája tárult elébe:
Palesztinában gyűjtött ékkőszerű, irizáló zöld bogarak; szőrös lábú,
metálkék homokfutrinkák; Ugandából származó vöröseszöld Neptunides
bogarak, amelyek úgy fénylenek, mint a selyemszalag; Magyarországról
való karcsú, leopárdpöttyös bogarak; egy Pyrophorus noctilucus, a
szentjánosbogárnál is nagyobb fényű, kis, barna bogár, amely olyan erősen
világít, hogy a dél-amerikai bennszülöttek lámpásba zárnak belőlük
néhányat, és azzal világítják a kunyhójukat, vagy a bokájukra kötözik őket,
hogy éjszaka bevilágítsák az ösvényt; paránybogarak, a legkisebb ismert
bogarak, pinduri szőrszálak szegélyezte, pálcikányi szárnyakkal; húsz centi
hosszú, olívzöld hím herkulesbogarak Amazóniából (ahol a bennszülöttek
nyakláncként viselik őket), mindegyikük valami olyan középkori
öklelőfegyverrel felszerelkezve, amely a fejük fölött előreívelő, kard
formájú, hatalmas szarvból és egy kisebb, hornyolt végű szarvból áll, amely
fölfelé ívelődve záródik a másikra; szintén óriási, de szarv nélküli nőstény
herkulesbogarak, vörös sörtékkel borított, gyöngydíszes szárnyfedőkkel;
egyiptomi ganajtúró bogarak, amilyeneket a halottaskamrák köveire véstek;
szarvasbogarak súlyos agancsokkal; bogarak hosszú, felkunkorodó
csápokkal, amelyek villamos-áramszedőkként vagy lasszókként rugóznak a
fejük fölött; hajnalbogarak Arizonából fekete csúcsos, narancsosbarna
szárnyfedőkkel, melyek alatt a csipkeszerű redőket és harántredőket alkotó
üreges szárnyereket a támadóik elriasztására elcsöpögtetett mérgező vér
tölti meg; nehezen fogható, ovális keringőbogarak, amelyek patakpartok
közelében a felületi feszültségen futkároznak, és undorító, fehér nedvet
eregetnek magukból; a teljes nevükön „hólyaghúzónak” ismert, porított
formában „spanyol légynek” nevezett fényes, barna nünükék, amelyek
csurig vannak kantaridinnel, egy olyan méreggel, amely kis dózisban segíti az
erekciót, de csak alig valamivel nagyobb adagban már halálos (Lucretius
állítólag kantaridinmérgezésben halt meg); barna mexikói babbogarak,
amelyek térdízületeikből a támadók elriasztására alkaloid vért bocsátanak
ki; bogarak kis taréjokban, göbökben, kefékben, lábikókban, bojtokban
vagy mézcsurgatókban végződő csápokkal; fogukat vicsorító Halloween-
tökökhöz hasonlító bogarak; a delfti miniatűrök kékjében fluoreszkáló
bogarak.
Minden nagy bogár egy-egy gömbfejű tűt monopolizált, de a kisebbek
egymás fölött lebegtek, néha hárman is egy tűn. Mindegyik tű tövében
cirkalmas nagybetűkkel, angyali f-ekkel és d-kkel ékes, apró betűs, de jól
olvasható, biztos, gondos kézírással, kék tintával írott fehér zászlócska
tájékoztatott a rendszertani besorolásról. Nyilvánvaló volt, hogy a rovarok
gyűjtése csak részben elégítette ki Tenenbaumnak a témában való elmélyedés
iránti igényét; a mikroszkóppal, a tollal, a címkékkel, a példányokkal, a
csipesszel és a múzeumi fiókoknak meg kortársa, a szürrealista művész,
Joseph Cornell alkotásaihoz hasonlóan társalgók falára készült
kiállítódobozokkal is szeretett órákig tenni-venni. Vajon mennyi időt tölthetett
Tenenbaum föléjük görnyedve, hogy áhítatos aprólékossággal, gyengéden
elrendezze a bogarak lábait, csápjait és szájszerveit, hogy előnyösen
mutassanak? Akárcsak Lutz Heck, Tenenbaum is eljárt szafarikra, ahonnan
szarvasagancsokként üveg alá erősített bogarakkal tért meg, de az ő
zsebkendőnyi szobáinak falaira több trófeát lehetett kiakasztani, mint
bármelyik vadászházban vagy állattani múzeumban. A puszta idő, amit
katalogizálásukkal, gázzal való elaltatásukkal, preparálásukkal és
feltűzésükkel eltöltött, meghaladja az ember képzeletét.
Az egyik üveg aerodrómban bombázó bogarak, pöfögő futrinkák
csücsültek több sorban, amelyek a potrohuk csúcsában lévő lövegtoronyból
kilőtt égető vegyszersugárral teszik ártalmatlanná támadójukat. A külön-
külön tárolva ártalmatlan, de összekeverve spontán gyulladó vegyi anyagok
egy speciális mirigyben egyesülve az ideggázhoz hasonlóan illékony nedűt
alkotnak. A pöfögő futrinka, a védekezésnek és a fegyverzetnek ez a
mestere körbeforgatja lövegtornyát, megcélozza ellenségét, és óránként 40
kilométeres sebességgel perzselő hőmérsékletű irritáló anyagot lövell ki
magából – nem folyamatos sugárban, hanem apró robbanások sortüzeként.
Tenenbaum Charles Darwin balszerencséjének köszönhetően tudta, hogy a
pöfögő futrinka égető folyadékot spriccel (Darwin volt olyan ostoba, hogy
az egyiket a szájába vette, amíg két másik bogarat elfogott). Titkos vegyi
laboratóriumát azonban csak jóval a háború után fedezte föl Thomas Eisner,
egy vegyész apa (akinek Hitler megparancsolta, hogy tengervízből aranyat
vonjon ki) és egy expresszionista vásznakat festő zsidó anya fia. A család
Spanyolországba, onnan pedig Uruguayba, majd az Egyesült Államokba
menekült, ahol Thomas entomológus lett, és felfedezte, hogy a pöfögő
futrinka pulzáló folyadéksugara fura módon hasonlít ahhoz a meghajtó
rendszerhez, amelyet Wernher von Braun és Walter Dornberger tervezett 29
ezer darab német V-1 rakétabombához Peenemündében. A pöfögő
futrinkák némán tüzelnek, a mintegy 900 méter magasságban repülő V-1
lüktető hajtóműsugarai viszont eléggé hangosan zúgtak ahhoz, hogy
megrémítsék a városlakókat, amikor óránként 570 kilométeres sebességgel
elhúztak a fejük fölött. Csak az árulkodó zúgás megszűnése jelentett halált,
mert amikor a rakéta elérte célpontját, a motor hirtelen leállt, majd a
bekövetkező, feszültséggel teli csöndben 848 kilós robbanófejével a földbe
csapódott. A britek „bogárnak”, csúfolták, és ilyenformán vissza is jutottunk
a pöfögő futrinkák fegyverzetéhez.
Az ámulat, ami Ziegler arcán megjelent, ahogy egymás után
belekukkantott az érzékrabló dobozokba, Antonina minden kétségét
eloszlatta a férfi indítékaival kapcsolatban, mert „amikor meglátta azokat a
gyönyörű bogarakat és pillangókat, teljesen megfeledkezett a világról”.38
Lenyűgözve állt ott, miközben sorról sorra haladva a szemével egyenként
végigsimogatta a példányokat, és szemlét tartott a fegyveres-páncélos légiók
fölött.
– Wunderbar! Wunderbar! – suttogta egyre magában. – Micsoda
gyűjtemény! Mennyi munka van benne!
Végre aztán visszatért a jelenbe, Żabińskiékhez, a voltaképpeni
feladatához. Elvörösödött, és láthatóan feszengve így szólt:
– Mármost… a doktor azt kérdi, nem látogatná-e meg. Valószínűleg
tudok segíteni, de…
Ziegler szavai veszélyes, hívogató némaságba vesztek. Noha nem
kockáztatta meg, hogy befejezze a mondatot, Antonina és Jan mindketten
tudták, hogy mire gondolt, olyasmire, amit túl kényes lett volna felvetni. Jan
sietve azt válaszolta, hogy roppant mód kapóra jönne, ha Zieglerrel
tarthatna a gettóba, hogy találkozzon dr. Tenenbaummal.
– Most, azonnal értekeznem kell vele – magyarázta hivatalos hangon –,
hogy megérdeklődjem, hogy tudnám a rovardobozokat leginkább megóvni
a penészedéstől.
Majd, hogy minden kétséget eloszlasson, megmutatta Zieglernek a
gettóba szóló hivatalos kertosztályi belépőjét, jelezvén, hogy a szívesség,
amit kér, csupán arra vonatkozik, hogy Ziegler vigye el a limuzinján, semmi
illegális nincs a dologban. Ziegler, akit az imént látott pompás gyűjtemény
még mindig a bűvöletében tartott, és aki eldöntötte, hogy meg kell őrizni az
utókor számára, beleegyezett, és azzal el is hajtottak.
Antonina tudta, hogy Jan azért akart Zieglerrel tartani, mert a gettó
legtöbb kapuját kívülről német őrszemek, belülről pedig a zsidó rendőrség
tagjai őrizték szigorúan. A kapuk hébe-hóba megnyíltak, hogy hivatalos
ügyben átengedjenek valakit, de a belépőket nagy becsben tartották, és
nehezen, rendszerint csak kapcsolatok és megvesztegetés révén lehetett
hozzájuk jutni. A véletlen úgy hozta, hogy a Leszno és a Żelazna utca sarkán
álló irodaépület, amely otthont adott a Munkaügyi Hivatalnak, ahol Ziegler
dolgozott, a hírhedt gettófal részét képezte.
A törött üveggel és szögesdróttal koronázott, zsidó ingyenmunkával épült
fal tizenhat kilométer hosszan emelkedett helyenként hat méter magasra, és
zegzugosan haladva egyes utcákat lezárt, másokat hosszában kettészelt, és
véletlenszerű zsákutcákat alkotott. „A gettó létrehozása, létezése és
lerombolása perverz polgári tervezéssel járt”, írja Words to Outlive Us:
Eyewitness Accounts from the Warsaw Ghetto (A bennünket túlélő
szavak: Szemtanúk beszámolói a varsói gettóról) című visszaemlékezés-
gyűjteményben Philip Boehm,

mivel a megsemmisítés tervrajzait egy iskolák és játszóterek, templomok

és zsinagógák, kórházak, éttermek, szállodák, színházak, kávéházak és
buszmegállók alkotta valódi világra vetítették rá. A városi életnek ezek a
helyszínei… Lakónegyedek utcái változtak vesztőhellyé; a kórházakból
halálosztó helyek lettek; a temetők az életvédelem sugárútjainak
bizonyultak… A német megszállás alatt minden varsói térképész lett. A
zsidóknak – akár a gettón belül, akár odakint – különösen tudniuk
kellett, hogy mely környékek „csendesek”, hogy hol folyik éppen
összefogdosás és hogy a csatornarendszerben merre kell navigálni
ahhoz, hogy az árja oldalra jussanak.

A külvilágra, ahol gyerekek játszottak és háziasszonyok ballagtak

hazafelé ennivalóval megrakottan, a falak repedésein át lehetett egy
pillantást vetni. Kínszenvedéssé vált a gettón túl virágzó életet a
kulcslyukon át lesni, és a (2005-ben megnyílt) Varsói Felkelés
Múzeumában ihletett csavarral egy olyan téglafalat állítottak ki, amelyen át
az ellenkező irányba nyílt kilátás: a lyukakon át a látogatók archív
filmeknek köszönhetően bepillanthatnak a gettón belül zajló mindennapi
életbe.
Először huszonkét kapu volt, aztán tizenhárom, végül pedig már csak
négy – mind karám jellegű és fenyegető, szöges ellentétei a bonyolult
díszítésű, kovácsoltvas varsói kapuknak. Víz helyett árja utcákat
kereszteztek hidak. A gettó körül rossz hírű német katonák járőröztek olyan
gyerekekre vadászva, akik át merészeltek préselődni a falazás lyukain, hogy
ételt kolduljanak vagy vásároljanak az árja oldalon. Mivel csak a gyerekek
voltak annyira kicsik, hogy átpasszírozzák magukat, külön kaszt lett ezekből
a merész csempészekből és kereskedőkből, akik a családjuk
kenyérkeresőiként nap mint nap az életüket kockáztatták. Jack Klajman, az
egyik kemény, gettóbeli srác, aki ilyen furakodással meg csempészéssel
túlélte a háborút, így emlékszik vissza egy gonosz német őrnagyra, akit a
gyerekek Frankensteinnek csúfoltak:

Frankenstein alacsony, karikalábú, hátborzongató külsejű alak volt.39

Imádott vadászni, de szerintem elunhatta az állatokat, és úgy döntött,
hogy a zsidó gyerekekre való lövöldözés élvezetesebb időtöltés. Minél
fiatalabb volt a gyerek, annál jobban élvezte a rájuk való lövöldözést.
Dzsippel járőrözött a környéken, amelyre géppuskát szereltek. Amint
a gyerekek átmásztak a falon, Frankenstein meg a német segédje a
semmiből termett ott a gyilkolómasináján. Mindig a másik ember
vezetett, hogy Frankenstein gyorsan hozzá tudjon férni a gépfegyveréhez.
Gyakran előfordult, hogy amikor nem mászott át senki, akit
meggyilkolhatott volna, olyan gettóbeli gyerekeket szólított magához,
akik történetesen épp a szeme elé kerültek – jó messzire a faltól, a
helyváltoztatás minden szándéka nélkül… Most vége az életednek…
Előhúzta a fegyverét, és tarkón lőtte vele.

Amilyen tempóban a gyerekek vájták a lyukakat a falba, olyan

tempóban foltozták be őket, aztán újakat ástak. Ritka alkalmakkor egy-egy
csempészgyerek valamelyik kapun át szökött ki, egy munkáscsapat vagy
egy pap lábai közt megbújva. A gettó falai körülzártak egy templomot, a
Mindenszentek templomát, és az abban szolgáló Godlewski atya nemcsak
az egyházközség elhunyt tagjainak valódi születési anyakönyvi kivonatait
juttatta el a földalatti mozgalomnak, hanem időnként egy-egy gyereket is
kicsempészett a hosszú reverendája alatt.
A bátrak számára valóban léteztek menekülési útvonalak, amelyeknek a
túlsó végén barátok várták őket szállásra és megvesztegetésre szánt pénzzel,
de ehhez feltétlenül kellett egy olyan külső vendéglátó vagy gyám, amilyenek
Żabińskiék is voltak, mert a menekülőnek rejtekhelyre, élelemre, kazalnyi
hamis dokumentumra és attól függően, hogy „a felszínen” vagy ”a felszín
alatt” élt, különbözőképpen szőtt, megbeszélt történetekre volt szüksége.
Ha valaki a felszínen élt, és megállította a rendőrség, még a hamis
dokumentumok mellett is megkérdezhették tőle, hogy hívják a szomszédait,
a családtagjait, a barátait, akiket aztán fel is hívtak vagy kikérdeztek.
A gettón öt villamosvonal haladt át, amelyek mindkét oldalon megálltak
valamelyik kapunál, de amikor az éles kanyarokban lassítottak, az emberek
leugorhattak róluk vagy csomagokat dobálhattak fel az utasoknak. A
kalauzt és a járművön tartózkodó lengyel rendőrt is meg kellett vesztegetni –
két złoty volt az aktuális tarifa –, akik azért imádkoztak, hogy a lengyel
utasok hallgassanak, mint a sír. A gettón belül elterülő zsidó temető távoli
sarkaiban a csempészek néha felkapaszkodtak a kerítésre, és bemásztak a
két, szomszédos keresztény temető valamelyikébe. Voltak, akik önként
jelentkeztek azokba a munkásbrigádokba, amelyek naponta ki-be jártak a
gettóból, aztán valamelyik kapuőrt megvesztegették, hogy rosszul számolja
össze a munkásokat. Sok együttműködő német és lengyel rendőr posztolt a
gettó kapuinál megvesztegetésre éhesen, néhányan pedig puszta
tisztességből ingyen segítettek.
A gettó alatt egy szó szerinti alvilág létezett – rejtekhelyek és átjárók,
némelyekben még vécé és villanyáram is volt –, ahol az emberek már
egymást keresztező útvonalakat létesítettek az épületek között és alatt. Ezek
újabb menekülési lehetőségekhez vezettek, például át lehetett csusszanni egy
téglafalba vésett lyukon, vagy át lehetett gázolni a csatornákon, amelyeknek
labirintusa végül az árja oldalon lévő csatornafedőkhöz vezetett (bár a
csatornák mindössze egy méter körüli magasak voltak, és mérgező
kigőzölgések terjengtek bennük). Némelyek a gettóba rendszeresen bejáró,
ló vontatta szemétszállító szekerek aljába kapaszkodva szöktek meg,
amelyeknek a kocsisai gyakran ételt csempésztek be vagy otthagytak egy
kiöregedett lovat. Akiknek volt rá pénzük, eltűnhettek privát mentőkocsiban
vagy egy halottaskocsiban, amely állítólagos áttérteket szállított a keresztény
temetőkbe, feltéve, hogy megvesztegették a kapuőröket, akik nem kutatták
át az áruszállító teherautókat és szekereket. Minden egyes szökevénynek
legalább féltucatnyi dokumentumra volt szüksége, és átlagban hét és félszer
cserélt lakhelyet, nem meglepő hát, hogy 1942–1943 folyamán az ellenállás
ötvenezer dokumentumot hamisított.
A fal kacskaringói miatt Ziegler épületének homlokzati része a város árja
oldaláról volt megközelíthető, míg ritkán használt hátsó ajtaja a gettóba nyílt.
A szomszédos épületben a tífusz áldozatai voltak karanténba zárva, az utca
túloldalán pedig egy gyermekkórházként használt komor, háromemeletes,
téglából épített iskola állt. A többi kapuval ellentétben ezt nem a Wehrmacht
vagy a Gestapo biztosította, de még csak nem is lengyel rendőrök, csak egy
ajtónálló, akinek az volt a feladata, hogy a hivatalnokok előtt kinyissa a
kaput, így aztán ritka, felületesen őrzött ki- és bejárást ígért Jan számára. De
nem ez volt az egyetlen épület, amelynek egyik ajtaja az árja oldalra, a
másik pedig a gettóra nyílt. Zsidók és lengyelek kényelmes találkozási
pontja volt például a kerületi bíróság épülete a Leszno utcában, amelynek
hátsó bejárata az árja oldalon lévő Mirowski térre vezető keskeny átjáróra
szolgált. Itt az emberek sugdolózva vegyültek el a folyosókon, ékszerekkel
kereskedtek, barátokkal találkoztak, élelmiszert csempésztek és üzeneteket
közvetítettek, miközben színleg bírósági ügyeket intéztek. Megvesztegetett
őrök és rendőrök néztek félre, amikor néhány zsidó megszökött, főleg
gyerekek, egészen az 1942. augusztusi zónamódosításig, amely végül a
gettó határain kívülre helyezte a törvényszék épületét.
Volt egy gyógyszertár is a Długa utcában, amelynek a gettófal mindkét
oldalán nyílt bejárata, és amelynek előzékeny „gyógyszerésze bárkit
átengedett, aki megfelelő indokkal tudott szolgálni”, valamint több
törvényhatósági épület, ahol az őrök pár złoty fejében néha hagyták
megszökni az embereket.
Amikor limuzinjuk a Leszno utca 80., a Munkaügyi Hivatal elé érkezett,
a sofőr megnyomta a dudát, egy őr szélesre tárta a kaput, a kocsi behajtott
az udvarra, ők pedig kiszálltak. A sivár épületben életmentő iroda
működött, ugyanis a deportálást csak azok a zsidók úszták meg, akik olyan
munkaigazolvánnyal rendelkeztek, amely engedélyezte a számukra, hogy a
Wehrmachtnak a gettó területén működő gyáraiban dolgozzanak.
Jan a bejárati ajtóban megtorpanva körülményesen és emelt hangon
köszönetet mondott Zieglernek, és bár azt meglepte ez a hirtelen formaság,
udvariasan várta, hogy befejezze, miközben a kapuőr árgus szemekkel
figyelte őket. Jan csak húzta-húzta a jelenetet, jobbára németül beszélt,
lengyel szavakkal megtűzdelve, majd végre-valahára megkérdezte az ekkor
már türelmetlen Zieglertől, hogy a jövőben is használhatja-e ezt a bejáratot,
ha valami problémája támad a rovargyűjteménnyel és azt meg kell
konzultálnia. Ziegler utasította az őrt, hogy engedje be Jant, amikor csak be
kíván menni. Ezek után mindketten beléptek, Ziegler felvezette Jant az
emeleti irodájába, és miközben végigkalauzolta az épületen, egy másik
lépcsőházra mutatott, amely a gettó ajtajához vezetett. Jan ahelyett, hogy
egyesen a gettóba tartott volna, hogy Tenenbaumot meglátogassa, úgy vélte,
a legjobb lesz smúzolni egyet a Munkaügyi Hivatal poros irodáiban és szűk
folyosóin, ahol is gondoskodott róla, hogy minél több embernek köszönjön
oda. Aztán visszament a földszintre, és parancsoló hangon megkérte az őrt,
hogy nyissa ki az elülső kaput. Úgy érvelt, hogy ha hangoskodó,
nagymellényű, fontoskodó hivatalnokként hívja fel magára a figyelmet, azzal
nagy benyomást kelt, és azt akarta, hogy az őr emlékezzen rá.
Két nap múlva visszatért, és ugyanazon a durva hangon követelte, hogy
nyissák ki a kaput, mire az őr egy üdvözlő gesztussal szót is fogadott. Jan
ezúttal a hátsó lépcsőhöz ment, a gettóba nyíló ajtón át elhagyta az épületet,
és meglátogatta több barátját, köztük Tenenbaumot is, akinek elmesélte a
Zieglerrel kapcsolatos különös eseményeket.
Tenenbaum elmagyarázta neki, hogy Zieglernek komplikált fogorvosi
problémái vannak, ezért állandó páciense dr. Loniának, akiben nem csupán
remek fogorvosra talált, hanem még grátisz is végezte az összes bonyolult,
költséges kezelést. (Vagy nem volt más választása, vagy pedig azért
részesítette ingyenes kezelésben, hogy elnyerje a jóindulatát.)
Megállapodtak abban, hogy a végsőkig kihasználják Ziegler entomológiai
szenvedélyét, aztán a földalatti mozgalom ügyeit tárgyalták meg. Tenenbaum
most a titkos zsidó középiskola igazgatójaként szolgált, és bár Jan
felajánlotta, hogy kicsempészi őt, Tenenbaum ezt abban a hitben utasította
vissza, hogy neki és a családjának a gettón belül nagyobb esélye van a
túlélésre.
Így hát Jan összebarátkozott Zieglerrel, meglátogatta őt az irodájában, és
időnként vele tartott a gettóba, hogy meglátogassák Tenenbaumot és
elbeszélgessenek a rovarokról. Egy idő után Ziegler szövetségeseként vált
ismertté, olyasvalakiként, aki jóban van a Munkaügyi Hivatal vezetőjével,
ami sima utat biztosított számára a kapun át, és gyakran tért vissza
egymagában, hogy ennivalót lopjon be egyik vagy másik barátjának. Hébe-
hóba némi borravalót adott a kapuőrnek, ahogy az már szokás volt, de nem
túl sokat és nem túl gyakran, nehogy gyanút keltsen.
Végre aztán elérkezni látszott a nap, hogy Jan arra a célra használja a
kaput, amit elejétől fogva a fejébe vett – ezúttal egy elegánsan öltözött,
disztingvált férfi társaságában érkezett. Jan szokás szerint megkérte az őrt,
hogy nyissa ki a kaput, majd ő és a „kollégája” kilépett a szabadságba.
Ezen a sikeren felbátorodva Jan öt további embernek segített megszökni,
mielőtt az őr gyanakodni kezdett volna. Antonina szerint az őr így szólt
Janhoz:
– Magát ismerem, de ki ez a másik ember?
Jan úgy tett, mint akit megsértettek, és „villámló szemekkel” azt kiáltotta:
– Megmondtam, hogy ez az ember velem van!
A megfélemlített őr elhaló hangon csak ennyit tudott kinyögni:
– Azt tudom, hogy maga akkor jöhet-mehet, amikor csak akar, de ezt az
illetőt nem ismerem.
Veszély rejlett minden apró nüánszban. A bűntudat egyetlen jele, egyetlen
rossz szó, túlzásba vitt gorombáskodás, és az őr esetleg azt hiheti, hogy az
önérzetnél nagyobb tét forog kockán, és máris elrekeszt egy értékes
csatornát a gettó és az árja város között. Jan sietve benyúlt a zsebébe, és
mellékesen így szólt a kapuőrhöz:
– Ja, erről van szó. Ennek az embernek természetesen van engedélye.
És azzal felmutatta a saját, kertosztálybeli gettóbelépőjét, egy sárga színű
engedélyt, amilyet csak német állampolgároknak, népi németeknek és nem-
zsidó lengyeleknek állítottak ki. Mivel Jan jóhiszeműségét senki sem
kérdőjelezte meg, nem kellett két igazolványt felmutatnia. A meglepett őr
zavartan elhallgatott. Aztán Jan engedékenyen megrázta az őr kezét,
elmosolyodott, és ünnepélyesen így szólt:
– Ne aggódjék, én sosem szegem meg a törvényt.
Jannak attól fogva nem támadtak gondjai az árja külsejű zsidók
szabadságba való kikísérésével, de sajnálatos módon nem az őr jelentette az
egyetlen fenyegetést. A Munkaügyi Hivatal bármely hivatalnoka arra
tévedhetett, amikor Jan és úgynevezett kollégája áthaladt, és elárulhatta
őket. A szökevényeknek az állatkert területén állomásozó német csapatok
mellett való elcsempészése is problémát jelentett, de erre Żabińskiék két
olyan megoldást eszeltek ki, amelyek az egész háború idején beváltak –
Vendégeiket vagy a villa üregeiben bújtatták el, vagy az állatok régi
ketreceiben, házikóiban és kifutóiban.
A konyha fényes, fehér fabútorai közé keveredve egy kilinccsel nyíló ajtó
vezetett lefelé, egy kezdetleges helyiségekből álló, hosszú alagsorba. Jan az
egyik ilyen helyiség túlsó végébe 1939-ben egy vészkijáratot épített – egy
háromméteres, föld alatti folyosót, amely közvetlenül a Fácánházhoz (egy
kis központi épülettel ellátott madárházhoz) vezetett, amely a konyhakerttel
volt szomszédos –, amelyből aztán bejárat lett a villában rejtőzködők
számára és kényelmes útvonal az ételszállítóknak. Jan bevezette az
alagsorba a folyó vizet, és egy vécét is kialakított, a fenti kazánból jövő
csövek pedig viszonylag melegen tartották az alagsort. A padlódeszkák
között könnyen terjedt a hang, így aztán a Vendégek hallották ugyan a fenti
hangokat, de ők suttogásban éltek.
Egy másik, ezúttal görnyesztően alacsony és rozsdás vasbordákkal bélelt
alagút az Oroszlánházba vezetett, egyes vendégek a hozzáépített házikóban
bujkáltak annak ellenére, hogy hallótávolságon belül volt a német
fegyverraktártól. A bálnacsontváz darabjának látszó alagút annak idején a
nagymacskákat a ketreceikbe és onnan kikísérő gondozókat védte.
Ziegler még néhányszor ellátogatott az állatkertbe, hogy szemügyre
vegye a jelentős rovarmúzeumot és eldiskuráljon Żabińskiékkel. Néha még
Tenenbaumot is magával hozta azzal az ürüggyel, hogy a gyűjtemény
időnként magának a gyűjtőnek a felülvizsgálatára szorul, és Tenenbaum
ilyenkor órákat töltött az ő privát paradicsomában, a kertben térdepelve
gyűjtött újabb rovarokat.
Ziegler egy napon Tenenbaumék aranyszínű tacskójával, Żarkával a
hóna alatt állított be.
– Szegény kutyus – mondta. – Sokkal jobb élete lesz a leányzónak itt, az
állatkertben.
– Hát persze, örömmel befogadjuk – ajánlotta Antonina.
Ziegler fél kezével a zsebébe nyúlt, és kis kolbászdarabkákat húzott ki
belőle Żarkának, majd letette a kutyát, és távozott, de Żarka utána futott, és
az ajtót kaparászta, végül aztán lehevert melléje, az utolsó ismert emberi
lény ott megülő illatában.
Antonina az elkövetkező napokban gyakran találta őt ott, ahogy arra várt,
hogy a családja újra megjelenjen és magával ragadja őt az ismerős formák és
szagok kavalkádjába. Ebben a zűrzavaros villában túl sok volt neki a szoba,
jött rá Antonina, a sötét sarok, a lépcső, az útvesztő, a sürgés-forgás; rövid,
görbe lábai ellenére Żarka folyton csak rohangált, képtelen volt megmaradni
egy helyen, egyre csak szaglászott a bútorok és idegenek erdejében. Egy idő
után beilleszkedett ugyan a villa életébe, de mindig könnyen megijedt. Ha
emberi léptek vagy ajtócsapódás törte meg a csöndet, a dakszli fényes bőre
vékony testének egész hosszában idegesen végigremegett, mintha el akarna
lopódzni.
Amikor égig érő havakkal és a kutyák számára újsághírként olvasható
szagok megritkulásával betört a tél, Ziegler még egyszer látogatást tett. A
még mindig rózsás arcú, kövérkés, ugyanazt az ócska szemüveget viselő
jövevény szeretettel üdvözölte Żarkát, aki azonnal emlékezett rá, az ölébe
ugrott, és sonkát-kolbászt keresve körbeszimatolta a zsebeit. Ziegler ezúttal
nem hozott csemegét Żarkának, és nem is játszadozott el vele, csak
paskolgatta szórakozottan.
– Tenenbaum meghalt – mondta szomorúan. – Képzeljék, alig két napja
beszéltem vele. Annyi érdekes történetet mesélt… Tegnap belső vérzést
kapott… és ez volt a vég. A gyomrában kifakadt egy fekély… Tudták, hogy
nagyon beteg?
Nem tudták. A döbbenetes hír, a közös csapás után már nemigen volt
mit mondaniuk. Ziegleren erőt vettek az érzelmek, és olyan hirtelen pattant
fel, hogy Żarka lepottyant az öléből, ő pedig se szó, se beszéd, távozott.
Szymon halála után a villa tartós gyászba borult, Antonina pedig azon
aggódott, hogy Tenenbaum felesége nem sokáig fogja túlélni a gettóban. Jan
kieszelt ugyan egy szökési tervet, de hová bújtassák? Bármennyire is azt
szerették volna, hogy a villa biztonságban hajózzon át a háborún emberi
rakományával, a legtöbb ember, még a gyerekkori barátok feleségei
számára is csupán ideiglenes menedéket nyújthatott.
 16

Az állatvilág trükkökkel és ellentrükkökel operál, a környezetükbe

belesimuló kaméleonoktól és tűzhalaktól kezdve az emlősök fenséges
átejtéseiig. Annak a rhesusmajomnak, amelyik úgy dönt, hogy nem szól
hordatársainak az imént talált dinnyéről, nincs szüksége „tudatelméletre”
ahhoz, hogy becsapja őket, csupán arra a tapasztalatra, hogy egy ilyen
hazugság előnyökkel jár. Ha a hordabeli társai rájönnek, elagyabugyálják,
és ez a lecke esetleg változtathat önző magatartásán. De sok állatnak nincs
más választása, mint megosztani az élelmet, és ezért ösztönösen a többieket
is az ennivalóhoz hívja. Az emberszabású majmok (köztük mi is) már
legalább 12 millió éve ügyes megtévesztésekkel élnek, szándékosan, néha
meg csak úgy, sportból – gyakorlásképpen vagy szórakozásból – hazudnak.
Képzett kihallgatók olvasni tudnak az olyan jelekből, mint az elvékonyodó
hang, a kitágult pupilla, a kevesebb szemkontaktus, a több panaszkodás, és
azt is megtanulják, mi „árulkodik” titkolódzásról.
Jan zoológusként éveket töltött az állati viselkedés – az összes udvarlási
rafinéria, a blöffölés, a fenyegetés, a békülő gesztusok, a státuszfitogtatás
meg a szeretet, a hűség és a ragaszkodás sokféle dialektusainak –
aprólékos részletekbe menő tanulmányozásával. Egy ilyen szorgalmas
zoológus esetében természetesen adódott, hogy az ő viselkedésüket,
különösen a megtévesztés stratégiáit, az emberekére extrapolálta. Gyorsan
tudott új személyiségeket magára ölteni, és ez az adottság jó szolgálatot tett
a földalatti hadseregben folytatott árnyékéletében, és a vérmérsékletének
meg a képzettségének is megfelelt.
Nemcsak Żabińskiéknak, hanem valamennyi Vendégnek és látogatónak
is ki kellett magában fejleszteni a paranoiát, és tartania kellett magát
kicsiny hűbérbirtokuk szigorú szabályaihoz, ami azzal járt, hogy Ryś és a
házban tartózkodó összes gyerek az igazság különféle variációit lélegezték
be. A nyelvekkel együtt a látszatépítés, a törzsi hűség, az önfeláldozás, a
meggyőző hazudozás és a kreatív megtévesztés leckéit is magukba szívták.
Hogyan teremthető meg a látszólagos normalitás? A ház körül mindennek
jelentéktelennek kellett tűnnie, még ha ez mindenestül fiktív
rutintevékenységekkel járt is. Színleljük azt, hogy normálisak vagyunk. De
kinek a szemszögéből? Egy lengyel állatkerti igazgató családjának háború
előtti szokásai vajon normálisnak látszanak egy járőröző német katona
szemében? A németek rendkívül társaságkedvelő népnek ismerték a
lengyeleket, akiknél gyakran több generáció élt egy háztartásban, akikhez
még hozzájöttek az odalátogató rokonok és barátok. Tehát egy bizonyos
mérvű ramazúrinak megvolt a maga értelme, de a túl sok szállóvendég már
gyanút kelthetett.
A Varsói Állatkert egykori igazgatója, Jan Maciej Rembiszewski, aki
gyermekkorában önkéntesként dolgozott Jan állatkertjében (és elmondta
neki, hogy ha felnő, ő maga is állatkertész szeretne lenni), szigorú főnökként
és maximalistaként emlékszik vissza Janra, Antonina pedig erélyes
családfőként jellemzi, aki nem tűrte a trehány munkát és az elintézetlen
ügyeket. Tőle tudjuk, hogy Jannak ez volt a mottója: „A jó stratégia
megszabja a helyes cselekvést. Semmilyen lépésnek nem szabad
ösztönösnek lennie, azt mindig az összes lehetséges következményeivel
együtt kell elemezni. Egy megbízható terv mindig tartalmaz tartalékokat és
alternatívákat.”
Szymon halála után Jan egy szökési terv részleteivel és azzal a hírrel
látogatta meg a feleségét, Loniát, hogy a földalatti mozgalomban
tevékenykedő barátaik már rakosgatják össze a megfelelő ugródeszkákat
ahhoz, hogy egy rövid állatkerti tartózkodás után valami biztonságosabb
helyen tűnhessen el szem elől vidéken és talán még újra fogorvosként is
dolgozhasson.
Amikor Jan és Lonia a Munkaügyi Hivatal elülső kapujához ért, a férfi
ugyanazt a trükköt akarta alkalmazni, amit mindig, mondván, az asszony egy
árja kollégája, aki azért csatlakozott hozzá, hogy Zieglerrel találkozzon,
hiszen az őr mostanára már hozzászokott a jövés-menéséhez, akár egyedül,
akár kollégákkal. A kapuhoz érkezve már épp arra készült, hogy átterelje
rajta Loniát, amikor megtorpant, rémülten tapasztalva, hogy az őr sehol, és
a helyén egy nő – mint kiderült, az őr felesége – áll. Fölöttük az irodákban,
mindössze kiáltásnyi távolságra csak úgy nyüzsögtek a németek. A nő
mintha felismerte volna, vagy azért, mert valamelyik közeli lakás ablakából
szokott leselkedni, vagy mert a férje leírta neki őt és a faragatlan
viselkedését, Lonia jelenléte viszont zavarta, és ettől ideges lett. A
kivételekre nem lévén felkészülve, nem volt hajlandó kinyitni a kaput.
– Ziegler úrnál voltunk látogatóban – magyarázta határozottan Jan.
Mire a nő:
– Jól van, kinyitom a kaput, ha Ziegler úr lejön, és személyesen
engedélyezi a távozásukat.
A nő férje jól reagált a megfélemlítésre, de Jan most habozott – ennél az
asszonynál vajon be fog-e válni a sértegetés? Nem nagyon, döntötte el.
Nem esve ki az arrogáns hangoskodó szerepéből, amilyennek a nő férje
ismerte őt, tovább erősködött:
– Mit művel maga? Én mindennap idejárok, és a férje nagyon jól ismer
engem. Maga meg most megparancsolja nekem, hogy menjek vissza az
emeletre és zaklassam Ziegler urat! Ezt még megkeserüli…!
A nő kissé meginogva, még mindig bizonytalanul nézte, ahogy Jan arca
paprikássá válik a dühtől, és úgy vicsorog, mint aki nagyon is képes a
megtorlásra, majd végre némán kinyitotta a kaput és átengedte őket. Ami
ezután következett, az Jan és Lonia kedélyét is felborzolta: rögtön az utca
túloldalán két német rendőr állt dohányozva, beszélgetve, és közben feléjük
bámultak.
Antonina szerint Lonia később „rettegéssel és egymást kergető
gondolatokkal” teli szavakkal írta le a jelenetet:

Azt akartam mondani Jannak – „Fussunk!”40 El akartam tűnni arról a

helyről. Reménykedtem benne, hogy nem fognak megállítani! Csakhogy
Jan nem tudta, mit érzek, és ahelyett, hogy futásnak eredtünk volna,
megállt, és felvett egy cigarettacsikket, amit talán ez a két rendőr hagyott
ott a járdán. Aztán a nagyon lassan belém karolt, és elindultunk a
Wolska utca felé. Évszázadnyi hosszúnak éreztem azt a pillanatot!

Aznap éjjel az emeleti hálószoba előtt elmentében Antonina véletlenül

meglátta, hogy Lonia csendesen sírdogál a párnájába, Żarka pedig együtt
érzőn szorítja az arcához nedves nóziját. Szymon Lonia szeme láttára halt
meg, Krakkóban a Gestapo felfedezte és agyonlőtte a lányát, csak a tacskó
maradt életben a családból.
 A földalatti mozgalom néhány hét múlva biztonságosabb szállást talált
neki vidéken, és miközben Lonia búcsúzkodott, Żarka pórázzal a szájában
futott oda hozzá.
– Neked itt kell maradnod, még nincs otthonunk – mondta neki Lonia.
Antonina megjegyezte a memoárjaiban, hogy szívfacsaróan szomorúnak
találta ezt a jelenetet, és hogy Lonia túlélte a háborút, Żarka viszont nem. A
tacskó egy napon a német raktár körül szaglászva valami patkánymérget
evett, és miután visszavonszolta magát a villához, Antonina ölében múlt ki.
Szymon rovargyűjteményét Jan három héttel a varsói felkelés előtt
átköltöztette a Természettudományi Múzeum biztonságába, Lonia pedig a
háború után az Állami Állattani Múzeumnak adományozta, amelynek egyik
telephelyén, egy Varsótól északra, nagyjából egyórányira fekvő faluban
kapott otthont az eredeti gyűjtemény 250 ezer rovarpéldánya.
Tenenbaum gyűjteményének megtekintéséhez egy keskeny makadámútra
kanyarodunk, elhagyunk egy állatpanziót (ez egy Amerikából átvett
újdonság), egy hetyke lucfenyősorokkal teli karácsonyfa-ültetvényt, és
behajtunk egy fákkal szegélyezett zsákutcába, amelyet a Lengyel
Tudományos Akadémia tulajdonában lévő két, egyszintes épület foglal el. A
kisebbikben irodák vannak, a másikban pedig az Állattani Múzeumból
kiszorult vegyes kiállítási tárgyak.
Az ember ebbe a hatalmas padlásnyi épületbe lépve milliónyi
állatpéldányt talál mennyei összevisszaságban, ahol a kitömött jaguároktól,
hiúzoktól és őshonos madaraktól kezdve a kígyókkal, békákkal és hüllőkkel
zsúfolt üvegtartályokkal teli polcokig rengeteg furcsaság üvölt a
figyelmünkért. A helyiség egy részét hosszú faszekrények és fiókok osztják
egymás mellett sorakozó kincsek szűk sikátoraira. Tenenbaum dobozba zárt
rovarjai két tárlót foglalnak el – polconként húsz dobozt tárolnak állítva,
mint a könyveket, tárlónként öt polcon. Ez a gyűjteménynek nagyjából a
felét képviseli, amelyről Jan egy újságírónak azt mondta, hogy négyszáz
dobozra rúg,41 Antonina viszont nyolcszázra emlékezett. A múzeumi
feljegyzések szerint „Szymon Tenenbaum felesége kb. 25 ezer példányt…
adományozott a háború után”. A dobozok pillanatnyilag még érintetlenek,
de az archiválási tervek szerint a rovarokat ki fogják belőlük emelni, hogy
rend, alrend, család, nem és faj szerint sok más példánnyal együvé
rendezzék őket – az összes pöfögő futrinkát egy tárlóba, az összes
paránybogarat egy másikba. De szomorú szétszerelés lesz az. A rovarokat
nyilvánvalóan könnyebb lesz tanulmányozni, csak épp a gyűjtők egyedülálló
vízióját és művészi érzékét nem, akik a Homo sapiens sapiens (az állat,
amelyik tudja, és tudja is, hogy tudja) egyik egzotikus alrendjébe tartoznak.
Egy rovargyűjtemény csöndes oázis a világ lármás csinnadrattája
közepette, elszigeteli a jelenségeket, hogy zavartalanul szemlélhessük őket.
Ebben az értelemben nem is maguknak a bogaraknak, hanem a gyűjtő
mélységes figyelmének az összeszedettségéről beszélhetünk. Egyúttal
ritkaság, egyfajta galéria is, amely végigfodrozódik az elmén, és amelynek
igazi hozadéka a csoda álladósítása a társadalmi és személyes zavaró
tényezők örvényében. A „gyűjtés” jó szó arra, ami történik, mert az ember
egy rövid időre összeszedetté válik, úgy gyűjti magába a kíváncsiságot,
ahogy az esővíz gyűlik össze. Minden egyes üvegtetejű doboz egy páratlan
gyűjtő elmélyedt figyelmét példázza, és részben ezért van az, hogy az
emberek élvezettel tanulmányozzák őket, még ha a bogarak részeit mind
kívülről fújják is.
Az tehát nem igazán számít, hogy hol dekkolnak a dobozok, de Szymon
élvezte volna ezt a világvégi, isten háta mögötti, szántóföldekkel körülvett,
rovarokban, apró bogarakban bővelkedő, sűrű növényzettel benőtt helyet,
ahol aranyszőrű Żarkája madarakat meg vakondokat hajkurászhatna, ami
egy dakszlinak kutya kötelessége. Az ember gyakran csak utólag ismer fel
egy-egy véletlen egybeesést vagy oda nem illő tárgyat, amely megváltoztatta
a sorsot. Ki gondolta volna, hogy egy lelkes professzor gombostűre tűzött
bogarainak kavalkádja oly sok ember számára fogja megnyitni a gettóból
kivezető utat?
 17

Ziegler elragadtatása a rovaroktól szembeötlően eltért a náci doktrínától. A

Harmadik Birodalom a kártevőirtás megszállottjaként a háború előtt és alatt
számos olyan kutatási programot finanszírozott, amely a rovarirtó szerekre,
a patkánymérgekre, valamint a farontó bogarak, a ruhamolyok, a termeszek
és más kártevők legyőzésének intelligens módozataira koncentrált. Himmler
mezőgazdaságot tanult Münchenben, és pártfogolta az olyan
entomológusokat, mint Karl Friedrichs, aki, miközben a lucfenyő
levéldarázs és egyéb kártevő rovarok megfékezésének módozatait kutatta,
az ökológia egy formájaként, „a vér és föld doktrínájával”42 igazolta a
fajgyűlölő náci ideológiát. Ebből a szemszögből a megszállt országok
lakosságának legyilkolása és németekkel való helyettesítése egyszerre
szolgált politikai és ökológiai célokat, különösen, ha valaki az éghajlat
megváltoztatására először erdőket telepített, ahogy azt a náci biológus,
Eugene Fischer javasolta.
A tetű (az 1939-ben, Németországban feltalált) elektronmikroszkópon át
nézve úgy fest, mint valami gülüszemű, kövér, hosszú szarvú ördög, hat
polipkarral. 1812-ben ez a rovar győzte le Napóleon Moszkva felé tartó
Grande Armée-ját, mint valami katonaságra mért istencsapása, de ezt a
legendát csak a közelmúltban igazolták a tudósok. „Úgy véljük, hogy
Napóleon hadseregében a halálesetek zömét a tetvek útján terjedő
betegségek okozták”, számolt be a 2001-ben, építőmunkások által a
litvániai Vilnius közelében felfedezett tömegsírban nyugvó katonák
maradványaiból származó fogbél elemzésének eredményeiről a Journal of
Infectious Diseases 2005. januári számában Didier Raoult, a Marseille-i
Université de la Méditerranée munkatársa. Mivel a visszatérő láz, a
lövészárok-láz és a kiütéses tífusz kórokozóit is a ruhatetvek hordozták,
Napóleon Grande Armée-jának 500 ezres létszáma főként a fertőző
betegségek révén apadt 3 ezer főnyire. Friedrich Prinzing 1916-ban
megjelent, Epidemics Resulting from Wars43 (Háborús eredetű járványok)
című munkája ugyanerről mesél, és arra is rámutat, hogy az amerikai
polgárháborúban több férfi lelte halálát tetvek útján terjedő betegségek
következtében, mint a csatamezőkön. A németeknek 1944-ben már létezett
gyógyszerük a tífusz súlyosságának enyhítésére, de a vakcina nem volt
valami megbízható. Ahogy az Egyesült Államok hadseregéé sem, amely
mindössze pár hónapig tartó hatású, ismételt tífuszoltásokat tudott felkínálni
csapatainak.
A gettón belüli zsúfolt lakóépületek egykettőre tuberkulózistól, vérhastól
és éhínségtől sújtott nyomortanyákká váltak, magában a gettóban pedig
magas lázzal, hidegrázással, bágyadtsággal, fájdalommal, fejfájással és
hallucinációkkal járó tífusz pusztított. A tífusz, a Rickettsia baktérium által
okozott, egymáshoz hasonló betegségek összefoglaló neve a „füstös” vagy
„ködös” jelentésű görög typhos szóból származik, amely a beteg által
elszenvedett szellemi homályra utal, akin néhány nap elteltével kiütések
jelennek meg, amelyek fokozatosan az egész testét beborítják. Mivel a
betegséget tetvek terjesztik, az emberek gettóban való összezsúfolása
elkerülhetetlenné tette a járványt, és a tífusz idővel olyan gyakorivá vált,
hogy az emberek attól való félelmükben, hogy a tetvek átugrálnak rájuk, az
utcán járva kellő távolságot tartottak egymástól. Az a kevés orvos, aki
gyógyszer és élelem híján együttérzését és gondoskodását porciózta ki,
tisztában volt vele, hogy a felépülés kizárólag a beteg életkorán és általános
egészségi állapotán múlik.
Mindez természetes módon vezetett a tetvektől nyüzsgő, fertőző zsidók
képéhez. „Az antiszemitizmus pontosan ugyanaz, mint a tetvetlenítés”,44
mondta SS-tisztjeinek Himmler 1943. április 24-én. „A tetvektől való
megszabadulás nem ideológiai kérdés. Hanem tisztasági… Hamarosan
tetűmentesek leszünk. Már csak 20 ezer tetűnk maradt, és akkor egész
Németország területén bevégződik az ügy.”
Ludwig Fischer, Varsó német kormányzója már 1941 januárjában azt
jelentette, hogy a „ZSIDÓK – TETVEK – TÍFUSZ” jelszót választotta ki
arra, hogy ott virítson 3 ezer nagyméretű plakáton, 7 ezer kisebb plakáton és
500 ezer brosúrában, hozzátéve, hogy „a [német védnökség alatt álló] lengyel
sajtó és a rádió is kivette a részét ezen információ terjesztéséből. Ezenkívül a
lengyel iskolákban minden áldott nap figyelmeztetik a veszélyre a
gyerekeket.”
Miután a nácik nem emberi fajjá kategorizálták át a zsidókat, a
cigányokat és a szlávokat, a dologból természetes módon következett
önmaguknak mint vadászoknak a képe, akik vadásztársaságokban
gyűlnek össze vidéki uradalmakban és hegyi üdülőhelyeken, amelyek a
náci elitet a vérontással járó sport révén felkészítették a nemesebb
vadakra. Voltak persze más minták is, köztük a lovagoké vagy az
orvosoké, amelyek közül választhattak volna, csakhogy a vadász kínálta a
horgászat, a hajtóvadászat, a csalizás, a csapdaállítás, a belezés, a
patkányfogás és így tovább férfias metaforáit.
A fertőzés kísértete szemlátomást nyugtalanította a nácikat. A
plakátokon a zsidók arcát gyakran karikírozták patkányszerűvé (lévén a
patkánybolhák a ragályos betegségek elsődleges hordozói), és ez az
ábrázolás még egyes zsidók pszichéjébe is befurakodott, például Marek
Edelmannak, a gettófelkelés egyik vezetőjének a tudatába is, aki saját
visszaemlékezése szerint egyszer a földalatti mozgalom egyik találkozójára
tartott, amikor „elfogott a vágy, hogy bárcsak ne lenne arcom”,45 nehogy
valaki felismerje és leleplezze mint zsidót. Sőt mi több, úgy látta magát, mint
akinek

ellenszenves és vészjósló az arca. A „ZSIDÓK – TETVEK – TÍFUSZ”

plakátról való arc.46 Miközben mindenki másnak… csinos arca volt. Ők
jóképűek voltak, oldottak. Lehettek is oldottak, hiszen tudatában voltak
csinosságuknak és szépségüknek.

A szociális ellentétektől hemzsegő gettóbeli társadalom üvegbúraszerű

politikai légkörében a bűnözők és kollaboránsok szépen elboldogultak, míg
mások éheztek, és felütötte a fejét a megvesztegetés és a zsarolás alvilága.
Német katonák rendszeresen vetemedtek erőszakra, ellopkodták az
emberek holmiját, és kimerítő, megalázó munkákra fogdosták össze őket,
mígnem aztán, ahogy a gettó egyik lakója írta, „amikor kiderült, hogy az
Apokalipszis megszálló által megidézett három lovasa47 – a dögvész, az
éhínség és a hideg – sem bír a varsói gettó zsidóival, az SS lovagjait hívták
segítségül, hogy a feladatot bevégezzék”. Német számadatok szerint 1942
eleje és 1943 januárja között Varsóból 316822 embert szállítottak
koncentrációs táborokba. Mivel a gettóban is rengeteg embert lőttek agyon,
a halálos áldozatok valódi száma ennél jóval többre rúgott.
Az árja oldalon élő barátaik segítsége révén a háború vége előtt több
tízezernyi zsidónak sikerült megszöknie a gettóból, voltak viszont, akik
hírhedett módon maradtak, mint például Kelman Kalonimus Szapiro, a gettó
haszid rabbija. Szapiro titkos istentiszteletei és a háború után napvilágra
került naplójának bejegyzései a hittel folytatott ádáz küzdelemről, a vallásos
tanításai és a történelem közé szorult emberről árulkodnak. Hogy tudná
bárki is összebékíteni a holokauszt gyötrelmeit a haszidizmussal, ezzel a
szeretetet, örömet és ünneplést tanító, táncos vallással? Vallási
kötelezettségeinek egyike mégis az volt, hogy enyhítse közösségének
szenvedéseit (nem könnyű feladat, tekintettel a szenvedésre és arra, hogy az
ájtatosság kellékeit egytől egyig törvényen kívül helyezték). Az egyik
cipőjavító műhelyben néhány tudós gyűlt össze, hogy bőrvagdosás meg
talpszögelés közben szent szövegeket vitassanak meg, így a Kiddus Hásém,
az Istennek tett szolgálat elve új definíciót nyert a gettóban, ahol „a pusztítás
ellenében az élet megőrzéséért való küzdelem” lett belőle. A németben is
keletkezett egy hasonló szó – überleben –, amely annyit tett,
„győzedelmeskedni és életben maradni”, melynek dacos lényegét még az is
aláhúzza, hogy tárgyatlan ige.
Szapiro haszidizmusához hozzátartozott a transzcendentális meditáció,
a képzelet trenírozása és az érzelmek lecsapolása misztikus víziók
létrehozása céljából. Ennek ideális módja, tanította Szapiro, ha
„gondolataink szemügyre vételével korrigáljuk a negatív szokásokat és
jellemvonásokat”. Egy gondolat a megfigyeléstől gyengülni kezd, főleg a
negatív gondolatok, amelyekről azt tanácsolta tanítványainak, hogy ne
merüljenek el bennük, hanem szenvtelenül tanulmányozzák őket. Ha a
parton ülve figyelik gondolataik áramlását, és nem hagyják, hogy azok
magukkal sodorják őket, elérhetik a meditáció hashkatahnak nevezett
formáját: a tudatos elme elnémítását. A „Szentségre való fogékonnyá
válást”, a magunkban lakozó szentség felfedezésének folyamatát is
hirdette. A haszid tradícióhoz hozzátartozott a mindennapokkal való
figyelmes törődés, ahogy a tizennyolcadik századi bölcselő, Alexander
Süsskind tanította: „Amikor eszel és iszol,48 élvezetet és örömet lelsz
ételben-italban. Minden pillanatban arra ösztökéld magad, hogy
csodálkozva megkérdezd: »Mi ez az öröm, ez az élvezet? Mi az, amit most
megízlelek?«”
A haszid miszticizmus legékesszólóbb rabbija és írója, Abraham Joshua
Heschel 1939-ben elhagyta Varsót, és a New York-i Zsidó Teológiai
Szeminárium egyik meghatározó jelentőségű professzora lett (az 1960-as
években pedig a faji egyenjogúságot fennen hirdető aktivista). Kóanszerű
paradoxonokkal, epigrammákkal és párhuzamokkal teli prózájában („Az
ember hírnök, aki elfelejtette üzenetet”, „A pogányok a szent dolgokat
magasztalják, a próféták a szent tetteket dicsőítik”, „Az értelem keresése
az ismert világ partján ér véget”, „A kő szétmállik, de a szavak élnek”,
„Embernek lenni annyi, mint problémának lenni, és a probléma
gyötrődésben fejezi ki magát”) arról írt, hogy úgy érzi, „hűséges a
közhelyben jelen lévő végső dolgokhoz”, és „csak a véges tettekben
fogható fel a végtelen”. „Egyetlen tehetségem van”, írta, „mégpedig az
óriási meglepetésre való képesség, meglepetésre az életen, a
gondolatokon. Számomra ez a legfőbb haszid imperatívusz: Ne légy öreg!
Ne savanyodj be!”
A legtöbben tudják, hogy a második világháborúban a világ zsidóságának
30-40 százalékát meggyilkolták, de azt nem, hogy az ortodox közösség 80-
90 százaléka elpusztult, közöttük sok olyan, akik a próféták ótestamentumi
világáig visszanyúló miszticizmus és meditáció ősi hagyományát tartották
életben. „Fiatalkoromban, zsidó miliőben felcseperedvén”, írta varsói
gyermekkoráról Heschel, „egyvalami volt, amit nem kellett keresnünk, és ez
a valami a lelkesültség volt. Minden pillanat nagyszerű, tanították, minden
pillanat páratlan.”
A próféta jelentésű héber navi szó etimológiája háromféle folyamatot
egyesít: navach (felkiáltani), nava (ömleni vagy áramlani) és navuv
(üregesnek lenni). Ennek a fajta meditációnak az volt a célja, hogy
„megnyissa a szívet, szabaddá tegye a csatornát a végtelen és a halandó
világ között”, és felemeljen az elragadtatás mochin gadlutnak, „Nagy
Elmének” ismert állapotába. „Csak egy Isten létezik”, írja a haszid tanító,
Avram Davis,

amin azt az Egyedülvalóságot értjük, amely minden kategóriát magában

 foglal. Ezt az Egyedülvalóságot nevezhetjük a valóság óceánjának és
mindennek, ami benne úszkál [és ami tartja magát] a tízparancsolat első
tanításához. Csak egy zot, ezség létezik. A zot az „ez” nőnemű
megnevezése. Maga a zot szó Isten egyik neve – az ami van ezsége.

A gyengék, a betegek, a kimerültek, az éhesek, a megkínzottak és az

elmeháborodottak mind Szapiro rabbihoz járultak lelki táplálékért, amit ő
útmutatással és leveskonyhákkal kombinált. Vajon hogy sikerült
végrehajtania ezt a részvétteli bravúrt úgy, hogy közben épelméjű és kreatív
maradt? Az elme lecsendesítésével és a természetben való elmélyedéssel:

Az egész világból kihallani a [Tanítás] hangját,49 a madarak

csiripeléséből, a tehenek bőgéséből, az emberi lények izgatott
lármájából, mindenünnen Isten hangját hallani…

Valamennyi érzékszervük agyunkat táplálja, de ha azt jobbára a

kegyetlenség és a szenvedés diétájára fogjuk, hogyan maradhatna
egészséges? Szántszándékkal változtassunk ezen az étrenden, gondolatban
gyakoroljuk az elme újrafókuszálását, és máris táplálékhoz jut az agy.
Szapiro rabbi üzenete úgy szólt, hogy ezzel a módszerrel nem csupán a
szerzetesek, az aszkéták vagy a rabbik, de az egyszerű emberek is
mérsékelhetik szenvedéseiket, még a gettóban is. Az különösen szívbe
markoló, hogy erre a meditatív gyakorlatra a természet szépségét
választotta, hiszen a gettóban az emberek többsége számára a természet
csak az emlékezetükben élt – a gettóban nem létezett se park, se madarak,
se növényzet –, és úgy szenvedtek a természet elvesztésétől, akár egy
fantomvégtag sajgásától, egy amputációtól, amely felborította a test ritmusát,
kiéheztette az érzékszerveket, és lehetetlenné tette a gyermekek számára,
hogy a világgal kapcsolatos alapvető ismeretek mélyére hatoljanak. Ahogy a
gettó egyik lakója írta:50

A gettóban egy anya próbálja elmagyarázni gyermekének a távolság

fogalmát. A távolság, mondja, „több mint a mi Leszno utcánk. Az egy
tágas mező, a mező pedig egy hatalmas térség, amelyen fű nő vagy
 búzakalászok, és amikor valaki a közepén áll, sem az elejét, sem a végét
nem látja. A távolság olyan nagy és tágas és üres, hogy ott találkozik az
égbolt a földdel… [A távolság] órákon, néha éjjeleken és nappalokon át
tartó folyamatos utazás vonaton vagy autóval, esetleg egy repülőgép
fedélzetén… A vasúti szerelvény fújtat és pöfög, és rengeteg szenet nyel,
ahogy a könyvedben is látni őket, csak ez igazi, a tenger pedig egy
hatalmas, igazi fürdőkád, amelyben hullámok emelkednek és süllyednek
végtelen játékban. És ezek az erdők fákból állnak, olyanokból, mint a
Karmelicka meg a Nowolipie utcában lévők, olyan rengeteg fából, hogy
meg se lehet őket számolni. Erősek és egyenesek, zöld levélkoronásak,
és az erdő ilyen fákkal van teli, mindenütt fák, amerre csak a szem ellát,
és minden csupa levél és bokor és madárdal.”

