F O R D Í T Á S

BEVEZETŐ SZAVAK
MARTIN HEIDEGGER ERZETLENSEG C. MÜVÉNEK
FORDÍTÁSÁHOZ
R E D L K Á R O L Y

Martin Heideggernek, a német egzisztencializmus reprezentatív alakjának, az alábbiak-

ban teljes terjedelmében közölt értekezése a második világháború utáni alkotó korszaká-
ból származik, amelyben már világosan láthatók annak a koncepcionális változásnak a
sajátságai, amelyek a „Sein und Zeit" korai korszakának „Dasein"-problematikáját egyre
inkább felváltó „Sein"-filozófiára, a létmisztikára jellemzőek. A fiatal és a késői Heidegger
filozófiai pozíciójának megváltozásában mutatkozó különbségek és belső összefüggéseik
természetét ezúttal nem vizsgálhatjuk, de ilyen összefüggésekkel bízvást számolhatunk. A
kései periódusban Heidegger a jelen világtörténelmi korszakot a metafizikai gondolkodás
következtében létrejövő mélypontnak, a lét-elfelejtés kiteljesedésének látja, amellyel
szemben gyakorlatilag tehetetlen az ember, akinek csupán az „eszmélkedő elgondolkodás"
menedéke és lehetősége marad nyitva. Heidegger filozófiája, amely egyébként eredeti
ateizmusa ellenére számos fogódzópontot kínált a modernista teológiai iskolák számára,
ebben a szakaszában maga is egyre nyíltabban a misztika irányába fordult. Nem véletlen,
hogy kései műveiben olyan gondolat-konstrukciókkal és utalásokkal találkozhatunk,
amelyek a középkori német misztika gondolatvilágára emlékeztetnek. így például a
Gelassenheit című értekezését több tekintetben párhuzamba állíthatnánk Meister Eckhart
Abgeschiedenheit című traktátusával. (Vö. Bernhard Welte: Meister Eckhart. Herder
Freiburg. Basel. Wien 1979. 5, 31-39., 90-91.) Mindamellett nem feledkezhetünk meg
arról, hogy a külsőleges hasonlóságok lényegi eltéréseket takarnak, s Heidegger arisztok-
ratikus és retrográd, álmélységekben tetszelgő filozófiája egészen más történelmi
funkciót tölt be, mint egykor a demokratikus és haladó tartalmakat is képviselő német
misztika.
Megjegyezzük, hogy a „Gelassenheit" terminust, amely — mint Heidegger is mondja —
régi szó, s használatos már a középfelnémetben is (vö. Matthias Lexers: Mittelhoch-
deutsches Taschenwörterbuch. 36. Auflage. S. Hirzel Verlag, Leipzig 1980, 58.), fordítá-
sunkban egy hasonlóképpen régi magyar szó felhasználásával adjuk vissza. A nyelvtörténet
tanúsága szerint az „érzetlen" szó előfordul már a XIV-XV. században a Jókai-Kódexben
(1. A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára. Első kötet. A—Gy. Akadémiai Kiadó,
Budapest 1967, 785. az „érez" címszónál). E megoldás mellett azért döntöttünk, mert
Heidegger maga is előszeretettel nyúl vissza a nyelv régebbi rétegeihez, s gyakran alkal-
mazza az etimologizálás módszerét, továbbá mert a magyar szó is, csakúgy mint a német,
szoros kapcsolatban áll a vallási-misztikus élmény- és képzetkörrel. A Jókai-Kódex szöveg-
összefüggése világosan mutatja ezt: „Vala fráter Rufén isteni édességnek gyakorlatos dol-
gáért azképpen istenben elmerülte tett, hogy hana voltvolna érzetlen." Az alapul szolgáló

272
latin szöveg pedig így hangzik: „Fráter Rufinus, propter assiduae contemplationis Studium
ita erat absorptus in Deum, quod quasi insensibilis factus est." {Jókai-Kódex XIV-XV.
század. Kiad. P. Balázs János. Codices Hungarici VIII. Akadémiai Kiadó, Budapest 1981,
1 3 2 - 1 3 3 . 56.)
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Martin Heidegger: Gelassenheit. Neske, Pfullingen,
I 9 6 0 2 , 11-28.

