Geréb Zsófia

TÁMOP – PÁLYÁZATI ANYAG

BEVEZETŐ

Pályázati anyagom két nagyobb egységből áll. Az elsőben színészgyakorlatok

felsorolása és rövid leírása található, a második részben pedig a gyakorlatok kipróbálásának
körülményei, menete, illetve az azokból leszűrt tapasztalatok. Az anyag végén rövid
összegzésben és konklúzióban foglalom össze gondolataimat.

A gyakorlatok alábbi felsorolása a teljesség igénye nélkül készült. Azon gyakorlatok

leírása található itt meg, amelyeket két csoport különböző hosszúságú tréningjei alatt
használtam, és amelyeknek gyakorlati tapasztalatait azonnal vizsgálni tudtam. A játékok
vegyes forrásúak: vannak közöttük részben (létező gyakorlat továbbfejlesztése), vagy teljesen
sajátok; osztályfőnökömmel, Bodó Viktorral való közös munka alatt tanultak; Gabnai Katalin1
és Perényi Balázs2 gyűjteményében felsoroltak, illetve számos azonosítatlan forrásból. Ugyan
fontos felsorolni a forrásokat, de a gyakorlatok többsége tulajdonképpen mindenki számára
ismertek, akik ilyen jellegű színésztréninggel foglalkoznak akár belföldön, akár külföldön, így
eredetüket nehéz lenne pontosan meghatározni, de azt hiszem lényegüknél fogva ilyenek
ezek.

A felsorolás sorrendje nagyjából követi azt a sorrendet, ahogyan egy próbán belül
követték egymást a gyakorlatok, de tekintve, hogy sokkal több a felsorolt gyakorlat, mint
amennyi egy próbába beleférne, ezért csak nagyjából áll ez a rendszer. Természetesen
bárhogyan lehet variálni a gyakorlatokat, ha előre kitaláljuk a sorrendet, azon is érdemes
mindig próbáról-próbára, illetve próba közben is változtatni, megérezve, hogy éppen milyen
energiaszinten áll a csoport, vagy milyen ritmusváltásra lenne szükséges, stb…

1
Gabnai Katalin: DRÁMAJÁTÉKOK Bevezetés a drámapedagógiába, Helikon Kiadó, 2008.
2
Perényi Balázs: Improvizációs gyakorlatok, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2009.
I. RÉSZ - SZÍNÉSZ GYAKORLATOK
BEHANGOLÁS

Ez tulajdonképpen egy gyakorlatsor, amely a légző-illetve hangképzőszrvek

bemelegítésére szolgál. Természetesen az elemei cserélhetők, kiszedhetők, tetszőlegesen
variálhatóak, tehát ez csak egy példa a lehetséges variációkra.

Légzés. Mindenki körben ül, minél kényelmesebben, lazábban a földön. Kifújjuk a

levegőt, majd beszívjuk és egy gyors, erőteljes fújással kifújjuk azt. Ezt többször
megismételjük. Következőre lassan, sziszegve eresztjük ki a levegőt, a lehető legtovább tartva
bent a levegőt.

Hang. Énekhangot adunk ki kifújásra, bármilyen hangmagasságban, laza torokkal,

nyitott szájjal a lehető legtovább tartva azt. Ennek a következő variációja, egy közös hangtér,
hang-gömb létrehozása a kör közepén. Becsukjuk a szemünket, levegővétellel indítunk, majd
az előbbi módon zenei hangot adunk. A hangot folyamatosan tartjuk, ha elfogy a levegő, újat
veszünk. Soha nem lehet csönd, mindig valakinek tartania kell egy hangot. Lehet változtatni
közben a hangmagasságot szabadon, és így egy folyamatosan cirkuláló, vibráló, harmonikus
hangtér jön létre középen. A gyakorlat lezárásaként elkezdjük emelni a hangerőt (nem a
hangmagasságot!), fokozatosan, és amikor mindenki úgy érzi, hogy a lehető leghangosabb a
hangzás, egyszerre mindenki elhallgat. Ezt a pontot meg kell éreznie a csoportnak.

Egy variációja ennek a hangtérnek, amikor van egy játékvezető a kör közepén, és az
szabályozza a hangerőt. Egy-egy ember hangerejét is állíthatja kézmozdulattal, de a csoportét
is egységesen. A mozdulatokban előre meg kell állapodni.

FÖLDRŐL FELKELÉS

A résztvevők a tér különböző pontjain, egymástól kényelmes távolságban, elszórtan

helyezkednek el. Az alapfeladat egyszerű: föl kell állni a földről.

Adott időre. A játszók szeme csukva van, és meghatározott időtartam alatt kell,
folyamatos, egyenletes mozgással felkelni a földről. Lehet ez 2 perc, vagy 10, attól függ, mire
akarjuk használni a gyakorlatot. A feladat közben mérjük az időt, a feladatnak akkor van
vége, amikor az utolsó ember is fölállt. Ezek után ismertetjük, ki-ki mennyi idő alatt kelt föl.

Tapsra mozgás. Szükséges egy játékvezető a feladathoz, aki nem csinál mást, mint
tapsol. A játszók csak abban a pillanatban mozdulhatnak meg, amikor a játékvezető tapsol,

2
utána rögtön meg kell merevedniük. Ha valaki a tapson kívül megmozdul, a feladat újra
kezdődik.

Impulzus bábozás. A játszók párban vannak, a pár egyik tagja fekszik a földön, a
másik áll mellette. Az álló ember egy-egy érintés segítségével tudja irányítani a földön
passzívan fekvő másikat. Amelyik ponton megérinti, ott egy impulzust ad, aminek hatására az
impulzus irányával megegyezően egyenletesen megmozdul az a testrész, egészen addig, amíg
a irányító meg nem állítja azt. Kizárólag ezt a fajta mozgatást használva kell elérni, hogy a
másik felkeljen a földről.

LABDAJÁTÉKOK

Színes labdák. A résztvevők körben állnak. Először csak egy képzeletbeli labdát
dobálnak egymásnak össze-vissza. Minden dobásnál az a lényeg, hogy kimondjuk a labda
színét mielőtt eldobnánk, illetve akkor is, amikor elkapjuk azt. Mindig vegyük fel a
szemkontaktust azzal, akinek dobjuk a labdát. A játék úgy nehezedik, hogy egyre több labda
kerül a körbe, tetszőleges, egymástól különböző színekben, bárki indíthat új labdát. Általában
4-5 labdánál érdemes időnként leállítani a dobálást, és ellenőrizni, hogy megvan-e mindegyik
labda, illetve mindegyik különböző színű-e továbbra is. A cél minél több labda dobálása, úgy
egy se vesszen el vagy változtasson színt közben.

Növekvő labda. A résztvevők körbe állnak és elkezdenek egyetlen, képzeletbeli

labdát dobálgatni egymásnak, amely kezdetben kb. teniszlabda méretű. Minden egyes
dobásnál fokozatosan növekszik a labda mérete és ezzel együtt természetesen a súlya is. A
labda maximális átmérője az adott tér padló-plafon távolsága, ilyen nagyságnál már
mozdíthatatlan. Mikor eléri ezt a méretet a résztevők megpróbálják a labda falánál körben
állva erős nyomással, nekifeszüléssel kipukkasztani azt, ami mondjuk a harmadik
próbálkozásra sikerül, a lényeg, hogy egyetlen pillanat legyen ez.

Kosármeccs. A játszókat két csapatra osztjuk, és egyetlen képzeletbeli kosárlabdával

játszanak egymás ellen. Végig tökéletesnek kell lenni az illúziónak, mindenkinek ugyanazt a
játékot kell játszania.

