ITALO CALVINO

HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN AZ UTAZÓ

 ITALO CALVINO: SE UNA NOTTE D'INVERNO
UN VIAGGIATORE
© 1979 GIULIO EINAUDI EDITORE S. P. A.,
TORINO
HUNGAIRIAN TRANSLATION
© TELEGDI POLGÁR ISTVÁN, 1985

2
TARTALOM

Első fejezet
Ha egy téli éjszakán egy utazó
Második fejezet
Malbork városperemén
Harmadik fejezet
Fölébe hajolván a meredélynek
Negyedik fejezet
Nem félvén szélvésztől s szédülettől
Ötödik fejezet
Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik
Hatodik fejezet
Egymásba futó vonalak hálójában
Hetedik fejezet
Egymást keresztező vonalak hálójában
Nyolcadik fejezet
Lehullott levelek holdfényes szőnyegén
Kilencedik fejezet
Egy üres gödör körül
Tizedik fejezet
Hogyan végződik?
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Utószó (Telegdi Polgár István)

3
Első fejezet

Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen
olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb
gondolatot. Hagyd, hogy környezeted, a világ, semmivé váljék. Legjobb, ha becsukod
az ajtót; odaát, a másik szobában mindig be van kapcsolva a tévé. Mondd rögtön a
többieknek: „Nem, nem akarom nézni!" Mondd hangosabban, ha nem hallják:
„Olvasok ! Ne zavarjatok!" Talán most se hallanak, ak¬kora a zaj; mondd hát még
hangosabban, kiabálj: „Italo Calvino új regényét kezdem olvasni!" Vagy ne mondd,
ha nem akarod; reméljük, békén hagynak.
Helyezkedj el a lehető legkényelmesebben; ülj, heveredj, feküdj, gömbölyödj össze.
Feküdj hanyatt, hasmánt, az oldaladra. Karosszékbe, díványra, hintaszékbe,
nyugágyba, zsámolyra. Függőágyba, ha van függőágyad. Ágyra, hát persze, vagy
ágyba. Fejre is állhatsz, mintha jógáznál. Fordítva tartva a könyvet, természetesen.
Való igaz, az eszményi helyzetet nem sikerül megtalálni az olvasáshoz. Valamikor
állvány előtt állva olvastak. Az emberek megszokták az álldogálást. így pihentek, ha
belefáradtak a lovaglásba. Az még senkinek se jutott eszébe, hogy lóháton olvasson;
pedig, ugye, most vonzónak tetszik az ötlet: nyeregben ülve olvasni... a könyv a ló
sörényén, esetleg egy különleges szerkezet segítségével a ló fülének támasztva. A
láb a kengyelben - ez igazán kényelmes helyzet lehetne az olvasáshoz; igen, a
lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele.
Nos, mire vársz? Nyújtsd ki a lábad, rakd párnára, kettőre akár, a dívány fejrészére,
a karosszék karfájára, a dohányzóasztalkára, az íróasztalra, a zongorára, a
földgömbre. Előbb vesd le a cipőd, ha meg akarod támasztani a lábad; ha nem, vedd
fel újra. Most ne maradj így, kérlek: egyik kezedben a cipő, a másikban a könyv.
Állítsd be a világítást, hogy ne fárassza a szemed. Erre most legyen gondod,
mert alighogy belemerültél az olvasásba, az isten se mozdít meg többé. Úgy csináld,
hogy a könyvlap ne maradjon árnyékban: szürke alapon a fekete betűk sűrűje
egybemosódik, olyan, akár egy népes egércsalád; de arra is ügyelj, hogy ne essen rá
túlságosan erős fény, s vissza se verődjön a kegyetlenül fehér papírról, bele-
beleharapva így a betűk feketéjébe - mintha déli verőben bámulnád a szöveget,

4
valahol délen. Légy előrelátó, vess számot mindennel, hogy aztán ne kelljen félbe-
szakítanod az olvasást. Ha dohányzói, kezed ügyébe a cigarettát, hamutartót! Mi van
még? Nem kell pisilned? Nem? Te tudod.
Nem mintha valami különlegeset várnál éppen ettől a könyvtől. Olyasvalaki
vagy, aki elvből nem vár többé semmitől semmit. Sokan vannak, nálad fiatalabbak
vagy kevésbé fiatalok, akik mindegyre különleges élményeket várnak; könyvektől,
emberektől, utazásoktól, eseményektől, attól, amit a holnap tartogat számukra. Te
nem. Te tudod, hogy a legjobb, amit az ember várhat: megúszni a legrosszabbat.
Erre a következtetésre jutottál mind az egyéni életedben, mind az általános, sőt
világkérdésekben. És a könyvek? Velük hányadán állsz? Nos, éppen mert minden
egyéb téren kizártad, úgy véled, helyes, ha a könyvek szigorúan körülhatárolt
világában nem veted meg a várakozásnak ez ifjonti örömét: itt jól is, rosszul is
járhatsz, de a csalódás kockázata nem olyan nagy.
Tehát: olvastad valamelyik újságban, hogy megjelent Italo Calvino Ha egy téli
éjszakán egy utazó című új regénye, miután az író évekig nem publikált semmit.
Bementél egy könyvesboltba és megvetted a könyvet. Jól tetted.
Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot
követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű
torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról,
igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle
fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük - ezrével és ezrével - a Könyvek
Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra
Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A
Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így
átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha
Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy
Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok
néznek veled farkasszemet: Azok A Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb
Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább
Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd
Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek,

5
Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott így Mintha Te Is. Sikeres áttörés után az
erődítmény bástyatornyai alá vonulsz, itt még ellenállnak
a Könyvek Melyek Elolvasását Már Régen Tervezed,
a Könyvek Melyeket Évekig Hiába Kerestél,
a Könyvek Melyek Olyasvalamivel Vannak Összefüggésben Ami Pillanatnyilag
Foglalkoztat,
a Könyvek Melyeket Azért Szeretnél Birtokolni Hogy Kezedügyében Legyenek Készen
Minden Eshetőségre, a Könyvek Melyeket Félretehetnél Hogy Esetleg
A Nyáron Elolvasd Őket,
a Könyvek Melyek Más Könyvek Mellől Hiányoznak A Könyvespolcodon,
a Könyvek Melyek Váratlan Frenetikus És Nehezen Indokolható Kíváncsiságot
Keltenek Fel Benned.
Lám, sikerült a várvédők számlálhatatlanságát egy igen nagy, de mégiscsak
meghatározott egységre átváltoztatnod, egy véges számra, még ha viszonylagos
megkönnyebbülésedet veszélyeztetik is csapdáikkal a Már Oly Régen Olvasott
Könyvek Hogy Ideje Volna Újra Olvasni Őket meg Azok A Könyvek Melyekről Mindig
Úgy Beszéltél Mintha Olvastad Volna Őket és Amelyek Elolvasására Immár Csakugyan
Rászánhatnád Magad.
Gyors ide-oda cikázással szabadulsz, s egy ugrással ott teremsz a fellegvárban, ahol
már várnak az Újdonságok Melyeknek Szerzője Vagy Tárgya Vonz. Itt, az erőd
bensejében is megoszthatod a védőket, kétfelé sorolva őket: a Nem Új (számodra,
illetve abszolút értelemben nem új) Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságok s a
(számodra legalábbis) Tökéletesen Ismeretlen Szerzők Vagy Témák Szerinti
Újdonságoknak a csapatára; majd pedig meghatározhatod, melyik miért vonz az
újnak és nem újnak vágyával és szükségletével (az újéval, melyet a nem újban, s a
nem újéval, melyet az újban keresel). Mindez azt jelenti, hogy tekintetedet gyorsan
végigsiklatva a kirakott könyvek címein, egy halom még nyomdafestékszagú Ha egy
téli éjszakán egy utazó felé irányítottad lépteidet, fogtál egy példányt, s a pénztárhoz
vitted, biztosítandó a tulajdonjogodat felette.
Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban:
a könyvek néztek rád tévetegen - a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep

6
ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat),
majd kiléptél a boltból.
Különleges örömöt szerez neked a frissen megjelent könyv; te nem
egyszerűen egy könyvet viszel most, hanem egy újdonságot, ami lehet akár csak a
friss termék újdonsága is; a könyveknek is megvan u maguk hamvas, ifjonti
szépsége, mely addig tart, amíg a könyvtárak hamar beköszöntő őszében sárgulni
nem kezd a borító, nem rakódik némi smog-kosz az élmetszésre, és a sarkoknál föl
nem feslik kissé a gerinc. De nem, te újra és újra azt reméled, hogy az igazi
újdonságra leltél, arra, amely lévén hogy egyszer újdonság volt, az is marad
mindörökre. Azt reméled, ha frissiben elolvasod az épp megjelent könyvet, tüstént
birtokába kerülsz ennek az újdonságnak, s nem kell többé nyomon követned,
utánaloholnod. Vajon ez az a szerencsés eset? Sosem lehet tudni. Lássuk, hogy
kezdődik.
Meglehet, már a boltban lapozgatni kezdted a könyvet. Vagy nem tudtál
belelapozni, mert celofán burokban volt? Most ott állsz a buszban, a tömegben, fél
kézzel kapaszkodva, s a szabad kezeddel bontogatni kezded a csomagot;
mozdulataid akár a majomé: amikor banánt akar hámozni, s ugyanakkor az ágat sem
akarja elengedni. Vigyázz, lökdösőd a szomszédaidat a könyököddel; kérj bocsánatot
legalább.
Az is lehet, hogy a kereskedő nem csomagolta be a kötetet; tasakban adta
oda. Ez egyszerűbbé teszi a dolgot. A kocsid kormányánál ülsz, piros előtt
vesztegelsz, előszeded a könyvet a tasakból, leszakítod az átlátszó burkot, olvasni
kezded az első sorokat. Tomboló kürtfergeteg zúdul rád; zöldre váltott a lámpa;
akadályozod a forgalmat.
íróasztalodnál ülsz, a könyv, mintha csak véletlenül, a hivatalos iratok között;
alkalmas pillanatban arrább tolsz egy dossziét, s ím, ott van előtted; szórakozott
képpel kinyitod, mindkét könyököddel az asztalra könyökölsz, öklödre támasztod a
halántékod - úgy festesz, mintha valami ügyiratot tanulmányoznál elmélyülten, pedig
a regény első oldalait fürkészed. Lassanként kiegyenesedsz, hátad már a támlának
dől, a könyvet az orrod magasságába emeled, a széket a hátsó lábaira
egyensúlyozod, kihúzol egy oldalsó fiókot a saját lábad támasztékául, mert, ugye, a

7
láb helyzete rendkívül fontos olvasás közben, kinyújtod szépen, rá az asztallapra, az
elintézetlen aktákra.
No de nem gondolod, hogy ez tiszteletlenség? Természetesen nem a munkád
irányában (senki sem kívánja számon kérni a munkád hozamát; tételezzük fel, hogy
hivatali feladatköröd szabályosan beleilleszkedik ama terméketlen
tevékenységrendszerbe, mely olyan jelentős részét foglalja el a nemzeti és
világgazdaságnak), hanem a könyvvel szemben. De még rosszabb, ha - akár
kényszerből, akár lelkesedésből - azokhoz tartozol, akiknek a munka azt jelenti, hogy
komolyan kell végezni, akarva, nem akarva valami szükséges, de legalábbis nem
haszontalan dolgot csinálni a maguk s nemkülönben a mások javára : akkor a könyv,
melyet mint valami amulettet vagy talizmánt vittél magaddal a munkahelyedre,
időszakos kísértésnek vet alá, esetenként néhány pillanatot elcsen figyelmed fő
tárgyától, legyen az elektronikus kártyalyukasztó, konyhai tűzhely, bulldózerirányító-
kar vagy felnyitott hasú páciens a műtőasztalon.
Egyszóval, jobb, ha féken tartod türelmetlenségedet, s vársz; majd otthon.
Most már igen, lehet. A szobádban vagy, békesség, nyugalom vesz körül, felütöd a
könyvet az első lapnál, nem, az utolsónál, mindenekelőtt látni akarod, milyen hosszú.
Nem nagyon hosszú, szerencsére. A napjainkban írt hosszú regény alighanem
ellentmondásos: az idő szétrobbant, mi pedig élni is, gondolkozni is csak a
repeszdarabjaiban tudunk, melyek mind külön-külön röppályán távolodnak, s el is
tűnnek rögtön. Időfolyamatosságot csupán ama korszak regényeiben találhatunk,
melyben az idő állni már nem, s felrobbanni még nem látszott - ez vagy száz évig
tartott, nem tovább.
Forgatod kezedben a könyvet, átfutod a borító hátlapján és hajtókáján levő
sorokat, csupa általánosság, nem tudsz meg belőle sokat. Jobb így, ez a szöveg nem
akar tapintatlanul fölébe helyezkedni annak, amit majd a könyv kell, hogy közöljön,
amit neked kell kipréselned belőle, akár sok lesz az, akár kevés. Mindenesetre ez a
lapozgatás, az elolvasás előtti beleolvasás hozzátartozik az új könyv öröméhez; de
mint minden előélvezetnek, ennek is megvan az optimális időtartama, amivel
számolni kell, ha az ember azt akarja, hogy az aktus betetőzésének, vagyis a könyv
olvasásának tartalmasabb élvezetéhez lökjön.

8
 Nos tehát, készen állsz - vágj bele -, első oldal, első sorok. Fölkészültél arra is,
hogy fölismered a szerző sajátos, összetéveszthetetlen hangját. Nem. Egyáltalán nem
ismered föl. De hát - gondolj csak bele ki mondta valaha is, hogy ennek a szerzőnek
összetéveszthetetlen a hangja? Épp ellenkezőleg, tudvalevő, hogy könyvről könyvre
sokat változik. fis éppen e változásokból ismerni rá. Itt azonban, úgy tetszik,
semminek sincs köze ahhoz, amit eddig írt, legalábbis az emlékezeted szerint.
Csalódás? Lássuk csak. Meglehet, az elején kissé elbizonytalanodsz; mint amikor
olyasvalaki mutatkozik be neked, akinek a nevével más arcot azonosítottál addig, s
hiába próbálod összhangba hozni a látott vonásokat az emlékezetedben élőkkel. De
aztán csak olvasol tovább, s ekkor észreveszed, hogy a könyv mindenképpen
olvasásra késztet, függetlenül attól, amit a szerzőtől vártál - maga a könyv kelti föl az
érdeklődésedet, sőt, ha meggondoljuk, jobban örülsz, hogy így van, hogy olyasmivel
találod magad szemtől szembe, amiről még nemigen tudod, hogy micsoda.

9
HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN EGY UTAZÓ

Vasútállomáson kezdődik a regény, mozdony pöfög, a fejezet nyitányát

dugattyúsziszegés tölti be, füstfelleg takarja az első bekezdés egy részét. Vasúti büfé
illata lengi át az állomásszagot. Valaki benéz a párás ablakon, majd benyit az
üvegajtón; bent is ködös minden, rövidlátó láthatja így a világot, vagy akinek korom
hullott a szemébe. Öreg vonat ablakainak párája borítja a könyv lapjait, a mondato-
kon füstfelhő lebeg. Esős este; a férfi belép a büfébe; kigombolja átnedvesedett,
gőzölgő kabátját; fütty harsán az esőtől csillogó, végtelenbe vesző sínek fölött.,
Vonatfüttyhöz hasonló hangot hallat s gőzt lök ki a kávégép is, az öreg
presszós úgy ad rá nyomást, mintha mozdonyon húzná meg a jelzőfogantyút,
legalábbis így tetszik a második bekezdést olvasva, melyben az asztaloknál ülő
kártyások összecsukják és mellükhöz szorítják kártyalegyezőiket, majd nyakuk, válluk
s székük hármas fordulatával hátranéznek, szemügyre veszik a jövevényt, a pultnál
álló vendégek pedig, fölemelvén a pultról csészéjüket, félig hunyt szemmel s
csücsörítve fújják kávéjuk felszínét, vagy a sör habját szürcsölik korsójukból, el-
mélyült figyelemmel, hogy ki ne csorduljon. A macska felgörbeszti a hátát, a
pénztáros becsukja a regiszterkassza fiókját, csing. Mind e jelek együttesen arról
tájékoztatnak, hogy kis vidéki állomáson vagyunk, ahol az érkezőre tüstént
fölfigyelnek.
A vasútállomások mind hasonlítanak egymásra; mit se számít, ha a
fényforrások tajtékos udvarukon túl nem bírnak a sötétséggel, jól ismered ezt a kör-
nyezetet, annak a vonatnak a szagát, mely bent áll még, amikor a többi már elment,
s azt a különleges szagot, mely az utolsó szerelvény kifutása után érezhető. Úgy
tetszik, az állomás fényeinek, s a mondatoknak, melyeket most olvasol, inkább a
sötétségbe és ködbe burkolt dolgok feloldása s nem bemutatása a feladatuk. Én
életemben először szálltam ki ma este ezen az állomáson, s máris olyasmit érzek,
mintha mindig itt és így éltem volna: ahogy be-benyitok a büfébe, át- meg átlépve a
peron szagából a vécé nedves fűrészporának szagába, ahogy ezek egyetlen szaggá,
a várakozás szagává vegyülnek, amilyen a telefonfülkék szaga, amikor nem marad
más hátra, mint visszavenni az érméket, mert a hívott szám nem felel.

10
 Én vagyok az a férfi, aki ide-oda caplat a büfé meg a telefonfülke között.
Pontosabban az, akit „én"-nek hívnak, s mást nem is tudsz róla, amiképpen ennek az
állomásnak is csupán „állomás" a neve, s kívüle nem létezik egyéb, mint válasz nélkül
maradó hívójele ama készüléknek, mely egy távoli város sötét szobájában csenget.
Visszarakom a kagylót, megvárom a fémtorokban felhangzó érmecsörrenést, újra
belököm a büfé üvegajtaját, a feltornyozott, gőzfelhőben száradó csészék felé
irányítom lépteimet.
A vasútállomások presszóinak kávégépei mintegy hivalkodnak a mozdonyokkal
való rokonságukkal, a tegnapi és a mai kávégépek a tegnapi és a mai moz-
donyokéval. Jövök, megyek, térülök, fordulok: csapdába estem, amaz időtlen és
elkerülhetetlen csapdába, melyet az állomások állítanak. Egy kis szénpor még mindig
ott lebeg a levegőben, annyi évvel azután is, hogy minden vonalat villamosítottak, s
egy vasutakról és állomásokról beszélő regénynek közvetítenie kell ezt a füstszagot.
Már néhány oldalt végigolvastál, ideje volna, hogy megtudd végre, vajon ez az
állomás, ahol egy késésben levő vonatról leszálltam, egy valamikori állomás-e avagy
mostani; ehelyett a mondatok továbbra is a bizonytalan felé gördülnek, a szürkeség,
a legkisebb közös többszörössé csupaszított tapasztalás senki földjének irányába.
Vigyázz: ez a módszer minden bizonnyal arra szolgál, hogy lassanként belevonjon a
dologba, hogy észrevétlenül a történet rabjává tegyen; vagyis csapda. Ámbár
meglehet, a szerző még nem döntött, még határozatlan, mint ahogy te, Olvasó, te
sem tudod még biztosan, miről olvasnál szívesebben: egy régvolt állomásra
érkezésről, mely a múltba visszatérés érzetét keltené benned, eltűnt idők és helyek
visszabűvöléséét, avagy csillogó-villogó fényekről és hangok kavargásáról, amitől azt
ereznéd, hogy ma élsz, úgy, ahogyan ma hiszi az ember, hogy jólesik élnie. Ezt a
presszót (vagy „pályaudvari büfét" - így is hívják) tán csak az én vaksi és gyulladt
szemem látja oly ködösen, elmosódottan; tulajdonképpen nincs kizárva, hogy merő
csillogás a kékes fénycsövek s a tükrök jóvoltából, nappali világosság tölti he minden
zugát, folyosóját, s az árnyéktalan helyiséget majd szétveti a teljes hangerővel
reszketve-remegve bömbölő zenegép muzsikája, valamennyi automata játék - biliárd,
lóverseny, gengszterüldöző,és üzemben, színes árnyakat úsztat a levegőben a tévé
képernyője meg az az akvárium, melyben trópusi halak sürögnek vidoran a felszálló
mesterséges légbuborékok körül. Én meg nem degeszre tömött, formátlan s nyűtt

11
rekeszes táskát cipelek, hanem merev műanyagból való, kis kerekekkel ellátott
testes, szögletes koffert tolok magam előtt krómozott S hajlítható fémrúdjánál fogva.
Te, Olvasó, azt hitted, hogy itt, e fedett peronon, egy régi állomás kerek órájának
alabárdszerű mulatóira szögezem tekintetemet abbéli – hiábavaló- igyekezetemben,
hogy visszafelé forgassam őket, hogy hátrálva járjam be a kör alakú panteonjukban
holtan fekvő elmúlt órák temetőjét. De ki mondja neked, hogy az óra számjelei nem
négyszögletes ablakokon kandikálnak ki, s én nem úgy érzékelem ilyenformán az idő
múlását, mintha a percek guillotine-bárdokként csapnának le reám? Az eredmény
különben, mondhatni, ugyanaz: a kerekes koffer könnyű kormányrúdját markoló
kezem egy gondtalan világban is valami belső ellenállást, elutasítást fejezne ki -
mintha csak kellemetlen, terhes volna számomra ez a közömbösnek, ártatlannak
tetsző poggyász.
Valami rosszul sikerülhetett: úttévesztésről, késésről, elmulasztott találkozásról
van szó? Megérkezvén talán valamiféle kapcsolatot kellett volna itt találnom,
alighanem épp e csomaggal összefüggésben, e csomaggal, mely mintha nagyon is
aggasztana, nem világos, vajon azért-e, mert félek, hogy elveszítem, vagy mert alig
várom, hogy megszabaduljak tőle. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nem akármilyen
csomag ez, amit poggyászmegőrzőbe lehet rakni, vagy amit szándékosan a
váróteremben lehet felejteni. Hiába nézem az órát; ha valaki várt az állomáson, egy
ideje elmehetett már; hiábavaló az is, ha belelovalom magam az őrült ötletbe, hogy
visszaforgatom az órák mutatóit s a naptárak lapjait, remélvén, hogy visszatérhetek
így amaz elmúlt perchez, amikor olyasvalami történt, aminek nem lett volna szabad
megtörténnie. Ha találkoznom kellett itt valakivel, akinek esetleg nem is volt egyéb
dolga ezen az állomáson, mint hogy leszálljon egy vonatról s egy másikkal
továbbutazzék, pontosan úgy, mint nekem is tennem kellett volna, és ha kettőnk
közül az egyiknek valamit át kellett adnia a másiknak, például nekem a másikra
kellett volna bíznom ezt a kerekes koffert, mely ehelyett nálam maradt, s melynek
rúdja most szinte égeti a kezemet, akkor nincs más teendőm: bármi áron létre kell
hoznom az elmulasztott találkozást.
Már jó néhányszor végigcaplattam a presszón s ki-kilestem a láthatatlan térre nyíló
ajtaján, de az éjszaka fekete fala újra meg újra visszahőköltetett ebbe a két sötétség
- a sínpárok és a ködös város sötétsége közötti kivilágított limbusba. Hová me-

12
hetnék? A városnak odakint még nincs neve, nem tudjuk, kívül marad-e a regényen,
vagy koromfeketeségébe szippant-e mindent. Azt tudom csak, hogy ez az első
fejezet nem akarózik elszakadni az állomástól és a presszótól: nem volna okos
elmenni, hisz idejöhetnek még s kereshetnek; s az sem tanácsos, hogy mások előtt
mutatkozzam evvel a tekintélyes poggyásszal. Tömködöm hát, tömködöm érmékkel a
nyilvános telefonkészüléket, az meg mindegyre visszaköpi őket nekem: sok érmével
tömöm, mintha nagyon messzire akarnék telefonálni: ki tudja, hol vannak most azok,
akiktől útmutatást kell kapnom, vagy mondjuk csak ki, utasítást, hisz nyilvánvaló,
hogy másoktól függök, nem úgy festek, mint aki kéjutazgat vagy a saját üzleti ügyeit
intézi: Inkább afféle parancsvégrehajtónak lehetne engem nézni, gyalognak egy igen
bonyolult játszmában, egy hatalmas gépezet kicsinyke kerekének, oly parányinak,
hogy látszania se volna szabad: valóban, az volt a megállapodás, hogy rövid ittlétem
alatt nem hagyok semmiféle nyomot magam után: ehelyett hagyok bizony, minden
itt töltött percben: akkor is, ha nem beszélek senkivel, hisz minősítem magam ezzel,
egy alak, aki ki se nyitja a száját; és akkor is, ha beszélek, hisz minden kiejtett szó
megmarad s később felszínre kerülhet, idézőjelben vagy idézőjel nélkül. Meglehet, a
szerző ezért halmoz föltételezést föltételezésre, párbeszédek nélküli hosszú
szakaszokon át sűrű, sötét betűerdő, észrevétlen róhatom benne utamat, eltűnhetek.
Olyasvalaki vagyok, akin elsiklik a tekintet: anonim jelenlét, még anonimabb
háttérrel; ha te, Olvasó, mégis megkülönböztetni kényszerültél a vonatról leszálló
többi utastól s követned kellett, ahogy ide-oda mászkáltam a presszó és a
telefonfülke között, ez csak azért van, mert engem „én"-nek hívnak, s bár csak ennyit
tudsz rólam, máris elegendő, hogy indíttatva erezd magad arra, hogy személyiséged
egy részét ez ismeretlen énre ruházzad. Amiképpen a szerzőt is - noha nincs
szándékában önmagáról beszélni, s azért hívja „én"-nek a hősét, hogy mintegy
elfedje és ne kelljen megneveznie vagy leírnia, mert bármi név vagy tulajdonság
jobban meghatározná e mezítelen névmásnál -, igen, a szerzőt is a puszta tény, hogy
„én"-t írt, arra indítja, hogy ebbe az „én"-be adjon egy kicsit magából is, abból, amit
érez vagy érezni vél. Mi sem könnyebb, mint velem azonosulni, viselkedésem egy
utazóé, aki lekéste a csatlakozást - közismert szituáció, mindenkivel megeshet; ám
egy regény elején leírt szituáció mindig valami másra utal, valami megtörténtre vagy
történendőre, s ez a másvalami teszi kockázatossá a velem való azonosulást -

13
számodra, Olvasó, s a szerző számára is; és minél szürkébb, köznapibb, átlagosabb,
meghatározatlanabb e regény eleje, annál vészjóslóbbnak érzitek - te és a szerző - az
árnyékot, mely arra az „én "-töredékre vetül, melyet meggondolatlanul egy
ismeretlen személy „én"-jébe plántáltatok, hiszen e személy múltja és jövője éppúgy
rejtély, mint a csomagja, amitől olyannyira szabadulni kíván.
Először is meg kellene szabadulnom a csomagtól, ha vissza akarom állítani az
eredeti helyzetet, mely megelőzte mindazt, ami a későbbiekben történt. Ezt értem
tehát azon, hogy szeretnék visszaúszni az idő sodrában, s eltörölvén ily módon
bizonyos események következményeit, helyreállítani egy kezdeti szituációt. De életem
minden perce új események halmazát s annak következményeit hozza magával, így
minél inkább igyekszem visszatérni a nulla perchez, amelyből elindultam, annál
távolabbra kerülök tőle: noha valamennyi cselekvésem előző cselekvések kö-
vetkezményeinek eltörlésére irányul, és sikerül is méltányolható eredményekre
jutnom e törlésekkel, olyannyira, hogy fel-felcsillan lelkemben a közeli
megkönnyebbülés reménye, számításba kell vennem, hogy minden előző eseményt
törlő lépésem új eseményeket zúdít a nyakamba, s ezek még az előzőknél is jobban
bonyolítják a helyzetet - szintúgy nekiveselkedhetem hát majd a törlésüknek. Vagyis
jól ki kell számítanom minden lépésemet, ha a lehető legkevesebb új bonyodalom
árán akarom a lehető legtöbb törlést végrehajtani.
Ha nem siklik félre minden, egy férfival kellett volna találkoznom, alighogy
leszálltam a vonatról. Az illetőnél kerekes koffer, ugyanolyan, mint az enyém, csak
üres. A két poggyász mintegy véletlenül összeütközik és egymás mellé szorul a
peronon, az utasok jövés-menésében. Ilyesmi előfordulhat, az efféle véletlent nem
lehet megkülönböztetni az igazitól. De volt egy jelszó: a férfi megjegyzést tett volna
a zsebemből kikandikáló újság nagybetűs lóversenyhírére : „Á, szóval Eleai Zénón
győzött!" Közben - ügyesen mesterkedve a fémrudakkal - szétválasztottuk volna a
koffereinket; esetleg néhány szót is váltunk egymással, lovakról, tippekről, fogadá-
sokról, majd pedig ki-ki a maga vonata - ellentétes menetirányú szerelvények - felé
tolja a kofferét. Senki se vett volna észre semmit, pedig nálam az ő poggyásza
maradt, nála meg az enyém.
Tökéletes terv, annyira tökéletes, hogy egy semmi kis bonyodalom is meghiúsította.
Most itt téblábolok, utolsó utasa ennek az állomásnak, ahonnan nem indul és ahová

14
nem érkezik már egyetlen vonat se holnap reggelig; fogalmam sincs, mihez kezdek.
Ezekben az órákban a vidéki kisváros behúzódik a csigaházba. A vasúti presszóban
csak helybéliek maradtak, akik mind ismerik egymást; semmi dolguk az állomáson,
csak azért botorkáltak át ide a sötét téren, mert a környéken nincs semmi nyitva,
vagy mert vidéken még megmaradt az állomások vonzereje, a gyér újdonságé, amit
várni lehet tőlük, vagy csak azon idők emléke vonz még, amikor az állomás volt az
egyetlen érintkezési pont a világgal. Hiába mondogatom magamnak, hogy nincsenek
többé vidéki városok, s talán nem is léteztek soha, minden hely egy szempillantás
alatt kapcsolatba kerül a többivel, elszigeteltséget csak helyváltoztatás közben
érzünk, vagyis amikor sehol sem vagyunk... Mert lám, én most éppen itt vagyok,
úgy, hogy voltaképpen sem itt, sem másutt; s úgy néznek idegennek az egymás közt
nem idegenek, ahogyan ők idegenek az én szememben, aki irigylem is őket. Igen,
irigylem őket. Kívülről nézem egy átlag kisváros átlagos estéjét, s tudom, hogy ki
vagyok rekesztve az estékből, isten tudja, meddig még, s az ezernyi hasonló városra
gondolok, meg a százezernyi kivilágított presszóra, ahol az emberek ez esti órán
békésen fogadják a kinti sötétet, senkinek sincsenek olyan gondjai, mint nekem,
esetleg másféle gondjaik vannak, szintúgy nem irigyelni valók - ám e percben szíves
örömest cserélnék bármelyikükkel. Például az egyik fiatalemberrel azok közül, akik
épp aláírást gyűjtenek az iparosok és kereskedők között a városi tanácsnak
benyújtandó kérvényre, mely a fényreklámok adójára vonatkozik; most éppen fel-
olvassák a presszósnak.
A regény itt beszélgetésrészleteket közöl, melyeknek, úgy látszik, nincs egyéb
szerepük, egyszerűen bemutatják egy vidéki város mindennapi életét. - Hát te,
Armida, aláírtad már? - kérdezik egy nőtől, akit csak hátulról látok: hosszú,
prémszegélyes kabát, felhajtott gallér, a derék körül lecsüngő pánt, felfelé kígyózó
füstcsík a borospoharat tartó ujjak irányából. - Aztán ki mondta, hogy én neonfelira-
tot akarok fölszereltetni? - válaszolja. - Ha a tanács u lámpákon spórol, én ugyan
nem világítom ki az utcát a saját költségemen! Azt úgyis tudja mindenki, hol van a
bőröndös Armida boltja. Ha meg lehúzom a redőnyt, bánom is én a sötétséget,
fütyülök rá.
Épp ezért kéne aláírnod neked is - mondják. Tegezik; valamennyien
tegeződnek; félig-meddig dialektusban beszélnek; megszokták, hogy nap nap után

15
látják egymást, ki tudja, mióta; régi beszélgetések folytatása minden megszólalásuk.
Tréfák röpködnek, olykor borsosak is: - Valld csak be, a sötétség arra jó neked, hogy
senki se lássa, ki látogat meg! Kit fogadsz a hátsó helyiségben, amikor lehúzod a
redőnyt?
A megjegyzések s közbeszólások zavaros zsibongássá vegyülnek, ebből pedig
kiválhat olykor egy-egy szó vagy mondat, mely meghatározhatja a továbbiakat. Hogy
helyesen tudj olvasni, számba kell venned mind a zsibongáseffektust, mind a rejtett-
értelem-effektust; ez utóbbit még nem vagy képes felfogni (én sem). Olvasás közben
tehát szórakozottnak s egyúttal igen szemfülesnek kell lenned; mint Jómagam, ki
elmerülten könyökölök a presszó pultjára, s arcomat öklömre támasztva hegyezem a
fülemet. S ha most a regény kezd kibontakozni bizonytalansága és pontatlansága
ködéből, s fölvillantja a szereplő személyek külső megjelenésének néhány részletét,
azt akarja, hogy úgy erezd, először látod, de egyben már ezerszer is láttad ezeket az
arcokat. Egy olyan városban vagyunk, melynek utcáin mindig ugyanazokkal találkozik
az ember; az arcok a megszokás terhét viselik magukon, ezt az is érzékeli, aki, mint
jómagam, sose járt még itt azelőtt, igen, rögtön tudjuk, hogy a szokott arcok ezek, a
presszó tükrei látták lassanként felpuffadni, illetve megfonnyadni, meggyűrődni őket.
Ez a nő talán a város szépe volt valamikor; az én szememben - először látom - még
most is vonzó; ám ha a többi vendég szemével nézem, akkor, lám, valamiféle fáradt
vonás ül a képén, meglehet, csak az ő fáradtságuk árnyéka (vagy az enyém, vagy a
tiéd). Ők leánykora óta ismerik, mindent tudnak róla, némelyiküknek tán
bensőségesebb kapcsolata is volt vele, csupa régi, elfeledett história, egyszóval
reárakódtak előző arcainak s egyéb képeknek az emlékrétegei, s ezektől nem
láthatom úgy, mintha először látnám, mások emlékezetének fátylai homályosítják a
vonásait, miként a lámpákat a levegőben megülő füstgomoly.
E törzsvendégek legfőbb időtöltése a fogadás lehet; a mindennapok
jelentéktelen eseményeire fogadnak. Egyikük például ezt mondja: - Fogadjunk, ki jön
ma előbb: Marne doktor vagy Gorin felügyelő. - Mire egy másik: - És mit csinál majd
Marne doktor, hogy ne kelljen köszönnie az elvált feleségének: a biliárdautomatához
siet, vagy a totószelvények kitöltésébe merül?

16
Aki úgy él, mint én, annak a dolgaiban nemigen jósolgathatnának: sose tudom, mit
hoz a következő félóra, nem tudom elképzelni, hogy életem csupa jól körülhatárolt,
apró alternatíva, s ez alternatívákra fogadásokat lehessen kötni.
- Nem tudom - mondom halkan.
- Mit nem tud? - kérdezi a nő.
Úgy tetszik, kimondhatom egy gondolatomat, nem kell magamban tartani, mint a
többivel teszem, kimondhatom a nő, a bőrdíszmű-kereskedés tulajdonosnője előtt,
aki itt ül a presszó pultjánál, s akivel már egy idő óta szeretnék szóba elegyedni. - így
van ez maguknál?
- Nem, nincs így - válaszolja, s én tudtam, hogy ez lesz a válasza. Itt se tudni
semmit előre, mondja, akárcsak másutt: no persze, Marne doktor minden este
ilyenkor fejezi be a rendelést, s Gorin felügyelő íft a szolgálatát a rendőrségen, és az
is igaz, hogy mindig idejönnek munka után, hol az egyik előbb, hol a másik, de hát
mit számít ez?
- Mindenesetre abban senki sem kételkedik, hogy u doktor kerülni próbálja a volt
feleségével való találkozást.
- Én vagyok a volt felesége - mondja a nő. - Ne adjon a mendemondákra.
Olvasói figyelmed most teljesen erre az asszonyra összpontosul, igen, körülötte
forgolódol már néhány oldal óta, és én is... nem, a szerző is ezt teszi; néhány oldal
óta várod már, hogy e nőnemű jelenés testet öltsön, úgy, ahogyan könyvlapokon
szoktak testet ölteni a nőnemű jelenések, s épp a te olvasói várakozásod lökdösi
feléje a szerzőt, s én is, kinek merőben más gondolatok rajzanak a fejemben, én is
könnyelműen társalogni kezdek, holott mielőbb olajra kéne lépnem. Te bizonyára
többet szeretnél tudni róla... hogy milyen is valójában, de csak kevés részletre
bukkansz e lapokon, rejti az arcát a haja meg a füst; jó volna tudni, mit jelent az a
keserű ránc a szája körül, mi az benne, ami nem keserű ránc.
- Miféle mendemondákra? - kérdezem. - Én nem hullottam semmit. Annyit tudok
csak, hogy van valami boltja, neonfelirat nélkül. De azt sem tudom, hol.
Megmondja. Bőrdíszmű-kereskedés, kofferok, táskák, utazáshoz szükséges holmik.
Nem az állomás előtti téren, hanem egy mellékutcában, az áruraktárhoz vezető
vasúti átjárónál.
- De miért érdekli?

17
- Jó lett volna, ha előbb érkezem ide. Sétálgatnék a sötét mellékutcában,
megpillantom a maga kivilágított boltját, bemegyek, s így szólok: ha akarja, segítek
lehúzni a redőnyt.
Már lehúzta a redőnyt, mondja, de vissza kell mennie leltárt csinálni, s késő éjjelig ott
is marad.
A vendégek élcelődnek, hátba veregetik egymást. Egy fogadás már eldőlt: az orvos
lép be a presszó ajtaján.
- A felügyelő késik ma este, vajon miért?
Az orvos erre-arra köszönget; pillantása átsiklik a feleségén, de azt
nyilvánvalóan észrevette, hogy az asszony egy férfival beszélget. Hátat fordít a pult-
nak, a helyiség túlsó végébe megy; pénzt dob a biliárdautomatába. No tessék,
észrevétlen kellett volna maradnom, s ehelyett jól megnézett, lefényképezett az a
szempár, nem áltathatom magam, hogy elkerültem a figyelmét, nem, nem, azok a
szemek nem felejtenek el senkit és semmit, aki vagy ami a féltékenység tárgyával, a
fájdalom okával kapcsolatos. E kissé vizenyős szemek szomorkás tekintetéből könnyű
kiolvasnom, hogy kettejük drámája még nem ért véget: a férfi továbbra is minden
este betér ide a presszóba, mert látni akarja a volt feleségét, mert újra és újra fel
akarja tépni a régi sebet, s tán azért is, hogy megtudja, kivel megy haza az asszony;
az meg talán épp azért van itt esténként, hogy kínozza a férfit, vagy mert azt reméli,
hogy a szenvedés így a férfi szokásává válik, a többihez hasonló szokásává, s
éreztetni fogja vele a semmi ízét, mely az ő száját, az ő életét évek óta keseríti.
- Most azt szeretném a legjobban, ha visszafelé járathatnám az órákat - mondom,
mert most már mindegy, fecseghetek tovább.
Az asszony válaszol valamit, ilyesmit: - Elég, ha visszaforgatja a mutatókat -, mire
én: - Nem úgy, a gondolat erejével, koncentrálva az akaraterőmet, ínig csak jelenné
nem válik a múlt. - Ezt mondom, illetve nem világos, hogy valóban mondom-e, vagy
Méretném mondani, vagy a szerző értelmezi-e így a mormolva kipotyogtatott
félszavaimat. - Amikor megérkeztem ide, az első gondolatom ez volt: talán Kikerült
annyira összpontosítanom belső erőimet, hogy az idő teljesen visszafordult: íme, itt
vagyok azon az állomáson, ahonnan először indultam el, olyan, mint akkor volt, nem
változott semmit. Valamennyi lehetséges életem itt kezdődik: itt a leány, aki az
enyém lehetett volna és nem lett, ugyanaz a szem, ugyanaz a haj...

18
Az asszony évődve körbepillant; feléje bökök az állammal; erre egy icipicit fölfelé
kezdi görbíteni a szája két szegletét, mintha mosolyogni akarna, de abbahagyja:
meggondolta, vagy csak így mosolyog mindig. Nem tudom, bóknak szánta-e, én
mindenesetre annak veszem. És aztán?
- Aztán most itt vagyok, a mostani énemmel, meg evvel a kofferral.
Először mondom ki, bárha folyvást az eszemben van.
Erre ő: - Ez a kerekes kofferok napja.
Nyugodt, közömbös képpel kérdezem: - Hogyhogy? Miért?
- Egy ilyet adtam el ma délután.
- Kinek?
- Nem itteni volt az illető. Akárcsak maga. Az, állomásra igyekezett, elutazott. Az üres
kofferral, amit akkor vett éppen, s ami szakasztott olyan volt mint a magáé.
- Mi van ebben különös ? Nem kofferokkal kereskedik?
- Amióta csak tartok ilyet a boltomban, itt senki se vett belőle. Nem tetszik az
ittenieknek. Vagy nem kell nekik. Vagy nem ismerik. Pedig kényelmes lehet. - Nekem
ugyan nem az. Például, ha az a gondolatom támad, hogy milyen szép is lehetne ez az
este, rögtön eszembe jut, hogy magammal kell cipelnem, s akkor már képtelen
vagyok másra gondolni.
- Miért nem hagyja ott valahol?
- Például egy bőröndösnél... - mondom.
- Például. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít.
Feláll a bárszékről, megigazítja a tükör előtt a kabátja övét, gallérját.
- Ha később odamegyek és kopogtatok a redőnyön, meghallja?
- Próbálja meg.
Nem köszön senkinek. Már kint is van a téren.
Marne doktor otthagyja a biliárdautomatát, s a presszópult felé közeledik. A szemem
közé kíván nézni, talán a többiek egynémely célozgatására is kíváncsi, vagy csak a
fintoraikra. De amazok csupán fogadásokról beszélnek, éppenséggel reá fogadnak,
mit sem törődve azzal, hogy hallja-e vagy sem. Jókedvű, bizalmas megjegyzések,
hátba veregetések veszik körül, régi tréfák és csúfolódások; de valamiféle tisztelet is
érződik a vigalom közepeit, azon nem esik sérelem soha, nemcsak azért, mert Marne

19
orvos, sőt tisztiorvos vagy efféle, de mert jó barát is, vagy tán mert szerencsétlen, s
szerencsétlensége súlya alatt is megmaradt jó barátnak.
- Senki se tippelt rá, hogy Gorin felügyelő ma ilyen későn érkezik - mondja valaki,
mert a rendőrtiszt e percben lép be éppen a presszó ajtaján.
Köszön: - Jó estét kívánok az egész társaságnak! - Azzal odajön a pulthoz, mellém
áll, egy pillantást vet a kofferra meg az újságra, s ezt mormolja a foga közt: - Eleai
Zénón. - Majd a cigaretta automatához lép.
A rendőrség kezére adtak? Vagy a szervezetünknek dolgozik ez a rendőr? Az
automatához megyek, mintha csak én is cigarettát akarnék venni.
- Megölték Jant - mondja. - Tűnés.
- És a koffer? - kérdezem.
- Vidd magaddal. Egyelőre nem akarunk tudni róla. Szállj föl a tizenegy órás gyorsra.
- De hiszen az nem áll meg itt...
- Meg fog állni. A hatos vágányon. Az áruraktárig menj. Három perced van.
- De...
- Eridj, különben le kell hogy tartóztassalak.
A szervezetnek nagy a hatalma. Engedelmeskedik neki a rendőrség. Gurítom,
gurítom a koffert, át a síneken, egészen a hatos vágányig. A peron végébe
igyekszem, ott az áruraktár, előtte a vasúti átjáró, azon túl sötétség és köd. A
felügyelő az állomáspresszó ajtajában áll, onnan tart szemmel. Berobog a gyors.
Lassít, megáll, eltüntet a felügyelő tekintete elől, már indul is.

20
Második fejezet

Már vagy harminc oldalt olvastál a könyvből, kezd izgatni a történet. Egyszer
csak megállapítod: „Ho-hó, ez a mondat nem hangzik újnak. Sőt, mintha már az
egész bekezdést olvastam volna." Na persze, ezek amolyan visszatérő motívumok, a
szöveg át és át van szőve velük, arra szolgálnak, hogy kifejezzék az idő hullámzását.
Olyan olvasó vagy, aki érzékeny az efféle finomságokra, igen, te tüstént megérted az
író szándékait, semmi sem kerüli el a figyelmedet. Ám egyszersmind némi
csalódottságot is érzel; épp amikor igazán érdekelni kezd a dolog, a szerző, lám,
szükségesnek véli fitogtatni a modern irodalom szokásos technikai ügyeskedésben
való jártasságát: szó szerint megismétel egy-egy bekezdést. Azt mondod, bekezdést?
De hiszen egy egész oldal ismétlődik itt, összehasonlíthatod az előzővel, nem találsz
egy vesszőnyi különbséget. S ahogy tovább lapozol, mi történik? Semmi, ugyanaz a
mese, amit már olvastál! Várj csak, nézd meg az oldalszámozást. Mi a fene! A
harminckettedik lap után a tizenhetedik következik! Amit választékosságnak,
stílusbravúrnak véltél, nem más, mint egyszerű nyomdai hiba: ugyanazok az oldalak
kétszer szerepelnek. A kötésnél történt tévedés: a könyveket nyomdai „ívekből" állít-
ják össze; egy-egy ív papirosra tizenhat oldalt nyomnak, majd nyolcadrét
hajtogatják; amikor egybekötik az íveket, megeshet, hogy a kötetbe kétszer kerül
ugyanaz; időnként megtörténik ez a kis baleset. Türelmetlenül lapozol tovább, hogy
rábukkanj a harmincharmadik oldalra - ha ugyan van harmincharmadik oldal; egy
megduplázott ív csak apró kellemetlenség; az igazi, a helyrehozhatatlan kár akkor éri
az embert, ha a közvetlen folytatás, vagyis a megfelelő ív nincs sehol, illetve egy
másik példányba került, ahol esetleg duplán szerepel, emez meg hiányzik. Akárhogy
van is, te semmiképp nem akarod elveszíteni a történet fonalát, más nem érdekel,
fordulathoz értél, nemhagyhatszkiegyetlenlapotsem.
Nos, itt a harmincegyedik, a harminckettedik... És mi jön utána? Megint a
tizenhetedik, harmadszor is! De hát miféle könyvet adtak el neked? Az egész
hátralevő részét ugyanannak az egy ívnek (a másodiknak) a példányaiból kötötték
össze, azon kívül egyetlen jó lap sincs benne.

21
Földhöz vágod a szerzeményedet, legszívesebben az ablakon vágnád ki, a csukott
ablakon, át a redőny lécein, hadd morzsolódjanak szét a lécek közt az átkozott
ismétlődő ívei, kalimpáljanak csak a levegőben a mondatok, szavak, ragok, képzők és
fonémák, többé ne tudjanak értelmes szöveggé egybeállni; át az üvegen, ha
törhetetlen üvegből van az ablak, annál jobb, silányodjon a kihajított könyv
fotonokká, rezgésekké, hanghullámokká, sarkított színképekké; át a falon, őrlődjön
molekulákká és atomokká a vasbeton atomfogainak harapásában, essen szét
elektronokká, neutronokká, mind parányibb elemi részecskékké; át a
telefondrótokon, váljék elektromos impulzusokká, redundanciák és zajok zúzalékain
hömpölygő információfolyammá, örvénylő entrópiává. Ki a lakásból, ki a házból, a
negyedből, a kerületből, a város területéről, a helyi és regionális közigazgatásból, a
nemzet közösségéből, a Közös Piacból, a nyugati kultúrából, a földgolyóról, az
atmoszférából, a bioszférából, a sztratoszférából, a föld vonzásköréből, a
naprendszerből, a galaktikából, a galaktikahalmazból, kifelé, ki, ki, azon a ponton
túlra ahová tágulásukban a galaktikák értek, oda, hová tér és idő még nem jutott el,
ahol a nemlét fogadná, sőt a sosemvoltság, a sem előbb-, sem utóbb-nemlét,
vesszen bele a legteljesebb legtökéletesebb feltétlen, vitathatatlan negatívumba! Ezt
érdemli, úgy bizony, se többet, se kevesebbet.
De nem, mégsem: fölveszed, leporolod; vissza kell vinned a könyvesboltba,
hogy kicseréljék. Tudjuk, meglehetősen indulatos vagy, de fékezni is tudod magad.
Az keserít el legjobban, ha a véletlen, az esetlegesség, a valószínűség,
hozzávetőlegesség kiszolgáltatottja vagy, ha az emberi dolgoknak és cselekvéseknek,
a magad és mások gondatlanságának, pontatlanságának kelepcéjében kell
vergődnöd. Ilyenkor felülkerekedik benned a türelmetlenség, alig várod, hogy
semmivé tehesd ez önkényesség vagy figyelmetlenség zavaró következményeit, hogy
visszaállíthasd az események szabályos menetét. Alig várod, hogy kezedben tarthasd
a már elkezdett könyv egy hibátlan példányát. Legszívesebben rohannál is érte, ha
nem volnának zárva a boltok ilyenkor. Meg kell várnod a holnapot.
Az éjszakád ugyancsak zaklatott, meg-megszakad az álmod, gát kényszeríti
megtorpanásra, mint a regény olvasását; a képek, képsorok egyazon álom
ismétlődéseinek hatnak. Küszködsz velük, mint az értelmet s formát nélkülöző élettel,
valamiféle szándékot, célt keresel bennük... csak kell lennie valamilyen útnak!...

22
akárha olvasni kezdenél egy könyvet, nem tudván még, merre visz, milyen tájak felé.
Szeretnéd, ha valami elvonatkoztatott és abszolút tér-idő nyílna meg előtted,
melyben pontos, feszes röppályán mozoghatnál; de amikor végre úgy tetszik, már-
már sikerül, észreveszed, hogy egy helyben állsz, mozdulatlanul, kezdheted elölről az
egészet.
Másnap, alighogy egy szabad perchez jutsz, rohansz a könyvkereskedőhöz,
kezedben a nyitott könyvvel lépsz be a boltba, mutatóujjad az egyik lapot bökdösi,
mintha már az is elég volna a teljes kuszaság nyilvánvalóvá tételéhez. - Tudja-e, mit
adott el nekem?... Ide nézzen... Pontosan amikor kezd izgalmas lenni...
A könyves nem jön zavarba: - Á, szóval ön is. Már többen reklamáltak. Épp ma
kaptam ezt a körlevelet a kiadótól. Azt mondja: „Legutóbbi küldeményünkben Italo
Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének néhány példánya hibás,
ezeket ki kell vonni a forgalomból. A könyvkötészet tévedése folytán a fenti kötetek
ívei összekeveredtek egy másik újdonság, Tazio Bazakbal lengyel író Malbork
városperemén című regényének íveivel. Elnézést kérve a kellemetlenségért, kiadónk
biztosítja ti t. Címet, hogy rövidesen gondoskodni fog a hibás kötetek
kicseréléséről..." s a többi. Látja, uram, a szegény könyvkereskedő kell hogy megigya
a levét mások gondatlanságának. Naphosszat ezzel kell foglalkoznunk, már azt se
tudjuk, hol áll a fejünk. Egyébként sorra átlapoztuk a Calvinókat, valamennyit.
Szerencsére akad köztük hibátlan is, így tüstént kicserélhetjük az ön csonka Utazó-ját
egy még fel-vágatlan újdonatújra.
Pillanat. Koncentrálj. Rakd szépen rendbe magadban az egyszerre reád zúduló
információtömeget. Lengyel regény?... Úgy hát aminek akkora hévvel estél neki, nem
az a könyv volt, amit olvasni véltél, hanem egy lengyel regény. Most ezt, ezt a
lengyelt kell sürgősen megszerezned. Ne hagyd, hogy mást sózzanak rád. Magyarázd
meg világosan a boltosnak, hogyan is állnak a dolgok. - Nem, kérem, engem az az
Italo Calvino most már csöppet sem érdekel. A lengyelt kezdtem el olvasni, folytatni
is azt akarom. Megvan ez a Bazakbal?
- Ahogy parancsolja. Épp az imént egy másik vevőnk ugyanezzel a problémával jött,
ő is a lengyelt kérte cserébe. Tessék, ott sorakozik a pulton egy csomó Bazakbal...
épp ön előtt. Vegyen ki egyet.
- De vajon ez jó példány?

23
- Nézze, uram, én most már nem teszem tűzbe a kezem ezekért. Ha a
legtekintélyesebb kiadók is így összekutyulják a dolgokat, többé nem lehet bízni
semmiben, önnek is csak azt mondhatom, amit az imént a kisasszonynak. Ha további
reklamálnivalójuk lesz, visszakapják a pénzt. Többet nem tehetek.
A kisasszony... a boltos egy kisasszonyra mutatott. Ott áll két könyvespolc között, a
Penguin Modern Classics köteteket nézegeti, kecses és határozott ujjával
végigpöcögteti a lilás gerinceket. Élénk, nagy szem, sima bőr, egészséges arcszín,
erősen hullámos, dús haj.
Íme, kedves Olvasó, ezennel szerencsésen belépett látókörödbe az Olvasónő;
pontosabban: a figyelmed körébe lépett, még pontosabban: te léptél egy mágneses
térbe, melynek vonzásából nem bírsz menekülni. Nos hát, ne vesztegesd az időt, jó
ürügyed akadt, hogy megszólítsd, beszélgetést kezdj vele, hisz közös a témátok, az
ám, fitogtathatod olvasói tájékozottságodat, rajta, mire vársz!
- Szóval maga is, hehe, a lengyellel - mondod egy szuszra -, az a könyv elkezdődik,
aztán abbamarad, micsoda bosszúság, mondták, hogy maga is, én úgyszintén, tudja,
próba szerencse, visszaadtam amazt és ezt vettem helyette, de hát milyen kedves
véletlen, hogy mindketten.
Hát ami azt illeti, egy kicsit összefüggőbb is lehetett volna, mindenesetre
megsodorintottad a beszéd fonalát. Most rajta a sor.
Mosolyog. Az arcán kétoldalt egy-egy gödröcske. Még jobban tetszik neked.
Ezt mondja: -Ah, igazán, úgy szerettem volna egy jó regényt olvasni. Ez eleinte nem
tetszett, de aztán inkább... Micsoda méreg, amikor látom, hogy félbeszakad. A
tetejébe nem is az a szerző. Azt rögtön érzékeltem, hogy másféle a szöveg, mint a
többi könyvében. És csakugyan: Bazakbal. De szó, ami szó, jeles író ez a Bazakbal.
Még sosem olvastam tőle semmit.
- Én sem - mondhatod bátorságra kapva s bátorítón.
- Nekem, az én ízlésemnek kissé homályos az elbeszélőmodora. Nincs kifejezetten
ellenemre, ha egy regény kezdetben zavarba ejt, de ha az első benyomásom ködös,
akkor attól tartok, mire az a köd felszáll, oda az olvasókedvem is.
Elgondolkodva bólintasz: - Tény és való, ez a kockázat fennáll.
A nő folytatja: - Jobban szeretem azokat a regéiket, amelyek rögtön magukkal
ragadnak: egy olyan világba, ahol jól fölismerhető, mert élesen körvonalazott

24
minden. Különös elégtétellel tölt el, ha tudom, hogy a dolgok pontosan ilyenek és
nem másmilyenek, a közömbös dolgok is, azok, amik jelentéktelennek tűnnek az
életben.
Egyetértesz? Mondd hát neki. - Igen, igen, az ilyen könyveket érdemes olvasni.
Mire ő: - Azért ez a regény is érdekes, nem tagadom.
Ej, ne hagyd elszakadni a beszélgetés fonalát.
Mondj valamit, akármit! - Maga sok regényt olvas? Igen? Én is, olykor... ámbár
engem inkább a tanulmányirodalom érdekel... - Kész? Ennyit tudsz csak mondani?
Megfeneklettél? Jó éjszakát! De hát képtelen vagy megkérdezni tőle: - És ezt olvasta-
e? És amazt? Melyik tetszett jobban? - Látod, így most van egy félórára való
témátok.
Épp csak az a bibi, hogy sokkal több regényt olvasott, mint le, különösen a
külföldiekből többet, s hozzá remek a memóriája, különféle epizódokra utal, ilyeneket
kérdez: - És emlékszik, mit mond Henry nénikéje, amikor... - te pedig, aki azért ho-
zakodtál elő azzal a regénnyel, mert noha csupán a címét ismered, szeretted volna
elhitetni vele, hogy olvastad is, most holmi általánosságokkal kényszerülsz lavírozni,
megkockáztatsz néhány kevéssé kompromittáló véleményt, mint például: - Szerintem egy
kicsit hosszadalmas - vagy: - Tetszik, mert olyan ironikus -, mire ő: - Igazán? Úgy találja?
Én nem mondanám... - te pedig benne vagy a pácban. Gyorsan egy híres szerzőről
kezdesz beszélni, merthogy olvastál tőle egy regényt, legföljebb kettőt; a nő erre máris
folyékonyán sorolja az író összes műveit, látszik, hogy tökéletesen ismeri mindet, ha meg
elbizonytalanodik itt-ott, annál rosszabb, akkor megkérdezi: - És az a híres epizód, tudja,
a kettévágott fényképpel... melyikben is van az, ebben vagy amabban ? Mindig
összezavarom... - Te nekiveselkedsz, hogy kitaláld, ha egyszer nem tudja.
Mire ő: - Hogyan? Mit mond? Az lehetetlen... - Nos, mondjuk, hogy mindketten
összezavarodtatok.
Jobb visszakanyarodni a tegnap esti olvasmányodra, a kötetre, melyet mindketten a
kezetekben szorongattok, s amelynek kárpótolnia kell benneteket a csalódásért.
Reméljük - mondod -, reméljük, ezek most jó példányok, helyén van bennük minden lap,
s így nem kell abbahagynunk a legizgalmasabb pillanatban, mint amikor... - (Mint amikor
micsoda? Mit akarsz mondani?) - Egyszóval, remélhetően végig tudjuk élvezni az egészet.
- Ó, igen - feleli ő. Hallottad? Azt mondta: „Ó, igen." Rajtad a sor, vesd ki a hálót.

25
 - Akkor hát remélem, hogy viszontlátom még, hisz maga is állandó vevő itt... így
kicserélhetjük majd az olvasói benyomásainkat. - Ő: - Szívesen.
Te tudod, hová akarsz kilyukadni; kezded már húzogatni azt a hálót. - Az lenne a
legmurisabb, ha, ahogy azt hittük, hogy Italo Calvinót olvassuk s ehelyett Buzakbalt olvastuk,
most, hogy Bazakbalt szeretnénk olvasni, kiderülne, hogy Italo Calvino könyvét tartjuk a
kezünkben.
- No nem! Akkor bepereljük a kiadót!
- Ide hallgasson, nem kellene megadnunk egymásnak a telefonszámunkat? - (Lám, kedves
Olvasó, Ide akartál kilyukadni; eddig csak tekergőztél körülötte, mint valami csörgőkígyó!) - így
ha egyikünk fölfedezi, hogy hibás a példánya, segítséget kérhet a másiktól... Ketten nagyobb
valószínűséggel hozhatunk össze egy teljes példányt.
No lám, kimondtad. Mi sem természetesebb, mint hogy a könyv révén valamiféle szolidaritás
jöjjön létre Olvasó és Olvasónő között, igen, szolidaritás, cinkosság, kapcsolat.
Elégedetten távozhatsz a könyvesboltból; te, aki azt hitted, vége már annak a korszaknak,
amikor az ember várhatott valamit az élettől. Két reménnyel térsz haza, s kellemes,
várakozásteli napokat ígér mindkettő: az egyiket a könyv táplálja - türelmetlenül várod, hogy
folytathasd az olvasást -, a másikat a kapott telefonszám - újra hallod majd ama hangnak hol
kristályos, hol fátyolos tónusát, amikor, nemsokára, sőt már holnap, első telefonhívásodra fül
veszi a kagylót; a könyv lesz az átlátszó ürügy, megkérdezed, tetszik-e neki vagy sem,
jelented, hogy ennyi és ennyi oldalt elolvastál már, találkát kérsz...
A te kilétedet tapintatlanság volna firtatni, kedves Olvasó, úgyszintén a korodat, családi
állapotodat, foglalkozásodat, jövedelmedet. Ezek a dolgok rád tartoznak, dönts felőlük magad.
A lelkiállapotod számít csupán: most, az otthon bensőséges légkörében igyekszel teljesen
megnyugodni, kell ez ahhoz, hogy belefeledkezhess a könyvbe; kinyújtod a lábad,
visszahúzod, újra kinyújtod. De valami megváltozott tegnap óta. Immár nem magányos
olvasás ez: az Olvasónőre gondolsz, aki ugyanebben a percben szintén kezébe veszi a könyvet,
s íme, az olvasandó regénynek fölébe helyezkedik egy esetleges másik, egy élni való, a
kettőtök történetének folytatását, pontosabban: egy lehetséges történet kezdete. Lám, hogy
megváltoztál tegnap óta, te, aki mindig azt hangoztattad, hogy előnyben részesíted a könyvel,
ezt a masszív, jól meghatározható tárgyat, mely ott van a kezed ügyében s kockázat nélkül
veheted hasznát, élvezheted - a mindig oly röpke, véletlenszerű, ellentmondásos életélmények
ellenében. Azt jelenti ez, hogy eszközzé vált a könyv, kommunikációs csatornává, találkahellyé?

26
Ettől nem fog kevésbé vonzani, ellenkezőleg, valamivel még nagyobb is lesz a hatalma
fölötted.
A kötet fölvágatlan (az első akadály, mely ellenszegül türelmetlenségednek). Egy jóféle
papírvágó késsel nekilátsz titkai föltárásának. Határozott kard-csapással utat törsz a címlap s az
első fejezet első oldala között. S íme...
Íme, már az első oldalnál rájössz, hogy a kezedben tartott regénynek semmi köze ahhoz, amit
tegnap olvastál.

27
MALBORK VÁROSPEREMÉN

Sült hús szaga szállong az oldal elején, pontosabban pirított lé szaga, pirított hagymás
léé, mely kissé odaégett, merthogy a hagyma erezete előbb sötétlila lesz, majd megbámul, a
széle pedig, a felvágott hagyma minden egyes darabkájának pereme megfeketül, m csak
aztán válik aranysárgává: tulajdonképpen a hagymáié az, ami pörkölődik, fokozatosan csalva
elő egy sor szín- és illatárnyalatot, melyet mind áthat u lassú tűzön forrósodó olaj szaga.
Repceolajé, ez fel van tüntetve a szövegben, mint ahogy minden apró részlet, igen pontosan, a
dolgok nómenklatúrája s az érzések, amiket keltenek, megnevezve valamennyi étel, amint
egyszerre rotyognak-sercegnek a konyha tűzhelyein, s amiben sülnek-főnek úgyszintén, a lá-
basok, fazekak, tepsik, serpenyők, nemkülönben a készítés minden szakasza, lisztben
hempergetés, tojásfelverés, az, ahogyan az uborkát szeletelik az uborkasalátához, ahogyan
szalonnadarabkákkal tűzdelik a fiatal jércét, mielőtt serpenyőbe rakják. Igencsak konkrét itt
minden, szinte testi valójában jelenik meg, oly tökéletes hozzáértéssel föstik le neked,
legalábbis benned, Olvasó, a tökéletes hozzáértés érzetét kelti, jóllehet az ételek egyikét-
másikát nem ismered, a fordító jónak látta meghagyni az eredeti nyelv szerinti nevüket,
például ezt: schoeblintsjia, de te a schoeblintsjia szót olvasva a fejedet tennéd rá, hogy
schoeblintsjia létezik, érzed is az ízét, noha arról a szövegben nem tétetik említés: savanykás íz,
lévén, hogy részint a szó hangzása vagy csupán vizuális befogadása savanykás ízt sugall,
részint pedig az ízek, szagok és szavak szimfóniájában szükségesnek érzel egy savanykás
hangzatot.
Miközben a darált húst összegyúrja a tojásos liszttel, Brigd vörös és telt, aranysárga
szeplőkkel pöttyözött karját lassanként fehér porréteg vonja be, s nyers húsdarabkák ragadnak
reá. Ahogy felsőteste hajlik-hajladozik a márvány asztallap fölött, szoknyái fel-felcsúsznak hátul
néhány centiméternyit, amitől elő-elővillan a lábikrája s a combja közötti hajlat; a bőre ott a
legfehérebb, egy kis erecske kéklik rajta. A szereplők testet öltenek, alakjuk lassanként
kibontakozik az apró részletek és pontosan követett mozdulatok halmazából, de a megszólalá-
sokból s beszélgetésfoszlányokból is, mint például amikor azt mondja az öreg Hundér: „Az idei
nem bizserget úgy, mint a tavalyi", s néhány sor után megérted, hogy a vöröspaprikáról van
szó, Ugurd néne pedig megjegyzi: „Éppenséggel te tompulsz évről évre!", s belekóstolván
fakanalával, egy marék fahéjat szór a lábasba.

