FORDÍTOTTA

SÓVÁGÓ KATALIN
S A R A H D U N A N T
Vénusz
születése
SZERELEM ÉS HALÁL
FIRENZÉBEN

ATHENAEUM
 © Sarah Dunant, 2003
A mű eredeti címe: The Birth oj Venus
Little, Brown
an imprint of Time Warner Books UK

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2005

A borítón Leonardo da Vinci La Belle Ferroniere (Louvre, Párizs)

című olajfestménye látható.
Fotó © 1990, Photo Scala, Firenze

Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője

1052 Budapest, Szervita tér 5.
Tel.: 235-5020
Anyámnak, Estelle-nek, és lányaimnak,
Zoénak és Georgiának
 Prológus

Senki sem látta meztelenül, míg meg nem halt. A rendnek az

volt az egyik parancsa, hogy a nővérek ne lássanak testet, se a
magukét, se a másét. Körültekintő mérlegelés előzte meg ezt a
regulát. Gomolygó, redős köntösük alatt az apácák hosszú
vászoninget viseltek, amelyet sose vetettek le, még mosdásnál
sem, tehát egyszerre szolgált lepelként, törülközőnek és
hálóruha gyanánt. Ezt az inget havonta egyszer váltották
(ennél gyakrabban csak nyáridőben, midőn verejtékben
fürdette őket a toscanai ónos meleg), aggályosan pontos
előírások szerint, vetkőzés közben az ágyuk fölött függő
feszületre szegezve a szemüket. Ha valakinek bűnös módon
lefelé tévedt a tekintete, az a gyóntatóra tartozott, és nem lett
belőle pletyka.
Mikor Lucrezia nővér a kolostorba érkezett, a szóbeszéd
szerint néminemű hiúságot is hozott a hivatásával együtt
(móringjához, mondták, egy dúsan díszített kelengyeláda is
tartozott, benne olyan könyvek és képek, amelyek érdemesek
lettek volna a Fényűzési Rendőrség figyelmére). Egykoron a
rend hajlott az efféle tévelygésre és luxúriára, de a reformáció
óta szigorodtak a szabályok. A mostani rendtagok közül már
senki sem emlékezett azokra az időkre, kivéve a tisztelendő
anyát, aki nagyjából Lucreziával egyidőben lett Krisztus arája,
de rég hátat fordított ezeknek a hívságoknak. Lucrezia nővér
meg sose beszélt a múltjáról. Tulajdonképpen az utóbbi
néhány évben szinte nem is beszélt. Hogy jámbor volt, ahhoz
nem fért kétség. Amiként csontjait meghajlította és
összetapasztotta a kor, úgy olvadt össze benne a hallgatás és a
jámborság. Bizonyos értelemben ez rendjén is volt így. Még ha
meg is kísértette a hiúság, minő tárgyban szemlélhette volna
magát? A kolostorban nem volt tükör, az ablakokból hiányzott
az üveg, még a kerti halasmedencét is olyanra tervezték, hogy
a közepén levő szökőkút szüntelen esővel fossza meg az
akaratlan önimádókat a víztükörtől. Természetesen a
legtisztább szerzet sem lehet mentes a kihágásoktól, és
időnként rajtakaptak agyafúrtabb novíciákat, hogy az
idősebbek szembogarában figyelik parányivá zsugorodott
képmásukat. De ez is többnyire megszűnt Urunk ábrázatának
fenyegető közeledésétől.
Lucrezia nővér már évek óta nem nézett senkire, viszont
egyre több időt töltött cellájában ájtatoskodással. Szemére
hályogot vont a kor és Urunk szerelme. Amióta
elhatalmasodott a betegsége, felmentették a kétkezi munka
alól, és mialatt a többiek dolgoztak, ő a kertben üldögélt, vagy
a gyógyfüves ágyás mellett, amelyet egykor gondozott. Halála
előtt egy héttel itt kapta rajta Carmilla nővér, a fiatal novícia;
riadalmára az idős apáca nem a padon ült, hanem a földön
feküdt; ruhája megfeszült a daganaton, vélumát félredobta,
arcát odatartotta az alkonyati napsugaraknak. Ily
meztelenkedés súlyos vétek volt a regula ellen, ám addigra a
kór annyira beleette magát Lucrezia nővérbe, és kínjai oly
nyilvánvalók lettek, hogy a tisztelendő anyának nem volt lelke
megfenyíteni. Később, miután a felsőbbség távozott és a
tetemet elvitték végre, Carmilla közhírré tette azt a találkozást
a refektóriumi asztal mellett, elszörnyülködve, miként izzott
szürke glóriaként a fátyoltól szabadult rendetlen haj, és hogy
ragyogott Lucrezia arca a boldogságtól, csakhogy az ajkán
játszó mosoly inkább diadalmas volt, mint üdvözült.
Abban az utolsó hétben, amelyben a fájdalom egyre
mélyebb medret mosott magának, és ága magával ragadta
Lucreziát, cellája előtt a folyosónak kezdett olyan büdös
halálszaga lenni, mintha máris rothadna róla a hús. A daganat
olyan érzékennyé püffedt, hogy a nővér már ülni sem bírt.
Hívattak egyházi kirurgusokat, még egy doktort is Firenzéből
(a hús megmutatkozhat, ha szenvedést kell enyhítem), ám
Lucrezia elutasította őket, senkivel sem osztotta meg
agóniáját, tovább titkolta és leplezte a daganatot.
Addigra megrohanta őket a nyár; a kolostor nappal főtt,
éjjel fuldokolt, de Lucrezia nővér továbbra is talpig öltözötten
feküdt a takaró alatt. Senki se tudta, mióta eszi húsát a
betegség. Ruhájukat olyan bőre varrták, hogy elnyeljen
minden formát és nőies domborulatot. Öt éve, amikor a zárda
legnagyobb botránya robbant ki a régi rossz napok óta, egy
sienai tizennégy esztendős novícia olyan sikeresen takargatta
magát kilenc hónapig, hogy csupán akkor hullott le róla a
lepel, midőn a konyhás-nővér megtalálta a méhlepény
rongyait a borospince sarkában, és attól tartva, hogy valamely
félig felfalt állat belsőségeire bukkant, addig szaglászott, míg
rá nem lelt egy kád miseborban a liszteszsák nehezékére
kötött, felpüffedt pici tetemre. Magának a lánynak nyoma
veszett.
Mikor egy hónapja először ájult cl matutinum közben,
Lucrezia nővér a faggatásra bevallotta, hogy bal mellében már
egy ideje megvan a csomó, amelynek apró vulkánjában
rosszindulatú energia lüktet. Ám kezdettől sziklaszilárdan
elutasította, hogy bármit is tegyenek a baj ellen. Miután
beszélt a tisztelendő anyával, aki ezért késett el a vecsernyéről,
a kérdés nem került szóba többé. A halál végül is csak
megállója egy hosszabb utazásnak, olyan, amelyet Isten
házában nemcsak félelemmel, de örömmel is illendő fogadni.
Az utolsó órákban megőrjítette a kín és a láz. A legerősebb
főzetekben sem lelt enyhülésre. Míg kezdetben méltósággal
viselte szenvedését, most állatként vonított cellájában,
felverve reménytelen, rémítő hangjával a közeli cellákban a
fiatalabb apácákat. E vonításhoz tört szók is elegyedtek,
amelyeket szaggatott rikoltásokban lökött ki magából, vagy
eszelős imaként suttogott; latin, görög és volgare csapzott
össze a szavak enyves habarékjában.
Végül magához vette Isten egy újabb füllesztő nap
hajnalán. Elment a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet, és a
beteg egyedül maradt egy ápoló nővérrel, aki elmesélte, mily
csodálatosan megváltozott Lucrezia ábrázata a lélek
távozásának pillanatában: a kíntól mart ráncok kisimultak, az
arc redőtlen lett, szinte áttetsző, majdnem mint azé a zsenge
fiatal apácáé, aki harminc-egynéhány éve átlépte a zárda
küszöbét.
Hivatalosan a matutinumon jelentették be a halálesetet. A
hőség miatt (az utóbbi pár napban megolvadt a konyhán a
vaj) szükségesnek tartották, hogy estére elhantolják a tetemet.
Szokás volt a kolostorban azzal megbecsülni az elhunyt
nővéreket, hogy nemcsak tiszta lélekkel, de tiszta testtel is
távozhassanak, ezért vadonatúj öltözéket adtak rájuk, a
mennyei Vőlegényéhez siető ara menyasszonyi köntösét. Ezt a
szertartásos munkát Magdaléna nővér végezte, aki az officinát
vezette, és kiosztotta a gyógyszereket (különleges
felhatalmazása volt, hogy az alkalmak e legszentebbikénél
ránézhessen a húsra), egy fiatalabb apáca, Maria nővér
segítségével, aki egyszer majd követi ebben a tisztségben.
Lemosták, felöltöztették a tetemet, majd felravatalozták a
kápolnában; ott feküdt egy napig, amíg a közösség lerótta
előtte tiszteletét. Ám ezúttal nem vették igénybe
szolgálataikat. Úgy tűnik, Lucrezia nővér azt kérte halála előtt,
hogy ne illessék a testét, hagyják meg abban az öltözékben,
amelyben mindezen években szolgálta az Urat. Ez, enyhén
fogalmazva, szokatlan volt – szó is esett róla a nővérek között,
hogy nem minősíthető-e engedetlenségnek –, de a tisztelendő
anya engedélyezte, ami ellen senki se támasztott volna
kifogást, ha ugyanezen a reggelen nem kapnak hírt róla, hogy
a közeli faluban kitört a dögmirigy.
Lovon is fárasztó volt megtenni az utat Loro Ciufenna
falucskától a kolostorig, de a pestis minden lónál gyorsabb.
Három napja csapott le, amikor egy fiatal parasztember fiát
ledöntötte a láz, és egész testét ellepték a fakadékos kelések.
Két nap múlva meghalt, de addigra megfertőzte az öccsét és a
közelükben lakó péket. Mivel a fiú az előző héten lisztet és
zöldséget szállított a kolostorba, azt pusmogták, hogy onnan
jött a fekete halál, és a most elszenderült apáca volt a
hordozója. A tisztelendő anyának nem volt ideje a tudatlanok
pletykáira, és pontosan ki tudta számítani valamely ragály
terjedésének sebességét, viszont az is az ő feladata volt, hogy
jó kapcsolatot tartson fent a faluval, amelyre a zárda számos
dolgokban rászorult, továbbá az is bizonyos, hogy Lucrezia
nővér nemcsak kínok között, de magas lázban is halt meg. Ha
hordozta a betegséget, akkor a métely tovább él a ruhájában,
ki fog szabadulni a földből, és újra fertőz. Mivel pedig pár éve
a tisztelendő anya nyolc testvérét veszítette el egy járványban,
és nemcsak zárdájának jó híréért, de nyájának jólétéért is
felelősséggel tartozott, sajnálattal félretolta Lucrezia utolsó
kívánságát, és elrendelte, hogy a halottat vetkőztessék le,
ruháit égessék el, a tetemet fertőtlenítsék, majd
haladéktalanul temessék el szentelt földbe.
Lucrezia nővér teste az ágyon feküdt. Tagjain a halogatás
miatt már kezdett úrrá lenni a hullamerevség. A két apáca
ideges kapkodással dolgozott. Kertészkesztyűt húztak, a zárda
nem adhatott más védelmet a fertőzés ellen. Eltávolították a
tűket, és lefejtették a fátylat. A halott haja csapzottan tapadt a
koponyához, ám arcának bársonyos derűjében az a
konyhakerti délután tükröződött. Magdaléna és Maria
kioldották a köntöst a vállakon, elöl felvágták, majd
lehántották a kínok verejtékétől kérges szövetet. Fokozott
óvatossággal bántak a daganat környékével, ahol a köntös és
az alatta levő ing a bőrhöz tapadt. Lucrezia nővérnek
betegsége idején annyira fájt ez a testrésze, hogy a szórorok
kikerülték a kerengőben, nehogy súrolják, mert akkor
feljajdult kínjában. Különös, most mily hallgatagon tűri, hogy
kíméletlenül húzgálják az átnyirkosodott szövetből és húsból
álló, tésztás tapintású daganatot, amely akkora, mint egy
kisebb görögdinnye. Nem jött le könnyen. Végül Magdaléna
nővér, akinek ereje meghazudtolta a korát, csontos ujjaival
keményen megrántotta a kinövést. Az anyag levált, és mintha
vele szakadt volna az egész daganat.
Az öreg apáca felhördült, mikor a kezében maradt a
lucskos kupac. Még nagyobb lett ámulata, midőn visszanézett
a tetemre. Ott, ahol a daganat volt, begyógyult a bőr semmi
seb, vér vagy genny, semmi váladék. Lucrezia nővér végzetes
betegsége érintetlenül hagyta a testet. Ez bizonyosan csoda.
Ha nincs olyan elviselhetetlen bűz az apró cellában, a két
apáca talán térdre borulva magasztalja Isten nagylelkűségét.
Ám a szag még orrfacsaróbb lett, amióta levált a daganat. Így
tehát a rosszindulatú kinövést tették vizsgálat tárgyává.
Összelappadt zsák ült az apáca tenyerén, egyik oldalából
fekete lé csordogált, mintha szemét rothadna, mintha a jó
nővér zsigerei átszivárogtak volna valamiként a daganatba.
Magdaléna fojtottan felnyögött- A tasak átcsúszott az ujjai
között, a kőre toccsant, az ütéstől felhasadt, latyakot és
mocskot fröcskölve. Most már formák is kiemelkedtek a
szennyből: sötét tekercsek, véres cafatok, zsigerek,
béldarabok, hulladék. Noha sok éve volt már annak, amikor az
idősebb apáca a konyhán dolgozott, elég felhasított állatot
látott, hogy megkülönböztethesse az állati maradványokat az
emberétől.
Ezek szerint a tisztelendő Lucrezia nővért nem a daganat
ölte meg, hanem a magára kötözött, disznózsigerekkel tömött
hólyag.
És ez még csak kezdete volt a megdöbbentő
felfedezéseknek. Maria bukkant rá a következőre: az ezüst
csíkra a hulla bőrén, amely áthajolt a vállon, fokozatosan
vastagodva lecsúszott a kulcscsonton, majd eltűnt az ing
maradványa alatt. Az ifjabb apáca átvette a kezdeményezést.
Felvágta az inget, és egyetlen rántással lemeztelenítette a
halottat.
Először fel se fogták, mit látnak. Lucrezia pőre húsa úgy
fehérlett, mint a Madonna márvány bőre a kápolna
mellékoltárán. A test öreg volt, mellét és hasát elernyesztette a
kor, de olyan kevés háj rakódott rá, hogy még mindig
megtartotta formáját és arányait. A kulcscsontról alákúszó
festett csík tömörebb, vaskosabb lett, kigömbölyödött belőle
egy kígyó teste, amely ezüstös zöld színű volt, és olyan
életszerű, hogy mire az emlőhöz ért, a szemlélő megesküdött
volna, hogy látja az állat izmainak hullámzását a bőr alatt. A
hüllő gyűrűbe fogta a jobb emlő sötét bimbóudvarát, mielőtt
elhagyta a mellet, és végigcsúszott a hason. Ott, ahol
alávetette magát az ágyékba, ellapult és kiszélesedett, hogy
elbírja a kígyó fejét. Az öregség drótszerű párnátokká
ritkította a szeméremszőrzet bozótját, kilátszott belőlük az,
ami egykor a legserényebb kutató előtt is rejtve maradt.
Ott, ahol a test átment fejbe, nem hüllőkoponya volt,
hanem egy férfi lágyabb, legömbölyített vonalakkal rajzolt
arca. Fejét hátravetette, szemét lehunyta, mintha kéjes
önkívületben lenne, és a szájából kilövellő, kígyószerűen
hosszú nyelv Lucrezia nővér szemérmének rését kereste.

E L S Ő R É S Z
SZENT VITELLA KOLOSTORA
LORO CIFENNÁBAN,
1528 AUGUSZTUSÁBAN

Lucrezia nővér testamentuma

1
Ma már úgy hiszem, apám inkább rátartiságból, mint:
emberségből hozta magával északról a fiatal festőt azon a
tavaszon. Akkoriban lett kész a palotánk kápolnája, és apám
hónapok óta kereste a megfelelő művészt, aki megfesthetné az
oltárképeket. Nem mintha Firenzének nem lett volna elég
festője. Festéktől és a szerződések tintájától szaglott a város.
Volt, mikor végig se mehetett az ember az utcán, mert tartani
kellett tőle, hogy beleesik az örökös építkezés után maradt
valamelyik gödörbe vagy pocsolyába. A tehetősebbek azzal
vágytak magasztalni Istent és a köztársaságot, hogy
lehetőséget teremtettek a művészeknek. Ezt az időszakot még
ma is Aranykorként emlegetik, pedig csak múló divat volt. De
akkor fiatal voltam, és oly számosakhoz hasonlóan engem is
elkápráztatott az ünnep.
A templomok tündököltek. Isten ott volt a templomok
falán, a freskóknak felkent habarcsban; az evangélium
történetei testet öltöttek, hogy láthassa őket, akinek szeme
van. Csakhogy aki látta őket, látott mást is. Lehet, hogy Urunk
Galileában élt és ott is halt meg, de életét Firenze városában
teremtették újjá. Gábriel arkangyal egy Brunelleschi-loggia
boltívei alatt adta át Máriának Isten üzenetét, a
Háromkirályok a toszkán vidéken vándoroltak, a város falai
között bontakoztak ki a krisztusi csodák, a bűnösök és a
betegek firenzei ruhát viseltek, és a szemtanúk tömegét
telezsúfolták ismerős arcokkal: erőszakos állú, nagy orrú
notabilitások bámultak le a freskókról a templomok első
soraiban ülő, élő másaikra.
 Majdnem tízéves voltam, amikor Domenico Ghirlandaio
befejezte a Tomabuoni-család megrendelésére festett freskóit
a Santa Maria Novella középső kápolnájában. Jól m égj
egyeztem, mert anyám erre kért. – Emlékezz erre a pillanatra,
Alessandra – mondta. – Ezek a festmények nagy dicsőséget
hoznak városunknak. – És mindazok, akik látták őket,
helyeselhettek.
Apám egyre tekintélyesebb vagyonra tett szert a Santa
Croce mellékutcáiban párolgó festőkádak gőzéből. Ma is őt
juttatja eszembe a bíbortetű szaga. A raktárban viselt ruháiba
mélyen bevette magát az idegen földek összezúzott
bogarainak pora. Mire a festő megérkezett hozzánk 1492-ben
– azért emlékszem a dátumra, mert azon a tavaszon halt meg
Lorenzo de’ Medici –, mi már meggazdagodtunk a
színpompás ruhákra vágyó firenzeiek mohóságából. Újonnan
felhúzott palotánk a város keleti részében állt, a nagy Santa
Maria del Fiore székesegyház és a Sant’Ambrogio templom
között. Két emelet magasan fogott közre két belső udvart,
saját kis kert csatlakozott hozzá, és a földszintjén voltak apám
üzlethelyiségei. Címerünk díszítette a külső falakat, s bár
anyám jó ízlése gátat szabott az új pénzzel együtt járó
szertelenségnek, tudtuk, csak idő kérdése, hogy mi is modellt
üljünk a családi képtárba szánt evangéliumi másainkhoz.
Azt az éjszakát, amelyen a festő megérkezett, egy metszet
élességével őrzi emlékezetem. Tél van, nővérem és én
hálóingesen rohanunk ki a lépcsőre, hogy a zúzmarás korláton
kihajolva megbámuljuk az első udvarra érkező lovakat. Késő
éjjel már javában alszik a ház, de apám jöttét meg kell
ünnepelni, nemcsak azért, mert szerencsésen hazaért, de mert
a mintadarabok kosara mindig rejt valami különleges kelmét
a családnak. Plautilla máris magánkívül van a
türelmetlenségtől, de ő eljegyzett menyasszony, aki csak a
móringjára tud gondolni. Bátyáim viszont távollétükkel
tüntetnek. Családunk tisztes neve és finom öltözékünk
ellenére Tomaso és Luca sokkal inkább a kóbor macskák,
mint a polgárok életét élik, nappal alszanak, éjszaka
vadásznak. Házi rabszolgánk, Erila, a hírharang, azt mondja,
tisztességes asszony a bátyáim miatt nem mutatkozik
sötétedés után az utcán. Pedig szorulni fognak, ha apám
felfedezi, hogy nincsenek itthon.
Eljön annak is az ideje. Most még rabul ejt a pillanat
varázsa. Szövétnekek égnek, a lovászok nyugtatgatják a
horkantó lovakat, amelyek párafelhőt fújnak a hidegben. Apa
már leszállt a nyeregből, arca piszoktól csíkos, int nekünk, a
mosolya olyan gömbölyű, mint egy kupola, aztán anyánkhoz
fordul, aki lejön üdvözlésére a lépcsőn, szoros övvel átfogott,
vörös bársonyköntösében, és kibontott haja arany folyóként
ömlik végig a hátán. Zaj van és világosság, mindent betölt a
biztonság édes íze, ám nem mindenki osztozik benne. Az
utolsó lovon nyurga fiatalember ül, vég posztóként magára
tekert köpenyben, a hidegtől meg az utazás fáradságától
veszélyesen előredőlve a nyeregben.
Emlékszem, hogyan ocsúdott fel, mikor a hozzálépő lovász
el akarta venni a gyeplőt; úgy rántotta vissza, mint aki
támadástól fél, apámnak kellett odamennie, hogy
megnyugtassa. Akkor túlságosan el voltam telve magammal,
hogy tudjam, milyen idegenszerűek lehettünk neki. Keveset
tudtunk az északiakról, nem sejtettük, mennyire megváltoztat
a nyirkosság és a vizenyős nap a levegő fényétől a lélek fényéig
mindent. Persze, akkor még nem tudtam, hogy festő. Nekem
csak egy újabb szolga volt. De apám kezdettől tapintatosan
bánt vele: halkan beszélt hozzá, lesegítette a lóról, és a hátsó
udvarban jelölt ki külön szobát a szállásául.
Később, mikor apám kicsomagolja az anyámnak hozott
flamand faliszőnyeget, és egy rántással kigöngyöli előttünk a
tejfehér hímzésű batisztot („Rennes asszonyai idő előtt
vakulnak meg az én lányaim szépségéért”), elmeséli, hogyan
talált rá a festőre, akit, árva lévén, egy kolostorban neveltek az
északi tenger partján, ahol a víz acsarkodik a földre. Majd
pedig, mikor rajzkészsége erősebbnek bizonyult a hit
szavánál, beadták inasnak egy mesterhez, és ő, miután
visszatért, hálából nem csak a saját, de a barátok celláit is
kifestette. Ezek a képek olyan ámulatba ejtették apámat, hogy
ott helyben eldöntötte, ennek a festőnek ajánlja fel kápolnánk
megszépítésének munkáját, bár itt meg kell jegyeznem, apám
ismerte a szövetet, de nem nagyon volt jártas a művészetben,
ennélfogva gyanúm szerint a döntést ugyanúgy diktálták a
pénzügyi megfontolások, mert mindig jó érzékkel bírt az
üzlethez. És a festő? Nos, ahogy apám fogalmazott, már nem
maradt fal, amit kifesthetett volna, és kétségtelenül ösztökélte
hírnevünk is, hogy saját szemével lássa a korunk Athénjének
vagy Rómájának titulált Firenzét.
Hát így került a házunkhoz a festő.
Másnap reggel a Santissima Annunziatába mentünk, hogy
hálát adjunk apám szerencsés hazatéréséért. Ez a templom
szomszédos az Ospedale degli Innocentivel, a lelencházzal,
ahol a lányok egy forgókerékre téve bízzák fattyú kisdedeiket
az apácák oltalmára. Ahogy elmegyünk előtte, hallani vélem
az egyirány-ba forduló kerékből a csecsemők sírását, de apám
azt mondja, mi nagyon könyörületes város vagyunk, mert
vannak helyek a barbár Északon, ahol a kicsinyek a
hulladékkal vagy a hordalékkal úsznak lefelé a folyón.
Egymás mellett ülünk a középső padsorban. Fölöttünk
nagy hajómodellek csüngenek, hajótörések túlélőinek
felajánlásai. Apám is túlélte egyszer, de akkor még nem volt
olyan gazdag, hogy hálaadó misét mondathatott volna, és ezen
az utolsón csak közönséges tengeribetegség gyötörte, ő és
anyám olyan egyenesen ülnek, mintha nyársat nyeltek volna,
és érezni lehet, hogy Isten nagylelkűségén elmélkednek. Mi,
gyermekek, kevésbé vagyunk szent kedvünkben. Plautilla még
mindig kótyagos az ajándékoktól, Tomaso és Luca álmatag
képet vágnak, de apám rosszallása ébren tartja őket.
Mire hazaérünk, ünnepi lakomától illatozik a ház: zamatos
sült hús, fűszeres mártások aromája gomolyog le az emeleti
konyhából az udvarra. Estébe fakul a délután, mikor asztalhoz
ülünk. Először hálát adunk Istennek, aztán habzsolunk: párolt
kappant, sült fácánt, pisztrángot, főtt tésztát, utána égetett
cukorral bevont sáfrányos felfújtat, édes tejes-tojásos öntettel.
Mindenki a legildomosabban viselkedik. Még Luca is
rendesen fogja a villáját, bár látni az ujjain, hogy a
legszívesebben megmarkolnák a kenyeret, és beledörgölnék a
mártásba.
Máris lázba jövök, ha arra gondolok, hogy vendég van a
háznál. A flamand festők szabatosságát, kedves
átszellemültségét nagyon csodálják Firenzében. – Tehát le fog
festeni mindenkit, apa? Akkor ülnünk is kell majd, ugye?
– Valóban. Részben ezért jött. Bízom benne, hogy
dicsőségesen megörökíti nénéd esküvőjét.
– Akkor engem fog lefesteni elsőnek! – Ez annyira tetszik
Plautillának, hogy visszaköpi az abroszra a tejes felfújtat.
Aztán Tomasót, mint legidősebbet, aztán Lucát, és aztán
Alessandrát. Egek, Alessandra, hiszen addigra te még
magasabb leszel!
Luca fölnéz a tányérjából, és tele szájjal vigyorog, mintha
ennél szellemesebb tréfát még nem is hallott volna. De én
most jöttem a templomból, ahol elteltem irgalommal egész
családom iránt. – Az se baj. Bár bölcsebben teszi, ha nem fest
olyan hosszasan. Azt hallottam, hogy Tomabuoniék egyik
menye belehalt a gyermekágyba, mire Ghirlandaio elkészült
freskómásával.
– Neked attól nem kell félned. Inkább keress férjet mától.
–Mellettem Tomaso olyan halkan motyogja a sértést, hogy
csak én hallom.
– Mit mondasz, Tomaso? – Anyám hangja csendes, de
szigorú.
Bátyám a legangyalibb ábrázatát ölti fel. – Azt mondtam:
„Elepedek a szomjúságtól.” Add ide a boroskancsót, kedves
húgom!
– Természetesen, bátyám. – Fölveszem, és ahogy
nyújtanám, hát nem megbillen a kezemben, és a bor
ráfröccsen Tomaso új zekéjére.
– Áááá! – rikoltja. – Anya! Szándékosan csinálta!
– Nem szándékosan!
– De…
– Gyerekek, gyerekek! Apátok fáradt… ti pedig túlságosan
hangoskodtok!
A „gyerekek” hat Tomasóra. Mogorván elhallgat. A feszült
csendben iszonyúan kihallatszik Luca csámcsogása. Anyám
türelmetlenül mocorog a székén. Erősen megviseli a
modorunk. Míg a városi menazsériában az idomár ostorral
fegyelmezi az oroszlánokat, anyám tökélyre fejlesztette a
Nézést. Most Lucánál használja, bár a bátyám annyira elmerül
az evés gyönyörében, hogy bokán kell rúgnom, különben nem
figyelne. Anyámnak mi, a gyerekei vagyunk az életműve, és
még mindig nagyon sok velünk a tennivaló.
– Nos – mondom, mikor úgy érzem, ismét beszélhetünk
–, alig várom, hogy találkozhassak vele! Ó, apám, bizonyosan
mérhetetlenül hálás kegyelmednek, amiért idehozta! Mint mi
is, mindannyian! Keresztény családként megtiszteltetés és
kötelesség számunkra, hogy gondoskodjunk róla, és rajta
legyünk, hogy itthon érezze magát nagyszerű városunkban!
Apám a szemöldökét ráncolja, és összenéz anyámmal.
Sokáig távol volt, alighanem elfelejtette, hogy ifjabbik
lányának ami a szívén, a száján. – Úgy vélem, Alessandra,
képes ő gondoskodni magáról – szól határozottan.
Értem a figyelmeztetést, de túl sok forog kockán ahhoz,
hogy most visszakozzak. Lélegzetet veszek. – Úgy hallottam, a
Magnifico olyan sokra tartja Botticelli festőt, hogy az
asztalához ülteti.
Szúrós kis csend támad. A Nézés ezúttal belém fojtja a
szót. Lesütöm a szememet, és a tányéromra összpontosítok.
Érzem, hogy mellettem Tomaso diadalmasan bazsalyog.
Pedig ez igaz. Sandro Botticelli ott ül Lorenzo de’ Medici
asztalánál. Donatello szobrász pedig abban a bíbor köntösben
járta az utcákat, amelyet Cosimótól, Lorenzo nagyapjától
kapott, mert öregbítette a Köztársaság dicsőségét. Anyám
sokszor elmondta, hányszor látta kislány korában, ahogy
mindenki üdvözli, utat engednek neki – habár ez éppúgy
szólhatott a szobrász rossz természetének, mint a
tehetségének. Az a szomorú, hogy noha Firenze bővelkedik
festőkben, én eddig még eggyel sem találkoztam. Noha
családunk nem olyan szigorú, mint egyesek, annak az esélye,
hogy egy hajadon leánygyermek bárminemű férfiak, pláne
kézművesek társaságában találja magát, erősen korlátozott.
Ez persze nem tartott vissza attól, hogy gondolatban ne
találkozzak velük. Mindenki tudja, hogy vannak a városban
művészeti műhelyek. Maga a nagy Lorenzo is alapított egyet,
és megtöltötte termeit és kertjeit a saját magán-
gyűjteményéből való szobrokkal és képekkel. Látok magam
előtt egy fényben fürdő épületet, a távlatok olyan
határtalanok, akár a művészi képzelet, a színeknek szaga van,
mint a fortyogó levesnek.
Az eddigi rajzaimat fáradságosan karcoltam ezüsttűvel
puszpángfába, vagy ha hozzájutottam, szénnel rajzoltam
papírra. A zömét megsemmisítettem, mint értékteleneket, a
javát gondosan elrejtettem (elég korán megérttették velem,
hogy nővérem keresztszemes hímzései több dicséretre
számíthatnak, mint akármelyik rajzom). Tehát fogalmam
sincs, hogy tudnék-e festeni. Olyan vagyok, mint Ikarosz
szárnyak nélkül. Pedig repülni vágyom. Azt hiszem, mindig
egy Daidaloszt kerestem.

Akkor még fiatal voltam, mint tudjátok; még nem

töltöttem be a tizenötöt. A legelemibb mathézissel ki lehet
számítani, hogy rekkenő nyárban fogantam, ami születni
balszerencsés idő. Várandóssága alatt anyám a pletyka szerint
vérontást és erőszakot láthatott, mert a város éppen
forrongott a Pazzi-összeesküvéstől. Egyszer kihallgattam egy
cselédet, aki arra célozgatott, hogy önfejűségem talán e
ballépés eredménye. Vagy a dajka okozhatta, akihez kiadtak,
Tomasótól értesültem, aki kérlelhetetlenül kimondja az
igazságot, ha elegendő benne az epe, hogy a dajkát később
elítélték prostitúcióért, tehát ki tudhatja, minő nedveket és
vágyakat szívtam magamba. Bár Erila szerint a féltékenység
beszél Tomasóból; így fizet vissza a tanulószobai számtalan
alulmaradásért.
Bármi okozta is, furcsa gyerek lettem tizennégy esztendős
koromra, aki jobban hajlott a tanulásra és a disputára, mint a
dologra. Nővéremet, aki tizenhat hónappal volt idősebb
nálam, és az előző évben vérezni kezdett, elígérték egy jó
családból való férfinak; hasonlóan előnyös házassági terveket
(ahogy nőtt apám vagyona, úgy nőttek elvárásai a rokonság
felé) rebesgettek velem kapcsolatban is, noha nyakasságom
már akkor kiütközött.
A festő érkezését követő hetekben anyám sasszemmel
figyelt, és vagy a könyveimhez parancsolt, vagy Plautilla
kelengyéjében kellett segítenem. Ám aztán ki kellett mennie
Fiesoléba a nővéréhez, akit annyira szétmarcangolt
szokatlanul termetes újszülöttjének világrajötte, hogy
asszonyi tanácsra volt szüksége. Anyám szigorúan utasított,
hogy folytassam a tanulást, és azt tegyem, amit nevelőim és
néném mondanak. Meg is ígértem, hogy így lesz, de nem volt
szándékomban szavamnak állni.

Már tudtam, hol keressem. Házunk, mint egy rossz

köztársaság, nyilvánosan magasztalja az erényt, de titokban
jutalmazza a bűnt, és kellő árért mindig meg lehet tudni a
pletykabeszédet, bár én ingyen is megkaptam Erilától:
– …az, hogy nincs. Senki se tud semmit. Magának való, a
szobájában eszik, és nem szól senkihez. Habár Maria azt
mondta, hogy látta éjnek évadján, amint az udvaron járkál.
Délután van. Erila leengedte a hajamat, és összehúzta a
függönyöket, hogy pihenjek, és már menne, mikor megfordul,
és a szemem közé néz: – Ugyebár mindketten tudjuk, hogy
tilos meglátogatnod?
Bólintok, és az ágy faragott lábát nézem: rózsa, annyi a
szirma, ahányszor füllentettem. Szünet következik, amelyben
szeretném azt gondolni, hogy Erila együttérzőn tekint
engedetlenségemre. – Két óra múlva jövök, hogy felkeltselek.
Kellemes nyugovást.
Kivárom, hogy a tüzes napsütés lecsendesítse a házat,
aztán leosonok a lépcsőn a hátsó udvarba. A forróság
beleveszi magát a kövekbe, a festő ajtaja nyitva áll, vélhetőleg
azért, hogy beengedje azt a kevés szellőt. Halkan
keresztülvágok a perzselő udvaron, és besurranok.
Bent homály van, a napfénydárdákban porszemcsék
örvénylenek. Sivár kis szoba, az egyik sarokban egyetlen
asztal, szék, egy sor festékescsöbör, a szomszéd fülke ajtaja
résnyire nyitva. Meglököm, hogy szélesebbre tárjam. A sűrű
sötétségben a fülem előbb lát, mint a szemem. Hosszúkat,
egyenleteseket lélegzik. Egy szalmazsákon fekszik a fal
mellett, oldalra vetett keze alatt szétszórt papírok. Rajta kívül
férfiban csupán a bátyáimat láttam aludni, és ők rekedten
horkolnak. Ez a szuszogás olyan gyengéd, hogy megzavar. A
gyomrom kővé húzódik össze a hangtól, és betolakodónak
érzem magamat, mint ahogy az is vagyok. Behúzom magam
után az ajtót.
A külső szoba most fényesebbnek tűnik. Az asztal fölött
maszatos papírok sorakoznak: az építészeti tervek alapján
készült, szakadt, szennyes rajzok a kápolnáról. Oldalt fából
faragott feszület függ a falon, elnagyolt, de megdöbbentő:
Krisztus teste annyira elhajlik a kereszttől, hogy szinte érezni
lehet, milyen súlyosan csüng a hús a szögekről. Alatta
vázlatok, de alighogy felveszem őket, megakad a szemem az
átellenes fölön. Rajzoltak valamit oda, egyenesen a
feltáskásodott vakolatra. Két félkész alak: balra egy
nádszálvékony angyal, tollas szárnya olyan könnyű, mintha
gomolygó füstöt húzna maga után, vele átellenben a
természetellenesen magas és nyúlánk Szűz kísértetiesen
elszabadulva lebeg a föld felett. Közelebb megyek, hogy
jobban lássam. A földön gyertyacsonkok állnak ki a kéreggé
vastagodott faggyú tócsákból. Nappal alszik, éjszaka dolgozik?
Ez megmagyarázná Mária elvékonyodott testét, alakjának
megnyúlását a táncoló gyertyalángnál. De ahhoz elég
világosság volt, hogy a festő életet adjon az arcnak. A Szűz
északias: haja szorosan hátra van fésülve széles homlokából,
így a feje olyan, akár egy tökéletes formájú, halvány tojás.
Nagy szemekkel bámulja az angyalt, és érzem repeső
izgalmát; olyan, mint a gyerek, aki nem hisz a szerencséjének,
hogy ilyen szép ajándékot kapott. Bár talán nem kellene
ennyire készségesnek mutatkozz nia Isten hírnökével
szemben, annyi vidámság van a nézésében, hogy az már szinte
ragályos. Eszembe jut a saját Angyali üdvözlet-vázlatom, és
belepirulok, hogy milyen nehézkes.
A hang inkább mordulás, mint beszéd. Csendben kellett
felkelnie, mert mire megperdülök a sarkamon, az ajtóban áll.
Mi tűnt fel rajta elsőként? Alakja hosszú, nyurga, inge gyűrött
és szakadt. Arca széles a hosszú, sötét, kócos haj keretében;
magasabb, mint ahogy az első éjszakáról emlékezem, meg
valahogy vadabb. Félig még alszik, és a teste bűzlik a
rászáradt izzadságtól. Olyan házhoz szoktam, ahol rózsával és
narancsvirággal illatosítják a levegőt. Ennek utcaszaga van.
Komolyan mondom, addig a percig azt hittem, hogy a
művészek egyenesen Istenből szakadtak ki, ennélfogva több
bennük a lélek, mint az ember.
A megdöbbenés, amit testies mivolta okoz, a maradék
bátorságot is kiszippantja belőlem. Belehunyorog a fénybe,
aztán esetlenül felém lódul, és kitépi kezemből a papírokat. –
Hogy merészelsz? – rikoltom, mikor félrelök. – Én a
patrónusod, Paolo Cecchi lánya vagyok!
Mintha süket volna. Az asztalhoz rohan, összekapkodja a
többi vázlatot, egyfolytában azt motyogva: – Noli tangere…
noli tangere. – Hát persze. Apám egyvalamit elfelejtett
közölni velünk. Festőnk szerzetesek között nőtt fel, a szeme
talán működik nálunk, de a füle nem.
– Nem nyúltam semmihez! – csattanok fel rémülten. –
Csak nézegettem! Ha pedig azt akarod, hogy itt befogadjanak,
akkor meg kell tanulnod a nyelvünket! A latin a papok és a
tudósok nyelve, nem a festőké.
Visszavágásom, vagy talán folyékony latinságom belefojtja
a szót. Megtorpan és reszket. Nehéz megmondani, melyikünk
riadtabb. Kimenekülnék, ha nem láttam volna meg az udvar
másik végében anyám szobalányát, aki akkor lép ki a
raktárból. Vannak szövetségeseim a cselédfertályon, de
ellenségeim is akadnak, és Angelica régen bebizonyította,
kivel tart. Ha most felfedeznek, ki se mondhatom, mekkora
botrány kerekedik belőle!
– Nyugodj meg, nem tettem kárt a rajzaidban! – mondom
sietve, mert mindenképpen elejét akarom venni egy újabb
kitörésnek. – Érdekel a kápolna. Csak azt akartam látni, hogy
haladsz a tervekkel.
Megint motyog valamit. Várom, hogy megismételje.
Sokáig tart neki. Végül fölnéz rám, és most döbbenek rá,
milyen fiatal – idősebb nálam, az igaz, de bizonyosan nem sok
évvel –, és milyen fehér, színtelen a bőre. Persze tudom, hogy
az idegen égtáj idegen színekkel fest. Az én Erilámat feketére
perzselte az észak-afrikai sivatag homokja, ahonnan
származik, és mostanában mindenféle árnyalatot láthatunk a
városi piacokon, mert Firenze a kereskedelem és az üzlet
mézesbödönje. De ez a fehérség más; nyirkos köveket,
naptalan eget idéz. A firenzei ég egyetlen pirkadattól-
alkonyatig elfonnyasztaná és összeaszalná törékeny hártyáját.
Mire megszólal, erővel legyűri a reszketést. – Én Isten
szolgálatában festek – mondja, mintha egy novícius
gondolkodás nélkül recitálná a litániát, amelyre betanították.
– És tilos asszonnyal szólanom.
– Valóban? – Az elevenembe talál a nyers elutasítás. –
Alighanem ezért van oly kevés fogalmad róla, miként kell
festeni őket. – Egy pillantást vetek a falon az elnyújtott
Madonnára.
Még a félhomályban is látom, hogy ez fájt neki. Egy
pillanatig arra számítok, hogy ismét nekem ugrik, vagy
megszegi saját szabályait, és rám kiabál, de csak megfordul,
magához szorítja a papírokat, és visszabotladozik a kamrába.
Az ajtó becsapódik.
– Otrombaságodhoz csupán tudatlanságod mérhető,
uram! –kiáltok utána, hogy leplezzem a zavaromat. – Nem
tudom, mit tanultál Északon, de nálunk, Firenzében arra
tanítják művészeinket, hogy Isten tökéletességének
visszfényét magasztalják az emberi testben! Okosan tennéd,
ha tanulmányoznád a város művészetét, mielőtt lennél oly
merész mázolni a falaira!
Önelégült felháborodással kirontok a szobából a
napsütésbe, azt se tudva, áthatolt-e a hangom az ajtón.

2
– Hét, nyolc, fordul, lép, int… nem… nem, nem… Alessandra!
Nem! Ön nem figyel a zene ritmusára!
Ki nem állhatom a tánctanáromat. Kicsi és rosszindulatú,
mint egy patkány, és úgy jár, mintha szorítana valamit a két
térde között, de azt el kell ismernem, hogy táncnál jobban
adja a nőt, mint én: a lépései tökéletesek, a keze olyan
kecsesen libeg, akár a pillangó.
És ha ez nem lenne elég a megaláztatásból, az esküvői
előkészületek miatt Tomaso és Luca is csatlakozott
Plautillához és hozzám az órákon. Hosszú táncrenden kell
átrágnunk magunkat, ezért szükségünk van hozzá párokra,
különben valamelyikünknek kellene játszania a férfit; noha én
vagyok a magasabb, nekem van két ballábam, és én szorulok
leginkább az oktatásra. Szerencsémre Luca ugyanolyan
esetlen, mint én.
– Luca! Ez nem segítség, hogy csak áll itt! Fogja meg a
kezét, és vezesse maga körül!
– Nem akarom! Csupa tinta a keze. Különben is túl magas
hozzám! – óbégat Luca, mintha ez is az én hibám lenne.
Úgy látszik, megint nőttem. Ha nem a valóságban, akkor a
bátyám képzeletében. És ezt mindenkivel tudatnia kell, hogy
kacaghassanak azon, mennyire idétlenné tesz a magasságom a
táncban.
– Nem igaz! Pontosan olyan magas vagyok, mint a múlt
héten!
– Luca igazat beszél. – Tomasónak kétélű kard a nyelve,
ha ellenem forgathatja. – Alessandra megnőtt. Olyan, mintha
egy zsiráffal kellene táncolnia. – Luca horkantó nevetése még
jobban fellelkesíti. – Komolyan! Már a szeme is olyan!
Nézzetek csak azt a két fekete tócsát, és körülötte olyan sűrűk
a pillák, mint a puszpángsövény!
Noha ez felháborító, ugyanakkor olyan mulatságos, hogy
még a tánctanár is, akit azért fizetnek, hogy udvarias legyen
velünk, alig bírja megállni nevetés nélkül. Ha nem rólam
volna szó, én is nevetnék, mert szellemes, amit Tomaso a
szememről mondott. Persze, mind láttuk a zsiráfot. A
legkülönlegesebb állat volt a városban, valamiféle szultán
ajándéka a nagy Lorenzónak. A Palazzo della Signoria mögött,
a menazsériában lakott az oroszlánokkal, de ünnepnapokon
felvonultatták, és elvezették a zárdákba, hogy Isten jámbor
menyasszonyai láthassák Jegyesük kezének csodáját. Utcánk
épp az útjába esett, ha a város keleti részében levő zárdákba
vezették; többször figyeltük az első emeleti ablakból imbolygó
haladását, ahogy vitték meg-megbicsakló hosszú lábai a
macskaköveken. Meg kell mondjam, a szeme tényleg
emlékeztetett kissé az enyémre: feneketlenül sötét volt, az
arcához képest túl nagy, és a pillák puszpángsövénye
szegélyezte. Bár se olyan csudás, se olyan hórihorgas nem
vagyok, hogy hozzá lehessen hasonlítani.
Valamikor elsírtam volna magamat egy ilyen sértéstől, ám
az idő megkeményített. A táncolás ama számos dolog közé
tartozik, amelyekben sikeresnek kellene lennem, de nem
vagyok az. Bezzeg a néném] Plautilla olyan simán mozog a
táncban, akár a hullám, és úgy trillázik a kottából, mint egy
énekesmadár, viszont nekem, aki előbb lefordítom a görög
vagy latin szöveget, mint ő vagy a bátyáim elolvasnák,
botlábam van és repedtfazék-hangom. Bár esküszöm, ha
festeni kellene a skálát, elkészíteném egy perc alatt: a felső
hangok fénylő aranya okkersárgákon és vörösökön
alábbszállva tompulna izzó bíborrá és a legsötétebb kékké.
De ma megmenekülök a további kínzástól. A tánctanár
éppen dúdolni kezdi az első hangokat, amelyek úgy zöngenek
az orrocskájából, mintha egy dühös méh dongana
dorombkísérettel, amikor megdöngetik a földszinti ajtót. Ezt
izgatott hangzavar követi, és fújtatva beesik a szobába a
szélesen mosolygó, öreg Lodovica:
– Madonna Plautilla, megjött! A cassone megérkezett!
Anyád-asszony kéret Alessandra húgoddal együtt! Jertek
azonnal a szobájába!
Most az én zsiráfcsülköm gyorsabb az ő gazella-
lábacskájánál. Van annak is előnye, ha az ember olyan magas,
mint a paszuly-karó.

Zűrzavaros és kusza. A tömeg elején álló lány

felborulófélben van, és úgy löki előre a kezét, mintha fogódzót
keresne. Félig öltözetlen, a hártyavékony ingén átsejlik a
lábszára. A bal lába csupaszon támaszkodik a köves talajon.
Viszont a mellette álló férfi talpig fel van öltözve. Feltűnően
formás lába van, és dúsan hímzett brokátujjasa. Aki alaposan
megnézi, a kelmén csillámló gyöngyöket is láthatja. A férfi
arca közel van a lányéhoz, akinek a derekát erélyesen átfogja,
az ujjait is összekulcsolja, hogy jobban megtarthassa a lány
súlyát. A beállás erőszakos, ugyanakkor kecses, mintha ők is
táncolnának. Jobbra elegáns öltözékű nők bújnak össze.
Néhány férfi már befurakodott a csoportba: egyikük egy nő
ruháját fogja, egy másiknak a szája annyira megközelíti egy
nőét, hogy bizonyosan csókolóznak. A nő szoknyáján, divatos,
hasított ruhaujján felismerem apám egyik arannyal áttört
kelméjét. Visszatérek az elöl álló lányhoz. Túl csinos, hogy
Plautilla lehessen (a festő csak nem merte volna
levetkőztetni), de kibontott haja szőkébb a többiekénél, és a
néném az életét is boldogan odaadná, ha kiszőkülhetne. A
férfi talán Maurizio akar lenni, mely esetben a képmás
arcátlanul hízeleg a lábának.
Egy darabig senki sem szól.
– Hatásos munka – mondja végül anyám. A hangja halk,
de nem tűr ellentmondást. – Apátoknak tetszeni fog.
Dicsőségére válik a családunknak.
– Ó, ez felséges! – csiripeli boldogan Plautilla.
Ebben nem vagyok olyan biztos. Valahogy közönséges az
egész kelengyeláda. Először is akkora, akár egy szarkofág. A
festményekben még van némi finomság, de a gipsz
féldomborműveket és girlandokat annyira agyoncifrázták –
nincs egy hüvelykjük, amit ne aranyoztak volna be hogy az
elveszi a művészet örömét. Csodálkoztam, hogy anyám ezt
nem látja, bár később rá kellett jönnöm, hogy éles szeme
egyformán gyakorlott a rang és az esztétika árnyalatainak
felismerésében.
– Nem is tudom, talán inkább Bartolommeo de Giovannit
kellett volna megbíznunk a kápolnával – tűnődött. – Sokkal
tapasztaltabb.
– És sokkal drágább – jegyeztem meg. – Apánk
szerencsésnek mondhatná magát, ha megérné az oltár
befejezését. Úgy hallom, ezzel is alig készült el időre. A zömét
így is a tanítványai festették.
– Alessandra! – sipította a néném.
– Ó, használd már a szemedet, Plautilla! Nézd meg, a
legtöbb nő egyforma tartásban áll! Nyilvánvaló, hogy az
alakok rajzolását gyakorolták rajtuk!
Noha utólag megállapítottam, hogy gyerekkorunkban
Plautilla derekas türelemmel viselt el engem, az idő tájt olyan
laposnak vagy nevetségesnek találtam minden szavát, hogy
magától értetődően ugrattam, ő pedig ugyanolyan magától
értetődően ugrott.
– Hogy tudsz! Hogy tudsz ilyet mondani! Ó! De ha igaz is,
el nem tudom képzelni, hogy bárkinek is feltűnne rajtad kívül!
Anyának igaza van, ez nagyon szép! Nekem biztosan jobban
tetszik, mintha Nastagio degli Onesti történetét festették
volna meg. Gyűlölöm, ahogy a kutyák halálra hajszolják azt a
lányt! De ezek a nők rendkívül tetszetősek, a ruhájuk pedig
tökéletes! A lány itt elől egészen döbbenetes, nem gondolja,
édesanya? Azt hallottam, hogy Bartolommeo minden
kelengyeládáján van egy alak, amelyik az arát formázza. Ez,
ahogy itt majdnem táncol, egészen szívre ható!
– Nem táncol. Most erőszakolják meg.
– Azt én is tudom, Alessandra! De ha még emlékszel a
történetre, a szabin nőket meghívták lakomára, ami átcsapott
erőszakba, amit ők belenyugvón elfogadtak. Ez a festmény
lényege! Asszonyi önfeláldozásból született meg Róma városa.
Már válaszolnék, de észreveszem anyám pillantását. Még
családon belül is csak ritkán tűri el a civakodást. – Bármi
legyen is a téma, úgy vélem, Bartolommeo remek munkát
végzett, amellyel elégedett lehet az egész család. Igen, még te
is, Alessandra. Csodálkozom, hogy még nem találtad meg a
képmásodat a festményen.
Újból rámeredtem a ládára. – Az én képmásomat? Hol lát
itt engem?
– Ott oldalt az a félrehúzódó lány, aki olyan elmerülten
társalog a fiatalemberrel. Kíváncsi vagyok, miként tarthatja
meg bölcselmével emelkedettebb szinten a férfit – mondta
egykedvűen. Lehajtottam a fejemet, elismerve a találatot.
Nővérem mindenről megfeledkezve bámulta a képet.
– Nos tehát, akkor döntöttünk. – Anyám hangja csengő és
határozott. – Ez egy becses alkotás. Imádkozzunk, hogy apád
pártfogoltja fele ilyen jól szolgálja a családot.
– Hogy van a festő, anya? – kérdezem egy kis idő után. –
Senki se látta, amióta megérkezett.
Szúrós pillantást vetett rám, amitől eszembe jutott a
szobalány az udvaron. Az nem lehet. Több hete, hogy
találkoztunk. Ha Angelica észrevett volna, mostanra tudnék
róla. – Úgy gondolom, nem lehet könnyű dolga. A város
nagyon lármás az apátság csendje után. Lázas betegségbe
esett. De mostanra felépült, és kérte, hogy
tanulmányozhasson néhány templomot és kápolnát, mielőtt
folytatná a terveket.
Lesütöttem a szememet, nehogy anyám észrevegye az
érdeklődés szikráját. – Jöhet velünk a misére – vetettem oda,
mintha nekem édes mindegy lenne. – A mi helyünkről jobban
lehet látni egyes freskókat.
Néhány más családdal ellentétben, amelyek csak egy
bizonyos templomban imádkoznak, mi arról vagyunk
ismertek, hogy széles körre kiterjed a jámborságunk. Apám
így láthatja, hányan viselik Firenzében a legújabb kelméit,
anyám gyönyörködhet a műalkotásokban, és
összehasonlíthatja a prédikátorokat, noha ezt egyikük se
vallaná be.
– Nagyon jól tudod, Alessandra, hogy az nem volna
illendő. Már elrendeztem, hogy a maga útját járhassa.
Miután a társalgás iránya elkanyarodott az esküvőtől,
Plautilla elveszítette az érdeklődését. Az ágyra telepedve
turkált a szivárványszínű kelmékben, hol a melléhez, hol az
öléhez fogva őket, hogy lássa a hatásukat.
– Ó, ó!… Ebből a kékből legyen a felsőruha! Ebből kell
lennie! Igazam van, anya?
Plautillához fordultunk, hálásan, amiért félbeszakított.
Valóban döbbenetes kék volt, amelyben mintha fémes
csillogás bujkálna. Sápadtabb változatban arra a festékre
emlékeztetett, amelyet a lazúrkőből mosnak ki fáradságos
munkával: az ultramarinra, amelyet Miasszonyunk
köntöséhez használnak a festők. A kelmefesték nem olyan
értékes, de azért számomra nem kevésbé drága, nem
utolsósorban a neve miatt, mert úgy hívják, hogy
alessandrina.
Szövetkereskedő lányaként természetesen jobban
ismertem ezeket a dolgokat a legtöbb embernél, azonkívül
világéletemben kíváncsi voltam. Azt mesélik, hogy öt-hat éves
koromban rimánkodtam apámnak, vigyen el arra a helyre,
„ahonnan a szagok jönnek”. Nyáron történt – ennyire
emlékszem – és hogy volt ott egy nagy templom meg egy tér a
folyó közelében. A kelmefestők külön nyomornegyedet
építettek maguknak, ahol a sötét utcákban egymás lábára
tapostak a házak, némelyik majd beleborult a vízbe.
Mindenfelé gyerekek nyüzsögtek, félmeztelen, sáros testükre
színes ereket rajzoltak a festőkádak, amelyeket kevergettek.
Apám előmunkása olyan volt, akár az ördög: arcán és
felkarján foltokban összezsugorodott a bőr ott, ahol a zubogó
víz leforrázta. Emlékszem másokra, akik mintákat karcoltak a
bőrükre, majd különböző festékeket dörgöltek a sebekbe,
hogy testükön jelek tarkálljanak. Olyanok voltak, akár egy
pogány törzs. Habár az ő fáradozásuk adott színpompát a
városnak, sose láttam hozzájuk foghatóan szegény embereket.
Még negyedük, a Santa Croce névadó kolostora is a
ferenceseké volt, akik a legnyomorúságosabb helyeket
választották templomaiknak.
Sose tudtam meg, apám mit szól mindehhez. Noha
bátyáimmal tudott szigorú lenni, nem volt szívtelen ember.
Üzleti könyveiben szerepelt egy Isten nevére nyitott számla,
ahová tetemes összegeket fizetett be jótékony célokra, és alig
pár éve két színes üvegablakot rendelt templomunkba, a Sant’
Ambrogióba. Bizonyára nem fizetett rosszabb béreket, mint a
többi kereskedő. Ám nem az ő dolga volt, hogy enyhítsen a
szegénységen. Nagyszerű köztársaságunkban ki-ki a saját
szerencséjét kovácsolta kemény munkával és Isten
segedelmével, és ha mások kevesebb szerencsével jártak, az az
ő bajuk volt, nem a mienk.
Ámde keserűségükből mégis átragadhatott rám valami
azon a látogatáson, mert bár egész életemben a raktárház
színeire éheztem, megjegyeztem a forrón gőzölgő kádakat is,
mert olyanok voltak, mint a pokolbeli üstök, amelyekben a
bűnösöket főzik, és nem kértem többé, hogy odamehessek.
Azonban néném örömét nem rontották ilyen képek, és e
pillanatban jobban érdekelte, miként emelhetné ki keblének
ívét a kék kelme. Néha azt hiszem, a nászéjszakán nagyobb
kedvét leli majd a hálóingében, mint férjének testében. Vajon
mennyire zavarná Mauriziót? Összesen egyszer láttam. Elég
markos fickó, jó kedélyű is, de nemigen lehet szokása a
gondolkodás. Különben talán jobb is így. Vagy mit tudom én?
Láthatólag elégedettek egymással.
– Hagyjuk ezt most, Plautilla, jó? – mondta csendesen
anyám. Félretolta a szöveteket, halkan sóhajtott. – Ma
különösen meleg a délután, és egy kis napoztatás csodálatosan
javíthatna a szőkeségeden. Miért nem ülsz ki a tetőre a
hímzéseddel?
Néném egészen elhűlt. Noha közismert, hogy a divatos
fiatal nők rendszeresen aszalják a fejüket a napon azzal a
hasztalan céllal, hogy kifakítsák a sötétet, ez olyan hívságnak
számított, amelyről az anyák nem is vettek tudomást.
– Jaj, ne nézz ilyen meglepetten! Mivel úgyis megteszed,
függetlenül attól, hogy mit tartok róla, könnyebb, ha
áldásomat adom rá. Hamarosan úgysem lesz időd efféle
hiábavalóságokra.
Anyám nemrég szokott rá, hogy ilyeneket mondjon,
mintha Plautilla élete véget érne a házassággal. Maga Plautilla
inkább izgalmasnak találta a nászt, ámde be kell vallanom,
hogy én iszonyúan megrémültem tőle. Néném nyikkant egyet
örömében, és körberepkedte a szobát, keresve a
napozókalapját. Miután megtalálta, végeérhetetlen ideig
igazgatta a fejére, húzogatta ki a haját a középső lyukon, hogy
okvetlenül minden pászmát égen a nap, miközben az arca
árnyékban marad. Aztán felkapta a szoknyáját, és kirohant.
Ha valaki meg akarta volna festeni a távozását, több vég
selyembe vagy fátyolszövetbe kellett volna bugyolálni, hogy
azok mutassák a mozgásával kavart szelet, ahogy némely
művésznél láttam. Vagy pedig szárnyakkal kellett volna
felruházni.
Néztük, ahogy elmegy. Olyan érzésem támadt, hogy a
látvány elszomorítja anyámat. Csak ült egy darabig, mielőtt
felém fordult, ezért későn vettem észre szemének villanását.
– Felmegyek én is utána – álltam fel a székről.
– Ne légy nevetséges. Te utálod a napot, Alessandra,
különben is olyan fekete a hajad, mint a holló tolla. Neked
festetni kéne, ha lenne benned ilyen hajlandóság, amit kétlek.
Pillantása lecsúszott a tintás ujjamra. Sietve
begörbítettem.
– És mikor ápoltad a kezedet utoljára? – A megjelenésem
egyike volt a számos dolognak, amelyekkel erősen próbára
tettem a türelmét. – Lehetetlen vagy! Délután felküldöm
hozzád Erilát. Legyen rá gondod, mielőtt lefekszel, hallod?
Most pedig maradj. Beszélni akarok veled.
– De anyám.
– Itt maradsz!

3
Megacéloztam magamat a feddéshez. Hányadszor vagyunk
már így? Sose fogjuk összeszámolni. Majdnem belehaltam,
mikor megszült. Majdnem belehalt, mikor megszült. Kétnapos
vajúdás után fogókkal húztak ki belőle, és közben
egyfolytában sikítottunk mindketten. Teste annyira
megsérült, hogy nem lehetett több gyermeke. Vagyis egyaránt
szeretett azért, mert a legkisebb voltam, és mert velem
elveszítette termékenységét; majd csak jóval később kezdte
látni magát bennem, de már előtte erős kötelék fűzött össze.
Egyszer megkérdeztem, miért nem haltam meg, mint sokan
mások, akikről hallottam. „Mert Isten így akarta. És mert
olyan kíváncsisággal és bátorsággal ruházott fel, hogy akármi
jöjjön, életben akarj maradni.”
– Alessandra, tudnod kell, hogy apád szóba hozta, ki
lehetne a férjed.
Követ éreztem a gyomrom helyén. – De hát hogy… hiszen
még nem is vérzek!
Összevonta a szemöldökét. – Biztos?
– Az nem lehet, hogy ne tudjon róla. Maria számolja a
szennyesemet. Ez nem olyan dolog, amit titokban tarthatnék.
– Más dolgokkal ellentétben – mondta halkan. Felnéztem,
de semmi sem utalt rá, hogy ebben az irányban akarná
folytatni. –Alessandra, tudod, hogy elég sokáig fedeztelek. De
nem csinálhatom a végtelenségig.
Olyan komolyan szólt, hogy majdnem megrémültem.
Útmutatást kerestem az arcán, hogy merre kanyarodik ez a
beszélgetés, de nem adott. – Nos – mondtam rosszkedvűen –
véleményem szerint, ha nem akarták volna, hogy ilyen legyek,
nem is engedték volna meg.
– És mit kellett volna másképp tennünk? – kérdezte
szelíden. – Tiltottunk volna el a könyvektől, koboztuk volna el
a tollaidat? Fenyítéssel irtottuk volna ki belőled? Kiskorodtól
fogva túlságosan szerettünk, gyermekem. Rosszul viselted
volna az ilyen bánásmódot. Mindig olyan csökönyös voltál. Az
látszott könnyebbnek, ha elfoglaltságot adunk neked, ezért
küldtünk bátyáid nevelőihez. – Sóhajtott. Mostanra vélhetőleg
belátta, hogy a megoldás ugyanannyi bajjal járt, mint a
probléma. – Olyan buzgó voltál a tanulószobában!
– Kétlem, hogy a bátyáim köszönetet mondanának érte
önnek.
– Azért kell még elsajátítanod az alázat erényét – mondta
élesebben. – Mint már beszéltünk róla, ennek hiánya súlyos
teher egy fiatal lányon. Talán annyi időt kellene imákkal
töltened, mint tanulással.
– Ön így tett rá szert, anyám?
Kurtán fölnevetett. – Nem, Alessandra. Az én esetemben a
családom parancsolt megálljt a hiúság mindennemű
kísértésének.
Ritkán emlegette a gyerekkorát, de mindnyájan ismertük
a történetet: hogyan oktatták együtt az összes gyereket, fiúkat-
lányokat, tudós apjuknak parancsára, aki az újfajta tanultság
híve volt. Hogyan lett a legidősebb fivér maga is híres tudós, a
Mediciek kegyeltje és pártfogolja, aminek folyományaként a
lányok is jól mehettek férjhez, kereskedőkhöz, akik nem
kifogásolták a szokatlan műveltséget, ha azt csinos hozomány
ékesítette. – Mikor én voltam annyi idős, mint te, még
kevésbé nézték el egy lánynak, hogy tanult legyen. Ha bátyám
csillaga nem emelkedik olyan magasra, ugyancsak nehezen
találtam volna férjet.
– De ha születésem Isten akarata volt, akkor úgy
rendeltetett, hogy apánk önt vegye feleségül.
– Ó, Alessandra! Miért csinálod mindig ezt?
– Mit?
– Tovább mész gondolataidban, mint kellene, vagy
ildomos lenne.
– De hát ez a logika!
– Nem, gyermekem. Éppen arról van szó, hogy nem
logika. Te sokkal tiszteletlenebb dolgot művelsz:
megkérdőjelezel dolgokat, amelyek oly mélyen gyökereznek
Isten természetében, hogy a tökéletlen emberi logikával fel
sem foghatók.
Nem szóltam. A vihar, amelyről voltak tapasztalataim,
hamarabb elvonul, ha nem akadékoskodom.
– Nem gondolom, hogy ezt a nevelőidtől tanultad volna. –
Sóhajtott, és éreztem, hogy erősen felbosszantottam, bár még
mindig nem tudtam, mivel. – Tudd meg, hogy Maria rajzokat
talált az ágyad alatt egy ládában.
Ó, tehát ez az! Nyilván akkor bukkant rájuk, mikor
eldugott, véres rongyokat keresett. Röptében körüljártam
gondolatban az esetet, megpróbálva kiszámítani, merről
várható anyám haragja.
– Meg van győződve róla, hogy kísérő nélkül kószáltál a
városban.
– Ó! De hiszen az lehetetlen! Hogyan tehetném?
Jóformán le se veszi rólam a szemét!
– Azt mondja, vázlatok vannak olyan épületekről,
amelyeket még sose látott, és képek, amelyeken oroszlánok
marcangolnak egy fiút a Piazza della Signorián.
– Úgy? Ő és én együtt mentünk ki az ünnepre. Ön is tudja.
Mind láttuk az oroszlánokat. Mielőtt megölték a borjút, egy
idomár bement hozzájuk a ketrecbe, és hozzá sem nyúltak.
Aztán valaki mesélte – talán Erila volt – hogy tavaly, miután
mindenki hazatért, egy kisfiú bemászott a ketrecbe, és az
oroszlánok széttépték – Mariának erre csak emlékeznie kell!
Majd elájult a hallatán.
– Meglehet. De azt is tudja, hogy akkor és ott nem
rajzolhattál le mindent.
 – Persze, hogy nem. Később készítettem vázlatokat, de
borzalmasak voltak. Végül a hóráskönyvből kellett
kimásolnom az oroszlánokat, bár egészen biztos vagyok
benne, hogy azoknak nem jók az arányaik.
– Mi volt a lecke?
– Hogy?
– A lecke! A hóráskönyvben… amiben az oroszlánok
szerepeltek.
– Hm… Dániel? – kérdeztem bután.
– A képre emlékszel, a leckére nem. Ó, Alessandra! – A
fejét csóválta. – Mi van az épületekkel?
– Azokat a fejemből vettem. Van is nekem időm lemásolni
őket! – jegyeztem meg halkan. – Csak összeállítom
morzsákból, amikre emlékszem.
Egy darabig merőn figyelt, és kétlem, hogy valamelyikünk
is tisztában lett volna vele, mit érez. Ő ismerte föl elsőnek a
rajzkészségemet, mikor olyan kicsi voltam, hogy magam is
alig értettem. Magamtól tanultam rajzolni, úgy, hogy
lemásoltam a ház összes szentképét, szenvedélyem a kettőnk
titka volt évekig, míg annyira megnőttem, hogy méltányolni
tudjam tapintatát. Mert apám ugyan elnézte koraérett
gyerekének, hogy időnként rajzol egy Szűzanyát, de egész más
egy nagylány, aki olyan megszállott, hogy feltúrja a konyhát
porrá őrölhető kappancsontért a puszpángfa-tábla
alapozásához, vagy libatollért, amiből tucatnyi új pennát
faraghat. A művészet lehet út az Istenhez, de a kézművesek
dolga, nem pedig jó családból való hajadonhoz illő
foglalatosság. Nemrég Erila lett a cinkosom az altatásban.
Hogy anyám mit gondol, azt már nem tudhattam. Két éve,
mikor az ezüsttűvel próbálkoztam – ennek olyan vékony és
kemény a hegye, hogy nem tévedhet sem a kéz, sem a szem –
kérte, hogy mutassam meg a kísérleteimet. Egy darabig
tanulmányozta, majd szó nélkül visszaadta őket. Egy hét
múlva Cennino Cennini Értekezés a technikáról című írását
találtam az ágyam alatti ládában. A kezem azóta sokkal
biztosabb. Egyikünk sem tett említést az ajándékról.
Sóhajtott. – Jól van. Erről ne essék több szó. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Mást kell megbeszélnünk. A festő
kérte, hogy lerajzolhasson.
Mintha valahol bennem apró tűzgolyó robbant volna szét.
– Mint mondtam, templomokat látogatott sorra, és azok
után, amiket látott, készen áll a folytatásra. Apád képmásával
már elkészült. Nekem túl sok munkát ad Plautilla esküvője,
hogy ilyesmire pazaroljak időt, ezért át kell térnie a
gyermekekre. Elsőnek téged kért. Feltételezem, nem tudod,
hogy miért?
A szemébe néztem, és megráztam a fejemet. Lehet, hogy
furcsán hangzik, de akkor még számított nekem, hogy ne
használjak szavakat, mikor hazudok.
– Ideiglenes műtermet rendezett be a kápolnában. Azt
mondja, késő délután kell látnia, amikor megfelelő a fény.
Ehhez ragaszkodik. Lodovica és Maria veled megy.
– De…
– Ne vitatkozz, Alessandra. Mindketten elkísérnek. Nem
azért mész oda, hogy eltereld a festő figyelmét, vagy
megvitasd vele Platón filozófiájának kifinomultabb
árnyalatait. Amely téma, gondolom, már nyelvi nehézségeket
okozna.
Noha szavai szigorúak voltak, hangja gyengédebb lett,
amitől ismét vérszemet kaptam. Ami természetesen azt
jelentette, hogy rosszul ítéltem meg a kockázatot. De ki mással
beszélhettem volna meg most, amikor egyre fogy az idő?
– Tudja, anyám, van egy visszatérő álmom. Talán már
ötödször vagy hatodszor álmodom ugyanazt.
– Remélem, istenes álom.
– Ó, igen, bizonnyal az! Azt álmodom… nos, arról
álmodok, hangozzék bármily különösen, hogy egyáltalán nem
megyek férjhez. Hogy úgy döntenek apával, vonuljak inkább
zárdába…
– Ó, Alessandra, ne légy már ilyen oktondi! Nincs neked
képességed a zárdai életre. Azon nyomban elsorvadnál a
regulától. Ennyit neked is tudnod kell.
– Nem… igen, de nézze, ez a zárda az álmomban egészen
más! Ebben a zárdában az apácák más módon is
magasztalhatják Istent, úgy…
– Nem, Alessandra Cecchi. Egy szót sem akarok hallani
többé. Ha azt képzeled, hogy helytelen viselkedésed hatására
megváltoztatjuk házassági terveinket, akkor súlyosan tévedsz.
Megcsapott haragjának első hulláma, mintha hőforrás
lövellne ki a földből.
– Akaratos, néha rendkívül szófogadatlan gyermek vagy,
és annak ellenére, amit mondtam, bánom, hogy nem
gyomláltam ki belőled korábban, mert most már csak bajunk
lehet belőle. –Sóhajtott. – De majd megtaláljuk a módját. Azt
a szót használom, amely gyakran forgott közöttünk.
Kötelesség. Kötelességeid vannak a családoddal szemben.
Apád immár gazdag ember, aki számos szolgálatot tett az
államnak. Van pénze olyan hozományra, ami öregbíteni fogja
nevünk becsületét és tekintélyét. Ha megtalálja a megfelelő
férfit, nőül fogsz menni hozzá. Világos? Ez a legnagyobb, ami
asszonyt érhet: hogy feleség lesz és anya. Hamarosan
megtanulod.
Felállt. – Jöjj, gyermek. Erről nem beszélünk többet. Sok
dolgom van. Apád majd szól veled, ha választottunk. Egy ideig
még nyugtot hagyunk neked. Egy ideig – ismételte halkan. –
De tudnod kell, hogy ami késik, nem múlik.
Mohón kaptam az olajág után. – Akkor bírja rá
apámuramat, hogy legalább olyat válasszon, aki megért! –
mondtam a szeme közé nézve.
– Ó, Alessandra… – A fejét csóválta. – Kétlem, hogy ez
lehetséges.

4
Végigduzzogtam a vacsorát, a hallgatásommal büntetve
Mariát, és korán felmentem a szobámba, ahol egy székkel
betámasztottam az ajtót, aztán belekotortam a ruhásládámba.
Fontos, hogy ne tartsuk egyhelyütt a kincseinket. Így ha egy
részét megtalálják, a többi még mindig megmarad. A láda
alján, az ingeim alatt színezett papírtekercs, rajta egész alakos
tollrajz.
Első nagyobb lélegzetű munkámhoz az Angyali Üdvözlet
első pillanatát választottam. Miasszonyunkat váratlanul éri az
angyali látogatás: riadalma és megilletődöttsége kitűnik
ujjainak repdeséséből és törzsének menekülést sejtető
félfordulatából, mintha őt és Gábriel arkangyalt láthatatlan
szálak húznák egymás felé, de ugyanakkor el is egymástól.
Népszerű téma, nem utolsósorban azért, mert az erőteljes
mozdulatok alaposan próbára teszik a rajzolót, de én
leginkább Miasszonyunk szemmel látható szorongása miatt
azonosulok vele, noha nevelőim mindig az ezt követő
beletörődést és alázatot hangsúlyoznák lelki épülésem végett.
A képet a nagy fogadótermünkbe díszleteztem, háttérben
az ablakkal a perspektíva érvényesítésére. Szerintem jól
választottam. Egy bizonyos napszakban olyan gyönyörűen süt
be a metszett üvegen a nap, hogy az ember tényleg képes
lenne azt hinni, Isten érkezik hozzánk a sugarakkal. Egyszer
órákig vártam ott, hogy a Szentlélek megnyilatkozzék előttem:
behunyt szemmel süttettem lelkemet a fényben, és a nap a
szentség lángcsóvájaként hatolt át a szemhéjamon. De az
isteni kinyilatkoztatás helyett csak a szívem dobolását
hallottam, és egy régi szúnyogcsípésem viszketett kegyetlenül.
így hát konokul – és így utólag nézve csaknem felhevülten –
áldatlan maradtam.
De Madonnám méltóbb nálam. Fölemelkedőben van a
székéről, keze ideges madárként röppen a magasba, hogy
védje magát Isten érkezésének zúgó szelétől: maga a
makulátlan ifjú hajadon, akit ima közben zavartak meg.
Roppant gonddal dolgoztam ki a két alak ruháját (bár a világ
nagyobb része el van zárva előlem, legalább a kelméket és a
divatot kedvemre tanulmányozhatom). Gábriel az apám
legdrágább batisztjából készült, derékban lazán összefogott,
hosszú inget viseli, amelynek habfehérsége ezernyi piciny
redőben hullik alá a válláról, és az anyag olyan légies, hogy
követi az angyal mozgásának sebességét. Miasszonyunkat
diszkréten divatossá rajzoltam: ruhaujja könyökének
hasítékából elővillan az ing, a selyemszoknya zuhataga
magasított derékvonalból ömlik a padlóra.
Ha kész leszek a körvonalakkal, elkezdem különböző
mértékben hígított tintával az árnyékolást, és felviszem
ólomfehérrel a fényeket. Ebben a szakaszban nem könnyű
javítani a hibákat, és a kezem máris bizonytalan az
idegességtől. Kezdtem határozottan együtt érezni a
tanoncokkal, akiknek olyan sanyarú sors jut Bartolommeo
műhelyében. Időnyerés céljából a padló keskenyedő
négyzeteit töltögettem ki, hogy gyakoroljam a perspektívát,
amikor megmozdult a kilincs, és a szék karcolta a padlót.
– Egy perc! – Felkaptam egy lepedőt, és rádobtam a
rajzra. –Vetkőzöm!
Pár hónapja Tomaso tetten ért, és „véletlenül” felrúgta a
másolópapír készítéséhez használt lenolajamat, bele a
mozsárba, egyenesen az ólomfehér porba, amit Erila szerzett a
patikáriustól. Hallgatását azzal kellett megvásárolnom, hogy
lefordítottam neki az Ovidiust, amellyel sehogy se boldogult.
De most nem ő lesz az. Miért pazarolná az estéjét a
nyaggatásomra, amikor piperézheti is magát az utcai
tisztátalan személyeknek, akik magas sarkakon pipiskedve,
törvényesen előírt csengettyűikkel hívják fel magukra az ifjak
figyelmét? Hallottam, amint az emeleti padlódeszkát
recsegteti a járkálásával; kétségtelenül azon töri a fejét,
milyen színű nadrág illene a legjobban az új zekéjéhez,
amelyet most hozott a szabó.
Kiakasztottam a szék támláját a kilincs alól. Erila
besuhogott, egyik kezében egy tálkával, a másikban egy halom
mandulás süteménnyel. A rajzról nem véve tudomást – noha
cinkosom, jobb neki, ha úgy; tesz, mintha nem lenne az –
letelepedett az ágyra, megfelezte a süteményt, megkeverte a
tálkában a citromleves cukorpépet, és vastagon rákente a
bőrömre. – Na, mi történt? Árulkodott rád Maria?
 – Inkább hazudott. Aúúú, óvatosan! Ott van egy vágás.
– Te bajod. Anyád azt mondja, ha vasárnapra nem lesz
fehér a kezed, egy hétig kecskebőr kesztyűt kell viselned.
Hagyom, hadd dolgozzon egy kicsit. Szeretem ahogy az
ujjai gyúrják a tenyeremet, és még jobban szeretem a
gyönyörű kontrasztot, amit koromfekete keze képez az enyém
mellett, bár mindig ráment az összes szenem, ha őt rajzoltam.
Azt mondja, semmire sem emlékszik észak-afrikai
hazájából, csak arra, hogy ott nagyobb a nap, és édesebb a
narancs. Története méltó lenne egy modern Homéroszhoz. Az
anyjával együtt vitték Velencébe, amikor sejtése szerint öt-hat
éves lehetett, és eladták őket a rabszolgapiacon egy firenzei
kereskedőnek, aki csődbe ment, mikor elsüllyedt az Indiákról
hazatérő három hajója. Apám elfogadta Erilát törlesztésül.
Csecsemő voltam, mikor hozzánk került. Időnként megbízták,
hogy vigyázzon Plautillára és rám. Ez könnyebb volt, mint a
kétkezi munka, amely tönkretette volna. Éles esze
gyakorlatias gondolkodással párosult, és apró koromtól
egyszerre tudott szórakoztatni és irányítani. Azt hiszem,
anyám úgy érezte, imái találtak meghallgatásra, amelyekkel
furcsa lánya csiszolhatóságáért fohászkodott, így Erila korán
az enyém lett, bár igazság szerint őt nem lehetett birtokolni. A
törvény értelmében apám volt a gazdája, aki elvileg azt
tehetett vele, amit akart, ám Erila mindig olyan független volt,
mint a lopakodó macska; becsavarogta a várost, hozta haza a
pletykát, mint a friss gyümölcsöt, és pénzért adta tovább.
Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom a házban,
valamint a szemem és a fülem azokon a helyeken, ahová
magam nem mehetek.
– Na! Van valami?
 – Talán van, talán nincs.
– Ó, Erila! – De több eszem van, semhogy sürgessem.
Elvigyorodott. – Ne, itt egy jó. Ma felakasztottak a Porta
de Giustiziánál egy embert. Egy gyilkost. Feldarabolta a
felesége szeretőjét. Mikor már félórája lógott, levágták, és
feldobták a kordéra, mire azonmód felült, panaszkodott, hogy
igen fáj a torka, és kérte, hogy adjanak neki inni.
– Ne mondd! És mit csináltak?
– Elvitték az ispotályba, ahol tejbe áztatott kenyérrel
fogják etetni, míg ismét nyelni tud, és ismét felköthetik.
– Na ne! És mit csinált a tömeg?
Erila vállat vont. – Ó, hát ordítottak és éljenezték. De
aztán az a kövér dominikánus, akinek olyan likacsos a képe,
mint a horzsakő, tartott egy mennydörgős prédikációt, hogy
Firenze olyan, mint egy pöcegödör, amiből kiönt a fertő, és a
gonoszok virulnak, míg a jók szenvednek.
– És ha nem volt gonosz? Mi van akkor, ha Isten az ő
végtelen kegyelmét akarja megmutatni még a sehonnai
bűnözőkön is? Ó, bár láthattam volna! Te mit tartasz róla?
– Én? – Nevetett. – Azt tartom, hogy a hóhér rosszul
csomózta meg a kötelet. Na, készen is vagyunk. – Megfogta á
kezemet, ellenőrizte a munkáját. Napok óta először volt tiszta
a kezem. A körmeim rózsaszínben ragyogtak, de hogy a bőröm
mennyivel lett fehérebb, azt nehéz lett volna megmondani.
– Ne. – Apró üveg tintát húzott elő a zsebéből (ami a
bátyáimnak egy hónapra elég, nálam egy hét alatt elmegy a
rajzokra), és egy mókusszőr-ecsetet, olyan vékonyat, amellyel
fölfesthetem Miasszonyunk arcára és ruhájára a fényeket.
Átnyaláboltam a nyakát.
– Hmm. Szerencsés vagy. Olcsón hozzájuk jutottam. De
csak vasárnap után használd őket, különben bajban leszek.
Miután Erila elment, lefeküdtem, és azon tűnődtem, mi
különbözteti meg Isten kegyelmét egy rosszul megkötött
huroktól, vagy talán a kettő egy és ugyanaz lenne? Isten
bocsánatát kértem arra az esetre, ha az ilyen gondolatok
tisztátalanok, aztán a Szűzanyához fohászkodtam
közbenjárásért, hogy legyen a kezem biztosabb, midőn jóságát
fogom visszaadni a papíron. Még ébren voltam, mikor
Plautilla széthúzta a függönyt, és bebújt az ágyba. Bűzlött a
hajolajtól, amit magára locsolt, hogy ellensúlyozza a nap
szikkasztó hatását. Hadarva elmotyogta az imát, amelyben
többnek látszott lenni a szó, mint az érzés, bár így is hibátlan
volt, aztán elhevert, félrenyomva engem, hogy neki jusson a
szélesebb darab ágy. Kivártam, míg egyenletesen kezd
szuszogni, aztán én nyomtam félre.
Egy idő után hallottam, hogy gyülekeznek a szúnyogok.
Plautilla hajolajának mindent betöltő szaga vonzotta őket,
mint méhet a méz. Az olaj el fogja nyomni a mennyezetről
csüngő, áttört golyóbisban égetett gyógyfüvek illatát.
Kihúztam a párnám alól a citromfű-olajos fiolámat, bekentem
a kezemet és az arcomat.
Zzzzz… zzzzz… zzzzz. Egy szúnyog leereszkedett a
nővérem gömbölyű, fehér csuklójára. Figyeltem, ahogy
kényelmesen elhelyezkedik, mielőtt beleszúrna a bőrbe.
Elképzeltem, ahogy teleissza magát Plautillából, mint egy
kútból, aztán kicuppan a testéből, szélsebesen kirepül az
ablakon, átszáll a városon Maurizio házáig, beröppen a
hálószoba ablakán, keres egy fedetlen tagot, beleszúr a bőrbe,
azonnal össze is keverve a szerelmesek vérét. A gondolat, még
ha ilyen lúdtalpas lényekre vonatkozott is, mint Maurizio és
Plautilla, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam elviselni. De ha ez
lehetséges – márpedig a szúnyogok tanulmányozásából arra
kell következtetnem, hogy így kell lennie – akkor mi más lehet
bennük, mint a mi vérünk? Ha kora este csapjuk le őket, csak
egy fekete maszat marad utánuk, de később a legharsogóbb
vörös nedvet fröccsentik magukból – ha ez lehetséges, akkor
ez összevissza is megcsinálható. Ezer ablak van a városban.
Vajon hány rosszul öltözött, podagrás vénember keverte már
össze a vérét az enyémmel? Ismét az jutott eszembe, hogy ha
férjhez kell mennem, olyat akarok, aki nem formás lábakon,
gyönggyel hímzett brokátban érkezik, hanem hattyú alakban,
viharfelhőként örvénylő szárnyakkal, mint Zeusz Lédához.
Mert ha így jön, lehet, hogy örökké fogom szeretni. De csak
akkor, ha megengedi, hogy lerajzoljam.
Mint gyakran megtörtént hasonló éjszakákon,
gondolataim jövés-menése még jobban elvette az álmomat.
Végül kibújtam a takaró alól, és kióvakodtam a hálószobából.
Szeretem a házunkat, ha sötét van benne. Olyan fekete, és
olyan bonyolult a benső földrajza, hogy megtanultam
gondolatban kiszámítani; tudom, hol keressem az ajtókat, és
melyik saroknál kell befordulni, hogy ne botoljak el váratlan
bútorokban vagy lépcsőkön. Néha, mikor szobáról szobára
osonok, elképzelem, hogy kint vagyok a városban, amely úgy
tárja föl előttem szögleteit és sikátorait, mint egy elegáns
matematikai levezetés. Anyám gyanúja ellenére sose jártam
kint egyedül. Persze előfordult, hogy kisiklottam a
gardedámom vasmarkából addig, hogy beszaladhassak egy
mellékutcába, vagy elácsoroghassak egy piaci bódé előtt, de
sohasem hosszabb időre, és mindig fényes nappal. Azon a
kevés kiruccanáson, mikor ünnepre vagy késői misére
mentünk, még mindig tökéletesen éber volt a város. El nem
tudom képzelni, milyen lehet, ha kialusznak a fáklyák. Erila
rabszolga, mégis többet tud a városomról, mint amennyit én
valaha is meg fogok tudni. Több esélyem van Napkeletre
utazni, mint éjszaka egyedül csatangolni az utcán. De azért
álmodhatok.
Alattam a sötétség kútja volt az első udvar.
Letapogatóztam a lépcsőn. Az egyik kutya rám nézett, mikor
elsurrantam mellette, de rég hozzászokott éjszakai
bolyongásaimhoz. Inkább kellett tartanom anyám páváitól a
kertben. Mert nem csak hogy a fülük élesebb, de úgy
sivítanak, mint a kárhozottak a pokolban. Ha felverem őket,
felverem az egész házat.
Benyitottam a téli fogadóterembe. A márványpadló sima
és csillogó volt a talpam alatt. Az új kárpit úgy csüngött a
falon, mint egy súlyos árnyék, a nagy tölgyfa asztalon, amely
anyám büszkesége és öröme, a szellemeknek terítettek.
Felkuporodtam a kő ablakpárkányra, és óvatosan leemeltem a
kallantyút. Ezen az oldalon a ház az utcára nézett, úgyhogy
innen megfigyelhettem az éjszakai életet. A falon a nagy
vaskosárba tűzött fáklyák megvilágították a homlokzatot. Ez a
környék friss gazdagságát jelezte, vagyis hogy errefelé olyan
módos emberek laknak, akik meg tudják világítani a kései
járókelők útját hazafelé. Hallottam történeteket arról, hogyan
haltak meg emberek új hold idején a szegényebb fertályokon,
mert gödörbe estek, vagy belefúltak a kiöntött kanálisba.
Habár vakságukon vélhetőleg rontott a borital.
Nem kétséges, hogy mostanra bátyáim szeme is
elhomályosodhatott. Bár amit vesztettek látásban, bepótolták
zajban. Részeg hahotájuk harsogó visszhangja felszökdécselt a
macskakövektől az emeleti ablakokig. Néha akkora lármát
csaptak, hogy felverték apámat. De ma éjszaka nem került sor
ilyesféle zsinatolásra. Már kezdtem laposakat pislantani,
amikor észrevettem odalent valamit.
Házunk sarkánál kifordult az utcára valaki, akit rövid
időre megvilágított a fáklyák izzása. Magas, langaléta alak
volt, szorosan magára tekert köpenyben, de hajadonfővel, és a
bőre fehéren felvillant. Úgy, szóval festőnk kijár az éjszakába!
Ezúttal kevés művészetet fog látni. Hogy is mondta anyám?
Lármásnak találja a várost az apátság csendje után. Talán így
szívja tele magát csenddel, noha volt valami a járásában,
ahogy minél előbb igyekezett beleolvadni a sötétségbe, ami
nem hangulatról, hanem úti célról árulkodott.
Kíváncsiság és irigység között ingadoztam. Ilyen egyszerű
ez? Beburkolózunk egy köpenybe, megkeressük a megfelelő
ajtót, és kilépünk az éjszakába? Ha gyorsan mozog, tíz perc
alatt a Santa Maria del Fiore székesegyháznál lesz. Aztán
keresztülvág a Battisterónál, és nyugati irányban folytatja a
Santa Maria Novella felé, vagy délnek a folyóhoz, ahol már
hallani az utcanők csengettyűit. Egy másik világ. De nem
szerettem erre gondolni, és eszembe jutott a Madonnája,
amely úgy eltelt fénnyel és kegyelemmel, hogy alig bírt
megállni a földön.
Elhatároztam, hogy megvárom, amíg visszajön, de úgy egy
órával később elálmosodtam, és mivel nem akartam
kockáztatni, hogy reggel itt találjanak, visszamentem a
szobámba. Bebújtam a takaró alá, kaján elégedettséggel
állapítottam meg, hogy Plautilla csuklóján feldagadt a
szúnyogcsípés. Odabújtam meleg testéhez. Nyihogó kis
horkantást hallatott, mint egy ló, és tovább aludt.
5
Ilyen dísztelenül kevés istenes volt a helyiségben. A festő
elkerítette a hajó azon kis részét, ahol az oldalsó ablakon
beeső fény széles arany pántot rajzol a padlóra. Ő az
árnyékban ül egy apró asztalnál, amelyen papír, toll, tinta és
néhány frissen hegyezett rajzszén van.
Lassan bevonulok az öreg Lodovica kíséretében. Mariát,
sajnos, heveny emésztési bántalmak támadták meg.
Elhihetitek, ha mondom, hogy elég sok rosszat kívántam neki
arra a napra, de semmi közöm sem volt a temérdek ételhez,
amit bekebelezett, vagy a lakomát követő gyomorrontáshoz.
Akkor azon elmélkedtem, mily sajátos utakon nyilvánul meg
Isten akarata. Hacsak nem volt ehhez is annyi köze, mint a
hóhér hurokjához.
A festő földre szegezett szemmel feláll, mikor bejövünk.
Lodovica kora és podagrája lelassítja vonulásunkat. Kértem,
hogy kényelmes széket állítsanak be neki. Ebben a
napszakban hamarosan el fogja nyomni a buzgóság, utána
pedig biztosan elfelejti, hogy aludt. Hasonló esetekben
Lodovica felbecsülhetetlen segítséget jelent.
A festő egyetlen jellel se mutatja, hogy emlékszik előző
találkozásunkra. A fénypászmában levő kis emelvény felé int,
amelyre magas támlájú széket állítottak, úgy, hogy
pillantásunk ne találkozhasson. Fellépek az emelvényre. Máris
zavar a magasságom. Azt hiszem, egyformán idegesek
vagyunk.
– Leüljek?
 – Ahogy óhajtod – motyogja, még mindig lesütött
szemmel. Elrendezem magam abba a pózba, amit a kápolnák
freskóinak nőin láttam: egyenes gerinc, felszegett fej, ölben
összekulcsolt ujjak. Nem tudom, mihez kezdjek a szememmel.
Egy darabig magam elé bámulok, de a látvány unalmas, ezért
lesütöm a szememet, és bal felé sandítok, ahol láthatom a
törzse alsó részét. A nadrágja ülepén csúnyán megkopott a
bőr, de a lába formás, ha kicsit túl hosszú is. Mint az enyém.
Ahogy ülök, megcsap a szaga, amely most sokkal erősebb:
földszag, amibe már-már bomlásra emlékeztető savanyúság
keveredik. Érről eszembe jut, hogy mit csinálhatott az éjszaka,
aminek a bűze így átitatta. Nyilvánvaló, hogy nem mosdik
eleget – apám tett ilyen megjegyzéseket az idegenekre –, de
ha felhívnám rá a figyelmét, az meghiúsítaná minden
lehetőségünket a társalgásra. Úgy döntök, hogy ezt rábízom
Plautillára, akit majdnem biztosan dühbe fog hozni a szag.
Telik az idő. Meleg van itt a napon. Felnézek Lodovicára.
Hozott magával valami hímzést, ami a térdén pihen. Leteszi a
tűt, egy darabig minket figyel, de akkor se érdekelte túlzottan
a művészet, amikor még elég jó volt a szeme hozzá. Lassan
elszámolok ötvenig. A harmincötnél hallom, hogy fűrészelni
kezd. Olyan, mintha egy nagy macska dorombolna a csendes
kápolnában. Odafordulok, ránézek, aztán a festőre pillantok.
Ebben a világosban jobban tanulmányozhatom. Ahhoz
képest, hogy éjszaka a városban csavargott, egész jól néz ki. A
haját megfésülte, és noha még mindig túl hosszú a legújabb
firenzei divathoz képest, viszont dús és egészséges. Az arca
még sápadtabbnak látszik ettől a sörénytől. Magas és vékony,
mint én, de férfiban ez nem akkora hiba. Szép, széles
járomcsontja van, mandulaszeme majdnem márványszerűen
zöldesszürke, fekete szemcsékkel, amitől egy kandúr merev
nézésére kell gondolnom. Nem olyan, mint azok a férfiak,
akikkel eddig találkoztam, Még azt se tudom, jóképű-e, de
nehéz is eldönteni, hiszen alig mutatkozik előttünk. Bátyáimat
és nevelőimet leszámítva ő az első férfi, akivel ilyen szoros
közelségbe kerültem, és máris érzem, ahogy dübörög a
szívem. Ülve legalább kevésbé emlékeztetek zsiráfra. Bár
kétlem, hogy észrevenné. Engem néz, de mintha nem is venne
tudomást rólam. A fény körüljárja az emelvényt, a kréta
szaggatottan perceg a papíron, minden vonás gondos,
kiszámított, a szem és a kéz különös összhangjának
eredménye. Ismerős ez a vibráló csend. Az órákra gondolok,
amiket hasonló feszült összpontosításban töltöttem, mikor
kihegyezett rajzszenet markolva próbáltam ábrázolni a
lépcsőn alvó kutya fejét, vagy saját csupasz lábam különös
rútságát, és ettől türelmesebb vagyok hozzá, mint egyébként
lettem volna.
– Anyámtól hallom, hogy lázba estél? – mondom végül,
mintha rokonok lennénk, akik egy órája beszélgetnek, és
ebben a pillanatban hallgattak el. Minthogy válasz nem
érkezik felőle, arra gondolok, szóba hozom éjszakai
bolyongásait, de nem jut eszembe semmi találó. A kréta
tovább perceg. Visszafordítom tekintetemet a kápolna falára.
A csend olyan áthatolhatatlan, hogy már-már úgy érzem,
örökre ennyiben maradunk. Habár Lodovica előbb-utóbb
felébred, és akkor késő lesz…
– Tudod-e festő, ha itt sikeres akarsz lenni, akkor
beszélned is kell egy keveset. Még a nőkkel is.
A szeme megrebben, ebből tudom, hogy felfogta a
szavaimat, de még szinte be se fejeztem, máris olyan
otrombának érzem őket, hogy elrestellem magamat.
Valamivel később fészkelődni kezdek, változtatok a
testtartásomon. Abbahagyja a rajzolást, várja, hogy ismét
mozdulatlan legyek. Csapok egy kis zajt. Minél jobban
törekszem a mozdulatlanságra, annál kínosabban érzem
magamat. Nyújtózom. Megint vár. Végre fölfedeztem, miként
komiszkodhatom vele. Ha nem fog beszélni, én sem ülök
rendesen. Felemelem a bal kezemet, szándékosan
akadályozva, hogy lássa az arcomat. Kéz. Az mindig nehéz.
Egyszerre csontos és húsos. Még legnagyobb festőinknek is
meggyűlik vele a baja. De ő máris rajzol megint, ezúttal olyan
buzgó percegéssel, hogy a nesztől rögtön megéhezem a
papírra.
Egy idő után megunom az eredménytelenséget, és
visszaejtem a kezemet az ölembe, annyira fölmeresztve az
ujjaimat, hogy úgy álljanak a szoknyámon, mint egy
szörnypók lábai. Figyelem, ahogy az ízületek elfehérednek, és
a bőr alatt lüktetni kezd egy ér. Milyen különös a test,
mennyire teljes önmagában! Kisebb koromban volt egy vad
tatár rablányunk, aki es-kórban szenvedett; ha rájött a roham,
hanyatt vetette magát, a fejét annyira hátraszegte, hogy a
nyaka kiferdült, mint a lóé, és a padlót hasogatta a körmével.
Egyszer tajték buggyant ki a száján, és a fogai közé kellett
nyomnunk valamit, nehogy lenyelje a nyelvét. Luca, akiről ma
már azt hiszem, hogy mindig jobban érdekelte az ördög, mint
az Isten, szentül hitte, hogy démon bújt a lányba, de anyám
azt mondta, beteg, hagyni kell, hogy magához térjen. Apám
később eladta, bár nem hiszem, hogy őszintén beszámolt
volna az egészségi állapotáról. Még ha betegség volt, akkor is
könnyen lehetett megszállottságnak vélni. Ha valaki meg
akarná festeni az ördögöket kiűző Jézust, az a lány tökéletes
modellül szolgálna.
Lodovica hangosan horkol. Mennykőcsapás kellene, hogy
felébredjen. Most vagy soha. Felállok. – Megnézhetem, mit
rajzoltál rólam?
Érzem, ahogy megmerevedik. Látom, hogy el akarja
rejteni a papírt, de tudja, hogy nem lenne ildomos. Mit
tehetne? Kapkodja össze az eszközeit, és rohanjon ki? Essen
nekem ismét? Ha megtenné, rögtön mehetne is vissza
öszvérháton az északi pusztaságba. Nem gondolom, hogy ez a
sok hallgatás butaságot rejtene.
Az asztal szélénél cserbenhagy a bátorságom. Olyan közel
van, hogy látom az állán a sötét borostát, és áthatóvá erősödik
az az édes, avas szag. Oszlásra, halálra kell gondolnom tőle, és
eszembe jut, milyen erőszakosan viselkedett az előző
alkalommal. Idegesen sandítok az ajtóra. Mi lesz, ha valaki
bejön? Talán ő is erre gondol. Félszegen átlöki a rajztáblát az
asztalon, papírral fölfelé, hogy ne kelljen közelebb jönnöm.
A papír tele van vázlatokkal: egy fejtanulmány, aztán az
arcom részei, a szemem, félig lecsukott szemhéjakkal, amitől a
nézésem valahol félúton van a félénkség és a fondorlatosság
között. Nem szépített, mint én teszem néha Plautillával, ha azt
akarom, hogy hallgasson arról, hogy modellt ült nekem. Ez én
vagyok, egyszerre vásottan és riadtan: nem bírok beszélni, de
nem is bírok csendben maradni. Máris többet tud rólam, mint
én róla.
Aztán ott vannak a vázlatok az arcomhoz emelt kezemről,
hol tenyér, hol kézfej felől nézve, ujjaim az élő hús gömbölyű
kis oszlopai. A természetből át a papírra. Olyan ügyes, hogy
beleszédülök.
 – Ó! – mondom, egyszerre fájdalmas és áhítatos hangon.
– Ki tanított erre?
Megint az ujjaimat nézem, a valódiakat és a rajzoltakat.
Nincs más vágyam, mint látni, miként csinálja, sorra
megfigyelni a papírra kerülő jeleket. Már ezért
megkockáztatnám, hogy közelebb lépjek. Az arcát nézem. Ha
nem a dölyf, akkor a félénkség zárja le a száját. Milyen lehet
annyira félénknek lenni, hogy nehezünkre essen a beszéd?
– Nem lehet könnyű neked itt – mondom halkan. –
Gondolom, a helyedben nekem honvágyam lenne.
És mert nem várom, hogy válaszoljon, apró izgalom
gyűrűzik bennem, mikor meghallom a hangját, amely lágyabb,
mint amire emlékeztem, noha sötétebb a szeménél.
– A szín. Ahonnan én jövök, minden szürke. Néha nem
mondhatod meg, hol végződik az ég, és hol kezdődik a tenger.
A szín mindent megváltoztat.
– Ó, de Firenze bizonyosan olyan, mint az lehetett
egykoron! Mármint a Szentföld, ahol Urunk élt. Az a rengeteg
napfény. A keresztesek is ezt mesélik. A színeik olyan élénkek,
mint a mieink. Egyszer el kellene jönnöd apám raktárházába.
Mikor egymás mellé állítják a kész szövetvégeket, az
olyan, mintha szivárványban járnál!
Észbe kapok, hogy valószínűleg ez a leghosszabb beszéd,
amit valaha nőtől hallott. Ismét érzem benne a felágaskodó
rémületet, és eszembe jut korábbi vadsága, ahogy egész
testében reszketett. – Nem kell tartanod tőlem! – bököm ki. –
Tudom, hogy sokat beszélek, de csak tizennégy éves vagyok,
vagyis inkább gyermek, mint nő, tehát nem árthatok neked.
Mellesleg ugyanúgy rajongom a művészetért, mint te.
Kinyújtom a kezemet, gyengéden leteszem közénk az
asztalra, finoman szétnyitom az ujjaimat a deszkán, úgy, hogy
egyszerre legyen feszült és laza a mozdulat. – Mivel a kezet
tanulmányozod, talán megörökítenéd nyugvó helyzetben? így
jobban látszik, mint az ölemben. – Anyámra gondolok, aki
helyeselné hangom alázatát.
Dermedten, lesütött szemmel várok. Látom, hogy a tábla
lesiklik az asztalról, és a közelben elmozdul egy írón. Midőn
hallom a hangját a papíron, megkockáztatom, hogy felnézzek.
Csak ferdén látom a papírt, de így is megfigyelhetem, miként
ölt testet a rajz: suhanó kis vonások tucatjai hullnak a papírra,
nincs idő gondolkozásra vagy méricskélésre, lélegzetnyi idő
sem telik el a látás és az alkotás között. Olyan, mintha a bőr
alól olvasná ki a kezemet, belülről kifelé építve fel a képet.
Néhány percig hagyom dolgozni. Most már nem olyan
kínos közöttünk a csend. – Anyám azt mondja, a
templomainkat látogattad. – Alig észrevehetően bólint. –
Melyik freskó tetszett a legjobban?
A kéz megáll. Az arcát figyelem. – Santa Maria Novella.
Szent János élete – feleli határozottan.
– Ghirlandaio, igen, a Capella Maggiore a város egyik
csodája.
Egy kicsit hallgat. – És… egy másik kápolna a folyón túl.
– Santo Spirito? Santa Maria del Carmine?
A másodiknál bólint. Hát persze! A Brancacci-kápolna a
Carmine-kolostorban. Anyám jó helyekre irányította, nyilván
felhasználta az összeköttetéseit és a festő laikus fráteri
mivoltát, hogy bebocsátást szerezzen neki a tiltott helyekre. –
A freskók Szent Péterről. Ó, igen, azokat is nagyra tartják
nálunk. Azt tudod, hogy Masaccio meghalt, mielőtt
befejezhette volna? Huszonhét éves volt. – Látom, hogy ez a
tény hat rá. – Gyerekkoromban egyszer elvittek oda, de már
alig emlékszem. Neked melyik tetszett a legjobban?
Úgy ráncolja a szemöldökét, mintha túl fogós lenne a
kérdés. – Van két jelenet a Paradicsomból. A másodikon,
amikor kiűzik őket, Ádám és Éva is sír… nem, inkább
üvöltenek, ahogy száműzik őket. Még sose láttam, hogy valaki
így bánkódjon Isten kegyelmének elvesztésén.
– És a bűnbeesés előtt? Ugyanolyan vidámak, mint
amilyen boldogtalanok később?
A fejét csóválja. – A vidámság nem olyan erős. Az egy más
festőtől való. És a fáról csüngő kígyónak asszonyi arca van.
– Ó, igen, igen! – bólogatok. Pillantásunk találkozik, és ő
túlságosan fellelkesült, hogy elkapja a szemét. – Anyám
mesélt erről. Habár azt tudod, hogy a szentírás nem támasztja
alá ezt az ábrázolást.
Ám az asszonyarcú ördög már visszarántotta önmagába.
Elnémul, megint csak a kréta perceg. A táblára pillantok.
Honnan való az ekkora tehetség? Valóban Isten adománya?
– Mindig ilyen ügyes voltál, festő? – kérdezem halkan.
– Nem emlékszem. – A hangja mormolássá tompul. – Az
atya, aki tanított, azt mondta, Istennel az ujjaimban
születtem, hogy ez kárpótoljon, amiért nincsenek szüleim.
– Ó, egészen bizonyosan igaza volt! Tudod, mi itt
Firenzében azt valljuk, hogy a nagy művészet nem más, mint
Isten tanulmányozása a természetben. Ez a nézete Albertinek,
egyik legjelesebb tudósunknak. Továbbá Cennininek, a
művésznek. Értekezéseiket a festészetről széles körben
olvassák. Van egy latin nyelvű példányom, ha szeretnéd… –
Tudom, hogy ez már kérkedés a tudásommal, de nem bírom
megállni. – Alberti azt írja le, hogyan tükrözi az emberi forma
szépsége Isten szépségét. Persze, ezt az eszmét részben
Platónnak köszönheti. Bár lehet, hogy te Platónt sem olvastad.
Ha azt akarod, hogy Firenzében felfigyeljenek rád, nem
mellőzheted Platónt. Noha sohasem ismerte Krisztust, sok
mondanivalója van az emberi lélekről. Firenze egyik
legnagyobb felfedezése, hogy a régiek megértették Istent.
Anyám, ha most itt lenne, már a fejét fogná, hogy milyen
szerénytelenül dicsérem magamat és a városomat, de tudom,
hogy a festő figyel. Abból tudom, ahogy a keze megáll a
papíron. Azt hiszem, szólna is, ha Lodovica nem horkantana
váratlanul felocsúdva. Kővé meredünk.
– Nos – mondom, és gyorsan hátralépek –, most talán
abba kellene hagynunk. De eljöhetek megint, és akkor
gyakorolhatsz a kezemmel, ha óhajtod.
De mikor leteszi a rajztáblát, és a rajzra nézek, látom,
hogy már megragadott mindent, amit kell.