273
 É RZETLENSÉG

MAR T I N HEIDEGGER

Az első szó, melyet szülővárosomban nyilvánosan mondhatok, csak a köszönet szava

lehet.
Köszönöm honomnak mindazt, amit egy hosszú útra számomra útravalóul adott. Hogy
ez az útravaló miben is áll, megkíséreltem néhány oldalon kifejteni, melyek első ízben a
Conradin Kreutzer halálának századik évfordulója alkalmából kiadott emlékkönyvben
jelentek meg az 1949-es esztendőben, „Mezei út" („Der Feldweg") címen. Köszönöm
Schühle polgármester úrnak melegszívű köszöntőjét. De különösen köszönöm azt a szép
megbízatást, hogy emlékbeszédet tartsak a mai ünnepen:

Tisztelt ünneplő gyülekezet!

Kedves földieim!

Egy hazánkfia, Conradin Kreutzer zeneszerző, emlékünnepére gyülekeztünk össze.

Amikor azoknak az embereknek egyikét kell ünnepelnünk, akik művek alkotására hiva-
tottak, akkor mindenekelőtt arról van szó, hogy a művet tiszteljük illendőképpen. Egy
zeneművész esetében ennek módja az, hogy művészetének alkotásait megszólaltatjuk.
Conradin Kreutzer művéből ebben az órában felhangzik dal és kórus, opera és kamara-
zene. Ezekben a hangzatokban maga a művész van jelen; mert a mester jelenléte a miiben
az egyetlen valódi jelenlét. Minél nagyobb egy mester, annál teljesebben eltűnik személye
a mű mögött.
A zenészek és énekesek, akik a mai ünnepen közreműködnek, kezeskednek arról, hogy
Conradin Kreutzer műve ebben az órában számunkra felhangzik.
De az ünnep ezáltal emlékünnep-e már? Az emlékünnephez (Gedenkfeier) mégiscsak
hozzátartozik, hogy gondolkodunk (denken). De hát mit kell egy zeneszerző emlék-
ünnepén gondolnunk és mondanunk? Nem az jeilemzi-e a zenét, hogy már a hangok
puszta felhangzása által „beszél", és így a megszokott beszédre, a szó nyelvére nincs szük-
sége? Ezt mondják. De továbbra is fennáll a kérdés: Az ünnep a játék és ének által már
emlékünnep-e, olyan ünnep-e, amelynek során gondolkodunk? Gyaníthatólag aligha.
Ezért vettek programba a rendezők egy „emlékbeszédet". Ennek kell bennünket hozzá-
segíteni ahhoz, hogy különösen az ünnepelt zeneszerzőre és művére gondoljunk. Ez az
emlékezés (Andenken) megelevenedik, mihelyt újra felidézzük Conradin Kreutzer élet-
történetét, felsoroljuk és leírjuk műveit. Egy ilyen elbeszélésből sokféle örvendetes és fáj-
dalmas, tanulságos és példás dolgot tudhatunk meg. Mégis, az ilyen beszéd alapjában csak
szórakoztathat minket. Egyáltalán nem szükséges, hogy ilyen elbeszélés hallatán gondol-

