Fordította

H. Prikler Renáta
FLORA HARDING

ERZSÉBET
és
FÜLÖP
– a kezdet kezdete

Libri
kiadó
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Flora Harding: Before the Crown
One More Chapter, a division of HarperCollinsPublisbers,
London, 2020

Copyright © Flóra Harding 2020

Hungarian translation © 2021 H. Prikler Renáta
Magyar kiadás © 2022 Libri Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Féder Márta
Borítófotó © CollaborationJS /Trevillion Images

A könyv cselekménye kitalált történeten alapul. A nevek,

karakterek és események a szerző képzeletének termékei,
minden egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

ISBN 978– 963– 433– 938– 0

Felelős kiadó Gyuricza Eszter

Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia
A szöveget gondozta Kalocsai Judit
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Tördelte Kaposvári Franciska
 Első fejezet

Windsori kastély, 1943 decembere

Nincs itt.
Erzsébet kipillant a függönyök közötti résen. A jobb időket is
látott bársonyból dohszag árad. Meg molyirtóé és arcfestéké,
sokszor elpróbált előadásoké, elfojtott vihogásoké és a
premierek okozta izgalmaké.
Látja, hogy a közönség elkezdi megtölteni a földszinti sorokat.
Van, aki hódolatteljes csendben foglalja el a helyét, mások
tüntető fesztelenséggel mozognak a kastélyban. A Waterloo
terem pompás aranyozásán ugyan meglátszik, hogy
elhanyagolták, és a falakról is eltűntek a híres portrék, de még
így is érezhető a hajdani fényűzés. A szőnyegeket még a háború
kezdetekor felcsavarták és raktárba helyezték, így a hatalmas
teremben most visszhangot keltenek a különféle zajok: a székek
karcos csikorgása, a visszafogott beszélgetés és torokköszörülés.
Az első sor még mindig üres.
– Itt van? - kérdezi suttogva Margit, és megpróbál
kikukucskálni Erzsébet válla mögül.
– Még nincs. - Erzsébet ellép a függönytől. A csalódottság
ólomként húzza a gyomrát, amely már amúgy is kavarog a
várakozástól és a lámpaláztól. Az Aladdin ötödik előadására
gyülekezik a közönség, és bár Erzsébet jól tudja a szerepét,
amikor eljön a pillanat és elhúzzák a függönyt, a bukástól való
félelemtől elszorul a torka.
– Hadd lássam! - Margit könyökkel félretolja a nővérét, és úgy
lép a függönynyíláshoz, mintha puszta akaraterővel képes volna
odavarázsolni a számára kijelölt helyre a görög Fülöp herceget.
Margit nagyon erős akaratú. Annyira, hogy Erzsébet szinte
elhiszi, sikerrel jár majd, ez alkalommal azonban még neki is
előregörnyed a válla, ami a húgánál a vereség biztos jele.
Hagyja, hogy a kissé félrehúzott függöny a helyére hulljon, és
selyemszoknyáit rángatva visszafordul a színpad felé.
– Pedig a papa is azt mondta, hogy itt lesz - duzzog.
– Karácsonykor - emlékezteti Erzsébet a húgát, és közben
megpróbálja leplezni a hangját átszínező tompaságot. - Azt nem
ígérte meg, hogy eljön a bemutatóra. Valami közbejöhetett.
Margit szeme elkerekedik.
– Valami, ami fontosabb annál, hogy a királyhoz és a
királynéhoz csatlakozva megnézze a lányaik alakítását a
színpadon?
– Fülöp maga is herceg. Nem fog hasra esni két hercegnőtől. -
Ez az, ami titokban a legjobban aggasztja Erzsébetet. Egész
életében azt éreztették vele, hogy különleges teremtmény, most
pedig, amikor igazán számít, kiderülhet, hogy mégsem az.
Legalábbis Fülöp számára.
Két év telt el azóta, hogy a görögországi Fülöp együtt teázott a
királlyal meg a királynéval. Erzsébet és Margit elbűvölten
hallgatta, amint háborús tengeri történetekkel szórakoztatta
őket, szándékosan lekicsinyítve a saját szerepét, és felnagyítva a
humoros dolgokat. Erzsébet számára, akinek az emlékeiben
Fülöp felfuvalkodott, állandóan kérkedő kadétként élt, ez maga
volt a megvilágosodás. A hajdani felvágós fiúból olyan
fiatalember lett, amilyennek egy hercegnek lennie kell: bátor,
okos, elbűvölő.
És jóképű. Azoknak az átható kék szemeknek az emléke
szüntelenül ott lüktet benne azóta is.
Nem sokkal később a királyi családot meghívták Coppinsba,
Fülöp unokatestvéréhez, Marina kenti hercegnéhez egy
eseményre, amelyen a herceg is jelen volt. Vagy
kötelességtudatból, vagy kedvességből felkérte Erzsébetet
táncolni. Még Erzsébet is tudta, hogy csak erről lehet szó.
Mindössze tizenöt éves volt, hallgatag, és Fülöp tenyere szinte
égette a derekát, a keze a kezét.
Most azonban már tizenhét éves. Minden vágya megmutatni
Fülöpnek, hogy felnőtt.
 – Miért ne akarna idejönni, hogy lásson minket? - erősködik
makacsul Margit, ő maga is várja, hogy megmutathassa a
hercegnek a színészi tehetségét. - Főleg téged - teszi hozzá
mégis, rá nem jellemző módon átengedve Erzsébetnek a
színpad közepét. - Hiszen írt is neked.
– De csak néhányszor. - A mindig óvatos Erzsébet sohasem
vallaná be a húgának, hogy milyen vehemenciával szokta
rávetni magát a herceg ritkán érkező leveleire, hogy rongyosra
olvassa őket, és már kisimítani sem lehetne a papíron
keletkezett gyűrődéseket. Pedig semmitmondó írások voltak, de
hát mit is mondhattak volna? Talán csak annyit, hogy Fülöp
nem felejtette el. ő megelégedett volna már ezzel is. - Gondolom,
másoknak is szokott írni, nem csak nekem.
– Lilibet, te egy nap Anglia királynője leszel. Nem sorolhatod
magad mások közé. - Margit lemondóan végigsétál a színpadon;
a cipője hangos visszhangot ver a kemény padlón.
– Margit! - A sziszegés a színpad mögül érkezik, ahol a
nevelőnőjük, Crawfie álldogál. - És ön is, Lilibet. Most érkezik a
király és a királyné. Gyorsan foglalják el a helyüket.
Erzsébet vesz egy nagy levegőt. Nem számít, hogy Fülöp nincs
itt. Nem lesz csalódott miatta. Majd karácsonyra eljön, és akkor
látni fogja.
A függöny mögül hallja a székek súrlódását, ahogy a közönség
feláll a szülei üdvözlésére.
– Gyorsan, gyorsan! Be a kosárba! - Cyril Woods siet keresztül a
színpadon. Erzsébet kedveli a fiút. Vidám, csillogó szemű, és
majdnem olyan jól énekel meg táncol, mint Margit, ők ketten
viszik az ő jeleneteit is, Erzsébet tisztában van ezzel, ő is
betanulja ugyan a szövegét és a szükséges mozdulatokat, amikor
kell, de nincs meg benne Margit ragyogása. A húga mellett
fakónak, unalmasnak látszik, ő legalábbis úgy érzi.
De ő az idősebb, belőle lesz királynő. így hát övé a főszerep.
Erzsébet az, aki Aladdint játssza, döbbenetesen rövid
kabátkában és feszes harisnyában, ami szerinte szégyenletesen
sokat mutat belőle. Margit Roxána hercegnőt alakítja, amit
cseppet sem bán, mert gyönyörű hímzésű selyemruhát és tiarát
kell viselnie.
A nyitó jelenetben egy hatalmas szennyeskosárból ugranak
elő. A kosár hátulját kivágták, így csak be kell guggolniuk mögé.
De még így is szűk a hely, és Cyril véletlenül többször is hozzáér
Erzsébet lábához.
– Bocsánat - mondogatja. - Bocsánat.
Erzsébet szíve dübörög. Ó, mennyire gyűlöli a
függönyfelvonás előtti pillanatokat! Az agya kiürül. Túl
szorosnak érzi a jelmezét, és egyetlen sor sem jut az eszébe. A
kosárból kiálló vesszők csiklandozzák az arcát, a lába merev. A
testőrök zenekara játszani kezd. Felharsannak a fanfárok, őt
azonban elfogja a vágy, hogy lerohanjon a színpadról, és az
istállóknál lóra pattanva vágtázzon el messzire, szélsebesen, egy
olyan helyre, ahol nincs bukás, ahol senkinek sem kell a
kedvében járnia, és ahol nem várja kötelesség.
Csakhogy ezt nem teheti meg. A bemutató része annak a
kevésnek, amivel hozzájárulhat a háborús erőfeszítésekhez. A
bevételt a Királyi Gyapjúkötő Alap kapja, hogy legyen miből
takarót, zoknit és sálat kötni az országért harcoló katonáknak,
emlékezteti magát kellő szigorral. Nem futhat el. Hiszen csak
annyit kérnek tőle, hogy énekeljen és táncoljon egy kicsit.
Milyen példát mutatna, ha még ezt a keveset is visszautasítaná?
Egyébként is túl késő. A zene erősödik, a dobok felperegnek,
bársonysuhogás és a kötelek nyikorgása jelzi, hogy elkezdték
felvonni a függönyt.
– Te jössz! - Cyril oldalba böki Erzsébetet, aki félretolva a kosár
tetejét felugrik. Hirtelen megjelenése nevetést vált ki a
nézőkből, ami tovább erősödik, amikor Margit is feltűnik
mellette, de Erzsébet ezt észre sem veszi.
Az első sorban, az anyja mellett nem más ül, mint Fülöp, és őt
figyeli. Az arckifejezése meglepett, de aztán a szája mosolyra
görbül.
Erzsébet mintha lebegne. Minden kétségéről megfeledkezik.
Kiderül, hogy ő is tud ugyanúgy ragyogni, mint Margit. A lába
könnyűvé, a mosolya ragyogóvá válik. Tud táncolni, tud
énekelni. Képes felvonni a szemöldökét, hogy aztán
mindentudó pillantását végighordozza a közönségen.
Képes megnevettetni Fülöpöt.
Aki itt van. És ez az egyetlen, ami számít.
 Második fejezet

A királyné mellett helyet foglaló Fülöp mindent megtesz azért,

hogy palástolja gyötrő másnaposságát. Az isten szerelmére,
miért kellett előző este annyit innia? De ez volt az utolsó
lehetősége arra, hogy karácsony előtt még lássa Oslát.
Jó móka volt, addig biztosan, amíg Fülöp képes
visszaemlékezni. A The 400– ba mentek táncolni, aztán
valamilyen úton– módon Osla lakásán gyűlt össze a társaság,
ahol orosz hússalátát ettek, amit a házigazda készített
tojásporból. Akkor nem találta undorítónak, de a folyékony
paraffinból készült öntet még mindig ott kavarog a gyomrában.
A kanapén aludt, és ott is kellett volna maradnia, ehelyett
elkövette azt a fatális hibát, hogy visszatért a Chester Street– i
lakásba. Ott egy levél várta Mountbattentől, aki arra buzdította,
hogy tegye tiszteletét Windsorban, amilyen hamar csak lehet.
Márpedig Dickie bácsi leveleit nehéz figyelmen kívül hagyni.
– A nagyapád király volt - mondta Mountbatten, amikor Fülöp
utoljára látta. - Te herceg vagy, és kapcsolatban állsz a legtöbb
európai királyi házzal. Mégis, mi az, amit a magadénak
mondhatsz? Alig több, mint a ruha, amit viselsz.
– És az a hercig autó, amit a huszonegyedik születésnapomra
éppen tőled kaptam. - Fülöp imádja az MG– jét.
Mountbatten azonban nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól.
– Tudod, mire gondolok, Fülöp. Jó megjelenésű gyerek vagy, és
Lilibet egy nap királynő lesz. Próbálj kellemes benyomást
kelteni benne, ahogy hallom, erre nagyon is képes vagy. Az
ördögbe, tartozol ennyivel magadnak meg a családodnak. A
háború nem fog örökké tartani, és akkor mit fogsz csinálni?
Nem vagy brit állampolgár, ami azt jelenti, hogy nem
maradhatsz a haditengerészet kötelékében.
Fülöp el sem tudja képzelni, hogy a háborúnak vége lesz.
Hiszen úgy tűnik, mintha örökké akarna tartani. Ha Fülöp olyan
becsületes önmagával szemben, mint amilyen lenni akar, be kell
látnia, hogy élvezi a háborút.
 Van benne némi rettenet, ez igaz, de inkább az adrenalinról
meg a várakozásról szól az egész. Vannak óvatlan pillanatok,
amikor eljutnak a fülébe a sebesültek sikolyai, látni véli a dühös
lángokat meg a leszakadó végtagokat, és visszhangot ver a
fejében a géppuskák gonosz ropogása. Ilyenkor maga is
megreked egy képzeletbeli szakadék peremén, átmenetileg nem
jut levegőhöz, de amikor ez történik vele, egyszerűen
megpróbál nem tudomást venni róla. Háború van, ez minden,
és neki eddig a haja szála sem görbült.
Fülöp szívesebben gondol a hajó ringására és a vakító
földközi– tengeri fényekre. A felszabadultság érzésére, amely a
parttól távolodva fogja el. A gyomorszorító izgalomra, amikor a
hangosbeszélőben felhangzik egy hadiparancs.
Itt nehezebb, gondolja. Az ország kimerült, folyamatosan
bombázzák a városokat, az emberek hamuszürke arccal járnak,
megadóan számolgatják élelmiszerjegyeiket, és várják a
következő elsötétítést. Fülöp úgy sétál el Londonban a romba
dőlt épületek mellett, hogy már észre sem veszi őket. Egyszer
egy társasággal elindult a Café Royal felé, és meg sem lepődött,
amikor kiderült, hogy percekkel korábban bombázták le az
épületet. A por még ott kavargóit a levegőben. Holttestek
hevertek az úton, öltönyös férfiak, bundát viselő nők, akiknek a
gyémántjain megcsillant a holdfény. A fosztogatók már
megjelentek, és elkezdték letépdesni az élettelen csuklókról a
karkötőket, a haldoklókról a nyakláncokat, a lábakon
felhajtották a szoknyát, hogy lehúzhassák róluk a
selyemharisnyákat.
Fülöp emlékszik, hogy elsétált mellettük, és folytatta útját a
The 400 felé.
Háború alatt ez van. Senki sem tudhatja, mikor esik le a
következő bomba, mikor csapódik be egy újabb torpedó, és
mikor kúszik elő a felhők mögül egy gyilkolásra kész
Messerschmitt. Mindez lázas érzésekkel árnyalja a társasági
életet. A tudat, hogy bármelyik estéről kiderülhet, ez lesz az
utolsó tánccal, nevetéssel, koktélozással, flörtöléssel töltött
néhány óra, nehézzé teszi azt, amit az értelmes viselkedés
megkívánna: hazamenni és korán ágyba bújni. így hát az ember
fenn marad, elszántan tovább táncol, iszik és nevet, és
megpróbál kifacsarni minden élvezetet az adott estéből.
Egy világ választja el mindezt a windsori kastélytól. Itt, a
Waterloo teremben nagyon kevés jel utal csak a káoszra és a
pusztításra. A híres Lawrence– festményeket levették, és a
helyükre - Fülöp hunyorít, mert nem akar hinni a szemének -
bizarr rajzfilmfigurákat akasztottak. Máskülönben alig változott
rajta valami a múlt század óta. A király a királyné előtt áthajolva
még azt is elárulja Fülöpnek, hogy ugyanezeket a függönyöket
használták Viktória királynő korában a királyi gyerekek
színielőadásaihoz.
Fülöp feje lüktet, és a kegyetlen zakatolás még jobban
felerősödik, amikor valaki kellemetlen hangokat keltve hátratol
egy széket. Áporodottnak, lestrapáltnak érzi magát. Talán
tényleg leteríti az influenza, amit egy nappal korábban
kifogásként használt, hogy ne kelljen eljönnie.
– Menj, és segíts a színdarabbal - sürgette Mountbatten.
– Én aztán nem fogok a színpadon páváskodni, hogy bolondot
csináljak magamból a király előtt!
– Akkor a színfalak mögött próbáld hasznossá tenni magad.
Csak van valami, amihez értesz. Remek lehetőség lenne. A király
meg a királyné nagyra értékeli az ilyesmit.
Minél erőszakosabb Mountbatten, Fülöp annál jobban ellenáll.
Úgy viselkedik, mint a kutya a gyűlölt fürdetés előtt.
– Fülöp, félig már célba értél. - Dickie bácsi nem érti, miért
vonakodik annyira. - A király szerint Lilibet teljesen beléd
habarodott, amikor negyvenegyben náluk jártál. írni is szokott
neked, nem?
– Alkalomadtán. - Fülöp tudja, hogy csak makacskodik, de nem
bír kilépni a saját árnyékából. Erzsébet levelei az
„alkalomadtánnál” jóval gyakrabban érkeztek. És önmaga
számára is meglepő módon megindítónak találta a gyerekesen
megformált betűket, de ezt persze nem fogja bevallani
ambiciózus nagybátyjának. Jobban szereti könnyed színben
feltüntetni a dolgokat. Már azért is hálás, hogy a hercegnő nem
kért tőle fényképet, ami elég zavarba ejtő lehetett volna, és ő
sem tett soha még csak finom utalást sem arra, hogy szívesen
venne egy képmást Erzsébettől. Azzal túl messzire mentek
volna. - ö csak egy fiatal lány, Dickie bácsi. Nincs sok
mondanivalója.
Mountbatten csak legyintett erre.
– Remélem, azért válaszolsz neki.
– Amikor tudok. Nem tudom, észrevetted– e, de háború van.
– Úgy tűnik, táncra meg italozásra mindig van időd az
eltávozásaid alatt - mutatott rá a nagybátyja.
– Hát persze hogy válaszolok neki. - Nem mintha ő maga
fontos dolgokról írt volna ezekben a levelekben.
Igazság szerint nehezére esik felidézni maga előtt Erzsébetet.
Csendes lány volt, állhatatos, értelmes, és mindig ott volt a
családi eseményeken, így az ő Marina unokatestvére és a kenti
herceg esküvőjén is, és természetesen részt vett az apja
koronázásán, amire Fülöp tisztán emlékezett. És egyszer, 1939–
ben kroketteztek a haditengerészeti akadémián, amikor is
Dickie bácsi, az a vén intrikus elintézte, hogy Fülöp vigyázzon a
két hercegnőre, míg a király és a királyné látogatást tett a
kápolnában, ahová Erzsébet és Margit mumpsz vagy kanyaró,
vagy más betegség miatt nem mehetett el.
Fülöp azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy
Mountbatten intézte el a betegséget csupán azért, hogy a király
idősebb lányával összehozza. Nem mintha sok jó sült volna ki
belőle. Erzsébet fájdalmasan szégyenlős volt, Fülöp legalábbis
így emlékszik, és elég tömzsi. Alig tudott pár szót kihúzni
belőle. Ugyanakkor nagyon finom uzsonnát szolgáltak fel a
királyi jachton. Erre emlékszik.
Magasságos isten, hogy fáj a feje! Legalább hozzájuthatna egy
aszpirinhoz, de ilyesmit nem kér az ember akkor, amikor
betessékelik a Bíbor szalonba, ahol a király és a királyné a
vendégeket üdvözölte az előadás előtt.
Fülöp semmit sem szeretne kevésbé, mint végigülni egy
színdarabot. A Waterloo terem olyan hatalmas, hogy
valószínűleg jobb időkben sem lehet teljesen kifűteni, most
meg, hogy a királyi család annyira meg akarta nyitni a vendégei
előtt, egy elektromos melegítőt sem tudtak elhelyezni benne a
háborús szegénység miatt. Irigyen méregeti a királyné bundáját.
Nemcsak fázik, fáradt is. Osla kanapéja nem túl kényelmes
alváshoz. Annyi ásítást elfojtott már az érkezése óta, hogy
belefájdult az arca. Lopva ugyan, de szinte folyamatosan az
orrnyergét csipkedi. Még csak az hiányozna, hogy
elbóbiskoljon. Rosszabb nem is történhetne vele. Minden
vonakodása ellenére tudja, hogy Mount– battennek igaza van; jó
benyomást kell tennie a királyra.
– És a királynéra is! - intette a bácsikája. - Vele nehezebb
dolgod lesz. És nem segíti elő az ügyedet az sem, hogy a
nagyanyád és a nénikéid közönséges skót lányként emlegették.
Ez idáig a királyné maga volt a megtestesült báj, de Fülöp
észrevette, hogy az ajkain játszó kedves mosoly nincs
összhangban kék szemének metsző pillantásával.
A nézőtéren végre kihunynak a fények, és a zenekar játszani
kezd. A zene egyre hangosabb, és Fülöp éppen azon
mesterkedik, hogy lejjebb csússzon a székén, amikor
megmozdul a függöny. Dobszó hallatszik, a színpadon álló
szennyeskosár teteje felpattan, és nem más ugrik ki belőle, mint
Erzsébet hercegnő, az angol trón örököse.
A beálló csendben egy pillanatig úgy tűnik, mintha a hercegnő
egyenesen rászegezné a tekintetét, és ez annyira megdöbbenti
Fülöpöt, hogy visszabámul, majd minden fejfájásról
megfeledkezve elmosolyodik, mert erre készteti a helyzet
abszurditása.
Aztán Erzsébet arcán is felragyog a mosoly - ez újabb
döbbenetként éri Fülöpöt, mert még sohasem látta a lányt így
mosolyogni – , és a kosárból kilépve énekelni kezd. A
combközépig érő kínai zeke igazán szépen domborodik rajta.
Alatta csak egy szatén rövidnadrágot és selyem– harisnyát visel,
ami nem sokat takar meglepően formás lábaiból.
Fülöp nagyot füttyent magában és előredől.
Új keletű érdeklődéssel figyeli, ahogy Erzsébet
keresztülszteppel a színpadon. Az előadás jobb, mint amilyenre
számított, ezt be kell látnia, és azon kapja magát, hogy rendre
felnevet az egyébként faviccnek is gyenge poénokon. Margit
hercegnő nagyon csinos, és minden kétséget kizáróan ő a jobb
előadó. Jobb a hangja és színésznek is kifinomultabb, de Fülöp
pillantása mindig visszavándorol Erzsébetre. Aki határozottan
ragyog.
Ha jól számol, tizenhét éves lehet. Sohasem hitte volna, hogy
két év ennyit jelent. Dickie bácsi ösztökélése, hogy érdemes
odafigyelnie a hercegnőre, már nem is tűnik annyira
bosszantónak.
 Harmadik fejezet

Erzsébetnek olyan érzése van, mintha a teste minden porcikája

mosolyogna, és ez csak fokozódik, amikor megfogja Margit
kezét, és a többi szereplővel együtt meghajol. A függöny tompa
suhogással visszacsusszan a helyére. Erzsébet még sohasem
táncolt ennyire jól, a hangja sohasem szárnyalt ennyire szépen.
Amikor mosónőnek öltözve, zsákvászonból készült ruhában a
Három Napszámos Dalát énekelte Margittal és Cyrillel, szinte
beleborzongott abba, ahogy Fülöp hátravetett fejjel felkacagott.
Görögország hercege ezúttal nem elégedett meg a csukott szájú
mosollyal vagy a halk kuncogással.
Izgalomtól és várakozástól remegve hagyja el a színpadot, de
amikor Fülöp átmegy a színfalak mögé, hogy gratuláljon neki, a
magabiztossága gyorsan elpárolog. Miután hosszú ideig csak
ábrándjaiban látta őt, félelmetesnek találja a személyes
jelenlétét. Magasabb, mint amire emlékezett, a vonásai
megkeményedtek, jeges szeme kékebb, mint valaha. Olyan,
mintha elszippantaná mások elől a levegőt, így Erzsébet légzése
is kapkodóvá válik, az izmai bizseregni kezdenek, és elönti a
kiszolgáltatottság érzése.
A herceg a királlyal és a királynéval érkezik, meg persze az
ijesztően elegáns unokatestvérével, Marina kenti hercegnével,
akinek a szája mindig bágyadt mosolyra görbül, és egzotikus
akcentussal beszél. Erzsébet arra gondol, amikor
koszorúslányként jelen volt Marina és a bácsikája, György
esküvőjén. A szintén jelen lévő Fülöp akkor még fiú volt, egy
idegen, akit Erzsébet a szeme sarkából figyelt. György bácsikája
a múlt évben szolgálatteljesítés közben elesett, de Marina
nagyon bátran viseli az özvegységet. Erőlködés nélkül sikerült
szépnek maradnia, és megőrizte azt a melegséget, kedvességet és
könnyed bájt, amiért Erzsébet egyszerre csodálja és irigyli.
– De jól szórakoztam! - mondja a hercegné, miközben
kedvesen megpuszilja Erzsébetet. - Lenyűgöző voltál, drágám.
 Erzsébet elmosolyodik és megköszöni a dicséretet, majd
megcsókolja a szüleit, de eközben is a mögöttük álló Fülöp az,
aki magára vonzza a pillantását. Nem akar ránézni, és meg is
fogadja magában, hogy nem fog, de mintha két vasgolyó
költözött volna a szeme helyére, amelyet egy mágnes irányít
könyörtelenül. Amikor a többiek továbbállnak, a herceg még ott
marad, és Erzsébet nem tudja, örüljön– e ennek, vagy hagyja,
hogy eluralkodjon rajta a rémület.
– Szerintem is fantasztikus volt - mondja melegen Fülöp. -
Nagyon, de nagyon szórakoztató.
– Köszönöm. - Erzsébet torkát fojtogatni kezdi a régi, gyűlölt
szégyenlősség. Még mindig a zeke van rajta a harisnyával, és a
színpadon viselt hetyke kalapot forgatja a kezében, arra szegezi
a tekintetét. - Mr. Tannar, a Királyi Iskola igazgatója írta a
forgatókönyvet, így igazából az övé az érdem.
– Ezzel nem értek egyet. Egy forgatókönyv fabatkát sem ér jó
színészek nélkül. Az biztos, hogy én nagyon élveztem. Főleg a
mosókonyhás jelenetet. Különösen, amikor arról énekeltek,
hogy a vasaló kiégeti a „néven nem említhető” darabokat.
Fülöp pillantása Erzsébet lábára vándorol. A hercegnő
kényszeríti magát, hogy ne kezdjen el feszengeni, de úgy érzi,
mindene kinn van, és a mosolya hirtelen megmerevedik.
– Igen, Margit és Cyril valóban nagyon jó - mondja végül.
Közben azon tűnődik, mi történt a ragyogással és a jókedvvel,
amelyet a színpadon érzett. Annyira meg akarta mutatni, hogy ő
már nem az a kétbalkezes tizenöt éves lányka, akivel legutóbb
találkozott, erre tessék: a nyelve megbicsaklik, a szája kiszárad,
és minden frappánsnak ígérkező válasz megakad a torkán.
Reménytelen helyzetbe került.
– Szerintem ön is nagyon jó volt - feleli Fülöp, de Erzsébet
akarata ellenére azt kérdezi magától, vajon akkor is így
vélekedne– e a herceg, ha nem ő volna a király idősebbik lánya.
– Kedves, hogy ezt mondja - válaszolja végül merev mosollyal –
, de Margit az, aki igazán elemében érzi magát a színpadon.
– Ön eldöntötte, hogy minden bókot és dicséretet vissza fog
utasítani, nem igaz? - kérdezi Fülöp. Nem lehet azt állítani, hogy
mosolyogna, de amikor Erzsébet rápillant, észreveszi, hogy az
arcán megjelenik egy nevetőránc. A látványtól melegség árad
szét benne, ami, érzi, vörös foltokat fest kisminkelt arcára.
– Nem szeretem az olyan dicséretet, amire nem szolgáltam rá.
Fülöpöt inkább szórakoztatja, mintsem sérti a lány
méltatlankodó hangja.
– És ön szerint mi az, ami miatt valóban dicséretet érdemel? -
kérdezi úgy, mintha tényleg érdekelné a válasz.
Hogy kötelességtudó, gondolja Erzsébet. A szülei biztos ezt
mondanák.
– Jó az étvágyam - mondja végül, mire Fülöp hangosan
felkacag.
– Akkor van bennünk valami közös. Még most is gyakran
eszembe jut az uzsonna, amit a királyi jachton szolgáltak fel
harminckilencben, amikor önök ellátogattak a Királyi
Haditengerészeti Akadémiára. Két banánhajót is megettem.
– És ha jól emlékszem, többtányérnyi garnélát - teszi hozzá
Erzsébet, felbátorodva a herceg nevetésén. - Csoda, hogy nem
lett rosszul.
Fülöp elvigyorodik.
– Megérte volna.
A mosolya égeti a szemét; gyorsan el is fordul.
– Nehéz elképzelni manapság, hogy banánhajót szolgáljanak
fel valahol - mondja egy pillanat múlva. - A háború kezdete óta
banánt se láttam.
– Vannak barátaim, akik saját bevallásuk szerint friss
gyümölcsről álmodnak mostanság.
– Én meg szappanról - mondja erre Erzsébet, mire Fülöp
felvonja a szemöldökét.
– Szappanról?
– A háború előtt, ha egy szappan vékonyodni kezdett,
egyszerűen eldobtuk, és kibontottunk helyette egy másikat.
Olyankor még finomabb illata volt. Rózsa vagy levendula. Most
addig kell használnunk, míg szét nem mállik a kezünkben, és
még az utolsó mocskos töredéket sem dobhatjuk el, hanem oda
kell tenni a többi közé, hogy szükség esetén újra
felhasználhassuk. Ettől persze úgy érezzük, hogy megtesszük a
magunkét, bár ez semmi ahhoz képest, amit másoknak kell
tenniük. így mindig bűntudatom lesz, amikor új szappan után
vágyakozom. Ez az álom csak akkor válhat valóra, amikor véget
ér a háború.
Ezt meg miért mondta el neki? Erzsébet gondolatban
összerándul. Fülöp részt vesz a harcokban. Ismeri a háború igazi
természetét. Nyilván nem fogja lenyűgözni egy szappan után
sóvárgó fruska.
A herceg azonban nem neveti ki, ami kedves tőle.
– Mindnyájunknak szüksége van egy álomra, ami valóra
válhat, amikor befejeződik a háború - vélekedik.
Erzsébet észreveszi, hogy még mindig a kezében tartott
kalapot babrálja, és odadobja a mögötte lévő asztalra.
– Nagyon örülök, hogy velünk tölti a karácsonyt – mondja
bátran.
– Nem annyira, mint én - válaszolja Fülöp. - Dickie és Edwina
elutazott, így nem is igazán mehetnék máshová. Nagyon
magányos karácsonyom lenne, ha nem lehetnék itt.
Erzsébet ebben kételkedik. Elvégre nem bolond. Biztos benne,
hogy Fülöpnek rengeteg barátnője van, akik szívesen meghívták
volna magukhoz az ünnepekre. Tudja, hogy a herceg csak
Mountbatten nyaggatása miatt van náluk. Mindenki ismeri
Dickie bácsi azon terveit, amelyeket a Windsor– házzal való
szövetséggel kapcsolatban szövöget, csak az nem világos
számára, hogy Fülöp miként vélekedik az ambiciózus ötletről.
Erzsébet tudja, hogy ő mit akar.
– Ami azt illeti, elég kevesen leszünk, így mi is szerencsések
vagyunk, hogy ön nincs éppen a tengeren - mondja,
megpróbálva száműzni a hangjából a merevséget.
– A hajómat éppen felújítják, így néhány hónapja már
szárazföldi szolgálatban vagyok.
Tehát már korábban is eljöhetett volna látogatóba, gondolja
Erzsébet tompán. No de mire számított? Igen, alkalomadtán
írnak egymásnak, de attól még nem barátok. Alig ismerik
egymást. Míg a herceg fontos szerepet játszik Erzsébet életében,
Fülöp bármit tervez is a jövőre nézve, Erzsébet tudja, hogy ő
maga jelen pillanatban kevéssé tölti ki a gondolatait.
Lehet, hogy Erzsébet nem tud flörtölni, de épp elég, tisztek
számára adott ebédnek volt a háziasszonya ahhoz, hogy tudja,
hogyan kell társalogni. Azért benne is van büszkeség.
– És? Milyen elfoglaltságokat kap? - kérdezi Fülöptől.
– Főleg tanfolyamokon veszek részt. - Ha Fülöp érzékeli is a
hangjában a hűvösséget, nem adja jelét. - Rettentő unalmasak,
ha őszinte akarok lenni. Alig várom, hogy visszamehessek a
tengerre. Nagyon rossz érzés idekinn malmozni, míg másoknak
nap mint nap harcba kell vonulniuk. - Elhallgat. - Bocsánat, ez
nagyon tiszteletlenül hangzott. Nem azt akartam mondani,
hogy nem örülök, hogy itt lehetek. Mármint Windsorban - teszi
hozzá. – önnel.
Egy pillanatra befurakszik közéjük a csend. Önnel.
Erzsébetben hirtelen tudatosul az arcára felvitt festék
ragacsossága. A selyemharisnyája összegyűrődött, sőt az egyik
bokáján meg is csavarodott, a zekéje gallérja kidörzsölte a
nyakát.
– Értem - mondja, és elővarázsol magából egy apró, merev
mosolyt. Crawfie a közelben ólálkodik, és mögöttük egyre
hangosabbá válik az izgatott, boldog csacsogás. Ami csak egyet
jelenthet. A szülei már nincsenek itt.
A jelmezére mutat.
– Jobb lesz, ha átöltözöm - mondja, és maga sem tudja, hogy
örül– e vagy szomorú, amiért véget vet a beszélgetésnek. Van
valami Fülöpben, ami idegessé teszi. Akarata ellenére vonzódik
hozzá. Egy ménre emlékezteti, ami egyszerre pompás és
veszélyes: szeretne felpattanni rá, bár tudja, a ló bármikor
ledobhatja.
– Természetesen. - Fülöp hátralép. - Remélem, később még
találkozunk.
– Igen. - Erzsébet szája mesterkélt mosolyra húzódik.
– Alig várom.
 Negyedik fejezet

Dickie bácsi biztosan rosszul értékelte a helyzetet, gondolja

Fülöp, amint Erzsébet elfordul tőle. Nem sok bizonyítékát látta
annak, hogy a hercegnő odalenne érte. Kifejezetten merevnek és
komolynak tűnt... de mégis... biztos benne, hogy egy– egy
villanásnyi izgató melegséget és humort is látott a szigorú álarc
mögött.
Izgalmas dolog lenne előcsalogatni ezt az oldalát, gondolja
Fülöp, ahogy végigsétál a sötét, rideg folyosón.
Erzsébet felnőtt, ez egészen biztos, de még mindig nagyon
fiatal. Fülöp arra gondol, hogy a hercegnő nem olyan szépség,
mint Osla, de formás. Az alakja szemre– való, a bőre gyönyörű, a
szeme pedig egészen különös - tiszta, igazi kék. És amikor a
színpadon volt, a mosolyától átmelegedett a hideg Waterloo
terem. Fülöp maga is meglepődik, de azt reméli, hogy lesz
alkalma hasonló mosolyokra fakasztani.
A folyosó végén megáll. Jobbra vagy balra? A mindkét
végükön ajtóval lezárt folyosók a kastély ezen részén szinte
végtelennek tűnnek. A windsori kastély lakóira is ugyanúgy
vonatkoznak az elsötétítési rendelkezések, mint mindenki
másra, így csak egy– egy, egymástól elég messzire elhelyezett
villanykörte világítja meg előtte az utat, és inkább azokat követi,
semmint az idősödő, buzgó inast, aki felajánlja neki, hogy viszi a
táskáját.
– Nekem is van kezem - utasítja el kurtán.
Az inas megbántottnak tűnik, de Fülöp úgy sejti, hetven felett
járhat. Hogy nézne ki, ha egy idős ember kínlódna a táskájával a
mérföld hosszúságú folyosókon, ő meg üres kézzel slattyogna
utána?
Most mégis csak a makacs büszkesége akadályozza meg
Fülöpöt abban, hogy visszamenjen az öreghez segítséget kérni.
Amikor végre megtalálja a szobáját - az ajtaján egy ő királyi
fensége Fülöp, Görögország hercege feliratú tábla lóg – ,
kipakolja a táskáját, és az ágyra teríti azt a kevés holmit, amit
magával hozott. Istennek legyen hála az egyenruháért, gondolja,
miközben grimaszolva szemügyre veszi viseltes zoknijait, majd
az alsóneműjével együtt a komód tetejére hajítja őket. Az
alkalmi zakóját már fényesre hordta, a nadrágján foltok
éktelenkednek. A lakáj, akinek abban a kétes szerencsében lesz
része, hogy őt szolgálja, nem lesz elragadtatva a ruhatára láttán.
A ruháit félretolva ledobja magát az ágyra és cigarettára gyújt.
Az ország háborúban áll, nyugtatja magát, miközben
füstkarikákat fúj a hideg levegőbe. Nem várhatják el tőle, hogy
makulátlan öltözékben jelenjen meg. Semmi esetre sem
engedhet meg magának új ruhákat, még akkor sem, ha sikerülne
szert tennie ruhajegyre. A királyi család kénytelen lesz elfogadni
olyannak, amilyen.
Nem mintha a windsori kastélyban luxuskörülmények
uralkodnának. Kívülről nézve talán impozáns képet mutat, de
odabenn a vastag kőfalak miatt elviselhetetlenül hideg van, és
raktárba elhelyezett kincsei nélkül inkább hasonlít szigorú
erődhöz, mint királyi palotához. A képekkel együtt a csillárokat
is levették. A lakosztályok egy részében huzattal takarták le a
bútorokat, és némelyiket irodává alakították. Azt mondták neki,
hogy a kastély hálószobáiban sem engedélyezett a tűzrakás, és
az egyetlen fényforrása egy alig pislákoló villanykörte. Az
elsötétítések és élelmiszerjegyek világában szükség van arra,
hogy a királyi család példát mutasson és osztozzon az ország
nyomorában, így itt sokkal kellemetlenebbek a körülmények,
mint Mountbattenék londoni lakásában.
De hát ő nem azért van itt, hogy kényelemben legyen,
emlékezteti magát Fülöp. Azért van itt, hogy elnyerje a
hercegnő kegyeit.
Egy ideig még cigarettázik, hogy elterelje a figyelmét a
hidegről. Ha őszinte akar lenni, be kell látnia: rosszul érinti,
hogy Erzsébet nem mutatott iránta nagyobb lelkesedést. A nagy
műgonddal megírt levelek után azt feltételezte, hogy a lány
nagyobb örömmel fogadja majd. Ez hiba volt.
Bosszantó belátni, hogy a nagybátyjának mégiscsak igaza
lehetett, amikor kierőltette belőle azt a látogatást, hogy még
idejekorán dűlőre juthassanak Erzsébettel. Tény, hogy van a
lányban valami hűvösség, valami tartózkodás, ezt Fülöp tisztán
látja, még akkor is, ha nem számított rá. Lehet, hogy a
tervezettnél nagyobb erőbedobásra lesz szüksége ahhoz, hogy
elbűvölje.
Persze még nem kell elköteleznie magát. Fülöp elnyomja a
cigarettáját és összekulcsolja az ujjait a feje alatt. Semmi sem fog
történni, amíg véget nem ér a háború, ami jó is, mert ő még nem
áll készen arra, hogy megállapodjon. Még csak huszonkét éves.
Másfelől viszont herceg is. Erzsébet pedig hercegnő. Egy nap
mégiscsak meg kell házasodnia, ahogy a lánynak is. Ennél
sokkal rosszabbul is járhatna.
Monte– Carlóban élő apjára gondol, a kirojtosodott kabátjára.
Az anyjára, aki abban a lecsupaszított lakásban tengődik
Athénban, és eltékozolja az ékszereit, hogy élelmet vehessen
magának meg a nála is szegényebbeknek. Fülöp kilencéves kora
óta tudja, hogy csak önmagára számíthat. Nem lesz nagy
öröksége. Csak a rangja van, és semmi más.
Erzsébet ugyanakkor Anglia trónjának várományosa, a
rengeteg földé, gazdagságé meg kincsé, ami ezzel jár. Ha
feleségül veszi, nagyobb biztonságban tudhatja magát, mint
amilyenben valaha része volt.
Ennek azonban ára van.
Az ár: feleségül venni egy olyan lányt, akit alig ismer. Élete
végéig jól kell viselkednie, és mindig csak másodhegedűs lesz.
Fülöp már a gondolatot sem találja elviselhetőnek.
És természetesen fennáll a lehetőség, hogy Erzsébet nem
akarja őt.
Az állát vakargatja, próbálja megragadni, mit vált ki belőle ez a
lehetőség.
Erzsébetnek meg kell házasodnia, és trónörököst kell szülnie.
Hány herceg van, aki megfelel az elvárásainak? Miért ne őt
választaná?
Fülöp egy sóhaj kíséretében ülő helyzetbe tornássza magát.
Ideje átöltözni.
 Tudja, hogy mit kell tennie. Más kérdés, hogy meg akarja–e
tenni.
 Ötödik fejezet

A szalonban, ahol a király és a királyné vendégei gyülekeznek a

vacsora előtti italhoz, meggyújtották a kandallóban a tüzet.
Mintha megegyeztek volna, mindenki ott tolong, hogy a lehető
legnagyobb mértékben részesüljön a lángok melegéből.
Erzsébet az egyik legjobb barátjával, Porchey– val beszélget,
aki ugyanolyan szenvedélyesen szereti a lovakat és a
versenyzést, mint ő. Porchey jó társalgó. Erzsébet vele mindig
könnyen megtalálja a hangot. Az ő társaságában sohasem akar
összeakadni a nyelve. A mosolya nem merevedik meg, és a
gyomra sem szorul össze.
Mindez csak akkor következik be, amikor Fülöp is ott van.
Kényszeríti magát, hogy ne nézzen minduntalan az ajtó felé,
az érkezését várva. Szándékosan elfordul és megigazítja a vállán
a hideg ellen viselt prémstólát. Nem túl régóta vehet csak részt
az esti összejöveteleken, és egy kicsit mindig úgy érzi magát,
mintha az anyukája ruháit viselné.
Éppen nevet valamin Porchey– val, amikor érzi, hogy
bizseregni kezd a háta, és ahogy minden fogadkozása ellenére
hátrapillant, azonnal észreveszi a belépő Fülöpöt.
A haditengerészeti egyenruháját viseli, és olyan energia árad
belőle, hogy szinte szikrázni kezd körülötte a levegő.
Erzsébetnek a puszta látványtól elakad a lélegzete, és a szíve
nyugtalan kalimpálásba kezd a bordái mögött.
Egy láthatatlan jelzésre szinte mindenki a belépő felé fordul.
Fülöpöt látszólag hidegen hagyja az érkezésekor beálló rövid
csend, amit a király tör meg azzal, hogy a herceghez lép, és
miután üdvözli, bemutatja őt a személyi titkárának, Tommy
Lascellesnek. Tommynak szigorú pillantása és nyugtalanító
modora van, de Fülöp a jelét sem adja annak, hogy megijedne
tőle, épp ellenkezőleg. Könnyed társalgásba kezd, miközben
elvesz egy pohár italt az egyik inastól, akit a nyugdíjból hívtak
vissza a háború idejére.
 A király ott áll mellettük, Erzsébet az életerős Fülöp mellett
fáradtnak és kicsinek látja.
– Ki ez? - kérdezi a lány pillantását követve Porchey.
– Fülöpre gondol? - Erzsébetet büszkeséggel tölti el, hogy meg
tudja őrizni a hangja semlegességét.
– Á, az egyik Mountbatten, ugye?
– Anyai ágon. A görög királyi család tagja. Az unokatestvére,
György Görögország királya, de jelenleg az egész család
száműzetésben él.
Porchey Fülöp haját nézegeti.
– Nem igazán görögös - jegyzi meg kétkedő hangon.
– Inkább úgy néz ki, mint egy átkozott viking.
– Azt hiszem, rokonságban állnak a dán királyi családdal is.
Meg az orosszal.
Porchey– t nem nyűgözi le, amit hall, ő igazi arisztokrata,
Carnavaron grófjának az örököse, ízig– vérig brit.
– Jöjjön, bemutatom neki - ajánlja Erzsébet éppen akkor,
amikor Fülöp elfordul Tommytól és a királytól, és elszánt
léptekkel elindul felé. Erzsébet, bár a szíve ki akar ugrani a
helyéről, az arcára erőltet egy ragyogó mosolyt.
– Üdv - köszönti.
– Nagyon csinos - mondja Fülöp, és világos szemeivel tetőtől
talpig végigméri a fiatal hercegnőt. - Jól áll önnek a kék - teszi
hozzá apró mosollyal, amitől Erzsébet arcát elfutja a pír. Érzi,
hogy Porchey megmerevedik mellette.
– Köszönöm - feleli idegesen. - Ha őszinte akarok lenni,
szívesebben lennék lovaglónadrágban és pulóverben.
Fülöp érdeklődve felvonja a szemöldökét, mire Erzsébet
megköszörüli a torkát.
– Nem hinném, hogy találkozott volna Lord Porches– terrel,
Henryvel, akit mindenki csak Porchey– nak szólít. Porchey,
bemutatom önnek Fülöpöt.
Amikor a két férfi kezet fog, Erzsébet úgy érzi, mintha két
egymást kerülgető, felborzolt szőrű kutya közé szorult volna.
– A testőrségnél szolgál? - kérdezi Porchey egyenruhája felé
biccentve Fülöp.
 – Igen.
– És? Volt már a háborúban?
Porchey válaszában van valami fogcsikorgatás– féle:
– Nem, még nem. Tartalékos vagyok a gránátos zászlóaljban, a
fő feladatom azonban az uralkodó védelme.
– És az uralkodó lányáé - teszi hozzá Fülöp egyikükről a
másikra pillantva.
– Porchey fantasztikus lovas - szúrja közbe gyorsan Erzsébet,
hátha ezzel elejét tudja venni az ellenségeskedésnek.
– Valóban?
– Ön lovagol? - kérdezi Porchey Fülöptől.
– Nem - válaszolja Fülöp. - Én a sebesebb dolgokat kedvelem. A
gyors autókat meg a gyors hajókat.
– Én is szeretem a sebességet - mondja Porchey, majd
hozzáteszi: - Lóháton.
– Ahogy én is - fűzi hozzá sietve Erzsébet. - Emlékszem, amikor
a nagyapám odavitt a lovaihoz Sandring– hamben, és
megengedte, hogy megsimogassam Rivaldát, az egyik
kedvencét. És alig egy éve csak, hogy elkísértem a papát
Backhamptonba az istállókhoz, ahol egy üdvözlésre megálltunk
Nagyvad mellett. Egész nap nem mostam utána kezet.
– És ön? - pillant kihívóan Fülöpre Porchey. - Ahhoz képest,
hogy haditengerész, elég messze van a tengertől.
– Szárazföldi szolgálatban vagyok. Egyébként meg konvojokat
kísérek. Többek között azokat a kereskedelmi hajókat, amelyek
Rosythból és Sheernessből szoktak kifutni.
– Nem ezt nevezik „Ellenséges Folyosónak”? - kérdezi Erzsébet.
Fülöp meglepetten vonja fel a szemöldökét.
– Ön nagyon jól informált.
Egy lányhoz vagy egy tizenhét éveshez képest? Erzsébetre
mindkettő igaz, de ő tudja, hogy több ennél.
– Azt hiszem, muszáj annak lennem. - Azt nem akarja az orrára
kötni, hogy már csak a levelein keresztül is követte a mozgását.
Hogy van egy világtérképe, amelyen rajzszöggel jelöli a hajója
útvonalát. Ettől úgy érezte, kapcsolatban áll vele.
 Két éve, amikor Fülöp uzsonnán járt Windsorban, Erzsébetet
és Margitot teljesen lenyűgözte a nemtörődömsége és az, ahogy
a kalandjairól mesélt. Ezután kérdezte meg tőle szégyenlősen
Erzsébet, hogy írhat– e neki, és magánkívül volt a boldogságtól,
amikor a herceg azt felelte, hogy nagyon örülne a leveleinek. De
hát mi mást mondhatott volna? Alkalmanként még
válaszolgatott is neki. Erzsébet már azt hízelgőnek találta, hogy
Fülöp időt szakított a levelek megírására, legalábbis ezt
mondogatta magának, miközben hiába keresett a rongyosra
olvasott oldalakon utalásokat arra, hogy Fülöp többet lát benne,
mint nagyon távoli rokont.
– Próbálom figyelemmel kísérni, hogy mi történik a világ
háborús helyszínein - teszi hozzá, bár titokban összerándul a
szavait átszínező fellengzősségtől.
Pedig igazat mond. Az apja nevében a világ minden részében
harcolnak emberek. És eljön a nap, amikor az ő nevében teszik
majd ugyanezt. A legkevesebb, hogy megpróbálja figyelemmel
kísérni a történéseket.

Szinte megkönnyebbül, amikor az anyja, aki szokásához híven

késve érkezik, odainti magához Porchey– t. ő az egyik kedvence.
Erzsébetnek nem kellene tudnia, de az anyjának van egy listája a
tizenegy legalkalmasabb férjjelöltről a lánya számára, és ezen
Porchey neve is szerepel. Nem titok, hogy egy Erzsébetéhez
hasonló háttérrel rendelkező arisztokratához szeretné
hozzáadni a lányát.
Erzsébet nagyon kedveli Porchey– t, de nem tudja elképzelni,
hogy a felesége legyen. Pedig barát. Biztonságos választás lenne.
És tudja róla, hogy kedves is. Mindez, készséggel belátja, jó, ha
megvan egy férjben, de ha Porchey– val kötne házasságot, akkor
az életében minden ugyanúgy folytatódna, ahogy eddig is
zajlott. És Erzsébet kész a változásra.
Azt tudja, hogy számára nem a biztonság a legfontosabb, azt
azonban nem, hogy elég bátor– e valami veszélyeshez.
Fülöp nem tűnik biztonságosnak.
 Pedig nem csinál semmit, csak álldogál egy pohár whiskyvel a
kezében, Erzsébet mégis úgy érzi magát, mintha egy szakadék
peremén egyensúlyozna, részben rettegve, részben az után
vágyakozva, hogy kilépjen az ismeretlenbe.
Nem jellemző rá a szeszélyesség, ám Fülöp rémültté, idegessé
teszi. Olyanná válik a jegeskék szem izzásában, mint egy fiatal
csikó.
És még sohasem érezte magát ennyire elevennek.
– Régóta ismeri Porchey– t? - kérdezi Fülöp, és Erzsébet
megesküdne rá, hogy féltékeny.
– Gyerekkorunk óta. Mindketten szeretünk lovagolni és
versenyezni, órákig képesek vagyunk elbeszélgetni egy
telivérről. Mindketten szívesebben lennénk az istállóban, mint
bármilyen vacsorapartin.
– Talán azok a partik, amelyekben eddig része volt, nem voltak
igazán szórakoztatóak - jegyzi meg Fülöp.
Erzsébet elfordítja a fejét.
– Lehet.
– Örültem a leveleinek - mondja váratlanul Fülöp.
– Ó... Tényleg? Pedig elég unalmasnak találhatta őket.
– Egyáltalán nem.
Csak udvariaskodik, gondolja Erzsébet, és amikor
megkockáztatja, hogy újra ránézzen, már biztos benne, hogy
igaza van. Fülöp arca nem is lehetne semlegesebb. De mi mást is
mondhatna? Hogy érdekelhette volna bármi abból, amit ő a
leveleiben leírt neki?
– Nem túl izgalmas az élet errefelé, így nincs nagyon miről írni
- mondja Erzsébet, mert jelezni akarja, hogy megérti. - Tanulás.
Lovaglás. Kutyasétáltatás. Néha meghívjuk a tiszteket ebédre, és
a papa meg a mama visszajön a hétvégére, ami nagyon jó, de...
alapvetően egyhangú az életünk, főleg ahhoz képest, amit ön
csinál.
 Hatodik fejezet

Egyhangú? Fülöp inkább elviselhetetlenül unalmasnak

mondaná. Erzsébet leveleit igazából üresnek, de kedvesnek
találta, és most először tűnődik el azon, hogy milyen lehet egy
trónörököslány élete, aki a kastély fogságában éli meg a
háborút, túlbuzgó szolgák vigyázzák minden lépését és fosztják
meg minden élvezettől. A társasági élet csúcspontját az ebédre
meghívott tisztek szórakoztatása jelenti számára. Ha
mindegyikük olyan begyöpösödött, mint az ifjú Lord
Porchester, akkor halálosan unalmasak lehetnek a hercegnő
mindennapjai.
Ellenszenvesnek találta Porchey– t. Volt valami átkozottul
birtokló abban, ahogy ott állt Erzsébet mellett. Nem mintha
izgatná, hogy milyen könnyed beszélgetést folytatott a két fiatal,
amikor ő belépett. Az első dolog, amit meglátott a lányon, az
arcát beragyogó leplezetlen mosoly volt, és ez szinte sokkolta...
Fülöp magának sem tudja megmagyarázni, hogy mi volt az az
apró valami, amit érzett, de mintha egy pillanatra elakadt volna
a lélegzete.
Erzsébet arcáról határozottan lehervadt az a gyönyörű mosoly,
amikor meglátta őt. És ez sem tetszett neki.
Azt akarja, hogy Erzsébet őrá mosolyogjon úgy, mint Porchey–
ra.
Talán, tűnődik, még annál is keményebben kell dolgoznia a
hercegnő kegyeiért, mint eredetileg gondolta.
– Mindig örömmel hallottam önről, bármiről írt is - mondja. -
És mindig nagy meglepetést szerzett a csomagjaival.
– Éppen ebben reménykedtem. Hogy megörvendeztetik az
otthonról kapott hírek - válaszolja Erzsébet.
Otthon. Ez a szó súlyos kőként hever Fülöp gyomrában.
Mindenki oly könnyen használja. Otthon. Annyi minden
kötődik hozzá. Kényelem és biztonság. Meghittség és
összetartozás. Egy hely, ahol önmagad lehetsz, ahol nem kell
mások kedvében járnod, és azt mondhatsz, amit csak akarsz.
Fülöp legalábbis ilyennek képzeli az otthont. Utoljára akkor volt
benne része, amikor kisfiúként Párizsban élt.
Nem mintha ezt Erzsébetnek tudnia kellene. Azt akarja, hogy a
lány erősnek és rendíthetetlennek lássa, ne egy kisfiúnak, aki
otthonra vágyik.
– És így is volt - feleli inkább, és Erzsébet elpirul egy kicsit,
talán az örömtől.
– Akkor jó. Jó érzés olyasmit tenni, amivel örömteli
pillanatokat szerezhetünk valakinek. Néha teljesen
kétségbeesem, hogy nem tehetek többet másokért.
Megkérdeztem a papát, hogy jelentkezhetem– e önkéntesnek a
Kiegészítő Területi Szolgálathoz, de úgy véli, számomra az a
biztonságos, ha itt maradok és zoknikat kötögetek. - Vág egy
grimaszt. - Annyira utálok kötni! Próbálkozom, de nagyon
gyatra darabok kerülnek ki a kezem alól.
Fülöp elneveti magát.
– Csak annyit mondhatok, hogy nagyon örülünk mindennek,
amit kapunk. A zokniknak, sálaknak és egyebeknek.
– Én akkor is szeretnék ennél többet tenni. Sok velem egykorú
lány a frontvonalban teszi a dolgát.
Fülöp a lerombolt utcákra gondol, a házakra, amelyeknek
lecsupaszított falain cafrangokban lóg a tapéta. A mindennapi
élet mocskára és pusztítására, az árnyak közt ólálkodó
fosztogatókra. A sötétségben a semmit markolászó emberekre,
amint megdermednek a kegyetlen hangon felvisító szirénák
hallatán. A légelhárító fegyverek kétségbeesett ropogására,
miközben keresőfények pásztázzák végig az éjszakai égboltot.
De még ezeknél is sokkal rosszabb a célpontjuk felé tartó
bombák ördögi fütyülése és a csupán pillanatokig tartó
kísérteties csend a robbanás előtt.
Egyszer az unokatestvérével, Daviddel gondtalanul hazafelé
tartottak egy éjszakai klubból. Útközben egy olyan házhoz
értek, amelyet percekkel korábban ért találat. Odamentek
segíteni, de mivel elég sokat ittak, inkább csak láb alatt voltak.
Fülöp nem is nagyon emlékszik semmire, csak egy emberi
testről leszakadt kézre, ami olyan benyomást keltett benne,
mintha valaki szándékosan hajította volna a füstölgő
romhalmaz tetejére. A kéz egyik ujja egyenesen rá mutatott,
mintha őt hibáztatná valamiért, amit nem is ő követett el. Szinte
még most is érezni véli annak a robbanásnak a füstjét és a
becsapódást követő rettenetét.
Most nem bombatámadás helyszínén táblából, emlékezteti
magát Fülöp. Visszapislogja magát a jelenbe, a windsori
kastélyba, a kezében tartott italhoz és a hercegnőhöz, akinek
udvarolnia kell, és azt látja, hogy Erzsébet őt figyeli. A szeme
nagyon tiszta és nagyon kék. Mintha mélyebbre látna vele a
kelleténél.
Fülöp magára erőltet egy mosolyt.
– Ne akarjon ott lenni. Nem biztonságos.
– De hát ön is ott van.
– Én nem vagyok olyan értékes, mint ön.
Erzsébet felsóhajt, és félretol a homlokából egy hajtincset.
– Azért én nagyon szeretnék tenni valamit.
– És tesz is - mondja önmagát is meglepve Fülöp. – Ön ad
nekünk reményt. Nagyobb szükségünk van önre, mint hinné.
– Köszönöm - mondja ellágyultan Erzsébet. - Most már nem
érzem magam annyira haszontalannak.
– És ha már itt tartunk, nem mondhatjuk, hogy itt sem
fenyegeti semmiféle veszély. Én is megkaptam az utasításokat
arra vonatkozóan, hogy miként jutok el az óvóhelyre. Bár
kétlem, hogy szükség esetén odatalálnék; a hálószobám felé
vezető úton is többször eltévedtem - teszi hozzá Fülöp, mosolyt
csalva Erzsébet arcára.
– Nem könnyen ismeri ki magát itt az ember, igaz? Főleg nem
elsötétítés idején. A háború korai éveiben gyakoroltuk, hogy mit
kell majd tenni, ha támadás esetén menekülni kényszerülünk -
meséli Erzsébet. - Sötétben kellett lefutnunk a páncélozott
autókhoz. A számunkra kijelölt kocsiba nem fér be más, csak
Margit, én meg Crawfie, illetve némi poggyász. Valamint
egyetlenegy corgi.
– Nagy dilemma lehetett, hogy melyiket vigyék magukkal a
sok közül.
 – Ahogy mondja!
Fülöp a legszívesebben a levegőbe bokszolna. Erzsébet
mosolya ritkaságnak számít, de érdemes kivárni.
Kimondatlan egyetértéssel új mederbe terelik a háborúról
folytatott beszélgetést.
– Tényleg, hol vannak a kutyák? - kérdezi Fülöp. – Olyan sokat
mesélt róluk a leveleiben, arra számítottam, bírókra kell majd
kelnem velük, hogy önhöz férjek.
Hogy önhöz férjek. Nem helyes ilyen szófordulatokat
használni egy hercegnővel szemben, korholja magát
gondolatban Fülöp. Dickie bácsi móresre tanítaná, ha hallaná!
Finomabban, fiacskám, finomabban. Szinte hallani véli
Mountbatten hangját.
Szerencsére Erzsébet érzékeli, hogy csak viccel, bár ha hinni
lehet az arcát elfutó pírnak, lehet, hogy megdöbbentette egy
kicsit az egyértelmű utalás a férfi jelenlétének okára.
– Terelőkutyák - mondja végül Erzsébet, szorosabbra vonva a
vállán a stólát, ami rögtön vissza is csúszik a karjára. - Az
embereket is terelni akarják, ezért oda– odakapnak a
bokájukhoz, egyszóval elég rakoncátlanok tudnak lenni. Tartsa
szerencsének, hogy ma estére elzártuk őket.
– Ez tényleg mázli - dünnyögi Fülöp, de a figyelmét közben a
hercegnő karjait fedetlenül hagyó, ide– oda csúszkáló stóla köti
le. Azon tűnődik, milyen érzés lenne a helyére illeszteni az
engedetlen darabot. A lány bőre biztosan meleg, a szőrme pedig
puha. Az ujjai már az érintés gondolatától is bizseregni
kezdenek, a szája pedig annyira kiszárad, hogy muszáj
belekortyolnia a whiskyjébe.
Önmaga számára is váratlan, hogy mennyire izgató– nak
találja a hercegnőt, aki hol elpirul, hol értelmesen társalog, aki
hajlamos visszautasítani a bókokat, kutyákról és kötögetésröl
csacsog, és szemmel láthatóan nincs tudatában a vonzerejének:
a puha, fehér bőrének, a szemet gyönyörködtető formáinak, a
szája csábító ívének.
– Örülök, hogy velünk tölti a karácsonyt - mondja most
váratlanul, és Fülöp elmosolyodik.
– Hát még én!
 Hetedik fejezet

A királyi étkezőben esznek. így, hogy a teljesen behúzott

bársonyfüggönyök tökéletesen kirekesztik a téli éjszakát, szinte
olyan, mint amilyen a háború előtt volt, gondolja Erzsébet.
Lehet ugyan, hogy kicsit kevesebb hasáb pattog a kandallóban
és a mennyezetet meg a falakat díszítő aranyozás megkopott, de
a termet megvilágító fény annyira tompa, hogy ezt alig lehet
észrevenni. A kandalló melletti két hatalmas tükörből
visszaverődő, imbolygó gyertyalángok meleg fénnyel vonják be
az ezüstkereteket, a mahagónifelületeket pedig olyan csillogóra
fényesítették, hogy tisztán láthatóvá válik rajtuk a felettük lógó,
makulátlan kristálycsillárok tükörképe.
Maga az étel nem igazán méltó a környezethez, de a szülei
büszkék arra, hogy élelmiszerjegyből szereznek be mindent,
mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy időnként vad is
kerül az asztalukra a királyi birtokokról. Most is küldtek néhány
fácánt Sandringhamből, amiket roston sütve, a kastély kertjében
termesztett zöldséggel körítve készített el a szakács. Mint az
országban mindenki, ő is megpróbálja a lehető legtöbbet
kihozni abból a kevés alapanyagból, amihez hozzájut.
Erzsébet számára már ez is nagy változás a szokásos
vacsorákhoz képest. Elégedetten ül az asztalnál, és hagyja, hogy
körülölelje a beszélgetés. Fülöp felé terelődnek a gondolatai.
Mit is mondott a kutyákkal kapcsolatban? Arra számítottam,
bírókra kell majd kelnem velük, hogy önhöz férjek. Erzsébet
még mindig nem tudja, mit gondoljon erről az egészről. Az
egyik fele bántónak találja: mintha Fülöp azt gondolta volna,
hogy csak be kell sétálnia a szobába, és átadják neki őt, mint egy
csomagot. Erzsébet nem olyasvalaki, akihez „hozzáférhetnek”
mások. Elvárja, hogy trónörököst megillető tisztelettel bánjanak
vele.
A másik fele azonban, ahogy azt vonakodva bevallja magának,
üdítőnek találta ezt az arroganciát.
 Fülöp nem olyan, mint a többi férfi. Most is muszáj
odafigyelnie arra, amit a papának mesél. Hogy a hajója ellen
zuhanóbombázást hajtottak végre valahol Szicília partjainál.
– Három ellenséges gép közeledett a Wallace felé – mondja, és
nem Erzsébet az egyetlen, aki erre felkapja a fejét. A herceg
arckifejezése egyszerre éber és vidám, a gesztusai szélesek. A
mindig tisztelettudóan, diszkréten mozgó udvaroncokhoz
képest kifejezetten lehengerlő, de úgy tűnik, a királyt ez nem
zavarja. - Az első gondolatunk a fedezék volt, de az első Stuka
nem találta el a hajót. Arra gondoltunk, hogy szerencsésen
megúsztuk, de behúztuk a nyakunkat, mert már jött is a
második, elég alacsonyan. - A kezét, hogy demonstrálja, amit
mond, laposan végighúzza a tányérja felett. A mosolya az egész
arcát beragyogja. - Az sem talált el bennünket. És ha hiszik, ha
nem, a harmadik pilóta sem! Vagy fél órán át dobálták ránk a
bombákat, és egyetlen találatot sem kaptunk.
A király hangosan kacag. Tetszik neki Fülöp, állapítja meg
megkönnyebbülten Erzsébet.
– Végül már a fedélzetről gúnyoltuk őket - folytatja Fülöp. -
Egy idő után feladták, de az is lehet, hogy kifogytak a
munícióból. Persze azért nem hiszem, hogy a Luftwaffe ennyire
gyatra. Szerintem csak másnaposán repültek.
– Senki sem sérült meg? - kérdezi Erzsébet, amikor Fülöp
odafordul felé.
– Egy karcolás sem esett rajtunk. Egyikünkön sem. Ami nem
mondható el a pilóták önbecsüléséről. Gondolom, még jó kis
leszúrást, bocsánat, dorgálást is kaptak a bázison.
– De ahogy hallom, a későbbiekben nem volt ennyire könnyű
dolguk - jegyzi meg Erzsébet apja.
Fülöp a kezébe veszi a kést meg a villát.
– Nem. Volt néhány hajmeresztő pillanatunk.
– Dickie mesélt valamit egy tutajról - mondja a király.
– Ja, arról... Akkor tényleg csak a puszta szerencsén múlott,
hogy nem maradtunk ott.
Erzsébet látja, hogy nem szeretné hősként feltüntetni magát.
– Mi történt? - kérdezi.
 Fülöp habozik, de aztán a király biztatására belevág a
történetbe.
– A Wallace a kanadaiak partra szállását fedezte Szicíliában -
kezdi. - El tudják képzelni, mennyire dühítette ez a németeket,
így állandóan a nyakunkra küldték a Stukáikat, szóval szinte
folyamatosan készenlétben álltunk. Azon a bizonyos estén
szokatlanul nagy volt a csend, és az eget beragyogták a csillagok.
Minden más alkalommal gyönyörű estének számított volna, de
számunkra nem is teremthetett volna rosszabb körülményeket.
A hold megvilágította a nyomvonalunkat, mi több, egyetlen
hosszú ezüsthíddá varázsolta. Ennyi erővel akár fényjeleket is
adhattunk volna egy felénk tartó pilótának. Mondanom sem
kell, kiszúrt bennünket egy német bombázó. Az lett volna a
furcsa, ha nem ez történik. A hajónk egyik oldala találatot
kapott. A repülő akkor elment, de tudtuk, csak idő kérdése, és
visszajön, és valószínűleg erősítést is hoz magával. Tisztában
voltunk azzal, hogy kiváló célpont vagyunk. Azt, hogy melyik
irányból fognak jönni, nem lehetett előre megmondani, ők
könnyen észrevették bennünket a vízen, mi viszont nem
láthattuk őket a sötétben. Olyan érzés volt, mint amikor
szembekötősdit játszik az ember. Tudja, hogy valaki el fogja
kapni, de nem tudja, merről érkezik az illető.
Erzsébet leteszi a kését meg a villáját. Szinte látja a férfiakat a
fedélzeten, amint feszülten várják a következő támadást, és az
égboltot figyelik meredten, hogy mikor hangzik fel a
repülőgépek zúgása, amit sokáig elnyom a hajó oldalán megtörő
hullámok robaja.
Az egész asztaltársaság elhallgat; mindenki Fülöp történetére
figyel.
– És mit csináltak? - kérdezi a királyné.
– Azt találtuk ki, hogy összeütünk fából egy tutajt – válaszolja
Fülöp. - Tudtuk, hogy nincs sok időnk. Percek alatt sikerült
elkészítenünk, gyorsan leeresztettük a vízbe, és felgyújtottuk.
Aztán teljes sebességgel elindultunk. Jó öt percig mentünk, mire
eléggé biztonságban éreztük magunkat ahhoz, hogy leállítsuk a
motorokat.
 – Hogy ne legyen nyomvonal - vonja le a logikus
következtetést bólogatva a király. A maga idejében ő is a
haditengerészetnél szolgált.
– Pontosan, uram. Máskülönben kitehettünk volna magunkra
egy molinót azzal a felirattal, hogy „gyertek csak, gyertek, itt
vagyunk”. - Fülöp iszik egy korty bort. - Ott lapultunk a
sötétben. A hajó finoman ringott alattunk, és vágni lehetett a
csendet. Senki sem szólt egy szót sem. Mindannyian arra
vártunk, hogy visszajöjjenek a németek. Nem tudom, mennyi
idő telt el. Úgy tűnt, hogy órákat töltöttünk a várakozással, de
nem lehetett annyi. Aztán egyszer csak meghallottuk a repülőt.
Elhallgat. Erzsébet azon kapja magát, hogy visszafojtja a
lélegzetét.
– Nem szégyellem bevallani, hogy lélegezni sem mertem,
nehogy felhívjam magunkra a pilóta figyelmét – folytatja Fülöp,
mintha olvasna Erzsébet gondolataiban, és halványan
elmosolyodik. - Nem mintha számított volna. A következő
pillanatban ugyanis felvisított egy bomba... de hála istennek
nem felénk tartott. A pilóta bizonyára meglátta a lángokban álló
tákolmányt, amiről azt hitte, hogy a hajónk, amit korábban
eltalált, és ledobott egy bombát, hogy végleg eltüntesse, ami
szerinte a Wallace– ból megmaradt.
– Pontosan azt tette, amiben önök reménykedtek – jegyzi meg
Erzsébet.
Fülöp rávillant egy ragyogó mosolyt.
– Ahogy mondja. Szerencsénk volt, hogy bekapta a csalit. így
végigharcolhattuk a másnapot is.
– Kö– köszönjük - mondja a király, akinek a dadogása néha
felerősödik, különösen, amikor megfeledkezik magáról.
Fülöp könnyedén legyint.
– Nem kell mindig odafigyelni arra, amit Dickie bácsi mond.
Ön pontosan tudja, uram, milyen az élet egy hajón. A legtöbb
ötlet nem egyetlen embertől származik, és ez nehéz
helyzetekben különösen igaz. Nincs is nagyon idő a
gondolkodásra, néha rögtön cselekedni kell.
 – Nos, mi hálásak vagyunk azért, hogy maga mindkettőre
képes. Milyen feladat várja legközelebb?
– Ha minden igaz, Newcastle– be megyek. Az utolsó
simításokat végzik egy új rombolóhajón, a Whelpen, és
ellenőriznem kell, alkalmas– e a tényleges szolgálatra. Azt
követően, remélem, én is aktivizálhatom magam.
 Nyolcadik fejezet

A kőpadlós folyosó falai visszaverik Fülöp lépteit, ahogy később

a sötétben tapogatózva igyekszik eljutni a szobájához. Ott első
dolga lerúgni a cipőjét, majd egy hatalmas ásítás közepette
meglazítja a nyakán az inget, és hanyatt veti magát az ágyon.
Bármilyen változtatásokra is kényszerítette a háború a windsori
kastélyt, azok egyike sem terjedt ki a kitűnő borospincére.
Egész jól sült el az este, gondolja elégedetten. A király,
legalábbis úgy tűnik, kedveli, ugyanakkor komolyabb
erőfeszítéseket is tehetett volna a királyné felé. Erre buzdította
Dickie bácsi is.
De ami a legfontosabb, Erzsébet vonatkozásában igenis történt
előrelépés. Nem lehetett nem észrevenni a csodálatot a
tekintetében, amikor ő a Wallace hátborzongató éjszakájáról
mesélt. Dickie bácsi elégedett lett volna.
De semmit sem szabad erőltetni. Holnap visszatér Londonba.
Karácsonyig van még néhány nap, és neki esze ágában sincs az
összesét jó fiúként tölteni Windsor– ban. ő és az unokatestvére,
David Milford Haven kifejezetten az ünnepre kapta a
meghívást, így addig kedvükre jöhetnek– mehetnek, csak
szentestére kell visszajönniük. Addig beugorhatnak pár partira,
és talán Oslát is meglátogathatja, bár úgy érzi, a viszonyuk hűlni
kezdett.
Az biztos, hogy Erzsébettel óvatosnak kell lennie. Bár nem
valószínű, hogy windsori elzártságában bármilyen pletyka a
fülébe jutna, attól még, gondolja Fülöp, diszkrétnek kell lennie.
Látta, milyen gyorsan zárkózottá válik a lány; elég egy apró
érintés, és azonnal visszahúzódik, mint a csiga a házába. Fülöp
azonban biztos abban, hogy idővel magához tudja édesgetni.
A lány vállán minduntalan félrecsúszó szőrmestólára gondol, a
bőre alatt melegen pulzáló erekre. Mennyire szeretett volna
odanyúlni, megigazítani azt a fránya stólát, csak hogy
végighúzhassa az ujjhegyét azon a kecses vállon.
 Még jó, hogy nem tett rá kísérletet, förmed rá egy belső hang.
Mert hiába vette észre rajta a vonzalom jeleit, jóval többre van
szükség ahhoz, hogy a hercegnő közelebb engedje magához.
Az, hogy udvaroljon neki, nehezebb feladat lesz, mint
gondolta, de Fülöp mindig is szerette a kihívásokat.
– Átkozottul hideg van - mondja Fülöp Davidnek, túlkiabálva a
motor hangját. Az imádott MG– jében ülnek, és visszafelé
tartanak a windsori kastélyba. Szenteste napja van, és csillogó,
hófehér zúzmara fed mindent. Fülöp fél kézzel megigazítja az
orrán a napszemüvegét. Az ég csak egy vékonyka, fakókék
lepedőnek tűnik a fejük felett, az alacsonyan érkező fények
szinte megvakítják.
– Nem csak itt. Mindenhol - dörmögi David. Fülöp kuzinja
szereti a kényelmet.
– Várd ki, míg odaérünk. A windsori kastélyban új értelmet
kap a hideg. Hullámokban érkezik. Biztosan a kőfalak miatt.
Bármennyit panaszkodik is Fülöp, alapvetően jókedve van.
Remekül telt az utóbbi néhány nap. Szinte egyfolytában
társasági életet élt, sokat ivott, és ha magányra vágyott, csak
vissza kellett vonulnia a Chester Street– i lakásba, ahol
kipihenhette a fáradalmait az étkezőben felállított
kempingágyon, miközben a szabadszájú szakácsnő, Mrs. Cable
minden jóval elkényeztette.
Mountbattenék otthona maga a mennyország, sokkal
kényelmesebb, mint ha a Kensington– palotában lakna az
unokatestvérével és a nagyanyjukkal, Milford Haven
özvegységében is nagy formátumú őrgrófnéjával. Az asszony
elég idős és előkelő ahhoz, hogy ne foglalkozzon mások
véleményével, a magáét meg ne rejtse véka alá, így
kendőzetlenül ki szokta mondani azt is, amit az unokáiról
gondol. Olyan füle van, mint egy denevérnek, állítja David, és
nem számít, milyen halkan próbálnak elosonni, többnyire
lábujjhegyen, az ajtaja előtt, mindig beszólítja őket
dohányzástól reszelős hangján, és jól lehordja őket a késői
hazatérés miatt. A szemükre veti, hogy nincsenek tekintettel
másokra, így őrá sem, pedig felöltözve ül a karosszékében,
kezében az elhagyhatatlan cigarettájával, és még az sem nagyon
érdekli, ha a cigarettája végéről a hamu a ruhájára esik.
Türelmetlenül lesöpri, és kész.
– Nem érdekel a hideg. Mindenhol jobban fogom érezni
magam, mint a nagymamával - mondja ki David hangosan az
első gondolatát. - Az egyik este megpróbáltam becsempészni a
szobámba Robynt. Nem hittem volna, hogy a nagyi ébren van,
de esküszöm... szándékosan felcsavartatta a szőnyeget, hogy
meghallja a padlónyikorgást.
– Mostanra tudhatnád, melyik deszkára nem szabad rálépni.
– Az lett a vége, hogy be kellett tolnom szegény Robynt a
takarítóeszközök közé. - David felsóhajt. - Bár visszakaphatnánk
Lynden Manort! A mama nem csapna hűhót azért, mert
hazaviszek egy lányt.
Fülöp felkacag. David anyja, Nada Milford Haven nem híres,
hanem hírhedt a különböző férfiakkal és nőkkel fenntartott,
botrányos viszonyairól. Az egzotikus szépségű, elbűvölő, és
mindenét bőkezűen osztogató asszony az egyik legizgalmasabb,
legérdekesebb személyiség, akit Fülöp ismer. Nada és a férje, az
ő Georgie bácsikája volt az első, aki kisfiúként, amikor
kényszerhelyzetbe került, otthont adott neki, és Fülöp azóta
csodálja a nőt.
Lynden Manort, mint megannyi főúri kastélyt és kúriát,
rekvirálták a háború idejére, de David legalább igényt tarthat rá
a háború után. Fülöpnek akkor sem lesz otthona, ahová
hazamehetne.
– Akkor jól fogod érezni magad Windsorban. Kitűnő a boruk.
– És a társaság? - David Fülöp felé fordul az anyósülésről. - Még
nem is beszéltél róla. Milyen?
– Ki? - kérdezi Fülöp, mintha nem tudná, kire gondol David.
– Erzsébet. Még kislány volt, amikor utoljára láttam.
Tweedszoknyás, térdzoknis, lapos sarkú cipőben járó kislány.
Nőtt azóta?
Fülöp egy éles kanyarhoz közeledve sebességet vált.
– Nőtt - mondja, és féloldalasán elmosolyodik. – Nem is
keveset.
 – És?
– És... nagyon helyes.
– Helyes? - David azt hiszi, rosszul hall. - Eddig azt hittem, nem
kedveled különösebben a helyes lányokat.
– Erzsébetet igen, őt nagyon is kedvelem - állítja Fülöp, mire az
unokatestvére a szemét forgatja. - ő nem olyan, mint a többi
lány. Komoly. Visszafogott. Nem sok embert enged közel
magához.
– Akkor éppen illik hozzád - mormogja kifejezetten száraz
hangon David.
– Szerintem is. - Ráfordulnak egy hosszú, egyenes szakaszra.
Fülöp padlógázt ad, és átadja magát a kis autó élvezetének.
Sövények suhannak el mellettük, az útra sárgás sávokat vet az
alacsonyan járó téli nap. - Csak még nagyon fiatal.
– Jól néz ki? A fényképek alapján nagyon nehéz lenne
megmondani.
– Igen, amikor mosolyog. És gyönyörű bőre van. Jó az alakja.
És nagyon kék a szeme.
– Ígéretesen hangzik. Könnyen lehet, hogy én is szerencsét
próbálok nála. Akkor majd leshetsz.
– Ha! Semmi esélyed sem lenne - válaszolja vigyorogva Fülöp.
– Aztán miért nem? Rendkívül vonzó és szellemes tudok lenni,
ha megerőltetem magam. - Ami természetesen igaz is.
– Felejtsd el. Te nem vagy herceg.
– Az lennék, ha V. György nem utasította volna a nagyapámat,
hogy mondjon le a címéről. - David hátradől. Egy cseppet sem
aggasztja a nyaktörő sebesség. – Mekkora hűhó lehetett, szimpla
Mountbattenekké silányítani a Battenberg hercegeket. Nem
csodálom, hogy a nagymama sosem heverte ki. De tudod, mit?
Én egyáltalán nem bánom, hogy nincs semmilyen rám aggatott
címem most, hogy megint háborúban állunk.
– Azért Milford Haven őrgrófjaként sem panaszkodhatsz -
jegyezte meg Fülöp, önelégült vigyort csalva a kuzinja arcára.
– Azt hiszem, tényleg nem.
– De még így sem gondolnám, hogy Erzsébet zsánere lennél.
– És te?
 – Én talán az vagyok.
David rábámul.
– Az istenre, Fülöp, ugye, nem gondolod komolyan? Azt
hittem, ez az egész csak Dickie eszement ötlete a Mountbatten
vagyon helyreállítása érdekében.
– Nos, ahogy Dickie bácsi előszeretettel mondogatja, nincs sok
választásom. Egy ország nélküli herceg vagyok. Alig jártam
Görögországban, így akkor sem rajonganának értem, ha
véletlenül vissza akarnák állítani a monarchiát. Ami eszükben
sincs. György bácsi még mindig száműzetésben van, és
valószínűleg ott is marad. Én britnek érzem magam, de nem
vagyok az, így nem maradhatok a haditengerészetnél. Nincs
másom, csak a címem meg a hadnagyi fizetésem, de ez utóbbi
csak a háború végéig. Ha feleségül venném a világ legfontosabb
trónörökösnőjét, néhány csak megoldódna a felsorolt
problémák közül, nem gondolod?
– És egy csomó új keletkezne - vélekedik David. – Nem tudom
elképzelni, hogy megállapodj, azt meg főleg nem, hogy egy
uralkodóval kötött házasságban másodhegedűs legyél. Ehhez te
túl izgága vagy. Ráadásul, gazembernek sem vagy elég jó.
Mindenkihez rossz irányból közelítesz.
David jól ismeri, ezt be kell látnia, ennek ellenére Fülöp csak
nevet, amikor bekormányozza az autót a windsori Nagy Parkba.
A fák csupaszon és mereven magasodnak a fagyos levegőben,
mégis hullámzó érzést keltenek. A tengerre emlékezteti a
látvány, amelyből éppen kiemelkedik egy hatalmas hullám, a
kastéllyal a tetején.
A park egy részét felásták, hogy zöldséget tudjanak benne
termeszteni, de még így is impozáns. Fülöp azonban, miután
szebbnél szebb kastélyok és főúri lakhelyek látogatásával
töltötte a fél életét, szinte észre sem veszi, ahogy az őröket sem,
miközben kis autójával átsuhan a IV. György– kapun. Az sem
érdekli, hogy felveri maga mögött az apró kavicsokat, amikor
nagy fékezéssel megáll a felső udvarban, és behúzza a kéziféket.
– Ne aggódj, David. Még nem fogom elkötelezni magam, de az
sem árt, ha nyitva hagyom a lehetőségeket.
 Kilencedik fejezet

A karácsonyi ebéden mindössze kilencen vesznek részt.