6
Elővettem a ládából az Albertimet meg a Cenninimet, és az
ágyra tettem őket. A Cenninitől nem válhattam meg. Abból
néztem ki mindent, a drapéria esésétől a színekig, amelyeket
sohasem keverhetek ki. De az Albertit megkaphatja.
Erilát tettem meg követemmé, egy piros selyemkendő
ígéretével.
– Nem.
– Hogy mondhatsz nemet? Szereted ezt a színt. És ő is
szeret téged.
– Nem.
 – De miért? Olyan egyszerű. Lemész, odaadod neki.
Ugyanúgy tudod, melyik a szobája, mint én.
– És ha anyád neszét veszi?
– Nem fogja.
– És ha igen? Tudni fogja, hogy te adtad, és tudni fogja,
hogy én vittem. És akkor a bőrömből csináltat magának
erszényt.
– Ez nem igaz! Anyám… – Keresgélem a szavakat – …
meg fogja érteni, hogy csak a művészet érdekében tesszük.
Hogy ismeretségünknek kizárólag kegyes céljai vannak.
– Hö! Az öreg Lodovica nem ezt mondja!
– Hogy érted ezt? Egész idő alatt aludt! Nem láthatott
semmit! – Erila hallgat, aztán elmosolyodik. Túl hamari
voltam. – Ó, te csalsz, Erila! Nem is mondott neked semmit!
– Nem, de te épp most mondtál.
– Művészetről beszélgettünk, Erila. Komolyan. A
kápolnákról, a templomokról, hogy milyen színek vannak a
napfényben. Én mondom neked, maga Isten van az ujjaiban!
– Egy pillanatra elnémulok. – Habár a modora rettenetes.
– Éppen ez aggaszt. Túl sok közös tulajdonságotok van.
De azért elvitte a könyvet.

Lázas napok következtek. Anyám és a szobalányok Plautilla

ruhatárát készítették össze, Plautilla a saját előkészületeivel
töltött végeérhetetlen órákat: addig szőkítette a haját és
fakította a bőrét, míg jobban emlékeztetett kísértetre, mint
menyasszonyra. Másnap este csak későn juthattam az
ablakhoz; azért emlékszem rá, mert Plautilla olyan zaklatott
állapotban volt, hogy órákig tartott, mire sikerült elaludnia.
Hallottam, amint a Sant’ Ambrogio harangjai elütik az órát.
Szinte azonnal megjelent a festő, ugyanabban a mindent
eltakaró lebernyegben, és ugyanazokkal a céltudatos
lépésekkel tűnt el a sötétségben. Ám ezúttal föltett szándékom
volt, hogy megvárom. Tiszta tavaszi éjszaka volt, az égbolt
annyira tele csillagokkal, hogy mintha a semmiből jött volna a
mennydörgés meg a villám, amely óriási fűrészfogat perzselt
az égbe.
– Hú!
– Hű!
Láttam, ahogy befordulnak a sarkon, a bátyáim és a
cimboráik, mint egy kalózcsapat, akik bizonytalanul
dülöngélnek a szárazföldön; egymást ölelgetve, hátba
paskolva tántorogtak az utcán. Visszahúzódtam az ablaktól,
de Tomasónak sasszeme van.
Már hallottam is pimasz füttyentését, amellyel a kutyákat
szokta hívni.
– Hé, hugica! – A macskakövek feldobták hozzám a
bögését. – Kishúgom!
Kidugtam a fejemet az ablakon, és pisszegtem, hogy
maradjon csendben. Ám ő túlságosan be volt rúgva, hogy
észrevegye.
– Hú, azt nézzétek, fiúk! Akkora esze van, mint a bazilika
kupolája, és olyan a képes fele, mint a kutya segge!
Pajtásai vonító elismeréssel fogadták a szellemességet. –
Ne ordíts annyira, mert apa meghallja! – förmedtem rá,
haraggal álcázva, hogy sikerült megsebeznie.
– Ha meghallja, úgyis te leszel nagyobb bajban!
– Hol jártál?
– Miért nem Lucát kérded? – De Luca állni is alig bírt
támogatás nélkül. – Mikor megtaláltuk, éppen Szent Katalin
kő bimbóit szorongatta, és leokádta a szent lábát. Le is
tartóztatták volna káromlásért, ha nem mi érünk oda
hamarabb!
A következő villámlás nappali fénybe borította az eget. A
mennydörgés közel volt, nem egyszer, de kétszer is robajlott,
másodszor olyan fülsiketítőén, mintha a földet hasította volna
ketté. Hallottunk már ilyesmiről, tudtuk, hogy néha megnyílik
a föld, és az ördög leránt magához néhány kárhozottat a
réseken. Hirtelen rémülettel felpattantam, de addigra vége
volt.
A lentiek ugyanúgy megriadtak, bár ezt rikoltozással és
mímelt iszonyattal álcázták. – Hű! Földrengés! – ordította
Luca.
– Nem, ez ágyú! – kacagott Tomaso. – Jön a francia
hadsereg az Alpokon át, hogy meghódítsa Nápolyt! Minő
dicsőséges kilátás! Gondold el, hugi! Erőszak és fosztogatás!
Úgy hallom, a bárdolatlan franciák alig várják, hogy
letarolhassák az új Athén szüzeit!
A ház mögötti kertben rákezdték a pávák: rikácsolásuk
felverte volna a holtat. Utcahosszan ablakok nyíltak, és a
székes-egyház irányából izzó fény gyúlt. A festő kénytelen lesz
várni. Szempillantás alatt keresztülrohantam a szobán, és
felszáguldottam a lépcsőn. Éppen bebújtam a takaró alá,
mikor hallottam lentről apám haragosan felcsattanó hangját.
Reggel az egész ház a hírekről beszélt. Éjnek évadján egy
villám belecsapott a Santa Maria del Fiore hatalmas
kupolájának lanternájába, kitört belőle egy márványtömböt,
és olyan erővel vágta a földhöz, hogy a kő fele áttörte a
székesegyház mennyezetét, a másik fele egy közeli házba
csapódott, ám az ott lakó családnak csodamód nem esett baja.
 De a legrosszabb még hátravolt. Ugyanezen az éjszakán
Lorenzo il Magnifico, a tudós, a diplomata, a politikus,
Firenze legnemesebb polgára és jótevője köszvénytől és
gyomorbántalmaktól megnyomorítva feküdt careggi
villájában. Hallván, mi történt a városban, küldöncével
megtudakoltatta, merre esett a kő. És mikor meghallotta a
választ, behunyta a szemét s így szólt: „Erre jött. Ma éjszaka
meghalok.”
És meg is halt.

A hír minden mennykőnél keményebben sújtotta a várost.

Reggel a levegőtlen tanulószobában ültem a bátyáimmal,
miközben tanárunk Periklész temetési szónoklatát dadogta, és
könnyei ráncosra áztatták a különleges, kézzel másolt
könyvet. Noha később gúnyt űztünk síri hangjából, tudom,
hogy még Luca is meg volt rendülve. Apám bezárta arra a
napra a boltját, a cselédfertályról kihallatszott Maria és
Lodovica jajveszékelése. Lorenzo de’ Medici a város első
polgára volt már a születésem előtt, és halála hideg szélként
járta át mindnyájunk életét.
Porhüvelyét estére behozták a San Marco kolostorba, ahol
az előkelőbb polgárok leróhatták kegyeletüket. Családunk is
azok közé tartozott, amelyek megtették ezt a zarándoklatot. A
ravatal olyan magas volt, hogy alig láttam bele a koporsóba. A
halott szerény öltözéket viselt, mint olyan családhoz illik,
amely, noha koronázatlan királyként irányította Firenzét, a
nyilvánosság előtt mindig igyekezett ezzel ellentétes
benyomást kelteni. Az arca békés volt, semmi sem árulkodott
az utolsó napjait megkeserítő, gyötrelmes gyomorfájásról
(amelyet, Tomaso pletykája szerint, a doktorok igazgyöngy- és
gyémántporral kezeltek. Azok, akik nem kedvelték Lorenzót,
később azt mondták rá, hogy holta előtt még lenyelte a
magánvagyona maradékát, hogy a város ne tehesse rá a
kezét). Ám leginkább az maradt meg bennem, hogy milyen
rút. Legalább tucatnyi érmen láttam már az arcélét, de testben
sokkal meghökkentőbb volt, ahogy lapos orra majdnem az
alsó ajkáig ér, és az álla úgy mered a magasba, mint egy szírt a
köves parton.
Miközben ott tátottam a számat, Tomaso azt susogta a
fülembe, hogy épp a rondasága volt a bűvereje, ezzel
veszejtette meg az asszonyokat, míg szerelmi költészete a
leghidegebb női szívet is lángra lobbantotta. Ahogy néztem,
ismét arra a napra kellett gondolnom a Santa Maria Novella
nagyszerű kápolnájában, mikor anyám felhívta a figyelmemet
rá, hogy miként készül a történelem. Mivel pedig ez
vitathatatlanul ilyen pillanat volt, megfordultam, hogy
szememmel megkeressem anyámat a tömegben, és láthattam,
midőn azt hitte, senki sem figyeli, ahogy könnyei kristályosan
ragyogtak a gyertyafényben. Sose láttam még sírni, és ez
jobban megrendített, mint a halott.
San Marco kolostora, ahol felravatalozták, Lorenzo
nagyapjának kedvenc lelkigyakorlatos helye volt, a család egy
vagyont költött rá. De az új prior feltűnően független
szellemnek bizonyult, ostorozta a Medicit, amiért az többre
tartja Isten igéjénél a pogány tudósok műveit. Állítólag még a
feloldozást is megtagadta a haldokló Magnificótól, de
részemről azt gondolom, hogy ez alantas hazugság, ami úgy
terjed, akár a futótűz egy rekkenő délutánon. Az biztos, hogy
azon a napon csakis a legtiszteletteljesebb szavakra korlátozta
magát Girolamo Savonarola prior: lángoló szentbeszédet
tartott, hogy milyen múlandó a földi élet Isten kegyelmének
végtelenségéhez képest, és arra buzdított, minden napon
viseljük a halál szemüvegét, nehogy kísértésbe hozzanak a
földi gyönyörűségek, mert így majd mindig készen várhatjuk
Megváltónk hívását. Amire lett nagy bólogatás a padokban,
noha gyanúm szerint, akik megengedhették maguknak,
ezután is visszatértek az asztal és a jó élet örömeihez. Ahogy
mi is tettük.
Mivel mi ugyanolyan közismert Medici-pártiak voltunk,
mint Plautilla leendő családja, az esküvőt elhalasztottuk.
Nővérem, aki sose tűrte készségesen, hogy háttérbe szorítsák,
hiszen amúgy is gyenge idegekkel verte meg a sors,
gyolcsfehér arccal lézengett a házban, és a kedve olyan fekete
volt, mint a Battisterón az Ördög.
Ám nem is ez volt a legrosszabb. Lorenzo halála több
értelemben is összezavarta a várost. A következő hetekben
Erila mindenféle komor híreket hozott: a Lorenzo halálát
megelőző napon nagyságunk jelképei, az oroszlánok közül
kettő halálra marcangolta egymást a Piazza della Signoria
mögötti ketrecben; míg a rákövetkező napon egy asszony
megbolondult a Santa Maria Novellában a misén: végigrohant
a padok között, miközben azt sikoltozta, hogy tüzes szarvú
bika rúgtat utána, és fejükre fogja szakasztani a templomot.
Rég elvitték, de még mindig a sikoltozásától visszhangzott a
hajó.
A legrémisztőbb a lány holtteste volt, amelyet egy héttel
később leltek az éjjeliőrök a Santa Croce és a folyó közötti
zsombékosban.
Erila az összes véres részletet kiteregette Plautillának és
nekem, miközben a kerti lugas árnyékában hímeztünk. A
sárga seprűzanót, az orgona és a levendula illata valahogy
még borzalmasabbá tette a történet bűzét:
– … annyira elrohadt, hogy levált a csontjairól a hús. Az
éjjeliőröknek már ahhoz is kámforos ronggyal kellett
bekötniük az orrukat, hogy átkutathassák. Azt mondják, a
villámcsapás éjszakáján halhatott meg. Akárki tette, még csak
el se temette tisztességesen. Ott büdösödött a saját vérének
pocsolyájában, és kikezdték a patkányok meg a kutyák. A fele
hasát kiették, és mindene tele volt harapásnyomokkal.
A kiáltvány szerint, amelyet később felolvastak a
piactéren, a lányt állati kegyetlenséggel megbecstelenítették.
A kiáltvány felszólította az elkövetőt, hogy a saját lelki
üdvössége és a Köztársaság jó híre érdekében adja fel magát.
Hogy fiatal lányokat megerőszakolnak, és ők időnként bele is
halnak az erőszakba, az szomorú, de közismert tény volt
városunkban. Az Ördög sok férfi szívébe férkőzik be az
ágyékukon át; az ily fertelmességek csak azt bizonyítják,
mennyire hasznos a hagyomány, amely a házasságig
szigorúan távol tartja egymástól a tisztességes férfiakat és
nőket. Ám ez a bűntény más volt. Mert Erila szerint oly ijesztő
kárt tettek a lányban, szemérmét úgy megszaggatták és
összemarcangolták, hogy azt se lehetett tudni, ember vagy
vadállat bűnös-e benne.

Ily szörnyűségről lévén szó, az emberek nem is

csodálkoztak túlságosan, hogy hónapokkal később esőtől
mázgásan málltak le a hirdetőtáblákról a felszólítások, hogy
disznók meg kecskék tiporták össze őket, és senki sem állt elő,
hogy meggyónja rémtettét, amely sötét szennyfoltot hagyott a
város lelkén.
7
Végül csak sor került Plautilla esküvőjére, amely családunk
vagyonáról és apám kelméiről tett tanúbizonyságot. Ha
Plautillára gondolok, mindig ez a nap jut eszembe.
Szertartáshoz öltözötten ül a fogadószobában. Korán van, a
fény szelíd és üde, és a festőt odarendelték, hogy még egyszer
utoljára rajzolja le falaink díszítéséhez. Plautilla fáradt lehet
(éjszaka alig aludt, hiába adott neki anyám álomitalt), ennek
ellenére olyan, mint aki most érkezett az elíziumi mezőkről.
Arca telt és bársonyos, bőre mesésen halvány, bár orcáit az
izgalom rózsái festik. A szeme tiszta, a belső szemzug fénylőn
piroslik a fehérségben, a pillái se nem túl sűrűk, se nem túl
sötétek – itt bezzeg nincs puszpángsövény –, a szemöldöke
középen vastagabb, majd az orra meg a füle felé úgy
elvékonyodik, mintha ecsettel festették volna. A szája kicsi és
gömbölyű, akár a rózsabimbó, a haján pedig, már amennyi
előtűnik a virágok és az ékkövek közül, tökéletesen
mutatkozik Plautilla hajlama a tunyaságra és a napon
átverejtékezett számtalan délután.
Ruhája a legújabb divat szerint készült: a cakkos kivágás
látni engedi gömbölyű húsát és apám művészien hímzett
flamand patyolatját, amelyre máris óriási a kereslet;
alsószoknyája bő és puha, mint az angyalszárny: aki mellett
elsuhan, az hallhatja a kelme sóhajtozását a padlón. De a
felsőruha az, amelynek szépségétől legszívesebben sírva
fakadna a szemlélő. A legfinomabb sárga selyemből készült,
úgy ragyog, akár a sáfrány, amelyet festőanyagáért
termesztenek San Gimignano mellett a réteken; a szoknyát
kihímezték, nem olyan ízléstelenül, mint némely köntösöket,
amelyek mintha a templomi oltárterítővel akarnának
versenyre kelni, hanem légiesen, hogy a virágok és a madarak
szinte összeolvadjanak a varrással.
E köntösben a néném olyan bájos, hogy ha hitelt adunk
Platónnak, szinte várnánk, hogy sugározzon belőle a jóság; de
bizonyos, hogy ma reggel kedvesebb a szokásosnál, szinte
lebeg az izgalomtól. Kívánja, hogy megörökítsék, viszont
túlságosan türelmetlen, hogy sokáig üljön. Mivel mindenki
másnak dolga van, engem rendeltek mellé kísérőnek és
gardedámnak, hogy mulattassam, miközben a szoba túlsó
végében festőnk keze fáradhatatlanul suhan a papíron.
Engem természetesen legalább annyira érdekel a festő,
mint Plautilla. A háznál mindenki új ruhát kapott a nagy nap
örömére; a festő igen szemrevaló, bár mintha nem érezné jól
magát az új köntösben. Hetekkel ezelőtt küldtem el neki az
Albertit, de azóta se hallatott magáról. Valamit hízott (híresen
jó a konyhánk), és képzelődöm, vagy valóban magasabbra
tartja egy kicsit a fejét? Tekintetünk találkozik, mikor belépek,
sőt, mintha mosolyt is látnék a szemében, de ma minden más
napoknál inkább kell gyakorolnia az alázatosságot. Egy dolog
nem változott rajta, mégpedig a keze, az ugyanolyan célratörő,
minden vonása élőbbé teszi Plautillát, majd pedig beszámozza
a kelméket, hogy később kifesthesse őket.
Hogy éjszakánként mit művel, arról még mindig nincs
fogalmam. Még a hírharangom sem tud róla többet. Továbbra
is magányos a házban, kerüli a szolgálókat, csak azok most
már nem betegnek, hanem gőgösnek, fennhéjázónak tartják,
ami egyébként illő viselkedés egy családi festő helyzetében.
Jóval később értem meg, hogy nem a gőg tartotta vissza a
beszédtől, hanem az, hogy nem tudta, mit mondjon; hogy a
kolostorban, felnőttek közt nevelkedő gyermekek a többieknél
jobban megtanulják a magány hatalmát és azt a tiszta, de
kemény tudományt, amikor csak az Úrhoz beszél az ember.
Elcsípem a tekintetét, és megértem, hogy áttért rám a
keze. Pedig az én arcmásomra nem is kapott utasítást.
Belepirulok a figyelmébe. Fiatalabb nőtestvérként nem szabad
túlragyognom a menyasszonyt, bár erre csekély az esély.
Anyám összes kenőcse ellenére a bőröm olyan sötét, amilyen
világos Plautilláé, és nemrég zsiráftestem úgy elkezdett
rügyezni, hogy azt nem leplezheti sem Erila ügyessége a
fűzőkötésben, sem a széles redőkbe rakott ruha. A festőnek
nincs ideje, hogy befejezzen. A szobát váratlanul elözönlik a
népek, és minket kitessékelnek. Lent az udvaron kitárták a
főkaput; nézzük Erilával, amint Plautillát felültetik a fehér
lóra, úgy rendezik el a köntösét, hogy arany tavat képezzen
körülötte, a lovászok a vállukra emelik a kelengyeládát (Erila
azt mondja, annyi ember kell hozzá, mint Lorenzo
koporsójához), majd a menet elindul Plautilla apósának és
anyósának házához.
Tömeg verődik össze az utcákon, amelyeken
végigvonulunk, és apám ennek külön örül. Tudja, hogy
vagyonunkat a kelmékbe szőtt asszonyi vágyak hizlalják, és
Maurizióék házánál befolyásos firenzei családok tucatjai
várakoznak, akik ugyancsak mohón vágynak elegáns ruhákra.
Maurizióék palotájának homlokzatát az alkalomra bérelt
cifra szőnyegek ékesítik. Az udvaron hosszú kecskelábú
asztalokon várakozik az esküvői lakoma. Ha apám a szövetek
királya, nászúra az étkeké. Firenzétől lőtávolságra nincs olyan
állatfej, amelynek legalább egy példánya ne esett volna a
tűzhely áldozatául a mai napon. A legpompásabb nyalánkság
a sült pávanyelv, bár ha házunknál rikácsoló rokonaikra
gondolok, nem szorul össze értük a szívem. Jobban szánom a
gerlicét meg a zergét, amelyek sokkal kevésbé dicsők a
halálban, mint élve, noha fűszeres húsuk illata oly
ínycsiklandó, hogy az öregemberek a nyálukat csorgatják az
ujjasuk bársonyára. A vadhús mellett van aprójószág, párolt
kappan és tyúk, amit borjú, egészben sült kecskegida, és
naranccsal, muskátdióval, sáfránnyal és datolyával ízesített,
hatalmas halas pástétom követ. Annyi a fogás, hogy egy idő
után ugyanúgy lehet érezni a felböfögött gázok, mint az étkek
szagát. Persze az ilyen konyhaművészeti túlzásokat görbe
szemmel nézik. Firenzében, mint minden jó keresztény
városban, törvények korlátozzák a fényűzést. Ezzel együtt
mindenki tudja, hogy a kelengyeláda a fölös ékszert és a drága
szöveteket rejti a hatóság elöl, a szertartást követő lakomát
pedig magánügynek tekintik. Valóban nem ritkaság, hogy
azok, akiknek a törvény betartásán kellene őrködniük, együtt
habzsolnak a torkosokkal, bár hogy mit fog kihozni a San
Marco kegyes új priorja ebből a szemforgatásból és
romlottságból, arra gondolni sem érdemes.
Evés után következik a tánc. Plautilla most maga a
tökéletes menyasszony: ívelő kézmozdulatában annyi
kifinomult kacérság hívogat, hogy megint kétségbe kell esnem
a saját esetlenségemen. Az ember nem tudja levenni róla a
szemét, miközben Maurizióval vezeti a Bassa Danza haurót,
Lorenzo tulajdon kompozícióját (neki szóló hűségnyilatkozat,
hogy eljárják ilyen kevéssel a halála után).
Én viszont úgy érzem magamat, mint akinek két ballába
nőtt. Az egyik bonyolultabb fordulatnál teljesen kiforgok a
helyemről, és csak táncosom ment meg, aki elhaladóban
megsúgja a következő lépést. Miután összeszedtem magamat,
párom, egy érettebb férfi, erősen a szemembe nézve irányít a
következő lépéskombinációban, és mikor utoljára fogjuk
kézen egymást –nem minden elegancia híján, mint büszkén
közölhetem –, meghajtja fejét, és csendesen így szól: – Nos,
árulja el, a görög nyelvben jobb-e csillogni, vagy a táncban? –
mielőtt, épp a megfelelő időben sarkon fordulna, hogy a
mehettem álló leánynak bókoljon.
Mivel kizárólag családom ismeri a gyarlóságaimat, főleg a
bátyáim, akikbe szorult annyi rosszindulat, hogy elpletykálják,
elvörösödök a hirtelen szégyenkezéstől. Anyám persze
sólyomszemmel figyelte párosunkat. Korholó pillantásra
számítok, de ő csak néz egy darabig, aztán elfordítja a
tekintetét.
A lakodalom az éjszakába nyúlik. A vendégek addig
esznek, míg végül alig bírnak járni, folyik a bor, mint a
megáradt Arno, sok férfi meglehetősen eldurvul tőle. Ám hogy
mit beszélnek egymással, az rejtve marad előttem, mert
addigra az egyik emeleti szobába száműztek két kövér
gardedámmal, és egy tucatnyi korombeli lánnyal, hogy azok
legyenek társaságom. Bevett szokás az ifjú hajadonok
kirekesztése az ilyen pillanatokból (a bimbókat óvni kell a
korán jött nyár hevétől), de az utóbbi időben sokkal
szélesebbnek érzem a szakadékot magam és a velem egykorú
lányok között. Néztem a mélyben a mulatozókat, és
megfogadtam, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megfigyelő
leszek, és nem résztvevő.
Igazam is lett, bár az árát akkor még nem sejtettem.

Meglepő módon hiányzott Plautilla. Először örültem, hogy

csak az enyém a széles fehér lepedő, és régi szobánkban én
vagyok az úr. Ám nemsokára túl szélesnek találtam nélküle az
ágyat. Nem hallom többé a horkolását, nem fáraszt a
karattyolása. Lehetett akármilyen ízetlen vagy bosszantó a
locsogása, olyan sokáig képezte életemnek hátterét, hogy nem
tudtam elképzelni, milyen lesz a csend. Kezdett kongani
körülöttem a ház. Apám ismét idegenben járt, és távollétében
a bátyáim még gyakrabban csavarogtak az utcán. Még a festő
is átment egy műhelybe a Santa Croce közelében, hogy
gyakorolhassa a freskó technikáját, amire szüksége lesz az
oltárhoz. Megfelelő mesterekkel és apám pénzével maga
mögött megvásárolhatja a felvételt az Orvosok és Patikáriusok
Céhébe, ami nélkül egyetlen festő sem dolgozhat hivatalosan a
városban. Ha csak rágondoltam sorsának szerencséjére, majd
megszakadt a szívem a vágyakozástól.
Ami az én jövőmet illeti, anyám szavának állt, és egyelőre
nem esett szó házassági tárgyalásokról. Hazatérő apámnak
máson járt az esze. Érezhető volt, hogy Lorenzo halála után
megváltozott a városban a hatalom geometriája. Firenze
zúgott a találgatásoktól, hogy mennyire lesz képes apjának
örökébe lépni Piero de’ Medici, illetve ha nem ő,. akkor vajon
szereznek-e annyi támogatót az elnyomás évtizedei után a
család ellenségei, hogy a maguk javára billentsék a mérleget?
Bár akkor nem sokat tudtam a politikáról, a Santa Maria del
Fiore szószékéről fröcsögő mérget nem lehetett félreismerni.
Savonarola prior nemrég kinőtte a San Marco templomát, és
az egyre zsúfoltabb székesegyházban tartotta hetenkénti
prédikációit. A szent barát, úgy tűnik, közvetlen kapcsolatban
volt Istennel, és ha együtt letekintettek Firenzére, egy
kiváltságoktól és szellemi hívságoktól megrontott várost
láttak. Miután évekig révedeztem végig olyan prédikációkat,
amelyekben sok volt az evangéliumi idézet, de semmi a tűz,
valósággal megigézett a prior szavainak lávaömlése. Ha
Arisztotelészt vagy Platónt szidalmazta, akiknek írásai
aláaknázzák az igaz egyházat, miközben lelküket az örök
lángok emésztik, találtam érveket a bölcselők védelmére, de
csupán akkor, ha már nem visszhangzottak a fülemben a
prédikátor szavai. Szenvedélye a megszállottsággal volt
határos, és olyan kénkőszagú képeket festett a pokolról, hogy
a rémült hallgatóság máris az egyik bugyorban érezhette
magát.
Hogy mit jelentett ez az én házasságomra nézvést, azt
nehéz lett volna kitalálni, márpedig világos volt, hogy férjhez
kell mennem. Savonarola látomásának sivár, szennyes
városában még a szokottnál is nagyobb veszedelmek
fenyegették a szüzeket – gondoljunk csak arra a szegény
lányra, akinek bujaság roncsolta testét a kutyáknak vetették
oda az Arno partján! Bátyáim, akik majd csak harminc-
egynéhány évesen nősülnek, amikor elég józannak találtatnak
a házas állapothoz, de Isten a megmondhatója, hogy addig
hány szűz cselédlányt fognak megrontani, különös élvezettel
hecceltek a házassággal.
Az összezördülés, ami megmaradt a fejemben, az esküvőt
követő nyáron esett meg. A háznép ismét teljes volt, apám
belemerült legutóbbi útjának ügyeibe, a gyorsított
inaskodásból frissen hazatért festő elbarikádozta magát a
szobájába, hogy minél előbb elkészüljön a kápolna terveivel. A
szobámban ültem, ölemben könyvvel, azon töprengve, miként
látogathatnám meg, amikor Tomaso és Luca távozófélben
tovaillegett mellettem. Mulatsághoz öltöztek, bár a legújabb
divatú, rövid ujjas előnyösebb volt Tomaso lábához, mint
Lucáéhoz, aki egy ökrösszekér eleganciájával viselte apám
szöveteit. Tomasónak viszont volt érzéke a divathoz, és zöld
kora óta úgy mozgott, mintha az egész világ őt figyelné, és
helyeselné, amit lát. Nevetni tudtam volna ennyi leplezetlen
hiúságon, de több eszem volt, semhogy tréfát űzzek belőle.
Épp elégszer megvérezett.
– Legédesebb Alessandrám! – köszöntött gúnyosan mély
bókkal. – Odanézz, Luca, húgunk már meg egy másik könyvet
olvas! Mily elbájoló! És mily szemérmes a póz! Mindazonáltal
jó lesz vigyáznod, mert bár a féljek szeretik az alázatos
hitveseket, akik lehajtják a fejüket, időnként azért fel kell
nézned rájuk.
– Tessék? Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy te leszel a következő. Nem igaz,
Luca?
– Miben?
– Én mondjam meg neki, vagy te mondod?
Luca vállat vont. – A mellyesztésben és a tömésben –
mondta. Úgy hangzott a szájából, mintha valami konyhai
szakácsfortélyról beszélne. A görög nyelvtanhoz lehet tompa
az eszük, de annál járatosabbak a legújabb utcai
tolvajnyelvben, és használják is, ha anyánk nem hallja.
– Mellyesztésben és tömésben? Könyörgöm, Luca, mi
légyen az?
– Amit Plautilla csinál – vigyorogta. A hírre célzott,
amellyel néném nemrég derítette fel a házat. Máris teherbe
esett, és fiúörököst ígért.
– Szegény kicsi húgom! – Tomaso sajnálkozása rosszabb,
mint a gyűlölködése. – Hát ő nem mondta el, milyen? Na,
lássam csak. Bár én csak a férfi nevében beszélhetek. Ha érett
a gyümölcs, akkor olyan, mint az első falás egy bő nedvű
görögdinnyéből.
– És mit csinálsz a héjával?
Nevetett. – Az attól függ, milyen sokáig akarod tartogatni.
Bár különben drágalátos festődnek kellene föltenned ezt a
kérdést.
– Mi köze neki ehhez?
– Nem tudod? Ó, drága Alessandrám, azt gondoltam,
hogy te mindent tudsz! A nevelők is folyton ezt hajtják!
– Ők úgy értik, hogy csak hozzád képest – vágtam vissza,
mielőtt féket vethettem volna a nyelvemre. – Mit akartál
mondani a festőről?
Túlságosan türelmeden vagyok, ami őt juttatja
lépéselőnyhöz.
– Nem sieti el a választ. – Azt mondom, hogy színre
jámbor kis festőnk a firenzei szemétdombokon kurkászik
éjszakánként. És nem azért jár oda, hogy fessen. Nem igaz,
Luca?
Kisebbik bátyám együgyű, zsíros vigyorral bólint.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy találkoztunk vele.
– Mikor?
– Tegnap éjszaka. A régi hídon osont visszafelé.
– Beszéltél vele?
– Igen, megkérdeztem, hol járt.
– És?
– Ő pedig bűntudatos képet vágott, és azt felelte, hogy
levegőzött az éjszakában.
– Talán így is volt.
 – Ó, húgocskám! Azt el nem tudod képzelni, hogy milyen
dancs volt! Az arca, akár egy kísérteié! És csupa pecsét!
Szabályszerűen bűzlött az olcsó picsától! – Ezt a szót még nem
hallottam, de abból, ahogy kiejtette, nagyjából sejtettem, mit
jelent, és bár úgy döntöttem, hogy ezt nem árulom el,
meghökkentett a bátyám hangjából sütő megvetés. – Szóval jó
lesz, ha vigyázol! Ha még egyszer megfest, alaposan csavard
magad köré a köpenyedet! Nehogy mást is megkapjon, mint a
képmásodat!
– Másnak beszéltél erről?
Mosolyog. – Úgy érted, árulkodtam-e rá? Miért tenném?
Elgondolásom szerint nyilvánvalóan szebben tud festeni egy
jó szajha levéből, mint az evangéliumok diétáján. Ki is volt az
a festő, akit te úgy szeretsz? Aki megbúbolta az apácát, akiről
a Madonnáját festette?
– Fra Filippo – mondtam. – Gyönyörű lány volt. És Fra
Filippo felajánlotta, hogy feleségül veszi.
– Csak mert a Medici rászorította. Fogadnék, hogy a vén
Cosimo lecsípett valamennyit az oltárkép árából.
Tomaso vitathatatlanul örökölt valamit apám üzleti
érzékéből.
– No és mit kértél a festőtől a hallgatásodért?
Fölnevetett. – No, mit gondolsz? Megígértettem vele, hogy
nekem meg Lucának formás lábat és magas homlokot fest.
Szépek leszünk az utókornak! Téged meg nyúlszájúnak fest, és
rövidebbre rajzolja az egyik lábadat – akkor majd lesz
magyarázat arra, ahogy táncolsz.
Noha számítottam sértő szavaira, még mindig eláll a
lélegzetem a kegyetlenségétől. Minden összeszólalkozásban
elérkezik a pont, amikor meg akar büntetni a tanulószobában
elszenvedett megaláztatásokért, én pedig nem vagyok
hajlandó összeomlani. Néha azt gondolom, egész életutam
kirajzolódott a Tomasóval folytatott csatározásokban. Hogy
ahányszor győztem, mindannyiszor veszítettem is valamiként.
– Ó, ne mondd, hogy megsértettelek! Hiszen ha tudnád…
szívességet teszünk neked, ugye, Luca? Nem könnyű ám férjet
találni olyan lánynak, aki fejből idézi Platónt, de hasra esik a
saját lábában. Mindenki tudja, hogy szükséged lesz minden
segítségre, amit megkaphatsz!
– Okosabb lenne, ha vigyáznátok mindketten! – mondtam
sötéten, érdesre durvítva a hangomat, hogy elfedje a
keserűségemet. – Azt hiszitek, azt tehettek, ami nektek
tetszik! Hogy apánk pénze és a címerünk mindenre
felhatalmaz! Pedig ha kinyitnátok a szemeteket, láthatnátok,
hogy változik a világ! Isten haragjának kardja lebeg a város
felett! Mint éjjeli tolvaj, követi lábatok nyomát, és látja a
rosszat, amit cselekesztek!
– Huh, egészen úgy beszélsz, mint ő! – Luca idegesen
nevetgél. Tudom kezelni a hangom, ha rászánom magamat.
– Most nevetsz! – fordulok hozzá, és beledöföm a
pillantásomat, úgy, ahogy Savonarolától láttam a szószéken. –
De hamarosan sírni fogsz! Az Úr dögvészt, áradást, háborút és
éhínséget küld az istentelenek büntetésére! Azok, akik
erényekbe öltöznek, megmenekülnek, de a többiek a
kénkőfüsttől fognak fuldokolni!
Esküszöm, egy percre még az én tuskó bátyám is érezte a
pokol forróságát.
– Ne hallgass rá, Luca. – Tomasót nehezebb megijeszteni.
–Az egy háborodott. Azt beszélik.
– Nem háborodott, Tomaso. Tudja, hogy kell prédikálni,
és helyesen idézi az írást. Időnként te is meghallgathatnád.
– Á… próbálom én hallgatni, de aztán leragad a szemem…
– Azért, mert átcsavarogtad az éjszakát. Nézz körül, és
megmérheted a hatását azokon, akik az éjszaka saját
ágyukban háltak. Akkora a szemük, mint két szent ostya. És
hisznek neki. –Látom Lucán, hogy most már nagyon figyel.
– Háború? Éhínség? Áradás? Az Arno kétévenként elönti
az utcákat, ha pedig rossz a termés, éhesek az emberek. Az
nem okvetlenül Isten akarata.
– Igen, de ha ő megjósolja, aztán bekövetkezik, az
emberek összekötik a kettőt. Gondolj a pápára!
– Mi? Azt állítja, hogy egy beteg öregember meg fog halni,
és mikor megtörténik, mindenki azt mondja rá, hogy próféta.
Azt hittem, ennél azért több kell ahhoz, hogy elámulj.
Mellesleg, neked még másoknál is alaposabb okod van az
aggodalomra. Mert a tanult férfiakra csak gyanakszik, de
szentül meg van győződve róla, hogy az asszonyokban az
Ördög lakik. Szerinte asszonynak még beszélni sem lenne
szabad… Mert ha jól emlékszem, drága húgom, Éva volt az,
aki a szavaival rossz útra vitte Ádámot…
– Miért van az, hogy ha ebben a házban kiabálnak, ott
mindig kettőtöket találom? – Anyám úti ruhában besiet a
szobába, Maria és egy másik szolgáló bőrtáskákkal kocog a
nyomában. – Úgy szájaltok, mint az utcai kufárok! Szégyen-
gyalázat! Te, uracskám, ne hecceld a húgodat, te pedig,
Alessandra, szégyent hozol a saját nemedre!
Meghajlunk. Hajlás közben összeakad a tekintetem a
bátyáméval, és ő megérti a kérésemet. Még mindig vannak
percek, amelyekben a nézeteltéréseinknél is fontosabbnak
érezzük, hogy egymásnak segítsünk.
 – Bocsásson meg, drága édesanya, csak a vallásról
vitatkoztunk – mondja annyi bűbájjal, amitől egyes nők
ledobálhatják a ruhájukat, de anyámról lepereg. – Hogy
mennyire tanácsos megfogadnunk, amit a jó prior mostanság
prédikál?
– Ó…! – Anyám haragosan kifújja a levegőt. – Remélem,
gyermekeimnek nincsen szükségük Savonarola ösztökéjére
ahhoz, hogy Isten útját járják!
– De csak nem ért egyet vele, anyám? – kérdezem
türelmetlenül. – Mármint abban, hogy a Testvér szerint, aki a
régieket tanulmányozza, elárulja Jézust!
Megtorpan, rám mered. Az esze félig-meddig már máson
jár.
– Alessandra, naponta imádkozom, hogy találj rá a
békesség útjára azzal, hogy kevesebbet kérdezősködsz, és
többet elfogadsz. Ami Girolamo Savonarolát illeti: nos, ő szent
ember, aki hisz a mennyei királyságban. – Összevonta a
szemöldökét. – Ezzel együtt nem értem, hogy ha Firenze
mindenáron a lelkét akarta látni a tükörben, miért kellett
ahhoz egy ferrarai szerzetes? Ha már meg kell hallgatni a
rossz hírt, mondja inkább egy családtag. Mint most is. –
Sóhajtott. – El kell mennem Plautillához.
– Plautillához? Miért?
– Valami baj van a gyermekkel. Engem kéretett.
Úgyszólván bizonyosan nála töltöm az éjszakát. Majd üzenek
Angelicával. Alessandra, te abbahagyod a civakodást, és várod
a tánctanárodat, aki láthatólag még mindig hiszi, hogy vannak
csodák. Luca, te indulsz tanulni, te pedig, Tomaso, maradsz,
és beszélsz apáddal, mihelyt hazajön a Signoria Közrendi
Tanácsából, ami valószínűleg későn lesz.
 – De édesanya…
– Tomaso, akármit terveztél ma estére, az várhat, amíg
apád hazatér. Világos?
És az én csinos bátyám, akinek mindig és mindenre volt
egy replikája, most meg se mukkant.

8
Sokáig fent maradtam, eszegettem a kamrából csórt tejes
felfújtat – szakácsunk imádta a jó étvágyamat, és a
legnagyobb hízelgésnek tekintette az ilyen lopást – és
sakkoztam Erilával, hogy pletykáljon. Ez volt az egyetlen
játék, amiben meg tudtam verni. Kockában és kártyában
nagymester volt, bár gyanítom, ugyanolyan tehetséggel csalt,
mint játszott. Az utcán alighanem vagyont kereshetett volna,
habár a szerencsejáték is ama bűnök közé tartozott, amelyekre
Savonarola tüzet okádott a szószékről.
Mikor belefáradtunk a játékba, segített kikeverni a
lavírozáshoz a tintát, aztán modellt ült az Angyali Üdvözletem
Madonnájának selyemruhájához. A baljára állítottam a
lámpást, hogy az árnyékok majdnem úgy essenek, mint
nappal. Cenninitől tanultam mindent, amit ezekről a
technikákról tudtam. Noha rég meghalt, ő állt a legközelebb
ahhoz, hogy tanáromnak tekinthessem. Ugyanolyan áhítattal
tanulmányoztam, mint egy novícius a Szentírást. A
drapériákról szóló tanításának megfelelően a legsűrűbb tintát
használtam a legsötétebb árnyékhoz, aztán fokozatosan
hígítva haladtam kifelé a redőn, és a hajtás élén egy vizes
ólomfehér csíkkal jeleztem, ahogy a szövet megfogja a fényt.
De bár ez adott bizonyos mélységet Miasszonyunk
köntösének, így is darabos lett, inkább bűvészkedés az
ecsettel, mint az igazság kifejezése. Elkeserítettek a korlátaim.
Amíg egyszemélyben vagyok a magam mestere és inasa, nem
szabadulhatok a tapasztalatlanság hálójából.
– Ó, maradj már nyugton! Nem tudom megfogni a redőt,
ha mozogsz!
– Próbálj te úgy állni, mint egy darab fa! Annyira fáj a
karom, hogy mindjárt leesik!
– Ez attól van, hogy olyan gyorsan mozgattad a
sakkfigurákat. Ha igazi festőnek ülnél, órák hosszat olyan
mozdulatlannak kellene lenned, mint egy szobor!
– Ha igazi festőnek ülnék, tele lenne az erszényem
flóráitokkal!
Elvigyorodtam. – Csodálom, hogy még nem szedtek fel az
utcán. Hiszen ragyogsz, ha rád süt a nap.
– Há! És melyik történethez illene a bőröm?
Ma már bánom, hogy nem mertem őt megtenni
Madonnámnak, csak azért, hogy megragadhassam azt a fekete
fényt. Voltak a városban, akik még mindig furcsállták a bőrét:
utána fordultak, és tátott szájjal bámulták, félig
megbabonázva, félig utálkozva, ha jöttünk visszafele a
templomból. De ő nem tűrte az ilyesmit, és addig nézett
farkasszemet a szájtátóval, amíg az fordította félre a tekintetét
elsőnek. Én mindig fenségesnek láttam a színét. Volt, mikor
alig bírtam megállni, hogy végig ne húzzam a karján
ólomfehérbe mártott ecsetemet, csak hogy megcsodálhassam
a fekete és a világos ellentétét.
– Mit szólnál a festőnkhöz? Anyám azt mondja,
Alexandriai Szent Katalin életét fogja ábrázolni a freskókon.
Ott bőven jutna neked hely. Sose kérte?
– Hogy Egyszálbél fesse meg a képmásomat? – Áthatóan
nézett rám. – Te mit szólsz hozzá?
– Hát… nem tudom. Azt hiszem, van szeme a széphez.
– És fél is tőle, mint egy fiatal szerzetes. Neki én csak egy
szín vagyok, amit vászonra kell vinni.
– Szerinted tehát érzéketlen a nőkkel szemben?
Erila horkantott. – Ha az, akkor ő az első, akivel
találkoztam. Csak a lelki tisztaság teszi morózussá.
– Ha így van, miért követsz el mindent, hogy távol tarts
tőle?
Egy darabig csak nézett. – Megfelelő kézben több csapdát
állít az ártatlanság, mint a tudás.
– Ez is azt mutatja, mennyire nem ismered! – mondtam
diadalmasan, hogy most az egyszer frissebb pletykát tudok,
mint ő. – Mert úgy hallom, olyan asszonyokkal tölti az
éjszakát, akiknek a lelke feketébb, mint a te bőröd!
– Ki mondta ezt neked?
– A bátyáim.
– Eh! Annyit értenek azok hozzá, mint bagoly az
ávemáriához. Tomaso túlságosan el van telve magától, és Luca
akkor se tudná, mit hol kell keresni, ha az orrára húznák.
– Ezt mondod, de én még emlékszem olyan időre, mikor
nagyon nézegetett téged.
– Luca! – Fölkacagott. – Akkor van bátorsága a bűnhöz,
ha félig kiürített egy sereshordót. Ha józan, az Ördög fajzatja
vagyok.
– Az is vagy! Ne mozogj! Hogy kaphatnám el az árnyékot,
ha folyton fészkelődsz!
Később, miután Erila elment, belém állt a hascsikarás.
Hol elmúlt, hol újra kezdődött, teljesen kiszámíthatatlanul, de
nem tudtam, annak tulajdonítsam-e, hogy megcsömörlöttem
a tejes felfújttól. Benne jártunk a legforróbb nyárban, olyan
hőség volt, hogy megaszalta az ember agyát. Plautillán
töprengtem. Lehet, hogy az ő kínját érzem? Legfeljebb négy-öt
hónapja lehet állapotos. Mit jelent ez? Erila pletykáiból és
bátyáim otrombaságából következően alighanem többet
tudtam a közösülésről a korombeli, elzártan nevelt lányok
zöménél, ám minden tényt a tudatlanság külön kis óceánja
övezett, és ezek közé tartozott a magzat növekedése. Ennek
ellenére ismertem annyira anyámat, hogy tudjam, mikor kell
komolyan venni a nyugtalanságát. A csikarás visszatért,
mintha ököl szorítaná a beleimet. Felálltam, járkálni kezdtem,
hátha attól enyhül.
Nem bírtam kiverni a fejemből a festőt. A tehetségén
töprengtem, azon, ahogyan megragadta pihenő kezemet.
Milyen békésnek, milyen átszellemültnek ábrázolta. Aztán
láttam, ahogy baktat a Ponte Vecchión, és vele szemben
lánccá húzódik szét a bátyáim bandája. És akármennyire
iparkodtam, nem tudtam összeegyeztetni a két képet.
Márpedig akármint kételkedjen Erila, a tény, hogy ott járt,
fölöttébb gyanús. Mert félelmetes híre volt a vén hídnak, ahol
mészárszékek és gyertyamártó műhelyek sötét méhéből dőlt
az utcára a fortyogó faggyú és a romlott hús szaga. Még
napvilágnál is hemzsegtek rajta a húscafatokat kurkászó ebek
és koldusok, míg éjszaka mindenféle bűn esett a sötétségben a
két végénél, ahol sikátorok útvesztőjévé szálazódott szét a
város.
A prostituáltak még elég óvatosak voltak. Szabályok írták
elő, hogyan viselkedjenek. Kesztyűjük és csengettyűik
egyszerre voltak törvénytiszteletük bizonyítékai, és a csábítás
kellékei. Ám ezt a törvényt is elég lanyhán alkalmazták. A
Fényűzési Rendőrséghez hasonlóan itt sem volt azonos a
törvény betűje a szellemével. Erila folyvást hordta haza a
híreket, hogy ez és ez a nő, akit hivatalos személyek
felelősségre vontak, mert szőrmét vagy ezüstgombokat viselt,
miként vágta ki magát csalafinta szófacsarással: „Ó, dehogy is,
messere, ez nem szőrme, ez egy új szövet, ami csak úgy néz ki,
mint a szőrme! Hogy ezek? Ezek nem is gombok. Hát hol van
itt gomblyuk? Ezek inkább klipszek. Klipszek? Igen,
kegyelmed nyilván hallott már róluk! Hát nem egy világ
csodája Firenze, hogy nálunk ilyen újdonságok vannak?” Bár
mint hallottam, egyes új tisztviselőkre már nem hatott az ilyen
agyafúrtság. A tisztaság újra divatba jött, és a hatóság vak
szeme kezdte visszanyerni látását.
Én csak egyszer láttam utcanőt. A Ponte allé Graziét
lezárták, mert megrongálta az árvíz, a Ponté Vecchión kellett
átmennünk. Naplemente volt. Lodovica haladt elöl, utána
Plautilla és én, hátulról Maria terelgetett. Elmentünk egy
nyitott boltajtó mellett, arra emlékszem, hogy egy
gyertyamártóé volt, sötét volt benne, de a hátsó ablak a
folyóra és az alkonyaira nézett. Láttam egy csupasz mellű nő
árnyalakját. Előtte egy férfi térdelt, és a fejét a nő szoknyájába
fúrta, mintha imádkozna. Szép volt a nő, ahogy a testét lángba
borította a lemenő nap; abban a pillanatban az utca felé
fordította a fejét, és egészen biztosan észrevette, hogy
bámulom. Elmosolyodott és olyan… szóval, olyan
magabiztosnak látszott… tudom, engem annyira lázba hozott
és felzaklatott, hogy le kellett sütnöm a szememet.
Később sokat gondolkoztam a szépségén. Ha igaza van
Platónnak, miként lehet ilyen elragadó egy tisztátalan
asszony? Filippo Lippi szeretője legalább apáca volt, Istent
szolgálta, amikor kiszemelték Madonnának. Bizonyos
értelemben az után is az Istent szolgálta, képmásával imára
buzdítva másokat. Ó, de gyönyörű volt! Festmények tucatjait
ragyoghatta fel azzal a tiszta szemű, nyugodt arcával, azzal a
hálával és kecsességgel, amellyel terhét viselte. Jobban
szerettem, mint Botticelli Madonnáját; Botticelli, noha Fra
Filippo tanítványa volt, más modellt választott, egy olyan nőt,
akiről mindenki tudta, hogy Giuliano de’ Medici szeretője. Aki
egyszer látta az arcát, rögtön felismerte mindenütt: a festő
nimfáiban, angyalaiban, antik hősnőiben, még a szentjeiben
is. Botticelli Madonnájáról érezni lehetett, hogy akárkié lehet,
aki ránéz. Fra Filippóé nem volt senkié, Istenen és önmagán
kívül.
Ismét csikart a hasam. Anyám öltözőszobájának
gyógyszerszekrényében volt egy palack gyomorkeserű likőr.
Ha ihatnék egy kicsit, talán enyhülne a fájdalom. Kijöttem a
szobámból, hangtalanul lementem a lépcsőn, de ahogy anyám
lakosztálya felé fordultam, valami más hívta fel magára a
figyelmemet: vibráló fény tőlem balra, a kápolna ajtaja alatt. A
kápolnába tilos volt belépni a szolgáknak, így mivel szüleim
nem voltak itthon, csak egyvalaki lehetett. Már nem
emlékszem, hogy az a gondolat megbénított, vagy ösztökélt.
Bent gyertyafény függönye világítja meg a hátsó falat, de a
fény azonnal zsugorodni kezd, majd ki is alszik, amint az
utolsó lángot elkoppantják. Várok, aztán behúzom magam
után az ajtót, szándékosan nyikorgatva a sarokvasat, mielőtt
zajtalanul becsuknám. A festő most azt hiszi, hogy aki
benyitott, el is ment.
 Végeérhetetlen ideig állunk a sötétben, A csend olyan
átható, hogy mikor nyelek, hallom a fülemben a kattanást.
Végül ott, ahol a gyertyák voltak, kigyúl egy tűszúrásnyi fény.
Figyelem, ahogy az eltakart viasztekercs meggyújt egy
kanócot, majd egy másikat, míg végül az egész hátsó falat
elborítja a fény, és az ő hosszú, nyurga teste is megjelenik a
narancsszín lángnyelvek félkörében.
Én teszem meg az első lépést. A lábam csupasz és
nesztelen, már hozzászokott az éjszakai járkáláshoz. De úgy
látszik, 6 is. Felkapja a fejét, mint az állat, mikor éjszaka
szagot fog. – Ki az? – Hangja elég érdes, hogy felgyorsítsa a
szívverésemet, pedig tudom, hogy inkább félelemből, mint
haragból fakad.
Odamegyek a fénykör szélére. A gyertyák lobogása
árnyékot dob az arcára, a szeme villog. Igazi macska a
sötétben. Egyikünk sem öltözött társasághoz. Rajta nincsen
ujjas, nyitott ingéből kilátszik kulcscsontjának vonulata, és
alatta a sima, pőre hús, amely gyöngyként csillog a
gyertyafényben. Én tátott szájú sóbálvány vagyok gyűrött
ingben, hajam kibontva omlik a hátamra. A levegőt ugyanaz a
vastag kovászos szag lengi be, amit akkor éreztem, mikor az
arcképemet rajzolta. De most már tudom, honnan jön. Hogy
is nevezte a bátyám? Az olcsó picsa bűze? Bár ha igaza van
Erilának, és csakugyan retteg a nőktől, hogy lehetnek ilyen
hajlamai? Lehet, hogy gyónni jön ide?
– Láttam a folyosóról a gyertyafényt. Mit csinálsz?
– Dolgozom – feleli mogorván.
Most veszem észre mögötte a keleti falon a cartonét, a
freskó életnagyságú rajzát, amelyen ki vannak lyuggatva a
vonalak, hogy szénnel föl lehessen vinni őket a vakolatra.
Amiről annyit tudok elméletben, azt ő már gyakorlatban
alkalmazza. Sírni tudnék, hogy ezt is megtanulta. Tisztában
vagyok vele, hogy nem lenne szabad itt lennem. Akár
kicsapongó, akár nem, ha itt találnak, mindkettőnknek vége.
Ám mohóságom és kíváncsiságom legyőzi félelmemet.
Elmegyek mellette, hogy jobban lássam a rajzot.
Még most is látom: a háttérben Firenze száz és száz ügyes
tollvonással megragadott dicsősége, az előtérben jobb- és
baloldalt két csoport, akik a földön levő hordágyra fektetett
lányt bámulják. Csodálatosak ezek az alakok, a város hús-vér
lakói, férfiak és asszonyok, akik az arcukon viselik jellemüket,
korukat, szelídségüket, derűjüket, konokságukat. A festő éteri
tolla leszállt a földre. De felkészültségéről leginkább a lány
alakja tanúskodik, aki azonnal magához vonzza a tekintetet,
nem azzal, hogy ő a festmény gyúpontja, hanem rendkívüli
törékenységével. Még mindig a fejemben zúgnak Tomaso
trágárságai, felsejlik előttem a modell kiléte. Talán csak azért
jár hozzájuk, hogy lefesthesse őket. Igazán vannak ilyen fiatal
prostituáltak? Mert hogy ez inkább leány, mint nő, az
nyilvánvaló: a hálóing alatt épp hogy bimbózik a melle, és van
benne valami suta szögletesség, mintha túlságosan hirtelen
serdült volna fel. Ám a testben az a legdöbbenetesebb, hogy
mennyire élettelen…
– Ó! – És már beszélek is, mielőtt átgondolnám a
szavaimat. – Sokat tanultál városunkban! Hogy csinálod ezt?
Miből lehet tudni, hogy halott? Mert ha ránézek, teljesen
nyilvánvalónak tűnik. De melyek a vonalak, amelyek a halál
kifejezői? Mutasd meg! Ha én rajzolok embert, nem tudom
elkülönítem az álmot a haláltól. Sokszor olyanok, mintha
ébren lennének, behunyt szemmel.
 Na. Végre kimondtam. Várom, hogy a szemembe
nevessen, vagy millió más módon mutassa megvetését. A
csend dagad, és én ugyanúgy rettegek, mint mikor ketten
voltunk a sötétben. –Meg kell mondanom, uram, hogy ez nem
Isten előtt tett gyónás, mert Ő már tudja – szólok halkan. –
Neked vallom be. Úgyhogy talán mondanod kellene valamit.
Belenézek mellette a kápolna homályába. Ez itt épp
megfelelő hely. Fognak ezek a falak ennél rosszabbakat is
hallani az elkövetkező években.
– Te rajzolsz? – kérdezi halkan.
– Igen! Igen! De többet akarok! Festeni akarok! Mint te! –
Hirtelen úgy tűnik, nincs annál fontosabb, mint hogy ezt
elmondjam neki. – Olyan rettentő ez? Ha fiúnak szülétek, és
van tehetségem, már beadtak volna tanoncnak egy mesterhez.
Mint téged. Akkor én is tudnám, hogyan világítsam meg
festékkel ezeket a falakat. Ehelyett ide vagyok szögezve a
házhoz, miközben a szüleim férjet keresnek nekem! Előbb-
utóbb vásárolnak egyet, akinek tisztes neve van, és majd
átköltözöm a házába, vezetem a háztartását, megszülöm a
gyerekeit, és eltűnök az élet szövedékében, mint egy sápadt
fonál a faliszőnyegben. A város megtelik Isten dicsőségére
alkotó művészekkel, és én sose fogom megtudni, mire lettem
volna képes! Még ha nincs is meg bennem a tehetséged,
megvan bennem a vágyad! Segítened kell nekem, festő!
Kérlek!
Tudom, hogy megértett. Nem nevet, nem ráz le. De mit
mondhat? Mit mondhat nekem bárki? Olyan rátarti vagyok,
még a kétségbeesésemben is.
– Ha segítségre van szükséged, Istentől kell kérned. Ez Rá
és rád tartozik.
 – Ó, de hát kértem! És ő téged küldött hozzám! – Feje
elmozdul a gyertyafényben, árnyék takarja arckifejezését. Ám
túl fiatal és mohó vagyok, hogy soká tűrjem a hallgatását. –
Nem érted, hogy mi szövetségesek vagyunk? Ha ártani
akarnék neked, beárultam volna a szüleimnek, hogyan
rontottál nekem azon az első délutánon.
– Csakhogy szerintem azon a napon te ugyanolyan
súlyosan vétettél az illendőség ellen, mint én – mondja
csendesen. – Mint ahogy most is vétünk ellene azzal, hogy
együtt vagyunk. – Gyertyaoltáshoz készülve kezdi
összeszedegetni a holmiját, és én csak állok, miközben kipereg
a kezemből az esély.
– Miért rázol le így? Mert nő vagyok? – Mély lélegzetet
veszek. – Egyébként úgy tűnik, más módon elég sokat tanultál
tőlük. – Megtorpan, de nem fordul felém, mással sem jelzi,
hogy megértette volna a szavaimat. – Úgy értem… ez a lány a
hordágyon. Mennyit fizettél neki, hogy ledőljön?
Most már megfordul, és rám néz. Arca vértelen a
gyertyafényben. De már nincs visszaút. – Tudom ám, uram,
mit művelsz éjszakánként! Figyeltelek, mikor elhagytad a
házat. Beszéltem Tomaso fivéremmel. Úgy vélem, apámat
igencsak elszomorítaná, ha megtudni, hogy kápolnájának
festője éjszakánként szajhák után jár a nyomornegyedekben.
Abban a pillanatban úgy tűnik, hogy mindjárt elsírja
magát. Ha Istent hordozza is az ujjaiban, siralmasan
gyámoltalan a város komiszságával szemben. Milyen
kiábrándulás lehetett neki, hogy az új Athén a
megalkuvásoktól és kísértésektől kukacos. Talán mégis igaza
van Savonarolának. Talán annyira elvilágiasodtunk, hogy az
már ártalmas.
 – Nem értesz semmit – mondja, és a hangja sötét a
fajdalomtól.
– Annyit kérek, hogy nézd meg a munkáimat. Mondd
meg, mit gondolsz, de őszintén. Ha teljesíted ezt az egyszerű
kérést, egy szót sem fogok szólni. Sőt, megvédelek a
bátyámtól. Sokkal gonoszabb tud lenni, mint én, és…
Mindketten halljuk. Döngve nyílik alattunk a főbejárat.
Egyazon rémület villámlik végig rajtunk, és gondolkozás
nélkül oltogatni kezdjük a gyertyákat. Ha valaki erre jön… Mi
ütött belém, hogy ekkora kockázatot vállaltam?
– Apám! – súgtam, miközben elnyelt a sötétség. – Kései
tanácskozáson volt a Signoriában!
Már hallom is a hangját, amint felkiált a lépcső aljából.
Valahol közelebb nyílik egy másik ajtó. Tomaso vélhetőleg
elaludt, amíg várta. Hangjuk összekeveredik, aztán újabb ajtó
csukódik. Végül csend lesz.
A sötétben szentjánosbogárként izzik a viasztekercs vörös
parazsa. Olyan közel, vagyunk egymáshoz, hogy lélegzete
legyezi az arcomat. Körülvesz forró, fanyar szaga. Hirtelen
összeszorul a gyomrom. Ha kinyújtanám a kezemet,
megérinthetném mellének bőrét. Hátralépek, mintha
perzselne, és felborítok egy gyertyát, amely elgurul a
kőpadlón. Iszonyú zajjal. Ha egy perccel hamarabb…
– Én megyek ki előbb – mondom, miután visszanyertem
az önuralmamat. Hangom csikorog a félelemtől. – Maradj,
amíg nem hallod, hogy csukódik az ajtó.
Igenlően morog. Láng lobban, megvilágítja az arcát.
Fölemeli a gyertyát, a kezembe nyomja. Tekintetünk
találkozik a fényben. Megegyeztünk? Nem tudom. Sietek a
bejárathoz. Onnan visszanézek, és látom alakjának
felnagyított árnyképét a falon, amelyről most húzza le a
papírt, széttárva a karját, mint egy keresztre feszített.

9
A lenti dolgozószobából felhallatszott apám és bátyám hangja,
majd kongva verődött vissza a lépcsőház kövein. Hasamba
ismét beledöfött a fájdalom, alig bírtam egyenesen állni tőle.
Kivártam, hogy a vita véget érjen, majd ismét kiosontam,
azzal a céllal, hogy eljussak anyám gyógyszeres szekrényéig.
De nem én voltam az egyetlen éjjeli bagoly a házunkban.
Tomaso jött lefelé a lépcsőn, majdnem olyan finoman, mint
egy megsebzett bika. Pedig nem állt szándékában zajt csapni.
Oly igen igyekezett légiesen osonni, hogy pont belém szaladt,
majd roppant bűntudatosan egyenesedett fel. Akaratlanul is
cinkostársak lettünk.
– Alessandra! Az angyalát, de megijesztettél! – súgta
rekedten. – Mit keresel te itt?
– Hallottam, hogy veszekedtetek apával – hazudtam
simán. –Az ébresztett fel. Hová mész? Már hajnalodik.
– De nekem – találkoznom kell valakivel.
– Mit mondott apa?
– Semmit.
– Van híre Plautilláról?
– Nem, nem. Semmi hír.
– Akkor miről beszéltetek? – Szorosabbra húzta a száját.
– Tomaso! – mondtam halk fenyegetéssel. – Miről
beszéltetek apával?
Hidegen végigmért, mintha azt akarná mutatni, hogy
hiába is zsarolnám, a mi párharcunk nem ma este dől el. – Baj
van a városban.
– Miféle baj?
Egy pillanatra elhallgatott. – Nagy… a Santo Spirito
éjjeliőrei két hullát találtak.
– Hullákat?
– Egy férfit és egy nőt. Meggyilkolták őket.
– Hol?
Mély lélegzetet vett. – A templomban.
– A templomban. Mi történt?
– Senki sem tudja. Ma reggel bukkantak rájuk. A padok
alatt feküdtek. Átvágták a torkukat.
– Ó!
De ennél több is történt. Láttam a szemén. Isten
irgalmazzon nekem, akaratlanul ahhoz a lányhoz tévedtek oda
a gondolataim, akinek a tetemét szétmarcangolták a kutyák. –
És?
– Meztelenek voltak. És a nőnek a szájába tömtek valamit
–mondta komoran, aztán elhallgatott, mint aki eleget
mondott. A homlokomat ráncoltam, mutatva, hogy nem
értem. – A farkát.
Zavarodottságom láttán sötéten elmosolyodott, és
megmarkolta az ágyékát. – Érted már? Aki megölte őket,
levágta a férfi farkát, és a nő szájába tömte.
– Ó! – Tudom, hogy olyan lehetett a hangom, mint egy
gyereké, mert ismét annak éreztem magamat. – Ó, ki tenne
ilyet? A Santo Spiritóban!
Pedig tudtuk a választ. Ugyanaz az eszelős, aki
összevagdosta a zsombékosban talált leányt a Santa Croce
templom mellett.
– Erről folyt a tanácskozás. A Signoria és a Közrendi
Tanács úgy határozott, hogy eltávolítják a hullákat.
– El? Miért?
– Mert akkor a városon kívül találják meg őket.
– Ezt mondta el apa az éjszaka?
Bólintott.
De miért tette volna? Ha titokban akarunk tartani egy
ilyen szörnyűséget, annak nem az a módja, hogy továbbadjuk.
Főleg nem olyan ifjaknak, mint Tomaso, akik fél életüket az
utcán töltik. Ifjaknak, akik komoly veszélynek teszik ki
magukat, ha nem változtatnak a viselkedésükön… Nyílván a
hasfájásom zápította meg az agyamat.
– De miért kell eltávolítani őket? Ha egyszer ott találtak
rájuk, nem az lenne…
– Mi van veled, Alessandra? Megbutultál ma éjszaka? –
Sóhajtott. – Gondolkozz már. A szentségtörés fellázítaná a
várost.
Igaza volt. Pontosan így történne. Alig néhány hete a
tömeg kis híján széttépett egy fiatalembert, akit rajtakaptak a
régi Orsanmichele templomnál, miközben darabokat
pattintott le a falmélyedésekben levő szentek szobrairól. Erila
szerint kicsit bolond volt az illető, de Savonarola óta a város
kiélezetten ugrott az efféle blaszfémiára, és a bűnöst sommás
tárgyalás után, három nappal később, ceremónia nélkül, de
mintaszerűen fellógatta a hóhér, Egy ilyen szentséggyalázás
friss gyúanyagot adna a Testvérnek. Mit is mondott
Firenzéről? Ha egy városon az Ördög uralkodik, annak
koronázatlan királynéja a bujaság, és addig szaporítják a
gonoszságot, míg nem marad más, csupán szenny és
kétségbeesés!
Annyira émelyegtem a rémülettől, hogy nem is próbáltam
tettetni az ellenkezőjét. – Tudod, Tomaso – szóltam erőtlen
kuncogással – vannak ám fiútestvérek, akik megkímélnék a
húgaikat az efféle történetektől!
– És vannak lánytestvérek, akik rajonganak a fivéreikért.
– No de könyörgöm, mi örömöd lenne belőlük? –
kérdeztem halkan. – Bizonyosan unnád őket.
Néztük egymást, és először jutott eszembe, mi lehetett
volna belőlünk, ha nem ellenségeknek rendeltetünk. Tomaso
lanyhán vállat vont, majd el akart menni mellettem.
– Most nem mehetsz ki! Ezek után nem! Veszélyes lehet!
Nem szólt.
– Ezen veszekedtetek apával, igaz? Megtiltotta, hogy
elmenj.
A fejét rázta. – Találkozóm van, Alessandra. Mennem kell.
Mély lélegzetet vettem. – Akárki is az a nő, várhatsz vele.
Egy pillanatig nézett rám a homályban, aztán,
elmosolyodott.
– Te ezt nem érted, kishúgom. Még ha én várhatok is, nő
nem várhat. Így tehát jó éjszakát – szólt halkan, és elfordult,
hogy menjen.
Megfogtam a karját. – Vigyázz magadra.
Egy darabig hagyta, hogy így álljunk, aztán óvatosan
leemelte a kezemet a karjáról. Mintha mondani akart volna
valamit, bár lehet, hogy csak képzeltem. Hirtelen hátrált egy
lépést. – Istenem, Alessandra, mi történt? Megsebesültél?
– Mi?
– Nézd már meg magadat, hiszen te vérzel!
Lenéztem magamra, és igen, ott volt a hálóingem elején
egy sötét, friss folt.
Hirtelen megértettem. Nem Plautilla kínját éreztem,
hanem a magamét. Megjött. Itt a pillanat, amitől a legjobban
rettegtem. Lázforró hullámban öntött el a szégyen. Az arcom
égett, két kézzel kaptam az ingemhez, és addig gyűrtem az
ujjaim közé, míg el nem tűnt a pecsét. És mialatt ezt tettem,
éreztem, hogy meleg nedvesség szivárog vékony sugárban a
combom belső oldalán.
Tomaso persze kitalálta. Még jobban felfordult a
gyomrom a rémülettől, ha a bosszújára gondoltam. De ő olyat
tett, amit sose felejtettem el. Hozzám hajolt, és megérintette
az arcomat. – Hát – mondta csaknem gyengéden – úgy tűnik,
most már mindkettőnknek van titka. Jó éjszakát, kishúgom.
Azzal elment mellettem, és leszaladt a lépcsőn. A
földszinten halkan csukódott az ajtó. Lefeküdtem, és
figyeltem, ahogy folyik a vérem.

10
Anyám azelőtt érkezett haza, hogy felkeltünk. Ő és apám KJ)
zárt ajtók mögött ettek. Tízkor Erila fölkeltett, hogy menjek le
apám dolgozószobájába. Mikor meglátta a vért, csalafintán
elmosolyodott, tiszta ágyneműt húzott, és rongyot adott, hogy
felkössem az alsóruhám alá.
– Egy szót se! – mondtam. – Megértetted? Egyetlenegy
szót se szólj senkinek, amíg én nem engedem!
– Akkor igyekezned kell. Maria rövid úton kiszagolja.
Erila gyorsan felöltöztetett, aztán lementem az ebédlőbe.
Az asztalnál a gyulladt szemű Luca habzsolta a kenyeret és a
disznókocsonyát. Annyira émelyegtem, hogy enni sem bírtam.
Luca csúnyán nézett rám. Csúnyán néztem vissza. Anyám és
apám várt. Pár perc múlva belépett Tomaso. Noha átöltözött,
erősen kiütközött rajta, hogy egy szemhunyást sem aludt.
Apám dolgozószobája a palota oldalában volt a
bemutatóterem mögött, ahová a városi hölgyek elhozták
szabóikat, hogy kiválasszák a legdivatosabb szöveteket. A
terem mennyezetéről csüngő, áttört tartókban kámfor és más
szagos sók tartották távol a molyokat, és ez az áthatóan erős
aroma beszivárgott a dolgozószobába. Erről a területről
általában ki voltak tiltva a gyerekek, főleg Plautilla meg én,
amitől persze még titokzatosabbnak tűnt a számunkra. Apám
e pergamennel bélelt falú, apró irodából irányította Európára
és a Kelet bizonyos részeire kiterjedő kis birodalmát. Az angol,
spanyol és afrikai gyapjú-szöveten és pamuton kívül
idegenből hozatta sok szivárványszínű festékét: cinóbert és
realgárt a Vörös-tengertől, bíbortetűt és festőzuzmót a
Földközi-tengertől, cserzőgubacsot a Balkánról, és a Fekete-
tengertől a timsót a színek rögzítésére. Amint a szövet
elkészült, a bálákat, amelyek nem a mindenkori firenzei divat
szerint készültek, már vitték is vissza a hajók oda, ahonnan
indultak, hogy ott gazdagítsák a luxuscikkek piacát. Ma már
úgy vélem, apám a világ terhét hurcolhatta a vállán, mert
noha jól éltünk, gyakran gyötrődött rossz híreken, amikor
vagy vihar, vagy a kalózok miatt veszítette el egy-egy hajóját;
ilyenkor éjjelenként nem mozdult ki a dolgozószobájából, és
másnap anyám parancsára lábujjhegyen kellett járnunk,
nehogy felébresszük. Emlékeimben vagy az üzleti könyveibe
merül, vagy leveleket ír, összeadja a nyereségek és a
veszteségek számoszlopait, üzen kalmároknak, ügynököknek,
takácsoknak olyan városokba, amelyeknek még a nevét is alig
bírtam kiejteni, néha olyan helyekre, ahol még azt se hitték el,
hogy Jézus Krisztus az Isten fia, noha pogány kezük nagyon is
felismerte a szépséget és az igazságot egy szövetbálában. Ilyen
levelek naponta kaptak postagalambszárnyra házunkból,
aláírva, lepecsételve, vízhatlan szövetbe burkolva az elemek
ellen, miközben aggályos gonddal készült másolatukat itthon
iktatták arra az esetre, ha hiba csúszna be, vagy elkallódnának
az úton.
Ilyen jelentős vállalkozás mellett nem csoda, hogy
apámnak oly kevés ideje volt az itthoni dolgokra. Ám azon a
reggelen különösen fáradtnak látszott, megereszkedett arcát a
szokottnál is mélyebb ráncok barázdálták. Tizenhét évvel volt
idősebb anyámnál, akkoriban az ötvenes éveiben járhatott.
Gazdag, köztiszteletben álló kereskedő volt, kétszer
választották meg kisebb állami tisztségekre, legutóbb a
Közrendi Tanácsba. Ha taktikusabban él a befolyásával,
hamarabb fölemelkedhetett volna, de agyafúrt üzletember
létére is egyszerű lélek volt, alkalmasabb a szövetek
szállítására, mint a politikára. Azt hiszem, szeretetett minket,
gyerekeket, és értett hozzá, hogyan feddje meg Tomasót és
Lucát, ha kifogásolhatóan viselkedtek, de bizonyos
értelemben jobban érezte magát a műhelyeiben, mint otthon.
Ami oktatást kapott, az csak a mesterségéhez volt elég –
kereskedő volt már az apja is –, és egyáltalán nem bírt
anyáméhoz fogható műveltséggel vagy csiszolt modorral. Ám
egyetlen pillantással megállapította egy báláról, hogy
egyenletes-e a festése, és mindig tudta, hogy a vörösnek
melyik árnyalata mutat a hölgyeken a legjobban napsütésben.
Azon a reggelen hozzá képest hosszadalmas beszédet
tartott, amit – gyanúm szerint anyámmal közösen –
körültekintő gonddal fogalmazhatott meg.
– Először is jó hírt kell tudatnom veletek. Plautilla jól van.
Anyátok nála volt az éjszaka. Nővéretek már összeszedte
magát.
Anyám egyenes háttal ült, ujjait összekulcsolva az ölében.
Elég régen tökélyre fejlesztette az asszonyi szófogadás
művészetét. Aki nem ismerte, azt hitte volna, hogy
megrendíthetetlen.
– De van más hír is, és mivel hamarosan úgyis
megtudnátok a pletykabeszédből, úgy döntöttünk, jobb, ha
itthon halljátok elsőnek.
Tornasora sandítottam. Csak nem pucér nőkről fogunk
hallani, szájukban farokkal? Apámtól ugyan nem.
– Éjszaka tanácskozott a Signoria, mert idegenben olyan
események történnek, amelyek befolyásolják biztonságunkat.
Északról hadsereg élén közeledik a francia király, magának
követelve a nápolyi hercegséget. Genovánál megsemmisítette
a nápolyi hajóhadat, fegyverszünetet kötött Milánóval és
Velencével. De hogy délebbre jusson, keresztül kell vágnia
Toscanán. Követeket küldött, és arra kér, támogassuk igényét,
továbbá biztosítsunk hadának szabad átvonulást.
Láttam Tomaso önelégült vigyorából, hogy többet tudott
annál, mint amit nekem mondott. Persze, a politika nem
asszonynak való.
– Akkor csata lesz? – Luca szeme úgy ragyogott, akár egy
érme. – Úgy hallom, a franciák szilaj harcosok!
– Nem, Luca. Nem lesz csata. Több a dicsőség a békében,
mint a háborúban – felelte szigorúan apám, tisztában lévén
vele, hogy háborús helyzetben jóval kisebb az igény a finom
szövetekre. – A Signoria, Piero de’ Medici egyetértésével
biztosítja semlegességéről a királyt, de nem támogatja
trónigényét. így egyszerre mutatunk erőt és elővigyázatot.
 Ha féléve halljuk Piero nevét, vélhetőleg megnyugszunk,
de még én is tudtam, hogy a reputációja porrá lett az apja
halála óta. Azt pletykálták, hogy a csizmáját se tudja felhúzni
nyafogás vagy dühöngés nélkül. Honnan veszi ez a kellemet
vagy a fortélyt, hogy egy olyan királlyal tárgyaljon, aki nem
szorul rá, hogy hízelegjen Firenzének, mert megteheti, hogy
egyszerűen beront, és legázolja városállamunkat?
– Hát, ha Pieróba vetjük reményeinket, akár meg is
nyithatjuk a kapukat, és betessékelhetjük a franciákat.
Apám sóhajtott. – Ezt meg melyik pletykamalomtól
hallottad, Tomaso? – Bátyám vállat vont. – Azt mondom én
neked, hogy a Signoria hisz a Medici névben. Nincs még egy
név, amely ily tiszteletre bírhatna egy idegen királyt.
– Hát szerintem meg nem kellene hagynunk, hogy csak
úgy keresztülsétáljanak rajtunk! Úgy vélem, harcolni kellene
velük! – mondta Luca, aki szokása szerint odafigyelt, de
semmit sem hallott,
– Nem, nem fogunk harcolni velük. Tárgyalunk velük,
Luca, és megegyezünk velük. Nem velünk van pörük. Úgy
kötünk egyezséget, ahogy egyenlő felek szoktak. Talán még
hasznunkra is válik.
– Hogyan? Kegyelmed úgy véli, hogy Károly lándzsát fog
törni értünk, és a kezünkre adja Pisát? – Még sose hallottam,
hogy Tomaso ilyen kötözködő hangot merjen használni apám
jelenlétében. Anyám keményen nézett rá, de Tomaso vagy
nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. – A király azt
teszi, ami neki tetszik. Tudja, hogy az első fenyítő szóra
kártyavárként omlik össze nagyszerű köztársaságunk.
– Te pedig gyerek vagy, aki férfiként próbál szólni,
nevetséges eredménnyel – mondta apám. – Amíg be nem nő a
fejed lágya, okosabb, ha megtartod magadnak az efféle álnok
vélekedést, mert ilyet nem tűrök meg a házamban.
Feszült csend támadt. Óvakodtam tőle, hogy
bármelyikükre nézzék. Végül Tomaso mogorván kibökte: –
Igenis, apámuram.
– És ha jönnek? – firtatta oda se figyelve Luca. –
Beengednénk őket a városba? Tárt kapukra lelnének?
– Erről akkor kell döntenünk, ha többet tudunk.
– Mi lesz Alessandrával? – kérdezte anyám halkan.
– Kedvesem, ha ránk jönnek a franciák, Alessandrát
zárdába küldjük a többi hajadonnal. Már megvitattuk a
terveket.
– Nem! – szakadt ki belőlem.
– Alessandra –
– Nem, nem akarom, hogy elküldjenek! Ha…
– Azt fogod tenni, amit jónak látok – mondta apám,
immár kikelve magából. Nem szokott hozzá az ilyen
rebellióhoz a családban. De hát elfelejtette, hogy mindnyájan
idősebbek lettünk. Gyakorlatiasabb és bölcsebb anyám csak
letekintett összekulcsolt ujjaira, és annyit mondott lágyan:
– Úgy vélem, mielőtt több szó esne e tárgyban, tudnotok
kell, hogy apátoknak van más híre is.
Szüleim összenéztek. Anyám alig észrevehetően
elmosolyodott, apám hálásan kapott az útmutatáson.
– Lehet… lehetséges, hogy a közeljövőben megtisztelnek a
Priore hivatalával.
Vagyis bekerül a Nyolcak Tanácsába. Valóban nagy
megtiszteltetés, bár, hogy előre tudunk róla, az a tisztségek
korrupt kiosztására utal. Sosem felejtem el a büszkeséget
apám hangjában. Bugris dolog lett volna még csak gondolni is
arra, hogy válság-helyzetben városunkat jobban szolgálhatnák
bölcsebb, tapasztaltabb emberek. Mert ezzel együtt azt is el
kellett volna ismernünk, hogy valami nagy baj van az
állammal, amit abban a pillanatban még Tomasónak sem
akaródzott kimondania.
– Apámuram – szólaltam meg, látván, hogy egyik
bátyámtól sem számíthatok beszédre – ön nagy dicsőséget
szerzett családunknak ezzel a hírrel. – Felálltam, elébe
térdeltem, és megcsókoltam a kezét, mint egy igazi
kötelességtudó gyermek.
Anyám helyeslően pillantott rám. Felálltam.
– Igazán köszönöm, Alessandra! – mondta apám. – Majd
emlékezni fogok erre, amikor és amennyiben elfoglalom
helyemet a kormányban.
És miközben összemosolyogtunk, azokra a
lemészároltakra kellett gondolnom a templomi padok alatt, a
rengeteg vérre, ami kifolyt belőlük a Santo Spiritóban, s arra
kellett gondolnom, milyen hatásosan használhatja majd őket
Savonarola a város ellen, amelynek népe, az idegen
megszállás fenyegetése óta, hatalmasabb prófétának tartja,
mint valaha.

Anyám a szobája ablakánál ül. Úgy tűnik, mintha

imádkozna. Amióta az eszem tudom, képes volt úgy
visszahúzódni a csendjébe, hogy szinte eltűnt. De nem mindig
különböztethetem meg az imádkozást az elmélkedéstől, és
nincs bátorságom megszólítani. Az ajtóból bámulom, hogy
milyen gyönyörű még mindig, noha rég túl van a virágkorán,
és bája sérülékenyebb a reggeli nyers fényben. Milyen érzés,
ha kicsúszik a kezünk közül a családi és az elsőszülött lányunk
anya lesz? Diadalmaskodunk, mert sikerült idáig eljuttatnunk
a Szküllák és Kharübdiszek között, vagy azon töprengünk, mit
kezdjünk magunkkal most, hogy végleg kirepült? Szerencséje
anyámnak, hogy én még megvagyok, van kiért aggódnia.
Kivártam, hogy észrevegyen. Nem kellett odafordulnia.
– Nagyon fáradt vagyok, Alessandra – mondta halkan. –
Amennyiben nem fontos, szívesebben venném, ha későbbre
halasztanád.
Mély lélegzetet vettem. – Azt akarom tudatni önnel, hogy
nem megyek zárdába.
Összevonta a szemöldökét. – Ebben a tárgyban még nem
született döntés. Ám ha sor kerül rá, azt fogod tenni, amire
utasítanak.
– De hát anyámasszony maga mondta…
– Nem! Most nem beszélek erről! Hallottad, mit mondott
apád. Ha jönnek a franciák – ámbár ez is kétséges –, a város
nem lesz bátorságos hely a fiatal nők számára.
– De apámuram azt mondta, hogy nem úgy érkeznek,
mint ellenségek! Ha fegyverszünetet kötünk…
– Figyelj ide! – szólt határozottan, és végre felém fordult.
–Nőnek nem való tudni államügyekről. Különösen neked nem
tanácsos azzal súlyosbítani terheidet, hogy ezt fitogtatod. De
ez nem jelenti, hogy szűk körben is ostobának kell maradnod.
Egyetlen hadsereg sem foglal el egy várost úgy, hogy ne
szerezne bizonyos jogokat fölötte. Továbbá, ha a katonák
háborúba mennek, akkor nem polgárként, hanem zsoldosként
viselkednek, és ilyenkor a fiatal hajadonokat fenyegeti a
legnagyobb veszély. Be fogsz vonulni egy zárdába.
Mélyet lélegeztem. – És ha férjhez mennék? Akkor már
nem lennék hajadon, és a férjem oltalmazna. Akkor
biztonságban lennék.
Rám meredt. – De hát te nem akarsz férjhez menni.
– Azt nem akarom, hogy elküldjenek.
Sóhajtott. – Még fiatal vagy.
– Csak években – mondtam. Miért kell, gondoltam,
mindig kétféle beszédnek lennie? Egynek, amit
férfitársaságban, és egynek, amit egymás között folytatnak az
asszonyok? – Másban idősebb vagyok a többi lánynál. Ha
férjhez kell mennem ahhoz, hogy maradhassak, akkor azt
fogom tenni.
– Ó, Alessandra! Az nem elég nyomós ok.
– Édesanya – mondtam – úgyis megváltozott minden.
Plautilla elment, Tomasóval örökösen hadakozom, Luca ki se
látszik a saját gőzéből. Nem tanulhatok a végtelenségig. Talán
eljött az időm, és készen állok. – Abban a pillanatban, úgy
vélem, komolyan hittem is ebben.
– Tudod, hogy nem állsz készen.
– Most már igen – vágtam rá nyersen. – Az éjjel vérezni
kezdtem.
– Ó! – Fölkapta a kezét, majd az ölébe ejtette, ahogy akkor
szokta, ha erőt gyűjt valamihez. – Ó! – Aztán elnevette magát,
felállt, és akkor láttam, hogy sír is. – Ó, drága gyermekem! –
ölelt magához. – Édes, drága gyermekem!

11
Mert Károly és serege a toszkán határhoz ért, a városkapuk
előtt pedig a vakrémület ólálkodott, Firenze bevette magát a
templomba.
 Olyan sokan voltak a Santa Maria del Fioréban azon a
vasárnapon, hogy a tömeg kibuggyant a lépcsőre. Anyám azt
mondta, sose látott ennyi embert misén, ám én úgy éreztem,
mintha az ítélet napjára várnánk. Ahogy bámultam fel a
kupolába, megrohant a szokott szédülés, mintha a kupola a
puszta méretével megzavarná az ember eszét. Apám azt
mondja, Brunelleschi csodáján máig álmélkodnak Európa-
szerte – hogy miként lehetett ily fenséges építményt emelni a
tartógerendák hagyományos segítsége nélkül? Ha elképzelem
a Végítéletet, még ma is a Santa Maria del Fiorét látom a
sírból feltámadott igazak seregeivel, miközben a kupolában
angyalszárnyak suhognak. Bár remélem, a Végítélet jobb
szagú lesz, mert azon a napon úgy gomolygott az összezsúfolt
testek bűze, mint valami orrfacsaró tömjén. A szegényebb
asszonyok közül már az elején többen elájultak, de hát a
jámborak nyilván elkezdték már Savonarola parancsára a
böjtöt, hogy ezzel térítsék vissza a várost Istenhez. A gazdagok
nem ájuldoztak oly könnyen, bár azt megfigyeltem, hogy
tudatos egyszerűséggel öltöztek; ez nem az a perc volt, amikor
megkockáztathatták, hogy vétkesnek találják őket a hiúság
bűnében.
Mire a barát felkapaszkodott a szószékre, a templom
zsongott az ájtatosságtól, de érkezésére halálos csend lett. Ez
valóban a sors gúnykacaja, hogy a legrútabb ember legyen a
legistenesebb egész Firenzében. Ám ékesszólását mi sem
bizonyította jobban, mint az, hogy ha prédikált, a hallgató
észre sem vette törpesé-gét, kis furdancs szemét, kampós
karvalyorrát. Róla, és ősellenségéről, Lorenzóról remek két
vízköpőt lehetett volna faragni. Szinte láttam a diptyehont,
amelyen profilból farkasszemet néznek, két hatalmas orr, két
hatalmas egyéniség, a háttérben csataterük, Firenze városa.
De ki merne ma megkockáztatni egy ilyen képet? És ki merné
megrendelni?
Ellenségei azt mondták, olyan alacsony, hogy könyvekre
kell állnia; a fráterek Arisztotelész és más klasszikusok
fordításait készítik oda neki, hogy lábbal tiporhassa őket.
Mások szerint cellájának zsámolyát használta, ama néhány
bútor egyikét, amelyeket megengedett magának rendkívüli
aszkézisében. Azt pletykálták, az övé a San Marco egyetlen
cellája, amelyben nincsen szentkép, nehogy a művészet
hatalma aláaknázhassa Iliiének tisztaságát, és hogy a test
éheinek elhallgattatására naponta korbácsolja magát. Bár
mindig akadtak az eklézsiában, akik kedvüket lelték a
korbácsban, a szenvedés e kifinomult válfaja nem vonzott
mindeneket. Ma már azt hiszem, minket, firenzeieket mindig
is jobban érdekelt a kéj, mint a kín, bár válságos időkben a
rémület magától megtenni az önemésztés vágyát.
Egy darabig szótlanul állt, markolta a kőpárkányt,
tekintete végiggereblyézte a sokaságot. – Meg vagyon írva,
hogy a priornak köszöntenie kell a nyáját. De ma nem
köszöntelek benneteket. – A hang, amely sziszegésként indult,
minden szóval erősödött, míg végül betöltötte a katedrálist, és
felágaskodott a kupola mennyországába. – Mert ma egyedül
azért tolakodtok Istennek házában, mert félelem és
kétségbeesés nyaldossa lábatokat, miként a pokolnak lángjai,
és ti megváltásra vágytok!
– Tehát hozzám jöttök. Egy emberhez, akinek
érdemtelenségéhez egyedül az Úr irgalmassága mérhető, aki
szócsövévé tette őt. Igen, az Úr megmutatja magát nekem,
megáld engem az ő látomásaival, és feltárja előttem a
jövendőt! A hadsereg, amely határainkon várakozik,
megjövendöltetett! A kard az, melyet láttam a város felett!
Nincs harag, mely fogható lenne az Úrnak haragjához!
„Utcára vetik ezüstjüket, és az őaranyok elvetetik tőlük; mert
semmi ezüst és arany nem mentheti meg Őket a haragnak az
ő napján!’’ És lészen Firenze legyektől hemzsegő dögtetem az
Ő bosszújának égő útján!
Még a szentírás avatott ismerőinek is nehezükre esett
követni az átkötéseket. A barát már izzadt, hátravetette
csuklyáját, orra fel-alá mozgott, mint a verebeket kapdosó
ragadozó madár hatalmas csőre. Azt mondják, hogy mikor
prédikálni kezdett, vékony fejhangja volt. Hogy az
öregasszonyok elaludtak a szent-beszédein, és a kutyák
vonítottak a templomajtóban. De mostanra megtalálta a
hangját, ami úgy dörgött, mint az égzengés. A görögök
demagógiának nevezhették volna, de több volt ez annál.
Mindenkihez szólt; az ő istenességének a bűn volt a nagy
kiegyenlítő, amely alámos hatalmat és gazdagságot. Tudta,
hogyan keverje üzenetébe a politika kovászát. Azért féltek
annyira tőle a kiváltságosok. Ám ezek a felismerések
későbbről származnak. Aki akkor ott volt, az figyelt.
Apró tükröt húzott elő a kámzsája alól, és a tömeg felé
tartotta. Egy bizonyos dőlésszögnél a tükör elkapta a
gyertyafényt, és végigvillogtatta a templomon. – Látod ezt,
Firenze? Tükröt tartottam lelkednek, és mit mutat? Züllést és
romlást! Itt, ahol Istennek városa volt egykoron, több szenny
hömpölyög az utcákon, mint az Arno áradásának idején! „Ne
járj a hitetleneknek tanácsokon, és a bűnösöknek útjokon
meg ne állj!” Csakhogy Firenze becsukta fülét az Úrnak szavai
előtt! Mikor leszáll az éj, útjára indul ama Nagy Fenevad, és
elkezdődik a harc a város lelkéért!
Luca fészkelődött mellettem. A tanulószobában is
kizárólag azok a szövegek érdekelték, amelyekben háború volt
és vérontás. Ha háború lesz, ő ott akar lenni, mindegy, ki az
ellenség.
– Minden sötét sikátorban, ahol kioltották Istennek
fényét, a bűn és az erőszak toroz! Emlékezzetek ama tiszta ifjú
nő megtöretett testére! Fertelmeskedés vagyon és szodómia!
„Égesd ki az ő utálatosságaikat, uram, hogy testüknek
gyötrettetéseiben és az örök lángokban térjenek meg az ő
bűneikből!” Bujaság vagyon és paráználkodás! „Édes az
idegen asszonynak ajaka, valamint a lépesméz, de keserű a
vége, akár az üröm, és kemény, akár a kétélű kard! Lábai a
halálra mennek, lépései a pokolra visznek!”
Most még Tomaso is figyelt, az elkényeztetett,
körülajnározott Tomaso, akinek arca úgy vonzotta az
asszonyokat, mint éjjeli lepkéket a gyertyaláng. Mikor
gondolhatott utoljára a pokolra? Nos, most bizonyára azon
jártatja az eszét. Látszott a szemén. Szokott érdektelensége
ellenére sem vethette ki magából a megcsonkított holttestek
és a fenyegetően közeledő francia sereg gondolatát.
Rászögeztem a szememet, érdekelt ez az új keletű
nyugtalanság. Megérezte a pillantásomat, csúnyán nézett rám,
és lehajtotta a fejét.
Ekkor egy másik arc jelent meg előttem: egy férfié, aki egy
másik sorból engem bámult csillogó szemmel. Azonnal
ismerősnek tűnt, de gondolkoznom kellett egy kicsit, amíg
felismertem. Hát persze! Plautilla esküvője! A férfi, aki szóba
hozta a görög nyelvet, aztán segített végigvezetni a lépéseken.
Mikor összekapcsolódott a pillantásunk, könnyedén bólintott,
és mintha csendes mosoly játszott volna a száján. Leplezetlen
figyelme zavarba hozott. Visszafordultam a szószékhez.
– Kérdezzétek meg magatokat, Firenze férfijai és
asszonyai! Miért küldi ránk Isten a francia sereget? Mert meg
akarja mutatni, hogy városunk elfelejtette Krisztus üzenetét!
A várost elkápráztatta a hamis arany, a város a jámborság fölé
emelte a ta-nultságot, többre tartja a pogányok úgynevezett
bölcsességét, mint az Úrnak szavát!
Ismét ránk zúdult a harag ága, és ekkor fojtott nyögés
kezdődött a sokaságban, a kétségbeesés kórusa. – „Imé
lássátok, mivel félrevetettétek az én tanácsomat, kacagni
fogok veszteteken!” – mondá az Úr. – „Csúfolkodom
félelmeteken, ha majd lecsap a pusztulás, miként a fergeteg,
és ha lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, nem
válaszolok néktek!” Ó, Firenze! Mikor nyitod meg a te
szemeidet, és térsz vissza az Istennek útjára?
A nyögés hangosabb lett. Hallottam, ahogy rekedten
fűrészel Luca torkában. Ismét a férfira pillantottam. Nem
Savonarolát hallgatta. Még mindig engem nézett.

