11.

tétel: Ottlik Géza: Iskola a határon

Ottlik Géza (1912-1990)

Budapesten született, keresztény középosztálybeli családban. Író, műfordító, a Nyugat
harmadik nemzedékének tagja.
1923-26-ig a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskola, majd a budapesti Bocskai István
katonai főreál tanulója volt. Érettségi után matematika-fizika szakon végzett. A második
világháború alatt légoltalmi szolgálatot végzett, üldözötteket mentett. Volt rádiódramaturg, a
PEN Club magyar szervezetének titkára. 1948-57 között kiszorult az irodalmi életből,
fordításokból élt, majdnem kitelepítették. Később József Attila- és Kossuth-díjat is kapott.

Iskola a határon
1959-ben jelent meg Első változatát 1948-ban fejezte be, de visszakérte a kiadótól. A téma és
a motívumok már korábbi elbeszéléseiben felbukkantak. (Ottlik „önéletrajzi író”: arról ír
mindig, amit fontosnak tartott az életében, a létezésében.)

A regény időszerkezete: A történet 1957 júliusában kezdődik, Szeredy Dani és Both Benedek
a Lukács fürdő napozóteraszán beszélgetnek. Szeredy élete aktuális káoszában, kudarcai közt
próbál kiigazodni, ezért teszi fel Bébének a nem túl árnyalt kérdést:
„– He? – nézett rám Szeredy, egy kurta, kérdő mozdulattal megemelve az állát, s most
már hangtalanul nevetett. – Lemegyünk, iszunk sört. Igaz?
Ez a „he?” azt jelentette, hogy továbbra is várja, jogos csökönyösséggel, válaszomat és
véleményemet előbbi kérdésére, mert a tagolatlan felmordulásom, „mb!” – habár
mindazt megértette belőle, amit nagyjából itt felsoroltam, mégis hazugság és kitérés,
mint ahogy másfél órája próbálok kibújni az egyenes válasz alól, de hiába, szüksége
van a tanácsomra, színt kell vallanom.”

A választ pedig talán a múlt felidézése, halott barátjuk, Medve Gábor kézirata segíthet
megadni: a felnőtt-lét problémáira talán valahol a gyerekkorban rejtőzik a megoldás. Ahhoz,
hogy tudjuk, mit tegyünk, azt kell tudnunk, kik is vagyunk – ezt pedig hőseink életében a
katonaiskolai évek határozzák meg. A katonaiskolában létrejött barátságok ereje kapcsán tér át
az elbeszélő a bevezetés második fejezetében 1944 nagyváradi eseményeire.

A beszélgetés később egy másik történetbe ágyazódva folytatódik: Medve Gábor kézirata a
katonai alreáliskolában eltöltött közös éveikről szól. A regény további szövege, I-III. része ezt
az időt beszéli el 1923-26-ig, részben Medve kéziratát idézve, részben Bébé első személyű
elbeszélésében.

Az állandó visszatérésektől az elbeszélés körkörös lesz, olykor állóképszerű. Az idő mint

téma is megjelenik. A belső idő az emlékezet által meghatározott, szelektív, pontatlan. Az
életet nem folyamatában és nem folyamatosan ábrázolja.
„De nem így telt velünk az idő. Rosszul mondtam el az egészet. S ráadásul ugrom egyet
a végén, és három évet emlegetek, számszerű adatokkal, mintha lemérhető, egynemű
valamiről beszélnék. S mintha ez a valami események összefüggő egymásutánja lenne.
A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy
helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére”
„Történhetett jóval előbb is. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben.”

Tér: A belső tér az emlékezés, tapasztalás, értelmezés színtere. Medve kézirata, Bébé
visszaemlékezése folyamatosan értelmezik, „helyükre teszik” a múlt eseményeit, ezzel
kísérelve meg rendet teremteni a jelenben. A rend csak belülről jöhet, mivel a külvilág rendje
értelmetlen – legalábbis a szereplők számára.

A külső tér, az „iskola” és a „határ” is jelképes. Az iskola a gyermekkor szabadságát,

szeretetteljes közegét felváltó kiszolgáltatottság, alávetettség színtere, egyfajta „genezis” a
szereplők számára, mert itt kezdődik új életük, barátságuk. Itteni élményeik egész hátralevő
életüket meghatározzák. Ugyanakkor életre szóló tudást, tapasztalatokat visznek magukkal
innen. A határ jelentheti a felnőtt- és gyermekkort elválasztó határmezsgyét, az átlépést a
„civil” életből a „valódi” életbe.