A megsemmisülést a Természetből való száműzetés előzi meg, és ekkor,

tanította a gettó rabbija, az ember már csak a csoda és a transzcendencia
révén harcolhat a mindennapi élet lelki széthullása ellen.
 18

1941
Ahogy a nyár őszbe fordult, Szibériából és Észak-Európából süvöltők,
keresztcsőrű pintyek és csonttollúfélék rajai kezdtek dél felé húzni a
Selyemútnál is ősibb égi folyosók mentén, V alakzatban repülve a
magasban. Mivel Lengyelország számos jelentős költözési útvonal
kereszteződésében fekszik – Szibériától délre, Afrikától északra, Kínától
nyugatra –, az ősz vándor énekes madarak hímzéseivel és gágogó libák ék
alakzataival csipkézte a levegőt. A rovarevő madarak Afrika szívéig
repültek, a szürke légykapó például több ezer kilométert tett meg, és a
Szahara fölött mintegy hatvan órát repült megállás nélkül. A királygémek és
más gázlómadarak, amelyeknek nem kellett ennyire messzire repülniük, a
Földközi-tenger, az Atlanti-óceán, a Kaszpi-tenger vagy a Nílus partjai
mentén telepedtek meg. A vándormadaraknak nem muszáj szigorúan egy
útvonalat követniük, a háború alatt némelyek ki is tértek keleti és nyugati
irányban, hogy a bombabűzös Varsót teljesen elkerüljék, habár Európa jó
része pontosan ugyanolyan barátságtalannak bizonyult.
A villában a Vendégek és a látogatók késő ősszel melegebb szobákba és
tartósabb rejtekhelyekre vándoroltak. Żabińskiék olyan soványka
szénkészlettel álltak harmadik háborús telük előtt, hogy csak az ebédlőt
tudták fűteni, feltéve, hogy előbb a radiátorokból leengedték a vizet, a
lépcsőházat és a felső szintet pedig leszigetelték. A ház így háromféle
éghajlatúra tagolódott: nedves föld alatti, egyenlítői földszinti helyiségekre és
sarki hálószobákra. Az Oroszlánházból kölcsönvett öreg, amerikai,
fatüzelésű kályha irritálóan füstölt, mégis melléje kuporodtak, és egy kis
üvegajtón át bámulták a szénrögöket nyalogató, és időről időre tűzzel
átöblítő vöröseskék lángokat. Miközben a kémény a meleg himnuszát
duruzsolta, szótlanul élvezték a csodát, hogy fagyos napokon meleget
varázsolhatnak a szobába. Az irhabundába és flanelbe bugyolált Jan és Ryś
további takaró- és pehelypaplanrétegek alatt alhatott, hogy aztán az ágyból
kipattanva épp annyi ideig maradjanak melegen, amíg munkába vagy
iskolába indulás előtt felöltöznek. A konyhában olyan hőmérséklet
uralkodott, akár egy húskamrában, az ablakokat kívül-belül jégvirágok
díszítették, és az ételkészítést, a mosogatást vagy pláne a mosást – minden
olyan tevékenységet, amelyhez víz alá kellett tartania a kezét – kész
kínszenvedésnek érezte Antonina, akinek annyira kidörzsölődött a bőre,
hogy már vérzett. „A sima bőrű ember egyszerűen nem való nagy hidegbe”,
tűnődött, csak úgy, ha használja az eszét, és állati irhákba bújik, füstölgő
tüzeket ejt csapdába.
Jan és Ryś távozása után Antonina mindennap befogta magát egy szánkó
elé, és a vágóhídról egy hordónyi hulladékot vonszolt a csirkeólhoz, aztán
szénával és a nyári kertből való répával megetette a nyulakat. Amíg Ryś pár
saroknyira a földalatti mozgalom iskoláját látogatta, Jan a belvárosban
dolgozott egy kis laborban, amely épületeket vizsgált át és fertőtlenített, ami
jelentéktelen munka volt, de hasznos mellékest hozott a konyhára:
élelmiszerjegyeket, napi egy étkezést hússal és levessel, munkaengedélyt,
egy kis fizetést és a földalatti mozgalom számára valami megfizethetetlen
dolgot – törvényes bejárást a város minden részébe.
Mivel annyi tüzelőjük nem volt, hogy a ketreceket, ólakat és a villa
három szintjét mind kifűtsék, télire az összes Vendéget más, biztonságos
házakban tüntették el, Varsóban vagy a környékén. Az ellenállás néhány
zsidót olyan vidéki birtokokon bújtatott el, amelyeket nem koboztak el,
hanem a tulajdonosok kezén hagytak, hogy élelmiszert termeljen a német
csapatok számára. Egy tilosban járó nő ott belebújhatott a nevelőnő, a
szolgálólány, a dadus, a szakács vagy a szabó szerepébe, egy férfi pedig
dolgozhatott a földeken vagy a malomban. Másokat parasztgazdáknál
bújtathattak el vagy a közösségi iskolákban, tanítóként. Az egyik ilyen,
Maurycy Herling-Grudziński tulajdonában lévő birtok mindössze nyolc
kilométernyire nyugatra feküdt Varsó belvárosától, és volt idő, amikor
vagy ötszáz menekült rejtőzködött rajta.
A Vendégek és a rokonok elmentek ugyan, de két különös lakója így is
volt a villának, akik közül az elsőnek érkező Wicek (Vince) Antonina
szerint egy kifogástalan származású arisztokrata családhoz tartozott.
„Édesanyja” a sarki nyúlként ismert „ezüstnyulak egyik híres ágának tagja
volt”, amely fajtának a kicsinyei fényes fekete színnel születnek, majd
ahogy később belefakulnak a serdülőkorba, a bundájuk ezüstössé válik. A
kertben az egyik ketrecben lakó Wicek dideregni kezdett az októberi
nyirkos szélben, így aztán Antonina nappalra bevitte őt az ebédlő
viszonylagos melegébe, éjjelre pedig betette Ryś takarókkal megrakott
ágyába. Reggelente, amikor Ryś iskolába induláshoz öltözött, Wicek
kislisszolt az ágytakarók közül, a folyosón elszökdécselt a lépcsőházig,
majd óvatosan leereszkedett a keskeny lépcsőkön, az orrával kinyitotta a
fa térelválasztót, és beiszkolt az ebédlőbe, ahol a kályha üvegajtaja mellé
telepedett. Ott aztán hosszú füleit a hátára terítette, hogy azok is
melegítsék, és egyik hátsó lábát egyenesen kinyújtotta, miközben a másik
hármat szorosan maga alá húzta. A természettől egyiptomi hieroglifához
hasonlító, feketével kihúzott borostyánszín szemekkel, három réteg
bundával, nagy hótaposó lábakkal és moha- meg zuzmórágcsáláshoz való,
extrahosszú metszőfogakkal megáldott jószág egykettőre a nyúlkultúrában
ismeretlen szokásokat, ízlést és bizarr, griffmadárszerű személyiséget öltött
magára.
Eleinte valahányszor Ryś vacsorához ült, Wicek úgy terült el a lába
mentén, mint egy fél pár bundás, fekete papucs, és ösztönösen
összekucorodott, ahogy a sarki szélviharban szoktak a nyulak. Aztán, amikor
már nagyra nőtt és megizmosodott, gumilabdaként pattogta körbe a házat,
étkezésekkor pedig a padlóról egyenesen Ryś ölébe ugrott, mellső mancsait
az asztalra lökte, és megragadta Ryś ennivalóját. A természettől fogva
vegetáriánus sarki nyulak időnként fakéregre és fenyőtobozra is
fanyalodhatnak, Wicek azonban jobban szeretett elcsenni egy-egy szelet
lóbordát vagy marhahúst, amivel aztán elszökdécselt, hogy valamelyik árnyas
sarokban falja fel. Antonina szerint valahányszor meghallotta a húsklopfolója
puffanását, máris a konyhában termett, felpattant az egyik hokedlire, onnan az
asztalra szökkent, és felkapott egy szelet nyers húst, majd zsákmányával és
lakomájával együtt elszáguldott, mint valami miniatűr párduc.
Ünnepekkor, amikor valamelyik barátjuk kolbászt küldött ajándékba
Żabińskiéknek, Wicek borotvaéles fogú istencsapásává változott,
maradékot kunyerált, és mindenkit becserkészett, akit csak kolbászevésen
kapott. Idővel azt is fölfedezte, hogy Jan konyha melletti irodájában, a
zongora tetején hideg kolbászkarikákat rejtegetnek. A zongora csúszós
lábai elméletileg elriasztották az éhes egereket, de nem úgy az éhes
nyulakat. Wicek az állandó lopkodás következtében egykettőre kövér,
szőrös banditává hízott, és valahányszor elmentek hazulról, bekasztlizták
valamelyik sarokszekrény mögé, mert már a ruháikat kezdte el enni. Egyik
nap Jan zakójának, amely a hálószobában lévő egyik széken lógott, a
gallérját rágcsálta meg, a másikon meg egy filckalapot cakkozott ki, és az
egyik látogató kabátját szegte körbe. Tréfálkoztak ugyan rajta, hogy
Wicek egy harci nyúl, de Antonina egy komolyabb hangulatában azt írta,
hogy bármerre is fordult az emberi vagy az állati világban, mindenütt csak
„döbbenetes és kiszámíthatatlan viselkedést talált”.
Amikor a háznép egy betegeskedő kakas csibével gyarapodott,
Antonina addig ápolta, amíg újra egészséges nem lett, Ryś pedig azt is
kikiáltotta házi kedvencnek, és elnevezte Kubának (Jakabnak). A háború
előtt időkben a villa egzotikusabb állatoknak adott otthont, köztük egy
játékos kedvű vidrakölyök párnak, de Żabińskiék tovább folytatták azt a
hagyományt, hogy emberek és állatok élnek együtt egy tető alatt, újra és
újra kóbor állatokat fogadva életükbe és már egyébként is megterhelt
háztartásukba. Nem a sors szeszélye folytán, hanem szabad akaratukból
lévén állatkertészek, még háború idején, szűkös élelemforrások mellett is
állatok között kellett maradniuk ahhoz, hogy valóságosnak érezzék az
életet, Jan pedig folytathassa állatpszichológiai kutatásait. Jan szerint „Az
állatok személyisége aszerint fejlődik,51 ahogy az ember felneveli, trenírozza
és oktatja őket – nem lehet általánosítani velük kapcsolatban. A kutya- és
macskatulajdonosok a megmondhatói, hogy nincs köztük két egyforma. Ki
tudta azt, hogy egy nyúl megtanulhat puszit adni az embernek, ajtókat
kinyitni vagy emlékeztetni arra, hogy ideje vacsorázni?”
Wicek személyisége Antoninát is izgatta, aki „arcátlannak”,
természetfölöttien ravasznak, sőt időnként ijesztőnek mondta. Egy
puszilkodó, ragadozó, húsevő nyúl – ez a tündérmesék világába tartozott, jó
témát szolgáltatott valamelyik gyerekkönyvéhez. Figyelemmel kísérte a
csínyeit, nézte, ahogy várakozva lekuporodik, a fülei éberek, mint két
radarernyő, minden zajra felfigyel, feszülten dekódolja a hangokat.
A beltéri állatkert rituálékból, szagokból és hangokból egyfajta
szórakoztató cirkuszt teremtett, amellyel bónuszként játék és nevetés is járt,
ami mindenkit felfrissített, de elsősorban Ryśt. Az állatok segítenek neki
elfelejteni a háborút, gondolta Antonina, így aztán tollas vagy négylábú,
karmos vagy patás, bűzös borz vagy szagtalan, mint egy ma született őzgida,
idővel mind helyet kaptak a régi Varsói Állatkertben álló villa menazsériáján
belüli saját állatkertjében: egy egész állatkert-matrjoska.
A villában Antonina klánjának egyik-másik tagja lespriccelte az
asztallábakat meg a székeket, mások cincáltak és rágcsáltak vagy
felugrottak a bútorokra, de ő kedvét lelte bennük mint speciális mentességet
élvező gyerekekben vagy gyámoltakban. A házszabályok rendelkezései
szerint a kis kedvencekről mini állatkertészként Ryś gondoskodott, aki egy
még nála is rászorultabb manókból álló hűbérbirtokocska ügyes-bajos
dolgait intézte. Ez pedig fontos tennivalókkal látta el, olyanokkal, amelyeket
ő is el tudott sajátítani, egy olyan időszakban, amikor mintha mindenki
másnak felnőtt titkai és felelősségei lettek volna.
Egy hozzá hasonló kisgyerek semmiféleképpen sem érthette meg a
társadalmi kapcsolatokat, az elszámolási rendszert, a cserekereskedelmet, a
kölcsönös önzetlenséget, a piti megvesztegetéseket, a feketepiacot, a
hallgatási díjat és a háborús Varsó színtiszta idealizmusát. Az „őrült csillagzat
alatti” ház egy-egy alkalommal úgy segített mindenkinek pillanatokra, néha
órákra megfeledkezni a még nála is őrültebb világról, hogy a pillanatot a
benyomások folytonosan áradó láncolataként, játékos nekibuzdulásokként,
koncentrált tennivalókként, csilingelő hangokként tálalta. Veszélyes és
bizonytalan időkben magától értetődően kialakul az egyik pillanatról a
másikra való létezés elragadtatott elmeállapota, de annak a gyógymódnak is
ez a ritmusa, amelyet Antonina fejlesztett ki önmaga és családja számára.
Vele kapcsolatban az az eltökéltség volt az egyik legfigyelemreméltóbb
dolog, amivel a játékosságot, az állatokat, a csodát, a furcsaságot, az
álmélkodást és az ártatlanság mindenütt jelen lévő tündöklését egy olyan
háztartás részévé tette, ahol mindenki a környező veszélyeket, rémtetteket
és bizonytalanságot igyekezett elkerülni. A bátorságnak egy olyan
különleges fajtája szükségeltetik ehhez, amit háború idején csak ritkán
szokás értékelni.
Amíg Szapiro rabbi a szenvedés meghaladásának és az ép elme
megőrzésének eszközeként a szépségen, a szentségen és a természeten való
meditálást hirdette, addig Antonina ártatlan szórakozást nyújtó
pézsmapatkánnyal, kakassal, nyúllal, kutyákkal, sassal, hörcsöggel,
macskákkal és kölyökrókákkal töltötte meg a villát, belevonva az
embereket egy megszokott, ugyanakkor újszerű, időtlen természeti világba.
Amíg figyelmük a villa páratlan ökoszisztémájára és mindennapi rutinjára
irányult, rövid időre megpihenhettek, miközben a különböző fajok igényei és
ritmusai egymásba gabalyodtak. Az állatkerti látkép továbbra is fákat,
madarakat és kertet kínált, a hárs virágai továbbra is édes illatú
labdacsokként csüngtek az ágakon, sötétedés után pedig zongoraszó
koronázta meg a napot.
Ez az érzéki elegy egyre életbevágóbbá vált, ahogy a nácik brutalitásáról
szóló irtózatos történetekkel tucatszám érkeztek az újabb és újabb
Vendégek, akiket Żabińskiék a keblükre öleltek, „titkos csoportok és
kapcsolatok, köztük néhány igazán nagyon furcsa kapcsolat” támogatását
élvezve, ahogy azt Irena Sendler (kódneve „Jolanta”) megfogalmazta. Egy
keresztény orvos számos zsidó barátnővel rendelkező lányaként
átértelmezte a közjóléti minisztériumban végzett munkáját, verbuvált tíz
másik hasonló gondolkodásút, és hamisított aláírásokkal elkezdtek hamis
dokumentumokat kiállítani. Egy „egészségügyi-járványügyi állomás” útján
legális gettóbelépőt is kiügyeskedett, a fertőző betegségekkel való
állítólagos foglalkozás céljából. A szociális munkás valójában „ennivalót,
orvosságot, ruhát és pénzt csempészett be, miközben annyi embert, főleg
gyerekeket szabadított ki, amennyit csak tudott”. Ez azzal járt, hogy előbb a
szülőket kellett meggyőznie arról, hogy adják oda neki gyermekeiket, aztán
meg kellett találnia a módját, hogy a kicsiket kicsempéssze – hullaszállító
zsákokban, ládákban, koporsókban, a régi bíróságon vagy a
Mindenszentek templomán át –, végül pedig keresztény családoknál vagy
árvaházakban kellett őket elhelyeznie. A gyerekek valódi nevét elrejtette egy
kertben elásott befőttesüvegben, hogy a háború után visszatérhessenek
családjukhoz. Gyakran apácák bújtattak el gyerekeket varsói vagy Varsó
környéki árvaházakban, némelyek közülük a nehezen elhelyezhető, szemita
külsejű fiúkra specializálódtak, akiknek fejét és arcát bekötözték, mintha
megsebesültek volna.
Żabińskiék telefonon vagy hírvivő útján értesültek róla, hogy rövid ott-
tartózkodásra Vendég várható, Irena pedig gyakran járt náluk személyesen
híreket szállítva, csak úgy elbeszélgetni velük vagy elrejtőzni, amikor
megfigyelés alá helyezték az irodáját. Később, miután a Gestapo elfogta, és
brutálisan megkínozták a Pawiak börtönben, Irena az ellenállás segítségével
megszökött, és az állatkert egyik kedvenc Vendége lett.
A londoni székhelyű lengyel emigráns kormány saját személyzettel
rádióállomást indított, valamint brit repülőgépek, ügynökök és erőforrások
kölcsönzésével bevetéseket tervezett. A cichociemni (ejtsd: csiho-csemnyi),
„néma láthatatlanok” néven ismert ejtőernyős lengyel ügynökök, akik a
pénzes övükbe varrva a címzettek kódolt neveivel együtt egyszerre akár
100 ezer dollár készpénzt is becsempésztek az országba, fegyvereket,
fegyverkészítő egységcsomagokat és terveket is csomagoltak az útra. Az
egyik ilyen cichociemni beszámolója szerint csoportja a szétszóródás
minimalizálása érdekében 90 méterről ugrott, és „egy nagy tisztáson
pimaszul világító, piros és fehér virágokból álló kereszt” felé tartott. A
fenyőfák között elhussanva talpon ért földet, ahol már egy sisakos férfi
várta, akivel sietve jelszót váltottak és kezet ráztak. Aztán vidéki ifjak
bukkantak fel, hogy átvegyék a dobozokat és begyűjtsék az ejtőernyőt,
amiből az asszonyok majd blúzokat és fehérneműt varrnak. Miután a
főparancsnoktól a Honi Hadsereg parancsnokának szóló rejtjeles üzenetet
átadta, lenyelte az előírt adag koffeintartalmú Excedrint, hogy éber
maradjon, a nadrágja speciális zsebébe pedig egy cianidkapszulát dugott,
egy iskolaépülethez vezették, ahol egy töltöttgalamb iskola-igazgatónő
megetette szalonnás-paradicsomos omlettel, majd hajnalban útjára
bocsátotta. Az ugrók egy része helyi egységekhez csatlakozott, és közülük
sokan vettek részt az 1944-es varsói felkelésben. 365 futárból 11-en
meghaltak, 63 gépet lelőttek, és a 858 ugrásnak csak mintegy a fele volt
sikeres. Mégis elláttak utánpótlással egy fáradhatatlan földalatti mozgalmat,
amelyet szövetséges és ellenség egyaránt Európa legjobban szervezett
ellenállásaként jellemzett, és annak is kellett lennie, hiszen a Harmadik
Birodalom különleges büntetésre szemelte ki a lengyeleket.
Jan mostanra még mélyebben beásta magát a földalatti munkába, és
általános biológiát meg parazitológiát tanított a varsói „repülő egyetem”
Gyógyszerészeti és Fogorvosi Karán. Az osztályok kis létszámúak voltak, a
találkahelyeken nomád körülmények uralkodtak, az órákat pedig a
felfedeztetés elkerülése végett Varsó egyik végétől a másikig vándorolva
magánlakásokban, ipariskolákban, templomokban, vállalatoknál és
kolostorokban, hol a gettón belül, hol azon kívül tartották meg. Az egyetem
a könyvtárak, laboratóriumok és tantermek hiánya ellenére általános iskolai,
okleveles és diplomás végzettséget nyújtott orvostudományból és más
foglalkozási ágakból. Egyfajta szomorú irónia (vagy ez talán optimizmus
volt) arra késztette a gettóbeli orvosokat – akik csak vigasztalni tudták
azokat a haldokló betegeket, akiket egy kis ennivaló meg orvosság
meggyógyíthatott volna –, hogy az orvostudomány legkorszerűbb
eredményeit tanítsák az orvosok jövendő nemzedékének. A nácik a háború
kitörésekor az országot lefejezni szándékozván a lengyel értelmiségiek
zömét összefogdosták és agyonlőtték, majd betiltották az oktatást és a
sajtót, ám ez a stratégiájuk bumerángként ütött vissza, mert nemcsak hogy a
tanulást tette felforgató módon vonzóvá, de az életben maradt
entellektüeleket is felszabadította, így szellemi erejükkel az ellenállási
tevékenységre és a szabotázsakciókra koncentrálhattak. Széles
olvasóközönséggel bíró titkos újságok forogtak közkézen a gettón kívül és
azon belül is, ahol néha kazlakban álltak a zsidó vécékben (amelyeket a
németek nagy ívben kerültek). A kirívó nélkülözésnek ebben az
időszakában virágzottak a könyvtárak, az egyetemek, a színházak és a
koncertek, de még a titkos összvarsói focibajnokságok is.
1942 tavaszára ismét csak özönleni kezdtek a Vendégek az állatkertbe,
ahol ketrecekben, fészerekben és szekrényekben rejtőztek el, és a
visszafogott pánik állapotában zajló élet közepette igyekeztek
összekovácsolni valamiféle mindennapi rutint. Jártasságot szerezvén a ház
alaprajzában, bizonyára eltréfálkoztak XY döngő léptein, a futkározó
gyerekeken, a szaporázó patákon és mancsokon, az ajtócsapódásokon, a
telefon csöngésén és a veszekedő házi kedvencek időnkénti kísértetszerű
visítozásán. A rádió korszakában legalább már megszokták, hogy a fülükkel
gyűjtsék be a híreket és a képzeletükkel egészítsék ki azokat.
Antonina aggódott barátnőjéért, a szobrász Magdalena Grossért, akinek
az élete és egész művészete kisiklott az állatkert bombázásával, amely nem
egyszerűen a szabadtéri műterme volt, hanem a tájolója, a szónak mindkét
értelmében, a munkája számára képzeletbeli birodalom, az élete számára
pedig iránytű. Antonina a naplójában is írt Gross elragadtatásáról, arról,
hogy annyira lekötötték az állatok, hogy képes volt órákig belefeledkezni a
mibenlétükbe, nem is érzékelvén maga körül az állatkerti látogatókat, akik
csöndesen álldogálva figyelték. Jan, aki világéletében rajongója volt annak,
amit ő „plasztikus művészeteknek” nevezett, szintén nagy csodálója volt a
munkájának.
A kisplasztika lévén a specialitása, Gross vagy kéttucatnyi állatot örökített
meg élethűen és szellemesen, egy ismerős mozdulat határán vagy kifejezetten
emberi vonásokkal. Egy teve, amint fejét hátrahajtja a púpjára, a lábai
szétállnak, nyújtózkodás közben. Egy fülét hegyező fiatal láma, amint valami
ehetőt vizslat. Egy gyanakvó japán lúd, amint éles csőrével az ég felé bök,
miközben úgy méregeti a nézőt, mint „egy gyönyörű, de buta nő”, magyarázta
Gross. Egy flamingó, amint chaplines járás közben felemeli a jobb sarkát. Egy
macsó fácán, amint a háreme előtt parádézik. Egy egzotikus tyúk, amint a
sarkára ülve szaporázza, „mint egy vásárló, aki csak arra gondol, hogy
vehetne egy kis heringet”. Egy szarvas, amint valami zajtól megrémülve
hátrafelé nyújtogatja a nyakát. Egy hosszú, erős csőrű, ívelt vállú, élénk szemű
kócsag, amint állát mélyen nagyra felfújt bögyébe rejti – ezt Magdaléna
önmagával azonosította. Egy magas marabu, amint fejét mélyen a vállai közé
húzza. Egy jávorszarvas, amint a párját szimatolja a levegőben. Egy heves
kakas, amint harcra készen, vadul forgatja a szemét.
Gross az egyes állatok egyedi testbeszédét kereste: egyensúlyozás
közben melyik hogy tartja a csípőjét és a vállait, hogy fenyegeti a riválisait,
hogy mutatja ki érzelmeit. Élvezte az apró hajlatokat, a saját kezét-lábát
forgatta ide-oda, hogy megértse a modellje izomzatát és csontozatát. Jant,
aki Magdalena Gross tanácsadójaként működött, elbűvölte az állatok belső
kialakítása, a súlypontjuk és a geometriájuk – hogyan egyensúlyozza például
egy madár a maga alacsony, egyenletes tömegét két, pipaszár lábon, míg
egy emlős változatosabb belső formáinak és textúráinak négy vastag láb
támasztékára van szükségük. Miután az egyetemen mezőgazdasági mérnöki,
zoológiai és képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, alighanem hatott rá
D’Arcy Wentworth Thompson lenyűgöző klasszikusa, A növekedésről és a
formákról (1917), ez a biomérnöki tanulmány, amely olyan témákkal
foglalkozik, mint a gerincoszlop architektúrája vagy a törzs fájdalomtól való
megkímélése céljából csontlapátokat növesztő medence. Gross hónapokat
töltött egy-egy szobor megformálásával. A mozdulatok egész repertoárjából
egyetlen olyan pózt kiválasztani, amelyben az egész állat kifejeződhet – ez
időbe telt, és egyfajta elvakultság, a képzelet extázisa kellett hozzá, ami
Jannak nagyon tetszett. A szobrain is meglátszik ez az öröm.
Antonina gyakran méltatta a művészetét, és elmerengett azon, hogy
Magdalena mennyire beleillik az állatokat művészi módon ábrázoló emberek
hosszú történetébe, amely egészen az őskőkorig nyúlik vissza, amikor az
emberek a zsarátnok fényénél bölényeket, lovakat, rénszarvasokat,
antilopokat és mamutokat rajzoltak a barlang falaira. Nem is igazán
rajzolták őket, néha egyszerűen óvatosan a falra fújták a festékanyagot (a
Lascaux-nál ma látható lézerpontos barlangmásolatot ezzel a technikával
festették). A relikviákat agancsból és kőből faragott állatfétisek is
gyarapították, amelyek vagy imádkozáshoz kellettek, vagy a vadászok
használták őket szent barlangi ceremóniák közben. A mészkő falak
természetes kontúrjaiból kidudorodó állatok beavatási szertartásokon
vágtattak keresztül-kasul a pislákoló sötétségben, amelyben a szívverés
könnyen összetéveszthető volt a patacsattogással.
Lengyelországban a huszadik század elején és a két világháború között,
a dadaizmus és a szürrealizmus tetőpontján (amelyek egyike sem annyira
izmus volt, mint inkább egy-egy elképzelés a művészetnek az életben
betöltött szerepéről és az életről mint művészetről) virágzott az
állatszobrászat, és ez a tendencia még a második világháború alatt és után is
folytatódott. Antonina szemében Magdalena az ősi Babilónia, Asszíria,
Egyiptom, a Távol-Kelet, Mexikó, Peru, India és Lengyelország
műalkotásait díszítő mágikus állatok megszakítás nélküli hagyományát
folytatta.
Magdalena először agyagból formázta meg a szobrait, csak utána öntötte
őket bronzba, és ebben a puha, megbocsátó szakaszban gyakran kérte arra
Jant, hogy mondjon bírálatot a munkája anatómiai részleteiről, habár a férfi
arról számolt be Antoninának, hogy ritkán hibázott. Egy-egy szobor
elkészítése hosszú hónapokig tartott, és Magdalena évente átlagosan
mindössze egy bronzot produkált, mert modelljének minden egyes pihéjét és
szőrszálát alaposan tanulmányozta, folyton csereberélte az elgondolásokat,
és nehezére esett békén hagyni az agyagmanökent. Egyszer, amikor valaki
megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki a keze alól kikerült munka, így
válaszolt: „Majd három év múlva válaszolok a kérdésére”. Csupán két
veszélyeztetett állatot öntött bronzba – az európai jávorszarvast és a bölényt
–, mely utóbbira két évet szánt, és kifejezetten Jan számára készült,
ajándékba. Na, persze az állatkerti állatok nem álltak neki modellt –
gyakran szárnyra keltek, odébb totyogtak vagy elrejtőztek előle –, a
szemkontaktust pedig az evés, a párválasztás vagy a párbajozás durva
pillanataira tartogatják a vadállatok. A velük való élénk törődés
megnyugtatta Magdalenát, amitől aztán azok is megnyugodtak, és idővel
hagyták, hogy hosszabb ideig bámulja őket.
Amilyen híres volt Gross (Bölénye és Gyurgyalagja aranyérmet nyert az
1937-es párizsi világkiállításon), Antonina olyan meglepően szerény és
megnyerően optimista asszonynak tartotta, akit egyszerűen megrészegített az
állatvilág és a művészet. Felidézte, mennyire elbűvölte modelljeit, a
látogatókat és az őröket is: „Mindenki szívesen vette ennek a vidám kis
»Madzia asszonynak« a látványát, a mosolygós fekete szemét, ahogy
gyengéden és gusztussal gyúrja az agyagot”.
Amikor a zsidókat beparancsolták a gettóba, Gross nem
engedelmeskedett, ami semmi esetre sem jelentett könnyebb sorsot, mivel
azoknak, akik a felszínen éltek, árjának kellett álcázniuk magukat, és
mindenkor fenn kellett tartaniuk a látszatot, az utca lengyel nyelvét kellett
beszélniük, méghozzá meggyőző akcentussal. A becslések eltérnek
egymástól, de a legmegbízhatóbb, Adolf Bermantól (aki segítette őket, és
pontos nyilvántartást vezetett) származó adatok szerint még 1944-ben is
15-20 ezer ember bujkált, de az ő feltételezése szerint jóval többen voltak.
Számukat az ekkor vagy akkor az árja oldalon élt zsidókról szóló, Secret
City (Titkos város) című tanulmányában Gunnar Paulsson közelebb teszi a
28 ezerhez. Amint azt jogosan megállapítja, ilyen magas számok mellett
valójában a menekülteknek egy beágyazott városáról beszélünk, saját
bűnöző elemekkel (zsarolók, uzsorások, tolvajok, korrupt rendőrök és
kapzsi háziurak százaival), szociális munkásokkal, kulturális élettel,
sajtótermékekkel, kedvenc kávéházakkal és tolvajnyelvvel. A bujkáló
zsidókat macskáknak hívták, a rejtekhelyeiket pedig melináknak (a lengyel
„rablótanya” szóból), ha pedig egy melinát felfedeztek, akkor azt úgy
emlegették, hogy leégett. „[Ez] a 28 ezer zsidóból, az őket segítő talán 70–
90 ezer emberből52 és 3-4 ezer szmalcownikból [zsarolóból, a lengyel zsír
szóból] és egyéb kártékony elemekből álló népesség”, írja Paulsson, „több
mint 100 ezer lelket számlált, ami valószínűleg meghaladta a varsói lengyel
földalatti mozgalom létszámát, amely 1944-ben 70 ezer harcost tudott
kiállítani.”
A legapróbb vigyázatlanság is elárulhatott egy macskát – ha nem tudta a
villamosjegy árát, vagy ha túlzottan zárkózottnak mutatkozott, ha nem
kapott elég levelet, nem volt elég látogatója, ha nem vett részt a háztömb
tipikus társasági életében, amilyen például ez az Alicja Kaczyńska által
bemutatott is volt:

A lakók egymást látogatták…53 megosztották híreiket a politikai

helyzetről, gyakran bridzseltek… Este hazafelé… mindig megálltam a
házunk kapualjában lévő kis oltár előtt. Egész Varsóban ilyen oltárok
voltak a kapuk alatt, és egész Varsó ezt énekelte: „Halld meg, Jézus,
néped könyörög/Halld meg, halld meg, és lépj közbe”. A házban lakók
ezeken az imákon gyűltek össze…

Paulsson beszél „Helena Szereszewska lányáról, Marysiáról, aki

tökéletesen asszimiláltnak tartotta magát, és szabadon jött-ment”, és aki
„egyszer egy piaci standon meglátott néhány citromot (ami a háború alatt
szinte beszerezhetetlen volt). Puszta kíváncsiságból megkérdezte az árát, és
amikor az elárusító megnevezte a csillagászati összeget, felkiáltott: »Jezu,
Maria!«, ahogy egy lengyel katolikus tette volna. Az elárusító erre
alattomosan így válaszolt: »Még nem is olyan régóta ismeri őket,
aranyoskám, és máris a keresztnevükön szólítja őket!«”
Gross, aki egy idős asszonynál lakott, és tortákat meg süteményeket
szállított több pékségbe, amiből épp, hogy csak meg tudott élni,
megkockáztatta, hogy a lakást elhagyva egy macska-barát kávéházban
találkozzon a barátaival. A bujkáló zsidók néhanapján a Miodowa utca 24-
ben lévő kávéházban jöttek össze, vagy egy másikban, a Sewerynów
utcában, ahol enni is lehetett „a Szt. József Katolikus Közösségi
Központban, amelynek nagy törzsközönséggel rendelkező vendéglője volt.
Az a tény, hogy egy csöndes mellékutcában működött és igen kellemes volt
az apácák általi kiszolgálás, sok zsidót vonzott oda… Szinte az összes,
Varsóban bujkáló zsidó ismerte a helyet, amely a külvilág kegyetlenségei
közepette egyórányi haladékot kínált.”
Valahányszor Gross elment hazulról, mindig fennállt annak a veszélye,
hogy felismerik és feljelentik, de a mindennapos utcai kivégzések és
házkutatások atmoszférájában Antonina aggódni kezdett, amikor azt hallotta
pletykálni, hogy Magdalena környékén a nácik elkezdték átfésülni a
lakóházakat, és szokatlan időpontokban razziáznak padlásokon meg
alagsorokban, hogy kiugrasszák a bujkáló zsidókat.
 19

Antonina a konyhában állt, és kenyeret dagasztott, mint mindennap, amikor

a hátsó ajtó felől Ryś izgatott hangját hallotta:
– Szedd a lábad! Seregély! Erre gyere!
A fiának nyilván megint új állati barátja akadt, és neki tetszett az,
amilyen fajokat kiválasztott. A seregélyek mindig is lenyűgözték azzal a
„hosszú, sötét csőrükkel, ruganyos ugrabugrálásukkal és vidám
csivitelésükkel”, és szerette nézni őket, ahogy ide-oda ugrándoznak a
földön, mintha dróton rángatnák őket, és fejüket-farkukat fürgén rázogatva
gilisztákat csipegetnek a földből. A seregélyek lakomája mindig a tél
végének és annak az előhírnöke volt, hogy „a föld tavaszra felpuhítja a
pocakját”. Az égbolton köröző seregélycsapatok csodálatos alakzatokat
vesznek föl – trojkafogat, vesebab, kagylóhéj alakját öltik. Egyetlen
egységként fordulva egy szempillantásra eltűnnek, aztán egy pillanat múlva
hirtelen újra feltűnnek, mint a széthintett feketebors. Ahogy a földön
ugrándoztak és a porban fürödtek, Antoninát „pelyhes udvari bolondokra”
emlékeztették, jegyezte fel memoárjaiban, és jólesett arra gondolnia, hogy
Ryś megfogott egyet és összebarátkozott vele. A mosogatónál állva,
kezével a nyúlós tésztában a válla fölött hátraszólt, hogy ilyen ragacsosan
nem üdvözölheti az új kincset, majd később. Ebben a pillanatban felpattant
a konyhaajtó, és ő egyszeriben felfogta Ryś szavainak valódi értelmét.
Magdalena Gross állt ott öreg nyári kabátban és rongyosra kopott
cipőben.
Valamennyi bujkáló Vendégnek meg barátnak egy titkos állatneve volt,
Magdalenáé a „Seregély”, részint, mert Antonina kedvelte a madarat, de
azért is, mert képzeletében „fészekről fészekre röppent”, hogy az
elfogatást megússza, ahogy egymás után égtek le a melinák. A járókelők
nem lepődtek meg azon, hogy az állatkertben állatokat emlegetnek, és az
embernek az az érzése támad, hogy Jan és Antonina számára egyszerűen
jó érzés volt, hogy a megszokott állatok néven nevezése segít nekik némi
normalitást vinni az életükbe.
A megszállt Lengyelország zűrzavaros sikátoraiban a háború előtt
élvezett hírnév most csak veszélybe sodorta Magdalenát. Mi van, ha a
múltjából valaki kiszúrja és akár jó, akár rossz szándékból elárulja a
hollétét? A falnak is füle van, és ahogy egy régi cigány mondás tartja: a
félelemnek nagy a szeme. Magdalenával a fedélzeten a többi Vendégnek
kétszer olyan óvatosnak kellett lennie, Magdalena pedig nem merte
megmutatni a bizonyos lengyel körökben oly ismerős arcát. „Madzia
rendszerint vidám tekintete most egy kissé szomorú lett”, írta Antonina a
naplójában. Antonina és néha Jan is úgy hívta őt, hogy „Madzia”, amely a
Magda lágyabb formájából képzett szeretteljes becenév – ahogy a kemény,
formális g lágy dzs hanggá változik, fellazulva gyengéd érzelmeket közvetít.
„Hiányzott neki a háború előtti szabadság meg az izgalmas életvitel”,
amelyhez nagy baráti kör tartozott a művészvilágból. 1934-ben például
Magdalena segített egy Chagall-szerű festőnek és prózában írt
fantazmagóriák szerzőjének, Bruno Schulznak kiadót találni Sklepy
cynamonove (magyar fordításban Fahajas boltok) című első könyvéhez,
egy hóbortos családról szóló elbeszélésgyűjteményhez. Schulz kéziratát egy
másik barátja, a regényíró Zofia Nałkowska kezére bízta, aki azt újszerűnek
és briliánsnak ítélte, és keresztülvitte a kiadását.
A napközben odabent rejtőzködő Magdalena nem barangolhatta be az
állatkertet, hogy modellt keressen magának, így aztán úgy döntött, hogy
Ryśt mintázza meg.
– Ő most egy hiúz – tréfálkozott. – Ennek a szobornak jól kell
sikerülnie!
Egy napon, miközben Antonina kenyértésztát dagasztott, Magdalena így
szólt hozzá:
– Most én segíthetek neked. Megtanultam finom croissant sütni. Az
lehet, hogy most agyagból nem tudok formázni, lisztből viszont igen! – Azzal
kis fehér felhőt kavarva beletenyerelt egy nagy tál tésztába.
– Borzasztó, hogy egy ilyen tehetséges művésznek a konyhában kell
dolgoznia! – panaszolta Antonina.
– Ez csak átmeneti állapot – nyugtatta meg Magdalena, és a könyökével
finoman eltolta a táltól, hogy erős kezével begyúrja a tésztát.
– Némelyek azt mondhatnák, hogy egy ilyen pöttömnyi nőből, mint én
vagyok, nem lehet jó pék. Hát, tessék! A szobrászoknak óriási ereje nő!
 Az agyaggal való gyürkőzéstől keze-válla megerősödött. Az ő köreiben,
ahová többek között Rachel Auerbach és a jiddis költő, Deborah Vogel is
tartozott, az, amit Bruno Schulz az anyag „páratlan, misztikus
tömörségének” nevezett, valóban számított, ahogy a kéz is, amely
megmunkálta. Olyan téma volt ez, amelyet a társaság részben művészeti
formaként művelt hosszú, gondolatokkal teli, irodalmi levelekben vitatott
meg. Kevés maradt fenn közülük, de szerencsére Schulz a sajátjai közül
számosat felhasznált az elbeszéléseihez.
Magdalena a háború előtt Párizsban minden bizonnyal tanulmányozta
Rodin erőteljes kézszobrait a Rodin Múzeumban, ebben a rózsabokroktól
és robusztus szobroktól övezett, zenedobozszerű kis épületben. Jogosan
volt büszke arra, ahogy az erős, fürge kezek újszülöttet ringatnak,
épületeket emelnek, növényeket ültetnek, a szeretett lényt becézgetik,
megtanítják a szemünkkel a dolgok formáját – hogy a gömbölyű dagad, a
homok csikorog –, hídként kötik össze a magányos szíveket, összekötnek
bennünket a világgal, feltérképezik az én és a másik közti különbséget,
odaszegeznek a szépséghez, hűséget esküsznek, ennivalót édesgetnek ki a
gabonából és még annyi minden mást.
Magdalena „tengernyi vidámsággal, energiával és remek hangulattal”
fűszerezte a villát, írta Antonina, „ami soha nem hagyta el, még a rettenetes
válságok során sem, pedig iszonyú krízisek jutottak ki neki az életben.
Soha, senki nem látta őt lehangoltan.” Antonina néha azon csodálkozott,
hogy addig hogy a csudában tudtak meglenni nélküle, hiszen olyan oszlopos
tagja lett a klánnak, megosztozott az életükön, a mindennapos
aggodalmaikon, a nehézségeiken és a bizonytalanságaikon, besegített a
házimunkába, és valahányszor túlzottak sok Vendégük volt, lemondott az
ágyáról, és egy nagy lisztes szuszék tetején vagy két, összetolt fotelben
aludt. „Seregély becenevéhez méltóan ő is fütyült a nehézségekre, amikor az
ő helyében sokan mások átadták volna magukat a kétségbeesésnek”,
emlékezett memoárjaiban Antonina. Valahányszor a háziak idegen
látogatására számítottak, Magdalena elrejtőzött, és ha a látogató
veszélyesnek tűnt, vagy ami még rosszabb, valamiért föl akart menni az
emeletre, Antonina a zongora szokásos vészhangjaival riasztotta őt, vagy
amikor ez nem volt alkalmas, hirtelen dalra fakadt. Magdalenát „egy kis
csibésznek” tartotta, az offenbachi „Kréta szigetre!” harsány kórusát pedig a
tökéletes menekülődallamnak olyasvalaki számára, aki ennyire rakoncátlan
és túláradóan jókedvű.
Valahányszor Magdalena meghallotta ezt a zenét, már rohant is
valamelyik búvóhelyre, amely hangulatától függően lehetett a padlás, az
egyik fürdőszoba vagy valamelyik mély gardróbszoba. Amint azt
Antoninának megvallotta, közben rendszerint csöndesen nevetgélt a helyzet
abszurditásán.
– Kíváncsi vagyok – tréfálkozott néhanapján –, milyen érzés lesz
meghallani ezt a zenét, ha majd vége lesz a háborúnak! Mi lesz, ha ne adj
isten, leadja a rádió? Elrohanok valami rejtekhelyre? Egyáltalán képes
leszek elviselni a Krétára induló Menelaósznak ezt a dalát?
Valamikor az egyik kedvence volt ez a pattogós melódia, csakhogy a
háború nagy pusztítást végez ám az érzéki emlékek között, ahogy az egyes
pillanatok puszta intenzitása, a száguldó adrenalin és a szapora pulzus
mélyebben rögzíti az emlékeket, minden apró részletet beágyaz, és
felejthetetlenné teszi az eseményeket. Mindez megerősíthet egy barátságot
vagy egy szerelmet, de kárt is tehet olyan érzéki kincsekben, mint amilyen a
muzsika. Ha valaki bármilyen dallamhoz a veszélyt társítja, akkor azt soha
többé nem fogja tudni adrenalinfröccs nélkül meghallgatni, mivel amint az
emlék eléri a tudatosság szintjét, azonnal kivált egy adag félelmet. Jogosan
volt kíváncsi. Az ő szavai szerint: „Borzasztó dolog így tönkretenni egy
nagyszerű zenét”.
 20

1942 havas ősze rendkívüli tombolással rontott az állatkertre, a

szélrohamok addig korbácsolták a faépületeket, amíg már nyöszörögtek, a
hóbuckákat pedig szikrázó felfújtakká verték. A háború elején végrehajtott
bombázás az állatkert egész területét felszaggatta, a tereptárgyakat
egymásra hajigálta, aztán sűrű hó esett, és maga alá rejtette az új kráterek
seregét, a ledöntött kerítéseket, a felgyűrődött makadámutakat, a
meggörbült fémrudakat. A megtévesztően puha havas táj alatt mindenütt fém
baziliszkuszok lapultak, ellapátolt gyalogutak és jól letaposott tisztások
labirintusába szorítva az embereket.
Antonina mozgástere még inkább leszűkült, mert valami
visszérgyulladásnak tűnő (nem sok támpontot ad hozzá) nyavalya bénította,
a láb ereinek fájdalmas fertőzése, amely miatt kínszenvedés volt a járás, és
1942 őszétől 1943 tavaszáig ágynyugalmat igényelt. Szokatlanul aktív,
harmincnégy éves nő lévén gyűlölte, hogy nehéz ruhákban ágyba
kényszerült, takarók és paplanok rétegei alá („Olyan kínosan
haszontalannak éreztem magam”, kesergett írásban), pedig hatalmas
háztartásról kellett volna gondoskodnia. Ő volt a legnagyobb matrjoska, és
nem is csak szimbolikus értelemben, hiszen terhes is volt. Nehéz kideríteni,
hogy mitől alakultak ki a vérrögök a lábában – a terhességtől, a
dohányzástól, a visszerektől, örökletesen? Az biztos, hogy nem a
tétlenségtől vagy az elhízástól. Csakhogy a visszérgyulladás veszélyes is
lehet, legsúlyosabb formájában mélyvénás trombózist okozhat, melynek
során egy vérrög a szívbe vagy a tüdőbe jut és halált okoz. Még az enyhe
lefolyású visszérgyulladás – vagy esetleg reumatoid artritisz (ízületi gyulladás)
– is vörös, dagadt lábakkal jár és ágynyugalmat kíván, így aztán, más
lehetőség nem lévén, a hálószobájába helyezte udvartartását, családtagok,
barátok és munkatársak mind ott járultak elébe.
1942 júniusában a lengyel földalatti mozgalom kódolt szövegű levelet
kapott, amely egy Varsótól nem messze lévő kisváros, Treblinka melletti
megsemmisítő táborról adott hírt. Íme a figyelmeztetés egy részlete:
 A nagybácsi úgy tervezi (Isten óvjon bennünket), hogy az ő gyermekei
esküvőjét is nálatok tartja (Isten őrizz)…54 [M]ár ki is bérelt magának
egy helyet a közeletekben, nagyon közel hozzátok, amiről ti valószínűleg
nem is tudtok, ezért írok most nektek, és ezzel a levéllel együtt egy
különleges hírnököt is küldök, hogy értesüljetek róla. A hír igaz, és most
új helyeket kell kibérelnetek a városon kívül magatoknak, valamennyi
testvérünknek és Izrael fiainak… Biztosan tudjuk, hogy a nagybácsi már
majdnem előkészítette nektek ezt a helyet. Tudnotok kell róla, valamiféle
kiutat kell találnotok… A nagybácsi úgy tervezi, hogy a lehető
leghamarabb megtartja ezt az esküvőt… Rejtőzzetek el… Ne feledjétek
– szent áldozat vagyunk, „és ami megmarad belőle reggelre…”

A történész Emanuel Ringelblum (aki egy varsói bunkerben rejtőzve írta

A lengyel–zsidó kapcsolatok a második világháború alatt című művét) és
az ellenállás más tagjai pontosan tudták, mit jelent a levél. A rejtélyes utolsó
mondat a Mózes II. 12:10 húsvéti útmutatásaira utalt: az áldozati bárány
maradékát el kell égetni. Hamarosan olyan hírek érkeztek Chełmnóból,
hogy ott zsidókat gázosítanak el teherautókban, Wilnóból szökött emberek
pedig azt beszélték, hogy más városokban is történtek mészárlások. Az
efféle atrocitásokat még mindig nehéz volt elhinni, mígnem aztán egy férfi,
aki megszökött a gázkamrából, és egy tehervagonban rejtőzködve jutott el
egészen Varsóig, elmesélte a gettó lakóinak, hogy mit látott. A földalatti
mozgalom ezek után elterjesztette a Treblinkáról szóló híreket, de még így is
akadtak olyanok, akik úgy érveltek, hogy egy olyan jelentős városra, mint
Varsó, a nácik nem fognak ugyanolyan bestialitással lecsapni.
1942. július 22-én, a Stawki utcában kezdetét vette a gettó
felszámolása, 7 ezer embert a vasútállomásra tereltek, klórral fertőtlenített
vörös marhavagonokba zsúfolták, és a majdaneki gázkamrákhoz szállították
őket. Ehhez az úgynevezett „keletre való áttelepüléshez” három napra
elegendő élelmet csomagolhattak, magukkal vihették valamennyi
értéktárgyukat és tizenöt kilónyi személyes holmit. A nácik 1942 júliusa és
szeptembere között 265 ezer zsidót szállítottak Varsóból Treblinkába, és
mindössze 55 ezer ember maradt a gettóban, ahol megalakult és felkészült a
küzdelemre a Zsidó Harci Szervezet, ismertebb nevén a ZOB (Żidowska
Organizacja Bojowa). Hogy a halálra ítélteket a lehető legtovább nyugton
tartsák, a treblinkai vasútállomáson kifüggesztették a vonatok indulási és
érkezési idejét, holott onnan soha, egyetlen fogoly sem távozott. „Rendkívüli
precizitással nekiláttak, hogy őrült céljukat elérjék”, írta Antonina. „Ami
eleinte egyetlen ember vérszívó ösztönének tűnt, hamarosan egész népek
elpusztításának jól kitervelt módszerévé vált.”
Egy másik szomszédjuk, aki Szymon Tenenbaumhoz és Szapiro
rabbihoz hasonlóan úgy döntött, hogy a gettóban marad, pedig felajánlották
neki a menekülést, a gyermekgyógyász Henryk Goldszmit (írói álnevén:
Janusz Korczak) volt, aki önéletrajzi regényeket meg szülőkhöz és
pedagógusokhoz szóló könyveket írt olyan címekkel, mint Hogyan
szeressük a gyermeket és A gyermek joga a tiszteletre. Korczak barátai,
rajongói és tanítványai ámulatára mind irodalmi, mind pedig orvosi karrierjét
feladva 1912-ben a Krochmalna utca 92. alatt progresszív szellemű
árvaházat alapított 7–14 éves fiúk és lányok számára.
1940-ben, amikor a zsidókat beparancsolták a gettóba, az árvaházat
egy elhagyatott üzleti klubba költöztették „az elátkozottak negyedébe”,55
ahogy ő nevezte a helyet egyik, kék rizspapírra írott naplójában, amit az
árvaház mindennapjainak apró-cseprő ügyeivel, képzeletbeli
kalandozásokkal, filozófiai elmélkedésekkel és lélekbúvárkodással töltött
meg. Egy felfoghatatlan megpróbáltatás relikviája ez a napló, amely felfedi,
hogy „egy szellemi és morális ember a történelem egyik legsötétebb
korszakában hogyan küzd azért, hogy az ártatlan gyermekeket megóvja a
felnőttek világának atrocitásaitól”. A felnőttekkel szemben állítólag
bátortalan és félszeg Korczak ideális demokráciát alakított ki az árvákkal,
akik „Pan Doktornak” szólították.
Bölcsességgel, képzelőerővel és önsanyargató humorral szentelte magát
a „gyermekek demokráciájának”, amely saját parlamenttel, újsággal és
bírósági szervezettel rendelkezett. A gyerekek egymás elagyabugyálása
helyett megtanultak így kiáltani: „Be foglak perelni!”. És minden szombat
reggel öt olyan gyermek ítélkezett bírósági ügyekben, akiket azon a héten
nem pereltek be. Az összes döntés Korczak „Törvénykódexén” alapult,
amelynek első száz cikkelye megbocsátást írt elő. Egyszer egy barátjának
megvallotta: „Képzettségem szerint orvos, véletlenségből pedagógus,
szenvedélyből író, szükségből pedig pszichológus vagyok”.
Éjjelente a kórházi ágyán heverve, amely alatt ott lapult a vodka és a
fekete kenyér maradéka, a Ro nevű saját privát planétájára menekült, ahol
képzeletbeli csillagász barátjának, Zinek végre sikerült megépítenie egy
szerkezetet, amely a sugárzó napfényt erkölcsi erővé alakítja. Miközben
találmánya segítségével az egész univerzumban széthintette a békét, azon
panaszkodott, hogy az mindenütt működik, kivéve „azt a nyughatatlan
szikrát, a Föld bolygót”, és azon kezdtek tanakodni, hogy vajon Zi
elpusztítsa-e a vérengző, háborúra uszító Földet, ám Pan Doktor a bolygó
ifjúságára való tekintettel könyörületért esedezett.
Kék lapjai érzéseket ugyanúgy egybefűztek, mint ábrándképeket és
csapongó gondolatokat, csak a vészjósló gettóbeli eseményekről nem
szóltak, például a haláltáborokba történő deportálásokról, amelyek
hatvannegyedik születésnapján, július 22-én indultak meg. Az aznapi
zsibongás és zűrzavar helyett csupán „a bámulatosan óriási holdról” írt,
amely a nyomorgók fölött ragyogott „ebben a szerencsétlen, őrült
városnegyedben”.
A fényképek tanúsága szerint kecskeszakálla és bajusza ekkorra már
megderesedett, kifejező, fekete szemei alatt táskák lógtak, és bár gyakran
szenvedett „összenövésektől, fájdalmaktól, törésektől, forradásoktól”,56 arra
mégsem volt hajlandó, hogy a gyerekeket magukra hagyva megszökjön a
gettóból, pedig az árja oldalról számos tanítványa felajánlotta a segítségét.
Megmosolyogta, amikor azt hallotta, hogy az éhező és szenvedő gyerekek
úgy hasonlítgatják össze bajaikat, „akár az öregemberek a szanatóriumban”,
írta naplójában. Meg kellett találniuk a módját, hogy túllépjenek a
fájdalmaikon, így aztán ilyesfajta imákra buzdította őket: „Köszönöm néked,
irgalmas Urunk,57 hogy illatról gondoskodtál a virágoknak, fényről a
szentjánosbogaraknak és hogy szikrázzanak az égbolt csillagai.” A saját
példáján megtanította őket, hogy szellemi gyógyírt ad a gondosan végzett
mindennapi házimunka, például étkezések után a tálak, kanalak és tányérok
lassú, figyelmes összeszedése:

Amikor én magam szedem le az edényeket,58 látom a repedt tányérokat,

a meggörbült kanalakat, a karcolásokat a tálakon… Látom, hogy
 hányják őket szét a nemtörődöm étkezők, részint kvázi-arisztokratikus,
részint alpári módon, a kanalakat, a késeket, a sószórókat és a
csészéket… Néha elnézem, hogy osztják szét a fölösleget és hogy kik
ülnek egymás mellé. És valami eszembe jut. Mert ha csinálok valamit, azt
sosem meggondolatlanul teszem.