28
Percenként új szereplőt fedezel föl, nem tudhatni, hányan vannak ebben az óriási, hodályszerű
konyhában, kár bennünket számlálgatni, mindig is sokan megfordultunk Kudgiwában, jöttünk,
mentünk: a szám sosem egyezik, mert különféle nevek ugyanazon személyhez tartozhatnak,
esetenként a keresztnevükön, a becenevükön, a vezetéknevükön, illetve az apjuk nevéből
képzett családnevükön szólítják őket, s olyanféleképpen is jelöltetnek, mint „Jan özvegye" vagy
„a béreslegény a kukoricasilóból". Annál fontosabbak a testi részletek, ezeket a regény sorra
mind kiemeli, Bronko lerágott körmeit, Brigd arcán a pelyheket, s ugyanilyen jelentősek a
mozdulatok, gesztusok, aztán a szerszámok, amikkel ez vagy amaz dolgozik, a húsverő, a
salátamosó szűrő, a vajhullámosító - ilyeténképpen a regény valamennyi szereplőjét már első
felbukkanásukkor meghatározzák e szokott taglejtések, illetve ismertetőjegyek. Ennek
eredményeképp az ember még többet szeretne tudni; mintha a vajhullámosító tüstént
meghatározná annak a jellemét és sorsát, aki az első fejezetben használja, te pedig, Olvasó,
máris készenlétben volnál, hogy valahányszor előbukkan az a regényalak, így kiálts föl: „Ó, ez
az a vajhullámosító!", arra ösztökélve így az írót, hogy olyan cselekvésekbe és eseményekbe
bonyolítsa figuráját, melyek összhangban vannak a regény eleji vajhullámosítóval. A mi
kudgiwai konyhánk mintha pontosan azt a célt szolgálta volna, hogy a nap minden órájában
egy csomó ember tevékenykedjék benne, külön-külön mindegyik mást és mást iparkodván
főzni: ki borsót hüvelyezett, ki a compót helyezte el a tavi ponty felvágott hasában - mindenki
sütött, főzött vagy evett valamit, elmentek, mások jöttek a helyükbe, hajnaltól késő éjszakáig,
én ugyancsak korán mentem le aznap, s a konyha már nagyban üzemelt, mert más nap volt
az, mint a többi: Kauderer úr érkezett meg előző este a fiával, reggel pedig már utazott vissza,
s vitt engem is a fia helyett. Először hagytam el a szülői házat: az egész évszakot Kauderer
úrnál kellett hogy töltsem, Pëtkwo megyében, a rozs aratásáig, hogy megismerjem a
Belgiumból importált új szárítógépek működését, míg Ponko, Kauderer úr legifjabb fia nálunk
sajátítja el ezalatt a kerti berkenye ojtásának tudományát.
A ház megszokott zajai és illatai úgy vettek körül azon a reggelen, akárha istenhozzádot
mondtak volna: elveszteni készültem most mindazt, amit addig megismertem, igen, úgy tűnt,
hosszú-hosszú időre elveszítem, s mire visszatérek, semmi se lesz olyan, mint azelőtt, én
magam sem leszek ugyanaz. Ezért mintha örökre szólt volna a búcsú: a konyhától, a háztól,
Ugurd néni knédlijeitől; s ezért a konkrétság, kézzelfoghatóság, mely az első soroktól kezdve
kísérődül szegődött, magába foglalta a veszteségérzést is, a bomlás, széthullás
szédületét; amilyen figyelmes Olvasó vagy, észrevetted te ezt is, már az első oldalon,

29
amikor is, élvezvén bár ez írásmű pontosságát, rájöttél, hogy tulajdonképpen minden ki-
pereg az ujjaid közt, meglehet, a fordítás az oka, mondtad magadban, hűnek talán hű,
de nem adja vissza azt az érzékletességet, anyagszerűséget, mely nyilván sajátja az eredeti
nyelv kifejezéseinek, bármelyik nyelv legyen is az. így hát nem csupán a kudgiwai
házhoz fűződő kapcsolatom szoros voltát s az elveszítés fájdalmát kívánja közvetíteni
neked minden egyes mondat; ezt talán nem vetted észre, de ha még jobban figyelsz,
láthatod, hogy így van: az elszakadásom lendületét szintúgy éreztetni szándékoznak e
sorok, a futást az ismeretlen felé, hogy messze legyek már a schoeblintsjia savanykás
szagától, hogy életemben új fejezet kezdődjék, új találkozások essenek az Aagdnál, a
végenincs naplementék alatt, a pëtkwói vasárnapokon, a legényegylet mulatságain.
Egy lány... - az arca hosszúkás, fekete haja rövidre vágva -, egy lány képe került elő
egy pillanatra Ponko kis útiládájából, s el is tűnt rögtön, a fiú egy viaszosvászon ing alá
csúsztatta. A szobában, a galambdúc alatti szobában, mely addig az enyém volt, Ponko
kicsomagolta, majd a csak imént kiürített fiókjaimba rakta a holmiját. Az én útiládám
már le volt zárva, azon ülve figyeltem némán Ponko mozdulatait, s közben gépiesen
visszaütögettem-hajlítgattam a láda egyik elálló díszveretét; nem szóltunk egy szót se,
üdvözölni is csak úgy a fogunk közt üdvözöltük egymást; figyeltem minden
mozdulatát, s közben igyekeztem számot adni magamnak arról, mi is történik
voltaképpen: egy idegen foglalja el a helyemet, sőt, akárha a bőrömbe bújna, övé immár
a kalitka, benne a seregélyek, övé a sztereoszkóp, A valódi ulánussisak a szögön,
mindaz, amit nem tudok magammal vinni, neki marad, jobban mondva a tárgyakhoz,
helyekhez és személyekhez való viszonyom, a velük való kapcsolatom lesz az övé ezentúl,
amiképpen én az ő bőrébe bújok, ő leszek, hogy elfoglalhassam a helyét életének színfalai
között.
A lány... - Ki az a lány ? - kérdeztem, s már kaptam is az ing felé, előrántottam
alóla a faragott fakeretes képet. Cseppet sem hasonlított a lány az itteniekhez, akik mind
kerek képűek, s a hajuk korpaszínű. Csak most jutott eszembe Brigd, felvillant a lelki
szemem előtt Ponko és Brigd, ahogy majd egymással táncolnak Szent Tádé ünnepén...
Brigd megstoppolja Ponko gyapjúkesztyűjét, Ponko meg egy nyestet ajándékoz
Brigdnek, egy élő nyestet, amelyet az én kelepcémmel fogott. - Hagyd azt a képet! -
üvöltött fel Ponko, s vasmarokkal megragadta mindkét karomat. - Tedd le! Azonnal!

30
A kép sarkában írás, még idejében el tudtam olvasni : „Hogy el ne felejtsd Zwida Ozkartot."
- Ki ez a Zwida Ozkart? - kérdeztem; Ponko ökle abban a pillanatban az arcomba
csapott, mire én ugyancsak nekiestem, azzal máris ott hemperegtünk a padlón,
igyekezvén kicsavarni egymás karját, s térdünket is használva, bezúzni egymás bordáját.
Ponkónak, csontos fiú lévén, jó nehéz volt a teste, igencsak keményeket ütött, rúgott, s
hiába próbáltam üstökön ragadni, rövid kefehaja akár a kutya szőre. Ahogy ott egymást
átölelve birkóztunk, az az érzésem támadt, hogy ebben a küzdelemben jött létre az
átváltozás, s mire felállunk, ő én lesz, én pedig ő, de meglehet, csak most gondolom ezt,
vagy csak te gondolod, Olvasó, nem én, mert én épp ellenkezőleg… küzdeni vele, ez akkor
azt jelentette, hogy erősen tartom magamat, s a múltamat is magamhoz szorítom, hogy ne
kerüljön a kezére, pusztuljon inkább; Brigdet akartam elpusztítani, hogy ne kerül jön
Ponko kezére, Brigdet, akibe sem akkor, sem azelőtt nem voltam szerelmes, de akivel
egyszer, egyetlenegyszer majdnem úgy hemperegtünk egymáson, mint most Ponkóval,
igen, ott hemperegtünk a kályha mögött fölhalmozott tőzegen s harapdáltuk egymást,
most pedig úgy éreztem, hogy már akkor elpereltem a jövendő Ponkótól őt is, Zwidát is,
már akkor ki akartam szakítani valamit a múltamból, hogy ne jusson az
ellenlábasomnak, az új, a kutyaszőrhajú „én"-nek; vagy meglehet, egy titkot akartam már
akkor kiszakítani az ismeretlen énem múltjából, hogy a magam múltjához és jövőjéhez
illesszem.
Az oldalnak, amit most olvasol, erről az erőszakos érintkezésről kellene tudósítania, a
kemény és fájdalmas ütésekből, vad és gyötrelmes visszavágásokból létrejött érintkezésről,
annak a cselekvésnek a testiségéről, melyet testünk egy másik test fölött gyakorol,
érzékeltetnie kellene, hogyan szabályoztuk erőfeszítéseink súlyát és fogékonyságunk fokát,
mindegyre alkalmazkodva az ellenfél által visszavert tükörképhez. Ha az olvasásélmény
szegényes bármely megélt élményhez képest, ennek részben az az oka, hogy amit én
érzek, miközben Ponkót magam alá gyűröm vagy elviselem a karom kicsavarását, nem
azonos azzal, amire szükségem volna, hogy kifejezzem a kifejezendőt: Brigd szerelmes
birtoklását, a leány húsának keménységét, tömörségét, mely olyannyira más, mint Ponko
csontos tagbaszakadtsága, s Zwida szerelmes birtoklását is, azt a lágyságot és forróságot,
amit Zwida lényébe beleképzelek, birtoklását annak a Brigdnek, akit mintha már el is veszí-
tettem volna, és annak a Zwidának, aki egy üveg mögötti fénykép csupán, testetlen valóság.
Az azonos és ellentétes férfivégtagok gubancában hiába próbálom magamhoz szorítani e

31
női látomásokat, különbözőségük sűrű ködébe tűnnek; ugyanakkor maga inat szeretném
ütni, azt a másik magamat talán, aki épp elfoglalja helyemet a házban, vagy azt, aki
inkább én vagyok s akit meg akarok szabadítani a másiktól, de csak e nekem feszülő
másikat érzem, az idegen-légét, akárha helyemre állt volna már, akárha minden helyet ő
birtokolna, s én kitöröltettem, mindörökre száműzettem volna a világból.
Amikor végül egyetlen dühös lendülettel ellöktem magam ellenfelemtől s talpra ugrottam,
idegennek rémlett a világ. Idegen volt a szobám, az útiládám, a keskeny ablakban látható
táj. Féltem, hogy többé nem lehet kapcsolatom senkivel, semmivel. Brigd keresésére
indultam, de nem tudtam, mit is akarok mondani neki, mit akarok csinálni vele, illetve mit
méretnék hallani vagy kapni tőle. Brigdhez igyekeztem, s közben Zwidára gondoltam: egy
kétarcú alakot kerestem, egy Brigd-Zwidát, s magam is kétarcú voltam, ki odafönn
hagyván Ponkót, hasztalan próbáltam nyálammal eltávolítani egy vérfoltot a kordbársony
ruhámból - az én véremet vagy Ponkóét, az én foghúsomból vagy az ő orrából valót.
S ugyancsak kétarcúan hallgattam s néztem a tágasterem ajtajából Kauderer urat, amint
széles taglejtéssel mutatva maga elé a földre, ezt mondja: - így feküdtek előttem, bizony,
Kauni és Pittö, az egyik huszonkét éves volt, a másik huszonnégy, nagyvadnak való golyó
roncsolta szét a mellüket.
- De hát mikor történt ez? - kérdezte nagyapám. - Mi nem is tudtunk róla.
- Tegnap volt a nyolcadnapi gyászmise, mielőtt útnak indultunk.
- Mi azt hittük, hogy már egy ideje elrendeződtek ezek a dolgok köztetek és az Ozkart
család között. Hogy annyi év után fátylat borítottatok arra a régi, átkozott históriára.
Kauderer úr pillátlan szeme a semmibe meredt; sárga agyagarca akár egy bálványé. - Az
Ozkartok és a Kaudererek között csupán temetéstől temetésig tart a béke. S mi rávésetjük
a halottaink sírkövére: „Az Ozkartok tették ezt velünk."
- Hát ti? Ti tétlenek vagytok? - kérdezte Bronko, ő sose tett lakatot a szájára.
- Az Ozkartok sírkövén hasonló a szöveg: „A Kaudererek tették ezt velünk." - Majd egyik
ujjával végigsimítva a bajuszát: - Itt végre biztonságban lesz Ponko.
Anyám ekkor Összekulcsolta a kezét, úgy mondta: - Szentséges Szűzmária, veszély
fenyegeti a mi Gritzvinket? Csak nem fogják most őt bántani?!
Kauderer úr nemet intett, de kerülte anyám tekintetét : - Ő nem Kauderer! Mi vagyunk
csak örökös veszélyben!

32
Nyílt az ajtó. Az udvaron meleg lóhúgy párája gomolygott a fagyos levegőben. A
béreslegény bedugta borvörös képét, s jelentette: - A kocsi előállt!
- Gritzvi! Hol vagy? Gyorsan! - kiáltotta nagyapám.
Egy lépést tettem Kauderer úr felé, aki erre begombolta plüssgalléros, vastag télikabátját.

33
Harmadik fejezet

A papírvágó kés használata gyönyörűséget szerez tapintó-, látó- és hallóérzékünknek,

legfőképpen pedig szellemünknek. Egy mozdulat előzi meg az olvasást: áthatolsz a könyv
anyagi valóságán, s csak így juthatsz be testetlen lényegébe. Ahogy a penge alulról fölfelé
a lapok közé hatol s egy-egy suhintással nekiront a rostoknak, és sorra lekaszálja őket,
tüstént utat nyit függőleges irányba; a jó papír vidám, barátságos hersegéssel fogadja ezt
az első látogatót, számtalan (szél vagy tekintet mozgatta) lapozás előhírnökét. Nagyobb
az ellenállás vízszintes irányban, különösen dupla lapok hajlatánál, itt ugyanis a kevésbé
ügyes fonákvágást kénytelen alkalmazni az ember; tompább, fojtottabb itt a hang is,
szaggatásé inkább, marcangolásé. A lapszélek kicsipkéződnek, kirojtosodnak, láthatóvá
válik a rostos-szálas anyag; olykor leválik egy papírforgács: kedves a szemnek, akár
hullámtarajon a fehér hab. Ahogy kardoddal átvágod magad az ívek akadályrendszerén,
arra gondolsz, hogy a szó is mindig elfed, takar valamit: úgy törsz utat az olvasmányban,
mint valami sűrű erdőben.
A regény, amit most olvasol, egy sűrű anyagú, legapróbb részleteiben is
kézzelfogható világot kíván bemutatni neked. Belefeledkezve az olvasásba, gépiesen
nyiszálod tovább a könyv hasát: még nem olvastad végig az első fejezetet, de a
felvágással már igencsak előrejutottál. S íme, épp abban a pillanatban, amikor figyelmed
a legfeszültebb, s egy fontos mondat közepére érve továbblapozol, két hófehér oldallal
találod szemtől szembe magad. Elképedve meredsz e kegyetlen fehérségre, úgy
bámulod, mint valami sebet, reménykedve egy kicsit, hogy tán csak káprázik a szemed,
attól az a fényfolt a könyvön, lassanként majd szépen visszatér reá a nyomtatott betűk
zebracsíkos téglalapjának képe. De nem, ez a szűzi, érintetlen fehérség az egymással
szemben levő két oldalon: valódi. Továbblapozol. A következő két oldal olyan, amilyennek
lennie kell: rajta a nyomtatás. Folytatod a lapozást; két-két üres oldal váltakozik két-
két nyomtatottal. Két fehér; két nyomtatott; két fehér; két nyomtatott: egészen a könyv
végéig. Az íveknek csupán egyik oldalára nyomtattak szöveget; aztán összehajtogatták és
egybefűzték őket, mintha teljesek volnának.
Lám, ennek az érdekfeszítő, izgalmas anyaggal teli regénynek a tömör felszíne egyszer
csak beomlott, feneketlen szakadékok tátongnak előtted; mintha az életszerű
teljességigény most leleplezné a mögötte ásító űrt. Próbálod átugorni, szeretnél

34
belecsimpaszkodni a következő szövegrész szegélyébe, mely éppolyan rojtos, mint a
papírvágó kés felszaggatta lapoké. Többé nem igazodsz el: mások a személyek, más a
környezet fogalmad sincs, miről beszélnek, ismeretlen neveket találsz, ilyeneket: Hela,
Casimir. Az a gyanúd támad, hogy ez megint egy másik könyv, meglehet éppenséggel ez a
lengyel regény, az igazi, a Malbork városperemén, míg az a rész, amit olvastál, a kötet eleje,
egy harmadik mű töredéke, ki tudja, melyiké.
Lengyelországhoz is? Utánanézel egy lexikonban meg egy történelmi atlaszban
is; nem, Lengyelországhoz semmi köze; ez a terület a két világháború között
független állam volt: Kimméria, fővárosa Örkko, nemzeti nyelve a kimmer, mely a
baton-ugor nyelvcsaládhoz tartozik. A lexikon „Kimméria"-cikke e meglehetősen
csüggesztő közléssel végződik: „Területének hatalmas szomszédai között történő
felosztása következtében a fiatal ország hamarosan hunt a térképről; őslakói
szétszóródtak; a kimmer nyelv és kultúra nem fejlődött tovább."
Elkap a türelmetlenség, alig várod, hogy beszélhess az Olvasónővel; hogy
megkérdezd, vajon az ő példánya is olyan-e, mint a tiéd, hogy közöld vele
föltevéseidet, az adatokat, amiket gyűjtöttél... Megkeresed noteszodban a
telefonszámát; följegyezted, a nevével együtt, amikor bemutatkoztatok egymásnak.
- Halló, Ludmilla? Észrevette, hogy ez egy másik regény ugyan, de ez is, legalább az
én példányom?...
A vonal túlsó végén érdes hang, kissé gunyoros is: t Kérem, én nem Ludmilla
vagyok. A húga beszél, Lotaria. - (Csakugyan, mondta neked: „Ha nem én, akkor a
húgom veszi fel a kagylót.") - Ludmilla nincs itthon. Miért keresi?
- Egy könyvről akartam csak beszélni vele... Nem baj, majd később újra hívom...
- Regény? Ludmilla falja a regényeket. Ki írta?
- Nos... egy lengyel regényről volna szó, ezt olvassa ő is. .. megbeszéltük, hogy
kicseréljük a benyomásainkat. .. Bazakbalnak hívják az íróját.
- Lengyel? És miféle?
- Hát... szerintem nem rossz.
Nem, nem értetted a kérdést. Lotaria azt akarja tudni, hogyan viszonyul a szerző a
Jelenkor Filozófiai Irányzataihoz és a Megoldásra Váró Problémákhoz. Hogy
megkönnyítse a dolgot, neveket sorol, a Nagy Mesterekét, közöttük kell elhelyezned
valahol Bazakbalt.

35
 Ugyanaz az érzésed most, mint amikor a papírvágó kés szemed elé tárta az üres
lapokat. - Nem tudnám pontosan megmondani. Az az igazság, hogy még a címben
és a szerzőben se vagyok biztos. Ludmilla majd elmeséli magának, kissé bonyolult
história.
- Ludmilla, mint mondtam, falja a regényeket, egyiket a másik után, de a fölvetett
problémákkal nem törődik. Ez így, szerintem, merő időpocsékolás. Nem gondolja?
Ha vitatkozni kezdesz vele, többé le nem rázod. Lám, máris meghív valami egyetemi
szemináriumra, amelyen sorra elemzik és osztályozzák a könyveket a Tudat és Tudat
Alatti Törvényei szerint, s ahol szigorúan elutasítják az Uralkodó Nemi Magatartás
Osztály és Kultúra valamennyi Tabuját.
- Ludmilla is jár oda?
Nem, úgy látszik, Ludmilla nem zavarja a húga köreit. A te részvételedre viszont
számít Lotaria.
Inkább nem kötelezed el magad: - Meglátom, ha lehet, odanézek egyszer; biztosra
nem ígérhetem. Addig is: ha lenne szíves megmondani Ludmillának, hogy
kerestem... De nem fontos, majd újra hívom. Köszönöm szépen. - Ennyi elég is,
lerakhatod a kagylót.
De Lotaria még nem enged: - Nézze, itt hiába hívja, Ludmilla nem itt lakik. A
nővérem az én számomat szokta megadni azoknak, akiket nem ismer közelebbről,
azt mondja, engem használ villámhárítónak…
Meg vagy sértve. Egy újabb hideg zuhany. A jónak ígérkező könyv félbeszakad; most
meg a telefonszám : arról szintén azt hitted, hogy valaminek a kezdete, s íme
kiderül, hogy zsákutca - ráadásul ez a Lotaria mindenáron vizsgáztatni akar...
- Értem... - mondod. - Akkor hát bocsánat. , - Halló! Á, maga az? Akivel a
könyvesboltban találkoztam? - Másik hang, az ő hangja; birtokba vette a telefont. -
Igen, Ludmilla vagyok. Maga is úgy járt? Üres oldalak, igaz? Szinte várható volt.
Csapda ez is. Épp most, amikor kezdtem belejönni, élvezni, amikor többet akartam
megtudni Ponkóról, Gritzviről...
Szóhoz se jutsz a boldogságtól. Ennyit tudsz csak kinyögni: - Zwida...
- Tessék?
- Igen, Zwida Ozkart! Jó lenne tudni, mi lesz Gritzvi és Zwida Ozkart között... Ugye
ez az a fajta regény, ami tetszik magának?

36
 Szünet. Egy darabig hallgat Ludmilla, aztán lassan, mint aki keresi a szavakat,
mert valami nehezen meghatározhatót akar kifejezni: - Igen, tetszik, nagyon... De én
azért jobb szeretem, ha az olvasmányaim nem tálalnak mindent oda,
kézzelfoghatóan, ha a dolgok körül, a holdudvarukban, érezhető a jelenléte
valaminek, amiről még nem tudni, micsoda, valaminek a jelzése...
- Persze, persze, ebben az értelemben én is...
- Ami azt illeti, nem mondom, néminemű titokzatosságelem itt sem hiányzik...
Mire te: - Nos, ide figyeljen, a titok szerintem a következő: ez egy kimmer regény,
igen, kimmer, nem pedig lengyel. Más lehet a szerző is, a cím is. Nem érti? Várjon,
megmagyarázom. Kimméria, lakosainak száma háromszáznegyvenezer, fővárosa
Örkko, főbb természeti kincsek: tőzeg és melléktermékei, szuroktartalmú vegyületek.
Nem, a regényben erről nincs szó...
Csönd, szünet. Hallgatsz, s ő is hallgat. Meglehet, betakarta tenyerével a
hallgatót s most a húgával tanácskozik. Az pedig, amilyen nagyokos, még tud is
valamit Kimmériáról. Isten tudja, mivel fog előhozakodni; légy résen.
-Halló, Ludmilla...
- Halló.
Átmelegszik a hangod, rábeszélő lesz, sürgető: - Ide hallgasson, Ludmilla, látnom
kell magát, beszélnünk kell erről a dologról, ezekről a körülményekről, egyezésekről,
eltérésekről... Találkozzunk, most rögtön, mondja meg, hová menjek, hol a
legkényelmesebb magának, s én máris ott vagyok.
Mire ő, rendíthetetlen nyugalommal: - Ismerem azt a professzort, aki kimmer
irodalmat ad elő az egyetemen. Elmehetnénk hozzá konzultálni. Várjon,
megkérdezem tőle telefonon, mikor tud fogadni minket.
Ott vagy már az egyetemen. Ludmilla bejelentette Uzzi-Tuzii professzornak, hogy
fölkeresitek a tanszéken. A telefonban nagyon elégedettnek mutatkozott a
professzor, örült, hogy rendelkezésre állhat kimmer szerzők iránt érdeklődőknek.
Te jobban szerettél volna előbb máshol találkozni Ludmillával, rohantál volna érte a
lakására, szíves örömest, hogy aztán együtt menjetek be az egyetemre. Ezt fel is
ajánlottad neki, de ő elhárította ajánlkozásodat, mondván, hogy ne fáradj, úgyis arra
van előzőleg dolga. Szívóskodtál, hogy nem ismered ki magad az egyetemen, félsz,
hogy eltévedsz abban a labirintusban; nem lenne jobb negyedórával előbb egy

37
kávéházban találkozni? Ez se felelt meg neki; majd ott találkoztok, a helyszínen, a
baton-ugor tanszéken, csak kérdezősködni kell, mindenki tudja, hol van. Immár
tudomásul veszed, hogy Ludmilla lágysága látszat, valójában szeret a helyzet ura
lenni, fenntartja magának a döntés jogát: nem tehetsz egyebet, engedelmeskedned
kell.
Pontosan érkezel az egyetemre, utat törsz magadnak a lépcsőkön üldögélő fiúk és
lányok seregében, elveszetten forgolódsz a rideg falak között, melyeket diákkezek
óriás feliratokkal és apró karcolatokkal díszítettek - a barlanglakók érezték ennek
szükségét hideg barlangjukban; így küzdöttek le szorongató ásványi idegenségét, így
tették meghittebbé, bensőséges térré, kézzelfogható tapasztalataikhoz illővé. Nem
ismerlek eléggé, Olvasó, nem tudom, vajon magabiztosan s közönyösen mozogsz-e
egy egyetem épületében, avagy régi traumák, illetve józan megfontolások
következtében lidérces álomként hat érzékeny, okos lényedre tanulóknak és
oktatóknak ez a világa. A keresett tanszéket egyébként senki sem ismeri, ide-oda
küldenek, az alagsorba, a negyedik emeletre; valahány szobába, terembe benyitsz,
egyik sem az, zavartan húzódsz vissza, úgy érzed magad, mintha az üres lapokkal
tűzdelt könyvben tévedtél volna el, s nem sikerülne kijutnod belőle.
Egy hosszú pulóveres fiatalember jön veled szembe lomha léptekkel. Ahogy
megpillant, kinyújtja feléd a mutatóujját, s így szól: - Te Ludmillát várod!
- Honnan tudja?
- Tudom. Nekem elég egy pillantás.
- Ludmilla küldte?
- Nem küldött senki, de én ide-oda mászkálok mindig, találkozom ezzel, amazzal,
hol itt látok, hallok valamit, hol amott, s persze, következtetek.
- Azt is tudja, hova igyekeztem?
- Ha akarod, odavezetlek Uzzi-Tuziihoz. Ludmilla vagy ott van már egy ideje, vagy
késve érkezik.
A jól tájékozott s olyannyira közlékeny fiatalembert Irneriónak hívják. Tegezd
nyugodtan vissza. - A prof hallgatója vagy?
- Nem hallgatok én senkit. Tudom, hol van, mert oda mentem mindig Ludmilláért.
- Akkor hát Ludmilla jár hozzá a tanszékre?
- Nem, csak éppen Ludmilla mindig rejtekhelyeket keres.

38
 - Ki elől bujkál?
- Hát... mindenki elől.
Irnerio válaszai általában kissé kitérőek, ezúttal mintha azt pedzené, hogy
Ludmilla legfőképpen a húgát igyekszik kerülni. Ha nem jön pontosan, ez annak
tulajdonítható, hogy nem akar összetalálkozni a folyosón Lotariával, akinek épp most
van szemináriuma.
Neked viszont az a véleményed, hogy a két nővér összeférhetetlensége nem
teljes, olykor szünetel, legalábbis Lotaria „telefonszolgálata" közben. Egy kicsit
többet kellene beszéltetned ezt az Irneriót; lássuk, csakugyan olyan sok mindent
tud?
- Te tulajdonképpen melyikükkel barátkozol, Ludmillával vagy Lotariával?
- Ludmillával, természetesen. De szót értek Lotariával is.
- Nem kritizálja a könyveket, amiket olvasol?
- Én nem olvasok könyveket! -jelenti ki Irnerio.
- Akkor hát mit olvasol?
- Semmit. Annyira megszoktam a nem-olvasást, hogy abba a szövegbe se pillantok
bele, amelyik véletlenül kerül a kezembe. Nem könnyű: gyermekkorunkban
megtanítanak olvasni, aztán egy életen át rabszolgái vagyunk az elibénk vetett
töméntelen irkafirkának. Meglehet, eleinte némi erőfeszítésembe került, hogy
megtanuljak nem-olvasni, de most már a legtermészetesebb képességem. Az a titka,
hogy nem szabad eleve elvetni az írott szöveget, nézni kell, sőt erősen, nagyon
nézni, míg el nem tűnnek a betűk.
Tágpupillájú, világosszürke, élénk szeme van Irneriónak; ennek a szemnek
semmi se kerüli el a figyelmét - akárha a vadon fiáé volna, aki vadászattal,
gyűjtögetéssel szerzi a betevőt.
- De hát megmondanád, minek jársz akkor ide az egyetemre?
- Miért ne járnék? Itt sokan megfordulnak, az ember találkozik, elbeszélget velük.
Én ezért járok ide. Hogy mások miért, azt nem tudom.
Próbálod elképzelni, milyen lehet ez az írással sűrűn teletömött világ annak, aki
megtanult nem-olvasni. Ugyanakkor eltöprengsz azon is, vajon miféle kapcsolat lehet
az Olvasónő és a Nem-Olvasó között, s egyszerre felötlik benned, hogy épp a

39
távolság, a különbözőség kötheti össze őket; nem bírsz elnyomni magadban egy kis
féltékenységet.
Tovább kérdezősködnél, de megérkeztetek; még fölcaplattok egy belső lépcsőn, s
most ott álltok egy alacsony ajtó előtt. Az ajtón felirat: „Baton-ugor tanszék." Irnerio
jó erősen kopogtat, majdhogynem dörömböl, neked odaveti, hogy „szevasz", azzal
otthagy.
Nagy nehezen nyílik az ajtó, de csak résnyire. Az ajtófélfán fehérlő
mészpöttyökből, az előtűnő sipkából és irhabélésű munkazekéből arra következ-
tethetsz, hogy a helyiség zárva van, mert felújítják, s most csupán egy mázoló vagy
takarító tartózkodik benne.
- Itt találom Uzzi-Tuzii professzor urat?
A sipka alatt igent hunyorító szempár merőben különbözik egy mázolóétól: annak a
tekintete ez, aki szakadékot készül átugorni, s gondolatban már lendül is, nem nézve
se le, se jobbra, se balra, csakis előre.
- Ön az? - kérdezed, pedig már rájöttél, hogy csak ő lehet, senki más.
Az emberke nem tárja szélesebbre az ajtót. - Mit óhajt?
- Bocsánat, egy felvilágosításról volna szó... Telefonáltunk önnek... Mármint
Ludmilla kisasszony... Itt van Ludmilla kisasszony?
- Itt nincs semmiféle Ludmilla kisasszony... -mondja a professzor befelé hátrálva az
ajtóból, s a falak mentén összezsúfolt könyvállványokra mutat, az olvashatatlan
nevekre és címekre a könyvek fedőlapján és gerincén; olyan az egész mint valami
tömör, tüskés sövénykerítés. - Miért nálam keresi?
Eszedbe jut, amit Irnerio mondott, az tudniillik, hogy Ludmilla rejtőzködésre
használja ezt a helyiséget; közben Uzzi-Tuzii egy taglejtéssel mintha dolgozószobája
kicsiségére utalna s ezt mondaná: „Keresd csak, keresd, ha azt hiszed, hogy itt van";
akárha szükségét erezné, hogy védekezzék a gyanúsítás ellen: ő ugyan nem rejtegeti
itt Ludmillát.
- Úgy volt, hogy együtt jövünk - mondod, hogy világos legyen a helyzet.
- Akkor miért nincs magával? - vág vissza Uzzi-Tuzii, s a különben logikus
megjegyzés hangneme ugyancsak gyanakvó.

40
- Majd jön... - mondod, ám szinte kérdő hangsúllyal, mintha megerősítést kérnél az
öregtől Ludmilla szokásait illetően, amelyekről te semmit, ő viszont bizonyára nagyon
is sokat tud. - Ön, professzor úr, ugye ismeri Ludmillát?
- Ismerem... Miért?... Mit akar tudni?... -kifejezetten ingerült. - Magát a kimmer
irodalom érdekli, vagy... - úgy tetszik, ezt akarja mondani: „Vagy Ludmilla?", de nem
fejezi be a mondatot; neked pedig, ha őszinte vagy, azt kéne válaszolnod, hogy már
nem tudsz különbséget tenni a kimmer irodalom és a regény Olvasónője iránti
érdeklődésed között. Aztán meg a professzor reagálása Ludmilla nevére, Irnerio
bizalmas közléseihez járulva: megannyi titokzatos villámcikkanás, mely félénk
kíváncsiságod homályos körében fel-felvillantja az Olvasónőt; ugyanaz a kíváncsiság
ez, mint ami Zwida Ozkarthoz, annak a regénynek a nőalakjához fűz, melynek
folytatását most keresed éppen, s mint ami Marne asszonyhoz, abban a regényben,
melyet előző nap kezdtél olvasni s egyelőre félretettél - lám, árnyak után vetetted
magad, itt kergeted valamennyit, a képzeletbelieket s azt az életből felbukkantál.
- Azt akartam... azt akartuk megkérdezni, hogy van-e egy olyan kimmer szerző, aki...
- Üljön le - mondja a professzor hirtelen megenyhülve, pontosabban: újraéledő, s az
esetlegest, ingatagot feloldó állandóbb, makacsabb szorongása áldozataként.
A kis helyiségben könyvállványok fedik el a falakat, az egyiknek már nem jutott hely
a fal mentén, ezért középütt áll, két félre osztva az amúgy is szűk teret, s afféle
elválasztó kulisszaként is a professzor íróasztala s a szék között, melyre leültetett:
nyújtogathatjátok a nyakatok, ha látni akarjátok egymást.
- Ide száműztek minket, ebbe a lyukba... Az egyetem terjeszkedik, mi meg húzzuk
össze magunkat... Az élő nyelvek Hamupipőkéje vagyunk... Ha ugyan a kimmer
nyelvet még élő nyelvnek lehet tekinteni... De éppen ez az értéke! - csattan fel hir-
telen, majd ugyancsak gyors váltással csendesen folytatja -, az a tény, hogy modern
és holt nyelv egyszerre. .. Előnyös állapot, ha ezt nem is veszi tudomásul senki...
- Kevés a hallgatója?
- Ki is jönne ide? Ki emlékeznék még a kimmerekre? A halálra ítélt nyelvek között sók
az olyan, amelyik jobban vonzza most a hallgatókat... A baszk, például... a breton...
a cigány... Mindenki ezekre iratkozik... Nem mintha tanulnák is őket, arra nem
vállalkozik már senki... Megvitatni való problémák után kurkásznak, általánosságok
után, melyeket a többi általánossághoz csaphatnak. A kollégáim alkalmazkodnak,

41
úsznak az árral, ilyenféle címeket adnak az előadás-sorozataiknak: „A walesi nyelv
szociológiája", „A provanszál pszicholingvisztikája"... a kimmer nyelvvel ez nem
megy.
- Miért nem?
- A kimmerek eltűntek, akárha a föld nyelte volna el őket. - Megcsóválja a fejét,
mintegy erőt és türelmet gyűjtve, amellyel elismételheti a már százszor
elmondottakat. - Ez egy halott nyelv halott irodalmának halott tanszéke. Minek is
tanulnák a kimmer nyelvet ma ? Én értem őket a legjobban, s mondom is nekik: ha
nem akartok jönni, ne gyertek, tőlem akár be is zárhatják a tanszéket. De azért
idejönni, hogy aztán itt azt csinálják... Ez már sok!
- Mit csinálnak?
- Mindent. És nekem néznem kell. Hetekig senki be nem teszi ide a lábát, de amikor
jön valaki, azért jön, hogy olyasmiket csináljon... Igazin távol maradhatnátok,
mondom nekik, mit érdekelnek benneteket ezek a holtak nyelvén írt könyvek? De ők
azért is... gyerünk, mondják, ugorjunk be a baton-ugor tanszékre, Uzzi-Tuzii
professzorhoz, így aztán belekevernek a dolgaikba, el kell néznem, részt kell
vennem...
- .. .Miben? - veted közbe a nyomozói kérdést, Ludmillára gondolva, aki ide jár, itt
rejtezkedik, talán Irnerióval, másokkal...
- Mindenben... Meglehet, vonzza őket valami, ez a bizonytalanság élet és halál
között, tán ezt érzik, anélkül, hogy tudnák. Idejönnek, csinálják, amit csinálnak, de
az előadásaimat nem veszik föl, az órákra nem járnak, senkit nem érdekel a
kimmerek irodalma, mely úgy alussza örök álmát e könyvespolcokon, mint valami
temetői kolumbáriumban...
- Engem épp ez érdekemé... Azért bátorkodtam idejönni önhöz, hogy
megkérdezzem, létezik-e egy olyan kimmer regény, mely úgy kezdődik.:. Nem, jobb,
ha rögtön a neveket mondom: Gritzvi és Zwida, Ponko és Brigd; a cselekmény
Kudgiwában kez dődik, de ez talán csak egy birtok, uradalom neve, később pedig,
azt hiszem, áttevődik Pétkwóba, az Aagd partjára...
- Ó, már meg is van! - kiáltja a professzor, s már ki is szabadította magát a beteges,
nyirkos homályból, ragyog, mint egy ezres izzólámpa. -Fölébe hajolván a
meredélynek. Róla van szó, kétségtelenül. Ukko Ahtinak, a század első negyede

42
egyik legígéretesebb kimmer költőtehetségének egyetlen reánk maradt regénye...
íme! - s pontosan megcélozva az egyik állvány egy pontját, ár ellen szökkenő halként
terem ott, megragadja a zöld kötésű, vékony kötetet, nagyot csap rá a tenyerével,
hogy csak úgy szálldos körülötte a porfelleg. - Sose fordították le semmilyen nyelvre.
Szinte leküzdhetetlenek a nehézségek, valóban, mindenkit visszariasztanak. Figyeljen
csak: „Arra irányítgatva meggyőződésemet..." Illetve nem: „Meggyőzögetvén
magamat a közvetítést illetően. . ."Bizonyára észrevette, hogy mindkét esetben
gyakorító képzős az ige...
Egyvalami rögtön világos számodra: ennek a könyvnek semmi köze ahhoz, amit
olvasni kezdtél. Néhány név egyezik csupán, ez különös, vitathatatlanul, de nem
sokáig töprengsz rajta, mert Uzzi-Tuzii kínkeserves rögtönzött fordítása nyomán
lassanként előtűnnek egy történet körvonalai, a kapkodva, jól-rosszul megfejtett
szógöbök szélesen hömpölygő elbeszélésfolyammá duzzadnak.

43
FÖLÉBE HAJOLVÁN A MEREDÉLYNEK

Meggyőződésem, hogy a világ mondani akar nekem valamit, üzeneteket,

felhívásokat, jeleket küld. Mégpedig azóta, amióta Pëtkwóban tartózkodom. Reg-
gelente sétálni indulok a Kudgiwa penzióból, megszokott úti célom a kikötő.
Elhaladok a meteorológiai megfigyelőállomás mellett, s a közelgő, illetve már régen
ittlevo világvégére gondolok. Ha a világvégét egyetlen pontra lehetne lokalizálni, az a
petk-wói meteorológiai megfigyelőállomás volna: négy, kissé ingatag facölöpön
nyugvó bádogtető, mely alatt regisztráló légnyomás-, nedvesség- és hőmérők
sorakoznak egy konzolon, a hozzájuk tartozó lassú ketyegésű óraszerkezet forgatta,
piros kockás papírtekercsekkel és oszcilláló tollacskákkal. Magas rúd csúcsán
imbolygó szélmérő s zömök esőmérő tölcsér egészíti ki a berendezést. Az állomás
elszigetelten, magánosán, a szürke, mozdulatlan égnek meredve áll a községi park
egy kis földhányásának tetején; csapdának hat, ciklonok csapdájának, igen, akárha
csalinak rakták volna oda, hogy magához csalogassa messzi, délköri tengerek
forgószeleit, eszményi prédának - máris roncsnak - ajánlkozva a dühödt hurrikánok
számára.
Némelyik nap mindent jelentéstelinek látok: megannyi üzenetnek, melyet
nehéz lenne másokkal közölnöm, meghatároznom, szavakba foglalnom, de amely
épp ezért döntő fontosságúnak tetszik. Jelek vagy jóslatok - engem illetnek s
egyúttal a világot; s nekem nem a lét külső eseményeiről szólnak, hanem arról, ami
belül történik, a mélyben; a világnak pedig nem egy-egy részletére vonatkoznak,
hanem az egész s mikéntjére, így hát megérthetik, hogy nehezen is tudok beszélni
róluk, épp csak utalhatok rájuk.
Hétfő. Ma egy kezet láttam kinyúlni a börtön egyik tengerre néző ablakán. A kikötő
védőgátján bandukoltam, szokásomhoz híven, míg csak a régi erőd mögé nem
értem. Rézsútos falai teljesen körülzárják ezt az erődöt; dupla vagy háromszoros
ráccsal védett ablakai vakablakoknak rémlenek. Tudtam, hogy emberek raboskodnak
benne, mégis az élettelen természet, az ásványvilág egy részének láttam mindig. A
kéz feltűnése ezért igencsak megdöbbentett: mintha a sziklából nyúlt volna ki. A
helyzete mindenképpen természetellenes volt; föltételezem, hogy a cellákban jó

44
magasan vannak az ablakok, mélyen a vastag falba ágyazva; a rab teljesítménye
kész akrobata-, sőt kígyóember-mutatvány kellett hogy legyen, hisz kezét több
rácson át juttatta ki a szabadba. Nem börtönjeladás volt ez nekem vagy másnak; én
legalábbis nem tekintettem annak; sőt az az igazság, hogy abban a pillanatban
eszembe se jutottak a rabok; fehérnek és keskenynek tetszett a kéz, nem
különbözött az enyémtől - nyoma se volt rajta annak a durvaságnak, amit
fegyencekről feltételez az ember. Reám úgy hatott, mintha a kő üzenete volna:
tudatni akarta velem, hogy egyazon anyagból vagyunk, s így valami megmarad
belőlem, nem vész el a világvéggel: a pusztaságban, mely nélkülözi majd az életet,
az életemet s az emlékeimet, lehetséges lesz még valamiféle kommunikáció. Az első
benyomásaimról számolok be, mindig azok a legfontosabbak.
Ma a kilátóig sétáltam; alant a parti fövény egy kis elhagyott darabkája s a szürke
tenger. A félkör alakzatban elhelyezett, fűzfavesszőből font, magas és hajlított
szélvédő támlás kosárszékek mintha egy olyan világra utalnának, melyből eltűnt az
emberi nem, s melyben minden, minden e távollétről beszél. Megszédültem, akárha
zuhannék, folyvást csak zuhannék egyik világból a másikba, s ebbe is, amabba is
nem sokkal azután érkeznék, hogy bekövetkezett a pusztulása.
Félóra múltán újra jártam a kilátónál. Az egyik - nekem háttal álló - kosárszék
belsejéből lila szalag röpdösött elő. Lejjebb ereszkedtem valamelyest a tengerbe
nyúló hegyfok meredek ösvényén; egy teraszon állapodtam meg, ahonnan más
látószög kínálkozott: amint sejtettem, Zwida kisasszony ült a kosárszék fűzfavessző-
fonadékának tökéletes rejtekében, a fején fehér szalmakalap, a térdén rajzmappa:
egy kagylót rajzolt. Nem örültem a találkozásnak; a reggel baljós jelei
visszariasztottak attól, hogy beszélgetést kezdeményezzek; a sziklákon és dűnéken
tett sétáim során már vagy három hete naponta ott látom, egyedül, s leghőbb
vágyam, hogy megszólítsam - tulajdonképpen ezzel a szándékkal indulok el nap nap
után a penzióból, de valami mindig visszatart.
Zwida. kisasszony a Vízililiom szállodában lakik; nevét a postástól tudtam
meg; lehet, hogy értesült erről; ebben az évszakban igen kevés itt a nyaraló; a
fiatalokat meg éppenséggel fél kézen lehet megszámolni; mivel oly gyakran
találkozunk, talán várja, hogy egy szép napon köszönjek neki. Több akadálya is van
annak, hogy szóba elegyedjünk. A legfőbb ez: Zwida kisasszony kagylókat gyűjt és

45
rajzol; nekem évekkel ezelőtt, kamaszkoromban, szép gyűjteményem volt, de aztán
hagytam az egészet s el is felejtettem mindent: osztályozást, alaktant, a különféle
fajták lelőhelyeit; a beszélgetés elkerülhetetlenül a kagylókra terelődnék, s én nem
tudnám, mihez tartsam magam: színleljek teljes hozzá nem értést, vagy idézzem fel
távoli, homályos emlékeimet; a kagylóté ma kapcsolata a ténnyel, hogy az életem
félbehagyott, befejezetlen ügyek sorozata, meggondolásra késztet; innen a zavar,
aminek aztán menekülés a vége.
Ehhez járul, hogy az igyekezet, amivel ez a lány a kagylóit rajzolja, valamiféle
formai tökély keresésére mutat - merthogy azt a világ elérheti s így el is kell érnie;
nekem viszont egy ideje az a meggyőződésem, hogy tökéletest csak járulékosan s
véletlenül lehet létrehozni; így nem is érdemel figyelmet - a dolgok igazi természete
a bomlásukban mutatkozik meg; ha odalépnék egyszer Zwida kisasszonyhoz, néhány
elismerő megjegyzést kellene tennem a rajzaira - igen finomak egyébként, már
amennyire oda-odalesve meg tudtam állapítani -, s így, legalábbis eleinte, azt kéne
színlelnem, hogy elfogadok egy olyan esztétikai és morális eszményt, amelyet
valójában elutasítok; vagy pedig rögtön ki kellene rukkolnom az őszinte
véleményemmel, kockáztatva, hogy megsértem.
Harmadik akadály: az egészségi állapotom, mely, bár sokat javult az orvosok
rendelte tengerparti üdülés jóvoltából, meghatározza a kijárások s az idegenekkel
való találkozások lehetőségét; nemritkán rohamaim is vannak még, s ami a
legkellemetlenebb, ki-kiújul egy ronda ekcémám - ez aztán teljesen elveszi a kedvem
a társas élettől.
Időnként, ha épp találkozunk a megfigyelőállomásnál, néhány szót váltok
Kauderer úrral, a meteorológussal. Mindig délben érkezik, leolvassa s följegyzi az
adatokat. Magas, szikár, sötét bőrű férfi, van benne valami indiánszerű. Kerékpáron
jön, s oly mereven néz maga elé, mintha teljes figyelmét igénybe venné aü ülésen
való egyensúlyozás. Nekitámasztja kerékpárját a bódénak, lecsatolja a vázra szíjazott
táskáját, s előszed belőle egy tömzsi nyilvántartó füzetet. Föllépked a lépcsőn, majd -
egyetlen pillanatra se lazítva - beírja a füzetbe a műszerek szolgál tattá számokat,
némelyeket ceruzával, másokat egy vastag töltőtollal. Térdnadrágot visel s hosszú
felöltőt; valamennyi ruhadarabja szürke vagy fekete fehér kockás, ellenzős sipkáját is

46
beleértve. Csak amikor már befejezte ténykedését, vesz észre engem, ki végig
figyelem; akkor köszön is, szívélyesen.
Arra a fölismerésre jutottam, hogy Kauderer úr jelenléte fontos számomra:
megnyugtatóan hat reám, hogy valaki ekkora lelkiismeretességről, ilyen módszeres
figyelem-összpontosításról tesz tanúbizonyságot - még ha jól tudom is, hogy mindez
hiábavaló; talán mert kompenzálja az én bizonytalan életmódomat, ami miatt -
levont következtetéseim ellenére - bűntudatot érzek. Ezért hát megállók s elnézem a
meteorológust, még beszélgetek is vele, holott maga a beszélgetés nem érdekel. Az
időjárásról beszél, persze, töméntelen tudományos szakkifejezést használva, meg a
légnyomás-ingadozásnak az egészségre gyakorolt káros hatásáról; de szót ejt
változékony, zavaros időinkről is, helyi eseményekből s újsághírekből idézve
példákat. Ilyenkor kevésbé látszik zárkózottnak, még neki is tüzesedik néha, sőt már-
már bőbeszédű, kivált a többség, a tömegek gondolkodásmódjának és
cselekedeteinek helytelenítésében: elégedetlenségre hajló ember.
Ma megjegyezte, hogy mivel néhány napig távol szándékozik maradni, találnia kéne
valakit, aki helyettesítené, vagyis fölvenné helyette az adatokat, de nem ismer
senkit, akiben megbízhat. Majd csak úgy mellékesen: nem volna-e kedvem
megtanulni a meteorológiai műszerek leolvasását, szívesen megtanítana rá. Nem
mondtam se igent, se nemet, legalábbis nem szándékoztam határozott választ adni,
de hogy, hogy nem, ott találtam magam mellett, a kis emelvényen, miközben sorra
magyarázta, mint kell lejegyezni a hőmérsékleti maximumot és minimumot, a
légnyomás változásait, a csapadék mennyiségét és a szélsebességet. Egyszóval,
szinte anélkül, hogy észrevettem volna, megtett helyettesének a következő napokra,
holnap déli tizenkét órai kezdettel. Noha ezt a fölvállalást kissé kierőszakolta, hiszen
nem hagyott időt sem gondolkodásra, sem arra, hogy megértessem vele: képtelen
vagyok ilyen sebtiben határozni - a feladat nincs ellenemre.
Kedd. Ma délelőtt megtörtént: beszéltem Zwida kisasszonnyal. A meteorológiai
adatok rögzítésére vonatkozó megbízatásnak nyilvánvalóan része volt abban, hogy
úrrá tudtam lenni a bizonytalanságomon. Ugyanis ittlétem óta először kötelezett
valamire egy előzetes megállapodás; akárhogyan alakuljon is a beszélgetésünk
Zwida kisasszonnyal, gondoltam, háromnegyed tizenkettőkor így szólok: „Ó, majd-
nem elfelejtettem... sietnem kell a megfigyelőállomáshoz, hogy leolvassam a

47
műszereket." S elbúcsúzom, talán nem szívesen, talán megkönnyebbülve, de
mindenképpen azzal a bizonyossággal fölvértezve, hogy nem tehetek másként. Azt
hiszem, már tegnap, amikor Kauderer úr előhozakodott a javaslatával, igen, bárha
homályosan, sejtettem én már tegnap is, hogy e megbízás bátorságot önt belém s
beszélgetni fogok Zwida kisasszonnyal; de csak most lett számomra világos a dolog,
ha ugyan világos lett. Zwida kisasszony egy tengeri sünt rajzolt. Összecsukható
tábori széken ült, a móló végében. A sün hanyatt feküdt egy sziklán, tehetetlenül:
be-behúzta a tüskéit, de hiába, nem tudott megfordulni. A rajz afféle tanulmány volt,
az állat nedves, táguló-összehúzódó húsát ábrázolta, sűrű, szálkás satírozással
jelezve a tüskéit. Gondosan előkészített előadásom a kagylók formájának csalóka
harmóniájáról, a természet igazi lényegét rejtő burok mivoltukról, egyszeriben
időszerűtlenné vált. Mind a sün, mind pedig a lány rajza kínos és kegyetlen
benyomást kel- tett - mintha közszemlére kitett zsigerek lettek volna. Azzal ugrottam
fejest a beszélgetésbe, hogy semmit se nehezebb lerajzolni, mint egy tengeri sünt:
akár a tüskés hátát nézzük, felülről, akár az égnek fordított puha részeit, sugaras
szimmetriájú felépítése ellenére kevés fogódzót nyújt az ábrázolásra. Azt válaszolta,
hogy a sün mint téma azért érdekli, mert álmában gyakran megjelenik, s így akar
szabadulni tőle. Búcsúzóban megkérdeztem, találkozhatunk-e holnap ugyanott. Nem,
válaszolta, holnap más dolga lesz; de holnapután megint kijön a mappájával, s
könnyen megtalálom.
Miközben ellenőriztem a barométereket, két férfi jött oda a bódéhoz. Sose láttam
őket; tetőtől talpig feketében voltak, a kabátjuk gallérja fölhajtva. Kau-derer úr felől
érdeklődtek; hogy hova ment, tudom-e a címét, meg hogy mikor jön vissza. Azt
feleltem, hogy nem tudom, s megkérdeztem, kikhez van szerencsém és miért
kérdezik.
- Semmi, semmi, nem fontos - mondták, azzal továbbálltak.
Szerda. Egy csokor ibolyát vittem a Vízililiom Szállodába, Zwida kisasszonynak. A
portás azt mondta, hogy már korábban elment. Sokáig bolyongtam erre-arra,
remélve, hogy véletlenül belebotlom. Az erőd előtti téren hosszú sor állt: a rabok
hozzátartozói; ma látogatási nap van. A fejkendős asszonyok meg a síró gyerekek
között megpillantottam Zwida kisasszonyt. Fekete fátyol csüngött alá a kalapja

48
karimájáról, de a tartása rögtön elárulta: szálegyenesen állt, a fejét fölszegve -
mintegy büszkén.
A tér egyik sarkán, akárha a börtön előtt sorban állókat vigyáznák: a két fekete ruhás
férfiú; azok, akik tegnap a megfigyelőállomáson kérdezősködtek.
A tengeri sün, a fátyol, a két ismeretlen: a fekete szín mindegyre olyan körülmények
között tűnik szemembe, hogy kénytelen vagyok felfigyelni rá: csupa üzenet, az
éjszaka hívása. Jut eszembe: már jó ideje hajlok arra, hogy csökkentsem a sötétség
szerepét az életemben. Az orvosok megtiltották, hogy napnyugta után kitegyem a
lábam, s ez hónapok óta mintegy beszorít a nappalok határai közé. De hiába: én
ebben a sápadt, szinte árnyéktalan, szórt, nappali fényben az éjszakainál is sűrűbb
sötétséget látok.
Szerda este. Az esti sötétség első óráit mindig e lapok teleirkálásával töltöm; nem
tudom, vajon lesz-e valaki, aki egyszer majd elolvassa őket. A Kudgiwa penzióbeli
szobám gömbölyű tejüveg lámpájának fényénél rovom a sorokat, nagyon is kusza,
ideges írás, talán ki se tudja betűzni amaz esetleges jövendő olvasó. Meglehet,
halálom után sok-sok esztendővel kerül csak napvilágra ez a napló, amikorra
nyelvünk isten tudja, milyen átalakulásokon ment már keresztül, s így az általam
természetesen, folyékonyán használt szavak és mondatfűzések furán, idegenszerűen
fognak hangzani, jelentésük bizonytalanná válik. Akárhogyan is, aki megtalálja e
naplót, annak egy valamiben bizonyosan előnye lesz velem szemben: az írott
szövegből mindig lehet következtetni valamiféle szókincsre és nyelvtanra, ki lehet
okoskodni belőle ezt is, amazt is, a mondatai elkülöníthetők egymástól, átírhatók -
esetleg bővebben kifejezve vagy szabadon lefordítva - egy másik nyelvre; én
azonban a nap nap után elém kerülő dolgok egymásutánjából próbálom kiolvasni a
világ velem kapcsolatos szándékait, jól tudva, hogy olyan szótár nem létezik, mely
szavakra fordítaná a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat. Szeretném, ha
az előérzeteknek és kételyeknek ez a motoszkálása nem a megértés holmi véletlen
akadályaként jelentkezne majd olvasóm előtt, hanem ezen írás legbenső lényege
gyanánt; s ha gondolataim menete nehezen követhetőnek tűnik is föl annak, aki
gyökeresen megváltozott észjárással próbál majd utánaeredni, a fontos az, hogy
megérezze az erőfeszítést, mellyel a dolgok sorai közt silabizálom a jövőmre
vonatkozó kitérő válaszokat.

49
Csütörtök. - Hála az igazgatóság különleges engedélyének - mondta Zwida
kisasszony - látogatási napokon bemehetek a börtönbe, s rajzlapjaimmal, szenemmel
odaülhetek a beszélő asztalához. A rabok hozzátartozóinak egyszerű embersége
érdekesebbnél érdekesebb tanulmányok készítésére ad lehetőséget.
Én nem kértem tőle ilyesmit, de miután észrevette, hogy megláttam a téren, nyilván
azt gondolta, meg kell magyaráznia, miért volt ott. Jobban szerettem volna, ha nem
mond semmit, mert csöppet sem vonzódom a portrékhoz, s azt se tudtam volna, mit
szóljak a rajzaihoz, ha megmutatja őket - szerencsére nem mutatott semmit. Arra
gondoltam, hogy a rajzokat talán valamilyen irattartóban tartja, s azt a látogatások
végén mindig leadja a börtönirodán, hisz - erre jól emlékeztem - tegnap nem volt
nála sem a mappa, sem a ceruzákat tartalmazó tasak.
- Ha tudnék rajzolni, csak élettelen tárgyak tanulmányozására használnám e
tudásomat - mondtam határozottan, mert témát akartam változtatni, s azért is, mert
valamiféle természetes hajlam csakugyan inkább abba az irányba terel, hogy a
dolgok mozdulatlan szenvedésében ismerjem föl lelkiállapotaimat.
Zwida kisasszony rögtön egyetértett: legszívesebben egy olyan vasmacskát rajzolna,
mondta, aminek négy horgonykapája van, kúszóvasnak is hívják, a halászhajókon
használatos. A mólóhoz kikötött bárkák mellett elhaladva mutatott is néhányat, s
lelkesen magyarázta, mennyire nem könnyű a négy horgot a különféle hajlatok és
perspektívák figyelembevételével lerajzolni. Tudtam: a tárgy üzenetet tartalmaz
számomra, amit meg kell fejtenem; vasmacska: arra buzdít, hogy kössem le magam,
kapaszkodjam bele valamibe, vessek horgonyt, fölhagyva hullámzó életmódommal,
felületen való imbolygásommal. Ám egynémely kétség is férhet ehhez az
értelmezéshez: a buzdítás úgy is szólhat, hogy szedjem fel a horgonyt, s hajózzam ki
a nyílt tengerre. A kúszóvas formájában, a tengerfenék szikláin elvásott négy tömpe
fogban volt valami, ami arra figyelmeztetett, hogy nincsen döntés fájdalom és bánat
nélkül. Szorongásomat csak az enyhítette, hogy nem valami nehéz, mélytengeri
vasmacskáról volt szó, hanem amolyan fürge, ügyes kis jószágról: tehát nem azt
kívánták tőlem, hogy fordítsak hátat az ifjúság adta lehetőségeknek, csupán azt,
hogy álljak meg egy percre, gondolkozzam, kutassak a lelkem sötét mélységeiben.

50
-Ahhoz, hogy kedvemre rajzolgathassam ezt a tárgyat, a legkülönfélébb rálátásokból
- mondta Zwida -, egy olyanra lenne szükségem, amely az enyém, amellyel
megbarátkozhatom. Mit gondol, vehetnék egyet egy halásztól?
- Meg lehet próbálni - mondtam.
- Megpróbálná maga? Én nem merem... egy városi kisasszony, akit egy ilyen durva
szerszám érdekel... minden bizonnyal megrökönyödést keltene.
Láttam magamat, ahogyan átnyújtom neki a vasmacskát, mint egy virágcsokrot: volt
valami harsányság, vadság ebben az olyannyira különös képben. Biztosan rejteget
valamiféle jelentést, gondoltam, de nem jöttem rá, hogy mi az; föltettem ma-
gamban, hogy ha majd egyedül leszek, szép nyugodtan eltöprengek rajta, avval
igent mondtam.
Csütörtök este. Az orvosaim engedélyeztek némi csekély alkoholfogyasztást. Ezt
megünneplendő, alkonyatkor betértem a Svédhon Csillaga nevű kocsmába egy
csésze forró grogra. A söntéspult körül halászok, fináncok, rakodómunkások. A
hangzavarból kivált egy idősebb, fegyőr-egyenruhás férfi részeg hablatyolása: - És az
illatos hölgyike minden szerdán egy százkoronás bankót nyom a markomba, hogy
hagyjam egyedül a fogollyal. Csütörtökre meg már mind sörré változott az a százas,
sok-sok sörré. És amikor véget ér a látogatás és a hölgyike távozik, puccos ruháján
ott érzik a börtön bűze; a fogoly meg fegyencruháján a hölgyike illatával ballag
vissza a cellájába. Rajtam pedig a sör szaga. Az élet nem egyéb, mint a szagok
csereberéje.
- Az élet is meg a halál is, az ám - szólt közbe egy másik részeg; mint rögtön
megtudtam, foglalkozására nézve sírásó. - Én a sörszaggal a hullaszagot igyekszem
elűzni. És csak a hullaszag fogja kiszorítani a sörszagot, belőled éppúgy, mint a többi
iszákosból, akiknek én kell, hogy megássam a sírját.
Figyelmeztetésnek tekintettem ezt a párbeszédet, figyelmeztetésnek, hogy legyek
résen: felbomlóban a világ, s megpróbál engem is bevonni a bomlásába.
Péntek. A halász egyszerre bizalmatlanná vált: - És mit kezd egy vasmacskával? Mire
kell az magának? Indiszkrét kérdések. „Lerajzolni", ezt kellett volna válaszolnom, de
tudtam, mennyire idegenkedik Zwida kisasszony attól, hogy olyanféle emberek
tudjanak művészi tevékenységéről, akik úgysem képesek azt értékelni. Meg hát a
helyes válasz részemről ez lett volna: „Hogy gondolkodjam felette"... na hiszen,

51
ebből értsen a fickó! - Az rám tartozik - feleltem végül is. Nyájasan indult a
beszélgetésünk, merthogy a kocsmában ismerkedtünk meg tegnap este, de aztán
hirtelen rideggé vált, szinte gorombává. - Menjen a Hajósok Boltjába! - vágta el a
huzakodást a halász. - Az én holmim nem eladó!
A boltossal ugyanígy jártam: amikor kiböktem, mit akarok venni, tüstént elsötétül az
arca. - Nem adhatunk el ilyesmit idegeneknek - mondta. - Semmi kedvünk
összebalhézni a rendőrséggel. Ráadásul egy tizenkét méteres kötél... Én nem
gyanúsítom magát, de nemegyszer megesett már, hogy valaki fölhajított egy
vasmacskát, egészen a börtönrácsokig, így segítette valamelyik rabnak a szökését...
A „szökés" egyike azon szavaknak, melyeknek hallatán rögvest vég nélküli
munkálkodásba fog az agyam. A fölvállalt horgonykeresés mintha valamiféle szökés
útját mutatná meg nekem, vagy tán valami átalakulásét, újjászületését. Borzongva
igyekszem elhessenteni a gondolatot, hogy a börtön esetleg az én testem, s a szökés
nem egyéb, mint lelkem elszakadása e halandó testtől, a földön túli élet kezdete.
Szombat. Sok-sok hónap után most maradtam ki először éjszaka, s ez nem kevés
aggodalommal töltött el; legjobban a fejemet féltettem, hajlamos a megfázásra;
ezért mielőtt elindultam, báslikot húztam rá, arra gyapjúsipkát, annak a tetejébe
pedig nemezkalapot raktam. Ekként bebugyolálva - sállal a nyakam meg a derekam
körül, továbbá gyapjú-, szőrme- és bőrbekecsben, bélelt csizmában - végül mégis
némi biztonságérzetre tettem szert. Egyébként, amint később megállapíthattam,
enyhe, derült éjszaka volt. Csak épp nem értettem, miért akar velem Kauderer úr
éjnek évadján, a temetőben találkozni - egy nagy titokban hozzám juttatott titok-
zatos cédula értesített erről. Ha visszajött, töprengtem, miért nem találkozhatunk
úgy, ahogyan azelőtt nap nap után? S ha nem jött vissza, vajon kivel lesz
találkozásom a temetőben?
A sírásó nyitott kaput, az, akit már ismertem a kocsmából. - Kauderer urat keresem -
mondtam neki.
- Nincs itt semmiféle Kauderer úr - válaszolta. - De mivel a temető azoknak az
otthona, akik nincsenek,, lépjen csak be.
Ahogy botorkáltam előre a sírkövek között, egyszer csak valami surrogó árnyék
suhant el mellettem; fékezett, leszállt kerékpárja nyergéről. Kauderer úr!... -

52
kiáltottam fel döbbenetemben, hogy ott látom karikázni a sírok között, leoltott
lámpával.
-Psszt! - fojtotta belém a szót. - Maga súlyos vigyázatlanságokat követ el. Amikor
magára bíztam a megfigyelőállomást, nem sejtettem, hogy bele fog keveredni egy
szökési kísérletbe. Tudja meg, hogy mi ellenezzük az egyéni szökéseket. Mindennek
eljön az ideje. A mi tervünk egyetemesebb, azt kell véghezvinnünk, de hosszabb
távon.
A körbemutató széles taglejtéssel kiejtett „mi" szót hallva arra gondoltam, hogy a
halottak nevében beszél. Kauderer úr nyilván a halottak szóvivője, azok pedig
kijelentették, hogy még nem kívánnak befogadni maguk közé. Valamelyest
megkönnyebbültem.
- Maga is tehet róla, hogy meg kell hosszabbítanom a távollétemet - folytatta a
meteorológus. - Holnap vagy holnapután behívják a rendőrségre, a vasmacska
dolgában fogják faggatni. Jól vigyázzon, bele ne keverjen ebbe az ügybe; számítson
rá: a felügyelő valamennyi kérdése arra irányul majd, hogy ismerjen el valamit az én
személyemre vonatkozóan. Maga nem tud rólam semmit, azon kívül, hogy elutaztam,
s nem mondtam meg, mikor jövök vissza. Azt megemlítheti, hogy a helyettesítést
csak néhány napra kértem. Egyébként holnaptól föl van mentve, nem kell többé
kijárnia a megfigyelőállomáshoz. - Nem, azt nem! - kiáltottam kétségbeesetten;
abban a pillanatban döbbenhettem rá, hogy csak a meteorológiai műszerek
ellenőrzése révén tarthatom hatalmamban a világegyetem erőit, s ismerhetek föl
bennük valamiféle rendet.
Vasárnap. Kora reggel kimentem a megfigyelőállomáshoz, föllépkedtem a lépcsőn, s
egy ideig ott álltam az emelvényen, hallgattam a regisztrálóműszerek ketyegését:
akár a szférák zenéje. A föl-föltámadó hajnali szél újra és újra végigszáguldott az
égen, puha, elomló párafoszlányokat sodorva magával; ezek előbb
bárányfelhőfüzérekké, majd go-molyfelhőkké álltak össze; fél tíz tájt egy kis futó
esőnk volt, s a pluviométer felfogott néhány centiliter csapadékot; ezután rövid időre
szivárvány töredék tűnt fel az égbolton; majd újra sötét lett, s a légnyomásmérő
tollacskája csak süllyedt, süllyedt, szinte függőleges vonalat rajzolva a
papírtekercsre; hatalmas csattanás, azzal már zúdult is alá a jégeső. Úgy éreztem ott
fönn, hogy kezemben tartom a tisztuló-beboruló eget, a ködöket, viharokat,

53
villámokat : nem istenként, nem, ne higgyék, hogy őrült vagyok, nem képzeltem
magam mennydörgő, villámokat hajigáló Zeusznak, inkább afféle karmesternek, aki
előtt ott a megírt partitúra, s tudja, hogy a különféle hangszerek hangjai egy
bizonyos terv szerint csendülnek föl, mely tervnek ő a legfőbb őre és letéteményese.
Dobolt, dübörgött a jégeső a bádogtetőn; a szélmérő tekergeti, forgott bolondul; a
csupa döndülés, cikkanás, pattogás, a világegyetem adatokba volt kényszeríthető,
melyeket sorra beiktathattam lajstromomba; fenséges nyugalom irányította a
kataklizma menetét.
A harmónia s teljesség e gyönyörűséges perceiben egyszer csak valami reccsenésre
lettem figyelmes. Lepillantottam. Az emelvényre vezető lépcső s a bódé tartóoszlopai
között egy szakállas férfi kuporgott, durva posztóból készült, agyonázott csíkos
zubbonyban. Merőn nézett engem, világosszürke szeme meg se rebbent.
- Szökött rab vagyok - mondta. - Ne áruljon el. Értesítenie kellene valakit. Megteszi?
A Vízililiom Szállodában lakik.
Tüstént éreztem, hogy rés támadt a világegyetem tökéletes rendjén, többé össze
nem varrható szakadás.

54
Negyedik fejezet

Hallgatni valakinek a felolvasását egészen más, mint magunkban olvasni.