12
Négy nappal később a megcsonkított férfi és női tetemet
megtalálták a városfalakon kívül egy olajfaligetben, az
Impruneta falut Firenzével összekötő út mentén.
Olyan régen tartott már a forróság, hogy az emberek
aszálytól és rossz terméstől féltek, ezért az egyház
körmenetben vitte az Imprunetai Madonna csodatevő szobrát
Firenzébe, hogy ott ünnepélyes misével könyörögjenek hozzá.
Mert ha az Isten meg is haragudott Firenzére, még mindig
meghallgathatja Miasszonyunk közbenjárását. Ám ahogy nőtt
és dagadt a városkapu felé hömpölygő tömeg, csellengők
szakadoztak le a menetből a mezőre, és így esett, hogy egy
elcsámborgó fiú véres húst látott egy szőlőskert venyigéi alatt.
Apám helyében én megkérdeztem volna a Közrendi
Tanácsban, ki volt az a bolond, aki engedélyezte, hogy ilyen
szem előtt levő helyre vigyék a holtakat, de természetesen
senki sem szólt.
Mivel a bűnt a városon kívül követték el, nem tartozott
szigorúan Firenze hatáskörébe, tehát nem jelentek meg a
főtéren a kárhoztató kiáltványok. Ennek ellenére ragályként
terjedt el a gyilkosságok híre. A nő prostituált volt, a férfi az
ügyfele, a hullájuk bűzlött, sebeikben férgek hemzsegtek.
Firenze nem volt kényes gyomrú város, ha a nőt elítélték
volna bujálkodásért, jókora tömeg verődött volna össze, hogy
megbámulják, amint levágják az orrát. Korábban ugyanezek
az emberek valószínűleg azt is megnézték volna, ahogy valakit
kibeleznek a törvény nevében, ám ennek a rémtettnek a
szentségtörő trágársága beleette magát az elmékbe, és
visszhangzóan huhogta a Testvér sötét jóslatait. Miféle ember
az, aki erre képes? Olyan romlottságra vallott, hogy
kényelmesebb volt büntetésnek tekinteni: az Ördög
előmászott a pokolból, és az utcákon csatangol, hogy máris
elvigye, aki az övé.
Otthon apám ismét összehívott minket, és beszámolt róla,
hogyan jöttek-mentek a francia követek, ajándékokkal és a
semlegesség mézezett ígéreteivel elhalmozottan, ámde
oltalomlevél nélkül. Beéri-e ennyivel Károly, vagy lesz olyan
orcátlan, hogy lerohanja Toscanát? Vártuk a fejleményeket. A
hőség továbbra sem enyhült. Miasszonyunk közbenjárása, úgy
tűnik, nem volt elég.
A szobámban ültem. Angyali üdvözletem elkészült, de
máris elégedetlen voltam vele. Miasszonyunkon ugyan
kiütközött a nyugtalanság, és az angyal mozgásában is volt
egyfajta lendület, de egyszínűek voltak, és nekem viszketett az
ujjam a színek után! Régebben legjobb tudásom szerint űztem
a háztartási alkímiát. Tojássárgáját csentem (rajongásom a
habcsókért legendaszámba ment a konyhában), ami
ólomfehérrel keverten a testszínhez közel hasonló árnyalatot
ad. A feketét magam gyártottam pörkölt és porrá őrölt
mandulahéjból, amihez a lenolaj-lámpásban összegyűlt
kormot kevertem, egyszer még tűrhető zöldet is előállítottam,
erős ecetet öntve a rézüstökbe. Ám a konyhában nagy
felzúdulás támadt, mikor látták, hogy a rézedények foltosak és
kimentek a formájukból, az így nyert festék pedig elég silány
volt. Különben is miféle történetet lehet megfesteni kizárólag
feketével, fehérrel és zölddel?
Majdnem egy hete volt, hogy elváltam a festőtől a
kápolnában. A munkások már építették a freskókhoz
szükséges ácsolatot. Nem várhattam tovább. Hívattam Erilát.
Vérzésem híre roppantul föllelkesítette. Amint kiszemelik
a férjemet, olyan házba kerül, ahol úrnője lesz az úrnő, Erila
tehát korlátlan hatalomra tesz szert. Sokkal nagyobb étvágya
volt az életre, mint a legtöbb rabszolgának. Bár az élet is
kíméletesebben bánt vele. Más házban feltétlenül letarolják,
amint idősebb lesz – a város tele volt várandós rabnőkkel,
akik az ebédlőn kívül az ágyasházban is szolgálták a
gazdájukat –, de apám kivételnek számított, és bár Luca
szerencsét próbált nála, lógó orral kellett távoznia. Tomaso,
amennyire tudom, sose vette magának a fáradságot.
Túlságosan tisztelte saját hiúságát, semhogy olyasmire
vállalkozzék, ami nem ígér feltétlen győzelmet.
– És ha megtalálom a festőt, mit mondjak neki?
– Kérdezd meg, mikor adhatom át őket. Ő tudni fogja,
mire gondolok.
– És te tudod? – kérdezte élesen.
– Kérlek, Erila! Csak most az egyszer tedd meg! Már nincs
sok idő!
És bár komoran mért végig, azért elment, mikor pedig
visszatért, és közölte, hogy a festő holnap korán reggel a
kertben lesz, megköszöntem, és mondtam, hogy magam
megyek oda.
Hajnalban keltem. Frissen sült kenyértől illatozott a
levegő, és a gyomromba belemordult az éhség. A hátsó
udvarról nyíló kert volt anyám legnagyobb öröme. Zsenge
kora ellenére – ötnél alig több nyarat számlált – apám
bőségesen ellátta a villájából hozott növényekkel, ennélfogva
burjánzó őskert jelleget öltött. Díszei voltak egy ágas-bogas
fügefa, egy gránátalmacserje és egy diófa, egy illatos
mirtusszal befuttatott puszpángsövény, egy fűszerszámos
ágyás, amely zsályát, mentát, rozmaringot, bazsalikomot
termett a konyhának, és évszak szerint változó, színes virágok.
Anyám, akinek volt érzéke a platóni kellemhez, úgy tartotta,
hogy a kertek közel állnak Istenhez, és mindig azt vallotta,
hogy a kerti szemlélődés jót tesz a fejlődő léleknek. Én
leginkább arra használtam a kertet, hogy bokrokat és
virágokat rajzoljak; volt belőlük annyiféle, hogy telt volna
tucatnyi Angyali Üdvözletre és Jézus Születésére.
Ám volt egy hibája. Anyám a növények közé állatokat
telepített: megnyesett szárnyú galambokat és különösen
kedvelt páváit: két kakast és három tyúkot, akik egyedül őt
tisztelték, sőt, szerették. Megismerték a járását, és ha anyám
megjelent, általában egy tasak maggal, a pávakakasok futottak
hozzá. Evés után hangosan elvonultak, de a kedvéért kitárták
legyezőjüket. Én gyűlöltem őket, mert hiúk és gonoszok.
Egyszer, kisebb koromban, annyira elbűvölt a színük, hogy
meg akartam simogatni az egyiket, mire megcsípett. Azóta
rossz álmaimban gyakran felrémlik hegyes csőrük. Ha
eszembe jutottak a mezőn hagyott hullák vagy az
összemarcangolt lány, akaratom ellenére fölrémlett előttem,
mit művelhetett volna a szemükkel a pávák csőre.
Ám ezen a reggelen más prédát találtak. A kőpadon a festő
ült, mellette ecsetkészlet és tucatnyi apró edény, bennük
kikevert festékek. A pávakakasokat figyelte merőn, amelyek
előtte csipegettek. Legyezőjük konokul összecsukva húzódott
mögöttük. De ahogy megláttak, az egyik ingerülten
elrikácsolta magát, felém fordult, és farktollait fenyegetően
lövellte a magasba.
– Ó!… Ne mozdulj! – Felragadta az ecseteket, keze repült
az edénykék fölött, hogy összevegyítse a gondolatban már
kikevert színeket.
Nem kellett mímelnem, hogy megbénultam. – Kérlek! –
mondtam. Most ő láthatott szorult helyzetben. Egy pillanatig
bámult, aztán magokat markolt ki egy tasakból, és különös
torokmélyi csettintést hallatott. A madár arrébb kapta a fejét,
mintha felismerné a hangot, és peckesen elindult a kinyújtott
tenyér irányába.
– Nem kell félned tőlük. Ártalmatlanok.
– Mondod te! Mást bizonyít a sebhely, amelyet még
mindig viselek a kezemen. – Álltam és figyeltem. Egész bátor
cselekedet a tenyerünkből etetni efféle vad madarakat.
Anyámon és rajta kívül még senkit sem láttam, akinek
sikerült. – Hogy csinálod ezt? Olyan tisztességtelen, hogy
Isten felruházott Fra Angelico ujjaival és Szent Ferenc
érintésével!
Makacsul a madarat nézte. – A kolostorban az én
munkám volt az állatok etetése.
– De nem az ilyeneké – motyogtam.
– Nem – mondta, az elképesztő tollakat bámulva. – Ilyen
teremtményt nem is láttam, Bár hallottam hírét.
– Miért kell lefestened? Nem is tudtam, hogy Szent
Katalin társalgóit állatokkal.
– Angyalszárnyhoz – felelte, odatartva kezét a kopácsoló
gonosz kis csőrnek. – A Mária Mennybemeneteléhez a
kápolna mennyezetén. Tollra van szükségem.
– Akkor jobb lesz vigyáznod, nehogy angyalaid
túlragyogják az Istent. – És míg ezt mondtam, arra
gondoltam, milyen könnyű most beszélgetnünk, mintha a
kápolnai sötétség disszonanciáját felperzselte volna a reggeli
nap. – Északon mit használtál?
– Galambot… ludat és hattyút.
– Hát persze. A fehér szárnyú Gábriel. – Ismét láttam a
viharzó szárnyakat szobájának elnagyolt freskóján. De most
már a színek beszédét tanulta. Látszott a kezén. Mit nem
adtam volna érte, ha az én körmömön száradna az árnyalatok
vére! A pávakakas teleette magát és elvonult, azzal tetézve
pökhendiségét, hogy tudomást sem vett rólam. Közöttünk
még mindig ragyogott a reggel, és berniem olyan friss volt a
szomjúság, mint a harmat a leveleken. Ismét fölvette az
ecsetjét. Közelebb húzódtam. – Kivel keverteted a színeidet,
festő?
– Magammal.
– Nehéz?
A fejét rázta, ujjai gyorsan mozogtak. – Először talán igen.
Most már nem.
Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a színeket. Annyira
viszketett utánuk az ujjam, hogy ökölbe kellett szorítanom a
kezemet. – Meg tudok nevezni minden egyes árnyalatot
Firenze minden egyes falán, és tucatnyinak felmondom a
receptjét. De még ha megszerezhetném az alkotórészeket,
akkor sincsen műhelyem, hogy kikeverhessem, és nincs egy
percem, amivel magam rendelkezek. – Pillanatnyi hallgatás
után folytattam. –Annyira belefáradtam a tollba és a tintába!
Árnyékot ad, de életet nem, és akármit csinálok vele, mind
olyan borongósnak látszik!
Ezúttal felnézett, és találkozott a tekintetünk. És mint a
kápolnában, most is esküdni mertem volna, hogy megért.
Tenyeremet égették a csővé csavart rajzok, az Angyali
Üdvözlet, és még egy tucat másik, amelyeket nagyratörésük és
szabatosságuk miatt választottam. Most vagy soha. A félelem
szállt meg, mintha verejték ütött volna ki a tenyeremen, és
ettől nyersebben szóltam a kelleténél. Feléje nyújtottam a
tekercset. – Nem akarok diplomáciát, megértetted? Az
igazságot akarom.
Nem mozdult, és a szavait követő csendben rádöbbentem,
hogy kárt tettem a közöttünk szövődő fonálban, de akkor
túlzott idegességem vezette viselkedésemet.
– Bocsáss meg, de nem ítélhetek helyetted – válaszolta
halkan. – Én csak a magam munkájára vagyok képes.
 Nem ridegen szólt, szavai mégis pávacsőrként vájták a
lelkemet. – Akkor apám rosszul becsülte, föl a tehetségedet.
Te pedig örökre inas maradsz, és sose leszel mester. – Még
mindig nyújtottam feléje a kezemet. Elengedtem a papírokat,
mellé hullottak a pacira. – A véleményed vagy a jó híred. Nem
hagytál választást számomra, festő.
– És milyen választást hagy ez nekem? – Ezúttal nem
fordította el a tekintetét. Olyan sokáig néztünk egymásra, ami
bőven meghaladta az illendőséget, és végül én bújtam ki
nézése alól.
A kert végében megjelent Erila. A látszat kedvéért viharos
indulattal fordultam feléje, noha tudtam, hogy felettünk
őrködött. – Mit művelsz itt? – váltottam át olaszra, –
Kémkedsz utánam?
– Ó, madonna, ne taposs el engem, kérlek! – könyörgött
üvöltően hamis alázattal. – Anyádasszony keres.
– Anyám? Ilyenkor? Mit mondtál neki?
– Hogy a kertben rajzolsz leveleket.
– Ó! – Visszafordultam a festőhöz. – Menned kell! –
mondtam latinul. – Gyorsan! Nem szabad itt találnia velem!
– És a leveleid?
Kimondottan javul az olasztudása. Fölvett egy darab
szenet, és anyám narancsfája nőtt ki a keze alól, a gyümölcs
olyan súllyal csüngött, szinte érezni lehetett, hogy mindjárt
lehull az ágról. Felém nyújtotta a papírt, és én nem tudtam,
sírjak-e vagy nevessek. összeszedte festékeit, beletette őket a
mellette levő zsákba. Aztán fogta a rajzok tekercsét, és azt is
utánuk csúsztatta.
– Nem bánom, mit mondasz! – kiáltottam utána. – Csak
ne hazudj nekem!
 A szakács friss kenyere mellé jól csúszott a cukorban
eltett, szeletelt birsalma. Én alaposan belaktam, anyám, aki
szokatlanul kapkodott idegességében, csak vizes bort ivott. A
levelet korán reggel hozta egy küldönc, bár bizonyos, hogy
anyám előbb is tudott róla: Plautilla néném kis összejövetelre
hívta a családot és a barátokat. A szülés néhány hónap múlva
volt esedékes, és most jött el az ideje, hogy eldicsekedjenek az
esemény tiszteletére beszerzett finom patyolattal és
kelmékkel. Engem egy cseppet sem érdekelt, anyámat viszont
mintha más sem érdekelte volna. Ráparancsolt Erilára, hogy
fésüljön meg, és készítse ki a legszebb ruháimat.
– Ha nincs ínyedre, okosan teszed, ha minél előbb találsz
valami épkézláb ürügyet – tanácsolta Erila a szájában levő
hullámcsatok mellől, miközben beletűzte keményen
hátrafeszített hajamba a nehéz gyöngyös fésűket.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy máskor mikor cifráztak ki így, mint egy
lakomai tortát, ha a nénédhez mentél látogatóba?
Kiengedte a sütővasból a második gyűrűt. Figyeltük a
tükörben, ahogy forgácsként göndörödik az arcom mellett.
Egy pillanatig tökéletesen szimmetrikus volt a két kígyócska,
aztán a második szépen fogta magát, és kinyújtózott.
Mikor anyám meglátott, nem is próbálta titkolni
elégedetlenségét. – Jaj nekem! Olyan szörnyen sötét a hajad!
Talán mégis meg kellett volna próbálkoznunk a festékkel. Bár
a ruhával kétségtelenül nagyobb sikert arathatunk. Lássam
csak. Az arannyal átszőtt még mindig divatos, de úgy vélem,
apádnak jobban tetszene valamelyik élénkebb árnyalatú
selyem. A berzsenyvörös az Indiákról jól áll az arcod színéhez.
 Apám, noha meg volt győződve róla, hogy az üzletnek
használ, ha viseljük a portékát, emlékezetem szerint sohasem
tett megjegyzést a ruhatáramra.
– Nem gondolja, hogy kissé túl díszes? – kérdeztem. –
Nem akarhatjuk kihívni az utcán a jámborok haragját.
– Még nem a prédikátor irányítja a várost – vágott vissza
anyám, és először éreztem a hangjában egy csipetnyi
megvetést a dominikánus iránt. – Családi összejövetelre még
mindig azt vehetjük, ami nekünk tetszik. Ez az árnyalat illik
hozzád. És próbálj valamit az arcodra kenni! Talán egy
leheletnyi rizsport, hogy világosabb legyen a színed. Erila
elkészíti, ha nem pocsékol túl sok időt a pletykálkodásra.
– Édesanya – szóltam –, ha netán véletlenül egy férfiról
van szó, akkor kényelmesebb lenne egy vakot választani. Az
nem láthatja a hiányosságaimat.
– Ó, drágám, de nagyon tévedsz! Olyan kedves vagy!
Olyan bájos! Szellemed fényes és üde.
– Okos vagyok – mondtam savanyúan. – Az nem ugyanaz.
Mint már többször közölték velem.
– És ki közölte? Nem Plautilla? Ő nem olyan kegyetlen.
Haboztam. – Nem. Nem Plautilla.
– Tomaso.
Vállat vontam.
Anyám gondolkozott. – Bátyádnak fullánkos nyelve van.
Talán okosabb lett volna, ha nem teszed az ellenségeddé.
– Nem állt szándékomban – mondtam mogorván. – Igen
könnyen megsértődik.
– Nos, nem érdekes. Ha komolyra fordul a dolog, a vér
úgyis erősebb a víznél – mondta határozottan. – Akkor most
foglalkozzunk a cipővel.
13
Plautilla olyan volt, akár egy teljes vitorlázatú hajó. Még az
arca is kidagadt. Valósággal eltűnt a saját húsában. Haja
elvesztette szőkés árnyalatát. Most nem volt ideje festésre.
Ekkora teherrel nem is igen mászhatott volna fel a háztetőre,
de nem látszott bánkódni miatta. Vaskos volt és békés, mint
egy itató mellett dagonyázó jószág, amely túlságosan testes
ahhoz, hogy mozogjon. De hát nagyon meleg is volt.
Mi érkeztünk elsőnek. Anyám édességeket, cukros
mandulát hozott, Plautilla megmutatta frissen felékesített
hálószobáját. Új szőnyegek lógtak a falakon, a nyoszolyán ott
volt a család hímzett monogramjával, címerével díszített,
bordűrös ágynemű-készlet. Oldalt állt a baba bölcsője, benne
az ezüst-arany rojtos, fehér damaszttakaró. A kelengyeláda a
díszhelyen pompázott, a szabin nők roppant virgoncnak
tűntek az ónos meleghez képest. Ellanyhul ilyenkor a
férfiakban a bujaság? A levegő és a bujaság kettőzött hevéhez
lehetett valami köze annak, hogy a rekkenő nyárban fogant
gyermekekre gyanakodva néztek, de még nem voltam olyan
idős, hogy megtanítsanak az effajta dolgok rejtett értelmére.
Kétségtelenül ennek az oktatásnak is eljön az ideje.
Hallottam Tomasótól, hogy Maurizio harminc florintot
tett fel négyszáz ellenében arra, hogy lánya lesz. Ily módon
nyeresége kárpótolja majd a csalódásért, bár kétlem, hogy
fedezné a gyermekáldással járó költségeket. Mindent a divat
szerint csináltak: illatos fehérbor járt a leendő anyának, és a
szülés után két fiatal gerle, mert azoknak a húsa könnyen
emészthető. Az udvarról felhallatszott a sorsukról mit sem
sejtő madarak burukkolása. A bábát felfogadták, most
kerestek megfelelő szoptatós dajkát, a szobát megtöltötték
ízléses tárgyakkal: apró szentképekkel és szobrokkal, hogy
Plautilla vajúdás közben szép dolgokat lásson, amitől a
gyermek még szebb és hibátlanabb lesz. Le voltam nyűgözve.
Maurizio, el kell ismernem, teljesítette töltöttgalamb-felesége
minden kívánságát.
– Anyától hallom, hogy a festő elkészítette az ajándékozó
tálcát – pihegte a leltár végén. – Azt beszélik, hogy csodálatos!
A szerelem kertjét kértem az egyik felére, és egy sakktáblát a
másikra. Maurizio szeret játszani – mondta, aztán
kislányosan kuncogni kezdett a saját szavain.
Én is ilyeneket fogok mondani, ha férjhez megyek?
Egyfajta iszonyattal meredtem húsos, boldog nénémre.
Annyival többet tud, mint én. Hogyan faggathatnám ki?
– Ne aggódj! – Cinkosan megbökte a karomat. – Most,
hogy vérzel, nagyon hamar meg fogod érteni. – Pofát vágott. –
Habár meg kell mondjam, egyáltalán nem olyan, mint
könyveket olvasni!
Akkor milyen? – szerettem volna kérdezni. Mondd meg!
Mindent mondj el! – Fáj? – vetettem oda, úgy, mintha
véletlenül csúszna ki a számon.
Csücsörítve nézett rám, és egy pillanatig élvezte a
hatalmát. –Természetesen – mondta egyszerűen. – Abból
tudják, hogy tiszta vagy. De elmúlik. És aztán nem olyan
rossz. Igazán. – Én pedig arra gondoltam, miközben őt
néztem, hogy komolyan beszél, és akkor értettem meg, hogy
az én butuska, hiú nővérem életében először igazán kedvét leli
valamiben. Örültem ennek, és még jobban féltettem
magamat.
Társalgásunk félbeszakadt, mert új vendégek jöttek: a
család barátai, ki-ki apró ajándékokkal. Plautilla ide-oda járt,
mosolygott, kacagott. Aztán megérkezett a nemesember.
Borszínű bársonyköpenyt viselt, a templominál
elegánsabbat, amely kétségtelenül méltó lett volna apám
elismerésére. Öregebbnek látszott, mint a többi
találkozásunkon, de a napfény kíméletlenebb a gyertyánál és
az olajlámpásnál. Nyomban észrevett, ahogy bejött, ám
először anyámnak bókolt. Anyám összekulcsolta ujjait, és
feltétlen figyelemmel csüggött rajta. Vélhetőleg nem először
találkoztak. Meglepődtem? Valami ismeretlen érzés kerített
hatalmába. Jóval később hallottam valakitől, hogy első látásra
felismerjük azokat, akik fontosak lesznek az életünkben. Még
akkor is, ha egyáltalán nem kedveljük őket. Én pedig
észrevettem őt. Ő is engem. Isten irgalmazzon nekünk.
Elcsíptem Plautillát, miközben keresztülgomolygott a
szobán, és a legközelebbi felhoz szögeztem, legalábbis
annyira, amennyire a hasa engedte.
– Ki ez?
– Ki?
– Plautilla, nem csíphetek beléd, ahogy szoktam, mert
esetleg vajúdni kezdesz, és nem bírnám ki a sivalkodásodat.
De ha a babád megszületett, őt büntetlenül megcsíphetem,
mert csak évek múlva hibáztathat érte.
– Alessandra!
– Na szóval, mit tudsz róla?
Sóhajtott. – A neve Cristoforo Langella. Nemes családból
származik.
– Ebben biztos vagyok – mondtam. – Tehát miért
érdeklődne irántam?
De nem volt idő további pusmogásra. Langella már eljött
anyámtól, és felénk tartott. Plautilla feképnél hagyott, és
mosolyogva elvitorlázott. Mereven álltam, és a lábamat
tanulmányoztam. Tartásom felrúgta a kecs és a nőiesség
összes előírását.
– Madonna – hajolt meg könnyedén –, azt hiszem,
szabályszerűen még nem mutattak be egymásnak.
– Nem – dünnyögtem, és rásandítottam. Mély
szarkalábak voltak a szeme sarkában. Legalább képes nevetni,
gondoltam. De velem tud-e nevetni majd? Ismét a padlót
néztem.
– Nos, hogy van ma a lába? – folytatta görögül.
– Talán tőle kellene kérdezni – feleltem olyasféle hangon,
mint ami a gyerekkori toporzékolásaimat kísérte. Éreztem
anyám tekintetét, a szemével parancsolta, hogy viselkedjek
tisztességesen. Nem hallhatta, amit beszéltünk, de jól ismerte
vonásaimat, még a távolból is meg tudta különböztetni a
simulékonyságot a gúnyolódástól.
Langella meghajolt, ezúttal mélyebben, és a szoknyám
széléhez intézte szavait: – Hogy vagytok, lábak? Bizonyosan
örültök, mert nincs muzsika. – Elhallgatott, fölnézett rám, és
elmosolyodott. – A templomban láttuk egymást. Mit gondolt a
prédikációról?
– Azt gondolom, hogy ha bűnös lennék, a Testvér
megéreztetné velem a zubogó olaj szagát.
– Akkor szerencséje, hogy nem bűnös. Mi a véleménye,
sokan lehetnek, akik hallják őt, és nem érzik a poklot?
– Nem sokan. De úgy vélem, ha szegény lennék, szívesen
venném, ha előbb a nálam gazdagabb sivalkodnék.
 – Hmm. Azt gondolja, hogy a Testvér lázít?
Megfontoltam a kérdést. – Nem. Szerintem fenyít.
– Igaz. Ám én hallottam, hogy többeken tölti ki a mérgét,
nemcsak a gazdagokon és a megrémítetteken. Fölöttébb
kritikusan szemléli az egyházat.
– Talán meg is érdemli az egyház.
– Valóban. Tudja-e, hogy jelenlegi pápánk a hálószoba-
ajtaja fölé festtette a Madonna képét? Csakhogy az a szeretője
arcát viseli.
– Igazán? – El voltam ragadtatva, hogy erről a legfelsőbb
szintről pletykálnak velem.
– Ó, igen! Azt mesélik, hogy Róma körül némák az erdők,
mert a pápa asztala roskadozik a sült énekesmadaraktól, és
gyermekeit úgy fogadja a házában, mintha a bűn nem is lenne
bűn. No de tévedni emberi dolog, nem gondolja?
– Nem tudom. Ez a gyóntatószékre tartozik.
Nevetett. – Látta már Andrea Orcagna freskóit a Santa
Croce refektóriumában?
A fejemet ráztam.
– Utolsó ítéletén apácafőket festett az Ördög agyarai közé,
és a Sátánnak olyan az ábrázata, mint aki gyomorhurutot
kapott az elfogyasztott bíborosi süvegek sokaságától.
Akaratlanul elvihogtam magamat.
– Mondja csak, Alessandra Cecchi, kedveli szép városunk
művészetét?
– Ó, imádom! – feleltem. – És ön?
– Osztom a véleményét. Ezért nem dermed meg a lelkem
Savonarola szavaitól.
– Ön nem bűnös? – kérdeztem.
– Épp ellenkezőleg. Gyakran vétkezem. De hiszek benne,
hogy a szerelem és a szépség útján is eljuthatunk Istenhez és a
megváltáshoz.
– Ön a régiek híve?
– Igen – súgta teátrálisan. – De ne árulja el senkinek,
mert az eretnekség fogalmának érvénye percről percre bővül.
Én pedig minden gyerekessége ellenére izgalmasnak
találtam ezt az összeesküvő modort. – Titka biztonságban van
nálam – ígértem.
– Előre tudtam. Azt mondja meg: mivel lehetne
védekezni, ha a bolond barát arról oktat ki, hogy írástudatlan
öregasszonyok többet tudnak a hitről, mint az összes görög és
latin gondolkodó együttvéve?
– Talán oda kellene adni neki A költészet védelmében-t
Boccacciótól. Fordításaiban, amelyeket az antik istenek
meséiről készített, csakis a legkeresztényibb erényekkel és
erkölcsi igazságokkal találkozhatunk.
Hátralépett, rám nézett, és esküszöm, nem tévedtem,
amikor csodálatot olvastam ki a szeméből. – Hallottam hírét,
hogy ön az anyja lánya.
– Nem túl vigasztaló, uram. Bátyám élvezettel híreszteli,
hogy mikor anyám velem volt viselős, vérengzést látott az
utcán, attól formátlanodtam el a méhében.
– Úgy hát a bátyja kegyetlen.
– Igen. De attól még lehet őszinte.
– Lehet. Ám ebben az esetben tévedett. Ön élvezi a
tanulást. Nincs ezzel semmi baj. Csak a klasszikusok bírják
kegyét, vagy szereti a mi íróinkat is?
– Úgy gondolom, hogy Dante Alighieri a legnagyobb költő,
akit valaha termett Firenze.
– Vagy teremni fog. Ebben nincsen köztünk vita. Tudja
kívülről az Isteni Színjátékot?
– Nem az egészet! – mondtam. – Még csak tizenöt éves
vagyok!
– Szerencse. Ha az egészet el tudná szavalni, még a
második eljövetelkor is itt lennénk. – Egy darabig nézett. –
Hallom, rajzol.
– Én… ki mondta ezt önnek?
– Ne riadozzon tőlem így. Én már önre bíztam a titkomat,
elfelejtette? Csak azért hozom szóba, mert le vagyok
nyűgözve. Szokatlan dolog.
– Nem volt mindig az. A régiek idejében…
– Tudom. A régiek idejében Mariát, Varro leányát
magasztalták művészetéért. – Elmosolyodott. – Nem ön az
egyetlen, aki ismeri Albertit. Habár akkor ő még nem
tudhatta, hogy a mi Paolo Uccellónknak is volt egy leánya, aki
apja műhelyében dolgozott. Úgy hívták, hogy a legkisebb
veréb. Egyszer talán – folytatta pillanatnyi hallgatás után –
megmutathatná a munkáit. Igen örülnék neki.
Mellette megjelent egy szolgáló, aki nyalánkságokat és
fűszeres bort kínált. Langella elvett egy poharat, és átnyújtotta
nekem. De a varázs már megtört. Szótlanul ácsorogtunk egy
darabig, mindketten másfelé nézve. Kezdett, ha nem is
nyomasztó, de sűrű lenni a hallgatás. Aztán megszólalt,
ugyanazon a csendes hangon, amit a tánc közben használt:
– Tudja-e, Alessandra, miért találkoztunk ma itt?
Összeszorult a gyomrom. Természetesen nemet kellett
volna mondanom, úgy, ahogyan anyám tanított. De az a
helyzet, hogy tudtam. Hogyne tudtam volna?
– Igen – feleltem. – Tudom.
– És elfogadhatónak találja?
 Felnéztem rá. – Eddig nem tudtam, hogy figyelembe
veszik az érzéseimet.
– Nos, figyelembe veszik őket. Ezért teszem fel most a
kérdést.
– Ön nagyon jó, messere. – És tudom, hogy elvörösödtem.
– Nem, nem igazán. De szeretném tisztességesnek tartani
magamat. Mind a ketten idegen halak vagyunk ebben a
tengerben, de a magányos harcok ideje a végéhez közeledik.
Beszéljen az anyjával. Nem kétlem, hogy még látjuk egymást.
Elment tőlem, és hamarosan távozott.

14
– Sok minden szól mellette, Alessandra. A szülei meghaltak,
úgy hogy a magad asszonya leszel a házában. Jó nevelést
kapott, verseket ír, műértő és mecénás.
Anyám olyan izgatott volt, hogy nem bírta az ölében
tartani a kezét. Bennem egy éjszaka és egy nap óta gyűlt a
szorongás. – Ez úgy hangzik, mintha ő lenne a város
legkívánatosabb udvarlója. Hogyhogy akkor nem nősült meg
még?
– Azt hiszem, írt valamit, és minden erejét abba ölte. Majd
nemrég meghalt két fivére, mindketten örökös nélkül. Mivel
pedig jónevű család, neki kell tennie róla, hogy fennmaradjon.
– Fiút akar nemzeni.
– Igen.
– Ezért van szüksége feleségre.
– Igen, de úgy gondolom, kell is neki a feleség.
– Eddig nem kellett.
– Az ember változik, Alessandra.
 – Öreg.
– Igen, korosabb. De az nem mindig hiba. Azt hittem,
hogy éppen te megértőbb leszel.
Ültem a magas támlájú széken, és néztem a faragásokat a
fan. Délután volt, a háznép többi része aludt. Nyári loggiánk a
tetőn nyitva volt, hogy lehetőség szerint járja a szellő, falait a
leghűvösebb zöldre festették, hogy emlékeztessen a
természetre. De még itt is túlságosan meleg volt a
gondolkozáshoz. Más évben ilyenkor már vidéken voltunk,
apám birtokán. Ez volt a legbaljósabb jele apám állampolgári
aggodalmainak, hogy még mindig nem hagytuk el a várost.
– Ön mit gondol róla, édesanya?
– Alessandra, én nem tudok valami sokat. Jó család, ebből
a szempontból mindenképpen öregbítené hírünket a
házasság. Egyébként annyit mondhatok, hogy Plautilla
esküvőjén látott meg, és néhány hete fölkereste apádat. Nem a
mi köreinkhez tartozik…Úgy hallom, rajong a tudásért, de
nem politizál. Ezzel együtt művelt, komoly ember, és
tekintetbe véve a mostani feszültségeket, talán bölcsebb is
kimaradni a politikából. Egyébként majdnem olyan idegen
nekem, mint neked.
– És mit pletykálnak róla? Mit mond Tomaso?
– Bátyád azon köszörüli a nyelvét, akin csak lehet. Illetve,
most jut eszembe, hogy kérődre érdekes módon nem fújtatott.
Nem hinném, hogy ismeri. De Alessandra, ez az ember
negyvennyolc éves. Mostanra kitombolhatta magát, efelől
semmi kétségem.
– A férfiak élnek, az asszonyok várnak.
– Ó, Alessandra! Túl fiatal vagy még, hogy ilyen öregesen
beszélj! – mondta ugyanazon a hangon, amellyel ezernyi apró
viharomat csendesítette le. – Nem olyan tragédia az. Majd
meglátod, miként fordíthatod a javadra. Meglehet, ugyanúgy
élvezi a saját társaságát, mint te a magadét.
– Tehát a házasság a távolléten alapul?
– Amitől semmivel sem lesz kevésbé kielégítő. Tudod,
hogy vannak dolgok, amiket még nem értesz, még akkor is, ha
nehezedre esik elhinni.
Összemosolyogtunk. Ezt az egyezséget korán
kikovácsoltuk. Erényeim hiányát – de hosszú volt a lista:
csendesség, engedelmesség, szerénység, félénkség –
négyszemközt elnézi, amíg nem hozok rá szégyent mások
előtt. Olyan jól megtanított, ahogy csak tudott. Én pedig
igyekeztem. Tényleg.
Azon tűnődtem, ez-e a társalgás, amit anyának és
leánynak folytatnia kell a házasság előtt, és ha igen, mikor
kerül sor a nászéjszakára. Megpróbáltam átugrani a
tudásomban tátongó szakadékot. Láttam magamat, amint
idegen ágyban ébredek egy idegen férfi mellett, és kitárom
karjaimat, köszöntve az új napot…
– Erilát is kérem a jegyajándékomhoz – mondtam.
– Megkapod. Férjednek lesznek saját rabszolgái, de
bizonyosan jó szemmel néz majd mindent, ami segít, hogy
otthon érezd magadat. Mikor apáddal beszélt, különös
fontosságot látszott tulajdonítani ennek.
Hosszú hallgatás következett. Olyan hőség volt! Hajam
átnyirkosodott az izzadságtól, és mintha meleg vizet
permeteztek volna a bőrömre. Az utcákon már azt pusmogták,
hogy ez ugyancsak Isten büntetése: megállította az
évszakokat, hogy mutassa, mennyire haragszik. Nem volt más
vágyam, mint hogy megfürödhessek, aztán eldőlhessek az
ágyon, és lerajzolhassam a takarón elterült, mozdulni is lusta
macskát. Most hullik szét a saját akaratomból az életem, de
szinte még ahhoz is fáradt voltam, hogy törődjek vele.
– Azt mondod, Alessandra, hogy megegyeztünk? –
kérdezte anyám szelíden.
– Nem tudom. Túl gyors ez nekem.
– Te döntöttél így. Apád azt mondja, ha a franciák jönnek,
egy hónapon belül itt vannak. Akkor kevés idő lesz a
ceremóniára.
– Én azt gondoltam, a házasságnak az a célja, hogy a
rangunkat mutassuk Firenzének. Arra sem megfelelő a perc.
– Igaz. Bár apád úgy véli, nem is baj, tekintettel a jelenlegi
közhangulatra. Nehezen tudom elhinni, hogy éppen te akarj
hetekig tartó piperézés után, végigparádézni az utcákon, hogy
mindenki téged bámuljon. – Akkor egy pillanatig arra
gondoltam, milyen rémítő lesz élnem az egyetlen ember
nélkül, aki majdnem olyan jól ismer, mint én magamat, még
akkor is, ha ezt nem mindig képes bevallani.
– Ó, édesanya! Ha rajtam múlna, inkább itt maradnék,
olvasnám a könyveimet, festeném a képeimet, és hajadonként
halnék meg. Ámde… – mondtam határozottan – tudom, hogy
ezt nem tehetem, és mivel valakihez férjhez kell mennem,
felőlem akár ő is lehet. Úgy gondolom, hogy… – keresgéltem
egy kicsit a szót – … úgy gondolom, hogy rendes lesz. Ha
pedig kiderül, hogy tévedtem, végül is öreg, és lehet, hogy
hamarosan meghal, én pedig szabad leszek.
– Ó, még tréfából se kívánj ilyet! – mondta indulatosan. –
Nem olyan öreg, és tudnod kell, hogy nincsen szabadság az
özvegyi sorban. Akkor okosabban tennéd, ha máris a zárda
gondolatához szoktatnád magad.
 Rábámultam. Vajon ő is választhatott volna? – Tudja,
hogy még mindig álmodom róla? – Sóhajtottam. – A helyről,
ahol szabad azt tennem, amit akarok, miközben hálát adok
Istennek a kiváltságért.
– Ha létezne ilyen zárda, Alessandra, a város
asszonynépének jobbik fele oda kívánkozna – mondta csendes
fanyarsággal. – Nos, akkor megegyeztünk? Helyes. Szólok
apádnak. Azt hiszem, leendő férjed ugyancsak azon a
véleményen lesz, hogy ne halogassuk a szertartást. Nincs
időnk, hogy cassonét rendeljünk, vagyis kéz alól kell
szereznünk, vagy valamilyen családi örökséget kell
felhasználnunk. Arra az esetre, ha a férjed kérdezné, van
valamilyen kívánságod a kelengyeláda festményeivel
kapcsolatban?
Elgondolkoztam. – Akármi lehet, csak az a szegény lány
ne legyen a Nastagio-történetből, akit a kutyák megkergettek
és kibeleztek. De sok kép díszítse, hogy legyen mit néznem. –
Megint az idegen hálószobában voltam, egy idegen házában,
és hirtelen elszivárgóit minden bátorságom. – Ha majd
férjhez megyek, és eltávozok innen, kihez fogok beszélni
akkor? –kérdeztem, és hallottam, hogy a hangom megremeg.
Anyám megdöbbent. Láttam, hogy ez rajta is sebet ejt. –
Ó, drága Alessandrám, majd beszélsz Istenhez. Mert
bizonyára azt is kell tenned. Ott könnyebben fog menni, mert
egyedül leszel. És Ő figyel majd rád. Meglátod. Velem is
megtette. Segít, hogy beszélhess a férjeddel. így lesz belőled jó
feleség és jó anya. És nem fajdalom ám az egész. Ezt
megígérhetem. – Egy pillanatra elnémult. – Nem is
engedném, hogy fájdalom égen. – Azt gondolom, komolyan
hitte is, amit mondott.
 Tehát így történt, hogy este beszélt apámmal, és a két
család még azon a héten elkészítette a házassági szerződést,
miszerint a hozomány egy hónapon belül kifizettetik, a
házasság pedig még ugyanaznap megköttetik és elhálatik.

És ez jó is volt így, mert öt nappal beszélgetésünk után

VIII. Károly megadta a választ Firenze semlegességi
ajánlatára. Átkelt a toszkán határon, megrohanta Fivizzano
erődjét, felprédálta a várost, és lemészárolta az egész
helyőrséget.

A székesegyházban a gyülekezet nyüszített Savonarola

flagelluma alatt: – Íme lássad, Firenze, a büntetés
elkövetkezett, a prófétálások beteljesedtek! Nem én, az Isten
jövendölte meg! Az Isten vezeti a hadakat! A Kard lesújtott…
És jön! Közeledik!

15
Leendő férjemet csak az esküvőnk reggelén láttam viszont.
Rettenetes napokat éltünk. A kormány folyamatosan az
összeomlás szélén egyensúlyozott, a fatalizmus hasas
viharfelhőként ült a városon. Piero de’ Medici buzdította
Firenzét, hogy védje meg magát, de ekkorra már leghívebb
követői is cserbenhagyták, nyíltan hangoztatva, hogy tárgyalni
kell az ellenséggel. Apám fel volt dúlva, és még mindig nem
keresték meg, hogy vegyen részt a kormányban. Bár a
Mediciek hatalma olyan sebesen fogyatkozott, hogy
hamarosan magát döntötte volna romlásba, aki szövetkezik
velük.
Október végén Piero személyes kíséretével elhagyta a
várost, és a francia táborba indult.
Nevelőnk a tanulószobában elrendelte, hogy imádkozzunk
Piero szerencsés visszatéréséért. Savonarola a szószékről
ország-világ előtt üdvözölte és magasztalta Károlyt, mint Isten
eszközét Firenze lelkének megmentésében, és megbélyegezte
Pierót, a gyáva Mediát, akinek családja elpusztította istenes
Köztársaságunkat. A város várt, és vibrált a nyugtalanságtól.
Három nappal előbb apám a Signoria kiáltványával érkezett
haza, miszerint ha a francia sereg bevonul a városba, a kijelölt
házakba fogják bekvártélyozni őket. Hivatalnokok járták a
várost, és annyi ajtóra krétázták fel a fehér keresztet, hogy
Firenze úgy festett, mintha megint a dögmirigy pusztítana. És
akárcsak a pestisnél, itt se jelentett védelmet a gazdagság és a
befolyás. Régi és új otthonomat is kijelölték. Ha jönnek a
franciák, előbb leszek kötelességtudó háziasszony, mint
férjem asszonya.
Minden napra jutott egy újabb család, amely
elmenekítette leányait, néha még asszonyait is a kolostor
biztonságába, bár hallottam, ahogy anyám azt motyogja egy
napon, mikor magasba csapott a pánik: – Mikor tisztelte egy
megszálló idegen hadsereg a zárdai falak szentségét?
És már két hét se volt hátra november 26-ig, esküvőm
napjáig.
Az előtte való napon végre megszűnt a hőség, és eleredt az
eső. Ültem az ablakomnál, a kelengyém közepette, néztem a
csatornákban hömpölygő sárlét, tűnődtem, hogy ez is Isten
rendelése-e, ami által tisztára akarja mosni a várost. Erila
segített becsomagolni a ládámba.
 – Nagyon hamar ment ez.
– Igen. – A szeme közé néztem. – Nyugtalanít?
Könnyedén vállat vont. – Talán nem kellett volna
elfogadnod az elsőt, akit ajánlottak.
– Ó, valóban? Nem vettem volna észre a sort a ház előtt?
Vagy szívesebben látnál valahol a vadonban, hogy egy nyirkos
cellában morzsoljam az olvasót? Kérhettem volna azt is, hogy
oda vihesselek magammal.
Nem szólt.
– Erila? – Vártam. – A te urad is lesz. Ha tudsz valamit,
amit én nem, itt az idő, hogy előállj vele.
A fejét rázta. – Már úgyis eladtak mindkettőnket.
Próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle.
Úgy éreztem, mintha az életem peregne le egy
homokórán, amiből hamarosan elfogy az összes homokszem.
A festőről nem hallottam. Csendje olyan volt, mint egy fájás,
amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de néha az ágyban,
amikor komisz hőség kínzott, egyszer csak összeomlottam
alatta, és visszakerültem a kápolna hűvösébe, ahol a bőre
gyöngyszínű volt a gyertyafényben, vagy a hajnali kertben
bámultam megigézve, ahogy angyalszárnyak nőnek repülő
ujjai alatt. Az ilyen éjszakákon rosszul aludtam, és olyan
izzadságban fürödve ébredtem, ami egyszerre volt fagyos és
forró.
Úgy döntöttem, hogy őszinteséggel leplezem a csalást, és
engedélyt kértem anyámtól, hogy mivel úgyis nemsokára
távozom, még egyszer megnézhessem a kápolnát. Túl sok
dolga volt, hogy velem tartson, és most már persze
gardedámot sem rendelt mellém, Erila is elég.
A kápolna átalakult. Az oltár egyszerre emlékeztetett
építkezési helyszínre és egy varázsló barlangjára; a fal mellett
magasba nyúló póznák és deszkák képeztek pallókat és
dobogókat különböző magasságokban, középen apró tűz
eregette a fojtó füstöt. Fölötte a plafon alatt rostély feszült,
amelyet mintha fekete drótból készítettek volna, és a lángok a
boltíves mennyezetre vetítették az árnyékát. A hámban ülő
festőt felhúzták majdnem a mennyezetig, és ő buzgón rajzolta
a vakolatra az árnyékrostélyt. Ha egy négyzettel végzett,
lekiáltott az embereknek, hogy engedjék lazábbra vagy húzzák
szorosabbra a kötelet. így haladt ide-oda, hol ki a forróságból,
hol vissza.
Erila és én lenyűgözve bámultuk. Olyan céltudatos és
ügyes volt, mint egy nyakigláb pók, amely kezdetleges, noha
mértanilag tökéletes hálóját szövi. Gyorsan dolgozott,
lehetőleg kerülve a lángnyelvek forróságát. Az egyik fiúra már
felvázolta vörössel az alakok körvonalát. Lent egy asztalnál
egy nálam nem idősebb fiú törte mozsárban a
körvonalazáshoz használt festéket. Ha majd elkezdődik az
igazi munka a freskókkal, több inasra lesz szükség, de
egyelőre ez az egy is megteszi. A festő lekiáltott a magasból a
fiúnak. Az felénk nézett, félbehagyta a munkáját, és odajött
hozzánk.
Mélyen meghajolt. – A mester azt üzeni, hogy most nem
hagyhatja abba. A tűz megperzseli a mennyezetet, ha túl
sokáig ég, úgyhogy még ma délután be kell fejeznie a rácsot.
– Mit csinál? – motyogta szörnyülködve Erila.
– Ó, hát berácsozza a mennyezetet, hogy legyen támpontja
a freskóhoz! – válaszolta buzgón a fiú. Ránéztem. Az arca
szurtos volt, de a szeme ragyogott. Mennyi idős lehetett,
mikor először érezte az ujjaiban a bizsergést?
 Erila, ugyanolyan értetlenül, vállat vont.
– A bolthajtás íve félrevezető festés közben –
magyaráztam. –Lehetetlen pontosan megítélni a perspektívát.
A rács segít, hogy a festő az eredeti képhez tarthassa magát. A
rajzot is így felkockázza majd, mint egy földabroszt, és akkor
pontosan át tudja másolni a képet az egyik felületről a
másikra.
A fiú szúrósan nézett rám. Szúrósan néztem vissza. Ne
vitatkozz velem, mondta a tekintetem. Többet olvastam erről,
és többet fogok tudni róla, mint amennyit te valaha, még
akkor is, ha nem én, hanem te fogod beborítani
mennyezetünket égi látomásokkal.
– Akkor szólj mesterednek, hogy figyelünk, és megvárjuk
–mondtam egykedvűen. – Addig is hozhatnál nekünk széket.
Kissé megszeppent, de nem szólt. Visszaügetett az
oltárhoz, megfelelő székeket keresve. Ahogy húzta őket maga
után a padlón, a festő lekiáltott neki, és a fiú egy pillanatig
nem tudta, melyik parancsot teljesítse. Elégedetten láttam,
hogy a festőnek engedelmeskedik: a fiú otthagyta a székeket a
kápolna közepén, és folytatta a munkáját. A székeket Erila
hozta el.
Majdnem egy órába telt, mire lejött. A tűz, amelyet olcsó
szalmából raktak, kiszámíthatatlan volt. A festő egyszer-
kétszer felkiáltott, ha túl magasra szöktek a lángok; ilyenkor a
munkások lefojtották a tüzet, attól meg olyan füst lett, hogy
nem győzött köhögni. Hallottam, hogy ebben a szakaszban
szörnyű balesetek szoktak történni, tehát a kötélkezelők
éppoly éberek voltak, mint a festő. Végül megadta a jelet, hogy
bocsássák le. A kötél meg-megcsavarodva ereszkedett alá, a
festő valósággal kizuhant a hámból. Elterült a padlón,
fuldokolva köhögött, és nagy csomókban köpte magából a
váladékot, miközben levegő után kapkodott. Asszony hogy is
bírna efféle munkát? Lehet, hogy Uccello lánya festett
drapériát a Mária Magdolna házában, de sose húzták fel a
boltíves mennyekbe. A férfiak teljesítenek, az asszonyok
tapsolnak. Kezdtem elveszíteni a hitemet. A szószékről
Savonarola azon ágált, hogy vissza kell küldeni bennünket a
házunkba. Az a hír járta, hogy hamarosan már csak férfiaknak
lesz hajlandó prédikálni, és ha megjönnek a franciák, azokat a
nőket, akiket még nem barikádoztak el a kolostorokban, lakat
alatt fogják őrizni, akkor pedig Isten irgalmazzon nekünk.
Fejét a két tenyere közé szorítva felült, végignézett a
kápolnán. Látta, hogy még mindig ott vagyunk, és
várakozunk. Feltápászkodott, amennyire tudta, megigazgatta
a ruháját, és odajött hozzánk. Valahogy másnak tűnt, szinte
megerősödött a póklábú kúszás-mászástól, régi félénkségét
felszívta a munka. Erila azonnal felemelkedett, és odaállt
kettőnk közé, akár egy élő tilalomfa. A festő arca feketébb volt
az övénél, izzadság és korom szagát árasztotta, és mintha
magának az Ördögnek a magabiztosságából szorult volna belé
egy darab.
– Most nem hagyhatom abba. – A hangja töredezett volt a
füsttől. – Szükségem van a napvilágra is, nemcsak a tűzre.
– Őrült vagy – mondtam. – Kárt teszel magadban.
– Ha elég gyorsan dolgozom, akkor nem.
– Ó! Apámnak vannak tükrei, azokkal teszi fényesebbé a
gyertyalángot, ha éjszaka dolgozik. Megkérem, hogy küldje
ide az egyiket.
Bólintott. – Köszönöm.
Az oltártól a munkások kérdeztek valamit. Folyékony
volgaré-ban válaszolt.
– Javul az olasztudásod.
– A tűz hathatós tanító. – A szurtos arcban felsejlett egy
mosoly kísértete.
A csend sűrűsödött. – Erila – mondtam – magunkra
hagynál egy percre?
Gyilkosán meredt rám.
– Kérlek! – Más nem jutott eszembe.
Vasvillaszemmel nézett a festőre, aztán lesütötte pilláit, és
az
oltárhoz indult, hanyagul riszálva magát, ahogy akkor
szokta, ha azt akarja, hogy a férfiak megbámulják. A fiú le se
bírta venni róla a szemét, de a festőnek fel sem tűnt.
– Megnézted őket?
Aprót biccentett, de a szeméből semmit sem olvashattam
ki, túlságosan véres volt a füsttől. Sietős pillantást vetett
hátra, a tűzre…
– Ha nem most, akkor mikor? Néhány nap múlva
elmegyek.
– El? Hova?
Nyilvánvaló, hogy nem hallotta. – Férjhez fogok menni.
Nem tudtad?
– Nem. – Pillanatnyi szünet. – Nem, nem tudtam.
Annyira elfalazta magát, hogy azon még a cselédpletyka se
hatolhatott át. – Nos, akkor talán azt sem hallottad, hogy
városunkat megszállás fenyegeti. Az Ördög az utcákon
garázdálkodik, gyilkol és csonkol.
– Igen… igen, hallottam szóbeszédeket – motyogta, és egy
pillanatra cserbenhagyta a magabiztossága.
– Jársz templomba, nem? Akkor hallottad prédikálni.
 Ezúttal, mikor bólintott, nem nézett a szemembe.
– Vigyáznod kellene. A barát csak az imakönyvet tűri meg,
az ecsetet nem. Én –
De Erila már vissza is jött, és ingerülten csettegett a
nyelvével. Az ő dolga volt, hogy tisztán juttasson el a nászi
ágyamig, nem fogja hagyni, hogy az én trafikálásom egy
iparossal meglékelje az erőfeszítéseit.
Mély lélegzetet vettem. – Tehát mikor, festő? Ma este?
– Nem – mondta rekedten. – Nem, ma este nem tehetem.
– Más találkozód van netán? – A kérdés megállt a
levegőben. – Akkor holnap?
Tétovázott. – Az utána való napon. Addigra kész a rostély,
és eltakarítjuk a tüzet.
Az oltártól hívta az egyik munkás. A festő bólintott, aztán
megfordult, és elment. Ott, ahol álltunk, még mindig éreztük a
lángok melegét.

16
Hát persze, hogy vártam. Késett, az után ment el, hogy
kialudtak a fáklyák, ha nem tartom nyitva az ablakot, nem
hallom meg a mellékajtó nyikorgását, és nem látom elvillanó
alakját, mielőtt beleolvad az éjszakába. Hányszor is követtem
képzeletben? Nem volt nehéz. Ismertem minden lépést,
minden hepehupás macskakövet a székesegyházig, és a
korombeli lányok többségétől eltérően nem féltem a sötétben.
Mi baja eshet valakinek, ha úgy lát éjszaka, mint a macska?
Egész este azzal kínoztam magamat, hogy képzeletben a
saját bátorságomat színezgettem. Szándékosan nem
vetkőztem le, ezzel is siettetve az idő múlását. Néhány nap
múlva el leszek zárva egy idegen életébe és házába, a város egy
olyan részébe, amelyről nincsen belső térképem. Vége drága
éjszakai szabadságomnak. Mellettem az ablakpárkányon
Tomaso egyik fövege hevert, amit az öltözőszobájából
emeltem el. Órákig próbálgattam, tehát tudtam, hogyan kell
feltenni, hogy minél kevesebbet mutasson az arcból.
Természetesen akkor is itt van még a szoknya, de azt
elrejthetem apám egyik hosszabb köpenye alá, és ha gyorsan
megyek, csupán akkor leplezhetnek le, ha belefutok… mibe is?
Egy fáklya fényébe? Egy ismerősbe? Egy bandába…? Álljt
parancsoltam a gondolatoknak. Ez egy szövevényes játszma
volt, egy megegyezés, amit én kötöttem magammal. Ha
férjhez kell mennem, és élve kell eltemetkeznem, előtte
legalább hadd lássak belé az éjszakai világ titkaiba. Ennyivel
tartozom magamnak. Ha pedig az Ördög csatangol odakint,
neki bizonyosan alávalóbb vétkeseket kell megbüntetnie, mint
egy lányt, aki nem fogad szót a szüleinek, mert be akarja
lélegezni az éjszakát, hogy legyen emléke a szabadságról.
Lesiettem a lépcsőn, és átmentem a hátsó udvarra, ahol a
cselédbejárón ki lehetett jutni a mellékutcára. Éjszakára
belülről elreteszelték ezt az ajtót, a festő nagy kockázatot
vállal, hogy itt megy ki, és nyitva hagyja. Ha valaki most
fölébredne és észrevenné… Tönkretehetném, annyit kellene
csinálnom, hogy helyére tolom a reteszt. Ehelyett követtem a
példáját.
Egyet léptem. Mögöttem az ajtó résnyire még mindig
nyitva volt. Behúztam, majd ismét megnyitottam, csak hogy
lássam, nem zártam-e ki magamat.
Egy darabig álltam, és vártam, hogy csituljon a
szívverésem.
Mikor nyugodtabb lettem valamivel, tettem fél tucat
lépést a sötétségben. Mögöttem az ajtó beleolvadt az
éjszakába. De addigra a szemem is jobban látott. A vékony
holdsarló annyi fényt adott, hogy kirajzolta a macskaköveket
közvetlenül a lábam előtt. Megparancsoltam magamnak, hogy
menjek tovább. Ezúttal tizenöt, húsz lépést. Aztán harmincat.
Az utca végéig, ahol egy másik utca kezdődött. A csend sűrűbb
volt, mint a sötétség, Majdnem a következő saroknál jártam,
amikor kaparászást hallottam, és valami átfutott a ruhám
szélén. Elállt a lélegzetem, pedig tudtam, hogy patkány lehet.
Mit is mondott a prédikátor? Hogy az éjszaka köpenye
előcsalja a város férgeit? És a bujaság mérgét fecskendezi a
férfiak ereibe? De miért? Az emberek egymás elől elrejthetik
az alávalóságukat, de Isten a sötétségben is meglátja.
Megtörténhet akárkivel? Talán a prostituáltak is ugyanolyan
asszonyok, mint a többi, csak tovább maradnak ki éjszaka?
Nevetséges elképzelés! Mégis megborzongtam, mintha a
félelem zúzmarája rakódna a szívemre.
Vettem néhány mély lélegzetet. A szabadság illatához
húgy és rothadó étel avas bűze keveredett. A firenzeiek
otthagyták a jelüket az utcákon, mint az üzekedő macskák.
Savonarola hiába küzd a lelki tisztaságért, amíg rothadás és
mocsok vesz minket körül. De akkor se fogok annyira
megrémülni, hogy feladjam. A bátyáim, akik hozzám képest
otrombák és buták, vígan fickándoznak éjszakánként a
városban, és sose esik bajuk. Egyszerűen utánozni fogom a
magabiztosságukat, lemegyek az utcákon a Duomóig, onnan
pedig a folyópartra. Aztán visszajövök. Nem megyek olyan
messze, hogy eltévedjek, csak annyira, hogy ha majd az én
lányaim ábrándoznak a szabadságról, elmondhassam nekik,
hogy nincs mitől tartamuk, vagy mit számon kérniük. Éjjel is
csak ugyanaz a város.
Az utca szélesedett. Gyorsabban mentem, cipőm kopogott
az egyenetlen macskaköveken, apám köpenye suhogott. Hol
járhat most a festő? Kicsit vártam, mielőtt a nyomába
szegődtem. Bizonyosan rég átkelt a hídon. Mennyi időbe
telhet neki egy-egy éjszakai kimaradás? Attól függ, mit csinál
közben. De erre most jobb nem gondolni.
Ahogy befordultam a sarkon, az utca végén kirajzolódott a
székesegyház tömege: a felmagasodó fenséges kupola
feketébb volt az éjszakánál. Minél közelebb értem, annál
hihetetlenebb lett a nagysága, mintha az egész város az
árnyékában lapulna. El tudtam volna képzelni, hogy a
szemem láttára elszakad a földtől, és lassan a házak fölé
emelkedik, mint egy fekete óriásmadár, ki a völgyből, és
felszáll az égbe, a kő, a tégla, az építészet mindent betetőző
csodájaként.
Megfékeztem a képzeletemet, és gyorsan, fejemet lehajtva
keresztülvágtam a téren. A Battistero mellett befordultam a
délre tartó utcába, elmentem az Orsanmichele mellett,
amelynek fülkéiből szentek néztek le rám merev kőszemekkel.
Nappal itt hemzsegnek a piacon a kelmeárusok, nagyhangú
pénzváltók és uzsorások zöld posztóval bevont asztalain
csattognak az abakusz golyói. Mikor apám vállalkozása az első
lépéseket, tette, neki is volt itt egy pultja. Egyszer
meglátogattam anyámmal, és álmélkodtam a lármán meg a
nyüzsgésen. Hogy örült apám, mikor meglátott, és én, a
törekvő kalmár méltó gyermeke, kényeztetett szeme fénye,
belefúrtam az arcomat a bársony dombjaiba. De most kongott
a hely az ürességtől, és a legfeketébb árnyékok gyülekeztek az
árkádok alatt.
– Sokáig kimaradtál, fiatalúr! Tudják a szüleid, hol vagy?
Földbe gyökerezett a lábam. Valahonnan a sötétség
mélyéből szólt ki a hang, amely olyan sűrű volt, mint a
cukorszirup. Ha megfordulok, néhány perc alatt a
Battisterónál lehetek. De ha elszaladok, beismerem a
félelmemet.
Egy szerzetes alakja rajzolódott ki az éjszakából, a
domonkosok sötét kámzsáját viselő, nagydarab emberé,
akinek arcát eltakarta a csuklya. Gyorsabbra fogtam a lépést.
– Isten elöl úgyse rejtőzhetsz sehová, messere! Vedd csak le a
kalpagodat, és mutasd az arcodat! – Most már karistolt a
hangja, ám addigra a sarkon jártam. Belevetettem magamat a
sötétségbe, de még ott is kergettek a szavai: – Ez az! Fussál
csak haza, fiú! De gyónásnál viseld ám a fejfedődet, hogy
tudjam, kire mérjem ki a penitenciát!
Sokat kellett nyeldekelnem, hogy össze ne szoruljon a
torkom. Azzal tereltem el a gondolataimat, hogy a fejemben
levő térképre összpontosítottam. Balra fordultam, aztán ismét
balra. A sikátor emelkedett. Megint valahol a katedrális
közelében járhattam, amikor nevetést hallottam, és a
sötétségből kibontakozott két fiatalember árnyéka. Ereimben
megfagyott a vér. Kart karba öltve jöttek, és annyira el voltak
telve egymással, hogy egy darabig nem vettek tudomást
rólam. Ha visszafordulok, beleszaladok a barátba.
Mellékutcák nem voltak az ifjak között és közöttem. Minél
gyorsabban megyek, annál gyorsabban túl leszek rajta.
Az egyiknek hirtelen szemet szúrt alakom. Elengedte társa
derekát, és egyet lépett felém. A következő pillanatban a
másik is követte a példáját. Összetartó mozgással közeledtek,
alig pár lépésnyi távolságra egymástól. Lehajtottam a fejemet,
hogy Tomaso kalapja teljesen takarja az arcomat, szorosabbra
csavartam magamon a köpenyt. Alig bírtam lélegezni,
fülemben harsogott a vér. Villámgyorsan odaértek hozzám. El
akartam futni, de féltem, hogy provokálnám őket.
Meggörnyesztettem a vádamat, és magamban számoltam a
lépéseket.
A susogásuk olyan volt, mintha állatok hangja hullámzana
körülöttem, csupa sziszegés és fenyegetés: – Csukk, sukk,
ssssz, csukk, sukk, sukk, ssssz. – Utána majdnem lányos
vihogás. Alig bírtam megállni, hogy ne sikítsak. Mikor
elhaladtak mellettem, a testük súrolta az enyémet.
Aztán ugyanolyan gyorsan elmentek, ahogy jöttek.
Hallottam érdes, magabiztos, vásott nevetésüket, és mire
hátra mertem sandítani, már megint összeolvadtak, mint a
víz, egymásba karoltak, a játékot máris elfelejtették, csak a
saját dolguk érdekelte őket.
Nem esett bajom, de a maradék bátorságomat is
felmorzsolta a feszültség. Kivártam, hogy eltűnjenek, aztán
megfordultam, és futottam haza. Mivel itt nem ismertem a
járást, a nagy sietségben megbotlottam, és majdnem
elterültem a köveken. Végre feltűnt palotánk rusztikus
homlokzata, amelyen a fülkéjében álló Szűzanya köszöntötte a
megfáradt utazókat. Rohanva tettem meg a hátralevő utat a
küszöbig. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, megroggyant
a térdem. Ostoba, buta lány! Egy tucat utcán ha jártam, és ész
nélkül nyargaltam haza az élet első jelére! Nincs énbennem se
bátorság, se lelkierő! Meg is érdemlem, hogy lelakatoljanak.
Lehet, hogy az Ördög elviszi a rosszakat, de a jók biztosan
belehalnak az unalomba. Az unalomba és tehetetlenségbe.
Kicsordultak a szememből a félelem és a düh könnyei.
Feltápászkodtam. Az udvar közepén jártam, amikor ismét
nyílt az ajtó.
Visszasüppedtem az árnyékba. Neki kell lennie. Az ajtó
becsukódott, ezúttal zajtalanul. Kattant az eltolt retesz. Egy
pillanatig csend volt, aztán halk léptek közeledtek az udvaron.
Kivártam, míg majdnem odaért hozzám. Zihált. Talán ő is
futott. Ha nem mozdulok, biztos elmegy mellettem. Miért
tettem? Mert olyan gyáva voltam? Bizonyítani akartam
magamnak, hogy nemcsak a szám jár? Vagy ennél nagyobb
komiszság lapított benne: mást is látnom kellett olyan
riadtnak, amilyen én voltam?
– Jól mulattál?
El is álltam az útját, mikor ezt kérdeztem. Ugrott egyet
rémületében, és hallottam, hogy elejt valamit, súlyos tárgy
puffant tompán a földön. Ez láthatólag jobban felzaklatta,
mint az én jelenlétem. A földre vetette magát, és eszeveszetten
keresgélt. De én tapintottam ki elsőnek a könyv érdes
borítóját. Kezünk összeért. Úgy rántotta vissza a magáét, mint
akit leforráztak. Feléje löktem a könyvet, és ő megragadta.
– Mit csinálsz te itt? – sziszegte.
– Téged leslek.
– Miért?
– Megmondtam. Azt akarom, hogy segíts.
– Nem segíthetek neked. Nem érted? – És hallottam a
hangjában a félelmet.
– Miért? Mi van ott kint? Mit láttál?
– Semmit. Semmit. Távozz tőlem.
Félretolt tápászkodás közben, és eltántorgott. De
túlságosan nagy zajt csaphattunk, mert valahonnan a közelből
elbődült egy hang, sóbálvánnyá változtatva mindkettőnket: –
Pofa be, akárkik vagytok! Menjetek máshova gyakni!
Guggoltam tovább a sötétségben. A hang elnémult, és pár
pillanattal később hallottam a festő távolodó botladozását.
Vártam, amíg csend lett, aztán a földre tenyerelve talpra
kecmeregtem. Közben találtam valamit, egy papírt, ami a
könyvből csúszhatott ki. Megmarkoltam, nesztelenül
keresztülsurrantam az udvaron a cselédlépcsőig, és onnan
vissza a főépületbe.
Szobám biztonságában addig matattam, míg sikerült
meggyújtanom az olajlámpát. Beletelt egy időbe, amíg annyira
világos lett, hogy lássak.
Széthajtottam a papírt, és kisimítottam az ágyon.
Félbe volt tépve, a szakadás kettévágta az ábrát, de így is
ki lehetett venni a tartalmát: egy férfitest részlete, csupasz
lábak, a törzs nagyobb része. Nyaktól fölfelé hiányzott, mert
ott szakadt el a papír. Kapkodó, elnagyolt vonásokkal
krétázták fel a lapra, mintha nem lett volna elég idő rá, de
amit mutatott, azt így sem lehetett elfelejtem. A törzset a
kulcscsonttól az ágyékig felnyitották egy hosszú, mély
vágással, a húst félrehajtották, ahogy a mészárszékben
szokták az állatokét, a zsigereket kiemelték a testből.
Kezemet a szájamhoz kaptam, hogy elfojtsam
nyöszörgésemet, és ekkor megéreztem az ujjaim szagát, az
oszlásnak ugyanazt az édeskés bűzét, amit a festőn éreztem,
mikor a kápolnában lerajzolt. Most már emlékszem, hogy arra
az ülésre is egy ilyen éjszakai kirándulás után került sor. Így
tudtam meg, hogy annak, amit jámbor művészünk művel
éjszakánként, több köze van a halálhoz, mint a bujasághoz.
17
Alig néhány óra múlva verhetett föl az utcáról hallatszó
ordítás. Felöltözve aludtam el az ágyamon, kezemben a
papírral. Még mindig égett az olaj lámpa, az égen rózsaszín
csíkok húzódtak. Valaki dörömbölt a fokapun. Pongyolát
rántottam a ruhámra, és félúton lefelé találkoztam apámmal a
lépcsőn.
– Menj vissza a szobádba! – reccsent rám.
– Mi történik?
Nem vett tudomást rólam. Lent az udvaron egy szolga már
fölnyergelte a lovát. Anyám háziköntösben állt a
lépcsőfordulón.
– Anya!
– Apádat hívatták. Piero de’ Medici megérkezett a
városházára.
Ezek után persze szó sem lehetett alvásról. Másutt nen
lévén számára hely, a képet a saját rajzaim közé rejtettem,
amelyek már be voltak csomagolva a kelengyeládámba. Majd
később kigondolom, mit tegyek vele. Lent Luca és Tomaso
éppen távozni készült. Követtem anyámat a hálószobájába,
hogy neki könyörögjek, bár tudtam, hogy úgyis hiába.
– Ön mondta egyszer, hogy a történelmet meg kell
örökíteni! Együtt álltunk Ghirlandaio kápolnájában, akkor
mondta nekem, ezekkel a szavakkal! Most pedig valami még
ennél is fontosabb történik a városban! Nem engedik, hogy
lássuk?
– Szó sem lehet róla. Apád azt mondta, hogy Piero
karddal a kézben és fegyveresekkel tért vissza. Vérontás lesz
és erőszak. Az ilyen látvány nem nőknek való.
– Akkor mit csinálunk? Leülünk és hímezzük a
szemfedőnket?
– Ne érzelegj, Alessandra, nem áll jól neked. Igen,
varrhatsz, ha úgy tetszik. Habár jobban tennéd, ha
imádkoznál. Úgy magadért, mint a városért.
Mit lehet erre mondani? Már nem tudtam, mi a helyes. A
szemem láttára feslett föl minden, amit szilárdnak és
biztosnak hittem. A Mediciek ötven évig uralkodtak a városon,
de félszázad alatt egyetlenegyszer sem fogtak fegyvert az állam
ellen. Piero vacak politikus, de az is lehet, hogy áruló. Jól
mondta Tomaso, a köztársaság szétcsúszik, mint a kártyavár.
Hová lett az a sok dicsőség, gazdagság, műveltség?
Lehetséges, hogy Savonarolának van igaza? A világ összes
művészete sem tartóztathat fel egy megszálló sereget. A
bűneink és a gőg juttatott ide?
Anyám elfoglalta magát a ház dolgaival.
Félúton a lépcsőn megláttam Erilát, ahogy éppen ki akar
osonni.
– Azt mondják, vért ontanak az utcán! – figyelmeztettem.
–Vigyáznod kellene. Anyám szerint asszonynak semmi
keresnivalója most odakint.
– Majd észben tartom! – vigyorogta, és a fejére terítette a
köpenyét.
– Ó, vigyél magaddal! – suttogtam. – Kérlek… – Tudom,
hogy meghallotta, mert láttam, hogy tétovázik, mielőtt
tovasiet az ajtóhoz.

Bevettem magam a fogadóterem ablakába. Alighogy

elmúlt dél, meghúzták a Signoria nagyharangját. Még sose
hallottam, mégis felismertem a hangját. Hogy is hívták a
nevelőim: La Vacca, a tehén, mert olyan gyászosan és mélyről
szól. De legyen bármily komikus a neve, a Vacca azt jelzi,
hogy vége a világnak, mert csak a legsúlyosabb válságban
kongatják meg. A Vacca hívja a firenzei polgárokat, hogy
jöjjenek a városháza elé, mert veszélyben a kormány!
Nagy sebbel-lobbal jött anyám, és rohant mellém az
ablakhoz. A házak máris ontották az embereket az utcára.
Anyám most már ugyanolyan zaklatott volt, mint én. Annyira
elsápadt, hogy egy pillanatig azt hittem, beteg. – Mi ez?
Nem válaszolt.
– Mi ez? – makacskodtam.
– Nagyon rég volt, hogy hallottam – felelte tompán. Úgy
rázta a fejét, mintha a gondolatokat akarná kirázni belőle. –
Akkor húzták meg, mikor a székesegyházban meggyilkolták
Giulianót és megsebesítették Lorenzót. Teljesen felfordult a
város. Mindenfelé jajgattak és üvöltöztek az emberek. –
Elhallgatott. Éreztem, hogy azon vívódik, folytassa-e. Azokra a
meghökkentő könnyekre kellett gondolnom Lorenzo
ravatalánál. Milyen más lehetett fiatalon az anyám. – Akkor…
akkor hordoztalak, és amint zúgni kezdett a harang, te is
vadul rúgkapálni kezdtél. Azt hiszem, már akkor is látni
akartál mindent – mosolygott bágyadtan.
– És ön mit tett? – Eszembe jutottak a cselédpletykák
anyám vétkes viselkedéséről.
Behunyta a szemét. – Az ablakhoz mentem, mint te.
– És?
– Végignéztem, ahogy a tömeg hurcolta a vesztőhelyre
Bagnone papot, az egyik orgyilkost. Vére folyt, mert
kiherélték.
 – Ó! – Tehát igaz. A félelemtől és az iszonyattól fajzottam
el a méhében. Önkéntelenül hátrahúzódtam az ablaktól. – Én
pedig szörnyűséges lettem a rémülettől.
– Nem. Nem vagy szörnyűséges, Alessandra. Csak
kíváncsi. És fiatal. Amilyen én voltam. – Pillanatnyi hallgatás
után folytatta: – Hogy megnyugtassalak, nem annyira az
iszonyat vagy a rémület vett erőt rajtam, hanem a mélységes
szomorúság. Hogy valakinek így kelljen szenvednie és
rettegnie… Tudom, mit beszélnek mások az ilyen dolgokról,
de azóta nagyon sokat töprengtem rajta, és azt hiszem, ha
egyáltalán érezhettél volna valamit a méhemben, akkor az a
részvét lett volna az emberi szenvedés iránt.
Odamentem hozzá, mellé ültem, ő pedig átkarolt. – Mi
lesz velünk, édesanya? – kérdeztem valamivel később.
Sóhajtott. – Nem tudom. Attól félek, Pierónak se elég
esze, se elég hatalma, hogy megmentse az uralmát, habár az
életét talán még megmentheti.
– És a franciák?
– Apád azt mondja, jönnek. Piero megalázó feltételekre
kényszerült, vagyis a franciák szabad rendelkezést nyernek a
város felett, megkapják Pisa erődjét, és tetemes hadisarcot
fizetünk nekik.
– Ilyen rossz a helyzet! Hogy tehette ezt Piero? Mikor
érnek ide?
– Néhány nap múlva. – Úgy nézett rám, mintha most
látna először. – Úgy vélem, Alessandra, bele kell nyugodnunk,
hogy a tervezettnél előbb kerül sor az esküvődre.
Mint mindig, most is Erila hozta a hírt. Olyan későre járt,
hogy azt hiszem, még anyám is szorongott, és most az egyszer
nem volt szíve a szobámba száműzni.
 – Piero elment, úrnőm. Fogta az embereit, és elmenekült
a városból. Mikor a Signoria meghallotta, mire szerződött,
egyszerűen kihajították. De nem volt hajlandó elhagyni a
teret, és az emberei kardot rántottak. Akkor húzták meg a
harangot. Nyilván látták a sokaságot. Percek alatt ott termett
fél Firenze. Ott helyben megszavazták, hogy új kormányt
alakítanak. Annak az első dolga volt, hogy száműzte Pierót, és
2000 florint vérdíjat tűzött ki a fejére. A Via Tornabuonin
jöttem hazafelé. A Medici-palota máris ostrom alatt áll. Olyan,
mintha kitört volna a háború.
Hát Savonarolának lett igaza. A kard lesújtott ránk.

Hatkor keltem. Kiparancsoltam Mariát a szobából, mert

ezen a napon megtehettem. Erila öltöztetett és ékesítette fel a
hajamat. Nagyon kimerültünk mindketten. Nekem ez volt a
második álmatlan éjszakám. Az udvaron a lovászok
nyergeltek, a konyhában enni adtak annak a néhány férfinak,
akiket apám fogadott fel testőröknek. Még mindig az utcákon
nyüzsgött a fél város, és azt rebesgették, hogy kifosztották a
Medici-palotát. Senki se ilyen napra képzeli el az esküvőjét.
Megnéztem magamat a tükörben. Nem volt rá idő, hogy a
férjem a szokásnak megfelelően új ruhatárral lepjen meg, be
kellett érnem a magaméval. Pár hónapja kihíztam a legjobb
karmazsinvörös brokátomat, de azért beleszuszakoltak. Az
ujja olyan szűk lett, hogy alig bírtam mozgatni a karomat. Itt
hiába keresték volna Plautilla sóhajtozó selyemszoknyáját,
halovány arcát. Bennem nem volt sem kecs, sem szépség. De
hát ez úgysem önérzetes családi portrékra való idő. Még
szerencse. Miként ülhettem volna egy olyan embernek, aki
éjszakánként felhasított húst és kifordított beleket rajzol?
 Még a gondolattól is háborgott a gyomrom.

– Cccc… Maradj már nyugton, Alessandra! Ha így izegsz-

mozogsz, nem tudom belefonni a hajadba a virágokat!
Nem az én fickándozásom volt a baj, hanem az, hogy a
virágok elfonnyadtak. Tegnapi virágok a mai
menyasszonynak, összeakadt a pillantásunk a tükörben. Nem
mosolygott, és tudtam, hogy ő is meg van rémülve.
– Erila?
– Csitt! … Erre most nincs idő. Nem lesz semmi baj.
Férjhez mész, nem a koporsóba. Ne felejtsd el, te választottad
a zárda helyett!
De azt hiszem, csak azért sürgölődött így, nehogy
elengedje magát, mert könnyeim láttán magához ölelt, és
mikor elkészült a frizurám, felajánlotta, hogy kioson, és szerez
nekem sült gesztenyét meg bort. Már az ajtónál járt, mikor
eszembe jutott a festő, és a mára megbeszélt találkozó.
– Mondd meg neki… – De mit volt mit mondani? Hogy
elhagytam apám házát, miközben ő véres belek között turkált
a halálszagban? – Mondd meg neki, hogy most már késő. – Az
is volt.
Alighogy Erila elment, ismét nyílt az ajtó. Tomaso állt a
küszöbön, mintha félne közelebb jönni. Még mindig a tegnap
esti ruháját viselte.
– Mi van odakint, bátyám? kérdeztem – közömbösen a
tükörtől.
– Mintha máris itt lennének a megszállók. Leverik az
épületekről a Medici-címert, és felfestik a helyére a
köztársaság jelét.
– Bennünket nem fenyeget veszély?
 – Nem tudom.
Levette a köpenyét, és megtörülte vele az arcát.
– Remélem, nem az esküvőmre öltöztél ki így! – Igazából
örültem, hogy van ürügyem kaffogni vele. – Ilyen sárosan
senkit sem fogsz meghódítani. Habár azt hiszem, a
körülmények némileg ritkítani fogják a vendégsereget!
Kissé megvonta a vállát. – Az esküvőd – ismételte halkan.
–Úgy rémlik, én vagyok az egyetlen, aki még nem gratulált. –
Elhallgatott, néztük egymást a tükörben. – Igen… mutatós
vagy.
Az ő szájából annyira szokatlan volt még ez az egyszerű
bók is, hogy kitört belőlem a nevetés. – Úgy érted, megfelelő a
mellyesztésre és a tömésre?
A homlokát ráncolta, mintha megbotránkoztatná a
bárdolatlanságom. Beljebb jött, hogy ne a tükörben kelljen
látnia. – Még mindig nem értem, miért csináltad.
– Mire célzol?
– Miért egyeztél bele, hogy a felesége leszel.
– Természetesen azért, hogy tőled szabaduljak – vetettem
oda hanyagul, de erre sem ugrott. Vállat vontam. – Mert lassú
halált halnék egy zárdában, itt pedig nincs életem. Vele talán
lesz.
Hümmentett, mintha nem sokra menne a válasszal. –
Remélem, boldog leszel.
– Reméled?
Tétovázott. – Pallérozott ember.
– Én is úgy hallom.
– Azt hiszem… azt hiszem, megadja neked a szabadságot,
amire vágysz.
Összevontam a szemöldökömet. Ez emlékeztetett
valamire, amit anyám mondott. – És miből gondolod?
Vállat vont.
– Te ismered, ugye?
– Egy kicsit.
A fejemet ráztam. – Nem. Kicsinél azért jobban, azt
hiszem.
– Hát persze! Annyi minden történt, hogy nem
gondolkoztam rendesen. Hogyan tudhatott volna Langella a
tanulmányaimról és a festésről? Ki mástól kapta volna a
muníciót? – Te beszéltél neki rólam, igaz? – kérdeztem. – A
görögtudásomról. És a rajzolásról. És a táncolásomról.
– A táncolásod magáért beszél, a tudásod pedig, húgom,
nos, a tudásod legendás. – Ez ismét egy villanás volt a régi
Tomasóból, az epébe mártott késből.
– Árulj el nekem valamit, Tornaso. Miért csatázunk mi
mindig?
– Mert… – Elhallgatott. – Mert… Már nem emlékszem.
Sóhajtottam. – Idősebb vagy, nagyobb a szabadságod, a
tekintélyed, még jobban is táncolsz… – Szünet. – És jóval
csinosabb vagy. – Nem szólt. – Vagy bizonyosan gyakrabban
nézel tükörbe – tettem hozzá nevetve.
Ő is nevethetett volna. Megvolt rá az alkalom. De inkább
hallgatott.
– Nos – szóltam halkan –, talán okosan tennénk, ha nem
most kötnénk békét. Azt hiszem, túlságosan megrendülnénk
tőle, és a világ már így is bővelkedik megrendülésekben.
Nem volt több mondanivalónk, de még mindig nem ment
el.
– Komolyan értettem, Alessandra. Igen szemrevalónak
tűnsz.
 – Késznek tűnök – igazítottam ki. – Habár magam sem
vagyok biztos benne. Na szóval… Mire legközelebb
találkozunk, férjes asszony leszek, Firenze pedig megszállt
város. Most egy ideig okosan tennéd, ha nem hetvenkednél az
utcán, nehogy egy francia kard hegyén találd magadat.
– Inkább menjek hozzád vizitelni.
– Mindig szívesen ládák a házamnál – feleltem
szertartásosan. Vajon mikor lesz kevésbé idegen íze a
számban ennek a szónak?
– Ebben az esetben gyakrabban jövök. – Szünet. – Add át
üdvözletemet a férjednek.
– Azt teszem.
Ma már persze tudom, hogy neki még kínosabb volt ez a
társalgás, mint nekem.
Aligha lehetett nászmenetnek nevezni.

Lovon ültem, de mindenfelől takartak a testőrök, és az

utcán senki sem állt meg, hogy megbámulja a ruhámat. A
város ingerlékeny volt. Csoportok verődtek össze a sarkokon,
és mikor a székesegyházhoz értünk, megállítottak, és egy
másik útra tereltek, mert a templom előtti teret lezárták.
De a kordon nem volt összefüggő, és beláttam a résén.
Egy alak hevert a Battistero lépcsőjén. Törzse lomhán
támaszkodott Ghiberti fénylő, domborműves ajtajának. A fejét
köpeny takarta, de a lába hosszából és a színes ruhájából
ítélve fiatalember volt. Akár korhely is lehetett volna, aki az
éjszakai nyakalást alussza ki, ha nem terjeng alatta a fekete
vértócsa.
A lovász vezette volna tovább a hátasomat, ám a lovat
megcsaphatta a vérszag, mert hirtelen megállt, horkantott, és
kapálni kezdett a köveken. Kapaszkodtam a nyeregbe, és a
hullát bámultam. Ekkor a köpeny lecsúszott, és megláttam az
összeroncsolt, véres arcot. A fejét félig levágták, az orra helyén
sötét lyuk tátongott. Fölötte az ajtó domborművé Ábrahám
áldozatát mesélte, mikor az angyal lefogja a pátriárka kezét.
Hol van már efféle irgalom? Újabb megcsonkított halott egy
újabb templomnál. Igaza van Savonarolának: Firenze
háborúban áll önmagával, és a sötétség óráiban az Ördög
regnál a városon.
A lovász meghúzta a kantárt, és mi mentünk tovább a
magunk útján.

18
Férjem palotája régi volt, és huzatos, még a kövekbe is
belevette magát a dohszag. Nem csalt meg az orrom a
vendégsereget illetően. Nem is annyira az időzítés ritkította
meg a számukat, mint inkább a félelem a régi
elkötelezettségektől. Kormányváltásnál nem bölcs dolog olyan
lagzin mutatkozni, amit a régi gárda rendez, és noha apám
talán nem volt olyan kiemelkedő közszereplő, mint szerette
volna, a pártállásához nem fért kétség. Nem mondhatnám,
hogy búsultam rajta. Ugyan mi szükségünk lett volna
nézőkre? Az egyszerű szertartás gyorsan véget ért. A jegyző
sokkal idegesebb volt, mint mi, csak úgy kapkodta a fejét,
ahányszor ordibálás vagy zaj hallatszott az utcáról. De azért
elvégezte a munkáját, ellenőrizte a szerződés aláírását, és a
gyűrűváltást. Férjemnek a nagy sietségben nem volt ideje
gondoskodni a felesége családjának járó ajándékokról, de
megtette, ami tőle telt, és azt hiszem, anyámat egészen
meghatotta a néhai anyósomról maradt, apró borostyán
dísztű. Luca egy kulacsot kapott, Tomaso ezüst övet,
szerintem egész csinosat, és persze az egész család kapott
ígéreteket, hogy lesz még több is.
Míg a város a válságtól vonaglott, Cristoforo öreg házában
csendes előkelőség honolt. Férjem mindent olyan higgadtan
csinált, irántam a szertartás közben udvarias figyelmet
tanúsított, ami nem annyira a feleségnek, mint a jó
ismerősnek jár, de ez így is volt rendjén. Ezt inkább
megnyugtatónak találtam, hiszen becsületességét és
jóindulatát bizonyította. Egymás mellett álltunk, és ő olyan
magas volt, hogy nem kellett udvariasságból meggörbítenem a
vállamat, mint ahogy sok más férfival tettem volna. Jól festett
– jobban, mint én, ezt be kell vallanom. Ki merem jelenteni,
hogy fiatalabb korában látványos jelenség lehetett, és a
barázdák meg a kissé vérbörzsönyös arcbőr ellenére is maradt
benne annyi szikár szépség, amin megakadjon a szem.
A szertartást egyszerű étkezés követte: hideg húsok,
disznókocsonya, frissen sült, szőlővel töltött csuka. Esküvői
lakomának nem valami kápráztató, habár apám arcáról
leolvashattam, hogy a pincéből felhozott borok felségesek.
Evés után zene és tánc a téli fogadóteremben. Plautilla zihálva
végigverejtékezett néhány rondót, ám gazella-kecsességét
elnyelte hasának püffedése. Egy idő után félreült, és csak
nézte, ahogy a többiek mulatnak. Mikor új férjem vezetett a
Balli Rostiboli-ban, egyetlen táncban sem botlottam meg, és
nem is vétettem el a lépéseket. Anyám szótlanul figyelt.
Mellette apám érdeklődést mímelt, de az esze más dolgokon
járt. Megpróbáltam az ő szemével látni a világot. Egész életét
feltette családjának boldogulására és az állam dicsőségére.
Most a lányai szétszóródtak, a fiai az utcán vadulnak, a
köztársaság válságban, a francia sereg egy napi járásra. Mi
meg itt úgy táncolunk, mintha másból sem állna a világ.
A kijárási tilalom miatt korán véget ért a menyegző.
Családom elbúcsúzott, megölelgettek engem és új férjemet.
Anyám hosszasan megcsókolta a homlokomat, és azt hiszem,
szeretett volna szólni is hozzám, de én konokul kerültem a
tekintetét. Most már ideges voltam, és magamon kívül
mindenkit hibáztatni akartam sanyarú sorsomért. – Bátornak
kell lenned –mondta, mikor reggel megigazította a ruhámat.
A rohanásban nem volt idő bővebb felvilágosításra. – Tudja,
hogy fiatal vagy, és vigyázni fog rád. A nászéjszaka fájhat egy
kicsit, de gyorsan vége lesz. Nagy kaland ez, Alessandra. Meg
fogja változtatni az életedet, és azt hiszem, ha bele tudsz
simulni, elnyerheted a nyugalmat és a békességet, amit
másképpen megtagadhat tőled a sors.
Kétlem, hogy ő is elhitte volna, amit mondott. Részemről
annyira zaklatott voltam, hogy még csak oda se figyeltem
tisztességesen.

– Nos hát, akkor most mitévők legyünk, Alessandra

Langella?
Férjem a lakoma roncsait nézte. Nyomasztó volt a csend a
muzsikálás után. – Nem tudom.
Éreznie kellett a rémületemet. Töltött magának még egy
pohárral. – Ó, kérlek, ne részegedj le! – gondoltam.
Tájékozatlan létemre még én is tudtam, hogy egy férfinak sem
tomboló kéjvággyal (erre egyetlen jel sem utalt; a szertartás
óta kizárólag a tánc közben érintett meg), de ittasan sem
szabad közelednie a friss feleségéhez. Ami a többi tilalmat
illeti, nos, azokat majd menet közben fogom elsajátítani.
– Talán egy ideig áldozhatnánk közös érdeklődésünknek.
Lenne kedve megnézni néhány képet?
– Ó, igen! – vágtam rá, és nyilván felragyoghatott az
arcom, mert elnevette magát, úgy, ahogy a gyerek mohóságán
nevetünk. Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy jó
embernek látszik, és amint egyszer félj és feleség leszünk,
megint úgy beszélgethetünk, ahogy Plautilla házában, a
szabad időnkben meg majd egymás mellett olvashatunk, és
tanulmányozhatjuk a szellem dolgait, mint a testvérek, akikre
oly nagyon vágytam volna, de akik sosem keresték a
társaságom. Ilyen módon, ha össze is omlik az állam, mi
megőrzünk magunkban valamit a régi Firenzéből, és így
valami haszna is lesz ennek a szörnyűségnek.
Kapaszkodtunk fölfelé a lépcsőn. Észrevettem, hogy fent
hidegebb van.
A második emeleten tartotta a szoborgyűjteményét. Egy
teljes szobát foglalt el az az öt szobor: két szatír, egy Herkules,
amelynek márványbőre alatt kötélizmok dagadtak, és egy
felejthetetlen Bacchus, amelynek a teste, noha kőből volt,
húsosabbnak látszott az enyémnél. De a legszebbnek mégis a
fiatal atléta tűnt, a meztelen ifjú, amelyik a hátrább levő
lábára nehezedve, törzsét elfordítva készült elhajítani a
jobbjában tartott diszkoszt. Kecsességről és eleganciáról
mesélt az egész test, mintha Medúza egyetlen pillanattal az
előtt változtatta volna kővé, hogy a gondolat és a tett
összekapcsolódott.
– Tetszik?
– Ó, igen! – leheltem. – Nagyon tetszik! Milyen régi?
 – Új.
– Lehetetlen, ez…
– Antik? Tudom, könnyű összetéveszteni. A filiszterségem
bizonyítéka.
– Hogy érti ezt?
– Rómában vásároltam. Egy olyan embertől, aki
megesküdött, hogy két éve ásták ki Kréta szigetén. A törzs
még mindig viselte a föld és a penészgombák nyomát. Látja a
bal kezén a kicsorbult ujjakat? Egy vagyont fizettem érte.
Aztán mikor visszahoztam Firenzébe, egy barátom, akinek
bejárása volt a Medici-szoborkertbe, elárulta, hogy egy itteni
fiatal szobrász műve. Az eredeti Cosimo tulajdonában áll, ez
csak másolat. Sok efféle csalafintaság esik meg manapság.
Fölbámultam az ifjúra. Szinte azt lehetett volna várni,
hogy mindjárt felénk fordul, és elmosolyodik a leleplezett
csaláson. Elragadó mosolya lett volna.
– És erre ön?
– Gratuláltam a művésznek, és megtartottam a szobrot.
Azt hiszem, ez minden pénzt megér. Jöjjön! Vannak dolgaim,
amelyek, úgy hiszem, még ezeknél is jobban fogják érdekelni.
Átvezetett egy kisebb szobába. Egy lezárt faliszekrényből
elővett egy pompás malachit serleget és két achát vázát,
amelyeknek különleges, aranyozott talapzatába az ő nevének
kezdőbetűit vésték a firenzei ötvösök. Majd apró, intarziás
fiókokat húzogatott ki, amelyekben római pénzeket és
ékszereket tartott. De utoljára hagyta az igazi csemegét, egy
jókora mappát, amelyet óvatosan helyezett oda az előttem
levő asztalra. – Képek egy szöveghez, amelyek arra várnak,
hogy könyvvé kössék be őket. El tudja képzelni, mekkora
dicsőség lesz, ha majd elkészül?
 Egymás után vettem ki őket a mappából, míg végül talán
tizenkét rajz sorakozott az asztalon. A pergamen olyan vékony
volt, hogy láthattam a hátlapra írott szöveget, de első
ránézésre tudtam, melyik könyvről van szó. A tollrajzok
bepillantást engedtek a mennyekbe: az éterien törékeny
Beatrice kézen fogva vezette Dantét a repdeső pici angyalok
között az Isten felé.
– Paradiso.
– Valóban.
– Akkor van Purgatorio meg Inferno is?
– Természetesen.
Visszafelé haladtam, énekről énekre. Ahogy a rajzok
alászálltak a pokolra, úgy lettek szövevényesebbek és
vadabbak: némelyiken valósággal hemzsegtek a démonoktól
kínzott, meztelen alakok, másokon emberek fagytak fákká,
vagy kígyók követtek el rajtuk erőszakot. Noha ismertem
Dantét, sose képzeltem hozzá a szavakhoz a képeknek ezt a
megáradt folyamát.
– Ó! Ki rajzolta ezeket?
– Nem ismeri fel a stílusát?
– Én nem találkoztam annyi művészettel, mint ön –
feleltem halkan.
– Hadd segítsek. – Keresgélt a kötegben, előhúzta a
Paradicsom egyik énekét, ahol Beatrice hajfürtjei ugyanolyan
féktelenül lobognak, mint köntösének redői. Egyszerre felénk
és derűs arcában mintha felismertem volna egy számítóbb
úrnőt, aki elvonja a férfiak vágyait a feleségektől.
– Alessandro Botticelli?
– Kiváló! Ez valóban az ő Beatricéje, nem gondolja?
– De… de mikor rajzolta ezeket? Nem is tudtam, hogy
illusztrálta az Isteni Színjátékot.
– Ó, a mi Sandrónk majdnem annyira imádja Dantét,
mint az Istent. Habár úgy hallom, kezd megváltozni
Savonarola. szavainak ostorától. Ezek néhány éve készültek,
azután, hogy Botticelli hazatért Rómából. Inkább szerelemből
kezdett bele, mint megrendelésre, noha mindig voltak
patrónusai. Sok idejébe kerültek ezek a rajzok, és látja, még be
sincsenek fejezve.
– Hogyan kerültek önhöz?
– Fájdalom, én csak az őrizőjük vagyok. Vigyázok rájuk
egy barátom helyett, aki túlságosan belevetette magát a
politikába, és attól tart, hogy kárt tehet gyűjteményében az
odakint tomboló erőszak.
Persze kíváncsi lettem volna rá, hogy ki ez a barát, de nem
mondott többet. A szüleimre gondoltam; anyám bizonyos
értelemben eszesebb apámnál, mégis számos dolog van,
amelyet apám nem oszt meg a feleségével, anyám pedig nem
kérdezősködik. Kétség nem fér hozzá, hogy én is hamarosan
megtanulom, hol húzódik a határ.
Visszatértem a rajzokhoz. Kecses, sőt, szívre ható volt az
utazás a Paradicsomon át, az én figyelmem mégis mindegyre
visszatévedt a Pokolba.. Ezek a rajzok bozsogtak a kínoktól és
a keservektől: testek fuldokoltak vérfolyamokban, kárhozottak
hadai menekültek a tűzorkán elöl az örökkévalóságon át,
miközben Dante és Vergilius, akiket némelyik kép rikítóan
lángoló színekben ábrázolt, egy szakadék peremén haladt,
amelynek hideg kövét lángok nyaldosták.
– Azt mondja meg nekem, Alessandra – kérdezte a férjem,
aki a vállam fölött nézte a rajzokat – hogy ön szerint a pokol
miért lenyűgözőbb mindig, mint a mennyország?
 Visszagondoltam az összes eddig látott freskóra és
festményre, szájbarágós borzalmaikra, a guggoló,
denevérszárnyú, karmos manókra, amelyek a húsban
vájkálnak, és csontokat ropogtatnak. Vagy magára az
Ördögre, állattan szőrös, nagy testére, aki úgy gyömöszöli a
szájába a sikoltozó bűnösöket, mint a karottát. Ehhez képest
mire emlékszem a mennyekből? Üdvözült szentek falkáira,
szótlan boldogságban egyesült angyalok tömött soraira.
– Talán azért, mert mindnyájan ismerjük a fájdalmat –
mondtam. – Míg az átszellemültet nehezebb elképzelnünk.
– Ah, ön az átszellemültséget tekinti a fájdalom
ellentétének? – És mit szól a gyönyörhöz?
– Azt hiszem… azt hiszem, a gyönyör túlságosan gyenge
szó az Istennel való egyesülésre. A gyönyör kétségtelenül földi
fogalom: akkor élhető át, ha engedünk a kísértésnek.
– Pontosan. – Nevetett. – Ezek szerint a poklok kínjai a
földi gyönyörökre emlékeztetnek. Hatalmas erejű kapcsolat,
nem gondolja? Mert az életre emlékeztet.
– Pedig a bűnre is kellene emlékeztetniük – mondtam
szigorúan.
– Jaj, de mennyire. – Sóhajtott. – A bűnre. – Bár nem
látszott túlzottan elszomorodni a gondolattól. – A kettő úgy
összenő, mint a repkény a fakéreggel.
– Ön tehát melyik helyre akarna menni, uram? –
kérdeztem, de a szigorúságom már elillant, és azon tűnődtem,
milyen lenne, ha legközelebb férjemnek szólítanám?
– Én? Ó, én oda szeretnék menni, ahol jobb társaságot
találhatok.
– És pletykára vágyik vagy filozófiára?
Mosolygott. – Természetesen filozófiára. Elviselem az
antik bölcselőket egy örökkévalóságig.
– Ah, akkor ön máris kiesett a kegyelemből. Mert ezeknek
a nagy elméknek a pokol tornácán kell várakozniuk, mivel az
igaz Megváltó születése előtt jöttek a világra. És noha nem
éreznek kínokat, szenvednek a reménytelenségtől, mert
tudják, hogy sohasem emelkedhetnek följebb. Még a
tisztítótűzből is ki vannak rekesztve.
Nevetett. – Ügyes! Bár be kell vallanom, megéreztem a
csapdát, amit nekem állított: bókolni akartam, azért sétáltam
bele. – Közben nekem persze azon járt az eszem, hogy
micsoda gyönyörűség így diskurálni, de ha a férjemnek igaza
van, akkor ez már egymagában bűn. – Mindazonáltal
hozzátenném – folytatta – hogy ha Dante lesz a mi
Vergiliusunk a másvilágon, akkor mindketten egyetérthetünk
abban, hogy vannak helyek a pokolban, ahol jó vitatkozó
társakra lehet lelni; Dante bűnösei a kínok közepette is igen
hatásos értekezésekre képesek.
Most már közelebb álltunk egymáshoz, ujjaink alatt a pőre
testek százaival. Dante Poklának elegáns metafizikai
szimmetriája van: minden bűnért a megfelelő kínzást. A
torkosok örökké éhesek, a tolvajok, akik nem tudták
megkülönböztetni a magukét és a misét, kígyókká és
áspisokká változnak, a bujaság tüzétől emésztett bűnösöknek
szakadatlanul menekülniük kell a tüzes orkántól, és
akármennyit vakaróznak, nem enyhíthetik az égő
viszketegséget.
És most mi tanulmányozzuk őket, férj és feleség, akiknek
vágyát szentesítette a házasság. Ha lesz közöttünk testi
kapcsolat, az most már nem bűnt fog jelentem, hanem
lépőkövet az Isten felé. Mindketten olvastuk Marsilio Ficinót,
a Vinculum Mundi-t a szeretetről, amely összeköti a Teremtő
minden alkotását, hogy Platón boldogan ölelkezzék a
kereszténységgel. Tehát férfi és asszony testi kapcsolata lehet
az első fok a hágcsón, amely az istenséggel való eksztatikus
egyesüléshez vezet. Én, aki olyan gyakran álmodtam az
átszellemülésről, valami csúszós rándulást éreztem a
méhemben, ami egyszerre volt kín és kéj.
Talán mégis az Isten keze terelt minket egymás felé. Ha
férjem eddig a kéjt választotta a szerelem helyett, akkor
bizonyosan az én tisztaságomnak kell eljuttatnia kettőnket a
megváltáshoz. Szellemünkön át megtalálhatjuk egymás testét,
és testünk által törekedhetünk Isten felé.
– Hol találkozott a bátyámmal? – kérdeztem. Mert ha
házasságunkban a lelkeknek kell egyesülniük, ezt is tudnom
szükséges.
Nem válaszolt azonnal. – Azt hiszem, tudja, hogy hol.
– Kocsmában?
– Megbotránkozik ezen?
– Nem nagyon – mondtam. – Elfelejti, hogy sokáig
laktam vele egy fedél alatt. Tudom, hogy élete nagy részét
hasonló helyeken tölti.
– Ő még fiatal. – Szünet. – Nekem nincs ilyen
mentségem.
– Nem az én dolgom, hogy mit művelt énelőttem –
mondtam, és kedvemre volt a saját alázatosságom.
– Milyen kedvesen fogalmazott – mondta mosolyogva.
Igen, gondoltam. Az asszonyok vonzónak találnák. Noha
megvan hozzá a fellépése, mégsem fiit utánuk. Ha azt veszem,
ahogy egyes férfiakat örökösen űz a bujaság, be kell látnom,
hogy ennek a visszafogottságnak is megvan a maga kifinomult
bája.
Elhallgattunk. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy eljött
az idő. Azt szerettem volna, ha minden csiszolt udvariassága
ellenére is megérintene. Csak egy röpke kis érintés:
egymáshoz súrlódó ruhák, vagy a kezek találkozása a
pergamenen. Habár nem bántam volna, ha szűziesebb
előéletű, most kellett volna a tudása. Ásítottam.
– Fáradt? – kérdezte azonnal.
– Kicsit. Hosszú volt a nap.
– Akkor visszavonulunk. Hívatom a rabszolgáját. Mi is a
neve?
– Erila.
– Erila. Ő majd segít a készülődésben.
Bólintottam. Most nehezemre esett volna a beszéd, olyan
erő szorította a légcsövemet. Oldalra húzódtam, és a
festményeket néztem, mialatt csengetett. Körülöttem a
kárhozottak testei vonaglottak és hányták-vetették magukat a
gyönyörűség barbár emlékeitől. Olyan emberhez mentem, aki
ismeri a meztelen húst. Feleségeként élvezhetem korának és
tapasztalatainak előnyét. Igen, rosszabbul is járhattam volna.