A butuska játékokat és az elmélyedtebb játék bástyafalait egyaránt

kieszelő Korczak egy napon a keleti vallások iránti vonzalma ihletésére
elhatározta, hogy színpadra visz egy drámát, az indiai szerző, Rabindranáth
Tagore A postahivatal című színművét. Ez a produkció azóta szimbolikus
jelentésre tett szert, hiszen július 18-án volt a bemutatója, mindössze három
héttel a gyermekek Treblinkába való elhurcolása előtt. A darabban egy
Amal nevű, ágyhoz kötött fiú egy klausztrofóbiásan pici szobában szenved,
és arról álmodozik, hogy elrepül egy olyan országba, ahol a király orvosa ki
tudja őt kúrálni. A darab végére megjelenik a királyi orvos, meggyógyítja a
fiút, szélesre tárja az ajtókat-ablakokat, Amal pedig megpillantja a csillagok
cirkuszát. Korczak azt mondja, azért választotta ezt a darabot, hogy a
csapdába esett, rémült gyerekeknek segítsen higgadtabban elfogadni a
halált.
Amikor a deportálás napja (1942. augusztus 6.) elérkezett, előre
megsejtvén a balsorsukat és rémületüket, velük együtt ő is felszállt a
Treblinkába tartó vonatra, mert mint mondta, tudta, hogy a jelenléte majd
lecsillapítja őket – „Ahogy az ember éjjel sem hagy magára egy beteg
gyermeket, ilyen időkben sem hagyja őket magukra”. Az Umschlagplatzon
(átrakótéren) készült egyik fényképen látható, amint hajadonfőtt, katonai
csizmában, kéz a kézben masírozik néhány gyermekkel, miközben négyes
oszlopban 192 másik gyerek és a személyzet tíz tagja követi német katonák
kíséretében. Korczak és a gyerekek tyúkketrecnél alig nagyobb, piros, zárt
tehervagonokba szálltak, amelyekbe rendszerint hetvenöt álló felnőttet
zsúfoltak, habár a gyerekek könnyen befértek. Joshua Perle The
Destruction of the Warsaw Ghetto (A varsói gettó lerombolása) című
szemtanú-beszámolójában így írja le a jelenetet: „Csoda történt, kétszáz
halálra ítélt, tiszta lélek, és egy sem sírt. Egyikük sem szaladt el. Egyik sem
próbált elrejtőzni. Sebzett fecskékként csüngtek tanítójukon és mentorukon,
atyjukon és fivérükön, Janusz Korczakon.”
Az oroszok 1971-ben egy újonnan felfedezett aszteroidát róla neveztek
el 2163 Korczaknak, de talán inkább az általa megálmodott bolygó, Ro
nevét kellett volna neki adniuk. A lengyelek mártírnak tartják Korczakot, az
izraeliek pedig a Harminchat Igaz Ember egyikeként tisztelik, akinek tiszta
lelke lehetővé teszi a világ megváltását.59 A zsidó legenda szerint jó szívük és
jó cselekedeteik révén ezek a kevesek mentik meg a túlságosan is gonosz
világot az elpusztíttatástól. Isten kizárólag az ő kedvükért kíméli meg az
egész emberiséget. Ők a legenda szerint közönséges emberek, nem
hibátlanok, és varázserejük sincs, és a legtöbbjük egész életében észrevétlen
marad, miközben az infernó közepette úgy döntenek, hogy állandósítják a
jóságot.
 21

Az 1942 júliusi nagy deportálásokat követően a gettó formája és természete

az örökké zsúfolt utcájú, népes nagyvárosból SS-katonák által őrzött német
műhelyekkel teli munkatáborrá változott. A „vad gettóként” ismert hatalmas,
szinte teljesen elnéptelenedett déli részén egy különleges alakulat, a
Weterfassung buzgón menekítette, amit az elhagyott javakból lehetett, a
lakatlan otthonokat pedig német használatra alakította át, miközben a
mintegy 35 ezer megmaradt zsidót a műhelyekhez közeli lakótömbökbe
telepítették át, ahonnan őrök kísérték őket munkába és vissza. A
valóságban még további 20–30 ezer főnyi „vad” zsidó élt rejtőzködve a
gettó területén, akik kerülték a nyilvánosságot, az épületeket összekötő föld
alatti alagutak útvesztőjében közlekedtek, és egy labirintusszerűen
szövevényes gazdaság szereplőiként maradtak életben.
1942 ősze egy új földalatti csoport hírnöke is volt, amely Żabińskiék
számára rendkívül hasznosnak bizonyult: a Zofia Kossak és Wanda
Krahelska-Filipowicz alapította, Żegota fedőnevű Zsidósegítő Tanácsé,
amely sejtnek a lengyel otthonokban rejtőző zsidók megsegítése volt a
missziója. Noha hivatalosan Konrad Żegota bizottságnak hívták, Konrad
Żegota nem létezett. Zofia Kossak (kódneve „Weronika”) neves szerzőként
és konzervatív nacionalistaként szabadon összejárt a felsőbb osztályok
tagjaival, különösen a földbirtokos dzsentrikkel, és közeli barátai voltak a
katolikus klérus körében. Vele ellentétben Krahelska-Filipowicz, az Arkady
című művészeti magazin szerkesztője, szocialista aktivista és egy korábbi
washingtoni nagykövet felesége volt, aki jól ismerte a földalatti mozgalom
katonai és politikai vezetőit. Ők ketten emberek tucatjait ismerték, mások
pedig, akiket ők verbuváltak, szintén szerteágazó szakmai, politikai vagy
társadalmi kapcsolathálózattal rendelkeztek. És ez volt a lényeg, hogy a
társadalom minden sarkából merítve létrehozzanak egy emberekből álló
rácsozatot. Aleksander Kamiński például a háború előtt a népszerű Lengyel
Cserkészszövetségben töltött be jelentős szerepet, Henryk Wolinski a
Lengyel Ügyvédi Kamara tagja volt, a baloldali Cionista Párt tagja, a
pszichológus Adolf Berman pedig a gettó gyermekjóléti szervezetét, a
Centost vezette. Az Írószövetség, a Földalatti Újságírók Egyesülete, a
Demokratikus Orvosok Bizottsága, valamint a vasúti, a villamosközlekedési
és az egészségügyi dolgozókat tömörítő szakszervezetek mind-mind
támogatták a Żegotát. Ahogy Irene Tomaszewski és Tecia Werbowski
Żegota: The Rescue of Jews in Wartime Poland (Żegota – Zsidómentés a
háborús Lengyelországban) című tanulmányában rámutat: „A Żegota
emberei nem egyszerűen idealisták voltak, hanem aktivisták is, az aktivisták
pedig természetüknél fogva olyan emberek, akik embereket ismernek.”60
A lengyel katolikus és politikai csoportosulások konzorciumát létrehozó
Żegota egyetlen célja a menekítés volt, nem pedig a szabotázs vagy a harc,
és mint ilyen, a háború alatt a megszállt Európában az egyetlen szervezetként
létezett, amelynek a történészek 28 ezer varsói zsidó megmentését
tulajdonítják. A (könyvkötő és nyomdász) Eugenia Wąsowska és az ügyvéd
Janina Raabe által a Zurawia utca 24-ben működtetett központja hetente
kétszer tartott fogadóórát, néhány menekülőnek pedig ideiglenes
menedékhelyül is szolgált. A lengyel földalatti mozgalommal és az
ellenállással szövetkezve pénzzel és hamis dokumentumokkal látta el
Żabińskiék villáját, valamint a környező városokban vadászott olyan
házakra, amelyekben az állatkerti Vendégek átvészelhették a háborút.
Egyetlen ember életben tartása gyakorta rengeteg másik veszélybe
sodrásával járt, ami szüntelenül próbára is tette őket, miközben mind a
propagandának, mind pedig a halálos fenyegetésnek ellenálltak. Varsóban
és környékén mégis 70-90 ezer ember,61 vagyis a város lakosságának közel
egytizenketted része tette kockára az életét, hogy a szomszédainak segítsen
elmenekülni. A megmentőkön és a földalatti segítőkön kívül ott voltak még a
cselédlányok, a postások, a tejesemberek és még sokan mások is, akik
nem érdeklődtek a plusz arcok vagy a betömni való plusz éhes szájak iránt.
Amikor Marceli Lemi-Łebkowski, a közismert ügyvéd és aktivista a
földalatti mozgalom által kiállított hamis papírokkal és „végrehajtandó
fontos, titkos küldetésekkel” megérkezett az állatkertbe, a családjával együtt
keletről menekülőknek adták ki magukat, akik két szobát szeretnének
kivenni, egyet a beteg feleségének, egyet pedig a két lányuknak, Nuniának
és Ewának. Marcelinek egy másik biztonságos házban kellett laknia,
ahonnan majd időről időre meglátogatja őket, mivel a villában felbukkanó új
férfit nehezen lehetett volna megmagyarázni – egy beteg asszonyt és a lányait
nem annyira. A lakbérükön kokszot vásároltak, amivel befűtötték az emeleti
hálószobákat, ami viszont azt jelentette, hogy több embert tudtak
elszállásolni a villában, köztük Mareket és Dziuśt, a földalatti hadsereg
Ifjúsági Szabotázscsoportjában szolgáló két, fiatal fiút. A srácok korábban
emlékező virágokat hagytak olyan helyeken, amelyeket a német katonák
sűrűn használtak lengyelek agyonlövésére, és házfalakra meg kerítésekre
pingáltak efféle halálos sértéseket: „Hitler el fogja veszíteni a háborút!
Németország meghal!”
Azon a télen néhány megbízható, legális lakó fizetett lakbért, de a villa
jobbára a Gestapo elől menekülő, két világ közt elveszett embereket
fogadott be. A Vendégek között idővel sokan másokkal együtt megfordult
Irena Mayzel, Kazio és Ludwinia Kramsztyk, dr. Ludwig Hirszfeld (a
fertőző betegségek specialistája), dr. Roza Anzelówna az Országos
Higiéniai Intézettől, a Lemi-Łebkowski család, Poznańska asszony, dr.
Lonia Tenenbaum, Weissné (egy ügyvéd felesége), a Keller család, Marysia
Aszer, az újságíró Maria Aszerówna, Rachela Auerbach, a Kenigswein
család, dr. Anzelm és dr. Kinszerbaum, Eugienia „Genia” Silkes, Magdalena
Gross, Maurycy Fraenkel és Irena Sendler – Jan szerint összesen vagy
háromszázan.
Mintha láthatatlan tinta folyna az ereikben, a zsidó és lengyel törvényen
kívüliek csakis fedett helyen jelentek meg, zárás után, ahol a Vendégek és a
lakók egyetlen családdá olvadtak össze. Ennek eredményeképpen Antonina
napi házimunkái megszaporodtak, de egyúttal több segítője is volt, és
élvezte, hogy ott van körülötte a két Lemi-Łebkowski lány, akikről
egykettőre kiderítette, hogy milyen keveset konyítanak a ház körüli
munkákhoz, és „rigorózusan” elkezdte őket kioktatni a háziasszonyi
teendőkről.
Egy állatok nélküli állatkert parlagon heverő földdel volt egyenlő a nácik
szemében, akik el is határozták, hogy prémesállat-tenyésztő farmot
létesítenek a területén. A bunda nem csupán a keleti fronton harcoló német
katonákat fogja melegíteni (a gettóbeli zsidóktól már az összes bundát
elkobozták erre a célra), de a fölösleg értékesítése a háborút is segítene
finanszírozni. A vállalkozás vezetését a hatékonyság érdekében egy
lengyelre bízták: Witold Wroblewskire, egy idősödő agglegényre, aki már
hozzászokott ahhoz, hogy egyedül éljen a prémjükért tenyésztett állatokkal.
Akárcsak Mary Shelley Frankeinsteinjének számkivetettje, ő is irigyen
figyelte a meleg, kényelmes villában tartózkodókat, amely „teli volt fénnyel
és a sülő kenyér illatával”, mesélte később Antoninának. Egy napon Jan és
Antonina meglepetésére és kétségbeesésére megjelent az ajtajuk előtt, és
minden finomkodást vagy egyeztetést mellőzve kijelentette, hogy beköltözik.
Żabińskiék a szerencse kegyeltjei voltak, ugyanis egykettőre
kiderítették, hogy „Rókaember”, ahogy maguk közt nevezni kezdték,
Németországban nevelkedett lengyel, aki szimpatizál a küldetésükkel, és
meg lehet benne bízni. A villa messze leghóbortosabb emberi lakójaként
Balbinával, egy nőstény macskával meg az Antonina által csak „pár
elválaszthatatlan törpepapagájként” emlegetett összeállítással együtt
érkezett, de semmi egyebet, semmiféle személyes holmit nem hozott
magával. Ilyetén módon rövid úton beköltöztették Jan régi
dolgozószobájába, ő pedig koksszal és szénnel fizetett, amire a ház
fűtéséhez égetően szükségük volt. Noha ez minden bizonnyal gátolta őt az
üzleti életben, Rókaember ki nem állhatta a naptárakat és az órákat, az
utcaneveket és a számokat, néha pedig az íróasztala meg az ágya között
aludt a padlón, mintha egyszerűen erőt vett volna rajta a kimerültség, és
már annyi energiája sem maradt, hogy még egy lépést tegyen. Amikor a
lakótársak megtudták, hogy a háború előtt hivatásos zongorista volt,
bekerült Żabińskiék belső körébe, mert, ahogy Magdalena szerette
mondogatni: „A művészeket mindenkinél jobban tisztelik az őrült csillagzat
alatti házban”. Habár mindenki azért nyaggatta, hogy játsszon, ő ezt újra
és újra elutasította, aztán egy napon, pontosan éjjel 1-kor előbukkant a
hálószobájából, nesztelen léptekkel a zongorához osont, és hirtelen
játszani kezdett, megállás nélkül egészen reggelig. Magdalena ezek után
esténként, a kijárási tilalom beálltát követően rendszeres zongora-
szólóhangversenyeket szervezett, melyeken Chopin és Rachmaninov
dallamai üdítő változatosságot hoztak a „Kréta szigetre!” eszeveszett
ütemei után.
Antonina gyakran írt Rókaember szürke macskájáról, Balbináról, akit
kellőképpen feslettnek jellemzett („folyton bagzik, mint egy derék, normális
macska”). Azonban valahányszor Balbinának kölykei születtek, Rókaember
kiragadta őket a kosárból, és újszülött rókákat tett a helyükre, hogy azokat
szoptassa. Antonina arról nem szól, hogy mi lett a kölykökkel, amelyeket a
férfi alighanem a prémtenyészet mindent felzabáló (mosómedveszerűen
mintázott szürke bundájukért tartott) nyestkutyáival falatott fel. A tenyésztők
szerint egy-egy nőstény rókának egyszerre csak néhány kölyköt szabad
szoptatnia, hogy mindegyiknek sűrű, egészséges bundája legyen,
Rókaember pedig úgy ítélte meg, hogy Balbinát használni szoptatós
dajkának ideális megoldás, még ha kissé huncut is. „Mindig az első nap volt
neki a legnehezebb”, jegyezte meg Antonina, „mert megesküdött volna,
hogy kölyköket szült, másnap viszont már tudta, hogy csak a képzelete
játszott vele.”
A rókakölykök furcsa szagától és vicsorgásától érthető módon
összezavarodott macska azt tapasztalta, hogy farkasétvágyuk van, és miután
lenyalogatta és megetette őket, végre valahára kezdett ugyan olyan szaguk
lenni, mint neki, ismételt próbálkozásai azonban, hogy kiokítsa őket a
macskafélék művészetére, jobbára kudarcot vallottak. Ahogy
„meglehetősen előkelő hangnemben…” körbemiákolta őket, „hogy
megtanítsa nekik, hogyan beszélnek a normális macskák”, soha nem sikerült
őket rávennie, hogy visszamiákoljanak, és folyton megijesztette őt a hangos
ugatásuk. „Macskaszíve mélyén szégyellte, hogy ugatnak”, elmélkedett
Antonina, és azt is hozzáfűzte, az ivadékok „heves természetű”
hangoskodók voltak. Az asztalokra, kredencekre és magas
könyvszekrényekre való fürge, macskaszerű felugrást viszont elsajátították,
és a villalakók a zongora vagy valamelyik komód tetején gyakran találtak
egy-egy bajor levesestálként összegömbölyödve szundikáló rókakölyköt.
Mivel Balbina jobb szerette az eleven ennivalót, naponta kijárt vadászni,
hogy alomnyi kölykét megetesse, és szorgalmasan cipelte haza a madarakat,
nyulakat, mezei pockokat és patkányokat, habár mint hamarosan kiderült,
kénytelen volt szünet nélkül vadászni, hogy feneketlen étvágyukat csillapítsa.
Odakint ő vezette a csapatot – egy kicsi, vékony nőstény cica, nyomában a
nála háromszor nagyobb ivadékok hosszú pofával és fehér bóbitában
végződő, bolyhos, fekete farokkal. Megtanította őket, hogyan kell
szfinxként lelapulva becserkészni a prédát, hogyan kell lecsapni a
zsákmányra, és ha valamelyikük elkóborolt, éles hangon addig nyávogott,
amíg az ifjú róka kötelességtudóan vissza nem trappolt a falkához.
Valahányszor a rókakölyök észrevettek egy csirkét, a hasukon szaporán
kúszva becserkészték, majd éles fogaikkal megragadták, hogy széttépjék,
és zabálás közben vicsorogtak, miközben Balbina tisztes távolból figyelte
őket.
Miután több alomnyi rókakölyköt is „a világra hozott”, bármilyen
fárasztó és zavarba ejtő volt is a dolog, Balbina végül hozzászokott
idegenszerű viselkedésükhöz, és belőlük félig macska, belőle pedig félig
nőstény róka vált. Antonina a macska lakótársakat soha meg nem támadó
derék honpolgárságát méltatva így írt: „Mintha saját erkölcsi kódexe lenne”.
Akkor is megkímélte Rókaember törpepapagájait, amikor az kiengedte
őket a kalitkájukból, Wicek, a nyúl sem hozta kísértésbe, ahogy Kuba, a
csirke sem, a betolakodó egy-két egér vadászásával nem bíbelődött, ha
pedig egy eltévedt madár repült be a házba (ami rossz ómen), lustán
méregette. Egy újonnan érkező viszont igencsak újraélesztette Balbina
macskaösztöneit.
Tavasszal az egyik szomszéd furcsa árvát hozott Ryś királyi állatkertjébe
– egy fényes barna bundájú, sárgás-bézs pocakú, hosszú, szőrtelen farkú,
apró fekete szemű, dundi pézsmapocok kölyköt. A pézsmapockok
ujjakban végződő, úszóhártyás mellső mancsuk segítségével építik ki
odújukat, fogják meg ennivalójukat és ásnak üregeket, úszás közben
úszósörtés hátsó lábaikkal erős, kenuevező-szerű csapásokat végeznek. De
talán az a legfurább bennük, hogy négy éles, vésőszerű metszőfoguk túllóg a
pofájukon és a szájukon, így a pézsmapocok a víz alatt anélkül tudja enni a
növényi szárakat és gyökereket, a sást meg a kákát, hogy kinyitná a száját.
Antonina elragadónak találta a kis teremtést, és a verandán helyezte el
egy nagy kalitkában, amelybe egy régi, sötétkamrából való üveg előhívó
tálat állított be medencének, hiszen a pézsmapockok születésüknél fogva vízi
állatok. Ryś Szczurciónak (Kispatkánynak) nevezte el, és az állat hamar
megtanulta a nevét, hozzászokott a háromporondos villa életéhez, és napjait
alvással, evéssel meg dagonyázással töltötte. A vadon élő pézsmapockokat
nem könnyű megszelídíteni, Szczurcio viszont már pár hét elteltével hagyta,
hogy Ryś kinyissa a ketrecét, körbehordozza őt és simogassa vagy
vakarássza a bundáját. Amíg Szczurcio aludt, Balbina úgy keringett a
kalitkája körül, mint valami puma, és kereste, hol tudna bejutni. Ébren azzal
kínozta a macskát, hogy szüntelenül a kis kádjában játszadozott, és
lefröcskölte őt vízzel, amit az utált. Senki sem tudta, miért incselkedik így
Balbinával, de bárki etette is meg vagy takarította ki a kalitkáját, annak
utána kis huzaldarabokkal be kellett drótoznia az ajtót.
Antonina szívesen elnézegette a pézsmapocok „pompás toalettjét” –
reggelente Szczurcio megmártóztatta a pofáját a tálnyi vízben, közben jól
kiprüszkölte magát, levegőt fújt ki az orrán át, aztán nedves mancsaival úgy
fröcskölte be a képét, mint egy borotválkozáshoz készülődő férfi, és sokáig
mosakodott. Utána bemászott a kádba, elterült a pocakján, majd hanyatt
fordult, és többször áthengeredett. Végül aztán előmászott a fürdőkádból,
és megrázta a bundáját, mint egy kutya, rengeteg vizet fröcskölve maga
köré. Eléggé furcsa módon gyakran felmászott a kalitka falán, és az ülőrúdra
telepedett, mint a kalitka előző lakója, Koko, az inkakakadu. Ott az ujjai
segítségével gondosan kifésülte a vizet a bundájából. A látogatók kissé
furának találták az ülőrúdon madárként tollászkodó pézsmapocok látványát,
de hát a villa még a legcsendesebb időkben is bizarr menazsériát tartott, és
ő volt Ryś legújabb házi kedvence. Szczurcio a reggeli lubickolásai után
répát, krumplit, gyermekláncfűt, kenyeret vagy gabonát evett, noha
kétségkívül azok után az ágak, fakérgek és mocsári gyomok után sóvárgott,
amelyeken a vadon élő pézsmapockok gyarapodtak.
Amikor a kis kádnyi vizet kinőtte, Antonina egy hatalmas
dunsztosüvegre cserélte, amit valamikor még Jan használt egy
csótánytanulmányhoz.62 Amint megérkezett, Szczurcio beleszökkent az
üvegbe, és olyan önfeledten kezdett el locspocsolni, hogy Antonina átvitte
a kalitkáját a konyhába, ahol a padlót kerámialapok borították, és jobban
kézre esett a friss víz.
– Tudod, anyu – mondta egyik nap Ryś –, Szczurcio kezdi megtanulni,
hogy kell kinyitni a kalitkáját. Nem buta ám!
– Nem hiszem, hogy olyan nagyon okos lenne – felelte Antonina.
Szczurcio órákig babrált a drótokkal, ujjaival megragadta a két végüket,
és megpróbálta őket kitekerni, és egy egész éjszakán át tartó ravasz
munkálkodás után végül sikerült is neki kicsomóznia a drótot, majd
felemelte a tolóajtót, egy széklábon lemászott a padlóra, felvergődött a
vízvezetéken, és becsusszant a mocsárszerű konyhai mosogatóba. Onnan
ráugrott a tűzhelyre, felmászott a meleg radiátorra, és ott elaludt. Reggel ott
talált rá Ryś. Miután visszavitte a kalitkába, rácsukta az ajtót, és még
szorosabbra csomózta a drótot.
Másnap kora reggel Ryś rohant végig a házon Antonina hálószobájáig,
ahol ijedten azt kiabálta:
– Anyu! Anyu! Hol van Szczurcio? Üres a kalitkája! Sehol sem találom!
Lehet, hogy Balbina felfalta? Iskolába kell mennem, apa meg dolgozik!
Segíts!
A még mindig ágyhoz kötött Antonina nemigen tudott neki segíteni
ebben a hajnali krízisben, de helyettesként megbízta Rókaembert meg
Pietrasiát, a házvezetőnőt, hogy indítsanak kutatóexpedíciót, ők pedig
kötelességtudóan végigcserkészték az összes szekrényt, szófát,
karosszéket, sarkot és csizmát – minden olyan vackot, ahol egy
pézsmapocok elrejtőzhet –, de hiába.
Mivel Antonina nem hitte el, hogy a pézsmapocok egyszerűen „kámforrá
vált”, arra gyanakodott, hogy Balbina vagy Żarka lehet a ludas, és a
macskát is, a kutyát is odahozatta az ágyához, hogy közelebbről
megvizsgálja őket. Ott aztán gyanús dudorokat keresve gondosan
végigtapogatta a hasukat. Ha egy ekkora – csaknem nyúl nagyságú – állatot
megettek, nyilván még mindig gömbölyű tőle a pocakjuk. De nem,
karcsúnak érezte őket, ahogy máskor is, így hát az őrizeteseket ártatlannak
nyilvánította és elengedte.
Egyszer csak Pietrasia rohant be a hálószobába. – Jöjjön gyorsan! –
kiabálta. – A konyhába. Szczurcio a tűzhely kéményében van! Éppen tüzet
raktam, ahogy minden reggel, amikor borzasztó zajt hallottam!
Antonina a sétabotjára támaszkodva lassan fölkelt az ágyból, és dagadt
lábaira állt, óvatosan leereszkedett a lépcsőn, és bebicegett a konyhába.
– Szczurcio, Szczurcio – szólongatta behízelgő hangon.
Kaparászó hang a falban. Amikor egy kormos fej kandikált ki a
kéményből, Antonina a grabancánál fogva megragadta a szökevényt, és
csupa mocsok bajusszal, megpörkölődött mellső mancsokkal kihúzta.
Szappanos meleg vízzel újra meg újra gyengéden lemosta, megpróbálta
kivenni a bundájából a főzőzsírt. Aztán a megégett részeket bekente
kenőccsel, és az állatot visszatette a kalitkájába.
Nevetve magyarázta, hogy a pézsmapocok egymásra halmozott
növényekből meg sárból épít magának buckát, amelyben elvackolódhat,
majd a víz szintje alatt ás egy üreget. Ez a pézsmapocok is egy vackot akart
magának, nem pedig kalitkát, mondta, és ki hibáztathatná azért, hogy egy
fakszimile világot teremtett? Még a fém égőfejeket is meghajlította, hogy
könnyebben hozzáférjen a kéményhez.
Amikor Ryś délután megjött az iskolából, izgatottan konstatálta, hogy
Szczurcio újra a kalitkájában van, vacsoránál pedig, miközben ki-ki
ennivalót vitt az asztalhoz, mindenkit elszórakoztatott Szczurcio és a
tűzhelycső kalandjaival. Egy kislány annyira nevetett, hogy a konyhából
befelé tartva megbotlott, és egy egész tál forró levest Rókaember fejére és
az ölében ülő Balbinára öntött. Rókaember felpattant a székéről, és a
macskával a nyomában beszáguldott a hálószobájába, majd becsukta az
ajtót. Ryś utána szaladt, bekukucskált a kulcslyukon, és időről időre
suttogva jelentést tett:
– Levette a zakóját!
– Egy törülközővel szárítgatja!
– Most Balbinát törölgeti!
– Megtörli az arcát!
– Óóóó! Ne! Kinyitotta a törpepapagájok kalitkáját!
Ezen a ponton Magdalena nem bírta tovább elviselni a feszültséget, és
kivágta az ajtót. Ott állt Rókaember, a házi koncertmester, szálfaegyenesen
a szoba közepén, a törpepapagájok pedig úgy keringtek a homloka körül,
mint valami körhintázó állatok. Néhány pillanat múlva leszálltak a fejére, és
elkezdtek turkálni a hajában, hogy kihuzigálják belőle és megegyék a
levestésztát. Rókaember végre észrevette az ajtóban a tátott szájú, néma
csődületet, amely valami magyarázatra várt.
– Kár lenne ilyen finom ételt elpocsékolni – mondta a bizarr jelenetről,
mintha rátalált volna az egyetlen nyilvánvaló teendőre.
 22

1942 tele
Az idő rendszerint összefüggéstelen mormogással siklik tova, ám a villában
mindig felgyorsult a kijárási tilalom kezdetének közeledtével, amikor
egyfajta napfordulóhoz ért, a nap megtorpant Antonina napjának
horizontján, és a percek oly lassan vánszorogtak, ahogy a némajátékosok
mozognak: egy, hosszú szünet, majd még egy. Mivel mindenki, akinek a
kijárási tilalom kezdetéig nem sikerült hazajutnia, a letartóztatást, az agyba-
főbe verést vagy meggyilkoltatást kockáztatta, ez amolyan pogány fenséget
kölcsönzött az órának. Mindenki ismert kijárási tilalommal kapcsolatos
horrortörténeteket, mint amilyen Magdalena barátjáé, a festő és prózaíró
Bruno Schulzé is volt, akit 1942. november 19-én egy rosszindulatú
Gestapo-tiszt lőtt agyon Drohobicsban. Egy másik Gestapo-tiszt, Felix
Landau, aki csodálta Schulz hátborzongató, néha szadomazochisztikus
festményeit, előzőleg kilépési engedélyt adott neki a gettóból, hogy a fia
hálószobájának falaira tündérmeséket ábrázoló freskókat fessen. Egy napon
Landau megölt egy zsidó fogorvost, aki a másik tiszt, Günther védelme alatt
állt, így amikor Günther a kijárási tilalom kezdete után az árja negyedben
megpillantotta a hóna alatt egy vekni kenyérrel éppen hazafelé tartó
Schulzot, megtorlásul agyonlőtte.
Ha mindenki biztonságban megérkezett, Antonina egy újabb,
balszerencse nélkül eltelt napot, a város labirintusaiban szörnyek által nem
marcangolt újabb éjszakát ünnepelt. A kijárási tilalom szürkülete
kínkeserves volt Ryś számára, így aztán Antonina megengedte neki, hogy
fennmaradjon és megvárja a hazatérőket, majd, hogy a világa épségben
maradt, békésen elszenderedett. Ezen a háború és a kijárási tilalom évei
sem változtattak, továbbra is aggódva várta az apja hazatértét, ami
ugyanolyan nélkülözhetetlen volt számára, akár a hold. Ezt tiszteletben tartva
Jan egyenesen Ryś szobájába ment, levette a hátizsákját, és pár percig
elüldögélt, hogy elmesélje a napját, és valamelyik zsebe mélyéből gyakran
valami kis kincset is elővarázsolt. Egyik éjjel úgy dudorodott a hátizsákja,
mintha vasbordái lettek volna.
– Mi van benne, papa? – kérdezte Ryś.
– Egy tigris – felelte megjátszott félelemmel Jan.
– Ne viccelődj már, mi az ott benne?
– Mondtam már: – egy veszélyes állat – válaszolta ünnepélyesen az apja.
Antonina és Ryś figyelte, ahogy Jan előhúz egy fémkalitkát, amelyben
valami törpe tengerimalachoz hasonló formájú, jobbára gesztenyeszínű,
fehér pofájú, oldalán a sziú lóéhoz hasonló foltokat viselő szőrmók lapult.
– Ha szeretnéd, a tiéd! – mondta Jan. – A Higiéniai Intézetben lévő
hörcsögpárom egyik fia… De ha neked adom, ugye, nem fogod megetetni
Balbinával? – incselkedett Jan.
– Papa, miért beszélsz velem úgy, mint egy kisfiúval? – kérdezte
sértődötten Ryś. Neki már eddig is volt mindenféle háziállata, érvelt, és még
egyikkel sem tett semmi rosszat.
– Nagyon sajnálom – mondta Jan. – Nagyon vigyázz rá, tartsd rajta a
szemed, mert egy hétfős alomnak ő az egyetlen túlélője. A többit, sajnos,
megölte az anyjuk, mielőtt még megakadályozhattam volna.
– Micsoda borzalmas egy anya! Miért tartod meg?
– Minden hörcsögben megvan ez a kegyetlen ösztön, nem csak az ő
anyjában – magyarázta Jan. – Egy férj megölheti a feleségét. Az anyák
elzavarják a vackukról kicsinyeiket, és többé nem törődnek velük. Nem
akartam a kölyköket idő előtt megfosztani az anyatejtől, de sajnos
elszámítottam magam, lekéstem a megfelelő pillanatot, és már csak ezt az
egyet tudtam megmenteni. Nekem a laborban nincs időm törődni vele, de
tudom, hogy te remek munkát fogsz végezni.
Antonina azt írta, Jannal nehezükre esett eldönteni, hogy egy
kisgyereknek mennyit árulhatnak el a természet amorális, könyörtelen
oldaláról anélkül, hogy megijesztenék (épp elég félnivalót okozott a háború),
ugyanakkor azt is fontosnak érezték, hogy ismerje a való világot és
megtanulja az állatok természetes viselkedését, legyen az
megmagyarázhatóan gonosz, vagy megmagyarázhatatlanul kedves.
– Én már rengeteg történetet olvastam a hörcsögökről – mondta Ryś
csalódottan –, és annyira biztos voltam benne, hogy aranyos, keményen
gürcölő állatok, akik gabonát gyűjtenek télire…
 – Igen, ez így is van – felelte megnyugtatásképpen Jan. – Telente téli
álmot alszik, akárcsak a borz, de ha a tél folyamán ne adj isten arra ébred,
hogy éhes, képes megenni a gabonát, aztán alszik tovább tavaszig.
– Most tél van, akkor miért nem alszik ez a hörcsög?
– A vadon élő állatok másként viselkednek. A fogságban élőket mi
kényszerítjük olyan időbeosztásra, amely számukra természetellenes, mert
úgy könnyebben tudjuk a gondjukat viselni, ezzel viszont megzavarjuk a
normális alvási ritmusukat. De még ha ébren is van ez a hörcsög, a pulzusa
és a légzése sokkal lassabb, mint amilyen majd a nyáron lesz. Ezt magad is
ellenőrizheted – ha letakarod ezt a kalitkát, szinte azonnal el fog aludni.
Ryś egy takarót terített a kalitkára, mire a hörcsög bekúszott az egyik
sarokba, hátsó felére kuporodott, fejét a mellére hajtotta, pofáját betakarta
a mellső mancsaival, és mély álomba merült. Antonina idővel „eléggé önző”
kis teremtésnek ismerte meg, „egy lármás torkosborznak”, aki „jobb
szerette a saját társaságát és a könnyű életet”. Egy ilyen porózus
háztartásban, ahol az állati és az emberi idő egymásba gabalyodik, a
hónapok múlását érdemesebb volt nem évszakok vagy évek szerint mérni,
hanem egy-egy jelentékeny látogató – legyen az két- vagy négylábú – ott-
tartózkodásával. A hörcsög megérkezése Antonina számára „új korszakot
nyitott a mi Noé-bárkánkon, amelyet később »Hörcsögkorszaknak«
neveztünk el.”
 23

Az 1943-as újév úgy érkezett el, hogy Antonina még mindig ágyhoz volt
kötve, és három hónap után a bezártság okozta depresszió meg a
testmozgás hiánya már testét-lelkét kikezdte. Hálószobája ajtaját rendszerint
nyitva tartotta, hogy ha mégoly távolról is, de bekapcsolódhasson a ház
nyüzsgésébe, egymással keveredő illataiba és hangjaiba. Január 9-én,
amikor Heinrich Himmler látogatást tett Varsóban, újabb 8 ezer zsidót ítélt
„áttelepítésre”, de mostanra már mindenki megértette, hogy az „áttelepülés”
halált jelent, és ahelyett, hogy a parancs szerint felsorakoztak volna, sokan
elrejtőztek, míg mások a katonákat tőrbe csalva a tetőkön át rohantak el,
épp annyi feszültséget okozva ezzel, amennyi több hónapig hátráltatta a
deportálásokat. A hevenyészett telefonszolgáltatás meglepő módon
továbbra is működött,63 még egyes bunkerekkel is volt kapcsolat, noha azt
nehéz elképzelni, hogy a németek ezt miért hagyták, hacsak nem azt
képzelték, hogy ügyes villanyszerelők úgyis rá tudnak kötni illegális
készülékeket a hálózatra, vagy hogy a földalatti mozgalomnak megvannak a
maga telefonosai.
Żabińskiék egy napon, még pirkadat előtt nem a gibbonok és az
arapapagájok kórusára ébredtek, mint hajdanán, hanem a telefon
csilingelésére és egy hangra, amely mintha a hold túlsó oldaláról jött volna.
Egyik ügyvéd barátjuk, a haldokló gettóban élő Maurycy Fraenkel
érdeklődött, hogy „meglátogathatja-e” őket.
Noha már jó ideje nem hallottak felőle, Jan korábban legalább egy
alkalommal meglátogatta őt a gettóban, és tudták róla, hogy Magdalena
„legdrágább barátja”, így aztán sietve igent mondtak. Antonina feljegyezte,
hogy hosszú, idegtépő órák következtek Magdalena számára,

akinek az ajka elkékült, az arca pedig olyan fehér lett, hogy sok,
normális esetben szinte láthatatlan szeplő ütközött ki rajta. Erős,
nyughatatlan kezei reszkettek. Szeméből eltűnt a szikra, és csak ezt az
egy kínzó gondolatot olvashattuk le az arcáról: „Vajon sikerülni fog
megszöknie és ideérnie?”
 Sikerült megszöknie, de aki érkezett, arra alig lehetett ráismerni, úgy
elformátlanodott, hétrét görnyedt, mint valami vízköpő a Másik Oldalról,
ahogy az emberek a gettót néha emlegették a jiddis kifejezés, a sitre akhre
után, amely azt a sötét világot jelenti, ahol démonok lakoznak, és a zombik
„a szentség szikrája körül nőtt, annak fényét elfedő héjat vagy burkot”64
viselnek.
A gettóbeli élet elviselhetetlen terhe testileg megnyomorította – két,
görbe válla közt a feje mélyen lelógott a mellére, és nehezen lélegzett.
Fagytól vörösre dagadt orra kivirított sápadt, beteges arcából. Amikor új
hálószobájába belépett, a gardróbszekrény mellől egy karosszéket amolyan
álomszerű mozdulattal bevonszolt a szoba legsötétebb sarkába, ott
összegörnyedve leült, még jobban összehúzta magát, mint aki megpróbál
láthatatlanná válni.
– Hajlandók befogadni? – kérdezte halkan. – Veszélyben lesznek…
Olyan csönd van itt. Nem is értem… – Csak ennyit tudott kinyögni, aztán
elhalt a hangja.
Antonina azon töprengett, hogy vajon a gettóbeli élet zaklatottságához
szokott idegrendszere nem érzékeli-e aggasztónak ezt a nyugalomba és
csöndbe való hirtelen elmerülést, vajon nem szív-e ki belőle több energiát,
mint amennyit a gettó vigasztalan világa kiszívott.
A lwówi születésű Maurycy Paweł Fraenkelnek a klasszikus zene volt a
szenvedélye, számos zeneszerzőt és karmestert tudhatott a barátjának, és
gyakran szervezett kisebbfajta privát koncerteket. Fiatalemberként jogot
tanult, és Varsóba költözött, ahol megismerkedett Magdalena Gross-szal,
akinek a tehetségét rendkívüli módon csodálta, és akinek először a
patrónusa, majd közeli barátja, végül pedig a szeretője lett. Az asszony a
háború előtt elhozta őt az állatkertbe, amely nagyon megtetszett neki, és a
segítségével Żabińskiék többvagonnyi cementet vásároltak, amit az állatkerti
renoválásokhoz használtak fel.
Maurycy egykettőre hozzászokott a folyó túloldalán lévő rémes gettóval
szemközti élethez, és ahogy a sarkokból meg az árnyékból ki-
kimerészkedett, Antonina azt írta róla, hogy mintha a gerince is
kiegyenesedett volna kissé, de teljesen azért soha. Szarkasztikus humora
volt, habár hangosan sohasem nevetett, arcát pedig széles mosoly derítette
föl, amíg vastag szemüvege mögött össze nem húzta a szemét és pislogni
nem kezdett. Antonina úgy találta, higgadt, kedves, szeretetre méltó és finom
ember. Egyetlen pillanatig sem tudott agresszív, félelmetes vagy ellenszenves
lenni. Ezért is költözött be gondolkodás nélkül a gettóba, amikor azt mondták
neki. Miután az ottani lét teljes tragédiáját megtapasztalta, megpróbált
öngyilkos lenni. A vak véletlen folytán a méreg, amit bevett, már olyan régi
volt, hogy nem hatott. Ezek után, vesztenivalója nem lévén, úgy döntött, hogy
megkockáztatja a szökést.

Papírok nélkül sehol sem tudta regisztráltatni magát, így aztán hivatalosan
hosszú időre megszűnt létezni, és barátok közt élt ugyan, de kísértő
szellemként, az eltűntek egyikeként. Sokféle hangját elvesztette: az
ügyvédét, az impresszárióét, a szeretőét, ezért nem meglepő, hogy nehezére
esett a beszéd, de még a következetesség is.
Amíg Antonina betegen feküdt, Maurycy órákig ült az ágya mellett, és
lassan visszanyerte lelki egyensúlyát, gondolta Antonina, ahogy az újbóli
megszólaláshoz szükséges energiát is. A legnagyobb súllyal az a kolosszális
kockázat esett a latba, amelyet a szimpla ottlétével idézett elő, és gyakran
emlegette is Frank kormányzó 1941. október 15-i fenyegetődzését, a
dekrétumot, mely szerint minden, zsidót bújtató lengyelt meg fognak
gyilkolni. A segítségben részesülő összes zsidónak meg kellett küzdenie
ezzel a fájdalmas kérdéssel, beleértve azt a tucatnyit is, akik a villában,
valamint a többieket, akik az állatok házaiban rejtőzködtek, de Maurycyt
különösképpen zavarta az a teher, amivel ő tetézte Żabińskiék életét. Az egy
dolog, hogy önmagát veszélynek teszi ki, mondta Antoninának, de a
gondolat, hogy az egész állatkertben, ezen a megannyi élet számára
kulcsfontosságú helyen terjeszti el a félelem járványát, nagyobb lelkifurdalást
okoz neki, mint amekkorát el tud viselni.
Antonina hálószobájában polcok és fiókok mélyedtek fehér falakba, az
ágy pedig egy sekély alkóvban fészkelt, amelyből úgy állt ki, mint valami
párnázott móló. A bútorok egytől egyig a Lengyelországban bőségesen
megtalálható nyírfából készültek, amely egyszerre kemény és tartós, világos
színű fa, erezete sima vagy lángszerű, itt-ott barna göcsökkel és az élő fa új
évgyűrűjét valamikor megtámadó rovarok finom, barna nyomaival.
A szoba déli oldalán a magas ablakok mellett üvegajtó nyílott a körbefutó
teraszra, az északi oldalon pedig három, fehér ajtó vezetett a folyosóra, a
manzárdba és a mély gardróbszobába, ahol Vendégek rejtőzködtek. A villa
többi ajtaján lévő kilincs helyett a gardróbén fölül egy kulcslyuk nyílt, és bár
odabent kevés hely kínálkozott, egy Vendég össze tudott benne gömbölyödni
az anyagok összevisszasága és Antonina vigasztaló illata közepette. Mivel a
gardrób mindkét oldalán nyílt, mint valami bűvészláda, a szemközti ajtót
összenyalábolt ruhák rejtették, akármelyik irányba is nézett az ember. Ami a
vészkijáratokat illeti, jól szuperált, különösen, mivel a folyosói ajtó úgy
harminc centivel a padló fölött nyílt, ami csupán egy sekély szekrényre utalt,
és egy kupac szennyes ruhával vagy egy alacsony asztallal azt is könnyedén
lehetett álcázni.
Egy nap az ágy melletti széken üldögélő Maurycy a házvezetőnő
Pietrasia hangját hallotta a lépcső felől, mire bebújt a gardróbba, és
elfészkelődött Antonina pöttyös ruhái közt. Amint Pietrasia elhagyta a
szobát, Maurycy csöndesen előbújt és leült, de még mielőtt Antonina
megszólalhatott volna, Pietrasia kinyitotta az ajtót és visszasietett valami
háztartással kapcsolatos kérdéssel, amit előzőleg elfelejtett feltenni. Az
idegent meglátva hirtelen megtorpant, levegő után kapkodott, és vadul
hányta magára a keresztet.
– Szóval csak továbbra is szedje a szalicilsavat – mondta doktoros
hangnemben Antoninának Maurycy, és csuklóját finoman a kezébe fogva
még hozzátette: – Most pedig megmérem a pulzusát. – Antonina később azt
írta, hogy nyugtalan pulzusát nem volt nehéz megtalálni, és hogy a férfié is ott
lüktetett egészen az ujjai hegyén.
Pietrasia közben az arcukat fürkészte, és miután nyugodtnak találta őket,
zavartan megcsóválta a fejét. Olyasmit motyogott, hogy nyilván valami
látásproblémája lehet vagy pillanatnyi emlékezetkiesése volt, majd elhagyta
a szobát, és a homlokát dörgölve, fejcsóválva ment lefelé a lépcsőn.
Antonina odahívta Ryśt, és így szólt hozzá:
– Hozd ide, légy szíves, a doktor úr kabátját és kalapját, és a
konyhaajtón át engedd ki a házból, hogy Pietrasia is lássa őt elmenni. Utána
szólj neki, hogy nézze meg a csirkéket. Megértetted?
 Ryś a szemét rebegtette, gondolkodott egy darabig, majd mosoly terült
szét az arcán.
– Majd azt mondom neki, hogy reggel véletlenül kiengedtem egy csirkét,
és azt kell megtalálnunk. Aztán a kerti ajtón át visszalopózhat a doktor úr.
Menni fog.
– Köszönöm, hogy ilyen okos vagy – mondta neki Antonina. – Most
pedig szedd a lábad!
Attól fogva Maurycy csak éjszakánként bóklászott a házban, miután a
házvezetőnő aznapra már elbúcsúzott, így biztonságban indulhatott portyázni
a földszintre, mint valami tiltott tundrára. Antonina minden este úgy talált rá,
hogy le-föl járkált a nappaliban, lassan, áhítatosan, hogy „el ne felejtse,
hogyan kell járni”, magyarázta. Egy idő után abbahagyta, hogy megnézze a
hörcsögöt, akivel barátságot kötött, majd csatlakozott a többi vendéghez
Rókaember zongorakoncertjén.
Egy este Rókaember két Rachmaninov-prelűd között félrevonta
Maurycyt, és így szólt hozzá:
– Doktor úr, én ügyetlen vagyok a papírmunkában, ráadásul egy része
németül van – amit én egyáltalán nem beszélek jól. A prémvállalkozásom
növekedésnek indult, és égető szükségem van egy titkárra… Esetleg ön
tudna segíteni?
Maurycy egyszer bevallotta Antoninának, hogy a világtól elzárkózva,
ismeretlen nevet használva úgy érzi magát, mint valami fantom. A
Rókaembernek ez az ajánlata azt jelentette, hogy Maurycy újra valóságos
lehet, papírokkal és mozgásszabadsággal, és ami a legszebb, a
prémtenyésztő farm alkalmazottjaként a villában való lakhatás jogával.
Valóságossá válni nem kis teljesítmény volt, hiszen a megszállás a hivatalos
személyigazolványok és dokumentumok egész kis dzsungelét vezette be –
hamis munkaigazolványokra, születési anyakönyvi kivonatra, útlevélre,
regisztrációs kartotékra, élelmiszerjegyekre és belépőkre volt szükség. Az
új papírjai szerint Paweł Zielińskinek hívták, és a rókatenyésztő farm
hivatalos titkára volt, ily módon lakóként csatlakozott újra a háztartáshoz,
ami azt is jelentette, hogy már nem kellett az emeleti gardróbban bujkálnia,
így a hely most már egy másik Vendég rendelkezésére állt. A valóságossá
válás pszichológia változásokkal is járt. Az ebédlő szomszédságában, a
hörcsög keskeny, földszinti szobájában aludt egy kanapén, kedvenc
háziállata szöszmötölése közepette, és Antonina észrevette rajta, hogy az
egész hangulata kezd megváltozni.
Maurycy elmondta Antoninának, hogy esténként olyan boldogsággal veti
meg lassú mozdulatokkal az ágyát, amilyet utoljára a megszállás előtt érzett,
örömét leli az olyan egyszerű aktusokban, mint amikor gondosan
összehajtogatja egyetlen öltönyét, legyen az bármilyen kopottas, és egy
székre teríti a saját könyvespolca mellett, amelyet a régi életéből
megmenekített maroknyi könyv foglal el, egy olyan házban, ahol
háborítatlanul alhat, egy pótcsaládtól körülvéve, amelynek jelenléte
kipárnázza az ő létezését.
A gettó rengeteg ember számára eltörölte a mindennapi élet finom
miszticizmusát, az olyasféle megnyugtató tudatalatti dolgokat, mint az
egyedüllét, a szabad akarat és mindenekelőtt a hit, amely lehetővé teszi,
hogy az ember éjszaka lefeküdjön és könnyűszerrel átadja magát az
alvásnak. A hörcsögök ártatlansága közepette Maurycy a könyvei
közelében aludt, olyan papírokkal, amelyek megadták neki a valóságosság
státuszát, és ami a legszebb, egyazon fedél alatt imádott Magdalenájával.
Hogy a szerelmet elpusztítatlanul találta, volt elég tere a létezéshez és még
mindig fürgén vert a szíve, ez reményt adott neki, gondolta Antonina, sőt,
renegát módon „örömteli és vidám pillanatokat is, mely érzések a gettóban
már kivesztek belőle”.
A 6. német hadsereg a Wehrmacht első nagyszabású vereségét követően
1943. február 2-án Sztálingrádnál megadta magát, mindössze három héttel
később azonban a berlini hadiipari gyárakban dolgozó zsidókat
Auschwitzba szállították, március közepére pedig felszámolták a krakkói
gettót. Közben a földalatti mozgalom tovább folytatta különféle támadásait,
január óta 514-et hajtottak végre, a varsói gettóban pedig január 18-án
kezdetét vette az első fegyveres ellenállás.
A földrengésszerű felfordulás ezen időszakában egyre több és több
gettólakót vetett partra a víz a villában, ahová viharverten érkeztek,
„hajótörött lélekként”, írta naplójában Antonina. „Úgy éreztük, a házunk
nem valami ágaskodó hullámok hátán táncoló könnyű, törékeny csónak,
hanem Nemo kapitány tengeralattjárója, amely az óceán mélyén siklik a
biztos kikötő felé.” Közben vadul tombolt a háború vihara, mindenkit
megrémítve és „árnyékot vetve Vendégeink életére, akik a krematóriumok
bejáratából és a gázkamrák küszöbéről szöktek el”, és menedéknél többre
volt szükségük. „Feltétlenül muszáj volt benne reménykedniük, hogy
egyáltalán létezik biztos rév és hogy a háború borzalmai egy napon majd
véget érnek”, miközben tovasodródtak a furcsa villában, amelyet a saját
tulajdonosai bárkaként emlegettek.
A testnek a lélek árán való életben tartása nem Antonina világa volt. Jan
a taktikázásban és a furfangban hitt, Antonina pedig abban, hogy a
körülményekhez képest a lehető legvidámabban kell élni, de úgy, hogy
közben éber maradjon az ember. Így aztán egyfelől mindketten állandóan
maguknál tartottak egy cianidkapszulát, másfelől viszont támogatták a
humort, a zenét és a vidámságot. A lehetőségek határain belül elviselhető,
sőt, időnként ünnepi hangulatú földalatti létezés volt az övék. A szűkös
körülmények okozta óhatatlan frusztrációkra reagálva persze ki-kicsúszott a
Vendégek száján egy-egy híres jiddis átkozódás, amelyeknek skálája a
szemléletestől („Hogy pisálnál zöld férgeket!”65 vagy „Rogyjon rád a
kaszárnya!”) a cirkalmasig terjedt:

Legyen neked ezer házad,

minden házban ezer szobád,
és mindegyikben ezer ágyad.
S aludj minden éjjel
másik ágyban, más szobában,
másik házban, és kelj fel minden reggel,
és menj le egy másik lépcsőn,
s ülj be másik kocsiba,
amit másik sofőr vezet,
az vigyen el egy másik orvoshoz
– és ne tudja ő se, mi a bajod!

Azt mindazonáltal „el kell ismernem, hogy egész kellemes légkör

uralkodott a házunkban”, vallotta be Antonina a naplójában, „néha szinte
még boldogok is voltunk”. Ez pedig szöges ellentétben állt még a
városszerte megtalálható rejtekhelyek legjobbjaiban zajló élet textúrájával és
uralkodó hangulatával is. Antonina és Jan jól ismerte például Adolf Bermant,
és minden valószínűség szerint olvasták azt a levelet, amelyet 1943
novemberében Adolf kapott Judit Ringelblumtól (Emanuel feleségétől), és
amely egy „Krysia” becenevű bunker hangulatáról számolt be:

Itt szörnyű lehangoltság uralkodik66 – a határozatlan ideig tartó

börtönbüntetésé. Borzasztó reménytelenség. Te talán felvidíthatnál
bennünket az általános hírekkel, mi pedig esetleg el tudnánk intézni, hogy
a hozzánk legközelebb állók közül utolsóként velünk légy.

A hörcsög és Maurycy a közös szobában mintha kölcsönösen

elszórakoztatták volna egymást, Antonina meg is jegyezte, hogy milyen
gyorsan összeszoktak. „Tudja, mit”, mondta Maurycy egy napon, „én
nagyon szeretem ezt a kis állatot, és mivel az én új nevem Paweł [Pál],
szerintem őt meg úgy kéne hívni, hogy Piotr [Péter]. Akkor két tanítvány
lehetnénk!”
Vacsora után Maurycy minden este szabadon engedte Piotrot az asztal
politúrozott lapján, ahol a hörcsög egyik tányértól a másikhoz rohangált, és
addig csipegette a morzsákat, amíg két, kövér pofazacskója meg nem
ereszkedett. Akkor Maurycy fél kézzel felvette, és visszavitte a kalitkájába.
Piotr idővel már annyira megbízott benne, hogy Maurycy nyitott tenyerének
szőnyegén szálldosott ide-oda a házban, és olyan elválaszthatatlan páros lett
belőlük, hogy a villabeli társak kezdték őket „a Hörcsögök” gyűjtőnéven
emlegetni.
 24

1943 tavaszán Heinrich Himmler egyedülálló születésnapi ajándékkal

kívánta meglepni Hitlert, olyannal, amely majd Hitler valamennyi kegyeltje
fölé emeli őt. Himmler, aki gyakran folytatott intim beszélgetést Hitler
fényképével, és arra törekedett, hogy Hitler legjobb és leghűségesebb
szolgája legyen, ha tudta volna, a holdat is lelasszózta és díszesen
becsomagolta volna. „Érte bármit megtennék”, mondta egyszer egyik
barátjának. „Hidd el, ha Hitler azt találná mondani, hogy lőjem le az
anyámat, én megtenném, és büszke lennék a bizalmára.”67 Ajándékképpen
megesküdött, hogy április 19-én, a zsidó húsvét első napján, a zsidók egyik
fontos szent napján, amely egyben Hitler születésnapjának előestéje is volt,
likvidálja a varsói gettóban megmaradt zsidókat.
Hajnali 4-kor kis létszámú német őrjáratok és rohamosztagok léptek
óvatosan a gettó területére, és elfogtak néhány, munkába tartó zsidót, de
azoknak valahogy sikerült megszökniük, mire a németek visszavonultak. 7
órakor Jürgen Stroop vezérőrnagy, SS-dandárparancsnok tért vissza 36
tiszttel és 2054 katonával, és páncélosaikkal, géppuskáikkal egyenesen a
gettó központjába száguldottak. Ott meglepetésére barikádokat talált,
amelyeknek zsidó legénysége pisztolyokkal, több géppisztollyal, egy
géppuskával és rengeteg „Molotov-koktéllal”, égő ronggyal bedugaszolt,
benzinnel töltött palackokkal viszonozta a tüzet. Nemrégiben a finnek vették
kölcsön a palackgránát ötletét Franco nacionalistáitól, akik az 1936–39-es
spanyol polgárháborúban rögtönöztek ilyeneket abban az időben, amikor a
flancos társaságokban divatba jöttek a vacsora előtti koktélok. Amikor
Oroszország megtámadta Finnországot, a finnek gúnyosan Vjacseszlav
Mihajlovics Molotov külügyminiszterről nevezték el a bombát. A zsidóknak
jelentős létszámbeli hátrányuk és gyatra felszerelésük ellenére is sikerült
sötétedésig sakkban tartaniuk a nácikat, és még másnap is, amikor a
katonák lángszórókkal, rendőrkutyákkal és mérges gázzal tértek vissza.
Attól fogva mintegy 1500 gerilla harcolt ellenük, minden lehetséges alkalmat
megragadva.
Abból, amit Himmler díszcsomagolásos mészárlásnak tervezett, közel
egy hónapig tartó ostrom lett, míg végül a németek úgy nem döntöttek, hogy
mindent felperzselnek – épületeket, bunkereket, csatornákat és a bennük
lévő összes embert. Sokan meghaltak a tüzekben, néhányan megadták
magukat, mások öngyilkosságot követtek el, páran pedig megszöktek, hogy
elmondják és írásba foglalják az Armageddon történetét. A földalatti
újságok arra kérték a lengyel keresztényeket, hogy segítsenek menedéket
találni a szökött zsidóknak, Żabińskiék pedig buzgón engedelmeskedtek a
felszólításnak.
„A közelben, a fal túloldalán az élet zajlott tovább,68 mint máskor, mint
tegnap, mint mindig”, írta egy túlélő. „Az emberek, a főváros polgárai jól
érezték magukat. Nappal a tüzekből felszálló füstöt látták, éjjel a lángokat.
A gettó mellett ringlispíl forgott körbe-körbe, gyerekek jártak körtáncot.
Elragadó volt. Boldogok voltak. A fővárosba látogató vidéki kislányok
pörögtek a körhintán, és átnéztek a gettó lángjai fölött”, nevetve, az útjukba
sodródó pernyedarabokat kapdosva, miközben hangosan szólt a
vurstlizene.
Május 16-án végül Stroop vezérőrnagy büszkén jelentette Hitlernek: „A
varsói gettó nincs többé”. A Földalatti Gazdasági Közlöny 1943. május
16-i száma szerint 100 ezer lakás, 2 ezer műhely, 3 ezer üzlet és több
tucatnyi gyár égett le. A németek végül mindössze kilenc géppisztolyt, 59
pisztolyt és pár száz házi készítésű bombát foglaltak le. 7 ezer zsidót ott
helyben agyonlőttek, 22 ezret a treblinkai vagy a majdaneki halálgyárba
szállítottak, további ezrek pedig munkatáborokba kerültek. Ennek elérése a
németeknek mindössze 16 halottjába és 85 sebesültjébe került.
Miközben a villában mindenki a gettófelkelés híreit követte, Antonina
olyan jelzőkkel illette az emberek hangulatát, mint „felvillanyozott, döbbent,
tehetetlen, büszke”. Először azt hallották, hogy lengyel és zsidó zászlót
vontak a gettó fölé, aztán amikor füst támadt és tüzérségi tűz hangjai
hallatszottak, Stefan Korboński barátjuktól, a földalatti mozgalom egyik
magas rangú tagjától megtudták, hogy a Zsidó Harci Szervezet és a Zsidó
Katonai Unió – mindössze 700 férfi és nő – folytat hősies küzdelmet, de „a
németek már zsidók tízezreit hurcolták el, gyilkolták meg vagy égették el
elevenen. A 3 millió lengyel zsidónak legföljebb 10 százaléka maradt
életben.”69
 Aztán egy rettenetes napon szürke esőfüggöny ereszkedett az állatkertre,
a folyó túloldalán égő zsidónegyed felől hosszan tartó, csöndes hamuesőt
hordott nyugat felé a szél. A villában mindenkinek voltak barátai, akik a 450
ezer varsói zsidó megsemmisítésének ebben az utolsó szakaszában a
gettóban ragadtak.
December 10-én, közvetlenül a kijárási tilalom életbe lépése előtt,
miután Jan ismét egyszer biztonságban hazatért, Pietrasia pedig már
elbúcsúzott aznapra, Antonina a vacsoraasztalhoz szólította a családot,
Rókaembert, Magdalenát, Maurycyt, Wandát és többieket, hogy
elfogyasszák esti borscslevesüket, ezt a fényes vörös céklalevest, amely a
nagy ezüstkanálon tócsába gyűlve bordóiként tükrözi vissza a gyertyafényt.
A villában az utcai lámpák alatt kavargó hószellemeknek tűnő hideg dacára
volt elegendő szén, hogy azon a télen mindenki megmelegedhessen. Vacsora
után Ryś a konyhában, miközben vizet cserélt Szczurcio fürdőkádjában,
halk kopogást hallott. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd izgatottan berohant
az ebédlőbe, hogy megvigye szüleinek a hírt.
– Anyu – mondta –, Coboly lánya és a családja van itt!
Rókaember meghökkenten tette le az újságját. A prémfarmon nem
tenyésztették ezt a kis nercszerű állatot, a cobolyt.
– Teljesen megbolondult ez a ház! – mondta. – Állatok nevét használják
emberekre, emberekét meg állatokra! Sosem tudom, hogy emberekről vagy
állatokról beszélnek-e. Kicsoda vagy micsoda ez a „Coboly”? Azt se
tudom, hogy keresztnév-e vagy fedőnév, vagy hogy ember neve-e vagy
állaté. Tiszta zűrzavar! – Azzal drámai mozdulattal felállt, és bevonult a
szobájába.
Antonina besietett a konyhába, hogy köszöntse a ház új coboly lakóit:
Regina Kenigsweint és férjét, Samuelt, valamint két fiukat – az ötéves
Mieciót és a hároméves Stefciót. Legkisebb gyermekük, a nem egészen
egyéves Staś Boduen atya lelencházába került, mert attól féltek, hogy a
baba sírása felkeltheti valakinek a figyelmét. Regina, ahogy a mondás szól,
„a szíve alatt is hordott egy babát” – negyedik gyermekükkel volt állapotos.
1942 nyarán, a koncentrációs táborokba való tömeges deportálások
idején, miután a törvényszéki átjárót már lezárták, a labirintusszerű
csatornahálózaton át vezető menekülő útvonalakat pedig még nem
térképezték fel, Samuel egy katolikus barátja, Zygmunt Piętak segítségét
kérte, hogy a családjával együtt megszökhessen és az árja oldalon találjon
maguknak menedéket. A gettóból való szökések zömét barátok és
ismerősök bonyolult hálózata, na meg a szerencse készítette elő, és ez igaz
volt Kenigsweinékre is. Samuel a barátjával, Szapse Rotholccal együtt beállt
a gettórendőrségbe, ahol egykettőre összebarátkoztak néhány
rokonszenvező vagy kapzsi német őrrel meg lengyel csempésszel.
Kenigsweinék egyik éjjel a benyugtatózott gyerekeket zsákokban a hátukon
cipelve megvesztegették az őröket, és átmásztak a gettó falán. Először egy
Piętak által nekik kibérelt lakásban helyezték el őket, ahol 1943 végéig
bujkáltak. Ez alatt az egész idő alatt Piętak volt az egyetlen kapcsolatuk a
külvilággal, ahonnan gyakran jött hozzájuk látogatóba ennivalóval és más
létszükségleti cikkekkel. Ám miután elfogyott a pénzük és kilakoltatták
őket, Piętak megkérdezte Jantól, nem tudnák-e addig befogadni a családot,
amíg a földalatti mozgalom máshová menekíti őket.
Antonina ismerte Reginát, egy bizonyos Coboly (lengyelül Sobol) úr
lányát, aki a háború előtt gyümölcsöt szállított az állatkerti állatok számára.
A kedves, beesett vállú férfi mindig ugyanazt az ócska, kifakult mellényt
viselte, és súlyos gyümölcsös meg zöldséges kosarak alatt görnyedezett. A
sok cipelés dacára a zsebeiben mindig akadt némi hely egy kis extra
csemegének és ajándékoknak, például mézédes cseresznyének a majmok
vagy egy szem sárga almának Ryś számára. Ám a Coboly család és
Żabińskiék között az igazi híd Coboly úr fia volt, aki a gettóbeli
munkaerőhöz tartozott, és néha elszökött a munkahelyéről, hogy elszaladjon
az állatkertbe, ahol Żabińskiéktől krumplit meg más zöldségeket kapott,
hogy csempéssze őket haza. Egy napon elmondta, hogy egy másik brigádba
osztották be a gettón belül, és könyörgött Antoninának, hízelegje ki a német
főnökénél, hogy hagyja őt továbbra is odakint dolgozni. Antonina ezt meg is
tette, és később ezt jegyezte le:
„Lehet, hogy ez az Arbeitsführer jó ember volt, de az is lehet, hogy csak
megdöbbent, amikor közöltem vele, hogy a nélkül az ennivaló nélkül, amit
Coboly visz be magával a gettóba, éhen halna a családja. Egész jó
lengyelséggel azt mondta, legyek »óvatosabb«. Az ifjú Cobolynak viszont
még több mint egy hónapon keresztül megengedte, hogy továbbra is a
gettón kívül dolgozzon és élelmet vigyen haza a családjának.”
Żabińskiék nem csupán kislány korából ismerték Reginát, hanem az
esküvőjén is részt vettek, Jan pedig együtt dolgozott a férjével, Samuellel –
bunkereket építettek. Samuel Kenigswein híres bokszolóként annak idején
két varsói sportklubban, a Makkabeusban és Csillagokban öklözött,
szakképzett asztalosként pedig a Żegotának segített rejtekhelyeket ki- és
átalakítani. A háború alatt Emilia Hizowa építésznő, a Żegota egyik
kulcsfigurája gombnyomásra félrecsúszva megnyíló álfalakat talált fel,
amelyeket aztán városszerte munkások építettek be lakásokba, amelyeknek
lakói ügyeltek rá, hogy ne torlaszolják el őket bútorokkal. A trükk bevált:
elhúzva olyanok voltak, mint az igaziak, és nem keltettek feltűnést.
Amikor Kenigsweinék megérkeztek az állatkertbe, siralmas állapotuk
mélységesen felkavarta Antoninát: „Könnyes szemmel néztem őket.
Szerencsétlen teremtések néztek vissza rám félelemmel és szomorúsággal
teli, nagy szemekkel.” Főleg Regina szemei nyugtalanították, mert azok „egy
halálra ítélt kismama ólomszín szemei voltak”.
Antonina azt írta, elfacsarodott a szíve, a szánalom és az önérdek kelt
benne birokra, és egyfajta szégyenkezés tört rá, amiért oly keveset tehet
értük anélkül, hogy önmagát és a saját családját veszélybe sodorná.
Ugyanakkor meg hol is aludjanak Kenigsweinék? Napokig az
Oroszlánházban húzták meg magukat, majd Regina és a gyerekek a
Fácánház alagútján át beköltöztek a villába. Samuelnek Antonina kerített
egy nagy, meleg irhabundát és egy pár csizmát, a férfi sötétedés előtt
belopózott a fából készült Fácánházba, aztán rázárták az ajtót. Másnap
reggel, mielőtt a házvezetőnő megérkezett volna, Regina és a gyerekek
csöndesen felköltöztek az emeletre, az egyik hálószobába, ahol két hónapig
maradtak. Amikor Antonina megdicsérte a gyerekeket, amiért olyan kevés
zajt és hűhót csaptak, megtudta, hogy egy titkos gettóiskola megtanította
őket kis helyeken játszható játékokra meg arra, hogy miként lehet a
leghalkabban mozogni és hogy kell a lehető legkevesebb fészkelődés árán
ripsz-ropsz lefeküdni.
A rókafarm rengeteg idegent alkalmazott, néha ismeretlen fiúk toppantak
be a konyhába némi ételadományra ácsingózva, és rendőrök is gyakran
érkeztek látogatóba. Mi több, a házvezetőnőben nem lehetett igazán
megbízni, ahogy azt sem árulhatták el neki Żabińskiék, hogy hirtelen mitől
nőtt meg annyira az étvágyuk. Mivel a konyhából nem tudtak ételt elcsenni
anélkül, hogy észre ne vegye, farkaséhesnek mutatkozva járultak hozzá üres
tányérral a kezükben, és másodszor, harmadszor, negyedszer is repetát
kértek. Szolgálóként nem az ő tiszte volt megjegyzést tenni evési szokásaik
ilyetén erőteljes megváltozása miatt, de Antonina azért hébe-hóba hallotta,
hogy azt motyogja: „Ezt nem hiszem el, hogy mennyit esznek! Ilyet még
életemben nem láttam!” Amikor a házvezetőnő nem nézett oda, Ryś egymás
után csempészte a tányérokat meg a tálakat az alagsorba és az emeletre. Jan
vagy Antonina néha így szólt hozzá: „Meg kell etetni az oroszlánokat” vagy a
„fácánokat”, a „pávákat” és így tovább, Ryś pedig már cipelte is az
ennivalót a ketrecbe zárt Vendégeknek. Antonina azonban a biztonság
kedvéért elbocsátotta a házvezetőnőt, és egy Franciszka nevű asszonyt
fogadott fel helyette, Jan egyik régi barátjának menyét, akiben megbíztak,
habár még ő sem volt soha tisztában a létezés és az ellenállás összes
szintjével a villabeli életnek ebben a háromdimenziós sakkjátszmájában.
 25