Szarvast szolgálnak fel és kenyérmorzsával feldúsított
karácsonyi pudingot, aminek apró lángocskáit nagy tetszés
fogadja. Miközben az inas az asztalra helyezi a tálat, a
gyertyafény megcsillan a pudingot díszítő zúz– marás
magyalágon.
– Úgy nézem, Epsom sóba mártották a magyalleveleket - jegyzi
meg a királyné. - Remekül fest, nem?
Erzsébetnek, nem tehet róla, bűntudata van. Olvasott arról,
hogy a közönséges háziasszonyoknak micsoda munkába kerül,
hogy valamennyire ünnepélyessé varázsolják a karácsonyi
ebédet. Kevesek asztalára kerül szarvas, ezt biztosra veszi. A
szerencsések, akik vidéken élnek, esetleg szert tudnak tenni egy
nyúlta vagy egy csirkére, de a többieknek be kell érniük
valamilyen krumplis egytálétellel, majd utána egy reszelt
répából meg burgonyából készült karácsonyi pudinggal.
Az ő ebédjük ehhez képest kész lakoma.
Még ahhoz képest is, amit hétköznapokon felszolgálnak.
Erzsébetnek még sincs étvágya. Látszólag minden különösebb
ok nélkül elvesztette. Illetve, mintha valami megpattant volna
benne, amikor meglátta az unokafivérével megérkező Fülöpöt,
és ez a valami ideges remegést idézett elő a gyomrában.
David nagyon jóképű a sötét színeivel meg a
magabiztosságával, de Erzsébet vonzóbbnak találja a kevésbé
kifinomult Fülöpöt. Aki, miután belépett, nyílegyenesen
odament hozzá, és attól, hogy barátként kezelte őt, lüktetni
kezdett az ereiben a vér.
Mindkét fiatalember őrületes formában van, és mindenkit
megnevettetnek maguk körül. Margit azzal áll elő, hogy
játszanak kitalálósdit. Nagyon jó érzéke van a színészkedéshez
és szeret szerepelni, míg Erzsébet inkább találgat. Fülöp
gondoskodik róla, hogy egy csapatot alkossanak, és a bátorítása
mellett a szégyenlős hercegnő ismét szárnyalni kezd. Egyszer–
kétszer rajtakapja a királynét, ahogy a herceget figyeli
kifürkészhetetlen arccal.
Fülöp kifejezetten viccesen veszi a lapot, amikor neki kell
kiállni és eljátszani egy fürdőszobában rekedt, önmagából kikelt
matrónát, amin Erzsébet annyira nevet, hogy a hasa is
belefájdul. A szemét törölgetve azt veszi észre, hogy az anyja
ezúttal őt figyeli, de amint találkozik a pillantásuk, a királyné
arcán felragyog egy mosoly és tapsolni kezd.
– Bravó!
Ezt követően lekapcsolják a lámpákat, még a gyertyákat is
kioltják, és a tűz köré ülnek, ahol kísértettörténetekkel
szórakoztatják egymást. Erzsébet látja, amint Fülöp az árnyékok
takarásában odaügyeskedi magát mellé, és amikor már elég
közel van hozzá, addig forgolódik a székével, míg a térdük össze
nem ér.
– Nyugodtan fogja meg a kezemet, ha fél - mondja a lánynak,
és a szeme pajkosan megvillan a lángok fényében.
– Nem vagyok ijedős - feleli Erzsébet, de nem húzza el a székét.
Érzi, ahogy Fülöp térde az övéhez nyomódik. Az egész belseje
egyetlen remegő csomóvá gubancolódik össze, és hirtelen
intenzívebben érzékeli a saját testét, mint korábban. Még
sohasem érezte ilyen erősen a szívdobbanásait, a harisnyája
selymességét, ahogy azt a puhaságot sem, amellyel a
selyemruhája a bőréhez ér. A tűz is hangosabban ropog a
korábbinál, és tisztán hallja, ahogy a sötétítő függöny mögött
megremegteti az ablaküveget a szél.
Szerencsére az elhangzó történetek nem túl ijesztőek. Amikor
Davidre kerül a sor, Fülöp bele– beleszól az előadásába, amivel
mindenkit megnevettet, egészen addig, míg Margit rá nem
förmed.
– Az egészet elrontja, Fülöp! - mondja dühösen a fiatal
hercegnő. - A kísértettörténeteknek rémisztőnek kellene
lenniük, de így egyáltalán nem azok!

Karácsony másnapján esőre, kiábrándító szürkeségre ébrednek,

de Fülöp készségesen egyetért Erzsébet reggeli sétára vonatkozó
javaslatával. Erzsébet sokat gondolkozott éjszaka, és van valami,
amit el akar mondani a hercegnek, bár még maga sem tudja,
hogy meg fogja– e találni hozzá a megfelelő szavakat.
A szülei pihennek, Margit zongorázni akar, David meg
egyszerűen kimenti magát, bár hogy ezt korábban megbeszélte–
e Fülöppel, azt Erzsébet nem tudná megmondani.
– A séta nem az én műfajom - magyarázkodik.
– David olyan, mint egy macska - ugratja Fülöp. – Nem szereti
benedvesíteni a talpát.
Erzsébet kipillant az ablakon.
– Valóban elég barátságtalan az idő - jegyzi meg tűnődő
hangon, miközben belebújik egy öreg kabátba, és gumicsizmát
húz. - A kutyákra azonban ráfér egy kis mozgás.
És a beszélgetést, amely körül a gondolatai forognak,
könnyebben le tudja folytatni odakinn.
– Menjünk! - sürgeti Fülöp. - Én nem bánom, ha megázom.
Odakint süvít a szél és belekap a kendőbe, amelyet Erzsébet a
fejére kötött. A jeges eső szeszélyesen csapkodja az arcukat.
Hogy valamennyire védjék magukat, lehajtott fejjel sétálnak, de
Erzsébet nagyon is tudatában van annak, hogy Fülöp ott lépdel
mellette, rövid lépteihez igazítva az ő sokkal hosszabb lépteit. A
kutyák ott ugrándoznak mellettük, időnként beleszimatolnak
egy– egy elárvult fűcsomóba, vagy kergetőzésbe kezdenek.
Nehéz elkezdeni a beszélgetést, de végül egy emelkedőn
beállnak egy terebélyes tölgy fedezékébe, és visszanéznek a
félhomályban sötétlő kastélyra. Masszívnak, zordnak tűnik
távolról még így is, hogy kerek bástyáját elnyelik az alacsonyan
szálló felhők.
– Van valami megnyugtató ebben az épületben - szólal meg
egy idő után Fülöp. - Annyi háborút látott már, annyi változást,
és még mindig áll.
Erzsébet bólint, közben tekintete a szürke falakat pásztázza.
– Még ha úgy is tűnik most, hogy ennek a háborúnak sosem
lesz vége, egyszer mégiscsak be fog fejeződni, és történelem lesz
belőle, amiről az iskolában tanulnak majd a gyerekek. Jóleső
gondolat, nem?
 – Ha el tudunk tekinteni attól a másik gondolattól, hogy egy
nap mi is csupán pár oldal leszünk majd a
történelemkönyvekben - válaszolja egy grimasz kíséretében
Fülöp.
– Ez igaz.
– Bár önnek nagyobb fejezet jut majd, mint nekem.
Kissé élesen mondja ezt. Van valami a hangjában, amit
Erzsébet nem tud megfejteni. Felpillant rá, de rögtön el is
fordítja a fejét. Ez is igaz, kár lenne tagadni. Talán az zavarja
Fülöpöt, hogy az ő öröksége sokkal, de sokkal hatalmasabb,
mint amilyen az övé valaha lehet?
– Eltűnődik néha azon, hogy milyen lenne, ha nem királyi
családba születik? - kérdezi teljesen váratlanul Fülöp.
– Néha eszembe jut, igen. - Erzsébet szorosabbra vonja a
gallérját a nyaka körül, és újra nekiindulnak. – Miután David
bácsi lemondott a trónról, beköltöztünk a Buckingham–
palotába. Eleinte meg voltunk rémülve. Nagyon szerettük a
kényelmes otthonunkat a Piccadillyn. Ott mi is a mindennapi
emberek életét éltük, legalábbis úgy éreztem, bár utólag
visszagondolva talán mégsem. A palotát nem nevezném
meghittnek, de van egy gyönyörű kertje, amelyben van egy kis
dombocska. Margit és én fel szoktunk mászni a tetejére, mert
onnan átnézhettünk a fal felett, és megfigyelhettük a
járókelőket. Különösen a gyerekeket szerettem nézni. Ilyenkor
eltűnődtem, hová mehetnek, hol lakhatnak, mit kapnak
vacsorára.
– Nem irigyelte őket?
– Igazából nem. Csak kíváncsi voltam rájuk. Nehéz elképzelni,
hogyan élnek mások, nem gondolja? Talán azok a gyerekek meg
azon tűnődtek, hogy milyen lehet palotában lakni, de
számunkra ez volt a természetes. És ma is az.
– Ön nagyon szerencsés - mondja Fülöp, mire Erzsébet
halványan elmosolyodik.
– Nem mindig érzem magam annak. Tudom, hogy kivételes
helyzetben vagyok, de ennek ára van. Például nem dönthetem
el, milyen életet akarok élni.
 Fülöp lepillant rá.
– Miért? Milyen életet választana, ha megtehetné?
– Ó... Semmi izgalmasat. Vidéken élnék, és lenne egy csomó
lovam meg kutyám. - Halkan felsóhajt. - Amit maga biztosan
borzasztó unalmasnak találna - teszi hozzá, de nyomban el is
pirul.
Fülöp szája szegletében megjelenik egy apró mosoly.
– Ami azt illeti, én tényleg nem ilyen életet választanék
magamnak. De ha ön ezt akarja...
– Lehet, hogy ezt akarom, de sohasem tudom megvalósítani -
feleli Erzsébet. - Talán lett volna rá esélyem, ha David bácsi teszi
a kötelességét, és nem mond le, de ő fontosabbnak tartotta a
személyes érzelmeit. Önző döntésének elsősorban a papa itta
meg a levét, és én leszek a következő, aki fizetni fog. Persze
vannak ennél rosszabb sorsok is, de nem, nem állíthatom, hogy
mindig szerencsésnek érzem magam.
Fülöp keze a tweedzakója zsebében pihen.

– Amikor szerencsésnek neveztem, igazából a családjára

gondoltam - magyarázza. - Arra, hogy milyen közel állnak
egymáshoz. Mármint a szüleivel meg a húgával. Nagyon jó ezt
látni. Ez az, amit irigylek magától.
– Igen, valóban szerencsém van a családommal - ismeri be
Erzsébet, és ellágyul az arca, ahogy az imádott apjára és az
elbűvölő, okos anyjára vagy a tehetséges, vicces, talán
túlságosan is eleven Margitra gondol. - Persze mint a
testvéreknek általában, néha nekünk is vannak rossz
pillanataink Margittal, de ez így természetes.
Az egyik kutya lemarad, és elszántan egy szag irányába
iramodik. Erzsébet hátrafordul és odafüttyent neki, mire a
kutya, ha vonakodva is, de elindul feléjük.
– Ő Jane - mondja Erzsébet szeretettel a hangjában. - ő a
mátriárka, és szeret a saját feje után menni - magyarázza,
miközben végighordozza a pillantását a többi corgin. - ö ott a
lánya... az unokája... és a dédunokája.
 Miért kell a kutyákról beszélnie? Fülöpöt valószínűleg nem
érdekli a családfájuk. Talán csak időt akar nyerni.
A férfi kalapjáról esőcseppek hullanak alá, és a vállán hatalmas
vízfoltok sötétlenek. Erzsébet ugyan élvezi a sétát, de most
bűntudatosan állapítja meg, hogy Fülöp teljesen átázott.
– Visszaforduljunk? - kérdezi.
 Tizedik fejezet

Fülöp örömmel mond igent. Már a gallérja mögé is becsurog az

eső, és teljesen összefagyott a keze. Sosem gondolta volna, hogy
egyszer még nosztalgiával gondol majd azokra az izzasztó
napokra a Valiant fedélzetén. A helyzet akkor forrósodott fel
igazán, amikor a kínai fűtők egyetlen szó nélkül leléptek Puerto
Ricóban, és neki meg a többi tengerészkadétnak kellett odaállni
a hatalmas kazánok mellé szenet lapátolni egészen Virginiáig.
Még alsónadrágra vetkőzve is dőlt belőlük az izzadság meg a
testszag. Ott, akkor hideg téli időjárásról ábrándozott, de
megbékélt volna egy kiadós esővel is.
Most megkapta.
– Vannak nővérei, ugye? - kérdezi rövid hallgatás után
Erzsébet. - Közel áll hozzájuk?
Fülöpnek feltűnik, hogy nem a szülei felől kérdezi. Biztosan
tudja, hogy évek óta külön élnék.
– Azt nem mondanám, hogy közel. Én vagyok a legkisebb a
családban, és a nővéreim mind sokkal idősebbek nálam. És
mind nagyon... féktelenek.
A füle még most is cseng a hangzavartól, amelyet a nővérei
keltettek, amikor együtt voltak. Folyamatosan fészkelődtek, ide–
oda szaladgáltak, ugrándoztak, pörögtek a repülős
szoknyáikban, agyonpuszilgatták, közben megpróbálták
túlkiabálni egymást, és ha kellett, ha nem, hangos kacagásban
törtek ki. Vibráló beszélgetéseikben angol, francia és német
keveredett, és ha az egyik nyelven nem jutott az eszükbe egy
szó, akkor másikra váltottak, és azon a nyelven folytatták, míg
meg nem rekedtek egy újabb kifejezésnél, és át nem tértek egy
harmadik nyelvre, mert az jobban illett a hangulatukhoz.
– Persze kedvelem őket - teszi hozzá. - Cecile volt a kedvencem.
Sajnos 1937– ben repülőszerencsétlenség áldozata lett.
– Mekkora tragédia - mondja Erzsébet.
– A férje, Don, és a két unokaöcsém is vele volt. Egy esküvő
miatt ültek gépre. Cecile a terhessége vége felé járt. - Fülöp arcán
megrándul egy izom. - A gépen beindult a szülés, lehet, hogy
éppen a szerencsétlenség pillanatában jött világra a baba. Az
anyjával együtt meghalt. Még csak esélyt sem kapott az életre.
– Sajnálom. - Erzsébet hangja annyira halk, hogy Fülöp alig
hallja. Főleg, hogy ő maga a koporsókkal megrakott
ágyútalpakra gondol, amelyek zötyögve cipelték szomorú
terhüket Darmstadt macskaköves útjain. Tizenhat éves volt.
Gordonstounból repült Németországba, hogy náci egyenruhába
öltözött sógora oldalán követhesse a koporsókat, Dickie bácsival
a háta mögött. Fülöp emlékei összemosódnak, de arra
emlékszik, hogy a bácsikája kezét ott érezte a vállán egészen a
temetés végéig. És emlékszik a menetben sétálók súlyos lépteire,
a hangjuk felerősödött a bámészkodó tömeg csendjében. A
komor égből az arcába csapódó jeges esőre, az alkalmanként
náci köszöntésre lendülő karokra és a mozdulatot kísérő „Heil
Hitler”– ekre.
De mindennél jobban a saját hitetlenkedésére és rettenetére
emlékszik: az nem lehet, hogy a mindig vidám szemű,
gurgulázva nevető Cecile összetört teste fekszik az egyik
dobozban.
Elfojtja magában az emléket. Mi értelme újra elmerülni a
fájdalomban? Ami történt, megtörtént.
– Margarita, Dolla - ez Theodora beceneve - és Sophie, akit
magunk között csak Picinek szólítunk, még mindig
Németországban él. - Fülöp hangja monoton. Mindhárom
nővérét magas rangú német tiszt vette feleségül. - Nyilvánvaló
okokból jó ideje nem találkoztam velük.
– Nem lehet könnyű helyzet.
Fülöp nem szívesen vallaná be, hogy nehéznek talál bármit is.
Hát nem erre tanította Gordonstoun és a háború? Az embernek
azzal kell megbirkóznia, amit odavet elé a sors. A sajátjai miatt
meg pláne nem fogja tördelni a kezét.
– A háború mindenkinek nehéz - mondja végül kurtán. - Nem
mi vagyunk az egyetlen család, akiket kettészakított az élet.
Erzsébet ránéz.
 – Tudom - feleli hűvös hangon. - A nagyapám meg Vilmos
császár unokatestvérek voltak.
A nagy háború megtanította a brit királyi családot arra, hogy
körültekintőnek kell lenniük a német rokonságukkal
kapcsolatban. Windsorra változtatták a nevüket, és elérték, hogy
a Battenbergek, akik Viktória királynő egyenes ági
leszármazottai voltak, ízig– vérig britek, elveszítsék hercegi
címüket.
– A nővéreid német férjei fogják jelenteni számodra a
legnagyobb hátrányt - figyelmeztette Fülöpöt Dickie bácsi. -
Határold el tőlük magad, amennyire csak lehet.
De miért kellene még ennél is jobban elhatárolódnia a saját
nővéreitől? Isten a tudója, hogy még emléke is csak elvétve van
a családjáról, gondolja Fülöp keserűen. Az apja Monte–
Carlóban van, az anyja meg Athénban.
– Most már értem, miért gondol engem annyira szerencsésnek
- jegyzi meg Erzsébet. A szél az arcába fújja a kendője végét, de
hiába küzd, sehogy sem tudja rendesen megkötni a csúszós
anyagot. - És az is vagyok. Van otthonom meg családom.
– Nekem kilencéves korom óta egyik sincs. - Fülöp döbbenten
veszi észre, hogy a mondat hangosan kicsúszott a száján.
Mogorván összevonja a szemöldökét, és előregörnyeszti a vállát
a hideg ellen. Érzi, hogy a lány tiszta tekintete az ő profilját
pásztázza, és magában vág egy grimaszt; most aztán biztos,
hogy kihallotta a hangjából a keserűséget.
– Annyi idős volt, amikor iskolába küldték?
– Igen - feleli Fülöp merev hangon; még mindig szégyelli, hogy
ilyesmi hagyta el a száját. Azért van itt, hogy elbűvölje
Erzsébetet, és nem azért, hogy könnyes gyerekkori
történetekkel traktálja. - Addig Párizsban laktunk, de
tulajdonképpen máról holnapra éltünk. De legalább volt egy
kulipintyó a fejünk felett.
Ez már jobban hangzott. Könnyedebb színben tüntette fel a
valóságot. Egyébként meg tényleg boldog volt Saint– Cloud–
ban. Miért ne lett volna az? Kisfiú volt, nem is értette, mi zajlik
körülötte. Csinos mamájának ő volt a kedvence, szívélyes apja
elkényeztette, imádott késői gyerek volt, végre fiú. Még a lármás
nővérei is nagy hűhót csaptak körülötte, bár örökké a szemére
vetették, hogy elkényeztetik. Roose dadus volt az egyetlen, aki a
háztartásukban észszerűen viselkedett.
– Aztán... megbetegedett az anyám - folytatja Fülöp. Nem
akarja az anyja ügyét a szőnyeg alá söpörni. Erzsébetnek tudnia
kell azokról az időszakokról, amelyeket Aliz hercegné különféle
szanatóriumokban töltött. Ugyanakkor érzi, hogy ezzel
ingoványos talajra lép.
Az anyja, aki addig annyira imádta, egyre tünékenyebbé vált,
magába zárkózott; az excentrikussága, ami a vonz-ereje része
volt, megkopott, és amikor teljesen a spiritualitás felé fordult és
szentnek meg Krisztus menyasszonyának minősítette magát,
végleg lemondott a kisfiáról. Végül egy szörnyűséges
karácsonyon Aliz fogta magát, beköltözött egy grasse–i hotelbe,
teljesen hátat fordítva a férjének, a lányainak és a gyámoltalan
Fülöpnek is.
De végül is rendben volt ez így, emlékezteti magát gyorsan
Fülöp. Energikus gyerekként könnyen le tudta foglalni magát.
Volt egy biciklije, amelyre saját maga gyűjtötte össze a pénzt, és
az iskolában is rengeteg móka és kaland várta; nem volt olyan
csíny, amelyben ne lett volna benne a legjobb barátaival, a Ku
fivérekkel. Még most is összerándul az arca, ha eszébe jut,
mennyit randalíroztak a kínai követségen, ahol a fivérek éltek.
Ott rohangáltak, kiabáltak és lökdösték egymást az értékes kínai
porcelánok és műtárgyak között. Madame Ku valószínűleg hálát
adott az Istennek, amikor ő esténként hazament.
– Szinte minden majdnem ugyanakkor történt - folytatja
óvatosan a történetet. - Először az anyám lett beteg, majd nem
sokkal később az apám elköltözött Dél– Franciaországba, és az
összes nővérem férjhez ment. És ezzel véget is ért számomra a
családi élet. Túl kellett tennem magam rajta. Nem volt más
választásom. Senkinek sincs ilyen helyzetben.
Erzsébet egyik jellemző tulajdonsága, gondolja Fülöp, hogy
ilyen dolgok hallatán nem kezd el sem ömlengeni, sem
kíváncsiskodni, és sohasem viszi túlzásba az együttérzést. A
visszafogottsága egyenesen üdítő, és perverz módon arra
ösztönzi őt, hogy még többet meséljen neki a rendezetlen
gyerekkoráról.
– A szüleim azt akarták, hogy brit iskolába járjak, így Cheambe
küldtek, és a Mountbatten bácsikáim gondjaira bíztak. Georgie
bácsi, David apja volt az, aki mindig eljött a sporteseményekre
és a díjátadókra. Mellesleg nagyon színes, mondhatni, viharos
életet élt a feleségével, Nadával - mondja, de úgy érzi, ezúttal
bizony finoman fogalmazott. Az orosz hercegi családból
származó Nada a legnagyobb botrányon is könnyedén túltette
magát, és az öltözködését biztosan nem lehetett volna
hagyományosnak nevezni, de ez volt az egyik oka annak, hogy
Fülöp annyira kedvelte.
– Csodálatosan bántak velem - egyszerűsíti le Erzsébetnek a
gondolatait, már csak azért is, mert biztosra veszi, hogy az ifjú
hercegnő szexuális ismeretei erősen korlátozottak. - Az iskolai
szünidők többségét náluk töltöttem, ezért állunk olyan közel
egymáshoz Daviddel.
– De azért a családtagjaival is találkozott néha, nem?
– Ó, igen, persze. Európa– szerte vannak rokonaim. Néha a
nagycsalád is összegyűlt, és ilyenkor nemcsak az apám meg a
nővéreim voltak ott, hanem egy csomó nagybácsi meg
nagynéni, meg az unokatestvéreim is. Sohasem tudtam, hol
fogom tölteni a következő vakációt. Egyszer csak írt valaki, hogy
menjek Wolfsgartenbe vagy Pankerbe vagy Bukarestbe, vagy
máshová. Ilyenkor fogtam az utazóládámat, bepakoltam, és
igyekeztem elérni a legkorábbi vonatot.
– Nagyon önálló gyerek lehetett - mondja Erzsébet.
Fülöp erre csak megvonja a vállát.
– Akkoriban azt hittem, ez a normális, ahogy ön is
normálisnak hitte a gyerekkorát. Ráadásul mindig remekül
éreztem magam ezeken a vakációkon. Mindegyiket egy másik
rokonnál töltöttem, és mindig más unokatestvérekkel
játszottam. Mindig volt hová mennem, és sehol sem
szűkölködtek a szobákban. De hát ön is tudja, hogy milyenek
ezek a főúri kastélyok és kúriák.
 – Nem. Nem tudom. - A havas eső alábbhagyott, és Erzsébet
megpróbálja letörölni az arcáról a nedvességet. - Én még
sohasem jártam az országon kívül. Balmoral a legtávolabbi hely,
ahová menni szoktam.
Fülöp döbbenten hallgatja. Tudta, hogy különbözik az
életvitelük, de hogy ennyire...
– Ó... Azt hiszem, akkor tényleg nem tudhatja - mormogja
végül. Lehet, hogy irigyli Erzsébetet a családja miatt,
ugyanakkor... döbbenetesen illedelmes és unalmas lehetett a
gyerekkora ebben a Windsor, Buckingham–palota, Balmoral és
Sandringham által határolt területen. És bármelyik helyre ment
is, mindig hajbókoló udvaroncok vették körül.
– Nos, elárulja, hogy milyenek ezek a bizonyos helyek? -
kérdezi őszinte kíváncsisággal.
– Hatalmasak - feleli Fülöp. - Van, amelyik mellett kellemes kis
zugnak tűnne csak a Buckingham–palota.
– Tényleg? - Erzsébet hitetlenkedve felnevet. - Mi meg azzal
szoktunk tréfálkozni, hogy kerékpárra van szükség, ha egyik
végéből el akarunk jutni a másikba.
– Wolfsgarten is ilyen. De vannak nagyon roskatag paloták is.
Szívesen tartózkodtam például Ilona unokatestvéremnél, mert a
fiával, Mihállyal egyidősek voltunk, és jól éreztük magunkat
egymás társaságában. Ötéves korában lett Románia királya, de
ez nem sokat jelentett egyikünknek sem. Bennünket csak a játék
érdekelt. Volt egy düledező palotájuk Bukarest mellett, de ha túl
melegnek találtuk a nyarat, inkább felmentünk a Kárpátokba, a
Szinajában lévő Pele?– kastélyba. Az olyan, mintha egy
tündérmeséből vágták volna ki. Csupa torony, erkély meg belső
udvar. És Mihály nagymamája tudta a legcsodálatosabb
meséket. Emlékszem, Misi néninek szólítottam, és ha rosszul
viselkedtünk, nem mehettünk be jó éjszakát kívánni neki, így
ilyenkor az esti történet is elmaradt. Nem is kaphattunk volna
nagyobb büntetést!
Fülöp elmosolyodik az emléken, majd el is hallgat, mert rájön,
hogy elragadtatta magát.
 – Ne haragudjon. Nincs rosszabb, mint amikor valaki olyan
emberekről hablatyol valakinek, akiket az illető nem is ismer.
– Szívesen hallgatom a gyerekkori történeteit - válaszolja
Erzsébet. - Én nem dicsekedhetem hasonlókkal. Folytassa. Merre
járt még?
– Nos, előfordult, hogy a nővéreimmel töltöttem a szünidőt Le
Touquet mellett, a Foufounis család társaságában. A
családomhoz hasonlóan ők is görög emigránsok, és én jó
barátságban voltam a gyerekeikkel, Riával, Iannival és Helene–
nel. Egy félelmetes skót dadus vigyázott rájuk, akit Nénikének
hívtak. - Alig észrevehetően elmosolyodik. - Szinte nem volt
olyan nap, hogy Ianni és én ne keveredtünk volna bele
valamibe.
Berek Plage– ról szinte nincs is emléke, vagy ha van, az is
zavaros. Poros utak. Az örökös homok a lábujjai között.
Madame Foufounis perzsaszőnyegének súlya a vállán, amikor
egyszer elhatározták Iannival, hogy az arabokhoz hasonlóan
szőnyeget fognak árulni a strandon. Szegény Ria, csípőig
begipszelve. A vacak érzés, amely egy váza eltörését követte,
mert tudták, hogy Néniké alaposan el fogja őket fenekelni a
rosszaságukért. Fülöp jobban szerette Roose dadus tenyerét, aki
keményen, de igazságosan osztotta a büntetéseket.
– Aztán ott volt Panker, Hesséék nyaralója a Baltitengernél. Ott
is mindig sokan voltunk; csapatnyi gyerek rohangált állandóan
a ház körül. Már ha nem a strandon rosszalkodtunk éppen. Az
egészből csak a mérföldeken át elnyúló hófehér homokra, a
csillogó vízre emlékszem, meg persze az örökké fújó szélre és
arra a csodálatos északi napfényre...
Elcsuklik a hangja. Az emlékek kemény gombóccá dagadnak a
torkában. Erre végképp nem számított.
 Tizenegyedik fejezet

Erzsébet rápillant. Fülöp eddig olyan könnyedén mesélt a

gyerekkoráról, de eszébe juthatott valami, ami túl soknak
bizonyult. Ezt bizonyítja az összeszorított szája mentén rángó
izom is. Dühösnek látszik, Erzsébet úgy véli, azért, mert túl sok
mindent megosztott vele.
Erzsébet persze örül ennek. Még többet szeretne tudni
Fülöpről. Ez még mindig nagyon kevés ahhoz, hogy házasságot
ajánljon neki.
A gondolattól ismét felgyorsul a szívverése. Az erős
dobbanásokba szinte belefájdulnak a bordái. Még mindig nem
biztos abban, hogy el meri– e mondani, amit szeretne, bár az,
hogy újra látta Fülöpöt, hogy végre rendesen elbeszélgettek, sok
mindent megváltoztatott. Most már elismeri, hogy korábbi
rajongása teljesen elvakította. Olyan fiatal volt, olyan jóképű,
egy hős... Hogy is ne rajongott volna érte?
Most már nem csak a külsejét látja. És tetszik neki az éles esze,
a humora, még a türelmetlensége is, amellyel a protokollhoz
viszonyul. Időnként kicsit nyers és szinte mindig arrogáns,
ugyanakkor rögtön dominánssá válik ott, ahol megjelenik, és ez
olyan tulajdonság, amit Erzsébet még mindig hiányol
önmagából.
Trónörökösként kötelessége megházasodni és családot
alapítani. Amit önmaga miatt is meg akar tenni, és miért ne
eshetne Fülöpre a választása? A férfi végül is herceg, és a
családja, az övéhez hasonlóan, pontosan tudja, hogy működnek
a dinasztiák. Mountbattenről köztudott, hogy támogatna egy
ilyen szövetséget, a szüleiről azonban ugyanez kevésbé volt
elmondható.
Erzsébet úgy látja, ha magának akarja Fülöpöt, tennie kell
azért, hogy megszerezze.
Ezért határozta el, hogy mond valamit neki, ugyanakkor
kétségbe ejti a gondolat, hogy esetleg elijeszti vele a férfit.
Persze nem kell az egészet nagy ügyként tálalnia, mondogatja
magában. Arról Fülöpnek is tudnia kell, hogy a bácsikájában
már felmerült a házasság ötlete. Ha nem tudná, talán nem is
lenne itt.
Tény, hogy formálisan még semmi sem hangzott el. Erzsébet
beleunt abba, hogy kötelességtudó kislány módjára ölbe tett
kézzel üldögél a windsori kastélyban, arra várva, hogy esetleg
történik valami. Igenis tudni akarja, hogy mit gondol Fülöp.
Épp csak megemlíti a témát, és meglátja, mi jön ki belőle.
Bár... ezt könnyebb eltervezni, mint megtenni.
Már kinyitja a száját, hogy közölje, szeretné megkérdezni a
férfi véleményét valamiről, de még ugyanabban a pillanatban
meg is gondolja magát. Nem zúdíthat Fülöp nyakába minden
előzetes nélkül egy ilyen beszélgetést.
– Szerencsés, hogy vannak boldog emlékei is - mondja inkább,
de a hangja remeg az idegességtől. - De gondolom, nem csak
szünidőkből állt a gyerekkora. Biztosan voltak pillanatok,
amikor inkább ment volna a saját otthonába.
– Voltak - ismeri be vonakodva Fülöp. - Jó lett volna, ha van
otthonom, ugyanakkor... vajon hol lett volna? És azóta mi
történt volna vele? Nem beszélve arról, hogy mindig is
nyughatatlan természetű voltam. Mint a kutya, amelyik
kutyaházra vágyik, de amikor megkapja, felé se néz. Azt, hogy
egész életemben egy helyhez, egy személyhez kötőd-jek, csak az
egyik felem tudja elfogadni. A másik hevesen tiltakozik ellene.
Rövid csend követi a szavait. Erzsébetnek csak ennyire volt
szüksége ahhoz, hogy megvilágosodjon. Választ kapott a
kérdésére, még mielőtt feltette volna. Mégiscsak jó, hogy nem
siette el a dolgokat.
– Értem - mondja, reményei szerint kifejezéstelen hangon, de
Fülöp megáll, és elmormol egy káromkodást a bajusza alatt.
– Sajnálom - dünnyögi, miközben leveszi a sapkáját és a hajába
túr. - Sajnos néha előbb beszélek, mint gondolkodom. Ez az
egyik legrosszabb szokásom.
– Mégis, mit mondott volna, ha előbb gondolkodik?
– Nem is tudom... Először is, talán nem fogalmaztam volna
ennyire szélsőségesen az elköteleződésről.
 – Még akkor sem, ha ez az igazság?
– Épp, hogy ez az igazságnak csak az egyik fele. Vagy még
annál is kevesebb. Természetesen szeretnék megnősülni
valamikor. Csak azt nem tudom, hogy... mennyire leszek benne
jó. Nem sok példát láttam jó házasságra. Talán csak az ön
szüleiét. - Erzsébetre néz. - Ezt meg hogy csinálja?
– Mit?
– Szinte nem is szól, mégis eléri, hogy őszintébb legyek önnel,
mint eddig bárkivel.
– Az jó. Szerintem fontos, hogy őszinték legyünk egymással, és
szeretném azt hinni, hogy ez nem lehetetlen.
– Erzsébet nagy körültekintéssel válogatja meg a szavait.
– Pontosan tudom, hogy ön miért van itt, és azt is biztosra
veszem, hogy ennél jóval izgalmasabb meghívásokat is kapott
karácsonyra.
Amikor Fülöp tiltakozásra nyitja a száját, felemeli a kezét.
– Semmi baj. Mi nagyon csendesen élünk errefelé. De mi így
szeretjük. Helyesebben - javítja ki magát fanyar mosollyal - a
papának, a mamának és nekem nincs ellene kifogásunk. Margit
valószínűleg több izgalomra vágyna.
Erzsébet odafüttyenti magához a kutyákat, és újfent elindul.
Most, hogy belekezdtek, valahogy összeszedettebbnek érzi
magát a beszélgetéshez, mégis arra gondol, könnyebb lesz a
lényegre térni, ha közben sétálnak.
– Úgy tudom, Dickie bácsi szerint sem elvetélt ötlet, hogy mi
ketten egy párt alkossunk... valamikor. Ön herceg, én hercegnő
vagyok. Mindkettőnkkel szemben elvárás, hogy házasságot
kössünk... egyszer. És egyikünk számára sem túl nagy a merítés
a potenciális partnerek vonatkozásában. - Erzsébet büszke, hogy
mindezt rezzenéstelen hangon tudja elmondani. - Mások
könnyebb helyzetben vannak. Nekünk pragmatikusnak kell
lennünk, ha házasságról van szó, így tökéletesen megértem,
hogy ön eljött úgymond... megnézni engem.
– Ezt most úgy mondta, mintha lótenyésztő lennék, és egy
díjnyertes kancacsikót vennék éppen szemügyre.
 – Majdnem ugyanarra megy ki a játék, nem? - Erzsébet arcát
elönti a pír. - Mindkét esetben fontos a vérvonal meg a
neveltetés.
– És az nem jutott eszébe, hogy olyasvalakit keresek, akit
szerethetek?
Erzsébet még jobban elpirul, amikor incselkedést vél kihallani
a férfi hangjából.
– Ön talán megteheti ezt, az én lehetőségeim viszont erősen
korlátozottak. Ön akár dönthet úgy, hogy nem házasodik meg.
Nekem e tekintetben nincs választásom. De ettől függetlenül is
szeretnék férjhez menni.
– Egyszer?
– Igen. Egyszer.
– Ha megtalálja hozzá a megfelelő herceget.
– Igen.
Fülöp hallgat egy darabig, látszik rajta, hogy gondolkodik. A
lépteik zaját elnyeli a nedves fű, de Erzsébet hallja, hogy a
kutyák ott loholnak utánuk. Csak úgy csapódnak az ágak,
amikor az egyik megiramodik egy fácán után, és hirtelen
felerősödik a fákról aláhulló esőcseppek kopogása is.
– Rendben van, őszinte leszek - szólal meg végül Fülöp. -
Fogalmam sincs, hogy mit akarok. Dickie bácsi úgy véli, meg
kellene próbálnom levenni önt a lábáról, de maga nem
olyasvalaki, akivel ezt meg lehet tenni, vagy tévedek?
Milyen kevéssé ismeri őt, gondolja Erzsébet. Az ő gondolatai
már két éve Fülöp körül forognak. Most hálás azért, hogy ilyen
jól képes elrejteni az érzelmeit. Vannak dolgok - nem is kevés
amiket szeret megtartani magának. És attól, hogy fiatal, elég
büszkeség van benne. Nem fogja a herceg tudtára adni, hogy
mennyire epekedik utána.
Mert amit Fülöp állít, az csak részben igaz. Érzelmes
rohamokkal tényleg nem lehet levenni a lábáról, de csak azért,
mert nem hagyja magát. A saját érzéseinek az ereje azonban
meg szokta rémiszteni, ezért amennyire csak lehet, elzárja őket
mások elől. Nem meri kimutatni őket, azok után meg pláne
nem, hogy látta, milyen hatást váltanak ki a környezetéből az
apja váratlan kirohanásai. David bácsikájára is szigorú büntetést
mértek azért, mert vállalni merte az érzelmeit.
– Háborús időkben elég nehéz bármilyen tervvel előállni -
folytatja Fülöp. - Sohasem tudhatom, mikor talál el egy torpedó,
így hát élni akarok. Ha ez az átkozott háború megtanított
minket valamire, az az, hogy próbáljuk meg a legtöbbet kihozni
a lehetőségeinkből. Annyi minden van, amit még látni
szeretnék, vagy amit szívesen megtennék, és még több a
felfedeznivaló; a gondolattól, hogy elkötelezzem magam,
egyszerűen kiráz a hideg.
Erzsébet a zsebében tartja a kezét és maga elé néz. Arra
gondol, hogy neki egészen mást tanított a háború. Nem a
lehetőségekre hívta fel a figyelmét, hanem a kötelességre és
annak az árára. Az ország vezetése egyébként is hatalmas teher,
ami a háború alatt sokszoros súllyal nyomja az apja vállát. Látja
a tompa fáradtságot a szemében, ahogy a gondok véste mély
árkokat is a homlokán.
Az életre szóló kötelesség nem olyasmi, amire kifejezetten
vágyna egy ember, de a kötelesség alóli kibúvásnak is ára van.
David bácsikája a szerelmet választotta a kötelességeivel
szemben, amiért nemcsak a hazájából száműzték, hanem a
családjából is. Erzsébet nem vállalna ilyen kockázatot.
Egyszerűen nem merné megtenni. Nagyon is helyes tehát, hogy
megpróbálja kontrollálni az érzelmeit.
– De egyszer - teszi hozzá habozva Fülöp – , a háború után... ha
ön még nem találta meg addig a hercegét...
– Azt akarja mondani, hogy ne feledkezzem meg önről? -
kérdezi Erzsébet, amikor a mondat függőben marad.
Fülöp komoly pillantással válaszol.
– Nagyon remélem, hogy nem fog. Remélem, hogy ha mások
nem is, barátok azért lehetünk.
Erzsébet arcát ellágyítja a mosolya.
– Azt én is remélem.
– Továbbra is ír nekem?
– Ha szeretné...
 – Szeretném. Csak azt kérem, hogy őszinte, és ne udvarias
leveleket küldjön. Hadd tudjam, mire gondol, és mit érez.
– De csak ha ön is ugyanezt teszi.
– Ezt fogom - feleli Fülöp. - És megígérem, hogy jobb
levelezőtárs leszek. És aztán, ha véget ér a háború...
– Majd meglátjuk, mi lesz - fejezi be helyette Erzsébet a
mondatot.
– Igen. Meglátjuk.
Erzsébet titokban kifújja a levegőt. A beszélgetés végül is
jobban sikerült, mint remélni merte. Most már tudja, hogy
Fülöptől nem számíthat romantikus szerelmi vallomásra. Ahhoz
ő túl becsületes, és bár esküt nem tettek egymásnak, sikerült egy
rendes kapcsolat alapjait megteremteniük. És a herceg nem
zárta ki a közös jövő lehetőségét. Egyszer. Addig is, Erzsébetnek
lesz miben reménykednie, és a büszkesége sem szenvedett
csorbát.
Ez az este olyan Erzsébet számára, mint egy tündérmese. A
csendes szenteste után a király és a királyné több vendéget is
meghívott egy kötetlen partira. A szégyenlős Erzsébet számára
az esetek többségében büntetésnek számít egy ilyen esemény,
ma azonban ragyog a boldogságtól.
– Nagyon csinos vagy, Lilibet - mondja neki az apja
szeretetteljes hangon, és Erzsébet döbbenten ismeri be, hogy
most az egyszer ő is csinosnak érzi magát. Azért, mert Fülöp is
ott van, és mert ők kerten barátok.
Nem a király az egyetlen, aki mindezt észreveszi.
– Te vagy az est szépe - mondja neki Margit kicsit morcosán,
mivel általában ő az, akit mindenki észre szokott venni, aki
mindenkinek mosolyt varázsol az arcára. - Új ruhád van? - kérdi
gyanakodva.
– Dehogy! őszintén, Margit, honnan vennék új ruhát? -
Erzsébet azonban maga is tudja, hogy ragyog a szeme és üdén
rózsás az arca.
Még a szigorú Tommy Lascelles is dicsérő megjegyzést tesz a
külsejére, de túl gyorsan lehervad az arcáról a mosoly, amikor
észreveszi, hogy Fülöp és David a bútorokat tologatja.
 – Királyi fenség! - szólítja meg a homlokát ráncolva Fülöpöt. -
Talán keres valamit?
Fülöp felpillant rá.
– Nem, csak ideje elkezdeni a mókát. Ahhoz, hogy táncolni
tudjunk, a szőnyeget fel keli csavarni.
– És engedélyt kért rá a királytól?
Fülöp erre csak egy szemforgatással válaszol. Erzsébetet
egyszerre megdöbbenti és lenyűgözi a merészsége.
– Tőle nem, de a királynétól igen, és ő remek ötletnek tartotta.
Önnek van ellene kifogása? - kérdezi, de még csak nem is
próbálja leplezni a szavaiból csöpögő gúnyt.
Tommynak, aki a lehetőségekhez mérten szereti illedelmes
keretek között tartani az összejöveteleket, a jelek szerint lenne,
de nem bírálhatja felül a királyné döntését. A bajusza azonban
helytelenítőn megrándul.
– Ebben az esetben bízza az inasokra.
– Az isten szerelmére, ember, az inasok egytől egyig rozoga
aggastyánok. Nem beszélve arról, hogy egy szőnyeggel talán mi
is elbírunk. De ha ön segíteni akar, megkérhetne valakit, hogy
hozza át a gramofont a királyné nappalijából.
Margit ott áll Erzsébet mellett.
– Egek, el sem hiszem, hogy Fülöp így mer beszélni Tommyval
- suttogja, miközben Tommy eloldalog. – Talán azt hiszi, mivel
herceg, nem kell tisztelettudónak lennie.
– Szerintem egyszerűen ilyen személyiség - feleli Erzsébet, de ő
is aggódik. Nem szerencsés, gondolja, ha valaki az ellenségévé
tesz egy olyan embert, mint Tommy, aki egyrészt a monarchia
állhatatos támogatója, másrészt a saját jogán is jelentős
hatalommal és befolyással rendelkezik.

De meg is feledkezik az aggodalmáról, amikor látja, hogy egy

valóban idős inas bevonszolja a terembe a gramofont, míg egy
másik egy doboz lemezt cipel utána. Margit izgatottan
összecsapja a tenyerét, David pedig felteszi az első lemezt: That
Old Black Magic. Nem is választhatott volna odaillőbb dalt,
gondolja Erzsébet, miközben Fülöp megragadja a kezét, táncba
viszi, és addig pörgeti, míg Erzsébet vidám kacagása be nem tölti
az egész helyiséget.
A vidámságuk ragadós. Pár perc múlva már mindenki táncol,
kivéve Tommyt, aki a terem széléről figyel mogorván. David az
év összes közkedvelt slágerét lejátssza, a Taking a Chance on
Love– tól kezdve a There Will Never Be Another Youig.
Erzsébetnek olyan érzése van, mintha kifejezetten az ő számára
írták volna az összes dalt. Másokkal is táncol, de a
leggyakrabban mégis Fülöp karjai között találja magát, miatta
kezd bizseregni a boldogságtól, amikor egymásra talál a kezük.
A herceg tenyere meleg, és még az is lehet, hogy túl közel húzza
magához Erzsébetet.
Két évvel korábban már táncoltak, de Fülöp akkor csak
kedvességből kérte fel. Most más a helyzet. Most akar táncolni
Erzsébettel, aki fesztelen kacagással figyeli a férfi arcát, majd
együtt éneklik a lemezzel, hogy ha nem vagy szerelmes senki
másba, miért nem szeretsz belém?
Amikor az est végén egyik szobából a másikba vonatoznak a
király vezetésével, Fülöp addig ügyeskedik, míg Erzsébet mögé
nem kerül. Határozott kezének érintése még a ruha
selyemredőin és a fűzőn is áthatol, és égő nyomot hagy Erzsébet
derekán. Dübörgő lábakkal végigtáncolnak az irodákká alakított
királyi lakosztályokon, majd a Nagy folyosón megfordulva
vissza, és mindenki levegő után kapkodva nevet, amikor végre
befejezik.
– Csodálatos este volt - jegyzi meg Fülöp. - Már most sajnálom,
hogy holnap vissza kell mennem Londonba.
Erzsébet boldogságból táplálkozó magabiztossággal néz fel a
férfira.
– Akkor maradjon itt.
– Attól tartok, nem tehetem. - Fülöp ugyan mosolyog, de a
pillantása kerüli Erzsébetét. - Megígértem néhány nagyon jó
londoni barátomnak, hogy velük fogom tölteni az újévet.
Barátoknak? Milyen barátoknak? Erzsébet nagyon szeretné
feltenni a kérdést, de nem meri.
 – Ó, értem... - Megpróbálja nem kimutatni a csalódottságát, és
igyekszik hasznos emlékeztetőként kezelni Fülöp szavait arra
vonatkozóan, hogy van a férfinak egy másik élete, amelyet,
ahogy a sétájuk során beismerte, nem kész még feladni. Egy
újonnan szerzett barát miatt pláne nem.
– De úgy tudom, mindannyian hivatalosak vagyunk
Marinához egy ebédre Coppinsba. Remélem, akkor találkozunk.
Erzsébet ragyogó mosolyt erőltet az arcára.
– Igen, persze. - Mi mást mondhatna? Nem elhatározta, hogy
nem erőltet ki semmit Fülöpből, hogy csak azt fogadja el tőle,
amit önszántából felkínál? - Majdnem el is felejtettem.
 Tizenkettedik fejezet

Kairó, 1944 áprilisa

– Tűnj már el az utamból! - Fülöp szinte ráfekszik a dudájára,

miközben egy utcai árus forgolódni kezd előtte a kocsijával.
Melege van, csupa por és majd meghal egy sörért, de ebben a
tempóban sohasem jut el a Shepheard’sig.
A Whelp négy nappal korábban futott be Alexandriába, és
Fülöpöt nyomban Kairóba rendelték, ahol a nagybátyjával kell
találkoznia. Mivel az utasítás egyenesen a délkelet– ázsiai egység
Legfőbb Szövetséges Parancsnokától érkezett, Fülöp felettese
aligha tagadhatta meg a teljesítését.
Fülöpnek így egyrészt alkalma nyílt arra, hogy egy csinos kis
sportautóval végigkocsikázzon a Nílus– deltán, másrészt a hajó
bezártságából kiszabadulva a saját dolgaival is foglalkozhatott
egy keveset. Időnként határozottan előnyös egy
Mountbattennel rokonságban állni, állapítja meg magában, és
elvigyorodik, amikor arra gondol, hogy társai továbbra is a
Whelp fedélzetén izzadnak, miközben új rakományt vesznek
fel, vagy elvégzik a szükséges javításokat.
Még sohasem élvezte ennyire a fordulékony kormánykerék
érintését a tenyere alatt, mint most, miközben régi bibliai
helyszíneket idéző földek mellett suhant el, vagy hosszú
köpönyegbe burkolódzó emberek között. Érdeklődéssel figyelte
az öntözőkutaknál igába fogott vízibivalyokat és csenevész
szamarakat. Többször csábítást érzett, hogy megálljon és
megnézze, hogy működnek ezek az öntözőrendszerek, de elég
volt egy pillantást vetnie Dickie bácsi sürgönyére az
ingzsebében, és folytatta az útját. Poros falvakon robogott
keresztül, megriasztva az út mentén kapirgáló csirkéket, és
ugatásra ingerelve a szabadon kószáló kutyákat. Helybéli
gyerekek eredtek a kocsi nyomába, szelíden aprópénzt
kunyeráltak, és csak a falu végénél maradtak el tőle.
 De Kairó forgalmas utcáin csak vánszorogni lehet. Szinte
egymást érik az ökrös szekerek, autók, katonai dzsipek,
szamarak, tevék és a járdának aligha nevezhető útszélről
minduntalan lelépő gyalogosok. A delta nyugalma után sérti a
fülét a dudák tülkölése, a motorok berregése, a folyamatos
kiáltozás, a szamarak bőgése és a házalók óbégatása.

Már lemenőfélben van a nap, amikor a Shepheard’s Hotelhez ér.

A hangszórókból kiszűrődő kattogás és zörgés azt jelzi, hogy a
müezzin mindjárt imára hívja az embereket. A fények
földöntúliak, az ég vöröses színben lángol a datolyapálmák
felett. A kattogó hangok miatt egy pillanatra elcsendesül a zajos
város, majd a hangszóróban felhangzik a müezzin kántálása:
Allahu Akbar!
Fülöp egy pillanatig hallgatja, majd odadobja az autó kulcsát
az egyik készenlétben álló londinernek, és kettesével véve a
fokokat felszalad a lépcsőn. A hatalmas lobbi csempézett
falaival, masszív oszlopaival és mór stílusú boltíveivel
kellemesen hűvösnek bizonyul. A mennyezetről lógó
ventilátorok lapátjai lusta csapásokkal kergetik a levegőt. A
vendégek fonott karosszékekben üldögélnek a cserepes pálmák
körül. A hely csak annyit változhatott az előző századhoz
képest, hogy most viszonylag sokan viselnek egyenruhát.
Az első, akit meglát, az unokatestvére, Alexandra. Szandra a
volt görög király, Sándor lánya. Körülbelül egykorúak, gyakran
nyaraltak együtt Romániában vagy Pankerben, így Fülöp
határozottan kedveli. A lány háttal áll neki és előrehajol,
minden jel szerint élénk beszélgetést folytat Görögország
koronahercegnőjével, Friderikával, aki Pál felesége, egy másik
unokatestvéré a számtalan közül, akik mind száműzetésbe
kényszerítve élik az életüket.
Mindenki, kivéve Fülöp anyját, aki még mindig Athénban van.
„Engem majd megvéd az Isten” - mondta, amikor a németek
1941– ben megszállták Görögországot. Bármilyen nehézre
fordult is a görögök sorsa, senki sem tudta rávenni a távozásra.
„Szükségük van rám az itteni embereknek - magyarázta. - Meg
kell tennem értük mindent, amit csak lehet.”
Gyakran tűnik úgy, hogy az anyja többet törődik az
emberekkel általában, mint a családjával, de Fülöp ezért büszke
rá.
Friderika megpillantja Fülöpöt Szandra háta mögött, és
elkerekedik a szeme. Fülöp a szájához emelt mutatóujjával
csendre inti, hogy odalopakodhasson Szandra mögé és
befoghassa a szemét, apró sikolyt váltva ki belőle.
– Fülöp! - Szandra felugrik és az unokatestvére köré fonja a
karjait. - Milyen kellemes meglepetés! Mit csinálsz te itt?
– A Whelp úton van Ceylon felé, ahol csatlakozik a Keleti
Flottához. Pár napra kikötöttünk Alexandriában feltölteni a
megcsappant készleteket, én pedig megragadtam a lehetőséget
és ideautóztam, hogy lássalak benneteket. - Fülöp Friderikához
hajol, hogy őt is megpuszilja. - Helló, Freddie, hogy vagy?
A fiatal nő Fülöp felé fordítja az arcát, és csak a puszi után
válaszol.
– Jobban, hogy téged is látlak. Pál örülni fog neked. És a király
is.
– Jól van György bácsi?
– A körülményekhez képest jól. Nem lehet nagy öröm egy
száműzött királyi család fejének lenni, és ez rajta csapódik le a
leginkább.
– El tudom képzelni - feleli Fülöp. Kedveli II. Györgyöt, aki
inkább az unokatestvére, mint a bácsikája. Alacsony, jól öltözött
férfi, ha ő is úgy akarja, extravaganciával és nem kis vonzerővel,
valamint olyan kozmopolita ízlésvilággal, amely ha közismertté
válna, Fülöp gyanúja szerint megdöbbentené az otthoni tűzhely
melegét előnyben részesítő Windsorokat.
– Ülj le! - biztatja Freddie. - Épp most teáztunk. Te is kérsz?
Vagy inkább valami erősebbet innál?
– Mióta elindultam Alexandriából, egy sörről ábrándozom -
vallja be Fülöp, miközben odahúz magának egy széket.
– Akkor igyunk egyet mindannyian!
 – Nagyon ügyes vagy, hogy ránk találtál - mondja Szandra,
miután a koronahercegnő intésére megjelenő pincér távozik az
asztal mellől.
– Úgy volt, hogy Alexandriában lesztek, nem? - kérdezi Fülöp.
– Igen, de muszáj volt délre jönnünk - válaszolja Freddie, majd
összerezzen. - Azok az átkozott légiriadók!
– A lényeg, hogy itt vagy, és láthatunk - veszi vissza Szandra a
szót, még mielőtt Freddie felhergelhetné magát. - Meddig tudsz
maradni?
– Attól tartok, nem sokáig. Tulajdonképpen Dickie bácsi
hívására jöttem. Holnap találkozom vele.
Freddie felkapja a fejét.
– Dickie is itt van? Utoljára, mikor hallottunk felőle, még
Karacsiban volt. Nem ő a délkelet– ázsiai egységek
parancsnoka?
– De igen. És szerintem még úton van - feleli óvatosan Fülöp. -
Csak néhány órára repül Kairóba.
– És veled akar beszélni? - kérdezi Szandra kíváncsian. - Miről?
Ezt Fülöp is szeretné tudni. Megpöcköli Szandra orrát.
– Semmi közöd hozzá, hugi.
Megvárja, hogy felszolgálják az italaikat.
– De ha ennek köszönhetően vagyok most veletek, akkor
megpróbálom a legtöbbet kihozni a rendelkezésemre álló
időből. - Egy biccentéssel megköszöni a sört a pincérnek,
hálásan felkapja a poharát, belekortyol, majd hagyja, hogy a hűs
ital végigcsorduljon a kiszáradt torkán. - így már jobb - mondja
végül, és egy elégedett sóhaj kíséretében visszateszi az asztalra a
poharat.
– Annyi mindenről lemaradtunk. - Freddie kíváncsian
előrehajol. - Hallottuk, hogy Windsorban töltötted a karácsonyt.
– Ott.
– És? - Ezúttal Szandrán vesz erőt a kíváncsiság.
– Mi és? - kérdez vissza Fülöp tettetett ostobasággal.
– Milyen volt?
– Nagyon kellemes.
 Szandra és Freddie kétségbeesett pillantást vált egymással.
Fülöpnek az az érzése, hogy György bácsi elhintett ezt– azt a
levélből, amit írt neki, de esze ágában sincs, hogy a szükségesnél
többet elmondjon az unokatestvéreinek. Szereti a görög
rokonait, de egyik nagyobb pletykafészek, mint a másik. Nem
mintha Dickie bácsi sokkal különb lenne.
– És a kis hercegnő?
– Margit? Nagyon helyes kölyök. Csak nagyon elkényeztették.
Duzzog, ha nem ő áll a figyelem középpontjában, de ha
megfeledkezik arról, hogy mi bosszantja, egész elbűvölő tud
lenni.
– Erzsébet felől érdeklődtem - torkolja le gyorsan Freddie. -
Ahogy azt te nagyon jól tudod!
– Erzsébet már nem nevezhető kislánynak - válaszolja Fülöp.
Erzsébettel, ahogy megígérték egymásnak, levelezésben
állnak. Fülöp el szokott nyúlni a priccsén, úgy olvassa el a lány
leveleit. Az alakja, amit ilyenkor maga elé képzel, nyugalmat
von köré, és e rövid időre elszigeteli a hajó jellegzetes
hangjaitól: a motorok berregésétől, a fémes csattanásoktól, a
propellerek zúgásától és a parancsokat ordítozó, morgolódó,
tréfálkozó, nagyokat szellentő kétszázvalahány embertől.
Fülöp válaszként jobb leveleket ír, mint korábban. Tudja, hogy
valahol eltévesztette a lépést, és szeretné kiköszörülni a csorbát.
Karácsony óta csak egyszer találkoztak, Coppinsban, amikor
Marina január elején a királyi családdal együtt őt is meghívta
ebédre. Akkor úgy érezte, a törékeny egyetértés, ami közte és
Erzsébet között kialakult, megrekedt. A hercegnő udvarias volt
és megközelíthetetlen. Fülöp azóta sem tudja, hogy miért.
Csak annyit tud, hogy megkönnyebbült, amikor az első levél
megérkezett.
Mindebből azonban semmit sem akar sem Freddie, sem
Szandra orrára kötni. Inkább elvigyorodik, és ismét a szájához
emeli a poharát.
– Nos, mi lesz ma este?
– Mindnyájan elmegyünk a Gezira Klubba. - Szandra
tapintatosan fogadja a témaváltást, és a pohara pereme felett
alaposan szemügyre veszi Fülöpöt. - Remélem, van mibe
átöltöznöd. Ilyen poros ruhában nem engednek be sehova.
A háború oly sok családot szakított szét, hogy Fülöp örül, hogy
legalább egy kis időt együtt tölthet az övéivel. A görög királyi
család tagjai közel állnak egymáshoz, talán azért, mert a
száműzetésük miatt gyökértelennek érzik magukat, és ha
találkoznak, az olyan, mintha hazamennének. Görögország nem
az otthonuk, Fülöp a maga részéről ebben egészen biztos. Szinte
még csecsemő volt, amikor a szüleinek pánikszerűen
menekülniük kellett Krétáról, őt egy narancsosládában vitték
magukkal.
1935– ben a görögök megszavazták a monarchia
visszaállítását, és György bácsi tizenkét év száműzetés után
visszatért a trónjára. Egy év múlva megszervezte, hogy az apja,
Konstantin király, az anyja, Zsófia és a nagyanyja, Olga királyné
maradványait - akik mind száműzetésben haltak meg, és a
firenzei orosz kápolnában temették el őket - hazahozzák, és
újratemessék őket a családi birtokon, Tatoiban. Fülöp
különleges eltávozást kapott Gordonstounból, hogy a
szertartáson részt vehessen.
Fenséges esemény volt, az érintetteket megillető pompával,
amely életében először oda helyezte Fülöpöt, ahova született: a
királyi családba mint görög királyi herceget. El is játszott a
gondolattal, hogy Görögországban marad és beáll a görög
haditengerészethez. Az apja azonban a keresetlen szavakkal
nem fukarkodva megvétózta az ötletet, és Fülöp most örül
annak, hogy ezt tette. Ha van ország, amit az otthonának
nevezhet, akkor az biztosan nem Görögország, hanem Anglia.
Fülöpöt aznap este üdvrivalgással fogadják a Gezira Klubban.
György bácsi látványosan magához öleli. Görögország királya
nem elégszik meg a hűvös kézfogással.
– Fülöp! Éppen téged szerettelek volna látni! Gyere csak egy
pillanatra, fiacskám. Beszédem van veled.
A nők tiltakozásával mit sem törődve György bácsi a terasz
egyik csendesebb sarkába vezeti Fülöpöt, és ott cigarettával
kínálja.
 – Megkaptam a leveledet - mondja.
Fülöp előveszi az öngyújtóját, és először a nagybátyja
cigarettáját gyújtja meg, csak aztán a magáét.
– És? - kérdezi, miután kifújja a füstöt.
– Örültem neki. Talán mondanom sem kell, hogy a brit királyi
családdal való szövetség nagy hasznára lenne mindnyájunknak.
Reménykedem, hogy egy nap visszatérhetek Athénba, és ha
összejön a frigy, akkor a britek erős szövetségeseink lesznek.
Természetesen írtam Bettiének, hogy engem mint a család fejét,
nagyon helyesen, tájékoztattál a szándékaidról Erzsébet
hercegnőt illetően - folytatja György bácsi. - Azt is
megkérdeztem, hogy számításba vesznek–e mint kérőt.
– És mit válaszolt?
– Azt, hogy Erzsébet még túl fiatal. És ha jól értem, a
királynéval úgy gondolják, hogy a lányuknak még nem volt
igazán alkalma szétnézni a hozzáillő fiatalemberek között.
– Badarság! - mondja ingerülten Fülöp. - A windsori kastély
tele van gárdistákkal. Az ég szerelmére, Erzsébet hetente együtt
ebédel a tisztekkel! Az biztos, hogy több a környezetében a
fiatalember, mint a lány. Ott van az az elviselhetetlen Porchey.
Alig lehet levakarni róla.
– Bosszúsan beleszippant a cigarettájába. - A királyné egy
unalmas arisztokratához szeretné hozzáadni szegény lányt,
lehetőleg az ő unalmas, vadászatért, horgászatért, lovaglásért
rajongó környezetéből. Nem kedvel engem, ez messziről látszik.
– Gyanítom, hogy nem igazán veled van baja, hanem a
családoddal. Sajnos az sem segít, hogy a nénikéid nem rejtették
véka alá a véleményüket, amikor Bertie feleségül vette őt. De
mit tehetünk? A nők már csak ilyenek. - György bácsi vállat von
és elnyomja a cigarettáját. – Sajnálom, Fülöp, de a jelen
helyzetben talán az lesz a legjobb, ha nem is gondolsz többet
Lilibetre.
Fülöp a cigarettát bámulja az ujjai között, és eszébe jut,
mennyit tépelődött karácsony után, hogy írjon– e a
nagybátyjának, vagy sem. Végül a határozott nem mellett
döntött, egészen addig a bizonyos coppinsi ebédig, amikor
Erzsébet mosolya valamilyen oknál fogva egy cseppet sem akart
melegebbé válni. Perverz módon Fülöp ettől csak még jobban
akarta, és ez volt az oka annak, hogy meggondolta magát, és
sietve levelet küldött György bácsinak. Azóta már nemegyszer
megbánta, hogy ennyire nyíltan színt vallott, és szívesen
visszaszívta volna azt a kívánságát, hogy Erzsébet apja tekintse a
lánya hivatalos kérőjének. Az, hogy nem kell tovább erőlködnie,
érdekes módon mégsem hoz neki megkönnyebbülést. Sőt.
Dühöt érez az elutasítás miatt.
– Azt gondolják, nem vagyok elég jó nekik? - kérdezi sértetten.
- Viktória királynő egyenes ági leszármazottja vagyok.
Gyakorlatilag nincs olyan királyi ház Európában, amellyel ne
állnék közeli rokonságban. Mit akarnak még?
– Talán azt, hogy a nővéreidnek ne náci férje legyen. Esetleg
segítene a helyzeteden, ha visszatérhetnék a görög trónra, de
erre nincs sok esély, amíg tart a háború – próbálja vigasztalni
György bácsi. - De hát még csak... mennyi is vagy?
Huszonhárom? Rengeteg időd van a nősülésig, addig meg...
használd ki az adódó lehetőségeket. Élj egy kicsit.
Tulajdonképpen Fülöpnek is ez volt a terve, de a király
elutasító levele elvette a kedvét. A házasság Erzsébettel már nem
csapda, hanem kihívás, és Fülöp sohasem futamodott meg a
kihívások elől.
– Akkor mi késztette arra Dickie bácsit, hogy idehívjon? Mit
akar?
György bácsi széttárja a kezét.
– Ismered Dickie–t. Vén intrikus. Szeret ármánykodni.
És ezt pont te mondod, gondolja Fülöp. Szentül hiszi, hogy
Machiavelli mindkét bácsikájától órákat vehetne.
– Szerintem kitervelt valamit a számodra - vélekedik György
bácsi. - Elég sok szálat megmozgatott már annak érdekében,
hogy te és Lilibet egybekelhessetek, és nem fogja sutba dobni az
elképzeléseit csak azért, mert Bertie a sarkára állt. Kár, hogy neki
magának nincs fia. Akkor őt szorongatná, és nem téged. így
viszont azt hiszi, ő az apád, és ennek megfelelően jár el.
 Fülöp nem szól, de magában azt gondolja, hogy ő bizony nem
tekinti az apjának Dickie–t. Az ő apja, András, még él. Monte–
Carlóban. Lehet, hogy léha életmódot folytat és nincstelen, így
sikerült eltávolodnia a hatalomtól, és az is lehet, hogy túl
könnyen átengedte a fia felügyeletét a Mountbatteneknek, de
attól még az apja maradt.
Ugyanaz az apa, aki a vállára vette kisgyerekként, ugyanaz a
szellemes, ragyogó szemű világfi, akinek a monoklija volt az
ismertetőjele. Egyszer még bíróság elé is került az életvitele
miatt, amit senki sem hajlandó elhinni, annyira elragadó a
személyisége. Mindenkivel úgy viselkedik, mintha az adott
illető lenne a számára a legfontosabb.
Fülöpnek van egy eltitkolt oldala, amit szégyell, mert szerinte
gyerekes, hiszen lényének ez a parányi része még most is arra
vágyik, hogy az apja egyetlen fiaként néha megmártózhasson
abban az örömben, amelyet a férfi oly bőkezűen oszt mindenki
másnak. És hogy az apja néha büszke legyen rá. Pedig a lelke
mélyén tudja, hogy erre, bármilyen lenyűgözőnek tűnik is
András személyisége, nem fog soha sor kerülni, egyszerűen
azért, mert András mindig önmagát teszi az első helyre.
De ettől még az apja, és Fülöp szereti.
Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne hálás a
Mountbatteneknek: Georgie–nak és Nadának, Dickie–nek és
Edwinának. Ők voltak azok, akik elmentek érte az iskolába, akik
drukkoltak neki a sportnapokon, és akik fényűző életükben
helyet csináltak egy féktelen, nehezen kezelhető fiúnak.
Hogy is ne lenne hálás nekik? De ezzel együtt nagyon is
bosszantja az a kötelességérzet, ami nem engedi meg, hogy
kikérje magának a minden lében kanál Dickie intrikáit.
Egy feltörni készülő sóhajt elnyomva Fülöp visszafordul a
bácsikájához.
– Gyere, menjünk vissza a többiekhez.
 Tizenharmadik fejezet