Erila elsőnek a cipőmet húzta le, kifejtve a sarkából az

aranyat, amit anyám tett bele, hogy gazdag és termékeny
legyen a házasságom. Ahogy a tenyerembe fogtam, egy percig
attól féltem, elsírom magamat, annyira felidézte elvesztett
otthonomat. Aztán kibontotta a fűzőmet. Kiléptem a
ruhámból, majd az ingemből, és a végén meztelenül álltam
előtte. Nászi ingem ki volt készítve az ágyra. Hideg volt a
szobában, és ahogy megborzongtam, olyan lett a bőröm, mint
a kopasztott libáé. Erila fürkészve nézett. Gyerekkorom óta
öltöztetett, évről évre követte rajtam a változásokat, de most
egyikünk sem látszott érteni, honnan került ide ez a
kiöblösödött csípő és a szeméremszőrzet bozontja?
– Ó, úrnőm! – tréfálkozott, hogy felderítse a hangulatom.
–Csak nézd meg magad! Igazi érett őszibarack!
Akaratlanul elnevettem magamat. – Én inkább kövéret
mondanék. Fel vagyok püffedve, mint egy beteg hólyag.
– Ez csak a hús, ami jön és megy a holddal. De neked jól
áll. Készen állsz.
– Ó, ne kezdd már te is, Erila! Eleget hallottam
Tomasótól. Annyi változott bennem, hogy most már vérzek,
mint a leszúrt disznó. Különben ugyanaz vagyok, aki voltam.
Mosolygott. – Nem egészen. Emlékezz a szavaimra.
Megint azt kívántam, hogy bár Erila lett volna az anyám.
Akkor megkérdezhetném mindazokat a dolgokat, amelyeket
nem tudok, és amelyek megmenthetnék az életemet vagy
legalább a méltóságomat a következő pár órában. De már
késő. Fogtam a hálóinget, átdobtam a fejemen. A selyem a
földig omlott. Apám üzleti haszna cirógatta meztelen
csípőmet és lábamat. Ebben az ingben majdnem kecsesnek
látszottam.
Leültem, amíg Erila kibontotta a hajamat. Olyan sűrű és
kusza volt, hogy mikor az utolsó tűket is kihúzta belőle,
súlyosan huppant a hátamra.
– Mint egy fekete lávafolyam – jegyezte meg Erila. Fésülni
kezdett, kibogozta a gubancokat.
– Inkább, mint egy veszekedő varjúraj.
Vállat vont. – Ahonnan én jövök, ott ez a szín gyönyörű.
– Ó! Akkor én is lakhatnék abban az országban? Vagy még
jobb ötletem van! – A tükörben a szemébe néztem. –
Helyettem menj hozzá te! Komolyan! Tökéletes megoldás!
Sötét lesz, sose fogja észrevenni a különbséget! Legfeljebb ha
húsz szót váltottunk egymással! Ne, ne nevess, komolyan
mondom! Te majdnem olyan gömbölyű vagy, mint én. Amíg
nem beszél görögül hozzád, pofonegyszerű dolgod van!
Erila nevetése mindig jótékony ragály volt, és néhány
percig egyikünk se bírta abbahagyni. Ugyan mit gondolhat a
férjem, ha meghallja? Mély lélegzetet vettem, visszatartottam,
és behunytam a szememet. Mikor kinyitottam, Erila
mosolygott rám.
– Mit gondolsz, Erila, nem vagyok én ehhez túl fiatal? –
kérdeztem szorongva.
– Elég idős vagy már.
– Véled mikor történt?
Csücsörített. – Nem emlékszem.
– Komolyan?
– Nem. – Szünet. – Emlékszem.
Sóhajtottam. – Akkor legalább adjál pár ötletet. Kérlek!
Mondd meg, mit csináljak.
– Ne csinálj semmit. Ha csinálsz, azt fogja gondolni, hogy
csináltad már korábban, és visszakéri a szerződést.
Ezen megint nevettünk.
Erik végezte a dolgát, rendet tett a szobában, fölemelte
menyasszonyi ruhámat, magához tartotta a tükör előtt, és
rejtelmesen mosolygott. Rajta jobban állt volna. Hogy
micsoda móringot adok neki, ha egyszer elnyeri a
szabadságát, vagy férjhez megy, a sorrend nem fontos; valami
fenségeset, ami illik ahhoz a bársony bőrhöz és a bongyor
sörényhez. Isten irgalmazzon annak a férfinak!
– Mit is mondtál egyszer? Plautilla esküvője előtt… Hogy
nem olyan rossz, mint a foghúzás, de olyan édes lehet…
– …mint a legfelső húr pengése a lanton.
Nevettem. – Hát ezt melyik költő mondta?
– Ez – mutatta a lába közét.
– No és ahhoz mit szólsz, hogy… mint az első kiás egy bő
nedvű görögdinnyéből?
– Mi?
– Ezt mondta Tomaso bátyám.
Vállat vont. – A bátyád semmit sem tud róla – mondta
szigorúbban.
– Hát elég jól játssza az ellenkezőjét.
De már elmúlt a mókázhatnékja, – Ejnye! Ebből elég. –
Eligazgatta a hálóingemet, befejezte a fésülést. – A férjed vár.
– És hol leszel te? – kérdeztem némileg fejvesztetten.
– Lent a többi rabszolgával. Ami, meg kell mondanom,
nyirkos hely, és hidegebb, mint apád házában. Nem te vagy az
egyetlen, akinek föl kell melegednie új otthonunkban. – De
aztán megszánt. – Nem lesz semmi baj! – Megcsípte az
arcomat. – Nem öl meg. Ne gondolkozz rajta. Az okos nők
nem halnak bele. Ezt tartsd észben.

19
Bebújtam a ropogós, hímzett ágyruha alá, vigyázva, nehogy
felgyűrődjön a hálóingem. A férjem sehol. Vártam. Tegnap
még azt se tudtam, milyen belülről ez a ház. Egy óra múlva
mindent tudni fogok arról, amit most nem tudok. Elég egy
óra? Az összes pletyka ellenére se tudtam én semmit.
Nyílt az ajtó. Még mindig fel volt öltözve. Nem úgy festett,
mint aki le akar feküdni, hanem inkább mintha el akarna
indulni valahová. Az asztalhoz lépett, ahol ott hagytak egy
fedeles boros kannát, és töltött két pohárba. Egy pillanatig
még abban is kételkedtem, hogy észrevett-e egyáltalán. Az
ágyhoz jött, leült.
– Jó estét – mondta. Borszagú volt a lehelete. – Hogy érzi
magát?
– Nos, egy kicsit fáradt vagyok.
– Igaza van. Hosszú volt a nap. – Kortyolt a borából, és
felém nyújtotta a másik poharat. A fejemet ráztam. – Innia
kellene –tanácsolta. – Ellazítaná. – Eddig azt hittem, hogy
már ellazultam. Annyira laza vagyok, amennyire lehetek, De
tettem, amit mondott. A bornak más íze volt, erősebb annál,
amihez szoktam. Keveset ettem vacsorára,. és már annak is
több órája. Az ital végigperzselte a torkomat. Kissé
megszédültem. Lopva rápillantottam a pohár széle fölött. A
padlót szemlélte, mint akinek egészen máson jár az esze.
Letette a poharát. Kicsit tétovának látszott. Ha nem is én
vagyok az első szüze, én leszek az első szűz felesége.
– Készen van? – kérdezte.
– Igen.
– Tudja, mi fog történni most?
– Igen – feleltem. Akaratlanul lesütöttem a szememet és
elpirultam.
– Helyes.
Közelebb húzódott, levette rólam a takarót. Szép rendesen
összehajtogatta, és az ágy végébe tette. Ott ültem selyem
díszemben, az ing alól kikandikáló lábujjaimmal. Valamilyen
okból Beatricére kellett gondolnom, meztelen lábacskájára,
ahogy Botticelli örvendező tollvonásai repítik fölfelé az
Istenhez. Dante túlságosan szerette ahhoz, hogy testileg
ismerni akarja.
Meg persze Beatrice másnak volt a felesége. Mit mondott
Eri-la? Ne gondolkozz… az okos nők nem halnak bele.
Rátette a kezét a lábszáramra. Éreztem a bőrét a selymen
át. Nyirkos volt. Egy ideig rajtam hagyta a tenyerét. Aztán két
kézzel felemelte a hálóingemet, és addig hajtogatta, amíg
csaknem az ölemig kilátszott a lábam. Most már a meztelen
lábikrámmal találkozott a keze. Nyeltem egyet, inkább az
ujjait figyeltem, mint az arcát, és igyekeztem elernyeszteni
magamat. Végighúzta az ujját a térdkalácsomtól a combomon
át az ingem fodros széléig, és addig tolta fölfelé, amíg
kilátszott a bozontom, ami ugyanolyan sötét, mint a hajam, ha
ugyan nem sötétebb. Plautilla azt is kiszőkíttette vajon? Már
késő, gondoltam fejvesztetten. Ösztönszerűen el akartam
takarni magamat. Túl sokáig neveltek szeméremre, hogy csak
úgy félredobjam. Elvette a kezét, egy darabig ült, és fürkészett.
Azt hiszem, valami baj volt. Mintha nem lett volna ínyére
valami. De hogy bennem-e vagy önmagában, azt meg nem
mondhattam. A szobrokra gondoltam: milyen sima, milyen
tökéletes a márványhús. Talán az zavarja, hogy én ilyen
idétlen vagyok, ő meg koros.
– Nem vetkőzik le? – kérdeztem, és kétségbeesésemre
olyan volt a hangom, mint egy kisgyereké.
– Arra nem lesz szükség – felelte csaknem ridegen,
Hirtelen láttam az utcanőt, és a férfit, aki az ölébe temette
az arcát. És émelyegtem. Azon töprengtem, meg fog-e
csókolni. Ez bizonyosan a megfelelő pillanat. De nem tette.
Helyette még kijjebb húzódott az ágy szélén, és elkezdte
kigombolni a zekéjét. Amikor elkészült, benyúlt a nadrágjába,
és kihúzta a hímvesszőjét, amely petyhüdten feküdt a
tenyerében. Mozdulni se bírtam a rémülettől, azt se tudtam,
merjem-e nézni vagy fordítsam el a tekintetemet. Persze,
láttam már hímvesszőt a szobrokon, a többi lányhoz
hasonlóan engem is meghökkentett girhes rútsága, és én se
értettem, hogy keményedhet ez a löttyedt házatlancsiga-
féleség olyan fegyverré, ami beletalál az asszonyok lyukába.
Most, noha megborzongatott, le se bírtam venni róla a
szememet. Miért nem fekszik le? Erila azt mondta, sok módja
van annak, ahogy férfiak és nők csinálják, de ezt nem
ismertem fel. Megmarkolta magát, húzogatni és dörgölni
kezdte, a keze csaknem ritmikusan járt fel-alá a vesszőn. A
másik keze ernyedten pihent a lábamon.
Megigézve bámultam. Mintha önkívületbe esett volna.
Már nem engem nézett, inkább mintha befelé tekintett volna,
felig lehunyt szemmel, félig nyitott szájjal, miközben kurta
morgások szakadtak fel belőle. Kevéssel később levette rólam
a kezét, és azzal is munkához látott. Egyszer rám pillantott, de
üveges volt a szeme, és talán mosolygott, de a mosolya jobban
hasonlított grimaszra, mert kissé kivicsorította a fogát. Én is
megpróbáltam mosolyogni, de most már olyan fejvesztett
voltam a rémülettől, hogy bizonyosan észrevette rajtam. A két
lábamat mintha összeenyvezték volna.
Még keményebben dolgozott, és a hímvesszője duzzadni
kezdett az ujjai alatt. – Ha, ha…! – kapkodta felig-meddig
nevetve a levegőt, és lenézett rá. – Így már jobb – motyogta,
nagyobb kortyokban nyelve a levegőt.
Feljebb csúszott az ágyon, közben egyfolytában dörgölte a
membrumát, nehogy lelohadjon. Az egyik kezével elengedte
magát, hogy kivegyen valamit a közeli szekrénykéből. Kék
üveg volt. Ügyetlenül matatva eltávolította a fedelét,
belemártotta az ujjait, magára kent valamilyen átlátszó
anyagot, aztán két kézzel folytatta a munkát, és közelebb
húzódott hozzám. Akaratlanul visszahőköltem.
– Ne mozogjon! – szólt rám élesen. Megdermedtem.
Benyúlt a bozontomba, a rés után tapogatózott. A kenőcs
zsíros volt és hideg, olyan jéghideg, hogy felkiáltottam.
– Nem fájhat – zihálta. – Még semmit sem csináltam.
Remegve ráztam a fejemet. – Hideg – mondtam. – Hideg.
–És igyekeztem, hogy ne sírjak.
Hangosan felkacagott. Én is kacagtam a rettegéstől.
– Jaj, Istenem, most ne kacagjon, kárba vész az egész
munkám! – mondta sietve, és újból dagasztani kezdte magát.
A nevetés a torkomon akadt.
– Ugye, még szűz?
– Igen.
– Nos, most át fogom szakítani a híment. A kenőcs
megkönnyíti, hogy behatoljak. Érti már?
Bólintottam. Mit is tanítanak a lányoknak? „Az erény
értékesebb jegyruha a pénznél.” Most nem találtam vigaszt az
ilyen bölcsességekben. Semmi sem adhatott értelmet ennek az
elszabaduló, szörnyű zűrzavarnak.
Belém dugta két ujját. És pontosan mielőtt megtette
volna, láttam, hogy megrándul az arca. Ezúttal nem
titkolhatta a viszolygását. Aztán beljebb lökte az ujjait.
Felkiáltottam. Ez fájt: perzselő, tépő fájdalom volt, mintha
húst szakítottak volna át. A foghúzásra gondoltam, és színét se
láttam a lantnak.
– Jó kislány! – mormolta kásásán. – Jó kislány! Ez az! –
Megint belém nyomta az ujjait, megint felsikoltottam, bár
ezúttal csendesebben, mert már nem fájt annyira. – Jó
kislány! – ismételte, de mintha egy állathoz, egy ellő kutyához
vagy macskához beszélt volna. Kihúzta belőlem a kezét, és
láttam, hogy az ujját vékony hártyaként vonja be a vér. Azt is
észrevettem, hogy a hímvesszője lankadni kezd. – Az istenit! –
mondta, és most már két kézzel rángatta. – Az istenit! –
Majdnem dühös volt a hangja.
Mikor sikerült életre édesgetnie, rám mászott, addig
manőverezve, amíg a farka az ölem felett volt. Matatni és
döfölni kezdett, hogy belém férjen. A farka azon nyomban
puhulni kezdett, ahogy megérintett, de az ujjaival felállította,
és végül sikerült ujjastul belém nyomnia. De bár a
szüzességem megszakadt, se elég nagy, se elég csúszós nem
voltam a méretéhez. Hát mégis eltorzított anyám ballépése!
Ismét feljajdultam, csak ezúttal nem bírtam abbahagyni.
Tovább nyomult. Szorosan behunytam a szememet, mint a
gyerek, ha azt várja, hogy elmúljon a veszély, és
beleszédültem, ahogy sötét hullámban átcsapott rajtam a
szégyen, de ő túlságosan belefeledkezett a munkába, hogy
tudomást vegyen rólam.
Keményen dolgozott, döfött, morgott, és fojtottan
szitkozódott: – Az istenit… az istenit… – Még a kínjaim
közepette is éreztem, hogy megdagad bennem. Kihúzta az
ujját, még erősebben döfölt, most már hangosan zihált, mint a
ló, ha fújtatva húzza fölfelé a terhet a lejtőn. Kinyitottam a
szememet, és megláttam az arcát: szorosan behunyta a
szemét, minden izma megfeszült, vicsorgott, akár egy halálfej,
és döfölt, hogy majd megszakadt belé. Aztán hirtelen nagyot
horkantott és felüvöltött, aztán éreztem, hogy elernyed és
kicsúszik belőlem, és forró folyadék freccsen a lábamra.
Nehézkesen áthenteredett az ágy másik oldalára, és hörögve
kapkodott levegőért, mint a vízből kimentett fuldokló.
Félig nevetve, félig zihálva feküdt, várva, hogy
egyenletesen tudjon lélegezni.
Vége volt. Meg lettem tömve. Erila igazat mondott. Nem
haltam bele. De a Vinculum Mundi se volt sehol.
Valamivel később feltápászkodott, és keresztülvágott a
szobán. Egy pillanatig azt hittem, itt hagy, de csak az
asztalhoz ment, ahol vizes kancsó volt és kendő. Félig
elfordulva megtörülközött, aztán visszarejtette a hímvesszőjét
a ruhája alá. Engem mintha már el is felejtett volna. Nagyot
sóhajtott, mintha még az emléket is el akarná űzni magától, és
mikor megfordult, ismét nyugodt volt az arca, és esküszöm,
majdnem elégedettnek látszott lenni magával!
Bár azért nyugtalaníthatta a látványom. Tudom, hogy még
mindig sírtam. Annyira fájtam belül, hogy nem bírtam
összezárni a lábamat, így csak lehúztam magamon az inget, és
a lepedőre borultam, felszisszenve a mozdulattól. Alattam a
fehérségen rózsaszínes folt terjengett, mint a szégyenem.
Egy darabig figyelt, aztán ismét töltött két pohárral, és
meghúzta az egyiket. Az ágyhoz jött, és nyújtotta a másik
poharat.
A fejemet ráztam. Nem bírtam ránézni.
– Igya meg – mondta. – Segíteni fog. Igyék. – És a hangja,
noha elvesztette ridegségét, határozott volt, és nem tűrt
ellentmondást.
Elvettem a poharat és ittam. De félrenyeltem a szeszt a
sírástól, és fuldokolva köhögni kezdtem. Megvárta, hogy
csillapodjék a köhögésem.
– Még.
Tettem, amit mondott. A kezem annyira remegett, hogy
kilöttyentettem a bort a lepedőre, amin gyűltek a veres foltok.
Ám ezúttal hatott a bor, átmelegítette a torkomat és a
gyomromat. A férjem állt, és óvatosan figyelt. Egy idő után azt
mondta: – Most elég – azzal elvette a poharamat, és letette az
ágy melletti asztalra. Hátradőltem a párnán. Egy darabig
nézett, aztán leült az ágyra. Azt hiszem, visszahőköltem.
– Jól van? – kérdezte valamivel később.
Bólintottam.
– Helyes. Akkor talán abbahagyhatná a sírást. Annyira
nem bántottam, ugye?
A fejemet ráztam. Megállítottam és lenyeltem a
kikívánkozó zokogást. Mikor biztos lehettem benne, hogy
sikerült elfojtanom, megkérdeztem: – Most akkor… most
akkor gyerekem lesz?
– Istenem, reménykedjünk! – Kacagott. – Mert nem
tudom elképzelni, hogy bármelyikünk még egyszer végig
akarná csinálni ezt. – Azt hittem, észre kellett vennie, hogy
elvértelenedik az arcom, mert a torkán akadt a kacaj, és
alaposan megnézett magának.
– Alessandra?
De még mindig nem bírtam a szemébe nézni.
– Alessandra – ismételte, ezúttal csendesebben. Azt
hiszem, akkor döbbentem rá, hogy valami baj van. Nagyobb
baj még annál is, ami eddig történt közöttünk. – Én… azt
akarja mondani, hogy nem tudta?
– Mit? – kérdeztem, és iszonyatomra ismét kitört belőlem
a zokogás. – Nem tudom, miről beszél!
– Magamról beszélek. Azt kérdezem, tudta-e rólam?
– Mit kellett volna tudnom Önről?
– Ó, a Krisztus vérére! – És olyan mélyen a tenyerébe
temette az arcát, hogy alig értettem a következő szavakat. –
Azt gondoltam, hogy tudja. Azt gondoltam, hogy mindent tud.
– Felnézett. – Ő nem mondta?
– Ki nem mondta? Nem tudom, miről beszél! – szóltam
tehetetlenül.
– Áááh! – Most már dühös volt. Megrémültem ettől a
hirtelen, vad indulattól.
– Nem tetszettem önnek? – kérdeztem, és megdöbbentett,
milyen vékony a hangom.
– Ó, Alessandra. – Felnyögött. Előrehajolt, meg akarta
fogni a kezemet, de én most már reszkettem, és elhúztam.
Nem próbálkozott ismét.
Egy darabig ültünk, egyesülve a zűrzavarban és a
kétségbeesésben. Aztán ismét megszólalt, halkabban, de
határozottan. – Figyeljen rám. Ezt végig kell hallgatnia.
Figyel?
Váratlanul roppant fontosnak tűnt minden. Bólintottam,
de továbbra is remegtem.
– Maga csodálatos fiatal nő. Olyan az esze, akár a frissen
vert arany, és üde, i§ú teste van. És ha üde, ifjú női testeket
kívánnék, akkor kétségtelenül kívánnám önt. – Szünet. – De
nem kívánom.
Sóhajtott. – A tizennegyedik ének. „Száraz és sűrű puszta
ez, lapos, tág… Mezítlen árnyát sok boldogtalannak
nyájankint láttam könnyben elmerülve, s láttam, többjele
törvény alatt vannak. Hanyatt hevert egy részük elterülve a
földön… másik örökké bolygott kényszerülve. És legtöbb volt,
aki így körbe bolygott.
„És a homokra lassan egyre cseppen tüzes lángokból
hízott pelyhü zápor… S járt egyre a kezeknek szörnyű tánca;
minden bús lélek önmagát ütötte, hogy magáról a friss tüzet
lerántsa”.
Ahogy beszélt, láttam az ábrát, a megkínzott férfitesteket,
amelyek ragyásak és üszkösek a hús örök égésétől.
– Jobban kedvelem Dantét Savonarolánál – mondta. –
Bár a mi barátunk talán világosabban fogalmaz. „És a
szodomiták a pokolban fognak égni, és ezt is érdemelik, mert
fajtalanságuk magát a természetet rontja meg”. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Érti már?
Nyeltem egyet, és bólintottam. Kimondta, mit lehetett itt
még nem érteni? Hát persze, hallottam pletykákat. Ki nem
hallott? Otromba pletykákat, kegyetlen tréfákat. De ezt még a
szokásos paráználkodásnál is jobban titkolták a gyerekek elöl,
mint a bűnök legfertelmesebbikét, amelynek puszta
kimondása beszennyezi a család tisztaságát, és egy istenes
állam becsületét. Szóval a férjem szodomita. Olyan ember, aki
a más férfiak húsában lakozó Ördög kedvéért elrúgja magától
az asszonyokat.
De ha ez az igazság, akkor még kevésbé látom az értelmét.
Akkor miért akarta azt csinálni, amit most csináltunk? Miért
kényszerítette magát, hogy elviselje azt az émelygő utálatot,
amit olyan tisztán láttam az arcán?
– Nem értem – mondtam. – Ha ez igaz, akkor miért…
– Miért vettem feleségül?
– Igen.
– Ó, Alessandra, használja már azt a villámló ifjú eszét.
Más időket élünk. Hallotta, miféle mérget izzad a szószék.
Meg vagyok lepve, hogy még nem figyelt fel a templomokban
a ládákra, amelyekbe a feljelentéseket lehet dobni. Volt idő,
mikor legfeljebb ha egy-két nevet találhatott bennük,
többnyire az Éjszaka Urainak régi ismerőseit, de még akkor is
elfelejtettek és megbocsátottak mindent, ha elegendő pénz
cserélt gazdát. Bizonyos értelemben mi voltunk a város
megmentői. Egy olyan állam, amelyben rengeteg fiatalember
vár feleségre, valamelyes türelemmel szemléli azt a
gerjedelmet, amely nem tölti csordultig az eltaszított
kisdedekkel a lelencházakat. Vagy nem Firenze a Nyugat új
Athénja?
– Más idők járnak. Már nem sokáig kell várni, hogy a
szodomitákat itt a földön is elégessék, mielőtt a pokolban
égnének. Az ifjak okosan teszik, ha meglapulnak, ám a
korosabbakat elsőként fogják megbélyegezni és
kipellengérezni, nevüktől és vagyoni állapotuktól függetlenül.
Savonarola Szent Bernardinótól tanulta a mesterségét: „Ha
pedig láttok épkézláb és meglett férfiút, aki még nem házas
állapotú, vegyétek azt a gonosz jelének!”
– Tehát feleségre volt szüksége, hogy elterelje magáról a
figyelmet – mondtam csendesen.
– Mint ahogy önnek férjre volt szüksége, hogy szabad
lehessen. Tisztességes cserének látszott. Ő azt mondta…
– Ő? – A gyomrom Összerándult a szótól.
Rám bámult. – Igen. Ő. Azt akarja mondani, hogy még
mindig nem érti?
Dehogynem értettem.
Családi ügy, mint oly sok minden a mi szép városunkban.
Tomaso. Az én csinos, buta bátyám. Most mégis túljárt az
eszemen. Tomaso, aki úgy szeretett finom ruhákban
páváskodni az éjszakai utcán, aki olyan sűrűn jött haza
gerjedelemtől és a hódítás gyönyörétől fáradtan! Ha jobban
odafigyelek, megsejthettem volna, hogy ez nem az udvarló,
hanem a megudvarolt magakelletése. Hogy lehettem ennyire
vak? Egy férfi, aki mellyesztést és tömést emleget, de olyan
mélységesen megveti a nőket, hogy a picsa szót is alig bírja
kiköpni magából, mintha keresztbe állna a torkában.
Tomaso, az én törleszkedő, csinos bátyám, aki sose
szűkölködött a drága, új ruhákban, sőt az olyan különleges,
ezüst övékben sem, mint amilyet a húga esküvőjén kapott.
Láttam reggel, hogyan bámult rám a tükörben – valóban ma
történt? mert most az egyszer zavarba hozta, aminek
elmondására még mindig nem bírta rávenni magát.
– Nem – válaszoltam. – Nekem nem szólt.
– De hát…
– Azt hiszem, ön alábecsülte a bátyám ellenszenvét
irántam.
Sóhajtott. Megdörgölte az arcát. – Én nem annyira
ellenszenvnek mondanám, inkább egyfajta félelemnek. Úgy
vélem, retteghet az ön eszétől.
– A szegény! – mondtam, és abban a pillanatban még én
is éreztem a hangomban az Ördögöt.
Hát persze. Ahogy múltak a percek, úgy ugrott a helyére
minden apró részlet: az idegen táncos, aki olyan tájékozott
volt az ügyetlenségemről és a görögtudásomról. Tomaso
örvendezése azon az éjszakán, mikor felfedezte a vért a
hálóingemen, és rögtön meglátta a módját, hogy megmentse a
szeretőjét, és visszafizessen a húgának. A délelőtt a
templomban, amikor lehorgasztotta a fejét Savonarola
vádjaitól, és én észrevettem Cristoforót, aki egyenesen a
szemembe nézett. Csak persze nem engem bámult. Nem. A
rajongásnak az a fénylő félmosolya a bátyámnak szólt. Az én
buta, csinos, mézesmázos, kérkedő, közönséges, komisz
bátyámnak.
Ismét sírni kezdtem.
Volt benne annyi együttérzés, hogy nem akarta
abbahagyatni velem. Egy darabig nézett, aztán kinyújtotta a
kezét, és ezúttal engedtem, hogy rátegye az enyémre. –
Annyira sajnálom. Nem így kellett volna történnie.
– Sose lett volna szabad rábíznia, hogy szóljon nekem –
mondtam, mikor meg tudtam szólalni. – Miféle hazugságokat
hordott össze rólam?
– Csak azt mondta, hogy mindkettőnknek előnyös lenne.
Hogy ön jobban vágyik a szabadságra és a függetlenségre,
mint a férjre. És hogy ezért mindenre képes.
– Igaza volt – mondtam halkan. – Bár nem egészen
mindenre.
Ismét hallgattunk egy keveset. Kint ordítottak, emberek
futkostak az utcán, aztán éles jajkiáltás hasított az éjszakába,
ismét felidézve azt a lidérces látványt, a vérbefagyott
fiatalembert a Battistero lépcsőjén. Firenze önmagát
marcangolja, a biztonság örökre oda.
– Tudnia kell, Alessandra, hogy bűneim ellenére sem
vagyok rossz ember – mondta valamivel később.
– És mi van Istennel? Nem fél az égő homoktól és a
tűzviharoktól?
– Mint már beszéltünk róla, a pokolban legalább
emlékezni lehet a gyönyörökre. – Szünet. – Meglepődne, ha
tudná, milyen sokan vagyunk. A régiek legnagyszerűbb
civilizációi találták meg az átszellemülés útját a férfiak
segglyukában.
Összerándultam.
– Bocsássa meg az otrombaságomat, Alessandra. De jobb,
ha most ismer meg, mert ezentúl együtt kell töltenünk az időt.
Felállt, hogy ismét megtöltse a poharakat. Néztem, ahogy
keresztülmegy a szobán, és most szinte kacérnak tűnt szikár
szépsége és tudatos eleganciája. Miért nem vettem észre
előbb? Annyira bezárkóztam magamba, hogy nem tudtam
olvasni magam körül a jeleket?
– Ami a Végítéletet illeti – folytatta –, nos, vállalom a
kockázatot. Ugyanabban a tüzes homokban vannak az
istenkáromlók és az uzsorások is, akikre még komiszabb
kínok várnak. Különben azt hiszem, a mennyország akkor is
zárva maradt volna előttem, ha sose vágyok a fiatal fiúk ízére.
így legalább meglesz az a vigaszom, hogy olyanokkal vagyok
együtt, akik sorstársaim a bűnben. És kegyes társaságban
leszek. Higgye el, ha a szodomiták hada nem lenne örökös
menekülésben, egész pilises légiót láthatna soraiban.
– Nem!
Mosolygott. – Rafinált értelméhez képest, Alessandra,
maga elragadóan naiv.
Már nem sokáig, gondoltam. Ránéztem. Most, hogy nem
utálkozott, visszanyerte a humorát meg a jóindulatát, és nem
tudtam megállni, hogy ne kedveljem ismét egy kicsit.
– Ön legalább nem hivatkozhat arra, hogy a felesége
kelletlenkedése hajtotta rá – mondtam halkan. Értetlenül
nézett. – A szodomita, akiről a tizenhatodik énekben beszél
Dante. Nem az mond valami ilyet? Nem emlékszem a nevére.
– Hát persze! Luca Rusticci. Egy érdemtelen ember. A
szóbeszéd szerint inkább kufár volt, mint tudós. –
Elmosolyodott. – Megmondta Tomaso, hogy olyan feleséget
fog találni nekem, aki ugyanúgy ismeri az Isteni Színjátékot,
mint én! – Lesütöttem a szememet. – Ne haragudjon. Ez a
név fájdalmat okoz önnek.
– Ki fogom bírni – mondtam. De éreztem, hogy marják a
szememet a könnyek.
– Remélem is. Nagyon fájlalnám, ha én okoznám ily
kedves értelem halálát.
– Pláne egy ilyen tökéletes álcázó falét!
Kacagott. – Örülök, hogy visszatért! Sokkal jobban
kedvelem a csípős nyelvét, mint az önsajnálatát. Tudja-e,
hogy maga egészen kivételes fiatal nő? – Én pedig a férjemre
néztem, és azon tűnődtem, mi lenne, ha a bókjai ugyanúgy
melegítenék a testemet is, mint az eszemet? – Nos tehát, talán
beszélnünk kellene a jövőről. Mint már mondtam, ez a ház
most az öné. Rendelkezzék a műalkotásaival, a könyvtárával.
A dolgozószobám kivételével azt tehet benne, amit akar. Ez
hozzátartozott az alkuhoz.
– És ön?
– Én ritkán fogom háborgatni. Az állami eseményeken
majd együtt mutatkozunk, ha ugyan lesz olyan erős állam,
amely ezt elrendelheti. Egyébként nemigen tartózkodom
itthon. Önnek ennyit kell tudnia.
– Ő ide fog jönni? – kérdeztem.
Merőn nézett rám. – Ő az ön bátyja. Rokonok között így
lenne természetes. – Kicsit mosolygott ezen az utolsó szaván.
– Az a helyzet, hogy a város már nem olyan biztonságos, mint
volt. – Szünet. – Fogalmazzunk úgy, hogy alkalmanként
idejöhet. De egy ideig nem.
– Ön nagyon diplomatikus – jegyeztem meg.
Vállat vont. – A férfi bánjon úgy a rabszolgáival, mint egy
tirannus, a gyermekeivel, mint egy király és…
– A feleségével, mint egy diplomata – fejeztem be helyette
a mondatot. – Nem hinném, hogy Arisztotelész erre gondolt.
Nevetett. – Valóban. Ami a többit illeti, nos, azt tesz, amit
akar. Cselekedjék kedve szerint. Ne hagyja, Alessandra, hogy
ez tönkretegye az életét. Meglepődne, ha tudná, mi minden
történik istenes városunk ágyasházaiban. Az ilyen házasságok
egész jól beválnak, ön különben sem akar olyan lenni, mint a
többi asszony. Ha figyelmességem tizenkét gyermekkel
ajándékozná meg, azok csak elvennék minden idejét. Egyetlen
örököst adjon nekem, és örökre békén hagyom. Ami az
örömeit illeti – folytatta pillanatnyi hallgatás után – ez is
kizárólag az ön dolga. Én csak annyit kérek, hogy tapintatosan
járjon el.
A kezemet bámultam. A belsőm már nem fajt annyira,
noha valahol a mélyben megmaradt az égés. Miből fogom
megtudni, hogy gyerek van a méhemben? A saját
gyönyörűségemből? Mi az, amire a legjobban vágyok?
– Megengedi, hogy fessek.
Vállat vont. – Már megmondtam, hogy azt tehet, amit
akar.
Bólintottam. – Akkor látni akarom a franciákat –
mondtam eltökélten. – Igaziból látni akarom őket. Ha
bevonul Károly hadserege, ott akarok lenni az utcán, hogy
lássam, miként készül a történelem.
Könnyű mozdulatot tett. – Nagyon helyes. Azt fogja tenni.
Kétségen kívül diadalmas bevonulás lesz.
– Velem jön?
– Nem hinném, hogy másképpen biztonságos lenne.
A csend közénk ült, mégis egy név kongott benne. – És mi
lesz Tomasóval?
– Ön és én házasok vagyunk. Úgy ildomos, hogy együtt
mutatkozzunk. – Habozott. – Majd beszélek Tomasóval. Meg
fogja érteni.
Lesütöttem a szememet, hogy ne lássa meg benne az őröm
szikráját.
– Nos? Van még valamilyen kérése, feleségem?
– Nem… – kivártam egy pillanatig – … férjem.
– Helyes. – Felállt. – Felküldjem a rabszolgáját?
A fejemet ráztam. Előrehajolt, egy másodpercig azt
gondoltam, hogy talán megcsókolja a homlokomat, de csak
könnyedén megsimogatta az arcomat. – Jó éjszakát,
Alessandra.
– Jó éjszakát.
Akkor otthagyott, és néhány perccel később hallottam,
hogy nyílik és csukódik a ház főbejárata.

Egy idő után kihűlt az égés a lábam között.

Feltápászkodtam, hogy megtisztálkodjak. Kicsit fájt a járás, a
combomon kérgessé száradt a férjem kifreccsenő leve, ám az
akkurátussága megmentett attól, hogy a hálóingem is pecsétes
legyen, amely így lágyan suhogott körülöttem.
Óvatosan megmosakodtam. Ahhoz túlságosan féltem,
hogy megnézzem magamat. De miután leengedtem a felfogott
ingemet, végighúztam a kezemet a testemen, csak hogy
érezzem a bőrömön a selymet, és az ujjaim, a mellem meg a
csípőm után, elindultak lefelé, a réshez. Mi lesz, ha a férjem
olyan sebet szakított rajtam, amely nem gyógyul be? Anyámat
és az ő testvérét is feltépték a túlságosan termetes újszülöttek.
Lehet, hogy velem máris megtörtént?
Haboztam, aztán még lejjebb nyúltam egy kicsit.
Széttártam az ujjaimat, és felfedeztem, hogy a középső szinte
magától értetődő könnyedséggel csúszik az ölem felé. Közben
beleütközött valamibe, ami olyan volt, mint egy apró, csupasz,
húsos bucka, és mikor megérintettem, nyers borzongás futott
végig rajtam, és hangosabban szedtem a levegőt. Óvatosan
visszahúztam az ujjamat, aztán megint kinyújtottam. Nem is
tudom, kín vagy kéj volt-e az az érzés, de elakadt tőle a
lélegzetem, és beleremegtem. Ezt a kárt tette volna bennem a
hímvesszője? Lecsupaszított valamilyen idegvégződést,
közvetlenül a nőiségem küszöbénél?
Kitől kérdezhetném meg? Kinek mondhatnám el, mi
történt közöttünk? Elrántottam a kezemet, arcom
belevörösödött a szégyen emlékébe. Ám a kíváncsiságom
erősebb volt a fájdalmamnál. Ezúttal fölemeltem a selymet,
mielőtt az ujjam ismét felfedező útra indult. A combom belső
oldalán savós vércsík húzódott, mint egy hajnalrózsaszín
lavírozás. Követtem a vonalát a bozontomig, és majdnem
könnyek szöktek a szemembe a cirógatásom gyöngédségétől.
Magamba akasztottam az ujjamat, és mikor megtaláltam, a
hús csaknem olyannak rémlett, mintha megnyúzták volna.
Megkerestem az érzékeny pontot, aztán óvatosan
megnyomtam, felkészülve a még nagyobb fájdalomra. Mintha
megduzzadt volna a kezem alatt, és a kín helyett olyan átható
édesség rohant végig rajtam, hogy felhördültem, és kissé
meggörnyedtem. Megint rányomtam az ujjam hegyét. Megint
jött, és megint, ahogy a gyűrűk terjednek a víztükrön, és végül
meg kellett kapaszkodnom a közeli asztalban, mert annyira
belevesztem kínomnak ziháló gyönyörűségébe, hogy attól
féltem, menten összeesem.
Mire vége lett, úgy elgyengült a lábam, hogy le kellett
ülnöm az ágyra. Amikor elmúlt, furcsán kifosztottnak éreztem
magamat, és megdöbbenésemre ismét sírva fakadtam, bár
nem is tudom, milyen okból, mert már bizonyosan nem
voltam szomorú.
Nem tartott soká, hogy megrohanjon a szorongás. Isten
szent nevére, mi lesz velem most? Elhagytam az otthonomat,
a városom fenekestül felfordult, felesége vagyok egy
embernek, aki látni se bírja a testemet, viszont elalél, ha csak
rágondol a bátyámra. Ha ez erkölcsi mese lenne, mostanra
valószínűleg belehaltam volna a szégyenbe és a bánatba, hogy
a férjem elnyerje Isten büntetését.
Odamentem a kelengyeládámhoz, egy monstrum
alkotmányhoz, amely a férjem anyjáé volt valaha. Az ő
házából hurcolták át a mienkbe, hogy délután ismét
visszahozzák ide (apám elégedettségére ugyanolyan nehéz
volt, mint a nénémé, noha itt nem annyira selyem és bársony,
mint könyvek jelentették á súlyt). Mélyéből kihalásztam
anyám imádságos könyvét, amelyből először tanított
felismerni a betűket, amikor szinte még beszélni se tudtam.
Mit is mondott azon a napon, amelyen megbukott a kormány?
Hogy ha egyedül leszek a férjem házában, könnyebben tudok
majd beszélni Istenhez. És hogy ezek a társalkodások tesznek
jó feleséggé és jó anyává.
Az ágyhoz térdeltem, és kinyitottam a könyvet. De én,
akinél olyan könnyen álltak a szavak, most nem tudtam,
milyeneket használjak. Mit mondhatnánk egymásnak, Isten és
én? A férjem szodomita. Ha nem a saját pökhendiségem
juttatott ide, akkor úgy Cristoforo, mint a saját üdvösségem
érdekében köteles vagyok a törvény kezére adni. Ám ha
leleplezem, vele együtt porba döntöm az egész kéjlakot.
Gyűlölhetem a bátyámat, de vele együtt elpusztítanám a
családomat is? Apámat bizonyosan megölné a szégyen.
Nem. Az az igazság, hogy én magam akartam így. Az ő
büntetésük a kárhozat lesz, az enyém pedig az, hogy együtt
kell élnem vele. Visszatettem a könyvet a ládába. Isten és én
túl voltunk már a szavakon.
Sírdogáltam még egy kicsit, de az éjszaka elhasználta a
könnyeimet, így aztán a biztosabb vigaszhoz menekültem.
Mélyebbre ástam, a ruhák és a könyvek alá, ahova a rajzaimat,
a tollaimat és a tintámat rejtettem.
Így hát művészettel töltöttem el a nászéjszakám hátralevő
részét. És ezúttal olyan gördülékeny könnyedséggel – ha nem
is esőként – hullottak a papírra a vonásaim, amiben csendes
gyönyörűségemet leltem. Bár ha láttátok volna a tollam alól
kisarjadó képet, azt gondoltátok volna, hogy ez is az Istentől
való elidegenedésem jele.
A papíron egy drága selyembe öltözött fiatal nő feküdt
mozdulatlanul a nászi ágyon, és figyelte a mellette ülő,
kigombolt zekéjű férfit, aki két kézre fogta a csupasz farkát.
Arckifejezése átmenet volt a kín és az önkívület között, mintha
abban a pillanatban az istenség szállt volna bele, hogy
magával sodorja az átszellemülés küszöbére.
Jó darab ideje ez volt a legigazabb rajzom, még ha egyedül
állok is a véleményemmel.


MÁSODIK RÉSZ
 VIII. Károly és hada 1494. november 17-én vonult be
Firenzébe. A történelem a Köztársaság szégyeneként fog
emlékezni erre a napra, de az utcákon inkább parádés, mint
lesújtott hangulat uralkodott.
Az út, amely a San Frediano-kaputól a folyón át a Santa
Maria dél Fiore székesegyházig vezet, zsúfolásig megtelt
emberekkel. Azok között, akik nézői lehettek a komor
pillanatnak, ott találtattak az új házas Langelláék: a tudós és
nemes Cristoforo, zsenge hitvesével, Alessandrával, a Cecchi-
család ifjabb leányával, aki, orcáin még a nászi éj pírjával,
férje karján vonult a sűrűsödő sokaságban, és metszett üveg
módjára csillogó szemmel itta be az utcák lüktető színeit, míg
oda nem értek a székesegyház teréhez, ahol is Langellának
szorosan kellett fognia felesége karját, hogy odajuttathassa a
túlsó falnál sebtében ácsolt deszkaemelvényhez.
Ott két florintot nyomott egy ember markába (égbekiáltó
ár, de Firenze még válságban is megmaradt
kereskedővárosnak), majd férj és feleség felkapaszkodott az
emelvény tetejére, és ott elhelyezkedtek, így nemcsak a
székesegyházat láthatták, de az utat is, amelyen bevonul a
városba Firenze első, és bizonyosan egyetlen hódítója.
Mert az én férjem embere volt a szavának.
20
Reggel tért haza, miközben Erila és én a ládámból
csomagoltunk ki, olykor-olykor szünetet tartva, hogy az
ablakból megbámuljuk a katedrális irányába hömpölygő
emberfolyamot. Noha férjem nem jött azonnal hozzám,
megüzente szolgájával, hogy ne aggódjak: nem maradtam le
semmiről, mert felelősséggel állíthatja, hogy a király és serege
nagyszerű, de annyira elfáradtak, hogy csak vánszorognak a
város felé, és alkonyatnál előbb nem fognak megérkezni.
Ez olyan friss, hír volt, hogy még Erilának is imponált.
Micsoda szerencse, mert kicsit nehezen találtunk bele az új
szerepünkbe, hogy mi vagyunk az úrnő és a szolgáló ebben a
huzatos, szürke házban.
A nászéjszaka óta hangfogóval szóltunk egymáshoz.
Hajnalig rajzoltam, utána sokáig aludtam, és Erila nem
meglepő módon a hitvesi fáradtságnak tulajdonította kései
kelésemet. Mikor egészségem után érdeklődött, azt feleltem,
jól vagyok, és lesütöttem a szememet, jelezve, hogy erről nem
akarok többet beszélni. Mit nem adtam volna, hogy
elmondhassam neki! Olyan borzasztó szükségem lett volna
egy bizalmasra, és azt hiszem, addig be is avattam mindenbe,
ami történt velem. Bár miféle titkaim voltak nekem, lázongó
kis titkocskák, amelyekkel legfeljebb magamnak árthattam.
Noha közel álltunk egymáshoz, Erila mégiscsak rabszolga; és
be kellett látnom, hogy ekkora kísértéstől a pletykálkodás
vágya fölébe kerekedhet a hűségnek. Vagy legalábbis ezt az
ürügyet eszeltem ki magamnak, mikor délután felébredtem
szétszórt rajzaim között a nászi ágyon. Bár talán az volt az
igazság, hogy emlékezni is alig bírtam arra, ami történt, hát
akkor hogy oszthattam volna meg még mással is?
Tehát mikor Cristoforo ott talált bennünket, ahogy az
ablaknál ülve patyolatot hajtogatunk, és figyeljük a tömeget,
Erilának már megvolt az oka a gyanakvásra. Fölállt és kiment,
rá se nézve a férjemre, aki megvárta, hogy csukódjék az ajtó,
és csak azután kérdezte: – Ugye, közel áll önhöz a
rabszolgája?
Bólintottam.
– Örülök neki. Akkor lesz társasága. De gondolom, nem
mond el neki mindent?
Ez egyszerre volt kérdés és kijelentés.
– Nem – feleltem. – Nem mindent.
Az ezt követő csendben buzgón hajtogattam, és alázatosan
lesütöttem a szememet. Cristoforo mosolygott, mintha
valóban az ő szeretett új asszonya lennék, majd karját
nyújtotta, és így vonultunk le együtt a lépcsőn, ki a tömegbe.

Ha én vagyok a francia király, igencsak kedvemre lett

volna a hatás, amelyet bevonulásom gyakorol új hűbéres
államomra. Habár megfenyítettem volna tábornokaimat,
amiért nem kezdtük korábban a diadalmenetet. Mert mire
megérkezett a térre, majdnem lement a nap, vagyis kevesebb
fény villogtatta aranyozott páncélját, illetve gyújtotta lángra a
nagy, arany baldachint, amelyet lovagjai és testőrei tartottak a
feje fölött. Az alkonyati órán a tömeg alig látta a királyt, mikor
leszállt a nyeregből, hogy felhágjon a székesegyház lépcsőjén,
habár gyanítom, ebbe az is belejátszott, hogy királyhoz képest
meglepően kurta termetű volt, főleg miután leszállt hatalmas
fekete lováról, amelyet kétségtelenül azért választott, mert
szálasabbnak tűnt rajta.
Bizonyosan ez volt az egyetlen perc, amikor az állhatatlan
firenzeiek megtántorodtak földön csúszó rajongásukban
fenséges megszállójuk iránt. Nem utolsósorban azért, mert
mikor ez a kis király elindult fenséges katedrálisunk
kapujához, úgy bicegett, akár egy nyomorék, mint ahogy
bizonyos értelemben az is volt, lábfeje ugyanis aránytalanul
nagynak rémlett a többi részéhez képest. Hamarosan egész
Firenze tudta, hogy a Hódító, aki azért küldetett, hogy
feloldozzon bűneink alól, valójában egy törpe, akinek mindkét
lábán hat-hat ujja van. Örömmel közölhetem, hogy azok közé
tartoztam, akik azon a napon ezt az álhírt terjesztették a téren,
és ennek révén megtanultam valamit arról, miként írják a
történelmet: ha nem is mindig szabatosan, de mi is írói
vagyunk a nagykönyvnek.
Azért minden pusmogással együtt is meg kellett illetődni a
látványtól. A király a vecsernyei kórus módjára zengő „Viva
Francia” kiáltásoktól kísérve már órák óta elhagyta a teret és
bevette magát a Medici-palota biztonságába, amikor
Firenzébe még mindig özönlött a gyalogság és a lovasság.
Olyan temérdek volt a ló, hogy a levegő szaglott a
trágyájuktól, amelyet az általuk vontatott ágyúk beledörgöltek
a kövezetbe. Ám az íjászok és a számszeríjasok voltak a
legdöbbenetesebbek, az a sok-sokezer fegyveres paraszt. Oly
számosan voltak, hogy már azon aggódtam, Franciaországot
az asszonyok őrizetére bízták, amíg a férjem el nem
magyarázta, hogy a sereg többsége nem is francia, hanem
zsoldos, kiket a hadjáratra fogadtak fel, drága pénzért, mint
például a svájci gárdát, vagy a skót harcosokat, csak valamivel
olcsóbban. Én pedig örültem, hogy nem őket kvártélyozzák be
hozzánk, mert még sose láttam senkit, aki ezekhez a
szalmasárga üstökű, északi óriásokhoz lett volna fogható.
Szakálluk olyan vörös volt, mint apám festékei, és annyira
csapzott a mocsoktól, hogy nem is értettem, hogy nem akad
beléje az íjuk, mikor nyilaznak.

A megszállás tizenegy napig tartott. A hozzánk

bekvártélyozott katonák egész tisztességesen viselkedtek. Két
lovag volt Toulouse városából, szolgáikkal és kísérőikkel.
Érkezésük estéjén velük vacsoráztunk, amihez a férjem
legjobb edényeivel és evőeszközeivel terítettünk, a lovagurak
pedig kellő tiszteletet tanúsítottak, kezet csókoltak nekem, és
magasztalták szépségemet, amiből tudtam, hogy vagy vakok,
vagy hazugok, de mivel a boroskannát elég hamar
megtalálták, az utóbbira kellett következtetnem. A kés-villa
használatát ugyan nem ismerték, később hallottam Erilától,
hogy szolgáik hasonló disznó módon ettek, ám egyébként nem
ragadt a kezükhöz semmi; úgy látszik, parancsot kaphatott a
had, mert kilenc hónap múlva nem árasztották el az Ospedale
degli Innocenti forgókerekét a franciák kisdedei, habár
később megmutatkozott alkalmi udvarolgatásuk egy másik
ajándéka, amely több keserűséget okozott, mint néhány fölös
lélek a földön.
Vacsora alatt hévvel emlegették nagy királyukat és a
hadjárat dicsőségét, de mikor jobban felöntöttek a garatra,
bevallották, hogy vágynak haza, és fárasztja őket a hosszú
hadiút. A végcél a Szentföld volt, de látni lehetett rajtuk, hogy
jobban vonzza őket a kényelmes Nápoly, ahol szép, sötét
asszonyok vannak, és rengeteget lehet zsákmányolni. Ami
Firenze nagyszerűségeit illeti, nos, ők a csaták, és nem a
művészet emberei voltak, és bár férjem szoborgyűjteménye
mély hatást tett rájuk, jobban érdekelte őket, hogy hol
vásárolhatnának új ruhát. (Később megtudtam, hogy voltak,
akik kisebb vagyonokat kerestek a megszállás alatt, mert a
zsebük kedvéért félretették a hazafiságot.) El kell ismernem,
az egyik lovag lelkesen magasztalta a székesegyház csodáját,
és érdeklődni látszott, mikor elmondtam neki, hogy a Santa
Croce-homlokzat kapuja fölött láthatja szülővárosa
patrónusának, Szent Lajosnak aranyozott szobrát, a mi nagy
Donatellónk alkotását. De hogy aztán megkereste-e, azt nem
tudom. Annyit tudok, hogy e tizenegy napban rengeteget ettek
és ittak, mert a szakács nyilvántartotta az elfogyasztott
mennyiségeket, ugyanis a fegyverszüneti egyezmény szerint a
hadsereg fizetni tartozott a tartózkodása költségeit.

Kezdetben a város a legszebb arcát mutatta a hódítóinak.

A Santa Felicében színpadra állították az Angyali Üdvözletet,
és a férjem kimódolta, hogy helyet szerezzen rá, ami nem
csekély bátorságra vallott, tekintve, hogy rajtunk kívül
egyetlen Medici-pártit se láttam a gyülekezetben.
Gyerekkoromban elvittek egy ilyen mirákulumra a Carmine-
kolostorba, ahol, emlékszem, fátyolszövet fellegekkel aggatták
tele a templomhajót, és egyszer csak megpillantottunk a
felhők között egy köteleken lógatott, angyaloknak öltöztetett
fiúkórust, de az egyik kisfiú olyan iszonyúan meg volt ijedve,
hogy kénytelenek voltak leengedni őket, mert mikor
angyaltársai rázendítettek az énekre, ő torka szakadtából
bőgni kezdett.
A San Felicében is voltak ezen a napon fiú-angyalok, de
egyik sem sírt. A templomot átalakították. Építettek egy
kupolát, amely olyan volt, akár egy második mennyezet, és
felfüggesztették a föhajó feletti gerendákra; a legmélyebb kék
színre festett belsejébe pedig pici lámpások százait erősítették,
úgyhogy aki felnézett rá, mintha az éjszakai csillagos
firmamentumot látta volna. Körben a mennyei kupola aljában
tizenkét fénylő angyalgyermek állt apró talapzaton. És ez még
semmi! Mert midőn elérkezett az angyali üdvözlet pillanata, a
kupolából leereszkedett egy forgó gömb, azon nyolc idősebb
fiú-angyal, majd ebből is alábocsátkozott egy másik gömb, és
ebben volt Gábriel, a legidősebb angyal. Az alászálló arkangyal
csapkodott a szárnyával, amitől fénymiriádok villogtak
körülötte, mintha magának az égnek a csillagait hozná
magával a földre.
Én csak ültem, még Máriánál is álmélkodóbb állapotban,
de a férjem figyelmeztetett, hogy nézzek fel, és vigyázzam csak
meg, milyen szemléletes perspektíva-leckét lehet kiolvasni az
angyalok köreiből: alul van a legnagyobb, legfelül a legkisebb.
Ily módon nemcsak Isten dicsőségét méltányolhatjuk, de a
természet törvényeinek tökéletességét és művészünk
mesterségbeli tudását is. Elmondta, hogy e fortélyos színpadi
masinériát nem más találta fel, mint a hírneves Brunelleschi,
akinek halála óta mesterről mesterre száll a titok.
Arról nincsen feljegyzés, mit szólt a látványossághoz a
francia király, de azt tudom, hogy mi, firenzeiek, ámultunk és
mérhetetlenül büszkék voltunk. Bár így visszanézve nehéz
elválasztanom az előadás feletti örvendezésemet a csendesebb
gyönyörűségtől, amiért ilyen művelt ember a férjem, aki így
tanítgat, hogy a jelenségek mögé nézzek, és oly dolgokat is
meglássak, amelyeket különben elszalaszthatnék. Mikor este
hazafelé tartottunk, a könyökömnél fogva vezetett, és úgy
szeltük a zsúfolt utcákat, mint két vékony hal a viharzó
tengert. Otthon egy darabig még beszélgettünk a látottakról,
aztán a szobámhoz kísért, megcsókolta az arcomat, köszönetét
mondott a társaságomért, majd visszavonult a
dolgozószobájába. Míg feküdtem az ágyamban, és azon
gondolkoztam, amit láttam, már-már képes voltam elhinni,
hogy a szabadságom minden áldozatot megér, és hogy
Cristoforo, bármit tegyen is a jövőben, becsülettel kezdte
teljesíteni az egyezségünket.
Az elkövetkező napokban a kormány és a király versenyt
bókoltak egymásnak, és kötöttek egy szerződést, amely
vendégeskedésnek tüntette föl a megszállást, és amelynek
értelmében a köztársaság tetemes összeget fizetett be Károly
hadikasszájába, vélhetőleg köszönet gyanánt, amiért nem
prédálta fel a várost. A notabilitások elég udvariasak voltak
egymáshoz, de az utcákon gyorsabban romlott a hangulat;
néhány önjelölt ifjú harcos kövekkel kezdte dobálni a
betolakodókat, akik karddal válaszoltak, és így tucat-
egynéhány firenzeit megöltek. Nem volt éppen mészárlás,
még dicső ellenállás sem, de legalább emlékeztetett a
bátorságunkra, amit elveszítettünk. Felfogva, hogy a
szíveslátás vízenyősödik, de meg mivel Savonarola is arra
figyelmeztette, hogy minél előbb indul, annál inkább vele
megy az Isten, Károly mozgósította hadát, és november végén
elmasíroztak, jóval kevesebb ceremóniával és éljenző
néptömegekkel – aminek ahhoz is lehetett köze, hogy fizetés
nélkül távoztak, beleértve a mi derék toulouse-i nemeseinket
is. Hát mindvégig hazudtak.
Két nappal később a férjem, aki igazi úriemberhez illően
egész idő alatt otthon aludt, hogy őrködjön felesége
biztonságán, ugyancsak eltávozott.
Nélküle és megszállóink nélkül hirtelen hideg és rideg lett
a palazzo. A szobák sötétek voltak, a faburkolat a kortól
szennyes, a tapétákat moly ette, az ablakok túl aprók, hogy
bejöhessen a fény. Mivel pedig attól rettegtem, hogy
magányom beledönthet az önsajnálat vermébe, másnap
hajnalban fölvertem Erilát, és elindultunk, hogy az utcákon
próbáljuk ki feleségi állapotom újsütetű szabadságát.

21
A hulla a Santa Trinitá hídon árulkodó jele volt az
eszelősségnek és a vérszomjnak. A kis kápolna mellett, egy
oszlopról lógott, és mire a barátok rátaláltak, a kutyák félig
felfalták. Erila azt mondta, az volt az egyetlen szerencséje,
hogy már halott lehetett, mikor kizsigerelték, bár ezt nehéz
volt bizonyossággal megállapítani, mert ha üvöltött is,
miközben beleit legombolyították, a szájába nyomott pecek
elfojtotta a hangját. Az ebek röviddel azután érkezhettek, hogy
a gyilkos távozott, mert mire odaértünk – kevéssel
hajnalhasadás után csapott le a piacra a hír, annyit kellett
tennünk, hogy követtük az emberáradatot –, ami belszerve
még maradt, az már a macskaköveken hevert. Addigra az
éjjeliőrök elkergették a kutyákat, bár a legvadabbja még
mindig a közelben kujtorgott, lesunyt fejjel, hassal a földön
csúszva: érdektelenséget mímeltek, noha mancsuk reszketett
a türelmetlenségtől. Ahogy szállingóztak az emberek, az egyik
kutya oldalról villámgyorsan rávetette magát a hulladékra,
csattogó fogai közé ragadott egy béldarabot, és akkor sem
engedte el, amikor a híd közepéig repítette egy rúgás, csak
szűkölt keservesen.
Az őrök majdnem ilyen durván bántak a bámészkodókkal,
de így sem tartóztathatták fel a tömeget. Erila keményen
belém karolt, és nem engedett előre. Nyugtalanította a
kíváncsiságom, nem mintha nyárfalevél-természetű lett volna
– ha egyedül van, már oda is furakszik az első sorba hanem
mert attól tartott, hogy őt is bajba keverhetem vele. Ami
engem illett, nos, szüleim házában annyira bura alatt nőttem
fel, hogy sose láttam nyilvános kivégzést, így természetesen
felfordult a gyomrom a szétmarcangolt test látványától, de
sikerült túltennem magamat rajta. Nem azért jöttem idáig a
szabadságot űzve, hogy pityeregve menjek haza a vér vagy az
erőszak első jelére. Na szóval, nemem gyengédsége ellenére
valóban kíváncsi természetű voltam, ha ugyan a kíváncsi erre
a megfelelő szó…
– Nem érted, Erila? – kérdeztem türelmetlenül – Ez már
az ötödik!
– Az ötödik micsoda?
– Az ötödik tetem Lorenzo halála óta.
– Hogy érted ezt? – kérdezte, és helytelenítően csettintett.
– Naponta halnak meg emberek az utcán. Csak azért nem
veszed észre, mert folyton a könyveidben tartod az orrodat.
– De nem így. Gondold csak el: a lány a Santa Crocénél, a
pár a Santo Spiritóban, akiknek a hulláját Imprunetába vitték,
aztán három hete a fiú a Battisterónál. Mindet templomban
vagy templom közelében ölték meg, és borzasztóan
megcsonkították. Kell lennie összefüggésnek.
Kacagott. – A bűn nem elég indíték? Két szotyka, egy
ügyfél, egy szodomita és egy kerítő. Talán éppen útban voltak
gyónni. Aki ezt itt elintézte, mindenesetre jó zaftos pletykákat
spórolt meg a barátoknak.
– Hogyhogy? Ismered?
– Ismeri ezt mindenki. Hát mit gondolsz, miért van itt
ekkora tömeg? Marsilio Trancolo. Nem kívánhatsz olyat, amit
Trancolo le ne szállítana. Vagy le ne szállított volna. Bort,
kockát, nőt, férfit, fiút – készlete volt mindegyikből, megfelelő
áron. Firenze leghíresebb felhajtója. Úgy hallottam, két hete
éjjel-nappal dolgozott, hogy kielégítse az idegenek igényeit.
No, most aztán jó társaságban lesz a pokolban. Hé! –
süvöltötte, és ellökött egy nyomakodót, akinek nagyon sürgős
volt közelebb jutni az első sorhoz. – Viszed innen a
mancsodat, te szemét!
– Te vidd az útból a fekete seggedet! – ordította az ember,
és visszalökte. – Lotyó! A mi utcáinkon nincs helye pokolszínű
némbereknek! Jól vigyázz magadra, különben téged késel meg
következőnek!
De csak azután, hogy kilógatta a golyóidat a Medici-címer
mellé – motyogta Erik, azzal elkezdett kifelé tolni a
sokaságból.
– De Erila –
– Semmi de. Megmondtam, hogy ez nem úriasszonynak
való hely. – Most már dühös volt, úgyhogy nehezen lehetett
megkülönböztetni az aggodalmát a félelmétől. – Ha anyád
megtudná, én is itt lógnék Trancolo mellett a másik oszlopról.
Levezetett kettőnket a hídról. A parton gyérebb lett a
sokaság, de a Signoriánál ismét megsűrűsödött. A franciák
távozását követő napokban a piazza hemzsegett a polgároktól.
Alig várták, hogy megszavazhassák az új kormányt, amelynek
csak név-leg nem Savonarola volt a feje. Most az ő hívei
pöffeszkedtek a városházán, és alkották az új törvényeket,
amelyekkel reményeik szerint visszavezethetnék Isten útjára
az istentelen várost. A tanácsteremből éppen ráláthatnak a
Santa Trinitá hídra. Hogy ily közelből szemlélhetik a Sátán
gonoszságát, ez kétségtelenül csodásán ösztökéli majd őket,
hogy a feladatukra összpontosítsanak.

A következő napokban Erila egyre ingerültebb lett attól,

hogy folyton az utcákat akarom járni. – Nem kísérgethetlek
örökösen! Itthon is van dolgom! Mint ahogy neked is, ha a ház
úrnője akarsz lenni! – Persze, igazából azért haragudott, mert
nem avatom be a nászéjszakám titkaiba, és apró, de fájdalmas
tűszúrásokban éreztette velem a mérgét. Nem ő volt az
egyetlen. A szolgák furcsán néztek rám. Házasságom első
napjaiban túljátszottam a feleség szerepét, a számlakönyvet
kértem, és parancsolgattam mindenkinek, aki hajtott a
szavamra. De meglátták rajtam, hogy nincs önbizalmam, és a
háznép, amely évekig elműködött gazdasszony nélkül, nem
fogadta elnézőn gyerekes okvetetlenkedésemet. Volt, mikor
szinte hallottam, ahogy nevetgélnek mögöttem, mintha
tudomásuk lenne a vásári komédiáról, amit a féljem
reputációja érdekében játszunk.
Hogy ne öntsön el a kétségbeesés, bevettem magamat a
könyvtárba, amely a legfelső emeleten, a loggia mögött bújt
meg, távol a talajvíztől és az áradástól. Ez volt az egyetlen
szoba a házban, amely igazi megnyugvást kínált. Majdnem
száz könyv volt benne, némelyiket még a század elején
másolták. De az igazi szenzáció annak az első Platón-
fordításnak az egyik példánya volt, amelyet Lorenzo de’
Medici megrendelésére készített Marsilio Ficino, nem
utolsósorban a gyönyörű betűkkel írott ajánlás miatt:
Cristoforónak, aki majdnem annyira szereti a tudást, mint a
szépséget.
1477-ben kelt, a születésem előtti évben. Mivel a dedikáció
egymaga műalkotás volt, ki mástól származhatott, mint
Lorenzótól? Merőn bámultam a tintát. Ha Lorenzo nem hal
meg, most nagyjából egyidős lenne a férjemmel, aki tehát
többet tud a Magnifico udvaráról, mint sejtettem. Milyen
csodásakat beszélgethetnénk, ha egyáltalán hazajön valaha!
Elolvastam pár fejezetet, ámde szégyenkezve bevallom,
hogy noha néhány hónapja még elkápráztatott volna
bölcsessége, most valami öregemberest éreztem ezekben a
bölcselmekben; tiszteletre méltó, de már nincsen ereje
irányítani a világot, amely túllépett rajta.
A könyvektől a művészet felé fordultam. Botticelli Dante-
látomásai bizonyosan adnának ihletet. Ám a nagy szekrény,
amelyben férjem a mappát tartotta, zárva volt, és mikor
szolgájától kértem a kulcsot, az tagadta, hogy tudomása lenne
ilyesmiről. Képzelődtem, vagy csakugyan somolygott, míg
beszélt?
Egy óra múlva tartalmasabb hírt hozott.
– Látogatója érkezett, madonna.
– Ki az?
Vállat vont. – Egy úriember. Nevet nem mondott. Lent
várakozik.
Apám? A bátyám? A festő? A festő… Forróság öntött el.
Felpattantam. – Vezesd a fogadószobába!
Az ablaknál állt, és a szemközti tornyot bámulta a szűk
utca másik oldalán. Nem láttuk egymást az esküvőmet
megelőző éjszaka óta, és ha el is hozták hozzám a képét kósza
gondolatok, ugyanolyan határozottan elfojtottam őket, ahogy
a mise végén eloltogatják az oltáron a gyertyát. Ám most, hogy
itt volt, majdnem beleremegtem, mikor felém fordult. Rosszul
nézett ki. Ismét lesoványodott, a boré, amely mindig halvány
volt, olyan színű lett, akár a kecskesajt, és karikák sötétlettek a
szeme alatt. Festéktől mocskos kezében muszlinba csomagolt
papírtekercset tartott. Az én rajzaimat. Alig jutottam
levegőhöz.
– Isten hozott – mondtam, és gondosan elhelyezkedtem a
férjem egyik fából faragott, kemény székén. – Nem foglalsz
helyet?
Halk hangot hallatott, amit tagadásnak vettem, mert nem
ült le. Mi ez kettőnkkel, hogy ennyire idegesek leszünk
egymástól, hogy egyikünk félszegebb, mint a másik? Mit is
mondott egyszer Erila az ártatlanságról, ami veszedelmesebb
a tudásnál? Csak én már nem voltam ártatlan. Ha pedig a
kizsigerelt emberre gondoltam az éjszakai rajzain, tudtam,
hogy bizonyos értelemben ő sem az többé.
– Férjes asszony vagy – mondta végül, azt a már-már
sértődött félénkségét tartva maga elé pajzsul.
– Igen, az vagyok.
– Ebben az esetben remélem, hogy nem zavarlak.
Vállat vontam. – Mi van itt zavarnivaló? Az óráimmal
most már magam rendelkezem. – De közben nem tudtam
levenni a szememet a kezében levő tekercsről. – Hogy állsz a
kápolnával? Elkezdted?
Bólintott.
– És? Jól halad?
Motyogott valamit, amit nem hallottam jól; aztán: – El…
elhoztam ezeket – és esetlenül előre lökte a rajzokat. Mikor
utánanyúltam, és megfogtam, éreztem, hogy a tekercs enyhén
reszket.
– Megnézted őket?
Bólintott.
– És?
– Értsd meg, én nem ítélkezhetem… de úgy gondolom…
azt gondolom, hogy a szemedben és a tolladban is ott az
igazság.
A szívem ugrott egyet. Tudom, hogy ilyet még gondolni is
káromlás, de abban a pillanatban úgy éreztem magamat,
mintha én lennék a Boldogságos Szűzanya, akinek most hozta
az angyal a hűt, ami olyan hatalmas, hogy egyszerre kell
örülni neki és rettegni tőle. – Ó… Ezt gondolod? … Akkor
segítem fogsz?
– Én…
– Ó, hát nem érted? Most már férjnél vagyok! És a férjem,
aki a szívén viseli kedvteléseimet, kétségtelenül engedélyezni
fogja, hogy tanítsál, technikákat mutass nekem. Akár még a
kápolnában is segédkezhetnék! Én –
– Nem, nem! – Riadalma épp olyan lázas volt, mint az én
lelkesedésem. – Ez nem lehetséges!
– Miért nem? Olyan sok dolgot tudsz, te…
– Nem! Te ezt nem érted. – Indulata belém fojtotta a szót.
–Én nem taníthatok neked semmit! – Ezt olyan iszonyodva
mondta, mintha a legtrágárabb fajtalanságot ajánlottam volna
neki.
– Nem teheted, vagy nem akarod? – kérdeztem hidegen, a
szeme közé nézve.
– Nem tehetem – motyogta, aztán hangosabban
megismételte, úgy tördelve a szavakat, mintha magának is
mondaná, nemcsak nekem. – Nem segíthetek rajtad.
Alig kaptam levegőt. Hogy ilyen sokat kínáljanak, aztán
elragadják tőlem… – Értem. Nos… – Felálltam. Büszkeségem
nem tűrhette, hogy belelásson nyomorúságom mélységébe. –
Bizonyosan van más dolgod is.
Egy pillanatig ácsorgott, mintha mondani akarna még
valamit, aztán megfordult, és az ajtóhoz indult. Ám ott
megállt. –Én… volna még valami.
Vártam.
– Múltkor éjszaka… az esküvőd előtti éjszakán, amikor
mi… amikor az udvaron voltál…
Noha tudtam, mit akar mondani, túlságosan dühös
voltam, hogy segítsek.. – Mi van vele?
– Elejtettem valamit… egy darab papírt. Egy vázlatot.
Hálás lennék, ha visszakaphatnám.
– Egy vázlatot? – Hallottam, ahogy kihűl a hangom. Ha ő
megcsúfolta a reményeimet, én is azt teszem vele. – Attól
félek, nem emlékszem. Talán ha eszembe juttatnád, hogy mi
volt rajta?
– Semmi… mármint semmi fontos.
– Annyira azért csak fontos, hogy visszakapd?
– Csak azért, mert… egy barátom készítette. És… vissza
kell adnom neki.
Olyan átlátszó hazugság volt – az első, talán az egyetlen,
amit hallottam tőle –, hogy nem is mert rám nézni, mikor
kimondta. Felmerült a szemem előtt a rajz, a nyaktól ágyékig
felhasított férfitest, amelyből kiemelték a belsőségeket, ahogy
a hússzékben szokás. Csak most már társa is volt a fejemben:
a város leghírhedtebb kerítője, aki a kápolna oszlopáról lóg, és
kutyák kapkodnak a belei után. Noha a rajz hetekkel
megelőzte a hullát, a kibelezés majdnem ugyanúgy történt. A
bátyám szavai visszhangzottak bennem: „Hogy milyen dancs
volt a drágalátos festőd! Az arca, akár egy kísértet! És csupa
pecsét!” A holtsápadt arc és a vérben forgó szem nem csak
arra az emberre jellemző, aki éjszaka járja az utcákat, de arra
is, aki még pihenésében sem lel nyugalmat.
– Sajnálom. – Szavaim fagyossága méltó volt az övéihez. –
Nem tudok segíteni rajtad.
Egy darabig bénultan állt, aztán megfordult. Hallottam,
ahogy csukódik az ajtó. Ültem, ölemben az összetekert
rajzokkal. Egy idő után fölvettem és odavágtam őket.

22
Nem sok időm volt töprengeni a történteken, mert pár nap
múlva hazajött a férjem. Hideg szabatossággal időzített:
másnap kezdődtek Savonarola ádventi prédikációi, és a
jámboroknak nem a szeretőjük, hanem a feleségük ágyából
kellett jelentkezniük a templomban.
Még arra is szakított időt, hogy este sétálni vigyen, hadd
lássarak együtt nyilvánosan. Milyen régóta álmodtam erről,
hogy az utcákon kószálok, ebben a varázsos órában az alkony
és a sötétség között, amikor a hanyatló nap világítja meg a
város életét! A fény gyönyörű volt, olyan, mint álmaimban, de
az utcák valahogy kopottnak tűntek. Kevesebben jártak az
utcán, mint vártam, úgyszólván minden nő le volt fátyolozva,
és siváran öltözködött – persze lehet, hogy csak az én
elkényeztetett szememben, amely az apám tündöklő
kelméihez szokott. Az a kevés pedig, akinek nem volt kísérője,
lehajtott fejjel, sietve igyekezett hazafelé. A Santa Maria
Novella terének loggiája alatt elmentünk egy divatos köpenyt
és tollas kalapot viselő kakaska mellett, aki, úgy láttam,
erősen fel akarta hívni magára a férjem figyelmét, ám
Cristoforo tüstént lesütötte a szemét, arrébb kormányzott, és
a ficsúr elmaradt mögöttünk. Mire hazaértünk a sötétben,
csaknem kihalt a város. A lélek kijárási tilalmának ugyanolyan
hatalma lett, mint a törvénynek. A sors leggúnyosabb fintora,
hogy akkor alkudtam ki a szabadságomat, amikor Firenze
súlyos köpenybe burkolódzott.
Este együtt melegedtünk a huzatos fogadószobában a
mirtuszfából rakott tűznél, és államügyekről beszélgettünk.
Bár volt bennem egy tüske, amely büntetni akarta Cristoforót
a távolmaradásáért, a kíváncsiságom túlságosan mohó volt, az
ő társasága pedig túlságosan érdekes, hogy sokáig
ellenállhassak. Azt hiszem, kölcsönös volt az öröm.
– Korán kell odaérnünk, hogy helyet kapjunk. Fogadást
ajánlanék magának, Alessandra – ha nem lenne a fogadás is
törvényellenes –, hogy holnap be sem fér a nép a
székesegyházba.
– Látni vagy láttatni megyünk?
– Ezért is, azért is, mint gyanúm szerint számosan. Csoda,
hogy megjámborodtak hirtelen a firenzeiek.
– Még a szodomiták is? – kérdeztem, és büszke voltam
magamra, hogy ilyen bátran használom ezt a szót.
Mosolygott. – Azt hiszem, lázadó Örömét lelte benne,
hogy fennhangon ki merte ejteni. Bár azt javasolnám,
száműzze a szótárából. A falnak is füle van.
– Hogyan? Úgy gondolja, hogy a szolgái most képesek
lennének elárulni a tulajdon urukat?
– Igen, azt hiszem, hogy ha a rabszolgáknak szabadságot
ajánlanak, ha cserébe jelentenek a gazdáikról, akkor Firenze
az inkvizíció városa lesz,
– Ezt mondják az új törvények?
– Többek között. Szigorították a paráználkodás
büntetését. A szodómiáét még inkább. A fiataloknak ostor,
bírság és csonkítás. Az idősebb, verzátusabb bűnösöknek –
máglya.
– Máglya! Irgalmas Isten! De hát miért e különbség?
– Azért, hitvesem, mert az ifjakat kevésbé tartják
felelőseknek a tetteikért, mint a korosabbakat. Mint ahogy a
szüzességétől megfosztott hajadon is kevésbé számít
bűnösnek a csábítónál.
Tehát Tomaso kihívó begyeskedését nem tartanák olyan
kárhozatosnak, mint a férjem szótlan szenvedélyét. Lehet,
hogy Tomaso a vérem, de az a kegyetlen igazság, hogy kevésbé
izgatott a sorsa, mint a férfié, aki utána sóvárgott.
– Legyen óvatos – mondtam.
– Az a szándékom. A bátyja érdeklődik az egészsége iránt
–tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasna.
– Mit mondott neki?
– Hogy jobban tenné, ha személyesen érdeklődne. De azt
hiszem, fél találkozni önnel.
Helyes, gondoltam. Remélem, vacog a karjaidban.
Megrázott a kép, amit mostanáig visszafojtottam magamba,
Tomaso a férjem karjaiban. Tehát a bátyám a feleség. És én…
Igen, mi vagyok én?
– Nagy csend volt, hogy ilyen üresen állt a ház – mondtam
végül.
Nem felelt azonnal. Tudtuk, mi jön most. Savonarola
állíthat rendőrt az éjszaka mellé, de csak annyit fog elérni,
hogy a bűnösök még mélyebbre menekülnek a sötétségben.
– Ha úgy tetszik, nem kell találkoznia vele – mondta
halkan.
– A bátyám. Ha a házunkba jön, különös lenne, ha nem
találkoznék vele.
– Igaz. – A tűzbe bámult, lábát maga elé nyújtotta. Tanult,
művelt ember volt, akinek a kisujjába több ész szorult, mint a
bátyámnak abba az egész magakellető, puha testébe. Miből
van ez a kéj, hogy Cristoforo hajlandó mindent kockáztatni a
beteljesülésért? – Ugye, nincsen híre számomra? – kérdezte
egy idő után.
Ó, de mennyire volt. Délután hasogató fájdalmat éreztem
a méhemben, de korai kisded helyett patakzó vér fakadt
belőlem. Ám nem tudtam, miként fogalmazzam meg, így csak
a fejemet ráztam. – Nem. Nincsen hírem.
Behunytam a szememet, és láttam magunkat a
nászéjszakai rajzon. Mikor kinyitottam, átható tekintettel
nézett, és esküszöm, a szánalom egy kis gyengédséget lopott a
nézésébe. – Hallom, használta a könyvtárat a távollétemben.
Remélem, tetszett,
– Igen! – feleltem megkönnyebbülve, hogy visszatértünk a
tudomány aszott földjére. – Megtaláltam Ficino Platón-
fordítását, amelyet önnek ajánlottak.
– Ó, igen! Dicsértek, mert szeretem a szépséget és a
tanulást. – Fölnevetett. – Ma már nehéz elképzelni, hogy volt
idő, amikor vezetőink hittek az ilyen dolgokban.
– Tehát Lorenzo il Magnifico írta? Ön csakugyan ismerte
őt?
– Egy kicsit. Mint az ajánlásból megállapítható, szerette,
ha udvaroncai jó ízlésű emberek.
 – Ő tudta… tudott önről?
– Miről? A szodómiámról, mint oly élvezettel nevezi?
Kevés dolog volt, amit Lorenzo ne tudott volna a
környezetéről. Ugyanúgy tanulmányozta az emberek lelkét,
mint szellemüket. Önt megbabonázta volna az értelmével.
Csodálkozom, hogy az anyja nem mesélt róla.
– Az anyám?
– Igen. Amikor a bátyja az udvarnál volt, néha ő is eljött
látogatóba.
– Az anyám? Ön ismerte őt akkor?
– Nem, én, khm… más dolgokkal voltam elfoglalva. De
azért láttam néhányszor. Csodálatosan szép volt, és ha kellett,
olyan szellemről és műveltségről tett tanúságot, mint a bátyja.
Emlékezetem szerint igen sokra tartották. Semmit sem mesélt
erről?
A fejemet ráztam. Soha életemben nem hallottam erről.
Hogy lehet ilyeneket eltitkolni a tulajdon lányunk elől? Ettől
ismét eszembe jutott, mikor elmesélte, hogyan vonszolták az
utcán a Mediciek vérben fürdő támadóját, a kiherélt
orgyilkost. Nem csoda, ha elcsúfultam a méhében az
iszonyattól.
– Akkor remélem, nem követtem el tapintatlanságot.
Hallom, a szekrény kulcsa után is kérdezősködött. Sajnálom,
hogy csalódást kell okoznom önnek, de azt hiszem, a kézirat
hamarosan elhagyja a házat.
– El? És hova megy?
– Vissza a gazdájához.
– Ki az? – Majd mikor a férjem hallgatott: – Messere, ha
nem hiszi el, hogy meg tudom őrizni a titkait, akkor rosszul
választott feleséget.
 Mosolygott a logikámon. – A neve Piero Francesco de
Medici. Botticelli hajdani patrónusa.
Hát persze! Lorenzo il Magnifico unokatestvére, aki az
elsők között rohant a francia táborba! – Én árulónak tartom –
szögeztem le határozottan.
– Akkor balgább, mint hittem – mondta élesen. –
Gondosabban kell megválogatnia a szavait, még itt is. Jól
figyeljen rám: nem is lesz olyan soká, amikor a Medici-
pártiaknak az életükért kell rettegniük. Különben is, maga
csak a felét ismeri a történetnek. Piero Francescónak elég oka
van az illojalitásra. Miután az apát meggyilkolták, a fiú
birtokainak gondnoksága Lorenzóra szállt, aki kiszivattyúzta
belőlük a pénzt, mikor a Medici-bankra rossz idők jártak.
Piero Francesco neheztelése aligha meglepő. De nem rossz
ember, sőt, műpártolásban akár Lorenzóé mellé jegyezheti fel
a nevét a történelem.
– Még semmit se láttam, amit ő adott volna a városnak.
– Azért, mert megtartja őket magának. Ám cafaggiolói
villájában olyan Botticelli-festmények vannak, amelyeket
egyszer még a művész is esengve kéme vissza. Van egy
táblakép, amely a Venustól leigázott Marsot ábrázolja; Mars
olyan lankadtan hanyatlik le, hogy nehéz megállapítani, a
lelkét vagy a testét győzte-e le az istennő. Meg ott van a
Venus, aki kagylóhéjban állva, meztelenül emelkedik ki a
hullámokból. Hallott róla?
– Nem. – Anyám mesélt egyszer egy esküvőre készült,
paravánra festett képsorozatról, amelyben a Nastagio-
legendát festette meg Botticelli, és hogy aki látta, nem győzött
álmélkodni a részleteken és az életszerűségen. De a nénémhez
hasonlóan én is viszolyogtam az olyan meséktől, amelyekben
nőket szaggatnak szét, legyen bármilyen nagyszerű a művész.
– És milyen az ő Venusa?
– Nos, én nem értek a nőkhöz, de gyanúm szerint valahol
a plátói és a savonarolai művészetfelfogást elválasztó
szakadékban kell keresni.
– Gyönyörű?
– Igen, gyönyörű. Ám több annál. Egyesíti magában a
klasszikust és a keresztényt. Meztelensége szemérmes,
ünnepélyessége játékos. Egyszerre ingerlő és tartózkodó. Még
szerelmi tudománya is ártatlannak tűnik. Bár úgy képzelem, a
férfiak többsége ágyba vinné, és nem templomba.
– Ó! Mit nem adnék, ha láthatnám!
– Reménykedjék, hogy senki se láthassa még egy darabig.
Ha elterjedne a Ilire, kegyes fráterünk úgyszólván bizonyosan
el akarná pusztítani a vétkesekkel együtt. Bízzunk benne, hogy
Botticelli sem érzi kötelességének, hogy feladja Venust az
ellenségnek. Úgy hallom, erősen hajlik a piagnonék felé.
– Nem!
– De igen. Meglepődne, ha tudná, hogy nagyjaink közül
hányán követik példáját. És nem csak a művészek.
– De miért? Nem értem! Mi felépítettük az új Athént!
Miért nézik tétlenül, amint lerombolják?
Cristoforo a tűzbe bámult, mintha onnan olvasná ki a
választ. – Mert – mondta végül – ez az eszelős és agyafúrt
barát egy másik látomást kínál Athén helyett. Olyat, ami
közvetlenül szól mindenkihez, nemcsak a gazdagokhoz vagy a
bölcsekhez.
– És mi az?
– Az Új Jeruzsálem felépítése.
Férjem, aki láthatólag mindig tisztában volt vele, hogy
pokolra jut, csaknem szomorúnak tűnt abban a pillanatban.
És én tudtam, hogy igaza van.

23
Reggel olyan sok szolga kéredzkedett el a misére, hogy
úgyszólván senki se maradt itthon házőrzőnek. Mellesleg az
egész város mintha kiürült volna. Egy ügyes tolvaj több
társzekeret tölthetett volna meg lopott holmival, ha elég erős
gyomra van a kárhozathoz, amiért ilyen percben merészel
lopni, mert ez olyan lett volna, mintha valaki a Krisztus
kereszthalálát követő sötétséget használta volna a
zsebmetszésre.
A szegények a legjobb ruhájukat vették fel, a gazdagok
befelé fordították prémgallérjukat, és gondosan elrejtették
ékszereiket, ahogy az új fényűzési törvények parancsolták.
Mielőtt elindultunk, Erilával alaposan ellenőriztük egymást,
nehogy kilátsszon a köpenyünk alól valami kétes vagy léha
holmi. Ildomosságunk nem bizonyult elegendőnek. Mikor
átmentünk a téren a székesegyház felé, már akkor láttuk, hogy
valami baj van. Hemzsegett a sokaság, és haragos kiabálás
hallatszott, közbe-közbe asszonyok sírtak. Alighogy a
lépcsőhöz értünk, utunkat állta egy durva öltözékű, drabális
ember.
– Ő nem jöhet – közölte gorombán a férjemmel. –
Asszonyoknak tilos.
Olyan támadó volt a hangja, hogy egy pillanatig arra
kellett gondolnom, hátha a kelleténél többet tud rólunk, és
ereimben meghűlt a vér.
 – Miért? – kérdezte a férjem hűvösen.
– A Testvér az Istenes Állam építéséről prédikál. Ez nem
asszonyi füleknek való.
– De ha az állam istenes, mi olyat mondhat a testvér, ami
sért minket? – kérdeztem hangosan.
– Asszonyoknak tilos – ismételte, szavait a férjemnek
címezve, mintha én nem is léteznék. – A gubernálás az
emberek dolga. Az asszonyok gyengék és dőrék, úgyhogy
engedelemre, szeméremre és csendességre kelletik szorítni
őket.
– Nos, uram – kezdtem – ha az asszonyok valóban…
– Hitvesem a példás erények foglalata. – Cristoforo
belecsípett a karomba. – Még a mi fáradhatatlan priorunk se
tudhat olyan virtusról, amit ő ne gyakorolna természeténél
fogva.
– Akkor otthon vezesse a házat, és ne ártsa magát az
emberek dolgába. És olyan fátylát tegyen, ami rendesen
eltakarja az orcáját, és nincsen rajta paszománt. Ez itten most
már a tiszta erkölcs állama, amit nem fognak bepiszkolni a
gazdagok cifrálkodásaival.
Hat hónapja ostorral kergették volna hazáig ezért a
tiszteletlenségért, de most olyan magabiztos volt a
pimaszsága, hogy nem lehetett felelni rá. Ahogy elfordultam,
láthattam, hogy ugyanez a jelenet játszódik le a lépcső
tucatnyi pontján: jeles polgárokat szégyenített meg ez az
újfajta darabos jámborság. Érthető: amint a gazdagok
mérsékelték a pompát, a szegényeknek kevesebb okuk volt,
hogy felnézzenek rájuk. Nem először hasított belém, hogy ha
valóban az Új Jeruzsálem kezdődik, akkor itt nemcsak a lelkek
forradalmának szagát érzem.
 Férjem ugyanolyan tisztán láthatta ezt, mint én, de
bölcsen úgy döntött, hogy nem sértődik meg. Hozzám fordult,
és mosolygott. – Kedves feleségem – mondta fel mézes
nyelvvel a kötelező szöveget –, térjél hát haza Istennek
hírével, és imádkozzál érettünk. Később majd felkereslek, és
számot adok róla, hogy elhangzott-e olyas, ami rád is tartozik.
Így hát bókoltunk egymásnak, elváltunk, mint két ripacs,
akik most adtak elő Boccaccióból, aztán a férjem eltűnt a
székesegyház barlangjában.

A lépcső alján Erila és én belekerültünk az asszonyi

tengerbe, amelyet a kegyesség és a kizártság sérelmének szelei
szaggattak.
Felismertem néhányat, akiket anyám magával egyenlőnek
tekintett volna, gazdag és előkelő asszonyokat. Darabidő után
megjelent egy nyírott fejű fiúcsapat, akiknek öltözéke inkább
vallott vezeklőkre, mint suhancokra, és terelni kezdtek a tér
széle felé. Nekem úgy rémlett, a nagy szentségüket használják
ürügyül, hogy úgy böködhessenek és szemtelenkedhessenek
velünk, amit korábban sohasem engedhettek volna meg
maguknak.
– Erre! – Erila megragadta a karomat, és félrevonszolt. –
Ha itt maradunk, sose jutunk be.
– Hogy juthatnánk? Mindenüvé őröket állítottak.
– Igen, de a köznépnek más ajtók nyílnak. Ha szerencsénk
van, a csekélyebb embereknek csekélyebb latrok jutottak.
Kinyomakodtam utána a sokaságból. Megkerültük a
székes-egyházat, és addig mentünk, ahol az emberfolyam
kevésbé volt előkelő, viszont olyan hatalmas erővel tódult,
hogy az ajtónállók nem ellenőrizhettek mindenkit, aki átlépte
a küszöböt. Ahogy törtettünk befelé, hallhattuk bentről a
hangosodó zúgást. Úgy látszik, Savonarola megjelent az
oltárnál. Hirtelen erőszakosabb lett a tolongás, felgyorsult az
emberár, mert csukódni kezdtek a katedrális hatalmas kapui.
Bent Erila gyorsan visszarántott a második szentélyajtó és
a templomfal közötti térbe. Ha egy kicsit is elsieti, valaki
észrevett volna, ha elkésik, nem jutunk be. Megkockáztattam
egy pillantást a tömegre, és láttam, hogy nem mi vagyunk az
egyetlenek, akik dacoltak a tilalommal, mert néhány perc
múlva nagy felbolydulás támadt baloldalt, és gorombán
kipenderítettek egy öregasszonyt, akit a férfiak pisszegése
kísért az ajtóig. Lehajtottuk a fejünket, és megbújtunk a
homályban.
Mikor elkövetkezett a prédikáció ideje, az egész templom
elnémult, míg a szerzetes felkapaszkodott a szószékre. Még
nem beszélt nyilvánosan az új kormány megalakulása óta. Ez
ugyan nem növelte termetét (igaz, onnan, ahol álltam, úgyse
láthattam volna semmiképp), ám annál nagyobb erővel
töltötte el. Vagy talán valóban Isten szólott általa. Amilyen
családiasán beszélt Róla…
– Legyetek üdvözölve, Firenze férfiúi! Nagy munka vár
reánk a mai napon! Ahogyan a Szűz ment vala alá
Betlehembe, hogy előkészüljön Megváltónk eljövetelére, úgy
teszi meg városunk az első lépéseket az úton,, amely az
üdvözüléshez vezet! Ujjongjatok, Firenze polgárai, mert a fény
immár közel!
A helyeslés első hullámgyűrűje borzolta végig a tömeget.
– Az utazás elkezdődött! Vízen a megváltás hajója! Az
Úrral voltam e napokban, tanácsát kértem, megbocsátásáért
könyörögtem. Éj- és naphosszat nem mozdult el mellőlem,
miközben leborulva vártam parancsait. „Ó, Istenem!” –
kiáltottam vala. -„Add át e nagy munkát másnak! Hadd
kormányozza Firenze magamagát e viharzó tengeren, én
pedig hadd térek vissza magányos révembe!” – „Nem
lehetséges” – feleli az Úr. – „Te vagy a kormányos, és a
vitorlák befogták a szelet. Most már nincs visszatérés. ”
Újabb moraj támadt körülötte, ezúttal hangosabb,
nógatva, hogy mondja tovább. Kénytelen voltam Julius
Caesarra gondolni, amint undorral eltolja a koronát, és a
tömeg minden visszautasítás után csak még nagyobb hévvel
kínálgatja neki. .
– „Én Uram, én Uram!” – mondom. – „Prédikálni fogok,
ha azt kell tennem! De miért kell nekem beleártanom
magamat Firenze kormányzásába? Én csak egy egyszerű
szerzetes vagyok!” Akkor azt mondja rettentő hangon az Úr:
„Állj az élre, Girolamo! Ha szent várossá akarod tenni
Firenzét, mély fundamentuma legyen a jámborságnak! Egy
igaz erény ű kormány, ez a te feladatod! És amint félnél, én
veled vagyok! Ha beszélsz, az én szavaim lesznek a te
szájadban! A sötétség pedig eltakarodik, és nem lesz hely,
ahová a bűnösök elrejtőzzenek!
Ám nehogy tévedésbe essél: nehéz lesz az út! Mert maga
az államgépezet rothad, kikezdte azt a kapzsiság és a
kéjelgés hajóférge! Mert törvényt kell látni azok fölött is, kik
magukat jámboraknak képzelik, ama férfiúk és asszonyok
felett, akik ezüst és arany kupákból isszák az én véremet, de
fontosabb nekik a kupa, mint én; újra meg kell tanítani őket
az alázatosság jelentésére! Ha pedig valakik hazug isteneket
imádnak pogány nyelveken, pecsételtessék be az ő szájok!
Akik a hús tüzelt bujtogatják, égettessék ki azokból a
bujaság… Ha pedig valakinek előbbre való az ő orcája az
enyémnél, töressék össze az ő tüköré, és fordíttassék befelé a
tekintete, hogy meglássa lelkén a szennyfoltot…«
És e nagy munkában a férfiak haladnak az élen!
Minthogy az ember romlása az asszonynak romlásával
kezdődött, vaskézzel fegyelmezzed a hiú és gyarló
asszonynépet! Az az igazán istenes állam, amelyben az
asszonyok honn maradnak zárt ajtók megett, és a
csendességben meg az engedelemben keresik megváltásokat!
Amiként a kereszténységnek büszkesége háborúba megy,
hogy visszahódítsa az én Szentföldemet, úgy száll ki az
utcákra a dicső firenzei ifjúság, hogy hadra keljen a bűnök
ellen! Ok lesznek a jámborak hadserege, és még a föld is
dallani fog a lépéseik alatt! És a gyengék, a hazárdjátékosok,
a paráznák és a szodomiták, mindazok, akik lefitymálják
törvényeimet, megfogják érezni az én haragomat!” Imigyen
szólott hozzám az Úr! Én pedig engedelmeskedem!
Magasztaltassék az ő neve, úgy a mennyben, mint itt a földön
is! Magasztaltassék ez a mi nagy munkálkodásunk, amellyel
felépül az Új Jeruzsálem!
És esküszöm, ha nem Isten volt benne, akkor nem tudom,
micsoda, mert tényleg úgy beszélt, mint egy megszállott.
Összeborzongtam, és abban a percben szerettem volna
összetépni a rajzaimat, úgy esengve bocsánatért és isteni
megvilágosodásért, habár ez a vágy inkább a félelemből, mint
az üdvösség öröméből fakadt. Mert noha ezt éreztem, és a
gyülekezet egy hangon kiáltott fel, hogy dicsérné a frátert,
nekem arra a morajra kellett gondolnom, amely minden
évben felcsap a Santa Croce terén, mikor eldöntik, melyik
csapat a legjobb a labdajátékban; a férfiak akkor bőgnek így
egy-egy váratlan, ügyes átadáson vagy cseles támadáson.
Erilához fordultam, hogy ő mit szól hozzá, és közben pont
akkor emeltem följebb a fejemet egy vonalnyival, amikor az
előttem álló férfi a másik lábára helyezte át a testsúlyát, hogy
jobban lásson, és miközben oldalra sandított, belekerültem
egy pillanatra a látómezejébe. Rögtön tudtam, hogy
felfedeztek. Máris gördült felénk a suttogás. Erila, aki nálam
jobban rá volt hangolva a hímek erőszakosságának
gyorsaságára, megragadott, és vonszolni kezdett az
ajtószárnyak rése felé, amelyen kirobbantunk, ép bőrrel, noha
reszketve, a derűs decemberi délelőttbe, az Új Jeruzsálem
hideg napsütésébe.

