UGRON ZSOLNA

ERDÉLYI MENYEGZŐ
 UGRON ZSOLNA

ERDÉLYI MENYEGZŐ

Libri Kiadó
Budapest
Copyright © Ugron Zsolna, 2013
 1608. november, Kolozsvár

A haját kifonták. Gyöngyös pártáját leoldozták a kontyáról. A halcsontokat gyöngéd kezek kihalászták
a fonatokból. Vállára hullottak a vörös fürtök. Közben más kezek arannyal hímzett, nehéz
bársonyruhájának fűzését a mellén megoldották, a kis aranyhurkokból a szalagot kifűzték. A súlyos,
tündöklő anyag szinte magától megállt volna a földön azután is, hogy kibújt belőle. Sokszínű, vastag
selyemfonálból szőtték, ahogy mozgott, a színét váltotta, kivált gyertyafényben. Aranyszálakkal telis-
tele hímezték. Gyöngyös liliomok, gránátos tulipántok, buja indák voltak rajta, és a szoknya aljáról
komótosan feltápászkodó sárkány - kanyargó pikkelyes testére tapadt szárnyakkal -, ahogy emeli fejét
az ingváll felé, karmaiban a Báthoryak sárkányfogas címerpajzsával.
Bolond egy hímzés volt, s túl nehéz is, drága is, de amit a menyasszony kívánt, meg kellett legyen,
így parancsolta a fejedelem.
A szomorúság az országból kicsivel arrébb kódorgott, de azért ott járt még a hegyeken, vissza-
visszasandítva, mikor csinálnak neki megint alkalmas helyet Erdélyben. Két esztendeje sem volt még,
hogy Bocskai Istvánt, a nagy fejedelmet, aki a németet Kassán túlra kergette, a saját udvarában
megmérgezték. Végakaratában Hommonai Bálintra hagyta a fejedelmi süveget és a magyar korona
délibábját, de az erdélyi rendek halálában nem engedelmeskedtek neki, és Hommonai helyett annak
agg apósát, Rákóczi Zsigmondot ültették a trónra.
Erdély ki volt rabolva, fel volt égetve. Budán a török ült, a magyar korona a Habsburg császár
fején volt, Erdélyben a szultán diktált.
A sztambuli fényes portán rosszallóan fogadták, mikor keresztény császárok a jó adófizető Erdélyt
maguknak követelték és az Oszmán Birodalom nyugati széle felé nyújtózkodtak. Ha a német haddal
jött, a tatár is sereggel. A császáriak prédáltak és zsákmányoltak, a szultán hadai még foglyokat is
raboltak, csordákban hajtották az embereket az Oszmán Birodalom fenekeden gyomrába. A
havasalföldi vajda is be-betört Erdélybe - hol a fejedelmet, hol annak ellenségeit szolgálta. A hajdúk:
a felfegyverzett marhahajcsárok több tízezres regimentje annak a zsoldjába szegődött, akitől többet
remélt. Az ország üres volt, az emberek éhesek és elgyötörtek.
Bocskai István megkötötte ugyan a békét, de hogy aki utána jön, meg tudja-e tartani, esetleg
odaadja-e majd az osztrák császárnak vagy a szultánnak? Avagy teszik-e Erdély fejedelmének fejére
végül a magyar koronát? - mindez még ott billegett kardhegyen.
Az öreg Rákóczi, akit Bocskai székébe ültettek a nagyurak, nem is nagyon akart bajlódni ilyesféle
dolgokkal, főleg, mivel egy suhanc akkoriban erősen követelte magának a fejedelmi címet és a trónt.
Egy évig ha uralkodott Rákóczi Zsigmond, azután elegendő aranyért és két jó várért cserébe
visszavonult magyarországi birtokaira méhészkedni.
A szép vitézt, aki kardcsörtetve, forintokat szórva a fejedelmi botot magának akarta, uralkodónak
nevelték. Báthory Gábor nevének és nemzetségének hírénél csak a vagyona volt fényesebb. Épphogy
tizennyolc éves volt akkor. Erdély fejedelmi trónján a Báthoryak jöttek-mentek, otthon voltak, még ha
a rendek gyűlése olykor az orrukra is csapta az ajtót.
Báthory Gábort a hajdúk kiáltották ki fejedelemnek - és mit volt mit tenni, az erdélyi országgyűlés
rábólintott.
 1608 márciusában a szép dalia fejedelemként vonult be kincses Kolozsvárba.

Az aranyskófiumtól súlyos ruhát ketten vitték hajtogatni a puha gyolcsok közé, a kelengyeládába. A
kamaszvállakról a nehéz csipkegallért, az ingvállat és az alsóinget is lefejtették. Báthory Anna
sovány, meztelen válla remegett a novemberi hidegben. A török mázas cseréppel rakott kályha hiába
iparkodott, az ablakokon befütyült a szél, és magával vitte a meleget. Vöröslő fürtjei eltakarták
növekvő melleit, keskeny csípőjét érték. Lábfejét befelé fordította, karjait szorosan összefonta maga
körül. Más alsóruhát kapott, leheletfinomat, áttetsző fátyolból, tegnap még gyermekölét mutatót. Aztán
hímes nászingét is áthúzták a fején, és karjával is belebújt a patyolatból varrt ruhába. Islóggal volt
díszítve, az ezüstlemezkék visszaverték a fáklyák fényét. Kicsit rövid volt. Mióta megmérték, nőtt egy
keveset; a ruha a didergő bokáit verdeste. Lábait puha, veresre festett, bőrből varrt papucsba
bújtatták. Asszonyanyja, aki szülőanyja helyett felnevelte, már jött is a koszorúval. Várday Katalin a
lány vörös haját nézte. Elgondolkodott. Ki taníthatta? Nagyecsedről Kolozsvárba már így jött, ezzel a
rézszínű hajával.

November volt, a koszorúba csak örökzöld füveket és halvány rózsákat találtak volna kötözni, de a
menyasszony nagynénje csejtei várának ablakos, kályhával fűtött, füves palotájából nehéz szagú
liliomokat küldött földlabdástul Kolozsvárra. Liliom jár a princeps húgának menyasszonyi
koszorújába - Báthory Erzsébet ebből nem engedett. A városban ágyúztak. Úgy lőttek, hogy a főtéri
házak kemencéi megrogytak.
A menyasszony, nehéz szagú koronával a fején, egyik kezét a nászasszonyának, a másikat a
nyoszolyókisasszonynak nyújtva csak azt tudta, hogy egyik lábát a másik elé téve kell leballagnia a
középen fényesre kopott, fehér lépcsőkön. A darabontok szemlesütve nyitják majd az ajtót, és a
menyegzői palotában a násznép várja már a menyasszonytáncot. Báthory Anna fejét felszegte,
tekintetét megkeményítette. Hát meglett. Holnaptól nem Báthory Anna többé. Elveszik a nevét,
elveszik a lányságát, prédának dobják. Bátyja teszi ezt vele. Egyetlen testvérbátyja, aki apja helyett
apja kellene hogy legyen, rá gondot kellene viseljen. Báthory Gábor - Erdély fejedelme, a szép, a
vitéz, a tündérkirályfi: Báthory Gábor.
Mikor az öregpalotába lépett, lassan elcsendesült a násznép. Egyedül lépkedett a főasztal felé. A
Báthory-ház előtt a főtéren az egész város ünnepelt, kintről és az udvarról jókedvű kurjongatások
tolultak befelé, az önfeledt dorbézolás hangjai. Addigra már a benti vendégsereg nagyobb része is
megrészegedett a nehéz boroktól. Az asztalokon félrecsúsztak a hímzett abroszok, a tálak üresen vagy
maradékokkal szégyenkezve hevertek a fűszeres levek pecsétjei és a borfoltok rajzolta térképeken. A
pohárszékek üresen tátongtak, a csillogó edényeket hajnalra visszavárva. A gyertyákat is cserélni
kellett volna már. Az egyik sarokban az étekfogók közül bóbiskoltak páran. A palotás agarak
csontokat rágtak. A muzsikusok álmosan húzták. A menyasszony lassan vágott át a termen. Néhányan
észrevették, és elégedett kíváncsisággal szemlélték.
- Silentium! - indult hosszan, mélyről egy hang, erőlködés nélkül hasítva át a zajon. Erre a
zenészek is abbahagyták. A váradi kapitány, Rhédey dörrent, a násznagy. Akkor parancsolt csendet,
mikor a sápadtan közeledő menyasszonyt észrevette. A hárfás folytatta, őt a fejedelem úgy kérte
kölcsön a mulatságra, s nem szokott még össze az udvari zenészekkel. Talán kicsit süket is volt.
Báthory Anna nyugodtnak tűnt, méltóságteljesen lépkedett tovább. A főasztalhoz érve, mikor is
szemlesütve köszönetet kellett volna mondania a bátyjának, hogy szülei helyett gondoskodott róla,
óvta, vigyázta... Báthory Anna hallgatott. A fejedelmet nézte, aztán a vőlegényét, és megint a
fejedelmet. A csend akkor a hárfás füléig is elért, ő sem játszott tovább. A lakodalmas asztalok körül
a vendégek elnémultak. Ketten-hárman bormámorban szundikáltak, az ő horkolásuk vetélkedett a kinti
lármával.
A vőlegény a nászasztal végén egyik kezével a kupáját markolva az asztalra borulva hortyogott.
Lábait szétvetette, nagy hasa ültében csak így fért el közöttük. Másik kezét a potrohán nyugtatta. Jobb
lábát egy zsámolyra polcolta fel. Köszvény kínozta napok óta, fittyet hányva a jeles eseményre. Bánffy
Dénes ötvenéves volt akkor, és fárasztották a nagy mulatságok. Csak a lakomarészét szerette az
ünnepségeknek, az éteksorokat, de azt is csak ritkán, mert kevés helyen főztek a szája íze szerint.
Mellette a fejedelem ült, kövektől és hímzéstől nehéz, meggyszín dolmányban, előtte az asztalon a
kardja, amit még a nagy Báthory István viselt egykor lengyelországi koronájához. Báthory Gábor
mellett a császár képében megjelenő generálist a fejedelem még éppen fiatal nagynénje, Imreffiné
Iffjú Kata itatta, ahogy tőle tellett, hogy fülei tompuljanak, ne hallja a részegedők egyre szabadabban
és hangosabban a császárt gyalázó mondatait. Bent is, kint is szidták a németet.
A hajdúkapitányok az udvaron már a verbunkost járták, és hol a császárt átkozták, hol a
fényességes portát, hol pedig a fiatal uralkodó egészségére koccintottak, s a menyasszonyéra is, ha
eszükbe jutott, miközben a cselédlányokat ölelték és a fejedelem borát vedelték hordószám.
Ihatták is, magukénak érezték; a Kolozsvári dombok szőleinek mustját velük kísértette be a városba
és őriztette Báthory Gábor, hogy az értékes nedű biztonságban eljusson a pincékig, a kincses városnak
legyen bora, amit aztán a lakodalomra szívesen felajánlhatnak és beszolgáltathatnak a derék polgárok.
A Báthory-uradalmakból három hétig érkeztek a társzekerek, az állatokat vég nélkül hajtották
Kolozsvárra mindenfelől. Csak a tyúkketreces kocsik két napig jöttek egymás után, alighogy az
egyiket számba vették, már érkezett is a következő. Szilágysomlyóról egész birkanyájakat hajtottak, a
hajdúk Ecsedről két csordával érkeztek. Habán korsókat, tengeri állatokat, polipot és sózott halat is
küldetett Zrínyi uram a tengermellékről, és tőle érkeztek a fehér ónmázas edények is, a hutteriták
titkos mázégető tudományát dicsérve. A fejedelem a messzi Olaszországból és Spanyolhonból rendelt
nehéz borokat, Bécsből és Pozsonyból ritka fűszerszámokat hozatott. A Báthoryak erdélyi erdeiben és
Kolozsvár körül is napokig ölték a vadat. Fácánokat a császári vadaskertből hozattak, Bécs mellől;
dunai galócát és pisztrángokat is nagy hordós szekereken vontattak be Kolozsvárra.

„Die 8. octobris. Anno Domini 1608.” Báthory Gábor, Erdély fejedelme írást küldött Pozsonyba,
Bécsbe, Budára és a fényességes portára, díszeset, mézes hangút, ünnepre hívogatót, és küldte Erdély
és Magyarország főurainak házaihoz is, miszerint: „Miért hogy az mi szerelmes atyánkfiát, Báthory
Annát Isten törvénye szerint adtuk Bánffy Dienes uramnak házastársul, annak lakodalmának ideit
rendeltük Isten segítségéből az jövendő Szent Márton napjára, az az 11. diem Novembris. Kérjük
azért szeretettel kegyelmedet az megnevezett szent Márton napjának estin asszonyommal együtt legyen
jelen Kolozsváratt, dicsekedhettünk az Kegyelmetek jelenlétivel... ”
Azóta az ország mindhárom részében a fejedelem húgának lakodalmára vásárolt, szabatott, aranyos
serleget csináltatott, keszkenőt hímeztetett, állatot hizlalt, szolgát fogadott, kocsit javíttatott, lovat
vetetett, akit meghívtak - akinek valami szava a világnak ebben a részében volt.
 Lakodalomra készültek, olyanra, amilyet Erdély és a részek addig látni nem láttak. Csak a
menyasszony, Báthory Anna zárkózott be magányosan Nagyecsed várába. Duzzogott. Vendéget,
tanácsadót, nénjeit vagy más főasszonyokat magához nem engedett. Míg bátyja érte nem ment és
Kolozsvárra nem vitte, az ecsedi belső vár udvaráról a lábát ki nem tette.

A lassan elcsendesedő lakodalmas házban a főasztalnál is észrevették, hogy visszatért a menyasszony,

és várja, hogy táncba vigye a vőlegénye. De Bánffy uram aludt, mint aki jól végezte dolgát, s a
nehezét letudta. Anna arca égett a szégyentől, és bár magának előtte százszor is megígérte, hogy nem
fogja, lesütötte a szemét. Bátyja kíváncsian fordult felé az Illésházy gróffal folytatott beszélgetésből.
Bár újkeletű gróf volt, s vagyonát asszonykézzel szerezte, tudni lehetett, hogy még a hónap vége előtt
Magyarország nádora lesz; helye volt hát a fejedelem oldalán a főasztalnál. A princeps félbehagyta
megkezdett mondatát a székely kapitányokról, és gyönyörködve nézte a menyasszonyt. Hogy húgának
szemei könnyel vannak tele, csak akkor láthatta, amikor Báthory Anna vöröslő arcát végre felemelte,
miután a dühéből és szégyenéből feltoluló sírását valahogy magába fojtotta. A hortyogó Bánffy
Dénesre nézett, aki már a férje volt, és most kellett volna őt násztáncba vinnie. Gúnyos csend alakult
ki körülötte.
- Az első tánc a fejedelemé, a vőlegényt nem ébresztgethetjük most - súgta egy rekedt hang
Illésházy István fülébe.
A magyarországi főúr széke mögött fekete dolmányban magas, nyurga fiatalember állt, okos
szemeivel a menyasszonyt nézte, egyszerre gúnyosan, kínlódva és vágyakozva. Gúnyája sem
főurakéra, sem köznemesekére nem hasonlított. Szinte láthatatlanul állt a tanácskozó főméltóságok
mögött. „Illésházy uramnak árnyékból szőtt öccse”, így emlegették. Mindig figyelt. Egyetlen részlet,
egyetlen részegen elkottyantott félmondat sem kerülte el a figyelmét. A lakodalomban néha, miközben
Illésházynak bort töltött, halkan mondott valamit, amit csak az egészen közel ülők hallhattak.
Esterházy Miklós a leendő nádor unokaöccse volt, aki annak idején, még inas korában Báthory
Gáborral is együtt lovagolt Bocskai zászlaja alatt. Esterházy volt az idősebb, vagy hat-hét évvel.
Csatában együtt vágtattak, és a kassai udvarban is egy alomhoz tartoztak. Csakhogy az egyik Báthory
volt, végtelen birtokok örököse, a másiknak még a nevét is alig ismerték. Esterházy Miklós a pozsonyi
alispán kilencedik, ráadásul kitagadott fia volt. Csak Bocskai udvari ifjai közül a másik
szegénylegény, az árva Bethlen Gábor tudta már akkor, ott Kassán, még mielőtt a fejedelem olyan
váratlanul meghalt, hogy erre a nyúlánk Esterházyra figyelmezni kell, mert eszes, nyughatatlan, és van
akarata kivárni a dolgok érkezését.
Bethlen is ott állt a lakodalmi asztalnál, ő a fejedelem széke mögött, helyéről fel-felkelve, bele-
beleszólva a tanácskozásba, ritkán ugyan, és csak ha a fejedelem kérdőn rápillantott. Mikor a
menyasszony megérkezett, próbált észrevétlenül Bánffy uram felé indulni, hogy felébressze. „Milyen
veres hajat csinált magának”, gondolta közben. „Hiszen Báthory, ennek lehet.”
Bánffy felé mentében Illésházy hangja állította meg. A főúr előbb a fejedelemre nézett, majd a
másik oldalán ülő Rhédey Ferenchez, a násznagyhoz fordult:
- Várkapitány uram, nagyságos násznagy uram, kegyelmed is úgy látja, hogy végtére is a nagyságos
fejedelem ma itt a főgazda, s mint ilyen, elvindikálhatja a menyasszonytánc jogát Bánffy uramtól? -
kérdezte mosolyogva, a szuszogó Bánffy felé intve fejével.
Rhédey megértette. Felállt, hogy beszéljen:
- Szóláshoz nyíló ajkak pirulása, úgy tetszik, hogy piros hajnal hasadása, piruló menyasszony...
 Rhédey Ferenc szépen zengő szavait sikítás szakította félbe. Hörgésbe fulladó, hidegrázást hozó,
szót megakasztó ordítás. Az udvaron kiáltozás támad, a tánc és a hajdúk részeg dalolása abbamaradt.
Bent lakodalmi asztalok mellől a legkíváncsibbak felpattantak, és az ablakokhoz szaladtak.
Az udvaron két hatalmas tábortűz között, a csapra vert nagy hordó és a még mindig nyárson forgó
ökör maradékokkal cifrázott csontváza előtt, a kilöccsent bortól, sártól és vizelettől szennyes
kövezeten, egy sötét folt közepén, világos vászonruhában, kicsavarodott tagokkal, a sötétségbe
meredő szemekkel egy lány feküdt. Fejéről lecsúszott a főkötő, haja a saját vérében ázott. A padlásról
ugrott le. A fejedelem is az ablakhoz ért, Anna mögötte. Az udvarmester lesietett, már a holttest
mellett volt, két legény fogta tüstént, cipelte el a lányt az ablak alól, mihamarabb. A fejedelem
lekiáltott.
- Udvarmester uram, járjon utána, mi lett s mi végre, és jelentse nekünk! - Azzal visszament a
helyére, és bort töltetett magának. Aztán a násznéphez szólt:
- Kegyelmetek csak semmit se aggódjanak a szerencsétlen lélek sorsán s halálán. Üljenek csak
vissza terített asztalainkhoz, vigadjanak velünk szép húgunk örömünnepén. A fejedelem most a
menyasszonnyal táncol. Kérem Rhédey uramat s kegyelmedet, Nyáryné asszonyom, ki húgunkat
szülőanyánk helyett felnevelte, jöjjenek, s jöjjön generális uram és szépséges nénémasszonyom,
kegyelmed is, táncolják körül szemérmes húgunkat, mielőtt vőlegényéhez kísérjük! - A fejedelem a
kupáját emelte, és ivott. - És valaki ébressze fel Bánfíy uramat, míg a végére érünk! - szólt vissza az
asztalánál ülőkhöz ingerülten; azzal Báthory Gábor kézen fogta remegő húgát, és táncba vitte,
menyasszonytáncba. Anna rá sem nézett. Néma zokogás rázta. Igyekezett, hogy a tagjai ne remegjenek.
- Anna, Annácska, hisz már annyiszor megbeszéltük. így kellett lennie. S ez a patália a hajaddal!
Még nem is volt alkalmunk szólni veled ezért. Anna, ha érdekelne, mit beszélnek, szégyellném magam
miattad! Már nem vagy gyerek, Anna...
- Pokolba veled, Bethlen urammal, meg ezzel az átkozott komédiával - sziszegte vissza Anna. - De
Zsuzska! Őérte valaki megfizet, vagy ne legyen Báthory Anna a nevem!
- Hiszen már nem is vagy az én édes kishúgom, Bánfiyné asszonyom! - mosolyodott el a fejedelem.
S kicsoda lenne ugyan kegyelmednek ez a Zsuzska?
- Zsuzska? Egy szerencséden lélek, akinek sorsáért és haláláért aggódnunk felesleges. A
mosóasszonyom volt. Jó volt. Leánynak tartották még, de gyerekkel volt mégis. Lin mondta, hogy így
van. Ezért vetette le magát.
- Lin, a rabnő? S a fejedelemnek rabnők és mosóasszonyok dolgával is vesződnie kell a húga
esküvőjén...
- Azt a rabnőt kegyelmed ültette a nyakamra, és az a rabnő mentette meg életemet, hogy itt lehessek
ma, és táncolhassak a nagyságos princepsszel ezen a gyalázatos napon... Bárcsak ne tette volna!
Neked az is mindegy lenne... S a hajam... így legalább észrevettek... Most először. Másképp lehet, a
ruhámra kellett volna hímezni, hogy ki vagyok, hogy lássák, én is élek... S nekem kedvemre van, így
viselem mostantól... Mit bánod? Ennyi jár nekem, ugye, fenséges fejedelem?
Báthory Anna ordítani akart és elszaladni, elbújni a világ elől örökre. Délelőtt, mikor a
templomban vonult tündöklő ruhájában, lánghajával, azt gondolta, hogy megérte elszenvedni a fürtök
gyötrelmes áztatását, kenegetését ezért a pillanatért, hisz végre csodálják, végre számba veszik. Most
a fehér ingére omló kibontott hajával, a sok megbotránkozó és gúnyos tekintetet magán érezve, azt
gondolta, ez is mindhiába volt, ez a veres haj.
Pedig hálás volt Linnék, a rabnőnek, hogy a velencei kurtizánoktól tanult főzetével égővörösre
festette a haját. Mikor Kolozsvárott a násznép elé lépett, alig volt, aki egyből ráismert a fejedelem
húgára, mert addig drága ruháiban is csak olyan volt a csenevész Báthory Anna, mint a maskarába
bújtatott mezei egér, s most az ecsedi hónapok és Lin kúrái után maga volt a fejedelmi ragyogás.
 1608. szeptember eleje,
Nagyecsed vára

Az esküvőre várva úgy érezte, meghalt és újjászületett Ecseden. Az a pár hónap, ami a gyászosra
sikeredett kézfogójától a menyegző napjáig eltelt, kívülbelül megérlelte Báthory Annát. Erdély
fejedelmének húga mindezt egy semmi-senki rabnőnek köszönhette, aki először megmentette, aztán
különféle kenőcsökkel - amiket éjszakánként, mikor a várnép aludt, kevert és főzött neki az
ecetesházban - addig balzsamozta, hogy megszépítette. Parádi finomsóval kevert mézzel dörzsölte
reggel és este is Báthory Anna fakó arcbőrét. Vasfüvet zúzott össze és kevert rózsavízzel, hozzá
ibolyaecetet, ezzel mosta, borogatta a lány kamaszpattanásait. A törökfürdőkben használatos fekete
földet szerzett valahonnan, és a lány testéről a serkenő szőrt lekopasztotta. A külső vár palánkja alatt
dolgozó cserzővargáktól timsót hozott. Ördögszekérfüvet keresett, a hamujából lúgot főzött. Abba
tette a timsót, és a keverékkel Anna haját addig mosta, míg az kész lett a festéket bevenni. Ugyanebbe
a lúgba kámfort tett, bukszuság levelét, annak forgácsát is, vérehulló fecskefüvet, árpaszalmát,
tölgyfának forgácsát, csillagfüvet és borsó lisztjét keverte hozzá, ezt kente a lány fakó, színtelen
hajára. Mikor lemosta, Anna fürtjei rézvörösen csillogtak, hol borostyánszínű, hol olajzöld szeme,
melynek színe eddig az arcába olvadt, most ragyogott a rézszín alatt.
Esténként a rabnő a sztambuli patikárius kuncsaftjairól mesélt Báthory Annának, szépasszonyokról,
akik arcukat eltakarva arasznyi fekete selyemfátyollal, útban a fürdő felé, bódító- vagy
szépítőszerekért tértek be az üzletbe. Fiatal lányokról, akiket böjtben boriváson értek, s a kádi úgy
ítélkezett, hogy alsóruhában, fordítva ülve a szamár hátán, az állat farkát markolva ügessenek
szégyenszemre végig Sztambulon. Mondott történeteket a szép velencei Lucreziáról, és azokról, akik
az ő házát látogatták. A mesésen gazdag köztársaság tanácsurairól, költőkről és bankárokról, akik
lakomázni s különféle játékokkal az időt múlatni jártak a szép kurtizán palotájába, melynek termeiben
a test és a szellem kívánságai is rendre kielégíttettek. Mesélt az irigyelt kéjnő legbőkezűbb
pártfogójáról, aki akkor volt a legboldogabb, ha kegyencnője a lakoma közepén, asztali helyét
elhagyva, ölébe ült, szoknyáját felemelte, s mintegy mellékesen - az éltes pénzember övét megoldva -
addig fészkelődött ott, mígnem magát felnyársalta, s az asztaltársaság közben nyugodtan tovább
vacsoráit.
A rabnő Lin mesélt a fényességes szultán végtelen nagy szerájáról is, és arról az orosz nőről, akit
fogolyként hurcoltak a hárembe, mégis ő ejtette rabul a törökök császárát, vagyis annak a szívét, és
szultána lett belőle, aki aztán az urának mástól való elsőszülött fiát megölette, és aki a mostani
fényességes császár nagyapjának a nagyanyja volt, de Sztambulban még mindig róla szólnak a
legszebb mesék. A háremről sokat mesélt még Lin, hogy van ott egy keszkenő, finom, de már kissé
megkopott, és ezer akcse pénz van abba betekerve. Akinek a szultán azt odadobja, azt azután
megfürdetik, olajokkal kenegetik, kikenik, kifenik, és az éjszakát a nagyúrral töltheti. Az a keszkenő
tartományok sorsát igazíthatja jobbra vagy rosszabbra. Lin esténként a zöld mázas kályha elé
kuporodott egy vánkosra, török módra maga alá húzta lábait, és mesélt a kárpitos ágyán nagy
puhaságban lustán heverő Báthory Annának. A lány épphogy tizennégy lett ekkor. Nagybátyjának, a
kemény kálvini hitű, zsoltárokat író országbírónak az udvarában nevelkedett az anyja halála után.
Mikor a nagyúr meghalt, Anna tízéves lehetett, akkor került nagybátyja rendelése szerint Nyáry Pálné,
a szigorú Várday Kata gyámsága alá. Várday Kata nemhiába volt az országbíró legkedvesebb
unokahúga, udvara bármelyik protestáns famíliának díszére, dicsőségére vált volna. Báthory Annának
már azt is bűnéül rótták fel, ha korán meghalt anyjától és dajkájától hallott katolikus énekeket dúdolt
magában.

Lin gondolatai csapongva cikáztak a karavánszerájok koszos, omladozó fülkéitől a velencei

palotákig, a titkos üzenetekkel nesztelenül sikló gondolákig. Mesélte, hogy találkozott már azelőtt is
magyarokkal, mielőtt ilyen messze elkerült volna. Sztambulban, a nyugati kapu melletti
karavánszerájban. Oda érkezett a kereskedő Velencéből, aki őt Lucrezia házából megvette, s aztán a
zsidó patikáriusnak eladta. Két hétig volt ott szállásuk, neki férfiruhában kellett járnia, haját lenyírták,
mert a szerájba nőket nem engedtek be. Igen szűkösen laktak, nemcsak mert a kereskedő fösvény és
kegyetlen ember volt, hanem mert a karavánszeráj legtöbb szobájáért a Kassáról követségbe érkező
magyar urak és kíséretük fizetett akkor, ők foglalták el majdnem az egészet. A lovászoknak nem is
maradt más, mint hogy az állatokkal, az összeeszkábált tető alatt húzzák meg magukat. „Egyikük a
szeráj közepén omladozó kút mellett sóhajtozott éjszakákon keresztül...”, mondta megállás nélkül a
történeteit Lin, furcsán formálva még a magyar szavakat, sokszor csak körülírva, amit nem tudott.
A négyszögletű udvart fal vette körül. A házhoz fából készült, agyaggal tapasztott kamrácskák
voltak építve, lapos tetővel, mindegyikben volt egy kis, vékony téglából rakott tűzhely is, de olyan
rozoga, hogy akár fél kézzel le lehetett volna borítani. Ezekből a fülkékből bérelt egyet Lin gazdája
magának, míg a városban volt. A rabok kintre szorultak, a falon kívülre, őt és egy értékesebb
portékának tartott férfit a kereskedő inkább bent őriztette. Hogy a többiek meddig szenvedtek a szeráj
melletti nyomorúságos sátrakban, Lin nem tudta. Neki csak két hétig kellett a kamra kinyúló, legalább
az esőtől óvó teteje alatt kuporognia; szerencséje volt, gyorsan túladtak rajta. A patikárius, aki
megvette, jól bánt vele. Nem verte, mosakodhatott, s mindennap vehetett a piacon magának csorbát,
mert a háziak a konyha közelébe sem engedték. A patikáriusnak borkimérése is volt, és maszlagot is
árult, meg a vadkender száraz leveléből kevert zöld port is, eszrárt, amit serbetbe vagy más italba
tettek, hogy megmámorosodjanak tőle. A szultán szerája is Jószeftől vásárolta ezeket, és az aphiont.
Abból a legtöbbet. Ahol Lin született, ott is éltek ezzel a mákléből nyert szerrel sokan, tudta, hogyan
kell elkészíteni. A patikárius messze földről hozatta, mígnem Lin egyszer összeszedte a bátorságát és
elmondta, hogyan készítik a lencse nagyságú ópiumlabdacsot ott, ahonnan ő jön. Az üzlet hamarosan
fellendült. Lin kisvártatva már nem sepregetett és pucolt, hanem álló nap és este kevert, főzött,
forrázott, növényeket vásárolt, leveleket zúzott. Lin a kábító dolgokból soha nem kért, félt tőlük, félt a
mámortól, mert nem ismerte. A serbetet, a törökök mézezett vizét, azt megszerette, és a piaci kását is
megszokta, a csorbát; csak a birkahúst nem állhatta, azt nem ette, visszatetette, vagy a sorban mellette
állónak adta rendre.
A patikáriusnál nem kiáltoztak vele, senki nem verte úgy, mint Velencében, ahol Donna Lucrezia
mérgében gyakran megvesszőztette, ha az arcbőrén valami kelés vagy afféle nőtt. Mert Lin a kéjnő
olajait, kenőcseit főzte, elegyítette. Hogy tudományát hol szedte össze, arról soha nem beszélt, de a
növények bolondja volt, és amerre járt, a véneket mindenhol a füvekről és azok használati módjairól
kérdezgette. Jószéf házánál békén hagyták, tiszta ruhákat kapott, a városban szokásos bő szárú,
bokánál összekötözött nadrágot. Egyszerűt, de rendeset. Később tafotára cserélte, és bokáig érő bő
ujjú felsőingét is hamarosan már bársonyból készíttette, amit azután maga hímezett tele
lótuszvirágokkal, bambuszlevelekkel. Sztambulban senki sem nézte már rabnőnek, az egyre gazdagabb
patikárius ágyasának, néha feleségének gondolták, bár egyik sem volt valójában, inkább csak az egyre
több boltocskát nyitó Jószéf bizalmasa.
A patikárius a kényesebb szállítmányokat is rábízta idővel. Egyszer ugyan, amikor későig
dolgoztak, vele is hált, de a bűnbánata és hite miatt nem tette többé. Lin megszerette Jószéfet, mert jól
bánt vele, és mert rábízhatta titkait a növényekről, főzetekről, kencékről. A patikárius megbecsülte
rabnője tudományát. Szépítőszereket is kezdtek árulni, a zemikből, feketeföldből és oltott mészből
kevert szörvesztőszert náluk keresték sokan, mert megbízható volt. Lin tudta azt is, hogyan kell az
asszonyok bőrét kisimítani, bársonyossá varázsolni, hogyan lehet szőke fürtöket vagy éppen
sötétbarnát festeni. A kínai rabnő már egészen otthon érezte magát Sztambulban, és titokban
hálálkodott saját isteneinek és halott őseinek a jó soráért.
Addig, míg egyik reggel a szultán kedves rabnője, halovány, hófehér bőrű, tizenhét éves germán
lány, vízszínű szemű, s majdnem áttetszőén világos hajú, arra ébredt, hogy patyolat bőrét fertelmes
vörös, viszkető és hólyagos kelések borítják. Lin minden tudománya kevés volt azokat elmulasztani,
és haragjában a rabnő a kelésekért is őt okolta, utána pedig a hegekért, amik a bőrén maradtak. A
szultán, mikor kedves játékszerét napok múltán elcsúnyulva meglátta, és az asszonyok Lint okoló
siralmait meghallgatta, egy fertályórán át a patikáriusnak és szolgájának a fejét követelte, azután
megfeledkezett az egészről. De Lin akkor már menekült valamerre nyugat felé, Jószéf egyik kereskedő
barátjának kocsiján, s a patikárius is elbujdosott, soha meg nem tudva, hogy hullásra ítélt fejéről
megfeledkezett az udvari adminisztráció. A germán ágyasnak már másnap mennie kellett az
asszonyházból, egy szandzsákbég felesége lett.

Mikor Lin a karavánszerájban a magyarok követségével találkozott, azok már jó ideje Sztambulban
vesztegeltek. Sokáig várakoztatták Bocskai István fejedelem követeit. Az urak aranykupákkal,
órákkal, ezüstserlegekkel mentek a pasák színe elé, legelőbb azt kijárni, hogy a nagyvezír és a szultán
is fogadja őket. A karavánszerájt, hacsak nem valamelyik hatalmassághoz mentek, alig hagyhatták el.
A csausok éjjel-nappal őrizték őket, ha ki akartak menni a városba, fizetniük kellett és kíséretet
kaptak. Lin megtanult tőlük pár szót a furcsa nyelvükön. „A követségben járók nagy urak voltak”,
mesélte a rabnő a csupa fül Báthory Annának, aki nem győzött a különös szokásokon, helyeken, a
velencei asszonyoknak ilyen förtelmes viselkedésén csodálkozni. A követségről azonban szívesen
meséltette Lint, az érdekelte leginkább, meg a szultán udvara.
Nem csak lovászok, kocsisok, fullajtárok, szolgák utaztak velük, két sáfárlegény, egy diák és egy
írnok, egy szabó, szakács és kukta is kísérte őket. Lin az éjszakánként a kút mellett sóhajtozó legénytől
tanulta a magyar szavakat. A szívét is megnyitotta neki, és hogy nem fiú, hanem lány, azt is
megmutatta, de csak a kaftánját megoldva kicsit. Aztán hamar eladták, és elkerült a patikárius házába.
Párszor a szerájban még meglátogatta a magyar férfit, serbetet és sáfrányos csorbát vitt neki. Jánosnak
hívták, az egyik követségben járó úrnak volt lovászmestere. Azt, hogy „bánat”, sokat mondogatta, Lin
eleinte azt hitte, a csillagokat nevezi így, de később rájött, valamiért kesereg a fiú.
Azt a napot is sokszor mesélte Lin, minden apróságra megpróbálva pontosan emlékezni, mikor
Báthory Anna Ecsedbe érkezett, és őt először meglátta.
- Hideg volt a reggel... Pedig a meleg évszak volt még. Annak a vége, de sütött a nap - Lin számon
tartotta, mikor köszönt be a hideg, ki nem állhatta a csontfagyasztó hónapokat. Amikor Sztambulban az
a János nevű lovászmester mutogatta, milyen hideg is van náluk otthon, hogy lefagy a szamarak füle,
nem hitte. - Mikor csendben kikeltem az ágyból, ahol a többiek még aludtak, és felhúztam előbb a
bugyogót, majd az inget, aztán a prémes kaftánt, halkan sóhajtoztam. A puha bőrpapucsot keresték
lábaim. Alig volt világosság... - azt mutogatta Lin, miközben beszélt, hogy az a papucs agyonfoltozott,
kopott, piszkos lett azok alatt a hónapok alatt, amíg ő Nagyecsedben volt. Világos búzaszínét már
senki meg nem mondta volna, hiába törölte, porolta. - Elkopott, megfakult. Az volt az utolsó pár,
emiatt különösen búsultam akkor reggel - így mesélte. Kaftánjának meggypiros színe is már csak
néhány helyen a hímzés alatt látszott, máshol inkább fakóbarna volt. A prém még úgy-ahogy tartotta
magát, bár már szinte naponta foltoznia kellett. Nem ilyen életre varrták. Egy éve volt a várban, egy
éve egy napsütéses reggelen érkezett. Hadifogoly volt, vagy inkább maga sem tudta, micsoda,
kicsoda. Kinek a rabja? Kinek a foglya? Többhavi, talán többévnyi járóföldnyire innen született,
kislányként először az apja adta el, aztán kereskedők sora. Sztambulba akkor került Donna Lucrezia
házából, amikor a jó nevű kurtizán szívét, palotáját, ékszereit és szépségét is elveszítette a szép
lócsiszáron. Paolónak hívták, szép volt, mint azok a régi itáliai szobrok, kedves, de gonosz. Donna
Lucreziát feleségül vette, minden pénzét elköltötte, és amikor Donna Lucrezia megbetegedett, a
háznépéből is eladta a három rabot, köztük Lint is. Onnan hajón vitték Sztambulba, de a nagy
vitorláson töltött napokra nemigen emlékezett; beteg lett, talán a tengerbe is dobták volna, de a
kereskedő nagyon jó árat remélt érte, Linnék tudománya volt, olyan, amiért jóféle aranyakat lehetett
kapni. Kért is érte nem keveset, és Lin nem győzte mondani, milyen szerencséje volt, hogy a
patikárius házába került.
Hiányoztak neki a kényelmes ruhái, ezt sokszor felemlegette Annának. A magányos munkával töltött
órák is. A keverőtálak, a főzetek. Itt, Ecseden, ebben a hatalmas útvesztő várban is gyakran ólálkodott
az ecetesház vagy a konyha körül, de rendre elzavarták, s a szavát sem nagyon értették. Mikor ezekről
mesélt Lin, gyakran sóhajtozott vágyakozva. Füveinél, üstjeinél hosszan időzött gondolatban. Azt
viszont, hogy Sztambulból hogyan került ilyen nyugatra, gyorsan, szinte ingerülten mondta el a
lánynak, mikor az kérdezte.
Egy kereskedővel menekült, aztán egy béghez került, majd az egyik török kézen lévő végvárba, s
aztán valaki szólt neki, hogy hurcolkodjék, mert párbajban másvalaki elnyerte, s viszi. Egy hétig
zötykölődött, ázott, fázott egy rothadt szalmás szekéren, útközben mindig valami fedél alá behúzódva
aludtak, aztán valami rendesebb kocsira tették, az hozta el ebbe a hatalmas erődítménybe. Még sose
látott ekkora házat, főleg egy mocsár közepén, nem győzött álmélkodni, mikor ideért. Azon, hogy a láp
mellett termesztették a zöldségeket, hogy mindenki oda vizelt, ahová kedve tartotta, s csak az urak
mosakodtak, és hogy a konyhából, a mészárszékből, a salétromos házból állandóan micsoda
orrfacsaró bűzök versenyeztek egymással. Csak egy út volt a várba, azt már akkor látta, amikor a
közelébe értek ennek a rengeteg épületnek. Azt mondták, valakinek ajándékként szánják. Valakinek,
akinek kell egy török hímzőasszony, mert hamarosan szüksége lesz rá; sok szoknyát, ingvállat kell
majd hímezni. Hogy mikor, nem mondták. Addig is a várbéli vénasszony, miután megérkezett, a
madarakhoz rendelte, s a virágoskertbe, míg más dolgot nem találnak neki. „Ha már a szavát nem
értik, valamire azért használni kell”, így mondták neki a többi lányok az alvóhelyen. Lassan tanulta az
itteniek nyelvtörő hangjait, aztán már szavakat, mondatokat is tudott. Közben a szokásokat is eltanulta;
bár érteni nem érti, de megjegyezte és utánozza azokat. Egy héttel Báthory Anna érkezése előtt a
vénasszony, miközben szemrevételezte, mi is van a kerti virágokkal, hogy micsoda furcsaságokat,
mikor és honnan ültetett oda ez a töröknek is csudabogár rabnő, mentében visszafordult, és azt
mondta: jönnek érte, most majd kiderül, marad-e vagy megy. Lin azt mondta Annának, akkor azt
remélte, aki érte jön, kedves lesz majd. És tiszta.

Aztán az a sokat viselt papucs meglett, ott volt az ágy mellett, lábai a sötétben kitapogatták. Talpai
érintették a fenyődeszkából kiálló szálkákat, valami faggyúfolton meg is csusszantak, valami
ragacsoshoz hozzá is értek, mielőtt végül a lyukasra hordott bőrben megakadtak. A deszkából ácsolt
durva ágyban rendesen öten aludtak akkoriban, akkor még nem volt olyan jó dolga, hogy az úrnő ágya
mellett alhatott. A legfiatalabb nyolcéves volt, a szigeti konyhára volt rendelve, az estebédhez, az
tovább alhatott. És az anyja, mert az is ott aludt, későn kelt, mert az meg az ecetesházban görnyedt
késő éjszakáig, neki nem kellett nappal dolgoznia. Aztán ott volt még Zsuzska is. Néha szavakat
tanított Linnék. Akkor reggel Lin neszezésére felébredt, emésztésének hangjait szabadon engedve
nyújtózott egy nagyot, és kinyitotta a szemét: „Na, te furcsaság, jön a fejedelem! Idejön. Talán még
látjuk is. A vénasszony azt meséli, a legszebb férfi a császár udvara és a te fényes portád között... -
ásította bele a hajnalba. - Biztos az étvágya is szép, mert már három napja egyvégre csak a konyhák és
a sütőház között szaladgál a vénasszony. Én még ennyi pástétomot, istenemre, nem láttam! Pástétom. ..
Még fenyőmadárból is sütöttek... ”
- Zsuzska mondta meg, hogy jönnek. Zsuzskától tudtam. Akkor megint fordult az élet. Virág is
kellett azon a napon, sok! - folytatta Lin. - Virágot is szeret a nagyságos fejedelem. A rózsák, ami még
van, mind leszedni. Más nincs. Vénasszony mondja, keressek szép bogyók. Asztalra kell.
Ebédlőpalotába. Kézfogó, mondja, így beszéltem Zsuzskával. „Na, ha az lesz, hát jó lesz”, és Zsuzska
mindig kacag. Mindig jó a kedve. Bárhogy van, kacag. A férfiak már úgyis napok óta részegebbek,
mint szoktak. Minden hordót, amit a majorsági korcsmaházból a várba küldenek, be kell vizsgálni.
Mintha nem vizsgálták volna azt már elegen őelőttük. Aztán micsoda kézfogó? Biztos nem a
fejedelemé! Annak van már felesége! Akkora, hogy a szoknyája alatt egy nagyvezír haditanácsot
tarthatna, azt mondják. Azt még itt senki se látta! „Na, te furcsaság, gyere, leviszlek a konyhába, hátha
találok neked valami aszalt répát reggelire, hinnye, hogy az a!... Lámsza nekem is répát kéne enni.
Nem tudom, hová legyek, szűntig égnek a beleim...” És nemcsak Zsuzska volt nagy izgalomban, az
egész vár a nagyságos fejedelemről és annak húgáról beszélt napestig. Nagyságodékat úgy várták itt,
mintha legalábbis aranyakat hoztak volna, mindenkinek a zsebeit megtömni. A vénasszony is kivert
mindenkit az ágyból aznap hajnalban, mikor világosság hasadt. Mikor Zsuzskával beszélgettünk, már
jött is ébreszteni a leányt és az asszonyt az ecetesházból, azokat se hagyta tovább aludni. A kulcsait
zörgette, ha kellett, ha nem. Öltözködni is alig hagyott időt. „Még két nap. Annyira van a felséges
fejedelem. Hazajön. Még két napunk van rendbe szedni ezt a koszfészket”, mondta a vénasszony. „Ha
a Jóisten kegyelmében megboldogult nagyságos országbíró uram ezt látná! Ezt a fejetlenséget! Ti mit
lábatlankodtok itt, nincs jobb dolgotok? Két nap múlva kellenek a virágok, török lány, érted? Zsuzska,
magyarázd el ennek, két nap múlva olyan nagy urak fognak itt lakomázni, hogy... Az ország sorsa!
Erdély! És pont ide kell ezeknek jönni... Micsoda pazarlás. A majorosház üres, a szuszék kiseperve,
egy kanál liszt, annyi sem maradt benne. Nagyságos Báthory urunk alatt ilyen Istentől elrugaszkodott
dorbézolásnak még hírét sem hallottuk. Persze ez is Báthory... De még milyen?! Na, lóduljatok! Ne
tipegj itt nekem, te török, szedd a lábad!”
Lin mórikálta magát, a vénasszonyt utánozta, miközben mesélt róla, és felidézte, milyen izgalommal
várta Báthory Gábort vissza Ecsedbe. Eltúlozta a mozdulatait, a hangját is megváltoztatta. Anna
nagyokat nevetett, ahogy a rabnőt nézte és hallgatta.
- Mindig töröknek gondolt a vénasszony, talán még ma is, török, török, csak így mondani...
Mondom én, nem, nem török. Messze, messze. De hiába...
Egy idő után Anna már úgy kérte, ahogy csak a kedve hozta, hogy Ecsedről, Velencéről, a tengerről
vagy Sztambulról meséljen. És a rabnő mesélt, miközben, ha éppen nem mutogatott, hímzett. Báthory
Anna kelengyéjét varrta, új, szokatlan mintákat rajzolt, a megfogadott hímzőasszonyok munkáját néha
felfejtette és kijavította.

Idővel Anna nyelve is megeredt. Először Ecsedről mesélt Linnek. Arról, hogy kisgyermek korából
hogyan emlékszik a várra, és arról a napról is, amikor Báthori István országbíró egykori otthonába, a
lápba, ahonnan a nemzetsége ered, visszahozták.
Úgy mondta, a leszakadó ősz eleji esőben a lápból kiemelkedő vár nem tűnt valami hívogatónak.
Szürke volt körülötte minden, a táj, az ég, még a szaga is szürke volt, megfáradt, halott szaga volt a
levegőnek is. A kocsik nehezen haladtak a sárban, a lovak erőlködve vontatták a nehéz vasalt hintókat
és a társzekereket. Ecsed várának összes kéménye füstölgött. A legkülső fal előtti majorosház és
mészárszék lármája messzire hallatszott. Ott már régen észrevették a sárban lomhán araszoló
kocsisort, de ha nem is vették volna észre, az előreszalajtott fullajtár már jó egy nappal elébb,
estebédkor oda kellett hogy érjen az üzenettel, hogy Várday Kata nagyságos asszony a leányaival
érkezik, és ahogy kérték, hozza magával a fejedelem testvérhúgát is. Hazahozza, Nagyecsedre. A
majorosházban akkor már két hete vették, ölték, nyúzták, kopasztották, pucolták a baromfikat,
marhákat, vadakat, amelyeket a belső vár konyhái sorra elnyeltek, pácoltak, füstöltek, főztek, sütöttek.
Mi végre küldték a fullajtárt, nem érthették a cselédek, de ha már ott volt, adtak neki valami kenyeret
és bort. A majorság melletti malom és a szigeti malom is egyre csak őrölt akkor már napok óta, a
sáfárházban a portékáktól lépni sem lehetett, a gyertyaöntők éjszaka is dolgoztak, a sütőház
kemencéiben nem aludt ki a tűz. A belső várban egymást taposta a várnép. Ki gondolt akkor Báthory
Anna érkezésével... akkor is csak Gáborra figyelmezett mindenki, amikor a testvérárvák először jöttek
a láp közepébe. Annát négyévesen hozta ide egy díszes fogat apja várából. Fényes hintón jött, a bátyja
mellette lovagolt. Már akkor úgy ülte meg a lovat, hogy az országbíró Báthori István sem talált benne
kivetnivalót.
Hogy sem kicsiként, sem eladósorban lévő leányként nem törődött vele Nagyecsed, Anna jól tudta.
Akik gyereknek ismerték, lehet, hogy kíváncsiak voltak, milyenné nőtt az évek alatt, de sok szót nem
vesztegettek rá. Okos lány volt már kiskorában is, tudta, mi a dolga. Furcsa szokásait hamarabb
levetkőzte, minthogy igazán feltűnhettek volna. És ki figyelt Annára, amikor ott volt Gábor?
„Amikor jöttem, visszajöttem, akkor is a fejedelmét várta Ecsed, urát, parancsolóját, Erdély új
reménységét, öreg nemzetségünk ragyogó csillagát, a holtában is úr és parancsoló nagyságos
országbíró bátyánk szeme fényét. Miatta volt a sürgés-forgás, miatta a láz, érte a várakozás, tudtam én
jól, tudta azt mindenki, ha csepp esze volt. És nekem éles az eszem, Lin.”
Báthory Anna tovább mondta, hogy észre sem vette, mikor már Ecsed vára alá ringatta a nagy
utazóbatár, békésen bóbiskolt a sarokban, mellette a másik Anna, a híresen szép s gyakran jónak is
mondott, ki neki nővére lett igazán, míg Kisvárdában nevelkedett, ahová az országbíró halálakor
elvitték. Szemben vele nevelőanyja ült a kocsiban, a Párka.
„Így neveztük, mi lányok magunk között, a nagyságos Nyáryné Várday Katalint. Leánya, ki igazán
húgává fogadott szívében, Telegdy Anna, asszonyanyámnak első férjétől volt. Telegdy uramtól,
akinek asszonyanyám először a felesége volt. Anna nálamnál egynéhány esztendővel korábban
született. Ő hallotta valami prédikátortól, hogy a régi görögök hitében az emberi sorsok szálait
vénséges szipirtyók fonták, akiket Párkáknak neveztek. Mikor Kisvárdában a felügyeletünkkel
megbízott vénasszony már aludt, s Anna ezeket a históriákat elbeszélte, asszonyanyánkat akkor
rögvest el is neveztük Párkának. - Báthory Anna azután el kellett volna hogy mesélje Linnék a régi
görögöket, de annál, amit már mondott, sokkal többet ő sem tudott. - A Párka, ez a miénk, olyan
asszony, hogy maga hadat vezetett, várat foglalt, a császári kancelláriával levelezik. Mindeközben
arra is talált időt, hogy a sorsomat tönkretegye - sóhajtott Anna. - Második férjét gyászolja, egy
esztendeje sincs még, hogy az is meghalt. Nyáry uramat igen szerette. Azt még ketten gondolták ki,
hogy Nyáry uram első feleségétől való fia a szép Telegdy Annát elvegye... azt, hogy Nyáry Istvánt
én... vagyis velem sokat nem gondolt amúgy sem... tizennégy éves épp elmúltam, amikor, úgy
mondták, hazajöttem. Haza Nagyecsedre. Minden ujjamon gyűrűk voltak, anyámtól maradottak, amiket
valahára viselhettem. Tarka kamukaszoknyámat akkor kaptam, amibe a virágok és a pikkelyek másféle
selyemmel vannak szőve.”
Lin emlékezett rá, látta, amikor Anna a határból kilépett. Először ő is, mint mindenki, az erős
tekintetű idősebb asszonyt, aztán a sudár barna lányt, végül utoljára Báthory Annát látta meg, akinek
csenevész kamaszteste szinte alig látszott ki ai rengeteg öltözet alól. Anna folytatta:
„Ahogy megébredtem, pillám rebbent csak. Gerincemet kiegyenesítettem, aranyos hímzésű nehéz
szoknyámat elsimítottam, finom csipkegalléromat is megigazgattam. Alatta az ingvállat is, a hajamból
kiszökött tincseket az ujjaimmal, de nehéz volt, mert lötyögő gyűrűimmel ügyetlen voltam,
minduntalan összekoccantak. A csatlóstól akkor elkértük az orcatörlőket, amiket az út alatt egy
bőrtokban a nyakában hordott, és asszonyanyám utazóládájából a vizekkel, ahogy lehetett,
kinézetünket megigazítottuk. A Párka, ahogy mindig, akkor is gúnyolódott; úgy mondta, a kocsi
homályában a rengeteg nagy fakószínű hajam úgy ül a fejemen, mintha valami ritka állat prémjéből
való kucsmát viselnék, s mintha ez a kucsma agyonnyomná azt a súllyal birkózó fehér, gyenge
arcomat, a vékony nyakacskámat, és alatta az úti köpenyben, drága selymekben, hímes csipkékben
elvesző testecskémet. De most már a hajamat te kijavítod, Lin, többé ezzel aztán nem gúnyolódhatik,
ugye? Akkor megint nagyon szorított a szívemnél, pedig már azt hittem, nem törődöm vele többé, de
akkor megint csak szorított. Akkor arra gondoltam, hazajövök. Sok idő után jövök, ünneplésre. Ecsed
most már lakásom lesz, Gáborral ketten itt lakunk majd, és ha a fejedelemnek sokszor távol kell is
lennie, gyakran meglátogat, merthogy azt a kövér feleségét nem szereti, én azt már akkor is tudtam jól!
Hogy vártam. Úgy hittem, végre lesz egy hely, ami a miénk. Nem csak olyan, ahol jóanyánk korai
halála s szegény... hát, inkább nem is szegény, hanem az egész életét átszerencsétlenkedő apánknak
nagy szemű kis semmirekellő árváit befogadják. Bátyánk, az öreg Báthori István talán a legnagyobb
ura volt az országnak. Szigorú volt maga is, udvartartása is. Mikor ide jöttem újra, úgy gondoltam, a
Báthory árvák nem árvák többé, Báthory Gábor Erdély ura, s talán egyszer majd a lengyel tróné is;
magam is várak, falvak úrnője vagyok immár, nagyságos István bátyámuram rólam is gondoskodott a
végakaratával. Okos, szivárványszemű, eladósorban lévő principessa vagyok, vagy ha még nem, majd
az leszek, úgy gondoltam akkor. A kocsiban, álmomban az esküvőmön jártam, vőlegényem fess volt
és halk szavú, és épp az ajándékokat vettük számba. A velencei követ mesés zenélő aranypacsirtát
hozott, emlékszem, kis szerkezetet nagyon messziről, amely kis kerekekkel és rugókkal a hasában
zenélt, akár ha eleven szíve volna. Olyan szép voltam és olyan boldog abban az álomban, Lin! És
most? Most se pacsirta, se követ, és a vőlegény... Átkozott menyegző! Nem is gondolok vele, inkább
mondom tovább. Jó?
Arra ébredtem, hogy a kocsi imbolygása alábbhagyott. Megálltunk. A szigeti várkapunál. Ecsed
vára úgy emelkedett ki a lápból, mintha annak a sárkánynak a feje lenne, amit itt a Báthoryak őse a
mondák ködébe vesző időkben legyőzött és vérét ontotta, és aminek fogait a címerébe foglalta. Jól
láttad, Ecsedre csak egy út van a szárazföldről, azt puskák és ágyúk vigyázzák. Ki Ecsedet bírja, ha jó
gazdája és gondot visel rá, hát azt itt háborítani nem lehet!” Anna büszkén mondta ezt, és Lint a
hálóház ablakához vonszolta: „Nézd! Nézz ki! Láp, mindenütt mocsár. Véd minket. És a sárkány oszló
testének bűze, ami néha felcsap és beterít mindent. Az is mi vagyunk, azt mondják…”, aztán
visszaszalad a vánkosai közé, és mondja tovább a napot, amikor Ecsed várába jött. Azzal folytatja,
hogy Rhédey Ferenc elébük lovagolt. „Süvege félrecsúszott, s azon a kócsagtoll is csálén állt kissé.
Rhédeynek a szemei is csálén álltak kicsit - Anna ezt utánozta, és Lin kacagott. - Farkasprémmel
bélelt mentéje volt, mert Rhédey uram már annál alább nem adta, panyókára vetve viselte. Álmosan,
de azért kíváncsian nézte a sárban egyre lassuló, majd mozdulatlanságba zökkenő batárt. Az
udvarmester is ott állt mellette, csak úgy gyalogosan, mögötte két inasa és még néhány bámészkodó.
Az udvarmester már indult volna, de Rhédey uram a tekintetével megállította, és egyik inasának intett,
nyissa ki az ajtót. Rhédey fürkésző szemébe egy hasonló szempár akadt hamarosan, Várday Kata, a
Párka épphogy kipillantott a kocsiajtó nyílásán.
- Isten hozta nagyságos asszonyomékat, kegyelmeteket Ecseden - lépett oda végül az udvarmester a
csendet megtörve. Remélem, nem volt túl fáradságos az útjuk...
- Adjon Isten szép napot magának is, udvarmester uram! Mindannyian hálásan köszönjük az Úr
nagy kegyelmét, hogy biztonságban elvezetett bennünket szeretett leányunk, Báthory Anna otthonába,
de az ég szerelmére, udvarmester uram, micsoda új szokás ez, a kapubástyánál köszönteni bennünket?
- Nem győztük kivárni, hogy nagyságodék szépségében gyönyörködhessünk - (Rhédey uram
folyton-folyvást teszi a szépet a Párkának, tudod, Lin?).
Aztán az udvarmester is szóhoz jutott:
- Kegyelmedéket kényelmes szállás várja, s csak nagyságod és leányai köszöntésére tartóztattuk fel
kegyelmedéket, ha egy percre is.
- Rhédey uram mit sem változott... Szégyellje magát a váradi kapitány, frissen megözvegyült
fejemnek udvarolni kutyafuttában. - A Párka ilyenkor mindig úgy csinál, mintha igen bánná, pedig a
fenét bánja”, kuncogott Anna, „bezzeg az udvarmesterrel más hangon beszélt:
- Udvarmester uram, vezessen a szállásunkra - akkor a kocsiajtót jól becsapta, mert némelykor
olyan, mintha villámokat szórna, mikor megmérgesedik, vagy mikor, mint a komédiásokat, van, aki
nézze. Akkor elvette a szép kilátásomat is, ahogy a kocsiajtót bevágta. Az udvarmester mögül egy
magas fiú nézett rám, és én is vissza. Nem bántam volna, ha a váradi kapitány uram és a Párka
üdvözlőlövései tovább tartanak, el is keseredtem, hogy olyan hamar szem elől tévesztettem azt a
barna legényt. A nevét nem ismertem, de az arcát igen, és beszéltem is vele, mikor még igazán csak
gyermek voltam, nagyobbacska leányka, de még gyermek, Kassán, két évvel ezelőtt...”
Lin egyre figyelmesebben hallgatta Annát.
„A kályhafűtő lyukból húzott ki hajnalban, a nagyságos Bocskai fejedelem kancelláriáján… Akkor
aztán a hintó továbbgördült, be a belső vár pitvarára, és azután eltűnt, nem láttam napokig... Ahogy
megérkeztünk és a ládákat felhordták, a Párka rögvest parancsokat osztogatott:
- Öltözz át! Beszédem van Rhédeyvel még vacsora előtt. Még amíg lehet vele. Ha bort iszik, már
hiába. - Csak úgy csattogtak rendelései, nekem magamnak, a szolgálóasszonyoknak, az
udvarmesternőnek, a frauzimmereknek. Várday Kata mindig nagyon sok kísérettel utazott. Mindig úton
volt, így szokta meg. Talán csak a kis Krisztinát nem ugrasztotta. Mennyi idős is lehet most? Vagy
négy-öt esztendős... Amikor parancsolt, ha közel állt ahhoz, akihez beszélt, azt rendre megbökte vagy
a karját jól megfogta a Párka. Ez volt a szokása... Sólyomné asszonyom, az udvarmesterné és az ura a
belső vár boltozatos bejáratánál üdvözöltek bennünket. Előttem egy kissé mélyebbre hajoltak, láttam,
és látta Párka is. Bosszús is lett tőle. Talán azért volt olyan savanyú utána napszálltáig. Telegdy Anna
úgy ment előttem, olyan magasan, sudáron, ragyogva, büszkén, semerre se nézve, bezzeg én nem
győztem a nyakam tekergetni, szemeim mereszteni, hogy aztán azt lássam, nem változott itt semmi se,
pedig vagy nyolc esztendő eltelt azóta, hogy utoljára Ecsedbe voltam. Az ebédlőpalota melletti
szárnyba vezettek bennünket rögvest. Megismertem nénémasszonyom házát. Ezt a palotát, és mellette
a másikat, amit most mi lakunk, használta annak idején Hommonai Drugeth Fruzsina. Tudod, Lin,
nagyságos bátyámuram hites felesége... Fruzsina néném, aki anyám helyett anyám lesz, mondták, mikor
idehoztak gyermeknek... Én úgy embertől azóta sem féltem... Mikor négyesztendősen idehoztak, ami
kincsem, bubám, játszószerszámom volt, másodnap mind az udvaron elégette, és velem végignézette,
ahogy megfeketednek, elszenesednek a drágaságaim. Gábor akkor odajött, a mentéje ujjába fúrtam a
fejem és keservesen sírtam. Lángolt Zsuzsi baba haja, a feje is, szépen írt kökényszemei. De mikor
visszajöttem, Drugeth Fruzsina már nem volt itt, rég az égben vagy ki tudja, hol sipította elszántan a
zsoltárait, és én örvendtem, hogy látnom nem kell. Soha nem is kérdeztem utána, mi lelte. Bátyámuram
sem volt már itt, de szava, akarata még parancsolt Ecsedben, azt tudni lehetett. Míg Gábor át nem
veszi a helyét. Azért várják úgy ide mindig. Azt mondja, egyszer majd itt megpihen, itt lesz nyugodt
lakása, és akkor már többé sehova sem megy innét, csak ha vért verítékezik a teste... Csak a
vénasszony és az udvarmester maradtak, és őrizték a várat, meg az egykori nagyúr, az országbíró
szokásait és rendtartását. Mert Báthori István nagy úr volt ám, a legnagyobb, még a császár szavára
sem hallgatott, ha az neki nem volt kedvére való... Tudod, a vénasszony még nem volt éppen öreg,
mikor idekerültem, de idővel aztán hozzávénült a mesterségéhez. S ahogy az máshol is volt már,
addig ügyeskedett, míg a hoppmester végül mégiscsak feleségül vette, Sólyomné asszony lett belőle,
és onnantól kezdve együtt uralkodtak a várbéli jobbágyokon, a legnagyobb egyetértésben, bár arról,
hogy férj s feleség is ők ketten, időközben maguk is megfeledkeztek. Azért van a vénasszony lakása
még most is idefenn, a fennvaló házban. Maradt a lakodalma után is a leányok háza s az asszonyom
háza közé ékelődve, éberen vigyázva a belső vár felső házainak napjait s éjszakáit. Hoppmester uram
pedig az alsó házakban lévő lakásában van. Ecseden mindig nagy rend volt, ott egy galambfi se
repülhetett se ki, se be anélkül, hogy hoppmester uram, az öregasszony s bátyámuram számon ne
tartotta volna. Hiába kínozta köszvény. Mert kínozta sokszor, kegyetlenül; lehet, azért is volt úgy,
hogy innét, oroszlánbarlangjából ki nem mozdult. Hanem mégis, nemcsak uradalmait s várait
irányította, hanem az országot is, úgy mondta mindig a Párka. Még Bécsben is rettegték Ecsed urát,
pedig csak a székéből dirigálta, amit jónak látott. Egyszer, ezt is a Párka beszélte el, Báthori István
elindult Bécsbe az udvarhoz, mert hívta a német császár. Aztán mégis visszafordult, hogy
»Megnéztem, jön-e Ecsed utánam«, mondta. »Nem jött, hát visszafordultam én.« Sok tatárt megölt,
törökverőnek is nevezték.”
Anna a nemzetségét kezdte sorolni: apjának apját, „ki testvéröccse volt az öreg Báthory Istvánnak,
egy másiknak, nem az országbírónak, hanem aki princeps volt Erdélyben és királya a lengyeleknek.
Jól gondolta hát az országbíró, hogy elég nagy úr ő maga is ahhoz, hogy ne kelljen még a császár
szavára se ide-oda futkosnia”, bizonygatta Anna.
„Mikor minket ide bevezettek, a Párka udvarmesternője és frauzimmerei mint a sáskák lepték el a
házat. Az inasok hordták, cipelték befelé az utazóládákat, a mosóasszony és a keze alá rendelt leányok
a ruhákat bontották ki, a frauzimmerek az ékszereket és illatosítószereket keresték elő a ládikákból. A
kis Krisztinka ágyát magam vetettem meg, Telegdy Annával a kisbékánkat mindketten úgy
kényeztettük, ahogy tudtuk. Nincs is a földön még egy olyan angyali kis gyermekecske, mint
Krisztinka... Még a Párkát is meghatja ez a második, alig négyéves kisleánykája. »Szeme fénye,
kincse, boldogsága«, így nevezi, és Krisztinkának külön az utazásra csináltatott, faragott kis utazóágya
van. Krisztinka sírt, emlékszem, valami bubáért kesergett, de panaszát elnyomta a sürgés-forgás zaja.
A dajkája végül mézbe mártott kenyérrel valahogy megnyugtatta, átvitte a szomszédos házba, a
leányasszonyok házába, ahol őt, Fishernét, aki a Párka udvarmesterasszonya, meg a frauzimmereket és
a dajkát elszállásolták. A Párka, Telegdy Anna és én ezen osztoztunk, ezen a házon, de hisz arra már
te is emlékezel, Lin... a falakon Drugeth Fruzsina kárpitjai lógtak még, amiket azóta kivitettem és
másokat hozattam, hogy az utálatos emlékek ne háborítsanak... A szoba sarkában a kerek asztalon még
az illatszeres szelencéi is ott voltak. A nehéz, veretes ládákból a ruháit már elvitték. Pedig volt neki
elég, díszesek, finomak. Az országbíró tűzre vetette mindet, azt mondta a vénasszony, miután a várból
kiment. Az ágyak kárpitját és a brokátokat, Istennek hála, a Sólyomné megtisztíttatta, és a házat is
fenyőmagokkal kifüstölték, mielőtt minket ide behoztak... Különben elég sivár volt a hálóház, a
szőnyegeket és azt a míves íróládát papirossal meg tollakkal magam hozattam ide bátyámuram
házából... a Párka akkor még gyászban volt, csak feketében járt, más öltözetet nem viselt. Csak a
főkötőjén tört meg a gyertyák fénye néhány gyöngyön, de azokat a napvilágnál alig lehetett látni, úgy
eldugták a varrással. Nagyságos Nyáry Pál uram akkor öt hónapja volt halott, és ezt a hites férjét a
Párka valóban szívéből szerette... Még mindig szép, nem találod, Lin? Pedig már csaknem
negyvenesztendős. Mintha ló lenne, olyan nagyok a csontjai, mondta mindig róla Gábor. De egyenes
derekú, szép orcájú. Mint most Telegdy Anna, olyan volt leánykorában, úgy mondják. És hát Anna
szép, nagyon szép...”, Báthory Anna felsóhajtott. Az ezüstrámás kis tükrét elkérte Lintől. Az arcát
nézegette benne... Aztán maga mellé dobta a vánkosra. „A Párka haja most is fényes, sötét, bőre, mint
a hó, sehol egy kelés, sehol egy folt... Annak idején az egész országban alig volt nála kapósabb
eladósorban lévő lány, és nem csak azért, mert a Várdayak utolsó sarjánál gazdagabb örökösnője
egész Nyugat-Magyarországnak nem volt... Sokszor elbeszélte, mennyien kérték a kezét, és mennyien
akarták vele uradalmait... Mindig azt mondta, először igen ostobán választott. Meg azt is, hogy az
Úristen vagy a megboldogult Báthori István országbíró, akinek nevét nem győzte áldani és
magasztalni, bölcsen kiigazította élete folyását, mikor azt Nyáry Pál uraméhoz rendelte. Telegdy Anna
mindig úgy mondta, szülőanyja a második házasságában kivirágzott. »S azóta is pompázik családja s
rokonai gyönyörűségére«, ezt is szokta mondogatni... Azon a napon vett a Párka először Nyáry uram
halála után drágaköveket magára.
A bokályos kályhánál állott, azt kérte, éjszakára rakjanak tüzet, és aztán hirtelen, mint akit
megcsíptek, úgy szólt oda az udvarmesternőjének, a kisvárdainak, kit mindig magával vitt utazásaira,
hogy:
- Fisherné! Az ékszeres ládámat. Kegyelmed vegye ki belőle a gránátos nyakéket. Drugeth
Fruzsináét. Ma azt viselem.
Milyen jól illik neki, néztem akkor. Azt gondoltam, mikor a nyakéket felvette, hogy az a másik
rosszabb volt, attól is megszabadított a Jóisten, és most ettől is. Tudod, Lin, bátyámuram, az
országbíró halott feleségének ékszereit kedves nőrokonai között osztotta szét. A vagyonnyi
ritkaságokon hárman osztoztunk. A Párka, Telegdy Anna és én magam. A legszebbeket, a
legöregebbeket én kaptam. Hiszen én Báthory vagyok, hogyan másképp lett volna? De a Párka nem
engedte viselni azokat. Most aztán viselhetek, amennyit elbírok... Akkor, amikor a Párka azt a
gránátos nyakbavalót felvette, én is kértem Fishernét:
 - Fisherné asszony, ha az enyémet is idehozná kegyelmed, kérem! A gyöngyös nyakékemet. Ami
Drugeth Fruzsináról reám maradt. Jó anyám szép példáján, azt öltöm fel magam is. - A Párka, hát az
aztán nem örvendett”, kuncogott Anna. „És akkor, akkor érkeztek meg. Az ablaknál álltam. Az
ólomkeretekbe foglalt üvegeken át a homályos udvart néztem. Folyton Drugeth Fruzsina lépteit
rettegtem, tudtam, már nem jöhet, de megint féltem, hogy mégis érkezik, mint négyesztendősen, az
egyetlen megmenekített bubámat szorongatva, hogy azt még el ne vegye. Aztán azt is elvette egyszer, a
borhűtő rézládába vágta, mikor azon kapott, hogy az anyámtól és dajkámtól hallott katolikus énekkel
múlattam az időt. A borhűtő rézláda itt van még, a szuszék mellett. Látod? Aminek egy lába hiányzik,
és valami deszkadarabbal pótolták. De akkor már nem jött Drugeth Fruzsina, akkor lovasok jöttek,
kurjongatva, nyolc-tíz fiatal férfi vágtatott be hangoskodva a várudvarra. Emlékezel? Láttad te is őket
akkor?”
Anna megint felállt, ahhoz az ablakhoz ment, amelyről mesélt. Az orrát az üveghez nyomta, kezeivel
a szemeit árnyékolta. Hunyorogva lesett ki, mint akkor, amikor próbálta kilesni, kik érkeztek.
„Akkor érkeztek meg. Gábor jött, mikor még nem is várták”, Anna elhallgatott. Többet nem mesélt,
csak emlékezett csendben. Lin látta, hogy elgondolkodik, közelebb ült a tűzhöz és felvette a hímzését.
Hallgattak.