TÉRBEN JÁRKÁLÓS

Alapgyakorlat: a résztvevők normális, természetes séta tempóban járkálnak az adott

térben, azt lehetőleg minél egyenletesebben kitöltve, egymással nem összeütközve, mindig
újabb és újabb pontot kiválasztva maguknak, ami felé egyenes vonalban haladnak, majd irány
váltanak.

3
 Tempóváltások. Egy tapsra gyorsul a mozgás, két tapsra lassul a mozgás egy
fokozatot. A leggyorsabb mozgásnál sem szabad összeütközni. A leglassabb mozgás pedig
szinte lassított felvétel.

Furcsa járás. Tapsra mindenki elkezd valamilyen furcsa mozgást végezni, amelyhez
hangot is kiad. A következő tapsra, folyamatos mozgás mellett a csoport elfogad egyet a
különböző karakterekből, a cél, hogy rövid időn belül mindenki ugyanazt a mozgást végezze,
ugyanazzal a hanggal. Tapsra ismét járkálás a térben.

Ájulós. Térben járkálás, a járkálók közül valaki „elájul”, és a többieknek szinte

ugyanabban a pillanatban szintén a földre kell kerülniük. A feladat legideálisabb teljesítése,
ha nem lehet megmondani kívülről, ki indította el a mozgást. Ugyanígy egyszerre kelnek fel a
földről, és járkálnak tovább.

Háromszöges. Mindenki kigondol magának két embert a csoportból a járkálás

közben. Tapsra mindenki megpróbál az általa kiválasztott két embertől egyenlő távolságra
elhelyezkedni, mintha egy egyenlőszárú háromszög két azonos hosszúságú szárának a
csúcsánál állna. A cél minél hamarabb elérni a nyugalmi állapotot, amikor mindenkinek
sikerül a saját két emberéhez képest megfelelően elhelyezkedni. Ebben az állapotban
kérdezzük meg, kinek, melyik két ember volt a kiszemeltje.

Nehéz végtag. Járkálás közben mindig megmondjuk a résztvevőknek, hogy melyik az

a végtagja, amely éppen rettenetesen nehézzé változott, és ennek következtében rendkívül
megnehezíti a mozgást. Váltogassuk a testrészeket.

Húzó végtag. Járkálás közben valamelyik végtag önálló életre kel, és össze-vissza
kezd mozogni, amivel folyamatosan rántja magával az egész testet. (Az előzőhöz képest az a
különbség, hogy nem csak a gravitáció irányának megfelelően mozog a testrész.)

Földhöz ragadt végtag. Járkálás közben valamelyik végtag egyszer csak teljesen
odaragad a földhöz. Mozdíthatatlanná válik, de mégis meg kell próbálni elmozdítani. Itt is
váltogassuk a testrészeket.

Találkozások. Térben járkálás. Amikor két résztvevő elmegy egymás mellett, akkor
szembe kell találkozzanak, valamelyikük elindít egy olyan rögtönzést, mini-jelenetet, amely
egy összetalálkozással kezdődik. Mikor felismeri a másik is, milyen szituációról van szó,
lezajlik a rövid jelenet, majd ugyanúgy haladnak tovább, ahogyan addig tették és már össze is
találkoznak a következő emberrel. A cél minél több jelenet létrejötte, minél rövidebb idő alatt.

4
A feladatot úgy lehet nehezíteni, hogy két ember szituációjába mindig belesétál egy
harmadik, majd távozik belőle valaki, dramaturgiailag jó helyen, a helyzetnek megfelelő
indokkal és máris halad tovább, hogy a következő emberrel/párossal összetalálkozzon. Így
folyamatosan párhuzamos kis jelenetek zajlanak a térben, amiknek a szereplői állandóan
cserélődnek. HELYCSERE

A játékosok körben állnak, mindenki kinéz a kör másik pontján egy helyet, ahova el
akar jutni. Mindenki egyszerre indul el az új helye felé. A cél az, hogy a játékosok úgy
jussnak át az új helyükre, hogy közben senkivel se érintkezzenek. Ha valakik mégis ütköznek,
összeérnek, akkor egy előre megbeszélt hangot kell kiadniuk.

SZI-SZÁ-SZU

A résztvevők körben állnak, terpeszben és egy három mozdulatból álló (amely három
mozdulathoz egy-egy hang is társul) cselekvéssort adogatnak minden irányba egymásnak,
amely cselekvések leginkább a keleti harcművészetre emlékeztetnek („szamurájos” játék).

MEGNEVETTETŐS

A játékosok körben ülnek, a cél megnevettetni egymást. Lehet bármit csinálni, bármit
mondani, csak egymáshoz érni és kiabálni nem szabad. Aki elneveti magát, kiesik a játékból,
a kör szorosabbra zárul.

NYÍLT SZÁMOLÁS

A résztvevők körben állnak. 1-től számolnak növekvő sorrendben, nincs

meghatározva, hogy melyik számot ki mondja, teljesen szabad a sorrend (semmiképp sem
mehet körbe), de egy számot csak egy ember mondhat ki. Ha többen mondják ugyanazt a
számot, akkor a számolás újra kezdődik. A cél minél tovább elszámolni.

MOZDULATLÁNC

A résztvevők körben állnak, egymás után mindenki csinál egy két-három egységből
álló mozdulatsort, és hozzá valamilyen halandzsa szöveget mond, vagy hangot ad ki. A soron
következő embernek el kell ismételnie az előtte álló mozdulatát és szövegét, majd
megcsinálni a sajátját. Kezdő változat: mindenki csak az előtte állót ismétli. Haladó változat:
mindenki az összes előtte állót (tehát egyre többet) ismétli.

5
KÉPZELETBELI TÁRGY ÁTVÁLTOZTATÁS

Az első ember kitalál egy használati tárgyat, eljátssza, hogy mi az, majd átadja valaki
másnak. Ennek az embernek úgy kell átvennie, hogy kiderüljön, tudja, milyen tárgyról van
szó (tehát használat közben történik az átvétel), majd átalakítani valami mássá, és továbbadni.
Sorban az összes résztvevő megkap egy tárgyat és átalakítja.

Célszerű valami kicsi dologgal kezdeni (pl.: labda), hogy aztán növelni lehessen a méretét.

KÉPZELETBELI SZOBA ÁTALAKÍTÁS

A játékvezető kijelöli, hogy hol a szoba, és pontosan megjelöl benne három támpontot
(ajtó, ablak stb). A játékosok egyenként jönnek be a szobába, használniuk kell a bent található
bútorokat, tárgyakat, embereket. Mindenki két új dolgot hozhat be, és egyet megváltoztathat.
A szoba folyamatosan alakul, végig fejben kell tartani a változásokat.

TIKKELŐS

A résztvevők körben ülnek és beszélgetnek. Mindenkinek előre ki kell találnia három

tikket, lehet ez mozgás, vagy hang, vagy rá jellemző szóhasználat. A beszélgetés során a
többieknek le kell buktatni, hogy mik ezek a tikkek (vagyis mik a nem természetes
mozdulatok, hangok). Ha valaki rosszul tippel, elveszti egy életét. Ha valakinek kitalálják egy
tikkjét, elveszti egy életét. Mindenkinek három élete van.

KIBILLENTÉS

Két ember beszélget, a harmadiknak valahogy ki kell billenteni, meg kell nevettetni őket.
Lehet bármit csinálni, bármit mondani, csak hozzájuk érni nem szabad.

HÁTRANÉZŐS KIBILLENTÉS 1.

Egy ember kiül a többiek elé, valaki a háta mögött megpróbálja elérni, hogy
hátraforduljon. Össze lehet játszani a közönséggel.

HÁTRANÉZŐS KIBILLENTÉS 2.

Egy ember kiül a többiek elé, valaki a háta mögött és egy másik ember vele szemben
megpróbálja elérni, hogy hátraforduljon.