Fülöp a brit nagykövet, Lord Killearn mellett álldogálva addig

nézi hunyorogva a tündöklő égboltot, míg meg nem pillant rajta
egy pontocskát. A pont egyre nagyobb lesz, végül felveszi egy
repülőgép formáját, amely nem sokkal később ereszkedni kezd.
Fülöp érdeklődéssel figyeli a landolást. Nagyon szeretne
megtanulni repülni. Mindennél jobban vonzza a gondolat, hogy
odafenn lehet az égben, a felhők között. El sem tud képzelni
nagyobb szabadságot. Annak idején be akart lépni a RAF– ba,*
(RAF: Royal Air Force [Királyi Légierő].) de a Mountbatten
családban eretnekségnek számított volna, ha nem a
haditengerészetet választja.
Az előző este folyományaként most egy kicsit elcsigázottnak
érzi magát. A beszélgetés után, amelyet György bácsikájával
folytatott, lázadó hangulatba került, és hajnalig ivott meg
táncolt. Amit azóta, ha őszinte akar lenni magával, sokszorosan
megbánt.
Fülöp megigazítja a gallérját. Megborotválkozott, és az
alkalomra a trópusi egyenruháját vette fel. Dickie bácsi akkor is
elvárja, hogy makulátlan külsővel jelenjen meg előtte, ha nincs
hozzá kedve.
A leszállópálya aszfaltja felett remeg a fel forrósodott j
levegő, ahogy a gép megáll, csak a propellerek forognak
továbbra is. Aztán a lépcső tetején, vakítóan fehér, arany– I
sujtásos egyenruhában megjelenik a délkelet– ázsiai egységek
Legfőbb Szövetséges Parancsnoka. Udvariasan mosolyog, mint
mindig, majd a lépcső aljához érve elárasztja Fülöpöt és a
nagykövetet azzal az eltúlzott kedvességgel, amit szükség esetén
fegyverként is be szokott vetni.
Fülöp illő módon szalutál.
– Nagyon kedves öntől, Killearn, hogy használhatjuk a
követséget - mondja Mountbatten, miközben kezet ráz a
nagykövettel.
 Ha Dickie bácsit lelombozta, hogy a király elutasította Fülöp
kérését, nem mutatja. Sőt, a jelek szerint kifejezetten jó
hangulatban van. Az autóban és ebéd közben csip– csup
dolgokról beszélgetnek, aztán Dickie bácsi azt javasolja, hogy ő
és Fülöp sétáljanak egyet a követség kertjében. A
locsolóberendezés sziszegve teszi a dolgát a pázsiton, a
pálmafák árnyéka megtörik a fehér egyenruhájukon, ahogy ott
lépegetnek egymás mellett a kaviccsal felszórt ösvényeken.
– Minden rendben van a Whelpen?
– Igen. De bökd már ki, mi akar lenni ez az egész?
– Fülöp, te mindig ajtóstól rontasz a házba - sóhajt fel
Mountbatten. - Finomíthatnál egy kicsit a modorodon.
– Ugyan, uram, semmiség. Megterítettünk önöknek egy
könnyű ebédhez.
– Kitűnő. - Az unokaöccséhez fordul. - Fülöp, de jó látni téged!
Mivel a nagybátyja mindig ezt mondogatja neki, Fülöp
elvigyorodik.
– Rendben. Akkor mondd meg, légy szíves, hogy mire megy ki
ez az egész.
– Gondolkoztam egy kicsit a házasságod ügyén.
– Milyen házasságról beszélsz? Nem lesz semmilyen házasság.
György bácsitól tudom, hogy a király nemet mondott.
– Egyelőre - mutat rá egy lényeges momentumra Mountbatten.
- Az ilyen játszmák általában nagyon sokáig tartanak. A
karácsony Windsorban egyértelmű siker volt, és helyesen tetted,
hogy írtál a görög királynak.
– Sokra mentem vele - dünnyögi Fülöp, aki magában még
mindig dohog VI. György elutasító válasza miatt.
– Ez csak az első kör volt. - Dickie bácsi a körmeit
tanulmányozza. - Szerintem jó lenne, ha feladnád a görög
állampolgárságodat és felvennéd a britet. Erre amúgy is
szükséged lenne. Hamarosan véget ér a háború, és nem
folytathatod a haditengerészetnél, ha nem vagy brit
állampolgár.
– Ezt simán megtehetem. Semmilyen kapcsolatom nincs
Görögországgal. Már most is britnek érzem magam.
 – Én is így gondoltam. Érthető, ha a királyi családnak
ellenérzései vannak egy külföldi herceggel szemben, főleg, ha
Erzsébet házasságáról van szó, és még inkább, ha a háborúval
kapcsolatos nézeteikre gondolunk. Még így is, hogy brit
iskolába jártál, és hogy gyakorlatilag mindig csak angolul
beszélsz. Ez mind melletted szól. Ugyanakkor óvatosan kell
mozgatnunk a szálakat, különösen a brit és görög kapcsolatok
vonatkozásában. Ennek ellenére nem látom be, miért ne
indíthatnánk be, persze csak lassan, a gépezetet. Természetesen
csak ha te is úgy gondolod - teszi hozzá Mountbatten némi
kivárás után.
Fülöp némi cinizmussal arra gondol, milyen kedves Dickietől,
hogy úgy tesz, mintha neki is lenne beleszólása a dologba.
– Nincs ellene kifogásom - mondja végül.
– Remek. Persze - folytatja Dickie némi tűnődés után -
valószínűleg jobb, ha még csak említést sem teszünk egy
lehetséges házasságról az állampolgárságod megváltoztatásának
ürügyén. Majd azt mondjuk a családnak, hogy a karriered miatt
van rá szükség. Ha megszimatolják, hogy nősülni akarsz,
vérszemet kapnak a pletykafészkek, és nem lehet majd befogni a
szájukat.
Fülöp felvonja a szemöldökét.
– És ezt épp te mondod, Dickie bácsi? - kérdezi szenvtelen
hangon. Tudja, hogy a bácsikájának lételeme a pletyka.
– Ne légy szemtelen, kölyök - korholja könnyed hangon
Mountbatten. Megállnak egy pálmafa árnyékában, ahonnan
pazar kilátás nyílik a Nílusra. - Hogy alakul a kapcsolatod
Lilibettel?
Fülöp kellemetlenül érzi magát, mert nem akar Erzsébetről
beszélni. Senkivel.
– Jól.
– Van még valaki más is? Mi van azzal a csinos lánynyal? Azzal
a furcsa nevűvel?
– Oslával? A közelmúltban volt az eljegyzése, ha tudni akarod.
– Remek. Ne kezdj ki mostanában senkivel.
 – Az ördögbe, Dickie bácsi, még huszonhárom éves sem
vagyok! - Fülöp nem akar méregbe gurulni, de érzi, hogy a
tarkója libabörözni kezd. Nem szereti, ha basáskodnak felette.
Szereti azt hinni, hogy a maga ura. A Mountbattenek nagyon jók
voltak hozzá, és nem akarja, hogy csalódjanak benne, azt meg
pláne nem, hogy elforduljanak tőle, de akkor is...
– Sajnálom, Fülöp, de komolyan el kell gondolkoznod a
lehetőségeiden - mondja Mountbatten majdhogynem
gyengéden. - Herceg vagy, és ez kötelezettségekkel jár. Nincs
értelme elhitetni magaddal, hogy te rendelkezel az életed felett.
Mit fogsz csinálni, ha nem veszed feleségül Lilibetet? Elmész
dolgozni egy bankba? Vagy úgy akarod végezni, mint az apád,
aki egyik napról a másikra él valami isten háta mögötti helyen?
Fülöpnek össze kell szorítania a száját, hogy ki ne mondja a
nyelve hegyén lévő dühös választ. Dickie Andrásra tett
megjegyzése azért fáj neki annyira, mert a lelke mélyén Fülöp
ugyanezt érzi. Szereti az apját, de azt is látja, hogy zátonyra
futott az élete. Fülöp nem akar olyan lenni, mint ő.
Szeretne ellentmondani a bácsikájának és odavágni neki, hogy
a haditengerészetnél is megcsinálhatná a szerencséjét, de tudja,
hogy a brit állampolgárság megszerzéséhez szüksége lesz a
segítségére, és ha őszinte akar lenni önmagához, fel kell tennie a
kérdést: milyen magasra jutna a ranglétrán a nagy hatalmú
Mountbattenekhez fűződő kapcsolata nélkül? Ha ezt eldobja
magától, ha szembeszáll a nagybátyjával, mi marad neki? Túl
fogja élni, ha elveszít egy újabb családot, egy második apát és az
egyetlen helyet, amit valamiféle otthonnak érez?
Szorosan összezárt ajkakkal a Nílust bámulja, és a szeme
megakad egy apró vitorláson, amelyet egy apa és a fia próbál
irányítani. Nekik is megvannak a maguk problémái, gondolja
Fülöp, de milyen egyszerűek lehetnek ezek a problémák az
övéhez képest!
Mountbatten egy darabig hagyja, hogy sajnálja magát, de
végül mégiscsak megszólal:
– Ugye nem találod ellenszenvesnek? - kérdezi.
– Nem, persze hogy nem.
 De abból, hogy nem ellenszenves neki egy lány, nem
következhet az, hogy házasságra akarják vele kényszeríteni.
Fülöp a tudatában van annak, hogy logikátlanul viselkedik. Alig
egy napja még feldühítette, hogy nem veheti feleségül
Erzsébetet. Nem is a kényszerítés bosszantja annyira, hanem a
mód, ahogy történik, bizonygatja magának, magyarázatot
keresve a viselkedésére. Már olyan régen áll a saját lábán, nem
helyezheti éppen most mások kezébe a sorsát. Minden idegszála
tiltakozik ellene.
– Olyan helyes lánynak tűnik. Csendes. Megbízható. -
Mountbatten hangjába mintha vágyakozás vegyülne. Fülöp
feltételezi, hogy közben a feleségére, Edwinára gondol, aki a
nagynénjéhez, Nadához hasonlóan sok vonatkozásban
csodálatos teremtmény, de hatalmas képzelőerővel kellene
rendelkezni ahhoz, hogy helyesnek, csendesnek vagy
megbízhatónak nevezze valaki. - És még csinos is.
Fülöp felsóhajt.
– Rendszeresebbé vált a levelezésünk - ismeri be. – Küldött
nekem egy fényképet magáról, és én is küldtem egyet neki.
– Remek. A fotócsere jó alap ahhoz, hogy megtegyük a
következő lépést. - Dickie tényleg elégedettnek tűnik. - Gondolj
csak bele, Fülöp - suttogja lázasan, de az unokaöccséből nem
vált ki mást, csak szemforgatást. - Lilibet egy nap királynő lesz,
és te ott állhatnál közvetlenül mellette. Túl tehetséges vagy
ahhoz, hogy senkiként éld le az életedet! El tudod képzelni,
hogy mekkora befolyást jelent egy ilyen házasság? Nem
találhatnak benned kivetnivalót, semmilyen vonatkozásban.
Fülöp pillantása visszasiklik a folyón ringó vitorlásra.
– Az a baj, bácsikám, hogy hajlamos vagy a túlzásokra.
– Valóban? Ugyan, fiacskám, tudom, hogy milyen elbűvölő
tudsz lenni, ha akarsz. Mintha nem tudnád magadról, hogy
ördögien jóképű vagy. És ami ennél is fontosabb, intelligens is,
kivéve, amikor megfeledkezel magadról, és elsötétítés alatt őrült
furikázásba kezdesz Londonban azzal az idióta
unokatestvéreddel, David– del. Ha Lilibet még nem szerelmes
beléd, akkor nem sok erőlködés kell hozzá, hogy az legyen. Ne
feledd, hogy ezt mondtam!
– Ha nem bánnád, Dickie bácsi, szívesebben bűvölném el a
választottamat a tanácsaid nélkül.
Mountbatten szemében öröm villan a Fülöp hangjából
kiérezhető, vonakodó belenyugvás hallatán, így rátesz még egy
lapáttal.
– Akkor hát megegyeztünk? Megtegyük az első lépést az
állampolgárságod ügyében?
– Igen. Azt gondolom, nincs más választásom.
– Akkor beszélek Györggyel és Pállal. Egyelőre nincs sok esély
arra, hogy Görögországban visszaállítsák a monarchiát, de a brit
kapcsolat mindkettőjüknek a hasznára válhat. Killearnnek már
említettem, hogy a brit állampolgárság felvételéről akarok
beszélni veled, amire azért lenne szükség, hogy jobb pozícióból
támogathasd a királyt a különböző funkcióiban.
Fülöp felvonja a szemöldökét.
– És bevette ezt a maszlagot?
– Nem számít, ha nem. A lényeg, hogy még csak ne is utaljunk
lehetséges házasságra. Ezek a diplomaták nagyobb
pletykafészkek, mint a nénikéid. - Dickie Fülöp vállára csap. - Ne
légy már ilyen búskomor! Egyelőre nem kell elkötelezned
magad, semmilyen vonatkozásban. Senki sem fog pisztollyal az
oltár elé kényszeríteni, Fülöp. Csak arra kérlek, gondold végig,
mit jelentene egy ilyen lépés a családodnak. - Elhallgat egy
pillanatra. - A háborúnak még nincs vége. Lehet, hogy szép
eredményeket értünk el, de Japánnal még el kell bánnunk, és az
nem lesz könnyű. Egy darabig biztosan nem leszel olyan
helyzetben, hogy házasságon kelljen törnöd a fejedet.
Ez igaz, gondolja Fülöp, és máris visszatér az életkedve. A
folyó felé pillant, de már nem látja a vitorlást. Egy csomó
minden vár még rá. A lényeg, hogy még szabad.
– De addig is - folytatja Mountbatten, már a követség épülete
felé sétálva. - Folytasd a levelezést Lilibettel anélkül, hogy a mai
beszélgetésünket megemlítenéd neki. Ennyit meg tudsz tenni,
nem?
 Fülöp maga elé képzeli Erzsébetet, ahogy Windsor
biztonságában éli a napjait. Április van, ami arrafelé szeszélyes
tavaszi időjárást jelent, a felhők mögött megbúvó nappal és
viharos szelekkel. Szinte látja, ahogy azokkal a nevetséges kis
kutyákkal sétál a Nagy Parkban, időjáráshoz illő, strapabíró
cipőben vagy gumicsizmában és elnyűtt kabátban, és fel sem
merül benne - vagy mégis? – , hogy szinte mindenki az ő jövőjét
tervezi.
– Igen - mondja a bácsikájának. - Ennyit meg tudok tenni.
 Tizennegyedik fejezet

London, 1945. május 8.

A palota előtt ünneplő tömeg a királyt követeli ordítva:

– A királyt akarjuk! A királyt akarjuk! - kántálják. A hangjuk
betölti a teret.
Erzsébet elmosolyodik, ahogy a város hangjait hallgatja.
Mindenkit eufóriával tölt el, hogy a hosszú, keserves évek után
véget ért a háború.
Megigazítja a nyakkendőjét, és még egy utolsó pillantást vet a
tükörképére.
– Mit gondolsz, Susan? - kérdezi. - Jó leszek így?
Susan megemeli a fülét és a hang irányába fordítja a fejét; a
hanglejtésből megérti, hogy kérdezik, bár válaszolni nem tud.
Az egyéves Susant Erzsébet a tizennyolcadik születésnapjára
kapta a szüleitől; akkor még parányi, puha, aranyszínű
szőrgombolyag volt ragyogó fekete szemekkel és hosszú,
rózsaszín nyelvvel. Csak annyira volt szükség, hogy a
születésnapja reggelén felvegye és magához szorítsa; amint
megérezte az apró, kapálódzó test melegét, beleszeretett. Susan
akkor is képes mosolyt csalni az arcára, amikor minden sötétnek
tűnik körülötte. Ha Erzsébet sétálni viszi, a visszaúton mindig
előrelohol, majd hazaérve összeesik, széttárja a lábait, és úgy
várja a később megérkező gazdáját. Amikor meglátja, a hátára
gördül, és kiköveteli magának, hogy Erzsébet jó alaposan
megcsiklandozza a hasát. Ezt teszi akkor is, amikor nem ő áll a
figyelem középpontjában. Susan kizárólag Erzsébeté, az első
saját kutyája, és ha másra nem, Erzsébet hangjára mindig
felfigyel.
És Erzsébet imádja.
– Igazad van, nem valami előnyös - mondja most a kutyának.
Az ATS* (ATS: Auxiliary Territorial Service [Kiegészítő Területi
Szolgálat]: a brit hadsereg női alakulata a II. világháború idején.)
egyenruhája van rajta: khaki színű zakó, ing, szoknya, zokni,
bugyi, és a változatosság kedvéért, barna cipő. A zakó derekán
meghúzott öv kifejezetten testessé teszi.
Az anyja elszörnyedt, amikor először meglátta ebben az
öltözékben.
– Ó, drágám! - Csak ennyit tudott mondani elhaló hangon.
Erzsébet azonban büszke az egyenruhájára, büszkébb, mint a
koronára és a hermelinpalástra, amit az apja koronázásán viselt.
Minden egyes gombját ő maga szokta kifényesíteni, és a
győzelem napján nem hercegnőként akar jelen lenni, hanem
olyasvalakiként, aki ha rövid ideig is, de kivette a részét a
háborús erőfeszítésekből.
Rengeteg unszolásba került rávenni a királyt, hogy engedje
belépni Erzsébetet az ATS– be. Bár az unszolás talán nem is a
megfelelő szó. Erzsébet a maga csendes, hallgatag módján csak
bólintott, amikor az apja nemet mondott, aztán tiszteletteljes
hangon újra megkérdezte, ő ugyanis soha nem adja fel. Végül
úgy kényszerítette ki az apjából a beleegyezést, hogy egyszer
sem emelte fel a hangját.
Az ATS– hez való csatlakozása volt az első alkalom, hogy
kimerészkedett a kinti világba. Ez azonban nem adta meg neki
azt a szabadságot, amit remélt. A kiképzés során minden este
sofőr vitte vissza a windsori kastélyba, és ebédidőben
elszakították a kiképzésben részt vevő önkéntesektől, és a
tisztekkel kellett ennie. Mégis izgalmas volt átlagos emberekkel
találkozni a hosszú windsori elzártság után.
Ez azt is jelentette egyben, hogy új, a szokásosnál érdekesebb
dolgokról írhatott Fülöpnek a leveleiben.

Mindenki nagyon unja, hogy folyton dugattyúkról meg

hengerekről beszélek. Susan az egyetlen, aki sohasem
panaszkodik emiatt. Az egyenruhánk szörnyűséges, de ez
nem baj, mert Margit legalább nem féltékeny. Nagyon undok
tud lenni, ha nekem megengednek valamit, amit neki nem,
de most azt mondja, hogy nem lenne kedve bemászni egy
lerobbant autó alá, és ahhoz sem, hogy egy kerékcserével
 bepiszkítsa a kezét. Nem tudnám megmondani, hogy én
miért élvezem ennyire. Talán azért, mert végre csinálok is
valamit, és nem csak a számat jár tatom.

Több mint egy év telt el azóta, hogy Fülöpöt utoljára látta.

Erzsébet tudja, a szülei magukban azt remélik, hogy már el is
felejtette őt. Gyakran szerveznek kisebb partikat, amelyekre
mindig meghívnak néhány hozzáillő fiatalembert.
Mindegyikük nagyon kedves, és a többségükkel össze is
barátkozott, de egyiknek sincs olyan átható pillantású, igéző kék
szeme, és egyik sem követeli, hogy az őszinte oldalát mutassa
nekik. Elbűvölök tudnak lenni, de mindegyik csak a hercegnőt
látja benne.
Fülöpnek ezzel szemben a személyisége is fontos. Ennek egyik
jele, hogy mindig Erzsébetnek szólítja, szemben a
családtagjaival, akik a Lilibetet részesítik előnyben. Fülöpnek
erről megvan a véleménye. A Lilibet helyes, kedves megszólítás,
de kislányoknak, mondta, amikor megkérdezte tőle, hogy ő
miért nem szólítja így sosem. Én szívesebben gondolok önre ifjú
hölgyként, és ahhoz sokkal jobban illik az Erzsébet. Ugye nem
bánja, ha én inkább ezt a nevet használom?
Erzsébet természetesen nem bánja.
Bánja viszont, hogy nem volt kedvesebb Fülöppel, amikor
utoljára találkoztak. Marina nem sokkal karácsony után
meghívta ebédre a királyi családot, és Fülöp is ott volt. Sajnos
Erzsébetnek addigra a fülébe jutott, hogy a férfi nem barátokkal
töltötte az újévet, ahogy neki mondta. Egyetlen baráttal töltötte,
Helene Foufounisszal.
Mindezt David Milford Haven árulta el neki, amikor karácsony
másnapján elköszönt tőle. A férfi egész este ivott, alig bírt
megállni a lábán, a szeme véreres volt.
– Helene nagyon különleges helyet foglal el Fülöp életében -
mondta kásás hangon. - Gyerekkoruk óta ismerik egymást.
Nagyszerű lány.
Ez még időben eszébe juttatta Erzsébetnek, hogy Fülöpnek
mások is vannak az életében, „nagyszerű lányok”, akik vele
ellentétben jól ismerik. Utólag belátja, hogy féltékeny volt az
ismeretlen Helene– re, ami új élmény volt számára. Nem
emlékezett arra, hogy bármikor féltékeny lett volna bárkire.
Miért is lett volna az? Most azonban rögtön felismerte a
szívfacsaró érzést.
Hogy ez irracionális volt és Fülöppel szemben tisztességtelen
is, csak felerősítette a szurkáló fájdalmat. A férfi nem esküdött
meg arra, hogy nem lesznek más barátai, esetleg szerelmi ügyei.
Megállapodtak, hogy írnak egymásnak, ez minden.
Egyszer, amikor ő és Margit még egész kicsik voltak és a papa
még nem volt király, Crawfie elvitte őket egy úszótanfolyamra
Miss Dalyhez a Bath Clubba. Az első napon mindketten féltek,
gyakorlatilag el sem engedték Crawfie kezét. Volt ott egy lány,
aki a legmagasabb deszkáról készült fejest ugrani. Erzsébet még
mindig emlékszik a visszhangzó kiabálásra, a klór és a nedves fa
egymással keveredő szagára, és arra, hogy hangosan felnyögött,
amikor Miss Daly jelt adott, és a lány egy tökéletesen
végrehajtott fejes után a vízbe csobbant.
– Én erre sohasem leszek képes - suttogta. Teljesen lenyűgözte
a lány bátorsága.
– Ó, dehogynem - mondta nevetve Miss Daly. - Az a lány
teljesen vak. Ha ő meg tudja csinálni, ön is meg tudja.
Erzsébet nemegyszer eltűnődött azon, hogy milyen érzés
lehetett a vak lánynak felmenni arra a deszkára. Mekkora
bátorság kellett ahhoz, hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe.
Amikor Fülöppel karácsonykor újra találkozott, ő is valami
hasonlót érzett. Mintha egy magasan kihelyezett deszkán sétált
volna óvatosan végig, készen arra, hogy ugorjon, ám amikor
Helene– ről hallott, az idegei felmondták a szolgálatot.
Visszaaraszolt a képzeletbeli deszkán a biztonságba, és ezzel
visszatért a földre.
Ez persze nem jelenti azt, hogy feladta volna, mint ahogy abba
sem nyugodott bele, hogy először nem engedték csatlakozni az
ATS– hez. Csak magát védte. Ezért döntött úgy, hogy nem lesz
túl kedves Fülöphöz. Nem akart és nem is fog bolondot csinálni
magából. Nem hagyhatta, hogy sárba tiporják a büszkeségét.
 Az, hogy leveleztek, mégis jóleső érzéssel töltötte el. Most már
jobban ismeri Fülöpöt, és alig várja, hogy újra találkozzanak.
És most véget ért a háború.
Churchill a Whitehallban, az Egészségügyi Minisztérium
erkélyéről jelentette be a győzelmet. Erzsébet és Margit
majdnem ráfeküdt a rádióra, hogy hallják, mit mond a
bejelentésre összegyűlt, várakozással teli tömegnek.
– Ez az önök győzelme! - jelentette ki, mire a tömeg egy
emberként üvöltötte vissza:
– Nem, az öné!
Erzsébet torka elszorult, amikor ezt meghallotta. Valóban, mi
lett volna velük Churchill nélkül?
– Ez a szabadság ügyének győzelme minden országban -
folytatta Churchill azon a jellegzetes reszelős hangján. - Hosszú
történelmünk során nem volt ennél fontosabb napunk. És azért,
hogy ez így legyen, mindenki megtette a magáét. A nők
ugyanúgy, ahogy a férfiak.
Erzsébet nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ő bizony
nagyon keveset tett. Alig egy hónapja lépett csak be az ATS
kötelékébe. Azt remélte, hogy a jövőben továbbra is beosztott
tisztként dolgozhat majd a szállítmányozásnál, de a papa már
többször célzott arra, hogy őrá otthon van szükség; a királyi
kötelezettségek teljesítésében kell segédkeznie.
Kötelesség. Ez az, aminek Erzsébet nem fordíthat hátat
semmiképp.
Fülöpre azonban nagyon gyakran gondol, és kincsként őrzi a
leveleit. Az egyikben a herceg azt kérte, hogy küldjön magáról
egy fényképet, amit ki tud tenni maga elé, miközben a tőle
kapott leveleit olvassa. Ez már majdnem felért egy
kinyilatkoztatással. Egy fénykép sokkal többet jelent, mint egy
levél. Erzsébet órákat töltött azzal, hogy kiválassza, melyik képet
küldje el neki.
Erzsébet kérésére Fülöp is küldött magáról egy fényképet
viszonzásképpen, amelyen nagyon jól mutat a haditengerészeti
egyenruhájában. Hogy mindennap láthassa, Erzsébet a
kandallópárkányra tette a fotót a nappalijában, mígnem Crawfie
megelégelte, és felszólította Erzsébetet, hogy ne legyen ennyire
indiszkrét.
Fülöp az egyik levelében azt írta, hogy szakállt növesztett.
Küldjön egy fotót, hogy láthassam, hogy néz ki vele, írta neki
Erzsébet, és amikor megérkezett a fénykép, alapos
tanulmányozásnak vetette alá. Szakállal közel sem tartja annyira
jóképűnek, mint szakáll nélkül, de arra gondolt, hogy ez ellen
Crawfie– nak sem lesz majd kifogása.
Ki is tette a kandallópárkányra, annak a képnek a helyére,
amelyet a nevelőnője olyan árulkodónak talált.
– Így senki sem fogja felismerni - mondta, amire Crawfie
szigorúan felvonta a szemöldökét.
Fülöp még mindig Délkelet– Ázsiában van, de talán már nem
kell sok idő, és ott is véget ér a háború, és akkor biztosan ő is
hazajöhet.
És akkor mi lesz? Semmilyen ígéretet nem tettek egymásnak.
Attól, hogy két fényképet is küldött, Fülöp még meggondolhatta
magát. A háború befejezése felett érzett örömujjongás közepette
Erzsébet szégyenkezve gondol arra, hogy neki még van egy
nagyon is önző vágya: hogy Fülöp akarja őt, amikor visszatér.
– Lil, készen vagy? - ront be a szobába Margit, de vissza is
hőköl, amikor meglátja nővérét az egyenruhában. – Muszáj volt
ezt felvenned? Szörnyen nézel ki benne!
– Ez az egyenruhám - feleli Erzsébet csendesen. - Ebben akarok
lenni.
Margit továbbra is a szemét forgatja a szerinte borzalmas
összeállítás láttán.
– Ki kell mennünk az erkélyre - mondja. - A papa szerint nem
várathatjuk tovább az embereket.
– Jövök.
Susan fontoskodva ott kocog a gazdája mögött, miközben
Erzsébet elindul a palota egyik végeérhetetlen folyosóján. Abba
a szobába tart, amelyben mindig össze szoktak gyűlni, mielőtt
megjelentek volna a térre néző erkélyen.
Bár ez az ünneplés hivatalos napja, az örvendező tömeg
tegnap óta ott hömpölyög az utcákon. Egész éjszaka tartott a
tűzijáték, és nem volt olyan ember, aki ne csatlakozott volna a
mámoros ujjongáshoz.
Hat hosszú év háborúzás után szinte tapintható a
megkönnyebbülés. Egyszerre lélegzik fel az egész ország, már–
már hallani, amint az emberekből süvítve távozik a feszültség,
átadva helyét a mindent elsöprő szabadságérzetnek. Mintha
eddig mindenki visszatartotta volna a lélegzetét, hogy most
egyszerre kifújják, szabad utat engedve az érzelmeiknek.
Amikor Erzsébet meghallotta a hírt, a szíve olyan heves
dobogásba kezdett, hogy a mellkasára kellett szorítania a kezét,
nehogy a rakoncátlan szerv áttörje a bordáit. Végre, végre! Egy
hosszú pillanatig olyan intenzívnek érezte a megkönnyebbülést,
hogy szinte fájt.
És most a szegény, romokban álló Londonban az emberek
szabad utat engedtek az örömüknek. Azok, akik az életükön
kívül mindenüket elvesztették, ott tolonganak a téren. Sokan
felmásztak a Viktória– emlékműre, mások a palota kerítéséhez
préselik magukat.
A térre néző szoba szintén zsúfolásig megtelt. Mindenki
mosolyog vagy beszél, a belső zajok fülsiketítővé erősödnek,
amikor összemosódnak a kintről behallatszó ujjongással.
Erzsébetet örömmel tölti el, hogy hosszú idő után végre
nyugodtnak látja az apját, akinek arca a lánya láttán még jobban
felragyog.
– Hát itt vagy! - mondja, miközben odakinn új erőre kap a
királyt követelő kántálás. - Készen állsz?
Erzsébet bólint, és megvárja, amíg az apjának sikerül
kiragadnia a királynét egy beszélgetésből a kedvenc fivérével,
David Bowes–Lyonnel. Csak azután küldi el a szárnysegédjét,
Townsend repülőezredest Margitért.
– Még a corgikat is könnyebb összeterelni - jegyzi meg
zsörtölődést színlelve a király.
Végre mind a négyen együtt vannak. A király a királynéra
pillant, aki visszamosolyog rá. ők ketten szavak nélkül is
megértik egymást. Olyan kapocs van köztük, amit Erzsébet, nem
tehet róla, irigyel. Olyan férfihoz szeretne feleségül menni, aki
úgy néz rá, ahogy az apja néz az anyjára.
Fülöp azonban nem olyan, mint az apja.
– Menjünk hát - szólal meg a király. - De vigyázzatok, az erkély
egy kicsit ingataggá vált, amikor találat érte.
Először a király és a királyné lép ki az erkélyajtón, majd
Erzsébet és Margit, és közrefogják a szüleiket. Susan a gazdája
szigorú utasításának engedelmeskedve odabenn maradt. A
felhangzó üdvrivalgástól megriadnak a téren addig békésen
kapirgáló, a helyzet drámaiságából semmit sem érzékelő
galambok, felrezzentve a tetőn kucorgó társaikat. Méltatlankodó
körözésbe kezdenek, majd tollazatukat felborzolva peckesen
visszatérnek korábbi helyükre. A tömeg hangja hullámként
csapódik át az erkélyen; akkora az ereje, hogy Erzsébet szinte
hátrahőköl. Megrendültén kifújja a levegőt, aztán elmosolyodik,
és miközben érzi, hogy dagadni kezd a mellkasában a szíve,
integetésre emeli a kezét.
Az erkélyt vörössel és arannyal vonták be az esemény
tiszteletére; a hullámzó embertömeg még a Mailt is ellepi. Vajon
milyen lenne odalenn? Milyen érzés lenne a tömegben állni,
odalentről felfelé nézni, és nem fentről lefelé? Erzsébet a
legszívesebben odakiáltana nekik: Miért minket ünnepeltek? Ti
vagytok azok, akik kitartottatok.
Benneteket ért a legtöbb csapás. Én csak megtanultam kereket
cserélni.
A szíve szerint egyenként, mindenkinek elmondaná, hogy
mennyire büszke rá, hogy milyen kimondhatatlan boldogsággal
tölti el, hogy véget ért a németekkel folytatott háború, és végre
nem a túlélésre kell koncentrálniuk, hanem az életre.
Erzsébet számára ez a kezdet. Szinte az egész háborút
Windsorban töltötte, elzártan a valóságtól, de közben betöltötte
a tizenkilencet, és készen áll arra, hogy kislányból nővé váljon.
Az egyetlen bánata, hogy Fülöp nincs ott, így nem oszthatja
meg vele ezt a hihetetlen, felemelő pillanatot.
 Tizenötödik fejezet

– Hát nem csodálatos a tömeg? - kérdezi a királyné, miután

integetéstől sajgó csuklókkal visszamennek a szobába.
– Nem mindennapi éjszaka lesz ez a mai - jegyzi meg Petet
Townsend. - Nem hiszem, hogy van londoni, aki haza akarna
menni egy ilyen nap után.
– Bár én is köztük lehetnék - szólal meg vágyakozva Erzsébet.
Hirtelen elviselhetetlenné válik számára a gondolat, hogy
békésen leüljön vacsorázni, miközben odakinn az egész főváros
ünnepel. Az apjára pillant. – Később, ha besötétedik,
lemehetünk? Biztonságban leszünk. Senki sem fog bántani
minket. Ma biztosan nem. Több ilyen este nem lesz, abban
biztos vagyok.
– Nem hinném, hogy... - kezdi a király, de Margit félbeszakítja
azzal, hogy a nyakába csimpaszkodik, ugyanúgy, ahogy kislány
korában szokta.
– Mondd, hogy igen, papa. Kérlek!
– De Margit, mi lesz, ha valaki felismer benneteket?
– Nem fognak - feleli magabiztosan Margit. - Majd az
oldalajtón surranunk ki. Lilibetnek igaza van. Ilyen különleges
este csak egyszer van az ember életében. Annyi mindenből
kimaradtunk, papa. Legalább a ma este hadd legyen a miénk.
Kérlek...
– Drága kicsikéim - sóhajt fel az apjuk, ami biztos jele annak,
hogy engedni készül. Sosem volt képes arra, hogy Margitnak
nemet mondjon. - Tényleg nem sok szórakozásban volt részetek
az utóbbi időben. Legyen, ahogy szeretnétek. Kimehettek. De
nem egyedül.
– Majd én kimegyek velük - lép elő az anyjuk bátyja. Margit
tapsolni kezd örömében. - Megérdemlik, hogy a néppel együtt
ünnepeljenek.
– Köszönöm, David. így sokkal nyugodtabb leszek. De vigyétek
magatokkal Miss Crawfordot is. Neki mindig a helyén van az
esze. - A király körbepillant. – Phillips őrnagy? Porchester?
Önöknek nem lenne kedvük kimenni? Akkor biztosan nem
érné őket semmi baj.
A két férfi tiszteletteljesen szalutál.
– Megtiszteltetés, hogy ránk bízza a lányait, uram.
Újra és újra visszahívják őket az erkélyre. Öt órakor a király
megkéri Mr. Churchillt, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk.
Amikor a miniszterelnök a király és a királyné között kilép az
erkélyre, egy pillanatra elnémul a tömeg, mintha az ünneplés
közepette hirtelen mindenkinek eszébe jutna, hogy mennyivel
tartoznak ennek az egyetlen embernek. Churchillt azonban
nem zavarja a síri csönd. Támogatásuk elismeréseként és hálája
jeléül meghajol a tömeg felé. Erzsébet mellkasa összeszűkül,
amikor az emberekből újfent kitör az örömujjongás.
Sötétedés után ő, Margit és a kísérőik kilépnek a palota egyik
oldalsó kapuján. Egyszerűbben kijutnak, mint Erzsébet
gondolta. Izgatott pillantásokat váltva Margittal elvegyülnek az
emberek között, és boldogan hagyják, hogy a hullámzás
elragadja őket a Mail és a Piccadilly felé. Közrefogják Crawfie– t,
Porchey és Phillips őrnagy pedig két oldalról kíséri őket. De a
nagy tömegben lehetetlen ennyi embert egyben tartani, és
Crawfie legnagyobb ijedelmére hamarosan szét is szakad a
gondosan kialakított lánc.
Erzsébet azonban nem bánja. Mindannyian megrészegülnek a
szabadságtól. Az emberek többsége a háborúból való
felszabadulást ünnepli; végre búcsút mondhatnak annak a
töméntelen fájdalomnak, gyásznak és pusztításnak, amely az
elmúlt évek állandó kísérője volt. Erzsébet számára ezzel
szemben nem csak a háború végét hozta el a várva várt nap.
Erre az egyetlen éjszakára megengedték, hogy elhagyja a palotát
és kilépjen abból a világból, amelyben minden egyes pillanatát
precízen megtervezik, és amelyben, hiába éli a kivételezettek
életet, gúzsba köti a hagyomány és a kötelesség.
Mintha azzal, hogy kilépett a palota kapuján, a bensőjében is
felpattant volna egy lakat. Míg általában kötelességének érzi,
hogy fegyelmezetten viselkedjen, most szabadon kiabálhat, és
nem baj, ha ehhez az illendőnél nagyobbra tátja a száját, együtt
énekelhet a többiekkel, mégsem figyeli senki, hogy milyen
hangja van. A mellkasa kitágul, a levegő beáramlik a tüdejébe,
olyan erővel, hogy beleszédül.
– „Fuss, nyulacska, fuss, nyulacska, fuss gyorsan! – énekli
együtt a zúgó tömeggel. - Mielőtt a vadászpuska eldurran...” -
Érzi, hogy Crawfie döbbenten bámulja.
Nem csoda. A sokat tapasztalt nevelőnő még sosem látta
ilyennek a mindig csendes, fegyelmezett, minden
megnyilvánulására odafigyelő Erzsébetet. Nem tudja hová tenni
ezt a hirtelen változást.
Erzsébet tudja, hogy a palotába visszatérve ismét a
fegyelmezett arcát kell majd mutatnia. De most, ebben a
páratlan pillanatban, legalább egyetlen éjszaka erejéig szeretné
elengedni magát.
Előfordul, hogy összeakad a pillantása egy idegenével, aki
aztán visszafordul, mintha ismerősnek találta volna. Erzsébet
ilyenkor felvillant egy ragyogó mosolyt, és továbbtáncol a
tömeggel.
Miközben a londoni szürkület átadja a helyét az esti sötétséget
átszelő vidám keresőfényeknek, az utcákat zsúfolásig megtöltik
az éneklő, ujjongó, kukafedelet cintányér módjára összeverő
emberek. A lebombázott épületekből előcibált törött székekből
és asztalokból örömtüzeket gyújtanak, amelyeket a tömeg rövid
időre körbeáll, majd némi melegedés után hátrahagy, és
továbbhömpölyög. Egy adott pillanatban Erzsébet is ott találja
magát egy örömtűz mellett, és a lángok fölé nyújtja a kezét.
Nem fázik, de a tűznek mitikus ereje van, aminek nem tud
ellenállni. A város hat évig sötétben volt, és most újra szabad
messzire világító, melegítő tüzeket gyújtani.
Karneváli hangulat van, és mindenki megfeledkezik arról a
szabályról, hogy egy britnek visszafogottnak, udvariasnak, mi
több, sztoikusnak kellene lennie. Idegenek ölelkeznek össze és
csókolgatják egymást. Igaz, Erzsébet megmerevedik eleinte,
amikor valaki a vállára forduljanak vissza. Tudja, hogy Porchey
nem tudja úgy kiélvezni a helyzetet, ahogy megérdemelné. Nem
fair, hogy neki észnél kell lennie. Erzsébet tisztában van azzal,
hogy mit kellene mondania. Azt, hogy mindnyájan térjenek
vissza a palotába.
Csakhogy ő nem akar visszamenni.
Ez az egyetlen esélye arra, hogy átlagember módjára
viselkedjen, hogy a tömegben láthatatlanná váljon. Egyszer
persze ennek is vége lesz, de egy kis időt talán még kisajtolhat
magának.
– Táncoljunk! - kiáltja vissza, és a tengerészsapkát hetykén
hátratolja a homlokán. - Ha fogjuk egymás kezét, biztosan
együtt maradunk.
Az emberek felmásznak a lámpaoszlopokra, a Trafalgar tér
méltóságteljes oroszlánjaira, becsobbannak a szökőkutakba,
felsegítik egymást az autók tetejére, és mint egy színpadon, ott
táncolnak és csókolóznak. Erzsébet észrevesz egy fiatal párt,
akik egy szobor talapzatán váltanak szenvedélyes csókot, és
közben a kezük látványosan kutakodik a másik testén. Erzsébet
szeme elkerekedik.
Porchey követi a pillantását.
– Ó! - mondja, maga után húzva a döbbent hercegnőt. - Hadd
csinálják!
Erzsébet bólint, és hagyja, hogy továbbsodorja őket a tömeg,
de közben nem tudja kiverni a fejéből azt a gátlástalan
ölelkezést. A látvány mintha beleégett volna a retinájába.
Milyen érzés lenne, ha egyszer őt csókolná meg így valaki? A
vére száguldani kezd a gondolatra. És megint Fülöpre gondol,
akitől egy fél világ választja el.
A tömeg áramlása visszaviszi őket a palota elé. Erzsébet
szeretne a másik irányba menni, de a körülötte lévőknek más
elképzelése van. Kurjongatva, örvendezve visszaindulnak a
Malira, magukkal sodorva Erzsébetet, Margitot és a többieket.
– A királyt akarjuk! A királyt akarjuk! - kántálják. Erzsébet
belekarol a húgába, és a többiekkel együtt felnéz a palota
erkélyére. Innen még sohasem látta. Egészen kicsinek látszik,
távolinak. Most üres, de tudja, hogy odabenn a szülei kérdő
pillantásokat váltanak egymással, majd felállnak. Az anyja
felteszi a kalapját, felhúzza a kesztyűjét, és megnézi, nem kell– e
megigazítani a rúzsát.
– Hát nem lenyűgöző? - kiáltja Margit Erzsébet fülébe, amire
Erzsébet csak bólint és megszorítja a húga kezét.
Egy idő után azon kapják magukat, hogy a tömeggel együtt ők
is a királyt és a királynét követelik, és amikor a szüleik
megjelennek az erkélyen, a két lány rekedtre üvölti magát.
Sohasem fogom elfelejteni ez az estét, gondolja Erzsébet. Alig
várja, hogy írhasson róla Fülöpnek. Ennél jobban csak azt várja,
hogy Japánban is véget érjen a háború.
Hogy Fülöp végre hazatérjen, és számukra is elkezdődhessen a
jövő.
 Tizenhatodik fejezet

Buckingham–palota, 1946 januárja

Erzsébet felkapja Fülöp fényképét a kandallópárkányról, ahogy

az utóbbi két évben oly sokszor megtette. Olyan régen nem
találkoztak, és ma este végre vendégül láthatja őt.
A szíve a torkában dobog. Ki ez a szakállas ember? Mit tud
róla valójában? Annyi időt töltött azzal, hogy róla gondolkodott.
Elolvasta és újra olvasta a leveleit, így tudja, hogy meghalt az
apja. Tudja, hogy míg ő idehaza várt rá, Fülöp megjárta Ceylont
és Új– Guineát. Pilótákat mentett ki a cápáktól hemzsegő Jáva–
tengerből, harcolt a Japán– szigeteken, és csaknem három
hónapot töltött Ausztráliában szárazföldi szolgálatban,
miközben a Whelpen javításokat végeztek. Ott volt a Missouri
anyahajó fedélzetén, így tanúja volt annak a pillanatnak, amikor
Japán hivatalosan megadta magát.
Erzsébet pontosan tudja, merre járt Fülöp, mit csinált, hogyan
gondolkodik, csak azt nem tudja, hogy mit érez.
A levelek, amelyeket a férfi merészen neki címzett a
Buckingham– palotába, nem szerelmes levelek. Baráti,
szórakoztató írások, de hát Fülöp mindig is tartózkodott attól,
hogy írásban elkötelezze magát.
És ami azt illeti, ő is ugyanazt csinálta, nem? Olyan kevés
dolog van, amibe most belekapaszkodhat. A fénykép, az emlék
az érzésekről, amelyeket ritka találkozásaik alkalmával kiváltott
belőle, a szeme kéksége, az egyenes tekintete és a kifogyhatatlan
energiája. Ez nem elég ahhoz, hogy feltételezésekbe
bocsátkozzon vele kapcsolatban.
Most azonban eljön az igazság pillanata. Néhány perc múlva
újra találkozni fognak, és akkor kiderül, mennyire igaziak az
érzései Fülöp iránt.
Erzsébet nem biztos abban, hogy ezt tudni akarja. Nyugtalanul
leteszi a fényképet, az ablakhoz sétál, félrehúzza a virágmintás
függönyt és kipillant.
Talán most már hamarosan itt lesz...
No és ha nem jön el?
A palota kerítésrácsai között benyomuló köd egészen az
ablakig ér. Mint egy élő anyag, minden résbe bepréseli magát,
utat keresve befelé. Eltompítja a lámpák sárga fényét és a
hangokat is. Erzsébet az ablak mellett áll és a keretnek
támaszkodik. A szürke, csendes világ a szöges ellentéte a hangos
és vidám győzelmi ünneplésnek és a három hónappal későbbi
eseménynek, amelyen a japánok felett aratott győzelem híre
csalta az utcára az ujjongó embereket, akikhez Margittal együtt
ismét csatlakoztak.
Azóta nem sok szórakozásban volt része. Az ország a túlélésért
küzdött. A jegyrendszer szigorúbb, mint a háború alatt, és
kegyetlenül hideg a tél. Semmi sincs már abból a dacos
ellenállásból, amely a győzelemhez segítette őket. Most minden
a kitartásról szólj és az ország újbóli felvirágoztatásához vezető
hosszú útról.
És Erzsébet számára a várakozásról. Meg persze a gyarapodó
kötelességekről; apjával ellátogattak Balmoralba és
Sandringhambe, majd részt vett néhány táncos összejövetelen,
de csak azért, mert elvárták tőle. Közben pedig Fülöpöt várta.
Most itt van. Tíz nappal ezelőtt írt neki Portsmouth– ból.
Erzsébet rögtön megkérdezte a szüleitől, hogy meghív-hatja–e
vacsorára. Látta az anyján, hogy nem ért egyet az ötlettel, és az
apja sem tűnt lelkesnek. Azt remélték, el fogja felejteni Fülöpöt.
– Meghívhatod, ha Margit is ott lesz - adta be végül az anyja a
derekát. - Nem akarunk benne hamis benyomást kelteni.
Erzsébet felsóhajt és elfordul az ablaktól. Most már saját
nappalija van rózsaszín és krémszínű karosszékekkel és vidéki
csendéletekkel a falon. A kandallópárkányon nincs más, csak
Fülöp fényképe és egy óra a palota hatalmas gyűjteményéből. A
rostélyon elektromos hasábok adják a meleget, és a kandalló
mellett egy kosárban az összegömbölyödött Susan szuszog.
Margit olyan erővel ront be a szobába, hogy még a kutya is
felkapja a fejét.
 – Lil, azt hiszem, megérkezett!
– Honnan tudod? - kérdezi Erzsébet. Iszonyú gyorsan ver a
szíve. Én semmit sem hallok.
– Pedig elég nagy a felfordulás odalenn - mondja Margit.
Közben a nővérét tanulmányozza, félrebillentett fejjel. - Izgulsz?
– Inkább ideges vagyok - vallja be Erzsébet reszketeg
mosollyal, és kisimítja a ruháját.
– Remekül nézel ki. Jól áll neked a kék.
Jól áll önnek a kék.
– Köszönöm, Margit.
– De ami azt illeti... itt meg lehet fagyni. - Margit összefonja
maga előtt a karját. - Nem gyújthatnánk meg még egy hasábot?
– Tudod, hogy takarékoskodnunk kell az energiával. Már az is
szerencse, hogy itt van ez az elektromos kandalló.
– Pedig Susan is örülne, ha melegebb lenne, igaz, Sue? – A
kutya azonban már visszaejtette a fejét a mancsára, és oda sem
figyel Margitra.
– Nem, Margit.
– Lilibet, muszáj mindig jónak és kötelességtudónak lenned? -
Margit hangjába kétségbeesés vegyül. - Azzal, hogy egy– két
órára bekapcsolunk még egy hasábot, hogy kellemesebb legyen
a szoba, még nem kényszerítjük térdre az országot.
– Ez elvi kérdés. Nem beszélve arról, hogy én nem fázom.
És ez igaz is volt. Erzsébet túl ideges ahhoz, hogy a gyomra
rángásán kívül mást is érezzen.
Eleinte bosszankodott, amiért a szülei ragaszkodtak hozzá,
hogy Margit is jelen legyen az első találkozásán Fülöppel.
Margit sokkal csinosabb, élénkebb és viccesebb nála, ráadásul
senkivel sem szereti megosztani a rivaldafényt.
De Erzsébet most örül. Margittal az asztal mellett biztosan nem
lesznek kényszerszünetek a társalgásban. Ez azt is jelenti
egyben, hogy neki több lehetősége lesz megfigyelni Fülöpöt, és
eldöntheti, tényleg kedveli– e, vagy többet lát benne a
valóságosnál. Nem hiszi, hogy ez lenne a helyzet, de ki tudja? Az
emberek megváltozhatnak, bár önmagával kapcsolatban nem
érzi, hogy megváltozott volna. Neki nem volt oka arra, hogy
megváltozzon, Fülöp viszont túl sok mindenen ment keresztül,
és túl sok mindent látott. Ez pedig hatással lehetett rá.
Mindkét lány megpördül, amikor a nappaliba vezető ajtó
feltárul.
– Ő királyi fensége Fülöp, Görögország hercege – mondja Cyril
atyai hangon. Kis koruk óta ő a hercegnők inasa, a windsori
kastélyban ugyanúgy, mint a Buckingham– palotában. Már a
jelenléte is megnyugtató.
És Fülöp már be is lép, olyan energiát hozva magával, amitől
felkavarodik a szoba levegője. Mintha beszippantaná a
krémszínű tapétával borított falakat. Erzsébet szinte hallja, hogy
a tüdejéből elillan a levegő, mintha a férfi jelenléte felemésztette
volna a szobában az összes oxigént.
Az első gondolata az, hogy Fülöp magasabb, mint amire
emlékezett. Magasabb és titokzatosabb. Erzsébetben rögtön
felerősödik a szégyenlőssége.
– Fülöp. - Valahogy sikerül annyi levegőre szert tennie, hogy
meg tudjon szólalni, aztán kicsit bizonytalanul elmosolyodik, és
üdvözlésre nyújtja a kezét. - Örülök, hogy újra látom.
– Erzsébet. - Fülöpöt szemmel láthatóan szórakoztatja a
formalitás. A meghajlása elnagyolt, és a szemében, amikor
kézcsókra hajolva felpillant Erzsébetre, majdhogynem huncut
fények gyúlnak. A szája meleg, és Erzsébetnek vissza kell fognia
magát, hogy meg ne érintse az ajkak nyomát a kézfején.
Margithoz fordulva Fülöp látványosan meghajol, mire Margit
felpillant rá a lesütött szempillái mögül és felvihog.
– Azt hittük, már el sem jön hozzánk - korholja a férfit. - Már
egy csomó idő eltelt azóta, hogy visszajött.
Erzsébet megkövültén hallgatja a húgát.
– Azért egy csomó talán nem, Margit - jegyzi meg éles hangon.
- Biztosra veszem, hogy Fülöpnek rengeteg dolgot el kellett
intéznie.
Kimértnek és fontoskodónak tűnik, főleg a könnyedén flörtölő
Margithoz képest. Nagy hibát követett el, gondolja
kétségbeesetten. Olyan régóta várta Fülöp visszatérését, most
pedig túl merev és ideges ahhoz, hogy élvezni tudja.
 – Arra gondoltunk, hogy kötetlen keretek között vacsorázunk -
mondja a kerek asztal felé intve, amelyet a kandalló előtt
állítottak fel. - Csak mi hárman.
– Remek ötlet.
Ha Fülöp csalódott amiatt, hogy nincs lehetősége kettesben
lenni Erzsébettel, nem mutatja. A hercegnő nem tudja, hogy
örüljön vagy szomorkodjon emiatt.
– Attól tartok, hogy csak egészen köznapi ételt áll módunkban
felszolgálni - folytatja. - Halat és lekváros tekercset.
– Jól hangzik - mondja Fülöp.
– Csak nehogy megint tőkehal legyen - jegyzi meg nyafogva
Margit, miközben maga alá húzza a széket. – Már a gondolatától
is annyira rosszul vagyok. Bár vége lenne már a
jegyrendszernek!
– A tőkehal sokkal jobbnak tűnik, mint néhány dolog, amit Új–
Guineában étel gyanánt elém tettek. - Fülöp kihúzza
Erzsébetnek a széket, aztán maga is leül. - Higgye el, ha a tőkehal
és a tarajos sül szerepelne a kínálatban, a tőkehalat választaná. -
Egy kacsintással Erzsébet felé fordul. - Úgyhogy a tőkehal
nekem nagyon is megfelel. Ha viszont homárról lenne szó...
azzal lennének problémáim.
– Homár! Úgysem lesz ekkora szerencsénk - jegyzi meg
vágyakozva Margit olyan hangosan, hogy Erzsébet halk kérdését
alig lehet meghallani.
– Mi baja a homárral?
– Ó, túl zavarba ejtő ahhoz, hogy elmeséljem.
– Ugyan már!
– Na jó. Talán tizenöt éves lehettem, és Görögországban
voltam Konstantin király, Zsófia királyné és Olga királyné
újratemetésén, akik mindhárman száműzetésben haltak meg.
Szomorú alkalomnak kellett volna lennie, de hosszú idő után
először volt együtt az egész család, és a temetésen kívül
mindenféle összejöveteleket szerveztek. A temetési szertartás
előtti estén volt egy formális vacsora, amelyen életemben
először viseltem szmokingot. Homárt szolgáltak fel, és mivel
mohó kamasz gyerek voltam, nagyon sokat ettem belőle. Nem
tudom, hogy romlott volt– e valamelyik homár, vagy csak a
mohóságomért kaptam büntetést, de másnap egész reggel
hánytam. Hallani sem akartam arról, hogy ágyban maradjak,
mert akkor lemaradtam volna a hét csúcspontját jelentő
eseményről, amelyen a zsakett és a cilinder volt az elvárás.
Nekem még egyik sem volt sosem. Ugyanakkor tudtam, hogy a
szertartás az idők végezetéig fog tartani, és kizártnak tartottam,
hogy kibírjam hányás nélkül.
– Ó, szegény! - dünnyögi grimaszolva Margit.
– A legrosszabb még csak most következik - veszi vissza a szót
Fülöp. - A szertartást még csak kibírtam, de utána autóba kellett
ülnünk, hogy egy hosszú konvoj részeként visszamenjünk a
palotába. Ez megpecsételte a sorsomat. Egy zökkenőnél nem
bírtam tovább.
– Szent ég! - sopánkodik halkan Erzsébet. - Hová sikerült...
hm...
– Az új cilinderembe - vallja be vigyorogva Fülöp. – Bizonyára
nem erre a célra szánták, de nagyon jó szolgálatot tett ebben a
funkcióban is.
– Pfuuuuuj! - mondja utálkozva Margit.
– Persze aztán ott volt a kérdés, hogy mit csináljak vele -
folytatja Fülöp. - Ha van egy csöpp eszem, otthagyom az
autóban, de ehelyett valami egészen mást tettem. Amikor
kiszálltunk a kocsiból, egy bocsánatkérő pillantás kíséretében
egy szerencsétlen szárnysegéd kezébe nyomtam a kalapot a
tartalmával együtt, és besétáltam a palotába. Még mindig rossz
érzéseim vannak emiatt - teszi hozzá Margit kuncogása
közepette.
– Szegény ember - mondja Erzsébet, de ő is mosolyog.
Emlékszik az ifjú Fülöpre, és nemcsak a világosszőke hajára,
hanem a vidám, bajkeverő természetére is. El tudja képzelni,
hogy verekedte ki magát a kellemetlen helyzetből.
Szerencsére megtört a jég, és miközben Fülöp a délkelet– ázsiai
élményeit eleveníti fel, Erzsébet szégyenlőssége is alábbhagy. A
férfi ugyanúgy bánik vele, mint Margittal, vagyis Margittal azért
többet viccelődik, aminek az ifjabb hercegnő botrányos
flörtölése lehet az oka, és az, hogy gátlástalan nevetéssel reagál a
férfi ugratásaira. Fülöp teljesen fesztelennek tűnik, és a
viselkedésében nincs semmi, ami arra utalna, hogy a látogatása
több egy baráti vacsoránál a két hercegnővel.
Még barátok sem vagyunk, állapítja meg Erzsébet csüggedten.
Fülöp úgy bánik velük, mintha a húgai vagy az unokatestvérei
volnának.
– Mit csinál mostanában? - kérdezi, amikor Fülöp elhallgat.
– Semmi érdekeset - feleli a férfi egy grimasz kíséretében. - Van
ugyan feladatom, de az nem több mint a Whelp leszerelésének a
felügyelete. Azt követően, úgy sejtem, a haditengerészeti
kiképzésre küldenek tanítani - teszi hozzá lelkesedés nélkül.
– És az hol lesz?
– Nem tudom biztosan. Lehet, hogy Walesben, lehet, hogy
Corshamben.
– De legalább az országban marad?
Fülöp bólint.
– Úgy tűnik. És akkor a hétvégéket jó eséllyel Londonban
tudom majd tölteni. Dickie bácsi azt mondja, használhatom a
Chester Street–i házat.
– Akkor talán újra láthatjuk? - kérdezi Erzsébet, bár ha rajta
múlna, inkább töltené a hétvégéket vidéken, mint a fővárosban.
Fülöp most egyenesen ránéz, és olyan mosollyal válaszol, hogy
Erzsébet szíve belefacsarodik.
– Remélem.
 Tizenhetedik fejezet

Ez egész jól ment, gratulál magának Fülöp, miközben lefut a

palota lépcsőjén és beszáll az első udvarban parkoló autóba.
Nem ez volt a legizgalmasabb este, amelyben valaha része volt,
és egy pillanatig csalódottságot érzett az informális helyzet
miatt, ugyanakkor... volt valami pihentető abban, hogy nem
kellett feltétlenül szellemesnek és kifinomultnak lennie.
Ösztönösen visszavedlett dicsekvő kamasz fiúvá, és szinte
fürdőit a lányok csodálatában.
Legalábbis Margitéban. Azt, hogy Erzsébet mit gondolt a
találkozásukról, nem tudta biztosan, őt nehezebb kiismerni,
mint a húgát.
A két hercegnő annyira ártatlan, szinte gyerekesek. Fülöp
szerint a lányok, akikkel a szárazföldi szolgálat során
Ausztráliában, Sydney– ben és Melbourne– ben találkozott,
egész mások voltak: csinosak, kedvesek, okosak és
felszabadultak, akikkel jól lehet szórakozni. Van valami
megindító a két hercegnő mesterkéltséget nélkülöző
viselkedésében, bár Margitban minden megvan ahhoz, hogy
idővel kacér fruska legyen. Még csak tizenhat éves, igazi
szépséggé nőheti ki magát, de látszik rajta, hogy elkényeztették,
és mindent megtesz azért, hogy a figyelem középpontjában
legyen.
Erzsébet hagyja, hogy beárnyékolják, de Fülöp értékeli a
visszafogottságát. A csendessége üdítő változatosság ahhoz az
őrült tempóhoz képest, amit a háborúból túlélőként kikerült
kortársai diktálnak, akik most nem tudják, mit kezdjenek
magukkal.
És ezzel ő is így van. A háború befejezését követő első
diadalittas napok elmúltak, és azóta űrt érez magában.
Állandóan ott motoszkál benne a kérdés: és most mi lesz? Ha
őszinte akar lenni, hiányozni fog neki a háborúval együtt járó
folyamatos készültség és nyüzsgés. Az, hogy zöldfülű tiszteket
képezhet ki, vagy ki tudja, milyen feladatot szánnak neki, közel
sem lesz olyan kielégítő számára, mint az, amit eddig csinált, de
mit tehet? Nincs öröksége, amiből megélhetne. Az egyetemet
nem neki találták ki, nem mintha megengedhetné magának a
felsőfokú tanulmányokat, ahhoz meg, hogy a haditengerészet
kötelekében maradhasson, brit állampolgárnak kellene lennie,
márpedig arra, hogy a közeli jövőben azzá váljon, nincs sok
esély.
Igazság szerint minden bizonytalannak tűnik, mióta meghalt
az apja. Alig egy év telt el azóta, hogy Fülöp megkapta a hírt, és
még mindig meglepetten gondol arra, hogy mekkora sokként
érte. Van, hogy felvillan benne egy emlékfoszlány, és ilyenkor
erőt vesz rajta a tompa fájdalom.
Az apját egy parti után a szeretője ágyában kapott szívroham
vitte el; ennél hozzáillőbb módon nem is távozhatott volna az
élők sorából. Fülöp persze csak később értesült a részletekről,
mert magát a hírt az Indiaióceán közepén, a Whelp fedélzetén
kapta meg, miután Mountbatten sürgönyét dekódolta a rádiós.

Döbbenettel és szomorúsággal tölt el atyád halála.

Fogadd szívem mélyéről jövő együttérzésemet. Anyád a
következőt üzeni: „Mondd meg neki, hogy gyengéden
ölelem közös fájdalmunkban.”

Fülöp beszáll az autójába, de nem indítja el azonnal.