Amikor olvasunk, időnként megállhatunk, vagy akár át is ugorhatunk egy-egy
mondatot: magunk osztjuk be az időnket. Amikor viszont felolvasnak nekünk, nehéz
hozzáigazítani figyelmünket a felolvasás ritmusához: az vagy túlságosan gyors, vagy
túlságosan lassú.
No meg aztán annak a felolvasását hallgatni, aki közben még fordítja is a szöveget
egy másik nyelvből - ez óhatatlanul el-elbizonytalanítja a szavak értelmét, valamiféle
határozatlanság, ideiglenesség érzetét kelti. Ha te olvasod, a szöveg adva van,
szemtől szembe kell megküzdened vele, ha viszont valaki hangosan fordítja neked,
akkor olyasmivé válik, ami van is, nincs is, hiába kapkodsz utána, nem bírod
megfogni.
Ráadásul Uzzi-Tuzii professzor úgy vágott neki a szóbeli fordításnak, mint aki
nem képes megfelelő biztonsággal egymáshoz illeszteni a szavakat, vissza-visszatért
egy-egy szakaszhoz, újra és újra átfésülte a kócos mondatokat, míg azok végképp
össze nem kuszálódtak, gyürködte, nyiszálta a kifejezéseket, hosszan magyarázta a
rájuk vonatkozó különféle szótári adatokat, közben hol széttárta a karját, nagy ívben,
mintegy felszólítva hallgatóságát, érje be a hozzávetőleges szinonimákkal, hol meg
félbeszakítva a fordítást-olvasást, nyelvtani szabályokról, szófejtésekről és
szószármazásokról nyilatkozott, klasszikus idézeteket enunciált. Ám alighogy
meggyőződtél róla, hogy a filológia és a széles körű szakismeret közelebb áll a
professzorok szívéhez, mint maga a történet, tüstént rájössz: ennek épp az
ellenkezője igaz: az akadémikus burok csak arra jó, hogy óvja, amit a történet el is
mond meg nem is, az ihletettséget, mely levegővel érintkezve minduntalan elillanna,
visszfényét egy eltűnt tudásnak, mely a homályban, a ki se mondott célzásokban
csillan meg olykor.
A professzor szükségesnek érezte, hogy magyarázataival mintegy bevilágítsa,
hozzásegítse a szöveget sokrétű értelme kibontakoztatásához, másfelől tudta, hogy
minden magyarázat, értelmezés szükségszerűen erőszaktétel, önkényeskedés; a
legbonyolultabb részekhez érve úgy próbálta hát könnyebbé tenni a megértést, hogy
az eredetit olvasta fel. Az elméleti, vélt szabályokból következtetett, egyéni színezetű

55
hangok sose közvetítette, ismeretlen nyelven felhangzó szöveg, mely nélkülözte a
mindegyre alakító-átalakító használat nyomait is, abszolúttá vált, mint azok a
hangok, melyek nem várnak választ: mint egy kihalt madárfaj utolsó egyedének az
éneke, vagy annak az újfajta léglökéses repülőgépnek a fülhasogató robaja, mely az
első próbarepülés során darabjaira hull szét odafönt.
Azután lassanként megmozdult, csordogálni kezdett valami e dús előadás
mondatai között. A regény anyaga, a szöveg, fölébe kerekedett a hang bi-
zonytalankodásának; folyékony lett, áttetsző, folyamatos; Uzzi-Tuzii úgy úszkált-
fickándozott benne, mint hal a vízben, dikcióját megfelelő taglejtésekkel
(szétterpesztett ujjú keze akár egy uszony), ajakmozgásokkal (szájáról
légbuborékként szállongtak a szavak) s tekintettel (úgy futotta át a sorokat, ahogyan
a hal néz szét a mélység fölött, de az akvárium látogatójának is ilyen a szeme,
amikor egy hal mozdulatait figyeli a kivilágított medencében) kísérve.
Immáron megváltozott körülötted minden, eltűnt a tanszék, el a professzor,
könyvespolcok sincsenek sehol: beléptél a regénybe, látod az északi tengerpartot, s
nyomon követed a finom urat. Annyira belemerülsz a történetbe, hogy nem veszed
rögtön észre valakinek a jelenlétét melletted. Egy pillantás a szemed sarkából:
Ludmilla az. Ott ül egy könyvhalom tetején, feszülten figyeli ő is a regény folytatását.
Vajon most érkezett éppen, vagy elejétől hallotta a fölolvasást? Csendben jött be,
kopogás nélkül? Itt volt már előbb is, a könyvállványok mögött elrejtőzve?
(Rejtezkedni jár ide, mondta Irnerio. Mindenfélét csinálnak itt, elmondhatatlan
dolgokat, mondta Uzzi-Tuzii.) Vagy tünemény csupán, melyet a professzor-mágus
szavai bűvöltek ide?
Uzzi-Tuzii rendületlenül folytatja előadását, új hallgatójának, az ifjú hölgynek a
jelenléte nem látszik meglepni, akárha kezdettől ott lett volna már. Nem is rezzen
össze, amikor Ludmilla egy minden addiginál hosszabb szünetben megszólal: - És az-
tán?
A professzor hirtelen becsukja a könyvet. - Aztán semmi. A Fölébe hajolván a
meredélynek itt félbeszakad. Miután megírta regényének első oldalait, Ukko Ahtin
lelki depresszió lett úrrá, rövid pár esztendő alatt négy öngyilkossági kísérlet, az
utolsó sikeres. A töredéket posztumusz műveinek gyűjteményében adták ki,
versekkel, egy bizalmas naplóval s néhány jegyzettel együtt, ez utóbbiakat egy

56
Buddha-inkarnációról írandó tanulmányához készítette. Sajnos egyetlen vázlatnak
vagy tervezetnek sem sikerült nyomára bukkanni, így következtetni se lehet arra,
hogyan, milyen irányban kívánta továbbfejleszteni Ahti a cselekményt. Jóllehet
csonka, vagy tán épp ezért, a Fölébe hajolván a meredélynek a kimmer próza
legértékesebb gyöngyszeme, annak révén, amit kifejez, vagy még inkább annak,
amit leplez, ahogy visszahúzódik, távolodik, eltűnik... A professzor hangja mintha
elhalóban volna. Nyújtogatod a nyakad, hogy megbizonyosodj, ott van-e még a
könyvállvány-válaszfal túloldalán, de nem látod már, talán kisiklott az akadémiai
kiadványok és folyóirat-évfolyamok sövénye között, miután oly picire zsugorodott,
hogy átpréselhette magát a porfaló hézagokon, talán a kegyetlen végzet tüntette el,
mely tanulmányainak tárgya fölött lebeg, talán a hirtelen félbeszakadt regény szédítő
katlana szippantotta le a mélybe. Te szeretnél ellenállni a meredély vonzásának, jó
erősen fogva Ludmillát, meg bele is kapaszkodva; kezed a kezét keresi...
- Ne kérdjék, hol e könyv folytatása! - Nem tudni pontosan, merről, melyik állvány
felől sivít a kiáltás. - Minden könyv odaát folytatódik... - Le-föl cikázik a professzor
hangja; vajon hová tűnt az öreg? Talán az íróasztal alatt hempereg, talán a
mennyezeti lámpára akasztja épp föl magát.
- Hol folytatódik? - kérdezitek mindketten, megvetve lábatok a szakadék szélén. - Hol
odaát?
- A könyvek a küszöb előtti lépcsőfokok... Valamennyi kimmer szerző általlépte azt a
küszöböt ... Azon túl a holtak néma beszéde... olyan dolgokról tudósít, amikről csak e
szavak nélküli nyelv tudósíthat. A kimmer az élők utolsó nyelve... a küszöb nyelve! Itt
túlnanról jövő hangokra szokás fülelni... Figyeljenek csak...
Nem figyeltek már oda, eszetek ágában sincs. Eltűntetek ti is, egy sarokban lapultok,
szorosan egymáshoz bújva. Ez a válaszotok? Be akarjátok bizonyítani, hogy van az
élőknek is szótlan nyelve, melyet csak élni lehet, mindig a jelenben, könyvírásra,
följegyzésre, emlékezésre alkalmatlan? Az élő testek néma beszédéé az elsőség - e
premisszával kellene szerintetek Uzzi-Tuziinak számolnia? -, csak utána jönnek a
szavak, melyekből könyveket írnak s melyeket aztán hiába próbál az ember arra az
előbbi nyelvre lefordítani...

57
- A kimmer könyvek mind befejezetlenek - sóhajtja Uzzi-Tuzii -, mert odaát
folytatódnak... a másik nyelven, azon a némán... arra utal mindazon könyvek
valamennyi szava, melyeket olvasni vélünk...
- Miért csak véljük? Én szeretek olvasni, igazából olvasni... - Ezt most Ludmilla
mondja, teljes meggyőződéssel, átforrósodott hangon. Szemközt ül a professzorral,
egyszerű és elegáns, világos ruhában. Viszonyulása a világhoz, élénk érdeklődése
minden iránt, amit a világtól kaphat, eltávolítja az öngyilkos regény önnön szédítő
szakadékába zuhanásának képzetét. Hangjában igazolást keresel, ama vágyad
igazolását, hogy létező dolgokba kapaszkodj, hogy csak azt olvasd, ami meg van
írva, s elűzd a testetlen jelenéseket. (Noha ölelkezéstekről - valld be - képzelegtél
csupán, mégiscsak ölelkezés az, mely bármikor valósággá válhat...)
De Ludmilla legalább egy lépéssel előtted jár mindig. - Jólesik tudnom, hogy vannak
könyvek, amelyeket majd még elolvashatok... - mondja, s bizonyos benne, hogy
kívánságának létező, konkrét dolgok adnak alapot, még ha ismeretlenek is. Hogyan
tudsz majd lépést tartani ezzel a nővel, aki az épp kezében levő könyvön kívül mindig
egy másikat is olvas, egy olyan könyvet, ami még nincs is, de mert ő akarja, muszáj
megszületnie ?
A professzor ott áll már megint az íróasztala mögött; keze a csukott könyvön pihen,
vagy inkább csak érinti - úgy hat ez az asztali lámpa fénykörében, mint egy szomorú
simogatás.
- Az olvasás... - mondja - mindig ezt jelenti: adva van valami, amit megírtak, egy
létező, tapintható, meg nem változtatható tárgy, s ez a valami szembesít bennünket
valami mással, ami nincs jelen, ami az anyagtalan világ része; láthatatlan, mert csak
gondolhatunk rá, csak elképzelhetjük, vagy mert volt, de nincs többé, elmúlt,
tovatűnt, nem mehetünk utána a holtak birodalmába...
-... vagy azért nincs jelen, mert még nem létezik, még nem szülte meg a vágy, a
rettegés, a lehetséges vagy a lehetetlen - mondja Ludmilla. - Olvasni, ez azt jelenti,
hogy olyasmi elébe megyünk, ami most van keletkezőben, s amiről senki se tudja, mi
lesz... - (íme látod, amint az Olvasónő kihajol a nyomtatott lap szélén, s a látóhatárt
kémleli, a hódítók vagy fölszabadítok hajóit, a viharokat...) - Most egy olyan regényt
olvasnék, amelyben érzem a történet közeledtét, akárha távoli, még alig kivehető
égzengést hallanék; az a történet pedig történelem legyen, meg emberi sors is

58
legyen; olyan regényt szeretnék olvasni, mely azt az érzetet kelti bennem, hogy
nagy-nagy felfordulást élek meg éppen, de e felfordulásnak nincs még neve, még
kialakulatlan ...
-Bravó, nővérkém, látom, fejlődsz... - Egy lány tűnt fel a könyvállványok között;
hosszú nyak, madárarc, erélyesen villogó szemüveg, göndör hajboglya, bő ing, szűk
nadrág. - Jelentem, hogy megtaláltam azt a regényt, amit keresel. Épp jó a nők
forradalmával foglalkozó szemináriumunkhoz; ezennel meghívunk rá, ha kíváncsi
vagy, hogyan elemezzük és vitatjuk meg a könyvet!
- Csak nem azt akarod mondani, Lotaria - kiált fel Ludmilla -, hogy te is eljutottál a
Fölébe hajolván a meredélynek-hez, Ukko Ahti kimmer író befejezetlen regényéhez?!
- Rosszul vagy értesülve, Ludmilla, a regény valóban az, csakhogy nem befejezetlen,
hanem teljes, nem kimmer, hanem kimber nyelven írták, továbbá a címe időközben
megváltozott, Nem félvén szélvésztői s szédület-töl, ez most a címe, s a szerző
álneve is más: Vorts Viljandi.
- Hamisítvány! - üvölt fel Uzzi-Tuzii. - Hírhedt hamisítvány! Apokrif szöveg, kimber
nacionalisták terjesztették az első világháború után, a kimmerellenes propaganda-
hadjárat során!
Lotaria mögött leányzók szoronganak, egy hadrend előőrse; tekintetük tiszta,
nyugodt - nyugtalanító is kissé, tán épp azért, mert olyan nagyon tiszta és nyugodt.
Sápadt, szakállas férfi tör utat magának közöttük, az ő tekintete gunyoros, szája
körül szándékoltan kiábrándult vonás.
- Vigasztalan vagyok, hogy ellent kell mondanom egy nagyra becsült kollégának -
mondja -, de ez a szöveg hiteles: a megtalált kézirat hitelesíti, amit kimmerek
előzőleg eldugtak!
- Megdöbbent, Galligani - nyöszörög Uzzi-Tuzii - igazán megdöbbent, hogy
tanszéked, az erul-altaji nyelvek és irodalmak tanszékének tekintélyével ilyen
otromba csalást fedezel! Ez a csalás ráadásul területi követelésekkel függ össze,
azoknak meg aztán semmi közük az irodalomhoz!
- Kérlek, Uzzi-Tuzii - vág vissza Galligani professzor -, ne alacsonyítsd le a vitát erre a
színvonalra. Jól tudod, hogy nem fűz semmiféle érdek a kimber nacionalizmushoz,
amiképpen, remélem, tőled is távol áll a kimmer sovinizmus. A két irodalom

59
szellemét hasonlítva össze, tisztelettel kérdezem: ki merészkedik messzebbre az
értékek tagadásában?
A kimber-kimmer vita mintha cseppet sem érdekelné Ludmillát; egyetlen gondolat
foglalkoztatja immár: a lehetőség, hogy a félbehagyott regénynek van folytatása.
- Vajon igazat mond Lotaria? - kérdi tőled súgva. - Ezúttal szeretném, ha igaza vol-
na... ha a regény kezdetének, amit fölolvasott nekünk a prof, volna folytatása...
mindegy, hogy milyen nyelven…
-Ludmilla - szól oda hozzátok Lotaria -, mi most átmegyünk a saját tanulókörünkbe.
Ha jelen akarsz lenni Viljandi regényének a megvitatásán, gyere. Hívhatod a
barátodat is, jöjjön, ha érdekli.
No lám, te is Lotaria zászlaja alatt menetelsz. A csoport bevonul egy terembe,
elhelyezkedik az asztal körül. Ti Ludmillával igyekeztek minél közelebb kerülni a
papírhalomhoz, amit Lotaria rakott ki maga-elé: az lehet a kérdéses regény.
- Meg kell köszönnünk Galligani professzor úrnak, a kimber tanszék vezetőjének... -
hangzanak Lotaria bevezető szavai -, meg kell köszönnünk, hogy szíves volt a Nem
félvén szélvésztől s szédület-től egy ritka példányát a rendelkezésünkre bocsátani,
továbbá, hogy személyes jelenlétével is megtiszteli szemináriumunkat. Hangsúlyozni
kívánom ezt a nyitott, szemellenző nélküli magatartást, melyet csak még jobban
becsülhetünk, ha összehasonlítjuk egynémely rokon stúdium oktatójának
értetlenségével... - s itt Lotaria jelentőségteljes pillantást vetve a nővérére: el ne
kerülje figyelmét az Uzzi-Tuziira való polemikus célzás.
Hogy megfelelő helyére tétessék a szöveg, fölkérik Galligani professzort, vázolja
néhány adattal a történelmi hátteret.
-Arra szorítkoznék - kezdi előadását Galligani -, hogy emlékeztessem önöket: a
kimmer államot alkotó tartományok a második világháború után beolvadtak a Kimber
Népköztársaságba. Újrarendezvén a harcok során feldúlt kimmer levéltárak iratait, a
kimbereknek módjuk nyílt arra, hogy átértékeljék Vorts Viljandi olyannyira összetett
személyiségét: a mester írt kimmerül is, kimberül is, de a kimmerek csak a saját
nyelvükön írt igen kevés művét publikálták. Mind mennyiségi, mind minőségi
szempontból jóval jelentősebbek a kimber nyelvű írásai, ezeket azonban a kimmerek
egytől egyig rejtegették a nyilvánosság elől, kezdve a Nem félvén a szélvésztől s
szédülettől című nagyregényen... e hatalmas mű elejének minden jel szerint létezik

60
egy kimmer nyelvű első fogalmazványa is, ezt Ukko Ahti álnéven írta a szerző.
Mindenesetre kétségtelen, hogy Vorts Viljandi csak azután nyert igazi inspirációt
ehhez a regényhez, miután végérvényesen a kimber nyelvet választotta...
- Nem kívánom... - folytatja a professzor -, nem kívánom részletezni, milyen
változatos pályát futott be a mű a Kimber Népköztársaságban. Először klasszikusként
adták ki, a külföldi terjesztés érdekében lefordították németre is (mi most ezt a
fordítást használjuk fel stúdiumunkhoz), a továbbiakban áldozatául esett az ideológiai
átnevel esi kampánynak, kivonták a forgalomból, még a könyvtárakból is eltüntették.
Mi viszont meg vagyunk győződve róla, hogy forradalmisága a leghaladóbbak közül
való... Te és Ludmilla türelmetlenek vagytok, szeretnétek már látni, mint támad föl
poraiból ez az elveszett könyv, de még várnotok kell, előbb a tanulókör tagjai
szétosztják egymás között a feladatokat: ki a termelési mód tükrözését kell, hogy
figyelje a felolvasás alatt, ki az eldologiasodás! folyamatokat, ki a társadalmi
mobilitás szublimálódását, ki a nemiség szemantikai kódjait, ki a test metanyelvét, ki
a szerepkörök egymásba gyűrűzését a politikai és magánéletben.
S íme, Lotaria végre kibontja az iratköteget, olvasni kezd. A szeges drótsövény
semmibe foszlik, akár a pókháló. Csendben figyel mindenki, ti is, a többiek is.
Rögtön rájöttök, hogy annak, amit hallotok, az égvilágon semmi köze nincs a Fölébe
hajolván a meredélynek-hez, s a Malbork városperemén-nel meg a Ha egy téli
éjszakán egy utazó-val sincs egyetlen érintkezési pontja. Egy pillantást vettek
egymásra Ludmillával - illetve nem is egyet, kettőt: előbb kérdőt, azután egyetértőt.
Akármint van is, ez olyan regény, ha egyszer átléptétek a küszöbét, szeretnétek
mind tovább és tovább hatolni benne, megállás nélkül.

61
NEM FÉLVÉN SZÉLVÉSZTŐL S SZÉDÜLETTŐL

Reggel ötkor katonai társzekerek robogtak keresztül a városon; faggyúlámpással

kezükben lányok, asszonyok gyülekeztek az élelmiszerboltok előtt, megkezdődött a
sorban állás; még nedves volt a propaganda-feliratok festéke, amit éjjel mázoltak a
falakra az Ideiglenes Nemzetgyűlés különböző pártjainak emberei. Mikor a zenészek
visszarakták tokjaikba a hangszereiket, és kiléptek az utcára, odakint zöldes színű levegő
fogadta őket. Az Új Titánia vendégei egy darabig szorosan követték a zenekart, egyetlen
nagy menetet alkotva, mintha csak nem akarnák megtörni a véletlenül vagy szokásból
összegyűltek között éjszaka létrejött egyetértést; a férfiak - bundájuk gallérja fölhajtva -
hulláknak hatottak, múmiáknak, melyek négyezer év után szarkofágjaikból szabad
levegőre kerülve egy pillanat alatt porrá omolnak, a nőket viszont valamiféle izgalom
kerítette hatalmába, összevissza énekeltek, gajdoltak, nem gombolták be kabátjukat az
estélyi ruhájuk kivágása fölött, bizonytalan tánclépésben, hosszú szoknyájukat erre-arra
libbentve kerülgették a pocsolyákat - közeledtek a részegségnek ama fokához, amikor a
tomboló jókedv új életre kel az iménti tomboló jókedv hamvain, s úgy tetszett,
mindnyájukban él a remény, hogy nincs még vége a mulatságnak, hogy a zenészek
egyszer csak megállnak az út közepén, és újra előszedik tokjaikból a szaxofonokat meg a
nagybőgőket. A volt Levinson bankház előtt, melyet kokárdás sipkájú népi járőr vigyázott
feltűzött szuronnyal, akárha összebeszéltek volna, hirtelen felbomlott az éjszakai menet,
ki-ki a maga útján bandukolt tovább, el se búcsúzva a többitől. Egyedül maradtunk mi
hárman: Valeriannal kétoldalt karon fogtuk Irinát, én mindig jobb felől karoltam bele,
hogy szabadon hagyjam a derékszíjamon csüngő pisztolytáskát, benne a súlyos
pisztolyommal; Valérián, mint a Nehézipari Népbiztosság tagja, polgári ruhában járt, s
ha volt nála fegyver - márpedig azt hiszem, volt -, az lapos revolver lehetett, amit zseb-
ben hordanak. Irina hallgatag lett ilyenkor, szinte komor, s ez néminemű félelemmel
töltött el minkéi - magamról szólok elsősorban, de, noha erről sosem beszéltünk,
bizonyos vagyok benne, hogy Valérián osztotta lelkiállapotomat -, ugyanis éreztük, hogy
a lány ilyenkor vett igazán birtokba kettőnket, s bármekkora őrültségekre késztetett is
bennünket egykor, csak hogy mágikus körébe zárjon, mind semmiség volt ahhoz képest,
amit most építgetett a képzeletében, féktelenül túlzó érzéki mohósággal, szellemi

62
túlfűtöttséggel és kegyetlenséggel. Az az igazság, hogy túlságosan fiatalok voltunk
mindahhoz, amit átéltünk; mármint mi, férfiak, mert Irina a koraérett nők fajtájához
tartozott, s bár évei száma szerint a legfiatalabb volt hármunk közül, azt csinálhatott
velünk, amit akart.
Most csöndes fütyörészésbe fogott, s mosolygott is hozzá, de csak a szemével -
akárha élvezettel ízlelgetné, ami az eszébe jutott; majd hangosabbra váltotta
fütyörészését: egy akkor épp divatos operett tréfás indulóját fütyülte, mi pedig, kik
mindig féltünk egy kicsit az ötleteitől, buzgón kísérni kezdtük a füttyünkkel, s lépést
tartva meneteltünk vele, mint valami ellenállhatatlan trombitaszóra - egyszerre
győzőknek és legyőzőiteknek is éreztük magunkat. A Szent Apollónia-templomból
átalakított kolerajárvány-kórház előtt áthaladtunkban történt. Az állványokra kirakott
faládák körül széles mészcsíkok fehérlettek, hogy távol tartsák a temetői targoncákra
várakozó hozzátartozókat. Egy öregasszony térden állva imádkozott a templomtéren, mi
pedig sodró ütemű indulónk lendületében majdnem eltapostuk. Megrázta felénk aszott
gesztenyéhez hasonló aprócska, sárga és ráncos öklét, s a másikkal a kövezetre
támaszkodva így kiáltott: - Átkozott urak! -; illetve nem, így: - Átkozottak! Urak! - mintha
ez két szidalom is volna, crescendóban, s uraknak mondva kétszeresen is átkozottnak
nyilvánítana bennünket, majd még egy szó következett, itteni tájszólásban, aminek a
jelentése „bordélyházba való népség" lehetett, végül még olyasmi, hogy „Az lesz a
vége..." - de ebben a pillanatban észrevette az egyenruhámat, elhallgatott, s
lecsüggesztette a fejét.
Részletesen mondtam el ezt az incidenst, mert - ha nem is rögtön, de a
későbbiek folyamán - mintegy előjeleként hatott mindannak, aminek be kellett
következnie, s azért is, mert e korszak valamennyi képének úgy kell megjelennie a
könyvlapon, ahogyan a városon átvonuló társzekereknek (még ha a társzekér szó kissé
hozzávetőleges képeket idéz is föl, de nem árt, ha ott lebeg a levegőben némi
bizonytalanság, mint a zűrzavaros kor velejárója), ahogyan az utcák fölött kifeszített
transzparensek, melyek kölcsönjegyzésre szólítják fel a lakosságot, ahogyan a munkások
felvonulásai, melyeknek útvonala nem lehet azonos, mivel egymással versengő
szakszervezeti központok szervezték őket, s itt a Kauderer tölténygyárban megkezdett
sztrájk mindenáron való folytatásáért tüntetnek, amott pedig ugyanennek a sztrájknak
az abbahagyásáért, merthogy támogatni kell a nép fölfegyverzését az ellenforradalmár

63
hadak ellen, melyek bekerítéssel fenyegetik a várost. Mindezeknek az egymást
keresztező átlós vonalaknak körül kellene határolniuk mindhármónk mozgásterét, azt,
ahol történetünk a semmiből felszínre bukkanhat, kiindulópontra, irányra, tervre, célra
lelhet.
Irinát azon a napon ismertem meg, amikor a front alig tizenkét kilométerre volt
már csak a Keleti Kaputól. Miközben a városi milícia - tizennyolc éven aluli fiúk és
póttartalékos öregek - elhelyezkedett a vágóhíd alacsony épületei körül - már a hely
neve is baljóslatú volt, csak akkor még nem tudtuk, kik számára -, hosszú emberfolyam
hömpölygőit visszafelé a Vashídon. Parasztasszonyok, fejükön kosárral, melyből liba
nyújtogatta ki a nyakát, lábak között menekülő hisztérikus malacokat ordítozva kergető
kölykök (azt remélve, hogy megmenthetnek valamit a katonai rekvirálás elől, sok vidéki
család szélnek eresztette a gyerekeket, jószágot), gyalogos és lovas katonák, akik
dezertáltak alakulataiktól, vagy éppen a szétszórt hadak gyülekezőhelyei felé igyekeztek,
úri asszonyságok, málháik és cselédségük élén, sebesültszállítók a saroglyáikkal,
betegek, akiket kiraktak a kórházakból, vándorkereskedők, hivatalnokok, szerzetesek,
cigányok, a megszűnt Tiszti Árvalány Kollégium növendékei, úti egyenruhában: mind-
mind a hídra sodródtak, a két védőrács közé, akárha a szél lökte volna őket oda, a
nyirkos, fagyos szél, mely, úgy tetszett, a szétszaggatott térkép foszlányaiból fúj, az
arcot, arcvonalat hasogató kavicstörmelékből. Azokban a napokban sokan kerestek
menedéket a városban: ki azért, mert félt a zendülések és fosztogatások elterjedésétől,
ki mert jónak látta, ha nem kerül az ellenforradalmi csapatok útjába; mások az
Ideiglenes Nemzetgyűlés törékeny törvényességének oltalmában bíztak, megint mások
csak el akartak keveredni a nagy felfordulásban, hogy zavartalanul cselekedhessenek a
törvény ellen, legyen az régi vagy új. Mindenki érezte, hogy az élete forog kockán, s épp
ott, ahol összefogásról beszélni értelmetlennek látszott, mert kinek-kinek foggal-
körömmel kellett utat törnie magának, igen, épp ott jött létre valamiféle szolidaritás, ott
egyesítették az erőket az akadályok leküzdésére, kevés beszédből is értve egymást.
Akár ezért, akár mert az ifjúság élvezi az általános zűrzavart, magára talál benne,
tény, hogy azon a reggelen, a Vashídon áthaladtomban a tömeggel sodródva
könnyűnek, elégedettnek éreztem magam, rég élvezett harmóniában a többiekkel,
önmagámmal, a világgal. (Nem szeretnék pontatlan lenni; tehát: harmóniában éreztem
magam a többiek, a magam s a világ diszharmóniájával.) Már a híd túlsó felére értem, a

64
partra levezető lépcsősorhoz, ahol az összetorlódott, dugót képező tömeg nyomást
fejtett ki hátrafelé, így akadályozva meg, hogy rázúduljon a lépcsős rámpán lassabban
haladókra - csonkák araszoltak itt a mankójukon, lovakat vezettek le a zablájuknál
fogva, oldalvást, hogy patkójuk meg ne csússzon a vaslépcső szélein, oldalkocsis
motorkerékpárokat toltak, jobban mondva cipeltek, mert meg kellett emelni a kerekeket
minden lépcsőfoknál (jobban tették volna, ha a Szekérhidat választják, a gyalogosok ezt
unos-untalan a fejükhöz is vágták, csakhogy úgy jóval, vagy egy mérfölddel
meghosszabbították volna az útjukat) -, amikor megpillantottam a mellettem lépkedő
nőt.
Prémszegélyes, prém kézelős kabátban volt, fején fátyollal s rózsaszállal díszített,
harang alakú kalap; egyszóval elegáns is volt, nemcsak fiatal és csinos, ezt rögtön
megállapítottam magamban. Ahogy elnéztem oldalvást, egyszer csak látom, hogy tágra
mereszti a szemét, kesztyűs kezét rémült sikolyra nyíló szájához kapja, s hátrahőköl.
Minden bizonnyal elesik, s az elefántcsorda módjára nyomuló tömeg eltapossa, ha
gyorsan karon nem ragadom.
- Rosszul érzi magát? Támaszkodjék nyugodtan rám. Meglátja, mindjárt elmúlik.
Megmerevedett, egy lépést se tudott tenni előre.
- Az űr, az űr, ott lent - mondta -, segítség, szédülök. ..
Abból, amit magunk előtt láttunk, semmi sem okozhatott szédülést, ám a nő valóban
pánikban volt.
- Előre nézzen, ne lefelé, és kapaszkodjon a karomba; kövesse a többieket; a híd végén
vagyunk már - mondtam, remélve, hogy szavaim megnyugtatják.
Mire ő: - Úgy érzem, az űrbe lépünk ezekről a lépcsőfokokról... zuhan a tömeg... - S
nem mozdult.
A vaslépcső fokai közötti hézagokon át lenézek a mélybe, a színtelen folyóra, mely fehér
felhőkhöz hasonló jégtáblákat sodor tova. Egy pillanatig mintha ugyanazt erezném, mint
a nő; minden űr az űrben folytatódik, minden előredőlés, a legcsekélyebb mértékű is,
egy másik előredőlést erősít, minden szakadék a feneketlen mélységbe torkollik. Átkaro-
lom a nő vállát, próbálok ellenállni a lefelé igyekvők taszigálásának; azok szidalmaznak: -
Hé, utat! Ne itt ölelkezzetek,. szégyentelenek! -, de csak egyféleképpen lehetne
menekülni a reánk zúduló embergörgeteg elől: előre, a levegőbe lépni, röpülni... Lám,
mintha meredély fölött függnék magam is...

65
Talán ez az elbeszélés az űr fölött feszülő híd, hírek, érzések, indulatok szaladnak át
rajta, hátteret teremtve kollektív és egyéni zűrzavarnak, mely háttérből aztán út nyílhat,
ha homályban marad is sok-sok történelmi és földrajzi körülmény. Utat vágok
magamnak az űrt elfedő részletek rengetegében, tudomást se kívánok venni róla,
előretörök, a női szereplő viszont ott szobroz egy lépcsőfokon a lökdösődő tömeg kellős
közepén, mígnem sikerül leszállítanom, szinte a karomban, s a rakpart kövezetére érve
letennem.
Összeszedi magát; fölemeli a fejét és gőgösen körülnéz; folytatja útját, habozás nélkül,
határozott léptekkel elindul a Malom utca irányában; alig bírom követni.
Az elbeszélésnek ugyancsak erőlködnie kell, hogy nyomunkban maradjon, hogy
mondatról mondatra beszámoljon egy semmire épített párbeszédről. Az elbeszélés
számára nem ért véget a híd: űr tátong minden szó alatt.
- Elmúlt? - kérdezem.
- Semmiség. A legváratlanabbul szokott rám jönni, akkor is, ha nyoma sincs
veszélynek... Magasság, mélység nem számít... Ha éjszaka fölnézek az égre, s arra
gondolok, milyen távol vannak a csillagok ... Vagy akár nappal is... Ha például lefeküd-
nék itt a földre, s a magasba néznék, rögtön elszédülnék ... - azzal fölmutat a szél űzte,
rohanó fellegekre. Úgy beszél a szédülésről, mint valamiféle kísértésről, ami nem hagy
neki nyugtot.
Kissé csalódott vagyok: egyetlen szóval sem köszönte meg a segítséget. Megjegyzem
hát: - Akár éjszaka van, akár nappal, ez a hely nem alkalmas arra, hogy az ember
lefeküdjék és az égboltot szemlélje. Higgyen nekem, értek egy keveset hozzá.
Mint a híd lépcsőfokai között, űr tátong egy-egy megszólalás előtt és után e
párbeszédben.
- Ért az ég szemléléséhez? Miért? Talán csillagász?
- Nem, én nem a csillagokat vizsgálom. - S mutatom a tüzérségi parolimat. - Ágyútűzben
naphosszat nézhetem a srapnelek röpködését az égen. Tekintete a parolimról a hiányzó
váll-lapok helyére siklik, majd a kabátujjamra varrt nem éppen mutatós rangjelzésre. - A
frontról jön, hadnagy úr?
- Alex Zinnober - mutatkozom be. - Nem tudom, megillet-e a hadnagy megszólítás.
Nálunk, a hadseregben nincsenek már rangok, de hát a rendelkezések folyton változnak.
Jelenleg egyszerű katona vagyok, két csíkkal a kabátujjamon.

66
- Engem Irina Piperinnek hívnak, s így hívtak a forradalom előtt is. Hogy így hívnak-e
majd a jövőben is, nem tudom. Textiltervező voltam, és amíg hiányozni fognak a
textíliák, a levegőbe tervezek.
- A forradalomban sokan annyira megváltoznak, hogy felismerhetetlenné válnak; mások
viszont még jobban érzik az identitásukat, mint azelőtt. Ez annak lehet a jele, hogy már
előzőleg fölkészültek az új időkre, így van?
Nem válaszol. - Hacsak - teszem hát hozzá -, hacsak nem a teljes visszautasítás óvja
meg őket a változásoktól, így van a maga esetében is?
- Én... Előbb maga mondja meg, mennyit változott?
- Nem sokat. Észrevettem magamon, hogy megőriztem azelőttről bizonyos erkölcsi
parancsokat: például fölsegítem azt a hölgyet, aki elesett, akkor is, ha ma már nem
szokás megköszönni!
- Mindannyiunknak vannak gyönge pillanataink, hadnagy úr, nőknek, férfiaknak
egyaránt, és ez nem jelenti azt, hogy nem lesz alkalmam meghálálni az iménti
lovagiasságát. - Némi fanyarság érződik a hangjában, majdhogynem neheztelés.
Itt a párbeszéd - mely teljesen magára összpontosította a figyelmet, feledtetve szinte a
feldúlt város vízióját -,igen, a párbeszéd itt félbeszakadhatna: szétválasztanak
bennünket a már ismert jelenések: a téren s a könyvlapon átrobogó társzekerek, a bol-
tok előtt sorban álló nők, a táblákkal felvonuló munkások. Irina messze van immár,
rózsával díszített kalapja szürke sipkák, sisakok, fejkendők ten - én vitorlázik tova;
próbálom követni, de hátra se fordul.
Néhány tömött bekezdés következik, tábornokok képviselők nevei, heves
ágyútámadások és visszavonulások kapcsán, a Nemzetgyűlés pártjaiban tör-|ént
szakadásokról és egyesülésekről szóló hírekben egy-egy időjárás-jelentés dérről,
zivatarról, _ bevonulásról, északi szélviharról. De ezek csupán Körítések változó
hangulatomhoz: hol az események hullámain viháncoló jókedvemhez, hol pedig ahhoz,
hogy begubózzam, s valami rögeszmés terven töprengjek: tán mindaz, ami körülöttem
történik, arra szolgál, hogy álcázzon, rejtsen engem, mint a városszerte emelt
homokzsák torlaszok (utcai harcokra is sor kerülhet), mint a palánkokat ellepő
kiáltványok, melyeket a különböző irányzatok , emberei ragasztanak fel éjszakánként, s
melyek tüstént átáznak, olvashatatlanná válnak az esőben, mivel a felhasznált papír is,
tinta is rossz minőségű.

67
Valahányszor a Nehézipari Népbiztosság előtt visz el az utam, megfordul a fejemben:
„Most pedig felkeresem Valérián barátomat." Ezt ismételgetem, amióta csak a városban
vagyok. Valérián a legkedvesebb barátom itt. De különféle sürgős megbízatások miatt
mindig elhalasztóm a látogatást. Pedig látszatra szerfölött nagy szabadságot élvezek
ahhoz képest, hogy szolgálatban levő katona vagyok; az csöppet sem világos, mi a
jogköröm, s miféle parancsokat teljesítek; jövök-megyek a különböző vezérkarok
hivatalai között; laktanyában ritkán látnak, mintha egyetlen egységhez sem tartoznék,
íróasztalhoz láncolva szintúgy nem láthat senki. Valeriannal ellentétben, aki el nem
mozdul az íróasztala mellől. Most is, hogy végre fölugrottam; hozzá, ott találom, de nem
úgy fest, mint aki a hivatali munkáját végzi; egy forgópisztolyt tisztogat éppen. Amikor
megpillant, belevihog rosszul nyírt szakállába. Ezt mondja: - Nos, azért jöttél, ugye, hogy
velünk együtt te is kelepcébe ess.
- Inkább azért, hogy kelepcébe csaljam a többieket - válaszolom.
- A kelepcék egymásban vannak, aztán egyszerre csapódik mind. - Mintha figyelmeztetni
akarna valamire.
A népbiztosság palotája egy hadigazdag családé volt a forradalom előtt. Az ízléstelenül
fényűző berendezés egy része ott maradt s elvegyült a sivár hivatali bútorzattal; Valérián
szobája tele van budoárba való kínai holmival; itt egy sárkányos váza, ott egy lakkozott
pénzszekrény, amott egy selyem spanyolfal.
- És kit akarsz kelepcébe csalni ebben a pagodában? Valami keleti császárnőt?
Egy nő lép ki a spanyolfal mögül; rövid haj, szürke selyemruha, tejszínű harisnya.
- A férfiálmok mit sem változnak a forradalomban - mondja, s támadóan gunyoros
hangjáról megismerem a hölgyet, akivel a Vashídon találkoztam.
- Látod? Itt füle van a spanyolfalnak is… - nevet föl Valérián.
- A forradalom nem fogja perbe az álmokat, Irina Piperin - válaszolom a nőnek.
Az rögtön rávágja: - De nem is szabadít meg a lidércálmoktól.
Mire Valérián: - Nem tudtam, hogy ismeritek egymást.
- Álomban találkoztunk - mondom -, egy hídról zuhantunk le éppen.
A nő: - Nem. Mindenki mást álmodik.
- És van, aki ilyen biztos helyen ébred... - szívóskodom -, ahol semmiféle szédülés nem
fenyegeti. ..

68
- Szédülni mindenütt lehet - mondja Irina, azzal fogja a pisztolyt, amit Valérián épp
összeszerelt, lekattintja a csövét, belenéz, mintegy ellenőrizendő, hogy eléggé tiszta-e,
majd megforgatja a tárat, golyót rak az egyik lyukba, kibiztosítja a zárat, s a másik végét
tartva most a szeméhez, tovább pörgeti a tárat. - Akár egy feneketlen kút. Érezni a
fekete semmi hívását, a csábítást a zuhanásra...
- Hé, nem játsszunk fegyverrel! - mondom, s feléje nyúlok, de ő erre rám szegezi a
pisztolyt…,
- Miért? A nők nem, csak ti? Az lesz az igazi forradalom, amikor a nőknek is lesz
fegyverük. - A férfiaknak meg már nem jut, igaz? Ezt tartanád helyesnek, elvtársnő?
Aztán mire kellene nektek, nőknek a fegyver?
- Hogy a helyetekre álljunk. Mi fönt, ti lent. Hogy megkóstoljátok egy kicsit, milyen is az,
ha nő az ember. Na, mozogj, eridj csak oda, a barátod mellé! - És még egyszer rám
szegezi a pisztolyt.
- Irina mindig kitart az elképzelése mellett - figyelmeztet Valérián. - Nem érdemes
ellenkezni vele.
- És most? - kérdezem, s Valerianra nézek, várva, hogy közbelép, véget vet a tréfának.
Valérián Irinát nézi, de az ő tekintete réveteg, mintha transzban volna, a teljes megadás
állapotában, mintha csak a tökéletes alávetettség boldogságára várna, arra, hogy ki
legyen szolgáltatva Irina kénye-kedvének.
A Katonai Parancsnokság egyik motoros küldönce lép be, halom aktával. A nyíló ajtó
eltakarja Irinát, aki aztán el is tűnik mögötte, Valérián, mintha mi sem történt volna,
végzi a munkáját.
- De hát mondd... - kérdezem tőle, alighogy egyedül maradunk -, mondd, miféle tréfák
ezek?
- Irina nem tréfál - feleli, pillanatra sem emelve föl tekintetét az irathalmazról -, majd
meglátod.
Íme, ettől fogva megváltozik az idő formája, az éjszakák kitágulnak, egyetlen
napszakká állnak össze az immár elválaszthatatlan hármasunk bebarangolta városban,
egyetlen éjszakává, az pedig Irina szobájában éri el csúcspontját, egy intim jeleneteiben,
mely exhibicionista is és kihívó - annak a titkos szertartásnak a ceremóniája, melynek
papnője, istensége, megszentségtelenítője és áldozata: Irina. Az elbeszélés folytatja
imént félbeszakított útját, ám a tér, melyet be kell futnia, oly sűrű, olyan túlzsúfolt, holmi

69
tériszonynak nem jut hely benne: nem engedik a mértani ábrákkal díszített függönyök, a
párnák, a pucér testünk illatával átitatott levegő, az épp csak hogy domborodó keblek
Irina szűk mell kasán, a barna mellbimbók, melyek jobban illenenek egy duzzadóbb
kebelhez, a keskeny, szabályos háromszög alakú fanszőrzet (e két szó: „szabályos
háromszög" Irina fanszőrzetével társítva akkora érzéki izgalmat vált ki belőlem, hogy
csak fogvacogva tudom kimondani). A szín középpontjához közelítve a vonalak
mindjobban megcsavarodnak, tekervényessé válnak, akár a füstölőből még szállingózó
füst egy örmény fűszerboltban, melyet ópiumbarlang-híre miatt s a jó erkölcs ürügyén
kifosztott a bosszúálló tömeg, megcsavarodnak - még mindig a vonalak -, akár a
hármónkat összekötő láthatatlan kötél, melyet hiába próbálunk lefejteni magunkról,
csomói csak annál szorosabbak, keményebbek lesznek, belevájnak a húsunkba. E
gubanc legbensejében, közös titkunk drámájának szívében rejtőzik az én külön titkom,
melyet nem árulhatok el senkinek, legkevésbé Irinának és Valeriannak, igen, a titkos
megbízatásom: leleplezni a Forradalmi Bizottságba beépült kémet, aki azon
munkálkodik, hogy a fehérek kezére játssza a várost.
A fővárosokat ezen a télen északi szélviharokként végigsöprő forradalmak
közepette születőben a titkos forradalom, mely át fogja alakítani a test és a nemiség
hatalmi viszonyait: Irina ebben hitt, s sikerült elhitetnie nemcsak Valeriannal, aki köréti
bíró fia, a politikai gazdaságtan doktora s hindu fakírok meg svájci teozófusok követője
lévén predesztinált híve volt minden elképzelhető tannak, de Velem is, aki tudtam, hogy
rövidesen eldől a játszma: vagy a forradalmi törvényszék, vagy a fehérek hadbírósága, s
hogy itt is, amott is egy-egy kivégzőosztag vár lábhoz tett fegyverrel.
Próbáltam menekülni, csúszó-mászó mozdulatokkal nyomakodtam a spirális
középpontja felé, tol kígyókként siklanak a vonalak, s követik Irina hajlékony derekának,
nyugtalan tagjainak vonaglását, valamiféle lassú táncban, melyben nem a ritmus a
lényeges, hanem a kacskaringós vonalak összerándulása és kiengedése. Irina egy-egy
kígyófejet ragad meg a jobbjával s a baljával, azok a szorításra annál dühösebben
követelik az egyenes vonalú behatolást, holott ő - éppen ellenkezőleg - azt akarta, hogy
az erőkifejtéssel arányosan rugalmassá, engedelmessé váljanak a csúszómászók, mind
képtelenebb csavarvonalakba tekeredve igyekezzenek őt elérni.
Mert ez volt az Irina alapította vallás első hitcikkelye: mondjunk le a függőleges
helyzet, az egyenes vonal előnyéről, rosszul titkolt férfiúi gőgünkről, melyből még akkor

70
is maradt valami, amikor egy nő – beleegyezésünkkel - rabszolgáivá tett, egy olyan nő,
aki nem tűr közöttünk semmiféle féltékenységet vagy felsőbbséget. - Le! - mondta Irina,
s nyakszirtjénél fogva lefelé nyomta Valérián fejét, beletúrva ujjaival a fiatal közgazdász
vöröses gyapjú-kóc hajába; nem hagyta, hogy barátom az ölénél magasabbra tartsa az
arcát. - Még lejjebb! - parancsolta, s közben rám emelte gyémántragyogású szemét, azt
akarta, hogy nézzem, hogy tekintetünk is vég nélküli és kacskaringós utakon járjon. Egy
pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, s közben egy másik tekintetet is éreztem
magamon, ez mindenkor és mindenhová elkísért; egy láthatatlan hatalomé volt, mely
csak egy dolgot várt tőlem: a halált; legyen az akár a saját halálom, akár amit én osztok
másoknak.
Vártam a pillanatot, amikor kiszabadulhatok egy kicsit Irina tekintetének a
hálójából, íme, most le hunyja a szemét, íme, már kúszok is a félhomályban, a párnák,
heverők mögött, a karfa mögött, melyre Valérián - szokása szerint tökéletes rendben -
lerakta összehajtott nadrágját, kabátját, alsó neműit, kúszok, kúszok Irina hunyt
pilláinak fél homályában, átkutatom Valérián zsebeit, levéltárcáját, megbújok Irina zárt
szemhéjának sötétjében, a torkából kiszakadó kiáltás sötétjében, megtalálom a négyrét
hajtott papírlapot, rajta a nevem, tintával, acéltollal írva, lejjebb az árulásért kiszabott
halálos ítéletek szövegmintája, aláírva, ellenjegyezve, pecsétekkel szabályszerűen
ellátva.
Itt megkezdődik a vita. Eseményekről, személyekről, helyszínekről, érzésekről nem esik
szó, helyükre általános fogalmak kerülnek.
- A polimorf-perverz vágy...
- A piacgazdaság törvényei...
- A jelentős struktúrák homológiái...
- Intézmények és deviáns jelenségek...
- A kasztráció.
Csak te maradtál bizonytalanságban, te és Ludmilla, a többieknek eszükbe se jut, hogy
folytassák az olvasást.
Odamegy Lotariához, kinyújtod a kezed az átlapozott papírkötegért: - Szabad? - a
regényt akarod megkapni. Ám az nem könyv, csupán öt ív, lapjaira szaggatva. Hol a
többi?
- Bocsánat, a folytatást keresem - mondod.

71
- A folytatást?... Ó, akad itt megvitatnivaló egy hónapra is. Nem elég neked?
- Nem megvitatni szeretném, hanem olvasni...
- Tudod, nagyon sok csoport tanul nálunk, az Erul-altaji Intézetnek pedig csak egy
példánya volt, így hát elosztottuk magunk között; az osztozkodás nem ment némi
veszekedés nélkül, ezért a könyv darabjaira szakadt, de azt hiszem, nekem sikerült a
legjobb részt megszereznem.
Kettesben ültök Ludmillával egy kávéházi asztalka mellett, kiértékelitek a fura helyzetet.
- Összefoglalva: A Nem félvén szélvésztől s szédülettől nem azonos a Fölébe hajolván a
meredélynek-kel, az viszont nem a Malbork városperemén, mely megint csak egészen
más, mint a Ha egy téli éjszakán egy utazó. Nem marad más hátra, vissza kell térnünk
ennek a zűrzavarnak az eredetéhez.
- Úgy van. A kiadó okozta nekünk ezeket a csalódásokat, így ő köteles kárpótolni
bennünket. Elmegyünk a szerkesztőkhöz, és magyarázatot kérünk.
-Vajon Ahti és Viljandi ugyanaz a személy?
- Mindenekelőtt egy teljes példányt kell kérnünk tőlük a Ha egy téli éjszakán egy utazó-
ból, és úgyszintén a Malbork városperemén-böl. Pontosabban azokból a regényekből,
amiket elkezdtünk olvasni, abban a hitben, hogy ez a címük; ha pedig az igazi címük és
a szerzőjük más, mondják meg nyíltan, s azt is, miféle titok lappang ezek körül a
kötetből kötetbe vándorló lapok körül.
- És így... - teszed hozzá -, így talán rátalálunk a nyomra, mely a Fölébe hajolván a
meredélynek-hez vezet, akár befejezetlen, akár befejezett az a regény...
- Nem tagadom - mondja Ludmilla -, a folytatása felbukkanásának híre hiú ábrándokba
ringatott.
- …meg a Nem félvén szélvésztől s szédülettől-höz; most annak a folytatását olvasnám a
legszívesebben ...
- Igen, én is, bár meg kell mondanom, számomra nem ez az eszményi regény...
Na tessék, helyben vagyunk. Alighogy azt hiszed már, jó úton haladsz, tüstént
megtorpanásra kényszerít egy-egy fordulat vagy félbeszakadás: az olvasásban, az
elveszett könyv utáni hajszában, Ludmilla ízlésének kipuhatolásában.
- Most olyan regényt szeretnék olvasni - magyarázza Ludmilla -, amelynek a mesélőkedv
lenne az egyedüli hajtóereje; az történetet történetre halmozna, nem tukmálna rám

72
valamiféle világlátást, csak a saját növekedésének szépségével kívánna megajándékozni,
mint egy terebélyesedő, mind több ágat, ágbogot, lombot, levelet kihajtó fa...
Ebben rögtön egyetértesz vele: hagyni a csudába az intellektuális boncolgatásokra
szétcincált lapokat, újra fölfedezni a természetes, primitív olvasás örömét...
- Meg kell találnunk az elveszített fonalat - mondod. - Induljunk máris a könyvkiadóba.
Mire ő: - Arra nincs szükség, hogy ketten menjünk. Menj egyedül, aztán majd
elmondod, mit végeztél.
Meg vagy sértve. Ez az egész vadászat csak azért lelkesít, mert vele csinálod, mert
együtt élhetitek át, s együtt is kommentálhatjátok, miközben átélitek. És épp most!...
amikor már úgy tetszett, egyetértésre jutottatok, s valamiféle bizalmas viszony is
kialakult közöttetek, nem annyira attól, hogy immár ti is tegezitek egymást, hanem mert
valamiképp cinkosoknak érzitek magatokat egy vállalkozásban, amit talán senki sem
érthet meg rajtatok kívül.
- És te miért nem jössz velem?
- Elvből.
- Hogyhogy?
- Létezik egy határvonal: egyik oldalán azok vannak, akik csinálják, a másikon, akik
olvassák a könyveket. Én az olvasók között kívánok maradni, ezért mindig vigyázok,
hogy ne lépjem át azt a vonalat. Különben befellegzett az érdek nélküli olvasás
örömének, vagy legalábbis olyasmivé alakul át, amit nem akarok. Hozzávetőleges,
bizonytalan határvonalról van szó, egykönnyen eltűnik: a könyvekkel hivatásszerűen
foglalkozók tábora mind népesebb, így hajlamos az olvasók táborával azonosulásra.
Persze mind többen lesznek az olvasók is, de bátran állíthatjuk, hogy azok, akik további
könyvek termelésére használják a könyveket, jobban szaporodnak, mint azok, akik csak
olvasni szeretik őket és azzal kész. Tudom, ha átlépem a határt, akár csak
alkalomszerűen vagy véletlenül, azt kockáztatom, hogy elnyel az áradat; ezért nem
teszem be a lábam a könyvkiadóba, egyetlen percre se.
- No és én?
- Nem tudom. A te dolgod. Mindenkinek joga van a maga módján reagálni.
Ha ez a nő egyszer a fejébe vett valamit... Mehetsz egyedül a felfedező útra; majd itt
találkozhattok megint, ebben a kávéházban, délután hatkor.

73
- A kéziratért jött? Olvassák éppen, illetve nem, tévedtem, érdeklődéssel olvastuk,
persze hogy emlékszem!, figyelemre méltó nyelvi anyag, megszenvedett hitvallás, nem
kapta meg a levelünket?, mindazonáltal sajnálattal kell közölnünk, a levélben mindent
megírtunk, jó ideje elküldtük már, hát igen, szokás szerint késik a posta, minden
bizonnyal meg fogja kapni, a kiadói tervek igencsak zsúfoltak, ez a recesszió bizony nem
kedvez, no ugye, hogy megkapta, és még mi volt a levélben ?, köszönettel nyugtázva
becses kéziratának olvasásra való átvételét, közöljük, hogy igyekezni fogunk azt mielőbb
visszaküldeni, vagy úgy!, azért jött, hogy visszakérje a kéziratát?, nem, nem találtuk
meg, legyen még egy kis türelemmel, megkerül, bizonyosan megkerül, ne féljen, itt
soha nem vész el semmi, épp most bukkantunk rá néhány kéziratra, amit már tíz esz-
tendeje kerestünk, ó, nem, nem tíz év múlva, az önét előbb fogjuk megtalálni,
legalábbis reméljük, annyi itt a kézirat, ilyen magas halmokban állnak, ni, ha akarja,
megmutatom őket, hát persze, a sajátját akarja, nem a másét, ez igazán érthető, azt
akartam csak mondani, hogy rengeteg olyan kéziratot tartunk ott, ami csöppet sem
érdekel bennünket, még csak az kéne, hogy az önét kidobjuk, éppen seggel sokra
becsüljük, nem, nem azért, mert publikálni akarjuk, azért őrizzük, hogy visszaadhassuk
önnek.
Aszott, púpos emberke hadarja ezt; úgy tetszik, egyre aszottabb lesz, egyre
púposabb, valahányszor szólítja valaki, a ruhaujjánál fogva húzkodja, megoldandó
problémával fordul hozzá; óriás halom kefelevonatot sóz a nyakába, „Cavedagna
doktor!", „Kérem, Cavedagna doktor!", „Kérdezzük meg Cavedagna doktort!", ő pedig
mindig az utolsó támadó kérdésére koncentrál, s közben kidülled a szeme, reszket az
álla, a feje előrenyaklik az erőlködéstől, hogy észben tartsa a többi függő, megoldatlan
ügyet - a túlzottan ideges emberek csüggedt türelmével s a túlzottan türelmes emberek
szuperszonikus idegességével.
Amikor beléptél a kiadó kapuján, s a portás meg a hivatalszolgák elé tártad a
rosszul bekötött könyvek problémáját, jelezve, hogy ki akarod cseréltetni a lapokat,
először azt mondták, fordulj a kereskedelmi osztályhoz; majd, miután megjegyezted,
hogy nemcsak a csere miatt jöttél, hanem a történtek magyarázatát is igényled, a
műszaki osztályhoz utasítottak; végül amikor közölted velük, hogy számodra a
félbemaradt regények folytatásának megszerzése a legfontosabb, ezzel fejezték be az

74
útbaigazítást: - Akkor jobb, ha Cavedagna doktorhoz fordul. Fáradjon be az
előszobájába, már várnak rá, sor fog kerülni önre is.
Miközben utat vágtál magadnak a várakozók seregében, többször is hallhattad, amint
Cavedagna doktor belefog végenincs mondókájába a kéziratról, amit nem találnak;
mindig másokhoz intézi szavait - köztük hozzád is -, és mindig félbeszakítják - egy-egy
ügyfél, másik szerkesztő vagy munkatárs -, mielőtt még rájönne a félreértésre. Rögtön
látod: Cavedagna doktor az a minden vállalat és hivatal számára nélkülözhetetlen
személy, akire kollégái ösztönösen rásózzák a legbonyolultabb s legkínosabb feladatokat.
Még szinte szóhoz se jutottál, máris elébe toppan valaki s kezébe nyomja a lebontandó
ötéves kiadói tervet, vagy valami névjegyzéket, amelynek a lapjait át kell számozni, vagy
egy elejétől végig átjavítandó Dosztojevszkij-kiadványt, mert Mária helyett mindenütt
Marját, Pjotr helyett viszont Pétrt kell írni. Mindenkinek igazat ad és mindent elvállal, bár
mindegyre aggasztja közben, hogy félbehagyta az előző kérelmezővel való beszélgetést,
s amint lehet, igyekszik lecsillapítani a türelmetlenebbeket, biztosítva őket, hogy nem
feledkezett meg semmiről, észben tartja a problémájukat: - Nagyra értékeljük művének
fantasztikus atmoszféráját... (- Tessék? - nyögi az új-zélandi trockista szakadárok
történésze). - Talán halványítania kellene valamelyest az emberi ürülékre célzó képeit...
(- Mit beszél?! - tiltakozik az oligopóliumok makrogazdaságának tudora).
Egyszer csak eltűnik. Számtalan csapda várja a kiadó folyosóin: elmegyógyintézetek
színjátszói, csoportos pszichoanalízisben részt vevő betegek, feminista harci egységek
bukkannak föl itt is, ott is. Cavedagna doktor egyetlen lépést se tehet anélkül, hogy ne
fenyegetné az ostromgyűrűbe záratás, rabláncra füzetes, elnyeletés veszélye.
Épp akkor állítasz be, amikor már nem a költészet s a próza tanoncai, nem költőnő- és
regényírónő-jelöltek kerengenék a kiadó vonzáskörében, mint egykor; a nyugati
kultúrának az a pillanata ez, amikor jobbára már nem elszigetelt egyének keresik ön-
megvalósításukat a kéziratpapíron - sokkal inkább tanulócsoportok, operatív részlegek,
kutató teamek; mintha a magányosan végzett szellemi munka túlságosan sivár volna. A
szerző személye többes számú alakot öltött, s mindig csoportosan mozog, mert senkit se
lehet megbízni, hogy bárkit is képviseljen: négy börtönviselt, egyikük szökött rab, három
volt kórházi ápolt, egy ápoló, s a mű az ápoló keze írása. Vagy éppenséggel párok a
szerzők, nem szükségszerűen, de többnyire házaspárok, mintha a páros élet csupán
kéziratok termelésében lelhetne vigaszt.

75
 Mindezek valamelyik szektor felelősével kívánnak beszélni, vagy egy bizonyos
ágazat illetékesével, ám végül valamennyiüket Cavedagna doktor fogadja. Hullámzik,
hömpölyög a szóáradat, a legspeciálisabb, a legkülönlegesebb tudományágak, elméleti
iskolák szókincse zubog benne - s mindez rázúdul erre az idős szerkesztőre, akit első
látásra „aszott és púpos emberkének" jellemeztél, nem mintha aszottabb, púposabb s
„emberkébb" volna annyi más társánál, vagy mintha az „aszott és púpos emberke"
szavak az ő kifejezésmódjának volnának a részei, hanem mert úgy tetszik, abból a világ-
ból lépett elő, amelyben még - ez az: akárha abból a világból lépett volna elő, amelyben
még olyan könyveket olvashatni, amelyekben „aszott és púpos emberkék" találhatók..
Nem zavartatja magát, hagyja, hogy tar koponyáján átcsapjon a probléma- és
feladathullám, megrázza a fejét, s igyekszik a lehető leggyakorlatibb vonatkozására
szűkíteni a kérdést: - De hát, már megbocsásson, nem tudná a szövegbe iktatni a lap-
alji jegyzeteket, a szöveget pedig kissé összevonni, sűríteni, és esetleg, ezt már ön tudja
majd, hogyan, mondjuk jegyzetként a lap aljára tenni?
- Én olvasó vagyok, csak olvasó, nem szerző - jelented ki gyorsan, akárha utánakapnál,
nehogy megbotoljék.
- Ó, csakugyan ? Bravó, derék, ennek igazán örülök ! - S ahogy feléd fordul, tekintetéből
őszinte rokonszenv és hála sugárzik. - Boldoggá tesz! Valójában olvasóval egyre
ritkábban találkozom...
Rögtön jókedvre kerekedik, meghitt, bizalmas hangnembe csap át; feledve
számtalan teendőjét, félrevon: - Sok-sok éve dolgozom itt a kiadóban... töméntelen
könyv kerül hozzám, megy át a kezemen. .. de mondhatom-e, hogy el is olvasom őket?
Nem, nem nevezhetem ezt olvasásnak... Otthon, a szülőfalumban kevés volt a könyv, s
akkor igen, akkor olvastam... Mindig tervezem, hogy ha egyszer nyugdíjba vonulok és
hazatérek, megint úgy fogok olvasni, mint régen. Időnként félreteszek egy-egy könyvet,
hogy majd mint nyugdíjas elolvasom, de aztán arra gondolok, hogy ez már nem lesz
ugyanaz... Ma éjjel azt álmodtam, hogy otthon voltam, a falumban, kerestem valamit a
baromfiólban, tudja, a kosárban, ahova a tyúkok tojni szoktak. És mit találtam? Egy
könyvet! Egy könyvet, amit kisfiú koromban olvastam... népszerű kiadás, tépett,
szamárfüles lapok... a fekete-fehér metszetek színes ceruzával kiszínezve... Tudja,
gyerekkoromban a tyúkólba bújtam olvasni...

76
Elkezded magyarázni, miért is jöttél. Máris bólogat, a szavadba vág: - Ön is, ön is!... az
összekutyult ívek... tudjuk, hogyne tudnánk!... a megkezdett regények, amiknek nincs
folytatása... az utóbbi kiadványaink mind, mind... a legnagyobb zűrzavar!, maga érti, mi
ez?, mi már, kedves uram, nem értünk semmit!
Karjában óriás halom nyomdai levonat: olyan óvatosan rakja le, mintha a legkisebb
rezdülés összezavarhatná, egymásba gabalyíthatná a nyomtatott betűket. - A
könyvkiadó törékeny szervezet, drága uram - mondja -, ha bármelyik zugában félrebillen
valami, a rendetlenség azonnal szétterül, tovaterjed, megnyílik alattunk a föld és elnyel a
káosz. Elnézését kérem, de szédülök már a gondolatra is. - Azzal szeméhez kapja a
kezét, mintegy kimenekülve a porszemekként örvénylő lapok, sorok, szavak
milliárdjainak látomásától.
- Ej, ej, Cavedagna doktor, bátorság, ne vegye úgy a szívére!... - Lám, most még neked
kell őt vigasztalnod. - Részemről ez csak amolyan olvasói kíváncsiság volt… De ha
semmit se tud mondani nekem...
- Amiről tudok, arról szíves örömest adok felvilágosítást - mondja a szerkesztő. -
Figyeljen hát. Minden akkor kezdődött, amikor egy fiatalember jelentkezett a kiadónál,
hogy ő fordít... izéből... hogyishívjákból...
- Lengyelből?
- Á, nem, dehogy lengyelből! Egy nehéz nyelvből, amit nagyon kevesen ismernek.
-Kimmerből?
- Nem, nem is kimmerből... de valami hasonlóból ... a fene egye meg, nem jut az
eszembe. Szóval ez a fiatalember rendkívüli nyelvtehetségnek mutatkozott, minden
nyelven tudott, még izé... megvan! kimberül is, igen, kimberül. Behoz nekünk egy vas-
tag könyvet, amit ezen a nyelven írtak, egy regényt, az izét, az Utazó-i, nem: az Utazó-
nak más a szerzője ... a Malbork városperemén-t...
- Tazio Bazakbaltól?
- Nem, nem Bazakbaltól!... megvan!, az a regény a Meredély..., a szerzője meg izé...
-Ahti?
- Úgy van! Ő az, Ukko Ahti.
- De megbocsásson, Ukko Ahti nem kimmer író?
- No igen, persze, Ahti azelőtt kimmer volt; de hát tudjuk, mi történt a háborúban, a
háború után, a határkiigazítások, a vasfüggöny, tény, hogy ahol azelőtt Kimméria volt,

77
most Kimbéria van, Kim-mériát pedig arrább tolták, így a kimberek kisajátították a
kimmer irodalmat is...
- Ez Galligani professzor elmélete, amit azonban Uzzi-Tuzii cáfol...
- Na persze, a versengés, a rivalizálás az egyetemen, a tanszékek között... két
konkurrens katedra, két prof, aki látni se bírja egymást... még hogy Uzzi-Tuzii
belenyugodjon abba, hogy az anyanyelvén írt remekművet a kolléga nyelvén kell
olvasnia ...
Tovább szívóskodsz:
- Ez mit sem változtat azon, hogy a Fölébe hajolván a meredélynek befejezetlen regény,
sőt, alighogy elkezdődik... Láttam az eredeti példányt...
- Fölébe hajolván... Most ne zavarjon össze, ez a cím hasonló, de nem az... valami
Szédülés... megvan!, Szédülés, Viljandi Szédülés-e.
- Nem félvén szélvésztől s szédülettől? Végül is megvan a teljes fordítás? Kiadták?
- Várjon. A fordító valami Érmes Marana... úgy látszott, teljesen rendben van a szénája:
próbafordítást ad, mi azon nyomban beleillesztjük a regényt a tervünkbe, ő pontosan s
folyamatosan szállítja a százlapos részleteket, az előlegeket zsebre vágja, mi, hogy ne
veszítsünk időt, máris továbbítjuk a fordítást a nyomdába... És íme, ahogy elkezdjük
javítani a levonatokat, értelmetlenségekre, furcsábbnál furcsább zagyvaságokra
bukkanunk... Behívjuk Maranát, kérdéseket teszünk föl neki, ő összezavarodik,
ellentmondásokba keveredik... Sarokba szorítjuk, elébe rakjuk az eredeti szöveget,
tessék, fordítson le kapásból néhány sort... Erre bevallja, hogy egy árva szót se tud
kimberül!
- És a szöveg, amit átadott?
- A tulajdonnevek kimberek benne, illetve nem: kimmerek... már nem is tudom; de a
szöveget egy másik regényből fordította...
- Melyikből?
- Mi is ezt kérdeztük tőle: melyikből? Ő meg: egy lengyel regényből (na, itt a lengyel!),
Tazio Ba-zakbal művéből!...
- Maibork városperemén a címe...
- Ügy van, bravó! De várjon még. Ezt mondta, s mi egyből el is hittük neki; már
nyomták a könyvet. Gyorsan leállítottunk mindent, címlapcsere, borítócsere. Tetemes
költségtöbblet, de hát akár ilyen címmel, akár amolyannal, akár ennek, akár amannak a

78
szerzőnek a neve alatt, végül is a regény le volt fordítva, ki volt nyomva... Nem
számítottunk arra, hogy a sok huzavona, változtatás a nyomdában, a
könyvkötészetben... a hamis címoldallal ellátott első íveknek a valódi címoldalakra való
kicserélése, egyszóval, hogy mindez szörnyű zűrzavart eredményez, ami aztán kiterjed
valamennyi készülő újdonságunkra, s így teljes lenyomatokat kell zúzdába küldenünk,
már terjesztésre kiadott köteteket visz-szakérnünk a könyvesboltokból...
- Valamit nem értek: ön most melyik regényről beszél? A vasúti állomásról, vagy arról,
amelyikben a fiú elindul a tanyáról? Vagy...
- Türelem. Az, amelyikről meséltem, még nincs sehol. Nem létezik. Mert természetesen
ezek után mi már nem bíztunk ebben az úrban, világosan akartunk látni,
összehasonlítottuk a fordítást az eredetivel. És mi derül ki? Bazakbal sem az igazi szerző!
A fickó egy francia regényt fordított le, az írója belga, alig ismert: Bertrand Vandervelde,
a címe... Várjon, megmutatom.
Térül-fordul, s kezedbe nyom egy kis köteg fénymásolatot: - Tessék, a címe Letekint a
mélybe, hol homály sűrűsödik. A francia eredeti eleje. Fussa át, győződjék meg a saját
szemével, micsoda csalás! Érmes Marana ezt fordította le, szóról szóra, ezt a
fércművecskét, ezt a ponyvát, s először kimmer, aztán kimber, végül lengyel regényként
akarta eladni nekünk... Belelapozol a fénymásolatcsomóba, s rögtön látod : ennek a
Bertrand Vandervelde írta Regarde én has dans l'épaisseur des ombres-nak az égvilágon
semmi köze ahhoz a négy regényhez, ami, alighogy olvasni kezdted, félbeszakadt.
Szeretnéd máris figyelmeztetni Cavedagnát, de az leszed a papírkötegről egy odatűzött
külön lapot: - Akarja látni, mit merészelt válaszolni ez a Marana, amikor felelősségre
vontuk az üzelmeiért? Itt a levele... - S rábök egy bekezdésre, hogy olvasd.
„Miért fontos, hogy milyen név szerepel a címlapon s a borítón? Ugorjunk előre
háromezer évet. Ki tudja, mely könyvek maradnak fönn addigra a mi korunkból, s e
könyvek szerzői közül kinek a nevére fognak emlékezni? Lesznek könyvek, amelyek
híresek maradnak, de ismeretlen szerzőtől származónak fogják őket tekinteni, akár mi a
Gilgames-eposzt; lesznek szerzők, akiknek a neve mindig ismert lesz, de akiktől nem
marad fönn egyetlen mű sem, amint Szókratésszal történt; vagy meglehet egyetlen
szerzőnek tulajdonítanak majd minden könyvet, mely átvészeli az évezredeket, s erre
Homérosz a példa."
- Mit szól, micsoda okfejtés ?! - kiált fel Cavedagna; majd csendesebben hozzáteszi:

79
- És még igaza is lehet, ez a legszebb az egészben...
Rázza a fejét, mint akit birizgál egy gondolat; nevetgél, föl - fölsóhajt. Talán te, Olvasó,
le tudod olvasni homlokáról azt a gondolatot. Annyi-annyi esztendő óta dolgozik
könyvekkel, egytől egyig ismeri őket, nap nap után látja, mint születnek, mint halnak,
ám igazinak másféle könyvek maradnak meg számára: abból az időből, amikor még
idegen világok megannyi üzenete volt egy-egy olvasmány.
S így van a szerzőkkel is: nap nap után dolga akad velük, jól ismeri rögeszméiket,
kételyeiket, érzékeny pontjaikat, különcségeiket, ám igazi írónak most is csak azt tekinti,
aki csupán egy név a borítón, szó, mely eggyé vált a címmel, azt, akinek valósága azo-
nos könyvbeli alakjának és helyszíneinek valóságával, aki létezik is, nem is, akárcsak
azok a személyek és helyek. Láthatatlan hely ez a szerző, s e láthatatlan helyről jönnek
elő a könyvek, űr, melyet át- és átjárnak a jelenések, föld alatti alagút, mely ifjúsága
tyúkóljával köti össze a világegyetemet.
Elhívják. Pillanatig habozik: magával vigye, vagy nálad hagyja a fénymásolatokat? - Ide
figyeljen - mondja aztán -, ez fontos dokumentum, nem kerülhet ki innen, bűnjel,
plágiumpernek lehet az anyaga. Ha akarja, átnézheti; üljön ide ehhez az íróasztalhoz,
aztán adja majd vissza, akkor is, ha én megfeledkeznék róla, isten őrizz, hogy
elvesszen...
Mondhatnád neki, hogy nem fontos, hiszen ez nem az a regény, amit keresel, de akár
mert nincs ellenedre a kihívás, akár mert bokros teendőinek örvénye máris
beszippantotta a mind gondterheltebb emberkét, nem marad más hátra: nekivágsz,
olvasni kezded a Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik fénymásolt gépiratát.