Anna arra gondolt, hogy kiszökött az arcából a vér, mikor Gábort meglátta. Hogyan örvendett!
Sápadtan fordult meg az ablakfülkéből és nézett Várday Katalinra: - Gábor! Itt van Gábor!
- A fejedelem? Már most? Hiszen csak holnaputánra vártuk! Öltözni! Anna, hol az eszed? Nem te!
Telegdy Anna! A kék bársonyruhádat. Így akarsz a vőlegényed elé kerülni? - Telegdy Anna
összerezzent anyja hangjára. Krisztinkával játszadozott addig, de ledobta a babát, és az
utazóládájához sietett.
A fejedelem jókedvűen érkezett, és kísérete is mulatságra volt hangolva. Az ifjak között ott
lovagolt Várday Kata mostohafia, Nyáry István is, aki a szép Telegdy Annának, saját
mostohatestvérének, vőlegénye is volt. A fejedelem őt is odarendelte az asszonyok fogadására.
Báthory Gábor épphogy csak az út porát leverte csizmáiról, máris az ebédlőpalotába hívatta a nőket.
Nem törődött azzal, hogy ott épp a hirtelenjében megnőtt vendégsereg esti lakomájához pucolták a
kupákat és tányérokat Az asztalokra már ráterítették a körben szövött alsó térítőkét, és a hímzett
gdanski bőrabroszok is ott sorakoztak előkészítve az aranyos felső asztalruhák mellett. A fejedelem a
váradi kapitányt küldette az asszonyházba, hogy hozná a nőket látására.
- Asszonyomékat a nagyságos fejedelem az ebédlőpalotában üdvözli - dörgött Rhédey Ferenc
hangja az asszonyház ajtajából.
- A fejedelem várja meg, míg testvérhúga felöltözik - csattant válaszul Várday Kata hangja.
- A fejedelem két napja váltott lovakkal siet mielőbb látni testvérhúgát. Beszéde van vele.
Kézfogó lesz. Ilyen szép leánynak jobb mihamarabb bekötni a fejét - fordult Rhédey Ferenc Telegdy
Annához. A váradi kapitány kisgyerekként látta utoljára Báthory Annát, s csodálkozott is, milyen jól
fejlett, sudár fehérnép lett belőle röpke pár év alatt.
Várday Kata elmosolyodott:
- Na, akkor igyekezzünk, mielőtt Rhédey uram a saját édes leányomat az orrom előtt eljegyzi
valakivel. Biztos benne a váradi kapitány, hogy Telegdy Anna kézfogója olyan dolog, amivel neki
kell fáradoznia? - A nagyasszony elégedetten mulatott azon, hogy Rhédey a két Annát összekeverte, és
zavarán, amikor a tévedésére rájött.
 - Anna, Báthory Anna, indulj fenséges testvérbátyádat köszönteni. Telegdy Anna itt marad velem
és a kis Krisztinával. Nehogy más is összetévessze a mi két ragyogó Annánkat. Hisz mint két hamvas
barack, úgy hasonlítanak, édestestvérek sem különben, úgy-e várkapitány uram? - gúnyolódott Várday
Kata az ajtóban kissé görnyedve álldogáló Rhédeyn, aki fél fejjel a díszesen faragott kőkeret fölé
magasodott, s ezért amúgy is feszengett az asszonyház bejáratánál. De lassan maga is mulatni kezdett
saját baklövésén.
- Báthory Anna húgomasszony kézfogója lesz, erről beszélne húgával a fejedelem.
- Akkor induljunk - lépett ki Báthory Anna az ablakmélyedésből. Ott bújt meg, Rhédey addig nem
is láthatta. Hol az ablak üvegének ólomkeretén lecsurgó és az üvegen szertefutó esőcseppeket nézte,
hol meg az udvaron a szemerkélő esőben futkosó inasokat, vagy a fejedelem kopóit, ahogy a víz elől a
darabontok házának kiugró tornáca alá menekülve az eléjük vetett csontokon marakodtak. Ecsed mind
jobban és jobban fel volt bolydulva. Mindenünnen zajok, szagok támadtak, sem a szeme, sem a füle
nem nyughatott egy pillanatra sem. Gondolkodni akart, próbálta elképzelni, milyen lesz majd Gábort
újra látni. A nyüzsgő szobában sem lehetett nyugta, azért fordult a messzibb, az üvegen túlról kevésbé
zavaró udvar felé. Háttal állt a bentieknek, így elviselhetőbb volt az egyre nagyobb felfordulás és a
mind lármásabb nők összevissza szaladgálása. Több és több dolgot csomagoltak ki a ládákból a
frauzimmerek, a fedelek hangosan zuhantak vissza, mindenhol ruhákat szellőztettek, ingujjakat ráztak
ki, a kis Krisztina labdái elgurultak. Várday Katalin nyugodtan állt a forgatag kellős közepén,
szemmel tartva a tér és a nők csatáját, néha egy-egy halk, de határozott, az udvarmesternőjéhez intézett
mondattal igazítva ki a hadművelet folyását. Báthory Annáról meg is feledkeztek. A halott Drugeth
Fruzsina hosszú nyakékét időközben azért a csipkegallérja alá felcsatolta, a méteres füzért a mellfűző
aljára egy boglárral visszatűzte. Ahogy az ablakfülkéből kilépett és az ajtó felé indult, Telegdy Anna
megállította, kezével elsimította a szoknyáját, hajában megigazította a gyöngyös pártát. Halkan és
kérőn súgta oda Báthory Annának:
- Annuska, most már elenged, ugye? – Báthory Anna felnézett rá, válaszképpen könnyek futották el
a szemét.
- Csak érted, Telegdy Anna, miattad, nővérkém – suttogta halkan. Egy fejjel alacsonyabb volt
Telegdy Annánál, fiatalabb, fejletlenebb is. Rhédey Ferenc, ha így látta volna meg őket, mikor az
ajtóban megállt, így egymás mellett állva, bizonyára nem tévesztette volna el, melyik leány a szép
nagyasszony édesgyermeke, és melyik a fejedelem kishúga. Báthory Anna új, bíborvörös, ezüstös
skófiummal hímzett szoknyát viselt, hozzá illő mellfűzővel, az ingujja leheletfinom, hímes. Kis szürke,
keléses arca sápadtan egyensúlyozott a merev csipkegallér fölött. Telegdy Anna fényes kék brokátot
viselt, sötét haja és halovány bőre csak úgy világított. Báthory Anna homlokát pattanások borították,
haja seszínű volt, csak nagy, zöldesbarna, okos szemei vonzották a tekintetet. Báthory-arca volt, erős
orra, szépen ívelt szája, magasan ülő arccsontjai és hol világos, hol sötét szemei.
- Nem lesz itt semmiféle kézfogó Rhédey uram! – lépett ki Báthory Anna a váradi kapitány előtt az
ajtón, s szólt halkan a fölé tornyosuló, nálánál széltében és hosszában is csaknem kétszer nagyobb
férfihoz.
- Na, azt majd meglátjuk – nevetett fel Rhédey, hogy belezengett a folyosó. – Mióta döntenek
leánygyermekek országos politikában?
- Azt én nem tudom, várkapitány uram: a politikum az nagyuraim dolga. De én nem leánygyermek
vagyok, hanem a fejedelem húga. És a váradi kapitány nem biztos, hogy holnap is váradi kapitány
marad, de Báthory Anna holnap is a nagyságos fejedelem testvérhúga lesz…
- Ha ugyan a nagyságos fejedelem holnap még Princeps Transsylvaniæ lesz - de ezt már halkan
mondta a váradi kapitány, és úgy, hogy csak Báthory Anna hallhassa. - Hát ezt a Telegdy Annát meg
miért nem adja már férjhez az anyja? Jutna a Várday- meg a Telegdy-örökségből stafírungra, s szép is,
mint az anyja volt ennyi idősen...
- Telegdy Anna Nyáry István uram menyasszonya. Jó asszonyanyánk maga mellett tartja még
gyászában, de a kézfogó már megvolt. Nyáry uram előbb a nagyságos Bocskai fejedelem kassai
udvarában szolgálta a megboldogult fejedelmet, édesapjával, Nyáry Pál urammal, s nemigen ért rá
hamarabb nősülni.
- Nyáry Pál meg a törökök fogolykenyerét ette...
- Azt is. S ő volt az is, Nyáry Pál uram, ki a békét Bocskai fejedelem nevében aláírta. Háborúzott,
csatázott is eleget. Rhédey uram, kegyelmed csak arra emlékszik, amit a kedve diktál.
- Majd megtanulja nagyságod, húgomasszony, a felejtés néha a legjobb fizetség.
- Erre emlékezni fogok, várkapitány uram.
- A fejedelem már várja nagyságodat. Innen már odatalál. Nekem Bethlen urammal van
tanácskoznivalóm.
- Az ki?
- A sógorom. Fenséges testvérbátyjának bizalmas belső embere. Őt kérdezze a kézfogójáról
nagyságod. Bethlen Gábornál jobb kerítő nincs, ha Erdély a menyasszony...
- Én nem Erdély vagyok. Én Báthory Anna vagyok. Ha maguk az orruknál tovább lámának, én
lehetnék... Én lehetnék a lengyel korona egyik köve. De maguk... - Báthory Annát elfutotta a méreg.
Rhédey Ferenc megállt. Hallgatott, és hosszan nézte a felháborodástól fulladozó kamasz lányt.
- Jobb lesz húgomat mielőbb férjhez adni - mondta, és otthagyta.
Báthory Anna egyedül maradt az ebédlőpalota vasalt cserefa ajtaja előtt. Az ajtó faragott keretén
kibogozhatatlan indák tekergőztek. Bélelt, vassarkas, felpléhes, nehéz ajtó volt. Ecsedben könnyű
eltévedni, emlékezett Anna. Csak ezt az ajtót, a hatalmas, összefonódó, örvénylő növényekkel
faragottat, ezt találta meg mindig könnyedén. Az ebédlőpalota mögött nyílt egykor az országbíró
lakása. Ahová csak a belső inasoknak, Gábornak és neki, a kis Annának volt bejárása. Drugeth
Fruzsina a közelébe sem jöhetett annak a háznak, az országbíró külön folyosót építtetett, hogy
feleségével még véletlenül se kelljen találkoznia jártában. Hogy mikor és miért nem szólt többé
egymással a vár ura és úrnője, talán csak a nagyon régi várbéliek emlékeztek arra. Ahogy az ajtó előtt
állt Báthory Anna, a pince felől, ahonnan a tálakat szokták felhordani, a vénasszony közeledett.
Báthory Anna álmaiban nem öregedett, de az életben igen. Furcsa öltözetű, Annával egymagas, tipegő
nő jött vele. Bugyogót viselt, mint a törökök, de a kaftánja más szabású volt. Magasan záródó,
rézsútos kabát volt jóféle posztóból, bár régen készülhetett. Fényes fekete haja volt az asszonynak,
lapos, szűk vágású szeme, feketével körbemázolva. Ahogy Annához értek, a furcsa nő meghajolt.
Gyorsan továbbsiettek, és egy, a folyosóról nyíló oldalajtón besurrantak Báthori István egykori
szobájába.
Anna lenyomta a vaskilincset, és belépett az ebédlőpalotába.
- István! - szaladt ki a száján, ahogy belépett és meglátta Nyáry István szőke feje búbját és alatta,
az asztalterítő-halmok mögött mélázó arcát. - Nyáry uram! - helyesbített gyorsan, de belesápadt. -
Édes bátyámuram! - kiáltott fel, és Báthory Gáborhoz sietett, aki kissé messzebb a pohárszék edényeit
vizsgálta. A fiatal fejedelem ruhája poros volt, arca fáradt. Mögötte ott topogott a furcsa kis nő, akit
Anna a folyosón látott.
- Húgocskám! Nézd, ez az ajándékod, mert te vagy a földkerekség legkedvesebb testvérhúga, s
szerencsédre épp Erdély fejedelméé. - Báthory Gábor előbb megölelte húgát, aztán maga elé tuszkolta
a kaftános nőt, és elégedetten nézte a zavarba jövő Annát.
- Köszönöm, kedves bátyámuram. Igazán nekem van a földkerekségen a legbőkezűbb
testvérbátyám, s már princeps is! - Anna játékosan földig hajolt. - Gábor, milyen okosan rendezted!
Ha tudnád, milyen büszke voltam rád, mikor asszonyanyám elmesélte, hogy sikerült! Persze
egyáltalán nem találtam csudálatosnak, mindig tudtam, hogy visszaszerzed a jussunkat! Egy boglárt is
hozhatott volna, vagy egy szép lovat a fenséges fejedelem! Jaj, Gábor, most már nem kell
asszonyanyámmal lennem? Mehetek veled Kolozsvárra? S minek nekem rabnő?
- Egy hímzőasszony, egy bulya, nagyon messziről, napkeletről, ő varrja a legpompázatosabb,
álmokba illő mintákat. Még egy éve nyertem párviadalon egy bégtől, s jobban járt, hogy elhoztam,
mert hamar gazda nélkül maradt volna, mivel a bég másnap Nyáry uramat hívta viadalra, s fűbe is
harapott. - Nyáry István felemelkedett az asztaltól, és a beszélgetőkhöz lépett. Anna nem mert ránézni,
a földet bámulva mondta:
- Gratulálok Nyáry uramnak a kézfogójához, hallom, hamarosan megülik szép nénémmel,
családjaik nagy örömére.
- Igen, ha a gyászév letelt - mormolta Nyáry István.
- Sajnáltam, hogy asszonyanyánk elküldte olyan sok időre és olyan messzire. Bár hímezni azóta
sem szeretek jobban, de azért kegyelmednek elkezdtem egy keszkenőt. Befejezni már nem volt
türelmem. Látja, már nem vagyok gyerek, de még a kedvem csapong. Hiába repes a lelkem valamiért
az egyik percben, a másikban már el is felejtem - Báthory Anna ezt már hangosan mondta, Nyáry
István szemébe nézve.
- Asszonyanyánk jól tudta, mit miért tesz. Vigyázott mindkettőnkre. S igazgatja sorsunkat bölcsen.
Csak hálával tartozunk neki.
- Ahogy mondja, Nyáry uram, csak hálával.
- Na, elég ezekből a kisvárdai fecsegésekből, komoly dolgokról kívánunk húgunkkal szólni. Te is
készülj, Anna húgom, kézfogód lesz neked is, jönnek már jó uraim Ecsed felé velünk ünnepelni.
Bánffy uram, kit neked, Anna, megírtam, ő is útban van már, holnapután érkezik Nagyecsedre.
Novemberben esküvő lesz Kolozsvárott. Derék, jó ember, jó férjed lesz. A lakodalom meg a
legfényesebb, amit látott ez az ország, akárhány részre is szakították. A fejedelem a húgát adja
feleségül, s milyen húgot, a legszebb Báthory lányt!
- Bánffy? Dénes? De hisz az... Ne gúnyolódjék a fejedelem, még ha százszor princeps is! S ha már
ilyen nagyra tart, ne vétse szemei elől, hogy én Báthory Anna vagyok, Tasnád úrnője, s egy a
fejedelemmel. Édes testvérhúga nagyságodnak. És nem leszek a köszvényes, szégyenletesen
levitézlett, váradi kapitányságból elcsapott Bánffy Dénes felesége! Ki az, s mi az?
- Báthory Anna annak a felesége lesz, akinek a fejedelem diktálja!
- A fejedelem gondolkodhatna néha! Keressen magának Magyarországon barátokat és sógort! Vagy
a lengyel udvarban! Csak egy testvérhúga van, s ebben a szétszabdalt országban csak egy Báthory
Anna! Ne merészeljen engem a fejedelem elkótyavetyélni!
- A fejedelem ott keres magának sógort s barátot, ahol arra szüksége van. S ha nincs Erdélye a
fejedelemnek, hiába van szép és okos testvérhúga...
- De Báthory Anna akkor is Báthory Anna, ha nem fejedelem a testvérbátyja.
- A fejedelmi székünkről nem alkuszunk. Bethlen uram is megmondta, szövetségesekre van
szükségünk. És Bánffy Dénes uramnak nagy nevű, öreg, s egész Erdéllyel összeházasodott nemzetsége
van. A Bocskai-rokonság... s Tokajban vára...
- Gábor... - fogta Anna kérlelőre. - Beszélj asszonyanyámmal. írj a császárnak, beszélj a nádorral.
Ne most! Van még idő... S más megoldás.
- Nincs idő. Erdélyben soha nincs idő...
Anna szó nélkül fordult el a bátyjától, Nyáry uramnak épphogy odabiccentett. Csak a kis rabnőnek
szólt vissza, hogy: - Gyere! - Az ajtót már az nyitotta előtte és csukta utána. - Eredj, keresd meg a
vénasszonyt! Mondd, hogy még egy abrosz kell. Még egy a bőrök alá. Mondd meg neki, hogy Báthory
Anna azt üzeni, most a fejedelemnek terítenek, Báthory Gábor vendégeinek. Tartsák meg a rendet. A
lustái...
- Igen, nagyságos úrnő.
- Utána gyere asszonyom házába. Mihez értesz?
- Hímzéshez, úrnő. És szépítéshez. Kenőcsökhöz. Illatos vizekhez. Virágokhoz. Főzetekhez.
Mérgekhez. - Báthory Anna csodálkozva nézett rá. - Honnan kerültél te ide? Na, majd máskor. Mi a
neved?
- Lin, úrnő.
- Eridj, Lin. Micsoda neved van... Ennyi, Lin?
- Ennyi.
- Lódulj. És siess vissza!

Báthory Anna kétségbeesésében a nevelőanyjához igyekezett. Akármennyire is kínozta a Párka,

valamiképpen mégiscsak az ő kölyke volt, kié másé lett volna? Ha jól viselte magát és a Párka terveit
nem veszélyeztette, Várday Katalin egy ideje majdhogynem szövetségesként kezelte. Eszes lány, azt a
nagyasszony jól tudta.
A Párkát a kis Krisztina ágyánál találta Anna, a gyerek belázasodott. Várday Katalin csupa
aggodalom volt. Rózsavízzel mosta a kicsi homlokát. Ibolyaecettel dörzsölte a kezét, lábát, mellkasát.
- Beszéltem vele. Nyáry uram is ott volt. Gratuláltam a kézfogóhoz - kezdte mondani, mi történt.
- Igen. Anna már elébe sietett üdvözölni. István elé. Hamarosan meglesz, ahogy lennie kell. -
Várday Kata csak félig figyelt arra, amit a lány mondott.
- Tudom. Nyáry uramnak igaza volt, asszonyanyám bölcsen döntött.
- Jó, hogy megbékéltél. Gyerekség volt csak. Nyáry István Telegdy Anna férje lesz. Tudtad ezt jó
ideje, tudta a leányom, s tudta Pista is. Az apjával már akkor így egyeztünk meg, amikor
összeházasodtunk, s amikor mindketten gyerekek voltak még. S akkor jöttél te... na de ezt most már
helyrehoztuk. Jobb is, hogy Pálomnak nem beszéltem erről a te rajongásodról, se Pista
bolondériájáról, hogy téged venne el inkább... S jó, hogy Anna... hogy nem bánja. Az én szerelmetes
uram, hogy mérgelődött volna! Jaj, ha most itt lehetne! Még ha pörölne is velem.
- Igen, gyerekség volt, asszonyom. Ne is törődjön vele. Most... Most nagyobb baj van. Nem a
szívem. Az életem. A fejedelem elkótyavetyéli egyetlen húgát. Nem tágít, a köszvényes Bánffyhoz
akar adni.
- Hát persze hogy hozzá akar. Csak holnapig gondolkodik. Lefogadom, hogy Rhédey keze ebben is
benne van. A bátyádat is kapkodva kiházasították, hozzáadták azt a kövér Palocsay Annát. Jaj,
szegény Ecsedi Báthori István nagyságos uram, ha tudta volna, hogy semmit se ér az a kövér lány, s
nem hoz Gábornak fejedelmi süveget, dehogy vetette volna el vele... a tündöklő dalia Báthory Gábor,
az én kedves országbíróm fogadott fia, napja, csillaga, reménysége. S az a rusnya Palocsay Anna.
Mondtam én már akkor Báthori Istvánnak és Nyáry uramnak, szerelmetes férjemnek is, nem jó
Bocskaiban bízni, akárhogy is kálvinista s hitünk támogatója. S nem megcsalta a halálos ágyán a
bátyádat? Hiába vetette el azt a nagy kövér húgát vele... Olyan korán, épphogy a szakálla serkedt...
Mikor hallgatnak a mi uraink egy asszony locsogására?... Na de nála jobban talán csak az a tehén
kesergett az esküvő után, mikor Gáborunk otthagyta Görgényben most, hogy a fejedelmi süveget csak
megszerezte végül csellel és erővel, ha már neki nem adták... bár jussa az... - Várday Katalin átadta a
borogatást a dajkának, és szemét a beteg gyermeken tartva odébb vonta a lányt. - Anna, hiszen
magyarázzam még? Jól tudod magad is. Egy Báthory nem választhat sorsot magának. Báthory vagy,
nemzetségedet harc s győzelem éltette, emelte. Úgy ültek ősapáid Erdély fejedelmi trónján, olyan
kényelmesen, mint az anyjuk ölében, s mintha ott csak nekik lehetne ülni. De vigyázz, Anna! Mert bár
nagyapád testvére a lengyel koronát is magára vette, és az országbíró fényes szelleme és ereje
vigyázta, ragyogtatta a famíliádat, nem minden férfi Báthory tündöklő nap. És még a nap is
megfogyatkozhat néha. Országbíró uram is, még ő is majdnem a sötétségbe fordult egyszer... S aztán...
De téged és Gábort örökbe fogadott, s tudta az én zsoltáríró patrónusom, miért hagyja földjeit s várait
Gáborra. Fejedelemnek nevelte. Meghagyta, hogy ezután a Báthoryak jó hírének, nevének követője
legyen, s hazáját, annak szabadságát az életénél is jobban szeresse, becsülje, s ha Isten uraságában
megtartja, hazájáért, ha kell, az Úr nevét segítségül híván megölesse magát. És nemcsak a pogány
ellen, hanem a pápa és az ő tagjai ellen, és minden hitetlen eretnekek ellen is. Hiszen ismered te is a
testamentumot. S téged is többre becsült, mint gondolnád, és tudod azt is, hogyan rendelkezett rólad, s
arról, hogy csak akkor maradhatsz rád hagyott birtokaidban, ha jó magyar és igaz kálvinista férfi vezet
oltár elé.
- Igen, Báthory vagyok - motyogta Anna - Úgy jöttem a világra, hogy első cselekedetemmel
gyilkoltam. Szülőanyámat megöltem... S most úgy kell élnem, ahogy egy halott a sírboltjából
parancsolja...
- Elég ebből, Báthory Anna! Isten jó, az Úr kegyelme végtelen, a világot és sorsunkat bölcsen
rendezi. S a tiédről gondoskodott más is. Országbíró uram igaz szívbéli szeretettel vigyázta sorsodat.
Ígérhetett volna Lengyelhonba, s az olaszoknak is, hiszen anyád katolikus volt, és a Báthory név
feledtette volna kálvini neveltetésedet. De Báthori István szilárd, kálvini hitű férjet kívánt neked. És
bátyádurad most már Erdély ura is, nem csak rád kell gondot viselnie. Ha bátyád is a nagyságos
fejedelem, Erdély most előbbre való. Tasnád vára s az uradalmak jobb helyen vannak Báthory-kézen.
Meg kell tartani a várakat. A nagyságos fejedelem erejének nincsen párja, és eszes is Báthory Gábor,
ezt el nem lehet tőle venni. De szinte gyerek még és forrófejű, s Erdély fejedelmi székébe könnyebb
beleülni, mint abban megmaradni. Bánffy uramat a fejedelem új tanácsadója, Bethlen uram találta,
úgy hallom. Emlékszem rá Kassáról. Te nem emlékszel, leányom? Veszedelmes, veszedelmes... Túl
sok esze van, s túl kevés birtoka hozzá. Majdnem semmije sincs. Pont, mint ez az Esterházy, aki
Illésházy urammal kódorog. Talán még az árnyékszékre is magával viszi.
- Nem tudom... Én Bethlen uramra nem emlékezem. De Rhédey uram azt mondta, ő fundálta ki. Az
a Bethlen. Nem a bethleniek közül való. Iktárinak írja magát, s a felesége, azt mondják, istenfélő, erős
asszony. Asszonyanyámnak tetszene.
- Hát persze. Már Kassán ott sürgölődött, emlékszem én jól. Akkor még nem volt semmiféle
felesége. Ezzel az Esterházyval, vagy mifélével, és a bátyáddal együtt vadásztak, s lovagoltak, ha
kellett, ha nem. Aztán egyszer összekülönböztek ezek ketten. De Esterházy, azt mondják, ő Illésházy
uram esze. Na, majd elválik. Holnap beszélek Illésházy urammal, erről a te dolgodról. Téged is
viszlek, faggasd ki ezt az ő inasát.
- Vele meg minek beszélni? Illésházy urammal? Mit tud ő itt tenni?
- Azt mondják, nádor lesz. Amióta visszatért és visszakapta a birtokait, egyre erősebb. Már
mozdulni sem mozdulnak nélküle az urak Magyarországon. Nemhiába, a megboldogult Bocskai
nagyságos fejedelem is őt küldte az én szerelmetes urammal Bécsbe békét kötni a császárral. Rendes,
kálvini hitű ember... segíteni fog. De most nem mehetek. Krisztina beteg. Majd holnap.
- Krisztinának... Tudja, ajándékot kaptam. Egy rabnőt, egy bulyát Gábortól. Az esküvőre előlegbe.
Ért a főzetekhez. Azt mondja, ért hozzá, gyógyítani is tud. Talán segít a kicsin.
- Egy rabnő? Na, hadd lám, küldd ide! Szegény kicsi leányom. Csak úgy reszket, ahogy rázza a
nyavalya... Jaj, az én szegény fejem, mennyi baj mindenhol. Nyáry uram persze itt hagyott,
boldoguljak vele én... S még a fiát is nekem kell eszére szorítanom... De most már vejem lesz, s
legalább ez megvan. S mire ez a kicsike eladósorba kerül, addig van még idő. Előtte a te sorsodat
rendezzük el Isten akarata szerint.

Nyáry Krisztina, Várday Kata és Nyáry Pál egyetlen közös gyermeke s egyben Nyugat-Magyarország
leggazdagabb örökösnője másnap reggelre jobban lett, már mosolygott is ágyacskájában, Zsuzsi
babáját kérte. Zsuzsit Báthory Anna készítette neki, mikor Krisztina megszületett, s hetekig varrta,
hímezte a baba ruhácskáját. Pedig már kislánykorában utálatosnak találta a tűt, s mindent, amivel
szúrni lehetett. Hímezni sem hímezett, még Várday Kata sem tudta rászorítani, hetekig tartó
szárazkenyér-böjttel sem, s a templomban, az oltár előtt a hideg mészkőkockákon térdepeltetéssel
sem. De a kis Krisztinának Báthory Anna maga hozatott Pozsonyból babát, s ruháját lecserélve kis
kezeivel hímzett neki másikat.
- Zsuzsi baba. Kell neki egy Zsuzsi baba. Hogy legyen. És hogy ne adja senkinek - mondogatta, ha
kérdezték, mit varr.

A reggel, ami Nyári Krisztina lázát elvitte, nem vitte messzire, csak odébb dobta, kíváncsian, kit talál
vele. Báthory Anna tagjai egyre nehezebbek lettek, szemei égtek. A betegség most őt kerülgette, de
hallgatott, nem mondta.
Illésházy Istvánt a virágoskertbe hívta sétára Várday Kata. A főúr, akit, úgy hírlett, már csak hetek
választanak el attól, hogy nádorrá válassza az országgyűlés, unokaöccsével érkezett. A komoly
tekintetű férfival, akit Anna Kassáról ismert, Bocskai fejedelmi udvarából.
A fűtőlyukból húzta ki egy reggel, mikor Anna a végakaratát diktáló fejedelmet indult kihallgatni
bátyja biztatására. Kicsi volt még akkor, tizenegykét évesen jól belefért a lyukba, ahová rendesen a
fűtő gyerek tüzet rakni kúszott csak be. Pár méter hosszú lehetett; a folyosóról nyíló járat egészen a
kályha hasáig ért, hogy a belső házban tűzrakással az urak nyugalmát megzavarni ne kelljen. Báthory
Anna remegett, amikor rajtakapták. Éppen kifelé mászott már. A fejedelem belső házában a disputálók
közül valaki meghallotta a neszezést. Anna tudta: Gábor letagadja majd, hogy ő küldte, a fejedelmi
süveget még érte sem kockáztatná. De ez az Esterházy, aki amikor kimászott, megfogta, ez nem szidta
meg, nem ráncigálta penitenciára semelyik komoly felnőtt elé. Csak nézte, a fejét csóválta, és
megkérdezte, ugyan minek bújik fűtőlyukba a lengyel király unokahúga? Azt hazudta, a macskája után
szaladt. Ekkora bolondságra csak kacagni lehetett, a fiú mégis úgy tett, mintha elhinné, és nem árulta
el senkinek. Később egy kismacskát is küldött neki. Esterházy daliás volt, kicsit túl komoly, de szép
fiú. Nem is fiú, komoly ember volt már. Fekete hajával, sötét szemeivel, ha Anna jobban megnézte,
nagyon is szépnek találta. Most, pár év múltán mintha megemberesedett volna. „Kár, hogy se neve, se
vagyona”, gondolta Báthory Anna kissé szomorkodva, miközben örült, hogy vele sétálhat a
nevelőanyja és Illésházy mögött, amíg azok a sorsával sáfárkodtak.
- Báthory Anna, a fejedelem húga - húzta mosolyra a száját Esterházy. - Hogy megnőtt,
húgomasszony! Kegyelmed már be sem férne a kályhalyukba. Próbálta mostanság?
- Már nem kell. Már eligazodott a dolog. Tudja kegyelmed is jól...
Báthory Annát a hideg rázta. „Lázam van”, gondolta. Mellettük a kertben éppen a rózsatöveket
takarták. Arrébb trágyáztak. A szagok túl közel jöttek. Anna megszédült. Önkéntelenül is a férfi
karjába kapaszkodott. Esterházy megállt. Kíváncsiskodva nézte a fehéredő arcot. A lány homlokán, a
seszínű haja alatt gyöngyözött a veríték. A szemöldöke felett és a halántékán érett pattanások voltak.
- Miért nem akar Bánffy uram felesége lenni? - kérdezte váratlanul.
- Senki felesége nem akarok lenni. Biztosan nem vemé le a szemöldökfákat a pártám a fejedelem
udvarában sem, lássa kegyelmed is, Esterházy uram, milyen aprócskára nőttem csak... S ha mégis lába
alatt lennék, van nekem saját váram s uradalmam. Nem kell engem pesztrálni. De a fejedelem azt
parancsol, amit akar... Hiábavaló.,, Hanem, tudja-e mit, kegyelmed: én legjobban özvegy szeretnék
lenni. Akkor már ahhoz mennék, akihez a kedvem tartja, s ha nem tetszik, nem mennék senkihez sem.
- És kit választana özvegységében?
- Kegyelmed kit választana nekem?
- Magamat, Báthory Anna.
- Csak nem? Olyan szép lennék, Esterházy uram?
- Húgomasszony még nem szép. De majd az lesz. És Báthory... ennek áldásaival és átkaival. S a
fejedelem húga. Várai, falvai vannak.
- S magának mije van, Esterházy uram? Mert udvarolni, azt nem tud...
- Nekem jövőm van. S jó férje lennék.
- Bizonyára - Báthory Anna felkacagott. - S azt miért gondolja, hogy nekem pont maga tetszenék?
Esterházy megfogta a lány kezét, megállította mentében, és megcsókolta. A száját. Erősen, hosszan,
ajkait szétfeszítve, hogy levegőt is alig kapott. Báthory Anna tűrte. Nem értette, miért, s különösebben
nem is esett jól neki. De kíváncsiságból egy kis idő után visszacsókolta. Alighogy Esterházy ellépett
tőle, utánalépett, a szemébe nézett és visszacsókolta. Nyugodtan, lassan, utánozva, ahogy a férfi
csókolta előbb.
- Kisasszony! - szólalt meg halkan Esterházy, és meghajolt. A karját nyújtotta, és továbbsétáltak. -
Most azt gondolom, kár, hogy a fejedelem húga.
- Úgy, szóval most már beérné a váraimmal? - évődött Anna.
- Azt gondoltam...
- Kegyelmed túl sokat gondolkozik...
- Kegyelmed is, húgomasszony. Egy leányasszonynak ennyit veszélyes. De ha Bánffy uramtól
kosarat kap, várjon rám pár évet. Lenne-e Magyarország nádorának a felesége?
- Hogyne, s a felséges császáré is. De a fényességes portánál be ne áruljon...
- Ha ezt a mi szétszabdalt országunkat még egy darabig meg tudjuk védeni a szultán hordáitól,
Esterházy Miklósból nádor lesz Magyarországon...
- S belőlem szűzi menyasszonya, Esterházy uram. Kezet rá, ha már elébb csókkal pecsételt.
- S megtenném újra...
- Búcsúzzon, Esterházy, a fejedelem húga akkor csókol, ha kedve tartja, s nem akkor, ha más
kedve szotyog úgy... - Esterházy megmosolyogta, s aztán újra meg is csókolta. Illésházy Várday
Katával akkor már a virágoskert kőfalán túl járt, nem láthatták, mit művelnek. Az ösvényen a külső
várfalat közelítették meg. Messzire elmentek, de a belső vár ablakaiból bárki láthatta, hogyan kapott
és adott csókot a fejedelem húga.
A belső vár alsó termei egybeépültek a várfallal, s az árnyékszékek nyílásai a várfal és a várat
körülvevő láp között meghúzódó keskeny földsávra nyíltak, amelyet virágokkal és veteményekkel
ültettek be annak idején, s gondoztak azóta is. Arra a virágoskertre, ahol a két fiatal sétált. Bethlen
Gábornak az előző esti lakoma, amellyel Ecsed új urát köszöntötte, a gyomrára ment, s a nagyságos
fejedelem ifjú tanácsosa aznap gyakran látogatta a vár félreeső helyiségét, melynek ablakából most
olyant látott, ami egyáltalán nem volt ínyére. Mielőbb meg kell lennie a lakodalomnak. Ha lehet,
tüstént.

Báthory Anna estére reszketett minden tagjában. Feje forró volt, szemei égtek, homlokán hideg veríték
ütközött ki. Keze, lába jéghideg volt. Az asszonyok házába nagy, fedeles rézüstökben izzó köveket
hoztak. A fejedelem prémeket küldött és válogatott csemegéket a konyháról. De Báthory Anna nem
evett. A többieket kiköltöztették a szobából, Várday Kata és leánya egy teremmel odébb, a kísérete
még tovább. A vénasszony morgott, sem a vendégeket, sem a hurcolkodást nem szerette. A látogatók
kísérete az ő házát is lefoglalta. Az rendesen a leányasszonyok háza, ahol neki is szállása volt, de
valójában már csak ő lakott ott egyedül, hiszen mióta Drugeth Fruzsina nem élt itt, leányasszonyok
sem voltak... Jobb híján Báthory Anna mellett virrasztott hát, s ha már ott volt, ápolta is. Közben azért
is imádkozott keveset, hogy ide be ne egye a fene, ide a várba, csak a baj lenne vele, nem kell neki a
fejére még egy asszony, aki aztán mindenfélét így akar és úgy akar. Ecetet hozatott s füstölőt. A beteg
felől gondolkodott, miközben virrasztott. Éjféltájban a folyosó felől halk neszt hallott. Lin jött, a
rabnő, kezében réztállal.
- Orvosság - mondta -, hozni orvosság asszonyomnak. Jó orvosság, gyógyít.
A vénasszony már éppen elzavarta volna, de Báthory Anna, aki felébredt a pusmogásra, intett, hogy
jöjjön közelebb. Lin felemelte a réztál fedelét, és a sűrű sötét főzet gőze pillanatok alatt betöltötte a
szobát.
- Nem kell - intette Báthory Anna undorodva -, menj el! - A vénasszony kituszkolta a hajlongó
Lint, aki erősködött:
- Muszáj. Baj lesz. Meg kell inni - suttogta.
- Kotródj! - válaszolt a vénasszony, és kilökte az ajtón. Báthory Anna hímzett takarói lucskosak
voltak a víztől, ami kiverte a fejedelem róka- és nyestszőrrel bélelt tábori takarói alatt. Reggelre
hideg volt a teste, félrebeszélt, csak hálni járt belé a lélek.
A fejedelem pirkadat után érkezett.
- Papot hívasson, fenséges uram! - mondta halkan a vénasszony.
Addigra már Várday Kata is Anna ágyánál állt. Leánya, Telegdy Anna a beteg homlokán nyugtatta a
kezét, odahúzódott mellé az ágyra. Imádkozott. Szerette Annát, az ő okos húgát, aki ellene mert
szegülni a Párkának, s elviselhetővé tette a vég nélküli őszi és téli napokat, a hintókban, kocsin töltött
heteket, miközben egyik várból a másikba, a fejedelmi udvarból haza, onnan Bécsbe utaztak, ahogy
anyjának ügyei vagy épp hitvesi buzgalma kívánta. Szinte mindig úton voltak, hol Nyáry Pál uramat
követve, hol Várday Kata szövevényes pereskedéseit kijárva, hol csak ezt vagy azt a rokont látogatva,
hírt víve, hírt hozva, alkudozva, ahogy Báthori országbíró uram, Nyáry Pál, vagy éppen a fejedelem,
esetleg a nádor óhajtotta; titkokat suttogva, az országot és főképp annak protestáns lelkeit mentve. Az
egész elviselhetőbb volt; engedelmeskedni, úton lenni, csendben lenni, aludni, táncolni, imádkozni
parancsszóra - mert ott volt Báthory Anna. A bátor, mindig sértett, semmit sem váró, sokat szenvedett
Báthory Anna, aki már gyerekkorában sem volt kislány, hanem öregasszony, aki tudta, mikor miért és
hová mennek, aki pörölt Várday Katával, aki nem hímzett, mert ügyetlen volt, aki előbb tanult meg
írni és olvasni, mint nevelőanyja - a kislány, akinek a Párka legtitkosabb üzeneteit diktálta, mígnem
maga is betűvetésre adta a fejét. Báthory Anna, aki nem járhatott szép ruhákban, aki Nyáry Istvánt
szerette, Pistát, aki közben neki jutott, Telegdy Annának, mert a Várday-vagyon a Nyáry-vagyonnal
együtt szép kerek. Báthory Anna, aki mindig mást akar, máshogy, s nem úgy, ahogy annak lennie kell.
Most is piruló menyasszonyként kellene várnia a vőlegényét, ehelyett haldoklik, és lázában
doromboló macskákról és Esterházykról beszélget.
A fenséges fejedelem magánkívül volt. Búsult. Káromkodott. Fenyegette az Úristent. Szidta a
vénasszonyt. Szidta Várday Katát. Hogy nem vigyázott az ő Annácskájára. Estig a húga mellett ült.
Hol kétségbeesett, hol Telegdy Anna ragyogó szépségét bámulta. Várday Kata legelőbb ezt elégelte
meg. Lányát nem csak a betegágy mellől parancsolta el, Nyáry Istvánnal és Fishernével, meg a kis
Krisztinával útnak is indította őket haza, Kisvárdára. A fejedelmet este zavarta el, fogadja méltóképp
a vendégeit. A Párka haditervet szőtt. A stratégia még csak körvonalazódott, ahogy az is, hol és miért
vívják a csatát. És legfőképpen kik. Illésházyt is a betegágyhoz hívatta Várday Katalin. Ketten
érkeztek, Esterházyval. „Húgunk fia, mintha magunké lenne”, mondogatta a főúr mentegetőzve
néhányszor, mert a fekete szűk mentébe öltözött fiatal férfi nem tágított, mindenhová elkísérte. „Hogy
örököse-e”, Várday Kata ezt próbálta kitudakolni. Mert ha a gyermektelen nádor örököse Esterházy
Miklós, akkor... De megtudni nem volt ideje. Illésházy István úti ruhában érkezett. Búcsúzni jött,
mondta Várday Katának.
- Gondja legyen rá, hogy meggyógyuljon. A fejedelemnek szüksége van rá. És keressen neki más
vőlegényt. Olyat, akinek a császár is örvendene. Lengyel barátainknál... a fejedelem is örvendene az
új lengyel atyafiságnak...
- Báthory Annának meg kellene gyógyulnia elébb, nagyságod is láthatja.
- Kegyelmed, Nyáry Pálné asszonyom, mint sajátját ápolja, s nem csak lelki üdvére, testének
épségére is buzgón gondot visel, akárki láthatja - szólt közbe Esterházy. - Egy ilyen leányasszonynak
még egynéhány esztendőt csak énekelnie, táncolnia kellene. Akad kérője Báthory Annának később is,
több, is mint kellene.
Akiről beszéltek, feltápászkodott az ágyon. Haja csapzottan tapadt a homlokára, szája cserepes
volt, szemei alatt sötét karikák rajzolódtak.
- Esterházy uram? kérdezte. - Kegyelmedék elutaznak?
A beszélgetés félbeszakadt. Várday Katalin csodálkozva, Esterházy mosolyogva fordult a beteg
felé. A vénasszony figyelt. Esterházyt nézte, nem Annát.
- Csak ha Báthory Anna utamra bocsát.
- Hová siet? - suttogta Anna.
- Ígértem valamit egy mesebeli hercegkisasszonynak, köt a szavam, sok mindent kell
megcselekednem, hogy megtarthassam.
- Hát akkor Isten áldja, Esterházy! Ne késlekedjen.
Báthory Anna visszahajtotta fejét a párnákra. Nem is feküdt, inkább ült a rengeteg vánkos között.
Most, hogy beteg volt, még többet halmoztak az ágyára, mint rendesen, nehogy álmában, fektében a
köhögéstől megfulladjon. A férfiak ki- mentek. Várday Kata halkan szólt a vénasszonynak, elvonva a
beteg ágyától.
- Látta?
- Igen, nagyságos asszonyom, láttam.
- Be ne engedje ide még egyszer. Jönni akar, még majd mielőtt elindulnak. Még nem tudom, mije
lesz... De mindeddig semmije nincs. Kilencedik fiú. Ki is tagadták. És pápista. Még csak az kellene,
hogy megint valami bolondságot vegyen a fejébe ez a lány... Hát hogyan vigyázzak így rá...
- Értettem, nagyságos asszonyom.
 - Megyek, lefekszem. Ha rosszabbul lenne, ébresszen fel.
Estebéd után megint halk neszezésre ébredt a vénasszony. Ismét Lin várta az ajtó előtt. Kezében az
előző esti rézfazék, szemei lesütve, kezei remegtek. Mögötte Esterházy állt.
- Engedje be! Itassa meg vele!
- Nem lehet. Alszik. Nem akarja.
- Azt mondtam, engedje be. Engedjen be!
- Felébresztem kegyelmés asszonyomékat. Ne erőszakoskodjon az úrfi.
- Tudom, mi ez. Az agával is ezt itatta a tábori orvos, amikor rázta a láz. Meggyógyítja.
- Inkább imádkozzék az úrfi, és hagyja nyugodni.
- Imádkozom én eleget. Ha Báthori uram élne, mit tenne? Akkor sem engedné be? Segítsen!
Segítsen megmenteni! Az országbíró emlékéért.
A vénasszony félreállt az ajtóból.
- Jöjjenek. De szó ne essék most többet. És halkan legyenek. A szomszéd házban alszanak.
Báthory Anna arra ébredt, hogy Esterházy Miklós homlokon csókolja. Azt gondolta, lidércek űznek
csúfot a képzeletével. Miklós mögül a rabnő tartotta orra elé a réztálat. Leengedték az ágy
oldalkárpitjait. Lin leemelte a fedőt, és a gőz erős szaga beborított mindent a nehéz kárpitok alatt.
Kékes gőzbe burkolóztak szeme előtt az alakok. Báthory Anna szédült. Esterházy hangját hallotta:
- Igya meg, kegyelmed. Szívja le a gőzét. Anna, ettől meggyógyul...
Engedelmeskedett. Éjszaka a rabnő többször jött még. Háromszor vagy négyszer. Ezúttal már
mindig csak egyedül. Anna ivott és aludt. Mélyen. Reggel még sápadtabban ébredt, ereje végét járta,
a fejét sem tudta mozdítani. Sajgott minden tagja. Vizet sem kért, szinte egész nap aludt. Éjszaka is, s
másnap is egészen délig. A fejedelem, ha nem tanácskozott, az ágya mellé ült. Türelmetlen volt,
odasietett a betegágyhoz, beszélt Annához, egyszer még imádkozott is. A beteg ágya mellett imádkozó
Várday Katalint pillantására sem méltatta. A harmadik nap reggelén elküldetett a lelkészért.

Időközben Bánffy Dénes is Nagyecsedre érkezett, de Bethlen Gáboron kívül mintha ezt más észre sem
vette volna. A fiatal tanácsos illőképpen fogadta, kíséretének szállását eligazította. Bánffy uram
napokig kissé elveszetten bolyongott a vár falai között, mígnem Rhédey uramnak meg nem esett rajta a
szíve, s barátságból és keresztényi jóindulatból párszor alaposan lerészegedett Bánffy urammal, hogy
teljék az idő, míg az arra vár, hogy arája megmarad-e itt lent, vagy az égbeli országba költözik. Végül
aztán a nagyurak megunták a várakozást, s kíséretükkel Nagyvárad felé indultak, ahol Bánffy uram
korábban, igaz, csak rövid ideig, de mégis Erdély második számú ura volt váradi kapitányként, s ahol
most Rhédey uram kapitánykodott, és jóval hosszabb időre tervezett ott maradni.
Bánffy uram Váradot nemigen szerette, de a pincéje jó volt, maga válogatta a hordókat, s a
belévalókat ismerte jól. Szüret is volt, jobb élet lesz ott, mint a lápbéli várban. Váradra meg is
érkeztek, így azt is csak később tudták meg, hogy Báthory Anna mégiscsak felépült. Ittak is a nagy
örömre eleget. Nagyváradra a hír úgy jött meg, előbb, mint a fejedelem írása, hogy Báthory Annának
nyavalyáját a török rabnője bűbájossággal gyógyította. De ezt csak a várbéliek beszélték, az urak
ilyesmivel nem foglalkoztak, csak Károlyi Kata, Rhédeyné csóválta a fejét, hogy micsoda világ lehet
ott Nagyecsedben... Ha Rhédey uram sokat a nagyecsedi asszonyokkal nem is gondolt, gondoltak azok
eleget vele, mióta Zsuzsi - akit a vénasszony Báthory Anna mosóasszonyává megtett - várandós lett,
mert úgy adódott, hogy Rhédey uram őt egy hajnalon a szigeti várfal salétromosházának aljában
meglátta, és gerjedelmét nem is gondolta megzabolázni.
 1611, Nagykereki vára

A váradi kapitánynak főtt a feje. Báthory Anna kolozsvári lakodalma után a nagyságos fejedelem
rögvest Szászsebesre lovagolt, ahol Bethlen uram várta, kimerülten, de jó hírekkel, a fényes portáról
megtérve. Akkor még jól mentek a dolgok. Bethlen Gábor hozta magával Ahmet szultán athnaméját,
megerősítve a még alig húszesztendős Somlyai Báthory Gábor fejedelmi címét, s zászlót és kardot is
küldetett a princepsnek a törökök császára. Ráadásul a hitlevélben az állt, hogy a szultán kegye három
évre elengedi az adót Erdélynek, az új fejedelemnek ajándékképpen, hatalma megerősítése végett. Ez
aztán úgy kellett a kincstárnak, mint egy falat kenyér, még így is töprenghetett eleget a kancellária,
miből fizesse a fejedelem harmincezer hajdúját s a székely csapatokat. A három év gyorsan lejárt.
Rhédey uram morfondírozott ezeken a dolgokon eleget, és kérdeztette is sógorát, Bethlen Gábort, a
fejedelem tanácsosát leveleiben, hogy ugyan mit tervez a fejedelem. Főleg azután kívánta ezt mind
jobban tudni a váradi kapitány, hogy a fejedelem - alighogy ujjait rákulcsolta a szultán kardjára -
sietett a bécsi császárral is békét kötni Kassán. Még az ezerhatszáznyolcas esztendő vége előtt
Illésházy uram már Magyarország nádoraként, a császár képiben tárgyalta a traktátumot. Mintha
megbocsátotta volna, hogy az ő jelöltje helyett Báthory Gábor ült a trónra, s kényszerítette ki magának
a rendektől a fejedelemséget. Bethlen így írta legalábbis Rhédey uramnak Váradra, miután a béke
meglett. Azt is írta, hogy a nádor unokaöccse, a fiatal Esterházy sietett nyugtatgatni, s megegyezésre
biztatni Illésházy uramat. Ő volt, aki meggyőzte a nádort, hogy így is jól van, lehet Báthory Gáborral
is tárgyalni, s ki tudja, talán beéri majd később ez is kevesebbel... „Békesség, békesség”, csóválta a
fejét Rhédey uram akkoriban, valahányszor eszébe jutott, mi lesz ennek a fene nagy békességnek az
ára. S lám, nem is tartott özönig... Pedig milyen jó volt, mikor végre nem masíroztak, fosztogattak a
hadak Erdélyországban.
Csak ha nincs háború, hadisarc sincs, és akkor nincs mivel etetni a hajdúkat. Hiába adnak azoknak
portát, földet - adott eleget Bocskai és ez a mostani gyermek fejedelem is... Nem nyugszanak azok:
menni akarnak, ölni, rabolni. Vezette háborúban eleget Bocskai zászlaja alatt a hajdúkat Rhédey
Ferenc, nála jobban maguk sem ismerték önnönmagukat. A váradi kapitány nem szerette, ha Erdély
fejedelme túl nyugodtan ül a székén, az őt vagyonában nem gyarapította. Abban volt bizodalma, hogy
sógora, Bethlen uram közel van a tündöklő Gábris vitézhez, és annak szerencsére esze is van
elegendő, majdcsak kifundál valamit az atyafiság javára. Rhédey Ferenc néha azt is számba vette,
hogy ez a Báthory gyerek is csak egy valamikori váradi kapitány fia, még ha Báthory is a neve, s
bármekkora kincset és jószágot hagyott is rá a nagyecsedi országbíró, aki fiául fogadta. Ott született
az is Nagyváradban. Ha apjának nem kellett volna onnét menekülnie, Bocskai uramból sem lehetett
volna váradi kapitány, s ki tudja, lett volna-e belőle akkor fejedelem? S ki tudja, ki jön utána...
Mikor Báthory Anna a szomszédos Nagykereki várba behurcolkodott, Rhédey Ferenc nem sok
nyugalmat jósolt Bánffy Dénesnek. Eszébe jutott, mikor Bánffy a menyegző előtt Filstich Péter uram
házához szállt Kolozsvárott. Abba az ívelt indákkal és akantuszvirágokkal faragott kapus házba, ahol
olyan szívesen szálltak meg nagyurak. A kamaraispánnál a szíveslátásban hiba nem volt, és Filstich
uram szakácsnéjának még a messzi vármegyékbe is híre ment. No meg a főztjének is; Bánffy uramat is
leginkább a hasa vitte oda. Pedig hát... Rhédey gondolatai hosszan időztek a szakácsnén. Még
ugyanaznap, mikor Bánffy Dénes Kolozsvárba bejött, meg is kezdődött a menyegző, Márton
deáknénál, a lábasház alatt, és tartott is négy nap egyvégtében. Jó esztendő volt az a három év előtti,
volt miből enni, inni bőséggel. Hanem a menyasszony untig újabb és újabb mulatságokat, hosszabb és
számosabb táncokat, még több muzsikust kívánt. A vőlegény meg egyre csak azt nézte, mihamarabb
hogy szabadulhatna. A lakodalom után azután a fejedelemmel lovagolt inkább Bánffy Dénes november
15-én, és nem a fiatal feleségével Nagykerekibe. Akkor hogy csudálkozott ő azon!... Azóta azok ketten
mégis olyan békességben élnek, a várkapitány el sem képzelhette, hogyan történhetett.
Nagykereki vára ugyan nem régi birtoka volt a fejedelem új sógorának, de kényelmes lakás esett
benne, és Bánffy Dénes saját kedvére is formálta. Nagybátyjától, Bocskai Istvántól kapta, még annak
fejedelemsége idején. Túl tágas éppen nem volt, de Bocskai annak idején, mikor még maga lakott
benne, jól megerősítette, védhetővé, sok szolgaembernek és várkatonának is lakhatóvá tette.
Nagykereki várának kényelménél több már jó ideje nem is kellett Bánffy Dénesnek. Naphosszat a
kályha mellett pipázott, vagy éppen evett felpolcolt lábakkal. Szobáit a konyha közelébe költöztette,
hogy felesleges sétafikálással ne kínozza magát - kínozta őt eleget a politikum s az asszonyok. Hogy a
törökről szó se essék. De ha a pogány s a fehérnép között kellett volna választani, Bánffy uram inkább
a hitetleneket vette volna társaságképpen, mert azok legalább nem köntörfalaztak. Raboltak, öltek,
elvették, amit akartak. S mindezt az asszonynép is megcselekszi, vélekedett Bánffy uram, csak az több
kínnal jár rendszerint a megtámadottnak. Bánffy Dénes idővel a feleségét mégis megszerette. Báthory
Anna az urát békén hagyta. Nem kereste, nem zavarta, a vár életét felforgatni nem akarta, a dolgokat
máshogy rendezni nem erőltette. Azt a kevés kívánságát, ami volt, Bánffy Dénes örömmel teljesítette.
Egy-két szoknya nem a világ. Bánffy uram örvendett, hogy Báthory Anna jól viseli magát, és őt sokat
nem háborgatja. Tudta jól, hogy feleségének fenséges bátyja is csak azt várja tőle, hogy maradjon
nyugton váraiban, azokat védje, átengedje, ha kell, s ne sokat ugráljon, hisz tülekednek ott a trón körül
elegen. S Bánffy Dénes semmi másra nem vágyott jobban, mint pipázni, várnagyával és kedves
palotás agaraival a tűz mellett gondolkozni, néha a világ folyásáról egy-kettőt szólni. Azon a reggelen,
amikor a fejedelem fullajtára megérkezett, Bánffy Dénes épp egy levelet vett kezéhez Kassáról,
Esterházy Miklóstól. Egy titokban küldöttet, és benne azt, hogy a hajdúk pártot váltottak, és Forgách
Zsigmonddal, a nyugat-magyarországi főkapitánnyal Erdélyre mennek. Még júniusban megindulnának.
Jönnek velük a fejedelemre még tavaly orvul törő Kendi uraimék hadai is. Azt is írta Esterházy, hogy
Thurzó nádor - mert akkor Illésházy már régen halott volt, és a nádorságot Thurzó György viselte -
nem hagyná, máskor meg hagyná, maga sem tudja, hogyan legyen.
Bánffy Dénes a levélhez falatozott egy keveset, lassan evett, másképpen nem is tudott volna, foga
már inkább kevesebb volt, mint több. Sajnálta, legelőbb is a nyugalmát sajnálta. Azután Annát. Azután
a borát, a termést, hogy megint nem lesz szüret, hogy megint a vadaké lesz a vetés. A levélről azután
eszébe jutott, hogy vajon a konyhán jól eltették-e a tavalyi liktáriumokat. A csemegék színejavát
elküldette magának uradalmaiból, és maga ügyelt rá, hogy rendre gondot viseljenek azokra.
Feltápászkodott hát asztala mellől, a deáknak meghagyta, hogy várjon még a válasszal. Mankóira
támaszkodva a konyha felé indult. A négyszögletű vár keleti sarokbástyája melletti terem volt az
öregkonyha, súlyos vassal vert ajtóval. A darabontok üdvözölték a bicegve és fújtatva közeledő
várurat. Bent a konyhában, amint meglátták, két kukta futott rögvest, úgy segítették Bánffy Dénest
emelvényes karszékéig, majd arra fel. A várúr szerette magasból nézni a konyha nyüzsgését. Simonfai
konyhamester is iparkodott urát üdvözölni. Régi embere volt Bánffynak, sok helyre elkísérte, rövid
váradi kapitánysága alatt is nála szolgált már. Amikor menekülésre került a sor, ő csempészte ki
Bánffy kincseskamarájának legjavát a várból egy trágyásszekéren. Bánffy Dénesnek rossz volt a
kedve akkor reggel, a levél miatt. Forgáchot amúgy sem állhatta, lábában a köszvény is rángatta, és
még a belei is csikartak.
- Kedves uram, tán a sáfrányos levet jött megkóstolni nagyságod? Vagy hívassam a sáfárt? A beste
lustája megint késlekedik a heti számadással...
- Maradjon, konyhamester uram, hagyja azt a sáfárt, míg tűrhető áron vásárol... Mégiscsak
legalább ő tudja, mi van a lajstromokban. Hanem hívassa azt a szász szakácsot ide, akit Szebenben
találtunk, Hans, ugye? Na, annak meghagyja kegyelmed, hogy azt a német köményes levet, azt
megfőzze. Az igen kedvemre való volt. Addig is küldessen nekem ide kegyelmed egy kis méhsert. De
mondja meg a segédszakácsnak, ki ne spórolja belőle a koriandernek magját, mint jó múltkor!
Emlékszik, Simonfai uram, micsoda méhsert mérnek Nagyszebenben?! Azért az egyért érdemes volt
fenséges sógorommal odalovagolni...
- Jól mondja kegyelmed, az jó volt, az a méhser. Pont annyi vízzel vegyítették a mézet, hogy jó
volt, s a fűszerekkel is jól bánt az a kocsmárosné. Hanem azt hallom, a fenséges fejedelem megint nem
nyughatik, s nem szereti már olyan nagyon új fővárosát. Hanem nincs is azzal olyan nagy baj, úgy
mondják, megbocsásson, nagyságod, de úgy hallani, hogy a szebeni polgárok, azok sem szeretik olyan
erősen a princepset. Mesélik, hogy a szebeni százak tanácsa valakit fel is fogadott, hogy elveszejtse.
- Széknél sem bírtak vele, most se lesz a nagyságos fejedelemnek baja, hagyja el kegyelmed.
Hanem... - Bánffy elgondolkodott egy keveset - abban lehet kegyelmednek igazsága, hogy a szászokkal
nem jó cicázni. Brassóra menni is őrültség volt. És a portánál a moldvai s oláh vajdaságért ágálni.
Báthory Gábor túl sokat akart, s túl hirtelen. És kegyelmed tudja, nem emberem nekem ez a Bethlen
főkapitány sem. Nem szeret enni. S en nem bízom az ilyenfélékben.
- Bánffyné asszonyom rühelli, úgy mondja. Ha csak szó esik róla, sötétül rögvest az arca...
- Az én kis jó feleségem... Rühelli? Így mondja már? Hát mondhassa. - Bánffy köhögve röhögött. -
S ma merre jár? Hol früstökölt? Itthon-e? Az asszonyházban?
- Bánffyné asszonyom az udvarleányokkal solymászni ment - az elemózsiát magukkal vitték. Az
udvarmesternő is velük ment. A tónál vannak, a kiserdőben. Asszonyom úgy mondta, hazafelé
lovagolva megnézik a méhest s a földeken a vetést.
- Nem tud nyugton ülni ez az asszony... és most már udvarmesterné a rabnő? Játszódik a lelkem.
Most udvarmesterné kell neki. Hát, ha így kívánja. Legyen a Lin asszonyból udvarmestemő. Hol van
már az a méhser, konyhamester uram? Hogy a nyavalyás, kurv... a lábam - sziszegett Bánffy. - És még
a háború is. Hogy az a...
Dörömböltek a konyha udvarra kinyitott ajtaján.
- Ki az? - Kiáltott ki a terem homályos végéből a konyhamester. - Mit akarsz?
- Fullajtár jött a nagyságos fejedelemtől, nagyuram! Urammal s nagyságos asszonyommal is szólni
kíván.
- Be ne merészelj jönni! - dörrent rá Bánffy az üzenettel belépő darabontkapitányra. - Össze ne
piszkítsd nekem a konyhámat. Mondd, hogy várjon az öregpalotában. Majd jövök. Konyhamester uram
küldet neki enni- és innivalót. Megvárjon!

A fullajtárt a solymászók is látták közeledni. Hatan voltak lányok, egy asszony, meg az
udvarmesternő. Az asszony, Bánffyné, alig volt idősebb a gondjaira bízott leányoknál, akiket
udvarához küldtek neveltetésre a nemesi házaktól. De Báthory Anna szívesen anyáskodott rajtuk.
Hímezni ugyan nem tanította őket, mit is tanított volna, még az egyszerűbb gránátalmás hímzéssel is
alig boldogult, madarakhoz, szarvasokhoz neki sem kezdett. De udvarmesternője annál inkább értette
a török mintát, a lengyelt is eltanulta, s hozott magával messziről, ahol született, olyan csodálatos
képeket, hogy a főrendű asszonyok Erdély-szerte kézről kézre adták egy-egy hímzett keszkenőjét.
Báthory Anna ragaszkodott hozzá, hogy a leányok a vizek, párlatok elkészítését is megtanulják, s
ebben ő maga is tehetséges tanítványa volt Linnék. A nagykereki régi ecetesházat a vár ura átengedte a
nőknek, s ott főzték rózsa-, ibolya-, levendulavizeiket, keverték szépítőkencéiket, kotyvasztották
gyógyítószereiket. Kerekibe járt orvosságért a környék összes nyavalyása, s ha Báthory Anna
meghallotta, hogy beteg gyermek van valahol, maga vitte a kenőcsöt, mézes bort, füves levest. Lin
asszony akkor lett Báthory Anna udvarmesternője a Nagykereki várban, amikor a fejedelem húga
hosszas unszolására szabaddá tette, kistafírungozta, s végre hozzámehetett Jánoshoz. Ahhoz a
Jánoshoz, aki Bocskai követségével Sztambulban járt, és aki Linnék olyan kedvére való módon
sóhajtozott a szerájba be-bepillantó csillagokra. Jánost Bocskai halála után Báthory Gábor udvarába
fogadták meg, bolondja volt paripáinak, és az ügyes, sokat látott lovászmester kiváltképp értette a
mesterségét. Egy vadászaton, mikor a kutyapecérek nem találták a fejedelem megsebesült kedves
agarát, János nem nyugodott, addig kereste, mígnem megtalálta, Báthory Gábor színe elé vitte, és
azután még meg is gyógyította. A fejedelem nagy kedvében nemességgel jutalmazta meg, földet, portát
adományozott neki, és hozzáadta Lint. Jánosnak sem volt éppen nagyon ellenére a dolog. A kis kínai
nővel két téllel Báthory Anna esküvője után találkoztak ismét, Gyulafehérvárott, amikor Bánffyné
karácsonyozni és újesztendőt köszönteni utazott a fejedelmi udvarba. Már akkor, s az azt követő
tavaszon kezdte rágni a fejedelem fülét, hogy adná hozzá Lint Jánoshoz. A lakodalmat gyorsan
megülték, került rá alkalom még a farsangban, úgyis együtt múlatta a maskarás időt a fejedelem és a
húga. Anna és udvartartása együtt utazott a fejedelmi kísérettel. Azon a télen még két éve sem volt
fejedelem Báthory Gábor, és huszadik évét épphogy maga mögött hagyta. Végigtáncolta országát a
fejedelem. Szép húgával, rokonaival, bizalmas embereivel érezte jól magát, kevés szolgával utazott.
Birtokosztogató kedve is mintha kissé alábbhagyott volna; nem szórta már nyakra-főre a városokat,
kiváltságokat, várakat. Már azt is megbánta, hogy Szamosújvárt Kendi uramnak adta, s azt is, hogy
Aranyosgyérest Bethlen Gábornak. A hajdúk kérték a zsoldjukat, és a hajdúk másodszor nem kértek
szépen. A hatalmas Báthory-birtokok jövedelme sem tudott etetni egy akkora éhes sereget.
Lin néha szomorúnak látta úrnőjét, gyakran a semmibe bámulva meredt maga elé, de a következő
pillanatban ismét kacagott, táncolt, évődött. Báthory Anna tizenhat éves volt. Megnyúlt, haját mint a
tűz, úgy viselte, s a fejedelem minden brokátot, amit megkívánt, végszámra meghozatott húgának. Lin
asszony három hímzőasszonyt dolgoztatott azon a télen s tavaszon. Farsangkor Báthory Gábor és
Báthory Anna beragyogták a mulatságokat. Senki sem táncolt kecsesebben, mint a fejedelem húga, és
senki sem mulatott nagyobb kedvvel, mint a princeps. A fejedelem húgának sokan csapták a szelet, s ő
évődött is mindenkivel. Lin úgy mondta, míg mindenkire mosolyog, s nem csak egyre, nem lesz baja.
Bánffy uram Kerekiben telelt és tavaszolt, néha megírta feleségének, hogy a kamarákban megrágták az
egerek a sonkát, s hogy a fejedelemnek jobb lesz vigyáznia a katolikus urakkal s Bethlen Gáborral is.
És Báthory Anna megírta urának, hogy új szoknyáját egy leboruló fáklya megégette, s hogy nénjük,
Imreffiné és húguk, Dengeleghyné Török Kata is megérkezett Fehérvárra, s így majd minden
Erdélyben élő rokonságuk velük ünnepel. Azt is megírta, mikor Lin és Nyíri János megházasodtak, azt
is, hogy a császár és a nádor delegációja elment ugyan, de Esterházy Miklós és még egynéhány
főember ott maradtak farsang végéig. Azt, hogy Esterházy, mikor végül elutazott, a napsugarat is
elvitte a szemeiben, nem írta meg Báthory Anna a férjének. Viszont azt is írta még, hogy a fejedelem
nem szeret Fehérvárott, azon gondolkodik, új székváros kellene, s talán akkor közelebb lesz
Kerekihez. 1610 első napján Brassóból küldte levelét, abban arról írt, hogy Bethlen uram visszatért a
magyar országgyűlésből, ahol a fejedelem nevében járt, s hamarosan jön Brassóba elmondani, mit
végzett. Április elején Báthory Anna megírta, hogy hazamegy Kerekibe. Bánffy uram örült, hogy a
felesége biztonságos helyre bújik a közelgő vihar elől. Mert amiről Báthory Anna írt, abból Bánffy
uram biztonsággal meg tudta jósolni, hogy kemény idők jönnek, s hadak megint. Hogy nyugatról a
császáréi vagy keletről, a portáról, azt még nem tudta, de hogy jönnek, abban bizonyos volt. Mert
Báthory Anna arról írt, hogy a fenséges fejedelem március 25-én Kolozsvárról útban a besztercei
országgyűlésre, Széken hálni megállt, s csak vagy harminc nemesúrfi és valamennyi kék darabont
lovagolt vele. „Kendi István kancellár uram és Kornis Boldizsár uram, a székely főkapitány azonban
embereikkel rajtaütöttek, életére törtek, megpróbálták levágni. Kendi uram a lovászának, az óriás
termetű Török nevezetűnek huszonöt jobbágytelket ígért, ha segít nekik. Ennek az lett volna a feladata,
hogy kikémlelje, a darabontok elindultak-e már, mert Kendi uram nem akart nekilátni a dolognak,
amíg a kíséret egésze a fejedelemmel volt”, írta Báthory Anna igyekvő részletességgel. „De az én
Gábrisom odaküldte egy emberét a csűrhöz, ahol a lovasaikat és a gyalogokat rejtegették kancellár
uramék, hogy megkérdezze az őrködőket, ugyan kit vigyáznak. A jóemberek nem tudván, hogy a
fejedelem ellen viszik őket gyilkolni, elmondták, hányán vannak, s miképpen vannak felfegyverkezve.
Erre a fejedelem hívatta a kancellárt s a főkapitányt, és azok rögtön kitudták, hogy ármányos, utálatos
terveik le vannak leplezve, s szaladva menekültek. Akkor nagyságos bátyámuram utánuk eresztette a
kísérem te felét, egy Kornist levágtak, főkapitány uramat pediglen elfogták több sebből vérezve.
Kendi uram és az a gyalázatos Sarmasághi Zsigmond Magyarországig futottak. Kendi kancellárt, úgy
hallottam, ott biztatta fel Forgách Zsigmond, a felső-magyarországi generális. Vadássza már egy ideje
a kancellár magának a fejedelemséget, s a sok bolond pápista meg bólogat rá és szupportálja. Imreffi
főtanácsos uramat is le akarták vágni, és a fiát is a gyalázatosak. Komisné közben televisította
Erdélyt, hogy a fejedelem erőszakkal akarta elvenni tőle asszonyi becsületét! Hát kell is a
fejedelemnek Kornis Kata öle! Hisz vén az már! Hogy a pokol tüze kínozza még életükben ezeket!”
Báthory Anna maga is az írás után ment, és mire Kerekibe ért, addigra a fejedelem is biztonsággal
megérkezett Besztercére, az országgyűlésre, ahol Bethlen Gábor és a rendek megnyugtatták, hogy
pártütőinek nincs már maradéka az országban. Kornis Boldizsár életéért aggódva raboskodott, Kendi
szolgáját Szamosújváron ágyú elé kötözték, úgy lőtték szét.
A széki merénylet után, még Besztercére futtában, a fejedelem biztonságos otthonába parancsolta a
húgát, vele küldve Jánost is, hogy az épségben a férjének átadja. Meghagyta, ha útjukban valamiféle
gyanúsat észlel, olyasmit, mint ott, Széken, a szállás körül, ne habozzék élete árán is védeni Annát.
A tavasz háborút is hozott, a havasalföldi vajda, akinek országát Báthory Gábor haddal és csellel
is meg akarta szerezni, most maga jött a fejedelem ellen, és Brassónál annak seregét tönkreverte.

