a

kultúr

Einbildungskraft Hegel előtt

„Every thing possible to be believed is

an Image of Truth.” – William Blake

„What is proved was once only imagi-

ned.” – William Blake

Míg Schelling, Fichte, Jacobi és Kant

műveiben az imagináció kiemelt helyet
kap, addig Hegel legismertebb művé-
ben, A szellem fenomenológiájában csak
egy helyen szerepel. Felszínesen nézve
úgy tűnik, hogy nála nem kiemelt ezen
terület, hiszen például akár a percepció-
nak, érzékelésnek, érzésnek, okságnak,
megértésnek külön fejezetet szentel, míg
az imagináció látszólag háttérbe kerül.
Kant esetében az imagináció köztudot-
tan kiemelt, különösen annak esztétikai
szerepe fontos, de a kogníció folyamatá-
ban is döntő jelentőségű. Nála a kogni-
tivitás vakfoltjaként egyfajta alapot
képez, mely nem tudatos, érzeti jellegű,
és mégis a tudati döntéseket nagyban,
bár öntudatlanul, befolyásolja1
. Ez az alapja a reflektív esztétikai ítélet-
nek, és meghatározza az a priorit, vala-
mint mediálja a teoretikus és praktikus a
priorit. Az imagináció ezen romantikus
értelmezése nemcsak rá jellemző, a korai
germán romantikus teoretikusok közt
már felfedezhetünk hasonló gondolato-
kat, de Kant volt az, akinél teoretikusan
rendszerbe lett foglalva, és ezen keresz-
70 tül nagy hatással volt az utána követke-
ző szerzőkre. A romantika imagináció-
Kecskés Péter értelmezése szerint az az elmeműködés
2018.06-07.

meghatározó fakultása, a szubjektív ima-

Hegel és a romantikus
gináció Kant utáni térnyerése éppen
ezért egy logikus lépés volt2.
A kanti Darstellung meghatározó jelen-
tőségű lesz, nemcsak az utána jövő filo-

Einbildungskraft zófiai spekulációkban, hanem az esztéti-

kai elméletben és gyakorlatban. Itt egy
*

reneszánszig visszanyúló örökséggel van

KAPU XXX. évfolyam

dolgunk, mely a művészi kreativitás

részlet a szerző Imaginális inkarnációk című készülő kötetéből szubjektív értelmezésén keresztül a géni-
usz archetípusát alakította ki. Ebből a
szempontból akár Novalis és Kant is
közel állt egymáshoz. Mivel már
Kantnál is meghatározó módon kreatív
jellegű az imagináció, mely meghaladja
a tapasztalat területét, és lehetőséget ad

*kép: Angolo Bronzino - Venus, Amor és a Féltékenység (a Féltékenység arca)