80
LETEKINT A MÉLYBE, HOL HOMÁLY SŰRŰSÖDIK

Húzkodtam, húzkodtam a műanyag zsák száját: Jojó nyakáig ért csak, a feje kint
maradt. A másik módszer, vagyis hogy a fejétől húztam rá, ugyancsak nem oldotta meg
a problémát, akkor a lába maradt szabadon. Az igazi megoldásnak az látszott, ha
behajlítom a térdét, de hiába erőlködtem - pedig rugdostam is -, a már megmerevedett
lábak ellenálltak; amikor pedig sikerült végre, a behajlított lábakkal felkunkorodott a zsák
is, így még nehezebbé vált a szállítás, a fej pedig még jobban kibukott.
- Mikor szabadulok meg már végérvényesen tőled, Jojó?! - rípakodtam rá, s
valahányszor megfordítottam, szembe találtam magam a bárgyú képével, a
szívdöglesztő bajuszkájával, a brillantinnal lenyalt hajával, meg a nyakkendője
csomójával, mely úgy kandikált ki a zsákból, mint valami pulóverből, igen, egy régimódi,
bő pulóverből. Meglehet, Jojó késve érte utol a divatot, akkor, amikor az már sehol sem
volt divat, de ő, ifjúkorában megirigyelvén azokat, akik így öltözködtek és fésülködtek, a
hajkenőcsöt meg a fekete, bársonybetétes lakkcipőt, azonosította eme külsőt a
szerencsével, s mikor végre magára ölthette, megkótyagosodott a sikerétől, nem nézett
körül, nem vette észre, hogy azok, akikhez hasonlítani akart, immár merőben másképp
festenek. Jóféle brillantint használt; miközben nyomkodtam befelé a zsákba a
koponyáját, a kerek sipkaként rátapadt haj nem borzolódott össze: tömör, egybefüggő
körcikkekben kunkorodott fel csupán. Nyakkendőjének csomója kissé félrecsúszott;
ösztönösen megigazítottam - mintha egy hulla tisztességesen megkötött nyakkendővel
kevésbé szúrna szemet, mint ferdén állóval.
- Kéne egy másik zsák is, hogy beférjen a feje - mondta Bernadetté, s megint csak el
kellett ismernem, hogy ez a lány intelligensebb, mintsem társadalmi helyzeténél fogva
várható volna.
Igen ám, de még egy ekkora méretű plasztikzsákot sehogy se sikerült találnunk.
Akadt ugyan egy konyhai szemeteszsák, szép narancsszínű, s ez annak a célnak meg is
felelt volna, hogy ráhúzzuk Jojó fejére, annak azonban kevésbé, hogy ne lehessen
észrevenni: a nagyobbik zsák emberi testet rejt, s másik, a kisebbik meg emberi fejet.
De hát tovább már nem maradhattunk abban az alagsorban, meg kellett szabadulnunk
Jojótól, még napfelkelte előtt; jó néhány órája hurcoltuk magunkkal, akárha élne,
harmadik utasként a lehajtható tetejű kocsimban, s már túl sokan figyeltek fel reánk.

81
Mint az a két kerékpáros rendőr is: szótlanul, csendben odakarikáztak mellénk,
megálltak, s csak néztek minket merőn, miközben bele igyekeztünk pottyantani
terhünket a folyóba (az imént még teljesen néptelennek látszott a Bercy-híd); Jojó feje
lecsüggedt, keze a korláton kívül, a víz fölött lógázott, Bernadette-vel tüstént nagyokat
csapkodtunk a hátára, én meg biztattam, jó hangosan: - Okádj csak, okádj ki mindent,
mon vieux, meglátod, rögvest kitisztul a fejed! - majd két karját a vállunkra téve két-
oldalt megragadtuk, és vonszoltuk vissza a kocsihoz. Ebben a pillanatban a gáz, ami
felfújja a hullák hasát, nagy zajjal távozott; a két rendőrből kirobbant a röhögés. Arra
gondoltam, hogy a mi finom modorú Jojónk alaposan megváltozott holtában, nem segíti
a cimboráit, nem, most nincs benne annyi tisztesség, pedig az életünket kockáztattuk a
meggyilkolásáért, fejünk fölött a nyaktiló.
Ekkor fogtunk a műanyag zsák s a teli benzines kanna keresésébe - most pedig
nem volt más hátra, megfelelő helyet kellett találnunk. Képtelenségnek tetszhet, de ilyen
világvárosban is, mint Párizs, órákig bolyonghat az ember, míg alkalmas helyre bukkan,
ahol el lehet égetni egy hullát. - Fontainebieau-ban kéne valami erdőnek lennie -
mondom Bernadette-nek, s begyújtom a motort; a lány már az imént beült mellém. -
Mutasd az utat, te ismered. - Közben arra gondoltam, hogy mire szürkülni kezd az ég,
talán mi is jövünk visszafelé, egy sorban a zöldséget szállító teherautókkal, s Jojóból
addigra nem marad egyéb, csupán egy kis bűzös hamukupac a gyertyánerdő valamelyik
tisztásán, s így az én múltamból is... - igen, ez jó alkalom lehet, hogy meggyőzzem
magam: az én sok-sok múltam is mindenestül elhamvadt, feledésbe merült, mintha
sosem létezett volna.
Valahányszor észrevettem, hogy kezd terhes lenni a múltam, hogy túl sokan
képzelnek az adósuknak, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben, például Macaóban, a
„Jáde-kert" lányainak szülei, azért említem épp őket, mert nincs kínosabb a kínai ro-
konságnál, képtelenség megszabadulni tőlük - pedig amikor fölvettem a lányokat,
teljesen világos szerződést kötöttem velük is, a családjukkal is, és készpénzben fizettem,
csak hogy ne jöjjenek folyton a nyakamra azok a töpörödött, aprócska anyák és apák,
fehér harisnyában, halszagú bambuszkosárral s tétova, elveszett képpel, mintha faluról
érkeztek volna, holott a kikötőnegyedben laktak mind - egyszóval valahányszor
túlságosan rám nehezedett a múltam, fölcsillant előttem a gyökeres változtatás
reménye: más mesterség, más feleség, más város, más földrész - igen, nem nyugszom,

82
míg a kontinenseket is be nem járom mind -, más szokások, más barátok, ügyek,
ügyfelek! Merő tévedés, mire rájöttem, késő volt. Mert ily módon csak múltat múltra
halmoztam magam mögött, igen, megsokszoroztam a múltjaimat, s ha már az egyik
életem is túlságosan zsúfoltra, szétágazóra és bonyodalmasra sikeredett, hát még az a
sok élet, mindegyik a maga múltjával meg a többiével, no és ahogy azok folyvást
egymásba gabalyodnak!... Mondhattam én újra és újra: micsoda megkönnyebbülés,
nullázom a kilométerórát, letörlöm szivaccsal a táblát: na hiszen, az új országba való
érkezésem másnapján már akkora számsor nőtt ki a nullából, hogy el se fért az órán,
újra megtelt vele a tábla: emberek, helyek, rokon- és ellenszenvek, hibás lépések. Mint
azon az éjszakán, amikor alkalmas helyet kerestünk Jojó elhamvasztásához; a
fényszórók bele-belecsaptak a sziklák, fatörzsek közé, Bernadetté egyszer csak rábökött
a műszerfalra: - Te, ide figyelj, csak nem fogy el mindjárt a benzinünk? - De bizony úgy
volt. Annyi minden járt az eszemben, elfelejtettem tankolni, s most az a veszély
fenyegetett, hogy szépen leállunk, ráadásul lakott területen kívül, amikor már zárva
vannak a benzinkutak. Szerencsére még nem gyújtottuk fel Jojót: úristen,
vesztegelhettünk volna nem messze a máglyától, nem menekülhettünk volna gyalog
sem, otthagyva az oly könnyen azonosítható kocsimat, így hát néni maradt más hátra, a
tartályba öntöttük a kanna benzint, azt, amit Jojó sötétkék öltönyének, monogramos
selyemingének átitatására szántunk, s repeszthettünk vissza a városba, amilyen gyorsan
csak bírtunk, új megoldáson törve a fejünket.
Hiába mondogattam magamban, hogy eddig még mindig kimásztam a balhékból,
amikbe belekeveredtem, ki a szerencséből s ki a szerencsétlenségből. De a múlt olyan,
mint valami hosszú, hosszú s egyre növekvő galandféreg, ami itt gubbaszt a hasamban,
összecsavarodva, s egyetlen gyűrűjét sem veszíti el, hiába erőlködöm és ürítek ide meg
amoda, angol vécébe, török budiba, börtönküblibe, kórházi ágytálba, tábori
pöcegödörbe, vagy egyszerűen a bokrok tövébe, jól megnézve előbb, nem lapul-e
bennük kígyó, hogy kellő pillanatban előugorjék, mint egyszer Venezuelában történt. Az
ember nem változtathatja meg a múltját, amiképpen nevet se cserélhet: bármennyi
útlevelem volt is, annyi névre kiállítva, hogy magam sem emlékszem rájuk, azért engem
Ruedinak hív mindenkor mindenki, így: Ruedi, a svájci; bárhol bukkantam föl, bárhogyan
mutatkoztam be, mindig volt valaki, aki tudta, ki vagyok, mi van a rovásomon s mit
csinálok éppen, noha a fizimiskám alaposan megváltozott az évek során, különösen

83
azóta, amióta megkopaszodtam, fényes és sárga a koponyám, mint valami citrancs - a
tífuszjárvány idején történt, a Stjárna fedélzetén, amikor is a rakományunk miatt nem
mehettünk közelebb a parthoz, és rádión se kérhettünk segítséget.
így vagy úgy minden történet abba a végkövetkeztetésbe torkollik, hogy kinek-
kinek az élete egy és oszthatatlan, akár a filc, amit nem lehet szálaira szétbontani, így
hát bármelyik nap bármelyik részleténél állítom meg emlékeim filmszalagját, például ott,
ahol a szingaléz fölkeresett s egy fészekalja újszülött krokodilt akart eladni nekem,
bádogedényben, nem lehet kétségem afelől, hogy e jelentéktelen kis epizódban benne
foglaltatik mindaz, amit már megéltem, az egész, a többszörös múltam, amin hiába
próbáltam túllépni, igen, benne foglaltatnak az életeim, melyek egyetlen életté
összeforrva itt is folytatódnak, ezen a helyen, ahonnan, úgy döntöttem, nem mozdulok
többé, folytatódnak a párizsi banlieue e belső kertes házikójában, ahol egy medencében
trópusi halak fickándoznak: nyugalmas, szolid kereskedés, a lehető legmegállapodottabb
életmódra kötelez, mert hiszen a halakat egyetlen napra se lehet elhanyagolni, no meg
az én koromban az ember jogosan nem kíván újabb kalamajkába keveredni a nőkkel.
Bernadetté más tészta: vele - ezt bátran hihettem először - egyetlen hibás lépés nélkül
intéztem az ügyet: amint megtudtam, hogy Jojó visszajött Párizsba és a nyomomra
bukkant, egyetlen percig se késlekedtem, én őt követtem nyomon; így találtam rá
Bernadette-re, sikerült a magam oldalára állítanom, együtt hajtottuk végre a csínyt. Jojó
mit se sejtett. Alkalmas pillanatban félrevontam a függönyt, s az első dolog, ami
szemembe tűnt belőle - évekig nem láttuk egymást -: szőrös, nagy fenekének
dugattyúmozgása, szorosan a lány fehér térde között; aztán a jól fésült kobakját
pillantottam meg, a párnán, Bernadetté kissé sápadt arca mellett, aki most
kilencvenfoknyira elhajolt, hogy lőhessek. Gyors, tiszta munka volt, Jojónak arra se
jutott ideje, hogy hátranézzen és fölismerjen, hogy megtudja, ki rontotta el az örömét,
tán még arra se, hogy észrevegye, átlépte ama határt, az élők poklából a holtak poklába
jutott.
Jobb is volt így, hogy az élettelen képét láttam viszont. - Vége a dalnak, vén
kurafi! - mondtam szinte gyöngéden, Bernadetté pedig nekilátott, tetőtől talpig
felöltöztette, a bársonybetétes fekete lakkcipőjét is ráadta, mert ki kellett vinnünk,
megjátszva, hogy részeg s nem bír megállni a lábán. Eszembe jutott az első
találkozásunk, sok-sok évvel ezelőtt, Chicagóban, az öreg Mikonikosné boltjának hátsó

84
szobájában - teli volt Szókratész-mellszobrokkal -, amikor is tudatára ébredtem, hogy a
gyújtogatásból, illetve az azzal kapcsolatos biztosítási csalásból eredő hasznomat Jojó
ócska, rozsdás játékautomatáiba fektettem, s hogy általa meg a paralitikus, nimfomániás
szipirtyó által a markukban tartanak, azt tesznek velem, amit akarnak. Előző nap még,
ahogy elnéztem egy homokbuckáról a befagyott tavat, oly szabadnak hittem magam!...
évek óta nem jutott osztályrészemül ez a boldogító érzés - s most huszonnégy óra
múltán ismét bezárult körülöttem a világ, a görög és lengyel negyed közötti bűzös ház-
tömbben kellett eldőlnie mindennek. Ilyen és ehhez hasonló fordulatok bőven akadtak
az életemben, de ettől fogva iparkodtam visszaadni a fickónak a kölcsönt, és sajnos
ugyancsak ettől fogva nőtt, növekedett egyre a veszteségszámlám. Most is, hogy a
hullaszag kezdett átütni a silány kölnije illatán, rá kellett jönnöm: a dalnak bizony nincs
még vége, Jojó holtan is tönkretehet, mint ahogy annyiszor tönkretett már, amíg élt.
Túlságosan sok történetre célzok itt, ugyanis azt akarom, hogy elbeszélésem
körül töméntelen egyéb történet érződjék, amit elmondhatnék s talán el is mondok,
vagy, ki tudja, elmondtam már más alkalommal, igen, hemzsegjen a történetektől ez a
tér, mely talán éppenséggel az életidőm: minden irányban mozoghatok benne, akárcsak
a térben, mindig újabb és újabb történetre bukkanva, amit csak úgy beszélhetek el, ha
előbb másokat is elbeszélek, így azután bárhonnan és bármelyik pillanattól indulok,
ugyanazt a sűrű elbeszélni való anyagot találom. Sőt, távlatban nézve, valamiféle
erdőnek látom mindazt, amit kihagyok, hatalmas erdőnek, melyen nem süt át a
napfény; egyszóval gazdagabb az az anyag, mint amit ezúttal kiválasztottam, s ezért
nincs kizárva, hogy aki figyelemmel kíséri elbeszélésem menetét, kissé becsapottnak
érezheti magát, hiszen azt látja: a sodrás számtalan érbe fut szét, a lényeges esemé-
nyekből csupán a visszhang visszhangja, az utolsó tükörkép jut el hozzá, de az se
lehetetlen, hogy amikor belefogtam, épp ezt a hatást akartam elérni, vagy, mondjuk,
kísérletezem: a mesélés művészetének valamilyen módszerét kutatom, az elhallgatás
valamiféle szabályát, szándékosan nem használva ki a közlés mindama lehetőségét,
amivel rendelkezem.
Ez pedig, ha jól belegondolunk, igazi gazdagság jele, tartós, megbízható bőségé,
abban az értelemben, hogy ha nekem, mondjuk, csupán egyetlen elmesélendő
történetem volna, fáradhatatlanul ügyködnék, buzgólkodnám körülötte,
agyonszínezném, agyoncicomáznám, míg csak rögeszmés igyekezetem, hogy valódi

85
értéke fényében csillogtassam, teljesen meg nem semmisítené; így viszont, hogy
gyakorlatilag végtelen mennyiségű tartalékanyagom van, sietség nélkül s bizonyos
távolságtartással formázhatok, még némi unottságot, kelletlenséget is éreztetve, s
megengedve magamnak a fényűzést, hogy hosszasan elidőzzem másodlagos
epizódoknál és jelentéktelen részleteknél.
Valahányszor megcsikordul a kis kapu - a haltartályos fészerben teszek-veszek, a
kert végében -, mindig találgatom, vajon melyik múltamból keres valaki: meglehet, csak
a tegnapiból s ugyanebből a külvárosból, az alacsony termetű arab utcaseprő, aki már
októberben elkezdi a borravalóleső házról házra járást az újévi jókívánság-kártyáival,
mert, mint mondja, a kollégái zsebre vágják a decemberi borravalókat s neki azokból
nem jut egy fillér se - de távolabbi múltak is lehetnek, melyek ott caplatnak az öreg
Ruedi nyomában, míg csak a zsákutca kis kertkapujához nem érnek: valais-i
csempészek, katangai bérgyilkosok, krupiék a Fulgencio Batista idejéből való varaderói
játékkaszinóból.
Bernadette-nek nem volt köze egyik múltamhoz sem; mit sem tudott a Jojóval
közös régi históriámról, melyek miatt végül is el kellett tennem láb alól a cimborát, nem,
nem sejtett semmit, tán azt hitte, őérte csináltam, merthogy elmondta, miféle életmódra
kényszerítette őt Jojó. No meg a pénzért, persze, a csöppet sem kevés pénzért, ha még
nem érezhettem is a zsebemben. A közös érdek tartott össze minket: Bernadetté olyan
lány, aki kapásból megérti a szitukat; tudtam hát, ebből a balhéból vagy együtt mászunk
ki vagy sehogy. De az bizonyos, hogy neki más járt az eszében: az effélének, hogy
szabadon mozoghasson a világban, mindig szüksége van valakire, akire számíthat, aki
tudja a dolgát; ha egyszer engem hívott segítségül, hogy szabadítsam meg Jojótól,
nyilván engem akart a helyébe. Számtalan ilyen és ehhez hasonló történet van a
múltamban, és egyetlenegy se végződött sikeresen, soha; azért is vonultam vissza, s
csöppet sem akaródzott újrakezdeni azt a tevékenységet.
Így, amikor belefogtunk volna éjszakai ide-oda furikázásunkba, Jojóval, aki tetőtől
talpig felöltöztetve ott ült szépen, illedelmesen a hátsó ülésen, meg a lánnyal, aki elöl
ült, mellettem, s egyik kezével hátra kellett nyúlnia, hogy tartsa a barátunkat - nos,
ahogy be akarom gyújtani a motort, íme, Bernadetté hirtelen átveti a bal lábát a
sebességváltón, s rárakja keresztbe az én jobb lábamra. - Bernadetté! - kiáltok fel
ijedten -, mit csinálsz, mi jut eszedbe?! Épp most? - Mire ő, hogy amikor betoppantam a

86
szobába, épp azt hagyattam félbe vele, amit nem lehet félbehagyni; nem érdekes, hogy
az egyikkel-e vagy a másikkal, neki pontosan ott kell folytatnia, be kell fejeznie. Közben
egyik kezével a halottat tartotta, a másikkal meg már gombolta is ki a nadrágomat - ott
préselődtünk hárman abban a picinyke kocsiban, a Faubourg Saint-Antoine egyik
parkolójában. Erre-arra tekergeti a lábát - mondhatom, igazán harmonikus
mozdulatokkal -, míg csak el nem helyezkedik az ölemben, szemközt, lovagló ülésben,
szép nagy keble úgy omlik az arcomba, mint valami lavina, megfojt szinte. Jojó közben
majdnem eldől, Bernadetté azonban résen van, visszabillenti a helyére; arca pár
centiméterre a halott arcától, aki tágra nyílt szeme fehérével mered rá. Ami engem illet,
lévén, hogy így rajtam ütöttek, testi reagálásom önállósult s nyilván inkább neki
engedelmeskedett, mint rémült lelkemnek, és mozognom se kellett, mert a mozgásról ő,
a lány gondoskodott, és hát igen, ezenközben tudtam, valamiféle szertartás az, amit
csinálunk, Bernadetté pedig ott, a halott szeme előtt, még különleges jelentőséget is
tulajdonít e szertartásnak, és éreztem, mint fog be puhán, ellenállhatatlanul a satu, és
nem bírtam szabadulni.
„Tévedsz, édesem - mondtam volna neki legszívesebben -, tévedsz, ez a halott egy
másik történet áldozata, nem a tiédé, s annak a történetnek még nincs vége." A számon
volt az is, hogy abban a le nem zárt történetben egy másik nő állt köztem és Jojó között,
s azért ugrálok folyvást történetről történetre, mert valójában amaz egyetlen körül
forgolódom, abból próbálok menekülni, úgy, mintha szökésem első napja az lett volna,
amikor megtudtam, hogy az a nő és Jojó szövetkezett a tönkretételemre. Előbb-utóbb
befejezem azt a történetet, már csak azért is, hogy elmesélhessem, de persze együtt a
többivel, nem emelve ki közülük; és mentesen bármi szenvedélytől, legföljebb a mesélés
öröme érződhet majd benne, meg az emlékezésé, mert örömteli lehet a rosszra való
emlékezés is, ha abba a rosszba belejátszik - no nem éppen a jó, de a változó, a vál-
tozatos, a mozgalmas, egyszóval az, amit jónak is nevezhetünk, s ami annak az öröme,
hogy megfelelő távolságból láthatjuk a dolgokat és úgy mesélhetünk róluk, mint ami
elmúlt.
- Ezt is jó lesz elmesélni, ha már túl leszünk rajta - mondtam Bernadette-nek, ahogy
ment velünk fölfelé a felvonó, velünk és Jojóval a plasztikzsákban. Az volt a tervünk,
hogy a legfölső emelet teraszáról ledobjuk a szűk világítóudvarba; ha másnap megtalálja
ott valaki, öngyilkosságra gondolhat, vagy arra, hogy hibás lépés végzett egy betörővel.

87
És ha beszáll valaki az egyik közbenső emeleten, s meglát bennünket a zsákkal? Akkor
azt mondom neki, hogy fölhívták a liftet miközben lefelé igyekeztem a szeméttel. Hisz
mindjárt hajnalodik.
- Te aztán mindenre gondolsz - mondja Bernadetté. No igen, válaszolhatnám neki,
különben hogyan is úsztam volna meg mindeddig ép bőrrel? Hisz sok-sok éve kell már
óvakodnom Jojó bandájától: ott vannak az emberei valamennyi nagy
csempészközpontban. De hát akkor beszélnem kéne neki az előzményekről, a
kulisszatitkokról, arról, hogy Jojó meg az a másik nő... időtlen idők óta szuttyongattak,
követelték, szerezzem vissza azt a szajrét, ami állítólag miattam ment veszendőbe; meg
arról, hogy zsarolások egész láncolatát akasztották a nyakamba, s tulajdonképpen ezért
vagyok most kénytelen éjnek évadján megfelelő helyet keresni egy plasztikzsákba
dugott öreg cimborának.
Amikor az a szingaléz jelentkezett, akkor is azt gondoltam, van valami a dolog mögött. -
Nem veszek krokodilokat, jeune homme - mondtam neki. - Eredj az állatkertbe, én más
áruval foglalkozom, a belvárosi üzleteknek meg magánakváriumoknak szállítok egzotikus
halakat s főleg teknősbékákat. Időnként iguanát is keresnek nálam, de azt nem tartok,
túlságosan kényes.
A fiú - tizennyolc éves lehetett - nem mozdult; bajusza, szemöldöke egy-egy fekete
tollpehely a narancsképén.
Megkérdeztem:
- Mondd csak, ki küldött ide hozzám? - Ugyanis mindig bizalmatlan vagyok, ha Délkelet-
Ázsiáról van szó, jó okom van erre.
Mire ő: - Mademoiselle Sibylle.
- Mi dolga a lányomnak krokodilokkal?! - kiáltok fel. Mert jó, tudom; egy idő óta egyedül
él, ön álló; de valahányszor hírt hallok róla, mindig nyugtalan leszek. Nem tudom, miért,
valamiféle lelkifurdalást érzek, ha a gyerekekre gondolok.
Megtudom hát, hogy Sibylle a Piacé Clichy egyik boite-jában alligátorokkal lép föl; a
közlés végül is olyan rossz hatást tesz rám, hogy nem firtatom a részleteket. Tudtam én,
hogy éjszakai mulatókban dolgozik, de hogy egy krokodillal produkálja magát a
nyilvánosság előtt... ilyen jövőt aligha kívánhat egy apa az egyetlen leánygyermeke
számára; pláne ha protestáns nevelésben részesült, mint jómagam.

88
- Hogy hívják azt a gyönyörűséges lokált? - kérdezem sápadtan a dühtől. - Majd
odamegyek, megnézem magamnak!
Erre átnyújt valami reklámcédulafélét, s engem tüstént kiver a hideg verejték: Új
Titánia... a név ismerős, jaj, nagyon is ismerős, még ha a földgolyó oly távoli
szögletéhez kötődő emlékekről van is szó.
- És ki vezeti? Felelj! Ki az igazgató, a tulajdonos?!
- Ó, úgy tetszik érteni... hát Madame Tatarescu... - avval fölemeli a földről a
bádogtartályt, s indul elfelé a fészekaljnyi kis szörnnyel.
Meredten bámultam a zöld pikkelyek, a lábak, farkak, kitárt pofák nyüzsgését; mintha
kupán vágtak volna egy fütykössel, valami zúgni, morajlani, bömbölni kezdett a
koponyámban, igen, a végítélet harsonái szólaltak meg benne, amikor meghallottam
annak a nőnek a nevét, akinek rontó hatása alól sikerült kiragadnom Sibylle-t; hogy
nyomunkat veszítse, két óceánt röpültünk át idáig, itt pedig csöndes, nyugodt életet
építettem ki magunknak. Minden hiába. Vlada megtalálta a lányát, s Sibylle-en keresztül
újra a kezében tartott; csak ő értett ehhez: a legvadabb ellenszenvet s a legsötétebb
vonzalmat fölkelteni bennem. Lám, máris elküldte az üzenetét, amiről ráismerhettem: az
őrjöngő hüllőket – hogy emlékeztessen: a rossz, a gonoszság az egyedüli életeleme, a
világ pedig krokodilokkal teli gödör, melyből nem menekülhetek.
Ugyanígy, ugyanilyen lelkiállapotban néztem most le a teraszról a mélybe, arra a lepra
udvarra. Már pirkadt, de odalent még sűrű volt a sötétség, ezért csupán egy
szabálytalan alakú valamit, egy foltot tudtam ott kivenni, ez lett Jojóból, miután
lebucskázott az űrbe, szárnyként röpdöső kifordult zakójával, s valamennyi csontja
összetört, akkora robajjal, mintha puskát sütöttek volna el.
A műanyag zsák a kezemben maradt. Otthagyhattuk volna, de Bernadetté félt, ha
megtalálják, rekonstruálhatják, mi történt; így hát jobbnak látszott elvinni: majd
eltüntetjük.
Amikor a földszinten kinyitottuk a liftajtót, három férfival találtuk magunkat szemközt;
kezük a zsebükben.
- Szia, Bernadetté.
Mire a lány: - Szia.
Nem tetszett, hogy ismeri őket; már csak azért se, mert öltözékük miatt, ami ugyan
korszerűbb volt a Jojóénál, valahogyan brancsbelieknek látszottak.

89
- Mit viszel ebben a zsákban? Mutasd csak - mondja hármuk közül a
legtagbaszakadtabb.
- Tessék. Üres - mondom nyugodtan. Belenyúl. - Hát ez micsoda? - S kihúz egy fél pár
bársonybetétes fekete lakkcipőt.

90
Hatodik fejezet

Kész, itt elfogytak a fénymásolt oldalak, téged azonban most már csupán
egyvalami érdekel: továbbolvasni. Valahol csak meg kell lennie a teljes kötetnek:
körbejártatod a tekinteted, de rögtön el is csüggedsz; ebben az irodában holmi
nyersanyagként meg félkész áruként van jelen a könyv: alkatrészek, pótalkatrészek, be-
és kiszerelendő fogaskerekek... Most megérted, miért nem jött veled Ludmilla; félni kez-
desz, hogy te is átkerültél a „másik oldalra", elvesztetted az olvasó - és csakis az olvasó!
- kiváltságos kapcsolatát a könyvvel: azt, hogy végleges dolog számodra az, ami írva
van, hogy sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Cavedagna az egyetlen
vigaszod, az ő bizakodása, hogy azért talán itt is lehetséges egyszer valamiféle naiv,
ártatlan olvasás.
Lám, épp újra feltűnik az idős szerkesztő, ott áll, ni, az üvegajtóban. Ragadd meg a
karját, mondd neki, hogy szeretnéd továbbolvasni a Letekint a mélybe, hol homály
sűrűsödik-et.
- Eh, ki tudja, hol van... A Marana-ügy aktái mind elvesztek... A gépiratai, az eredeti
szövegek, a kimber, a lengyel, a francia. Eltűnt ő maga, eltűnt minden, egyik napról a
másikra.
- És nem adott többé életjelt magáról?
- De igen, írt... Rengeteg levelet kaptunk tőle... Csupa furcsábbnál furcsább, képtelen
fecsegés... Meg se próbálom elmondani... nem igazodom el bennük. Órákat kéne
rászánni, elolvasni az egész levelezést.
- Belepillanthatok?
Látván, hogy nem nyugszol, szeretnél végére járni a dolognak, előhozatja az irattárból a
„Marana Érmes dr." dossziét.
- Nos, van egy kis ideje? Rendben van, foglaljon itt helyet, s olvassa. Aztán majd
megmondja, mi a véleménye. Ki tudja, talán maga rájön valamire, megért valamit ebből
a zagyvaságból.
Arra, hogy Cavedagnának írjon, Maranát mindig praktikus okok késztetik:
mentegetőzik, amiért késve szállítja a fordításokat, előleget sürget, külföldi újdonságokra
hívja föl a figyelmet, merthogy azokat nem szabad kihagyni. Ám e józan, épkézláb

91
hivatalos témák rései között itt is, ott is felbukkan egy-egy célzás holmi titkokra,
intrikákra, cselszövények-re; aztán mintegy magyarázatképpen, hogy mit jelentenek e
célzások, és miért nem akar többet mondani, Marana mind vadabb s kacskaringósabb
szövegelésekbe lendül.
A levelek öt világrész különböző városaiban vannak keltezve, de úgy tetszik, sosem
érkeznek egészen szabályos postával: meglehet, alkalmi futárokat bíz meg, hogy máshol
adják fel őket, ugyanis a bélyegek sosem a keltezés helyéről valók. Az időrend
ugyancsak bizonytalan: némelyik levél egy előzőre hivatkozik, aztán kiderül, hogy azt az
„előzőt" később írta; mások bizonyos dolgok későbbi tisztázását ígérik, e tisztázás
viszont már megtörtént egy nyolc nappal korábban keltezett levélben.
„Cerro Negro": az utolsó leveleit innen keltezte - ha igaz, valami isten háta
mögötti falu Dél-Amerikában ; de hogy pontosan hol van, az Andok, Kordillerák hátán,
vagy lent bújik meg valamelyik orinocói erdő mélyén, ez nem derül ki a környezetre
vonatkozó, épp csak odavetett és ellentmondásos utalásokból. Most épp normális üzleti
levelet veszel szemügyre, de hogy a csudába került oda, fene mesz sze egy kimmer
könyvkiadó? És ha azok a kiadványok az amerikai kimmer emigránsok szűk körének
készülnek, hogyan lehetséges, hogy az a kiadó kimmer fordításban publikálhatja a
nemzetközi piacon jegyzett legnevesebb szerzők legújabb műveit, mégpedig az eredeti
nyelven való közlés jogának, az egész világra kiterjedő kizárólagos jogának birtokában?
Minden jel arra mutat, hogy Érmes Marana amolyan üzletkötőjük lett, s ebben a
minőségében ajánl fel opciót Cavedagnának a híres ír szerző, Silas Flannery Egymásba
futó vonalak hálójában című új és olyannyira várt regényére.
Egy másik, szintén Cerro Negróban keltezett levél viszont csupa lelkendezés: úgy
tűnik, valamiféle helyi legendáról számol be; egy vénséges vén, mondhatni az idők
kezdetén született vak és analfabéta indiánt emleget, akit a „mesék atyjának" neveznek,
s aki szünet nélkül, folyamatosan meséli a történeteit, melyek számára teljesen
ismeretlen országokban és korokban keletkeztek. A jelenség antropológusok és
parapszichológusok expedícióit vonzotta a helyszínre: kiderült, hogy a „mesék atyja" sok
olyan híres regényt mondott fel szóról szóra a rekedtes hangján, ami néhány évvel
később jelent meg. Egyesek szerint az öreg kútfője a világ egész meseanyagának, ő a
fortyogó magma, mely szétáradván létrehozza a világ valamennyi írójának egyéni
megnyilatkozását; mások szerint afféle varázsló, jövendőmondó, aki bizonyos

92
hallucinogén gombák fogyasztása révén kapcsolatot tud teremteni a legnagyobb látnoki
tehetségek leikével, „fogni" tudja a pszichikai hullámokat; megint mások úgy
vélekednek, hogy Homérosznak, az Ezeregyéjszaka, a Popol Vuh szerzőjének, valamint
Alexandre Dumasnak és James Joyce-nak a reinkarnációja; de olyan is akad, aki azt
állítja, hogy Homérosznak voltaképpen nincs szüksége reinkarnációra, mivel sosem halt
meg, évezredek óta él és alkot: nemcsak a néhány neki tulajdonított eposznak - a
legismertebb írott történetek nagy részének is ő a szerzője. Érmes Marana egy
magnetofont helyezvén el az öreg búvóhelyéül szolgáló barlang szájánál...
Ám egy korábbi levél - ez New York-i keltezésű - mintha a Marana felkínálta, még
kiadatlan műveknek merőben más forrására utalna:
„Amint e cégjelzéses papíron láthatja, doktor úr, a HIMETASZ-nak a Wall Street
egyik régi negyedében van a székhelye. Amióta az üzleti világ kivonult innen,
meglehetősen gyászossá vált ezeknek az épületeknek még az angol bankoktól örökölt
ünnepélyes, templomi külseje. Beszólok a kaputelefonon. - Érmes Marana vagyok.
Hozom Flannery regényének az elejét. - Már vártak egy ideje, azóta, amióta
megtáviratoztam nekik Svájcból: sikerült rávennem az öreg rémregényírót, hogy adja
ide a regénye elejét; ugyanis megrekedt, képtelen továbbírni. Meggyőztem, hogy
komputereink könnyűszerrel folytatják és befejezik a munkát, mivel csak megfelelően be
kell programozni őket, s máris tökéletesen, a szerző fogalmi és stílusmodelljeihez hűen
kidolgozzák a szöveg valamennyi alkotóelemét."
A kéziratlapok New Yorkba szállítása nem volt könnyű - Marana leveléből az dérül ki,
hogy Fekete-Afrika egyik fővárosából vitte magával, híven kalandortermészetéhez.
„... Repülőgépünk sűrű, tejfölszerű gomolyfel-hőbe merült éppen, én meg olvasásba:
Silas Flannery Egymásba futó vonalak hálójában-ját tanulmányozom, értékes kézirat, a
nemzetközi könyvkiadó piac hiába ácsingózott utána, nekem sikerült megszereznem az
írótól. És íme, egyszer csak egy rövid csövű géppisztoly szegeződik neki a szemüvegem
szárának.
Fegyveres fiatalokból álló kommandó kerítette hatalmába a gépet; kellemetlen
izzadságszag; rögtön tudom, hogy a nálam levő kézirat kell nekik. APO-fiúk, semmi
kétség; csak éppen az utóbbi években toborzott aktivistákat egyáltalán nem ismerem;
szakállas, komor arcok, önelégült viselkedés - eny-nyiből még nem tudom megállapítani,
vajon melyikhez tartoznak a mozgalom két szárnya közül.

93
... Hosszadalmas volna elmesélni, hogyan vándoroltunk ide-oda, egyik irányítótoronytól
a másikig; tétova, bizonytalan röpködés volt, mert egyetlen reptér sem akart fogadni
minket. Végre Butama-tari elnök, ez a humánus hajlandóságú diktátor engedte leszállni
repülőterének egyetlen gidres-gödrös betonpályájára a kimerült, már-már üzemanyag
nélkül vánszorgó gépet, s vállalta a közvetítést a terrorista csoport meg a nagyhatalmak
rémült követségi tisztviselői között. Nekünk, túszoknak igencsak nehezen telnek a
napjaink a poros sivatagban izzó fémtető alatt. Kékesszürke keselyűk szálldosnak az
égen s le-lecsapnak egy-egy pocokra."
Hogy valami kapcsolat van Marana s az APÓ légikalózai között, ez tüstént kiderül abból,
ahogyan rájuk förmed, mihelyt szemtől szembe kerül velük egy percre s a többi utas
nem hallhatja:
„...- Térjetek haza, galambocskáim, és mondjátok meg a főnökötöknek, hogy máskor
ügyesebb kiscserkészeket küldjön, ha föl akarja frissíteni a bibliográfiáját... - Álmos,
náthás képpel bámulnak. A titkos könyvek kultuszára és fölkutatására fogadalmat tevő
szekta utóbb éretlen ifjoncok gyülekezete lett, csupán hozzávetőleges fogalmuk van a
küldetésükről. - Hát te ki vagy? - kérdezik. Amikor meghallják a nevemet, tüstént
fagyosra vált a - viselkedésük. Újoncok lévén a Szervezetben, nem ismerhetnek
személyesen, csak a kizáratásom után terjesztett befeketítő mendemondák jutottak a
fülükbe: kétfelé, háromfelé vagy akár négyfelé dolgozó ügynök, isten tudja, kiknek-
miknek a szolgálatában. Arról mit sem hallott egyikük sem, hogy az általam alapított
Apokrif Hatalom Szervezetének addig volt értelme, míg a tekintélyem megóvta attól,
hogy kevéssé szavahihető', megbízhatatlan guruk befolyása alá kerüljön. - Valld be -
mondták -, valld be, hogy a Wingof Light embereinek néztél bennünket... Nos,
miheztartás végett: mi a Wing of Shadow-hoz tartozunk, és nem esünk a csapdába! -
Csak ezt akartam tudni. Vállat vontam és mosolyogtam. Wing of Shadow vagy Wing of
Light, teljesen mindegy, kinyírandó áruló vagyok én ezeknek is, amazoknak is a
szemében, de itt már nem árthatnak nekem, lévén, hogy Butamatari elnök, aki
menedéket ígért nekik, engem a védőszárnya alá vett..."
De vajon miért akarták az APÓ légikalózai megkaparintani azt a kéziratot? Átfutod a
lapokat, magyarázatot keresve, de nem találsz egyebet, csak Marana dicsekvését: övé
az érdem, ő hozta létre furfangos diplomáciával a megállapodást, mely szerint
Butamatari, miután lefegyverezte a különítményt és elvette tőlük Flannery kéziratát,

94
garantálja, hogy azt visszajuttatja a szerzőnek, ellenszolgáltatás gyanánt pedig nem kér
mást: Flannery írjon egy dinasztikus regényt, igazolandó egyrészt az államférfi császárrá
koronáztatásának, másrészt a szomszédos területek bekebelezésének törvényességét.
„Én vezettem a tárgyalásokat, s a megállapodás szövegét is én fogalmaztam. Minthogy
a Mercur és a Múzsák ügynökség képviselőjeként s az irodalmi és filozófiai művek
reklámszakértőjeként mutatkoztam be, ment minden, mint a karikacsapás. Miután
megnyertem az afrikai diktátor bizalmát s a svájci íróét is visszanyertem (elemelvén
éppenséggel megmentettem a kéziratát, hisz különféle titkos társaságok tervezték, hogy
elrabolják), könnyűszerrel rá tudtam venni a feleket, hogy kössék meg a kölcsönösen
előnyös szerződést..."
Egy korábbi, Liechtensteinban keltezett levél lehetővé teszi Flannery és Marana
kapcsolata előzményeinek rekonstruálását: „Ne higgyen a szóbeszédnek, mely szerint
ebben az alpesi fejedelemségben csupán a ,; sikerkönyvek szerzőjének copyright-jait
birtokló s a szerződéseket aláíró részvénytársaság igazgatási és pénzügyi székhelye
található, s ami magát a szerzőt illeti, róla senki se tudja, hol van, meg hogy létezik-e
egyáltalán... Tény és való, az első találkozásaim... titkárok cégvezetőkhöz küldenek,
azok ügynökökhöz ... igen, mindez mintha az Ön értesüléseit igazolná ... Az idős szerző
gazdag bűnügyi-, rém- és erotikusregény-termését értékesítő részvénytársaságnak olyan
a fölépítése, akár egy kiterjedt üzlethálózattal rendelkező banké. De a légköre, az a
kellemetlen, szorongó hangulat már-már összeomlás előtti állapotot sejtetett...
Hamarosan kiderítettem az okot: Flanneryn néhány hónap óta alkotói válság lett úrrá;
nem ír egy sort se; a temérdek regény, amibe belefogott, s amire előlegeket vett föl a
világ szinte valamennyi kiadójától, nemzetközi bankhitelügyletekbe bonyolódva, a
regények, melyekben szakosított reklámügynökségekkel kötött szerződések szerint
kellett volna ezt meg azt az italt inniuk, ilyen meg olyan turistaközpontokat látogatniuk,
bizonyos fajta ruhamodelleket viselniük, meghatározott bútorokat, háztartási
szerkentyűket használniuk a szereplőknek... nos, ezek a regények mind félbemaradtak -
valamiféle érthetetlen és váratlan szellemi krízisnek estek áldozatul. Árnyékíró-csapat áll
készenlétben, hogy betömje a rést - tagjai utánozni tudják a mester stílusát,
stílusárnyalatait, de még a modorosságait is -: ha kell, pótolják a hiányzó részeket, a
félkész szövegeket kiegészítik, oly szakavatottan, hogy nincs az a tapasztalt olvasó, aki
megmondja, mit írt ez s mit amaz... (Úgy tetszik, szerzőnk utóbbi terméséhez már

95
hozzájárultak, nem is jelentéktelen mértékben.) Most azonban Flannery azt mondja
mindenkinek, hogy várjon egy kicsit, határidő-meghosszabbításokat kér,
tervmódosításokat jelent be, ígéri, hogy hamarosan folytatja a munkát, s visszautasítja a
segítséget. A borúlátóbbak szerint naplót kezdett írni, a gondolatait rögzíti egy füzetbe;
történni nem történik soha semmi, csak a lelkiállapotáról beszél mindegyre, meg a tájat
írja le, melyet órákon át bámul egy messzelátóval az erkélyéről..."
Néhány nappal később lelkesebb beszámolót küld Svájcból: „Ne feledje, uram, ahol
mindenki csődöt mond, ott Érmes Marana beletrafál a közepibe! Sikerült személyesen
találkoznom Flanneryvel: a cserepes rézvirágait öntözte a villája teraszán. Nyugodt,
rendszerető, akkurátus öregúr, s nyájas is, míg rá nem jön a bolondóra... Sokat tudnék
még mondani róla, értékes hírekkel segíthetném az Önök kiadói tevékenységét, és
segítem is, amint valamiféle jelét kapom az érdeklődésüknek; telex útján kérem, az
alább megadott bank címére s a nevemre..."
A levelezésből nem derül ki világosan, miért akarta Marana mindenáron meglátogatni az
idős regényírót : bizonyos jelek arra mutatnak, hogy mint a New York-i HIMETASZ
(Homogenizált Irodalmi Művek Elektronikus Termelésére Alakult Szervezet) képviselője
jelentkezett nála, s műszaki segítséget ajánlott fel a regény befejezéséhez. („Flannery
elsápadt, reszketni kezdett, s szívéhez szorította a kéziratát. - Nem, soha - mondta -, azt
sosem fogom megengedni..."); más jelekből arra lehet következtetni, hogy egy belga
író, Bertrand Vandervelde érdekeinek védelmében ment oda, akitől Flannery
szemérmetlenül plagizált. .. Egy korábbi leveléből viszont, melyben Marana azt kéri
Cavedagnától, hogy hozza össze a megközelíthetetlen íróval, megint más terv körvonalai
bontakoznak ki: olyasmiről van szó, hogy ő Flannery következő regényének, az
Egymásbafutó vonalak hálójában-nak, illetve e mű fontosabb epizódjainak színhelyéül az
Indiai-óceán egy szigetét kívánja javasolni, „a kobaltkék végtelen víztükröt szegélyező
okkersárga partokat". A javaslatot egy milánói ingatlanügynökség nevében tenné,
merthogy kilátásban van a sziget parcellázása, egy részletre s levelezés útján is
vásárolható faházakból álló bungalótelep építésével egyetemben.
Úgy tetszik, Marana jogköre e cégnél „a fejlődő országokkal való nemzetközi kapcsolatok
ápolására terjed ki, különös tekintettel a hatalomra kerülést megelőző vagy követő
forradalmi mozgalmakra, hogy a különféle kormányzati változások során
megszerezhetők legyenek az építkezési engedélyek". E minőségében az első küldetése a

96
Perzsa-öböl egyik szultánságába szólította, ahol egy felhőkarcoló építésének ügyében
kellett tárgyalnia. Egy fordítómunkájával kapcsolatos véletlen megnyitotta előtte azokat
a kapukat, melyeken rendszerint nem léphet át európai ember... „A szultán legújabb
felesége honfitársunk, érzékeny, nyugtalan hölgy, szenved az elzártságtól, amibe a
megváltozott környezet, az udvari etikett meg általában a helyi erkölcsök kényszerítik,
csupán csillapíthatatlan olvasószenvedélye tartja benne a lelket..."
Miután valami nyomdai kötéshiba miatt félbe kellett hagynia a Letekint a mélybe,
hol homály sűrűsödik, című regény olvasását, az ifjú szultánná reklamáló levelet írt a
fordítónak. „… Egy fátyolos, csipás vénasszony intett, hogy kövessem. A fedett kertben
jött elém, citromkörték, énekes madarak és szökőkutak között, indigókék köntösben;
fehér arannyal pettyezett zöld selyemálarc, akvamariti homloklánc..."
Szeretnél többet tudni erről a szultánéról; nyugtalanul futod át a vékony légipostapapírra
gépelt sorokat, mintha azt várnád, hogy egyik percről a másikra megjelenik előtted... De
úgy tetszik, Maránál ugyanez a vágy hajtja, miközben egymás után írja tele az oldalakat:
űzőbe vette a szépségest, ám az elbújt előle... A levelek mind bonyodalmasabb
történetet sejtetnek: „a sivatag szélén épült fényűző palotáról" regélve Cavedagnának,
Marana igyekszik igazolni hirtelen eltűnését: a szultán titkos szolgálatának emberei
erőszakkal (vagy valamiféle előnyös szerződéssel kecsegtetve?) költöztették át oda,
hogy ott folytassa a munkáját... A szultán felesége egyetlen percre sem nélkülözheti a
neki tetsző könyveket: a házassági szerződésnek van egy szakasza, egy feltétel, melyet
a menyasszony szabott fenséges kérőjének a menyegző előtt... A mézeshetek békésen
teltek, a fenséges ifiasszony megkapta a nyugati irodalom főbb újdonságait (eredetiben:
egy csomó nyelven beszélt), ám azután annál kényesebbé vált a helyzet... A szultán
forradalmi összeesküvéstől fél, a jelek szerint joggal. A titkosszolgálata kiderítette, hogy
az összeesküvők rejtjeles üzeneteket kapnak, a mi ábécénk szerint nyomtatott lapokon.
Tüstént elrendeli a behozatali tilalmat, s az országa területén föllelhető valamennyi
nyugati könyv elkobzását. Hitvese könyvtárának az ellátása is megszűnik így. Eredendő,
alkati bizalmatlansága - melyet egynémely kézzelfogható bizonyíték szintúgy táplál -
őreá, a hitvesre is kiterjed: azzal gyanúsítja, hogy cinkosa az összeesküvőknek. Ám a
házassági szerződés ama bizonyos szakaszának megszegése súlyos törést idézne elő az
uralkodóház kebelén belül, s a fejedelmi hölgy nern is habozik utalni erre

97
dührohamában, amikor a testőrök kitépik kezéből Bertrand Vandervelde regényét - csak
az imént fogott az olvasásába ...
Ekkor történt, hogy a szultán titkosszolgálatának emberei, tudván, hogy Érmes Marana a
hölgy anyanyelvére fordítja éppen e regényt, különféle meggyőző érvekkel rávették,
telepedjék át Arábiába. A szultána minden este megkapja a kalandos történet szerződés
útján kikötött részletét, mégpedig nem az eredeti kiadásban, hanem a fordító épp
elkészült gépiratában. Ha rejtjeles üzenet bújna meg az eredeti szöveg szavainak vagy
betűinek sorrendjében, többé föl nem lelhető...
„A szultán magához hívatott s megkérdezte, hol tartok a fordításban, hány lap van még
hátra. Politikai-házastársi hűtlenségre gyanakvásában nyilván a regény végét követő
feszültségcsökkenéstől fél leginkább, amikor is feleségén, mielőtt a következő könyv
olvasásába fogna, újra erőt fog venni a helyzete miatti elégedetlenség. Tudja, hogy az
összeesküvők a szultána jeladására várnak csupán, de tudja azt is: az asszony
megparancsolta, ne zavarják olvasás közben, még akkor se, ha a palota netán a
levegőbe készül röpülni... Nekem is megvan a jó okom, hogy féljek attól a perctől;
előjogaim elvesztését jelentheti az udvarnál..."
Marana ezért a keleti irodalom hagyományából merített furfangos hadicselt ajánl a
szultánnak: a legizgalmasabb résznél félbeszakítja a fordítást, s egy másik könyv
fordításába fog, valamilyen egyszerű trükkel kapcsolva ezt az előbbihez, például az első
regény egyik alakja kinyit egy könyvet és elkezdi olvasni... A második regény is
félbeszakad, helyébe a harmadik lép, melyet csakhamar a negyedik követ, és így
tovább...
Vegyes érzelmekkel böngészed végig a leveleket. A nő képében előre élvezted
már e könyv folytatását, s most félbeszakad ez is... Érmes Marana mint az olvasmány
édenkertjében gonoszkodó kígyó tűnik föl előtted... A világ valamennyi történetének
kútfeje, az indián varázsló helyén, íme, egy regénykelepce, amit az álnok fordító
mesterkedett össze levegőben lógó regénykezdetekből... Függőben marad így a fölkelés,
az összeesküvők hiába várják, hogy érintkezésbe léphessenek nagyméltóságú
cinkosnőjükkel, s az idő súlyosan terpeszkedik Arábia sík partvidékére... Olvasol vagy
ábrándozol? Ekkora hatással van rád egy grafomán irkafirkája? Téged is megbabonázott
a kőolaj-hercegnő? Irigyled a szélhámost, aki arab szerájokba ülteti át a regényeket?
Szeretnél a helyében lenni? Szíves örömest létrehoznád azt a különös kapcsolatot, a

98
szívek együtt dob-bánnak, ha két ember egyszerre ugyanazt a könyvet olvassa.
Ahogyan lehetségesnek látszott Ludmillával... Nem tehetsz mást, az Olvasónő ismert
vonásait álmodod a Marana fölidézte olvasó nő arcára, mar látod is Ludmillát, amint ott
hever oldalára dőlve a szúnyoghálók között, haja puhán a könyv lapjára omlik, odakinn
bágyasztó monszunszél fúj; és miközben az összeesküvők, a palotaforradalom tervezői
csendben élesítik szablyáikat, ő átengedi magát a regény sodrásának: az egyetlen
lehetséges életmegnyilvánulás abban a világban, melyben nincs egyéb, csak
terméketlen, sívó homok az olajos bitumenrétegek fölött, s kockázatvállalás
államérdekért meg energiaforrások felosztásáért...
Megint átlapozod a levelezést, újabb adatokat szeretnél megtudni a szultán
feleségéről... Más nőalakokat látsz fölbukkanni és eltűnni: az Indiai-óceán szigetén egy
fürdőző nő, kinek „sötét szemüveg és dióolajréteg az öltözéke, egy New York-i népszerű
képes folyóiratot tart maga fölé vékony védőpajzs gyanánt a perzselő napsugarak ellen".
A szám, amit olvas, Silas Flannery új rémregényének elejét közli a könyv megjelenése
előtt. Marana magyarázza a hölgynek: az első fejezet folyóiratban közlése annak a jele,
hogy az ír szerző kész elfogadni az érdekelt cégek ajánlatát, whisky-, pezsgő- és autó-
márkákat, nyaralóhelyeket, idegenforgalmi központokat szerepeltet a regényében. „Úgy
tetszik, minél több reklámmegbízást kap, annál serényebben dolgozik a képzelete." A
nő, Silas Flannery szenvedélyes olvasója, csalódott. - Én azokat az írásokat szeretem -
mondja -, amelyek mindjárt az első laptól kezdve valamiféle kényelmetlen érzést
sugallnak...
Svájci villája teraszáról Silas Flannery állványos táv-csövön át szemlél egy fiatal
nőt, aki a völgy irányában vagy kétszáz méterre, kényelmes nyugszékében
elterpeszkedve egy könyv olvasásába mélyed. - Mindennap ott van - mondja az író -,
valahányszor az íróasztalomhoz készülök ülni, szükségét érzem, hogy nézzem egy kicsit.
Ki tudja, mit olvas. Azt tudom csupán, hogy nem az én könyvemet, s szenvedek ettől,
átérzem a könyveim féltékenységét, melyek azt szeretnék, ha úgy olvasnák őket,
ahogyan ő olvas. Csak nézem, nézem, fáradhatatlanul: mintha egy másik szféra: más
tér, más idő lakója volna, íróasztalomhoz ülök, de képtelen vagyok azt a történetet
kitalálni, amit szeretnék. - Marana megkérdezi tőle, hogy vajon ezért nem tud-e tovább
dolgozni. - Ó, nem, nem, hiszen írok - válaszolja -, épp azóta írok, amióta nézem. Nap
nap után, szinte óránként figyelem, mint olvas az a nő. Leolvasom az arcáról, mit

99
szeretne olvasni, s azt írom, hűségesen... - Fölöttébb hűségesen, túlságosan is - szakítja
félbe Marana fagyosan. - Bertrand Vandervelde érdekeinek képviselője vagyok, azé a
szerzőé, akinek az a hölgy a Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik című regényét
olvassa, s ebben a minőségemben óva intem, hogy folytassa a plagizálást! - Flannery
elsápad; úgy tűnik, egy dolog bántja csak, de az annál jobban: - Úgy hát maga szerint
Vandervelde regényeit falja olyan szenvedélyesen? Nem bírom elviselni...
Az afrikai repülőtéren a gépeltérítők túszai lomposan, mosdatlanul hevernek a
földön; nappal legyezik magukat, éjszaka plédekbe burkolóznak, amiket a
légikisasszonyok osztottak szét közöttük a sivatagi hirtelen hőmérséklet-csökkenés
miatt; Marana egy fiatal nő rendíthetetlen nyugalmát csodálja: ott gubbaszt kissé
félrehúzódva a többiektől, fölhúzott s átkarolt térde állványként szolgál, dús haja, a
könyvre omló dús haja eltakarja az arcát: csak lapoz, lapoz ernyedten csüngő jobbjával,
akárha mindaz, ami lényeges, a következő fejezetben dőlne el. „A hosszúra nyúlt, s
férfiakat, nőket összezsúfoló fogság züllesztően hat mindnyájunk külsejére és
viselkedésére; csak ő kivétel: oly védettnek, távolinak látszik, mintha nem is itt volna
közöttünk, hanem egy idegen bolygón..." Marana ekkor azt gondolja: meg kell győznöm
az APÓ embereit, hogy nem a tőlem megkaparintott könyvért volt érdemes vállalniuk a
kalózkodás kockázatát, hanem azért, amit ez a nő olvas ...
New York, laboratórium. Az olvasó nő csuklóinál fogva lekötözve ül egy karosszékben;
vérnyomásmérő, sztetoszkóp... halántéka körül enkefalográf-huzalok tekeregnek;
figyelemösszpontosításának mértékét s az ingerhatásokat regisztrálják. „Munkánk
eredménye a kísérleti alany érzékenységétől függ: fontos ezenkívül a jó szem és az
idegrendszer ellenállóképessége, csak így tudjuk alávetni az elaborátorból nyert
regények és regényvariánsok szakadatlan olvasásának. Ha az olvasás követelte figyelem
elér egy bizonyos szintet, mégpedig az előírt folyamatossággal, akkor a termék
megfelelő, piacra lehet dobni; ha viszont lanyhul vagy ingadozik, úgy selejtbe kerül a
szövegkombináció, elemeire bontjuk, s az elemeket újra fölhasználjuk. A fehér köpenyes
férfi sorra szaggatja le az enkefalogramokat, akárha naptár lapjai volnának. - Mind
rosszabb s rosszabb - mondja. - Ebből egyetlen épkézláb regény nem jön ki többet.
Vagy a programozással van baj, vagy a médium hasznavehetetlen. - Nézem a nő arcát,
melyet félig eltakar s így elkeskenyít a szemellenző, s mely a füldugasztól meg a

100
szájmozgást akadályozó szoros állszíjtól is szenvtelennek látszik. Vajon milyen sors vár
reá?"
Marana e szinte közömbös kérdésére semmi válasz. Lélegzet-visszafojtva
követted figyelemmel az olvasó nő levelenkénti átváltozásait, mintha mindegyre
ugyanarról a személyről volna szó... De ha többen lennének is, te valamennyiben
Ludmillát látod... Hisz nem ő állította talán, hogy a regénytől immár csak azt lehet
kívánni: hozza felszínre az eltemetett szorongást, az igazság ez utolsó feltételét, úgy ki-
mentheti még magát sorozatgyártmány-helyzetéből, melyen többé nem képes
változtatni különben? Ludmilla meztelen alakja az egyenlítői napon ugyan hihetőbbnek
tetszik, mint a szultána fátylai mögött, de azért afféle Mata Hari is lehetne, aki azzal a
küldetéssel látogatja végig az Európán kívüli forradalmakat, hogy utat nyisson egy
cementipari vállalkozás bulldózereinek... Elhessented ezt a képet, s helyébe fogadod
ama nyugszékest: a kristálytiszta alpesi légen át érkezik lelki szemeid elé. íme, máris
otthagynál mindent, útra kelnél, fölkutatnád Flannery búvóhelyét, csak hogy nézhesd a
messzelátóval a nőt, amint olvas, vagy megkeresd a nyomát az alkotói válságban
szenvedő író naplójában... (Vagy tán az a lehetőség csábít, hogy tovább olvashatod a
Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik-et, még ha más lett is a címe meg a
szerzőjének a neve?) Ámde most Marana róla szóló hírei mind aggasztóbbakká válnak :
repülőgép-eltérítők túsza, aztán egy manhattani slum foglya... Hogyan végződött az a
kalandja, melynek során kínzómasinához szíjazták? Miért kell gyötrelemként elviselnie
azt, ami számára a legtermészetesebb, vagyis az olvasást? És miféle rejtélyes terv
szerint keresztezik egymást mindegyre e személyek útjai: a nőé, Maranáé, a kéziratrabló
titkos szektáé?
A levelek elszórt utalásaiból ennyit tudsz kiokoskodni : a belső viszályok
marcangolta Apokrif Hatalom kisiklott Érmes Marana ellenőrzése alól s két frakcióra
szakadt: az egyikben a Fény Arkangyalának fölvilágosult, a másikban az Árnyék
Archonjának nihilista követői működnek. Előbbiek meg vannak győződve, hogy a világot
elárasztó hamis könyvek között föl kell kutatni ama keveseket, melyek talán egy
emberfölötti, illetve földön kívüli igazság hordozói. Utóbbiak szerint viszont csak
hamisítás, ámítás, szándékos ferdítés képviselheti a könyv abszolút értékét, egy olyan
igazságot, melyet nem fertőztek meg az uralkodó áligazságok.

101
„Azt hittem, egyedül vagyok a felvonóban - írja Marana még mindig New Yorkból -, s
íme, egy alak egyenesedik föl mellettem, egy terebélyes üstökű fiatalember,
nyersvászon klepetusban; előbb a sarokban kuporgott, azért nem vettem észre. Inkább
amolyan rácsos teherlift ez, harmonikaajtaja van. Az egyes emeleteken üres, elhagyott
helyiségekre látni, piszkos falaikon eltűnt bútorok nyomai, s törött csővezetékek,
padlójuk, mennyezetük penészes pusztaság. A fiatalember babrál valamit vékony
csuklójú, vöröses kezével, s megállítja a felvonót két emelet között.
- Add ide a kéziratot. Nekünk hoztad, nem amazoknak. Ha az ellenkezőjét hitted is. Ez
igazi könyv, annak ellenére, hogy szerzője rengeteg hamisat írt. Tehát bennünket illet.
Júdófogással földhöz vág, s megragadja a kéziratot. Rögtön tudom: azt hiszi, Silas
Flannery lelki válságának naplóját vette el, nem sejti, hogy az író szokványos
kalandregényei egyikének fogalmazványát tartja a kezében. Különös, milyen gyorsan
jutnak a titkos szekták embereinek fülébe mindazok a hírek - legyenek akár valódi, akár
álhírek -, amelyek megfelelnek a várakozásaiknak. Flannery válsága izgalomba hozta az
Apokrif Hatalom két vetélkedő frakcióját; mindkét társaság - ellentétes reményekkel -
rászabadította kémeit a regényíró villája körüli völgyekre. Az Árnyék Szárny ügynökei,
tudván, hogy a regénygyáros nem hisz már a hamisításaiban, meg voltak róla győződve,
hogy a következő regény ugrást jelent majd a viszonylagos, tucatbecstelenségből a
lényegi, abszolút becstelenségbe, s így megszületik a hamisságnak, e legfőbb
ismeretnek a remekműve, amit oly régóta keresnek. Fény Szárnyék viszont úgy
okoskodtak, hogy egy ilyen hivatásos hazugnak a válsága is az igazság kataklizmáját
idézheti elő, az pedig nem más, mint az író naplója, amiről annyit beszélnek... Miután
Flannery világgá kürtölte, hogy elloptam egyik fontos kéziratát, azt ezek is, amazok is
kutakodásuk tárgyával azonosították, a nyomomba szegődtek, s az Árnyék Szárny
gazfickói a repülőgép-eltérítés során kaptak el, Fény Szárnyék meg a liftben...
Miután zubbonya belső zsebébe rejtette a kéziratot,- a - terebélyes üstökű ifjú elindítja a
veszteglő, felvonót, a következő emeletnél kígyózó mozdulattal kilép, behúzza orrom
előtt a rácsos harmonikaajtót, majd kint megnyom egy gombot, s én máris tűnök lefelé.
Búcsúzóul odavet nekem egy utolsó fenyegetést: - Ezzel nincs még vége a
mérkőzésnek, ámítás ügynöke! Ki fogjuk szabadítani a nővérünket, akit ahhoz a
gyalázatos géphez kötöztetek, hamisítók! - Kacagva mondom, miközben lassan

102
süllyedek: - Csacska fiú, nincs semmiféle gép! A Mesék Atyja mondja tollba nekünk a
könyveket!
Visszahívja a liftet. - Azt mondtad, a Mesék Atyja? - Egészen belesápadt. A szekta
követői évek óta lázasan keresik a vak öreget, átkutatták már érte mind az öt világrészt,
de csupán a számtalan helyi változatban élő legendájával találkoztak.
- Úgy van, eridj, számolj be a Fény Arkangyalának! Mondd csak meg neki, hogy
megtaláltam a Mesék Atyját! A markomban van és nekem dolgozik! Még hogy
elektronikus gép! - s ezúttal én nyomom meg a gombot lefelé."
Itt most egyidejűén három kívánság verseng egymással a lelkedben. Kész lennél
azonnal útnak indulni, átszelni az óceánt, átkutatni a Dél Keresztje alatt elterülő
kontinenst, míg csak rá nem bukkansz Érmes Marana legutolsó búvóhelyére, hogy
kiszedd belőle az igazságot, vagy legalább megkapd tőle a félbemaradt regények
folytatását. Ugyanakkor meg akarod kérdezni Cavedagnát, nem kaphatnád-e meg
rögtön olvasásra az ál (vagy igazi?) Flannery Egymásba futó vonalak hálójában című
regényét, mely akár azonos is lehet a valódi (vagy ál?) Vandervelde Letekint a mélybe,
hol homály sűrűsödik című könyvével. S végül máris szaladnál a kávéházba, ahol
találkád van Ludmillával; alig várod, hogy elmesélhesd neki nyomozásod fura,
zűrzavaros eredményét és látván őt meggyőzhesd magad, hogy semmi köze azokhoz az
olvasó nőkhöz, akikkel a hazudozó fordító leveleiben találkoztál. A két utolsó kívánság
könnyen teljesíthető, s nem is zárják ki egymást. A kávéházban, Ludmillára várva,
elkezded olvasni a könyvet, amit Marana küldött meg a kiadónak.