Elbeszélésmód: a több nézőpont miatt az elbeszélő egyeduralma megszűnik: Medve kézirata

E/3.-ban, rögzített nézőpontú (Medve már halott, és az E/3.-elbeszélés móddal tudatosan el is
távolítja magától írása tartalmát). Bébé (az elsődleges narrátor) E/1-ben ír. Nagyrészt Medve
kéziratára reflektál, erőteljes az egyéni látószög. A két szöveg nemegyszer ellentmond
egymásnak, megkérdőjelezve a hiteles elmondhatóság esélyét.
„Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.”
Így aztán, két nézőpontból figyelve, nem is létezik „a” történet, csak különféle történetek
léteznek, s eldönthetetlen marad, melyik közelíti meg jobban az igazságot. E döntésnek nem
is lenne értelme: kinek-kinek az az igazság, amit az ő emlékezete őrzött meg.

Ezen túlmenően még csak a másik elbeszélői nézőpont se kell hozzá, hogy belássuk a
történetek igazságának relativitását. Ottlik (és a későmodern) szerint mindannyiunkban több
személyiség lakozik, s hol egyik, hol másik énünk kerekedik felül: vitázunk, ellentmondásba
keveredünk önmagunkkal is…
„Dühös voltam rá. Csökönyös, önző dög, gondoltam. Hanyatt feküdtem, és inkább a
bárányfelhőket néztem, ahogy úsztak az égen. Kutya rossz kedvem támadt. Alantas,
hánytató hülyeségeket beszéltem, azt éreztem. Pedig hát miért? Hiszen igazam van. Ez
az élet.
Nono. Jól néznénk ki, Bébé – gondolta valami bennem. Vagy valaki. Vagy valakik,
akikkel szellősen átjártuk egymás lelkét.”

A történetmondás metaforikus: a visszatekintések nem csak önmagukat, hanem a jelent is

folyamatosan értelmezik.

A valóság rendezetlen – vallja Ottlik; egy műalkotás azonban megtévesztően rendezett

formában számol be erről (nyelvtani szabályok, fejezetek stb.). Az Iskola a határon kísérletet
tesz rá, hogy minél többet megőrizzen a világgal való találkozásunk tapasztalatának eredendő
káoszából:
„mert valamilyen – bármilyen, megszokott és ismert – rend mindig ráerőszakolja magát
a rendezetlen dolgokra, s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még
ismeretlen, valódibb rendjét.”

A nyelv szűkös: a műben visszatérő gondolat, hogy a kimondott szó kevés az igazság
teljességének, bonyolultságának elmondásához, megértéséhez. (A nyelvvel, a megért(et)éssel
kapcsolatos kétely is a későmodern sajátja.)
„Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret
magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s
a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar,
akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza.”
Ráadásul életmódunk, környezetünk is torzítja eleve szűkös kifejezési lehetőségeinket – így
torzul el a katonaiskolában a szereplők nyelvhasználata is, s nemcsak azáltal, hogy
„Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett fél tucatnyi trágárság mindegyike
rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket,
határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból
anyanyelvünk megfelelő kifejezéseit. Ezenfelül azonban még azzal is megkülönböztettük
magunkat, azaz megkülönböztettek bennünket a pongyola és laza civil világtól, hogy itt
lehetőleg más neve volt sokszor a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és
félrevezető neve. Nemegyszer megtörtént, hogy odahaza szabadságon a szüleink nem
értették a beszédünket, és kénytelenek voltunk a kérdésünket vagy feleletünket
visszafordítani a polgári nyelvre”
Sokkal ijesztőbb, mikor a szóhasználat már a gondolkodást is átalakítja:
„Kár volt, gondoltam, kár volt ennek a hülye Medvének annyit okoskodni Schulzéval.
De lehetséges, hogy már így gondoltam: Schulze tiszthelyettes úrral.”

Önreflexivitás: „Az elbeszélés nehézségei” címmel írt bevezető mégis arra a váratlan
következtetésre jut, hogy van értelme a szólásnak, az elmondásnak. pusztán a kimondás is
lehet gyógyír. Éppen azért, mert – bár csak alkalmi érvénnyel, egy lehetséges
igazságtartalommal, mégis – strukturálja, megközelíthetővé teszi, formába önti aformátlan
végtelen valóságot:
„Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen
Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. Délután a tanteremben, ha tíz percre
kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani
elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti
sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel
elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára
semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása.”

Persze, ha létezik esélye az emberi megértésnek, az valahol a szavakon túl rejlik… A

szereplők talán ezért is alakítanak ki egyfajta közös nyelvet, ami túlmutat a pusztán nyelvi
kifejezésformákon.
„Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna
lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból,
tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk
többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem
férhet kifejezőeszközeinkbe?”