274
kodjunk, azaz valamin, ami közülünk minden egyest közvetlenül és folytonosan lényében
érint, elgondolkodjunk. De azért még egy emlékbeszéd sem kezeskedhet arról, hogy az
emlékünnepen gondolkodunk.
Ne ámítsuk magunkat. Mi mindannyian, beleértve azokat is, akik mintegy hivatásból
gondolkodnak, mi mindnyájan elég gyakran gondolat-szegények vagyunk; mi mindnyájan
túlontúl könnyen szabadulunk a gondolattól. A gondolattalanság kísérteties vendég, a mai
világban mindenhol ki- s bejár. Mert manapság az ember mindent a leggyorsabb és leg-
könnyebb úton vesz tudomásul, és abban a szempillantásban éppoly gyorsan el is feled,
így követi gyors egymásutánban egyik rendezvény a másikat. Az emlékünnepek egyre
gondolatszegényebbek lesznek. Emlékünnep és gondolattalanság egyetértően összetalál-
kozik.
Mégis, miközben gondolattalanok vagyunk, a gondolkodásra való képességünket termé-
szetesen nem adjuk fel. Sőt, feltétlenül szükségünk van rá, persze sajátos módon, neveze-
tesen úgy, hogy a gondolattalanságban gondolkodási képességünket parlagon hagyjuk.
Parlagon azonban csak olyasmi heverhet, ami önmagában alap a növekedés számára,
miként pl. a szántóföld. Egy autópálya, amelyen semmi sem növekszik, sohasem lehet
ugarföld. Mint ahogyan csak azért lehetünk süketek, mert hallók vagyunk, mint ahogyan
csak azért öregedhetünk meg, mert fiatalok voltunk, éppúgy csak azért lehetünk gondo-
latszegények vagy éppen gondolattalanok is, mivel az ember gondolkodásra való képes-
séget, „szellemet és értelmet" birtokol lényének alapjában, és gondolkodásra rendeltetett.
Csak azt, amit tudva vagy tudtunkon kívül birtokolunk, veszíthetjük el, vagy ahogyan
mondják, szabadulhatunk meg tőle.
A növekvő gondolattalanság ennélfogva egy olyan folyamaton alapszik, amely a mai
ember legbensejében pusztít: a mai ember menekülőben van a gondolkodás elől. Ez a gon-
dolat előli menekülés az alap a gondolattalanság számára. Ehhez a gondolkodás előli
meneküléshez tartozik azonban, hogy az ember ezt sem látni, sem bevallani nem akaija.
Sőt, a mai ember ezt a gondolkodás előli menekülést kereken le fogja tagadni. Az ellen-
kezőjét fogja állítani. Azt fogja mondani - és teljes joggal - , hogy soha oly szerteágazó
tervezés, oly sokféle vizsgálódás, oly szenvedélyes kutatás nem volt, mint ma. Bizonnyal.
Ennek az éleselméjűségre és megfontolásokra szánt költségnek megvan a maga nagy
haszna. Az ilyen gondolkodás nélkülözhetetlen marad. De — amellett az is megmarad,
hogy ez egy különös fajta gondolkodás.
Sajátossága abban áll, hogy mi, amikor tervezünk, kutatunk és egy üzemet beren-
dezünk, mindig adott körülményekkel számolunk. Számításba vesszük őket, meghatá-
rozott célokra irányuló, kiszámított szándékunk alapján. Előre számítunk meghatározott
eredményekre. Ez a számítás jellemez minden tervező és kutató gondolkodást. Az ilyen
gondolkodás akkor is számítás marad, ha nem operál számokkal, és nem hozza műkö-
désbe a számológépeket és nagy számító berendezéseket. A számító gondolkodás kalkulál.
Folytonosan új, egyre kecsegtetőbb és egyszersmind jutányosabb lehetőségekkel kalkulál.
A számító gondolkodás az egyik esélytől a következőkhöz rohan. A számító gondolkodás
sohasem marad veszteg, sohasem eszmél fel. A számító gondolkodás nem eszmélkedő gon-
dolkodás, nem olyan gondolkodás, amely elgondolkodik azon az értelmen, amely minden-
ben hat, ami van.
így tehát kétfajta gondolkodás van, s mindkettő a maga módján mindig jogosult és
szükséges: a számító gondolkodás és az eszmélkedő elgondolkodás.