103
EGYMÁSBA FUTÓ VONALAK HÁLÓJÁBAN

E könyvnek először azt az érzést kellene kifejeznie, ami akkor fog el, amikor
telefoncsöngetést hallok; kellene, mondom, mert kétlem, hogy az írott szó akár csak
részleges fogalmat is adhat róla; nem elég kijelentenem, hogy elutasítást vált ki belőlem
ez az erőszakos, fenyegető hívás, s legszívesebben menekülnék előle, meg ugyanakkor
sürgető, kényszerítő hatással is van reám, vak engedelmességre késztet ez a
parancsszó, szinte odalök a készülékhez, s én föl is veszem a hallgatót, holott
bizonyosan tudom, hogy ebből csak bajom, kényelmetlenségem származhat. Azt se
hiszem, hogy e lelkiállapot leírásának kísérleténél többet érne egy metafora - például:
akár egy oldalamba fúródó nyílvessző okozta égő fájdalom -, s nem azért, mintha
ismert, köznapi érzés tolmácsolása érdekében nem lehetne valami elképzelthez
folyamodni, végtére noha senki se tudja már, milyen az, ha nyílvessző fúródik az ember
húsába, mindnyájan azt gondoljuk, hogy könnyűszerrel el tudjuk képzelni - a
védtelenség érzését, hogy valami reánk tört az ismeretlen, idegen világból: jól illik ez a
telefoncsengetésre is -, hanem mert nélkülözvén a modulációkat, a nyílvessző
elháríthatatlan végérvényessége kizárja a nem látott személy hangjában esetleg
érzékelhető szándékokat, utalásokat, bizonytalanságokat, meg amit szinte már akkor
tudok, mielőtt megszólal, vagy ha nem is azt, legalább a mondandója reám gyakorolt
hatását. Eszményi megoldás az volna, ha a regény kezdetben azt a benyomást keltené,
hogy az én személyem az egyedüli jelenlét, mert rajtam kívül csak élettelen tárgyak
vannak köröskörül, beleértve a telefont, igen, egy olyan teret kellene érzékeltetnie, mely
nem tartalmaz mást, csak engem, én pedig be vagyok zárva a magam belső idejébe;
majd egyszer csak megszakad az idő folyamata, és ekkor a tér sem ugyanaz már, mint
az imént volt: rátelepszik a csöngetés, s a telefoncsengetésben megnyilatkozó akarattól
megváltozik a jelenlétem is, a hívás függő helyzetbe hozza. Sőt, úgy kellene kezdődnie a
könyvnek, hogy mindez ne egyszeri történés legyen: az ütemesen újra és újra fölhangzó
csöngetés térnek és időnek szétszóródásaként hasson, mert megszakítja a tér, az idő s
az akarat folyamatosságát.
Talán hiba úgy kezdenem, hogy én meg a telefon egy olyan behatárolt térben
vagyunk, mint a lakásom, hiszen azt kell közölnöm magamról, hogy sok sok telefonnal
vagyok kapcsolatban, telefonokkal, melyek esetleg nem is rám csöngetnek, semmi dol-

104
gom velük; elég, ha csupán egyetlen telefonhoz hív a csöngetés, ez már lehetővé vagy
legalábbis elképzelhetővé teszi, hogy valamennyi hívás engem illet. Például: egy közeli
lakásban szól a telefon, egy pillanatig arra gondolok, hátha nálam csöng, majd, noha
rögtön tévesnek bizonyul a föltételezésem, teljesen mégsem látszik alaptalannak,
végtére lehetséges, hogy igenis engem keresnek, de téves tárcsázás vagy kapcsolás
folytán a szomszédba futott ki a hívás, úgy bizony, ez a lehetőség már csak azért sem
elvetendő, mert abban a lakásban nem jelentkezik senki, a telefon meg csak csörög,
csörög, így hát a csengetésekre mindig újraéledő irracionális logika ezt diktálja: talán
csakugyan nekem szól, talán a szomszéd otthon van, de azért nem veszi föl a kagylót,
mert tudja ezt, sőt meglehet, aki a vonal másik végén van, szintúgy tisztában van vele,
hogy rossz számot tárcsázott, de szándékosan tette, mert ebben a lelkiállapotban akar
tartani, tudván, hogy nem válaszolhatok, pedig tudom, hogy válaszolnom kellene.
Vagy a szorongás, amikor alighogy kilépek a kapun, telefoncsöngetést hallok: szólhat
nálam is, egy másik lakásban is, én mindenesetre hanyatt-homlok szaladok vissza,
lihegve érkezem, mert futva szedtem a lépcsőfokokat, a telefon pedig hallgat, és sose
fogom megtudni, engem hívtak-e vagy sem.
Vagy útközben hallom, utcán, amint idegen házakban szólnak a telefonok; de
még akkor is, ha idegen városban járok, ahol senki se ismer: valahányszor
telefoncsengetést hallok, a másodperc tört részéig tartó első gondolatom mindig az,
hogy engem hívnak; a pillanat következő tört része a megkönnyebbülésé, eszembe jut,
hogy szabad vagyok, föl-tárcsázhatatlan, nem lehet utolérni; ám e megkönnyebbülés
csakugyan töredékpillanatnyi, mert rögtön utána át villan az agyamon, hogy nemcsak az
az idegen telefon csörög, egy másik készülék minden bizonnyal ugyanígy szól most, csak
éppen száz és száz, ezer és ezer kilométer távolságban, az üres lakásomban - s
gyötrődve hányódhatom megint a jelentkezés szükségessége és lehetetlensége között.
Reggelenként, az előadásaim előtt kocogok egy órát; tréningruhába bújok, azzal ki a
szabadba; szükségem van testmozgásra, az orvosaim javallottak a kövérség ellen, ami
nyomasztóan hat rám, no meg az idegeimnek sem árt. Errefelé ha nem ül be a
könyvtárba, az egyetemi kávézóba vagy a kollégák előadására, tétlenségre van ítélve az
ember napközben; így hát nem tehetek egyebet, jót futok a domboldalon, a fűzfák és
juharok között, mint nem egy hallgató meg kolléga. Találkozni szoktunk a lehullott
falevelektől zizegő ösvényeken, s hol odavetjük egymásnak: „Hello!", hol ennyit se

105
szólunk, mert takarékoskodni kell a levegővel. Ez is előnye a kocogásnak más
sportágakkal szemben: mindenki a maga szakállára csinálja, nem kell törődni a
többiekkel.
A domb teljesen be van épülve, emeletes, kertes faházak előtt futok el; mind
egyforma, s mind különbözik egymástól. Időnként telefoncsöngetést hallok. Ez idegesít;
akaratlanul is lassítom az iramot; hegyezem a fülem, fölveszi-e valaki a kagylót, s tü-
relmetlen vagyok, ha nem szűnik a csöngetés. Ahogy továbbfutok s egy másik ház előtt
elhaladtamban hallom, hogy ott is szól a telefon, ezt gondolom: „Engem követ egy
hívás; valaki kikereste a Chest-nut Lane valamennyi telefonszámát, és sorra tárcsázza
őket, így akar utolérni."
Olykor csöndesek, kihaltak a házak, a mókusok zavartalanul futkároznak a
fatörzseken, ágakon, a szarkák pedig le-leszállnak, csipegetik a magot a számukra
kirakott fatálakból. Kocogás közben valamiféle nyugtalanság fog el, s mielőtt még halló-
szervem érzékelhetné a csöngetést, a lehetőségét már jelzi is az elmém, szinte hívja,
előcsalogatja önnön hiányából, és ekkor, lám, egyszerre hallom, előbb csak alig, aztán
mind jobban és jobban, az egyik házból jön; meglehet, afféle belső antenna, igen, a
belső antennám már előbb fölfogta a hanghullámokat és csak később érzékelte őket a
fülem. Képtelen rögeszme vesz rajtam erőt: egy kör foglya vagyok, melynek a házban
csengető telefon a középpontja, s úgy futok, hogy nem távolodom, úgy késlekedem,
hogy nem lassítok.
„Ha senki se vette föl a kagylót, ez annak a jele, hogy senki sincs otthon... De
akkor miért csengetnek ide ilyen kitartóan? Mit remélnek? Talán egy süket lakik itt, s
abban bíznak, hogy majd csak meghallja egyszer? Talán egy béna ember a ház lakója, s
időt, ilyen sok időt kell hagyni neki, hogy elvánszorogjon a készülékig... Talán
öngyilkosjelölt az illető, s mindaddig, míg folytatják a hívást, remény van arra, hogy nem
követi el végzetes tettét..." Arra gondolok, hogy tán hasznossá kéne tennem magamat,
segítenem kellene a süketen, a bénán, a halni készülőn... És mivel a képtelen logika
mindegyre ott munkálkodik a fejemben, arra is gondolok, hogy ha így cselekszem,
bizonyosan megtudhatom, vajon nem engem hívnak-e véletlenül...
Anélkül, hogy abbahagynám a kocogást, belököm a kertkaput, a ház mögé kerülök,
szemügyre veszem a hátsó terepet, bekukkantok a garázsba, a szerszámkamrába, a
kutyaólba. Üresnek, kihaltnak tetszik minden. Az egyik hátsó ablak nyitva, belátni a

106
rendetlen, földúlt szobába; az asztalon telefon, csöng, csöng szünet nélkül; a zsalugáter
ide-oda csapódik, az ablakkeret belegabalyodott a rongyos függönybe.
Már háromszor megkerültem a házat; továbbra is szabályosan kocogok, emelt
könyökkel és sarokkal, a légzés ütemén sem változtatva, nehogy úgy fessen a dolog,
mintha besurranó tolvaj volnék; mi tagadás, ha most rajtakapna valaki, nehezen tudnám
megmagyarázni, hogy azért jöttem be a kapun, mert telefoncsengetést hallottam. Kutya
ugat valahol, egy másik ház kertjében; nem látom, de egy pillanatra az „ugat a kutya"
jelzés erősebb bennem a „csönget a telefon" jelzésnél, s ez már elég ahhoz, hogy rést
tudjak ütni a körön, mely fogva tart, ki tudjak törni belőle; íme, kint kocogok megint a
fasorban, mögöttem egyre halkabban csörög a telefon.
Elmaradnak a házak is; egy kis tisztáson megállók, kifújom magam. Néhány
térdhajlítás, derékhajlítás, dörzsölöm a lábizmaimat, hogy meg ne hűljenek. Az órámra
pillantok. Késő van, vissza kell térnem, ha nem akarom megvárakoztatni a hallgatóimat.
Még csak az hiányzik, hogy elterjedjen rólam: futkározom az erdőben, amikor épp
előadást kéne tartanom az egyetemen... Nekieredek hát, kocogok szaporán visszafelé,
nem törődve semmivel, hiszen azt a házat föl se fogom ismerni, elhaladok mellette,
hogy észre se veszem. Ráadásul pontosan olyan ház, mint a többi, úgy lehetne csak
megkülönböztetni, ha még szólna a telefon, az pedig lehetetlen.
Minél többet forgatom fejemben ezt a gondolatot, ahogy futok lefelé, mindinkább úgy
tetszik, újra hallom a csengetést, egyre tisztábban, élesebben; íme, újra föltűnik a ház
is, még mindig ott cseng a telefon. Be a kertbe, a hátsó ablakhoz. Csak ki kell
nyújtanom a kezem... fölveszem a kagylót. Lihegve szólok bele: - Itt nincs... - mire egy
türelmetlen hang, de csak egy kicsit türelmetlen, mert valójában a hűvössége, nyugalma
hat kínosan:
- Jól figyelj. Marjorie itt van, nemsokára fölébred, de meg van kötözve, nem tud
elszökni, írd föl magadnak a címet: Hillside Drive 115. Ha idejössz és elviszed, jó; ha
nem, a pincében egy kanna kerozin, plasztikbomba, gyújtózsinór. Félóra múlva
lángokban áll a ház.
- De én... - kezdem mondani.
A vonal túlsó végén már lerakták a kagylót.
Most mit csináljak? Persze hívhatnám a rendőrséget, a tűzoltókat, ugyanerről a
készülékről; de hogyan magyarázom meg nekik a helyzetet, hogyan tudom

107
kimagyarázni... egyszóval hogy én itt, ahol semmi keresnivalóm?... Folytatom a
kocogást, még egyszer megkerülöm a házat, aztán ki az utcára.
Sajnálom ezt a Marjorie-t, de ki tudja, miféle zűrös ügyekbe keveredett, ha most ilyen
szarban van; s ha a segítségére sietek, senki el nem hiszi, hogy nem ismerem, szép kis
botrány kerekedik a dologból, márpedig én egy másik egyetem docense vagyok,
vendégprofesszorként dolgozom itt, befellegzene mindkét egyetem tekintélyének,
hírnevének...
Természetesen ha emberéletről van szó, mindezeknek a meggondolásoknak
háttérbe kellene szorulniuk ... Lassítok. Bemehetnék bármelyik házba, kérhetném, hogy
telefonálhassak a rendőrségnek, kijelentve mindenekelőtt, hogy nem ismerem ezt a
Marjorie-t, semmiféle Marjorie-t nem ismerek...
Az igazat megvallva: jár az egyetemre egy lány, akinek Marjorie a neve, Marjorie
Stubbs: rögtön fölfigyeltem rá az előadásaimon. Hogy úgy mondjam, nagyon tetszett,
kár, hogy amikor egyszer nálam volt, a lakásomon (könyveket kért kölcsön), kínos,
zavarba ejtő helyzet alakult ki közöttünk. Hiba volt meghívni: az első előadásaimat
tartottam ezen az egyetemen, még senki se ismert itt, nem tudták, miféle alak vagyok, a
lány tévesen értelmezhette a szándékaimat, így keletkezett a féreértés, hű de kel-
lemetlen félreértés, sajnos bizony máig se lehetett tisztázni, mert Marjorie mindig olyan
gúnyos pillantásokat vet rám - rám, aki csak dadogva tudok szólni hozzá... egyébként a
többi lány is gúnyosan mosolyog, ha csak meglát...
Nos, én most nem szeretném, ha a Marjorie név keltette kellemetlen érzés
megakadályozhatna abban, hogy egy másik Marjorie segítségére siessek, akinek
veszélyben az élete... Hacsak nem ugyanarról a Marjorie-ról van szó... Hacsak nem
éppen nekem szól a telefoncsengetés... Egy hatalmas gengszterbanda szemmel tart,
tudják, hogy minden reggel ezen az útvonalon kocogok, meglehet, távcsővel figyelnek a
dombról, s amikor közel érek az elhagyott házhoz, rám csengetnek... igen, engem
hívnak, mert tudnak arról a kínos blamáról Marjorie-val, és zsarolni akarnak...
Szinte észre se veszem, s ott vagyok már a campus kapujában, még egyre
kocogva, tréningruhában és teniszcipőben, nem ejtettem útba a lakásomat, hogy
átöltözzem és magamhoz vegyem a könyveimet - most mit csináljak? Kocogok tovább,
immár az egyetemi város területén, lányok jönnek szembe velem, egyenként és kis

108
csoportokban vágnak át a füves udvaron, a tanítványaim mind: az előadásomra
igyekeznek; avval a gúnyos mosollyal néznek, amit nem állhatok.
Egy helyben futva megállítom Lorna Cliffordot, s megkérdezem: - Stubbs itt van?
Pislogva válaszol: - Marjorie? Két napja színét se láttuk. Miért?
Már ott is hagytam. Futok kifelé. Grosvenor Avenue, Cedar Street, Maple Road.
Teljesen kifulladtam, nem kapok lélegzetet, csak azért futok tovább, mert sem a
tüdőmet, sem a talajt a lábam alatt nem érzem többé. Hillside Drive. Tizenegy, tizenöt,
huszonhét, ötvenegy; még jó, hogy hézagos a számozás, néha nagyokat ugrik, íme a
115-ös szám. Nyitva a kapu, föl, föl, föl a lépcsőn. Fönt félhomályos szoba. Marjorie egy
díványon fekszik, keze lába megkötözve, szája betömve. Kioldozom. Hány. Megvetően
mér végig. - Te rohadék - mondja.

109
Hetedik fejezet

Kávéházi kis asztalka mellett ülsz, a Cavedagna doktortól kapott Silas Flannery-
regényt olvasod, s várod Ludmillát. Egyidejűén két várakozás tölti be a lelkedet: az
egyik, a benső, az olvasást illeti, a másik Ludmillát, aki késik. Az olvasásra összpontosí-
tod a figyelmedet, igyekezvén a regénybe áthelyezni a lányra varast, mintegy remélve,
hogy Ludmilla egyszer csak a könyv lapjai közül lép elébed. De nem tudsz tovább
olvasni, a cselekmény megtorpant, ott, ahol épp tartasz, akárha csupán Ludmilla
érkezése tudná újra mozgásba hozni a történet hajtóláncát.
Szólítanak. Pincér ismételgeti a nevedet az asztalok között. Állj föl, telefonhoz hívnak.
Ludmilla az? Ő. - Majd elmondom, miért, most nem tudok odamenni.
- Képzeld, megvan a könyv! Nem, nem az, egyik sem azok közül: egy új. Ide figyelj… -
Csak nem akarod elmesélni neki telefonba a regényt? Várj, hallgasd meg, mit akar
mondani.
- Te gyere - mondja Ludmilla -, igen, a lakásomra. Most nem vagyok otthon, de sietek
haza. Ha előbb érkezel, bemehetsz és megvárhatsz. A kulcs a lábtörlő alatt.
Kulcs a lábtörlő alatt: milyen természetes, fesztelen, bízik az embertársaiban - persze
nyilván nem sok nála az ellopnivaló. Rohansz a megadott címre. Becsöngetsz, hiába.
Amint jelezte, nincs otthon. Kikotrod a kulcsot a lábtörlő alól. Félhomály fogad, a
redőnyök leeresztve.
Egyedülálló lány lakása: egyedül él. Erről szeretnél mindenekelőtt
megbizonyosodni? Hogy nincsenek-e férfinyomok? Vagy amíg lehet, nem akarsz tudni
semmiről, bizonytalanságban kívánsz maradni inkább? Valami természetesen visszatart
attól, hogy körülszaglássz (egy kicsit följebb húztad a redőnyöket, de csak egy kicsit).
Talán a gondolat, hogy nem érdemled meg ezt a bizalomról tanúskodó gesztust, ha
nyomozásra használod fel. Vagy csak arról van szó, hogy azt hiszed, amúgy is tudod,
milyen egy egyedülálló lány lakása, pontosan fel tudnád sorolni a berendezési tárgyakat
anélkül, hogy körülnéznél. Uniformizált civilizációban élünk, meghatározott kulturális
modellek között: lehetőségeink száma adott a bútorok, a díszítőelemek, a takarók, a
lemezjátszó kiválasztásában. Mit mondhatnak hát neked e tárgyak arról, milyen is
Ludmilla valójában?

110
 Milyen vagy, Olvasónő? Ideje, hogy e második személyben írt könyv immár ne
csupán egy általános férfi te-hez - meglehet, a képmutató én testvéréhez,
hasonmásához - szóljon, de közvetlenül hozzád is, aki a második fejezetben való
feltűnésed óta harmadik személyként szerepelsz, s akire szükség van ahhoz, hogy a
regény regény legyen, létrejöjjön valami a második személyű férfi és a harmadik
személyű nő között, öltsön alakot, bontakozzék ki vagy romoljon el - az emberi sorsok
váltakozása szerint.
lletve: ama szellemi modellek szerint, melyekhez igazodva a sorsunkat átéljük.
Illetve: ama szellemi modellek szerint, melyekhez igazodva megfelelő jelentéseket
tulajdonítunk a sorsunk alakulásának, azért, hogy az átélhető legyen.
Ez a könyv mindeddig ügyelt arra, hogy az Olvasó számára, aki olvas, nyitva hagyja az
azonosulás lehetőségét azzal az Olvasóval, aki olvastatik: ezért nem kapott nevet, az
automatikusan egyenlővé tette volna egy harmadik személlyel (téged ellenben,
harmadik személy lévén, meg kellett nevezni: Ludmilla lettél); így megmaradt a
névmások elvont állapotában, bármi tulajdonságra és cselekvésre készen. Lássuk most,
vajon belőled, Olvasónő, sikerül-e a könyvnek valamiféle igaz képet kialakítania, a keret
felől mind beljebb és beljebb szorítva, valóságossá, kézzelfoghatóvá tennie
körvonalaidat.
Először egy könyvesboltban léptél az Olvasó elé, a könyvespolctól elszakadva
öltöttél alakot, akár-ha a könyvek sokasága szükségessé tette volna egy Olvasónő
jelenlétét. Lakásod, lévén, hogy itt olvasol, elárulhatja nekünk, milyen helyet foglalnak el
életedben a könyvek: vajon védekezésül szolgálnak, velük tartod távol magadtól a külső
világot? álomba ringatnak, mint holmi kábítószer? Vagy éppenséggel hidakat építesz
belőlük kifelé, a világ felé, mely annyira érdekel, hogy segítségükkel tágítani szeretnéd a
kiterjedését, esetleg meg kívánod sokszorosítani? Az Olvasó tudja, hogy e kérdésekre
leginkább a konyhában kaphat választ.
A konyha sok mindent elmondhat rólad: hogy szoktál-e főzni vagy sem (úgy
tűnik, igen, ha nem is naponta, de eléggé rendszeresen), hogy csak magadnak-e, vagy
másoknak is (gyakran magadnak, de olyan gondosan, mintha másoknak is; és néha
másoknak, de olyan fesztelenül, mintha csak magadnak), hogy beéred a
legszükségesebbel vagy hódolsz a szakácsművészetnek (a nyersanyag s a kony-
haeszközök ihletett és aprólékosan kidolgozott receptekre utalnak, a szándék tehát

111
világos; nem mintha torkos lennél, de a gondolat, hogy két tükörtojás legyen a
vacsorád, bizonyára elszomorít), hogy kellemetlen kényszerűség-e számodra a tűzhely
melletti ácsorgás, vagy élvezed is (a pici konyha célszerű elhelyezése és berendezése
megkímél attól, hogy túlságosan megerőltesd magad, nem kell sokat itt tartózkodnod,
és semmiképp sem kedved ellenére). A villamos háztartási készülékek mind a helyükön,
hasznos állatok, érdemeikről nem lehet megfeledkezni, még ha nem igényelnek is
tiszteletet, kultuszt. Valamiféle szépségigény figyelhető meg a konyhaeszközök tájékán
(egy csomó félhold alakú húsvágó bárd, oly módon elhelyezve, hogy legfölül a legna-
gyobb, majd egyre kisebbek s legalul a legkisebb, holott egy is elég volna), de a
díszítőelemek általában hasznos tárgyak is, csak némi engedmény tétetett a
tetszetősségnek. A készletek szintúgy mondhatnak rólad valamit: a fűszerek egy részét
bizonyára napi használatra szerezted be, a többi, úgy tetszik, csak kiegészíti a kollekciót;
ugyanez mondható el a mustárokról; de legfőképpen a kezed ügyébe fölfüggesztett
fokhagymakoszorú tanúsítja, hogy viszonyod az ételekhez nem felületes. Egy pillantás a
hűtőszekrénybe további értékes adatok gyűjtésére ad alkalmat: a tojástartó rekeszben
egyetlen tojás árválkodik; citromból csak egy fél található, az is kiszáradt; egyszóval a
legfontosabb készletek dolgában némi hanyagságot lehet megállapítani. Kárpótlásul
viszont van gesztenyemassza, fekete olajbogyó, retek, kis cserépedényben valami
mártás; nyilvánvaló: bevásárláskor nem gondolsz arra, mi hiányzik otthon, inkább
engedsz a kirakott áru csábításának.
A konyhádban körülnézve tehát egy extrovertált, világos fejű, módszeres és az
életet élvezni tudó nő képe alakul ki az emberben, olyan nőé, aki gyakorlati érzékét a
fantáziája szolgálatába állítja. Vajon beléd szerethet valaki csupán a konyhád láttán? Le-
het. Talán az Olvasó, akiben már amúgy is megvan erre a készség.
Az Olvasó folytatja a földerítést a lakásban, melynek kulcsát rábíztad. Csomó holmival
vetted körül magad: legyezők, levelezőlapok, üvegcsék, nyakláncok függnek a falakon.
De közelebbről megvizsgálva különlegesnek, valamiféleképpen váratlannak hat mind.
Kapcsolatod velük bizalmas és szelektív: csak azok válnak igazán a tulajdonoddá,
melyeket magadénak érzel: a tárgyi valóságukkal való kapcsolat ez, amit látásukkor és
megérintésükkor nem szorít ki afféle értelmi vagy érzelmi töltet. Miután megvetted e
tárgyakat, a birtokodba kerülés tüstént megjelöli őket, többé nem hatnak úgy, mintha
véletlenül lennének ott, ahol vannak; jelentéssel telítődnek, akár egy beszélgetés részei,

112
akár egy jelekből és jelképekből álló emlék. Rabja volnál a bír-vágynak? Talán nincs még
elegendő adat ahhoz, hogy ezt ki lehessen jelenteni rólad: egyelőre csak az állapítható
meg, hogy önmagáddal szemben vagy bírvágyó, szimbólumokhoz ragaszkodsz,
melyekben fölfedeztél valamit magadból - félvén, hogy velük magadat is elveszíted.
Az egyik sarokban csomó bekeretezett fénykép a falon; sűrűn egymás mellett. Kiknek a
fényképei? A tieid, különböző életkorokból, aztán másoké, sok-sok férfié és nőé, néhány
nagyon régi fotó is van köztük, mintha családi albumból vették volna ki őket, de az
egész együtt nem annyira az emlékezést látszik szolgálni, inkább olyan, mint valami
montázs a lét rétegeiből. A keretek nem egyformák, némelyikük múlt századi, cirádás,
ez ezüst, amaz réz... és zománc, és teknőc, és bőr, és faragott fa: talán az életek
töredék voltát kívánják hangsúlyozni; de afféle képkeretgyűjtemény is lehet az egész, s
a fotóknak csak helykitöltő szerepük van, lám, újságból kivágott képek is akadnak, az
egyik keretben egy régi, olvashatatlan levél, a másik meg éppenséggel üres.
A maradék falfelületen semmi, s fia bútor sincs hozzátámasztva. Egy kicsit ilyen az egész
lakás: itt teljesen csupasz a fal, amott túlzsúfolva, az összpontosított jelek sűrűn teleírt
laphoz teszik hasonlóvá, az űr meg körülötte pihenés, lélegzetvétel.
A bútorok és dísztárgyak elhelyezése sosem szimmetrikus. Nem holmi séma szerint
iparkodsz rendet tartani; azon vagy, hogy azt itt a tárgyak egymás közötti megegyezése
hozza, létre (kevés tér áll rendelkezésedre, de észre lehet venni igyekezetedet, hogy
megfelelő kihasználásával tágasabbnak tessék).
Nos tehát rendes vagy? Rendetlen? Ilyen határozott kérdésekre az otthonod nem
válaszol sem igennel, sem nemmel. Van persze egy elképzelésed a rendről, s ez az
elképzelés bizonyára igényes is, csak éppen nem módszeres a gyakorlati alkalmazása.
Látni, hogy a lakásod iránti érdeklődésed ki-kihagy, a napi nehézségek és kedélyed
hullámzásai erősen befolyásolják.
Lehangoltságra hajlasz vagy túláradó jókedvre? Úgy tetszik, otthonod bölcsen
kihasználta a túláradó jókedv perceit, hogy fölkészülten fogadhasson a lehangoltság
perceiben.
Vajon vendégszerető vagy-e valóban, vagy csupán a közönyödet jelzi, hogy csak úgy
beengeded az ismerőseidet, akkor is, ha nem vagy otthon? Az Olvasó kényelmes
ülőhelyet keres az olvasáshoz, nem szállja meg azt a terepet, mely nyilvánvalóan neked

113
van fenntartva; ezt gondolja: a vendég igazán jól érezheti magát nálad, csak tudjon
alkalmazkodni, tisztelje a szabályaidat.
Mi van még? Mintha a cserepes növények jó néhány nap óta nem kaptak volna
vizet; de meglehet, épp olyanokat tartasz, amelyekkel nem sokat kell törődni. Igaz is,
kutyának, macskának, madárnak nyoma sincs ezekben a szobákban: az a fajta nő vagy,
aki nemigen gyűjti a kötelezettségeket; ez éppúgy lehet önzésnek a jele, mint más,
kevésbé látványos dolgokra való koncentrálásnak, de annak is, hogy nincs szükséged
jelképes pótlékokra, eleget tudsz tenni természetes hajlamodnak, hogy törődj
embertársaiddal, mert érdekel a mások sorsa, története, mind az életben, mind a
könyvekben...
Lássuk a könyveket. Az első dolog, ami szembetűnik velük kapcsolatban, legalábbis a
szanaszét hagyottak láttán: nálad a rögtöni olvasást szolgálják, tehát nem tan-, illetve
kézikönyvek, s nem is egy - valamiféle rendszer szerint felhasználható - könyvtár elemei.
Ugyan egyszer-másszor megpróbálhattál amolyan látszatrendet teremteni, a gyarapodó
állomány sokfélesége azonban hamar zátonyra futtatta rendszerezési kísérleteidet. Ha
nem a méretük, kisebb vagy nagyobb voltuk szerint csoportosítod a köteteket, a
legkézenfekvőbb az időrend elve: úgy rakni föl őket, ahogy egymás után érkeztek. Te
mindenesetre mindig kiismered magad köztük, már csak azért is, mert nincsenek olyan
sokan (néhány polcot bizonyára otthagytál előző lakásokban, életed korábbi
szakaszaiban), s talán mert nem gyakran esik meg veled, hogy keresned kell egy
könyvet, amit már olvastál.
Vagyis hát úgy tetszik, nem vagy az az Olvasónő Aki Újraolvas. Nagyon jól
emlékszel mindarra, amit olvastál (ez már kezdetben kiderült rólad többek közt); a
tudatodban talán minden könyv egyszer s mindenkorra az a pillanatnyi olvasmány ma-
rad, ami volt. És amiképpen az emlékezetedben, úgy kívánod tárgyi valóságukban is
megőrizni őket.
A könyveid között, ebben az együttesben, mely nem állt össze könyvtárrá, fölfedezhető
egy halott vagy tetszhalott rész, félrerakott kötetek ezek, amiket már olvastál és néha
újra elővettél, vagy nem olvastál és nem is fogsz olvasni, de mindenesetre (le-leporolva)
megtartottál, s van egy élő rész, vagyis azok a könyvek, amiket épp olvasol vagy olvasni
szándékozol, vagy amiktől még nem szakadtál el, vagy amiket szívesen látsz magad
körül. A konyhai 'készletekkel ellentétben itt az élő, a közvetlen fogyasztásra szánt rész

114
árul el többet rólad. Egy cso-8ió kötet szanaszét hever, némelyik nyitva, mások
rögtönzött könyvjelzővel vagy szamárfülszerűen behajtott lappal. Látszik, hogy több
könyvet szoktál olvasni egyszerre, mást-mást választasz ki a nap különböző óráiban és
kis otthonod különböző sarkaiban való olvasásra: vannak, amiket az éjjeliszekrényre
szántál, másoknak a karosszék mellett a helyük, megint másoknak a konyhában, a
fürdőszobában.
Meglehet, ez fontos vonással egészíti ki az arcképedet: elmédben afféle belső
válaszfalak vannak, általuk elkülönülhet egymástól az az idő, amikor egy helyben állsz,
meg az, amikor szaladsz, váltakozva hol ilyen, hol amolyan párhuzamos célokra
összpontosíthatod a figyelmedet. Vajon mondhatjuk-e ezért, hogy szeretnél egyszerre
több életet élni? Vagy hogy valójában éled is őket? Hogy amit valakivel vagy valahol
átélsz, azt elválasztod attól, amit másvalakivel és máshol élsz át? Hogy minden
tapasztalásért kielégítetlenséggel fizetsz, amiért csak valamennyi kielégítetlenség együtt
kárpótolhat.
Olvasó, légy résen. Gyanú férkőzött a lelkedbe, élesztgeti, táplálja egyelőre még
öntudatlan féltékenységed. Ludmilla több könyvet olvas egyszerre... elkerülendő a
csalódást, melyet egy-egy történet okozhat, hajlamos, hogy más történeteket is
egyszerre éljen át.
(Ne hidd, Olvasó, hogy e könyv szem elől téveszt. A te, mely áttevődött az Olvasónőre,
egyik mondat ról a másikra megint reád mutathat. Megmaradtál a lehetséges te-k
egyikének. Ki merne a te elvesztésére ítélni? Hiszen az legalább olyan borzalmas sze-
rencsétlenség, mint az én elvesztése. Ahhoz, hogy egy második személyben írt
szövegből regény legyen, legalább két egymástól tisztán, világosan megkülönböztethető
te szükséges, s mindkettőnek el kell szakadnia az egyes és többes számú harmadik sze-
mélyek tömegétől.)
Mindazonáltal az Olvasónő könyvei meg is nyugtatnak valamelyest. Az olvasás magány.
Ludmillát óvják a nyitott könyv lapjai, akár kagylóhéj az osztrigát. Egy valószínűleg, sőt
bizonyosan létező másik férfi árnyéka ha nem tűnik is el véglegesen, de pályaszélre
száműzetik. Az ember akkor is egyedül olvas, amikor kettesben van valakivel. De hát
akkor mit keresel itt? Be szeretnél hatolni a csigaházába, könyveinek lapjai közé? Vagy
megmarad két különálló kagylóénak az Olvasó és az Olvasónő kapcsolata, merthogy

115
csupán kizárólagos, egyéni tapasztalásaik időnkénti és részleges szembesítése révén
érintkezhetnek egymással?
Nálad a könyv, amit a kávéházban olvastál, türelmetlen vagy, máris tovább akarod
olvasni, hogy aztán odaadhasd neki, folytathasd a vele való érintkezést a mások szavai
vágta csatornán keresztül; ezek a szavak - éppen mert egy idegentől, ama
nyomdafestékből és sorközökből lett néma senkitől származnak - a ti szavaitok lehetnek
aztán, nyelvvé, kódokká válhatnak közöttetek, eszközzé, mellyel jeleket válthattok és
fölismerhetitek egymást.
Kulcs fordul a zárban. Hallgatsz, akárha meg akarnád lepni, s egyúttal igazolni
akarnád önmagád előtt és előtte, hogy ittléted természetes dolog. De ezek nem az ő
léptei. Egy férfi tűnik fel lassan az előszobában, a függönyön át látod a bőrkabátos
árnyképét. Otthonosan mozog, de meg-megáll, mint aki keres - valamit. Megismered.
Irnerio az.
Azonnal el kell döntened, hogyan fogsz viselkedni. Úgy nyit be ide Ludmilla lakásába,
mintha csak hazajönne. Zavarodnál - merthogy itt vagy, szinte rejtezkedve - erősebb a
csalódottságod. Mellesleg jól tudtad, Ludmilla lakása nyitva a barátai előtt: kulcs a
lábtörlő alatt. Amióta csak beléptél, úgy érzed, arctalan szellemalakok vesznek körül.
Irnerio legalább ismerős szellem. Akárcsak te az ő számára.
- Á, te vagy itt. - Ő vesz előbb észre téged, de nem csodálkozik. Ez a természetesség,
mellyel az imént még te akartál hivalkodni, most cseppet sem derít jobb kedvre.
- Ludmilla nincs itthon - mondod, mintegy biztosítandó előjogodat a tájékoztatásra, vagy
éppenséggel a terület elfoglalására.
- Tudom - bólint közönyösen. Matat, kurkász a könyvek között.
- Segíthetek valamiben? - kérdezed, mintha csak provokálni akarnád.
- Egy könyvet keresek.
- Azt hittem, sosem olvasol - jegyzed meg.
- Nem olvasásra kell. Tárgyakat készítek a könyvekből. Igen, műalkotásokat: szobrokat,
képeket, mindegy, minek nevezzük. Kiállításom is volt már. Gyantával összeragasztok
néhány könyvet, és kész, úgy maradnak. Becsukva vagy kinyitva. Olykor meg is faragom
őket, lyukakat fúrok beléjük. Jó anyag a könyv, jól lehet vele dolgozni, rengeteg forma
kialakítására alkalmas.
- És Ludmilla nem bánja?...

116
- Tetszenek neki a dolgaim. Tanácsokat ad. A mű-kritikusok szerint jelentős, amit
csinálok. Most valamennyi művemet belerakják egy könyvbe. Valaki összehozott
Cavedagna doktorral. Szóval egy könyv lesz, benne az összes könyvem fényképe.
Amikor majd megjelenik, szobrot csinálok belőle, sok-sok szobrot. Ezek aztán
belekerülnek egy másik könyvbe, és így tovább.
- Úgy értem, Ludmilla nem bánja, hogy elviszed a könyveit?...
- Hisz annyi van neki... Időnként ő maga ad belőlük, épp ázért, hogy tudjak mivel
dolgozni. Igen, ideadja azokat, amelyeknek nem veszi semmi hasznát. Persze nekem
nem jó akármelyik könyv. Megérzem, melyik lesz műalkotás a kezem alatt. Némelyik
rögtön megsúgja, mit tudnék csinálni belőle; mások nem, némák maradnak. Előfordul,
hogy megvan az ötletem, de semmire se megyek vele, amíg rá nem találok a megfelelő
könyvre.
Az egyik polcon fölforgatja, összevissza dobálja a köteteket; kis ideig méreget, latolgat
egyet a tenyerén, megvizsgálja a gerincét, az élmetszését, aztán leteszi.
- Vannak rokonszenves könyvek és vannak, amiket hiába utálok, mindig újra a kezembe
kerülnek.
Lám, a könyvek Nagy Fala, melyről azt hitted, távol tartja Irneriót Ludmillától, valójában
játékszer csupán, amit könnyedén, otthonosan bont le ez a barbár betolakodó.
Félszegen nevetsz. - Úgy látszik, igencsak jól ismered Ludmilla könyvtárát...
- Ó, hisz jobbára mindig ugyanazok a kötetek... De jólesik elnézni az egészet együtt.
Szeretem a könyveket...
- Ezt nem egészen értem.
- Igen, kellemes itt látnom őket, körös-körül... Ezért érzi jól magát az ember Ludmillánál.
Hát nem?
Az egymásra torlódó könyvlapok a szobában, akár egy sűrű erdő tömött lombozata,
illetve nem: mint a sziklafal rétegződése, mint a palatető lapjai, a palának a lemezei:
Irnerio szemével ilyennek próbálod látni azt a hátteret, mely elé Ludmilla eleven alakját
képzeleted kirajzolja. Ha bizalmába tudsz férkőzni, Irnerio most elárulja neked a
nyugtalanító titkot: mi a kapcsolat a Nem Olvasó és az Olvasó-nő között. Nos, kérdezz
tőle gyorsan valamit e tárgyban, bármit. - És te... - nem jut okosabb kérdés az eszedbe -
, és te mit csinálsz, miközben ő olvas?

117
- Én nem bánom, ha olvas — mondja Irnerio. — Végtére valakinek csak kell olvasnia a
könyveket, igaz? Legalább megnyugodhatom, hogy nem rám hárul ez a feladat.
Olvasó, nincs sok okod az örvendezésre. A feltárult titok, a bizalmas kapcsolat közöttük:
egymást kiegészítő két életritmus. Irneriónak csak a pillanat fontos, az, ami pillanatról
pillanatra éri; számára a művészet életerő-leadást jelent, nem maradandó alkotást, nem
azt az élethalmazt, amit Ludmilla keres a könyvekben. Mindazonáltal az olvasás
szükséglete nélkül is fölismeri valamiképpen ama fölhalmozott energiát, s úgy érzi,
vissza kell vezetnie az áramkörbe; anyagi mivoltukban használja hát Ludmilla könyveit a
műveihez, amelyekbe legalább egy-egy pillanatra beleviheti a saját energiáját.
- Ez jó lesz nekem - mondja, s már dug is a kabátzsebébe egy kötetet.
- Ne, ezt hagyd! Épp olvasom. Mellesleg nem is az enyém, vissza kell adnom
Cavedagnának. Válassz egy másikat. Nézd csak, ez itt hasonlít...
Kezedbe vettél egy kötetet, piros szalag van a borítóján; rajta felírás: „Óriási siker! Silas
Flannery legújabb sikerkönyve", s ez máris megmagyarázza a hasonlóságot: Flannery
műveinek jellegzetes a külalakja. De nemcsak a külalak: a cím is a borítón: …vonalak
hálójában. Ugyanannak a könyvnek a két példányáról van szó tehát! Meg vagy lepve. -
Ez igazán furcsa! Nem hittem volna, hogy Ludmilla már megvette...
Irnerio elhárító mozdulatot tesz. - Ez nem Ludmilláé. Semmi dolgom vele. Azt hittem,
nincs már több belőle itt.
- Miért? Kié? Miről beszélsz?
Irnerio két ujjal megfogja, egy ajtóhoz lép, kitárja, áthajítja a küszöbön a könyvet.
Követted, bekukkantasz: sötét kis kamra, egy asztalon írógép, magnetofon, szótárak,
testes irattartó. Kihúzod a legfelső lapot az irattartóból, odatartod a világossághoz. Ezt
olvasod: Érmes Marana fordítása.
Csak állsz, földbe gyökerezett lábbal, villámsújtottan. Amikor Marana leveleit
böngészted, végig úgy rémlett, mintha Ludmillával találkoznál újra meg újra... Mert nem
tudsz nem reá gondolni: így magyaráztad magadnak a dolgot, igen, mintegy bizo-
nyítékát láttad ebben, hogy szerelmes lettél. S most itt, Ludmilla lakásán a Marana
holmijába botiasz. Mi ez? Lidércnyomás? Rögeszme? Nem, elejétől fogva kísértett a
gondolat, gyötört az előérzet, hogy van valami kapcsolat közöttük... A féltékenység
mindeddig csak afféle játék volt önmagáddal; most aztán valósággá lett, nincs
menekvés. És nemcsak féltékenység ez már: gyanakvás is, igen, bizalmatlanság is; azt

118
kell érezned, hogy többé nem bízhatsz senkiben és semmiben... A félbeszakadt
olvasmány utáni hajsza, ami különös izgalomban tartott, hisz együtt csináltad
Ludmillával, most a lány utáni hajszával lett azonos: el-eltűnik a szemed elől a titok,
csalódások, átváltozások mind sűrűbb és sűrűbb rengetegében.
- De hát... hogy kerül ide Marana? - kérdezed. - Itt lakik?
Irnerio nemet int. - Csak lakott. Jó ideje kitették a szűrét. Többé nem jöhet vissza. De
már annyira átitatta minden dolgát a hamisság, hogy bármit mond róla az ember, nem
igaz. Ezt legalább elérte.
Az idehozott könyvei látszólag ugyanolyanok, mint bármelyik máshonnan idekerült
könyv, de én rögtön fölismerem őket, első pillantásra. És nemcsak a kis szobában
vannak még irományai. Itt is, ott is fölfedezhető a nyoma. Olykor az a gyanúm támad,
hogy még mindig idejár, be-belopózik, amikor senki sincs a lakásban, s folytatja az
üzelmeit, a csereberét...
- Miféle csereberét?
- Nem tudom... Ludmilla azt mondja, hogy amihez hozzányúl, ha addig nem volt
hamisítvány, hát azzá válik. Én csak azt tudom, hogy ha az ő könyveiből próbálnék
szobrokat faragni, csupa hamisítvány kerülne ki a kezem alól: akkor is, ha
ugyanolyanoknak látnám őket, mint a többi művemet...
- De hát a holmija? Miért tartja Ludmilla abban a kis szobában? Visszavárja őt?
- Ludmilla szerencsétlen volt, amíg Marana itt tartózkodott... Olvasni se tudott már...
Végül megszökött... Először ő ment el... Aztán Marana ...
Távolodik az árnyék. Föllélegzel. A múlt lezárva. - És ha újra jelentkeznék?
- Ludmilla megint elmenne...
- Hová?
- Hát... Talán Svájcba... Mit tudom én...
- Van egy másik férfi, Svájcban? - Rögtön az író jutott eszedbe, a távcsöves író.
- így is mondhatjuk... de az egészen más tészta... Az öreg ponyvaszerző...
- Silas Flannery?
- Ludmilla azt mondja, hogy amikor Marana arról akarja meggyőzni, hogy a valódi és a
hamisítvány közötti különbség csupán előítélet, ő tüstént szükségét érzi, hogy mielőbb
lássa azt, aki úgy termi a könyveit, mint bokor a bogyóját... így mondja...

119
Egyszerre nyílik az ajtó. Ludmilla viharzik be, ledobja az egyik karosszékre a kabátját, a
csomagjait. .. - Jaj de jó! Két barát is egyszerre! Bocsánat a késésért!
Kettesben isszátok a teát. Irneriónak is veletek kéne lennie, de üres a karosszéke.
- Ott ült még az előbb. Hova tűnt?
- Ó, bizonyára elment. Jön-megy, szó nélkül.
- Itt csak úgy jönnek-mennek az emberek?
- Miért ne ? Te hogy jöttél be ?
- Én és annyian mások?
- Mi ez? Féltékenységi jelenet?
- Arra semmi jogom.
- És azt képzeled, egyszer csak jogod lesz rá? Ha így van, jobb el se kezdeni.
- Mit?
Lerakod a csészéd. Átülsz a fotelból a díványra, melléje.
(Elkezdeni. Te mondtad ki, Olvasónő. De hogyan is állapítható meg pontosan, mikor
kezdődik egy történet? Mindig előbb elkezdődött már minden, valamennyi regény első
lapjának első sora visszautal valamire, ami megtörtént már a könyvön kívül. Vagy
éppenséggel a tizedik, századik oldalon kezdődik az igazi történet, s mindaz, ami
megelőzi, csupán prológus. Az emberi nem egyedeinek élete összevissza egymásba
gabalyodik, ha valaki megkísérel kiszakítani egy életdarabkát olyképpen, hogy annak a
nagy egésztől elkülönült értelme legyen - például két ember találkozását, mely
meghatározó lesz mindkettejük számára -, számot kell vetnie azzal, hogy a két személy
külön-külön magával hurcol egy-egy eseményekből, helyszínekből, más személyekből
összeszőtt szövetet, és találkozásuk további történéseket fog eredményezni, melyek
elválnak majd a közös történetüktől.)
Ágyban vagytok, együtt, Olvasó és Olvasónő. Eljött hát az ideje, hogy a többes
szám második személyű névmással jelöljünk benneteket: igencsak felelősségteljes
eljárás ez, mert azt jelenti: egységes i alanynak számítotok. Nektek mondom, ennek az
alig fölismerhető s megkülönböztethető gubancnak a gyűrt takaró alatt. Lehet, utána
mindkettőtök a maga útján jár tovább, s az elbeszélő kénytelen visszatérni a két te-re;
egyelőre azonban, mivel testetek mind több kéjérzethez iparkodik jutni az
összeforrásban, bőrnek bőrhöz tapadásában, az adott és kapott rezgésekben,
hullámzásokban, űröknek és teljességeknek egymásba hatolásában, s mivel szellemetek

120
is a legtökéletesebb egyetértésre törekszik, igen, ezért most nyugodtan úgy lehet szólni
hozzátok, mint egyetlen - kétfejű - személyhez. Mindenekelőtt meg kell határozni e
kettős lényetek minéműségét, illetve mozgásterét. Mit eredményez az azonosulástok? Mi
a variációitok és modulációitok vissza-visszatérő témája ? Feszültségkoncentráció, mely
azt célozza, hogy kinek-kinek a saját potenciáljából ne menjen veszendőbe semmi? A
reakcióképes állapot elnyújtása? A másik fölgyülemlett vágyának kihasználása: hogy
megsokszorozódjék általa saját töltésetek? Vagy a túláradó, a teljes önfeladással határos
érzés, a simogatni és simogattatni való végtelen területek földerítése, a létnek egy
végtelenül érzékeny felszínű tóba oldása? Mindkét esetben csupán társatok
függvényeként léteztek, ez természetes, de ugyanakkor egyikőtök énje sem
semmisülhet meg, ellenkezőleg, hiánytalanul ki kell töltenie a szellemi űrt, érdekeivel
együtt vállalnia, vagy utolsó sejtjéig odaadni magát. Egyszóval nagyon szép mindaz,
amit csináltok, de nyelvtanilag semmi sem változik. Amikor leginkább látszotok egységes
egésznek, éppenséggel akkor vagytok két te, különállóbbak, magatokba zártabbak, mint
annak előtte.
(És már most ez a helyzet, holott most kivételes fokon foglalkoztat benneteket egymás
jelenléte. Képzelhetni, miként lesz nemsokára, amikor külön-külön utakon járó
képzelgések kísértenek, s ráadásul testetek találkozásának a megszokás teherpróbáját is
el kell viselnie.)
Olvasónő, most hát téged olvasnak. Tested beható olvasás tárgya, működnek a
tapintás, látás, szaglás információs csatornái, s az ízlelőszemölcsök szintúgy szerephez
jutnak. Kiveszi részét a hallás is, figyeli lihegésedet, kis sikolyaidat. És nemcsak a tes-
tedet olvassák: a test különféle elemek, alkotórészek bonyolult összessége,
alkotórészeké, melyek nem mind láthatók, s nincsenek is mind jelen, de megnyilvánulni
megnyilvánulnak - közvetlenül látható eseményekben: a szemed elhomályosulásában, a
nevetésedben, a szavakban, amiket mondasz, abban, ahogy megigazítod, majd
szétteríted a hajad, a kezdeményezésedben és visszarettenésedben, vagyis mindama
jelekben, melyek közted és az erkölcs, szokások, törvénykönyvek, emlékek, őstörténet,
divat között húzódó határmezsgyén mutatkoznak, a szegényes ábécékben, melyek
révén egy emberi lény bizonyos percekben azt hiheti, hogy egy másik emberi lényt
olvas.

121
 Ezenközben te is olvasás tárgya vagy, Olvasó: az Olvasónő szemlét tart a tested
fölött, akárha egy tartalomjegyzéket böngészne át; íme, most hirtelen támadt s
céltudatos kíváncsisággal nézi, most meg kevésbé sietősen kérdezgeti s várja a néma
választ, mintha valamennyi részhelyszín csupán egy tágasabb térség földerítése
szempontjából érdekelné. Most elhanyagolható részletek kötik le a figyelmét, esetleg
apró stilisztikai hibák, mint például a kiálló ádámcsutkád, vagy az, ahogyan fejedet a
nyakhajlatába fúrod, ez picinyke eltávolodást eredményez nála, amolyan kis kritikus
fenntartást, vagy legalábbis tréfásra hangolja a meghittségét; most viszont szerfölött
méltányolja a véletlenül fölfedezett részletet, például az állad formáját, vagy azt a kü-
lönleges módot, ahogy a vállába harapsz, ettől nekilendül, egy végiében sok-sok oldalt
átfut (veled!), mégpedig úgy, hogy nem marad ki egyetlen vessző sem. Közben
valamiféle kétely vegyül tested olvasatának örömébe, pontosabban fizikai valóságod
szöveghű idézéséből támad a rossz érzés: hátha Ludmilla nem mint egységes egészet
olvas téged, hanem csak felhasznál, igen, a szövegösszefüggésből kiszakított
töredékeket arra használja fel, hogy egy csak általa ismert árnyékpartnert találjon ki
magának, tudata egyik homályos zugában; őt betűzi ki, álmai apokrif látogatóját, nem
téged.
A könyvolvasás és a szerelmesek (összefekvéshez szükséges elme- és
testkoncentrátumuknak) egymást olvasása között az a különbség, hogy utóbbi nem
lineáris. Belefogunk bárhol, kisebb-nagyobb részeket kihagyunk, visszalapozunk,
elidőzünk egy-egy szakasznál, ide-oda kalandozunk a szimultán és divergens üzenetek
erdejében, egyetlen ösvényen haladunk tovább megint, kellemetlen perceket élünk át,
lapozunk, megtaláljuk a történet fonalát, elveszítjük. Éppenséggel föl lehet fedezni
valamiféle irányt: amennyiben egy csúcsra mutat, s e cél felé ritmikusan ismétlődő
szakaszok, kitérők, visszatérő motívumok váltogatják egymást. De vajon csakugyan a
csúcs a cél? Vagy feléje futtunkban egy másik erő is hat reánk, mely ellenkező irányba
hajt, arra ösztökél, hogy újra meg újra megmásszuk ugyanazokat a pillanatokat,
visszanyerjük a már eltelt időt?
Ha az ember grafikusan akarná ábrázolni ezt az összetett egészet, akkor
valamennyi csúcspontra eljutott epizód egy-egy háromdimenziós modellt igényelne,
talán négydimenziósat... nem, nem igényelne semmiféle modellt, hisz minden
tapasztalás megismételhetetlen. Olvasás és ölelkezés leginkább abban hasonlít

122
egymáshoz, hogy a bennük kibomló idő és tér merőben különbözik a mérhető időtől és
tértől.
Már az első találkozás kusza rögtönzésében is megolvasható valamiféle jövendő
együttélés kusza lehetősége. Ma mindketten egymás olvasmányai vagytok, a saját meg
nem írt történetét olvassa mind-egyikőtök a másikban. Holnap, kedves Olvasó és
Olvasónő, ha még együtt lesztek, ha szerelmespárhoz illőn ugyanabba az ágyba
feküsztök le, ki-ki meggyújtja majd az éjjeli lámpáját, s belemerül a könyve olvasásába;
két párhuzamos olvasás várja az álom közeledtét; előbb te, majd te oltod el a villanyt;
két különálló világegyetemből visszatérve futólag újra együtt lesztek a sötétben, mely
minden távolságot eltöröl, aztán a kétfelé ágazó álom megint csak elválaszt benneteket,
téged erre, téged pedig amarra hurcol. De ne gúnyolódjatok a házassági összhang eme
kilátásán: a páros élet ennél szerencsésebb képét aligha tudjátok szembeállítani vele.
Beszélsz Ludmillának a könyvről, amit a reá való várakozás közben olvastál. - Az a fajta
könyv, ami tetszik neked: mindjárt az első lapon feszengést kelt...
Ludmilla tekintetében kérdés villan. Te pedig elbizonytalanodsz: ezt a
feszengésdolgot talán nem is tőle hallottad, inkább olvastad valahol... Talán már nem
hiszi, hogy a szorongás az igazság feltétele... Talán bebizonyította neki valaki, hogy a
szorongás is mechanizmus, és épp a tudattalant lehet a legjobban meghamisítani...
- Nekem - mondja - azok a könyvek tetszenek, amelyekben egy sakkjátékos tiszta,
egzakt elméjéhez méltó értelmi szűrő szűr meg minden titkot és szorongást.
- Mindenesetre: ez olyasvalakinek a története, aki nagyon ideges lesz, valahányszor
telefoncsöngetést hall. Egy reggel éppen kocog...
- Tovább ne meséld! Add ide, majd elolvasom.
- Én se jutottam sokkal messzebbre. Várj, idehozom neked.
Fölkelsz az ágyból, átmégy a könyvért a másik szobába, ahol ama hirtelen fordulat
megszakította az események normális menetét. Nem találod.
(Egy kiállításon fogod majd viszontlátni, mint szobrot, Irnerio legújabb művét. Az az
oldala, melynek sarkát emlékeztetőül behajtottad, most egy tömör paralelepipedon
egyik lapján nyugszik, odaragasztva, áttetsző gyantával bevonva. Kissé összezsugoro-
dott s hullámossá vált felületén perzselés nyoma barnállik - úgy hat, mintha láng csapott
volna ki a kötet bensejéből -, a lazán rétegessé vált élmetszés meg akár egy göcsörtös
fakéreg.)

123
- Nem találom, de nem baj - mondod. - Láttam, neked is van belőle egy példányod. Sőt
azt hittem, már olvastad...
- Észrevétlenül bementél a kamrába, megkerested Flannery piros szalagos könyvét. -
Tessék.
Ludmilla kinyitja. A belső címoldalon ajánlás: „Ludmillának... Silas Flannery". - Igen, ez
az én példányom...
- Ismered Flanneryt?! - kiáltasz föl, mintha semmit se tudnál.
- Ismerem... Megkaptam tőle ezt a könyvét... De bizonyos voltam benne, hogy
ellopták... pedig még nem olvastam...
- Márminthogy Irnerio lopta el?
- Hát...
Ideje, hogy fölfedd a kártyáidat.
- Nem Irnerio volt, és ezt jól tudod. Ő amikor meglátta, bedobta abba a sötét szobába,
ahol...
- Ki hatalmazott fel, hogy kutakodj?
- Irnerio szerint az az illető, aki lopkodta a könyveidet, most titkon visszajár, hogy
hamisítványokat rakjon a helyükbe...
- Irnerio nem tud semmit.
- Én viszont annál többet tudok: Cavedagna ideadta olvasni Marana leveleit.
- Mindaz, amit Érmes mesél, csupa hazugság, csalás...
- Egyvalami azonban igaz: az az ember még mindig gondol rád, te vagy képzelgéseinek
tárgya, rög-eszmésen izgatja, hogy olvasol...
- Azt sose bírta elviselni.
Lassanként többet is megtudsz majd a fordító mesterkedéseinek indítóokairól:
féltékenysége volt a titkos mozgatórugó, féltékenysége a láthatatlan vetélytársra, aki
folyvást közéje s Ludmilla közé állt, a halk hangra, mely a könyvekből szól a lányhoz, az
ezerarcú és arc nélküli kísérteire, mely át-átsuhan csak képzelete vetítővásznán, mert
hisz csupán könyveikben sosem hús-vér valóságukban léteznek számára a szerzők; akár
élnek, akár meghaltak már, mindig készek arra, hogy társalogjanak vele, hogy
megbabonázzák, elcsábítsák, s Ludmilla mindig kész követni őket; könnyed, változékony
kapcsolat ez, ami csak testtelen személyekkel elképzelhető. Hogyan lehet legyőzni - nem
a szerzőket, hanem a szerepüket, funkciójukat, vagyis azt az eszmét, hogy minden

124
könyv mögött ott áll valaki, aki szavatolja az ötletek és kitalált alakok igazságát -
egyszerűen azzal, hogy a saját igazságával ruházza fel őket, a szavak építményét
önmagával azonosítja? Minthogy ízlése és tehetsége kezdettől ebbe az irányba hajtotta,
s az ösztönzés csak még fokozódott, amikor kapcsolata Ludmillával válságosra fordult,
Érmes Marana egy olyan irodalomról ábrándozott, amelyben csak apokrif művek
vannak, utánzatok, hamisítványok, pastiche-ok. Ha ezt az elképzelést sikerül egyszer
megvalósítani, ha az író kilétét illető állandó bizonytalanság miatt az olvasó többé nem
tud hinni - nem is annyira abban, amit mesélnek neki, mint inkább a mesélő csöndes
hangjában -, nos, akkor talán az irodalom épületének külseje változatlan marad... de
belül, az alapoknál, ahol létrejön az olvasó kapcsolata a szöveggel, ott igen, ott valami
végérvényesen megváltozik. Akkor Érmes Maranának nem kell többé úgy éreznie, hogy
olvasásba mélyedt szerelme magára hagyta: Ludmilla s a könyv között mindegyre ott
lebeg az ámítás árnyéka, ő meg, azonosítva magát valamennyi ámítással, egy életre
biztosíthatja jelenlétét.
A kezdősorokra téved a tekinteted. - De hisz ez nem az, amit elkezdtem olvasni...
Ugyanaz a cím, ugyanaz a fedőlap, minden ugyanaz... De ez egy másik könyv! A kettő
közül az egyik hamisítvány.
- Persze hogy hamisítvány - mondja Ludmilla
halkan.
- Mert Maranától származik? De azt, amelyiket olvasni kezdtem, szintén ő küldte
Cavedagnának! Mindkettő hamisítvány volna?
- Egyvalakitől tudhatjuk meg az igazságot: a szerzőtől.
- Megkérdezheted tőle, a barátnője vagy…
- Voltam.
- Hozzá utaztál, amikor megszöktél Maranától?
- Milyen sokat tudsz! - mondja, azon a gunyoros hangon, mely mindennél jobban
idegesít.
Olvasó, döntöttél: fölkeresed az írót. Egyelőre hátat fordítasz Ludmillának, s
belefogsz az új, azonos borítású könyv olvasásába.
(Illetve nem egészen azonos borítású. A szalag - Silas Flannery „legújabb könyvsikere" -
elfödi a cím elejét. Csak le kéne szedned, máris rájönnél, hogy ennek a kötetnek nem

125
Egymásba futó vonalak hálójában a címe, mint amannak, hanem: Egymást keresztező
vonalak hálójában.)

126
EGYMÁST KERESZTEZŐ VONALAK HÁLÓJÁBAN

Elmélkedni, fontolgatni: engem minden szellemi tevékenység tükrökhöz utal.

Platón szerint a lélek tükör; úgy hozza létre az anyagi világ dolgait, hogy a felsőrendű
igazság ideáit tükrözi. Talán ezért van szükségem tükrökre a gondolkodáshoz:
tükörképek nélkül nem bírok koncentrálni - akárha szellemem egy-egy utánozható
modellt igényelne, valahányszor működtetni kívánja spekulatív képességét. (A szóban
itt benne foglaltatik összes jelentése: gondolkodó ember, üzletember is vagyok
egyúttal, azonkívül optikai készülékeket gyűjtök.)
Alighogy belekukkantok egy kaleidoszkópba, figyelemmel kísérve a színek és
vonalak heterogén töredékeinek gyülekezését és szabályos alakzatokba tömörülését,
elmém tüstént rátalál a követendő eljárásmódra, még ha csupán egy olyan - bár
szigorú - alakzat igazítja is el hirtelen és ingatag ötlettel, mely semmivé lesz, mihelyt
megkoppintom ujjam hegyével a henger falát: a pontos konstrukciót máris felváltja
egy másik: ugyanazok az elemek teljesen eltérő képbe álltak össze.
Amikor - még kamaszkoromban - észrevettem, hogy a tükörkút mélyén örvénylő
zománckertek szemlélése fejleszti mind a gyakorlati döntések, mind a vakmerő
tervezgetés iránti készségemet, elkezdtem gyűjteni a kaleidoszkópokat. A találmány
viszonylagos fiatalsága (1817-ben szabadalmaztatta Sir Dávid Brewster skót fizikus,
egyebek között a Treatise ön New Philosophical Instruments* szerzőjé) szoros
időrendi korlátok közé szorította gyűjteményemet. Nem késlekedtem hát, egy jóval
érdekesebb s lenyűgözőbb régi különlegesség irányába fordítottam kutatómunkámat: a
tizenhetedik század fényvisszaverő szerkezeteit tanulmányoztam, e különféle alakzatú
kis színházakat, melyekben hol ilyen, hol olyan szögből megsokszorozódni látszik egy-
egy tárgy. Iparkodom rekonstruálni Athanasius Kirchernek, az Ars magna luds ét
umbrae** (1646) szerzőjének s a „teátrum polydipticum" feltalálójának a múzeumát; a
„teátrum" körülbelül hatvan tükröcskével kitapétázott óriás doboz, melyben egyetlen
faág erdővé, egy ólomkatona hadsereggé, egy kis kötet könyvtárrá változik.
Az üzletemberek, akiknek tárgyalásaink előtt meg-megmutatom, nem éppen túlzott
érdeklődéssel szemlélik fura gyűjteményemet. Nem tudják, hogy gazdasági
birodalmamat e kaleidoszkópok és fényvisszaverő szerkezetek elve alapján hoztam létre:
mintegy utánozva a tükörjátékot, tőke nélküli részvénytársaságokat sokszoroztam,

127
óriásira növesztettem a hiteleket, a nyomasztó adósságokat pedig csalóka perspektívák
holt sarkaiba suvasztottam. A titkom, szakadatlan pénzügyi győzelmeim titka ez volt
(ráadásul egy olyan korszakban, amikor sorra mentek tönkre a bankok, a vállalatok, s a
válság a tőzsdét se kímélte): közvetlenül pénzre, üzletre, haszonra sose gondoltam,
csakis különböző szögekbe döntött fényes lemezek tükrözésére.
A saját tükörképemet kívánom megsokszorozni, de nem holmi nagyzási vagy
nárcisztikus hóbortból - ez túlságosan kézenfekvő föltevés; nem, épp ellenkezőleg: az
önsokszorosítással az a célom, hogy a magam mozgatta töméntelen csalóka szellemala-
kom mögé rejtsem az igazi énemet. Ezért, ha nem félnék, hogy félreértenek, szíves
örömest kirakatnám itthon tükrökkel az egyik szobámat, a Kircher-féle terv szerint:
láthatnám, mint járkálok fejjel lefelé a mennyezeten, s mint röppenek föl a magasba a
padló mélységéből.
E soroknak is egy tükörterem hideg fényét kellene árasztaniuk, mely teremben
meghatározott számú személy, illetve tárgy képe verődik vissza és fejtetőre áll és
sokszorozódik. Ha az én alakom fut szét minden irányban s duplázódik meg minden
szögletben, ennek az a célja, hogy elbizonytalanítsam üldözőimet. Sok az ellenségem,
állandóan menekülnöm kell előlük. Azt hiszik, hogy utolértek, s csupán egy tükörlapra
sújtanak le, melyen megjelent s szertefoszlott töméntelen jelenlétem visszfényének
egyike. Magam is üldözök, e sok-sok ellenségemet üldözöm, lebegek fölöttük, alattuk,
előttük, mögöttük, feltartóztathatatlan s kikerülhetetlen tömegben csapok le rájuk, és
bármerre fordulnak, minden oldalról elvágom előlük a menekülés útját. Egy fény-
visszaverődéses világban az ellenségeim is azt hihetik, hogy körülfogtak, ám csak én
ismerem a tükrök elrendezését, így utolérhetetlenné tudom tenni magamat, míg ők
folyvást juhnyájként összeterelődnek és egymásnak ütköznek.
Szeretném, ha elbeszélésem különféle pénzügyi műveletekben fejezné ki
mindezt, igazgatói ülések váratlan fordulataiban, ijedt tőzsdeügynökök tele-
fonhívásaiban, aztán még a város térképének egy-egy részletében is, biztosítási
kötvényekben, Lorna szájmozgásában, amikor odaveti azt a mondatot, Elfrida elszánt
tekintetében, ahogy a számolásba mélyed - a két kép fedi egymást -, a város keresz-
tekkel és nyilakkal teleszórt térképének rácsozatában, távolodó és a tükör élein tovatűnő
motorkerékpárokban, s azokban a motorkerékpárokban, melyek feltartóztatják a
Mercedesemet.