1943
December közepén Jan vadonatúj szállást szerzett Kenigsweinéknek a
mérnök és volt hivatásos katonatiszt Feliks Cywińskinél, akivel Jan együtt
harcolt az első világháborúban, most pedig közeli munkatársa volt a
földalatti mozgalomban. A nős, kétgyermekes Cywiński számos embert
bújtatott Sapieżyńska utca 19. és 21. szám alatti lakásaiban, a nővére
lakásán, a szülei lakásában és egyik barátja kárpitosműhelyében (aki azt egy
időre be is zárta, állítólag renoválás céljából). Itt nem kevesebb, mint
tizenhét embert élelmezett, külön lábosokat és edényeket biztosítva azok
számára, akik tartották a kóser konyha szabályait, gyógyszereket vitt nekik,
szükség esetén pedig odaküldte a földalatti mozgalom egy orvosát. Egy
1940-ben alapított, titkos szervezet, a Demokratikus és Szocialista
Orvosok Koordinációs Bizottsága több mint ötven orvos tagot számlált,
akik ellátták a betegeket és a sebesülteket, és saját havi folyóiratot is
kiadtak, amelyben lerántották a leplet a faji tisztasággal és a betegségekkel
kapcsolatos náci propagandáról. Cywiński havonta egyszer az állatkertbe
vagy más, biztonságos házba költöztette a nála bujkáló zsidókat, hogy
szomszédokat és barátokat hívjon vendégségbe az otthonába, így
bizonyítván, hogy nincs rejtegetnivalója. Amikor elfogyott a pénze, Feliks
eladósodott, eladta a saját otthonát, a bevételből pedig négy újabb lakást
bérelt és rendezett be bujkáló zsidóknak. Gyámoltjai Kenigsweinékhez
hasonlóan gyakran az állatkertből érkeztek, és csak egy-két napig
maradtak, amíg a papírokat beszerezték és másik otthont találtak nekik.
Kenigsweinék költöztetése újfajta problémát jelentett Antonina és Jan
számára – hogyan lehet elszállítani ennyi embert feltűnés nélkül. Antonina
úgy döntött, hogy a kockázat csökkentése érdekében szőkére festi sötét
hajukat, hiszen sok német és lengyel is azt feltételezte, hogy a szőkék mind
valamelyik skandináv törzsből származnak, a zsidók pedig mind sötét
hajúak. Ez a téves következtetés még azok után is makacsul tartotta magát,
hogy viccek kezdtek el terjedni Hitler nem-árja bajuszáról és sötét hajáról.
A fényképekből és Jan egyik megjegyzéséből kiderül, hogy volt idő, amikor
Antonina is szőkítette a saját barna haját, de az csupán néhány árnyalatnyi
világosítással járt, nem pedig azzal, hogy éjfeketéből citromsárgát csinált, így
hát kikérte egy borbély barátja tanácsát, akitől néhány üvegnyi tiszta
peroxidot és egy receptet kapott. Szüksége is volt a receptre, mert mint
Emanuel Ringelblum hangsúlyozta: „A gyakorlatban kiderült, hogy a
platinaszőkék nagyobb gyanakvást váltottak ki, mint a barnák”.
Kenigsweinéket egy napon felvezette az emeleti fürdőszobába, magukra
zárta az ajtót, Ryśt pedig kiállította őrködni. Hígított peroxidba mártott
vattalabdacsokkal egymás után bedörzsölte a fejeket, pecsenyevörösre
forrázott fejbőröket és hólyagos ujjakat okozva, de áldozatainak haja még
úgy sem akart kiszőkülni, hogy töményebbre keverte a maró oldatot.
Amikor nagy sokára kinyitotta az ajtót, kuncsaftjai rézvörös hajjal
bukkantak elő.
– Anyu, mit csináltál? – kérdezte riadtan Ryś. – Úgy néznek ki, mint a
mókusok! – Attól a naptól fogva „Mókusok” lett Kenigsweinék fedőneve.
Jan éjjel az alagsori alagúton átkísérte Kenigsweinéket a Fácánházba,
onnan pedig a belvárosba, Feliks Sapieżyńska utcai otthonába. Ott a
menekültek veszély esetén bemásztak egy bunkerbe, amelynek bejárata egy
álcázott nyílás volt a fürdőszobában, a fürdőkád mögötti mélyedésben
eldugva. Feliks addig nem is tudott róla, hogy Regina terhes, amíg az
asszony egy napon vajúdni nem kezdett, és mivel már életbe lépett a kijárási
tilalom, túl késő volt ahhoz, hogy orvost hívjanak, így aztán rámaradt a
bábáskodás. „Az volt életem legboldogabb pillanata”, mondta egy háború
után készült interjúban, „amikor a szó szoros értelmében a kezeim közt
született meg egy gyermek. A varsói gettó végső elpusztításának idején
történt. Nagyon feszült volt a város atmoszférája, a legundorítóbb
formájában tombolt a terror, ahogy a német csendőrök és zsarolók
behatoltak a területre, hogy szökésben lévő zsidókat keresve alaposan
átkutassák.” Feliks egészen az 1944-es varsói felkelésig viselte gondjukat,
amikor is az első világháborús veterán Samuel Kenigswein a saját zászlóalját
vezényelte.
Más embermentők a városban másutt is kozmetikai trükkökhöz
folyamodtak, hogy zsidókat álcázzanak, de voltak szalonok, amelyek
kifinomultabb fortélyokra specializálódtak. Dr. Mada Walter és a férje
például egy figyelemreméltó Institut de Beautét nyitott a Marszałkowska
utcában, ahol Walterné asszony abból adott leckéket zsidó nőknek, hogy
miként fessenek árjának feltűnés nélkül.
„Tucatnyi, többé-kevésbé hiányos öltözékű hölgyet láttam ott”,70 mondta
a háború után tanúvallomásában Władysław Smólski lengyel író és a Żegota
tagja. „Voltak, akik mindenféle lámpák alatt ültek, másokat krémmel az
arcukon rejtélyes kezeléseknek vetettek alá. Amint Walterné asszony
megjött, mind köréje gyűltek, széket hoztak oda, leültek, és könyveket
lapozgattak. Elkezdték bebiflázni a katekizmusukat!”
A nők szemita vonásokat viseltek ugyan, de mindegyikük keresztet vagy
medált hordott a nyakában, Walterné asszony pedig megtanította nekik a
legfontosabb keresztény imákat és azt, hogyan kell láthatatlanul viselkedni a
templomban és a szertartásokon. Megtanultak disznóhúst sütni és
felszolgálni, hagyományos lengyel ételeket készíteni, és bimber nevezetű,
csempészett vodkát rendelni. Amikor a rendőrök zsidókat állítottak meg az
utcán, a férfiaknál rendszerint a körülmetélést ellenőrizték, a nőkre pedig
ráparancsoltak, hogy mondják el a miatyánkot és az üdvözlégy Máriát.
A legapróbb részlet is elárulhatta őket, így aztán Walterné asszony
egyfajta varázslóiskolát működtetett, az észrevétlenség varázslatáét,
amelyhez a divatos smink, a visszafogott gesztusok és a lengyel
népszokások épp megfelelő elegye szükségeltetett. Ez azzal is járt, hogy
tartózkodniuk kellett a zsidós kifejezésektől – az olyanoktól például, hogy
„Maga melyik utcából való?”, ahelyett, hogy azt kérdeznék, „Maga melyik
kerületből való?” Különös figyelmet fordítottak a megrögzött szokásokra és
a mindennapos dolgokra – arra, hogy hogyan járnak, gesztikulálnak,
viselkednek nyilvános helyeken –, a férfiaknak eszükbe vésték, hogy
templomba lépve vegyék le a kalapjukat (amit ők isten házában a fejükön
hagytak volna), és mindenkinek azt tanították, hogy ünnepeljék meg a saját
védőszentjük neve napját, ahogy a barátaikét és családtagjaikét is.
A hajnak nem volt szabad a homlokba lógnia, szépen meg kellett
zabolázni vagy árja fazonú frizurákba fésülni, mivel a frufru, a huncutka vagy
a bodorított haj gyanút kelthetett. A fekete hajat világosítani kellett, hogy
veszítsen a fényéből, de nem volt szabad valószínűtlenül kiszőkülni. A
ruhaválasztással kapcsolatban Walterné asszony a következő tanácsot adta:
„Kerüljék a vöröset, a sárgát, a zöldet, de még a feketét is. A legjobb szín a
szürke vagy pedig több, feltűnésmentes szín kombinációja. Feltétlenül
őrizkedjenek a ma divatos formájú szemüvegektől, mert azok
kihangsúlyozzák az orruk szemita vonásait.” Némely kirívóan szemita orrnak
pedig „műtéti beavatkozásra” volt szüksége. Szerencsére olyan lengyel
sebészekkel dolgozott együtt (például a kiváló dr. Andrzej Trojanowskival
és munkatársaival), akik zsidó orrokat alakítottak át és zsidó férfiakon
végeztek előbőr-helyreállító műtétet,71 ami ősi hagyományokkal rendelkező,
de ellentmondásos és tiltott beavatkozás.
Az „újrabőrözés” – ahogy a rómaiak nevezték – a történelem folyamán
üldözött zsidókat mentett meg a lebukástól, és a Biblia szerint már Kr. e.
168-ban, IV. Antiokhosz uralkodása alatt is alkalmazták az eljárást, amikor
Júdeában is megjelent a meztelen sportesemények és a közfürdők görög–
római divatja. Azok előtt a zsidó férfiak előtt, akik elleplezni remélték
származásukat, csupán két lehetőség nyílt: megpróbálhatták elkerülni a
pucérkodást, vagy egy Pondus Judaeusnak nevezett speciális súlyzó
segítségével orvosolhatták megjelenésüket, amely addig nyújtotta az előbőrt,
amíg az el nem fedte a makkot. A nyújtás apró repedéseket okozott a
bőrsejtek között, és miközben a rés áthidalására új sejtek képződtek, az
előbőr meghosszabbodott. Ez kétségkívül időigényes, fájdalmas és nem
mindig könnyen rejtegethető módszer lehetett, noha a kor ruhadarabjai lazán
redőzöttek voltak. Ugyanezt a hatást a második világháború alatt már
sebészi úton is el lehetett érni, habár azt mondanunk sem kell, hogy a náci
korszak orvosi szakirodalma nem részletezi az eljárást.
A földalatti élet legbelsőbb köreiben mozgó Jan nyilván ismerte
Walterékat, a szőkítő és a recept, amelyet Antonina használt, akár az ő
szalonjukból is származhatott. Walterné asszony és idősödő férje a saját
otthonában egy időben egyszerre öt zsidót bújtatott, az Institut de Beauté
révén pedig a háború végégig emberek „végeláthatatlan láncolatának” kínált
tanfolyamokat „jó megjelenésből”. Walterné asszony évekkel később azt
írta, hogy „az a véletlen tény, hogy a mi háborús fészkünk egyik alkalmi
lakója sem esett katasztrófa áldozatául, egyfajta babonás legendának
szolgáltatott táptalajt, amely folyamatosan növelte a vendégek beáramlását”.
Az ő működése valójában, mint magyarázta, a szánalom egyszerű vudu
varázslata volt: „A szenvedés varázsigeként hatott rám, és eltörölt minden
különbséget barátok és idegenek között”.72
 26

Ahogy a tavasz közelebb merészkedett, és a természet két évszak közt

billegett, a hó megolvadt, és napközben előbújt a kerti növények alacsony,
zöld városi látképe, de éjjel a föld újra megfagyott, és a holdfény ezüstös
korcsolyanyomokká csillogtatta az ösvényeket. A téli álmot alvó állatok a
föld alatt maradtak összegömbölyödve, feszült várakozásban. A villa emberi
és állati lakói érzékelték a hosszabban tartó világosságot, amikor pedig egy-
egy szélfuvallat végigsöpört a házon, az éledező talajból felszálló nyirkos,
édeskés illatot hozott. A fák koronáját elborító halvány rózsaszín
rügyfakadást ígért annak biztos jeleként, hogy a tavasz sebbel-lobbal,
menetrend szerint beköszönt, az állatvilág pedig már az udvarlás és
párválasztás, a párviadal és násztánc, a szoptatás és etetés, a jelmezkészítés
és vedlés fiesztájára – röviden, az élet botladozó visszatértének részegítő,
vérpezsdítő ramazúrijára készülődik.
De a tavasz azon a kis repedésen kívül lebegett, amelyet a háború mart
az időbe. A természetre és a változó évszakokra hangolódott emberek,
különösen a földművesek vagy állattartók számára a háború szögesdrótra
feszítette az időt, arra kényszerítvén őket, hogy valódi idő, a búza, a farkas
és a vidra ideje helyett a puszta kronológia szerint éljenek.
Az ágya jól párnázott börtönére kárhoztatott Antonina hébe-hóba
felkelt, hogy néhány fájdalmas lépéssel kibicegjen az erkélyre, ahonnan
messzire ellátott, és még a Visztula repedező jegének zengő hangját, ezt a tél
végét jelző üstdobpergést is hallotta. Az ágyhoz kötöttség lelassította a
világot, jutott rá ideje, hogy átlapozza az emlékeit, és bizonyos dolgokat
más megvilágításba helyezett, míg mások elérhetetlen messzeségben
hevertek, vagy kikerültek a látóköréből. Ryś több időt töltött
ellenőrizetlenül, de Antonina úgy ítélte meg, hogy „ügyesebb és
megfontoltabb, mint amilyennek az ő korában egy gyereknek lennie
kellene”.
Idősebb gyerekek, a földalatti mozgalomban segédkező ifjúsági
csoportok tagjai kezdtek érkezni váratlanul, és sem Antonina, sem Ryś nem
tudta, ki mikor fog felbukkanni, Jant pedig figyelmeztették ugyan, de ő
gyakran volt oda dolgozni, amikor beszállingóztak, mint valami felhő, vagy
ugyanolyan hirtelen kámforrá váltak. Rendszerint egy-két napot töltöttek a
Fácánházban, aztán újra beleolvadtak Varsó bozótosába, Zbyszek viszont,
ez a Gestapo körözési listájának előkelő helyén szereplő fiú hetekig maradt.
A legkevésbé feltűnő villalakóként Ryśre hárult a feladat, hogy ennivalót
vigyen nekik.
Ryś előtt Antonina és Jan sosem beszélt a cserkészek viselt dolgairól,
még ha némelyikük olyan jelenésnek tűnt is, mint valami ritka állat, amely
rejtélyes módon egyszer csak eltűnik, és Antonina elképedésére Ryśt mintha
szokásos kíváncsisága ellenére nem is igen érdekelték volna. Pedig nyilván
összeeszkábált róluk valamiféle történetet. Kíváncsiságból megkérdezte
tőle, hogy mit gondol az ifjú látogatókról, mi a véleménye például
Zbyszekről.
– Ó, anyu – mondta Ryś azon az elnéző hangon, amelyet tudatlanságban
leledző szüleiknek tartogatnak a gyerekek –, én mindent tudok! Egy férfi
ezeket a dolgokat természettől fogva megérti. Sosem kérdezősködtem, mert
láttam, hogy neked és Zbyszeknek titkaitok vannak, amelyeket velem nem
akartok megosztani. De engem nem érdekel Zbyszek! Nekem már megvan
a magam barátja. Különben meg, ha igazán tudni akarod, hogy mit
gondolok Zbyszekről – szerintem buta fiú! – És azzal Ryś már ki is
iramodott a szobából.
Antoninát nem lepte meg a fiú féltékenysége, ami nagyon is normális
dolognak tűnt, de Ryś az utóbbi időben titkolódzóbb lett, gondolta, és
sokkal kevésbé beszédes. Felismervén, hogy valami megragadta a
figyelmét, kíváncsi lett rá, hogy miben sántikál. Egyetlen válaszként a fiú új
barátja, Jerzyk Topo ötlött az eszébe, egy asztalos fia, akinek a családja
nemrégiben költözött az állatkert egyik szolgálati lakásába. Antonina
udvariasnak és illedelmesnek találta Jerzyket, aki pár évvel idősebb volt
Ryśnél, és az apja mesterségét tanuló fiúként jól bánt a szerszámokkal. Ryś
csodálta famegmunkáló tehetségét, mindkettejüket érdekelte a barkácsolás,
és mivel közel laktak egymáshoz, mindennap együtt játszottak. Antonina az
emeleti őrtornyából néha megpillantotta őket, amint titkos formákat
építgetnek és közben szünet nélkül beszélnek, és megkönnyebbülést érzett,
amiért a fiú új játszótársra lelt.
 Aztán egy napon, miután a fiúk elmentek az iskolába, Jerzyk édesanyja
jelent meg a villában, és aggódva kérdezte Antoninától, hogy beszélhetne-e
vele négyszemközt. Az asszony bevezette a hálószobájába, és becsukta az
ajtót. Antonina beszámolója szerint Topo asszony ekkor így szólt:
– A fiúk nem tudnak róla, hogy itt vagyok. Ne mondja el nekik! Nem is
tudom, hogy kezdjem…
Antonina aggódni kezdett – mit művelhetett a fia?
Aztán Topo asszony kifakadt:
– Kihallgattam őket – biztos vagyok benne, hogy nem láttak meg. És
tudom, hogy borzasztó dolog ilyesmit csinálni, de hát mi mást tehettem
volna, miután megneszeltem, hogy mit terveznek? Muszáj volt megtudnom,
hogy miben sántikálnak. Így aztán csöndben maradtam, figyeltem, és
megdöbbentem! Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Amikor
elmentek, nem tudtam, mitévő legyek, és elhatároztam, hogy a legjobb lesz,
ha átjövök és beszélek magával. Ketten együtt talán kitalálhatunk valamit!
Antonina riasztónak ítélte a hírt. Lehet, hogy Topo asszony túlreagálja a
fiúk ártatlan csínyeit? Ebben reménykedve így szólt:
– A maga fia olyan jó gyerek. Biztosra veszem, hogy semmi olyasmit
nem tenne, ami magának fájdalmat okoz. Ryś pedig még mindig olyan
kicsi… Jól van, majd jobban a körmére nézek… De pontosan mit is
csináltak a fiaink?
– Még semmi rosszat nem csináltak, de valami nagy dolgot terveznek.
Antonina azt írta, „a szívverésem is elállt”, amikor Topo asszony
elmondta, hogy kihallgatta, amint a fiúk megesküdtek, hogy elűzik a
németeket, amit hazafias kötelességüknek tartottak, és azzal kezdik, hogy az
állatkert kerítése melletti német fegyverraktár közelében bombát rejtenek el
egy magas szénakazalban.
– Jerzyk matraca alatt pedig – folytatta Topo asszony – megtaláltam a
maguk egyik törülközőjét, rajta piros betűkkel, hogy „Hitler kaput!” Ezt a
törülközőt akarják kiakasztani az állatkert főbejárata fölé, mert állandóan
annyi német jár ide, hogy muszáj lesz meglátniuk! Mit csináljunk? Talán a
férje beszélhetne velük és elmagyarázhatná nekik, hogy még túl fiatalok
ahhoz, hogy harcoljanak, és hogy ha keresztülviszik a tervüket,
mindannyiunkat veszélybe sodornak… De maga szerint mit kéne
csinálnunk?
Antonina szótlanul hallgatta, és előbb megpróbálta megemészteni, majd
elemezni a nyugtalanító hírt, amelyet egyszerre érzett nemes lelkűnek és
ostobaságnak. Feltételezte, hogy Ryś főzte ki a dolgot, miközben kihallgatta
a cserkészeket, akik hasonló szabotázsakciókat hajtottak végre. Mostanra
az, hogy az állatkerti nyüzsgés ne keltse fel mások figyelmét, ugyanolyan
kifinomult művészetté vált, mint dinamittal együtt aludni. Még csak az
hiányzott, hogy a fiúk a szó szoros értelmében is kiaggassanak egy vörös
zászlót.
Azon is csodálkozott, hogy kerülhette el a figyelmét Ryśnek ez az
összeesküvése és hogy milyen tévesen ítélte meg a fiúnak azt a képességét,
hogy megértse a következmények felnőtt világát, pedig ő azt hitte, hogy
számíthat Ryś abszolút titoktartására és a saját képességére, hogy felmérje a
fiú érettségének szintjét. A fiú és önmaga iránt érzett haragja egykettőre
szomorúságba váltott, amint rájött, hogy

ahelyett, hogy megdicsérném a bátorságáért, a

kezdeményezőkészségéért, és elmondanám neki, hogy mennyire
büszkévé tett, kénytelen vagyok megbüntetni és elmondani az apjának,
hogy ellopott valamennyi robbanószert, és talán még a barátja előtt is
kínos helyzetbe kell őt hoznom. Tudtam, hogy Jan dühöngeni fog.

– Igen – felelte Topo asszonynak –, meg fogom kérni Jant, hogy

beszéljen a fiúkkal. Addig is a legjobb lesz, ha elégetjük a törülközőt.
Aznap este hallotta, ahogy a férfiak, apa és fia hivatalos, katonás
hangnemben, csöndesen így beszélgetnek:
– Remélem, értékeled, hogy nem úgy kezellek, mint egy gyereket, hanem
mint egy katonát – mondta Jan a fia természetes kívánságára apellálva, hogy
vegyék komolyan, mint egy felnőttet. – Én tiszt vagyok ebben a házban, és a
ti vezetőtök. Katonai tevékenység közben csak azt szabad tenned, amit én
parancsolok, a saját szakálladra semmit. Ha azt akarod, hogy a jövőben is
ilyen kapcsolatban maradjunk, meg kell esküdnöd, hogy a tudtom nélkül
semmit sem fogsz tenni. Az az akció, amit Jerzykkel terveztetek, az
„anarchia” és az „önkényeskedés” kategóriájába tartozik, és meg kell érte
büntetni benneteket – ahogy a reguláris hadseregben is történne.
De a katonai vezető szerepében miféle büntetést szabjon ki egy apa a
katona szerepét játszó kisgyerekre? Egy gyerek szemében nem ugyanúgy
ölt alakot a rizikó, mint ahogy egy gyerek olyan messzire sem képes előre
látni egy esemény következményeit, márpedig a büntetés csakis akkor
működik, ha azt mindkét fél méltányosnak érzi, lévén a méltányosság a
gyermekkor aranyalapja.
Így szólt hát:
– Nem akarsz esetleg te javasolni valamilyen büntetést magadnak?
Ryś komolyan fontolóra vette a dolgot.
– Elfenekelhetsz – ajánlotta fel végül.
És Jan feltehetőleg meg is tette, mert Antonina, amikor a jelenetet a
naplójában rögzítette, egyszerűen ennyi megjegyzést tett: „És így a mi saját
külön kis családi földalatti mozgalmunk minden különösebb felhajtás nélkül
meg is szűnt létezni”.
 27

1943 tavaszán Antonina végre felkelt az ágyból, összhangban a téli álmot

alvó mormotákkal, denevérekkel, sünökkel, bűzös borzokkal és pelékkel.
A háború előtt imádta a hívogatásoktól, „tűnés innen!”-ektől és
hallelujázástól zengő lármás tavaszi állatkertet, főleg éjjel, a csöndes
városban, amikor az állati hangok úgy szökdöstek kifelé az állatkertből, mint
valami gigantikus wurlitzerből. A városi idővel ütköző állati idő egyfajta
döcögős ritmust eredményezett, amit Antonina élvezett, és sokszor írt róla,
mint például ebben a Rysie című, hiúzokról szóló gyermekkönyvében
olvasható merengésben is:

Amikor a tavaszi éjjel sötét kabátba burkolja Varsót, és a ragyogó

fényreklámok vidám tükröződésekkel hintik teli a sötét utcákat, amikor
az alvó város csöndjét egy kései autó tülkölése szakítja meg – a Visztula
jobb partján, öreg szomorúfüzek és nyárfák közt a vadon titkos hangjait
és a dzsungel átható morajlását hallani. Farkasokból, hiénákból,
sakálokból és dingókból alakult tánczenekar hallatszik. Egy felébresztett
oroszlán ordítása rémülettel tölti el a szomszédos majomnépet. Felriadt
madarak rikoltoznak rémisztően az úsztatókban, miközben Tofi és Tufa
[a hiúzkölykök] honvágyó szerenádot tutulnak a ketrecükben. Éles,
fülsértő nyávogásuk az állatkert többi éjszakai hangja fölé szárnyal. A
világ érintetlen sarkaitól távol, hol evilági társaink, az állatok közt élünk,
még felfedezésre váró, kimondatlan titkaival eszünkbe jut az
Anyatermészet uralma.

Amíg a hidegnek még foga volt, ő pedig a hosszú tétlenségtől erőtlennek

érezte az izmait, Antonina gyapjú alsóruhákba, súlyos szvetterekbe és meleg
harisnyákba begubózva élt. Botra támaszkodva sántikált ide-oda a házban,
újra meg kellett tanulnia járni, a térdei remegtek, ujjai közül kicsúsztak a
dolgok. Oly sok év után újra totyogó kisbabává válva úgy érezte,
Magdalena és a többiek elkényeztetik, és hagyják, hogy betegeskedő
kislány legyen, akit körülajnároz a család, amiért viszont korholta, és
„nagyon feszélyezve, haszontalanul érezte” magát. Három hónapon át
mások végezték el helyette a munkáját, kiszolgálták, ápolták, és ő még most
sem tudta ellátni a teendőit, amikor pedig már alig várta, hogy a működő
háztartásban újra elfoglalja a helyét. „Miféle asszony vagyok én?”,
pirongatta magát. Valahányszor a fülük hallatára ilyesmit mondott,
Magdalena, Nunia vagy Maurycy ezzel vágott vissza:
– Hagyja már abba! Színtiszta önzésből segítünk magának. Mi az
ördöghöz kezdenénk maga nélkül? Az egyetlen dolga az, hogy
megerősödjék. És hogy parancsokat osztogasson nekünk! Hiányzik az a
rengeteg energiája, bölcsessége és, na, jó, néha a szeleburdi viselkedése is.
Mulattasson újra bennünket!
Ilyenkor Antonina elnevette magát, felderült, és lassacskán felhúzta a
bolondos háztartás szerkezetét, mint valami antik óráét. Azt írta, folyamatosan
a körmére néztek, fontoskodtak körülötte, „nem hagyták, hogy elfáradjak,
megfázzak, éhes legyek vagy aggódjak”, ő pedig cserébe megköszönte
nekik, hogy „úgy elkényeztettek, mint még soha, senki”. E szavakat leírva
kerül a legközelebb ahhoz, hogy az árvaságáról beszéljen. A hiányukkal
folytonosan jelen lévő halott szüleihez megperzselt események tartoztak, egy
szavak előtti bánat, amikor ő még csak kilencéves volt, a bolsevikok kezétől
elszenvedett, megmásíthatatlan vég, amely egy gyermek számára túlságosan
borzalmas ahhoz, hogy folyton elképzelje. Lehet, hogy az emlékeiben
kísértettek, de az emlékirataiban egyetlen szóval sem említi őket.
A barátai melegen bebugyolálták Antoninát, és arra biztatták, hogy a
pihenés által gyógyuljon, és ahogy ez a szoros kör magához ölelte, kezdett
lábra kapni, és néha „még a megszállásról is megfeledkeztem”, ahogy arról a
„nyughatatlan sóvárgásomról is, hogy mihamarabb érjen véget a háború”.
Jan továbbra is korán távozott a házból, és csak közvetlenül a kijárási
tilalom kezdete előtt tért meg, és bár a villalakók sosem látták őt a
munkahelyén, otthon indulatosnak és nyugtalannak találták. Hogy életük
élhető maradjon, minden egyes rituálét és rutint ellenőrzött és újraellenőrzött,
ami embert próbáló felelősséget rótt rá, hiszen a legapróbb káosz,
hanyagság vagy sugallat leleplezhette őket. Nem csoda hát, hogy a
feszültség merevvé tette, és kezdte őket az ő „katonáinak”, Antoninát pedig
a „helyettesének” szólítani. Jan kormányozta a villát, és a Vendégek nem
tehették meg, hogy nem engedelmeskednek neki, de a hangulat
besavanyodott, mert Jan, mint valami szeszélyes diktátor, szemlátomást
feszültté tette a mindennapi életet azáltal, hogy gyakran üvöltözött
Antoninával, annak minden erőfeszítése dacára, hogy a kedvére tegyen.
Naplójában arról írt, hogy „mindig éber volt, minden felelősséget a maga
vállára vett, és megóvott bennünket a kellemetlenségektől, igyekezett
mindennek nagyon gondosan utánanézni. Néha úgy beszélt hozzánk, mintha
a katonái lennénk… Hűvös volt, és tőlem többet követelt, mint a háznép
összes többi tagjától… [A] derűs hangulat száműzetett otthonunkból.”
Azzal folytatta, hogy bármit is tett, az mintha sosem lett volna elég jó,
semmi sem tette Jant büszkévé rá, és már nyomorultul érezte magát attól,
hogy örökösen csalódást okoz neki. Az ő hűséges, dühös Vendégei idővel
már egyáltalán szóba sem álltak Jannal, de még csak szemkontaktust sem
létesítettek vele – mert gyűlölték, ahogy Antoninával bánik, de mivel nem
szívesen konfrontálódtak volna vele, úgy tettek, mintha ott sem lenne. Jan
berzenkedett a néma tiltakozásuk miatt, felpanaszolta, hogy a házban nincs
helye a polgári engedetlenségnek, és különben is, miért őt hibáztatják és
közösítik ki?
– Figyeljen ide mindenki! Maguk csak azért vesznek engem semmibe,
mert egy kicsit kritizálom Puniát – mondta az asszonynak általa adott
becéző nevek egyikét használva (Kis Vadmacska vagy Bozótcica). – Nem
ezt érdemlem! Maguk szerint nekem nincs szavam ebben a házban?
Puniának nincs mindig igaza!
– Egész nap odavan – felelte csöndesen Maurycy. – Tudom én, hogy a
házon kívüli élete teli van mindenféle veszélyekkel meg csapdákkal. De épp
azok teszi érdekessé. Tola helyzete más – mondta Antonina egy másik
becenevét használva. – Az olyan katonáéra emlékeztet, aki folyamatos
szolgálatban van a csatatéren. Neki egész idő alatt ébernek kell maradnia.
Hogy nem tudja ezt megérteni, hogy tudja megszidni azért, mert hébe-hóba
egy kissé feledékeny?
Egy márciusi délután a házvezetőnő kiüvöltött a konyhából:
– Istenem! Tűz! Tűz! – Antonina az ablakon kinézve hatalmas
füstgombát és lángokat látott, mindent elemésztő tűzvészt a németek raktárai
környékén, ahol egy szélroham úgy terítette szét a tüzet a barakkok tetején,
akár a mézet. Antonina felkapta a bundáját, és kiszaladt, hogy megnézze az
állatkerti épületeket meg a rókafarmot, amely mindössze egy széllökésnyire
állt a lángoktól.
Egy német katona bringázott szélsebesen a villához, ott leszállt, és
dühösen azt mondta:
– Ezt a tüzet maguk gyújtották? Ki lakik itt?
Antonina a férfi merev arcába nézett, és elmosolyodott.
– Nem tudja? – kérdezte megnyerő hangon. – A régi Varsói Állatkert
igazgatója. Én a felesége vagyok. És ahhoz túlságosan komoly emberek
vagyunk, hogy olyan csínyeket kövessünk el, mint a gyújtogatás.
A düh, ha jókedvvel találkozik, hamar elillan, a katona is lehiggadt.
– Jól van, de azok az épületek ott…
– Igen. A korábbi alkalmazottaink foglalnak el két kis lakást. Kedves
emberek, akiket ismerek, és akikben megbízom. Biztosra veszem, hogy
nem ők tették. Egy ostoba szénakazal felgyújtásával miért tennék kockára
az életüket?
– Hát, valamitől pedig kigyulladt – mondta a katona. – Nem villámlott.
Valakinek meg kellett gyújtania ezt a tüzet!
Antonina ártatlanul nézett a szemébe.
– Maga nem tudja? Én majdnem biztos vagyok benne, hogy ki gyújtotta
a tüzet – mondta.
Az ámuló tekintetű német arra várt, hogy az asszony megoldja a rejtélyt.
Ahogy Antonina barátságos, társalgási hangnemben folytatta, emlékezete
mély mocsarából ritkán használt német szavak tolultak fel.
– A maguk katonái folyton arra a helyre cipelik a barátnőiket. A napok
még elég hűvösek, és kellemes leülni a szénára. Több mint valószínű, hogy
ma is járt ott egy pár, cigarettáztak, és otthagyták a csikket… a többit már
tudja. – Gyatra németsége ellenére a katona tökéletesen megértette, és
elnevette magát.
Miközben befelé indultak a házba, másról kezdtek el beszélgetni.
– Az állatkerti állatokkal mi lett? – kérdezte a német. – A maguké volt a
tizenkettedik, fogságban született elefánt. Olvastam róla az újságban. Most
hol van?
Antonina elmagyarázta neki, hogy Tuzinka túlélte az első napok
bombázásait és hogy Lutz Heck néhány másik állattal együtt elszállította őt
Königsbergbe. A verandához közeledve két német rendőr fékezett le
mellettük oldalkocsis motorkerékpáron, az asszony kísérője elmondta nekik
az egész történetet, mire a férfiak durva kacajra fakadtak, majd mind
bementek, hogy jelentést írjanak.
Nem sokkal az után, hogy elmentek, csöngött a telefon. Antonina szigorú
német hangot hallott, amely így szólt: „Itt a Gestapo”, a többit túl gyorsan
hadarta el ahhoz, hogy megértse. De a „Tűz?” és a „Kivel beszélek?”
szavakat elcsípte.
– A szénakazal gyulladt ki – mondta a tőle telhető legjobb németséggel.
– Egy épület leégett, kijött egy tűzoltóautó, és most már minden rendben
van. Már itt járt a német rendőrség, és jelentést írtak az esetről.
– Azt mondja, nyomozást folytattak? Minden rendben? Jól van. Danke
schön.
Úgy remegett a keze, hogy a telefonkagylót csak üggyel-bajjal tudta
visszatenni a villára, közben kezdték megrohanni az elmúlt óra eseményei,
újra végigpörgette őket a fejében, hogy megbizonyosodjék róla, azt tette és
mondta, amit tennie és mondania kellett. Miután tiszta lett a levegő, a
Vendégek előjöttek rejtekhelyükről, és megölelték, dicsérték a
bátorságáért. Naplóbejegyzése szerint „már alig vártam, hogy
elmondhassam Jannak”.
Vacsora közben Jan az egész históriát meghallgatta, ám a remélt
helyeslés helyett elcsöndesedett és a gondolataiba mélyedt.
– Azt mindannyian tudjuk, hogy Punia egy csodagyerek – mondta. – Az
viszont kissé meglep, hogy mindenkit annyira felizgatott ez az eset. Pontosan
úgy viselkedett, ahogy az tőle elvárható. Hadd magyarázzam el pszichológiai
szempontból, hogy mire gondolok. A háború előtti állatkerti történeteinkből
már tudják, hogy valahányszor meggyűlt a bajom valamelyik állattal – akár
megbetegedett, akár nehéz volt megetetni,vagy egyszerűen túlságosan vad
volt –, azt mindig Punia gondjaira bíztam. És jól is tettem, mert senki sem
tud olyan jól bánni az állatokkal, mint ő. Hogy miért mondom ezt most el?
Nem reklámozni akarom őt, nem is azt bizonygatni, hogy milyen csodálatos
vagy hogy milyen szerelmes vagyok, de nem is azért, hogy jól érezze tőle
magát. Mint tudjuk, Puniát már gyermekkorában is rengeteg állat vette
körül, ő pedig azonosult velük. Mintha szivacsból lenne. Szinte olvas a
gondolataikban. Neki gyerekjáték kitalálni, hogy mi bántja az állat barátait.
Talán mert úgy bánik velük, mint az emberekkel. De látták őt. Egyik
pillanatról a másikra képes levedleni Homo sapiens természetét és
átalakulni párduccá, borzzá vagy pézsmapocokká!
– Nos, nekem mint állatokkal dolgozó művésznek – szólt közbe nevetve
Magdalena – sasszemem van az efféle dolgokhoz, és mindig is azt mondtam,
hogy ő egy nőstényoroszlán-kölyök.
Jan folytatta:
– Valami precíz és nagyon különleges tehetsége van, ritkaság, ahogy az
állatokat képes megfigyelni és megérteni, ami egyáltalán nem megszokott
dolog egy képzetlen természetbúvár nőtől. Páratlan dolog ez, egy hatodik
érzék.
Antonina büszkén hallgatta a férje meglepő szónoklatát, amelyből oly
hosszas és ritkaságszámba menő méltatás kerekedett, hogy rögtön utána
szó szerint le is jegyezte a naplójába, hozzáfűzve: „A tehetségemről beszélt,
és mások jelenlétében dicsért. Ilyesmi még sosem fordult elő!… Vajon
komolyan beszélt!? Annyiszor mondott már »butának«, hogy kezdtem a
második nevemként hallgatni rá.”
– Azért beszélek erről – mondta Jan –, hogy némiképpen megvilágítsam,
miként reagálnak az állatok különféle szituációkban. Tudjuk, hogy a
vadállatok milyen óvatosak tudnak lenni, milyen könnyen megijednek, ha az
ösztönük azt súgja, hogy védekezzenek. Amikor megneszelik, hogy idegen
halad át a területükön, önvédelemből agresszívekké válnak. Punia esetében
azonban olyan, mintha ez az ösztön nem létezne, így aztán nem is fél sem a
kétlábú, sem pedig a négylábú állatoktól. És nem is közvetíti a félelmet. Ez a
kombináció arról győzheti meg a körülötte lévő embereket vagy állatokat,
hogy ne támadjanak rá. Főként az állatokat, amelyek telepátiában jobbak,
mint az emberek, tudják olvasni egymás agyhullámait. Amikor a mi Puniánk
az állatai iránti higgadt, baráti érdeklődést sugároz magából… a félelmük
amolyan villámhárítójaként működik, elnyeli, semlegesíti azt. Megnyugtató
hanghordozása, finom mozdulatai, a rájuk vetett, biztonságot adó pillantása
révén bizalmat ébreszt bennük az iránt, hogy képes őket megvédeni,
meggyógyítani, táplálni és így tovább. Értik, mit akarok mondani – Punia
képes rá, hogy a nyugalom és a megértés hullámait sugározza. Az ilyetén
módon történő jeladásra az emberek kevésbé érzékenyek, mint más állatok,
de azért ezen láthatatlan hullámok egy részére többé-kevésbé mindenki rá
tud hangolódni attól függően, hogy mennyire érzékeny az idegrendszere.
Szerintem vannak emberek, akik sokkal jobban tudják fogni ezeket a
jeleket, és nem hiszem, hogy ennek bármiféle köze lenne az intellektuális
képességeikhez. Még az is lehet, hogy a primitívebb organizmusok a
fogékonyabbak. Ha tudományos szaknyelvet akarnék használni, akkor
megkérdezhetném: miféle pszichés jeladó Punia, és miféle üzenetet sugároz?
Janra szemlátomást hatással volt az okkultista, asztrológus és náciellenes
Friedrich Bernhard Marby (1882–1966), aki az északi germán rúnák okkult
hagyományait ötvözte kora tudományos elveivel.

Ha Jan ma élne, tudna az agyi premotoros kéregben lévő speciális sejtek, a

tükörneuronok szerepéről, amelyek közvetlenül azelőtt tüzelnek, hogy valaki
kinyújtaná a kezét egy kőért, lépne egyet, elfordulna vagy elmosolyodna.
Ezek a neuronok csodálatosképpen akkor is tüzelnek, ha végrehajtunk egy
bizonyos cselekvést, és akkor is, ha megfigyeljük, hogy valaki más hajtja
végre ugyanazt a cselekvést, és mindkét esetben hasonló érzésünk támad. A
saját hibáinkból tanulni kevésbé biztonságos, mint valaki máséiból, ami
elősegíti a szándékok világának dekódolását, és lehetővé teszi a társas
érintkezéseinket. Az agy ügyes módszereket fejlesztett ki a veszély
kikémlelésére vagy meghallására, mások örömének vagy fájdalmának gyors
értelmezésére, részletekbe menő benyomásokat érzékelve anélkül, hogy
szavakhoz folyamodna. Érezzük, amit látunk, másokat énként élünk át.
– Fura dolog ez – folytatta Jan –, Punia már nem gyerek, nem is buta, de
a másokkal való kapcsolata rendszerint igen naiv, elhiszi, hogy mindenki
őszinte és kedves. Tudja, hogy rossz emberek is vannak körülötte, messziről
felismeri őket. Mégsem tudja igazán elhinni, hogy árthatnak neki. A másik
dolog, amit Punia javára lehet írni, hogy a legapróbb részletekig megfigyeli
és megjegyzi a környezetét. Német katonákat látott lányokkal randevúzgatni
abban a szénakazalban, és ismervén a németek durva humorérzékét, ebben
a konkrét esetben jól használta fel ezt az információt. Nem aggódott a
szegényes német szókincse miatt, mert a hangja és a beszéde nagyon
muzikális és megnyugtató. Az ösztöne és az intuíciója pontosan megmondta,
hogy mit kell tennie. Na, és persze a legfőbb ütőkártyája a külseje volt.
Magas, vékony, szőke – egy északi típusú német nő ideális alakja. Biztosra
veszem, hogy ez is nagyon sokat számított. De ha tudni akarják, mit
gondolok ennek a tragikomédiának a végkimeneteléről, szerintem a
németek nagyon is kényelmesnek találták azt a magyarázatot, amit Punia
adott az épületeiket elpusztító tűz keletkezésére. Ürügyet szolgáltatott nekik
arra, hogy ne kelljen kivizsgálniuk az összes lopkodást, ami odaát folyt. Az
a tűz könnyűszerrel elleplezte a bűntettet. Ha valakit tényleg meg akartak
volna büntetni, Puniának nem lett volna olyan könnyű dolga. Nem akarom
én kritizálni a maguk hősnőjét – Punia remek munkát végzett. Nagyon okos
volt, és örülök, megbízhatok benne, de én cinikusabb szemszögből szeretem
nézni a dolgokat.
Ezzel Antonina majdnem-rémálmát viszonylag jelentéktelen színben
tüntette fel, reakcióját hűvösnek és kiszámítottnak állította be, talán ahogy
elképzelte, hogy ő miként csinálta volna. Bármilyen tehetséges és sokoldalú
volt is, Antonina tisztelte Jant, és alkalmazkodott hozzá, örökösen
megpróbált megfelelni az elvárásainak és elnyerni a helyeslését. Ryś
időnként az apja példáját követve azt acsarogta, hogy férfi lévén még ő is
jobban érti a dolgokat, mint egy tyúkeszű nőstény. Antonina mégis úgy lép
elénk a naplóiból, mint akit mélységesen szeretett Jan, Ryś és a Vendégek
sokasága, aki fontos kiegészítője a férjének, akiről azt tartotta, hogy
mindenkivel szigorú, de legfőképpen önmagával. Abban is egyetértett vele,
hogy az állatok kifinomult módokon kommunikálnak. Jannak az ő
tudatmódosításáról szóló kiselőadása után nehezére esett elaludni. Ennyi
dicséret a barátai előtt! Ritka, mint a fény a lengyel télben.
„Jannak igaza volt, a német katonáknak az én telepatikus hullámaimra
adott reakciója az állatkerti állatokéhoz hasonlított”, reflektált Antonina a
naplójában. Számos olyan, misztikus epizód volt a múltjában, amikor
biztosra vette, hogy képes láthatatlan hidat verni önmaga és az állatok közt,
meg tudja velük értetni a kívánságait, eloszlathatja a félelmüket, és ráveheti
őket, hogy megbízzanak benne. Antonina szerint első ilyen élményeit akkor
szerezte, amikor kislánykorában minden szabadidejét tüzes, telivér lovak
körül töltötte az istállókban, de amióta csak az eszét tudta, az állatok mindig
lecsillapodtak körülötte. Szokatlan empátiaszintje és éber érzékei talán egy
némelyek által örökölt állatiasabb fogékonyság részét képezték, amelyet
aztán tovább árnyalt és alakított a gyermekkori tapasztalat. Azonkívül, és ez
Antonina esetében jelentős körülmény, a szüleikhez való bizonytalan
kötődésű gyermekek néha magával a természettel alakítanak ki erős
köteléket.
Aznap éjjel álmatlanul feküdt az ágyán, és az embereket a többi állattól
elválasztó vékony fátyolra gondolt, a világ legbizonytalanabb mezsgyéjére,
amit az emberek mindazonáltal úgy húznak meg, mint valami „jelképes kínai
Nagy Falat”, amelyet ő viszont reszketegnek, már-már láthatatlannak
érzékelt. „Ha nem az, akkor miért humanizáljuk az állatokat, és miért
állatiasítjuk el az embereket?”
Antonina órákon át hevert az embereken és az állatokon, meg azon
tűnődve, hogy az állatpszichológia más tudományágakkal, mondjuk a
kémiával vagy a fizikával összehasonlítva milyen keveset fejlődött. „Még
mindig csukott szemmel bolyongunk a pszichológiai talány labirintusában”,
gondolta. „De ki tudja, egy napon talán majd felfedezzük az állati viselkedés
titkait, és egy napon talán majd féken tarthatjuk sötétebb ösztöneinket.”
Antonina és Jan addig is, a háború egész ideje alatt saját informális
tanulmányokat folytatott, szoros közelségben együtt élve emlősökkel,
hüllőkkel, rovarokkal, madarakkal és egy seregnyi emberrel. Miért van az,
kérdezte magától, hogy „az állatok néha mindössze néhány hónap alatt
képesek elfojtani magukban a ragadozót, míg az emberek több évszázados
csiszolódásuk dacára máról holnapra bármely vadállatnál kegyetlenebbé
tudnak válni”?
 28

1943
A biztonság háború alatti hullámvasútja miatt még egy halk, mellékes
megjegyzés is földcsuszamlásszerű katasztrófát válthatott ki. Az a hír
szivárgott vissza Antonina és Jan fülébe, hogy az egyik lengyel állatkerti őrük
észrevette Magdalenát, és kipletykálta, hogy a híres szobrásznő a villában
bujkál. Bár Antonina úgy ítélte meg, hogy az őr „tisztességes, talán még
jóindulatú is – elvégre nem hívta ki a Gestapót”, nyugtalankodott, hogy mi
lesz, ha egy meggondolatlan szó rossz fülekbe jut és összedől a villa
kártyavára. „Vajon a Gestapo már tudja?”, kérdezte magától. „Csak napok
kérdése?”
A Varsóban mindennapos nagyszabású és piti zsarolások is bénító
fenyegetést jelentettek. Részint a feketepiac háború előtti népszerűségének
és az ügyek apró borravalókkal meg kenőpénzekkel való kijárásának
családias könnyedségének köszönhetően Varsó egykettőre megtelt
mindenféle rendű és rangú ragadozóval meg prédával, köztük a tisztességes
és megvesztegethető, a tisztességtelenül megvesztegethetetlen, a megrögzött
bűnöző, az opportunista lakos, a félelem béklyózta emberek, a náci
szimpatizánsok, valamint a maguk és mások életével égő fáklyaként
zsonglőrködő kockázatvállalók típusaival. Így aztán egyelőre azt tűnt a
legbölcsebbnek, hogy másutt bújtassák el a Vendégeket. Dewitzowa
asszony, aki a háború előtt Jannal tanítóskodott együtt, a külvárosi házában
kínált helyet Magdalenának és Maurycynek, de mindössze pár hét elteltével
megrémült, és visszaküldte őket, mondván, hogy gyanús idegenek kezdték
el figyelni a házát. Antonina ebben nem volt olyan biztos. „Lehetséges, hogy
a külváros rizikósabb, mint Varsó?”, tanakodott. Talán igen, de ennél valami
szövevényesebb dolgot gyanított, a félelemmel és bizonytalansággal való
együttélés kezelésének tünetét.
Emanuel Ringelblum a „félelem pszichózisáról” írt, ami az árja oldalra
való szökéssel kapcsolatban sokakat a hatalmába kerített:
 A képzelt veszedelem, [a] szomszéd, a portás, az igazgató vagy egy utcai
járókelő feltételezett leskelődése az,73 ami a fő veszélyt képezi, mert a
zsidó… azzal árulja el magát, ha körbe-körbe tekinget, hogy lássa, nem
figyeli-e valaki, ha ideges kifejezés ül ki az arcára, ha félelmében űzött
vadként fest és mindenütt valamiféle veszélyt szimatol.

Még ha Antonina mások szemében nyugodtnak tűnt is, írásai egy olyan
asszonyról tanúskodnak, akit gyakran kínzott a nyugtalanság, marcangolt a
félelem. Tudta, hogy a villa ballasztjaként milyen benyomást kelt, és
ragaszkodott hozzá, hogy a villa „meleg, baráti, szinte terápiás” atmoszférája
olyan biztonságot sugározzon, amely csupán illuzórikus. Az igaz, hogy a villa
tágas környezetet nyújtott a Vendégeknek, akik nem voltak kénytelenek
falak mögött gubbasztva élni vagy föld alatti nyirkosságban összezsúfolódni.
Ám ahogy a nácik egyre szorosabbra fonták a hurkot, a tekintetek
eltérítésének és a halál rászedésének játéka a lehetőségek megvalósításának
és a jelek figyelésének művészetévé változott. A lengyel néphagyomány
szerint:

Falról leeső kép,74 roppanó hangok az ablak alatt, ok nélkül eldőlő

seprű, óraketyegés óra nélkül. Recsegő hangokat hallató asztal, magától
kinyíló ajtó – mind-mind a közelgő halált jelzi.

A biztonság megteremtése számos kényelmetlenséggel járt, például

gyakran és kis mennyiségeket kellett vásárolniuk, nehogy túlságosan
felhívják magukra a figyelmet, vagy egyes ruhákat odabent kellett szárítani,
mivel az ember nem mert kiteregetni olyan mosott ruhát, amely a háziak
közül senkié sem lehetett. A félelem óhatatlanul is rátelepedett mindenki
hangulatára. Żabińskiék azonban állatkertészek lévén értettek az éberséghez
is meg a ragadozókhoz is; egy viperákkal teli mocsárban az ember minden
lépését meggondolja. A háború gravitációs terében nem mindig volt világos,
hogy kit vagy mit lehet odakintnek vagy idebentnek, hűségesnek vagy
köpönyegforgatónak, ragadozónak vagy prédának tekinteni.
Eleinte senki sem tudott az állatkert embermegőrző titkáról, így egy szál
magukban kellett plusz élelmet előkeríteniük és szökéseket improvizálniuk.
Szerencsére rájöttek, hogy egy régi barátjuk, a pszichológus és
művészetrajongó Janina Buchholtz a Żegota egyik kulcsfigurája. Janina a
megszállás alatt hivatalosan a közjegyző bejegyzett fordítójaként dolgozott,
abban az irodában, ahová Antonina 1939-ben, a lebombázott állatkertben tett
látogatása után betért, hogy híreket kapjon. Mivel rengeteg dokumentum,
kérvény és folyamodvány ment át a kezén, papírok potyogtak le az
asztaloktól, halmozódtak fel a polcokon, nőttek ingatag sztalagmitokká a
padlón, és mintha mindent készek lettek volna elárasztani. A bürokraták
rémálma, a rendetlenség a hivatalnak a földalatti mozgalom egyik
idegközpontjaként betöltött valódi funkcióját álcázta, ahol árja
dokumentumokat hamisítottak, biztonságos lakásokat kutattak fel, hírvivőket
koordináltak, pénzt osztottak, szabotázsokat terveltek ki és leveleket
postáztak más gettókban élő embereknek. Az összekötők az ő irodájában
kapták meg az instrukcióikat és adták le jelentéseiket, ami rengeteg jövés-
menéssel járt, de akárcsak Żabińskiék, ő is tökélyre fejlesztette a dolgok
szem előtt, esetében egy akkora rendetlenség közepette való elrejtését, amely
a szaglászó nácikat is elriasztotta, akik nem szívesen rostálták volna át a
porlepte, sosem teljesen stabil kupacokat. Az egyik túlélő visszaemlékezése
szerint a nácik „célja az volt, hogy lépésről lépésre, egymáshoz szorosan
illeszkedő rendeletek révén egy olyan beszámolási és dokumentációs
rendszert hozzanak létre, amely lehetetlenné tett volna mindenféle
machinációt, és kellő pontossággal lokalizálta volna a város minden egyes
lakosát”. Ehhez gondosan kidolgozott hamis személyi igazolványokra,
dokumentumokra és származási igazolásokra volt szükség a bujkálók
számára, hiszen a katolikus lengyelek, akik jobbára bérházakban éltek, a
háború előttről származó templomi és polgári okmányokat, köztük születési,
keresztelési, házassági, adózási, halálozási és örökösödési dokumentumokat
tudtak felmutatni. A friss okmányok néha „erős” papírokat jelentettek,
amelyek kiállták a Gestapo kutakodását, néha meg csapnivalókat (ezeknek a
hárs szóból származó lipne nevet adták, amelynek jelentése később átalakult
„kegyes hazugsággá”), amelyek egy alaposabb vizsgálaton nemigen csúsztak
volna át. Gunnar Paulsson így meséli el a folyamatot:

Ahhoz, hogy valaki homo novusnak adja ki magát, nem csupán egy új
 személyazonosság megteremtésére volt szükség, hanem a régihez, a
fertőzötthöz fűződő összes kötelék elmetélésére is. Az illetőnek
ennélfogva el kellett költöznie. A korábbi énje ily módon megszűnhetett,
miközben az új én a szokásos módon bejelentkezett az új
szálláshelyen… [az] illetőnek a régi körzet nyilvántartó hivatalában ki
kellett jelentkeznie, amiért cserébe egy kupont kapott. Ekkor az új
helyen bejelentkezett a házfelügyelőnél, akitől szintén kapott egy kupont.
Ezután a bejelentkezés igazolásaként egy bizonyos türelmi időn belül
mindkét kupont be kellett mutatni a helyi nyilvántartó hivatalban… [A]
bizonyítéklánc megszakításához arra volt szükség, hogy az illetőnek
legyen egy hamisított kijelentkezési kuponja, amit a nyilvántartó hivatal
aktáinak kellett hitelesíteniük.