GESZTUS-SZÁMOLÁS

1-10-ig számolás közösen, mindegyik szám helyett fokozatosan egy-egy hanggal

ellátott gesztus kerül, ezt kell ismételgetni, és lehetőleg nem eltéveszteni. Nehezítésképpen,

6
amikor már megvan 1-10-ig a sorozat, két csoportra osztjuk a játszókat, egymással szembe,
két sorba ültetve őket, egymástól pár számmal eltolva csináltatni a gyakorlatot.

LEVÉL

Egyéni gyakorlat: végigolvasni egy levelet úgy, hogy fordulatok legyenek benne, bejárjon egy
utat és közben vannak külső nehezítések (pl.: légy, ordibáló apa, földrengés,stb…). Nem a
produkció a lényeg a gyakorlatban!

KÖZÖS RÖHÖGŐGÖRCS

A résztvevők megpróbálnak mesterségesen kollektív röhögőgörcsöt gerjeszteni, a cél

hogy valódi röhögőgörcs jöjjön létre. A gyakorlat egyszerre felszabadító, megmozgat,
másrészt hasznos lehet a próba közben felmerülő, „nem kívánatos” spontán röhögőgörcsök
feloldására is.

KÖZÖS MOZDULAT

A résztvevők mozdulatlanul körben ülnek, ha valaki csak egy kicsit is megmozdul, a

többieknek azt át kell venni és ritmikusan ismételni onnantól kezdve. Egyre több ilyen apró
gesztus ismétlődik.

ÉRZELEM-GESZTUS

A résztvevők körben állnak. A feladat egymásnak átadni egy gesztust, ami valamilyen
érzelmet fejez ki. Első kör: pozitív. Második kör: negatív. Harmadik kör: zavar. Ebből
felépül egy érzelem-gesztustár, ezzel lehet kommunikálni. Kis páros jelenetek születnek,
ahogy a gesztusokkal reagálnak egymásra.

EGY ÚJJAL FELEMELÉS

A résztvevők közül egyvalaki hanyatt fekszik a földön. A többiek körbeállják, és úgy

emelik fel legalább derék magasságig, de akár még feljebb is, hogy mindenki csak egyetlen
ujját használhatja az emeléshez. Fontos, hogy akkor történjen az emelés, amikor mindenki a
legjobban koncentrál, egyszerre, és így könnyedén meg lehet emelni a csoport bármelyik
tagját, és pár másodpercig a levegőben lehet tartani.

BIZALOMJÁTÉK 1. („harang-játék”)

A résztvevők szorosan körben állnak, egy valaki áll a kör közepén, lehetőleg minél
feszesebb tartásban, karjai teste mellett megfeszítve. Elkezd eldőlni valamelyik irányba,

7
anélkül, hogy ő sajt maga tompítana, vagy lassítana a dőlésen, hagyja, hogy a többiek
megtartsák, megfogják, és finom lökésekkel adogassák egymás közt.

BIZALOMJÁTÉK 2.

Az egyik résztvevő feláll egy magas pontra, pl.: egy asztal tetejére, onnan háttal
beledől lenti társai összekapaszkodott kezeiből álló „védőhálóra”, minél feszesebb, merevebb
testtartásban.

KAPUS JÁTÉK

A résztvevők körben állnak, a kör közepe felé fordulva. Egy valaki kimegy a teremből,
addig a többiek megbeszélik, hogy melyik két ember között lesz kapu (a résztvevők számától
függően akár 2-3 kapu is lehet). Visszajön a kiküldött ember, beáll a kör közepére és át kell
mennie a között a két ember között, akik között a kaput érzi. A körben állók teljesen
semleges, egységes tartásban állnak, semleges arckifejezéssel, a középen álló szemébe nézve.
Semmilyen látható módon nem jelezhetik neki, hol van kapu, csak azzal, hogy a saját
állapotára (ti. hogy ő kapu, vagy nem kapu) koncentrál. Ha a középen álló jó helyen megy ki,
akkor hagyják neki az áthaladást, ha nem, akkor nem engedik ki a körből. Ugyanez a
gyakorlat elvégezhető úgy is, hogy a körben állók arccal kifelé vannak fordulva, tehát csak a
hátukat látja a középső ember, így még inkább a megérzéseire kell hagyatkoznia. Kis
összeszokás után ez a nehezebb verzió is nagy arányban szokott sikerülni.

GRIMASZOLÓS

A résztvevők körben ülnek és valamilyen teljesen semleges témáról beszélgetnek

miközben valamilyen erős, torz, minden arcizmukat igénybevevő grimaszt vágnak, mintegy
álarcot csinálnak maguknak. Minden mimika ezen a „maszkon” történik, ez torzul tovább
egy-egy arckifejezés, érzelem hatására. A cél fenntartani a beszélgetés természetességét és
kibírni nevetés nélkül a gyakorlatot.

SZÓ-MOZGÁS

Egy játszó kiáll a többiekkel a szemben, akik lazán, egymástól kényelmes távolságra
helyezkednek el. Aki egyedül áll szemben szavakat mond egymás után, először értelmeseket,
majd halandzsa szavakat. Minden egyes szóra a szemben állóknak azonnal, gondolkodás
nélkül egy-egy repetitív, absztrakt mozdulatot, hanggal összekötve kell végezniük. Azt a
mozgást és hangot kell csinálni, ami legelőször az elhangzó szóról, annak hangulatáról,

8
hangalakjáról, stb… eszébe jut. Tehát semmiképpen sem a szó értelmét kell lemozogni, ezért
érdemes halandzsával is kipróbálni. A „szókimondók” váltogatják egymást.

HANG-MOZGÁS

Páros gyakorlat. A pár egyik tagja mozog, a másik hangot ad ki, majd szerepet
cserélnek. A mozgó-ember több percen keresztül végez valamilyen absztrakt, lehetőleg minél
felszabadultabb mozgást, mindenféle konkrét jelentés nélkül. A hang-ember ezt követi le,
festi alá szintén absztrakt hangokkal, lehetőleg minél szélesebb skáláját használva a
hangkiadásnak. A feladatot úgy is megcsinálják, hogy most hangot kiadó ember irányítja az
összjátékot, az ő hangjait mozogja le a párja.

„Band.”A gyakorlat további variálható, ha több ember végzi a mozgást és többen

adják ki a hangokat is, tehát most már két csoport követi egymás hangjait, illetve mozdulatait,
ami nyilván nagyobb koncentrációt, egymásra figyelést igényel.

GESZTUS-NAGYÍTÁS

A résztvevők egymástól kényelmes távolságra, szétszórva helyezkednek el a térben.

Mindenki kiválaszt magának egy apró hétköznapi gesztust (pl.: orrmegpiszkálás, ásítás,
nyújtózkodás, stb…). Ezt a mozgást kell ismételgetnie, de minden egyes alkalommal egyre
nagyobban, egyre erőteljesebben kell csinálnia, a mániájává kell, hogy váljon a dolog és a
végletekig, túlzásig fel kell azt nagyítania. Egy idő után csupa nagy gesztusokat mániákusan,
kényszeresen végző embert kell látni a térben.

RITMUSGÉPEZET

Az első ember elkezd egy mozdulatot, mihez egy hangot is társít, innentől kezdve
folyamatosan ismétli ezt a hang-mozdulat kombinációt. A következő ember hozzákapcsolódik
valamilyen formában az előző emberhez szintén egy hang-mozdulat kombinációval. Egyre
több ember lép be, létrejön egy ritmus-gépezet, amelynek tagjai fizikailag is kell, hogy
kapcsolódjanak egymáshoz.

EGYMÁS MEGTALÁSA A TÉRBEN

Egy ember áll csukott szemmel a térben, meg kell találnia egy másik embert, aki
valahol a térben helyezkedik el, és akinek arra kell koncentrálnia, hogy „hívójeleket”
bocsásson ki, anélkül, hogy megszólalna, vagy megmozdulna.