24
Miközben Savonarola a szószékről hirdette Isten városát,
Erila és én a nyakunkba vettük Firenzét. Megfagytam a
félelemtől a gondolatra, hogy zárt ajtók mögött éljek, ahol
csak a magány és a kegyesség a társam. Még férjem bűnének
szégyenfoltja nélkül is megbuknék minden vizsgán, amely elé
Savonarola Istene állítana, márpedig túl sokat kockáztattam,
hogy alázatosan alámerüljek a sötétségbe.
Többnyire a piacra jártunk. Bár az asszonyok kísértést
jelenthetnek az utcán, a bevásárlást és a főzést akkor is el kell
végezni, és ha elég vastag volt a fátyol, nehezen lehetett
megkülönböztetni a kíváncsit az engedelmestől. Nem tudom,
milyen most Firenze Mercato Vecchiója, de akkor maga volt a
csoda, az élmények arénája. Mert bár a város többi részéhez
hasonlóan ezt is összekente piszkával a zavaros élet, épp ez
adta stílusát és lüktetését. Portékáiknak a céhek szellős,
elegáns loggiákat építtettek a téren, és a tennék jellegének
megfelelően kidíszítették őket. így a lábasjószágokat ábrázoló
kerek domborművek alatt a hentesek, a halaké alatt a
halkufárok vetélkedtek a vásárló figyelméért a pékekkel,
tímárokkal, gyümölcsárusokkal, a gőzölgő ételes pultok
százaival, ahol az égvilágon mindent lehetett kapni a párolt
angolnától a frissen fogott, sült csukáig, és a rozmaringos
disznósültig, amelyet a nyárson piruló, pecsenyelét gyöngyöző
állatból kanyarítottak le. Mintha az élet összes szagát – a
kovászt, a főzést, a bomlást, a halált – beleborították volna egy
nagy kondérba. Sose láttam semmit, ami a Mercatóhoz lett
volna fogható, és Isten firenzei királyságának e sötét első
napjaiban mintha ez a piac testesített volna meg mindent,
amire vágytam, és amit a legjobban féltem elveszíteni.
Mindenkinek volt valami eladnivalója, és akinek mégse, az
a nincstelenségét adta el. Nem volt loggiája a koldusoknak, de
helyette meghúzhatták magukat a négy templom lépcsőin,
amelyek őrszemek módjára fogták körül a teret. Erila mondta,
hogy több a koldus, amióta Savonarola átvette az irányítást.
De hogy a megélhetés lett-e nehezebb, vagy a kegyesség-
gyakorlás miatt fokozottabban elvárták az emberektől az
alamizsnálkodást, azt nem lett volna könnyű eldönteni.
Engem leginkább a birkózó nyűgözött le. A tér nyugati
bejáratánál állt egy kövön, és kíváncsi tömeg verődött össze
körülötte. Erila azt mondta, régi ismerőse: hogy mielőtt
felcsapott mutatványosnak, pankrátor volt, aki a parti
homokpadkákra vitte ki a jelentkezőket. Akkoriban ügynöke is
volt, aki a nevében tartotta a fogadásokat, és mindig sokaság
biztatta ordítva a küzdőket, akik addig bukdácsoltak nyögve a
fekete sárban, míg olyanok nem lettek, akár az Ördög. Erila
később mesélte, hogy látta egyszer, amint olyan mélyre
nyomta az ellenfele fejét a latyakba, hogy az csak
hadonászással jelezhette, miszerint megadja magát.
Ám az ilyen mulatságok a fogadáson alapultak, és az új
törvények miatt a birkózónak nem maradt más választása,
minthogy más módon aknázza ki fenséges testét. Kötésig
meztelenül állt, lélegzete párafelhőként gomolygott a
hidegben. A törzse már-már állatias volt, vaskosan dagadó
izmaival; a nyaka egészen olyan, mint a bikáé. A
Minotauruszra kellett gondolnom, amint bömbölve
megtámadja a hős Thézeuszt a labirintus közepén. Ám ő
másmilyen elfajzása volt a természetnek.
Bőrét ragyogóra olajozta, és a karjára meg a mellére egy
festett óriáskígyó csavarodott. Ha megfeszítette izmait, amitől
hullámzott a bőre, csillogni és kúszni kezdtek a törzsén és a
felkarján a vastag zöld-fekete gyűrűk. Vajon miféle festék
tapadna meg ilyen zsíros bőrön? Iszonyú és igéző látvány volt.
Annyira megbabonázott, hogy neveletlenül addig tolakodtam,
míg ott állhattam előtte.
Ruházatom választékosságából ítélve, díjazást remélt
tőlem. Előrehajolt. – Figyeljél csak, kicsi úrnő! – mondta. –
Bár megemelhetnéd a fatyolodat, hogy igazán láthasd a
csodát! – Félretoltam az arcomról a muszlint, ő pedig rám
vigyorgott, akkora rést mutatva a két felső metszőfoga között,
hogy elfért volna benne az Arno, aztán felém nyújtotta karjait,
így a kígyó olyan közel kúszott hozzám, hogy megérinthettem
volna. – Az Ördög is kígyó! Őrizkedjél a gyönyörűség titkos
bűneitől egy férfi karjaiban!
Erila már a ruhám ujját rángatta, de leráztam magamról.
–Hogy csináltad ezt a testeddel? – kérdeztem mohón. –
Miféle festéket használtál?
– Dobjál néhány ezüstöt a dobozba, és megmondom. – A
kígyó felágaskodott a másik vállán.
Belenyúltam az erszényembe, és fél florintot vetettem a
dobozba. Fényesen csillogott a kopott rézpénzek között. Erila
színpadiasan sóhajtott egyet a hiszékenységemen, majd
kirántotta kezemből az erszényt, és a ruhaderekába
gyömöszölte, hogy biztonságban legyen.
– Most pedig áruld el! – követeltem. – Tempera nem
lehet. Akkor tehát gyapjúfesték?
– Gyapjúfesték és vér – felelte sötéten, és lekuporodott.
Most már olyan közel került, hogy megérinthettem volna,
olyan közel, hogy láttam bőrén a verejték és az olaj vékony
hártyáját, éreztem fanyar testszagát. – Először belevagdosod a
bőrbe, ilyen kis vágásokkal, nyissz, nyissz, nyissz, aztán
egyenként beleszurkálod a színeket.
– Ó! Fájt?
– Hah!… Sivalkodtam, mint egy csecsszopó! De ha egyszer
elkezdték, már nem akartam, hogy abbahagyják. így napról
napra szebb és hajlékonyabb lett a kígyóm. A Sátánkígyónak
asszonyi arca van, ezt, ugye, tudod. Hogy megkísértse a
férfiakat. Ha legközelebb a kés alá fekszem, megkérem őket,
hogy a te arcodat adják neki.
– Eh! – szisszent föl megvetően Erila. – Na nézd a
hízelgőt! Csak még egy batkát akar.
Leintettem. – Tudom, ki csinálta ezt! – mondtam gyorsan.
– A Santa Croce kelmefestői! Te is közölök való vagy, ugye?
– Az voltam – felelte, és alaposabban megnézett magának.
–Honnan tudtad?
 – Láttam a jeleket a bőrükön. Jártam ott egyszer,
gyerekkoromban.
– Apáddal. A szövetkereskedővel – mondta.
– Igen! Igen!
– Emlékszem rád. Kicsi voltál, parancsolgatós, és
mindenbe beleütötted az orrodat.
Hangosan fölkacagtam. – Csakugyan! Jól emlékszel!
Erila cöcögött. – Már elvettem tőle az erszényt, tuskó!
Nincs több ezüst!
– Nekem nem kell a pénzed, asszonyság! – mordult rá a
férfi. Többet keresek én a karom feszegetésével, mint te az
utcán éjszaka, mikor olyan sötét van, hogy nem látszol a
feketeségben!
– Visszafordult hozzám. – Igen, emlékszem rád. Szép
ruhád volt, és ilyen kis csúf, durcás képed – mégse féltél
semmitől.
A szavai úgy értek, mint egy gyors késszúrás. Lehet, hogy
hátráltam egy lépést, de ő még közelebb dugta hozzám az
arcát.
– Hanem mondok neked valamit. Én nem tartottalak
rútnak. Egyáltalán nem. Azt gondoltam, hogy zamatos vagy. –
Az utolsó szónál a kígyó lustán gyűrűzni kezdett felém, a férfi
körbe-körbe jártatta a nyelvét az ajkai mögött, majd kidugta a
nyelve hegyét, és megrezegtette. Olyan leplezetlenül buja
mozdulat volt, hogy a gyomrom összeszorult az émelygő
izgalomtól. Gyorsan elfordultam, és törtetni kezdtem Erila
után, aki már kikönyökölte magát a sokaságból, de még akkor
is hallottam a mutatványos durva nevetését.
Erila olyan dühös volt rám az engedetlenségemért, hogy
percekig szóba sem akart állni velem. De mikor ritkásabb lett
a tömeg, megállt és rám nézett. – Jól vagy?
– Igen – feleltem, bár gyanúm szerint egyáltalán nem
voltam jól. – Igen.
– Na, most már talán megérted, miért járnak az
úrihölgyek kísérővel az utcán. Miatta meg ne bucsálódj. Meg
vannak számolva a napjai. Ha ez az új hadsereg rátalál, olyan
gyorsan fellógatják, hogy mind a két becses kígyója lelöttyed a
rémülettől.
De én nem intézhettem el egy vállrándítással se a
mutatványos testének szépségét, se a rám tett
megjegyzéseinek igazságát.
– Erila! – állítottam meg ismét.
– Mi az?
– Tényleg olyan rút vagyok, hogy ennyi év után is rám
lehet ismerni?
Erila horkantott, és váratlanul magához ölelt. – Eh! Nem
a rútságodra emlékezett ez, hanem a bátorságodra. Isten
irgalmazzon nekünk, mert ez a bátorságod több bajba fog
keverni, mint a külsőd valaha is keverhetne.
Azzal vonszolni kezdett a keskeny utcákon hazafelé.

De éjszaka sem verhettem ki a fejemből a férfi bőrének

varázsát. Rosszul aludtam, álmaimat a hüllő izmai
nyomorították lidércnyomássá. Verejtékezve ébredtem, és
csapkodtam, hogy letépjem magamról a gyűrűit. Átizzadt
hálóingem hidegen tapadt rám. Lehámoztam magamról, és a
ruhásládámhoz tántorogtam, hogy keressek egy másikat. Az
utcai fáklyák tompa fényénél megláttam a felsőtestemet a
faburkolaton függő kis tükörben. Egy pillanatra
megtorpantam a meztelenségemtől. Arcom tele volt nehéz
árnyékokkal, mellem alatt csapdába esett a sötétség. Nénémre
gondoltam, ahogy szépsége magabiztos tudatától tündöklik az
esküvőjén, és hirtelen nem bírtam elviselni az ellentétet. Igaza
volt a mutatványosnak. Nincs bennem semmi, amiben örömét
lelhetné a szem. Olyan rút vagyok, hogy csak a rútságomért
emlékeznek rám a férfiak. Olyan rút vagyok, hogy azt még a
féljem is ízléstelennek találja. Eszembe jutott a festő leírása a
Paradicsomból a sötétségbe űzetett Éváról, ahogy vonít, mert
most már tudja, hogy szégyellnie kell a pőreségét. Őt is kígyó
csábította el, villás nyelve törte meg Éva ártatlanságát,
miközben gyűrűi kiszorították zsákmányából az életet.
Visszamásztam az ágyba, és összegömbölyödtem. Valamivel
később az ujjam megindult a rés felé, testemben keresve
vigasztalást, amit senki mástól nem kaphatok meg. Ám az
éjszaka keserű volt a bűntől, és ujjaim féltek az édességtől,
amit találhatnának. Inkább álomba sírtam magamat, és
elhagyatottságom volt a társam.

25
A következő hetekben Isten és az Ördög csatázott a városban,
Savonarola naponta prédikált, az utcákon fiúbandák tűntek
fel, az új egyház harcosai, akik megfenyítették a túlságosan
feltűnősködő firenzeieket, és hazazavarták az asszonyokat.
Viszont Plautilla néném, akinek mindig volt érzéke az
időzítéshez, pont ezt a pillanatot választotta, hogy felülmúlja
önmagát. Karácsony hajnalán Erila ébresztett a hírrel: –
Hírnök érkezett anyád házától. Nénéd éjszaka leánykát szült.
Anyád most nála van, de hazafelé menet meglátogat.
Anyámat hat hete nem láttam, az esküvőm óta. Noha volt
idő, amikor keménynek és túlféltőnek éreztem a szeretetét,
senki más nem értette meg ennyire az önfejűségemet, és nem
szeretett azzal együtt is, vagy talán épp azért. Ám ugyanezt az
asszonyt a múltja összekötötte a fékemmel, és volt egy fia, aki
megszervezte a saját testvére vesztét. Mire délután
megérkezett, szinte féltem találkozni vele.
Sérülékenységemnek az se tett jót, hogy férjem az éjszaka
folyamán távozott, és még nem tért vissza.
Eléje mentem a fogadószobába, ahogy jó feleséghez
illendő, noha ez a helyiség sivár és hideg volt ahhoz képest,
amit anyám annyi ízléssel rendezett be régi otthonomban.
Felálltam, mikor belépett, és összeölelkeztünk. Miután
leültünk, rám vetette szokott fürkésző tekintetét.
– Nénéd csókoltat. Büszke, mint a pávagalamb, és kitűnő
kedélynek örvend. A kicsinek is jó tüdeje van.
– Istennek legyen hála – mondtam.
– Úgy bizony. Hát te, Alessandra? Jól nézel ki.
– Jól is vagyok.
– És a férjed?
– Ő szintúgy.
– Sajnálom, hogy elkerültük egymást.
– Igen… Biztos vagyok benne, hogy nemsokára hazatér.
Egy pillanatra elhallgatott. – Tehát. A kapcsolatotok…
– Nagyszerű – közöltem sziklaszilárdan.
Láttam, hogy érzékeli a hangomban a rideg elutasítást.
Megint próbálkozott. – Nagyon csendes a ház. Mivel töltöd az
idődet?
– Imádkozom – feleltem. – Ahogyan tanácsolta. És hogy a
következő kérdésére is válaszoljak, még nem vagyok állapotos.
Elmosolyodott a naivságomon. – Nos, én nem aggódnék.
Nővéred e téren gyorsabb volt a szokásosnál.
– Könnyen a világra jött a baba?
– Könnyebben, mint te – felelte gyengéden. Tudom, e
célzással engem akart meglágyítani maga iránt. De rólam
lepergett.
– Maurizio gazdag ember lesz ma.
– Valóban. Bár nem kétséges, hogy jobban szeretett volna
fiút.
– Akkor is. 400 florintot tett föl a lányra. Nem örökös, de
ez jó alap a móringhoz. Beszélnem kell Cristoforóval, hogy ő is
így cselekedjék, majd ha eljön az időm.
Elégedett voltam ezzel a kijelentésemmel, mert nagyon
úgy hangzott, ahogy elgondolásom szerint egy feleségnek kell
beszélnie.
Anyám rám meredt. – Alessandra?
– Igen? – feleltem üdén.
– Minden rendben van, gyermekem?
– Természetesen. Semmi oka, hogy a jövőben aggódjon
értem. Ne feledje, férjes asszony vagyok.
Hallgatott. Mondani akart még valamit, de láttam rajta,
hogy zavarba hozza ez a rideg, fegyelmezett fiatalasszony, aki
vele szemben ült. Vártam, hadd sűrűsödjön a csend.
– Ön meddig volt az udvarnál, anyám?
– Hogyan?
– Férjem beavatott Lorenzo il Magnifico napjairól őrzött
emlékeibe. Azt mondja, az egész udvar az ön szépségének és
szellemének dicséretét zengte.
Azt hiszem, akkor se hűlt volna el jobban, ha ököllel esek
neki. Én bizonyosan sose tapasztaltam még, hogy ne találjon
szavakat. – Én… nem… én sose voltam az udvarnál. Csak
látogatóban jártam ott… néhányszor… amikor fiatal voltam. A
bátyám vitt oda. De…
– Tehát ismerte a férjemet?
– Nem. Nem… Illetve – ha ott volt, lehet, hogy látnom
kellett, de nem ismertem, én… ez nagyon régen volt.
– Akkor is meg vagyok lepve, hogy sose beszél róla. Ön,
aki olyan nagy súlyt fektet rá, hogy ismerjük a történelmet.
Nem gondolta, hogy érdekelne minket?
– Régen volt – ismételte. – Nagyon fiatal voltam… nem
sokkal idősebb, mint te most.
Csakhogy én ebben a pillanatban nagyon öregnek éreztem
magamat. – Apám is az udvarnál volt? Ott ismerték meg
egymást? – Mert azt tudtam apámról, hogy ha ő
cseresznyézett volna egy tálból ekkora urakkal, akkor nem
győzne mesélni róla a gyerekeinek.
– Nem – felelte, és ennél a szónál már megkeményedett a
hangja. Visszanyerte a higgadtságát. – A mi házasságunkra
később került sor. Tudod, Alessandra, noha igazán csodálatra
méltó ez a szenvedélyed a múlt iránt, azt hiszem, most jobban
tennénk, ha a jelenről beszélnénk. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Tudnod kell, hogy apád nincsen jól.
– Hogyhogy nincs jól?
– Nos… el van csigázva. A megszállás és a firenzei
változások erősen megviselték.
– Én meg még azt képzeltem, hogy jól keres rajtuk. Úgy
hallottam, hogy a franciák készséggel fizettek a kelméinkért.
– Ez igaz. Csakhogy apád nem volt hajlandó üzletet kötni
velük. – Ezt hallva csak még jobban szerettem érte. – Attól
félek, ez az elutasítás rásütötte az ellenzékiség bélyegét.
Mindazonáltal bizakodom, hogy nem hoz ránk bajt a jövőben.
 – Akkor apának tudnia kell, hogy nem számíthat
kormányhivatalra többé. Mostantól Picsogók ülnek a nagy
tanácsteremben – mondtam, a tolvajnyelvi nevükkel illetve
Savonarola követőit. Anyám megriadt. – Ne aggódjék,
nyilvánosság előtt nem használok ilyen szavakat. Férjem
kimerítően tájékoztat a városban lezajló változásokról. Önhöz
hasonlóan én is hallottam az új törvényekről, amelyek
büntetik a szerencsejátékot és a paráználkodást. – Szünetet
tartottam. – És a szodómiát.
Megint elállt a lélegzete.
– A szodómiát – ismételtem. – Ami olyan súlyos bűn,
hogy csak nemrég értettem meg a jelentését. Úgy érzem, ilyen
téren kissé hiányos volt a neveltetésem.
– Nos, ez nem olyan dolog, amelyről jó családban
tudomást kellene venni – felelte, most már minden ízében
olyan ridegen, mint én. E szavakban megnyilatkozott
árulásának egész förtelme, és bár alig hittem a fülemnek,
olyan düh öntött el, hogy nehezemre esett egy szobában
maradnom vele. Felálltam, arra hivatkozva, hogy dolgom van.
Nem mozdult.
– Alessandra – mondta.
Egykedvűen bámultam rá.
– Drága gyermekem, ha boldogtalan vagy…
– Boldogtalan? Miért? Mi tehetné boldogtalanná a
házasságomat? – És továbbra se vettem le róla a szememet.
Felállt, kirohanásom megfutamította. – Apád szeretné, ha
meglátogatnád. Igen nyomasztja mostanában az üzletmenet.
Nem a mi államunk az egyetlen, ahol felfordulás van, és a túl
sok politika nem tesz jót a kereskedelemnek. Úgy gondolom,
kissé felvidíthatná kedvenc lányának látogatása – mondta
lágyan. – Mint engem is.
– Valóban? Azt hittem, bátyáim többet időznek otthon,
amióta szigorúbban ítéljük meg az ifjonti huncutságokat.
– Az igaz, hogy Luca megváltoztatta a szokásait – mondta
anyám. – Attól félek, Savonarola új támogatót nyert a bátyád
személyében. Ezt tudnod kell, ha vele beszélsz. És Tomaso… –
Félbeharapta a mondatot, és megint láttam rajta a félelmet. –
Nos, őt nem sokat látjuk mostanában. Azt hiszem, többek
között ez is aggasztja apádat. – Lesütötte a szemét.
Már az ajtónál járt, és én még mindig nem szóltam. Akkor
megfordult. – Ó, csaknem elfelejtettem! Hoztam neked
valamit. A festőtől.
– A festőtől? – Az ismerős, édes fájdalom felütötte a fejét,
majd összegömbölyödött a belsőmben. Életünkben annyi volt
a dráma, hogy az utóbbi időben nem gondoltam rá.
– Igen. – Kihúzott valamit a táskájából: egy fehér
muszlinba burkolt papírt. – Reggel adta ide. Ez az ő ajándéka
az esküvődre. Azt hiszem, elszomoríthatta, hogy nem vele
csináltattuk a kelengyeládát, bár apád elmagyarázta neki,
hogy nem volt rá idő.
– Hogy van?
Vállat vont. – Elkezdte a freskókat. De nem láthatjuk,
amíg nincsenek készen. Nappal a segítőivel közösen dolgozik,
éjszaka egyedül. Akkor lép csak ki a házból, ha templomba
megy. Különös fiatalember. Ötven szót ha váltottam vele,
amióta nálunk van. Azt hiszem, valóban jobban otthon érezte
magát a kolostorában, mint a mi világias városunkban. De
apád még mindig hisz benne. Bizakodnunk kell, hogy
festésben ugyanolyan erős, mint a hitében.
Elhallgatott. Talán azt remélte, hogy feloldhatja
némaságomat a pletykák ígéretével. De én továbbra se voltam
hajlandó megnyílni. Gyorsan megcsókolt, és elment.
A szoba kihűlt új magányosságomtól. Megtiltottam
magamnak, hogy a friss hírekre gondoljak, mert ha ezt
tenném, a fájdalom olyan szakadékába zuhannék, amelyből
sose kerülök ki. A festő ajándékával foglalkoztam inkább.
Óvatosan kibontottam a muszlint. Tempera táblakép volt
benne, körülbelül akkora, mint egy nagy templomi Biblia:
Miasszonyunk képmása. A jelenet harsogott a firenzei
színektől, a háttérben látszottak a város jellegzetességei: a
nagy kupola, a szövevényesen keskenyedő loggiák és terek, a
rengeteg templom. Középen ült a Boldogságos Szűz, két kezét
{milyen szépen festett kezek) nyugodtan összekulcsolva az
ölében, és a feje körül arany dicsfény mutatta a világnak, hogy
ő Isten anyja.
Ez eddig nyilvánvaló. De vajon Mária életének melyik
pillanatát választotta a festő? Miasszonyunk lélegzetelállítóan
fiatal volt, és abból, ahogy merőn elnézett a szemlélő mellett,
kitetszett, hogy figyel valakire. Holott sehol se volt egy lelkes
angyal, ki üdvözítő hírt hozzon, se egy ficánkoló vagy alvó
baba, kiben örömét lelhesse. Arca hosszúkás volt és telt,
túlságosan telt, hogy szép lehessen, bőre meg sem közelítette
a divat előírta halványságot, mégis volt benne valami
komolyság, sőt, feszültség, ami vonzotta a szemet.
Hosszú idő elteltével az arc feltárt még valamit. Mária
nem annyira könyörgő volt, mint firtató: kérdő volt a
tekintete, mint aki alaposan meg akarja érteni, mit várnak
tőle. Mert ha nem érti meg, még az is elképzelhető róla, hogy
nem engedelmeskedik.
Röviden, egyfajta lázadás mutatkozott benne, olyan, amit
még sose láttam Madonnán. Ám e törvénytörő mivoltában is
jól ismertem. Mert az arca az enyém volt.

26
Sokáig virrasztottam, gondolataim ide-oda száguldoztak O
anyám bűne és a festő vétsége között. Hogy volt képes így
elárulni az anyám? Mi ütött a festőbe, hogy egy ilyen képet
alkotott? Ültem hálószobám ablakában, néztem ki a városra,
amelyből most még inkább ki voltam tiltva, mint az apai
háznál telt leánykorom idejében, és azon töprengtem, hogy
miként is fordult a reménykedés reménytelenséggé. Ott
üldögélve pillantottam meg a sötétségből előrohanó első
hópelyheket. Mivel pedig a havazás ritkaságszámba megy a
városunkban, akaratom ellenére is elbűvölt, ezért fent
maradtam. Eképpen lettem tanúja a nagy hóvihar
érkezésének.
Két nap, két éjszaka tombolt: olyan sűrűn havazott, és
olyan vadul kavarta a szél, hogy még nappal is alig lehetett
látni az utca másik oldalát. Mikor végre kidühöngte magát,
nem lehetett ráismerni a városra: az utcák jobban
hasonlítottak a kátyús vidéki utakra, a buckák sok helyütt az
első emeletig torlódtak, és annyi eső fagyott meg, hogy mintha
kristályból fűzött, zuhatagos függönyökkel díszítették volna fel
a firenzei ereszeket. Amilyen gyönyörű volt, Isten is alkothatta
volna, új keletű tisztaságunk dicsőítésére. Habár mások azt
mondták, Urunk egyesítette erőit Savonarolával, és miután a
hőséggel nem égethette ki a bűnt, most a hideggel próbálja
kifagyasztani belőlünk.
Egy darabig mindenki az időjárásról beszélt. A folyó olyan
vastagon befagyott, hogy a gyerekek máglyákat rakhattak a
jégen. Elsőnek a csónakosoknak kopott fel az álla, mert a
firenzeiek megtanultak a vízen járni. Évekkel ezelőtt, még
gyerekkoromban volt egy akkora hóvihar, hogy betakarta a
várost: az emberek az utcára csődültek, hószobrokat gyúrtak,
és Lorenzo szobrásziskolájának egyik növendéke egy Firenzét
jelképező oroszlánt épített a Medici-palota kertjében. Olyan
élethűre sikerült, hogy Lorenzo megnyitotta a palota kapuit,
hadd lássák a polgárok is. Ám most szó sem lehetett efféle
léhaságokról. Esténként, sötétedés után úgy elcsendesedett a
város, mintha az emberek belefagytak volna a tájba. Férjem
háza annyira huzatos volt, hogy ennyi erővel az utcán is
lakhattunk volna, bár belátom, butaság ilyet mondani, mert
igenis voltak emberek, akik megfagytak az otthonukban,
nekünk meg legalább a lábunkat melegítette a tűz, még ha a
hátunkat meg is veszte az Isten hidege.
A második héten a hó fekete jéggé változott, ami olyan
csúszós volt, hogy csak az ment ki az utcára, akinek
halaszthatatlan dolga akadt. A komor sötétség beszivárgott a
lelkekbe, és úgy látszott, sose akar vége lenni. Alig volt fény az
őrjítően hosszúra nyúló nappalokban. A férjem egyre kevésbé
győzte türelemmel, hogy nem találkozhat a bátyámmal, és
éhsége egy idő után kikezdte az udvariasságát: visszavonult
előlem a dolgozószobájába, ahonnan ki se mozdult késő
éjszakáig. Elzárkózása jobban felzaklatott, mint amennyire
hajlandó voltam bevallani magamnak. Aztán egy reggelen a
cudar idő ellenére is elment hazulról, és sötétedéskor sem tért
haza.
Ha ő elmehet, én is megtehetem. Hagytam egy levelet
Erilának, és másnap reggel egyedül nekivágtam, hogy
meglátogassam a nővéremet.
Olyan hideg volt az utcán, hogy csak aprókat lehetett
lélegezni, mert a levegő valósággal perzselte az orrlyukakat.
Az emberek lassan mentek, kizárólag arra figyelve, hova teszik
a lábukat. Néhányan tasakot vittek, amelyből maguk elé
homokkal kevert földet hintettek, mintha a madaraknak
szórnák a szemet. Só jobb lett volna, de az túlságosan
értékesnek számított, hogy az útra lehessen pocsékolni. Só és
homok nélkül ezért nyaktörő vállalkozás lett a kirándulásból.
Bár a két ház nem volt messze, szakadt szoknyámra feketén
kérgeseden rá a sár, mire megtettem az alig ötvenöt ölnyi utat.
Plautilla hüledezve, mindazonáltal tárt karokkal fogadott;
a tűz mellé ültetett, és nem győzött kárálni húgának
vakmerőségén és oktondiságán. Milyen más volt az ő háza,
mint az enyém. Nem volt olyan előkelő és patinás, egyben
kevésbé volt huzatos, viszont több tűz fűtötte, és egy
pillanatra sem szünetelt az a családias sürgés-forgás, ami
fájón emlékeztetett a gyerekkoromra. Plautilla kényelmes
melegben élt, nem marta vörösre az orrát a hideg, bár meg
kell mondanom, a gyermek nélkül is majdnem olyan kövér
volt, mint várandósan.
A bravúros időzítés ellenére néném szülése nem volt oly
alázatos, mint Miasszonyunké. Bár annyit elmondhatunk a
védelmére, hogy miután a megszállással egyidőben kellett
bezárkóznia a házába, jó darab ideje nem mutatkozott a
nyilvánosság előtt, és senki sem tájékoztatta, mennyi minden
megváltozott. Ha a Fényűzési Rendőrség netán ezt az időt
választotta volna, hogy ellenőrizze a gyermekszobát, a
babának alig maradt volna ruhája, és a bútorok zöme is
kikerül az utcára. Szerencsére itt még nem tartottunk. Még
nem.
Karomba tette gyűrött arcú, bömbölő unokahúgocskámat,
aki kötelességtudóan sivalkodott, amíg a szoptatós dajka át
nem vette, és a mellére nem tette, ahol a kicsi úgy habzsolt,
akár egy bárányka, hangos mohósággal cuppogva és
nyeldekelve. Plautilla kövér és diadalmas derűvel nézte őket.
– Most már értem, mire teremtették az asszonyokat –
sóhajtotta. – Bár azt nem bántam volna, ha Éva legalább egy
kicsit megkímél a szülés gyötrelmeitől. El nem hinnéd, hogy
fáj. Szerintem rosszabb, mint a strappado. Isten igazán
kegyelmes volt Miasszonyunkhoz, amikor mentesítette ettől a
tehertől. – Újabb nyalánkságot dobott a szájába. – De nézd
már meg! Hát nem a leggyönyörűbb pólya lett édesapa
batisztjából? Nézd csak meg jól, hogy mire számíthatsz. Nem
gondolod, hogy egy gyermek sokkal tökéletesebb alkotás, mint
a ti összes irkafirkátok?
Egyetértettem, habár Plautilla legfeljebb háromszor vagy
négyszer vette a kezébe a látogatásom alatt, különben az úti
poggyászhoz való holmit válogatta, amellyel a gyermek és a
dajka még ezen a héten elutazik vidékre, tehát nem egészen
láttam, mennyiben változtatja meg a néném életét az anyaság.
Ami Mauriziót illeti, hát, abban a néhány percben, amíg
mutatkozott, inkább mintha untatta volna az egész. Bár
akkoriban a férfiak a csecsemőknél sokkal fontosabb
dolgokkal foglalkoztak. És ez különben is csak egy kislány
volt.
– Anyától hallom, hogy jól vagy, de nagyon alázatos lettél.
Meg kell mondanom, kissé szürkének látszol.
– Nagyon szürkének – helyesbítettem. – De a világ is
szürkül. Meg vagyok lepve, hogy veled nem közölték.
 – Ó, miért mennék ki a házból? Megvan itt mindenem,
ami kell!
– És ha a kicsi elutazik? Akkor mit fogsz csinálni?
– Megtisztulok, és amint kipihentem magamat,
nekilátunk a következőnek – válaszolta szemérmes mosollyal.
– Maurizio nem nyugszik, amíg nincs egy sereg fiunk az új
köztársaság vezetésére!
– Jó neki – mondtam. – Ha elég sebesen hozod a világra
őket, lehetnek Isten új harcosai.
– Igen. Ha már a harcosoknál tartunk, láttad mostanában
Lucát?
A fejemet ráztam.
– Nos, akkor tudd meg, hogy megváltozott. Két napja itt
járt, hogy megnézze Illuminatát. Tetszik a név? Mint egy új
fény az égbolton! Luca azt mondta, pontosan korunkhoz illő
név, és hogy áldott az én méhemnek gyümölcse. – Kacagott. –
Képzeld el a mi Lucánkat, ahogy ilyesfajta nyelvezetet
használ! Mellesleg borzalmasan festett. Az orra kékre fagyott
a járőrözéstől. A haját olyan kurtára nyírta, akár egy szerzetes.
Habár azt hallottam, vannak köztük fiatalabbak, akik valóban
az angyalokhoz hasonlatosak.
Viszont le merném fogadni, hogy úgy bökdösnek, mint az
ördögök, gondoltam, mert eszembe jutott a csapat a katedrális
előtt. A dajkára sandítottam. Le sem vette a szemét
Illuminatá-ról, aki mereven bámult rá. Ő is az új állam híve?
Manapság nehéz eldönteni, ki előtt beszélhetünk.
– Ne aggódj! – súgta Plautilla, mert elcsípte a
pillantásomat. – Nem Firenzébe való. Alig ért minket.
Ám az a villanás a dajka mélyen ülő szemében mást
látszott bizonyítani.
 – Találd ki, mit hozott ajándékba Luca? Savonarola
prédikációinak gyűjteményét! Ehhez mit szólsz? Azon
frissiben a nyomdából! Ezt képzeld el, most már ki is
nyomtatják őket! Pár hónap alatt három új nyomda is nyílt a
Via Librain, csak azért, hogy az új igét szolgálják! Emlékszel,
mikor anya mondogatta, hogy közönséges dolog olyan
könyvet vásárolni, amit gépezettel állítanak elő? Mert a szavak
szépségét… – Belesült.
– … – fele részben a toll adja, amely másolta őket –
mondtam. – Mert a másolók a szeretetüket és az odaadásukat
öntötték bele az eredeti szövegbe.
– Ó! Hogy te hogy emlékszel mindenre! Nohát ez nincs
többé. Ma már az úriemberek is nyomtatott könyvet
vásárolnak. Úgy hallom, borzasztóan divatos! Csak gondolj
bele! Alighogy kimondták, már a kezünkbe is kerül! Hogy akik
nem tudnak olvasni, azok is felolvastathassák maguknak.
Nem is csoda, ha olyan rajongótábora van!
Bár a figyelmét inkább lekötötték a divat újításai, azért a
nővérem nem ostoba, és azt hiszem, ha járt volna templomba
ebben az időben, nemcsak ámuldozást, de egyfajta félelmet is
keltettek volna benne a barát izzó szavai. Csak hát a házasság
és az anyaság gyönyörei meglágyították az agyát. – Igazad van
–mondtam halkan. – De én akkor is vámék egy kicsit, mielőtt
felolvasnám Illuminatának.
A dajka lesütötte a szemét, és egy pillanatra levette a
melléről a kisdedet, aki felháborodott sivalkodással szakította
félbe a beszélgetésünket. Ottlétem alatt nem hoztam szóba
többé a kérdést.

Olvadt, mikor néhány nap múlva hazamentem.

 Az utcánk sarkán az olvadás feltárt egy félig fagyott
kutyadögöt, amelynek felhasított gyomrában mocorogtak a
fekete zsigerek, mert a nyüvek túlélték a hideget. Élet és halál
szaga keveredett ott. A házam szaga is megváltozott. Mintha
egy idegen állat vette volna be magát hozzánk. De lehet, hogy
csak azért éreztem így, mert az udvaron ott láttam Tomaso
kipányvázott lovát is a Cristoforóé mellett. Mindkettő fénylett
az izzadságtól. Meghitt közelségben várták, hogy a lovász
lecsutakolja őket. A fiú félbehagyta a munkáját, hogy egy
biccentéssel üdvözöljön. Én is bólintottam. Ugyan miért
voltam benne olyan biztos, hogy a sokadik alkalommal
gondozza így a két állatot?
Erila elcsípett, mielőtt elértem volna a szobámig. Azt
vártam, hogy megszid a távollétemért, ám ehelyett már-már
erőltetett vidámsággal fogadott.
– Hogy van a nénéd?
– Kövér – mondtam. – Több értelemben.
– Hát a baba?
– Nehéz megállapítani, annyira összehányta magát tejjel.
De hangja, az van. Gondolom, életben fog maradni.
– A bátyád van itt. Tomaso. – Képzelődtem, vagy
csakugyan szúrósan nézett rám?
– Valóban? – kérdeztem foghegyről. – Mikor érkezett?
– Egy nappal azután, hogy elmentél – felelte, és mímelt
hanyagsága körülbelül annyira volt őszinte, mint az enyém.
Tehát ő is tudja? Mindig is tudta? Mindenki tudta, csak én
nem?
– Hol vannak most?
– Imént jöttek meg a lovaglásból. Azt… azt hiszem, a
fogadószobában vannak.
 – Esetleg közölhetnéd velük, hogy itthon vagyok. Nem…
nem, inkább magam megyek hozzájuk.
Kikerültem, és felsiettem a lépcsőn, sebesen, mielőtt
elfogy a bátorságom. Éreztem a hátamban Erila tekintetét.
Egy nappal azután, hogy elmentem. Én szégyenkeztem a
férjem nyers vágya miatt. És magam miatt.
Halkan benyitottam. Otthonos kényelembe helyezték
magukat. Az asztalról még nem szedték le a vacsora
maradványait, amihez jó bort bontottak, a levegő sűrű volt a
fűszerek illatától. Úgy látszott, örömükre szolgált a vacsora. A
kandallónál álltak, közel a tűzhöz, még közelebb egymáshoz,
noha nem érintették egymást. A felületes szemlélő két barátot
látott volna, akik megosztoznak a melegen, ám én csak a
feszültséget éreztem közöttük, amelyből, mint két égő
tuskóból, pattogtak a szikrák.
Tekintettel az új törvényekre Tomaso mértéktartóbban
öltözött, bár nekem úgy tűnt, hogy némi háj rakódott arra a
szemrevaló arcára. A huszadikat taposta, ami nem éppen
férfikor, de ahhoz elég, hogy tartania kelljen a szigorúbb
büntetéstől. Tegnap mesélte Plautilla, hogy Velencében
levágják a szodómián kapott ifjabb férfiak orrát? A szajhák
büntetését mérik rájuk, ahogy elférfiatlanodott állapotukhoz
illik, hátha kiirtja belőlük a hiúságot. Most jöttem rá, miért
csonkították meg azt a fiút, aki esküvőm reggelén hevert a
Battistero lépcsőjén. Háborúzásunk évei alatt egyszer se
gondoltam ilyen kegyetlenségeket a bátyámról, és
megrémített, hogy most ezt teszem.
Ő látott meg elsőnek; összeakadt a pillantásunk a férjem
válla fölött. Egymás kínzói voltunk világéletünkben: ő az
öszvér, amely nagyot tud rúgni, én a szúnyog, amely hat
helyen is megvérzi az öszvért, mire az eltalálja.
– Üdvözöllek, húgom – mondta, és esküszöm, hogy
diadalmassága alatt ott lapított a félelem.
– Üdvözöllek, Tomaso. – Tudtam, hogy különös lehet a
hangom, mert alig volt annyi levegőm, hogy kikényszerítsem a
torkomon a nevét.
A férjem azonnal megfordult. Egyazon sima mozdulattal
húzódott el a szeretőjétől, és indult felém. – Isten hozta
itthon, kedvesem! Hogy van a nővére?
– Kövér. Több értelemben is. – Hála legyen Istennek az
emlékezetért.
Néhány kusza tánclépés következett, amíg elrendeztük
magunkat a szobában, Cristoforo az egyik széken, én a
másikon, Tomaso a közelünkben, egy kis pamlagon. Férj,
feleség, sógor: kellemes családi csoport Firenze kulturáltabb
krémjéből.
– És a gyermek?
– Szép. – Szünet. Hogy is hangzott Savonarola
bölcsessége az asszonyokról? A hitves legnagyobb erénye az
engedelmesség után a csendesség. Ám aki igazi hitves akar
lenni, annak igazi férjre van szüksége.
– Plautilla hiányolt – mondtam Tomasónak. – Azt
mondja, te vagy az egyetlen, aki még nem látogattad meg.
Lesütötte a szemét. – Tudom. Sok dolgom volt.
Nyilván a fodrokat vagdostad le a ruháidról, gondoltam,
ám ekkor észrevettem, hogy viseli az esküvői ezüst övét.
Mintha gyomron vágtak volna. – Meglep, hogy ilyen sokat
jársz el. Az ember azt hinné, mostanában kevésbé csábít a
város.
– Hát… – Villámgyors pillantást vetett Cristoforóra. –
Nem igazán… – Elhallgatott, kissé megvonta a vállát.
Láthatólag utasítást kapott, hogy ne kötözködjék velem.
Megint csend lett. A férjemre néztem. Engem nézett.
Rámosolyogtam, de nem nagyon mosolygott vissza.
– Tomaso meséli, hogy tisztogatásokat tartanak a
kolostorokban – mondta nyájasan. – Eltávolítják a túlságosan
ékes miseruhákat, és az összes műalkotást, ami nem felel meg
az illendőség savonarolai fogalmának.
– Mihez fog kezdeni ennyi elkobzott kinccsel? –
kérdeztem.
– Senki sem tudja. De nem csodálkoznék, ha. nemsokára
füst terjengene a városban.
– De azt csak nem meri!
– Nem gondolom, hogy a merészségen múlik. Azt teszi,
ami neki tetszik, amíg a nép vele tart.
– Mi lesz a Medici-gyűjtemény megmaradt részével? –
kérdeztem. – Azt csak nem pusztítja el?
– Nem. Valószínűbb, hogy azt fogja javasolni, árverezzék
el.
– Akkor írjon listába mindenkit, aki vásárol belőle –
mondtam epésen. – Fékeznie kell a szépség utáni vágyát,
Cristoforo, nehogy más okokból kipécézzék.
Könnyedén bólintott, elismerve érvelésem okosságát.
Végigmértem Tomasót. – No, és ahhoz mit szólsz, hogy mi a
véleménye priorunknak a humanizmusról? – kérdeztem, mert
be kellett bizonyítanom, milyen sekélyes. – Bizonyára
örökösen e körül forognak a gondolataid? – Kissé
összeráncolta a szemöldökét. Te csak ne fintorogj, gondoltam.
Több fájdalmat okoztál másoknak, mint amennyit egész
életedben el kellett viselned.
 – Tehát! – folytattam, miután nyilvánvaló lett, hogy
Tomaso nem fog visszacsapni. – Hallom, Luca beállt Isten
harcosának! Reméljük, ott nem szereztél magadnak
ellenséget!
– Luca? Nem. Ő csak szereti a katonáskodást. Te sose
láttad annak idején az utcán. Szeret verekedni. Ha nem a
franciákkal, akkor a bűnösökkel. Ebben leli gyönyörűségét.
– Nos, azt mindenki másutt leli meg. – Szünetet
tartottam. –Anya azt mondja, hogy sose vagy otthon. –
Megint szünetet tartottam. Ezúttal hosszabbat. – Tud rólad,
igaz?
Riadtan nézett föl. – Nem! Miért mondod ezt?
– Mert anyám ilyen hatást kelt. Netán Luca érezte
szükségét, hogy meggyónjon a nevedben.
– Már megmondtam, hogy Luca nem árulna el! – közölte
rosszkedvűen. – Különben sem tud eleget.
Én viszont igen, gondoltam. Forrósodott közöttünk a
levegő. A düh úgy nyomult fölfelé a torkomban, mint a
hányás, és éreztem a szoba másik végéből, hogy a férjem, a
férjünk egész testében megfeszül. Tomaso újabb pillantást
vetett rá, ezúttal nem is annyira leplezve, tunya pillantást,
amely cinkosságról, izzadságról és vágyról beszélt. Miközben
én a csecsemőnek gügyögtem és pelenkát hajtogattam, ők itt
fetrengtek távollétem dicső biztonságában. Megvesztem a faj
dalomtól.
– Azért ismerd el, hogy van ebben egyfajta szimmetria: az
egyik fiú az égbe tart, a másik a pokolba. Szegény szüleinknek
még szerencséjük, hogy a lányaik férjhez mentek. Hogy
örvendezhettek, Tomaso, mikor a figyelmükbe ajánlottad a
kérőmet! – mondtam csendesen, de annál gonoszabbul.
 – Ó, mert te persze feddhetetlen voltál! – vágta rá olyan
sebesen, ahogy a vas odaugrik a mágneshez. – Talán ha egy
kedvesebb húgocskám van, másképp történik minden!
– Áh! – Elfordultam ültömben, hogy ne lássam a
figyelmeztető jeleket, amelyeket a férjem ad. – Tehát így
történt! Megszülettél Istenre áhító, tiszta lélekkel, de jött az a
ronda lány, és úgy megalázott, pedig téged nem is szabad
azzal zargatni, hogy bármit megtanulj, így aztán miatta
megutáltad az összes asszonyt, tehát ő lökött a szodómia
útjára!
– Alessandra! – mondta mögöttem Cristoforo, de olyan
halkan, hogy nyugodtan elkerülhette volna a figyelmemet.
– Nem megmondtam, hogy semmi értelme? – kérdezte
keserűen Tomaso. – Úgyse bocsátja meg!
A fejemet ráztam. – Ó, messere, én azt hiszem, hogy téged
jobban furdal a bűntudat, mint engem! – szóltam fagyosan, és
éreztem, mint hull le rólam minden önuralmam. – Tudod-e,
hogy szoktunk ám beszélgetni rólad, Cristoforo és én? Neked
nem mondta? Méghozzá egész gyakran! Arról, hogy milyen
csinos vagy! És milyen ostoba!
Éreztem, hogy a férjem feláll.
– Alessandra! – mondta, ezúttal szigorúbban.
De én már nem bírtam fékezni magamat. Mintha egy gát
szakadt volna át bennem. Most feléje fordultam. –
Természetesen nem ezekkel a szavakkal, nemde, Cristoforo?
De valahányszor megnevettetem, vagy gondolkodóba ejtem,
nem az affektálásommal vagy a pilláim rezegtetésével, hanem
a tudásommal vagy a műértésemmel… valahányszor látom,
hogy a tekintete kigyúl a beszélgetésünk örömében, és egy
percig nem gondol az ő testével… mindannyiszor arra
gondolok, hogy most egy kis győzelmet arattam. Ha nem
Istenért, legalább az emberiségért.
Ó, nem így akartam! Annyira másként képzeltem el: hogy
udvarias és szellemes leszek, mosolygós és megnyugtató, és
fokozatosan belecsalogatom őket egy olyan társalgásba,
amelyben halkan és kifinomultan lerántom a leplet a bátyám
sekélyes hiúságáról, miközben a férjem szeme akaratlanul
felragyog a büszkeségtől, hogy ilyen értelmes és jó humorú
vagyok.
De nem bírtam megtenni. Mert persze a gyűlölet – vagy
talán szerelem volt – nem ilyen.
Csak bámultak rám, szánalommal és megvetéssel, belőlem
pedig hirtelen elszivárgott minden: a pimaszságom, a
bátorságom, a hatalmas önbizalmam, mind-mind elfolyt a
sebből, amit én ütöttem magamon. Ami az ő szégyenük kellett
volna, hogy legyen, az enyém lett. Azt hiszem, abban a
pillanatban még a Picsogókhoz is csatlakozom, ha gyógyírt
ígérnek a kínomra.
Felálltam. Éreztem, hogy reszketek. A férjem tekintete
hideg volt, és úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna,
bár lehet, hogy csak Tomaso túlérettsége mellett látszott
annak.
– Elnézést kérek, férjem – néztem a szeme közé. – Úgy
tűnik, megfeledkeztem az alku rám eső részéről. Bocsásson
meg. A szobámba megyek. Isten hozott, fivér. Remélem,
kellemesen fogod érezni magadat.
Sarkon fordultam, az ajtóhoz mentem. Cristoforo nézett,
de nem jött utánam. Mondhatott volna valamit, de nem
mondott. Amint becsuktam az ajtót, elképzeltem, hogy most
egymásba omolnak egy édes, hosszú sóhajjal, összefonódnak
és egybeforrnak, mint Danténél a kígyók és a tolvajok, hogy
mát nem tudom megkülönböztetni a bátyámat a férjemtől. Ez
a kép olyan gyöngéd és erőszakos volt, hogy csak még jobban
ártottam vele magamnak.

27
Benyitott, megállt a szoba végében, és még a hisztériám
közepette is érzékeltem, hogy fél beljebb jönni. Ez még jobban
megrémített, mert sose félt tőlem, még akkor se, mikor
gyerekfejjel a legkomiszabbul bántam vele.
– Menj innen, Erila! – ordítottam, a takaróba fúrva a
fejemet.
Ám ettől csak felbátorodott. Keresztülvágott a szobán,
felkapaszkodott az ágyra, és átkarolt. Ellöktem. – Menj inneni
Maradt.
– Tudtad! Mindenki tudta, mégse mondtátok meg nekem!
– Nem! – Addig szorított magához, amíg kénytelen
voltam ránézni. – Nem! Ha tudtam volna, azt hiszed, hagyom,
hogy megtedd? Azt hiszed? Ugyan már! Tudtam, hogy
parázna. Hogy ott töm, ahol lehet. Ennyit tudtam. De a férfiak
bármilyen lyukba beleverik, ha nincs más. Ez köztudott,
anyád meg én vagyunk a hibásak, amiért annyira óvtunk,
hogy nem hallottad a pletykákat. De ugyanezek a férfiak
szemrebbenés nélkül elfordulnak az egyiktől a másikhoz. Ó,
igen, férfit is megbasznak, ha nő nincs kéznél. Ez van. Lehet,
hogy a ti istenetek nem így akarja, de akkor is ez van. – Volt
valami a beszéde durvaságában, amitől jobban éreztem
magamat. Vagy legalábbis odafigyeltem rá. – De a legtöbb
esetben ez lezárul, mikor megnősülnek. A fiúk kiszáradnak, de
az asszonyok nedvesek maradnak nekik. Vagy legalábbis a
gyerekeknek. Szóval azt gondoltam – talán azért, mert ezt
reméltem –, hogy vele is így lesz. Ha pedig ez a helyzet, miért
szóltam volna neked? Csak még nehezebb lett volna az első
éjszaka.
Az első éjszaka. Okos nők nem halnak bele. Ám ez most
mellékes. – És Tomaso? – nyeldekeltem a zokogásomat. –
Róla tudtál?
Sóhajtott. – Voltak pletykák. De hát a bátyád
mindenkinek riszál. Csinálhatta játékból is. Talán jobban oda
kellett volna figyelnem. De kettejükről nem. Arról semmit
sem tudtam. Ha lett volna belőle szóbeszéd, azt bizonyosan
meghallom, márpedig nem hallottam.
– És anyám?
– Ó, Isten ne vegye bűnödül, dehogy tudta!
– Dehogynem tudta! Fiatalabb korában ismerte
Cristoforót az udvarnál! Ő mondta, hogy ott látta anyámat!
– Na és? Leányka volt. Még nálad is kevesebbet tudhatott
az ilyen dolgokról. Hogy vagy képes ilyet még feltételezni is?
Megszakadna tőle a szíve!
Az enyém már meg is szakadt. – Hát ha akkor nem tudta,
most tudja. Legalábbis tud Tomasóról. Az arcán láttam.
Erila a fejét csóválta. – Hát, sok titok nem titok többé. Úgy
veszem észre, a Picsogóknak jó fülbesúgóik vannak. Mint
hallom, már a gyóntatószéknek sincsen hátulja. Leginkább
Luca, Istennek ez az új angyala mondhatott valamit.
Ennyit Tomaso emberismeretéről. – De… ha senki se
tudta, akkor te honnan jöttél rá?
– Itt lakok, ha elfelejtetted volna. – A falakra mutatott.
 – Ezek mind tudják?
– Persze. Hidd el, ha nem fizetné őket olyan bőkezűen,
mostanra már a fél város ezt beszélné. Szívelik. Még a
bűneivel együtt is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Akárcsak te.
Ez benne a legrosszabb.

Mellettem maradt, amíg elaludtam, ám a kín beszivárgott

az álmaimba, és azon az éjszakán ismét eljött a kígyó, hogy a
gyűrűivel meggyötörjön. A mutatványos vigyora az Ördög
szája lett, abból bújt elő a kígyó, tarkán és kéjelgő dühvel
sziszegve, fojtogatva és káromolva, úgy hogy sikítva ébredtem,
bár gondolom, csak álmomban sikolthattam, mert síri csend
volt a házban.
Erila derékalja üresen hevert a padlón. A sötétség üvöltött
a fülemben. Szinte hallottam benne a kígyó surrogását. Bőröm
nyirkos volt a félelem izzadságától. Magamra hagytak a bűn
házában, és most jön az Ördög, hogy elvigyen. Erőlködve
feltápászkodtam, és lámpát gyújtottam. Az árnyékok
visszatakarodtak a zugokba, ott ágaskodtak, mint a dagály
hullámai. Kétségbeesetten kotorásztam a ládámban,
előhúztam a rajzaimat, a krétákat, a tollakat. Az imának sok
alakja van. Ha az alvás elhozta az Ördögöt, és a férjem bűnei
elvették a szavaimat, akkor ébren maradok, és a tollammal
próbálok imádkozni Istenhez; megidézem Miasszonyunk
alakját, hogy járjon közben értem.
Reszkető kezembe fogtam a nagy darab krétát. Hetek óta
nem használtam, tompák voltak az élei. Megkerestem a
hazulról hozott szövetdarabba göngyölt pengét, és hegyezni
kezdtem a krétát. A percegés jólesően ismerős volt. Ám a
félhomály és izzadó ujjaim ügyetlenné tettek. A penge hirtelen
megcsúszott, és villámgyorsan hosszú árkot hasított a
kezemen és az alkaromon.
Azonnal felbuggyant a vér, úgy lángolt fakó bőrömön,
amit festék nem adhat vissza. Elbűvölten bámultam a vonalat,
amely megvastagodott, kicsordult, és csöpögni kezdett a
padlóra. Mit is mesélt egyszer Tomaso? Egy őrültről a
börtönben, aki felvágta az ereit, hogy vérével írott szavakkal
tanúsítsa ártatlanságát, de aztán nem tudta elállítani, úgyhogy
másnap vértelenül, fonnyadtan találták meg az egyik
sarokban, és a falakon kérgesre száradtak a fekete szavak.
Milyen történeteket mesélhetnék most, ha megtalálnám
hozzájuk a színt? A vér most már gyorsabban folyt. El tudtam
volna állítani, úgy, ahogy Erilától tanultam, de még nem
akartam. Felkaptam a kis cseréptányért, amiben a nyári
levegőillatosítóhoz szükséges füveket tartották, és a seb alá
tartottam. A cseppek egymásba folytak a bőrömön,
meghíztak, aztán kövéren, súlyosan plattyantak a tányérba.
Hamarosan sekély tócsává nőttek. Az élet nedve (Isten
tintája). Túl becses a papírhoz. Hamarosan fájni fog. Vászon
kellett volna, hogy elköthessem a sebet. Ám a rongy, amibe a
pengét csomagoltam, kicsi volt, a többi ruhám pedig túl
értékes. Lehámoztam magamról a hálóinget. Ezt fogom
használni. Mindjárt… Először ecsetet kell választanom: azt,
amit a legvastagabb mókusfarokból kötöttek, ami olyan
vastag, akár egy fénycsóva. Testein visszanézett rám a fényes
üvegből. Megint láttam a kígyót, ahogy táncol a mutatványos
beolajozott karján, a napfény villódzik a gyűrűkön. A bőröm a
lámpafényben gyöngyös volt az izzadtságtól. A férjem most is
össze van fonódva a bátyámmal. Habzsolják egymást. És én
sose fogom érezni, amit ők éreznek. Testem ismeretlen,
feltérképezetlen föld marad számomra, ahol nem jár majd
utazó. Senki se fogja cirógatni a bőrömet, nem álmélkodik
szépségén. Belemártottam a mókusecsetet a vérbe, és egy
lendületes mozdulattal húztam egy nedves, langyos vonalat a
bal vállamtól a mellemig. Olyan volt a bőrömön, mint egy
skarlát pántlika.
– Az istenit!
Azonnal elkapott. A tányér széttört a padlón, a vér
szétfröccsent.
– Hagyj békén!
Kirántotta a kezemből az ecsetet, megragadta könyék
felett a karomat, és a magasba tartotta. Ujja satuként
szorította a húsomat, hogy elállítsa a vérzést.
– Hagyj engem békén, Erila! – rikoltottam ismét, dühös
fejhangon.
– Nem hagylak. Még mindig az álom hatalmában vagy.
Annyira vergődtél és nyögtél tőle, hogy elmentem nyugtató
italért. – Másik kezével felkapta az inget, és csavarni kezdte a
sebre.
– Au! Fáj! Hagyj békén, mondom, hogy jól vagyok!
– Persze, olyan jól, mint egy futóbolond.
Csakugyan nem voltam jól, mert még most is nevettem,
holott kevés volt a nevetnivaló. Láttam, milyen tág Erila
szeme a megdöbbenéstől, mikor magához szorított, olyan
erősen, hogy alig bírtam lélegezni,
– Jól vagyok, jól vagyok! – hajtogattam, aztán a nevetés
átfolyt könnyekbe, aztán megjött a billogozó vashoz fogható
fajdalom, aminek legyőzéséhez minden erőmre szükségem
volt, így még az önsajnálatról is elfeledkeztem.
28
Ezt az éjszakát követően beteg voltam egy darabig. Erila
annyira aggódott, hogy elkobozta a pengéimet és az
ecseteimet, amíg le nem csillapodtam. Sokat aludtam, és
elment az étvágyam az ételtől meg az élettől. A seb
megdagadt, gennyedzett, és ettől belázasodtam. Erila
gyógyfüvekkel, meleg borogatásokkal kúrált. Végül
összetapadt a sebszáj, és elkezdődött a gyógyulás, de a
forradást, amely haragos vörösből halványodott fehérré, máig
viselem. Mindezen idő alatt Erila egy cerberus dühével őrizte
ajtómat, úgyhogy amikor férjem az állapotom iránt
érdeklődött az első napon, hallottam kintről fölemelt
hangjukat, de egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy
kinek a szava lesz erősebb.
Később, mikor megnyugodtam annyira, hogy ismét
megbízzon bennem, és humorérzékemet is visszanyertem,
amivel méltányolni tudtam szellemességét, megkérdeztem, mi
történt közöttük, ő pedig előadta a mulattatásomra a
jelenetet, amelyben a férjem a parancsolót mímelve,
követelőzéssel és fenyegetőzéssel leplezi szégyenkező
bűntudatát, Erila pedig, mint fekete fúria, összehord hetet-
havat megszakadt szívről, és váratlan, véres vetélésről. Ez
olyan égbekiáltó hazugság volt, hogy majdnem tetszett.
– De csak nem mondtál ilyet!
– Miért ne? Gyereket akar. Ideje volt megértetni vele,
hogy abból nem lesz gyereke, ha a bátyádat kúrja.
– De…
– Semmi de. Ha jól értettelek, egyezséget kötött veled. Hát
majd rászorítod, hogy betartsa. Ha szereti a segglyukszagot,
az az ő dolga. Tomaso csak a kurvája, akivel félrebaszik. De a
ház úrnője te vagy, és jobb lesz, ha eszerint bánik veled.
– Erre ő?
– Ó, hát hogy… sejtelme sem volt róla, nagyon sajnálja,
és… blablabla. Sose tudnak mit mondani a női dolgokról. Csak
megemlíted a havi vért, és még annak is felfordul a gyomra,
aki a pinát szereti.
– Erila! – kacagtam. – Rondább szád van, mint
Tomasónak!
Vállat vont. – De legalább a viselkedésem különb. Ti,
„úriasszonyok”, a felét se tudjátok az igazságnak. Hallanotok
kellene, hogy beszélnek rólatok egymás között! Vagy ott álltok
talpig dicsfényben, égre emelt szemmel, vagy az almát
csámcsogjátok a pofájukba, és a muffotokat düllesztitek.
Szerintem ők se tudják, melyiket szeretnék jobban. A legjobb,
amit tehettek, ha ti döntitek el, mikor váltotok jelmezt. – Rám
vigyorgott. – Anyám mondása szerint a mi földünkön elég
isten van, hogy legalább egy az asszonyok pártján álljon, de a
ti vallásotokban csak három van egyben, az is mind férfi. Még
a madár is.
Ez olyan megbotránkoztató leírása volt a Szentléleknek,
hogy majdnem vihogni kezdtem. – Remélem, anyád mások
előtt nem használt efféle szentségtörő beszédet!
Vállat vont. – Ha tette is, ki törődött vele? Elfelejted, hogy
a rabszolgákra vonatkozó törvény értelmében nem volt lelke,
amit meg kellett volna menteni.
– És? Pogányként halt meg?
– Rabként halt meg. És ezt nagyon jól tudta.
– De te jársz templomba, Erila – mondtam. – Ugyanolyan
jól ismered az imáinkat, mint én. Azt akarod mondani, hogy
egész idő alatt színlelted az ájtatosságot?
Lesütötte a szemét. – Én más nyelvben, más Nap alatt
nőttem fel – mondta. – Hiszem azt, amit hinnem kell, hogy
ellegyek.
– És ha szabad leszel? Az változtat a dolgokon?
– Erről majd akkor tárgyaljunk, ha már szabad leszek.
Bár mindketten tudtuk, hogy az nem gyorsítja a
szabadulását, ha velem fog össze a férjemmel szemben.
– Mindenesetre – mondtam – azt hiszem, akármilyen
titkokat rejtsen a szíved, Isten látja őket, tudja, hogy jó ember
vagy, és kegyesen tekint le rád.
Mereven nézett. – És melyik Isten az? A tied, vagy a
baráté?
Igaza volt. Gyerekkoromban olyan egyszerűnek látszott
minden. Volt egy Isten, akiben, még ha olyan hangon szólt is
haragjában, akár az égzengés, volt annyi szeretet, hogy
megmelengessen éjszaka, ha beszéltem hozzá. Legalábbis én
így éreztem. Minél többet tanultam, minél szövevényesebb és
érdekesebb lett a világ, ő annál jobb szívvel tekintett
tudásomra, és együtt örvendezett velem. Mert minden emberi
teljesítmény elsősorban Tőle származik. De úgy látszik, ez már
a múlté. Most úgy tűnt, hogy az ember legnagyszerűbb
teljesítményei szembeszegülnek Istennel, vagy ezzel az
Istennel, aki most kormányozza Firenzét. Ennek az Istennek
annyira az Ördög körül forgott az esze, hogy nem maradt ideje
a szépségre, a csodákra. Ennek minden tudásunk és
művészetünk csak egy újabb rejtekhely volt, ahol a gonosz
meglapulhat. Úgyhogy már nem tudtam, melyik Isten az igaz,
csak azt, hogy melyik a hangosabb.
– Annyit tudok, hogy nem akarok olyan Istennel élni, aki
téged vagy akár a férjemet a pokolra küldené úgy, hogy
előzőleg ne akarja hallani a történetüket – mondtam halkan.
Szeretettel nézett. – Mindig lágyszívű voltál, már
gyerekkorodban is, akárhogy akartál kemény lenni. Miért
fontos neked a férjed sorsa?
– Mert… mert úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben
nem tehet róla. És mert… – Elhallgattam. Csakugyan hiszem,
amit mondani akarok? – …mert úgy gondolom, hogy bizonyos
értelemben fontos vagyok neki.
Úgy csóválta a fejét, mintha csakugyan idegen fajta
lennénk, híján minden értelemnek. – Tulajdonképpen akár
igazad is lehet. De nem ezért kell megbocsátani neki. – Egy
pillanatig hallgatott, aztán felállt, és a kezét nyújtotta.
– Mi az?
– Van valami, amit látnod kell. Eljött az ideje.
Átvezetett barlangszerű, sötét hálószobámból a
lépcsőfordulón keresztül egy kisebb szobába, amely más
esetben a leendő gyermek lakhelyéül szolgált volna.
Zsebéből kulcsot húzott elő, a vaskos zárba csúsztatta, és
feltárult az ajtó.
Frissen berendezett műhelyben voltunk: íróasztal, oldalt
egy kőmedence néhány csöbörrel; az ablaknál levő asztalon
egy sor üveg, dobozok, apró, puha, megcímzett csomagok, egy
ecsetkészlet, mellette porfírlap a festéktöréshez, és két kiadós
tábla, amelyek csak a méretezésre, az alapozásra és az első
ecsetvonásokra vártak!
– Akkor hozatta, mialatt beteg voltál. Én meg ezt hoztam a
ládádból. – Erik a Cenninimre bökött, amelynek szamárfüles
lapjait számtalan keserű könnyel áztattam, amiért tudást
kínál, de nem teszi lehetővé, hogy a vásznon megvalósítsam. –
Ez az, ugye?
Bambán bólogattam, és az asztalhoz mentem.
Felpattintottam néhány doboznak a fedelét, belefúrtam
ujjaimat a porokba: a sűrű feketébe, a toszkán sáfrány tüzes
aranyába, a sötét giallorinóba, amely száz fa és növény zöld
árnyalatait ígérte. Ennyi szín olyan volt, mint mikor először
süt rá a Nap a fagyott városra a havazás után. Éreztem, hogy
mosolygok, miközben folyt a könnyem.
Na szóval. Ha férjem és én nem kaphattuk meg a
szerelmet, legalább megkaphattam az alkímiát.

Kint megolvadt a jég, és tavaszra fordult az idő. Én a

színekkel dőzsöltem, maszatos ujjaim kérgesek lettek a
festéktöréstől. Olyan sokat kellett tanulnom! Erik segített,
kimérte, összekeverte a porokat, alapozta a deszkát. Senki
sem háborgatott. A ház dolgai szinte maguktól mentek
tovább, és ha volt is pusmogás, bizonyosan nem kárhoztattak
jobban érte, mint amennyi kárhoztatás mostanság általában
kijárt a bűnöknek. Jó öt hetembe telt, hogy áttegyem az
Angyali Üdvözletet fára. Életemet elnyelték Miasszonyunk
szoknyájának örvénylő redői (még nem ultramarin, de azért
elég szép, indigóból és ólomfehérből kevert kék árnyalat), a
padlócsempék sötét okkersárgája, és Gábrielem aranyfüst
glóriája, amely fénylő ellentétet képezett a mögötte levő, sötét
ablakkerettel. Kezdetben sokkal bizonytalanabbul állt a
kezemben az ecset, mint a toll, és néha elkeseredtem az
ügyetlenségemen, de apránként megnőtt az önbizalmam,
olyannyira, hogy mire elkészült az Angyali Üdvözlet, tüstént
belefogtam a következő képbe. így felejtettem el fivérem és
férjem kínját és őrületét, így gyógyítottam meg magamat.
 Egy idő után feltámadt bennem a kíváncsiság, és horzsolni
kezdett az önkéntes száműzetés. Erila ügyesen játszotta
szerepét, hordta hozzám a zamatos pletykákat, mint az
anyamadár, amely addig öklendezi vissza az ételt a fiókának,
amíg az annyira megerősödik, hogy maga fogja el a
zsákmányt.
Ettől függetlenül megdöbbentett az első kiruccanásunk. A
tavasz nyárba fordult, de a város jámbor volt és sivár. A
prostituáltak cipősarkának kopogása helyett imamormolás
töltötte be a tereket, és kizárólag olyan fiúk tartózkodtak az
utcán, akiknek a lélekmentés volt a feladata, a tetszésük
szerinti eszközökkel. Elmentünk a téren az egyik fiúcsapat
mellett, amely a masírozást gyakorolta. Nyolc-kilenc éves
gyerekek voltak, akik a szüleik buzdítására léptek be Isten
Milíciájába. A szülők, mesélte Erila, bálaszám vásárolják fel a
fehér vásznat, hogy legyen angyalruhája a kis milicistáknak.
Még a gazdagok is tompább árnyalatú köntösöket viseltek. A
város palettája kifakult és elszürkült. Az átutazó idegenek,
akik kereskedelmi vagy hivatalos céllal érkeztek hozzánk,
hüledezve nézték a változásokat, és nem tudták eldönteni,
hogy csakugyan Isten földi királyságát látják-e, vagy valami
baljósabbat.
Úgy vettem észre, a pápának nem voltak efféle kételyei.
Mialatt Firenze a tisztaság mellett tört lándzsát, a Borgia
pápa, pletykálta Erila, beköltöztette a szeretőjét a vatikáni
palotába, és úgy osztogatta a gyerekeinek a bíboros!
kalapokat, mint a cukrozott gyümölcsöt. Ha éppen nem
üzekedett, akkor háborúzott. Miután a nápolyi nagy trakta
fáradtságától nem maradt erejük a Szentföldre, a francia
király és hada visszafordult északnak. De VI. Sándor nem az a
pápa volt, aki, ha csak átmenetileg is, eltűrje egy második
megszállás szégyenét. Ligában egyesítette a városállamokat,
és hadsereget szervezett, hogy hazakergesse a franciákat.
Ám volt egy kivétel. Savonarola a székesegyház
szószékéről kijelentette, hogy Firenzére nem vonatkozik ez a
kötelesség. Végül is mi más a Vatikán, mint gazdagabb és
züllöttebb változata azoknak a zárdáknak és kolostoroknak,
amelyeknek megtisztítását esküvel fogadta?

A hosszú estéken, midőn megkövült a város, és mielőtt

Cristoforót elvitte hazulról a gerjedelme, férjem és én sokat
beszélgettünk erről a konfliktusról. Hogy Savonarola
erőszakos jámborsága nem csak a pápa életstílusát, de
magának az egyháznak a szövedékét is fenyegeti. Isten
dicsősége nem kizárólag a megmentett lelkek számából áll, de
a befolyásból is, az épületek, műalkotások hatalmából, abból,
ahogyan az idegen notabilitások tátott szájjal bámulják Sixtus
kápolnájának falain a magasba kúszó festményeket. Ám az
ilyen csodákhoz jövedelem szükséges, és nincs az az
önostorozást kedvelő, görbe hátú, karvalyorrú prior, aki
ennek útját állhatná.
Savonarolát ez az egyetlen kihívás állíthatja meg. Az
utóbbi hónapokban a firenzei ellenállás úgy omlott össze,
mint vályogház az árvízben. Alig bírtam elhinni, milyen
könnyen félre lehet söpörni a régi rendet! Erre ismét
Cristoforo okított: mint ahogy vannak, akik gyűlölik és félik
Savonarolát, de mégsem próbálják lefogni a kezét, mert ahhoz
túl nagy a barát hatalma, vannak olyanok is, akikben
ugyanilyen indulatot kelt a Medici-ház, akik komolyan hiszik,
hogy az a nyájas parancsuralom –minden dicsősége ellenére,
vagy éppen azért – elapasztotta Firenze republikánus erejét és
tisztaságát. Ha egy állam ilyen magabiztos, csak az őrült vagy
az ostoba lép föl ellene nyíltan. Az ellenzéki tevékenység,
fejtegette a férjem, olyan művészet, amit legjobb az árnyékban
űzni.
De mostanra már az árnyak is ki fakultak. Semmivé lett a
Platón Akadémia, az új tudás egykori öröme és büszkesége.
Egyik legfényesebb csillaga, Pico della Mirandola nyíltan átállt
Savonarola táborába, és nemsokára leteszi a dominikánus
fogadalmat. Erila szerint még olyan hírek is járják, hogy a
Rucellai-családhoz foghatóan lojális famíliáknak is vannak
sarjaik, akik ugyancsak a San Marco cellái felé hajlanak.
Az effajta pletykák hallatán ismét a családomra kellett
gondolnom.
Ez az új fehér divathóbort kevés munkát ad a Santa Croce
festőkádjainak. Eszembe jutottak a botsovány lábú, tarka bőrű
gyerekek a folyóban. Vedd el a színt a szövetből, és elveszed a
kenyeret a munkásoktól. Akármit prédikál Savonarola az
egyenlőségről, nem érti, miként gazdagodhatnának a
szegények alamizsnálkodás nélkül. Ez is a férjem megfigyelése
volt. Bevallom, beszélgetéseink alatt többször elgondoltam,
mekkora hasznára lehetett volna az államnak, ha jobban
érdekli a politika, mint a fiúk fara. Na lám, a keserűségtől még
a bátyám nyelvjárását is eltanultam.
De végső soron, ami rossz a kelmefestőknek, az rossz az
apámnak is, mert ő ugyan több tartalékot élhet föl, mint a
munkásai, de az ő haszna sem tart örökké.
„Apád szeretné, ha meglátogatnád. Igen nyomasztja
mostanában az üzletmenet… Úgy gondolom, kissé
felvidíthatná kedvenc lányának látogatása” – mondta az
anyám.
Még ha ő meg is sértett, apámat nem felejthettem el.
Amint rájuk gondoltam, természetesen eszembe jutott a festő,
és hogy milyen sok közös témánk lehetne, amióta én is ecsetet
forgatok…

29
Az öreg cselédek úgy köszöntöttek, mintha én lennék a tékozló
leány, aki hazatért. Még mintha a gombszemű, rigolyás Maria
is örült volna nekem. Kétségtelen, hogy a házban nagyobb lett
a csend a távozásom óta. Lehet, hogy azelőtt én voltam a
rendbontás, de az élet is. Meg is kellett változnom. Mindenki
mondta. Azt hiszem, az arcomat formálhatta át legjobban a
betegség, a szerkezete kezdett kilátszani a párnák alól. Vajon
mit fog szólni apám, ha meglátja a kisebbik lányát ezzel az
inkább asszonyos, mint gyerekes ábrázattal?
Nos, a válaszra még jó ideig vámom kellett. Szüleim
elutaztak ivókúrára a hévizekhez, és valószínűleg hetek múlva
érkeznek csak vissza. Meg kellett volna üzennem, hogy jövök.
Különös volt a ház, olyan helynek látszott, ahol csak
álmomban jártam. Maria szólt, hogy Luca itthon ebédel, nem
akarok-e csatlakozni hozzá? Az ebédlő küszöbén földbe
gyökerezett a lábam. Luca a tányérja fölé hajolva habzsolt.
Angyalhoz képest rettenetesen nézett ki. Jól mondta Plautilla,
ez a nyírott haj kész sorscsapás: Luca arca felpuffadt tőle, akár
egy szivacsos sziklatömb, amit összevissza lyuggatnak a
himlőhelyek üregei. Mivel nyitott szájjal rágott, hallottam az
étel cuppogását.
Az asztalhoz mentem, és leültem mellé. Időnként jó, ha
ismerkedünk az ellenséggel. – Üdvözöllek, bátyám –
mondtam mosolyogva. – Megváltoztattad az öltözékedet! Bár
nem mondhatom, hogy ez a szürke jól állna neked.
A szemöldökét ráncolta. – Egyenruhában vagyok,
Alessandra. Tudhatnád, hogy most Isten seregében szolgálok.
– Ó, az bizony nagy dolog! Bár azt hiszem, attól még
mosakodhatnál néhanapján. Mert ha a fehér túlságosan
bepiszkolódik, hamar olyannak látszik, mint a fekete.
Egy darabig őrölte a szavaimat, szétválasztva a jelentést a
csipkelődéstől. Luca gondolatban mindig egy jó mérfölddel le
volt maradva tőlem, és ezt a lemaradását sosem tudta
behozni. – Figyelj csak, Alessandra. Túl sokat beszélsz, azért
jutsz kárhozatra. Életünk rövid séta csupán a sírig, és azok,
akik szívesebben hallgatják a maguk hangját, mint az Igaz
Krisztus igéjét, a pokolban fognak égni. Itt van a férjed?
A fejemet ráztam.
– Akkor neked sem kéne itt lenned. Te is olyan jól ismered
kegyes új államunk törvényeit, mint én. Az asszonyok a férjük
nélkül a kísértés edényei, ezért magukra kell zárniuk az ajtót.
– Ó, Luca! – mondtam. – Bár ilyen jól emlékeznél azokra
a dolgokra is, amik fontosak!
– Te meg jól tennéd, ha vigyáznál a nyelvedre, húgom. A
te hamis tanultságodban az Ördög lakozik, és gyorsabban be
fog vetni a kemencéjébe, mint azt a szegény asszonyt, aki
semmit sem ismer a szentíráson kívül. A te drágalátos
klasszikusaidat törvényen kívül helyezték!
Sose hallottam még ilyen folyékonyan beszélni. És látszott
rajta, hogy fölöttébb szeretné tettekre váltani a szavakat. A
keze ökölbe szorult az abroszon. Az ő kegyetlensége sokkal
tettlegesebb volt, mint Tomasóé. És bizonyos értelemben
alattomosabb is. Anyánk szinte sosem kapta rajta a
verekedésen, és a zúzódások csak később látszottak meg.
Igaza van Tomasónak. Luca brutális alak volt világéletében.
Talán csak az a különbség, hogy most már nincs odáig a
bátyjáért. Bár azt még nem sejthetjük, miféle bajaink lesznek
a megváltozott pártállásából.
Lesütött szemmel fölkeltem az asztaltól. – Tudom –
mondtam édesen. – Bocsánatot kérek, bátyám. Gyónáshoz
járulok, amint hazaértem. Kérem az Úr bocsánatát.
Rám bámult. Teljesen félreértette váratlan
meghunyászkodásomat. – Hmm. Nagyon helyes. Ha elég
alázatosan kéred, meg fogja adni.
Visszabújt a tányérba, mielőtt az ajtóhoz értem volna.
Mikor a festő felől kérdeztem, Maria zavarba esett. – Már
nem is látjuk. – A kápolnában lakik.
– Hogy érted azt, hogy a kápolnában lakik?
Kissé megvonta a vállát. – Hát… úgy értem, ahogy
mondom. Ott lakik. Sose jön ki.
– Mi van a freskóval? Elkészült?
– Senki se tudja. Múlt hónapban elküldte az inasokat. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Bár nem is bánták, hogy
mehetnek.
– De hát… azt hittem, eljár a templomba. Hogy tanítvány
lett. Anyám ezt mondta.
– Én… én erről nem tudok. Gondolom, régebben járt. De
most nem. Olvadás óta ki se tette a lábát a kápolnából.
– Olvadás óta? De hiszen annak több hete! Apám miért
nem csinált valamit?
– Apádurad… – Maria elhallgatott. – Nem egészen volt
önmaga.
 – Hogyhogy?
Erilára sandított. – Nem… nem mondhatok többet.
– És anyám?
– Hát… ő apáduradra visel gondot. Aztán itt van Tomaso
és Luca. Anyádasszonynak nincs ideje iparosokra. – Maria,
akárcsak Lodovica, sose volt híve a művészet
felmagasztalásának. Ennyi felhajtás néhány mázolmányért!
Okosabb csukott szemmel imádkozni, akkor nem kódorog el a
képzelet.
– De miért nem kért tőlem segítséget az anyám? –
kérdeztem halkan, holott tudtam a választ. Kért, de olyan
dühös voltam, hogy elutasítottam.
Maria nézett, tudni akarta, mire készülök. Mindenki úgy
tekintett rám, mint a legkisebb gyerekre, aki lehet, hogy
koraérett, de magáról is alig tud gondoskodni, pláne másról.
Mi történhetett velem, ami így megváltoztatott? Azt hiszem,
én se tudtam.
– Beszélek vele – mondtam. – Hol vannak a kulcsok?
– Azok úgyse használnak. Belülről tolja rá a reteszt.
– És a másik bejárat, a sekrestye felől?
– Zárva.
– Hogy eszik?
– Naponta egyszer ott hagyunk egy tálcát.
– Honnan tudja, hogy ott van?
– Kopogunk.
– És kijön?
– Amíg ott van valaki, addig nem. A szakács várt egyszer.
De nem jött. Most már senki se fárasztja magát. Jobb dolgunk
is van.
– Tehát senki se látta?
 – Nem. Habár éjszaka néha zajt csap.
– Hogy érted ezt?
– Hát én nem tudom, de Lodovica – ő nem alszik olyan
jól, és hallotta sírni.
– Sírni?
Maria vállat vont, mintha nem az ő dolga lenne, hogy
többet mondjon.
– És a fiúk? Ők próbálkoztak?
– Messer Tomaso alig van itthon. És Messer Luca… hát,
gondolom, ő meg azt hiszi, hogy a festő a templomban van.
Ami bizonyos értelemben igaz is.
Az emeleti konyhában a szakács flegmán fogta fel a dolgot.
Ha a boldogtalan nem akar enni, akkor nem akar enni. Négy
napja nem nyúlt az ételhez. Talán Isten táplálja. Végül is
Keresztelő Szent János negyven napig megélt sáskán és
mézen.
– Fogadnék, hogy az nem volt olyan finom, mint a te
galambhúsos pástétomod – mondtam.
– Neked mindig jó étvágyad volt, Alessandra kisasszony –
felelte vigyorogva. – Nagy itt a csend nélküled.
Elüldögéltem egy darabig, figyeltem, ahogy kockázza a
tucatnyi kövér fokhagyma-gerezdet; nincs az az uzsorás,
akinek sebesebben járna a keze, mikor kiolvassa a pénzt. Az
egész gyerekkorom jelen volt ennek a konyhának az ízeiben és
aromáiban: a vörös és fekete borsban, a gyömbérben, a
szegfűszegben, a sáfrányban, a kardamomban, és a saját őrölt
bazsalikomunk átható édességében. Egy egész kereskedelmi
birodalom a húsvágó tőkén. – Készíts neki valami
különlegeset – mondtam. – Aminek olyan az illata, hogy
kicsordul tőle a nyála. Talán ma éhes lesz.
 – Vagy halott.
Nem kegyetlenül mondta, inkább tárgyilagosan. A
tapintatos udvariasságra gondoltam, ahogyan apám bánt a
festővel, mikor megérkezett hozzánk azon a réges-régi, tavaszi
éjszakán. Eszembe jutott, milyen izgatottak lettünk tőle: egy
igazi, élő művész a mi fedelünk alatt, aki megőrzi családunkat
az örökkévalóságnak! Mindenki családunk tekintélyének,
rangunk, jövőnk bizonyságának jelét látta benne. Ma már ez is
a múlté.
Otthagytam Erilát és a cselédeket a konyhában, hadd
pletykáljanak a szakáccsal, lementem a lépcsőn, és
keresztülvágtam a hátsó udvaron, a festő szállásáig.
Fogalmam sem volt, mit keresek. Ifjabb énem szökdécselt
előttem, miután leosont a főépületből, hogy a szieszta
forróságát kihasználva, határtalan lelkesedéssel és
kíváncsisággal megrohanja a vendéget a barlangjában. Ha
most találkoznék azzal a lánnyal, vajon milyen tanácsot adnék
neki? Már nem tudtam megfejteni, melyik ponton romlott el
minden.
Szobájának ajtaja zárva volt, de nem kulcsra. Dohszag volt
bent, az elhanyagoltság szaga. A külső kamra falán az Angyal
és Mária túláradó alakja lehámlott az előkészítetlen
vakolatról, mint egy bukott kor kegytárgya. Üres volt az asztal,
amelyen a rajzait tartotta, és a feszület eltűnt a falról. A belső
fülkében az ágyból egy szalmacsutak maradt, és azon egy
szurtos vászondarab. Ami kevés ingósága volt, vele ment a
kápolnába.
Nem tudom, egyáltalán vesződtem volna-e a csöbörrel, ha
nincsenek fölötte a füstfoltok. Megfordultam, hogy kimenjek,
akkor láttam meg, hogy ott guggol a sarokban. Először azt
hittem, valami elnagyolt festményt látok, árnyak indáit,
amelyek sötéten kúsznak fel a falról a mennyezetre. De mikor
közelebb mentem, és megérintettem, csupa korom lett a
tenyerem, és ettől figyeltem fel az alatta levő csöbörre.
A tűz nem bírt a feszülettel. Noha kettőbe volt törve, a fa
alig pörkölődött meg. Nehéz volt eldönteni, hogy előbb
eltörte, és aztán próbálta elhamvasztani, vagy a lángok
tehetetlenségén felbőszülve kapta ki a csöbörből, és csapta a
falhoz? A kereszt két helyen tört el, Krisztus lába szögestől
levált. A felsőtest elgyötörtén függött a keresztgerendáról.
Vigyázva tartottam a kezemben. Még romjaiban is
megtestesítette a szenvedést.
Részben azért nem lobbant lángra, mert a csöbörben nem
elég erősen égett a tűz. Papírral táplálták, de ügyetlenül, a
lapok olyan szorosan összetapadtak, hogy nem jutott közéjük
levegő. Valahogy a kapkodás érzett az egészen, mintha valaki
vagy valami űzte volna a festőt. Az alsó lapok szétmállottak az
ujjaim között, szürke hamupelyheket havazva, tartalmuk
örökre elveszett. De azok, amelyek közelebb voltak a tetejéhez,
csak részben égtek el, sőt néhánynak csupán a széle
pörkölődött meg. Kivittem a külső kamrába, ahol világosabb
volt, és óvatosan szétrakosgattam őket az asztalon.
Kétfélék voltak: rajzok rólam és rajzok a holtakról.
Rólam rengeteg rajz volt, vázlatok, ujjgyakorlatok a
Madonnához, az arcom tízszer, húszszor, változatok
ugyanarra a fürkésző komolyságra, amelyben nem ismertem
fel magamat, gondolom, részint azért, mert én sose voltam
ilyen mozdulatlan vagy csendes. Kereste a fej megfelelő
hajlásszögét, a képből kinéző tekintet megfelelő irányát, és
közben rajzolt egy olyat is, amelyen farkasszemet nézek a
szemlélővel. Mindössze néhány fokot változtatott a szemgolyó
állásán, de a hatás elsöprő volt. Ez a fiatal nő olyan, nem is
tudom, támadónak látszott, mint aki nem köszönti a nézőt,
hanem dacol vele. Azt hiszem, ha nem az én arcom,
kimondottan neveletlennek találtam volna.
Utána jöttek a hullák. Elsőnek a has nélküli ember, akit
már láttam: újabb fél tucat vázlaton a közelebbről ábrázolt
zsigerek. Aztán egy másik torzó, egy akasztotté. Úgy hevert a
földön, mintha most vágták volna le, a kötél még mindig
belevájt a nyakába, az arca püffedt, szederjes, és egy olyan
csík volt a lábán, mintha bélsár folyna róla.
Ezt követték a nők. Az egyik öreg, ez is meztelen, hasizmai
elernyedtek, meglöttyedtek, az oldalán feküdt, és úgy takarta
el a karjával a fejét, mintha védekezni próbálna a haláltól.
Csupa seb volt a teste, és a másik karja furcsa szögben hevert,
a könyöke rossz irányba mutatott, mint egy törött bábué. De
én a fiataltól rémültem meg igazán.
Meztelen volt, hanyatt feküdt. Őt is láttam már valahol. Az
a fiatal lány volt a kápolnai freskóvázlatokon, aki egy
hordágyon várja, hogy az Úr csodát tegyen, és feltámassza. De
itt nem várhatta a feltámadást, mert nemcsak halott volt, de
meg is csonkították. Arcát görcsbe rántotta a kín és a rémület,
alhasát végighasították, felnyitották, és a szenny meg a vér
zűrzavarában tisztán lehetett látni egy éretlen magzat apró, de
félreismerhetetlen alakját.

– Alessandra kisasszony, a szakács üzeni, hogy kész az

étel!
A szívem ugrott egyet Maria hangjától. – Máris… máris
megyek! – válaszoltam, gyorsan elrejtve a rajzokat a
szoknyáin ráncai között.
Maria és Erila a napfényben várt. Erila leplezetlen
gyanakvással sandított rám. Nem voltam hajlandó a szemébe
nézni.
– Na, mit találtál? – kérdezte, miközben kapaszkodtunk
felfelé a sekrestye ajtajához vezető szűk lépcsőn. Ő ment elöl a
tálcával.
– Hát… csak néhány vázlatot.
– Remélem, tudod, mit csinálsz! – mondta érdesen. – A
cselédség fele azt gondolja, hogy kifutott az esze velőstül. Azt
mondják, majdnem az egész telet azzal töltötte, hogy a
szemétbe dobott dögöket rajzolta. A konyhán úgy tartják,
hogy ördögszeme van!
– Az lehet – mondtam. – De akkor se hagyhatjuk éhen
halni.
– Jól van, amíg nem mész be oda egyedül.
– Nem lesz semmi baj, Nem fog bántani.
– És ha tévedsz? – fordult felém a lépcső tetején. – És ha
mégis elromlott valami a fejében? Láttad őket az utcán. A túl
sok Isten agylázat okoz. Csak mert elbűvölt az ecsetjével, ez
még nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Tudod, mit
gondolok? Azt gondolom, hogy ez nem a te dolgod. Most már
saját otthonod van, és abban is annyi a baj, hogy elég lenne
egy regimentnek. Hagyd ezt valaki másra. Ez csak egy festő.
Persze hogy féltett, mert emlékezett a saját őrültségem
éjszakájára, amikor egy percre a vérem szolgált festékül. És
mert az én Erilám egyáltalán nem ostoba, fontolóra vettem,
amit mondott. Annak a lánynak a fájdalma és iszonyata
természetesen átvájta magát a papírról az agyamba. Hogy őt
és a többieket is élőben – vagy inkább a halálban – rajzolták
le, az kétségtelen. De itt az a kérdés, hogy hol volt a festő,
amikor az egyik állapot átfordult a másikba? Megint arra
gondoltam, hogy keveredik benne a rémület és a kedvesség.
Eszembe jutott, miként csipkelődtem vele az első napon, és
milyen ügyetlen haraggal vágott vissza. Emlékeztem lassú,
félénk kitárulkozására is, mikor modellt ültem neki, és ő
elmondta, hogyan bújt bele gyermeki ujjaiba az Isten.
Valamiből tudtam, hogy lehet akármilyen őrült és
eltévelyedett, engem akkor se bántana.
Ami pedig az otthonomat illeti, nos, ott nem számíthatok
melegségre. Kívülálló vagyok. Jobban is járnék, ha
becserkészném lelki társaimat a keserűségben, és ezzel
próbálnám enyhíteni a magányomat.
– Tudom, mit csinálok, Erila – mondtam csendes erővel.
–Majd hívlak, ha szükség lesz rá. Megígérem.
Csettintett a nyelvével, amit azért szeretek, mert olyan
sokat elárul, holott olyan keveset mond, és akkor már tudtam,
hogy beenged.
Az ajtó közelébe helyezte a tálcát, hogy a frissen sült hús
aromája beszivárogjon a deszka alatt. Ezer gyermekkori
reggelt hozott vissza ez az illat, amikor végigéheztem a misét,
és bűntudatom volt, mert a pecsenyeillatot, amely a
konyhából fog áradni, ha majd hazajövök, izgalmasabbnak
találtam, mint azt, hogy a nyelvemen érezhetem Isten testét.
Nem tudom, milyen lehet ezt az illatot szagolni több napos
koplalás után.
Hátraléptem, intettem Erilának. Kopogtatott.
– Itt az ételed! – zúgta. – A szakács azt mondja, ha ezt se
eszed meg, nem küld többé! Sült galamb, fűszeres zöldség, és
egy kancsó bor. – Megint kopogott. – Az utolsó esély, festő!
 Ismét intettem, és Erila letrappolt a grádicson, jól
odacsapva talpát a kőhöz. A lépcső alján megállt, és felnézett
rám.
Vártam. Egy darabig semmi sem történt. Végül
kaparászást hallottam valahonnan az ajtón túlról. Kattant a
retesz, az ajtó résnyire nyílt. Kitámolygott egy alak, és lehajolt
a tálcáért.
Előléptem az árnyékból, pontosan úgy, mint a házban
azon az éjszakán, amikor miattam szétszórta a rajzait. Akkor
megrémült tőlem, és most is megrémítettem. Behátrált a
kápolnába, és magára akarta zárni az ajtót, de valahogy ferdén
tartotta a tálcát, és mintha nem lettek volna összehangolva a
mozdulatai. Beékeltem a lábfejemet a résbe, és elkezdtem
keresztülpréselni magamat rajta. Visszalökött, de bár én
voltam beteg, neki volt kevesebb ereje, és az ajtó engedett a
súlyomnak. Ahogy visszatántorodott, a tárca és az étel elszállt
a kezéből, a bor vörös ívet rajzolt a falra. Mögöttem csapódott
az ajtó.
Bent voltunk mind a ketten.