Janina szerencsére a nyilvántartó hivatalban dolgozott, ahol

személyazonosságokat koholhatott és iratokat fűzhetett le, amelyek
hitelesítették őket. Voltak, akik azt állították magukról, hogy a Szovjetunióban
születtek vagy hogy lengyel muszlimok, vagy hogy még 1939 előtt, egy
templomtűzben vesztek oda a papírjaik, míg mások külföldön élő vagy halott
állampolgárok személyazonosságát vették fel. Mindez hamisítványokat és
rafináltságot igényelt, hosszú bizonyítékláncokat alkotó iratok létrehozását,
lefűzését és módosítását – innen az irodájában magasodó papír-Alpok.
1941-ben, amikor Hans Frank elrendelte, hogy sorozatszámmal és
ujjlenyomattal ellátott személyazonosító kártyákat (Kennkarte) kell
kibocsátani, a hivatalnokoknak ezt 1943-ig sikerült megakadályozniuk, és az
alkalmat megragadva fiktív személyazonosító kártyákat készíteniük. Az
emberek egyszeriben mintha seregével veszítették volna el a papírjaikat.
Pénzsóvár opportunisták és földalatti specialisták egyaránt annyi útlevelet és
más dokumentumokat kreáltak, hogy 1943 nyarára az összes
személyazonosító kártya 15 százaléka és az összes munkaigazolvány 25
százaléka még Ziegler hivatalának becslése szerint is hamisítvány volt.
Egyedül a Żegota egyik sejtjének napi ötven-száz dokumentum legyártását
tulajdonítják, olyan papírokét, amelyek a születési és halotti anyakönyvi
kivonatoktól az SS és a Gestapo alacsony beosztású tisztviselőinek személyi
igazolványáig a teljes skálát átfogták. Janina „futóhomokon járó”
emberekként75 írta le az ügyfeleit.
– Szerencsés vagyok… csodákat művelhetek76 – büszkélkedett
barátnőjének és munkatársának, Barbara „Basia” Temkin-Bermannak,
begörbített ujjával mosolyogva le is kopogta a kávéház asztalán, hogy elűzze
a balszerencsét.
A magas, erős testalkatú, idősödő Janina örökké rendfőnöknőhöz illő,
palástszerű fekete szoknyákat és az álla alatt megkötött, különös kis
fátyolos kalapot viselt, és muffot hordott. Hosszú, vékony orrán szemüveg
egyensúlyozott egy olyan túláradó melegséggel teli szempár előtt, hogy az
emberek rendszerint úgy emlegették őt, hogy „a legkedvesebb ember, akit
ismerek”, vagy „az üldözöttek örökös védelmezője”.77
A németek elleni harc és a zsidók megsegítésének kettős konspirációja
során Janina szorosan együttműködött Basiával, aki a háború előtt
pszichológusként dolgozott, és fizikailag Janina ellentéte volt: apró, vékony,
ideges, nyughatatlan asszony, aki mindig egy öreg, borvörös kabátban,
fekete svájcisapkában és szemita vonásait elrejtő fátyolban járt.
Janina és Basia naponta tanácskoztak a Miodowa utcai irodában vagy a
Miodowa utca 24-ben működő, macskabiztos kávéházban, és együtt
létesítettek összeköttetést apácákkal és papokkal, vasúti dolgozókkal,
professzorokkal, piaci standtulajdonosokkal, boltosokkal, cselédekkel,
villamosvezetőkkel, földművesekkel, kozmetikusokkal, mérnökökkel,
hivatalnokokkal és titkárnőkkel (akik hajlandók voltak hivatalos aktákból
embereket törölni vagy hamis igazolásokat kiadni). És persze az állatkert
igazgatójával meg a feleségével. Egy nap Janina a földalatti mozgalom
vezetőivel beszélgetve szóba hozta Magdalena kockázatos állatkertbeli
helyzetét. A vezetők döntése nyugtalanító volt ugyan, de Antonina és Jan
számára teljesen érthető. Maurycy a villában marad, Magdalena pedig Janina
egyik mérnök barátjánál kap szállást, aki a folyó keleti partján, egy bájos,
öreg környéken, Saska Kępában lakott, amelynek parkját szobrok népesítik
be: a Táncos, a Ritmus és az érzékien pucér Fürdőző. A neoklasszikus
középületek, az újonnan épült, sűrű cserjésben álló, modernista házak és a
két háború közt tervezett, csupa beton és üveg, avantgárd villák negyede volt
ez.
Az állatkert eleinte csupán átmeneti menedékhelyül szolgált, a bonyolult
Földalatti vasút egyik feltételes megállójaként, Jan és Antonina pedig csakis
barátokat és ismerősöket bújtatott, később azonban, Janinával
együttműködve „szervezettebbé váltak a dolgok”, ahogy Jan a maga
bagatellizáló módján fogalmazott, amin azt értette, hogy a földalatti
mozgalom segítségével megkettőzte erőfeszítéseit, és lehetetlen
kockázatokat kezdett vállalni.
A villát elhagyó valamennyi Vendég közül Antoninának leginkább a
„túláradóan jókedvű, csupa energia és nevetés Magdalena” hiányzott.
Rendkívüli barátság volt az övék, kislányos és érett, intim és szakmai. Jan is,
Antonina is csodálta Magdalena művészetét, de magával ragadó,
mulatságos, nagylelkű barátként is nagyra becsülték. Magdalena elvesztése
Antonina szerint fizikai fájdalmat okozott, még ha a távozása helyet csinált is
egy újabb Vendégnek, egy újabb megmentett életnek. Jan és Antonina
megígérte Magdalenának, hogy amilyen sűrűn csak tudják, meg fogják őt
látogatni Saska Kępában, Maurycy pedig, aki nem tudott biztonságban
keresztülutazni a városon, azon tűnődött, hogy a búcsújuk vajon hónapokra,
évekre vagy örökre szól, és „ezt különösképpen a szívére vette”.
Jan és Antonina 1943 júniusának végére úgy képzelte, hogy még senki
sem jelentette föl őket a Gestapónál, és szőrmentén ismét Vendégeket
kezdtek fogadni. Janina az egyik ifjú barátnőjét, Aniela Dobruckát küldte
hozzájuk, aki „jó megjelenésű” volt, ahogy a helyiek mondták, amin azt
értették, hogy erőteljes árja vonásai vannak, ami lehetővé tette számára, hogy
a nappalait utcai kenyér- és croissant-árusként, az éjszakáit pedig egy különc
öregasszonynál meghúzódva tölthesse. Antoninának tetszett a sötét hajú,
tengerkék szemű, egyszerre „szelíd és kissé csibészes” temperamentumú,
mokány fiatal nő. Az egyik szegény földműves faluból Varsóba került Aniela
csak üggyel-bajjal tudta finanszírozni tanulmányait a Lwówi Egyetemen.
Rachela Auerbach volt az igazi neve, de azt betemette a földalatti élet, ahol a
személyazonosságok elenyésztek, és az emberek szükség szerint friss
neveket, álruhákat és feladatokat öltöttek.
A lengyel emigráns Eva Hoffman megindítóan ír arról a lelki
megrázkódtatásról, hogy el kellett dobnia a nevét: „Nem sok minden történt,
egy apró, szeizmikus szellemi elmozdulást kivéve. A nevünk hirtelen
megváltozása kissé eltávolít bennünket tőle – de ez az a rés, amelybe az
absztrakció végtelen lidérce beteszi a lábát.” Az ő és a nővére utóneve
egyszeriben megszűnt létezni, pedig „az ugyanolyan bizonyosan a miénk volt,
akár a szemünk vagy a kezünk”. Az új nevek pedig csak „azonosító
címkék” voltak, „testetlen jelek, amelyek tárgyakra, történetesen a
nővéremre vagy önmagamra mutatnak. Odamegyünk az ülőhelyünkhöz, egy
szobányi ismeretlen arc közé, olyan névvel, amely idegenné tesz önmagunk
számára.”
Aniela, aki volt olyan szerencsés, hogy még a legszörnyűbb idők előtt
elhagyta a gettót, életét arra tette fel, hogy ennivalót kerítsen az éhezőknek,
kórházban és egy könyvtárban dolgozott, egyike volt azon keveseknek,
akik ismerték a tejeskannák titkát. A gettó műhelyeknek szánt részében az
OBW (Ostdeutsche Bauwerkstütte) asztalosműhelyét németek vezették,
akik arra kötelezték az eredeti, zsidó tulajdonosokat, hogy folytassák a
mindennapi munkát. A fivérek egyike, Alexander Landau a földalatti
mozgalomhoz tartozott, és annak számos tagját szerződtette, állítólagosan
szakképzett iparosként, habár az asztalosmesterség alapvető fogásaiban
való járatlanságukat nem mindig volt könnyű véka alá rejteni. A Nowolipki
utca 68-ban működő Halmann-féle asztalosműhely további úgynevezett
asztalosokat alkalmazott, és a számukra kijelölt házakból lett a Zsidó Harci
Szervezet központja. Ez a két műhely együttvéve sokakat megmentett a
deportálástól azáltal, hogy alkalmazta őket, másokat menekülés közben
szállásolt el, iskoláknak adott otthont, és a lázas földalatti tevékenység
gócpontjává vált.
Mindössze egy hónappal azután, hogy a németek megszállták
Lengyelországot, a történész Ringelblum fejében megszületett egy archívum
gondolata, mert úgy érezte, hogy az, ami történik, példa nélkül áll az
emberiség történelmében, ezért valakinek hűen be kell számolnia a
tényekről, tanúságot kell tennie az elmondhatatlan szenvedésről és
kegyetlenségről. Aniela segített Ringelblumnak az archívum kezelésébe, bár
először Janina olvasta a dokumentumokat, és egy ideig ő rejtette el őket az
irodájában lévő nagy kanapé kárpitozása alatt. Aztán a levéltárosoknak ez
az Oneg Sábát (mivel szombatonként találkoztak) fedőnevű titkos
csoportja dobozokban meg tejeskannákban rejtette el a dokumentumokat a
Halmann-féle műhely alatt. 1946-ban a gettó romjait átfésülő túlélők egy
híján az összes tejeskannát megtalálták, teli jiddis, lengyel vagy héber
nyelven, eleven részletességgel megírt beszámolókkal, amelyek ma a varsói
Zsidó Intézetben találhatók.
Aniela idővel Genia barátnőjét (Eugienia Silkest) is elvitte a villába, aki a
gettóban titkos iskolákat szervezett, harcolt a Földalatti Hadseregben, és
segített megtervezni a gettófelkelést. Férjével együtt végül elfogták és
feltuszkolták az egyik Treblinkába tartó vonatra, de amikor Otwock
közelében a szerelvény egy kitérőnél lelassított, hogy egy másikat
elengedjen, leugrottak róla (egyes vagonokon aprócska ablak volt
szögesdróttal behálózva, amelyet el lehetett vágni, vagy az ajtaját lehetett
erőszakkal kinyitni). A londoni White-Eagle Mermaidnek készült egyik,
háború utáni interjúban78 Genia felidézte, hogy az ugrás után

halálosan fáradt és éhes voltam, de annyira féltem, hogy nem mertem

közelebb menni az épületekhez… nem találtam a férjemet, és nagyon
lassan, a mellékutakat használva, elmentem Lublinig. Két nap után úgy
döntöttem, visszamegyek Varsóba. Kétkezi munkásokkal együtt
utaztam, és kora reggel értem az óvárosba. Az unokanővérem, akinek
lengyel férje volt, egy bizonyos Kowalska asszonynál bujkált.
Odamentem, ahol úgy fogadtak, mint valami szellemet a túlvilágról,
kaptam enni, megfürödtem, és lefeküdtem. Pár nap múlva, amikor már
újra lábra álltam, felöltöztettek, és elmentem a Miodowa utca 1. szám
alá, Janina Buchholtzhoz, a Żegota tagjához. Ott kaptam papírokat és
pénzt. Később az unokanővérem férje a Chłodna utcában, egy lengyel
rendőr lakásában talált nekem szobát. Csakis a legnagyobb csodálattal
és szeretettel beszélhetek ezekről az emberekről, akik segítettek nekem.

Amikor a rendőr lakása már nem volt biztonságos, Janina elvitte őt az

állatkertbe, ahol hivatalosan Antonina szabónőjeként szolgált, ruhákat
javított, később pedig, amikor Antonina terhes lett, pelenkákat és
babaruhákat varrt. A fitos kis orrával árja megjelenésű, magas Genia talán
könnyűszerrel átbújhatott volna az ellenőrzésen, csakhogy alig beszélt
lengyelül, így aztán nyilvános helyen úgy tett, mintha néma lenne, vagy néha
észtnek adta ki magát, ahogy a hamis papírjai állították róla.
Süketnémaságot színlelve ő is csatlakozott a városban ide-oda sodródó,
vaskos akcentussal beszélő emberek seregéhez, akiket elnémított az
elmondhatatlan.
 29

Nem sokkal azután, hogy tavasszal elhervadtak a harangvirágok, az öreg

fák nyirkos árnyékában medvehagymák csomói nőttek, apró, fehér virágaik
édes párát leheltek, amely alkonyatkor beözönlött a nyitott ablakokon,
leveleik a fény felé való tülekedésben jó hatvan centi magasra ágaskodtak.
Egyes gazdák medvehagymás csalitosokban legeltették a nyájukat, hogy
illatos legyen a birkák húsa, mások viszont átkozódtak, ha a teheneik
véletlenül a medvehagymák közé tévedtek, és belekóstoltak, mert
megromlott tőle a tejük. A helybeliek fiatalító italokhoz és lázcsillapító
borogatásra, a lanyhuló férfierő felizzítására, pattanás elmulasztására,
szívritmus-szabályozóként és szamárköhögés enyhítésére használták a
medvehagymát. A hagymákat összezúzva megfőzték, és medvehagyma
levest is készítettek belőle.
„Az állatkert elmerült a langyos májusi éjszakában”, írta Antonina, a tájat
vázolva naplójában: „A fákat és a bokrokat, a házat és az erkélyt sápadt
akvamarin öntötte el, a hűvös, szenvtelen holdfény. Az orgonabokrok ágai
mélyen meghajoltak a hervadt virágbugák súlyától. A járdák éles,
geometrikus körvonalait hosszú, fekete árnyékok emelték ki. Fülemülék
dalolták el újra és újra tavaszi éneküket, a saját hangjuktól megrészegülve.”
A villalakók ülve hallgatták Rókaember zongorakoncertjét, elveszítve idő-
és valóságérzéküket egy gyertyaárnyaktól és sötétben lebegő hangok
konstellációitól megvilágított világban. „A csendes, romantikus éjszakában
Chopin c-moll etűdjének szenvedélyes akkordjai áradtak. Fájdalomról,
félelemről és rettegésről szólt a zene, ahogy végiglebegett a szobán és kiszállt
a nyitott ablakon”, emlékezett Antonina.
Hirtelen valami halk, hátborzongató suhogást hallott a magas
mályvarózsák ablak melletti ágyásából, olyan zajt, amelyet mintha egyedül ő
dekódolt volna a zenei hangok közepette. Amikor egy bagoly rikoltott fel,
hogy valamit vagy valakit elriasszon fiókákkal fészkétől, Antonina olvasott a
jelből, és diszkréten szólt Jannak, aki kiment, hogy utánanézzen a dolognak.
Amikor újra megjelent az ajtóban, az asszonyt odaintette magához.
– Kérem a Fácánház kulcsát – suttogta. A kulcsokat háziasszonyként
Antonina őrizte, méghozzá jó sokat: néhányuk a villa különféle ajtóit nyitotta,
mások az állatkerti épületekéit, megint mások egykor létezett ajtókat, és volt
olyan is, amelynek a funkciójára már senki sem emlékezett, mégsem lehetett
csak úgy kidobni. Ennek a kulcsnak kézre kellett esnie, mert sokszor
használták – a Fácánház kinyitása rendszerint új vendéget jelentett.
Antonina a szemével némán kérdezve odaadta Jannak a kulcsot, és
mindketten kimentek, ahol két fiút pillantottak meg, amint éppen a bokrok
mögé lebukva kerestek fedezéket. Jan azt suttogta, hogy a földalatti
mozgalom szabotázs-végrehajtó szárnyának ez a két tagja német
benzintartályokat gyújtott fel, és most sürgősen el kell rejtőzniük.
Megmondták nekik, hogy meneküljenek az állatkertbe, és anélkül, hogy
Antonina tudta volna, Jan egyre növekvő aggodalommal várta őket egész
este. A fiúk vendéglátóikat felismervén hirtelen elébük toppantak.
– Már órák óta bujkálunk a ház melletti bokrokban, mert hallottuk, hogy
németül beszélnek – mondta egyikük.
Jan elmagyarázta nekik, hogy a szép idő hosszú sétákra az állatkertbe
csábítja a tábori csendőröket, és néhányuk mindössze húsz perccel azelőtt
távozott. Most, hogy már tiszta a levegő, sietniük kell, hogy bejussanak a
Fácánházba. Mivel a fácánhús csemegének számított, a Fácánház eléggé
előkelően csengett a fiúk fülében, egyikük incselkedni is kezdett:
– Majd úgy teszünk, mintha valami ritka állatfaj lennénk, jó, hadnagy úr?
– Nincs ott semmi különös! – figyelmeztette Jan. – Távolról sem
luxusszállás. Most csak nyulak laknak az épületben. Közel van a házunkhoz,
ahonnan szemmel tarthatunk benneteket és ennivalót vihetünk nektek. De
egyvalamire fel kell hívnom a figyelmeteket: hajnalhasadástól síri csöndben
kell maradnotok! – Aztán még szigorúan hozzátette: – Nincs beszélgetés, se
dohányzás. Egyetlen hangot sem akarok hallani odabentről! Megértettétek?
– Értettük, uram! – felelték.
Némaság uralkodott a tájon, olyan csöndbe burkolózott minden, amilyet
néha nyugodt, holdtalan éjszakákon hallani. Az egyetlen zaj, amit Antonina
hallott, a kulcs kattanása volt a Fácánház vadszőlőindái alatt rejtőző zárban.
Másnap reggel, amikor Ryś kivitte a kertbe Wiceket, Antonina látta,
hogy a madárház felé ballagtukban megáll megsimogatni Wicek hosszú füleit,
és így szól a nyúlhoz:
 – Most pedig készülj fel, te vén ló! A Fácánházba megyünk! Úgyhogy ne
feledd: maradj néma csöndben! – Ujját csendre intőn az ajka elé emelte.
Wicekkel a sarkában együtt járultak a kis faépülethez.
Ryś odabent két fiút talált, akik az igazak álmát aludták szénaágyukon,
mindenféle méretű nyulaktól körülvéve, amelyek mint valami manók, buzgón
figyelték és szaglászták az alvó emberi lényeket. Ryś bezárta maga mögött
az ajtót, csöndesen letett a padlóra egy kosár selyemkórót, és a gubóit meg
a szárait marékszámra kezdte hajigálni a nyulak elé ennivalóul. Aztán elővett
egy fazék tejet, amelybe galuskát szaggattak, egy nagy vekni kenyeret és
két kanalat.
Alvás közben szemügyre venni őket ellenállhatatlan kísértést jelentett egy
olyan kisfiú számára, akit érdekeltek az állatok és az emberek, így hát arcát
az övékhez dugta, és azon tűnődött, hogyan lehetne őket a legjobb
felébreszteni, hiszen nem állhat neki dobogni, tapsolni vagy kiabálni.
Leguggolt, és megrángatta az egyik fiú ingujját, amitől a kimerült alvó meg
sem rezdült, majd egyre erősebben ráncigálta, de a fiú csak aludt tovább.
Mivel a tettleges módszer nem vált be, valami finomabbal próbálkozott: a
tüdejét teliszívta levegővel, és addig fújta a fiú arcába, amíg az végül
fölemelte a kezét, hogy agyoncsapjon valami képzelt rovart, és végre-
valahára a szeme is kinyílt.
A csak félig öntudatánál lévő, ijedt fiú szemlátomást pánikba esett, Ryś
pedig úgy döntött, ideje lenne bemutatkoznia, így aztán még közelebb hajolt,
és azt suttogta:
– Ryś vagyok!
– Örvendek – suttogta vissza a fiú, majd nyomatékosan hozzáfűzte: –
Fácán vagyok!
Érthető volt a félreértés, minthogy a Ryś hiúzt jelent, az állatkertben
bujkálókat pedig arról az állatról nevezték el, amely valamikor a
rejtekhelyükön élt.
– Igen, de én igazat beszélek – csökönyösködött Ryś –, én tényleg Ryś
vagyok, ez nem vicc. Mármint a kisfiú Ryś, nem pedig az a Ryś, akinek kis
pamacs van a fülén, és olyan a farka, mint egy foxterrieré!
– Igen, azt látom – mondta a fiú. – Én csak ma vagyok fácán. Különben
meg, ha igazi hiúz lennél, nekem meg tollaim lennének, mostanra már felfaltál
volna, igaz?
– Nem biztos – felelte komolyan Ryś. – Légy szíves, ne viccelődj…
Reggelit hoztam nektek, meg ceruzát, és… Hirtelen lépteket hallottak a
közeli járdáról, és legalább két német hangot. Ryś és a fiú mozdulatlanná
dermedt.
Miután a hangok eltávolodtak, Ryś így szólt:
– Talán csak a kerti ágyásukhoz tartanak.
A második összeesküvő is felébredt, kinyújtózott, és megmasszírozta
merev, megmacskásodott lábait, miközben a bajtársa megmutatta neki a
leveses tálat, és a kezébe nyomott egy kanalat. Ryś még mindig guggolva
figyelte, ahogy esznek, megvárta, amíg befejezik, majd csöndesen így szólt:
– Viszlát. Nehogy elunjátok magatokat. Majd hozok ebédet meg valami
olvasnivalót… A kis tetőablakon át fogtok kapni valamennyi világosságot.
Elmenőben Ryś még hallotta, hogy az egyik fiú így szól a másikhoz:
– Aranyos srác, nem? Az meg külön vicces, hogy egy hiúz vigyáz a
fácánokra. Jó kis tündérmese lehetne belőle, nem?
Ryś visszament a villába, és töviről hegyire elmesélte Antoninának a
kalandjait a fiúkkal, akik három hétig rejtőzködtek a Fácánházban, és
eközben Ryś a saját gyámolítottjaiként viselte gondjukat, amíg a németek
föladták a keresésüket, új dokumentumokat hamisítottak, és másik
rejtekhelyet kerítettek. Egy reggel Ryś a nyulakon kívül semmit sem talált a
Fácánházban, és rájött, hogy a fiúk továbbálltak, amit annyira a szívére vett,
mintha a barátai hagyták volna magára.
– Anyu, hová lettek? – kérdezte. – Miért mentek el? Nem szerettek itt
lenni?
Az anyja elmagyarázta neki, hogy muszáj volt elmenniük, hogy a háború
nem játék és hogy majd más Vendégek érkeznek, hogy kitöltsék az általuk
hagyott űrt.
– Még mindig ott vannak az állataid, akikről gondoskodhatsz – próbálta
vigasztalni.
– De én jobb szeretem a fácánokat – nyafogott. – Hát nem érted – az
más volt! Még „barátnak” is mondtak, és nem úgy gondoltak rám, mint egy
kisfiúra, hanem mint a gyámjukra.
Antonina megcirógatta a fiú szőke haját.
 – Igazad van – mondta –, ezúttal nagyfiú voltál, és egy nagyon fontos
dologban segítettél. Azt, ugye, érted, hogy ez titok, amit senkinek sem
szabad elmondanod?
Látta, hogy a fiú szemében harag villan.
– Jobban tudom, mint te! – csattant fel. – Az ilyesmi nem nőknek való –
mondta megvetően, majd füttyentett Wiceknek. Antonina nem tehetett mást,
szomorúan nézte, ahogy kettesben eltűnnek a bokrok között, és tudta, hogy
Ryśnek most egy újabb cserbenhagyással, egy újabb soha el nem mondható
titokkal kell megbirkóznia. „Ha néma maradok titkom felől,79 az a foglyom
lesz”, írta egy korábbi korban a gdański születésű filozófus, Arthur
Schopenhauer, „ha viszont hagyom, hogy kicsússzon a számon, én leszek a
foglya.” A nap eseményeit a naplójában rögzítve Antoninának lehetősége
nyílt, hogy zsonglőrködjön egyet a titoktartással és a titok felfedésével – a
kettő egyazon anyag, mely, akár a víz, csupán különböző alakokat ölt.
 30

1943
A púposszúnyogok szokásos nyári karneválján egész rovarfelhők kínozták
az állatkert lakóit, és aki napnyugtakor házon kívül tartózkodott, a hőség
ellenére hosszú ujjú inget és hosszúnadrágot viselt. Odabent, a villában
Wicek, a nyúl, miközben valami ehető után kutatott, nyikorgó hangot hallott,
mire ugrándozva megindult a konyha felé, ahol is az eszegető Kubára, a
csirkére bukkant. Vacsora közben Kuba néha bebarangolta az asztalt, és
felcsipegette a morzsákat, Wicek pedig messziről szemlélte, mígnem a csirke
rémületére és az emberek legnagyobb mulatságára egyetlen, nagy ívű
ugrással egy vekni kenyér vagy egy tál krumpli mellett termett, és elkezdte
felfalni.
A kijárási tilalom életbe lépése után Ryś valahányszor álmatlanul heverve
várta, hogy az apja hazatérjen, a nyúl és a csirke a paplanja szélére csücsült,
és vele együtt virrasztott. Antonina szerint az ajtócsengő hangjára
mindhárman izgatottan figyelték, hogy felhangzanak-e Jan léptei a hall
lépcsőjén, amely üregesen visszhangzott, mivel a fából készült lépcsősor
közvetlenül a konyhából az alagsorba vezető lépcsőfokok fölött lebegett, és
az alatta lévő tér úgy rezonált, mint valami tompított dob.
Ryś a kimerültség vagy az aggodalom jeleit kereste apja arcán, Jan
fagyos kezéből pedig néha élelmiszerjegyeken vett ennivaló került elő, vagy
valami izgalmas történettel jött meg, vagy egy újabb állatott húzott elő a
varázshátizsákjából. Miután Ryś álomba szenderült, Jan csöndesen
megindult lefelé a lépcsőn, miközben a nyúl leugrott az ágyról, a csirke
lecsusszant a paplanról, és a két állat követte őt az ebédlőasztalhoz, ahol
elfogyasztotta estebédjét. Antonina szerint a nyúl előbb-utóbb mindig
felugrott Jan ölébe, a csirke meg fölmászott a karján, majd onnan a nyakába
kapaszkodott, ahol a zakója gallérjára gömbölyödött, és elaludt; Antonina
már leszedte Jan elől az edényeket, a helyükre papírokat meg könyveket
tett, de az állatok még akkor sem voltak hajlandók elhagyni az öl és a gallér
melegét.
1943-ban brutálisan hideg telet szenvedett el Varsó. Ryś csúnya náthát
kapott, ami tüdőgyulladássá súlyosbodott, és hetekig kórházban feküdt,
ahol nehézsúlyú antibiotikumok pörölycsapásai nélkül kellett felépülnie. A
penicillint csak 1939-ben találták fel a háború felé tartó Nagy-Britanniában,
amely nem engedhette meg magának, hogy tudósai az embereken való
kipróbálásra alkalmas legtermékenyebb penészgombára vadásszanak.
1941. július 9-én azonban Howard Florey és Norman Heatley egy
elsötétített ablakú gépen egy kis doboz, megfizethetetlen értékű penicillinnel
az Egyesült Államokba repült, ahol az Illinois állambeli Peoria egyik
laboratóriumában a világ minden tájáról származó buja penészgombákat
vizsgáltak, hogy aztán rájöjjenek, hogy ha az egyik peoriai piacról származó,
penészes sárgadinnyéből való penicillintörzset mély kádba merítve erjedni
hagyják, tízszer annyi penicillint termel, mint penészgomba versenytársai. A
szükséges kísérletek végül bebizonyították, hogy a gyógyszer a kor legjobb
antibakteriális hatóanyaga, ám sebesült katonáknak csak a D-napon (1944.
június 6-án), civileknek és állatoknak pedig csak a háború után kezdték
először beadni.
Amikor Ryś végre hazatért, a jég és a hó már kezdett elolvadni a tavaszi
kertből, és ő segíthetett gyomlálni, ásni és ültetni, Wicek pedig (akinek a
bundája télen feketéről ezüstszürkére változott) ott ugrándozott mellette,
lépésenként, akár egy jól képzett kutya. A már majdnem megtollasodott
csirke a frissen kifordított földet csipkedte, kövér, rózsaszín gilisztákat
ráncigált ki belőle, és Antonina azt is észrevette, hogy az igazi csirkék, a
csirkeólban elülők kívülállóként bánnak Kubával, vadul csipkedik. Wicek
viszont megengedte a csirkének, hogy felmásszon a hátára, ott mélyen
befészkelje magát, és Antonina gyakran látta őket együtt ugrándozni a
kertben, lovast és paripáját.
A háború előtt az állatkertben egyikféle táj hullámzott át a másikba –
hegyek, völgyek, tavacskák, tavak, medencék és erdők –, az állatok
igényeitől és Jan állatkerti direktori fantáziájától függően. Most viszont, hogy
az állatkert a Varsói Parkosítási és Kertészeti Osztály fennhatósága alá
került, Jan egy olyan bürokrata beosztottja lett, aki egyetlen folytonos, zöld
burjánzást vizionált, amelyben minden egyes erdőcske, sövény vagy
obeliszk az ő tervei szerint tükrözi a másikat. Ehhez szüksége volt a Praski
Parkra, de főleg az állatkert hatalmas pázsitjaira és arborétumára.
Tavasszal Müller direktor, a königsbergi állatkert igazgatója, a Varsói
Állatkert pusztulásáról értesülvén felajánlotta, hogy megvásárolja az összes,
még használható ketrecet. Állatkertje, amely ugyan jóval kisebb volt
Janénál, egy teuton lovagok által alapított, bevehetetlennek hitt
erődítményvárosban fészkelt. A háború vége felé Churchill majd
Königsberget jelöli ki a RAF ellentmondásos „terrortámadásainak” egyik
célpontjaként, ezzel végső soron elpusztítva a város nagy részét
(állatkertestül), amely végül aztán 1945. április 9-én kapitulált a Vörös
Hadsereg előtt, és ekkor lett a neve Kalinyingrád.
1943-ban azonban a német polgármester, az önmagát „Varsó Atyjaként”
megkoronázó Ludwig Leist nem akarta, hogy városát felülmúlja egy kisebb
település, ezért úgy döntött, hogy Varsónak újra legyen saját állatkertje.
Antonina úgy jellemezte Jant, mint aki „extázisba esett”, amikor Leist
felkérte őt, hogy nyújtsa be egy újjászületendő állatkert költségvetését, és
megjegyezte, hogy hiába tűntek el az állatkerti állatok, hiába pusztultak el az
épületek, hiába mentek tönkre a berendezések, az állatkert továbbra is ott
élt Jan szívében és képzeletében. Végre-valahára, „főnixmadárként”,
gondolta Antonina, újra felvirágozhat az állatkert, a férfi karrierje és
állatkertészi szenvedélye, földalatti munkája pedig csak profitálhat egy
nyilvános állatkert mindennapi életének nyüzsgéséből, látogatók, állatok és
munkások örökké változó mozaikjából, amelyhez viszonyítva
elhalványulhatnak a villabeli mesterkedések. Egy újjáépített állatkert minden
tekintetben felélénkítené az életüket, tökéletes megoldás. Túlságosan is
tökéletes, ahogyan Jan érezte. Azon nyomban nekiállt kielemezni a tervet,
megkeresni a gyenge pontjait, elsőként azt, hogy a lengyelek „bojkottáltak
minden olyan szórakozási lehetőséget, amit az ellenség hozott létre”. Az
állatkert normális esetben a tudományos kutatás és egyéb programok
forrásául kínálkozott, ám a nácik, félve a lengyel értelmiségtől, csak az
általános iskolák működését engedélyezték, az összes középiskolát és
egyetemet betiltották. Mivel az állatkert oktatási szerepét megszüntették,
már csupán egy kisebb állatseregletet tudott kínálni, és tekintettel az
élelemhiányra meg az üres városi piacokra, ugyan mivel tudná indokolni az
állatok etetését? Mi több, egy állatkert árthat is a város gazdaságának,
érvelt Jan, de még őt is veszélynek teheti ki, ha nem a németek diktátumai
szerint vezeti. Az efféle problémák leküzdhetetlennek tűntek ugyan,
Antonina mégis csodálta Jan önfeláldozását, mely érzése szerint „szilárd
jellemre, bátorságra és realista gondolkodásra” vallott.
– Nehéz megmondani, mi lenne a legjobb a városnak vagy az
állatkertnek – mondta Jan Julian Kulskinak, Varsó lengyel
alpolgármesterének. – Mi van, ha ötven vagy száz év múlva valakinek azt
kell majd olvasnia a Varsói Állatkert történetében, hogy azt a németek
teremtették újjá a saját szórakozásukra, holott az egész várost
kiszipolyozta? Magának hogy tetszene egy ilyen lábjegyzet az életrajzában?
– Én nap mint nap ezzel a dilemmával élek együtt – panaszolta Kulski. –
Esküszöm, soha nem fogadtam volna el ezt az állást, ha 1939-ben Varsó
teljes lakosságát meggyilkolták volna és a németek idegenekkel népesítették
volna újra be a várost. Kizárólag azért teszem, hogy a népemet szolgáljam.
Az elkövetkező két nap során Jan gondosan megfogalmazott levelet írt
Leistnek, amelyben méltatta az elhatározását, hogy újranyissa az állatkertet,
és egy kolosszális költségvetést mellékelt, amelyből az állatkert alapvető
szükségleteit kellett volna kielégíteni. Leist nem vacakolt a válasszal, ahogy
Jan sem számított rá, de arra sem, ami ezután történt.
A Parkosítási és Kertészeti Osztály vezetője valahogy megneszelte az
állatkert tervezett újjászületését, ami tönkretette volna az ő egyesített
parkberuházását, így aztán, hogy Jant leszerelje, azt üzente a németeknek,
hogy többé nincs szüksége dr. Żabiński szolgálataira, ezért szüntessék meg
az állását.
Antonina ezt nem „ellenszenvnek vagy bosszúnak” tulajdonította, inkább
egyfajta „fixa ideának”, hogy rajta hagyja a kéznyomát a varsói parkokon.
De Janra és a családjára nézve így is fenyegetést jelentett, ugyanis akire egy
német munkaadónak nem volt szüksége, az elvesztette a munkavállalási
papírjait, ami által deportálhatóvá vált Németországba, hogy ott
hadianyaggyárakban robotoljon. Mivel pedig a villa az állatkerthez tartozott,
Żabińskiék könnyűszerrel elveszíthették az otthonukat és vele együtt sok-
sok melinát meg Jan soványka jövedelmét is. Mi lesz akkor a Vendégekkel?
Kulski orvosolta a Jan elleni panaszt, még mielőtt a németek
elolvashatták volna, és Jan ahelyett, hogy elveszítette volna a munkáját,
áthelyezték a Jezuicka utcai Pedagógiai Múzeumba, ebbe az álmos kis
enklávéba, amelynek csupán egy korosodó igazgatója, egy titkárnője és
néhány biztonsági őre volt, akiket a németek nemigen háborgattak. Jan azt
mesélte, hogy a munkája jobbára öreg tornaszerek porolásából és a háború
előtt iskoláknak kikölcsönzött zoológiai és botanikai plakátok
állagmegőrzéséből állt. Így több ideje maradt a földalatti mozgalommal való
cselszövésekre meg arra, hogy biológiát tanítson a „repülő egyetemen”. Az
Egészségügyi Osztályon is betöltött egy részmunkaidős állást, így aztán
Antonina és Ryś annyit tudott, hogy Jan ilyen vagy olyan okból kifolyólag
reggelente eltűnik, hogy ki tudja, miféle veszélyekkel nézzen szembe, a
kijárási tilalom kezdete előtti homályos senki földjén pedig újra felbukkan.
Antonina arra pontosan nem jött ugyan rá, hogy Jan miben mesterkedik, de
a gondolataiban Jan karakterét a veszély és a potenciális veszteség glóriája
övezte, és igyekezett elűzni magától azokat a magától értetődően
előtolakodó árnyjátékokat, amelyekben elfogják vagy meggyilkolják. „De
azért egész álló nap aggódtam a biztonságáért”, vallotta meg.
A bombagyártáson, vonatkisiklatásokon és a német kantinba szánt
sertéshúsos szendvicsek megmérgezésén kívül Jan továbbra is együtt
dolgozott egy csapat építőmunkással, akik bunkereket és rejtekhelyeket
alakítottak ki. A Żegota is bérelt öt lakást, kizárólag menekülteknek, akiket
rendszeresen el kellett látni élelemmel, és egyik biztonságos házból a
másikba kellett költöztetni őket.
Antonina hivatalosan, a kimondott igazságok szintjén keveset tudott Jan
tevékenységéről, a férfi ritkán beszélt neki róla, ő pedig ritkán kérte arra,
hogy beigazolja a gyanúját. Alapvető fontosságúnak érezte, hogy ne tudjon
túl sok mindent Jan katonáskodásáról, bajtársairól és terveiről.
Máskülönben az aggodalom egész napra megfertőzte volna a hangulatát, és
gátolta volna ugyancsak életbevágóan fontos feladatai ellátásában. Mivel
rengeteg ember élete múlott a gondoskodásán és a józanságán, „egyfajta
bújócskát játszott” önmagával, jegyezte meg, színlelte, hogy semmit sem
tud, miközben Jan árnyékélete ott lebegett a tudata peremén. „Amikor az
emberek folytonosan élet és halál határán egyensúlyoznak, jobb, ha az
ember a lehető legkevesebbet tudja”, mondta magában. Ám anélkül, hogy
ez kifejezetten a szándékunkban állna, mégiscsak hajlamosak vagyunk rá,
hogy ijesztő jeleneteket idézzünk magunk elé, azok minden szenvedésével
vagy megváltásával, mintha bizony a traumát még a megtörténte előtt, kis,
kezelhető dózisokban, egyfajta védőoltásként el tudnánk viselni. Vajon az
aggodalomnak léteznek homeopátiás fokozatai? Antonina szellemi
bűvészmutatványok segítségével eléggé elbolondította magát ahhoz, hogy
évekig elviselje a rettegést és a felfordulást, de az azért nem mindegy, hogy
valaki nem tud valamiről, vagy úgy dönt, hogy nem tud arról, amiről tud
ugyan, de inkább nem szembesülne vele. Jannal mindketten továbbra is
egész idő alatt maguknál tartottak egy kis adag cianidot.
Amikor egy nap a kormányzó hivatalából telefonáltak, és berendelték
Jant, a villalakók mind azt feltételezték, hogy le fogják tartóztatni, és ahogy a
pánik elharapózott a házon, azt tanácsolták neki, hogy meneküljön, amíg
még tud.
– De akkor ki fogja őket megvédeni és támogatni? – kérdezte a férfi
Antoninától, tudván tudva, hogy azzal halálra ítélné őket.
Másnap reggel, amikor Jan a kormányzósági hivatalba indult, miután
elbúcsúztak tőle, Antonina elsuttogta a kimondhatatlant:
– Nálad van a cianidod?
A találkozót délelőtt 9-re tűzték ki, és Antonina megesküdött rá, hogy
magában érezte, ahogy ketyegnek a másodpercek, miközben úgy tett,
mintha a háziasszonyi teendőivel foglalkozna. Délután 2 körül éppen
hámozott krumplit dobált egy fazékba, amikor meghallotta, hogy valaki azt
suttogja, „Punia”, mire kihagyó pulzussal fölnézett, és a nyitott
konyhaablakban közvetlenül előtte álló Jant pillantotta meg. A férfi
mosolygott.
– Tudod, mit akartak? – kérdezte. – Nem fogod elhinni. Amikor
megérkeztem a kormányzó hivatalába, kocsival Konstancinba vittek,
Fischer kormányzó magánrezidenciájára. Úgy tűnt, hogy az őrök kígyókat
fedeztek fel a ház körül és a közeli erdőben, és attól féltek, hogy esetleg a
földalatti mozgalom emberei eresztettek ott szabadon egy csomó mérges
viperát, hogy az egész német kormányzatot kiirtsák! Leist mondta nekik,
hogy velem vegyék fel a kapcsolatot mint az egyetlen olyan emberrel, aki ért
a kígyókhoz. Hát, én úgy bizonyítottam be nekik, hogy nincs ott semmiféle
mérges vipera, hogy puszta kézzel szedtem össze a kígyókat! – Majd
komoran még hozzáfűzte: – Ezúttal szerencsére nem volt szükségem a
cianidra.

Jan egy délután, munkába indulás előtt két pisztolyt tett a hátizsákjába, és
egy frissen levágott nyúllal takarta be őket. Ahogy a Veteránok körterén
leszállt a villamosról, hirtelen belefutott két német katonába, akik közül az
egyik elkiáltotta magát, hogy „Kezeket fel!”, és megparancsolta neki, hogy
nyissa ki a hátizsákját, át fogják kutatni.
„Végem van”, gondolta Jan. Lefegyverző lezserséggel elmosolyodott, és
így szólt:
– Felemelt kézzel hogy nyissam ki a hátizsákot? Legjobb lesz, ha saját
kezűleg vizsgálják át. – Az egyik katona egy kicsit kotorászott a
hátizsákban, és meglátta a tetemet.
– Á, egy nyúl! Talán a holnapi vacsora?
– Igen. Valamit muszáj ennünk – mondta még mindig mosolyogva Jan.
A német közölte vele, hogy leteheti a kezét, és egy „Also, gehen Sie
nach Hause!” felkiáltással útjára bocsátotta.
Antonina azt írta, hogy amikor meghallgatta Jan beszámolóját a hajszál
híján való megmeneküléséről, olyan erősen kezdtek lüktetni az erek a
fejében, hogy a fejbőre mozgását is érezte. Az, hogy Jan szemlátomást jól
szórakozott, miközben elmesélte neki a történetet, és olyasmin viccelődött
„ami akár tragédiával is végződhetett volna, még jobban felzaklatott”.
Jan évekkel később újságíróknak bevallotta, hogy csábítónak,
izgalmasnak találta az ilyen rizikós helyzeteket, és egyfajta katonás
büszkeséget érzett, ha szorult helyzetekben a félelemtől megszabadulva
gyorsan tudott kapcsolni. Antonina jellemzése szerint „szenvtelen”, ami tőle
bóknak számított. Az övétől olyannyira elütő személyiségének ezt a vonását
csodálatra méltónak, idegennek, egyszersmind megszégyenítőnek is találta,
hiszen ő nem tudott felérni a férfi bátor hőstetteihez. Ő is úszott már meg
meleg helyzeteket, de míg Jan esetét hősiesnek minősítette, a magáét a
puszta szerencsének tulajdonította.
1944 telén például, amikor akadozott a városi gázellátás, és az emeleti
fürdőszobájukban nem volt meleg víz, az állapotos Antonina egy gőzölgő
kád érzéki luxusára áhítozott. Hirtelen ötlettől vezérelve telefonált Jan
unokatestvéreinek, Marysia és Mikołaj Gutowskinak, akik a
városközponttól északra fekvő Żoliborz negyedben laktak, a Visztula bal
partjának egyik szép környékén, amely valamikor a szerzeteseké volt, akik
Jolie Bordnak (Gyönyörű Folyópartnak) nevezték. A meleg víz említésére,
pontosan, ahogy remélte, az unokatestvére közölte, hogy náluk van bőven,
és meghívta, hogy töltse náluk az éjszakát. Antonina ritkán tette ki a lábát
egyedül a villából, még ha henteshez, piacra vagy más üzletekbe ment is, ám
ez az elpuhultság bántotta őt, így hát, „miután Jan engedélyt adott rá”, egy
kora estén a mély hóval, a februári szelekkel és a német katonákkal dacolva
elment meglátogatni a rokonokat.
Hosszú fürdőzés után egy „elegáns bútorokkal és tárgyakkal gyönyörűen
berendezett” ebédlőben csatlakozott az unokatestvéreihez. Ragyogó fény
ötlött a szemébe: az egyik falon apró teáskanalak bekeretezett
gyűjteményének ezüstös csillogása, díszítésül mindegyiken egy-egy német
város címere – Gutowski háború előtti kiruccanásain összegyűjtött, olcsó
szuvenírek. Vacsora után bement a vendégszobába, és elaludt, de hajnali 4-
kor arra ébredt, hogy teherautómotorok bőgnek közvetlenül a ház előtt, és
hallotta, hogy Marysia és Mikołaj az utcai ablakhoz szalad. Ő is utánuk
ment, és a sötétben állva figyelte a Tucholski téren parkoló ponyvatetős
teherautókat, amelyeket hatalmas tömeg és német rendőrök vettek körül,
majd újabb teherautók érkeztek. Antonina azt írta, hogy miközben a
katonák egyre csak tuszkolták fölfelé a táborokba szánt túszokat,
nyugtalankodva azt remélte, hogy nem fogják őt is elhurcolni. Miután
elhatározták, hogy ebbe nem keverednek bele, a kuzinjaival együtt
visszafeküdt, de kisvártatva hangos dörömbölés szólította Mikołajt, aki még
mindig pizsamában lement ajtót nyitni, Antonina pedig azon kezdett el
aggódni, hogy mihez kezd a családja az ő segítsége nélkül. Egyszeriben
német katonák álltak a folyosón, és az iratait kérték.
Az egyik katona Antoninára mutatva azt kérdezte Mikołajtól:
– Ez a nő miért nincs ide bejelentve?
– Ő az unokahúgom, az állatkertész felesége – magyarázta a férfi
folyékony németséggel. – Csak ezt az éjszakát tölti itt, mert az ő
fürdőszobájuk tönkrement, azért jött, hogy megfürödjön, és itt töltse az
éjszakát – ez minden. Odakint sötét van, csúsznak az utak, nem jó ilyenkor
egy terhes nőnek egyedül lenni az utcán.
Ahogy a katonák folytatták a ház átvizsgálását, lassan az egyik elegánsan
berendezett szobáról a másikra haladtak, és közben örömteli mosolyokat
váltottak.
– So gemütlich – mondta egyikük, a szó kellemes vidámságot
közvetített. – Odahaza a bombatámadások elpusztították a házainkat.
Antonina később megjegyezte, hogy nagyon is jól el tudta képzelni a
katona bánatát. Márciusban amerikai bombázók 2 ezer tonna bombát
dobtak le Berlinre, áprilisban pedig gépek ezrei rontottak egymásnak
Németország egykor gyönyörű városai fölött. A katonáknak bőven volt
milyen Gemütlichkeit után sóvárogniuk, pedig a legrosszabb még hátravolt. A
szövetségesek a háború végéig még szőnyegbombázni fogják a német
nagyvárosokat, köztük Drezdát is,80 a humanizmus és az építészeti pompa
történelmi székhelyét.
Antonina félreállt, és vészre utaló jeleket keresve, csöndesen figyelte az
arcukat, amint beléptek az ebédlőbe, ahol az egyik katona észrevette a falon
a német emlékkanalak tablóját. Megállt, közelebb óvakodott, majd
meglepett öröm gyúlt az arcán, és a barátja figyelmét is felhívta a tökéletes
sorokban elrendezett kanalakra, amelyek mindegyike más-más várost
ünnepelt. A katona udvariasan így szólt:
– Köszönjük, itt minden rendben, végeztünk is a házkutatással. Isten
velük! – És azzal elmentek.
Antonina az eseményeket később átgondolva arra a következtetésre
jutott, hogy csupán szentimentális emlékek mentették meg és az a gondolat,
hogy a házban valakinek német gyökerei vannak. Marysia rigolyája, hogy
német szuveníreket vásároljon össze, majd népművészeti jelleggel kiállítsa
azokat, megkímélte őket a letartóztatástól, a kihallgatástól, talán a haláltól is.
Hiába döntött úgy, hogy annyi mindent ne lásson, Antonina azért így is
értékes titkokat (embereket, helyeket, kapcsolatokat) rejtegetett, ahogy
Mikołaj is, a katolikus mérnök, aki a Żegota segítségével néha zsidókat
bújtatott.
Végre-valahára mindannyian visszafeküdtek, Antonina pedig másnap
reggel hazatért, ahol a Vendégek arról biztosították, hogy ha ő meg Jan
annyiszor ússzák meg hajszál híján, akkor bizonyára nemcsak őrült, de
„szerencsés csillagzat alatt” is születtek.
Mire beköszöntött a tavasz, a téli álmát alvó állatkertben kezdett
felpezsdülni az élet, a fák új leveleket bontottak, a talaj megpuhult, és sok
városlakó érkezett, kezében kerti szerszámokkal, hogy megműveljék kicsiny
zöldségágyásaikat. Żabińskiék még több kétségbeesett Vendégnek
nyújtottak menedéket, akik vagy a villába költöztek be a talajszint alá és
különféle szekrényekbe, vagy fészerekbe és ketrecekbe lopóztak be.
Komfort-, fénykép- és családi relikvia-nélküliségük mérhetetlenül
elszomorította Antoninát, aki naplójában úgy jellemezte őket, mint „akiket
az életükön kívül mindenüktől megfosztottak”.
Antonina júniusban azzal bizonyította az élet makacs optimizmusát, hogy
életet adott egy Teresa nevű kislánynak, aki a globális színtéren zajló
huzakodás dacára magának követelte a központi színpadot. Ryśt
megbabonázta az újszülött, Antonina pedig arról írt, hogy egy csecsemő
hercegnőről (Teresa Jabłonowska hercegnő 1910-ben született) szóló
tündérmesébe képzelte vissza magát, akinek a részére nap mint nap
ajándékok érkeztek. Egy fénylő arany vesszőágyikó, egy kézzel varrott
babapaplan, kötött sapkák, szvetterek és harisnyák egy olyan időszakban,
amikor csak üggyel-bajjal lehetett gyapjút szerezni – számára mindezek „az
oltalom varázsigéivel megrakott, megfizethetetlen kincseknek” tűntek. Még
egyik koldusszegény barátjuk is apró gyöngymintákkal hímzett ki néhány
vászonpelenkát. Antonina bolondult ezekért a jelképes ajándékokért,
kibontogatta őket a selyempapírból, megfogdosta, megcsodálta őket, és úgy
rendezte el őket a paplanján, akár a szentképeket. A háború alatt a
házaspárok, tekintettel az élet bizonytalanságaira, igyekeztek nem gyereket
nemzeni, ez az egészséges kisbaba viszont jó ómennek számított az egyik –
főként a gyermekszülés vonatkozásában – legbabonásabb kultúrában.81
A lengyel néphagyomány szerint például egy terhes nő nem mer
megbámulni egy nyomorékot, nehogy a kisbabája is nyomorék legyen. Aki
a terhessége alatt tűzbe néz, azzal állítólag vörös anyajegyeket okoz, aki
pedig kulcslyukon át kukucskál, az kancsalságra ítéli a gyerekét. Ha egy
várandós kismama rálép egy földön heverő kötélre vagy szárítókötél alá áll,
szülés közben a köldökzsinór össze fog gubancolódni. A leendő
anyukáknak csakis szép tájképeket, tárgyakat és embereket szabad
megbámulniuk, és úgy szülhetnek boldog, barátságos gyermeket, ha sokat
énekelnek és beszélnek. A savanyúságok kívánása fiút jövendölt, az
édességeké lányt. Ha lehetséges, az ember a hét valamely szerencsés
napján, annak szerencsés órájában szüljön, hogy garantálja a kisbaba
élethosszig tartó jó szerencséjét, míg a baljóslatú napok rontást hoznak a
gyerekre. Szűz Mária megáldotta a szombatot, amely napon minden
újszülött automatikusan elkerüli a gonoszt, a vasárnapi gyermekek viszont
misztikusokká és látókká cseperedhetnek. Babonás rituálék kísérték a
köldökzsinór megőrzését és kiszárítását, az első fürdetést, az első hajvágást,
az első szoptatást és így tovább. Mivel az elválasztás a csecsemőkor végét
jelezte, különleges jelentőséggel bírt:

A vidéki asszonyok úgy tartották, hogy az elválasztásnak pontosan

körülhatárolt időszakokban kell megtörténnie. Először is, a madarak őszi
vonulásának ideje alatt nem kerülhetett rá sor, nehogy a gyermek felnőve
elvaduljon és bevegye magát az erdőbe. Ha az elválasztás lombhulláskor
menne végbe, a gyermek korán megkopaszodna. Az elválasztást nem
volt szokás aratás idején megejteni, amikor a gabonát gondosan
elrejtették, nehogy a gyermekből túlzottan titkolódzó személyiség váljék.

— Lengyel szokások, tradíciók és néphagyományok

A terhességet is a lehető legtovább el kell titkolni, nem szabad kifecsegni,

még a férjnek sem, nehogy valamelyik irigy szomszéd szemmel verje a
kisbabát. Antonina idejében sok lengyelt nyugtalanított az irigységből
származó, a gyermek jó sorsának megkeserítését, az attól való megfosztását
célzó szemmel verés, mert úgy hitték, hogy minden boldog esemény kihívja
maga ellen a gonoszt, és hogy az újszülött dicsérgetése gonosz varázslatot
hoz rá. A „micsoda gyönyörű baba” olyannyira megmételyezővé vált, hogy
az anyának ellenszerként muszáj volt azzal visszavágnia, hogy „á, ez egy
ronda gyerek”, majd undorodva köpnie kellett egyet. Hasonló logikát
követve, amikor egy lánynak először jött meg a menzesze, az volt a szokás,
hogy az anyja felképelje. A rontásűzés jobbára az anyák reszortja volt, akik
azzal mentették meg csemetéiket, hogy nem mutatták ki boldogságukat és
büszkeségüket, ilyetén módon feláldozva azt, ami rendkívül drága volt a
számukra, annak az oltárán, amit a legértékesebbnek tartottak, mert abban
a pillanatban, hogy valaki megszeretett valamit, az elveszíthetővé vált. Amíg
a katolikusok körül örökösen a Sátán ólálkodott a talpnyalóival, addig a
zsidók nap mint nap a démonok pergőtüzében álltak, amelyek közül talán a
zombiszerű dibbuk a legismertebb, olyasvalakinek a szelleme, aki meghalt
és visszatért, hogy egy élő ember testét kísértse.
Antonina július 10-én végre felkelt az ágyból, hogy egy kisebbfajta
keresztelővel megünnepelje Teresa születését. Ilyen alkalommal a
hagyományok szerint a gonosz erők elűzésére fonott kalácsot és sajtot
szolgáltak fel. Előkerültek az előző télen a németek által lelőtt varjak
tetemeiből készült, szalonnával tűzdelt tartósított húsok. Rókaember ostyát
sütött, Maurycy pedig egy pępkowa (köldök) nevű hagyományos szeszes
italt, mézes vodkát készített. Az alkalom Maurycy szemében persze
megkívánta, hogy a hörcsöge is jelen legyen, így aztán Piotr is csatlakozott
az asztaltársasághoz, és szokás szerint elkezdte begyűjteni a morzsákat,
egyenként gondosan átvizsgálta a tányérokat és a csészéket, fejét az égnek
emelve, remegő bajusszal körbeszimatolt, míg végre fölfedezte az üres
likőröspoharakból édesen előgomolygó új aroma forrását. Az egyik
mézillatú poharat apró mancsába fogva élvezettel nyalogatta, aztán már ment
is a többi pohárhoz, és addig-addig iddogált, míg az ünneplők kacagása
közepette be nem rúgott. Drágán megfizetett a dorbézolásért: másnap reggel
Maurycy mereven és élettelenül heverve találta társát a kalitka padlóján.
 31

1944
Semmi sem változott a villalakók névsorában vagy napi rutinjában, újabban
mégis valami rossz közérzet lógott a levegőben, gondolta Antonina, ahogy
mindenki barátságos mosollyal az arcán végezte a maga tennivalóit, és
közben igyekezett palástolni, hogy pattanásig feszültek az idegei. Az
emberek „zavartnak” tűntek, a „beszélgetések akadoztak, a mondatok egy-
egy szó közepén estek szét”. Július 20-án egy von Stauffenberg gróf által
elhelyezett bomba robbant Hitler Wolfschanze (Farkasverem) nevű
főhadiszállásán a porosz erdőségben, de Hitler mindössze néhány
karcolással megúszta a dolgot. Ezt követően pánik tört ki a helyi német
lakosság körében, és visszavonuló katonák oszlopai kezdtek el özönleni
Varsón keresztül, akik nyugat felé menekültükben egyre-másra robbantották
fel az épületeket. A Gestapo emberei elégették irataikat, kipucolták a
raktárakat, személyes holmijaikat pedig visszaszállították Németországba. A
német kormányzó, a polgármester és más hivatalnokok olyan teherautóval
vagy szekérrel szeleltek el, ami éppen kéznél volt, és egy mindössze 2 ezer
katonából álló helyőrséget hagytak hátra. Amint a németek eliszkoltak, űr
támadt utánuk, és sok lengyel sietve be is költözött a környező falvakból,
mert attól féltek, hogy az érkező katonák netán majd kifosztják a házaikat
és a gazdaságaikat.
Jannak meggyőződése volt, hogy most már akármelyik pillanatban
kitörhet a felkelés, és biztosra vette, hogy a Honi Hadsereg 350 ezer
emberének legföljebb mindössze néhány napjába fog kerülni, hogy legyőzze
az ott maradt németeket. Elméletben amint a lengyelek elfoglalták a hidakat,
a Viszula két partjáról érkező zászlóaljak egyesíthették erőiket, és egyetlen,
erős hadsereget alkotva felszabadíthatták a várost.
Július 27-én, amikor az orosz csapatok Varsótól valamivel több mint
száz kilométernyire délre elérték a Visztulát (Antonina azt mondta, hallotta
az ágyúzást), a város német kormányzója, Hans Frank 100 ezer, tizenhét és
hatvanöt év közötti lengyel férfit hívott be, hogy napi kilenc órát dolgozzon a
város körüli erődítéséken, vagy különben agyonlövik. A Honi Hadsereg
mindenkit arra buzdított, hogy ne vegyen tudomást Frank parancsáról,
hanem kezdjen el felkészülni a harcra, és másnap a közelebb nyomuló
oroszok is ezt a fegyverbe hívást visszhangozták lengyel nyelvű
rádióadásukban: „Ütött a cselekvés órája!” Augusztus 3-ára, amikor a
Vörös Hadsereg már tizenöt kilométernyire táborozott attól a jobb parti
negyedtől, amelyben az állatkert is elterült, még feszültebbé vált az élet a
villában, és az emberek folyton azt kérdezgették: „Mikor kezdődik már a
felkelés?”
Hirtelen megváltozott az állatkerti szereplőgárda. A Vendégek zöme már
eltávozott, hogy belépjen a hadseregbe vagy biztonságosabb melinába
meneküljön: Rókaember azt tervezte, hogy egy Grójechez közeli tanyára
hurcolkodik, Maurycy Magdalenához költözött Saska Kępába, és bár az
ügyvéd a feleségével együtt Varsó túlsó felére menekült, a két lányuk, Nunia
és Ewa úgy döntött, hogy a villában maradnak, mert ha Antoninával valami
történne, makacskodtak, akkor az újszülött Teresának, Ryśnek, Jan
hetvenéves édesanyjának és a házvezetőnőnek teljesen egyedül kellene
boldogulnia, ami nem megoldható. Bár a folyóhoz legközelebb eső
területekről katonák kezdték el evakuálni a civileket, Jan azt remélte, hogy a
családja az állatkertben maradhat, hiszen a lengyel katonák úgyis nemsokára
sikerre viszik a felkelést, az utazás feszültsége pedig végzetes lehet a baba
vagy Jan beteges édesanyja számára. A Zsidó Intézetnek adott
tanúvallomásában úgy emlékezett, hogy augusztus 1-én reggel 7-kor egy
lány jött érte, és harcba hívta. Ez olyasvalaki lehetett, mint Halina
Dobrowolska (a háború alatt Halina Korabiowska), a Honi Hadsereg
futára, akivel egy napos, nyári délután találkoztam Varsóban. A ma a
nyolcvanas éveit taposó, eleven asszony a háború idején tinédzser volt, és
még emlékszik arra a napra, amikor kerékpárral és villamossal hosszú,
veszélyes útra küldték a külvárosokba, hogy egybehívja a harcosokat és
figyelmeztesse a családokat, hogy nemsokára kezdődik a felkelés.
Villamosra kellett szállnia, és végül talált is egyet, bár a vezetője éppen
fájrontra készült, a varsóiak zöme ugyanis már otthagyta a munkáját és
hazarohant, hogy felkészüljön a harcra. Épp az efféle problémákat
megelőzendő, a földalatti mozgalom ellátta Halinát amerikai dollárral, amit a
vezető el is fogadott, és idegesen elfuvarozta őt az úti céljához.
Jan felszaladt az emeletre, ahol Antonina Teresával aludt, és közölte vele
a hírt.
– Tegnap még máshogy tudtad! – nyugtalankodott az asszony.
– Én sem értem, mi folyik itt, de muszáj elmennem, hogy kiderítsem.
Stefan Korboński barátjuk, akit szintén meglepett a felkelés időzítése és
az, hogy nem figyelmeztették előre, így ábrázolja a belvárosi utcákon aznap
zajló lázas sürgés-forgást:

A villamoskocsik zsúfolásig voltak fiatal fiúkkal…82 A járdákon

kettesével-hármasával nők lépkedtek szaporán, nyilvánvaló sietséggel,
súlyos zsákokat és batyukat cipelve. „Fegyvereket szállítanak az
összeszerelő pontokra”, motyogtam magamban. Az úttesten kerékpárok
áradata özönlött. Lovaglócsizmába és széldzsekibe öltözött fiúk
pedáloztak, ahogy csak a lábuk bírta… Itt-ott egyenruhás németek vagy
német járőrök látszottak, amint mit sem látva mentek a dolgukra, és mit
sem tudtak arról, ami körülöttük zajlik… Minden irányban számos férfi
sietett el mellettem komolyan és céltudatosan, akikkel sokatmondó,
néma pillantásokat váltottunk.