annak meghaladására3. Nála – egyes
értelmezői szerint – mindhárom kritiká-
jában közös momentum az imagináció
kiemeltsége, mint összekötő kapocs4.
A kreatív imagináció theóriája fontos
szál nemcsak a 18–19. századi német
filozófiai rendszerekben, hanem akár a
reneszánsz és modern művészetelmélet
és gyakorlat szempontjából. Azonban itt
már az imagináció szubjektív elszabadu-
lásáról kell beszélnünk, ami a „felvilágo-
sodás” projektje, és a szabad asszociatív
imagináció, legyen az bármennyire is
kreatív, nem lépheti át a szakrális azon
numinózus határát, mely a valódi szak-
rális, szaturnin mértékek szerint lett
lefektetve. Itt már érzékelhető az a sza-
kadás, mely a kor és a tudati-imaginális
manipuláció eredménye egyben. Mivel
az esztétikum különválik a magasabb
szinten determinált tudás imágójától,
ezért az ontológiai szakadás az átélésben
is jelentkezik, igaz így már egy tökéletes
veszteségként, mely nem is felismert. Az
imagináció „szabad játéka”, a művészi
imagináció az emberi szubjektivitásba
zárt, valójában annak projekciója,
magasabb referenciapont nélkül, ahogy
maga a lét is. Ez lesz a l’art pour l’art
alapja is, az önmagában nyugvó művész
és művészeti objekt megalapozása is. A
művész képes az ideák határáig eljutni
majdhogynem megtestesíteni azokat, új
módon szemlélni azokat, melyben a kre-
atív imaginációt hívja segítségül. Ebben
a mozdulatban a művészet numenális
mélységei nyílhatnak meg, melyek a
transzcendens szubjektum abüsszoszai.
Baumgarten szerint az imaginációnak
megvannak a saját törvényei, leválaszt-
va az absztrakció, definíció és demonst-
ráció hármasáról, mely jelölhetne egy
megfelelő imaginális irányt, ámde a
szakrális leválasztása minderről már az
imaginális limitált-szubjektív értelme-
zéséhez vezetett. Lessing számára az
imagináció szabad asszociációi azért is
fontosak, mert ezáltal képes elérni a
művész a legerőteljesebb emocionális
reakciókat. De itt is láthatjuk a szemlé-
let limitáltságát, hiszen a géniusz saját
magából vezeti le saját törvényeit,
melyben az imagináció szubjektivitása
döntően meghatározó. A művész számá-
ra a kreatív esztétikai ideák intuíciójá-
hoz vezet el mindez, mely a valódi
artisztikus praxis meghatározó része. Ez
nem lehet logikus elemzés tárgya, a disz-
kurzivitás inkább megöli ezen imaginá-
lis intuíciókat. Viszont mivel az imagi-
náció az öntudatlan érzésvilággal lett
egybekötve, ez nem feltétlenül nyújt
biztos metafizikai alapot, sőt a reformá-
ció és „felvilágosodás” atmoszférájában
inkább negatívan megítélhető mozdu-
lat. A mimetikus paradigmát felváltja a
produktív paradigma, azonban ez a bál-
ványimádás kreativitása, hiszen már
nem ismer (el) maga felett létező transz-
cendens jelölőket. Az emberi, túlságo-
san is emberi elme transzcendentális
terméke lesz ezen vízió, ami viszont már
ontológiailag limitált. Az emögött meg-
húzódó hermetikus inspiráció még ere-
detileg az imagináció mágikus értelme-
zésére támaszkodott, mely egy ontoló-
giailag magasabbrendű valóságra vonat-
kozott, de ez a hivatkozás később a
posztreneszánsz időszakban egyre
inkább pszeudobeavatási jellegűvé vált,
mely az ellenbeavatási imagináció alap-
ját jelenti.
Jacob Böhme, Paracelsus, von Baader,
Novalis munkáiban még nagyrészben
tradicionális az imagináció megközelíté-
se, de ez már a reformáció és a modern-
kori mazonéria térnyerésekor megválto-
zik. Paracelsus különösen kiemelt ebben
a hagyományban, hiszen a virtus imagina-
tive az alkímisztikus és mágikus transzfor-
mációk centrális szereplője, ahogy ő
fogalmaz, az „imagináció a központi Nap,
mely saját szféráján belül mozog.”
Azonban már nála is megfigyelhető,
hogy a bűnbeesés, a prométheuszi lopás
többé már nem kérdés, a szubjektív ima-
gináció önmagában értékhordozó. Ez a
gondolatáram a reneszánszban is megfi-
gyelhető, éppen a neoplatonikus hagyo-
mány átértelmezésekor, Ficino munkái-
ban, ahogy Bruno szoláris-egyiptomi-
hermetikus reformáció-törekvésében is.
Ez a fajta már-már szekuláris humaniszti-
kus átírása a platonikus hagyománynak
döntően befolyásolta a romantika imagi-
náció-felfogását és a modern, huszadik
századi művészet szellemi alapbeágyazott-
ságát. Schelling elismeri ezt a hermeti-
kus-misztikus hagyományt és foglalkozik
is annak filozófiai vetületeivel.
Kantnál az imagináció mint teremtő
kognitív erő jelenik meg, mely még a
természetfeletti felé is vezethet. A „leg-
főbb jó” ideáját racionálisan tételezi,
mely az imaginációban mutatkozik meg,
mely a természetet felülmúlja. Itt azon-
ban újra az előző határhoz érünk. Kant
alapvetően a szubjektivitás határaihoz
jutott el, és agnosztikussága, szkepticiz-
musa a különböző érzékszervi észlelések-
kultúr
a
kel és mentális funkciókkal szemben
részben ebből eredt. A szubjektivitás
definiálhatlansága és az imagináció
miszteriózus jellege kéz a kézben jár. Ez
már Humenál is jelen van, természete-
sen racionális köntösben, aki nagy
hatással volt Kantra a filozófiai alapok
megkérdőjelezésében. Hume azonban
egy nárcisztikus nemlétben álló illúzió-
ként tekint az identitásra, mely ráadásul
még manipulatív természetű, és semmi-
lyen fajta transzcendens jelölővel nem
rendelkezik. Ez már a modern nihiliz-
mus tapasztalatából ered és a karteziá-
nus gondolat továbbfolytatásának
tekinthető. A képi reprezentáció még az
igazság illúzióját sem hordozza5.
Ezzel szembe lehet állítani a romantika
misztikus hagyományokra építő imagi-
náció-értelmezését, melyben az imagi-
náció mágikus karaktere a nem jelenlé-
vő dolog jelenlétét tételezi. Ám a nova-
lisi imaginárius epifániák például már
csak pillanatnyiak, időbe vetettek,
ahogy a géniusz belátásai vagy a filozó-
fus intuíciói. Ám ezen mozdulattal túl-
lép Kanton, hiszen a transzcendens
irányban nyitott tapasztalás és szubjek-
tivitás világába tekint. Fichtéről is
elmondható, hogy meghaladja az imagi-
náció kanti értelmezését, túllép a feno-
menális és numenális bifurkáción,
hiszen az imagináció ereje maga az érte-
lem, a gondolat, így egy lehetséges szo-
lipszisztikus imagináció-értelmezés alap-
ját fekteti le. Schelling odáig megy,
hogy 1800-as főművében „a produktív
és szintetikus imagináció az egész filozó-
fia organonja és csúcsa” lesz. Schelling
voltaképpen nem tesz mást, mint a
korábbi ontoteológiai Isten-meghatáro-
zást behelyettesíti a humanista kreatív
imagináció definíciójával! 71
KAPU XXX. évfolyam
Hegel és az Einbildungskraft I.
„Gott ist es, der im Philosophen philo-
sophiert.” („Isten filozofál a filozófus-
ban.”) – Hegel
A hegeli spekulatív speculum működé-
sét pontosan az imaginális felfejtésén
*
keresztül lehet megérteni. A hegeli
teremtő imagináció (produktive
2018.06-07.
Einbildungskraft) megfeleltethető a
schellingi indifferencia-pontnak, mely
egy termékeny alárendelődésként is
 a
kultúr
tételezhető, a szubjektum-objektum
viszony lényege, és az abszolút teremtés
folyamata. Ennyiben azonos az abszolút