Magukra maradtak Kerekiben. Férj és feleség. Lin akkor lett Báthory Anna udvartartásának feje.
Életüket hónapszámra nem háborgatta senki, aztán elkezdtek jönni az udvarló leányok. Bánffy uram
nénje küldte Báthory Anna udvarába a lányát elsőnek. Jöttek még kisasszonyok, végül hatan háltak
már a leányok házában. Anna örült minden új pajtásnak, s komolykodva, ceremoniálisan fogadta
mindegyiküket, de amikor a gyümölcsösben almát szedtek, dobálóztak, vagy a korán ébredő nyárban
az erdei patakra lementek fürödni, sivalkodott, fröcskölt, játszódott, pont, mit ők; látták is mind, hogy
süldő lány maga is. Csak az új füvesházban volt komoly, és a kertjében a növényei között. Minden
egyes virágot lerajzolt, s gondosan mellé írta, mikor virágzik, mikor kell leszedni, hogyan lehet
hasznosan elkészíteni, mire jó. Lin asszony gondoskodott mindannyiukról és az asszonyház
rendtartásáról is.
Néhanapján Anna a szokásosnál jobb kedvű volt, olyankor tudták, levele érkezett. Bánffy uram
nemigen zavarta a leányasszonyok életét.
Eleinte, még az esküvő után, férji kötelességének megpróbált ugyan párszor eleget tenni, de csak
szuszogás s erőlködés lett a vége. Anna fuldoklott Bánffy uram súlya alatt, s a várúr is inkább evett
volna egy kis mandulalében ázott sült halat vacsorára, mint hogy ifjú feleségén erőlködjön. A szíve
sem bírta, s a kedve sem kívánta, és a kötelesség egy-két alkalom után kevéske oknak bizonyult.
Békességben lemondtak a családgyarapításról mindketten. Bánffy Dénes, úgyszintén kötelességének
eleget téve, a fejedelem sógoraként ment a csatába is, igaz, végül verekedni nem kellett. Szebent
megvívni ment sógorával, s hogy a fejedelem végül is harc nélkül besétált a városba, nagy
megnyugvással töltötte el. Úgy történt, hogy a jó szászok megijedtek, bár először nem hajlottak rá,
némi noszogatás után ráálltak, hogy kevés kíséretével beengedik Báthory Gábort városukba. Aztán,
amikor a kaput már kitárták, több ezer katona bukkant elő és iramodott be Nagyszebenbe a fejedelem
kíséreteként. Bánffy uramnak ez nagy mulatságára szolgált, hogy így lett a nagyságos fejedelemnek új
székesvárosa ezerhatszáztíz karácsonya előtt, és a városban sebtében összehívott országgyűlés azt is
kimondta, hogy Nagyszeben a princeps birtokává lett. De mikor már a Havasalföldre indult Báthory
Gábor vajdának címeztetni magát, Bánffy Dénes haza- kéredzkedett, vén róka volt már, tudta, mikor
fusson vissza a likba. S legjobban mégis a Kereki vár konyhájában szeretett lenni, és Simonfai
konyhamesterrel az étkek beadásának megfelelő sorrendjéről disputáim.
Az öregkonyhában csak kevés emberre főztek, a vár urára és néhány főember szolgájára. A
várnépre a másik konyhában, ugyan gondosan ott is, de ott nem mustrált és kommentált a vár ura.

Aznap reggel, amikor Bánffy uram Esterházy levelét olvasta és mézsert reklamált, Báthory Anna
solymászott, s a fejedelem fullajtárja a várba ért, más hír is érkezett. Nem is akkor, még előző este, de
Lin asszony csak kint, az erdő alján adta át a solymászatban szünetet tartó, az árnyékot adó kis török
hadisátorban, a vánkosokon a leányokkal megpihenő Báthory Annának. Kereki úrnőjének kedvelt
mulatsága volt a solymászat, s szívesen töltötte az idejét kint a Kerek-erdőnél, melyről a vár a nevét
is vette.
A mocsárvidék és a tavasszal rendszerint kiöntő folyó védte a várat, aki nem ismerte a vidéket,
könnyen ingoványra tévedt, s a portyázók elkerülték Kereki környékét. Ha Báthory Anna solymászásra
szánta magát, a nap jó részét ezzel töltötte. Kosaras szekér vitte a vadászó lányok után a festett
selyemből varrt, s hajlékony vesszőkre gyorsan kifeszíthető török sátrat. Ha elfáradtak, kihozatták a
várból a muzsikusokat, s énekeltek, táncoltak, s a rögtönzött mulatság után a selymesaranyos zöld
drapériák alatt, egy már rég halott török bég hadisátrában gyümölcsöt és édes sült tésztákat ettek. A
sátorra a zászlósházban talált rá Lin, Bánffy uram zsákmányolta, mikor még vitézkedett a végvárakon.
Azon a délelőttön a levél nagy izgalmat okozott az asszonyleányok között. Kisvárdáról érkezett,
Telegdy Anna, ki akkor már Nyáry Istvánné volt, küldette, hogy meglátogatná kedves húgát, mert
kívánja látását. Írta, hogy hírekkel jön, fontos ügyben, anyja kérésére. Három hét múlva, ígérte, és
kérte szép húgát, írná meg, mivel kedveskedhetne neki, hozna neki orgonafát, ültetni, és a Kisvárdán
felejtett gyöngyös süvegét, a régit, amiben kövek is vannak, és a tárházban a ruhásládában maradt.
- Anna jön, Telegdy Anna! Indulás. Olyan rég útjára küldte már ezt a levelet, ki tudja, miért ért oly
sokára ide. Hisz maga is itt lesz hamarosan. Vissza kell indulnunk rögvest! Az öregpalotában
meszelni kell... hova szállásoljuk? Lin, neked arrébb kell hurcolkodnod. Úgy kívánom, Annának
egészen hozzám közel legyen a szállása.
- Csomagolni, leányok! Hallottátok asszonyomat. Indulni! Gyurka, menj, hívd a szekerest! - szólt
oda az udvarmesternő egy kisinasnak. - Asszonyomnak írni kell Tokajba borért és mézért. És Bánffy
urammal is szólni.
- Igen, igen, Bánffy uramnak is szólni. Micsoda remek mulatság lesz! Még egy hegedűs is kell
majd, ez a mostani olyan öreg, még váradi kapitány korában muzsikált Bánffy uramnak, s azóta sem
tanult új nótát, azt hiszem. Mindegy is ez; görög atlaszból hímezhetnénk nénémasszonynak keszkenőt.
Elkészülne három hét leforgásával?
- Ha asszonyom úgy óhajtja, miért nem hímezi maga? A leányoknak s nekem van varrnivalónk
elegendő! - Lin nem szeretett hurcolkodni. S nem szerette, ha hírek érkeztek, olyanok, amik után így
sebeskedni kell. Jó hírrel nem sietnek, tudta.
- Udvarmester asszonyom, tudja, hogy én nem hímzek. Ismer, s tudja, miért, és a többi dolgát
félreteheti, ha asszonya mást parancsol.
- Asszonyom hímez. Csak nem Telegdy Annának. Ha emlékszik még, magam mutattam meg, hogyan
varrja a pirosat középen, s hogyan a szegélyen a virágos mintát. Ha eldugta is, varrja azt asszonyom.
- Arról te senkivel szót ne válts! Parancsolom, értetted!?
Ahogy a külső várfalon túljutottak, Kereki várnagya sietett eléjük. A várat, amit Bocskai István
felesége hozott férjének hozományul, az akkor még csak lázadó főúr több száz várvédő katonának is
alkalmas erőddé alakíttatta át. A négyszögletű belső udvart körülzáró, minden sarkán erős, kiugró
körbástyával védett várkastély külső falát megemelte, megerősítette, azon belül volt a várbéli népek
lakása. Várárok is védte Kerekit, és a külső védfalhoz is erős bástyákat építtetett korábbi ura. Bírta is
Kereki a török rohamot, amikor rámentek Bocskaira, és bírta a győztes csata után Bocskai István a
Körösök egész vidékét. Erős, óvó otthona volt Kereki a fejedelem húgának. Lin asszony mégis
megborzongott, amikor a darabontokat éppen a várfalakra és a bástyákra vezénylő várkapitányt
meglátta. A fullajtárok is nyergeitek Kerekiben valami készülődött.
- Asszonyomat hírrel várják - lovagolt elébük a várnagy.
- Hát, várnagy uram, honnan tudja, hogy nénémasszony érkezik? Talán Bánffy uram is levelet
kapott, hogy Telegdy Kata nálunk vendégeskedni indul? Nem gondolom, hogy Telegdy Anna
érkezését, bármily kedves is szívünknek a nénémasszony, várnagy uramnak ekkora figyelemmel
kellene kísérnie. - Báthory Anna jókedvében még a várnagy vállát is megveregette. - Rendelje vissza
a darabontjait, várnagy uram, minden kézre szükségünk lesz, úgy döntöttem, az öregpalotát rendbe
hozatom, s talán még...
- Ahogy asszonyom kívánja. De előbb talán hallgassa meg, a felséges fejedelem milyen hírrel
szalajtotta ide Nyíri János uramat. A fejedelem nem bízta másra a hírt, és úgy mondja Nyíri uram,
nem is tér vissza Nagyszebenbe. Kerekiben maradjon, úgy parancsolta a felséges fejedelem. – Lin
arca felragyogott, ahogy a férje érkezését meghallotta. S Báthory Anna arca is felderült.
- Hátha jön ő is, Lin! Hátha a fejedelem is jön! Őt kell itt bevárnia Jánosnak, úgy gondolom! Hát
nem lenne gyönyörűséges? Telegdy Anna és a fejedelem együtt itt nálunk, Kerekiben? Micsoda
mulatságaink lesznek! Bánffy urammal szólt már János?
- Nagyságos uram, khmm... Úgy izente, későbbecske... a konyhából izente. Van ugyan már vagy pár
órája. De Simonfai uram nem hagyja háborítani. Khmmm... - a várnagy arcán elnéző mosoly szaladt
végig - ...nagyuram elaludt.
Báthory Anna felnevetett.
- Az én könnyű álmú szerelmes uram talán még egy ostromot is átaludna! Mit bánom én Simonfait,
megyek, felébresztem azt a vénembert! Vagy még inkább... hiszen alhat napestig felőlem... hol van
Nyíri uram a hírrel?
- Az öregpalotába küldette Bánffy uram... a darabontok nem ismerték meg, s nem mondták neki,
hogy Nyíri uram az, a fejedelem izenetével. Csak azt mondták, fullajtár jött. De úgy hiszem, nem olyan
nagyon bánja, bőséges tálakat küldtek fel neki a konyhából. Lin asszony után kérdezett még. Éppen
falatozik, ha el nem nyomta az álom. Egész éjjel lóháton ült.
- Küldesse az asszonyházba, várnagy uram! - szólt közbe Lin. - És sietni!
Ahogy kimondta, a férje már ott is volt előtte. Nem kellett a várnagynak senkit utánaszalajtania.
Alighogy lódobogást hallott, Nyíri János leszaladt a lépcsőkön, átvágott a várkastély belső udvarán,
keresztülfutott a vár előtti virágágyak között, és mire az asszonyok a várnaggyal a beszélgetésben
odáig jutottak, hogy érte küldessenek, ő már oda is ért, és feleségét emelte is le magához a nyeregből.
Báthory Anna maga ugrott le, sietett ő is Nyírit üdvözölni.
- Isten áldásával s a fenséges fejedelemével köszöntöm nagyságos asszonyomat, s alázattal kérem,
mielőbb hallgassa meg szerelmetes bátyjaura izenetét, a szó most nem várhat.
- Isten hozott, János, nagy örömünk van abban, hogy Kerekibe jöttél! Úgy gondolom, Nyíri uram,
előbb talán valaki mással kellene szólnia egyedül, aki talán még minálunk is jobban örül látásának -
mosolygott Báthory Anna.
- Előbb asszonyommal szólnék. És Bánffy urammal, mielőbb.
- Jöjjön hát, János. Felesége előtt úgysincsen titkolni való dolgunk, jöjjön, udvarmester
asszonyom. Udvarmesternővé tettem asszonyát Nagykerekiben, János, mit szól? Bánffy uram most
pihen, s majd szólok vele magam, később. Jöjjön, jöjjön, talán csak beéri velem is a nagyságos
fejedelem hírhozója...
Az öregpalotában hűvös volt. Báthory Annának jólesett a nyári melegből besétálnia a falak
félhomályos boltívei alá. A forróságból belépve mégis először megborzongott.
- Háborúskodás lesz. Soká... - kezdte János. - A fejedelem Brassó alá indul. Megint.
Magyarországról Forgách uram, a nyugati hadak főkapitánya, Mátyás főherceg képében jön. Radu
vajdával szövetkezett. S a hajdúk is mellé álltak. Az oláh is megindul. A vajdát a lengyelek is segítik.
Nem szerették, hogy a nagyságos fejedelem Havasalföldet vazallusává tette. Itt a levél, nagyságos
asszonyom, olvassa maga, ahogy nagyságos bátyjaura írja! - Anna elsápadt.
- S a török? Nézi, hogy Bécs lenyelje Erdélyt?
- A török portáról néhány héttel ezelőtt izenték, hogy Báthory Gábor ne készüljön Havasalföld s
Moldva vajdájává lenni. Másnak szánták a vajdaságokat. S a ravasz Radu az oláhokkal már meg is
indult Brassó felé. A fejedelem félti a húgát, s úgy parancsolta, induljunk. Rögvest. El innen. Forgách
erre jön majd. Titokban megyünk. Bánffy uramnak izeni, hogy minden jó emberét hívassa, s erősítse
meg a falakat, és készüljön az ostromra. Közben kegyelmed csomagoljon. Magam kísérem. Olvassa
kegyelmed! - hadarta János a sápadó Annának, aki értetlenkedve nézte s hallgatta a fejedelem futárát.
- Nem lehet! - hajtogatta halkan, mintegy magának. - Báthory Gábor Erdély fejedelme! Csapdában
van... hogy lehet ez? Mit csinálnak azok a nagyeszű tanácsos uramék ott Szebenben? Hát a lengyel
korona is ellene? Hisz Vasa Zsigmond most Moszkvával bajlódik, ölébe pottyanhatna Gábornak akár
a korona is. Gábor úgy írta, hogy neki nagy pártja van a lengyel udvarban… - Báthory Anna
elhallgatott. Egy ideig csend volt.
- A fejedelem húga nem fut. Megvédem Kerekít. Nyíri uram, Thurzó nádor hogy hagyhatja ezt? Hát
persze hogy hagyja, hisz nem tömlöcévé tette Erzsébet nénémnek is csejtei várát?... Báthory Erzsébet
bezárva! Az országbíró testvérhúga, ítélet nélkül, csak úgy, mint egy... Uraim meg Magyarországban
csak ülnek, és nézik, ahogy nénémet per és ítélkezés nélkül bezárva tartják! Hát a béke? S a törökök
szultánja! Hiszen ki más ülhetne Erdély trónján, mint egy Báthory? - Ahogy beszélt, Annát megint
elfutotta az indulat. - Kígyók mind! Szamárfattyai! Hogy merészelik? Báthory Erzsébet leányok
vérében fürdött, s szüzeket gyilkoltatott, mondják! Nénémasszony egy kutyára se tudott ráütni. És
Erdély nagyságos fejedelme, ez a bolond testvérbátyám csak húzta a vállát... lapított, hogy Thurzó
nádort fel ne hergelje. Megint csak az orra hegyéig néz. Na, most aztán nézheti. Szerelmes Istenem,
mivé leszünk? Lin, hozd ide Bánffy uramat! Nem bánom, ha hétszer alszik is! Ha kell, rángasd ide a
kemence mellől. Árulók, mindenhol árulók... - sziszegte Anna. - Üzenj várnagy uramért is. Mondja
tovább kegyelmed, Nyíri uram, mondja, mi van még?! - Báthory Anna leült a nagy asztal mellé,
Bánffy Dénes öreg, fodorhabos jávorból faragott támasztós székébe. Derekát kihúzta, kötényét
lesimította, fejét felszegte, kezeit ölében nyugtatta.
- Indulnunk kell. Holnap már! - erősködött Nyíri.
- S ugyan hová? Nagyszebenbe?
- Nem. Nyugatnak indulunk, Ecsedre, s onnan tovább.
- Forgách uram hadai elé?
- Nyáry uram a főkapitánnyal lovagol. Tőle tudjuk, merre menjünk, hogy bizton Kisvárdára
érjünk. Olyan egyenes utunk lesz, mint a deszka.
- Nem mehetünk! Hiszen éppen Nyáryné, éppen Telegdy Anna néném írta, hogy érkezik. Ma
vettem levelét. Hanem hogy hadak idején jönne?...
- Figyelmeztetni jött volna, és a fejedelemmel szót váltani. Várday Kata asszonyom küldette
volna. Thurzó nagyságos nádor úr üzenetével. A nádor követei dolguk végezetlen mentek haza. S
Bécsben már rég keresik az okot Erdély ellen indulni. Elkésett. El sem jött még Várdából. Mert
közben a had megindult. De a levél üzenet is volt, hogy Kisvárda még biztonságos hely Báthory
Annának.
Anna kinézett az ablakon. Kisvárda, mormogta. Megint Kisvárda. S megint kegyelemkenyéren. Nem
akart menni. Inkább az ostrom.
Lin lépett be. Szó nélkül Báthory Annához ment, lassan, vigyázva, nehogy egy hirtelen mozdulatot
is tegyen. Leguggolt a szék mellé, amelyben úrnője ült. Kezét Anna kezére tette.
- Bánffy Dénes uram nem jön. Nem jöhet...
- Mi az, hogy nem jöhet! - csattant fel Anna. – A lusta vénember! Átaludná még a feltámadást is ha
rajta múlna...
- Hálóházába vitték. Beteg.
- Még hogy beteg. Zabált megint!
- Nem. Kínlódik.
Bánffy Dénes a párnáin feküdt, arca fehér volt. A konyában, mikor felébresztették, szívéhez kapott
és összeesett. Magához tért, úgy vitték a nehéz konyhai magasszéken az ágyáig. Négyen alig bírták a
kocsisok.
- Kegyelmedet valóban beteggé tette valami. De gyógyulnia kell. A fejedelem ideküldte Jánost.
Mennünk kell. Gábor azt üzente, nyugatra. Mielőbb. Kegyelmed most nem hagyhatja el magát -
suttogta Anna aggodalmasan a nehezen szuszogó Bánffynak.
- Hívassa a prédikátor uramat, Bánffyné asszonyom! - szólt János halkan, az ágy mellett térdelő
Anna füléhez közel.
- Hallgasson Jánosra kegyelmed. Báthory Anna, hites feleségem, jó feleségem voltál, kis leányka.
Hivassa kegyelmed prédikátor uramat, s hozza a kenetet. Siessen! Siess te is, Anna, tégy úgy, ahogy a
fejedelem üzente. Mindent vigyél. Mindent, amit lehet. Tokaj elveszett, s Váradra mennek. Rhédey
uram beteg, ki tudja, meddig védheti... Bethlen. Bethlenben ne bízz, Anna! Fejedelem lesz az még,
meglásd! Szegény Báthory Anna, te és Erdély..- anyám is, szegény, mihez kezd majd? Hol van?
Szerelmes jó anyám! - sóhajtott fel Bánffy Dénes. Mielőtt a szép világot elhagyta, anyját, a rég halott
Bocskai Juditot látta, ahogy karjait kinyújtva, kezében hatalmas, édes dinnyeszeletektől roskadozó
tálat hoz felé.
Báthory Anna csodálkozva nézett előbb a lelkét kilehelő Bánffyra, majd a várnaggyal együtt belépő
lelkészre.
- Elkéstek. Megállott a szíve - mondta, és lezárta Bánffy Dénes mozdulatlan tekintetű szemét.
Felállt. - Holnap temetjük! - rendelkezett. - Korán. Öltöztessék fel! Várnagy uram, magára bízom.
János, Nyíri uram, udvarmester asszonyom, jöjjenek! Küldesse az öregpalotába a deákot, várnagy
uram. Diktálok! És most menjenek, búcsúzom szerelmetes férjemuramtól. Hagyjanak. Ki innét!
Mindenki!
Báthory Anna egy ideig csendben nézte a halott arcát. Látott már holtat eleget. Bánffy Dénesben
még benne bujkált az élet, még színe volt, még lehetett volna csak beteg és alvó. De halott volt. Csak
test, szellem és lélek nélküli. Anna körbenézett. Az íróládához ment. A Tokajból érkezett leveleket
átfutotta. Talált más leveleket is. Egy régebbit Esterházy Miklóstól. Meg se nézte, ki írta, ismerte a
betűket. Valami Giczyről írt, kérte Bánffyt, figyelmeztesse a fejedelmet. Még Illésházy nádor
udvarából ismerte, s ahol most van, Mágócsy Ferencnél, várkapitányságig vitte Giczy András.
Esterházy gazembernek, gyilkosnak mondta, aki a szél járásával fordít köpönyeget, leginkább akkor,
ha a zsebeit megtömheti. Anna ingvállába tűzte a levelet. Mit bánta ő Giczyt, Miklós írta, azért tette
el. Az íróládát összecsomagolta. Továbbment a tárházba. A kardokat s puskákat mustrálta. Bánffy
Dénes díszes, kincset érő fegyvereit. Az aranyakat. Sorra nézte végig a ládákat. Gondolkodott.
Mindent nem vihet. Elásatja, döntötte el.
Lin aztán egész éjjel varrt. Két öltözet ruhába, az Annáéba s magáéba, ékszereket, kösöntyűket,
arany nyakbavető láncokat. A serlegeket, kupákat, arany és ezüst marhákat, kardokat, amit még
mozdítani lehetett és érdemes volt, János három darabont segítségével ásta el. A rózsaágy alá, a
virágokat először óvatosan kiemelve, majd visszaültetve. Másokat, a legdrágább ékszereket Bánffy
Dénes halotti leple alá rejtette az özvegy, reggel, mikor a virrasztókat kiküldte, és mielőtt még az
öregpalotában felravatalozott urára rácsukta volna a koporsó fedelét, és kinyitotta volna az ajtót, intve
a várnagynak: vihetik, indulhat a gyászmenet. Éjszaka, amikor nem a holttest mellett virrasztott,
Bánffy halálának híréről levelet diktált és küldetett, ahová kellett. Maga is írt, egyet Báthory
Gábornak, s egy másikat, remegő kezekkel, szabadkozva, hogy rútul írja, de nappal nem volt hozzá
érkezése, Esterházynak. Többször megírta, nem tudta, hogy mondja, hogy gyászol, de szabad. Aztán
valahogy a sorok között mégis elmondta, hogy amit annak idején az özvegyasszonyságról mondott,
azon állapot kívánásáról, már bánja, es ha Esterházy Miklós megvárná a gyászidő leteltét, Kerekinek
s Tasnádnak ura lehetne. Azt is írta Báthory Anna, hogy ha az Úristen is úgy kívánja igazítani útjaikat,
talán még a tél előtt egymást megláthatják.
A temetés után mindjárt elindultak. Báthory Anna a kocsiban rázkódva Várday Katalinra gondolt,
hogy hogyan fogadja majd most, özvegységében a Párka. Nagyecsedre is, az öreg országbíró
bevehetetlen várára, tasnádi birtokára, aminek megtartásáért neki Bánffynévá kellett lennie - s most ki
tudja, a török, a felső-magyarországi főkapitány, avagy az oláh vajda teszi-e rá a mancsát. Arra
gondolt, milyen szerencse, hogy a hintócsináló még az elmúlt hónapban tizenhat forintért megborította
az alkalmatosság tetejét, és arra, milyen jó, hogy két ökörbőr elegendő volt, hogy szépen meg is
rojtozta, s új szegekkel is megcsinálta. Aztán Bánffy Dénesre is, hogy van-e kényelmes nyugvása a
sírban, s hogy az ékköves díszkardok és ékszerek nem zavarják-e örök álmát.
Nyíri a hintó mellett lovagolt. A várnagy és harminc darabont kísérte őket. Két társzekér jött még
utánuk, Nyíri többet nem engedett. Nyírbátorban két napra megpihentek. Az ottani várkapitány
kényelmes szállást készített nekik, Báthory Anna mégis sietett tovább. Nem szerette azt a várat. Nem
szerette a templomát, nem szeretett halott atyafiainak közelében lenni. Nyugtalanul aludt. Ablaka az új
református templomra nézett.
Az országbíró építtette, s nyughelye is itt volt. Második éjjel, éjfélkor a templomi harang meg-
kondult, és az összeszaladó várnép nagy ámulatára a harangozókötél mozdulatlanul lógott.
Tizennégyszer szólalt meg így, és Báthory Annát mind a tizennégyszer kiverte a veríték. Már
pirkadatkor lóra parancsolta kíséretét, befogatott. Hajtották az állatokat, ahogy lehetett, Nagyecsed
felé. Épphogy eltávolodtak a nyírbátori vár árnyéka alól, a templom tornya is eltűnt már a láthatárról,
amikor meglátták, hogy porfelhő közeledik a másik irányból. Két lovas bontakozott ki belőle.
Megálltak.
- Lovasok közelednek, nagyságos Bánffyné asszonyom. Ketten. Bevárjuk őket. Talán hírt hoznak. -
Nyíri ezzel ébresztette a bóbiskoló asszonyokat.
A lovasok hamar odaértek. Báthory Anna nyugtalan volt. Egyre gyakrabban kérdezgette Nyírit a
hintó ablakán kihajolva:
- Kik azok, Bányai uram? Császáriak? Erdélyiek? Hajdúk?
- Nagyurak, nagyságos asszonyom. Kócsagtollas lovakon jönnek. - Mire kimondta, a lovasok már
majdnem oda is értek.
- Tudja meg, kik, s mit akarnak.

- Adjon isten, nagyuraim! - köszöntötte Nyíri a nyergükből leugró lovasokat. Elcsigázottak, porosak
voltak. Szájuk cserepes, csizmájuk, süvegük poros, ingujjuk átizzadt, arcukon a barázdákban
megtapadt a verejtékkel összekeveredett por. Az egyiknek szőke egyenes haját szinte fehérre szívta a
nap. Világos szemei fáradtan, nyugtalanul kémlelték a látóhatárt. A másik, az emberesebb, testesebb,
fekete mentében, sötét hajával idősebbnek tűnt nála, de csak első ránézésre. Fiatalember volt,
komolysága öregítette. Csak a szemei voltak nyugodtak. Aki tovább nézte egy pillanatnál, úgy érezte,
megbízhat benne.
- Kegyelmednek is, Nyíri uram.
- Jaj, Esterházy uram! Hát kegyelmed az? És Nyáry uram? Rossz felé mennénk? A főkapitány
serege erre vonul?
- Nem, Nyíri uram, legyen kegyelmed nyugodt, és semmit se bánkódjon azon, jó felé mennek-e!
Csak Bánffyné asszonyommal kívántunk szólni. Könnyen jár vajon útjában a fejedelem húga?
- Várjanak, nagyuraim.
- Ne várassa őket, Nyíri uram, magam jövök uraim elejbe. - Báthory Anna kilépett a hintójából.
Fekete tafota nyári süvege alól a két férfi arca között cikázott a tekintete. Kilesett Nyírire is, mintha
tőle várna választ, mire vélje a váratlan találkozást. Kalapos süvegén a fekete strucctollat fújta a szél,
a kalap pártázatán tizennégy gyöngyös boglár, közepükben nagy (öregnek nevezett) piros kövekkel,
csak úgy szikrázott a fejfedője a júniusi napban. A toll mellett a vert ezüsttel tűzött anyagon még egy
gyöngyös bokréta is varrva volt. A kalap alatt csak a rézvörös hajzuhatag látszott, három rendbe
sodorva, gömbölyű vassal kerekítve, pillangós csattal összefogva. Báthory Anna arcát árnyék takarta.
Termetét szinte teljesen beborította a fekete utazóköpenye. Csak a köpeny alól jártában kilibbenő
karmazsinvörös, aranycsatos cipőinek színe ütött el komor öltözetétől.
- Isten áldása kísérje kegyelmeteket. Nyírbátorba igyekeznek, nagyuraim? S mi végre kíséret
nélkül hadi időben?
 A férfiak csak nézték az árnyékot a fekete süveg alatt, az arcát keresve, míg Nyáry Istvánnak eszébe
nem jutott magyarázattal szolgálni.
- Szép húgomasszonyhoz jöttünk. Kíséretet adni Nagyecsedig. Várday Katalin, asszonyanyám
lelkemre kötötte, hogy kegyelmedet épségben Nagyecsedre juttassam. Onnan Kisvárdára invitálja.
- Várday Kata nem fárad velünk gondolni. Öcsémasszonynak, kegyelmed feleségének levelét
vettem kézhez a minap. Úgy írta, meglátogat.
- Most nem jöhet, bár szíve szerint maga indult volna húgomasszonyt Kisvárdára kísérni. Thurzó
nagyságos nádor uram a béke híve, s beszéde lenne a fejedelem húgával, asszonyanyám szava által.
- Vagy úgy...
- Kegyelmed feketében van, Bánffyné asszonyom. Kit gyászol? - szólt közbe Esterházy, és
belekarolt a fiatalasszonyba. A három alak lassan eltávolodott a hintótól és a kíváncsi fülektől.
- Bánffy Dénest, hites uramat, Isten akaratában megnyugodva. Visszaadta lelkét az ő teremtőjének,
most már örök nyugodalma lesz. Nem vehette levelemet, Esterházy, éjjel indítottam útjára, Kassára
kegyelmednek, Mágócsy uram várába a fullajtárral.
- Legyen a lelkének békessége, és kegyelmednek adjon a Teremtő vigasztalást. Asszonyom
szomorúságát, lelkének kínját az idő és az Úristen kegyelme enyhíti majd. Láthassa, Kasára írást
hiába küldött. Mágócsy uram hadi népével a felső-magyarországi főkapitánnyal vonul. Hadban állunk.
- Kegyelmedék? Kegyelmed is, Nyáry uram? Gábor ellen? Erdélyre, bátyámuramra mennek
kegyelmedék!? - fortyant fel Anna.
- Thurzó nádor uram nem akar háborút. Most is Tokajban győzködi Forgách főkapitány uramat.
Tudtával jöttünk mi húgomasszonyhoz, Nagyecsedbe kísérni, hogy a haja szála se görbüljön.
- Nyáry uram, kegyelmed nekem ugyan ne sáfárkodjon a nádor kegyével! Thurzó nádor Báthory
Erzsébetet fogva tartja Csejte várában, és közben nénémnek birtokait árendálja. Mi jó lehet Thurzó
uram szándékaiban?
- Báthory Erzsébet a maga sötét gonoszságának foglya. Cselédei ellene vallottak.
- Nyáry uram táncoltatta nénémet a lakodalmamon. Akkor nem félt tőle? Akkor nem érezte a
poklok kénköves szagát leheletén? S a leányok vérének bíborát nem látta a szembogarában? Nyáry
uram, kegyelmed hiszi, hogy...
- Azt mondják, a mosóasszonya boszorkányos varázslatokra biztatta. S hogy...
- Elég! Isten ellen való beszéd ez. Nem hallgatom tovább kegyelmedet! Menjenek vissza Forgách
uramhoz, s mondják meg neki, hogy Erdélynek Báthory Gábor a fejedelme, és az is marad. Ha férfiak
lennének kegyelmedék, nem bábok öregemberek sakktábláján, most a fejedelem mellett lovagolnának,
kivel együtt ették Bocskai uram hadikenyerét Kassán, s kivel együtt vigadtak, harcoltak, egymás
sebeit kötözték. Hogy mehetnek kegyelmedék Gáborra?
- A politika nem barátság kérdése. A háborút bölcsebb elkerülni, de az országot így vagy úgy
egyesíteni kell. Magyarország és Erdély együtt erősebb, és könnyebben bír a pogánnyal. És Báthory
Annának most Ecsed várában a helye. Odakísérjük. Induljunk! - szólt közbe Esterházy, Anna karját
nem eresztve.
Anna szembefordult vele. Fejét felszegte, szivárványos szemeibe belesütött a nap, de állta.
Tekintetét Esterházyéba fúrta.
- Esterházy uram, ha levelemet kézhez veszi, égesse meg. Kérdeztem benne, akar-e a Tasnád s a
Kereki váraknak, asszonyuknak ura lenni. De most már látom, kegyelmed olyan zászló alatt lovagol,
ahová teszik. Erdély és Magyarország a sárkányfogas címer alatt lesz egy, ha lesz, és hozzácsaphatja
kegyelmed még a lengyelek koronáját is, meglehet. S ha nem így lesz, azért lesz, mert Báthory Gábort
a legbizalmasabb barátai árulják el a szükség óráján. Aki Báthory ellen vonul, nem bírhatja Báthory
Anna szívét. Kegyelmetek jóságos gondoskodásából pedig nem kér a fejedelem húga. Menjenek Isten
hírével kegyelmedék, mihamarabb. Mi magunk is eljutunk az Úr segedelmével otthonunkba,
ellenségeink kísérgetése nélkül is. Csalódtam magában, Esterházy. Kár. Nagy kár, hogy kegyelmetek
árulóvá lettek... - Báthory Anna megfordult, és visszaszaladt a hintójába. Vissza sem nézett a két
tanácstalanul utána bambuló alakra. Beszálltában odakiáltott Nyírinek, hogy csapja meg a lovakat,
rögvest induljanak, és siessenek. Báthory Anna mérgében beszélni is alig tudott, és azt sem látta, mert
vissza nem nézett, hogy a menetet a távolban két lovas majdnem Nagyecsed váráig kíséri.
 1611-1612. év fordulója,
Kisvárda vára

Kisvárdára Báthory Anna csak tél végére ért. Amikorra Forgách főkapitány seregével, pontosabban
annak maradékával Kassára. Erdélyi menetelését addigra már a fél ország kacagta. Hadjárata nyáron
még diadalmasan indult: a hajdúk elfoglalták Nagykerekit és a többi bihari erősségeket. Csak Várad
állt ellen Forgáchnak, Rhédey Ferenc megfelelt tisztének, pedig olyan beteg volt, hogy a maga
erejéből mozdulni sem tudott, ágyából parancsnokolva védte meg Váradot. Forgách katonáival és a
hajdúkkal Szatmáron és a Szilágyságon át Kolozsvárnak tartott, hogy Serbán Radul moldvai vajdával
minél hamarább egyesülhessen. Zilahon értesült Radul diadaláról, hogy Kendi István seregével, a
lengyelekkel és a kozákokkal közösen a brassai papirosmalomnál tönkreverték Báthory Gábor
seregeit. Imreffi, a fejedelem legfőbb tanácsadója elesett, és a jobbszárnyat vezető Bethlen Gábor,
erdélyi főkapitány is futott. A jó híreknek nem soká örülhetett Forgách, mert saját embereivel gyűlt
meg a baja. A felső-magyarországi uraknak nem akaródzott továbbmenni, merthogy szégyen a
magyarnak magyar fejedelem ellen támadni, aki semmit sem vétett a király ellen. S mindez Forgáchért
és néhány katolikus főemberért. Sokan elmentek haza, és akik maradtak, azok is kelletlenül követték a
főkapitányt. Július végén bevonultak Kolozsvárra. Thurzó nádor úgy engedte Tokajból útjára a
főkapitányt, hogy Kolozsvárott megálljék, és ott az országgyűléstől új fejedelmet követeljen, vagy
Báthoryval nyelesse le a császár feltételeit, és ígértesse meg, hogy a császár mellett hadba vonul, a
török ellen is, ha kell, és legyen a magyar király vazallusa. Akkor aztán hagyja békén. De Forgáchnak
még nem kellett a béke, továbbment, elfoglalta az üresen hagyott Gyulafehérvárt, és az augusztus már
Szerdahelynél érte, nem messze Nagyszebentől. Ottani táborában látogatta meg Bethlen Gábor
fejedelmi főtanácsos és az erdélyi hadak főkapitánya, tekintélyre és vagyonra a fejedelem kegyéből
akkor már első ember és főúr Transsylvaniában. Magának alkudta Erdély trónját, magának kívánta.
Az üzlet mégsem köttetett meg, hogy is köttetett volna, hiszen a nyugat-magyarországi főkapitány úgy
látta, Bethlen Gábort a porta épphogy csak láncon nem tartja. Dolgavégezetlen lovagolt nagy porral
maga mögött Bethlen Gábor előbb dévai várába, majd onnan, miután feleségével a vállalkozást
meghányta-vetette, a széna, gabona, lisztesmalom és csíkozó lovak dolgát elrendezte, asszonyától
búcsút vett, és Sztambulba indult a törökhöz magának fejedelemséget keresni, vagy legalább a
császári hadak ellen segítséget behozni.
Közben a hajdúk vezére is fordított egyet a köpönyegén, és a hajcsárlegényből lett zsoldos katonák
serege megint csak Báthory Gábort szolgálta. A fejedelem ellen masírozó had vezére éppen a másik
oldalára fordult, szája szélén kicsordult a nyál, mikor a hajdúk Nagyszebeni védeni átpártoltak, és
mire reggel felé a saját horkolására felriadt, zsoldosai már nem voltak a táborban.
Az erdélyi rendekkel sem volt nagyobb szerencséje a nyugat-magyarországi főkapitánynak, mint a
hajdúkkal. Mikor Meggyesre országgyűlést trombitált össze, hogy magát fejedelemnek vivátoztassa,
senki se ment el. Radul vajda akkor hagyta faképnél Forgách Zsigmondot, amikor a székelység felé
járva, kapva kapván a góbék Báthory-hűségén, a hegyek alját feldúlta, kirabolta, és a zsákmánnyal
jóllakva hazaindult a bérceken túlra. Közben a fejedelmet megsegíteni küldött török had mégis
megérkezett, Bethlen Gábort türelemre intették a dívánban bizalmasai; „előbb a császáriakat kell
elkergetni, csak mindent a maga idején”, eregették a bugyborékoló pipákból szállingózó füsttel együtt
mosolyogva a pasák.
Forgách főkapitánynak saját embereivel is hadakoznia kellett, a tábort elhagyó urakkal,
nemesekkel, aztán, mert jobb ideája nem volt, arra gondolt, hátha mégis lehetne valahogyan egy
csatácskát nyerni Erdélyben. A moldvai határ körül lett aztán még a főkapitánynak is elege a sok
mászkálásból, ment volna már ő is hazafelé, amilyen sebesen csak lehet, beleunt a nagy hadjáratba.
Akkor egy kalugyer és egy Máramarosban született szatmári katona megígérték, hogy a hegyeken át
Máramarosba vezetik egykettőre a sereget, nagy jutalomért, sok aranyért. Kár, hogy maguk sem
ismerték az utat. Tíz napig bolyongott a had úttalan utakon. A hideg, az éhség és a fáradtság miatt az
emberek és lovak hullottak. A fejedelemség keresésére indult seregben már a főurak is lóhúst ettek,
ha ugyan azt legalább kaptak. Egyszerre a kalugyer is eltűnt, már azt hitték, ottvesznek, mikor két
pásztortól megtudták, hogy Máramarostól ugyan jó messze vannak, hanem a moldvai Kimpolung ott
van közel. Moldva mellől aztán a lengyel határszélen átkelve, a homonnai úton még a kemény tél
beköszönte előtt Kassára érkeztek. Forgách a hadseregének talán felét, ha visszavitte.
A főkapitánynak még ideje sem volt megörvendeni az otthonnak, jöttek megint a bajok. A kassaiak
égi jeleket láttak, olyanokat, amik éhínséget és hosszú háborúskodást ígértek. A hajdúk lázadtak,
csatáztak, raboltak. A nádor arra, hogy azokat Báthory Gábor elcsendesíti, nem számíthatott.
Fegyverre hívott Thurzó minden főurat, kérte a királyt is, hogy segítsen, és hadat fogadott, ahol csak
talált. Hanem az urak nem siettek, a megyék ráklábon ballagtak. Kapva kapott hát a nádor Báthory
Gábor békejobbja után, mikor a fejedelem odajutotta. Hiába ágált a levitézlett Forgách a háború
folytatása mellett. Mikor az országgyűlésben megint a hadakozás mellett szolt, Thurzó György
rámordult, hogy „Ha Forgách uram mégis örüli és kívánja a lóhúst és bujdosást, ám lássa”. A
fejedelem megígérte a nádornak, hogy a hajdúságot elcsendesíti, az uraknak a hajdúk közé szökött
jobbágyait kiadja, és követeket küld a császárhoz tárgyalni a továbbiakról. Időközben Thurzó
Györgynek Kisvárdáról levele érkezett, amelyben nagyságos Nyáryné asszony, Várday Katalin kérte,
hogy látogatná meg. Különös dolog jutott eszébe, ami talán a békét megpecsételhetné - ezt írta.

Kisvárdában Báthory Anna egy reggel ismét ürüléktócsába lépett, alighogy karmazsin cipőcskéjében
a várudvaron megindult. Hálóháza az udvarleányoké mellett volt, özvegyasszony létére nem lakhatott
már a lányokkal, de a közelükben maradt. Früstükölni indult az ebédlőpalotába, a középső nagy
házba. Látta, hogy a valamivel előtte lépdelő Telegdy Anna rosszabbul járt, ő a nyakába kapott egy
adagot az ajtó elé löttyintett bűzös léből. Az északi toronyból öntötték rá, sivalkodva szaladt vissza a
termébe.
- Lin, tudakold meg, ki volt az! - csóválta a fejét Anna. - Asszonyanyám megint pörölhetett a
másikokkal... Olyankor támadnak ezek fekáliával. De ezt mégsem hagyhatjuk, igaz-e?
- Talán Várday asszonyomnak nem kellett volna unokahúgát seprűvel kikergetnie otthonából, kicsi
gyermekkel a karján, mikor annak férje hadban járt, és nem volt, aki védje... Akkor most nem lenne
patália.
- Várday Kata nem tűr szomszédot Kisvárdában. Legyen az rokon vagy maga a fenséges császár. ..
Mit számít az a Párkának. Ami az övé, nem adja.
- Nyáry uram, ha visszajön, azt mondják, meglesz az egyezség. A király üzente, osztozkodni kell: a
középső házakat mindenkinek használni. Ezt mondta a deák. Ő olvasta fel a nagyasszonynak.
- Na, annak jó vége nem lesz... Gyerünk, menjünk inkább nénémasszonyhoz, valamelyik szagos
vizedet hozzad, a sárga violából és levendulából főzöttet. Szegény jó Anna! Ő fizet a Párka helyett. A
mandulaolajat is és a rózsát is... Meg kell illatosítanunk a haját. Előbb jól megmossuk és
megszárítjuk, aztán megfordítjuk a gömbölyű vason. Hozd az aranyos hajtűket is, kontyot tűzünk neki,
hogy a kedve felderüljön. S ha megtudtad, ki öntötte nyakon, vagy azt, ki parancsolta, jelentsd!
Telegdy Annát, Nyáry István a szülés után kissé megvastagodott, megasszonyosodott, de még
mindig szép feleségét zokogva találták az anyja hálóháza mellett a fürdőházban, miközben
szolgálóleánya fehér gyolccsal mosta ki hajából a bűzös, mocskos levet. Fejét a fürdőteknő fölé
hajtotta, az utálatos lé abba folyt bele. Szépen hímes felimege és a fehérrel kivarrt alsó patyolatinge is
szutykos volt, ingválla, mellfűzője, csipkés gallérja is piszkos, még a bársonyszoknyáját is
bemocskolta az ürülék.
- Jaj, ne jöjjenek kegyelmedék! Ne lássanak így, világ csúfságára! Anna, hiszed-e, hogy ilyen
alávalóságot tesz velem a saját vérem? Jaj, hová legyek szégyenemben, hova bujdossak, édes teremtő
atyám?...
- Ne sírjon, nénémasszony. Lin hozott illatos vizeket és olajokat, megfésüljük, felrakjuk szép haját,
szebb lesz, mint valaha.
- Jaj, mivé legyek? Közben várnak rám. Ígértem orvosságot a Márton varga feleségének és a
szomszédjában annak a péksegédnek, mert annak is beteg a két gyereke. Ahol tegnap jártunk.
Prédikátor uram is vár, az asszonyokkal új abroszt hímzünk az úr asztalára.
- A vargához magam megyek, prédikátor uram várhat. De csak később mehetek, mert
asszonyanyám hivatott, beszéde van velem, izente. Lin asszonyt itt hagyom kegyelmednek, hogy
fésülje, megillatosítsa. Iparkodom vissza, de most elkésnem nem lehet. Kegyelmed ismeri, milyen a
Párka, ha megváratják...

Varday Kata hete lassan telt. Megérezte, már a legelső napon, kora reggel, hogy bosszúságok érik
hamarosan. Gyanakodva várta a villámokat minden égtáj felől becsapódni. Mikor Bécsből levele jött,
amelyben maga a király üzent és parancsolt, azt gondolta, itt a vihar, ezt érezte jönni. A király azt
diktálta, hogy Kisvárda ügyében végre atyafiaival egyezségre jusson, a kisvárdai erősségen
megosztozzanak, abban Várday Katalinnak és utódainak, valamint unokabátyja véreinek is lakása
legyen. Hogy kényszerű szomszédságától nem szabadulhatott, igen bosszússá lett a nagyasszony. Míg
első férje, Telegdy Pál és annak leánytestvére éltek, úgy-ahogy meg lehetett tartani a békességet.
Telegdy Pál húga Kisvárda kapitányához ment feleségül, akinek a vár ugyanúgy jogos öröksége volt,
mint Várday Katának, az unokatestvérének. Halott nagybátyjuk mindkettejükre hagyományozta, s nekik
kettejüknek legjobb lett volna házasságban az örökséget egyesíteni, de Várday Katalinnak ehhez nem
volt nagy kedve. Maradt a kényszerű szomszédság és a sógorság. De amikor Telegdy Pál meghalt, és
a helyét Nyáry uram vette át Várday Kata asztalánál és ágyában, a békétlenség felütötte a fejét, és
elvándorolt a nyugalom Kisvárdából. Várday Katalin a maga jussát nem hagyta, ha kellett, ostromot is
vezetett atyafiai ellen, tudta ezt róla az egész ország. Kisvárdában sem volt nyugta mellette senkinek.
Mit Nyáry Pál, míg élt, a nagyasszonynak mondott, tőle kívánt, az olyan volt Várday Katalinnak,
mintha maga az Úristen mondta volna, úgy szerette második férjét, olyan bolondul. Annak halála után,
mikor nagyobbik leánya, a szép Telegdy Kata Nyáry első házasságából való fiának adta a kezét,
onnantól kezdve Várday Katalin mostohafia és egyben veje jó hírén és dicsőségén iparkodott. Ő
küldte a felső-magyarországi kapitány, Forgách Zsigmond mellé is vitézkedni és méltó helyet keresni
magának a főemberek között. De Nyáry Istvánt, bár szép ember volt, és apjának termetre, erőre
hasonmása, mégsem ugyanabból az anyagból faragták „Nem fog az ország és a család sorsán nagyot
fordítani”, ezt látta be a nagyasszony aznap, amikor a király levelét olvasta, és azon gondolkodott,
mitévő legyen. Mert mikor vejére gondolt, hogy az mit tehetne, hogyan segíthetne, csak legyintett és
sóhajtott. Nem érdemes azt számba venni... Akkor határozta el Várday Katalin, hogy a kis Nyáry
Krisztinának, Nyáry Páltól egyetlen élve megmaradt gyermekének az ország leghatalmasabb ura lesz a
jövendőbelije. Sértett volt, és hálátlannak gondolta a királyt, kiért Nyáry Pál annyit tett, mikor a
töröktől védte országát, és mikor a békét simította Bocskaival.
Elárultatva érezte magát, halott férjeitől és a halott országbírótól, akik magára hagyták, hogy most
már boldoguljon maga a várral, gyermekekkel, birtokkal, asszony létére. Most még itt volt a nyakán ez
a Báthory lány is, aki már nem is lány, özvegy, s akinek bátyja ugyan feltornázta magát arra a trónra,
de mi végre? Sok haszon abból sincs, így is neki egyedül, Várday Katalinnak kell törni a fejét és
megfontolnia, kiötölnie, hogy mi is legyen. Neki kell leveleznie, hízelkednie, neki kell győzködnie
ezeket a konok, fújtató, habzó lovakra, puskaporra, vérre vágyó férfiakat, valahogy megzaboláznia
őket, és még pár év békét kicsikarnia belőlük. Ezek a tábori sátrakban, verítékben, halálhörgésben,
testeknek mindenféle nedveiben, pusztulatban mocskolódott férfiak, akik néha már maguk sem tudják,
mikor, kire mennek... Tulkok! Ahelyett, hogy összefognának és visszazavarnák a pogányt Ázsiába.
Várday Kata a király levelét kézhez vette, dühöngött ugyan, de meg is könnyebbült.
Ezt érezte hát, Bécsből most már beütött a ménkű, mástól nem kell tartania. Délutánra majdhogynem
jó volt a kedve, mikor unokahúga nagy sebbel-lobbal a maga levelét lobogtatva követelte, hogy
Várday Katalin a cselédjeit költöztesse ki a sütőház mellől, ami a királyi dictum szerint neki jutott.
Akkor már nem is bosszankodott, csak kikacagta a rokont. Olyan kedélyes hangulatában volt, hogy
még egy seprűt is kivett a seperőlány kezéből, és azzal hadonászva válaszolt.
- Járjon inkább kegyelmed, húgomasszony, jó példával elő, és hurcolkodjék kegyelmed, de jó
messzire, mert a király kegye sem tarthat meg Kisvárdában senkit, akit annak jogos örököse nem lát
ott szívesen. Hess, hess innét! Vagy kiseprűzzem újfent? - fenyegette kacagva az unokahúgát.
Erre a perpatvarra volt válasz a Telegdy Anna nyakába öntött vödörnyi fekália a király levele
érkezésének másodnapján, de a jó szomszédságot ilyen szépen megpecsételő jelenetről a Párka
semmit sem tudott, mikor Báthory Annát magához kérette. Azért hívatta, mert a király írása nem az
egyetlen levél volt, mást is hozott a fullajtár a nádor udvarából, és abban jó híreket. Jó híreket
Kisvárdának, és talán az egész háromba szabdalt országnak. Hogy megint ennyi dolog fordul egy
Báthoryn, azon egy kevéssé aggódott a nagyasszony, mert a Báthoryak, Várday Katalin úgy gondolta, a
saját sorsukat oly könnyedén emelik és rombolják, ahogy kisgyerekek játszanak bubáknak családot,
háborút, szeretőt, halált. És feltámadást! Azt is játszanak a Báthoryak világnagy gőgjükben. Sokszor
gondolt a Báthoryakkal. Kereste a titkukat, a titkot az átok mögött. Hímzőládájával ült hálóházában, az
ablakfülkében, úgy várta Annát. A zöld atlaszkeszkenőre, amelyre aranyos szálakkal gránátalmákat
hímzett, rácsárnyékot vetettek az ablak darabjainak ólomkeretei. A Párka haja ezen a télen őszbe
fordult. Utolérte az idő. Prémmel bélelt nehéz köpenye földig borította.
- Közelebb gyere! Csudálatos mintázatokat rajzol ez a te rabnőd.
- Udvarmesternőm, asszonyom. Már nem rabnő. Lin asszony az udvarmesternőm. Asszonyanyám
jól tudja.
- Tudom, tudom. - Várday Kata köhögött. - Mindegy is, minek nevezed. Bízol benne? Egyvalaki
kell, akiben bízhatsz, Báthory Anna. Többet úgysem találsz... - Nézett ki az ablakon elgondolkodva,
majd hirtelen vissza a hímzésére, átszúrta a tűt alulról felfelé, megigazította az aranyszálat, amit
selyemmel átvarrt, megint szúrt, hurkot vetett. Hallgattak. Várday Kata hímzett.
- Levelet kaptam a nagyságos nádorné asszonyomtól. Thurzóné úgy írja, a fia nősülne. Még fiatal.
Egyidősek vagytok. Nádor uram és nádorné asszonyom, Czobor Erzsébet a hitünk támaszai és
támogatói.
- Kegyelmedé, asszonyom. A kegyelmed lutheránus hitéé. Ők egyben néném bebörtönzői is. Thurzó
uram Báthory-aranyakkal tömi a zsebét.
- Thurzó Imre a legkiválóbb nevelést kapta. A nádor úgy vigyázta egyetlen gyermekét, hogy
tulajdon lelki üdvét se jobban. Háború lesz. A hajdúk megint megindulnak. Forgách uram s a fenséges
király csak jó alkalomra vár, hogy megint Erdély ellen induljon. A török sem fog, míg világ a világ,
segíteni. A török adót akar. Ha háború van, nincs adó. Ha nincs mit elvenni a néptől, ha éhezik, ha
önnön húsát eszi már, nincs adó. A töröknek Erdély kell, és olyan fejedelem a trónon, aki adót fizet. A
nádorfinak és Báthory Annának a frigye nyugalmat hozna. Thurzó uram tárházaiba Báthory-aranyakat,
s a fenséges fejedelemnek erős barátot és támaszt.
- A fenséges Mátyás császár Bécsből talán még maga jönne a nagy örömre velünk vigad- ni...
Ugyan... Asszonyom tudja, hogy Bécs nem hagyná.
- Azt bízd ránk, Anna. Rám s a nagyságos nádornéra.
- Kegyelmed jó és bölcs, asszonyanyám. S hálám, köszönetem nem is lehetne nagyobb. Csak azt
szánom, hogy kegyelmed nem férfinak született, mert bízvást állíthatom, rendíthetetlenül állna
bátyámuram trónja, ha kancellárja és tanácsurai szelleme kegyelmedéhez hasonló lenne.
Asszonyanyám, arra kérném kegyelmedet, adjon időt megfontolnom a szavait. Jóságát köszönöm,
alázatosan... - Várday Katalin csak a kezével intett, hogy rendben, nevelt lánya elmehet.

Báthory Anna könnyekkel a szemében tántorgott ki az ebédlőpalotából. Sem a lépcsők kövének

hidegét, sem az ablakokon besüvítő szelet nem érezte, ruhája alját húzta a sárban és a trágyalében,
ahogy átgázolt az udvaron. A kappanokat kopasztó fiú forró vizes kondérját kiborította mentében, feje
tüzelt, nehezen lélegzett, el akart futni, el Kisvárdáról, ki a világból, bármerre, ahol nem kell Báthory
Annának lennie. Egyedül akart lenni. A kápolnába sietett. Átvágott az udvaron, ki a kisebbik, rozoga
fakapun, a belső várfalon kívülre, át a kunyhók között, a sárban elakadt fás szekerek mellett,
amelyeken úgy hevertek hó alatt a hatalmas rönkök, hogy az öles bükkök csak ott mutatták a törzsüket,
ahol a fejszék széthasogatták őket, és ahol az évgyűrűk mesebeli, ámulatba dermedt arcokat rajzoltak.
Megérezte átnedvesedett szoknyája súlyát és hidegét. A hóhullás is eleredt. Hajfonatai átvizesedtek.
Báthory Anna csak a földet bámulta, ahogy mozdult a talpai alatt. Egyik lábát a másik elé tette,
szaporán, elszántan igyekezett a menedék felé. A kunyhókból egy-egy kíváncsi arc kandikált ki, két
gyerek utána is szalad, valamit kértek kiabálva tőle, de ő nem törődött velük, csak ment, egész
erejével, feszülő izmokkal, míg a kápolnát el nem érte. A kilincsre nehezedett és rángatta, mígnem
engedett. Beesett a csendbe, és egy kiszakadó „Istenem!”-mel magára csukta az ajtót. A kápolnában
gyenge fény volt, valaki a mécseseket tisztogatta, halkan neszezett az oltár előtt. Báthory Annából
fáradt, meggyötört hangon szakadt fel a parancsolás:
- Kifelé!
Egyedül akart lenni. Egészen egyedül. Csak egy rövid időre, önmagával. Isten házában. Imádkozni
készült. A félhomályban görnyedő nő abbahagyta a munkáját, és a térdeplő Anna felé indult. Így is
alig volt magasabb nála. Rosszul járt, szinte húzta magát. Tiszta öltözetben volt, egyszerűben, öreg
arcát sebhelyek borították, valami régi kór nyomai. Főkötőjén száraz virágokat viselt, derekára nehéz,
rojtos kendőt kötözött.
- Már rég vártam nagyságodat, rég - mondta. - Üzenetem van. Holtából üzen az országbíró Báthory
Annának, szerelmetes leányának...
- Ki vagy te? Tünde lélek? Kinek a szolgája vagy? Kísértesz engem itt, Isten hajlékában?
- Hihihihi - az öregasszony vinnyogva kacagott fel. - Lidércnek nézel, Báthory Anna? Hát neked
tudnod kellene, a véredben van a bűbájosság... a dajkád voltam, Báthory Anna, az én mellemből
szívtad magadba az életet, mikor anyád táplálni nem akart. Hát azt hiszed, semmiért kaptad a nevedet,
kincseidet és szépségedet? Fizetsz te is érte majd, Báthory Anna... akárcsak nemzetséged minden
ivadéka. Nesze, itt az ajándékod, Báthory Anna. Egy a három gyűrűből. A somlyaiaké most
visszakerül hozzád. Viseld, cipeld, szenvedd, birkózzál vele, Báthory Anna!
- Dajkám, szoptatós dajkám? Nem emlékszem. Hol van most lakásod? Ecsedben! Amikor
odaértünk... Velem jöttél, most már tudom! A Zsuzsi babát csak te foghattad meg...
- Úgy, úgy, Báthory Anna, úgy, úgy... hogy aztán mi lett... hiábavalóság. Áldjon meg az Ur, szegény
Báthory Anna, áldjon, áldjon, áldjon!...
A nagy, magára tekert kendője redői között keresgélt, közben krákogott, hogy nem lehetett tudni,
köhögés rázza-e, vagy kárörvendően vihog.
- Na, itt van, nesze. Magadnál hordd! Hiszen tudod, ösmered. Hogyne ösmernéd. Na, használjad.
- Nem! Nem kell. Vidd vissza! Miért nem temettétek el vele? Nekem nem kell.
- Most már a tied. Viseld, ahogy előtted is viselték. Úgy mondják, nénéd a tömlöcében is jobb
keze középső ujján hordja a párját, s beszélget is hozzá.
- Néném beteg. Beteggé tették. És nem a gyűrű, nem is átok... De nekem mégsem kell.
- Kell, nem kell: a tied. Gutkelendtől. A ti legyőzött, nagy sárkányotoktól kaptad örökül, na, menj!
Vigyed! Dolgom van még.
A vénasszony elkapta Anna jobb kezét. A lánynak nem volt ereje tiltakozni. Csak meredt a
csuklójára hurkolódó, karmokban végződő ujjakra, a bőr ráncaiban összegyűlt fekete koszra, az
öregasszony alkarjára tekert, genny áztatta rongyokra. Émelygett. Ujjai erőtlenül nyíltak ki, és a
középsőre mintha magától csúszott volna fel a gyűrű; szív alakú, zománcozott fedelén koponyával. A
halálfejet tengerkék alapra mintázták, fehér zománcból. Tátongó, mély, arany szemüregekkel
emelkedett ki a pirossal mögé festett drapériából. A koponyát és a keresztbe fektetett csontokat is
aranykeretbe foglalták.

Anna emlékezett még. Nagybátyja mutatta a gyűrűt, még halála előtt, Ecseden. A tárház rejtett
falfülkéjében őrizte, szagos fából faragott dobozkában a Báthory-gyűrűket. Akkor kerültek oda,
amikor az országbíró anyja, az a másik Báthory Anna, akiről ő a nevét kapta, meghalt.
„Három van belőle. Az egyik húgomasszonynál, Erzsébetnél, Csejte várában. Ezt neked kell majd
viselned, ha eljön az ideje, ha megbírod majd. A harmadik... azt nem kell még tudnod... Tudjad
nemzetségedet, Annácska. Bátor Opos vitéz Salamon király idején emitt, az ecsedi lápban legyőzte a
bestiát, a sárkánykígyót, ki a vizeket mérgezte, s bizonyságul magával hozta három fogát, amit a
pajzsunkra festünk. Ahogy az idő haladt, csudálatos dolgok történtek a zsákmánnyal. Egyre
nehezebbek lettek az agyarak, s egyre bűzösebb szagot árasztottak magukból, valahányszor Opos vitéz
a közelükbe ment, a hideg rázta, csontjai megnehezedtek. De ha vérző vagy nedvedző sebhez
érintették őket, akkor azok másnapra begyógyultak, s ha beteggel szagoltatták, az is hamarosan felkelt
az ágyából. A fogakat sokan keresték, maguknak kívánták, s a vitéz halála után lánya, hogy elrejtse
azokat, porrá zúzta, és mindegyiket egy-egy gyűrűbe zárta. Azóta nemzetségünkben az asszonysorba
lépett idősebb lányok viselik, s adják tovább a következők közül azoknak, akiket legszebbnek s
legvakmerőbb lelkűnek ítélnek. És néhanapján, kivételképpen... de azt majd máskor... gyógyít s
mérgez is, viselőjén és a vakszerencsén is múlik. Hordozója a kígyó átkát is viseli, és varázslatos
erejét vele együtt, így mesélte anyám. Már amikor új gazdájuk a világban felsír, izennek viselőjüknek,
hogy kire hagyományozza őket. Akit egy gyűrű kiválaszt, szebb, erősebb, eszesebb és bátrabb a
szívében, mint a többiek. Sorsa is nehezebb, s csak kevesen tudnak közülük józansággal,
önfegyelmezéssel, temérdek alázattal olyan életre szorítkozni, hogy maguk, és ne a sárkány vére
irányítsa sorsukat. Készülj fel, Annácska, vértezd magad erényekkel.”

Anna a kápolnából szinte kitántorgott, az ajtaját nyitva hagyta maga mögött, lépett kettőt a fal mellett,
aztán a hideg kőnek dőlt. Fújtatva szívta be a jeges széltől lehűlt levegőt, és ugyanúgy préselte ki
magából a meleget, mintha a lelkétől próbált volna szabadulni, vagy legalábbis valamit magából
kiköpni. Aztán, mire az öregasszony belülről döngve visszacsukta a kápolna ajtaját, megnyugodott.
Visszaindult, az ágyasházba. Aludni vágyott. Hamar el is szenderedett, és csak másnap reggel ébredt.
Akkor egyből a nevelőanyjához sietett, s azt mondta, másodszor csak magáért megy férjhez, s kérheti
őt a bécsi király vagy a sztambuli szultán is, ő sem Erdélyért, sem nemzetségéért, de még szerelmetes
bátyjaura kedvéért sem osztja meg kenyerét és ágyát többé mással, Isten előtt nem fogad hűséget,
csakis annak, akit a saját szíve és esze választ önmagának. A Párka alig tudott parancsolni dühének.
- Ostoba, ostoba, ostoba, busnya teremtette, nyavalyás szamár fia, hogy az ördög szánkázzék a te
megátalkodott Báthory lelkeden! Hát hiába vágyom s igyekezem én itt rendezni sorsodat?! Jaj,
szegény fejem, szegény országunk! Hát a fejedelem, nagyságos bátyád? Hát csak magaddal gondolsz,
istenverte...
- Asszonyanyámat így beszélni én még nem hallottam, s higgye meg kegyelmed, ha bírnám,
megfogadnám a szavát, de úgy hiszem, kell legyen a bátyám országának s a nagyságos nádor uraménak
is más közös útja ... Nézze, asszonyanyám, ezt a gyűrűt! Megismeri?
- Én ugyan nem, igazán mondom.
- Rövidül asszonyanyám emlékezete. Egy szipirtyó húzta az ujjamra, mert itt, asszonyanyám
lakásán, kegyelmed patrónusa, fényes napja, a nagyságos országbíró hagyományozta énreám.
Asszonyanyám, úgy gondolnám, tudott róla, mikor ide, kegyelmedhez küldtek, s okításommal is
megbízatott.
Várday Katalin elfordult Annától. Mindaddig ülve hallgatta, most felállt, odament hozzá, bal
kezébe vette a lány jobbját, lehúzta róla a gyűrűt
- Babonaság. Nem kell viselned. Bezárom a tárházba. Ott nem háborgat lelkeket...
- Nem. Viselem. Rám méretezték. És arról, hogy viselem, magam határozok. - Báthory Anna
visszavette a gyűrűt. Kicsit játszadozott vele, aztán bal keze gyűrűsujjára húzta. - Lássa, kegyelmed, a
Báthoryak menyasszonya leszek, míg különbet nem találok! - Báthory Anna felnevetett. Kacagása
dallama is más volt.
Várday Kata tudta, kiére emlékezteti. Csejtét régen kerülte már. „Elzavarom a dajkát”, döntötte el
abban a minutában. Most már elküldhetem. Bevégeztetett. Még délután üzent, hogy a vénasszonyt
rakják szekérre, s küldjék Rozgonyba, keressenek neki valami szállást ottan, s mondják meg, hogy
vissza ne egye a fene, amíg él, Kisvárdára.
Báthory Anna délutánra megint az ágyasházába zárkózott. Fázott. Lin egy vasládában izzó köveket
hozatott, hogy felmelegedjék. Alkonyatkor Anna az íróládáját hozatta. Az ajtót elreteszelte. Faragott
utazóládája mélyéről az anyjától örökölt kis feszületét előkereste, ágyára rakta, elé térdepelt és
fohászkodott. Maga sem tudta, mit kér a Jóistentől, csak azt tudta, hogy háborgó lelkének
megnyugvására vágyik. Mikor végzett, gyertyákat gyújtott, a kinti fényből, ami bentre jutott, addigra
már mind elfogyott. Lin hímzőládájából egy aranyos tűvel az ujja begyét megszúrta, s vérét ezüst
kézitükrének lapjára folyatta. A zománckoponyás gyűrű fedőlapját óvatosan, mutató- és hüvelykujja
körmével felfeszítette. Szürkéssárga hamuszerű port rejtett a méreggyűrű. Írótolla hegyével egy
keveset a vércseppekhez piszkált, összekeverte, és a tollhegyre kente. A tükröt letörölte, belenézett,
és az utazóládába hajította. A furcsa színű keverékkel E és M betűket írt egy pergamenlap sarkába,
majd lassan, kissé akadozva, figyelmesen teleírta az ívet.
Lin mesélte neki, hogy öreganyja így varázsolt szerelmet a messzeségben, ahol Lin gyerek volt.
Vérből, halottak porából. A faluban, ahol Lin nagyanyja bába volt, és a füvek ismerője. Ahol Lin
nemcsak a növények összegyűjtésében, hanem a kuncsaftok előkerítésében is segédkezett, ahol
gyerekként a folyóparton, hová vízért és mosni jártak az asszonyok, a part menti cserjésben rejtőzve
kihallgatta, kinek mi baja volt, és hazafutva szinte szó szerint felmondta, amit hallott - pedig
legtöbbször a felét sem értette, csak a szavakat jegyezte meg egymás után, ahogy következtek. Lin
csudálatos emlékező, amit egyszer hallott, nem felejti el; Báthory Anna kívánta, bárcsak neki is ilyen
élő emlékképei lennének, Ecsedről, az anyjáról, a dajkáról... Még akkor is, ha Lin úgy mondta, átok is
az emlékezés, mert a látott dolgokat is csak nehezen, nagy erőlködve tudta kiűzni a szeme mögül,
akkor is, mikor inkább feledte volna.
Báthory Anna levelet fogalmazott, Kassára, Esterházy Miklósnak kezébe. Kérdeztette, nem kísérné-
e vissza Nagykereki várába a fejedelem húgát, s nem jönne-e Tündérországba, ezúttal nem haddal,
hanem szép szóval. Erdélybe, ahol úgy változik a szerencse és a balsors, mint a tündeszoknya selyme
a világosságban, ahol főemberek és nemzetségek sorsa naponként halványul s tündöklik fel, ahol a
fejedelem barátja másnap talán ellensége, s ahol még az is megtörténhetik, hogy egy udvari hadnagy a
fejedelem húgát szereti. Végül mégis tűzre vetette inkább az írást és úgy döntött, maga indul Kassára.