30
Hagyta a tálcát, ahová esett, és négykézláb, mint egy csótány,
elinalt a sötétségben, be a sekrestyéből a kápolnába.
Fölvettem a fa tálcát, és megmentettem az ételből, ami még
menthető volt. A bor már odalett falfestéknek.
Aztán utánamentem.
Ocsmány bűz volt a kápolnában, bélsár és vizelet szaga.
Még ha nem eszik az ember, vizelni és piszkítani akkor is kell,
legalább egy darabig. Nem mertem mozdulni, mert féltem,
mibe lépnék, úgyhogy csak álltam, amíg a szemem megszokta
a homályt. Az oltárt elkerítették, az állványt még mindig nem
bontották le, de mindent ponyvák és vitorlavásznak takartak.
Az asztalokon szép rendben, munkára készen várakoztak a
festékporok, a mozsár, a mozsártörő, az ecsetek. Mellettük
nagy, homorú tükör, olyasféle, amellyel apám gyűjtötte össze
a fogyatkozó világosságot, ha már nem volt elég fény a
dolgozószobájában. Távolabb, egy sarokban, egy másik csöbör
állt, a tetején deszkából barkácsolt fedél. Gondolom, abból jött
a bűz.
Itt hűvösebb volt, mint a ház többi részében. És
nyirkosság is, az a fajta, amelyet mintha maga a kő izzadna,
ha nincsenek emberi testek, amelyek melegítsék. A festő
kövek között, hideg fényben nőtt fel. Mit is mondott róla az
apám? Telefestett maga körül minden helyet, míg végül nem
maradt fái, amit megtöltsön. De nem most. Nem itt. Mert itt,
az elrekesztett falakon kívül, nem volt semmi. Vajon mi lehet
a ponyvák alatt?
Megtaláltam. Az egyik sarokban kuporgott. Nem nézett
rám. Sehová sem nézett. Mint egy vad, amelyet a sarokba
szorítottak a kopók. Óvatosan közeledtem hozzá, mert a bátor
beszédem ellenére is nagyon féltem. Amióta elszabadult a
vallási téboly, terjedőben volt a szent őrültség: némelyek
annyira együtt éltek Istennel, hogy már nem tudták, miként
viselkedjenek a halandókkal. Időnként találkozhattunk velük
az utcán: magukban karattyoltak, nevettek, sírtak,
sebezhetőségük vibráló gömbjében. Zömmel szelíd lelkek
voltak, inkább eltévedt remetékre hasonlítottak. De nem
mind. Nagyon félelmetes is tud az lenni, akiben az Isten erjed.
 Két-három lépésre megálltam. Az arcomat viselő
Madonna és a kiteregetett belű hullák közénk álltak. Még
mikor kinyitottam a számat, akkor se tudtam, milyen szavak
jönnek majd ki rajta.
– Tudod, hogy hívnak téged a konyhán? – hallottam a
hangomat. – Uccellino. Madárka. A festő után, tiszteletből a
talentumod iránt, de azért is, mert félnek tőled. Azt gondolják,
hogy bevárod az éjszakát, aztán kirepülsz az ablakon. A
szakács meg van győződve róla, hogy azért nem eszel a
főztjéből, mert másutt találtál valami finomabbat. Meg is
orrolt rád, mint ahogy az jó szakácshoz illik.
Nem adta jelét, hogy hallana. Behunyta a szemét, átfogta
magát a karjaival, ökleit elrejtette a hóna alatt, és alig
észrevehetően ringatózott. Közelebb húzódtam. Nem éreztem
helyesnek, hogy így magasodjak fölötte. Leültem a földre. A
szoknyámon át is éreztem a kő hidegségét. Olyan
magányosnak és elhagyatottnak látszott, fel akartam
melegíteni a szavak társaságával. – Növendék koromban,
mikor másról se esett szó, mint a városunk szépségéről,
hallottam egy történetet egy festőről, aki Cosimo de’
Medicinek dolgozott. Fra Filippo volt a neve. – Azt a puha,
egyenletes hangot használtam, amellyel Erila beszélt álomba,
mikor kicsi voltam, – Láttad a munkáit. Olyan derűsre festi a
Madonnát, hogy a néző azt hinné, a Szentlélekbe mártogatta
az ecsetét. Hiszen szerzetes volt. De ez nagy tévedés. A mi
derék fráterünket annyira feszítette a bujaság, hogy
éjszakánként odavágta az ecsetet, a városban csatangolt, és
megrohant minden asszonyt, aki közel engedte magához.
Ettől annyira megharagudott a nagy Cosimo de’ Medici –
gondolom, a befejezetlen festmények épp annyira okai voltak
a haragjának, mint a bűnök –, hogy rázárta este a műterem
ajtaját. De mikor a második reggelen belépett, nyitva találta az
ablakot, amelyből összekötött ágyruhák lógtak, és Filippo nem
volt sehol. Ezek után Cosimo visszaadta a festőnek a kulcsot,
és tudomásul vett mindent, amit Filippónak meg kellett
tennie a művészetéért, akkor is, ha nem értette vagy
rosszallotta őket.
Elhallgattam. Noha nem tapasztaltam látható változást,
tudtam, hogy figyel. A testén éreztem.
– Időnként nagyon nehéz lehet, ha ilyen tűz ég valakiben.
Azt gondolom, olyan viselkedésre késztetheti az embert, amit
alig ér föl ésszel. Mikor én voltam mélyponton, később nem
értettem, miért tettem azt, amit tettem. Mégis szükségem volt
rá. Pedig nekem nincs is tehetségem. Hozzád képest semmi.
Láttam, hogy egész testében reszket. Voltak idők – például
az első délután a szobájában – mikor én reszkettem a
közelségétől, de nem így. Ez másfajta félelem volt. Letettem
magunk közé az étel maradékát, és feléje toltam a tálcát.
– Miért nem eszel valamit? – kérdeztem. – Finom.
A fejét rázta, de a pillái felpattantak. Az arca ugyanolyan
színű volt, mint egy Della Robbia-kerámia fehérje. Eszembe
jutott, hogyan cikázott a mennyezeten, a lángok forróságától
föl-hevülten, és rajzolta a rácsot, amelyből mennyország lesz.
Akkor volt benne erő és látomás. Mi történt a
mennyországgal?
– Alighanem többet beszéltem hozzád, mint bárkihez
ebben a házban – mondtam. – Mégse tudom a nevedet. Olyan
sokáig voltál „a festő”, hogy most már csak így gondolok rád.
Semmit sem tudok rólad, egyedül azt, hogy Istent hordozod az
ujjaidbán, jobban, mint én valaha is fogom. Annyira
irigyeltelek, hogy azt hiszem, attól nem vettem észre a
szenvedésedet. Ebben az esetben elnézésedet kérem.
Vártam. Még mindig semmi.
– Beteg vagy? Ez a baj? Visszatért a láz?
– Nem. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam. –
Nem a tűz éget. Fázom. Úgy fázom.
Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintem, de elrántotta
magát, és mikor ezt tette, láttam az arcán a villanásnyi
fájdalmat.
– Nem értem, mi történt veled – szóltam szelíden. – De
akármi légyen, segíthetek rajtad.
– Nem. Te nem segíthetsz rajtam. Senki sem segíthet. –
Ismét elhallgatott, majd pedig, suttogássá tompult hangon: –
Elhagytak.
– Elhagytak? Ki hagyott el?
– Ó. Isten.
– Hogy érted ezt?
Ám ő csak hevesen rázta a fejét, és még erősebben
kulcsolta magát a karjaival. Majd pedig, rémületemre, sírva
fakadt: ült fagyottan, és az arcán lassan patakzottak a
könnyek, mint a Szűzanya csodatévő szobrain, amelyek
vérkönnyeket ontanak, hogy visszatérítsék a megingottakat a
hithez.
– Ó, ne haragudj!
Először tekintett rám, és ahogy a szemébe néztem, úgy
rémlett, már nem a festő, az a félénk, fiatal északi ember van
itt, hanem a bánat és az iszony feneketlen kútjába bámulok.
– Ó, mondd el! – esedeztem. – Kérlek! Nincs olyan
rettentő dolog, amit ne lehetne elmondani!
Mögöttem nyílt az ajtó. Halk lépéseket hallottam. Erilának
kellett lennie. Túl régóta vagyok a kápolnában, alighanem
magánkívül lehet az aggodalomtól.
– Ne most! – mormoltam meg se mozdulva.
– De…
– Ne most!
– Szüleid nemsokára jönnek.
Jó hazugság volt, egyszerre figyelmeztette a festőt, és
segített nekem. Feléje fordítottam a fejemet. Abban, ahogy
rám nézett, egész lecke volt. Biccentettem, jelezve, hogy
megértettem az üzenetét. – Majd akkor gyere vissza értem.
Szépen kérlek.
Visszafordultam. Erila lépései távolodtak, az ajtó
becsukódott.
A festő még mindig nem mozdult. Ekkor tudatosan
vállaltam a kockázatot. Előhúztam szoknyám redőiből a
rajzokat, és néhányat elhelyeztem a földön, a tálca mellett,
úgyhogy az emberi zsigerek a pecsenye roncsai mellé kerültek.
– Már tudom egy ideje – szóltam halkan. – Jártam a
szobádban. Mindet láttam. Ez feszíti a lelkedet?
Összerázkódott. – Ez nem az, amire gondolsz! – mordult
fel váratlanul. – Én nem bántottam őket, nem bántottam
senkit… – Megtört a hangja.
Most odamentem hozzá, és ha rosszul tettem, Isten
büntessen meg érte. Olyan világban éltem, ahol a férj úgy
mássza meg a feleségét, mint egy tehenet, míg a férfiak oly
szenvedélyes áhítattal egyesülnek, hogy abba a szentek
belepirulnának. Nem létezik normális viselkedés. Gyengéden
átkaroltam. Éles hangon felnyögött, bár hogy a fájdalomtól
vagy a kétségbeeséstől, azt nem tudhatom. Teste hideg és
merev volt, akár a holtaké, és olyan sovány lett, hogy minden
csontját éreztem a bőre alatt.
– Meséld el, festő. Meséld el nekem.
Mikor megszólalt, olyan fojtott, töredezett hangon beszélt,
mint a bűnbánó, aki a szavakat keresi. – Ő mondta, hogy az
emberi test az Isten legfenségesebb alkotása, és hogy
megértsük, be kell hatolnunk a bőr alá. Csak így tanulhatjuk
meg, miként keltsük életre. Nem én voltam az egyetlen.
Hatan-heten voltunk. Éjszakánként találkoztunk a Santo
Spirito ispotály egyik szobájában, a templom mellett. Azt
mondta, hogy ezek a tetemek a városé, olyan embereké,
akiknek nincs családja, vagy a vesztőhelyről odakerült
bűnözőké. Azt mondta, Isten meg fogja érteni, mert
művészetünkben az Ő dicsősége él.
– Ő? Ki az az „ő”?
– Nem ismerem a nevét. Fiatal volt, mégis mindent le
tudott rajzolni. Egyszer hoztak egy fiút – tizenöt-tizenhat
évest. Az agyában volt valami, attól halt meg, de a teste
tökéletesen ép maradt. Ő azt mondta, ez olyan fiatal, hogy
még nem ronthatták el. Azt mondta, ő lesz a mi Jézusunk. Fel
akartam festeni a freskóra. De mielőtt megtehettem volna, ő
elkészült a feszületével. Fehér cédrusfából faragta. A test
olyan tökéletes volt, annyira élt, külön lehetett érezni minden
int és izmot! Bizonyos voltam benne, hogy az Krisztus. Én
nem…
Újból elfúlt a hangja. Elengedtem, és hátrébb húzódtam,
hogy lássam, felmérhessem, mekkora kárt tettek benne ezek a
szavak. – És minél jobban eltöltötte őt az Isten, annál jobban
elapadt benned – mondtam halkan. – Ez történt?
A fejét rázta. – Te ezt nem érted… Nem érted. Sose lett
volna szabad ott lennem. Hazugság volt az egész. Nem Isten
volt abban a szobában, hanem valami más. A kísértés
hatalma. Ahogy megjött a hadsereg, ő elment. Eltűnt. Nem
volt több halott. A szoba bezárt. Rebesgették, hogy hullákat
találtak a városban. Egy lányt, akinek kivágták a méhét, egy
párt, egy kibelezett embert. A mi halottaink… mi nem
tudtuk… Vagyis… nem tudtam… – A fejét rázta. – Nem Isten
volt abban a szobában – ismételte, most már haragosan. – Az
Ördög volt. Nem érted? A Testvér azt mondja, minél többször
festünk embert Isten helyett, annál többet veszünk el az Ő
istenségéből. A test az Ő misztériuma. Az Ő alkotása. Nekünk
nem megértenünk kell, csak magasztalnunk. Engedtem a
tudás kísértésének. Ellenszegültem, és ő elhagyott engem!
– Nem, nem! Ez nem te vagy, Savonarola hangja beszél
belőled! – mondtam. – Azt akarja, hogy az emberek féljenek,
hogy azt gondolják, Isten elhagyta őket! így tartja őket a
markában. Annak a festőnek, akárki lett légyen is ő, igaza volt.
Miként lehetne az gonoszság, ha meg akarjuk érteni Isten
csodáit?
Nem válaszolt.
– De még ha az lenne, Ő akkor sem hagy el téged egy ilyen
dologért – ütöttem tovább a vasat, mert megrémültem, hogy
ismét el fogom veszíteni. – A te talentumod túlságosan drága
neki.
– Te nem érted! – ismételte, görcsösen behunyt szemmel.
–Elment, elmúlt… A napba néztem, és kiégett a szemem. Nem
tudok festeni többé!
– Ez nem igaz – mondtam halkan, feléje nyújtva a
kezemet. – Láttam azokat a rajzokat. Túl sok igazság van
bennük ahhoz, hogy istentelenek lehessenek. Magányos vagy,
és addig rémítetted magadat, míg elveszítetted a reményt.
Csak hinned kell, hogy láthatsz megint, és látni fogsz. A többit
elvégezi a kezed. Add ide, festő. Add a kezedet.
Ingatta magát még egy darabig, és könnyezett, aztán
lassan leengedte a karjait, és kinyújtotta a kezét, tenyérrel
lefelé. Megfogtam a kezét, és ő éles hangon feljajdult, mintha
az érintésem megégette volna. Akkor jéghideg ujjai hegyét
fogtam meg, és gyengéden fölfelé fordítottam a tenyerét.
Ó, az összes gyengédségem sem lett volna elég! Két nagy
seb volt a két tenyerében, két sötét gödör, amelyekbe
beleszáradt a vér, és a szélük már felpüffedt a fertőzéstől, A
lyukak, ahová a szegeket verték volna. Szent Ferencre
gondoltam a cellájában, amint isteni elragadtatásra ébred. És
a magam részegségére azon az éjszakán, amikor testem kínja
már-már megkönnyebbülésnek rémlett az elme kínjaihoz
képest. De én véletlenül sebeztem meg magamat. Az nem volt
se ilyen mély, se ilyen kétség-beesett.
– Édes Istenem! – súgtam. – Ó, édes Istenem! Miért
bántottad magadat így?
Ahogy ezt mondtam, éreztem, miként telepszik rá ismét a
reménytelenség mérgezett köde, megtöltve száját, szemét,
fülét, fojtogatva szellemét miazmáival. Most már komolyan
megrémültem, mert nem tudhattam, nem fog-e átszivárogni
belém is.
Természetesen hallottam történeteket a melankóliáról.
Hogy néha még hívő emberek is eltévednek az Istenhez vezető
úton, és magukat pusztítják, hogy ne fájjon annyira. Kicsi
koromban az egyik tanítónk esett ilyen verembe, és csak
sorvadt, remény és értelem nélkül, olyannyira, hogy végül
jószívű anyám is elküldte, mert féltette fiatal lelkünket ekkora
bánattól. Kérdésemre azt felelte, hogy bár némelyek szerint ez
a bánat az Ördög műve, ő azt gondolja, hogy az elme és a
testnedvek betegsége, amely, noha ritkán öl, hosszá időre
megnyomorítja a lelket, és nincsen rá könnyű orvosság.
– Igazad van – szóltam halkan, és elhúzódtam tőle, ezúttal
inkább ösztönösen, mint szándékkal. – Bűnt követtél el. De
nem úgy, mint gondolod. Ez nem igazság, ez kétségbeesés, és
a kétségbeesés bűn. Te nem láthatod, mert kioltottad
magadban a fényt. Azért nem tudsz festeni, mert az
önpusztítás tőrébe estél.
Felálltam. – Mikor tetted ezt magaddal? Meddig jutottál a
freskókkal? – kérdeztem indulatosan.
Egy darabig ült, a földet bámulta.
– Ha nem beszélsz, magam nézem meg.
Talpra állítottam. Durván, hogy fájjon neki. – Túlságosan
önző vagy, festő! Mikor volt tehetséged, nem akartad
megosztani. Most nincsen, és ezzel is majdnem ugyanúgy
büszkélkedsz. Nemcsak átadtad magadat a kétségbeesésnek,
de vétettél a remény ellen is. Megérdemled, hogy elvigyen az
Ördög.
Odavonszoltam a kápolnán keresztül a baloldali
falmezőkhöz. Nem tiltakozott, mintha átvettem volna a teste
fölött az uralmat, noha a saját szívem dobolását éreztem a
mellkasomban.
A falat és a mennyezetet fedő ponyvákat kettős kötelek
erősítették a padlóba vert rúdhoz. – Gyere! Mutasd hát meg
ezeket az Istentől elrugaszkodott munkákat! – mondtam. –
Látni akarom!
Rám nézett egy percre, és akkor megláttam valamit a
kétségbeesés alatt, mintha megismerne, és már-már fel is
fogná, hogy ha nem lesz más, magamnak kell megtennem. A
kötelekhez fordult, kioldozta, és leengedte az első ponyvát.
Aznap nem volt valami nagy világosság, így nehéz
pontosan elmagyaráznom, miért tett rám olyan nagy hatást a
kép. Természetesen valami mást vártam – valami kárhozottat
vagy rosszat vagy szennyesét –, és felkészültem a döbbenetre.
Ám e helyett megsemmisített a szépség.
A falon ragyogott a vadonatúj freskó: Szent Katalin élete
nyolc képben, lángoló színekben, a nádszálkarcsú, derűs alak
gyermekévei az apai házban, csodatételei a mezőn. Nemcsak
Isten békéjének edénye volt, hanem a saját túláradó emberi
kedvességéé is, mint az a Szűzanya a kamra falán.
Rámeredtem a festőre, de ő nem volt hajlandó a
szemembe nézni. A kapcsolat kurta pillanata elszállt, és ő
visszahullott démonainak karma közé. Odamentem a másik
falhoz, megoldottam a kötelet, lassan leengedtem a ponyvát. A
második fal Katalin útját mutatta a dicsőségtől a halálig. Itt
kezdett beszivárogni az eretnekség.
A többi jó firenzeihez hasonlóan én is számtalan szent
legendáját ismertem, olvastam a példabeszédeket
kísértéseikről, bátorságukról, vértanúságukról. Volt, aki
kevésbé készségesen vállalta, és nem éppen üdvözülten
mosolygott, ha beléje kapott a tűz, vagy köszörülték neki a
késeket, ám ha jött a halál, valamilyen formában vagy módon
a kínok közepette is képes volt sugározni a mennyek
országába vetett hitét. Ám ez a Szent Katalin mintha
semmiben sem lett volna biztos. Mikor a cellájában várt a
kivégzésére, zaklatottság váltotta fel a derűjét, és az utolsó
jelenetben, ahol, miután összetörte a kereket, a nyakazó
tőkéhez vonszolták, az arcból, amely vádlón meredt a nézőre,
szinte lüktetett a lerajzolt lányéra emlékeztető félelem, hogy
nagyon fog fájni!
Az utolsó ponyva az oltárt és a fölötte ívelő bolthajtást
takarta. Mikor a csörlőhöz mentem, hogy leengedjem,
éreztem, hogy izzad a tarkóm.
A ponyva lehullt. Hátraszegtem a nyakamat. A falon
angyalhadak szárnya szőtte a galambok, a pávák, a képzelt
madarak ezreinek tollából a pelyhes glóriát, és a szemük
föltekintett a Mi Atyánkra, Ki vagy a mennyekben.
Igen, ott volt a mennyezet közepén, az arany trónuson,
dicsben és tündökölve, a légies átszellemültséggel szálldosó
szentek gyűrűjében – az Ördög tehénkedett szőrösen és
feketén a királyszéken, nyakából kirobbanó három feje köré
denevérszárnyak fontak három glóriát, és karmos mancsával
félig már be is gyömöszölte az agyarai közé Jézust és Máriát.

31
Feltettük apám szekerére. Nem tiltakozott. Ami harciasság
lehetett még benne, addigra elszállt, és ő hálás volt minden
kedvességért. Mikor Maria észbe kapott, hogy mit tervezünk,
azt hiszem, meg akart állítani, de ha egyszer már meghátrált
előlem, nem tehetett mást, mint hogy félreállt és morgott.
Többször megkérdezte, mit akarok, én pedig mindannyiszor
azt feleltem, amit az anyámnak hagyott levélben írtam: hogy a
festőt betegen találtam a kápolnában, és most átviszem
magunkhoz, hogy ápolhassuk.
Mellesleg ez volt az igazság. Hogy valamiféle kór emészti,
azt mindenki láthatta, mialatt letámogattuk a kápolnából az
udvarra. Úgy tűnt, mindjárt elporlasztja a Nap sugara,
ijesztően reszketni kezdett, és annyira vacogott, hogy szinte a
koponyája is csörgött bele. Félúton össze is esett, az utolsó
lépcsőszakaszon vinni kellett.
Pokrócba bugyoláltuk, és óvatosan feltettük a szekér
hátuljára. Mielőtt kihoztuk volna a kápolnából, Erila és én
felhúztuk a ponyvákat, bezártuk a két ajtót, és zsebre vágtuk a
kulcsokat. Ha Erila gondolt is valamit arról, amit a falon és a
mennyezeten látott, nekem egy szót se mondott.
Majdnem besötetedett, mire kifordultunk a kapun. Hátul
ültem, Erila hajtott. Ideges volt. Azt hiszem, először láttam
idegesnek. Azt mondta, ez túl késői óra, hogy az utcán
legyünk. Szürkületkor bújnak elő Savonarola ifjú harcosai,
hogy a gyakorlatban érvényesítsék a takarodót, városszerte
hazakergetve a náluk kétszer idősebb férfiakat és asszonyokat,
hogy megmentsék őket az utcai kísértésektől. Mivel pedig azt
is magukra vállalták, hogy elválasszák a markos hitűeket a
langyosaktól, és az utóbbiak érdekében gyakran fájdalmas
eszközökkel is gyorsították a hazamenetelt, ajánlatos volt
készen tartani valami jó történetet.
Akkor szaladtunk beléjük, amikor befordultunk a
hatalmas Palazzo Strozzinál, ami a város legfenségesebb
palotája lett volna, ha Filippo Strozzi halála nem szakítja félbe
az építését. Savonarola sűrűn hivatkozott erre a halálesetre,
ha azt akarta szemléltetni, minő képtelenség többre tartani az
örök élet ígéreténél a gazdagságot. Egyébként a város annyira
megszokta a palota félkész homlokzatát, hogy már el se
tudtam képzelni, milyen lenne befejezett állapotban.
A nagy sarokkövet nevezték ki átmeneti őrállomásnak.
Úgy kéttucatnyian állták el vonalban az utcát – az ujjasuk
mocskos volt, és határozottan túlzás lett volna angyalokhoz
hasonlítani őket. A vezér – ez lenne Luca posztja? – előlépett,
és feltartotta a kezét. Erila megállította a szekeret, olyan közel
a vezérhez, hogy a lovak az angyal képébe fújtattak.
– Jó estét, jámbor firenzei asszonyok! Mi járatban idekint
sötétedés után?
Erila mélyen meghajtotta a fejét, ahogy akkor szokta,
amikor a rabszolgát játssza. – Jó estét, messere. Úrnőm fivére
beteg, hazafelé visszük, hogy megápolnánk.
– Ily későn, és kísérő nélkül.
– Uram kocsisa böjttel egybekötött lelkigyakorlaton van a
város túlsó végében. Napvilágnál indultunk, de a kerék
kátyúba szaladt, és meg kellett várnunk, hogy kiemeljék. Már
csaknem otthon vagyunk.
– Hol a betegetek?
Erila a szekér hátulja felé bökött. A vezér intett két
bandatagnak, akik odajöttek, ahol én ültem, ölemben a
pokrócba bugyoláltan alvó festő fejével. Az egyik
visszahajtotta a takarót, a másik megbökte a pálcájával.
A festő egy rándulással magához tért, kitépte magát a
karjaimból, és eszeveszetten menekült a szekér végébe. – Ne
közelítsetek, ne gyertek a közelembe! Az Ördög van bennem!
Már eszi Jézust, és benneteket is el fog nyelni!
– Miket beszél? – A fiú, akinek az orra is olyan hegyes
volt, mint a pálcája, nekikészült a következő bökésnek.
– Te nem érted a szentek nyelvét? – förmedtem rá
gorombán. – Latinul beszél Jézus irgalmáról és Megváltónk
szeretetéről!
– De mit mondott az Ördögről?
Na persze; hála Savonarolának, manapság az Ördög
érdekesebb az Istennél. – Azt mondja, hogy Jézus irgalma és
szeretete, a jámborok segítségével ki fogja űzni az Ördögöt
Firenzéből. De most nem vesztegethetjük az időt. Bátyám a
Testvér tanítványa. Jövő héten fog beöltözni a San Marcóban.
Vagyis haza kell vinnünk, hogy a felszentelésig
meggyógyíthassuk.
A fiú tétovázott. Közelebb lépett, és hegyes orrát
megcsapta a festő elhanyagoltságának szaga. – Fuj! Hát
nekem nem nagyon tűnik olyannak, mint egy testvér. Nézd
már meg, hiszen ez ragad a kosztól!
– Nem beteg ez, hanem részeg! – mondta a másik. A vezér
elindult felénk.
– Ne hagyja mozogni, madonna! – rikoltott Erila. – Ha
mozog, kifakadhatnak a tarjagok! És a genny nagyon fertőz!
– Tarjagok? Rossebje van? – A pálcás fiú sietve hátrált.
– Miért nem ezzel kezdtétek? – A vezér átvette az
irányítást, ahogy egy igazi vezérnek kell. – Táguljatok a
közeléből! Te meg vidd már innen, asszony! És úgy vigyázz, a
közelébe ne menjen semmi kolostornak, amíg ki nem gyógyul!
Erila megcsapta a gyeplővel a lovakat, a szekér zökkenve
elindult. A kordon eliszkolt a fertőzéstől való félelmében. A
festő összegömbölyödött a pokróc alatt; és nyögött a goromba
rázástól. Megvártam, amíg az angyalok eltűnnek, csak aztán
kapaszkodtam fel a bakra.
– Phí, vigyázz a bőröddel! – mondta Erila, mikor melléje
ültem. – Nehogy rám kend a gennyet!
– Tarjagok! – nevettem. – Mióta fél a mi kegyes
hadseregünk néhány fekélytől?
– A fertőzés óta – vigyorgott Erila. – Az a te bajod, hogy
nem jársz ki eleget a házból. Habár akik megteszik, már
kezdik bánni. Senki se tudja, honnan jött. A pletyka szerint a
franciák hagyták a lyukakban, amiket megöntöztek a levükkel.
A prostituáltaknál kezdődött, de már terjed. Amíg csak az
asszonyok kapták meg, ördögvésznek hívták, de mióta a
jámborokon is kiütnek a hólyagok, azt óbégatják, hogy Isten
teszi próbára őket, mint… ki is volt az az ember a Bibliában,
akire ráküldte a nyavalyákat…
– Jób – mondtam.
– Jób. Az az. Habár fogadnék, hogy Jóbnak sose volt
olyanja, mint ez a francos rosseb: nagy, gennyes gumók, amik
fájnak és égnek, mint a pokol, és kövér vadhús marad utánuk.
Bár úgy hallom, biztosabban távol tartják a szenvedőket a
tarisznyától, mint a Testvér összes tanítása.
– Ó, Erila! – nevettem. – Aranyat ér a pletykád! Engedned
kéne, hogy jobban megtanítsalak az írásra! Olyan históriát
írhatnál Firenzéről, ami vetekedne Hérodotosz görög
történelmével!
Vállat vont. – Ha élünk addig, hogy együtt öregedhessünk
meg, majd beszélek, és te leírod. Csak reménykedhetem, hogy
megérjük. Ami azon is múlik, hogy mihez kezdesz ezzel! –
mutatott a szekér hátuljába, majd megcsapta a lovakat a
gyeplővel, hogy gyorsabban menjenek, mert leszállt a városra
a sötétség.
Cristoforo és Tomaso lova nem állt az udvaron, a féljem
szobájában nem égett a világ. Megparancsoltam a
lovászoknak, hogy vigyék fel a festőt a hálószobám melletti
műhelybe, ahol majd ágyat vetünk neki, és elmagyaráztam,
hogy rokonom, szent ember, aki szüleim távolléte alatt esett
betegségbe. Éreztem Erila szúrós tekintetét, de nem néztem
rá. Az volt a másik választás, hogy a cselédfertályon helyezzük
el, ahol biztonságban lehet, amíg csak félrebeszél latinul, de
ha arról kezd sikoltozni, hogy az Ördög garázdálkodik
Toscanában, akkor jobb, ha ezt a hívő fülektől távol teszi.
Amint elhelyeztük, fölrendeltük Filippót, az inas bátyját,
hogy vigyázzon rá. Filippo, ez a tagbaszakadt fiatalember
lyukas dobhártyával született, és ettől lomhábbnak,
butábbnak tűnt, mint amilyen volt. Hibája ugyanakkor
egyfajta kedvességet is elegyített tompa erejébe, ennek folytán
ő volt az egyetlen a férjem szolgái között, akit Erila kedvelt. Az
érkezésünk óta eltelt hónapokban megtanulta annyira a
jelelést, hogy odaadó rabszolgájává tegye Filippót (hogy mivel
fizetett a fiatalember szolgálataiért, azt nem kérdeztem). Most
utasította, hogy készítsen fürdőt, mielőtt kihámozná a festőt a
ruhájából. A szobájából elhozta az anyjától örökölt orvosságos
táskát, amely nekem gyerekkorom óta az illatos egzotikumot
jelentette. Volt vajon olyan bölcs az anyja, hogy a kéz stigmája
mellett a lelkekét is meggyógyíthassa?
– Mondd meg neki, hogy megmosdatjuk, és bekötjük a
kezét – szólt rám türelmetlenül. – De okvetlenül értesd meg
vele!
A festő roskadtan kuporgott a székben, amelybe ültettük,
és a padlót bámulta. Odamentem, melléje guggoltam. – Most
biztonságban vagy – mondtam. – Vigyázni fogunk rád. Ápolni
fogjuk a kezedet, és rajta leszünk, hogy jobban érezd magadat.
Itt semmi rossz nem történik veled. Megértetted?
Nem válaszolt. Erilára néztem. Az ajtóra mutatott. – És
ha…
– … hepciáskodik? Akkor kupán vágjuk. De
mindenképpen megmosdatjuk és megetetjük, mielőtt ismét a
közelébe jössz. Addig pedig agyalj ki valami dajkamesét a
férjednek. Mert nem hinném, hogy bevenné ezt a szent rokon
baromságot.
Azzal kitolt az ajtón.

Az első napok voltak a legrosszabbak. A háznép

lábujjhegyen osont körülöttünk, de a pusmogás zajosabb volt
a lépéseiknél. A festő bamba némaságban feküdt,
mindazonáltal nem hagyott fel a lázongással. Engedte, hogy
Erila és Filippo bekösse a kezét, és megfürdesse, de továbbra
is elutasította az ételt. Erila kurtán és gorombán fogalmazott:
– Az ujjait tudja mozgatni, vagyis képes lesz festeni, habár
senki se jósolhat többé a tenyeréből. Ami a másikat illeti: nem
ismerek füvet vagy kenetet, ami meggyógyíthatná. Ha
továbbra sem eszik, az gyorsabban megöli, mint akármiféle
isten elvesztése.
Le se hunytam a szememet, mert egyfolytában rája
figyeltem. Az éjszaka kellős közepén üvölteni kezdett, de olyan
mérhetetlen kétségbeeséssel, mintha a világ fájdalma
bugyogna a szájából. Erila és én az ajtónál találkoztunk, de az
üvöltés másokat is felvert, és Erila nem engedett be a
műhelybe.
– De hát úgy szenved! Én segíteni tudnék rajta!
– Okosabban teszed, ha magadon segítesz! – förmedt
rám. –Egy dolog, ha a férj felrúgja a tisztesség szabályait.
Egész más, ha a feleség teszi. Ezek itt a férjed szolgái. Se
türelmük, se hajlandóságuk nem volt, hogy megkedveljenek,
amilyen keményfejű vagy. Be fognak árulni, és a botrány úgy
felégeti mindkettőtök életét, mint a futótűz. Feküdj vissza az
ágyba! Én fogok vigyázni rá, nem te!
És én visszafeküdtem, mert megrémültem attól, amit
mondott.
 A következő éjszakán már sokkal halkabb volt a sírás.
Mivel ébren voltam és olvastam, rögtön meghallottam, de
észben tartva Erila szavait, vártam, hogy ő válaszoljon neki.
Ám Erila vagy nagyon kimerült, vagy nagyon mélyen aludt.
Attól tartva, hogy a festő ismét felveri a házat, kiosontam,
hogy megnézzem.
A lépcsőforduló üres volt. A mit sem halló Filippo az
igazak álmát aludta az ajtó előtt. Óvatosan megkerültem és
bementem. Ha bolondság volt, akkor annyit mondhatok, hogy
máig nem bántam meg.

32
Apró olajlámpa világított a festékszagú szobában, ahol
mindent elfoglaltak a munkám kellékei. Olyan puha volt a
fénye, mint a gyertyáké azon az éjszakán a kápolnában. A
festő az ágyon fekve, a bánat és az üresség tavának közepéből
bámulta a semmit.
Odamentem, és lemosolyogtam rá. Az arca nedves volt, de
a sírást abbahagyta. – Hogy vagy, festő? – kérdeztem
gyengéden.
Nézett, de nem látott.
Leültem az ágy szélére. Régebben visszahőkölt volna a
közelségemtől, de most meg se moccant. Nem tudom, a
gyengeség közönye volt-e, vagy a reménytelenség bénultsága.
Magamra gondoltam a nászéjszakán, amikor összedőlt az
egész világom, és miután az agyam leállt, az ujjaim vették át
az irányítást. De ő tudatosan megcsonkította a megváltás
egyetlen eszközét. A keze sután hevert a takarón, a kötés
patyolattiszta volt és akkurátus, de hogy képes lesz-e ,így
megfogni a tollat, azt nem tudhattam.
Ha nincsen kép, nem marad más, mint a szó.
– Hoztam neked valamit – mondtam. – Ha be fog kapni
az Ördög, akkor nem árt tudnod, hogy mások is megvívták
már ezt a csatát.
Fellapoztam a könyvet, amelyet olvastam, midőn
felfigyeltem a sírására. Bár ezt nem szépítették Botticelli
rajzai, maga az, hogy ennyi szót írjanak le a papírra, a
legforróbb szeretetről árulkodott. Amihez most hozzátettem a
magamét… lassan fordítottam a fülbemászó volgaré-t latinra,
mert igyekeztem olyan szavakat találni, amelyek szólhatnak
hozzá:
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelem.
Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon:
már rágondolni is reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb tudom.

Végigolvastam a Pokol első énekét, ahol a rémület

vadállatai fenekednek a kétségbeesés erdeiben, de az út
mindig visszatér ahhoz a pillanathoz, amelyben a dombtetőn
felcsillan az első napsugárban a remény:
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagseregekkel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdító Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
 vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége…

Egyszer, mikor lélegzetet vettem, fölnéztem, s láttam,

hogy csukva a szeme, de tudtam, hogy nem alszik. – Nem
vagy egyedül, ugye, tudod? – mondtam. – Azt hiszem,
sokaknál eljön az az idő, amikor úgy érzik, körülveszi őket a
sötétség, mintha kiestek volna Isten kezéből, kiperegtek volna
ujjai közül, rá egyenesen a kősziklára. Hiszem, hogy Dante is
ezt érezte. Csak neki az utat valahogy még jobban nehezítette
hatalmas tehetsége. Mintha, mert olyan sokat kapott, még
többet vártak volna tőle. De ha ő rálelt a visszaútra, akkor mi
is megtehetjük.
Igazság szerint nemcsak a férjemnek, de nekem is a pokol
volt az ismerősebb terep, ám voltak percek, amelyekben a fény
még mindig átmelegítette a lelkemet. Keresgéltem tovább,
abban a reményben, hogy a festőt is meg fogja melegíteni.
– Kicsi koromban – kezdtem, hogy áthidaljam a
keresgélés csöndjét – mindig azt gondoltam, hogy az Isten
fény. Vagyis… azt mondták, hogy Ő ott van mindenütt, de én
sose láttam. Ám azokat, akik elteltek vele, mindig úgy
ábrázolták, hogy arany fény derengi körül őket. Mikor Gábriel
szólott Máriához, Miasszonyunk napfénypatak alakjában
fogadta be az arkangyal szavait. Gyerekkoromban
elnézegettem, hogy bizonyos napszakokban miként esik be a
fény az ablakon, tanulmányoztam, miként törik szét az
üvegben, és hint fényfoltokat a padlóra. Arra gondoltam, hogy
Isten osztja szét magát a jóság permetében, hogy minden
tűszúrásnyi fény tartalmazza önmagán kívül az Istent és az
egész világot. Emlékszem, az elmém is belereszketett, már
attól, hogy megpróbáltam végiggondolni ezt. Később, mikor
Dantét olvastam, találtam verseket a Paradicsomban,
amelyek mintha ugyanezt mondanák…
Még akkor is őt néztem, amikor megszólalt.
– Nem fény – mondta halkan. – Nekem nem fény volt.
Ujjaim megálltak a könyvön.
– Hideg.
Elnémult.
– Hideg? – kérdeztem. – Hogyan?
Olyan mély lélegzetet vett, mintha napok óta ez lenne az
első lélegzete, aztán szótlanul kiengedte. Vártam. Újra
próbálkozott, és ezúttal lett hangja a szavakhoz.
– Hideg volt. A kolostorban. Időnként olyan jeget hozott a
tengerről a szél… ráfagyott tőle az arcunkra a bőr. Az egyik
télen olyan magas volt a hó, hogy nem juthattunk ki a
fáskamráig. Egy szerzetes kiugrott az ablakból, beleesett egy
hótorlaszba, és alig bírt kikászálódni. Éjszaka a tűzhely mellé
fektettek, hogy ott aludjak. Kicsi, vékony voltam – mint egy
darab nyírfakéreg. De aztán a tűzhely kialudt.
Bernard atya bevitt a cellájába… Ő volt az, aki először
adott a kezembe krétát és papírt. Olyan öreg volt, hogy a
szeme mintha folyton könnyezett volna. Pedig sose volt
szomorú. Télen neki volt a legkevesebb takarója. Azt mondta,
nincsen szüksége rá, mert őt Isten melegíti.
Hallottam, hogy nyel. A torka kiszáradt a beszédtől. Erila
hagyott egy kis édes bort az ágy melletti asztalon. Töltöttem
egy kis pohárba, és segítettem innia.
– De azon az éjszakán még Bernard atya is fázott. Odavett
maga mellé az ágyba, állatbőrbe csavargatott, aztán a karjával
melengetett, és Jézusról mesélt. Hogy az Ő szeretete fel tudja
támasztani a holtat, és aki szívében hordozza Őt, fel tudja
melegítem a világot…. Mikor felébredtem, világos volt. A
havazás elállt, és nem fáztam. De Bernard atya hideg volt.
Ráterítettem a bort, de a teste megmerevedett. Nem tudtam,
mit tegyek, ezért kivettem az ágy alól, a ládájából egy papírt,
és lerajzoltam, ahogy ott fekszik. Mosolygott az arca. Tudtam,
hogy Isten járt ott, amikor meghalt. És Isten most már
bennem van, és Bernard atyának köszönhetően soha többé
nem fogok fázni.
Ismét nyelt, ismét a szájához emeltem a poharat. Ivott egy
kortyot, aztán hátradőlt, és behunyta a szemét. Együtt ültünk
a szerzetes cellájában, és vártuk, hogy élet nőjön ki a halálból.
A ládára gondoltam Bemard atya ágya alatt, és a
munkaasztalomról papírt hoztam meg krétát, amely
kihegyezve várta a pillanatot, midőn a festő keze újra dolgozni
tud.
Az ölébe tettem őket.
– Látni akarom, milyen volt – mondtam határozottan. –
Rajzold le. Rajzold le nekem a szerzetest.
A papírra nézett, aztán a kezére. Figyeltem, ahogy
begörbülnek az ujjai. Feljebb támaszkodott az ágyban. A kövér
krétadarabért nyúlt, megpróbálta körülfogni az ujjaival, de
összerázkódott a fájdalomtól. A térdére helyeztem a könyvet,
alátétül a papírnak.
Felnézett rám. Ismét végigfutott az arcán a
reménytelenség.
Megkeményítettem a szívemet. – Ő meleget adott neked,
festő. A legkevesebb, amit megtehetsz érte, mielőtt meghalnál.
Keze megmozdult a papíron. A vonal elkezdődött, aztán
félrecsúszott. Kezéből a földre hullott a kréta. Felvettem,
visszaadtam. Óvatosan rásimítottam a kezemet az övére, ujjait
az ujjaim közé fontam, vigyázva, hogy ne érintsem a sebet,
izmaimat kínálva nehezéknek, hogy meg tudja nyomni a
krétát. Ismét sóhajtott egy nagyot. Az első vonalakat együtt
húztam vele, de hagytam, hogy ő irányítson. Gyötrelmes
lassúsággal kirajzolódott a vonásainkból egy arc. Egy idő után
éreztem, amint az ujjai erőre kapnak. Akkor elvettem a
kezemet, és csak néztem, ahogy a fájdalmai ellenére is befejezi
a rajzot.
A papíron megjelent egy öregember arca. A szeme csukva
volt, az ajkán félmosoly játszott, és ha nem is egészen
sugárzott Isten szeretetétől, de nem is fagyott bele az
ürességbe.
Az erőfeszítés kimerítette. Mikor végzett, és kihullott a
kezéből a kréta, az arca elszürkült a kíntól.
Elvettem az asztalról egy kis kenyeret, borba mártottam, a
szájához emeltem.
Elfogadta. Lassan rágott, köhögött egy keveset.
Megvártam, hogy lenyelje, aztán tovább etettem. Apránként,
falatonként, kortyonként.
Egy idő után megrázta a fejét. A gyomra úgyse bírta volna
el a több ételt. – Fázom – mondta, még mindig behunyt
szemmel. – Ismét fázom.
Bemásztam az ágyba, mellé feküdtem, és a feje alá tettem
a karomat. Elfordult tőlem és összegömbölyödött. Mintha egy
gyereket tartottam volna a kezemben. Köréje fontam
magamat, és ő átmelegedett a karomban. Valamivel később
egyenletessé csitult a lélegzete, és elernyedt a teste. Nyugodt
voltam, és nagyon boldog. Ha nem féltem volna attól, hogy én
is elalhatok, azt hiszem, hajnalig is itt fekszem, és majd akkor
osonok ki, mielőtt a ház népe felébred.
Óvatosan húzni kezdtem a karomat, hogy kiszabadítsam a
feje alól. De a mozdulat megzavarta: halkan felnyögött,
megfordult álmában, még jobban odaszögezve az ágyhoz, és a
karját átvetette rajtam.
Várnom kellett, mielőtt ismét próbálkoznék. Most nagyon
közelről láttam az arcát az olajlámpa fényében. A koplalás
kiélezte a vonásait, de a bőre szinte áttetsző volt, inkább
lehetett volna egy lányé, mint egy fiúé. Az arca beesett,
különös módon az ajka mégis telt maradt. Lélegzetének
legyezéséből felmérhettem, hogyan mozog a tüdeje. Erila és
Filippo jó munkát végzett: a bőre kamillától és más
gyógyfüvektől illatozott, a leheletén az édes bor szaga érzett.
Mereven bámultam az ajkát. A férjem egyszer futó csókot
lehelt az arcomra, mielőtt ott hagyott a szobám ajtaja előtt. Ez
volt az egyetlen csók, amit kaptam férfitól. Addig fognak
döfölni és farkalni, amíg elő nem állok egy örökössel, de ami a
gyengédséget és a szenvedélyt illeti, abban szűz maradok.
Vagy hogy a férjemet idézzem, ami az örömeimet illeti, az
kizárólag az én dolgom.
Jobban belehajtottam arcomat lélegzetének édes
hullámaiba. Ezúttal nem remegtetett meg a közelsége, hanem
vakmerővé tett. A teste annyira kiszáradt, hogy láttam a
repedéseket a borén. A számba dugtam az ujjaimat, hogy
megnedvesítsem őket. Nyálam olyan tüzes és titkos volt, hogy
az egymaga törvényszegés. Könnyedén végighúztam nedves
ujjaim hegyét az ajkán. A velőmig ható, durva megrázkódtatás
volt az érintése, ugyanakkor izgalmas, mint mikor fölfedeztem
magamban a sebemet. Fülemben lüktetett a vérem, mint azon
a délutánon, midőn Istent kerestem a napsugárban, és nem
találtam. Nem minden melegségbe rejtették el a
kinyilatkoztatást. Van, amit nekünk kell megtalálnunk. A
köntös, amelyet ráadtak, túl nagy volt elapadt testére,
kilátszott belőle a válla. Ujjam hegye volt a legfinomabb ecset.
Arra gondoltam, hogyan ujjongott vérem tüzes csíkja abban a
sötét éjszakában, és elképzeltem, hogy színek folynak belőlem
beléje, ujjaim indigókék vagy harsogó sáfránysárga nyomokat
hagynak a bőrén. Forró volt a teste. Dünnyögött valamit
érintésemtől, és mocorgott álmában. Ujjaim megálltak,
tétováztak, ismét elindultak. A sáfrány forró okkerré, aztán
mélybíborrá változott. Hamarosan lángolni fog a színektől.
Közelítettem a szájamat az övéhez. És ha netalán
kétségeitek lennének, akkor elmondom, hogy tökéletesen
tisztában voltam azzal, amit cselekszem. Én és a cselekvés
szándéka egyek voltunk. Szájam találkozott az övével, és
ajkának teltsége felforgatta egész bensőmet. Ismét mocorgott,
és ahogy egy fojtott nyögésben kinyitotta a száját, a nyelvem
megkereste a nyelvét.
Olyan vékony volt, mintha egy gyereket ölelnék
magamhoz. Beterítettem magammal, és mikor a felsőtestünk
összetapadt, éreztem a combomon, hogy a vesszője
megemelkedik. Valahol bennem szikra pattant, és terjedni
kezdett. Nyelni próbáltam, de nem volt elég nyálam. Egész
életem benne volt abban a levegőben, amit most kezdtem
magamba szívni. Ha bennem lesz, mihez kezdek vele? Újra
megcsókoljam a festőt, vagy húzódjak el tőle?
Sose döntöttem el. Mert most ő mozgott: fölébem került,
és visszacsókolt, ügyetlen, mohó nyelvvel, amelyen
megkóstolhattam tömény zamatát. Aztán egyszer csak
egymáson henteregtünk elakadó lélegzettel, sután matatva, a
bensőm égett, a bőröm olyan volt, akár a lecsupaszított ideg,
és ami utána következett, olyan gyors volt, hogy mikor
zavartan, esetlenül tévelygő ujjai megtalálták belém az utat,
nem is tudom, ütést vagy gyönyört éreztem-e, de olyan
hangosat kiáltottam tőle, hogy attól féltem, rajtunk üthetnek.
Annyit tudok, hogy mikor felhúztam a köntösömet, és
magamba segítettem, végre kinyitotta a szemét, és abban a
pillanatban egymásra néztünk, mert már nem mímelhettük,
hogy nem történik, ami történik. Olyan komoly volt a
tekintete, hogy azt gondoltam, lehet hogy ez hiba, de nem
gonoszság, és ha az emberek talán nem is bocsáthatják meg,
Isten bizonyosan megbocsáthatja. Még most is ezt hiszem,
mint ahogy elhiszem Erilának azt a mondását, hogy néha az
ártatlanság is lehet olyan veszedelmes, mint a tudás, habár
sokak szerint az ilyen gondolatok csak azt bizonyítják, mily
mélyre estem a kárhozatban.
Mikor vége lett, és ő keresztben elhevert rajtam,
kifulladtan ettől a második esélytől, amit az élettől kapott,
átöleltem, és úgy beszéltem hozzá, mint egy gyerekhez,
elmondva mindent, amivel megakadályozhattam, hogy
visszataláljon a félelemhez. Végül kifogytam a
mondanivalóból, és akkor hirtelen szavalni kezdtem, amire
emlékeztem Dante utolsó énekéből, tudatosan nem gondolva
rá, minő eretnekség rejtőzhet e szavalatban:
S láttam mélyében három-egybe gyűlni,
szeretettel kapcsolna egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidensét eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
33
A szobámban megmosakodtam. Ha lett volna időm, egymillió
dologra gondoltam volna.
– Hol voltál?
Megpördültem. – Jaj, Istenem, Erila, de megijesztettél!
– Az jó. – Még sose láttam ilyen dühösnek. – Hol voltál?
– Én… szóval… A… a festő felébredt. Arra… arra
gondoltam, hogy elaludtál, Úgyhogy átmentem, hogy jól van-
e.
Mélységes megvetéssel nézett. A hajam kócos volt, és
tudtam; hogy kivörösödtem. Letettem a rongyot, és
eligazgattam a köntösömet, egyfolytában a földet bámulva. –
Ehm… nos… sikerült belediktálnom egy kis bort és ételt. Most
alszik.
Villámsebesen elkapta a vállamat, és olyan keményen
megrázott, hogy feljajdultam. Nem emlékszem, hogy valaha
bántott volna. Abbahagyta a rázást, de nem engedett el. Ujjai
belevájtak a húsomba. – Nézz rám. – Újból megrázott. – Nézz
rám!
Néztem, ő pedig úgy nézett vissza, mint aki nem egészen
hiszi, amit lát.
– Erila – mondtam – én…
– Nekem te ne hazudj!
Félbehagytam a mondatot.
Ismét megrázott, majd ugyanolyan váratlanul elengedett.
– Egy szót se hallottál abból, amit mondtam? Mi? Azt hiszed,
azért csinálom, mert kedvem telik benne?
 Fölmarkolta a mosdótál mellé hullott rongyot,
megmártotta a vízben. Felhúzta a köntösömet, és dörgölni
kezdett, a mellem alatti részt, a hasamat, a lábamat kívül-
belül, még a rést is, gorombán, kíméletlenül, mint az anya a
berzenkedő gyereket. Egy idő után sírva fakadtam a félelemtől
és a fájdalomtól, de őt ez sem állította meg.
Amikor végzett, visszadobta a rongyot a mosdótálba, és
odavetett egy törülközőt. Figyelte, ahogy megtörülközöm,
durcásan, pityeregve, könnyeket nyelve, iparkodva, hogy ne
szégyenkezzek…
– A férjed hazajött.
– Mi? Uramisten! Mikor? – Ő is hallotta a hangomban a
vakrémületet.
– Nagyjából egy órája. Nem hallottad a lovakat?
– Nem! Nem!
Horkantott. – Akkor jó, hogy legalább én hallottam.
Kérdezett.
– Mit feleltél?
– Hogy fáradt vagy és alszol.
– Mondtad neki?
– Mégis mit? Nem, nem mondtam semmit. De az biztos,
hogy a szolgák mondani fognak, ha ugyan már meg nem
tették!
– Helyes – válaszoltam, magabiztos hangra törekedve. –
Nos, akkor… akkor holnap majd beszélek vele.
Egy pillanatig mereven nézett, aztán indulatosan
megrázta a fejét. – Nem érted, mi? Jajistenem, miért is nem
tanítottunk meg anyáddal! Az asszonyok nem tehetik azt, amit
a férfiak. Ez nem így működik. Az asszonyok belepusztulnak.
De akkor már nagyon meg voltam rémülve, és hirtelen úgy
éreztem, hogy aki nincs velem, az ellenem van. – Ő mondta,
hogy az életemmel magam rendelkezem! – csattantam fel. –
Hozzátartozott az egyezséghez!
– Ó, Alessandra, hogy lehetsz ilyen buta? Neked nincs
életed. Nincs olyan, mint neki. Ő azzal gyakhat, akivel és
amikor neki tetszik. Senki se fogja vádolni érte. De téged igen.
Ültem, mint egy lehordott gyerek. – Én… én nem…
– Ne! Ezt ne kezdd elölről! Ne hazudj már megint!
Felnéztem. – Csak úgy megtörtént – mondtam halkan.
– Csak úgy megtörtént? Hú! – Nagyot fújt, félig nevetve,
félig haragosan. – Igen, mindig megtörténik.
– Én nem… Úgy értem, senkinek sem kell tudnia róla. Ő
nem fogja elárulni. Te sem.
Dühösen sóhajtott, mintha egy olyan gyerekkel lenne
dolga, akinek hatszázszor elmondta már ugyanazt a dolgot.
Megpördült a sarkán, járkálni kezdett, fel-alá, fel-alá,
kimozogta magából az indulatot. Végül megállt, felém fordult.
– Elment?
– Mi?
– Elment? – A fejét csóválta. – Alessandra, ha az
életrevalóságod felérne az eszeddel, te parancsolnál a
városnak. Beléd ment a leve?
– Hát… én… nem vagyok biztos benne. Talán. Azt hiszem.
– Mikor véreztél utoljára?
– Nem tudom. Tíz napja, talán két hete.
– Mikor fütykölt meg utoljára a férjed?
Lehorgasztottam a fejemet.
– Alessandra! – Ritkán szólított a nevemen, de most nem
bírta abbahagyni. – Tudnom kell!
Felnéztem rá, és megint elsírtam magamat. – Nem,
amióta… a nászéjszaka óta egyszer sem.
– Ó, édes Jézusom! Na, akkor jobb lesz, ha ismét
megteszi, méghozzá gyorsan. Ki tudod módolni?
– Gondolom. Egy ideje nem esett róla szó.
– Hát akkor most hozzad szóba. És üssed nyélbe.
Mostantól kizárólag kísérővel mész a festő közelébe,
hallottad?
– De…
– Nem! Semmi de!… Meg vagytok átkozva, amióta először
láttátok egymást, csak te még túl fiatal voltál, hogy tudd.
Anyádnak sose lett volna szabad beengednie a házába.
Mindegy, már késő. Túl fogod élni. Ha pedig képes volt
megtalálni a lyukadat, akkor, gondolom, képes lesz
visszaevickélni az életbe is. Ez a fajta feltámadás sokszor
csinál étvágyat a férfiaknak.
– Ó, Erila, te ezt nem érted, ez egyáltalán nem olyan volt!
– Nem? Akkor milyen? Kérte az engedélyedet, vagy te
ajánlottad fel?
– Nem! – mondtam határozottan. – Én kezdtem! Az én
hibám volt.
– Hogyhogy? Ő nem csinált semmit? – És mintha
megkönnyebbült volna attól, hogy visszanyertem a hangomat.
Kissé megvontam a vállamat. Még egy sötét pillantást
vetett rám, aztán odajött, magához rántott, szorosan átölelt,
kotyogva, mint egy kotlós. Én pedig tudtam, hogy ha egyszer
elhagyna, vele menne a bátorságom is.
– Ostoba, agyalágyult lány! – Gyengéd sértéseket
dünnyögött a fülembe, aztán eltartott magától, megcirógatta
az arcomat, és hátrasimította kócos hajamat, hogy jobban
lásson. – Na szóval – mondta lágyan – hát megtetted? Végre?
Milyen volt? Hallottad a lant húrjának édességét?
– Hát… Nem igazán – suttogtam, noha tudtam, hogy
éreztem valamit.
– Ez azért van, mert többször kell csinálni. A férfiak lassan
tanulnak. Viszi őket a fúriájuk, kapkodnak és ügyetlenkednek.
A többség sose fog többet tudni annál, hogy csak
végigcsinálja. De alkalmanként akad, akiben van alázat a
tanuláshoz. Amíg nem árulod el neki, hogy tanítod. Ám előbb
neked kell rátalálnod a saját örömödre. Meg tudod csinálni?
Idegesen kacarásztam. – Nem tudom. Én… azt hiszem.
De… nem értem, Erila, miket beszélsz te itt!
– Azt beszélem, hogy ha meg akarod szegni a törvényt,
akkor jobban meg kell tanulnod mindenkinél – mindenkinél!
aki betartja. Ez az egyetlen módja, hogy fölébük kerekedhess.
– Nem tudom, képes leszek-e rá… hacsak nem segítesz.
Kacagott. – Mikor volt, hogy nem segítettem? Most pedig bújj
az ágyba, és aludj. Szükséged lesz holnap az eszedre. Mint
mindnyájunknak.

34
Az asztalnál ült, olvasott, és bort iszogatott mellé. Korán volt,
de máris nagyon meleg. Hetek óta nem találkoztunk. Nem
tudom, mennyire változhattam meg, mert mikor reggel
tanulmányoztam magamat a tükörben, nem észleltem
semmit, ami szemmel látható, ő viszont megváltozott. A szája
mellett elmélyültek az árkok, amitől állandó keserűség ült az
arcán, és a bőre vörösebb lett. Tartani az ütemet a bátyámmal
megerőltető lenne egy fiatal szervezetnek is, hát még egy
korosabbnak. Leültem vele átellenben, és ő köszöntött.
Fogalmam sem volt, mire gondolhat.
– Jó reggelt, feleségem.
– Jó reggelt, férjem.
– Jól aludt?
– Köszönöm, igen. Sajnálom, hogy nem én fogadhattam,
mikor megérkezett.
Legyintett. – Teljesen felgyógyult a… megrázkódtatásból?
– Igen – feleltem. Majd rövid hallgatás után hozzátettem:
–Festettem.
Rám nézett, és esküszöm, örömet láttam a szemében. –
Helyes. – Visszamerült a papírjaiba.
– A bátyám is itt van önnel?
Fölpillantott. – Miért?
– Khrm… mert ha igen, szeretnem üdvözölni,
– Nem, nem. Hazament. Nincs valami jól.
– Remélem, semmi komoly.
– Nem gondolom. Csak egy kis láz.
Még egyszer nem lesz ilyen kedvező alkalmam. – Uram,
mondanom kell valamit önnek.
– Igen?
– Látogatónk van.
Ezúttal rám nézett. – Hallottam.
Egyszerűen mondtam el, átstilizálva a szépség és a
művészet meséjévé: hogy minő csodákra képes a festő, és
most attól fél, hogy elveszítette a tehetségét. A tőlem telhető
legjobb munkát végeztem, bár nem voltam olyan nyugodt,
mint szerettem volna. A férjem egy pillanatra se vette le rólam
a szemét, akkor se, mikor befejeztem, és nyúlni kezdett
közöttünk a csend.
 – Alessandra… nemde emlékszik még az első
beszélgetésünkre? A nászéjszakánkon.
– Igen.
– Akkor arra is emlékszik, hogy bizonyos dolgokat kértem
öntől, amelyeket emlékezetem szerint megígért. Ezek közé
tartozott a tapintat.
– Igen, de –
– Valóban azt hiszi, hogy ez tapintatra vallott? Hogy
éjszaka végigszekereztet a fél városon egy hibbantat, abba a
palazzóba, ahol a férje éppen nincsen jelen. Aztán
bekvártélyozza a hálószobája szomszédságába.
– Beteg volt… – Elhallgattam. Tudtam, hogy semmi
értelme. Erila törvénymagyarázata szerint eljátszottam
minden esélyemet arra, hogy igazam lehessen. – Ne
haragudjon – mondtam. – Belátom, hogy ez
kompromittálhatja önt, még ha ő nem is…
– Alessandra, itt nem az a fontos, hogy ő mi, vagy mi nem.
Az a fontos, hogy minek látják. Kedvesem, ez az egész város
most erre épül. Nem a valóságra, hanem a látszatokra. Maga
elég értelmes, hogy ugyanúgy tudja ezt, mint én.
Ezúttal ő nyújtotta el a csendet.
– Nem maradhat – mondtam egy idő után, nem kérdezve,
hanem kijelentve.
– Nem, nem maradhat.
– Én… ohm… azt hiszem, különben is javult az állapota. –
Hallottam Erilától, hogy reggel már evett valamicskét. –
Akkor pedig neki is minél sürgősebb lesz visszatérnie szüleim
házához. Munkája van, amit be kell fejeznie. Csodálatos festő,
Cristoforo! Ön is meg fogja érteni, ha majd meglátja a kész
oltárképet.
 – Ebben egészen bizonyos vagyok. – Ivott egy korty bort.
–Erről nem beszélünk többet. – Vigyázva letette a poharat, és
egy darabig nézett. – Most pedig mondanom kell valamit
önnek. – Szünet. – Tegnap két ismerősömet letartóztatták
fajtalanság gyanújával. A Santa Maria Novella besúgó
dobozában jelentették fel őket. A nevük nem fontos, habár
hamarosan hall majd róluk, mert jó családból valók. – Szünet.
– Bár nem olyan jóból, mint a mieink.
– Mi fog történni velük?
– Kihallgatják és megkínozzák őket, hogy bizonyságot
szerezzenek a vádakra, és kiszedjék belőlük a társaik nevét.
Egyiknek sincsen közvetlen oka, hogy rám valljon, de… nos,
ha egyszer fölfeslik a szál, nagyon gyorsan széteshet a ruha.
Nem csoda, ha indulatba hozta a ballépésem. Másrészt
Erila az én helyemben már keresné is, hol bujkál a lehetőség
egy ilyen szerencsétlenségben.
– Nos, uram, talán lelhetnénk egy módot, amely
hathatósabban megvédi, – Rövid szünetet tartottam. –
Öregbítené egy várandós feleség az ön jó hírét?
Savanyúan mosolygott. – Bizonyosan nem ártana, de ön
nem várandós. Hacsak félre nem értettem a rabszolgája
szavait. Márpedig nagyon egyértelműen látszott kifejezni
magát.
– Nem – mondtam, észben tartva Erila hazugságát. –
Nem vagyok várandós. De ha egyszer foganhattam,
foganhatok megint. – Csak egy picivel hagytam hosszabbra
nyúlni a csendet. – Arra most van a megfelelő idő.
– Értem. És önnek… nem lenne kedve ellenére?
A szeme közé néztem, pillám se rebbent. – Nem –
mondtam – nem lenne.
 Azzal felálltam, lassan áthajoltam az asztalon, könnyű
csókot leheltem a homlokára, majd kimentem a szobából, és
visszatértem a magaméba.

Nem untatlak benneteket második közösülési élményünk

leírásával. Nem azért tartózkodom tőle, mert fel akarom
korbácsolni a képzeleteteket vagy a kíváncsiságotokat. Ha
több elmondanivalóm lenne, mint az első alkalomról,
örömmel feltárnám. Minél öregebb leszek, annál tisztábban
látom, hogy az effajta kérdéseket övező hallgatás csupán a
félreértéseket és a bizonytalanságot növeli. De nálunk akkor
nem volt félreértés. A mienk üzleti kapcsolat volt félj és
feleség között. És volt benne annyi tisztelet és törődés, hogy
legalább egyenlő félnek érezhettem magamat.
Az első alkalomtól eltérően férjem nem távozott azonnal.
Majdhogynem bajtársiasan elüldögéltünk egy darabig,
frissítőkkel üdítettük magunkat, miközben az életről, a
művészetről és államügyekről beszélgettünk. És mivel ettől
fölengedtünk, ismét nyertünk kapcsolatunkból valaminemű
kölcsönös örömet, akkor is, ha ezt nem a test adta, hanem a
szavak cirógatása.
– Mikor hallotta ezt? Még nem is pletykálnak róla.
– Nem? Nos, hamarosan fognak. Ilyen dolgokat nem lehet
sokáig titkolni.
– És Savonarola engedelmeskedni fog?
– Képzelje magát a helyébe, Alcssandra. Ön a város igazi
uralkodója. Firenze csügg minden szaván. A szószék jobb hely
a kormányzásra, mint a Signoria. Ekkor az Ön ellensége, a
pápa, kiközösítés terhe alatt megtiltja, hogy prédikáljon. Maga
mit tenne?
 – Úgy vélem, ezt az döntené el, hogy kinek az ítéletét
félem jobban: a pápáét-e, vagy Istenét.
– Ön szerint nem eretnekség olyasmire célozni, hogy a
kettő eltérhet?
– Nos, énszerintem igen. De most Savonarola vagyok. Ő
pedig nem ismer ilyen árnyalatokat. Neki Isten az első.
Habár… – tétováztam – … habár, ha államügyekre kerül sor,
egyáltalán nem bolond. De hát a pápa sem az.
– Akkor talán érdekelné önt, hogy cukor is van, nemcsak
korbács.
– Azaz?
– Bíborosi kalap, ha szót fogad.
– Á! – Gondolkoztam. – Nem. Nem, nem fogadja el. Mert
lehet Isten őrültje, de nem álszent. Gyűlöli az egyház
romlottságát. A bíborosság annyi lenne, mintha zsebre vágná
a harminc ezüstöt, hogy elárulja érte az igaz Krisztust.
– Hát majd meglátjuk.
– Cristoforo, honnan tud maga ennyit? – kérdeztem
csodálattal.
Egy kicsit hallgatott, mielőtt felelt volna. – Nem minden
szabad időmet töltöm azzal, hogy a bátyjával ringyólkodok.
Elállt a lélegzetem. – Ezt… ezt sose gondoltam, hogy maga
ilyesmiben vesz részt! – mondtam, és eszembe jutott, hogy
anyám miként jellemezte.
– Ilyen időkben ez a részvétel legjobb módja, nem
gondolja?
– Szünet. – Az a legbiztonságosabb ellenzék, amely nem is
létezik, amíg nem jön cl a kellő pillanat.
– Mely esetben, azt hiszem, vigyáznia kell, hogy kinek
mondja el.
 – Vigyázok – mondta, és keményen nézett rám. – Úgy
gondolja, hogy hibát követtem el?
– Nem – feleltem ugyanolyan keményen.
– Akkor jó.
– Ettől függetlenül legyen óvatos. Mert most már nem
csak erkölcsileg ellenség, de politikailag is.
– Igaz. Bár gyanúm szerint, ha meggyújtják alattam a
szalmát, nem a politikai állásfoglalásomat égetik el.
– Ne beszéljen ilyet! – mondtam. – Az nem fog
megtörténni. Akármilyen hatalmas a barát, nem dacolhat
örökké a pápával. Sok jámbor él Firenzében, akiket kínosan
fog érinteni, ha egy kiközösített pap prédikációit kell
hallgatniuk.
– Igaza van. Bár a pápának jól meg kell választania a
percet. Ha elsieti, csak még jobban bátoriga vele a lázadást. Ki
kell várnia, amíg meglátszanak az első repedések.
– Akkor ajánlatos lesz hosszú életűnek lennie – mondtam.
Én nem látok repedéseket.
– Akkor nem elég figyelmes, hitvesem.
– Ott kellett volna lennie az utcán, amikor a harcosai
megállítottak a festővel. – Láttam, hogy elsötétedik az arca. –
Nem történt semmi baj! Fogalmuk sem volt, kik vagyunk.
Erila halálra ijesztette őket a franckórral!
– Ó, igen, a tarjag. Megváltóink, a franciák, úgy tűnik,
nem csak a polgári szabadságjogokat hozták ajándékba.
– Igen, de ez aligha elég, hogy kikezdje a barát hatalmát,
– Egymagában valóban nem fogja. De mi történik, ha a
nyár olyan forró lesz, mint amilyen hideg volt a tél? Mi lesz,
ha elmarad az eső, és besül a vetés? Túlságosan jámborak
lettünk, hogy a hasznot hajszoljuk, és Firenzének nincsen
annyi tartaléka, mint régen. Azonkívül hiába az istenes sereg,
továbbra is garázdálkodik a városban egy futóbolond, aki
emberi bélből fűz magának nyakláncot.
– Megint megöltek valakit!
Vállat vont. – Nem köztudott. A Santa Felicita őrei tegnap
hajnalban szétszórt emberi maradványokat találtak az
oltáron.
– Ó…
– De mire visszajöttek segítséggel, a maradványoknak
nyoma veszett.
– Gondolja, hogy a hívei tüntették el a tetemet?
– Miféle tetemet? Emlékezzék: látszat és valóság! Mikor
ellenzékben volt, az ilyen szentséggyalázás úgy jött, mint az ég
ajándéka. Most bűzlik belőle az anarchia. Vagy ami meg ennél
is rosszabb. Gondolja csak el. Ha Firenze kegyes, Isten mégis
kegyetlen Firenzéhez, akkor csak idő kérdése, hogy a hívek
nyíltan föltegyék a kérdést: valóban ez lenne a kegyesség
megfelelő válfaja?
– Gondolja ezt, vagy tudja? – Mert még egy nem létező
ellenzéknek is fülelnie kell a belülről és kívülről jövő
hangokra.
Mosolygott. – Majd meglátjuk. Nos hát, mondja csak,
Alessandra, hogy érzi magát?
Hogy éreztem magamat? Néhány óra alatt két férfival
háltam. Az egyik a testemet lakatta jól, a másik az eszemet. Ha
Savonarola valóban Isten földi küldönce, már a talpamnak
kellene égnie a pokol lángjaitól. Ehelyett meglepően nyugodt
voltam.
– Teljesnek… érzem magamat – válaszoltam.
– Nos, mint hallottam, a nyárelő áldásos ideje a
foganásnak, ha a férjet és feleséget nem annyira a kéj egyesíti,
mint a tisztelet és a szeretet. – Egy pillanatig hallgatott. – Hát
akkor imádkozzunk a jövendőért.

Másnap kora reggel a festő elment. Erila találkozott vele a

távozása előtt, és mint később mesélte, nyugodtan, udvariasan
viselkedett, és engedte, hogy Erila átkösse a kezét. A seb
gyógyulni kezdett, és a festő, noha még mindig gyönge volt,
evett annyit, hogy erőre kapjon tőle. Mintha kezdett volna
visszatér-, ni a régi szelleme. Utolsónak Erila a kápolna
kulcsait nyújtotta át neki. Szüleimet csak néhány héttel
későbbre várták – a legfrissebb hír az volt, hogy apám állapota
javult a hévizektől. A festőn múlik, hogy lesz-e akarata és ereje
átdolgozni a freskókat, vagy sem. Én ennél többet nem
segíthettem rajta.
Feküdtem a szobámban, miután elment, és azon
tűnődtem, milyen gyereket szeretnék jobban: olyat, aki a
politikához ért, vagy aki a festéshez?

HARMADIK RÉSZ
35
A következő hónapok bebizonyították, hogy a férjemnek sok
mindenben igaza volt. Nem utolsósorban az időjárást illetően.
Firenze rotyogva áporodott a bedübörgő nyár tikkasztó,
dögletes levében. Azokon az utcákon, ahol két éve a Santa
Croce padjai úsztak a katedrális felé a tavaszi
felhőszakadásban, most porfelhőket kavartak a zötyögő
szekerek.
Vidéken az olajbogyó olyan apróra aszott, akár a
kecskebogyó, a föld annyira megkeményedett, mint a jég.
Mikor a hőség átgázolt augusztusból szeptemberbe, akik eddig
aszályról beszéltek, immár az éhínség szót suttogták. Nem
lévén víz, amivel szűzfehérre mossák magukat, Savonarola
angyalai kevésbé tisztán kezdtek illatozni. De hát úgyis
kevesebb volt a regulázni valójuk. Túl meleg volt a bűnhöz.
Túl meleg volt az imához is.
A pápa pontosan azt tette, amit a férjem megjósolt:
ráparancsolt Savonarolára, hogy hagyjon fel a prédikálással. A
titokban felajánlott bíborosi süveget Savonarola nyilvánosan
utasította el, mondván, hogy hozzá jobban illik egy másféle
vörös kalap, „olyan, amelyik vértől vörös!” Ennek ellenére
még mindig maradt annyi érzéke a politikához, hogy
visszavonuljon cellájába, és Istenhez folyamodjon
útmutatásért. Még a férjem is megdicsérte a judíciumát. Bár
ki tudhatta, hogy vajon politikai megfontolásból, vagy
őszintén tette? Szent emberhez képest elég bonyolultan
fonódott össze benne a pökhendiség az alázattal.
A férjem előre megjósolt mindent: az időjárást, a hatalmi
harcot. De igazat mondott a nyárelőben is. Alkalmas idő volt a
foganásra.
Feküdtem az elsötétített szobában, és éjjel-nappal
hánytam az ágy mellett levő tálba. Soha életemben nem
voltam még ilyen rosszul. Két héttel azután kezdődött, hogy
elmaradt a vérzésem. Egy reggel, ahogy felébredtem, és le
akartam szállni az ágyról, megroggyant a térdem, felfordult a
gyomrom, és minden kijött belőlem a padlóra. Még az ajtóig
se jutottam el. Mikor Erila megtalált, már a nyálat
öklendeztem ki magamból, mert nem volt más
öklendeznivaló.
– Gratulálok!
– Meg fogok halni!
– Dehogy fogsz. Állapotos vagy.
– Hogy lehet az? Ez nem gyermek, ez betegség!
Nevetett. – Örülnöd kéne! Ha ennyire rosszul vagy, az azt
jelenti, hogy a terhesség jól meg van alapozva. Azok az
asszonyok, akik semmit se éreznek, gyakran már a harmadik
holdnapra elvetélnek.
– És a szerencsések hánynak? – kérdeztem két öklendezés
között. – Meddig tart ez?
A fejét csóválta, és megtörülgette a homlokomat egy vizes
ronggyal. – Adj hálát Istennek az alkatodért – mondta
vidáman. – Nagyon jól jön még ez.
Belesorvadtam az émelygésbe. Voltak napok, mikor szólni
is alig mertem, annyira csak azt figyeltem, mikor rohan meg a
hányinger. Bár volt előnye is. Nem gondoltam a festő kezére,
nem éreztem a testét a testemen. Nem aggódtam a férjemért,
még a bátyámra se haragudtam. Életemben először nem
vágytam még a szabadságra sem. A ház már így is túl nagy lett
nekem.
Betegségem csodálatosan jót tett megítélésemnek a
szolgák körében. Én, aki korábban fennhéjázó és fölényeskedő
voltam, most járni is alig tudtam. Már nem súgtak össze
mögöttem, viszont tálakat helyeztek el a ház főbb pontjain,
hogy legyen mibe hánynom, ha elkap az inger. Sőt, még
tanácsokat is adtak. Fokhagymát ettem, gyömbérgyökeret
rágtam, gyógynövények főzetét ittam. Erila a város összes
patikáját átfésülte orvosságokért. A Landuccinál, a Strozzi-
palota mellett olyan sok időt töltött, hogy összemelegedett a
locsifecsi tulajdonossal, aki ugyanolyan jól értesült volt, mint
ő. A patikus küldött egy növényekkel meg szárított állati
maradványokkal töltött kataplazmát, hogy tegyem a hasamra.
Rosszabb szaga volt, mint a hányásomnak, noha pár napra
mintha megkönnyebbültem volna tőle. Férjem, akinek még a
szokottnál is több elfoglaltságot adtak a nem létező dolgok,
annyira aggódott, hogy orvost hozatott hozzám. Az orvos
adott egy italt, amitől még többet okádtam.
Szeptember közepén már Erila is engedett a
hetykeségéből. Olyan régóta kínzott a rosszullét, hogy
szerintem attól félt, belehalhatok. Időnként nem is bántam
volna. Megkeseredtem a kínlódástól
– Neked még nem fordult meg a fejedben, hogy ez a
gyermek… – mondtam egy este, midőn az ágyam mellett ülve
legyezett, hogy enyhítse kissé a förtelmes hőséget, amely
lucskos takaróként tapadt a bőrömre.
– Mi nem fordult meg a fejemben?
– Hogy nem büntetés-e rajtam ez az émelygés. Jeladás.
Mert talán valóban az Ördög gyermeke.
Erila kacagott. – És ha igen, mikor találtál időt, hogy az
Ördöggel is paráználkodj azon az éjszakán?
– Komolyan beszélek, Erila! Te…
– Figyelj..Tudod, mi a legrosszabb, ami veled
történhetne? Ha csendes, békés életed lenne, amiben
semmiért sem kellene izgulnod. Te úgy vonzod a villámot,
mint a kutyadög a legyeket, és ha nem tévedek, ez mindig is
így lesz. Ez benned a csodálatos és az elszomorító. De hogy az
Ördög gyermeke… nekem elhiheted, hogy ha ebből a városból
akarna örököst, náladnál ezer méltóbb menyasszonyt
találhatna.
Azon a héten meglátogatott a néném. Alighanem híre
mehetett megalázó állapotomnak. – Ó, hát hogy nézel ki!
Borzasztóan festesz! Tisztára összeaszott az arcod! De hát te
mindig szerettél feltűnést kelteni. – Megint állapotos volt, és
kettő helyett evett, de olyan hévvel ölelt át, hogy tudhattam,
valóban aggódik értem. – Szegénykém! No de oda se neki,
hamarosan édes bort szürcsölgethetsz, és galambsültet
ropogtathatsz! A szakácsunk a világ legfinomabb
szilvamártását főzi hozzá!
Megemelkedett a gyomrom. Azon méláztam, hogy
tekintve, milyen félelmetessé fejlődött mostanában a
célzókészségem, Plautilla ölébe hányjak inkább, vagy a
cipőjére?
– Hogy van Illuminata? – kérdeztem, hogy másra tereljem
a gondolataimat.
– Ó, lent virul falun!
– Nem hiányzik?
– Augusztusban lementem hozzá a villába. Sokkal jobban
gyarapodik a várostól távol, mint az itteni forróságban és
porban. El sem tudod képzelni, milyen sok gyermek esik
áldozatul ennek az időjárásnak! Tele vannak apró
koporsókkal az utcák!
– Találkoztál mostanában a bátyáinkkal?
– Te nem is tudod? Luca brigadéros lett!
– Az mi?
Vállat vont. – Fogalmam sincs. De most három tucat
angyalnak parancsol, és már a Testvér is fogadta!
– Mindig tudtam, hogy ebből a családból előbb-utóbb
sokra fogja vinni valaki – mondtam. – Hát Tomaso?
– Ó, Tomaso! Nem hallottad?
Vállat vontam. – Kissé gyengélkedtem.
– Beteg!
– Remélem, nem állapotos – mondtam mézédesen.
– Ó, Alessandra! – Úgy kacagott, hogy az orcái ugráltak.
Arra gondoltam, hogy hetekig meg tudnék élni ennyi zsírból.
Plautilla negédesen sóhajtott. – Nos, mikor azt mondom,
hogy beteg, ezt valójában úgy kell érteni… – Drámai
suttogássá tompította a hangját: – Rossebe van!
– Csak nem!
– De igen! Ó, ha most látnád! Teljesen ellepte! Fújj!
Bezárkózott a szobájába, és nem fogad látogatót!
Esküszöm, hogy két hónap óta először éreztem valamivel
jobban magamat!
– No de hát hol szedte fel?
Plautilla lesütötte a szemét. – Nem hallottad, mit
pletykálnak? – kérdezte.
– Nem én.
– Róla.
– Mit?
– Ó, ki se bírom ejteni a számon! Legyen elég annyit
mondanom, hogy akiket ezzel vádolnak, azoknak vágják le az
orrát és korbácsolják le a hátukról a bőrt, mihelyt lezárul a
pörük. Hát el tudod képzelni, hogy férfiak ilyet műveljenek?
– Nos – mondtam –, úgy vélem, azért létezik a bűn, hogy
Isten megbocsáthasson.
– Szegény anyánk! – sopánkodott Plautilla. – El tudod
képzelni ezt a szégyent? Miután hónapokig ápolja vidéken
apánkat, hogy felépüljön, arra jön vissza, hogy a tulajdon fia…
Hát annyit mondhatok, adjunk hálát az Istennek, hogy
vannak a családunkban olyanok is, akik az erény útján járnak!
– Valóban. Hála legyen Istennek.
– Ugye, örülsz, hogy te is a helyes útra léptél?
– Tiszta szívemből – feleltem halkan. – Mit mondtál,
mikor jött vissza anya?

Még délután átküldtem Erilát anyámhoz, hogy jöjjön át

segíteni. Épp elég ideig játszottunk haragszomrádot, ha tudott
valamit, ha nem, most szükségem volt a józan eszére.
Esküszöm, csak később jutott eszembe, hogy a festőről is
hozhat hírt.
Megpróbáltam összeszedni magamat a látogatáshoz.
Miután Erila felöltöztetett, bevitettem vele két széket a
szoborgalériába. A nagyszobában járt a levegő, és úgy
gondoltam, anyám méltányolni fogja, hogy a kő szépségesen
hűvös marad a fojtó forróságban. Eszembe jutott az a nap,
amelyen a hálószobámban ültünk, és a házasságomról
beszélgettünk. Akkor is meleg volt. Bár meg se közelítette a
mostanit.
Erila bevezette anyámat. Álltunk, néztük egymást.
Megöregedett, amióta, hónapokkal ezelőtt, utoljára láttam. Az
a tökéletesen egyenes háta alig észrevehetően meggörnyedt,
és noha még mindig mutatós asszony volt, úgy tűnt,
legalábbis nekem, hogy szemének fénye megtört egy kicsit.
– Mióta vagy várandós? – kérdezte. Láttam rajta, hogy
megdöbbenti a külsőm.
– Július elején véreztem utoljára.
– Tizenegy hete! Ah! Próbáltad a mandragórát és a
vadkendert?
– Khrm. Nem. Valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit
kipróbálnék.
– Küldd máris Erikát, hogy hozzon. Magam készítem el az
italt. Miért nem korábban üzentél értem?
A vitához most nem volt erőm. – Mert… mert nem
akartam nyugtalanítani…
Bátrabb volt nálam. – Nem. Nem ez az oka. Nagyon
haragudtál rám. Pedig nem én kényszerítettelek a házasságra.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem. Erről beszélnünk kell. Nincs közös jövőnk, ha nem
teszünk érte. Egyet mondj meg. Ha tudom – mint ahogy nem
tudtam –, de ha esetleg mégis… az visszatart? Annyira
szabadulni akartál.
Erre még nem is gondoltam. Hogy mit teszek, ha
tudomásom van róla. – Fogalmam sincs – mondtam. – ön
valóban nem tudta?
– Ó, gyermekem, hogyan is…
– De találkozott vele az udvarnál. És olyan különösen
viselkedett, mikor rákérdeztem. Én…
– Alessandra! – vágott a szavamba. – Ne a látszat után
ítélj! Nagyon fiatal voltam, és a tanultságom ellenére is
nagyon járatlan az utakban és módokban.
 Akárcsak én, gondoltam. Tehát mégse tudta. – És mikor
szerzett tudomást róla? – kérdeztem halkan.
– A bátyádról? – Sóhajtott. – Azt hiszem, már régóta
sejtettem. A férjedről három napja. Tomaso azt hiszi, hogy
haldoklik. Nem így van, de ha egy ilyen csinos férfi ennyire
elrútul, a halálos végzetet látja benne. Úgy vélem, most kezdi
felfogni tetteinek következményeit, őrjöng a félelemtől és a
fájdalomtól. A hét elején gyóntatót hivatott, hogy
feloldozásért könyörögjön. Aztán elmondta nekem.
– Kinek gyónt? – kérdeztem riadtan, mert eszembe
jutottak Erila meséi a pusmogó papokról.
– Családunk egyik barátjának. Biztonságban vagyunk.
Vagy legalábbis akkora biztonságban, amennyire manapság
lehet.
Egy darabig ültünk, és ki-ki azon töprengett, amit a
másiktól hallott. Figyeltem, milyen elcsigázott. Hogy is
emlékezett rá a férjem? Szépség, szellem, műveltség. Mindig
bűnnek könyveljük el az önbizalmat? Mindig úgy kell
döntenie a Mi Urunknak, hogy ezt a legjobb lesz kiverni
belőlünk?
– Nos, gyermekem? Nagy utat tettünk meg, amióta
utoljára láttuk egymást. Milyen a kapcsolat köztelek?
– Köztem és közte? Mint látja. Működik a házasságunk.
– Igen, valóban látom. Beszélt velem, mielőtt hozzád
jöttem. Ő… – Elnémult. – Nem is tudom. Ő egy…
– Jó ember – mondtam. – Tudom. Ugye, milyen különös?
Milyen régen szerettem volna így beszélni az anyámmal!
Hogy úgy találkozhassak vele, mint asszony az asszonnyal,
olyasvalakivel, aki előttem ment végig ezen az úton, még
akkor is, ha nem egészen ugyanazokon a helyeken járt.
 – És apám?
– Apád… egy kicsit jobban van. Megtanulta elfogadni a
dolgokat És ez már egymagában gyógyulás.
– Ő tud Tomasóról?
A fejét rázta.
– Nos, Plautilla tud, és meg van botránkozva.
– Ó, a drága Plautilla! – Először mosolyodon el. – Már
gyerekként élvezte, ha megbotránkozhat. Most legalább alapja
is van rá.
– És maga, anyám? Ön mit gondol?
A fejét rázta. – Nézd, Alessandra, olyan nehéz időket
élünk. Úgy gondolom, Isten szemmel tart mindent, amit
teszünk, és nem a sikereink alapján ítél meg, hanem a szerint,
mennyire keményen küzdünk a rögös úton. Imádkozol, ahogy
tanácsoltam? Eljársz rendszeresen a templomba?
– Csak ha biztos vagyok benne, hogy nem fogok hányni –
mondtam mosolyogva. – De imádkozni imádkozom.
Nem hazudtam. Az utóbbi hónapokban egyfolytában
imádkoztam, miközben majd kifordult a gyomrom,
könyörögtem, hogy ha nekem nincs is kímélet, legalább a
kicsinyem legyen egészséges, rajta ne fogjon az átok. Olykor
annyira féltem, hogy azt se tudtam, a testem émelyeg-e, vagy a
lelkem.
– Akkor megtart téged, gyermekem. Hidd el, ő meghall
mindent, amit Neki mondanak, még akkor, ha úgy látszik,
hogy nem figyel oda.
Szavai olyan megkönnyebbülést jelentettek, mint mikor
egy időre leesik a lázunk. Az Isten, aki most uralkodik
Firenzén, engem is, a gyermeket is a belünkre akasztatna fel
az idők végezetéig. Az Isten, akit anyám szemében láttam
azon a délutánon, legalább képes különbséget tenni a
bűnösség árnyalatai között. Jobban hiányzott anyám
csendesen fénylő értelme, mint amennyire be mertem vallani
magamnak. – Hallott a festőről? – kérdeztem rövid hallgatás
után.
– Igen, Maria mondta. Úgy fogalmazott, hogy nagyon
felelősségteljesen viselkedtél.
Fölkacagtam. – Én? Nahát! Hogy van? – Hónapok óta
először engedtem meg magamnak, hogy elképzeljem.
– Nos, továbbra sem lett szószátyár, de úgy látszik,
felépült abból, ami megbetegítette.
Vállat vontam. – Nem volt az olyan súlyos. Úgy vélem, a
magány és a munka terhe nyomasztotta.
– Hmm – felelte anyám. Mindig ezt a hangot hallatta
gyerekkoromban, ha nem tudta eldönteni, higgyen-e nekem.
– És a kápolna?
– A kápolna? Ó, a kápolna gyönyörű! Fárosz ebben a
sötétségben! Lélegzetelállító Mária Mennybemenetele a
boltozaton! Miasszonyunk arca egyenesen megdöbbentő… –
pillanatnyi szünetet tartott – …azok számára, akik közelről
ismerik családunkat.
A padlót néztem, hogy ne lássa arcomon az öröm
pirulását. –Hát, szerencsére nagyon magasan van. Különben
is – ki ismerne rám most? Nem haragszik?
– Nehéz haragudni a szépségre – felelte egyszerűen az
anyám. – Annyi váratlan báj van benne. Különben is, mint
mondod, kevesen fogják úgy nézni, mint mi. Habár a nénéd…
– …meg lesz botránkozva. – Ezúttal mindketten
mosolyogtunk. – Tehát akkor kész?
– Nem egészen. Jóllehet a festő bizonygatja, hogy az első
misére elkészül.
– És az mikor lesz?
– Luca alig várja, Tomaso most az egyszer házi őrizetben
van, Plautilla szereti az eseményeket. Ha a mandragóra és a
vadkender használ, akkor azt hiszem, a jövő hónap elejére
tűzhetjük ki. Ugye, milyen jó lesz, hogy megint összejön a
család?

36
Szép lenne, ha elmondhatnám, hogy anyám orvossága
varázslatosnak bizonyult, de az a helyzet, hogy ez se volt jobb
a többinél. Bár lehet, hogy csak hosszabb idő kellett a
hatásához.
Javában benne jártam a negyedik hónapban, és olyan
sovány voltam, hogy inkább látszottam éhezőnek, mint áldott
állapotú asszonynak, amikor, ugyanolyan hirtelen, ahogy
kezdődtek, abbamaradtak a hányásaim. Egy reggel, ébredés
után már hajoltam a tál felé, hogy kiöklendezzem üres
gyomrom bélését, és ekkor észrevettem, hogy nincs
hányingerem. A fejem tiszta volt, a gyomrom nem háborgott.
Visszadőltem a párnára, és rátettem a kezemet a buckára,
amelyet még csak én láthattam.
– Köszönöm – mondtam. – És Isten hozott.
Anyám azt kérte, egy nappal hamarabb jöjjünk, hogy Erila
segíthessen az előkészületekben, és a család valamivel több
időt tölthessen együtt. A nyár elszállt, valamit enyhült a
rekkenő hőség, de a szárazság megmaradt. Mindent ellepett a
por és a piszok, porfelhőket kavartak a kocsikerekek és a
lópaták, portól fuldokoltak a piszkos járókelők. Találkoztunk
emberekkel, akik majdnem olyan soványnak tűntek, mint én.
A rossz termés miatt a piaci pultok fele üresen tátongott, a
gyümölcs és a zöldség satnya volt és torz. A kígyós embert
nem láttam. Egyedül az ócskások és a patikusok jártak jól. A
rossebnek megmaradt a nyoma. Még a felgyógyultak is
viselték varas billogát.
A ház kicsődült a köszöntésünkre. A festő nem – de hát ő
mindig is távol tartotta magát tőlük ám ott volt Maria,
Lodovica és a többiek. Aki csak látott, elhűlt a külsőmtől, bár
ügyetlenül próbálta palástolni a szörnyülködését. Anyám
kétfelől megcsókolt, és bevitt a dolgozószobába, ahol apám
most már minden idejét töltötte.
Az asztalnál ült, orrán két nagyítólencsével, előtte
feltornyozott számlakönyvek. Nem hallotta, mikor beléptünk.
Egy darabig szótlanul álltunk, és figyeltük, ahogy végigfuttatja
ujját a számoszlopokon, száját némán mozgatva számol, majd
szélsebes feljegyzések sokaságát rója a margóra. Jobban
emlékeztetett utcai pénzváltóra, mint gazdag kereskedőre. Bár
talán már nem is volt olyan gazdag.
– Ááá… Alessandra! – mondta. A nevem úgy szakadt ki
belőle, mint egy hosszú, reszketeg sóhaj. Felállt, és sokkal
kisebb volt annál, amire emlékeztem. Mintha a közepében
beomlott volna valami, és a test többi része előregörnyedt
volna, hogy megoltalmazza ezt az üreget.
Megöleltük egymást. Neki is zörgött a csontja.
– Ülj le, ülj le, ülj le, gyermekem! Olyan sok mindent meg
kell beszélnünk!
De miután elmondtuk egymásnak a kölcsönös
nyájasságokat, ő gratulált az állapotomhoz, és a férjem
egészsége iránt érdeklődött, kevés beszélnivalónk maradt, és
apám pillantása mindegyre visszakalandozott a
számoszlopokhoz.
Milyen büszke örömmel vezette sok-sok éven át ezeket a
takaros, akkurátus főkönyveket, gyarapodó gazdagságunk
bizonyítékait! De most mintha folyton hibákat talált volna
bennük, amelyeket vastagon aláhúzott, és újabb számokat
jegyzett a margóra, miközben haragosan csettintgetett.
Anyám hamarosan kimenekített a szobából.
– Mit csinál? – kérdeztem, miközben lábujj hegyen
kiosontunk.
– Az… az üzlettel foglalkozik. Ahogy szokta – felelte
fagyosan. – Nos tehát… van valami más is, amit látnod kell.
Azzal elvitt a kápolnába.
Valóban lenyűgöző látvány volt. Ott, ahol egykor hideg
kőre hullott a hideg fény, diófából ácsolt padok álltak két
sorban. A padok végeit kifaragták, fényesre csiszolták. Az oltár
előtt magas ezüstkandeláberekbe tűzött, hosszú gyertyák
világították meg a Jézus születését ábrázoló, törékeny
szépségű táblaképet, majd izzásukkal továbbvezették
tekintetünket fölfelé, a freskókra.
– Ó!
Anyám elmosolyodott, de nem jött velem, mikor az
oltárhoz indultam, és valamivel később hallottam, hogy
csukódik az ajtó. Eltekintve egy ponyvával letakart, apró
folttól a baloldali falmező aljában, a freskók elkészültek:
hiánytalanok, összefüggők, gyönyörűek voltak.
– Ó! – ismételtem.
Szent Katalin most már méltósággal és nyugodtan vállalta
a vértanúságot, hiszen a kínok csak egy rövid stációját
jelentették az utazásnak a fény felé; arcán az a már-már
gyermekes boldogság ragyogott, amire a festő szobájának
falára rajzolt, első Szűzanyából emlékeztem.
Apámat az oltártól balra, anyámat vele átellenben, jobbra
festette meg profilból. Sötét ruhában, arcukon átszellemült
áhítattal térdeltek. Apámnak, olyan emberhez képest, aki
rőfösüzletben kezdte a pályafutását, ez igazán nagy dicsőség
volt, ám kettőjük közül inkább anyám vonzotta a tekintetet,
még profilból is átható pillantásával, alakjának elevenségével.
Néném a császárné volt, aki meglátogatta a szentet a
börtönben, híven visszaadott esküvői ruhájának tündöklésével
csaknem elhomályosítva a szent szerény szépségét. Luca az
egyik kihallgató volt; bikafeje, mord nézése néminemű
fontoskodásról árulkodott, amit ő valószínűleg tekintélynek
fog látni. És Tomaso… nos, Tomasónak teljesült a kívánsága.
Ott állt, nyavalyájából kigyógyítva az utókor kedvéért, erősen
és elegánsan, mint az udvar egyik legnevesebb tudósa, egy
férfi, aki ugyanolyan tüneményes értelmű, mint amilyen
tüneményes ízléssel öltözködik. Akármily család imádkozzék
itt az utánunk következő emberöltőkben, a lányok áhítatában
mindig ott lappang majd az epedés. Ha tudnák…
És én? Nos, mint anyám megsúgta, én a mennyekben
voltam, olyan magasan, hogy fiatal szemmel és nyakficamot
kockáztató kíváncsisággal legyen megáldva az, aki fel akarja
mérni a hasonlóságot. De csak az érthette meg igazán az
átváltozás hatalmát, aki látta, mi volt itt ezelőtt. Az Ördögöt
letaszították, az istenevés és a rettegés képei belevesztek a
fénykoszorúba. A trónuson Miasszonyunk ült, nem is annyira
a szépség, mint inkább a lélek sugarait árasztva, mentesen
minden zsiráfszerű esetlenségtől, végre elfogadva azt, amit
kértek tőle.
 Hátraszegett fejjel álltam, és körbe-körbe forogtam, addig
követve minden képet a mennyezetig, hogy beleszédültem: a
freskók keringtek-kavarogtak körülöttem, mintha életre
keltek volna az alakok, és ettől olyan öröm töltött el, amit
régen nem éreztem.
Ahogy utoljára megfordultam, ott állt előttem ő.
Jól öltözött volt és jól táplált. Ha most hálnánk együtt, a
teste több helyet foglalna el az enyémnél. Rosszulléteim
lehűtöttek mindenféle vágyakozást, de miután elmúltak,
tartanom kell tőle, hogy az eszem is megszédül, nemcsak a
testem.
– Nos? Mit szólsz hozzá? – Olasz beszédéről még jobban
lekopott az idegenes hangsúly.
– Ó, gyönyörű! – Éreztem, hogy fülig szalad a szám,
mintha minél szélesebbre kellene nyitnom, hogy
kiömölhessen rajta a boldogság, amely nem fér el bennem. –
Olyan… olyan firenzei! – Szünet. – És te… jól vagy?
Bólintott, és úgy nézett, mintha a szememben szöveg
lenne, amit okvetlenül el akar olvasni.
– Már nem fizol?
– Nem – felelte halkan. – Nem fázom. De te…
– Tudom! – vágtam rá. – Semmi baj… már jobban vagyok.
–Meg kell mondanod neki, gondoltam. Meg kell mondanod.
Mert hátha senki más nem mondja meg.
De nem bírtam. Úgyhogy mikor elfogytak a szavak, csak
néztük egymást, és ismét csak néztük. Ha most jött volna be
valaki, rögtön tudja, hány hét a világ. Ha bejönne valaki…
Hányszor támadt már ez a gondolatom: az első alkalommal a
szobájában, az éjszakai kápolnában, a kertben… Mit is
mondott egyszer Erila? Hogy az ártatlanság több csapdát
állíthat, mint a tudás? De a mi ártatlanságunkban mindig ott
volt a tudás. Most már megértettem. Annyira szerettem volna
hozzáérni, hogy belefájdult a kezem.
– Nos tehát:.. – Hangom furcsán könnyű volt, mint a
légies csúcsokba fölvert tojásfehérje. – Elkészült a kápolnád.
– Nem. Még nem. Még be kell fejeznem valamit.
Most végre felém nyújtotta a kezét. Miközben megfogtam,
végighúztam az ujjaimat a forradáson, de szerintem nem is
érezte, olyan vastag volt a vadhús a tenyere közepén. A
baloldali falmezőhöz vezetett, és leakasztotta a ponyvát. Alatta
az üres kis faldarabra egy szétterülő szoknyájú nőt
körvonalaztak. Az ablakot nézte, amelyből egy fehér madár
nézett vissza rá. Szent Katalin, mint zsenge fiatal lány,
készülve, hogy elhagyja apja házát. Körvonalain belül még
nyirkos volt a gipszhabarcs.
– Anyád mondta, hogy jössz ma délelőtt. A vakoló most
végzett. Katalin a tied.
– De… én nem…
Belém szakadt a szó. Ő pedig egyre szélesebben
mosolygott:
– Mit nem tudsz? Megfesteni egy lányt, aki dacol a
szüleivel és a világgal, hogy kövesse a hivatását? – Fölvett egy
ecsetet, és felém nyújtotta. – A nővéredről készített rajzokon
apád szövetei úgy hullámzanak, akár a víz. A fal kevésbé
elnéző, mint a papír, de leginkább neked nem kell félned tőle.
Álltam és bámultam a teret, ahol majd Szent Katalin lesz.
Minden porcikám bizsergett. A festőnek igaza van. Ismertem
a szentet. Ismertem mindent, amit most él át: az izgalom és a
félelem tusakodását. Gondolatban már meg is festettem.
– Kikevertem okkert, testszíneket, és kétféle vöröset.
Mondd meg, hogy milyen árnyalatra van még szükséged.
Elvettem az ecsetet, és most nem tudtam, hogy a belőlünk
vibráló fenyegetéstől vagy a kihívástól remeg-e a gyomrom.
De az első húzás és az ecsetből előszivárványló szín átsegített
a félelmemen. Figyeltem, hogyan mozog a csuklóm, hogyan
egyesül elválaszthatatlanul a rend és a mozgás. Töményen
testi élmény volt az ecsetvonások szabatossága, a festék
hártyája a vakolaton, a kettő egybeforrása, az a boldogság,
ahogy a kép nőtt és kigömbölyödött az ujjaim alól… ó, ha én
lehettem volna Fra Filippo, sose kívánkozom ki a cellámból!
Nagyon sokáig nem beszéltünk. Mellettem dolgozott,
előkészítette a festékeket, mosta az ecseteket. Katalin belenőtt
a ruháiba, vaskos, erőteljes paraszti lábát elrejtette a szoknya.
Az arca pedig, remélem, kifejezte a bátorságot, amit követelt,
és az áldást, amit adott. Egy idő után elzsibbadt a kezem az
ecsettől.
– Pihennem kell – mondtam, arrébb lépve a faltól, és
ahogy levegőt akartam venni, megbicsaklott a térdem.
Elkapta a karomat. – Mi bajod? Tudtam! Beteg vagy.
– Nem – mondtam. – Nem beteg vagyok… – Tisztában
voltam vele, mivel kellene folytatnom, de nem bírtam
kikényszeríteni magamból a szavakat.
Ismét álltunk és néztük egymást. Nem kaptam levegőt.
Fogalmam se volt, mit kéne tennem. Talán soha többé nem
leszünk négyszemközt. Ebben a kápolnában történt meg a mi
udvarlásunk, habár egyikünk sem sejtette, hogy az volt.
– Én…
– Annyira akartalak…
Az ő hangja türelmetlenebb volt az enyémnél.
– Annyira akartalak látni. Nem tudtam… vagyis mikor
nem jöttél, kezdtem azt gondolni, hogy…
Átölelt, és olyan ismerős volt a teste, mintha elmém egész
idő alatt őrizte volna élő másolatát. És a vágy – mert most
már megértettem, hogy az volt – úgy tört fel bennem, akár egy
hőforrás.
Olyan gyorsan rebbentünk szét a kivágódó sekrestyeajtó
hangjára, hogy talán meg sem látott. A járása is mutatta, hogy
szenved, noha a düh erősebben sugárzott minden
porcikájából. Nem is csoda. Hozzá képest most még én is
olyan voltam, mint Venus és Adonis egy személyben. Az arca
eltűnt a tarjagok között. Három volt rajta, egy a bal orcáján,
egy az állán, a harmadik a homloka közepén, mint a Küklópsz
szeme. Kövér, gennyes karbunkulusok. Közelebb sántikált.
Nyilván jutott a lába közé is. De a nézését mintha nem
változtatta volna meg a franckor. Na, majd megtudjuk hamar.
– Tomaso! – siettem feléje. – Hogy vagy? Milyen az
állapotod? – Esküszöm, szemernyi diadal se volt a
hangomban, hiszen a szenvedés csakis együttérzést ébreszthet
bennünk, ugye?
– Nem olyan szalonképes, mint a tied. – Megszemlélt. –
Habár igaza volt Plautillának, olyan vagy, mint egy
madárijesztő. De szép pár lettünk! – Horkantott. – Na!
Mikorra esedékes?
– Hát… Tavaszra. Április, május.
– Szóval lesz örököse Cristoforónak? Ügyes. Ki se néztem
volna belőled.
Éreztem, hogy a festő megkövül mellettem.
Rápillantottam. – Bizonyára te is tudod! – mondtam derűtől
gyöngyöző hangon. – Várandós vagyok. De mert olyan beteg
voltam tőle, még nem látszik.
 – Várandós? – Rám szögezte a szemét. A számolás nem
nehéz tudomány, még egy kolostorban nevelkedett fiúnak se.
Én is rászögeztem a szememet. Ha szeretünk egy férfit az
őszinteségéért, nem haragudhatunk rá, ha nem palástolja.
Tomaso is ránk szögezte a szemét.
– Nos, Tomaso, hát láttad a kápolnát? – fordultam feléje
olyan hajlékony mozdulattal, hogy tánctanárom elsírta volna
magát az örömtől. – Hát nem csodálatos?
– Ühüm. Nagyon szép. – De még mindig bennünket
bámult mereven.
– A képmásod rendkívül…
– Hízelgő – fejezte be nyersen. – De hát nekem
egyezségem volt a festővel, ugyebár. Csoda, mire képesek a
titkok! Hallom, a húgom volt, aki átsegített.., azon a
szerencsétlen betegségeden. Mikor is történt? Nem nyár
elején? Hány hónapja is annak?
– Ha már a titkoknál tartunk – mondtam édesen, ami a
legbiztosabb jele közöttünk a vitriolnak – anyától hallom,
hogy meggyóntál. – Hagyd csak békén a festőt, üzentem. Te is
tudod, hogy ennek a játéknak mi vagyunk a mesterei. A
többieket túl könnyű leütni.
Gyilkosan meredt rám. – Igen… milyen jó is, hogy anyánk
mindenről tájékoztat.
– Igen, tudja, mennyire a szívemen viselem a lelki
jólétedet. Bár azért nagy megrázkódtatás lehetett, mikor
rájöttél, hogy mégse halsz meg.
– Igen, húgom, de meg kell mondanom, hogy vannak
előnyei. – Behunyta a szemét, mintha ki akarná élvezni a
pillanatot – Amíg őszinte megbánást tanúsítok, nem kerülök a
pokolba. Ami nagy megnyugvás nekem, képzelheted. Bár
beismerem, türelmetlenebbé tesz a mások bűneivel szemben.
– Ismét rámeredt a festőre. – Na, mondjad csak, hogy van
Cristoforo?
– Jól. Nem találkoztál vele?
– Nem. De mint látod, már nem vagyok szép társaság.
Ránéztem. Most éreztem meg dühében a félelmet. Milyen
különös, hogy valakiben ekkora szeretet se ébressze föl a
gyengédséget. – Nézd, Tomaso – mondtam –, nem hiszem,
hogy a ti barátságotok csak a szépségről szólt. – És egy
pillanatra leengedtem a pajzsomat. – Ha ez vigasztal, én se
látom gyakrabban. Mostanában más dolgai vannak.
– Igen, ezt biztosra veszem. – Szinte tapinthattam
pökhendiségében a nyílt sebet. – Nos – csikorogta – erről
még kétségtelenül beszélgetünk. Egyelőre épp elég idődet
elraboltam. – A csaknem befejezett freskóra mutatott. –
Kérlek, folytasd… azt az akármit, amiben megzavartalak.
Néztük, ahogy kisántikál. Ha majd felfakadnak a tarjagok,
vajon mennyi epe folyik el az evességgel? Attól függ, mennyire
csúfítják el a sebhelyek. Hogy mihez kezd gyanújával? Nos, ha
ezen rágódnék, csak magamat gyöngíteném le, mire sor kerül
a harcra.
A festőhöz, fordultam. Hogy érthetné meg, mibe botlott
bele? Se szavaim, se bátorságom nem volt, hogy elmondjam
neki.
– Be kell fejeznem a szoknyáját – mondtam nyersen.
– Nem! Nekem…
– Kérlek…! Kérlek, ne kérdezz semmit. Egészséges vagy, a
kápolna elkészült, gyermeket várok. Bőven van miért hálát
adni.
Ezúttal én fordultam el tőle. Fogtam az ecsetet,
visszatértem a falhoz.
– Alessandra!
Hangjától megállt a kezem. Nem hinném, hogy
ismeretségünk alatt egyszer is kimondta volna a nevemet.
Megfordultam.
– Ugye, tudod, hogy ez nem maradhat ennyiben?
– Nem! Annyit tudok, hogy a bátyám túlságosan
veszedelmes ellenség, és most mindketten ki vagyunk
szolgáltatva neki. Nem látod? Mostantól idegeneknek kell
lennünk. Te a festő vagy, én a férjezett leány. Ez az egyetlen
módja, hogy menthessük magunkat.
Visszafordultam a falhoz, de az ecsetem túlságosan
reszketett. Szorosabban fogtam, és megparancsoltam a
kezemnek, hogy nyugodt legyen, nyugodtabb, mint a szívem.
A falhoz illesztettem az ecsetet, és átadtam vágyamat a
színnek.
Valamivel később mellém lépett, és mikor anyám bejött
értem a kápolnába, egymás mellett festettünk.
Anyám egy szót se szólt, ám éjszakára leküldte Erilát a
cselédfertályra, és velem aludt a régi hálószobámban, de olyan
nyugtalanul, hogy én, akinek annyi bátorsága volt valaha az
éjszakai kószáláshoz, nem mertem elmozdulni félig csukott
szeme elől.