Gondolatban ugyanis ott áll a hajóhídon, ahogy egy kurta
biccentéssel átveszi az üzenetet. Szinte látja maga előtt a
horizonton gyülekező bíborvörös felhőket, és érzi maga alatt a
hajó hullámzását. Azon tűnődik, vajon képesek lesznek– e
kikerülni a vihart, vagy inkább deszkázzák le a fedélzetet, és
várják ki, amíg elvonul felettük, így amikor felnyitja a borítékot,
nem is fogja fel azonnal, hogy mit tartalmaz az üzenet. Aztán
újra megnézi, és ekkor már érzi a szívében az apró szúrásokat.
Atyád halála.
Atyád halála.
Atyád halála.
 Vakon bámulja tovább a felhőket, és felidézi magában az apja
nevetését és a karja meleg súlyát a vállán.
Elhessegetve magától az emlékeket, Fülöp sebességbe teszi az
autót. Nem volt még ideje a gyászra sem a háború alatt, sem
azóta, de egyébként sem az a siránkozós típus. Évek óta nem
látta az apját, akiről senki sem állítaná, hogy odaadó szülő volt.
Mégis, Fülöp apja volt, és most már túl késő ahhoz, hogy Fülöp
megmondja neki, hogy megérti a döntéseit, és nem hibáztatja
semmiért. Hogy hálás azért, hogy a fia lehetett. Az apja halála
azt is jelenti egyben, hogy az addigi világa egyik fontos pillérét
ledöntötték, mégpedig úgy, hogy minden egy irányba dőlt, oly
módon, amilyenre Fülöp egyáltalán nem számított.
A háborúban mindig mindenki tudta, mit kell tennie. Most
közel sem olyan könnyű döntéseket hozni. Ha András halála és
a görögországi helyzet nem lenne éppen elég, ott a nagy
kérdőjel, hogy folytathatja– e az életét a haditengerészet
tisztjeként. Csoda, ha Fülöp ideges, és bizonytalan a jövőjét
illetően?
Mountbatten elmagyarázta neki, hogy a brit állampolgársági
kérvényét mindaddig visszatartják, amíg Görögországban dúl a
polgárháború. Finoman, de félreérthetetlenül arról informáltak,
hogy amilyen a helyzet ma Görögországban, a görög királyi ház
valamely tagjának a honosítását elég könnyen félre lehetne
érteni, írta. Attól félek, ki kell várnunk, hogy stabilizálódjanak
az állapotok.
így hát Fülöp a senki földjére került.
A legjobb koreográfia még mindig az lenne számára, ha
feleségül venné Erzsébetet. Az utóbbi pár évben volt ideje
alaposan végiggondolni, hogy mit akar, de nem jutott semmire.
Akkor meg miért ne vehetné el a hercegnőt?
Emlékszik, milyen pragmatikusan gondolkodott Erzsébet,
amikor megvitatták az ügyet azon a Windsorban töltött
karácsonyon. A baj az, hogy még mindig nagyon fiatal. Ha ő
többször is meggondolta magát, Erzsébet is megtehette, nem?
Ugyan meghívta vacsorára, de talán csak azt akarta látni, hogy ő
változott– e, és ha igen, mennyit. Fülöpnek van egy olyan érzése,
hogy óvatosan kell mozgatnia a szálakat. Nagy hibát követne el,
ha tényként könyvelné el az Erzsébettel közös jövőt. Nem
olyasvalaki, akiből ki lehet kényszeríteni a bizalmat. És a
sürgetést sem veszi jó néven.
Nem is baj, gondolja Fülöp. Neki megfelel így. Jobb nem
elsietni a dolgokat. Egy darabig szívesen játssza a kedélyes
fivért, ha Erzsébet ettől kényelmesebben érzi magát, és aztán,
nos... aztán majd meglátják, ő sem szeretné idő előtt elkötelezni
magát.
Addig meg... Fülöp, miközben kihajt a palota kapuján, az
órájára pillant. Még mindig fiatal az este. Végigfuttatja a nyelvét
a fogsorán. A palota itallapján csak narancsszörp szerepelt, ő
pedig mindennél jobban vágyik egy sörre. Ha visszaér a Chester
Streetre, akár fel is hívhatja Davidét, hátha az unokafivérének
lesz kedve egy kis éjszakai kiruccanáshoz.
Úgy tíz nappal később Fülöp újabb meghívást kap a
hercegnőktől a Buckingham– palotába. Ez alkalommal minden
formalitást nélkülözve érkezik; nyitott nyakú inget és
tweedzakót visel. Kolbászt esznek krumplipürével, amit az
atyáskodó inas, Cyril szolgál fel nekik, és ismét narancsszörpöt
isznak hozzá. Elég borzalmas íze van, de Daviddel töltötte a
vacsorát megelőző estét, így örül, hogy pihenhet kicsit a
szervezete.
Margit jelenlétének köszönhetően most sem akadozik a
társalgás. Az ifjabb hercegnő szereti, ha viccelődnek vele, csak
ne vigyék túlzásba, mert eléggé meg tud sértődni, ha úgy érzi,
hogy Fülöp messzire ment. Nem mintha Fülöpöt ez nagyon
érdekelné. Margit egyébként is szívós, mint az énközpontú
emberek általában. A férfi egy percig sem hiszi, hogy túllőne a
célon a piszkálódásaival.
Erzsébettel finomabban bánik, de közel sem úgy, mintha
üvegből lenne. Van egy olyan elképzelése, hogy túl nagy
tisztelet övezi, így az ő lezser magatartása üdítő változatosságot
hoz a lány életébe. így alkalomadtán vele is viccelődik, és élvezi,
amikor az arcán felragyog a mosoly. Csinos, kedves lánnyá
változik ilyenkor. Szépség sohasem lesz, de nagyon megnyerő
tud lenni, amikor mosolyog.
Fülöp a küldetésének tekinti, hogy gyakran megnevettesse.
Úgy véli, több vidámság kell a hercegnő életébe.
– Versenyezzünk - javasolja.
A két szempár értetlenül mered rá.
– Versenyezzünk?
– Esik az eső és sötét van - szólal meg végül Margit olyan
hangon, mintha egy gyereket akarna kioktatni. - Mégis hol
akarja megtartani a versenyt?
– Nem odakinn. Hány mérföldet tesznek ki idebenn a
folyosók?
– Idebenn nem futhatunk - szól közbe döbbenten Erzsébet.
– Aztán miért nem? A legénység tagjai rendszeresen futottak a
fedélzeten, hogy edzettek és vidámak maradjanak. Itt bizonyára
több hely van a futáshoz, mint egy hajón.
– Nos, igen, de...
Margit talpra ugrik.
– Én versenyzek önnel, Fülöp. És lefogadom, hogy nyerni
fogok.
– Ezt tekintsem kihívásnak, kisasszony?
– Akár. Végig a folyosón, meg vissza - javasolja Margit, de a
férfi, miközben lustán feláll, vigyorogva megrázza a fejét.
– Az nagyon rövid lenne. Én a következő útvonalat javaslom:
végig a folyosón, le a lépcsőn, egészen a bejáratig, majd a
főlépcsőn keresztül vissza ide.
– Legyen - egyezik bele Margit, felvillanyozva a kihívástól.
– Erzsébet, önnek is versenyeznie kell.
– Ó, nem. Nem gondolom, hogy...
– Ne keressen mindig kifogásokat. - Fülöp odaáll elé, és felé
nyújtja a kezét. Erzsébet végül beadja a derekát, és engedi, hogy
a férfi talpra húzza.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg szabad tennünk -
vonakodik még mindig Erzsébet, de Fülöp nem enged.
– Ön hercegnő - emlékezteti. - Feltételezem, a saját otthonában
bármit megtehet, amit csak akar. Mindnyájan versenyezni
fogunk.
Mit sem törődve Erzsébet erőtlen tiltakozásával, gyakorlatilag
odatuszkolja a már térdelőrajtban várakozó Margit mellé.
– Nézze, Susan is szeretne beállni - nevet Fülöp, látva, hogy a
corgi kikecmereg a kosarából és követi őket a folyosóra. - Kész
vagyok önöknek némi előnyt adni – teszi még hozzá.
– Nincs szükségünk jótékonykodásra - feleli vihogva Margit.
Fülöp rá sem hederít.
– Tízig számolok, aztán megyek én is.
– Ó, Cyril... - kezdi Erzsébet megkönnyebbülten, amikor
megpillantja a folyosón a feléjük tartó inast. Nyilván a
tányérjaikat akarja leszedni.
– Cyril nem fogja megmenteni - szól közbe gyorsan Fülöp. -
Cyril, jóember, álljon félre, legyen szíves. A hercegnők versenyt
fognak futni. Nos, felkészültek? - Erre már Erzsébet is elneveti
magát, és a felbátorodott Fülöp startpisztolyt formázva
megemeli a kezét. - Vigyázz! Kész! Rajt!
Margit harsány sikoltással nekiiramodik. Erzsébet egy kis
lemaradással követi, és nagy csaholás közepette nekilódul a
corgi is.
– Hallgass már, Susan - próbálja csitítani Erzsébet, és közben
igyekszik lépést tartani a húgával.
A folyosó Margit nevetésétől, lábdobogástól és kutyaugatástól
visszhangzik.
– ...hét, nyolc, kilenc, tíz - fejezi be Fülöp gyorsan a számolást. -
Vigyázzanak, mert jövök!
A lányok hátrapillantanak a válluk felett, majd még
hangosabban kezdenek nevetni, amikor meghallják a férfi
morgást utánzó hangjait. Fülöp nem tétovázik. A hercegnők
után veti magát. Végigtrappolnak a palota hosszú folyosóin,
szenvtelen képű inasok mellett loholnak el, akik szabályosan a
falhoz lapulnak. A felbecsülhetetlen értékű képekből, a finom
porcelánvázákból csak foltokat látnak, miközben felfelé
nyargalnak a díszes főlépcsőn, és már levegőt sem kapnak, de
még mindig nevetnek, amikor Erzsébet kis nappalijába
visszatérve ledobják magukat a rózsaszín és krémszínű
vászonnal bevont karosszékekbe.
– Én nyertem meg a versenyt - közli Fülöp, majd a lihegő
corgira mutat – , és te vagy az utolsó.
– Ez nem igazságos! - tiltakozik rögtön Erzsébet, aki
harmadikként ért célba. Bár kapkodva szedi a levegőt és a
kezével legyezi kipirult arcát, kiáll a kutyája mellett, aki
csöppnyi mancsait maga elé nyújtva hever mellette a szőnyegen.
- Neki rövidebbek a lábai.
– Arról én nem tehetek. Susan is ismerte a szabályokat, és
önökhöz hasonlóan ő is megkapta az előnyt.
Gyerekes szórakozás volt a futóverseny, de Fülöp szerint nincs
kivetnivaló abban, ha az ember néhanapján idétlenül
viselkedik. Egy idő után azon kapja magát, hogy egyre jobban
várja a vacsorameghívásokat a palotába.
 Tizennyolcadik fejezet

A február után megérkezik a március, és Fülöp úgy érzi, kettős

életet él... vagyis ha jobban belegondol, inkább hármasat.
Először ott vannak azok a palotában eltöltött ártatlan esték,
amikor narancsszörpöt isznak és a palota folyosóin
bolondoznak, aztán azok az éjszakák, amelyeket Londonban
tölt David Milford Havennel és más barátokkal, akikkel klubról
klubra járva, unalmukat iszogatásba fojtva próbálják megtalálni
a helyüket az egyhangú, háború utáni életben.
Van azonban egy harmadik élete is, amely a HMS Arthur
fedélzetén zajlik Corshamben, ahol leendő tisztek kiképzésével
foglalkozik és hideg, szegényes bútorzatú, bádogtetős
barakkban lakik. A Methuen Arms nevű kocsmában tölti az
estéit, ahol sört és keserűt iszik, dartsnyilakat dobál, esetleg
kuglizik, és arról vitatkoznak, hová menjenek krikettezni a
nyáron. Mindez nagyon messze van a Buckingham–palota
világától. A munkája nem is lehetne unalmasabb, főleg a háború
izgalmaihoz viszonyítva, de szüksége van a főhadnagyi
fizetésére, különösen így, hogy a honosítási kérelme még
mindig függőben van, egészen addig, míg meg nem oldódik a
görögországi helyzet. A jövője, úgy tűnik, a brit adminisztráció
Balkán– politikájától függ; addig is mindenki azt várja, hogy a
népszavazás nyomán vissza fogják– e állítani Görögországban a
monarchiát. Fülöp állampolgársági kérelmének a befogadása
azt az üzenetet hordozná, hogy a britek nem reménykednek
György bácsi visszatérésében, és amíg ez a helyzet nem
tisztázódik, addig Fülöp sem tud továbblépni.
Még szerencse, hogy könnyen alkalmazkodik mindhárom
életéhez - alkalmazkodásban nagyon jó – , ugyanakkor egyikben
sem érzi otthon magát.
– Hogy mennek a dolgok Erzsébettel? - kérdezi Dickie bácsi
minden alkalommal, ha Fülöp összefut vele a Chester Street– i
házban. Fülöp mindig ugyanazt válaszolja.
– Jól.
 – Van valami jele annak, hogy sikerült mozdítanod az ügyön? -
kérdezi március elején reménykedve Mountbatten, amikor
Fülöp csatlakozik hozzá a reggelizőasztalnál.
Félretolva a kiszolgálására ugró komornyikot, Fülöp tölt
magának egy csésze teát, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni
a fejében zakatoló fájdalmat. Most már belátja, hogy előző este
túl sok volt a martini.
– Nem akarom elsietni.
– Az sem jó, fiam, ha túl lassan haladsz, mert a végén azt a
benyomást kelted, hogy nem érdekel igazán a dolog. Márpedig
nem szeretnénk, ha valaki beelőzne és kiütne a nyeregből.
Fülöpnek vissza kell fognia magát, hogy véletlenül se utasítsa
rendre minden lében kanál bácsikáját, hogy bízza csak rá,
hogyan intézi az ügyeit Erzsébettel.
– Nincs senki, aki beelőzhetne - mondja végül.
– Vagy csak nem tudsz róla - válaszolja Mountbatten komoran.
- Mi van például Henry Porchesterrel?
– Ő csak egy barát.
Ugyanakkor képtelen kiverni a fejéből azt a windsori hétvégét,
amikor az istállóknál találta Erzsébetet. Teljesen megváltozott a
lovak mellett: könnyed magabiztosság sugárzott belőle, és
szeretet itatta át minden mozdulatát. Megsimogatta egy ló orrát,
aztán nevetve beletúrt a sörényébe. Fülöp mindent megadott
volna azért, hogy hasonló közvetlenséggel viselkedjen vele is.
Sosem hitte volna, hogy egyszer féltékeny lesz egy lóra!
Természetesen Porchey is ott volt, ráadásul remekül nézett ki a
nyeregben, miközben könnyed hangú beszélgetést folytatott
Erzsébettel vérvonalakról, patákról vagy ki tudja még, milyen
lóval kapcsolatos dolgokról. Csupa olyasmiről, amiről Fülöpnek
fogalma sem volt. Ezzel együtt, bár minden idegszálával figyelt,
semmit sem vett észre Erzsébet viselkedésében, ami többre utalt
volna barátságnál.
Úgy tűnt, őt jobban kedveli, mint Porchey– t.
Fülöp legalábbis így gondolja.
A palotában töltött kellemes esték ellenére épp csak addig
jutott, hogy néha, mintegy véletlenül, sikerül megérintenie
Erzsébet hátát. Időnként megfogja a kezét és felsegíti, vagy a
könyökénél fogva segít neki kikerülni egy pocsolyát. Nagyon
ritkán adódik csak olyan helyzet, és az is csak ügyes
manőverezés után, hogy az asztal alatt sikerül megérintenie a
térdét a térdével, de Erzsébet nem is adta jelét annak, hogy
ennél többre vágyna.
Az sem segít, hogy Margit mindig ott van. Ez persze a királyné
mesterkedésének az eredménye. A királyné bátyja, David
Bowes–Lyon nem kedveli Fülöpöt, és az érzés kölcsönös. Fülöp
szerint Bowes–Lyon egy számító, gonosz pletykafészek. Kutya
legyen, ha megpróbálja megkedveltetni magát ezzel az
emberrel, de így gyakorlatilag a királyné szövetségesévé teszi.
Másrészt a felbecsülhetetlen értékű Miss Crawford mindig
megpróbálja lekötni Margitot, hogy Fülöp kettesben is
tölthessen némi időt Erzsébettel. A legjobb azonban az, amikor
az unokatestvére, Marina kenti hercegné meghívja őt és
Erzsébetet Coppinsba. Fülöp gyanítja, hogy ez Mountbatten
közbenjárásának köszönhető, de ez most nincs ellenére.
Erzsébet mindig sokkal megközelíthetőbbnek tűnik vidéken, és
Fülöp külön élvezi, hogy ő viheti le a sportkocsijával. Marina
szerencsére nem erőlteti annyira nyilvánvalóan az
együttléteiket, mint a bácsikája.
– Drágáim, el tudnátok tölteni az időt, ha ebédig egyedül
hagynálak benneteket? - kérdezi. - Katasztrófahelyzet van a
konyhában. Fülöp, vidd ki Lilibetet a kertbe. Sétáljatok egyet, és
próbálj úgy tenni, mintha meg tudnál különböztetni egy virágot
egy gyomnövénytől.
így hát Fülöp és Erzsébet sétálgatnak a Coppins– kertben, és
közben könnyed hangú beszélgetést folytatnak. Fülöp többször
is megnevetteti, és olyanokat is mond, amibe Erzsébet belepirul.
Fülöp mégis hezitál. Vajon miért?
Azt mondja magának, hogy nem akarja elijeszteni Erzsébetet,
de igazság szerint azért nem bátrabb, mert nem tudja, milyen
érzésekkel van iránta a lány. Van benne valami
megközelíthetetlen, mi több, elérhetetlen, mintha egy üvegfal
választaná el másoktól, amit Fülöp egyszerre talál izgatónak és
kétségbeejtőnek.
Nem olyan rossz dolog ez a távolságtartás, győzködi magát.
Nincs semmi baj azzal, hogy valaki nem teregeti ki az érzelmeit,
ö maga sem szokta, és a legkevésbé sem szeretné, hogy erre
bárki bármilyen módon rávegye. Fülöp szerint Erzsébet ezt
megérti.
Erzsébet egyébként nagyon kedves. Ezt nemegyszer
megfigyelte rajta. Észreveszi, ha egy inasnak megrándul az arca,
vagy ha a kutyák közül valamelyik lesántul. Elképzeli, milyen
érzés lehet, amikor egy család értesül egy szeretett személy, egy
apa vagy egy fiú elvesztéséről. Aggódik a személyzet tagjai
miatt, akiket felelősségre vonnak, ha nagy sietségükben
véletlenül feldöntenek és összetörnek a folyosón egy vázát.
Őt is megkérdezi az apja felől, és Fülöp gondolkodás nélkül
elmondja neki, milyen érzés volt értesülni az apja haláláról
annak a távoli hajónak a fedélzetén.
– A háborúban még a gyászra sincs idő, most meg, hogy vége a
háborúnak... úgy érzem, megkéstem vele. Még arra sem volt
időm, hogy elmenjek és átnézzem a holmiját.
Erzsébet először, mióta ismerik egymást, kinyújtja a kezét és
megérinti Fülöp karját.
– Annyira sajnálom. - Mindössze ennyit mond, és amikor
Fülöp megfordítja a kezét, engedi, hogy össze– kulcsolódjanak
az ujjaik.
Egy kézfogás, bármilyen gyengéd is, nem elég alap a
lánykéréshez, gondolja Fülöp. De önmagában az, hogy Erzsébet
nem érez iránta szenvedélyes szerelmet, még nem jelenti azt,
hogy nem lehet sikeres a házasságuk. Sőt. Attól, hogy nincsenek
viharos érzelmeik, csak sikeresebb lehet. Fülöp legalábbis ezzel
nyugtatja magát. Elég a saját szüleire gondolnia, akik szerelmi
házasságot kötöttek, mégsem tartottak ki egymás mellett sem a
betegségben, sem a száműzetésükben. Vagy ott van Edwina és
Dickie botrányoktól hangos házassága. A két szenvedélyes,
minden tekintetben különleges személyiség közös élete
végtelen civódásból, ezernyi megcsalásból, dühös vitákból,
különválásokból és kibékülésekből áll. Mindent az érzelmeiktől
vezérelve, lázas sietségben tesznek, és minden tettük drámává
fajul. Néha nem lehet megmondani, hogy gyűlölik vagy szeretik
egymást. Fülöp összerezzen a gondolattól, hogy egy ilyen
házasság csapdájában vergődve, örökké változó érzelmek
viharában kelljen leélnie az életét.
Erzsébet mellett nem kell túlfűtött drámáktól tartania. Az ő
kapcsolatukban nincsenek elvárások, követelések. És nem azért,
mert Fülöp nem kedveli a lányt. Nagyon is kedveli. Meglehet,
hogy nem lesz túl izgalmas a házasságuk, de rosszabbul is
járhatna. Sokkal rosszabbul.
 Tizenkilencedik fejezet

Erzsébet hátrabillenti a fejét a kád peremére, miközben Bobo

tesz– vesz körülötte a fürdőszobában. Előkészíti az estélyi
ruháját, majd megkeresi a hozzáillő cipőt és táskát. Milyen
borzalmas idő van ma. Próbálkozhatna, mondjuk, ezzel. Vagy:
tetszik a ruhája. Persze, ezzel az utóbbival nemigen kezdhet
beszélgetést egy férfival. Sokkal jobb beszélgetésindító lenne
például, hogy milyen zsúfolt ez a terem, nem gondolja?
Biztonságos kérdés, még akkor is, ha megszokott.
Felsóhajt, a szappant keresve a víz alá csúsztatja a kezét, és
ismét felsóhajt, ezúttal bánatában, amikor rátalálnak az ujjai.
Volt idő, amikor végtelen örömöt jelentett számára egy frissen
kibontott szappan: ahogy a sima felület a tenyerébe csusszant,
majd a keletkező habban megérezte a levendula, a rózsa vagy a
gyöngyvirág szédítő illatát. Most az érvényben lévő
jegyrendszer miatt addig kell használniuk minden egyes
darabot, míg olyan nem lesz, mint ez: repedezett, majdhogynem
átlátszó, és ha ki is lehet nyerni belőle egy kis habot, az szinte
rögtön el is tűnik a tenyerén.
Ugyanez a helyzet a beszélgetéssel is, amit rajta kívül
mindenki olyan könnyűnek talál. Sokszor megfigyelte az
embereket különböző partikon, összejöveteleken, amint
nevetgéltek vagy flörtöltek egymással, de ö egyikre sem képes.
Tudja, hogy mások merevnek, mi több, karót nyeltnek tartják,
pedig csak szégyenlős, de az ő pozíciójában ez csak ront a
helyzetén. Senki sem tudja, mit mondjon a leendő királynőnek,
és ő sem tudja, hogy mit mondjon másoknak, így általában
roppant kínosan érzi magát.
Az esetek többségében egyenesen odamegy Porchey– hoz,
akivel nagyon jól el tud beszélgetni, különösen a lovakról.
Más a helyzet, ha Fülöp is ott van.
És Erzsébet reméli, hogy ma este ott lesz. Fülöp mindig meg
tudja nevettetni. Sohasem érezteti vele, hogy unalmasnak vagy
különcnek találná. A férfi átható pillantásának tüzében
érdekesnek és ellazultnak érzi magát, a mosolya természetessé
válik.
Fülöp sohasem akarja kisajátítani magának. Erzsébet néha
szeretné, ha legalább megpróbálkozna vele, de a férfi ügyel arra,
hogy ne adjon alapot semmiféle pletykának. Ha beszélgetnek is,
az sohasem tart túl hosszú ideig, és ha táncos összejövetelen
vesznek részt, akkor csak egyszer kéri fel.
Erzsébetnek végig kell néznie, ahogy másvalakivel eltáncol
mellette, és ez a másvalaki rendszerint egy kivételesen szép,
kifinomult nő, aki tudja, hogy lehet megnevettetni Fülöpöt.
Pontosan tudja, hogy mit és hogyan kell mondani, milyen
szögben kell elfordítani a fejét, mekkora mosolyra görbüljön a
szája, és hogyan pillantson fel a férfira a szempillái mögül.
Amikor Erzsébet egy másik nő társaságában figyeli Fülöpöt,
mindig figyelmeztetnie kell magát, hogy vessen pár kedves
pillantást a saját partnerére is. Nem kellett túl sokat várnia, hogy
valaki ezt– azt elejtsen előtte Fülöp nőügyeiről, többek között
arról, hogy a férfi „mennyire közel állt” Osla Benninghez, aki
pontosan olyan szép és magabiztos, mint azok a nők, akiket
Fülöp felkér táncolni. Szerencsére Osla már férjhez ment,
aminek Erzsébet csak örülni tud. De találkozott Fülöp másik
barátnőjével, Helene– nel is, aki okos, beszédes, csinos,
barátságos... mindenben a szöges ellentéte Erzsébetnek. És bár ő
is házas, mi több, gyerekei is vannak, Erzsébet esetlennek érzi
magát hozzá képest.
Egy újabb sóhajt követően Erzsébet kiszáll a fürdőkádból, és
magára csavarja a törülközőt, amit Bobo előzőleg felmelegített
neki. A skót asszonyság kislány kora óta van mellette, olyan
régen, hogy Erzsébet nem is emlékszik az igazi nevére.
Mivel hozzá van szokva ahhoz, hogy öltöztetik, hagyja, hogy
Bobo körbeugrálja, felhúzza a hátán a cipzárt, és addig rángassa
rajta a ruhát, míg úgy nem ítéli, hogy az helyesen áll.
– Nagyon szép ruha - jegyzi meg elismerően Bobo. - Nagyon jól
mutat önön a kék. - Aztán lehajol, felkap egy pár cipőt, és
Erzsébet harisnyás lábához emeli. - Mit szól ehhez a cipőhöz?
 – Szerintem jó lesz - feleli Erzsébet, aztán Bobo kritikus
pillantásai kíséretében belecsúsztatja a lábát az egyikbe, majd a
másikba is.
– Jobban is adhatna magára. Mindig így kellene kinéznie.
– Jaj, Bobo, sokkal szívesebben lennék lovaglóruhában -
mondja Erzsébet, miközben borús pillantásokkal méregeti
magát a tükörben.
– Ugyan már! - korholja Bobo, miközben átad neki egy pár
estélyi kesztyűt. - így sokkal csinosabb. És még csinosabb lenne,
ha néha mosolyogna egy kicsit - teszi hozzá szigorúan, mire
Erzsébet bosszúsan kifújja a levegőt.
– Jobban szeretném, ha Fülöp jönne ide. Itt sokkal
kényelmesebben tudnánk beszélgetni, mint odakinn.
Bobo felhorkan a Fülöp név hallatán.
– Talán nem tetszik neked, Bobo?
– Nem az számít, hogy nekem tetszik– e, vagy sem – feleli
mereven Bobo.
– De…?
– De túl szabadosán bánik önnel, ha érdekli a véleményem.
Erzsébet elmosolyodik, felhúzza a kesztyűjét és eligazítja az
ujjai között.
– Aminek én nagyon is örülök. Nem kezel úgy, mintha
üvegből lennék.
– Attól még köthetne nyakkendőt, amikor a palotába jön, nem?
- bök oda egyet Bobo. - Viszont ahogy az ön szeme felcsillan,
amikor meglátja... Az nekem is öröm– teszi hozzá
engedékenyen.
Szerencsére Fülöpöt az elsők között látja meg Erzsébet, amikor
aznap este belép a vendégek közé. A terem távoli végében áll, és
káprázatosán fest az alkalmi öltözékében. A zsúfolásig megtelt
teremben fülsiketítőnek tűnik a zaj: a beszélgetők megpróbálják
túlharsogni a sarokban felállított gramofon zenéjét. Szinte
mindenki dohányzik, és Erzsébet szemébe belemar a füst, ahogy
a lehető legészrevétlenebb módon megpróbál utat törni
magának a férfi felé.
 – Bobo szerint akkor is így kellene öltözködnie, amikor
vacsorázni jön a palotába - mondja neki Erzsébet a szmoking és
a nyakkendő felé biccentve, amikor odaér. Természetesen neki
is meg kell emelnie a hangját, hogy hallható legyen.
Fülöp felvonja a szemöldökét.
– És ki ez a Bobo, hogy ilyen markáns véleménye van?
– Az öltöztetőnőm.
– Ohó! - csillan fel Fülöp szeme. - Jó jel, hogy már az
öltöztetőnőjével is rólam beszél. És mit mond még ez a Bobo?
Erzsébet nevetve megcsóválja a fejét.
– Már így is túl sokat mondtam! - Azzal, mintha csak le akarná
zárni az ajkait, elhúzza a mutatóujját a szája előtt. - Bobo
senkinek nem beszéli ki egyetlen titkomat sem, és én sem az
övéit.
– Bár én is elmondhatnám ugyanezt Dickie bácsikéin
komornyikjáról, aki a Chester Street– i házban a szolgálatomra
áll. - Fülöp közelebb hajol Erzsébethez, hogy hallják egymást. -
Neki aztán be nem áll a szája! Ugyanakkor meg kell mondanom,
hogy az az ember maga a csoda. Megérkezem a házba egy
borotvával meg néhány tartalék inggel, és mire egyet térülök,
John elkobozza a holmimat, aztán frissen mosva, keményítve és
vasalva kapok vissza mindent. Még a nyavalyás zoknijaimat is.
Fülöp hangját elnyeli a zaj. Valaki új lemezt tett a gramofonra,
amitől tényleg nem lehet hallani semmit. Erzsébet tölcsért
formál a kezéből a füle köré.
– Mit csinál?
– Nem számít. Túl nagy a zaj a beszélgetéshez. Táncoljunk.
Erzsébet hagyja, hogy Fülöp megfogja a kezét és a szoba
közepére vezesse, ahol már korábban felszabadítottak egy kis
helyet a tánchoz. Rajtuk kívül csak néhányan ropják, vagyis
inkább ringatóznak a zene ütemére, mert máshoz nincs nagyon
hely. Nekik is ezt kell tenniük. Erzsébet nagyon is érzékeli Fülöp
izmos testét és a keze határozott szorítását. A férfi egészen közel
húzza magához, de ami azt illeti, nincs is más választása,
gondolja Erzsébet. Közel sem biztos, hogy azért simulnak
ennyire össze, mert... Bár meglehet.
 Fülöp még mindig nem mondott semmit az érzéseiről,
Erzsébet így semmit sem tud. Az tény, hogy már elkezdtek
keringeni a pletykák a férfi Buckingham– palotában tett, gyakori
látogatásairól. Ez elkerülhetetlen, állítja az anyja. Valaki
észrevette az érkező vagy éppen távozó autót, de az is
előfordulhat, hogy az alkalmazottak között volt indiszkrét
valaki. Vagy akár a saját köreikben.
Ne is foglalkozz vele, tanácsolja a királyné, de ő maga sem
szeretné, ha történetek kezdenének keringeni ezzel
kapcsolatban. A pletykával nincs baj. Azt akár le is lehet tagadni.
Erzsébet ebben nem osztja az anyja véleményét. Könnyebb
lenne, ha tisztában lenne Fülöp érzéseivel, így azonban olyan,
mintha közszemlére tennék. Sebezhetőnek érzi magát. Alig egy
héttel korábban történt, hogy felkérést kapott egy gyár
megnyitására. Amint kiszállt az autóból, észrevette a járdán
összegyűlt tömeget, öt figyelték, nem is titkolt kíváncsisággal,
amint megtette a gyárkapuhoz vezető néhány méteres utat.
– Hol van Fülöp? - kiáltották oda neki többen is.
Erzsébetet ez megrémisztetté. Mindeddig azt hitte, hogy az
érzései Fülöp iránt csak rá tartoznak, és a férfira. Nagy
erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy az arca közömbös
maradjon, miközben tombolt benne a rettenet, a düh és az
utálat. Hogy mernek ilyen személyes kérdést feltenni neki?
Hogy merészelnek így viselkedni vele?
– Szörnyű volt, Crawfie - mesélte könnyek között a
nevelőnőjének, amikor az eseményt követően visszatért a
palotába.
Crawfie megpróbálta elhitetni vele, hogy a tömeg nem akart
sem durván, sem agresszíven viselkedni, félelmet keltőén meg
pláne nem.
– Tudom, hogy tolakodónak tűnik az ilyesmi, de biztos vagyok
benne, hogy nem ez a szándékuk. így juttatják kifejezésre az
örömüket és a kíváncsiságukat.
Erzsébet azonban nem ezt érezte. Az egész olyan volt, mintha a
korlátokon áthajoló, Fülöp iránt érdeklődő emberek
benyomultak volna az agyába, és a mocskos kezükkel
összetapogatták volna az ő legféltettebb gondolatait.
Az, hogy mit érez Fülöp iránt, csakis és kizárólag rá tartozik.
Rá, és senki másra. A nekiszegezett bántó kérdés valamit
elindított benne. Retteg attól, hogy máskor is hasonló
kérdésekkel kell szembenéznie.
Erzsébet persze nem ostoba. Tudja, miért bántják annyira a
Fülöp hollétére vonatkozó kérdések. Azért, mert nem tud rájuk
válaszolni. Sohasem tudja, hol van a férfi. Azt sem, hogy mit
érez. Eljön vacsorázni a palotába. Elbűvölő. És ő boldognak érzi
magát, ha vele lehet.
De hogy Fülöp mit érez? Erzsébetnek fogalma sincs.
Elszántan félretolja az agyában annak a katasztrofális
gyárlátogatásnak az emlékét. Most nem a gyárban van, és tömeg
sincs, amelyből bárki tolakodó kérdést tehet fel neki. Fülöppel
van, aki közel húzza magához; csak ez számít, semmi más. Érzi,
hogy a férfi arca majdnem, majdnem a hajához simul, ő pedig
látja, ahogy a füle alatt, ahol az állkapocs találkozik a nyakkal,
kitartóan lüktet az ér. Erzsébet érzi, hogy kiszökken belőle
minden ellenállás, és a hátát átölelő karok közé simul. Most már
kevesebben vannak, és olyan érzése támad, mintha kettesben
maradtak volna egy buborék közepén.
Fülöp nem engedi el rögtön, amikor elhallgat a zene. Tovább
ringatóznak, aztán Erzsébet lassan felnéz rá, és egymásba
kapcsolódik a pillantásuk.
Biztosnak tűnik, hogy Fülöp mondani akar valamit, de ekkor
megakad valakin a szeme. Erzsébet elfordítja a fejét, és David
Milford Havent veszi észre, aki őket figyeli. Érdeklődve felvonja
a szemöldökét, és sokatmondó arccal elvigyorodik. Fülöp
hasonló módon reagál.
Erzsébet hirtelen annak látja magát, aminek Fülöp is láthatja:
egy fülig szerelmes, tizenkilenc éves kamasz lánynak, aki
elolvad az ölelő karok között, összerándul a megaláztatástól.
Vajon ilyennek látta a gyár előtt összegyűlt tömeg is? Lehet,
hogy rajta nevet a fél ország?
 Kirántja a kezét Fülöp kezéből, és mintha arcul csapták volna,
hátralép.
– Köszönöm - mondja kényszeredett mosollyal, és Fülöp
értetlen arcával mit sem törődve elsiet.
– Szeretnék hazamenni - szól oda a rendőrnek, akit estére
kijelöltek mellé kísérőnek, és anélkül, hogy egyetlen pillantást
vetne bárkire, elindul a kijárat felé.
 Huszadik fejezet

Fülöp magában káromkodva néz a távozó Erzsébet után. Mi

történt? Valami felzaklatta az ifjú hercegnőt, ehhez kétség sem
férhet, de Fülöp el sem tudja képzelni, hogy mi. Úgy tűnt, hogy
minden a legnagyobb rendben van, gondolja kétségbeesetten.
Az egyik pillanatban még táncoltak, és megesküdött volna,
hogy Erzsébet jól, mi több, biztonságban érzi magát a karjai
között, a következő percben pedig megfeszült a teste és
bezárkózott.
Nem számított rá, hogy ennyire fog fájni neki a lány szemébe
költöző hűvösség. Megszerette a meleg mosolyát, amiről
hajlamos volt azt hinni, hogy kifejezetten neki szól. Talán
elbízta magát. Élvezettel töltötte el a tudat, hogy Erzsébet
előnyben részesíti más férfiakkal szemben. Már Porchey miatt
sem aggódott. Biztosra vette, hogy Erzsébet szemében ő az igazi.
A világszerte leginkább áhított fiatal nő mellette tette le a
voksát, az övé, csak ki kell érte nyújtania a kezét. Lehetetlen,
hogy az ember ne legyen önelégült ilyen helyzetben.
Ugyanakkor... Mi van, ha Erzsébet nem akarja, hogy bárki
kinyújtsa érte a kezét? Fülöp fejébe befészkeli magát a
kellemetlen gondolat.
Mert bár Erzsébet csupa melegség, amikor ránéz, továbbra is
van benne valami elérhetetlen, valami, ami eltávolítja szinte az
egész világtól. Még egy ilyen partin is egyedül érzi magát, mint
ez a mai, annak ellenére, hogy ilyenkor csupa arisztokrata és
kiváltságos helyzetű ember veszi körül.
Igaz, persze, hogy Fülöp habozik színt vallani. Erzsébet még
csak tizenkilenc éves. Rengeteg ideje van, és még annyi mindent
kínál neki az élet. Még nem érzi úgy, hogy meg kellene
állapodnia.
Ennek ellenére nem örül annak, hogy Erzsébet zaklatottan
távozott.
David odaoldalog mellé, és cigarettával kínálja.
– Jól láttam, hogy Lilibet elment?
 – Jól.
David szemöldöke a magasba szalad a kurta válasz hallatán.
– Hajba kaptatok?
– Természetesen nem - feleli Fülöp, miközben az öngyújtó
lángja fölé hajol, és beleszippant a cigarettába.
– Akkor miért szór villámokat a szemed?
– Istenemre mondom, David, nem tudom, mi történt - ismeri
be Fülöp, de közben inkább magára haragszik, mintsem az
unokatestvérére. - Mit csináljak? Nagyon kedvelem Erzsébetet,
de ezzel együtt is... tényleg le akarom kötni magam egy egész
életre?
– Erre a kérdésre csak te tudod a választ, de jobb lesz, ha
gyorsan döntésre jutsz - mondja figyelmeztetően David. - Mert
lehet, hogy te diszkrétnek gondolod a viselkedésedet, de a
pletykalapok már együtt emlegetik a neveteket, és mindenféle
hírek keringenek rólatok. Szóval, ha meg akarsz hátrálni, akkor
most van itt az ideje. Persze - folytatja jó szándékúan - nem
lennék a helyedben, amikor ezt Dickie bácsi tudomására hozod.
Dickie bácsi. Fülöpöt nem kell emlékeztetni arra, hogy
Mountbattent érdekek fűzik a kapcsolatához Erzsébettel. Semmi
esetre sem akarja magára haragítani, márpedig ha kihátrálna
ebből a még nem is létező viszonyból, pontosan ezt tenné. Egy
apát már elveszített. Nem veszíthet el egy másikat is.
Ideje elkötelezni magát. Csakhogy Fülöp már a gondolattól is
depresszióssá válik. Másnap vissza kell mennie Corshambe, így
legalább egy hét haladékra szert tud tenni. Majd azután beszél
Erzsébettel. A hercegnő túlteszi majd magát azon a valamin,
bármi is nyomasztotta, Fülöp legalábbis ezzel nyugtatja magát -
de az a megsebzett pillantás nem hagy nyugtot neki, és egész
héten ideges. Hogy elterelje a figyelmét a problémáról, benevez
egy dartsversenyre a Methuen Armsban, de csak
megaláztatásnak teszi ki magát, a helyi csapat legnagyobb
örömére többnyire a táblát sem találja el.
Csütörtökön Fülöp felhívja Erzsébetet.
– Elvihetem a hétvégén kocsikázni?
A vonal másik végén habozás a felelet.
 – Azt hiszem, jobb lesz, ha ön jön ide - mondja végül Erzsébet,
majd még hozzáteszi: - Vacsorázni.
Miközben a helyére teszi a kagylót, Fülöp ráébred, mennyire
hiányzik neki a lány hangjának örömteli csengése. Jobban kell
próbálkoznia.
Eszébe jut az öltöztetőnő kritikája a ruházatával kapcsolatban,
és a kezében már ott van a nyakkendő, mielőtt a palotába indul,
de aztán arra gondol: miért kellene mindenáron
hagyománykövetőnek lennie? Nem fog megváltozni.
Erzsébetnek olyannak kell elfogadnia, amilyen.
Megkönnyebbülés fogja el, amikor a nappaliba lépve egyedül
találja Erzsébetet a drágalátos corgija társaságában, amely
rögtön odaszalad hozzá, és körbeszimatolja a bokáját.
– Margit? Ma nem eszik velünk?
– Crawfie elvitte egy balettre. Azt gondoltam, jobb lesz, ha
kettesben leszünk.
– Ennek csak örülni tudok - kezdi Fülöp, de habozva el is
hallgat. Erzsébet összekulcsolt kézzel áll, mintha valamit
magában akarna tartani. - Tettem valami rosszat a múlt
hétvégén, Erzsébet? - kérdezi gyengéd hangon. - Nagyon
gyorsan otthagyta a partit.
Erzsébet nem néz a férfira.
– Nem azért jöttem el, mert ön tett valamit - válaszolja végül. -
Hanem azért, mert... zavarban voltam.
– Zavarban? - Fülöp erre végképp nem számított.
– Az emberek pletykálnak. - Erzsébet nagy levegőt vesz. -
Önről és rólam.
– Attól tartok, ez továbbra is így lesz - feleli Fülöp. – Szeretné,
ha nem jönnék ennyire gyakran?
– Nem... Ó, fogalmam sincs, mit akarok! - tör ki Erzsébetből. -
Gyűlölöm, hogy a magánéletem, a legbensőbb érzelmeim
beszédtémát jelentenek... kocsmákban, boltokban és
összejöveteleken. - Minden erejére szüksége van, hogy folytatni
tudja. - Az egyik nap elmentem megnyitni egy gyárat, és
mindenki azt kiabálta, hogy „hol van Fülöp”, mintha maga és
én... maga és én...
 – Egy párt alkotnánk? - segíti ki Fülöp, amikor elhal a hangja.
Erzsébet arcán vörös foltok jelentkeznek, és nem válaszol.
– Ezt szeretné, Erzsébet? - kérdezi a férfi némi hallgatás után.
Erzsébet elfordul, és a fényszórók fényében megvilágított esti
Mailt bámulja a magas ablakon át. A néhány órával korábbi
heves tavaszi zápor után az üvegen ezüstös karikákként
ragyognak az esőcseppek.
A mögötte álló Fülöp azonban nem a vízcseppeket figyeli,
hanem Erzsébet tükörképét. Rejtélyesnek, kiismerhetetlennek
látja.
– Emlékszik a beszélgetésünkre, amelyet azon a karácsonyon
folytattunk Windsorban? - kérdezi végül Erzsébet, de még
mindig nem néz a hercegre.
– Természetesen. A házasságról beszéltünk.
– Azt mondtuk, meglátjuk, hogy alakul a helyzet a háború után
- folytatja merészen Erzsébet. - Most vége a háborúnak, és azt
hiszem... azt hiszem, tudni szeretném, hogy ön mit gondol...
ebben a helyzetben.
– A házasságról?
– Igen.
– Önnel?
Erzsébet ajkáról felröppen egy apró kis sóhaj.
– Igen.
– Attól tartok, erre nem tudok egyértelmű választ adni -
mondja Fülöp óvatosan a tükörképnek. - És nem azért, mert
nem tudom, hogy mit akarok. Rám még mindig külföldi
hercegként tekintenek, önnek pedig az atyja beleegyezésére van
szüksége ahhoz, hogy férjhez mehessen. És ahogy azt ön is
tudja, az édesapja nem támogatja ezt a lehetséges frigyet.
– No és elviekben?
Most vagy soha. Fülöp szinte hallja Dickie bácsikája hangját.
Erzsébet vállára teszi a kezét, és gyengéden maga felé fordítja.
– Elviekben, azt hiszem, nagyon szeretném ezt a házasságot.
De csak akkor, ha ön is akarja.
Erzsébet nagyot nyel.
– Én is akarom.
 – Akkor ebben meg is állapodtunk. - Fülöp megpróbálja
figyelmen kívül hagyni azt a gyomorszorító érzést, amihez egy
szélesre tárt aranykalitka képe társul, és rámosolyog a lányra.
– És? Mit kellene tennünk? - kérdezi Erzsébet.
– Úgy gondolom, beszélnem kellene Dickie bácsikámmal,
majd, mielőtt odaállnék a király elé, még György bácsikámmal
is, Görögországban.
– Rendben. - Erzsébet válla ellazul, és hirtelen boldogabbnak is
tűnik. Fülöpnek bűntudata támad. El tudja képzelni, milyen
nehéz lehet ez egy hercegnőnek.
– Előtte azonban... - folytatja, de rögtön el is hallgat, amivel azt
éri el, hogy Erzsébet várakozón ránéz.
– Igen?
– Lenne még egy nagyon fontos tennivalónk.
– Micsoda? - kérdezi Erzsébet, aggodalommal a hangjában.
– Azt hiszem, csókolóznunk kellene, nem gondolja?
Erzsébet szeme elkerekedik, amikor a férfi meleg tenyere
végigcsúszik a karján, és bájosan remegő mosolyra húzódik a
szája.
– Talán igaza van - suttogja.
 Huszonegyedik fejezet

Salemi kastély, Németország, 1946 áprilisa

A sofőr megáll a kastély árkádos bejárata előtt, és behúzza a

féket.
– Ez lenne az? - kérdezi kétkedő hangon.
Fülöp felnéz az ismerős oromzatra, amelyen most golyó ütötte
nyomok látszanak, a faláról hámlik a mész, és csak az isten
tudja, milyen foltok vannak rajta. A törött ablakokat keretező
téglaszegélyeken és a vörös cseréptetőn is felfedez néhány
horpadást. Emlékeiben megjelenik a háború előtti kastély képe,
és megpróbálja rávetíteni a sivár valóságra.
– Igen - vakkantja végül, miközben hátrafordul, és
megmarkolja a katonai zsákját. - Ez lenne az.
A kanadai a bejárat két oldalán végighúzódó ablaksor felé
biccent.
– Hát szobájuk talán lesz az ön számára - jegyzi meg, mire
Fülöp vigyorogva a kavicsra hajítja a zsákját, és maga is leugrik.
– Feltételezem, hogy tudnak nekem helyet szorítani - morogja,
majd tenyérrel benyomja az autó ajtaját, és az ablakon keresztül
elköszön a sofőrtől. - Köszönöm a fuvart!
Egy darabig még nézi a távolodó teherautót, majd visszafordul
a kastély felé. Nem mondhatná, hogy szép emlékek kötik az
épülethez. Az egyetlen év, amikor innen járt iskolába, nem volt
kifejezetten élvezetes, és megkönnyebbülés volt számára,
amikor visszaküldték Angliába.
Még nagyobb megkönnyebbülésként élte meg, hogy nem
kellett naponta meglátogatni az anyját, aki kifejezéstelen arccal
üldögélt az ablak mellett a közeli szanatóriumban.
Most mégis szomorúsággal tölti el a valamikor elegáns palota
látványa. Ha a windsori kastély és a Buckingham–palota
megviselt benyomást is kelt a háború után, az állapotuk
kitűnőnek nevezhető a roskatag schlosshoz képest.
 Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve indult el Németországba.
Gyakorlatilag csak megáll útközben Monte– Carlo felé, ahol az
apja kevéske holmiját akarja rendbe tenni. Ez olyan feladat, ami
elég nehéz lenne a németországi kitérő nélkül is. De kilenc év
telt el azóta, hogy bármelyik nővérét utoljára látta, és most
mindannyian itt vannak a salemi kastélyban, hogy részt
vegyenek Sophie esküvőjén, ahol a vőlegény nem más, mint
Freddie bátyja, Georg hannoveri herceg. Hogy is ne tett volna
erőfeszítést annak érdekében, hogy ő is itt legyen?
A zsákját a vállára vetve felszalad a lépcsőn, és máris a nagy
előcsarnokban találja magát. Egy ősöreg, vizenyős szemű
komornyik betolakodónak nézi, és már készülne feltartóztatni,
de Fülöp a feje egyetlen rándításával elejét veszi az
akadékoskodásnak.
– Ne aggódjon, családtag vagyok - mondja minden
gondolkodás nélkül németül. - Hol vannak a többiek? A
szalonban? Ne izgassa magát - folytatja anélkül, hogy esélyt
adna a komornyiknak a válaszra. - Magam is odatalálok.
Azzal egy roskatag székre hajítja a zsákját, és keresztülvág az
előcsarnokon. A csevegés hangjai elvezetik a megfelelő ajtóhoz,
amelyet kitár maga előtt, majd belép. A hangok alapján biztosra
veszi, hogy a terem tele van asz-szonyokkal, de amint körülnéz,
megállapítja, hogy csak a három nővére van ott. Margarita,
Theodora és Sophie.
Csak Cecile hiányzik.
Mindegyik idősebbnek és vékonyabbnak tűnik, mint
amilyenre Fülöp emlékezett, de azért felismerhetők a vonásaik.
Mindhárman egy– egy kényelmetlennek tűnő kanapén ülnek,
de az ajtónyitásra a belépő felé fordulnak, és
hitetlenkedésükben még a hangjuk is elakad. Fülöpöt
megmosolyogtatja a látvány.
– Halló!
Köszöntését teljes csend követi. A három nő anélkül, hogy
észrevenné, ugyanazt a pózt veszi fel: a kezüket a torkukra
szorítják döbbenetükben. Úgy néznek rá, mintha szellemet
látnának.
 – Fülöp? - suttogja végre Sophie. Aztán megtámaszkodik a
kanapé karfáján és feláll, mintha attól tartana, hogy nem bírják
el a lábai. - Fülöp, tényleg te vagy az?
– Csak nem gondoltad, hogy kihagyom az esküvődet, Pici?
– Fülöp...
Sophie botladozva elindul felé, majd nyomban utána
Margarita és Theodora is, és a következő pillanatban a testvérei
meleg, illatos ölelésében találja magát. Mindnyájan sírnak és
összevissza motyognak hol németül, hol angolul, hol franciául,
és úgy ölelik, csókolják a fivérüket, mintha csak így tudnák
meggyőzni magukat arról, hogy tényleg ő van ott.
Fülöp egy darabig hagyja, hogy ezt tegyék, aztán kiszabadítja
magát a köré fonódó karok közül.
– Hagyjátok abba, hiszen levegőt sem kapok!
Margarita megtörli az arcát.
– Ó, Fülöp! Nem tudom elhinni, hogy itt vagy! Mit csinálsz itt?
Egyáltalán hogy kerültél ide?
– Leintettem a kanadai hadsereg egyik teherautóját. - Fülöp a
platón töltötte az elmúlt két napot egy szakasznyi barátságos,
rágógumizó kanadai katona között. Csak azért került át a
sofőrfülkébe, hogy el tudja irányítani a sofőrt a salemi
kastélyhoz. Nagy látványosan dörzsölgetni kezdi az alfelét: - Mit
mondjak, volt már ennél kényelmesebb utam is.
De a kemény ülőhelynél is rosszabb volt látni a szörnyű
pusztítást, amelyet a háború okozott a kontinensen. Már
csaknem egy év telt el a szövetségesek győzelme óta, de
Németországban még mindig teljes a káosz. Az épületek
romokban állnak, az utakon kátyúk tátongnak, az emberek
hátát meggörnyesztette a vereség. Az éveken át hallott dagályos
hazafiság és németellenes propaganda után kijózanító látni a
valóságot a világnak ezen a felén. Az angolok is kemény
küzdelmet folytatnak az országuk újjáépítéséért, de a németek
előtt álló feladat Fülöp szerint megoldhatatlannak tűnik. Biztos
benne, hogy a győztesek nem ilyen győzelmet akartak.
– Sajnálom, hogy kényelmetlenül utaztál - jegyzi meg Sophie,
miközben megsimogatja az öccse arcát. - De köszönöm.
Köszönöm, hogy eljöttél, Fülöp.
Sophie szemét ismét elfutja a könny. Fülöp zavarba jön a hála
ennyire látványos kinyilvánításától. Az ő háborúja sokkal
könnyebb volt, mint a testvéreié.
Margarita, látva az öccse zavarát, hirtelen felkiált:
– Istenemre, amikor bejött, egy pillanatig azt hittem, hogy a
papa áll az ajtóban. Te nem, Dolla?
Theodora heves bólogatásba kezd.
– Én is ugyanezt gondoltam! Annyira hasonlítanak egymásra.
Még a mozdulataik is ugyanazok!
– Nekem nincs monoklim! - tiltakozik Fülöp. - És ha már itt
tartunk, bajuszom sincs.
– De minden más egyforma rajtatok... a vonásaitok... a
testtartásotok... Hihetetlen! - Theodora legyezni kezdi magát,
ahogy első döbbenetében is tette. - Azt hittem, szellemet látok.
– Szegény papa, milyen büszke lenne, ha látná, hogy milyen
erős és jóképű vagy!
Az apjuk említésére három szempár homályosul el újra.
– Tessék! - szól rájuk erélyesen Fülöp. - Ha nem hagyjátok abba
a siránkozást, meg fogom bánni, hogy eljöttem. Egy esküvőnek
boldog eseménynek kellene lennie, nem szomorúnak.
– Ó, mintha nem tudnám - szipogja Sophie. - De olyan
csodálatos, hogy itt vagy, és láthatjuk, hogy felnőtt az öcsikénk.
Olyan sokat változtál!
– Remélem is - feleli Fülöp. - Csak tizenhat voltam, amikor... -
Elhallgat, mert eszébe jut, hogy utoljára azon a szörnyűséges
napon voltak így együtt, amikor Cecile– t Darmstadtban
eltemették a férjével, a két fiával és a kisbabájával együtt.
Egy pillanatra mindnyájan átadják magukat a csendes
emlékezésnek.
– Az tényleg borzalmas nap volt - szólal meg végül nagyon
halkan Margarita. - Rosszabbat nem tudok elképzelni sem. -
Hosszan felsóhajt. - Sok szörnyűséget éltünk át azóta, de mindig
azzal vigasztalom magam, hogy minden jobb volt annál az
egyetlen napnál.
 – Bár Cecile is itt lehetne velünk! - teszi hozzá Sophie. - Imádta,
amikor együtt voltunk. Emlékeztek, mennyit viccelődött? És te
voltál a kedvence, Fülöp, de hát ezt te is tudod.
Neki is Cecile volt a kedvenc nővére, gondolja Fülöp, bár ezt
most nem mondja ki hangosan. Cecile emléke vastömbként
nehezedik a mellkasára, attól fél, szétzúzza a bordáit, de azért
magára tud erőltetni egy mosolyt.
– És én még azt hittem, hogy nektek is én voltam a
kedvencetek.
– Jól hitted - nyugtatja meg Margarita, belekapaszkodva a
mentőövnek szánt megjegyzésbe. - Ezért lett belőled ilyen
elkényeztetett kis herceg.
Fülöp megjátszott szerénységgel széttárja a kezét.
– Talán az én hibám, hogy a papa meg a mama annyira örült
nekem ennyi lány után?
– Hah! Ránk sem néztek, miután megszülettél, igaz? - játssza a
sértettet Margarita. - Emlékszel arra a napra, Dolla? Szegény
mamának az étkezőasztalon kellett szülnie! - Megremeg az
emléktől.
– Mintha csak tegnap lett volna - feleli Theodora, majd a
combjára fekteti a tenyerét. - De mielőtt nagyon belemerülnénk
a múltba, mindnyájunk érdekében mondom, hogy Fülöpnek
szüksége van egy alapos mosakodásra.
– Badarság! Nincs szükségem semmire - tiltakozik Fülöp, csak
hogy ellentmondjon a nővérének, de Dolla nem hagyja, hogy
felülbírálják.
– Két napot töltöttél egy katonai teherautó platóján, Fülöp,
úgyhogy menj szépen mosakodni. Mindjárt intézek neked egy
szobát - mondja. - Pici, hozatnál addig teát?
– Vagy valami erősebbet - dünnyögi Sophie, miközben
engedelmesen feláll és Fülöpre kacsint.
Fülöp szintén feláll. Tapasztalatból tudja, hogy nem érdemes
ellenkezni Theodorával, aki mindig is a leggyakorlatiasabb volt
az egész családban, ugyanakkor vigasztalónak is találja, hogy
milyen gyorsan visszacseppennek a régi szerepekbe.
 – Látom, még mindig te viseled a nadrágot, Dolla – jegyzi meg
tréfásan, mire a nővére nevetve megfenyegeti.
– És te még mindig ugyanolyan pimasz vagy, mint régen.
Fülöp boldog, hogy valamennyire sikerült száműznie a
szobából a szomorúságot. De bármennyire örül is a
találkozásnak, döbbenettel tölti el mindaz, amin a nővéreinek át
kellett esnie. Némelyik hír hozzá is eljutott, de közel sem
minden. Sophie első férje, Christoph még 1943– ban meghalt,
amikor lezuhant a gépe. Kering olyan szóbeszéd, hogy Hitler
adott parancsot a meggyilkolására, de ha Fülöp rákérdez, a
nővérei kitérő válaszokat adnak.

– Megtanultunk csendben maradni - magyarázza később Sophie,

amikor kettesben, kart karba öltve sétálnak az elhagyatott
kertben. - Ha bárki kibeszél valamit... Emlékszel Mafalda
hercegnőre? Buchenwaldba vitték, és persze igaz, hogy amerikai
bomba ölte meg, mégis Hitler kezén szárad a halála.
A hangja remeg az érzelmektől, de hogy a haragtól vagy a
fájdalomtól, azt Fülöp nem tudja eldönteni. Lehet, hogy
mindkettőtől.
– Azóta is én gondoskodom a gyerekeiről. Szegényeknek
borzasztó nehéz lehetett. Mafalda abban a szörnyűséges
táborban, az apjuk meg börtönben. Ott laktak velünk Christoph
anyjánál, Friedrichshofban, de amikor az amerikaiak
megérkeztek, át kellett adnunk nekik a kastélyt, pihenőhelyül a
katonáiknak. - Beletörődve felvonja a vállát. - A legyőzötteknek
nincs sok választásuk. Két órát kaptunk arra, hogy
összepakoljunk és elhagyjuk az épületet. Nem volt idő arra,
hogy a családi ékszereket magunkhoz vegyük a pincéből, ahová
még Christoph rejtette őket. Arra gondoltunk, ott biztonságban
lesznek továbbra is, így ott hagytuk őket. Mi mást tehettünk
volna? Bezsúfoltak bennünket egy kis házikóba. Mit mondjak?
Elviselhetetlen volt. Végül fogtam az összes gyereket, és elvittem
őket Wolfsgartenbe, ahol befogadtak minket.
Fülöp arca elkomorul. Hallotta, milyen veszélyes volt
Németország abban a törvényen kívüli állapotban, ami a
szövetségesek bevonulását követte. Senki sem volt
biztonságban.
– Hogy jutottatok el addig?
– Lovas kocsival. A gyerekeket szalmával takartuk le. - Fülöp
arckifejezése halvány mosolyra készteti Sophie– t. - Tudom, mire
gondolsz. Hercegnők nem szoktak büdös parasztszekéren
utazni. De akkor nem tehettünk mást, Fülöp. Nem volt sem
busz, sem vonat, sem üzemanyag, bár azzal sem mentünk volna
sokra, hiszen minden autónkat rekvirálták. El sem tudom
mondani, mennyire féltünk - teszi hozzá. - Rettegtem, hogy
valaki felfedezi a szalma alatt a gyerekeket. De még ennél is
rosszabb volt, hogy szinte mindenki éhezett. Romokban álltak a
városok, és mindenki vadállattá változott. Az emberek nem
tudtak másra gondolni, csak önmagukra.
Fülöp az ő háborújára gondol, amelynek a rettenetébe azért
vegyültek egész jó időszakok. Eszébe jut Erzsébet levele a
győzelem napi eufóriáról. Kétségtelen, hogy a britek is
szenvedtek a háborúban, de közel sem annyit, mint a németek.
– Na de elég legyen ebből - mondja Sophie, és újfent
elmosolyodva az öccse arckifejezésén, gyengéden megpaskolja a
karját. - Beszéljünk vidámabb dolgokról. Például rólad, Fülöp.
Mit fogsz csinálni most, hogy vége a háborúnak?
Fülöp csak némi habozás után válaszol.
– Azon gondolkozom, hogy esetleg megnősülök.
– Hát igen... Mi is hallottuk a pletykákat, de nehéz eldönteni,
hogy mit higgyen el belőlük az ember. - A fejét oldalt billentve a
fivérére néz. - Remek húzás lenne.
– Igen, tudom... - Fülöp szórakozottan rugdosni kezdi a
kavicsokat a gyommal benőtt ösvényen. - Dickie bácsi is nagyon
szorgalmazza - teszi hozzá olyan hangon, mintha nem örülne
neki.
– El tudom képzelni - feleli fanyarul Sophie. - De te mintha
nem lennél túlságosan lelkes - folytatja egy idő után, miközben
felkapaszkodnak a terasz keskeny lépcsőjén. - Milyen Erzsébet?
– Kedves és illedelmes - mondja Fülöp. - Ha jobban
belegondolok, az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha
találkoztam. - Szinte maga is meglepődik azon, hogy ezt
mondja, mert ez még nem jutott eszébe. - Nincs benne semmi
fennhéjázás. Szégyenlős, ugyanakkor gondoskodó, odafigyel
másokra, ami nem igazán mondható el a családja többi tagjáról -
teszi hozzá mosolyogva. – A királyné elbűvölő tud lenni, ha
ahhoz van kedve, de önmagán kívül nem szokott gondolni
senkire. Ugyanez jellemző a királyra is, bár tőle távol áll, hogy
bájos legyen. Ami meg Margitot illeti... nehezen viseli el, ha nem
ő áll a középpontban. Erzsébet azonban... épp az ellentéte, ő
sohasem próbálja magára vonni a figyelmet. Próbálkozás nélkül
is sikerül neki.
– Ellágyul a hangod, amikor róla beszélsz - jegyzi meg Sophie.
Fülöp bólint.
– Nagyon kedvelem.
– De szerelmes nem vagy belé?
– Ugyan, Pici, tudod, hogy van ez. A mi köreinkben a házasság
nem szerelemből köttetik.
– Én szerettem Chrit - mondja halkan Sophie.
Fülöp megrendültén megszorítja a karján nyugvó, apró kezet.
– Tudom. Ne haragudj, Pici. A mama megírta nekem, hogy
milyen nehéz napjaid voltak.
– Köszönöm. - Sophie az arcára erőltet egy aprócska mosolyt. -
Most viszont újból férjhez megyek - folytatja elszánt
vidámsággal. - Boldogok leszünk Georggal. Nagyon kedvelem.
– De szerelmes nem vagy belé?
– Ó, ez talált... - Sophie elengedi a fivére karját, és a mellvédnek
támaszkodva végignéz az elhagyatott kerten. A távolban a
Boden–tó kék vizén megcsillan a késő délutáni napfény. - Georg
jó, gyengéd ember. Biztonságban leszek mellette. És végre lesz
otthonom. Arra vágyom leginkább. A sok hányattatás után
szeretnék végre megállapodni, és megtalálni a magam útját. Azt
szeretném, hogy a gyerekek úgy érezzék, igenis tartoznak
valahová. – Oldalról a fivérére pillant. - Unalmas elképzelések,
ugye?
– Nem. Egyáltalán nem találom őket unalmasnak. – Fülöp
maga is tudja, mennyire vonzó tud lenni az igazi otthon ígérete.
 – Most pedig itt vagyunk Salemben Dollával és Bertholddal.
Georg az itteni iskola igazgatója lesz. Ezt hallottad?
– Nem. Nem hallottam.
Sophie a fivérére pillant, mert érzi a hangjában a tartózkodást.
– Egy hannoveri herceg leszármazottja! Hihetetlen, nem?
– Nekem Görögország hercegeként annyi tulajdonom van,
amit rajtam látsz. Illetve ebből sem minden az enyém - feleli
Fülöp. - Milyen alapon mondanék bármilyen leszármazott
ügyében véleményt?
– De ez gyökerestől megváltozna, ha megnősülnél. Egyetlen
lépéssel felülkerekednél mindenkin.
Fülöp szárazon felkacag.
– Talán.
– Ráadásul olyasvalakit vennél el, akit kedvelsz, és mindenkit
lenézhetnél, aki addig lenézett téged.
– Talán összebeszéltél Dickie bácsival? - kérdezi Fülöp félig–
meddig komolyan, de Sophie csak nevet.
– Természetesen nem. Miért? Van valami baj azzal, amit
mondtam? Van egy lány, akit kedvesnek és gondoskodónak
találsz, és ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy a
kedvesség olyan tulajdonság, amit szinte mindenki alábecsül, és
ha mindez nem lenne elég, ez a lány még örökösnő is, nem is
akármilyen. Világszerte messze a legnagyobb fogás.
– Mert ő az angol trón várományosa - bólogat egyetértőén
Fülöp. - És ez a leglényegesebb tulajdonsága. Ha nem ez lenne a
helyzet, Dickie bácsi nem kardoskodna annyira amellett, hogy
elvegyem. Csakhogy a trónhoz az udvar is hozzátartozik. Egek,
Pici, ha látnád, hogy milyenek! Csupa felborzolt bajuszú
vénember, akik annak idején megjárták a lövészárkokat.
Nagyon tiszteletre– méltóak, ehhez kétség sem férhet, de a
gondolkodásuk megrekedt valahol. Állítom, hogy a
Buckingham–palotában V. György óta semmi sem változott.
Ráférne egy kis tatarozás kívül– belül, ha engem kérdezel.
Fülöp az emlékeibe merül, közben a tavat figyeli.
– Mintha a múlt században élnének a protokolljaik– kal meg a
jó ég tudja, hogy mivel. Egy részük már attól dührohamot kap,
ha nyakkendő nélkül jelenek meg egy szimpla vacsorán. Az ő
szemükben széllel szemben halad az, aki változtatni akar, pedig
égető szükség lenne a változásra - magyarázza. - Épphogy túl
vagyunk egy háborún. Semmi sem maradhat a régiben!
– Ha elvennéd Erzsébetet, a változás élére állhatnál
– jegyzi meg nyugodt hangon Sophie.
Fülöp szája lefelé görbül.
– Nem hiszem, hogy az a népség bármilyen változtatáshoz
hozzájárulna, legfeljebb csak nagy harcok árán, és ez az, amiből
mindenkinek elege van.
– Nos, én csak annyit mondhatok, hogy boldog voltam Chrivel,
és remélem, hogy Georggal is boldog leszek. Talán nekünk,
nőknek szerényebbek az elvárásaink. És ez akár Erzsébet
hercegnőre is igaz lehet. A döntés természetesen a tiéd. Azt kell
tenned, amit jónak látsz. – Sophie szembefordul a fivérével, és a
kezei közé fogja mindkét kezét. - Én már annak is örülök, hogy
látlak. Nem tudom elmondani, milyen sokat jelent nekem, hogy
itt vagy, Fülöp.
– Én is örülök, hogy eljöttem.
 Huszonkettedik fejezet

A rengeteg könny ellenére, amitől felállt a hátán a szőr, Fülöp

tényleg örül, hogy eljött. A háború elválasztotta őket egymástól,
de most újra egy családként ülnek az asztal körül. Szívesen
emlékszik a háború előtti Bertholdra, Theodora férjére, ahogy
Gottfried Hohenlohe– Langenburg hercegre is, aki Margaritát
vette feleségül, szintén még a háború előtt. Szürreális arra
gondolni, hogy alig egy évvel ezelőttig magas rangú SS–
tisztekként az ellenségei voltak. Mostanra ismét visszavedlettek
Bertholddá és Friedellé.
Hiányzott neki ez, gondolja Fülöp. Egymás ugratása, a
múltidézés, a viccelődés és a nevetés. Általában bugyogni
szoktak benne a rossz emlékek, ha az anyjára gondol, de most,
hogy a nővéreivel teszi ugyanezt, már a jó dolgokat is képes
meglátni.
– Emlékeztek, hogyan szokta megáldani a teáscsészéjét?
– Vagy amikor egy halom szennyessel a hóna alatt kimászott az
ablakon?
– És amikor kinevezte magát Krisztus menyasszonyának! Ki
tudná feledni azt a kísérteties mosolyt?
– Ha belegondolunk, ez nem is olyan vicces - jegyzi meg Dolla,
miközben egyik anekdota követi a másikat, és mindenki dől a
nevetéstől.
Nem, tényleg nem az, gondolja Fülöp, de hosszú idő után ez az
első alkalom, hogy szeretettel képes hallgatni az anyjáról szóló
történeteket. Most, hogy olyan emberektől hallja mindezt, akik
hozzá hasonlóan szeretik, még nevetni is tud rajtuk.
Úgy tartozik ezek közé az emberek közé, ahogy soha senki
máshoz nem tartozott, kivéve talán csak a hadihajók
legénységét.
– Kár, hogy a mama nem lehet itt - jegyzi meg Margarita,
miközben Theodora leküldi Bertholdot a pincébe, hátha talál
még egy üveg bort elrejtve valahol.
 – Én meghívtam - feleli Sophie – , de hogy tudott volna eljönni
Athénból? Senki sem tud utazni mostanság.
– Fülöpnek sikerült - mutat rá Berthold.
– Fülöp nagyon találékony, és fiatal. Nem tudom, ti hogy
vagytok vele, de én nem tudom elképzelni, hogy a mama
leintsen egy katonai teherautót.
– Ki tudja? Az anyátokat nem érdekli igazán a pompa. ő az
egyetlen hercegnő, akit teljesen hidegen hagy a társadalmi
helyzete. Szerintem egy teherautó platóján is képes lenne jól
érezni magát.
– Ez igaz - mondja egy sóhaj kíséretében Theodora.
– Mégis azt hiszem, hogy nagyobb biztonságban van
Athénban. Bár biztos megjegyezné, hogy milyen
hétköznapiasan nézünk ki az esküvőn. Pici nem mesélte neked?
- kérdezi, látva Fülöp értetlen pillantását.
– Mit?
Sophie a szája elé kapja a kezét.
– Képzeljétek, elfelejtettem! Ezért is jó, hogy eljöttél, Fülöp.
Mindnyájunkat sokkolt, ami az ékszerekkel történt, de az
érkezésed még ezt is feledtette velünk.
– Milyen ékszerekről beszélsz?
– A Hesse család ékszereiről! Gyémántokról, rubinokról,
smaragdokról... nyakláncokról, tiarákról... Viktória királynő
leveleiről... az összes értékünkről. - Sophie felsóhajt. - Emlékszel?
Azt említettem, hogy amikor Friedrichshofból távoznunk
kellett, nem volt időnk magunk-hoz venni az ékszereinket. Nos,
engedélyt kértünk, hogy visszamehessünk értük, így Dolla,
Margarita és én vissza is mentünk. Tegnap.
– Jól akartunk kinézni az esküvőn - szúrja közbe Margarita.
– Erre mit kell látnunk? Hogy az összesei ellopták!
– Ellopták?
– Az amerikai hatóság elé vittük az ügyet - veszi át a szót
Friedel komoran. - Az az érzésünk, hogy valaki alapos szemlét
tartott a pincénkben. Annak idején, amikor már nyilvánvaló
volt, hogy a háború elkerülhetetlen, Christoph épített egy titkos
kamrát, ahová, mert így tűnt észszerűnek, elhelyeztük a
hercegnők összes ékszerét. A ládát, amibe betettük őket,
járólapokkal fedtük le, majd be is falaztuk az üreget. Ez
tűnhetett fel valakinek. Az új fal. Lerombolták, felszedték a
járólapokat, és szépen magukhoz vették az ékszereket.
– Képzelheted, mennyire megdöbbentünk! - Margarita hangja
még most is megremeg. - Teljesen letaglózott az üres láda
látványa. Mintha a méltóságunkat rabolták volna el!
– Az amerikaiakra kell hagyatkoznunk, ők talán vissza tudják
szerezni az ékszereinket - vélekedik Berthold.
– De visszatérve oda, ahonnan elindultunk - veszi vissza a szót
Fülöphöz fordulva Dolla még az érkezésed előtt eldöntöttük,
hogy nem fogunk szomorkodni emiatt. Rosszabb is ért már
bennünket, mint az ékszereink elvesztése. Persze, szívesen
viseltük volna őket Sophie esküvőjén, de ahhoz, hogy emelt
fővel járjunk, nincs szükségünk tiarákra.
– Ennek igazán örülök - válaszolja mosolyogva Fülöp. Nem is
hitte volna, hogy ilyen karakánok a nővérei.
– És az, hogy itt vagy velünk, sokkal, de sokkal nagyobb
ajándék, mint bármelyik gyémántunk - teszi hozzá szeretetteljes
hangon Margarita.

Másnap Sophie örök hűséget esküszik Georgnak a kápolnában.

Egy régi ruha van rajta, ezt még Fülöp szakértőnek semmiképp
sem nevezhető szeme is látja, és ahhoz képest, hogy hercegi
esküvőről van szó, nagyon szerénynek tűnik minden. De a
menyasszony és a vőlegény boldog, és Fülöp szerint ez a
legfontosabb, Dolla és Berthold pedig a lehető legtöbbet hozták
ki a szertartás utáni fogadásból, amibe némi fényűzést is sikerül
csempészni a pincéből felhozott néhány üveg pezsgővel.
– Jól hallom, hogy te vagy a következő? - fordul Berthold
Fülöphöz az ünnepi menü maradványai felett.
Fülöp elfojt egy sóhajt.
– Még semmi sem biztos. Bármit is hallottál, lehet, hogy nem
lesz belőle semmi. Sokak nem értenek egyet azzal, hogy
Erzsébet a feleségem legyen.
– Miattunk? - pillant körbe Berthold a helyiségen.
 – Részben. Nem feltétlenül nézik jó szemmel a német
rokonságot - vallja be becsületesen Fülöp. - Tudom,
igazságtalan, de ez a helyzet. Ami meg Görögországot illeti...
elég bizonytalanok ott is az állapotok. Ki kell várnom, hogy
normalizálódjanak, csak utána lesz esélyem arra, hogy
megszerezzem a brit állampolgárságot. Nagyobb baj, hogy a
király meg a királyné sem rajong értem. - Vállat von. - Azon,
hogy közben pletykálnak rólunk, nem segíthetek. Azért jó, hogy
elszabadulhattam onnan egy kicsit. És ami a lényeg - folytatja
némi hallgatás után – , még meg sem kértem Erzsébet kezét. És ő
sem kért meg engem, ami, legalábbis technikailag, az ő feladata
lenne, úgy tudom.
– És mit fogsz felelni, ha megteszi?
Fülöp a sógora szemébe néz, és ferdén elmosolyodik.
– Fogalmam sincs.
 Huszonharmadik fejezet

Café de Paris, Monté–Carlo, 1946 áprilisa

A fehér zakós pincér letesz eléjük az asztalra két martinit, majd

diszkréten visszavonul. Fülöp felkapja a poharát, és egyetlen
hajtásra kiissza a felét.
– Csak lassan - inti Mike. - Kiütöd magad, mire ideér.
– Ez a cél. Nem mindennap találkozik az ember az apja
szeretőjével. Főleg nem udvarias csevejre.
Bármilyen jóleső érzés is azonban a szesz kaparása a torkában,
Fülöp leteszi a poharát. A rengeteg ölelés, puszi és könny,
egyáltalán, a nővéreivel való búcsúzkodás után örül, hogy
összefutott Mike Parkerrel. Azontúl, hogy együtt szolgáltak a
haditengerészetnél, az ausztrállal jó barátságban és folyamatos
rivalizálásban voltak azóta, hogy a rosythi bázison
megismerkedtek. Fülöp nem is tehetett volna szert jobb és
alkalmazkodóbb útitársra a monacói úton. Egyrészt szüksége
van az erkölcsi támogatásra, másrészt biztos lehet abban, hogy
Mike nem borul a nyakába sírva, és nem kérdezi meg, milyen
érzései vannak az apjával és minden mással kapcsolatban.
Fülöp azért van Monté– Carlóban, hogy magához vegye
András herceg holmiját, de ehhez meg kell ismerkednie Andrée
de la Bigne kontesszel. Úgy beszélték meg, hogy a Café de Paris–
ban találkoznak, amit Fülöp más körülmények között élvezett
volna. A kávézó a gondosan megmunkált világítótestjeivel és
díszes berendezésével a béllé époque* (A századforduló, a „boldog
békeidők” egyik megnevezése, szó szerint „szép korszak”.)
stílusjegyeit hordozza magán, bár a fénye, mint minden
másnak, erősen megkopott a háború alatt, és a vendégeit is
reménytelenség lengi körül. Az egykor divatos ruhákat fényesre
koptatta az idő, szánalmasan foszladoznak a bundakabátok
alatt.
 Persze ő egy szót sem szólhat, gondolja Fülöp, hiszen a lábujja
minduntalan beleakad a zokniján éktelenkedő stoppolásba.
Nem is tudja, miért olyan ideges. Alig emlékszik azokra az
időkre, amikor a szülei még együtt éltek, és bár Aliz hercegnő
még mindig András feleségének tekinti magát, elfogadta a
kontesz szerepét a férje életében. A létezése egy percig sem volt
előtte titok. És bár a háború nehézkessé tette a kommunikációt,
a semleges országokon keresztül azért jöttek– mentek a levelek.
Még a homályos látású nagyanyja is meglepően sokat tudott az
apja viszonyairól, annak ellenére, hogy szinte el sem hagyta a
Kensington– palotát, és vészjósló figyelmeztetésekben
részesítette a Monacóba induló Fülöpöt.
– Ne számíts örökségre - mondta. - Az a nő megkopasztotta.
Ahogy az ilyen nők tenni szokták. - Elhessegette arca elől a
cigarettafüstöt, és zihálva felköhögött. - Ne hagyd, hogy benned
is megmártsa a karmait, Fülöp. Más sem hiányzik, mint hogy
kapcsolatba kerülj egy ilyen perszónával. Ha megfogadod a
tanácsomat, bár tudom, hogy nem fogod, mert sosem szoktad,
távol tartod magad tőle. Nem úgy, mint a senkiházi apád.
Alig isszák meg a martinijüket, amikor nagy mozgolódás
támad az ajtó körül. Felnéznek, és Mike– nak leesik az álla.
Fülöp gyanítja, hogy ő legalább ennyire csodálkozó arcot
vághat. Egy megállapíthatatlan korú nő áll az ajtóban, a
pillantások kereszttüzében. Inkább vonzó, mint szép, karcsú, és
elképesztően elegáns magas derekú világoskék kosztümjében
meg a sikkes, épp megfelelő szögben elhelyezett kalapjában.
Olyan nő, akire nem lehet nem felfigyelni, ha belép valahová:
előbb körbejáratja lefegyverző mosolyát a helyiségen, majd egy
bájos biccentés után Fülöpre siklik a pillantása, aki gondolkodás
nélkül feláll. A nő mosolya melegséggel telik meg, amint elindul
az asztaluk felé.
– Ó, mennyire hasonlít a papájára, drága gyermek - üdvözli
Fülöpöt rekedt hangon. - Bárhol felismertem volna.
– Kontesz...
– Nem, nem, szólítson csak Andrée–nek - szakítja félbe
határozott hangon a nő. - Hisz gyakorlatilag családtagok
vagyunk, nem? - Azzal Mike felé fordul, aki, bármennyire
hihetetlen is, elpirul. - És ki ez a jóképű fiatalember?
Mielőtt Fülöp fel tudná mérni, hogy mi történik, a nő beül
kettejük közé, majd nem többel mint az egyik szemöldöke
felvonásával odahívja az asztalukhoz a pincért és egy üveg
pezsgőt rendel.
– Mert a papája azt szeretné, hogy megünnepeljük, hogy
találkoztunk végre - magyarázza. - Szomorkodni később is
ráérünk.
A nő bűvereje szinte tapintható. Lehetetlen nem kedvelni.
Fülöpöt magával ragadja a rekedt nevetése, a hangját átitató
humor. Gyönyörű, dönti el magában. Az ötvenes évei közepén
járhat, de ezt semmi sem jelzi néhány mélyülő ráncon kívül,
amelyek csak még karakteresebbé teszik az arcát.
Miután megiszik velük egy pohár pezsgőt, Mike kimenti
magát, és diszkréten magukra hagyja őket.
– Milyen jó barát - jegyzi meg róla a kontesz, mielőtt
visszafordulna Fülöphöz. - De bevallom, örülök, hogy egyedül
hagyott minket, mert így jobban meg tudjuk ismerni egymást.
Olyan sokat hallottam önről Andrástól. Nagyon büszke volt
magára, tudja?
Mire az üveg feléhez érnek, mondhatni, régi jó barátokként
kortyolgatnak tovább, és Fülöp határozottan úgy érzi, hogy
becsípett.
– Most már értem, miért szeretett itt élni az apám – mondja.
Azt is érzi, hogy kicsit fellengzősnek tűnhet, de nem érdekli. -
Az ön társaságában, kontesz, nem lehetett más, csak boldog.
– Ó, Fülöp! - Az asszony megpaskolja a herceg arcát. - Maga
éppen olyan elbűvölő, mint az apja. Bár ha tudni akarja, András
nem volt boldog ember.
– Én annak láttam - válaszolja makacsul Fülöp. – Mindig
viccelődött, és mindenkit megnevettetett. Képes volt
mindennek a jó oldalát látni.
– Ez igaz. - A kontesz úgy vonja meg a vállát, ahogyan csak egy
francia nő tudja. - De akkor sem volt boldog. Száműzetésben élt.
Hogy lehetne teljesen boldog egy olyan ember, aki nem mehet
vissza a hazájába?
– De hiszen hosszú évek teltek el azóta, hogy eljött
Görögországból!
– Attól az még a hazája maradt, és senki sem lehet boldog, ha
tudja, hogy nem térhet vissza a szülőföldjére.
– Ez szerintem attól függ, hogy van– e az illetőnek abban az
országban otthona, ahová hazamehet, nem gondolja?
– Az ön számára hol van az otthon?
– Sehol - feleli Fülöp. - Nekem azóta nincs otthonom, mióta a
szüleim elmenekültek Krétáról, és akkor még szinte csak
csecsemő voltam.
A kontesz megcsóválja a fejét.
– Akkor keressen magának egy otthont, Fülöp. Egy helyet,
ahová tartozik, és ahol a boldogságot is megtalálja.