9
 Ennek variációja, hogy körben állnak a résztvevők, egy valaki csukott szemmel áll a
kör közepén, akivel előre meg beszélik, kit kell megtalálnia, majd helyeket cserélnek a körben
állók. A megadott emberhez kell odamennie, lehetőleg elsőre a középen állónak.

AKADÁLYPÁLYA

A terem egyik végéből átjutni a másikba úgy, hogy valami fizikai vagy lelki akadály nehezíti
az átjutást. Esetleg a terem fel van osztva részekre, minden sávban más akadályozó tényező.
Időkorlát nélkül a leghasznosabb, de csak ha erre van lehetőség.

JELENET GYÁRTÁS

A játszókat több, tetszőleges létszámú csoportra osztjuk, és maximum 10 perc alatt,

külön-külön jeleneteket kell gyártaniuk bizonyos megadott szabályok szerint. Például:
megadunk 5 szót és csakis ez az 5 szó hangozhat el a jelenet alatt. Megadunk egy
közmondást, csak az hangozhat el a jelenet alatt, de tetszőlegesen lehet feldarabolni azt, még a
szó határokat sem kell figyelembe venni. Megadjuk az utolsó mondatot, minden jelenetnek ez
kell elgyen a legutolsó mondata, addig szabadon lehet beszélni. Közösen kitalálunk egy nem-
létező használati tárgyat, terméket. Ehhez kell minden csoportnak fiktív reklámot gyártania.
Adott egy szöveg/mondat, egy kép, és egy zene, amiket előkészítünk a csoportoknak,
mindegyiknek ugyanazt, a jeleneteket ezek kell, hogy inspirálják, más megkötés nincs.

IGEN-NEM SORJÁTÉKOK

A résztvevők felállnak egymással szemben két oszlopba, középen teret hagyva. Az

egyik oszlop tagjai csak azt mondhatják ki: „nem”, a másik oszlop tagjai pedig csak azt, hogy
„igen”. Van, hogy az igen-oszlop indítja a helyzetet, van hogy a nem-oszlop. A helyzet-indító
belép a középső térbe, valamilyen hangsúllyal, valamilyen szituációban elmondja az adott
szót, erre reagál a másik a saját szavával. Ha végeztek az ellentétes oszlop végére állnak. Nem
lehet kétszer ugyanazt a szituációt megcsinálni.

2 PERC BESZÉD

A gyakorlatot egyszerre egy ember nézi, a többiek figyelik. 2 percig kell

folyamatosan, megszakítás nélkül beszélni bármiről a feladatot végzőnek. A lényeg, hogy
egyetlen másodpercre sem állhat meg. Természetesen minél hosszabb az időtartam, annál
nehezebb a feladat.

10
KÖZÖS ATMOSZFÉRA

A csoport tagjai közös térben vannak, tetszőleges elrendezésben. Különböző

atmoszférákat kell megteremteniük közösen mindenféle beszéd, vagy nagyobb mozgások
nélkül. Például: feszült, várakozó, gyászos, felszabadult, stb… Valaki kimegy a játék elején a
térből, mikor megvan az atmoszféra bejön, és ki kell találnia, milyen atmoszféra uralkodik a
térben.

ENTRÉE-K

Valaki kimegy a teremből, a többiek bent maradnak. A kinti embernek be kell jönnie a
térbe, de úgy, hogy a többieknek ki kell találni, ki ő, milyen helyiségbe jött be, milyen
szituációban.

Hárman kimennek a teremből. Kint megbeszélik egymás között, hogy ki a „gyilkos”.

mikor visszajönnek, felállnak egy sorba a többiekkel szemben, és a többieknek ki kell találni,
melyikük a gyilkos, anélkül, hogy a három ember bármit is csinálna.

KÖZÖS RELAXÁCIÓ

Váltott történetmesélés. Mindenki hanyatt fekszik a földön, minél lazábban. Egy

valaki elkezd mesélni egy történetet, amelynek ők a résztvevői. Meséli egy darabig, majd
átadja valaki másnak a történetet és az továbbmeséli. Mindenki sorra kerül, többször is, és így
kialakul egy közös fantázia-történet, amit mindenki követ fejben.

Szabad asszociáció. A részvevők körben ülnek/fekszenek és sorban mindenki mond

egy szót, anélkül, hogy előre kigondolná, mi lesz az, tehát az elsőt szót kell mondania, ami az
előző által kimondott szóról az eszébe jut. A cél, hogy mindenféle megállás nélkül,
folyamatosan haladjanak körbe a szavak (az ismétlés megengedett).

KARAKTERÉPÍTÉS

Semlegesség. A karakterépítés legelső gyakorlata, hogy megtaláljuk a semlegességet,

a karakter-nélküliséget. Meglehetősen nehéz feladat, mert mikor megpróbáljuk az összes
karakterjegyünket semlegesíteni, kiderül, sokkal több dolog határozza meg azt, mint
gondolnánk. A résztvevők körbe állnak, és mindig lefolytatnak egy rövid párbeszédet a
következő emberrel, és így tovább végig körbe. A párbeszéd a következő:

„Szia!” – „Szia!” „ XY vagyok.” „Z vagyok.” „Örülök, hogy megismertelek.” –

„Örülök, hogy megismertelek.” „Szia!” „Szia!” . A többi embernek, akik nem vesznek részt a
párbeszédben az a feladata, hogy azonnal leállítsa azt, amikor valamelyik szereplő bármilyen,

11
a semlegestől eltérő gesztust, hangsúlyt, arcrezdülést, bármit használ. A gyakorlatot addig
csináljuk, amíg mindenkinek nem sikerül ennek az állapotnak a megtalálása.

Karakter. Ugyanez a feladat, csak éppen most mindenkinek ki kell találnia egy
karaktert, pár karakterjegyet használni, a többieknek pedig megfigyelni ezeket, és megnevezni
azokat utána, megpróbálni leírni, milyen volt a látott karakter.

Néma szituáció. Egyéni gyakorlat, amelynek során mindegyik résztvevő ugyanazt az

egyszerű cselekvést hajtja végre (pl.: bejön az ajtón és leül egy székre, vagy kifújja az orrát,
stb..), először semleges állapotban, majd egy általa kitalált karakterben, amelyet szintén
megpróbálnak leírni a többiek utólag.

Egymás utánzása. Ismét adott egy egyszerű szituáció, amit mindenkinek végre kell
hajtania, de kiválaszt egy tagot a csoportból, és annak a karakterjegeit utánozza le. Ki kell
találni, ki ő. Ez a gyakorlat nem csak egyénileg, de csoportos improvizáció keretén belül is
elvégezhető nehezítésként.

Riport. Egy valaki kiül a többiekkel szemben, akik kérdéseket tesznek föl neki,
mindenre vonatkozóan, ami a személyiségére, szokásaira, nemére, korára, stb… vonatkozik,
és ő pedig mint egy riport-helyzetben válaszol ezekre, ezzel megalkotva ott helyben egy igen
részletes karaktert. Amennyiben van rá idő, több próbán keresztül is lehet építeni ilyen
karaktereket, a csoport minden tagjának, majd mikor kellően kialakultak, fel lehet őket
használni különböző csoportos improvizációs gyakorlatokban.

IMPROVIZÁCIÓK

Stoppos. Két ember szabadon elkezd egy bármilyen szituációt rögtönözni. A többiek
bármelyik pillanatban leállíthatják azt „stop!” felkiáltással, a játszók abban a pillanatban
megmerevednek, a beálló játékos pedig leváltja valamelyik szereplőt, felveszi pontosan
ugyanazt a pozíciót, amiben a leváltott volt, és elkezd egy teljesen másik jelenetet
improvizálni. A cél, hogy minél sűrűbben váltsák egymást a jelenetek, és minél
változatosabbak legyenek.