Magatartásformák és értékek:
Medve – végig szemben áll (Merényiék tevékenységét is csak beletörődéssel veszi
tudomásul), zárkózott, idealista. Ő az egyetlen, aki ténylegesen is megszökik, de valami
különös felelősségtudattól hajtva mégis visszatér. Személyiségének alapja a lázadás.
Kétségkívül „hős”, de magatartása vitatható: a rendszer belülről nem dönthető meg, Medve
viszont folyvást önpusztító, sőt, a társait is veszélyeztető viselkedéssel provokálja a hatalmat.
A lázadás értelme – realitásérzék nélkül – kérdéses.

Bébé – nyitottabb, (Merényiékhez is közeledik, egy ideig be is veszik maguk közé),

magatartásának alapja a meglevő elfogadása, az alkalmazkodás.
Medve és Bébé dilemmája voltaképp viselkedési minták közti választásként is
megfogalmazható: hogyan érdemes élni? Az alkalmazkodás, az ügyeskedés, a kisiklás, a
reális kompromisszum vezethet eredményre, vagy keményen és kihívóan kell szembefordulni
a sorssal – akár eredményre vezet ez a lázadás, akár pusztulásba?...
De a hatalom gépezete mindenkit bedarálni látszik: a gépies engedelmeskedés és félelem
reflexei mindkettejükbe egyformán beépülnek...

Szeredy Dani egy haramdik utat kínál: ő találja meg talán a legautentikusabb választ a terror
kihívására. Nem áll be a pribékek közé, de nem is provokálja őket. Kívül áll a világukon,
nincsenek magasztos eszményei; nem megdönteni vagy megjavítani akarja a rendszert, hanem
túlélni: de tisztán élni túl. S ehhez megalkotja magának a szabadság kis köreit: a művészet, a
sport (az atlétika), a nevetés világát. Ezeken belül felfüggeszti a rettegés állandóságát, s így
relatívvá tudja tenni azt, ami megkerülhetetlennek, kivédhetetlennek mutatja magát: kineveti a
hatalmat. S így tesz szert arra a belső fölényre, amit nem lehet elvenni tőle – hisz nem is
tudnak róla.
Nem véletlen, hogy a regény keretének idején Szeredyvel hárman ők azok, akik felnőttként
nem katonai foglalkozást űznek, civilek maradnak. Sőt, művészek: Bébé festő, Medve ír,
Szeredy hegedül.

Öttevényi lázadása kudarcra van ítélve, mert komolyan veszi a hatalom ígéreteit, s hivatalos
utat választ.
Apagyi az örök civilt, az örök gyereket testesíti meg, aki nem hajlandó tudomásul venni a
másféle szabályrendszert, kívülálló marad -- a rendszer elpusztítja őt.
Formálisan Tóth Tibor áskálódása dönti meg Merényiék diktatúráját, ez azonban inkább csak
a kegyelemdöfés egy már ingó rendszernek. (A megingás valódi oka, kezdete – talán Schulze
távozása? – valójában homályba vész, csak utólag érzékelhető.) Tóth Tibor eljárása
mindenesetre épp olyan aljas, mint a megdönteni kívánt rendszer.
„Szégyelltük, mert hazug, hamis dolog volt. Zavarba hozott bennünket, mert az
eredménye mégis az igazsághoz hasonlított. Én azt éreztem, hogy nem így kellett volna
ennek megtörténnie.”

Ami mégis biztosnak látszik: a győztesek diadalmaskodhatnak ugyan, ha a félelmet le tudjuk

győzni, ha a belső szabadságot meg tudjuk őrizni, mégis lehet a letaposottaké a jövő –
legalábbis ezt sugallják a regény történelmi párhuzamai:
„De ha leszállt néha ez a vastag, ólmos köd, a kedvünkért szállt le és nem a
rajparancsnokok kedvéért. Ezt én is megtanultam azon az őszön; s azóta soha nem
érzek pánikot sűrű ködökben, általános zűrzavarban, világfelfordulások idején,
bombázott, sötét városokban és vesztett háborúkban, hanem csak zsebre vágom a
kezem, és nyugodtan ácsorgok egy helyben, az egekből alábocsátott ólomfüggönyök
alatt. Ezt is tudni kell, mert Szeredyvel például nemegyszer ezzel a kitanult, ősi
nyugalommal és belső elégedettséggel eregettük el fülünk mellett a hatalmasok ködbe
kiabált, fejvesztett vezényszavait.”