128
Amióta rájöttem, hogy több, e célra különlegesen kiképzett gonosztevő banda el akar
rabolni, sőt a legjelentősebb üzlet- és vetélytársaimnak a pénzvilágban ugyancsak e
húzás a leghőbb vágya, azóta tudom: csak akkor kerülhetem el, hogy ellenségeim
kezére jussak, ha megsokszorozom magam, megsokszorozom a személyemet, a
jelenlétemet, a távozásaimat hazulról s a visszatéréseimet, egyszóval valamennyi
rajtaütés-alkalmat. Rendeltem hát öt Mercedest, hajszálra olyat, amilyen az enyém, ezek
motoros testőrségem kíséretében óránként kibe járnak a villám páncélozott kapuján,
kormánykerekük mögött pedig egy-egy fekete ruhás alak ül, szemébe húzott kalappal:
én is lehetek, de lehet akármelyik dublőröm. A fiktív részvénytársaságok, melyeknek
elnöke vagyok, felcserélhető székhelyeken működnek; vagyis az ülések a város más-más
termeiben tarthatók, az utolsó pillanatban mindig megváltoztathatom a címet.
Kényesebb probléma a házasságon kívüli kapcsolatom, melyet egy huszonkilenc éves,
Lorna nevű elvált hölggyel tartok fenn; hetente két, olykor három alkalommal két és
háromnegyed órát töltök vele. Lorna személyi biztonsága érdekében nem tehettem
mást, meghatározhatatlanná tettem a tartózkodási helyét; azzal hivalkodom, hogy
egyidejűén több nővel van szerelmi viszonyom, így nem tudhatják, melyik a valódi sze-
retőm. Én és alteregóim nap nap után s más-más órában betoppanunk a város
legkülönbözőbb pontjain lakást bérlő, vonzó külsejű hölgyekhez. Az ál-szeretőknek ez a
hálózata lehetővé teszi, hogy feleségem, Elfrida előtt is titokban tartsam igazi találkáimat
Lornával; neki azt mondtam, hogy óvintézkedés csupán ez a színjáték is. Ami magát
Elfridát illeti, nem hajlandó megfogadni tanácsomat, hogy az esetleges merényletek
elhárítása, illetve a merénylők megtévesztése végett verje nagydobra mentői több
helyváltoztatását: nem, ő inkább elbújik, a tükörgyűjteményemet is elkerüli, mintha csak
attól félne, hogy tükörképe ott összetörik, megsemmisül - felettébb bosszant ez a
viselkedés, s nem ismerem a mélyebb okait.
Szeretném, ha írásom minden részlete egy igen pontos szerkezet s ugyanakkor
egy láthatatlan dolgokra utaló káprázatsor képzetét is keltené. Ezért időnként kénytelen
vagyok egy-egy régi szövegből vett idézetet iktatni a zártabb történések közé, például
Giovanni Battista della Porta De magia naturalé-jából azt a szakaszt, ahol arról beszél,
hogy a mágusnak, vagyis „a Természet ministránsának" tudnia kell, „miként csalatnak
meg az szemek, ferdül el az látás az víznek alatta, s az különb-különbféle módon
készített tükrökben, amelyek szerteküldik az képeket, hogy azok olykor a levegőben lóg-

129
nak, és miként láthatni tisztán az távoli dolgokat" (Pompeo Sarnelli 1577-es
fordításában).
Hamarosan rájöttem: az egyforma gépkocsik jövése-menése keltette
bizonytalanság aligha elég ahhoz, hogy elkerüljem a gonosztevők csapdáit; úgy
döntöttem hát, hogy e bandák ellen is alkalmazni fogom a fényvisszaverő
mechanizmusokat: áltámadásokat és emberrablásokat szervezek valamelyik álmagam
kárára, amiket majd álszabadonengedések követnek az álváltságdíjak álkifizetése után.
Létrehoztam egy hasonmás bűnöző szervezetet, mind szorosabb kapcsolatot teremtvén
az alvilággal. Számos valódi emberrablás tervéről értesültem ezáltal, így idejében
intézkedhettem, részint a magam védelme, részint üzleti ellenfeleim bajának javamra
fordítása ügyében.
Itt az elbeszélés emlékeztethetne arra, hogy a tükrök, melyekről a régi könyvek
értekeznek, távoli és titkos dolgokat is mutattak a vizsgálódónak. A középkori arab
földrajztudósok az alexandriai kikötő leírása során említést tesznek a Pharos szigetén
épített oszlopról és a rászerelt acéltükörről, melyben látni lehetett a végtelen
messzeségből, a ciprusi, a konstantinápolyi vizek meg a római birodalom valamennyi
kikötője felől közeledő hajókat. A homorú tükrök, összegyűjtvén a sugarakat, rabul
tudják ejteni a mindenség képét. Ezt írja Porfirio: „Maga az Atyaisten, akit sem a test,
sem a lélek nem láthat, tükörben megengedi, hogy szemléljék." Szeretném, ha e sorok
képemnek a tér valamennyi dimenziójába áradásával együtt az ellentétes irányú
mozgást is kifejeznék, azt, amivel a tükrökből hozzám érkeznek szabad szemmel
felfoghatatlan látványok. Tükörből tükörbe cikkanva - igen, igen, erre vágyom
tulajdonképpen! - végül egyetlen tükörben összpontosulhatna a dolgok teljességének, az
egész világegyetemnek, az isteni bölcsességnek fényességet; sugárözöne. Vagy,
meglehet, a mindentudás a lélek mélyére van eltemetve, s az a tükörrendszer, mely a
végtelenségig sokszorozná a képemet s a leglényegét egyetlen képben adná vissza,
fölfedné számomra a bennem rejtőző világlelket.
Minden bizonnyal ez a varázstükrök hatalma, amiről annyi szó esik az okkult
tudományok traktátusaiban és az inkvizítorok anatémáiban: kényszeríti a homályban
rejtőzködő Istent, hogy megnyilatkozzék, látható legyen a tükörben. Bővítenem kellett
gyűjteményemet: megbízást adtam a földkerekség valamennyi régiségkereskedőjének
és árverési csarnokának, kutassák fel számomra a reneszánsz ama tükörritkaságait,

130
melyek alakjuk vagy valamilyen régi írásos dokumentum alapján mágikusnak
minősíthetők.
Nehéz ügylet volt, a legkisebb tévedésért is nagy árat fizethettem. Az első hibás
lépés az volt, hogy rávettem üzleti vetélytársaimat, alapítsunk együtt egy emberrablás
ellen biztosító céget. Bízván az alvilági körökben működő információs hálózatomban, azt
hittem, ellenőrzésem alatt tartok minden eshetőséget. Csakhamar megtudtam, hogy
társaim jóval szorosabb kapcsolatot építettek ki az emberrabló bandákkal. A következő
áldozatért követelt váltságdíj a biztosítótársaság teljes tőkéje lett volna; az aztán,
ugyebár, szétosztásra kerül a gonosztevők és részvényes cinkosaik között. Nem volt
kétséges, ki lesz az az áldozat: én.
Úgy tervezték, hogy Honda motorkerékpáros testőrségem s páncélozott
gépkocsim közé beékelődik három Yamaha motoros álrendőr - a kanyar előtt hirtelen
lefékeznek. Az én ellentervem szerint viszont ötszáz méterrel előbb három Suzuki
motorkerékpáros álemberrablónak kellett feltartóztatnia a Mercedesemet. Amikor már az
első, tehát a másik kettőt megelőző útkereszteződésnél három Kawasaki motoros vágott
elém, rögtön tudtam, hogy ellentervemet meghiúsította egy ellen-ellenterv; fogalmam
se volt, kik fundálták ki.
Mint kaleidoszkópban, úgy futnak össze s ágaznak szét a föltevések, amiket e sorokban
rögzíteni szeretnék; valahogy így festett a szelvényekre osztott térkép is, melyen
megjelöltem az útkereszteződést, ahol besúgóim szerint foglyul akarnak ejteni, valamint
azt a sarkot, ahol idejekorán lecsaphatok ellenségeimre, a magam javára fordítva így a
haditervüket. Immár tökéletesnek láttam az elképzelésemet, a varázstükör
összegyűjtötte és szolgálatomba állította a gonosz hatalmakat. De hát ama harmadik,
ismeretlenek állította csapdával nem számoltam. Vajon kik ezek az ismeretlenek?
Legnagyobb meglepetésemre elrablóim nem valamiféle titkos búvóhelyre hurcolnak,
hanem haza; a tükörszobába zárnak, amit oly nagy gonddal építettem föl Athanasius
Kircher tervei alapján. A tükörfalak végtelen mennyiségben verik vissza a képmásomat.
Önmagamat raboltam el? Egyik kivetített énem elfoglalta a helyemet, s engem a
tükörképek világába száműzött? Megidéztem a Sötétség Urát, az pedig az én
arcmásaimmal jelentkezett?
Megkötözött nő hever a tükörpadlón. Lorna! A legkisebb moccanására meztelen teste
megsokszorozva árad szét a tükrök lapjain. Rávetem magam, hogy megszabadítsam

131
kötelékeitől és a szájpecektől, meg hogy a karomba zárjam; de ő ellenem fordul, dühtől
tajtékozva. - Azt hiszed, a kezedben vagyok? Tévedsz! - S arcomba vájja hosszú
körmeit. A fogoly társam? A foglyom? A foglárom?
Közben nyílik egy ajtó. Elfrida lép be. - Tudtam, hogy veszélyben forogsz, és sikerült
téged megmentenem - mondja. - Egy kicsit talán durva volt a módszer, de nem volt más
választásom. Most azonban nem találom ennek a tükörketrecnek az ajtaját. Mondd
gyorsan, hol a kijárat?
Elfrida fél szeme és fél szemöldöke, feszes csizmás fél lába, keskeny szájának
szeglete, kivillanó, feltűnően fehér fogsora, gyűrűkkel ékesített és revolvert szorongató
jobbja óriásira nagyítva ismétlődik a tükrökben; alakjának e torzult töredékei között
pedig ott tündöklik Lorna fehér bőre, teste lankás tájainak kicsinyített, távlati képe. Már
nem lehet megkülönböztetni őket egymástól, nem tudhatni, mi tartozik az egyik nőhöz,
mi a másikhoz, báván tévelygek ebben az összevisszaságban, mintha magamat is
elveszítettem volna, nem látom a saját tükörképemet, csak az övékét. Novalis
regényének egyik részletében egy beavatott rábukkan ízisz rejtekhelyére, föllebbenti az
istennő fátylát... Most hát úgy tetszik, lényemnek egy-egy része mindez, ami körülvesz,
sikerült mindenné válnom, végre...

132
Nyolcadik fejezet

Silas Flannery naplójából

Lent a völgytorkolatban egy villa teraszán fiatal nő, nyugszékben ül, olvas. Mielőtt
munkába fognék naponta nézem egy kicsit a messzelátómmal. Ebben az áttetsző, éles
levegőben látni vélem mozdulatlan alakján azt a láthatatlan mozgást, ami az olvasás:
ahogyan tekintete s lélegzetvétele követi a sorokat, de még inkább ahogyan a szavak
átjárják, tovairamlásukat és megtorpanásukat, a gyorsulást és a lassulást, a szüneteket,
az összpontosított és szétszórt figyelmet, a vissza-visszatéréseket - vagyis az egyen-
letesnek tetsző utat, mely éppenséggel mindig egyenetlen.
Vajon hány éve nem tudok érdek nélkül, önzetlenül olvasni? Hány éve nem
vagyok képes átadni magam egy más által írt könyvnek, olyannak, amelynek nincs
semmi kapcsolata avval, amit nekem kell írnom? Megfordulok, s ím ott vár az íróasztal,
az írógép a beletekert papírral, a fejezet, amit el kell kezdenem. Amióta az írás
gályarabja lettem, az olvasás gyönyöre megszűnt számomra. Tevékenységem végcélja e
nyugszéken ülő s messzelátóm lencséibe befogott nő lelkiállapota, s számomra éppen ez
a lelkiállapot lett tilalmas.
Nap nap után, mielőtt dolgozni kezdek, elnézem a nyugszékben ülő nőt, s arra
gondolok, hogy az írással járó természetellenes erőfeszítésem szükségszerű eredménye
ez a lélegzés, ennek az olvasó nőnek a levegővétele, természetes folyamattá vált
művelete az olvasásnak, az áramlás, melytől figyelme szűrőjéhez sodródnak a
mondatok, hogy ott meg álljanak egy pillanatra, mielőtt elméje áramkörébe
kapcsolódnak, majd pedig tovatűnnek, álomképekké válva, belső jelenésekké - azzá, ami
benne a legszemélyesebb és legközölhetetlenebb.
Olykor képtelen vágyam támad: hogy a mondat, amit éppen leírok, azonos
legyen avval, amit a nő olvas ugyanabban a pillanatban. Az ötlet annyira a hatalmába
kerít, hogy végül valóságnak hiszem: gyorsan leírom a mondatot, fölállok, az ablakhoz
megyek, s megcélzóm a távcsővel: ellenőrizni akarom mondatom hatását a tekintetén, a
szája szegletének rándulásán, azon, ahogyan cigarettára gyújt, ahogy megváltoztatja
testtartását a nyugszékben, kinyújtja vagy keresztbe rakja a lábát.

133
 Olykor úgy rémlik, hogy az én írásom s az ő olvasása között áthidalhatatlan a
távolság; hogy bármit vetek papírra, azon ott éktelenkedik a műviség, oda nem illőség
bélyege: ha ez az írás megjelennék azon a sima lapon, amit olvas, olyan hangot adna,
mint a körömmel megkapart üveg, s ő borzadva hajítaná messzire a könyvet.
Olykor abba az ábrándba ringatom magam, hogy a nő az én igazi könyvemet olvassa,
azt, amit már régen meg kellett volna írnom, de sohasem leszek képes megírni; hogy ez
a könyv ott van, igen, ez az a könyv, látom is a messzelátómmal, de nem bírom
elolvasni a szöveget, nem tudhatom, mit írt az az én, aki nem lehettem s nem lehetek
soha. Hiába ülök vissza az íróasztalhoz, hiába erőlködöm, hogy kitaláljam, lemásoljam az
én igazi könyvemet, amit a nő olvas; hamisítvány lesz, bármit írjak is: e nőn kívül soha
senki nem olvashatja az igazi könyvemet.
S ha ő is ?... amiként én nézem messzelátóval, miközben olvas, ő is reám
irányítja a messzelátóját, miközben írok? Ülök az íróasztalnál, háttal az ab laknak, s íme,
érzem, hogy egy szem mágnesként magához vonzza a mondataim áramlását, olyan
irányba tereli a történetet, amit nem tudok követni. Vámpírjaim az olvasók. Mintha
olvasók tömege lesne a hátam mögül a kéziratomba - birtokba veszik a lassanként
papírlapra ülepedő szavakat. Nem tudok írni, ha néz valaki: az az érzésem olyankor,
hogy többé nem tartozik hozzám, amit írok. Szeretnék eltűnni, a szemükben megülő
kandi kíváncsiságra hagyni a gépbe csavart lapot, de még a billentyűket verő ujjaimat is.
Milyen jól írnék, ha nem volnék! Ha a fehér papírlap s a pezsgő, bugyborékoló szavak
meg a formát öltő és leírás nélkül semmibe tűnő történetek közé nem tolakodna az a
kényelmetlen válaszfal, ami a személyem! A stílus, az ízlés, az egyéni filozófia, a
személyesség, a műveltség, az élmények, tapasztalatok, a tehetség, a mesterség
fogásai: mindaz, amiből írásomban rám lehet ismerni - ketrec, mely korlátozza a
lehetőségeimet. Ha csak egy kéz volnék, egy csonka kéz, mely fogja a tollat és ír... Ki
mozgatná azt a kezet? A névtelen tömeg? Az idők szelleme? A kollektív tudatalatti? Nem
tudom. Nem azért szeretném megsemmisíteni magam, hogy valami meghatározható
dolog szócsöve lehessek. Csupán azért, hogy közvetíteni tudjam a leírásra váró leírhatót,
azt az elmesélhetőt, amit senki se mesél el. A nő, akit messzelátómmal figyelek, talán
tudja, amit írnom kellene; vagy nem tudja, mert épp tőlem várja, hogy leírjam, amit
nem tud; bizonyosan csak a várakozását tudja, azt az űrt, amit szavaimnak kellene
kitölteniük.

134
 Olykor úgy gondolok a megírandó könyvem anyagára, mint ami már megvan:
elgondolt gondolatok, elmondott dialógusok, megtörtént történtek, látott helyek és
környezetek; a könyvnek egyenértékűnek kellene lennie a meg nem írt világ írásba
fordított változatával. Máskor meg mintha arra jönnék rá, hogy a megírandó könyv s a
már létező dolgok csak kiegészítik valamiképpen egymást: a könyv megírt ellenpontja
kell hogy legyen a meg nem írt világnak; anyaga mindaz, ami nincs és nem is lesz, csu-
pán akkor, ha megírják, de aminek a hiányát a meglevő dolgok is érzik halványan,
önnön tökéletlenségükben. Látom, hogy akár így, akár amúgy, mindegyre csak a nem
írott világ s a megírandó könyvem közötti kölcsönös összefüggés eszméje körül
forgolódom. Ezért mutatkozik számomra olyan nehéz tevékenységnek az írás, hogy úgy
érzem, agyonnyom a súlyával. Odamegyek a távcsőhöz, ráirányítom az olvasó nőre. Egy
fehér pillangó röpdös a szeme s a könyvoldal között. Bármit olvasson is most, bizonyos,
hogy a pillangó köti le a figyelmét. A meg nem írt világnak a pillangó a csúcspontja.
Valami pontosra, tömörre, könnyűre kell törekednem.
Amikor a nyugszéken ülő nőt néztem, szükségesnek éreztem, hogy „természet után"
írjak, vagyis ne őt írjam meg, hanem azt, hogy olvas; hogy írjak bár akármit, gondom
legyen rá, hogy köze legyen az ő olvasásához.
Most, hogy a könyvemre telepedett pillangót nézem, úgy szeretnék „természet után"
írni, hogy közben nem feledem a pillangót. Például egy kegyetlen bűncselekményről
írnék, mely azonban valamiképpen „hasonlít" a pillangóra, olyan könnyű, finom, mint a
pillangó.
Le is írhatnám a pillangót, ám úgy, hogy közben egy kegyetlen bűncselekményre
gondolok, hogy így a lepke valamiképpen félelmetessé váljék Novellaterv. Két író, a
völgy két szemközti oldalában laknak, ki-ki a maga villájában. Figyelik egymást. Az egyik
délelőtt szokott dolgozni, a másik délután. Délelőtt, délután: amelyik nem ír, nézi a
messzelátójával a másikat, aki ír.
Az egyik könnyen dolgozik, a másik kínlódva. A kínlódva író nézi, amint a
könnyen író egymás után teleírja a gépébe csavart lapokat, nőttön-nő előtte a szép
rendbe rakott kézirathalom. Nemsokára befejezi: bizonyára valami új sikerregény - gon-
dolja a kínlódva író némi megvetéssel, de irigykedve is. Nem több szerinte a termékeny
író, mint afféle ügyes mesterember: ömlesztve tálalja a regényeket, a közönség
ízlésének szolgálatában; de hiába próbálja, nem bírja elnyomni az irigységét: milyen

135
módszeres biztonsággal fejezi ki magát az az ember! És nemcsak irigység ez, nem,
csodálat is, bizony, őszinte csodálat; kétségtelenül van abban valami nemesség,
nagylelkűség, ahogyan az az ember minden energiáját bedobja az írásba, valami
bizalom a kommunikációban: azt adja, amit várnak tőle, nincs ott semmiféle befelé
forduló problémázgatás. Isten tudja, mit nem fizetne a kínlódó, csak hogy a ter-
mékenyhez hasonlítson; szinte példaképének tekinti; immáron legfőbb vágya, hogy
olyan legyen ő is.
A termékeny figyeli a kínlódva írót, amint az az íróasztala mellett görnyed, rágja a
körmét, vakaródzik, összetép egy lapot, föláll, kimegy a konyhába, kávét főz magának,
aztán egy csésze teát, aztán egy csésze kamillát, aztán elolvas egy Hölderlin-verset
(holott nyilvánvaló, hogy Hölderlinnek semmi köze ahhoz, amin éppen dolgozik), lemásol
egy már megírt oldalt, majd sorról sorra kihúzza az egészet, telefonál a vegytisztítónak
(holott megmondták, hogy csak csütörtökre tisztítják ki azt a kék nadrágot), aztán
lejegyez néhány ötletet, most mit sem tud kezdeni velük, de később talán jól jönnek,
aztán meg keresi a lexikonban a Tasmánia címszót (holott nyilvánvaló, hogy abban, amit
ír, semmiféle utalás nincs Tasmániára), eltép két kéziratlapot, föltesz egy Ravel-lemezt.
A termékeny író sosem szerette a kínlódva író műveit; olvasván őket mindig úgy érzi,
hogy már-már elérkezett végre a lényeghez, de az végül is kitér előle, elröppen,
semmibe foszlik, s ő hoppon marad. De most, hogy elnézi, amint ír, érzi: az az ember
valami sötét dologgal próbál megküzdeni, egy gubanccal bajlódik, utat vág magának,
melyről nem tudni, hová vezet; olykor mintha egy szakadék fölött kifeszített kötélen
látná járkálni - ez csodálattal tölti el. Nemcsak csodálattal: irigységgel is; mert érzi,
milyen korlátolt és felszínes a saját munkája, összehasonlítva azzal, amit a kínlódva író
próbál létrehozni.
A völgytorkolatban levő villa teraszán egy fiatal nő napozik, s közben könyvet
olvas. A két író messzelátóval nézi. „Hogy elmélyedt, a lélegzetét is visszafojtja! Milyen
lázasan lapoz! - gondolja a kínlódva író. - Hatásos, olvasmányos könyvet olvashat, olyat,
amilyet a termékeny író szokott írni!" „Hogy elmélyedt, szinte átlényegült a feszült figye-
lemtől, mintha valami titokzatos igazság tárná fel kapuit előtte! - gondolja a termékeny
író -, minden bizonnyal afféle rejtett értelemmel teli könyvet olvas, olyat, amilyet a
kínlódva író szokott írni!"

136
A kínlódva író leghőbb vágya, hogy úgy olvassák, ahogyan az a fiatal nő olvas. Nekifog,
ír egy olyan regényt, amilyent elképzelése szerint a termékeny író írna. De a termékeny
írónak is az a leghőbb vágya, hogy úgy olvassák, ahogyan az a fiatal nő olvas; nekifog,
ír egy olyan regényt, amilyet elképzelése szerint a kínlódva író írna.
Előbb az egyik írónak sikerül megismerkednie a fiatal nővel, majd a másiknak. Külön-
külön közlik vele, hogy szeretnék, ha elolvasná a legutóbb írt regényüket.
A fiatal nő megkapja a két kéziratot. Néhány nap múlva meghívja a két írót a villájába,
mindkettő legnagyobb meglepetésére együtt. - Miféle tréfa ez? - mondja. - Ugyanannak
a regénynek a két példányát adták ide nekem!
Vagy:
A fiatal nő összetéveszti a két kéziratot. A termékenynek tulajdonítja a kínlódónak a
termékeny módjára írt regényét, s a kínlódónak a termékeny író regényét, melyet az a
kínlódó módjára írt. Mindkét mester hevesen reagál az utánzásra - visszatalálnak saját,
egyéni tehetségükhöz.
Vagy:
Hirtelen szélroham szétfújja a két kézirat lapjait. Az olvasó nő nagy nehezen összeszedi
őket. Az eredmény: egy remekmű; a kritikusok nem tudják, ki a szerzője. Ezt a regényt
szerette volna megírni a termékeny is meg a kínlódó is, mindig erről álmodtak.
Vagy:
A fiatal nő mindeddig szenvedélyes olvasója volt a termékeny írónak s utálta a kínlódót.
Elolvasván a termékeny író új művét, silánynak találja, s rájön, hogy valamennyi írása
silány; másfelől visszaemlékezve a kínlódva író műveire, most gyönyörűnek találja
azokat, s alig várja, hogy olvashassa a legújabb regényét. Ám úgy találja, hogy az
merőben különbözik attól, amit várt, pokolba küldi hát a kínlódót is.
Vagy:
Ugyanaz, csak a „termékeny" helyébe a „kínlódó" kerül, a „kínlódó" helyébe pedig a
„termékeny".
Vagy:
A fiatal nő stb. stb. szenvedélyes stb. volt a termékenynek és utálta a kínlódót.
Elolvasván a termékeny új regényét, nem veszi észre, hogy valami megváltozott; tetszik
neki, de már nem olyan lelkes. Ami a kínlódó kéziratát illeti, azt bárgyúnak találja,
miként a szerző többi művét. Válasza a két írónak kitérő, általánosságokat mond.

137
Mindkettő arra a meggyőződésre jut, hogy nem lehet valami figyelmes olvasó, s többé
nem törődnek vele.
Vágy:
Ugyanaz, megcserélve stb.
Olvastam valahol, hogy a gondolat tárgyilagosságát a gondolni igének a
személytelen harmadik személyben való használatával lehet kifejezni; tehát ne így
mondjuk: „gondolom", hanem így: „gondol" - amiképpen ezt mondjuk: „esik". A
gondolat ott van a világegyetemben, ebből a megállapításból kell mindig kiindulnunk.
Mondhatom-e majd egyszer ezt: „ma ír", úgy, ahogyan azt mondom: „ma esik", „ma
fúj?" Ha majd magától értetődően használhatom az „írni" ige személytelen alakját, csak
akkor remélhetem, hogy egy személy egyediségénél behatároltabb valami jut rajtam
keresztül kifejezésre.
S hogy áll a dolog az olvasni igével? Mondhatjuk-e majd ezt valamikor a „ma
esik" mintájára: „ma olvas"? Ha jól belegondolunk, az olvasás szükségszerűen
individuális tevékenység, még sokkal inkább, mint az írás. Föltéve, hogy az írásnak
sikerül áttörnie a szerző korlátait, az értelme csupán akkor marad meg, ha egyetlen
személy olvassa, s behatol annak az egynek a szellemkörébe. Csak a meghatározott
egyén által való elolvasás lehetősége bizonyítja, hogy az, ami írva van, az írás
hatalmának részese, azé a hatalomé, mely az egyénen túli valamin alapszik. A
világegyetem akkor fejezi ki önmagát oly mértékben, hogy az illető ezt mondhatja:
„Olvasok, tehát ír."
Ennek a kivételes boldogságnak a kifejezését látom az olvasó nő arcán
megjelenni, s ez az a boldogság, mely nekem nem juthat osztályrészemül.
Az asztalommal szemközt egy ajándékba kapott poszter függ a falon. Snoopy, a
kiskutya; írógép előtt ül; a buborékban ez olvasható: „Sötét, viharos éjszaka volt..."
Valahányszor az íróasztalomhoz telepszem, elolvasom: „Sötét, viharos éjszaka volt...", s
ennek az incipit-nek a személytelensége mintha utat nyitna az egyik világból a másikba,
az itt és most térből-időből a kéziratlap terébe-idejébe; elkap a kezdés izgalma: a
kezdést számtalan szerteágazó történés követheti; arra a meggyőződésre jutok, hogy
legjobb hagyományosan indítani a támadást, melytől minden várható és semmi; avval is
számot vetek, hogy e mitomán kutyának sosem sikerülhet az első négy szóhoz további
négyet vagy tizenkettőt úgy hozzáfűzni, hogy ne törje meg a varázst. Merő illúzió, hogy

138
könnyű átlépni egy másik világba: az ember nekilendül, de az első sorokkal máris elébe
vág a jövendő olvasás boldogságának, s lám, egyszerre szakadék nyílik a fehér lapon.
Amióta a poszter ott lóg a szemem előtt, többé egyetlen oldalt se tudok végigírni.
Mielőbb le kell tépnem a falról ezt az átkozott Snoopyt; de nem tudom rászánni magam;
helyzetem jelképévé vált e gyermeteg karikatúra, figyelmeztetéssé, kihívássá.
A regényes varázslat, mely olyan sok könyv első fejezetének első mondataiban
„vegytisztán" van jelen, csakhamar semmibe foszlik a folytatásban: azzal kecsegtet,
hogy olvasásunk idejébe bármiféle kibontakozása belefér. Ó, ha olyan könyvet tudnék
írni, mely csupán incipit, mely végig megőrizné a kezdés, a tárgytalan várakozás
feszültségét! De hogyan lehetne fölépíteni? Szakadjon félbe az első bekezdés után?
Nyúljon a végtelenbe a bevezetés? Illeszkedjenek sorra egymáshoz az
elbeszéléskezdetek, mint az Ezeregyéjszakában?
Ma elkezdem másolni egy híres regény első mondatait, hátha átáramlik belém ennek a
kezdésnek az energiatöbblete: ha ujjaim megkapják a kellő lökést, talán maguktól is
tovább tudják verni a billentyűket.
Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai
házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul elindult a K... híd felé.
Lemásolom a második bekezdést is, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a mesefolyam
magával sodorjon.
Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával a lépcsőn. Silány kis szobája a nagy ház
negyedik emeletén volt, közvetlenül a háztető alatt, és inkább valamiféle ládához
hasonlított.
És így tovább, egészen addig, hogy: Sokhónapi szobabérrel tartozott a háziasszonynak,
és félt találkozni vele.
A következő mondat olyan csábító, nem bírok ellenállni, le kell még másolnom:
Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, épp ellenkezőleg. De
mostanában ingerlékeny és feszült lelkiállapotban volt, beteges képzelgések üldözték.
Ha már idáig jutottam, folytathatnám a másolást a bekezdés végéig, sőt néhány oldalon
át, addig, ahol a regényhős bemutatkozik az uzsorás vénasszonynak. - Raszkolnyikov,
egyetemi hallgató vagyok. Jártam már itt, egy hónappal ezelőtt - mormogta hadarva, és
kissé meghajolt, mert eszébe jutott, hogy udvariasabban kell viselkednie.

139
Abbahagyom, mielőtt úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy az egész Bűn és bűnhődés-t
lemásoljam. Egy pillanatra mintha rádöbbennék, mi lehetett egy immáron fölfoghatatlan
hivatás, a másoló hivatásának értelme és varázsa. A másoló két idősíkban élt egyszerre :
az olvasáséban és az íráséban; a toll előtt tátongó űr szédülete nélkül írhatott; s
olvashatott a nélkül a szorongó érzés nélkül, hogy cselekvése anyaggá, tárggyá
konkretizálódik.
Meglátogatott egy ipse. Hogy ő az egyik fordítóm, és közölni akarja, milyen disznóságot
csináltak velem is, vele is: jogkérés nélkül adták ki néhány regényem fordítását. Mutatott
is egy kötetet, belelapoztam, de semmit sem értettem belőle: japán szöveg, csak a
vezeték- és keresztnevem volt latin betűkkel nyomva a címlapon.
- Azt se vagyok képes megállapítani, melyik könyvemről van szó -, mondtam, s
visszaadtam neki a kötetet -, sajnos nem tudok japánul.
- Ha tudna is, nem ismerne rá a regényére - mondta látogatóm. - Ezt itt nem ön írta.
Fölvilágosított, hogy a japánok nemcsak a nyugati áruk másolását vitték tökélyre,
utánozótevékenységüket immár az irodalomra is kiterjesztették. Egy oszakai cégnek
sikerült elsajátítania Silas Flannery regényformuláját, remek újdonságokat tud belőle
gyártani, melyekkel eláraszthatja a világpiacot. Ha ezeket a könyveket visszafordítanák
angolra (pontosabban: lefordítanák angolra, arra a nyelvre, melyből színleg fordították),
nincs az a kritikus, aki meg tudná különböztetni őket a valódi Flannery-művek-től.
Az ördögi csalás híre fölkavart; de nem csupán az anyagi és erkölcsi veszteség
miatti haragról van itt szó: ellenállhatatlan vonzalmat is érzek e hamisítványok,
személyemnek ez idegen civilizáció talaján kicsírázott hajtásai irányában. Egy öreg japán
férfit látok lelki szemeimmel, kimonóban, amint áthalad a kis íves hídon: az énem japán
változata ő, valamelyik történetemet eszeli ki éppen, s már sikerült is azonosulnia velem
- célba ért egy olyan szellemi útvonalon, mely számomra tökéletesen ismeretlen, így hát,
noha az oszakai szélhámos cég Flannery-kötetei közönséges hamisítványok, olyan
kifinomult és titkos bölcsesség hordozói is, melynek az igazi Flannery-művek teljesen
híjával vannak.
Persze, mivel idegen emberrel volt dolgom, palástolnom kellett reagálásom
kétértelműségét - látszólag csak a jogi orvosláshoz szükséges adatok begyűjtésével
törődtem.

140
- Be fogom perelni a hamisítókat s mindazokat, akik közreműködtek a hamisítványok
terjesztésében! - mondtam, a fordító szeme közé nézve, mert az a gyanúm támadt,
hogy neki is van némi köze a piszkos ügyhöz. Azt mondta, Érmes Maranának hívják.
Sose hallottam ezt a nevet. Hosszúkás fej, mégpedig léghajóformán vízszintes irányban;
sok mindent látszik rejtegetni homlokának domborulata mögött.
Megkérdeztem, hol él. - Pillanatnyilag Japánban - válaszolta.
Kijelentette, mélységesen felháborítja, hogy valaki visszaél a nevemmel, s kész segíteni
a csalás leleplezésében; de hozzátette: végső soron nincs ok a méltatlankodásra, hisz az
irodalomnak épp az ámítás az igazi értéke, igazsága az ámításban rejlik; tehát az
irodalmi hamisítvány, mint a misztifikáció misztifikációja, egyenértékű egy második
hatványra emelt igazsággal.
Tovább fejtegette az elméleteit; ezek szerint minden írásmű szerzője fiktív
személy, akit a létező szerző azért talál ki, hogy elmeszüleményei szerzőjévé tegye.
Több megállapításával is egyetértek, de óvakodom ezt elárulni neki. Azt mondja, főleg
két okból érdeklem: először, mert hamisítható író vagyok; másodszor azért, mert úgy
látja, megfelelő képességeim vannak ahhoz, hogy nagy hamisító legyen belőlem, hogy
tökéletes apokrifokat hozzak létre. Vagyis az ő megítélése szerint ideális szerzővé
válhatnék, olyanná, aki feloldódik a világot beborító fikciók sűrű fellegében. S mivel
mindennek a fortélyosság a lényege, az a szerző, akinek sikerül tökéletes
fortélyrendszert szerkesztenie, mindennel azonosulhat.
Folyvást ezzel a Maranával való tegnapi beszélgetés jár a fejemben. Én is szeretném
eltüntetni magam s más-más ént találni valamennyi könyvem számára - más hangot,
más nevet: újjászületni; de az igazi célom: foglyul ejteni a műben az olvashatatlan, a
központ nélküli, én nélküli világot.
Ha jól meggondolom, ez a totális író nagyon szerény ember lehetne: olyanféle,
akit Amerikában ghost- writernek, fantomírónak hívnak: elismerten hasznos foglalkozás,
ha éppenséggel nem is nagy becsben álló. Névtelen szerkesztő, könyvet csinál abból,
amit mások tehetség vagy idő híján nem tudnak megírni; betűvető kéz, mely szavakat
ad olyan egzisztenciáknak, akiket túlságosan leköt az, hogy egzisztálnak. Meglehet, ez
az igazi hivatásom, csak nem tudtam róla. Megsokszorozhattam volna az éneimet,
másokéhoz csatolhattam volna őket, magaménak hazudhattam volna a velem s
egymással legellentétesebbeket.

141
Ha a könyv csupán egyéni igazságot tartalmazhat, úgy hát a magam igazságát kell
megírnom. Emlékirataimat? Nem, az emlék csak addig igaz, amíg le nem rögzítik,
formába nem zárják. A vágyaimról írjak? Azok is csak akkor igazak, ha tudatomtól, aka-
ratomtól függetlenül hajtanak. Az egyetlen megírható igazság a pillanat, amit éppen
élek. Az igazi könyv talán ez a napló, melybe a nyugszékben ülő nő képét igyekszem
megrajzolni a nap különböző óráiban, úgy, ahogyan a fény változásai mutatják.
S ha éppenséggel végtelen becsvágyból vagy akár nagyzási hóbortból fakad az
elégedetlenségem? Az író, aki meg akarja semmisíteni magát, hogy hangot adjon a
külvilágnak, két út között választhat: vagy megalkotja az egyetlen könyvet, azt, amelyik
magában foglalja a mindenséget; vagy minden könyvet megír, s így a részletek útján
ered nyomába a mindenségnek. Az egyetlen, a mindenséget tartalmazó könyv nem
lehetne más, mint a szentírás, a kinyilatkoztatott, teljes ige. De én nem hiszem, hogy a
teljesség beszorítható a nyelvbe; számomra a kívül rekedt rész a probléma, a le nem írt,
a le nem írható. Nem marad más hátra, meg kell írnom minden könyvet, valamennyi
lehetséges szerző valamennyi lehetséges könyvét. Ha arra gondolok, hogy egy könyvet
kell írnom, mindazok a kérdések, melyek fölmerülnek bennem a könyv milyenségét
illetően, vagyis hogy milyennek kellene lennie és milyennek nem kellene lennie,
megbénítanak, nem tudok továbbmenni. Ha viszont arra gondolok, hogy egy egész
könyvtárat írok, hirtelen könnyűnek érzem magam, akárha röpülnék: tudom, hogy
bármit írjak is, a száz és száz még megírandó kötet teljessé teszi, ellensúlyozza, és
ellentmond neki, és fölnagyítja, és maga alá temeti.
A szent könyvek közül a Korán megírásának körülményeit ismerjük a legjobban. A
teljesség legalább két közvetítésen át jutott el a könyvig: Mohamed hallgatta Allah
szavát, s lediktálta az írnokainak. Egyszer - mesélik a próféta biográfusai -, amint egy
Abdullah nevű írnoknak diktált, félbehagyott egy mondatot. Az írnok ösztönösen
folytatta. A próféta isteni kinyilatkoztatásként elfogadta, amit Abdullah mondott. Az meg
annyira megbotránkozott ezen, hogy elhagyta Mohamedet s hitét is elvesztette.
Tévedett. A mondat megszerkesztése végső soron az ő feladata volt; neki kellett számot
vetnie az írott nyelv, a grammatika és a szintaxis belső összefüggéseivel: hogy
befogadhassa a bizonytalan gondolatot, mely mindaddig a nyelv - valamennyi nyelv -
körén kívül lebeg, míg testet nem ölt szóban; s egy prófétának még a szava is fölöttébb
bizonytalan. Allahnak szüksége volt az írnok közreműködésére, mert elhatározta: írott

142
szövegben fog megnyilatkozni. Mohamed tudta ezt, s az írnokra ruházta a mondatok
befejezésének előjogát; de Abdullah nem volt tudatában a hatalomnak, mely reá
ruháztatott. Elvesztette a hitét Allahban, mert nem hitt az írásban, s önmagában sem,
mint az írás operátorában.
Ha szabad volna egy hitetlennek változatokat kitalálni a prófétáról szóló
legendákhoz, a következőt ajánlanám: Abdullah azért veszíti el a hitét, mert pillanatnyi
figyelmetlensége miatt hiba csúszik a tollba mondott szövegbe, s Mohamed, noha
észreveszi, nem javítja ki: a hibás kifejezést ítéli jobbnak. Abdullahnak ebben az esetben
sincs igaza, amikor megbotránkozik. A szó, a prófétai elragadtatás szava is, csupán a
papíron válik véglegessé, vagyis írássá, nem előbb. S a meg nem írtság végtelensége
csak a mi íróaktusunk korlátozottsága révén lesz olvasható, vagyis az ortográfia
bizonytalanságai, a tévedések, elírások, a szó s a toll ellenőrizhetetlen botladozása
révén. Másként az, ami rajtunk kívül van, ne is kívánjon szóval - mondott vagy leírt
szóval - megnyilatkozni: egyéb utakon-módokon küldje az üzeneteit.
Ni, a fehér pillangó felröppent az olvasó nő könyvéről, s átszelve az egész
völgyet, leszállt erre a papírlapra, amelyre épp írok. Fura népség nyüzsög ebben a
völgyben: irodalmi vigécek, akik az új regényem befejezését várják - már fölvették rá az
előleget a világ valamennyi kiadójától; reklámügynökök, akik azt akarják, hogy alakjaim
ilyen és ilyen ruhákban járjanak, s ilyen és ilyen gyümölcsleveket igyanak; számítógép-
programozók, akik a masinájukkal kívánják befejezni félig kész regényeimet. Igyekszem
minél ritkábban kimozdulni; messze elkerülöm a falut; ha sétálni támad kedvem, a hegyi
ösvényeken sétálok.
Ma egy csapaínyi fiúval találkoztam, az arckifejezésük amolyan cserkészformán izgatott
is volt meg töprengő is; vászondarabokat terítettek ki a mezőn, különféle mértani
alakzatokban.
- Jelzések repülőknek? - kérdeztem tőlük.
- Repülő csészealjaknak - válaszolták. - Azonosítatlan égi tárgyak megfigyelői vagyunk.
Meglehetősen nagy az átmenő forgalom itt, valami légi folyosó lehet fölöttünk, amit
erősen igénybe vesznek az utóbbi időben. Talán mert egy író lakik errefelé, s az idegen
bolygók lakói őt akarják fölhasználni, hogy kommunikáljanak.
- Miből gondoljátok ezt?

143
- Ez az író egy ideje válságban van, képtelen dolgozni. Az újságok találgatják, mi lehet
ennek az oka. A mi számításaink szerint valószínűleg idegen bolygók lakói tartják
lenyűgözve, azt akarják, hogy megszabaduljon minden földi kapcsolattól, s így vevő-
képes legyen.
- De miért éppen ő?
- A földön kívüliek nem tudnak velünk közvetlenül érintkezni. Közvetett módon kell
kifejezniük magukat, képletesen, például történetekkel, melyek szokatlan emóciókat
keltenek. Úgy látszik, ennek az írónak jó a technikája s a gondolkodásmódja is
megfelelően rugalmas.
- Olvastatok tőle valamit?
- Amit eddig írt, nem érdekes. Abban a könyvében lesz az űri üzenet, melyet akkor fog
írni, amikor már kigyógyult a válságból.
- És hogy jut el hozzá?
- Szellemi úton. Ő talán észre sem veszi. Azt hiszi majd, hogy magától ír, holott az
agyával fölfogott üzenet fog beszüremleni az írásába.
- És nektek sikerül majd megfejteni azt az üzenetet? Nem válaszoltak.
Ha arra gondolok, hogy ezek a gyerekek csalódni fognak bolygóközi várakozásukban,
elszomorodom. Tulajdonképpen beleszőhetnék a következő könyvembe valamit, ami
kozmikus igazságnak tűnne a szemükben. Egyelőre fogalmam sincs, mit találhatnék ki
nekik, de ha írni kezdek, valami bizonyosan eszembe jut.
És ha úgy van valóban, ahogy ők mondják? Ha, miközben azt hiszem, hogy én találom
ki, amit írok, csakugyan a földönkívüliek diktálják a szöveget?
Várom, várom a sugallatot a világűrből, de hiába: nem haladok a regénnyel. Ha most
egyszerre újrakezdeném a munkát, és sorra teleírnám az előttem fehérlő papírlapokat,
ez annak volna a jele, hogy a tejútrendszer felém sugározza az üzeneteit.
De csupán ezt a naplót tudom írni: mint figyelek egy fiatal nőt, aki olvas - nem tudom,
mit. Vajon a naplóm tartalmazza a földön túli üzenetet? Vagy az ő könyve?
Ma fölkeresett egy lány: értekezést ír a regényeimről valami nagyon fontos egyetemi
szemináriumra. Úgy látom, életművem kiválóan alkalmas, hogy bizonyítsa vele a téziseit,
s ez kétségtelenül pozitív ténykérdés, vajon a regényeim vagy a tézisek szempontjából.
Fölöttébb körülményes magyarázataiból arra következtetek, hogy komoly munkát végez;
csak éppen ha az ő szemével nézem a könyveimet, nem ismerek rájuk. Nem vonom

144
kétségbe: Lotaria (így hívják a lányt) lelkiismeretesen elolvasta valamennyit, de azt
hiszem, csak azért, hogy megtalálja bennük mindazt, amiről már előzőleg meg volt
győződve. Ezt óvatosan szóvá is tettem. - Miért? - vágott vissza kissé sértődötten. - Azt
akarná, hogy csak azt olvassam ki belőlük, amiről maga van meggyőződve?
- Nem erről van szó - válaszoltam. - Én azt várom az olvasóimtól, hogy olyasvalamit
találjanak a könyveimben, amiről magam mit se tudok, de ezt csak azoktól várhatom,
akik olyasmiről kívánnak olvasni, amiről ők nem tudnak semmit.
(Szerencsére nézhetem a messzelátómmal a másik nőt, abban a szilárd
meggyőződésben, hogy nem minden olvasó olyan, mint ez a lány.)
- Maga a tétlen, passzív, regresszív olvasás híve - mondta Lotaria. - A nővérem olvas
így. Falja a Silas Flannery-regényeket, és semmin se akad fenn: ez adta az ötletet a
dolgozatomhoz. Nos, Flannery úr, ha éppen tudni akarja, ezért olvastam el a műveit:
hogy megmutassam Ludmilla nővéremnek, hogyan kell olvasni egy szerzőt. Még ha Silas
Flannery is az illető.
- Köszönöm a „még ha"-t. De miért nem hozta magával a nővérét?
- Ludmilla szerint jobb nem ismerni személyesen a szerzőt, merthogy a valóságos
személy sosem azonos avval, akit könyvei olvastán elképzel az ember.
Azt hiszem, Ludmilla az én eszményi olvasóm.
Tegnap este dolgozószobámba lépve egy árnyat láttam elsuhanni, az idegen épp
kiugrott az ablakon. Megpróbáltam üldözőbe venni, de nyoma veszett. Gyakran,
különösen éjjel, olyasféle érzésem támad, hogy emberek bujkálnak a ház körüli bok-
rokban.
Bár a lehető legritkábban megyek el hazulról, az a benyomásom, hogy valaki turkál a
papírjaim között. Nemegyszer fölfedeztem, hogy több lap is hiányzik a kéziratomból.
Néhány nap múlva aztán megtaláltam őket a helyükön. De sűrűn előfordul, hogy nem
ismerek rá a már elkészült részekre, akárha elfelejtettem volna, amit írtam; vagy mintha
egyik napról a másikra megváltoztam volna, olyannyira, hogy többé nem ismerem föl
magamat az előző napi magamban.
Megkérdeztem Lotariát, elolvasta-e már a könyveimet, melyeket kölcsönadtam neki.
Nemmel válaszolt: merthogy itt nem áll rendelkezésére elektronikus számítógép.
Egy ilyen masina, magyarázta, ha megfelelően beprogramozzák, pár perc alatt elolvas
egy regényt, s listát készít a szövegben szereplő szavakról az előfordulás gyakorisága

145
szerinti sorrendben. - Ez a módszer felbecsülhetetlen időmegtakarítással jár - mondta -,
egyszerre rendelkezésemre állhat a teljes olvasat. Valójában mi egyéb az olvasás, mint
bizonyos témák periodikus visszatéréseinek, formák és jelentések makacs újra és újra
feltűnésének a regisztrálása? Az elektronikus olvasás jelzi az előfordulások gyakoriságát,
s elegendő végigfutnom a jegyzéket, máris tudom, milyen problémákat vet fel a
tanulmányozandó könyv. Természetesen a legsűrűbben a névelők, névmások és
igekötők fordulnak elő, de az én figyelmem nem ezekre irányul. Tüstént a gazdagabb
jelentéstartalmú szavakat veszem számba, azok eléggé pontos képet adnak a könyvről…
Lotaria hozott is nekem néhány ilyen elektronikusan, tehát szóelőfordulások jegyzékére
átírt regényt.
- Egy ötven-százezer szavas regényben - mondta -
legjobb rögtön azokat a szavakat tanulmányozni,
amelyek csak hússzor fordulnak elő. Nézze csak.
Ezek itt tizenkilencszer ismétlődnek:
csinálsz, derékszíj, együtt, élet, fogak, látva, lövés,
máris, őr, parancsnok, pók, van, válaszol, vér...
- Tizennyolcszor előforduló szavak: azok, átvonul, elég, enni, este, fiúk, francia, halott,
háború, jön, krumpli, megyek, míg, pont, sapka, új…
- Ugye már pontosan tudja, miről van szó? - mondja Lotaria. - Semmi kétség: háborús
regény, csupa akció, száraz fogalmazás, némi erőszaktöltettel. Az ember azt hinné, hogy
az elbeszélés egészen a felületen mozog; a biztonság kedvéért azonban nem árt némi
puhatolózás a csupán egyetlenegyszer előforduló, ám nem kevésbé fontos szavak listája
körül. Lássuk ezt a sorozatot, például: skizofrén, szájzug, szelíd, szellem, szenvedély,
szín, szív, szivárvány, szívtelen, szoborfülke, szokás, szoknya, szűzi...
- Nem, a látszat csalt, ez a könyv nem mozog a felületen. Valamit biztosan rejteget;
ezen a nyomon kell folytatnom a kutatást.
Lotaria most egy másik lajstromra bök. - Ez, rögtön látni, merőben másféle
regény. Nézze csak az ötvenszer ismétlődő szavakat: férj, lett, neki, övé, Riccardo (51),
állomás, előtte, micsoda, válaszolt, volt, voltak (48), éppen, Mario, mind, olykor,
valamely (47), akinek, ment, reggel, tűnt (46), kellett (45), hallod, kéz, lenne, míg (43),
Cecina, Delia, este, évek, kezek, lány, vagy (42), ablak, egyedül, férfi, majdnem, tudott,
visszajött (41), akart, engem (40), élet (39)...

146
- Nos, mi a véleménye? Intimista elbeszélőmodor, finom érzések, épp csak jelezve,
szerény környe zet, vidéki hétköznapok... Ellenpróbaként ragadjunk ki néhány csak
egyszer előforduló szót: macskagyökér, mák, megaláz, megcsalatva, megfázva,
megfizet, meghízni, meglegyint, mentacukor, mentegetőzik, mélabús, mérnök, migrén,
mosdóállvány, mosófazék, műkedvelő...
- Máris tisztában vagyunk a légkörrel, a lelkiállapotokkal, a társadalmi háttérrel... Térjünk
át a harmadik regényre:
főleg, haj, Isten, ment, olykor, pénz, számla, szerint, test (39, bor, eső, este, ész, lenni,
liszt, tartalék, valaki (38), édes, halál, láb, övé, tehát, tojás, zöld (36), addig, csinálnak,
feketék, főnök, gép, gyerekek, hát, lesz, maradtam, mell, nap, nos, szövetek, tőr (35)...
- Itt, azt hiszem, egy vérbő történettel van dolgunk... semmi finomkodás: keménység,
tömörség, leplezetlen érzékiség, népi erotika. Vessünk egy pillantást itt is az egyszer
előforduló szavak lajstromára. Például ennél a résznél: szeg, szegény, szeglet, szégyelld,
szégyellne, szégyellni, szégyellt, szégyellted, szégyelltem, szégyellve, szégyen, szén,
szérű, szipog, szolga, szónők, szuka, szűz…
- Na ugye! Bűntudat ez, akárki megmondja! Értékes nyom, jó kiindulópont, szinte kínálja
a munkahipotéziseket… Mit mondtam magának? Nem a leggyorsabb és
legeredményesebb módszer?
Némiképp nyugtalanít az a gondolat, hogy Lotaria így olvassa a regényeimet. Most
valahányszor leírok egy szót, máris a komputer agyában látom, centrifugáivá, az
előfordulások rangsorolásába kényszerítve, más szavak társaságában (ki tudja, melyek
azok?)
- s töröm a fejem, vajon hányszor használtam addig, érzem a szótagjaira nehezedő
felelősség súlyát, igyekszem elképzelni, milyen következményekkel járhat, ha egyszer
vagy ötvenszer már papírra vetettem. Talán jobb, ha törlőm… De ha egy másikkal
kísérletezem, úgy rémlik, az nem állja a próbát… Meglehet, nem regényt kellene írnom,
hanem szólajstromokat, ábécésorrendben… a különálló szavak tömege tán kifejezné azt
az igazságot, amelyet még magam sem ismerek, a komputerkezelő pedig - megfordítva
a programját - előállíthatná belőle a könyvet, az én könyvemet.
Felbukkant Lotaria nővére, azé a lányé, aki tanulmányt ír rólam. Nem jelentette be a
látogatását, úgy jött, mintha csak véletlenül tévedt volna be hozzám. Ezt mondta: -
Ludmilla vagyok. Olvastam valamennyi regényét.

147
Csodálkoztam, hisz úgy tudtam, hogy nem akarja személyesen ismerni a szerzőket. A
húga, mondta, mindig részrehajlón látja a dolgokat; ő ezért is akart személyesen
bizonyságot szerezni, miután Lotaria beszélt neki találkozásainkról - mintegy
hitelesítendő a létezésemet, lévén, hogy reám pontosan illik az eszményi íróról való
elképzelése.
Ez az eszményi írómodell úgy termi a könyveit, „mint bokor a bogyóját", így mondta,
szóról szóra. Még több más hasonlattal is élt, feltartóztathatatlan természeti
folyamatokra utalt valamennyi: a szél, mely csipkézi a hegyeket, az árapály hordaléka, a
fatörzsek évgyűrűi; de ezek csak amolyan általános metaforái voltak az írói
alkotómunkának; a bogyóhasonlat viszont közvetlenül reám vonatkozott.
- A húgára ilyen dühös? - kérdeztem tőle, mert valamiféle polemikus felhang ütötte meg
a fülemet a beszédében; az beszél így, akinek mindig a másokéval szemben van
valamilyen véleménye.
- Nem, valaki másra, maga is ismeri - válaszolta.
Különösebb nehézség nélkül sikerült kiderítenem látogatásának hátterét. Ludmilla
barátnője vagy volt barátnője Maranának, annak a fordítónak, aki szerint az irodalom
annál többet ér, minél bonyolultabb, minél inkább hasonlít egy csupa csapda forté-lyos
fogaskerék-rendszerhez.
- És úgy látja, hogy én valami mást csinálok?
- Mindig az volta benyomásom, hogy maga úgy ír, ahogyan egyes állatok odút vájnak,
hangyabolyt vagy kaptárt építenek.
- Nem vagyok benne bizonyos, hogy hízelgő rám nézve, amit mond. Mindenesetre most
láthat, remélem, nem csalódott. Olyan vagyok, amilyennek elképzelte Silas Flanneryt?
- Nem csalódtam, ellenkezőleg. De nem azért, mert megfelel valamiféle várakozásnak,
hanem mert maga a tökéletes „akárki", pontosan ilyennek képzeltem.
- A regényeim egy akárki képzetét keltik magában?
- Nem erről van szó… Silas Flannery regényei olyan jellegzetes képződmények… mintha
a megírásuk előtt is léteztek volna már… valamennyi részletük… Akárha magán át jöttek
volna a napvilágra, fölhasználták volna magát, aki tud írni, mert hisz kell valaki, aki leírja
őket. Szeretném figyelni, amint dolgozik, hogy így van-e csakugyan…
Mintha szíven döftek volna. Nem vagyok egyéb ennek a nőnek, mint afféle személytelen
grafikus energia, mely a kifejezetlenből kész írásba áttenni egy tőle függetlenül létező

148
képzelt világot. Hát még ha tudná, hogy nem maradt birtokomban semmi abból, amit a
tulajdonomnak vél: sem kifejezőerő, sem az, amit ki kellene fejezni.
- Mit gondol, mit láthat? Nem tudok írni, ha valaki néz… - vetem ellene.
Mire ő: azt hiszi, rájött, hogy az irodalom igazsága nem egyébben, a fizikai értelemben
vett írásban rejlik.
„Fizikai értelemben…", csak úgy örvénylenek elmémben e szavak, s olyan
képeket vetítenek lelki szemeim elé, melyeket hiába próbálok elűzni. - A fizikai
értelemben vett lét - hebegtem -, lám, ugyebár, itt vagyok én, férfi vagyok, élő, létező
férfi, szemtől szembe magával, a maga fizikai mivoltával... - s kínzó féltékenység tör
reám; nem másokra vagyok féltékeny, hanem arra a tintából és pontokból és vesszőkből
álló magamra, aki regényeket ír, regényeket, melyeket többé nem fogok megírni, a
szerzőre, akinek sikerült e fiatal nő bizalmába férkőznie, míg engem - föltámadt fizikai
energiámmal, melyet sokkal elsöprőbbnek érzek most az alkotóerőmnél -, igen, engem
itt és most egy írógép s a belécsavart fehér kéziratlap végtelen távolsága választ el tőle.
- Különféle szinteken lehet kommunikációt létrehozni… - magyarázom, s kétségtelenül
kissé elsietett mozdulatokkal közeledem feléje, de fejemben látható és tapintható képek
kavarognak, arra ösztönöznek, hogy ledöntsem a válaszfalakat, és véget vessek minden
késlekedésnek.
Ludmilla tüstént kiszabadítja magát: - Ej, mi jut eszébe, mister Flannery? Maga téved!
Nem erről van szó!
Hát bizony, stílusosabbra is játszhattam volna a mozdulataimat, de most már
késő; nem marad más hátra, egy lapra kell föltennem mindent; tovább kergetem a nőt
az íróasztal körül, s ügyetlenebbnél ügyetlenebb mondatok szakadnak ki belőlem köz-
ben: - Maga talán azt hiszi, hogy túlságosan öreg vagyok, pedig...
- Teljes félreértés, mister Flannery - mondja Ludmilla, s megtorpan, lerakva közénk a
Webster-szótár óriás tömegét -, én igenis lefekhetnék magával, nagyon is jót
szeretkezhetnénk; maga kedves és jóképű úriember. De ez egy csöpp fényt se derítene
a vitatott problémánkra... Semmi köze nem lenne Silas Flanneryhez, a szerzőhöz, akinek
a regényeit olvasom ... Mint már kifejtettem, maguk két különböző személy, s e két
személy viszonylatai nem keresztezhetik egymást... Nem kétlem, hogy maga itt konk-
rétan maga és nem más, már csak azért sem, mert nagyon hasonlít mindama sok-sok

149
férfihoz, akit megismertem; de engem másvalaki érdekel, az a Silas Flannery, aki benne
él Silas Flannery műveiben, függetlenül magától, aki itt áll előttem…
Megtorlóm verejtékező homlokom. Leülök. Valami megsemmisült bennem: talán az
énem; talán a személyiségem tartalma. De hát nem ezt akartam? Nem épp az
elszemélytelenedésre törekedtem?
Alighogy Ludmilla elment, rögtön odaszaladtam a távcsőhöz, hogy vigaszt leljek a
nyugszékben ülő nő szemlélésében. Nem volt ott. Gyanúm támadt: hátha épp ő az, aki
nálam járt az imént. Meglehet, ő, csakis ő valamennyi problémám forrása. Meglehet,
titkos összeesküvés igyekszik akadályozni az írásban, s az összeesküvés tagjai: Ludmilla,
Ludmilla húga meg a fordító.
- Legjobban azok a regények érdekelnek - mondta Ludmilla -, amelyek valamiféle
áttetszőség illúzióját keltik az emberi kapcsolatok mentői sötétebb, kegyetlenebb és
perverzebb gomolyaga körül.
Nem tudom, vajon arra akart-e utalni ezzel, ami tetszik neki a regényeimben,
vagy arra, amit találni szeretne bennük, de nem talál.
Úgy rémlik, jellemző vonása a kielégíthetetlenség; mintha naponta változnék az ízlése, s
amit ma részesít előnyben, az csupán nyugtalanságát tükrözné. (Ma megint
meglátogatott, s úgy vettem észre, teljesen elfelejtette, ami tegnap történt.)
- Egy nőt figyelek a távcsövemmel - mondtam neki -, egy teraszon ül és olvas, ott lent, a
völgyben.
Nem tudom eldönteni, vajon megnyugtatók-e az olvasmányai vagy éppen nyugtalanítók.
- Milyennek látja a nőt? Nyugodtnak vagy nyugtalannak?
- Nyugodtnak.
- Akkor nyugtalanító könyveket olvas.
Beszéltem neki a kézirataimmal kapcsolatban támadt különös gondolataimról:
hogy eltűnnek, hogy visszakerülnek, hogy a visszakerültek nem azonosak az eltűntekkel.
Azt mondta, nagyon vigyázzak: apokrifokat gyártó bűnszövetkezet tevékenykedik, mely
mindenüvé kiterjesztette hálózatát. Megkérdeztem: nem a volt barátja áll a
bűnszövetkezet élén?
- Az összeesküvések mindig kicsúsznak a vezetőik kezéből - válaszolta kitérően.
Apokrif (a görög apokrüphoszból származik, rejtett, titkos): l. eredetileg vallási szekták
„titkos könyvei"; később a szent szövegeket lajstromba vevő egyházak által nem

150
szentesített írásokat nevezték így; 2. tévesen vagy csalárdul egy-egy kornak vagy
szerzőnek tulajdonított szöveg.
így a lexikonok. Meglehet, az én igazi hivatásom: apokrif szerző - a kifejezés különféle
értelmében. Mert hisz írni mindig azt jelenti, hogy elrejtünk valamit, mégpedig oly
módon, hogy azután megtaláltassék; mert a tollamból esetleg papírra kerülő igazság
akár a szilánk, melyet erős ütés pattintott le egy nagy sziklatömbből, s röpített messzire;
mert a hamisításon kívül nincs bizonyosság.
Szeretnék megint találkozni Érmes Maranával, fölajánlanám neki, hogy társuljunk
és árasszuk el a világot apokrifokkal. De hol lehet most az az ember? Visszament
Japánba? Megpróbálom rávenni Ludmillát, hogy beszéljen róla, hátha mond valami
érdemlegeset. Nos, szerinte a hamisító kénytelen a tevékenysége miatt olyan
búvóhelyeket keresni, ahol sok a termékeny író, így álcázni tudja mesterkedéseit a buján
sarjadó valódi alapanyaggal.
- Akkor hát visszament Japánba? - De úgy tűnik, Ludmilla nem tud semmit Marana és
Japán összefüggéséről. A földgolyó merőben más pontjára tájolja be a hűtlen fordító
fondorkodásainak bázisát. Utolsó híradásainak tanúsága szerint Érmes valahol az Andok
környékén tüntette el nyomait. Ludmillát mindenesetre csak az érdekli az egészből, hogy
a férfi távol van. Tőle menekült, amikor megbújt itt a hegyekben; most, hogy nyugodt
lehet afelől, hogy nem botlik bele, hazamehet.
- Azt akarod mondani, hogy elutazol? – kérdem tőle.
- Holnap reggel.
A hír fölöttébb elszomorít. Váratlanul nagyon egyedül érzem magam.
Megint beszéltem a repülő csészealjak megfigyelőivel. Ezúttal ők kerestek föl, ellenőrizni
kívánták, hogy vajon nem írtam-e már meg a földön kívüli lények által diktált regényt.
- Nem, de tudom, hol található az a könyv - mondtam, s a távcsőhöz léptem. Egy idő
óta az a gyanúm, hogy a nyugszékben ülő nő olvassa a bolygóközi könyvet.
De a nő most nem volt a szokott hely én. Csalódottan irányítottam a távcsövet a völgy
különböző pontjaira, s egyszer csak egy férfit pillantottam meg az egyik sziklacsúcson;
városi ruhában volt és elmélyülten olvasott egy könyvet. Oly meggyőzőnek tetszett az
egybeesés, hogy nem egészen alaptalanul gondolhattam földön kívüli beavatkozásra.
- Íme a könyv, amit keresnek - mondtam a fiatal embereknek, s az ismeretlenre
szegezett távcsőhöz invitáltam őket.

151
Egyenként belepillantottak a lencsébe, majd egymásra néztek, megköszönték a
szívességet, és sietve távoztak.
Egy Olvasó keresett föl azzal, hogy aggasztja valami: rábukkant az Egymást keresztező
vonalak hálójában című könyvem két példányára; külsőleg azonosak, de két különböző
regényt tartalmaznak. Az egyik egy tanárról szól, aki nem bírja elviselni a telefon-
csengetést, a másik egy kaleidoszkópokat gyűjtő milliárdos története. Sajnos sokkal
többet nem tud mondani a két műről, s a két egyforma kötetet se tudja megmutatni,
mert mielőtt végigolvasta volna, ellopták tőle mindkettőt, a másodikat alig egy
kilométerre innen.
Egészen dúlt volt még a fura esettől; mielőtt fölkeresett, mesélte, meg kívánt
győződni róla, vajon otthon vagyok-e, s egyben tovább akarta olvasni a könyvet, hogy a
teljes bizonyosság birtokában beszélhessen róla velem; kezében a könyvvel leült hát egy
sziklacsúcsra, ahonnan szemmel tudta tartani a villát. Egyszer csak azt látja, hogy
őrültek egy csoportja veszi körül - rávetették magukat a könyvre. Az elmebeteg fickók
valamiféle rítust rögtönöztek: egyikük magasba emelte, a többi meg mélységes tiszte-
lettel bámulta a zsákmányt. Azután, mit sem törődve az ő tiltakozásával, elfutottak vele
az erdő irányába.
- Különös alakokkal van teli ez a vidék - mondtam, igyekezvén megnyugtatni őt -, ne
törődjék többet avval a könyvvel, uram; semmit se veszített vele: hamisítvány volt,
Japánban nyomták. Csalárd módon kihasználva regényeim világsikerét, egy japán cég
gátlástalanul terjeszt bizonyos könyveket: a borítójukon az én nevem olvasható, de
valójában olyan kevéssé ismert japán szerzőktől plagizálták őket, akiknek a művei
sikertelenek lévén, zúzdába kerültek. Hosszas nyomozás után sikerült lelepleznem a
csalást, melynek rajtam kívül a plagizált szerzők is kárvallottjai.
- Nekem tulajdonképpen tetszett az a regény - vallotta be az Olvasó -, és fájlalom, hogy
nem követhetem végig a történetet.
- Ha csak ez a baj, elárulhatom, hol találja meg a forrást: egy japán regényről van szó:
nagy vonalakban átdolgozták, nyugati nevekkel helyettesítve be a neveket és a
helységeket; Lehullott levelek holdfényes szőnyegén, ez a címe, a szerzője pedig
Takakumi Ikoka, egyébként kifejezetten tiszteletre méltó író. Adhatok magának egy
angol fordítást, hogy kárpótoljam a veszteségért.

152
Fölvettem a kötetet az asztalomról, s átnyújtottam neki; ám előbb becsúsztattam egy
nagy borítékba, amit mindjárt le is ragasztottam, nehogy föllapozza, s így azonnal
rájöjjön, hogy semmi köze az Egymást keresztező vonalak Hálójában-not, illetve
akármelyik apokrif vagy hiteles regényemhez.
- Tudtam, hogy forgalomban van néhány Flannery-hamisítvány - jelentette ki az Olvasó
-, és hogy legalábbis az egyik a kettő közül nem eredeti. De mit tud mondani nekem a
másikról?
Talán nem okos, gondoltam, hogy beavatom ezt az embert a problémáimba; afféle
szellemeskedéssel próbáltam hát kitérni: - Kizárólag azokat a műveket ismerem el a
magaméinak, amelyeket még csak ezután fogok megírni.
Az Olvasó udvarias kis mosolyra rántotta a szája szögletét, majd elkomolyodott, s ezt
mondta: - Mister Flannery, én tudom, ki áll e mögött az ügy mögött; nem japánokról
van szó; Érmes Maranának hívják az illetőt, féltékenységből csinálja az egészet, egy
fiatal hölgyre féltékeny, akit ön is ismer: Ludmilla Vipitenóra.
- Akkor miért hozzám jön? - vágtam vissza. Menjen ahhoz az úrhoz, és tőle kérdezze,
hogy s mint van ez a dolog. - Az a gyanúm támadt, hogy valami kötelék fűzheti az
Olvasót Ludmillához, s ettől máris ellenségessé vált a hangom.
- Nem tehetek mást - bólintott az Olvasó. - A munkám révén épp alkalmam nyílt, hogy
arrafelé utazzam, ahol most van az az alak: Dél-Amerikába; kapok a lehetőségen és
megkeresem.
Nem állt érdekemben, hogy közöljem vele: tudomásom szerint Érmes Marana a
japánoknak dolgozik, s Japánban van a hamisítóműhelye. Számomra az a fontos, hogy
ez az okvetetlenkedő minél távolabbra kerüljön Ludmillától; így hát arra ösztökéltem,
hogy keljen csak útra, fogjon máris a nyomozáshoz, keresse az árnyékfordítót, amíg
meg nem találja.
Titokzatos véletlenek kínozzák az Olvasót. Meséli, hogy egy idő óta a legkülönfélébb
okok miatt néhány oldal után félbe kell szakítania a regények olvasását.
- Talán untatják - mondtam, mert általában hajlok a borúlátásra.
- Ellenkezőleg, épp akkor vagyok kénytelen abbahagyni az olvasást, amikor
izgalmasabbá kezd válni. Alig várom, hogy folytathassam, de amikor újra felütöm a
könyvet az abbahagyott résznél, rájövök: egy másikat tartok a kezemben.
-… amelyik viszont pokolian unalmas.

153
- Nem, még izgalmasabb. De ezt sem sikerül végigolvasnom. És így tovább.
- Az ön esete reményt kelt bennem - mondtam. - Velem az esik meg mind gyakrabban,
hogy kezembe véve egy frissen megjelent könyvet, rá kell jönnöm: ugyanazt a regényt
olvasom, amit már százszor olvastam. Elgondolkodtam az Olvasóval való utolsó
beszélgetésemen. Meglehet, olyan intenzíven olvas, hogy mindjárt az elején a regény
teljes lényegét magába szívja, s így abból nem marad a továbbiakra semmi. Én írás
közben vagyok így: egy idő óta minden regény, amelynek írásába belefogok, nem sokkal
a kezdet után kimerül - akárha elmondtam volna már mindazt, amit elmondani akartam
vele.
Az az ötletem támadt, hogy írok egy regényt, ami csupán regénykezdetekből áll.
Egy Olvasó lehetne a főszereplője, akinek olvasmánya minduntalan félbeszakad.
Megveszi Z. szerző A. című új regényét. De hibás a példány, s ő nem jut tovább az
elejénél… Visszamegy a boltba: cseréljék ki a kötetet…
Második személyben is írhatnám: te, Olvasó... Bevonhatnék a történetbe egy Olvasónőt,
egy hamisító fordítót, egy öreg írót, aki naplót vezet, olyat, mint ez a napló…
De nem szeretném, ha az Olvasónő a Hamisítótól való menekültében az Olvasó
karjába futna. Úgy intézem majd, hogy az Olvasó a Hamisító nyomába eredjen (az
valamelyik nagyon távoli országban bujkál), s ilyenformán az író egyedül maradhat az
Olvasónővel.
Persze női szereplő nélkül nem volna érdekes az Olvasó utazása: útközben
találkoznia kéne egy másik nővel. Lehetne az Olvasónőnek egy húga…
Bizonyosnak látszik, hogy az Olvasó a valóságban is utazni készül. Útiolvasmány céljára
magával viszi Takakumi Ikoka Lehullott levelek holdfényes szőnyegén című regényét.