275
 Erre az elgondolkodásra gondolunk azonban, amikor azt mondjuk, a mai ember
menekülőben van — a gondolkodás elől. Csakhogy, így válaszolnak, a puszta elgondol-
kodás mégis felkészületlenül (unversehens) lebeg a valóság felett. Elveszíti a talajt. Nem
ér semmit ott, ahol a folyó ügyekkel kell megbirkóznunk. Semmit sem nyújt a praxis
megvalósítása számára.
És végül azt mondják, hogy a puszta elgondolkodás, a kitartó eszmélkedés a közön-
séges értelem számára - túlságosan „magas". Ebben a kifogásban csak az az egy dolog
helyes, hogy az eszmélkedő gondolkodás éppoly kevéssé adódik magától, mint a
számító gondolkodás. Az eszmélkedő gondolkodás olykor nagyobb erőfeszítést kíván.
Hosszabb begyakorlást követel. Nagyobb mívességet igényel, mint bármely más valódi
mesterség. Tudnia kell azonban várni is, mint a földmívesnek, vajon a vetés kikel és
beérik-e.
Másfelől az elgondolás útját a maga módján és a saját határai között mindenki
követheti. Miért? Mert az ember a gondolkodó, azaz eszmélő lény. így tehát az elgon-
dolkodásnál semmiképpen sem kényszerülünk „túlságosan magasra". Elegendő, ha a
közelesőnél időzünk, és a legközelebbire eszmélkedünk: arra, ami minket, minden
egyest itt és most, érint, itt: ezen a darab hazai földön, most: a jelenlegi világórában.
Mit hoz közel hozzánk ez az ünnep, abban az esetben, ha készek vagyunk az eszmél-
kedésre? Ebben az esetben arra figyelünk, hogy a honi talajból a művészetnek egy
műve sarjadzott. Ha ezen az egyszerű tényen elgondolkodunk, akkor nyomban arra kell
gondolnunk, hogy a sváb föld az előző és az azt megelőző évszázadban nagy költőket
és gondolkodókat termett. Ha ezt tovább fontolgatjuk, akkor nyomban kitűnik:
Közép-Németország hasonlóképpen ilyen föld, Kelet-Poroszország, a sziléziai föld és
Cseh-föld éppen úgy.
Elgondolkodóvá válunk, és azt kérdezzük: nem tartozik-e mindig hozzá egy derék
mű sarjadzásához a honi földben való gyökerezés? Johann Peter Hebel írja egyszer:
„Növények vagyunk, akiknek — akár szívesen megvalljuk magunknak, akár nem —
gyökereikkel a földből kell felemelkedniök, hogy az éterben virágozhassanak és
gyümölcsöt teremhessenek." (Werke, ed. Altwegg III. 314.)
A költő azt akarja mondani: ahol egy igazán örvendetes és üdvös emberi mű sar-
jadzik, ott az embernek képesnek kell lennie arra, hogy a hazai föld mélyéből az éterbe
emelkedjék fel. Az éter itt: a magas ég szabad levegője, a szellem nyitott tartománya.
Elgondolkodóbbakká válunk, és azt kérdezzük: hogyan áll ma a dolog azzal, amit
Johann Peter Hebel mond? Megvan-e még az embernek az a nyugodt lakozása föld és
ég között? Honol-e még az eszmélő szellem a föld fölött? Van-e még erős gyökerű
haza, amelynek talajában az ember szilárdan áll, azaz tősgyökeres? *
Sok német ember elvesztette hazáját, falvainak és városainak elhagyására kénysze-
rült, a hazai földről elűzetett. Se szeri, se száma azoknak, akik elvándorolnak, jóllehet
hónuk megmenekedett: a nagyvárosok forgatagába kerülnek, az ipari körzetek puszta-
ságában kénytelenek letelepedni. A régi hazától elidegenedtek. Hát az otthonmaradot-
tak? ő k sokkal hazátlanabbak, mint a hazájukból elűzöttek. Óránként és naponta
igézetében tartja őket a rádió és a televízió. Hetenként viszi őket a film szokatlan, de

*Szójáték: „in deren Boden der Mensch ständig steht, d.h. boden-ständig ist".