értelemmel. Mivel a korai Hegelnél
fontos volt – éppen Schelling hatására –
a szubjektív filozófiák kritikája, így ez a
szubjektív-reflexív filozófiai megközelí-
tés átírását jelentette. Ahogy Hegel a
fichtei szubjektív ontológia felé közele-
dik, közben átírva, megváltoztatva
annak formáját, a Szellem Filozó-
fiájában (Geistesphilosophie) már az ima-
ginációval részletesen foglalkozik6.
A harmadik fázis az 1830-as
Szellemfilozófiai Enciklopédiájában
már letisztultabb az imagináció képe,
több fokozatot is megkülönböztet azon
belül.
Hegel számára többféle imagináció léte-
zik; ezért is használ különböző szavakat,
mint a Vorstellen, Phantasie és az
Einbildungskraft. A Vorstellen, a képi gon-
dolkodás, reprezentáció önreflexív,
összetett, univerzálékat használ és nem
minden esetben művészeti jellegű.
Ehelyütt külön nem mennénk bele a rep-
rezentáció és a képi gondolkodás különb-
ségeinek tárgyalásába, elég legyen most
annyi, hogy a későbbiekben majd kitisz-
tul a kép. A Phantasie mindig artisztikus,
összhangban a romantika művészetfelfo-
gásával. A voltaképpeni imagináció, az
Einbildungskraft háromrétű; az 1830-as
Szellem Filozófiája alapján egyrészt vonat-
kozik a reprodukcióra, a szimbólumra és a
jelre; azok dinamikus folyamatára, képző-
désére, másrészt a reprezentáció közbülső
mozzanatára, valamint – az Esztétika
alapján – a kifejezetten reproduktív ima-
ginációra, mely inkább passzív, azonban
sohasem kreatív és művészeti jellegű.
Hegel számára szegényes volt a romanti-
72 kusok imagináció-értelmezése, szerinte
igazán nem értették annak működését.
2018.06-07.
Különösen az imaginális egyesítő-megőr-
ző-átalakító jellegét nem mélyítették el,
mely Hegel szerint a Szellem historikus,
dinamikus mozgásának téridejében zajló
belső és külső változások mozgatórugója.
Az imagináció koncepcióját sem értet-
ték, így a lényegi szellemi megközelítést
*
sem látták át. A reflexió egy olyan speku-
latív tükör, melyben a fenomenológiai
KAPU XXX. évfolyam
tapasztalás összesűrősödik és imaginatíve
átláthatóvá válik a mögötte húzódó gon-
dolat. Hegel számára a gondolat megis-
merése az imaginációval kezdődik. Az
imagináció az Aufhebung első kognitív
formája, a tudás sine qua non-ja.
A Szellem Fenomenológiájában a tudat
elérkezik a képi gondolkodás, imaginá-
ció átlátásához, belátásához, tisztává
válik számára azok szerepe a gondolko-
dásban. Ez már a vallásos fázisból az
abszolút tudásba való átlépéskor törté-
nik, ez a végső transzformáció a műben,
ahol is a tudat ráébred az imagináció
egyesítőn megszüntető-megőrző jellegé-
re (Aufheben). Másként fogalmazva, az
Abszolút Szellem abszolút reprezentáci-
ója, az Isten-ember, a kereszténységet
tekintve Krisztus prezenciájában és
halálában a tudat megérti saját imagina-
lizmusát, kép-alkotó mivoltát. Ez a
hegeli Abszolút Tudás beteljesedése. Az
imagináció, Vorstellen a Szellem
Fenomenológiájának központi momen-
tuma, a szintézis, a megértés helye, de
egyben az elkülönülésé is. Ez az imaginá-
ció végső momentuma.
Mivel az imagináció dialektikája cent-
rális a Vorstellen, a képi gondolkodás
számára, ezért nem különíthető el a
többi szellemi mozgástól. Minden feno-
mént és fenomenológiát áthat, és egy-
ben megalapoz. Ezért is kitüntetett az
imagináció átvilágítása, hiszen valódi
tudást csakis ezen keresztül szerezhetünk
a világról, és a világ kognitív átalakítása
is ehhez kapcsolódik. Az imaginális a
hegeli koncepció megértését jelenti az
önreflexió reflexiójában kiteljesíteni a
spekulatív imaginációt. Az Einbildungs-
kraft a számunkra valóságos reprezentá-
cióját és transzformációját jelenti.
Voltaképpen Hegel az imaginációt még
magasabb dignitásúnak tekinti Kantnál
is, hiszen az a racionalitás központjában
helyezkedik el, irányítja a kogníciót.
Fichténél már megjelenik az a triadikus
folyamat, mely Hegelnél lesz centrális; a
tudati alapozottságú első princípium
után az én létrehozza oppozícióját, a
nem-ént, majd a harmadik lépésben fel-
oldódik az ellentét kettejük közt. Ez a
folyamat a tudás útja, melynek legfonto-
sabb mozzanata az én és nem-én közötti
kapcsolat, melyet Wechselwirkung-nak,
kölcsönhatásnak nevez, ami maga az
imagináció. A fichtei transzcendentális
filozófiában a valóság egésze az imaginá-
ción keresztül létesül. Sőt, szerinte „az
imagináció adja az igazságot, az egyetlen
lehetséges igazságot.”7
Az imagináció aktusa a tudat, egziszten-
cia és én alapja. Számára az
Einbildungskraft az (építkezés) megidézés
(Einbildung) ereje (Kraft), mely előre-
mutató, hiszen a még meg-nemformált
valóságot építi a képiségen/képi folya-
maton keresztül. Hegel Fichte-kritikájá-
ban az imagináció szintéziséből az
Abszolút szintézise lesz8.
Hegelnél az Abszolút, mint imagináció
imaginálja önmagát a létbe. Ezért sem
lehet közvetlen analízis tárgya az
Einbildungskraft. Hegel számára a fichtei
imagináció-értelmezés túlzottan szub-
jektív jellegű, ahogy szintézise is, ezért
meg kell haladni, hiszen az imagináció a
szubjektum-objektum viszonyrendszert
alapozza meg, így megelőzi azokat. Az
imaginális pontosan a szubjektum-
objektum elválasztásánál és kötésénél
van jelen. Az eggyéválás az imagináció-
val, mint spekulatív ideával az abüsszo-
szon való átkelést jelenti, a hermetikus
beavatási halált, melyből új élet fakad.
Ez Hegelnél az igazság megszületése. Az
abüsszoszban minden kép és identitás
meghal, ez a nigredo beteljesülése. Ez a
negáció pillanata, mely természetesen
az Abszolútum körkörös önmozgásának
csak egyik része. Az ellentétek egymás-
bajátszatása és kibékítése is az imaginá-
lisban történik, a szimbólumok – mint
jelen esetben az éjszaka és nappal – is a
triadikus mozgás egy-egy fázisát jelenítik
meg. Ez a triadikusság egyfelől keresz-
tény, másfelől hermetikus-püthagoreus-
mazonikus jellegű. Ebben a felosztásban
az Atya, az éj, az imagináció elválasztá-
sát jeleníti meg, a második a Fiú, a lát-
ható Logosz, majd a kibékítés végső fázi-
sa a Szent Szellem. Hegel szerint Kant
nem volt képes meglátni a Spekulatív
Ideát a transzcendentális imagináció-
ban.
A schellingi transzcendentális filozófia
az imaginációt az én konstitucionálásá-
nak alapjaként tekinti. Konkrétabban
fogalmazva annak a költői adománynak
tekintette, mely a „legmagasabb rendű
(...) primordiális intuíció, (...) melynek
neve az imagináció.”9
A coincidentia oppositorum is az imagi-
náció sajátja, hiszen rajta keresztül lehet
feloldani az ellentéteket. Ennek fontos
művészetfilozófiai vonatkozásai is van-
nak, hiszen a művészet képes az imagi-
náción keresztül megvalósítani az elér-
hetetlent: az abszolút kibékíthetetlen
ellentéteket egy véges műben egyesíte-
ni. Ez az identitásképző momentum az
imagináció sajátja. Az imagináció defi-
niálhatatlansága pontosan annak lénye-
gét képezi, hiszen amennyiben hamisan
fixáltatik, akkor egy megmerevedett
kettősséget, a tapasztalat és ideák áthi-
dalhatatlan hamis kettősségét kapjuk.