Ennek variációja a néma-stoppos, ahol pontosan ugyanezek a szabályok, csak nem

szabad megszólalni.

További variáció a tárggyal-stoppos, ahol a két szereplőn kívül még egy tárgy is
bekerül a rögtönzésbe. Kétszer nem jelentheti ugyanazt a tárgy.

12
 Csoportos improvizációk. Ennek legegyszerűbb, tulajdonképpen bemelegítős
változata a narrátoros improvizáció. Mondhatjuk, hogy ez továbbfejlesztése a váltott
történetmesélős relaxációnak, hiszen itt is arról van szó, hogy mindig egy valaki a csoportból
mesél egy történetet, amelynek a csoport tagjai a szereplői, csakhogy a narráció alatt meg is
történnek ezek az események. Közel áll ez ahhoz, ahogy a gyerekek szoktak játszani, amikor
egy csoportban lényegében történeteket improvizálnak a kertben/játszótéren/teremben/stb…

Ezeknek a csoportos improvizációknak végtelen verziói vannak, én csak pár, általam

kipróbált variációt említek, amely az lapvető, kötetlen, az improvizáció szabályai szerinte
történő rögtönzéseket alakítja.

Minden szereplő kap egy-egy előre megbeszélt tikket, külön feladatot, hangot, amelyet
egy bizonyos jelre ki kell adnia, bármi legyen is éppen a szituáció. Ezek a nehezítések külön-
külön is, de természetesen halmozottan is alkalmazhatóak. Nagyobb létszámú csoport
esetében, egy-egy ponton meg lehet állítani a rögtönzést, és akár egy embert, vagy egy kisebb
csoportot hagyni csak, hogy folytassák a történetet, míg a többiek megdermednek. Így
párhuzamosan is lehet játszatni csoportokat, bárhogy lehet kombinálni őket. Egy pillanatban
némává lehet tenni az addigi szöveges játékot, majd ismét szövegessé.

LÓÁLLÁS

A jógából kölcsönzött mozdulatot végezzük körben állva, összekapaszkodva. Ha egy

valaki kiesik, akkor az egész csoport kiesik.

SZABAD MOZGÁS - LEVEZETÉS

A csoport tagjai lehetőleg sötétben, lehetőleg zenére teljesen szabadon, egymásra

vigyázva mozognak, a cél, hogy teljesen kifárasszák magukat, minden maradék energiájukat
kiadják, bármilyen intenzív mozgást végezve. Mikor érezhetően mindenki energiái végére ér,
megkérjük őket, hogy a tér azon pontján, ahol éppen tartózkodnak, feküdjenek hanyatt. Pár
percig fekszenek így csöndben, sötétben.

HOSSZÚ GYILKOSOS (több napon át)

A társaságból egy embert a játékvezető kijelöl gyilkosnak, a cél, a csoport többi tagját lebukás
nélkül megölni. Csak akkor ölhet, ha zárt helyen kettesben marad valakivel. Akit megöl,
annak keresztet rajzol a kezére. Aki meghalt, az már ártalmatlan, az ő jelenlétében lehet ölni.

13
II. RÉSZ – TAPASZTALATOK

A tapasztalok leírására, a tanulságok levonására, a két csoporttal végzett munka

összehasonlítására a következő módszert fogom használni: a mindkét csoporton alkalmazott,
nagyjából megegyező próbamódszer folyamán, vagy akár egyetlen próba alatt használt
gyakorlatok sorba vételén keresztül írom le az észrevételeimet, illetve egy-egy gyakorlat
kiemelésével, ahol különösen érdekesnek tűnnek a tapasztaltak. Az ebben a leírásban szereplő
gyakorlatoknak általában csak a nevét fogom említeni, a fenti leírásból kiderül, melyikről van
szó pontosan, így talán egyszerűbbé válik ez a második rész.

A fent felsorolt gyakorlatok különböző alaptípusokba sorolhatóak. Bemelegítő-,

koncentrációs-, bizalmi-, karakterépítési-, improvizációs-gyakorlatok.

A későbbiekben kiderül majd, hogy ezek a gyakorlatok egy előadás során hogyan
jelennek meg, mely pontokon köszönnek vissza, és derül ki, hogy ezeknek az elszigetelt
gyakorlatoknak hogyan lehet szerepük egy közös munkafolyamat végeredményében. A
vizsgált két csoport esetében ugyan különbözőképpen zárultak a tréningek, de mindkettő
lezárásaként létrejött egyik esetben egy munkaprezentáció, a másik esetben pedig egy
jövőbeni előadás lehetséges vázlata.

Ezek a típusok természetesen nem különíthetőek el élesen egymástól, léteznek olyan

összetett gyakorlatok, amelyek minden csoportot tartalmaznak, de például egy koncentrációs
gyakorlat továbbfejlesztése lehet akár egy improvizációs gyakorlat is. Magán az egész
próbafolyamaton belül, de mikro-szinten egy próbán belül is érdemes mindegyik típusú
gyakorlatot használni, és úgy felépíteni a próbát, hogy a bemelegítő, koncentrációs
feladatoktól eljussunk az összetettebb improvizációs gyakorlatokig. Természetesen érdemes
ezeket variálni, de mivel egy társulati munka, vagy akár egy tréning folyamat is színházi
közegben zajlik, ezért a végcél nyilvánvalóan egy előadás létrehozása, vagy a színészek
kondíciójának, készségeinek javítása, hogy ezáltal minél hatékonyabban tudjanak dolgozni.
Tehát lehet egy ilyen típusú tréning eszköz is egy „hagyományos” előadás minél jobb
létrehozására, de végcél is lehet, amennyiben az előadás vagy teljes egészében, vagy
részleteiben felhasznál improvizációs munkafolyamat eredményeként létrejött elemeket.
Ennek a végcél jellegnek a legszélsőségesebb esete (talán mondhatjuk ezt), egy teljességében
improvizatív előadás létrehozása. (Léteznek olyan társulatok, amelyek kifejezetten erre
specializálódtak, és ezekben az improvizációs előadásokban jól megfigyelhetőek a különböző
típusú gyakorlatok, azok variációi, amit egy jól összeszokott közösség könnyedén adaptál
bármilyen témára. Több, ilyen előadást végignéző közönség „laikus” tagjával folytatott
14
beszélgetésem során kiderült, hogy külső szemlélő számár nem feltétlenül evidensek azok a
gyakorlatok, amelyek egy ilyen előadást mozgatnak, tehát az a módszer, ahogyan egy ilyen
fokú összeszokottság, improvizatív munka létre tud jönni.)

A két csoport bemutatása. Ahhoz, hogy a munkafolyamat során levont tanulságokat

prezentálhassam, először is be kell mutatni a két vizsgált csoportot, annak tagjait, a velük
töltött munka időtartamát, illetve annak lezárását. Az első csoport esetében, amit nevezzünk
innentől „profinak”, 10 felsőfokú intézményben végzett illetve még odajáró, egymást nem
feltétlenül ismerő emberről van szó, nemek szempontjából vegyesen, nagyjából 20-28 év
között. A velük folytatott munka rövid tréning volt, összesen hat nap, amelynek az utolsó
napján az előző öt nap gyakorlatait összegeztük, és megbeszéltük a közös munka
tapasztalatait. Ezzel a csoporttal egyébként minden napot este egy megbeszéléssel zártunk,
ahol az aznap felmerült kérdéseket vitattuk meg. Érdemes, amennyire az idő engedi minden
próba végén, illetve bonyolultabb gyakorlatok esetében, minden egyes gyakorlat végén
megbeszélést tartani. Ezek segítségével organikusan, dinamikusan és teljesen az adott csoport
tulajdonságaira, igényeire szabva tudnak alakulni a gyakorlatok, ami által optimális esetben
egyéni és a lehető leghatékonyabb munkamódszer tud kialakulni. Mindehhez szükség van az
egymás iránti érdeklődésre, figyelemre, adaptációs készségre.