276
gyakran csak közönséges képzetkörökbe, egy világ látszatát keltve, amely nem világ.
Mindenütt hozzáférhető a „Képesújság". Mindaz, amivel a modern technika hírközlési
eszközei az embert óránként ingerlik, megtámadják, hajszolják — mindez az ember
számára ma már sokkal közelibb, mint saját szántóföldje az udvar körül, közelibb, mint
az ég a föld fölött, közelibb, mint az órák éjjel-nappali járása, közelibb, mint a szokás
és az erkölcs a faluban, közelibb, mint a hazai világ hagyománya.
Elgondolkodóbbakká válunk, és azt kérdezzük: mi történik itt a hazájukból elűzöt-
tekkel éppúgy, mint a hazájukban maradottakkal? Felelet: A mai ember tősgyökeres-
ségét a legbensejében fenyegeti veszély. Mi több: a tősgyökeresség elvesztését nem csak
külső körülmények és sorsok okozzák, nem is csak az emberek hanyagsága és felületes
életmódja. A tősgyökeresség elvesztése ama kor szelleméből következik, amelybe mind-
annyian beleszülettünk.
Még elgondolkodóbbá válunk, és azt kérdezzük: ha így áll a dolog, képes-e az ember,
képes-e emberi mű a jövőben még természetes hazai termőföldből saijadzani, és az
éterbe, vagyis az ég és a szellem tágasságába emelkedni? Vagy minden a tervezés és
számítás, az organizáció és az automatikus üzem harapófogójába kerül?
Ha a mai napon arra eszmélkedünk, amit az közel hoz hozzánk, akkor arra figye-
lünk, hogy korunkat a tősgyökeresség elvesztése fenyegeti. És azt kérdezzük: mi tör-
ténik tulajdonképpen a mi korunkban? Mi jellemzi e kort?
A most kezdődő korszakot újabban atomkorszaknak nevezik. A legtolakodóbb jel-
lemzője az atombomba. De ez csak felszíni ismérv, mert az ember nyomban felismerte,
hogy az atomenergia békés célokra is felhasználható. Ezért vannak ma az atomfizika és
alkalmazói mindenütt azon, hogy az atomenergia békés felhasználását messzire ható ter-
vezésekben megvalósítsák. A mértékadó országok nagy ipari konszernjei, Angliával az
élen, már kiszámították, hogy az atomenergia óriási üzlet lehet. Az atomüzletben az
ember az új boldogságot pillantja meg. Az atomtudomány nem marad kívülálló. Nyilvá-
nosan hirdeti ezt a boldogságot. Ez év júliusában például Mainau szigetén tizennyolc
Nobel-díjas egy felhívásban szó szerint a következőket jelentette ki: „A tudomány -
értsd: a modern természettudomány — út az ember boldogabb életéhez."
Hogy áll a dolog ezzel az állítással? Eszmélkedésből fakad-e? Az atomkorszak értel-
mén elgondolkodik-e valaha? Nem. Ha a tudomány említett állítása kielégít bennünket,
akkor a lehető legtávolabb maradunk attól, hogy eszmélkedve gondoljunk a jelenkorra.
Miért? Mert elfelejtünk elgondolkodni. Mert elfelejtjük megkérdezni: min alapszik hát,
hogy a tudományos technika a természetben új energiákat tudott felfedezni és
szabaddá tenni?
Ez azon alapszik, hogy néhány évszázada folyik az irányadó képzetek forradalma-
sodása. Ezáltal az ember egy más valóságba kerül. A világszemléletnek ez a radikális
forradalma megy végbe az újkor filozófiájában. Ebből az embernek a világban és a
világhoz való teljesen új helyzete nő ki. A világ most a számító gondolkodás támadásai-
nak tárgyaként jelenik meg, s e támadásoknak nem tud ellenállni többé. A természet
egyetlen óriási tankoló hellyé válik, energiaforrássá a modern technika és ipar számára.
Az embernek ez az elvileg technikai viszonya a világ-egészhez a XVII. században jött
létre először, mégpedig Európában és csak Európában. A többi földrész számára hosszú
ideig ismeretlen maradt. A korábbi korszakoktól és népsorsoktól teljesen idegen volt.