Az imagináció multivalenciája és sokré-
tegűsége, alig átlátható, rejtett hierar-
chiái, aktív hatóerői valójában nem
fixálhatók. Azonban ha ez mégis bekö-
vetkezik, a fixáció bálványimádás lesz.
Hegel korai imagináció-felfogásában
nagy váltás következett be 1803-1804
körül a Geistesphilosophie-előadások-
ban10.
Az identitásteóriáról átváltott a dialek-
tikus identitás-értelmezésre, és ettől
kezdve egy újfajta imagináció jelenik
meg, a dialektikus imagináció. Egyik
döntő változás az, hogy a logika véges
determinációjától, megfogalmazásától,
definíciójától eltávolodik, és a logikát,
mint a gondolat reflexivitását, mint
végtelen folyamatot állítja elénk.
Egyfajta konjunktív apofatikus nyelve-
zettel él, melyben az oppozíciók egymás-
ba olvadnak, a sokaság egységgé válik,
az identitás a más(ik) lét(e) lesz, a nem-
identikus identikussá válik, mintha
megszállottan nyelveken beszélne. Az
identitás-képzés a nem-identitáson
keresztül vezető folyamat. Az identitás
az identitás és differencia uniója. Ezért
az identitás dialektikus folyamat. Az
identitás-formálás mélyén a dialektikus
imagináció van. Az empirikus imaginá-
ció fragmentálja, és determinálja törté-
netileg ezt a folyamatot. Az imagináció
tartalmazza az intuíciót, hiszen ez képezi
a folyamat dinamikáját.
1805-1806-os pszichológiai előadásai-
ban még inkább tisztázza az imagináció
szerepét11.
Az általában vett imagináció itt az
álmodó szellem analogonja, míg a nyelv
a felébredt szellemé. Eszerint az imagi-
náció, mint a nyelv előttese, a reprezen-
táció és jelalkotás előfeltétele jelenik
meg. Az imagináció a tudat első reflexív
mozzanata, a tudat és a nyelv meghatá-
rozója. Az imagináció negatív mozzana-
ta, az önmagába való visszatérés az intu-
íció, a hegeli éjszaka. Az imagináció
megjelenítő ereje az Én önmagával való
találkozása. Ez a belsővé tétel a Lét,
mint saját lét tételezését jelenti, a szub-
jektum sajátjaként imaginálja létét.
Hegel itt nagymértékben eltér mind
Arisztotelésztől, mind Fichtétől, akinél
az imaginatív mozgás csakis belülről
kifelé mozog, míg Hegel hangsúlyozza a
passzivitást, a „szellem éjszakáját”. A
tudat imaginális éjszakája a teremtő
mozzanat belsővé tétele, melyen keresz-
tül átalakul a Lét. Ez az intuíciók helye,
melyek a tudat belső terében képekként
tételeződnek (Bild). Enélkül a belső
intuitív-imaginális mozgás, mozzanat
nélkül nem lehet magasabb tudásra
jutni, hiszen ez a tiszta szubjektum saját-
ja. Az imagináció sötétkamrájában a
külső fény által exponált kép hívatik
elő, mely a szubjektum belső képe, meg-
őrizve és átalakítva/felemelve azt (auf-
gehoben). Ez a transzcendált kép (aufge-
hobenes Bild) a dialektikus mozgás máso-
dik fázisaként a Szellemhez tartozik. Ez
az imagináció általános leírása
Hegelnél. Ez a szellem nigredója, a ima-
ginális és fantasztikus képek eredője,
melyet már-már misztikus, költői
módon ír le, és melyben Böhme hatása
is kimutatható. A Szellem éjszakája az
intuíció és imagináció ideje és tere, az
Én konstitúciójának helye. Ez a belső,
dinamikus képiség állandó mozgásban
van, a Kép részei közötti relációk kons-
tituálják az Ént. Az én aktivitása a
képek kiválasztásában is tetten érhető,
ezen keresztül határozza meg önmagát.
A következő mozzanat az Erinnerung, a
memória, emlékezés, de egyben
Erinnerung, bensővé tétel, belső megis-
merés, Ars Memoriae, „Art of
Memory”, egy önmagamra való emléke-
zés értelmében. Mivel a szó a németben
eleve reflexív üzemmódban van, így
könnyebben megérthető, hogy miért az
én reflexivitásában konstituálódik az
emlék. A reprezentáció imaginális refle-
xiója az én konstitúciója. Ebből szár-
maznak a szimbólumok, jelek, melyek a
harmadik fázist képviselik a hegeli
rendszerben. Az emlékezetből a nyelvbe
való eljutás azonban egy hosszú törté-
net. A jelben az Én önmagát, mint jel-
ben lévőt pozicionálja, pontosabban a
jel esszenciáját alkotja. Ez azt jelenti,
hogy az Én az imaginális képi viszonyok
meghatározásán keresztül egy intencio-
nális szintézist visz végbe, egy esszenciá-
lis szimbolizációt, jelteremtést végez.
Először az imagináció előhívja az éjszaka
negatív végtelenjéből az Imagot, ezáltal
fixálja. A jelteremtésben már az imagi-
náció, interiorizáció tudatosan van
jelen, az emlékezés, a negáció is tudato-
san használt, a jelekből fogunk a nyelvi-
ségbe átlépni. A signumok azonban első
lépésben szubjektív jelek, egy szubjektív
esszencialitás jelenik meg, mely a többi-
ek számára nem érthető, értelmezhető,
még nem nyelvi jellegű. Amikor exter-
nizálódik ez a folyamat, akkor váli külső
nyelvvé, univerzálissá a jel, ekkor a létbe
visszavetül a folyamat. Ez már a nyelvi-
ség terepe. A korai Hegelnél nem szere-
kultúr
a
pel a jeltan részletes kifejtése, de 1830-as
előadásaiban már az imagináció jel-
konstituáló mozzanatairól részletesen
szól. A jelteremtés személyes jellegű,
míg a nyelven keresztül objektivizálódik
a kifejezésmód. A belső „képek birodal-
mából” kilépünk a „szavak birodalmá-
ba”. Az első fázis az álmodó Szellem (der
träumende Geist), melynek még nincs
realitása, egzisztenciája, a második fázis-
ban a neveken keresztül jutunk el az én
eidetikus állapotától az igazságig. A Lét
Formája a névben testesül meg.
Megjegyezzük, hogy a nevesítés már a
közösségiség programjának része, mely
Hegelnél egyfajta mazonikus vírus,
melyen keresztül objektivizálja a szelle-
mi mozzanatokat. Mivel az Én függő
viszonyba kerül externalizált objektivi-
tásával és objektumaival, ezért a nyelv,
mint ezen létesülések raison d’être-je
felelős a kiáradás ezen mozdulataiért.
Másfelől viszont a nyelv a Szellem Léte
is. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, látni
kell, hogy ezt Hegel – ahogy erre már
utaltunk – egy univerzalitás értelmében
tételezi. A nyelv medializálja a Szellem
éjszakáját is, hiszen kettősségében
bevonja annak dialektikus, párbeszéd-
szerű természetébe. Mivel a memória,
mint az imagináció egy aspektusa itt is
fontos szerepet kap, ezáltal a nyelviség
kreatív kommunikáció lesz. A „memória
gyakorlata a felébredt Szellem első
műve.” Hegelt átfogalmazva: „a szubjek-
tív reflexió spontaneitása nélkül”, az
imagináció visszatérése nélkül nincsen
igazi nyelv. Az imagináció bensőségessé-
gében lehet tételezni minden valódi
magasabb kogníciót, ez korai műveiben
jelenik meg. A kommunikatív imaginá-
ció lesz a következő fázis, melyet késői,
1830-as Szubjektív Szellem 73
Filozófiájában tárgyal részletesen.
KAPU XXX. évfolyam
Hegel és az Einbildungskraft II.
„Imagination, which, in truth, / is but
another name for absolute power / And
clearest insight, amplitude of mind /
And Reason in her most exalted
mood.” – Wordsworth: The Prelude
*
2018.06-07.
A késői Hegelnél kiemeltté válik az
imagináció kommunikatív szerepe,
 a
kultúr
melyet a szimbólumalkotásban és jelte-
remtésben is tetten ér12.
Ekkoriban az imaginációnak már
nagyobb jelentőséget tulajdonít, amit