A másik csoportot nevezzük „amatőr”-nek, a szót abban az értelemben használva,

hogy olyan emberek alkotják, akik a színészettel megélhetési szinten nem foglalkoznak, nem
ez a fő hivatásuk, hanem úgymond hobbiként művelik ezt. Ennek a csoportnak annyiban
hasonlít az összetétele a másikéra, hogy bizonyos tagok ismerik egymást, mások nem,
leginkább a közös érdeklődés, az életkor, a hasonló gondolkodás az összekötő elem; egy
általam szervezett csoportról van szó, amelynek az előbb felsoroltak közül leginkább a közös
ízlés, gondolkodás a fő szervezőelve. A velük folytatott munka hosszabb terjedelmű volt,
három hónapig tartott a munka első szakasza. Ha nem is naponta, de egy héten 4-5
alkalommal zajlottak a próbák, tehát intenzívnek mondható ez a munkafolyamat is.

A próbák alapstruktúrája mindkét csapat esetében megegyezett, tehát a gyakorlatok

csoportját nagyjából hasonló arányban, hasonló sorrendben használtuk. Minden esetben a
bemelegítő-, majd koncentrációs- gyakorlatokkal kezdtünk. A bemelegítés mindkét esetben
közösen történt, egy ember irányításával, hol az enyémmel, hol valamelyik résztvevőjével,
gyakran váltogatva. Itt alapvető, szokásos, az intenzívebb mozgást előkészítő gyakorlatokról
van szó, amelyek minél több fős a csoport, annál változatosabbak lehetnek, aszerint, hogy ki,
melyik mozgáskultúrában jártasabb (pl.: jóga-gyakorlatok, balett-nyújtások, artista-

15
bemelegítés, harcművészet, stb…). Bármilyen mozgásformáról legyen is szó, a lényeg, hogy
ezt közösen végezzük, így elkezdődik az egymásra figyelés, a külvilág kizárása, a különböző
helyekről „beeső” emberek összehangolása. Nyilván teljesen esetleges, hogy egy adott
csoportban, milyen testkultúrával rendelkező tagok kerülnek össze. Általában elmondható,
hogy a színészek képzésében eleve nagy hangsúlyt fordítanak erre, de esetünkben a két
csoport nem különbözött egymástól ilyen tekintetben.

Utána olyan bemelegítő gyakorlatok következtek, amik külön mozgatják az

embereket, akár egyesével külön-külön, akár párosával, de még mindig fizikai. Például adott
időre felkelni a fölről, ami már egy egyéni, belülre figyelés, a többiektől független. Az ilyen
gyakorlatokat egymástó minél távolabb, csukott szemmel érdemes csinálni. Ezek után kisebb
csoportokat, párokat alakítunk, amely párokat minden próbán érdemes cserélgetni. Ebben is
közös volt a két csoport helyzete, lévén, hogy voltak benne egymást nem ismerő emberek,
mindenképpen szükség volt páros gyakorlatok végzésére.

Ismét csoportosan, közösen végzett gyakorlatok következtek. A próbák

időbeosztásáról itt érdemes néhány szót szólni. A profi csoporttal napi 2x4 órát tudtam
próbálni, délelőtt-délután felosztásban, az amatőr csoporttal viszont általában napi maximum
3 órát, néha 4-et. Ezeket az időtartamokat érdemes úgy beosztani, hogy mind
csoportdinamikailag (egyéni, páros, egész csoportos gyakorlatok variálása), mind tempójába
változatos legyen.

Légző-gyakorlatok. Még a légző-gyakorlatoknál sem figyelhető meg eltérés a két

csoport között, mindkét esetben hajtja a résztvevőket az egészséges versenyszellem, hogy ki
tud tovább elszámolni hangosan egy levegőre, vagy ki tudja több ideig sziszegve kipréselni a
levegőt. Ebben sem lehetett megfigyelni különbségeket, hogy esetleg a profik több
másodpercig tudtak volna egy levegővétellel gazdálkodni. A légző-gyakorlatok
tulajdonképpen felvezetései a hang-gyakorlatoknak, amikor is már zenei hangokat kell
használniuk a résztvevőknek, és annak segítségével kezdenek egymásra figyelni,
koncentrálni. A bemelegítés során a test lehetőleg minden pontját érdemes használni, ezzel is
egy olyan alapállapotot lehet előidézni, ami egy koncentráltabb, felkészültebb állapot az
átlagoshoz képest.

Hang-gyakorlatok. Itt volt megfigyelhető az első eltérés a két csoport között. A profi
színészeknek nem idegen helyzet, hogy használják a hangjukat, nincs bennük az az alapvető
szégyenkezés, hogy „nekem nincs hangom/hallásom/stb…”, hanem természetes, hogy
használják testük minden adottságát. Míg egy olyan ember számára, akinek a napi
16
gyakorlatában nincs benne az énekhang használata, annak zavarba ejtő lehet egy ilyen
szituáció. Ezért érdemes azokat a fajta hang-gyakorlatokat használni, amelyek szabadon
hagyják cirkulálni a harmóniákat, nem törekszik tiszta, tonális hangzásra. Az amatőr csapat
esetében kifejezetten felszabadító, gátlás-oldó gyakorlatoknak számítanak ezek, amelyeken az
idő múlásával szignifikáns különbségeket lehetett felfedezni. Olyannyira, hogy egy-egy ilyen
hang-bemelegítés során, utolsó gyakorlatként többszólamú, általában általunk gyártott rövid
dalokat, hang-etűdöket tudtunk megszólaltatni mindenféle gond nélkül. Lehetséges
variációként nemcsak egymáshoz közel állva, szoros körben tudtak megszólalni ezek, hanem
a tér távoli pontjaira széthúzva a színészeket is működött a gyakorlat, tehát azok az emberek,
akik eleinte egy hangot sem mertek kiadni, gyakorlatilag szólót énekeltek a tér egy-egy
pontján.

Bizalmi-gyakorlatok. Mielőtt belekezdene az ember ezekbe, érdemes lemérni a csoport

koncentrációját, hogy az éppen milyen szinten tart. Erre remek a gyakorlat a nyíltszámolás.
Többször előfordult, hogy egyrészt saját kíváncsiságunk miatt, másrészt lemérendő a
koncentrációs-, bemelegítő-gyakorlatok hasznát, kétszer csináltuk meg a nyíltszámolást;
egyszer a próba elején, majd még egyszer a bemelegítés után. Szinte minden alkalommal
sokkal tovább ment a számolás másodszorra, még olyan eset is előfordult, hogy le kellett
állítani a gyakorlatot kintről beavatkozva. Ha megfelelőnek látszik a koncentráltsági fok,
akkor lehet belevágni a bizalom-játékokba. Két klasszikus gyakorlatot használtunk, amelyek
olyannyira alkalmasak csapatépítésre, hogy gyakran használják céges-tréningeken is legalább
az egyiket közülük. Az asztalról ledőlésről, illetve a harang játékról van szó. Itt mindkét
csapatnál ugyanaz volt megfigyelhető: az idő előrehaladtával, amikor már leküzdötte
mindenki az első félelmét, és működött a bizalom, elkezdték a harangos játékot egyre inkább
a határáig elvinni, tehát egyre később kapták el a másikat. Ez abból a szempontból pozitív,
hogy mutatja a csoport oldottságát, másfelől viszont a bizalmat paradox módon visszaveti.
Végül mindkét csoport túljutott ezen a szakaszon, és valóban kialakult a megfelelő bizalmi
légkör.