A karácsonyi istentiszteleten még magához vette az úrvacsorát Kisvárdán. Áhítat helyett mindvégig a
dajkát kereste tekintetével. Ujján szüntelen a gyűrűt forgatta a prédikáció alatt, addig-addig, míg a
fedele kinyílott, és a szürkés por mind kiborult a hímes kötényére. Egy pillanatig talán, nem hosszabb
ideig lefújni készült, vagy egy könnyű mozdulattal leseperni a gyönggyel varrott csipkéről. De aztán
mégis inkább ujjbegyével lassan, csipetenként felszedegette, és visszasimította a koponyás fedél alá.
Az ünnep harmadnapján indult volna útnak Báthory Anna, utazóládái fedelét már lecsukták, de
akihez sietett, megelőzte. Lin szaladt egy nap a nyugati faltól, hogy vendégek érkeztek. Tokajba
igyekeznek valami nagy hírrel, hogy a kassai kapitány meghalt, és még valamit hoznak Munkácsról, ki
tudja... de nem is az a fontos, hanem hogy Mágócsy Ferenc gyászhírét Esterházy viszi, aki a halott
asszonyának udvari tisztje. Így beszélte Lin, s még más asszonybeszédeket is továbbadott, hogy a friss
özvegy, Dersffy Orsolya mosolyánál, úgy beszélték, csak uradalmai szélesebbek, vára számolatlan, s
hogy Munkácsot bevenni lehetetlen, azonban az özvegyet még Mágócsy uram életében bevette valaki.
Azt már csak szemlesütve merte Báthory Annának az udvarmesternő megmondani, hogy Munkácstól
Kassáig úgy mondják, nem hadnagya, hanem kapitánya inkább Esterházy Munkácsnak, és a várúrnő
szívének, ágyasházának is.
Báthory Annának nem kellett sokáig kétségek között gyötrődnie, hogy vajon igazak-e Lin hírei és a
szóbeszéd. Vacsoránál az ebédlőpalotában nemcsak Miklós, hanem Dersffy Orsolya is megjelent. A
háziasszony, Várday Katalin arcának vonásai fagyosabbak voltak a kinti csontig nyilalló hidegnél.
Mozdulatlanul ült, és ha halkan, legvirágosabb szavaival nem beszélgetett volna a vendégeivel, azt
lehetett volna képzelni, hogy csak szobor, nem is él. Mágócsy Ferenc özvegyének gyászruhája
egyszerűbb nem is lehetett volna. A fekete öltözet durva anyaga és dísztelensége kevély volt, gőgösen
szerény. A vendég állta az őt méregető és megítélő tekinteteket. A fal felől, a padon ültek sorban az
asszonyok. Özvegyek egymás mellett, Várday Kata jobbján Báthory Anna, Dersffy Orsolya a másikon.
A vendégnek, Munkács úrnőjének balján Telegdy Anna, szemben velük Nyáry István és még ketten az
atyafiságból. Esterházy Miklós nem kapott helyet a főurak asztalánál, neki máshol volt terítéke, a
német szekretárius és Gergely deák mellé írta be a rendtartásban Várday Katalin. Dersffy Orsolya,
mikor megérkezett és ezt meglátta, a gyászruhájánál is sötétebb hajának tövéig vörösödött. Aztán
leültében, ahogy az illem megkívánta, vendéglátójához fordulva az egészségéről érdeklődött. De
Várday Katalin nem vágyott csevegni, azt kérdezte, amit leginkább tudni akart:
- Hallom, asszonyom hitét hagyni készül, letérni utunkról, vissza a pápisták aklába. Mi végre, el
nem gondolhatom... Csak nem Pázmány uram szavainak magva talált éltető talajra húgomasszony
szívében? Hisz urát épphogy eltemették. Máris pápista papokkal diskurál?
- Én csak egy egyszerű asszony vagyok, s kegyelmednek, ki teológusokkal korrespondál, igazul
mondom, magam vitázni nem óhajtok. Csak annyit mondhatok kegyelmednek, a szívemet követem.
- Ha csak úgy nem. Sokat beszélnek erről a kegyelmed szívéről. S azokról, kikhez az oly jó. No
meg még egy szolgáló cselédjéről is kegyelmednek. Az égetettborosnéról, ki csuda borokat készít.
Alomba ringatókat, olyasféléket, amiktől megvilágosodik a kedv. És úgy hallom, olyasfélét is, ami
örökre vigasztalást és nyugodalmat hoz.
Dersffy Orsolya a poharához nyúlt. Nehéz, gyapjas ezüstpohárral terítettek neki, melynek oldalán a
véset a bárány szőrének hullámzását követte. Könnyű, fűszeres bor volt benne. Épphogy ajkához
érintette, másik kezével is utánanyúlt, s mindkettővel fogva tette vissza az asztalra. Megszédült kissé.
Fejét oldalra biccentette, előrehajolt, és Báthory Annához fordulva így szólt.
- Nagyságod udvarmesternéja is bűbájos hírében áll, Bánffyné asszonyom. S mi szegény árva
özvegyasszonyok mit tudunk tenni a világ mérgezett nyelvei ellen? Mesélik, hogy Nagykereki várában,
a tésztasütő ház mellett egy kicsi, régi termecskében különféle füves főzetekkel, párákkal, különös
idegen szókat kántálva varázsolnak... Olyan szókkal, hogy még a török rabok sem értik. Úgy mondják,
amikor máshogy szól, ajkai vérteknek lesznek, s a szemei kifehérednek.
- Ostobaság! - szisszent fel Báthory Anna. - Megvan a tudománya a gyógyításra s rontásra is. Bárki
megtanulhatja ezt a tudományt, de ő csak a gyógyításét mondja. A növények és a füvek a mezőn
megszólítják. Maguktól felajánlkoznak a füvek annak, aki ismeri őket. Mondják neki, hogy szakíts le, s
hogy mire lehet használni őket, azt is. De Lin asszony soha senkit meg nem rontott. Mérget sem
kotyvaszt. Azt a tudományt másra hagyja... - folytatta volna még, hogy ő maga is, Báthory Anna, a
fejedelem húga is tanulmányozza Lin orvoslását, hogy neki Lin az életét mentette meg, és nem
valamiféle varázslattal, hanem füves orvossággal, de Várday Katalin félbeszakította:
- Kegyelmed sok mindent hall, Mágócsyné asszonyom, és hitét a hallottakban könnyen váltogatja.
Mit kegyelmedről suttognak, arra nincs füle, csak arra, ami más portáját piszkolja... De kegyelmed a
vendégünk. Korunk okán, ha jó szívvel tanácsul szolgálhatunk, hát az Úristen félelmét és az Ő
végtelen kegyelmébe vetett hitet vegye figyelmébe kegyelmed. És ne holmi pápista ifjonti buzgalomra
hallgasson. Kegyelmed, nagyságos Dersffy Orsolya asszonyom, az ország végvárát bírja, ennek okán
az ország dolgát is vigyáznia kell...
Az étekfogók megérkeztek az új fogásokkal. Amikor az ebédlőpalota ajtaja kinyílt, egy sötét árny is
besurrant. A leányasszonyok asztalához lépegetett. Az étekfogók hordták a liktáriumos tálakat, és a
hajlott hátú öregasszonyra senki sem figyelmezett. Csak Várday Katalin vette észre, s intett a
lányának, Telegdy Katának, hogy nézze csak, az öreg dajka még mindig itt van, nem takarodott el,
hiába parancsolta, hiába hagyta meg, hogy ebrudalják ki még napszállta előtt. A fiatal- asszony
valamit odasúgott a szemben ülő urának, mire Nyáry István intett a pohárszék mellől felügyelő
udvarmesternek, hogy dobassa ki a vénasszonyt. Az árnyékként lapuló öreg nő éppen Linnel váltott
szót, és valamit a rongyai közül a kezébe csúsztatott. Amint észrevette, hogy egy ajtónálló darabont
felé indul, már iszkolt is kifelé, meglepően fürgén. Lin a saját maga varrta furcsa kaftánja bő ujjában
eltüntette, amit kapott. Pillája se mozdult, evett tovább, csipegetve, válogatva, akár egy fényes
kalitkába zárt kanári, aki saját gyönyörűséges énekével eltelve halálosan un minden mást.
Báthory Anna mindebből semmit sem vett észre, az asztalnál kibontakozó hitvitára sem figyelt
túlságosan. Mellkasát súly nyomta, homlokát belülről feszítette az indulat, szemeit a könnyek. Báthory
Anna csak Esterházy Miklóst látta annál a másik asztalnál, arcának élét, ahogy komoran, szót sem
szólva eszik, s szeme csak akkor derül fel, ha Dersffy Orsolya szemeivel találkozik, s azzal a
gyengédséggel nézi az özvegyet, ahogy pár éve még őt vigyázta Nagyecseden; és hogy őrá most
egyetlenegyszer sem veti tekintetét. Báthory Anna birkózott kétségeivel. Nem akarta hinni, hogy a
hadnagy óvó, jó tanácsokkal szelídítő leveleit csupán valami emléknek és nem a reménynek címezte
már egy ideje. Ha így van, dühöngött magában a fejedelem húga, akkor megfizet érte, megfizet az
áltatásomért, a reményekbe ringatásomért. Anna ujjai elfehéredtek, ahogy ölében a könnyű köténye
csipkéjét marokra gyűrte. Beszélni nem mert, félt, hogy hangjának remegése elárulja. Csak ez az
asszony itt ne lenne. Fekete hajával, fehér bőrével, uradalmaival és özvegységével. Öregebb nálánál,
már nem is olyan üde, mégis hogy tüntet egyszerű, dísz nélküli ruházatával. A vacsora túl sokáig
tartott. Anna nem győzte kivárni, hogy a végére érjenek. Zenészeket nem hívattak, a tánc is elmarad, a
vendég árva özvegyek gyászára a prédikátor kért vigasztalást az Úrtól, azzal be is fejezték. Akkorra
már nem volt a teremben olyan asszony, kihez a suttogó beszéd el nem ért volna, hogy Mágócsyné
Dersffy Orsolya mástól várja a vigasztalást, nem az Úristentől. Szíve, teste mást kívánt, láthatta ezt,
aki nem volt vak.
Mondták, Mágócsy uram is csinált fattyakat, nem többet és nem kevesebbet, mint más, de asszonya
nem szült neki fiút, még leányt sem. Lin az ágyasházban a lefekvéshez készülődő Annának tovább
mesélte, amit vacsora közben ettől-attól hallott, azzal megtoldva, hogy látja ő, ennek az asszonynak
nem is lesz soha gyermeke, száraz ennek a méhe, csak a vére forró, de hiába hullik belé akármilyen
mag, nem anyának formálták Dersffy Orsolyát. Anna kínját látva, az udvarmesternő nem győzte
vigasztalni. Lehet ugyan, hogy Esterházy uram már egy ideje boldogítja, és sokféle módon szolgálja
Dersffy Orsolyát, úgy beszélik, Mágócsy uram nem is bánta, szerette eleget a feleségét, szerethette
más, mikor megunta, mit bánta ő. Azt is mondták, hogy a főkapitány, ha nem kellett nagyon, nem is
ment Munkács vára felé. „Esterházynak feleség kell, temérdek kincsű, várakat bíró”, gondolkodott
hangosan Lin, miközben Annát vetkőztette. „De fiak is; ez nem olyan férfi, mint a gazdája volt, ez nem
intézi el egy vállrándítással az ilyesmit, ez fiút akar, magának, s ivadékainak, famíliájának nevet. De
ettől a villogó fekete szemű Dersffy Orsolyától fia ugyan nem lesz”, biztatta Báthory Annát.
- Nagyságodnak aranya is van, és gyermekeket is tud adni, amennyit akar.
De Annát ugyan biztathatta, hol kétségbeesett, hol dühöngött, elaludni is alig tudott. Rágódott,
mitévő legyen. Hiszen nem kínálkozhat fel csak úgy egy akármi hadnagynak. Ha levélben nem merte,
hogy tegye a szemébe nézve? Főleg ennek, akit nem is olyan régen elzavart és szitkokkal borított nagy
kevélyen, mikor Erdély ellen lovagolt a haddal. Lin szavai most nem vigasztalták, és elképzelni sem
tudta, ki adhatna tanácsot, vagy legalább ki enyhíthetné lelke kínjait. Soha ennyire erősen nem érezte
sorsa sodrását. Alsóingében, esti imájához készülődvén, nagy bizonyossággal tudta, hogy Esterházy
Mikós oldalán beteljesítené ami rá kiméretett, s abban is biztos volt, hogy más úton nem menekülhet.
Hiába mondogatta neki Lin, hogy „hagyja el nagyságod, még a tizennyolc esztendőt sem töltötte be”,
Anna csak kesergett és egyre hajtogatta, hogy el van az ő boldogsága most már mindörökre temetve.
- Megírom Gábornak, megírom a nagyságos fejedelemnek, ígérjen neki vagyont, várat... Nem, nem
lehet, hisz talán még el is veszejti nagy haragjában... S ha Gábor hajlana is az engedélyre, s valahogy
mégis kikönyörögném tőle, mert bár csak egy hadnagy, de atyafisága címeket kapott és visel, s
anyjának bátyja nádor volt... Ha a fejedelem engedné is, Bethlen, az a varangyosbéka, aki folyton a
fülébe kuruttyol és csak gazdagszik, az gyűlöli Miklóst. Az nem hagyná, hogy Nagykereki, Tasnád,
Tokaj... Írta Miklós eleget, hogy féljem, figyelmezzem, mit cselekszik. Hát még, ha a Párka fülébe jut!
Hogy a nádorfi helyett egy nevenincset kínálok kezemmel... Jaj, Lin, valakinek segítenie kell, valaki
kell ebben a világban, aki segíthet.
Eközben Esterházy Miklós Nyáry István házában már a sokadik kupát ürítette fenékig, hogy az inas
nem győzte tölteni. Sokáig nem is hagyták ott ügyetlenkedni, inkább elzavarták, eredjen, vigye meg az
udvarbírónak a hírt, hogy a munkácsi delegáció reggel útnak indul, csak az asszony őnagysága marad
hátra, de az urak lovai abrakod legyenek virradatra. „Ha ugyan Esterházy uram lóra tud ülni”,
gondolta magában a házasságban megemberesedett, már hasat is növesztgető Nyáry István. Unta
igazán Esterházy lamentációját az Úr vacsorájának egyetlen üdvözítő módjáról s a bécsi jezsuita
testvérek igaz és bölcs tanításáról. Esterházyt kora gyermekségétől jezsuiták nevelték, és
tanítványukként nagy kedvvel beszélt róluk.
Nyáry István nem volt ugyan a legokosabb ember a végeken, de lassacskán csak rájött, mi a baja
Esterházynak. Megperzselődött már ő maga is Báthory Annától, mikor az még csak gyereklány volt,
kicsit csúnyácska is, mégis hogy megrészegedett a lelke tőle. Hát még most, mikor úgy ragyog. Hát ki
vethetné ennek a mindent akaró Esterházynak a szemére, hogy majd’ elpusztul utána. Nyáry István
fogalmazta magában a hálaimát, hogy apja és mostohaanyja annak idején olyan bölcsen mégis a
másikat, az ő szelíd, kevés szavú, istenfélő feleségét adták hozzá, ki mellett békessége van. Ugyan
hálóházába csak nagy unszolásra, s igen sok kedveskedés után engedi, és a szerelmet is csak úgy töri,
mert az Úr a hitvesi kötelékben így rendelte, de békessége van mellette mégis. Úgy gondolta Nyáry
István, hogy Báthory Annával másképpen lennének ezek a dolgok. Megszagolja az ilyesmit a
férfiember, még ha az a leány maga nem is tudja... hogy Esterházy Bánffynén kesereg, tudta Nyári a
negyedik kupa után nagyjából. Hogy sem a halott Mágócsyn, sem Munkács várán, sem Várday Kata
lutheránus prédikátorain olyan nagyon nem bánkódik, hiába mondja azokat innen is, onnan is, hogy
más emészti őt, hogy nem is egy, hanem két macska karmait érzi magán őkelme, azt csak későbbecske
értette meg Nyáry. Mert dorombol mindkettő, a fekete és a vörös is, de milyen éles karmaik vannak: a
húsát még nem, de a lelkét már szaggatják... Nyáry igazán megszánta vendégét. Ennyit még inni
Esterházyt nem látta, pedig Kassán s Bécsben is együtt legénykedtek, csatáztak, s követségben is
jártak. Sem mikor apja a katolikus hite miatt kitagadta, sem mikor úgyszintén a katolikussága okán
nagybátyjától azt a nagy vagyont nem fogadta el. Az akkor már nádor Illésházy ajánlotta, hogy
örökösévé teszi, ha a jezsuiták bibliáját kicseréli Lutherére, s két szín alatt áldozik. Esterházy
köszönte, nemet mondott, de búsulni Nyáry István akkor se látta így. Mikor Erdély ellen mentek
Forgách urammal, akkor ivott még a legtöbbet, dühöngött, és úgy ellovagolt, hogy a lova majdnem
belepusztult, de akkor is csak négykupányi bort hajtott le egymás után, mikor a táborba megtért.
Táncolt is akkor, igaz, a hajdúkkal, hogy gödör támadt alatta, és utána békéit csak meg. Nyáry István
ivott vele, hogy egyedül ne hagyja. Jól is tette, mert úgy az éjszaka közepén Esterházy csak kinyögte,
hogy ez a Báthory Anna, hogy miért olyan sűrű e körül a levegő, hogy őneki még szippantani is fáj
abból, s hogy miért olyan kevély, s miért olyan ostoba, mikor másképp eszes is lehetne. S akkor
Dersffy Orsolyát kezdte dicsérni, hogy bölcs, okos asszony, s hogy ilyen asszony mellett kell az
embernek megöregednie, s hogy a teste alabástrom, vére nyughatatlan, s hogy csudálatos dolgokat
ismer, török rabnőitől tanulja, hogyan kell a férfiembert a szerelemben még éhesebbé tenni, azzal a
legédesebb gyümölcsöket úgy kóstoltatni, hogy betelni ne tudjék vele, s hogy az a piros szája méreg
és feloldozás.
Esterházy bortól nehéz fejét rázta, locsogtatta az italt, közben még az asztalt is verte, és zenészeket
parancsolt, pedig Nyáry Istvánnak már régen mehetnékje támadt. Almos volt, de amit hallott,
kiváltképp érdekelte. Még aznap a frauzimmerek háza felé kanyarodott volna, megtudakolni attól a
cserfes cselédtől, Dersffy Orsolya tudományának halotta-e hírét? De Esterházyval nem lehetett bírni,
csak rúgta a padozatot, diktált a muzsikusoknak, az asszonyokat szidta, s Báthory Annának szemét,
termetét átkozta.
- Úgy vágyom utána - hörögte végül elfáradva s visszaroskadva az asztalra -, mint eddig semmire,
s ami így emészt, az elpusztít. Hát jobb, ha előbb én pusztítom el...
Ott aludt el az asztalra dőlve. A többiek is vele mind, csak Nyáry tért meg asszonya házába, az
emésztő szenvedélyek elől jól elbújva annak békés közelségében, megnyugodva aludt délig. Az
útrakelőket az udvarbíró verte fel, az ég még sötét volt, a kályhákba még nem raktak tüzet. Nehéz
fejjel, hideg csömörrel ébredtek, a zárt ablakok mögötti levegő bűzös volt, mentek volna mielőbb, de
gyertyafények közeledtek a folyosón. Cipókat reméltek, útravalónak. De csak a háziasszony jött,
egymaga.
- Udvarbíró uram, az ebédlőpalotában adjon enni uraimnak, mielőtt lóra ülnek. Kegyelmeddel
pedig beszédem van - intett Esterházy felé Várday Katalin. Itt is jó lesz, majd bevárják kegyelmeden
Esterházy józanodott, és közben magában azén kesergett tovább, hogy mindhiába a lerészegedés és
tisztulás, démonjaitól nem szabadul.
- Kegyelmedet én azóta ismerem, hogy étekfogóként még oda ugrott, ahová szalajtották. S
kegyelmednek most sincs sokkal többje a gúnyájánál s két jó pár lónál. De én kegyelmedet nagyra
tartom, s egyebeket is a szívemen viselvén elmondom most, hogy Báthory Anna kezét Thurzó Imrének
kérték, de nem akar a nádorfi hitvese lenni. Most már tudom, miért nem. Ha egy asszony így néz,
ahogy ő kegyelmedre... Csak az néz így, aki először szeret, s nem tudja még, hogy el kell hazudni az
ilyesmit. Kegyelmed különben ne igyék sokat, nem illik az kegyelmedhez, nem olyan fából faragták!
Rhédey uram, az tud inni, annak való, ő attól csak erősebb lesz. De kegyelmed a borhoz túl hidegfejű,
ne erőltesse. És keseregjen halkabban! És vegye számba kegyelmed, mit hozna az országnak, ha
Thurzó Imre és Báthory Anna frigyre megköttetne.
- Kegyelmed házát, ha megsértettem, bocsánatáért...
- Hagyja! A nádor nem fogja könnyen venni, hogy egyetlen fiát, szeme fényét kikosarazza az
özvegy Bánffyné. Pont egy Báthory. Jaj, ez a lány… Ha meggondolná magát... De míg kegyelmedben
reménye lehet, nem fogja. S kegyelmednek nem kell magyaráznom, mit jelentene ennek az országnak,
ha a nádorfi a fejedelem húgának nyújtaná kezét. Kegyelmed jól teszi, ha arra a másik özvegyre
figyelmez, abba fekteti inkább... a reményeit. Az okos asszony, a leggazdagabbak közül való.
Kegyelmed nevet és vagyont szerezhet magának. S iparkodjon, amíg még van miért, mert Munkács
várát sokáig egy özvegynek nem hagyják. Legyen okos kegyelmed, s gondolja meg, merre lovagol ma
reggel. Ha én kegyelmednek volnék, úgy éljek, Munkácsot nem hagynám.
- Asszonyom sokunkkal gondol... a nádor?
- Még nem írtam neki. Várok. Nem szeretem gyereklányokra bízni az ügyeimet. Menjen kegyelmed.
Egyék, s lovagoljon el mielőbb. Dersfly Orsolyával már szóltam, úgy láttam, felőle nyugodt lehet. A
térde is megremeg, mikor kegyelmed nevét a szájára veszi. Ne búcsúzkodjon, nem állhatom.
Esterházy meghajolt. Zúgó fejjel igyekezett, kifelé, de az udvaron megint megállították. Lin várta,
karon ragadta.
- Jöjjön kegyelmed énutánam. Előrement, szaporán át a sötét várudvaron, ahol a lovak indult lásra
várva fel-felnyerítettek. A külső fal mentén vezette, egészen a kápolnáig. Nehezen nyitotta az ajtót.
Esterházyt betuszkolta a sötétbe. Egyetlen gyertya világította meg Báthory Annát, két kezével fogta
maga előtt. Körülötte sötéten mállott szét minden, csak a sápadt arc és mögötte a feszülj léten
szenvedő Krisztus fénylett.
- Miért nem írta meg? Miért így? Hogy kegyelmed mást szeret? Hát ilyen rövid kegyelmed szava?
- Anna suttogott.
- Anna... Én kegyelmednek szavamat nem adtam.
Hallgattak. Anna szemei megteltek könnyel. Eltervezte, hogy mit hogyan mond majd, de gondolatai
megiramodtak, a düh, a szégyen elkergették a józan méltóság álarcát. És ott türemkedett, tolakodott
benne a vágy is, hogy a férfi mégis inkább csak átölelje, megcsókolja könnyedén, mégis igazul, mint
akkor, Nagyecseden, válaszképpen akármilyen szavak helyett. - A szívemet adtam, szavamat nem
adhattam. És a szív szó nélkül sokat nem ér... A szív tanítható, s az enyém állhatatos... Most másra
tanítottam. Kegyelmednek is, Báthory Annának is más fátumot rendelnek. Tanulja meg a tied is, a te
szíved is, Anna, legyen állhatatos. Dobogjon nagyobb jóért. Annyi teendő van, s olyan sok mindent
kell megjavítani. Gondolj bátyádra, nemzetségedre, Erdélyre. Tudja kegyelmed jobban is énnálam,
miről beszélek. Asszony lett közben a leányból...
- Kegyelmed milyen bölcsen rendelkezik a szívemmel. - Anna mosolya keserű volt. Közelebb
lépett, egészen a férfi elé. A gyertyát felemelte Esterházy arcához. Szakálla akár lángra is
lobbanhatott volna. Közelebb lépett, a meleg pára, amit a hidegségbe kileheltek, összekeveredett. -
Vigyázza hát azokat az állhatatos, megzabolázott szívdobbanásait kegyelmed jól! És mondja a
szemembe, hogy mást választ.
- A sorsunkat nem választjuk, Báthory Anna, de magunk alakítjuk, úgy látom én. Kegyelmed az
enyémben tündeként felbukkan s elillan. Ég áldja hát!
- Gyáva! Kegyelmed gyáva. - Báthory Anna lábujjhegyre állt, s ha némán mondta volna a szavakat,
Esterházy akkor is elértette volna. Anna csókolt. Odaadóan, nem eresztve, könyörögve, másképp, mint
ahogyan beszélt. Esterházy nem tudta elengedni.
Végül Anna ment ki a kápolnából, rácsukva az ajtót a benti feketeségre, és benne az oltárig
botorkáló Esterházyra, aki arról is megfeledkezett, hogy Istennek nem a maga hite szerinti hajlékában
van, s letérdelve a láthatatlan feszület előtt fohászkodott bűnei bocsánatáért, és azért, hogy az Úr
helyes útra vezesse, adjon neki erőt, hogy arról le ne térhessen.
Mire Munkács felé ellovagolt, Anna már a vár körüli kunyhókat járta, a téli hidegben lázas,
köhögő, vért köpő rongyosokat látogatta sorra, Lin füves zsákocskáiból illatos teákat főzve, itatta,
dörzsölte, lázukat csillapította, fekélyeiket kötözte, rühtől sebes bőrüket borogatta. „Mintha magának
is valami nyavalyát vadászott volna”, gondolta Telegdy Anna, aki vele ment, s az előző esti
tivornyáról fecsegett közben. Hogy a férje még alszik, későn tért nyugodni, s hogy az urak zenészekkel
mulattak, döngették a földet, locsolták a bort, s még azért a lustos szájú fehérszemélyért is izentek
volna, ha ugyan az ital le nem verte volna őket előbb. „A várba be nem léphet az a beste kurva”
suttogta Telegdy Anna halkan, hogy más meg ne hallja, hogy ő ilyen szókat mond. Esterházy igen
búsult, óbégatott a sok bortól, amit benyelt. De Báthory Anna elhallgattatta, hogy mit néki Esterházy,
ki az s mi az, hogy annak a hadnagyocskának a nevét többé meg ne hallja. Ha nem mondta volna, a
keze remegéséből is tudta volna Telegdy Anna, hogy jobb másfelé kanyarítani a szót, s a kis
Krisztináról, féltestvéréről kezdett beszélni, hogy még mindig azzal a bubával alszik, ha rossz álmok
kergetik, amit Annától kapott évekkel előtt. Anna mosolygott, s csak azt mondta:
- Krisztina jó. Olyan jó, mint te vagy, Anna. Én is vágynék egy kisleányra. Vagy egy fiúcskára.
Mint a kis Ferenc. Milyen kis vasgyúró! Sok boldogságod van benne, Anna...
- Igen. S Krisztina úgy játszódik vele is, mint egy kis bubával. Pedig már nyolcesztendős leány.
Mégis folyton csak bubázna.
Telegdy Anna nehezen szült, viselősen beteges volt. Féltestvérét, Krisztinát, aki férjének is testvére
volt, mindketten gyermekükként szeretgették. Telegdy Anna minden reggel hálát adott az Úrnak, hogy
anyja másodszor Nyáry Pálnak adta a kezét, s hogy az új házassággal István is a famíliába került,
előbb csak mint Nyáry uram elsőszülöttje, később mint az ő mátkaja. Krisztinát, aki Nyáry Pál
halálával olyan korán fél- árva lett, mindketten rajongásig szerették. S aztán, ahogy a kis Ferenc
megérkezett, még nagyobb lett a boldogsága és megelégedettsége. „Csak anyánk megbékélne már
végre, s ne rendezné folyton hadakozva a világ sorsát...”, sóhajtott Telegdy Anna, s nézte a Báthory
lányt maga mellett, akivel együtt nevelkedett, és akinek sem nemzetsége, sem vagyona, sem esze, sem
szépsége nem adott még egy fikarcnyit sem abból a boldogságból, amelyből neki olyan sok jutott.
A szép Dersffy Orsolya bubázott. Nyáry Krisztinát fésülgette, gyöngyöket és boglárokat font halovány
hajába. Selyemből varrt bíborrózsákat tűzött bele, és aranyos nyelű kézitükrében mutatta a
gyereklánynak, hogyan fésülje, igazgassa tetszetősre. Mikor azt elunták, más játékszert vett elő, egy
utazóórát, ami alig volt nagyobb, mint egy tojás, alakja is arra hasonlított, s bárki gyermeknek való
csecsebecsének nézte volna, pedig az árán egy fél falu kitelelt volna. Az időről és az annak illanását
mutató mánusokról magyarázott Dersffy Orsolya a kis Krisztinának, mikor Várday Kata belépett.
- Az idő, kegyelmed jól mondja, hol iszkol, hol cammog. Nehéz követni, de nem haszon nélkül
való... Krisztina, gyermekem, menj, nénéd hímeznivalót hagyott hátra, és a kulcsárnéval a kamarát s a
lisztesházat is számba kell venni még ma. Magam is jövök, de menj előre, s mondd, hogy lássanak
neki, még estebéd előtt meglegyen. Vendégeskedését rövidre szabta kegyelmed - fordult Várday
Katalin a Krisztinától szomorú mosollyal búcsúzó Dersffy Orsolyához, aki meglepődve azon, hogy
így, pár szóval kiadják az útját, még válaszolni sem tudott. Hiába is válaszolt volna, Várday Katának
újfent missziója volt, ilyenkor mások véleményére ügyelni amúgy sem volt türelme.
- Kegyelmed udvari hadnagya, Esterházy uram visszafordult, és ha jól gondolom, Munkácsban
várja be. S ha egy ilyen öregasszonyra, mint én vagyok, hallgatna kegyelmed, Mágócsyné asszonyom,
hát én, mint kegyelmedhez mindig jó szívvel való atyafia, annyit mondanék, hogy akármilyen buzgó
hitű is Esterházy uram, attól, hogy kegyelmed pápistává válik, még nem marad a szoknyája mellett. És
még ha maradna is, mint legbelsőbb szolgálója... asszonykézen Munkácsot nem hagyják soká.
Kegyelmedet nem olyan matériából gyúrták, hogy várat vívna, perlekedne, megtartani nem fogja tudni
egymaga. Jobb, ha mielőbb utoléri kegyelmed az időt, ne várjon, mert nincsen mire.
Dersffy Orsolya elkerekedett szemekkel hallgatta vendéglátóját.
- Hogy kegyelmed ilyen jó szívvel van irántam, köszönöm. A gyászév letelte után magam is
gondoltam özvegyi gúnyámat másra cserélni, s ha a bánatom hagyná, talán még azon is gondolkodnék,
ki lenne jó gazdája Munkács várának.
- Ugyan! A gyászév hosszú. Háború lesz. S kegyelmed már régen megtalálta és asztalához,
ágyasházába is fogadta, aki Munkácsnak a legjobb lesz.
- Kegyelmed miként forgolódik az én ágyasházamban?...
- Az forgolódik ott, aki akar, nem fáj az én fejem kegyelmed vánkosa miatt, Mágócsy uram
székében beszélte, hogy ő sem bánja, akkor én mit bánnám. Hát kinek dolga az? Írjon majd
kegyelmed. Itt a végeken jobb, ha gyorsan járnak a hírek. Ne búcsúzkodjék, nem állhatom. Hanem
Krisztinával szóljon, mielőtt hazatér. Megszerette kegyelmedet, úgy látom.
 1612, Nagyecsed

Az új év hóviharokkal érkezett. Báthory Annát Ecsed várában találta. A bátyját várta, ki újév elejére
odaígérte magát Nagyszebenből, de késett, s végül nem is jött, csak a híre, január végén, hogy
Brassónak megy megint a fejedelem. Mennie kell, írta, mert a brassai szász bíró a portához
követségbe küldött Ghiczy Andrással megegyezett, hogy Ghiczy a szultánnál magának kéri a
fejedelemséget, s Brassó melléáll. Weiss Mátyás, Brassó bírája a fejedelemnek megírta, hogy a város
Gábornak többé sem hűséggel, sem adóval nem hódol. Úgy írta a fejedelem, Ghiczy András a
nagyvezírnek és a pasáknak hétszámra mondogatta, hogy Báthory Gábor a némettel paktál, és
Erdélyben most a fejedelem utálatosabb már az urak között, mint a pestis.
- Háború lesz megint, kegyelmed felkészült?
- Mióta nincs béke, hogy az isten verje meg!? Látott nagyságod az útjában falut, mit ki nem
fosztottak? Mit fel nem perzseltek? Mire a német, tatár, hajdú rá nem támadt? Háború lesz. Háború
van, a katonának háború kell. A portának nyugalom, s adó Erdélyből. A németnek adó, s neki hódoló
fejedelem. És míg el nem dől, kinek az akaratja erősebb, háború van.
- Kegyelmed katona, várkapitány, mit átkozza? S a fejedelem? A fejedelem hogy van?
- Hogy lenne. A fejedelem lovagol, iszik, diktál, követeket fogad s küld. Asszonyok után jár,
mondják, sokat. De hát, miért ne járna... Fiatal ember a fejedelem. És Palocsay Anna ugyan egy férfit
se tudna magánál tartani, hát még fejedelmet. Fogarasban gubbaszt, s ott eszik pirkadattól napnyugtáig,
úgy mondják.
- Hagyja kegyelmed azt a hárpia fejedelemnél Hallani sem bírom. A fejedelmet mondja.
- Reggel korán kel. Bort iszik s valami cipócskát eszik hozzá. Aztán nyergeket, s a kancelláriátust
délutánra...
- Hagyja a kancelláriátust. Ki a kedvese? Kivel hál?
- Hát, én aztán gyertyát ott nem tartok, vannak arra elegen. Most valami Gotzmeister leányzó, vagy
mi a neve. Apjaura tanácsos a városban. De ez se boldogítja sokáig. Bátyjaurát hajtja a vére, s ugyan
nem teketóriázik. Meggyakja, s ha jó volt, még marasztalja, s ha a kedve betelt, újat keres.
- S tanácsot vár valamelyiktől?
- Iffjú Katától, mondják, Imreffinétól.
- Nénénktől? Gyászban van, úgy hallom. Imreffi uram Brassó mellett elesett még az őszön. S
néném a fejedelem udvaránál maradt.
- Maradt, s reá hallgat a fejedelem. Benne bizodalma van, mert atyafiság. Mert nénje. Kevesekben
bízik már. Imreffinét kérdezi, mint urát kérdezte azelőtt. De Iffjú Kata nem kancellár, s nem is
tanácsosnak való. Táncra s vigasságra termett. Ahol ő van, ott kivirul a jókedv.
- S a nagyurak? A nádor? A császár?
- Ne gondoljon kegyelmed ilyesmivel. Hanem Nagykerekibe térjen meg, szép uradalom, erős vár,
s a fejedelemnek szüksége lehet rá. S én is örülök az ilyen szépasszony szomszédnak.
- Rhédey uram, emlékszik még a mosóasszonyomra? Aki esküvői lakomámon a mélybe vetette
magát? Gyerekkel volt. Kegyelmedével. Gondolkoztam, mondjam-e kegyelmednek, vagy ne mondjam.
Hát elmondtam mégis.
- S mit gondoljak vele? Csinos egy fehérszemély volt. Zsuzska, ugye? Nem ő lett volna az első, s
utolsó sem, akiről gondoskodom. Adósságom nekem nincsen. Mit elveszek, azért fizetek.
- Kegyelmed könnyen kufárkodik a mások életével.
- Élettel? Azzal csak az Úristen. S még hogy! Ki számolta, hány nyomorult hagyta ott a fogát a
csatamezőkön? Ki számolta, hányat hurcoltak rabságra? Csak háború előtt van számvetés. Ha csatába
kell menni, újra meg újra. Ha kegyelmed minden lelket számon akar tartani, a könnyeit se fogja tudni
megszámolni. Na, én a fejedelem üzenetet meghoztam, s hajnalban továbbállok. Nagyságod jobban
tenné, ha bátyjaurának szót fogadna. Úgy hallom, új kérői is vannak kegyelmednek. Talán még
nádorné is lesz kegyelmedből... Kisvárdán is járt, úgy írta Nyáryné asszonyom. De maradása nem
volt, igaz-e?
- Mire maradtam volna. Itt az enyimbe vagyok, s Kerekiben is. És békességem van.
- Békessége? Hát Munkácsba üzen-e nagyságod? Levelet vettem, hogy egykettőre Esterházy uram
osztogatja majd a parancsokat arrafelé. Úgy beszélik, az új esztendő első napján Dersffy Orsolya a
kezét adta ajándékul a hadnagynak. Mikor már minden várbélinek kiosztotta, ami újévi ajándékul járt.
Micsoda egy asszony! Kedvemre való lenne... fehérszemély létére így egy férfit kérni... S milyen
sudár, milyen sötéten igézőek a szemei! Szerencsés egy legény ez az Esterházy. Megkérdezte tőle, ott
a várbeliek előtt, hogy fogadná-e el az ő kezét. S benne az uradalmait, várait, Munkácsot. Azt írja
nekem az ottani tiszttartó, aki felé nagy bizalommal vagyok, hogy Esterházy uram habozott,
belevörösödött, akkor aztán térdre ereszkedett, hogy elfogadja. Hogyne fogadná, hiszen nem bolond
az. Szép asszony, jó asszony, gazdag is... S még az istállóseperő gyermekek is tudták Munkácsban,
hogy már Mágócsy uram idejében az asszony Esterházy tanácsaira úgy figyelt, mint senki máséra. De
azért azt is mondják, hogy Mágócsyné méhe üres, száraz, s Esterházy uramnak gyerek kell, mert férfit
úgy bolondulni s olyan szívesen gyerekeket tanítani, okítani, azokkal időt tölteni még nem láttak. És
bár legényember, folyton arról beszél, hogyan kellene a gyerekeket okosabbnak s emberségesebbnek
nevelni. A tiszttartó úgy írja, ezért nem fogadta Esterházy uram azt a kezet olyan nagy örömmel, mert
különben asszonyát szívében tartja, s a legnagyobb tisztelettel gondol vele és szól róla.
Báthory Anna rezzenéstelen arccal hallgatta Rhédeyt, s még valami borokról és szénáról is
alkudozott vele, azután pedig kérte, vizitál- jón néhanap Kerekiben, mielőtt útjára engedte. A
fürdőházba sietett. Vizet forraltatott, Lintől nyugtató füveket rendelt, a gőzben szemeit lehunyta,
arcizmait eleresztette, s a nagy fáradtságtól, ami Rhédey utolsó mondatait hallgatva rászakadt, el is
aludt kis időre. „Gyűrűt adott s gyűrűt kapott”, gondolta, elvégeztetett hát: Dersffy Orsolya
Esterházyné lesz.
Báthory Anna bal keze ujján a Báthory-gyűrűt forgatta, le nem vette, mióta Kisvárdáról eljött.
Másnap hajnalra rendelte a kocsit, a málhásokat s a csomagolást meg sem várta, előresietett
Nagyszebenbe.
 1612, Nagyszeben

Vízkereszt után érkezett, a fejedelmet épphogy ott érte, mielőtt az Brassóra indult. A városban lépni
sem lehetett. Hadi nép, társzekerek mindenhol. Kovácsok, vargák hordták be a városba, ami még
maradt portékáikból, a seregnek. A bronzművesek ágyúkat öntöttek, bámészkodtak is eleget a
szebeniek körülöttük. Anna Imreffinéhez szállt, nagynénjéhez. A fejedelem szállása közel volt, de ha
oda indult, át kellett vágnia a város főterén. Délutánonként kezdődött a mulatozás városszerte,
Nagyszeben a hadra készülők farsangba csapó búcsúzásától volt hangos. Inasok, mesterlegények,
céhmesterek, asszonyok, lányaik maskarában, a szakácsnék papnak, a deákok mosóasszonynak öltözve
járták a várost, ki-ki milyen maskarát kerített magának. A kocsmákban hangosabban zenéltek, az
utcákon is összeverődött egy-egy táncra a nép. A fejedelem élen járt a mulatozásban, így akarta
feledni a rossz híreket. A portán dús ajándékait, amiket a követséggel küldött, Ghiczy mint sajátjait
prezentálta, azokkal kenyerezte le a basákat, Imreffi halott volt, Bethlennek hosszú hetek óta hírét sem
hallották.
Csak a szász királybíró unokahúga vigasztalta az épphogy tizenhat éves, búzavirágszemű,
ragadozómosolyú, puha léptű Judit - ő tudta néhány pillanatra a gondjait elűzni. De a szép Judit
farsangja mégis hamar betelt; farsang második hetének végét nagy mulatsággal ünnepelték az
udvarnál, és a nagy vigadalomra megérkezett Enyingi Török Kata is. És ha ő valahol megjelent, a
fejedelem tekintete, szíve, teste, mindene csak őt leste. Értett is a fejedelem nyelvén a szép özvegy,
játszott vele, mint kismacska a gombolyaggal. Török Kata akkorra már harmadik férjét is eltemette,
vagyona a legnagyobb urakéival vetekedett.
A fejedelem szíve csak ráadás volt, „legszebb násfája”, mondogatta kacagva. Senkinek olyan cifra
ruhái, s olyan gondosan rendezett, ékkövektől, gyöngyöktől, boglároktól szikrázó haja, mint Török
Katának, nem volt, úgy mondták, míg száz rubin nem ragyogott rajta, senki színe elé nem került. Még
ha máshol éppen semmi sem fedte, akkor is elborította a haját ékességgel, így pletykálták Erdély-
szerte. A farsangi vigasságon a maskaraöltözete is úgy fénylett, akárha újabb tíz gyertyát gyújtottak
volna, mikor a terembe belépett. Mint a fényes nap, úgy világított Török Kata, és pontosan úgy
tikkasztotta el a fejedelmet mar a látása is. A mulatságba, úgy szólt az invitáció, ki ott vigadni akart,
csúful kellett annak felöltözni» maskara vagy álorca nélkül teremtett lélek a vigadalomba be nem
léphetett.
A fejedelem töröknek maszkírozva érkezett. Fiatal arcát az ékköves turbán alatt mogorvára
pingálták, jól jött a maskarához a sötét szakálla felett még vöröslő, késő ősszel kapott heg. Jobbján
Imreffinét kísérte, ki velencei maszkával takarta el arcát, balján egy titokzatos asszony, a messzi
napkeletről érkező követ felesége. Maga elé festett porcelánból készült, keskeny szemű álorcát tartott,
de akár ne is tartott volna; mert hófehérre mázolt arcát a kence maga is maskaraként kendőzte. Kis,
tipegő lépésekkel járt, mintha folyton orra akart volna esni. Furcsa színű szemei fekete festék alól
pislogtak. Hogy a titokzatos asszony a fejedelem saját húga, azt a rejtőzködőn és a princepsen kívül
csak Lin és Imreffiné tudta. Báthory Anna özvegyi illendőségből nem is igen mutatkozhatott volna a
farsangi dínomdánomban, de így, kétszer is más bőrébe bújva, ott is volt, meg nem is.
 Lin a piacon aranyért megvette a három leghosszabb és legfényesebb hajú cigánylány fürtjeit, s
azokból csudálatos fonatokat fonva egészen eltakarta Anna haját. Szemét bogyók sötét levével rajzolta
körbe, kezeire furcsa jeleket írt ugyanazzal a keverékkel. Karmazsinnal vörösre színezte a körmeit és
ajkait. Maga varrt neki nehéz selyemből bugyogót, amilyet a török nők hordtak, s kaftánt is, szűkre
véve, és a nyakánál megbontva, a gyöngyház bőrt mutatva. Anna keskeny vállaira és az alattuk
domborodó hajlatokra feszülő vörös kelmén pillangók hancúroztak, versenyezve a hajában szikrázó
boglárok virágaival és a fülében függő szitakötőkkel. Még a bátyja is alig ismert rá, mikor az
ünnepségre menet elébe szalad. Már éppen kérdezte volna a mellette álló kamarásától hogy ki ez a
szikrázó szemű, sötét hajú szépség s hol dugdosták eddig a fejedelem tekintete elől mikor a
kacagásáról a testvérhúgát felismerte. Nem csak a maszka és a szokatlan öltözék leplezte Báthory
Annát. Télen megsoványodott, arca sápadtabb lett, és szemei körül a sötét mázolás alatt csak úgy
piroslott a bőr. Mikor a nagy tanácskozópalotába értek, bátyja oldalán lépdelve óvatos volt, nehogy
elárulja magát. Finomkodó mozdulataiból csak néha szabadultak el tagjai, csak mikor lüktető
ritmusokat vertek a muzsikusok. Aznap éjjel a zenészek csoportjai egymást váltva, egyvégtében
húzták, s a bortöltők és étekfogók sem sokat pihentek.
Hajnalra már, mikorra fáradni kezdett a kedv, és nehezedtek a fejek, a palota sötét zugai közül,
majd minden sarokból, fülkéből, zugból szuszogás és nyögdécselés jelezte, hogy a maszkok mögött
megbújok kezei bátrabban tapogatnak, s hogy aki itt az erkölcsöt akarja vigyázni, jobb, ha mielőbb
nyugovóra tér.
Báthory Annának egész este nem volt jókedve. Csak míg táncolt, szerepét játszva, addig feledkezett
meg Dersffy Orsolya sötét szemeiről. Mert különben folyton azt a halvány, kárörvendő mosolyt látta
riválisa szája szélén, mikor Kisvárdáról távoztában szó nélkül ment el mellette, s csak Telegdy
Annának és Nyáry Istvánnak köszönte meg a szíveslátást, és kérte rájuk az Úr áldását búcsúzóul,
miközben a fejedelem húgáról tudomást sem vett. Pedig Anna soká várta az udvaron a nagy hidegben,
hogy mikor megy már, mikor indul. Maga sem tudta, mit akar tőle, csak azt tudta, hogy a szemébe akar
nézni ennek az asszonynak, aki ki tudja, milyen mágiával, de el akarja tőle venni Esterházyt.
Báthory Anna azóta sírt éjszakánként, vagy máskor is, ha egyedül lehetett egy keveset. Sírt
Nagyecsedben, sírt Szebenben. Mióta Rhédeytől a gyűrűváltást megtudta, talán egy kicsit kevesebbet
sírt. Hogy saját szívéért, Miklósért, azért, ami elveszett, ami nem lehet - nem kutatta okát.
Néha azon ábrándozott, hogy Esterházy mégis Nagyszebenbe jön, és minden jóra fordul, ő lesz
Gábor leghívebb s legtehetségesebb tanácsosa, Bethlen meg diskurálhat azzal az ájtatos feleségével
évszámra, ahol akar, vagy megeheti a fene. Ha Miklós idejönne, akkor lenne végre valaki, aki helyre
teszi ezt a dévai bugrist, mert már úgy politizál, mintha nem is főkapitánya lenne Erdélynek, hanem
egyenesen fejedelme.
Anna egész este azzal próbálta feledni fájdalmát, a Lintől tanult mozdulatokat utánozva, hogy kétség
se férhessen ahhoz, ő valami furcsa kis idegen. Aztán, valamikor már hajnal felé, legyezőjét arca elé
tartva a fejedelemhez tipegett, és kérte, tanítaná meg neki, hogyan táncolnak errefelé. Nem is kérte,
inkább mutogatta, hiszen a játékban az is szabva volt, hogy a magyarok nyelvén csak egy-két szót tud.
Gábor szívesen belement a játékba. Még udvarolni is kezdett az idegennek, olyan hevesen hogy Török
Kata is megingott és kétkedni kezdett, megy-e ő még éjszaka a fejedelem ágyasházába, vagy már lejárt
a mandátuma. Csak akkor nyugodott meg, mikor néhány orcacsipkedés és karlapogatás után a
fejedelem új táncost keresett az idegennek, s továbbadta.
Akinek adta, szinte mása volt Báthory Gábornak. Csak a tónusok, azok ütöttek el; mintha kint
felejtették volna a napon Báthory Gábort, és a sugarak melege a színeket kiszívta volna belőle, úgy
festett Anna táncosa. Haja, bőre világos volt, de a tartása, magassága, termete egy volt a
fejedelemével. Még hajuknak göndörsége, szakálluk vágása is egyforma volt, lehettek volna
egymásnak testvér- bátyjai is. Csúnya ruhát viselt, amit a bolondokra j adnak. A legnevetségesebb
maskarát viselte, a legbüszkébben, szemeiben kiolthatatlan kíváncsisággal kereste az élet édességét: a
legszebb nőket, a legmámorítóbb bort, a legsebesebb lovakat, a leghosszabb alvást, a
legbalzsamosabb estét, a legszilajabb vágtát. Fejét úgy hordta, mint akinek a világ terített asztal, és
amikor a különös kövemét meglátta, örült, hogy a fejedelem farsangja messziről érkezett, sosem ízlelt
csemegével kecsegteti. Báthory Anna nem ismerte, újonnan jött az udvarba. Anna Imreffinét faggatta,
pihegve a tánc után, vajon ki ez a bolond maskara, aki őt, ha csak tehette tánc közben, kicsit a földről
megemelve forgatta» aki a lehető legszemérmetlenebb módon szemeit az övébe fúrta, míg csak véget
nem ért a muzsika, s azután is alig akarta útjára engedni. Mindenáron igyekezett értésére adni, kézzel-
lábbal mutogatva, hogy szállására kísérné, magában cifrákat káromkodva azon, miért is nem érti ez a
nőszemély az ő szavait, de hiszen érti ez, csak tetteti magát, hogy nem. Anna Linnék és Imreffinének
mindezt magát is mulattatva mesélte.
- Hát, csak vigyázz, Anna lelkem, vigyázzák nagyságod. Jósika uramnak az a híre, hogy nemcsak az
ivászatban és a vadászatban méltó kompániája a fejedelemnek, hanem a szoknyák körül s alattuk is
ugyanannyira szeret forgolódni, akárcsak a princeps. Azt beszélték, nagyapja még birkákat legeltetett
valahol a Kárpátokon túl, de apja már Zsigmond fejedelem bizalmasa volt. S ugyan miért is ne
forgolódna? Fiatal ember, s ha nem ez a csúf maskara takarja, tetszetős is az ábrázata.
- Na, körülöttem aztán forgolódhat. Úgyis bugyogót viselek, s a távol-keleti követné holnap már
útban lesz valamerre, ki tudja, hová. Addig meg kegyelmedék tartsanak csak hét lakat alatt, hátha
Jósika uram valóban olyan nagy vitéz, s minden asszonyszívek közül az enyémet kívánná legyőzni.
- Magával hadakozik az, az asszonyokban mást keresgél - mormogta Lin, s hozzátette, hogy indulni
kellene, a fejedelem is visszavonult.
- Amíg itt vagyok, nem gondolkodom s nem regélek. Anna szemébe könnyek tolakodtak, mint
Meghódított országon átvonulni készülő hadsereg.
- Az az átkozott! - sziszegte Lin. - Megint arra gondol. Hát nem érdemli! Nem érti?! Felejtse,
gyűlölje, utálja, sajnálja! Báthory Annának férfiért sírnia nem kell. Nem szabad!
- Jaj, lelkem - toldotta meg Imreffiné -, azért aztán, úgy éljek, nem kell! De nem ám! S
kutyaharapást annak szőrivel! Szerelmi bánatra szerelem kell, de nem ám olyan álmodozó, képzelődő,
sóhajtozó. Oda csata kell, s győzelem. Nagy győzelem, ami gyógyír tud lenni a sértett büszkeségre.
- S hogy győzzem le?
- Hát hol van az a vezér?
- Munkácsban. S megadta magát másnak.
- Akkor azt sehogyan se. De te szép vagy, Anna, fiatal, s tetszel, ha akarsz, a férfiaknak. Játssz
másikkal, hívd csatázni, győzd le, s meglátod, könnyebb lesz a bánatod. És jól jegyezd meg, Anna, a
valódi szerelmi háborúkat nem szépséggel, kelemmel nyerik, ahhoz több kell, nagyon sok. De kis
csatákban a férfiak a legegyszerűbb fegyverektől is boldogan esnek el.
- Hogyan?
- Hogy hogyan? Hát Lin nem mesélt, nem tanított? Merthogy Várday Kata aztán nem, azt
gondolhatnám. Na, gyere, kell egy kis öröm nekünk asszonyoknak is ebben a siralomvölgyben, gyere...
- Imreffiné magával vonta egy sarokba, es ott maga mellé ültette. Lin közben még fűszeres bort
hozatott, s addig beszélgettek az asszonyok, míg már a zenészek is szedelőzködtek. Imreffinének
mehetnékje támadt. A szeme sarkából azt is látta, hogy Jósikát eszi a fene, hogyan férkőzhetne vissza a
távol-keleti vendég közelébe.
- Induljunk, Anna, mára elég lesz. Özvegyasszonynak, még ha a távoli követné kalauzolása is a
feladata, mulatságban ily soká maradni nem lehet. - Ezzel Imreffiné Iffjú Kata belekarolt az
unokahúgába, és indult is volna, ha akkor egy bóbiskolásból felébresztett étekfogó oda nem lép
hozzájuk azzal, hogy:
- Jósika uram ragaszkodik hozzá, hogy nagyságodék ne egyedül térjenek meg szállásaikra, ilyenkor
farsangban és csata előtt, a hajdúkkal zsúfolt városban nem hagyhatja, s a kancellár nagyságos
urammal és még két darabonttal a fejedelem parancsára nekik kell szállásukra kísérni a vendégeket.
Jósika érkezett is hamarosan, ezúttal már nem maskarában, hanem rendes gúnyájában, tengerszín
dolmányban, cobolyprémes köpenyben, öreg karddal az oldalán. A kancellár álmosan kísérte, a
darabontok az asszonyok köpenyeit hozták és prémes kalapjaikat.
A palota kapujában őket Jósika vissza is parancsolta, és a szállás előtt a kancellártól is
elköszöntek - bár az fel sem ébredt a búcsúszóra, kimerülten aludt, csatával álmodott, azzal, ami
Brassónál várta a fejedelem seregét. Weiss Mihály brassai bíró fejét látta egy patakba gurulni, s
hallotta a deákokat énekelni a csatamezőn, mielőtt egytől egyig levágták őket.
Imreffiné Iffjú Kata sietett az ágyasházába, fáradt volt. Sokat szeretett aludni, tudta, az ő gömbölyű,
kerek barna szépségének aludnia kell, a gyűröttség lerontja. Özvegyasszony volt, vagyonnal, új férjet
kellett találnia mielőbb; figyelmeztette két napja a kancellár, hogy nem árt, ha iparkodik. A
fejedelemnek bizalmasok kellenek. Imreffiné akárhányszor is a nénje, a birtokait halott ura a
bizalomért kapta, és mert jó embere volt a princepsnek. Az uradalmaknak a fejedelmet kell
szolgálniuk. Gazda kell azoknak, Iffjú Kata jól tudta. Hogy Jósikával és Annával hogyan bánik az
éjszaka, még átszaladt a fején elalvás előtt, mosolyra húzva a száját. Kíváncsian várta az ébredést,
előre örvendve, bármilyen mesét is mond majd erről a kettőről reggel a frauzimmer, miközben a haját
fésüli. Nemhiába fizette meg olyan jól a cselédjét, tőle tudta a legpontosabban, hogy saját háza táján,
a szomszédságban és a fejedelem udvarában hogyan fordulnak a dolgok.

Már majdnem pirkadt, mikor Iffjú Kata aludni tért. Lint Anna a fürdőházba parancsolta, fáradt tagjai
füves fürdőt kívántak, lelke is megnyugvásra vágyott, készítsen hát nyárillatú, vért és gondolatokat
enyhítő fürdőt neki. Imreffiné fürdőházát városszerte beszélték a szász polgárok. Az özvegy
nagyasszony csak a vállát vonogatta, ha fülébe jutott, és sóhajtozott, hogy mióta árva özvegy lett, neki
magának sok nem kell, de fürdeni való rézkádját nem hagyhatta, magával hozatta ide, a városi
lakására is, hogy a téli hidegben szomorúságtól sajgó csontjait melegítse. Hogy még a fejedelemnek
sincs a nagyszebeni szállásán fürdőháza, s még a várkastélyokban is a legtöbb úrasszony beéri az
ágyasházba behozatott fürdőmedencével, s a mosdáshoz is elegendő sokuknak néhány korsónyi víz...
szúrta hát a szemét, nemcsak a derék szászoknak, hanem a főembereknek és asszonyaiknak is Imreffiné
rézkádja.
Anna örült, hogy van fürdőház, és hogy a nénje csak legyinti: „Rongálják ezek az én híremet,
nevemet feredővel s a nélkül is eleget.” Maga is tartott fürdőházat Nagykerekiben, és Lin fürdői
nélkül nem is bírta volna a telet végigélni, gondolta néha. Akkor éjszaka nem csak megnyugodni
vágyott a fürdőben Báthory Anna. Csatába indult maga is, akárcsak a bátyja Brassót vívni, csak ő a
saját reményeit indult legyőzni. Az öregebb asszonyok azt mondták, így kell, így is lehet.
Két férfi cselédet rendelt a fürdőházba, vékony gyolcsokat hozatott velük a varróasszonyoktól, nem
bánta, hogy az éjszaka épp csak hajnalba fordult, s mindenki aludt volna még egy keveset, mielőtt az
első fénycsík megjelenik a horizont alján. Felejteni akart és élni, nem gondolni semmit Dersffy
Orsolyával és Esterházyval.
 A gyolcsokat a mennyezetre kötözték a fürdőházban, a rézkádat elfüggönyözte az áttetsző, fehér
fényű lengyel szövet. Jósikát eközben várakoztatta. Á Menete van a fejedelemnek, levél, s mutogatta a
követné, hogy Jósika várjon, aztán vigye azt magával vissza még reggel előtt. Jósika Zsigmond
keveset gondolt a levéllel, de a kis követné bíbor és lila ruhájából áradó édes fűszerillattól
megrészegedett, a feketével körberajzolt, meggyötört szemektől, a szűk kaftán alatt domborodó
ívektől, és tudta, már tánc közben érezte vadászszimatával, hogy ő ezt a reggelt a keleti
diplomáciában elmélyülve fogja tölteni. Arra azonban, hogy a fürdőházba hívatják levelet átvenni,
maga sem számított. Lin vezette az ajtóig, és hátramaradva intett, lépjen be. A teremben félhomály
volt, a zsaluk nyitva, kezdett kivilágosodni a város. A fürdőház közepén mintha füstöltek volna: a
gyolcsok, a kádban gőzölgő víz, a levegő szaga mámort ígért és édes álmot. A kád üres volt. Jósika
Zsigmond meglepődött, mikor a fürdőházban találta magát Nem levélért várakoztatták, gondolta
elégedetten. Valami széket keresve nézett körül, amire leülhetne. Ahogy a félhomályt látása
megszokta, észrevette a legtávolabbi sarokban a kis követnét. Háttal állt, téli köpenye nélkül,
pillangós kaftánjában, de alatta a lábai csupaszak voltak, bőre a bokája és a térde között kivillant a
bíborpapucsa fölött. Jósika szólt volna, és indult is volna felé, de a háttal álló nő karját felemelve,
tenyerét felé mutatva, anélkül, hogy megfordult volna, határozott kézmozdulattal utasította, maradjon,
ahol van, és hallgasson. Most mindkét karját felemelte, hajához emelte, és hollófekete hajfonatai
egymás után zuhantak halk puffanással a fürdőház kövére. Egy kis selyemsapka bukkant elő alóluk, és
mikor az is a földön heverő fonatokra hullott, a derengő reggeli fényt felmelegítő, tekergőző,
összegabalyodott vörös tincsek köpenyként omlottak alá, elfedve a kaftánt és az azt viselőt. Jósika
döbbenten nézte. Ki ez? Mit akar? És leginkább hogyan fogja ezek után a napkeleti kis nő ágyában a
vágyát betölteni. De még mielőtt megint szólni készült volna, a pillangós kaftán is a földre hullott. A
test vonala kirajzolódott, de több maradt takarva, mint felfedve. Ekkor lépett be Lin, aki egy fedeles
ezüstkancsóval a kezében átsétált a szobán, a kancsóból a sarokban háttal álló nő fejére illatos olajat
öntött, és a hosszú hajába lassan belemasszírozta. Jósika eközben csak az udvarmesternőt látta, aki
úgy dolgozott, háttal neki, hogy mögüle a csupasz testnek mindig csak egy-egy darabja villant ki egy
pillanatra. Ha arrébb lépett volna Jósika Zsigmond, láthatott volna többet is, mást is, de kezdte
élvezni a neki rendezett színjátékot, és nyugodtan szemlélődött - lát ő majd később többet is. Az
udvarmesternő a hosszú hajat összefonta, és a maradék olajjal a meztelen testet tetőtől talpig bekente.
Mikor elvégezte, szó nélkül kisétált, Jósikának pedig mentében a szemébe nézett, de hogy mit gondolt,
azt a férfi megmondani nem tudta volna, ha addig él se. Ahogy az ajtó becsukódott, a sarokban álló nő
megfordult, és lassan megindult Jósika felé. Az arcát már nem fedte festék, az orr, az arccsont, az
ajkak íve Jósikának már elárulta, hogy rászedték őt, ez a fehér bőrű asszony napkeletről nem jöhetett...
de aztán gondolkodni már nem nagyon akart, a mellek ívét nézte, a csípőt, a combokat, amit
közrezártak, és a rá szegeződő szempár elszántságát és szégyene lenségét. Lépett volna közelebb, de a
nő elhúzódott a gyolcsok mögé, be a gőzölgő vízbe, és halk sóhajtással belemerült. Jósika Zsigmond
közelebb sietett, és kioldotta a mentéjét.
- A fejedelemnek azt üzenem, hogy testvérhúga reggelei, estéi és éjszakái szakadatlan
rágondolással telnek, és érette imádkozik majd. Mondja meg kegyelmed nagyságos bátyámuramnak,
hogy Báthory Anna itt, a szállásán várja be visszatértét, és azt is, hogy látását nagyon kívánjuk még a
háborúba indulta előtt, s ha... Ennyi elég lesz. Ezt üzenem a fejedelemnek. Meg tudja kegyelmed
jegyezni?
Jósikát mintha fejbe vágták volna, szavakat keresett, de mit mondhat egyáltalán ő itten. Rekedten
próbálta ismételni Anna szavait, de a gondolatai egészen máshol kalandoztak, nem tudott nekik abban
a sok gőzben parancsolni. Belezavarodott.
 - Jöjjön közelebb kegyelmed, hátha akkor jobban emlékezik. Egészen közel!
Jósika a kád mellé állt, csak a gyolcs takarta az abban fürdőt. Báthory Anna kiemelkedet a gőzből.
A fehér szövet néhol a testére tapadt.
- Közelebb - súgta. Jósikához hajolt. Báthory Anna a fülébe súgva megismételte lassan tagolva az
üzenetet.
- És most eridjen kegyelmed, hogy még szállásán érje Gábort. Ég áldja, csúf táncosom!
Jósika Zsigmond a januári fagyos reggelben a piactéren átvágva csak a tér közepe felé járva hitte
el, hogy az történt vele, ami, és húzta elégedett vigyorra a száját. Szerencsés flótásnak érezte magát.
Még inkább akkor, mikor a győztes ütközet után kissé megkésve - merthogy a brassai csatában
elesett Weiss Mihály bíró leányát is vigasztalnia kellett valakinek a város csatavesztéséért és atyja
haláláért -, a seregtől kissé lemaradva visszatért Nagyszebenbe, és megfoghatta még az
örömvigasságok farkát, és megfoghatta ismét a gyászruhát már nem viselő Báthory Anna fehér kezét a
tánc közben. Szorította azt máskor is azután; solymászatkor, mikor a kesztyűt segítette fel a fejedelem
húgának gyenge ujjaira; és lakomák idején az asztalruha alatt, nagy titokban. Vadászaton, cserjék
takarásában, csókolni, ölelni is próbálta, de mindhiába, mert Báthory Anna továbbra is úgy
játszadozott Jósika Zsigmond érzékeivel, mint azok a sztambuli idomárok, akik mindenféle óriási
macskákat ugrabugráltalak sípszóra, hol tűzzel ijesztgetve, hol nyers hússal édesgetve. Báthory Anna
ugyan nem fenyítette Jósika Zsigmondot, de ha túl messzire merészkedett, vagy frauzimmereitől.
Meghallotta, hogy a csapszékben múlatta el az éjszakát, vagy hogy ismét volt szeretői közül
valamelyiknél vigasztalódott, szóba nem állt vele, és Mulattatta, hogy bokájának villantásával,
pillantásainak ígéretével egyre jobban bolondíthatja.
Nyáron a fejedelem ismét csatába indult. A törökhöz követségbe küldött Ghiczy immár tatár
hadakkal jött Erdélybe, bár sok aranyat nem költött a vállalkozásra a fényességes porta, mindössze ha
kétezren lehettek, s azok is milyenek... Jöttek az árulóval, aki magának kérte a fejedelmi süveget.
Báthory Gábor nyugtalan volt, a feje is gyakran fájt, és egyre jobban. Török Kata elutazott, vissza a
birtokaira, ilyen időkben nem volt jó gazda nélkül hagyni a jószágot. A szép Juditot is közben férjhez
adták, így ő sem feledtethette, még rövid időre sem, országos gondjait a fejedelemnek. Juditnak
birtokot is adott hozományul Báthory Gábor, bár akkoriban már szűkmarkúbban osztogatott, a
hajdúkat fizetni kellett, a szászok elleni háborúskodás miatt még a garasokat is összeseperték a
fejedelmi kincsesházban.
Egy délután a guta is majdnem megütötte a fejedelmet. Munkács várából kapott levelet, onnan, ahol
Ghiczy András hajdanán kapitány volt, és ahová pár hónap óta egyre több, fontosabb értesülés jutott
el. Munkácsból mindig csak megbízható hírek érkeztek, és cserébe azokért semmit nem kértek. A
várnak új kapitánya volt. Báthory Gábor jó szívvel emlékezett Esterházyra, bár sosem értette, mit
miért tesz, és sokszor sajnálta legénykorukban, Bocskai udvarában, hogy Miklós nem született
gazdagabbnak, hatalmasabbnak. Jól értette a politikát. Mondogatta is Bethlen Gábornak a fejedelem
olykor, hogy „jól vigyázzon, kegyelmed, ha megmérgesít, elcsapom, s ideveszem magamnak ezt az
Esterházyt, van ennek is annyi esze, mint kegyelmednek, ha pápista is”. Illésházy senki másban úgy
nem bízott... de Illésházy nádor halott volt, most Thurzó György lett a Comes Palatinus, s milyen jó is
lett volna Annát a fiához adni, most, hogy a török nemhogy támasza, de nyíltan ellensége volt
trónjának. Báthory Gábor hívatta is hát gyorsan a testvérhúgát, lelkére beszélni, miközben Esterházy
Miklós levelét bontotta épp a kancellárián, mert senki másnak a kezébe a munkácsi várkapitány belső
embere azt nem adta.
Báthory Anna sietve érkezett a kancelláriára. Ott elnyúlva, kigombolt mentével találta a fejedelmet,
felfektetve egy öreg asztalra, sápadtan.
 - Majdnem eszét vesztette - suttogták, akik körülállták. Egy levelet szorongatott, amit csak a
testvérhúgának volt hajlandó odaadni. A gyűrűs kéz majdnem elejtette a papirost, mikor a pecsétet és
az írást azon meglátta. Arcából a vér kiszaladt, és kiparancsolt mindenkit, hogy végigolvashassa.
- Esterházy uramnak nagyságod minden szavát elhiheti, akárha éntőlem hallaná. Hát hogy lehet ez?
Hogy lehet ilyen gaz? Hiszen nélküled, Gábor, még mindig a trágyát hányná valahol. Milyen világ ez,
mikor a hajdúkapitányok sáfárkodnak az erdélyi fejedelemséggel?
- Nagy Andrást ne búsuld. Nem ő az első, s nem az utolsó, ki engem megcsal, s vesztemre tör. - A
fejedelem felült az asztalon. - Előbb Kendi konspirációja. Aztán Ghiczy. Most még Nagy András is.
De példás büntetése lesz. Eddig csak főuraimék kívánták a vérem folyását, most már a zsoldosaim
is... Az oktondi. Ezzel a senkiházi Ghiczyvel közösködni. Nagy András hajdúkapitány és az áruló
Ghiczy: szép kompánia. Jól kitervelték. Bánom is én azt a semmi sereget, amit a porta küldött, de ha a
hajdúk átpártolnak.. Nagy Andrással én bajlódom. De a Bécsben követségben járóknak mielőbb
üzenni kell. Megegyezés kell a császárral, bármi is az ára... S te, Anna, készülj, hozzámész ahhoz a
Wittenbergában okosodó nádorfihoz. A nagyságos nádor igencsak szorgoskodna érettem, ha a szép
húgomasszony egyeden fiának hites felesége lenne.
- Thurzó? Hisz az nemzetségünk minden csepp vérét gyűlöli! Hát milyen istentelen módon tartja
szegény nénénket fogva? Befalazva! S milyen ostoba, gyalázatos vádakkal. Nádasdy Ferenc özvegyét!
Kinek kardját mind remegték, míg érettük harcolt a törökkel. S most a gyermekei szétszéledve,
asszonya saját otthonában egy kamarácskában, sötétben, szinte eszét vesztve. S ennek akarsz te a
karjai közé taszítani?
- Mit bánom én Erzsébetet! Te is magaddal ügyelj, Anna. Ha nem lesz Báthory Erdély fejedelme,
mi végre leszel? Ki oltalmaz? Meg kell lennie, Anna!
Báthory Anna hallgatott. Aztán csendesen mondta:
- Megyek, s nagyságod szavait megfontolom. - Ezzel búcsúzott, s utána a fejedelmet hetekig nem
látta. Báthory Gábor a húgával többet nem is nagyon gondolt, csak azon a délutánon jutott egyszer az
eszébe, mikor Nagy Andrást, a hajdúkapitányt fényes ebédre hívta és fogadta, majd utána egy kis
testmozgást javasolt, hogy a bor gőze a fejükből kimenjen. A generális szívesebben múlatta volna az
időt másként, de megszokta már, hogy a fejedelem, mióta rosszabbra fordult az ügye, egyre
szeszélyesebb. Ezért is nem jósolt neki hosszú jövendőt a hajdúkapitány. Már mindenki új
fejedelemről beszélt akkoriban, Komisék és Kendi szerencsétlen, elügyetlenkedett merénylete óta.
Báthorynak elfogyott a pénze, egyre nehezebben osztogatott birtokokat is, és az adót is kérte már a
török. Nagy András úgy gondolta, itt az idő odébbállni, új fejedelmet csinálni Erdélynek. Azért a
fejedelemmel kedélyesen beszélgettek el a régi időkről és az újakról is az ebédnél. Báthory Gábor a
beste Ghiczyt szidta, és mondogatta, hogy úgy hallotta, többen is ígérték az árulónak kardjukat,
hűségüket. Egy levélről is beszélt, aminek az írója azt ígéri Ghiczynek, hogy Szent Mihály napja előtt
a fejedelem testét fejétől elválasztja. Báthory Gábor fogadkozott, hogy a Jóisten segedelmével, s
Bethlen uraméval, mielőbb felleli a többi gyáva szukafit is, akik háta mögött fondorkodnak és életére
törnek. A hajdúk generálisának, ki a hajdúkapitányok közül a legtöbbnek parancsolt, aki semmitől és
senkitől nem félt, melege lett és nehezebben szuszogott. Valami rossz kerülgette, különösen, amikor
Báthoty Szent Mihály napját emlegette, mert ő is ezt vállalta, pont ezt a dátumot a Ghiczynek küldött
levelében. De hát az ő levele másnak a kezébe nem kerülhetett, hiszen az egyetlen ember vitte, akiben
e kerek világon egyedül megbízott. Az, aki még fiatal marhahajcsár korában, mikor egy hatalmas
csordát hajtottak a Nyírségből a császárvárosba, s éjjel, legszebb álma közepette a társai rámentek,
első támadójának a torkát elvágta. „Ha nincs akkor az a kis fajtalan bitang - gondolta Nagy András
miközben a fejedelem borát nyelte -, aki ma a legjobb kapitányom, hát én sem ülnék itt a fejedelem
asztalánál. Az életét egyszer megfelezte velem, az ellenem törni nem fog.” A generális a mező felé
sétálva, ahová birkózni invitálta a fejedelem, hessegette a rosszat maga körül, ám az egyre
szorosabban kerülgette. A fejedelem nem birkózott vele sokat, pont akkor kaszabolta le nagyságos
kezével Nagy Andrást, mikor az ráébredt, hogy mégis elárulták őt.
Báthory Gábor, mikor már megmosdott és a császárhoz küldött követeit fogadta, akkor gondolt a
húgára, mert úgy látta, talán mégis meg lehetne kímélni Annát, talán mégis lesz paktum Béccsel, és
nem kell a szép, vidám nővé érett testvérét a nyeszlett nádorfihoz adni. Akkor Anna maradhatna az
udvarnál, lenne, kiben megbízhat, és ki tudja, talán majd a lengyel ügyben jó lesz még, hogy hajadon a
fejedelem húga.
- Nagyságod felesége, a nagyságos fejedelemasszony érkezett. - Jancsi, a fejedelem udvarlófiúja
hozta a hírt nem sokkal azután, hogy a követek elmentek.
- Hát az a kövér meg minek jött vajon? Az ember egy szép s kedves Annával gondol, erre egy
másmilyen érkezik. Bár lenne fordítva, s látnánk szép húgunkat, valahányszor a kövér Palocsay
Annával gondolunk. Úgy éljek, megint követelőzni jött a fejedelemasszony. Milyen szerencsés ember
is volt Bánffy uram, hogy a mi tündöklő Annácskánkat, és nem egy szuszogó, a napot is eltakaró,
savanyú hegyet kapott feleségül.
- A felséges fejedelemasszony az ajtóban várakozik nagyságodra - hajolt közelebb a
patikaládájában nyugtatószert kereső fejedelemhez Jancsi. Báthory Gábor a nagy keresgélésben nem
vette észre az ajtónyílást eltakaró nőt.
Palocsay Anna idősebb volt a fejedelemnél. A világnak saját csúnyaságukat meg nem bocsátó nők
örök keserűsége és békétlensége vésődött az arcára. Ha mosolygott is, kemény volt minden arcizma.
Álla alatt két redőbe gyűrődött a tokája. Nehezen vett levegőt. Sem a szíve, sem a vére nem bírta
testének és cifra, hímes ruháinak súlyát cipelni. Palocsay Anna Bocskai fejedelem édeshúgának volt a
leánya - ez volt egyetlen érdeme és sorsa is. Nagybátyja olyan férjet keresett neki, kinek fényes neve
és vagyona van, és aki nem a hozományt nézi, mert akkora stafírung, ami Palocsay Annát elbírta volna
és egy férfival megkedvelted, az ország bárom részében nem akadt. De Báthory Gábor, mikor
kérdezték, nősül-e, elveszi-e a fejedelem unokahúgát, éppen a szép Juli cigánylányt kívánta éjjel-
nappal ölelni, aki Kassában a várfal alatt, az északi kapu mellett lakott és szeretett. Mit bánta ő
tizenhét évesen, kivel kell az oltár elé menni, ha azután fejedelmi süveget örököl vele. Julinak ígérte,
viszi majd magával Gyulafehérvárba, csinál belőle udvarlóleányt, és hogy semmit se féljen, mert a
fejedelem csak nappal az országé, az éjszakáit a saját maga gyönyörűségére tölti. Juli aztán Kassán
maradt. Palocsay Anna sem lett a fejedelem udvarának asszonya, sem szép, sem okos, sem jó nem
volt, legjobbnak látszott hát jó messzire vinni, Fogarasba, és hagyni, hadd duzzogjon ott, s
perlekedjen azzal, akit ér.
Ha ment is az udvarba a fejedelemasszony, Báthory Gábor enni vele nem evett, az asszony
hálóházának közelébe sem ment, s ha lehetett, még hangosabban szeretett másokat, napokig solymá-
szott, és ha Palocsay Anna túl sokáig maradt, a princeps ki se józanodott napokig. A
fejedelemasszony nagy, kerek, húsos orra ilyenkor remegni kezdett, pár napig reszketett, olyankor
liktáriu- mokat, mézes aszalt répát evett, nádcukrot szopogatott, míg aztán nagy sebbel-lobbal
visszament Fogarasba. Báthory Gábor amikor megfordult és meglátta az ajtónyílásból beszűrődő fényt
szinte teljesen kitakaró Palocsay Annát, már akkor tudta, hogy az asszony hírrel jön, számára rosszal.
- Ez egyszer nagyságod bizonnyal örül majd nekünk - lépett be kissé oldalra fordulva Palocsay
Anna. - Arról a kedves és szép húgáról hozunk híreket a nagyságos fejedelemnek. Nagykereki
várából, boldogult atyánkfia, Bánffy Dénes uram házából.
- Isten hozta nagyságodat udvarunkban. Soká marad? S jó híreket hozott húgunkasszony házából?
 - Nagyságod követe a portán saját magáért korteskedik, legbelsőbb emberei vérét ontanák, lassan
az egész ország megtudja, hogyan gyötri nagyságod immár évek óta hites feleségét, s milyen fejedelme
is van Erdélynek. Jól telnek napjai? A fejedelem húgának patyolat bőréről álmodozik, és azt sem
tudja, melyik szegletében országának mi ég. A nagyságos fejedelem a szászok nyakában ül, s ott a
szebeni bíró leányát ölelgeti, a székelységet uszítja, a törököt megcsalja, a császárnak ígérget. S
másnak is számolatlanul. Csoda-e akkor, ha szép testvérhúgáról sem tudja, kivel s hogyan forgolódik.
És ha még csak forgolódna. De a nagyságos fejedelem országának kapujában, annak egyik
erősségében már nem sárkányfogas címeres a zászló. Mást fújnak már arrafelé a szelek.
- Nagyságod túl sok liktáriumot evett, vagy ellenkezőleg, egy fertályórája semmit sem. Térjen meg
nyugodtan az ebédlőházba, látogatására ugyan nem készültünk, de a hajdúk seregét idevárjuk, s ezért a
tárházak tele vannak, a sütőházakban ég a tűz, udvarmesterném izente reggel, az eleséggel bajlódni
nem kell, s talán mit a hadseregnek gyűjtöttünk, kegyelmednek is elegendő lesz. Azt képzelném,
miután éhségét elverte, hallucinációi is elhagyják majd. Húgunkkal egy hónapja szóltunk, s ha
Nagykerekiben neki lakása nem volna, úgy gondolnám, szólt volna a fejedelemmel. S ha azóta
láthatatlan sereg is támadott volna a vára, és szellemkatonákkal azt elfoglalta volna a fejedelem arról
is tudna.
- A seregek menetét lehet, hogy ismeri kegyelmed, s lehet, hogy Török Kata minden porcióját de a
húga portáján, ott nem ismerős - sziszegte Palocsay Anna. A szíve úgy vert, hogy majdnem elájult.
- Nagyságod lázas. S Török Katát hagyja, nevét se vegye a szájára, ha jót akar. - A fejedelem
szemei elsötétültek. Aztán elmosolyodott. - Ez a ház kettőnknek nem elég nagy. S engem várnak,
Katám lehet, hogy viselős. Most szólok az orvossal. .. És ha az... - Báthory Gábor elgondolkodott. -
Fiam születne...
Palocsay Anna megtántorodott. Tudta, hogy a fejedelem asszonyává és országának
fejedelemasszonyává akarja tenni Török Katát. Csakhogy az eddig a derekát be nem adta; ez volt az
egyetlen oka annak, hogy a fejedelem a hites feleségét el nem dobta és Török Katát maga mellé nem
emelte. De most, ha gyermekkel van, az egészen más...
- Nem, nem lehet. Utolsó, aljas kurafi! - hápogta a fejedelemasszony, de Báthory Gábor csak a
vállát rándította, és már indult is kifelé, magában mosolyogva, hogy most aztán Palocsay Anna
kémeinek lesz nemulass, meg munka is, amit végezzenek. De a nagy, kövér nő apró, seszínű szemei
összeszűkültek, és nehezen levegőt gyűjtve meg hangosan utána tudta mondani, amire érkezésétől
fogva készült.
- Jósika Zsigmond nagyságod sógora. Ő lett szép húgának ágyasa, s most már hites férje is. Ő
Nagykereki ura, s az egész világnak azzal kérkedik, hogy őt a fejedelem húga ágyába csábította, s ő
azt ott úgy magához édesgette, hogy mint eszelős bolond, szaladt vele a paphoz, özvegyi fátylát
mielőbb asszonyi pártára cserélni.
- Mit beszél kegyelmed? Micsoda bolondságokat?
- Isten engem úgy segéljen. Sarmasághinéval találkoztam utamban, nála szálltam meg idefelé jövet.
Bizalmasan mesélt, félrevonva, hogy a fiát mekkora szerencse érte, és szorongatta a kezemet, hogy
most már szegről-végről atyámfia, s hogy a fejedelem most már Jósika Zsigmondra jobban kell hogy
figyelmezzen. És kérte kedveskedve... aki azelőtt egy szó nem sok, annyit sem szólt hozzám... hogy ha
a fejedelem megmérgelődne, csillapítsam haragját, és ha nagyságod kedve megenyhül, Sarmasághi
Zsigmondot a bujdosásból visszahívná, hiszen csak Kendi és Kornis rángatták bele a nagyságod elleni
konspirációba. Ha tudná, hogy fél életemet adnám, ha kegyelmedet a szemem láttára ütné meg a guta...
- Ki innen! Kifelé! - a fejedelem ordított. Jancsi befutott, kérdezni sem kérdezett semmit, a
patikaládához szaladt. Lin asszonytól, Báthory Anna udvarmesternőjétől kapott még tavasszal valami
sárga port. Ha nyugtatni kell, ha lázzal égnek az idegek. „Módjával és nem gyakran”, mondta, mikor
rábízta. De egy ideje egyre többet követelte a fejedelem, és ki mert volna ellenkezni vele. Palocsay
Anna szuszogva vonult, s ezúttal nem csak kifelé a kancelláriáról, de tovább, még napszállta előtt,
vissza a hegyei közé.
 1612-1613,
Nagykereki vára