abból is láthatunk, hogy rendszerében az
imagináció az intellektus mozgásának
középső részében található. Mivel a rep-
rezentáció középpontjában is ő áll, ezért
mondhatjuk, hogy az intellektuális akti-
vitás központi szereplője. Ekkor már a
jel- és nyelvalkotás is az imagináció rub-
rikája alá tartozik. Hegel az intuíciótól,
melyet az értelem definiálásakor már
korán, az Abszolút ön-megtalálásaként
fogalmaz meg, jut el az imagináció szub-
jektív mozzanatáig, majd később az
objektív pólusig. Rendszerében az intuí-
ció alatt találjuk a reprezentációt, ami
alatt az emlékezet áll, és végül ez alatt
találjuk az imaginációt. Az imagináción
belül megkülönbözteti a reproduktív
imaginációt, majd a fantáziát, mely alá
tartozik a szimbolizáció, allegorizáció, és
a poétikus imagináció. Majd végül
következik a harmadik fázis, a jelalkotó
fantázia, melyben a jel és nyelv, vala-
mint a nevek szerepelnek. A reprezentá-
ció három momentumból áll: a vissza-
emlékezésből (Erinnerung), imagináció-
ból és emlékezésből. Az intuíciót követi
a visszaemlékezés, és abból fakad az ima-
gináció. A visszaemlékezés is triadikus
természetű: az eidetikus kép az első fázis,
majd ezt követi az „éjszakai
bánya/tárna”, mely az intellektus uni-
verzalitása, és végül az „elveszett képek
bányájában”13 megtalált kép. Ebben az
utolsó mozzanatban a kép visszatalál a
tudathoz, és egy újfajta megismerés
következik be a visszaemlékezésen
keresztül. Nézzük meg mindezt részlete-
sebben; előszöris a kép az intuícióhoz
74 képest bensővé tett (Er-innert). A kép
potenciálisan univerzális reprezentáció.
2018.06-07.
A kép képes megszabadulni az absztrak-
ció hamis bálványaitól, és az Én univer-
zalitásába integrálódni. A „bánya” kép-
zete a képek végtelenjét idézi meg, az Én
formális univerzáliájaként. Ahhoz, hogy
kijuthassunk ebből a bányából, új intuí-
cióra van szükségünk, ez lesz a hegeli
*
„eigentlich Erinnerung”, a valódi vissza-
emlékezés.
KAPU XXX. évfolyam
A hegeli dialektika lényege a kívülről
jövő intuíció és a belső kép intellektuális
összekötése. Az intellektus ereje az aktív
visszaemlékezésben maga a reproduktív
imagináció. Az „emlékezeten keresztül
visszanyert Lét”, az „Erinnertes Dasein”
nemcsak a képre való visszamlékezés,
emlékkép, a kép belső prezenciája,
hanem az emlékezet képi szintézise.
Amikor tudatosul a visszaemlékezésen
keresztül a kép – ez a Seinige momentu-
ma, a lét tudati megnyílása – akkor a lét
visszaszáll a képbe, és a tudat az eidetikus
képen keresztül determinálódik. Amikor
a tudat saját aktivitásán belül már birto-
kolja a reproduktív imaginációt, akkor
tisztul ki az addig homályos kép. Az
emlékezéshez képest az imagináció maga-
sabb dignitással rendelkezik, egy maga-
sabb szintézist jelent. Az imaginációnak
nincs szüksége külső intuícióra, hogy
működjön, ahogy az emlékezésnek min-
dig kell valamiféle mankó. Az imaginá-
ció valódi ereje abban áll, hogy minden-
féle külvilághoz kapcsolódó reláció nél-
kül is tud működni és ez egy intellektuá-
lis aktivitás. Itt félre kell tenni az imagi-
náció mimetikus theóriáit, hiszen ehe-
lyütt az elme elsődlegességével van dol-
gunk, igaz nem úgy, ahogy ezt Fichte
elképzelte. Hegel számára az imagináció
az önmagát megszülő szellem.
A reproduktív imagináció képei az Én
belsejéből jövő képek, melyek voltakép-
pen az Én erői, hatalmai. Az imagináció
befolyásolja, alakítja a tudati tartalma-
kat, nem csupán az emlékezés módusza,
mivel „az ideák általános reprezentáció-
ját teremti meg.” Ahogyan már utal-
tunk rá, Hegel az imaginációt is triadi-
kusan osztja fel, ezen belül az első a rep-
roduktív imagináció. Ez egy formálóké-
pesség, hogy a reprezentációk ikoniku-
san megjelenhessenek, megszüli a képe-
ket, hogy létrejöhessenek. Már ez a
mozzanat is egy szintézis, konjunkció.
Az értelem az előhívott, fényteli képek
által elűzi a szellem éjszakáját, és ezen
keresztül meghatározza a formális léte-
sülés kereteit. Az imagináció következő
lépcsőfoka a fantázia, szimbolizáló, alle-
gorizáló vagy poétikus imagináció. Ez a
szint a képek közötti megfelelésekért,
analógiákért felel, hogy egyetemleges
reprezentációt alkothasson. Ez egy
nagyon komlex folyamat, melyben
különféle képeket egyesít egy adott rep-
rezentációban. Ez a szimbólum keletke-
zése. Az értelem adja meg mindennek a
keretét, miáltal képessé válik az ego az
emlékezet internalizációján keresztül a
kép általánosítására: a belsővé tett kép
alá rendeli az intuíciót. E folyamat fel-
ügyelője és auktora az imagináció. A
fantázia, a poétikus imagináció által
képes az értelem az ideák határozott
megtestesítésére. Az általános idea az
érem belső oldala, míg a kép a külső
fele, az igazság pedig kettejük uniója.
Ezen egység az univerzális képiesítése, az
idea aktivitása a kép lelkévé válik, és a
képben magamagának jelenlévővé, bel-
sővé és saját Énjévé válik. Ez az egyesítő
aktivitás a produktív imagináció műkö-
dése.
Az imagináció ebben a fázisban maga
alá rendeli a képeket, hogy univerzálissá
tegye azokat. A produktív vagy kreatív
imagináció az elme ereje, az univerzálék
is ennek hatókörébe tartoznak. Mivel az
imagináció szimbólumot vagy jelet
alkot, ezért az objektív lét felé mozdul
el, melyben az univerzalitás kifejezhető-
vé válik. Érdekes, látszólagos ellent-
mondás, hogy pontosan ami egyetemes
objektivitást ad, az az individuum.
A harmadik imaginatív síkon a jelalko-
tó fantázia szerepel, mely képes a szub-
jektív belátásokból kilépni az objektív
térbe és ezért az általános ideák jeleit
alkotja meg. Ez már az externalizáció,
kommunikáció világa. A szimbólumok
még a képi gondolkozás körébe tartoz-
nak, míg a következő fázisban, a valódi
kommunikációhoz el kell jutni a nyel-
vig, mely már nem egy szubjektíven
értelmezett terület, hanem a jelalkotás
objektivitása. Ez a közösségiség egyik
alapzata is, a szimbólum-alkotó imagi-
nációtól a jelalkotó imaginációig tartó
úton az én megtanulja a másoktól való
függés logikáját. Az imaginációtól ekkor
tesszük meg a lépést a nyelv felé, mely
már kötöttebb és eidetikus idealitásától
megfosztottabb, mint a képi nyelv, bár
ehelyütt Hegellel vitatkozni kényszerü-
lök, hiszen pontosan a kommuna objek-
tív jelei érzéketlenek az imaginális,
finom megközelítések iránt. A
Vorstellen-től a Denken felé vezető úton
Hegelnél objektivizálódik az imagináció
a nyelvben. Azonban ne felejtsük el,
hogy az imagináció első mozzanata, a
bensővé tétel mely az emlékezésben
működik, a tiszta gondolkodásban/ész-
ben is működik, tehát az imaginális
áthatja a gondolkodást alapvető szin-
ten. A gondolkodásban az imagináció
ezen negatív – értsd bensővé tevő, refle-
xív – mozgását is fel kell tudni használ-
ni. Az imagináció áthatja a kogníciót.
Hegel Hit és Tudás-ában14 már –
Schellinghez hasonlóan – posztulálja az
imagináció és értelem azonosságát.
1830-ra ezt finomítja, és lényegileg azt
mondja, hogy az értelem/szellem önnön
megnyilatkoztatása az imagináció, pon-