37
A felszentelést a püspök végezte, aki a lehető legrövidebb időt
töltötte nálunk, derekasan evett-ivott, aztán néhány
káprázatos bála szövettel és egy ezüst misekehellyel távozott.
Vélhetőleg volt valami helye, ahová elrejtse őket, mert ha az
angyalok neszét veszik az ajándéknak, miatyánknyi idő alatt
kipakolják a püspöki palotából a kordéjukra.
Utána Tomaso gyóntatója mondott misét. Anyám
családjának régi barátja volt, tőle kaptam első
hittanleckéimet, ő hallgatta meg első gyónásaimat. Már csak
az Isten tudja, miféle vétkeket cirkalmaztam ki magamnak a
szórakoztatására. Drámai érzékem korán megnyilatkozott, és
időnként bűnösebbnek akartam látszani annál, ami voltam,
mert úgy hittem, feloldozásommal jobban magamra vonom
Isten figyelmét. Mivel azóta se tudtam komolyan megvallani a
vétkeimet, ez újabb érv lehet amellett, hogy gyerekkoromtól
kárhozatra vagyok ítélve, de abban az Istenben, akivel
felnőttem, mindig több volt a jóakarat, mint a bosszúállás, és
épp elég szeretet Övezett ahhoz, hogy azt higgyem, ez így is
marad. Hány család lehet vajon a városban, akiket ugyanígy
összezavart ez az új szigorúság? Bár ha elnéztem a püspököt,
miként zsebeli be a tiszteletdíjat azért, ami végül is a
tisztségével járó kötelessége volt, könnyen láthattam, hogyan
alakultak ki az ellenséges táborok.
A szertartás egyszerű volt: rövid prédikáció Szent Katalin
bátorságáról és magasztosságáról, az ima hatalmáról, a freskó
szépségéről, és a művészetté lett Ige gyönyörűségéről, habár a
szónoklat hevét mérsékelte Luca jelenléte, aki úgy dagadozott
a második padban, mint egy nagy kölönc kelt tészta. Bátyám
meghízott a Testvér szolgálatában – hallottam egy olyan
pletykát, hogy az utóbbi pár hétben az éhség fenyegetése
regruták újabb hullámával gyarapította Isten milíciáját – és
fokozottan átélte,saját fontosságát. Lanyhán szívélyes
beszélgetést folytattunk, amíg szóba nem hoztam a pápa
interdiktumát, és hogy milyen zavart idézhet elő a tanítványok
táborában. Luca ekkor kirobbanó haraggal közölte, hogy
Savonarola a nép bajnoka, vagyis egyedül Istennek van joga
elűzni a szószékről, tehát ha úgy dönt, akkor prédikálni fog,
mindegy, mit parancsol Róma leggazdagabb bordélyosa.
Bátyám olyan szélsőséges kifejezésekkel ostorozta az
egyház romlottságát, olyan tiszta és tüzes logikával érvelt – ez
egymagában dicséretére vált az embernek, akitől tanulta –,
hogy kizártnak tűnt bármiféle kiegyezés a felek között. Ám ha
Savonarola megint prédikál, a pápa aligha fogja tűrni a
packázást. Erővel töri le? Bizonyosan nem. Vagyis
egyházszakadás lesz? Én nem tudom elviselni azt az egyházat,
amelyik becsméreli a szépséget és a művészetet, de ettől még
nem helyeslem azt az egyházat, amelyik pénzen árulja a
megváltást, és engedi, hogy pápái és püspökei a fattyaik
zsebébe szivattyúzzák át az eklézsia pénzét. Ám a skizma
akkor is elképzelhetetlen. Valamelyiknek engednie kell.
Végighordoztam tekintetemet a családomon. Szüléim az
első padban ültek, anyám olyan egyenes háttal, hogy attól
apám is jobban kihúzta magát. Ez volt a perc, amelyről
álmodott. Lehet, hogy gazdagságunk fogyatkozik, de azért
magasra tartottuk a fejünket, kivéve az önsajnálatba süllyedt
Tomasót, aki rútságában még arrogánsabb volt, mint
szépségében. Mellette ült Plautilla és Maurizio, köpcösen és
unalmasan, aztán a férjem és én. Átlagos firenzei család. Hö!
Aki jól odafigyelt, hallhatta a lelkekből vétkeink és
alakoskodásaink sziszegő kórusát!
A festő hátul állt, és éreztem, hogy engem néz. Egész
délelőtt egymást kerülgettük, mint két örvény a folyóvízben,
amelyek állandóan közelednek, de sose olvadnak egybe.
Tomaso sasszemmel lesett, ám abban a percben
megfeledkezett rólunk, ahogy megjött Cristoforo. Rövid időre
találkoztak az udvaron, a frissítőktől roskadozó asztal mellett,
olyan idegesek voltak mindketten, mint a versenylovak,
anyám és én pedig színleltük, hogy semmit sem veszünk észre.
Alig beszéltek egymással, és mikor a kápolnába szólítottak,
Tomaso abban a pillanatban sarkon fordult, könnyű,
lendületes mozdulattal. Úgy döntöttem, nem nézek a
férjemre, ám azt kénytelen voltam észrevenni, hogy milyen
pillantást vet rájuk Luca, mikor elmennek mellette. Anyám
valamikor régen azt mondta Tomasóra, hogy erősebb a vér a
víznél. Hát a hitnél?

– Igazat mondott a festőjéről. – Férjem házának

elhanyagolt kertjében figyeltük a lemenő napot, mindketten
kissé idegesen attól, hogy mi fog elhangzani. – Tehetséges.
Bár a város légkörére való tekintettel okosabban tenné, ha
Rómába vagy Velencébe menne, és ott keresné a következő
megbízását. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jó, hogy a
kedélyét nem romja már a szédülés. Milyen hosszan ült neki?
– Néhány délutánt – mondtam – De azt is régen.
– Akkor annál inkább bírja elismerésemet. Egyszerre
ragadta meg önben a gyermeket és a változást. Mi történhetett
egy ilyen emberrel, amitől ekkora kíméletlenséggel fordul
önmaga ellen?
Nem, a férjem szemét nem sok dolog kerüli el. – Egy időre
elvesztette a hitét – feleltem halkan.
– Ó, a szerencsétlen. Ön pedig segített, hogy ismét
megtalálja? Akkor valami fontosat mentett meg, Alessandra.
Nagy szelídség van ebben az emberben. Szerencséje, hogy
nem rontotta meg jobban a város. – Szünet. – Valamit meg
kell beszélnünk – ha ugyan nem tud már róla. A betegség,
amelybe Tomaso esett… ragályos.
– Azt akarja mondani, hogy ön is beteg? – A gyomrom
összerándult a rémülettől.
– Nem. Azt mondom, hogy mindketten
megbetegedhetünk.
– Miért, bátyám hol szedte fel? – kérdeztem nyersen.
Kacagott, de nem sok jókedv volt a hangjában. –
Kedvesem, nem nagyon lenne értelme ezt firtatni. Engem
teljesen elvakított a szerelem azóta, hogy három éve
megláttam egy játékbarlangban, az Öreg híd közelében.
Tizenöt éves volt, és féktelen, mint egy fiatal csikó. Talán
mindig oktalanság volt azt várnom, hogy az ilyen rajongás
valaha is kölcsönös lehessen.
– Hát, én közölhettem volna önnel – mondtam. – Mikor
tudhatunk biztosat?
Vállat vont. – Ez új betegség. Egyetlen reményünk, hogy
eddig nem haltak bele az emberek. Egyébként nincs rá
gyógyszer, és nincs érvényes szabály. Tomaso gyorsan
összeomlott, de lehet, hogy csak korán kapta el. Senki se
tudja.
A Santa Trinitán lógó, kifolyt belü kerítőre gondoltam. Ez
volt a büntetése, többek között azért, mert mindent leszállított
a franciáknak, amit azok kívántak. Miféle ember lehet a
gyilkos? Miféle feddhetetlenség tombolhat benne? És micsoda
düh?
– De van ennél rosszabb is – mondta halkan. – Más ragály
is érkezett a városba.
Ránéztem. Lesütötte a szemét. – Ó, édes Jézusom! Ne!
Mikor?
– Egy hete, talán korábban. Az első halottak néhány napja
kerültek a hullaházba. A hatóság megpróbálja a lehető
leghosszabb ideig titokban tartani, de az ilyesmi hamar
kiszivárog.
És bár egyikünk se mondta ki, a szó már a levegőben
lógott, kifolyt az ajtók alatt, az ablakokon, be minden egyes
házba köztünk és a városfalak között, és a félelem fertőzőbb
volt, mint maga a kór. Vagy Istenre tett olyan mély hatást a
firenzei kegyesség, hogy máris magához akarta szólítani az
igazakat, vagy… hát… ezen a „vagy”-on nem volt érdemes
gondolkozni.

38
A pestis úgy jött, ahogy szokott, ok és előzetes bejelentés
nélkül, nem közölve, mekkora kárt fog okozni, vagy meddig
pusztít. Olyan volt, mint a tűz, amelyben eléghet öt ház vagy
ötezer, attól függ, merről fúj a szél. A város máig varas volt a
másfélszáz évvel korábbi fekete haláltól, amely majdnem a
lakosság felét kiirtotta. Olyan sok szerzetes meghalt – úgy
hullottak a celláikban, akár a legyek – hogy a pestis hitbeli
meghasonlásba taszította a megmaradtakat; a zárdák és
templomok máig bővelkedtek annak a komák a képeiben,
amelyek megszállottan vájkáltak az Utolsó ítélet és a kárhozat
közelségében.
Ám ez már nem az a Firenze volt, ez egy kegyes állam volt,
amelyet egy nagy hitszónok vezetett, és angyalhad
rendszabályozott. A rossebet lehetett a vétkesek megérdemelt
büntetésének, sőt, a bűnök nyilvános megvallásának
tekinteni, de a dögmirigy, az más. Ha valóban Isten büntetése,
akkor mivel érdemeltük? Ez volt a kérdés, amelyre
Savonarolának válaszolnia kellett.

A hír, hogy visszatér a szószékre, ugyanolyan gyorsan

terjedt, mint a ragály. Bármit megadtam volna érte, hogy
hallhassam, de, noha a pestis volt a nagy kiegyenlítő,
határozott előszeretetet tanúsított a gyengébb alkatúak iránt.
Ha csak rólam lett volna szó, még ezt is megkockáztatom
csillapíthatatlan kíváncsiságom kedvéért, de most már kettő
helyett kellett gondolkoznom, és végül kompromisszumot
kötöttem: elkísértem Cristoforót a fogaton a templomig, hogy
lássam a tömeget, majd mikor féljem eltűnt a templomban,
hazatértem.
Hogy a tömeg kisebb lett, azt mindenki láthatta. Erre
természetesen voltak nyomós okok: a félelem a fertőzéstől,
sőt, magától a kórtól. Eszeveszett vakmerőség kellett volna
hozzá, hogy valaki a befolyás apadását olvassa ki a
szentbeszéd hallgatóságából. Férjem azt mesélte, hogy
Savonarola szenvedélye semmit sem lanyhult, és akik bent
hallották, kétségtelenül Isten tüzét érezhették magukban. Ám
az utcákon, ahova nem ért el a hangja, nem mindenki volt
beteg. Némelyek csak elfáradtak, és más kínok hasogatták
bensőjüket, ez esetben az éhség. Kis idő után nehéz lehet majd
megkülönböztetni egymástól a gyötrelmeket.
Igazság szerint a város még mindig szerette a Testvért,
tapsolt karakánságának, és örvendezett, amiért Firenze ilyen
közel került Istenhez, de azt is nagyon szerette volna már, ha
jól is lakhatna, vagy legalább egy kicsivel kevésbé
nyomorultnak erezhetné magát.
Férjem elegáns elemzésben összegezte a helyzetet. Mikor
a Mediciek birtokolták a hatalmat, akiknek, mondta,
ugyanúgy nem volt közvetlen összeköttetésük Istenhez, mint
másnak (bár a pénzük jóval több lehetett), egyszerű stratégiát
alkalmaztak a nép megnyerésére. Ha nem kínálhattak
megváltást, kínáltak legalább látványosságot, valamit, amitől
a legszegényebbek is jobban érezték magukat, büszkék lettek a
városukra, büszkék a firenzei életfilozófiára, még akkor is, ha
az nem teljed tovább az ünneplésnél. Nem mintha azok az
események pogányok lettek volna. Szó sincs róla. Isten
dicsérete és magasztalása volt a céljuk. Az volt benne
mindenben: a lovagi tornában, a kopja-törésben, a
felvonulásokban; épp csak vidám, zajos, sőt, parázna arcot
öltöttek. Ami pedig hejehuja közben történt, azt másnap még
mindig meg lehetett gyónni. Ilyen módon a nép rövid időre
elfelejtette, hogy mije nincs, és amíg hosszú távon javultak a
dolgok (vagy amíg nem romlottak), ez elégnek is tűnt. Az
uralom olyan színes és magabiztos volt, hogy a nép úgy érezte,
„élt” a Mediciek alatt. Ma meg, mintha állandóan csak
készülnénk a halálra.
Természetesen Savonarola fegyvertárában nem
szerepeltek ilyen világias ünneplések. Az Új Jeruzsálemben
nem lehetséges karnevál vagy kopjatörés. A Testvér ugyan
nagy hévvel emlegette az örömet, ha Isten került szóba, de
mivel az Istene olyan kemény kezű gazda volt, egyre inkább a
szenvedéssel kapcsolták össze kettejüket. És bár a szenvedés
megtisztít, egy idő után örömtelen is tud lenni. Akinek pedig
nincsenek örömei, hajlamos többet gondolni a sirámaira, és
így a dolgok gyakran tűnnek rosszabbnak a valóságosnál.
 Mi más lehetne alkalmasabb tehát az „örömtelenség”
elűzésére, mint egy vallásos látványosság, olyan esemény,
amely Istent zengi, ám ugyanakkor arra is jó, hogy felderítse a
töredelmes hétköznapokat? Hogy – nos – kevésbé örömtelen
legyen az élet?
El kell ismernem, a Hiúságok Máglyája ihletett ötlet volt,
annak pedig, ahogyan Savonarola közhírré tette a szószékről,
egyszerűen nem lehetett ellenállni: ha Firenze szenved, az
azért van, mert Isten kiválasztotta mindenek felett, és
figyelmére méltatja keresztjárását. Miként ő, Savonarola,
ostorozza és koplaltatja testét, hogy az Úr tökéletes edényévé
tegye, a városnak is áldozatokkal kell bizonyítani, hogy méltó
Isten hő szerelmére. Mert a haszontalan gazdagságok
elvettetéséből idvezült öröm leszen. Különben is, mi
szükségünk nekünk az ily léhaságokra? Kendőzőszerek,
parfümök, pogány szövegek, játékszerek, illetlen művészet; az
ilyen tárgyak és csinálmányok csak megzavarják figyelmünket
és ellatyakosítják rajongásunkat Istenért. Adjátok őket a
lángoknak! Égjen semmivé, menjen füstbe hiúságunk és
megátalkodottságunk! Üresen maradt helyükre alászálland a
kegyelem. És, bár biztosra veszem, hogy a Testvér fejében meg
se fordult hasonló gondolat, de egy ilyen purgálás enyhítheti a
szegények szenvedését is: mert ha megalázzák azokat, akiknek
túl sok jutott, a nincstelen vigasztalhatja magát azzal, hogy
most már legalább azoknak sincs.
Az elkövetkező hetekben a Signoria terén hatalmas,
nyolcszögletű piramissá nőttek a hiúságok, amelyeket az
angyalok begyűjtötték. Erila és én iszonyattal vegyes
megilletődéssel néztük, hogyan lesz magasabb a rakás. Az
vitathatatlan, hogy a város ismét felpezsdült tőle. A máglya
építése munkát adott embereknek, akik különben
legyengültek volna az éhezéstől. A népnek volt miről beszélni,
pletykálni, volt miért lelkesedni. Férfiak és asszonyok nézték
át ruhatáraikat. Gyerekek rostálták meg a játékaikat. Míg
egykor a birtoklással dicsekedtünk, most az áldozat örömével
ismerkedtünk.
Persze, nem mindenki lelkesedett egyformán. Sőt, sokan
voltak, akik, ha tehetik, inkább kimaradnak az áldozásból, Itt
léptek színre az angyalok, ami már csak azért is okos
hadmozdulat volt, mert Isten i§ú hadának az utóbbi időben
nemigen akadt munkája az éhségtől és a betegségtől levert
városban. Egyes angyalok sokkal meggyőzőbbek voltak
társaiknál. Savonarola tüzes lángra gyújtott némely fiatal
lelkeket, és voltak páran, kiknek szavai úgy tündököltek, mint
a Gábriel szájából ömlő aranylakk az Angyali Üdvözlet
képein. Láttam, mikor az egyik rábeszélt egy elegáns
fiatalasszonyt, hogy mondjon le eldugott karperecéről, és
vallja be, hogy egy pászma álhaj is találkozik a fürtjei között;
utána mindketten ragyogva távoztak.
Az angyalok szekerekkel járták a várost, a vezér Donatello
bájos kamasz Jézus-szobrát vitte az élen. Dicséreteket,
zsoltárokat énekeltek, és meglátogattak minden házat meg
intézményt, hogy van-e vinnivaló. Egyes házak valóságos
divatot csináltak abból, hogy ki tud rálicitálni
adományozásban a szomszédra. Másutt némileg inkvizíciós
íze lett a vizitálásnak. Az angyalok jól dolgoztak: elsőnek a
gazdagabb családokra nyitották rá az ajtót, építő példa végett.
Ha eleget kaptak, megköszönték és mentek tovább. Ha nem,
beljebb tessékelték magukat, és körülnéztek. Az adakozás
persze önkéntes volt, de hát kamasz fiúk borzasztó ügyetlenek
tudnak lenni, ha sietnek, és sok családnak elég volt néhány
eltört muránói vázáról vagy leszakított faliszőnyegről szóló
pletyka, hogy azonnal bőkezűek legyenek ijedtükben. Még az
ellenségeink is tisztességesebben viselkedtek a megszállás
idején, de persze csak egy vakmerő ember merte volna
használni a fosztogatás szót az angyalok jelenlétében.
Azon a délelőttön, amelyen hozzánk jöttek, az egyik
emeleti ablakból figyeltem közeledésüket: kocsikerekek
zötyögése szolgáltatott dobkíséretet lármás kórusukhoz,
amelyben a repedtfazekak túlbőgték az angyalhangokat.
Mindenki ismerte az illetlen művészet meghatározását. Olyan
háznál, ahol ifjú hajadonok vannak, nincs helye pucér
emberek és asszonyok képmásainak. Mivel pedig a legtöbb
háznál vannak ifjú hajadonok, még ha cselédi minőségben is,
ezt a szabályt többé-kevésbé kíméletlenül lehetett alkalmazni.
Ilyen alapon a féljem szobor-gyűjteménye is trágárnak
minősül. Jelenleg kulcsra volt zárva, a kulcsot Cristoforo
magánál tartotta, viszont az udvaron készen várakozott a
felajánlások ládája: több divatjamúlt, cifra ruha, több
kártyapakli, változatos vacakok, legyezők, és egy randa nagy
aranyfüstös tükör, amely inkább ízléstelenségről, mint
hitetlenségről tanúskodott. Ijedeztem, hogy nem lesz elég
(terhességem idegesebbé tett a szokásosnál), de a férjem
flegmatikus volt: amíg olyanok vannak hatalmon, érvek,
akiknek úgyszólván megbízható tudomásuk van a hasonló
gyűjtemények létezéséről, addig azok igencsak meggondolják,
kit áruljanak el. A szerencse, mondta, nagyon forgandó a
mostanihoz fogható szeszélyes széljárásban; okos politikusnak
van füle a disszonanciához.
Mihelyt az angyalok házunkhoz értek, szélesre tártuk
nekik a kaput. Erila tálcán hozta a frissítőt, Filippo hordani
kezdte kifele a dobozokat.
Tizenhét-tizennyolc éves siheder trónolt a szekér tetején,
térdig a könyvekben és jelmezekben. Átcsoportosította a
kincseket, hogy helyet csináljon az új szerzeményeknek.
Figyeltem, hogyan penderíti félre a meztelen nimfákat és
szatírokat ábrázoló táblaképet. A festék megrepedt és
lepergett a goromba bánásmódtól.
Olyan szóbeszéd is járta, hogy nemcsak a mecénások
mondanak le a műalkotásokról, de maguk a művészek is, az
élen Fra Bartolommeóval és Sandro Botticellivel. Persze,
Botticelli már öregember, akinek nagyobb szüksége van Isten
szeretetére, mint akárhány mecénáséra, bár a férjem
célozgatott rá, hogy ha Botticelli annyira a mennybe akar
jutni, akkor jobban tenné, ha mást is meggyónna, mint az
asszonyi hús tőreit. Nekem folyton arra kellett gondolnom,
ahogy Cristoforo leírta a tengerből született Venust, és
örültem, hogy az ilyen festmények lakat alatt vannak vidéken.
A mi szekerünk nimfáit és szatírjait legalább nem fogja
hiányolni a történelem: a nők lába kimondottan rövid a
testükhöz képest, a húsuk meg úgy néz ki, akár a süleden
kenyértészta.
– Hahó, szépasszony! Van valamid a lángoknak? Semmi
kláris vagy tollas legyező?
Jóképű fiú volt, a hajára és a ruhájára is fordított némi
gondot. Egy másik Firenzében talán az ablakom alatt adna
szerenádot egy részeg éjszaka után. Főleg mivel onnan, ahol ő
volt, nem látszott, mekkora a hasam.
A fejemet ráztam, de nem tudtam megállni, hogy ne
mosolyogjak. Talán idegességemben.
 – Hát a fésűid? Csak nem gyöngyöket látok a szélükön?
Megtapogattam a fejem búbját. Erila fésült meg reggel, de
hogy mit tűzött a hajamba, arra bizony nem emlékeztem.
Aligha lehetett hivalkodó. Azért kivettem őket, és ettől a
hajam egy része a hátamra omlott. A fiú elvigyorodott.
Ragadós volt a mosolya. Talán már az angyalok is kezdtek
belefáradni a jóságba. Ledobtam a fésűket, ő pedig lendületes
mozdulattal elkapta őket.
Társai odalent épp azon vitatkoztak, bejöjjenek-e egy kis
utánpótlásért.
– Gyerünk! – ordított rájuk a vezér, nekem pedig
felvillantott még egy vakító mosolyt. – Ha minden háznál
ennyit lacafacázunk, lekéssük a máglyát!
A szekér eldöcögött, én pedig, esküszöm, tisztára úgy
láttam, mintha zsebre vágná a fésűimet.
Másnap reggelre háznagyságúvá nőtt a máglya. Délben
meggyújtották körülötte az aprófát, ugyanabban a pillanatban
meghúzták a harangokat, felzendültek a trombiták, és a tömeg
harsány dalra fakadt. Ám nem minden hang szállt az égig. A
zsúfolásig megtelt piazzán nemcsak Ünneplők voltak, de
olyanok is, például mi, akik a nézőket nézni mentek oda.
Elkeserítő dolgokat láttunk Erilával a tolongásban. Pár
napja egy velencei gyűjtő üzenetet küldött a Signoriának, és
valóságos vagyont, 20 000 florintot ajánlott fel, hogy
megmentse a műalkotásokat a tűztől. Most megkapta a
választ: a tulajdon képmását tűzték a máglya tetejére. A bábut
a legdrágább ruhákba öltöztették, asszonyi álhajból
fabrikáltak neki parókát, és fütyülős petárdákat tömtek a
belsejébe. Mikor elérték a lángok, a petárdák felrobbantak, a
bábu sivítozott és rángott, a sokaság mennydörögve éljenzett.
Később hallottam embereket esküdözni, hogy érezték a
pörkölődő haj szagát. Akkora volt az ujjongás és az
örvendezés, hogy úgy lehetett érezni, már csak idő kérdése, és
emberhúst fogunk pirítani.
Az ének és az ima egész nap folytatódott a domonkosok és
az angyalok vezetésével. Ám akinek volt szeme, láthatta, hogy
a klérus egy része nem képviselteti magát, mégpedig a
ferencesek; amióta a változások hideg szele porlasztotta
hagyományos tisztelőik táborát a szegények között, kezdték
vitatni Savonarola tekintélyét. A máglya késő éjszakáig égett.
Több napig hullott a városra porrá lett léhaságaink szürke
hava, belepte ablakpárkányainkat, ruháinkat, megtöltötte
orrunkat az elhamvasztott művészet szomorú szagával.
Mikor a pápa megtudta, ezúttal tényleg kiátkozta a
Testvért.

39
Megkapván a bullát, Savonarola fogta korbácsát meg az
imádságos könyvét, és bezárkózott cellájába a San Marcóban.
Addig semmit sem akart tenni vagy szólni, amíg Isten nem
utasítja. Bár tüzes hitét kevesen vonták kétségbe, most először
nyíltan bírálták az ítélőképességét. A pápa minden
gyarlóságával egyetemben Istent képviseli a földön, márpedig
tekintélytisztelet nélkül semmiféle állam vagy kormány nem
érezheti biztonságban magát.
Míg a Testvér imádkozott, a döghalál habzsolta a
jámborokat. A San Marcót sem kímélte, és a ragály olyan
sebességgel terjedt, hogy számos szerzetes eltávozott. Ám akik
hívek maradtak az Új Jeruzsálemhez, még vakbuzgóbbak
lettek, és ellenséget szimatoltak mindenütt. A nyáron
letartóztatott szodomitákat végighurcolták a városon, mielőtt
a főtéren nyilvánosan megkorbácsolták és megcsonkították
őket. Az egyiket, bizonyos Salvi Panizzit, akit férjem az
ismerősének mondott, máglyára akarták vetni, mint
megátalkodott bűnözőt, de a város, noha Salvi Panizzit akkor
már megtörte a strappado és a kínpad, az utolsó percben
visszariadt a nyilvános gyalázattól. Az ítéletet megváltoztatták
pénzbírságra, és életfogytiglani elzárásra a tébolydában.
Karácsonykor Savonarola válaszolt a pápának: dacos
nagymisét celebrált a tömegnek a székesegyházban. Olyan
sovány lett, mint egy felöltöztetett csontváz, az orra akkorára
nőtt, mint a halál kaszája. Ám a hangja ágyúszó volt: dörgés és
villámlás! A pápa szélsebesen riposztozott: követeket küldött
a Signoriához, és követelte, hogy vagy börtönözzék be „a
gonoszság ama fiát”, vagy láncra verve küldjék Rómába.
Engedetlenség esetén az egész város meg fogja érezni
haragját. Miközben a kormány tétovázott, Savonarola
egyszerre válaszolt mindkettőnek a szószékről, és hogy mit,
azt városszerte szétvitte a szóbeszéd: „Mondjátok meg
mindazoknak, akik oly igen fel akarják magasztalni, és meg
akarják dicsőíteni magukat, hogy készül már trónusuk – a
pokolban! És azt is mondjátok el, hogy van közöttük egy,
kinek immár készen vagyon a fejedelmi szék!”
Hogy erre mit válaszolt a pápa, azt nem jegyezték fel.

Már nem emlékszem az ezt követő hónapok pontos

időrendjére. Van, mikor annyira megsűrűsödik a bánat és a
tragédia, hogy megroskadunk a súlyuk alatt, és azt se tudjuk,
hol vagyunk.
Annyit tudok, hogy házunkba az újév elején érkezett a
pestis. Elsőnek a szakács kisebbik lánya betegedett meg. Hét-
nyolc éves, cinege kis jószág volt, és noha mindent megtettünk
érte, amit tehettünk, három nap múlva meghalt. Filippo volt a
következő, aki már többet szenvedett. Nagyon sajnáltam, mert
se vigasztaló szavainkat nem hallhatta, se azt nem mondhatta
el, mennyire faj. Tíz napig sorvadt, egyre gyengülve, és éjszaka
halt meg, midőn senki se volt mellette. Megsirattam, mikor
Erila reggel hozta a hírt.
Férjem és köztem ezen a napon került sor az első igazi
veszekedésre. El akart küldeni a városból a délre levő
hévizekhez, vagy a keleti dombok közé, ahol, mondta, jobb a
levegő. Naponta szedtem Erila áloéból, mirhából, sáfrányból
kevert szerét a ragály ellen, meg is erősödtem, amióta nem
hánytam, de még mindig nem voltam a régi, és azt hiszem,
végül minden kíváncsiságom ellenére hagytam volna
rábeszélni magamat, ha nem bunkóznak le az események.
Még akkor is a férjem szobájában vitatkoztunk, amikor
megérkezett szüleim házából a szolga.
A levelet anyám írta:

A kis Illuminata meghalt forrólázban. Átmennék

Plautillához, de apád beteg, és félek, hogy magammal
vinném a kórt az egyik házból a másikba. Ha jól vagy és
nem feszélyez a mozgás, akkor nénédnek most lenne
szüksége rád. Senki mást nem kérhetek meg. Vigyázz
magadra és a drága kicsiny lélekre, akit magadban
hordasz.
 Plautilla alig látta Illuminatát, amióta majd egy éve
elküldte a dajkával vidékre. Nem az első, nem is az utolsó eset,
hogy egy gyermek ne élje meg az elválasztást, különben is a
néném, akit tudomásom szerint világéletében jobban érdekelt
a felszín a mélységnél, már várja a másikat.
Tehát szégyenkezve kell közölnöm, hogy egyáltalán nem
azt találtam, amire készültem.
Plautilla gyászának hangja fogadott, amint lekászálódtunk
a kocsiról. Komornája rohanvást jött üdvözlésünkre a lépcsőn,
és mindketten láttuk az arcán a páni félelmet. Ahogy a
lépcsőfordulóra értünk, felpattant a hálószoba ajtaja, és
kisietett a majdnem nyúzott arcú Maurizio, akit vihar
szeleként követett feleségének hol felcsapó, hol elhalkuló
jajveszékelése.
– Hála az Úrnak, hogy jöttetek! – mondta sógorom. – Ez
így megy, amióta reggel meghozták a hírt. Nem tudok mit
kezdeni vele. Nem tűri, hogy vigasztalják. Attól félek, hogy
megbetegíti magát, és elveszíti a gyermeket.
Halkan beléptünk Erilával.
Plautilla félig nyitott ruhaderékkal, fésületlenül kuporgott
a padlón az üres bölcső mellett, amely az új kisdedet várta. A
hasa nagyobb volt, mint az enyém, az arca feldagadt a sírástól.
Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ilyen
rendetlennek és összetörtnek láttam volna.
Ügyetlenül leereszkedtem mellé. Ruhám felkapott a
hasamon, pont olyanok voltunk, mint két nagy tollú, kövér
madár. De mihelyt feléje nyújtottam a kezemet, elrántotta
magát és sivított:
– Hozzám ne nyúlj! Hozzám ne nyúlj! Tudom, hogy ő
küldött, de engem ne vigasztaljatok! Tudtam, hogy meg fogja
ölni az az asszony! Ártó szeme volt! Maurizio menjen ki a
házához, és hozza be a testet! Kinézem belőle, hogy ránk sóz
valami girhes hullát, amit összeszedett a faluban, és megtartja
magának Illuminatát! Ó, bár többet adtunk volna a máglyára!
Megmondtam, hogy ez nem lesz elég! Hogy Isten megbüntet a
fukarságunkért!
– Ó, Plautilla, ennek semmi köze a Hiúságok
Máglyájához! Ez a pestis…
Ám ő bedugta a fülét, és vadul rázta a fejét. – Nem! Nem!
Úgyse hallgatok rád! Luca előre figyelmeztetett, hogy
megpróbálsz majd eltántorítani a beszédeddel! Nem tudsz te
semmit! A fejed beszél, a lelked szenved. Meg vagyok lepve,
hogy Isten nem alázott meg még jobban! De Luca azt mondja,
úgyis csak idő kérdése. Jó lesz megnézned a gyereket, mikor
kijön belőled. Ha nem egészséges, nincs medicina, ami meg
fogja menteni!
Erilára pillantottam. Olyan feltétlen hívem volt, hogy sose
kedvelte túlságosan a nénémet; most is éreztem, hogy egyre
kevesebb a türelme Plautilla hisztériájához. Ha ésszel nem
lehet abbahagyatni vele, más módot kell találni, üzente a
pillantásom. Erila bólintott, és némán kiment.
– Plautilla, figyelj rám! – mondtam. A hangom korántsem
volt olyan erős, mint az övé, de úgy beszéltem, hogy
meghallja. – Ha ez valóban Isten ítélete, akkor a gyászod is
hívság. Ha így folytatod, magad hozod előre a vajúdásodat, és
lesz még egy halottad!
– Ó, te ezt nem érted! Azt képzeled, a világ olyan,
amilyennek te látod! Azt hiszed, mindent tudsz! Pedig nem!
Sose tudtál mindent, és most se tudsz! – Azzal eszeveszetten
jajgatni kezdett megint.
 Egy darabig hagytam zokogni. Megdöbbentett a fajdalma,
és az, hogy mekkora indulattal fordul ellenem.
– Nézd – mondtam szelídebben, mikor már nem
rázkódott annyira egyetlen dolgot tudok: azt, hogy szeretted
Illuminátát. De magadat nem hibáztathatod. Semmit se
tehettél volna a megmentésére.
– Nem… nincs igazad… – Megtört a hangja. – Ó, sose lett
volna szabad elrejtenem a gyöngysoromat! Majdnem
odaadtam! Majdnem! De… de… olyan szép! Luca azt mondja,
ha bevalljuk gyengeségeinket, az közelebb visz Istenhez. De
néha nem is tudom, hogy Ő mit akar tőlünk! Éjjel-nappal
imádkozom, és meggyónom a bűneimet, de… én nem vagyok
ilyen kemény. Még csak nem is nagyon értékes… És nem
hiszem, hogy ha felteszem, attól kevésbé szeretem Istent…
Hát egyáltalán nem szabad törődnünk azzal, hogy nézünk ki?
Ó, nem értem!
De mostanra elhasználta a dühét meg a könnyeit, és mikor
feléje nyújtottam a kezemet, már nem rántotta el magát.
Hátrasimítottam az arcából egy nyirkos tincset. Bőre fénylett
a verejtéktől meg a könnyektől, de még mindig olyan… na
szóval… gusztusos volt.
– Igazad van, Plautilla. Nem tudok mindent. Túlságosan
az eszem után megyek, és nem eléggé a szívem után. Tudom.
De nekem úgy tűnik, hogy ha Isten szeret minket, akkor nem
akarja, hogy a porban csússzunk előtte. Vagy éhezzünk. Vagy
egyszerűen csak rútak legyünk. Neki az a célja, hogy eljussunk
hozzá, nem pedig, hogy ezt lehetetlenné tegye. Nem az
önzésed ölte meg Illuminatát. A mirigybe halt bele. Ha Isten
akarta magához venni, nem azért tette, hogy téged büntessen,
hanem mert nagyon szerette a kislányodat. Helyes, ha
meggyászolod, de az már nem, ha magad is megölöd vele.
Egy percig hallgatott. – Komolyan ezt gondolod?
– Igen, ezt. Azt gondolom, hogy tévedés ez az egész, ami
most velünk történik. Azt gondolom, azért csinálják, hogy a
félelem töltsön el minket, ne a szeretet.
A fejét rázta. – Nem… nem tudom. Te mindig olyan
szabadszájú voltál. Ha Luca most itt lenne, azt mondaná…
– Gyakran találkozol Lucával?
Vállat vont. – Errefelé jár el a fiaival. Szerintem érzi, hogy
otthon nem látják szívesen, és… egyébként mindig is
kedvesebb volt hozzám, mint te és Tomaso. Azt hiszem, együtt
nem kellett olyan butának éreznünk magunkat.
Szavai jobban belém hasítottak, mint összes dühe és
gúnyos kicsinylése a közös évek alatt. Mennyi kárt
okozhattam a gőgömmel a családomnak?
– Ne haragudj, Plautilla – mondtam. – Nem voltam jó
testvéred. De ha engeded, mostantól megpróbálom helyre
hozni.
Felém hajolt, amitől a hasunk összeért. Fölmerült előttem
az Erzsébethez látogató Mária képe: két várandós
fiatalasszony áll egymás mellett, a hasuk összeér, és
elmélkednek az Úr kifürkészhetetlen útjairól – olyan jelenet,
amelyet jó tucatnyi falfestmény örökít meg a városban.
Bizonyos értelemben igazam volt: az Úr útjai valóban
kifürkészhetetlenek. Noha se Plautillában, se Alessandrában
nem csírázik isteni mag, azért valami csendes
kinyilatkoztatást ígér a szeretet, amit egymás iránt érzünk.
Így pihentünk, amíg Erila vissza nem jött a nyugtató
itallal. Plautilla most már elfogadta tőle. Mellette maradtunk,
amíg el nem aludt.
 Arca megszépült a nyugalomtól.
– Nem hiszem, hogy Isten ezt akarná tőlünk – jegyeztem
meg, miközben Plautillát figyeltük. – Hogy házak és családok
szétszakadjanak. Ez az ember elpusztítja a várost.
– Nem – rázta a fejét Erila. – Ez már csak magát pusztítja.

40
Alaposan beesteledett, mire hazaindultunk. Maurizio
erősködött, hogy maradjunk – szerintem félt a kilátásaitól,
hogy egyedül marad megváltozott feleségével –, de udvariasan
elhárítottuk, mert nagyon otthon akartunk már lenni.
Most mások voltak az utcák, mint azon az estén, amelyen
a festőt vittük haza. Havas eső szitált, és a hidegtől még
feketébbnek rémlett a sötétség. De nemcsak az évszak okozta.
A légkör is megváltozott.. Az utóbbi hetekben, a kiátkozást
követően hallatni kezdett magáról az ellenzék. Most, hogy
maguk mögött érezhették a pápát, a Medici-pártiak ismét
előmerészkedtek, és az utcákon feltünedeztek a csoportba
verődött fiatalemberek, akiknek családja nyerhetett a
kormányváltáson. Sőt, még össze is verekedtek az
angyalokkal. Állítólag ők voltak a felelősek a székesegyházi
kínos incidensért, mikor a prior beszédét megelőző éjszaka
állati zsiradékkal kente be a szószéket valaki. Majd pedig a
prédikáció közben dübörögve zuhant a templomhajó kövére
egy jókora láda, pánikot okozva a gyülekezetben. Az ellenzék
hangja most az egyszer túlharsogta a Testvérét.
Hogy néném házából hazajussunk, el kellett mennünk a
bedeszkázott ablakú, kirabolt Medici-palota hatalmas
kőhomlokzata előtt, aztán déli irányban átvágva a Battistero
mögött rá kellett térnünk a nyugatnak tartó Via Porta
Rossára. A Porta Rossa üres volt, ám a közepe táján egy
drabális dominikánus alakja siklott elő az utat keresztező
egyik sikátor sötétségéből. Csuklyáját az arcába húzta, kezét
elrejtette kámzsája ujjában, amelynek mélybarna szövete
beleolvadt a homályba. Ahogy közelebb értünk, integetett,
hogy álljunk meg. Felkészültünk a számonkérésre.
– Jó estét nektek, Isten leányai!
Meghajtottuk a fejünket.
– Késő van már az utcán való járáshoz, kedves húgaim.
Bizonyára tudjátok, hogy nemes Savonarolánk tiltja az effajta
kihágást. Egyedül vagytok?
– Mint látja, atyám. De irgalmas küldetésben járunk –
mondta sietve Erila. – Úrnőm nénjének kisdedét elvitte a
mirigyhalál. Nála jártunk, hogy imáinkkal segéljük.
– Mely esetben van mentség a törvényszegésre –
dünnyögte a domonkos, még mindig megbújva a csuklyában.
– Isten pedig most újabb irgalmat parancsol cselekednetek.
Van itt a közelben egy sebesült asszony. Egy templom
ajtajában leltem. Segítségre van szükségem, hogy ispotályba
vihessem.
– Hát persze! – mondtam. – Felszállsz mellénk, és
mutatod az utat?
A fejét rázta. – A sikátor túl szűk ezeknek a kerekeknek.
Hagyjátok itt a fogatot; gyalog megyünk, és közös erővel
hozzuk ide vissza.
Leszálltunk, megkötöttük a lovat. Mögöttünk üres volt az
utca; a sikátor, amit a barát mutatott, szuroknál feketébb.
Annyira nyomasztó volt a helyzet, hogy már a szerzetesi
ruházat sem szolgált megnyugtatásomra. Leküzdöttem a
félelmemet. A barát sebesen haladt előttünk esőtől síkos
kámzsájában, a csuklyát az orráig húzva. Nem is volt olyan
rég, hogy a dominikánusok úgy jártak az utcákon, mintha az
övék lenne a város, de ez itt most szinte félt attól, hogy
meglátják. Ez is azt bizonyítja, hogy változik a szél.
Valamivel távolabbról kiáltás hallatszott egy utcából.
Meglepetés, vagy talán fájdalom. Aztán eszeveszett hahotázás.
Riadtan sandítottam Erilára. – Milyen messze még, atyám? –
kérdezte, mikor keresztülvágtunk a Via della Termén, csak
hogy rögtön belevessük magunkat egy másik sikátorba, még
mélyebbre a sötétségben.
– Itt van, gyermekem, itt ni, a Santi Apostolinál. Nem
halljátok a jajkiáltásokat?
De én nem hallottam semmit. Balról fenyegetően sötétlett
a templomkapu. A súlyos ajtószárnyak szorosan be voltak
zárva. Épp hogy láthattuk a lépcsőre hanyatlott alakot, amely
félig beleveszett a homályba. Nő volt, úgy kókadt le a feje,
mintha nehezére esne fölállni.
Erila előbb ért oda hozzá, és melléje guggolt. Tüstént
nyújtotta a karját, hogy ne jöjjek közelebb.
– Atyám! – mondta gyorsan. – Ez nem sebesült, ez halott.
Csupa vér!
– Ó, ne, ne! Jaj nekem, még mozgott, mikor itt hagytam!
Kezemmel próbáltam elállítani a vért. – Fölemelte a két
karját, és ahogy a kámzsa ujja visszahullott, még a sötétben is
látszottak rajtuk a foltok. – Leroskadt a nő mellé. – Szegény
gyermek! Szegény drága gyermek! De ő legalább már Istennél
van!
Az lehet, bár fájdalmas utat kellett megtennie. Erila válla
fölött kivehettem a nő vériszapos mellét, és hónapok óta
először ismét felfordult a gyomrom. Erila felpattant, és láttam
rajta, hogy ő is meg van rendülve.
A domonkos felnézett ránk. – Imádkoznunk kell érte.
Bármilyen siralmas, szomorú életet élt, mi hozzásegítjük
zsolozsmáinkkal és fohászainkkal a megváltáshoz.
Énekelni kezdett, károgó, vastag hangon, és ettől
váratlanul ismerősnek rémlett: a sötét csuha, és a hang a
sötétség egy másik percéből, amelytől ugyanígy kiütött rajtam
a félelem verejtéke. Akaratlanul hátráltam egy lépést. A
dominikánus abbahagyta az éneklést. – Gyerünk, húgaim! –
reccsent ránk. – Térdre mindketten!
Ám Erila eltökélten odaplántálta magát közé és közém, –
Bocsánatot kérek, atyám, de nem maradhatunk. Úrnőm
gyermeket vár, és megfázik, hacsak nem viszem haza. Nem jó
idők járnak most egy áldott állapotú asszonyra az utcán.
A barát úgy nézett fel, mintha most látna igazán.
– Gyermeket? Istenes sarjadék? – Ahogy beszélt,
hátracsúszott a csuklyája, és most már láttam egy fakó
holdvilágképet, amelyet keresztül-kasul lyuggatnak a
himlőhelyek. Mint a horzsakő, gondoltam; egy dominikánus,
akinek olyan likacsos a képe, mint a horzsakő; aki a gonoszság
pöcegödrének látta Firenzét. Mikor is mesélte Erila? Azt
tudom, hogy neki is eszébe jutott.
– A legistenesebb! – válaszolt helyettem, miközben még
arrébb tolt. – Istenes, és hamarosan megszületik. A házunkból
küldünk segítséget. Itt lakunk a közelben.
A barát rábámult, aztán leszegte a fejét, és visszafordult a
halotthoz. Kezét a nő mellére tette, oda, ahol a legvéresebb
volt, és újból rázendített.
 Visszabukdácsoltunk a kocsihoz. Majdnem
áthatolhatatlan volt a sötétség. Erila keményen markolta a
kezemet. Mindkettőnk tenyere ragadt a félelemtől.
– Mi történt itt? – kérdeztem elakadó lélegzettel,
miközben felkapaszkodtunk a bakra, és elindítottuk a lovat.
– Nem tudom, de mondok neked valamit! Az a nő már egy
ideje nem élt! És a barát bűzlött a vérétől!

A kapu tárva-nyitva állt, Cristoforo és a lovász az udvaron

várakozott.
– Hála Istennek, hogy megjött! Hol jártak?
– Ne haragudjon – mentegetőztem, mialatt lesegített a
kocsiról. – Feltartóztattak az utcán. Mi…
– Az egész városban magát kerestetem. Nem lenne szabad
ilyen sokáig kimaradnia!
– Tudom, ne haragudjon! – ismételtem. Feléje nyújtottam
a kezemet. Ahogy megfogta, éreztem ujjainak szorításában a
zaklatottságot. – De most már itthon vagyunk, és nincsen
semmi bajunk! Jöjjön, menjünk be, üljünk le a melegben,
hadd mondjam el, mit láttunk ma este!
– Arra most nincsen idő. – Mögöttem a szolga lenyergelte
a lovat. Cristoforo megvárta, amíg arrébb megy.
Elhessegettem Erilát, mert éreztem, hogy a férjemet feszélyezi
a közelsége. – Mi történt? Mi az? Mondja el.
– Rossz hír.
– Rossz? Mi lehet rosszabb a halálnál és a valószínű
gyilkosságnál?
Azt hiszem, nem is hallotta. – Tomasót letartóztatták.
– Mi! Mikor?
– Ma délután vitték el.
 – De ki… – Torkomon akadt a szó. – Luca! Hát persze…
Ismét elnémultam. Bámultuk egymást a fáklyafényben.
Beletelt egy időbe, míg megtaláltam a szavakat. – De ez
biztosan csak egy figyelmeztetés! – suttogtam. – Fiatal.
Valószínűleg rá akarnak ijeszteni. – A férjem nem szólt. –
Nem lesz semmi baj. Tomaso nem bolond. Ha nem lehet erős,
majd lesz ármányos!
Cristoforo szomorúan mosolygott. – Alessandra, ez nem
erő kérdése, csak időé. – Szünet. – Nem törődtem vele eléggé
az utóbbi hónapokban. – Olyan halkan beszélt, hogy nem is
tudom, valóban ezt mondta-e.
– Ez most nem az alkalmas pillanat! – szóltam
türelmetlenül. – Talán egyikünk sem törődött eléggé a
többiekkel. Talán ezért történt az egész. De most nem szabad
feladni! Maga mondta! Most már nem csak a barátnak van
szava a városban! Nem mernék elvinni önt! A maga neve
túlságosan jól cseng, és a szélirány is túl gyorsan változik.
Jöjjön, menjünk be, és beszélgessünk!
Sokáig fent maradtunk, és bámultuk a lángokat, ahogy
abban a kevés kedves hétben tettük, mielőtt beszivárgott
házasságunkba a féltékenység sava. Most neki volt szüksége
segítségre, és noha annyit adtam, amennyit bírtam, nem volt
elég. Valahányszor elhallgatott, mindannyiszor tudtam, mire
gondol. Milyen érzés tudni, hogy szenved valaki, akit
szeretünk? Hogy akármilyen erősen bedugjuk a fülünket, csak
halljuk a sikolyát? Nem állíthattam tiszta lelkiismerettel, hogy
szeretem a bátyámat, de azért összerándult a gyomrom, ha
eszembe jutott, mi történik most vele. Mennyivel rosszabb
lehet akkor a férjemnek, aki bálványozta azt a tökéletes testet?
Mire végeznek a strappadóval, nem lesz többé tökéletes.
 – Beszéljen hozzám, Cristoforo. Segíteni fog, ha beszél.
Kellett gondolniuk erre a pillanatra. Hogy mit tesznek majd,
ha eljön.
A fejét rázta. – Tomaso sose bajlódott a jövővel. Az ő
tehetsége a jelen volt. Olyan hatalmassá tette a percet, szinte
elhitette az emberrel, hogy sose fog véget érni.
Hát most majd megtanulja. Senki sem tudhatja, miként
fog viselkedni, amíg ki nem állta a próbát. Még
mindkettőnknek szerezhet meglepetést.
– Fél a fájdalomtól.
– Ki nem fél?
Gyakran elgondoltam, milyen lehet a strappado. Talán
mindenki így van vele. Ha elmegyünk a Bargello mellett
nyaranta, amikor a hőség miatt kénytelenek nyitva hagyni az
ablakokat, kihallatszanak a fájdalom üvöltései. Ilyenkor
gyorsabbra foguk a lépést, abban a megnyugtató tudatban,
hogy nem a mi ismerőseink vannak ott, vagy pedig ezek úgyis
bűnözök és latrok, és különben is, mit tehetnénk itt mi? De
elképzelni még lehet. A strappado célja, hogy a test
megtörésével megtolj e az akaratot. Van rá ezer más mód –
fogó, tűz, kötél, ostor – de a seb meggyógyul, a vágás beheged.
Ám az akkurátusán alkalmazott strappadóból nincs
felgyógyulás. Szorosan hátrakötik a karokat, aztán felrántják
az embert a magasba, aztán újra és újra lezuhintják, és olyan
nyomás nehezedik a testre, hogy csak idő kérdése, mikor
szakadnak el az inak és az izmok, mikor ugranak ki vápáikból
a csontok. Egyesek szerint igen kegyes tortúra, mert van
valami keresztre feszítés íze. Urunk teste is így tört volna meg
a saját súlyától Csak az a különbség, hogy az ember nem hal
meg. Illetve többnyire nem. Mikor levágják a kötélről a
vallatottat, azt mondják, úgy omlik a padlóra, mint a
rongybaba. Évekkel később néha lehet találkozni velük, a
túlélőkkel, az utcán: dülöngélve mennek, reszketnek, mint a
gutaütöttek, a tagjaik összevissza rángnak. Isten ilyen
sebezhetőséget adott az embernek a szépség mellé. A Biblia
azt mondja, hogy a bűnbeesés előtt nem éreztünk fájdalmat, a
szenvedés Éva engedetlenségének következménye. Olyan
nehéz elhinni, hogy Isten ekkora büntetéssel sújtson egyetlen
vétket, még a legnagyobbat is. Természetesen az is célja a
fájdalomnak, hogy emlékeztessen, milyen gyarló és múlandó a
hús a ragyogó lélekhez képest. De akkor is olyan
kegyetlenségnek tűnik…
– Alessandra…
– Tessék? – Annyira belerévedtem a lángokba, hogy nem
hallottam a hangját.
– Maga fáradt. Miért nem fekszik le? Semmi értelme,
hogy mind a ketten várjunk.
A fejemet ráztam. – Önnel maradok. Van sejtelme róla,
hogy mennyi időnk van?
– Nem. Az egyik ember, akit nyáron fogtak le…
találkoztam vele a száműzetése előtt. Elmesélte, hogy náluk
miként ment. Néhányan rögtön mondtak neveket, hogy
megmeneküljenek a fájdalomtól. De az olyan vallomás, amit
nem kínzás hatására tesznek, megbízhatatlannak minősül.
– Tehát kétszer vallottak – állapítottam meg. – Előtte és
utána. Kíváncsi lennék, ugyanazokat a neveket mondták-e.
Cristoforo vállat vont. – Majd meglátjuk.
Még egy kicsit virrasztottam, de az én pilláim is egyre
jobban elnehezedtek, mint Péteré az olajfák hegyén azon az
éjszakán, amelyen a kínokat szenvedő Jézust kellett volna
őriznie. Hosszú volt a nap, és a gyermeknek néha mintha több
beleszólása lenne abba, hogy mikor alszom el, és mikor
vagyok ébren.
– Jöjjön.
Kinyitottam a szememet. A féljem állt fölöttem. A kezébe
tettein a kezemet. A szobámba kísért, és fölsegített az ágyra. –
Küldessek Eriláért?
– Nem, nem, hagyja, hadd aludjék. Csak ledőlök egy
kicsit.
Azt is tettem.
A következő, amire emlékszem, hogy felkapaszkodik
mellém az ágyra, és óvatosan addig húzódik közelebb, míg
végül úgy fekszünk, mint egy kápolnai emberpár a faragott
halálban. Látszott rajta, mennyire vigyáz, hogy ne verjen föl,
ezért nem árultam el, hogy ébren vagyok. Valamivel később
felém nyújtotta a kezét, és a tenyere rátalált a gyerekbuckára.
Plautillára gondoltam és a kislányra, akit elveszített, a
szerzetesre és a nő véres mellére, végül pedig
Miasszonyunkra, aki olyan áldott nyugalommal viselte ezt az
egészet. És mikor ezt gondoltam, a baba megmozdult.
– Ah – mondta halkan Cristoforo. – Készül a bevonulásra
a fiú.
– Mmm – feleltem álmosan. – Jó, erős rúgás.
– Vajon milyen lesz? Ha megfelelő tanítókat kap, úgy fog
ragyogni az esze, mint a frissen vert arany.
– És olyan szeme lesz, amely meg tudja különböztetni a
klasszikus görög szobrot az új másolattól. – Éreztem keze
melegét duzzadó hasamon. – Remélem, szabad lesz majd
egyszerre szeretnie Istent és a művészetet, zűrzavar és
rettegés nélkül. Szeretném azt képzelni, hogy Firenzében
mindkettőt lehet majd egyszer,
– Igen, azt én is szeretném.
Elhallgattunk. Fölemeltem a kezemet, és gyengéden
rátettem az övére.
Virradatkor jöttek. Az egész ház felriadt, mikor döngetni
kezdték a kaput. Az ehhez hasonló esetekben mindig
hajnalban jön a rossz hír, mintha a nap nem bírná elviselni az
önámítás szégyenét.
Én a lármára ébredtem, de a férjem már régóta fent volt.
A gyermek akkorára nőtt bennem, és annyira elfáradtam,
hogy beletelt egy időbe, mire lekecmeregtem az ágyról, és
levánszorogtam a lépcsőn. Mire az udvarra értem, kitárták a
kaput a hírhozónak. Erik is fent volt, de hát ilyen időkben
láthatatlan réseken terjednek a hírek.
Katonákat vártam. Sőt, Isten legyen hozzánk irgalmas,
Lucát és a brigádját. De itt csak egy öregember volt.
– Mona Alessandra! – Alig ismertem fel benne Lodovica
férjét, annyira elnyűtte a kimerültség.
– Mi az, Andrea? Mi történt?
Olyan ijesztően festett, hogy belém hasított: mi jöhet még
ennél is rosszabb?
– Apám? – kérdeztem. – Apám az? Meghalt?
– Nem, nem, apádurad jól van, madonna! – Egy pillanatra
elhallgatott. – Anyádasszony küldött, hogy mondjam meg
neked, hogy pirkadatkor megint visszajöttek a katonák. És
elvitték a festőt.
Tehát Tomaso végül is ármánnyal győzte le a fájdalmat.
41
Megszűnt a mozgás a méhemben. A hasamra tettem a
kezemet, addig nyomkodtam, míg megtaláltam egy cérna-
vékony lábat, és a húsomnak feszülő fart. Még egy kicsit
nyomkodtam, de nem válaszolt. Nem akartam megrémülni.
Az álom, még egy meg nem született embernél is, hasonlít
néha a halálra.
– Alessandra! – Hangjától felpattant a pillám. Hűséges
Erilám ült mellettem, és mereven nézett. Mögötte Cristoforo
állt a reggel glóriájában. Pillantásom visszacsúszott Erilára.
Vigyázz! – mondta a szeme. Most minden lépéseddel a
veszélyt növeled! És én nem lehetek melletted, hogy segítsek!
Rámosolyogtam. Nem csoda, ha tud tenyérből olvasni, és
meglátja az üzenetet a földre szórt napraforgómagban. Azt
szerettem volna, ha örökké mellettem maradna, és
megtanítana az életben maradás fortélyaira, hogy
továbbadhassam őket a gyerekemnek. Értem, mondtam
hangtalanul. Megteszem, ami tőlem telik.
– Jó reggelt. – Valahonnan a messzeségből hallatszott a
hangom. – Mi történt?
– Nincsen semmi baja. Csak elveszítette az eszméletét egy
kis időre – felelte a férjem nagy megkönnyebbüléssel.
– És a kicsi…
– Egész biztos alszik! – vágott közbe Erila. – Neked is azt
kéne! Ebben az időszakban mindkettőtöknek árt a túlságos
felindulás!
– Tudom. – Felkönyököltem, megragadtam a kezét,
megszorítottam. – Köszönöm, Erila. Most távozhatsz.
 Bólintott és kiment, vissza se nézett. Kibontott haja dühös
légyrajként rezgeti a feje körül.
– Hát nem vitték el! – mosolyogtam fel a férjemre. –
Biztosan a megkönnyebbülés ártott meg! – De már beszéd
közben háborogni kezdett a gyomrom. Már tudom,
gondoltam. Már tudom, mit éreztél: ezt a vak rémületet, amit
az okoz, hogy elképzeled, mit művelhetnek velük, most, ebben
a pillanatban! Nyeltem egyet, és újra próbálkoztam. –
Plautilla mondja, hogy a szülés annyira fáj, mint a strappado.
Bár ezt nem hiszem, mert a szülés célja az élet, és az
asszonyok bizonyosan be is látják ezt, mikor elkezdődnek a
kínok.
– A nővére semmit sem tud erről – felelte kurtán.
– Nem. Cristoforo… – Hallottam, hogy remeg a hangom.
– Hallgatom.
– Cristoforo, annyira örülök, hogy nem ön az. Annyira
örülök. .. – Belém szakadt a szó. – De tudja, hogy ez azért van,
mert Tomaso gyűlöl, mert ő… – Láttam Erila szemét. Ismét
abbahagytam. – Tíz más nevet mondhatott volna, de ő tudja,
mennyire szeretem a művészetet, és milyen sokat köszönhetek
a festő bátorításának. – Nehéz volt állnom a tekintetét. – Meg
fogják kínozni, ugye?
Bólintott. – Ha elhangzott a neve, akkor igen. Ez a
törvény.
– De hát nem tud semmit! És nem ismer senkit! Tehát
nincs egy név se, amit mondhatna! De őket ez nem fogja
érdekelni! Tudja, mi fog történni, Cristoforo! Tudja, mit
tesznek vele – addig nem hagyják abba, míg nem beszél, és
összetörik az ízületeit, ha pedig nem lesz karja…
– Tudom, Alessandra, tudom! – mondta élesen. Nagyon
jól tudom, mi történik ott!
– Ne haragudjék! – Hasztalan próbáltam elővigyázatos
lenni, mert kitört belőlem a sírás. – Ne haragudjék! Tudom,
hogy nem az ön hibája! – Tápászkodni kezdtem. – Oda kell
mennem hozzájuk.
Felém indult. – Ne ostobáskodjon!
– Nem! Nem! Mennem kell! Meg kell mondanom nekik!
Ha nem hiszik el, kihallgathatnak! A törvény tiltja, hogy
várandós asszonyt tortúrázzanak, kénytelenek lesznek
hallgatni a szavamra!
– Eh, ez feneketlen ostobaság. Dehogyis hallgatják meg
magát. Többet ártana vele, mint használna, és mindnyájunkat
belekeverne az ő véres bűnükbe.
– Az ő bűnükbe? De…
– Figyeljen rám…
– Az nem az ő bűnük, az…
– A Krisztus öt sebére, már küldettem…
Hangunk dühösen csapódott egymáshoz. El tudtam
képzelni a kint ácsorgó Erilát, ahogy riadtan próbál kihámozni
valamit a viharból. Megakadtam. – Mit mondott?
– Azt mondtam – ha talál magában annyi higgadtságot,
hogy rám figyeljen – hogy már elküldettem a börtönbe,
– Kit?
– Valakit, akire talán hallgatnak. Azt gondol a bátyjáról,
ami önnek tetszik, bizonyos értelemben én is azt gondolhatok,
de azt nem tűrhetem, hogy olyannak tartson, aki hagyja, hogy
egy ártatlan szenvedjen helyette.
– Ó, ön nem gyónt meg?
Keserűen nevetett. – Én nem vagyok olyan bátor. Viszont
találtam egy utat azoknak a füléhez, akik az ilyen dolgokban
döntenek. Maga átaludt néhány nagy jelentőségű órát. A
történelem sebesebben rohan, mint a megáradt Arno, és míg
mi itt beszélünk, addig sem állnak meg a dolgok.
– Mire céloz?
– Arra célzok, hogy a barát hatalma most már komoly
veszélyben forog.
– Hogyan?
– Tegnap a ferencesek házfőnöke nyíltan nekitámadt,
hogy nem próféta, hanem eltévelyedett eszelős, és a város a
kárhozatot kockáztatja, ha tovább követi. Bizonyságul
tűzpróbára hívta ki.
– Hogy?
– Mindketten átmennek a tűzön, hogy lássuk, valóban az
Isten oltalmazza-e Savonarolát.
– Ó, irgalmas Szűzanyám! Hát mi történik itt? Barbárok
lettünk!
– Azok bizony. Viszont ez látványosság, ami ilyen időkben
tűrhetően pótolja a gondolatot. Már máglyázzák a kátrányos
hasábfát a Signoria előtt.
– És ha Savonarola győz?
– Ne legyen ilyen naiv, Alessandra. Egyik se fog győzni. Ez
csak a csürhének ad gyúanyagot. A barát már vesztett. Reggel
bejelentette, hogy Isten munkája fontosabb az ilyen
próbáknál, és kinevezett maga helyett egy másik domonkost.
– Ó! De hát akkor egyszerre bélyegezik csalónak és
gyávának!
– Ő nem így látja, de a nép ezt az üzenetet olvassa ki
belőle. Ami a legfontosabb… hogy a Signoriának nem kell
többé az ő pártján állni. A kiátkozás óta várnak egy ilyen
ürügyre.
 – Tehát azt gondolja -
– Igen, azt gondolom, hogy van esély az összeomlásra.
Senki, még a legalantasabb szolga sem akar egy pusztulásba
rohanó vezetőt követni. Ilyen időkben túlságosan gyorsan lesz
a kínzóból kínozandó. Valamikor ezeket a bűnöket el lehetett
intézni befolyással és baksissal. Reménykedjünk és
imádkozzunk, hogy ismét járhatunk ezen az úton.
– Tehát kivásárolja őket a börtönből?
– Igen, lehetséges.
– Ó, Istenem! – Már megint sírtam, és nem is reméltem,
hogy elállíthatom a könnyeimet. – Ó, Istenem! Hát miféle
téboly ez, amiben élünk? Mi lesz velünk?
– Mi lesz velünk? – Szomorúan csóválta a fejét. –
Megtesszük, amit tehetünk, éljük az életet, amit kaptunk,
imádkozunk, hogy ne Savonarolának legyen igaza, és
imádkozunk, hogy Isten az ő végtelen irgalmasságában tudja
szeretni a bűnösöket is, nem csak a szenteket.

42
A nap átvánszorgott az estébe, az este az éjszakába.
Éjféltájban üzenetet hoztak a férjemnek, aki azonnal elment
hazulról. A város nem volt hajlandó aludni. Egészen a régi
napokra emlékeztetett ez a kései lázas tevékenység. Ha
kinyitottam az ablakot, hallhattam a főtérről a zsivajt.
A műhelyemben kerestünk nyugalmat. Folyton arra a
délelőttre kellett gondolnom az esküvőm előtti napon, mikor
szólt a Vacca, és anyám nem akart az ablakhoz engedni,
nehogy meglássam, mi történik. Ő a Pazziak pártütését látta,
mikor engem hordott. Most az én szülésem közeledik, és az én
gyerekem kerül túl közel a vérhez. Festékkel akartam csitítani
a rémületemet, de most még a színek is hígabbnak rémlettek,
és nem lassították véremnek zakatolását.
Rögtön pirkadat után nyílt a kapu, és a férjem lépései
hallatszottak a kőlépcsőn. Erila, aki aludt, szempillantás alatt
felébredt. Mire a férjem belépett, én is felálltam, és futottam
volna hozzá, ha Erila figyelmeztető tekintete meg nem állít. –
Isten hozta, férjem – mondtam halkan. – Hogy van?
– A festőjét elengedték.
– Ó! – A szájamhoz kaptam a kezemet. Erik még mindig
figyelt. – És… mi van Tomasóval?
Néhány pillanatig hallgatott.
– Tomasóról nem tudhattunk meg semmit. Már nincs a
börtönben. Senki sem tudja, hová lett.
– De… de legyen akárhol, ott már biztonságban van.
Hiszen ön megtalálja.
– Igen, ebben kell reménykednünk.
Pedig tudtuk, hogy nem a bátyám lenne az első rab, aki
nyomtalanul eltűnik a tömlöcből. Bár itt Tomasóról van szó,
aki túlságosan arcátlan, hogy egy kordén végezze,
szemfödélbe varrtan.
– Van még valami?
Férjem Erilára pillantott, aki rögtön felállt, de én
megfogtam a karját. – Cristoforo, ő tudja, mi van közöttünk.
Az életemet rábíznám. Úgy gondolom, ilyen időkben neki is
hallania kell, ami még hátra van.
Cristoforo úgy meredt rám, mintha először látna. Erik
alázatosan meghajtotta a fejét. – Nos, hát akkor mit akar még
tudni? – kérdezte fáradtan a férjem.
– Mit tettek… Azt szeretném…
 – Szerencsénk volt. A rabtartóit jobban érdekelték a hírek,
mint a munka. Rátaláltunk, mielőtt a legrosszabb megtörtént
volna. – Még kérdezni akartam, de nem tudtam, hogyan. – Ne
aggódjék, Alessandra. Szeretett festője ezután is meg tudja
fogni az ecsetet.
– Köszönöm – mondtam.
– Az ön helyében várnék a hálálkodással. Még nem hallott
mindent. Habár elengedték, a vádakat nem ejtették el. Idegen
lévén, száműzetéssel büntetik. Azonnali hatállyal. Beszéltem
az ön anyjával, és írtam egy ajánlólevelet néhány római
ismerősömnek. Ott biztonságban lesz. Ha még megvan a
tehetsége, azt hiszem, tudják majd használni. Már el is
intézték.
Már el is intézték. Mit képzeltem? Hogy nem kell majd
árat fizetni a szabadságáért? Már elintézték. Néhány pillanatig
remegett a világ, és hirtelen fölfedeztem, milyen váratlanul át
tud rántani az élet a sors résein a reménytelenségbe, de most
nem engedhettem, hogy ez történjék velem. Láttam, hogy a
férjem fürkészőn néz, és valami szomorúságot is éreztem
rajta, amit korábban nem tapasztaltam. Nagyot nyeltem. –
Mit tud még tenni Tomasóért?
Vállat vont. – Keressük. Ha Firenzében van, meg fogjuk
találni.
– Ó, ebben egészen bizonyos vagyok!
Olyan fáradtnak tűnt. Volt az asztalon egy kancsó bor.
Vittem neki egy pohárral, olyan mélyre hajolva, amennyire a
hasam engedte, hogy kiszolgáljam. Meghúzta a bort, aztán a
szék támlájára hajtotta a fejét. A bőre mintha megsárgult és
felpuhult volna a szorongató éjszakától, és ettől öregnek
látszott. Megfogtam a kezét. Rámeredt a kezemre, de nem
reagált.
– És mi van a városban? – kérdeztem. – Továbbra is
megtartják a tűzpróbát?
A fejét rázta. – Ó, egyre inkább eltorzul bohózattá. A
ferences most azt mondja, senki mással nem hajlandó
átmenni a tűzön, csakis Savonarolával. Úgyhogy helyette is
találtak egy másik szerzetest!
– Vagyis értelmetlen lett az egész.
– Tökéletesen értelmetlen, hacsak azt nem akarják
bizonyítani, hogy a tűz, az ég. Ennyi erővel átgázolhatnának az
Arnón, hogy kinek lesz vizesebb a lába.
– Akkor miért nem vet véget neki a Signoria?
– Mert a tömeg odáig van érte. Ha leállítanák, abból
zendülés lenne. Annyit tehetnek, hogy mérsékelni próbálják a
kárt, és szidják a barátokat mindenkinek, aki hajlandó
odahallgatni. Mint a patkányok a süllyedő hajón. Ugranának,
de félnek a víztől. Mindenesetre díszhelyről nézhetik az
ablakokból, mikor majd fellángol a máglya.
Volt idő, amikor nemcsak a borzalomtól, de az izgalomtól
is libabőrös lettem volna az ilyen hírre, amikor azt
színezgettem volna magamban, miként rázhatnám le a
gardedámokat, és vegyülhetnék el a tömegben, hogy részese
legyek a történelemnek. De most nem. – Elviselhetetlen, hogy
ilyen mélyre zuhantunk. Elmegy megnézni?
– Én? Nem. Jobb dolgom is van annál, hogy tanúja legyek
városom megaláztatásának. – Erilához fordult. – Hát te? Mint
hallom, a kormány legtöbb tagjánál jobban tudod, mi folyik
Firenzében. Leszel tanú?
Erila hűvösen nézett vele farkasszemet. – Nem szeretem
az égő hús szagát – mondta csendesen.
 – Jó neked. Annyit tehetünk, hogy reménykedünk, hátha
Isten mégis hajlandó lesz megmutatni valamiként az akaratát.
Isten hajlandó is volt. Ti talán nem ismeritek a történetet.
Firenzében ma már legenda, miként blamálták magukat a
bolond barátok: addig acsarogtak és vicsorogtak egymásra,
míg Isten oda nem vágott egy mennykövet, hogy legyen már
vége.
Ha valaki a bűnt akarná meghatározni, elsőként a
kevélység jutna eszébe. Ha pedig arányosan el kellene osztani
a szégyent, bizonyos, hogy a dominikánusoknak jutna az
oroszlán-rész.
Az istenítéletet másnap délután tartották, a Virágvasárnap
előtti szombaton, ónos ég alatt. A ferencesek időre érkeztek,
híveik szerint alázatos jámborsággal viselve magukat. Viszont
ellenlábasaik, akik vezérüktől megtanulták a hatásvadászatot,
botrányos módon várattak magukra, mielőtt színpadias
menetben bevonultak egy hatalmas feszülettel a piazzára. És a
zsoltárokat és dicséreteket zengő hívektől még nagyobbra
duzzasztott precesszió végén ott jött maga Savonarola,
gőgösen és dacosan tartva a magasba a szentelt ostyát.
Ez már sok volt a franciskánusoknak. Követelték, hogy
haladéktalanul vegyék el a kiátkozott kézből az Úr testét. Még
tovább rontott a dolgon, amikor Savonarola jelöltje, Fra
Domenico bejelentette, hogy úgy az ostyát, mint a keresztet
hajlandó magával vinni a lángokba. Ekkor a ferences
megtagadta, hogy vele menjen. Hosszas és dühös alkudozás
után – mely idő alatt a tüzes folyosón még magasabbra
csaptak, és még forróbbak lettek a lángok – Fra Domenico
beleegyezett, hogy hátrahagyja a keresztet, de ragaszkodott az
ostyához.
 Javában marakodtak, mint a gyerekek, amikor Isten, akit
érthető módon indulatba hozott lármás pökhendiségük,
kettéhasította az egeket egy hatalmas villámmal,
felhőszakadást zúdított a lángokra, zűrzavarba és füstbe
burkolva a teret. A Signoria, mérhetetlenül megkönnyebbülve,
amiért valaki eldöntötte helyettük a kérdést, alkonyatkor
lefújta a kudarcba fúlt kísérletet, és hazaparancsolta a
sokaságot.
És azon az éjszakán Firenze főhetett a szégyen és a
csalódás mérges levében.

43
– Kelj fel!
– Mi az? Mi történt? – Azonnal éber lettem a félelemtől.
– Pszt! Halkabban! – Erila az, úti ruhában. – Ne kérdezz
semmit, csak kelj fel, és öltözz! Gyorsan! Nehogy zajt csapj!
Tettem, amit mondott, bár a baba akkorára nőtt, hogy
már a legegyszerűbb dolgok is sok időbe teltek.
Erila a lépcső alján várt. Koromsötét éjszaka volt. Ahogy
nyitottam volna a számat, fölemelte a mutatóujját és az
ajkamra helyezte. Aztán megragadta, megszorította a
kezemet, és elvezetett a ház hátuljába, ahol kinyitotta a
mellékajtót. Kiosontunk az utcára. Csípős hideg volt, még
mindig érzett a levegőben a tél.
– Figyelj rám, Alessandra. Gyalog kell mennünk. Képes
vagy rá?
– Nem, hacsak meg nem mondod, hova megyünk.
– Nem! Már közöltem veled, hogy ne kérdezz! Jobb, ha
nem tudod. Komolyan! Bízzál bennem. Nincsen sok időnk.
– Akkor legalább annyit mondj, meddig megyünk?
– Messzire. A Porta di Giustiziáig.
A városkapuig, ahol a vesztőhely van? Mire megszólaltam,
Erik már belevetette magát a sötétségbe.
Nem voltunk egyedül. A város túlhevült a csúful végződött
naptól; férfiak falkái csatangoltak az utcán, szórakozást
keresve. Jól betakartuk a fejünket, és megmaradtunk a
mellékutcákban, ahol a legsűrűbb volt az éjszaka. Erik
kétszer-háromszor megtorpant, visszatartott, fülelt, és
bizonyos, hogy egyszer én is hallottam mögöttünk valakit vagy
valamit. Erik néhány lépést tett visszafelé, hogy ellenőrizze,
meregette a szemét a sötétségben, majd ismét nekiiramodott,
és még türelmetlenebbül vonszolt magával. Elmentünk a
napközben épített barikádok romjai mellett, ám kerültük a
főteret. Átvágtunk északi irányban, apám házának közelében,
majd addig jöttünk visszafele a Santa Croce mögött, míg meg
nem érkeztünk a Via de’ Malcontentire, a szomorú, gyászos
utcára, amelyen az elítéltek mennek végig a fekete csuhás
barátok kíséretében,
A kicsi ébren volt és fészkelődött, bár mostanában
kevesebb helye volt a mozgáshoz. Egy könyök vagy egy térd
siklott végig a hasfalamon. – Kérlek, Erila, állj meg! Nem
bírok ilyen gyorsan menni!
– Bírnod kell! – türelmetlenkedett. – Nem fognak
megvárni!
Mögöttünk a hajnali három órát ütötték a Santa Croce
harangjai. Nyíltabb lett a terep, a Santa Croce kolostor kertjei
és veteményesei között vezetett az út. Feltűnt a vastag falba
foglalt városkapu. Tomaso mesélte, hogy nyaranta az ilyen
környék jó mulatóhelyet kínál annak, aki játszani akar. Kacér
mosolyú fiatal nőkre gondoltam, pedig a bátyám kétségtelenül
nem így értette. Ám most másfajta törvényszegésre készülünk.
A kapuig nyúló, parlagon hagyott földön sehol egy lélek.
– Uramisten, remélem, hogy nem késtünk el! – mormolta
Erila. Betolt egy nagy fa árnyékába. – Innen egy lépést se! –
parancsolta. – Mindjárt jövök!
Eltűnt a homályban. A fa törzsének dőltem. Ziháltam az
erőfeszítéstől, a lábam remegett. Balra mintha mozgott volna
valamit. Gyorsan arra fordultam, de semmi sem volt ott. A
kapunál katonáknak kellene lenniük: hajnali háromkor van az
őrségváltás. Miért volt ilyen fontos ez az óra?
– Erila? – súgtam egy kevés idő után.
Most már halálos csend volt; a nyílt terepen sokkal
ijesztőbbnek rémlett a sötétség, mint az utcákon. Kurta, éles
fájdalom hasított a hasam aljába, de hogy a félelemtől-e vagy
a gyermektől, azt nehéz lett volna eldönteni. A falak tövének
homályából kiemelkedett egy alak. Erila volt, félig lépésben,
félig futva. Hozzám érve megmarkolta a kezemet.
– Alessandra! Vissza kell mennünk! Azonnyomban!
Tudom, hogy fáradt vagy, de sietnünk kell!
– De…
– Semmi de. Ígérem, el fogom mondani, de nem most!
Most csak indulj! – Sose hallottam még ilyen riadtnak a
hangját, és ez belém fojtotta a tiltakozást. Kézen vezetett,
majd mikor kifulladtam, a könyökömnél fogva támogatott.
Visszaértünk a puszta földről a városi utcákba. Erila szeme
ide-oda villant, látni próbált a sötétségben. Feltűnt a Santa
Croce tere, a templom téglából falazott, hatalmas homlokzata.
– Meg kell állnom, különben rosszul leszek – mondtam a
kimerültségtől reszkető hangon.
Bólintott, de közben is ide-oda kapta a fejét. A tér szürke
tó volt a csorba holdfénypászmák alatt, a templom egyetlen
rózsaablaka úgy tekintett le ránk, akár a Küklópsz szeme.
– Akkor mondjad.
– Később. Majd…
– Nem. Most mondd. Addig nem megyek sehova, amíg
nem mondod.
– Ó, édes Jézusom, erre most nincs idő!
– Akkor itt maradunk.
Tudta, hogy komolyan beszélek. – Na jó. Az este, miután
elaludtál, a szobámban ültem, mikor a férjed lejött a
cselédfertályra. Beszélt az inasával. Hallottam mindent. A
férjed azt mondta az inasnak, hogy éjszaka el kell vinnie egy
passzust a Porta di Giustiziához. Azt mondta, sürgős: mert
van egy ember, aki hajnali háromkor hagyja el a várost, és
szüksége lesz papírokra, hogy kiengedjék a kapun. – Szorosan
behunyta a szemét. – Esküszöm, hogy ezt mondta! Ezért
hoztalak ide! Azt gondoltam…
– Azt gondoltad, hogy itt találkozhatok vele. Akkor hol
volt?
– Nem volt ott. Se ő, se a szolga. Senki se volt ott.
– Akkor ez nem a megfelelő kapu, el kell mennünk…
– Nem! Nem, figyelj ide! Tudom, mit hallottam! Most már
azt hiszem, hogy azt, amit meg kellett hallanom.
– Hogy érted ezt?
Körülpillantott. – Úgy gondolom, hogy a férjed –
– Nem…! Ó, Istenem, nem! Cristoforo nem tudja. Hogy
tudhatná? Lehetetlen! Senki se tudja, csak te meg én!
– Azt hiszed, a bátyád nem találta ki? – kérdezte
haragosan. – Azon a napon, mikor rátok nyitott a
kápolnában?
– Szerintem gyanakodott, de nem is volt ideje, hogy
megmondhassa Cristoforónak! Szemmel tartottam őket
minden percben, amíg együtt voltak! Tomaso nem szólt neki!
Tudom! És azóta sem találkoztak, mert Tomaso még mindig
nem került elő. – Rám meredt, majd lesütötte a szemét. –
Ugye? – És ahogy ezt kérdeztem, hányingerként marta végig a
torkomat a vakrémület. – Ó, édes Jézusom! Ha igazad van…
ha csapda volt…
– Nézd, én már nem gondolok semmit. Annyit tudok,
hogy ha csak nem keveredünk haza, okvetlenül rajtakapnak.
Éreztem, hogy fél. Nem szokott hozzá, hogy ő, az én
Erilám, tévedjen, és ez nem az az idő, amikor hibázni lehet. –
Figyelj ide! – mondtam vadul. – Örülök, hogy megtetted.
Érted? Ne izgulj. – Most nekem kellett megnyugtatnom őt. –
Jól vagyok. Gyerünk.
Végigsiettünk azon az útvonalon, amelyen jöttünk,
úgyhogy majdnem egész idő alatt betakart a sötétség. Ha
követtek volna bennünket, azt eddigre észrevettük volna. A
kicsi most nem mozgott, de az erőlködés nem maradt
következmény nélkül. Lassú, csikorgó fájást éreztem a hasam
alján. Körülöttünk ordítottak. A székesegyház közelében
beleszaladtunk egy fegyveres fiatalokból álló csapatba. Erila
villámgyorsan visszarántott az árnyékba, amíg nagy lármával
elhaladtak mellettünk a katedrális felé. Virágvasárnap hajnala
van; mivel Savonarola nem prédikálhat, egyik tanítványának
kell felhágnia a székesegyház szószékére. Abban a városban,
ahol hamarosan újra engedélyezni fogják az utcai
szerencsejátékot, nem fogadtam volna le, hogy végig tudja
mondani a prédikációt.
Ahogy mentünk visszafelé az utcán, mintha kést döftek
volna a hátam aljába. Felhördültem. Erila megpördült a
sarkán. A saját rémületemet láttam a szemében. – Semmi baj,
semmi baj! –erősködtem, és nevetni próbáltam, de nem
találtam el a hangot. – Csak görcsölök!
Hallottam, hogy azt mormolja: – Édes Istenem!
Megragadtam és megszorítottam a kezét. – Már
mondtam, hogy semmi bajom. Szerződést kötöttem a babával.
Nem fog olyan városba születni, amelyikben Savonarola az úr.
Márpedig még az. Gyere! Már nem vagyunk messze, habár
mehetnénk egy kicsit lassabban.

A ház elmerült a hangtalan sötétségben. Beosontunk a

mellékajtón, fellopakodtunk a lépcsőn. Férjem ajtaja zárva
volt. Annyira elfáradtam, hogy alig bírtam levetkőzni. Erila
segített, aztán ruhástól ledőlt az ajtó mellett a derékaljra.
Tudtam, hogy nyugtalanítják a fájások. Előkeresett az anyja
orvosságos táskájából valami drazsét, hogy vegyem be. Elalvás
előtt a hasamra tettem a kezemet, ám a hetyke bucka, amely
eddig majdnem a bordámig ért, lejjebb vándorolt, és
ránehezedett a hólyagomra. A kalendárium szerint még
három hét volt hátra a születéséig. Addigra nálunk lesz a
bábaasszony és a szoptatós dajka is.
– Légy türelmes, kicsi! – súgtam. – Már csak rövid ideig
kell várni. Addig előkészítjük neked a várost és a házat.
Ő pedig tartotta magát az egyezségünkhöz, és hagyott
aludni.