Nagykerekiben a konyhán örültek leginkább Báthory Anna frigyének. Bár az esketés napszálltakor,
titokban és sietve történt, a lakodalmat azért a várnéppel megülték, s Jósika Zsigmondnak máris
kerültek nemesúr szolgái elegen. Volt hát, kire sütni, főzni lehetett. Bánffy Dénes válogatott
konyhaszemélyzete ismét csatasorba állt. A házakat kipucolták, az új várúrnak két házat telehordtak
szőnyegekkel, szépen vasalt öreg ládákkal, az egyikbe egy nagyobbfajta faragott ágyat is bevittek. A
lakodalom után lázas munka kezdődött. A falakat javították, takarítottak, az őszi vetéssel bajlódtak.
Báthory Anna új udvarleányokat hívatott, leveleket küldött és kapott, egész kis kancelláriát gyűjtött
maga köré. Jósika solymászott, vadászott, és esténként nagy lakomákat ültek egyvégtében. A
zenészeket haza se eresztették, egy szűk házat kaptak, ahol azért elfértek, és rendesen már
napszálltakor küldettek értük. Azután hirtelen hetekre elcsendesedett az élet, ahogy a hideg
reggelekkel jött az őszutó és a sár. Nyújtózkodott a láp, egyre közelebb kúszott. „Mintha a sárkány
lehelete közeledne minden reggellel”, mondta egy vasárnapon Anna a templomba menet Linnek, akit
akkoriban egyre kevesebbet látott. Az udvarmesternő készült a télre, sok dolga volt. Az asszonyokkal
szőttek, fontak, füveket gyűjtöttek, amit még lehetett; és amit pedig már leszedtek, szárították,
forgatták, kötözték, csomagolták. Szirupokat, főzeteket kevertek, a kályhákat javították, tapasztották, a
tárházakat feltöltötték. „Háború lesz”, suttogták a falvakban. ,Jön a török a fejedelemre, ha nem adja a
trónt maga.” „Háború lesz - írták Jósikának titokzatos jóakarók -, szóljon a fejedelemmel.” „Háború
lesz”, jött Munkácsból a levél Esterházy Miklóstól. „Esküvő is lesz, november elején.” Báthory Anna
szíve csak a második hírtől szorult össze. Tovább nem is olvasta, eltette a levelet Esterházy többi
levelei közé, a dupla fenekű ládikába, amelynek alján Bocskai uram titkos levelei lapultak, amiket a
portával váltott, s amiket Gábor bízott rá legutóbb. Báthory Anna könyveket rendelt, Lin kereskedőket
fogadott, hogy messzi földről azokat meghozzák. Órákat is vásárolt Jósikáné, egy kisebbet is, tojás
formájút.
Az új házasságban kivirult. Otthona szépült, Gábor haragja ugyan utolérte a leveleivel, s a
fejedelem az egyikben meg is tagadta, de Anna ismerte a bátyját, tudta, megbékél. Sarmasághiné, új
anyósa ajándékokkal kedveskedett neki látogatásakor, kesztyűt és skófiummal hímzett öreg
vánkosruhákat hozott, és kérte mindannyiszor, férjéről, Sarmasághi Zsigmondról egy jó szót ejtsen a
fejedelemnél, hogy száműzetésének vége legyen.
A lakodalom után egész nyáron az aranyos fényű délutánokat várta, amikor Jósika visszatért a
solymászatból vagy a falakról, ahol a kőhordók és az építőmester munkáját figyelte; esetleg a
várnaggyal járta be a környező mezőket, erdőket, és vadászott. Az ágyasházában várta, illatosan,
pézsmától szagosan, mert Jósika azt szerette. Imreffinétól azt a rézkádat is megvásárolta
Nagyszebenben, s idehozatta, új fürdőházat csináltatott a hálóháza mellett. Volt, hogy reggelig senki
nem is látta őket, csak a kéj felszakadozó hangjait hallgatták a fülükkel az ajtóra tapadó udvarleányok
- hol halkabb, hol hangosabb sikolyokat, és a várúr felszakadó hörgéseit, azután elszaladtak. Ahogy az
ősz jött és a lakomák elmaradtak, a hosszabbodó esték az éjszakákba simultak, és Báthory Anna még
mindig telhetetlenül vágyta férje érintését, Jósika Zsigmond pedig nagy csodálkozással vette észre,
hogy más asszonyra neki szeme sincsen, s hogy Báthory Anna minden, amit valaha kívánt, es még a
fenyegetően közelgő harcokkal sem gondolt. Gyóntatópapjának is nagy megkönnyebbüléssel mondta,
hogy a házasság minden bizonnyal valóban Isten legcsodálatosabb szerzeménye, és ha a legényember
tudná, hogy micsoda örömöket ad, sietne mielőbb szép, okos, jóravaló felezget találni. A papot még
Sarmasághiné hozta magával, hogy a fiának lelki üdve itt a protestáló hitűek között is vigyázva legyen,
és azért is, hogy az ifjú feleséget a helyes hitre visszatérítse. Anna miközben az atya vég nélküli
délutáni elmélkedéseit hallgatta, inkább azon töprengett, mi vonzza Jósikához.
A könnyű győzelem nem hozta lázba. Férjet kellett találnia, hamar, igen, hamarabb, minthogy mások
találtak volna neki. S olyan kellett, akivel boldog tudott lenni, akivel boldog akart lenni. Esterházyval
nem bírt el, érezte. Esterházy másképp döntött. Mikor Kisvárdából eljött, Anna még egy ideig áltatta
magát, reménykedett, de érezte legbelül, valahol a gyomra környékén, hogy bár szereti, mégsem,
semmi áron nem másítja meg a döntését, olyan fajta. Helyesebbnek, kevésbé kockázatosnak és
céljainak megfelelőbbnek tűnt máshol keresni vagyont, családot.
Jósika szép volt, erős, az asszonyok szeme megakadt rajta, s ő is szerette őket, értett a nyelvükön;
szava, keze érintése édes volt, kényeztető, a szíve könnyű. Maga volt a derű. „Vele boldog leszek!”,
határozta el Báthory Anna, mikor a brassai csatából Nagyszebenbe visszajött Jósika Zsigmond.
Csak hónapokkal később, mikor már Jósika egyre kevesebbet volt Kerekiben, egyre többet
solymászott, vadászott, a fejedelem udvarába kívánkozott, s követségbe készült a nádorhoz, csak
akkor értette meg Anna, hogy az a könnyűség, amivel az életet ölelte magához az ura, s amivel az
asszonyokat és önmagát szerette, mekkora fajdalmába kerül neki magának. Mennyi sértés, mennyi
kilátástalan küzdelem, mennyi visszautasítás volt mögötte. Hogy milyen égi áldásnak érezte Jósika
Zsigmond, hogy őt, Báthory Annát, akinek az öregapja a nagy Báthory fejedelem és lengyel király
testvére volt, akinek nemzetsége, vagyona olyan ragyogó és megkérdőjelezhetetlen, őt ölelte hites
feleségeként.
Jósika Zsigmond anyja másodszorra jól ment férjhez, Sarmasághi Zsigmond úr volt, szava volt
Erdélyben. De első férje, fiainak apja nem dicsekedhetett fényes famíliával, bár maga Báthory
Zsigmond fejedelem alatt a kancellárságig vitte. Öregapja viszont még juhokat legeltetett a hegyeken
túl. „Az oláh birkapásztor fia”, így emlegették Jósika Zsigmond apját az ellenségei, akárhányszor is
kancellár volt. Jósika Zsigmond a kevély erdélyi urak között hiába volt vitéz és a fejedelem
cimborája, nem sokba vették. Mindhiába volt a Jósika- és a Sarmasághi-vagyonnak is egyetlen
örököse, csak bégettek mögötte, ha megrészegedtek az urak, és tréfálkoznivalót kerestek. Hogy Jósika
Zsigmondnak minden túl könnyen sikerült, azt se nagyon szerették a nagyurak. A fejedelem értette
Jósikát, értette a könnyűségét, értette, miért rázza az életet, és miért ad és kap olyan könnyen. Meg is
békéit még a tél előtt, és írta szép húgának: nem bánja már, áldása a titkos menyegzőre, és sajnálja,
hogy legalább a lakodalmon ott nem lehetett. Kérte a húgát, látogassák meg udvarában.
A téllel érkező hosszú estéken Jósika Zsigmond egyre többet múlatta az időt az udvarlóurakkal,
egyre hosszabb vadászatokra ment, a kopók pecéreinek alig volt pihenése, zöld hajtóruháik gyorsan
koptak a sok viseléstől. Nagykereki várát kijavították, a Forgách-sereg rombolásának nyoma sem volt
már. Megint kényelmes otthon lett. És talán mert olyan kényelmes volt, azért időzött ott Sarmasághiné
olyan sokat. Karácsony előtt érkezett, és soká maradt. Aztán maradt még egy keveset, és megint kicsit
maradt, nem volt indulni kedve. Hol a hidegre, hol a hóra, hol fia kívánságára fogta, és maradt. Anna,
hogy a kedvét keresse, délutánonként anyósa és az udvari pap beszélgetéseit hallgatta, amiket a
szentírásról és a földi élet Istennek tetsző voltáról folytattak. De, bár teljes elméjével igyekezett
figyelni, az egyre halványabban bekúszó kinti fények máshová vitték a gondolatait. Hol a bátyja
megkeseredett arcát látta maga előtt, ahogy legutóbb a kancellárián, hol a férjének az új
sütőasszonyon elidőző tekintete tolakodott elé, hol meg Esterházy arca bukkant fel a kápolna
sötétjéből.
Mikor csak tehette, Bánffy Dénes régi házában ült, ott rendezte a papirosait, olvasott, vagy Lin és a
tiszttartó számadásait nézte át. Sorra vette, hogy a gabona, a bor, az aszalványok hogyan fogynak, hogy
az udvarlóleányoknak új szoknya és párta kell, és utasította az udvarmesternőt, Lin rendeljen azokhoz
bársonyt. Ha Jósika Zsigmond otthon volt, anyja gyakran rendelte magához beszélgetésre. Eleinte
Anna is ment, de legtöbbször hamar feleslegesnek, zavarónak érezte az ottlétét, így idővel már hagyta
Sarmasághinét és a fiát kettesben beszélgetni.
Jósika egy este azzal állt elő, hogy ő a hites feleségének lelki üdvéért igazán aggódik, és kérné,
hogy vegye fel az ő hitét. Anna hallgatta a férje szájából anyósa szavait, és már éppen ellenkezett
volna vagy elterelni igyekezett volna a szó folyását, mikor egészen meglepődve magán, beleegyezett
férje kérésébe. Megkönnyebbülve, azt remélve, hogy e könnyű győzelem örömére szolgál majd az
anyósának, és talán visszaengedi Jósikát őhozzá. És talán azért is engedett szó nélkül, mert Lin egy
este, mikor a magányosan aludni térő Annának vetkezni segített, olyasmit mondott, ami új reményt
adott.
- Nagyságodnak tejet kell inni. Sok tejet. Reggel, mielőtt még mást magához vesz. S még egy
főzetet, azt este, elalvás előtt, amit hozok. S egyék többet nagyságod. Azután meglátja, elrendeződnek
a dolgok - mondta Lin.
- Ugyan minek kell elrendeződni? Hiszen minden a legjobban van. Zsigmondot a fejedelem
követségbe küldi a tavaszon, úgy írta: hasznára válhat ügyének a nádornál. És ettől Jósika uram
boldog. Gábor sokat ígérne Mátyás császárnak, ha végleg Meglenne a béke. S meglesz, úgy hallom.
- Nem a porta meg a császár! Itt a saját udvarában kell kiseperni a pusztulatot. Hogy ennyi hónap, s
ha nem bánja, ennyi ágyra való ruha mosása, ennyi sóhajtozás és miegyéb után nagyságodnak már
olyan kereknek kellene lenni, mint a telihold. És sehol semmi. S nem hiszem, hogy az úron múlik,
hiszen csak úgy szaglik belőle a férfiember.
- Mit beszélsz?
- Hát gyereket, mit? Hol az a gyerek? Legyen fiúcska, s megnyugszik Sarmasághiné asszony is, lesz
folytatása nagyságod nemzetséginek, és Jósika uramnak nem csak asszonya, fia is lesz már, és akkor
talán nem szaladgál.
- Hová szaladgál? Miket hordasz itt össze?
- Sehová.
- Beszélj, vagy!... A sütőasszony, ugye? Azonnal zavard el. Színét se lássam többet.
- Az is - mondta Lin halkan, szomorúan nézve Annát. De nem azt kellene elzavarni. Zavarja haza
az öregasszonyt. A szívét keresse vissza, megy majd akkor már az ágyába is.
- Jól van. A szívét. - Anna elgondolkozott. - Van valamid? Valami varázslásod? Valami bűbájod?
Valami?
Lin elvigyorodott.
- Egyetlen bűbáj van, s ha jól tudom, nagyságod azt jól érti. Hallani lehetett hónapokig, csak úgy
zengett az ágyasház. De van még valami. A vérnek ereje. S asszonyomnak erős vére van. Régi, nagy
nemzetek vére. Hát használja.
Lin Anna gyűrűjére nézett.
- Használja, szüljön neki fiút. Aztán elgondolkodva hozzáfűzte: a sütőasszonyt meg hagyja. Az
úrnak, neki meg ilyen a vére. S ha nem a sütőasszony, majd más. De ne bánja. Míg hazajár estebédre,
ne bánja, hogy máshol is falatozik. Hagyja. Hát bánom én talán, hogy János erre-arra üzekedik? Azt
sem tudom, mit csinál, mikor itt nincs! Hát aztán. Amíg ajándékkal kedveskedik, addig jó. Hagyja. De
ma este ide ne engedje. Ma este én jövök asszonyomhoz.
Egy kis ezüstszelencével érkezett napszállta után. Az ajtót elreteszelte. Annát levetkőztette, az ujját
egy hegyes tövei megsebezte, a Báthory gyűrűt kérte, felnyitotta, a porból keveset egy kupába szórt,
vért cseppentett rá, a szelencéből is hozzászórt valamit, majd borral felöntötte és Annával megitatta.
Anna el nem tudta képzelni, honnan tudta, hogy a gyűrűben mi van. Hiszen méreg is lehetett volna. De
Lin ilyen dolgokról nem kérdezett, csak cselekedett. Nem is magyarázott. A saját furcsa nyelvén
kántált valami sivító hangon, egy réztálka szélét rézrudacskával lassan végigsimítva zengő
harmóniákat fakasztott, miközben énekelt. Mikor befejezte, Annát felöltöztette, és leparancsolta a
konyhába a nagyobbik tűz mellé. Az öregkonyha üres volt, Annát két nehéz takaróval leborította, és
egy fertályórát izzasztotta. Aztán lemosdatta szagos vízzel, kaftánja zsebéből egy kendőbe tekert,
szétporlott lótuszlevelet keresett elő, a porral Anna mellkasát és ágyéka felett a lapos hasát
bedörzsölte. Közben megint valami más nyelven beszélt, Anna felismerte, ez törökül volt. Utána
ágyba parancsolta, és meghagyta, másnap estére a hálóházába kérje Jósikát. Aztán távoztában
odaszólt Annának:
- Én az ilyesmit nem hiszem, de így láttam csinálni; ezért hát imádkozhatik is nagyságod.
Anna imádkozott is, míg belealudt. Jósika szerelmét kérte, de tudta, hogy bármennyire akarja is, a
szíve valójában nem ezért áhítozik, így azt elnyerni sem érdemli. Nyugalmat vágyott, és azt is
gondolta, mielőtt álomba merült, hogy talán Linnék igaza van, gyermek kell.
A sütőasszonyt mindenesetre elküldte, és a következő napokban rendre a szép és fiatal belső
szolgálókat mind. Az udvarleányok között csak egy szépecskébb volt, azt már férjhez ígérték, hát
hagyta, hadd maradjon, míg el nem viszik. Sarmasághiné alig pár nap múltán útnak indult, váratlanul a
férje hazatértéről értesült. Írták, hogy igyekezzék, ha tud. Otthon aztán nagy csudálkozással vette
észre, hogy Sarmasághi Zsigmondnak se híre, se hamva.
Megértette, hogy rászedték, és így, csellel tették ki Nagykerekiből, csak arra nem tudott rájönni,
hogy ki csinált oly gyorsan és miből pecsétet, Sarmasághi Zsigmond viasznyomójának szakasztott
mását, amivel a levél őt úgy megcsalta. Haragja akkor ült el kissé, mikor Jósika Zsigmond nemsokára
boldogan írta anyjának, hogy Báthory Anna immáron visszatért a katolikus hitre, és azt is, hogy a
fejedelem hívatta, fontos ügyben kell eljárnia a princeps nevében.
 1613, Nagyszeben

Farsangra értek megint Szebenbe, s a mulatságoknak újfent kezdete-vége nem volt hetekig. Addig, míg
a fejedelem hírül nem vette, hogy Bethlen Gábor, legbelsőbb embere és hadainak főkapitánya mit
cselekedett. Az erdélyi hadak főkapitánya, miután előbb meglátogatta a temesvári, budai, tolnai és
eszéki törököket, ellátta magát ajánlólevelekkel azoktól, Drinápolyba ért. Nazuf nagyvezír Ghiczy
sorsára gondolva kétkedéssel fogadta ugyan Bethlent, de helyettese, a kajmakám, akinek Bethlen
arannyal telirakott serlegekkel, németalföldről hozatott, csudálatos órákkal és számtalan ígérettel
hízelgett, meggyőzte arról, hogy Bethlen több bizalmat érdemel. Báthory Gábornak akkor éppen
követe sem volt a portán, aki érte jó szót szólhatott volna, vagy ami még fontosabb, aki az ő képében
ajándékokkal kedveskedhetett volna, és az időre megküldött adót új fent megígérhette volna a
sztambuli Szíreknek. A fejedelem, mikor hírét vette, hogy Bethlen Gábor Dévából a törökhöz szökött,
és ott Ghiczy után most ő is magát ajánlja fejedelemnek, már nem is dühöngött. A patikaláda sárga
porából mind több fogyott, Jancsi kétségbeesetten kereste meg titokban Lint, hogy mitévő legyen.
Mikor az udvarmesternőnek elmondta, hogy a fejedelem egyre gyakrabban követeli a nyugtatóját, és
hogy van egy patikárius, aki azt török kufárokkal neki meghozatja drága pénzen, Lin arca elsötétedett,
és azt mondta az udvarlófiúnak, hogy minden port, ami a ládikában van, dobjon ki, és cserélje arra,
amit ő ad neki - ami nem bódít és nem is öl. Hatni sem fog ugyan, de akkor a fejedelem legalább
elcsapja a patikáriusát. A fejedelem szürkült, soványodott, egyre gondterheltebb és gorombább volt.
Gyanakvó lett. Csak Imreffinével, a kancellárral és még néhány belső emberével beszélt. Mindenhol
árulókat, kémeket keresett. Mikor Bethlen szökése kiderült, a mulatságokat betiltotta. Anna Jósikát
kérlelte, maradna a fejedelem mellett, próbálná vidítani. Jósika maradt is, és vitte Báthory Gábort
vigasztalódni a jól ismert csapszékekbe. Álruhában mentek, a forma kedvéért, mert ő is tudta, hogy
jómagát és a fejedelmet is ismerik már városszerte.
Anna sokat sírt. Kiabált Jósikával, Linnel. Mellette is alig lehetett megmaradni. Beteg is volt, forró
volt a teste napestig. Egy reggel okádni kezdett, és napokon, heteken át kiadott magából minden enni-
és innivalót, szinte semmi sem maradt meg benne. Lin egy reggel kizavarta az udvarlóleányokat a
betegágya mellől, és az örmény doktorért küldetett. Az megvizsgálta Annát, utána a sarokban halkan,
hosszan tanácskozott Linnel.
Annának búcsúzóul csak annyit mondott: „Nagyságod hallgasson az udvarmesterasszonyára. Sokat
tud. Hogy honnan, nem gondolhatom el. Miután az orvos fejcsóválva kiment, Lin Anna ágyára ült.
Közel hajolt. Szinte suttogott.
- Nagyságod gyermekkel van. Viselős. De ha abba nem marad az okádás, mindketten elpusztulnak.
Azt issza, amit hozok, azt eszi, amit hozok. Mást semmit. És nem mondja másnak!
Annának ugyan beszélhetett, azonnal Jósikáért üzent, és újságolta neki a hírt. Jósika nem fért a
bőrébe, úgy örvendett, és szaladt eldicsekedni a fejedelemnek s az udvarnak.
- Báthory lesz - mondta rá a fejedelem. - Jósika nem ellenkezett, ráhagyta. Mintha gyomron vágták
volna. „Hát akkor legyen Báthory”, gondolta.
Tavaszra minden kicsit jobbra fordult. Mátyás császár aláírta az örökös békét, a fejedelem
bizakodott, követeket indított a portához is. A császár ugyan sokat kért: Báthory Gábor maga és utódai
nevében ígérte, hogy Erdély területére bocsátja a seregeket, ha a szükség úgy kívánja. Akkor is, a
fényességes szultán ellen vonulnának – ez olyan ígéret volt, amit erdélyi fejedelem jó ideje nem tett.
Hogy így lett végül béke, a török portán igen rossz néven vették. Ráadásul az onnan érkező hírek
szerint Bethlen Gábor is sokféle dolgokat mesélt a sztambuli dívánban Erdély fejedelméről: hogy
főemberek feleségeit, ha megkívánja, megalázza, hogy húgával paráználkodik, hogy lator,
semmmirekellő, félik és utálják országszerte.
Ekkorra már a fejedelem is követséget küldött Sztambulba, menteni, ami még menthető. Lin és
Anna tanácsára a követséggel ment János is, az udvarmesternő férje, aki évekkel azelőtt, még
lovászemberként, Bocskai fejedelem követségével járt ott. Lin indulás előtt alaposan kitanította, hogy
kit keressen, mivel puhítsa az ottani udvarbelieket, hol találja az ő régi jó embereit, azok közül kinek
mit adjon és ígérjen. A követséggel tartó Jánost Borisi Bernáthoz küldte elsőként, akit Velencéből
ismert még. Borisi úr Lin velencei gazdájának, Donna Lucreziának az egyik legjobb kuncsaftja volt,
és Lin emlékezett még, hogyan lehet Borisit lekenyerezni. Kedélyes, művelt ember volt. Jánosnak
meghagyta, hogy a velenceit lakomára invitálja, kerítsen valami kényelmes házat, és onnan egy idő
után mindenkit hazaküldjön. Hívasson akkor pénzért vehető fiatal lányokat és fiúkat, adjon azoknak
bőven égetett bort és még amire vágynak, aztán utasítsa őket, hogy mindenféle módon egymással
legyenek; de sokat hívjon, ne csak kettőt-hármat, és hagyja Borisit nézelődni.
Nyíri János bár nem érthette, és magában sokszor az Úr bocsánatáért imádkozott, miközben a
velenceit mindennek lehordta, mégis megtette, amit a felesége mondott. Ha ez az ára az olasz
segítségének és a fejedelem trónjának, hát legyen. Hogy a felesége ezeket a dolgokat jobban tudja, és
hogy a szemei sem rebbennek, mikor neki ilyeneket mond, és nem is gondol azzal, micsoda förtelmes
fajtalanságokat mívelnek egyes urak - azon Nyíri János nagyon elcsodálkozott. De Lin, amikor a férje
ágált az effajta bűnök ellen, megmosolyogta, és azt mondta: „Sokfélék az urak is, és sokfélék a nem
urak is, te ne törődj vele, mennél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, uracskám.”
Azért még Lin is sóhajtozott, mikor ebbe a követségbe indultak - nyugtatta magát Nyíri János,
búcsúzkodás után, mikor Balassi Ferenccel úrnak indultak Sztambul felé. Lin tudta, hogy a portán
gyorsan változnak a dolgok; aki tegnap még barát volt, ma két aranyért már el is adták. Azt is
meghagyta Jánosnak, ha a velenceivel a lakoma megvolt, mihamarabb térjen vissza, be ne várja, mit
végeznek a követségbe küldött urak. Meg is eskette, s János nehéz szívvel ugyan, de beleegyezett,
pedig hogyne akart volna maradni, mikor kétlovas úrként tért vissza oda, ahol nem is olyan régen még
lovászlegényként sóhajtozott éjszakánként a karavánszerájban, és ki sem dughatta az orrát, hacsak
valamelyik úr éppen magával nem vitte. „Hát most aztán más a világ folyása”, mondogatta
poroszkálás közben magának János, és nem érthette, minek kell hazaiszkolnia, mikor a követséget is
bevárhatná. „Egyre akaratosabb az asszony, ahogy vénül”, erre jutott.
„A követjárásnak semmi eredménye nem lesz, és Erdélyt megint tatár hadak perzselik fel”, így
vélte az udvarmesternő, ezért sürgette haza a férjét mielőbb. Abból gondolta, hogy kitudta, mivel
eresztette útjára Balassi Ferencet a fejedelem, megint tizenöt évi adómentességet mert kérni, és hogy
Lippa és Jenő átengedéséről, a két végváréról, melyekre olyan régóta fájt már a törökök foga, hallani
sem akart.
- Mintha kihívás lenne, úgy veszik majd szavukat a portán - mondta Annának, amikor meghallotta,
mivel indultak úrnak Sztambulba a követek.
A nagyvezírnél a kihallgatáson Nyíri János is megértette, miért parancsolta haza felesége. Mikor a
nagyúr azt kérdezte Balassitól, hogy megbékélt-e Báthoryval az ország, és erre a követ igennel
válaszolt, a vékony hangú vezír szinte visított:
 - Hiába szólasz agg szakállú eb, mert én tudom, hogy nem békélt.
Máskor szeretetre méltóbb volt a pasa, olyankor János reménykedett. Mindhiába. A velencei július
elején már megsúgta, ki volt adva a parancs, hogy Ogli és Szkender pasák kétfelől támadják meg
Erdélyt, mert Báthory Gábor uralkodását megelégelte a fényességes szultán.
A fejedelem Magyarország nádorának üzent. Előbb levelet küldött, aztán meggondolta magát, és
követségbe keresett valakit. Jósika ajánlkozott, a fejedelem őt küldte hát. A nádort és a császárt a
szövetségben elvállalt kötelezettség teljesítésére hívta, s Jósikának meghagyta, a török ellen segítő
csapatok nélkül Thurzó udvarából el ne jöjjön.
Jósika Zsigmond menni akart, el Báthory Annától, aki mióta viselős volt, zsémbes asszony lett, meg
nem lehetett maradni mellette. Báthory Anna hol napokig látni sem kívánta, no édesgette, hogy aztán a
kedveskedése haragba s szitkozódásba csapjon át. Agyába akkor már hetek óta nem engedte a férjét,
vagy ha igen, akkor is csak muszájból, a régi Annának nyoma sem volt. Jósika nem tudta mire vélni,
de sokat nem gondolt vele, hiszen jól kiismerte magát az udvarban, azt is tudta, hol keresse, amit
otthonában nem kaphat meg. Volt elég gondja a kancelláriával, és az ellene furmánykodó főurakkal, és
anyja is, mostohaapja is folyton unszolta, nyüstölte, szakítana már ki magának és a családjuknak
valamit, ha már a fejedelem sógora; hogy ilyen málészájú még egy nincsen, hogy semmit szerezni nem
tud, bezzeg közben a fél országnak osztogat uradalmakat a fejedelem, de ő magának egy falucskát se
tud szerezni. Jósikának olyan elege volt az udvarból, hogy a pokolba is ment volna követségbe,
nemhogy a nádorhoz. Azt is megsúgták neki, hogy Báthory Anna egész kémhálózatot eresztett a
nyomába, és nincs az a kocsma, ágyasház, ahová betér, az a felemelt szoknya, amiről a fejedelem húga
ne tudna. Az inasa azt is mesélte, hogy Jósikáné Báthory Gábornál is bepanaszolta kisírt szemmel, és
sziszegve követelte a fejedelemtől, hogy Jósika Zsigmondot tanítsa meg magát tisztességgel viselni a
feleségével és nemzetségével. Az már nem jutott el a füléhez, hogy a fejedelem miként válaszolt a
gömbölyödő hasát már elrejteni próbáló húgának, és hogy neki Báthory Gábortól félnivalója nem
volt. A fejedelem majdhogynem kikacagta a húgát, és csak annyit mondott, hogy ha már az is baj
ebben a világban, ha egy erős, jóvérű férfi asszonyok után jár, különösen, mikor a sajátja magához
nem engedi, akkor valóban sok a baj, túl sok. Azt is mondta Báthory Gábor, hogy Báthory Anna
becsülje meg magát, viselkedjék okos asszonyként. Ostobából ott van neki Palocsay Anna, gondja is
van vele elég. Legvégül pedig haragosan azt vágta a fejéhez, hogy testvérhúga Jósikát magának
kereste, neki aztán ne protestáljon ellene, magával perlekedjen, ha mindenképen akar valakivel.
A fejedelemtől Anna Imreffinéhez, nénjéhez futott a bánatával. Nem kellett messzire mennie,
szebeni szállását úgy választotta ki, hogy a nénje házának közelében legyen, ott volt a háza kettővel az
övé mellett. A hervadó szépasszonyt nem találta egyedül. Messziről jött kufárral tárgyalt.
Nyakbavetőt hozatott magának Nürnbergből. Húsz gyémántos-rubintos nagy aranyrózsa és ugyanannyi
kicsi alkotta a rózsabogláros nyakbavetőt. A deáktól Imreffiné vénasszonyáig és udvarlóleányaiig a
belső szolgák mind ott voltak, hogy megcsodálják az ékszert. Invitálta a húgát is, jönne, nézné meg
maga is, de annak kisírt szemeit látva Imreffiné inkább kiküldetett mindenkit, és csokoládét hozatott.
A csemegét még messzebbről rendelte, a spanyol partokra hajózták be az ánizzsal és szegfűszeggel
őrölt masszát, amiből aztán forró italt lehet főzni. Annát maga mellé ültette a török szőnyeggel takart
díványra, háta mögé vánkost hozatott, úgy biztatta, meséljen. Báthory Anna Jósikára panaszkodott, s
arra, hogy megcsúnyult, majd sírva fakadt, aztán pedig Gábort emlegette, aki leszidta, mint egy
kisgyermeket, és semmibe veszi az ő baját.
Imreffiné hallgatta, közben itatta, a könnyeit törölte, és kérte, nyugodjon meg. Mondogatta Annának,
hogy a fejedelem mással bajlódik, hogy a portán rosszul áll az ügye, és Jósikáról ő is csak annyit
mondott, hogy jobb szemet hunyni, és inkább kedvesen fogadni. Aztán arról kérdezte Annát, kapott-e
híreket Munkácsból, tudja-e, hogyan mennek arrafelé a dolgok. Anna csak tagadólag rázta a fejét.
Mióta férjhez ment, és esküvőjének híre kelt, Esterházytól egy sor nem sok, annyit se kapott.
- Esterházyné okos asszony - folytatta Imreffiné. Már akkor úgy gondoltam, hogy eszes, csak a
konvenciókkal nem sokat ügyelt, mikor annak a te hadnagyodnak, Esterházynak a kezét és a vagyonát
is odaadta, nem csak a... na, ezzel ne bajlódjuk - hallgatott el Annára nézve. Aztán meggondolván
magát, folytatta: - De asszonyanyád, Várday Katalin úgy írja nekem, Dersffy Orsolya messziről
hozatott orvosokkal, patikáriusokkal és még egy dervissel is megvizsgáltatta magát, és úgy találták,
hogy ő magzatot a méhében kihordani nem tud. Esterházy keserűségét és önmardosását látva, férjét
hosszú hetek alatt meggyőzte, majd egy magához hasonlatosan formás fehérszemélyt, akit ő talált,
akinek egészségi állapotáról és jó erkölcseiről meggyőződött, és akit maga vezetett estéről estére az
ura ágyasházába, mindaddig, míg az viselős nem lett. Mióta az lett, nagy kímélve magánál tartja,
titokban; a belső várba idegennek belépnie nem is lehet, s cselédet sem vesz újat magához egy ideje.
Mintha nem tudná, hogy titkot, köhögést, füstöt rejtegetni nem lehet - mosolyodon el Imreffiné. - És ha
Dersffy Orsolya van olyan asszony, hogy férjét okossággal s szívének megértésével, magának
alázatával boldognak akarja, akkor Báthory Anna is legyen olyan asszony, hogy ha kell, félrenézzen, s
urát inkább támogassa, kedveskedjen annak, mintsem elűzze magától fertelmes kedvével.
Báthory Anna elképedve hallgatta a nénjét, és mire az befejezte, maga sem értvén, mi ütött belé,
felkacagott. Elképzelte Dersffy Orsolyát, amint a saját fiatalabb hasonmását Esterházy ágyához vezeti.
„Talán bizony maga is vetkeztette’’, gondolta, és keserűen azt is, hogy „nesze neked, Esterházy, most
aztán megkaptad a nagy fegyelmezettségeddel s engedelmességeddel, fene nagy parancsolásoddal.”
Jósika Zsigmondot nagy tisztelettel fogadták Thurzó Ferenc udvarában. Thurzó Imre, a nádor fia
éppen hazalátogatott Wittenbergből, ahol az ottani egyetemen tanult, és a városnak díszpolgárává is
avatták - tekintve, hogy mégiscsak Magyarország nádorának a fia volt, mégsem lehetett csupán deák
Wittenbergában. Jósikát érkezésekor még bizalmatlanul méregette, de kíváncsi is volt, ki vette át a
neki szánt sors egy részét, ki vette el helyette Báthory Annát, és miként járt vele. Erkezése tiszteletére
agarászni invitálta az erdélyi urat, saját palotás agarai közül adva kölcsön a vendégnek egy párat -
meg is versenyeztették a kényes kutyákat. A többi kutyákat a vadászathoz az agaras ólaktól hozták el,
maguk mentek értük, Thurzó Imre büszkén mutatott a nyolcvanagaras falkájára. Nyúlra, őzre mentek.
A nádor maga nem tartott velük, de hogy a vendéget megtiszteli, azzal mutatta, hogy a fiatalúr
udvartartását saját cselédeivel egészítette ki. A vadászatra fővadászmesterét, három lovas
vadászmestert, három lovas agárhordozót, hat gyalogos pecért, öt vadászt, öt kispecért és negyven
agarat adott a magáéból. Az udvari urak közül is velük tartottak valahányan. Több hosszú hajtás után,
a nap végén négy őzzel s kilencven nyúllal tértek meg. A fejedelem küldöttét az asztalnál a nádor
maga mellé ültette, és a lakomának csak hajnal felé lett vége. Jósika audienciát kért és kapott a
vendégeskedés harmadnapjára. Thurzó György a béke kedvéért, és mert tartott a töröktől, azt ígérte,
mielőbb kieszközli az udvarnál a segítő csapatok indulási parancsát. Mindenki tudta, hogy a nádor
nem kedvelte Báthory Gábort, sokra nem tartotta. Azt sem bánta már, hogy Imre fia és a fejedelem
testvérhúga között a frigy elmaradt.
- Elég erre a szerencséden flótásra nézni itt magam előtt, messziről meglátszik, hogy dehogy
vágyik ez haza, örvend, ha máshol lehet! - súgta oda a feleségének, a kevély Czobor Erzsébetnek még
a lakoma előtt. Thurzó nádor a Báthoryakat egyáltalán nem szerette. Nem állhatta, hogy királyt adtak a
lengyeleknek, azt sem, hogy jöttek-mentek Erdély trónján, és bosszantotta, hogy a nép úgy tekint rájuk,
mintha nem is csak főemberek, hanem valóságos királyi dinasztia lennének. Meg hogy szépnek és
erősnek jönnek a világra mindahányan. Az legfőképp hergelte, hogy magukkal olyan sokra voltak, és
másokat semmibe vettek. Még az a csejtei bestia, még az sem félte őt, nem engedte, ami az övé,
inkább az őrületet és a démonokat választotta, mint hogy fejet hajtson előtte. Jósikát szánta kissé. És
amit ígért neki, hogy megsegíti a fejedelmet, ha rajta múlik, úgy is gondolta. Mert Thurzó nádor a
háborúskodást még a Báthoryaknál is jobban utálta. A békét szerette, mikor gyarapodni lehet, jól enni,
nyugton elmélkedni, nem stratégiáról és hadakról levelezni, nem ide-oda nyargalászva az urakat hol
buzdítani, hol harci kedvüket csillapítani, hanem hitbéli kérdéseket egymással és tudós emberekkel
megvitatni, könyveket gyűjteni, okosan és békességben élni.
- És ha a török Erdélybe bemegy, Lippát és Jenőt elnyeri, akkor a végeken békesség nem lesz, és
akkor abból sokkal nagyobb baj támad, mint hogy Erdély trónján a nagyravágyó Báthory Gábor ül -
magyarázta Thurzó György a nádorné asszonynak, aki nem értette, miért prókátorkodna a császárnál
Erdély fejedelméért a férje.
- Hiszen fiatal még az, s akárhányszor Báthory is, csak meg lehet józanítani, és hátha inkább az
Istvánokra ütött a nemzetségéből, a lengyel királyra s az országbíróra, és nem arra a szerencsétlen
részeges apjára vagy Zsigmondra, aki ha rákiáltottak, futott is el a trónról, s aztán a kezeit tördelte,
hogy mindenféle fondorlatokkal oda vissza tudjon somfordálni. De te is tudod, hogy kevés vagyok én
magam a segítséghez. Khlesl kancellár, az a jezsuiták nevelte kígyó éppúgy gyűlöl engem is, mint
Báthoryt, hiszen neki protestáns mind, egykutya. Nem császári katonákat kell kérni, nem jó, ha megint
beengedjük a németet. Csak aranyat adjon Bécs, sereget találunk mi is, ha van miből. A nádor jól
emlékezett még Basta tábornok hadaira, amikor Erdélyt rabolta, pusztította a császári sereg, még
Bocskai fejedelemsége előtt. Az évekre, amikor az emberek magukat fogták a szekérbe, mert a
barmokat a császáriak és a velük hadakozók elhajtották, amikor a dévai piacon emberhúst árult a
mészáros és a lovak csontját megőrölték, azt keverték a liszthez. Amikor nyergeket és szíjakat
áztatott-rágott a nép, amikor a kisgyermekek menekültek, mert az elvetemültek megfogni és megenni
akarták őket. Míg lehet, halasztja, határozta el a nádor, amíg lehet, csak pénzt kell kérni. Mert a
magyar főurak lassan indulnak meg, a kincstár üres, és általában bajos katonákat fogadni fizetség
nélkül. Jósikát így csak azzal az ígérettel tudta útnak ereszteni, hogy megteszi, ami tőle telik.
Már ősz lett, mire Jósika a fejedelem udvarába visszaindult, és olyan nagyon nem sietett
megérkezni sem. Akkorra már a fejedelem körül kezdett fogyni az udvar. Báthory Gábor naphosszat
egyre csak a húgával ostáblázott Imreffinénél. Nénjüknél biztonságban érezték magukat, Imreffiné
nagyszebeni háza olyan volt, mint valami puha fészek, ahol meleg és eleség várja és marasztalja a
megtépázott szárnyú fiókákat; ahová a vércse be nem csaphat, mert éles csőrök védik. Bátyja és nénje
társaságában, ahogy ideje is közeledett, Anna kikerekedett, megnyugodott. A gyermekére egyre többet
gondolt, férjére egyre kevesebbet.
Az udvar úremberei és asszonyai, ha tehették, váraikba, udvarházaikba utaztak. A szászok ujjongtak
örömükben, Nagyszeben polgárai készülődtek, érezték, közeledik az idő, mikor a nyakukra ült nyegle
fejedelemtől megszabadulhatnak, és végre megint visszatérhetnek szorgos hétköznapjaikhoz, helyreáll
a rend, maguk szabják meg, mi az erkölcs, maguk ítélhetnek és maguknak gyűjtögethetnek megint, a
főkötős polgárasszonyok levetik az udvari nemesasszonyokat majmoló cicomát, a hajadonok nem
keresik útjukban a hajdúkapitányok szilaj tekintetét, a céhmestereknek megint szavuk lesz, és az adó a
városnak marad. Az egyszerűbb nemesekre még hatott a Báthory név varázsa, és a falvakban is a nép
versben dicsérte még a daliás fejedelmet, tündöklő Erdélynek szép hercegét, de Báthory Gábor akkor
már nem volt vezére országának.
Bethlent előbb csak fejedelemnek nevezte a dívánban a nagyvezír, de nem sokkal azután a szultán
írással és gazdag ajándékokkal is megerősítette: Bethlen Gábort nevezi ki Erdély fejedelmének a
török birodalom. Nemcsak aranyos kardot, pari' pákát, tevéket kapott a szultántól Bethlen Gábor, de
aranyakat és rettenetes nagy sereget is. Erdélybe haddal jött trónt foglalni magának a főkapitány, és
jött vele a szultán parancsára a havasalföldi és a moldvai vajda, a tatár kán, valamint Szkender és
Ogli pasák. Lippa és Borosjenő várát a töröknek ígérte Bethlen Gábor. Aradot is és hadifoglyokat.
Olyan haddal jött, amihez képest Báthory serege í nyulászó fiúk csapatának tűnt.
Október 3-án ért Gyulafehérvárra Ali budai pasa, így, mire Bethlen Gábor Szkender hadaival
Erdélybe jutott volna, az ország már tele volt harcra készülő, de dologtalanul lézengő oszmán
seregekkel. Nyolcvanezren jöhettek, hogy Bethlen Gábornak megszerezzék Erdélyt, talán még soha
nem volt ennyi török-tatár egyszerre a fejedelemségben. Erdély új fejedelme ragaszkodott a régi
formákhoz, és nem akarta a szokásokat felrúgni. Az erdélyi hadjáratra kinevezett szerdár, a török és
tatár hadak fővezére hívta össze az országgyűlést. i A főurak háborogtak. Bár a fejedelmi botot a
szultán osztogatta, azt mégis sokallták, hogy a török utasítsa gyűlésbe a rendeket. „Kolozsvárra
menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszanak kegyelmetek maguknak. Ha pedig el nem
jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy mindjárt hadainkat bocsátjuk reátok”, így noszogatta a
szerdár az erdélyi nemeseket, és volt is foganatja j annak, amit parancsolt.
Hogy az ezerhatszáztizenhármas év októberének vége felé félelmében vagy szabadon választotta-e
meg az erdélyi országgyűlés Iktári Bethlen Gábort fejedelmének, abban az urak már akkor sem
értettek egyet, amikor a dolog meglett, és amikor olyan ékesen szóló levélben búcsúztak a másik
Gábortól, a levitézlett Somlyai Báthory Gábortól. Az írásban meg is feddték, szemére vetve a
császárral paktáló egyezségét, és a fényes portától való elszakadásának szándékát. Úgy írták, hogy a
Szkender pasa elleni tusakodást, s a rajtuk lévő töméntelen hadak pusztítását és veszedelmét ők nem
szenvedhetik.
 1613-1614 fordulója,
Nagyvárad, Nagykereki vára

Báthory Anna ideje egyre közeledett. Imreffiné reggel egy fullajtártól levelet kapott, és szaladt is vele
át a húga szállására, csak úgy, az otthoni ruhájában. „A fejedelem serege maradékával Váradra indult,
Kolozsvárba be nem engedték, a hadai elszökdöstek, Nagyszebenbe mégsem jöhet, így hát húgát
megint csak Nagykerekibe parancsolja”, lobogtatta pihegve Báthory Gábor levelét. Még napszállta
előtt indulni kell, maga kíséri Annát a Kereki várba, a társzekerek ráérnek másnap úrnak indulni.
Nagyváradon várja be, küldenek-e mégis a császár vagy a nádor vagy a magyar urak katonákat az
ígéret szerint őt megsegíteni, olvasta tovább az egyre idegesebb és folyton domborodó hasát simogató
Annának.
Váradra futott az összes seregével Báthory Gábor, a hajdúkkal, székelyekkel, és akik még vele
mentek. Jósika ott érte be, bánta is, mint aki csapdába esett, úgy vergődött. Nem győzte átkozni magát,
amiért belesétált a biztosan vesztes csata kellős közepébe, mert a vereség feltartóztathatatlanul egyre
közeledett a fejedelmi süvegét nem eresztő Báthory felé. Pár napja volt Jósika Váradon, és már éppen
nyergelt és indult is volna Nagykereki felé, gondolván, hogy a viselős feleségének és saját lakásának
oltalma elegendő indok lesz majd később a távolmaradásra, akárhogyan fordul is a dolog. Már elmúlt
dél, hosszabbodtak az árnyékok, napszálltakor indulni akart. Akkor támadt az a hatalmas kiáltozás.
„Akkor az Úristen végleg elfordította a fejét, másfelé nézett, és magukra hagyta minden átkukkal a
Báthoryakat”, gondolta később Jósika Zsigmond, ha az a délután eszébe jutott.
A sereg felbolydult. A hajdúk egy része kurjongatott, voltak, akik lóhátra vetve magukat
elviharzottak. A katonák nagy része tanácstalanul bámészkodva tömörült néhány hajdú köré. Jósika
átküzdötte magát a tömegen. Báthory Gábort hozták, véresen, lecsukott szemekkel, mintha aludt volna.
Jósika kérdezősködni kezdett. Értetlen szemek meredtek rá, hát ő sem tudja? Mindenki tanácstalan
volt. Aztán valahol a tömegben kiabálni kezdték: „Ghiczy! Ghiczy volt! Meggyilkolták! Levágták!” A
székelyek felől jött a hang. ,A hajdúk tették! Átkozottak!” Hatalmas hangzavar támad.
A tömeg lázongott, a székelyek a hajdúknak estek. Egymással harcoltak már szinte, amikor hirtelen
megzavarta őket egy vágtatva érkező lovascsoport. Hatalmas ember lovagolt az élen, kivont karddal,
és messziről dörögte: „Silentium, csendet!”
Rhédey Ferenc jött:
- Az országgyűlés egy héttel ezelőtt új fejedelmet adott az országnak. Erdély nagyságos fejedelme
Bethlen Gábor. Gabriel Bethlen Princeps Transsylvaniæ! Soká éljen! Kiabálta a kardját emelve a
váradi kapitány. Csend lett. A verekedés abbamaradt. A fegyvereket leengedték. Mindenki a sajátjai
felé indult, várták, hogyan tovább.
- És most kapitány urak masírozzanak hadaikkal Meggyesnek, ahol az új fejedelem rendelkezik.
Vagy ahová akarnak, felőlem a pokolba is, de innét mindenki kotródjék! Itt én vagyok a gazda, aki itt
bajt csinál, azt fellógatom! - Rhédey Ferenc ezzel átlovagolt a tömegen a Báthory testét cipelőkhöz. -
A várba vigyétek! Észrevette a tömegben Jósikát, és odakiáltott neki:
 - Kegyelmed jöjjön! - Aztán a katonákhoz: - Akik megtalálták vagy látták, mi történt, mind
jöjjenek. Jöjjenek a hajdúkapitányok s a többi kapitányok is mind!
A várban Báthoryt felravatalozták. Imádkoztak felette, a mellette lévő teremben Rhédey már
tanácskozott. Kivel-kivel arról, hogy merre induljon, hogyan és mikor. A hadnak már csak maradéka
volt Váradnál, de Rhédey Ferenc a saját vidékét nem hagyta prédául. Akárhányszor halott volt is
Báthory Gábor.
A váradi kapitány Báthory Gábor kapitánya volt, de Bethlen Gábor sógora és belső embere,
atyjafia. Báthory Gáborban a vitézt tisztelte, volt, amikor még azt remélte, erőskezű fejedelemmé érik,
de aztán egyre inkább meglátta sógorában az uralkodót, az elszánt kérlelhetetlenséget, a szívós
türelmet. „Mind bolond, aki fejedelem akar lenni”, mondogatta a feleségének, mikor az Bethlent
dicsérte őelőtte, de aztán egy idő után mást kezdett el mondogatni: „Bethlen soká marad, kegyelmed
nővére mégis okosan válogatta meg, kinek adja a kezét. Ki gondolta volna, hogy egyszer még Erdély
fejedelemasszonya lesz Zsuzskánk.” A váradi kapitány szentjobbi várában tudta meg, hogy Bethlen
megkapta a nagyvezírtől az athamét, hozzá hatalmas sereget is a töröktől, és elindult Meggyesre,
ahová a rendeket fejedelmet választani összehívták. A kapitány nem ment, szentjobbi várát erősítette,
közel volt Váradhoz és ott is éppen olyan jól ki lehetett várni, miként fordul ismét a szerencse kereke
Erdélyben, kit emel s kit taszít le, mint másutt. Hiába perelt vele Károlyi Kata, hogy ő ott akar lenni,
amikor Zsuzsanna húga Erdély fejedelemasszonya lesz, Rhédey ezúttal nem engedett, pedig a
feleségének rendesen ellentmondani nem szokott.
Rhédey Ferenc fodor jávor támasztószékén ült; a hegyi juhart, amiből faragták, maga száríttatta,
kényesen vigyázott rá. Kedves széke volt, magának csináltatta. Egyik lábát kinyújtotta. A többi széket
kivitette, a kapitányok tízen-tizenketten ha jöhettek, álltak. Külön-külön a hajdúk, a székelyek, külön a
halott fejedelem testőrei. Gyanakodva méregették egymást. Rhédey hallgatott, figyelte őket. Jósika is
bejött. A teremben csend volt. Mindenki arra várt, hogy a váradi kapitány szóljon. De az csak
hallgatott. Esteledett. Aztán Jósikát intette magához, de leülni őt sem hagyta.
- Báthory Gábor halott. Akárki tette is, már innen elment. Kegyelmed menjen és beszéljen a
székelységgel. Eridjen! Találjon valakit, ki eligazítja.
Nem beszélt halkan, nem bánta, hogy hallják. Aztán a kapitányokhoz fordult:
- Ha kegyelmedék közül valamelyik hallott valamit, tudomása van valamiről, most mondja el,
mert ha másképp jut tudomásomra, abban köszönete nem lesz. Most mindenki egyenként jön hozzám, s
elmondja, amit tud. Aztán reggel felkerekedik az egész sereg, és megy mindenki Isten hírével. Azt
tanácsolom azonban, hogy ki magának s embereinek jót akar, esküdjék fel mielőbb az új fejedelemre,
mert Bethlen Gábort nem ingyen kísérgeti a tatár: negyvenezer hadifoglyot ígért a portának, s azt
őrajta behajtják, ha magától nem adja. De ez a princeps okosabb annál, mint ki itt megholt, s adja
majd maga. - Intett, hogy elmehetnek, csak a legfiatalabb hajdúkapitánynak vetette oda, hogy
maradjon. A hajdúk közül volt, aki a földre köpött, s szó nélkül ment el, úgy, hogy vissza se nézett, s a
testőrök közül sem jött mind vissza Rhédeyhez. De amit megtudott, elegendő volt. Jósika délutánra
került csak elő, sokat nem végzett a székelyeknél; Ghiczyt emlegették. Rhédey vacsorára marasztalta:
- Maradjék kegyelmed, tegnap még kegyelmed volt a fejedelem sógora, s ma már én vagyok.
Tartsunk hát össze, ne siessen a hírt megvinni a szép feleségének. Kerekiben baja nem eshet.
Vacsorára Rhédeyné is odaért. Károlyi Katalin magas, szigorú arcú asszony volt, Rhédey Ferenc
megszokta, hogy az egész világon ez az egy konok asszony mer dacolni vele, és mert bölcs hadvezér
volt, már régen visszavonulót fújt, és berendezkedett a status quóra, a szégyenletes vereséget
elkerülendő. Mást nem is invitáltak az asztalhoz. Halott volt a várban, nem illett vígan lenni. A
vacsora is szerény volt, sokat is hallgattak. Rhédeyné a meggyesi országgyűlést mondta. Húgától,
Károlyi Zsuzsannától kapott levelet, az új fejedelemasszony azt írta, az országgyűlés jobban félt, mint
örvendett, és azt is, bízik Isten kegyelmében, hogy a háborútól ezúttal megkíméli az országot. Írta,
hogy az új fejedelem Gyulafehérvárott fel akarja építeni a lerombolt palotát, hogy udvarának ott
legyen lakása. S azt is, hogy egy olasz mestert, valami Comónak nevezett tó mellől, egy bizonyos
Giacomo Restit hívat, akit még Prágában ismert meg, midőn ott a császárnál követségben járt.
- S ugyan mi a nyavalyás istennyilából - vágott az asztalra Rhédey uram, aki a sógornőjét nem
nagyon kedvelte, nem volt bennük az égvilágon semmi hasonló, egyik sem érthette a másikat. -
Kegyelmed testvérhúga talán bizony arról nem értesült, hogy a szerelmetes férje éppen negyvenezer
tatárral vonul Erdély földjén, hogy a többit ne is számoljam, s az a sereg nem az angyalok kórusa?!
Fosztogat, eleséget szerez magának, s mást is elvesz, amikor akar... S valami olasz építőmesterről
írogat kegyelmednek? Hát hogy mi árat fizetünk mi Bethlen Gábor süvegéért!?
Jósika Zsigmond azt sem tudta, hová nézzen, a kupáját kortyolta ki inkább. A pohárnok töltötte is
megint tele, így volt szoktatva a várúrtól. Károlyi Katalin megvetően nézett a férjére.
- Kegyelmed megint az Urat káromolja. Asztalomnál.
- Az én asztalomnál! Na de mondja tovább kegyelmed, mit ír a testvérnénje?
- Majd mondom. Jósika uram, a feleségéről hallott-e valamit?
Jósikához mintha hozzánőtt volna a kupa. Kényelmetlenül feszengett a fal melletti padszéken.
Máskor az asszonyokat ültetik erre a helyre, nem rá méretezték.
- Nem. Semmit se. S azt sem tudom, hogyan vigyem meg a hírt. Gondoltam, megírnám előbb...
- Megírná? - Rhédeyné csodálkozva nézett a vendégére. - S mi végre? Miért nem megy haza
kegyelmed? Hol van haladéktalan dolga? - Rhédeyné jóízűen evett. Miközben kérdezett, intett az
étekfogónak, hozhatja a következő fogást. Jósika f zavartan nézett az előtte lévő tálba.
- Gondoltam...
- Kegyelmed jobb, ha hazatér - szólt közbe Rhédey. - Változó időket élünk. Báthory Gábort pedig
Ecsedbe vitetem. Haza. Egy darabon elkísérheti kegyelmed.
- Ecsedbe? Ugyan minek?
- Elbúcsúztatni. S aztán Nyírbátorba. Ecsedi Báthori István mellé. - Rhédey a mentéje zsebébe
nyúlt. - Ezt - mondta -, ezt vigye meg kegyelmed Báthory Annának. Ki lemosdatta, az találta rajta. Egy
vékony láncon a nyakában. A szakálla eltakarta, nem szedték le róla. Vigye meg kegyelmed a húgának.
- Rhédey Ferenc egy megkopott zománcú, kerek fedelű gyűrűt adott át Jósikának. A zománc, ahol még
fedte az aranyat, fekete volt. A fedélen kidomborodó koponyán fehér, az azt keretező csontokon vörös.
A gyűrű oldalán egy sárkány pikkelyes háta és farka kanyargott, az állat hatalmasra tárt álkapcsában
ült a halálfej.
- Üres - mondta Rhédey. - Megnéztem. - És azzal Jósika tenyerébe tette a gyűrűt. Rhédeyné
kíváncsian nézte.
- Mutassa kegyelmed, kérte el, s már nyújtotta is érte a kezét. - Milyen különös gyűrű. - Károlyi
Katalin a koponya rubintos szemeit nézte, a gyűrű oldalán végigfutó sárkánytest aranyos pikkelyeit és
a hegyes gyémántból rakott szemeit. - Talán több ezer forintot is megér... - Rhédeyné kérdőn nézett az
urára. Ugyan minek adja oda? A váradi kapitány elértette a felesége pillantását, és csak úgy, a
nézésével válaszolt, hogy „hagyja el, jól van ez így...”. Azután Jósikához fordult:
- Elmondom kegyelmednek, mit tudtam meg. Mondja meg Báthory Annának, amit és ahogy most
itten mondok. S írja meg azt a felesége öccseurának Lengyelhonba. Nem akarok itt mindenféle
mozgolódást s trónkövetelőket innen-onnan, van itt most baj elég, Báthoryak nélkül is. S üzenem
Báthory Annának, hogy nyugton maradjon, s, viselje magát. Ghiczy tette, ő gyilkolta meg, Abafyval
ketten. Ilyenek ezek a hajdúk, belemarnak a kézbe, ami eteti őket. Ezekkel csak úgy lehet, mint a
kutyákkal, csak az ostor nyelvét értik. Vezettem én hadba ezeket eleget... Először még tegnap mentek
rá, itt, a palotában. Testőreit elküldték. Ghiczy a lovasparancsnokot is elszalasztotta valamiféle
ügyben. - Rhédey Ferenc megcsóválta nagy fejét. - Ostoba biztosan nem volt Báthory Gábor, nem
érthetem, miképpen fogadhatta vissza azt az alávaló, semmirekellő árulót... - Jósika szólni akart, hogy
most épp egy ugyanolyan áruló Erdély új fejedelme, de amikor Károlyi Katára nézett, inkább
elharapta, csendben maradt.
- Abafyval együtt bementek a fejedelem, Báthory Gábor házába. Az felállt, s tisztességgel fogadta
őket. Ezek úgy beszélték meg, hogy amint belépnek, Abafy dicsérni kezdi Báthory öreg kardját, amely
az asztalon fekszik, arra számítva, hogy azt majd kezébe veheti, és akkor levághatják, mert
fegyvertelen marad. Ha a kezében kard volt, nem mertek nekimenni, le is vágott volna az egy tucatot is
olyanokból, mint ők, még mielőtt karcolást is ejthettek volna rajta... S úgy is lett, ahogy ezek a
kurafiak eltervezték. Báthory a dicsérő szavakra Abafynak adta a kardot, de mert Szék óta gyanakodó
volt mégis, hát a hegyes tőrét is leakasztotta, s azt is mutatta nekik, hogy az meg a kardnál is jobb
volna. Erre a két hitszegő nyomorult megijedt, s hiába voltak ketten, nem mertek Báthory Gáborra
támadni. Hiszen tudták ők... Micsoda katona volt azért mégis!... Férfit így lovat megülni Báthori
István óta nem láttam. S akkor a Jancsi nevű fiú belépett, és Báthory a helyére tetette a fegyvereket. -
Rhédey elhallgatott, s hallgattak mind a hárman. Rhédeyné törte meg a csendet:
- S ma hajnalban, hogy történt?
- Erről, amire tegnap készültek, én éjszakára már értesültem. Ezért vágtattam mielőbb ide, hogy
hátha ideérnék hamarább. De későn... Kora délután, így hallottam, Abafy tanácsolta a fejedelemnek,
hogy menjenek ki a hadakhoz, mert hazatérni akarnának, s ha látják a fejedelmet a szemükkel, az talán
itt tartja őket, mert az a szóbeszéd járta, hogy Báthory Gábor megszökött, és már nincsen is Váradon.
így mondta neki Abafy. S akkor a fejedelem ... Báth... az Isten verje, hát fejedelem volt akkor még!...
szóval a fejedelem befogatta azt a díszes üveges hintót. Négyen ültek benne, Báthory, Ghiczy és a két
fejedelmi apród, Lónyay Farkas és Komáromy. És még a kutya is, a tacskó. Visszafelé jöttek már a
szemléről, amikor a szűk Velencze utcába értek, és akkor jöttek a lovasok. Hajdúk, A fejedelem
hintóját beszorították az egyik Pecze-parti ház nagy kertjébe. Puskalövések dördültek, de akkor még
csak a levegőbe lőttek. S akkor Ghiczy hirtelen kiugrott a hintóból, és otthagyta a fejedelmet a két
apródjával. Akkor sortüzet lőttek, de most már a hintóra. Egyik golyó a fejedelmet eltalálta, de az
még karddal a kezében kiugrott a hintóból. Egy közeli fűzfához rohant, annak támasztva a hátát védte
magát. Hogy a nyavalya, a fene beste... így orvul, mégis... Olyan erős volt, s úgy forgatta a kardot! És
tudom, még akkor sem hitte, hogy legyőzik, segítséget várt, hogy valaki hozna csapatokat. Az apródok
utánaszaladtak, mögötte álltak, és a lábánál ott csaholt a kutya. Vagy tízen mentek rá. Ott volt Szilassy
János, az a mihaszna kóbor molnárlegény. Alattam lett hajdúkapitány az átkozott... az a riherongy
Ladányi, akit csak fajtalan hajlamai vittek a hajdúk közé, mert pénze van elég, s nincsen más, amit ott
keressen... s Zámbó Balázs. Ezek olyanok, hogy ingyen senki vérét nem ontják... ezeknek valaki
valamit juttatott. S nem többet, mint amit attól kaptak, akit levágtak, úgy éljek! Ezeknek osztogatta el a
saját s az ország pénzét Báthory Gábor is...
Károlyi Katalin közbeszólt:
- Kegyelmed s Bethlen uram is kapott eleget. - Jósika csodálkozva nézett rá. Az asszony azt
mondta ki, amit ő is gondolt. Hát ő megteheti, én nem, nyugodott bele. Rhédey folytatta:
- Megölték a két apródot is. Mi érték volt rajta, levágták róla. Csak ezt a gyűrűt észre nem vették.
A szakálla alá csúszhatott azon a vékonyka láncon. A patakba dobták a vérbe fagyott testét. Úgy
halászták ki onnan a helybeliek. A kutyát nem bántották. Hajnalhasadáskor induljék kegyelmed -
Mondta Jósikának, aztán felállt, s kiment. Károlyi Katalin tudta, valahol még az éjjel nagyon be fog
rúgni, s másnap délig valami szoknya alól elő nem kerül majd. Aludni tért hát, de előbb még szekeret,
szőnyegeket, kárpitokat rendelt, s lovasokat szerzett, hogy Báthory Gábor is elindulhasson haza,
Nagyecsedre.