154
LEHULLOTT LEVELEK HOLDFÉNYES SZŐNYEGÉN

A ginkgolevelek szemerkélő esőcseppekhez hasonlóan hullongtak az ágakról és

sárgára pettyezték a gyepet. Okeda úrral sétáltam a lapos, sima kövekkel kirakott
ösvényen. Megjegyeztem, hogy szeretném elkülöníteni minden egyes ginkgolevél
keltette benyomásomat a többi ginkgolevél keltette benyomásomtól, de nem tudom,
vajon lehetséges-e ez. Okeda úr azt mondta, lehetséges. A premisszák, amelyekből
kiindultam, és amelyeket Okeda úr nagyon is megalapozottaknak talált, a következők
voltak. Ha a gink-gofáról egyetlen sárga levélke hull le a gyepre, az embernek az a
benyomása róla: ez egy sárga levélke. Ha két levélke hull le a fáról, a tekintet követi a
két levélke keringését a levegőben, azt, ahogyan kergetőző lepkék módjára hol
közelednek egymáshoz, hol távolodnak egymástól s végül letelepednek a füvön, az egyik
itt, a másik amott. Ez történik három, négy s akár öt levegőben kerengő levélke
esetében; ha még tovább növekszik a számuk, a vonatkozó benyomások
összegeződnek, s ekkor valamiféle összetett érzet lép a helyükbe, amilyen például a
csendes esőé, és - ha egy kis fuvallat lassítja a leszállást - mozdulatlan lebegő
szárnyaké, amikor pedig leértek a földre, széthintett fényes pettyeké. Mármost én e
kellemes összetett benyomások elvesztése nélkül szerettem volna tisztán, a többivel
össze nem keverve megőrizni minden levél egyéni képét - a látómezőmbe kerülése pil-
lanatától kezdve a légi táncán át a fűszálakra siklásáig. Okeda úr helyeslése fölbátorított,
hogy tovább fűzzem a gondolatmenetet. Talán, mondtam, a ginkgoleveleket, e pici,
füzérhímzéses szélű sárga legyezőket szemlélve, talán sikerül egyszer a levelek
összességének érzékelésén belül az egyes levelek valamennyi karéjának érzékelését is
tisztán megőriznem. Okeda úr erről nem nyilvánított véleményt; hallgatása már máskor
is figyelmeztetésül szolgált, hogy ne bonyolódjam bele hamari föltételezésekbe,
átugorván egy sor még nem ellenőrzött logikai szakaszt. Hasznosítottam a leckét,
apróbb jelenségekre kezdtem összpontosítani figyelmemet, a kibontakozásuk
pillanatában, amikor még nem keveredtek el egy csomó más benyomással.
Előjött a házból Makiko, Okeda úr legfiatalabb lánya; teát szolgált fel, illedelmes
mozdulatokkal és még szinte gyermeki bájjal. Ahogy lehajolt, nagyon finom keskeny,
fekete pihecsíkot pillantottam meg a nyakszirtjén, a fölfésült haja tövében, mely, úgy
tetszett, folytatódik a ruha alatt. Hosszan, figyelmesen szemléltem. Közben egyszer csak

155
 Okeda úr tekintetét érzem magamon: merőn, fürkészve nézett. Bizonyára
észrevette, hogy lánya nyakszirtjét szemlélvén a benyomások szétválasztását
gyakorolom. Nem hagytam abba a szemlélődést, részint mert rabul ejtett e hófehér
bőrön feketéllő finom pihe szépsége, részint mert Okeda úrnak módjában lett volna más
irányba terelni a figyelmemet, de nem tette. Egyébként Makiko már ki is öntötte a
teánkat, s fölegyenesedett. Most egy kis szemölcs vonta magára a figyelmemet, egy kis
szemölcs az ajka fölött, balra; fölidézett valamit az előző benyomásból, csak gyen-
gébben. Makiko szinte zavartan nézett reám, aztán lesütötte a szemét.
Délután történt valami, amit nem egykönnyen fogok elfelejteni, noha jól tudom,
hogy elmesélve nem látszik valami nagy ügynek. Az északi tavacska partján sétáltunk
Miyagi asszonnyal és Makikóval. Okeda úr előttünk lépkedett, egyedül, hosszú, fehér
jávorfa botjára támaszkodva. A kis tó közepén két húsos szirmú tavirózsa pompázott;
Miyagi asszony kijelentette, hogy szeretné leszedni őket, egyiket magának, a másikat a
lányának. Miyagi asszony arcán ama szokott szomorkás, bágyadt, de egyben komor és
dacos kifejezés ült, mely bennem azt a gyanút keltette, hogy a suttogva oly sokat
emlegetett rossz házastársi kapcsolat hosszú történetében az ő szerepe nemcsak az
áldozaté; különben ki tudja, mi volt kellemetlenebb a másik számára: Okeda úr fagyos
tartózkodása vagy a hölgy komor eltökéltsége. Ami Makikót illeti, neki mindig derűs és
szórakozott volt a képe, mint az éles családi viták közepette cseperedő gyermekeké, akik
környezetük elleni védekezésképp viselik ezt az álarcot; ő nem vetette le nagylány ko-
rában sem, némi kesernyés színnel árnyalva immár az idegenek világától óvta vele
magát.
A part egyik sziklájára térdelve a tó fölé hajoltam, míg csak el nem értem a víz
felszínén lebegő tavirózsát, majd legközelebb eső száránál fogva, óvatosan, ügyelve,
hogy egyben maradjon, magam felé húztam. Miyagi asszony és a lánya ugyancsak
letérdeltek, ők is kinyújtották kezüket, készen arra, hogy amikor megfelelő távolságba
kerül, megragadják a virágokat. A part meredek volt; hogy ne kockáztassanak sokat az
előrehajlással, a két hölgy a hátam mögött helyezkedett el, úgy nyújtották ki a karjukat,
az egyik jobb, a másik bal felől. Egyszer csak érzem, valami hozzám ér egy bizonyos
ponton, a karom és a vállam között, az első bordák magasában; sőt két különböző
ponton, jobbra is, balra is. A Makiko kisasszony felőli oldalon feszes kis dudor volt az a
valami, s mintegy lüktetett, azon az oldalon meg, ahol Miyagi asszony állt, bizalmas,

156
súrlódó nyomakodásnak éreztem az érintkezést. Belém döbbent a felismerés: ritka s
kegyes véletlen folytán egyszerre ér hozzám a leány bal és az anya jobb mellbimbója; s
hogy iparkodnom kell: el ne veszítsem e szerencsés érintkezést, becsüljem meg a két
egyidejű érzetet, megkülönböztetve s egymással összehasonlítva sugallataikat. - Toljátok
odább a leveleket - mondta Okeda úr -, akkor a virág szára felétek fog hajolni. - Ott állt
hármunk fölött Kezében a hosszú bot, mellyel egykönnyen a parthoz húzhatta volna a
vízinövényt; ehelyett arra szorítkozott, hogy ezt a mozdulatot tanácsolja a két nőnek,
mely mozdulattól testük még jobban a testemhez tapadt.
Már-már a hölgyek kezében volt a két tavirózsa. Gyorsan határoztam: ha a
leszakítás pillanatában fölemelem a könyökömet s rögtön utána visszaengedem az
oldalamhoz, teljes egészében hónom alá szoríthatom Makiko pici, kemény mellét. Ám a
tavirózsák megszerzése fölötti diadal összezavarta mozdulatainkat, így a jobb karom a
semmit fogta be, a bal kezem meg, eleresztvén az ágat, lehanyatlott s Miyagi asszony
öléhez ért; az - úgy tetszett - szívesen fogadja: szinte marasztalta engedékeny
összerezzenésével, mely tetőtől talpig áthatott engem. Olyasmi játszódott le e
pillanatban, melynek hamarosan beláthatatlan következményei lettek, amint a
következőkben majd elmondom.
Okeda úrral visszatértünk a ginkgofa alá, s ekkor azt mondtam, hogy a levéleső
szemlélésében nem annyira az egyes levelek érzékelése a lényeges, mint inkább a
levelek közötti távolság, a levegő, mely elválasztja őket egymástól. Ügy tetszett,
rájöttem valamire, mégpedig erre: a benyomások hiánya az érzékelés egy-egy tágas
tartományában előfeltétele annak, hogy figyelmünket mind a térre, mind az időre
összpontosítani tudjuk; például a zenében szükség, van háttér gyanánt a csöndre, mert
csak e háttérből tudnak kiemelkedni a hangok.
Okeda úr megjegyezte, hogy a tapintást illetően ez feltétlenül így van. Megdöbbentem:
tény, én a lánya és a felesége testével való érintkezésre gondoltam, amikor a levelekre
vonatkozó megfigyelésemről számoltam be. Okeda úr beszélt a különféle
tapintásérzetekről, a legtermészetesebb hangon, mintha csak tudta volna, hogy
voltaképpen mi jár a fejemben.
Hogy más irányba tereljem a beszélgetést, megpróbáltam párhuzamot vonni az
előbb mondottak s a regényolvasás között; az elbeszélés nyugodt hömpölygése,
egyenletesen tompított hangja szembeötlővé teszi a finomabb, körmönfontabb részeket,

157
melyekre az író rá akarja irányítani az olvasó figyelmét; de a regény esetében
számolnunk kell avval, hogy mondatról mondatra érve mindig csak egy-egy benyomás
ér, még ha összetett is, a látómező s a hallástér tágassága viszont egyszerre sok érzet
gazdag és bonyolult együttesének regisztrálását teszi lehetővé.
Az olvasónak a regény kínálta benyomások iránti fogékonysága igen korlátozott,
főképpen azért, mert a többnyire gyors és figyelmetlen olvasás nem gyűjt be vagy
elhanyagol jó néhány, a szövegben valóságosan meglevő jelzést és szándékot,
másodsorban pedig azért, mert a leírt mondatból mindig kimarad valami, ami nagyon is
lényeges, sőt a regényben az elmondottaknál mindig több az el nem mondott, és csak a
leírtnak sajátos visszfénye ajándékozhat meg azzal az illúzióval, hogy olvassuk azt is,
ami nincs leírva. Okeda úr szótlanul hallgatta elmélkedésemet, egyetlen megjegyzést se
fűzött hozzá: mindig így tesz, amikor túlságosan sokat beszélek és végül nem tudok ki-
bonyolódni egy-egy gondolatgubancomból.
A következő napokban igen sokszor maradtam egyedül a két hölggyel, mert
Okeda úr úgy döntött, hogy személyesen végzi a könyvtári kutatómunkát, ami
mindaddig az én feladatom volt; rám most a dolgozószobájában felhalmozott
töméntelen katalóguscédulájának rendezését bízta. Féltem - mégpedig nem ok nélkül -,
hogy Okeda úr tudomást szerzett megbeszéléseimről Kawasaki professzorral, s meg-
sejtette, hogy ott akarom hagyni az iskoláját és az egyetemi körökhöz kívánok közeledni
- az átnyergelés ugyanis biztosabb jövővel kecsegtetett. Szó, ami szó, mesterem
hosszúra nyúlt szellemi gyámkodása nem vált hasznomra: kitetszett ez Kawasaki
professzor asszisztenseinek rám tett gúnyos megjegyzéseiből - ők nem tiltattak el más
irányzatokkal való kapcsolatoktól, mint jómagam és tanulótársaim. Nem volt kétségem
az iránt, hogy Okeda úr egész nap a házában kíván tartani, megakadályozandó a
kiröppenésemet s fékezendő függetlenségi törekvéseimet; ezt tette a többi tanítványával
is, akik immáron odáig züllöttek, hogy folyvást lesték egymást s ha valaki a
legcsekélyebb mértékben eltért mesterük szigorú irányelveitől, azt tüstént beárulták.
Mentői gyorsabban rá kellett tehát szánnom magam, hogy búcsút mondok Okeda úrnak;
csak azért késlekedtem mégis, mert távollétének délelőttjeit kellemes szellemi
izgalomban töltöttem, még ha ezt többé-kevésbé megsínylette is a munkám.
Tény, hogy általában szórakozottan végeztem a munkámat; különféle ürügyekkel
át-átnéztem a többi szobába, remélve, hogy találkozom Makikóval, egyedül találom,

158
meglephetem különféle napi tevékenységei közepette. De többnyire Miyagi asszonyba
botlottam; szívesen elbeszélgettem vele, már csak azért is, mert erre könnyebben
adódott alkalom, mint a lányával való társalgásra - még tréfálkozott is, kajánul, ám
nemegyszer kesernyés felhanggal.
Este a vacsoránál, ahogy ott ültünk a forró sukiyaki körül, Okeda úr merőn nézett
bennünket, akárha arcunkra volnának írva a nap titkai, figyelte a hálót, a különálló s
mégis egymással összefüggő vágyak hálóját, mely, úgy éreztem, foglyul ejtett, s
melyből nem kívántam szabadulni, mielőtt e vágyakat sorra ki nem elégítem, így hát
hétről hétre halogattam a döntést, hogy búcsút mondok mesteremnek meg a nem
éppen jól díjazott és karriert sem ígérő munkámnak : megértettem, hogy a háló, mely
fogva tart, Oke-da úr hálója, ő húzza szemenként mind szűkebbre körülöttem.
Derűs ó'sz volt; a novemberi telihold közeledtével egy délután arról diskuráltunk
Makikóval, honnan esik a legszebb kilátás a fák ágai között bujkáló holdra. Én
erősködtem, hogy a ginkgo alatti ágyasról: a lehullott levelek szőnyegén halovány, szórt
fénnyé tompul a holdvilág. Határozott célom volt e beszélgetéssel : éjszakai találkára
akartam hívni Makikót, a ginkgofa alá. A lány jobbnak találta a tópartot; ősszel, mondta,
amikor hűvös és száraz a levegő, a holdtányér határozottabb körvonalakkal tükröződik a
vízen, mint nyáron, amikor többnyire párás udvara van.
- Helyes - vágtam rá gyorsan -, alig várom, hogy ott lehessek veled a parton, a
felbukkanó hold ragyogásában. Annál is inkább - tettem hozzá -, mert a tó édes
emlékeket idéz.
Talán ezenközben túl élénken idéződött fel bennem a mellével való érintkezés emléke,
mert átforrósodott a hangom s ez megijesztette. Összevonta a szemöldökét s hallgatott.
Igyekezetemben, hogy jó-vátegyem ezt a kis baklövést, mely szerelmes képzelgésem
végét jelenthette, fura dolgot műveltem: önkéntelenül kitátottam a számat, s
összecsattantottam a fogaimat. Makiko fájdalmas arccal hátrahőkölt, mintha csakugyan
marás érte volna testének valamelyik érzékeny pontját. Gyorsan összeszedte magát, s
kiment a szobából. Némi habozás után követtem.
A szomszéd szobában Miyagi asszony egy földre terített gyékényen ülve épp
virágokat és ágacskákat rendezgetett egy vázában. Holdkóros módjára közeledtem
hozzá, így ha utolsó pillanatban meg nem torpanok, fellököm vázástul, virágostul.
Makiko ijedt mozdulata hirtelen izgalmi állapotba hozott, s ez az állapotom talán nem

159
kerülte el Miyagi asszony figyelmét, hiszen oly kábultan botorkáltam feléje. Anélkül,
hogy fölnézett volna, kivett a vázából egy hosszú szárú kaméliát és felém suhintotta,
mintha rám akarna verni vele, vagy vissza akarna parancsolni, hisz félig-meddig már
fölébe ágaskodtam - vagy éppen provokálni, buzdítani kívánna egy simogató
paskolással. Lenyúltam, hogy megóvjam a virágokat és leveleket az összekuszálódástól;
közben már ő is igazgatta megint az ágakat, s ehhez előrehajolt; ekkor kezem mintegy
szórakozottan becsúszott a kimonója és pucér bőre közé, s már fogta, szorította is a
hosszúkás, puha, langymeleg mellét; ugyanebben a pillanatban Miyagi asszony keze
előbukkant a keiaki ágai közül (Európában kaukázusi szilfának hívják a növényt - a
szerk.), s úgy bántva le róla a ruhát, mint ágról a lombot, megragadta a hímtagomat; jó
erősen fogta, érzéssel.
Miyagi asszony melléből a bimbója keltette föl az érdeklődésemet, az igencsak
tágas udvar felületén kidudorodó kisebb-nagyobb papillák koszorúja; az udvar külső
szélein tömött sorokban helyezkedtek el, de egyik-másik előőrs a csúcsig is eljutott.
Feltehetően e szemölcsöcskék voltak Miyagi asszony érzéki fogékonyságának
szabályozói; erről könnyen meggyőződhettem: körülbelül másodperces időközökben, a
lehető legkülönbözőbb pontokon gyenge nyomást gyakorolván rájuk tüstént
ellenőrizhettem a hatást, mégpedig közvetlenül a bimbón, közvetve a hölgy egész
viselkedésén, mint ahogyan észlelhettem a magam reagálását is, mivelhogy kettőnk
érzékenysége között nyilvánvalóan kialakult valamiféle kölcsönösség. Ezt a gyöngéd,
tapogató földerítést nemcsak az ujjbegyeimmel végeztem - alkalmas pillanatban mellére
siklattam a hímtagomat s körkörösen simogattam vele; ugyanis testhelyzetünk kedvezett
e különbözőképpen erogén zónáink találkozásának, ő pedig láthatóan méltányolta a
játékot, segédkezett is benne, és irányította is. Történetesen az én bőrömnek a
hímtagom egész hosszában, s kivált végének kidudorodó részén ugyancsak vannak
olyan érzékeny szakaszai és pontjai, melyek érintésének hatása a gyönyörtől a kellemes
és csiklandó érzeten át a fájdalomig terjed - amiképpen kevésbé érzékeny és teljesen
érzéketlen szakaszai-pontjai is vannak. Érzékeny és túlérzékeny idegvégződéseink hol
véletlen, hol szándékos találkozása a legkülönfélébb visszajelzéseket eredményezte,
regisztrálásuk mindkettőnket erősen igénybe vett.
Javában végeztük e gyakorlatokat, amikor a tolóajtó küszöbén hirtelen feltűnt
Makiko alakja. Nyilván várta a leány, hogy utána siessek, s most idejött megnézni, mi

160
tart vissza. Rögtön látta, miről van szó, s eltűnt; ám nem olyan gyorsan, hogy ne
vehessem észre: valami változás esett az öltözékén; nyakig zárt pulóverét
selyemköntössel cserélte föl, mely mintha csak arra lett volna jó, hogy szétnyíljon bim-
bózó testének belső feszültségétől, hogy lecsússzon sima bőréről az első mohó támadás
nyomán, melyet e sima bőr mindenképpen ki kell hogy provokáljon.
- Makiko! - kiáltottam, meg akarván magyarázni (bár valójában nem tudtam, hol
kezdjem), hogy csupán a körülmények véletlen összejátszása hozta úgy, hogy ebben a
helyzetben talál az anyjával, igen, a véletlen vezette tévútra a csakis őt, Makikót illető
vágyamat. A vágyat, melyet most a félreérthetetlen ajánlkozásként szétnyílt vagy
szétnyílásra váró selyemköntös újra fellobbantott és meg is jutalmazott, olyannyira, hogy
szememben Makiko képével s anyja érintésével a bőrömön már-már győzedelmeskedett
rajtam a gyönyör.
Nem kerülhette el ez Miyagi asszony figyelmét, mert hozzám tapadva, lehúzott
maga mellé a gyékényre, majd nedves, alkalmatos nemi szervét néhány ügyes, fürge
rándulással az enyém alá csúsztatta, hogy az tüstént el is merült abban, akárha örvény
szippantotta volna be; meztelen, sovány lába ezenközben körülfonta a csípőmet.
Igencsak értette a dolgát Miyagi asszony; keresztcsontomon keresztbe rakott fehér
pamutzoknis lábfejével présként szorított magához.
Kiáltásom nem talált süket fülekre. A tolóajtó áttetsző hártyapapírján kirajzolódott
a lány árnyképe, amint ott térdel a szomszéd szoba gyékényén, előrenyújtott nyakkal,
aztán, íme, föltűnt fél arca az ajtórésben; vonásai arról árulkodtak, hogy a lélegzete is
elakadt: félig nyitott szájjal s tágra meresztett szemmel,lenyűgözve és undorodva
figyelte rángatózásunkat. Nem volt egyedül: a folyosó túlsó végén, egy másik ajtóban
mozdulatlan férfialak. Nem tudom, mióta állt ott Okeda úr. Merőn nézett, de nem min-
ket, nem, tekintete a bennünket figyelő leányán függött. Miyagi asszony kéjes vonaglása
a leány szemének közvetítésével tükröződött hideg, szenvtelen pupilláján, zárt, merev
ajkán.
Látta, hogy látom. Nem mozdult. Pontosan tudtam e pillanatban, hogy nem lép közbe,
nem is kerget el, és sosem fogja szóba hozni ezt az epizódot, egyetlen célzást se tesz rá,
s a többire sem, ha ismétlődnék, az esetleges jövőbeniekre; megértettem azt is, hogy e
cinkosság által nem lesz semmiféle hatalmam fölötte, s alárendelt helyzetem se válik

161
könnyebben elviselhetővé. A titok hozzáláncolt, őt azonban nem láncolta hozzám: ha
bárkinek kifecsegem, mit nézett végig, már el is ismertem bűnrészességemet.
Mit tehettem ezek után? Arra ítéltettem, hogy mindjobban belebonyolódjam a
félreértések gubancába; semmi kétség, Makiko immáron anyja számtalan szeretői
egyikének tekint, Miyagi asszony pedig tudja, hogy csak a lánya után epekedem, így hát
kegyetlen megtorlás vár mindkettejük részéről; másfelől a pletykák, amiket kaján
tanulótársaim épp mesterünk ravasz számításainak buzgó szolgálatában vernek majd
dobra, s amik aztán oly gyorsan terjednek az akadémiai körökben, igencsak rossz fényt
fognak vetni rám, hazug színben tüntetik fel serény munkálkodásomat az Okeda házban,
s így hitelemet veszítem az egyetemi oktatók előtt, akiktől pedig helyzetem jobbra
fordítását reméltem.
Mindez aggasztott, mégis sikerült pillanatnyi tevékenységemre összpontosítanom
a figyelmemet, s a Miyagi asszony nemi szervébe szorosan befogott nemi szervem
általános kéjérzetét ama helyi kéjérzetekkel elegyíteni, melyek dugattyúmozgásomnak s
a hölgy görcsös rángatózásának testünk különböző pontjaira gyakorolt nyomása révén
jöttek létre. Ez az eljárás legfőképpen épp a megfigyeléshez szükséges állapot
elnyújtásában segített: késleltette a krízist, a robbanást, érzéketlen, illetve csak
részlegesen érzékenypillanatokat iktatva közbe, melyek éppenséggel még sokkal
jelentőségteljesebbé tették az időben és térben oly kiszámíthatatlanul széttagolt, hirtelen
jelentkező ingereket. - Makiko! Makiko! - nyögtem Miyagi asszony fülébe, a leánya
képével dúsítva e gyönyörteli pillanatokat, igen, Makiko arcát kölcsönöztem a kéjhez,
meg az érzéseknek ama merőben más skáláját, melyet, úgy képzeltem, csak ő válthatna
ki belőlem. S hogy ellenőrzésem alatt tudjam tartani a reakcióimat, a még aznap este
Okeda úrnak előadandó eszmefuttatásomra gondoltam: a ginkgofa leveleinek
szemerkélését az jellemzi, hogy a pillanatonként leszakadó levelek mindegyike az esés
egész ideje alatt a többitől eltérő magasságban van, így az üres és érzékelhetetlen tér,
melyben e látható történések lejátszódnak, különböző szintekre osztható, azokban pedig
mindig csak egyetlenegy levélke kereng.

162
Kilencedik fejezet

Bekapcsolod a biztonsági övet. Mindjárt földet ér a gép. Repülni - ez az utazás

ellentéte: átszeled a tér egy hézagát, beletűnsz a semmibe, elfogadod, hogy arra a
néhány órára, mely szintúgy valamiféle folytonossági hiány, csak épp az időé, nem vagy
sehol; majd újra előbukkansz valahol és valamikor, függetlenül attól, hogy hol és mikor
tűntél el. Mit csinálsz közben? Mivel töltőd ezt az időt, míg nem vagy a világban, s a
világ sincs veled? Olvasol; reptértől reptérig le nem veszed a szemed a könyvről, mert
hisz lapjain túl űr tátong, a le- és fölszállások, a téged magába fogadó és tápláló fém
anyaméh s a mindig változó és mindig azonos utastömeg személytelensége. Érdemes
hát utazásod e másik, a nyomtatott betűk anonim egyformaságából adódó
absztrakciójába kapaszkodnod: a szavak megidéző hatalma azt sugallja, hogy mégiscsak
valami fölött repülsz, nem a semmi fölött. Tudatában vagy: tekintélyes adag felelőt-
lenség kell ahhoz, hogy az ember bizonytalan, jól-rosszul kormányozott szerkezetekre
bízza magát; az is megfordul a fejedben, hogy talán legyőzhetetlen hajlamunk ez az
ernyedtségre, a hanyatlásra, a gyermeki függőségre. (De végül is a repülésen tűnődői
vagy az olvasáson?)
A gép már a kifutópályán gurul, neked pedig még nem sikerült befejezned
Takakumi Ikoka Lehullott levelek holdfényes szőnyegén című regényének az olvasását.
Tovább olvasol hát, miközben lefelé lépkedsz a lépcsőn, tovább a reptéri kis buszon, az
útlevél-ellenőrzésre meg a vámvizsgálatra várakozó sor bán. Lassan csoszogsz előre,
amikor egyszer csak valaki kikapja kezedből a nyitott könyvet; mintha függöny lebbent
volna föl: egy csomó bőr vállszíjas, géppisztolyos, aranycsillagos, váll-lapos rendőr áll
előtted.
- A könyvem… - nyöszörgőd, gyámoltalan, gyermeki mozdulattal nyújtva ki kezed a
fényes gombok és fekete csőtorkolatok tiszteletet parancsoló sorompója felé.
- Elkobozzuk, uram. Ez a könyv nem juthat be Ataguitaniába. Be van tiltva.
- De hát hogyan?… Egy őszi falevelekről szóló regény… Milyen jogon?…
- Az elkobzandó könyvek listáján szerepel. Itt nálunk ez a törvény. Mit okoskodik? -
Szavanként, szótagonként változik a hangnem: szárazról ridegre, ridegről gorombára,
gorombáról fenyegetőre vált.
- Csak hát én… Még nem olvastam ki egészen…

163
- Hagyd rájuk - súgja valaki mögötted. - Ne kezdj ki ezekkel. A könyvért ne fájjon a
fejed, van nálam is egy példány, majd később beszélünk…
Egy hórihorgas, szemüveges, biztos fellépésű nő az, nadrágban, rengeteg
csomaggal; határozott arckifejezéssel lépked el az ellenőrző közegek előtt, mint aki már
megszokta az ilyesmit. Ismered? Ha ismerősnek tetszik is, ne mutasd: nyilván feltűnés
nélkül akar szót váltani veled, jelez, hogy kövesd: ne veszítsd hát szem elől. Odakint
taxiba ül, int, hogy te meg ülj a következő kocsiba. A nyílt országúton a kocsija lefékez,
a nő gyorsan kiszáll, s valamennyi bőröndjével átköltözik a te taxidba. Ha nincs az a
rövidre nyírt haja s az óriási szemüvege, az lenne az érzésed, hogy hasonlít Lotariára.
Ezt meg is próbálod pendíteni: - Te csak nem?…
- Corinna vagyok, szólíts Corinnának. Belekotor a táskáiba, kivesz az egyikből egy
könyvet, odanyújtja neked.
- De hiszen ez nem az - mondod, ahogy megpillantod a fedőlapon az író nevét meg a
regény címét; mindkettő ismeretlen számodra: Calixto Bandera, Egy üres gödör körül. -
Tőlem Ikoka egyik könyvét kobozták el!
- Azt adtam oda neked. Ataguitaniában csak hamis fedőlappal foroghatnak közkézen a
könyvek.
Miközben a taxi teljes sebességgel berobog a poros elővárosba, nem tudsz
ellenállni a kísértésnek, fellapozod a könyvet, hogy megbizonyosodj, igazat mondott-e
Corinna. Csudát! Most látod először ezt a szöveget, semmi köze a japán regényhez: úgy
kezdődik, hogy egy férfi lovagol valami fennsíkon, agavéfák között, fölötte, az égen
ragadozó madarak köröznek, zopilotes, így hívják őket.
- Nemcsak a fedőlap hamis - jegyzed meg -, hanem a szöveg is, úgy látszik.
- Mit vártál? - mondja Corinna. - Ahol egyszer elkezdődik a hamisítási folyamat, ott nincs
többé megállás. Ebben az országban minden hamis, ami csak hamisítható: múzeumi
képek, aranyrudak, autóbuszjegyek… Forradalom és ellenforradalom úgy küzd egymás
ellen, hogy hamisít; s az eredmény: senki sem tudhatja biztosan, mi a valódi, mi a
hamis, a politikai rendőrség forradalmi akciókat színlel, a forradalmárok rendőrruhába
bújnak.
- És kinek van haszna mindebből?

164
- Korai volna megmondani, a jövő ad rá majd választ. Attól függ, ki tudja jobban a maga
hasznára fordítani a saját és a másik fél hamisításait: a rendőrség-e vagy a mi
szervezetünk.
A taxisofőr hegyezi a fülét. Intesz Corinnának, legyen óvatosabb.
Ám ő: - Ne félj. Ez áltaxi. Engem inkább az aggaszt, hogy követnek bennünket,
mögöttünk egy másik taxi.
- Valódi vagy ál?
- Minden bizonnyal ál, csak nem tudom, a rendőrségé-e vagy a miénk.
Hátrasandítasz. - Egy harmadik!… - kiáltod. - Egy harmadik is van mögöttünk, követi
azt, amelyik bennünket követ…
- Lehet, hogy a mieink ülnek benne s a rendőröket ellenőrzik, de rendőrök is lehetnek,
akik a mieink nyomában vannak…
A második taxi elétek vág, megáll, fegyveres férfiak ugranak ki belőle. Egyenként elő kell
kászálódnotok. - Rendőrség! Le vannak tartóztatva! - Megbilincselnek mindhármótokat,
s betessékelnek a maguk taxijába: téged, Corinnát és a sofőrt.
Corinna nyugodtan, mosolyogva köszönti amazokat: - Gertrude vagyok. Ez itt jó barát.
Vigyetek minket a parancsnokságra.
Leesett az állad? Corinna odasúgja neked, a te nyelveden: - Ne félj. Álrendőrök:
valójában a mieink.
Alig indul el veletek a második taxi, máris megállásra kényszeríti a harmadik.
Géppisztolyos férfiak ugranak ki ebből is, arcukat kendő fedi; lefegyverzik a rendőröket,
bilincseitek a rendőrök csuklójára kerülnek. Betuszkolnak valamennyiőtöket a taxijukba.
Corinna-Gertrude teljesen közömbösnek látszik: - Köszönöm, barátaim - mondja.
- Ingrid vagyok, ez itt pedig a mieink közül való. A főhadiszállásra visztek?
- Pofa be - mordul rá az egyik fegyveres, feltehetően a vezetőjük. - Ne higgyétek, hogy
átejthettek! Most bekötjük a szemeteket. A túszaink vagytok.
Nem tudod, mit gondolj erről az egészről, már csak azért sem, mert Corinna-Gertrude-
Ingridet átviszik a másik taxiba. Amikor leveszik szemedről a kendőt, s mozgásodban
sem akadályoznak tovább, valamiféle rendőrkapitányság (vagy kaszárnya?) irodájában
találod magad. Egyenruhás altisztek fényképeznek elölről és oldalnézetben,
ujjlenyomatot vesznek rólad. Egy tiszt kiszól: - Alfonsina!

165
Gertrude-Ingrid-Corinna lép be a szobába, egyenruhában van ő is; aktákat nyújt át a
tisztnek, aláírásra. Te közben tovább vándorolsz, íróasztaltól íróasztalig: itt a személyi
irataidat veszik el, ott a pénzedet, amott a ruhádat - rabruhát kapsz a helyébe.
- Miféle csapda ez? - kérdezed Ingrid-Gertrude-Alfonsinától; őreid egy percre hátat
fordítottak, s a lány ezt kihasználva közelebb húzódott hozzád.
- Ellenforradalmárok épültek be a forradalmi szervezeteinkbe, ők intézték úgy, hogy a
rendőrök csapdájába essünk. De szerencsénkre a rendőrök között sok a beépült
forradalmár, ők most igazolják, hogy ehhez a parancsnoksághoz tartozom. Ami téged
illet, egy álbörtönbe fognak szállítani, vagy egy valódi börtönbe, ami viszont a mi
ellenőrzésünk alatt áll.
Hirtelen Marana jut eszedbe. Ki más tudott volna effélét kiagyalni?
- Azt hiszem, fölismertem a vezéretek stílusát - mondod.
- Nem fontos, ki a vezér. Álvezér is lehet, aki úgy tesz, mintha a forradalomnak
dolgozna, csak azért, hogy az ellenforradalmat segítse, mivel meg van róla győződve,
hogy ezzel utat nyithat a forradalom számára.
- És te velük működsz együtt?
- Nálam más a helyzet. Én igazi forradalmár vagyok s beépültem az álforradalmárok
közé. De hogy le ne leplezzenek, azt kell színlelnem, hogy álforradalmár vagyok, aki az
igaziak közé épült be. A rendőrség szolgálatában állok, de nem az igazi rendőrségében,
mert valójában a beépült ellenforradalmárok közé beépült forradalmárok utasításait
követem.
- Ha jól értem, itt mindenki beépült: a rendőrségnél is meg a forradalmároknál is.
Hogyan ismeritek föl egymást?
- Mindenkinek tudnia kell, kik azok a beépültek, akik beépítettek. S legfőképpen avval
kell tisztában lennie, ki építette be a beépülteket.
- És folytatjátok a harcot, az utolsó csepp véretekig, miközben tudjátok, hogy senki sem
az, akinek mondja magát?
- Hát aztán! Ki-ki játssza a szerepét, teljes beleéléssel.
- És nekem miféle szerepet kéne játszanom?
- Várd ki a sorod szép nyugodtan. Olvasd tovább a könyvedet.
- Az ördögbe! Elvesztettem, amikor kiszabadítottak, vagyis nem, amikor letartóztattak…

166
- Nem érdekes. Mintabörtönbe kerülsz, a könyvtárában minden újdonságot megtalálsz
majd.
- A tiltott könyveket is?
- Hát persze, hol legyenek a tiltott könyvek, ha nem a börtönben?
Ilyen messze eljöttél, Ataguitaniáig hozott a vadászszenvedély, merthogy űzőbe
vettél egy regényhamisítót; most, lám, foglya vagy egy rendszernek, melyben az élet
egyetlen megnyilvánulása sem valódi. Pontosabban: rászántad magad, hogy beba-
rangolsz erdőt, mezőt, fennsíkokat, s még a Kordillerákban is nyomon követed Maranát,
ezt a szélhámos kutatót, aki nyilván eltévedt a regényfolyamok forrásainak keresése
közben, de beleütköztél a rabtartó társadalomnak egész földgolyónkat behálózó
vasrácsaiba, melyek nyomorúságos és mindig egyforma folyosóikra terelik a kalandot…
Vajon ez még a te történeted, Olvasó? Az út, melynek Ludmilla kedvéért vágtál neki, oly
messze vitt tőle, hogy szem elől tévesztetted: ha ő már nem vezet, nem marad más
hátra, fordított tükörképére, Lotariára kell bíznod magad…
De csakugyan Lotaria volna ez a lány? - Nem tudom, kiről beszélsz. Neveket
emlegetsz, egyet sem ismerek közülük - válaszolta, valahányszor elmúlt epizódokra
próbáltad emlékeztetni. Vajon az illegalitás szabályai kötelezik erre a viselkedésre?
Tulajdonképpen nem vagy benne egészen biztos, hogy ő az valóban... Talán egy ál-
Corinna vagy ál-Lotaria... Bizonyosan csak azt tudod, hogy szerepe a történetedben
hasonló Lotaria szerepéhez, így hát a Lotaria név illik rá, ez áll összhangban vele,
másképp nem is tudnád hívni.
- Tagadod, hogy van egy lánytestvéred?
- Van egy lánytestvérem, de nem értem, mit akarsz evvel.
- Ez a lánytestvéred, ugye, azokat a regényeket szereti, amelyeknek nyugtalanító,
bonyolult lelkű hősei vannak?
- Az én lánytestvérem mindig azt mondja, hogy azokat a regényeket szereti,
amelyekben valamiféle elemi őserő van, tellurikus erő. (Igen, így mondja: tellurikus erő.)
- Ön panaszt emelt a börtönkönyvtárban egy hiányos kötet miatt - mondja a magas
rangú tiszt a magas íróasztala mögött.

Megkönnyebbülten sóhajtasz föl. Amióta egy őr kiszólított a celládból s folyosókon,

alagsorokon, előszobákon és irodahelyiségeken vezetett végig, lépcsőn föl, lépcsőn le,
felváltva hol elöntött a forróság, hol a hideg rázott a nyugtalanságtól. Pedig, lám, csak

167
válaszolni akarnak a Calixto Bandera regénye, az Egy üres gödör körül miatt benyújtott
reklamációdra! A szorongás helyébe most visszatér a csalódottság, amit akkor ereztél,
amikor kezedbe vetted a néhány feslett, nyűtt ívet jól-rosszul összetartó fedőlapot.
- Persze hogy panaszt emeltem! - válaszolod. - Önök nagyon büszkék a
mintabörtönük mintakönyvtárára, ha viszont kikér az ember egy kötetet, ami különben
szabályosan föl van tüntetve a katalógusban, egy köteg papírronggyal szúrják ki a szemét!
Kérdezem, hogyan képzelik a javító-nevelő munkát ilyen módszerekkel!
Az íróasztal mögött ülő tiszt lassan leveszi a szemüvegét. - Nem foglalkozhatom érdemben
a panaszával - mondja szomorú képpel, s fejét ingatva. - Nem tartozik a hatáskörömbe.
Hivatalunknak, bár jók a kapcsolatai mind a fegyintézetekkel, mind a könyvtárakkal,
átfogóbb problémákat kell megoldania. Azért hívattuk, mert tudjuk, hogy szenvedélyes
regényolvasó, s szükségünk van a szaktanácsára. Rendfenntartó szerveink -
hadseregünk, rendőrségünk és ügyészségünk - mindig is nehézséggel küzdöttek annak
megítélésében, hogy egy-egy regény betiltandó-e vagy engedélyezhető: nem áll
rendelkezésünkre elég idő a töméntelen könyv olvasásához, s bizonytalanok vagyunk az
elbírálás alapját képező esztétikai és filozófiai irányelvek tekintetében… Nem, attól ne
féljen, hogy a cenzúrázásban való részvételre kívánjuk kötelezni. A modern technológia
hamarosan mentesít bennünket e feladatok alól, gyorsan és tökéletesen elvégzi
helyettünk ezt a munkát. Vannak gépeink, melyek olvasni, elemezni, elbírálni képesek
bármely leírt szöveget. De most épp e szerkezeteket kell ellenőriznünk. Ön átlagolvasóként
szerepel a nyilvántartásunkban, s tudomásunk van arról, hogy olvasta Calixto Bandera
Egy üres gödör körül-jét, legalábbis egy részét olvasta. Hasznosnak tartanánk egy
összehasonlítást az ön olvasói benyomásai és olvasógépünk vizsgálatának eredményei
között.
Átvezet a gépterembe. - Bemutatom Sheilát, a programozónőnket.
Íme, ott áll előtted Corinna-Gertrude-Alfonsina, nyakig gombolt fehér
munkaköpenyben, sima, mosogatógéphez hasonló fémszerkentyűkkel foglalatos-
kodik. - Ezek memóriaegységek, beléjük van táplálva az Egy üres gödör körül teljes
szövege. A gépsor utolsó tagja a printer, amint látja, szóról szóra, elejétől végig
újranyomja a regényt - mondja a tiszt. Egy írógépféle végenincs papírcsíkot göngyölít
ki magából, észbontóan gyors gépfegyverkattogása telepöttyözi közben rideg
nagybetűkkel.

168
- Akkor, ha megengedi, kapok az alkalmon, és elveszem azokat a fejezeteket, amiket
még nem olvastam - mondod, s remegő kézzel végigsimítod a sűrű betűfolyamot:
felismerted benne azt a prózát, mely társad volt rabságod óráiban.
- Csak nyugodtan - mondja a tiszt -, magukra hagyom Sheilával, ő majd elindítja a
megfelelő programot.
Olvasó, itt a könyv, amit kerestél; a mese elszakadt fonala ismét egyben; visszatért
ajkadra a boldog mosoly. De mit gondolsz, folytatódhat így tovább ez a történet?
Nem, nem a regényé: a tied! Meddig hagyod, hogy kényükre-kedvükre sodorjanak az
események? Jó, kalandos kedvvel fejest ugrottal beléjük: no és azután? Mi történt
azután? Tevékenységed csakhamar arra korlátozódott, hogy nyilvántartottad a
mások döntése alapján létrejött helyzeteket, alávetetted magad idegen óhajoknak,
belekeveredtél olyan eseményekbe, melyeket nem tudtál az ellenőrzésed alatt
tartani, így hát mire jó neked ez a főszerep? Ha továbbra is belemégy ebbe a
játékba, akkor bizony te szintúgy cinkosa vagy ennek az egész misztifikációnak.
Csuklón ragadod a lányt. - Elég az alakoskodásból, Lotaria! Meddig tűröd még, hogy
egy rendőr-állam bábuként kezeljen ?
Ezúttal Sheila-Ingrid-Corinna képtelen palástolni a zavarát. - Nem tudom… - mondja,
csuklóját kiszabadítva -, nem tudom, kit vádolsz, miről beszélsz. Én nagyon is világos
stratégia szerint cselekszem. A hatalomellenes erőnek be kell épülnie a hatalom
szerveibe, csak így zúzhatja szét.
- És létrehozza ugyanazt! Fölösleges tovább álcáznod magad, Lotaria! Ha kigombolod
az egyenruhádat, alatta mindig ott egy másik!
Sheila kihívó pillantást vet rád. - Kigombolni?…Rajta, próbáld csak…
Immár eldöntötted, hogy összecsapsz vele, nem hátrálhatsz meg többé. Reszkető
kézzel kigombolod Sheila programozónő fehér munkaköpenyét. S mit látsz alatta?
Alfonsina rendőr-egyenruháját, letéped Alfonsina aranygombjait, s ott van előtted
Corinna anorákja, lehúzod Corinna anorákjának villámzárát, s megpillantod Ingrid
zubbonyán a rangjelzéseket…
A többit már ő maga tépi le magáról: előtűnik tömör, dinnyeforma emlője,
gyomrának kissé homorú s hasának kissé domború íve, betüremlett pici köldöke, telt
csípője, dús fanszőre, hosszú, kerek combja.
- És ez?! Ez is egyenruha?! Fel vagy dúlva. - Nem, nem… - mondod rekedten.

169
- De bizony az! - kiáltja Sheila. - A test egyenruha! A test hadra kelt sereg. A test
erőszakos akció! A test igénybejelentés a hatalomra! A test csatázik! A test az alany!
A test cél és nem eszköz! A test kifejez! Kommunikál! Üvölt! Tagad! Felforgat!
Azzal Sheila-Alfonsina-Gertrude rád veti magát, lerángatja rólad a rabruhádat, s
meztelen tagjaitok máris ott tekeregnek összefonódva az elektronikus
memóriaszekrények tövében.
Olvasó! mit csinálsz? Nem állsz ellen? Nem menekülsz? Aha, részt veszel… ilyen
könnyen táncba lehet téged vinni… Nem vitás, ennek a könyvnek te vagy a főalakja,
de azt képzeled, ez feljogosít, hogy valamennyi női szereplővel nemi kapcsolatot
teremts? Csak úgy, ukmukfukk?… Történeted Ludmillával talán nem fűti át eléggé a
cselekményt, hiányzik belőle a szerelmes regények bája? Mi szükség összeszűrni a
levet a húgával is (vagy olyasvalakivel, akit a húgának vélsz), ezzel a Lotaria-
Corinna-Sheilával? - hiszen ha belegondolsz, még rokonszenves sem volt neked…
Érthető, hogy kárpótolni akarod magad, amiért annyi-annyi lapon át csak figyelted az
eseményeket megadóan - de hát ez volna a módja?! Vagy azt akarod mondani, hogy
ebbe a szituációba is akaratodon kívül keveredtél? Jól tudod, hogy ez a lány a fejével
csinál mindent, ha egyszer kifundál egy elméletet, azt tüstént átteszi a gyakorlatba,
tekintet nélkül a következményekre… Csakis ideológiai demonstrációnak szánja, amit
csinál, nem egyébnek… Hogy a csudába tud most rögtön meggyőzni az érveivel?
Vigyázz, Olvasó, légy résen, itt minden más, mint aminek látszik, mindennek két arca
van…
Egy fényképezőgép villanófénye és kioldójának ismételt kattanása befalja
egymáshoz tapadt, vonagló-ringatózó testetek fehér meztelenségét.
- Alexandra kapitány, már megint pucéron kaptunk rajta, egy fegyenc karjaiban! -
hangzik a láthatatlan fényképész intelme. - Ezek a pillanatfelvételek is gazdagítják
majd a káderdossziédat… - s távolodó hangján érezni, hogy gúnyosan vigyorog.
Alfonsina-Sheila-Alexandra bosszús arccal feláll, magára kap valamit. - Fél percre se
hagynának nyugton, soha! - Mérgesen fúj egyet. - Két, egymás sál szemben álló
titkosszolgálatnak dolgozni egyszerre… ez avval a kényelmetlenséggel jár, hogy
mindkét fél állandóan zsarolni próbálja az embert.
Te is feltápászkodsz, s ekkor észreveszed, hogy körül vagy csavarva telenyomtatott
papírtekercsekkel: a regény eleje ott tekereg-nyújtózkodik a padlón, mint valami

170
játékos kedvű cica. Mostanában a saját, megélt történeteid szakadnak félbe a
legizgalmasabb pillanatban; a regényeket talán ezúttal végigolvashatod…
Alexandra-Sheila-Corinna nagy gonddal nyomkodja megint a különféle gombokat.
Arcán újra annak a szorgalmas lánynak a kifejezése, aki bármit csinál, belead apait-
anyait. - Valami elromlott - morogja maga elé -, mostanra az egésznek ki kellett
volna már jönnie… Mi lehet a hiba?
Már észrevetted: Gertrude-Alfonsinának kissé ideges napja van ma; valamelyik
munkaszakaszban rossz gombot nyomhatott be. Az áramkörök egyetlen pillanatra
megszakadtak, s ez az egyetlen pillanat szétzilálta a szavak rendjét Calixto Bandera
szövegében, melyet mindeddig híven őrzött az elektronikus memória, bármikori
napvilágra bocsátásra készen. Most hát zúzzák, marcangolják, őrlik a színes szalagok
az elemeikre bontott szavak törmelékét, a különféle frekvenciák szerint megfelelő
oszlopokba sorakoztatják: a a a a, az az az az, egy egy egy egy, ba ba ba ba, hogy
hogy hogy hogy. Szétesett, szétmorzsolódott a könyv, többé össze nem rakható -
homokpad, melyet elfújt a szél.

171
EGY ÜRES GÖDÖR KÖRÜL

Atyám azt mondta, amikor felröppennek a saskeselyűk, ez annak a jele, hogy

hamarosan véget ér az éjszaka. Én meg hallottam, mint verdesnek súlyos
szárnyukkal a fekete levegőégben, s láttam, ahogy árnyékot vetnek a zölden
pislákoló csillagokra. Fáradt, lomha volt ez az emelkedés, lassan, nehézkesen
szakadtak el a földtől, a sötét bokrokról, mintha tollaik csupán röptükben győződtek
volna meg arról, hogy tollak, és nem tüskés levelek. A keselyűk elszálltával újra
feltűntek a csillagok, most már szürkék voltak, s az ég volt zöld. Megvirradt, s én
egyedül lovagoltam a néptelen utakon, ösvényeken Oque-dal irányába.
- Nacho - mondta volt atyám -, halálom után tüstént tarisznyázz háromnapi élelmet,
vezesd elő a lovamat, fogd a karabélyomat, s a kiszáradt patak medrében kaptass fel
a San Ireneo-hegy oldalába, egészen addig, amíg meg nem pillantod az égre szálló
füstcsíkokat Oquedal teraszai fölött.
- Miért menjek Oquedalba? - kérdeztem tőle. - Ki van ott? Kit kell megkeresnem?
Atyám hangja mindjobban elhalt, beszéde teljesen lelassult, az arca is egyre lilább
lett. - El kell árulnom neked egy titkot, amit hosszú éveken át őriztem… Hosszú
történet.
Utolsó erejével nyögte ki e szavakat, én pedig tudva, hogy hajlik beszéd
közben a kacskaringókra, az elkalandozásokra, visszautalásokra és közbevetésekre,
féltem: nem jut el a lényegig. - Gyorsan, atyám, mondd, kit keressek meg
Oquedalban mondd a nevét...
- Anyádat… Az anyádat, akit nem ismersz… ő lakik Oquedalban… Pólyás korod óta
nem látom…
Sejtettem, hogy mielőtt meghal, beszélni fog az anyámról. Tartozott nekem
ezzel, hiszen egész kisgyermek és kamaszkoromat úgy kellett leélnem, hogy nem
tudhattam, hogyan néz ki az az asszony, aki világra hozott, mi a neve, s ő, az atyám,
miért szakított le az emlőjéről, amikor még szoptam a tejét, miért hurcolt magával a
kóbor, bujdosó életébe. - Ki az anyám? Mondd a nevét! - Sokat mesélt róla, amikor
még gyermekfővel fáradhatatlanul kérdezgettem, de csupa egymásnak ellentmondó,
kitalált történettel traktált: hol szegény koldusasszony volt az anyám, hol külföldi
hölgy, aki piros automobilon utazik, egyszer kolostorbéli apáca, máskor cirkuszi

172
lovarnő, megint máskor halott, merthogy belehalt a szülésbe, vagy földrengésben
pusztult el. Így aztán egy nap elhatároztam, nem faggatom tovább, megvárom, míg
maga beszél. Alig töltöttem be tizenhatodik életévemet, amikor atyám megkapta a
sárgalázat.
- Hadd meséljem a kezdet kezdetétől - nyögte, lihegte. - Ha fent leszel Oquedalban,
s ezt mondod: „Nacho vagyok, Don Anastasio Zamora fia", sokat hallhatsz majd
rólam, hazugabbnál hazugabb történeteket, gonosz rágalmakat…Tudd meg hát…
- A nevét, anyám nevét, gyorsan!
- Igen. Eljött a perc, hogy megtudd…
Nem, nem jött el az a perc. Miután többször belefogott hosszadalmas és
semmitmondó bevezetőibe, atyám egy hörgéssel mindörökre itt hagyta e
siralomvölgyét. Az ifjú, aki most a sötétben nógatta lovát a meredek hegyi úton,
továbbra sem tudta, miféle kezdetekhez készül visszakanyarodni.
A kiszáradt patak mentén kaptattam fölfelé, mélyen alattam kanyargott a meder. Az
erdő cikcakkos körvonalaira tapadt hajnal mintha nem új napot hozott volna
számomra, hanem azt, mely megelőzte valamennyit, újat, de abból az időből, amikor
még mind új volt, olyan, mint amaz első, amikor az emberek felfogták, mi is egy
nap.
Amikor pedig már annyira kivilágosodott, hogy látni lehetett a túlpartot,
észrevettem, hogy ott is kanyarog egy út, s egy lovas velem egy vonalban,
ugyanabba az irányba kaptat, mint én, hosszú csövű puskával a vállán.
- Hahó! - kiáltottam át neki. - Milyen messze van ide Oquedal?
Rám se hederített; illetve rosszabb: egy pillanatra felém fordította a fejét (különben
azt hihettem volna, hogy süket), de máris előrenézett megint, maga elé, nem
méltatott válaszra s nem is intett üdvözlésképp.
- Hé! Hozzád szóltam! Süket vagy? Néma? - kiáltottam; ám ő csak ringatózott tovább
a nyeregben, fekete lova lépteinek ütemére.
Ki tudja, mióta haladtunk így párosán az éjszakában, a patak meredek vájatának két
oldalán. Ami úgy tetszett addig, hogy kancám patkócsattogásának a visszhangja,
mely a túlsó part hepehupás mészfalától lett olyan szabálytalan, valójában az engem
kísérő léptek zaja volt.

173
 Csupa hát, csupa nyak fiatalember volt, fején rojtos szélű sombrero. Sértett a
barátságtalan viselkedése, megsarkantyúztam hát a kancámat, hogy magam mögött
hagyjam s ne lássam. Alighogy megelőztem, ki tudja, miféle sugallat hatására
visszapillantottam. Kezében tartotta már a puskáját, föl is emelte, akárha épp
megcélozna vele. Tüstént megragadtam a nyeregkápámon nyugvó karabélyom tusát,
mire ő máris visszaakasztotta a vállára a fegyverét, mintha mi sem történt volna.
Ettől fogva szinte lépést tartottunk a lovainkkal, úgy kaptattunk a kiszáradt patak két
oldalán, szemmel tartva egymást, s ügyelve, hogy ne fordítsunk hátat egymásnak. A
kancám hozzáigazította lépteit a fekete lóéhoz, mintha tudta volna, miről van szó.
A történet ugyancsak hozzáigazítja lépteit a két meredek ösvényen felhangzó
patkódobogás lassúdad üteméhez; az úticélban benne van a múlt és jövő titka,
benne a nyeregkápán függő lasszó hurkához hasonló, önmagába visszatérő idő. Már
tudom, hogy a hosszú út, mely Oquedalba vezet, rövidebb lesz, mint az, amit még
meg kell tennem, miután a faluba értem, az emberlakta világ - az életidőm határára.
- Nacho vagyok, Don Anastasio Zamora fia - mondtam a templom tövében guggoló
öreg indiánnak. - Hol van a ház?
„Talán ő tudja", gondoltam.
Az öreg fölemelte szemhéját, mely vörös volt és bütykös, mint a pulykáé. Ujja,
száraz gyújtósfa-ujja előbújt a ponchója alól, s az Alvaradók palotája felé mutatott,
az egyetlen emeletes ház felé ebben a falunak nevezett szikkadt sárkupacban: a
barokk homlokzat mintha tévedésből került volna ide, elhagyott kulisszaként. Sok
száz évvel ezelőtt valaki azt hihette, hogy ez itt a Kánaán; amikor pedig rájött, hogy
tévedett, az éppen fölépült palotára tüstént rá-köszöntött a lassú hanyatlás korszaka.
Követem a szolgát, aki átvette tőlem a lovamat s kantárszáron vezeti tovább;
megyek, megyek vele, s ahelyett, hogy mind beljebb jutnék, udvarokon baktatok
keresztül, sok-sok udvaron, egyikből ki, másikba be, mintha ebben a házban
valamennyi kapu csak a kijárást szolgálná, soha a belépést. Az elbeszélésnek
sugallnia kellene azt a sehová sem kötődő érzést, amit egyrészt az életemben először
látott helyek, másrészt viszont olyan helyszínek váltanak ki, melyek nem mint kép,
hanem mint hiány rögzültek az emlékezetben. Most a szemembe tűnő látvány
igyekszik újra betölteni az űröket, de csupán arra jut, hogy feltűnése pillanatában
maga is elfeledett álmok színét ölti.

174
 Egymást követik az udvarok, ebben porolásra előkészített szőnyegek vannak
kiterítve (pazarul berendezett szobában ringó bölcső után kutatok emlékezetemben),
abban nagy halom alfafűvel teli zsák (valamiféle mezőgazdasági üzem kisgyerekkori
emlékét próbálom élesztgetni), amabból lóistállók nyílnak (istállóban születtem
vajon?). Fényes nappal van, ám az elbeszélésre boruló homály nem oszlik, nem
közvetít üzeneteket, amiket a képzelet jól megrajzolt, tiszta körvonalú alakzatokká
egészíthetne ki, nem ereszt át szavakat, csupán értelmetlen hangzavart,
énekfoszlányokat.
A harmadik udvarban kezdenek alakot ölteni a benyomások. Először szagok,
illatok… aztán egy fáklyaláng fénye megvilágítja az Anacleta Higueras tágas
konyhájába gyűlt kortalan arcú indiánokat, sima, szőrtelen bőrüket, mely lehet
nagyon öreg is, fiatal is, talán már akkor aggastyánok voltak, amikor apám itt járt,
de meglehet, apám kortársainak fiai ezek itt, akik úgy néznek most a fiára, mint
apáik néztek őrá, az idegenre, aki egy reggel lóháton s karabéllyal érkezett.
A fekete tűzhely s a lángok hátteréből előtűnik az asszony magas, okkersárga-
rózsaszín csíkos kendőbe burkolt árnyalakja. Anacleta Higueras egy tányér csípős
húsgombócot rak elém az asztalra. - Egyél, fiam, hisz tizenhat esztendeig bolyongtál,
míg rátaláltál a hazaútra - mondja, én meg azon töprengek, vajon a „fiam" itt most a
szokott meg szólítás-e, amivel fiatalemberekhez fordulnak idősebb nők; vagy szó
szerint értendő. S ég a szám a fűszerektől, amiket Anacleta tán azért tett az éte-
lembe, hogy ízében benne legyen minden íz, a legfelsőbb fokon; de hiába, nem
tudom sem megkülönböztetni, sem megnevezni őket, tűz lángjaiként lobbannak
egymásba az ínyemen. Sorra fölidézem minden ételnek az ízét, amit életemben
ettem, hogy ráismerjek erre az olyannyira összetettre, s íme, egy merőben más, de
tán egyenértékű ízt érzek, az elsőt, az anyatejét, mely minden ízt magában foglal.
Elnézem Anacleta arcát, ezt a szép indián arcot, melyet épp csak felpuffasztott egy
kicsit az idő, de egyetlen ráncot se vésett rá, elnézem tömzsi, kendővel körülcsavart
alakját, s azon tűnődöm, vajon keblének, ennek az immár megereszkedett kebelnek
teraszára csimpaszkodtam-e föl pendelyes koromban.
- Akkor hát ismerted az apámat, Anacleta?
- Bár ne ismertem volna, Nacho. Nem volt éppen szerencsés nap, amikor fölbukkant
Oquedalban...

175
- Miért, Anacleta?
- Csak bajt, szerencsétlenséget hozott az indiánokra… és a fehéreknek sem
használt… Aztán eltűnt… De az a nap se volt szerencsés, amikor itt hagyta
Oquedalt…
Amaranta Anacleta Higueras leánya. Ferdén metszett szeme van, vékony, feszes
cimpájú orra, keskeny, íves ajka. Nekem hasonló a szemem, az orrom s a szám
pedig ugyanolyan. - Ugye hasonlítunk egymásra, én és Amaranta? - kérdezem
Anacletától.
- Akik Oquedalban születtek, mind hasonlítanak egymásra. Indiánok, fehérek… akár
össze is lehet téveszteni őket. Kevés család él itt, ebben a mi kis hegyi falunkban.
Évszázadok óta egymás közt házasodunk. - Apám nem volt idevalósi…
- Nem bizony. Megvan rá az okunk, hogy ne szeressük az idegeneket.
Halk sóhajra nyílik az indiánok szája, csupa íny nélküli, ritkás, romlott fogazatú
csontvázszáj.
Egy képet láttam a második udvaron áthaladtomban, egy fiatalember megsárgult,
koszorúk övezte, olajmécsessel megvilágított fényképét. - Annak a halottnak az arcán
is családi vonásokat fedeztem föl… - mondom most Anacletának.
- Az Faustino Higueras, tartsa őt Isten az arkangyalainak dicsfényében! - feleli
Anacleta, s az indiánok ajkáról halk mormolás: imádság száll az ég felé.
- A férjed volt, Anacleta?
- A testvérem volt, otthonunk s népünk kardja és pajzsa, amíg nem keresztezte útját
az ellenség...
A második udvaron felhalmozott zsákok mellett érem utol Amarantát. - Egyforma a
szemünk - mondom neki.
- Nem, az enyém nagyobb.
- Mérjük hát össze… - s oly közel hajolok hozzá, hogy szemöldökünk íve összeér,
majd oda is nyomva szemöldökömet az övéhez úgy fordítom a fejem, hogy sorra
egymáshoz tapad a halántékunk, az arcunk, a járomcsontunk. - Na ugye, egy pont-
ban a szemünk sarka.
- Én nem látok semmit - mondja Amaranta, de nem húzódik el.

176
- És az orrunk… - mondom, orromat a kissé hajlott orra mellé dugva - és a szájunk…
- nyögöm csukott szájjal, mert már az ajkunk is egymásra tapadt, pontosabban az
enyémnek a fele meg az övének a fele.
- Fáj! - mondja Amaranta, miközben teljes testsúlyommal a zsákhalom felé
taszigálom, s érzem a kemény kis mellbimbóját, meg ahogy az alteste megrándul.
-Gazfickó, vadállat! Ezért jöttél Oquedalba?! Akárcsak az apád! - dörög Anacleta mély
hangja a fülembe. Megragad a hajamnál fogva s nekipenderít az egyik oszlopnak,
visszakézből pedig pofon csapja Amarantát, az máris ott nyöszörög hanyatt dőlve a
zsákokon. - Nem nyúlsz a lányomhoz és soha nem fogsz hozzányúlni!
- Soha? Miért? Mi akadályozhat meg benne?! - tiltakozom. - Én férfi vagyok, ő meg
nő… Ha a sors úgy hozza, hogy megtetszünk egymásnak, nem mondom, hogy most
rögtön, de ki tudja, valamikor, miért ne vehetnem egyszer majd feleségül?
- Átok! Átok! - üvölti Anacleta. - Nem lehet! Gondolni se szabad erre! Érted?
Gondolni se!
„Tehát a testvérhúgom? - mondom magamban. - Mire vár akkor Anacleta? Miért nem
ismeri el, hogy ő meg az anyám?" S fennhangon ezt mondom: - Miért kiabálsz? Tán
valamiféle vérségi kötelék fűz össze bennünket?
- Vérségi? … - Anacleta rendbe szedi magát, kendőjének széle följebb csúszik, már a
szemét is elfedi. - Apád messziről jött… Miféle vérségi kötelék fűzhetne hozzánk?
- De én itt születtem, Oquedalban… itteni asszony hozott a világra…
- Máshol keresd a rokonaidat, ne közöttünk, szegény indiánok között… Apád nem
mondta?
- Semmit se mondott, esküszöm, semmit. Én nem tudom, ki az anyám…
Anacleta fölemeli a jobbját s az első udvar felé mutat. - Miért nem fogadott az úrnő?
Miért a szolgák között jelölte ki a szállásodat? Apád őhozzá küldött, nem hozzánk.
Menj, jelentkezz Dona Jazminánál, s mondd neki: „Nacho Zamora y Alvarado vagyok,
atyám megparancsolta, hogy boruljak a lábad elé!"
Itt az elbeszélésnek azt kellene bemutatnia, milyen zaklatott, dúlt a lelkem -
akárha orkán söpört volna rajta végig; merthogy nevemnek az a fele, amelyet
eltitkoltak előttem, Oquedal urainak a neve, s tartomány nagyságú birtokai vannak
családomnak. Ehelyett úgy érzem, mintha utazásom visszafelé az időben valami sötét
örvénybe sodorna, melyben az Alvarado-palotának emlékezetem pusztasága számára

177
egyszerre otthonos és idegen udvarai egymásba vannak illesztve. Megragadva
Amaranta haj-fonatát, odakiáltom Anacletának: - Úgy hát a gazdátok vagyok, a
lányod gazdája is, és akkor lesz az enyém, amikor akarom!
- Nem! - kiáltja Anacleta. - Ha csak hozzáérsz a testéhez, megöllek mindkettőtöket! -
Amaranta pedig elhúzódik, s közben arca fintorba rándul, amitől kivillannak a fogai, s
nem tudom, jajdul-e vagy mosolyog.
Sötét az Alvaradók ebédlője, az esztendők óta csöpögő viasztól
megvastagodott gyertyatartók gyertyái csak gyér világítást szolgáltatnak, tán hogy
ne lehessen látni a hámló stukkókat s a függönyök el-rongyolódott csipkéit. A ház
úrnője vacsorára hívott. Dona Jazmina arcán vastag púderréteg, mely azt a
benyomást kelti, hogy mindjárt leválik és belehull a hölgy tányérjába. E
púderrétegnek s vörösre festett és sütővassal hullámosított hajának álcája alatt Dona
Jazmina maga is indián. Nehéz karkötői meg-megcsillannak, ahogy szájához emeli a
kanalat, villát. Jacinta, a lánya, kollégiumban nevelkedett s fehér teniszpulóvert visel,
de pillantása, taglejtései akár az indián lányoké.
- Ebben a teremben annak idején kártyaasztalok álltak - meséli Dona Jazmina. -
Ilyenkor kezdődtek a kártyacsaták, s reggelig tartottak. Volt, akinek több birtoka is
elúszott egyetlen éjszaka. Don Anas-tasio Zamora nem másért, csak a játékért
tanyázott le itt Oquedalban. Mindig nyert, híre is terjedt, hogy hamiskártyás.
- Birtokot mégsem nyert soha - vetem ellene, mert valahogyan kötelességemnek
érzem.
- Apád amit éjszaka nyert, hajnalra már elvesztette. Aztán az a sok nőügy...
egyhamar fölélte a maradékot.
- Itt is volt nőügye, ebben a házban?... - kockáztatom meg a kérdést.
- Ott, ott, a másik udvarban, ott kujtorgott éjszakánként ... - mutat Dona Jazmina az
indiánok szállásai felé.
Jacinta, kezét szája elé kapva, fölkacag. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy
szinte hasonmása Amarantának, még ha merőben másképp öltözködik is és másképp
viseli a haját.
- Itt mindenki hasonlít egymásra - mondom. - Van a második udvarban egy fénykép,
bármelyik oquedali férfié lehetne...

178
Kissé zavartan néznek rám. - Faustino Higuerasé... - mondja kisvártatva az anya. -
Vér szerint csak félig volt indián, de lélekben az volt teljesen. Velük tartott, az ő
pártjukat fogta... és ez lett a végzete.
- Ki volt fehér, az apja vagy az anyja?
- Sokat akarsz tudni...
- Így megy ez mindig Oquedalban? Fehérek az indiánokkal… indiánok a
fehérekkel?...
- Oquedalban hasonlítanak egymásra a fehérek és az indiánok. Már a
konkvisztádorok idején elvegyült a vérük. De az uraknak nem szabad összeállniuk a
szolganéppel. Mindent csinálhatunk mi, amit csak akarunk, s bárki közülünk valóval,
de azt az egyet nem, soha… Don Anastasio birtokos családból született, még ha
koldusszegény volt is…
- Mi köze apámnak mindehhez? …
- Kérdezd csak meg az indiánoktól, mit jelent a dal, amit énekelnek:… Hogy eljött
Zamora… a számla kiegyenlítve… Egy gyerek a bölcsőben… egy halott a gödörben…
- Hallottad az anyádat, ugye… - mondom Jacintának, amint négyszemközt
beszélhetünk. - Te meg én azt csinálunk, amit akarunk.
- Csinálnánk, ha akarnánk. De nem akarjuk.
- Én akarhatnék valamit…
- Mit?
- Megharapni téged.
- No hiszen, én akár a csontodig lerághatom rólad a húst - s mutatja a fogait.
A szobában széles ágy terpeszkedik, rajta hófehér lepedő és takaró; nem lehet
megállapítani, hogy bevetetlen-e még vagy éjszakára van már megvetve;
mennyezetéről körös-körül sűrű szúnyogháló omlik alá. E finom anyag ráncai közé
lököm Jacintát, nem tudhatni közben, vajon ellenszegül, vagy magához húz;
ráncigálom le róla a ruháját; védekezik s egyúttal tépdesi a gombjaimat.
- Ó, neked is van anyajegyed! Ugyanott, ahol nekem! Nézd!
Ebben a pillanatban szapora ökölcsapások zúdulnak jégesőként a fejemre, vállamra;
Dona Jazmina vetette ránk magát, mint egy fúria: - Eresszétek el egymást, váljatok
szét, az isten szerelmére! Ne! … nem szabad! Szét! Nem tudjátok, mit cselekesztek!
Gazfickó vagy, akár az apád!