Intenzívebb koncentrációs gyakorlatok (ez ritmusváltás az előző bizalmi

gyakorlatokhoz képest, amik feltehetőleg lassabb tempójúak, máshogyan koncentráltak). Ezek
már készségeket igényelnek, ebből következően fejleszthetőek is próbáról, próbára. Például 1-
10-ig számolás, amely épp olyan nehéznek bizonyult mindkét csoport számára, s amely pár
nap elteltével jelentős fejlődést mutatott.

17
 A háromszöges gyakorlat két különböző módozata. A háromszöges gyakorlat szintén a
bemelegítő gyakorlatok közé sorolható, amely azonban erős csapatmunkát is igényel, mert
minél kompromisszumkészebb, összeszokottabb egy társaság, annál gyorsabban képesek
beállni az adott térszerkezetbe. Az amatőr csapatnál megfigyelhető volt, hogy ahogyan egyre
többször csináltuk a gyakorlatot, akár egy próbán belül is, egyre gyorsabban, akár már pár
másodperc alatt képesek voltak megtalálni a helyüket. A profi csoport esetében, azonban
máshogy alakult a helyzet. Mikor elmondtam, milyen gyakorlat fog következni, legyintettek,
hogy ismerik, nem kell elmagyarázni. Megörültem, hogy akkor ezzel is időt nyerünk.
Elkezdték csinálni a gyakorlatot, de sehogy sem akaródzott megtalálni a nyugvópontot, nem
sikerült megállniuk egyáltalán, ez addig tartott, míg le kellett állítani a gyakorlatot. Kiderült,
hogy épp ellentétes céllal ismerik a játékot: a lényeg, hogy állandó mozgásban tartsák
egymást, így állandóan valaki megakadályozza a nyugalmi helyzet kialakulását, ezzel
megmozdítva másokat. Hamar tisztázódott a félreértés, de ez is csak arra volt bizonyíték,
hogy ugyanazok a gyakorlatok, hányféle változatban léteznek egyszerre a „köztudatban”.

Akadálypálya. A fő különbséget a két csoport között ennél a feladatnál egyáltalán nem

az határozta meg, melyikük jártasabb a színművészetben, hanem egy nagyon egyszerű
tényező: az idő. A profi csoporttal, lévén egy öt napos intenzív kurzusról volt szó minél több
gyakorlat kipróbálásával, nem volt lehetőségem akármeddig csináltatni ezt a gyakorlatot,
hanem egy maximum húsz perces keretbe kellett beleszorítanom. Ez persze nem jelentette azt,
hogy ennyi idő alatt végig kellett jutniuk az akadálypályán, hanem húsz perc után leállítottam
a gyakorlatot, akárhol is tartottak. Első alkalommal mindkét csoport nagyjából 5-6 perc alatt
végigjutott a saját pályáján, az is felgyorsította, megkönnyítette magának a folyamatot, aki
egyébként lassabban csinálta, jobban küzdött, de zavarában nem akart egyedül maradni a
pályán. Mindkét csoporttal történt megbeszélés az első végrehajtás után, és tisztáztuk, hogy
nem lényege a feladatnak, hogy végrehajtható legyen, hogy valóban eljussanak a pálya
végére. A lényeg egy olyan folyamatos, koncentrált állapotba kerülés, ami állandó intenzitást,
figyelmet igényel a résztvevőtől, tökéletes figyelmet, állóképességet. Ezek mind olyan
készségek, amelyek elengedhetetlenek egy színész számár a színészi munka során. A profi
csoporttal még egyszer volt módom kipróbálni a feladatot, és valóban, alig a jutottak el a
pálya negyedéig, mikor letelt a húsz perc. Ők maguk is fájlalták, hogy nem tudnak többször
nekifutni ennek a gyakorlatnak, és hosszasabban, mert egészen másfajta koncentráció alakul
ki, mint amit megszoktak. Az amatőr csoporttal viszont több alkalommal, és gyakorlatilag
időkorlát nélkül ki tudtam próbálni a gyakorlatot. A legszélsőségesebb esetben másfél órán

18
keresztül küzdött az egyik résztvevő, hogy a tökéletesen földbe gyökerezett jobb lábát,
megpróbálja elválasztani a padlótól és így tudjon haladni. Minél többször próbáltuk ki a
gyakorlatot, annál többféle megvilágításba került, hogy mi is lehet tulajdonképpen egy ember
számára „akadály”. Egy idő után felmerültek lelki természetűek is, amik ugyanolyan
szélsőséges fizikai állapotba tudták hozni az amatőr csoport résztvevőit, mintha például egy
hatalmas, mozdíthatatlan falat próbáltak volna eltolni. A feladat során mindkét csoportnál
ugyanazok a lelki mintázatok, fázisok rajzolódtak ki: lelkes, elszánt indulás, majd egyre
lankadó, egyre fáradtabb igyekezet, aztán a mélypont, a teljes reménytelenség (gondolom
egyrészt a feladaton belül, másrészt akár a feladattal szembeni bizalmatlanság is, hogy most
miért is kell ezt csinálni), majd újabb lendület, és utána ezek egyre sűrűbb váltakozása. A
feladat segítségével olyan szélsőséges fizikai-, lelki-, ideg-állapotokat lehet
létrehozni/előhozni, amelyek elengedhetetlenek a színészi munka során. Az amatőr csoport
tagjai között voltak olyanok, akik számára abszolút új tapasztalatnak számított ez, hogy
próbakörülmények között is előidézhetőek ezek az állapotok. A profiknak viszont ilyen
szempontból nem jelentett meglepetést a gyakorlat.

Hang-mozgás („band”). Mindkét csoport számára teljesen új volt ez a gyakorlat,

illetve gyakorlatok. Az amatőr csoportnak nem voltak előzetes beidegződései, megszokásai,
megszokott színházi közege, így minden gyakorlatot azonnal el lehetett fogadtatni velük,
hamar megértették annak lényegét és tudott fejlődni a gyakorlat. A profi csoport esetében
ugyanaz a gyakorlat legelső alkalommal kis értetlenséget szült. Nehéz volt az absztrakt
mozgásokat és hangokat előhozni, mert automatikusan konkrét cselekvéseket, vagy azokat
kísérő hangokat hoztak létre, amely viszont eltér a feladat lényegétől. Az absztrakt mozgás
nem jelenti azt, hogy nem lehet dramaturgiája, vagy története a cselekvéssornak, de
mindenképp cél a konkrétság elkerülése, tehát egyfajta felszabadítást. Miután 2-3 nekifutás
után ráéreztek, milyen mozgásokról, hangokról van szó hirtelen nagyon élvezetessé vált
számukra a játék. Olyannyira, hogy többször megcsináltuk más próbákon külön kérésre.
Ugyanez a jelenség viszont az amatőr csapatnál egyáltalán nem volt megfigyelhető, a
gyakorlat belesimult az összes többi mozgás-hang-koncentráció játékok csoportjába.

Improvizációs gyakorlatok, elsősorban a csoportos improvizáció. Itt derül ki

leginkább, hogy ez egy olyan összjáték, ami pár alapszabály szerint működik, nagyfokú
koncentrációt és egymásra figyelést igényel, és kellő mennyiségű gyakorlással,
tulajdonképpen elég jó színvonalon elsajátítható. Az általam vizsgált esetben egyértelműen az
idő volt a döntő tényező, és nem számítottak az előzetesen elsajátított színészi készségek,

19
tehát a profi csoport nem tudott jobban improvizálni attól, hogy több színészmesterségbeli
eszköz állt rendelkezésükre, a csoportos improvizáció esetében semmiképp. Az egyéni,
rögtönzési készséget igénylő feladatoknál nyilvánvalóan láthatóak különbségek a
kreativitásban, vagy felszabadultságban, de mindkét csoportnál szinte ugyanolyan vegyes
eloszlásban voltak ilyen tekintetben az emberek.