Jan négy órával később hazatért, hogy elbúcsúzzon Antoninától meg az

anyjától, és közölte velük, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a felkelés.
Antoninának egy fémcsajkát adott át ezekkel a szavakkal:
– Ebben egy megtöltött revolver van, ha netán német katonák
bukkannának fel…
Antonina megdermedt. „Mozdulni sem tudtam, annyira megbénultam”,
írta Antonina, Jannak pedig ezt mondta:
– Német katonák? Mire gondolsz? Hát nem emlékszel, hogy még pár
napja is miben hittünk, hogy a földalatti hadsereg úgyis győzni fog? … Már
nem hiszel benne!
Jan komoran válaszolt:
– Nézd, egy hete még jó esélyünk volt rá, hogy megnyerjük ezt a csatát.
Most már túl késő. Nem jó a felkelés időzítése. Várnunk kellene.
Huszonnégy órája még a vezetőink is ezt gondolták. De tegnap éjjel hirtelen
meggondolták magukat. Az effajta határozatlanságnak nagyon csúnya
következményei lehetnek.
Jan nem tudta, hogy állítólagos szövetségeseiknek, az oroszoknak is
megvolt a maguk telhetetlen kívánságlistája, és hogy Sztálin, akinek a
háború utánra nagy szeletet ígértek Lengyelországból, a németeket is és a
lengyeleket is le akarta győzni. Mindeközben nem engedte orosz
repülőtereken leszállni a Lengyelországba tartó szövetséges gépeket.
„Szorosan megöleltem Jant, arcomat erősen az orcájához szorítottam”,
emlékezett Antonina. „Megcsókolta a hajamat, megnézte a babát, aztán
lerohant a lépcsőn. A szívem őrülten zakatolt!” A csajkát a revolverrel az
ágya alá rejtette, és ment, hogy megnézze Jan édesanyját, akit egy
karosszékben ülve talált a rózsafüzérjét mondogatva, „könnyektől nedves
arccal”.
Jan édesanyja ragaszkodott volna a szokáshoz, hogy sebtében keresztet
vessen a homlokára és Mária áldását kérje Jan útjára. A felkelés alatt a
Honi Hadseregbeli Miasszonyunk (Szűz Mária) volt a katonák védőszentje,
városszerte lehetett találkozni a tiszteletére sebtében felállított oltárokkal, az
utak mentén pedig szentélyekkel (még ma is rengeteg van belőlük
Lengyelországban). A katonák és családtagjaik Jézus Krisztushoz is
imádkoztak, a tárcájukban gyakran maguknál hordták Krisztus kisméretű
képmását, Jezu, ufam Tobie (Jézusban bízunk) felirattal.
Azt nem tudjuk, hogy Antonina mivel enyhítette a bizonytalanság
szorítását, de Jan egyszer azt nyilatkozta egy újságírónak, hogy az asszony
szigorú katolikus neveltetésben részesült, és mivel mindkét gyermekét
megkereszteltette, a nyakában pedig örökké egy medált hordott, több mint
valószínű, hogy imádkozott is. A háború alatt, amikor minden remény
elpárolgott, és már csak a csoda maradt, gyakran még a nem vallásos
emberek is az imához fordultak. A Vendégek egy része a morál
megszilárdítása érdekében jövendőmondáshoz folyamodott, de az önmagát
az ész emberének kikiáltó és nyíltan ateista apa fiaként Jan rossz szemmel
nézte a babonaságot és a vallást, ami annyit tesz, hogy talán Antoninának és
Jan buzgón katolikus édesanyjának is megvoltak a maguk rejtegetnivaló házi
titkaik.
Miközben a repülőgépek alacsonyan szállva a várost géppuskázták,
Antonina megpróbálta kitalálni, mi folyik a Visztula túlsó partján, míg végül
fölment a teraszra, ahonnan a folyón át megkereste a fényesen felizzó
ágyútüzeket, és egyenként próbálta megfejteni a csattanásokat. „Különálló,
személyes” lövések hallatszottak, jegyezte fel, nem olyanok voltak, mint egy
nagy katonai csata hosszan áradó visszhangjai.
Ráébredt, hogy az ő nyakába szakadt az állatkert kicsiny
hűbérbirtokának vezetése, beleértve Ryśt, a négyhetes Teresát, a két lányt,
Nuniát és Ewát, az anyósát, a házvezetőnőt, Rókaembert és annak két
segédjét. A „mások életéért való felelősség súlyos ballasztja” egész testét
körbefonta, és lidércnyomásként ette be magát az elméjébe:

A helyzet komolysága egyetlen pillanatra sem hagyott megpihenni. Nem

számított, hogy akarom-e vagy sem, muszáj volt átvennem a
háztartásunk vezetését… egész idő alatt ébernek lennem, ahogy azt
cserkészlány koromban tanították. De tudtam, hogy Jannak sokkal
súlyosabb kötelességei vannak. Minden porcikámban éreztem a
felelősséget, hogy otthon mindenről nekem kell gondoskodnom,
megszállottan cipeltem magammal ezeket a gondolatokat… Egyszerűen
tudtam, hogy muszáj megtennem.

Az alvás megadta magát a háborúnak, és ő huszonhárom éjszakán át

kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, mert attól rettegett, hogy ha
elszundít, esetleg nem hall meg valami veszélyt jelző hangot, legyen az
bármilyen halk. Ez az őrangyalság bizonyos tekintetben nem volt újdonság
Antonina számára, aki még emlékezett rá, hogy az 1939-es bombázások
alatt a saját testével oltalmazta kisfiát. Az anyai lét vadságából ered ez,
szögezte le, abból az ösztönből, hogy az embernek, ha kell, harc árán is meg
kell védelmeznie a családját.
Bár a csatatér a folyó túlsó partján húzódott, a keleties
szélfuvallatokban megérezte a halál, a kén és a rothadás szagát, és hallotta
az ágyúk, a tüzérségi gránátok és a bombák kérlelhetetlen morajlását.
Hírek és a város többi részével való kapcsolat híján Antonina elképzelte,
hogy a villa átalakult „bárkából aprócska lélekvesztővé a hatalmas
óceánon, iránytű és kormánylapát nélkül sodródva reménytelenül”, és
minden pillanatban azt várta, hogy mikor csapódik be egy bomba.
Ryśsel a teraszon állomásozva a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák a
folyó és az isteni események túlpartján fellobbanó tüzeket. Éjjel figyelték az
– egyes lövésekkel felmorajló, nem a nyílt terepen zajló csata pergő
visszhangjaival felhangzó – ágyútűz fényes szikráit és a város fölött kora
reggelig sivító és szirénázó repülőgépeket.
– Apu a város legborzasztóbb részében harcol – ismételgette Ryś az
óváros felé mutatva. Órákon át őrt állt, távcsővel kémlelte a csatát, az apja
alakját keresve, és le-lebukva, valahányszor egy morogva feléje tartó
bombát hallott.
Odakint, közvetlenül Antonina hálószobájának ajtaja mellett egy vasúti
kocsiról való fémlétra vezetett föl a lapos tetőre, azt távcsővel a kezében
Ryś gyakran megmászta. A Praski Parkban állomásozó németek a híd
mellett átvettek egy kis vidámparkot, amelyhez egy ejtőernyős ugrásokhoz
való torony is tartozott, onnan vették észre, hogy Ryś a tetőről utánuk
kémkedik. Egy napon egy katona toppant be, és megfenyegette Antoninát,
hogy ha még egyszer rajtakapja odafent Ryśt, lelövi.
Antonina a nyugtalan, álmatlan éjszakák és a mindennapos riadalmak
dacára is bevallotta, hogy „izgatott borzongást” érzett a felkelés miatt,
„hiszen a megszállás hosszú, szörnyű évei alatt mindvégig ezt a napot
képzeltem magam elé”, habár az eseményekkel kapcsolatban csak
találgathatott. A folyó túlpartján, a város szívében ritkaság volt az élelem és
a víz, volt viszont rengeteg (német ellátmányból elcsent) kockacukor meg
vodka, azok fűtötték a Honi Hadsereget, miközben utcakövekből
tankelhárító barikádokat építettek. A 38 ezer katonából (akik közül 4 ezren
nők voltak) csak minden tizenötödik rendelkezett megfelelő fegyverrel, a
többiek botokat, vadászpuskákat, késeket és kardokat használtak, és
remélték, hogy majd az ellenségtől zsákmányolnak fegyvert.
Mivel a telefon-összeköttetés továbbra is a németek kezén volt, egy
bátor futárlányokból álló alakulat vitte körbe az üzeneteket a városon,
ahogy azt titokban a megszállás alatt is tették. Amikor Halina Korabiowska
visszatért Varsóba, a belvárosba indult, hogy segítsen üzeneteket
továbbítani, tábori konyhákat meg kórházakat felállítani és a harcosokat
ellátni.
 – Mindenütt barikádok voltak – mesélte izgalommal a hangjában
Halina. – Az elején mindenki örült. Délután 5-kor kitört a felkelés, és mi
piros-fehér karszalagot húztunk… A felkelés első heteiben napi egyszeri
adag lóhúson és levesen éltünk, de a végén már csak szárazborsót, kutya-
meg macskahúst és madarakat ettünk. Láttam a tizenöt éves barátnőmet
egy hordágy egyik végét cipelni, amelyen sebesült katona feküdt. Egy gép
repült föléjük, ő meglátta a katona szemében a félelmet, és ráfeküdt –
súlyosan megsebesült a nyakán. Egy másik nap, amikor éppen üzenetet
vittem, két nővel futottam össze, akik súlyos zsákokat cipeltek ki egy
épületből. Megálltam, hogy megkérdezzem tőlük, nincs-e szükségük
segítségre, mire ők azt felelték, hogy találtak egy rejtekhelyet, ahol német
gyógyszereket tároltak meg egy hatalmas zsák cukorkát, amelyből engem
is megkínáltak. Telitömtem édességgel a kabátom zsebeit meg ujjait, és a
kezemet csak épp annyira megemelve mentem a katonák közé, hogy ki ne
szórjam őket. Valahányszor katonákkal találkoztam, mondtam nekik, hogy
tegyék össze a kezüket, én meg kinyújtottam a két karomat, és hagytam,
hadd ömöljön a kezükbe a cukorka!
A németek visszavonulása miatt évek óta most először mozoghatott és
beszélhetett szabadon mindenki, a zsidók előbújhattak a rejtekhelyükről,
hiszen a fajgyűlölő törvények elpárologtak, az emberek kitűzték házaikra a
lengyel zászlót, hazafias dalokat énekeltek, és piros-fehér karszalagot
viseltek. Feliks Cywiński egy dandárnyi katona, köztük Samuel Kenigswein
fölött parancsnokolt, aki a saját zászlóalját vezette. Varsó régóta elnyomott
kulturális élete kezdett ismét felvirágozni, újranyíltak a mozik, hirtelen újra
megjelentek az irodalmi folyóiratok, hangversenyek sarjadtak elegánsan
berendezett nappalikban. Egy ingyenes postaszolgálat bélyegeket bocsátott
ki – cserkészfiúk működtették, és ők kézbesítették a leveleket. Az egyik
archív fényképen egy sassal is, liliommal is díszített fém postaláda látható,
jelezvén, hogy a benne lévő levelek kézbesítésével a legifjabb cserkészek
kockáztatták az életüket.
Amikor a felkelés híre Hitler fülébe jutott, parancsot adott Himmlernek,
hogy vesse be a legkíméletlenebb csapatait, öljön meg minden lengyelt, és
háztömbről háztömbre tegye a földdel egyenlővé a várost, helyrehozhatatlanul
bombázza le, perzselje fel és dózerolja el, figyelmeztetésül a megszállt Európa
maradékának. Himmler az SS legkegyetlenebb, bűnözőkből, rendőrökből és
volt hadifoglyokból álló egységeit választotta ki a munkára. A felkelés ötödik
napján, amely „fekete szombatként” vonult be a köztudatba, berontottak
Himmler csatákban megkeményedett SS- meg Wehrmacht-katonái, és
lemészároltak 30 ezer férfit, nőt és gyereket. Másnap, miközben a várost
Stuka-falkák támadták zuhanóbombázásban – az archív filmeken hallani,
amint megatonnás szúnyogokként sivítanak –, a gyengén felszerelt és jobbára
kiképzetlen lengyelek ádázul harcoltak, rádióüzenetet küldtek Londonba,
hogy repülőkről dobjanak le nekik élelmiszert és utánpótlást, és könyörögtek
az oroszoknak, hogy indítsanak azonnali támadást.
Antonina azt írta a naplójában, hogy kibiztosított fegyverekkel két SS-
katona nyitotta rájuk az ajtót, azt üvöltve:
– Alles rrraus!!
A többiekkel együtt rettegve hagyta el a házat, és a kertben várakozott,
nem tudván, mire számíthat, de a legrosszabbtól félt.
– Kezeket a magasba – üvöltötték a katonák. Antonina megfigyelte,
hogy a férfiak mutatóujja a ravaszra görbül.
Kisbabáját a karjában tartva csak az egyik kezét tudta fölemelni, és agya
csak üggyel-bajjal volt képes „felfogni vulgáris, brutális mondataikat”,
miközben azt ordították:
– Meg fogtok fizetni hős német katonáinkért, akiket a férjeitek és a
fiaitok mészároltak le. A gyerekeitek – itt Ryśre és Teresára mutattak – az
anyatejjel szívják magukba a német nép iránti gyűlöletet. Mindeddig
hagytuk, hogy így viselkedjetek, de ami sok, az sok! Mostantól minden
egyes halott németért cserébe ezer lengyelt fogunk megölni.
„Hát, itt a vég”, gondolta Antonina. Miközben babáját szorosan
magához ölelte, és a gondolatai száguldoztak, hogy valami tervet eszeljen ki,
érezte, ahogy a szíve verdes a kalitkájában, a lábai pedig ólomsúlyúakká
válnak. Nem ez volt az első alkalom, hogy a szó szoros értelmében
megdermedt a félelemtől. Ezúttal azonban, bár mozdulni sem bírt, tudta,
hogy mondania kell valamit, akármit, és higgadtnak kell maradnia, úgy kell
hozzájuk beszélnie, ahogy a dühös állatokat szokta lecsillapítani, hogy a
bizalmukba férkőzzön. A szája megtelt német szavakkal, amelyekről nem is
tudta, hogy ismeri őket, és ősi törzsekről meg a német kultúra
nagyszerűségéről kezdett el beszélni. Ahogy még szorosabban ölelte a
csecsemőt, a szavak csak úgy áradtak a szájából, egy másik agykamrában
pedig erősen koncentrált, és újra meg újra elismételte a parancsot:
nyugodjatok meg! Tegyétek le a fegyvert! Nyugodjatok meg! Tegyétek le a
fegyvert! Nyugodjatok meg! Tegyétek le a fegyvert!
A németek tovább üvöltöztek, amit ő meg sem hallott, és egyetlen
pillanatra sem eresztették le a fegyverüket, de Antoninából a döcögős
gondolatok nyomán egyre csak folyt a szó, miközben néma parancsokat
osztogatott.
Az egyik katona egyszer csak Rókaember tizenöt éves segédjére nézett,
és ráförmedt, hogy hogy menjen a kertben álló viskó mögé. A fiú elindult,
nyomában az egyik SS-katonával, aki a zsebébe nyúlt, és egy revolvert
húzott elő, miközben eltűntek szem elől. Egyetlen pisztolylövés.
A másik német odaszólt Ryśnek:
– Te jössz!
Antonina látta, hogy a fia arcáról üvölt a félelem, a vér kiszaladt belőle,
az ajka ellilult. Az asszony nem mert mozdulni, nehogy őt és Teresát is
megöljék. Ryś a kezét feltartva lassan, robotszerűen elindult, „mintha kicsiny
testét máris elhagyta volna az élet”, emlékezett később Antonina. Miközben
egészen addig figyelte, amíg el nem tűnt szem elől, a lelki szemeivel tovább
követte őt: „Már a mályvarózsáknál jár”, gondolta, „már a dolgozószoba
ablakához ért”. Egy második lövés. Olyan érzés volt, mintha „egy bajonettet
döftek volna a szívembe… aztán meghallottuk a harmadik lövést… én nem
láttam semmit, a látásom elhomályosult, aztán elsötétült. Nagyon gyengének
éreztem magam, közel jártam az ájuláshoz.”
– Maga üljön le a padra – szólt oda neki az egyik német. – Gyerekkel a
kezében fárasztó álldogálni. – Aztán ugyanez a német kisvártatva elkiáltotta
magát:
– Hé, fiúk! Hozzátok ide azt a kakast! Szedjétek elő a bokrok közül!
A két fiú a félelemtől reszketve szaladt ki a bozótosból. Ryś a halott
csirkéjét, Kubát tartotta a kezében a szárnyánál fogva, Antonina pedig
mereven bámulta a Kuba golyó ütötte sebeiből csöpögő nagy vércseppeket.
– Hát, ez jó vicc volt! – mondta az egyik katona. Antonina látta, hogy
arcuk márványszerű kifejezése nevetéssé ernyed, miközben a döglött
csirkével együtt elhagyják a kertet, és figyelte, ahogy Ryś kicsire húzza
össze magát, és nagyon igyekszik, hogy ne sírja el magát, de mindhiába, a
szemét elárasztották a könnyek. Ezek után ugyan mivel tudna egy anya
megvigasztalni egy gyereket?

Odamentem hozzá, és a fülébe suttogtam: „Te vagy az én hősöm, nagyon

bátor voltál, fiam. Most pedig besegítenél engem, mert nagyon gyönge
vagyok?” A felelősség talán majd segít hatástalanítani az érzelmei egy
részét. Tudtam, milyen nehezére esik kimutatnia az érzéseit. És
egyébként is szükségem volt rá, hogy támaszt nyújtson nekem meg a
kicsinek, mert a lábaim tényleg megkocsonyásodtak a
megrázkódtatástól.

Később, miután már lehiggadt, megpróbálta elemezni az SS-katonák

viselkedését – megfordult egyáltalán a fejükben, hogy agyonlőjék őket, vagy
elejétől fogva beteges játszadozás volt a hatalommal és a félelemmel?
Kubáról nyilván nem tudtak, tehát menet közben kellett improvizálniuk.
Nem fért a fejébe a hirtelen támadt lágyszívűségük, ahogy unszolták, hogy
üljön le. Vajon tényleg aggódtak, hogy újszülött csecsemőjével a kezében a
végén még összeesik? „Ha igen”, gondolta, „akkor talán valamennyi emberi
érzés mégiscsak van abban a szörnyeteg szívükben, és ha ez így van, akkor
nem is igazán létezik színtiszta gonoszság.”
Annyira biztos volt benne, hogy a pisztolylövések megölték a fiúkat,
hogy Ryś golyóval a fejében, rongylabdaként hever a földön. Egy anya
idegrendszere ilyenkor kisiklik, és hiába élték mindannyian túl, azon kapta
magát, hogy pusztító depresszióba süppedt, amiért a naplójában le is
hordta magát: „A gyengeségem szégyent hozott rám”, amikor pedig éppen
hogy „kicsiny csapatom vezetőjének kellett lennem”.
A következő napokban sorozatos fejfájásoktól is szenvedett a pokoli
lárma miatt, amit a német hadsereg csapott azzal, hogy több ütegnyi
rakétavetőt, aknavetőt és nehéztüzérséget vont össze az állatkert közelében.
Amit a bombák földrengésszerű morajlása követett, a mindenféle kaliberű
és formájú gránátok mind-mind a maguk ördögi zenebonáját keltették:
fütyültek, buffogtak, reccsentek, durrogtak, csattogtak, sercegtek,
mennydörögtek. Aztán ott volt még a németek repülés közben visító hangot
adó egyik gránáttípusa, amelyet a katonai szlengben (a Mimi nevű francia
lányok ihletésére) visító mimiknek neveztek, és a kifejezést idővel az
ellenséges tűznek való tartós kitettség okozta harctéri kimerültségre is
kezdték használni.
A németek „bőgő tehénként” ismert rakéta-sorozatvetőkkel is lőttek,
amely zsinórban hatszor bődült el, mielőtt a hat rakéta bevágott a célpontba,
majd sorjában felhangzott mind a hat robbanás.
„Életem utolsó napjáig nem fogom elfelejteni azt a hangot”,83 írta Jacek
Fedorowicz, aki a varsói felkelés idején hétéves volt. „A bőgés után az
ember semmit sem tehetett. Ha robbanást hallott, az azt jelentette,
megöltek valakit… És jó fülem volt a különböző halálosztó eszközök
hangjának megkülönböztetésére.” Neki sikerült elmenekülnie, „családom
vagyonának romjait »malackák«, azaz arany ötrubelesek alakjában… [a
mackója] hasába varrták be. A mackón kívül az egyetlen dolog, amit a
felkelés után sikerült megmentenem, egy ivópohár és a Dr. Dolittle egy…
példánya volt.”
Az óvárosban repülőgépek bombázták a harcosokat, az utcákon
katonák géppuskázták a lengyel civileket, rombolóosztagok gyújtottak fel és
bombáztak le hatalmas épületeket. A levegő megtelt porral, tűzzel és a kén
szagával. Amikor besötétedett, Antonina a Kierbedź híd irányából egy még
ijesztőbb morajlást hallott, valami óriási gép morgását. Egyesek szerint a
németek krematóriumot építettek, hogy Varsót a járványtól megóvandó
elégessék a holttesteket, mások viszont úgy vélték, hogy a németek valami
hatalmas radioaktív fegyvert engedtek szabadjára. A folyó vize
halványzölden fluoreszkáló fényt tükrözött, amely olyan ragyogóan fénylett,
hogy ki lehetett venni a folyó túlpartján az ablakukban álló embereket, a
túlvilági morajláshoz pedig naplemente után késő éjszakáig gajdoló részeg
katonák láthatatlan kórusai csatlakoztak.
Antonina szerint egész éjjel álmatlanul hevert holtra váltan, minden egyes
apró hajszálat érzett a tarkóján, ahogy az égnek meredtek. Mint kiderült, a
furcsa fény sokkal kevésbé volt természetellenes, mint gondolta: a németek
a Praski Parkban egy generátort állítottak fel, amely kolosszális méretű
reflektoroknak szolgáltatta a villanyáramot, hogy elvakítsák velük az
ellenséget.
Még azok után is portyázó, fosztogató katonák özönlötték el időnként az
állatkertet, hogy a harcok elvonultak a körzetéből. Egy napon egy
oroszokból álló,84 „vad tekintetű” banda érkezett, és buzgón nekiálltak
átkutatni a szekrényeket, falakat és padlókat, hátha valamit el tudnak lopni,
akár képkereteket vagy szőnyegeket is. Amikor Antonina odalépett
hozzájuk és némán lecövekelt előttük, érezte, hogy dögevők rajzanak
körülötte, „akár a hiénák”, és egymás után rontanak be a szobákba. „Ha
ezek megneszelik a félelmemet, felfalnak”, gondolta. A vezetőjük, egy ázsiai
arcvonású, jeges tekintetű férfi szorosan odalépett hozzá, és merőn nézett
rá, miközben Teresa ott aludt mellettük egy aprócska mózeskosárban.
Antonina elhatározta, hogy nem néz félre és nem is mozdul. A férfi egyszer
csak megragadta a kis aranymedált, amelyet mindig a nyakában hordott, „és
kivillantotta fehér fogait”. Antonina lassan, óvatosan a babára mutatott, majd
gyermekkora orosztudását leporolva hangosan, szigorú hangon kiadta a
parancsot:
– Nem szabad! Az anyád! A feleséged! A nővéred! Megértetted?
Amikor a kezét a férfi vállára tette, az meglepetten nézett rá, és az
asszony látta rajta, hogy az őrjöngő düh elillan a tekintetéből, a szája
elernyed, mintha arca szövetét forró vasalóval simította volna végig. Ismét
működött a gondolatsuttogása, gondolta. A férfi ezután a nadrágja
farzsebébe nyúlt, Antoninának pedig egy borzalmas pillanatra eszébe jutott a
német katona a Ryśre fogott revolverével. De az orosz ehelyett előhúzta a
kezét, és kinyitotta a tenyerét, amelyben néhány koszos, rózsaszín cukorka
tűnt elő.
– A babának! – mondta a mózeskosárra mutatva.
Ahogy Antonina köszönetképpen kezet rázott vele, a férfi gyönyörködve
mosolygott rá, majd gyűrűtlen ujjaira pillantva sajnálkozó képet vágott,
lehúzott egy gyűrűt a saját ujjáról, és az asszony felé nyújtotta.
– Neked – mondta. – Vedd el! Húzd az ujjadra!
A szíve is „beleremegett”, ahogy felcsúsztatta a gyűrűt, mert azon egy
ezüst sas volt, lengyel jelkép, ami azt jelentette, hogy valószínűleg egy halott
lengyel katona ujjáról tépte le. „Kié lehetett ez a gyűrű?”, tűnődött Antonina.
Majd a férfi, katonáit hangosan magához szólítva, kiadta a parancsot:
 – Hagyjatok itt mindent, amit elvettetek! Ha nem engedelmeskedtek,
megöllek benneteket, mint a kutyákat!
Meglepett emberei ledobtak minden bútordarabot és zsákmányt, amit
csak összeszedtek, és a zsebeikből is előhalászták az apróságokat.
– Most pedig indulás – ne nyúljatok semmihez! – mondta.
Azzal Antonina végignézte, ahogy az emberei „egészen összemennek,
miközben egyenként távoznak, mint a kutyák, amelyekre szájkosarat
tettek”.
Miután elmentek, leült az asztalhoz, újra megnézte a gyűrűt az ezüst
sassal, és arra gondolt: „Ha az olyan, érzésből jövő szavaknak, mint anya,
feleség, nővér, akkora a hatalmuk, hogy képesek megváltoztatni egy
gazember hangulatát és legyűrni gyilkos ösztöneit, akkor talán mégiscsak
reménykedhetünk az emberiség jövőjében”.
Időről időre más katonák is meglátogatták az állatkertet, minden incidens
nélkül, majd egy napon egy autó hajtott be több német hivatalnokkal, akik
harmadik birodalombeli prémtenyésztő telepeket vezettek, és Rókaembert
még a grójeci időkből ismerték. Rókaember jelentette, hogy az állatok még
mindig élnek és pompás a bundájuk, ők pedig engedélyt adtak rá, hogy az
állatokat is és az alkalmazottakat is Németországba költöztesse. Ennyi állat
összecsomagolása időbe telik, ami azt jelentette, hogy egy darabig még
mindenki a villában maradhat, talán egészen addig, amíg győzedelmeskedik
a felkelés és a németek elhagyják Varsót. Akkor egyáltalán senkinek nem is
kell elhagynia az állatkertet.
Mindeközben az ellenállást gyengíteni igyekezvén német repülőgépek
folyamatosan felhívásokat szórtak le, amelyek arra szólították fel a varsói
civileket, hogy hagyják el a várost, mielőtt még kibeleznék. A német
hadsereg nem sokkal ezután teherautókkal még több nehéztüzérséget
szállított a Praski Parkba, és az ágyúkat a folyó közelében a fák meg a
bokrok közé rejtették. Mivel a német katonák ilyen közel állomásoztak,
gyakran tértek be egy pohár vízért, egy csésze levesért vagy egy kis főtt
krumpliért. Egyik este egy magas, fiatal tiszt aggodalmának adott hangot,
amiért civilek laknak a csatatérhez túlságosan közel, mire Antonina
elmagyarázta neki, hogy ő és a többiek egy kiemelt fontosságú
prémtenyésztő farmot működtetnek a Wehrmacht részére, és most nem
hagyhatják a sorsára, mivel ez egy kedvezőtlen időszak a nyestkutyák
számára, amelyek úgy növesztenek maguknak puha, sűrű bundát, hogy
nyáron levedlenek, aztán szeptember–október–november folyamán
újranövesztik a téli szőrzetüket. Ha beavatkozunk az életritmusukba,
ládákba zárva stresszt okozunk nekik és elszállítjuk őket egy más klímájú
helyre, nem egyhamar fogják visszanöveszteni nagyra becsült téli
bundájukat. Ez a válasz szemlátomást kielégítette a tisztet.
A mennydörgéstől korábban sosem ijedt meg, írta Antonina – „Elvégre
az csak egy hang, amely kitölti a villámcsapások okozta vákuumot” –, de a
tüzérség szünet nélkül tüzelt, a levegő a vihar nyitányaként nem vált
nyirkossá, nem esett az eső, ez a száraz dörgés pedig az idegeire ment. A
tüzérség egy délután hirtelen elnémult, és ezen ritka szélcsend közben a ház
nőlakói lefeküdtek pihenni, elmerülve a csendben. Jan édesanyja, Nunia és
Ewa mind szundítottak egyet a hálószobájukban, Antonian Teresát szoptatta
a földszinten, egy bágyasztóan meleg napon, kitárt ajtók-ablakok mellett.
Egyszer csak megnyikordult a konyhaajtó, és egy német tiszt lépett a
helyiségbe. Amikor meglátta őt a babával, egy pillanatra megállt, és ahogy
közelebb óvakodott, Antonina alkohol szagát érezte a leheletében. A férfi
gyanakvón körbeszaglászva Jan dolgozószobájába tévedt.
– Óóó! Egy zongora és kotta! Tud játszani? – kérdezte izgatottan.
– Egy kicsit – felelte Antonina.
Az egyik Bachba belelapozva megállt, és dallamos hozzáértéssel fütyülni
kezdett egy fúgát. Az asszony hivatásos zenésznek vélte.
– Úgy hallom, tökéletes füle van a zenéhez – mondta.
Amikor a férfi megkérte, hogy játsszon neki valamit, odaült a
zongorához, de érezte, hogy valami nem stimmel. Nagy volt a kísértés, hogy
felkapja Teresát és elfusson vele, de félt, hogy ha megpróbálja, még lelövi,
így aztán inkább elkezdte játszani a Szerenádot, Schubert egyik romantikus
dalát, remélve, hogy a németeknek ez a kedvence talán majd lecsillapítja a
férfit a szentimentális emlékekkel.
– Nem, ne ezt! Ne ezt! – kiáltotta. – Miért pont ezt játssza?!
Antonina elkapta az ujjait a billentyűkről. Világos, hogy rosszul
választott, de miért? Hisz oly gyakran hallotta és játszotta ezt a német
szerenádot. Ahogy a férfi a könyvespolchoz lépett, hogy a kottákat
átlapozza, az asszony lepillantott, és elolvasta a Szerenád szövegét.

Csendjén át az éjszakának száll hozzád a vágy,

és a régi lombos fának suttogása lágy.
Meg ne lássa, meg ne hallja jöttöd senki sem,
jöttöd senki sem!
Szívrepesve szívdobogva várok rád szívem,
várok rád szívem!

Tied a szívem, tied a lelkem, minden gondolatom.

Tied a vágyam, tied az álmom, minden pillanatom.
Csak te néked, csak te érted, te hozzád száll dalom, epedő sóhajom
Érted élek vágyban égek.

Ezen a tündérszép tavaszi napon

A perc egy, mely eljő ma még
Melyben bevallom majd elégek
Hogy hőn imádlak én, s érted e szív elég,
csak érted ég.

Egy összetört szív, amely mindenkit megrázna, gondolta. A férfi arca

egyszeriben felderült, ahogy felütött egy nemzeti himnuszokat tartalmazó
gyűjteményt, elkezdte lapozgatni, mohón keresett benne valamit, amit
aztán végül meg is talált.
A nyitott könyvet a zongorára téve így szólt:
– Ezt játssza el nekem, legyen szíves.
Ahogy elkezdett játszani, a német tiszt vele együtt énekelt, vaskos
akcentussal ejtve az angol szavakat, Antonina pedig azon tűnődött, vajon
mit gondolhatnak a katonák a Praski Parkban, miközben a férfi a A
csillagos-sávos lobogót harsogta teli tüdővel. Hébe-hóba kikukucskált félig
lehuny szemei alól. Amikor egy trillával befejezte, a férfi tisztelgett neki, és
csöndesen elhagyta a villát.
Vajon ki volt ez a tiszt, aki ilyen jól értett a zenéhez, morfondírozott
Antonina, és egyáltalán, mi végre volt ez az amerikai himnusz? „Lehet, hogy
egy másik némettel viccelődött, aki odakint ült a villa mellett?”, gondolta.
„Valaki nyilván jönni fog, hogy a zenéről faggatózzon? Most majd amiatt kell
nyugtalankodnom, hogy provokáltam az SS-t?” Később arra jutott, hogy a
férfi alighanem terrorizálni akarta őt, és ha így van, hát sikerült neki, mert a
dallam nem akart kimenni a fejéből, és gondolatban még akkor is egyre
csak azt ismételgette, amikor ágyúsortűz szaggatta szét az éjszakát.
Miközben a németek fokozták az óváros elleni támadásukat, Antonina
még mindig abban reménykedett, hogy a földalatti hadsereg győzni fog,
pedig már olyan pletykák szállingóztak, hogy Hitler parancsot adott a város
lerombolására. Nemsokára megtudta, hogy a szabad francia, az amerikai és
a brit csapatok felszabadították Párizst, aztán elesett az első német város,
Aachen, amelyet 10 ezer tonnányi bomba pusztított el.
Nem kapott hírt sem Jantól, sem Jan felől, aki az óvárosban
állomásozott, ahol a kisebb területre beszorított Honi Hadsereg épületről
épületre, sőt egy-egy házban vagy katedrálisban helyiségről helyiségre
folytatta harcát. Rengeteg szemtanú mesél arról, hogy egy-egy épületen belül
egyszer csak kitört a harc, és a frontvonal emeletről emeletre hömpölygött,
miközben az odakint lévők folyamatos bomba- és golyózáporral néztek
szembe. Antonina és Ryś nem tehetett egyebet, mint hogy az óváros falai
közt visszhangzó heves ágyúzást figyelik, és elképzelik Jant meg a barátait,
amint jönnek-mennek a macskaköves utcákon, amelyeket az asszony úgy
ismert, akár a tenyerét.
A Sylwester „Kris” Braun helyszíni tudósító által augusztus 14-én
készített egyik archív fényképen lengyel katonák frissen zsákmányolt német
lövészpáncélossal büszkélkednek. Jan ugyan nincs rajta a képen, de aligha
lehet puszta véletlen, hogy az elefántszerű járműnek a képaláírás szerint a
„Jaś” becenevet adták, a Varsói Állatkert háború elején megölt hím
elefántjának nevét.
 32

Az óvárosból szeptemberig 5 ezer katona menekült el a csatornákon

keresztül annak ellenére, hogy a németek az aknanyílásokon át
kézigránátokat hajigáltak és égő benzint öntöttek le rájuk. Másutt a
szövetségesek minden fronton előrenyomultak: Franciaország és Belgium
felszabadítása után az amerikai és brit csapatok Hollandia, a Rajna-vidék és
Elzász felől benyomultak Németországba, és bár a Vörös Hadsereg Varsó
közelében megtorpant, Bulgáriát és Romániát már elfoglalta, Belgrád és
Budapest bevételére készülődött, és azt tervezte, hogy a Baltikum felől
lerohanja a Harmadik Birodalmat, az Egyesült Államok partra szállt
Okinaván, és éppen a Csendes-óceán déli térségét bombázta.
Egy német tiszt arról biztosította Rókaembert, hogy bármi történjék is a
katonasággal, a Harmadik Birodalomnak szüksége van értékes
prémfarmjaira, ezért készüljön elő, hogy állatait a biztonságuk érdekében jól
szellőző ládákba csomagolva egy Varsó környéki kisvárosba szállítsa.
Ahogy a gránátok egyre közelebb kezdtek becsapódni az állatkerthez,
Antonina is felkészült, hogy szedje a család sátorfáját, a közeli Łowitz
városa pedig, ahová Rókaember tartott, a csata által már nem érintett, a
városhoz mégis eléggé közeli menedéknek tűnt. Úgy tervezték, hogy
Antonina, Ryś, Jan édesanyja, a két lány, Rókaember és a segédei együtt
utaznak, remélve, hogy mindannyian elmennek prémtenyésztő munkásnak.
A hátrahagyandó kedvencek kiválogatása megviselte őket (a
pézsmapockot, Wiceket, más nyulakat, macskát, kutyát, sast?), de végül
úgy döntöttek, hogy csak Wicek elszállítását kockáztatják meg, az összes
többit szélnek eresztik és a maguk bölcsességére bízzák.
Noha kedvük szerint bármilyen berendezési tárgyat magukkal tudtak
volna vinni, célszerűbbnek tűnt kevés csomaggal utazni, így aztán csak
matracokat, paplanokat, párnákat, télikabátokat, csizmákat, víztartályokat,
fazekakat, lapátokat és más praktikus eszközöket csomagoltak össze.
Minden értékes holmit jó messzire el kellett rejteniük a bombák és a
portyázó katonák elől, úgyhogy a bundákat, az ezüstneműt, az író- és
varrógépet, az iratokat, a fényképeket, a családi ékszereket és más
kincseket nagy dobozokba pakolták, azokat Rókaember és az inasai sietve
elrejtették a villából a Fácánházba vezető föld alatti folyosóban, majd az
alagút bejáratát befalazták.
Augusztus 23-án, az indulás napján Ryś végignézte, ahogy egy hatalmas
gránát a villától mintegy ötvenméternyire becsapódik, belefúródik a földbe, de
nem robban föl; nem sokkal utána egy robbantási csoport jelent meg egy tiszt
vezetésével, aki megesküdött rá, hogy akit déli tizenkettő után még mindig a
villában találnak, azt agyonlövik. Ryś a Fácánházhoz rohant, és még utoljára
megetette a nyulakat gyermekláncfűlevelekkel, majd az összes ketrecet
kinyitotta, és szabadjára engedte az állatokat. Az újdonsült szabadságuktól
megzavarodott nyulaknak nem akaródzott elmenni, így hát Ryś egyenként
emelte ki őket a hosszú füleiknél fogva, és kitette őket a gyepre. Egyetlen
ragadozó sem ólálkodott sem a bokrok közt, sem a tavacskákban, sem az
égbolton, a házi kedvencek utolját pedig – a sast és a pézsmapockot – már
előző nap szabadon engedték.
– Gyerünk, buta nyulak, gyerünk! – hessegette őket Ryś. – Szabadok
vagytok!
Antonina nézte, ahogy a mindenféle méretű szőrmókok lassan
végigugrándoznak a füvön. Egyszer csak Balbina szökkent elő a bokrok
közül, és magasra tartott farkát zászlóként lengetve, hangos dorombolással
Ryśhez futott. A macska fújt egyet, és a nyulak máris eliszkoltak, miközben
Ryś a karjába vette Balbinát.
– Micsoda dolog ez! Balbina, te velünk akarsz jönni? – Kezében a
macskával elindult a ház felé, de Balbina kiszabadította magát.
– Nem akarsz velünk jönni? Kár – mondta Ryś, majd keserűen
hozzátette: – De szerencséd van, te legalább itt maradhatsz. – A macska
bebújt a bokrok közé, és kereket oldott.

Ahogy ezt a jelenetet a verandáról végignézte, Antoninát is hatalmába

kerítette a vágy, hogy otthon maradjon, amihez az a hasonlóan erős óhaj
társult, hogy jöjjön már meg a teherautó, amely kiviszi őket a
vasútállomásra, újra és újra az órájára nézett, pedig „az óramutatók
könyörtelenül jártak körbe-körbe”. Átvillant az agyán a hirtelen támadt
ötlet, hogy Varsóban húzzák ki valami búvóhelyen, de hová menjenek?
Aggódott legyengült anyósa miatt, „aki nyolcszáz métert sem bírt volna
gyalogolni”, és mi van, ha feltartóztatják őket a németek, akik, úgy hallotta,
minden lengyelt letartóztatnak, akit csak érnek, és elhurcolják őket a
Pruszków melletti haláltáborba. A dolgok aktuális állása szerint még mindig
annak volt a legtöbb értelme, hogy nyugatra utazzanak a prémfarm állataival
együtt.
Fél tizenkettőkor Rókaember öreg teherautója végre odacsörömpölt a
villához, és sietve felrakták rá a csomagjaikat. Az állatkertet maguk mögött
hagyva mellékutcákon kanyarogtak végig, amíg a vasútállomáshoz nem
értek, ahol már ott várakozott egy tehervagon rókákkal, nyércekkel,
nutriákkal, nyestkutyákkal és Wicekkel megrakottan. Antonina és a többiek
beszálltak, és a szerelvény hamarosan átkelt a folyón, néhány állomáson
megállt, hogy még több utast vegyen föl és végül lassan elinduljon.
Łowitzban közölték velük, hogy rakodják ki a ládáikat és várják meg a
Lengyelország más részeiből érkező prémállatokat, majd az összegyűlt
állatállományt egyetlen nagy, németországi telepre szállítják. Antonina egész
nap a városkát járta, saját szabadságától és egy olyan város sokatmondó
csendjétől lenyűgözve, amely semmi jelét nem mutatja a háborúnak.
Másnap elindult, hogy segítségre találjon, és megtudta, hogy Andrzej
Grabski, a volt lengyel miniszterelnök fia történetesen a német
prémtenyésztő cég igazgatósági tagja, és amikor elmagyarázta neki, hogy a
kicsi gyerekeit fél Németországba vinni, Grabski kerített neki egy ideiglenes
menedékhelyet a városban. Hat nap múlva elbúcsúzott Rókaembertől
(akinek az állatokkal Łowitzban kellett maradnia), kibérelt egy lovaskocsit,
és egy „újabb örökkévalóságnak érzett hosszú, lassú útra” indult a
mindössze hat kilométernyire lévő, Marywil nevű falu felé.
Amikor végre-valahára megérkeztek egy régi birtokon álló kis
iskolaépülethez, egy asszony az egyik aprócska osztálytermet ajánlotta fel
nekik hálóhelyül, amelynek fából készült falait kosszal pacsmagolták össze,
padlóját sárral és szalmával szórták teli. A mennyezetről pókhálók csüngtek,
az összes ablaktábla betört, a padlón cigarettacsikkek kupacai hevertek
szanaszét. Wicek ketrecét egy agyagtűzhely mellé állították, és Antonina
arról írt, hogy a szabadulni igyekvő nyúl kaparászása keltette az egyetlen
zajt a hetekig tartó robbanások és ágyúzás után bizarrnak tűnő temetői
csendben, amely nem megnyugtató volt, hanem üres, természetellenes,
nyugtalanító, „kellemetlen a fülnek”.
– Kísérteties ez a csönd – mondta Ryś, átkarolva Antonina nyakát és
szorosan magához ölelve őt. Nem akarta ugyan, hogy a fiú féljen vagy
szenvedjen, mégis azt írta, csodálatos érzés volt, hogy szüksége van az ő
megnyugtatására. A bizonytalan és erőszakos augusztusi napok idején
figyelte, ahogy megpróbál erősnek és felnőttnek mutatkozni, de most, az
asszony megkönnyebbülésére „végre megengedhette magának, hogy gyerek
legyen”.
– Anyu, tudom, hogy soha többé nem fogunk hazamenni – mondta
könnyek között.
Egy háborúban álló hatalmas, régi városból egy békés falucskába
költözve, ahol a rövidnek szánt tartózkodás idejére semmi értelme sem lett
volna berendezkedni, elveszítették ugyan a kapcsolatot a barátaikkal, a
családtagjaikkal és a földalatti mozgalommal, de megszűnt a tüzérség okozta
rémület is. A saját világának messzeségbe tűnő fundamentumai által kísértett
Antonina olyannak írta le ez idő tájt tapasztalt érzéseit, „mintha valami
katasztrófa sújtott volna, amit se megnevezni, se befolyásolni nem tudtam…
irreális volt és lebegő”, de arra megesküdött, hogy Ryś kedélyét valahogy
fenntartja.
Seprűre, felmosórongyra és vödörre vadászva bekopogtak egy szoba
ajtaján, ahol Kokotné asszony, a helyi tanítónő, annak kovácsmester férje és
két fiuk lakott. Munkától kérges kezű, grüberlis, alacsony, szolid asszony
üdvözölte őket.
– Elnézést – mondta Kokotné asszony –, de nem volt időnk kitakarítani az
osztálytermet, mielőtt beköltöztek. A férjem majd holnap benéz, és beállít egy
rendes tűzhelyet. Ne aggódjanak, minden rendben lesz. Hamar
beilleszkednek majd, és otthon fogják érezni magukat.
Kokotné asszony az elkövetkező napokban ellátta őket a
legszükségesebbekkel, Teresának pedig hozott egy kis fakádat és meleg vizet.
Az élet hamarosan már nem is tűnt olyan sanyarúnak, de azért Antonina
aggódott Ryś miatt, aki „mindent elveszített, amit ismert… mint valami aprócska
fűszál, amelyet gyökerestül kitépett az erős szél, és messzire fújta a kertjéből”.
Tekintettel „a földrengésre, amit Varsó elhagyása jelentett, az apjáért való
aggodalomra”, akiről semmi hírük sem volt, „és a rengeteg ismeretlen dologra
meg a szegénységre”, nem is csodálkozott rajta, hogy levert és rosszkedvű lett.
De ahogy teltek-múltak a napok, Ryś egyre közelebb került a Kokot
családhoz, akiknek mindennapi teendői megteremtették azt a rendet és
kiszámíthatóságot, amire annyira vágyott. Antonina aggódott, hogy miután
Ryś a háború jó részében inkább felnőttként, semmint gyerekként
viselkedett, már odáig jutott, hogy „kerek perec elutasítja gyermek mivoltát,
és aki gyerekként bánik vele, arra goromba reakció vár”. Ám a Kokot
család életének földhözragadt eseményei, melyekhez az is hozzátartozott,
hogy a gyerekek iskolába jártak és félelem nélkül játszottak, egyfajta
frissítőszerként szolgáltak. Ahogy a fiú elnézte őket, miközben élték az
életüket, vette észre Antonina, csak ámult és bámult, hogy milyen jól
működnek együtt családként, közben rengeteget jótékonykodnak is –
Kokotné asszony be-bekerekezett a faluba, hogy egy betegnek injekciót
adjon, vagy akár a városig is, hogy orvost hívjon, a férje pedig megjavította
a szomszédok benzinmotorjait, varrógépeit, gumikerekeit, óráit, lámpáit
vagy bármilyen más beteg tárgyat.
„Ryś sohasem rajongott az értelmiségiekért”, elmélkedett Antonina,
„számára butaságnak tűnt absztrakt gondolatokba merülni. Neki a
gyakorlati tudás volt a mindene, és mélységesen tisztelte Kokotékat a
tehetségükért, a józan paraszti eszükért meg a kemény munkájukért.”
Árnyékként egész nap Kokot úr sarkában járva segített kicserélni a törött
ablaküvegeket, mohával meg szalmával tömködte be a fa ablakkeretek
repedéseit, és szalmatömítéssel vagy lámpaolaj meg homok keverékévek
dugaszolta be a falakon lévő lyukakat.
Aztán Ryś valami meglepőt tett. A barátság végső jeleként Kokoték két
fiának, Jędreknek és Zbyszeknek adta hőn szeretett nyulát, Wiceket. Ez a
rendkívüli gesztus vajmi keveset változtatott Wicek életkörülményein, hiszen
a fiúk állandóan együtt játszottak, de Wicek etetésének és jövője
egyengetésének privilégiuma gazdát cserélt. Wicek eleinte, jegyezte meg
Antonina, nem értette, mi történik. Aztán hallotta, hogy Ryś komoly és
részletes magyarázatot ad neki arról, hogy kik az új tulajdonosai és hol fog
aludni; ezek után Wicek folyton megpróbált visszaosonni Ryś szobájába,
csak hogy aztán az ajtóban visszafordítsák.
 – Most már Jędreknél és Zbyszeknél laksz, te buta teremtés! – mondta
neki Ryś. – Miért nem akarod megérteni ezt az egyszerű dolgot?
Antonina figyelte, ahogy a nyúl Ryśt hallgatva a fülét mozgatja, és úgy néz
a fiúra, „mint aki tökéletesen érti, amit mond”, de abban a minutumban,
hogy Ryś kivitte a két lakás közti folyosóra, ott letette, és becsukta maga
mögött az ajtót, Wicek elkezdte kaparászni az ajtót, hogy engedjék vissza.
Antoninát újból hatalmába kerítette a depresszió, amit ő tárgyilagosan,
minden különösebb hűhó vagy részletezés nélkül rögzített, mintha csak az
időjárás változott volna meg. Az utazás olyannyira kimerítő volt, hogy „mint
aki transzban van”, úgy kellett magát ösztökélnie, hogy nőkből és
gyerekekből álló kicsiny törzse számára ennivalóról és támogatásról
gondoskodjon. Az egyik falusi asszonytól valahogy kipanamázott egy kis
krumplit, cukrot, lisztet meg búzát, egy utcájukbeli embertől tőzeget
tüzelőnek, vidékről pedig napi fél liter tejet.
A lelkes varsói felkelés hatvanhárom napig tartó ádáz utcai harcokat
követően összeomlott, és a város nagy része romokban hevert, amikor a
varsói Honi Hadsereg maradéka megadta magát, cserébe azért az ígéretért,
hogy emberi bánásmódban fognak részesülni, és nem partizánokként,
hanem hadifoglyokként fogják őket kezelni. (Ettől függetlenül a legtöbb
túlélőt rabszolgamunka-táborokba hurcolták.) Zsúfolásig megtelt kórházakat
gyújtottak fel a bennük lévő betegekkel együtt, nőket és gyerekeket
kötöztek tankokhoz, hogy elejét vegyék az orvlövészek csapdájának. Hitler
azzal ünnepelt, hogy elrendelte, Németország valamennyi templomában egy
egész héten át folyamatosan harangozzanak.
Az utakat elárasztották a menekültek, akik Łowitz és Marywil
környékén kerestek menedéket, ezen a feudális birtokokkal tarkított
vidéken, a maga udvarházaival, szegényes kis tanyáival, a földbirtokosok
által megsegített falvacskákkal és az uradalmaknál alkalmazott rengeteg
helybélivel. Nap mint nap egyre többen özönlöttek a régióba, míg végül a
gazdák, akik már nem tudtak megbirkózni a földjeiken és az ajtójuk előtt
kikötő éhes, riadt emberek puszta tömegével, könyörögni nem kezdtek a
helyi hivatalnokoknak, hogy helyezzék el őket máshol.
Amikor Antonina a családjával az iskolaépületbe érkezett, igyekeztek
meghúzni magukat, hátha a Gestapo a nyomukban van, de ahogy csendesen
teltek-múltak a napok, lassan ellazultak, és néhány, Marywilben eltöltött hét
után, Varsó kapitulációját követően már vadászni kezdtek a családról és a
barátokról szóló hírekre. Antonina várta, hogy hírt kapjon Jan felől,
meggyőződése volt, hogy egy napon varázslatos módon majd megjelenik,
„miután eget-földet megmozgatott”, hogy megtalálja őt, ahogy azt 1939-ben
is tette, dr. Müller segítségével. Mit sem tudott Jan bizarr szerencséjéről, ami
a felkelés első napjaiban érte, amikor átlőtték a nyakát, és berohant a
Chmielna utcai kórházba, meghalni, gondolta mindenki, hiszen csaknem
lehetetlenség, hogy egy golyó úgy hatoljon át valakinek a nyakán, hogy ne
találja el a nyelőcsövet, a gerincet, a vénákat vagy az artériákat. Antonina
évekkel később találkozott a kezelőorvosával. „Ha érzéstelenítettem volna”,
emlékezett ámulattal dr. Kenig, „és ha megpróbálom rekonstruálni annak a
golyónak az útját, nem sikerült volna!” Amikor a németek elfoglalták a
kórházat, Jant egy tisztek számára létesített hadifogolytáborba szállították,
ahol csak azért épült fel a golyó okozta sebesüléséből, hogy aztán az
éhséggel és a kimerültséggel keljen megküzdenie.
Antonina levelet írt a család egyik barátjának, aki megígérte, hogy
továbbítani fogja neki az üzeneteket, Nunia pedig, aki ahelyett, hogy a saját
szüleihez csatlakozott volna, Antoninával és Ryśsel maradt, hogy segítsen
intézni a dolgokat és hírvivőként ügyködjön, egy reggel pirkadat előtt felkelt,
órákat várt a „buszként” üzemelő lovaskocsira, és Łowitz érintésével
beutazott Varsóba. Végig az úton kis papírfecniket rajzszögezett ki, amelyen
Jan Żabińskiről érdeklődött, és megadta Antonina címét; fákra,
villanyoszlopokra, kerítésekre, épületekre, vasútállomások falára tűzte ki
őket, és később aztán ezekből lettek az eltűnt személyeket kereső nyilvános
hirdetmények. Stefan Korboński emlékszik, hogy

az összes állomás kerítését85 üzenetek százai borították, meg a

feleségüket kereső férjek, a gyerekeiket kereső szülők címei, és olyan
emberek cédulái, akik csak úgy általában közölték a tartózkodási
helyüket. Reggeltől estig óriási tömegek ácsorogtak ezek előtt
„fuvarozóirodák” előtt.

Antonina nemsokára nyomravezető leveleket kezdett kapni: a nővértől

abból a kórházból, ahol Jant a nyaksérülésével kezelték, egy postástól a
Warecki térről, egy teremőrtől a Wilcza utcai Állattani Múzeumból.
Mindannyian azért írtak, hogy Janról beszéljenek és reményt adjanak neki,
és amikor megtudta, hogy egy német hadifogolytáborba szállították,
Nuniával együtt nyomokra vadászva több tucatnyi levelet írtak az összes
olyan táborba, ahol tiszteket tartottak fogva.
 33

1944 decembere
A tél beálltával a végtelenbe vesző sárpocsolyák befagytak, és a föld újra
kemény és szilárd lett a fehér hótakaró alatt, Antonina pedig a karácsonyra
készülődött, amely kifejezetten más volt, mint a háború előttiek. Szentestén
a lengyelek a hagyományok szerint ajándékosztás előtt tizenkét fogásos,
húsmentes vacsorát szolgálnak fel, az állatkerti szentestéhez pedig még egy
különleges adomány is hozzátartozott. Antonina emlékezett rá, hogy „egy
szekér hajtott be az állatkertbe az állatoknak szánt ajándékkal, eladatlan
karácsonyfákkal: a hollók, a medvék, a rókák és más állatok is szerették
rágcsálni vagy csipkedni az örökzöldek aromás kérgét vagy tűleveleit. A
karácsonyfák különböző madárházakba, ketrecekbe vagy
állatcsoportokhoz kerültek, és ezzel a Varsói Állatkertben hivatalosan is
megkezdődtek az ünnepek.”
Egész éjjel lámpások üstökösfényei keringtek körbe-körbe a vadaspark
területén: egy ember kötelességtudóan őrizte az egzotikus állatok szekcióját,
az épületekben ellenőrizte a hőmérsékletet és szenet rakott a kazánokba,
többen extra adag szénát cipeltek az istállókba és a nyitott állásokba, mások
extra adag szalmát dugdostak a madárházakba, ahol a trópusi madarak
belefurakodtak, hogy melegen tartsák magukat. A menedék és a táncoló
fények jelenete volt ez.
Ezen a szentestén, 1944-ben, amikor Ryś Zbyszek társaságában az
erdőbe indult, bejelentette Antoninának, hogy „a gyerekeknek muszáj egy
kicsit szórakozniuk”. A fiúk később két kis fenyőfát vonszolva tértek haza.
A vidéki szokásokat követve a fákat napvilágnál díszítették föl, és akkor
gyújtották meg rajta a fényeket, amikor az első csillag megjelent (a
betlehemi csillag tiszteletére), majd a távollévő családtagok számára is
megterítve felszolgálták a vacsorát. Antonina megírta, hogy a kis fát egy
hokedlin rendezték el, mire Teresa baba tapsikolni kezdett örömében,
amihez még gügyögött is valamit, amikor a család a fényes ágakat „három
kis almával, néhány mézeskalács figurával, hat gyertyával és több, Ryś által
szalmából font pávaszemdísszel” ékesítette.
Genia az ünnepek alatt a látogatásával lepte meg Antoninát; földalatti
tevékenysége miatt a letartóztatást kockáztatva vonatra szállt, majd hat
kilométeren át kutyagolt a farkasordító hidegben, hogy pénzt, ennivalót és
barátoktól származó üzeneteket hozzon. Antonina és Ryś még mindig nem
kapott hírt Jan felől. Egy napon Kokotné asszony szokás szerint elbiciklizett
a postára, és szokás szerint látták őt visszatérni is: ahogy közelebb
pedálozott, az aprócska nippfigura egyre nagyobb és kivehetőbb lett.
Ezúttal egy levelet lobogtatott. Ryś kirohant, hogy ingujjas kezével átölelve
üdvözölje, megragadta a levelet, és nyomában a mosolygó Kokotné
asszonnyal beszáguldott.
– Na, végre – Antonina csak ennyit mondott.
Miután Antonina és Ryś többször is elolvasta a levelet, Ryś elrohant,
hogy megossza a hírt Kokot úrral; Antonina szerint Ryś csak ritkán beszélt
fantomapjáról, akinek az emlegetését most végre megkockáztathatta.
Napjaink Varsói Állatkertjének archívumában a család által
adományozott fényképek mellett van egy csodálatos ritkaság is: egy
képeslap, amelyet Jan küldött nekik a hadifogolytáborból, és amelyen a
címzésen kívül semmi más írás nincs. A hátulján jól sikerült karikatúra
látható a bő egyenruhát viselő Janról, a váll-lapján két csillaggal, nyaka köré
tekert sötét sállal, amely lelóg egészen a dereka alá. Borostás állal, táskás
szemekkel és hosszú szempillákkal, erősen ráncos homlokkal, kopasz feje
búbjából felmeredő három szálból álló hajcsutakkal, szájában fityegő
cigarettacsikkel, arcán unott és megvető kifejezéssel örökítette meg magát.
Semmi írás, semmi vádaskodás, csak egy rajz, amely valahová a szánalmas
és a humoros közé tehető, és amely őt megvertként, de nem legyőzöttként
ábrázolja.
A Vörös Hadsereg január 17-én végre behatolt Varsóba, jóval a város
kapitulációja után, túl későn ahhoz, hogy segíthessen. Az oroszoknak
elméletileg ki kellett volna űzniük a németeket, ám politikai, stratégiai és
praktikus okokból (többek közt azért, mert út közben 123 ezer embert
veszítettek) a Visztulától keletre letáboroztak, és két teljes hónapon át
csendes elégedettséggel figyelték a vérontást, miközben lengyelek ezreit
mészárolták le, további ezreket hurcoltak táborokba, a várost pedig porig
rombolták.
Halinát első unokatestvérével, Irena Nawrockával (aki olimpiai
vívóbajnok volt, és a háború előtt rengeteget utazott) és három másik
futárlánnyal együtt a németek letartóztatták, és beparancsolták őket egy
őrökből és varsói foglyokból álló hatalmas, sáros ruhás menetbe, hogy
gyalogoljanak el az ożarówi munkatáborba. A földekről odarohanó
mezőgazdasági munkások munkaruhákat adtak a lányoknak, hogy húzzák
magukra, a kezükbe szerszámokat nyomtak, majd még mielőtt a kimerült
őrök észrevették volna, a lensorok között kihúzták őket a tömegből. A
lányok a mezei munkások közt elvegyülve (a Tátra hegységben lévő)
Zakopanéba menekültek, ahol még hónapokig bujkáltak, amíg a háború
véget nem ért.
 34