A testet aztán, amikor Ecsedre ért, a piactéren felravatalozták, és mert temetni senki sem rendelte,
senki sem merte, Erdély szép tündérkirályfijának lassan rothadásnak indult a teste a dísztelen
koporsóban, az ecsedi vár leghátsó, legmélyebb pincekamrájában, ahol elfalazva várta, hogy valaki
végre méltóképpen búcsúztassa el, és keressen neki végső sírhelyet. Az udvarmester felnyittatta a
koporsót, még mielőtt a szigeti várkapun a szekeret átengedte volna, hogy megnézze, Báthory Gábort
hozzák-e valóban. Az asszonyok sírtak a várban, s a várkapitánynak úgy kellett az elszökdöső
darabontokat és katonákat összefogdosnia, hogy maradjanak. Hogy a piactérről a felravatalozott
tetemet az udvarmester a pincébe vitette, senkinek meg nem mondta. Éjszaka vitték le a két fiával és
feleségével, és a falat is maguk deszkázták be. Napok múlva aztán be is falazták. De mert a pincének
mélyén senki sem járt, csak gyermekek bújtak el oda néha, amikor játszódtak, észre sem vehette azt
senki. Az ecsediek azt suttogták, a szép fiatal fejedelem örökre lezárt szemeiből könny csordult,
amikor a koporsót felnyitották, s hogy míg a ravatalon feküdt, és sok ideig várt, verítékezett. Voltak,
akik a test mellett forgolódtak, és esküdtek rá, hogy patyolat keszkenővel a vérverítéket többször le is
törölték a halott fejedelem arcáról. „Gyilkosait vádolja”, suttogták, akik a holttest mellett elhaladva
egymással a vérverítékről szót váltottak, és azt is, hogy szép ifjú teste még napokkal holta után is
hajlékony volt, mintha csak imént szállt volna ki belőle az élet.
Báthory Gábor halálával a végvárakon szabadrablás kezdődött, Magyarország és Erdély
határvonalán. Dóczy András szatmári főkapitány a bécsi korona nevében ment a fejedelmi várak
ellen, melyek legtöbbször harc nélkül adták meg magukat. Fájt is miatta a feje az új erdélyi
fejedelemnek, írta is neki mérges levélben, hogy tudja ő jól, hogy Dóczy „több Erdélyhez tartó,
Magyarország részeiben lévő erősségeket el akarna szakasztani, s vissza Magyarországhoz foglalni”.
És ezen túl volt még elég más baja is a fejedelemnek, de kevés dolog mérgesítette annyira, mint mikor
még télen is jártában-keltében Báthory Gáborról hallotta énekelni a népet, hol a halászokat, akik a
Feketeügyön léket vertek, hol a fát Kolozsvárra behozó fuvarosokat.
A halott tündérkirályfi híre-neve egyre erősödött, mintha a temetetlen fejedelem így akarna bosszút
állni. És ott volt még a mag, volt még Báthory, teremhetett még a vérség jogán trónkövetelőt a
nemzetség. András, a meggyilkolt Gábor féltestvére a lengyel udvarban, és ki tudja, mikor, kivel jut
eszébe megindulni Erdély ellen. A török az adót követelte, és Lippa várát, de abból azok, akik benne
ültek, kimenni nem akartak, nem hallgattak a fejedelmi szóra. És ott volt még Báthory Gábor
testvérhúga is, vele is sokat gondolt az új fejedelem. Úgy találta, olyan, mintha kecsesebb, finomabb
mása lenne a halott Gábornak. Ha férfinak született volna, talán a Báthoryak végzete is másként
alakult volna. De így van minden elrendelve az idők kezdetétől, gondolta a fejedelem. Mégis, Báthory
Annára sokat gondolt, és annak férjére is, Jósika Zsigmondra, aki most el van még veszve, de anyja és
Sarmasághi Zsigmond, a mostohaapja hamarosan majd őellene, az új princeps ellen biztatják, és a
trónra kívánkozik majd ő is. És ki tudja, ezek az erdélyi urak mikor merre fordulnak, hisz mind
fejedelem akar lenni. Mert ha egy ilyen közepes nemes, mint ő maga, ki nem is a főurak közül való, a
maga erejéből felülhet a nagy Báthory István trónjára... De így van jól, hiszen az Úristen így rendelte.
Neki fejedelemnek kellett lennie, mert Erdélynek meg kell maradni.
Bethlen Gábornak karácsony előtt vitte meg sógora, a váradi kapitány a hírt, hogy eggyel több oka
van a Báthoryaktól félni. Kicsiny ok, de nem szabad lebecsülni.

Jósika Zsigmond a merénylet utáni hajnalon, mikor lóra ült, még nem tudta, merre induljon.
Nagykerekibe küldték, de hát nem totyogó gyermek ő, hogy oda menjen, ahová mondják... hogy
Jánossal összetalálkozik, arra nem számított, és arra sem, hogy felesége udvarmesternője is vele lesz.
Jósika Zsigmond egy ideje tartott már a kínai nőtől, zavarta, ahogy vizsgálja, és ahogy ajkat biggyeszt
rá, mint aki valamiféle deákvizsgát elbukott. Lint Anna küldte Nagyváradba, hogy megtudakolja, hogy
van a fejedelem, merre indulnak a hadak, maradjon-e, vagy induljon biztosabb helyre Kerekiből.
Nyíri János és az udvarmesternő Báthory Gábor halálhírét már tudták. Éjszaka érkeztek Várad alá, és
az elszivárgó hadak csak erről beszéltek. A várba bemenni nem mertek, nem tudták, ki és milyen
paranccsal van odabenn. Mikor a nagykapun kilovagló Jósikát meglátták, utána eredtek. Ahogy
beérték, az udvarmesternő félvállról köszöntötte.
- Mielőbb induljunk. Nagyságodnak most asszonyom mellett a helye.
Választ nem is várt, érezte, hogy ha időt hagy, Jósika megfutamodik és elvágtat. Talán haza,
anyjához, vagy Meggyesre, az új fejedelemhez. Lin különben nem nagyon bánta volna, de mégis, ha
sereg jön Kerekire, jó lesz, ha a vár ura is otthon van. Délutánra már a Kerek-erdő alján lovagoltak
Előbb körbejárták a külső falat, a bástyákat, vizsgálták, védenének-e. Hogy most a falak valamit is
jelentenek, csak Nyíri János gondolta hármójuk közül, a másik kettő tudta, olyan csaták következnek,
amiket nem harcmezőn vívnak majd, legalábbis amíg a török sereg Erdélyben van.
Annát udvarlóleányai között találták. Pólyát és kis ingeket hímeztek a mázas kályhát körülülve,
csipogva, mint csibék a kotlós körül. Csak Báthory Anna járkált hegyes hasát előretolva, cipelve fel-
le a teremben, derekát fogva. Amint az érkezőket észrevette, mosolyogva ment elébük.
- Édes, szerelmes uram, csakhogy hazajött kegyelmed! Csakhogy épségben! Hála érte az Úrnak!
- Anna! - Jósika a feleségéhez sietett, és átölelte. Úgy tartotta hosszan. Sajnálta. Mégis milyen
szép. Anna lehunyta a szemét. Örült a férjének. Megnyugodott. Végre nem volt olyan egyedül. Mióta a
bátyja Kerekibe küldte, folyton aggódott. Az ujjain a bőrt a körmök körül véresre kaparta, rágta. A
hasa gyakran görcsölt. Alsóruhája néha vértől volt pecsétes. Lin napestig velencei mesékkel
szórakoztatta, a török szerájokról nem mesélhetett, amióta Bethlen a törökkel Erdélybe jött,
Sztambulról Anna előtt szót sem lehetett ejteni. Volt, hogy minden ok nélkül sírva fakadt,
vigasztalhatatlanul. Máskor tíz levelet is megírt egy délután, a születendő gyermeknek kért szoptatós
dajkát Várday Katától, Enyigi Török Katának is írt, s még aki eszébe jutott. Imreffinét folyton
kérdezgette a fejedelemről, Palocsay Annáról, a kancelláriáról, a magyarországi urakról.
Imreffiné, aki elkísérte húgát Kerekibe, lassan szokta meg a várat. Nem volt ez sem az udvar, sem
az otthona. Mehetnékje is volt, de mert Anna nehéz állapotát, változékony kedvét és gyakori
kétségbeeséseit látta, mégis maradt. Esténként új táncokat tanított Annának, hogy felvidítsa. Imreffiné
szívesen dirigált a konyhán is, s ha úgy hozta kedve, lisztet szitált és kalácsot sütött a maga kezével.
Mikor Jósika megjött, a lányok mind Anna körül voltak, s nagynénje is velük hímzett. Mióta Anna
Nyíri Jánost és Lin asszonyt Nagyváradra küldte hírekért, nem mozdult a húga mellől.
Ő látta meg először a Jósika mögött belépő udvarmesternő arcán, hogy baj van, s már állt is fel a
hímzése mellől, hogy a kerevethez vezesse az ölelésből kibontakozó Annát. Anna zavartan nézett
rájuk, ugyan miért tuszkolják, hogy leüljön, de ahogy rájuk nézett, már ő is látta az arcokon, szagolta a
levegőben a halált. Jósika ott állt előtte. Élt. Esterházy, ez volt a második gondolata. Aztán Gábor.
Gábor volt még, más nem. Jósika Váradról jön, csak Gábor lehet... Báthory Anna felüvöltött. Felállt.
Őrjöngve szakadt ki belőle az elviselhetetlen fájdalom. Hosszan, míg bírta szusszal. Senki nem mert
hozzá lépni. Amikor levegőért kapkodva elhallgatott, Jósika elé térdelt, úgy ölelte át, de Anna
eltaszította. Imreffiné is próbálta átkarolni, de őt is ellökte. Aztán csak szuszogott nagyokat. Senki
nem szólt.
- Hogy történt? - Nézett a férjére, csendesen kérdezve. Leült. Lin közelebb lépett.
- Ezzel majd később. A nagyságos fejedelem halva van. Ezen már nem segít. Gondoljon a
gyermekre nagyságod. Jöjjön pihenni!
Anna meg sem hallotta. Jósikát nézte mereven.
- Beszéljen kegyelmed! Hogy történt?! - mondta parancsolón. Jósika az udvarmesternére nézett,
aztán a sápadt Imreffinére, aki Anna mellé rogyott a kerevetre.
- Meggyilkolták - mondta. - A hajdúk.
- Meséld! - Anna jobb kezét a szájához emelte, mintha a kitoluló fájdalmat akarta volna bent
tartani.
- Ghiczy. Orvul. Tízen mentek rá.
Jósika mesélni kezdett. Percekig nem ért a végére. Úgy mesélte, ahogy Rhédey neki. Amit a váradi
kapitány üzent, azt a végére hagyta, egy ideig habozott, mondja-e, de aztán mégis mondta, hogy túl
legyen rajta. Mire befejezte, Anna már fehér volt, mint a fal. A hasát fogta. Udvarmesternőjére nézett,
majd hirtelen a mellette ülő Imreffiné kezéért kapott és megszorította, olyan erősen, hogy az
felszisszent.
- Görcsök. Most erősebbek! - nyöszörögte.
Lin felemelte a kezét, csendre intve mindenkit.
A kályhánál szipogó lányok is elhallgattak. Csak János kardjának csörömpölése törte meg a
csendet, mivel zavarában nekiment a falba eresztett aranygombos szekrénynek. De Lint nem zavarta
meg. Figyelt, várt, és egy versikét mormolt. Mikor Anna megint felnyögött, megint újra kezdte. De
ahogy az előbb, most sem jutott a végére, mielőtt asszonya megint fel nem jajdult.
- Vegye fel, és vigye az ágyasházba! - szólt oda Jósikának. Imreffinének csak annyit mondott: -
Vizet hozzon kegyelmed a leányokkal, forró és tiszta gyolcsot. Sokat. A gyermek jön.
Imreffiné ellenkezett:
- De hisz nem lehet még...
Az udvarmesternő nem tágított. Ha ilyen hamar jönnek a görcsök, akkor az vagy nagy bajt jelent,
vagy gyermeket. Gyermek lesz.
Anna akkorra már nem figyelt rájuk. Fújtatott és nyöszörgött. Tehetetlenül hagyta, hogy Jósika
karjaiba vegye. „Úgy emelte, mintha toll lenne, pedig már jól meg volt vastagodva”, gondolta
Imreffiné. Aztán gyolcsért szalajtotta a lányokat, bábáért, egyiket elküldte a papért is, maga pedig a
konyhába sietett forró vizet hozatni. Lin közben Anna fülébe suttogott, bár abban nem volt biztos, hogy
asszonya hallja, amit mond. Anna izzadt, nyögött. Lin csitította. A bába hamar ott volt, Lin ott tartotta
a várban már hét napja, óvatosságból. A pap is egykettőre megérkezett. Először a bába ment be az
ágyasházba, a papot kint váratták. Jósika ijedten hallgatta az ajtó mögül kihallatszó bangókat, Lin és a
bába szaggatott beszédét, Anna halk, segélykérő kiáltásait. Imreffiné taszította félre, arra tért magához
a révületéből. Az asszony forró vizes kannát hozott, mögötte az udvarlóleányok jöttek a patyolat
vásznakkal. Imreffiné bement, a lányokat hátrahagyta. Aztán visszajött, éselküldte őket imádkozni,
csak a vásznakat vette el tőlük, hogy bevigye.
- Kegyelmed is menjen, kérje az Urat, adjon Annának erőt. Azzal megint eltűnt az ajtó mögött,
Jósika kérdőn a papra nézett, hogy az megy-e vele. De a papnak az arca se rezzent, félrenézett, Jósika
maga indult hát.
 Reggelre fia volt, egészen kicsi, nem is gyerekforma, „akkora, mint egy nagyobbacska
kölyökmacska”, gondolta, mikor először látta. Hogy ebből hogy lesz ember, el sem tudta képzelni.
Másodnapra már keresztelték is a kis Gábort. Anna első szava az volt, Gábornak nevezzék. Imreffiné
tartotta a keresztvíz alá, s Anna kérte, írná-e meg Esterházynak, hogy legyen a fiának a keresztségben
apja, ha utólag is.
Jósika Gábor atyjával és anyjával sok időt nem tölthetett. Szépen cseperedett, kikerekedett, és
szoptatós dajkája egyéves korára már csak kisoroszlánnak nevezte. De apját akkor már hónapok óta
nem látták Kerekiben. Hírét se nagyon hallották, egy levelet küldött Báthory Annának, megírván, hogy
a katolikus Pázmány püspök udvarában van, ott Esterházyval is többször disputált, írásában dicsérte a
feleségét, hogy ilyen előrelátóan választott keresztapát a kis Gábornak. Hosszan írt Esterházyról,
magasztalta az érdemeit, aztán Esterházyné bölcsességét, szelídségét és kellemet is. Azt is írta, hogy
Lengyelországba készül, és hamarosan visszatér Erdélybe, de hogy miként, meg el nem árulhatja.
Bethlent szidta, hogy a holdnál változékonyabb, törökök kutyája. Végül a feleségét kérte, hogy
bujdosó sorsát ne búsulja.
Báthory Anna mint engedelmes feleség a levelet záró felszólításának szót fogadott; hogy Jósikát
merre veti az élet, nem nagyon érdekelte már. Mióta gyermekük született, magához nem engedte,
hagyta, éljen, ahogy jólesik. A szülés után Báthory Anna hetekig meg nem szólalt, csak a fiának
dúdolászott, azzal játszadozott, annak gügyögött, csergette a zörgőt. Nagynénje is magára hagyta,
visszautazott alvinci birtokára.
Aztán mikor a kicsi először megbetegedett, kijött az ágyasházából. Az ecetesházba maga ment
szirupot főzni, maga borogatta, ápolta. A gyerek betegségével mintha az anya bánata is elillant volna,
egyszerre a kulcsárnét hívatta, a tiszttartóért küldetett, a számadásokat kérte. Az uradalomban nagy tűz
volt azon a télen két faluban is, azoknak segíteni kellett, fát vitetni és követ hordatni. Báthory Anna
mindennap kilovagolt a favágókhoz, a szénégetőkhöz, a falvakba, vagy ahová éppen hívták. A
kisfiúval is sokat játszott, kis szekeret csináltatott neki, abban tolta-húzta. Az új fejedelemről
mindenféle hírek jöttek, hogy a rendekkel nem bír el, és hogy az országgyűlésben olyat tettek az urak,
mit addig soha: törvénybe foglalták kálvini tanoknak azt a passzusát, hogy zsarnok uralkodó ellen
fellázadni, azt elzavarni jogos tett, mivelhogy fejedelemséggel és annak autoritásával eddég való
fejedelmek visszaéltek, törvénytelenségre és több illetlen dolgokra hanyatt-homlok mentek
felhatalmazta az országgyűlés a kulcsos városokat, a fejedelmi tanácsot, a székely és egyéb
kapitányokat, végül a magisztrátusokat, hogy az esküszegő fejedelemmel szemben ellenállást
szervezzenek.
Mikor Enyigi Török Kata és Imreffiné Iffjú Kata, unokatestvére és nagynénje váratlanul
megérkeztek Nagykerekibe, Anna kedves rokonlátogatásnak vélte. Úgy gondolta, a kisfiát akarták látni
a szépasszonyok. Imreffiné játszott valamit a kicsivel, meglapogatta az arcocskáját, de Török Kata
épphogy csak ránézett, aztán ingerülten elfordult. Anna meglepődve látta, hogy nagynénje őszülni
kezdett, és hogy a szép Török Kata arca beesett, bőre fakó lett, magas háta is mintha megrogyott
volna. Unokatestvérének köntöse, szoknyája egyszerű volt, csillogó boglárjainak, násfáinak, harmatos
gyöngyfüzéreinek nyoma sem látszott. Úriaskodó polgárasszonynak is nézhette volna bárki, még
Báthory Anna is felcicomázottnak tűnt mellette, pedig ő otthon volt, és a maga ékesítésével olyankor
nemigen törődött.
- Nem maradunk soká, reggel továbbindulunk - mentegetőzött Imreffiné, ahogy megérkeztek.
- Jaj, dehogy mennek, néném, dehogy mennek, hát úgy örvendek a látásuknak. Hónapszámra nem
járt itt senki. Csak a gyász volt sokáig... Meg Gáborka.
- Hát Jósika uram?
 - Pázmány püspöknél van. Ismeretségeket köt. - Anna hangjában nem volt keserűség. - Esterházyt
is látta - tette hozzá elgondolkodva. S aztán zavartan, hogy: - Dersffy Orsolyát is, kegyelmednek halott
férje után való unokahúgát, az Ésterházynét. Jaj, Kata, Török Kata, lelkem, húgom, milyen öröm, hogy
látlak! - Karolt bele akkor a másik asszonyba, ki oda sem hallgatott arra, amit addig Imreffinével
beszéltek. A szeme nyugtalanul cikázott, mintha azt lesné, üldözik-e, támadnak-e rá. Anna a belső vár
szűk udvarára asztalt, lócákat hozatott ki, arra édes serbetet és égetett bort lehűtve, jégdarabokkal,
mézben szárított rózsaszirmokkal. Lin különcségei mindig újra és újra meglepték és elbűvölték
Imreffinét.
- Hát te hogy vagy, Lin? Hogyhogy nem öregszel, valami csudakencéd lehet, amit csak magadnak s
Annának tartogatsz - köszöntötte az udvarmesternőt Iffjú Kata. Az udvarmesternő szabadkozott,
valamit mormogott válaszként, aztán mérgelődve otthagyta az úrasszonyokat. Nem örült, semmi jót
nem jelenthet, azt rágta magában, ha ez a két víg özvegy ilyen gyászos ábrázattal beállít, főleg ha így
sietnek is tovább.
- Anna, a fejedelem perbe fogott. Nem a fejedelem, a rendek. A fejedelem, de a rendekkel
csináltatja - Török Kata ahogy leült, már el is kezdte.
- Kit ugyan? Engem-e?
- Nem. De rád is sor kerül. Nénédet és engem.
- S ugyan mivel vádolják kegyelmedéket? Szebbek, mint a fejedelem savanyú felesége? Mert
akkor bizony kemény ítélet lesz - Anna zavarodottan nevetett. Hitte is, meg nem is, amit Török Kata
mondott. Mivel lehet ugyan két özvegyasszonyt vádolni?
- Boszorkánysággal. Hogy Gábort megbűvöl, tűk, varázslattal elcsábítottuk, fajtalankodtunk s Isten
ellen való dolgokat vittünk véghez vele. Hogy az ördöggel cimborálunk, - Török Kata ekkor már
zokogott. - Még tanúkat is hoztak! Mintha ők ugyan nem szerettek volna soha mást, mint hites
feleségüket. Hát bűn az, hogy Gábort szerettem, s ő engem? Hát kinek ártott? Az egy kövér Palocsay
Anna búsulta, s annak is adott Gábor elég vigasztalást, annyit ehetett a koca, amennyi belefért, és
sátrakra is elegendő selyemmel és brokáttal borította... Jaj, szegény fejem, mivé leszek...
- A saját frauzimmerem vallotta rólam, hogy hallotta, ahogy a fazékkal, s abban a forró vízzel
beszéltem, hogy a levessel és a gőzzel Báthory Gábort magamhoz édesgessem... a tulajdon
édesöcsémet!... Hát kellett is Báthory Gábornak egy ilyen öregasszony, mint én... Édes egy Istenem! -
sóhajtott fel Imreffiné.
Anna hallgatott. Nem hitte, amit mondtak neki. Csak rázta a fejét, mutatva, hogy ez nem lehet,
Bethlen ezt nem merészelheti, a rendek, a főurak nem hagyhatják.
- Nem hagyják. Az országgyűlésben nem hagyják.
- Rhédey embere, az a Félegyházi, az is vallott. Azt is mondták, hogy Alvincben a pad alatt a
fazakam Gábor nevét kiáltozta. Meg hogy csuprot forgattam rá, hogy hozzám lóhalálában
visszanyargaljon - sorolta Imreffiné. - Téged is perbe akarnak fogni. Azzal vádolnak, amivel Bethlen
teleugatta Sztambulban a dívánt. Hogy testvérbátyád szerelmese voltál magad is. Hogy Gábor még
Nagyecseden, az országbíró udvarában magáévá tett, mikor szinte gyermek voltál. S hogy te hagytad,
és kívántad is. Hogy azért nem engedted magadhoz a hites férjed, mert a bátyád szeretted.
- S mit kémek fejünkre? Milyen ítéletet? - kérdezte Anna remegő, elfehéredett ajkakkal. A jobb
kezén a körme körül rágni kezdte a bőrt.
- Halált - mondta Török Kata, és abbahagyta a sírást. Az orrát hímzett keszkenőjébe fújta. - Halált
- mondta megint.
Lin egy oszlop mögött hallgatózott. Amint ezt meghallotta, Anna szobájába sietett. A deákot
útközben megkereste, és magával vonszolta. Levelet diktált. Háromszor ugyanazt. Jósikának küldött
egyet, másikat Munkács várába Esterházynak, s még egyet Kisvárdára, Várday Katának. Ezt Jánosra
bízta, s meghagyta neki, ha három lova döglik is meg közben, ne kímélje magát, mielőtt Várday
Katának a levelet átadja.

Kisvárda asszonya a levelet valamivel előbb kapta meg, mint Esterházy. Ládájába jól elzárta, és
topokig gondolkodott azon, hogy mit is kellene ebben a kényes helyzetben cselekednie. Többnyire
csak a fejét csóválta, nem tudott határozni. Hát mondta ő eleget, nem lett volna-e jobb a nádor fia a
hóhér bárdjánál? Esterházy a nádornak írt és Lengyelországba, Báthory Andrásnak, meg Rhédeynek,
mind az erdélyi uraknak, akiket valamire tartott. Bethlennek is írt, és nem kedveskedett a levelében.
Jósikához maga ment. Kétségbeesve, tanácstalanul találta. Haza akart lovagolni Nagykerekibe, jobb
nem jutott az eszébe. Esterházy lebeszélte, ismerte Jósika Zsigmondot annyira, hogy sokat nem segített
volna az sem, ha ott van; talán ha két hétig bírta volna. Inkább a mostohaapjának írjon, biztatta,
Sarmasághi még mindig elöl van az urak között Erdélyben, és az új fejedelem körül is forgolódik
eleget. Anyjának is írjon, mondta, de úgy, hogy ne Annát féltse, hanem azt írja meg, ha bűnösnek
találtatik Báthory Anna, a birtokait mind elkobozza a kincstár, s akkor a kis Jósika Gábor lemondhat a
Báthory-örökségről. Márpedig a Báthory-vagyon most mind Anna kezén van, mind az uradalmakkal,
mind a várakkal, mind a sok jövedelemmel, és ha nagyanyja Jósika Gáborból egyszer fejedelmet
akarna csinálni, annak az anyját nem lehet boszorkányságért veszni hagyni. Jósika Zsigmond szót
fogadott Esterházynak.
A fenséges fejedelem kancelláriája még mielőtt az országgyűlés összegyűlt volna, hogy Báthory
Gábor boszorkányos asszonyairól a pert lefolytassa, számos levelet kapott a nők védelmében.
Sarmasághi uram a főurakkal mind szólt a szépasszonyokról, Báthory Anna mellett kiállva és a fia
becsületét védve. Nem is várta meg Bethlen Gábor, míg a rendek Meggyesen összeülnek, a maga
elnökletével a szebeni ítélőszék előtt faggatta ki a tanúkat és hozott ítéletet.

Az asszonyok hárman Kolozsváron várták ki, hogyan fordul a sorsuk. A Báthory-házba szálltak
mindhárman. Akit lehetett és érdemes volt, sorra lakomára hívtak. Híreket vártak és mutatni akarták,
Erdély nagyasszonyai nem reszketnek Bethlen Gábortól. Hogy a tanúk mit vallottak, beszélte Erdély-
szerte mindenki, azt nem volt művészet kitudni. A bírák a könyveket, melyekbe a testamentumokat
sorra feljegyezték, kitették, elolvashatta azokat is bárki. Kolozsvárott, mikor a Báthory-ház asszonyai
kikocsiztak, a hátuk mögött fel-felröhögtek, összesúgtak az emberek. A kofák egymásnak mesélték
mutogatva, hogy mit vallott az öreg Nagy Illés Imreffinére, hogy az még egy másik asszonyt is
odaszerzett, az meg „a két lábujjat fogván a feje felé vonta és azt mondta a nagyságos fejedelemnek,
édes uram, az én nagyságos asszonyomat”.
Az ítéletről április vége felé kezdtek mindenfélét mondogatni. A kolozsvári piacon a kofák a
hóhérról suttogtak, és portékáikból kiválogatták a szebbet, jobbat, azokat adták oda a Báthory-ház
konyhájára. Lin a cselédeknek megtiltotta, hogy a ház pletykákat behozzák, akitől az asszonyok közül
valamelyik bármi szörnyűséget is meghall azt elcsapja azon nyomban - fenyegette meg a szolgálókat.
Biztos hír végül Jánostól jött, akit kémkedni Meggyesre küldtek az asszonyok. Mikor az orgonák
virágoztak, akkor jött meg.
 Nem siettették, megetették, Lin átöltöztette. Az asszonyok sötét szoknyát vettek, mintha ünnepre
készülnének, úgy fésülték, díszítették fel egymást Az ebédlőpalotába bort hozattak, drága ciprusi bort,
egymás mellé ültek, úgy hívatták Jánost.
- Beszéljen kegyelmed, Nyíri uram. - Báthory Anna szólította meg. Imreffiné és Török Kata
ügyéről, hogy az hogyan áll, hallottak az eltelt hónapok alatt valamit. De Báthory Anna peréről soha
semmit. Senkitől egy árva kósza hírt sem. Csak Sarmasághi üzent egyszer a menyének; legyen
nyugodtan.
- Itt a levél nagyságodéknak. A meggyesi főbíró küldi. Benne, hogy mit végeztek a rendek.
- Mit végeztek?
- Kegyelmedék, nagyságos asszonyom, menlevelet kapnak. A fejedelemtől küldik majd. Az ítélet,
az ítélet, az halál volt. De a nagyságos fejedelem megkegyelmezett kegyelmedéknek - dadogta János,
hol Ifljú Katára, hol Török Katára nézve.
- És tovább?
- Nagyságodnál nem volt per. Báthory Annát nem merte a fejedelem, úgy hallottam...
- Persze hogy nem merte! - csattant fel Török Kata. - Főasszonyokat, főemberek özvegyeit, lányait,
hírüket, nemzetségüket így bemocskolni, a szégyentelen! Túl nagy szelet vetett Bethlen Gábor, és
megijedt, hátha vihart aratna. És Erdély trónja még meg sem melegedett alatta, a lábai is inogtak.
- Úgy hallottuk, az országgyűlésnek kész ítéletet küldött a princeps jóváhagyásra. Így van-e,
Nyíri uram? S mit határoztak még? Húgomról és jómagámról?
- Amijük az özvegyeknek van, azt szerezze meg magának a fejedelmi kincstár: így ítéljenek az
urak, ezt küldte a fejedelem. Huszt és Hunyad vára, és minden erdélyi birtoka Enyigi Török Katának,
valamint az összes uradalma, kincsei és marhái Imreffiné Iffjú Katának mind a fejedelmi kincstáré
legyenek.
- Minden? - Török Kata elsápadt. - Nem lehet. Hunyad? Földönfutóvá tesz. Elvesz mindent, ami a
jogos jussom, anyám, apám után, vagy hites uraim öröké. Hisz nincs neki magának elég, hogy is lenne,
bugris, nyomorult, szamárfattyú, átkozott! Amije van, azt is Gábortól kapta, és most ellenünk tör! Nem
hihetem, édes Istenem!
- Az urak meg örültek, hogy nem tőlük szerez a fejedelem osztogatásra. A miénket veszi el, abból
uraskodik.
- Még volna valami. A fejedelem, a nagyságos Báthory fejedelem Isten kegyelméből végre
megnyugvásra lelhet. Dóczy András, a magyarországi kapitány, aki most Ecsedben van, eltemette.
- Gábort? Hogyan? Hová? - Hárman háromfélét kérdeztek az asszonyok.
- Nagyecsedben. Nagyságos Dóczi András uram az udvarmestertől kitudakolta, hol is van Báthory
Gábor teteme. Úgy hallottam, azért, mert Linzben, az ottani országos gyűlésben a magyar urak Bethlen
Gábor fejedelem letételét latolgatták, s Dóczi nagyságos úr ezzel akart Bethlen Gábornak izenni.
Vitézi temetése volt az egykori fejedelemnek. Dóczi nagyságos főkapitány úr már Husztban,
Kővárban, Nyírbátorban, Nagybányán, Tasnádban is bent van.
- Tudjuk, hisz a mieink. Ezekre fáj Bethlen foga. Hogy vindikálhassa jog szerint magának! Ne ezt
mondja! A temetés, a temetést mondja kegyelmed - sürgette Báthory Anna.
- Az ecsedi vár piacán május második napján ravatalozták fel. Vörös posztótól nehéz, díszes
szekéren vitték a koporsóját Nyírbátorba. Lovas kopjás hadnagyok mentek előtte, voltak vagy százan
is. Gyalogos vitézek kísérték a templomig. Ott aztán a nagyságos fejedelem teteme felett prédikációt
tartottak, s annak végeztével holttestét a sekrestyébe vitték, s a helyiség ajtaját vörös szőnyeggel
borították.
- Így hát Gábor Nyírbátorban van. Vajon zúg-é most is a harang magától, zúgatod-e a harangot,
nagy országbíró? Hát ezt akartad? Báthory-nemzetség! Átok, átok van a vérünkön! - Báthory Anna
sírva szaladt ki az ebédlőpalotából.
- Nagyságodék az írást még itt várják be, azt üzeni a meggyesi főbíró, de aztán esküszóval kell
fogadniuk, hogy többé Erdély földjére nem lépnek, így tarthatják meg az életüket a nagyságos
fejedelem kegyelméből, mert istentelenségük, paráznaságuk és fajtalanságuk miatt nagyságodéból az
életet a gyűlés elvette. Olvassák kegyelmedék maguk is. Nyíri János ezzel meghajolt, és magára
hagyta az összeölelkezve síró asszonyokat a teremben, s már csak az ajtón túlról hallotta, hogy Török
Kata dühös fájdalmában tehetetlenül felordít.
 1614, Nagykereki vára

Nyárra már olyan hírek jöttek, hogy Szkender pasa megint Temesvár alatt van, követeli a megígért
Lippa várát és Borosjenőt. Még egy éve sem volt, hogy a Bethlen Gáborral bejött seregek
fosztogatva, láncokon hajtva több ezer rabot kivonultak a fejedelemségből. Báthory Annáról s arról,
hogy őt is boszorkányságért akarta vizsgáltatni a fejedelem, ám végül mégsem került a neve a rendek
elé, egészen megfeledkezett mindenki. Imreffiné kérdezgette Magyarországon belső, bizalmas barátait,
hogy Báthory Anna ugyan hogyan menekült meg, de mindenki tanácstalanul vonogatta a vállát. Volt,
aki úgy gondolta, talán mégis eszébe juthatott Bethlen Gábornak, mi mindent köszönhet a
Báthoryaknak, az országbírónak és később Gábornak. Olyan is volt, aki az országgyűlésben hallani
vélte, hogy a nádor írt levelet, figyelmeztetve a fejedelmet, hogy Báthory Anna birtokait ne kívánja
olyan erősen.
Ahogy a dolgok elcsitultak, Báthory Anna élete is megcsendesedett, Kolozsvárról Nagykerekibe
ment, akikkel levelezett, azoknak is csak kisfiáról, mindennapos gondjairól, a kevés élelemről, a
keleti megyékből érkező egyre koldusabb vándorlókról írt, kikből, akit tudott, befogadott. Jósikának
Pázmány udvarába is csak Gáborkáról küldött híreket, amit az politikáról neki írt, arra nem is
válaszolt. Arra sem, hogy Lengyelországban többen Báthory András fejedelemségéért buzgólkodnak.
Féltestvérét alig ismerte, nem gondolt vele úgy, mint véréből valóval. Egy testvére volt, Gábor, és
Gábor halott volt. Ereje teljében, szépsége virágában gyilkolták meg. Tasnádról, Ecsedről kérdezte,
jogos örökségeiről, s hogyan lehet az, hogy abban most a király kapitánya ül?
Később, hónapok múlva, amikor a félelem és szomorúság már nem uralta napjai és éjszakái
egészét, megint írt Esterházynak. Évek óta nem írt neki, mióta Kisvárdában utoljára látta. Egyenetlen
betűivel, hosszan elgondolkodva minden szón, hogy se hidegnek, se túl kedvesnek ne tűnjön, mint régi
jó barátnak írt; mégis minden sora tele volt az évek alatt beleégett, lemondó, de mindig reménylő
szerelemmel. Várairól írt, hogy ha a király őfelsége azokat Báthory Anna jogos jussának ismerné el,
neki nem lenne ellenére a katolikus császár hű alattvalójának lenni, és szíves örömest kémé akár a
nagyságos nádort is, lenne-e Patrónusa.
Jósika Zsigmond váratlanul érkezett Nagykerekibe. Éjszaka jött, mostohaapjával, Sarmasághi
Zsigmonddal és Hommonai Györggyel, valamint fél tucat főemberrel a magyarországiak közül.
Annát Lin ébresztette, és mire a ház asszonya az ebédlőpalotába ért, a férfiak már falatoztak. Csak
a vacsoráról maradt hideg ételeket kapták, tehénhúst ettek tormával és kecsegét sóban. Sült
császármadár maradt még egy kevés, és valami pástétom. Alig szóltak, a hosszú lovaglás után
fáradtak voltak. Anna háziasszonyhoz illően köszöntötte őket, velük ült az asztalnál, míg befejezték.
Jósika másnapra gazdag vacsorát kívánt; többen lesznek, mondta. Hajdúkapitányokat várt Kerekibe,
és további urakat, de hogy kiket, elmondani nem akarta. Anna mulatságot remélt, már mondta is, hogy
zenészekért üzen, de a férje leintette. Nem mulatni jönnek az urak, komoly dolgokról kell egyezségre
jutniuk. Azután Jánost hívatta, őrséget rendelt a külső és a belső falakra is, ki a láp szélére, az erdőbe,
a Kerekibe vezető utakra. Anna csak mikor már tisztes szállást tudott keríteni az uraknak, és mindenki
aludni ment, akkor kérdezte, Jósika hálóházába belépve, hogy ugyan mire a nagy óvatosság és
titkolózás? De Jósika nem válaszolt, szemét örömmel legeltette Báthori Annán, magában elégedetten
tudomásul véve, hogy szépség dolgában felesége, ahogy múlik az idő, egyre értékesebbé válik, egyre
kívánatosabbá. Közelebb lépett hát, és lassan vetkőztetni kezdte. Előbb a kötényét, aztán a felső ingét
kibontva és földre dobva, majd a szoknyáját, az alsó hímzett ingecskét, és végül az alsó ruhákat, a
zöld színű, aranyos virágokkal hímzett selyemharisnyákat is, melyek különösen kedvére valók voltak.
Ezeket már Anna elé térdelve, lassan húzta le, majd a papucsokkal együtt levette. Alig húszéves
asszonya ott állt anyaszült meztelenül előtte. Az előtt a férfi előtt, akit nem is olyan régen még
telhetetlenül követelt a teste, kinek az érintéséért és vággyal teli nézéséért mindig ingerlőbb és szebb
akart lenni valaha. Szokatlan volt, hogy Jósika nézi. Hogy így nézi, mint férfi az asszonyt. Még a társa
volt, de már nem volt szerelmese. Tekintetétől, kezétől, szagától is elszokott. De ahogy ott álltak
egymással szemben, megint sokféle jövő lehetősége született az addig létező egy helyett, hogy
egymástól távol, az életet valahogy kibírva, mindegyikük a maga módján próbált boldogulni. Nem
fakadt benne vágy, de kedélyesen, incselkedve nézte a férfit. Az csókolni kezdte, saját övét megoldva,
hasa alatt a nadrágja lebbentyűjét leszorító ezüstös gombokat kikapcsolva feleségét ölébe emelte, és
egy pillanatig fájó mozdulattal asszonyát egészen birtokba véve vitte a mennyezetes nyoszolya
vánkosaira.
Reggel a férjét korán költögetve kérdezte megint Anna, mi végre a vendégeskedés? Jósika, mint
akit darázs csípett meg, úgy ugrott ki az ágyból, és hamarjában öltözni kezdett.
- A fejedelem gyenge. A török a határon. Bethlen nem lesz sokáig fejedelem. Mást akarunk. Nem
egy ilyen senkiházi árulót - hadarta Jósika, miközben magára kapkodta a ruháit.
- S ugyan kicsodát? - kérdezte Anna nyugodtan.
- Hommonait.
- Úgy... Báthory Erzsébet vejét. Úgy mondják, néném reá hagyományozta Csejtét is. Szép ember.
Okos is?
- Sokat tanult.
- Apámuram Padovába járt az ottani universitasra, mégsem jeleskedett a politikumban, hanem
amíg élt, menekült.
- Homonnait sokan pártolják a katolikusok között. S még többen fogják, ha... a hajdúk közül is
velünk tart valamennyi.
- S Dóczy kapitány uram mit csinál a végeken? Úgy hallom, a szabolcsi főkapitány az én
váraimban fészkelődik. Írtam, hogy ha a császár respektálja jussomat, nem bánom, leszek engedelmes
alattvalója Ecseddel, Tasnáddal, Nyírbátorral a magyarok királyának... Mielőtt még ez az új
fejedelem rám is orgyilkosokat enged, mint Gáborra...
Anna az ágyon feküdt, nagy párnákon, öreg vánkosokon. Azokból minél többet szeretett, szinte ülve
aludt rendszerint; amióta Nagyecseden olyan beteg volt, rettegett attól, hogy álmában megfullad.
Ahogy az öltöző Jósikát nézte, a szeme megakadt a nyakában lógó gyűrűn. Éjszaka, mire a férje ruháit
levette, hamarjában el is aludt mellette, annak váratlan hevességétől kifáradva. A gyűrűt csak most
vette észre.
- Az mi ott, kegyelmed nyakravalóján? Az a gyűrű?
Jósika zavartan kapott oda, és nem válaszolt. Anna felkelt, közelebb ment hozzá, és lefejtette az
ujjait a gyűrűről.
- A Báthory-gyűrű. A második. Honnan vette ezt kegyelmed? - támadt dühösen Jósikára.
- Vettem. Bécsben.
- Hazudik! Ha legalább tudná, mit visel! Azonnal vegye le kegyelmed, ne merje a házamba hozni!
Vagy ha viselni akarja, akkor menjen kegyelmed maga is. El innen!
 - Mi ütött beléd, Anna?
Báthory Anna Jósika orra alá dugta az ökölbe szorított bal kezét, rajta az országbírótól örökbe
kapott gyűrűvel.
- Ez az átok. Ez viszi, ez szaporítja, ez, ezek... A Báthory-átok - húzta el a száját keserűen. - Hát
nem érti kegyelmed? Csak Báthory bírhatja el. S azok közül sem mind. Hatalom vagy halál: más út
nincsen. Mást nem enged. Hatalmat szerez, koronát, vagy romlásba taszít, ha viselője a sárkány erejét
nem bírja. Honnan szerezte?
- Báthory Gábor mezítelen, vérbe fagyott testén egyedül ezt találták, mikor a patakból kihúzták, a
nagyváradi palotába vitték, s ott felravatalozták. Rhédey uram adta, hogy a halálhírrel meghozzam.
- Hát hogyne adta volna, hisz az tudja. Tud mindent az a pók. Farkasnak nevezik, hogy csatában
vitéz, óvatos, s a falka mindig védi... De pók az, csak ül, szövöget és lesből támad... Hát hogyne adta
volna. S kegyelmed, kapzsi, hiú szerencsétlen gyermek, megtartotta... Hát nem elég nekem a rám
örökül hagyottal birkózni? Hát még ezt is idehozza? Na, ha úgy akarja, viselje, bolond! Báthory Anna
dühösen öltözött, csak úgy kapkodta magára az éjszaka még kéjes lassúsággal róla lebontott ruhát.
Jósika megoldotta a nyakbavalóját.
- Jobb helye lesz kegyelmednél. Rhédey uram is így gondolta, s kegyelmed bátyjauráé volt. - Anna
megvetően nézett rá, nyitott tenyerét felé nyújtotta, aztán rákulcsolta ujjait a gyűrűre. Mentében
meggondolta magát, és az ujjára húzta. A jobb középsőre pont talált. Aztán felemelte a karját, kézfejét
kifordította. A gyűrűkön a két koponya, a szíven nyugvó és a másik, a sárkányfej tátongó szájából
kileső farkasszemet nézte. Jósika még utánaszólt az induló Annának:
- Kegyelmed pedig ne ígérjen engedelmességet senki emberfiának, kegyelmed a hites urának
engedelmes. S ha Erdély trónján új fejedelem ül, várainkat megtartjuk, és sem a felséges királynak,
sem a nagyságos nádornak át nem adjuk. Ecsed, Tasnád, s a többi uradalmak már Jósika Zsigmondéi,
ki fiára hagyja majd örökül. És Jósika Gábor a Báthory-, a Sarmasághi- és a Jósika-örökséggel egy
nap Erdély fejedelme lesz, ha az Isten is megsegíti. Apámuramnak nem lehetett atyja után a trónra
ülni, mert nem a hitvesi ágyban nemzették, csak testvérbátyjának kancellárja lehetett. De a fiam
fejedelem lesz.
Anna megrökönyödve nézett vissza a férjére.
- Miket beszél kegyelmed? Kegyelmed apja? Báthory Zsigmond testvérbátyja, s hogy egy lett
volna a fejedelemmel? Hogy kegyelmed Báthory Kristófnak, Erdély vajdájának az unokája lenne?
Elment az esze? És Gáborka fejedelem? Hát meg akarja öletni? A saját vérét? Nem hagyom, Gáborját
nem hagyom! - mondta Báthory Anna, inkább magának, mint a férjének.
A folyóson János ácsorgott tanácstalanul, zavartan.
- Mit akarsz? Mit akar kegyelmed, mit lődörög itt dologtalanul?
- Lovasok jönnek, nagysád. Azt mondták, mindenről mielőbb hírt kell hoznom. Kegyelmed férje
Jósika uram úgy hagyta, sietve szóljak, ha bárki a várhoz közeledne. Neki hoztam a hírt.
- Honnan jönnek?
- Várad felől. Rhédey nagyságos várkapitány uram az.
- Honnan tudod? Olyan közel van?
- Rhédey uramat messziről megismerni, nagyságod is tudja jól.
- Rendben, János, menjen kegyelmed, szóljon a többi uraknak - azzal Anna visszalépet Jósika
Hálóházába.
- Rhédey uramat is ide várja kegyelmed? A fejedelem sógora is Hommonaival tart? Ki nem néztem
volna Károlyi Zsuzsannából, hogy ilyesmit megtörténni enged... Talán túlságosan lefoglalja a
lisztszitálás a fejedelemasszonyt.
 - Miért tenné? Rhédey nem jön...
- Hogyne jönne? Már itt is van. Mindjárt itt, a vár alatt...
Jósika megrémült. Aztán a mennyezetes ágy szélére ült, hallgatott.
- Nem tudhatja meg, hogy itt vagyunk. Gyanút fogna, s a fejedelem előtt minden kitudódna…
- Hát akkor bújjanak el kegyelmedék...
- Elbújni, mit róka a lyukba...
- Vagy ne bújjanak, mit bánom én...
- Hová?
Báthory Anna elmosolyodott.
- S ha nem bújtatnám?... Menjen kegyelmed a kompániájával a pincébe. A lovaikat beköttetem az
istállóba. Jánoson és az udvarmesternén kívül ki látta kegyelmedéket? - Jósika sorolta. - Na, akkor
azok is mennek kegyelmedékkel a pincébe, legalább lesz, aki gazdálkodjék ott az asztalnál. Vitetek
enni tehénhúst és tésztákat, és bort is. De csendesen viseljék magukat.
Jósika, Hommonai, Sarmasághi és a többiek egy fertályóra múlva már a pincébe lehordott lócákon
meredtek a derengő gyertyafénybe az asztal felett. Szalmazsákokat is levitettek, így egy idő után a
rejtőzködők inkább elaludtak. Akkorra Rhédey már rég elindult a dolga végeztével Nagykerekiből, de
Anna hagyta, hogy mulassanak még egy keveset az urak a hűvösben. Estére új tálakat küldetett le, vagy
tizenhetet, egymás után sorba, mindet a kulcsárleánnyal, akiről tudta, hogy nagy kedve telik az urakkal
való incselkedésben.

Rhédey Ferenc nem maradni jött. Útban volt Várad felé. Mikor az érkezőket Nagykereki úrnője
kérdezte, hogy kérnének-e cipót s bort reggelire, Rhédey az emberein végignézve elfogadta a
felajánlott ételt, de magának csak bort kért. Hogy mindjárt szólni kíván Báthory Annával, s négy-
szemközt, azt is mondta, még mielőtt a nyeregből leszállt volna.
- Az udvarmesterném jelenléte talán csak nem zavarja Rhédey uramat - válaszolta Anna, de a
váradi kapitány megrázta a fejét:
- Ha kegyelmeddel olyan dolgom lenne, mit mások előtt beszélni akarnék, meg is írhattam volna.
Hogy magam jöttem, oka van. S látni sincsen ellenemre kegyelmedet; mióta kissé megasszonyosodott,
egészen jó nézés esik magán. - Rhédey végigmérte Annát. - Hogy kegyelmed kissé meg-
gömbölyödött, igen jól tette, nem is értem ezt a Jósikát, ugyan miért nem eszi haza a fene. Hát nem
sajnálja, egy ilyen asszonyt parlagon hagyni?! Vagy talán kegyelmed nincs is magára olyan nagyon... -
Anna nem tudta, hogy Rhédey Ferenc az elbújtatottak ottlétére tesz-e célzást, vagy csak ki akarja
tudni, van-e szeretője. Válasz nélkül hagyta, s megindult a várudvarról befelé, végig a keleti bástyáig
futó tornácon, szaporán, intve a váradi kapitánynak, hogy kövesse, és mentében csak úgy suhogott
utána a kerek aljú bársonyszoknyája. Bánffy Dénes egykori háza most ládákkal volt tele, a hosszú
falnál egy téka állt, csak a kályha és az öreg asztal emlékeztetett a meghalt várúrra. Az asztalon
papirosok voltak.
- Jó helyre hozott, húgomasszony, papirost kell írjunk, s diskurálnunk kegyelmed dolgában.
- Kegyelmed, Rhédey uram, mindig akkor jön, amikor annak ideje van. Soha később, soha
korábban. Most mit kíván tőlem? Hogy valamiért jött, abban biztos vagyok. S túl jól ismerem, tudom,
üres kézzel kegyelmed el nem megy innen. De ki nem találhatom, ugyan mit akarhat tőlem...
Kegyelmed most a fejedelem sógora. S én? Én csak egy meggyilkolt fejedelem húga vagyok...
- A gyűrű, látom, megtalálta kegyelmedet. Báthory Anna akkor is Báthory Anna, ha nem Báthory
Gábor Erdély fejedelme. Emlékszik, húgomasszony, mit mondtam kegyelmednek, akkor ott
Nagyecseden, amikor először találkoztunk? Rusnya kis hernyó volt kegyelmed akkoriban, azt meg kell
hagyni, s azóta szép pillangóvá változott. Ha egy kevéssel fiatalabb volnék, bizony, akárhogy
verdesne, nem ereszteném... na de nem azért vagyok itt, hogy kegyelmednek a szépet tegyem. A
kardomat ajánlom, védője és pártfogója leszek a mostani, gyámoltalan állapotában.
- Gyámoltalan állapotomban? Hát olyan gyámoltalan volnék?
- Az.
- S ugyan miért?
- Mert várai, uradalmai mások kezén vannak, másoknak fialnak, hites férje pedig hónapszám a
lakása felé sem néz, s tudja kegyelmed is, ha más fából faragták volna Jósika Zsigmondot, lehetne
valami reménye, de hát kegyelmed ilyesfélét keresett magának, s most itt a böjtje. A nagyságos
fejedelemnek birtokok kellenek, kincsek, arany és forintok. Sok mindenre kell, s ha kell, hát meg is
szerzi.
- Mint Török Katától s Imreffiné nénémtől.
- Hogy a rendek hogyan bíráskodnak, arra a fejedelemnek hatása nincs - mosolygott Rhédey.
- De kegyelmed tudja-e, hogy Báthory Anna ügye miért nem került a bírák elé?
- Ugyan mi kerülhetett volna? Hisz egy halott emlékét így meggyalázni mégsem merték volna!
Kutyák. S az a maga fejedelme? Az nem átallott a portát is mindenféle alávaló hazugságokkal
bolondítani, és fertelmes meséket mondani szegény bátyámról s rólam a dívánban. Hozzám is eljutott
a híre.
- Politikum. Mondtam kegyelmednek évekkel ezelőtt, hogy nem leánygyermekeknek való.
- Nem az. Hanem aljasság.
Lin jött be, a beszélgetés megszakadt. Bort töltött a várkapitánynak.
- Kegyelmed uradalmainak egy részét átengedi nekem. S cserébe én védője leszek. A fejedelemnek
Kereki is kell, és sokáig nem tudja tartani kegyelmed. S kell neki Ecsed, és kell Tasnád vára, s a
többiek. Kegyelmed most egyezzék meg velem, és békessége lesz. A nagyságos fejedelemnek magam
írtam meg, hogy Báthory Annához legyen türelemmel, s Kerekit bízza az én gondjaimra. Eddig még
mindig hallgatott a kérésemre.
- Aztán kegyelmed ugyan miért ilyen jó gyámoltalan fejemmel? Mennyit akar a Kereki
uradalomból?
- Egy-két falucskát.
- S azért fárad annyit? Hát ilyen templom egere a váradi főkapitány?
- Én a szomszédomban idegent nem szeretek. S ha a nagyságos fejedelem Kerekit megszerzi, ki
tudja, kinek adja, vagy megtartja-e magának. Én már megöregedek lassan, nem szeretem a felfordulást
a lakásom közelében. Jobb, ha magam tartom a szemem Nagykerekin.
- Úgy?
- Úgy.
- Hites urammal...
- Hagyja kegyelmed Jósikát. Báthory Anna talál választ maga is. Gondolja át kegyelmed, s üzenje
meg a választ. Még az új esztendő előtt.
- Ez többet asszonyok után nem futkos - nézett Lin a távolodó hintó után, Anna mellett állva.
- Mit tettél, édes Istenem? Megétetted?
- Csak kicsit. Megmarad. Csak hát a férfiereje...
- Honnan szedted? Hogy varázsoltad?
- A vénségtől. Még Kisvárdában. Akitől a gyűrűt kapta nagyságod. A dajka. Tőle. Ő hozta be a
lakomára. Esterházynak akartam, aztán mégis eltettem. Ennek járt. Zsuzskáért.
Anna elborzadva nézte az udvarmesternőt.
- Fertelmes. Hogy tehetted?
Vízkeresztkor aztán Báthory Anna ünnepségre invitálta Rhédey Ferencet és Károlyi Katat, s
udvarukból a nevezetesebb urakat, asszonyokat. Még mielőtt a vendégsereget asztalhoz hívták volna
Somlyai Báthory Anna pecséttel és kézjegyével adott papírt Rhédey Ferencnek, bihari és váradi
kapitánynak arról, hogy Tóti egész faluját neki ajándékozza, hogy mostani gyámoltalan állapotában
védője és pártfogója legyen.
Akkor minden egy időre rendben volt, Báthory Anna békességben élhetett, nem háborgatták sem
váratlanul felbukkanó trónkövetelők, sem falvakra alkudozó szomszédos nagyurak. Látogatók
egyáltalán nem zavarták, férje még annyit sem. Jósikáról megint hónapszámra semmit sem hallott. Ha
Jósika Zsigmond anyjának nem panaszkodott volna, minden maradhatott is volna talán úgy, ahogy
volt. De Jósika Zsigmond Sarmasághinénak megírta, hogy feleségének az az oktalan elképzelése
támadt, hogy a birtokait a magyar korona védelmére bízná, mintha ugyan a hites férje nem védelmezné
éppen elég jól. A fejedelmi udvarban akkoriban minden boltív alatt árulókat, kémeket vesztegettek
meg naplemente után, és Sarmasághiné legbelsőbb cseléde értékes hírekért aranyakat kapott Rhédey
Ferenctől. A váradi kapitány kevés dolgot bízott a véletlenre, ismerte a Jósika-féle nyegle legényeket,
tudta, hogy Sarmasághiné mindent, amit Jósika Zsigmond megfontol, előbb-utóbb megtud, fizetett hát
két embert és két asszonyt, hogy neki híreket küldjenek és leveleket lopjanak. Sarmasághi Zsigmondra
is gyanakodott a váradi kapitány. Úgy találta, hogy mikor a szatmári főkapitány a korona nevében
erdélyi várakat foglal, akkor erdélyi főemberek olyan szívélyesen ne fészkelőd jenek a magyarországi
tanácsokban. Mikor Báthory Anna tervét kitudta Rhédey Ferenc, a fejét csóválta: „Báthory. Eszes. Be
kár érte!...”
 1617, Nagykereki, Sárvár

Lin a fürdőmesterrel perlekedett, aki megint késett. Báthory Anna felébredt és fürdeni készült. Szent
Anna napját ünnepelték. A vár fel volt bolydulva, a forró júliusi melegben szúnyogok hada szívta
mindenkinek a vérét, ha csak egy tenyérnyi szabad bőre kilátszott. Hosszú hónapok óta nem vártak
annyi vendéget, mint most Anna-napra. Nagy ünneplésre a vár úrnőjének nem volt oka, de Báthory
Anna úgy unta már az életet Nagykerekiben, hogy tovább nem bírhatta. Az új fejedelem udvarában
nem látták szívesen, oda nem mehetett társaságért.
A fejedelemasszony haragudott Báthory Annára. Még júniusban Sárváron, Báthory Erzsébet fiának,
Nádasdy Pálnak és Cziráky Borbálának a lakodalmában találkozott Báthory Anna Károlyi
Zsuzsannával. Az asztalnál a fejedelemné csak annyira halkan, hogy illetlennek éppen ne tűnjön,
Báthory Anna szemérmetlen, Isten ellen való életének folyásáról beszélt a mellette ülővel. Báthory
Anna ha akarta volna, tettethette volna, hogy nem hallja. De elfutotta a méreg.
- Hiszen jöttem volna én hites urammal, s akkor talán nagyságod sem káromolna engem így
mindenkinek füle hallatára - szólt át Báthory Anna, hogy aki a közelükben ült, hallhatta. - Ha ugyan
Jósika Zsigmond a nagyságod férjeurának tömlöcében nem sínylődne. És a nagyságos fejedelem
kancelláriája még azzal sem bajlódik, hogy a feleségének megírja, él-e, hal-e.
Károlyi Zsuzsanna elsápadt.
- Hogy nem szégyelli magát!? Jósika Zsigmond haddal ment a fejedelemre a pártütő Hommonai
Györggyel.
- Hogy ki a pártütő, azt nem kegyelmed dönti el, hanem az Úristen. Hommonai apjának még a
nagyságos Bocskai fejedelem ígérte a süveget, kegyelmed is éppen olyan jól tudja, mint én magam. S
a kegyelmed nagyságos fejedelme, Bethlen Gábor princeps uram haddal jött Erdélyországra, a saját
választott fejedelme, bátyámuram ellen, akinek hűséget esküdött. Ki hát a pártütő, Károlyi Zsuzsanna
fejedelemasszony?
A vita kezdett elmérgesedni, Károlyi Zsuzsanna a székéről felpattanva kivonult a teremből. Új tálat
hoztak be, s aki csak hallotta a két asszonyt, mind úgy tett, mintha egy szó sem ért volna el a füléig.
Báthory Anna kihúzta magát, és csendben nézett maga elé. Senki sem szólt hozzá. Míg aztán egy
asszonykéz ereszkedett gyengéden a karjára.
- Kegyelmed olyan fiatal, és meggondolatlan is. Hiszen nem tehet róla... - mondta Dersffy Orsolya
kedvesen Báthory Annát nézve. - Emlékszik rám Kisvárdából?
- Kegyelmedet nem lehet elfelejteni, Esterházyné asszonyom - mondta Anna halkan.
- Figyeljen arra, amit mondok. Kegyelmed ha nem sértegetné a fejedelemasszonyt, akkor is
veszélyben lenne. Legyen óvatos! Az urak azt sem tudják, hogyan vannak egymással. Béke lesz,
Nagyszombaton a fejedelem s a király megkötik a békét hamarosan. A fejedelem elismeri maga felett
a koronát. De mi, asszonyok tudjuk, hogy a béke mindig túl rövid ideig tart. Jósika Zsigmondra nem
számíthat kegyelmed. Péchy kancellár mindenfelé úgy mondja, hogy kegyelmednek Jósika Zsigmond
nem is a férje. A fejedelem nem ismeri el azt.
- Hogyhogy nem ismeri el? Hát ki a fejedelem? Maga az Úristen? Mert én Isten színe előtt
esküdtem...
- Bánffynénak nevezi csak kegyelmedet a levelekben. S azt beszélik mindenhol, hogy Gáborka nem
is Jósika uram gyermeke. Hogy kegyelmed tiszttartója... S a hírét is gyalázzák mindenfelé. Hogy
bűbájos. Hogy éjszakánként a holdvilágban meztelenül táncol a többi boszorkányokkal...
- Én édes Istenem! Hát most rajtam kezdi. Nem volt elég neki szegény néném, Imreffiné és Török
Kata?
- Nem, nem volt.
- Kegyelmednek mi dolga velem s a fejedelemmel? Vagy kegyelmed férje is falvakat kér tőlem a
kelmémért?
- Esterházy Miklós csak egyet szeretett úgy, mint Báthory Annát. S ezen semmi nem változtat.
Nekem hites uram, jó és igaz hozzám. De úgy, mint... Hagyjuk. Hogy a szóbeszéd milyen, azt magam
is jól ismerem. Figyelmeztetni jöttem Báthory Annát, hogy erős, nagy pártfogókra lesz szüksége, mert
veszélyben van. S ha nem találna... kegyelmed fia... a kicsi fiú is veszélyben van. Ha Gáborka Jósika
Zsigmond fia, akkor kegyelmed birtokai reá szállnak. S ha nem az, vagy ha nem élne... akkor a
fejedelmi kincstárra.
- Nem,erre nem lenne képes. Gyermeket öletni!?
Ekkor ért oda hozzájuk Várday Kata. Lányával jöttek, Annát üdvözölni. A lakoma közben véget ért,
a zenészek muzsikálni kezdtek, a lakodalmi szertartás folyt tovább a maga útján. A négy nőre, akik
kisétáltak a lakodalmas palotából, senki sem ügyelt.
- Hogy lehettél ilyen ostoba? - Várday Kata, ahogy az ajtón kiléptek, Annának esett. - így beszélni
a fejedelemasszonnyal!? Ezzel a... hisz ez semmit nem ért belőled! Ennek nem Báthory-vére van! Ez
egy szegény árva volt, aki hozzáment egy fess lovaskapitányhoz, s még mindig maga süti neki a cipót,
ha hazavárja!
A folyosón álltak. Sietős nőalak haladt el mellettük, egyenesen be a menyegzőpalotába. Várday
Kata a lányához fordult.
- Ez Károlyi Zsuzsanna vénasszonya. Eredj, nézd meg, mi történt. - Telegdy Kata bólintott és
elsietett. Várday Kata folytatta.
- Ez nem érti, hogy neked nemcsak lelked, de tested is van. Neki csak lelke és szíve van. A teste
nyűg csak. Neki a test bűn. De jó asszony. Nyomorultakat fejedelemasszony úgy, mint ő, még nem
istápolt, s ahogy a tatár had, amit az ura Erdélyre eresztett, elvonult, most van is kit gyámolítania. -
Várday Kata felsóhajtott. - Ez kiállt volna melletted, ha szelíd vagy, ha kérleled... S szükséged lenne
rá hamarosan...
- Hiszen szégyentelennek nevezett... a hites uramat pártütőnek... Asszonyanyám is hallotta, hogy
bűbájosnak s boszorkánynak suttognak? - nézett Anna kérdőn Várday Katára, majd Dersfíy Orsolyára.
Várday Kata bólintott:
- Azt a tiszttartót küldd el. Légy türelemmel, viseld magad alázattal.
Telegdy Kata sietett vissza a folyosón, már messziről látták.
- A fejedelemasszony rosszul lett. Az idegei... a vénasszonya egészen kétségbe van esve. - A
folyosóra vezető ajtó megint kinyílt. Esterházy jött sietve a vőlegénnyel, Nádasdy Pállal.
- Szeretett nénémasszony mindig szívesen látott vendég lakásunkban. De kérem kegyelmedet, a
nagyságos fejedelemasszonyt ne ingerelje. - Nádasdy Pál hangja kérlelő volt.
- Ugyan! Ilyen ingerlékeny lenne?... S nekem meg bűvölnöm kellene, úgy mondják, hisz az lenne a
mesterségem, nem?
- Kegyelmed sorsa most nehéz. Mindannyian kegyelmeddel érzünk. És kegyelmednek vannak jó
atyjafiai. De a sorsot önmaga ellen ne hívja ki!
 Esterházy nem tudott Annára nézni. Dersffy Orsolya túl közel állt, a szeméből mindent kiolvasott
volna. Várday Kata nézte a körülötte állókat. Mennyi szenvedés... Sajnálta őket. Nádasdy Pál
folytatta:
- Szülőanyám sorsát nénémnek nem kívánnám. Hogy kiből mit farag az Úristen s földi szolgái, csak
kevéssé múlik rajtunk. Talán megmenekülhetett volna... - észrevette Báthory Anna kezén a gyűrűt. -
Azt ne viselje kegyelmed... vagy... babonaság... - mondta, aztán a fejét Anna és a többiek felé is
meghajtva elköszönt. Lakodalma volt, vigadnia kellett.

Báthory Anna a Nádasdy-lakodalom után többé már nem mehetett Gyulafehérvárra, a fejedelmi
udvarba, és idővel elmaradtak a vigasságokra invitáló meghívók is. Látogatói megfogyatkoztak,
Rhédey Ferencnek és szigorú asszonyának hónapszám hírét sem hallotta, még akkor sem, amikor
szolgáit panaszolta be levélben a váradi kapitánynak, mert az ő jobbágyait meglopták, kirabolták és
vesszőzték, ha kedvük tartotta. írhatott Báthory Anna akárhány mérges, a jogtalanságot felhánytorgató
levelet Rhédey Ferencnek, az a füle botját sem mozdította.
A dési csata óta, ahol Jósika Zsigmond és mostohaapja, Sarmasághi Zsigmond is a fejedelem
fogságába estek, mintha Nagykereki a szellemek várává lett volna; elkerülték az emberek, levelek,
hírek. Mielőtt Hommonai serege megindult, Anna Kerekibe hívta Jósikát és a többi főurakat, akik a
trónkövetelő zászlaja alatt gyülekeztek. Kérte őket, hogy magukat igen el ne bízzák, és Rhédeyvel
vigyázzanak.
De a lakomán, amit Nagykereki úrnője adott az uraknak, Sarmasághi Zsigmond belérekesztette a
szót a háziasszonyba, amikor az kérte, fontolják meg, várjanak be még több segítséget, mielőtt a
fejedelem ellen indulnak. Azt is tudakolta, a Hajdúságból vajon tartanak-e velük, mennek-e a
kapitányok? Hommonai familiárisa, Krasznai válaszolt:
- Azok kevesen jönnek. Félnek. A budai pasa megüzente az egész Tiszántúlra, hogy ha Bethlen
ellen fegyvert emelnek, „városokat, falujukat a széllel futtatom el, magokat szablyára hányatom,
feleségeket, gyerekeiket rabságra vitetem...”. De majd jönnek később Biharból a többi hajdúk, ha
megszagolják, hogy új fejedelem lesz.
- Rhédey hajdúi? Rhédey Ferenc emberei? Hogy kegyelmedékhez átállnának? Rhédey Ferenc nem
Forgách uram, aki a saját seregében sem tad rendet tartani. A váradi kapitány ágyból fekve,
nyavalyásan is úgy parancsolt, mikor a német Váradot vívta, hogy hadnagyai az ostromot
visszaverték...
- Elég, megmondtam! Asszonyállatnak ez nem dolga! Kegyelmed imádkozzék érettünk, s ne
gondoljon a taktikával! - Sarmasághi Zsigmond részeg volt, kiabált. Anna azt gondolta, tudja ő is,
hogy hiába mennek.
Igaza is lett, a bihari hajdúk nem jöttek Hommonai zsoldosaihoz csatlakozni. Pedig mikor
Tarcsafalvánál az erdélyi sereg előreküldött csapatát levágták kapitányostul, már szinte ittak arra,
hogy most aztán majd jönnek a győzelem hírére. De csak egy-két kósza csapat érkezett, több semmi.
Pedig Rhédey Ferenc semmit nem csinált. Végvári katonáinak egy részét Kamuthyhoz, az új erdélyi
főkapitányhoz küldte, a maradékkal maga Váradban maradt, és hajdúit nem hívta hadba. Ha
megindulnak, ki tudja, hová hajlanak. Amíg nyugton vannak, bajt nem csinálnak, így okoskodott. Pénzt
küldött nekik és gabonát.
Kamuthy Balázs akkortájt lett az erdélyi hadak főstrázsamestere. Ismerte a hajdúkat, Bocskai
hadbiztosaként volt dolga velük elég. Kémei is voltak Hommonai seregében, Dés városa mellett
csapdát állított. Gyalogosait az út menti malom mellett elrejtette, lovasait pedig az ellenség elé
küldte. Amikor azok ágálni kezdtek, hogy „Vitézek! Álljatok hozzánk a fejedelem mellől, és jobban
lesz sorotok”, Kamuthy lovasai csak a fejüket rázták, s visszakiabáltak, hogy: „Semmiképp nem lehet,
jó vitézek, mert hitesek vagyunk fejedelmünknek! Inkább azon csodálkozunk, hogy bár fejedelmünk
senkinek nem vétett, s magyar is, kegyelmetek mégis ellene törekedik, inkább hagyjanak békét! Azzal
megfordultak, elbúcsúzván, hogy: „Isten hozzátok, jó vitézek! Menjetek vissza békével ti is, mit
fogyatjuk egymást? Hiszen mindnyájan magyarok vagyunk. Jobb, ha kegyelmetek is visszamennek, és
békességben élünk egymással.” Hommonai hajdúkapitánya, Gombos András erre parancsot adott,
hogy: „Utánuk! Szép nyereséggel járunk!” Azok menekültek, vágtattak eszeveszettül, keresztül Dés
piacán, egészen a szorosig, ahol a hegy és a víz közé szorították a hajdúkat. Akkor hirtelen
visszafordultak. Ekkor jöttek elő a malomházból és mögüle az elrejtőzött puskások, rajtaütöttek a
hajdúkon, lőtték őket szörnyen. Hommonai Drugeth György seregéből a legtöbb ott, a dési szorosban
elesett, vagy sebesülten fogságba esett. Jósika és Sarmasághi Zsigmond elöl lovagoltak, mikor a
kelepcébe belefutottak. Sarmasághinak a vállát, Jósikának a karját és a lábát lőtték el, így estek
fogságba.
Így hát még ezerhatszáztizenhat őszén a váradi kapitány egészen megnyugodott Nagykereki sorsa
felől, mert azt vagy az ember, vagy az asszony hamarosan az ő kezére játssza; az egyik rab a
fejedelemnél, a másik a saját sorsában raboskodik. Mikor aztán Nádasdy Pál esküvőjéről is
szentjobbi kastélyába értek a hírek, Rhédey Ferenc szinte megsajnálta Báthory Annát. Amikor a
felesége felolvasta neki nővérének, Károlyi Zsuzsannának levelét, melyben leírta, hogy Báthory Anna
miként botránkoztatta meg a vendégsereget, és miként taszította szegény fejedelemasszonyt ideges
lázba, akkor Rhédey Ferenc azt mondta, hogy mégiscsak tűzrőlpattant fehérszemély ez a kis Báthory
szuka, s hogy akkor karmol és csíp, mikor már csukják rá a ketrecet.