44
Mire felébredtem, Erila elment, és csend volt a házban.
Kábultra aludtam magamat, Erila hathatós szert adott.
Egy darabig csak feküdtem, és a fény eséséből próbáltam
kitalálni, hány óra lehet. Dél alighanem elmúlhatott, tehát
sziesztázik a háznép. Hasamban újra kezdődött a csikorgó
sajgás, ami olyan volt, mintha gyökérkefével súrolnák a
méhem alját.
Az ajtóhoz támolyogtam, és Eriláért kiáltottam. Nem
válaszolt. Köntöst vettem, ledöcögtem a földszintre. Sehol egy
lélek, se a konyhában, se a cselédfertályon. A kamra mellett
volt egy kis raktár, ahol a liszteszsákokat és a füstölt húsokat
tartották. Dudorászást hallottam, mikor elmentem előtte.
Bent a szakács idősebbik lánya kuporgott a padlón, maga előtt
egy kupac mazsolával, abból építgetett apró vakondtúrásokat,
és mikor elkészült, bekapott egy szemet. Túlélte a pestist,
lévén keményebb kötésű a húgánál, de az esze nem tartott
lépést a testével, és meglehetősen együgyűnek látszott. Én az ő
korában Daniét szavaltam, és görög igéket ragoztam. Bár
manapság kevés hasznát venni az ilyen készségeknek.
– Tancia! – Ugrott egyet a hangomra, és gyorsan eltakarta
a mazsolát a szoknyájával. – Hol az apád?
– Az apám? … Elment a háborúba.
– Miféle háborúba?
– Hát a háborúba a barát ellen! – mondta olyan hangon,
mintha ez valami remek mulatság lenne.
– És a többi szolga?
Vállat vont. Eddig alig váltottunk néhány szót, és most
láthatólag félt tőlem. Ijesztő is lehettem a kócos hajammal és
a hatalmasra nőtt hasammal. – Válaszolj! Senki sincs itt?
– Az úr azt mondta, hogy mindenki elmehet! – felelte
kiáltva. – De nekem nem szabad!
– A rabszolgám is elment?
Bambán bámult.
– A fekete asszony! – türelmetlenkedtem. – Erila! Ő is
elment?
– Nem tudom.
Ekkor hasított belém először a fájdalom. Vaspántként
szorította a hasam alját, olyan erővel, hogy úgy éreztem, a
beleim fognak kiszakadni a padlóra. – Áááá! – Annyira
váratlanul jött, hogy áz ajtófélfába kellett kapaszkodnom,
nehogy elessek. Talán tíz-tizenöt másodpercig tartott a görcs,
aztán megszűnt. Ne most! Ó, Istenem, ne most! Még nem
vagyok készen!
Mikor levegőhöz jutottam, láttam, hogy Tancia a hasamat
bámulja. – A baba nagy, úrnő!
– Igen. Igen, az. Figyelj ide, Tancia. – Lassan, egyszerű
szavakkal mondtam. – Meg kell tenned valamit. Vigyél el egy
levelet anyám házába, a Sant’ Ambrogio tér közelében.
Megértetted?
Bámészan nézett rám, aztán kurtán fölnevetett. – Nem
tudom, úrnő. Nem tudom, hol van, és az úr azt mondta, hogy
a többiek elmehetnek megnézni a háborút, de nekem itt kell
maradnom.
Behunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem. Kérlek,
Istenem, ha már vajúdnom kell, legalább add meg nekem
Erilát! Ne hagyj itt egyedül a házban, egy féleszű lánnyal! Ez
nem lehet igaz! Ez nem lehet! Túl korai! Csak az elcsigázottság
és a rémület teszi! Vissza fogok feküdni az ágyba, és alszom
tovább. Ha majd felébredek, ismét lesz élet a házban, és
elmúlik minden bajom.
 Vigyázva felkapaszkodtam a lépcsőn. Az első emeleten zajt
hallottam. Székláb csikorgott, vagy ablaktábla csapódott?
Cristoforo galériájából jött a hang. Végigóvakodtam a
folyosón, két kézzel tartva a hasamat, és belöktem az ajtót.
A kora tavaszi nap híg arany fényében fürödtek a szobrok
és a kőpadló. A diszkoszvető teste izzott a meleg napsugárban.
– Jó reggelt, feleség.
Most rajtam volt a sor, hogy összerázkódjak.
Megfordultam. Férjem a szoba túlsó végében ült, térdén
könyvvel. Mögötte a Bacchus, amely majdnem lebillen
lankatag mámorában a talapzatáról.
– Cristoforo! De megijesztett! Mi történik itt? Hol vannak
a szolgák?
– Elmentek, hogy tanúi legyenek a történelemnek. Amire
ön is oly szenvedélyesen vágyott valaha. Délelőtt a csőcselék
betört a székesegyházba, és megzavarta a misét. A
dominikánusok visszamenekültek a San Marcóba, és jelenleg
ostrom alatt állnak a tulajdon kolostorukban.
– Édes Istenem! Hát Savonarola?
– Velük van. A Signoria kiadta ellene a letartóztatási
parancsot. Hamarosan megtörténik.
Tehát csakugyan vége. Újra éreztem a méhemben a
csikorgó sajgást. Láthatólag politikus alkat a kicsi. Ezek
szerint mégis a férjem az apja.
– Hát Erila? Ő is elment nézni?
– Erila? Csak nem azt mondja, hogy hűséges Erilája
elhagyta? Azt hittem, mindig ön mellett áll – menjen
akárhová. – Elhallgatott, és én későn értettem meg, mit
jelentenek ezek a szavak. – Sokáig aludt, Alessandra? Ezek
szerint sokáig fent volt az éjszaka. Ugyan mi lehet az oka?
 – Én… fáradt vagyok, Cristoforo, és azt hiszem, a kicsi
hamarabb jön, mint gondoltuk,
– Ez esetben vissza kellene feküdnie az ágyba.
Most már nem lehetett félreismerni ezt a közömbös, hideg
udvariasságot. Mióta ilyen? Akkor változott meg, mikor
meghozta a hírt, hogy a festőt elengedték? Annyira
megkönnyebbültem, hogy Erila figyelmeztetése ellenére sem
ügyeltem eléggé a viselkedésére.
– Van valami hír Tomasóról? – kérdeztem.
– Miért foglalkoztatja ez?
– Csak… csak imádkoztam, hogy kerüljön elő.
Tekintete tovavándorolt rólam a szobrokra. Ha a
diszkoszvető nem összpontosított volna annyira a feladatára,
szinte azt lehetett volna hinni, hogy figyel. – Ugye tudja, mit
tartanak a nagy művészekről? Hogy csak az igazat
mondhatják az alkotásban. Egyetért ezzel, Alessandra?
– Nem – nem tudom. Hát igen, természetesen.
– Azzal is egyetért, hogy egy újszülött az Isten műalkotása.
– … Persze.
– Mely esetben egy ilyen kisdedre nem hullhat a hazugság
árnyéka.
Kiütött rajtam a hideg verejték. – Nem tudom, mire céloz
–mondtam, és hallottam, hogy enyhén remeg a hangom.
– Nem? – Szünet. – Tomaso biztonságban van.
– Ó! Hála Istennek! És hogy van?
– A bátyja… megváltozott. Azt hiszem, ez rá a megfelelő
szó.
– Sikerült…
– Mit sikerült? Kicsikarni belőle az igazat? Nála ezt
mindig olyan nehéz eldönteni. Koronként hihetőbben hangzik
a szájából a hazugság, mint az igazság. Mindenben.
Nyeltem egyet. – Talán okosabb lenne észben tartania ezt,
mielőtt mindent elhisz neki – szóltam halkan.
– Talán. Habár lehet ez családi adottság is a Cecchi-
famíliában.
Rámeredtem. – Sose hazudtam önnek, Cristoforo.
– Valóban? – Állta a nézésemet. – Én vagyok a gyermeke
apja?
Mélyet lélegeztem. Most már nincs visszaút. – Nem
tudom.
Még egy pillanatig nézett, aztán letette a könyvét, és
felállt.
– Nos, legalább azt köszönöm, hogy őszinte.
– Cristoforo… Ez nem úgy van, ahogy ön gondolja…
– Nem gondolok semmit – felelte hidegen. – Egyezségünk
egy gyermekre szólt, olyan feltételekkel, amelyek
emlékezetem szerint nagyobb súlyt helyeztek a tapintatra,
mint a hűségre. A házasság volt eleve hiba. Okulnom kellett
volna az anyja múltjából. Most, ha megbocsát, dolgom van.
– Hogy érti azt, hogy az anyám múltjából? – De már az
ajtó felé ment. – Ne! Ne hagyjon itt, Cristoforo! Kérem! Nem
is ez az igazság! – Elhallgattam. Mit mondhattam volna neki?
Milyen szavak fejezhetnék ki a szeretetet és a keserűséget? –
Tudnia kell, hogy amit éreztünk… – Valahol a mélyben ismét
szorulni kezdett a pánt, ezúttal sebesebben. Most minden
erőmet a kínra kell tartalékolnom. – Ah… a gyermek…
Könyörögve kérem, hogy maradjon… csak míg Erila megjön.
Ezt nem bírom egyedül csinálni.
Nézett. Talán csak egy újabb hazugságot látott. Vagy talán
a testem, amit eredeti állapotában is ízléstelennek talált, most
még asszonyi szennyel és vérrel is fenyegette?
– Küldök valakit. – Sarkon fordult, kiment.
Ahogy csukódott az ajtó, elbődült bennem a fajdalom.
Acélgyűrű hasított a puha pépbe. A kígyóra gondoltam, ahogy
sutyorog Éva fülébe az Édenkertben, aztán elképzeltem, hogy
mikor Éva enged a csábításnak, a kígyó a hasára tekeredik, és
szorítja, szorítja, amíg ki nem préseli belőle az eltorzult
magzatot. így jött egyszerre a világra a bűn és a kínszenvedés.
Ezúttal kétrét görnyesztett, és a Bacchus márványhúsába
kellett kapaszkodnom, amíg elmúlt a görcs. Most hosszabb
ideig tartott, és mélyebbre hatolt. Elszámoltam húszig. Aztán
harmincig. Csupán harmincötnél kezdett tompulni és
enyhülni. Ha a kicsi tartja magát az egyezséghez, akkor
Savonarolát alighanem elfogták.
Persze, hallottam szóbeszédeket a vajúdásról. Melyik
várandós asszony nem hall? Tudtam, hogy fokozatosan
erősödő fájások sorozatával kezdődik: a méh bejárata kitágul,
hogy a baba kiféljen rajta. De ha ügyesen lélegzek, és nem
veszítem el a bátorságomat, akkor meglovagolhatom a
fájásokat, feltéve, ha nem tartanak örökké. A fordulat akkor
áll be, amikor a baba feje elkezd kipréselődni. Akkor már nem
tehetünk mást, mint nyomunk, és imádkozunk, hogy Isten
kegyelméből olyan testünk legyen, amely nem szakad szét,
ahogy a nagynénémé és az anyámé.
De most nem gondolok rájuk. Először a szobámba kell
jutnom. A lépcsőpihenő közepén kapott el a következő görcs.
Erre már készültem. Megmarkoltam a kőkorlátot, és számolni
próbáltam, fojtott zihálással lökve ki magamból a levegőt. A
fajdalom fokozódott, tetőpontra hágott, kitartott, aztán
gyengülni kezdett. Sikerülni fog, gondoltam. Sikerülni fog.
Ezzel együtt hangosabban jajgathattam, mint hittem, mert
észrevettem, hogy Tancia a rémülettől kerekre nyílt szemmel
bámul föl rám az udvar sarkából.
– Tancia… én…!
Sose fejeztem be a mondatot. Alighogy felegyenesedtem,
iszonyú vizelési inger fogott el. Kétségbeesetten próbáltam
visszatartani, de túl erős volt a nyomás. Mindketten hallottuk
a roppanást – mintha ostorral legyintenék meg a falat ahogy
megnyílt bennem valami, és alattam véres víz árasztotta el a
követ. Legalább egy hordónyi zúdulhatott ki belőlem, mint
egy katarakta, eláztatta a lábamat, végigfolyt a lépcsőfordulón
és lecsöpögött az udvarra. Tancia fölvisított az iszonyattól, és
eltűnt.
Nem emlékszem, hogyan jutottam vissza a szobámba. A
következő hullám olyan gyilkos volt, hogy könnyeket csalt a
szemembe, és térdre kényszerített. Az ágy szélét markoltam.
Mindenemben ott volt a kín, az ágyékomban, a hátamban, a
fejemben, eggyé vált velem, belém olvadt, kiszorította a
gondolatot, kiszorított mindent. Ezúttal egy örökkévalóságig
tartott a csúcs. Lélegezni próbáltam, de csak hörögve
zihálhattam, és mikor engedett az acél állkapocs, hallottam,
hogy sírok a félelemtől.
Felültem, és megparancsoltam magamnak, hogy
gondolkodjak. Életemben egyszer láttam a tengert a pisai
parton, ahova befutottak apám szövetszállító hajói. Nagyon
kicsi lehettem, mert nem emlékszem másra, csak a végtelen
szemhatárra és ,i hullámok hangjára. Minden hullám külön
életet élt, mint egy megfeszülő izom; addig dagadtak ki a
tenger hasából, míg át nem fordultak, vissza nem hullottak
önmagukba, és habos tajtékká nem porladtak a surrogó
homokon. Azon a napon mesélte az apám, hogy ifjúkorában
hajótörést szenvedett egyszer a part közelében, és ahogy
úszott kifele, megtanulta használni a hullámokat: hagyta,
hogy a magasba emeljék, együtt mozgott velük, ám amint
lemaradt egyről, azon nyomban leejtette és elborította a
tenger, és ő annyi vizet nyelt, hogy már attól félt, megfullad.
Most tudtam, hogy nekem is az életemért kell úsznom.
Csak ebben a tengerben az egyre öldöklőbb kínok jelentik a
hullámokat. Vagy meglovagolom őket, és a partra vitetem
magamat, vagy megfulladok. Ahogy fölemelkedett a következő
hullám, messze kint a tengeren, behunytam a szememet, és
elképzeltem, hogy én is együtt emelkedek vele…
– Alessandra!
Valahonnan messziről jött a hang. De most nem
figyelhetek rá, mert beszippant a víz.
– Tarts ki, gyermekem! Állj négykézlábra! – Közelebbről,
hangosabban, parancsolóan. – Le! Az segít!
Megkockáztattam, hogy figyeljek rá. Ahogy a kezemre
támaszkodtam, rányomta, belepréselte a tenyerét a hátamba.
A hullám felágaskodott, átbukott. – Lélegezz! – mondta a
hang. –Lélegezz! Be… Ki… ez az, ügyes kislány! Megint! Be…
ki… – Hallottam a fojtott nyögést, amely az enyém lehetett,
miközben a partra döngött a fehér tarajos hullám, ahol
megtört és lassan elenyészett.
Felnéztem rá, láttam a szemében a félelemmel vegyes
büszkeséget, és már tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Az
anyám eljött.
Nekidőltem. – Én…
– Ne pazarold az erődet. Milyen gyakran görcsölsz?
A fejemet ráztam. – Talán négy-ötpercenként, de most
már sűrűsödik.
Tartott, amennyire tudott, közben párnákat rántott le az
ágyról, és elrendezte őket a padlón, hogy ledőlhessek. –
Figyelj rám – mondta halkan. – Erila hozza a bábát, de az
egész város az utcán tolong. Előbb-utóbb ide fognak érni, ám
ezt a részt egyedül kell végigcsinálnod. Van még valaki a
házban?
– Tancia, a szakács lánya.
– Idehozom.
– Ne! Ne hagyjon itt!
De már kint is volt a lépcsőn, és a hangja hatalmasan,
parancsolón zengett, mint a templomi harang. Engem
nézhetett levegőnek a lány, őt nem. Alighogy visszaért, megint
belém mart a kín. Ám most kezdettől ott volt velem, nyomta,
masszírozta a derekamat, enyhítve az acélpánt szorítását.
– Figyelj rám, Alessandra! – parancsolta. – Találnod kell
egy módot, amellyel csökkentheted a fájdalmat! Gondolj a mi
Urunk kínszenvedésére a kereszten! Legyél vele, és Krisztus
majd segít, hogy elviselhesd!
Ám én túl sokat vétkeztem, hogy Krisztus segedelméért
folyamodhassak. Ez az én büntetésem, és tartani fog, ameddig
az Örökkévalóság… – Nem bírok!
– Dehogynem bírsz! – mondta csaknem haragosan. –
Összpontosíts! Látod szemközt a kelengyeládát? Keress rajta
egy arcot vagy egy alakot, és csak azzal törődj, miközben
lélegzel! Gyerünk, gyermekem, használd azt a nagy eszedet,
hogy pányvát vethess a fájdalomra! Most pedig lélegezz!
Ahogy visszahanyatlottam a párnákra, megláttam az
ajtóban a rettegéstől kiguvadt szemű Tanciát. Anyám nyers
hangon utasításokat adott neki, engem pedig váratlanul olyan
düh fogott el, ami erősebb volt a félelmemnél. Ordítani,
átkozódni kezdtem, akár egy megszállott. Mindketten
félbehagyták, amit csináltak, s engem bámultak helyette. Azt
hiszem, Tancia elinalt volna, ha anyám nem csapja be az ajtót.
– Nyomni akarsz? Ezt érzed?
– Nem tudom! Nem tudom! – förmedtem rá. – Mi fog
most történni? Mit csináljak?
Megdöbbenésemre elmosolyodott. – Tégy úgy, mint
mikor a gyermeket csináltad. Csak tedd, amit a tested mond.
Isten és a természet elvégezi a többit.
Akkor hirtelen bekövetkezett a változás. Kimerültségemen
úrrá lett az ellenállhatatlan kényszer, hogy nyomjak,
kényszerítsem ki magamból. Megpróbáltam feltámaszkodni,
de nem bírtam.
– Óóó, jön! Érzem!
Megmarkolta a karomat. – Állj fel. A padlón jobban fog
fájni. Gyere ide, te lány! Tartsd meg az úrnődet! Tedd a
karodat a hóna alá. Ez az! Támaszd meg a hátát. Gyerünk,
szedd össze minden erődet, vedd át a súlyát! Emeld meg! így!
Tancia lehetett buta, de erős volt. Nyakamba gyűrt
szoknyában, combjaimat széttárva a lógtam a karjáról, és
minden porcikám reszketett. Anyám a lábamnál kuporgott, a
hasam hegye alatt. Mikor újból éreztem a kényszert,
nyomtam, és addig tartottam ki, amíg elfogyott a levegőm,
bíborszín lett az arcom, könnybe lábadt a szemem az
erőlködéstől, és azt hittem, mindjárt szétszakad a hüvelyem és
a végbelem.
– És megint! Nyomjad! Itt a feje! Már látom! Mindjárt
kijön!
De nem bírtam nyomni. A kényszer ugyanolyan váratlanul
elmúlt, ahogy jött. Ernyedten, vacogva csüngtem Tancia
karján, mint akit most vágtak le a csigáról, minden porcikám
reszketett a félelemtől és a fájdalomtól. Folytak a könnyeim,
folyt az orrom, és talán zokogtam volna, ha nem rettegek,
hogy ez is elveszi az erőmet. Mire összeszedhettem volna
magamat, ismét jött az az iszonyú parancs, hogy lökjem ki,
vessem ki, ürítsem ki magamból ezt a gyermeket. Csakhogy
nem bírtam. Minden nyomástól úgy éreztem, hogy
szétrobbanok. Iszonyú nagy baj lehet. Torz a feje, olyan nagy,
hogy sose fog kijönni. Foganásának bűnéért a születésében
kapjuk meg a büntetést. Itt fogunk lógni a végtelenségig, ő és
én, az örökkévalóságig kínozva egymást, miközben utat próbál
törni magának belőlem.
– Nem bírom… nem bírom… – Hallottam a hangomban a
vakrémületet. – Túl keskeny vagyok. Ez Isten büntetése a
bűneimért.
Anyám ugyanazzal a határozottsággal válaszolt, amellyel
tizenhét esztendeig irányított és vigasztalt. – Micsoda? Azt
képzeled, Istennek van ideje a te bűneidre? Most, mikor
Savonarolát kínozzák eretnekségért és árulásért? Kihallatszik
a térre az üvöltése. Mik a te bűneid az övéihez képest?
Tartalékold az erődet a gyermeknek. Itt jön. Most pedig
nyomj, ahogy csak bírsz! Nyomjad! Mozogj!
Ismét nyomtam.
– Igen, igen! Megint! Itt van! Már majdnem kijött! –
Pattanásig feszültem, de mindhiába.
– Nem bírom! – nyöszörögtem zihálva. – Félek! Annyira
félek!
Most nem kiáltott rám. Feltérdelt, tenyerébe fogta az
arcomat, letörülgette róla a nyirkosságot. A keze gyöngéd volt,
a hangja parancsoló. – Figyelj rám, Alessandra. Te vagy a
legbátrabb lány, akit valaha láttam, és nem azért jutottál
idáig, hogy itt halj meg a szobád padlóján. Csak még egy
nyomás. Csak még egy utolsó, és kint van. Segíteni fogok.
Csak figyelj rám, és csinálj mindent úgy, ahogy mondom.
Megint jön? Igen? Akkor vegyél mély lélegzetet. Olyan mélyen
szívd be a levegőt, mint niég soha! Ez az! Jól van! Most tartsd
vissza. Most nyomjad! Nyomjad! Tartsd ki! Nyomjad! Még
egyszer! NYOMJ!
– ÁÁÁÁÁ! – És miközben az üvöltésem ide-oda pattogott
a falak között, egy másik hangot is hallottam, a roppanást,
amellyel megszakadt a bensőm, hogy utat engedjen a fejnek.
– Igen! Igen! – Anélkül is tudtam, hogy anyám mondta
volna. Kijött. Éreztem a síkos, hatalmas erőt, és olyan
megkönnyebbülés fogott el, amihez foghatót még nem
tapasztaltam. – Ó, itt van! Itt jön! Ó, nézzed csak, nézzed!
És ahogy a padlóra roskadtunk Tanciával, megjártam a
lábamnál egy összegörbült, ráncos, nyálkától, vértől, szartól
fényes és mocskos kis manót. – Ó, egy lány! – mondta
fojtottan anyám. – Egy gyönyörű, csodaszép kicsi lány!
Fölemelte és a lábánál fogva lógatta a ragacsos lényecskét,
az meg fuldokolt, mintha víz lenne az orrában és a tüdejében,
amíg anyám erélyesen rá nem sózott a farára, és akkor
felhangzott az a dühös, reszketeg visítás, az első tiltakozás
annak a világnak az eszelőssége és ocsmánysága ellen,
amelybe érkezett.
Mivel nem volt sem kés, sem olló, anyám elharapta a
köldökzsinórt, aztán a hasamra tette az újszülöttemet, ám
annyira reszkettem, hogy alig bírtam tartani, Tanciának
kellett elkapnia, mielőtt a padlóra pottyant volna. De
visszakaptam, mikor anyám a hasamat masszírozta, hogy
kinyomja a méhlepényt, mert akkor már a földön feküdtem,
karaimban ezzel a meleg, ráncos, nyálkás állatkával.
Hát így született meg a lányom. Megmosdatták, jó
szorosan bepólyázták, aztán mivel nem volt dajka, aki
megszoptassa, ismét nekem hozták oda. Megilletődötten
bámultuk, ahogy vak kukacként kiszimatolja az utat a
mellemig, majd olyan váratlan erővel ragadta meg fogatlan
ínyével a bimbót, hogy feljajdultam, és addig szivattyúzott pici
szájával, míg mellemben meg nem indult édes fájdalommal a
tej. Csak mikor jóllakott és lehullott a mellemről, akár egy
vérrel torkig telt, kövér pióca, akkor méltóztatott elaludni, és
hagyott aludni engem is.

45
Az elkövetkező pát napban szerelembe estem:
szenvedélyes, halálos, soha el nem múló szerelembe. Ha a
férjem látta volna, bizonyosan őt is meghódítja körmeinek
csodájával, állhatatos nézésének ünnepélyességével, az isteni
szikrával, amely szinte világított benne.
Miközben világom az ő szembogarába zsugorodott,
odakint történelmet írtak. Jól mondta anyám a közös
kínszenvedést. Míg nekem a bensőmet tépte és facsarta az új
élet ereje, Savonarola a tulajdon sikolyait hallotta, miközben
ízületei szétszakadtak a strappado súlyától. Uralkodása az Új
Jeruzsálemben azon a délelőttön ért véget a San Marco
megrohanásával. Habár hív szerzetesei úgy harcoltak, akár a
katonák – sokat emlegettek egy bizonyos Brunetto Datto
atyát, egy óriás termetű dominikánust, akinek olyan volt az
ábrázata, akár a horzsakő, és feltűnően szilaj örömmel
forgatta a kést – végül csak legyűrték őket, és a bezúduló
tömeg rátalált Savonarolára, aki az oltár lépcsőjén térdepelve
imádkozott. Onnan hurcolták vasba verve a Palazzo della
Signoria tornyába, ahol hatvan esztendeje a nagy Cosimo de’
Medicit őrizték, ugyancsak árulás vádjával. Csak hát
Cosimónak voltak eszközei, amelyekkel elbájolhassa és
lepénzelhesse börtönőreit, ám Girolamo fráternek nem jutott
ilyen könnyebbség.
Először a strappadónak vetették alá, aztán kínpadra
vonták. Minden megtöretett porcikájával egy újabb
vádpontban vallotta magát bűnösnek, hamis prófétálásban,
eretnekségben, árulásban, elmondott mindent, amit hallani
akartak tőle, csak hagyják abba a kínzást. Ekkor levágták a
kötélről, és visszavitték a cellájába. Ám ahogy elmúlt a
fájdalom, rögtön visszavont mindent, azt kiáltozva, hogy nem
az igazság, csak a tortúra beszélt belőle, és Istenhez
fohászkodott, hogy fogadja vissza a fénybe. Ám a csiga első
csavarintására ismét bevallott mindent, de ezúttal addig
folytatták, amíg nemhogy bátorsága, de hangja se maradt az
újabb visszavonáshoz.
Így szabadult fel Firenze annak az embernek a
zsarnoksága alól, aki feltette magában, hogy visszatéríti a
várost Istenhez, de a végén azt kellett látnia, hogy Isten
elhagyta. De noha minden okom meglett volna gyűlölni, én
csak sajnálni tudtam. Erila kikacagott a részvétemért, és
felvilágosított, hogy a szülés közismerten ellágyítja az
asszonyok agyát. Így telt el két nap, és a férjem még mindig
nem adott hírt magáról.
 A harmadik napon arra ébredtem, hogy ragyogóan süt a
nap, és az ajtóban anyám pusmog izgatottan Erilával. – Mi
az? –kérdeztem az ágyból. Megfordultak, gyorsan
összenéztek, majd anyám az ágyamhoz jött.
– Drága gyermekem… Hírt kaptunk. Most bátornak kell
lenned.
– Cristoforo! – Hiszen egész idő alatt számítottam
valamire! – Ugye, Cristoforo?
Anyám megfogta a kezemet, mondani kezdte, és miközben
beszélt, szemével követte az arcomon az érzések változását.
Korunkra jellemző történet volt: a San Marco ostromát
követően a városon napokra úrrá lett a vérszomj. Régi
számlákat rendeztek, levadásztak régi ellenségeket. Ám nem
minden erőszakot táplált jogos sérelem, mert sok más tetemet
is találtak, például egyet a La Bocca sikátorban, az öreg híd
közelében, azon a hírhedt helyen, ahol férfi és női húst
mérnek az éjszaka leple alatt. Ott pedig az új reggel fényében
valaki a számtalan szúrt seb közepette is felismerte a jól
szabott ruhát és az arc nemességét.
Megkövülve ültem, mintha én is a férjem egyik szobra
lennék. Húsom kihűlt anyám szavaitól.
– Bátornak kell lenned, Alessandra – ismételte anyám,
azon a hangon, amellyel gyerekkoromban oktatott, miként
szóljak istenhez: mintha egyszerre lenne Uram és apám. –
Isten döntött így; ember nem vitathatja az ő akaratát. – Egy
percre magához szorított, és mikor látta, hogy nem hullottam
szét az ütéstől, halkan folytatta: – Drágám, a férjednek te vagy
az egyetlen rokona. Ha elég erőt érzel magadban, oda kell
menned, hogy azonosítsd a holtat.
 Ha a szülés meglágyítja az érzelmeket, az emlékezetet is
fölfejti. Egyes percek örökre megmaradnak, mások szinte már
a történés pillanatában halványodni kezdenek.
Noha most már volt szoptatós dajkánk, magunkkal vittük
a babát, mert egy percre se bírtam megválni tőle. A szolgák,
emlékszem, lesütött szemmel álldogáltak az ajtóban, mikor
távoztunk. Az életüket döntötte romba a hír. Útközben
megálltunk a Battisterónál. Miután a férjem elment, senki se
jelenthette be a gyermek születését, márpedig azt a törvény
szerint hatvan órán belül meg kellett tenni. Fekete babszem a
lánynak, fehér a fiúnak. Az arany kupola alatt, ahol dúsan
ragyogó mozaikokban bontakozott ki Urunk élete, új élet
csörgette meg az új firenzeiek dobozát.
Az utcákat elárasztotta a zavargás szennye. A kanálisok
botoktól, kövektől, rongyoktól fuldokoltak a vakító
napsugárban. Amilyen derűs volt az idő, olyan komor a
hangulat. Már nem voltunk Isten városa, és tulajdonképpen
senki se tudta, mennyire kell ennek örülni.
A pestis olyan sok áldozatot szedett, hogy a másik parton
kénytelenek voltak egy új hullaházat nyitni, amihez a Santo
Spirito ispotályából foglaltak le szobákat. Ahogyan vezettek a
templom mögötti útvesztőben, a festőmre gondoltam, meg az
éjszakákra, amelyeken itt örökítette meg, milyen módokon
boncolja szét az emberi testet az erőszak. Szorosabban
magamhoz öleltem a kicsit, és magam is gyermekként
követtem anyámat, sarkamban a szolgálómmal.
Az ajtónál egy bárdolatlan hivatalos személy ült, aki
áporodott sörszagot fújt ránk. Hevenyészett főkönyvében
számoszlopok sorakoztak, hellyel-közzel nevek is akadtak
benne. Csúnya, nehézkes betűkkel írták őket. Anyám magára
vállalta a beszédet, úgy adta elő történetünket, ahogy a
világban mozgott: kellemmel és értelmesen. Az emberek
odafigyeltek az anyámra. Amikor befejezte, a hivatalnok
lomhán kikászálódott a székéből, és bevezetett a terembe.
Ilyennek képzeljük a csatateret, a hadsereg elvonulása
után. A padlón több sorban feküdtek a szurtos szemfödélbe
burkolt holtak. Néhány lepel annyira véres volt, mintha alatta
még most se halt volna meg az, akit idedobtak addig is, míg
elfolyik belőle a maradék élet.
A férjem holtteste egy priccsen feküdt a szoba túlsó
végében. Máskor talán több ceremóniára számíthattak volna a
fényesebb nevek, de mikor Firenzéből ömlik a vér és a halál,
minden hely megfelel.
Odaálltunk a lábához. A hivatalnok rám nézett. – Mehet?
Átadtam a kicsit anyámnak. Ő mosolygott. – Ne roppanj
össze, gyermekem – mondta. – Nálunk hatalmasabb erő
munkál itt.
A hivatalnok lehajolt, és visszarántotta a halotti leplet.
Behunytam a szememet, és amikor ismét kinyitottam, ott volt
előttem – egy véres arcú, középkorú ember, akit soha
életemben nem láttam.
Mellettem Erila felüvöltött. – Jaj, uram, nagy jó uram, ki
tehette ezt magával? – Ahogy feléje fordultam, a nyakamba
borult, szorosan átnyalábolt, és vonított: – Jaj, szegény
úrnőm, oda ne nézzen, oda ne nézzen, túlságosan borzasztó!
Mi lesz most velünk?
Le akartam rázni, de úgy tapadt rám, mint a pióca. –
Bolond vagy? – súgtam elszörnyedve. – Ez nem Cristoforo! –
De ő csak jajveszékelt tovább. Anyámra néztem, aki tüstént
odalépett hozzánk. A tisztviselő szúrós szemmel figyelt.
Nyilván elég gyászoló asszonyt látott, hogy fel legyen készülve
mindenre.
Anyám egy pillantást vetett a halottra, aztán belém fúrta a
tekintetét. – Ó, drága, drága leányom! – mondta hangosan. –
Tudom, mit érezhetsz. Borzasztó nézni, hogy Isten engedheti
ezt, hogy ily oktalanul vegye el az embert, akit szerettél.
Gyászold meg, gyászold meg a te Cristoforódat, és engedd,
hogy megpihenjen. Ő már egy jobb helyen van.
Én csak álltam, bambán eltátott szájjal, ám ekkor
segítségemre sietett új keletű, puha asszonyiságom. Sírva
fakadtam, úgy potyogtak a szememből a nagy, kövér könnyek,
mintha sose akarnának elállni. A nagy lárma felkeltette a
babát, úgyhogy ő is sivalkodni kezdett. Olyanok voltunk, mint
a fékevesztett asszonyi gyász látomása, az ember pedig fogta a
pennáját, és egy nagy keresztet rajzolt a férjem neve mellé.

Amikor visszakerültünk – a kényelmetlen és vigasztalan

fogadószobába, Erila – akinek a könnyei abban a pillanatban
elapadtak, ahogy kiléptünk a hullaházból – fűszeres bort
hozott, belém diktálta gyógyító italát, majd megölelt és
magunkra hagyott bennünket, erélyesen becsukva maga után
az ajtót. Szem-befordultam anyámmal, karomon a pillogó
babával.
– Nos – mondtam zsibbadtan. – Hol van?
– Elment.
– Hová?
– Vidékre. Tomasóval. Azon a napon, mikor szültél, eljött
hozzám, és elmondta, mi történt köztetek. Amint ez a kérdés
tisztázódott, megszervezte, hogy találjanak egy holttest
kezében egy írást, amely hozzánk vezeti a hatóságokat, hogy
elvégezzük az azonosítást. Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat
okozott neked, de nem mondtam el, mert attól féltem, hogy
ebben a felpuhult állapotban nem leszel képes tettetni. –
Olyan tárgyilagosan beszélt, akár egy államférfi, akinek az a
dolga, hogy fontos kérdésekben döntsön, és értelmezze őket a
rémült lakosságnak.
De belőlem hiányzott az ő békessége. – Nem… nem értem!
Miért? Hát ilyen fontos volt, hogy a gyermek nem az övé?
Mert…
– …mert az övé is lehetett volna? Ne riadozz, Alessandra.
Tudok mindent. Nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek. Az
egy másik törvényszék dolga, és az a gyanúm, hogy neked és
nekem egyszerre kellhet majd elébe állnunk egy napon. –
Sóhajtott. –Nem a gyermekhez volt köze. Férjed úgy érezte…
nos, nem akarok helyette beszélni. Arra kért, hogy amint
megtudtad, adjam át neked ezt. Bár azt hiszem, bölcsen
tennéd, ha utána megsemmisítenéd.
Azzal elővett a ruhaderekából egy levelet. Reszkető kézzel
vettem el. A baba nyafogott a karomban. Lecsendesítettem,
aztán feltörtem a pecsétet.
Milyen elegáns volt az írása. Micsoda ellentétben állt a
Santo Spirito regestrumának mérges macskakaparásával.
Gyönyörűséggel töltött el már a látványa is. Gyönyörűséggel
és hálával.

Drága Alessandrám!
Amikor ezt olvassa, én már nem leszek itt, ön pedig, Isten
segedelmével, világra hozta egészséges gyermekét.
Tomasónak szüksége van rám. Rettenetesen
elnyomorodott.
 A szépsége oda, és miután testben is megtörték, még
inkább
rám van szorulva. Nem szabadulhatok az önvádtól, hogy
bizonyos értelemben az én kéjvágyam teremtette őt, most
tehát kötelességem, hogy enyhítsem a kínt, amelyet én
okoztam. Kötelességem. És, igen, vágyom is rá. Ha ön és
én együtt maradnánk, holtomig gyötrődnék miatta, és
csak megkeseríteném az ön és a gyermek életét.
Halálommal új lehetőségek tárulnak fel ön előtt. Mivel
nincsenek rokonaim, akik igényt formálhatnának az
örökségre, végrendeletet készítettem, és annyi pénzt
hagytam Tomasóra, hogy szerény kényelemben
élhessünk belőle, míg vagyonom többi részét önre
testálom. Ez ugyan szokatlan, lehet, hogy egyesek
kétségbe is vonják, ámde törvényes, kötelező érvényű, és
végre is fogják hajtani. Most tehát dönthet a jövőjéről.
Fiatal, nyugodtan férjhez mehet ismét. Választhatja azt,
hogy visszatér szülei házához, sőt, ha van hozzá mersze,
élhet egyedül. Egyetlen pillanatig sem kételkedem a
bátorságában, bár azt hiszem, ezzel kapcsolatban az
anyjának is vannak elképzelései, amelyeket bölcs dolog
lenne meghallgatnia.
Kérem, bocsássa meg, hogy olyan éles szavakat
használtam a galériában. Egyezségünk ellenére jobban
ragaszkodtam önhöz, mint gondoltam, és árulása mély
sebet ejtett rajtam. Mint ahogy az én árulásom is mélyen
megsebezte önt. Tudnia kell, hogy annyira szerettem,
amennyire számomra ez egyáltalán lehetséges, és
mindig is szeretni fogom.
A levélhez mellékelt kulcs nyitja dolgozószobámban a
 kéziratok szekrényét. Meg fog lepődni a tartalmától.
Tisztában vagyok vele, hogy némelyek tolvajlásnak
bélyegezhetnék, de mivel mindketten tudjuk, hogy
egyébként hadizsákmány vagy még annál is rosszabb –
tűzrevaló – lett volna belőle, szívesebben látom az ön
kezében, mint akárki máséban.
Ön ugyanúgy értette korunk nagyszerű, új művészetét,
mint
akármelyik férfi, akit ismertem. Az apja büszke lett volna
önre.
Szerető férje:
Cristoforo Langella

Megmarkoltam a kulcsot, és másodszor is elolvastam a

levelet. Aztán harmadszor. Aztán anyámnak el kellett vennie,
mert könnyeim fekete csermelyekké áztatták a tintát,
márpedig, tekintve a levél tartalmát, nem lett volna jó, ha
elhomályosodik a jelentése. Igaza volt Erilának: az asszony
agyát tejes csócsává puhítja a szülés. Ebben az állapotban
mindenkit szeretünk, még azokat is, akik cserbenhagytak vagy
elárultak. Most hát férj nélkül kell fölnevelnem a lányomat, és
nincs már vér szerinti nagyapja se, hogy szerethesse. „Az apja
büszke lett volna önre.” Milyen könnyen a feje tetejére
állíthatja a világot néhány jól megválasztott szó.
Végül felnéztem anyámra, és ő nem fordította el a
tekintetét. Férjem sose írt volna ilyet, ha előzőleg nem beszéli
meg anyámmal, ugye?
– Tudja, mi van benne? – kérdeztem, mikor már képes
voltam beszélni.
– Azokat a dolgokat, amelyek a jövődre és az én múltamra
vonatkoznak, megbeszéltük, mielőtt megírta volna a levelet. A
többi csak rád tartozik.
És még mindig nem sütötte le a szemét. Egész életemre
ezt a békés, higgadt értelmet sugározta, amellyel
lecsendesítette lázongásaim és kétkedéseim viharát. Sose
fordult meg a fejemben, hogy ő is szenvedhetett hasonló
viharoktól-, vagy hogy megnyugvása Isten akaratában és a
hite az ő végtelen kegyelmében bármiféle konfliktust rejthet.
Ma már tudom, a lányoknak nehéz elképzelniük, hogy az
anyjuk önálló lény, akinek ugyancsak lehet saját élete és
vágyai. És mint ahogy én megbocsátottam a saját lányomnak
ezt a gyarlóságot, ugyanolyan biztos vagyok benne, hogy az
anyám is megbocsátott nekem. Azon a napon, meg kell
adnom, nem tért ki a kérdéseim elől, és semmiben sem
hazudott. Talán még megkönnyebbülés is lehetett neki, hogy
annyi idő után elmondhatta.
– Nos tehát – szólaltam meg végül –, Platón
Dialógusaiban, amelyet Lorenzo de’ Medici a fékemnek
dedikált, a keltezés 1478. A fogantatásom éve. De ön akkor
bizonyosan nem tartózkodott az udvarnál. Fivérének csillaga
már elég fényesen tündökölt, hogy jó házasságot köthessen
egy derék emberrel. Nem ezt a történetet mesélte mindig
nekünk?
– Igen – felelte halkan. – Már férjnél voltam. És ha már
ennél tartunk, tudnod kell, hogy nem volt boldogtalan
házasság, még ha neked most így is hangzik. Már három
egészséges gyermekkel ajándékozott meg, akiket Isten, az Ő
végtelen irgalmában megkímélt a betegségtől vagy a korai
haláltól. Valóban megáldott engem. Ám amit te mondasz arról
az évről, Alessandra, az nem a teljes igazság. Élni korábban
éltem az udvarnál, de később is visszatértem oda. Noha nem
nyilvánosan.
Elhallgatott. Vártam. Mintha még a levegő is állt volna
körülöttünk.
– A bátyámnak olyan lenyűgöző barátai voltak – mondta
végül fanyar mosollyal. – Az udvarnál rajzoltak a bölcs és
elmés emberek. Egy lánynak, akit arra tanítottak, hogy
gondolkodjék, és mondja is ki a gondolatait, olyan volt, mint a
mennyország a Végítélet előtt. Bár a platonikus jelleg
lehetetlenné tette, hogy nők is részt vehessenek
eszmecseréikben, ők firenzei platonikusok voltak, és még a
legnagyobb sem állhatott ellen a szépségnek, ha az a külsőhöz
mérhető tanultsággal párosult. Én pedig, akárcsak te, bírtam
vele. Habár számomra is egyszerre volt dicsőség és teher.
Bátyám, aki tökéletesen megértette az ebben rejlő
veszélyt, kötelességének érezte, hogy a további kockázat
elkerülésére minél hamarabb férjhez adjon. Ám még ő sem
akadályozhatta meg, hogy később visszahívjanak.
Lorenzo és udvara a careggi villában töltötte 1478-ban a
nyárelőt. Egyike voltam a kevés meghívott vendégnek…
Nagyon régen történt. – Megint elhallgatott, már arra
gondoltam, nem is folytatja, annyira ránevelte magát a
felejtésre. Mély lélegzetet vett. – Volt zene, csevegés,
művészet és természet – az a kert egymaga olyan, akár a földi
paradicsom. A test szépségének elemzése ugyanolyan súlyt
kapott a beszélgetésekben, mint a léleké. Mindkettőt
járókőnek tekintették az Istenhez vezető úton. Engem nem
kacérkodásra neveltek. Ugyanolyan komoly és bizonyos
értelemben ártatlan is voltam, mint te. Ám hozzád hasonlóan
engem is lenyűgözött az értelem, a tanulás és a művészet. És
noha egyszer ellenálltam, azon a nyáron már túlságosan sok
éve voltam szerelmes, hogy megtehessem.
Újra láttam a könnyeit akkor régen Lorenzo holtteste
fölött, a San Marco kápolnájában. Mit is sugdosott a fülembe
Tomaso azon a napon? Hogy akármilyen rút volt a Magnifico,
szerelmi költészetével lángra tudta gyújtani a legfagyosabb
szívet? Sóhajtottam, és lenéztem a karomon fekvő, sugárzó,
békés arcocskára. Még nem tudhattam, hogy idősebb korára
mennyire lesz bunkós az orra, vagy hegyes az álla. Bár ebbe
kétségtelenül beleszól az apja. is, akármelyik is az. – Nos,
legalább tudom, miért vagyok csúnya – mondtam halkan.
– Ó, Alessandra, te nem vagy csúnya! Olyan szépség van
benned, hogy majdnem elcsavartad egy szodomita fejét!
Nekem meg persze nagyon tetszett, hogy ugyanolyan
élvezettel ejti ki a tiltott szót, mint én. Így hát üldögéltünk
még egy darabig abban a divatjamúlt, megfakult szobában,
ahol csak a lányom édesen szapora szuszogása törte meg a
csendet, abban a békés tudatban, hogy nincsen több titok.
– Nos – mondtam később – hát akkor mi is lesz most?
Egy darabig hallgatott. – Ezt ugyanúgy tudod, mint én.
– Férjhez nem megyek még egyszer – szögeztem le. – A
második házasság megfosztaná az örökségtől a gyermeket, azt
pedig nem engedem.
– Igaz – felelte higgadtan.
– És haza se mehetek. Most már a saját életemet kell
élnem. Tehát be kell rendezkednem az önálló háztartásra.
– Úgy gondolom, Alessandra, hogy az fölöttébb oktalan
dolog lenne. Városunk kegyetlen az özvegyekhez. Semmibe
vett, magányos kirekesztett lennél a gyermekkel együtt.
– Ön akkor is megmaradna nekünk,
 – Nem örökké.
Ez a gondolat olyan volt, mint a jég. – Akkor mit tehetek?
– Van egy lehetőség, amelyet még nem beszéltünk meg –
mondta elszántan. – Lépjél frigyre Istennel.
– Lépjek frigyre Istennel? Én? Egy özvegyasszony az
ecsetjével, egy fekete szolgáló, és egy gyermek? Könyörgöm,
édesanya, mit gondol, melyik zárda fogadna be minket?
És miközben néztem, ahogy ül ott, ő lassan, hamiskásan
elmosolyodott.
– Hát természetesen az, amelyikről mindig is álmodtál,
Alessandra!

46
Az özvegy az ecsetjével, a fekete szolgáló és a gyermek az Úr
1498-ik esztendejében, a májusi hónap tizedik napján hagyta
el a várost.
Nem a miénk volt az egyetlen búcsú azon a napon. Az
előző néhány hétben újabb máglya épült a Signoria széles
terén: Savonarolának és két hűséges dominikánusának, akiket
megfojtásra és tűzhalálra ítéltek. Hát mégiscsak hozzájut
Firenze, hogy sülő emberhúst szagolhasson.
Az én Erilám borzasztóan szerette volna látni, ha másért
nem, hát azért, hogy teljes legyen a történelem, ám én
megtiltottam. A lányomnak olyan ragyogó és új volt a világ,
hogy a szenvedésnek még a szagát se tűrhettem meg a
közelében. Ahogy kifele lovagoltunk, emberfolyamok
hömpölyögtek mellettünk a főtér irányába, de nem igazán volt
karneváli hangulat. Savonarolát nagyon gyűlölték, de nagyon
szerették is, és azt hiszem, a letartóztatása után tomboló
erőszak idején sokan fájlalhatták az Új Jeruzsálem elmúlását,
akkor is, ha az elgondolás fényesebben ragyogott a
megvalósulásnál.
Ám ellenségei egy tapodtat sem hátráltak. A tárgyalást
megelőző napokban újabb förtelmekkel rémítő szóbeszédek
mérges füstje söpört végig a városon. Főleg azt a tömlőéből
kiszivárgott hírt kapta fel a fáma, hogy a Testvér
legelvakultabb híve, Branetto Datto atya, az a szerzetes, aki
olyan vérszomjasan küzdött az utolsó csatában, és a priorral
egyazon máglyán kellett vesznie, meghibbant a kegyességtől,
és olyan bűnöket ismert be a tortúra alatt, hogy egy hajadont,
akit sötétedés után talált az utcán, nyársba húzott és testét
összemarcangolta, prostituáltak és ügyfeleik nemi szerveit
metélte le a Santo Spirito templomban, sőt, egy ifjú
szodomitán annak tulajdon kardjával hajtott végre fartúrást.
És nem is a vallomások voltak a. legiszonyatosabbak, hanem a
vidorság, amellyel Brunetto atya beismerte őket,
eldicsekedvén, miként választotta ki őt Isten, hogy térítené
vissza a bűnösöket az igaz ösvényre, míg végül a pribékek is
annyira megundorodtak istenkáromló beszédétől, hogy
betömték a száját, és megfenyegették, hogy fel is gyújtják a
rongyot, ha abba nem hagyja a botránkoztatást.
Akkor láttam először és utoljára, hogy Erila megrendüljön
valami pletykától, amikor ezeket a híreket hozta. Főleg midőn
azt mesélte az ágyon ülve, maga mellett a komolyan bámuló
babával, hogy a barát, mielőtt elnémították, még
elmagyarázta, hol keressék az utolsó hullát, azt a fiatal
prostituáltat, akinek a melleit vágta le, mielőtt elrekkentette a
Santi Apostoli kriptájában.
Ettől eszembe jutott a sötét hang, amely elűzött a loggia
elől az esküvőm előtti éjszakán, és a medvetermetű
domonkos, aki véres kezével hadonászva megállított minket
az utcán, és kezdtem felfogni, hogy bár alkalmanként úgy
érezhettem, Isten kiejtett a kegyelemből, valójában ugyancsak
őrködött felettem, és ettől a tudattól jobban megenyhültem
Urunk iránt.
Ám azon a délutánon a hálószobámban nem sokat
foglalatoskodtunk ilyen dolgokkal, hanem inkább elkezdtük
másodszor is megpakolni a kelengyeládát, rajzokkal és
könyvekkel. De a legszebb volt benne a férjem szekrényéből
elővett kézirat vastag kötege, amit gondosan elrejtettünk a
színes ingek és bársonyruhák alá.
Kevéssel távozásunk előtt meglátogattuk családomat a
régi házban a Sant’ Ambrogio mellett. Luca, a leszerelt angyal,
akinek ábrázata még mindig szederjes volt az utolsó
dicsőséges csihipuhitól, mogorván téblábolt, mint aki nem
találja otthon magát (vagyis nem nagyon különbözött a régi
énjétől), de azért sikerült kinyögnie, hogy minden jót kíván,
mielőtt elcammogott a szobájába. A hatalmas terhével tolató
Plautilla addig sírt, amíg a férje rá nem ripakodott, méghozzá
olyan gorombán, hogy a nénémnek tüstént a torkán akadt a
hang. Apám pedig… nos, apám adott egy véggel a kedvenc
skarlát szövetéből, hogy abból csináltassak magamnak
ruhákat új otthonomban. Megcsókoltam, megköszöntem neki,
és egyetlen szóval sem oszlattam el a tévhitét. Aztán anyám
kézen fogta, ő pedig hagyta, hogy a felesége visszavezesse a
főkönyveihez. Így láttam őket együtt utoljára, ahogy
bemennek a dolgozószobába, és anyám tiszta, éles pillantása
eltűnik a csukódó ajtó mögött.
Hát így lovagoltunk ki abban a májusban Firenzéből.
Férjem inasa és két rabszolgája voltak kísérőink és
teherhordóink, cserébe az ígéretért, hogy az út végén
visszanyerik szabadságukat. Meleg és derűs volt a reggel, bár
a párás levegő máris forrósággal fenyegetett. Kilovagoltunk a
Porta di Giustizián, és éppen elhagytuk a város peremét,
mikor mennydörgő roppanást hallottunk: a puskapor
gyújtotta be a máglyát. Ezek szerint a hóhér elvégezte a
munkáját, és a három megfojtott barátot át lehet adni a
lángoknak. Keresztet vetettünk, és elmondtunk egy imát
azokért, akik immár Istennél vannak, és az Ő kegyelmét
kértük minden bűnösre, holtakra és élőkre egyaránt.
És miközben lassan kaptattunk felfelé a völgyből a
dombokra, mérföldekről is láthattuk a háztetők tengeréből
kiemelkedő füstoszlopot, mielőtt szertefoszlott a balzsamos
levegőben.



NEGYEDIK RÉSZ
47
Második házasságom – Lucrezia nővér házassága Istennel –,
habár törvény szerint bigámiának számított, jóval
sikeresebbnek bizonyult az elsőnél.
Mit mesélhetnék erről a helyről?
Érkezésünkkor csakugyan maga volt a földi paradicsom.
Firenzétől messze keletre bújik meg a toszkán tájban Szent
Vitella kolostora, ott, ahol szőlős és olajfás lejtőkké
szelídülnek a hegyek, és a látványra tekintve megértjük, hogy
Isten az első és legkülönb művész.
Akkoriban viruló közösség élt a vaskos erődfalak között.
Volt két kerengője (a nagyobbik árkádjait Luca della Robbia
ékesítette harminckét kék-fehér majolika szentfővel, amelyek
alig észrevehetően és elbűvölően különböztek egymástól),
tágas kertjei egyszerre gyönyörűek és praktikusak, mert ezek
adták élhetésünk zömét, ebédlője és kápolnája, amely szűk
volt, mikor jöttem, de egyre bővült és szépült az évek során.
És az egészet nők igazgatták! Olyan köztársaság volt ez, amely,
ha nem is az erényen, de az asszonyi alkotókészségen alapult.
Mert, tudjátok, olyan sokan voltunk, akik nem tudtunk
beilleszkedni. Nők, akik ugyanúgy szerették az életet, mint
Istent, mégis kint rekedtek az életből, és elzárták őket a
zárdafalak közé. A városok friss felvirágzásától szaporodtunk
el (minél nagyobbra nőttek a hozományok, annál kevesebb
család tudta kifizetni őket), és a tanulás új szabadságától
kaptunk bátorságra. Ám a világ még nem készült fel ránk,
ezért a többség ilyen helyeken kötött ki, mint a Szent Vitella.
És bár nem lehetett gazdagnak nevezni bennünket, ha
összedobtuk a móringunkat, bőségesen futotta belőle a
szabadságunkra. Tulajdonképpen egyszerű matematika volt: a
létszám kezdte legyőzni a regulát. Erilának és nekem
szerencsénk volt, mert jóval azután jöttünk, hogy ez
megtörtént.
Ide kialakult egyéniségek érkeztek: egyesek a ruhák
emlékével, amelyeket viseltünk, mások a könyvekével,
amelyeket olvastunk, ismét mások az ifjakéval, akiket
csókoltunk, vagy legalább csókolni szerettünk volna. Noha
dicsértük az Urat, és gyakran imádkoztunk hozzá, képzeletünk
ezer úton és módon szárnyalt a zárt ajtókon kívülre. Persze,
akadtak köztük sekélyesebbek is. Voltak apácák, akik
fodrászműhellyé alakították cellájukat, szabad idejükben a
divatról csicseregtek, vagy úgy alakították át szerzetesi
öltönyüket, hogy elővillanhasson alóla fodorított hajuk vagy
szépívű bokájuk. Semminek sem örültek jobban, mint ha
énekük magasra szárnyalhatott a zárda kórusában, és
gyakorolhatták a vendégfogadás művészetét; bár a falak
magasak voltak és a kapukat kulcsra zárták, néha még
éjszakánként is visszaverték mélyebb férfihangok közé
vegyülő kacagásukat a kerengők árkádjai.
De nem minden bűnünk ragadt meg a húsban. Ott volt a
veronai asszony, aki olyan szenvedéllyel rajongott a szavakért,
hogy naphosszat színdarabokat írt, erkölcstől és vértanúságtól
ragyogó történeteket, közbe-közbe egy csipet románccal és
viszonzatlan szerelemmel. Darabjait be is mutattuk a
kolostorban, a jobb varrónők készítették a jelmezeket, és azok
a zárdalakók játszották a (férfi és női) szerepeket, akik nem
vonakodtak egy kis magamutogatástól. Aztán ott volt a páduai
apáca, aki még nálam is jobban szerette a tanulást, és a
szüleivel dacolva évekig nem volt hajlandó férjhez menni.
Mikor belátták, hogy képtelenek kiverni belőle a szenvedélyét,
elhozták hozzánk a tudásával együtt, mi pedig a szüleivel
ellentétben nagyon szerettük. Cellája lett a könyvtárunk,
elméje az egyik legdrágább kincsünk. Érkezésem után, a korai
években sok estét vitatkoztunk át Istenről, Platónnál, az
emberiség útjáról az istenségig, és volt, mikor mélyebb
gondolatokra ihletett, mint a tanáraim. Ő volt a mi tudósunk,
és ő lett – velem együtt – a cseperedő Plautilla tanítója.
Plautilla…
A lányomnak az első hónapban nem volt neve. Ám amint
hírét vettük Firenzéből, hogy néném belehalt, mikor világra
hozott egy behemót fiút, először sírtam, aztán
megkereszteltem a gyermekemet. Ilyen módon sikerült
életben tartanom magam körül a családom emlékeit.
Persze, ő lett a zárda kedvence. Mindenki szerette. Az első
években versenyt kényeztették, és engedték, hogy szabadon
ficánkoljon. Ám ahogy kellő korú lett, elkezdődött oktatása,
amely méltó lett volna egy hercegnőhöz. Tizenkét éves korára
tudott három nyelven írni és olvasni, hímezni, zenélni,
színpadon játszani, és természetesen imádkozni. Persze, volt
benne valami felnőttes komolyság a gyerektársaság hiánya
miatt, de jól viselte, és mihelyt kezdett kiütközni a
kézügyessége, előkerestem kelengyeládámból a régi Cenninit,
megfaragtam egy vaskos rajzszenet, és lealapoztam nyállal
meg csontliszttel egy puszpángfa-táblát, hogy azon
próbálhassa ki először az ezüsttűt. Mivel pedig senki se volt a
közelében, aki elhitethette volna vele, hogy szégyellnie kell a
tehetségét, olyan boldogan kapott rajta, hogy a szürke-zöld
macskapillantása nélkül is tudhattam volna, ki az apja.
 Erila is virult. A kifejezetten a rabszolgáknak létrehozott
conversa feladatkörben hagyományosan cselédmunkát kellett
volna végeznie, de mivel a mienk nem volt hagyományos
zárda, kiváltottam ebből a helyzetből, és ő hamarosan
teremtett magának másik szerepet: megbízásokat teljesített,
hordta a pletykát és a postát a zárda és a közeli kisváros között
(amellyel élénk kereskedelmi kapcsolatban álltunk, onnan
hozatva a tiltott luxuscikkeket), és ilyen módon csinos
vagyonkára tett szert. Hamarosan legalább annyira féltek tőle,
mint amennyire imádták, és ő szabad asszony lehetett végre.
Bár addigra olyan nélkülözhetetlenné tette magát a
nővéreknek, és annyira családtaggá lett Plautillának és
nekem, hogy úgy döntött, szórakoztatóbb lesz a szabadság, ha
velünk marad.
Ami engem illet – nos, jövetelünk évének telén a zárda
építtetni kezdte az új kápolnát, és ezzel elérkezett életem
megbízása. Tisztelendő anyánk fortélyos elme volt, aki, ha
ellent tudott volna állni a szomszéd gazdag házasember
varázsának, egy milánói nemes família nagyasszonya lehetett
volna. Bár itt bizonyos értelemben több örömmel járt az
uralkodás. Mivel ügyelt rá, hogy törvényszegéseinket
teljesítményekkel tompítsa, körmönfontabban intézte a zárda
pénzügyeit, mint a Medici bankárok, és hamarosan
összehozta a tőkét egy új kápolnához. A püspök, aki kevésbé
agyafúrt és jóval elnézőbb volt a főnökasszonynál – ilyen
messzire sose ért el Savonarola aszott keze – évente kétszer-
háromszor meglátogatott minket. Cserébe pazar
vendégszeretetünkért (a gyomor kifinomult örömei csak egyet
jelentettek a rendhagyó eljárások sokaságában, amelyekkel
magasztaltuk az Urat) ellátott minket nagyvárosi
művészpletykákkal, és megáldotta az új terveket, amelyeket,
mivel bírt építészi tehetséggel, nagyrészt maga a tisztelendő
anya alkotott. De bár előre el tudta képzelni a fényt és a teret,
az elkészült falak csupaszok voltak.
Így lett végre oltárom, amit megfesthessek.
A nyáron, mielőtt belekezdtem, a cellámban dolgoztam a
terveken, miközben Plautilla a kertben font virágfüzért a
kuncogó kis novíciák koszorújában, akiknek ő volt a
legkedvesebb játéka. Keresztelő Szent János és a Boldogságos
Szűz életét választottam. Mivel csak emlékeim voltak mester
helyett, aki segítsen, Botticelli rajzait választottam példának,
akinek elegáns tolla ezer és ezer emberi alakot keltett életre az
égben és a pokolban, pár tucat vonással alkotva hiánytalan
történeteket az örömről és a kétségbeesésről.
A freskók festése addig tartott, mint egy rövidebb élet.
Plautilla majdnem hétéves volt, mikor elkezdtem. Kezdetben
keveset taníthattam neki, hiszen oly keveset tudtam magam
is: egy átolvasott élet és Szent Katalin szoknyája aligha tesz
szakértővé. Összeköttetései révén Erila talált Verona
városában egy fiatalembert, aki nemrég szabadult fel mestere
műhelyében, és Erila állítása szerint volt olyan elhivatott és
tapintatos, hogy akkor sem kellett botránkozásától vagy
elzüllésétől tartanunk, ha világias apácák társaságában tölti
napjait. Ő tehát tanított, mi pedig tanultunk. Mire húsz hónap
múltán távozott, megépült az állványzat, magam hordhattam
fel a falakra a gipszhabarcsot, míg Plautilla számos festék
őrléséhez és kikeveréséhez értett. Kizárólag idő kérdése volt,
hogy ő is hozzájárulhasson a saját ecsetvonásaival.
Miközben a kápolnában egyre több lett a szent és a vétkes,
a hozzánk látogató püspök a kinti géniuszokról szóló mesékkel
ösztökélt. Gyakran érkezett Rómából, és bár a festőmről mit
sem mesélhetett, sokat emlegette, mily nagyszerű a város,
hogyan kerekedett a művészetekben Firenze fölé. Beszélt róla,
mennyit köszönhet e ragyogás egy dühös fiatal firenzeinek,
aki oly szentül hisz az Istennel való közvetlen
összeköttetésében, hogy a pápa sem parancsolhat neki.
Legújabb munkája, egy óriási Dávid, amelyet szülővárosa
megrendelésére faragott egyetlen elrontott márványtömbből,
oly fenségesen férfias és emberi, hogy szegény pártoskodó
firenzeiek azt se nagyon tudják, mit kezdjenek vele. Boltíveket
és házakat kellett ledönteniük, hogy elszállíthassák a
műhelyből a Piazza della Signoriára. Ott áll most, mesélte a
püspök, a városháza bejáratánál, örök készültségben, hogy
leparittyázza Góliátot, intésül mindazoknak, akik fenyegetni
merik a köztársaságot. És bár arányaival elkápráztatja minden
nézőjét, vannak, mesélte püspököm, akik ugyanilyen
hódolattal emlegetik a művész egy jóval korábbi munkáját, azt
az életnagyságú feszületet a Santo Spirito templomában, amit
még kamasz fővel faragott fehér cédrusfából, mert Jézus teste
oly ifjú és tökéletes rajta, hogy azt nem lehet könnyek nélkül
nézni.
Így hát annyi év után végre megtanultam Michelangelo
Buonarroti nevét, és eltűnődhettem a sorson, amely
ugyanabba a városba vitte festőmet és nemezisét. De bár az
ilyen történetek felkorbácsolták kíváncsiságomat, nem sokat
foglalkoztam velük. Lehet, hogy a költőktől másképp tudjátok,
de a szenvedély nem él meg, ha nincs, ami életben tartsa.
Vagy talán újból Isten bizonyította be irántam való kegyelmét,
mikor Plautilla születése után megszabadított attól, hogy
olyan dolgokra vágyakozzak, amelyeket úgyse kaphatok meg.
így hát emlékeim a festőről megfakultak, mint a színek a
napon.
Helyüket elfoglalta a rendből és a szertartásokból fakadó
örömféle. Napjaim egyszerűek voltak: hajnalban keltem,
imádkoztam, aztán az első órákban felhordtam a
gipszhabarcsot arra a területre, amelyen aznap dolgozni
akartam. Szünetet tartottam, amíg reggeliztem: nyáron hideg
húst, sült tökvirágot, liktáriumot, télen füstölt sonkát,
fűszeres pástétomot, húslevest; aztán festettem, mielőtt a
habarcs megszáradt vagy a nap az ablakpárkány alá tűzött
volna, mert az már túl sötét volt az ecsetemnek. Míg valaha a
nagyvilágra vágytam, most arra zsugorodott az életem, hogy
naponta betöltsek egy nyirkos foltot a falon formákkal és
színekkel, amelyek akkor nyerik majd csak el az értelmüket,
ha az egész kész lesz.
Sok-sok év után így sajátította el Alessandra Cecchi a
türelem erényét, és azt hiszem, minden szürkületkor, miután
félretette ecsetjeit, és elindult a kerengőn a cellájába, el
lehetett mondani rá, hogy elégedett.
És ez az érzés kitartott sok-sok éven át, 1512 tavaszáig.

48
Már félig kész volt a kápolna, mikor egy késő délutánon Ky
beszóltak, hogy látogatóm van.
Intézményünk szabad szelleme folytán nem számított
ritkaságnak a látogató, legfeljebb nálam. Anyám kétévente
kijárt hozzám, és maradt néhány hétig, hogy gyönyörködjön
unokája növekedésében. Ám újabban megromlott a szeme, és
most már egy percre sem hagyhatta magára megrokkant
apámat, aki nem volt hajlandó kimozdulni a házból. Lucát
végre sikerült összeboronálni egy debellával, aki úgy
potyogtatta a fiakat, mintha a toborzóknak szállítana, míg
Maurizio, aki néném halála után újabb feleséget vett, aki több
hozománnyal és csekélyebb neveltetéssel bírt, újra
megözvegyült. Tomasóról és Cristoforóról semmi hír. Mintha
elpárologtak volna. Néha elképzeltem őket egy elegáns
villában egy kisváros peremén, mint egy szörnyű háború
túlélőit; gondoskodnak egymás testi-lelki szükségleteiről, míg
valamelyik meg nem hal. Mindeddig nem hallottam semmit,
ami cáfolta volna ezt a képzelgést.
Tehát a látogatóm.
Kértem, hogy vezessék be olvasótermünkbe, ahol egyházi
és világi könyveink és kézirataink kisded, ám büszke
gyűjteményét tartottuk, és megüzentem, hogy megyek én is,
mihelyt megmostam ecseteimet és kezemet. Megfeledkeztem
róla, hogy Plautilla már az íróasztalnál ül, és buzgón illusztrál
egy frissen másolt zsoltároskönyvet, ezért mikor halkan
benyitottam, előbb láttam meg őket, mint ők engem, ahogy
ülnek az asztalnál, a késő délutáni, mézszínű napsütésben.
– Most már látod? Így vékonyabb a vonal – adta vissza a
tollat Plautillának.
A lányom lesütötte a szemét. – Mit is mondtál, ki vagy?
– Anyád régi barátja. Sokat illusztrálod Isten igéjét?
Plautilla vállat vont. Habár kápolnai fiatal művészünkkel
elég fesztelenül eldiskurált, még mindig zavarban volt a
férfiak társaságában, mint oly sok éve én is az ő korában.
– Azért kérdezem, mert virgonc tollad van, és arra
gondoltam, hogy esetleg elcsapong a szavaktól.
Lányom azzal a csendes bosszankodással csettintett,
ahogy Erilától hallotta. – Ó, nem is értem, hogy hiheted ezt!
Minél dicsőségesebb a kép, annál közelebb viszi a könyörgőt
Istenhez! írd le Isten nevét, tedd mellé a képét. Melyik ébreszt
nagyobb áhítatot?
– Nem tudom. Bölcs kérdés ez?
– Bizony az! Mert egy bölcs festő mondta. Te talán nem
ismered, olyan újszerű a munkája. Az a neve, hogy Leonardo
da Vinci.
Ő nevetett. – Leonardo? Sose hallottam róla. És honnan
tudod, hogy mit mond ez a Leonardo?
Plautilla komolyan nézte, – Nem vagyunk mi olyan
elszigeteltek, mint amilyennek látszunk. És vannak hírek,
amelyek fontosabbak a többieknél. Mit is mondtál, honnan
jöttél?
– Rómából jön – mondtam, és keresztülmentem az
elsötétült szobán, ki az ő napsütésükbe. – Firenzén és egy
tengerparti kolostoron át, ahol olyan hideg a téli szél, hogy
megfagyasztja a szempilládat, és zúzmara lesz tőle az
orrodban a levegő.
Megfordult, és egymásra néztünk. Azonnal megismertem
volna divatos öltözéke nélkül is. Sokkal markosabb volt, rég
odalett ifjonti légiessége, és csak most látszott, mennyire
jóképű. Bár ez abból is eredhetett, hogy tudta magáról.
Veszélyes dolog az önbizalom: akinek túl kevés van, annak
vége, akinek túl sok, már bele is esett minden más bűnbe, ami
a túlzással jár.
Hát én? Mit látott ő az apácában, aki festéktől maszatos
munkaruhában, az összpontosítás verejtékétől fénylő arccal
állt előtte? Az alkatom nem változott. Még mindig esetlen
voltam, még mindig zsiráfszerű, bár ő elég hosszúra nőtt,
hogy elfelejthessem a magasságomat. Ami a többit illeti – nos,
bár kolostorunkban akkor még voltak tiltott tükrök, rég nem
néztem beléjük. Volt abban valami öröm, hogy átléphetek a
kenekedésen és kellemkedésen, ami együtt jár a vággyal. A
kolostori kozmetikusok alkalmanként kihízelegtek tőlem egy-
egy csereügyletet: fél tucat áhítatos jelenetet festettem
cellafalakra, egy csinosabban szabott köntösért és egy
bőrápolásért. De sose akartam elbájolni senkit. Ujjaim
férfimunkát végeztek a pamacsokkal és időnként a saját
pamacsomban is, mint Erila költőien megfogalmazta. Ennek
folytán úgy lettem lányból asszony, hogy észre se vettem,
– Anya?
– Plautilla?
A lányom bámult minket. Két macskaszempár volt a
szobában. Beleszédültem, hogy kettőbe nézhetek. Könnyedén
megérintettem Plautilla fejét. – Miért nem fejezed be,
gyermek? Kint gyönyörű a fény. Menj, és a természetben
örökítsd meg Isten kezét.
– De olyan fáradt vagyok!
– Akkor feküdj ki a napra, és süttesd világosabbra a
hajadat.
– Csakugyan? Szabad?
Élt a gyanúpörrel, hogy meggondolom magamat, ezért
gyorsan felkapta a dolgait, és elszelelt. És a távozásában újra a
nagynénjét láttam, aki ugyanezeket a gesztenyebarna, vastag
fonatokat bontotta ki, mielőtt összenyalábolta a holmiját, és
kirobogott a szobából, otthagyva anyámat és engem, hogy az
utána maradt csendben megvitassuk a házasság rideg témáját.
Olyan régen volt, hogy majdnem úgy éreztem, először
történik.
 Egy darabig csendben álltunk a fél emberöltő két partján.
– Határozott vonalakat húz – mondta végre. – Jól
megtanítottad.
– Nem kellett tanítani. Éles szemmel és biztos kézzel
született.
– Mint az anyja?
– Gondolom, inkább, mint az apja, bár kétlem, hogy első
tanítói ráismernének most ebben a cifra díszben.
Félrehúzta a köpenyét, megmutatva a cinóbervörös bélést.
-Rosszallod?
Vállat vontam. – Különb festékeket is láttam apám
raktárházában. De az régen volt, amikor a művészeket jobban
foglalkoztatták a képeik, mint a ruhájuk színe.
Kissé elmosolyodott, mintha tetszene neki a fullánkos
nyelvem. A köpeny a helyére hullott.
– Hogy találtál ránk?
– Nem volt könnyű. Sokszor írtam apádnak, de egyszer se
válaszolt. Három éve elmentem firenzei házadba, de senkit
sem találtam ott, a szolgák idegenek voltak, és semmit sem
akartak mondani. Aztán idén télen az egyik estét egy
püspökkel töltöttem, aki eldicsekedett, hogy az egyik
zárdájában él egy apáca, aki maga festi ki a kápolnát a lánya
segítségével.
– Aha. Nos, örülök, hogy Róma ilyen ivócimborákkal
szolgál, habár nem képzeltem, hogy a festő, akit egykor
ismertem, be fogja érni az ilyen Salvetti püspökökkel. Bár ha
elég bőven folyt a bor, valószínűleg még a nevére sem
emlékszel.
– De emlékszem. És még inkább emlékszem arra, hogy
mit éreztem a meséje hallatán – mondta közömbösen, annak
véve a vagdalkozásomat, ami: kapkodó védekezésnek az
érzések ellen. – Nagyon régen kereslek már benneteket,
Alessandra.
Forró hullám csapott végig rajtam. Igaza van Erilának:
nem tesz jót a nőknek, ha nem gondolnak többet a férfiakra.
Sebezhetőbbé teszi őket a pillanatra, amikor a férfiak
visszatérnek.
A fejemet ráztam. – Emberöltőnyi ideje már annak. Le
merném fogadni, hogy nagyon megváltoztunk.
– Rajtad nem látszik – mondta szelíden. – Az ujjad
ugyanolyan maszatos, mint régen.
Ökölbe szorítottam az ujjaimat, ahogy annyiszor
csináltam gyerekkoromban. – A te nyelved viszont mézesebb.
– Még mindig érdes volt a hangom. – Hová lett a félénkséged?
– A félénkségem? – Egy pillanatig hallgatott. – Egy része
elgőzölgött a kápolnában, mikor azokban a hetekben
leszálltam a pokolba. Egy részét kirázták belőlem a Bargello
börtönében. A maradékot magamba zárom. Róma nem a
félénkeknek vagy a tétováknak való város. Bár okosabban
tennéd, ha nem a látszatból ítélnél meg. Fiatalon ismertem
egy lányt, akinek pompás ruhái voltak, és éles nyelve. Ám a
lelke szebbnek bizonyult sokakénál, akik a szentek köntösébe
burkolóztak.
Hangjának ereje megpendítette az emlékezés húgát.
Valami megrándult bennem, de már olyan régen történt, hogy
el se dönthettem, mi benne a gyönyör és mi a félelem.
Nyílt az ajtó, és egy pirospozsgás fiatal apáca dugta be a
fejét. Nemrég jött Velencéből, ahol a szülei nem bírtak vele,
hogy ki ne szökdössön éjszakánként a házból, és még mindig
elég nagy kölönc volt a nyakunkon. Kuncogott, mikor
meglátott minket, aztán vigyorogva elrohant. – Van valami
hely ebben a zárdában, ahol kettesben lehetünk? – kérdezte a
festő.
Ahogy becsukódott az ajtó, váratlanul szűk lett a cellám,
amely addig volt olyan nagy, hogy elféljen benne az életem.
Ágyam fölött életnagyságú tanulmány ábrázolta
Miasszonyunk születését; sok száz rajzot készítettem a
lányunkról, amíg kikerekedett belőlük ez a gyönyörűségesen
pufók baba. Figyeltem, mit szól hozzá. Mosolyra húzódott a
szája.
– Ő van a kápolnádban is?
Vállat vontam. – Ez csak egy vázlat.
– De akkor is élnek. Mint Ghirlandaio Mária születése
freskóján az anya és a gyermek. Mikor utoljára jártam
Firenzében, újra elmentem a kápolnába. Néha arra gondolok,
hogy semmit se láttam festészetben, ami ezt felülmúlná.
– Valóban? – kérdeztem. – Püspökünk nem ezt mondja.
Egyfolytában a római új divatokat magasztalja.
A fejét rázta. – Nem tudom, hogy neked annyira tetszene-
e az új római divat. Kissé túlságosan… testes lett.
– Az ember ugyanolyan fontos, mint az Isten – mondtam,
az éjszakai dialógusokra gondolva, amelyeket tudós
apácánkkal folytattam.
– Bizonyos kezekben igen.
– És a tiedben?
Elment mellőlem az ablakhoz. A kerengőben fiatalabb
szórorok egy csoportja sietett vecsernyére. Kacagásuk
összefonódott a harangszóval. – Időnként nehéz az ár ellen
úszni. – Megfordult, rám nézett. – Talán tudnod kell, hogy a
legjobb ruhámat vettem, mikor idejöttem.
 Álltunk, figyeltünk egymást. Oly sok mindent kellett volna
mondani. De nekem még a lélegzés is nehezemre esett.
Mintha tüzet gyújtottak volna a cellában, és az a tűz elszívná
közülünk a levegőt.
– Neked pedig tudnod kell… – Megbicsaklott a hangom. –
Tudnod kell, hogy én most már Istené vagyok … folytattam
elszántan. – És ő hajlandó volt megbocsátani bűneimet.
Nézett. Most komoly volt a macskaszeme. – Tudom. Én is
megbékéltem Istennel, Alessandra. De ebben a békében egy
nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád.
Egy lépést tett felém. A fejemet ráztam. Annyira
lecsendesedtem az önállóságban. Fájt, hogy ennek most vége.
– Gyerekem van, és egy oltárom, amit meg kell festeni
mondtam indulatosan. – Most nincs időm ilyen dolgokra.
De még be se fejeztem, és máris visszatért belém a régi
Alessandra. Éreztem, ahogy mocorog, ébredező sárkányként
emelte föl a fejét a vágy, beleszimatolt a levegőbe, horpaszát
harsogva töltötte el az erő és a láng. Ő is érezte. Olyan közel
voltunk egymáshoz, hogy lélegzete szellőjében álltam. Az út
pora ellenére is édesebb volt a szaga, mint amire emlékeztem.
Egy másik életben én voltam a merész, ő a félénk; most
fordult a kocka. Kézen fogott, és összefonta kettőnk ujjait.
Foltos ujjaink épp kiadtak egy palettát. Mindig is a vágy kötött
össze, már akkor, amikor még semmit sem értettünk a testből.
Egy utolsó kísérletet tettem.
– Félek! Évekig éltem olyan másfajta életet – a szavak az
engedelmem nélkül szöktek ki a számon és most félek!
– Tudom. Elfelejted, hogy akkoriban én is féltem. –
Magához ölelt és gyengéden megcsókolt, a szájával húzogatta
az alsó ajkamat, belém csempészte a nyelvét, úgy hívott
játszani. És az íze olyan meleg volt, és olyan jól emlékeztem
rá, pedig úgyszólván gyerekek voltunk akkor… – De most már
nem félek. – Úgy mosolygott, hogy az én arcom is felragyogott
tőle. – És el nem mondhatom, milyen régen várok erre a
pillanatra, Alessandra Cecclii.
Ráérősen vetkőztetett, gondosan félretette öltözékem
darabjait, megszemlélt magának minden lehántott réteg után.
Utoljára az ingem is eltűnt, és meztelenül álltam előtte.
Leginkább a hajam miatt féltem, amely egyetlen ékességem
volt egykoron, de már nem omolhatott a hátamra úgy, mint
egy fekete lávaömlés. De ő úgy borzolta a fátyoltól
szabadultan ágaskodó, vad, szúrós torzsát, úgy játszott vele,
mintha nagy szépség és öröm lenne.
Hallottam, hogy egyes férfiak kimondottan élvezik, ha
apácákkal hálhatnak, holott ez egyike a legocsmányabb
bűnöknek, hiszen Istent csalják meg vele. Úgy vélem, ez az
egyetlen magyarázata, miért találják annyira izgatónak azok,
akik az ingerekért élnek, és általában ezért kell részegnek
lenniük a vértől vagy a bortól ahhoz, hogy egyáltalán meg
tudják tenni. Ám ő egyiktől sem rúgott be. Ő a gyengédségtől
volt részeg.
A lábam közé csúsztatta a kezét, végighúzta a combom
belső oldalán, a résembe csúsztatta az ujját, eljátszott a hús
feszes redőivel, keze olyan merész volt, mint a tekintete,
miközben egyfolytában engem nézett és figyelt, Majd ismét
megcsókolt, és a csók után a nevemet mondta, újra és újra. És
egész idő alatt olyan fesztelennek tűnt, hogy nevetnem kellett
rajta. Akkora félszegségből hogy nőhetett ki ekkora öntudat?
– Mióta vagy te ennyire biztos a dolgodban?
– Amióta elküldtél – felelte halkan, és újra megcsókolt,
szájával zárva le a szememet. – Most ne gondolkozz – súgta a
fülembe. – Most az egyszer oltsad ki azt a villámeszedet.
Az ágyra dőltünk, ujjaival ismét kitárta az ajtómat,
óvatosan, körmönfont ügyességgel, egész idő alatt a
szemembe nézve, és mikor megtalálta a védtelen pontomat, az
ujja hegyével megpendítette, és bennem emelkedni kezdett a
keserédes dagály. Azon a délutánon olyan dolgokat mutatott,
amelyekről nem is álmodtam: a kívánság különlegességeit, a
test talányait. De főleg arra emlékszem, ahogy a nyelve
vándorolt rajtam, a tejet lefetyelő macska nyelvének reszelős,
határozott kis csapásaival. Ahányszor felnyögtem,
mindannyiszor felemelte a fejét, és rám nézett, hogy vele
vagyok-e, és a szeme úgy ragyogott, mintha rögtön elnevetné
magát.
Hallottam, hogy az égben még az anyag szerkezetét is
megváltoztatja Isten fénye, úgy, hogy meg lehet látni, mi van a
tömör tárgyak mögött. Mikor azon az estén szürkületté
tompult a cellámban a világosság, akkor, azt hiszem, egy
pillanatra beláttam a testén át a lelkéig. Bár Erila
kétségtelenül egy muzikálisabb élményre hivatkozott volna,
mert hosszú évek után végre hallhattam a lant legfelső
húrjának édességét.

Mivel olyan tehetségesen bánt az ecsettel, a tisztelendő

anya engedélyezte, hogy maradhasson egy darabig. Éjszaka a
test művészetére tanított, nappal a kápolnában segített. A
hibákat, amennyire lehetett, kiigazította, és ahol beértem
hideg szabatossággal (elég sok példa volt rá), ott hozzáadta az
élet szikráját. Tudom, hogy csak a hiányosságokat látta benne,
de nem tette szóvá őket.
 Ha nem velem volt, Plautillával töltötte az időt, aki
valósággal kivirult a társaságától. Tudása fellobbantotta a
lányom kíváncsiságát, és egyre közelebb kerültek egymáshoz,
művészetben és társalgásban.
És minél többet voltak együtt, annál bizonyosabb lettem
abban, hogy mit kell tennem.
Ha nem jött volna, Plautilla akkor is elhagyna előbb vagy
utóbb. Mindig tisztában voltam ezzel. Még a legtürelmesebb
rendházban sem lakhatna a végtelenségig anélkül, hogy
egyszer föl ne vegye a fátyolt, azt pedig nem engedhettem.
Túlságosan ígéretes, hogy beszoríthassam a zárdafalak közé,
és én már úgyse taníthatom semmire. Majdnem tizennégy
esztendős, abban a korban van, amikor az ifjú tehetségnek
mestert kell találnia, hogy kibontakozhasson. Ha Uccello
kiképezhette a lányát a műhelyében, akkor az én lányomnak is
megtehet ennyit az apja, és ha létezik város, amely képes lesz
elég rugalmasan értelmezni a szabályokat ahhoz, hogy helyt
adjon egy nő rendhagyó tehetségének, akkor bizonyosan a
mostani Róma az. A többi Plautillán múlik.
Úgy szerveztük meg, hogy még a nyár legforróbb hónapja
előtt hagyják el a zárdát. Persze Plautilla, mikor meghallotta,
csak az ijesztő oldalát látta, és nem volt hajlandó elválni
tőlem. Szépen beszéltem vele, emlékezve rá, hogy anyám sem
ért el a fenyítéseivel semmit, azon kívül, hogy még jobban
megmakacsoltam magamat tőlük. Mikor leperegtek róla az
érvek, elmondtam neki egy mesét egy lányról, aki annyira
szeretett volna festeni, hogy a legsúlyosabb törvényszegéseket
követte el miatta, olyan súlyosakat, hogy most már nincsen
más vágya, mint a lányának adhatni meg azt, amit ő sohasem
kaphatott meg. Plautilla végighallgatott, és ekkor végre
beleegyezett, hogy elhagy. Így visszanézve látom, hogy sokkal
engedelmesebb gyermek volt, mint én valaha is. De most már
nem lenne értelme azon rágódni, hogy lázadásaim milyen
irányba fordították az életemet.
Plautilla ládájába becsomagoltam reményeim és álmaim
mellé a bársonyba göngyölt kéziratot is. Nem volt szükségem
rá, és különb helyet érdemelt egy öregedő apáca
kelengyeládájánál. Mielőtt utoljára elcsomagoltam volna, a
festő kirakosgatta őket maga elé. Figyeltem, milyen áhítattal
siklanak végig az ujjai a tollvonásokon, és tudtam, hogy
ugyanannyira vigyáz majd rájuk, mint én, és így a rajzok
visszatalálhatnak a történelembe.

49
Az elutazásuk előtti éjszakán együtt feküdtünk kemény
ágyamon, testünk összeragadt és cuppogott a nyári hőségtől.
A jóllakott vágy elernyesztett és elálmosított.
Belemártotta ujjait egy vizes tálkába, és hűvös, nedves
vonalat húzott rajtam: a kezemtől indult, fölvándorolt a
karomon, keresztül a mellemen, le a másik karomon, hogy
gyengéden megpihenjen a csuklómon és az alkaromon
fehérlő, vékony forradáson.
– Mondd csak el még egyszer – szólt halkan.
– Hallottad már vagy tucatszor. – Vállat vontam. – A
penge megcsúszott és -
– … és te a véreddel festettél a testedre. – Mosolygott. –
És hol festettél? Itt? – Megérintette a vállamat. – Aztán itt? –
Keze lecsúszott a mellemre. – Aztán itt? – Ujja megindult a
hasamon át az ölem felé.
– Nem! Annyira még én se voltam vad!
– Azt nem hiszem el – mondta. – Pedig szép lett volna: a
skarlát ezen az olajbarna bőrödön. Bár vannak más színek is,
amelyek ugyanolyan jól illenének hozzá…
Mosolyogtam, és hagytam a kezét ott, ahova megérkezett.
Holnap visszaöltözök apácának, és visszamegyek a kápolnába.
Holnap.
– Ha tudnád, hányszor megfestettem képzeletben a
testedet…
– És egyszer a valóságban is – egy kápolna mennyezetére.
A fejét rázta. – Sose voltál megfelelő modell Madonnának.
Túlságosan vakmerő volt a pillantásod. Mit gondolsz, miért
féltem tőled olyan sokáig? Mindig Éva voltál. Habár nem
fogadnám le, hogy a te eszeden túljárt volna a kígyó.
– Attól függ, kinek az arcát viselte volna – mondtam.
– Ó, még most se nőnek képzeled a kígyót? Még mindig
dacolsz Masolinóval?
Vállat vontam. – Az a véleményem – kezdtem, és
elmosolyodtam, mert hangtalanul mozgó szájjal ő is velem
mondta a következő szavakat – hogy a szentírás nem
támasztja alá ezt az ábrázolást. Bár még nem láttam olyan
merész festőt, aki szembe mert volna szállni vele.
Hát így lett az ágytársunk a kígyó azon az utolsó éjszakán.
Tudom, hogy káromlás volt, amit műveltünk, de nem
kívánhatom meg nem történtté tenni a dolgot, azt, ahogyan a
szilaj zöld-ezüst test kinőtt az ecset alól, végiggyűrűzött a
mellemen, majd nekiiramodott a hasamon, mielőtt eltűnt
volna a szőr között, amelynek határain belül könnyű kézzel
elrejtette a bozótba a saját arcát. Munkálkodása visszahozta a
keserű és az édes pillanatokat, a mutatványos testét is, azt a
lomha szemérmetlenséget, amellyel az izmok fodrozódtak a
fényes bőr alatt.
Reggel fölkeltem az ágyból, elrejtettem magasztos
festménnyé lett húsomat az apácaköntös alá, aztán útjára
bocsátottam szeretőmet és a gyermekünket.

Elpazaroltam az erőmet, hogy rávegyem Plautillát a

távozásra, nem tartalékoltam magamnak a vigasztalódáshoz.
Miután elmentek, kórként hatalmasodott el rajtam a bánat, a
kétségbeesés hidegláza vacogtatott, és minél több mérföld
választott el, annál inkább úgy éreztem, hogy a bensőm
orsóról legöngyölődő fonál módjára hullik a padlóra.
Egyszer azzal vádoltam szeretőmet, hogy a
reménytelenség bűnébe esett. Úgy látszott, hogy most én
fogok aláhullni. Hozzá se nyúltam a kápolnához, amelyben
épp, hogy elkezdtem Mária életét. Éjszaka álmatlanul
követtem a vágy emlékét a kígyó hullámaiban. De a nyár
fellobogott, mint a máglya, a hőséggel megérkezett az éjszakai
izzadás, a por, a piszok, és a fénylő színek hamarosan fakulni
és tompulni kezdtek, mint apám lángoló szövetei, ha kint
hagyták őket a napon. Velük fakult az életkedvem.
A tisztelendő anya egy darabig elnézte a kínjaimat, de
aztán türelmetlenkedni kezdett a késedelem miatt. Erila
mentett meg, holott már attól féltem, hogy ő is elhagyott.
Firenze messze esett Loro Ciufennától, a Santa Croce
kelmefestői bezárkóztak a maguk világába, és nem óhajtották
elárulni titkaikat egy idegennek, midőn Erila felkereste őket a
folyóparti sikátorokban, ahol tűktől és lopott színektől
villognak a hevenyészett műhelyek. Ám Erilának senki sem
állhatott ellent sokáig. Mint később mesélte, a
mutatványosnak nem lelte nyomát.
Egy estén érkezett vissza, akkor, amikor a legéteribb a
fény: felnyitotta a kis bőrtáskát, és kirakosgatta tartalmát a
priccsem mellé a padlóra: orvosságokat, keneteket, rongyokat,
tűket, kaparókéseket, parányi üvegeket. Az üvegcsékben
iszapsűrűk, és fénytelenek voltak a színek, töménységük
jobban emlékeztetett a tusra, mint a festékre. Akkor kezdtek
csillámlani, ha a bőrt megszurkálták, és külön-külön minden
szúrásba beleengedték a festéket. Ó, de akkor döbbenetesek
lettek az árnyalatok, olyan frissek és vadak, akárcsak Isten
első ecsetvonásai az éden-kertben, és a látványtól, ahogyan
elegyedtek a véremmel, kissé felizzott bennem a régi tűz. Első
éjszaka gyertyafénynél dolgoztunk, és mire megvirradt, a
vállamon egy ujjnyi kígyófarok visszakapta régi dicsőségét,
testem pedig kimerült a gyönyörűségtől, amit a fájdalom
tűrésében talált.
Ahogy teltek a napok, a munka felgyorsult, én pedig
megedződtem. A kígyó úgy lett egyre csábítóbb az ujjaink
alatt, ahogy beletanultunk, miként forgassuk a tűt, és
rájöttünk, hány pici szúrást kell ejtenünk ahhoz, hogy életre
keltsük az izmok minden egyes hullámát. Mikor
aláereszkedett paráznán tekergőző útján a mellemre és a
hasamra, már én is elég jól láttam, hogy átvehessem a tűt. így
esett, hogy egyedül érkeztem szeretőm fakuló arcához, és édes
katarzis volt a tű kegyetlenségében, mikor villás nyelvet
adtam neki, amely a szájból kilövellve kereste ölemet. Hát így
jött meg ismét az étvágyam az életre, és visszatérhettem a
freskóimhoz.
 Viharos évek következtek. A következő tavaszon meghalt
az apám: a dolgozószobája székében, az abakusz és a
főkönyvek mellett érte a halál. Luca lett a ház ura, anyám
bevonult az egyik firenzei zárdába, és letette a hallgatási
fogadalmat. Utolsó levelében Isten irgalmába ajánlott, és arra
buzdított, hogy gyónjam meg bűneimet, úgy, ahogyan ő
meggyónta az övéit.
Eközben szeretett Firenzéjében a viharvert köztársaság
visszafogadta a száműzetés évtizedei után a Medicieket. Ám
Giovanni de’ Medici, mostani nevén X. Leó pápa fakó árnyéka
volt tudós apjának. Hájas féltestvérem – mert akármilyen
elképesztő, de az volt – jellemét a talpnyalás és a tékozlás
formálta. Pontifikátusa alatt Róma ugyanúgy elpuhult, mint ő.
Már a művészete is szalonnás lett. Festőm levelei beszámoltak
egy fiatal művészlányról, aki hamarosan fölér tudásban
akármelyik férfival, de egy saját hanyatlásának levében
rotyogó városról is: napokig tartó lakomákról, és olyan
dúsgazdag mecénásokról, akik minden fogás után a Tiberisbe
dobálják az ezüsttálakat (bár a szóbeszéd szerint később
kihalásztatják őket a szolgáikkal).
A következő évben festőm és lányom elutaztak Rómából
Franciaországba. A festő korábban már kapott meghívásokat
Párizsból és Londonból, ahol még gyermekkorát élte az új
műveltség, és azoknak, akik megmaradtak a hagyományos
stílusnál, több reményük volt pártfogót találhatni. így hát
fölkerekedtek ecseteikkel és a kézirattal. Követtem útjukat a
térképen, amelyet tanult apácám szerzett nekem egy milánói
kartográfustól. Hajójuk Marseille-ben kötött ki, ahonnan
Párizsba utaztak. De a meghívást nem követte kifizetődő
megbízás, ezért kénytelenek voltak eladni az Isteni Színjáték
egy részét, hogy legyen miből élniük. Így barangolták be
Európát, ám leveleik arról számoltak be, hogy fokozódó
gyűlölet övezi az egyházat és egyesek által bálványimádónak
bélyegzett művészetét. Végül áthajóztak Angliába, ahol a
humanizmus iskolájában nevelkedett fiatal király tárt
karokkal várta a művészeket, akik fényessé teszik udvarát. Az
első években sokat írtak egy esőben ázó, érdes nyelvű és még
érdesebb modorú népről, nekem meg természetesen eszembe
jutott a régi kolostor, és eltűnődtem az élet útjain, amelyeken
a festő, íme, visszajutott a szürke palettához. De aztán
elmaradtak a levelek, és most már több éve nem hallottam
róluk.
Kevés időm volt ezen búsongani. Alighogy elkészült a
kápolna, lecsapott ránk az egyház. Alkotó tevékenységünk
túlságosan égbekiáltó volt még ezekben a zavaros időkben is.
A szóbeszédnek előbb-utóbb el kellett találnia a rosszindulatú
fülekbe. Püspökünk meghalt, utódját tüskésebb fából
faragták, és nyomában jöttek az egyházi inspektorok, akik
Ördögöt orrontottak mindenben: köntösünk szabásában,
illatos kelméinkben, főleg pedig a polcainkon levő
könyvekben. Csupán a kápolnám úszta meg a vizsgálatot,
mert addigra úgyszólván mindennapos lett a hasonló témák
emberi ábrázolása. A kápolnám és a testem. Bár ez az utóbbi
csak rám és az Istenre tartozott.
Akik már éltek, háborgás nélkül fogadták. Több eszünk
volt, hogysem kapálózzunk. Azt a néhányat, akik
ellenszegültek, letaposták és áthelyezték. Tulajdonképpen
nem is volt olyan szörnyű. Drámaírónk, varrónőink és
kozmetikusaink többsége elment, ám megmaradt nekünk a
tudós, noha könyvtárát kiszelelték. Kívülről kaptunk új
tisztelendő anyát, tiszta és erényes teremtést, egy
rigorózusabb Isten aráját. Miután a kápolna elkészült,
szívesen énekeltem a vecsernyén, és imakönyvem mögé
rejtettem a különcségeimet. Amíg szót fogadtam, túlságosan
öregnek számítottam ahhoz, hogy fenyegetést jelentsek. A
festő eszközeimet persze elvették, de meghagyták a tollaimat,
és így kezdhettem el életem történetét, amely egy ideig távol
tartotta tőlem az új rend magányos unalmát.
Erila volt a legfájóbb veszteségem. Ebben a zord új
világban nem jutott hely az ő független kufárszellemének. Ha
marad, vállalnia kellett volna a cselédsort, amely ellen mindig
tiltakozott, meg különben is, ő már kialakította a maga életét a
külvilágban. Megtakarításaiból és az én segítségemmel
berendezett magának egy patikát a közeli kisvárosban. Az a
csendes hely sose látott még ilyen szilaj asszonyt;
természetesen voltak, akik boszorkánynak tartották, bár
ironikus módon inkább fehérnek, mint feketének. Ám
hamarosan a város is ugyanúgy rászorult az orvosszereire és a
tanácsaira, mint az apácák, úgyhogy Erila egyfajta
köztiszteletet élvezett. Jókat nevetünk rajta az engedélyezett
látogatásokon. Hogy micsoda elképesztő záradékokat kanyarít
az élethez a sors!

Két hónapja befejeztem a kéziratot, és akkor határoztam

el, hogy mit kell tennem. Nem mintha szenvednék – mostanra
az emlékek ugyanúgy elködösültek, mint a látásom – inkább
az hajt rá, hogy híg tésztaként csordogálnak előttem az
eljövendő évek, és nem bírom a gondolatot, hogy ebben a
sivárságban kelljen csúsznom az elvénhedés felé. Miután
döntöttem, magától értetődően Erilához fordultam
segítségért. Utoljára. A daganat az ő ötlete volt. Sok ilyet
látott, gonosz dolgokat, amelyek undorítóan és titokzatos
érthetetlenséggel sarjadnak a bőrből. Az asszonyoknak főleg a
melle hajlamos rá. Nő kifelé is, befelé is, és olyan mélyen
beleeszi magát az életfontosságú szervekbe, míg az elevenen
elrothadó beteg bele nem hal a gyötrelembe. Nincs rá
gyógyszer, és még az orvosok is félnek tőle. Akiket megtámad,
azok elbújnak az emberek elől, mint a sebzett állat, és a kíntól
üvöltve várják, hogy eljöjjön értük a sötétségbe a halál.
A disznóhólyag ügyes és könnyű megoldás volt – csak be
kellett látogatnom a konyhába, amíg a többiek imádkoztak.
Erila segített megtölteni, és magamra kötni, aztán ellátott
italokkal és kenőcsökkel, amelyektől hányhatok, vagy lázba
eshetek, ha feltűnőbbé akarom tenni a betegségemet, hogy ne
jöjjenek a közelembe. És végül, mikor majd szükségem lesz rá,
ő fogja elhozni a kertjében nevelt gyógynövényekből párolt
mérget. Azt mondja, fájdalmat fog okozni, és azt sem ígérheti,
hogy gyors lesz, de az eredményhez nem fér kétség. Már csak
az a kérdés, mitévők lesznek utána a testemmel. Zárdánknak
új főnökasszonya van, a régi idők utolsó túlélője, a tudósunk,
akinek az évek során sikerült igazi hivatást találnia a
magányban. Természetesen nem mondhatok el neki mindent,
bár arra megkértem, hogy ne nyúljanak a testemhez és a
köntösömhöz. Nem akarom kínos helyzetbe hozni, ahhoz
túlságosan kedvelem és tisztelem. Mivel pedig ő tudja ezt, és
még emlékszik egyre-másra régi rosszalkodásaimból, nem
kérdezősködött, csak beleegyezett.

Nem hagy nyugodni benneteket a halálom, ugye? Mert az

öngyilkosság bűn, amelyre még Istennél sincs megbocsátás.
 Sokat gondolkoztam rajta.
Mielőtt kiadtam volna a kezemből a kéziratot,
tanulmányoztam a pokol zsúfolt köreit. Az öngyilkosság
valóban súlyos bűn. Bizonyos értelemben a legsúlyosabb. De
én majdnem vigasztalónak találom azt, ahogy Dante
ábrázolja. Minden bűnért megfelelő büntetés jár: azokat, akik
úgy döntöttek, hogy kijelölt percük előtt hagyják el a világot,
örökre a világhoz köti a pokol. Az öngyilkosok lelke mély
gyökereket ereszt a földbe, beleszövődik a fik rostjaiba,
sorvadt ágaik és törzsük hárpiáknak és ragadozó madaraknak
kínál élő táplálékot. Az ének közepén Dante leírja, hogy
bűnösökre vadászó kutyafalka tör be az erdőbe, és rohanás
közben megtépáznak egy alacsony ficskát, amelynek lelke
panaszosan sír, hogy szedjék össze leveleit, és adják vissza
neki.
Vadászó kutyafalka. Talán azért gyűlöltem annyira az
Onesti-legendát, mert arra rendeltettem, hogy osztozzam
hősnőjének sorsában, jól betanultam Dante pokoli
geográfiáját. Az öngyilkosok erdeje közel van a szodomiták
tüzes ugarjához, akik be-berohannak az erdőbe, csapkodva
üszkös húsukon az örökké égő lángokat, és, ahogy Dante
kívánta volna, néha van idejük megállni, és társalogni egy
kicsit a többi kárhozott lélekkel a művészetről, az irodalomról,
és a bűnökről, amelyekért mindnyájunkra vár az ítélet. Ezt
szeretném.
Elvégeztem a búcsút. Egy délután kifeküdtem a kertbe,
levettem a fátylamat, és süttettem az arcomat a nappal a
fügefa mellett, amit kevéssel érkezésünk után ültettünk, és a
törzsén mértük, mekkorát nőtt Plautilla. Még csak annyi
faradságot se vettem, hogy megmozduljak, midőn a fiatal
apáca megtalált, majd visszarohant a házba,
„törvénysértésemről” sipítozva. Mit tudnak ezek rólam? Olyan
régen volt az egész, és az öreg apácák olyan láthatatlanok.
Csoszognak és mosolyognak vizenyős szemmel, motyogva
eszik a kásájukat, és motyogva imádkoznak. Csodálatosan el
tudom játszani. Fogalmuk sincs, ki vagyok. A többség még azt
se tudja, hogy az én ujjaim alkottak a képeket, amelyek
leragyognak rájuk, ha a kápolnában énekelnek.
Most tehát ülök a cellámban, és várom Erílát, aki este
hozza az italt, és akkor elbúcsúzom tőle. Neki adom át ezt az
írást. Már nem rabszolga, azt tesz az életével, amit akar.
Annyit kértem tőle, hogy juttassa el a lányom és a festő utolsó
címére, abba a városrészbe, amely ott van az udvar közelében,
és úgy hívják, hogy Cheapside. Ám mindketten tudjuk, hogy
apám sose adott ki a kezéből fontos okmányt vagy szerződést
úgy, hogy ne készített volna másolatot, vagy ne bizonyosodott
volna meg róla, hogy az ügynöke az egyezményes helyen várja
a küldeményt, sőt, még ezen fölül is köthetett biztosítást a
kockázatok kizárására. Újabban Erila olyan mohón emlegeti
az utazást, ahogy csak azok tudják, akik nem a szülőföldjükön
fognak meghalni. Ha valaki képes rá, hogy megtalálja a
lányomat, akkor Erila az. Én nem tehetek ennél többet.
Közeledik az éjszaka, hozza a nyirkos forróság paplanát.
Amint Erila elment, rögtön felhajtom az italt. Anyám
óhajának megfelelően elkészítettem a gyónásomat, és
hívattam a papot. Reménykedjünk, hogy erős gyomra lesz, és
úgy tud hallgatni, mint a sír.
 Epilógus

Egy dolgot kifelejtettem.

A kápolnámat.
Olyan sokáig tartott – bizonyos értelemben életem főműve
volt –, mégis oly keveset mondtam róla.
Mária és Keresztelő Szent János élete. Ugyanazok a
témák, mint Domenico Ghirlandaio freskójáé a Capella
Maggiorében, amit anyámmal együtt néztünk meg a Santa
Maria Novellában, mikor még csak tízéves voltam. Ekkor
kaptam az első kóstolót a történelemből, és festőmhöz
hasonlóan nekem is ez a legfényesebb firenzei emlékem. Mert
bár lehetnek nagyobb művészek és nagyszerűbb
teljesítmények, Ghirlandaio freskói ugyanolyan sokat
elmondanak csodálatos városunk dicsőségéről és
humanizmusáról, mint a szentek életéről. Ez teszi őket olyan
megindítóvá és igazzá.
Tehát annak az igazságnak a szellemében, amely új
tudásunk tengelye volt egykor, én se titkolom el a tényeket.
Kápolnám elszomorítóan középszerű. Ha egyszer majd ide
érkeznek az új művészet ismerői, elnézik egy darabig, aztán
mennek tovább, elkönyvelve művemet egy alsóbbrendű festő
kísérletének egy felsőbbrendű korban. Igen, van benne
színérzék (ezt a szenvedélyemet sose veszítettem el), időnként
vízként fodrozódnak apám kelméi, és néha egy arcon látszik a
jellem is, nemcsak a festék. Ám a beállítások nehézkesek, és
sok alak minden fáradozásom ellenére merev és élettelen. Aki
emberséges is akar lenni, nemcsak őszinte, azt mondhatja,
hogy egy idősödő, képzetlen művész alkotta, aki igyekezett
megtenni minden tőle telhetőt, és megérdemli, hogy a
teljesítménye mellett a lelkesedéséért is emlékezzenek rá.
Ha pedig ez úgy hangzik, mintha egy élete végére ért
öregasszony ismerné el a sikertelenségét, akkor higgyétek el
nekem, hogy szó sincs ilyesmiről.
Mert ha hozzáveszitek a többit: az összes esküvői
táblaképet, és az ajándékozó tálcákat, és a kelengyeládákat és
a freskókat, és a festményeket és az oltárokat, amelyeket
azokban a részegítő napokban alkottak, amikor olyan közel
vittük az embert az Istenhez, mint még soha… akkor annak
fogjátok látni a kápolnámat, ami: egy hangnak, amely
beleolvad a többiek óriási kórusába.
És úgy zeng az a kórus, hogy nekem már az is elég, ha
velük énekelhettem.
 JEGYZETEK

Michelangelo fehér cédrusából faragott, megfeszített

Krisztusa Napóleon itáliai hadjárata után hosszú évekre
eltűnt. A huszadik század hatvanas éveiben megtalálták,
azonosították és restaurálták. Jelenleg a folyó déli partján levő
Santo Spirito templom sekrestyéjében található. Fiúkorában,
Domenico Ghirlandaio tanítványaként Michelangelo részt vett
a Santa Maria Novellában a Capella Maggiore kifestésében is.

Botticelli rajzai, amelyeket Dante Isteni Színjátékához

készített, keletkezésük után hamarosan eltűntek Itáliából,
majd évszázadokkal később bukkantak fel Európa különböző
pontjain. 1501-ben, miután neve bekerült az egyik templom
feljelentő dobozába, szodómia vádjával bíróság elé állították.
A szakértők máig nem jutottak egyetértésre, hogy ez
megalapozott vagy koholt vád volt-e.

Az Éjszaka Urainak erkölcsrendészete a tizenötödik

században és még azon is túl vadászott Firenzében a
szodomitákra és egyéb fajtalankodókra. Savonarola
uralmának éveit (1494-1498) leszámítva sokkal kevésbé
szigorúan jártak el, mint más városokban.

A tizenhatodik század elején, ahogy nőtt a hozományok

nagysága és a pártában maradt nők száma, Észak-Itália egyes
kolostoraiban rendkívül lazán értelmezték a rendet. Az egyház
nyomozást folytatott, a törvényszegő kolostorokat vagy
megtisztították, vagy bezárták.
 KÖSZÖNETMONDÁS

Ezt a könyvet a korabeli források, kiváló tudósok és

művészettörténészek munkáinak ácsolatáról építettem fel. A
tények az övéik, a tévedések egyedül az enyémek.
Nem írhattam volna meg Sue Woodman szeretete,
intellektuális bátorítása és támogatása nélkül. Sue nem is
tudja, milyen sokat adott nekem (noha sejtésem szerint azért
gyanítja). Berenice Goodwin, a művészettörténet jeles tanára
és jó barátom elolvasta a kéziratot a korai kritikus szakaszban.
Ihlető gondolatai megmentettek a legvaskosabb tévedésektől,
segítségükkel sokkal jobban megértettem a korszakot.
Mélységes hálám Jaki Arthurnak, Gillian Slovónak, Eileen
Quinn-nek, Peter Busby-nek, és Mohit Bakayának, mert, ki-ki
a maga módján, tartották bennem a lelket a nehéz órákban.
Segítségükért köszönet Firenzében Isabella Plannernek, Carla
Corrinak és Pietro Bernabeinek. Valamint Kate Lowe-nak az
ösztöndíjért. Végül pedig ügynökömnek, Clare Alexandernek,
végtelen türelméért, világos kritikáiért, és Lennie
Goodingsnek, régi kiadómnak és barátomnak. Jobb bábát
senki se kívánhatott volna ehhez a könyvhöz, amely, hogy
stílszerűek legyünk, sokszínű vajúdásból született. Lennie,
adósod vagyok a kitartásért és az éleslátásért.