tosabban a jelalkotó imagináció.
Másrészt, ontológialilag, az Abszolút
abüsszosza az imagináció eredeti helye.
Az Einbildungskraft egyetlen helyen for-
dul elő A szellem fenomenológiájában,
pontosan ott, ahol Hegel a romantika
kreatív művész-géniusz-felfogását kriti-
zálja. Szerinte a romantikusok helytele-
nül használják a fantáziát, az imagináci-
ót, hiszen nem veszik figyelembe a ver-
balitás imaginalizmusát és annak repre-
zentatív-reflexív mozzanatát.
Másképpen fogalmazva, ők még a szub-
jektív Einbildungskraft jegyében dolgoz-
nak, így nem lépik át a reflexív fázist, és
így nem objektiválódhat náluk a gondo-
lat/értelem/szellem. Az imagináció
Hegelnél mindig negatív, középső, meg-
határozó momentum. Nemcsak egysze-
rűen szintézis, hanem a megértés szinté-
zise, sőt a szintézis aktivitása, mozgása.
Hegel szerint a romantikusok túlhang-
súlyozzák az imagináció teremtő funkci-
óját az emlékezővel szemben, így nem
tudják hitelesen követni a szellem moz-
gását és reflexivitást, szellemtörténeti
beágyzottságát sem.
Összefoglalva: a fantázia mindig művé-
szi jellegű, a Vorstellung reflexív, és nem
mindig művészi, az Einbildungskraft –
szűkebb értelembe véve – a reprodukció
három mozzanatára vonatkozik; a szim-
bólum- és jelalkotásra, mint a reprezen-
táció középponti mozgására, valamint
magára a reproduktív imaginációra,
mely sohasem kreatív vagy artisztikus.
A romantikus, művészi imagináció-fel-
fogással szemben a hegeli „romantikus
poézis” teljes mértékben képes megérte-
ni az imaginácó szerepét a fantáziában,
és egy olyan fogalmiságot (Vorstellung)
alkot, mely az Abszolút Szellem megfe-
lelő önreflexiója.
Esztétikai előadásaiban15 részletesen ír
az ideális szépség művészi megtestesülé-
séről, melyben a fantáziának központi
szerepe van. A fantázia is Janus-arcú:
egyrészt a művész belső, imaginatív
oldala is fontos, másrészt a külvilág felé
forduló kommunális arculat is. A
művésznek szinte egy előbeavatásra van
szüksége, hogy felfedje a formák előtte-
sét. A hegeli művészetértelmezés azon-
ban inkább az interperszonális mozza-
natra helyezi a hangsúlyt, melyben a jel-
alkotás kibomlik, ez nála a kommunika-
tív Szellem világa. Tehát a hegeli pasz-
szív imagináció (passiven Einbildung-
skraft) és a kreatív fantázia megkülön-
Köntés Béla (Kanada)
ÉVSZAKOK ÉS MÁS IDŐK
Thomas Morry fordítása
VI.
“ Talpam nyomát ne észleld! “
gazda szól a röghöz.
“ Majd eldöntöm… “
VII.
Foszló avar mentén
virágsereg
nyílt kelyhekkel
díszeleg.
VIII.
Viharfelhő fénnyel
pöröl, fenyegető
emelt ököl.
IX.
Szél koma, megállj!
M’ért kell kószálj
s oly közelről hozzám bújjál?
X.
Levél beszél:
Lelkem, akár a szél,
fergeteges Őszt remél.
XI.
Ajkamra hull hópehely
s tüstént olvad.
Szavam csöndben porlad…
XII.
Ha holdnak dalolsz,
moll-ban írj!
Fájdalmára önkönnye az ír.
...
kultúr
a
böztetése fontos. A passzív imagináció
re-produktív, benne a Szellem még nem
értette meg önmagát, mint a szintézis
eredőjét és erejét. A művészeti tudatos-
ságot emeli ki Homéroszra hivatkozva;
az igazi művésznek tudnia kell, hogy mit
csinál. Ez a fajta túlzó racionalizmus fél-
reérthető lehet, de a hegeli rendszerben
teljes mértékben érthető ez a megköze-
lítés. A bensővé tevő imagináció és a
kommunikatív imagináció együttesen
jellemzi a Szellem dialektikus munkáját.
A Phantasie és Einbildungskraft együtte-
sen eredményezi a műalkotást. Minden
műalkotás végig-gondolt, és kellő kriti-
kai, önkritikai éllel rendelkezik. A fan-
táziának köszönhetjük a belső racionali-
tás tudatosságát, konkrét, személyes
„megtestesülését”. Természetesen a
művész imaginációjában az érzésnek is
kiemelt szerepe van, hiszen ezen keresz-
tül születik meg a mű, a művésznek tel-
jes mértékben el kell merülnie a témá-
jában „hogy az saját énjévé”, legben-
sőbb tulajdonává váljon. Az érzés és
imagináció együttese már nem a szub-
jektív egohoz tartozik, hanem a Szellem
érettségéhez; a szív a Szellem bensősé-
gessége. Az imaginatív értés egy folya-
mat, melyben az élő Szellem bontakozik
ki. A Szellem látens tartalmai a történe-
ti műalkotásokban, stílusokban, külön-
böző felfogásokban nyilatkoznak meg,
és ezáltal a Szellemet determinálják. A
Szellem önmagát értelmezi rajtuk
keresztül. A művész „belső racionalitá-
sa” a Szellem imaginatív munkálkodása
önmagán. Az adott művészeti forma az
Abszolút Szellem adott fázisát tükrözi.
Az esztétikai előadásokban voltakép-
pen a Szellem Filozófiájának útját járja
be, ahogy a Szellem eljut a szimbólum-
tól a jelig. A szimbolikus művészettől a 75
klasszikus művészeti formákon át eljut a
drámai költészetig, mely a romantikus
KAPU XXX. évfolyam
művészet végső formája. Hegel számára
a poézis a Szellem művészi elképzelésé-
nek legteljesebb kifejeződése. A poézis
univerzális művészeti forma, kellően
sokoldalú és a szubjektum reflexióira
érzékeny kifejezési mód. Az író/művész
a poézisen keresztül közvetlenül reflek-
tál a Szellem mozgására, ezáltal elérheti
és megértheti a műalkotás és általa
önmaga autentikusságát. A művészet
*
legmagasabb fokán transzcendálja
magát, és a poétikus reprezentációból a
2018.06-07.
gondolat prózája lesz.
A poétikus reprezentáció az imagináció
(Vorstellung) központi magja.
 a
kultúr
Középúton van az érzékek számára elér-
hető, látható, megfogható valóságok és
az érzés, gondolkodás szubjektivitása
közt. A kimondott költészet felette áll a
leírtnak, a leírt szó már túlzottan kötött,
nem tükrözi tisztán a Szellem mozgását.
Az előadó prezenciája szükséges a költé-
szet animálásához, hitelesítéséhez. A
dramatikus poézis lesz ennek a dekla-
mált, szinte mágikusan idéző hangnak a
legmagasabb formája.
A romantika forrásvidékén
„Imagination is like Adam’s dream, he
awoke and found it to be true.” – John
Keats
Az imagináció-felfogás különbsége
felelős a hegeli költészet- és a romanti-
kus poétika-eszmény közötti különbsé-
gért. A kései romantikusok kidolgozták
saját esztétikai imagináció-theóriájukat,
és Hegel főként ezt teszi kritika tárgyá-