Később a kontesz elviszi Fülöpöt a villába, ahol lakik, és

bevezeti abba a szobába, ahol az apja egész hagyatéka ott hever
az ágyon.
– Magára hagyom - mondja, és közben Fülöp arcát nézi.
Fülöp az ágyhoz sétál. Az apja arany pecsétgyűrűjén akad meg
először a szeme. A kisujjára csúsztatja, és lám, pontosan illik rá,
még akkor is, ha hűvös, ismeretlen súlyként húzza. Az apja
része, ami ettől a pillanattól fogva az ő része is.
Van még ott egy elefántcsont nyelű borotvapamacs, néhány
könyv, néhány kép. Pár molyette, szinte átlátszóvá kopott
ruhadarab. Nem sok, amit az apja egy élet után fel tud mutatni.
És ha hozzátesszük, hogy ez az élet egy király fiának az élete
volt... Fülöp mellkasába fájdalom nyilall, ahogy gyengéden
megérinti a tárgyakat, és közben felidézi az apját, a hangját
átszínező nevetést, a kedvességét és a lényére jellemző, soha el
nem halványuló vonzerőt.
Tényleg boldogtalan lett volna? Most, hogy a kontesz
rámutatott erre, Fülöp tudja, hogy az volt. Andrásnak volt
felesége, köztudomásúan excentrikus ugyan, és egy nagy,
boldog családja, de mindez nem volt neki elég. Ó, szerette őket,
de valószínűleg egyikük sem tudta kárpótolni az otthona
elvesztéséért.
Keressen magának egy otthont, Fülöp. Egy helyet, ahová
tartozik, és ahol a boldogságot is megtalálja.
András szerette a fiát, mégis átengedte a felnevelése
felelősségét a Mountbatten családnak, legfőképpen Georgie-nak
és Dickienek. Vajon tehetett volna ennél többet apaként? Fülöp
nem először tűnődik el a kérdésen.
Milyen lehet az, amikor az embernek van fia? Saját családja?
Otthona?
Ha feleségül veszi Erzsébetet, mindezt megkaphatja.
A fia, ha lesz, egy nap Anglia királya lehet.
Persze ahhoz előbb meg kell kérnie Erzsébet kezét.
Elég a sodródásból, dönti el magában Fülöp. A nővérei
kialakították a maguk életét. Ideje, hogy ő is megállapodjon, és
ugyanezt tegye.
 Huszonnegyedik fejezet

Buckingham–palota, 1946 májusa

– Régóta nem láttuk Fülöpöt. - A királyné újabb csésze kávét

tölt magának, és gyakorlott természetességgel nézi Erzsébetet,
aki viszont az ablakon túli világot figyeli szórakozottan.
Nyalábokban árad be a napfény a reggelizőszalonba, aranyló
csíkokat fest a mahagóniasztalra, és vidám táncot jár a
lekvároscsuprok ezüstfedelén. Odakinn egészen halovány kék
az ég. Egy kiábrándítóan hűvös kora tavasz után az utóbbi
napokban végre elkezdett felmelegedni a levegő, és a palota
kertjében az utolsó rügyek is friss zöldben pompázó levelekké
bomlottak. Erzsébet azt kívánja, bár "Windsorban lehetne ilyen
szép, lovagláshoz tökéletes időben.
Vagy még jobb lenne, ha Fülöppel tölthetné a napot. A férfi
elvihetné autóval Coppinsba, ahol Marina mindig olyan nagy
szeretettel fogadja őket, és ő a kanapéra kucorodva nyugodtan
maga alá húzhatja a lábait. Erzsébet szeret ott lenni. Élvezi,
ahogy Fülöp kinyújtózik a karosszékben, és a kutyák ott
szuszognak mellettük; kis mancsuk meg– megrándul álmukban.
Ilyennek képzeli az igazi otthont.
Fülöp azonban nincs itt.
– Lilibet - rúgja bokán Margit az asztal alatt. - Már megint
ábrándozol!
– Tessék? Bocsánat. - Erzsébet felkapja a kését és vajat ken a
pirítósára. - Mit mondtál, mami?
– Csak azt, hogy régóta nem láttuk Fülöpöt.
Erzsébet kiérzi az anyja hangjából a reménykedést. A szülei
annak örülnének, ha az érdeklődése megkopna Fülöp iránt.
– Jelenleg Franciaországban van.
Fülöp írt neki arról, hogy meglátogatta a nővéreit
Németországban, de Erzsébet úgy látta jónak, ha ezt az
információt nem osztja meg az anyjával. A német rokonság
tüske a királyné szemében. A férfi a de la Bigne kontesszel való
találkozásáról is beszámolt, és a látogatásról a villában, ahol
meghalt az apja. Még a teraszról leomló murvafürtöt és a
mimóza mindent átható illatát sem felejtette ki. A levélből az is
kiderült, hogy András herceg tizenhétezer font adósságot
hagyott maga után, aminek héttizede az enyém, tette hozzá
Fülöp fanyarul. Nem nevezném túl nagy örökségnek.
Erzsébetet nem érdekli, hogy van– e öröksége, de el tudja
képzelni, hogy Fülöpöt bántja a dolog. Az agya egyik eldugott
zugában még az is felmerül, hogy a szegénységére hivatkozva
próbál majd kibújni a házasság köteléke alól.
– Még mindig? - kérdezi méltatlankodva a királyné. - Ennyi
ideig tart átvenni az apja hagyatékát? Nem hinném, hogy sok
minden maradt volna András után.
– Igen, még mindig - válaszolja kurtán Erzsébet. – Margit,
ideadnád a lekvárt?
Fülöp az utolsó levelét Párizsból írta, ahol megállt hazafelé
jövet, mert megbeszélt egy találkozót Helene Foufo-unisszal,
ahogy újabban hívták. Olyan okokból kifolyólag, amelyeket
Erzsébet nem ismert, ennélfogva nem is értett, a közelmúltban
elvált Helene Londonban élő anyjánál hagyta a két gyerekét, ő
pedig Párizsba ment, ahol egy boltban keresett magának állást.
Fülöp beszámolt Erzsébetnek arról, hogy milyen jól érzik
magukat, és hogy rohanták körbe Párizst, Fülöp egy
nevetségesen kicsi kerékpáron, Helene pedig metróval. A
különös versenyből természetesen Helene került ki győztesen,
és a nevetéstől hétrét görnyedve várta a Champs– Élysées– n
kerekező Fülöpöt, akinek a térde pedálozás közben egészen a
füléig ért.
Helene– nek még ahhoz is volt mersze, hogy besétáljon a
Travellers Clubba, ahol Fülöp megszállt.

Egyetlen nő sem lépheti át ennek a kapunak a megszentelt

küszöbét, így képzelheti, mekkora volt a döbbenet! Elég
gyorsan ki is tessékeltem, és előadást tartottam neki arról,
hogy nem léphet be egy férfiszentélybe csak azért, mert úgy
 hozza a kedve, de gyanítom, nem sikerült vele megértetnem,
hogy miért.

Fülöp és Helene majdnem mindennap együtt ebédel, vagy ha

nem, akkor együtt vacsoráznak, és ilyenkor finom ételeket
esznek csodálatosan olcsó bisztrókban, ahol Helene, mi sem
természetesebb, ismeri a tulajdonost. Még egy lovas kocsis
kirándulást is tettek Párizsban. Sétáltak a Pont Neufön és a
Tuileriák citromfái alatt.
Erzsébet mit sem tud ezekről a helyekről. Nem járt még sehol
sem. Csak annyit tud, hogy Fülöp remekül érzi magát nélküle,
és a jelek szerint nem sieti el a visszatérést.
De csókolóztak, emlékezteti magát Erzsébet újra meg újra. Ez
volt az első csókja, és Fülöp nem kezdeményezte volna, ha nem
gondolja komolyan a kettejük dolgát. Vagy mégis?
Erzsébet szemében eldöntöttnek tűnt a kérdés, úgy hitte, a
görög politikával kapcsolatos komplikációk ellenére is, ám
Fülöp egyszer csak eltűnt. Azt mondta neki, az apja
hagyatékáért kell elmennie, de közben újabb és újabb
állomásokat iktatott be, először Németországban, most meg
Párizsban. Nem mintha Erzsébet bánná, hogy Fülöp jól érzi
magát. Szó sincs ilyesmiről. Biztosan szüksége is van némi
könnyed kikapcsolódásra a hagyaték átvételét kísérő, minden
bizonnyal keserves érzelmi viharok után. És Helene– re sem
féltékeny. Nem igazán. Elhiszi, hogy Helene Fülöp egyik
legrégebbi barátja.
Csak azt nem tudja elhinni, hogy ő ugyanannyira hiányzik
Fülöpnek, mint amennyire Fülöp hiányzik neki.
– Nemsokára hazajön - mondja az anyjának, és közben azért
imádkozik magában, hogy így is legyen. Beleharap a pirítósába,
és le is nyeli, csak azután szólal meg újra. - Szerintem
meghívhatnánk Balmoralba augusztusban.
Erzsébet úgy érzi, elege van a várakozásból. Rendezni akarja a
kettejük dolgát. Ahogy látja, Fülöpöt rengeteg szórakozás
csábítja Londonban. Muszáj elvinnie innen egy olyan helyre,
ahol alaposan végig tudják gondolni a dolgokat. A lelki szemei
előtt megjelenik Balmoral a varázslatos hegyeivel, a tiszta
levegőjével. Ott valóban nem töri meg más a csendet, csak a szél
és a Dee halk csörgedezése.
Javaslatát beszédes csend fogadja az asztal másik oldalán. A
királyné a kávéját kavargatja, végül hangos csörömpöléssel a
csészealjra ejti a kanalát.
– Komolyan gondolod?
– Nem mondtam volna, ha nem gondolnám komolyan.
A királyné döbbenten mered a lányára. Nem szokta meg tőle
ezt az éles, kötekedő hangnemet.
– Csak azért kérdezem, mert Fülöp nem... nem igazán...
– Mi nem igazán?
– Nem igazán érzi otthon magát vidéken - vágja ki magát a
királyné. - Tud egyáltalán lőni?
– Ha nem, lesz módja rá, hogy megtanuljon.
– Én mégis attól tartok, hogy... nos... nem érezné jól magát
Balmoralban. Mi több - folytatja a királyné, bár elbizonytalanítja
a lánya hűvös pillantása – , egyenesen kínos helyzetekben
találhatja magát.
Erzsébet a tányérjára helyezi a kését. Az arca nyugodt, a keze
kicsit se remeg, miközben élére hajtja és a tányérja mellé teszi a
szalvétáját.
– Hová akarsz kilyukadni, mami?
– Tudom, hogy kedveled Fülöpöt, Lilibet, de a papával együtt
úgy gondoljuk, hogy nem lenne számodra jó választás. Nagyon
jóképű, ezt én is látom, de te többet vársz egy férjtől a jó
külsőnél. Melléd olyan férj kell, aki megért téged, aki otthon érzi
magát melletted, és Fülöp nem ilyen, ő... nem közénk való -
fejezi be, és tehetetlenül megvonja a vállát.
– Mert nem járt Etonbe - szúrja közbe az asztal másik oldaláról
Margit.
– De herceg - mutat rá Erzsébet. - Azt gondoltam, a királyi
származás fontosabb, mint egy etoni bizonyítvány.
A királyné szája megfeszül, ö nem királyi családból származik,
így Erzsébet megjegyzése az elevenébe talált.
– Külföldi herceg. Ami nem ugyanaz.
 – Nem lesz külföldi, ha megkapja a brit állampolgárságot.
– Attlee szerint az nem időszerű. A görögországi helyzet
egyelőre nagyon ingatag. Előfordulhat, hogy György visszakerül
a trónra, de a kommunisták még mindig nagyon erősek. Ugyan
ott vannak a brit csapatok, amelyek a royalistákat támogatják,
de ha egy görög herceg egyik pillanat-ról a másikra brit
állampolgárrá válik, az sem politikai, sem diplomáciai
szempontból nem fog jól festeni - magyarázza a királyné. - Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy túl mélyen
belebonyolódjunk a görög ügyekbe. Ami pedig a közvéleményt
illeti, az állampolgárságától függetlenül idegennek fogják
tartani - folytatja. - Több családtagja német, és a vénséges vén
nagyanyját ott a Kensington– palotában már nem is említem. A
sógorai magas pozíciókat töltöttek be a náci rezsim alatt. Nem
kizárt, hogy az egyiknek hadbíróság elé kell állnia a háborús
bűneiért. Lehet, hogy igazságtalannak tartod, de az embereknek
ez nem fog tetszeni, ilyen kevéssel a háború után semmiképp.
– Az felmerül esetleg, hogy én mit szeretnék? - kérdezi
Erzsébet.
– A papa és én a legjobbat akarjuk neked - válaszolja
ingerülten a királyné. - Még mindig nagyon fiatal vagy, és alig
találkoztál más férfival.
– Mami, ez nevetséges - szól közbe Margit. - Lilibet vagy egy
regimentnyi férfival találkozott már.
– Köszönöm, Margit - mondja halvány mosollyal Erzsébet.
– Ha kicsit is adsz a véleményemre - folytatja a királyné
rendületlenül, miközben hátratolja a székét – , akkor nem
bátorítod Fülöpöt. Lehet, hogy te nem tartod fontosnak, hogy
magadhoz illő társat találj, de mindannyian tudjuk, mi történt,
amikor utoljára nem közülünk valót választott valaki.
Margit látványosan forgatja a szemét az anyja háta mögött.
– David bácsi és Mrs. Simpson rémséges szelleme! Már
kíváncsi voltam, mikor fogja felhozni őket. - önt magának kávét,
de közben Erzsébet arcát figyeli. - Ne vedd a szívedre, Lil.
Előbb– utóbb el fogják fogadni Fülöpöt. De tényleg őt akarod?
– Igen. Vagy őt, vagy senki mást.
 Megkönnyebbülés, hogy legalább a húgának bevallhatja.
Számára nem létezik más, csak Fülöp. Ezt olyan mély,
megrendíthetetlen érzésként éli meg Erzsébet, amit maga sem
ért. Van, amikor Fülöp egészen távolinak tűnik, máskor
melegség és kedvesség árad belőle. De éppen az benne a vonzó,
ahogy a féktelen jókedv és az arrogáns távolságtartás keveredik
a viselkedésében. Erzsébet gyakorlatilag sohasem tudja, hogy
mire számíthat, és ez a kiszámíthatatlanság valamiért tetszik
neki. Pezsdítőnek találja. Felforrósodik tőle az ereiben a vér.
Mindenki más ugyanúgy bánik vele: mindenki mézesmázos,
udvarias, hódolatteljes. Az összejöveteleken mindig Erzsébetnek
kell biztosítania, hogy mások el tudjanak lazulni a jelenlétében.
De sosincs senki, aki őt ellazítaná. Úgy kezelik, mint egy
hercegnőt.
Fülöp szemében ő csak Erzsébet, semmi több.
Nem csak arról van szó, hogy Fülöp jóképű. Inkább a vitalitása
teszi vonzóvá, amely mintha felszippantaná az összes oxigént
mindenhonnan, ahová belép, alig hagyva Erzsébetnek levegőt.
Fülöp jelenlétében a fények erősebbekké, a szagok
intenzívebbekké válnak. Ilyenkor a saját testének is máshogy
van tudatában; érzi az ereiben a vér finom pulzálását, és a bőre
alatt a bizsergést.
Margitra pillant.
– Nem fogok lemondani róla - suttogja.
– A helyedben én egy percig sem aggódnék - feleli végül
Margit. - Nem fogják engedni, hogy David sorsára juss. Ha te
lemondasz arról, hogy a papa örököse légy, én következ-nék a
sorban, és mindnyájan tudjuk, hogy az tényleg katasztrófa
lenne.
Erzsébet nem tudja nem kihallani a húga hangjából a
keserűséget.
– Te nagyon unatkoznál királynőként - mondja neki könnyed
hangon. - Viselkedned kellene.
Vajon ha nem lenne belőle királynő, Fülöp akkor is feleségül
akarná venni?
 – Ez igaz. - Margit hanyagul hátradől a székén úgy, ahogy az
anyja jelenlétében sohasem engedné meg magának. - Nem úgy
tűnik, mintha sok móka lenne benne. Úgyhogy megtarthatod
magadnak ezt az állást, Lil. És azt is kivárhatod, hogy betöltsd a
huszonötöt, és akkor már nem lesz szükséged a papa
engedélyére. Ahhoz mész férjhez, akihez akarsz.
Öt év hosszú idő. Erzsébet nem hiszi, hogy Fülöpnek lenne
ennyi türelme.
Muszáj lesz tennie valamit.
 Huszonötödik fejezet

Balmorali kastély, 1946 augusztusa

– Miből gondolja, hogy nem vagyok képes kipakolni a saját

ruháimat? - dünnyögi Fülöp egy dühös vállrándítás kíséretében,
miközben kifelé bámul az ablakon.
Mögötte a szolgálatára kirendelt lakáj szerény, agyonfoltozott
ruháit szedegeti elő a haditengerészetnél használt zsákból, amit
magával hozott. Fülöp a saját autójával érkezett Balmoralba -
hosszú, de pezsdítő utazás volt – , és nem hozott magával
öltöztetőt. De nem is volt rá szüksége. Igaz, Mountbattenéknél
John Dean, a komornyik gondoskodik arról, hogy Londonban
ne valljon szégyent a ruházatával, de mégsem hozhatta magával
a bácsikája szolgáját a távoli Skóciába.
Ám a jelek szerint rosszul kalkulált. A király, a konvenciók
rabja, ragaszkodott ahhoz, hogy Fülöpnek Balmoralban saját
lakája legyen, és a savanyú arcú, áporodott szagú Ewan, aki
koránál fogva akár az apja is lehetne, nyilvánvalóan azt az
utasítást kapta, hogy ne hagyja lerázni magát.
Miközben Ewant figyeli, ahogy szótlanul kiteríti az ágyon az
apjától örökölt, szinte átlátszó szmokingkabátot, kínos
szorongás fogja el, bár ezt magának sem szívesen vallja be.
Ezután következnek az elhordott, újabb stoppolásért kiáltó
zoknik és a kopott cipők, árulkodó lyukakkal a talpukon.
Ewan egy pillanatig tűnődve nézi a cipőket.
– Szeretné, ha elküldeném őket a falusi suszterhoz, uram?
Fülöp szája részben a zavara, részben a türelmetlensége miatt
megrándul.
– Az jó lenne, igen - mondja, de úgy kell kipréselnie magából a
szavakat.
Ewan tovább kutat a zsák aljában.
– És a tartalék cipője? Nem találom...
– Csak az van, amit lát.
 A kicsomagolás kínos csendben folytatódik. Amikor már
minden az ágyon van, Ewan szemügyre veszi a kitett darabokat.
– Úgy látom, nincs skót szoknyája, uram.
– Olyan férfinak látszom, mint aki szoknyát visel?
A lakáj arca meg sem rándul, de a hangulat még fagyosabbá
válik.
– Pizsama?
– Sohasem hordok. Ki nem állhatom.
És Fülöpnek térdnadrágja sincs a vadászathoz, és saját
puskával sem rendelkezik. Flanelnadrágot visel nyitott nyakú
inggel, de annak ellenére, hogy szó szerint a semmi közepén
vannak, úgy tűnik, ez nem elég formális. Ennél többet,
elegánsabbat várnának el.
Túl késő, gondolja Fülöp, lerázva magáról Ewan néma
megvetését. Szegény ember nem fog komoly babérokat aratni a
személyzet köreiben azzal, hogy egy nincstelen herceget kell
szolgálnia, ez nyilvánvaló.
A legfontosabb, hogy ő itt van. Egy balmorali meghívás
mindig nagy megtiszteltetésnek számít, és el nem tudja
képzelni, Erzsébet hogy volt képes kiharcolni, hogy ő is a
meghívottak között legyen. Ha jól olvas a sorok között, Fülöp
számára egyértelműnek tűnik, hogy az ötlet nem a királytól, és
nem is a királynétól származik. És bár Erzsébet nem mondott
ilyet, tulajdonképpen egy próbának fogják alávetni, amivel
lehetőséget kap a bizonyításra.
Nos, erre teljes mértékben készen áll. Dickie bácsitól tudja,
hogy még mindig problémák vannak a honosításával, ami
legfőképpen annak köszönhető, hogy György bácsikája
képtelen leszámolni a görög kommunistákkal, és emellett
semmilyen jel nem utal arra, hogy a király ki akarná házasítani a
lányát, Fülöp mégis eltökélt, hogy egyszer s mindenkorra
rendezze a helyzetét Erzsébettel. Már így is túl sok volt a
bizonytalankodás.
Hátat fordít Ewan kifejezéstelen arcának, és ismét a kilátást
veszi szemügyre. Nehéz, sötét felhők gyülekeznek az égen,
eltakarva a hegyeket, amelyek között nem sokkal korábban az
útja vezetett. A fák csaknem a földig hajolnak a korábban
lezúdult, de mostanra szitálássá szelídült eső súlya alatt. A
skóciai nyár pontosan olyan cudar, mint amilyen a híre.
Fülöp szobája a földszinten van, és nem is lehetne távolabb a
fürdőszobától. Bár már az is szerencsének tűnik, hogy
egyáltalán van fürdőszoba. A kényelem modern eszközei még
egyértelműen a megfontolás tárgyát képezik Balmoralban.
Ahogy a ház többi részében is - legalábbis abból ítélve, amit az
érkezése óta látott itt is egyértelműen a skót kocka az uralkodó
minta, legyen szó függönyről, szőnyegről vagy ágytakaróról.
Még a régimódi mosdóállványon elhelyezett szappantartón is
skót kockák díszelegnek. Ewan már közölte, hogy a forró vizet
kancsóban fogják behozni. Kancsóban! Tiszta szerencse, hogy
nincs éjjeliedény az ágya alatt.
Fülöp egy pillanatig vágyakozva gondol vissza Mountbattenék
minden kényelemmel ellátott otthonára. Mi van a
Windsorokkal? Honnan jön ez a már– már zsugorisággal határos
takarékosságuk? Mintha zavarban lennének a királyi
kiváltságaik miatt.
Balmoral úgy fest, mintha semmi sem változott volna benne
Viktória királynő uralkodása óta. A szobája felé tartva hosszú
folyosókon vezették végig, a falakon a kinti időjárást tökéletesen
tükröző borongós tájképek és molyette trófeák sorakoztak. A
foszladozó tapétán a szobájában még mindig a régi királynőt
idéző V. R. I. monogram díszeleg. Fülöp végighúzza az egyiken
az ujját. Victoria Regina Imperatrix. Viktória Királyi és Császári
Fenség.
Aki mellesleg az ő ükanyja, emlékezteti magát Fülöp.
Lehet, hogy nem engedhet meg magának új öltönyöket meg
térdnadrágokat, de ugyanolyan királyi vér csörgedez az ereiben,
mint Erzsébetnek. Alig van Európában királyi palota,
amelyikben ne vendégeskedett volna legalább egyszer. Miért
érdekli mégis, hogy mit gondol egy lakáj a ruházatáról?
Ezzel együtt nagyon nem bánná, ha a fickó abbahagyná a
sürgölődést és elmenne. Mégis úgy dönt, hogy megéri mindez,
amikor vendéglátói utasításra elindul a szalon felé, ahol
Erzsébet őszinte szívélyességgel fogadja. A mosolya annyira
ragyogó, hogy Fülöpnek pislognia kell. Amikor felocsúdik,
viszonozza a mosolyt, megfogja a felé nyújtott kezeket, és
jelentőségteljesen megszorítja a kecses ujjakat. Már kezdene
lehajolni, hogy megcsókolja a kipirult arcot, amikor Erzsébet
mögött észreveszi az őt figyelő királyt. Villámokat szór a szeme,
mire Fülöp, rá nem jellemző diszkrécióról téve
tanúbizonyságot, felegyenesedik és hátralép.
Annak azonban nagyon örül, hogy Erzsébet továbbra is
mellette marad, akkor is, amikor meghajol a vele ellentétben
nagyon is megfelelően öltözött király előtt. Az uralkodó rövid
kabátján és mellényén csillognak a gombok, a skót szoknyája és
a hozzá viselt erszény hibátlan, a cipője fényes. Azonban
mindemellett a király sovány, a korához képest túlságosan
hajlott, és a szeme alatt egy apró izom rángatózik.
– Mégis mi van magán? - kérdezi harapós hangon. Nem bírja
elviselni, ha valaki nem alkalomhoz illően öltözik.
Fülöp végignéz a szmokingkabátján meg a nadrágján, és
legnagyobb bosszúságára örül, hogy Ewan kérdés nélkül is
fényesre pucolta a régi, megviselt cipőjét, így legalább az
elfogadhatónak tűnik.
– Nem értem, uram.
– Papa, nem várhatod el Fülöptől, hogy legyen skót szoknyája -
jegyzi meg nyugodt hangon Erzsébet.
– A megfelelő öltözéket viszont elvárhatom tőle – válaszolja a
király, méltatlankodó pillantásokat vetve a Fülöp válla körül
kissé lötyögős szmokingkabátra. - Ezt például honnan vette?
– Dickie bácsikámtól kölcsönöztem - feleli vidáman Fülöp.
Miért ne vállalhatná nyíltan, hogy szegényes a ruhatára? - ő,
ahogy ön is tudja, jóval testesebb nálam, így nem csoda, hogy
nem ugyanaz a méretünk. - Hogy demonstrálja, amit mond,
összefogja a mellkasán a ruhadarabot. - De még ez is jobb
választásnak tűnt annál a szmokingnál, amit az apám hagyott
rám, mert bár az testhezállóbb, annyira el van vékonyodva,
hogy át lehet látni a szövetén.
A király felhorkan.
 Erzsébet az apja karjára teszi a kezét.
– Papa, ne ismertessük inkább Fülöppel a balmorali
napirendet?
– Azt hittem, ezt már megtetted. - A király szemmel láthatóan
rossz hangulatban van, bár Erzsébet érintése talán megnyugtatja
valamennyire.
– Nem. Attól féltem, elriasztanám. - Erzsébet lefegyverző
mosollyal fordul Fülöp felé. - Van séta, horgászat, vadászat,
hajtás...
– Minden, amiről egy sportember álmodik. Igazi paradicsom -
teszi hozzá a király.
– Attól tartok, én csak egy sportot ismerek, és az a krikett.
Ámbár - mondja Fülöp némi tűnődés után - elég jó vagyok
dartsban is.
A királyt ez nem deríti jókedvre.
– Azt akarja mondani, hogy nem szokott vadászni?
– Sajnos nem, uram. - Fülöp észreveszi, hogy a légkör kissé
fagyosabbá válik, és Erzsébet tiszta szemében is megvillan
valami. - De szívesen megpróbálkozom vele - fűzi hozzá
gyorsan, mire a király megenyhül.
– Remek, remek. Holnap kiküldjük az egyik hajtóval. Hogy
megtanulja, hogyan kell becserkészni a vadat - teszi hozzá
magyarázatként a király. - Ne aggódjon, csak fittség kell hozzá,
némi ravaszság és kitartás... Ugye, Lilibet?
– Igen. - Erzsébet melegen az apjára mosolyog, de amikor
Fülöphöz fordul, még valami átsuhan az arcán, amit leginkább
pajkosságnak lehetne nevezni. - Imádni fogja, Fülöp. Majd
meglátja, ha leteríti az első szarvast.
Fülöp ebben kételkedik. A krikettet természetesen szereti, de
leginkább azokhoz a tevékenységekhez vonzódik, amelyek
megemelik az adrenalinszintjét: vízisízni vagy egy kanyargós
úton vezetni, vagy szemben a sós vizet csapkodó széllel
belekapaszkodni az árbócrúdba, miközben a hajót megemeli
egy négyméteres hullám.
Az, hogy egy zsombékos hegyoldalban koslasson egész álló
nap a szitáló esőben, finoman szólva hidegen hagyja, de az
üzenet világos, akár a nap.
Ha Erzsébet és a király kedvében akar járni, meg kell tanulnia
vadászni.
Az arcára erőltet egy mosolyt.
– Alig várom.

Amikor másnap reggel arra ébred, hogy az eső továbbra is

kitartóan veri az ablakot, Fülöp erős vágyat érez arra, hogy a
másik oldalára fordulva visszaküldje Ewant oda, ahonnan
szalasztották, és tovább aludjon. De eszébe jut az a rángó izom a
király szeme alatt, és máris kikászálódik az ágyból. Valahogyan
kárpótolnia kell a vendéglátóit a hiányos ruhatára miatt.
Még mindig ásítozva átbotorkál a reggelizőszalonba; ahol
dermedt csend fogadja az érkezését, miközben a király és az
alkalomhoz illő térdnadrágba– zekébe öltözött férfiak
végigmérik őt a flanelnadrágjában. Szinte tapinthatóvá válik a
szemükből sugárzó döbbenet.
– Az isten szerelmére, ember! - mordul rá a király. - Hát nem
küldtek magának listát arról, hogy milyen ruhadarabokat kell
hoznia? Ugye nem gondolja komolyan, hogy ebben a
nadrágban vág neki a hegynek?
– Vagy ebben, vagy semmiben, uram.
Elszántan, hogy nem hagyja megfélemlíteni magát, Fülöp
tojást és szalonnát szed a tányérjára a hatalmas tálalóedényből.
Az asztal körül ülők többsége ismerős neki az előző estéről:
csupa húsos arcú helyi földesúr vagy rendíthetetlen, bajuszos
udvaronc, akiknek az évek során sikerült tökélyre vinni a
tipikusan angol arckifejezést, amelyen a szemöldök parányi
elmozdulása meg– vetőbb tud lenni, mint a kimondott szó.
Eltekintve Erzsébettől és a csipkelődésre mindig kész
Margittól, Balmoral hideg fogadtatásban részesítette. Milyen
gyorsan elfelejtették ezek a háborút, állapítja meg magában
Fülöp, miközben arra gondol, hogy menynyivel kedvesebb volt
vele a király meg a királyné, amikor a frontvonalról hozott
történeteivel szórakoztatta őket.
 Vagy talán csak azért voltak kedvesebbek, mert még csak a
távoli rokont látták benne, és nem a lányuk nincstelen, de annál
elszántabb udvarlóját?
 Huszonhatodik fejezet

Fülöpöt nem érdekli mindez, ő azért van itt, mert Erzsébet azt
akarja, hogy itt legyen, és ha a többieknek ez nem tetszik, akkor
miatta akár fel is köthetik magukat. Előző este a lány mellett
kihívó tekintettel állta a megvető pillantásokat.
– Folyamatosan attól tartok, hogy ön egy óvatlan pillanatban
megharapja Lilibet nyakát - mondta neki Margit, amikor
kettesben találták magukat. A lány az egyik kanapé karfáján ült,
ő pedig Erzsébetet figyelte, amint egy izmos fiatalemberrel
beszélgetett, akiről messziről lerítt, hogy van mit aprítania a
közmondásos tejbe.
Fülöp Margitra pillantott, mert nem volt biztos benne, hogy jól
hallotta.
– Hogy mit csinálok?
– Megharapja a nyakát. Tudja, ahogy a csődörök szokták. -
Margit tovább kortyolgatta az italát, így egy darabig észre sem
vette a férfi értetlen arckifejezését. - Ó, mindig elfelejtem, hogy
ön nem mozog otthonosan a lovak között. Egy csődör akkor
harapja meg a kanca nyakát, ha le akarja választani a ménesről.
Ön ugyanígy viselkedik, amikor ott áll Lilibet mellett. Mintha
kiválasztotta volna magának... vagy inkább megjelölte volna,
megtiltva mindenki másnak, hogy a közelébe lépjen. És ez... mit
mondjak... elég izgató.
Fülöp, hogy a döbbenetét leplezze, felnevetett.
– Hány éves, Margit?
– Tizenhat - válaszolt a lány. Majd sietve hozzátette:
– Majdnem.
– Csinos és koraérett... Veszélyes keverék. Valakinek még meg
fog gyűlni önnel a baja.
– Remélem is - vágta rá vidáman Margit. - Nekem úgyis csak ez
maradt.

Reggeli után Fülöp odakinn találja magát az esőben, a bejárat

körül gyülekező vendégek, a siralmas külsejű hajtók és egy
falkányi csaholó kutya között. A király parancsokat osztogat;
megmondja, kinek hová kell mennie és kivel. Ez az első alkalom,
hogy Fülöp teljesen magabiztosnak látja. Itt, ezen a mindentől
elszigetelt birtokon Bertie igazi királyként viselkedik.
Szinte katasztrófahelyzet alakul ki, amikor felfedezi, hogy
Fülöpnek nemcsak térdnadrágja, hanem saját puskája sincs.
– Kölcsönveheti az enyémet, papa - vág közbe gyorsan
Erzsébet, mert látja, hogy az apja a dühroham határán van. - Ma
úgyis lovagolni fogok.
– Köszönöm - mondja őszintén Fülöp, miközben Erzsébet
átadja neki a vadászpuskáját. A lány arcát beragyogó mosoly
felmelegíti. Odahajol hozzá. - Ugye a király nem akar kimenni? -
kérdezi, és hogy védekezzen az eső ellen, szorosabbra vonja a
nyakán a gallért. – A helyében én elhalasztanám a programot.
Erzsébet meglepett arcot vág.
– Miért?
– Mert esik.
– Ugyan. Ez nem eső. - Erzsébet megpaskolja a férfi karját, aki
rögtön észreveszi a szemében megvillanó pajkosságot. - Épp
csak szemerkél egy kicsit. Mindjárt elmúlik, ne aggódjon.
A király olyan rossz hangulatban van, mire mindenkit útnak
indít, hogy Fülöp szinte örömmel követi a segítőjéül kijelölt,
egyszavas mondatokban beszélő hajtót, aki Murdoch néven
mutatkozik be neki. Minden jel szerint Murdoch azt a feladatot
kapta, hogy felhajtson egy szarvast, és megmutassa, hogyan kell
megölni.
Fülöp hosszú mérföldeken át engedelmesen követi Murdochot
a kölcsönkért csizmában, mivel a saját lábbelijét elküldték a
suszterhez javításra. Szinte folyamatosan mocsárban gázolnak,
ezért a zoknija gyorsan elázik, és már érzi, hogy termetes
vízhólyag van kialakulóban a sarkán.
Erzsébet igazat mondott, kezd kitisztulni az ég. A komor
felhők oszladozni kezdenek a hegygerinc felett, így láthatóvá
válik a hosszan elnyúló kietlen hegyoldal. Ezen a ponton a
nyakába csurgó esőcseppek helyett a feje körül zümmögő
szúnyoghad támadását kell elviselnie.
 Imádni fogja. Nem ezt mondta Erzsébet? Pedig neki tudnia
kellett, hogy mi vár rá.
Fülöp arra gyanakszik, hogy ez is a próba része: összeszorítja
hát a száját, és folytatja az utat.
Mindeközben Murdoch egyenletes, fáradhatatlan léptekkel
halad előtte, és szemmel láthatóan nem zavarja sem a
szúnyoghad, sem az eső, sem bármi más. Tweedsapkáját a
homlokába húzta, viharvert arca nem árul el semmit. Időnként
megáll, előhúz a zsebéből egy távcsövet és szemügyre veszi a
hegyoldalt, ami lehetőséget ad Fülöpnek arra, hogy megigazítsa
a sarkát dörzsölő, átázott zoknit.
Nagy megkönnyebbülés, amikor Murdoch int, hogy
megállhatnak ebédelni. Egy jókora sziklatömbnek támaszkodva
megosztoznak egy vadhúsos pitén és egy flaska teán. Murdoch
nem egy szószátyár alak, Fülöp pedig olyan fáradt, hogy
boldogan üldögél a csendben, elgyönyör-ködve a szeme előtt
feltáruló, lenyűgöző tájban, a növényzet lágy arany és a barna
színeiben, amelyek összeolvadnak a sziklák szürkéjével és a
hanga vörösével.
Fülöp kelletlenül beismeri, hogy a látványban van valami
különös szépség, bár ha őszinte akar lenni, szívesebben
gyönyörködne benne a hálószobája ablakából.
– Nem tűnik úgy, hogy ma látunk még szarvast – jegyzi meg
végül, és nagyokat csap a nyakára ott, ahol a zuhanórepülést
végző Messerschmittek erejével támadja meg néhány éhes
szúnyog. Abban bízik, hogy Murdoch el fogja rendelni a
visszavonulást, de a hajtó nem kapkodja el a választ. Előbb
kényelmesen lenyeli a pitéjét.
– Még kicsit korán van ahhoz, hogy feladjuk - mormogja végül.
- Persze ha ön ragaszkodik hozzá, uram...
– Nem, természetesen nem ragaszkodom - feleli Fülöp. -
Folytassuk.
– Fantasztikus volt - mondja, amikor Erzsébet megkérdezi tőle,
hogy telt a nap.
– Szerencsével járt?
 Fülöpöt a legnagyobb szerencse akkor érte, amikor Murdoch
végre belátta, hogy aznap már nem fognak szarvast lőni. Aztán
mit ad isten, a hegy lábánál belefutottak egy kényelmesen
felszerelt kocsiba, ami visszavitte őket Balmoralba. Miután
levetette átázott ruháját, végigsántikált a végtelennek tűnő
folyosókon, míg a nappaliba nem ért, ahol már megterítettek a
teához: rák és pogácsa, zabpelyhes sütemény és forró virslis
tekercs várta. Ha valamit, ezt már tényleg szerencsének nevezte.
– Attól tartok, nem.
– Ó, szegény ember. Majd talán holnap.
Már éppen bele akar harapni egy virslis tekercsbe, amikor
megáll a keze a levegőben.
– Ön tudta, milyen nap vár rám, igaz? - kérdezi megjátszott
méltatlankodással. - Látom, hogy élvezi a helyzetet.
Erzsébet nem kertel.
– Talán egy kicsit - ismeri be kacagva. - Általában én vagyok az,
aki nem találja a helyét valahol. Most legalább tudja, hogy
érzem magam a partikon. Nagyon szörnyű volt?
– Mire gondol? A szakadó esőre, a pimasz szúnyogokra, vagy a
Párizs méretű vízhólyagra a sarkamon?
Erzsébet arcán együttérzés villan.
– Vízhólyagja lett? Ó! Sajnálom. Próbáljon meg rátenni egy kis
gyapjút. Mindenhol talál; a birkák beterítették vele a hegyoldalt.
Persze, ha nem akar, holnap nem kell elmennie. A vadászat nem
való mindenkinek.
– Már hogyne mennék el? - méltatlankodik Fülöp morcosán. -
Csak nem gondolja, hogy mindjárt az első nap után odaállok az
apja elé, és közlöm vele, hogy feladtam? Akkor is leterítek egy
szarvast, ha belehalok - mondja félig komolyan, félig tréfásan. -
Most már kihívásként tekintek rá. Le kell mészárolnom valamit,
hogy elnyerhessem a hercegnőm kezét.

A következő napokban újra és újra nekivágnak a hegyoldalnak.

Murdoch megtanítja neki, hogyan mérje fel a terepet, és hogyan
vegye észre a mocsárvidék színeivel szinte teljesen
egybemosódó, tökéletes álcát viselő szarvast. Fülöp megtanul
hason fekve araszolni a szúrós hangában, tudomást sem véve a
mocsár fekete vizéről, a szúnyogokról és a bőségesen elhullatott
birkaürülékről. Már szinte csavarni lehet belőle a vizet, fázik, és
kellemetlenül érzi magát a saját bőrében, de csak a nagy kihívás
lebeg a szeme előtt: lelőni végre egy vadat. Mindez egy
gordonstouni vitorlá-zásra emlékezteti, amikor alig bírták
egyenesben tartani a hajótestet a hullámokat méteres
magasságokba korbácsoló, dühöngő szélben. Bár a vad
becserkészése talán nem ilyen veszélyes, itt is ugyanaz a helyzet:
az ember nekifeszül a természetnek, és az utóbbi áll nyerésre.
Murdoch néha odaint Fülöpnek, hogy maradjon mozdulatlan,
vagy vesse magát a földre. A kezébe adja a távcsövet egy előttük
lévő pontra mutatva, és amikor Fülöp a szeméhez illeszti a
lencséket, felfedez a távolban egy egész csordát. Ám mire a
közelükbe érnek, az állatok mindig szétszélednek, és esélye
sincs arra, hogy bármit célba vegyen.
– Ma megjelent a nézőkémben egy szarvasbika - meséli
Erzsébetnek teázás közben. - Megszimatolhatott valahogy
bennünket, mert eltűnt, mire meghúztam volna a ravaszt.
– Ó, de kár!
– I– igen. - Fülöp elgondolkozva rágcsálni kezd egy
halpástétomos szendvicset, ő maga is össze van törve, amit nem
ért. - Az egyik felem szerette volna leteríteni, mert akkor
bebizonyíthattam volna, hogy meg tudom csinálni. A másik
felem azonban örült, hogy a szarvasnak sikerült elmenekülnie.
Lenyűgöző példány volt. Nem akartam megölni. Kár, hogy a
becserkészés nem végződhet egy fényképpel a puskavégre
került állatról.
– Muszáj lelőnünk őket, hogy ne szaporodjanak el túlságosan -
mondja Erzsébet. - De értem, hogy mit akar mondani.
Megpillantani az állatot a környezetben, amelyben él,
önmagában is izgalom. De ha hagyjuk, hogy kedvükre
szaporodjanak, az állomány fele éhen pusztul vagy
megbetegszik, ami sokkal rosszabb, fájdalmasabb halállal
végződhet, mint egy tiszta, jól célzott lövés. Nem az ölés
öröméért lőjük ki őket, hanem azért, mert így egyrészt karban
tartjuk az állományt, másrészt őz– és szarvashúshoz jutunk... Ez
a dolgok természetes rendje.
Erzsébet imádja Balmoralt, ez gyorsan nyilvánvalóvá válik
Fülöp számára. Egész nap kinn van a szabadban, ha esik, ha fúj,
ugyanolyan vizesen, kócosán tér haza, mint bárki más, és
nemcsak a szeme ragyog, hanem a bőre is. Fülöp elkeserítőnek
tartja, hogy nem lehet vele kettesben, de Balmoralban minden
nap katonai precizitással van megszervezve. Reggelinél
mindenkinek megmondják, milyen tevékenységet kell aznap
végeznie, melyik csoporthoz kell csatlakoznia. Az, hogy egy esős
napot egy kanapén is el lehet tölteni a kandalló mellett, egy
érdekes könyvet olvasgatva, olyan opció, amely véletlenül sem
merül fel a királyban. Nem. Mindenkit útnak indítanak, és
kiadják a parancsot, hogy fajdot vagy nyulat kell lőniük, halat
kell fogniuk, vagy, mint Fülöpnek, le kell teríteniük egy
szarvast.
Fülöp kedvenc napszaka a délutáni tea ideje, ami egyben az
első lehetősége arra is, hogy Erzsébettel szót váltson, bár
minden beszélgetésüket a többi vendég lekicsinylő pillantásai
kísérték; ezeknek az embereknek a többsége már eldöntötte,
hogy Fülöp „nem közülük való”. A királyné fivére, David
Bowes–Lyon mindenki másnál nagyobb megvetéssel viseltetik
iránta, de Fülöp nem azért élte túl a gordonstouni kiképzést
meg a háborút, hogy ne tudjon megbirkózni a szegényes
ruhatárára vagy a német rokonaira tett rosszindulatú
megjegyzésekkel.
Lehet, hogy a nővéreinek német férje van, de sokkal
szórakoztatóbbak, mint a balmorali társaságban bárki, gondolja
Fülöp.
A nyomorúságos idő a nap végére simogató, aranyszínű
alkonyatba fordul, de mire visszaérnek a kastélyba, már arra is
alig van lehetősége, hogy vegyen egy fürdőt a folyosó végén
található, dermesztőén hideg, ódivatú fürdőszobában,
átöltözzön, és odaérjen a vacsora előtti italra a szalonba, ahol a
skót kockás dekoráció egyhangúságába csak a Viktória királynő
által annyira kedvelt, kísérteties tájképek visznek némi
változatosságot. Minden áldott este sült fajdot esznek, már
amennyire Fülöp meg tudja mondani, és amint befejeződik az
étkezés, elkezdődik az elviselhetetlen macskazene: a király hét
dudása bevonul az étkezőterembe, és kétszer megkerülik az
asztalt. Fülöp érzi, hogy megfeszül az állkapcsa, ennek ellenére
próbál úgy tenni, mintha a többiekkel együtt élvezné a
szörnyűséges rituálét. A szemét közben Erzsébeten tartja, akit
nem is ültethetnének tőle távolabb, és némán győzködi magát,
hogy megéri ez a kínszenvedés.
Sajnos a dudások felvonulása nem jelenti azt, hogy vége az
estének. Esély sincs arra, hogy bárki kisurranhasson egy
cigarettára vagy egy kis sétára. Nem, össze kell gyűlniük a
szalonban, ahol kitalálósdit vagy bújócskát kell játszaniuk. A
bújócska legalább lehetőséget ad Fülöpnek arra, hogy
megragadja Erzsébet kezét.
– Bújjunk el együtt! - súgja neki.
– Fülöp, nekünk nem elbújnunk kell, hanem keresnünk!
– Rendben, akkor keressünk együtt! - adja meg magát a férfi.
Rengeteg szoba van a kastélyban, ahol senki sem zavarná meg
őket. - Máskülönben esélyem sincs arra, hogy lássam - teszi
hozzá morogva.
– Most is lát.
– Tudja, hogy nem így értem. Sohasem vagyunk kettesben.
– Tudom - ismeri be Erzsébet. - De azt hiszem, szombaton
sokan elmennek, így utána feltehetően csendesebb időszak
következik. Talán sétálhatnánk egyet valamikor.
– Jó. - Fülöp elmosolyodik, megfogja Erzsébet kezét és
közelebb húzza magához. - De addig is, szükségem van valami
biztosítékra - mondja, mire Erzsébet halkan felnevet, ám mielőtt
Fülöp megcsókolhatná, felpattan az ajtó, és a férfi legnagyobb
keserűségére nem más dugja be a fejét rajta, mint a király
szárnysegédje, Townserid repülőezredes.
– Ó, elnézést - mondja, miközben Erzsébet gyorsan elhúzza a
kezét.
– Van itt valaki? - kérdezi egy hang, és Townsendet megkerülve
David Bowes–Lyon lép a szobába. Kajánul elvigyorodik, amikor
megpillantja a rákvörös Erzsébetet és a bosszús pillantású
Fülöpöt. - Ó! Csak nem eltévedtek? Fülöp, öregfiú, lehetséges,
hogy nem sikerült megtanulnia a játék szabályait?

Két nappal később Fülöp ismét a hangában hasal Murdoch

mellett. Előtte két órán keresztül követtek egy csapatnyi
szarvast. Úgy tűnt, az egyik állat sántít.
– Ez biztos nem húzza ki a tél végéig - mormogja Murdoch,
amint a távcsövön keresztül szemügyre veszi a sérült szarvas
mozgását. - Szívességet tesz neki, ha lelövi.
A hajtó a következő pillanatban abbahagyja a szarvasok
tanulmányozását, fogja a puskát, megtölti, Fülöp kezébe adja,
aki a vállához szorítja és belepillant a nézőkébe. Hamarosan
megjelenik előtte a szarvas. Fülöp látja a vörhenyes bundáját, a
meg– megránduló fülét, a riadtságot a szemében, amint
megemeli a fejét és óvatosan körülnéz. Bár próbálja követni a
többieket, a sérülése miatt elmarad tőlük.
Egy pillanatig úgy tűnik, hogy a szarvas egyenesen Fülöp
szemébe néz, aki már– már habozni kezd, de az állat elfordítja a
fejét, és szinte felkínálja magát a rámeredő puskacsőnek. Fülöp
még igazít egyet a puskán és meghúzza a ravaszt. A szarvas
eldől, a társai tovaszökkennek, Fülöp egy félig megkönnyebbült,
félig sajnálkozó sóhajjal leereszti a puskát.
– Szép, tiszta lövés, uram - mondja elismerően Murdoch. -
Nincs más dolgunk, mint kicipelni az út végére.
Mint kiderül, az egésznek ez a legnehezebb része, de Fülöp
győzedelmesen tér vissza Balmoralba. A sikeréhez mindenki
gratulál. Az állat lelövése azt is jelenti számára, hogy ha csak
időlegesen is, de befogadja a társaság. A király megrázza a kezét,
és elmondja, mennyire lenyűgözte Murdochot azzal, hogy ilyen
gyorsan beletanult a vadászat rejtelmeibe.
Fülöp megragadja a lehetőséget.
– Válthatnék néhány szót önnel a dolgozószobájában, uram?
A király gyanakodva végigméri, de végül beleegyezik, hogy
vacsora után pár percre fogadja Fülöpöt. Fülöp belekezd a
mondandójába, amit már jó előre begyakorolt. Először is
elmondja, mit érez Erzsébet iránt, aztán engedélyt kér arra, hogy
megossza a hercegnővel az érzéseit, és megtudja, viszonzásra
találnak– e nála, bár úgy véli, hogy igen, és ha valóban ez a
helyzet, eljegyezhetik– e egymást. Minderre azért van szükség,
mert Dickie a fejébe verte, hogy a jegyességet Erzsébetnek kell
kezdeményeznie. De sor csak akkor kerülhet rá, ha a király a
beleegyezését adja. A királyi házasságokra vonatkozó 1772–es
törvény szerint, amelyet Dickie bácsi kívülről fúj, Erzsébetnek,
ha huszonöt éves kora előtt férjhez akar menni, szüksége van a
király beleegyezésére.
A király azonban nem igazán hajlik arra, hogy ezt megadja.
Lilibet még csak húszéves, mondja. Túl fiatal ahhoz, hogy
férjhez menjen, és diplomáciai fronton is van néhány dolog,
amit rendezni kell.
– A tanácsom az, hogy várjon - mondja Fülöpnek.
Fülöp meghajol, mert mi mást tehetne? Mégsem bocsátkozhat
vitába a királlyal. Ám a megfeszülő állkapcsa arra utal, hogy
nem kér a kompromisszumból.
Méghogy várjon? Majd ha fagy.
 Huszonhetedik fejezet

– Ma semmi vadászat? - kérdezi aggódva a király, amikor

meglátja Erzsébetet világoskék blúzban, tweedszok– nyában.
– Semmi. Fülöppel inkább sétálunk egyet.
– Sétáltok? - kérdezi gyanakvóan az apja. - Fülöppel?
– Igen.
Erzsébet az apjától hallott Fülöp látogatásáról a királyi
dolgozószobában.
– Micsoda arcátlanság! - mordult fel még mindig dühösen a
király, majd így folytatta: - A görögországi helyzet továbbra is
nagyon bizonytalan, ahogy azt Fülöpnek is tudnia kell.
Ezenkívül, még nem állok készen arra, drága Lilibet, hogy
elveszítselek. Olyan szépen megvagyunk így négyen, nem
gondolod? Nem szeretném, ha ez megváltozna. Korai még
házasságon törnöd a fejed. Fülöpnek is mondtam, hogy rossz az
időzítés, és kértem, hogy várjon egy kicsit.
Neki azonban nem mondta az apja, hogy várjon, gondolja
Erzsébet.
És Erzsébet eddig türelmes volt. Kötelességtudó. Ügyelt arra,
hogy ne okozzon semmiféle zavart. Most azonban úgy érzi, kész
a cselekvésre. Akár arra is, hogy megváltoztassa az életét.
– Gyönyörű napunk van - mondja az apjának, de ennél
részletesebb magyarázatba nem bocsátkozik.

És tényleg, nem is lehetne szebb. Skóciában, ha ritkán is, lehet

ilyen az idő. A napokig tartó esőzés vagy zivatarok után egyszer
csak arra ébred az ember, hogy tündéri kéken ragyog felette az
ég, és a kristálytiszta levegőben háboríthatatlanul
elgyönyörködhet a vadregényes hegyvonulatokban.
– Hová megyünk? - kérdezi Fülöp, amikor elindulnak. Erzsébet
a hátára teríti a kardigánját; Fülöp a flanelnadrágjában és nyitott
nyakú ingében lépdel mellette. Susan vidám farkcsóválás
közepette, szimatolva előreszalad. A levegő friss, szinte harapni
lehet az egyhetes eső után. A nap melege előhívja a sünzanót
kókuszdiót idéző illatát, és felerősíti a csípős földszagot.
Mindeközben a kenderikék bokorról bokorra szállnak, és a
hegyes csőrű fekete rigók kukacok után kutatva turkálják a
földet.
– Odafönn van egy tó, vagy inkább csak tavacska - mutat a
magasba Erzsébet. - Nincs közel, de azt hiszem, megéri
felsétálni.
– Jól hangzik - válaszolja Fülöp. - Főleg, ha minél messzebbre
kerülünk az apjától. Nem volt éppen jó hangulatban, amikor
tegnap este elköszöntem tőle.
– Hát nem - ért egyet Erzsébet szárazon.
– Elmondta, miről beszélgettünk?
Erzsébet bólint. A lojalitás arra kötelezi, hogy mentséget
keressen az apja számára.
– Könnyen elfárad, és ilyenkor ingerültté válik - magyarázza. -
Nem tud megfeledkezni a hivatali ügyekről, még Balmoralban
sem. Királynak lenni nagyon magányos dolog, és nem olyasmi,
amit ő igazából akart. Nem könnyű a helyzete.
– És legkevésbé egy akaratos fickóra van szüksége, aki azért
nyaggatja, hogy adja oda neki a lányát, akit nem akar
elveszíteni.
Erzsébet halványan elmosolyodik.
– Ez is benne van, igen. - Igazából nem akar arról beszélni,
hogy milyen hatással lehet rájuk az apja ellenséges fellépése. -
Hogy van a vízhólyagja?
– Sokkal jobban. Hasznos volt a tipp, amit adott – feleli Fülöp,
tapintatosan elfogadva a témaváltást. - Közben a saját cipőm is
visszajött a susztertől, így olyan messzire mehetünk, amilyen
messzire csak akarja. - Mélyen beszívja az édes illatú levegőt és
körülnéz. - Mennyit caplattam Murdoch után az esőben! -
mondja. - Az ember nem is hinné, hogy ez ugyanaz a vidék.
– Nekem semmi bajom az esővel - jegyzi meg Erzsébet. - Még jó
is, hiszen ha nem esne, nem értékelnénk olyan nagyra a maihoz
hasonló napokat.
– Ez igaz. - Fülöp megfogja Erzsébet kezét. - De én még
nagyobbra értékelem azt, hogy végre kettesben lehetünk.
 Fülöp keze melegen markolja Erzsébetét, aki bizseregni kezd a
várakozástól. Minden felerősödik körülötte. Olyan érzése van,
mintha sohasem látta volna még a folyót, vagy ha látta is, nem
nézte meg rendesen. Még egyszer sem vette észre, hogy milyen
aranyló barnák a sziklatömbök, amelyeken a víz
keresztülzuhog, és milyen szikrázó táncot járnak a víz színén a
lombok közt áttörő napsugarak. Még a fény és az árnyék, a
fényes és sötét foltok játékos váltakozását sem látta ennyire
lenyűgözőnek soha. Nagy csobbanás kíséretében kiemelkedik
egy hal a folyóból, vízcseppekből álló ezüstös ívet rajzolva maga
után. Egy vízirigó legyek után kapkodva bukdácsol a parton, a
barátságos csendet nem töri meg más, csak a köveken átsiető víz
egyenletes, halk csobogása.
Aztán maguk mögött hagyva a Deet nekivágnak a
hegyoldalnak, száraz páfránylevelek között törve maguknak
utat, míg fel nem érnek a nagy gránittömbökhöz, amelyek olyan
benyomást keltenek, mintha egy óriás dobálta volna oda őket
egy zsémbes kirohanása során. Végül megpillantják a hegy
egyik hajlatában megbúvó tavacskát, amelynek sima felszínéről
az aranyfényben fürdő hegyvonulat tükröződik vissza. A tó
túlpartját fehér törzsű nyírfák szegélyezik; a lombjuk ezüstösen
remeg a könnyű szélben.
Fülöp megáll, amint befordulnak a hegyoldal mentén. Egy
pillanatig némán gyönyörködik a kilátásban.
– Szép. - Mindössze ennyit mond, de Erzsébet így is látja, hogy
a tó elérte a várt hatást.
– Ez a kedvenc helyem - mondja, miközben egy viszonylag
lapos, részben eldugott partközeli sziklához vezeti a férfit.
Felkapaszkodik a kőre, és megtámaszkodik a két tenyerén. A
szikla olyan sima és meleg, mintha valami élő dolog lenne. -
Szívesen kijövök ide egyedül is, ha tudok. Ez egyike azoknak a
helyeknek, ahol nem kell hercegnőnek ereznem magam. Itt
mindig önmagam lehetek.
Fülöp leül Erzsébet mellé.
– Nagyon magányos dolog lehet ez a hercegnőség - mondja. -
Kevés ember van, aki nem a leendő királynőként gondol önre.
 – Tulajdonképpen egy sincs - feleli Erzsébet tárgyilagos
hangon. Ugyanakkor nem akarja, hogy a férfi sajnálni kezdje. Ez
olyasmi, amin úgysem tud változtatni.
– És a családjában?
– Margiton kívül senki. Persze, az ő életét nagyban
meghatározza az, amiről egyikünk sem tehet. Hogy én vagyok
az elsőszülött. Belőlem lesz királynő, nem belőle, és ez éket ver
közénk. Neki sem könnyű.
– De magának nehezebb - jegyzi meg Fülöp. - Mi hibázhatunk,
de önnek még azt sem szabad. Nem szeretne rosszalkodni néha?
Erzsébet eltűnődik a kérdésen.
– Nem - mondja végül. - Alapvetően nem vagyok lázadó típus,
így talán jó is, hogy én vagyok az, akinek mindig viselkednie
kell.
Fülöp elnyúlik Erzsébet mellett a sziklán, majd az oldalára
fordul, és a könyökére támaszkodik, hogy jól lássa a lányt.
– Sohasem bánkódik amiatt, hogy ennyire kijelölt úton kell
haladnia?
Erzsébet nem néz a férfira. A tó csillogó tükrét bámulja, és
élvezi, ahogy a szél az arcába kap vagy megemeli a haját.
– Néha eltűnődöm azon, milyen lenne az életem, ha David
bácsi nem mond le a trónról - ismeri be végül. - De a
bánkódásnak nem lenne sok értelme, hiszen ha szeretnék, sem
tudnék változtatni bizonyos dolgokon. Nem beszélve arról,
hogy nem akarom szomorkodással tölteni az életemet, és...
gyávaság lenne megfutamodni a felelősség és a kötelesség elől -
folytatja, bár nehezére esik szavakba önteni a gondolatait. - Úgy
gondolok a helyzetemre, hogy ez Isten akarata. Az a sorsom,
hogy egy nap királynő legyek, és már most tudom, hogy mindig,
mindig a jóra fogok törekedni, mert ilyen vagyok, és ezen
végképp nem tudok változtatni.
– Ezt értem - válaszolja Fülöp. - El kell fogadnunk a
helyzetünket. Én is ezt éreztem már akkor, amikor a családunk
szétesett és engem iskolába küldtek. Sírhattam, zokoghattam
volna, de már kilencévesen tudtam, hogy bármit teszek, nem
fog megváltoztatni semmit, így hát elfogadtam a sorsomat.
 Erzsébet csak ekkor néz Fülöpre. Látja rajta, hogy ő tényleg
megérti.
– Nem volt igazam abban, amit korábban mondtam.
– Mi volt az?
– Hogy nincs senki, aki látná az igazi énemet. Van valaki. Ön.
Van valaki, ön. A szavak hosszan visszhangoznak a tóparti
csendben: ön... ön... ön...
Erzsébet pillantása belekapaszkodik Fülöp kék szemébe, és
többé nem tud elszakadni tőle. A férfi teste meglepően erősnek
tűnik, és elég közel van hozzá ahhoz, hogy akár meg is
érinthesse, ha úgy akarja. Ha van hozzá mersze. Egyelőre
azonban nem bír megmozdulni. Mintha láthatatlan kötelek
tartanák fogva. Örül, hogy legalább lélegezni tud. A hosszúra
nyúló csendet végül Susan lefetyelésének hangja tölti be, ami a
feszültséget is megtöri: mindketten felnevetnek.
– Ezért is akartam elhozni ide - mondja végül könnyed hangon
Erzsébet.
Fura, hogy hirtelen milyen élesnek és tisztának tűnik minden,
gondolja Erzsébet, amint maga is hátradől és felnéz az égre,
amelynek intenzív kékjét időnként felborzolja egy–egy pufók,
gyorsan tovasuhanó bárányfelhő. A megélénkülő szél hanga,
tőzeg és páfrány illatát sodorja feléjük. Valahol elrikkantja
magát egy póling. Mintha pulzálni kezdenének még a hegyek is,
olyan, mintha hirtelen feldobogna a föld szíve, és ahogy
Erzsébet a kékséget nézi, esküdni merne, hogy érzi, amint fordul
velük a világ. Ösztönösen kinyújtja maga mellett a kezét, hogy
le ne csússzon közben a szikláról.
Itt az idő, hogy megkérdezze. Feleségül vesz? De rájön, hogy
ez így, önmagában túl merészen hangzana. Fel kellene vezetni
valamivel, de a beszéd, amit magában ezzel kapcsolatban oly
gondosan megfogalmazott és többször el is próbált, valahogy
kiröppent a fejéből.
Lehet, hogy nincs is szüksége bevezetőre? Szó sincs róla, hogy
Fülöp számára derült égből villámcsapásként hatna az ajánlata.
Hiszen beszélt róla az apjával; tehát komolyak a szándékai,
nem? Akkor meg minek kellene kertelni?
 De amikor kinyitja a száját, a szavak összegabalyodnak a
nyelvén. Az egész földkerekségen ő az egyetlen nő, akinek férjül
kell kérnie valakit, és ez nem igazságos, gondolja Erzsébet
önmaga számára is meglepő bosszúsággal. Vajon szegény apja is
így érez, amikor nagy nyilvánosság előtt kell megszólalnia? Az ő
torkát is fojtogatják a szavak? Hiszen ez rettenetes.
Ugyanakkor nem épp az imént mondta Fülöpnek, hogy
elfogadja a sors által ráosztott szerepet? Rajta, bökd már ki.
– Fülöp! - szólal meg, mielőtt elfogyna a bátorsága. Talán ha el
tudja kezdeni, a folytatás sem lesz annyira nehéz.
Csakhogy ugyanebben a pillanatban szólal meg a férfi is.
– Erzsébet...
Aztán mindketten elhallgatnak. Szinte tapintani lehet a
félszegségüket.
– Öné az elsőbbség - mondja gálánsán Fülöp.
Erzsébet felül és az ajkába harap. Most már késő meghátrálni.
– Rendben. - Vesz egy nagy levegőt. - Gondolkoztam a
házasságról - kezdi. Érzi, hogy a hangja mennyivel magasabb a
megszokottnál. - Tudom, hogy egyszer– két– szer már
körbejártuk, és nagy általánosságban meg is beszéltük, hogy
milyen lehet házasságban élni.
Ennek aztán semmi köze nincs ahhoz a meggyőző beszédhez,
amellyel készült, gondolja Erzsébet beletörődőén. Nyel egy
nagyot, megköszörüli a torkát és újra belevág, mert ha nem ezt
teszi, akkor nem fog a végére érni soha.
– Akkor nem tűnt sietősnek a dolog, és most sem az. Csak...
nos... arról van szó, hogy kész vagyok átlépni az életem
következő fázisába, és ezt az új szakaszt... szeretném megosztani
valakivel. Olyasvalakivel, aki megérti, milyen érzés királyi
sarjnak lenni.
– Én ilyen vagyok? - kérdezi Fülöp, és bár a hangja komoly, a
szeme mosolyog.
– Igen. - Erzsébet elhallgat, de aztán sietve tovább beszél,
nehogy a férfi félreértse a szavait. - Semmi olyat nem kérek
öntől, amit nem tud megadni, Fülöp. Nincsenek különleges
elvárásaim, bár... ez a házasság nyilvánvalóan nem olyan lesz,
mint másoké. - Felsóhajt, majd újra nekiveselkedik. - Nem
szükséges úgy tennie, mintha bármit érezne irántam, és én sem
fogok szerepet játszani. Mindketten tudjuk, hogy miről szól egy
királyi házasság; nem feltétlenül az érzésekről. Egyikünk sem
ostoba, és szentimentálisak sem vagyunk. De én... én úgy
gondolom, hogy jó csapatot alkotnánk mi kerten, és arra
jutottam, hogy... megkérdezem öntől... mit gondol a...
– A házasságról? - fejezi be a kérdést Fülöp, amikor Erzsébet
habozva elhallgat.
– Igen.
– Ön ajánlatot tesz nekem, Erzsébet? Megkéri a kezemet?
– Igen - mondja újra remegő hangon Erzsébet. Tessék,
kimondta. Megtette a házassági ajánlatot. Most egyetlen
teendője van: megvárni, mit válaszol Fülöp.
A férfi nem felel rögtön. Egy csapatnyi csigaforgató suhan el a
víz felett; Erzsébet figyeli, amint eltűnnek a völgyben. Végül
Fülöp mégiscsak megszólal.
– Lehetek őszinte?
Erzsébet szíve elnehezül. Nem látja ígéretesnek a helyzetet.
– Természetesen - mondja törékeny mosollyal. - Reméltem,
hogy az lesz.
– Van egy kis problémám - vallja be a férfi.
– Ó... Értem.
Fülöp megfogja a hercegnő kezét.
– Tudom, hogy a protokoll szerint önnek kell megkérnie
engem, de az a helyzet, hogy ezt én akartam megtenni. És még
most is nagyon, de nagyon szeretném megkérni a kezét.
– Ó! - Egy mosoly, egy mélyről jövő, halvány, de igazi mosoly
ragyogja be Erzsébet arcát, ahogy a férfi felé fordul. - Nem azt
mondta a papa, hogy várjon vele?
– De igen, csakhogy mi már eleget vártunk, nem gondolja?
Erzsébet heves bólogatásba kezd.
– De.
– Akkor, mivel itt teljesen egyedül vagyunk, és ez az a hely,
ahol ön nem leendő királynőnek, hanem pusztán Erzsébetnek
érzi magát, azt mondom, feledkezzünk meg a protokollról -
javasolja Fülöp. - Egyezzünk meg abban, hogy össze akarunk
házasodni, mégpedig azért, mert úgy gondoljuk, hogy
összeillünk, és hisszük, hogy működni fog a házasságunk, és
egyébként is... a pokolba a többiekkel. Lehet, hogy nem
vagyunk szeretők, de barátság fűz össze bennünket, és jó társai
lehetünk egymásnak.
– Pontosan - ért egyet Erzsébet, és magában azt kívánja, bár ő
tudta volna ilyen világosan összefoglalni a lényeget. Persze,
talán jó lenne, ha szeretők is lennének, nem csak barátok és
társak, de mi értelme van lehetetlen dolgokon rágódni? A
lényeg, hogy Fülöppel lehet. Csak ez számít.
– Ebben az esetben felejtsük el, hogy mit gondol az édesapja,
vagy miként vélekedik a kormány, azt meg még inkább, hogy
hogyan reagál majd a közvélemény - folytatja Fülöp. - Az legyen,
amit mi akarunk. - Bár már fogja, most megszorítja Erzsébet
kezét. - Hozzám jön feleségül, Erzsébet, hogy együtt nézhessünk
szembe mindennel, amit a jövő tartogat számunkra?
Erzsébet szinte beleszédül a megkönnyebbülésbe és a
boldogságba.
– Igen! - feleli mosolyogva, és összefonja az ujjait Fülöp
ujjaival. - Igen, Fülöp!
A férfi hátraveti a fejét és felkacag.
– Nos, ez jobban ment, mint gondoltam!
– Sejthette, hogy igent fogok mondani.
Fülöp ettől kijózanodik.
– Nem voltam benne biztos. Tudom, hogy nem akar csalódást
okozni az édesapjának. Nem fog nekik tetszeni, hogy így
döntöttünk.
– Ez minden, amit önmagámnak kérek - feleli halkan Erzsébet.
- Nem hinném, hogy túl sok lenne.
– Én sem - válaszolja Fülöp, majd a lány háta alá nyúl, és
elfekteti a kövön. - És most, hogy megállapodtunk,
megcsókolhatom?
Erzsébet csendesen elneveti magát, és a férfi vállára csúsztatja
a kezét.
– Reméltem, hogy megkérdezi.
 Huszonnyolcadik fejezet