277
 A modern technikában elrejtett hatalom határozza meg az ember viszonyát ahhoz,
ami van. Az egész földet uralma alatt tartja. Az ember kezd már, a földtől eltávolodva,
a világűrbe hatolni. De alig két évtizede váltak ismertté az atomenergiával olyan óriási
erőforrások, hogy belátható időn belül a világ mindenfajta energiaszükséglete örökre
fedezve van. Az új energiák közvetlen előteremtése maholnap nincs többé meghatáro-
zott országokhoz és földrészekhez kötve, ahogyan a szén és az olaj előfordulása és az
erdők fája. Belátható időn belül atomerőművek a föld minden helyén felállíthatók lesz-
nek.
A mai tudomány és technika alapkérdése többé nem így szól: honnan szerezzünk
elegendő mennyiségű tüzelő- és üzemanyagot? A döntő kérdés most így hangzik:
milyen módon tudjuk megszelídíteni és kormányozni az elképzelhetetlenül nagy atom-
energiákat, és így az emberiséget biztosítani az ellen, hogy ezek az óriási energiák
háborús cselekmények nélkül se törjenek ki hirtelen valahol, ne „szabaduljanak el" és
semmisítsenek meg mindent?
Ha az atomenergia megszelídítése sikerül — és sikerülni fog —, akkor a technika vilá-
gának egészen új fejlődése kezdődik meg. Amit ma mint film- és televízió-technikát,
mint közlekedési, különösen repülési technikát, mint híradási technikát, mint orvosi
technikát, mint élelmiszer-technikát ismerünk, gyaníthatólag csupán egy durva kezdeti
stádiumot képvisel. A majdani forradalmi átalakulásokat senki sem ismerheti. A
technika fejlődése azonban egyre gyorsulni fog, és sehol sem lesz feltartóztatható. Az
embert a létezés minden tartományában egyre szorosabban fogják majd körül a
technikai készülékek és az automaták erői. Azok a hatalmak, amelyek technikai létesít-
mények és berendezések alakjában az embert mindenütt és óránként igénybe veszik,
lekötik, magukkal ragadják és szorongatják — ezek a hatalmak rég túlnőttek az ember
akaratán és döntési képességén, mivel nem az ember alkotta őket.
De a technikai világ újszerűségéhez az is hozzátartozik, hogy teljesítményeit a leg-
gyorsabban megismerik és nyilvánosan megcsodálják. így hát arról, amit ez a beszéd a
technikai világra vonatkozóan megemlít, ma mindenki minden ügyesen szerkesztett
képes újságban olvashat, vagy a rádióban hallhat róla. Ám egészen más, ha hallunk vagy
olvasunk valamit, azaz egyszerűen csak tudunk róla, mint ha ismerjük is a hallott és
olvasott dolgot, — azaz elgondolkodunk felőle.
Az idei esztendőben, 1955 nyarán Lindauban ismét sor került a Nobel-díjasok nem-
zetközi találkozójára. Ebből az alkalomból Stanley amerikai kémikus a következőket
mondta: „Közei az óra, amikor az életről a kémikus fog rendelkezni, aki az élő szubsz-
tanciát tetszése szerint építi le vagy fel, és változtatja meg." Az ember egy ilyen
kijelentést tudomásul vesz. Sőt, megbámulja a tudományos kutatás merészségét, és köz-
ben semmire sem gondol. Nem fontolja meg, hogy itt a technika eszközeivel az ember
élete és lénye ellen készül támadás, amelyhez képest elenyésző a hidrogénbomba
robbanása. Mert, amikor a hidrogénbombák nem robbannak, és az ember élete a földön
fennmarad, éppen akkor köszönt be az atomkorszakkal a világ ijesztő megváltozása.
De tulajdonképpen nem is az az ijesztő, hogy a világ keresztül-kasul technikaivá
válik. Jóval ijesztőbb, hogy az ember nincs felkészülve a világnak erre az átalakulására,
hogy még nem vagyunk képesek eszmélkedő gondolkodással tárgyszerűen megfontolni
azt, ami ebben a korszakban voltaképpen kibontakozik.