1945
Az egyik olyan nyúlós, langyos januári reggelen, amikor sötét faágak
csillannak át a ködön, és már a lélegzetvétel is olyan, mintha vattát tüdőzne
le az ember, varjak köröztek rajokban az égen, majd leszálltak a hóborította
földekre. Jelektől hemzsegett a reggel. Antonina nehézfegyverzetű
teherautók dübörgését, repülőgépek és távoli robbanások moraját hallotta,
majd emberek kiáltozását: „Menekülnek a németek!” Nemsokára együtt
menetelve megjelent a lengyel és a szovjet hadsereg, és ahogy
tovavánszorgott egy hosszú, szovjet harckocsikaraván, a helyiek sietve
vörös zászlókat vontak fel a felszabadítók üdvözlésére. Hirtelen fehér
galambok hatalmas raja szállt fel az égre, és a katonák fölött szárnyalva
egyetlen felhővé álltak össze, hogy még magasabbra íveljenek. „Tökéletes
volt az időzítés”, írta Antonina. „Nyilván valami filmrendező intézte a
szimbolikus jelenetet.”
Élt ugyan benne a remény, hogy Jant szabadon engedik, mégis úgy
döntött, hogy a tél hátralevő részét Marywilben töltik, mert kockázatosnak
tűnt kicsi gyerekekkel Varsóba utazni. A helyi gyerekek viszont már tűkön
ültek, hogy újra iskolába járhassanak, ami az ő saját, külön bejáratú
időmérő eszközük volt, ez pedig azzal járt, hogy Antonina csapatának az
iskolaépület helyett újabb átmeneti menedék után kellett néznie. Amikor a
konyhapénze elfogyott, és neki tejet kellett vásárolnia a baba számára, az
urasági kastély megsajnálta, és élelmet küldött neki. Szerencsére félretett
egypár arany „malacot” (rubelt), hogy velük vásárolja meg a varsói
visszaútjukat, amiről tudta, hogy alighanem költséges lesz. Ismét csak
menekültek torlaszolták el az utakat, ezúttal mindenre elszántan hazafelé
tartva, pedig már hallottak róla, hogy a lakásaik romokban hevernek. Nunia
előresietett, felderíteni a terepet, és azzal a hírrel tért vissza, hogy az
állatkerti negyedben túlélő barátokra talált, akiknél megszállhatnak, és azt
jelentette, hogy a villát ugyan találat érte és ki is fosztották, de még mindig
áll.
 Mivel teherautóra volt szükségük, amely nem termett minden bokorban,
Antonina egy rakomány burgonyával keletre tartó katonákat vett rá, hogy
egy darabon vigyék el a csapatát. Az utazás napján nulla fok volt, így a kis
pehelypaplanba bugyolált baba volt az egyetlen, aki nem didergett,
miközben a teherautó tovadöcögött, sűrűn meg-megállva, hogy a járőröző
katonák átkutathassák. Miután Włochyban kitették őket, egy orosz
pilótánál sikerült fuvart szerezniük, aki belement, hogy megossza velük
nyitott teherautóját, amelyre fel is zsúfolódtak.
Amikor végre átlépték Varsó határát, mocskos hó és homok fröccsent a
teherautó oldalára, a hó bűzlött, a homok irritálta a szemüket, összebújva
melegítették egymást. Amit látott, az „elképesztette és beteggé tette”, írta,
mert ilyen romhalmazra minden pletyka, figyelmeztetés és szemtanú-
beszámoló ellenére sem volt felkészülve. Az archív fényképeken és filmeken
égi portálokként meredező, elszenesedett ablak- és ajtókeretek, nyitott
méhsejtek kaptárává rombolt magas hivatali épületek és sírkővékony
homlokzatok szegélyezte, szürreális utcák láthatók. Vannak felvételek,
amelyeken bágyadt téli napfény ömlik el a himlőhelyes épületek
hasadékaiban, a csupasz fémvezetékeken, a furcsán meggörbült csöveken és
vas alkatrészeken. Az épületek 85 százalékának elpusztítása után az egykor
díszes város úgy festett, mint valami kolosszális szemétdomb és temető,
mindent alkotó molekuláira züllesztettek, az összes palotát, teret, múzeumot,
környéket és tereptárgyat jellegtelen romhalmazzá változtatták. Ilyen
képaláírások születtek: „Halott város”, „A romok vadonja”, „Romhegyek”.86
Bármilyen hideg volt is aznap, Antonina azt írta, verejtékezni kezdett, az
éjszakát pedig, a döbbenettől és kimerültségtől kábán, Nunia barátainál
töltötték.
Másnap reggeli után Antonina és Ryś az állatkertbe sietett, ahol Ryś
előreszaladt, majd a hidegtől rózsaszínre csípett arccal visszakanyarodott.
– Anyu, a házunk túlélte! – mondta izgatottan. – Akik azt mondták, hogy
elpusztult, hazudtak! Megsérült, nincsenek ajtók és padlók, a holminkat
mind ellopták, de van tető, és vannak falak! Anyu! És lépcső!
A talajt hóréteg fedte, a fák zömét letarolták a gránátok, de egy-két
finom vonalú fekete ág még mindig felderengett a kék égbolt hátterében,
ahogy a Majomház, a villa és több más épület romjai is. A villa egyik emeleti
szobája teljesen eltűnt, az alsó szint összes, fából készült része hiányzott –
ajtók, szekrények, ablakkeretek, padlók –, Antonina feltételezése szerint
télvíz idején eltüzelték őket, hogy meleget adjanak. Az alagsort a
Fácánházzal összekötő föld alatti folyosó, ahol az értékeket elrejtették, nem
egyszerűen beomlott, hanem megszűnt létezni (és arról sem szól a fáma,
hogy bárki kiásta volna a háború után). A padlót nedves papírok és
könyvlapok vastag egyvelege borította, amelyre nem tudtak nem rálépni, így
még inkább széttaposták. Együttes erővel leástak a réteg aljára, piszkos
dokumentumtöredékeket és elsárgult fényképeket gyűjtöttek össze,
amelyeket Antonina óvatosan az erszényébe helyezett.
A hideg dacára szemlét tartottak a bombák és gránátok barázdálta
kertben, és felmérték a környéket, amelyet barikádok, mély
harckocsiárkok, vasdarabok, szögesdróttekercsek és fel nem robbant
gránátok tarkítottak. Antonina a taposóaknáktól félve tovább nem
merészkedett.
Az egész hely úgy festett és úgy bűzlött, mint amit „épphogy csak
elhagyott a háború”. Amíg ő a helyreállítást tervezte, Ryś „próbára tette a
memóriáját”, és a villát, amelyben felnőtt, összevetette azzal a kopár
világgal, amit most talált a helyén. Antonina megnézte azt a földdarabot,
ahová előző évben zöldségeket ültettek, és azon a zsebkendőnyi folton, ahol
a szél lefújta a hósapkát, a talaj közelében pirinyó eperhajtást látott meg.
„Az új élet előjele”, gondolta. Ekkor az egyik alagsori ablakban megmozdult
valami.
– Patkány? – tippelt Ryś.
– Ahhoz túl nagy – felelte Antonina.
– Macska! – kiáltotta Ryś. – Berohant a bokrok közé, és most minket
figyel!
Girhes, szürke macska kuporgott óvatosan a sarokban, és Antonina
azon töprengett, vajon nem próbálták-e elkapni, hogy pörköltet készítsenek
belőle.
– Balbina? Öreg cica! Drága cica! Balbina, gyere ide! – hívogatta Ryś,
miközben lopakodott kúszott hozzá, újra és újra a nevén szólította, míg
végül a macska megnyugodott, és egyszeriben mintha emlékezett volna rá,
bundás nyílvesszőként repült Ryś felé, és a karjaiba ugrott.
 – Anyu, haza kell őt vinnünk a Stalowa utcába! – fogta könyörgőre Ryś.
– Nem hagyhatjuk itt! Légy szíves!
Ahogy Ryś elindult a kapu felé, a macska fickándozni kezdett, hogy
leugorjon.
– Akárcsak tavaly nyáron – duzzogott Ryś. – Most meg elfut!
– Hadd menjen – mondta csendesen Antonina. – Bizonyára jó oka van
rá, hogy itt maradjon, olyan, amit mi nem érhetünk.
Ryś elengedte, és a macska beiszkolt a bokrok közé, majd megállt, és
azzal a vézna, kiéhezett pofájával visszanézett. Nyávogott egyet, amit Ryś
így fordított le: „Én hazamegyek. És te?”
Antonina számára nem volt visszatérés az előző életéhez. Odalettek a
gágogó libák, a vijjogó kormoránok, a siránkozó sirályok, a színjátszó
farktollaikat szétterítve a napfényben parádézó pávák, az oroszlánok és
tigrisek Jerikó falait ledöntő morgása, a kötélindákon trillázva hintázó
majmok, a medencéjükben ázó jegesmedvék, a virágzó rózsák és jázminok,
meg a két, „édes kis vidám vidra, amelyek a mi hiúzaink legjobb barátai
lettek – és ahelyett, hogy a saját kosarukban aludtak volna… a hiúzok puha
bundájában szundikáltak, és a fülüket szopogatták”. Elmúltak azok az idők,
midőn a hiúzkölykök, a vidrák és a kölyökkutyák mind odabent éltek, és
szűnni nem akaró fogócskát játszottak a kertben. Ryśsel együtt titkos rituálét
adtak elő – szertartásosan megígérték minden egyes összetört és elhagyott
tárgynak, hogy „emlékezni fognak rájuk, és hamarosan visszatérnek, hogy
segítsenek”.
 35

Utóhatás
Magdalena Gross még a bujkálás alatt hozzáment Maurycy Fraenkelhez
(Paweł Zielińskihez), és a varsói felkelés után a keleten fekvő városba,
Lublinba költöztek, ahol a művészek és az értelmiség a Café Paletában gyűlt
össze. Az asszony ott ismerkedett meg a város avantgárd művészvilágával,
amely számos, szavak nélküli színházat foglalt magában: zenés színházat,
táncszínházat, rajzszínházat, árnyszínházat és papírkosztümöket, rongyokat
és kis tüzeket bemutató színházakat. A felforgató politikai bábszínház hosszú
lengyelországi tradíciója a háború alatt megszakadt, de Lublinban
Magdalena csatlakozott azokhoz a lelkes rajongókhoz, akik megálmodták
az új Lengyelország első bábszínházát, és őt kérték fel, hogy alkossa meg a
bábok fejét. A hagyományos, harsány papírmasé vonások készítése helyett
úgy döntött, hogy élethűen részletezett arcokat kreál, a bábokat pedig
selyemmel, gyöngyökkel és kalárisokkal díszíti. Az első előadást 1944.
december 4-én tartották Lublinban.
1945 márciusában Magdalena és Maurycy visszatért a frissen
felszabadított Varsóba, ahol nem volt sem áram, sem gáz, sem közlekedés,
ahol a kevés megmaradt ház ablakok nélkül düledezett. Magdalena arra
vágyakozott, hogy újra állatokat mintázhasson, ezért panaszosan így kérlelte
Antoninát:
– Mikor lesznek már állataid? Muszáj mintáznom! Rengeteg időt
elpocsékoltam! – Kedvencei, a flamingók, marabuk és más egzotikus
állatok híján, az egyetlen rendelkezésre álló modellt kezdte el mintázni, egy
kiskacsát, és mivel lassú kezű művész volt, ahogy a kacsafióka felnőtt
madárrá serdült, folyton át kellett dolgoznia a darabot. De mégiscsak ez lett
a háború utáni első szobra, alkalom az ünneplésre.
Az a Varsó, amelyet ők ismertek, a háború előtt másfél millió embernek
adott otthont; 1946 tavaszának elején egy másik látogató, dr. Joseph
Tenenbaum „legföljebb félmillióról”87 adott hírt. „Akkori állapotában
tizedannyi embernek sem láttam benne életteret. Sokan még mindig
kriptákban, üregekben, pincékben és föld alatti óvóhelyeken éltek”, de
lenyűgözte őt a moráljuk:

Az emberek sehol a világon nem hánynak ilyen nagy általánosságban

fittyet a veszélyre. Hihetetlen vitalitása és ragályosan merész szelleme van
Varsónak. Hihetetlenül szapora tempóban ver az élet pulzusa. Lehet,
hogy az emberek rongyos ruhákban járnak, az arcvonásaik megviseltek
és szemlátomást alultápláltak, mégsem csüggedtek. Az élet feszült, de
félelmet nem ismerő, sőt vidám. Az emberek elképesztő
megabiztosságot sugárzó arckifejezéssel lökdösődnek és tolakodnak,
dalolnak és nevetgélnek…
Mindennek ritmusa és romantikája van, meg egyfajta elbizakodott
atmoszférája, amitől elakad az ember lélegzete… Olyan a város, akár
egy méhkas. Az egész város dolgozik, a romokat lebontják, és új
házakat építenek, rombolnak és alkotnak, eltakarítanak és betemetnek.
Varsó abban a szent minutumban elkezdte magát kiásni a romok alól,
hogy az utolsó náci baka kitette a lábát a külvárosból. Azóta is ezen
dolgozik, építenek, átalakítanak és helyreállítanak anélkül, hogy tervekre,
pénzre vagy építőanyagokra várnának.

A városban mindenütt A. Harris áriáját, a nem hivatalos „Varsó dalát”

hallotta, azt fütyörészték, énekelték és harsogták hangszórókból a központi
fekvésű tereken, miközben az emberek dolgoztak. A város szerelmese
szövege szerint így esküdözött: „Varsó, én drágám, te vagy az álmaim, a
vágyaim tárgya… tudom, hogy már nem az vagy, aki voltál… hogy véres
napokat éltél át… de én újjáépítem régi nagyságodat.”
Jan 1946 tavaszán tért haza az internálótáborból, és 1947-ben nekilátott
a takarításnak meg a tatarozásnak, új épületeket és kifutókat emelt egy
újjáéledő állatkert számára, amelyben csupán háromszáz állat kapott helyet,
mind a varsóiak által adományozott, őshonos faj. Az állatkert néhány
elveszett állatát megtalálták, még Borzot is, aki a bombázások alatt ásta ki
magát a ketrecéből, és átúszott a Visztulán (lengyel katonák hozták vissza
egy nagy savanyúságos hordóban). Magdalena megmintázta a Kakast, a
Nyúl I.-et és a Nyúl II.-t, majd leromlott egészségi állapota („a háború tette
tönkre”, írta Antonina) miatt lelassult, és 1948. június 17-én meghalt,
ugyanaznap, amikor befejezte a Nyúl II.-t. Mindig arról álmodozott, hogy
nagyméretű szobrokat készít az állatkert részére, Antonina és Jan pedig azt
kívánta, hogy adassék meg neki a lehetőség, főleg, mivel az állatkert ideális
hátteret kínált a méretes műalkotásoknak. Napjaink állatkertjének főkapuja
csíkos bordákként kidudorodó vasrudaival életnagyságú zebra képében
üdvözli a látogatókat. Magdalena néhány szobra most az állatkert igazgatói
irodáját, valamint a Varsói Szépművészeti Múzeumot díszíti, pontosan úgy,
ahogy azt Antonina és Jan kívánta.
A Varsói Állatkert 1949. július 21-i újranyitása előtti napon Jan és
Antonina Gross Kacsa és Kakas című szobrát egy olyan, nagyméretű
szökőkút lépcsője mellé helyezte, amely mellett a látogatóknak feltétlenül el
kellett haladniuk. Július 21. abban az évben csütörtökre esett, talán a péntek
huszonkettedikei megnyitót akarták elkerülni, mert az emberek ezt a
szerencsétlen dátumot még mindig a varsói gettó 1942-es felszámolásához
kötötték.
Két évvel később Jan váratlanul visszavonult az állatkertészkedéstől,
pedig még csak ötvennégy esztendős volt. A háború utáni, szovjet uralom
alatt lévő Varsó nem szívelhette azokat, akik a földalatti mozgalomban
harcoltak, és mivel a kormányhivatalnokokkal hadilábon állt, úgy érezhette,
hogy kénytelen visszavonulni. Norman Davies így ragadja meg az akkori
idők hangulatát:

Bárki, aki dicsérni merészelte a háború előtti függetlenséget88 vagy

tiszteletet mert tanúsítani azok iránt, akik a felkelés alatt a
visszaszerzéséért harcoltak, a hivatalos megítélés szerint veszedelmes,
lázító ostobaságot beszélt. Az emberek ekkor már bizalmas körben is
csak nagyon óvatosan szólaltak meg. A rendőrség besúgói mindenütt
jelen voltak, a gyerekeket pedig a szovjet mintának megfelelően
átalakított iskolákban oktatták, ahol barátaik vagy szüleik feljelentését
dicséretes cselekedetnek tartották.

Mivel a családját továbbra is el kellett tartania, a zoológiát pedig a

rajongásig szerette, az írásra koncentrált, aminek eredményeként ötven
könyve látott napvilágot, amelyek megvilágították az állatok életét, és a
környezet védelmét sürgették; ugyanebben a témában egy népszerű
rádióműsort is vezetett, és tovább folytatta erőfeszítéseit a Nemzetközi
Bölényvédelmi Társaságban, amely nagy becsben tartotta a Białowieżai-
erdőben élő kis bölénycsordát.
Különös módon ezek az állatok részben Lutz Heck erőfeszítéseinek
köszönhetően maradtak életben, aki a háború alatt a visszatenyésztett,
hasonmás őstulkokkal és tarpánokkal együtt sokat visszaszállított abból a
harminc bölényből is, amelyeket Németország számára tulajdonított el, hogy
szabadon engedje őket a Białowieżai-erdőben, abban az idillben, ahová
Hitler vadászgató belső körét képzelte a háború után. Amikor a
szövetségesek később lebombázták Németországot, az állatok anyacsordái
elpusztultak, így a Białowieżai-erdőben élő példányok maradtak fajuk utolsó
reménységei.
1946-ban, Rotterdamban, az Állatkerti Igazgatók Nemzetközi
Szervezetének első, háború utáni ülésén az európai bölénytörzskönyv
reaktiválása Janra hárult, aki nekiállt felderíteni az összes olyan bölény
pedigréjét, amely túlélte a háborút, köztük a német tenyésztési kísérletekben
részt vettekét is. Kutatásai során dokumentálta a háború előtti, alatti és utáni
vérvonalakat, magát a programot és a pedigréfigyelést pedig
visszaszármaztatta a lengyelekre.
Amíg Jan felnőttek számára írt, addig Antonina gyermekkönyveket
alkotott, fölnevelte két gyermeküket, és tartotta a kapcsolatot a Vendégek
tágabb családjával, akik különböző országokba költöztek. Jan személyesen
hozta ki a gettóból (a Munkaügyi Hivatal épületén keresztül) többek között
Kazio és Ludwinia Kramsztykot (a neves festő, Roman Kramsztyk
unokatestvéreit), valamint dr. Roza Anzelównát és az édesanyját, akik rövid
ideig a villában tartózkodtak, majd egy Widok utcai családi panzióba
költöztek, amelyet Żabińskiék barátai ajánlottak. Pár hónap múlva azonban
letartóztatta és meggyilkolta őket a Gestapo, ők a villa egyetlen Vendégei,
akik nem érték meg a háború végét.
Kenigsweinék túlélték a megszállást, legkisebb fiukat kivették az
árvaházból, de aztán Samuelt 1946-ban szívroham vitte el, minekutána
Regina és a gyerekek Izraelbe emigráltak, ahol újra férjhez ment, és egy
kibucban kezdett dolgozni. Soha nem feledte el a villában töltött időt.
„Żabińskiék otthona egy Noé bárkája volt”, mesélte húsz évvel a háború
után Regina egy izraeli újságnak, „ahol rengeteg ember és állat
rejtőzködött.” Rachela „Aniela” Auerbach is Izraelbe költözött, miután
először Londonba utazott, hogy kézbesítse Julian Huxley-nak (a Londoni
Állatkert háború előtti igazgatójának) Jan jelentését az európai bölény
életben maradásáról. Irena Mayzel áttelepült Izraelbe, ahol a háború után
vendégül látta Żabińskiékat. Genia Silkes is Londonba költözött, majd
onnan New Yorkba, ahol hosszú évekig a Jiddis Tudományos Intézet
könyvtárában dolgozott.
A Gestapo által elfogott és brutálisan megkínzott Irena Sendler (aki
gyerekeket menekített ki a gettóból) a földalatti mozgalomban
tevékenykedő barátainak köszönhetően megszökött, és a háború további
részét végigbujkálta. Annak dacára, hogy kezét-lábát törték, szociális
munkásként és a fogyatékosok szószólójaként dolgozott
Lengyelországban. Wanda Englert a háború alatt sokszor költözött, férjét,
Adamot 1943-ban letartóztatták és bebörtönözték a Pawiakba, majd
Auschwitzban és Buchenwaldban tartották fogva. Csodával határos
módon a börtönt és a koncentrációs tábort is túlélte, később megtalálta a
feleségét, és együtt költöztek Londonba.
Halina és Irena, a két futárlány ma is Varsóban él, és rendszeresen
tartják a kapcsolatot, több mint nyolcvankét esztendeje egymás legjobb
barátnői. Irena lakásának falán, a vívóérmei társaságában fényképek
lógnak, amelyeken ő és Halina látható fiatal nőként, berakott frizurával,
ragyogóan, csupa jövőként – a háború alatt az egyik szomszédjuk által
készített műtermi felvételek.
Halinával a Bristol Hotel kerthelyiségében, turistákkal és üzletemberekkel
zsúfolt asztalok közt, a nyitott ajtók mögött finomságokkal megrakott, hosszú
büféasztalok társaságában üldögélve figyeltem, ahogy az arckifejezése az
emlékezés rádióállomásai között kapcsolgat, majd csöndesen elénekelt egy
dalt, amelyet több mint hatvan évvel azelőtt hallott, és amelyet egy jóképű,
fiatal katona dalolt neki, amikor arra járt:

Ty jeszcze o tym nie wiesz dziewczyno,

 Ze od niedawna jesteś przyczyną,
Mych snów, pięknych snów,

Ja mógłbym tylko wziąść cię na ręce,

I jeszcze więcej niż dziś,
Kochać cię.

Te még nem tudod, kislány,

Hogy egy ideje rólad álmodom
gyönyörű álmokat.

Bárcsak karomba zárhatnálak,

És szerethetnélek
örökkön.

Halina arca kissé kipirult ettől a nagy pohár memóriaitaltól, amelyet

tragikusabb képek közt őrzött, ahogy már az a háborús emlékekkel lenni
szokott, amelyeknek sajátos iktatási rendszerük van, saját ökológiájuk. Ha
a többi vendég meg is hallotta őt, nem mutatták jelét, és ahogy az asztalok
szigetcsoportján végignéztem, rájöttem, hogy a mintegy ötven ember közül ő
az egyetlen, aki elég idős ahhoz, hogy háborús emlékeket őrizhessen.
Az építőmérnök Ryś, aki már maga is apa, ma Varsó egyik külvárosában
él egy nyolcemeletes, lift nélküli házban, házi kedvencek nélkül. – Egy kutya
nem tudná megmászni a lépcsőt! – magyarázta, miközben lépcsőfordulóról
lépcsőfordulóra dülöngéltünk. A hetvenes éveiben járó magas, karcsú férfi
fittnek látszik a sok lépcsőmászástól, barátságos és vendégszerető,
ugyanakkor kissé óvatos is, ami nem meglepő, tekintve a háborús leckét,
amely már kora gyermekkorában belévésődött.
– Egyik pillanatról a másikra éltünk – mesélte Ryś a nappalijában
üldögélve, amelynek falairól a szülei fényképei, számos könyvük, egy erdei
bölényt ábrázoló, bekeretezett rajz és az apja egyik vázlata figyelt
bennünket. Gyerekkorában neki az állatkerti élet egyáltalán nem tűnt
szokatlannak, mesélte, mivel „csak azt ismertem”. Elmondta, hogy
végignézte, ahogy egy bomba a villa közelében csapódik be, és rájött, hogy
ha felrobban, nemigen kerülhette volna el a halált. Visszaemlékezett arra,
amikor Magdalena Gross modellje volt, hosszú órákon át ült modellt,
miközben az asszony az agyagot dédelgette, teljesen abban létezett, ő pedig
élvezte a rá irányuló víg kedélyű figyelmet. Megtudtam tőle, hogy az anyja
meleg időben csordultig telt virágládákkal töltötte meg a villa emeleti
teraszát, hogy különösen kedvelte az árvácskát, ezt a töprengő ábrázatú
virágot, hogy Chopin, Mozart és Rossini zenéje volt a kedvence. Némely
kérdésemet kétségkívül különösnek találta – azt reméltem, megtudok
valamit az anyja illatáról, a járásáról, a gesztusairól, a hanghordozásáról, a
hajviseletéről. Minden ilyesfajta faggatózásra azt válaszolta, hogy „átlagos”
vagy „normális”, és én hamarosan rájöttem, hogy ezek olyan emlékmorzsák,
amelyeket nem szokott meglátogatni vagy nem óhajt másokkal megosztani.
Teresa húga, aki a háború vége felé született, férjhez ment, és Dániában él.
Meghívtam a felnőtt Ryszardot, hogy látogasson el velem a villába, ő
pedig készségesen megtette nekem ezt a szívességet. Miközben
felfedezőutat tettünk gyermekkora otthonában, óvatosan átlépegetve az
ajtónyílásokban fekvő dekoratív, üllő alakú küszöbökön, döbbenetes volt
látni, ahogy a memóriáját teszteli, gyakran összevetve azt, ami most van,
azzal, ami volt, valahogy úgy, ahogy Antonina leírása szerint gyerekként is
tette, amikor a háború végén visszatértek a lebombázott állatkertbe.
A sors történelmet színesítő különös fintorainak egyikeként a Berlini
Állatkertet alaposan lebombázták, akárcsak korábban a varsóit, sok
tekintetben ugyanolyan aggodalmakat és nehézségeket okozva Lutz
Hecknek, mint amilyeneknek ő tette ki Żabińskiékat. Állatok – Kalandom
című önéletrajzában megindítóan ír halálos sebet kapott állatkertjéről.
Żabińskiékkal ellentétben ő pontosan tudta, milyen pusztításra számíthat,
hiszen Varsóban első kézből származó tapasztalatokat szerzett, noha az
ottani állatkert bombázásáról egyetlenegyszer sem tesz említést. A háború
végére elpusztultak szafari állatai, hatalmas fényképgyűjteménye és számos
naplója. Ahogy a szovjet hadsereg előrenyomult, Heck elhagyta Berlint,
nehogy letartóztassák az ukrajnai állatkertek kifosztásáért, és élete
hátralévő éveit Wiesbadenben élte le, onnan járt külföldre
vadászkirándulásokra. Lutz 1982-ben halt meg, egy évvel Heinz fivére
után. Lutz fia, Heinz 1959-ben a Catskill-hegységbe emigrált, ahol egy kis
állatkertet működtetett, amely a Heinz Heck által a háború egész ideje alatt
felnevelt Przsevalszkij-lovak leszármazottaiból álló méneséről lett híres.
Mongólián kívül egy időben a Müncheni Állatkert gyűjtötte össze a
legnagyobb Przsevalszkij-ménest (a lovak egy részét a Varsói Állatkertből
lopták).
Mindent összevéve mintegy háromszáz ember járta meg a Varsói
Állatkert feltételes megállóját, útban hányatott életük hátralévő része felé.
Jan mindig is úgy érezte, és nyilvánosan is ezt hangoztatta, hogy ennek a
sagának az igazi hősnője a felesége, Antonina volt. „Tartott az esetleges
következményektől”, nyilatkozta Noah Kligernek, aki a Yedioth Aharonoth
című izraeli lap számára készített vele interjút, „rettegett attól, hogy a nácik
majd bosszút akarnak állni rajtunk és a kisfiunkon, rettegett a haláltól, de ezt
megtartotta magának, és segített nekem [a földalatti tevékenységemben], és
soha, egyetlenegyszer sem kért arra, hogy hagyjam abba.”
„Antonina háziasszony volt”, mondta Danka Narnishnak, egy másik
izraeli lap munkatársának, „nem keveredett bele a politikába vagy a
háborúba, félénk volt, ennek ellenére mégis jelentős szerepet játszott mások
megmentésében, és egyszer sem panaszkodott a veszélyre.”
„Magabiztosságával még a legellenségesebb érzületű embert is képes volt
lefegyverezni”, mesélte egy névtelen riporternek, és hozzáfűzte, hogy ereje az
állatok szeretetéből származott. „Nem csupán arról volt szó, hogy azonosult
velük”, magyarázta, „de időről időre mintha sutba vágta volna a maga emberi
jellemvonásait, és párduccá vagy hiénává vált. Aztán, mivel magáévá tudta
tenni az ő harci ösztönüket, az övéi félelmet nem ismerő védelmezőjeként
lépett föl.”
Yaron Becker riporternek így magyarázott: „Igen hagyományos katolikus
neveltetésben részesült, de ez őt nem rettentette el. Ellenkezőleg,
megszilárdította az eltökéltségét, hogy hű legyen önmagához, hogy azt tegye,
amit a szíve diktál, még ha ez rengeteg önfeláldozással is jár.”
A megmentő mint olyan személyiségére kíváncsi Malka Drucker és Gay
Block több mint száz ilyen embert interjúvolt meg, és arra a megállapításra
jutottak, hogy bizonyos kulcsfontosságú személyiségjegyek közösek bennük.
A megmentők zömében határozott, gyors felfogású, kockázatvállaló,
független, vállalkozó szellemű, nyíltszívű, lázadó és szokatlanul rugalmas
emberek – képesek egy szempillantás alatt tervet váltani, szokásokat elhagyni
vagy berögzött gyakorlaton változtatni. Hajlamosak a nonkonformitásra, és
bár sok megmentő vallott fennkölt elveket, amelyekért meghalni is érdemes,
önmagukat nem tartották hősnek. Jellemzően azt mondták, amit Jan: „Csak a
kötelességemet teljesítettem89– ha az ember megmentheti valakinek az életét,
akkor kötelessége megpróbálni”. Vagy: „Azért tettük, mert ez volt a helyes”.
Antonina 1971-ben halt meg, a férje három évvel később.
 36

Białowieżai-erdő, 2005
A Lengyelország északkeleti részén elterülő őserdő szélén mintha elillanna az
idő, ahogy a mocsári füvön kéttucatnyi ló legelészik a kolosszális fenyőfák
és a vakítóan kék ég alatt. Fagyos reggeleken legelés közben
gőzbuborékok veszik őket körül, és ha odébb mennek, édeskés bőrszagot
hagynak maguk után. Testködjük velük együtt mozog, de az illatuk
láthatatlan fellegként órákig is ott maradhat az egymásba keveredő
patanyomok fölött, és néha egy-egy kavicsos ösvényen vagy falevelekkel
lepett csapáson, ahol nem árulkodnak a patanyomok, az ember vadszagú
légzsákba lép, és egyszeriben a vadlovak esszenciája veszi körül.
A lovak tavasztól őszig az emberek segítsége nélkül élnek, belegázolnak
a tavacskákba, és bokrokat, faágakat, algát és füvet legelnek. Október
közepén lehull a hó, és májusig meg is marad. Télen éhesen kapálják a
havat, száraz füvet vagy rothadó almát keresve, és néha a Lóőrség lovas
erdőkerülői adnak nekik szénát meg sót. A nekiiramodásra és ugrásra való
izmokkal megáldott jószágokon kevés zsír rakódik le, ami szigetelné őket a
jeges napokon, így aztán könnyen összegubancolódó, bozontos bundát
növesztenek. Ilyenkor hasonlítanak leginkább a Loire-völgy széltében-
hosszában fellelhető történelem előtti lakóbarlangok falaira festett lovakhoz.
Milyen ijesztő is sutba hajítani az itt-és-mostot és az erdőszéli réteken
legelésző, talán ősi lovakat figyelni, ahogy ezer évvel ezelőtt tették az
emberek. Döbbenetesen szép teremtmények: a színük sötétbarna, a
hátukon végigfutó fekete csíkkal és sötét sörénnyel (néha egy-egy csikó
fekete pofával, csüdszőrzettel és egy vagy két zebracsíkos lábbal születik).
Hosszú fülük, nagy, vaskos nyakuk ellenére könnyed testfelépítésűek és
gyorsak. A háziasított lovakkal ellentétben télen kifehérednek, ahogy a
hermelinek és a sarki nyulak is, hogy belesimuljanak a tájba. A jég
üveggolyókká csomósodik a durva sörényekben és farkakban, a patáikkal
trappolás közben hóemelvényeket építenek. De zord időjárási
körülmények között, szegényes étrenden is virulnak, és bár a csődörök
kivicsorított fogaikkal és csapkodó nyakukkal ádázul csatáznak
egymással, úgy gyógyulnak, mint a karikacsapás. „A mienknél régibb és
teljesebb világban mozognak”, írja The Outermost House (Az utolsó ház)
című könyvében Henry Beston a vadállatokról, „olyan, meghosszabbított
érzékszervekkel megajándékozva, amelyeket mi már elveszítettünk vagy
sosem is tettünk rájuk szert, olyan hangok szerint élve, amelyeket mi
sosem fogunk meghallani.”
A Białowieżai-erdőben újjáteremtett őstulkot is találni, Julius Caesar
egyik kedvenc vadászprédáját, amelyet odahaza, Rómában vad, fekete
bikaként írt le a barátainak, „nagyságuk csak kevéssel marad el az
elefántétól”, erősek és gyorsak. „Ha ember vagy valami más vad kerül a
szemük elé, kíméletlenül végeznek vele”, írta. „Nem szelídíthető, még akkor
sem szokik hozzá az emberhez, ha fiatalon fogják el.” A fekete-erdei
emberek szemlátomást kérlelhetetlenül gyakorolták az őstulokbikák
vadászatát (a teheneket meghagyták elleni), és „nagy elismerés jut
osztályrészül annak, aki a legtöbb[et] ejti el, és a szarvakat bizonyságul
megmutatja a közösségnek. Nagyon keresett cikk: ezüsttel vonják be, s
fényűző lakomákon ivópohárként használják.”{1} 1627-re azonban már az
utolsó igazi őstulkot is leölték.
Itt mégis szemlátomást tarpánok, bölények és őstulkok legelésznek,
kóborolnak a lengyel–fehérorosz határon húzódó, szigorúan őrzött
természetvédelmi területen, amely már az 1400-as évek óta a koronás fők
kedvence volt, a varázslat és a szörnyek számos európai tündérmesét és
mítoszt megihlető birodalma. IV. Kázmér olyannyira elbűvölőnek találta,
hogy hét évet (1485–1492) töltött el itt egy közönséges erdészlakban,
vadonbéli otthonából intézve az állam ügyeit.
Hogy mi olyan áhítatot keltő ebben a tájban, hogy képes volt mindenféle
kultúrákból és korokból való embereket, köztük Lutz Hecket, Göringet és
Hitlert is megbabonázni? Csak ízelítőül: ötszáz éves tölgyfák állnak benne,
továbbá több tíz méter magas citadellákként magasba szökő erdei fenyők,
lucfenyők és szilfák. Az egysejtű véglényektől kezdve az olyan nagytestű
emlősökig, mint a vaddisznó, a hiúz, a farkas és a jávorszarvas, 12 ezer
állatfajjal büszkélkedhet, persze ott vannak még a visszafajzott őstulkok,
tarpánok és bölények csordái is. A lápokon és tavacskákon hódok,
nyestek, menyétek, borzok és hermelinek siklanak, az égbolton pedig
pomerániai sasok osztoznak denevérekkel, vándorsólymokkal,
macskabaglyokkal és fekete gólyákkal. Bármely adott napon több
jávorszarvassal lehet itt találkozni, mint emberrel. A levegő gyantától és
tűlevelektől, tőzegmohától és hangától, bogyósoktól és gombáktól,
mocsaras rétektől meg tőzeglápoktól illatozik. Nem csoda hát, hogy
Lengyelország ezt a rezervátumot választotta egyetlen védett természeti
műemlékéül, és azt a megtiszteltetést is kiérdemelte, hogy a Világörökség
részévé válasszák.
A rezervátumot lezárták a vadászok, a favágók és mindenféle motoros
jármű elől, így egy páratlan flóra és fauna utolsó mentsvára lett, ezért
erdőkerülők vezetnek körbe kis túracsoportokat erre kijelölt ösvényeken,
ahol tilos a szemetelés, a dohányzás és a suttogásnál hangosabb beszéd.
Semmit sem szabad elmozdítani, még egy szuvenírnek szánt falevelet vagy
követ sem. Igyekeznek elkerülni az emberre utaló minden jelet, főleg a
lármát, a parkban az erdőkerülők gumikerekű lovaskocsikat használnak, a
kidőlt fákat kézzel fűrészelik föl, és lovakkal vontatják ki őket.
A „szigorúan védettként” ismert területen rengeteg kidőlt, élettelen,
korhadó fát látni, amelyek furamód az erdő gerincét alkotják és rendkívüli
erejét biztosítják, ezért van az, hogy az aktivisták energikusan védik az
elpusztult fáit. A szél által természetes úton kidöntött, korhadó fák élőlények
tömegeinek adnak otthont: 3 ezer gomba-, 250 moha-, 350 zuzmó- és
8791 rovar-, emlős- és madárfajnak. A vezetők és a múzeumban látható
diorámák a park ökológiájáról és történetéről mesélnek, de azt csak kevés
látogató ismeri fel, hogy milyen sokrétű hatást gyakorolt a náci rasszizmusra
és romantikára.
Ahogy a szürkület leereszkedik a Białowieżai-erdő mocsaraira,
seregélyek százai repülnek föl egyszerre hatalmas tölcsért alkotva, majd a
raj leszáll, hogy a tóparti füvesben menedéket találjon éjszakára. Eszembe
jut, hogy Antonina mennyire szerette a seregélyeket, eszembe jut
Magdalena, „a Seregély”, és Lutz Heck is, aki kedvét lelte „a kis színjátszó,
fényes zöld seregélyben,90 [amely] nagyra tátott csőrrel csicseregte kicsiny
dalát, kis teste a szó szoros értelmében belereszketett a hangok erejébe”. A
fajegészségtani és tenyésztési kísérletek, amelyek Heck ambíciói, Göring
vadászszenvedélye és a náci filozófia nyomán bontakoztak ki, ironikus
módon végül ritka növények és veszélyeztetett állatok tucatjait segítettek
megmenteni.
Egyes lengyel hazafiak, akik érthető módon keserűen vették tudomásul
Heckék náci kötődéseit és motivációit, siettek azt állítani (és ma is azt
állítják), hogy ezek az állatok talán hasonlítanak ősi felmenőikre, de azért
formailag mégiscsak hamisítványok. A klónozás a Heck fivérek idejében
még nem állt rendelkezésre, máskülönben bizonyosan elsajátították volna.
Egyes zoológusok, akik jobban szeretik „majdnem tarpánoknak” és
„majdnem őstulkoknak” nevezni ezeket az állatokat, politikai programokhoz
társítják őket. A lovak „bár nem igazi vadállatok, de nagy, egzotikus
jószágok, amelyeknek történetét dráma, odaadás és szemfényvesztés
színesíti”, jelenti ki Aurochs, le retour… d’une supercherie nazie (1999)
című könyvében a biológus Piotr Daszkiewicz és az újságíró Jean
Aikhenbaum. Ők szélhámosként állítják be Heckéket, akik kolosszális náci
átverést vittek végbe – azzal, hogy új fajt teremtettek, nem pedig egy
kihaltat támasztottak fel. A könyvüket az International Zoo Newsban
ismertető Herman Reichenbach azzal vág vissza, hogy Daszkiewicz és
Aikhenbaum opusza híjával van a tényeknek, és alapjában véve olyasmi,
„amit a franciák polemique-nak…91 az amerikaiak pedig »vitriolos
támadásnak« neveznek… [de] lehet, hogy Heckék megérdemlik; a háború
után a náci diktatúrával való kapcsolatukat illetően minden voltak, csak
őszinték nem… [E]gy ősi germán környezet újjáteremtése (egy park
határain belül) ugyanúgy a náci ideológia része volt, mint Elzász újbóli
visszaszerzése.”
Reichenbach mégis fontos szerepet vizionál Heckék teremtményeinek:
„Mégiscsak segíthetnek megőrizni a vegyes erdő-mező természetes
környezetét… És mint vad szarvasmarhatípus, az őstulok talán egy olyan
háziállat génállományát is képes lesz feldúsítani, amely az utóbbi
évtizedekben genetikailag elszegényedett. Lehet, hogy az őstulok
visszatenyésztésével való próbálkozás ostobaság volt, de nem bűntett.” Z.
Pucek professzor, a Białowieżai Természetvédelmi Terület munkatársa a
Heck-marhát „a huszadik század legnagyobb tudományos
szélhámosságának” bélyegzi. És így tovább, a polémia folytatódik,
folyóiratokban és online felületeken vitatják meg, ahol gyakran idézik az
amerikai C. William Beebe egyik passzusát. The Bird: Its Form és
Function (A madár – Alakja és funkciója) (1906) című művében Beebe ezt
írja: „Egy műalkotás szépsége és géniusza felidézhető, még ha elsődleges
anyagi kifejeződése elpusztult is; a tovatűnt harmónia újra megihletheti a
zeneszerzőt; ám ha az élőlények egy fajának utolsó egyede is megszűnik
lélegzeni, egy újabb mennyországnak és egy újabb földnek kell eltelnie
ahhoz, hogy az a valami újra létezhessen.”
A megszállottságnak számtalan formája van, némelyik ördögi, némelyik
véletlenszerű. A Białowieżai-erdő rengetegében sétálgatva az ember nem is
gondolná, hogy az milyen szerepet játszott Lutz Heck ambícióiban, a Varsói
Állatkert sorsában, valamint Jan és Antonina emberbaráti
opportunizmusában, akik a náciknak a történelem előtti állatokkal és egy
őserdővel kapcsolatos rögeszméjéből kovácsoltak tőkét ahhoz, hogy
veszélyeztetett szomszédok és barátok tucatjait mentsék meg.

II

Varsó manapság tágas, zöld nagyváros, ahonnan szabadon látni az eget,

ahol fákkal szegélyezett sugárutak futnak le a folyóig, romok keverednek új
trendekkel, és mindenütt magas, öreg fák kínálják illatukat és árnyékukat.
Az állatkerti negyedben a Praski Park ma is bővelkedik émelyítően édeskés
illatú hársfákban és nyaranta nektárt gyűjtő méhekben, a folyón túl pedig,
ahol egykor a zsidó gettó állt, gesztenyefákkal beültetett park vesz körül egy
kis teret, amelyen szikár emlékmű áll. A kommunizmus 1989-es bukását
követően a lengyelek jellegzetes humorukkal a Gestapo korábbi
főhadiszállását Művelődésügyi Minisztériummá, a KGB volt főhadiszállását
Igazságügyi Minisztériummá, a Kommunista Párt főhadiszállását pedig
Értéktőzsdévé alakították át és így tovább. Az óváros architektúrája viszont
egyetlen vizuális himnusz, amelyet a háború után régi rajzok és a tizenhetedik
századi, velencei Bernardo Bellotto festményei alapján építettek újjá gótikus
stílusban – ez a fegyvertény (a Żegota nyomógombos, eltolható falait
feltaláló) Emilia Hizowának köszönhető. Némelyik épület homlokzatán a
lebombázott városból származó, újrahasznosított törmelék látható beépítve.
Szobrok és emlékművek tucatjai ékesítik Varsó utcáit, mivel Lengyelország
olyan hely, amely félig alámerült a maga súlyosan zaklatott múltjában, és a
haladás táplálja ugyan, de egyik fele örökké gyászol.
Antonina nyomdokain járva a belvárosi lakástól, ahol Varsó ostroma
alatt szállt meg a rokonainál, elsétáltam a Miodowa utcába, átkeltem a régi
várárkon, és átcsusszantam az óvárost övező, málladozó téglafalakon.
Ahogy az ember a szorosan egymáshoz tapasztott sorházak világába lép,
cipője csúszkálni kezd a macskaköveken, és a teste apró mozdulatokkal
folytonosan kiegyensúlyozza magát, míg végül megnőnek az évszázados
léptektől simává koptatott kövek. A város háború utáni újjáépítése során a
tervezők a lehető legtöbb eredeti követ használták fel, így Antonina
kortársa, Bruno Schulz A Krokodil utca92 című elbeszélésében ugyanazt a
színpompás mozaikburkolatot írja le, amely ma is létezik.
Ezekben a szűk utcákban a saroképületekből elektromos (egykor gázos)
utcalámpák hajtanak ki, a kétszárnyas ablakok úgy állnak tárva-nyitva, mint
valami ádventi naptárban. A terrakotta háztetőket kályhacsőszerű, fekete
ereszcsatornák hangsúlyozzák, némelyik fal lehámlott festett stukkója alatt
feltárul a húsvörös téglaalap.
Befordultam az Ulica Piekarskára (Pékek utcájába), miközben a
macskakövek legyező alakban szétterültek és úgy örvénylettek, akár valami
megkövesedett patakmeder, majd balra bekanyarodtam a Piwna (Sör)
utcába, és elhaladtam az egyik ház homlokzatának második emeletébe
süllyesztett, virágáldozatokkal szegélyezett faszent lakta szentély mellett.
Aztán elmentem a Karol Beyer, az érmegyűjtők klubja előtt, házudvarokba
nyíló három, alacsony faajtó mellett, aztán az egyik saroképület piramis
alakú falánál balra fordultam, és végre a hatalmas, nyitott Piactérre léptem.
A háború első napjaiban, amikor Antonina itt vásárolt, nem sok árus
kockáztatta meg, hogy kirakodjon, a borostyán- és régiségboltok zárva
maradtak, a patríciusotthonok kulcsra zárták ajtóikat, az 1930-as évek
jövendőmondó papagájának nem volt se híre, se hamva.
A teret elhagyva az egykor íjászokat rejtő keskeny résekkel ellátott,
tölcsérsapkás középkori tornyok körül kanyargó kormos kőfalat követve a
régi erőd felé ballagtam, hogy meglátogassam a legközelebbi kutat.
Nyaranta a sétaút mentén álló olasz jázminok fekete-fehér szarkák által
látogatott fehér virágoktól voltak habosak. A Rycerska (Lovag) utcán egy
kis térre és egy fekete oszlophoz értem, amelyet kardját suhogtató sellő –
Varsó szimbóluma díszített. Szerintem Antonina azonosulni tudott volna ezzel
a kimérával: a félig asszonyi, félig állati védelmezővel. Az oszlop két oldalán
egy-egy szakállas isten köp vizet a szájából, és könnyű elképzelni, ahogy
Antonina leteszi a kosarát, egy korsót illeszt az egyik kifolyó alá, és várja,
hogy az élet előbugyogjon a föld alól.
 Jegyzetek

1
Pár évvel korábban betörők hatoltak be a Varsói Állatkert madárházába, és elloptak több
baglyot, egy hollót meg egy kondorkeselyűt, de a hatóságok azt feltételezték, hogy a baglyokat
és a hollót csak megtévesztésül emelték el, mivel valódi célpontjuk a kondorkeselyű volt,
amelynek feketepiaci ára akkoriban az egekbe szökött. Állatkerti szöktetések mindenütt
előfordulnak, ezeket rendszerint tenyésztők vagy laboratóriumok megbízásából követik el, de
néha magángyűjtők is adnak rá megbízást. Híres eset volt, amikor a Duisburgi Állatkertből egy
gyönyörű kakadut loptak el, amelyet később döglötten, kitömve találtak meg egy házaspár
lakásában, akik a házassági évfordulójukra kapták ajándékba.
2
Az 1920-as évek nagy őrületét, a Pogo stick ugráló botot valójában az amerikai George
Hansburg szabadalmaztatta.
3
A flamingók úgy festenek, mintha hátrafelé néző térdük lenne, pedig az valójában a
bokájuk. A térdük följebb libeg, ahol tollak rejtik.
4
Az itt közölt részletek jó része Helena Boguszewskától származik, akinek a
szomszédban volt birtoka.
5
Antonina visszaemlékezése egybevág a nyugalmazott mérnök Wiktor Okulicz-
Kozarynéval, aki gyerekként ugyanezt a jelenetet élte át, és emlékszik, hogy „német repülőgép
szállt alacsonyan a tömeg fölé lövöldözve, és rengeteg embert megölt… [és] egy mező fölött
két lengyel gép támadott meg egy német bombázót, a gép kigyulladt, majd egyetlen ejtőernyő
libegett lefelé néhány fa közelében.”
6
Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya (1899).

7
A zenegépet az 1930-as években találták fel, hogy zenét szolgáltassanak vele a
mellékutak mentén álló jookokban – a karolinai félvérek hívták így a bordélyház, játékbarlang és
táncparkett keverékéből álló lebujokat.
8
Stefan Starzyński, idézi Warsaw and Ghetto (Varsó, B. M . Potyralsey, 1964).

9
Rommelt idézi Israel Gutman: Resistance: The Warsaw Ghetto Uprising (Ellenállás – A
varsói gettófelkelés) (New York, Houghton M ifflin, 1994), 12. o.
10
Proceedings of the Trial of the Major War Criminals Before the International Military
Tribunal, Nuremberg (Jegyzőkönyv a fő háborús bűnösök peréről a nemzetközi katonai
törvényszék előtt, Nürnberg), 29. kötet, ND 2233-PS; idézi Anthony Read: The Devil’s
Disciples: Hitler ’s Inner Circle (Az ördög tanítványai – Hitler belső köre) (New York, W. W.
Norton, 2004), 3. o.
 11
Adam Zamoyski: The Polish Way: A Thousand-year History of the Poles and Their
Culture (A lengyel út – A lengyelek és kultúrájuk ezeréves története) (New York, Hippocrene
Books, 1994), 358. o.
12
Jan Żabińskit idézi egy izraeli jiddis újság abból az alkalomból, hogy a Jad Vasem
Żabińskiékat a „Világ Igazai” kitüntetésben részesítette. Az újságcikket Ryszard Żabiński
bocsátotta a rendelkezésemre.
13
Heinz Heck 1928-ban lett a müncheni Hellabrunn Állatkert igazgatója, és 1969-ig az is
maradt.
14
Az eszperantót 1887-ben Białystokban találta fel egy szemészorvos, dr. Ludovic Lazar
Zamenhof, aki a „Doktoro Esperanto” (dr. Remény) álnevet választotta. A Białystok
soknyelvű világában megmártózó orvos felfigyelt rá, hogy az etnikai csoportok között mennyi
bizalmatlanság és félreértés forrásai a nyelvi korlátok, ezért megalkotott egy semleges
közvetítőnyelvet.
15
Lutz Heck: Animals – M y Adventure, ford. E. W. Dickies (London, M ethuen, 1954),
60. o.
16
Noha a lengyel tudós, Tadeusz Vetulani már évekkel azelőtt sikertelenül próbálkozott
ugyanezzel a visszatenyésztési eljárással, Heck ellopta Vetulani kutatását és összesen harminc
állatot, ezeket Németországba küldte, majd később Romintenben, utána a Białowieżai-erdőben
helyezte el őket.
17
Hitler nyilvánosan bármennyire is az egészséges, életerős árja faj mellett szállt síkra,
Goebbels dongalábú volt, Göring elhízott és morfiumfüggő lett, maga Hitler pedig, úgy tűnik, a
háború végén már harmadlagos szifiliszben, stimulálószer- és nyugtatófüggőségben, valamint igen
valószínű, hogy Parkinson-kórban is szenvedett. Hitlert mindenüvé elkísérte orvosa, a neves
szifilisz-specialista, Theodor M orell, hogy kéznél legyen a fecskendő és az aranyfüstbe
csomagolt vitamin. Egy ritka filmfelvételen Hitler a biztos jobb kezével kezet ráz az előtte
felsorakozott fiúkkal, miközben a háta mögé rejtett bal keze a Parkinson-kór jellegzetes remegését
mutatja.

M elyek voltak az ő úgynevezett vitaminjai? A kriminológus Wolf Kemper szerint (Nazis

on Speed: Drogen im 3. Reich [2002]) [Speedező nácik – Drogok a Harmadik Birodalomban] a
Wehrmacht egy sereg olyan drog előállítására adott megbízást, amelyek fokozták a
koncentrációt, az állóképességet és a kockázatvállalást, ugyanakkor csillapították a fájdalmat,
az éhséget és a fáradtságot. A csapatok 1940 áprilisa és júliusa között több mint 35 millió 3
milligrammos adagot kaptak a Pervitin és Isophan nevű, függőséget okozó és hangulatmódosító
amfetaminokból.

Egy 1940. május 20-i keltezésű levelében az akkor Lengyelországban állomásozó, huszonkét
éves Heinrich Böll, „a nácikkal szembeni leküzdhetetlen (és azóta sem leküzdött) ellenérzése”
dacára azt írta édesanyjának Kölnbe, hogy sürgősen küldjön neki extra adagokat a Pervitinből,
amelyet a német civil lakosság saját használatra szabad forgalomban vásárolhatott. (Leonard L.
Heston és Renate Heston: The Medical Casebook of Adolf Hitler [Adolf Hitler orvosi
esetnaplója], [London, William Kimber, 1979]), 127–129. o.
18
Josef M engele bajor gyáriparos családban nevelkedett, vallását a hivatalos
formanyomtatványokon katolikusként jelölte meg (a nácik által preferált „istenhívő”
helyett). A genetikai rendellenességek bűvkörében élt, és „dr. Auschwitznak”, ahogy később
ismertté vált, bőven volt is honnan merítenie a gyermekeket, akiken olyan kísérleteket hajtott
végre, amelyeket a frankfurti törvényszék később „rettenetes bűncselekményeknek”
bélyegzett, melyeket „szándékosan és vérszomjasan” hajtottak végre, és amelyeknek
gyakran képezte részét az élveboncolás és a gyilkosság. „Brutális volt, de úriemberként, aljas
módon”, mondta róla egy fogoly, mások úgy jellemezték, mint aki „nagyon könnyed”, egy
„Rudolph Valentino-típus”, mindig kölnitől illatos. (Idézi Robert Jay Lifton: Náci orvosok –
Az orvosi eszközökkel történő emberölés és a fajirtás lélektana [Pécs, Alexandra, 1997, ford.
Radnai Csaba és Jankovits László], 337. o.) „A halálra való szelektálásban vagy a
személyesen végzett gyilkolásban M engele számára a lényeg a hivalkodó érzéketlenség – azt
is mondhatnánk, a közömbösség –, valamint a hatékonyság volt”, vonja le a következtetést
Lifton (341. o.).

Amikor újabb foglyok érkeztek, őrök masíroztak fel-alá a sorok előtt, és azt kiáltozták,
hogy „Zwillinge, zwillinge!”, ikrekre vadászva M engele számára, akikkel majd hátborzongató
módokon eljátszadozhat. A szemszín megváltoztatása lett a kedvenc kutatási témája, és irodája
egyik falán egy sereg, műtéti úton eltávolított szemet állított ki, amelyeket úgy tűztek fel, mint
valami molylepkegyűjteményt.
19
Konrad Lorenzet idézi Ute Deichmann: Biologists under Hitler, ford. Thomas Dunlap
(Biológusok Hitler alatt) (Frankfurt am M ain, Campus Verlag, 1992), 187. o.
20
Konrad Lorenz: „Durch Domestikation verursachte Störungen artewigen Verhaltens”,
Zeitschrift für angewandte Psychologie und Charakterkunde, vol. 59 (1940), 69. o.

21
Hitler belső körének tagjaként egykettőre „légügyi miniszterré”, valamint „birodalmi
fővadásszá” és „birodalmi főerdésszé” avanzsált. Több volt puszta mohó vadásznál – egyszer
a birtokáról repülővel hozatott magának egy szarvasbikát Franciaországba, hogy
becserkészhesse és lelőhesse –, a vadászatot a gyermekkora kastélyában zajló élettel
azonosította, és arról álmodott, hogy visszaadja Németországnak elveszett nagyságát („Újra
eljön még a mi időnk!”, hangoztatta). A hétvégéket az erdőben töltötte, és mivel minden
alkalmat megragadott, hogy a politikát összekösse a vadászattal, haute cuisine társas
vadászatokat rendezett. Hitler nem vadászott, de gyakran viselt vadászruhát, főleg az
Alpokban lévő nyaralójában, mintha bármelyik pillanatban felröptethetne egy sólymot vagy
nyeregbe pattanhatna, hogy üldözőbe vegyen egy gyertyatartó agancsú szarvasbikát.

A vadkanvadászattól megigézett Göring kincsként őrzött egy rendelésre készült,

százhuszonöt centi hosszú, levelet formázó kékacél pengéjű, sötét mahagónimarkolatú,
acélnyelű vadkanölő lándzsát, amelyen két üreges, redőzött gömb csörgött, amivel a
zsákmányát ugrasztotta ki az aljnövényzetből.

Göring az 1930-as évek közepe és 1943 vége között többtucatnyi vadászkirándulást tett a
barátaival, külföldi előkelőségekkel és a német főparancsnokság tagjaival, és a dokumentumok
tanúsága szerint még 1943. január–februárjában is, amikor Németország már vesztésre állt a
keleti fronton, a kastélyában tartózkodott, hogy rominteni vaddisznóra meg királyi agancsú
porosz szarvasbikára vadásszon. (Ugyanezen időszakban vezette be a társastáncórákat is a
Luftwaffe tisztjei számára.)
22
A mai napig is vezetik, csak most Lengyelországban adják ki. A vadbölények vérvonalát
nem tartják nyilván, őket az erdészek egyszerűen szemmel tartják és megszámolják.

A téma kitűnő feldolgozását lásd: Piotr Daszkiewicz és Jean Aikhenbaum: Aurochs, le

retour… d’une supercherie nazie (Párizs, HSTES, 1999) és Frank Fox: „Zagrożone gatunki:
„Żydzi i żubry” (Veszélyeztettet fajok: Zsidók és bölények), Zwoje, 2002. január 29.

23
Heck: Animals, 89. o.

24
A zárt közösségekben élő állatoknak ez az átka a mi tejelő teheneinkre is érvényes,
amelyek ma már szinte egymás klónjai; a betegség, amely egyet elpusztít közülük, a többit is
elpusztíthatja.
25
„The M atrilineal Ancestry of Ashkenazi Jewry: Portrait of a Recent Founder
Event”(Az askenázi zsidóság anyai ági leszármazása – Egy újabb keletű alapítói esemény
portréja): Doron M . Behar, Ene M etspalu, Toomas Kivisild, Alessandro Achilli, Yarin Hadid,
Shay Tzur, Luisa Pereira, Antonio Amorim, Lluís Quintana-M urci, Kari M ajamaa, Corinna
Herrnstadt, Neil Howell, Oleg Balanovsky, Ildus Kutuev, Andrey Pshenichnov, David
Gurwitz, Batsheva Bonne-Tamir, Antonio Torroni, Richard Villems, and Karl Skorecki.
American Journal of Human Genetics, 2006. március.

26
Az a valaki nem egymagában élt a bolygón, csak egyszerűen senki másnak a
leszármazottja nem maradt életben.
27
Pierre Lecomte du Noüy: La dignité humaine (1944).

28
Norman Davies: A varsói felkelés – „A ’44-es varsói csata (Budapest, Európa, 2008,
ford.: dr. M olnár György), 251. o.
29
A nürnbergi per során felolvasott átiratból, „The Fallen Eagles” (A bukott sasok) címmel
beszámol róla a Time, 1945. december 3.

30
Lengyelország a háború előtt 36 milliós népességének 22 százalékát elveszítette, többet,
mint bármely más európai ország. A háború után a jeruzsálemi Jad Vasem, Izrael Állami
Emlékhatósága részletesen felsorolta a keresztény Lengyelország megpróbáltatásainak egy
részét és azt, hogy a 6 millió meggyilkolt zsidón kívül 3 millió katolikus is meghalt, „de ami
még szörnyűbb, az ország elsősorban a művelt osztályait, az ifjúságát és azokat az elemeket
veszítette el, amelyek a jövőben szembeszállhatnának a két totalitárius rezsim egyikével vagy
másikával… A német terv szerint a lengyeleket műveletlen néppé, a német hűbérurak
rabszolgájává kellett volna tenni.”
31
M ichał Grynberg szerk.: Words to Outlive Us: Eyewitness Accounts from the Warsaw
Ghetto (A bennünket túlélő szavak: Szemtanúk beszámolói a varsói gettóról), ford. Philip
Boehm (London, Granta Books, 2003), 46. o.

Volt idő, amikor Himmler felkérte Werner Heisenberget, hogy alapítson intézetet a
jégcsillagok tanulmányozására, mivel az osztrák Hanns Hörbiger (a Glazial-Kosmogonie
[1913] szerzője) megfigyelésein alapuló Welteislehre kozmológiája szerint a Naprendszer
legtöbb égitestje, köztük a Föld holdja is egyetlen, gigantikus jéghegy. A hűtőgépmérnök
Hörbigert az győzte meg erről, hogy a hold és a bolygók éjszaka olyan fényesnek tűntek, no
meg a skandináv mitológia, amely szerint a Naprendszer a tűznek és a jégnek a jég győzelmével
végződő, gigantikus összeütközéséből keletkezett. Hörbiger 1931-ben meghalt, de elmélete
népszerűségre tett szert a náci tudósok körében, Hitler pedig esküdözött, hogy az 1940-es
évek szokatlanul hideg telei a Welteislehre valóságát igazolták. Nicholas Goodrick-Clarke A
nácizmus okkult gyökerei című könyvében feltárja az olyan magnetikus őrültek hatását, mint
amilyen Karl M aria Wiligut, „Heinrich Himmler magánmágusa” is volt, akinek a doktrínái
befolyásolták az SS ideológiáját, logóit, ceremóniáit és tagjainak önmagukról mint templomos
lovagokról és az eljövendő árja utópia jövőbeli tenyészbikáiról alkotott képét. Himmler e célból
alapította a német történelem előtti kort, archeológiát és fajt tanulmányozó, Ahnenerbe nevű
intézetet, amelynek munkatársai SS-egyenruhát viseltek. Himmler a vesztfáliai Wewelsburg
várát is megszerezte, hogy azon nyomban megkezdje az SS oktatását és az álvallásos
ceremóniák lebonyolítását, majd egy mindenestül ambiciózusabb jövendőbeli helyszínné
alakítsa át, „és az ezredéves nagy-német Reich központjában létrehozzon egy SS-Vatikánt”.
32
M ichael M azor: The Vanished City: Everyday Life in the Warsaw Ghetto, ford. David
Jacobson (New York, M arsilio Publishers, 1993), 19. o.
33
Grynberg: Words to Outlive Us, 46–47. o.

34
After Karski (Karski nyomában), 267. o., idézi Davies: A varsói felkelés, 254. o.

35
Lásd Rostal: In the Cage of the Pheasant (A fácán ketrecében).

36
M ilton Cross: Encyclopedia of the Great Composers and Their Music (A nagy
zeneszerzők és muzsikájuk enciklopédiája) (Doubleday, 1962), 560–561. o.
37
Az Arbeitsamt által Németországba deportált munkásoknak lila P betűt kellett viselniük
a ruhájuk ujján, és nem járhattak templomba, nem folytathattak kulturális tevékenységet, és
nem használhatták a közösségi közlekedést. A nemi érintkezés egy német személlyel
halálbüntetést vonhatott maga után. (Davies: A varsói felkelés, 153. o.)