Mesébe illő a délelőtt. Olyan, amire Erzsébet élete végéig

emlékezni fog. Legalábbis ezt mondja magának. Amikor nehéz
dolgokkal kell megbirkóznia, mindig ennek a napnak az emléke
fog az eszébe jutni: a lágy szellő, ami épp elég ahhoz, hogy távol
tartsa a szúnyogokat és felborzolja kicsit a hajukat; a párját hívó
póling; az őrt álló hegyek.
És a mellette elnyúló Fülöp. A keze melege az ujjai körül, a
nevetéskor elmélyülő ráncok a szeme sarkában. A szája.
Legfőképpen az. Ha az érzésekre gondol, amiket a férfi csókjai
ébresztenek benne, vagy ha csak megérinti, remegni kezd még a
gyomra is. Fura érzés. Félig izgalmas, félig illékony, olyasmi,
mintha csuromvizesen feküdne a napon, és a nyalábokban
érkező meleg sugarak a legrejtettebb zugait is átjárnák, lüktető
boldogságot hagyva maguk után.
Nem fog nekik tetszeni, figyelmeztette Fülöp, és bár Erzsébet
tudja, hogy igaza van, nem akar az előttük álló nehézségekkel
foglalkozni. Még nem.
Ott ülnek a tó mellett egymásnak támaszkodva, beszélgetve,
úgy, ahogy még sohasem voltak képesek beszélni egymással.
Mert mostanra minden megváltozott.
Szeretném megkérni a kezét.
Fülöp őt akarja, Erzsébetet. Senki mást.
Bár nem mondják ki, egyetértenek abban, hogy nem beszélnek
a jövőről. Még minden túl bizonytalan, így inkább a múltról
beszélgetnek. Például arról, amikor azon a látogatáson
találkoztak a Királyi Haditengerészeti Akadémián, még a
háború előtt.
– Felvágósnak gondoltalak - vallja be Erzsébet huncut
mosollyal.
– Nem tehetek róla, hogy annyira jó vagyok krokettben - vágja
rá Fülöp. - Valid be, már akkor mély benyomást tettem rád.
– Csak arra emlékszem, hogy mennyire mohó voltál.
 Fülöp elvigyorodik, majd összekulcsolja a kezét a tarkóján és
hátradől.
– Mikor szembesültél először azzal, hogy más életed lesz, mint
a kor társaidnak? - kérdezi Fülöp, és kényelmesebb helyzetbe
tolja a vállát. - Az édesapád koronázásakor?
Erzsébet a felhúzott térdére fekteti az arcát és elgondolkozik a
kérdésen.
– Már korábban - mondja végül. - Elvittek a Westminster
Hallba, a felravatalozott nagyapám nyilvános búcsúztatására.
Szörnyűséges este volt. Sötét, esős, fog– csikorgatóan hideg.
Erzsébet fekete kabátot viselt az alkalomra és új, fekete
bársonyból készült skót sapkát. Emlékszik, megsimogatta, mert
annyira puhának találta, és csak azután tette fel. Bobo rögtön ott
termett mellette, és megfelelő szögbe igazította a hanyagul
felcsapott fejfedőt.
– Emlékszem, ahogy az autó lassan araszolt az emberek
végtelen hosszúnak tűnő, hatalmas kígyóhoz hasonlító, néma
oszlopa mellett - meséli. - Megkérdeztem a mamától, hogy miért
vannak ott, mire azt felelte, hogy le akarják róni a tiszteletüket
Anglia Nagypapája előtt.
A hatalmas középkori terem sötét torokként ásított előttük,
amikor megálltak a bejáratnál, hogy a szemük hozzászokhasson
a félhomályhoz. A sötétségen csak a gyertyák enyhítettek
valamelyest. A nagyapja nemzeti lobogóval bevont koporsóját
egy emelvényen helyezték el, és a csend, amely körülölelte,
olyan volt, mint egy vastag takaró. Erzsébet tisztán emlékszik rá,
mennyire örült, hogy foghatja az anyja kezét. Más dolgok is
eszébe jutnak: a lépteik hangja a kőpadlón; az emelvény körül
elhelyezett tengernyi virág nedves, fullasztó illata.
– A koporsó egy pódiumon volt - folytatja. - Az egyik sarkán ott
állt a papa, a többin pedig a bácsikáim.
– Virrasztottak?
Erzsébet bólint.
– Emlékszem, milyen tökéletes csendben és
mozdulatlanságban álltak. Olyan furcsa volt. David bácsira
pillantottam, és nem hittem a szememnek. Máskor egy percig
sem bírt nyugton maradni. Vagy a vállát vonogatta, vagy a
szemöldökét húzta fel, vagy cigarettára gyújtott, vagy
mosolygott... Margit és én imádtuk, amikor játszott velünk.
Nagyon vicces és kedves tudott lenni. - Erzsébet nagyot nyel;
emlékeztetnie kell magát, hogy a bácsikája nemkívánatos
személy a családjában, a szülei szemében mindenképp. -
Nagyon természetellenesnek tűnt számomra, hogy meg sem
mozdult. Még a szeme sem rebbent. Pedig egyenesen ránéztem.
– Szomorú voltál? - kérdezi némi hallgatás után Fülöp.
– Nem hiszem, hogy felfogtam volna, hogy tényleg a
nagypapám fekszik a koporsóban, így nem sírtam. - Egyébként
sem engedték volna meg neki, hogy sírjon.
– De amikor meghalt, akkor szomorú voltam, igen. Csodálatos
nagypapa volt. Négykézlábra állt, úgy játszott velem. -
Szomorkás mosolyra húzódik a szája. - Volt egy Charlotte nevű
papagája, és tőle kaptam az első pónimat, Peggyt. Tudom, hogy
a papa ijesztőnek találta néha az apját, de bennem meg sem
fordult, hogy az lenne.
– Biztos vagyok benne, hogy én is féltem volna tőle.
– Te? - Erzsébet Fülöp felé fordítja a fejét. - Kétlem. Nem
tudom elképzelni, hogy bárki meg tudna félemlíteni. Olyan
magabiztos vagy. Még sohasem láttam, hogy megijedtél volna
bármitől.
– Mert nem láttál remegni Mária királyné előtt – mondja
Fülöp.
Erzsébet felkacag.
– A nagyi inkább csak ugat, de nem harap. Egy kicsit merev, de
igazából nagyon aranyos.
– Egy kicsit merev? - Fülöp hitetlenkedő arccal felül.
– A Déli– sark meg kicsit hideg, gondolom - mormogja
kelletlenül.
Erzsébet ismét elneveti magát, és a vállával meglöki Fülöp
vállát.
– Most te jössz. Benned mikor tudatosult, hogy herceg vagy, és
ennélfogva nem vagy hasonló senki máshoz?
A férfi nem válaszol rögtön.
 – Én könnyebb helyzetben voltam - mondja végül. – Talán csak
annyi, hogy szemben az iskolatársaimmal, nem volt
vezetéknevem, de ha ettől eltekintünk, én azt hiszem... olyan
vagyok, mint bárki más.
Erzsébet vidámságára árnyék vetül.
– Ugye tudod, hogy ez meg fog változni?
– Tudom - feleli Fülöp. Megfogja Erzsébet állát, hogy a lány a
szemébe nézzen. - Erzsébet, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Teljesen biztos.
Fülöp leugrik a szikláról, a mosolyában valami hanyag
nemtörődömség bujkál.
– Akkor menjünk, és nézzünk szembe velük. - Felnyújtja a
kezét, hogy lesegítse a lányt. - Nagy nyomás fog nehezedni ránk,
de ha elég kitartók vagyunk, elérjük, amit akarunk.
Erzsébet lesöpri a szoknyájáról a rátapadt mohát, majd felnéz
Fülöpre, és elmosolyodik.
– Igen - mondja meggyőződéssel. - Mostantól ketten fogunk
szembeszállni velük.
Erzsébet az ablak mellett áll a szalonban, mit sem látva a
pompás hegyekből, és a gyöngysorát tekergeti.
Amint visszaértek, Fülöp arra kérte a királyt, hogy fogadja, így
most odabenn van az apjánál.
– Talán nekem is veled kellene mennem - vetette fel Erzsébet,
amikor megjött az üzenet, hogy a király fogadja Fülöpöt. - Nem
fog örülni, hogy a kérése ellenében cselekedtél.
Mindenki előtt ismertek a király néha teljesen váratlan
dührohamai, de Fülöp nem tűnt idegesnek a rá váró beszélgetés
miatt.
– Egyedül kell odaállnom az édesapád elé - felelte.
– így helyes. így sem tart túl nagyra, de ha a szoknyád mögé
bújva jelennék meg nála, még kevesebbet gondolna felőlem.
Erzsébet szokása szerint harapdálni kezdte a száját.
– Nagyon dühös lesz.
– Hadd legyen. - Fülöp mindössze ennyit mondott, mielőtt
kiment. - Bármennyire is szeretné, nem haraphatja le a fejem. -
Gyorsan körbepillantott, hogy egyedül vannak– e, aztán
magához rántotta Erzsébetet egy rövid, de annál tüzesebb
csókra. - Csak állnunk kell a sarat. Erre gondolj.
Erzsébetet egy diszkrét köhögés arra készteti, hogy
megforduljon. Townsend repülőezredes áll az ajtóban.
– Királyi fenség! A király arra kéri, hogy csatlakozzon hozzá a
dolgozószobájában.
– Köszönöm, Peter. - Erzsébet látszólag nyugodtan követi apja
szárnysegédjét a folyosón, majd megvárja, hogy a férfi kinyissa
előtte az ajtót.
– Ő királyi fensége Erzsébet királyi hercegnő, felség - jelenti be
a repülőezredes, majd hátralép, és becsukja maga mögött az
ajtót.
A király az íróasztala mögött ül, az arca nem is lehetne
haragosabb, de Fülöp feláll az érkezésére, halványan
rámosolyog és rákacsint.
– Ü–ülj le, Lilibet - mondja az apja. A dadogás az ingerültség
biztos jele nála. - M– maga is - morrantja oda Fülöpnek. - Fülöp
azt m–mondta, hogy a k–kifejezett kívánságom ellenére úgy d–
döntöttetek, hogy eljegyzitek egymást.
– Igen, papa.
– Cs– csalódtam b–benned, Lilibet. Azt hi–hittem, érted a he–
helyzetet. Azt hittem, vi– világos, hogy k– kézfogóról egyelőre
szó sem lehet. - A király újabb gyilkos pillantást küld Fülöp felé.
- T–te nem hétköznapi lány vagy. N– nem há–házasodhatsz meg,
csak m–mert úgy ho–hozza a kedved. A te há–házasságod állami,
d–diplomáciai és po–politikai ügy.
Erzsébet szorosan összekulcsolja a kezét az ölében.
– Ezt értem, papa - mondja ki valahogy. - De remélem,
mindemellett kapnak némi szerepet a személyes érzelmek is.
Az apja erre mindössze egy lemondó horkantással válaszol.
– Azt... azt remélem, hogy nekem is olyan boldog lesz a
házasságom, mint a szüléimé - folytatja elszántan Erzsébet.
– Az édesanyád huszonhárom éves volt, amikor
megházasodott - csattan fel a király. - Te még csak húsz vagy. És
ő elég sok fickót megnézett magának azelőtt, hogy igent
mondott volna nekem. Többek között ebből tudtam, hogy nem
csak a királyi címem érdekli.
Fülöp mocorogni kezd a székén, de a király oda se figyel rá.
– Igen, igen, látom, hogy te most Fülöpöt akarod, de hány
húszéves nő tudja pontosan, hogy mit akar? Ha most
beleegyezésemet adom ehhez a házassághoz, aztán később
mégis meggondolnád magad, már nem tudsz kihátrálni belőle.
Erzsébet lopva Fülöpre pillant. A férfi arca kifejezéstelen, csak
az állán ugrál egy apró izom. Már annak is örülni lehet, hogy
uralkodik magán. A király most is kötekedő hangulatban van;
Erzsébet el tudja képzelni, hogy korábban nem fogta vissza
ennyire magát. Fülöpnek ennél sokkal többet el kellett tűrnie,
míg ő nem volt odabenn.
– Tudom, mit akarok - mondja halkan Erzsébet. Próbálja nem
mutatni, mennyire remeg legbelül. Általában imádattal tekint
az apjára, és az egész eddigi életét azzal töltötte, hogy a
kedvében járjon, ő a családban a jó lány, a király megbízható
jobbkeze, akire mindig lehet számítani. Legalábbis ezt szokta
neki mondani az apja. Még nem is volt rá mérges soha.
Most azonban az.
Miért nincs itt az anyja, hogy támogassa? Biztosan tudja, hogy
mi történik, tűnődik magában Erzsébet.
Úgy tűnik, ha tényleg hozzá akar menni Fülöphöz, egyedül
kell megvívnia ezt a csatát. Vagyis nem egyedül, gondolja, és
Fülöpre pillant.
Mostantól ketten fogunk szembeszállni velük. Ezt ő maga,
Erzsébet mondta.
Felszegi az állát.
– Nem fogom meggondolni magam - folytatja. - Feleségül
szeretnék menni Fülöphöz. Kérlek, papa, add az áldásodat
hozzá.
– Az á–áldásomat? - üvölti magából kikelten a király. - Amikor
m– mindketten szembeszálltok v– velem?
– Uram - szólal meg a fogát csikorgatva Fülöp, de a király egy
pillantással elhallgattatja.
 – M–már így is túl sokat beszélt, f–fiatalember. Hogy m–
merészel b–b–besétálni ide, és kö–közölni, hogy el akarja v–
venni a lányomat, amikor t–tegnap azt is m–m–meg– tiltottam,
hogy egyáltalán sz– szóba hozza az ügyet?
– Papa - szól közbe Erzsébet, mielőtt Fülöp válaszolhatna. - Én
kértem meg Fülöpöt, hogy vegyen feleségül.
– Akkor n–nemet kellett vo–volna m–m–mondania!
– Nem akartam nemet mondani. - Fülöp hűvös hangja áthatol
a király haragján, aki tehetetlenül a székébe roskad. Némán
bámul maga elé, de Erzsébet látja, hogy felszállt a szeme elől a
vörös köd, és már nem akar szétrobbanni a benne tomboló
indulattól.
– Még várni kellett volna - sóhajtja megtörtén.
– Már eddig is vártunk, papa - mondja gyengéd hangon
Erzsébet.
– De nem eleget!
Erzsébet és Fülöp egymásra néz.
– Nem fogjuk megváltoztatni az elhatározásunkat, papa. Össze
akarunk házasodni.
A király felsóhajt, megcsóválja a fejét, majd csipkedni kezdi az
orrnyergét.
– Kérlek, papa. - Erzsébet nem akar könyörögni, de tudja, hogy
minden haragja ellenére az apja nagyon szereti őt. Nem akarja,
hogy boldogtalan legyen.
És jól látja a helyzetet. A király válla előregörnyed.
– Nem úgy látom, hogy bármelyikőtök is hallgatni akarna rám
- morogja, de Erzsébet belenyugvást hall a hangjában.
Azt azonban Fülöppel együtt bölcsen teszi, hogy csendben
marad.
– Hát rendben - mondja végül nehéz szívvel a király. -
Hozzájárulok az eljegyzéshez, de... - Erzsébet köszönetre nyitja a
száját, de az apja megemeli a kezét és elhallgattatja. - De - ismétli
meg - egy ideig titokban kell maradnia. Hat hónapig nem
történhet meg a bejelentés.
– Hat hónapig! - sóhajtja csalódottan Fülöp.
 – Tekintse magát szerencsésnek, hogy a beleegyezésemet
adom - förmed rá szigorúan a király. - Beszélnem kell a
miniszterelnökkel; mit mondjak, ő sem fog örülni. Egy ilyen
lépés tovább fogja komplikálni az amúgy is bonyolult
diplomáciai kapcsolatainkat. Tehát sem bejelentés, sem gyűrű,
sem esküvői tervezgetés nincs addig, amíg engedélyt nem adok
rá. Világos?
Erzsébet látja, hogy Fülöp elkomorodik, majd bólint. Csalódás
számukra, hogy várniuk kell, de belátják, hogy ennél többet
nem tudnak elérni. És az első akadályt mégiscsak leküzdötték.
Most már elköteleződtek egymás felé.
– Igen, uram - mondja Fülöp. - Köszönöm.
– Én is köszönöm, papa - teszi hozzá Erzsébet.
A király hátradől a székében.
– Ma este az édesanyáddal és a húgoddal tartunk egy kis
ünneplést, de ez minden. - Fülöpre mutat. - Maga pedig... az lesz
a legjobb, ha holnap reggel, még mielőtt szárnyra kelne az első
pletyka, elmegy.
– De papa! - ellenkezik Erzsébet.
A király azonban nem tágít.
– Holnap. Londonban találkozhat Lilibettel, de hat hónapig
eszébe ne jusson nyilvánosságra hozni, hogy eljegyezték
egymást. Közben én megtárgyalom az ügyet a
miniszterelnökkel. Egy szót se senkinek, hallja?
– Legalább a közvetlen családomnak elmondhatom?
– kérdezi jól begyakorolt visszafogottsággal Fülöp.
A király ingerülten felsóhajt, majd kimérten bólint.
– De senki másnak - teszi hozzá figyelmeztetően. – Komolyan
gondolom. Egy szót se. Hallja?
– Igen, uram.
Fülöp Erzsébetre néz, aki néma szájmozgással elsuttog egy
sajnálomot. Mást nem nagyon tehet.
– Lilibet?
– Igen, papa. Megértettem. Egyelőre titokban tartjuk az
eljegyzésünket.
 Huszonkilencedik fejezet

London, 1946 októbere

– Dél–Afrikába? Mennyi időre?

Fülöp morcos képpel járkál fel– alá Erzsébet nappalijában.
Odakinn, a rossz hangulata sajátos visszhangjaként a dühöngő
szél felkapja, és örvényszerűen végigpörgeti a lehullott leveleket
a Maiion.
– Három hónapig leszünk távol. A terv az, hogy január végén
indulunk - mondja Erzsébet lehajtott fejjel, Susan hasát
simogatva. - A huszonegyedik születésnapomat még ott
ünnepeljük áprilisban. Papa azt mondja, amint visszaértünk,
bejelenthetjük az eljegyzést.
– A múltkor meg azt mondta, hogy hat hónapig kell várnunk.
így kilenc lesz belőle, mire hazaérsz!
– Tudom. - Erzsébeten látszik, hogy bántja a dolog, de Fülöp
túl dühös ahhoz, hogy megvigasztalja.
Nagy reményekkel, bizakodva jött el Balmoralból. Az, hogy a
király nem lelkesedett az eljegyzésükért, szálka volt a szemében,
de mindent összevetve elégedett volt a helyzet alakulásával.
Erzsébet házassági ajánlata külön jutalom volt Fülöp számára, a
házassághoz való gyakorlatias hozzáállása pedig őszinte
megkönnyebbüléssel töltötte el. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem
vár el émelyítően szentimentális megnyilvánulásokat,
ugyanakkor természetéből fakadó báját és az ártatlanságát
Fülöp megindítónak találta.
Igaz, az ő lelkesedése is megingott párszor, de most, hogy
elkötelezte magát, Fülöp nem tud olyan okot mondani, ami
miatt ne lenne sikeres a házasságuk. Ezzel együtt
kétségbeejtőnek találja, hogy nem élvezheti ki a diadalát. Nem
elég, hogy a király csak hosszú huzavona után egyezett bele az
eljegyzésbe, de titoktartást követelt. Fülöp természetesen nem
veszi be az athéni politikai helyzet miatt érzett aggodalmát.
Mikor érdekelte a briteket, hogy mi folyik Görögországban?
Nem, a királyi pár abban reménykedik, hogy Erzsébet
meggondolja magát vele kapcsolatban.
Eközben ahelyett, hogy szétkürtölné a világban a hírt,
folytatnia kell azt az abszurd színjátékot, mely szerint neki és
Erzsébetnek semmi köze sincs egymáshoz. Nem mintha ott
akarna lógni a nyakán, bolondot csinálva magából, ezt Fülöp
számtalanszor elmondja magának, de Erzsébet most már hozzá
tartozik, és igenis dühítő, hogy ezt nem mutathatják ki. Ó, azt
megengedik, hogy elvigye színházba vagy alkalmanként
kiautózhat vele a Richmond Parkba, de ő bármikor háttérbe
szorulhat, és ilyenkor tehetetlenül végig kell néznie, hogy a
titkos menyasszonyát az egyik hűséges testőre kíséri el egy
étterembe vagy egy divatos klubba.
– Sokkal szívesebben lennék veled - biztosította Erzsébet,
amikor október elején visszatért Balmoralból. – Bár te is ott
maradhattál volna Skóciában! - tette hozzá vágyakozva. -
Minden más volt nélküled.
– Megbocsátott már az apád? - kérdezte Fülöp, mire Erzsébet
egy grimasszal válaszolt.
– Nem igazán. Tajtékzott, amikor az a görög lap arról
értekezett, hogy az eljegyzésünk bejelentése csak idő kérdése.
– Ahhoz nekem nem volt semmi közöm. - A király már
megjáratta vele a hadak útját emiatt. - Csak az anyámnak
szóltam a dologról, meg Dickie bácsinak, aki elég nagy
pletykafészek, de tudja, milyen fontos, hogy jelen helyzetben a
király oldalán álljon, ami meg az anyámat illeti... őt sokkal
jobban érdekli a vallásos rend, amelyikbe beállt. Ha engem
kérdezel, György bácsi lehetett az, aki megengedett magának
egy kis ábrándozást.
A király természetesen azonnal utasította Tommy Lascellest,
hogy cáfolja a hírt.
Erre most azzal állnak elő, hogy három hónapra elviszik
Erzsébetet Dél– Afrikába!
– Még mindig abban bízik, hogy nem fog megtörténni - tör ki
Fülöpből a keserűség. Erzsébet felkapja a fejét.
 – Meg fog történni, Fülöp. Csak állnunk kell a sarat.
– Muszáj elmenned velük?
– Én is feltettem a papának ugyanezt a kérdést, és igen.
Ragaszkodik hozzá, hogy mind a négyen menjünk. A háború
miatt évek óta nem volt lehetőségünk arra, hogy az egész család
részt vegyen a királyi látogatásokon, és a papa ragaszkodik
hozzá, hogy együtt legyünk.
– Vagy inkább ahhoz, hogy elválasszon minket egymástól -
feleli morózus képpel Fülöp.
Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy mit tervez a király. Főúri
szórakozásban akarja részesíteni Erzsébetet, és új, izgalmas
élményeket akar neki nyújtani. Azt reméli, hogy a távolság
kiveri majd a fejéből Fülöpöt.
– Azt akarják, hogy meggondold magad.
Erzsébet még egyszer megsimítja a kutyát, aztán feláll. Nem
nagyon szokta demonstrálni az érzéseit, de most Fülöp karjára
teszi a kezét.
– Erre nem fog sor kerülni, Fülöp. Megígérem.
A férfi a lány kezére teszi a kezét.
– Hosszú három hónap elé nézünk.
De most is csak annyit tehet, hogy erőt vesz magán, és
megpróbál alkalmazkodni a helyzethez. Erzsébetnek a király
lányaként be kell töltenie a huszonötödik évét ahhoz, hogy a
házasságához ne legyen szüksége az apja jóváhagyására. Ha nem
vigyáznak, könnyen találhatják magukat olyan helyzetben,
hogy még öt évet várniuk kell, gondolja Fülöp elkeseredetten.
Biztos abban, hogy a király örömmel állítaná őket egy ilyen
próba elé.
Fülöp nem téved: a király valóban megragad minden
lehetőséget arra, hogy távol tartsa őket egymástól. Miután
Patrícia Mountbatten és John Barbourne esküvőjén fotó készült
róluk, amint Erzsébettel egymás szemébe néznek, Erzsébet és
Fülöp képe szinte minden újságba bekerült, izzó haragra
lobbantva a királyt.
– Azt gondoltam, hogy aktív haditengerészeti tisztként ismeri
a titok szó jelentését - támad Fülöpnek, és olyan erővel bök rá a
sértő képre, hogy a papír majdnem kilyukad az ujja alatt. - Miért
nem küldött mindjárt egy meghívót az újságoknak, hogy első
kézből kapjanak morzsákat a lehetséges eljegyzésről? - Ha a
pillantással ölni lehetne, Fülöp már nem élne.
– Épp csak egymásra pillantottunk - védekezik Fülöp, de össze
kell szorítania az ajkát, hogy el ne veszítse a fejét.
A királynak nincsenek ilyen gátlásai.
– Hát ne nézegesse a lányomat! Utasítottam Tommyt, hogy
tagadjon mindent, és addig nem találkozhatnak, amíg ez a
pletyka el nem csitul. Világosan fogalmaztam?
Így hát Fülöpnek vissza kell vonulnia Corshambe, ahol egy
dermesztőén hideg katonai barakkban tölti a hetet, és csak
hétvégére mehet vissza a nagyanyja szegényes lakosztályába a
Kensington– palotába. A Buckingham– palotába azonban be
sem teheti a lábát; már nem vacsorázhat együtt Erzsébettel, és
nem is kísérheti el sehová.
A helyzet megalázó. Az igazságtalanságból táplálkozó
keserűség egész télen rágja Fülöpöt, és még elviselhetetlenebbé
teszi az amúgy is fogcsikorgató hideget.
Később a király kissé megenyhül, így Fülöp legalább a
karácsonyt együtt töltheti Erzsébettel és a királyi családdal
Sandringhamben. Ez határozott engedmény, időnként mégis
úgy érzi, hogy csak egy célból hívták oda: hogy az orra alá
dugják a kívülállóságát. Margittal továbbra is remekül kijön, bár
többnyire csupán ostoba játékokat játszanak, amiket Fülöp csak
nagy szemforgatásokkal tud elviselni. A király ellenségessége
fikarcnyit sem enged, és bár a királyné szemtől szemben
barátságos vele, a háta mögött csak a hunként emlegeti. Mint
Fülöp megtudta, ezt a megszólítást a királyné fivérének, David
Bowes–Lyonnek köszönheti, aki feladatának tekinti, hogy Fülöp
rosszul érezze magát. Bár korábban volt rá példa, hogy Fülöp
elbizonytalanodott, a királyi család mostani viselkedése csak
még makacsabbá teszi, ö aztán nem fog meghátrálni.
De legalább ott van Erzsébet.
Fülöp összeszorítja a száját, és nem hajlandó törődni
semmivel. Erzsébet hozzá akar férjhez menni, és nem máshoz, ő
lesz az, aki utoljára nevet. Érdekli is őt az a sok elavult udvari
rituálé meg a nyomasztó hajbókolás, ami, ő legalábbis úgy érzi,
V. György óta semmit sem változott. VII. Eduárd volt az
egyetlen, akik tudta, mi fán terem a jókedv. A király körül
sürgölődő udvaroncok egyikének sem tűnik fel, hogy már nem a
tizenkilencedik században él, hanem a huszadik felét is maguk
mögött hagyták, és hatalmasat fordult a világ. Lehet, hogy a
király szeretne visszatérni a háború előtti évekhez, az ország
népe már előrenéz. Ennek biztos jele volt egy évvel korábban a
munkáspárti győzelem a választásokon, de az udvarban ez
senkinek sem ütött szöget a fejébe. Mind a múltról papolnak,
gondolja Fülöp türelmetlenül, pedig a jövőt kellene építeniük.
A király kitart amellett, hogy Erzsébetnek el kell mennie Dél–
Afrikába. A szülők nyilván azért hívták meg őt karácsonyra,
mert a lányuk kedvében akartak járni, de feltételül szabták,
hogy nem emel több kifogást az utazás ellen. Fülöp akkor sem
lenne meglepődve, ha az egész utazás egyetlen célja az lenne,
hogy kettejük közé éket verjenek, és a lehető leghosszabb ideig
távol tartsák egymástól őket. A gondolat keserűséggel tölti el.
Az indulást február elsejére tűzték ki. Január huszon–
harmadikán hatalmas hópelyhek kezdenek hullani a vasszürke
égből. Először csak ritkán, de ahogy leesik a hőmérséklet, egyre
sűrűbbé válik a hóesés, és a feltámadó szél nagy hótorlaszokat
építve sötét foltokkal adja át a múltnak a fehér takaróval bevont
táj szépségét. A vonatok a síneken rekednek, az autók
csúszkálnak a jeges úttesten. Az áramszolgáltatás zavarai
sötétségre ítélik a városokat, az üzemanyaghiány miatt leállásra
kényszerülnek a gyárak, és egyre több munkást bocsátanak el. A
corshami barakk annyira hideg, hogy Fülöp lefekvés előtt
felveszi a nagykabátját és a fejére húzza a símaszkot. A
vízvezetékek befagytak, így nem lehet fürödni, és az egymáshoz
zsúfolódó testek szaga lassan elviselhetetlenné válik.
A dermesztő hideg szorításában maga a király is felteszi a
kérdést, hogy nekivághatnak– e a tervezett útnak. Erzsébet,
ahogy a levelében írja, titokban azt reméli, hogy elhalasztják.
Nem nézne ki jól, ha a királyi család melegebb tájak felé
indulna, amikor az országot térdre kényszeríti a sohasem
tapasztalt hideg.
De az utazás fő célja a Nemzetközösség megünneplése lenne,
és egyben köszönetnyilvánítás Dél–Afrika felé az ország háborús
szolgálataiért. A királyt, bár továbbra is vonakodik, meggyőzik,
hogy halasztásról szó sem lehet, bár Erzsébet is egyre erősebb
kétségek közt hagyja, hogy méretet vegyenek róla a nyári
ruhákhoz.
A helyzet akkor válik a legrosszabbá, amikor a király nem
engedi Fülöpöt a HMS Vanguard fedélzetére, hogy elbúcsúzzon
a királyi családtól.
– Csak táptalajt adnánk vele a további pletykákhoz - indokolja
a döntését szűkszavúan, és még Erzsébet tiltakozása sem tudja
meglágyítani a szívét. - Korábban kell elköszönnötök egymástól.
Fülöp aligha nyomulhat fel erővel a hajóra. A büszkeségére,
amelybe a király már sokszorosan beletaposott, újabb csapást
mérnek, és ez a padlóra viszi ugyan, de a kiütés, győzködi
magát, még messze van. Most már nem fog lemondani
Erzsébetről.
 Harmincadik fejezet

Portsmouth, 1947. február 1.

A havas eső jeges cseppjei tűként szurkálják Erzsébet arcát, aki

szorosan összeszorítja a szemét a csípős fájdalom ellen,
miközben a HMS Vanguard távolodni kezd a rakparttól. A világ
teljesen egyszínűvé változott: szürke a tenger, szürke az ég,
szürke a hajó, bár a fémrészekre fehér jégvirágokat rajzol a
zimankós hideg. Csupán a főárbócon csapkodó királyi zászló
visz némi változatosságot az egyhangúságba a jól ismert piros,
arany és kék színeivel, a fekvő és ágaskodó oroszlánokkal, az
aranyhárfával. Erzsébet elszántan mosolyog, bár már a foga is fáj
a jeges szélben, ami még a kabátja alá is belopakodik, mégis
visszafogja a remegését. Ha ő fázik, mit érezhetnek a nála sokkal
idősebb, vigyázzban álló tengerészek vagy azok az emberek,
akik a cudar idő ellenére kijöttek, és most kesztyű és
szőrmegallér nélkül intenek búcsút a királyi családnak?
– Hiányozni fogsz - mondta neki Fülöp, amikor a papa
engedélyével eljött elbúcsúzni a palotába. Ugyanakkor mintha
maga is meglepődött volna azon, hogy ezt mondja. Mintha nem
is gondolta volna komolyan.
– Írsz majd nekem? - kérdezte Erzsébet majdhogynem
szenvedélyesen, mire Fülöp megragadta mindkét kezét, hogy
megnyugtassa.
– Persze, Erzsébet. Persze hogy írok.
És most már semmit sem tehet. Nehéz osztania Margit
lelkesedését, amikor végre elhagyhatják a fedélzetet, és
elmennek megkeresni a tengernagyi lakosztályt, amelyet
átalakítottak a számukra.
– Külön kabinjaink vannak! - lelkendezik Margit, r És nézd
csak azt a nappali kabint! - Kényelmes kanapék és székek
vannak benne, lakkozott faasztalok, a falakat Londont ábrázoló
nyomatok díszítik. - Majdnem olyan, mintha otthon lennénk! -
teszi hozzá, repesve az izgalomtól.
– Eltekintve attól az apróságtól, hogy ez a kabin a mami
nappalijának a negyedét sem tenné ki a palotában?
– Attól még kényelmes - mondja Margit, és továbbindul a
kabinjaik felé. Erzsébetéhez érve betolja az ajtót, kipillant a
hajóablakon és elveti magát az ágyon. - Szerintem iszonyú jó
lesz! Alig vártam, hogy magunk mögött hagyjuk ezt az ocsmány
telet.
Erzsébet nyugtalanul körbejárja a kabinját, és megérinti, ami
mellett elhalad. Bobo is velük utazik, és már mindent ki is
pakolt. Fülöp fényképét egy apró komód tetejére tette. Erzsébet
most a kezébe veszi, és hosszan elnézi az arc hűvös vonásait, a
hűvös pillantást és a hűvös szájat. Közben a hajómotor zúgását
hallgatja, és figyeli, ahogy a lába alatt megremeg a padló. Az
orrába benyomul a friss festék szaga. Olyan kombináció ez,
amitől émelyegni kezd.
– Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mennünk.
– Már miért ne mennénk? - kérdezi méltatlankodva Margit.
– Nem olvastad a híreket? - Erzsébet felnéz a fényképről és a
húgára pillant. - Arról cikkeznek, hogy az idei tél még a
háborúnál is rosszabb lesz. Rád nem volt hatással a
fűtőanyaghiány, Margit, de emberek milliói fekszenek le
naponta meleg étel nélkül, mert nincs mivel főzniük. Fáznak,
mert fűteni sem tudnak. A szén nem jut el a gyárakba, így azok
bezárnak, és elbocsátják a munkásaikat. Mindenki didereg és
fáradt, éhes és kétségbeesett, és senki nem látja még a kiutat.
Eközben mi három hónapra áttelepülünk a világ napos oldalára.
Kicsit sem érzed kínosnak?
Margit lebiggyeszti a száját.
– Muszáj mindig ilyen kötelességtudónak lenned, Lil? Nem
unod néha? Értem én, hogy nehéz, mondhatni, szörnyű a
helyzet, de min változtatna, ha itthon maradnánk, és a
Buckingham– palotában ugyanúgy dideregnénk, mint bárki
más? Ezenkívül a papa szerint a kormány akarja, hogy Dél–
Afrikába menjünk, kifejezni a támogatásunkat a birodalom
országai iránt, vagy tudom is én, miért. A lényeg, hogy pontosan
azt tesszük, amire megkértek bennünket. És ha már el kell
mennünk, akár jól is érezhetjük magunkat. - Margit teljes
kényelembe helyezi magát Erzsébet párnái között. - Csak azért
duzzogsz, mert egy darabig nem találkozhatsz Fülöppel.
– Egy darabig?! Három hónapig leszünk távol!
– Az nem olyan hosszú idő.
– De az, ha szerelmes vagy - suttogja Erzsébet.
Margit felvonja a szemöldökét.
– Te szerelmes vagy Fülöpbe?
– Igen. Az vagyok.
– Ezt senki sem látja rajtatok. Olyan hűvösen viselkedsz vele.
Hűvösen? Erzsébet arra a forróságra gondol, amely
minduntalan tombolni kezd benne, ha csak Fülöp szájára
pillant, vagy a bizsergető melegségre, amely egyetlen érintése
nyomán átjárja tetőtől talpig.
Margit azt szeretné, hogy lámpaoszlopokat táncoljon körbe és
virágszirmokkal szórja tele a mezőt, miközben énekelve
szaladgál a hullámzó fűben. Azt szeretné, ha Fülöp nyakába
csimpaszkodna, és csókzáporral biztosítaná arról, hogy szereti.
De Erzsébet ezt nem tudja megtenni. Az érzései Fülöp iránt
annyira erősek, hogy csak egy módon tudja kontrollálni őket.
Úgy, hogy hűvösnek, nyugodtnak mutatja magát. De már így is
attól retteg, hogy egyszer csak túlcsordulnak az érzelmei, és
akkor ő sebezhetővé és nevetségessé válik.
Nem akarja, hogy szaftos spekulációk kezdjenek keringeni
róla, és mindenki az ő életén csámcsogjon.
Nem akarja, hogy Fülöp hátat fordítson neki.
Ez utóbbi lenne a legrosszabb. Mindig annyira vigyázott, hogy
a férfi ne kerüljön kínos helyzetbe. Ha megtudja, hogy milyen
mély érzéseket táplál iránta Erzsébet, esetleg megbánhatja, hogy
feleségül kérte. Erzsébet ettől retteg. Még így is, hogy
megállapodtak egymással. Mindketten nyilvánvalóvá tették,
hogy mit gondolnak a dologról. Azt is, hogy a házasságuk nem
lesz szerelmi házasság. Látta a megkönnyebbülést Fülöp
szemében, amikor azt ígérte neki, hogy az érzelmek
tekintetében nem lesznek követelései.
Nagyon óvatosan visszateszi Fülöp fényképét a komódra, a
lecsúszás megelőzését szolgáló perem mögé. A havas eső fehér
örvényként gomolyog a hajóablak mögött.
– Fülöpnek és nekem nincs szándékunkban kiteregetni, hogy
mit érzünk egymás iránt - mondja a húgának.
– Értem én. A lényeg, hogy ti ketten tudjátok - feleli kétkedve
Margit. - Kedvelem Fülöpöt, de szerintem néha lekezelően
bánik veled. És nem én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette.
Nem így viselkedik egy fülig szerelmes férfi. Nem tudom
elképzelni például, hogy édes csacskaságokat suttogjon a
füledbe.
Ezt Erzsébet sem tudja.
– Én örülök annak, hogy nem akar látványosan kisajátítani -
mondja végül. - Utálnám, ha örökké a nyakamban lógna. Vagy
legalábbis kínosan érintene.
– Azért remélem, hogy zárt ajtók mögött kicsit nagyobb
figyelemben részesít.
Erzsébet nem néz a testvérére. Megigazítja a fényképet, és egy
pillanatig elidőz Fülöp arcán. Egészen pontosan a száján. Hogy
magyarázhatná el Margitnak azt a sötét érzelmi zűrzavart, amely
egy pillanat alatt kialakul benne Fülöp közelében? Vágy és
várakozás, idegesség és félelem, bűntudat és diadalittasság
keveredik benne, ami ingerlékennyé teszi és elbizonytalanítja
minden vonatkozásban, kivéve egyetlenegy dolgot: azt, hogy
szereti a férfit.
És ő ebbe kapaszkodik.
Tudja, hogy Fülöpöt sokan arrogánsnak látják. Indulatos és
türelmetlen, és ki nem állhatja a képmutatást meg a
rangkórságot. És igen, néha lekezelő tud lenni. Figyelmesnek
sem nevezné, de cukkolja őt, vitatkozik vele, és mindig
pontosan azt mondja, amit gondol. Ha nem is szerelmes belé, az
biztos, hogy kedveli, és inkább nőként bánik vele, mint
hercegnőként. És ez elég Erzsébetnek.
 – Boldogok vagyunk - mondja Margitnak, de a hangját kínosan
védekezőnek érzi. - Vagyis azok lennénk, ha a papa engedné,
hogy összeházasodjunk.
– Ha visszajövünk Dél– Afrikából, nem fog tovább ellenkezni -
válaszolja Margit megnyugtató hangon. Erzsébet felsóhajt, és
mielőtt elfordulna tőle, még egyszer megérinti a fényképet.
– Remélem, igazad lesz.
Ahogy a HMS Vanguard kisiklik az Atlanti– óceánra,
felerősödnek a hullámok, és még brutálisabbá válik a szél.
Süvítve csapkodja az ablakokat, havas esővel hinti be a
fedélzetet, a felkorbácsolt hullámok ide– oda dobálják a hajót.
Még a Vizcayai– öbölnél sem járnak, de Erzsébetet már
tengeribetegség gyötri. Az ágyán fekszik, és Fülöp fényképét
nézi mereven. Arra gondol, ha meghal, sohasem látják viszont
egymást. A rosszulléte azonban annyira felerősödik időnként,
hogy nem is bánná, ha meghalna.
Margit nem igazán segít rajta. Néha bekukkant a kabinjába, és
megkérdezi, hogy jobban van– e.
– Mindenki pocsékul van - közli – , kivéve Petert meg engem.
– Petert mondtál?
– Igen, azt. Petert. - Margit értetlenül bámul a nővérére. - Egek,
te tényleg rosszul vagy, ha még Peterre sem emlékszel. A papa
szárnysegédjéről van szó, az isten szerelmére!
– Brrr... - Erzsébet csak ennyit bír kinyögni.
– Peterrel felmentünk a fedélzetre - csacsog tovább Margit. -
Már nem olyan rossz a helyzet, mint volt. Amikor először
odafenn jártunk, belé kellett kapaszkodnom, hogy el ne vigyen
a szél, de ettől eltekintve klassz volt. Aztán, mivel mindketten
éhesek voltunk, Peter megkérdezte, kaphatnánk– e valami
ennivalót, és a szakács a leg– ízletesebb pásztorpitét tette... -
Elhallgat, amikor látja, hogy Erzsébet odainti magához. - Mi a
baj, Lil?
– Utállak, Margit - mondja Erzsébet gyenge hangon, de tisztán
érthetően. - Hagyj magamra, légy szíves.
Margit nevetve kitáncol a kabinból, Erzsébet pedig a fal felé
fordul, és keserves nyögések közepette átadja magát a
rosszullétnek.

Két nap telik el, mire Erzsébet fel tud ülni, három, mire remegő
lábakkal el tudja hagyni a kabint. Olyan, mintha egy új,
ismeretlen világba lépne ki. A szél elállt, a tenger lecsillapodott,
a nap csillámokkal szórja tele a végeláthatatlan víztükröt.
Bármerre néz, csak a fényben fürdő végtelent látja.
A korlát mellett áll, mélyen beszívja a levegőt, és hagyja, hogy
ámulatba ejtse az óceán ereje. A Vanguard kitartó pöfögését
hallgatja, és élvezi, ahogy a könnyű szellő belekap a hajába. Még
a lelke is felvidul tőle. Alig tudja felidézni, milyen volt a háború
előtt. Oly régen élnek ebben a sivár, kietlen világban, ahol
minden szürke, még a fények is tompák, és a szürke napokat
még szürkébbekre festi az örökös eső. Mindennel spórolni kell,
még a Buckingham– palotában is. Ez a sok fény és csillogás
olyan, mint a szépen becsomagolt ajándék. Erzsébet úgy érzi,
mintha rabságból szabadult volna. Még jobban belekapaszkodik
a korlába, mintha attól tartana, hogy egyébként elsodorja a víz.
Vajon Fülöp is így érezhette magát a hajója fedélzetén? Neki is
ugyanígy kitágult a szíve, a tüdeje? Nem csoda, ha annyira
unalmasnak és kevésnek találja a corshami tanítást. Nem csoda,
ha nem bírja elviselni a nyakkendő szorítását és az udvar
áporodottan ósdi elvárásait.
Lassan az egész királyi háztartás felmerészkedik a fedélzetre;
úgy tűnik, mindenkinek megnyugodott a gyomra, és szilárdan
állnak a lábukon. Erzsébet egy egész napot tölt odafenn. Egy
napozószéken üldögél és áhítattal nézi a tengert: nem tud
betelni a csillámló víztükörrel és az óceán egymást kergető
hullámaival. Hiányzik neki Fülöp, de már nem szomorítja el,
hogy itt van, annyira lenyűgözi a természet szeme előtt
megnyilvánuló ereje. Még sohasem érezte magát ennyire
jelentéktelennek, ugyanakkor mégis oldottnak. És sohasem
látott még ilyen végtelen horizontot, amely, úgy érzi, teljesen
más emberré teszi.
Van valami, amire egyáltalán nem számított. Itt tényleg el tud
engedni mindent. Még a felelősség is semmivé foszlik a végtelen
csillogásban. A Vanguard fedélzetén átélt elszigeteltségben még
azt is megengedi magának, hogy megfeledkezzen az otthoniakat
sújtó, cudar télről. Megfeledkezik a görög politikai helyzetből
adódó frusztrációról és az apja megalkuvást nem tűrő
magatartásáról. Fülöpről persze nem feledkezik meg, de most
már nem fájlalja annyira a hiányát. Van valami egészen
különleges abban, hogy kint van az óceán közepén: tudja, hogy
semmi olyat nem tehet és nem is mondhat, ami befolyásolná az
otthoni helyzetet, és ez az utazás végéig így marad.
Ez is a szabadság egyik formája.
A világot a szülei, a húga és egy tízfős személyzet jelentik. Meg
persze a tisztek és a matrózok. Senki sem figyeli, senki sem
integet oda neki és senki nem tesz fel jó hangosan tolakodó
kérdéseket. Legnagyobb meglepetésére Erzsébet rájön arra,
hogy Margitnak igaza van: akár élvezetes is lehet ez a három hét
a tengeren.
És Erzsébet élvezi is minden pillanatát. Margittal ostoba
játékokat játszanak, amibe gyakran a fiatal tisztek is beszállnak.
Karikadobó, tollaslabda és céllövő versenyeken vesznek részt.
Amikor elérik a déli féltekét, együtt ünnepelnek a legénységgel
az ilyenkor szokásos ceremónián. Erzsébet a levelében beszámol
Fülöpnek arról, hogy a legénység parókát és szoknyát viselt az
eseményen, és hogy vízbe mártották azokat, akik még sohasem
lépték át az Egyenlítőt. Még azt is megírja, hogy ő és Margit
csalódott, mert csak egészen szelíd beavatáson kellett átesniük.

A többieket megmártották a medencében és különféle

próbákat
kellett kiállniuk, ezzel szemben nekünk csak azt kellett
eltűrnünk, hogy nagy pamacsokkal iszonyú mennyiségű
púdert paskoljanak szét az arcunkon. Biztosra veszem, ha te
itt vagy, fel kellett volna másznunk a megolajozott
árbócrúdra, vagy addig kellett volna párnával ütlegelnünk
egymást, míg bele nem pottyanunk legalább a medencébe.
 Harmincegyedik fejezet

Dél–Afrika, 1947 februárja

A Vanguard egy friss februári reggelen pöfög be a Tábla–

öbölbe. A fedélzeten álló Erzsébet és Margit a kezéből formál
ernyőt a szeme elé a reggeli nap vakító sugarai ellen. Látják
Fokvárost és mögötte a híres Táblahegyet, amely elé fehér
függönyt von a sűrű köd.
Bár Erzsébet szomorú, hogy véget ért a gondtalan utazás, tágra
nyílt szemmel nézi a színek sokaságát. Szürke, megkeseredett,
megfáradt Londont hagytak maguk mögött, amikor három hete
elindultak. Fokvárosban kék az ég, és napfényben fürdik
minden. A kirakatok tele vannak áruval. A piaci standok
asztalain halmokban állnak a gyümölcsök és a zöldségek: a
sokévi nélkülözés után Erzsébet szája tátva marad a hihetetlenül
piros paradicsomok, aranysárga banánok és méregzöld
avokádók láttán. A kezébe adnak egy friss őszibarackot, és
amikor beleharap a sárgásrózsaszín húsba, érzi, hogy az édes íz
szétrobban a szájában, és elmosolyodik, miközben letörli az
arcáról a szája sarkából sűrű cseppekben alágördülő
gyümölcslevet. Ez nem olyan, mint az a jellegtelen valami, amit
odahaza elé szoktak tenni. Ez a legfinomabb dolog, amit valaha
evett.
A Dél–Afrikaiak különleges vonatot építettek az útjukra.
Erzsébet nem hisz a szemének, amikor meglátja. Tizennégy
elefántcsontszínre és fehérre festett kocsiból áll, és mindegyiken
ott van a királyi címer. A Fehér Vonat szinte világít a ragyogó
fényben, ahogy keresztülsuhan a lenyűgöző tájon. Hol hegyek
között kanyarog, hol bozótosokon zakatol végig. Erzsébet
minden este ír Fülöpnek.

Mindannyiunknak külön hálószobát és fürdőszobát

biztosítottak. Van egy nappali és egy étkező, saját
 dolgozószoba a papának, a mamának pedig külön szalon.
Mindez a vonaton! Még posta is van az egyik kocsiban, ott
fogom feladni ezt a levelet is, és egy telefonközpontot is
kialakítottak, amelyet összekötöttek a legfontosabb
állomásokkal, így a papa nyomon tudja követni az otthoni
eseményeket.
Tudom, hogy te jártál már Dél– Afrikában, így azt felesleges
lenne leírnom, hogy milyen gyönyörű ország, de azt azért
meg kell jegyeznem, hogy még sohasem láttam ilyen
fényeket. Annyira más, mint a skóciai nyár lágy napsugarai.
Ez a fény tiszta, mint a gyémánt, és olyan erővel rajzol körbe
mindent, hogy állandóan pislognom kell.

Erzsébet abbahagyja az írást, és tollal a kezében kipillant a

bozótosra. A rengeteg egészen a távoli horizontig nyúlik, az ég
bíborszínben és sötétlilában fürdő pereméig. A hálószobájában
az ablak előtt áll egy íróasztal, és amikor a vonat megáll
éjszakára, mint most is, szívesen elüldögél az asztal mellett.
Ilyenkor szokott írni Fülöpnek is.
Néha annyira magával ragadja a látvány, hogy teljesen
belefeledkezik. Különösen a méreteket találja lenyűgözőnek. A
vonat útja aznap aranyló fűvel borított területen vezetett,
amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy akácia vagy
egy távolban felsejlő hegyvonulat. Margittal szinte egész nap az
ablakban lógnak, hátha megpillantanak egy zebracsordát.
Erzsébet belemártja a tollát a tintába, és folytatja a
beszámolóját mindarról, amit aznap láttak.

Ma láttunk néhány zsiráfot. Annyira kivételes lények, és

nagyon izgalmas volt őket az élőhelyükön látni. Tény, hogy
nem közeledtek felénk, de nem is zavarta őket különösebben
a vonat; csak néztek bennünket, míg elhaladtunk mellettük.
Néha embereket is látunk, akik csak állnak a lovaikkal a sínek
mellett a semmi közepén, és integetnek nekünk. Peter
(emlékszel a papa szárnysegédjére?) azt mondja, hogy
némelyikük még ötven mérföldnél is többet lovagolhatott
 csak azért, hogy lásson minket. Szörnyen érzem magam, ha
csak későn veszem észre őket, és már nincs időm
visszaintegetni nekik. Mindenki olyan kedvesen fogad
bennünket itt, Dél– Afrikában. Ha nem lenne lelkiismeret–
furdalásom amiatt, hogy az emberek mennyit szenvednek
odahaza a hideg télben, nagyon tudnám élvezni ezt az utat.
Az igazi azonban az lenne, ha te is itt lennél.
Ahogy elnézem, a papa és a mama nem sok élvezetét leli
ebben az egészben. Nekem és Margitnak minden új és
izgalmas, de számukra elég kimerítő lehet, főleg szegény
papának. És egyáltalán nem tetszik neki, ahogy az afrikai
rendőrök időnként parancsolgatni kezdenek. A Gestapóhoz
hasonlítja őket. Attól tartok, nem kell sok hozzá, hogy
elszabaduljanak az indulatai.

Reméli, Fülöp megérti, hogy a feszes program közepette nincs

lehetősége felhozni az eljegyzésük bejelentését. Egyébként is
aggódik az apja miatt. A király feszült, képtelen lazítani. Egyszer
az Indiai– óceán egy széles partszakasza mellett megparancsolta,
hogy állítsák meg a vonatot. Az ablaknál álló Erzsébet látta,
hogy a rendőrök kötélkordonnal egy gyalogösvényt alakítottak
ki a nagy tömegben összegyűlt emberek között, az apja pedig
elhagyta a szerelvényt, és kék fürdőköntösben, törülközővel a
kezében elindult a víz felé. Elég hosszú utat kellett megtennie a
homokban, és mire a vízhez ért, már csak egy aprócska pontnak
látszott, és ez a pontocska vad ugrándozásba kezdett a habok
között. Erzsébet emlékszik, milyen elszorult torokkal figyelte.
Még sohasem látta ennyire magányosnak az apját.
A sajnálkozása mellé némi nyugtalanság is társul. Ilyen lesz az
ő jövője is? Ilyen egy uralkodó élete? Elválasztva él a többiektől,
és mindig figyelik? Mindig magányos?
Emlékeztetnie kell magát, hogy az apja mellett ott van az
anyja, ahogy mellette is ott lesz Fülöp. Ő sem lesz magányosabb,
mint a király. Ami meg az úszást illeti... lehet, hogy ő akart
egyedül lenni egy kicsit.
 Erzsébet újra belemártja a tollát a tintába, mert még el akarja
mesélni Fülöpnek, hogy elment meglátogatni Cecil Rhodes
sírját a Matobo–hegységet alkotó csupasz hegyhátak egyikén.

A mama egy nevetségesen magas sarkú cipőben indult el,

ami teljesen alkalmatlan volt a meredek, sziklás hegyoldal
megmászásához. Ez annyira rá vall! Természetesen nagy
kínokat élt át a cipőjében, és egy idő után már járni is alig
tudott. Végül odaadtam neki a szandálomat, én meg
harisnyában mentem tovább, ami teljesen új élményt
jelentett számomra.

Az út poros volt, Erzsébet talpába belemartak a kavicsok, mégis

felszabadító érzés volt cipő nélkül megtenni az utat: életében
először közvetlen kapcsolatba került a földdel.
Annyi mondanivalója van Fülöpnek! Mindennap új élmények
érik. Kedvenc napszaka, mindent egybevetve, a hajnal, amikor
az ég peremét ragyogóra festik a horizont mögül előbukkanó
nap első sugarai, és még hűvös a levegő. Éjszakára megáll a
vonat, és mivel a vendéglátóik lovakról is gondoskodtak,
Margittal együtt kilovagolhatnak a bozótosba vagy a
tengerpartra reggeli előtt. Általában Peter Townsend az, aki
elkíséri őket, de távolról két testőr is figyeli minden lépésüket.
Erzsébet becsúsztatja a levelet a borítékba, nagy odafigyeléssel
ráírja Fülöp nevét és címét, és mielőtt elküldené a postakocsiba,
lepecsételi. Szeret levelet küldeni Fülöpnek, mert ettől
elevenebbnek érzi a köztük lévő kapcsolatot. Az érzékeire
akkora teher nehezedik itt, hogy néha attól tart, összeroppan a
súly alatt, ám az, hogy Fülöpre gondol, mindig a helyére billenti
a lelki egyensúlyát. Az utazást csodálatosnak tartja, de a tudat,
hogy a férfi odahaza várja, majdnem olyan jó, mintha itt lenne
vele.
Még reggel, ébredéskor is Fülöp körül járnak a gondolatai.
Amikor leugrik a kocsiról, Margit és Peter már várja. Három
Dél–Afrikai fiú tartja a lovaikat, és mindegyik szégyenlősen
elmosolyodik, amikor Erzsébet köszönti őket. Egy élénk,
gesztenyebarna kancát kap. A ló szeme, mint az olvasztott
csokoládé, és kíváncsian kapkodja a fejét.
Erzsébet megsimogatja a kanca orrát, közben felmérik
egymást. Az állat mintha attól félne, hogy leendő lovasa tart a
sebességtől. Erzsébet megígéri neki, hogy nem fogja
visszatartani, majd felpattan a nyeregbe. Tetszik neki, ahogyan a
ló a mozdulatára reagál.
– Gyerünk! - mondja neki mosolyogva.
A lovak frissek, engedik nekik, hogy a saját fejük után
menjenek. A galoppozó paták csak úgy kopognak a bozótos
kiszáradt talaján. Az ég a rózsaszín megannyi, földöntúli
árnyalatában ragyog felettük. A lovak szagához kiszáradt fű és
por szaga keveredik, miközben vágtázva megindulnak egy
távolban álló, magányos akácia felé. Erzsébet érzi, ahogy
megfeszülnek alatta a kanca izmai, és a könnyedséget is,
amellyel szinte suhan a föld felett, ő, akinek időtlen idők óta
vigyáznia kell a viselkedésére, ennek az afrikai hajnalnak a
csendjében úgy érzi, kitágul a mellkasa, és önmaga is
meglepődik, amikor hangosan kitör belőle az életöröm.
A ló válaszol a lovas izgalmára, és még sebesebben vágtat,
messze maguk mögött hagyva a lustább lovakon galoppozó
Margitot és Petert. Erzsébet szélesen mosolyog, szinte belesimul
a ló nyakába; combjai szorosan fogják a nyerget, és érzi, hogy
elszabadulnak a tincsei. Nem érdekli, hogy néz ki, egyetlen
dolgot akar: tovább száguldani a horizont felé, és még annál is
tovább.
Az akáciához érve Erzsébet vonakodva megállítja a lovát, hogy
bevárja Margitot és Petert. Közben az előtte elterülő semmiben
gyönyörködik, a ló pedig elégedetten szuszog és a sörényét
csapkodja.
Olyan, mint a tengeren, gondolja Erzsébet. Ugyanaz a végtelen
tér, ugyanazok a fények, ugyanaz a minden béklyót nélkülöző
szabadságérzet. Hirtelen megérti, milyen korlátok között élt
eddig. Ott van persze Balmoral meg Sandringham, de a háborús
éveket leginkább a windsori kastély falai között töltötte, ahol a
horizontot darabokra szaggatják a tornyok és a kőfalak, vagy ha
nem, érzékelhetetlenné teszik az égen vonuló, sötét felhők.
Itt nincs semmi, ami megtörné a végtelen ürességet, csak ez a
fa, amely magányos felkiáltójelként mered a hatalmas búrára
emlékeztető ég felé. Erzsébet szinte érzi magában a változást,
amely mintha a teret is kitöltené. Felnyitotta a szemét ez az út.
Nem akart eljönni, nem akarta otthagyni Fülöpöt, mégis azt kell
mondania, hogy jól döntött. Nem csak azért, mert megismer egy
új országot. A szüleivel és Margittal töltött néhány hét során
más szemmel kezdte el nézni az övéit. Még sohasem érezte
ennyire, mit jelent a királyi családhoz tartozni.
Ilyen közelségből figyelve a szüleit most már érti, mit várnak
tőlük, ami rávilágít arra, hogy mit várnak majd tőle is a jövőben.
Leginkább az anyját látja másképp. Nincs olyan helyzet,
amelyben a királyné ne lenne elbűvölő. A mosoly sohasem fagy
le az arcáról, még a legunalmasabb vacsora és a leghosszabb
fogadás alatt sem. Érdeklődéssel üli végig a tiszteletükre
bemutatott táncokat, és kedvesen fogadja a virágcsokrokat. A
megjelenése pedig mindig makulátlan. A kalapjai nem is
lehetnének szebbek, a cipői pedig, bár nem mindig a
legpraktikusabbak, azt a célt szolgálják, hogy magasabbnak és
elegánsabbnak tűnjön.
Erzsébet figyel és tanul. Az anyja mindenkivel úgy beszél,
hogy az illető különlegesnek érezze magát; ennek nap mint nap
a szemtanúja lesz. Ugyanakkor a királyi család utaztatásáért
felelős hivatalnokok aggódó pillantásait is látja, akik nincsenek
könnyű helyzetben, ha tartani akarják a mindig túlontúl feszes
napirendet. Nemegyszer előfordult már, hogy Erzsébetnek
kellett finoman figyelmeztetnie az édesanyját, hogy siessenek.
Az, amit lát, a saját jövője is egyben. Most már nem olyan
ijesztő, mint amilyennek korábban gondolta. Dél– Afrikának
köszönhetően új magabiztosság költözött belé, őszinte
érdeklődése az ország iránt segítette abban, hogy fesztelenül
csinálja végig az utat, és most már könnyebben szóba elegyedik
az emberekkel. Valószínűleg mindig szégyenlős marad, de
ahogy ott ül a lovon a magányos akácia árnyékában, úgy érzi,
mintha valami a helyére kattanna benne: életében először
nemcsak megérti, hanem el is fogadja a sorsát.
Nem lesz könnyű, gondolja Erzsébet a távoli horizontot
kémlelve, de képes lesz megcsinálni. Már majdnem huszonegy
éves. Szinte kész felnőtt. Megesküszik, hogy el fogja fogadni a
szerepet, amelyet a sors kínál neki. Egyelőre el sem tudja
képzelni, hogy a drága édesapja meghal, de az biztos, hogy egy
napon ő kerül a trónra, és olyan uralkodó lesz, akire az apja még
a halálában is büszke lesz.
 Harminckettedik fejezet

A király idegei olyan rossz állapotban vannak, hogy kész

megkönnyebbülést jelent a visszatérésük Fokvárosba, éppen
időben ahhoz, hogy ott ünnepeljék Erzsébet huszonegyedik
születésnapját. Erzsébet a szállásuk kertjének dús lombjai között
megbúvó madarak idegen hangjaira ébred április
huszonegyedikén. Miközben az ágyában fekve a csicsergést
hallgatja, arra gondol, milyen jó lenne elszabadulni egy kis
lovaglásra, ahogy azt a vonatút alatt oly gyakran megtehette.
Csakhogy a születésnapi programjában már hónapokkal
korábban megállapodtak, és Erzsébet pontosan azt fogja tenni,
amit elvárnak tőle.
Este rádiós üzenetet kell küldenie az apja ötszázmillió
alattvalójának, akik a Brit Nemzetközösség országaiban élnek
szerte a világban. A beszédét megírták, de ő maga is annyi
mindent akar mondani, hogy könnybe lábad a szeme, amikor
elolvassa. Most, a születésnapja reggelén felkapja a szöveget az
éjjeliszekrényről és újra elolvassa, halkan mormogva a szavakat:
rendíthetetlen hűség, halálmegvető bátorság és tiszta szív.
Aznap délelőtt folyamatosan érkeznek a köszöntő üzenetek és
az ajándékok a világ minden tájáról, oly sok, hogy Margitnak
kell segíteni a csomagok kibontásában. A dohányzóasztalon
csak úgy csillognak a gyémántok, ahogy táncot jár rajtuk a
napfény: fülbevalók és kitűzők, brossok és nyakláncok. Van
azonban egy ajándék, amelyet a végére tartogat: valami kicsi, de
nehéz Fülöptől.
– Ezt nem fogod kinyitni? - kérdezi Margit.
– Most nem - feleli Erzsébet, de azért megforgatja az ujjai
között. Mosolyt csal az arcára a tudat, hogy Fülöp nem felejtette
el. Megnézni azonban csak akkor fogja, amikor már egyedül
lesz. - Felviszem magammal az emeletre.
Az asztalon hagyva a gyémántokat felviszi a szobájába Fülöp
csomagját, majd leül az ágyra, és csak ekkor bontja ki. Az
ajándékot gyönyörű masni díszíti, és van hozzá egy kis kártya is;
Erzsébet ezt veszi kézbe először.

Drága Erzsébet!
Ezt a születésnapodra küldöm. Csupán egyetlen olyan
ékszer van, amit ajándékba szeretnék adni neked, de mivel
gyűrűt még nem adhatok, csak ez a kis semmiség mondhatja
el helyettem, hogy szívem minden szeretetével rád gondolok.
Fülöp

Ahogy Erzsébet lefejti az ajándékról a selyempapírt, édes rózsa–

, liliom– és levendulaillat csapja meg az orrát. A csomag három
tökéletesre formázott szappant rejt. Erzsébet mindegyiket a
kezébe veszi, és elmosolyodik, mert eszébe jut, amit Fülöpnek a
háború alatt mesélt: hogy semmire sem vágyik annyira, mint
egy darab szappanra. Fülöp emlékezett erre a beszélgetésükre.
Nem felejtette el. És most is gondol rá. Erzsébetnek ez éppen
elég.
Drága Erzsébet... szívem minden szeretetével. Az emberek
mindkét kifejezést gyakran használják a leveleikben. Erzsébet
tudja ezt. Egyik sem jelent semmi különöset. Mégis úgy érzi,
mintha a szíve ki akarna röppenni a mellkasából.

Hat órakor Margittal és egy mérnökkel ül egy kis csendes

szobában, hogy felolvassa az üzenetét. A szíve hangosan
dübörög a bordái mögött, amikor a mérnök elkezdi a
visszaszámolást, majd a mutatóujjával jelzi, hogy kezdheti.
Erzsébet vesz egy nagy levegőt, és olvasni kezd. Túl magasnak
hallja a hangját, és úgy érzi, hadar, de a második bekezdésre
csitul valamennyit az izgalma.
– Hadd mondjak először is köszönetét annak a sok ezer
nagyon kedves embernek, akik jókívánságokat küldtek nekem.
Nagyon boldog nap számomra ez a mai, de egy olyan nap is,
ami elgondolkodtat az előttem tornyosuló, kihívásokkal és
lehetőségekkel teli élettel kapcsolatban.
A beszéd mindössze hat percig tart, de Erzsébet számára
sokkal hosszabbnak tűnik. Közben azokra gondol, milliókra és
milliókra, akik őt hallgatják, őt, és amikor az utolsó mondathoz
ér, csordultig telik a szíve.
– Kijelentem önök előtt, hogy az egész életemet, akár rövid
lesz, akár hosszú, annak szentelem, hogy önöket és azt a
hatalmas impériumot szolgáljam, amelyhez mindnyájan
tartozunk.
Nagy jelentőségű szavak ezek. Ahogy ott ül a mikrofon előtt,
talán először kristályosodik ki előtte igazán, hogy milyen élete
lesz. Amikor vége a beszédnek, a mérnök elmosolyodik, és a
hüvelykujját felemelve jelzi, hogy minden jól ment. Erzsébet, ha
kicsit remegősen is, de megkönnyebbülten mosolyog vissza. A
közvetítésnek vége, de a feladata még csak most kezdődik. Az,
hogy a Nemzetközösséget és a hazáját szolgálja, nemcsak a
kötelessége, hanem a célja is egyben.
Olyan fogadalmat tett, amit szándékában áll betartani.
 Harmincharmadik fejezet

London, 1947 májusa

– Azt hiszem, tudom, miért van itt - kezdi a király belenyugvó

hangon, miközben Fülöpöt tanulmányozza az íróasztala mögül.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja, uram.
Fülöpnek még mindig fáj, hogy nem kapott engedélyt a HMS
Vanguard fogadására, amikor a hajó befutott a kikötőbe. És a
Buckingham– palotánál sem lehetett ott az üdvözlő
bizottságban, amelyik a Dél– Afrikából hazatérő királyi családot
várta. Bár nem akarta a nagy nyilvánosság előtt üdvözölni
Erzsébetet, ez a szándékos kizárás irritálja.
Csupán egy rövid telefonbeszélgetésre volt lehetősége
Erzsébettel, a corshami állomáshelyéről.
– Fura érzés újra itthon lenni - mondta neki a lány, és igazság
szerint Fülöp is egyetértett vele. A levelei tele voltak Dél–
Afrikával és azzal, amit ott látott, és a férfi nem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy a királynak és a királynénak
mégiscsak sikerült éket verni kettejük közé. Pedig ő minden tőle
telhetőt megtett. Rendszeresen írt Erzsébetnek, táviratokat
küldött neki, megemlékezett a születésnapjáról, de a három
hónap nagyon hosszúnak tűnt, és ő közben egyre nyersebbé,
ingerlékenyebbé vált mindenkivel. A szerencsétlen
tisztiiskolások, akiket okítania kellett volna, gyorsan
megtanulták, hogy ki kell térni az útjából.
Már olyan közel van a céljához, gondolja Fülöp elkeseredetten,
mégis olyan, mintha minden egyes előre megtett lépés után
kétlépésnyit tolnák visszafelé.
– Bár ott lehettem volna, amikor megérkezel! - mondta
Erzsébetnek a telefonban.
– Azt én is szerettem volna, de a mama meg a papa úgy
gondolták, jobb lesz, ha privát körülmények között találkozunk.
 – Nekem így is jó. Jelenleg szolgálatban vagyok, de amint el
tudok szabadulni, elmegyek Londonba és újabb kihallgatást
kérek az édesapádtól. - Egy pillanatra elhallgatott. - Persze csak
akkor, ha közben nem gondoltad meg magad.
– Nem - biztosította Erzsébet. - Semmilyen vonatkozásban sem
gondoltam meg magam.
– Jó. Ebben az esetben hamarosan találkozunk.
Talán nem így szoktak elköszönni egymástól a szerelmesek, de
Fülöp annyira megkönnyebbült a válasz hallatán, hogy nem
jutott az eszébe romantikusabb befejezés, csak akkor, amikor
már késő volt. Ám amikor rájött, hogy elmulasztott egy
lehetőséget, elintézte annyival, hogy rántott egyet a vállán.
Sohasem volt az a szépelgő fajta, és úgy vélte, Erzsébet sem
igényli az efféle dörgölőzést. Ezt elég nyilvánvalóvá tette.
Most viszont eltávozáson van végre, és az első útja a
Buckingham– palotába vezet.
– Erzsébet most már huszonegy éves - mondja a királynak.
Nagyon egyenesen áll, és a kezét tisztelettudóan összekulcsolja
a háta mögött. - Az elképzeléseink nem változtak augusztus óta,
és most már kilenc hónapot vártunk a hat helyett. Szeretnénk az
engedélyét kérni ahhoz, hogy nyilvánosságra hozhassuk az
eljegyzésünket és kitűzhessük az esküvő időpontját.
A király felsóhajt, elnyomja a cigarettáját és hátratolja a székét.
Még fel sem áll, máris egy újabb cigarettát húz elő, meggyújtja,
és elszántan leszívja a nikotint. Fülöp is dohányzik, de nem úgy,
mint Erzsébet apja. Megdöbbenti, milyen betegnek látszik a
király. Lesoványodott, az arca szürke, mély barázdák szántják
fel az arcát és a homlokát.
A király a dolgozószobája ablakánál áll, háttal Fülöp– nek,
mintha töprengene, és közben nagyokat szippant a
cigarettájából. Fülöp figyelmezteti magát, hogy nem
kényszerítheti ki a választ. A királynak magától kell
kimondania, amikor jónak látja vagy készen áll rá. De cseppet
sem biztató a helyzet. Miért nem tud ez a megátalkodott ember
átnyúlni az íróasztala fölött, majd egy kézfogás után közölni
vele, hogy rendben, szól Tommy Lascellesnek, hogy
haladéktalanul tegye meg a bejelentést?
Ám amikor a király végül megszólal, úgy tűnik, mintha meg
sem hallotta volna Fülöp kérését.
– Lilibet rengeteget fejlődött a három hónap alatt – mondja. -
Nagyon büszke voltam rá Dél– Afrikában.
– Hallottam a rádióbeszédét - mondja Fülöp. - Nagyon
megindító volt.
A király lassan bólint, de még mindig kifelé néz az ablakon. A
cigarettája füstje ott kígyózik a feje fölött, majd semmivé foszlik
a napfényben.
– Az volt. A születésnapjára, tudja, egy halom gyémántot
kapott, és arra gondoltam, hogy helyes, pontosan ez jár neki,
mert ő maga is egy gyémánt. Erős, szikrázó, tiszta és igaz. -
Megfordul, és végre Fülöpre szegezi a tekintetét. - Ön is így
gondolja?
– Természetesen így - feleli Fülöp, de már csak erőfeszítéssel
tudja távol tartani a hangjából az ingerültséget. Feleségül akarja
venni Erzsébetet, az isten szerelmére. Miért akarná, ha nem
tudná, hogy mennyire különleges?
– Ne hadováljon itt nekem, hogy „természetesen”! – rivall rá a
király. - Ön nem ismeri annyira Lilibetet, mint mi, akik a
legközelebb állunk hozzá.
– Ahhoz eléggé ismerem, hogy feleségül akarjam venni.
A király indulatos kézmozdulatot tesz a cigarettájával, de
aztán hagyja, hogy előregörnyedjen a válla.
– Olyan sokáig voltunk csak négyesben - mondja. – Nem
tudom, hogy jutottam volna túl az elmúlt éveken, ha nincs
mellettem a királyné, és nincsenek a lányaim. - Szeretetteljesen
elmosolyodik. - Erzsébet és Margit, a büszkeségem és az
örömöm, ők kerten annyira mások, és mégis olyan jól
kiegészítik egymást. Akár egy kirakós játék darabkái. És maga
most el akarja venni tőlünk az egyiket. - Sóhajtva elnyomja a
cigarettáját. - Hiányozni fog a játék egy darabja. Csodálkozik,
hogy nem akarom elveszíteni?
 – De csak nem akarja megtagadni tőle azt, uram, hogy férje és
saját családja legyen?
– Természetesen nem, de még annyira fiatal.
– Fiatal, igen, de tudja, hogy mit akar - válaszolja Fülöp. - ön is
ugyanezt mondta, uram. Erzsébet erős és igaz, és még
hozzátenném, hogy rendíthetetlen. Velem kapcsolatban sem
fogja meggondolni magát. És én sem vele kapcsolatban. -
Elhallgat, majd a korábbinál jóval gyengédebb hangon
hozzáteszi: - Nem fogja őt elveszíteni, uram. Elég jól ismerem
ahhoz, hogy biztos legyek benne: számára mindig ön és az
ország, illetve a Nemzetközösség lesz az első, pontosan úgy,
ahogy azt a beszédében is mondta.
A király erre csak sóhajtani bír.
Fülöp némi kockázatot vállalva folytatja.
– Türelmesen vártunk, uram. Sokkal hosszabb ideig, mint a hat
hónap, amit ön eredetileg kiszabott. És közben én is megtettem
a magamét. Lemondtam a görög trónról, így önnek nem kell
többé azon aggódnia, hogy egy idegen ország hercege vagyok.
Feladtam a címemet.
Fülöp annyira a brit állampolgárság megszerzésére
koncentrált, hogy bele sem gondolt, mit fog jelenteni számára
mindez. Csak akkor tudatosult benne, amikor alá kellett írnia a
lemondó nyilatkozatot. Mi van, ha hibát követ el? Idegennek,
nehezen kezelhetőnek érezte a kezében a tollat, így egy darabig
csak nézte, és azon kapta magát, hogy az apjára gondol. Mit
gondolna András, ha tudná, hogy a fia mezei „hadnagyra”
cseréli a hercegi címét? Bár a görög királyi család nem volt
kifejezetten ősi, a dán királyi házig visszanyúló gyökereik és az
európai dinasztiákhoz fűződő kapcsolataik mindig
büszkeséggel töltötték el a tagjait. És Fülöp ennek készült hátat
fordítani.
– Egy még nagyobb trófeáért teszed mindezt, fiam –
emlékeztette a habozását látva Mountbatten.
Fülöp tudja, hogy a bácsikájának igaza van. Annak, hogy
lemond a helyéről a görög trónöröklési rendben, gyakorlati oka
van. Egyébként sem lett volna belőle sohasem király. Bár semmi
oka nem volt annak, hogy ilyen erős érzéseket váltson ki belőle
a látszólag súlytalan döntés, az apja halálához hasonlóan ez is
elbizonytalanította.
Nem herceg többé... de akkor mi? Kétségkívül több egyszerű
haditengerészeti tisztnél, bármit sejtetnek is a papíron álló
szavak. Attól, hogy aláír egy ilyen dokumentumot, még királyi
sarj marad.
Azzal, hogy elveszített egy címet, nyert egy vezetéknevet:
Mountbatten lett. Fülöpnek ambivalens érzései vannak ezzel
kapcsolatban. Egyrészt, gyakorlati szempontból, ez csak egy név.
Ugyanakkor nem az apja neve. A bácsikájáé. Akire Fülöp nem
neheztel ezért az apró győzelemért, de a tudat, hogy az apját
ezzel kiírta a saját történetéből, hegyes tüskeként fúródik a
szívébe.
De ami történt, megtörtént. Most csak egy dolog számít: hogy
rábírja a királyt a beleegyezésre.
– És diszkrétek is voltunk, de ezt ön is tudja - érvel tovább. -
Mégis szárnyra kapott néhány pletyka a küszöbönálló
eljegyzésről. Nem sok értelme lenne tovább tagadni.
– Hát nem. Ebben igaza van. - A király hangja legyőzöttnek
tűnik, Fülöpben viszont feléled a remény.
– Akkor... megtenné a bejelentést, uram? - kérdezi, óvatosan
megválogatva a szavait. Amilyen szeszélyes a király, Fülöp nem
tartja lehetetlennek, hogy végül meggondolja magát.
– Igen. Meg - mondja mogorván Erzsébet apja.
Fülöp alig bírja megállni, hogy ne bokszoljon bele a levegőbe
örömében.
– Köszönöm, uram!
– Csak remélni merem, hogy helyesen cselekszem. – Aztán
Fülöp legnagyobb bosszúságára a király témát vált. -
Készítettem néhány remek képet Dél– Afrikában. Van kedve
megnézni őket?
Nincs! - üvöltené szíve szerint Fülöp. Nem vagyok kíváncsi a
nyaralási fényképeire. Az eljegyzésemről akarok beszélgetni!
– Ezer örömmel - válaszolja kényszeredetten Fülöp.
 – Akkor egy pillanatra magára hagyom - mondja a király. -
Megyek és idehozom őket. Szerintem talál majd köztük pár
érdekeset.
Magasságos isten! Fülöp, amikor egyedül marad, a hajába túr,
és bosszúsan felnyög.
A király dolgozószobájában bőr, régi könyvek és állott
cigarettafüst szaga keveredik. Fülöp maga is szívesen
rágyújtana, de ez oktalanság lenne a részéről. Eltűnődve nézi az
asztalon álló vörös dobozt. Egy nap Erzsébet dolga lesz átnézni
a dobozban várakozó, kormányzással kapcsolatos
dokumentumokat. És ez így lesz napról napra, hétről hétre. Itt
fog ülni kötelességtudóan ennél az asztalnál, ahol most az apja
ül, és sohasem fogja beismerni, hogy fárasztónak vagy
unalmasnak találja azt, amit el kell végeznie.
És ő mit fog csinálni eközben? Fülöp először teszi fel magának
ezt a kérdést, és azonnal elfogja a nyugtalanság. Mit fog
csinálni?
Az ajtónyitás hangjára megfordul, készen arra, hogy
érdeklődést mutasson az elefántokról és oroszlánokról készített
fotók iránt. De nem a király az, aki belép. Erzsébet az, aki
kinyitja az ajtót, és úgy fogja a kilincset, mintha nem tudná
eldönteni, hogy bejöjjön– e, vagy inkább maradjon odakinn, a
folyosó biztonságában. Bár mosolyog, az ajkai remegnek.
Fülöp ránéz a dolgozószoba másik végéből, és érzi, hogy
valami hangosan kattan a mellkasában. Mintha ott is kinyílna
valami...
Erzsébet.
Kivirágzott, ez az első gondolata. Magasabbnak,
magabiztosabbnak látszik. Mondhatni, ragyog, és tiszta szeme
kékebb, mint valaha.
Fülöp megköszörüli a torkát.
– Khm... Szia.
Erzsébet halk kattanással becsukja az ajtót.
– Szia - mondja kifulladva.
Fülöp gondolkodás nélkül kitárja a karjait, mire Erzsébet
keresztülsétál a szobán, és odafészkeli magát a férfi mellkasára.
 Harmincnegyedik fejezet