179
Valamennyire összeszedem magam: - Miért, Dona Jazmina? Mit akar? Kivel csinálta
ezt az apám? Magával?
- Pimasz! A szolgálókkal bujálkodj! Hordd el magad, takarodj a szemünk elől! Koslass
a szolgálók után, mint az apád! Menj vissza az anyádhoz, eredj!
- Ki az anyám ?
- Anacleta Higueras; ha nem akarja is elismerni, amióta Faustino meghalt.
Éjszaka Oquedal házai a földhöz lapulnak, mintha csak magukon éreznék az
egészségtelen párákba bújt, alacsony hold súlyát.
- Mit énekelnek az apámról, Anacleta ? - kérdezem az asszonytól, aki úgy áll az ajtaja
küszöbén, mint szobor egy templomi szoborfülkében. - Egy halottról szól a dal, egy
gödörről...
Anacleta leakasztja a falról a lámpást. Együtt vágunk keresztül a kukoricáson.
- Itt, ezen a helyen apád és Faustino Higueras összeszólalkozott - magyarázza az
asszony. - Úgy döntöttek, hogy kettejük közül az egyik fölösleges az élők között,
ástak hát együtt egy gödröt. Attól a perctől fogva, hogy elhatározták, megvívnak
életre-halálra, mintha haragjuk ellobbant volna, immár nem gyűlölték egymást,
szeretetben, egyetértésben ástak. Aztán az egyik a gödör innenső oldalára, a másik a
túlsó oldalára állt, jobbjukban tőr, bal karjuk a ponchóba csavarva. Felváltva
átugráltak egymáshoz, aki ugrott, támadott a pengével, a másik a ponchójával
védekezett, s igyekezett belökni ellenfelét a gödörbe. Hajnalig küzdöttek így, s a föld
már nem porzott a lábuk alatt, annyira át volt itatva vérrel. Oquedal indiánjai ott
álltak az üres gödör s a két ziháló ifjú körül, némán, mozdulatlanul álltak, hogy ne
zavarják az istenítéletet, melytől valamennyiük sorsa függött, nem csupán Faustino
Higuerasé és Nacho Zamoráé.
- De hisz... Nacho Zamora én vagyok...
- Abban az időben apádat is Nachónak hívták.
- És ki győzött?
-Hogyan kérdezheted ezt te, fiú? Zamora győzött: Isten végzését senki sem
bírálhatja. Faustinót eltemették, ide, ebbe a földbe. De igencsak keserű volt a
győzelem apád számára, abból is kitetszik, hogy még aznap éjjel útra kelt, s többé
nem látták Oquedalban.
- Mit beszélsz, Anacleta?! Ez a gödör üres!

180
- A bajvívást követő napokban a közeli és távolabbi falvak indiánjai tömegesen
zarándokoltak Faustino Higueras sírjához. Indultak a forradalomba, hát megkértek,
adjak nekik ereklyéket, hadd vigyék azokat aranydobozban a vonuló seregeik előtt:
egy fürtöt a hajából, egy darabkát a ponchójából, egy alvadt vérrögöt valamelyik
sebéből. Akkor elhatároztuk, hogy felnyitjuk a sírt, kihantoljuk a holttestet. De nem
találtuk Faustinót, üres volt a sír. Azóta számtalan legenda kereng róla: van, aki azt
állítja, hogy látta éjszaka, amint fekete lován vágtat a hegyekben, merthogy az
indiánok álma felett őrködik; mások azt mondják, csak azon a napon lesz újra
látható, amikor az indiánok lejönnek a síkságra: a csapatok élén ő fog lovagolni…
„Akkor ő volt az! Láttam!" - szeretném kiáltani, de egyetlen hang se jön ki a
torkomon.

Közben innen is, onnan is fáklyás indiánok közeledtek csendesen, most néma
kört alkotnak a nyitott sír körül.
Egy hosszú nyakú fiatalember válik ki közülük, rojtos karimájú sombreróban; olyan,
mint a legtöbben itt Oquedalban: vagyis hát a szeme vágása, az orrának, szájának
vonala… akárcsak az én szememé, orromé, számé.
- Nacho Zamora! Mi jogon nyúltál a húgomhoz? - mondja, s jobbjában tőr villan.
Ponchója a bal alsó karjára csavarva, egyik szegélye földig csüng.
Különös hang hagyja el az indiánok ajkát, nem suttogás, nem mormolás, inkább
elfojtott sóhaj.
- Ki vagy te?
- Faustino Higueras vagyok. Védd magad! Megvetem a lábam a gödör felém eső
oldalán, bal karomra csavarom a ponchómat, tőrt ragadok.

181
Tizedik fejezet

Meghitt kettesben teáztok Árkádián Porphyritch-csal, Irkánia egyik

legkifinomultabb intellektusú személyiségével, aki méltán tölti be az államrendőrség
archívumának főigazgatói tisztét. Az ataguitaniai illetékesektől kapott parancs szerint
vele kellett először fölvenned a kapcsolatot, alighogy megérkeztél az országba.
Hivatalának barátságos könyvtárában fogadott, mely „a legteljesebb s legkorszerűbb
Irkániában - mint rögtön közölte -; itt osztályozzák, katalogizálják, mikrofilmezik és
őrzik az elkobzott könyveket, akár nyomtatott művekről van szó, akár sokszorosított
vagy gépelt vagy kézzel írt példányokról".
Amikor a téged fogságban tartó ataguitaniai hatóságok fölajánlották, hogy
szabadon engednek, ha vállalsz egy bizonyos megbízatást egy távoli országban
(„titkos jellegű hivatalos és egyben hivatalos jellegű titkos megbízatást"), az első
reagálásod visszautasító volt. Csekély hajlandóságod az állami megbízatások iránt, a
titkos ügynöki munkához szükséges hivatásérzet hiánya, teendőd sötét, agyafúrt
magyarázgatása, mindez elég volt ahhoz, hogy előnyben részesítsd mintabörtönbeli
celládat azokkal a bizonytalanságokkal szemben, melyek Irkánia északi tundráin
várnának rád. De aztán a gondolat, hogy rosszabb sorsra is juthatsz a karmaik
között, a föladat fölkeltette kíváncsiság: „mint olvasót is érdekelheti a dolog,
ugyebár", a ravasz számítás, hogy túljárhatsz az eszükön: látszólag kötélnek állsz, s
fölborítod a tervüket - végül is arra késztetett, hogy vállald.
Árkádián Porphyritch főigazgató minden jel szerint tökéletesen ismeri a
helyzetedet, a lélektanit is; a hangja bizalomgerjesztő, bátorító és oktató: -
Mindenekelőtt nem szabad soha szem elől tévesztenünk: a rendőrség a nagy
összetartó erő ebben a különben fölbomlásra, szétesésre szánt világban. Mi sem
természetesebb, mint hogy különböző, egymással akár ellenséges viszonyban álló
országok rendőrségei fölismerik a közös érdekeket, s azokért együtt is működnek. A
könyvforgalom terén…
- Egységesítik a különböző rendszerek cenzúramódszereit?
- Nem egységesítik: olyan módszert dolgoznak ki, melynek segítségével a cenzúrák
kiegyensúlyozzák és támogatják egymást…

182
 A főigazgató a falon függő világtérképre mutat. A különféle színezés feltünteti:
azokat az országokat, melyekben rendszeresen elkoboznak minden könyvet; azokat
az országokat, melyekben csak az állam által ki-kiadott vagy engedélyezett könyvek
kerülhetnek forgalomba; azokat az országokat, amelyekben kezdetleges,
hozzávetőleges, ötletszerű a cenzúra; azokat az országokat, melyekben ravasz a cen-
zúra, ügyes, körmönfont, igen érzékeny a rejtett célzásokra, utalásokra; fontoskodó,
kaján értelmiségiek gyakorolják; azokat az országokat, melyekben kétféle a terjesz-
tés: legális és illegális; azokat az országokat, melyekben nincs cenzúra, mert
nincsenek könyvek, de sok a potenciális olvasó; azokat az országokat, melyekben
nincsenek könyvek és nem is hiányoznak senkinek; végül azokat az országokat,
melyekben naponta százával jelennek meg a legkülönfélébb ízlést és eszmeiséget
szolgáló könyvek - általános közöny közepette.
- Manapság a rendőrállamoknál senki nem becsüli jobban az írott szót - mondja
Árkádián Porphyritch. - Melyik adat mutat rá a legpontosabban, hogy hol van igazi
tekintélye az irodalomnak? Az ellenőrzést, féken tartást célzó költségvetési tétel. Ott,
ahol ekkora figyelem tárgya, különleges kiváltságot élvez az irodalom; ez
elképzelhetetlen azokban az országokban, ahol csupán vegetálni hagyják, mint
valami ártalmatlan, kockázatmentes időtöltést. Persze az ellenőrzés is szemet kell
hunyjon olykor, lélegzetvételnyi szünetek tartandók, váltakozva kell bevetni
túlkapásokat és jóindulatot, különben, ha nincs többé mit féken tartani, berozsdá-
sodnak, elkopnak a rendszer fogaskerekei. Mondjuk ki nyíltan: minden államnak, a
leginkább parancsuralminak is bizonytalan az egyensúlya, ezért folyvást igazolnia kell
elnyomó apparátusának a létét, vagyis szüksége van valamire, amit elnyomhat. A
hatóságokat bosszantó művek megírásának szándéka lényeges feltétele az egyensúly
megmaradásának. Ezért egy titkos egyezmény alapján, melyet a mienkkel ellentétes
társadalmi rendszerű államokkal kötöttünk, közös szervezetet hoztunk létre (ebben
vállalta fel ön a közreműködést, nagyon helyesen), abból a célból, hogy exportáljuk
az itteni s importáljuk az ottani tiltott könyveket.
- Ez azt föltételezi, hogy az itt betiltott könyveket ott megtűrik s viszont…
- Szó sincs róla. Az itteni tiltott könyvek ott szigorúan tiltottak, az ott betiltottakra
pedig itt még szigorúbb a tilalom. De mind emezek kivitele, mind amazok behozatala

183
legalább két előnnyel jár valamennyi ország számára: bátorítja az ellenfél ellen zekét
és hasznos tapasztalatcserére ad alkalmat a rendőri szerveknek.
- Az én megbízatásom - szögezed le gyorsan -, az én megbízatásom az irkániai
rendőrség vezetőivel való kapcsolatfelvételre korlátozódik, ugyanis az ellenzékiek
írásai csak az önök csatornáin keresztül juthatnak a kezünkbe. (Óvakodsz elárulni,
hogy az ellenzékiek hálózatával való közvetlen kapcsolatfelvétel is küldetésed céljai
közé tartozik, és esetenként kijátszhatod egyiket a másik ellen, s viszont.)
- Rendelkezésére áll az irattárunk - mondja a főigazgató. - Megmutatom az igazán
ritka kéziratokat is, az eredeti példányokat, melyek négy-öt cenzúrabizottság
szűrőjén át jutottak el a közönséghez… Törlések, módosítások, hígítások minden
alkalommal, végül a csonka, tompított, fölismerhetetlen változat kiadása. Ha valaki
valóban olvasni akar, annak ide kell jönnie, kedves uram.
- És ön olvas?
- Mármint hogy nemcsak hivatalból? Nos igen, mondhatni, az archívum valamennyi
könyvét, iratát elolvasom, valamennyi bűnjelét, mégpedig kétszer, s mindkét
alkalommal teljesen különböző módon. Először csak úgy nagyjából, hevenyészve,
hogy tudjam, melyik szekrénybe rakjam a mikrofilmet, melyik rovatba
lajstromozzam. Majd este (itt töltöm az estéimet, a hivatalos órák után: láthatja,
milyen nyugalmas, csendes hely ez) leheveredem erre a díványra, befűzöm egy-egy
ritka írás, titkos kiadvány mikrofilmjét az olvasóba, s elcsemegézek a magam
mulatságára.
Árkádián Porphyritch keresztbe veti csizmás lábát, s ujját kitüntetésekkel
teleaggatott zubbonyának feszes gallérja mögé csúsztatja. - Nem tudom, uram -
folytatja mondókáját -, ön hisz-e a szellemben. Én hiszek. Hiszek abban a
párbeszédben, melyet a szellem folytat mindegyre önmagával. S érzem, amint ezt a
párbeszédet a tiltott irományokat fürkésző tekintetem hozza létre. A rendőrség is
szellem, s az állam, amit szolgálok, ugyancsak, amiképpen az a cenzúra, valamint a
szöveg, ami fölött a hatalmunkat gyakoroljuk. Ahhoz, hogy megnyilatkozzék, a
szellemnek nincs szüksége nagy nyilvánosságra, árnyékban érzi jól magát,
homályban, az összeesküvők s a rendőrség titkának sötét kapcsolatában. Az élteti,
hogy olvasok, elfogulatlanul bár, de folyvást ügyelve minden törvényes és törvényte-
len árnyalatra; olvasok ennek a lámpának a fényénél, ebben a kiürült hatalmas

184
hivatali épületben; amint lehet, kigombolom funkcionáriusi egyenruhám zubbonyát, s
átengedem magam a tilosból jövő jelenéseknek, melyeket napközben szigorúan távol
kell tartanom…
El kell ismerned magadban, hogy a főigazgató j szavai buzdítóan hatnak reád. Ha
egy-egy olvasmány újra és újra fel tudja kelteni ennek az embernek az érdeklődését,
ez azt jelenti, hogy a kézről-kézre járó szövegekben van még valami, amit nem a
mindenható bürokrácia agyalt ki vagy manipulált, hogy e hivatalokon kívül létezik
még egy külvilág…
- No és az apokrifgyártók összeesküvéséről van-e tudomásuk? - kérdezed, s
igyekszel, hogy hangod szakmaian hűvösnek tessék.
- Természetesen. Számos jelentést kaptam róla. Egy ideig azzal áltattuk magunkat,
hogy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani az egész ügyet. A nagyhatalmak titkos
ügynökei mindent elkövettek, hogy szolgálatukba állítsák ezt a szervezetet, mely a
jelek szerint az egész világot behálózza… De a cselszövő társaság feje, a hamisítások
Cagliostrója mindig kicsúszott a kezeink közül… Nem mintha nem ismernénk:
valamennyi adata szerepel a nyilvántartásainkban, jó ideje azonosítottuk személyét:
egy minden lében kanál csaló fordító az illető; de tevékenységének valódi értelme
homályban maradt. Úgy látszott, nincs többé kapcsolatban az általa alapított
társaság különböző fiókszervezeteivel, közvetett módon azonban mégis hatott a
mesterkedéseik-re… Amikor pedig sikerült fülön csípnünk, rá kellett jönnünk, hogy
cseppet sem könnyű a céljainknak megnyerni… Gyengéje nem a pénz s nem is a
hatalom vagy a becsvágy. Úgy tetszik, egy nőért csinál mindent. Hogy
visszaszerezze, vagy talán csak hogy visszavágjon neki valamiért, hogy megnyerjen
egy fogadást vele szemben. Ezt a nőt kellett volna megfigyelnünk, hogy nyomon
tudjuk követni Cagliostrónk hadmozdulatait. De hogy ki ez a nő, ezt képtelenek
voltunk kideríteni. Csupán következtetések révén sikerült egyet s mást megtudnom
róla, olyan dolgokat, amiket nem írhatok be semmiféle hivatalos jelentésbe: a mi
vezető szerveinknek bizonyos finomságokhoz nincs fülük…
- E nő számára… - folytatja Árkádián Porphyritch, látván, mily nagy figyelemmel
hallgatod -, e nő számára olvasni annyit jelent, mint akaratlanná válni, elűzni minden
fontolgatást, hogy készek legyünk meghallani azt a bizonyos hangot, ami akkor szólal
meg, amikor legkevésbé várjuk, a szót, ami ki tudja, honnan jön, valahonnan a

185
könyvön túlról, a szerzőn túlról, az írás konvencióin túlról: a ki nem mondottból,
abból, amit a világ még nem mondott el magáról, s amihez nincs is szava. A férfi
viszont, Cagliostro barátunk, be akarta bizonyítani neki, hogy az írott szöveg mögött
a semmi van, az űr; a világ csupán fondorlat, hamisság, félreértés, hazugság. Ami
azt illeti, mi valamennyien a kezére játszhattunk, hogy bizonyítson, ahogy jólesik;
úgy értem, mi, kollégák, különböző országok és rendszerek emberei, mert hisz sokan
ajánlottuk fel neki az együttműködésünket. Ő pedig nem utasította vissza, sőt… Azt
azonban nem tudtuk, vajon melyik fél játékszer a másik kezében, ő vagy mi… S ha
egyszerűen csak egy bolonddal van dolgunk? Egyedül én jöttem rá a titkára:
elraboltattam az ügynökeinkkel, ide hozattam, egy hétig magánzárkában tartottam,
aztán személyesen hallgattam ki. Nem, nem őrületről volt itt szó; talán csak
kétségbeesésről; a fogadást már régebben elvesztette; a nő nyerte meg: örökké
kíváncsi, telhetetlen betűfalása révén sikerült igazságokat fölfedeznie a
leghitványabb hamisítványban is, s gyalázatos hamisságokat a magukat színtiszta
igazságnak feltüntető szövegekben. Mit tehetett ezek után a mi szemfényvesztőnk?
Hogy el ne szakítsa az utolsó szálat is, ami a nőt hozzá fűzte, folytatta a porhintést,
mindegyre összezavarta a címeket, a szerzők nevét és álnevét, a nyelveket, a
fordításokat, a kiadásokat, a borítókat, a címlapokat, a fejezeteket, a regények elejét
és végét, abban bízva, hogy a nő így kénytelen fölismerni a keze nyomát, üdvözletét,
mely nem remél viszonzást. „Már ismerem a korlátaimat - mondta. - Van az
olvasásban valami, ami fölött nincs hatalmam." Azt válaszolhattam volna neki, hogy
ezt a korlátot a mindenütt jelenlevő rendőrség sem tudja áthágni.
Megakadályozhatjuk, hogy az emberek olvassanak: de még a tiltó rendelkezésben is
olvasható lenne valami abból az igazságból, amit nem szeretnénk, hogy valaha is
elolvassanak…
- És mi lett vele? - kérdezed gyorsan, s e kérdésedet talán már nem a vetélkedés
diktálja, hanem az együttérzés.
- Tönkrement; csinálhattunk vele, amit csak akartunk: kényszermunkára küldhettük
volna, vagy adhattunk volna neki valami rutinmegbízatást. Ehelyett…
- Ehelyett?…
- Hagytam olajra lépni. Megrendezett álszökés a börtönből, majd az országból,
egérutat nyert, eltűnt. Azt hiszem, olykor fölismerem a keze nyomát azokban az

186
írásokban, amik elém kerülnek… Javult a minősége… Most magáért az ámításért
ámít… Többé nem tudjuk elkapni. Szerencsére…
- Szerencsére?
- Valaminek csak kell maradnia, ami meghaladja az erőnket… Hogy legyen mire
irányulnia a hatalomnak, hogy legyen tér kinyújtania a karját… Amíg tudom, hogy
van a világon valaki, aki csupán a játék kedvéért űzi szemfényvesztő játékait, amíg
tudom, hogy van egy nő, aki az olvasást az olvasásért szereti, addig nyugodt
lehetek: megy minden tovább a maga útján… S esténként én is átadhatom magam
az olvasás gyönyörűségének, mint az a távoli, ismeretlen Olvasónő…
Gyorsan kiűzöd elmédből a főigazgató és Ludmilla képének idétlen egymásra
vetülését, zavartalanul akarsz örülni az Olvasónő megdicsőülésének, a fényes
látomásnak, mely Árkádián Porphyritch kiábrándult szavai nyomán tündöklik fel
előtted, ízlelgetni kívánod a mindentudó direktor hitelesítette bizonyosságot, hogy
nem választanak el többé a lánytól holmi titkok, nincsenek már közöttetek akadályok,
vetélytársadból pedig, ama bizonyos Cagliostróból nem maradt egyéb, csupán
valamiféle érzelgős, mind messzebb s messzebb tűnő árnyék…
De boldogságod addig nem lehet teljes, míg meg nem törik a félbeszakadt
olvasmányok gonosz varázsa. Ez ügyben is szeretnéd szóra bírni Árkádián
Porphyritchot: - Hozzá kívántunk járulni gyűjteményük gazdagításához, fölajánlottuk
volna az Ataguitaniában betiltott egyik legnépszerűbb könyvet, Calixto Bandera Egy
üres gödör körül című művét, de rendőrségünk túlbuzgósága miatt valamennyi
példány zúzdába került. Mindazonáltal tudomásunk van róla, hogy a regényt
lefordították irkán nyelvre, s ez a fordítás illegális, sokszorosított kiadásban kézről
kézre jár az önök országában. Tud valamit a dologról?
Árkádián Porphyritch föláll, odamegy az egyik iratszekrényhez, tanulmányozza a
katalógust. - Azt mondta, Calixto Bandera a szerző? Hát, úgy látom, nincs meg
egyelőre. De ha van türelme várni egy hetet, legfeljebb kettőt, akkor igazán kedves
meglepetéssel szolgálhatok. Az egyik legjelentősebb betiltott szerzőnk, Anatoly
Anatolin, informátoraink jelzései szerint néhány hónapja Bandera regényének irkániai
miliőbe való átültetésén dolgozik. Más forrásokból pedig arról értesültünk, hogy
Anatolin hamarosan befejezi új regényét, ez lesz a címe: Hogyan végződik? Már jó
előre gondoskodtunk róla, hogy egy váratlan rendőrségi akció során lefoglaljuk s így

187
megakadályozzuk az illegális terjesztését. Amint hozzánk kerül, tüstént juttatok
önnek egy példányt, s maga győződhet meg róla, vajon arról a könyvről van-e szó,
amit keres.
Egy pillanat, s már meg is született a terved. Anatoly Anatolinnal közvetlenül
fölveheted a kapcsolatot; meg kell előznöd Árkádián Porphyritch ügynökeit,
megmentvén az elkoboztatástól előttük kell megszerezned a kéziratot, s vele együtt
magadat is biztonságos helyre kell menekítened - mind az irkániai, mind az
ataguitaniai rendőrség elől…
Aznap éjjel álmot látsz. Vonatban ülsz, a hosszú szerelvény Irkánián át robog.
Útitársaid mind vastag köteteket olvasnak - ez azokban az országokban, ahol az
újságok és hetilapok nem valami érdekesek, gyakoribb, mint egyebütt. Az a
gondolatod támad, hogy valamelyik utas - vagy talán valamennyi - azokból a
könyvekből tart egyet a kezében, melyeket te kénytelen voltál félbeszakítani, sőt: a
regények mind ott vannak a fülkében, pontosabban a fordításuk, egy számodra
idegen nyelvű fordításban olvassák őket. Megpróbálod kiböngészni a kötetek
fedőlapján látható címeket, bár tudod, hogy hiábavaló az igyekezeted, hiszen nem
ismered ezt az írást.
Az egyik utas kimegy a folyosóra, s hogy helyét fönntartsa, az ülésen hagyja a
könyvét, könyvjelzővel a lapjai között. Alighogy kitette a lábát, te a könyv után
nyúlsz, belelapozol, s rögtön látod, hogy azt tartod a kezedben, amit kerestél. Ebben
a pillanatban észreveszed, hogy a többiek mind feléd fordultak, s most helytelenítő,
fenyegető pillantásokat vetnek rád indiszkrét viselkedésed miatt.
Zavarodat leplezendő fölállsz, az ablakhoz lépsz, mindegyre kezedben tartva a
könyvet. A vonat nyílt pályán vesztegel, sínek és jelzőlámpák között, talán valami
isten háta mögötti állomás váltója előtt. Köd van, s hull a hó, semmit se látni. Egy
másik szerelvény érkezik az ellenkező irányból, megáll a szomszéd sínpáron.
Valamennyi ablaka bepárásodva. Az épp szemben levőt egy kesztyűs kéz körkörös
dörzsöléssel valamelyest átlátszóvá teszi: vastag bundába burkolódzott nőalak tűnik
fel mögötte. - Ludmilla!… - kiáltod -, Ludmilla, a könyv… - taglejtésekkel inkább, mint
szavakkal próbálod értésére adni -, a könyv, amit keresel… megtaláltam, itt van… - s
hogy átnyújthasd neki a jégcsapok között, melyek az egész vonatot beborítják,
húznád, húznád lefelé az ablakot, de nem megy.

188
- Amit én keresek - mondja az elmosódott alak, s neki is könyv van a kezében, a
tiédhez hasonló -, az a könyv a világvége utáni világnak adja meg az értelmét, azt,
hogy a világ mindannak a vége, ami a világon van, hogy a világon nincs is más, csak
a világvége.
- Nem így van! - kiáltod, s keresel, keresel az érthetetlen könyvben egy mondatot, mely
megcáfolhatná Ludmilla szavait. De a két vonat elindul, folytatja útját, ez erre, az
amarra.
Fagyos szél söpör végig Irkánia fővárosának parkjain. Ülsz egy padon, Anatoly Anatoliní
várod. Hogyan végződik? című új regénye kéziratát kell hogy átadja neked. Egy szőke
szakállas fiatalember ül le melléd, hosszú, fekete télikabátban és viaszosvászon
sipkában. - Vágjon közömbös arcot - mondja. -A parkokat mindig nagyon szemmel
tartják.
Sövény véd benneteket az idegen tekintetektől. Kis kéziratlap-köteg vándorol a
hosszú télikabát zsebéből a rövid felöltőd zsebébe. Anatoly Anatolin további lapokat húz
elő, most a zakója belső zsebéből. - Szét kellett raknom, nehogy szemet szúrjon a
kidudorodás - mondja, s már rántja is ki mellénye rejtett zsebéből a következő adagot. A
szél belekap a lapokba s elröpít egyet az ujjai közül; utánaveti magát, sikerül
visszaszereznie. A farzsebéhez nyúl, szedné elő belőle az ott lapuló csomót, de két
polgári ruhás rendőr ugrik ki a sövény mögül, letartóztatják.

189
HOGYAN VÉGZŐDIK?

Városunk széles sugárútján ballagok, s magamban eltörlöm a föld színéről

mindazt, amiről úgy döntöttem, hogy nem kívánom a létezését. Elhaladok egy
minisztérium épülete előtt, a homlokzata csupa oszlop, oszlopláb, kariatida, balusztrád,
konzol és fríz; úgy érzem, sima, függőleges felületté kell változtatnom, homályos
üveglappá, olyan válaszfallá, mely határt von a térben s mégsem szembeszökő. Ám az
épület ily módon leegyszerűsítve is nyomasztóan hat rám: teljesen lerombolom hát;
helyén tejszerű levegőég magasodik a csupasz föld fölé. Ugyanígy megsemmisítek még
öt másik minisztériumot, három bankot s néhány felhőkarcolót. A világ rettenetesen
bonyolult, összegabalyított és túltelített; ha egy kicsit világosabban akar látni az ember,
ritkítani kell, ritkítani.
A sugárút jövés-menésében mindegyre találkozom olyan személyekkel, akiknek a
látványa különféle okok miatt kellemetlen számomra. Ilyenek: a hivatali feletteseim,
mivel alárendelt helyzetemre emlékeztetnek; a beosztottaim, mivel megvetem a reám
ruházott jelentéktelen hatalmat, hisz jelentéktelen az irigység, szolgalelkűség és harag
is, amit kivált. Habozás nélkül törlőm hát ezeket is, amazokat is; látom a szemem
sarkából, amint elvékonyodnak, összezsugorodnak, ködfoszlányokká válnak.
E ténykedés közben vigyáznom kell, hogy megkíméljem a többi járókelőt, az
idegeneket, akik sose háborgattak: ellenkezőleg, ahogy elfogultság nélkül nézem őket,
egyikük-másikuk képe még őszinte érdeklődést is kelt bennem. Igen ám, de ha csupa
idegen marad csak meg körülöttem, tüstént magányosnak, talajtalannak fogom érezni
magam: tehát jobb, ha őket is törlőm, így, egy tételben, s többé nem gondolok velük.
Egy leegyszerűsített világban több a valószínűsége, hogy találkozom ama
kevesekkel, akikkel szívesen találkozom, például Franziskával. Kedves ismerősöm
Franziska, nagy-nagy öröm, ha véletlenül összefutunk néha. Szellemeskedünk, jókat
kacagunk, köznapi történeteket mesélünk egymásnak, másokat talán nem is traktálnánk
ilyesmikkel, mégis, ha egymás közt vagyunk, kiderül, hogy mindkettőnket érdekelnek;
amikor pedig búcsúzásra kerül a sor, kölcsönösen kijelentjük, hogy mielőbb feltétlenül
találkoznunk kell. Aztán múlnak a hónapok, míg csak nem botlunk megint egymásba az
utcán; ujjongás, nevetés, fogadkozások, hogy majd összejövünk, de egyikünk se tesz
egy lépést sem, soha, hogy elősegítsük a találkozást; talán mert tudjuk, hogy az nem

190
volna az igazi. Mármost egy leegyszerűsített, lecsupaszított világ nélkülözné mindazon
előre kimódolt szituációkat, melyek a Franziskával való sűrűbb együttlétünkkel járnának
különben: hisz kapcsolatunk valamiképpen véglegessé válna, esetleg házastársak
lennénk vagy legalábbis szerelmespár, s a kötelék kiterjedne mind az Ő családjára, mind
az enyémre, fölmenő és lemenő rokonságunkra, testvérekre és unokatestvérekre, a
jövedelem és vagyon viszonylataira; ha viszont megszűnnek e körülmények, s többé
nem borulnak sötét fellegként a beszélgetéseinkre, azok semmiképp sem tarthatnak
tovább pár percnél, s így találkozásaink még szebbek, még kellemesebbek lehetnek.
Természetes tehát, hogy iparkodom megteremteni a lehető legkedvezőbb feltételeket,
beleértve mindazon fiatal nők kiiktatását, akik világos bundát viselnek, olyat, amilyen
Franziskán volt legutóbb, hogy ily módon már messziről megismerjem, bizonyos
lehessek afelől, hogy jó az, ne fenyegessen tévedés, csalódás; és mindazon
fiatalemberek kiiktatását is, akikről lerí, hogy Franziska barátai lehetnek, s elképzelhető,
hogy épp találkozni szándékoznak vele, kellemes társalgással kívánják szórakoztatni -
akkor, amikor nekem kellene vele összefutnom, merő véletlenségből.
Hosszasan beszéltem most személyes jellegű részletekről, ám ez nem jelenti azt,
hogy törléseimet főként egyéni, közvetlen érdekeim irányítják, nem, én az egésznek
érdekében igyekszem cselekedni (s így a magaméban is, de közvetve). Például
elöljáróban azért semmisítettem meg nemcsak az utamba kerülő közhivatalokat, vagyis
magukat az épületeket s a hozzájuk tartozó lépcsőket, kapukat, oszlopokat, folyosókat,
előszobákat, nyilvántartókat, körözvényeket és dossziékat, hanem a vezér- és főigaz-
gatókat, igazgatókat, osztályvezetőket, felügyelőket, irodafőnököket, kinevezett
tisztviselőket és szerződéses gyakornokokat is, mert véleményem szerint létük káros
vagy legalábbis fölösleges az egésznek az összhangja szempontjából.
Vége a munkaidőnek, a hivatalnokok kitódulnak túlfűtött hivatalaikból,
begombolják műprém galléros kabátjukat s bezsúfolódnak a buszokba. Szempillámnak
egy rezdülésére eltűnnek: alig néhány járókelő marad, azok is csak távolabbi néptelen
utcákban, melyekből már eltüntettem minden járművet. Jólesik látnom a sima, üres
úttestet: akár egy nagy tekepálya.
Azután törlőm a laktanyákat, őrszobákat, kapitányságokat; eltűnik mindenki, aki
egyenruhát visel, mintha sose létezett volna. Meglehet, kissé elhamarkodtam a dolgot:
észreveszem, hogy ugyanerre a sorsra jutottak a tűzoltók, a postások, az utcaseprők s

191
effélék, ők más elbánást érdemeltek volna; de hát ami történt, megtörtént: az ember
nem ügyelhet folyvást ilyen apróságokra. Kellemetlenségeket elkerülendő gyorsan
törlőm a tűzoltóságot, a köztisztasági hivatalt meg a postát, mely amúgy is csak
bosszúságok forrása mindig.
Gondoskodom róla, hogy eltűnjön valamennyi kórház, klinika, szeretetház;
egészség csak ott van szerintem, ahol orvosok, ápolók, betegek nincsenek. Következnek
a bíróságok, bírákkal, ügyvédekkel, vádlottakkal, alperesekkel és felperesekkel együtt; a
börtönök s bennük a rabok meg a börtönőrök. Majd az egyetem, s vele az egész tanári
kar; az akadémia, a múzeumok, a könyvtárak, az emlékművek és műemlékek, s persze
a felügyelőségük, a színházak, mozik, a tévé, a lapok. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a
kultúra tisztelete megállíthat.
Ezután a gazdasági intézmények kerülnek sorra: épp elég ideig tűrtük, hogy
erőszakosan ők akarják meghatározni az életünket. Mit képzelnek? Pusztuljanak az
üzletek, egytől egyig: a közszükségleti cikkeket árusítókon kezdem, az élvezeti cikkek és
fölösleges holmik boltjaival végzem; először a kirakatokat tüntetem el, majd a pultokat,
polcokat, az eladókat, pénztárosokat, üzletvezetőket. A vevők elképednek egy pillanatra,
megzavarodva nyúlnak az elröppenő kosarak után; majd őket is elnyeli a semmi. A
fogyasztásról áttérek a termelésre: megszüntetem a nehézipart, könnyűipart,
elpusztítom a nyersanyagokat és az energiaforrásokat. Hát a mezőgazdaság? Az se kell!
S hogy ne mondják, hogy vissza kívánok térni a kezdetleges társadalmi formákhoz,
kiiktatom a vadászatot és halászatot is.
A természet… Ó, ó, ne higgyétek, hogy nem tudom: a természet is csak afféle
nagy átejtés. Pusztuljon! Elég egy vékony, de szilárd földkéreg a lábam alá, s körös-
körül az űr.
Folytatom sétámat a Sugárúton, mely immár miben sem különbözik a végtelen,
fagyos, kihalt pusztaságtól. Nincsenek többé falak, ameddig csak a szem ellát, és
hegyek, dombok sem; sehol egy folyó, egy tó, egy tenger: sima, szürkésfehér,
bazaltszerűen tömör jégfelület van mindezek helyén. Lemondani a dolgokról könnyebb,
mint hinné az ember: csak el kell kezdeni. Ha egyszer sikerült lemondanod valamiről,
amit fontosnak tartottál, rájössz, hogy valami másnak a hiányát is könnyűszerrel
elviseled, aztán még sok minden egyébnek. Nos tehát itt bóklászom ezen a csupasz
felületen, ami a világ. Szélvihar söpör végig a pusztaságon, fel-felkavarja a havat, s a

192
hóval együtt röpülnek az eltűnt világ utolsó maradványai is: érett szőlőfürt, melyet
mintha csak most szakítottak volna le a tőkéről, csecsemő kötött cipőcskéje, jól
megolajozott kardántengely, egy spanyol regényből kitépett könyvlap, rajta e női név:
Amaranta. Vajon mikor szűnt meg minden létezni? Néhány másodperccel vagy sok-sok
évszázaddal ezelőtt? Már elvesztettem az időérzékemet.
Amott, a semmi csíkján, amit még mindig Sugárútnak mondok magamban,
karcsú alak tűnik fel, világos bundában: Franziska! Megismerem ruganyos lépteit a
magas csizmában, muffba bújtatott kezének kecses tartását, szél lobogtatta hosszú, csí-
kos sálját. Hála a fagyos, tiszta levegőnek s a lecsupaszított talajnak, jók a látási
viszonyok, ennek ellenére hiába integetek: nem vesz észre, még túlságosan messze
vagyunk egymástól. Jobban kilépek, s bár hiányoznak a viszonyítási pontok, mintha
gyorsabban haladnék. Nini, a köztem s Franziska között húzódó vonalon néhány sziluett
rajzolódik ki hirtelen: férfiak, kabátban, kalapban. Rám várnak. Kik lehetnek?
Közelebb érve hozzájuk fölismerem őket: a D osztály emberei. Hogy a csudába
maradtak meg? És mit csinálnak? Amikor végeztem a hivatalokkal, azt hittem, ők is
elpusztultak. Miért állnak közénk? „Most törlőm őket!" - gondolom, és összpontosítok.
Hiába: ott vannak, változatlanul.
Már üdvözölnek is: - Nicsak! Hát te is közénk tartozol? Derék! Segítettél, ahogy illik, s
most tiszta a levegő.
- Micsoda?! - kiáltok föl. - Ti is töröltetek?
Most már értem, miért éreztem úgy, hogy világeltüntető ténykedésem ezúttal a
szokásosnál jobban sikerült.
- De hát nem ti beszéltetek mindig növelésről, fejlesztésről, gyarapításról? …
- Hát aztán! Nincs ebben semmi ellentmondás… Visszatér minden az előirányzatok
medrébe… Kezdődhet elölről a fejlődés… Te is észrevetted, hogy a helyzet megromlott,
holtpontra jutott… Nem tehettünk egyebet, segítettük a folyamatot… A tendenciát
tekintve, ami rövidtávra veszteségnek mutatkozik, hosszú távra ösztönzővé válhat…
Tiltakozom:
- De én nem úgy gondoltam, mint ti… Nekem más volt a célom… Én másképpen
törlők… - S ezt gondolom: „Tévednek, ha azt hiszik, hogy számíthatnak rám!"
Alig várom, hogy visszakapcsolhassak, visszahozzam a létbe a világ dolgait, egyenként
vagy mindet egyszerre, hogy a sokszínű és kézzel fogható anyag tömör falával álljak

193
ellen végpusztulást célzó terveiknek. Behunyom a szemem, majd felnyitom, bizonyos
vagyok benne, hogy újra ott találom magam a forgalmas Sugárúton, ilyenkor már égnek
az ív-lámpák, s esti lapok sorakoznak az újságosbódék pultjain. De nem, semmi: körös-
körül az űr egyre üresebb, Franziska árnyképe olyan lassan közeledik a látóhatáron,
mintha a földgolyó domborulatán kellene fölkapaszkodnia. Mi vagyunk az egyedüli
túlélők? Növekvő rémülettel kezdek rádöbbenni az igazságra; a világnak, melyről azt
hittem, hogy akaratom tüntette el, s bármikor visszavarázsolhatom, valóban vége.
- Realistának kell lenni - mondják a D osztály emberei. - Nézz csak körül. Az egész
világegyetem… mondjuk így: átalakulóban van… - s fölmutatnak az égre, melyen immár
nem ismerhetők fel a konstellációk, itt összecsomósodtak, amott megritkultak, a
csillagok egy része sorra fölrobban, a többi utolsókat villan, s kialszik. - Az a fontos,
hogy az újak, akik most jönnek, tökéletes erőnlétben, cselekvőképesen találják a D
osztályt, a kádereit teljes létszámban, bevetésre készen.
- És kik ezek az „újak"? Mit csinálnak? Mit akarnak? - kérdezem, s keskeny hasadékot
pillantok meg a Franziskától elválasztó fagyott felszínen, egy keskeny hasadékot, mely
titokzatos csapdaként szélesedik.
- Még nem lehet megmondani. Legalábbis a mi fogalmaink szerint. Egyelőre nem is
látjuk őket. Az bizonyos, hogy vannak, arról pedig már korábban értesültünk, hogy
jönnek… De hát mi is vagyunk, s ők nyilvánvalóan tudják ezt… mi képviseljük a
folyamatosságot, az egyetlen lehetséges összefüggést avval, ami azelőtt volt… Nem
nélkülözhetnek bennünket, kénytelenek reánk bízni a maradék gyakorlati irányítását…
így az új világ olyan lesz, amilyennek mi akarjuk…
Nem, gondolom, a világ, mely új életre támad körém és Franziska köré, nem
lehet a tiétek; összeszedem minden erőmet s igyekszem elképzelni egy helyet,
valamennyi részletével, egy helyiséget, ahol szívesen lennék együtt Franziskával e
percben… egy kávéházat például, csupa tükör kávéházat, a tükrökben
megsokszorozódik a csillárok fénye, a zenekar keringőt játszik, ringanak, tovairamlanak
a hegedűk akkordjai a márványasztalok, a gőzölgő csészék és habos sütemények fölött.
Künn, a bepárásodott ablakok mögött az emberekkel s tárgyakkal teli barátságos és
ellenséges világ, megannyi dolog, aminek örülni vagy ami ellen harcolni lehet… Erősen,
igen erősen gondolok erre, de immár tudom, hogy hiába: a semmi erősebb, hatalmába
kerítette az egész földet.

194
- Nem lesz könnyű érintkezésbe lépni velük - folytatják a D osztály emberei -,
vigyáznunk kell, hogy ne kövessünk el hibákat, s ne mellőzzenek bennünket. Rád
gondoltunk, neked kell majd megnyerned az újak bizalmát. A fölszámolás során
bebizonyítottad, hogy érted a dolgod, azonkívül te kompromittáltad magad legkevésbé a
régi vezetéssel. Neked kell majd jelentkezned náluk, elmagyaráznod nekik, mi az
Osztály, hogyan használhatják fel a maguk céljaira, igen fontos, halaszthatatlan munkák
elvégzésére… Nos, rád bízzuk, csináld úgy, ahogy a legjobbnak látod…
- Akkor hát megyek, megkeresem őket - felelem gyorsan, mert ráeszméltem: ha most
nem sietek, nem tudom Franziskát idejében biztos helyre menekíteni, elkésem, a
kelepce bezárul. Futva távozom, nehogy a D osztály emberei feltartsanak kérdéseikkel
és utasításaikkal; szaladok, szaladok a fagyott kérgen, a lány felé. A világ egyetlen
papírlappá zsugorodott, s e papírlapra csak elvont szavak írhatók, mintha megszűnt
volna valamennyi konkrét főnév; ha sikerülne leírni ezt a szót: „doboz", akkor oda
lehetne kanyarítani azt is, hogy „fazék", „mártás", „füstcső" - ám ez nem vág össze a
szöveg stílusával.
Barázdák, árkok, szakadékok nyílnak mindegyre a talajon; percenként fenyeget a
veszély, hogy - mint valami csapdába - belelépek valamelyikbe; s szélesednek, folyvást
szélesednek ezek a hézagok, feneketlen mélység fog mindjárt tátongani köztem s
Franziska között! Átugrom egyik peremről a másik rá, s nem látom lent a szakadék
fenekét, csak a semmi van ott, a végtelenbe táguló semmi; a világegyetem űrbe
szóródó darabjai fölött futok; szétmorzsolódik a világ… AD osztály emberei kiabálnak
utánam, kétségbeesetten integetnek, hogy forduljak vissza… Franziska! Még egy utolsó
szökellés, és ott termek melletted!
Itt áll előttem, mosolyog, a szeme merő aranyos villogás, arcocskáját pirosra
csípte a hideg. - Ó, hát te vagy az?! Valahányszor erre járok a Sugárúton, találkozom
veled! Csak azt ne mondd, hogy sétafikálással töltöd a napjaid! Ide figyelj, tudok egy
kávéházat itt a sarkon, csupa tükör, s a zenekara keringőket játszik: meghívsz?

195
Tizenegyedik fejezet

Olvasó, ideje, hogy hullámok dobálta hajód révbe jusson. Mi lehet

biztonságosabb kikötő, mint egy könyvtár? Bizonyára van a városban, ahonnan el-
indultál s ahová visszatértél könyvkereső világ körüli bolyongásod után. Egyetlen
reményed még: az a tíz regény, mely sorra semmivé foszlott a kezeid között, alighogy
olvasni kezdtél, tán megtalálható ebben a könyvtárban.
Háborítatlan, nyugodalmas nap virradt reád végre; bemégy a könyvtárba,
tanulmányozod a katalógust; nehezen állód meg, hogy diadalittasan föl ne kiálts - nem
is egyszer, tízszer egymás után; a katalógusban ott a keresett tíz szerző és cím, föl van
tüntetve mind, szép rendben.
Kitöltesz egy kérőlapot, s odaadod a könyvtári alkalmazottnak; kisvártatva közlik
veled, hogy valami hiba csúszhatott a katalógus számozásába; nem találják a könyvet;
mindenesetre keresni fogják. Rögtön kérsz egy másikat: olvassák, mondják ezúttal, de
nem lehet megállapítani, ki kérte ki és mikor. Kéred a harmadikat: a kötészetben van
éppen; három hónap múlva kerül vissza. A negyedik a könyvtárnak abban a szárnyában
van, amit átépítési munkálatok miatt lezártak. Sorra töltőd ki a további kérőlapokat;
egyetlen könyv sem hozzáférhető azok közül, amelyeket olvasni kívánsz - ez ezért, az
amazért.
Miközben keresik neked a kért köteteket, türelmesen vársz egy asztal mellett
ülve, más, szerencsésebb, olvasmányukba mélyedt olvasók szomszédságában. Jobbra-
balra nyújtogatod a nyakad, bel belelesel a könyveikbe: ki tudja, talán az egyik épp az
általad kértek közül való.
A veled szemben ülő úr nem a kezében tartott könyv fölé hajol; tekintete a
levegőben kalandoz. Mindazonáltal nem szórakozott ez a tekintet: az acélkék
szivárványhártya moccanásai feszült figyelemről tanúskodnak. Időnként találkozik a
pillantásotok. Egyszer csak megszólal; jóllehet nem fordul feléd, még mindig maga elé
néz, a levegőbe, nyilvánvaló, hogy szavait hozzád intézi:
- Ne csodálkozzék, hogy ide-oda látja röpködni a tekintetemet. Valójában én így olvasok,
számomra csakis ez az olvasási módszer bizonyul hasznosnak. Ha engem egy könyv
igazán érdekel, alig olvasok el belőle néhány sort, elmém egy-egy szöveg sugallta
gondolat, vagy érzelem, vagy kérdés, vagy kép hatására máris elkalandozik, gondolatról

196
gondolatra, képről képre szökken, az elmélkedés és képzelet útján, melyet, úgy érzem,
feltétlenül végig kell járnom; ilyenformán mindjobban eltávolodom a könyvtől, míg csak
el nem veszítem a szemem elől. Nélkülözhetetlen számomra az olvasmány ösztönzése, a
tartalmas olvasmányé, még ha pár lapnál többet nem tudok is elolvasni egy-egy
könyvből. De nekem már az a pár oldal is világokat tár föl, végtelen világokat.
- Értem önt, jól értem - szól közbe egy másik olvasó, fölemelve kötete lapjairól
viaszsárga arcát és gyulladt szemét -, az olvasás töredékes, diszkontinuus szellemi
tevékenység. Jobban mondva: maga az olvasás tárgya valamiféle porszerű anyag. Az
írás-mű felületén csupán apró részleteket képes megkülönböztetni az olvasó figyelme,
egy-egy szócsoportot, hasonlatot, mondattani összefüggést, logikai tétellevezetést,
érdekes lexikális adatot, ha épp különlegesen sűrített a jelentéstartalmuk. Ezek akárha a
mű magját képező elemi részecskék volnának; a többi mind körülöttük forog.
Hasonlíthatók még az őrvény mélyén tátongó űrhöz is, mely magához szippantja s
elnyeli az áramlatokat. Kémlelőlyukak mögötti alig érzékelhető felvillanásokban
nyilatkozik meg a könyv végső igazsága, szubsztanciája. A mítoszok és misztériumok
apró, kitapinthatatlan szemcsékből állnak, olyasfélékből, mint a virágpor, mely a méhek,
lepkék lábára tapad; csak aki érti ezt, várhat a könyvtől fölismerést, megvilágosodást.
Ezért az én tekintetem, ellentétben az önével, uram, egy pillanatra sem szakadhat el az
írott szövegtől. Egyetlen pillanatra sem lehetek szórakozott, ha nem akarom, hogy
valamely értékes nyom elkerülje a figyelmemet. Valahányszor egy-egy ilyen jelentés-
csomóra bukkanok, tüstént tovább ások körülötte: hátha érnek a része a talált aranyrög,
így hát én sosem fejezem be az olvasást: újra és újra elolvasok minden könyvet, újabb s
újabb fölfedezésekre vágyva, hisz meglehet, találok még valamit a mondatok rejtett
zugaiban.
- Én is szükségesnek érzem, hogy újraolvassam a már elolvasott könyveket - mondja a
harmadik úr -, de minden alkalommal úgy tetszik, először olvasom őket. Vajon én
változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre? Vagy
az olvasás szerkezete számos változatból tevődik össze, s egyazon terv szerint sohasem
ismétlődhet? Valahányszor újra át akarom élni egy-egy olvasmány izgalmát, merőben
más, váratlan benyomások érnek - az előzők sehol. Olykor mintha valamiféle fejlődést
tapasztalnék két olvasat között: másodjára például jobban behatolok a szöveg
szellemébe, vagy kritikusabb vagyok, tartózkodóbb. Máskor viszont úgy tűnik, sikerül

197
megőriznem és sorban fölidéznem ugyanazon könyv többszöri olvasásának az emlékeit:
egymás mellett a lelkes, a hűvös vagy éppen ellenséges olvasói érzületemet, noha azok
szétszórtak az időben, nem utalnak egymásra, semmi sem köti össze őket. Arra a
végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasás olyan tevékenység, aminek nincsen
tárgya; mondhatni, az igazi tárgya önmaga. A könyv járulékos támasz, mankó vagy
éppenséggel ürügy.
Megszólal a negyedik: - Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az olvasás szubjektív cselekvés,
ezzel egyet is érthetek, ám szerintem nem abban a centrifugális értelemben szubjektív,
ahogyan önök gondolják. Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és
egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. Ez nem következik be erőfeszítés
nélkül: ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie,
kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve
kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia.
Évek óta járok ebbe a könyvtárba, átrágtam valamennyi kötetét, polcról polcra, de
tanúsíthatom, egész idő alatt egyetlen könyv olvasásában haladtam előre.
- Az én olvasmányaim is egyetlen könyv felé mutatnak - mondja az ötödik olvasó egy
tekintélyes halom kötet mögül -, ám az hátul van az időben, alig emlékszem rá. Egy
történet, számomra a legelső, megelőzi az összes többit; azok, úgy rémlik, mind
emennek a visszhangjai, s el is halnak rögtön. Ha olvasok, azt a gyermekkoromban
olvasott könyvet keresem egyre, de aligha találom meg, oly halványak róla az emlékeim.
A hatodik olvasó eddig a könyvállványok tövében ácsorogva a felsőbb polcokat
szemlélte; most odajön az asztalhoz. - Számomra az olvasást megelőző perc a
legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami
tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok… Egyszóval: ha önöknek nem
kell sok ahhoz, hogy a képzeletük meglóduljon, nekem még kevesebbre van szükségem
hozzá: elég az olvasás ígérete.
- Nekem viszont a befejezés a fontos - mondja a hetedik -, de az igazi, az utolsó, a
sötétben rejtezkedő, vagyis az a végállomás, ahová a könyv el akar vinni minket.
Olvasás közben magam is keresem a kémlelőlyukakat - mondja a gyulladt szemű úr felé
intve -, de az én tekintetem azért kutatja a szavak környezetét, hogy segítsen fölfedezni,
mi van a távolban, a „Vége" szó után elterülő tartományokban.

198
Itt az ideje, hogy te is elmondd a magadét. - Uraim, előre kell bocsátanom, hogy én
csak azt szeretem olvasni a könyvekben, ami le van írva bennük; és a részleteket
összekapcsolom az egésszel; és az egyik könyvet elválasztva tartom a másiktól, aszerint
raktározom el őket az emlékezetemben, hogy miben különböznek egymástól s mi
bennük az új; és legfőképpen szeretem elejétől végig olvasni a könyveket. Ám egy idő
óta csupa balsiker ér ebben a dologban: úgy rémlik, már csak félbemaradt, útközben
elveszített történetek vannak ezen a világon.
Az ötödik olvasó: - Az imént említett történetnek is jól emlékszem az elejére, de minden
egyebet elfelejtettem. Az Ezeregyéjszaka egyik elbeszélése lehet. Tanulmányozom a
különböző kiadásokat, valamennyi megjelent fordítást. Sok a hasonló történet, és sok a
variánsuk is, de egyik sem az. Álmodtam volna? Bármint van, tudom, hogy nem
nyugszom addig, amíg rá nem bukkanok, s nem tudom meg a végét.
- Hárun ar-Rasid... - így kezdődik a történet; látva kíváncsiságodat, az ötödik olvasó
rászánta magát, hogy elmesélje -, Hárun ar-Rasid egy éjszaka nem bírt elaludni, álruhát
öltött hát, kereskedőnek öltözött, és sétára indult Bagdad utcáin. Egy bárka levitte a
Tigris folyón egy kert kapujához. Bent a kertben egy medence szélén csodaszép nő
énekel, lanttal kísérve magát. Olyan szép, mint a hold. Egy rablány beengedi Hárunt a
kapun, és sáfrányszínű köpenyt ad rá. A szépséges nő ezüstpárnán ülve énekel. Körötte
a párnákon hét férfi, ugyancsak sáfrány-színű köpenyben. „Késtél - mondja a hölgy -,
már csak te hiányoztál", s helyet mutat maga mellett. „Nemes urak, megesküdtetek,
hogy vakon engedelmeskedtek nekem; nos, elérkezett a perc, próbára teszlek
benneteket." Azzal a hölgy leveszi gyöngy nyakékét. „Hét fehér és egy fekete gyöngy
van ezen a nyakéken. Most elszakítom a fonalat s belehullajtom a gyöngyöket ebbe az
ónixkehelybe. Akinek a fekete gyöngy jut, annak meg kell ölnie Hárun ar-Rasid kalifát s
ide kell hoznia nekem a fejét. Jutalmul az övé leszek. Ha nem hajlandó megölni a kalifát,
őt ölik meg a többiek, s újra sorsot húznak." Hárun ar-Rasid borzongva nyitja szét az
öklét; tenyerén ott a fekete gyöngy, így szól a hölgyhöz: „Engedelmeskedem a
parancsodnak, a sors parancsának. Egyetlen feltétellel. Mondd el: mivel sértett meg a
kalifa? Mivel keltett ekkora gyűlöletet a szívedben?" - kérdezi, és türelmetlenül várja,
hogy hallhassa a történetet.
E gyermekkori olvasmánytöredék is szerepelhetne a listádon. De mi a címe?
- Ha volt címe, azt is elfelejtettem. Adjon talán ön neki egyet.

199
Úgy érzed, azok a szavak, amelyekkel félbeszakad az elbeszélés, jól tükrözik az
Ezeregyéjszaka szellemét. Beírod tehát a könyvtártól kért kötetek címének jegyzékébe:
Kérdezi, és türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet.
- Szabad? Megnézhetem? - A hatodik olvasó leveszi a rövidlátó szemüvegét, a tokjába
rakja, kinyit egy másik tokot, fölveszi a távollátó szemüvegét, s fennhangon olvassa:
„Ha egy téli éjszakán egy utazó, Malbork városperemén, fölébe hajolván a meredélynek,
nem félvén szélvésztől s szédülettől, letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik, egymásba
futó vonalak hálójában, egymást keresztező vonalak hálójában, lehullott levelek
holdfényes szőnyegén, egy üres gödör körül, »Hogyan végződik?« - kérdezi, és
türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet."
Föltolja pápaszemét a homlokára. - Igen - mondja -, megesküdnék rá, hogy olvastam
egy regényt, ami így kezdődik… Önnek csak az eleje van meg, ez a pár sor, s keresi a
folytatást, igaz? Az a baj, hogy valamikor minden regény így kezdődött. Megy valaki a
nép-telén utcán, megpillant valamit, ami megragadja az érdeklődését: mintha titok
lappangana mögötte, vagy valamire figyelmeztetne; felvilágosítást kér, magyarázatot,
ekkor elmesélnek neki egy hosszú történetet…
- Nem, nem, téved, uram… - próbálod tisztázni a félreértést -, ez nem szöveg… ezek
csupán címek … az Utazó…
- Vagy úgy, értem, az utazó csak az első lapokon szerepelt, aztán többet nem esett szó
róla, megszűnt a funkciója… Nem róla szól a regény…
- De én nem ennek a történetnek a végére vagyok kíváncsi…
A hetedik olvasó félbeszakít: - Ön azt hiszi, minden történetnek kell hogy eleje és vége
legyen ? Régen az elbeszélés csak kétféleképpen végződhetett: kiállván minden próbát,
a hős és a hősnő összeházasodik, vagy meghal. Minden történet végső mondanivaló-
jának két arca van: az élet folytonossága az egyik, a halál elkerülhetetlensége a másik.
Egy percig elgondolkodol e szavakon. Majd villámgyorsan döntesz: feleségül veszed
Ludmillát.

200
Tizenkettedik fejezet

Most hát férj s feleség vagytok, Olvasó és Olvasónő. Széles házastársi ágy a
párhuzamos olvasástok színhelye.
Ludmilla becsukja a könyvét, eloltja a lámpáját, párnára hajtja a fejét. - Oltsd el te is -
mondja. - Nem fáradtál még bele az olvasásba?
Mire te: - Pillanat. Csak befejezem Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó-ját.

201
Utószó

Italo Calvinóval már sokszor találkozhattunk e „téli éjszaka" előtt is: Dino Buzzati,
Alberto Moravia és Natália Ginzburg mellett nálunk - akárcsak másutt, az egész világon - a
legtöbbször publikált mai olasz író. írásai gyakran látnak napvilágot lapjaink és folyóirataink
- kivált a Nagyvilág - hasábjain, s 1957 óta jelentős számú kötete is megjelent
nyelvünkön; azzal együtt, amit kezében tart az olvasó: kilenc! Magyar könyvcímeinek
jegyzéke majdnem a teljes eddigi életművét idézi: A pókfészkek ösvénye, Végül arra száll
egy holló, A kettészelt őrgróf, Eleink (három meseregény: A nemlétező lovag, A kettészelt
őrgróf, A famászó báró), Olasz népmesék (szerény ízelítő a terjedelmes eredeti kötetből),
Kozmikomé-diák, Láthatatlan városok, A holdleányok (novelláinak itteni válogatása); s most
a Ha egy téli éjszakán egy utazó.

Néhány - régebbi olvasói számára tán nem egészen ismeretlen - adattal

megközelíthetjük valamelyest Calvino legfontosabb emberi-írói karaktervonásainak
eredetét. Kubában született, 1923-ban, de hamarosan visszakerült szüleivel a hazájába.
Pontosabban San Remóba. A csizma sokszínű északnyugati szegletének tája ez: Piemonte és
a Ligur tengerpart. Égbe nyúló, zord havasok, szelíd lankák, termő völgyek, kopár sziklák;
Torino, a márványból kifaragott barokk ékszerdoboz s modern, gazdag iparváros
közvetlen közelében hegyi pásztorok tengetik életű két; tölgyfaerdők, fenyvesek
szomszédságában - tíztizenöt percnyire vonattal - délszaki flóra virul; szegény halászfalvakkal
egybeépült nemzetközi fürdőhelyek; épségben maradt középkori lovagvárak tövében széles,
remek műutak. A bennszülöttek ü-vel beszélnek, s monsieur-zik egymást, büszkék franciás
nyelvükre - de a fasiszta nacionalizmus ordasai (vagy inkább sakáljai) annak idején innen
ugrottak rá a már letiport szomszéd testvérnemzetre. Itt, az ellentéteknek s
ellentmondásoknak ebben a kohójában született meg száz-egynéhány esztendővel ezelőtt az
ország egyesítésének nagyszerű gondolata, innen indultak felszabadító útjukra az „ezrek",
élükön Garibaldival.
Értelmiségi családból származik. Jogát az igazság és a szabadság keresésének külön, egyéni
útjához félig tréfásan nevének eredetével is összefüggésbe szokta hozni: Calvino a katolikus
Olaszországban... Nemzedékének legerősebb erkölcsi élménye a Resistenza, az ellenállás
jegyében kezdte az írói pályát. Világnézeti, művészi magatartására nagy hatással volt
Cesare Pavese, az olasz ellenállás iskolát teremtő kommunista írója. Neorealistának indul, s

202
mint Pavese és Elio Vittorini felfedezettje elsők között „fut a mezőnyben". De már ekkor
kikacsint a másság irányába - két mesterénél is nyíltabban. Erkölcsi ítélete egyértelmű,
de a kényszerű öles rettenetét, irgalmatlanságát partizánjainál csakúgy érzékelteti, mint
az ellenkező oldal figuráinál. És e mássággal összhangban már itt feltűnik neorealista
kollégái hangjától olyannyira elütő kancsal humora, iróniája, meseszerűsége. Szerencsés
véletlen révén közelebbi kapcsolatba kerül a meseirodalommal: kiadói megbízásra
összegyűjti és „lefordítja" - no meg egy kicsit hozzá is pásszítja a saját stílusához - Itália
számtalan tájnyelven élő népmesekincsét. Ez is a különös irányába, az egyszerű
valóság fölé tereli.
Megírja három meseregényét. Az együttes kiadás előszavában megjegyzi: „…a régi
harmónia nincs többé, odaveszett, új teljességre vágyunk. Ez volna az eszmei-erkölcsi
mag. Ám nem kívántam a filozófia irányába elmélyíteni a történeteket, inkább arra
ügyeltem, hogy jól megszerkesztett gépezetként működő vázuk legyen, testüket és vérüket
pedig a lírai képzelet szabad asszociációi adják."
Meseregény-trilógiája világhírűvé tette Calvinót. A nemzetközi siker s a mese fölismert
nemzetközisége még inkább a világ, a sokféleség irányába fordítja az érdeklődését.
Megmarad olasznak, persze, de honi pályatársainál sokkal jobban figyel kifelé. Jellemző
módon „viszonylag állandó" lakhelye is három van már ekkor: Torinóban - itt az Einaudi
kiadó főszerkesztője -, Rómában és Párizsban. Szikrázó intellektusa s nyughatatlan,
fürge fantáziája pedig valósággal „bekapja a világot" - a kozmoszt is, a mikrót, a
makrót: megírja a Cosmicomiche novelláit, e lenyűgöző, gunyoros-szellemes (és a sci-fivel
még csak nem is rokon!) látomásokat a mindenség titkairól.
E sokféleség-másság-teljesség hát szerzőnk legfőbb jellegzetessége, ez teszi
besorolhatatlanná. A másik különös (de inkább sejtelmesen különös, ezoterikus), Dino
Buzzati, némi erőfeszítéssel odaképzelhető egy vonulatba; aminek még tekintélyes magyar
csúcsai is vannak: Karinthy, Kosztolányi, Ottlik. Calvino művészetének szivárványos
prizmaszerűsége - az, hogy az író életmű-építkezése olyannyira eltér a balzacitól, hogy
mindegyre csapong, szerteágazik, újabb és újabb világokat hódít meg - kizár bármiféle
irodalomtörténeti összehasonlítást.
Egy angol kritikus találóan mondta Afamászó báróra: „zöld árnyékban zölden virító
gondolái"; és: „csupa bölcsesség játék, rafinált technikával kibontakoztatva". Az
említett sokféleség-másság-teljesség mellett ez a gondolatiság, bölcs játék, rafinált

203
technika jellemzi Calvino valamennyi írását, a régebbi partizán- és neorealista
történeteit majd a meseregényeit éppúgy, mint újabb, kozmikus
fantáziacsapongásait. S legújabb regényét is. Az ennek nyomán támadt egyöntetű
kritikusi lelkesedés máris hozzátett ezekhez - s ráadásul visszamenőleg - ilyeneket:
verbális racionalizmus, intellektuális geometria, pitagoraszi absztrakció, humor,
materializmus, érzékletesség, vidámság, csüggedés, önkívület, szánalom... Azzal,
hogy mindez finoman egybe van keverve nála ama bizonyos recept szerint, mely
nem más, mint írói stílusának evidenciája.
Az olasz irodalmi élet szinte ujjongva fogadta a majd hároméves hallgatás utáni új
jelentkezést, s noha megelőzően is esemény volt valamennyi könyve (hazáján kívül
főleg Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban ünnepelték
mindig), ezzel a munkájával - egy nyilatkozatában kijelentette - ő maga is elégedett.
Ahogy olvassuk a regényt, úgy érezzük, boldog lehetett már írás közben is, a tökély
tudata, amaz Örkényi vízen járásnak a boldogsága érződik regénye minden lapján;
hiszen a szinte már tovább nem fejleszthető mesteri technikája mellé odaszegődött
megint az egyszerre föltámadt régi mesélőkedv.

Egy regényt szerettem volna olvasni, aztán úgy esett, hogy inkább írtam tízet,
mondja a jól végzett munka jókedvű szusszanásában, s csakugyan tíz regény
foglalata ez a könyv, bárha regény-„töredékekről" van is szó, pontosabban tíz
csonkán maradt első fejezetről; a cím is e csonkaságra utal: „Ha egy téli éjszakán
egy utazó". Mely csonkaság tulajdonképpen látszólagos. A töredékeket ugyanis valami-
képpen egybefogja a könyv főszereplője, az a bizonyos „te", „te, olvasó"; a „te" olvasói
történeted kacskaringózik itt; mint kérésed-hajszolod újra és újra a folytatást, s kerül
kezedbe ehelyett mindig egy másik regény kezdete. Az irodalmi kalandhoz egy nőt is ad
„melléd" az író, az „olvasónőt", neki már neve is van, Ludmilla, szerelem is szövődik
„kettőtök" közt, ez a keret a tizenegyedik regény. De nemcsak az olvasópár kalandja fogja
egybe a „töredékeket". S az egységnek csak külső jelzése az a trükk, hogy a fejezetcímek
egymásutánja értelmes mondat, sőt rövid meséje lehet egy tizenkettedik regénynek. Az
igazi összefüggést Calvino mesteri tükörjátéka, kifinomult kaleidoszkóp-művészete teszi
nyilvánvalóvá. Bútor, Günter Grass, Thomas Mann, Kafka, Calvino (a Cosmicomiche meg a
Ti con zéró éveiből), Borges... egy finom és perverz japán s egy tizenhetedik századi francia
írás, egy krimi... - ám mindezt hangsúlyozottan ő írja, Calvino, aki valamennyi

204
szereplőjével, s az olvasóval, sőt Ludmillával is azonosul; nyilvánvaló tehát, hogy nem
egyszerű pastich-okról vagy groteszkekről van szó, valamiféle egyéni válaszokról inkább.
Az elkezdett regények mind félbeszakadnak, hol a „hibás kötés" miatt, hol inert ellopják a
könyvet, ezért, azért, amazért; s Ludmilláék újra és újra egy következő mese folyamába
vetik magukat, melyet aztán hasonló gát kényszerít megtorpanásra.
A metafora világos - s önmagában már kevésbé boldogító. A mai író egy atomjaira
szétfröccsent időfolyamban él, így csak töredékeket írhat, befejezetlen történeteket - egy-
egy nagy regényből egy-egy ívet csupán. De ez a csőd, ez a patthelyzet új, eddig még
soha nem látott szabad pályát nyithat számára - illetve nyitott; neki, Calvinónak, a tiszta
ész e mámoros garabonciásának, „Ha arra gondolok… - olvassuk képzelt írójának
műhelynaplójában -, ha arra gondolok, hogy egy könyvet kell írnom, mindazok a
kérdések, amelyek fölmerülnek bennem a könyv milyenségét illetően, vagyis hogy
milyennek kellene lennie s milyennek nem kellene lennie, megbénítanak, nem tudok
továbbmenni. Ha viszont arra gondolok, hogy egy egész könyvtárat írok, hirtelen
könnyűnek érzem magam, akárha röpülnék." De hát töredékek volnának ezek a fejezetek,
csakugyan? A megjelölés legalábbis kétértelmű, idézőjeles ebben az esetben. Mert hisz
nemcsak a keret s Calvino már említett mesteri tükörjátéka, kaleidoszkóp-művészete fogja
össze e regényt: minden egyes történet körül ott szálldos, ott zümmög a könyv többi
történetének visszhangja, sőt a világ valamennyi eddig megírt és ezután megírandó
történetéé. Ha a mese félbe-félbeszakad is, a ritmus soha meg nem törik, merész és
sodró mindvégig. Töretlen a sugárzás is, az a titokzatos fluidum, melyet írójától mindig
megkíván az Olvasó.
A fordító mindig elfogult a lefordított mű javára. Itt már-már illetlenül lelkes. Tán e
lelkesedése is hozzájárult ahhoz, hogy - amint elöljáróban is jelezte - nem kívánta
valamiféle vonulatba besuvasztani ezt a különös, izgalmas könyvet; egyébként könyv és írója
ugyancsak ellenállt ennek. Hadd bökje ki hát végezetül még egy képzelgését is: mily
elragadtatottan szemlélné Szerb Antal írónak és olvasónak, műnek és élvezőjének e
sokértelmű és sokatmondó párviadalát, Calvino igen-igen finom, szellemes, míves szövését a
semmi-minden kanavászán!

Telegdi Polgár István

205