Néhanap úgy érezte, mintha Nagykerekit a sírboltjául szánták volna. Mióta Jósika Zsigmond
Gyulafehérvárott raboskodott, Báthory Anna egyre jobban aggódott a fia boldogulásáért. Sokat
gondolt a bátyjára is, aki az utolsó hónapokban már mindenhol pártütőket, merénylőket,
összeesküvőket látott maga körül. Anna gyengének, idegesnek látta azokban a hónapokban, és néha
szidta is magában, hogy nem Báthoryhoz méltón viseli, ami rá kiméretett: harcait a csatamezőn meg
tudja vívni, de a saját kancelláriáján és udvarában csak táblából, mint egy eltévedt gyerek.
A dési csata után mindez már olyan messzinek tűnt, mintha csak valaki egy gyermeknek gügyögött
volna mesét. Anna reggelenként az újonnan épített kápolnában imádkozott. Amikor ment, mindig a
Jósikák oroszlános pajzsával összeboruló sárkányfogas Báthory-címert nézte az ajtó felett, az
évszámot: 1616. Egyedül imádkozott. Nem tűrt meg maga mellett senkit. Ilyenkor lehetett csak
egyedül, sem dajkák, sem frauzimmerek, de még Lin vagy Gáborka sem követelték a figyelmét.
Ilyenkor a legkomorabb és a legkétségbeesettebb gondolatokat is megengedhette magának, a múltról
és a jövőről.
Sarmasághiné papját jól tartották Nagykeresőben, panaszkodott mégis, hogy a protestáns várbéliek
lelkészét nem csapta még el a katolikus hitre tért várúrnő, és uradalmaiban az eklézsiák apanázst
kapnak, a katolikus hitet pedig terjeszteni, a kálvinit meg visszaszorítani nem sietett Báthory Anna.
Sarmasághinénak nem győzte megírni, hogy Báthory Anna reggelenként hosszú időre egymaga a
kápolnába zárkózik, oda őt vele imádkozni be nem ereszti, és más teremtett lelket sem. Gyónni gyón
ugyan hetente egyszer, de a kálvini prédikátoroknak még mindig szívesebben és bőkezűbben juttat, és
esze ágában sincs azokat elzavarni és templomaikat az egy igaz katolikus egyháznak
visszaszolgáltatni. Ha teszi is ezt némely falvakban, csak hosszas unszolásra, fondorkodásra.
A Kereki uradalom protestáns prédikátorai pedig Rhédeyné Károlyi Katának panaszkodtak, hogy
őket Báthory Anna immár kiebrudalja, szűrüket kiteszi, apanázsukat megvonja, hogy Jósikáné már
csak anyósának papjára hallgat, az új kápolna falait és mennyezetét angyalokkal és buja öltözetű
szentekkel megíratta, oda reggelenként egyedül bezárkózik, és ott ki tudja, mit cselekszik, talán még
fertelmeskedik is valamiféle latrokkal, hisz ezt is hallani eleget onnan felől.
Egyetlen dologban értett egyet Sarmasághiné katolikus papja és a várbéli prédikátor, aki már
Bánffy Dénes idejétől fogva Kerekiben szolgált. Lin asszonyt, Báthory Anna udvarmesternőjét nem
állhatták. Mindenre tudott füvet, orvosságot - amire ők imádságot rendeltek a várbélieknek, Lin
tanáccsal szolgált. Hogy hitt-e és miben, ki nem találhatták. De a környékbeliek először az
udvarmesternéhez mentek tanácsért, orvosságért, aki furcsa ruháiban és még mindig szokatlan
hangzású szavaival türelmesen, soha nem sietve végighallgatta őket, és amivel tudott, segített. Amikor
nem tudott, azt is megmondta, akkor az Isten embereihez küldte őket. Az emberek félték ' is:
boszorkány, mágikus asszony, mondták, mikor úgy hitték, nem hallja.
Azon a télen a karácsony előtti nagy hidegben Nyíri János a tiszttartóval, Horvát Istvánnal
vadkanra ment. Megsebezték, de olyan messzire futott, hogy fél napig követték véres nyomát a hóban,
mire megtalálták. Visszafelé vihar tört rájuk, eltévedtek, és csak reggelre kerültek elő, kimerülve,
átfagyva. János megülni sem tudta a lovát, a tiszttartó maga előtt, a nyeregben vitte be a várba,
és aztán felnyalábolva, át az udvaron a szikár, magas embert egészen az udvarmesternő szállásáig. Lin
szaladva jött a fonóházból, az istállóseprő gyerek vitte a hírt, hogy jön Horvát uram és a nyergén
hozza Nyíri uramat, aki nincs eszénél. Nyírí Jánost ágyba fektették, üstökbe forró parazsat hordtak
köré, azokra Lin füveket dobott, és a saját nyelvén kántálni kezdett. A frauzimmerek és a
két szolgáló, akik segédkeztek, ijedten kisomfordáltak. Lin három napig itatta a férjét füves
vizekkel, borogatta a karját, lábát, homlokát. János lázas volt, de néha magához tért. Akkor is
világosan beszélt, amikor a lelkészt hívatta. Miután az utolsó kenetet felvette, elaludt, és többé nem is
ébredt fel. Lin vigasztalhatatlan volt, naphosszat a fonóházban ült némán, font, szőtt, hímzett maga elé
meredve. Az udvarlóleányok Annát kérlelték, hogy tegyen valamit. De Anna sem tudott vele szót
érteni. Amikor a leányokat arról hallotta suttogni, hogy vajon milyen varázsigéket mormolhatott a
haldokló férje felett, s vajon azok miért nem működtek, Lin mégis szólt:
- Nem mágia és nem varázslás. Ima volt, az én népem ezeket mondja. Búcsúzáskor - mondta nekik
bosszúsan. Azok egy szavát sem hitték.
Év elején a szokásos újévi köszöntőlevelek is lemaradtak, pedig néhány éve még ilyenkor,
napokkal az új esztendő beállta előtt jöttek, és nemcsak üdvözletek, hanem ajándékok is.
Az ezerhatszáztizenhetes esztendőt alig egy tucatnyian kívánták jónak, szépnek, Isten áldásával
telinek Báthory Anna kezéhez küldött levelekben.
A búskomorság, a csend, a hideg tavaszra Báthory Annát kimerítette. A hajdúknak nem volt
nyugtuk, prédálták, fosztogatták a jobbágyokat. Báthory Anna uradalmaiban még inkább, hiszen ki
állította volna meg őket? A várba bekéredzkedő nyomorultakat már nem tudták hová tenni. Az élelem
is fogyott, ahogy egyre több éhes szájat kelett etetni. Sokszor a várúrnő maga is naphosszat vadászott
lóháton a kopókkal. Aztán, ahogy az idő melegedett, a tél és a hajdúk elől beszaladt jobbágyokat
szélnek eresztették, vissza a földekre a tavaszi szántáshoz.
Báthory Anna akkor vette kézhez hónapok óta az első invitációt az unokaöccse, Nádasdy Pál
lakodalmába, és úgy határozott, ha egyedül is kell mennie, akkor is elmegy.
Sárvárról aztán úgy jött vissza Kerekibe, mint egy kivert kutya. Károlyi Zsuzsanna mint győztes
amazon hordozta felette sértettségét a lakodalom napjaiban és utána is. Sárvárban a fejedelemasszony
csendes szenvedését mindenki tisztelni iparkodott, Báthory Anna féktelenségét pedig megvetően
feledni.
Sárvárról Kerekibe, ahogy a kocsin zötykölődött, Esterházyn és Dersffy Orsolyán gondolkodott,
aztán a maga életén is, és mire hazaért, elhatározta magát. Mulatságra invitált, akit csak tudott, és
akiket látni vágyott, Anna napjára, július közepére.
- Mire jó ez nagyságodnak? Minek idehívni, aki nem szívvel jön? - kérdezgette Lin, de Anna nem
hagyta magát. Kerekiben mulatság lesz, nem hagyja élve eltemetni magát, ő nem lesz Báthory
Erzsébet, akit az őrületébe falaznak saját otthonában.
Mire a fürdővíz elkészült, Anna egészen éber volt. Nagy gonddal öltözködött. Legszebb násfáit,
nyakbavetőit, páros zománcos karpereceit vette fel. Haját öreg koronkával nyomtatta le, azon hat
gyémántos, gyöngyös és hat rubintgyöngyös boglárral. Gyöngyös szoknyát húzott, sima meggyszín
bársonyból, az alján két, az elején négy rend gyöngyös sujtással hímezve. Ingvállára fekete
bársonyköntöst vett, spanyol divat szerintit. Lin segédkezett az. öltözködésnél. Szánta Annát, a
szemébe könnyek szöktek. De Báthory Anna arca nyugodt volt, néma, indulatnak nyoma sem volt rajta.
Egy se jött el Báthory Annát köszönteni azok közül, akiket oly szívesen invitált. Ki a betegségét, ki
a nehéz és fáradságos utat, ki a halaszthatatlan tennivalóit emlegette.
Báthory Anna a várnéppel ünnepelt hát. Udvarleányai közül már csak kettő maradt, a többit
hazahívták, máshová küldték. A környékbeli nemesurak közül néhányan és Jósika emberei közül páran
eljöttek asszonyaikkal. Anna a jussukat ugyanúgy tovább fizette, ahogy arról Jósikával megegyeztek.
Muzsikusok is voltak, ők nem bánták, hogy kinek húzzák.
A tiszttartó, Horvát István a bortól megtüzesedve egyre nagyobb vágyakozással nézte a várúrnőt
tánc közben, míg végül maga is táncra kérte. Báthory Anna, mióta Nyíri János meghalt, gondolt már
arra, hogy egy bizalmas férfi cselédet mégiscsak találnia kellene. Horvát jó tiszttartó volt, Báthory
Gábor régi embere, aki egyszer Annát kísérve Nagyszebenből került Kerekibe, ott maradt, és Jósika
Zsigmond tiszttartónak megtette. Nem volt szép ember, nyers, egyenetlen arcát mintha fejszével
faragták volna ki valami igen kemény fából, s azzal se bajlódtak, hogy lecsiszolják.
A mulatság utáni héten Horvát István minden reggel rózsát tett a kápolna ajtaja elé, hogy Anna ott
találja, amikor imádkozni megy. Aztán miután az uradalom dolgait egyre hosszabban s egyre
meghittebben disputálták a váron túl sétálva és némelykor kilovagolva, Anna hagyta, hogy
megcsókolja, és hetek múlva egészen hagyta magát szeretni, mert olyan régen nem szerette őt már
senki.
Lassan a kedve is felderült. A nyár végével mutatványosok érkeztek Nagykerekibe, soká
marasztalták őket. Mint mikor Jósika Zsigmonddal először jöttek ide, minden este mulatság és tánc
volt, tűzugrás, egymással birkózó vitézek. A mutatványosok között tűznyelők és bábosok is voltak, a
vigasságot rendre azok kezdték, és Gáborka anyja ölében ülve nézte őket, kacagott, hogy zengett belé
a vár pitvara. Aztán a mesélő következett, aki különféle rémtörténetekkel ijesztgetett, a gólyalábon
táncolok, a késdobálók és a legvégén az öreg hispán, akinek egyik szemét sötét kötés fedte - hosszú,
langaléta ember volt, fehér szakálla a térdét verdeste. Bárki jövendőjét megmondta, ha az előtte
magáról három lényeges dolgot neki elárult. Báthory Anna sokáig nem merte kérdezni, de egyik
éjszaka a mulatozás után mégis a mutatványosok sátrához kísértette magát. Az aggastyán nem fogadta
el a pénzét. Végigmérte, a gyűrűin hosszan elidőzve.
- Egyik a másiknak a szemét kivájja, erejét elszívja. A fiúra vigyázz! Férfinak, ki hatalmas, ne
higgy. Hogy elnyerd, el kell veszítened... - többet nem mondott, pedig Anna kérdezgette még, de
mindhiába.
Anna másnap hálóháza mellé költöztette Gáborkát és a dajkát. A mutatványosok víg
vendégeskedése szüretig tartott. Aztán a betakarítás, aratás, szüret, gyümölcsszedés ideje jött. Lin és
Anna egész nap a gazdasággal foglalatoskodtak. Gabonából többet, aszalványból többet, káposztából
többet, szénából, szalmából többet, tűzifából többet... többet, mint múlt télen, mert háború készült
megint, Gyulafehérvár felől akik jöttek, mind azt mondták. A két várfal között még a fagyok beállta
előtt új lakásokat építettek, mert a hideggel jönnek majd a koldusok, árván maradt gyermekek,
betegek, menekülők. A sózókádakat, tárházakat, lisztesházakat, csűröket, amivel tudták, megtöltötték,
és várták a telet. Horvát István továbbra is jó tiszttartója volt az uradalomnak, de miután Báthory
Anna szeretője lett, egyre inkább Nagykereki és a birtok urának gondolta magát. Egyre kevésbé tűrte,
ha Anna ellentmondott neki, újévkor már a várnép előtt is ráförmedt, és még az első hét sem telt el
januárból, amikor egy este a hálóházban úgy arcul ütötte, hogy Anna az ágy mennyezetét tartó faragott
fának esett, és a szeme alatt a vér is kiserkent.
A lápon és vidékén átsüvítő csípős szelek elől Anna megint az ágyasházába zárkózott, az ajtaja elé
darabontokat állított, s csak a még mindig szódán udvarmesternőt, a dajkát és a kicsi fiút engedte
magához. Sokat aludt, folyton valahová az álom és az ébrenlét határára menekült, oda, ahol Báthory
Gábor élt, aki egy nagy és erős ország koronás királya volt, s udvarának dísze volt Báthory Anna, a
bölcs és szeretett Esterházy Miklós hű hitvese. Ott Báthory Anna a lányai stafírungját hímeztette,
Gáborkának mátkát keresett, hogy ha majd Wittenbergából hazatér, nősülhessen. Telegdy Annával
naphosszat solymászott, és a kisebb gyermekekkel játszott folyton-folyvást.
Mikor újév napján a várbelieket megajándékozta, s kinek-kinek az őt illető pénzt kiosztotta, Horvát
István a száját biggyesztve félreállt, aztán Annát félrevonva kérdezte, venné-e őt férjéül, mint Dersffy
Orsolya Esterházyt, ha Jósika Zsigmondnak valamiképpen baja esne. Báthory Anna elsápadt.
Linnel ketten éjszaka becsomagolták az utazóládákat, a kisfiú ládáit is, és hajnalban Anna
Gáborkával, a dajkával és még néhányakkal elutazott. A várbeli katonák legjava kísérte őket.
Kolozsvárott a Gábor után örökölt házban telelt. Csendesen élt, a polgárok hetekig észre sem vették,
hogy a Báthory-házban lakik valaki. Farsangi vigasságokba nem járt, nem is hívták, de maga sem
kívánkozott.
A ház sötét termeiben járkált, uradalmai számadásai fölé görnyedt, várainak leltárai, lajstromai
fölé, ezüst és arany marháit, tálait, kancsóit, serlegeit, násfáit vette számba. A Kereki vár összes
szőnyegét, bútorát, ládáját, a tárházakban a fegyvereket emlékezetből írta össze. Aztán a kolozsvári
házat kezdte öltöztetni, mestereket hívatott, a falakat kijavíttatta, az ebédlőház mennyezetét megíratta,
és napokon keresztül válogatta a képes kárpitokat. Új asztalokat, almáriumokat csináltatott,
gombosakat és írottakat, festetteket. Május elején visszautazott Nagykerekibe, ott a télen írt leltár
szerint mindent számba vetetett, és Horvát Istvánt meg a kulcsárnét elszámoltatta a hiányzó holmikkal.
Új várkapitányt fogadott, és a tiszttartóval megértette, ha rendesen viseli magát és őt békén hagyja,
maradhat, ha nem, mehet Isten hírével.
A mutatványosok, akik előző évben is arra jártak, visszajöttek. Ahogy megérkeztek, nyomukban egy
fullajtár nyargalt, hírt hozott, hogy Rhédey Ferenc és maga a nagyságos fejedelem tart Kereke, útban
vannak Debrecenből Kolozsvár felé, és itt kívánnak megaludni.
 Bethlen Gábor szálláscsinálója érkezett elsőként, a kíséret néhány tagjával, aki miután az
előkészített lakásokat megfelelőnek ítélte, továbbsietett Nagyváradra, Károlyi Katának is megvinni a
hírt, hogy a férje és sógora hamarosan Nagykerekibe érnek, és őt is hívják, jöjjön elébük.

Tizennyolc tálat hordtak be a vacsorára, az étekfogók és pohárnokok alig győzték. A táncot Rhédey
Ferenc kezdte meg, a háziasszonyt vitte, s a többi urak is mind követték. Horvát Istvánt az asztalhoz
rendelte az étekfogókat felügyelni Báthory Anna. Mikor a tiszttartó a fejedelem, a többi urak és
főasszonyok szeme láttára táncra kérte, Anna elsápadt a haragtól. A főhelyen ülő fejedelem gúnyos
mosolyra húzta a száját, és Károlyi Kata is sokatmondóan nézett a kálvinista prédikátorra. Péchy
Boldizsár, a fejedelem kancellárja a többi tanácsurak előtt szóvá is tette, hogy úgy tűnik, Horvát uram
nemcsak az asztalnál s az egész várban, hanem annak asszonyánál is gazdálkodik, s hogy így van, ő azt
nem is csodálja. Aztán Báthory Anna szépségére emelte poharát, immár fennhangon. Anna arca égett,
azt sem tudta, hová legyen szégyenében.
Rhédey Ferenc szólásra emelkedett, és a háziasszonynak megköszönte a jóltartást. Erre Anna is
magához tért:
- Báthory Anna szerény szolgája a kegyelmes fejedelemnek és nagyságodnak, főkapitány uram,
valamint nagyságodnak, Rhédeyné asszonyom. Csak köszönni tudom, hogy szerény lakásomban
szállnak meg. Gyámoltalan asszony vagyok, hites uram sorsát, s hogy hol van lakása, kegyelmességed
és nagyságodék nálamnál jobban ismerik, és a jövendőjét is, úgy hiszem. Kerekiben, míg Báthory
Annának itt szava van, a nagyságos fejedelemnek és a váradi főkapitánynak mindig akad jóltartása, s
szíves fogadásuk lesz.
- Köszönjük kegyelmednek, Bánffyné asszonyom, hogy hozzánk ilyen jó szívvel van - mondta a
fejedelem.
Anna leültében éppen ki akarta javítani, hogy Jósikáné, de Károlyi Kata hozzáfordult és megelőzte:
- Kegyelmed kisfiát nem ismerhettem meg. Talán beteg, hogy a betérő atyafiaknak üdvözlésére
nem siet?
- A fiam... Jósika Gábor... nincsen idehaza.
- A fia? Jósika, valóban... Ugyan hol lehet? - - kérdezte Károlyi Kata mosolyogva.
Anna hallgatott.
- Mi lenne más, mint Jósika? Jósika Gábor. Kisvárdában. Asszonyanyámnál. Telegdy Kata kisfia
alig idősebb. A kis Ferenc... jó pajtások lettek, úgy írták.
- Csodálom, hogy Kisvárdában hagynák, mikor maguknak Királyhelmecen van lakásuk
mostanság... S amikor a menyegzőre megy kegyelmed, akkor a kisfiát hazahozza?
- Menyegzőre?
- Hát azt nem írták kegyelmednek? Na, talán csak rossz lovassal küldik azt az invitációt. - Károlyi
Kata nem is próbálta kárörvendését elrejteni.
Felesége hangjának elégedett csengésére Rhédey is felfigyelt. Anna zavarát látva megszánta. Nem
akarta hagyni, hogy a felesége tovább kínozza.
- Nyáry Krisztina menyegzőjére. Helmecre. Még tavaly szeptemberben megvolt a kézfogó
Kisvárdában. Kegyelmed hallhatta, hisz magam izentem. S most meglesz a menyegző is. Várday Kata
és Czobor Erzsébet nádorné asszonyom jól kitervelték. A Nyáry-, a Várday-, a Czobor- és a Thurzó-
uradalmak... - Rhédey csettintett. - Thurzó Imrének lesz valamicske vagyonkája...
- Thurzó Imréből még nagy ember lesz. Nyáryné asszonyom akárkihez nem adta volna lányát.
Várday Kata okos asszony... - a fejedelem rekedt hangon tette hozzá.
- Előbb kegyelmednek szánta, úgy hallottam - szólt közbe Rhédeyné, Annára nézve. - Báthory
Anna is lehetett volna Thurzóné, úgy hírlik...
- Sok minden hírlik. Bátyám oly sokáig temetetlen holttestéről meg az udvarmesterném hallotta,
egy Nyírbátorból jövő ácstól, hogy miután a templomba bevitték, annak nyoma veszett, s a nagyecsedi
szigeti vár nagykapuja éjszakánkét vert verejtékezik...
- Babonaság - mondta a fejedelem. - Kancellár uram - fordult Péchy Boldizsárhoz. - Kegyelmed
járjon utána, mi volt Nyírbátorban.
- Én a holttestet Ecsedbe elküldtem. Amit vállaltam, megtettem - mondta Rhédey komoran -, a
fejedelemre nézve. - Aztán hallgatott. - Többet is. Kegyelmed a gyűrűt, látom, megkapta - fordult
Annához.
- Igen. Viselem is eleget. Átokgyurű... úgy mondják, de aki Báthory s megörökli, annak viselnie
kell. Régi nemzetség, régi babonaságok. Királycsináló gyűrű, úgy is mondják. Csak ember kell hozzá.
- Anna a fejedelemre nézett. - Nagy nemzetség a miénk... öreg, nagy fa, királyokat, vajdákat,
fejedelmeket termett. - Bethlen Gábor állta a tekintetét. A tanácsurak feszülten figyeltek, megfelel-e a
fiatalasszonynak.
- Erdélyben a porta csinál fejedelmet, és nem holmi női ékességek. S nem is a nemzetségek. Most
épp senki sem csinál fejedelmet, fejedelem van. Minálunk van a süveg, s marad is. Vagy kancellár
uram tud még jelölteket? Ha bármilyen kicsiket is? Esetleg Hommonai uram hajdúinak gyászos vége
elég intő jel volt? - A fejedelem higgadtnak mutatkozott, de belül forrt benne a méreg. Hogy merészeli
ez a szuka őt a tanácsurai és mindenki előtt így semminek venni, s még fenyegetni is?

A vendégeskedés nem nyúlt hosszúra, s amint Bethlen Gábor Gyulafehérvárba ért, már írta is
Nagyváradra Rhédey Ferencnek, hogy: „Bánffynéval nem alkudhatunk semmit, igen keményen viseli
magát. Kancellár uramra bíztam vala a gyóntatását.”
Péchy Simon szíves örömest ment is vissza Nagykerekibe Báthory Annát gyóntatni. Sokat nem
köntörfalazott, jól megvacsorált, aztán az udvarmesternét és a maga titkárát is behívatta.
- Kényelmes lakás - nézett körül a bástya kerek szobájában.
- Bánffy uram lakása volt. Igen szerette - válaszolta Anna.
- Igen, hallgasson ide kegyelmed, Bánffyné asszonyom...
- Jósikáné... Jósikát akart kegyelmed mondani.
- Nem, Bánffynét akartam, s azt is mondtam.
- De hát én Jósika Zsigmond hites felesége vagyok, ahogy ezt kegyelmed és a nagyságos fejedelem
is jól tudják. Szerelmes uram a nagyságos fejedelem rabkenyerét eszi... ezt is tudják, gondolnám.
- Hogy kegyelmed és Jósika Zsigmond mikor s hogyan esküdött, még maga Sarmasághiné is, Jósika
uram szülőanyja is úgy mondta: ő ugyan sem a kézfogón, sem a menyegzőn, sem az esküvésnél jelen
nem volt, s hogy ki volt ott, volt-e valaki, nem tudhatja... Azt is mondotta, hogy a fia gyenge akaratú, s
bármilyen buzgó is hitében és imádságaiban, hogy megbűvölik, azt el lehetne képzelni. S hogy
kegyelmed bűbájos és a férfiak bűvölését igen érti, többen is beszélik.
- Átkozottak! Hát hogyne mondta volna! Azt, hogy Gábor Sarmasághit bujdosni zavarta, soha nem
bocsátotta meg. Bezzeg ha Gábor élne, ha a fejedelem húga volnék, a papucsom talpát nyaldosná. És
kegyelmedék? Micsoda alávaló, aljas terve vagyon kegyelmedéknek velem? S a fiammal? Mit
akarnak? Hát nem volt elég Gábor? Mit akarnak kegyelmedék tőlem? Talán bizony tőlem félti a
trónusát a nagyságos fejedelem?
Anna felpattant, és mint a sebzett vad, járkált fel s alá az asztal előtt, amely mögött a papirosokra
könyöklő Péchy Simon vörhenyes, himlőhelyes arca nyugodtan mosolygott. Gyér haja tövét
vakargatta, s pókhasát is némelykor.
- Hová gondol kegyelmed? Csak vallja meg, hogy Jósika Zsigmondot megbűvölte, s hogy a
latraival, mint ezzel a Horvát nevezetűvel, Isten ellen való parázna életet él, és méltó
büntetéseképpen a Kereki uradalmát a kincstárnak engedje át. Aztán mehet Isten hírével.
- Beste szamárfattya, hát ezt fundáltad ki? Te voltál, vagy az a nagyságos török kutyája
fejedelmed? Hát üzenem annak a nagyságos lovaskapitánynak, hogy Báthory Anna a várából ki nem
megy, s ha valami kell neki, hát jöjjön érte a fejedelem, és vegye el. Ha eleget a bátyámtól nem kapott
volna, s még az is kell neki, ami az enyém!
Báthory Anna a kancellárt magából kikelve faképnél hagyta, s az el is utazott dolgavégezetlen még
napszállta előtt. Lin alig győzte az asszonyát lecsillapítani. Másnap reggelre megnyugodott* miután
megébredt, hívatta az udvarmesternőjét.
- Éjszaka indulunk. Egy kocsival megyünk, a legrongyosabbikkal. A puskákat a kocsiládába
csomagold be. Öt puskást viszünk, lovasokat. Te is jössz, a dajka is, de más nem. Senki nem tudhatja,
hová megyünk. Akik velünk jönnek, ott maradnak. Vissza csak ketten jövünk. Lovon. A kis játék
lovasszekerét is visszük. És a csikóját.
- Hová megyünk? Kisvárdába? Kolozsvárra?
- Kolozsvárra?... Hiszen a húsomat akarják marcangolni, a szemem kivájják. Mikor a fiamat a
saját apjának szülőanyja megtagadja!? Erdélyből el! Itt nem maradhat. Várdára nem mehetünk. Ha
nem invitáltak a menyegzőre, pedig hívtak mindenkit, aki csak járni tud, akkor nem látnak már
szívesen. Több hadnagya volt a lakodalmi menetnek, mint amennyivel Rhédey uram Váradot védi...
Mindenkit hívtak, csak Báthory Annát nem. Oda nem mehetünk. Szegény Krisztinka! Tudom, hogy
búsulta. De a Párka nem hagyta... a Párka most más színű szálat fon, Báthory Anna fonalát a
guzsalyról leejtette... nem, Munkácsba visszük!
- Gáborkát? Esterházyhoz?
- Esterházyhoz és Dersffy Orsolyához. Ott jó helye lesz. Szeretni fogják. Megvédik.
Miután Péchy Simon fáradozása eredménytelen véget ért, a fejedelem ezt írta a sógorának:
„Bánffynéval semmit nem végezvén, kancellárius uram hazaindult. Ki mivel ilyen embertelenséggel
viseli magát hozzám, én is ezután különben akarok reá gondot viselni!” Parancsolta, hogy a váradi
kapitány Horvát Istvánt, Báthory Anna latrát fogassa el, vallassa ki a fajtalankodásról és bűvölésről,
amit az asszony vele végzett, mert igen érti az a kereki bűbájos a rossz életet!
 1618. Munkács vára

Munkács várát magasra építették, tornyai, bástyái számosak voltak, és benne a hadi nép is sok. A vár
úrnőjét betegen találták, mikor odaértek. Dersffy Orsolya az ágyban feküdt, vendégei üdvözlésére
sem tudott a hálóházából kijönni. Esterházy üdvözletével a várbéli vénasszony sietett elébük; a
váratlan látogatás ellenére úgy érezték, mintha már rég várták volna őket, kényelmes szállásuk is
került egykettőre. A hálóházban, ahová bevezették őket, Annának kényelmes mennyezetes ágyat,
Linnék arrébb egy egyszerűbb nyoszolyát vetettek.
- A kisfiút és a dajkát arrébb, a többi gyermekeknél szállásoljuk el - s mutatta is a vénasszony,
hogy merre.
- Dersffy Orsolya nagyságos asszony szép gondot visel a lakására - jegyezte meg Lin.
- S milyen formás, fiatal menyecske a vénasszonya - fűzte hozzá Anna suttogva, aztán fennhangon
kérdezte. - Hát gyermekek is vannak?
- Dersffy Orsolya nem írta, és Esterházy sem. Keresztelőre sem hívták.
- Igen, egy fiúcska és egy kislány. Az még csecsszopó. De szépek, mint a nap, igen jó gyermekek.
- Láthatnám-e őket? - kérdezte Anna.
- Jöjjön kegyelmed, a gyermekek házát megmutatom. De azok most asszonyomnál vannak.
Fájdalmait csak a látásuk enyhíti, úgy szereti azokat mintha...
- Mintha? - kérdezte Lin élénken.
- Semmi. Hagyja el kegyelmed. Igen szereti a kisgyermekeket. Mióta Istvánka megszületett,
asszonyom egészen megváltozott. Azelőtt egészen más dolgok érdekelték, s másban lelte
gyönyörűségét, de mióta Istvánka van, hát csak vele játszódna álló nap...
- S nehezen hozta-e világra? - kérdezte Lin gonoszkodva.
- Nem hozta... nehezen...
Annát zavarta, hogy az udvarmesternője így kérdezősködik. A gyerekek házát nézte. Tágas volt,
szépen elrendezett, képekkel kifestve, kárpitokkal, szőnyegekkel.
- A kisúrnak saját udvara van, vénasszonya, két inasa, szakácsa. Esterházy uram nagy gondot fordít
a nevelésére. Jövőre már a betűket is tanítani kezdik neki, s deákul is valamennyit. Itt, az innen nyíló
házban lesz a kisfiú és a dajkája szállása. Anna csak egy pillantást vetett arrafelé, és már mondta is,
hogy jó lesz.
- Sietős az utunk, napkelte után indulunk. Esterházy urammal s Esterházynéval szólhatnék-e addig.
- Isten hozta kegyelmedet Munkács várában, szerény lakásunkban - szólalt meg ekkor Anna háta
mögött Esterházy. Anna pirulva fordult meg.
- Istennek hála! - sóhajtott fel. - Gáborkát, Gáborkát itt hagyhatnám-e kegyelmed gondviselésére és
nevelésére bízva?
- Jöjjön kegyelmed, menjünk asszonyomhoz. Dersffy Orsolya már várja.
- Ha kegyelmed nem bánja - mondta Anna Esterházynak mentükben -, egymagam szólnék a
feleségével, és csak azután kegyelmeddel.
Esterházy meghajolt, ahogy régen is szokott volt, és rámosolygott, ahogy már évek óra nem.
„Majdnem úgy, ahogyan akkor, Nagyecsedben”, gondolta Anna és visszamosolygott, már csak az
emlékek kedvéért is, igazán.

Munkács vára a síkságból kiemelkedő magas dombra épült. A domb aljában a várhoz tartozó falut
széles vizesárok vette körül, előbb azon kellet átkelnie annak, aki be akart jutni. A vizesárkon túl, a
hídházak között elhaladva, nem messze a falu templomától széles út kanyargóit fel a domboldalra. Ott
egy másik felvonóhídon keresztül a várfalon belülre, az alsóvárba lehetett bejutni. A vár hatalmas,
erős falai - kívülről csak a lőrések cifrázták - mint három hatalmas lépcsőfok emelkedtek a domb
tetején. Legfelül a fellegvárral, amit külön öles falak és négy erős bástya védtek. Ennek a belső
udvarán, a templom mellett, a várkút körül zöldellő kertet ültettek.
Munkács vára bevehetetlennek, ugyanakkor mégsem rideg katonaszállásnak, hanem kényelmes
lakásnak látszott. A várúrnő háza a fellegvár legdélibb sarkában volt. Messzire el lehetett látni onnan,
és Dersffy Orsolya ágyát, mióta betegeskedett, úgy állították, hogy abból a magas vánkosain fekve is
jól látta, ki közeledik a síkságon át.
Felkelt, az ablakhoz ment, onnan kémlelte, kik jönnek. Szegényes hintót látott és egy maroknyi
lovast, akik a nagy laposon, még a domb előtt megálltak, a kocsiból egy gyermeket leemeltek, és azt
arrébb vitte egy asszony. Vártak. „A dolgát végezheti, kicsike lehet még”, gondolta Dersffy Orsolya,
aztán megint megindult a hintó a lovasokkal, közeledtek Munkács felé. Mikor hírül hozták Báthory
Anna jövetelét Nagykerekiből, Esterházyné már tudta, miért jött, s azt is, hogy sem ő, sem Esterházy
most már segíteni nem tud rajta.
- Isten hozott, Báthory Anna! - köszöntötte az ágyában ülő Dersffy Orsolya a belépő vendéget,
nehezen beszélt, homloka verítékezett.
- Isten áldása legyen kegyelmeden! Nem jól van, a hasa kínozza, úgy hallom. A színe is halovány,
imádkozni fogok, hogy az Úr enyhítsen kegyelmed szenvedésein. - Anna egészen közel ment, az ágy
szélére leült, és megfogta Dersffy Orsolya kezét. - Ajándékot hoztam kegyelmednek. Úgy emlékeztem,
az ilyesmit szereti. – Egy kis tojás alakú órát nyújtott át a sápadt asszonynak. Dersffy Orsolya a sötét
hajával, sötét szemeivel, egyszerűen, ékszerek nélkül, leengedett hajfonataival és a szeme alatti sötét
karikákkal, elesettségében is nagyon szép volt. Az ajándékra elmosolyodott.
- Nagyobb ajándékot is hozott nekem kegyelmed.
- Hát tudja?
- Hát nem én kértem? Sárváron? Nádasdy Pál menyegzőjén? Nem tudom, mit reméltem jobban,
hogy idehozza kegyelmed, vagy hogy nem jön el ez a nap, mikor menekítenie kell, s megválnia édes
gyermekétől. Nehéz lehet kegyelmednek is, magam is imádkozni fogok, hogy ebből a csapdából,
amibe kegyelmedet a sors így beleszorította, valamiképpen megszabaduljon.
- Befogadja? Gondot visel rá? Okosítja? - Kérdezte Anna, és feltört belőle a sírás. - Szeretni
fogja? Szeretni tudja? - kérdezte suttogva, a könnyeit nyelve.
- Hogyne szeretném? Szép gyermek, okos gyermek. S ha nem is az, gyermek... Esterházy rajongani
fog érte. Mert a tied, Anna...
- Kegyelmed nem bánja? Nem gyűlöl engem?
- Hogy gyűlölhetnélek? - Dersffy Orsolya szája a hirtelen beléhasító fajdalomtól megrándult,
hasához kapott.
- Gyámolítsa! És szeresse! Még olyan kicsi...
- Ne búsulja kegyelmed, Gáborkának itt jó sora lesz. Menjen most, láthatja, miként vagyok. És
kérje meg a vénasszonyt, mutassa meg kegyelmednek az alsóvárban az árván maradt gyermekek házát.
Ott csináltunk szállást azoknak, akiknek a szülőjük meghalt. S enni is kapnak. A gyermek az gyermek...
Isten áldja, Báthory Anna! Isten áldjon!
Anna letérdelt, és Dersffy Orsolya kezére hajtotta a fejét. Aztán felegyenesedve, a szemébe nézve
búcsúzott.
- Isten áldja kegyelmedet, Isten áldja a jóságáért!
Mikor kilépett, a rátörő zokogást nem volt képes megfékezni. Maga sem tudta, Dersffy Orsolyát,
magát, Gáborkát, vagy kit sirat olyan keservesen. Esterházy az ajtó előtt várta és magához ölelte a
sírástól rázkódó nőt. Aztán ahogy elcsendesült, elengedte.
- Kegyelmednek legyen nyugodalma, s bizodalma abban, hogy a fia itt Munkácsban jó helyen
van.
- Köszönöm kegyelmednek. Mindig jósággal volt hozzám. Másképpen nem jöttem volna. Holnap
napkelte után indulunk. A lovasok közül kettőt osszon be kegyelmed Gáborka mellé inasnak. S
keressen jó tanítót is neki. És ha valamiben szüksége van, rögvest nekem megírja...
- Ne siessen úgy kegyelmed. Pihenjék egy napot. Gyulafehérvárból jönnek az uraim holnap, s
tudom, a látásukat nem bánja majd.
- És ugyan ki jön abból a bűzös tigrisfészekből, akinek örülnék?

Jósika Zsigmond érkezett meg Gyulafehérvárból, és vele még két erdélyi úr, katolikusok. Pázmány
Péter, az érsek udvarába tartottak.
Báthory Anna, amikor férjét a várkútnál ebédidőben inni meglátta, majdnem elbotlott a saját
lábában a csodálkozástól.
- Kegyelmed itt? Nincs tömlöcben? S nem írta, nem üzente?
- S kegyelmed, szerelmes asszonyom, ugyan mi járatban Munkács várában? Most kit bűvöl? És a
tiszttartóját ugyan hol hagyta?
- Kegyelmed kérdezgesse a szebeni, kolozsvári s fehérvári kapualjakban, ott régi ismerősei jól
útbaigazítják majd. Velem ne pereljen szabadulásakor kegyelmed. Nyergeljen s induljon haza,
kipiheni ott majd a fogságot, s felhizlalja Simonfai mester főztje...
- Hát az még él, a vén gazember? Ha valamiért, Simonfai mester serbetéért mennék is -
vigyorodott el Jósika. - De nem megyek. Kegyelmed nélkülem is gondot tud viselni magára. Hanem
Kerekibe olyan nagyon ne siessen. Papirost adtam a nagyságos fejedelemnek, hogy Nagykereki várát
és az uradalmakat a fejedelmi kincstárnak átengedem...
- Mit csinált kegyelmed? - Anna megtántorodott, a kút kávájába kapaszkodott. - Hiszen az az
enyém! Hát van kegyelmednek szíve? Vagy valamicske esze egyáltalán? Hát egészen megbolondult?
- Már nem a kegyelmedé, Jósikáné asszonyom...
- Úgy, most meg már Jósikáné? - Annának könnyek lepték el a szemét. Legyűrte. Elfordult, majd
vissza, és gúnyosan folytatta, de azután elhatalmasodott rajta a kétségbeesés.
- Alig pár hete, hogy a kegyelmed fenséges Bethlen Gábora még Bánffynénak nevezett a kegyelmed
lakásán, a mi lakásunk asztalánál! A kegyelmes, nagyságos fejedelem! Az a disznó. S még kegyelmed
édes szülőanyja is amellett tanúskodott, hogy én kegyelmedet megbűvöltem, s hites felesége nem
vagyok, mert ugyan az esküvést ki látta? Ki hallotta? S most egyszerre Jósikáné... Kegyelmednek az a
csepp józan esze is elment. Nagykerekit átadni... Hát micsoda kegyelmed? Síró gyermek, akire ha
rákiáltanak, megijed?
 - Szabad ember, aki a szabadságát megvásárolta -válaszolta Jósika, és azzal Annát nagy mérgesen,
vörös fejjel otthagyta.
„A fiát nem is kérdezte”, gondolta Anna, és Jósika után sietett. Az ebédlőpalotában érte utol, ahol
az urak már az asztalnál ültek, de Anna nem bánta. Jósika karját elkapva a férfit maga felé fordította.
- Hát ide figyeljen, Jósika Zsigmond! Kegyelmed akárhányszor is átadhatta az én lakásomat annak
a mocskos orgyilkosnak, de azzal kegyelmednek semmi dolga nem volt. Én Kereki várából ki nem
megyek, s a kancellár úrral meg is üzentem már a kegyelmed nagyságos fejedelmének, hogy ha
Nagykerekit magának akarja, akkor jöjjön, és vegye el. Mert én nem adom.
Ezzel a szájtátó urak között végigmenve Esterházyhoz lépett.
- Kegyelmednek köszönöm a hozzám való jóságát, s azt is, hogy fiamnak példát mutat majd
virtusból. Mert ha kegyelmedtől nem tanulna, Istenemre mondom, nem tudom, honnan tanulhatna. A
szíveslátást köszönöm, és kegyelmed asszonyának, Esterházynénak minden jókat és Isten áldását,
szenvedései csendesedését kívánom.
 1618, Kolozsvár

Báthory Anna harmadnapra már Nagykerekiben volt, és rögvest munkához is látott. Mire visszaért,
Horvát Istvánt vadászat közben Rhédey Ferenc katonái elfogták és bezárták.
A várfalakat megerősíttette, a várbeli katonasághoz még felfogadott néhány embert. Sokáig
készültek a télre és az ostromra. Csak a hideg jött, a sereg a várat foglalni nem. Mégis, amikor
puskaporuk fogytán volt, és az emberek, akiket a várúrnő utánpótlásért beküldött Kolozsvárra, üres
kézzel jöttek vissza, Anna kétségbeesésében maga indult el öt jó emberével, férfiruhában, álcázva
magát.
Fagyos decemberi éjszakán értek a városba. „Csendben meghúzódnak a Báthory-házban. A
salétromot és ami még kell, hamar összeszedik, hoztak aranyat eleget, és mielőtt észrevennék őket, el
is tűnnek a városból”, gondolta Anna.
A főtérhez érve, a messziről hallatszó részeg dajdajozások és kutyaugatások hangfoszlányai közül
egyre tisztábban és egyre hangosabban kivehetőek voltak egy közeli vigasság kurjongatásai és
sikongatásai. Féktelen mulatság lehetett, és a hangok a Báthory-házból tódultak a főtérre.
Az ajtónál álló darabontok Báthory Annát beengedni sem akarták, míg arcáról és köpenyéről a
hideg ellen magára tekert prémeket le nem fejtette. Mikor bejutottak, Anna az embereit hamar aludni
küldte a házi darabontok szállására, maga pedig a palotabeli hálóházába sietett. Hogy Jósika
Zsigmond mulat a házban, azt addigra már kitalálta. A nótákról is megismerte volna, de az
ordítozásból kihallatszó hangjára is jól emlékezett. Ágyasházában szétdobált alsóruhák, egy ágyára
hajított szűk, lengyel szoknya, egy meggyszín ingváll és pézsmaszag fogadták. Az idegen holmikat
összeszedte, és kidobta a folyosóra. Akkor aztán a jól lezárt ládáit felnyitotta, a Kolozsvárott hagyott
legdíszesebb öltözékét felvette, és indult maga is a lakomára.
Jósika Zsigmond a lengyel változót járta. Tízen, ha táncoltak vele, több úr, mint nők, s az egyik
férfi az asszonyok közé állt be, úgy kergetőztek. Hogy járták, azt sem lehetett mondani, hiszen a
legtöbben már inkább csak dőltek és imbolyogtak, mint táncoltak. A nők ingválla megoldva, a férfiak
mentéje ugyanúgy. Izzadság és borgőz keveredett a levegőben a szövétnekek és gyertyák füstjével.
Jósika feje nehéz volt, miközben lépegetett, talpa alatt a deszkákat nézte, felpillantani is alig volt
ereje. Mikor a táncban az következett soron, hogy egyedül fordul, csak úgy rúgta, taposta maga körül
a világot. Hármat térült, azután a táncosok felé nézett, hogy új párba kapaszkodjon, de csak a többiek
derekáig tudta felemelni a tekintetét. Anna odatáncolt hozzá, párba állva vele.
- Kedves uram, szerelmetes férjem, hát ilyen lakomával készült kegyelmed látásomra? - a hangja
élesen, tisztán csengett; hogy gúnyolódik vagy kedveskedik-e, nehéz lett volna eldönteni.
Jósika felemelte a fejét. Annának úgy tűnt, mintha koponyájának súlya húzná a föld felé, nem is a
bor. Jósika zavaros tekintettel nézett rá, és amikor felismerte, elröhögte magát.
- Anna, Báthory Anna! Ihaj, milyen gyorsan idefüstölte nekem, ki a barlangjából az én kicsi
feleségemet, édes kis galambomat a nagyságos Bethlen Gábor fejedelem. Hát ideszaladt kegyelmed
énhozzám nyomorúságában?
A táncosok megálltak. A nők zavarodottan néztek Jósikára és a többi urakra. Hát most velük mi
legyen? Ok most maradjanak vagy menjenek? Az urak közül kettő meghajolt Anna felé. Anna intett,
hogy táncoljanak tovább. Jósika is táncolt volna, lépegetett Annával szemben. Felesége egyenes háttal
járta, úgy válaszolt közben.
- Kegyelmed a híreit onnan veszi, ahonnan akarja. S ha jónak látja, velem Nagykerekibe jöhet,
ott kegyelmednek jó lakása van. írja meg Bethlen Gábornak, hogy Nagykereki Jósikáné birtoka, és
övé is marad, utána pedig a maradékaié lesz. Kegyelmed hagyjon fel ezzel a bolond, bujdosó élettel.
A fiát nem is kérdezi?
- A fiam... - Jósika könnyezett. - Ez már a siralomnak völgye. - Bort! - üvöltött fel. Egy inas
szaladt a kancsóval és a kupával.
- Kegyelmeddel hiába szólok hát... – Anna megállt. - Harmadnapra indulok Kerekibe. Gáborka jól
van. Munkácsban.
- Munkácsban. Esterházynál. Ott jó helyen van, úgy-e? Ott virtust tanulhat, hívságok nem kísértik...
Esterházynál... Aki szent, kiváló férfiú... - Jósika fenékig kiitta a poharát. A földre ejtette, és tovább
táncolt. Anna otthagyta őket. Aludni ment. Ágyasházának ajtaját magára zárta. Elé egy nehéz vasalt
ládát is odavonszolt. El sem aludt még igazán, mikor Jósika dörömbölésére riadt.
- Anna! - hörögte részegen.
- Eridjen kegyelmed, menjen, aludjon!
- Eressz magadhoz! Rögvest nyisd ki! - kiabálta. - Beste kurvafia... - mormogta. - Horvát Istvánnal
üzekedsz, rusnya szukája! A hites uradat meg nem engeded magadhoz... Disznó teremtette, tűz kínjára
való! Te! Hát mindenféle kurva szamárfia megteheti veled, csak én nem?
Jósika egy ideig még ordibált részegen az ágyasház ajtaja előtt, aztán csend lett, és kis idő múlva
Anna már csak a kábult horkolást hallotta. Ettől megnyugodott, és ő is elaludt. Mire felkelt, és az
ajtaját óvatosan kinyitotta, Jósika már nem volt ott. Az udvaron az emberei várták. A Hóstátban
találtak salétromot. Lesz lőpor, másnapra szekérre rakják, ígérték.

Hogy elárulták-e, vagy maga Jósika vitte meg a hírt a fejedelemnek, soha meg nem tudta. A városi
darabontok éjszaka jöttek, zörgettek. A városkapitánnyal jöttek. Megvárták, míg felöltözött.
Végighallgatta őket. Érte jöttek. Téli köntösét, süvegét magára vette. Vasra verték, úgy vitték. Gyalog
kísérték át a főtérről a hóban a toronyig.
A fejedelem a hónap végén megírta a váradi főkapitánynak, hogy Báthory Annát a férje, Jósika
Zsigmond könyörgésére lefogatta, mert az minden ok nélkül vetette meg a hites urát. A princeps úgy
írta, hogy csak nehezen vette rá magát erre a dologra, mert Báthory Anna nemzetének becsületes
emlékezetét a szívén viseli.
Az óvár délkeleti tornyába vitték. Nehéz, vasalt, sokzáros ajtón dörömböltek a városi darabontok,
mikor odaértek. Anna a ruházatukról felismerte: a várostól jöttek, nem idegenek voltak
- Vagy tízen, ha lehetnek most. Két fehérszemély van közöttük. Nem sokan vannak. - A katonák
beszélgettek, miközben vártak. A kaput egy idő után kinyitották. Három darabontszobán mentek át. Az
udvaron túl, a földszinten balra egy ajtó nyílott, s még egy lejárat a pinceszerű részbe. Annával a bal
oldali szoba felé indultak.
- Megálljatok! - kiáltott a darabontokra a porkoláb. A nagyságos főasszonyság nem oda megyen.
- Hiszen az van a tisztesebb asszonyoknak, az ágyas terem.
- Ez ugyan tisztesnek nem tisztes - kacagott fel a porkoláb -, de a nagyságos, öreg nemzetből való,
fényes nevű, híres-nevezetes Báthory Anna. A valamikori nagyságos fejedelem egyetlen testvérhúga. -
És gúnyolódva földig hajolt Anna előtt. A darabontok röhögtek.
- Aztán mivel fényeskedte ide magát? - kérdezte az egyik.
- Boszorkány ez is, mint a többi. Bűvöléssel és paráznasággal. Férjes asszony létire, s főrendi
létire a szolganéppel feküdt össze. De majd bíró uraimék megmondják...
- Szégyentelen, hogy merészeled?! - Báthory Anna csak ennyit mondott.
- Vigyétek az ablakos szobába, fel a bástyába, az én lakásom mellé - mordult rá a darabontokra a
porkoláb. Rossz reggele volt, egy fehérszemélyt már behoztak, és az nem volt olyan csendes, mint a
nagyságos dáma. Azt alig lehetett elcsitítani, és most, hogy a pitvarból hangokat hallott, kiáltozni
kezdett megint. A balra eső szobából kiabált kifelé.
- Hé, porkoláb! Kurvafia darabont nagyságok, hát egyikteknek sincs füle? Hé! Kegyelmes
porkoláb uracskám! Bort innék, s arannyal fizetem meg! Vagy más kéne inkább?
- Ki ez? - kérdezte Báthory Anna a porkolábtól.
- A hegedűsné. Kurválkodott. Egész nap s éjszaka dongták a darabontok és a deákok. A hites ura
muzsikált hozzá. Szép kis kompánia ezek... a másikkal, aki együtt van vele, azzal semmi baj nincs, az
viseli magát. Ezt is csak azért tettem oda, mert az a másik kérte, hogy egyedül ne legyen. Annál bármi
embert vagy asszonyt szívesebben visel, mint hogy egyedül legyen. Máskülönben ez a pusztulat a
priccseket szaggatná ott a hátsó teremben, a legelvetemültebbek melletti sötét lyukban. Nem itt az
elülső, ágyas szobában lenne. Hanem dugom is a hátsó lyukba rögvest, ha a mocskos, káromló pofáját
be nem fogja...
- Engedjen engem is oda.
- Dehogy mehet! Nagyságos kancellárius uram engem fellógat!
- Egy ideig csak. Beszédem van velük, s aztán megyek, ahová mondja.
- Na, eridjen, estig ide ugyan senki nem jön. De aztán hallgasson róla!
Báthory Annát egy szűk, boltozatos, vastag falú terembe vezették Az udvarra keskeny rés nyílott,
azon ami kevés fény bejött, az még a padlót megcsíkozni is gyámoltalan volt. Az ágy mocskos volt, de
ágy volt. Kalmárruhás nő ült rajta. A sarokban egy másik kuporgott. Már az ajtózörgésre felnézhettek,
mert Báthory Annát két rászegeződő szempár fogadta. A kalmárruhás nő felegyenesedett, a másiknak
tátva maradt a szája, és nagy sietve, rongyait eligazgatva maga is felállt, majd a földig hajolt.
Báthory Anna leghímesebb, hiúzprémmel bélelt téli palástját viselte, öt rend csipkével a
gallérjánál, hermelinbőrrel elöl és a széleken, és a skófiummal kivarrt fekete bársonypalástját.
Méregzöld bársonyból volt a süvege is, boglárok díszítették, és nyuszttal volt bélelve, a rajta
körbefutó, gyöngyből hímzett koszorút egy zománcos arany, koronás emberkét ábrázoló függő
szakította meg. Még előző télen, mikor a jövendő farsangok ígérete még teljes esztelenségnek nem
tűnt, akkor hagyta a Báthory-házban elzárva ezt a díszes viseletet. Ott állt hát Báthory Anna a
legdíszesebb téli öltözékeinek egyikében.
- Isten áldásával! - köszönt.
- Nagyságodnak is - válaszolta az idegen öltözékű nő. A kassai polgárasszonyok viseletében volt,
Anna megismerte a szabását.
- Kegyelmed Kassáról jön?
- Igen. Onnan jöttem. Tafotával, kétszínű, tündöklő velenceivel. Ezüsttel szőtt kamukával, szűkén
szabott lengyel szoknyákhoz való atlasszal... Ezeket árulom.
- Ide mire fel záratták?
- Boszorkányság, paráznaság - suttogta a nő. - Azzal vádol a prokurátor. Mert Rengő Anna mellett
kiálltam, s a prokurátor ellen tanúskodtam, mikor az Rengő Annát boszorkánynak mondotta. Hát most
engem mondanak.
 - Jaj, felséges királyasszony, hát szánjon meg bennünket, ha szíve van. Ezt a szerencsétlent itt, hát
ezt megégetik - mutatott a kassai Kalmárnéra, miközben térdre borult és úgy kúszott Anna felé a másik
asszony. Az óvár szegletén volt lakása, a Salam-házban, s ott hegedültek, dőzsöltek szállásán a míves
legények, deák urak. Az árus emberek aztán, meg a fuvarosok, azok aztán most mind azt mondják,
hogy már Kassába is híres vót, ördöngös könyveket használt, és deákok, darabontok igen jártak hozzá.
- Jaj, szegény szerencsétlen fejünk - sóhajtott fel Báthory Anna, szánakozva nézve a másik kettőt.
Darabontok jöttek, nyitották az ajtót.
- Kassai Kalmár Tamásné, Borbála asszony, akit boszorkánykodással, ördöggel cimborálással
vádol Íjgyártó György kolozsvári prokurátor uram; a bírái jöttek, hogy hóhérjához vezessék.
Kalmárné elsápadt.
- Beste kurafiak, hát az anyátok minek is szült erre a világra!? - rikácsolt rájuk a másik nő.
- Hallgass, ördög szukája, hegedősné, mert a te sorod is eljön hamar!
- Rágjátok, kurvák, az alfelemet, mégis elég marad benne, amin üljek - visította amaz vissza rájuk,
miközben a darabontok a megtántorodó Kalmárnét kétfelől megfogva elvitték.
- Tortúrára viszik. Ha meg nem vallja, amit mondanak... - nézett utánuk borzongva a hegedűs
felesége.
A kassai asszony kiáltásait egész éjszaka hallgatták. Hajnal felé már nem mint ember, hanem mint
állat üvöltött, hörgött.
Másnap dél is elmúlt már, mikor vérző ujjakkal és lábakkal, törött csontokkal, kifordult tagokkal,
testén vöröslő égésnyomokkal, kopaszon, ruha nélkül a másik kettőhöz megint bedobták.
Annáról közben megfeledkeztek Ott feküdt le az ágyba éjszaka, a másik nő a sarokban kuporgott. A
hegedűsné a vallon darabontokról, a rácokról, az oláhokról és a szép trombitásról beszélt neki, a
trombitásról, akit szintúgy a toronyba zártak, a sötét szobában sínylődik most, s akit ő szíve szerint
szeret. Ezekről mesélt, és mindketten úgy tettek, mintha a sikolyokat és a kiáltásokat nem hallották
volna. Aztán Anna nem bírta tovább, kezeit a fülére tapasztva fel-alá járkálni kezdett. A hegedűsné
rongyait a fejére húzta, és elaludt. Reggelre, mikor valamicske fény már az ablakon beesett, Anna is
félálomba sírta magát.
Mikor Kalmámét bedobták, Anna és a másik hozzászaladtak.
- Vizet, hozzanak vizet neki! - kiáltott Anna a darabontokra. Azok nem mozdultak, de amikor még
háromszor rájuk kiáltott, elmentek és hoztak vizet.
- Havat is! - parancsolta Anna. Egy dézsa havat is hoztak. Anna az alsó gyolcsszoknyájának alját
megtépte, azzal mosta le a szerencséden asszony testét és sebeit. Az égésekre havat tett, és Borbálát
az ágyba fektették. Anna rászólt a hegedűsnére, hogy forduljon el. Levetkőzött. Alsóingét, szoknyáját
levetette, ingvállát is, és a ruhákat az ágyban fekvő nő mellé tette. Visszaöltözött, és a remegő nőt
ketten nagy nehezen felöltöztették a levetett holmikba. Akkorra a darabontok már visszajöttek.
- Nagyságos Báthory Anna, Jósika Zsigmondné! Péchy kancellárius uram szólna kegyelmeddel, s a
kolozsvári főbíró...
Még két-három hétig a toronyban tartották Báthory Annát. Még kétszer jöttek, s győzködték, hogy a
bűvölést, boszorkányságot ismerje be. Közben a kassai Kalmárnét, aki az ítélőmester szerint
gyermekeket is gyilkolt, rontást hozva reájuk, „ilyen dolgaiért, vesztéseiért és bűbájos voltáért” arra
ítélték, hogy tűz legyen rajta. Borbála máglyán égett el, a porkoláb vitte a hírt Annának. A hegedűsnét
csak pellengérre állították, valaki a vádlójának tíz forintot fizetett, hogy a vádtól elálljon.
Február elején, mikor a város farsangolni kezdett, akkor jött Péchy kancellár másodszor. Anna
közben lesoványodott, az arca beesett.
- Kancellárius uram, nem köszöntöm, mert látását egyetlen porcikám sem kívánja, de vigye meg a
hírt kegyelmed a nagyságos fejedelmének s annak a nyomorultakat pártfogoló, istenfélő
fejedelemasszonyának, hogy Báthory Anna nyomorult sorában jogos örökségét, Nagykereki várát és
minden uradalmait, minden ezüst és arany marháit, mik benne találtatnak, a nagyságos fejedelemnek
átengedi. Boszorkányságomat, bűbájosságomat el nem ismerem, engem sem pellengérre, sem
szégyenszemre mások elé mezítelenül senki ki nem állít... Égessen meg inkább a nagyságos fejedelem,
s az a szelíd felesége, ha ez nagyságuknak nem elegendő, amit átengedek.
Péchy Simon vitte a hírt, és olyan sok napnak el sem kellett telnie , mire Báthory Annát szabadon
eresztették. Tasnádba tért, ahol lakhelyét Bethlen Gábor kijelölte. Tasnádba, mit még Báthori István
országbíró hagyott az unokahúgának örökül. A nagyságos fejedelem maga ment Báthory Anna kincseit
átvenni, de Anna látni sem akarta. „Beteg”, üzente, himlő jött rá. Arany-ezüst tányérjait, serlegeit,
ékszereit, skófiumos szoknyáit ládákban vitték el tőle. A Kolozsváron írott Nagykereki-leltár és -
lajstrom most a fejedelemnek igen jól jött, ami abból kedvére való volt, magával vitte, ami kevésbé,
azt Nagykerekiben hagyta. Mit bánta a fejedelem, hogy elhalt anyjától, bátyjától maradt-e rá, kedves-e
neki; vitte, amit megkívánt. Aranytálaiból asztalánál az urakat megvendégelte, az ezüstöt elrontotta,
abból a hajdúkat fizette.
 1619, Tasnád

Tasnádi udvarházában Báthory Annának jó lakása volt, ha nem is olyan kényelmes, mint
Nagykerekiben. Maga szépítgette, ahogy tudta. Az uradalomból két jobbágyleányt maga mellé vett, az
egyik főzött rá, a másik a házat tartotta tisztán. Lin és még pár belső cselédje is eljött Nagykerekiből,
Anna legkedvesebb lovát is elhozták. A fejedelem kancelláriájáról tavaszra jött a levél, hogy egy
maroknyi várkatonát is Nagykerekiből a tasnádi birtokára vihet, ha azoknak ott tisztes szállást ad.
Báthory Anna mióta a tömlőéből kiengedték, gyászt viselt. Jobbágyai nyilvánították is buzgólkodva a
részvétet, akárhányszor látták. Naphosszat a tasnádi birtokot járta, minden gyümölcsfát, minden halat
a halastavakban, minden gabonát a szántáson, minden ólban lévő állatot, minden kaptárt, az erdő fáit,
a veteményt számba vette. Jobbágyaival sokat beszélt, akinek baja volt, nyomorúsága, háza leégett,
gyereke vízbe fúlt, vetését a jég elverte, mind magához hívatta. Kinek élelmet, kinek jó szót, kinek
pénzt adott.
A terméssel, borral, az ecsedi uradalomból beküldött javakkal sáfárkodni kezdett. A
Nagykerekiből jött asszonyok mellé másokat fogadott; sütőasszonyt, mosóasszonyt és aki még az
udvartartásába kellett, Lin választotta ki a jobbágyok közül. Fiatalokat válogatott, erőseket, tiszta
szeműeket.
Az udvarmesternő kétládányi írást, Anna titkos levelesládikáját is elhozta Nagykerekiből. És új
leveleket is. Anna a legutóbb érkezettet, Nyáry Krisztináét bontotta ki először. Az ifjú asszony a
rajeci fürdőből írt, ahol igen jó dolga volt. Fecsegett a levélben, írta, hogy búsul, mert hamarosan
visszatér a kemény Hricsó várába, ott van lakása, és hogy ura szinte soha nincs odahaza, folyton a
pozsonyi gyűlésben van, csak szerelmetes anyjának, Várday Katalinnak a látogatása nyújt némi
társaságot. A gyomorfájás igen bántja, azt is írta, és végül kérte a szép Anna nénjét, bocsátaná meg,
hogy a lakodalmába nem invitálta, de neki abba sok beleszólása nem volt.
„Szegény Krisztinácskát is jól férjhez adták”, gondolta Anna, és a levelet félretette. Írni akart
később Krisztinának, aki már asszony, de még lányka, ahogy ő maga is volt, mikor Bánffy Dénessel
Kerekibe mentek lakni. Krisztinának meg akarta írni, hogy milyen átok, milyen szenvedés, milyen
pokol tud lenni a felnőtt asszonyok és emberek élete, és hogy valamiféle orvosságot jó előre találjon
magának, hogy az ő sorsa ilyenné, mint Báthory Annáé, ne váljon.
- Ezt, ezt talán ülve olvassa kegyelmed - adott át Lin még egy levelet, amit addig a háta mögött
dugdosott. Félt odaadni. Sarmasághiné küldte. Annyi állt csak benne, hogy Jósika Zsigmond
karácsony másodnapján, Pázmány Péter bíbornok udvarában a lelkét visszaadta Teremtőjének.
Temetését a bíbomok kancelláriája méltóképpen véghezvitte. Többet nem írt Sarmasághiné. Gyászát
és menye iránti konok megvetését így mondta el. Anna, ahogy elolvasta, Linhez fordult.
- Nemhiába viselem a gyászt... Bűbájos Báthory Anna előbb veszi fel a feketét, mint hogy hites
férje halálának híre utolérné. - A sárkányfejes, koponyás gyűrűre nézett. - Hogy temették volna el
vele! - sóhajtott fel. - Mi okozta? – kérdezte hirtelen.
- Francnyavalya.
- Honnan tudod?
 - Régen szerezte. Szebenben beszélték. De nem ragályos, a szebeni özvegyek jól ismerték,
mondták, nem ragad.
- Honnan veszed?
- Beszélték. Kérdeztem. Az volt a híre.
- Isten nyugosztalja. Most talán már boldog...
- Az. És ezt még olvassa el kegyelmed. - Lin a fejével a paksaméta tetejére bökött.
- Honnan jött?
- Munkácsból.
Anna elsápadt.
- Gáborka! - nyögött fel.
- Nincs baj. Aki hozta, őt is kérdeztem. Gáborka jó életet él.
- Esterházy uram írt... - Anna nagyot nyelt.
- Ki más? - Lin elhúzta a száját. - Azért az üdvözülést ne onnan várja... - aztán inkább elhallgatott.
Hagyta Annát olvasni.
- Azt írja, a porta követe járt nála, hogy Báthory Andrást akarják Bethlen helyett. Mert az nem adta
át Borosjenőt. Hogy még az elmúlt esztendőben, novemberben volt nála a követ... Hogy Jósikának,
reméli, nyugodalma van az Úristennél. Előbb tudta, mint én. - Anna keserű mosolyra húzta a száját. -
Hogy Gáborka okosodik, vitéz legényke, jól viseli magát. Hogy a nagyvezír is új fejedelmet akar már.
Báthory Andrást hazahívják Lengyel- országból. Azt is írja, hogy Esterházyné beteg... Munkácsba
megyünk!
- Hiszen hintónk sincs.
- Keríts!
Báthory Anna éjszaka megsiratta Jósika Zsigmondot. Vagy magát, vagy kicsi árva fiát, vagy az
egész nyomorúságos világot. Maga sem tudta, mit vagy kit, de siratott egész éjjel keservesen.