– Hiányoztál - mondja Fülöp. Kéz a kézben sétálnak a palota

kertjében. Gyönyörű tavaszi nap van, de lehet, hogy csak ők
látják annak a túláradó örömtől. A fejük felett vidáman
csicseregnek a madarak, elnyomva a közlekedés távoli, Victoria
pályaudvar felől érkező hangjait. Susan körülöttük ugrándozik,
a levegőt betölti a frissen vágott fű kesernyés illata, ami már
magában hordozza a közelgő nyár ígéretét. A tó körül kanyargó
gyalogösvényre világító sávokat fest a napfény. Egy kacsamama
éppen a kiskacsáit terelgeti a víz felé.
És ez igaz, gondolja Fülöp. Ha becsületes akar lenni
önmagához, be kell látnia, hogy jobban hiányzott neki Erzsébet,
mint amire számított. Eleinte leginkább az bosszantotta, hogy
elválasztják őket egymástól, és ez késedelmet okoz a házassági
terveikben is, de az, hogy ennyire fog hiányozni neki a lány
csendes jelenléte, mindenképpen meglepetést okozott számára.
A HMS Vanguard még el sem hagyta a kikötőt, amikor David
Milford Haven megjelent nála.
– Ha van egy csöpp eszed, kihasználod a szabadságod utolsó
hónapjait, mert ha bejelentitek az eljegyzést, már nem lesz
módod rá. - Klubokba vonszolta magával
Fülöpöt, aki próbálta meggyőzni magát, hogy élvezi mindezt,
de a legváratlanabb pillanatokban azon kapta magát, hogy
Erzsébet körül járnak a gondolatai. David környezetében - és
rájött, hogy ez a saját környezetére is vonatkozik - mindenki
olyan harsány, még ha kifinomult is. Jó velük lenni, igen, de
néha túlontúl hangosak és kihívóak. Velük összevetve Erzsébet
olyan csábítónak tűnik, mint egy pohár hideg víz a túl sok
pezsgő után.
– Te is hiányoztál nekem - ismeri be Erzsébet, miközben
összekulcsolja az ujjaikat.
– Ugyan már, hiszen remekül érezted magad! - ugratja Fülöp. -
Nyugodtan bevallhatod.
Erzsébet felkacag.
 – Be is vallom. Tényleg nagyon jó volt. Mi lehetett volna benne
rossz? Legfeljebb az, hogy a papa nem volt valami jól - teszi
hozzá, és egy pillanatra bánat jelenik meg a szemében. - De
annyi mindent láttunk, és olyan sok emberrel találkoztunk!
Minden olyan más volt, és egyben izgalmas is, néha úgy
éreztem, összenyom az a rengeteg élmény. A születésnapomon a
Dél–Afrikai kormány bált adott. Csodálatos volt. Fehér tüll
estélyi volt rajtam, ami csak úgy ragyogott a strasszoktól meg a
flitterektől... Tudom, ostobán hangzik, de tényleg hercegnőnek
éreztem magam benne. És akkor Smuts tábornagy átadott
nekem egy ezüst ékszerdobozt. Amikor kinyitottam, huszonegy
tökéletes gyémántot találtam benne. Annyira lenyűgözött a
látvány, hogy a lélegzetem is elállt.
Fülöpre pillant.
– De a te ajándékodnak örültem a legjobban.
– Ezt örömmel hallom. Attól tartok, nem voltam olyan
helyzetben, hogy mesés ékszerekkel lepjelek meg, de tudatni
akartam veled, hogy gondolok rád.
– Ezért tetszett annyira, amit küldtél.
– Megváltoztatott téged ez az utazás - jegyzi meg némi
hallgatás után Fülöp. - Jó értelemben - teszi hozzá, amikor látja,
hogy Erzsébet elbizonytalanodik. - Sokkal... magabiztosabbnak
tűnsz.
– Azt hiszem, az út során jöttem rá, hogy képes leszek ellátni
azt, ami a jövőben rám vár - mondja Erzsébet lassan,
megfontoltan. - Tudom, hogy nagyjából mindennap ugyanazt
fogom csinálni, és ugyanazokat a dolgokat kell majd
mondogatnom újra meg újra. Nem lesz mindig izgalmas - fűzi
hozzá fanyar arckifejezéssel – , de figyeltem a szüléimét. Láttam,
hogy bánnak az emberekkel, és azt is láttam, hogyan hatott
mindez azokra, akik eljöttek, hogy lássanak minket. Egyáltalán
nem számított, hogy a bálon találkoztunk velük, vagy a sínek
mentén, ahová sokmérföldes lovaglással jutottak el, és csak azért
jöttek, hogy integessenek a tovasuhanó Fehér Vonatnak. Mit
mondjak... Időnként elszégyelltem magam.
 – Meghallgattam a születésnapi rádióbeszédedet – mondja
váratlanul Fülöp. - Nagyon jó voltál.
Erzsébet arcán felragyog egy mosoly.
– Köszönöm. Jólesik, hogy tudtál rá időt szakítani.
– Persze hogy tudtam. És nemcsak én, hanem még vagy
kétszázötvenmillió ember, ha igaz, amit mondanak. Erőt
sugárzó beszéd volt. És reménykeltő.
Erzsébet mohón a férfi felé fordul.
– Pontosan. Én is ezt gondoltam. Ám ami még ennél is
fontosabb, ezt is akartam elmondani. Olyan, mintha a háborúval
lezártunk volna egy korszakot; most már előre kell néznünk.
– És mi? - Fülöp megáll és Erzsébetre néz. - Mi is elmondhatjuk
ugyanezt?
– Tudjuk, hogy a papa végre igent mondott, és hajlandó
bejelenteni az eljegyzést. Azt is tudjuk, hogy mikor?
– Azt nem mondta. Az egyik fele még mindig tiltakozik az
ellen, hogy férjhez menj. Ennek ellenére remélem, hamarosan
megtörténik a bejelentés. Nem is értem, hogy miért nem rögtön.
Most már én is brit vagyok. Ezenkívül - folytatja - lemondtam az
öröklési jogomról meg a címemről, így most már csak
Mountbatten hadnagynak hívnak.
– Mountbatten? Dickie bácsikád elégedett lehet - válaszolja
Erzsébet szándékai szerint semleges arccal, így Fülöp nem
tudhatja, hogy a megjegyzésnek van– e éle.
– Hát, nem volt sok választásom. Vagy a Mountbatten, vagy a
Schleswig–Holstein–Sonderburg–Glücksburg - mondja. - Ez
utóbbi kicsit hosszúnak tűnt, és nem is fért volna el a brit
útlevélben.
– Értem.
– Valaki javasolta, hogy angolosítsam az Oldenburg nevet a
város után, ahonnan a családom származik, de akkor Oldcastle
lettem volna, amit elég... plebejusnak találtam. És amikor
felmerült, hogy az anyám nevét vegyem fel, az tűnt a legjobb
megoldásnak, tehát Mountbatten lettem.
– De? - kérdezi Erzsébet.
 – Nincs de - hazudja Fülöp, de Erzsébet átható tekintete arra
ösztönzi, hogy folytassa. - Legfeljebb csak annyi... tudom, hogy
sokkal tartozom a Mountbattenek– nek, mégis úgy érzem,
mintha kiírtam volna az apámat a saját előéletemből.
– Nem tarthattad volna meg a címét?
– Megtarthattam volna, de azt akartam, hogy minden
vonatkozásban britként tekintsenek rám. Míg távol voltál, volt
egy közvélemény– kutatás arról, hogy mit gondolnak az
emberek: helyes dolog lenne– e, ha külföldi herceghez mennél
férjhez. Nekem persze nem mutatta meg senki, de tudok
olvasni. Az emberek negyven százaléka azt akarja, hogy semmi
közöd ne legyen semmilyen külföldihez.
– Ezek szerint hatvan százalék nem bánja - mutat rá Erzsébet.
– Ez igaz, de miért kockáztatnánk meg, hogy bárkinek rossz
érzése legyen velünk kapcsolatban? Annak, hogy az apád ilyen
sokáig hezitált, a fő oka az volt, hogy a görög királyi házhoz
tartozom. Nos, lemondtam erről a rokonságról. Nem fogok
belehalni, hogy nem szólítanak királyi fenségnek, főleg, ha ez az
ára annak, hogy a feleségem legyél.
 Harmincötödik fejezet

Nem szükséges, hogy Fülöp szerelmet valljon neki,

mondogatja magának Erzsébet. A szerelem csak egy szó. Nem
kell hangosan kimondani. Végül is ők ketten nem egy
romantikus regény hősei, ő és Fülöp egy– egy királyi család
tagjai, akik azért kötnek házasságot, hogy abból valamiféle
előny származzon mindkét fél számára. Egykét generációval
korábban még ennyire sem szólhattak volna bele.
Fülöp azt mondta, hiányzott neki. Meg azt, hogy szívesen
feladta érte a címét. Ennek csak elégnek kell lennie, nem? És
most, hogy az apja végre megadta az engedélyt, hamarosan
össze is házasodhatnak, és neki meglesz mindene, amire vágyik.
Amikor az apja szólt neki, hogy bemehet Fülöphöz a
dolgozószobába, majdnem futásnak eredt a folyosón, de aztán
gyorsan lehűtötte magát: mi van, ha a férfi megváltozott,
annyira, hogy ő fel sem ismeri? Dél– Afrikában néha, amikor
lehunyta a szemét és megpróbálta maga elé képzelni az arcát,
nem mindig sikerült azonnal, és ilyenkor elfogta a pánik. De
aztán a kezébe vette a fényképét, végighúzta az ujját az
arcvonásain, és erőt merített a férfi merész pillantásából.
Ő maga rengeteget változott, míg távol voltak, ezt tisztán
érezte, de mi van, ha Fülöp is?
Ezért reszketett, ezért kerülgette a rosszullét, amikor az
ajtóhoz érve benyitott, és meglátta az odabenn ácsorgó Fülöpöt.
Egy–két szívdobbanásig csak nézték egymást, de ez a parányi
idő is elég volt Erzsébetnek ahhoz, hogy teljesen
megvilágosodjon, mert ahogy meglátta a férfit, elöntötték az
érzések, és tudta, hogy ő az igazi.
Az apja nyilvánvalóan szólt az érintetteknek, mert mire
visszamennek, mindenki ott áll.
– Fülöp! Gratulálok - csókolja meg az anyja mindkét oldalról a
férfit, majd úgy fordul, hogy Erzsébetet is be tudja vonni az
ölelésbe. Margit mindkettejüket átkarolja.
– Ez pezsgőt kíván! - közli ellentmondást nem tűrő hangon.
 Erzsébet szíve olyan könnyű, hogy majdnem kiröppen a
mellkasából, ő is megöleli a húgát, aztán az apjához fordul.
– Köszönöm, papa! - mondja lázas örömmel.
– Drága Lilibet! - válaszolja a király, és megpuszilja a lányát. -
Örülök, hogy boldog vagy - teszi hozzá, bár ő maga inkább
bosszúsnak látszik.
– Ez annyira izgalmas! - csapja össze Margit a kezeit.
– Mikor lesz az esküvő?
– Odáig még nem jutottunk el - nevet Erzsébet. – Előbb a
papának meg kell tennie a hivatalos bejelentést az eljegyzésről.
– Attól tartok, erre még nem kerülhet sor - mondja a király
anélkül, hogy rájuk nézne.
– De papa! - Erzsébet látja, ahogy Fülöp arcáról leolvad a
mosoly, szinte megkövülnek a vonásai, és minden erejére
szüksége van ahhoz, hogy visszafogja magát. – Papa, miért nem
lehet már most bejelenteni? - kérdezi, és érzi, hogy a szemét
csípni kezdik a könnyek. - Már így is kilenc hónapot vártunk!
– Lilibet, ez a döntés nem csak a tiéd. - A bűntudat bosszússá
teszi a király hangját. - A te házasságod nem olyasmi, amit csak
úgy egyszerűen bejelenthetünk. Bármennyire is szeretnéd, nem
csak rólatok, kettőtökről szól. Másokkal is kell konzultálni.
Beszéltem már a miniszterelnökkel, aki informálta a terveitekről
a Nemzetközösség vezetőit. A legnagyobb sajnálatomra azt kell
mondanom, hogy nem mindegyik lelkesedik ezért a
házasságért. És az emberek sem örülnek annak, hogy egy
külföldihez készülsz férjhez menni.
– Nem vagyok külföldi - tiltakozik Fülöp. - Itt jártam iskolába,
csak angolul beszélek, és a koronát szolgáltam a háború alatt.
Most pedig még az örökölt jogaimról és a címemről is
lemondtam, és ha nem is régóta, de brit állampolgár vagyok. Mi
kell még az embereknek?
– Én ezt értem - feleli a király. - De a népnek időt kell adni
ahhoz, hogy ezt elfogadja.
– Ó, hogy a... - Fülöpnek még idejében sikerül elharapnia a
száján kibuggyanni készülő szavakat, de így sem kerülheti el a
király rosszallását.
 – Sajnálom, ha csalódott - mondja hűvös hangon. – De attól
tartok, ezt kell elfogadnia realitásként, ha Lilibet férje akar lenni.
Július tizenötödikén fogjuk megtenni a bejelentést. Addig is
mindkettejüket elkezdjük bevonni bizonyos kötelezettségekbe,
olyanokba, amelyek a *
Court Circularba (Hivatalos beszámoló a királyi
család előző napi tevékenységeiről. A rovat naponta megjelenik a The Timesban, a The
Daily Telegraphban és a The Scotsmanben, ma már nemcsak nyomtatásban, hanem

is bekerülnek. Most már mutatkozhatnak együtt, de

online is.)
júliusig nem lesz bejelentés.

Az apja hajthatatlansága és Fülöp rosszul leplezett dühe sokat

tompít Erzsébet boldogságán, de nem hajlandó rosszkedvűnek
mutatni magát. A legfontosabb, hogy még mindig jegyesek
Fülöppel, és hogy most már nem kell titokban tartaniuk a
találkozásaikat. Fülöpöt meghívják Mária királyné születésnapi
ebédjére és egy ascoti eseményre, amelyre annak ellenére is
elmegy, hogy nem osztja Erzsébet érdeklődését a lovak iránt.
– Remélem, nem unatkozol - hajol oda Erzsébet Fülöphöz,
amikor egy különösen szoros verseny közepette eszébe jut, hogy
a férfi is ott van, de a következő pillanatban már meg is
feledkezik róla, amikor látja, hogy ha csak egy orrhosszal is, de a
királyi istálló egyik lova nyeri a futamot.
– Szeretem figyelni, ahogy a versenyt nézed - válaszolja lusta
mosollyal Fülöp. - Az arcod sokkal érdekesebb bármelyik
futamnál. Emellett nagyon várom, hogy táncolhassunk ma este.
Jó úgy visszamenni a windsori kastélyba, hogy az ínséges
háborús esztendők után végre királyi partival zárul egy ascoti
versenynap. Ebben az évben a Bíbor szalonban még bált is
tartanak. A szőnyegeket már felcsavarták, és ki is vitték mindet a
teremből, ahogyan több berendezési tárgyat is, például néhány
IV. György korabeli, gazdagon aranyozott kanapét és
karosszéket. A nyitott ablakokon át beárad a lágy júniusi levegő,
a kandalló feletti aranykeretes tükör pedig megduplázza a
szivárvány színeiben forgolódó hölgyeket és a ropogósra vasalt
fehér– feketét viselő férfiakat.
– így már jobb - mondja Fülöp, miközben egyik kezével
megfogja Erzsébet kezét, a másikkal meg átkarolja a derekát. -
Most már legalább táncolhatunk. Emlékszel, amikor még ezt
sem volt szabad, és csak a partnerem válla felett vethettem rád
néhány pillantást?
– Én arra emlékszem, hogy én figyeltelek téged a partnerem
válla felett - tréfálkozik Erzsébet. - És mindig úgy tűnt, hogy
nagyon jól érzed magad az aktuális hölggyel.
– Csak udvarias voltam - mentegetőzik Fülöp. - Veled akartam
táncolni. - Közelebb húzza magához a lányt. - És most végre
lehet.
Erzsébetnek nem volt még boldogabb nyara. Most már külön
titkára is van Jock Colville személyében, aki tanácsokkal látja el,
és beosztja a napi teendőit. És saját autót is kapott, egy Daimlert.
Mindig nagyon elfoglalt, de ha valahol felhangzik egy „Hol van
Fülöp?” kiáltás, már nem esik kétségbe, mert többnyire
pontosan tudja, hogy hol van, és abban is biztos, hogy a férfi
feleségül akarja őt venni.
Még a társasági eseményeket is jobban élvezi, mint régen. A
Dél–Afrikai látogatásról megerősödve tért haza; megnőtt az
önbizalma, és könnyebben elegyedik szóba az emberekkel. A
legjobban azonban azt szereti, ha kettesben lehet Fülöppel. A
férfi, amikor csak lehet, felaútózik Corshamből, és minden
különösebb titkolózás nélkül beáll a palota parkolójába. Ha
teheti, hátratolja a sportkocsi tetejét - Erzsébet ilyenkor sálat köt
a fejére, hogy a haját ne zilálja össze a szél, és együtt
kocsikáznak ki a Richmond Parkba. Az autóból kiszállva az
orrukra tolják a napszemüvegüket, leülnek egy padra, és az
esetek többségében nem szúrnak szemet senkinek.
Ugyanolyanok, mint bármelyik fiatal pár, akik azért ülnek ki a
park zöldjébe, hogy kettesben lehessenek.
Természetesen Windsorban is vannak zöldterületek, de van
valami izgalmas abban az anonimitásban, amelyet a londoni
parkban élvezhetnek, ugyanúgy, ahogy a többi névtelen fiatal.
Fülöp hosszú karját a pad háttámláján pihenteti Erzsébet háta
mögött, és az ujjai oda– odatévednek Erzsébet vállára. Még
színházba is elviszi. Az Oklahoma! című előadást nézik meg, és
Fülöp a sötétben megfogja Erzsébet kezét. Tánc közben mindig
közel húzza magához, és ettől a közelségtől ismeretlen vágyak
kelnek életre Erzsébetben.
Ó, Erzsébet nagyon is tudja, hogy az, amit csinálnak, semmi
ahhoz képest, ahogy a kortársaik viselkednek, de ha a férfi ott
van a közelében, és megérzi a kemény, kidolgozott izmait,
lassan, ám annál erősebben zubogni kezd az ereiben a vér, és
finom remegést észlel a gyomrában.
Alig várja, hogy férjhez mehessen, de az apja nem tágít: még
mindig vár a bejelentéssel. Az ebből fakadó nyomás nem marad
hatástalan; ingerültté, feszültté teszi Fülöpöt, így amikor
megkérdezi, hogy Erzsébet találkozna– e az anyjával, a hercegnő
azonnal igent mond.
– Itt van Londonban?
– Igen. A nagyanyámnál van már egy ideje. Mit mondjak?
Inkább ő legyen ott, mint én - fűzi hozzá fanyar arckifejezéssel. -
A nagymama lakosztálya huzatos és kényelmetlen, ő maga meg
egész nap egy karosszékben dohányzik és panaszkodik.
– Mire?
– Hogyhogy mire? Mindenre. Leginkább azonban a férjére,
amiért 1917– ben mindkettejük címéről lemondott. Bár
harminc év eltelt már azóta, a nagymama szereti felemlegetni a
sérelmeit. Az anyám egyáltalán nem ilyen, de ettől függetlenül
fogalmam sincs, meddig fog tartani a látogatásunk. Azon
tűnődöm, hogy segítek neki keresni egy külön lakást.
 Harminchatodik fejezet

– Mikor láttad utoljára? - kérdezi Erzsébet.

– Amikor a háború alatt, 1941– ben, Athénban töltöttem a
szabadságomat, még a német megszállás előtt. Akkor nagyon
egyszerű körülmények között élt.
Fülöp igyekszik közönyös hangon beszélni. Pedig ha az
anyjáról van szó, mindig összekuszálódnak az érzelmei. Utálja,
hogy bátorságot kell gyűjtenie, mielőtt egyáltalán szóba hozná
Erzsébet előtt. Egyszerűen nevetséges. Végtére is felnőtt ember,
és nem az anyja tehet arról, hogy beteg. Ezt tudja. Mindig is
tudta.
– Érdekes asszonynak tűnik - jegyzi meg Erzsébet. – Szívesen
megismerkedem vele.
Fülöpöt azonban bosszantja az a semleges hangszín, amellyel
mindezt mondja. Erzsébet biztosan hallott már arról, hogy Aliz
hercegné nem egyszerűen excentrikus, hanem kifejezetten
őrült, akinek most is inkább szanatóriumban lenne a helye.
Királyi anyja például biztosan beszámolt neki minderről, ha
másért nem, azért, hogy a házassági szándékától eltántorítsa.
– Az anyám valószínűleg problémás lesz, de ezt te is tudod -
mondja végül Fülöp. - Szóval amikor érdekesnek nevezed,
nagyon kedves vagy, ő nem olyan, mint mások. És főleg nem
olyan, mint bármelyik másik királyi sarj.
– Hallottam, hogy nagyon bátran viselkedett a háború alatt -
feleli erre Erzsébet. - Azt beszélik, hogy enni adott az
éhezőknek, elbújtatott a németek elől egy zsidó családot,
árvákról gondoskodott... Mutass valakit köztünk, aki ennek csak
a felét megtette.
– Igen... mások gyerekeiért bármire képes lenne.
Fülöp elhallgat; önmagát is megdöbbenti a hangját átjáró
keserűség. Erzsébet persze ezt is észreveszi. Felé fordítja a fejét,
de ő nem hajlandó ránézni. Inkább egy mókust bámul, amint
felfelé kapaszkodik egy méretes tölgy törzsén. Nem akar az
anyjáról beszélni.
 És nem is fog.
– Amikor Athénban voltam szabadságon - hallja mégis a saját
hangján – , eltűnt otthonról. Végül abban a szegénykonyhában
találtam rá, amelyet ő működtetett. Egy pöttömnyi fiúcska
kapaszkodott a szoknyájába, míg ő egy nála kétszer nagyobb
férfit szidalmazott azért, ahogy a gyerekkel bánt. A férfi
megpróbált vitatkozni vele, de esélye sem volt. Az anyám
megfenyegette, hogy átadja a rendőröknek bántalmazásért, és
amikor a férfi végre befogta a száját és odébbállt, láttam, hogy
magához ölelte azt a kisfiút. Megígérte neki, hogy majd ő
vigyázni fog rá, és hogy mellette biztonságban lesz. Mon petit
chounak szólította.
Váratlanul összerántja valami Fülöp torkát, és a szája eltorzul,
miközben megpróbálja lenyelni azt a fullasztó valamit. Még
mindig nem néz Erzsébetre, mégis magán érzi a lány nyugodt
pillantását.
– Engem is így hívott, amikor kicsi voltam. „Kis káposztám”.
– Milyen aranyos - mondja Erzsébet, és Fülöp hallja a hangján,
hogy mosolyog. - És találó. Egész könnyen el tudlak képzelni
káposztaként. A csintalan fajtából, persze.
– Az is voltam - ismeri be Fülöp hálásan, hogy Erzsébet
feloldotta a pillanat feszültségét. - Csintalan. Finoman szólva.
– Tudta az anyád, hogy ott vagy? - kérdezi Erzsébet némi
hallgatás után.
– Ó, igen. Amikor meglátott, felragyogott az arca, de meg
kellett várnom, hogy elrendezze a kisfiú sorsát. Aztán elvittem
ebédelni, és egész idő alatt arról beszélt, hogy mennyi
szörnyűségen kellett szegény gyereknek átesnie, és hogy miként
fog gondoskodni arról, hogy a jövőben mindene meglegyen,
mert ugye milyen szomorú, hogy egy szál magában van széles e
világban, pedig „még csak kilencéves”, mondta.
Ismét elhallgat. Miért is kellett belekezdenie ebbe a
történetbe? Erzsébet nem ilyen dolgokat akar hallani!
– Te is kilenc voltál, amikor angol iskolába küldtek tanulni -
szólal meg csendesen.
 – Igen. - Fülöp hosszan felsóhajt. - Persze az én esetemben más
volt a helyzet.
– Mennyiben?
– Nekem ott volt Georgie bácsi meg Dickie bácsi, ők vigyáztak
rám, és ez így rendben is volt - állítja. – Nagyon lármás gyerek
voltam, és már akkor is nagyon önálló. Tudtam vigyázni
magamra. Azt a szegény kisgyereket meg éheztették és verték.
Velem ez sohasem fordult elő.
– Én akkor is úgy képzelem, hogy a kilencéves fiúcskáknak
még szükségük van a mamájukra.
– Én jól megvoltam - állítja továbbra is Fülöp, de érzi, hogy
Erzsébet őt figyeli.
– Ezt már mondtad. Nem is egyszer.
– Mert ez az igazság - feleli Fülöp védekezőn. - Pont olyan
voltam, mint azok a gyerekek - int a fejével a fák alatt
ugrabugráló, kiáltozó kölykök felé. - Amikor valaki megpróbált
megölelni vagy megpuszilni, akkor kiszabadítottam magam az
illető karjai közül. Nem akartam, hogy megöleljenek.
Eszébe jut egy forró nyári délután Salemben, amikor
mindaddig odakinn játszott a tűző napon, míg a nővére, Dolla
be nem vonszolta a házba, és el nem küldte átöltözni,
megfésülködni.
– Kérlek, Fülöp, ne vitatkozz - mondta neki feszülten.
– A mama látni akar.
Csakhogy az anyja nem akarta látni. Dolla elvitte a
szanatóriumba, ahol az anyja végigmérte, de még eközben is a
ruhája gyűrődéseivel játszottak az ujjai. Szinte azt sem tudta, ki
jött hozzá látogatóba, Dolla ennek ellenére vidáman
végigcsevegte a délutánt anélkül, hogy Aliz egy mondattal is
belefolyt volna a beszélgetésbe.
– Búcsúzunk, puszild meg a mamát - szólította fel végül a
nővére Fülöpöt, aki ezt nem akarta megtenni. A székben ülő
asszony egy idegen volt számára; semmi köze nem volt ahhoz a
kedves, szerető anyához, aki a fiú emlékeiben élt, aki az ölébe
vette, megcsiklandozta és petit chounak becézte. Dolla azonban
nem engedett, és amikor Fülöp végül megadta magát, érezte,
hogy miközben megpuszilja, az anyja arca megrándul.
– Sajnálom - mondta Dolla az autóban, amikor már hazafelé
mentek. Szorosan összezárta az ajkait, és ahogy Fülöp látta, a
sírással küszködött. - Azt hittem, jót teszek.
Fülöp sohasem tudta meg, hogy a látogatásuk segített– e az
anyjukon, vagy sem, de rájuk, gyerekekre tagadhatatlanul rossz
hatással volt. Ezt követően öt évig egy születésnapi
üdvözlőlapot sem kapott az anyjától.
Végül megtanult nem visszagondolni erre a szanatóriumi
látogatásra. Minden igyekezetével azon volt, hogy inkább a
krikett vagy a kerékpározás töltse ki a gondolatait. Az emlék
azonban egy seb maradt, amiről bár meg lehet feledkezni, ha
hozzáérnek, sajogni kezd.
Már egy ideje hallgat, de annyira belemerül a gondolataiba,
hogy észre sem veszi. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy
Erzsébet a tenyerébe csúsztatja a kezét. Megdöbben, hogy
mennyire megnyugtatónak érzi az apró gesztust.
– Nem hibáztatom - mondja Fülöp csendesen. - Beteg volt.
– Tudom.
– Mindenki azt hiszi, hogy kínosan érzem magam miatta,
pedig ez nem igaz - folytatja Fülöp, mintha Erzsébet
ellentmondott volna neki. - Inkább büszke vagyok rá. Olyan
asszony, aki nem fél semmitől. Rajta kívül a királyi család összes
tagja elhagyta Görögországot 1941 után, de az anyám a
megszállás legsötétebb időszakában is kitartott. A háború utolsó
néhány hónapjában vajas kenyéren élt, és bármi más ételhez
jutott, azt odaadta azoknak, akik nála is jobban nélkülöztek.
Aztán jött a felszabadulás, ami után még veszélyesebb volt
Athénban maradni. A kommunisták a britekkel küzdöttek a
hatalomért, és nagyon szigorú kijárási tilalom volt érvényben,
de az anyám fittyet hányt rá, és továbbra is eljuttatta az élelmet
az éhező gyerekekhez. Mesélte, hogy a brit erők megpróbálták
otthon tartani, mert odakint nem volt biztonságban. Attól
tartottak, hogy eltalálja egy eltévedt golyó, de ő csak a vállát
vonogatta erre. Talán a mondásra gondolt, hogy az ember
sohasem hallja azt a lövést, amelyik megöli. „Egyébként is siket
vagyok - mondta nekik. - Nincs mitől tartanom.”
– Tényleg, el is felejtettem, hogy nem hall - jegyzi meg
Erzsébet. - így még nehezebb lehet neki.
– Nagyon jól tud szájról olvasni, de a hangja... az a helyzet,
hogy nem úgy beszél, ahogy mi, hallók - mondja Fülöp. -
Gyerekkoromban ez fel sem tűnt, de most már igen. Bár enélkül
is azt kell mondanom, Erzsébet, hogy fura egy teremtés. Nem
olyan, mint a királyi házak tagjai. A nővéreim nagyszerűen elő
tudják adni magukat. El tudják hitetni magukról, hogy királyi
vér csörgedez az ereikben. Egész életükben ezt tették. Az
unokatestvérem, Szandra, mindenkinél jobban tudja, hogyan
kell feltenni egy tiarát, és a viselkedés sem jelent neki gondot.
De az anyám? - Fülöp megvonja a vállát. - ő más. Már most
figyelmeztetlek... Ha eljutunk valaha az esküvőig, nagy nyomás
fog nehezedni ránk, hogy jól dugjuk el valahol.
– Nem. - Erzsébet hangja halk, de határozott. - Ezt nem fogom
megengedni, Fülöp. Megígérem, ö az édesanyád, és ott lesz az
esküvőn.
 Harminchetedik fejezet

London, 1947 júniusa

Erzsébet találkozása jobban sikerül Aliz hercegnével, mint

amire Fülöp számított. De bármilyen büszke is az anyjára, be
kell látnia, hogy Erzsébet még sohasem találkozhatott emberrel,
akit ennyire hidegen hagyott volna a rangja, vagy ennyire ne
izgatott volna a protokoll.
Habár az anyja Viktória királynő dédunokája. Nem illetődik
meg egy királyi sarj láttán.
Aliz viharvert kezei közé fogja Erzsébet arcát, és mélyen a
szemébe néz.
– Igen - mondja. - Megfelelő leszel.
– Mama... - kezdi zavartan Fülöp, de Erzsébet int neki, hogy
maradjon csendben. Nem mintha az anyja hallaná.
– Megfelelő leszek Fülöp számára? - kérdezi mosolyogva
Erzsébet. Aliz felnevet, és elengedi az arcát.
– Igen, őszinte a szemed. Lassan, tisztán beszélsz. És ez engem
nagyon boldoggá tesz.
– Hozzá vagyok szokva, hogy a papa beszédéhez igazítsam a
saját beszédtempómat - válaszolja Erzsébet. – ő időnként
nehezen mond ki szavakat, és könnyebb neki, ha lassan
beszélünk.
Miss Pye, Fülöp nagyanyjának öreg szobalánya betotyog egy
tálca teával, mire Fülöp felugrik.
– Hadd vegyem el, Pitécske - mondja neki, azt a becenevet
használva, amelyet ő és David adtak neki gyerekkorukban. Az
idős asszony reakciójában, mint mindig, öröm és helytelenítés
keveredik. Végül Fülöp győz, és minden ellenálláson
felülkerekedve a nagyanyja melletti asztalkára teszi a tálcát. A
nagymama rosszalló arckifejezéssel figyeli a közjátékot. Ő és
Miss Pye imádják egymást, az özvegy Milford Haven őrgrófné
mégsem nézi jó szemmel a cselédekkel való közvetlen viszonyt.
 – Majd én kitöltőm, Pye - mondja. - Elmehet.
A szobalány egy Erzsébetnek szánt reszketeg pukedli után
csikorgó ízületekkel kimegy a szobából. Ideje lenne nyugdíjazni,
de bizonyára mélyen felkavarná, ha Fülöp ezt felvetné. És ki más
bírná ki a nagyanyja mellett?
Az özvegy őrgrófné kitölti a teát, és megparancsolja Fülöpnek,
hogy kínálja körbe a tálcát. Mint a lakásban minden más, a
teáskészlet is látott szebb napokat. Az egykoron különlegesnek
számító meisseni porcelán töredezett, és a pereme is csorba, de
Erzsébet látszólag ezt sem veszi észre, ahogy a lakás kopottsága
és dohszaga sem tűnik fel neki, amiért Fülöp nagyon hálás,
hiszen a megtépázott függönytől a repedezett padlót elfedő,
elvékonyodott szőnyegig minden hagy maga után némi
kívánnivalót.
Dickie bácsi már többször ajánlott anyagi segítséget az
anyjának, de az idős őrgrófné szereti a Viktória korabeli bútort
és a kopottságból adódó dekadenciát. Fülöp úgy dönt, nem jön
zavarba az üde, kék ruhájában szinte ragyogó Erzsébet és az ő
roskatag rokonai közötti kontraszt miatt. Végül is az egész
ország romokban hever még mindig, így a nagyanyja sem
számít kivételnek. Ahhoz képest, amit Németországban látott az
elmúlt évben, Angliában nem is olyan rossz a helyzet, bár az
emberek itt is megviseltnek és fáradtnak látszanak. Ez csak
megerősíti benne azt, amit eddig is tudott: hogy Erzsébet soksok
ember szemében a jövőbe vetett remény szimbóluma.
Rajta pihenteti a szemét, ahogy a kanapé szélén üldögél
csészével és csészealjjal a kezében. A háta, ahogy az anyjáé és a
nagyanyjáé, tökéletesen egyenes. A három nő közül egyiknek
sem jutna soha az eszébe, hogy beledobja magát egy fotelbe,
gondolja Fülöp.
Tetszik neki, hogy Erzsébet mindig az anyja felé fordul, aki így
könnyen tud olvasni a szájáról. Tetszik neki az ellentét a fiatal
nő testtartása és a teste puhasága között, és a szenvedély is,
amely érzi, ott vibrál a fegyelmezett külső mögött. Titokban
nagyon is izgatja a tudat, hogy ő lesz az egyetlen, aki esélyt kap
arra, hogy kibontsa ezt a nagyon is visszafogott csomagolást, és
felfedezze az alatta megbúvó melegséget.
Erzsébet takarosán egymás mellett tartja a lábait, és minden
szál haja a helyén áll. Jó móka lesz összeborzolni egy kicsit,
gondolja Fülöp, miközben hagyja, hogy a pillantása
megpihenjen a szolidan összezárt térdeken, hogy aztán tovább
vándoroljon, egészen a még szolidabb dekoltázsig. Erzsébetnek
gyönyörű bőre van, tiszta és harmatos, érintésre hívogató, bár
nyilvánvalóan nincs ember, aki megérinthetné. Majd a férje,
emlékezteti magát Fülöp, és titokban még el is mosolyodik.
Aztán a szeme tovább vándorol a nyak tiszta, kecses ívére, a
mosolygó szájra, az állta, a szemek lágy kékjére, és végül
megpihen a haj puha hullámain.
– Itt az ideje, hogy összeházasodjatok - mondja az özvegy
Őrgrófné azzal az erős németes akcentussal, amit sohasem
sikerült levetkőznie, és Fülöp csak most jön rá, hogy a
nagyanyja öt nézi. Helyesebben azt, ahogy ő figyeli Erzsébetet. -
A legfőbb ideje - teszi még hozzá egy sokatmondó pillantás
kíséretében, és Fülöpnek az az arcpirító gondola-ta támad, hogy
talán a nyelve is kilógott a nagy bámulásban.
Nyel egy nagyot, és megköszörüli a torkát. A nagyanyja
nagyon éles szemű tud lenni, ha ahhoz van kedve. Fülöpnek
kétsége sincs afelől, hogy az idős hölgy olvasott a
gondolataiban, és megrándul az arca.
– A király júliusig nem hajlandó bejelenteni az eljegyzésünket -
mondja, és közben újfent zavarba jön, mert érzi, hogy az
arcszíne fakóra vált.
– Ugyan, ez csak politika - vélekedik az özvegy őrgrófné, és
még legyint is hozzá. - Ha akarjátok, fel tudjátok gyorsítani a
dolgokat.
– Hogyan? - kérdezi Erzsébet. - Amíg a papa nem adja a
beleegyezését, semmit sem tehetünk.
– Július már nincs olyan messze - mondja az özvegy. - Igaz is,
gyűrű már van? Nehogy szégyenben maradj, ha megtörténik a
bejelentés. - Az unokájára emeli acélos pillantását. - Milyen
terved van erre vonatkozóan, Fülöp?
 – Reméltem, hogy ezt nem fogja megkérdezni - válaszolja
Fülöp. Egy ideje már aggasztja, hogy eljegyzési gyűrűt kellene
vennie. A hadnagyi fizetésén túl nincs más jövedelme; el sem
tudja képzelni, hogyan engedhetne meg magának egy
hercegnőhöz méltó gyűrűt. Látta a rengeteg ékszert, amit
Erzsébet Dél– Afrikában kapott. Esélye sincs, hogy ő is valami
hasonlóval álljon elő, ugyanakkor tudja, hogy egy aprócska
gyémánttal nem állhat oda Erzsébet elé.
Erre nem gondolt Dickie bácsi, amikor az eljegyzéshez vezető
utat egyengette, most meg persze Indiában van, és amikor
Fülöpnek tényleg szüksége lenne a tanácsára, nem elérhető.
Aliz leteszi a teáscsészéjét.
– Van egy ötletem - mondja.
– Remélem, most az egyszer használható is - jegyzi meg
csípősen az özvegy, miközben Aliz kicsoszog a szobából. - Nem
olyan, mint árvákat etetni egy háborús zónában, vagy apácának
állni! - Megcsóválja a fejét. – Mit csináljunk vele?
Fülöp nem válaszol. Eddig észre sem vette, milyen hajlott az
anyja. A ragyogóan fiatal Erzsébet mellett soványnak és
megviseltnek tűnik. A háború alatti nélkülözés tette ezt vele.
Egy öreg cipősdobozzal a kezében tér vissza. Erzsébet a
szemöldökét felvonva figyeli, ahogy felnyitja a tetejét, és kihúz
belőle valamit, ami leginkább egy dohos szagú, megsárgult
vattacsomónak tűnik. Bontogatni kezdi, és csak akkor hagyja
abba, amikor a vatta alól előkerül egy erősen megkopott tiara.
Diadalmasan felemeli.
– Ennek a gyémántjaiból csináltass gyűrűt! - mondja a fiának,
majd Erzsébet kezébe adja az ékszert, aki elpirul, miközben
átveszi.
– Nem hiszem, hogy...
– Mit nem hiszel?
Erzsébetnek eszébe jut, hogy Aliz siket, így felé fordul és
egyenesen az arcába néz.
– Ez nagyon szép, de az öné.
– És mit gondolsz, milyen gyakran hordok mostanában
tiarákat? - Aliz mosolya kedves, és Fülöpöt váratlanul rabul ejti
egy emlék, amint az anyja leguggol egy poros kertben, kitárja
felé a karját, és ugyanezzel a mosollyal magához szorítja.
Elveszi Erzsébettől a tiarát és Fülöp felé nyújtja.
– Mit gondolsz?
Fülöp megforgatja a kezében a fejdíszt. A fémrészei
homályosak és a gyémántok is elveszítették a fényüket, de
valamikor lenyűgöző darab lehetett.
– A papádtól kaptam - emlékszik vissza ellágyulva Aliz.
Kinyújtja a kezét, és a fia térdére simítja meggörbült ujjait. -
Semmi másom nem maradt, amit neked adhatnék, Fülöp.
Mindent eladtam, hogy segíteni tudjak a gyerekeken, de ezt...
ezt megtartottam neked.
 Harmincnyolcadik fejezet

– Ha megtisztítják - mondja az özvegy őrgrófné jobban fog

kinézni. Az a középső gyémánt egy gyönyörűség.
Fülöp a tiaráról az anyjára emeli a pillantását. A nagyanyjának
igaza van. A kövek egytől egyig szépek. És ezzel meg is oldódna
a gyűrű kérdése.
– Biztos benne, mama?
– Persze hogy biztos vagyok. De kérdezd meg Erzsébetet. ő
fogja hordani.
– Erzsébet?
– Szerintem nagyon kedves ötlet - mondja Erzsébet meleg
hangon. - Szívesen hordanék olyan gyűrűt, amelyik a
családodhoz köt.
Fülöp kifújja a levegőt.
– Akkor, köszönjük, mama. - Feláll és arcon csókolja az anyját,
aki viszonzásképpen megpaskolja az arcát.
– Nem sok mindent adtam neked, Fülöp. Örülök, hogy
legalább ezt megőriztem neked.
Fülöpnek elszorul a torka, és kifejezetten örül, amikor a
nagyanyja visszaveszi a beszélgetés fonalát.
– Majd idehívatunk egy ékszerészt, hogy nézze meg a tiarát.
Mondhatjuk neki azt, hogy Aliz szeretné a köveit egy gyűrűhöz
felhasználni. Nem kell megtudnia, hogy igazából kinek lesz.
De valószínűleg ki fogják találni, gondolja Fülöp, ugyanakkor
milyen más alternatívája van? Ha maga sétálna be egy
ékszerészhez, még inkább felhívná a figyelmet egy lehetséges
eljegyzésre. A pletykák pedig hangsebességgel terjednek, ha
egyszer szárnyra kapnak. A nagyanyjának igaza van: bele kell
vágniuk. Júliusig már nincs sok idő. Bár nem lenne meglepve,
ha a király további haladékot akarna nyerni. Már csak ezért is
ideje úgy viselkedni, mintha a júliusi bejelentés teljesen biztos
lenne.
Az anyjáról a nagyanyjára néz.
– Köszönöm - mondja. - Köszönöm mindkettőjüknek.
Erzsébet úgy dönt, hogy egyszerű formát szeretne. A
Kensington–palotába érkező ékszerész, Philip Antrobus
megvizsgálja a tiarát.
– Mondtam neki, hogy szeretnék egy gyűrűt a tiara köveivel -
tájékoztatja Aliz Fülöpöt, aki felhívja, mert tudni szeretné, hogy
áll a helyzet. - A szeme se rebbent, de attól tartok, rájött, hogy
nem nekem lesz.
– Mit tudunk tenni? Ez elkerülhetetlen volt. Nem mondta,
mikorra készül el?
– Úgy gondolja, hogy július elejére meg tudja csinálni.
– Az tökéletes lenne - feleli Fülöp.
Mindennek ellenére úgy érzi, ismét lehetetlen helyzetbe
került. A hetet még mindig Corshamben tölti szolgálatban, de
csak nehezen tud a tanításra koncentrálni, miközben tudja,
hogy a kormány és a Nemzetközösség vezetői az ő sorsáról
készülnek dönteni, és a király még mindig azon tépelődik, hogy
neki adja– e a lányát. A hosszú nyári estéken Fülöp a társaival
krikettezik, vagy dartsoznak a Methuen Armsban, ahol
legnagyobb megkönnyebbülésére gyorsan kiderül, hogy a
helyiek szinte semmit sem tudnak a politikáról, és minimális
érdeklődést sem mutatnak iránta. Az ő szemükben ő is csak egy
a tengeri emberek közül, aki szívesen belemegy egy tréfás
huzavonába, de leginkább jó ütő játékosként szerzett magának
hírnevet.
Dennis, a tulajdonos a poharakat törölgeti a pult mögött,
amikor Fülöp Londonból visszatérve betér egy italra.
– Régen láttam, hadnagy.
– Londonban voltam.
– Mindig ott van. Talán valami lány van a dologban? Fülöp
elmosolyodik.
– Ráhibázott.
– Gondoltam - feleli elnézően Dennis. - Mi másért menne
valaki a városba, amikor itt napestig krikettez– het? Remélem,
megéri az a lány a sok utazgatást.
– Azt hiszem, igen.
 – Nos, más nem is számít. Még nem mondta, mivel
szolgálhatok. A szokásosat kéri?
Kedd van, amikor egy kadét szól Fülöpnek, hogy telefonon
keresik. Remélve, hogy nem rossz hírt kap, Fülöp követi a
kadétot az irodába, ahol diszkréten egyedül hagyják a
beszélgetés idejére. Az unokatestvére, David Milford Haven
keresi.
– Azt gondoltam, nem árt tudnod, hogy az anyádat követték
ma reggel, amikor elment a gyűrűért az ékszerészhez - kezdi
David. - Két délutáni lap már le is hozta a sztorit, azt állítva,
hogy Erzsébeté lesz a gyűrű. Az anyád semmit sem mondott
nekik, de mostantól arra kell készülnöd, hogy a nyomotokban
lesz a sajtó, tehát ha tagadni akarod, amit leírtak, jobb lesz, ha
előállsz valami hihetővel.
Hát, ez van, gondolja Fülöp. Megköszöni az unokatestvérének
az információt, leteszi a telefonkagylót, de rögtön fel is veszi, és
felhívja Erzsébetet.
– Attól tartok, kitudódott a dolog - mondja neki.
– Talán nem is baj - válaszolja Erzsébet. - Már csak egy hét van
hátra a határidőig, amit a papa megadott. így talán belátja, hogy
nincs értelme a további tagadásnak.
– Remélem - sóhajtja Fülöp. - Ha letesszük, őt is felhívom, és
némi szerencsével engedélyt ad arra, hogy még ma este
elmenjek hozzád a gyűrűvel.
A király egyáltalán nem örül annak, hogy így kijátszották, de
ha vonakodva is, megígéri, hogy megteszi a hivatalos
bejelentést. Fülöp úgy érzi, hogy végre, hosszú idő után, a
hátába kapja a szelet. Elmegy az anyjához a gyűrűért, átautózik
a Buckingham– palotába, ahol látványosan leparkol, és
elviharzik az ajtónállók mellett.
– Tudom az utat - veti oda, és kettesével szedve a lépcsőket
elindul felfelé.
Erzsébet a nappalijában várja. Napsárga ruhát visel, a szeme
várakozón ragyog. Az izgalma Susanre is átragad, aki hangos
ugatással fogadja a szobába lépő Fülöpöt.
 – Susan, hallgass! - szól rá Erzsébet, és le is hajol, hogy
megsimogassa az izgatott ebet. Ám amikor felnéz Fülöpre,
ragyog az arca a boldogságtól. - Tényleg megtörténik végre?
– Meg. - Fülöp elvigyorodik, és előhúzza a zakója zsebéből az
ékszeres dobozt. Felpattintja a tetejét, hogy megmutassa a
megtisztított, teljes pompájukban ragyogó gyémántokat. És bár
nem vall rá, de amikor Erzsébetre néz, eltűnik az arcáról a
diadalittas mosoly, és azon kapja magát, hogy fél térdre
ereszkedve nyújtja felé a gyűrűt.
– Erzsébet, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
A meghitt pillanatnak az vet véget, hogy Susan, mivel azt hiszi,
hogy Fülöp játszani akar, közéjük ugrik, de a férfi anélkül, hogy
levenné a szemét Erzsébetről, félretolja, és az Erzsébet arcán
ragyogó mosolyra koncentrál.
– Igen.
Fülöp feláll, és Erzsébet ujjára csúsztatja a gyűrűt.
– Gyönyörű - suttogja a boldog menyasszony, és úgy fordítja a
kezét, hogy a gyémántok visszaverjék az ablakon betóduló
napsugarakat.
Erzsébet látta ugyan a terveket, de arra, hogy fel is próbálja a
gyűrűt, nem volt alkalma, és Fülöp elkomorodik, amikor látja,
hogy lötyög az ujján.
– Túl nagy - mondja aggodalmas hangon. - Méretet kellett
volna vetetnünk. Vissza kellene küldenünk, hogy jó legyen.
– Nem! - tiltakozik Erzsébet, és egymásnak feszíti az ujjait,
nehogy lecsússzon a gyűrű. - A fényképeken nem fog látszani,
hogy nagy. Nem beszélve arról, hogy akkor mi magunk adnánk
okot a papának a halogatásra. Már így is eleget vártunk.
 Harminckilencedik fejezet

London, 1947 júliusa

– „Buckingham–palota, 1947. július tizedike” - kezdi David

Milford Haven az alkalomhoz illő áhítattal. A Chester Street– i
lakás egyik kanapéján ül kényelmes pózban, és minden színészi
képességét bedobva felolvassa a The Times Court Circular
rovatában megjelent rövid közleményt. - „A király és a királyné
nagy örömmel adja hírül, hogy szeretett lányuk, Erzsébet
hercegnő és Mountbatten Fülöp, a Királyi Haditengerészet
hadnagya - ez te vagy, kuzin – , néhai András görög herceg és
Battenberg Aliz hercegné fia a király örömteli beleegyezésével
eljegyezték egymást”.
– Ez az „örömteli” azért enyhe túlzás - grimaszol Fülöp. - A
király alig tudott kierőltetni magából egy mosolyt a tegnapi
családi összejövetelen.
David a padlóra ejti az újságot. Épp csak felocsú– dóban van
abból, amit reggel ő maga pokoli másnaposságnak nevezett.
Amikor Fülöp hazatérőben volt a palotában rendezett, túlontúl
is illedelmes ünnepségről, összefutott a Savoyból éppen kilépő
Daviddel, aki unszolni kezdte, hogy csatlakozzon hozzá, és
folytassák együtt az éjszakai kalandozást. Fülöp azonban
emlékeztette magát az új szerepére, és inkább az otthon
maradás mellett döntött. Aztán persze egész este azon
bánkódott, hogy miért is nem a szórakozást választotta inkább,
akkor nem kellett volna kissé megkésve amiatt gyötrődnie, hogy
milyen következmények-kel jár majd a házassága azzal a nővel,
akinél ismertebb, nagyobb közfigyelmet kiváltó ember nem él
az országban. Vajon mostantól neki is jól kell viselkednie, amíg
csak él?
– Hát, megcsináltad - gratulál neki David.
– Meg. Dickie bácsi elégedett lehet.
 David felvonja az egyik szemöldökét. Meglepi a lelkesedésnek
az a nagy fokú hiánya, amellyel az unokatestvére válaszol.
– Neked kellene elégedettnek lenned. A világ leg– áhítottabb
eladó leányzójának a vőlegénye lettél.
– Igen, és most kezd csak derengeni bennem, hogy ez mit is
jelent - vallja be Fülöp. - Tegnap este, amikor a palotában
pezsgőztünk, másról sem volt szó, mint arról, hogy kire és mire
lesz szükségem: detektívre, lakájra, a társadalmi életemet
szervező titkárra, és sorolhatnám, ki mindenkinek kellene a
kényemre– kedvemre táncolnia! Mi a pitymallatot kezdjek egy
társadalmi életemet szervező titkárral? Aztán amikor ebből
kifogytak, jött a protokoll meg a kötelesség. – Akkorát fújtat,
hogy a becsületére válna egy lónak is.
– Ugyan, Fülöp, tudnod kellett, mivel jár majd a házasság
Lilibettel.
Ingerülten attól, hogy az unokafivérének igaza van, Fülöp
megrántja a vállát.
– Igen, persze hogy tudtam, de nem ekörül forogtak a
gondolataim. Arra koncentráltam, hogy kicsikarjam a királyból
a beleegyezést az eljegyzéshez.
És magára a célra, teszi hozzá gondolatban, olyan régóta és
olyan intenzitással, hogy elfeledkezett a felszín mögé pillantani.
Most, hogy megkapta, amit akart, úgy érzi magát, mint az, aki
nagy nehézségek árán felkapaszkodott egy hegy tetejére, és
amikor körbepillant, rájön, hogy az egyetlen út lefelé vezet.
– Fel a fejjel! - mondja David. - Csak javít majd a helyzeten a
tény, hogy a világ egyik leggazdagabb asszonyának a férje leszel.
Még az is lehet, hogy ki tudsz alakítani magadnak egy
elfogadható ruhatárat.
– Ezzel kapcsolatban már nyilvánosságra került néhány csípős
kommentár. - Fülöp megpróbálja lerázni magáról az önmaga
által is nevetségesnek tartott levertséget. - Többen megjegyezték
már, hogy a flanelnadrágom nincs kivasalva, és ami még ennél is
sokkal, de sokkal szörnyűségesebb, időnként felgyűrőm az
ingem ujját.
 – És arról, hogy örökké a zsebedben tartod a kezedet, nem szól
a fáma?
– Mire való a zseb, ha még a kezét sem teheti bele az ember?
– Azért nem szoktuk zsebre vágni a kezünket, hogy ne
formátlanodjon el a zakónk - oktatja David.
– Nem lehet mindenki dendi! - méltatlankodik Fülöp.
– Bármit is mondasz, nem árt, ha egy kicsit kikupálod magad,
kuzin - folytatja David, nagyokat kuncogva a kínlódó
grimaszokat vágó Fülöpön. - Meg kell tanulnod nyakkendőt
kötni, kiválasztani a megfelelő ruhát... és az isten szerelmére,
végy már magadnak pár rendes zoknit! Gyalázat, amit nap nap
után a lábadon viselsz.
Fülöp lábai a dohányzóasztalon pihennek. Megemeli az
egyiket, és szemügyre veszi a zokniját. Szó szerint átlátszik,
annyira megkopott, és a nagylábujja ismét kezd utat törni
magának a megereszkedett szálak között.
– Van még ezekben élet, nem is kevés - veti oda. – Talán nem
tudod, mit jelent takarékoskodni? Mindent meg kell javítani,
kisapám.
David a szemét forgatja.
– Azért őszintén remélem, hogy nem ebben a teniszingben
fogsz ma megjelenni a palotában.
– Arra a haditengerészeti uniformisomat tartogatom - feleli
kaján vigyorral Fülöp.
Aznap estére nagy sietve megszerveztek egy eljegyzési
vacsorát. Nagy csinnadratta lesz, amely után neki és
Erzsébetnek meg kell jelenniük az erkélyen, hogy
integethessenek az összegyűlt tömegnek. És ez csak a kezdet
lesz, Fülöp pontosan tudja. Az élete sohasem lesz már olyan,
mint amilyennek megszokta.
De innen már nincs visszaút.
 Negyvenedik fejezet

Buckingham–palota, 1947 júliusa

A tömeg már gyülekezik a Viktória–emlékmű körül, amikor

Bobo felhúzza Erzsébet fehér báli ruháján a cipzárt és a helyére
rángatja a szoknyarészt. Erzsébet türelmesen áll, közben az
eljegyzési gyűrűt csavargatja az ujján, de belülről remeg az
izgalomtól. Az eljegyzési vacsorája. Végre ez is megtörténik. A
gyűrűre pillant, és úgy fordítja, hogy lássa rajta a gyémántok
biztonságot adó csillogását. Gyakorlatilag egész nap ezt csinálta,
hogy meggyőzze magát: az eljegyzés valóban megtörtént.
Fülöp virágot is küldött neki, egy egyszerű, kétkedőnek
semmiképp sem nevezhető csokrot, amely most az
öltözőasztalát díszíti, és majdnem olyan megnyugtató hatással
van rá, mint a gyémántok. Látta a férfi arcát előző este, amikor a
király arról informálta, hogy Tommy Lascelles választ majd
mellé személyi titkárt.
Erzsébet tisztában van azzal, hogy milyen nehéz lesz Fülöp
számára az alkalmazkodás. Lehet, hogy királyi vér folyik az
ereiben, de fogalma sincs arról, mennyire szabályozottak
lesznek mostantól a napjai. Rajta fog állni, hogy a vőlegénye
visszakívánja– e majd a régi életét. Nem támaszthat vele
szemben érzelmi elvárásokat, emlékezteti magát. És biztosítania
kell arról, hogy nem felejtette el a Balmoralban kötött
egyezségüket.
A lényeg azonban mégiscsak az, hogy jegyesek! Végre!
Miközben Bobo felerősíti a kedvenc gyöngysorát a nyakára,
Erzsébet önmagát nézegeti az állótükörben, és amit lát, az egy
izgatott lány egy gyönyörű ruhában. Ugyanaz a fehér tüllruha
van rajta, mint amit Dél– Afrikában, a huszonegyedik
születésnapjára rendezett bálon viselt. Csak úgy csillognak rajta
a flitterek meg a strasszok, ami nagyon is megfelel a
hangulatának.
 – Készen is vagyunk - mondja Bobo, majd ellép Erzsébet
mögül, és megcsodálja a keze munkáját. - Boldognak látszik. - És
ahogy Erzsébet a tükörképére néz, neki is mosolyognia kell.
– Az is vagyok.
– Ennek igazán örülök. - Bobo kicsi kora óta öltözteti
Erzsébetet. Hátborzongató képességénél fogva mindig kitalálja,
hogy mi körül forognak a gondjaira bízott fiatal lány gondolatai.
- Nagyon jóképű ember. De a legfontosabb, hogy ön boldog
legyen. Hogy mindketten boldogok legyenek.
– Azon leszek. - Erzsébet elfordul a tükörtől, és arcon csókolja
az öltöztetőnőjét. - Köszönöm, Bobo.
Bobo próbál úgy tenni, mintha nem érzékenyülne el.
– Most menjen, és élvezze az eljegyzési partiját.
Fülöp a királyné nappalijában várakozik a királlyal és a
királynéval. Itt csatlakozik hozzájuk Erzsébet és Margit. Attól,
ami kiül Fülöp arcára, amikor megpillantja a menyasszonyát,
Erzsébet mellkasában dörömbölni kezd a szíve, és a torkán akad
a lélegzete. Van egy pillanat, amikor a vágy, hogy a férfi karjaiba
vesse magát, mindennél erősebb, de azonnal eszébe jut, hogy
egy hercegnő nem így viselkedik, főleg nem a szülei előtt.
Meg kell elégednie egy tisztelettudó puszival, de közben azért
megengedi magának, hogy mélyen beszívja Fülöp jellegzetes
illatát - tiszta bőr és vászon majd egy szédítő pillanat után
hátralép.
Fülöp meleg pillantással mosolyog le rá, amiből Erzsébet azt
reméli, hogy az ő gondolatai is hasonló pályát jártak be, és a
rövid puszit arra használta fel, hogy érzékelje a haja puhaságát
és a bőre parfümös illatát. Amikor a pillantásuk találkozik, az
egy teljes beszélgetéssel is felér. Fülöp szeme azt mondja, hogy
Erzsébet gyönyörű, így Erzsébet örömmel teszi a kezét a férfi
karjára, hogy a magánlakosztályokon át elsétáljanak a Fehér
szalonba vezető titkos ajtóig.
Az ajtóhoz érve megállnak, Erzsébet vesz egy mély lélegzetet,
mint hasonló alkalmakkor mindig. Csak egy levegővétel, mégis
elég arra, hogy láthatatlan páncélt vonjon a szégyenlőssége
köré. De ezúttal Fülöp is vele van. A tenyere rásimul az ő
kézfejére, és a teste melege átszivárog belé, amiért hálás
mosollyal mond köszönetét.
Végül felnyílik az ajtót álcázó tükrös szekrény ajtaja, és
belépnek a szalon zajos tündöklésébe. A hatalmas csillár
fényében fürdő terem olyan, mint egy színes kaleidoszkóp, az
élénk beszélgetés hangjai visszaverődnek az arannyal díszített
falakról. Erzsébet és Fülöp együtt sétálnak a vendégek között, és
közben fogadják a gratulációkat.
Erzsébet úgy érzi, mintha az összes idegszála szolgálatban
lenne. Általában merev, és minden erejével arra fókuszál, hogy
udvariasan eltársalogjon az emberekkel, de Fülöppel az oldalán
csak arra tud gondolni, hogy miként reagál a teste, mozgás
közben milyen puha, susogó hangok kísérik a ruhája
hullámzását, milyen melegséggel veszi körbe a nyakát a
gyöngysor, és milyen pompásan csillog az ujján a
gyémántgyűrű. És mindennél erősebben érzékeli a büszkén fölé
magasodó, kopott egyenruhájában is jóképű Fülöpöt.
Erzsébet, mint mindig, most is arra gondol, hogy a férfinak
saját erőtere van, ami mindenhová követi. Olyan élénk, olyan
határozott személyiség, hogy mindenki mást elhomályosít.
Nincs benne semmi kifinomult, semmi csiszolt, de lehetetlenség
nem észrevenni. Amikor Erzsébet úgy érzi, hogy visszatérőben
van a szégyenlőssége, elég, ha Fülöpre pillant, és már ettől olyan
érzése lesz, mintha a férfi felé nyújtaná a kezét és megérintené.
Ami persze nem igaz, de Fülöp mindig pontosan tudja, hogy
mikor kell elfordítania a fejét, hogy egymásba kapaszkodhasson
a pillantásuk, és legalább egy megnyugtató kacsintást küldjön
Erzsébet felé, akinek ettől nyomban száguldani kezd a pulzusa.
A királyné Fülöp roppant eleven unokatestvérével, Szandrával
és a férjével, Péterrel, Jugoszlávia királyával álldogál, akiket
Erzsébet és Fülöp még nem üdvözölt.
– Szívből gratulálok! - mondja Szandra, és arcon csókolja
Fülöpöt. - Nagy utat jártál be azóta, hogy Pankerben szabadon
eresztetted azokat a malacokat - mondja, majd Erzsébethez és a
királynéhoz fordul. - Fülöp nagyon virgonc gyerek volt. Egyszer
látogatást tettünk egy mintagazdaságban, és mi, lányok nagyon
odavoltunk a malacokért. Fülöpnek az az ötlete támadt, hogy
engedjük ki őket a kifutójukból. A következő percben hatalmas
zűrzavar közepén találtuk magunkat. A malacok mindent
feldöntöttek, ami az útjukba került. Teázókellékek hevertek a
fűben a felborított asztalok mellett, nénikés bácsik sikoltoztak
önmagukból kikelten. Egész jó móka volt, míg fülön nem
csíptek bennünket, igaz, Fülöp?
– Én semmi ilyenre nem emlékszem - válaszolja pókerarccal
Fülöp.
– Dehogynem, csak nem akarod bevallani.
– Készen állok elismerni, hogy ördögien rossz gyerek voltam,
de hogy malacokat engedtem volna szabadon egy szabadtéri
teázáson? Hiába töröm a fejem, nem ugrik be.
– A szabadtéri teázásról jut eszembe - szól közbe a királyné,
még mielőtt torzsalkodássá fajulna az unokatestvérek vitája. -
Holnap egy kerti teapartira vagyunk hivatalosak, Fülöp, és a
királlyal úgy gondoljunk, hogy önnek is részt kellene vennie
rajta. Jó alkalom lenne arra, hogy először mutatkozzanak
Lilibettel a nyilvánosság előtt.
Erzsébet látja, hogy Fülöp uralkodni próbál az arcizmain,
nehogy grimaszba ránduljanak.
– Természetesen ott leszek.
Péter rákacsint.
– Úgy látom, az első adandó alkalommal odadobnak az
oroszlánok elé.
– Péter! - dorgálja a királyné. - Csak egy kerti partiról van szó.
Fülöpnek meg kell tanulnia, hogy ez is a feladatai közé tartozik.
Erzsébet arra gondol, hogy mit ígért Fülöpnek, ezért gyorsan
közbeszól.
– Jaj, mami, muszáj már az elején elriasztanunk? - kérdezi félig
viccesen, de Fülöp megfogja a kezét.
– Engem semmivel sem lehet elriasztani, Erzsébet - mondja,
kihívó pillantást vetve a királynéra. - Emiatt nem kell aggódnod.
Libériás inasok nyitják ki előttük a királyi ebédlő ajtaját, és
miközben a vendégek elfoglalják a helyüket a mahagóniasztal
körül, mindegyik oldalán húszán és a két végében hárman–
hárman, a palota előtt felhangzik a kántálás: „Erzsébet és Fülöp!
Erzsébet és Fülöp!” Erzsébet kezében már ott van a szalvéta,
hogy az ölébe tegye, de félbehagyja a mozdulatot. Arra gondol,
mióta állnak ott az emberek, hogy őt és Fülöpöt láthassák.
– Nem kellene most kimennünk? - kérdezi az asztal túloldalán
ülő apját. - Már nagyon régóta várhatnak.
– Természetesen nem - feleli ingerülten a király. - Előbb
megvacsorázunk.
A tudattól, hogy annyian várnak odalenn, Erzsébet kicsit
kínosan érzi magát, de a vacsora így is csodálatosan sikerül. Még
mindig érvényben van a jegyrendszer, de nem igazán számít,
hogy mit esznek, amikor az ezüst a régi pompájában ragyog, és a
poharakon visszatükröződik a csillár fénye. Az asztalt díszítő
kompozíciókhoz a palota kertjéből hozták a virágokat, édes
illatuk átitatja a levegőt. A nagy tükrök megsokszorozzák a falak
és a mennyezet aranyos csillogását, és a palota alól felhallatszó
kiáltozás egy idő után már csak kellemes háttérzajnak tűnik.
Vacsora után a király végre beleegyezik, hogy megmutassák
magukat az embereknek. Átmennek abba a szobába, ahol már
oly sokszor várakoztak az erkélyre lépés előtt az olyan jelentős
alkalmakkor, mint az apja koronázása, a győzelem napja, a japán
kapituláció napja... de Erzsébet tudja, hogy az emberek ezúttal
csak és kizárólag őrá várnak.
És Fülöpre.
Mintha a palota előtt megéreznék a mozgást odafenn, a tömeg
újra kántálni kezdi, hogy „Erzsébet és Fülöp! Erzsébet és
Fülöp!”.
– Most mintha nem izgatná őket annyira, hogy külföldi herceg
vagyok - súgja a menyasszonya fülébe Fülöp, és egymásra
mosolyognak.
– Megmondtam, hogy így lesz. - Erzsébet odalép az erkélyre
nyíló magas ablak elé. Lesimítja a ruháját, és egy öntudatlan,
mégis ideges mozdulattal megérinti a nyakán a gyöngysort.
– Jól vagy? - kérdezi aggódva Fülöp.
– Jól. - Erzsébet biccent az inasnak, aki kinyitja az ablakot.
Odakinn helyeslőén felmorajlik a tömeg. - Készen állsz? - Ezúttal
ő kérdezi meg Fülöptől, és van valami heves elszántság abban,
ahogy a férfi bólint.
– Készen.
Együtt lépnek az erkélyre. Az odalenn összegyűlt
emberseregből szélviharként tör ki az éljenzés. Több ezren
lehetnek a Viktória– emlékmű körül, sokan fel is másztak rá,
míg mások a kerítésbe csimpaszkodva próbálnak talpon
maradni a Mailig hullámzó tömegben.
– Az anyját! - mormogja az illemről megfeledkezve Fülöp, de
Erzsébet tudja, hogy ugyanúgy meg van illetődve, mint ő.
Erzsébet követi a napi híreket, így tudja, hogy az emberek még
mindig az újjáépítéssel és az életük rendezésével foglalkoznak a
hosszú háború után. Oly sokan meghaltak, és még több élet
ment tönkre. Mindenki elveszített valakit: gyereket, szülőt,
házastársat, rokont, barátot. Még mindig hiánycikk az élelem,
folyik a romeltakarítás, és olyan hideg tél áll mögöttük,
amilyenre nem volt példa az ő életükben.
És mégis... ezek a bátor, sztoikus emberek eljöttek megmutatni,
hogy együtt örülnek vele, és minden jót kívánnak neki.
Erzsébet mosolyog és integet. Nagyon szeretné kimutatni,
hogy milyen sokat jelentenek neki a jókívánságok, ő talán nem
azt az életformát választotta volna magának, hogy hercegnő
legyen, de az lett, és a vidám, éljenző tömeg láttán megismétli
magában azt az esküt, amelyet a huszonegyedik születésnapján
tett. Ez a boldogsága ára. Minden erejével szolgálni ezeket az
embereket, akik annyit szenvedtek, és akik azt várják tőle, hogy
örömet hozzon a nemzet életébe.
Tudja, hogy Fülöppel az oldalán képes lesz teljesíteni a
kívánságukat.
 Negyvenegyedik fejezet