278
 Sem az egyes ember, sem egy embercsoport, sem még oly jelentős államférfiak, kutatók
és technikusok bizottsága, sem a gazdaság és ipar vezető embereinek konferenciája nem ké-
pes az atomkorszak történeti lefolyását fékezni vagy irányítani. Semmilyen pusztán embe-
ri szervezet nincs abban a helyzetben, hogy a korszak feletti uralmat kezébe ragajda.
így tehát az atomkorszak embere a technika feltartóztathatatlan túlerejének véd-
telenül és tanácstalanul ki volna szolgáltatva. Ez volna a helyzet, ha a mai ember
lemondana arról, hogy a merőben számító gondolkodással szemben az eszmélkedő gon-
dolkodást mértékadóan latba vesse. Ha azonban az eszmélkedő gondolkodás éberré
válik, akkor az elgondolkodásnak szakadatlanul és a legjelentéktelenebb ügyben is
működnie kell; tehát most és itt és ennek az emlékünnepnek a során is. Mert ez az
ünnep olyasvalaminek a megfontolására késztet bennünket, ami az atomkorszakban
különösképpen veszélyeztetve van: ez pedig az emberi mű tősgyökeressége.
Ezért kérdezzük most: ha már a régi tősgyökeresség veszendőbe megy, nem lehetne-e
visszaajándékozni az embernek azt az új alapot és talajt, amelyből az emberi lény és
valamennyi műve új módon és még az atomkorszakban is kisarjadhatna?
Milyen lenne a leendő tősgyökeresség alapja és talaja? Amit e kérdéssel fürkészünk,
talán igen közel van hozzánk; olyannyira, hogy túlontúl könnyen elsiklunk fölötte.
Mert nekünk, embereknek a közelihez vezető út mindenkor a legtávolabbi és ezért a
legnehezebb. Ez az út az elgondolkodás útja. Az eszmélkedő gondolkodás azt kívánja
tőlünk, hogy ne tápadjunk egyoldalúan egy elképzeléshez, hogy ne egyetlen vágányon
fussunk tovább a képzelet valamely irányában. Az eszmélkedő gondolkodás azt kívánja
tőlünk, hogy olyan dologba is belebocsátkozzunk, ami önmagában első tekintetre egyál-
talán nem fér össze.
Tegyünk próbát. A technikai világ berendezései, készülékei és gépei ma mind-
annyiunk számára nélkülözhetetlenek, kinek nagyobb, kinek kisebb mértékben. Balga-
ság volna elvakultan nekirontani a technikai világnak. Korlátoltság lenne, ha a technikát
elátkoznánk, mint az ördögtől a valót. Rá vagyunk utalva a technikai tárgyakra; sőt,
egyre fokozódó tökéletesítésükre hívnak fel bennünket. Ámde észrevétlenül (unverseh-
ens) oly erősen a technikai tárgyakhoz kapcsolódtunk, hogy uralmuk alá kerültünk.
De mást is tehetünk. Használhatjuk ugyan a technikai tárgyakat, de tárgyilag helyes
használatuk ellenére is oly szabadon tarthatjuk magunkat tőlük, hogy bármikor el-
bocsáthatjuk őket. A technikai tárgyakat használhatjuk rendeltetésük szerint. De ezeket
a tárgyakat egyszersmind érintetlenül is hagyhatjuk, mint olyasvalamit, ami legbensőbb
és tulajdonképpeni mivoltunkat nem érinti. Igent mondhatunk a technikai tárgyak el-
kerülhetetlen használatára és egyúttal nem-et is mondhatunk, amennyiben meggátoljuk
őket abban, hogy minket mindenestül igénybe vegyenek, és így lényünket eltorzítsák,
összekuszálják, végül pedig elsorvasszák.
De ha a technikai tárgyakra ily módon egyidejűleg igen-t és nem-et mondunk, nem
lesz-e akkor a technikai világhoz való viszonyunk meghasonlott és bizonytalan? Éppen
ellenkezőleg. A technikai világhoz való viszonyuk bámulatosan egyszerű és nyugalmas
lesz. Bebocsátjuk a technikai tárgyakat mindennapi világunkba, és egyúttal kirekesztjük,
azaz érintetlenül hagyjuk őket, mint olyan dolgokat, amelyek nem abszolútak, hanem
maguk is valami magasabbra vannak utalva. A technikai világ egyidejű igenlésének és
tagadásának ezt az álláspontját egy régi szóval szeretném megnevezni: érzetlenség a dol-
gokkal szemben.