vá. Novalist (Friedrich von Harden-
berg), a Schlegel-testvéreket (August
Wilhelm és Friedrich), és Ludwig
Tieck-et, főként a jénai kört teszi fele-
lőssé az imagináció „elhajlásaiért”. De
kritikusan viszonyul Karoline von
Gündelode és Caroline (született
Michaelis) Schlegel ezirányú munkái-
hoz is. A romantika manifesztuma
Friedrich Schlegeltől származik, melyet
az Atheneumban közölt, melyben a poé-
zis univerzalizmusáról beszél, és egy
poétikus szintézist vázol, melyben a
76
különböző műfajok és tudásformák –
mint például a filozófia és retorika –
2018.06-07.
találkozhatnak és egyesülhetnek a köl-
tészet égisze alatt. A romantikus költő a
törvény felett áll, poétikája szabad és
határtalan. Nem szabad elfeledkezni,
hogy a romantika születésénél ott
bábáskodik a Sturm und Drang, a klasszi-
ka nagy ellenfele. A modernitás szabad
*
művész(et)eszménye itt már teljes mér-
KAPU XXX. évfolyam
tékben a géniusz igézete alatt áll, a
művész és a művészet autonómiája min-
dent átír. Másfelől figyelembe kell
venni Kant hatását is, főként a transz-
cendentális produktív imagináció-
elméletét, mely A tiszta ész kritikájá-
ban16 szerepelt, valamint szépség-theó-
riáját, melyet Az ítéleterő kritikájában17
fejt ki. A romantika számára a kanti
kreatív ego-felfogás lesz meghatározó,
melyből a romantikus géniusz-felfogás
ered. Fichte a kanti transzcendentális
egót produktív imaginációként értel-
mezte, mely episztemológiáját alapozta
meg. Az imagináció (Einbildungskraft)
hívja létre a valóságot és egyben az igaz-
ság záloga. A tudatot is az imagináció
alapozza meg. Schelling és több roman-
tikus számára ezen absztrakt felfogás sem
volt elég, theisztikussá vagy legalábbis
pantheisztikussá akarták átírni ezen
gondolatokat. A fichtei kreatív ego így
vált Schellingnél az isteni kreáció aktu-
sává. Schelling ezen szintek közt csak
hierarchikus különbséget lát, és nála az
imagináció, mint poétikus adomány a
primordiális intuícióval is azonos. A
coincidentia oppositorum kibékítő, egyesí-
tő aktus az imagináció. A művészet
venerikus esztétikája az isteni teremtés
szimbóluma. Mivel az imagináció nem
statikus, hanem mindig újabb és újabb,
eddig még nem létező formákat varázsol
elénk, ezért a kreativitás magja, hajtóe-
reje. A romantika szimbólum-értelme-
zése ezért is a kreativitásra kiélezett, a
még nem jelenlévőt célozza meg, a lét-
rejövőt, a teremtés folyamatát. Kant
hatása Schillerre is jelentős volt, mivel
Kantnál az esztétikai tárgy nem volt
megfeleltethető semmilyen gondolati
konstrukcióval, ezért a műalkotás önál-
ló világa közvetlen kapcsolatban áll(t) a
teremtés világával. És ezzel elérkeztünk
a romantika misztikus oldalához, Jacob
Böhméhez, aki Hegelre is jelentős
hatást gyakorolt, valamint a pantheisz-
tikus Goethéhez18 és Spinozához. Ez
egyesek számára a katholikus egyházhoz
való visszatérést jelentette, a hit megta-
lálását, mások számára a „felvilágoso-
dás” misztikus projektjének személyes
kiteljesedését, vagy mazonikus okkultiz-
musát.19
Hegel a romantika imagináció-kritiká-
ját a romantikus irónia elemzésén
keresztül kezdi. A romantikus szemlélet-
ben a művészi és irodalmi formák töre-
dékessége, szegényessége áll szemben az
ideával. Ez Hegelnél az Abszolút ideája,
mely az artisztikum szimbolikus repre-
zentációival áll szemben. Hegel legin-
kább azokkal a filozófusokkal kritikus,
akik az iróniát teszik meg a művészet fő
motívumának. Az ironikus művész kisa-
játítja az istenit, hiszen virtuóz kreativi-
tását isteninek gondolja. Ezáltal a forma
kiüresedik, hiszen önkényes szubjekti-
vizmusa uralja a látható világot, és a
„lélek morbid szépsége” csak önnön
eidolumait látja. Ezzel Hegel szembeál-
lítja a „valódi lelki szépséget”, mely
„aktuális és cselekvőképes.” Ugyanak-
kor Hegel szerint létezik egy pozitív
romantikus művészet is, mely a Szellem
szubjektív meglátásainak kifejeződése, a
Szellem tényleges mozgását fejezi ki; a
poétikus belátások a művész fantáziáját
kötik össze saját kultúrája történeti rep-
rezentációjával, imaginációjával (Vor-
stellen). Ennek a költészetnek is három
formája van: az epikus, a lírikus és a drá-
mai. Ahogy már utaltunk rá, a drámai
lesz a legmagasabb rendű forma, hiszen
ebben érhető el a szubjektív költészet és
az objektív epika egysége. Shakespeare
lesz erre Hegel elsődleges példája.
Hegel szerint a romantika félreértette
és félreértelmezte a fantázia és imaginá-
ció viszonyát. Nem számoltak a histori-
kus beágyazódottságukkal és nem ref-
lektáltak saját helyzetükre. Itt Hegel
szokásos, ellentmondásos szociális
inkarnatív gondolatmenetéről van szó
ismét, mely kifejezetten mazonikus ins-
piráltságú és teológiailag gyökere a „fel-
világosodás” hamis mítoszaiban lelhető
fel. Ezzel együtt az is igaz, hogy a roman-
tikus szubjektivizmus is voltaképpen
ebben, és előzményében a humanizmus-
ban gyökerezik. Hegelnél az imagináció
döntően kapcsolódik a történetileg
meghatározott reprezentációhoz (Vor-
stellen). Az imaginációnak át kell hatnia
a fantáziában képződő külső és belső
képeket, ezen keresztül tudja kreatívan
használni a memóriát, ezáltal képes tük-
rében meglátni a Szellem mélységeit.
Maga A szellem fenomenológiája is egy
ilyen dráma, melyben a valódi kreatív
tevékenység létrehozza saját formáit és
karaktereit. A szellem fenomenológiája
azonban túlmegy a művészi fokozato-
kon, az öntudat a szociális formákon
keresztül eléri az Abszolút Szellemet,
nemcsak művészileg, vallásosan ismeri
meg magát, hanem filozofikusan is. Az
elme és a Szellem működését, struktúrá-
it is megérti, megismeri, hogyan fejezi ki
magát, milyen reprezentációkkal ren-
delkezik, hogyan tükröződik a világ-
ban/világként. A hegeli gondolkodás
szerint az imaginációnak el kell érnie a
művészet fölé, a filozófiához. A fantázia
reprezentációinak útja a szimbólumtól a
jelig, a prózától a filozófiáig tart. A
romantikus irónia esetében az imaginá-
ció kizárólag a fantázia voltaképpen ter-