A csoportos improvizáció néhány alapszabálya:

Nincs rossz ötlet. Ez egyébként mindenfajta improvizáció legelemibb szabálya.

Bármilyen ötlet továbblökhet egy szituációt, bármit, bármivé lehet alakítani közben, és ha
elkezdjük felosztani az ötleteket a jó-rossz tengelyen, akkor az olyan görcsöket, megfelelési
kényszereket hoz létre, amik blokkoló hatásúak, kifejezetten ellentétesek azzal a
felszabadultsággal, amit a rögtönzés igényel. Ennek a felszabadultságnak azonban ez a
gyökere, hogy el kell hinni, nem lehet elrontani a dolgot, nem lehet rossz ötletet hozni, nem
létezik ez a fogalom. Pláne egy csoport esetében, ahol bárkinek, bármiről eszébe juthat bármi,
sőt, minél több a résztvevő, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki azonnal továbblöki a
játékot.

Nem mondunk ellent. Ez nyilvánvalóan a minimum két szereplős játékokra érvényes

(persze önmagunknak sem szerencsés ellent mondani). A rögtönzés során a résztvevők egy
fiktív valóságot hoznak létre, amit elfogadtatnak a nézővel is, a többi szereplővel is, tehát
mindenképpen egy olyan realitásról van szó, amelynek közösnek kell lennie. Ez folyamatosan
épül, alakul, változik, tehát ha az egyik játszó kimond egy játékszabályt, például rámutat egy
székre és azt mondja, hogy a „Hintó előállt!”, akkor a másik résztvevő nem blokkolhat azzal,
hogy „Ez nem is hintó, hanem egy bicikli!”. Összeomlik így a pillanatnyi fiktív valóság, és
megbénítja az éppen aktuális ötletet, ami továbbhajtja a játékot. Természetesen ugyanaz a
szék egy perccel később, mikor már a hintó-ötlet megfelelően kifutotta magát, és helyébe
került egy másik, akkor ismét bármi lehet, de az adott pillanat fikcióját nem blokkolhatja a
másik szereplő.

Mindig legyen egy falkavezér. Az improvizáció szerkezetileg tulajdonképpen rengeteg,

egymást követő ötletre épül, amik általában dramaturgiai fordulatokat hoznak az
eseményekbe, vagy valamilyen változást hoznak létre az addigiakhoz képest. Minden egyes
ötletet valaki szükségszerűen kitalál, és bedobja a játék. Tekintve, hogy nincsen rossz ötlet,
ezért bármi kerül bedobásra, a többieknek el kell fogadniuk azt, és menniük kell vele, hogy
aztán akár a következő másodpercben már egy másik után menjenek. Ehhez azonban
elengedhetetlen, hogy meg legyen a dinamikája a folyamatos szerepváltásoknak, tehát, hogy a
20
csoporton belül éppen ki a „falkavezér”, akit mindenki azonnal elfogad, és akit mindenki
követ. A következő percben az alázatos követőből lesz a vezér, és máris ő fogja irányítani a
játék menetét. Ez a csoportdinamika működik végig. Nem alakulhatnak ki „dominancia-
harcok” a játék során, mert azok szintén blokkolják azt.

Állandó éberség. Mindig tudni kell, hogy mit csinál a többi résztvevő. Ezt lehet úgy
ellenőrizni, hogy amikor már látványosan teljesen külön mozognak szereplők és külön
történetek indulnak el, akkor egyszerűen megállítjuk az improvizációt és megkérdezzük
mindenkitől, hogy mit csinált eddig a többi résztvevő. Ahogy emelkedik a résztvevők
létszáma, annál nehezebb ez, de például egy 5-6 fős improvizáció esetében még tudni kell
követniük egymást az embereknek.

Az improvizációs gyakorlatoknál mindkét csoport esetében az egyszerűektől haladtam

a bonyolultak felé (entrée - 2 perc beszéd – stoppos - kötött improvizáció - kötetlen csoportos
improvizáció irányítva, illetve teljesen szabadon, nehezítésekkel).

21
KONKLÚZIÓ

A két csoporttal a fentiekben leírt feltételek közt folytatott munka során a következő
megállapításokra jutottam. Ezek a típusú gyakorlatok alkalmasak mind a profi, mind az
amatőr csoportok, színészek számára készségfejlesztés szempontjából. Annyi területet
érintenek ezek a gyakorlatok, hogy nem éreztem szignifikáns különbséget a két csoport
teljesítménye között, tehát bizonyos gyakorlatokban az egyik, másokban a másik csoport
teljesített jobban (itt nem azokra a különbségekre gondolok, amelyek adott koncentráltságból,
csoportdinamikából, stb… fakadnak, hanem amelyek egy képzett és egy nem képzett színész
közötti mesterségbeli tudás különbségeként jelenhetnek meg). Tapasztalataim szerint a
gyakorlatokra fordított idő a legerősebb befolyásoló tényező teljesítmény szempontjából,
amennyiben valamennyire mérhetővé próbáljuk tenni a színészek munkáját.

A gyakorlatok úgy gondolom, bármilyen típusú „színházcsinálási fajtában” hasznosak

tudnak lenni. Egy hagyományosabb, kőszínházi körülmények között készülő előadásnál
(tisztában vagyok a fogalmak rendkívül durva leegyszerűsítésével, ám most a tömörség, és az
érthetőség kedvéért mégis élek ezzel) a munkafolyamat legelső fázisában mindenképpen építő
egy társulat számára, ha nem a megszokott formában kezdenek el dolgozni, hanem ha csak kis
mértékben is, de mint csapatot újra lehet gondolni egy adott szereplőgárdát. Ez nem csak a
rendező, de a színészek számára is legalább olyan fontos lehet. A próbák további menetében
természetesen helyzet függő, mennyire használhatóak a gyakorlatok, mindenesetre érdemes a
bemelegítések, illetve koncentrációs gyakorlatok egy részét elvégezni tulajdonképpen napi
rutinként minden próba elején, ezzel hatékonyabbá téve a további munkát. Bármilyen színházi
körülmények között is folyjon a munka, mindig szükség lesz a színészek mentális és fizikai
kondíciójának karbantartására. Amennyiben alternatívabb körülmények között zajlik a munka
(a leegyszerűsítésnek itt is tudatában vagyok), úgy akár egy egész előadás szervezőelvévé,
munkamódszerévé válhatnak ezek a gyakorlatok. Lehetne példákat sorolni erre a magyar
alternatív színházi szcénából, de az amatőr csoporttal folytatott munkám során én magam is
eljutottam egy lehetséges előadás tervezet vázlatáig, amely előadást ezekből a gyakorlatokból
kiindulva lehetne felépíteni. A módszer hatékonysága rendkívüli mértékben függ a résztvevő
színészek hozzáállásától, hiszen itt egy improvizatívabb, nagyobb összjátékot, mintsem erős
külső irányítást igénylő munkáról van szó. Az általános tapasztalatom az, hogy akik nem
folytattak felsőfokú színészi tanulmányokat, azokat inkább felszabadítják ezek a gyakorlatok,
megfelelő mennyiségű tréning segítségével látványosan fel lehet oldani embereket, ki lehet
hozni belőlük a képességeiket. Sok diplomás színészt viszont éppen ellenkezőleg:

22
elbizonytalanítanak, blokkolnak, gátolnak az ilyen típusú feladatok. Erős általánosítás ez,
mert mindkettőre természetesen számtalan ellenpélda van.

A pályázattal elsősorban a gyakorlatok létjogosultságát, minden esetben érvényes

alkalmazhatóságát szerettem volna igazolni, ami úgy gondolom, sikerült. A gyakorlatokat
természetesen előadás létrehozására való munkaeszközként nem minden esetben lehet
használni, ám mint általános színész tréning, mindenfajta színházi területen hasznos.

23