10 Magyar F i l o z ó f i a i S z e m l e 1 9 8 3 / 2 279
 Ebben a magatartásban a dolgokat már nemcsak technikailag látjuk. Tisztánlátóvá
válunk, észrevesszük, hogy a gépek előállítása és felhasználása más viszonyt követel
ugyan tőlünk a dologhoz, ez azonban nem értelemtől-eloldozott. így pl. a földmívelés
és a mezőgazdaság gépesített élelmezési iparrá válik. Nem kétséges, hogy itt — akárcsak
más területeken — mélyrehatóan megváltozik a természethez és a világhoz való emberi
viszony. Homályos azonban, hogy e változás mögött milyen értelem működik.
így hát minden technikai folyamatban értelem uralkodik, amely az emberi tevés-
vevést veszi igénybe, értelem, amelyet nemcsak az ember talált ki és alkotott. Nem
tudjuk, mi értelme van az atomtechnika ijesztővé fokozódó uralmának. A technikai
világ értelme elrejtőzik. Mármost azonban, ha külön és állandóan figyelünk arra, hogy a
technikai világban bennünket mindenütt egy rejtett értelem érint, akkor nyomban
annak tartományában vagyunk, ami előlünk elrejtőzik, éspedig annyiban rejtőzik el,
amennyiben közeledik hozzánk. Ami ilyen módon megmutatkozik és egyúttal elhúzó-
dik, alapvonása annak, amit titoknak nevezünk. Azt a magatartást, amelynél fogva a
technikai világban elrejtett értelem számára magunkat nyitva tartjuk, titokra-nyitottság-
nak nevezem.
Az érzetlenség a dolgokkal szemben és a titokra-nyitottság összetartozik. E kettő
lehetővé teszi számunkra, hogy a világban egészen más módon tartózkodjunk. Új alapot
és talajt ígér nekünk, amelyen a technikai világon belül és általa nem veszélyeztetve,
megállhatunk és helytállhatunk.
Az érzetlenség a dolgokkal szemben és a titokra-nyitottság kitekintést ad számunkra
egy új tősgyökerességre. Ez talán egyszer még arra is alkalmas lehet, hogy a régi, most
gyorsan elillanó tősgyökerességet megváltozott alakban visszaidézze.
Egyelőre — nem tudjuk, milyen hosszú ideig — mindenképpen veszélyes helyzetben
lesz az ember ezen a földön. Miért? Pusztán azért, mert váratlanul kitörhet a harmadik
világháború, amely az emberiség teljes megsemmisülését és a Föld elpusztítását vonhatja
maga után? Nem. A beköszöntő atomkorszakban sokkal nagyobb veszély fenyeget -
éppen akkor, ha a harmadik világháború veszélye kiküszöbölődik. Különös állítás.
Mindenesetre azonban csak addig különös, amíg nem gondolkodunk el rajta.
Mennyiben érvényes az éppen most kimondott tétel? Annyiban érvényes, amennyi-
ben a technikának az atomkorszakban közelgő forradalma az embert olyannyira bék-
lyóba verheti, megbabonázhatja, elkápráztathatja és elvakíthatja, hogy egy napon a
számító gondolkodás hatálya és használata kizárólagossá válhat.
Milyen nagy veszély támadna akkor? A számító tervezés és feltalálás legnagyobb és
legsikeresebb éleselméjűségéhez akkor az elgondolkodással szembeni közöny, a totális
gondolattalanság társulna. És akkor? Akkor az ember azt tagadná meg és vetné el, ami
legsajátosabban a sajátja: azt ugyanis, hogy elgondolkodó lény. Tehát arról van szó,
hogy az embernek ezt a lényegét megmentsük. Tehát arról van szó, hogy az elgondol-
kodást ébren tartsuk.
Csakhogy — az érzetlenség a dolgokkal szemben és a titokranyitottság sohasem esik
magától az ölünkbe. Semmiképpen sem eset-legesek.* Mindkettő csak a szakadatlan
elszánt gondolkodásból saijad ki.

*Szójáték: „ . . . fallen uns niemals von selber zu. Sie sind nichts Zu-fälliges".

280
 Talán a mai emlékünnep késztetés lesz erre. Ha ez a késztetés készen talál bennün-
ket, akkor Conradin Kreutzerra gondolunk, amennyiben művének eredetére gondolunk,
a heubergi hon gyökérerőire. És mi vagyunk azok, akik így gondolkodunk, amikor itt
és most magunkat embereknek tudjuk, akiknek meg kell találniuk és el kell készíteniük
az atomkorszakba és rajta átvezető utat.
Amikor a dolgokkal szembeni érzetlenséget és a titokra-nyitottságot magunkban fel-
ébresztjük, akkor alighanem olyan útra jutunk, amely új alaphoz és talajhoz visz.
Ebben a talajban új gyökeret verhet maradandó művek teremtése.
így megváltozott módon és egy megváltozott korszakban újfent igaz lehet, amit
Johann Peter Hebel mond:
„Növények vagyunk, akiknek — akár szívesen megvalljuk magunknak, akár nem —
gyökereikkel a földből kell felemelkedniük, hogy az éterben virágozhassanak és
gyümölcsöt teremhessenek."

10* 281