38
Polacy z pomocą Żydom (Zsidókat segítő lengyelek), 2. kiadás (Krakkó, Wydawnictwo
Znak, 1969), 39–45. o.

„A gettó létrehozása, létezése és lerombolása”: Philip Boehm, Grynberg: Words to Outlive

Us Bevezetés, 3. o.

39
Jack Klajman Ed Klajmannal közösen: Out of the Ghetto (A gettón kívül) (London,
Vallentine M itchell, 1999), 21., 22. o.
40
Lonia Tenenbaum, in Polacy z pomocą Żydom.

41
Jan E. Rostal: „In the Cage of the Pheasant”, Nowiny i Courier, 1965. október 1.

42
Karl Friederichset idézi Deichmann: Biologists under Hitler, 160. o.

43
Friedrich Prinzing: Epidemics Resulting from Wars (Oxford, Clarendon Press, 1916).

44
SS-tisztek előtt tartott beszéd, 1943. április 24., Harkov, Ukrajna, kinyomtatva: az
Egyesült Államok Tengelyhatalmak Háborús Bűneit Kivizsgáló Főállamügyészi Hivatala: Nazi
Conspiracy and Aggression (Náci összeesküvés és agresszió), (Washington, D. C., United
States Government Printing Office, 1946), 4. kötet., 572–578., 574. o.
45
Hanna Krall: Shielding the Flame: Az Intimate Conversation with Dr. Marek Edelman,
the Last Surviving Leader of the Warsaw Ghetto Uprising (Őrizzük a lángot – M eghitt
beszélgetés dr. M arek Edelmannal, a varsói gettófelkelés utolsó túlélő vezetőjével) (New York,
Henry Holt, 1977), 15. o.
46
Ludwig Fischer jelentését idézi Gutman: Resistance, 89. o.

47
Stefan Ernestet idézi Grynberg: Words to Outlive Us, 45. o.

48
Alexander Susskindot idézi Daniel C. M att szerk.: The Essential Kabbalah: The Heart
of Jewish Mysticism (A kabbala alapjai – A zsidó miszticizmus lelke) (San Francisco,
HarperCollins, 1995, Dov Baer: M aggid Devarav l’Ya’aquov c. művének fordítása), 71. o.
49
Nehemia Polen: The Holy Fire: The Teachings of Rabbi Kalonymus Kalman Shapira, the
Rebbe of the Warsaw Ghetto (A szent tűz – Kelman Kalonimus Szapiro rabbi, a varsói gettó
rebbéjének tanításai) (Lanham, M aryland: Rowman & Littlefield, 1994), 163. o.
50
M arek Edelman in Krall: Shielding the Flame. Edelman a háború után kardiológus lett,
amit úgy kommentált, hogy „aki olyan jól ismeri a halált, az több felelősséggel tartozik az
életnek”.
51
Háború utáni interjú Danka Harnishsal Izraelben, héberből fordította Haviva Lapkin, a
Lorraine and Jack. N. Friedman Commission for Jewsih Education munkatársa, West Palm
Beach, Florida, 2006. április.
52
Gunnar S. Paulsson: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945 (Titkos város
– A rejtőzködő varsói zsidók, 1940–1945) (New Haven, Connecticut, Yale University Press,
2002), 5. o.
53
Alicja Kaczyńska: Obok piekła (Gdańsk, M arpress, 1993), 48. o.; idézi Paulsson:
Secret City, 109–110. o.
54
Ruta Sakowska szerk.: Listy o zagladzie (Levelek a megsemmisítésről), (Varsó, PWN,
1997). Jenny Robertson: Don’t Go to Uncle’s Wedding: Voices from the Warsaw Ghetto (Ne
menj el a nagybácsi esküvőjére – A varsói gettó hangjai) (London, Azure, 2000).
55
Janusz Korczak: Ghetto Diary (Gettónapló) (New Haven, Connecticut, Yale University
Press, 2003), x. o.
56
Ghetto Diary, 9. o.

57
Ghetto Diary, 8. o.

58
Ghetto Diary, 107. o.

59
Betty Jean Lifton: Ghetto Diary, Bevezető, vii. o.

60
Irene Tomaszewski és Tecia Werbowski: Żegota: The Rescue of Jews in Wartime Poland
(Żegota – Zsidómentés a háborús Lengyelországban) (M ontreal, Kanada, Price-Patterson Ltd.,
1994).
61
Gunnar S. Paulsson: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945 (New Haven,
Connecticut, Yale University Press, 2002), 163. o.
62
Jan Żabiński: „The Growth of Blackbeetles and of Cockroaches on Artificial and on
Incomplete Diets” (Svábbogarak és csótányok növekedése mesterséges és elégtelen étrenden),
Journal of Experimental Biology (Company of Biologists, Cambridge, UK), 6. kötet (1929): 360–
386. o.
63
Emanuel Ringelblum: Polish–Jewish Relations During the Second World War (A
lengyel–zsidó kapcsolatok a második világháború alatt) (New York, Howard Festig, 1976), 89–
91. o.
 64
M ichael Wex: Born to Kvetch: Yiddish Language and Culture in All of Its Moods
(Siránkozásra születtem – Jiddis nyelv és kultúra minden hangulatra) (New York, St. M artin’s
Press, 2005), 93. o.
65
Wex: Born to Kvetch, 117., 132., 137. o.
66
Judit Ringelblum: Beit Lohamei ha-Getaot (Haifa, Izrael, Berman Archives); idézi
Paulsson: Titkos város, 121. o.

67
Otto Strasser: Mein Kampf (Frankfurt am M ain, Heinrich Heine Verlag, 1969), 35. o.

68
Cywia Lubetkin: Extermination and Uprising (M egsemmisítés és felkelés) (Varsó,
Zsidó Történeti Intézet, 1999); idézi Robertson: Don’t Go to Uncle’s Wedding, 93. o.

69
Stefan Korboński: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–
1945 (A harcoló Varsó – A lengyel földalatti állam története, 1939–1945), ford. F. B.
Czarnomski (New York, Hippocrene Books, 2004), 261. o.
70
Władysław Smólski beszámolójából, in Righteous Among Nations: How Poles Helped
the Jews, 1939–1945 (A Világ Igazai – Hogy segítették a lengyelek a zsidókat, 1939–1945),
szerkesztette Władysław Barloszewski és Zofia Lewin (London, Earlscourt Publications Ltd.,
1969), 255–259. o.
71
Schultheiss, Dirk. M .D., et al.: Uncircumcision: A Historical Review of Preputial
Restoration (Körülmetéletlenség: A fityma-helyreállítás történeti áttekintése), Plastic and
Reconstructive Surgery, 101. kötet, 7. szám (1998. június), 1990–1998. o.

72
A második világháború után a Zsidó Történeti Intézetnél letétbe helyezett és a
Righteous Among Nationsben megjelent személyes visszaemlékezés, 258. o.
73
Ringelblum: Polish-Jewish Relations, 101. o.

74
Sophie Hodorowitz Knab: Polish Customs, Traditions, and Folklore (Lengyel
szokások, tradíciók és néphagyományok) (New York, Hippocrene Books, 1996), 259. o.
75
Janina in Righteous Among Nations, 502. o.

76
Rachela „Aniela” Auerbach háború utáni tanúvallomása in Righteous Among Nations,
491. o.
77
Basia in Righteous Among Nations, 498. o.
 78
1963. május 2.

79
Arthur Schopenhauer: Parerga és paralipomena – kisebb filozófiai írások, ford.
Liebermann Pál et al. (Budapest, Világirodalmi Kvk., 1924), 1. kötet (5. fejezet, „Tanácsok és
alapelvek”).
80
A hatására bekövetkező tűzviharban lehetetlenség volt összeszámolni az áldozatokat, de
manapság úgy becsülik, hogy Drezdában 35 ezer ember pusztult el. Szintén a lángok
martalékává lettek a tizennyolcadik századi itáliai zeneszerző, Tomaso Albinoni ritka kéziratai,
akinek g-moll adagiója a gyász szinonimájává vált.
81
Rengeteg lengyel hitt a jelekben és a boszorkányságban. Valamikor mindennapos volt a
varsóiak számára, hogy a sorsukat egy pakli hétköznapi (nem tarot) kártyából olvassák ki vagy
hogy egy kanálban viaszt olvasztva és azt lassan egy tál hideg vízbe öntve jósolják meg a jövőt,
főleg a házasságokat. A viasz által öltött forma állítólag megmutatta az illető sorsát – a kalapács
vagy sisak fiú esetében azt jelentette, hogy hamarosan katonáskodni fog, lány esetében pedig azt,
hogy kovácshoz vagy katonához fog feleségül menni. Ha egy lány szekrényhez vagy más
bútordarabhoz hasonló viaszt öntött, akkor asztaloshoz fog hozzámenni, ha inkább búzára vagy
szekérre hasonlít, akkor fölműves lesz a férje. A hegedű vagy a trombita azt jelentette, hogy az
illetőből zenész lesz.

A lengyelek hiedelme szerint a Halál fehér halotti lepelbe öltözött, kezében kaszát tartó
vénasszony képében jelenik meg az emberek előtt, és a kutyák könnyedén észreveszik. Így
aztán úgy lehet megpillantani a Halált, ha „rálépünk egy kutya farkára, és átnézünk a két füle
között”.
82
Stefan Korboński: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–
1945 (New York, Hippocrene Books, 2004), 352. o.
83
Jacek Fedorowiczot idézi Davies: A varsói felkelés, 479–481. o.

84
A „Wlasowcy” néven ismert, vad tekintetű orosz katonák a Harmadik Birodalommal
kollaboráló orosz Vlaszov tábornok emberei voltak.
85
Korboński: Fighting Warsaw, 406. o.
86
Archív fotók reprodukciói in Davies: A varsói felkelés

87
Joseph Tenenbaum: In Search of a Lost People: The Old and New Poland (Egy eltűnt
nép nyomában – A régi és az új Lengyelország) (New York, Beechhurst Press, 1948), 297–298.
o.
88
Davies: A varsói felkelés, 671. o.

89
Rostal: „In the Cage of the Pheasant”.
 90
Heck: Animals, 61. o.

91
Herman Reichenbach: International Zoo News, 50/6. kötet. 327. szám (2003.
szeptember).
92
Bruno Schulz: A Krokodil utca, ford. Kerényi Grácia (Pécs, Jelenkor, 1998), o.

A Piasecki Alapítvány 2003-ban elárverezte M agdalena Gross Csirke című szobrát, hogy a
bevétellel segítse az autizmus lengyelországi kutatását.
 Képmelléklet

Antonina és Jan egy sérült madarat etet

Borz megsétáltatja Ryszardot
Családi portré. Balról jobbra: Jan édesanyja, Antonina és Jan, kezében Ryszarddal
Teresa Borzzal a kezében, a háború után
A Fácánház 1929-ben. A háború alatt titkos föld alatti átjáró vezetett belőle a villába.
Az Oroszlánházon át is csempésztek be embereket
Tuzinkát ábrázoló, 1937-es képeslap, neve a valaha fogságban született
tizenkettedik elefántként a lengyel „tucat” szóból ered
Jegesmedvék az állatkertben, 1938
Volt idő, amikor Antonina saját kezűleg nevelt hiénakölyköket a házban. Az elárvult
vagy sebesült állatok egykettőre a háztartás mindennapos részeivé váltak, volt
köztük hör​csög, malac, borzkölyök, sarki nyúl, pézsmapatkány, kakadu, hiúzok és
számos más állati társ, valamint több száz bujkáló zsidó
Jan, kezében egy hiúzzal
A háború előtti állatkertekben ritkaságnak számító Przsevalszkij-lovak. Jan érthető
módon büszke volt a csikóra
A Varsói Állatkert egyik lakója két, nagyra nőtt barátjával, valamikor az 1930-as
években
Őstulkot, az egyik olyan kihalt állatot ábrázoló rajz, amelyet a nácik újjáteremteni
reméltek, hogy a háború után fajtiszta árja zsákmányra vadászhassanak
Jan és Antonina villája ma, hátulról nézve
A képeslap, amelyet a háború alatt Jan küldött Antoninának a hadifogolytáborból. Azt
ugyan nem kockáztathatta, hogy bármit ráírjon, helyzetét és hangulatát ezzel az
önarcképpel mégis közvetítette
A lengyel lovak a kihalt tarpántól, egy másik csaknem mitikus állattól származnak,
amelyet a nácik feltámasztani reméltek. A tarpánok, az őstulkok és az európai
bölények azok az állatok, amelyeket egykor a neolitkori vadászok okkerrel a
barlangjaik falára festettek
A Királyi Vadászlak, királyok és cárok egykori díszes pihenőhelye a Białowieżai-
erdőben
 Bibliográfia

Aly, Götz, Peter Chroust, and Christian Pross: Cleansing the Fatherland: Nazi Medicine and
Racial Hygiene. Baltimore, M d., Johns Hopkins University Press, 1994.

Beebe, C. William: The Bird: Its Form and Function. Fényképezte Beebe. New York, Henry
Holt, 1906.

Block, Gay, és M alka Drucker: Rescuers: Portraits of Moral Courage in the Holocaust. Az
előszót írta Cynthia Ozick. Javított kiad. New York, TV Books, 1998.

Calasso, Roberto: The Marriage of Cadmus and Harmony. Fordította Tim Parks. New York,
Vintage Books, 1994.

Cooper, Rabbi David A.: God Is a Verb: Kabbalah and the Practice of Mystical Judaism. New
York, Riverhead Books, 1998.

Cornwell, John: Hitler ’s Scientists: Science, War, and the Devil’s Pact. New York, Penguin
Books, 2004.

Davies, Norman: Lengyelország története. A kezdetektől 1795-ig. Fordította Bojtár Péter.

Budapest, Osiris, 2006.

Davies, Norman: Heart of Europe: The Past in Poland’s Present. New York, Oxford University
Press, 2001.

Davies, Norman: A varsói felkelés – „A ’44-es varsói csata”. Fordította dr. M olnár György.
(Budapest, Európa, 2008)

Davis, Avram: The Way of Flame: A Guide to the Forgotten Mystical Tradition of Jewish
Meditation. New York, Harper-Collins, 1996.

Deichmann, Ute: Biologists Under Hitler. Fordította Thomas Dunlop. Cambridge,

M assachusetts, Harvard University Press, 1996.

Ficowski, Jerzy, szerk.: Letters and Drawings of Bruno Schulz: With Selected Prose. Fordította
Walter Arndt és Victoria Nelson. Az előszót írta Adam Zagajewski. New York, Harper &
Row, 1988. M ihályi Zsuzsa. Budapest, Palatinus, 2001.

Fogelman, Eva: Conscience and Courage: Rescuers of Jews During the Holocaust. New York,
Anchor Books, 1994.
Fox, Frank. „Zagrożone gatunki: „Żydzi i żubry” (Veszélyeztettet fajok: Zsidók és bölények),
Zwoje, 2002. január 29.
Glass, James M .: „Life Unworthy of Life”: Racial Phobia and Mass Murder in Hitler ’s
Germany. New York, Basic Books, 1997.

Goodrick-Clark, Nicholas: A nácizmus okkult gyökerei. Fordította Vinczvári László. Budapest,

Nemzetek Európája, 2003.

Greenfield, Amy Butler: A Perfect Red: Empire, Espionage, and the Quest for the Color of
Desire. New York, HarperCollins, 2005.

Grynberg, M ichał, szerk.: Words to Outlive Us: Eyewitness Accounts from the Warsaw Ghetto.
Fordította és a bevezetőt írta Philip Boehm. London, Granta Books, 2003.

Gutman, Israel: Resistance: The Warsaw Ghetto Uprising. New York, Houghton M ifflin, 1994.

Hale, Christopher: Himmler ’s Crusade: The Nazi Expedition to Find the Origins of the Aryan
Race. Hoboken, New Jersey, Wiley, 2003.

Heck, Lutz: Animals – My Adventure. Fordította E. W. Dickies. London, M ethuen, 1954.

Heston, Leonard L., és Renate Heston: The Medical Casebook of Adolf Hitler: His Illnesses,
Doctors and Drugs. London, William Kimber, 1979.

Hoffman, Eva: Lost in Translation: A Life in a New Language. New York, Penguin Books,
1990.

Iranek-Osmecki, Kazimierz: He Who Saves One Life. Az előszót írta Joseph Lichten. New
York, Crown, 1971.

Kater, M ichael: Doctors Under Hitler. Fordította Thomas Dunlap. Chapel Hill, University of
North Carolina Press, 1989.

Kisling, Vernon, és James Ellis: Zoo and Aquarium History: Ancient Animal Collections to
Zoological Gardens. Boca Raton, Florida, CRC Press, 2001.

Kitchen, M artin: Nazi Germany at War. New York, Longman Publishing, 1995.

Klajman, Jack, és Ed Klajman: Out of the Ghetto. London, Vallentine M itchell, 2000.

Knab, Sophie Hodorowicz: Polish Customs, Traditions, and Folklore. New York, Hippocrene
Books, 1996.

Knab, Sophie Hodorowicz: Polish Herbs, Flowers & Folk Medicine. Javított kiad. New York,
Hippocrene Books, 1999.

Korboński, Stefan: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–1945.
Fordította F. B. Czarnomski. A bevezetőt írta Zofia Korboński. New York, Hippocrene
 Books, 2004.

Korczak, Janusz: Ghetto Diary. A bevezetőt írta Betty Jean Lifton. New Haven, Yale
University Press, 2003.

Krall, Hanna: Shielding the Flame: An Intimate Conversation with Dr. Marek Edelman, the Last
Surviving Leader of the Warsaw Ghetto Uprising. Fordította Joanna Stasinska és Lawrence
Weschler. New York, Henry Holt, 1986.

Kühl, Stefan: The Nazi Connection: Eugenics, American Racism, and German National
Socialism. New York, Oxford University Press, 1994. (Times Literary Supplement, 1994.
augusztus 5.)

Lemnis, M aria, és Henryk Vitry: Old Polish Traditions: In the Kitchen and at the Table. New
York, Hippocrene Books, 2005.

Lifton, Robert J.: Náci orvosok – Az orvosi eszközökkel történő emberölés és a fajirtás
lélektana. Fordította Radnai Csaba és Jankovits László. Pécs, Alexandra, 1997. (New York
Times Book Review, 1986. szeptember 25.)
Lorenz, Konrad: „Durch Domestikation verursachte Störungen artewigenen Verhaltens.”
Zeitschrift für angewandte Psychologie und Charakterkunde, 59. kötet (1940): 2–81. o.

M acrakis, Kristie: Surviving the Swastika: Scientific Research in Nazi Germany. New York,
Oxford University Press, 1993.

M atalon Lagnado, Lucette, és Sheila Cohn Dekel: Children of the Flames: Dr. Josef Mengele
and the Untold Story of the Twins of Auschwitz. New York, William M orrow, 1991.

M azor, M ichel: The Vanished City: Everyday Life in the Warsaw Ghetto. Fordította David
Jacobson. New York, M arsilio Publishers, 1993.

M ilosz, Czeslaw, szerk.: Postwar Polish Poetry. 3. kiad. Berkeley, University of California
Press, 1983.

Oliner, Samuel P., és Pearl Oliner: The Altruistic Personality: Rescuers of Jews in Nazi Europe.
New York, Free Press, 1988. (New York Times Book Review, 1988. szeptember 4.)

Paulsson, Gunnar S.: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945. New Haven,
Connecticut, Yale University Press, 2002.

Polen, Nehemia: The Holy Fire: The Teachings of Rabbi Kalonymus Kalman Shapira, the
Rebbe of the Warsaw Ghetto. Lanham, M aryland, Rowman & Littlefield, 1994.

Proctor, Robert: Racial Hygiene: Medicine Under the Nazis. Cambridge, M assachusetts,
Harvard University Press, 1988. (New York Times Book Review, 1988. augusztus 21.)
Read, Anthony: The Devil’s Disciples: Hitler ’s Inner Circle. New York, W. W. Norton, 2005.

Righteous Among Nations: How Poles Helped the Jews, 1939–1945. Szerkesztette Władysław
Bartoszewski és Zofia Lewin. London, Earlscourt Publications Ltd., 1969.

Robertson, Jenny: Don’t Go to Uncle’s Wedding: Voices from the Warsaw Ghetto. London,
Azure, 2000.

Rostal, Jan E.: „In the Cage of the Pheasant.” Nowiny i Courier, 1965. október 1.

Schulz, Bruno: A Krokodil utca. Fordította Kerényi Grácia. In Fahajas boltok. Pécs, Jelenkor,
1998

Sliwowska, Wiktoria, szerk.: The Last Eyewitnesses: Children of the Holocaust Speak.
Fordította és a jegyzeteket írta Julian és Fay Bussgang. Az utószót írta Jerzy Ficowski.
Evanston, Illinois, Northwestern University Press, 2000.
SS-tisztek előtt tartott beszéd, 1943. április 24., Harkov, Ukrajna. Reprinted in United States
Office of Chief of Counsel for the Prosecution of Axis Criminality, Nazi Conspiracy and
Aggression, 4. kötet, 572–578., 574. o. Washington, D.C., United States Government
Printing Office, 1946.

Styczński, Jan: Zoo in Camera. Fényképek. A szöveget írta Jan Żabiński. Fordította Edward
Beach M oss. London, M urrays Sales and Service Co., n.d.

Szymborska, Wislawa: Csodák vására – Wislawa Szymborska válogatott versei. Fordította

Csajka Gábor Cyprian et al. Válogatta és az utószót írta Csordás Gábor. Budapest,
Európa, 1988.

Tec, Nechama: When Light Pierced the Darkness: Christian Rescue of Jews in Nazi-Occupied
Poland. New York, Oxford University Press, 1986.

Tenenbaum, Joseph: In Search of a Lost People: The Old and New Poland. New York,
Beechhurst Press, 1948.

Tomaszewski, Irene, és Tecia Werbowski. Zegota: The Rescue of Jews in Wartime Poland.
M ontreal, Kanada, Price-Patterson Ltd., 1994.

Ulrich, Andreas: „Hitler’s Drugged Soldiers.” Spiegel online, 2005. május 6.

Wex, M ichael: Born to Kvetch: Yiddish Language and Culture in All of Its Moods. New York,
St. M artin’s Press, 2005.

Wiedensaul, Scott: The Ghost with Trembling Wings: Science, Wishful Thinking, and the Search
for Lost Species. New York, North Point Press, 2002.

Wiesel, Elie: After the Darkness: Reflections on the Holocaust. New York: Schocken Books,
 2002.

Żabińska, Antonina: Ludzie i zwięrzata (Emberek és állatok). Varsó, Czytelnik, 1968.

Żabińska, Antonina: „Rysie” in Nasz dom w ZOO (Házunk az állatkertben). Varsó, Czytelnik,
1970.
Żabiński, Jan: „Relacja…” (Jelentés… Dr. Jan Żabińskinek a második világháború után a Zsidó
Történeti Intézetnél letétbe helyezett személyes visszaemlékezése), no. 5704, n.d.
M egjelent in Biuletyn Żydowskiego Instytutu Historycznego w Polsze (Varsó), 5. szám, 65–
66. o. (1968).

Zaloga, Steven J.: Poland 1939: The Birth of Blitzkrieg. Oxford, Osprey Publishing, 2002.

Zamoyski, Adam: The Polish Way: A Thousand Year History of the Poles and their Culture.
New York, Hippocrene Books, 2004.
 A GABO Kiadó
e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

Robert Harris
Tiszt és kém

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

PICQUART ŐRNAGY a hadügyminiszterhez…

Az őr a rue Saint-Dominique-on kilép a bódéból, kinyitja a kaput, én
pedig keresztülfutok a havas, szeles udvaron, hogy belépjek az Hôtel de
Brienne meleg előcsarnokába, ahol a Köztársasági Gárda nyalka, ifjú
kapitánya feláll, hogy tisztelegjen. Valamivel türelmetlenebbül megismétlem:
− Picquart őrnagy a hadügyminiszterhez!
A kapitány vezetésével végigmegyünk a miniszter hivatalos
rezidenciájának fekete-fehér kockás márványpadlóján, felhágunk a
díszlépcsőn, a Napkirály korából maradt ezüstpáncélok és David borzalmas
császári giccse − a Napóleon átkel az Alpokon − mellett az emeletre. Ott
megállunk a térre néző ablaknál, a kapitány elmegy, hogy bejelentse
érkezésemet, néhány pillanatra egyedül hagy, így megcsodálhatok valamit,
ami ritka és szép: a város szívében egy kertet, amelyet elnémított a hó egy
téli reggelen. Varázslatos lesz tőle még a hadügyminisztérium sárga
villanyvilágítása is, ahogy átdereng a csipkeszerű ágakon.
− Mercier tábornok várja, őrnagy úr.
A miniszter irodája hatalmas, a díszes faburkolat kékesszürke, a kettős
erkély a fehér pázsitra néz. Két fekete egyenruhás, koros férfi, a
hadügyminisztérium legmagasabb rangú tisztjei melegítik a lábukat a nyitott
kandallónál. Egyikük Raoul le Mouton de Boisdeffre tábornok, a vezérkari
főnök, az orosz ügyek szakértője, az új cárral kötött zsenge szövetségünk
kovácsa, aki olyan sok időt töltött a cári udvarban, hogy ő is kezd egy
kifent bajszú orosz grófra hasonlítani. A másik, valamivel túl a hatvanon, a
felettese, maga a hadügyminiszter, Auguste Mercier tábornok.
Feszes lépésekkel beállok a szőnyeg közepére, és tisztelgek.
Mercier-nek olyan furcsán redős és mozdulatlan az arca, mint egy
bőrmaszk. Néha úgy rémlik, hogy egy másik ember figyel a keskeny
szemnyílásokon át.
− Nos, Picquart őrnagy, ez nem tartott sokáig – mondja csendes
hangján. – Mikor végzett?
− Fél órája, tábornok úr.
− Valóban mindennek vége?
Bólintok.
− Vége.
Hát így kezdődik.

− Jöjjön, üljön a kandallóhoz − parancsolja a miniszter. Szokása szerint

nagyon halkan beszél. Egy aranyozott szék felé int. – Húzza ide. Vegye le a
kabátját. Meséljen el mindent.
Ugrásra készen ül a szék legszélén: a törzse előredől, összekulcsolja az
ujjait, a combjára könyököl. A protokoll felmentette az alól, hogy részt
vegyen a reggeli látványosságon. Olyan, mint egy impresszárió, aki lemaradt
a saját műsoráról. Most részletekre − benyomásokra, megfigyelésekre,
színekre – éhes.
− Először is, milyen volt a hangulat az utcán?
− Azt mondanám, hogy… várakozó.
Leírom, hogyan hagytam el szállásomat a hajnal előtti sötétben, miképpen
mentem át az École Militaire-be, és hogy az utcákon szokatlan csend volt,
lévén szombat – a zsidók vasárnapja −, szakít félbe Mercier halvány
mosollyal – és farkasordító hideg. Noha ezt nem említem, miközben
végigmentem a rue Boissière sötét kövein és az avenue du Trocadérón, azon
morfondíroztam, nem bukik-e bele a miniszter nagy mutatványába? De mikor
elértem az Alma-hídhoz, és megláttam a sötét sokaságot, amely
keresztülzúdult a Szajna komor vize fölött, rájöttem arra, amit Mercier
bizonyára egész idő alatt tudott: a legdermesztőbb hidegben is elég
hőszigetelés az emberi ösztön, amely látni akarja a mások megalázását.
Csatlakoztam a tömeghez, amely előbb déli irányba hömpölygött a
folyón át, azután végig az avenue Bosquet-n. Olyan sokan voltak, hogy nem
fértek el a deszkajárdán, kifolytak az úttestre. A lóversenypálya nézőire
emlékeztettek: ugyanaz a közös várakozás, a társadalmi helyzettől független
öröm. Újságárusok nyomakodtak ide-oda a reggeli lapokkal. Az útszéli
üstökből áradt a sülő gesztenye illata.
A sugárút végén kiváltam a tömegből, és átmentem az École Militaire-
hez, ahol az előző évben topográfiát oktattam. Mellettem a sokadalom
tovább özönlött a hivatalosan kijelölt gyülekezőhely, a place Fontenoy felé.
Pirkadt. A főiskola visszhangzott a doboktól, kürtöktől, patadobogástól,
káromkodástól, elordított parancsszavaktól és a lábak dübörgésétől. A
Párizsban állomásozó kilenc gyalogsági ezred mindegyikéből kirendeltek
két-két századot, hogy tanúi legyenek a szertartásnak, az egyikben
veteránok voltak, a másikban újoncok, mert Mercier szerint az ő moráljukat
erősíti a példa. Mire keresztülvágtam a hatalmas termeken és kiléptem a
Morland-udvarra, az ezernél több ember már felsorakozott a fagyott
sárban.
Sosem vettem részt nyilvános kivégzésen, ismeretlen előttem sajátos
légköre, de úgy képzelem, olyan lehet, amilyen az École-ban uralkodott
azon a reggelen. A Morland-udvar nagysága megfelelő színpadot teremtett a
rendkívüli látványossághoz. A távolban, a rácsokon túl, a place Fontenoy
félkörében rózsaszín arcok tengere zúgott a fekete egyenruhás csendőrök
sorfala mögött. A tér megtelt. Emberek álltak a padokon, a fogatok és
omnibuszok tetején, ültek a fák ágain; egynek sikerült felkapaszkodnia az
1870-es háborús emlékmű csúcsára.
Mercier, aki önfeledten hallgatta végig a beszámolót, most azt kérdezi: −
Nos, becslése szerint hányan voltak jelen?
− A Prefektúra szerint húszezren.
− Csakugyan? – A minisztert kevésbé nyűgözi le az adat, mint vártam. –
Tudja, hogy eredetileg Longchamps-ba terveztem a ceremóniát? A
lóversenypályán ötvenezren is elférnek!
− A hallottakból ítélve, miniszter úr, meg is tudta volna tölteni! – hízeleg
Boisdeffre.
− Persze hogy megtöltöttem volna! De a belügyminisztérium váltig
állította, hogy zavargás törhet ki. Viszont én azt mondom: minél nagyobb a
sokaság, annál hatásosabb a lecke.
Én a húszezret is rengetegnek láttam. A tömeg mormolása fojtott, de
fenyegető volt, olyan, mint egy hatalmas állat lélegzete, amely pillanatnyilag
nyugodt, de egy szempillantás alatt megvadulhat. Pontosan nyolc óra előtt
felbukkant a lovas kíséret. Ahogy végigügettek a sokadalom előtt, a fenevad
hirtelen fölneszelt, mert a lovasok között megpillantott egy négylovas, fekete
fogolyszállító kocsit. Felharsant a pfujolás, végiggördült az embertengeren.
A menet lassított, a kapu kinyílt, a jármű és a kíséret bedübörgött a
macskakövön a place d’École-ra.
Miközben figyeltem, hogyan tűnik el a belső udvaron, a közelemben
megszólalt egy ember: − Figyelje csak, Picquart őrnagy! A rómaiak a
keresztényekkel etették az oroszlánokat, mi a zsidókkal. Ez a haladás.
Felhajtott gallérú télikabátja, nyaksála, szemébe húzott kalapja miatt
csak a hangjáról ismertem fel, majd pedig a csillapíthatatlan reszketéséről.
Tisztelegtem Sandherr ezredesnek.
− Hol fog állni az előadás alatt? – kérdezte Sandherr.
− Ezen még nem gondolkodtam.
− Akkor meghívom, csatlakozzon hozzám és embereimhez.
− Megtisztel. De előbb ellenőriznem kell, hogy minden a miniszter
utasításainak megfelelően zajlik-e.
− Ott leszünk, mire végez feladataival. – A Morland-udvar túlsó oldalára
mutatott reszkető kezével. – Onnan jól láthat mindent.
A feladataim! Most már nem is tudom, nem gúnyolódott-e. A helyőrségi
irodába mentem, ahol a Köztársasági Gárda kapitánya, Lebrun-Renault
őrizte a foglyot. Nem akartam ismét találkozni az elítélttel. Alig két éve
ugyanebben az épületben a tanítványom volt. Most nem volt mondanivalóm
a számára, nem éreztem semmit iránta, bántam, hogy megszületett, és csak
azt kívántam, hogy távozzon Párizsból, Franciaországból, Európából. Egy
közkatona elment Lebrun-Renault-ért, aki nagydarab, vörös képű,
nehézkes ifjúnak bizonyult: inkább elment volna rendőrnek. Kijött és
jelentett: − Az áruló ideges, de nyugodt. Nem hinném, hogy gondot okozna.
Ruháján meglazították a cérnát, a kardját félig átvágták, hogy könnyen el
lehessen törni. Semmit sem bíztak a véletlenre. Ha beszélni próbál, Darras
tábornok jelet ad, és a zenekar elfojtja a hangját.
− Ugyan miféle zenével fojtanak el egy emberi hangot? – tűnődik
Mercier.
Boisdeffre-nek van ötlete: − Talán egy tengerésznótával, miniszter úr.
− Az tényleg jó − feleli Mercier megfontoltan, de nem mosolyodik el;
ritkán mosolyog. Ismét hozzám fordul. – Egyszóval Sandherr-rel és az
embereivel együtt nézte végig az eljárást. Mi a véleménye róluk?
Nem tudom, mit mondjak – Sandherr végtére is ezredes –, így annyit
felelek óvatosan: – Önzetlen hazafiak, akik felbecsülhetetlen értékű munkát
végeznek, amiért kevés vagy semmiféle elismerést nem kapnak.
Ez jó válasz. Olyan jó, hogy ezen múlhatott az egész életem – és a
történet, amelyet el fogok mesélni. Mindenesetre Mercier vagy az, aki az
álarca mögött rejtőzik kutató pillantást vet rám, mintha ellenőrizné,
komolyan gondolom-e, amit mondok, azután helyeslően bólint. – Igaza
van, Picquart. Franciaország sokkal tartozik nekik.
Az erény e hat példaképe teljes létszámban jelen volt ma reggel, hogy
tanúi legyenek erőfeszítéseik megkoronázásának. A vezérkar „Statisztikai
Osztálya”, ahogy finoman hívják őket. Miután befejeztem a beszélgetést
Lebrun-Renault-val, megkerestem őket. A többiektől kissé félrehúzódva, az
alakulótér délnyugati sarkában, az egyik alacsony épület szélárnyékos
oldalán ácsorogtak. Sandherr a zsebébe dugta a kezét, lehajtotta a fejét, és
úgy festett, mint aki nagyon messze jár.
− Ugye, emlékszik – rezzent fel a hadügyminiszter, amikor Boisdeffre-
hez fordul −, hogy Jean Sandherrt „a francia hadsereg legnyalkább
katonájának” hívták valamikor?
− Emlékszem, miniszter úr − bólint a vezérkari főnök. – Most nehéz
elhinni, szegény fejéről.
Sandherr egyik oldalán a helyettese állt, egy téglavörös képű, hájas
alkoholista, aki rendszeres időközönként meghúzta acél-flaskáját, a
másikon vezérkarának egyetlen tagja, akit látásból ismertem, a
tagbaszakadt Joseph Henry, aki a vállamra csapva azt bömbölte, hogy
reméli, megemlítem a miniszternek írt jelentésemben. A csoport két
alacsonyabb rangú tagja, a két százados színtelennek tűnt hozzájuk
képest. Volt ott még egy civil is, egy girhes hivatalnok, színházi látcsővel.
Úgy festett, mint akit ritkán ér szabad levegő. Helyet csináltak nekem, az
alkoholista megkínált egy korttyal a silány konyakjából. Még két kívülálló
csatlakozott hozzánk: egy sunyi tisztviselő a külügyminisztériumból és az a
riasztóan ostoba Du Paty de Clam ezredes a vezérkartól, akinek a
monoklija úgy villogott a reggeli napfényben, mintha hiányozna az egyik
szeme.
Közeledett az idő, a feszültség növekedett a vészjóslóan sápadt ég
alatt. Majdnem négyezer katona állt alakzatban, de egyetlen hangot sem
adtak. A tömeg is elcsöndesedett. Csak a Morland-udvar sarkában
mozogtak, ahol néhány meghívott vendégnek még mindig meg kellett
mutatni a helyét, és ők mentegetőző sietséggel igyekeztek leülni, mintha
temetésről késtek volna el. Egy fehér szőrmekucsmás és muffos alacsony,
vékony nőt, aki fodros kék ernyővel egy magas dragonyos hadnagy
kíséretében érkezett, felismertek néhányan a korláthoz legközelebb álló
nézők közül. Gyér taps hallatszott, „hurrá!”, és „bravó!” kiáltások
sodródtak a sár fölött.
Sandherr felnézett, és azt morogta: − Ki az ördög az?
Az egyik százados elvette a színházi látcsövet a hivatalnoktól, és a
szőrmébe burkolt hölgyre szegezte, aki bólogatással és ernyője kecses
pörgetésével nyugtázta, hogy ráismertek.
− Kutya legyek, ha nem az isteni Sarah! – Állított a távcsövön. – Az a
szerencsés flótás pedig, aki vele van, az Rochebouet a 28-asoktól!
Mercier hátradől, és végigsimít fehér bajuszán. Sarah Bernhardt is
megjelent az előadásán! Éppen ezt kívánja tőlem: a művészi árnyalatot, a
társasági pletykát. Mégis úgy tesz, mintha elégedetlenkedne. – El nem
tudom képzelni, ki volt képes meghívni egy színésznőt…
Kilenc előtt tíz perccel a szemle parancsnoka, Darras tábornok a
macskaköves úton az alakulótér közepére lovagolt. Lova horkantott és
kapkodta a fejét, amikor megállították; helyben körbefordult, megnézte a
hatalmas tömeget, kapált egyet a kemény földön, azután mozdulatlanná
merevedett.
Amikor az óra ütni kezdte a kilencet, felharsant a parancs: − Századok!
Vigyázz! – Négyezer katona mennydörgő egyidejűséggel csapta össze a
bakancsát. Ugyanabban a pillanatban az alakulótér túlsó sarkában
megjelent öt alak, és elindultak a tábornok felé. Ahogy közelebb értek, az
összemosódó kicsi alakokból négy lövész lett, akik az elítéltet vették
körül. Vigyázzmenetben közeledtek, olyan tökéletesen egyformasággal
verve a marsot, hogy minden ötödik lépésüknél üssön az óra; csak az
elítélt botlott meg egyszer, de gyorsan igazított a lépésen. Amikor az utolsó
óraütés is elhalt, megálltak és tisztelegtek. Azután a lövészek hátraarcot
csináltak, és elvonultak, ott hagyva az elítéltet, szemben a tábornokkal.
Peregtek a dobok. Trombita harsant. Előrelépett egy tisztviselő, és egy
papírlapot tartott a magasba, az arca elé, mint egy színpadi hírnök. Az ítélet
lobogott a jeges szélben, de a beszélő hangja meglepően erőteljes volt
ahhoz képest, milyen alacsonyra nőtt.
− A francia nép nevében! – zengte. − A párizsi katonai kormányzat első
állandó hadbírósága zárt tárgyaláson meghozta ítéletét. A bíróság tagjainak
egyetlen kérdést tettek fel: bűnös-e abban Alfred Dreyfus, a 14. tüzérezred
kapitánya, vezérkari százados, hogy 1894-ben a nemzetvédelemmel
kapcsolatos iratokat adott át egy idegen hatalomnak vagy ezen hatalom
párizsi ügynökeinek?
− A bíróság egyhangúan megállapította: „Igen, a vádlott bűnös!”
− A bíróság egyhangúan életfogytiglani száműzetésre és
szabadságvesztésre ítéli Alfred Dreyfus kapitányt, akit kizár a hadsereg
soraiból, és elrendeli lefokozását a párizsi helyőrség előtt.
Hátralépett. Darras tábornok felállt a kengyelben, és kivonta kardját. Az
elítéltnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rá. Mivel a csíptetőjét
elvették, keret nélküli szemüveget viselt.
− Alfred Dreyfus, ön nem méltó rá, hogy fegyvert viseljen. A francia nép
nevében lefokozom önt!
− Ez volt az a pont − mondom Mercier-nek −, amikor a fogoly első
alkalommal szólalt meg.
Mercier visszahőköl meglepetésében. – Beszélt?
− Igen. – Előveszem a zsebemből a noteszemet. – Két karját a magasba
emelte, és azt kiáltotta… − Belenézek a noteszbe, hogy pontosan
idézhessem: − „Katonák, egy ártatlan embert fokoznak le… Katonák, egy
ártatlan embert szégyenítenek meg… Éljen Franciaország… Éljen a
hadsereg…” − Szárazon, érzelemmentesen olvasok, ahogy kell, mert így
mondta ő is. Az egyetlen különbség, hogy Dreyfus mint mulhouse-i zsidó,
enyhe németes akcentussal fűszerezte a szavakat.
A miniszter összevonja a szemöldökét. – Hogyan történhetett ez? Nem
azt mondta, hogy egy indulót kezdenek el játszani, ha a fogoly beszédet
akar tartani?
− Darras tábornok szerint néhány tiltakozó kiáltás még nem jelent
beszédet, a zene pedig megtörte volna az alkalom komolyságát.
− És reagált rá a tömeg?
− Igen. – Ismét a noteszomba néztem. – Azt kezdték kiáltozni: „Halál…
halál …halál…”
Mikor a kántálás elkezdődött, a kerítés felé pillantottunk.
− El kell távolítani őket, különben kicsúszhat a kezünkből az irányítás –
mondta Sandherr.
Elkértem a látcsövet. A szememhez emeltem, beállítottam az élességet,
és láttam, amint egy óriás, a Köztársasági Gárda törzsőrmestere Dreyfus
vállára teszi a kezét. Erélyes mozdulattal letépte a váll-lapokat, lecsavarta a
gombokat a zubbonyról, az aranypaszományt a zubbony ujjáról, majd
letérdelt, és leszakította a vörös sávokat a nadrágról. Dreyfus arcát
figyeltem. Kifejezéstelen volt. Maga elé nézett, miközben rángatták, és úgy
viselte ezeket a méltatlanságokat, ahogy egy gyerek tűrheti, amikor egy
ingerült felnőtt igazgatja a ruháját. Végül a törzsőrmester kivonta Dreyfus
kardját a hüvelyből, a penge hegyét a sárba döfte, és egy rúgással eltörte. A
kard két felét rádobta a Dreyfus lábánál felhalmozódott kis kupac
rőfösárura, két feszes lépést hátrált, fejét a tábornok felé fordította és
tisztelgett, miközben Dreyfus a becsülete tépett jelképeit bámulta.
− Kérem, Picquart! – türelmetlenkedett Sandherr. – Magánál van a
látcső. Mondja el, milyen!
− Olyan − feleltem, visszaadva a tisztviselőnek a látcsövet −, mint egy
zsidó szabó, aki azt kalkulálgatja, mekkora kára esett a pocsékba ment
aranypaszománnyal. Ha lenne egy mérőszalag a nyakában, beillene a rue
Aubert valamelyik szabászműhelyébe.
− Ez jó − felelte Sandherr. – Ez tetszik.
 − Nagyon jó − visszhangozza Mercier, és behunyja a szemét. – Tisztán
látom magam előtt.
Dreyfus ismét felkiáltott: − Éljen Franciaország! Esküszöm, ártatlan
vagyok!
Ezután elkezdte hosszú menetelését őreivel: végigment a Morland-
udvar mind a négy oldalán, elvonulva tépett egyenruhájában az összes
osztag előtt, hogy a katonák örökre megjegyezhessék, miként bánik a
hadsereg az árulókkal. Gyakran felkiáltott: − Ártatlan vagyok! – amire
pfujolás és – Júdás! Zsidó áruló! – kiáltások feleltek a bámész tömegből.
Úgy tűnt, a ceremónia egy örökkévalóságig tart, noha az órám szerint
mindössze hét percet vett igénybe.
Amikor Dreyfus felénk indult, a külügyminisztériumi ember, akinél éppen
a távcső volt, megszólalt bágyadt hangján: − Nem értem, hogyan tűrheti a
fickó ezt a megaláztatást, mindeközben kitartva ártatlanságának
hangoztatása mellett. Ha tényleg ártatlan, akkor inkább küzdene, semhogy
ilyen birkamód hagyja magát körbevezetni. Vagy önök szerint ez zsidó
vonás?
− Hát persze hogy zsidó vonás! – vágta rá Sandherr. – Nincs ebben a
fajban egy szemernyi hazafiság, becsület, büszkeség. Mást sem tesznek
Jézus Krisztus óta, mint hogy elárulják azokat, akik között évszázadok óta
élnek.
Amikor Dreyfus elhaladt előttünk, Sandherr megvetése jeléül hátat
fordított neki. Én viszont nem tudtam levenni róla a szemem. Vagy a
börtönben töltött három hónap, vagy a fagyos reggel miatt az arca
szürkésfehér és vizenyős volt, olyan színű, mint egy pajor. Gomb nélkül
maradt, fekete zubbonya szétnyílt, kilátszott alóla a fehér ing. Gyér haja
csomókba csapzott, és valami csillogott rajta. Egy ütemre masírozott
őreivel. Felénk nézett, a tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel,
beláthattam a lelkéig, láthattam az állati félelmet, a kétségbeesett szellemi
erőfeszítést, amellyel összetartja magát. Miközben figyeltem, ahogy
távolodik, rájöttem, hogy nyál csillog a hajában. Bizonyára megfordult a
fejében, hogy milyen szerepet játszottam a tönkretételében.
Kálváriájának már csak egyetlen stációja maradt hátra. Számára
bizonyosan ez volt a legrosszabb, amikor el kellett haladnia a kerítés és a
tömeg előtt. A rendőrök egymásba karolva igyekezetek távol tartani a
bámészkodókat. De amikor a szájtátiak látták, hogy a fogoly közeledik,
meglódultak. A rendőri sorfal kidudorodott, megfeszült, azután szétszakadt,
átengedte a tüntetők áradatát, amely végigzúdult a kövezeten, majd
szétfutott a kerítés mentén. Dreyfus megállt, odafordult, szembenézett velük,
fölemelte a kezét és mondott valamit. De mivel háttal volt nekem, nem
hallottam a szavait, csak az ismerős gúnyolódást, amelyet az arcába vágtak:
– Júdás! Áruló! – és – Halál a zsidóra!
Végül az őrei elvonszolták, és a rabszállító kocsihoz terelték, amely
előttük várakozott a lovas kísérőkkel. Az elítélt kezét hátrabilincselték.
Dreyfus felment a kocsiba. Az ajtót becsukták, bezárták, a kocsis rácsapott
a lovakra, a menet meglódult, kikanyarodott a kapun a place Fontenoy-ra.
Egy pillanatig nem hittem, hogy megmenekülhet a tömegtől, amely a kocsi
oldalát döngette. Ám a lovassági tisztek kardlappal verték vissza őket. Az
ostor kétszer pattant, a kocsis parancsot ordított. A kocsi felgyorsult,
otthagyta a csőcseléket, balra fordult és eltűnt.
Egy pillanattal később kiadták a parancsot, hogy a szemle résztvevői
menetben távozzanak. A föld valósággal rengett a bakancsok dübörgésétől.
Megfújták a kürtöket. Dobok verték az ütemet. Amikor a rezesbanda
játszani kezdte a Sambre-et-Meuse-t, eleredt a hó. Nagyon
megkönnyebbültem. Azt hiszem, mindnyájan így voltunk vele. Önkéntelenül
egymás felé fordultunk és kezet ráztunk. Mintha egy egészséges szervezet
kilökött volna magából valami mocskosat és fertőzőt, hogy elölről
kezdhesse az életet.

Befejezem a jelentést. Csend lesz a miniszter szobájában, csak a tűz ropog.

− Az egyetlen kár − szólal meg végül Mercier −, hogy az áruló életben
marad. Ezt inkább az ő, mint bárki más érdekében mondom. Miféle élete
lesz? Irgalmasabb lett volna végezni vele. Ezért akartam elérni, hogy
hazaárulás esetében a képviselőház állítsa vissza a halálbüntetést.
Boisdeffre mézesmázosan bólogat.
− Ön mindent elkövetett, miniszter úr!
Mercier recsegő térdekkel feláll. Odamegy az asztala melletti, állványra
szerelt, hatalmas földgömbhöz, és magához int. Fölteszi a szemüvegét, és úgy
tekint le a földre, mint egy rövidlátó istenség.
− Olyan helyet kell keresnem számára, ahol senkivel sem beszélhet. Nem
akarom, hogy újabb áruló üzenetet csempésszen ki. És ugyanilyen fontos
megakadályozni, hogy bárki beszélhessen vele.
Meglepően finom kezét ráteszi az északi félgömbre, és szelíden forgatni
kezdi a világot. Tovasiklik az Atlanti-óceán. A miniszter megállítja a gömböt,
és egy pontra mutat Dél-Amerikában, hétezer kilométerre Párizstól. Rám
néz, a szemöldökét felvonva biztat, hogy találgassak.
− A cayenne-i fegyenctelep?
− Majdnem, de még annál is biztonságosabb. – Előrehajol, megütögeti a
földgömböt. – Az Ördögsziget: tizenöt kilométerre a parttól. Körülötte a
tengerben hemzsegnek a cápák. A hatalmas hullámok és erős áramlatok
megnehezítik akár egy hajó kikötését is.
− Azt hittem, hogy azt a helyet évekkel ezelőtt bezárták.
− Így van. Az utolsó lakói leprás fegyencek voltak. Még meg kell
szereznem a képviselőház jóváhagyását, de ez alkalommal meg is szerzem. A
szigetet külön Dreyfus kedvéért nyitják meg ismét. Nos, mit gondol?
Azonnali reakcióm a meglepetés. Mercier-t, aki angol nőt vett feleségül,
köztársaságpártinak és szabadgondolkodónak tartják – például nem
hajlandó misére járni –, és ezeket a tulajdonságokat csodálom. Mégis,
mindezen túl, lappang benne valami a jezsuiták fanatizmusából. Az
Ördögsziget?, gondolom. A huszadik század küszöbén állnánk, nem a
tizennyolcadikén…
− Nos? – ismétli. – Mi a véleménye?
− Nem egy kicsit… − jól meggondolom, mit mondjak, szeretnék
tapintatos lenni: − …Dumas?
− Dumas? Mit ért azon, hogy Dumas?
− Csak azt, hogy úgy hangzik, mint a bűnhődés valamelyik történelmi
regényből. Nem olyan Vasálarcos-ízű? Nem úgy fogják emlegetni Dreyfust,
mint az „ördögszigeti embert”? Ez a világ leghíresebb fegyencévé teszi…
− Pontosan! – kiáltja Mercier, és a combjára csap, márpedig ő ritkán
mutatja ki az érzelmeit. – Pontosan ezt akarom. Ez megragadja a
néptömegek képzeletét.
 Meghajlok felsőbbrendű politikai ítélőképessége előtt.Ugyanakkor nem
értem, mi köze ennek a néptömegekhez. Már veszem a kabátom és távozni
készülök, amikor kisegít egy célzással.
− Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ebben az irodában
találkozunk.
− Sajnálattal hallom, tábornok úr.
− Tudja, hogy nem foglalkoztat a politika – én hivatásos katona vagyok,
nem politikus. Azonban úgy látom, hogy a pártok nagyon elégedetlenek, és
a kormány legfeljebb egy-két hétig tarthat ki. Talán új elnök is lesz. – Vállat
von. – Bármi lehet. Mi, katonák, ott szolgálunk, ahova küldenek. – Kezet
ráz velem. − Mély hatással volt rám az intelligencia, amelyet ebben a
nyomorult ügyben tanúsított, Picquart őrnagy. Nem merül feledésbe, igaz,
vezérkari főnök úr?
− Nem, miniszter úr. – Boisdeffre ugyancsak föláll, és megrázza a
kezem. – Köszönöm, Picquart. Roppant tanulságos volt. Szinte mintha
magam is ott lettem volna. Mellesleg hogy áll az orosz nyelvvel?
− Kétlem, hogy valaha is beszélni fogom, tábornok úr, de most már el
tudom olvasni Tolsztojt – szótárral persze.
− Kitűnő. Nagy dolgok történnek Franciaország és Oroszország között.
A jó orosz tudás igen hasznos lehet egy ígéretes tiszt számára.
Az ajtónál vagyok, már éppen nyitnám, kellően fölpezsdülve a sok
hízelgéstől, amikor Mercier váratlanul megkérdezi: − Mondja, egyáltalán
elhangzott a nevem?
− Tessék? – Nem tudom biztosan, mire gondol. – Milyen értelemben?
− A ma reggeli ceremónia közben.
− Nem hinném…
− Egyáltalán nem számít. – Elutasítóan int. – Csak érdekelt, volt-e
valamilyen tüntetés a tömegben…
− Amennyire láttam, nem.
− Jó. Nem is számítottam rá.
Halkan becsukom magam mögött az ajtót.

Visszaérve a rue Saint-Dominique szeles szakadékába, a fejembe nyomom

a sapkámat, és megteszem a száz métert a szomszédos
hadügyminisztériumig. Nincs ott senki. Tiszt bajtársaimnak nyilvánvalóan
jobb dolga is van ezen a szombaton, semhogy a francia hadsereg aktáit
tologassák. Okos fickók! Most megírom a hivatalos jelentést, letakarítom az
íróasztalomat, és igyekszem kiverni a fejemből Dreyfust. Felügetek a
lépcsőn, végig a folyosón az irodámba.
Napóleon ideje óta a hadügyminisztérium négy osztályból áll. Az első
foglalkozik az adminisztrációval, a második a hírszerzéssel, a harmadik a
hadműveletekkel és a kiképzéssel, a negyedik a szállítással. Én a
harmadikon dolgozom Boucher ezredes parancsnoksága alatt, aki – mivel
ugyancsak okos fickó – sehol sincs ezen a téli délelőttön. Mint
helyettesének, külön kis irodám van, kopár szerzetesi cella, az ablaka egy
kietlen udvarra néz. A bútor két székből, egy asztalból és egy
iratszekrényből áll. A fűtés nem működik. A levegő olyan hideg, hogy látom
a lélegzetemet. A télikabátomat le sem vetve leülök, ránézek a
papírtengerre, amely az utóbbi néhány napban gyűlt fel. Nyögve az egyik
dosszié után nyúlok.
Jó pár óra múlva, kora délután hallom, hogy súlyos léptek közelednek a
kihalt folyosón. Akárki is az, elmegy az irodám előtt, megáll, azután
visszajön és megáll az ajtómnál. Az ajtó elég vékony, így hallom a
szuszogását. Fölállok, csöndesen odamegyek az ajtóhoz, hallgatózok,
azután kivágom, és a Második Osztály – vagyis a katonai hírszerzés –
főnökével nézek farkasszemet. Nem tudom, melyikünk van nagyobb
zavarban.
− Gonse tábornok! − tisztelgek. – Nem tudtam, hogy ön az.
Gonse híres a tizennégy órás munkanapjairól. Sejthettem volna, hogy ha
bárki is tartózkodik az épületben, az csak ő lehet. Az ellenségei szerint csak
így tud megbirkózni a munkájával.
− Semmi baj, Picquart őrnagy. Ez a hely egy útvesztő. Megengedi? –
Cigarettából pöfékelve betotyog rövid lábain az irodámba. – Sajnálom, hogy
megzavarom, de most kaptam üzenetet Guérin ezredestől, a place de
Vendôme-ról. Azt állítja, hogy Dreyfus ma reggel a szemlén vallomást tett.
Maga tudta ezt?
Tátott szájjal bámulok rá, mint egy bolond.
 − Nem, tábornok úr. Nem tudtam.
− Úgy tűnik, a reggeli ceremónia előtt fél órával elmondta az őt őrző
kapitánynak, hogy csakugyan adott át iratokat a németeknek. – Vállat von.
− Gondoltam, magának tudnia kellene erről, ha már a miniszter
képviseletében volt ott.
− De hát már megtettem a jelentést… − Megdöbbenek. Ez olyasfajta
inkompetencia, amely tönkreteheti az ember pályafutását. Október óta
Dreyfus a számtalan terhelő bizonyíték ellenére sem volt hajlandó beismerni
bűnösségét. Most pedig azt hallom, hogy gyakorlatilag az orrom előtt tett
vallomást, és én elszalasztottam! – Jobb, ha utánajárok.
− Én is ezt javaslom. Amikor végzett, jöjjön vissza és tegyen jelentést.
Ismét kisietek a dermesztő, szürke félhomályba. Beszállok a boulevard
Saint-Germain sarkán sorakozó fiákerek egyikébe, és az École Militaire-nél
szólok a kocsisnak, hogy várjon, amíg beugrok. A hatalmas alakulótér
gúnyosan hallgat. Sehol egy lélek, csak az utcaseprők takarítják a place
Fontenoy-t. Visszamegyek a kocsihoz, utasítom a fiákerest, hogy a lehető
leggyorsabban vigyen el Párizs katonai kormányzójának főhadiszállására, a
place deVendôme-ra, azután várakozni kezdek Guérin ezredesre a homályos,
roskatag épület előcsarnokában. Az ezredesnek nem sürgős kijönnie. Amikor
előbukkan, olyan az arca, mint azé, akit egy jófajta ebéd közben zavartak
meg, és alig várja, hogy folytathassa az evést.
− Gonse tábornoknak már mindent elmondtam.
− Elnézést, ezredes úr. Megtenné, hogy nekem is elmondja?
Felsóhajt. – Lebrun-Renault kapitányt utasították, hogy a ceremónia
kezdetéig őrizze Dreyfust. Átadta a kíséretnek, és alighogy elkezdődött a
lefokozás, odajött hozzánk, és valami olyasmit mondott: „Nahát, szavamra,
ez a szemét most vallott be mindent!”
Előveszem a noteszemet. – A kapitány szerint mit mondott neki Dreyfus?
− Nem emlékszem a pontos szavaira. A lényege az volt, hogy titkokat
adott át a németeknek, csupa apróságot, de a miniszter mindenről tudott, és
pár év múlva úgyis kipattant volna a dolog. Valami ilyesmit. Lebrun-Renault-
val kell beszélnie.
− Megteszem. Hol találom?
− Fogalmam sincs. Nincsen szolgálatban.
 − Még Párizsban tartózkodik?
− Drága őrnagyom, honnan tudhatnám?
− Nem egészen értem − válaszolom. – Miért ismerné el a bűnösségét
Dreyfus egy vadidegennek egy ilyen pillanatban, amikor ebből semmi
haszna, és az előző három hónapban mindent tagadott?
− Ebben nem segíthetek. – Az ezredes hátrapillant a várakozó ebéd
irányába.
− És ha már bevallotta Lebrun-Renault kapitánynak, miért kiáltotta oda
több tízezer ellenséges embernek, hogy ártatlan?
Az ezredes kihúzza magát.
− Arra céloz, hogy az egyik tisztem hazudik?
− Köszönöm, ezredes úr. − Elteszem a noteszemet.
Amikor visszaérek a minisztériumba, egyenesen Gonse irodájába
megyek. Gonse egy aktatoronnyal birkózik. Miközben a jelentésemet
hallgatja, fölteszi a csizmáját az asztalra, és hátradől a székével. − Akkor hát
nem hiszi, hogy ilyesmi történt? – kérdezi.
− Nem, nem hiszem. Addig nem, amíg nem hallom a részleteket. Sokkal
valószínűbb, hogy ez az ostoba gárdakapitány félreértett valamit. Vagy pedig
kitalált egy mesét, hogy fontossá tegye magát a bajtársai előtt.
Természetesen feltételezve, hogy Dreyfus nem volt kettős ügynök, akit mi
építettünk be a németekhez – teszem hozzá.
Gonse elneveti magát, és újabb cigarettára gyújt.
− Ha csak úgy nem!
− Mit óhajt, mit tegyek tábornok úr?
− Nem hinném, hogy bármi tennivalója lenne.
Habozok.
− Természetesen van még egy mód arra, hogy határozott választ
kapjunk.
− Éspedig?
− Megkérdezhetjük Dreyfust.
Gonse megrázza a fejét. – Az kizárt. Most már nem lehet fölvenni vele a
kapcsolatot. Mellesleg hamarosan elindul Párizsból. – Leteszi a lábát az
asztalról a padlóra. Maga elé húzza az aktaköteget. A cigarettahamu a
zubbonyára hullik. – Bízza csak rám. Majd átmegyek, és mindent
elmagyarázok a vezérkari főnöknek meg a miniszternek. – Kinyit egy
dossziét, olvasni kezdi. Nem pillant föl. – Köszönöm, Picquart őrnagy.
Leléphet.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu

oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
{1}
Szepessy Tibor fordítása.