méketlen, szubjektív képei közé van
zárva, amiből nem találja a kiutat.
A szellem fenomenológiája a tapasztalat
tudománya, ezért nem a művészi repre-
zentáció/imagináció (Vorstellen) kerül
fókuszába. Az ennél tágabb, fenomeno-
lógiai reprezentációval, (Vor-stellen),
„elő-állítás”-sal foglakozik. Az Abszolút
Tudás előtti összes imaginalizmus köz-
ponti jelentőségű a tudás számára, de
tapasztalatként, és gondolatként adó-
dik, és nem mint az önmagát megvalósí-
tó Koncepció. Az imagináció negatív,
megszüntető (aufhebende), bensővé
tevő, sivai arculata rejtve marad, és
helyette inkább a mindig megújuló
tapasztalás újabb és újabb rétegei jelen-
nek meg a reprezentáció fenomenális
szintjén. Hegel imagináció-használata
annyira döntő jelentőségű, hogy dialek-
tikájának minden egyes mozzanatát
áthatja, ezért sem szán neki külön alfe-
jezetet, hiszen implicite a szellemi moz-
gások központi eleme. Egyetlen egy
helyen, az előszó végén használja az
Einbildungskraft kifejezést, a géniusz kri-
tikája és a dilettáns filozofálás kapcsán.
A túlzásba vitt és túl korai imaginatív
szintézis az értelem, Szellem ellenében
egyszerre elméleti és gyakorlati, művé-
szeti probléma. Amennyiben a műalko-
tás, filozófia nem éri el a Koncepció
szintjét, az csak relatív, szubjektív,
hamis fantáziálások együttese. Kant sze-
rint kizárólag a képzőművészetben
beszélhetünk géniuszról, a géniusz képes
esztétikai ideák létrehozására, ami egyet
jelent az új művészi-imaginális szintézis-
sel. Számára csakis a művészet a géniusz
megnyilatkozási formája. Schelling és
Schlegel ezen túlment, a géniusznak
tágabb teret adtak és fontosabbnak tar-
tották. Schelling számára az Én legma-
gasabb rendű intuíciójának közvetlen
lehetőségét jelenti. Központi jelentősé-
gű a költészet számára. A művész kreati-
vitása feloldja a tudattalan impulzusok
és a tudatos szabadság ellentmondásos-
ságát. A művész számára megnyílik saját
legvégső lehetősége, saját lényének gyö-
kere és telosa. Hegel számára a géniusz
transzformatív jellegű: az intuíció és
érzés világához tartozik, mágikus jelle-
gű, de kizárólag a szubjektív lelki műkö-
dés sajátja. A valódi tudásban, mely a
megszüntetve megőrzött, transzformált
tudat tudása, az éteri reflexióban kitisz-
tulnak, transzparenssé válnak a tudás és
tudat formái, ez az öntudatossá vált ref-
lexió.
Coda
„And as imagination bodies forth
the forms of things unknown,
the poet’s pen
Turns them to shapes, and gives to airy
nothing
A local habitation and a name”
William Shakespeare: A Midsummer
Night’s Dream
Hegel dialektikája a téridőben bonta-
kozik ki. Ahogy a korai, 1803-4-es
Szellemfilozófiájában már megfigyelhet-
tük, ez az imagináció dialektikája. A
szellem fenomenológiájában ez a mozgás
spirálissá válik, a tudat a reflexió tükré-
ben saját létrejövésére is rálát az imagi-
natív mozzanatban. Az imagináció a
Szellem dialektikus önmagára-találásá-
nak központi eleme. A fenomenológiát
az imagináció teszi spirálissá. A tapasz-
talat az imagináció szintézisében válik
univerzálissá, a tudat reprezentációjává
(Vorstellung). Amikor az imagináció
transzformatív, egységesítő és megszün-
tető tevékenykedése értett lesz a repre-
zentációban, akkor válik lehetségessé a
tudat számára a képi gondolkozás meg-
haladása az Abszolút Tudásban. Ebben
a legfontosabb elem az imagináció: mint
az univerzálisan dialektikus forma, mely
szintetizáló képességének köszönhetően
formát ad a tudatnak/formálja a tudatot.
A tudatnak teljes mértékben meg kell
értenie a képi gondolkodásban jelen
lévő imaginatív aktivitást. Ez A szellem
fenomenológiájában két helyen szerepel,
először a morális ítélkezés és megbocsáj-
tás kapcsán a hatodik fejezetben, majd –
ami témánk szempontjából döntő jelen-
tőségű – a kötet végén, a vallásból az
Abszolút Tudásba való átmenetkor. Ez
az átmenet a „képi gondolkozás halála”;
az imagináció az értelem médiumává
válik, melyben a Szellem beteljesíti
teleológiáját. A vallásos fázis legmaga-
sabb formája a kinyilatkoztatott vallás,
ez Hegelnél értelemszerűen a keresz-
kultúr
a
ténység. Eközött és az Abszolút Tudás
közötti különbség az, hogy az utóbbinál
a képi gondolkozás felfüggesztetik. A
kinyilatkoztatásban az Abszolútumról,
mint Istenről beszélhetünk, az abszolút
Tudás viszont Isten aktivitásának, ható-
erejének felismerése. Míg a vallásos
fázisban a heterotheisztikus megközelí-
tés a domináns, a legfelsőbb fázisban
autotheisztikusan20 tételeződik a másik
is, énmagamként, saját aktusomként. A
tudás tartalma, formája is az Én saját
aktusává válik. Az Én eidetikus formáit
valósítja meg, mint saját akcionalitását
az abszolút tudásban. Hegel számára
Krisztus az inkarnálódott Abszolút
Szellem. Krisztus a Szellem számára fel-
mutatja abszolút formáját, ezáltal a szel-
lem reprezentációjának legtökéletesebb
kifejezése. Krisztusnak ezért is kell a
keresztfán meghalnia, mert a reprezen-
tációnak, a képi gondolatnak a halála
után következik a resurrectio, az apofati-
kus nigredót követi a Szellem feltámadá-
sa. Isten halála a reprezentáció/imaginá-
ció negatív, bensővé tevő mozzanata.
Ahogy a síita gnósztikusoknál láthatjuk,
Krisztus valódi színe a fekete. A pléró-
matikus apofázis egyben a nirvániszti-
kus, felébredett „nigredo” végső önkiüre-
sítése, melyben az Én legvégső fokon
posztulálja magát. A tudat visszatér
saját éjjelébe, a tiszta szubjektivitás
szubsztancialitása felett fúj a Szent
Szellem. Az igazság nem szubsztancia,
hanem szubjektivitás. Az Abszolút
Tudás annyiban különbözik a vallásos
kinyilatkoztatástól, hogy abban a szel-
lem magabiztossága már a gondolkodás
abszolúcióját jelenti, tudván tudva,
hogy a gondolkozás az Abszolút Szellem
mozgása. Ahhoz, hogy a Szellem mozgá-
sát, aktivitását teljesen magunkévá 77
tegyük, az imagináció transzformatív
KAPU XXX. évfolyam
mozzanatának átlátására van szüksé-
günk. A megbocsájtáshoz is az imaginá-
ció kettős, kifelé és befelé történő moz-
gásának a felismerése kell; nemcsak
másnak, hanem saját magunknak is meg
kell tudni bocsájtani. Az Abszolút
Szellem kiteljesedése maga az apokalip-
szis, az idők vége, az időbeliség felfüg-
gesztése. Az imagináció végső transzfor-
mációja a képi gondolat átalakítása az
abszolút gondolattá.
*
---
2018.06-07.
*a tanulmány lábjegyzetekkel kiegészítve a
kapu.biz oldalon olvasható.