Munkácsban halott volt. Mikor Annáék odaértek, még virrasztottak. A temetési menet, a test
elhantolása és a tor másnap következett. Dersffy Orsolya ott feküdt az öregpalotában, a fellegvár
szívében felravatalozva. Fehér volt a szoknyája, ingválla, az előruhája, arca, ajkai. Sötét volt a haja,
a vérszínű portai vánkos a feje alatt, kezében ezüstskófiummal hímzett keszkenő, azon az olvasója.
Szemfedőjét térdéig hajtották csak fel, vékony ezüstszállal átszőtt fátyol és fehér török szőnyeg takarta
a koporsó széleit. Esterházy egész éjszaka a holttest mellett imádkozott. Virrasztottak a gyermekek is,
ott aludtak el a koporsó mellett, mikor elálmosodtak. Akkor vitték csak őket ki a dajkák.
Legelöl a papok és a deákok mentek, utánuk feketébe öltöztetett koldusok. A töröksíposok és
trombitások hangos gyászzenével követték őket. Hatan voltak, mind feketében. A trombitákon fekete
tafota, feketével volt a rézdobos dobja is bevonva. A deákok éneke és a síposok hangos zenéje
elnyomott minden más hangot, sírást, a gyászkopjások lovainak horkantását és az utánuk vonuló
várbéli asszonyok szipogó sóhajtozásait. A várnép égő szövétnekekkel kísérte a koporsót, utánuk
Munkács urának főember szolgái, aztán a környékben fő- és nemesurak, maguk is fáklyákkal. Ott
mentek az árvák is a menetben, akiket a várba Dersffy Orsolya befogadott és ott lakást adott nekik,
etette, nevelte őket. A koporsó mellett mentek hárman-hárman kétoldalt a halott atyjafiai közül,
férfiak. Az Esterházy gyermekek haladtak a koporsó előtt, és Jósika Gáborka is velük. Esterházy
Miklós a koporsó után ment, komoran, csak a földet nézve a lába alatt, a fagyott földet. Mikor az ének
a temetőben abbamaradt, a koporsót leengedték, és a pap búcsúztatni kezdte a halottat, a gyermekek
sírva fakadtak. Aztán utánuk a várnép asszonyai, Dersffy Orsolya frauzimmerei, cselédei,
udvarlóleányai mind.
A halotti toron, ahogy annak rendje volt, az asszonyoknak és a férfiaknak külön házakban terítettek.
Nemzetséget, rangot, tisztséget és címet, mind sorra vettek, a gyászolókat eszerint is külön termekbe
osztották. Esterházyt, miután a testet a sírgödörbe engedték, egész nap nem látta senki. Ahogy az illem
és a gyász megkívánta, nem evett, nem ivott, nem szólt senkivel a gyász első napján.
Báthory Anna még a halotti tor előtt elosont a gyermekek háza felé. Egyedül ment, sietve, hogy még
ott találja őket. A fiúcskák játszottak, a kislány aludt éppen. Gáborkához sietett, de az csak
csodálkozva emelte szemét az ismeretlen asszonyra. Anna próbálta lenyelni a feltoluló könnyeit.
Mondogatta neki, hogy ő a szülőanyja, hívta, édesgette szavakkal, mosollyal magához. Mikor
Kerekiről és az ottaniakról mesélt neki, akkor mintha a kisfiú emlékezni kezdett volna, és a
nyúlcsapdáiról kérdezte Annát. Talán harmad-, negyednapra bújt oda hozzá egy reggelen, mikor a
fejét játszás közben beütötte. Báthory Annának akkor a szíve nagyon fájt. Szúrt, szakadt, követelőzött.
Elhatározta, hogy magával viszi Tasnádra. Kicsi még, aprócska, még egy-két évet ülhet az anyja
szoknyája mellett. Aztán úgyis útjára kell engednie, legjobb lesz majd vissza, ide Munkácsba küldeni.
Azután Gáborka mégis maradt.
Mikor a gyász első napjai leteltek, hívatta Esterházy Annát, hogy szólni kíván vele. Báthory Anna
fekete öltözete ugyanaz volt, mint amit akkor viselt, amikor Bánffy Dénes halála után Nagykerekiből
menekült és Esterházyval Nagyecsed előtt Összetalálkozott. Akkor, amikor Esterházyt elzavarta és
árulónak nevezte. Ha ő akkor el nem küldi, ha akkor türelmesebb, talán minden másként fordulhatott
volna.
Báthory Anna térdeiben ott remegett a reménykedés, ahogy a tanácskozóterem felé vezető
lépcsőkön kaptatott felfelé. Lin, aki öltözni segített neki a találkozóra készülődve, látva rajta a
megváltást kívánó szerelmet, figyelmeztetni akarta, hogy ne álmodozzék, de aztán meggondolta magát.
Azt a pár pillanatnyi, néhány lépcsőfoknyi boldogság- várást minek vette volna el tőle.
Mikor a nagy, kárpitokkal díszített terembe belépett, ahol pár napja még Dersffy Orsolya felett
virrasztottak, Esterházy elé sietett, és ahogy szokta, meghajolva köszöntötte.
- Kegyelmed látása vigasz keserves gyászomban.
- Dersffy Orsolyának a lelke, tudom, az őt megillető helyen van, nyugalomban, békességben.
Kegyelmed bánata feneketlen mélységű lehet, de az Ur vigasztalása végtelen, csak a mi bizodalmunk
véges...
- Köszönöm kegyelmednek a vigaszt nyújtó szavakat. Búcsúzni hívattam kegyelmedet. Arra
kérem, mielőbb térjen meg tasnádi lakásába. Kegyelmed ittléte sok szóbeszédre adna okot. Háború
lesz. Kegyelmed húzódjék meg Tasnádon. Legyen láthatatlan. A fejedelem...
- A fejedelem amit megtehetett, megtette. Kerekit bírja, a kincseimet elvette. Mit árthatok én még a
fejedelemnek? Mit gondolna a nagyságos fejedelem többet az én nyomorult fejemmel...
- Kegyelmed testvéröccse Lengyelhonban. S Erdélyben a főurak megint Báthoryt suttognak. A
portán is éledezik a báthoryzmus, úgy mondják... s Tasnád és Ecsed még mindig szép zsákmány. ..
- Hisz a fejedelem már Ecsedben ül...
- De az kegyelmed jussa, a Báthoryak jussa...
- Kegyelmed sokat gondol a sorsommal...
Esterházy elfordult.
- Túl sokat, Báthory Anna, túlontúl sokat... - de ezt inkább csak magának mondta, keserűen,
fájdalommal.
- Ha a gyászév letelik, akkor mi ketten?... - kérdezte Anna félénken.
 - A gyászév... háború lesz, Anna! A fejedelem mindent akar. Az nem visel háborút sem a hitéért,
sem a szabadságért, mellyel az urakat magához vonja. Ő egyedül magának keres és a töröknek...
Magyarországot, a magyar koronát, mindent akar. S meg is indul érte hamarosan. A Habsburg császárt
a csehek szorongatják. A kincseiddel hajdúkat fizet Bethlen Gábor, hadakat, ágyúkat.
- Kegyelmed hadakról beszél, mikor én a szívéről kérdezem - suttogta Anna halkan, félve a
választól, és saját vakmerőségétől, hogy a gyászoló Esterházyhoz így mert szólni. A férfi sápadtan
nézett fel rá.
- Anna. Miért kérdezed? Tudod. Odalépett a leszegett fejjel, lesütött szemekkel előtte álló
asszonyhoz. Az arcát felemelte. Könnyes szemébe nézve csókolta meg, és ereszteni nem tudta jó
darabig. Mikor elengedte, Báthory Anna elhűlve, csodálkozva, ragyogva nézett fel rá, hogy elsötétedő
tekintetét, viaskodó arcát lássa, és mégis azt hallja, hogy: - Nem, nem, Báthory Anna, nekem hitem
van, hazám van, családom, feladatom. A szívem-lelkem a hitemé, országomé, feladatomé. Eridj,
Báthory Anna, szép, szerencsétlen Báthory Anna...
- Jól van - Báthory Anna halkan, nyugodtan beszélt. - Kegyelmed nádorrá akar lenni, emlékszem én
jól, Esterházy Miklós, emlékszem minden szavára kegyelmednek. S nem csak a szavaira - suttogta,
aztán megint nyugodtan folytatta. - Nagyecsed s a Báthory-földek, kincsek, aranyak maradéka
valamire még jó. S ha megint Báthory ül Erdély trónján, mi lehetne jobb az országnak, mint ha a
nádorné az erdélyi fejedelem testvérnénje? Ha kegyelmed politikáról akar velem beszélgetni, és nem
a szívéről. Én kegyelmedért... jól tudja azt, Esterházy Miklós. Hát akkor ne szeresse a szívével a
szívemet, a lelkemet. Szeresse a földjeimet, a kincseimet. Ami maradt, az is elegendő, kegyelmed
mondta...
Esterházy szeretettel nézett az asszonyra. El is mosolyodott. Magához vonta, átölelte.
- Szép, eszes, szegény Báthory Anna. Eridjen kegyelmed Tasnádba, bújjon, lapuljon, ne is
szuszogjon, várja ki, míg a vihar elvonul. A császár képében magam tárgyalok a fejedelemmel.
Hitegeti az udvart, de készülődik ellene, jól tudom. Talán ha címeit a fenséges császár elismeri, még
nyugton marad egy ideig. Most a hadaival lesz elfoglalva jó darabig. S hátha az Isten bennünket
megsegít... Most a mézesmadzagot általvonjuk a fejedelem orra előtt...
- És Gáborka? Gáborka maradhat-e kegyelmednél? Vittem volna, haza, magammal... De ha háború
lesz, itt jobb helyen van, mint nálam. Vigyázza, szereti, neveli kegyelmed, mint a sajátját? Kegyelmed
felesége, Orsolya jó volt hozzá. Jó volt mindenkihez... - Báthory Anna amikor Dersffy Orsolyára
terelődött a szó, akkor sírta el magát. Megállíthatatlanul. - Isten áldja kegyelmedet - ezzel ölelte át
Esterházy búcsúzóul, aztán csak csókolta könnyesen. Annának az orra is megeredt a nagy sírásban, de
a fekete bársonymente és Esterházy szakálla mindent felitatott. A csókokat aztán már megfékezni nem
lehetett, elszabadultak, a maguk útjára indultak, aki adta és aki kapta, mind összegabalyodott, a kezek
csak simítottak, a sóhajok egyre hangosabbak lettek, a fekete bársony oldódott, emelkedett, szakadt a
gyolcsvászon alatta.
Esterházy mikor feleszmélt, szó nélkül ment ki a házból. Szó nélkül, búcsúzóul csókot adva, és
Báthory Anna szégyenkezve, magát vádolva maradt ott némán, várva, hogy valami történik, ami
vissza- vagy előreforgatja az időt, ami eldönti, hogy boldogság vagy bánat született az ölelésből.
De semmi nem történt, és Báthory Anna a reggellel visszautazott Tasnádba.
Ott aztán főúri ruháit levetette, aki látta hónapszámra, meg nem mondta volna, hogy a birtok
asszonyai közül melyik lehet az úrnő.
Miközben Báthory Anna szántatott, vettetett, arattatott, font, szőtt, gazdasszonykodott, Erdély
fejedelmének Csehországból koronát ígértek, ha a császár ellen megy velük; és a magyar rendek is,
hiába ágált Esterházy, ők is csak Bethlent hívogatták a trónra, élükön Nyáry Istvánnal és annak új
sógorával, Nyáry Krisztina politikumért oly lelkes, rajongó férjével, Thurzó Imrével. Nyár végére
Bethlen Gábor megindult Bécs ellen, és fényes győzelmekkel menetelt, elfoglalva az útjába eső
erősségeket. Az ország egész keleti része a fejedelemnek hódolt, kivéve Munkácsot, Esterházy várát.
Rákóczy György Kassát is elfoglalta a fejedelemnek.
„Isten tisztessége és a nemzet szabadsága”, tűzte zászlajára a kálvinista forradalom, amely
végigsöpört az országon a fejedelem hadai előtt járva.
Október elejére a fejedelem már a fővárost, Pozsonyt is bírta, s a nádorral az országgyűlést is
összehívatta, a koronát is a fejére próbálta. Nagy dicsőségben indult Bécs ellen, de miközben a
császárvárost vívta, Lengyelországból Erdélyt elfoglalni indult Hommonai megint, csak most lengyel
csapatokkal.
A fejedelemasszony nyugtalanító híreket küldött Bécs alá a férjének, hogy Hommonai Drugeth
György serege hatalmas, és hogy a fiatal Rákóczy Györgyöt, aki a fejedelemnek már annyi csatát
nyert, Hommonánál tönkreverte. Zsoldosai kozákok és szabadrabláshoz szokott lengyelek, írta még a
fejedelemasszony, és bár a lengyel Zsigmond király maga nem biztatta azokat, Althan grófnak és
Hommonainak mégis rengeteg aranyat adott a toborzáshoz. A sereggel egy titokzatos asszony is
lovagol, feketében, férfi módra üli meg a lovat, két gyűrűjében varázslat van, a haja láng, a szavát
nem hallani.
Ferdinánd császár sógorától, Vasa Zsigmondtól, a lengyelek királyától a fejedelem semmi jóra nem
számíthatott. Se tőle, se mástól. A fejedelem egyre gyanakvóbb lett. Janicsárokból válogatott
testőrsége volt, lassan már a kancellárjában sem bízott. A dívánban, a portán is gyanakvó
kíváncsisággal szemlélték, hogy Bécsre támad. A fejedelemasszonyt a betegség egyre jobban kínozta.
A magyar urak bár még Bethlennel voltak, az országgyűlésben lázították őket. Az arcátlan Esterházy a
rendeknek küldött levelében azt írta, hogy: „három gyermek igazgatja Bethlen alatt az országot.” A
fejedelem nem bízott a három gyermekben, Rákóczyban, Thurzó Imrében és Nádasdy Pálban.
Nádasdyban Báthory-vér van, Báthory Erzsébet szülte, nevelte; hogy mikor mi ugrik ki belőle, merre
fordul, nem lehetett tudni, de hogy mint minden Báthory, az is trónra akar majd ülni, a fejedelem
abban biztos volt. És Thurzó, a kis Thurzó, a halott nádornak, annak a béke bolondjának az egyetlen
szemefénye. Apja Báthory Erzsébetet befalaztatta és őrületbe kergette, s most ezek az ifjak egymás
hátát veregetve a magyar rendek nevében szólnak, lelkesednek, traktálnak. Csak aranyakat nem
küldenek, és a beszédüknek kevés az alja.
 1621. január
Haimburg vára

A fejedelem rosszul aludt. Haimburg várát csak egyik oldalról védték a hegyek és a fenyvesek. A
síkság felől cibálta, csipkedte a hideg, havas szél. A fejedelem fázott. Folyton rakni kellett a tüzet,
akárhová ment a várban. Meleg borral itatta a kancellár. Thurzó Imre a térképeket terítette ki. A
deákok a levelesládákat hurcolták a nagyterembe. Bethlen nem tudott nyugton maradni. Az
árnyékszéket látogatta gyakran, és a január végi hidegben ettől nem derült sokkal jobb kedvre. Hiába
írta meg a császárnak, hogy a száműzött Esterházyt követségbe hozzá tárgyalni ne küldje, Ferdinánd
magával Esterházyval üzente vissza, hogy a fejedelem előbb az országot adja át, azután alkudozzék,
és hogy a császár kit mivel bíz meg, azt maga is el tudja dönteni.
Bethlen Gábor nem akart ceremóniát. Kikötötte, Esterházyék früstök után érkezzenek, s a
tárgyalásokat azonnal meg akarta kezdeni. Hogy ebbe a karintiai jégverembe eljött tárgyalni a
béketraktusról, éppen elég jó szándékról tett bizonyságot, tovább a császárnak nem volt kedve
udvarolni. A tűz mellett az álom azután elnyomta, hangosan szuszogva, nagyokat horkantva aludt.
Péchy kancellár, Thurzó és a többiek csendesen beszélgettek körülötte. Péchy Simon fiatal feleségéről
kérdezgette Thurzót, Nyáry Krisztináról, de az mintha meg nem is hallotta volna, folyton Pozsonyról, a
rendek gyűléséről és a besztercebányai országgyűlésről beszélt.
- Kegyelmed ott volt, mikor a nagyságos fejedelem a koronához ért Pozsonyban? Tette-e a fejére?
- kérdezte suttogva. - Mikor húsz gyaloggal az új koronaőrök érte mentek?
- Megpróbálta, hogy illik-e.
- És?
- Kegyelmed is tudja, Besztercén nem hagyta, hogy a fejére tegyék.
- Tudom hát. Hisz hagyta volna, ha a tatár nem lenne a hátában... s ha hagyta volna, ma egy ország
lenne, nem kettő Bethlen Gábor koronája alatt, és nem Ferdinánddal kellene alkudoznunk a koronáról
és az országról... ezzel a tegnap gyúrt úr Esterházyval.
- Kegyelmednek nagy kívánságai vannak, de azok helyett inkább az adóforintokat szaporítaná -
válaszolta a kancellár. - Egyre ritkább vendég f errefelé a pénz, s a nélkül, kegyelmed is tudja, nehéz
csatát, hát még háborút nyerni.
- A nagyságos fejedelem a birtokaim után, szolgálataimért, az adót elengedte, mint azt kancellár
uram is jól tudja.
- S el az enyémek után is a nagyságos fejedelemasszony - röhögött közbe Rhédey Ferenc a
sarokból. Hogy a fejedelmet felébreszti, azzal ő nem gondolt. Elég csatát nyert sógorának ebben a
hadjáratban is a váradi kapitány. - Szegény nagyságos Zsuzsannánk nincs jól, pedig be kár lenne, ha
ilyen korán magához szólítaná az úr. A fejedelem betege lenne.
- Kegyelmed is sajnálná éppen úgy - mormogta Péchy. - Úgy íratta udvarmesterné asszonyom,
hogy a török doktor szerint megátkozták. Valami régi, erős átokkal. Báthory-átok, azt suttogják.
Jósikáné nevével.
 - Báthory az is. Mint a nénje volt. Ördögök vére - mormogta Thurzó.
- Hát még a vagyona! Kegyelmed abból az ördögtől való Báthory-vagyonból jócskán szerzett. S
kegyelmed felesége ezzel az ördögvérű Jósikánéval gyermekeskedett. Hiszen kegyelmed anyósa
nevelte ezt is. Ördöngős boszorkányságot hol tanult volna? Tán Kisvárdán? Vagy még előbb, az
országbíró udvarában? - Rhédey felbosszantotta magát. Utálta ezt a nyikhaj Thurzót, aki nagyurat
játszik, de ha fordul a szél, a köpönyegét is fordítja. Semmire nem tartotta, és hogy még a Nyáry- és a
Várday-vagyonba is beházasodott, olyan méreggel töltötte el, hogy ha erre gondolt, ránézni sem tudott.
Mondogatta eleget a fejedelemnek, hogy egy macskát se lehet erre bízni, ez mindent aranytálon kapott,
semmire se jó. De amilyen simulékony az udvarnál, és a cseheknél is egyet s mást a fejedelemnek
kijárt, az országgyűlésben pedig Bethlen Gábor leghangosabb híve volt, megszabadulni tőle nem
lehet.
- Kegyelmed is kanyarított magának a Báthory-földekből. S másból is, eleget - vágott vissza
Thurzó. Mondta volna tovább is, de úgy rájött a köhögés, hogy sokáig nem tudta abbahagyni. Rhédey
megvetően nézett rá. A hangosabb szavakra a fejedelem is felébredt. Jókor, mert a harsonák a
várfalról közeledő lovasokat jeleztek.
- Zsuzsannával álmodtam - szólalt meg a fejedelem. - Nem kaptunk levelet tőle, kancellár uram?
- Nem, nagyságodnak tüstént kezébe adtam volna.
- Thurzó uram, kegyelmed a képünkben tárgyaljon Esterházyval. Mégis inkább pihenni térünk.
Rhédey uram kegyelmeddel marad. S kancellár uram is. Az urak jól tudják, milyen békét szeretnénk, s
milyen árat fizetünk érte. És az urak ne saját kívánságaikat, hanem a helyzetünk súlyosságát nézzék.
A fejedelem kiment a teremből, maga után intve két palotás vizsláját. Hogy ő Esterházyval többé
szemközt le nem ül, egy ideje már eldöntötte. Miközben az istálló felé igyekezett, és a köpenyért,
süvegért szalajtott inasát bevárta, Bethlen Gábor arra a délutánra gondolt, amikor a császári csapatok
fényes győzelméről és a csehek megsemmisítő vereségéről a levelet meghozták. Akkor ő megértette,
hogy békét kell kötnie Ferdinánddal. És azt is, hogy még Bethlen Gábor sem lehet Magyarország és
Erdély királya, hiába türelmesebb, elszántabb, ravaszabb, mint mások. A porta nem hagyná, vagy ha
hagyná, túl nagy árat kérne érte. A császár támogatói számosak, a lengyelek most még csak
Hommonait küldték, de Vasa Zsigmond udvarából olyan hírek jöttek, hogy ha a nagyvezír rábólint
Báthoryra, a lengyelek Báthory Andrást trónra segítenék, s még Esterházy nevét is emlegetik, hogy ő
meg a császárt puhítja azzal, hogy a katolikus lengyel udvarban nevelkedett Báthory Andrásnak
juttassa Erdély trónját.
Mikor a fejedelem lóra ült, és a várkapun belovagló Esterházyék mellett solymászával és
vadászmesterével elvágtatott, még mindig a Báthoryakkal volt tele a feje, a vért izzadó holttestű
Gáborral; Zsigmonddal, a bolond fejedelemmel, akit még az apja szolgált; Istvánnal, az
országbíróval, kinél jobb lovast azóta sem látott, és aki a saját nagyságát és hatalmát is méltósággal,
alázattal viselte; és Báthory Annával, akiről legutóbb azt hallotta, Vasa Zsigmond udvarában a
testvéröccse útját egyengeti Erdély trónjára, és bár nagy szeretet nincsen közöttük, Báthory András
hallgat a nővérére. Lengyelországi követe azt jelentette, hogy Jósikáné Ulászlónak, a lengyel
királyfinak a fejét teljesen elcsavarta, hogy Hommonai a seregével Rákóczy ellen lovagolt, és hogy
Althan gróf a hadakra kapott pénzt mind el nem költötte, az csak neki köszönhető - ahol Erdélyről szó
esik, ott Báthory Annának szava van. A fejedelem megsarkantyúzta a lovát keményen.
Esterházy a tárgyalások harmadnapján rövid audienciát kért a fejedelemtől.
- Hogy én nagyságod vállalásairól miképpen gondolkodom, azt nagyságod nagyon jól tudja.
Nagyságod azt is tudhatja, hogy a békét meg kell kötni, mivel az nagyságodnak jobban kell, mint a
császárnak, és hogy miképpen diskurálunk, arról Thurzó uram nagyságodnak minden bizonnyal híven
beszámol.
- Kegyelmed mondjon, amit mondani akar. Én amit tudok, azt magam is tudom, azt kegyelmed
velünk számba nem kell hogy vegye...
- Nagyságod emlékezik talán, Nyáry István urammal és más főember urakkal egyetemben magam is
szót emeltem, mikor nagyságod Báthory Annát Kolozsvárott tömlöcbe vetette... hogy nagyságod
hogyan diskurál a fenséges császárral a békéről, abban nekem szavam van. Úgyhogy nagyságod
Báthory Annát ne háborgassa.
- Mi dolga kegyelmednek azzal a kurválkodóval?
- Nagyságod híre az, hogy megfontolja nemcsak amit cselekszik, hanem azt is, amit mond...
Báthory Annát most már többé ne háborgassa!
- Ha kegyelmednek Jósikáné nyugalma olyan fontos, hogy audienciát kér, hát legyen kegyelmednek
ebben békessége: Jósikáné, ha jól viseli magát, félnivalója az erdélyi fejedelemtől nem lesz. Hanem
Hommonaival nem ő lovagolt-e? Azt mondják, ment a kozákokkal egy rézhajú bűbájos. A nagyságos
fejedelemasszony török doktora is valami erős régi átokra gyanakodik. Mi dolga kegyelmednek azzal
a megátalkodottal? Vagy Ecsed várát kívánja magának Esterházy uram, s azzal a nádorságot?
- Báthory Anna nem bűbájos, ezt nagyságod éppen olyan jól tudja, mint jómagam. Megköszönöm,
ha nem háborítja. Isten áldásával...
- Várjon még kegyelmed. Hát Munkáccsal mi lesz?
- Mi lenne? Erős vár, jó vár, nagyságod jó tudja. Aki Munkácsot bírja, addig bírja, amíg adni nem
akarja...
- Úgy. Jól mondja kegyelmed.
Ahogy Esterházy az ajtón kilépett, a fejedelem a kancellárért szalasztotta az inasát.
- Kancellár uram, meglesz Munkács - mosolygott a fejedelem, és rögtön utána leveleket diktált a
fejedelemasszonynak, Gyulafehérvárba, és a váradi vicekapitánynak. - Lesz pénz is, lesz Ecsed is -
mondta még a kancellárnak. Péchy arca elborult.
- Nagyságodnak jó lesz vigyáznia. Báthory Andrásnak erős pártja van, a Szilágyságban Báthory
Annát áldják a jobbágyok... a lengyel királyfi, azt mondják... a Báthoryakkal sokan tartanak még...
- Báthory Anna rabló kozák hadakkal jött Erdély ellen, bűbájos cimboráival a fejedelemasszonyt
megátkozta, saját testvérbátyjával és számtalan latrokkal kurválkodott, gyermekét el- rekkentette,
ördög vére, gyilkos kurva. Hát hol az a gyerek, ki látta? Bármilyen nagy nevű is a nemzetsége, ezt
tovább nem tűrhetjük. Őt is és társait is bevitessék, kivallassák, és a törvény megmutatja majd, bűnös-
e vagy sem. Ha bebizonyosodik, hogy ellenünk veszedelemre nem törekedett, hogy gyermekét el nem
rekkentette, csak kurvaságért meg nem öletem. Valami keleti nőt emlegettek, aki a vénasszonya, úgy
mondják. Az ott a mester, a bűbájosságra is az taníttatta. Azt is fogják el, és még aki velük cimborái.
 1621, Nagyvárad, Kisvárda

Báthory Anna nyüszített a fájdalomtól. A tömlöc sarkába kuporodott, égő sebeit a hideg, nyirkos
falhoz nyomva. Hogy mióta volt a gombás falú cellában, nem emlékezett rá.
Éjjel a tasnádi házában megfogták, vasra verték és szekérre ültették, Linnel és két
szolgálóasszonynyal együtt Váradra vitték. Azt várta, mikor jön a kancellár vagy a váradi kapitány,
hogy megmondja neki, mennyi pénz, mennyi föld, mi az ára a szabadulásának. De csak Csomaközi
jött, a szép vicekapitány, aki csókot kért üdvözlésül, s mikor nem kapott, Báthory Annát kiröhögte.
Aztán a cellába még valahonnan a félszemű hispán jövendőmondót is bedobták, aki a
mutatványosokkal évekkel azelőtt Nagykerekibe visszajárt. Hogy hol fogták meg, Anna hiába
kérdezte. Az öreg két törött karjával, törött lábfejeivel, kivert fogaival csak ült és nézett maga elé.
Nem beszélt, tekintete se rebbent, csak bámult maga elé, rendületlenül.
- A szemeiben nincs már értelem - mondta Lin, miután a fejét felemelte, majd visszaejtette.
Először a szolgálókat vitték el. A sikolyokból és hörgésekből Báthory Anna már tudta, hogyan
hozzák majd vissza őket. Hideg veríték áztatta ruháit. Aztán a hangok elnémultak. Később Lint vitték
el, és sokáig csend volt, csak a láncok nyikorgása, a hideg vízbe mártott izzó vas sistergése és a
porkoláb röhögése hallatszott. Mikor Lin is sikoltozni kezdett, Anna a hangjából tudta, hogy az esze
már elszökött, csak a teste kiabál. Aztán egy napig egyedül hagyták, sötétben, a nagy csendben. Mikor
érte jöttek, először a haját nyírták le. Aztán a porkoláb a deákot hívatta, az pedig felolvasta a vádakat.
A nagyságos fejedelemasszony átokkal való megbetegítése, ellenében veszedelemre való törekvés,
kurválkodás, gyermekének meggyilkolása, bűbájosság, ördöggel való cimboraság.
Ha bűneit meggyónja, vétkét elismeri, a fejedelemasszonyra bocsátott átkát feloldja, legalább a
lelke üdvözülhet, és a tortúrától megszabadul.
Halkan mondta:
- Én, Somlyai Báthory Anna az ördöggel nem cimboráltam, gyermekemet és mást sem soha meg
nem gyilkoltam, a nagyságos fejedelemasszonyra mindig csak az Úr áldását kértem, ellene
veszedelemre nem törekedtem.
A tömlöcben töltött napok piszka, sara a ruháját áztatta. Homloka gyöngyözött, a hangja akadozott,
bőre csípésektől és vakarózástól piroslott az arcán és a kezein.
Bejött a hóhér. A kínpadhoz vitette, megmutatta neki. Aztán a hüvelykszorítót, spanyolcsizmát, a
tüzes vasakat. Megint mondták, valljon. Nem vallott. Akkor visszavitték a vizes, sötét pincébe. Hogy
kik voltak ott rajta kívül a sötétben, kik nyöszörögtek, nem látta. A hangokat már nem ismerte fel.
Elaludt. Nem sokkal azután, hogy felébredt, meglátta a közeledő fáklyákat.
Megint érte jöttek.
Levetkőztették. Úgy fektették a kínpadra. Csuklóit, bokáit megvasalták, és a hóhér tekerni kezdte a
kereket. A láncok feszítették. A húsát mintha vágták volna belülről, késekkel. Mikor a fiát szülte,
olyan fájdalmat érzett. Csak most a karjaiban, lábaiban, derekában, és sem az öröm, sem a szeretet,
sem a természet nem enyhítette kínjait. Nem sokkal később elájult. Akkor tovább már nem húzták. A
hóhér sok aranyat kapott érte, hogy a csontját ne törje, széjjel ne szakítsa.
 A sötétben tért magához. Sokáig békén hagyták. Aztán megint vonszolták. A lábai megrogytak.
Miközben ment, valami meleget érzett végigfolyni a combján. Az öle vérzett.
- Kurva - röhögött fel az egyik darabont. - Okádja a fertelmet kifelé magából minden lyukon.
Lerogyott. A másik darabont belerúgott. Kalodába tették, úgy hagyták. A hüvelykszorítót hozták.
Ujjait vaslapok közé tették, úgy préselték, szorították. Akkor ordított, aztán hörgött. Közben beszéltek
hozzá, vádolták. Nem értette, mit mondanak. Gáborkát próbálta maga elé képzelni, de a sötétségből
nem tudta az arcát előhívni. Megint elájult. Hideg vízzel öntötték le. Aztán tüzes vassal égették meg a
hasa alját, a melleit és a combjait. Az égett hús szagától okádott. Mikor megint feleszmélt, vacogott, a
csontjai fáztak, a húsa égett. A falat tapogatta, nedves volt és hideg. Enyhítette a sebek égését.

Egy asszony jött érte. A sebeit kimosta, bekötözte, felöltöztette. A várudvaron hintó várta, beültették.
Lin már ott ült, a nyöszörgéséről tudta. Borral itatták. Aludt. Mikor magához tért, megismerte az
asszonyt, aki érte jött. Munkácson látta. Dersffy Orsolya vénasszonya volt.
- Nagyságodat szabadon engedik. Csak a papirosra az írást meg kell adnia. Tasnádról, a
kolozsvári palotáról, Ecsedről. Kegyelmed minden földje, kincse, aranya a nagyságos fejedelemé
lesz. Az életét megtarthatja.
- Mehetek?
- Nagyságos Esterházy uram a kegyelmes fejedelemmel megegyezett. Thurzó uram is erőltette, és
főuraim közül sokan mondogatták, hogy a törvény formáját be kell tartani, és kegyelmedet így vallatni
nem lehet. Rhédey uram is szólt a fejedelemmel, úgy mondják. És Munkács…
- Munkácsba megyünk?
- Munkácsért szabadul kegyelmed. Az egyezségbe is belefoglalták. A nagyságos úr odaadta.
Kegyelmed életéért. A fenséges császár kárpótolja majd. Munkács, Ecsed. Mások is. A békesség ára.
Nicholsburgban kicserélik majd a pecsétes traktátumokat, úgy mondták.
- Miklós kiment Munkácsból? És Gáborka?
- A fiú jól van. Kérdez kegyelmed felől. Mindig mondunk valamit. Úgy mondjuk, hogy
örüljön...

Báthory Annát és Lint Kisvárdába vitte a hintó. Ott rendes ágyba fektették, ápolták is, csak Várday
Katát nem látta, és a családból senkit sem. Mikor erről kérdezte a cselédeket, nem kapott választ.
Egyik éjszaka Telegdy Anna lopózott be hozzá. Mikor meglátta, sírni kezdett.
- Az Úr megpróbál téged szegény, szegény húgom - zokogta. - Asszonyanyám tiltja, hogy szóljak
veled, hogy lássalak. Üzenni fog, amint járni tudsz, Anna. Kocsit ad, hogy mehess Isten hírével. De
vissza nem jöhetsz... - ezzel Telegdy Anna megölelte, összecsókolta és sírva kiszaladt, lépteinek és
fuldokló zokogásának hangja lassan beleolvadt a csendbe.
- Hová megyünk? - kérdezte Lin halkan.
Anna sokáig nem válaszolt. Nem tudta, hová menjen. Végül azt mondta:
- Varsóba. Andráshoz.
- Nem Esterházyhoz?
Báthory Anna sokáig nem felelt. Aztán nehezen szuszogva mégis.
 - Esterházy Miklós nádor lesz. Mihez kezdene nyomorult, koldusszegény magammal?
Lengyelországban lesz lakásom. Amíg Báthory nem ül Erdély trónján, amíg Bethlen Gábor él, én ide
vissza nem jöhetek. Miklósra nagy dolgok várnak. És Bethlennel csak ő bírhat el... a Párka is elűz...
Ki fogadna be, ha ő is elküld?
- Menjünk akkor. A királyfi is várja kegyelmedet.
 1621-1623, Varsó

Mire Nikolsburgban Bethlen Gábor és Ferdinánd császár a békét megkötötték, Báthory Anna Vasa
Zsigmond udvarában volt. Báthory András Annánál két évvel volt fiatalabb. Lengyel anyjának
természetét örökölte, lágy volt, puha, könyvei közt élő. „Olyan, mintha nem is Báthory lenne”,
gondolta róla Anna.
A palota, ahová befogadták, Báthory András lengyel anyjának egykori otthona volt. A testvérek
néha napokig nem is látták egymást. Báthory András a könyvtárát bújta naphosszat. Nővérét
kötelességének érezte befogadni, és tudta, ismerte már, mióta Krakkóban meglátogatta, hogy Báthory
Annánál nagyobb híve az ő erdélyi trónfoglalásának nincs, és olyan sincs, aki annyira félelem nélkül
és elszántan küzdene azért. Báthory András olyan nagyon Erdélyt nem szerette, de szerette a somlyai
birtokainak jövedelmét, különösen mióta Gábor bátyja, nem sokkal a meggyilkolása előtt, az egész
uradalmat és a várat neki teljesen átengedte. Beszélni is inkább az anyanyelvén beszélt szívesen, vagy
latinul, a magyarral úgy-ahogy boldogult, de nem szerette. Mégis, Báthory Andrásnak nagy tervei
voltak Erdéllyel, erős, katolikus államot akart Ferdinánd császárral és Vasa Zsigmonddal
szövetségben; az ottomán hadakat legyőzni, Moldvát a lengyel korona alá visszaterelni. Erős, gazdag
államot építeni, iskolákkal, kolostorokkal, városait mind felvirágoztatni és erővel hosszú békére
kényszeríteni a törököt. Ezt tervezgette a könyveivel, a legjobb teóriákat keresgélve szüntelen.

Anna, amíg a haja ki nem nőtt és a bőre meg nem gyógyult, nem ment emberek közé. Mikor már lóra
tudott ülni, öccsétől aranyakat kért, két kozákot megfogadott, férfiruhába bújt, és Tasnádba lovagolt.
Úgy csinálta, hogy a kúriához éjszaka érkezzenek. A kutyák csaholtak, de Anna közelebb ment,
megismerték és elhallgattak. Az épület keleti felén a pince nehéz ajtajáról leverték a lakatot. Onnan az
eldugott csapóajtón lopóztak be a házba. A kozákok zsákokba szedték az arany- és ezüsttálakat,
kiöntőket, azt a keveset, amit még találtak. Közben Anna a konyhába lopózott, és a kemence mögött a
fal két kövét kiütötte. Mögülük az üregből két kis ládát vett ki. Az egyikből elrejtett függőit, násfáit,
gyűrűit, nyakbavetőit, karpereceit, boglárjait a mentéjén belülre varrt titkos zsebeibe gyömöszölte. A
másik ládából aranyszállal hímzett, vörös bársony közepű takarót hajtogatott ki. A hímzés félig sem
készült el rajta. A ládákat az üregbe visszatette, a köveket is a helyükre. A falat, ahol a bekormozott
rész alól a bontás nyoma kilátszott, gyertyájával feketére füstölte vissza.
A kozákok, arcukat eltakarva, a megszeppenten ébredő tiszttartóra és a gatyában eszmélő szolgákra
puskát fogtak, míg Anna intett, hogy indulhatnak. Reggelre már csak a szóbeszéd maradt az éjszakai
rablásból.
A kozákokkal Anna Varsó határáig kísértette magát, ott egy házból a fizetségük visszatartott részét
kihozta. A zsákmányt, amit azok ketten Tasnádban összeszedtek, nem is próbálta elkérni tőlük.
Ékszereivel és gyűrött, hímes takarójával visszatért Báthory András házába.
 Már mielőtt Tasnádra ment volna, alig beszélt, csak ha nagyon muszáj volt. Az öccse csodálkozott
is, milyen szótlan és egykedvű lett a nővére.
Akkor már a lengyel udvarban beszélték, hogy Báthory Anna az öccsénél él, visszatért a lánghajú
asszony. Tavasztól már templomba is elment. Gyakran, majdhogynem naponta, mindig feketében,
sűrűn lefátyolozva. Az öccse egy idő után már unszolta, és egyre gyakrabban követelte, menjen az
udvarba. Anna rendszerint szótlanul végighallgatta, nem válaszolt. Egyetlen dolgot kért testvérétől,
egy lengyel asszonyt maga mellé. Naphosszat azt beszéltette, és néha le is írta, amit a nő mondott.
Aztán visszakérdezett, megint elmondatta, amikre kíváncsi volt. Idővel már az udvarról és a Habsburg
királynéról kérdezgette, Wladysiawról, Ulászlóról, a király legnagyobb fiáról, aki olyan hevesen
udvarolt neki még Krakkóban.
Hajnalonként kilovagolt Linnel. Az udvarmesternő a váradi tömlöcből megöregedve jött ki. Arca
beesett, haját rövidre nyírva hordta, jobb szemét fekete selyemkötés takarta. A tömlöcben, amikor a
mellét akarták égetni, rángatózni kezdett, és a vas a szemét érte.
Ahogy kitavaszodott, Lint mind kevesebbet látták a házban. A város körüli mezőket, réteket járta
növényekért, hogy aztán Annával, mikor a szakács és a konyhaszolgák már aludtak, főzeteket
kavarjanak, sajtoljanak belőlük, zsírokkal és olajokkal kencékké gyúrják, olvasszák, főzzék. Báthory
Anna éjszakánként, amikor minden csendes volt, a takaróját hímezte. Miközben a selyemszálak
körbeölelték a húzott aranyskófiumot, és vörös meg aranysárga virágokat rajzoltak a bársonyra,
Báthory Anna Esterházyra gondolt, leginkább arra, amikor Kassán, Bocskai udvarában először látta a
kályhafűtő lyukból kimászva - és arra, ahogyan elváltak Munkács várában.
Gáborjaira is gondolt, a bátyjára többet, mint a fiára.
A gyász oldódott benne. Időközben, mielőtt még a hosszú lengyel tél végleg elbúcsúzott volna,
farsang vége felé, a királyfi hívta, tovább nem halogathatta, mennie kellett az udvarba. Akkor már
ment is szívesen.
Varsó egész télen a chocimi csata hőseit ünnepelte, ahol a litván és lengyel csapatok a törökök
százötvenezres seregét megállították, és egy egész hónapon át tartó szakadatlan harcban megverték
Ulászló herceg is derekasan küzdött a hosszúra nyúlt ütközetben, míg meg nem betegedett, de
hízelgői így is azt suttogták a fülébe, hogy a csatát ő nyerte meg, hiszen az ő higgadt szavainak
köszönhetően maradtak a nemesurak a táborban, és nem szaladtak haza az elhúzódó harcokból.
Ulászló, amikor a csatából megtérve hírét vette, hogy Báthory Anna Varsóban van, azonnal küldetni
akart érte, de aztán úgy hallotta, titkos betegség emészti az asszonyt és meg is csúnyult, hiszen csak
sűrű fátylak alatt mutatkozik. Így aztán olyan nagyon nem erőltette a találkozást. Főleg miután Adam
Kazanowski, gyerekkori barátja és legbizalmasabb embere, a Báthory-házból hallotta, hogy Anna
rusnya lett, és arcát rémséges kelések borítják. A herceg a szépet szerette, bár „szellemtelen
asszonyban kellem sem lakhatik”, mondogatta gyakran, azért a merev, széles csipkegallérok alatt
domborodó formákat is alaposan szemügyre vette. Maga világos hajú, vékony, átlátszó bőrű, hízásra
hajlamos alkat volt, de elég magas, és kissé vizenyős szemeiben ott volt az értelem szépsége és az
élet szeretete. Kedélye, humora és szenvedélyessége vonzóvá tette. Robbanékony és hirtelen haragú
volt, hamar lelkesedett, főként a szépért. Asszonyért, festményért, zenéért. Varsóban akkoriban
épphogy befejezték a királyi vár évekig tartó építését, miután Vasa Zsigmond Krakkóból ide költözött
át az udvarával, és a mozoviai hercegek gótikus várából, a Curia Maiorból kényelmes, nagy parkot
körülölelő, a hatalmas óratornyával a lengyel királyok hatalmát messziről hirdető királyi várkastélyt
építtetett. A palota négy szárnya hatalmas, virágokkal és bokrokkal itáliai divat szerint szellősen
beültetett udvart fogott közre; a magas óratorony fogadta a város felől érkezőt. Mögötte, a folyó felé
további kertekkel és még egy kinyúló, ötödik szárnnyal terpeszkedett a kastély. Zsigmond király és a
művészetekért rajongó trónörökös itáliai és németalföldi mesterek képeivel zsúfolta tele, minden
terme pompázatos, gazdag, hivalkodó volt. Ulászlónak saját udvartartása volt már egészen fiatal kora
óta, még az előttről, hogy a moszkvai hercegséget megpróbálta volna elfoglalni és megtartani.
Báthory Annát az új év első napjaiban az óesztendőt búcsúztató, véget nem érő ünnepségekből
néha-néha hazalátogató öccse is egyre megrovóbban kérte, jelenjen meg az udvarnál. Végül Báthory
Anna azzal a kikötéssel mondott igent, hogy egyetlenegyszer megy el, azután hogy megy-e még máskor
is, azt a fogadtatástól függően maga dönti el.
Rettegett emberek közé menni. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy aki csak ránéz, a váradi
tömlöcben saját piszkában, csórén, megégetett hússal nyüszítő nyomorultat látja. Lin azt tanácsolta,
várja meg a farsangot, és öltse magára még egyszer a napkeleti maskarát, amiben Kolozsváron
egyszer már oly könnyen lóvá tett mindenkit. Az álhajat is megszerezte megint, álorcát is pingált, a
pillangós öltözetet újra megvarrta, ezúttal díszesebbre, cifrábbra. Ami kő, gyöngy, boglár még volt,
azzal mind kivarrta.
Báthory Anna ezúttal csak a farsangi maskara miatt rejtőzködött, testvéröccsével érkezett a
palotába, rend és illem szerint köszöntötte a királyt, a királynét és mind a királyi hercegeket,
hercegnőket. A királyné a trónörökös mostohaanyja és nagynénje is volt egyben, mivel Zsigmond
király első feleségének a húga volt. Habsburg Konstancia szívesebben látta volna a saját fiát
trónörökösként, és ha Ulászlóval Zsigmondot bosszanthatta, semmilyen alkalmat el nem szalasztott.
Örömmel üdvözölte hát a se nem beteg, se nem keléses arcú Báthory Annát, rögtön a trónörökös mellé
invitálva, aki meglepetten és örömmel gyönyörködött a visszatért, és ha lehet, még szebb szépasszony
látásában. Báthory Anna eleinte kicsit akadozva, aztán egyre könnyebben fecsegett vele lengyelül,
amitől a trónörökös egészen ellágyult.
A mulatság végén Annát másnap estére ostáblázni hívta, aztán annak a napnak a végén
Kazanowskihoz, vadkanvadászatra. Húsvét után már nem volt mulatság, komédiás előadás, vadászat,
vacsora, labdajáték a herceg udvarában Báthory Anna nélkül. Ulászló belső barátai, a Kazanowski
fivérek kedvelték, mert úgy ülte meg a lovat, hogy az férfiembernek is becsületére vált volna, de
leginkább azért, mert szórakoztatta ugyan a trónörököst, de véleményt soha nem mondott senkiről,
semmiről. Kérni sem kért; azt a néhány násfát, nyakbavetőt, fülbevalót, amit a vagyonát bőkezűen
osztogató hercegtől kapott, a Kazanowskiak nem irigyelték. Tudták, Báthory Anna a lengyel
királyfinak nem lehet a felesége, hiszen ki engedne egy Báthoryt akár csak a trón árnyékába is
Lengyelországban?
Lin legtöbbször az úrnőjével tartott, de a szótlan, majdnem láthatatlan, kicsi öregasszonyt sem
bánták. Alig vették észre, mindig tudta, mikor kell egészen eltűnnie. Báthory Annának hangos,
mulatságos napjai voltak. A vadászatban nála vakmerőbb, a táncban kecsesebb nem akadt. A
lakomákon Lin történeteivel szórakoztatta a társaságot. Sokszor a kínai nőt is megkérték, hogy
meséljen. Lin szállította a város és az udvar legmegbízhatóbb pletykáit. Kencéit és főzeteit a konyhai
tollfosztó lányoktól a királyné legbizalmasabb asszonyaiig mindenki kérte, sóvárogta.
A királyfi Báthory Annát új barátságuk elején magáévá tette. Vagyis inkább csak próbálta, de
felhagyott vele, mert Anna remegett és sírt közben hangtalanul. Ulászló éktelen haragra gerjedt. Annát
napokig nem hívatta. Aztán, ahogy a haragja elpárolgott, mégis üzent érte. Mikor a hálótermébe hívta
újra, Anna készséggel, mosolyogva ment vele. Ott aztán az elégedetten bámészkodó herceg előtt
lassan levetkőzött. Sebeit mutogatta a testén. És mesélt. Mesélt a váradi hóhérról, a kínpadról, a
vérző öléről, a rühes bőréről, a gennytől bűzlő húsáról. Ulászló felöltöztette és hazaküldte.
Báthory Anna éjszakánként még verítékben ébredt, sokszor sírva. Olyankor a hímzését vette elő,
attól lassan megnyugodott, és hajnalra elaludt megint.
 A következő télre már a hercegi udvarban volt lakása Báthory Annának, és számtalan szép öltözete,
ékszere a ládáiban. „A sárkányfogas asszony, aki a villámot eltéríti”, így emlegette a lengyel királyfi,
és néha „napkeleti boszorkánynak” is, ha kedveskedni akart. Ragaszkodott az asszonyhoz, mert
Báthory Anna békített, egyengetett, soha meg nem haragudott, csendesített, vigasztalt mindenkit az
udvarában. Szeretője nem akart lenni, ajándékokat nem várt, ha kapott, úgy fogadta el, mintha mindegy
lett volna, rubintos kövekkel vagy kaviccsal lepik meg.
A varsóiak is egyre szívesebben emlegették a trónörököst, és Ulászló ezért is hálás volt Báthory
Annának. A furcsa keleti úrasszony Lint és még néhány nőt a herceg udvarából magával víve ételt,
füves leveket, gyógyító teákat hordott a nyomorgóknak. A kemény lengyel télben volt olyan is, hogy a
testőrséggel tűzifát is cipeltetett a leghidegebb viskókba.
Egyszer Gáborkát is elhozatta vendégségbe, hosszú hetekre, de a fiú kívánkozott vissza a
pajtásaihoz, nevelőihez; a lengyel udvarban a vívások, fegyverek, lovak egy ideig lefoglalták a
figyelmét, de hamar visszavágyott Esterházy udvarába.
 1624-1625,
Varsó, Brüsszel, Velence

- Öregszem, Lin - mondta Báthory Anna egy reggel. - A kencéid mit sem érnek. - A homlokán
végigfutó halvány ráncokat vizsgálta. - Vajon mennyi időm van még, és az vajon mire?
- Ma mindenki nagyságodat ünnepli. És szebb, mint valaha. Hiszen láthassa. Mint a lépet a méhek,
úgy döngik körül. A tengerszín szoknyát?
- Igen, a tengerszínt. Az atlaszbomezt, a lantujjút.
- Hisz abban a halcsontos fűzőben olyan keskeny kegyelmed. És a lantujjaknál a belső
selyematlasz ki van szakadva.
- Jó lesz az. Ahol ki van szakadva, varrd be gyönggyel. A hercegnek valami ajándék kell. Azt a te
sárga szeredet! Van még? Valami szép ládikát keresek. Majd azt mondjuk, nincs több, ha rákapna.
Tetszeni fog neki, tudom.
Báthory Anna a huszonhetedik születésnapjának ünneplésére készült. Táncos mulatságot rendelt a
trónörökös, ezúttal a királyi palotában. Anna eleget gondolkodott, hogy invitáljon-e Magyarországról
is vendégeket. Végül nem tette. Úgysem jöttek volna. A fullajtár akkor érkezett, amikor már éppen
elkészült és indult volna. Magyarországról jött a levél, Czobor Erzsébettől, Thurzó nádor özvegyétől,
aki Nyáry Krisztina anyósa volt. Anna úgy hallotta, a fiának, Thurzó Imrének korai és váratlan halála
után Krisztinával nem bánt jól. Czobor Erzsébet röviden írt. Öccsének erdélyi terveivel kezdte, hogy
hiába levelezik Varsóból a király pártján álló magyar urakkal, a sok beszédnek alja nem lesz, míg
hadat a lengyel királytól nem szerez. Az erdélyi fejedelemről is írt, aki gyászába belebetegedett,
beleőszült, mióta a fejedelemasszony akár átoktól, akár nyavalyától meghalt, viszont máris új mátka
után nézett. A császár lányát kéri majd, úgy mondják, de azt ugyan a süveges királynak nem fogják
odaadni. Ezt is írta Czobor Erzsébet, de a levelének valódi oka mégiscsak az volt, hogy Báthory
Annát magához invitálja. Úgy írta, Nyáry Krisztinát, azt a megátalkodott menyét kellene felkeresnie,
mert az elvetemült nem átall Esterházy Miklóshoz nőül menni. Hogy a hirtelen úrrá lett Esterházy a
Thurzó-vagyont és a nádorságot olyan nagyon kívánja, azon csodálkozni nem lehet, hiszen amije van,
mind így kereste magának. Báthory Anna volt Czobor Erzsébet egyeden reménye, hogy e frigyet
megakaszthassa és semmivé tegye.
- Kitelik a hold... - mondta Linnék, ahogy a levelet elolvasta. A szemébe könnyek gyűltek,
kicsordultak. Letörölte. Indulnia kellett.
A mulatságon Anna halvány volt, és a szavát venni is alig lehetett hajnalhasadásig. Mikor a
trónörökös ránézett, mosolygott, és a táncban kifáradt udvaroncoknak és udvarhölgyeknek a legszebb
meséit mesélte, amiket kivételes napokra tartogatott. A velencei flottáról mesélt Ulászlónak, meg a
török hajóhadról, gyöngyhalászokról és selyemfestőkről a messzi Kínai Császárságban. Ulászlót,
mióta unokatestvére, a svéd király magának követelte a tengeri flottájával Gdanskot a Lengyel-Litván
uniótól, s ők csak álltak bambán, mert a tengeren jövő svéd király ellen egy fia hadihajójuk nem volt,
a trónörököst egyre jobban érdekelte a hajózás.
 A lakoma végén Ulászló egyszer csak figyelmet kért magának. Vándorútra megy, jelentette be,
vándorbotot ragad, elbujdosik. Egy esztendőt a világ megismerésével múlat el.
Akiket magával vitt a nagy utazásra, kis ékköves dobozban kaptak üzenetet, hogy a ládáikat
készítsék, mert Snopkowsk úrral hamarosan útra kelnek. Ulászló herceg álnéven utazott, nevét a Vasa-
címer kévéjéről kölcsönözve, és a vele tartók is mind rejtve követték. Smokowska grófnő ősei
ellenségének, a sárkánynak a nevét viselte, a sárkányét, amelynek az agyaraiból őrölt port a gyűrűiben
hordta. Nem siettek, a vidám kompánia hintói lassan haladtak Wroclawon keresztül Münchenbe,
Miksa bajor választófejedelem udvarába, és onnan Brüsszelbe. Ott Izabella-Klára főhercegnő
marasztalta őket, és Antwerpen után a főhercegi palota kényelme jólesően kényeztette Snopkowsk urat
és a társait. A ferencesek harmadik világi rendjébe belépett özvegy Izabella-Klára főhercegnő a férje
halála után kormányzóként igazgatta a gazdag tartományt. Szeptember elején érkeztek, és az infánsnő
maga is különös gondot viselt rájuk. Rubenst, az ünnepelt antwerpeni festőt is a palotába hívatta, hogy
Ulászló portréját megfesse. Az özvegy főhercegnő törpéje és legbizalmasabb barátainak egyike,
Annunziata egyre-másra Smokowska grófnő társaságát kereste. Őt és a sánta kínai udvarhölgyét
kedvelte leginkább az összes lengyel vendég közül, és ha csak tehette, arról a távoli titokzatos
fejedelemségről meséltette őket, amely a pogányoknak veti hátát, és fejedelmét a törökök emelik és
tartják a trónon.
A szeles, saras, esős brüsszeli őszben az idő is mintha vizessé, folyékonnyá vált volna, mintha
fogva tartotta volna őket a sokablakú, soktornyú, magas tetejű, hatalmas palotában, amelyhez foghatót
Anna még nem látott, és amely mellett Vasa Zsigmond új királyi székhelye is majdhogynem
jelentéktelennek tűnt.
Annunziata, Lin és Anna sokat sétáltak a hosszú árkádok alatt, a koudenbergi dombra épült kastély
mellett, az elterülő vizet nézve, ahogy minden egyes cseppel egyre több lett, egyhangúan, szürkén.
„Mint a főhercegnő rendi ruhája”, gondolta minden ilyen őszi délután, amikor még alkonyat előtt a
vízre pillantott a főhercegnő bizalmasa. Annunziatát, a törpét nagyon díszes ruhákba öltöztették.
Amikor a főhercegnő a klarisszák rendjébe belépett, onnantól kezdve leginkább a nővérek szürkés
csuháját és kötélövét viselte a fekete fityulával, és maga helyett a törpét cicomázta. Annunziata tette
kíváncsivá Izabellát is, és míg a trónörökös Spinola márkival múlatta idejét, egészen meghatódva
attól, hogy a nagy hadvezér a stratégiákról és hadi vívmányokról való igen határozott elképzeléseit
vele megosztja, a tartományt kormányzó főhercegnő a lengyel trónörökös udvartartásának titokzatos
asszonyát és kísérőnőjét többször is magához kérette. Sokat beszélgettek. Mikor Izabella halott
gyermekeit emlegette, Anna elsírta magát. A szelíd szemű infánsnőnek mesélt Gáborkáról, hogy meg
sem ismerné talán, ha elmenne előtte, és hogy a szívében, lelkében mi lakozik, alig ismeri. Báthory
Anna, mert kérdezték, folytatta és mesélt, és a főhercegnő megsajnálta.
- Jöjjön vissza - invitálta -, vissza a Koudenbergbe, ha útján megfáradna. - Izabella-Klára a
ferencesek világi rendjéről beszélt Annának, a békességről, a végtelen megnyugvásról és a
legbiztosabb menedékről, amit az Ur közelsége adhat.
Firenzében, Genovában és Velencében telelt Ulászló herceg és a kísérete. Velencében vett tőlük
búcsút Báthory Anna.
A várost Lin jól ismerte, bár lakóit már kevésbé, hiszen tíz éve is elmúlt már, hogy innen a
sztambuli kereskedőnek eladták. A házban, amelynek termeiben a vagyonos velencei polgárok olyan
szívesen múlatták az időt és kergették az ifjúság vagy éppen az érettség illúzióját, most egy, a török
háborúban meggazdagodott hajóágyúöntő családja élt, legalábbis Lin így hallotta, miután
kérdezősködött. A trónörökös, akit a velencei opera és a hadihajók aprólékos szemrevételezése
teljesen lekötött, és akit a társaságtól elvont az a szép donna, akit a dózse az érkezésük tiszteletére
adott díszvacsorán Ulászló mellé ültetett, egyre inkább megfeledkezett Annáról. A napkeleti
boszorkány érezte, hogy jelenléte egyre inkább teher a lengyel koronahercegnek, és történeteit, meséit
a tapasztalás és az utazás mámora érdektelen, unalmas fecsegéssé sorvasztják. Mikor Wladyslaw
hazafelé indult, Anna és Lin elbúcsúztak a trónörököstől. Az utazás kimerítette, mondta Smokowska
grófnő, és engedélyt kért a trónörököstől, hogy udvarába csak később, a fáradalmakat kipihenve,
megerősödve térjen vissza.
- O, hát persze, kedvesem. Maradjon, amíg csak kívánja. Aztán ha városunkba megtér, kerítünk a
mi kedves sárkánygrófnőnknek egy sárkányszelídítőt. Hát igyekezzék, igyekezzék, visszavárjuk! -
ezzel a trónörökös nem is gondolt többé sokat Báthory Annával, otthonról aggasztó hírek érkeztek,
Vasa Zsigmond háborúra készült a svéd trónon ülő unokatestvére ellen.

Anna a függőiből három párat eladott, így bérelt kényelmes otthont Velencében magának és Linnék.
Naphosszat a kanálisokon gondoláztak. Lin néha elszomorodott, de jókedve gyorsan visszajött. A
piacot nagyon szerette, mindennap hosszan alkudozott az árusokkal érett gyümölcsökre, illatos
olajokra, édes borokra. Arról álmodozott, hogy kis üzletet nyit valamelyik sikátorban, ahol főzeteit,
szépítő-gyógyító olajait, kenőcseit árulhatja. Annának eleinte tetszett is Lin terve, ha egy reggel a
Rialto-híd felé nem kanyarodtak volna, talán velencei asszonnyá is válik önként.
A híd, amely a nagy kanálison egyetlen hatalmas márványtömbből faragva, büszkén átívelt,
állandóan zsúfolt volt. Reggelenként különösen, szinte ijesztően. „Mint fehér lisztes tésztán a
hangyák”, gondolta Anna, ha messziről látta ilyenkor. Linnel a gondolás keresésére indultak, mert bár
reggelre ígérte magát a kapu elé, nem jött. A hídnál sok csónakos várakozott, azután érdeklődtek, akit
megfogadtak. Akkor történt, hogy Lin megállt, Anna karját megmarkolta, és mint aki kísértetet látott,
meredt maga elé, mozdulatlanul és szótlanul. Anna követte a tekintetét. Az udvarmesternő egy öreg,
koszos, szerencsétlen asszonyra meredt. Görnyedten vonszolta magát rongyaiban a tömegen keresztül,
neki-nekimenve azoknak, akik nem tértek ki előle. Talán nem lát, gondolta Anna, de aztán észrevette,
az útjába kerülő piszkon átlép, csak az elé kerülő emberekkel nem törődik. Lin szó nélkül utána
indult, Anna követte. A kurtizán egykori palotájáig vezette őket, Donna Lucrezia házához, Lin
velencei otthonához. Az oldalsó ajtón zörgetett. Beengedték. Lin csodálkozva bámulta a házat. Nem
szólt, hiába kérdezgette Anna.
A vénség hamarosan visszatért, valamit majszolt nagy szuszogva, nehezen, az ínyével. Kezében
durva seprűt hozott, és a ház körül kezdte seperni az utcát. Lin közelebb ment.
- Asszonyom - kezdte halkan. - Donna Lucrezia. .. - a nő ránézett.
- Lin. Lin vagyok, Donna Lucrezia.
- Donna Húgy és Szar, szolgálatára - vihogott fel, akit megszólított, és közben hajbókolt előttük. A
lendülettől megtántorodott, és ha Lin meg nem fogja, elesett volna.
- Mi lett magával, Donna Lucrezia?
Ahogy közelről Lin arcába nézett, zavaros szemei megváltoztak.
- Lin? - kérdezte. - Lin? Hozd a ruháimat! Hogy kerültek rám ezek a rongyok? És hogy merészeled
a seprűt a kezembe adni? Megkorbácsoltatlak! Hát nem tudod, kit várok? Hát tönkre akarsz tenni?
- Donna Lucrezia, én már... Engem Paolo eladott. .. van már vagy tizennyolc tavasza is.
- Paolo? Paolo itt van? Hol van? Mikor jön? És ki ez az asszony? - nézett hirtelen a kicsit
messzebb tanácstalanul ácsorgó Annára. - Így felcicomázva. Talán Paolót akarja? Hát nem adom!
Vigye a disznókat, a többieket. Az aranyaikkal meg a kis farkincáikkal... Hihihihi...
 - Lin! - szólalt meg Anna, aki semmit nem értett a láthatóan eszement asszony szavaiból. - Lin,
induljunk. - Közelebb lépett, és elvonszolta. Lin a bugyellárisából pénzt adott még indultában, és
ahogy visszafordult, látta, hogy a város egykori ünnepelt szépsége hol az érméket csókolgatja, hol
hálából a meztelen valagát mutogatja rongyait emelgetve a távolodók felé.
- Donna Lucrezia volt - magyarázta Annának. - Az úrnőm.
- A kurtizán? - kérdezte Anna. - Mi lelte?
- Ki tudja? Megháborodott...
- Isten irgalmazzon a lelkének...
Anna a szállásukig hallgatott. Velencében nem volt maradása. Lin sem nagyon ellenkezett, csak azt
kérdezte, hová menjenek.
 1636, Fraknó

Milyen különös az élet. A bubát, amit még szinte gyermekként szabott s varrt nekem, a bubát
magammal hoztam. Itt is van a megírt ládában, ahol a kedves holmikat tartom. Amiket aranyra
cserélni nem lehet, és csak nekem drágaságok. Oda teszem majd a takarót is, a hímzettet, amit...
Mielőtt olyan messzire elment a lengyel királynak fiával, azelőtt eljött hozzám. Úgy emlékezem,
mintha tegnap láttam volna, olyan szép volt, olyan fehér, olyan színtelenek az ajkai, olyan
égővörös a haja. Még úti ruhája is pazar volt, mint a hajnalhasadás, tündökölt. Spanyol módra
öltözködött, nagy, címeres hintón érkezett. Magam is valamelyest földönfutó voltam akkor, ki
szülőanyám házában húztam meg magam, szomorú özvegyi sorban, édes gyermekeimtől elszakítva,
s nem győztem csodállani, milyen büszke pompával utazik Báthory Anna, akit alig három
esztendeje még tömlöcben vallattak Váradon. Hogy Báthory Anna szép lett asszonynak, azt
mindenfelé beszélték. Hogy jó is, azt nővérem, Anna, és sógoruram, Nyáry István mondogatta.
Hogy oktondi, szilaj, rosszfajta Báthory, azt asszonyanyám tette hozzá, aki előtt Rhédey uram
halála óta Báthory Anna nevét felemlíteni nem lehetett.
Hogy szép is, jó is, arról mindennél ékesebben Esterházy Miklós szemei beszéltek, akiknél jobb,
derekabb pártfogót az egész mennybolt alatt nem találhatott volna magának Báthory Anna. Mikor
a sudár, lánghajú, kincsekbe öltözött Báthory Anna Helmec várának kapuját a hintót kísérő
kozákkal megverette, s vele írást küldött be Várday Katalinnak, mintha üstökös gyújtotta volna fel
a várat. A lángok, mintha kévék között, úgy terjedtek szét a falak mentén, minden kis fülkébe,
házba, palotába belobbantva a hírt, hogy Báthory Anna, a bűbájos, a tündérkedő a kapuban áll, s
hamarosan átkot szór ki magából, ha rögvest be nem engedik.
Anyám nyavalyásan feküdt a vánkosain, úgy vette a hírt. Felkelt, és átvonszolta magát a hűvös
folyosón, aztán sorra a házakon, hogy a kapubástyából kinézhessen és Báthory Annát megláthassa.
Nem az átoktól való félelem, nem is a marcangoló bűnbánat, csupán a végtelen tudni vágyása
miatt eresztette be Várday Katalin a várba. Az írásba, később mutatta, Báthory Anna kétszer is
belefűzte, hogy csupán velem van beszéde, Várday Katalint a bajában háborgatni nem kívánja. Bár
a hintó díszes volt, s a hír, hogy Báthory Anna ölében dorombol kismacskaként a lengyel király fia,
anyámat igen érdekelte, szemei elé mégsem engedte az erdélyi bűbájost, akit maga nevelt korai
menyegzőjéig. Nem marasztalta, nem invitálta, vizet sem adott volna neki, ha magam nem
szalasztóm a szolgáimat. Tán még a lovait sem abrakolta volna meg senki, ha én nem szólok.
Hogy Báthory Anna Esterházy Miklóst szerette, beszélték vég nélkül. Azt is tudtam, hogy a fiát
rábízta.
De hogy Esterházy Miklós is Báthory Annát szerette, kevesen tudták. Anyám ezt ne tudta volna?
Tudta Anna is, szerelmetes nővérem, jóságos Annuskám, aki Báthory Annát maga is szerette, aki
neki is igaz testvére volt, és aki érte több könnyet hullatott, mint a maga szomorúságáért. En
viszont akkor még nem tudtam, Esterházy Miklós Annát szerette, befejezhetetlenül. S nem is
Annától vagy más asszony kígyónyelvétől tudtam meg. Miklós beszélte el, akaratlanul, még a
kézfogó előtt, mikor egyszer Annáról szó esett. A nézése árulta el. És én Esterházy Miklós hites
asszonya lettem mégis. Isten előtt, teljes lelkemmel, szívemmel. Gyermekeit hordoztam méhemben
és szültem világra.
Báthory Anna akkor kérni jött Helmecbe. Könyörögni. Nekem könyörgött, akit gyermekként
babusgatott, hintáztatott, akinek bubát varrt ügyetlen, szertelen ujjaival, akinek édes almát lopott
a pincéből, és akinek fázó lábait a keze között melegítette hideg éjszakákon, mikor a dajka
szunyókált, és a süvítő szél hangjaitól elaludni nem tudtam. Lábacskáim a vastag prémek alatt is
hidegek voltak, mint a jég, mert anyám mezítláb a hóban járatott, mikor a nap kisütött, hogy
megerősödjek.
Iparkodtam komolyan, méltón, özvegyként fogadni az üdvözlését, s viszonozni, de mikor
megláttam, megadtam magam a csudálkozásnak. Báthory Anna nem az az Anna volt, aki
Kisvárdában inkább az esze, mintsem a szépsége, és inkább a neve, a végtelen kincsei, és nem a
bájai miatt remélhetett magának boldogabb jövőt. Szép volt, és nincstelenül is tündöklőbb bármely
főember asszonyánál, bármelyik vármegyéjében az országnak. Anna is érdeklődve méregetett, hogy
vajon mi lett az ő nagy szemű kisbékájából. Szó nélkül sietett hozzám, és megölelt.
- Kegyelmed, Thurzóné asszonyom, egészen asszonyforma - így köszöntött, kacagva aztán.
- Kegyelmed meg egészen lengyelforma! - Emlékszem, úgy mondtam ki, nem is vártam, hogy a
gondolat magát a fejemben utolérje.
- Soká nem időzhetek, Krisztina. Nem akarnám anyánk haragját fejedre vonni. Kérni jöttem. A
kézfogó miatt...
- Kegyelmed nem érti... Esterházy Miklós...
- Jól tudom, Esterházy Miklóst milyen fából faragták. S ha kegyelmed még mindig az, aki
gyermekként volt, ha a szíve még olyannak megmaradhatott...
- Ne kérje tőlem kegyelmed, hogy ne...
- Krisztina... Jobb férje kegyelmednek Esterházy uramnál nem lehet. Derekabb, kedvesebb... S
őneki sem méltóbb asszonya az én kisbékámnál. Gáborka miatt jöttem... Őneki kérni. Hogy neki
bántódása ne legyen. Hogy kegyelmed gondot viseljen rá. Hogy énérettem rá ne haragudjék... és
hogy Miklós őt énérettem szereti, azért pedig kegyelmed rá se haragudjék. Hiszen te is tudod,
Krisztina. Czobor Erzsébet tőled is elvette a leánykáidat. Te is tudod, te sem kívánnád, hogy bajuk
essen, rosszul bánjanak velük... Mint akkor én téged, most vigyázd, óvd őt. Gáborkát... - ahogy
beszélt, a hangja egyre halkabb lett, a végén már alig hallottam, mit mondott.
Húszéves voltam. Édes teremtőm! Húszéves voltam, anya, özvegy és gyerekségem óta talán még
sosem mertem annyira boldog lenni, mint akkor, mikor a kézfogómra készültem Esterházy
Miklóssal. Es akkor ott állt, énelőttem, a díszeiben is nyomorultul és nyomorúságában is díszesen
az én kisanyácskám, dajkácskám, és remegő szélű szájával koldulta a fiának a boldogságot.

Miután elment, hírét csak egyszer vettük. Nekem írt, Miklósnak többé nem. Brüsszelbe indult az
özvegy infánsnőhöz, s oda kérte, hogy Gáborkáról írnék-e némelykor. Jól megy a sora, úgy írta, a
főhercegnőt dicsérte, s hogy a ferencesek harmadik rendjébe belép, azt fontolgatta.
Aztán egyszer nem tőle, hanem a kancelláriáról jött írás, hogy Smorkowska grófnő, aki a
leveleit Koudenbergben Bárhory Anna néven is fogadta, elhagyta a főhercegi palotát. Azt is
beszélték, hogy Erdélyt is megjárta Bethlen fejedelem halála után, az igazát keresve. Miklós
próbálta felkutatni Kolozsvárott.

Most, két napja érkezett ide, Fraknóba. Egyszerűen hintón jött, egy ládája, ha volt. Egyedül jött,
senki sem kísérte. Öltözete megkopott, nehezen járt. Mégis, mintha ragyogott volna.
 Nem kért. Nem koldult. Nem volt nyomorúságában gőgös sem. Mikor kérdeztem, hogyan ment
sora, honnan jön, merre tart, elmosolyodott.
- Hát tudhatom én, merre tartok? De most már legalább mehetek, amerre akarok, a magam
kívánsága szerint. A súlyokat leraktam. Megfizettem.
Miklós Lackenbachban van. Anna pedig beteg. Lábai megdagadtak, láttam, amikor leült.
Megírtam Miklósnak, hogy itt marasztalom. Hiszen hová menne? A választ most vettem, früstök
után hozták meg.
„Csuda e világ sora! Ennek az öregatyja egy volt a lengyelországi István királlyal, maga az
erdélyi fejedelemmel, s ím most nem csak koldus, nyavalyás is. Hadd ne búdossék így alá s fel,
hiszen nem él özönig.” Jósika Gábornak is megírtam, hogy anyját a jó sors hozzánk vezette, s hogy
itt nyugodalma és békessége lesz, senki által háborgatni nem engedem, s tudom, a nagyságos
nádor oltalma alatt bántódása többé nem esik. Isten engem úgy segéljen.

Die 12. novembris, Anno Domini 1636., Fraknó

Krisztina Esterházy
 A történet folytatódik
Esterházy Miklós birodalmi herceg, Magyarország nádora körül három asszony szoknyája suhog:
feleségéé, Nyáry Krisztináé, aki első az ország nemesasszonyai között; a kisemmizett Báthory Annáé,
aki az Erdélyi menyegző című előző regény főhősnője; valamint a két asszonyt felnevelő Várday
Kataliné, a nádor anyósáé. Erdély trónján Esterházy, a katolikus főúr régi kálvinista vetélytársa,
Bethlen Gábor ül, hatalma teljében, és újból nősülni készül.

Egy dinasztia elsüllyed, egy másik megszületik...

A 17. század eleji Erdély és Magyarország a politikai intrikák, az állandó háborúskodás világa, ahol
hitviták, árulások és érdekházasságok döntik el országrészek sorsát. A végvárakban az ostromlott
falak mögött csodás jelenésekről, családi átkokról, mérgezésekről és testvérszerelemről suttognak. Az
árulások, parancsszóra elhált szerelmek és politikai gyilkosságok közepette egy férfi boldog akart
lenni...
 Ismerd meg szerzőinket és műveiket
a libri-kiado.hu weboldalon,
kövesd az újdonságokat és nézz filmeket
a nyugatiter.hu blogunkon,
csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Sárközy Bence
Olvasószerkesztő Györke Mária
Borítóterv Mátai és Végh Kreatív Műhely
Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor
Nyomdai előkészítés Kebok
Készült 2013-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
ISBN 978-963-310-236-7