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik

talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a
hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett,
sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is.
Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket
túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való
és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”
Műfaj:
nevelődési regény, fejlődésregény: alakulásfolyamat, melyben hangsúlyos szerepet kap a
személyiséget rombolva felépítő tapasztalatok nevelő jellegű bemutatása. Azáltal válunk
egyéniséggé, hogy megtanulunk egységes, következetes válaszokat adni az élet kihívásaira.
Kialakul bennünk valami elvehetetlen, biztonságot adó „tőkesúly”. Ilyen értelemben Ottlik
számára – szemben pl. Kosztolányival – a felnőtté válás nemcsak valaminek az elveszítése,
hanem valami másnak a gyötrelmes, de alapvető fontosságú felépítése is. Ilyen értelemben
tekinthetik hőseink értékesnek a katonaiskolában eltöltött gyötrelmes éveket.

lélektani regény: mi történik, ha magára hagyunk egy csapatnyi kiskamaszt?... Az

irodalomban már sokszor vizsgált csoportlélektani jelenség (Verne: Kétévi vakáció, Golding:
A legyek ura stb.) tulajdonképp itt is érvényes: a felnőttek elérhetetlenül messze vannak
(Kovách Garibaldi) vagy nem is érthetik a viszonyokat (Medve anyja), Schulze pedig
valójában csak a kereteket biztosítja Merényiék diktatúrájának kialakításához, a legaljasabb
gonoszságokat nem ő maga követi el.
Ilyen értelemben – mint minden ilyen témájú gyerek-regény – a mű társadalmi példázat is:
így működik minden diktatúra, így emeli felszínre a szabadság, a kreativitás lefojtása a
legsötétebb, legpusztítóbb indulatokat és ösztönöket.

példázat: a regény többértelmű példázatként is olvasható, amely a maga összetettségben

mutatja fel az emberi viszonylatokról vélt tudás egészét, s így kínálja fel magát az olvasói
értelmezésnek.
Erkölcsfilozófiai példázatként az Iskola mintha a szabadság kérdését (is) kutatná. Létezik-e
szabad akarat, szabad választás, s bírhat-e az ember bármiféle befolyással sorsának
alakulására?
A regény bevezetésében (Medve kéziratának legelején) szerepel a határszéli kisváros egyik
házának felirata: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” (Nem azé, akinek
arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.) Pál apostolnak a
Rómaiakhoz írott levelében található: „Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin
könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annak okáért tehát nem azé, aki
akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
A regény három nagy fejezete mintha ezt a mondatot „írná újra”:
I. Non est volentis (-- megérkezésük a katonaiskolába, akaratuk, lázadásuk,
egyéniségük megtörése)
II. Sár és hó = „a könyörülő Istené” ?!
III. Sem azé, aki fut (-- ebben a fejezetben kezdenek hőseink atletizálni, futni)

II.: Bár Isten neve nemigen kerül elő a szövegben, a motívumok mégis alátámasztják az
értelmezést, hogy a hó maga a kiszámíthatatlan, mégis gondviselő kegyelem jelképe volna…
Hiszen a fiúk mintha a természet közönyével való szembesülést is megélnék napra nap,
magukra hagyva egy embertelen, istentelen világ perifériáján, reménytelen igyekezettel
tisztogatva sáros bakancsaikat:
„ nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az
ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam. […]
– Ni! – kiáltott fel valaki az ablakban. – Megy el Schulze.
Odatódultunk az ablakokhoz. Bognár következett szolgálatra, nem volt semmi különös
abban, hogy Schulze megy haza, mégis, én is megnéztem magamnak. Jó volt ezt látni:
lépegetett a hóban, már elhagyta a szökőkutat, most beért a főalléba, és egyre
távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák
 tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a
városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.
Az árnyékszék ablaka már jégvirágos volt, tele gyönyörű mintákkal. Nemsokára befagy
a Gyöngyös. Ha egyszer leesett a hó, meg is maradt a tavaszi olvadásig; nem úgy, mint
a nagyvárosokban. Megmaradt kint a földeken, megmaradt a gyakorlótereken, az
utakon, a főépület előtt a kavicson, a fasorokban, mindenütt. Márciusig, áprilisig nem
sározzuk be többé a bakancsunkat. Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi
kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot.
A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze elhagyott lábnyomait.”

Ottlik szemérmessége pedig – már csak a szavakkal kapcsolatos kételyei okán is – közismert:
„Körkérdés Jézusról
Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és
eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű
válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt
nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég.
De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem
válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos
égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő
fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen – nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve
megragadható – tartalmakat kifejezzünk (ahogyan egyszer a regényről szólva próbáltam demonstrálni).
A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem, létezésünk alapjai – a hallgatás
mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket
részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az
értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában
használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak
jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani.
És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs
benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell
jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem
valóságosan. Ha ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe
– ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –,
akkor nem is hoztunk létre semmit.”