London, 1947 júliusa

– Miért van az, hogy csak a szobán átkiabálva tudunk társalogni

egymással? - kérdezi bosszúsan Fülöp. Az imént érkezett
Corshamből, és most az egyik karosszékben üldögél Erzsébet
nappalijában. Margit féloldalasán ül egy másikban, a lábait
lazán átveti a karfán, miközben a cipőjét a lábujján hintáztatja.
Erzsébet a kanapén talált magának helyet, és most Susan füleit
húzogatja finoman. A kutya elégedetten behunyja a szemét.
– Itt senki sem kiabál - feleli Margit. - Legfeljebb csak maga.
Elfelejti, hogy mi nem vagyunk a beosztottjai.
– Badarság!
– Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy igazam van.
Fülöp ingerült pillantást vet rá, majd látványosan Erzsébet felé
fordul.
– Csak arra akartam rámutatni, hogy nem túl otthonos ez a
szoba.
– Mi baj van vele? - Erzsébet értetlenül körbepillant. Ő nem
látja, hogy bármi gond lenne a szobával. Minden csupa halvány
rózsaszín meg krémszín, amihez pompásan illik az őzbarna
szőnyegpadló. Nem mintha különösképpen izgatná a
berendezés, ő szívesebben tartózkodik a szabadban.
– Olyan... formális itt minden. Vegyük például ezt a két széket
a kandalló előtt. Bárki azt hihetné, hogy a pápát várod
audienciára. Miért nem a kanapét tesszük oda? Mert akkor
véletlenül egymás mellé is leülhetnénk? Hát nem lenne
kényelmesebb?
– Nos, rendben - mondja engesztelő mosollyal Erzsébet. -
Próbáljuk ki.
Természetesen nem arra gondol, hogy most rögtön, de Fülöp
tele van nyughatatlan energiákkal, és nyomban talpra ugrik.
– Akkor lássunk is hozzá. Gyerünk, Margit, felállni!
 – Minek?
– Odébb visszük a kanapét. Az a vége a magáé - mutatja Fülöp.
- Fogja meg, legyen szíves. Nem hiszem, hogy túl nehéz lenne.
Margit lesújtó pillantással válaszol.
– Én nem fogok bútort tologatni.
– Aztán miért nem? Van két keze és két lába, vagy rosszul
látom?
– És vannak inasaink, akik az ilyen dolgokat elvégzik
helyettünk.
– Miért hívnánk ide szolgálót, amikor mi magunk is meg
tudjuk csinálni? - Fülöp Erzsébet felé fordul tehetetlen
haragjában. - Kérlek, legalább te ne mondd, hogy méltóságodon
alulinak találsz egy kis cipekedést.
Erzsébetet nem igazán érdekli, hogy hol áll a kanapé, de mivel
látja a kihívást azokban a jegeskék szemekben, feláll.
– Hová akarod tenni?
Fülöp félrehúzza az útból a karosszéket, amelyikben korábban
ült, megfogja a kanapé egyik végét, és utasítja Erzsébetet, hogy
fogja meg a másikat. Ellentétben azzal, amit Margitnak
mondott, a kanapé igenis nehéz, így végül Margit hitetlenkedő
pillantásaitól kísérve úgy kell keresztülvonszolniuk a szobán.
Susan természetesen ott lábatlankodik, és amikor Fülöp
majdnem elesik benne, rákiabál, de amikor a kanapé végre
átkerül a kiszemelt helyre, Erzsébetnek be kell látnia, hogy
tényleg otthonosabb lett a nappalija.
– Így! - közli Fülöp elégedetten, majd le is dobja magát a
kanapéra, és megpaskolja maga mellett a kárpitot. - És most
gyere, ülj ide mellém. - Erzsébet engedelmesen odaül. - Hát nem
jobb így?
– De - bólint Erzsébet. - Télen meg még ennél is jobb lesz.
Unalmas óráinkban együtt nézhetjük a kandallóban a tüzet.
– Feltéve, hogy még itt leszünk - jegyzi meg Fülöp, szilánkokra
zúzva az Erzsébet fejében épphogy megformálódott romantikus
képet. - Arról volt szó, hogy megkapjuk a Clarence– házat. Van
róla valami hír?
 – Csak annyi, hogy borzalmas állapotban van - feleli Erzsébet
kétkedő hangon, miközben eligazítja maga mögött a kanapé
párnáit. Esős este van, és ha nincs is igazán hideg, erős késztetést
érez arra, hogy begyújtasson Cyrillel. Csakhogy az ország még
mindig a jegyrendszer súlya alatt görnyed, így önzésnek tartaná,
hogy ostoba szeszélyből tüzet rakasson magának a nyár
közepén, bármilyen hűvös is az este.
– A Clarence– házat vöröskeresztes központként használták a
háború alatt - magyarázza Margit. - Rengeteg munkába és
pénzbe kerülne már az is, hogy lakható legyen, és akkor a
kényelemről még nem beszéltünk.
– De hát csak laknunk kell valahol! - csattan fel Fülöp.
– Még egyszer megkérdezem a papától, hogy milyen esélyeink
vannak - mondja gyorsan Erzsébet, mielőtt a másik kettő
egymás torkának ugrana. - De legalább az esküvő napját
kitűzték - folytatja Fülöp felé fordulva. – A november huszadika
mellett döntöttek.
– Ki akar novemberben férjhez menni? - kérdezi Margit. -
Lefogadom, hogy pocsék idő lesz. Miért nem várjátok meg a
tavaszt?
– Azért, mert már épp eleget vártunk - válaszolja Fülöp, még
mielőtt Erzsébet szóra nyithatná a száját. - És az egészben nem
az esküvő a lényeg, hanem az, hogy végre házasok legyünk.
– Nem maga a menyasszony, Fülöp! - vág vissza Margit. - Mi
van, ha Lilibet szép, napsütéses tavaszi esküvőt akar?
– Miattam lehet novemberben - mondja Erzsébet azon
tűnődve, hogy miért kerül mindig a másik kettő
torzsalkodásának a kereszttüzébe. - Fülöpnek igaza van.
Házasok akarunk lenni.
Margit szippant egyet.
– Aztán ne engem okolj, ha szürke, esőáztatta napon lesz az
esküvőd!
– Miért téged hibáztatnálak az időjárás miatt?
Erzsébet hangszíne csípősebb, mint máskor. Margit nagyon
kiállhatatlan az utóbbi időben. Nehezen viseli, hogy Erzsébet
van a figyelem középpontjában. Erzsébet megérti, hiszen Margit
ahhoz van szokva, hogy ő a csinos nővér, az okos nővér, a
tehetséges nővér, míg neki magának meg kell elégednie az
idősebb nővér szerepével. Nem csoda, hogy Margit kifordult
önmagából az esküvői előkészületek közepette, ugyanakkor
elég bántó tud lenni a szurkálódása, főleg akkor, amikor Fülöp
maga is harapós kedvében van, és most ez a helyzet. Bár ők
kerten általában jól kijönnek egymással, erőteljes
személyiségek, és ha egymásnak esnek, mindig Erzsébet az, aki a
békebíró szerepébe kényszerül.
Most Fülöphöz fordul, és szándékosan témát vált.
– Milyen volt visszamenni Corshambe?
– Nagyon fura - vallja be a férfi. - Az egyik pillanatban még a
Buckingham–palota erkélyén állok és emberek százainak
integetek, a másikban ott találom magam a bádogtetős
barakkomban. Tudtad, hogy a sajtó bejutott a szobámba, és
fényképeket készített olyan közérdeklődésre számot tartó
dolgokról, mint a vaságyam, a pipáim vagy a komódomon
elhelyezett családi fotók? Ki az ördög kíváncsi ilyesmire?
– Attól tartok, szinte mindenki - feleli Erzsébet.
– Láttad a lapokat? Én igen, és úgy írnak rólam, mintha valami
egzotikus állat lennék a londoni állatkertben - morogja. - És az
újságok miatt egyre több az ismerősöm. Kebelbarátom lett a
helyi hentes, a temetkezési vállalkozó, meg csak a jó isten tudja,
hogy ki nem, csak mert egyszer odabiccentettem nekik, amikor
elmentem az üzletük előtt. És még azt is megtudom magamról,
hogy szeretek kertészkedni. Fogadjunk, hogy ez neked is új -
teszi hozzá gunyoros pillantással. - A bázison termesztettek
valami díjnyertes burgonyát, amiben állítólag oroszlánrészem
van. - Fülöp a rá olyannyira jellemző ingerültséggel ránt egyet a
vállán. - Ez az egész annyira... nevetséges!
– Sajnálom - motyogja Erzsébet, mire a húga felkapja a fejét.
– Te sajnálod? Nem a te hibád! - méltatlankodik Margit.
– De azt talán sajnálhatom, hogy Fülöp nehéz helyzetbe került,
nem?
– Margitnak igaza van - kel Fülöp a fiatalabb hercegnő
védelmére. - Azt hiszem, számítanom kellett volna erre a
megnövekedett figyelemre. Az azonban, hogy ennyire...
tolakodók lesznek, fel sem merült bennem. Múlt héten kis híján
nem álltam be krikettezni, pedig csapattag vagyok. A helyi
kocsma csapata ellen szoktunk játszani, és mivel most sem
akartam különcködni, a csapattársaimmal együtt én is
átmentem a meccs előtt a Methuen Armsba.
– És? Mi történt?
– Halálos csend lett, amikor beléptem. Dennis, a tulajdonos ott
állt a pult mögött és hosszan nézett rám, mielőtt kitöltött volna
egy pintet, amit aztán odatolt elém a pulton. A ház ajándéka,
mondta. - Fülöp elvigyorodik, ahogy felidézi az emléket. - Aztán
nagy üdvrivalgás meg váll– és hátveregetés következett, és végül
istennek hála mégiscsak lejátszottuk a mérkőzést.
– Ne aggódj - mondja Erzsébet. - Hamarosan Balmoralban
leszünk, és ott senki sem fog csodálkozni, ha meglát.
Erzsébet alig várja, hogy felszálljon az észak felé tartó vonatra.
Bár élvezi az eljegyzés körüli felhajtást, az esküvői tennivalók
szinte agyonnyomják. Vágyik a hegyek csendjére, arra, hogy
lovagolhasson, sőt még arra is, hogy hason kúszhasson a
hangásban. Fülöp hallgatásában azonban van valami, ami miatt
a torkán akad a szó.
– Ugye eljössz? - kérdezi végül aggódó hangon.
– Azt hiszem, nincs más választásom - válaszolja egy grimasz
kíséretében Fülöp.
– Azt hittem, tavaly jól érezted magad. - Erzsébetet bántja,
hogy a férfi nem is próbál lelkesedni. Az ő szemében Balmoral
az egyik legcsodálatosabb hely a világon. Fantasztikus
emlékeket őriz róla, de a tavalyiak minden korábbit
elhomályosítanak. Azóta, amikor minden rosszra is fordul
körülötte, elég felidéznie magában azt a tóparti délelőttöt a
hanga illatával, a póling kiáltásával és Fülöp arcával, amint
elnyúltak egymás mellett a meleg kövön, és azonnal
megnyugszik.
Fülöp válasza erre is csak egy grimasz.
– Mi jó van abban, hogy az embert elevenen fel akarják falni a
szúnyogok?
 Talán a szúnyogok valóban elviselhetetlenek, de attól még
annyi minden van Balmoralban, ami élvezetet nyújthat.
Erzsébet azt szeretné, ha Fülöpnek is eszébe jutna a
kirándulásuk a tónál, de tudja, hogy ez hiú ábránd. A férfi
sohasem tett úgy, mintha romantikus alkat lenne. Lekezelően
bánik vele, na és? Nem bánja. Mint ahogy azt sem, hogy nem
fogdossa a nyilvánosság előtt. De néha, titokban vágyik arra,
hogy többet lásson az eljegyzésükben két dinasztia
egyesülésénél.
– Nem kell vadat cserkészned, ha nem akarsz - mondja neki.
– Az apád nem örülne, ha nem gyilkolnék le valamilyen állatot
- válaszolja Fülöp morózusan.
– Akkor az idei szezonban próbáld ki a fajdvadásza– tot -
javasolja Erzsébet. - Ha másban nem is, kiváló ebédekben lesz
részed.
– Az is valami - feleli a férfi kelletlen mosollyal, de az is leolvad
az arcáról, amikor Margit kárörvendő hangon közli vele, hogy
ezúttal nem bújhat ki a skót szoknya viselésének kötelezettsége
alól.
– Micsoda? Miért?
– Azért, mert a királyi család tagjaival szemben ez az elvárás, és
ha feleségül veszi Lilibetet, ön is családtag lesz.
– Erzsébet, ez igaz?
– Attól tartok, erre a papa különösen kényes - válaszolja
Erzsébet, mire Fülöp pillantása elsötétül.
– Egek, már csak arra van szükségem, hogy szoknyába
bújtassanak! Még jó, hogy nem heréinek ki!
– Ez nem egyszerű szoknya, hanem skót szoknya, Fülöp -
magyarázza Erzsébet tőle szokatlanul éles hangon. - A férfiak
hagyományos viselete, ami része Balmoralnak, ha tetszik, ha
nem. Margitnak kivételesen igaza van. Ha a királyi család tagja
leszel, időnként neked is magadra kell öltened.
 Negyvenkettedik fejezet

Balmorali kastély, 1947 augusztusa

Bármennyire vágyott is a skóciai útra és bármennyit is álmodott

arról, hogy újra átélheti az előző évben megtapasztalt
boldogságot, Erzsébet nem élvezi annyira a balmorali
tartózkodást, mint máskor. Ez részben Fülöpnek tulajdonítható,
aki szándékosan nem próbál beilleszkedni az ottani rutinba.
Erzsébet legalábbis így látja. Az biztos, hogy alaposan
felbosszantotta az apját, amikor az első este skót szoknyában
jelent megamit makacsságból továbbra is lányruhának nevez– ,
és dobott egy pukedlit. A király valahogy ezt nem találta
szórakoztatónak.
– De hát csak viccelni akartam - bizonygatja Fülöp
elkeseredetten, amikor Erzsébet megdorgálja.
– Nem sikerült. Most a papa egész este mérges lesz. Tudom,
Fülöp, hogy számodra nem ez jelenti a szórakozást, de legalább
próbálj meg beilleszkedni.
– Az nem fog menni. Nem a megfelelő iskolába jártam. Ha
Etonbe küldtek volna a szüleim, akkor a többiekhez hasonlóan
talán tudnám, hogyan kell talpnyaló– nak lenni. Ezt szeretnéd?
– Tudod, hogy nem - mondja Erzsébet kimérten. - Senki sem
kéri tőled, hogy talpnyaló legyél. De az sem lenne baj, ha nem
lennél ennyire... nyers.
– Ezek a vén udvaroncok azt akarják, hogy csendben üljek az
asztaluk mellett, és ha van is véleményem, nyeljem le. Miért
tenném? - kérdezi felháborodottan Fülöp. – Harcoltam ezért az
országért! Jogom van ahhoz, hogy kinyilvánítsam a
véleményemet!
– Hát persze hogy jogod van rá - feleli Erzsébet, gondosan
megválogatva a szavait. - De talán tehetnéd kevésbé harsányan
is.
Fülöp ingerülten megvonja a vállát.
 – Egyikük sem akarja, hogy itt legyek. Nem vagyok elég jó
nekik!
– Ó, Fülöp, ez nem igaz! Inkább arról van szó, hogy kicsit
durvának tartják a modorodat.
– Tudod, mit mondott nekem Margit? - kérdezi Fülöp, oda sem
figyelve Erzsébet szavaira. - Azt, hogy tavaly Peter Townsend állt
elő az ötlettel, hogy hívjanak meg ide, mert itt kiderül, tudok– e
illő módon viselkedni. Ezt az arcátlanságot! - Fülöp már fel– alá
járkál a szobában. - Townsend! Aki, ha nem lenne elég, hogy
szélsőségesen középosztálybeli, még dög unalmas is. És ő akarja
elbírálni azt, ahogyan viselkedem! Hogy meri? Az anyám a
windsori kastélyban született, Viktória királynő jelenlétében.
Hogy lehet ennél bennfentesebb valaki?
Az, hogy Fülöp ilyen mereven elzárkózik a megbékéléstől, elég
kínos pillanatokat eredményez, de ez nem egészen az ő hibája.
Erzsébet időnként elkap egy– egy elejtett megjegyzést és sértést,
és már nagyon fárasztónak találja a békekövet szerepet. A
botrányos skót szoknyás jelenet után az apja valahogy
visszatalál a jó humorához, és az anyja sem veszít a bűbájos
modorából, de a vendégek közül többen mindent megtesznek
azért, hogy Fülöp kirekesztettnek érezze magát. És ebben a
bácsikája, David Bowes–Lyon jár az élen.
– Hallom, átrendezte a bútorokat a Buckingham– palotában -
mondja Fülöpnek a vacsoraasztal túloldaláról. - Ez igazán
kedves volt öntől.
– Csak Erzsébet nappaliját alakítottuk át egy kicsit – feleli
Fülöp.
– Nos, akkor is jó, hogy ennyire otthon érzi magát.
Erzsébet, aki a bácsikája mellett ül, megmerevedik a gúnyos
hangnemtől.
– Fülöp nagyon jó az otthonteremtésben - mondja.
– Nekem fel sem tűnik, hogy melyik bútor hol van, de neki
igen. El sem tudom mondani, mennyivel más lett a nappalim
hangulata.
– Ez meglepő - folytatja David a gonoszkodást. - Hiszen neki
sohasem volt saját otthona.
 Bár a bácsikája megjegyzése kifejezetten bántó szándékú, amit
mond, sajnos igaz. Erzsébet lopva Fülöp arcát figyeli, aki az
ételén éli ki az elfojtott haragot, és összehúzott szemöldökkel,
indulatosan lapátolja a vacsoráját.
Erzsébet ismét emlékezteti magát arra, hogy Fülöp sohasem
ismerte az otthon biztonságos melegét, ezért mentségeket keres
a viselkedésére. Nincs könnyű helyzetben a férfi, és ha
távolságtartó módon viselkedik, nos... ő mikor adta bármi jelét
annak, hogy több intimitásra vágyna? Az végül is nem szerepelt
az egyezségükben. Nem vigasztalhatja a nyilvánosság előtt, és
Erzsébet tudja, hogy Fülöp nem is akarná ezt. De otthont és
családot igenis adhat neki. Amint alkalma lesz rá, ismét
megkérdezi az apját, lehetséges lenne– e rendbe hozatni
számukra a Clarence– házat.

Ahogy múlnak a napok, Erzsébetben engedni kezd a feszültség.

Fülöp elmegy fajdot lőni a királlyal, és még a jóindulatát is
elnyeri valamennyire, amikor kiderül, hogy egész jól céloz.
Néha ő is elkíséri őket, és míg a többiek vadásznak, ő élvezi,
hogy ott lehet velük a friss levegőn, és láthatja, ahogy Fülöp arca
felragyog, amikor felfedezi a terepen felállított sátorban az
ebédet, ami többnyire vadhúsos pitéből, virslis tekercsből,
briósból és apró szendvicsekből áll.
Van, hogy piknikeznek a hangásban, máskor nagy sétákat tesz
a közeli fenyőerdőben. Néha golfozni megy Margittal, és esős
napokon folytatják az asztalon megkezdett óriási kirakót.
Arra azonban, hogy kettesben legyen Fülöppel, esélye sincs.
Lehet, hogy jegyesek, de a napjaik tele vannak zsúfolva
különféle programokkal, vacsora után meg jönnek a hegedűsök
és a dudások, akiknek a zenéjére skót körtáncokat járnak a
nappaliban. Ha Erzsébet szerencsés, Fülöp megragadja a kezét
és magához vonja pár pillanatra, bár ilyenkor sincs módjuk
beszélgetni, és egyébként is, pár perc után ismét be kell állniuk a
körbe. Fülöp általában nem bánkódik emiatt, és Erzsébet már
annak is örül, hogy legalább ilyenkor jól érzi magát.
 Egyik este, éppen azelőtt, hogy Fülöpnek vissza kell térnie a
szolgálatba, a király úgy dönt, hogy tánc helyett játszani fognak.
– Gyilkosság a sötétben! - jelenti be a király a vendégek nagy
örömére.
– Milyen jó ötlet! - dünnyögi Fülöp. Erzsébet közelében áll,
amikor kihunynak a fények, és nem szalasztja el a lehetőséget.
Megragadja és szorosan magához húzza a lányt.
– Megvagy! - súgja a fülébe lágy hangon.
– Te vagy a gyilkos? - kérdezi suttogva Erzsébet, aki beleszédül
a férfi régen nem tapasztalt közelségébe.
– Nem tudom. De attól még elkaptalak.
 Negyvenharmadik fejezet

London, 1947 októbere

Fülöp megpróbál nem sántítani, ahogy elindul a lépcsőn

Erzsébet nappalija felé. Még mindig haragszik magára a baleset
miatt. Egy nedves útszakasz, néhány lehullott őszi levél, és máris
búcsút mondhat a Corsham–London közötti kilencvennyolc
mérföldes távolságra kitűzött tábori csúcs megdöntésére tett
kísérletnek. A kificamodott térd unalomra kárhoztatja, de ennél
is jobban aggasztja az imádott autója, ami elég súlyos károkat
szenvedett a sövénnyel való találkozás következtében.
Hála az égnek, hogy a saját autójában volt! Ha a királyi
kocsiszínből lett volna valamelyik járgány, élete végéig
hallgathatta volna a sofőrök becsmérlő megjegyzéseit, akik úgy
simogatták, becézgették a rájuk bízott autókat, mint lovász a
lovakat, és már a legkisebb karcolás láttán csóválni kezdték a
fejüket. így azonban csak a fiúk piszkálódását kellett eltűrnie a
Methuen Armsban.
Erzsébet az ő sikeresnek semmiképp sem nevezhető balmorali
kiruccanása után még Skóciában maradt, így egy ideje nem
találkoztak. Fülöp reméli, hogy ismét sikerül visszahozni a
kapcsolatukba azt a közelséget, amelyet az eljegyzésük előtt
éreztek egymás iránt. A hivatalos bejelentés óta, Fülöp
legalábbis így érzi, az udvar mindent megtesz azért, hogy távol
tartsa tőle a protokolláris feladatokban nyakig elmerülő
Erzsébetet. Valahogy úgy kezelik őket, mintha egy díjnyertes
tenyészkanca mellé időnként vonakodva szolgálatba állítanának
egy csődört, amelyiknek ezenkívül semmi más haszna nincs.
Már Skóciában is alig látta a menyasszonyát. Ő maga fajdokra
lövöldözött reggeltől estig a király oldalán. Erzsébet apja
megszállottan gyilkolja a vadakat, és miután cseppet sem
lelkesedik az eljegyzésért, Fülöp külön erőfeszítéseket tett
annak érdekében, hogy meglágyítsa a szívét.
 Nem mintha sokra ment volna. Maga a király még elviselhető
volt, de a többi udvaronc meg sem próbálta eltitkolni, hogy mit
gondolnak róla. Még sohasem érezte magát frusztráltabbnak.
Mintha örökké túljártak volna az eszén. Már az is szerencsének
számított, ha megérinthette Erzsébet kezét egy körtánc közben.
Csak egyszer tudott igazán a közelébe férkőzni, akkor, amikor
azt a nyavalyás „gyilkos a sötétben”– t játszották, de akkor meg
nagyon gyorsnak kellett lennie.
A legrosszabb az egészben az, ismeri be Fülöp, hogy nem
tudja, miként érez Erzsébet. A menyasszonyát arra tanították,
hogy tartsa magában a gondolatait, de korábban úgy tűnt, hogy
neki sikerült áttörnie azt a láthatatlan falat, amelyet Erzsébet
maga és a világ közé emelt. Most már ebben sem biztos.
Annyira szükségük lenne arra, hogy egy kis időt kettesben
töltsenek. Vagy ez túl nagy kérés lenne? Fülöp arca grimaszba
rándul a minden lépésnél a térdébe nyilalló fájdalomtól. Reméli,
hogy ezúttal legalább Margit nem lesz ott, bár ezzel megtörnék
a korábban kialakított szokásrendet. Erzsébet húga egyébként
jópofa, de szereti uralni a beszélgetéseket, és a nővére többnyire
ezt engedi is neki.
De ahogy mással nem volt szerencséje, úgy ezzel sincs. Amikor
Cyril bejelenti, az első, akit meglát, az Margit. Elnyúlva hever a
kandalló elé vonszolt kanapén, és újságot olvas. Fülöp lehajol és
megsimogatja az érkezésére vad ugrándozásba kezdő Susan
buksiját, aztán Erzsébetre emeli a pillantását. Fáradtnak tűnik,
gondolja, és feszült ráncok vannak a szeme körül, de legalább
mosolyog, és szűzies puszira nyújtja az arcát.
– Annyira örülök, hogy nem esett bajod - mondja.
– Hogy nem esett bajom? - Fülöp azonnal tüskésre vált. - Már
miért esett volna bármi bajom?
Margit megemeli az újságot.
– Éppen most olvastunk a balesetről.
– Ó, te jó ég, képesek voltak írni róla? Hiszen semmi sem
történt!
– Az újságíró nem így gondolja - informálja Margit. - Azt írja,
ön szeret gyorsan vezetni, és hogy óvatosabbnak kellene lennie.
- Megkeresi az ominózus cikket. - „A testi épsége elsődleges
fontosságú a trónörökösnő szempontjából” - olvassa hangosan.
Fülöp ledobja magát az egyik karosszékbe.
– Nagyon jólesne, ha a változatosság kedvéért valaki az én
boldogságommal is foglalkozna egy csipetnyit – dohogja.
– De tényleg jól vagy? - kérdezi Erzsébet, miközben óvatosan
leül a szemközti karosszékbe. Jellemző Margitra, hogy elfoglalja
az egész kanapét, nehogy véletlenül is egymás mellé ülhessenek
a menyasszonyával, gondolja Fülöp savanyúan. - Abból, amit
írnak, a baleseted nem tűnik semmiségnek.
– Pedig az volt - állítja Fülöp, aztán ingerülten előveszi a
cigarettáját, kihúz egy szálat és megütögeti a csomagon. -
Megcsúsztam a nedves úton, és beleszaladtam egy sövénybe.
Beütöttem a térdemet, de ez minden. Ebből kellett ekkora hűhót
csapni!
– Aggaszt, hogy olyan gyorsan vezetsz - vallja be Erzsébet. - És
az is, hogy dohányzol - teszi hozzá nyomatékosan, miközben
vőlegénye előkotorja az öngyújtóját.
Fülöp komótosan rágyújt és leszívja a füstöt.
– Nem gondoltam, hogy a jegyességgel fel kell majd adnom az
élet örömeit - jegyzi meg csípősen.
– Te magad is láthatod, hogy mit tett a papával az a sok
cigaretta. Nevezz ünneprontónak, ha akarsz, de örülnék, ha nem
betegednél meg te is.
– Fantasztikus - mondja gúnyosan Fülöp. - Ne hajtsak gyorsan,
ne dohányozzak. Ez a házasság csupa öröm és boldogság lesz.
Dickie bácsi csak azért megszervezett nekem egy ebédet
Winston Churchill– lel, hogy a nagy ember maga tudatosítsa
bennem, milyen óriási dolog a házasság a trónörökössel. Mintha
egyébként nem tudtam volna! - A mennyezet felé fújja a füstöt. -
Igaz, eddig nem sok móka van benne.
– Tudom. - Ezúttal Erzsébet az, aki felsóhajt, majd
megsimogatja Susan fejét. - Néha nagyon sajnálom, hogy nem
vagyunk hétköznapi emberek, és nem köthetünk hétköznapi
házasságot.
 – Csakhogy te nem vagy hétköznapi, ha meg mégis az lennél,
akkor nem kerülne sor erre az esküvőre, nem igaz?
Erzsébet ujjai abbahagyják a kutya simogatását a keserű
megjegyzés hallatán.
– Feltételezem, hogy nem - válaszolja némi hallgatás után. - Azt
hittem, ha meglesz az eljegyzés, minden problémánk
megoldódik, erre tessék... Még csak most jönnek elő igazán.
Gyűlölöm, hogy örökké a pénzről vitatkoznak - folytatja
nekikeseredve. - Mást sem hallok napestig, csak hogy mennyibe
kerül majd az esküvő, a Clarence– ház felújítása... Senki nem ért
egyet senkivel, és én vagyok az utolsó, akit bármiről is
megkérdeznek.
– De hát ez igazából nem is a te esküvőd - szól közbe Margit. -
Ez egy állami esemény. Szegény Lil. Soha semmi nem lesz, ami
csak a tiéd, még az esküvődön meg a szerelmi kapcsolatodon is
osztoznod kell.
Erzsébet felsóhajt.
– Köszönöm, Margit. Ez igazán kedves volt - mondja, majd
Fülöphöz fordul. - A kormány egyszerű eseményt akar a
gazdasági helyzetre való tekintettel. A megszorítások közepette
súlyos hiba lenne extravagáns esküvőt tartani, bár egy másik
nézet szerint az országnak szüksége van egy boldog eseményre,
ezért mégiscsak ki kell tennünk magunkért.
– És neked mi a véleményed ezzel kapcsolatban? - kérdezi
Fülöp.
– Én csak férjhez szeretnék menni - válaszolja Erzsébet, de
közben nem néz a férfira. - És azt sem bánnám, ha elülne ez a
rengeteg vita.
– Miért, miről vitatkoznak még?
– Például a vendéglistáról.
Fülöp elnyomja a cigarettáját.
– Igen, erről én is szerettem volna beszélni veled. A nővéreim
miért nem kaptak meghívót? Szandrától tudom, hogy ő és Péter
kapott, és Mihály is eljön Romániából, de Dolla, Pici és
Margarita valahogy kimaradt.
 – Sajnálom. - Erzsébet olyan kicsire húzza össze magát, hogy
szinte eltűnik a fotelben. - Én mindent megtettem, de úgy
döntöttek, hogy túlságosan provokatív lenne meghívni őket.
– Úgy döntöttek? Mégis kicsoda? Tommy Lascelles, gondolom
- morogja majdhogynem vicsorogva Fülöp.
– Biztosan ő is benne volt, de a végső döntést a papa meg a
mama hozta meg.
– És senkinek sem jutott eszébe, hogy engem is bevonjanak?
Végül is én vagyok a vőlegény, és az én családomról van szó.
– Tudom.
– Mi a baj velük? Az, hogy németekhez mentek feleségül?
– Nem egyszerű németekhez - feleli Erzsébet óvatosan. - Olyan
németekhez, akik SS– főtisztekként vettek részt a háborúban.
– Nem várhatja el, hogy az ország a keblére ölelje őket - teszi
hozzá őszintén Margit. - Hiszen a németek elleni háborút
nyögjük mindannyian. Mindenki úgy véli, hogy nem kell
kérkedni a német rokonaival.
– Érdekes, senkit sem érdekelt a német rokonságom, amikor ki
kellett állnom az erkélyre ünnepeltetni magamat - jegyzi meg
dühösen Fülöp.
– Sajnálom - mondja újra Erzsébet.
– Erzsébet, ők a nővéreim.
Erzsébet az ajkába harap.
– Nem hiszem, hogy a kedvemért megváltoztatnák a
döntésüket. Tényleg sajnálom, Fülöp. Az édesanyád
természetesen ott lesz.
– Ó, milyen kegyesek, hogy őt odaengedik!
– Azt hiszem, csak azért aggódnak vele kapcsolatban, hogy mit
fog viselni - folytatja Erzsébet óvatosan. - Nem szeretnék, ha
apácaruhában jelenne meg.
– Meg tudom érteni - mondja Margit. - Az emberek őrültnek
hinnék. Már megbocsásson, Fülöp - teszi hozzá nemtörődöm
hangon. - Tudom, hogy ez érzékenyen érinti magát.
– Lehet, hogy az anyám eltöltött némi időt szanatóriumokban,
de attól még nem őrült - válaszolja ingerülten a férfi. - Tény,
hogy hitbuzgó. Ugyanakkor a háború alatt egy családot
bújtatott a németek elől. Eladta az ékszereit, hogy ennivalót
vehessen a szegényeknek. Mit csinált a maguk édesanyja? Sétált
egy kicsit a romokon, és rámosolygott a tiszteletére összegyűlt
emberekre.
– Most már elég! - Erzsébet hangja szokatlanul éles, mikor
felpattan. - Margit, a jelenléted csak ront a helyzeten. Lennél
szíves magunkra hagyni bennünket egy kicsit?
– Hát persze, miért is ne? - Margit duzzogva feláll a kanapéról. -
Látom, Fülöp harapós kedvében van ma este. Úgysem akartam
itt maradni vacsorára.
 Negyvennegyedik fejezet

Erzsébet megvárja, míg a húga kilibben a szobából, csak ezután

ül vissza a székébe. Megdörzsöli a halántékát.
– Nem akart megbántani - mondja Margitra utalva.
– Csak nagyon meggondolatlan tud lenni. És tényleg sajnálom,
hogy nem lehetnek ott az esküvőnkön a nővéreid, Fülöp.
Közben Fülöp is felállt, de most visszaül.
– Fáradtnak látszol - mondja.
– Nem gondoltam, hogy ekkora felhajtással fog járni az
esküvőnk - tűnődik fáradtan Erzsébet. - Azt hittem, boldog
időszak vár ránk, erre tessék...
– Én is ezt gondoltam - feleli fanyar mosollyal Fülöp.
– No, halljuk a legrosszabbat. Az esküvő költségeiről már
beszéltünk... A vendéglistáról is. Mi van még?
– A Clarence–ház. A becslések szerint ötvenezer fontra van
szükség csak ahhoz, hogy lakhatóvá lehessen tenni. El tudod
képzelni?
Fülöp elhúzza a száját.
– Hát, a háború alatt nem otthonként szolgált. Mindent fel kell
benne újítani, gondolom.
– Azt mondják, legalább két év kell hozzá.
– Két év? - ismétli csalódottan Fülöp. - És addig hol fogunk
lakni?
Erzsébet habozik egy pillanatig.
– Attól tartok, itt.
– Ó, istenem, az apóssal meg az anyóssal! - Fülöp a két keze
közé fogja a fejét.
– Külön lakosztályunk lesz.
– Az akkor sem ugyanaz, mint ha külön otthonunk lenne.
– Tudom, de akkor is ebből kell kihoznunk a legjobbat. Úgy,
ahogy azt mindenki más teszi.
Fülöp hosszan, fájdalmasan felsóhajt. Ha van valami, amit nem
akart, akkor az az, hogy a Buckingham– palotában éljenek.
Hideg, kényelmetlen, kellemetlen, és tele van merev
udvaroncokkal meg mindent helytelenítő személyzettel. Ha
választania kellene a kettő között, nem biztos benne, hogy nem
a jelenlegi szállását, az átalakított muníciós barakkot választaná
Corshamben.
– És vannak gondok Sunninghillel is. - Úgy tűnik, Erzsébet még
korántsem végzett. - Emlékszel, ezt kaptuk a papától hétvégi
pihenőhelyként az eljegyzés után. A helyi önkormányzat át
akarja venni, hogy lakásokat alakítsanak ki benne a
hajléktalanoknak.
– Remek - feleli fásultan Fülöp. Hétvégi pihenő, szemben a
háború alatt hajléktalanná vált emberek számára kialakítható
lakásokkal. Még neki sem jelentene problémát a döntés.
– Én igazából olyan otthont szeretnék magunknak, amit mi
magunk építünk - folytatja Erzsébet – , de...
– Mit tehetünk? - fejezi be helyette Fülöp a mondatot.
– Sajnálom - mondja Erzsébet immáron sokadszor.
– Nem a te hibád, Erzsébet. Ha van valami, amit megtanultam
a háború alatt, akkor az az, hogy vannak csaták, amiket nem
lehet megnyerni. És ezek általában azok, amelyeket a
sajátjaiddal folytatsz. - Nyújtózkodik egyet. - Nos, úgy tűnik,
minden eddiginél nagyobb szükségem lesz a Csütörtöki Klubra.
– A Csütörtöki Klubra?
– Igen. Alapító tag vagyok - büszkélkedik Fülöp. – Egy
férfiklub. Úgy ötvenen vagyunk benne. Ez egy olyan hely, ahol
ki tudjuk ereszteni a gőzt.
Fülöp visszaemlékszik, hogyan ültette el a barátja, Sterling
Henry Nahum, a Baron néven ismert fotós a fejében az ötletet.
– Lenne egy olyan élettered, amelyet nem a palota kontrollál -
mondta neki. - Egy klub, pár megbízható baráttal.
Találkozhatunk, vaskosabb vicceket is megereszthetünk
anélkül, hogy valaki rögtön a repülősóért kiáltana, játszhatunk,
ehetünk– ihatunk... csupa olyasmire gondolok, amit otthon is
szívesen megtenne az ember, ha nem félne attól, hogy mit fog
szólni a felesége.
– Szóval nő nem is lenne benne?
 – Csak a pincérnők - ígérte Baron. - Persze mindegyiknek
titoktartási fogadalmat kell tennie. És ami a te szemszögedből
nézve a legjobb, semmi protokoll.
– Mit jelent pontosan a „gőz kieresztése”? - kérdezi kétkedő
hangon Erzsébet.
– Egy kellemes ebédet vagy vacsorát. - Fülöp érzi, hogy túl
sokat mondott. - Minden héten találkozunk a Sohóban, a
Wheeler’s étterem emeleti termében, ahol fix áron van az étel,
az ital, beleértve a portóit is. Minden nagyon civilizált. Csupán
annyi, hogy miután belépünk, mindannyian egyenlők vagyunk.
A Csütörtöki Klubban egyszerű Fülöp lehetek. El sem tudom
mondani, menynyire üdítő tud lenni.

Nem biztos benne, hogy sikerült meggyőznie Erzsébetet, de a

Csütörtöki Klub egy olyan része az életének, amit nem akar
feladni. Folyamatosan trükköznie kell, hogy a corshami
munkája mellett az egyre növekvő számú egyéb kötelezettségeit
is el tudja látni, és még a Chester Street– i lakás kényelmét sem
élvezheti többé, helyette a nagyanyjával kell laknia a
Kensington– palotában, amikor Londonba jön. Közben szinte
folyamatossá váltak az esküvővel kapcsolatos viták, leginkább
azzal összefüggésben, hogy ki mit fog fizetni, nem beszélve a
csípős megjegyzésekről, amelyeket minduntalan a fejéhez
vágnak, hogy mikor hogyan kellene viselkednie.
Az egyetlen hely, ahol Fülöp az utóbbi időben lazítani tud, az
a Csütörtöki Klub, és repeső örömmel vár minden egyes
alkalmat. Amikor besétál, mosolygó arcok várják feszesen
összezárt ajkak helyett, és belépve rögtön ledobhatja magáról „a
trónörökös leendő férje” köntöst... És ez olyasmi, amit nem lehet
beárazni, gondolja nem kis elégedettséggel. Van egy íratlan
törvény, mely szerint bármi történik a Csütörtöki Klubban, azt
sehol máshol nem lehet még csak megemlíteni sem. Nem ő az
egyetlen közszereplő a tagok között, aki örül, hogy pár óra
erejéig nem kell a szájára vigyáznia. Nem kell semmihez
alkalmazkodniuk. Az ételkínálat szerény, és a berendezés is az,
bár a kandalló felett van egy végeláthatatlan viccelődés tárgyát
képező kakukkos óra.
Előfordul, hogy a viccelődésük néha egészen gyerekes szintre
csúszik vissza, de akkor is... nagy megkönnyebbülést jelent
számára minden szórakozás. Itt senki sem figyeli, hogy hány
cigarettát szív el vagy mennyit iszik, bár beismeri, hogy ez
időnként jóval több annál, mint amennyit normál körülmények
között megengedne magának.
Az egyik alkalommal a küszöbönálló esküvőjével
kapcsolatban ugratják a barátai. Ez bele is fér, és Fülöp már
hozzászokott. Egyébként is mindenki részeg.
– Nem értem, miért nem Margitot veszed el - jegyzi meg az
egyik cimbora, élénken gesztikulálva a poharával. - Ő sokkal
csinosabb, mint a menyasszonyod. - Felhorkan. - Egyszer
szívesen becsempészném neki.
Fülöp érzi, hogy elönti a harag.
– Nem ezt mondanád, ha ismernéd őket - mondja ridegen.
Rosszul van a gondolattól, hogy ez a részeg barom kritizálni
meri Erzsébetet. - Lehet, hogy Margit csinos, de Erzsébet jószívű,
bájos és kedves.
Az efféle szópárbajok azonban ritkák. Általában csak nevetnek
dolgokon, olyan jóízűen, ahogy Fülöp utoljára gyerekkorában
nevetett talán. És állandóan szórakoztató fogadásokat kötnek.
Csupa ostoba aprósággal kapcsolatosan, azonban mindez arra
jó, hogy elterelje a figyelmüket a klubon kívüli élet szomorú
realitásairól.
– Baron, fogadást akarunk ajánlani neked - szól oda a férfinak
egy alkalommal Fülöp és David az asztal túloldaláról.
Baron Nahum gyanakvóan kapja fel a fejét.
– No és mi lenne az?
– Nos, amennyire tudjuk, remek fotós vagy. Fogadjunk, hogy
nem tudod lefényképezni a kakukkot, amikor három órakor
kijön az órából.
Baron először rájuk, aztán az órára pillant, mintha azt
mérlegelné, érdemes– e belemennie.
– Mennyi? - kérdezi végül.
 – Egy ötös.
– Rendben. Áll az alku.
Két perccel az ominózus időpont előtt Baron a kakukkos órára
irányítja a fényképezőgépét. Fülöp és David lopva a
nadrágzsebükbe nyúlnak, és tesznek pár lépést a kandalló felé.
– Öt, négy, három, kettő... - számol vissza a többi klubtag, és
izgalommal várják a kakukk előbújását megelőző, árulkodó
kattogást.
– Egy! - kiáltják egyszerre, mire Fülöp és David a kandallóba
hajítja a magukkal hozott füstbombát. Fülsiketítő robbanás
hallatszik, éppen akkor, amikor a kakukk kijön az órából, ám a
kéményből leszakadó korom nemcsak az órát vonja fekete
felhőbe, hanem a többieket is: tetőtől talpig koromban áll az
egész társaság.
– Seggfejek, tönkretettétek a fényképezőgépemet! – üvölti
Baron Nahum, de a még harsányabb nevetés közepette alig
lehet meghallani. Nem úgy a földszinten felhangzó sikolyokat,
amelyeket hangos lábdobogás követ, jelezve, hogy többen
felfelé tartanak. Mire észbe kapnak, két rendőr tör be a terembe,
akik alig hisznek a szemüknek, amikor meglátják a jól öltözött,
kormos arcú férfiakat.
– Mi folyik itt?
– Ah, biztos urak... - lép előre Fülöp, csak későn kapva észbe,
hogy milyen nevetségesen festhet. - Mit tehetünk önökért?
– Először is, elmagyarázhatná, mi okozta az iménti robbanást...
uram - teszi hozzá a rendőr a megszólítást, miután a társa
meglöki az oldalát.
Miután mindenki számára egyértelművé válik, hogy milyen
gyorsan elszabadulhat a pletyka, Baron Nahum félretolja
Fülöpöt, és igyekszik a rendőrök lelkére beszélni. Csak egy
baráti tréfáról van szó, ami egy kicsit rosszul sült el. Senki sem
sérült meg. Természetesen minden keletkezett kárt
megtérítünk. Nagyra értékelnénk, ha a biztos urak nem vinnék
tovább az ügyet. Bizonyára önök sem szeretnének további kínos
bonyodalmakat. És így tovább.
 Amikor a rendőrök végre távoznak, a klubtagok még néhány
percig csendben maradnak, mintegy megvárva, hogy az
épületet is elhagyják, de aztán ismét átadják magukat a féktelen
kacagásnak.
Fülöp vigyorogva vállon veregeti Baront.
– Szép munka, öregfiú. De ettől még tartozol nekünk öt fonttal.
 Negyvenötödik fejezet

Buckingham–palota, 1947 novembere

A király egyfolytában ingerült az utóbbi időben. Az eljegyzést

követő öröm a múlté, a helyébe elutasító merevség lépett. Attlee
miniszterelnök elszántan húzni akar még egyet az ország
derékszíján. Új megszorító intézkedéseket léptet életbe,
amelyek mellett még nehezebb lenne igazolni egy fényűző
esküvőt. A kormány számos tagja már így is méltatlankodik a
költségek miatt.
Minden apró részlettel el kell számolni: valóban külföldről
érkezett a menyasszonyi ruhához a selyem? Tommy
személyesen írt Attleenek, hogy megnyugtassa: a
selyemhernyók kínaiak voltak - akik ugyebár szövetségesek – ,
de magát a selymet Skóciában és Kentben szőtték. Az egész
dolog nevetséges, még a király is panaszkodik.
– Hason csúszva kellett kikönyörögni a kormányból a
menyasszonyi ruhádhoz a jóváhagyást, Lilibet. Egy trónörökös
esküvőjéről van szó, az isten szerelmére! Átkozott politikusok!
Semmi közük nem lehetne ehhez az egészhez.
Az apja türelmetlensége és Fülöp örökös csalódottsága között
őrlődve Erzsébet úgy érzi, mintha tojáshéjon lépegetne; vagy az
egyiket, vagy a másikat kell lecsillapítania valamiért. Néha
olyan, mintha ő csak érintőleges szereplő lenne ebben az
egészben.

A királynénak mindenesetre nagyon tetszettek Mr. Hartnell

ruhatervei, amikor bemutatta őket.
– Botticelli A tavasz című festménye inspirált– mondta a
tervező a maga mézesmázos stílusában, majd csettintett egy
asszisztensnek, aki nagy hűhó közepette eléjük tette a
festményről készített fotót. - Főleg Flóra a fehér ruhájában, ő az,
látják?
 Egy újabb csettintésre egy újabb asszisztens kerül elő, most
már Hartnell terveivel.
– Könnyen el tudom képzelni a hercegnőt egy ilyen ruhában -
mondja a mester behízelgő hangon. - Fehér szatén, virágminták,
természetesen York– rózsák, orgona, jázmin tenyésztett
gyöngyökkel és kristályokkal díszítve...
– Ó, Mr. Hartnell, ez egészen varázslatos! - A királyné öröme
elégedett mosolyt csalt a tervező arcára.
– Köszönöm, felség. Ami pedig a fátylat illeti... én fehér túlit
gondoltam és egy hosszú uszályt, ugyanazzal a
virágmotívummal, mint amit a ruhán mutattam.
– Tökéletes - lelkesedett tovább a királyné, miközben a rajzot
nézegette. - Tündérmesébe illő kreáció.
– Pontosan, asszonyom. Mindannyiunknak szüksége van
tündérmesébe illő pillanatokra, nem igaz? Már csak egy
gyémánttiara kellene hozzá, nem gondolja? - A segédjére
pillantott, aki gyorsan kicserélte a rajzot egy háború előtti
fényképre, amelyen a királyné látható tiarával a fején. - Valami
ilyesmi?
– Ó, igen... ez tökéletes lenne. - A királyné arcán lefegyverző
mosoly suhant át. - Csakhogy Mária királyné már felajánlotta a
saját tiaráját a nagy napra. Tudja, hogy legyen valami, ami
kölcsönben van.
Hartnell mélyen meghajolt.
– Természetesen. Milyen elbűvölő ötlet.
Csak ekkor fordultak mindketten Erzsébethez.
– Mit gondolsz, kislányom? - kérdezte az anyja.
Azt, tűnődött magában Erzsébet, hogy a tündérmesében a
herceg beleszeret a hercegnőbe. Ennek ellenére elmoso-lyodott,
mert a hercegnőket úgy nevelik, hogy ilyenkor ezt kell tenni, és
megnyugtatta Mr. Hartnellt, hogy a terve gyönyörű, mert
valóban az is volt.

Most, hogy kissé szomorkásán felidézi magában a jelenetet,

Erzsébet figyelmezteti magát, hogy ne legyen ostoba.
Hozzámegy Fülöphöz. Kötöttek egymás között egy egyezséget,
és ő megkapta, amit akart. Túl késő és ráadásul szentimentális
lenne amiatt siránkozni, hogy neki tízre továbbra is vissza kell
térnie a palotába, míg Fülöp, miután kitette, kedvére
száguldozhat a városban az MG– jével, vagy összejöhet a
barátaival egy kis késő esti italozásra vagy nevetgélésre. ö maga
mondta a férfinak, hogy nem fog beleavatkozni a magánéleti
dolgaiba, amíg mindent diszkréten csinál.
De most minden jel arra vall, hogy nem volt diszkrét.
Nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy a Csütörtöki Klubban
felrobbantott füstbomba híre elérjen a Buckingham– palotába.
Fülöp tettéről Erzsébet a királytól szerez tudomást, és persze a
dolgot minden vonatkozásban helytelenítő Tommy Lascellestől.
– Itt az ideje, hogy felnőjön ez a fiú - mondja türelmetlenül a
király. - Tommynak nem kis munkájába került, hogy ne jelenjen
meg a lapokban a hír. Isten tudja, mit gondolnának az emberek,
ha megtudnák, hogy az angol trón örökösnője olyasvalakihez
akar férjhez menni, aki rendre idióta módjára viselkedik.
Magamhoz hívattam - mondja Erzsébetnek, aki ennek cseppet
sem örül. - Megpróbálok valami értelmet verni abba a makacs
fejébe.
Erzsébet kételkedik abban, hogy ez menni fog, de maga is
dühös Fülöpre, hogy ismét neki kell elsimítania egy problémát,
amit a férfi okozott.
– Mi figyelmeztettünk, hogy ez az ember nem közülünk való,
Lilibet - folytatja a király. - Még a humorérzéke is más, mint a
miénk.
– Amíg itt van, királyi fenség - szólal meg Tommy a legsimább
hangját!, mielőtt Erzsébet válaszolhatna – , van még egy dolog,
amit ezen a ponton meg kellene beszélnünk.
Erzsébet elfojt egy sóhajt.
– Mi lenne az, Tommy?
– A házastársi esküvel kapcsolatos. Ahogy ön is tudja,
Mountbatten hadnagy rangban mélyen ön alatt van, főleg most,
hogy lemondott a királyi címéről. Ön, ezenfelül, főtiszti rangban
van a hadseregben. Nem lenne kicsit anakronisztikus, ha ön a
hagyományos eskü szavaival fogadna örök hűséget, mely szerint
„a halálig szerető, hűséges és engedelmes” felesége lesz a
férjének?
– Nem, Tommy - mondja Erzsébet nagyon határozottan. A férfi
nem szól, de kérdőn felvonja a szemöldökét.
– Királyi fenség?
– Nem, nem fogom megváltoztatni az eskü szövegét - fejti ki
Erzsébet bővebben. - Fülöp felesége leszek, és engedelmességet
fogok fogadni neki. Mivel a hagyományoknak megfelelően
kelünk egybe, fontos tudnia, hogy örömmel leszek olyan
feleség, mint bárki más. Nem vehetjük el tőle még ezt is.

Aznap délután az elvárásoknak megfelelően Erzsébet és Fülöp

elmegy megtekinteni a világ legkülönbözőbb pontjairól özönlő
nászajándékokat. Van köztük néhány valóban látványos. A
szülei egy lélegzetelállító dupla gyöngysort ajándékoztak
Erzsébetnek. A perzsa sah egy csoda szép szőnyeget küldött,
Hiderábád nizámja egy gyémántrózsákból kirakott koszorút.
Erzsébet titkos kedvence az asztraháni Aga Kántól kapott
gesztenyebarna telivér kancacsikó, ami nyilvánvaló okoknál
fogva nincs ott a kiállított ajándékok között, de Erzsébet már
meglátogatta a királyi ménesben.
Vannak kevésbé feltűnő, de annál hasznosabb ajándékok is.
Például tizenkét vésett pezsgőspohár és egy egyedi kialakítású
piknikkosár Margittól. Amerikai törülközők és
fürdőszobaszőnyegek Mrs. Roosevelttől. A legmeghatóbbak a
hétköznapi emberektől kapott ajándékok, akiknek a
nagylelkűsége és szeretete teljesen levette a lábáról Erzsébetet,
ők zsebkendőket küldtek meg nejlonharisnyákat, kézzel kötött
teababákat, hímzett vásznat, mi több, sokan ruhakuponokkal
járultak hozzá a kelengyéje összeállításához. Mivel tudja, hogy
az utca emberének milyen nehéz megélnie a megszorítások
közepette, Erzsébetet a könnyekig meghatja a szeretet ilyen
nagy fokú megnyilvánulása. Természetesen a kuponokat, mivel
törvénybe ütköző továbbadni őket, egytől egyig vissza kell
küldeni, és postázás előtt Erzsébet személyesen írja alá, hálás
köszönetét kifejezve, az összes levelet.
 Erzsébetnek Margit, Crawfie és az udvarhölgyei segítenek a
csomagok felbontásában. Crawfie egy kerek, nehéz csomag
láttán aggodalmas képet vág.
– Remélem, nem bomba van benne - mondja, miközben letépi
róla a csomagolópapírt. Végül kiderül, hogy egy szikladarab,
amivel egy idős walesi férfi kíván sok szerencsét. Snotvdon egy
darabja, írta. Egy másik csomag két odaégett pirítóst tartalmaz.
Két fiatal nőtől érkezett, akik olyan izgatottak lettek az
eljegyzést közlő bejelentés hallatán, hogy szinte hamuvá égették
a reggeli pirítósukat, amit, mint kiderült, bizonyítékként
csomagoltak csak be a gusztustalan küldeményt nagyban
ellensúlyozó, bűbájosán megfogalmazott gratuláló levelük
mellé.
Kibontás után a Szent Jakab– palotában állították ki az
ajándékokat, amit a hagyományok szerint a királyi család
minden tagja megnéz, beleértve Mária királynét és Fülöpöt is.
Fülöp öltönyt visel az alkalom tiszteletére, de az arca
kifürkészhetetlen, a modora pedig kimért. Erzsébet szíve
összeszorul, amikor meglátja. Mintha a férfi már megbánta
volna az eljegyzésüket és a kiutat keresné, Erzsébet pedig nem
tehet semmit, hogy maradásra bírja.
A király már amúgy is dühös á füstbomba miatt, és a helyzeten
tovább ront, hogy Fülöp összeszólalkozik Gandhi egyik
ajándékán az anyakirálynéval. Egy rojtos szélű csipkéről van
szó, amit tálcák leterítésére lehet használni, és maga Gandhi
fonta a saját rokkáján, amennyire tudható, Mountbatten
javaslatára. Sajnos az idős királyné ágyékkötőnek nézi, és fel van
háborodva.
– Micsoda illetlen ajándék! - ócsárolja. - Rá sem bírok nézni
erre a szörnyűségre!
Fülöp ahelyett, hogy kijavítaná az idős hölgyet, rögtön
támadásba lendül.
– Én nem találom szörnyűnek, és illetlennek sem - mondja. -
Főleg egy olyan nagyszerű embertől, mint Gandhi.
Mária királyné egy fagyos pillantással válaszol, aztán
felháborodva elfordul, ami még tovább ront Fülöp amúgy is
pocsék hangulatán.
 Negyvenhatodik fejezet

Erzsébet arcáról egy pillanatra sem tűnik el a ragyogó mosoly,

miközben végignézi a kiállított ajándékokat. Mindegyiknél
megáll, és mindegyikhez fűz valamilyen kedves megjegyzést.
Megcsodál egy hűtőszekrényt és egy Singer varrógépet, bár
kételkedik abban, hogy bármelyiket használni fogja a jövőben.
Aztán egy tévékészülék kerül sorra, majd egy huszonkét karátos
aranyból készült kávéskészlet, végül egy nercbunda. Antik
bútordarabok és kézzel kötött teababák, különféle méretű és
minőségű kristály– és porcelántárgyak, illetve egy milwaukeei
ember ajándéka, egy hódprémmel díszített düftinkabát, és még
vagy kétezer kisebb– nagyobb ajándék.
Lüktető fejjel egyfolytában arra vár, hogy mikor robban ki
Fülöpből az ingerültség, és végtelen megkönnyebbülést érez,
amikor a kiállítás végéhez érnek. Úgy érzi, szüksége van egy kis
magányra. Kellemes őszi nap van. Talán elviszi Susant sétálni, és
közben kitisztul a feje. Valami érdekes dolgon kapja magát:
most először reménykedik abban, hogy Fülöp nem akar
csatlakozni hozzá. Nem mintha szándékában állna, gondolja
magában. Bizonyára már alig várja, hogy bepattanjon az
imádott MG– jébe és elszáguldjon valahová, ahol kiengedheti a
gőzt.
Eközben a király közli Fülöppel, hogy szeretne szót váltani
vele, mindezt olyan hangon, ami nem tűr ellentmondást.
Erzsébet örül, hogy őt nem akarják bevonni egy vőlegényét
ledorongoló beszélgetésbe, amire nyilvánvalóan a füstbomba
incidens miatt kerül sor. Meg is ragadja a lehetőséget, és elmegy
átöltözni. Egy régi tweedszoknyát vesz fel, kabátot és sálat, aztán
füttyent az izgatott Susannek, és jelezve, hogy nem akar
társaságot, nekivág a hatalmas kertnek.

A levegőben érezni lehet a kavargó levelek és a kéményekből

kígyózó füst szagát, amitől Erzsébetnek melankolikus hangulata
támad. Talán igaza volt Margitnak, várniuk kellett volna
tavaszig. Akkor nem kellett volna mindent ennyire kapkodva
intézni, és nyugodtabban el lehetett volna simítani bizonyos
dolgokat. De most már túl késő lenne meggondolni magukat.
A falak mögött Erzsébet hallja a forgalom folyamatos
zümmögését. A tér ugyan tágas körülötte, de minden barna és
fakó, és bármelyik irányba megy is, végül mindig a kert köré
emelt magas téglafalba ütközik. Börtönhöz azért persze nem
hasonlítaná, de néha, nagyon néha mégis annak érzi. Azt
kívánja, bárcsak átröppenhetne Balmoralba vagy
Sandringhambe, vagy akár csak Windsorba; valahová, ahol
elegendő tér van, és szabadon lélegezhet. Annyi probléma
merült már fel az esküvőjével kapcsolatban, annyi döntést
kellett meghozni, hogy úgy érzi, ideje sem maradt kiélvezni a
jegyességét, ezért feszült és összetört. Legalább abban lehetne
biztos, hogy helyesen cselekszik. Fáj neki, hogy olyan
boldogtalannak látja Fülöpöt.
És lám, azzal, hogy rágondolt, odavarázsolta a kertbe. Hallja,
hogy a férfi a nevén szólongatja, mire megáll, és ekkor már látja
is, hogy felé tart a tóparti ösvényen. Mintha nem látszana már
annyira boldogtalannak.
Dühösnek annál inkább.
Az arca hófehér, a két szemöldöke egyetlen haragos V az
orrnyerge felett, a száját szoros vonallá zárja az indulat.
– Az apád és Tommy Lascelles... - Alig tud beszélni, annyira fel
van dúlva. - Úgy lehordták, mint egy szaros iskolás gyereket!
Erzsébet kinyitja a száját, hogy szokásához híven békítőként
lépjen fel, és azon töri a fejét, mi vigasztalót is mondhatna,
mégis valami olyasmi bukik ki belőle, amire maga sem számít.
– Talán azért, mert úgy is viselkedtél.
Fülöp megrándul, mintha pofon csapták volna, és úgy is érzi,
mintha kapott volna egy nagy tenyerest. Résnyire szűkül a
szeme.
– Ó, szóval ezúttal te is része vagy ennek a „találjunk ki
valamit, amiért jól ledorongolhatjuk Fülöpöt” akciónak?
– Ha arra gondolsz, tudok– e róla, mekkora bohócot csináltatok
magatokból Daviddel, amikor füstbombákkal dobálóztatok,
akkor a válaszom az, hogy igen. Nekem is elmondták.
– Ó, az isten szerelmére! Az egész nem volt több ártatlan
szórakozásnál. Senki sem sérült meg.
– De amennyire tudom, keletkezett némi kár, nem beszélve a
kínos helyzetről, amibe kerültetek.
– Senki sem érezte magát kínos helyzetben - állítja Fülöp még
mindig haragosan. Erzsébet ezúttal mégsem kerüli a pillantását,
sőt egyenesen a szemébe néz.
– Én viszont abban érzem magam - mondja. - A leendő férjem,
a leendő hitvesem viccesnek gondolja, ha valaki túl sokat iszik
vagy füstbombákat hajigái, nem törődve azzal, hogy másoknak
kellemetlenséget okoz. Igen, kínosan érzem magam, és nemcsak
én, hanem a király is, és neked is kínosan kellene érezned
magad.
– Remek, már nem is szórakozhatok a barátaimmal! -
méltatlankodik Fülöp. - Bárhová megyek, vérszomjas riporterek
lihegnek a nyakamban. Semmit sem tehetek, amiért a jó öreg
Tommy Lascelles ne húzná a fejemre a vizes lepedőt! Szabad
valamit csinálnom, Erzsébet? Vagy álljak örökké vigyázzban,
mint egy kitömött majom, és örüljek, ha nem kötik hátra a
kezemet? Milyen élet ez?
– Pontosan tudtad, hogy milyen életed lesz a királyi család
tagjaként - mutat rá Erzsébet. Kezd rosszul lenni Fülöp
haragjától, de tudja, hogy tisztázniuk kell a helyzetet. Most már
nem hátrálhat meg.
– Azt nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz! - Fülöp válla
előregörnyed. - El sem tudtam képzelni, hogy... mire
vállalkozom. Ostoba voltam.
Erzsébet összekulcsolja a kezét maga előtt. Kényszeríti magát,
hogy vegyen egy mély levegőt, és ügyel arra is, hogy véletlenül
se emelje meg a hangját.
– Meggondoltad magad, Fülöp? Ki akarsz hátrálni?
– Azzal már elkéstem egy kicsit, nem? - Elindul az • ellenkező
irányba, majd megfordul, és visszasétál Erzsébet mellé. - Láttad
azt a rengeteg ajándékot. Az emberek áldozatot hoztak értünk.
Aligha küldhetjük vissza azt a sok mindent, amit kaptunk, azzal,
hogy bocsánat, meggondoltuk magunkat. Ezen a ponton már
nem lehet leállítani a szervezést.
Erzsébet nem ezt akarja hallani. Elég lett volna, ha Fülöp csak
annyit mond, hogy nem, nem gondoltam meg magam. Ehelyett
közli, hogy csapdában érzi magát. Ha tehetné, bizony kihátrálna
a helyzetből: ez áll a szavai mögött. Erzsébet torkát marni
kezdik a csalódottság könnyei.
– Kétségkívül kellemetlen helyzetbe kerülnénk - válaszolja
nyugodt hangon, mintha nem égetné belülről a visszafojtott
harag. - De még az is jobb lenne, mint egy olyan házasság
csapdája, amit már előre bánsz. Azt hittem, megállapodtunk,
Fülöp - folytatja rendületlenül. - Tudom, hogy nem engem
akarsz feleségül venni. Tudom, hogy nem vagy szerelmes belém.
Sohasem állítottad, hogy az lennél, és én értékeltem az
őszinteségedet. Teljesen nyilvánvalóvá tetted, hogy miért
akarod ezt a házasságot velem. Azért, mert én vagyok a
trónörökös. A pozíciót akartad. Tessék. Ez a pozíció. Ne, még
nem fejeztem be. - Fülöp tiltakozásra nyitja a száját, de Erzsébet
észreveszi és felemeli a kezét. - Ne mondj semmit. Nézz
magadba alaposan, és jól gondold meg, hogy mit akarsz.
Gondold végig, mivel jár a házasság, mert november huszadika
után már nem lesz visszaút. Nem lesz válás, még csak esély sem
lesz rá, és arra sem lesz lehetőséged, hogy az apád nyomdokaiba
lépve a feleségedtől külön éld az életedet kedvedre. Ez nem fog
megtörténni, Fülöp.
Erzsébet hangja még talán sohasem volt ennyire tiszta, ennyire
hűvös, de így sokkal jobban tudja kontrollálni magát, mint ha
utat engedne az ereiben forrongó haragnak.
– Választhatod a szabadságodat, és akkor valahogyan
lemondjuk az esküvőt, vagy megpróbálhatod elfoglalni a
pozíciót, amiről korábban azt állítottad, hogy akarod, de akkor
legalább próbáld jól csinálni.
Amikor végez, körbenéz, és magához szólítja az avarban
szimatoló kutyát.
– Susan, gyere! - adja ki neki a parancsot, és van valami a
hangjában, amitől a corgi késedelem nélkül a nyomába
iramodik.
Még egyszer visszanéz Fülöpre.
– Gondolkozz el azon, amit mondtam, aztán ha döntöttél,
értesíts - mondja, azzal megdöbbenve a saját önuralmán
elfordul, és magára hagyja a tátott szájjal bámuló Fülöpöt.
 Negyvenhetedik fejezet

London, 1947 novembere

Fülöp napokig sértettnek érzi magát, miután Erzsébet

elbocsátotta. Igen, pontosan ez történt. Még soha, de soha nem
látta mérgesnek Erzsébetet. És a kirohanása, a benne lobogó,
máskor olyan jól leplezett haragos tűz egyértelmű jele jobban
megrázta, mint azt hajlandó lenne beismerni.
Egy apró kis csíny volt az egész, amelyről sajnálatos módon
tudomást szerzett a külvilág, és hogy reagált az udvar? Mintha
legalábbis államellenes bűncselekményt követett volna el.
Ahhoz már hozzászokott, hogy a király meg a tanácsadói
mindig találnak benne kivetnivalót, de Erzsébet reakciója... nos,
az egyáltalán nem tetszett neki, ő, aki mindig olyan gyengéd és
támogató volt vele szemben, most ellene fordult, és ez úgy érte
Fülöpöt, mint az ostorcsapás.
Semmi oka nem volt arra, hogy ennyire... hidegen bánjon vele.
Azt hittem, megállapodtunk, mondta. Igen, valóban
megállapodtak. És ő mindig teljesen őszinte is volt Erzsébettel,
bizonygatja magának szünet nélkül Fülöp. Nem játszotta meg,
hogy őrülten szerelmes belé. Hát persze hogy nem. A lány
egyetlen pillanat alatt átlátott volna rajta. Nem mintha Erzsébet
bármi jelét adta volna annak, hogy ömlengő
szentimentalizmust várna el tőle. Már az elején nyilvánvalóvá
tette, hogy egy egyezség az, ami, és az övékében benne van
minden, amit ő akar.
Mégsem tudja száműzni az emlékei közül Erzsébet hangját és
az arcát beárnyékoló szomorúságot. Tudom, hogy nem vagy
szerelmes belém. A keserű mondat súlyos kőként húzza a
mellkasát.
Lehet, hogy Erzsébet jobban szerette volna, ha szerepet
játszik? Fülöp ezt nem tudja elhinni, mégis, a kimondott szavak
ott kergetőznek a fejében. Tudom, hogy nem engem akarsz
feleségül venni. A pozíciót akartad. Lemondjuk az esküvőt.
Nem mondhatják le! Micsoda nevetséges felvetés! Hiszen már
két hét sincs addig. Ugyanakkor Fülöp biztos abban, hogy
Erzsébet, ha azt mondja, hogy megtesz valamit, akkor azt meg is
teszi. Soha nem tesz olyan ígéretet, amit nem tud betartani.
Most kitárta előtte a kalitka ajtaját, és Fülöp egyik fele
kelletlenül beismeri, hogy visszavehetné a szabadságát, ha
akarná.
Erős kísértést érez, hogy ezt megtegye. Az egész világ
megvetéssel fordulna felé, de csak egy darabig. Ott van az állása,
egész jól meg tudna élni, és akkor nem kellene örökké szem
előtt tartania az udvari protokollt, és nem kellene a királyi
életforma merev hagyományokkal kibélelt csapdájában
vergődnie. Micsoda megkönnyebbülés lenne!
Csakhogy Erzsébet akkor nem lenne része az életének.
A gondolataiban megjelenő, Erzsébet nélküli jövőkép hirtelen
nagyon sivárnak tűnik. Ami nem azt jelenti, hogy szerelmes
belé, sokkal inkább azt, hogy hiányozna neki a lány.
Igen, határozottan hiányozna.
Fülöp türelmetlenül lehordja magát. Persze hogy hiányozna
neki! Igenis feleségül veszi! Más lehetőség szóba sem jöhet.
Hogy is juthatott Erzsébet eszébe ez a csacsiság?
Úgy, hogy esetleg ő az, aki meggondolta magát?
Csakhogy Erzsébet sohasem vetemedne ilyesmire, nyugtatja
meg magát azon nyomban, ő mindig megtartja az ígéreteit.
Amiről azt mondja, hogy meg fogja tenni, attól semmilyen
körülmény nem tudja eltántorítani.
Vele ellentétben, állapítja meg önmagáról nem kis bűntudattal
Fülöp. ö már nemegyszer megingott. Hajlamos arra, hogy
elveszítse a türelmét, és ilyenkor ide– oda kapkod
kétségbeesésében. Nincs hozzászokva, hogy könyörtelen
spekulációk és megfigyelés tárgya legyen. Egész életében úgy
jött és ment, ahogy a kedve tartotta, de ez az eljegyzéssel egy
csapásra megváltozott.
És a házassággal csak még jobban meg fog változni minden.
 Ami, tudja, lehet magyarázat, de kifogás semmiképp. A
felismerés, hogy csalódást okozott Erzsébetnek, egész héten ott
csimpaszkodik a nyakában, mint egy lerázhatatlan majom.
Érzékeny lesz tőle. Ingerlékeny és nyugtalan. Küld Erzsébetnek
egy szűkszavú üzenetet, hogy amennyiben van még beleszólása,
ő a tervek szerint szeretné megtartani az esküvőt, de azt is tudja,
hogy a személyes találkozás elkerülhetetlen. Csak ne lenne
annyira összezavarodva. Ha ebben az állapotban megy el a
menyasszonyához, csak rontani fog a helyzeten.
Mindeközben az esküvő szervezése könyörtelenül folytatódik,
hiszen senki sem tud a köztük lezajlott összetűzésről. Fülöp
néha úgy érzi, mintha folyamatos rémálomban vergődne;
ledermedt, mint a nyúl a reflektor előtt. A tudattól, hogy valamit
tennie kell, szinte tombol, mégsem képes elszánni magát. Pedig
gondolatban újra és újra végiggondolja a megfelelő lépéseket,
csak a cselekvésig nem jut el.

Amikor a cimborái azt javasolták, hogy titokban, a lehető

legtávolabb a lesifotósok fényképezőgépéitől tartsanak egy
legénybúcsút a Csütörtöki Klubban, Fülöp jó ötletnek gondolta.
Dickie bácsi egy ennél jóval illedelmesebb összejövetelt
szervezett az esküvő előtti estére, de ott már nem lesz lehetősége
arra, amit a Csütörtöki Klubban még egyszer, utoljára megtehet:
hogy úgy istenigazából eleressze magát.
Az esemény olyan vaskos, mondhatni, sikamlós, mint
amilyenre számított, és pont úgy sikerült, ahogyan annak idején
ő maga is akarta, most mégsem élvezi. Rengeteget isznak és
röhögnek, és minden buja viccnek ő a céltáblája - számított is rá,
hogy így lesz. Ám ahogy ott ül a helyén sápadtan, egyenes
háttal, mintha kívülről figyelné a történéseket, amelyeknek a
realitását hirtelen nyomasztónak találja.
A Csütörtöki Klub minden tagja ott van. Fülöp hallja a többiek
nevetését, és látja, ahogy az üvegekből a poharakba csordul az
ital, de mindezt mintha egy üvegfal mögül nézné. Még a
levegőben is alkoholcseppek vibrálnak, eltorzítva a teremben
ülők arcát és magát a termet is. Csupa züllött, rendetlen alak;
kivörösödött, fénylő arcukkal, tekintélyes hasukon megfeszülő
ingükkel egy groteszk darab szereplőire emlékeztetnek. Fülöp a
borfoltos asztalterítőre mered, és közben minden erejével azon
van, hogy ne üljön ki az arcára az undor, ami elfogja. Ennél
váratlanabb pillanatban nem is jelenhetne meg előtte Erzsébet
képe hűvösen, tisztán, összeszedetten. Kétségbeesetten
megpróbál belekapaszkodni a kristálytiszta pillantásba, és a
vágy, hogy mellette lehessen, olyan elemi erővel jelentkezik
benne, hogy a lélegzete is eláll. Hirtelen tudatosul benne a
valóság, és letaglózza.
ő nem a hercegnőt, és nem is a pozíciót akarja, hanem magát
Erzsébetet a meleg mosolyával, a kedvességével, az egyenes
hátával és az elszánt leikével.
Tudom, hogy nem vagy szerelmes belém, mondta. Csakhogy
téved, ő igenis szerelmes Erzsébetbe, de erre csak ebben a
pillanatban jött rá.
Nem mintha kereste volna ezt a szerelmet, és nem is áll készen
rá. Távolról sem. Majdhogynem sértettnek, sőt, bolondnak érzi
magát attól, ahogy ez a mindent letaroló érzés a szívébe
lopakodott, amikor nem figyelt oda. A kapcsolatának
Erzsébettel nyugodtnak, gyakorlatiasnak kell lennie. Erzsébet
hercegnő, ő meg herceg. A megállapodásuknak nem
szükségletekről, vágyakról és szerelemről kellene szólnia.
És most valahogy mégis éppen ezekről szól.
Fülöp csak most érti meg, hogy hónapok óta ennek az érzelmi
szakadéknak a szélén egyensúlyozott, és most belezuhant, de
annyira mélyen, hogy már nem tud kimászni belőle. Nagyon
kényelmetlen érzés! Nem akarja ezt a gyötrő sóvárgást.
Egyenesen nevetséges, hogy Erzsébet nélkül elveszettnek érzi
magát.
Tökéletesen elégedett volt azzal, ahogy a dolgok idáig álltak,
bizonygatja magának haragosan. Nem akar szerelmes lenni, de
most, hogy az igazság a szemébe nevet, sőt elgázolja, mint egy
gyorsvonat, már nem tehet úgy, mintha nem venne tudomást az
érzésről, még akkor sem, ha idegesítő és kínos elfogadnia a
tényt: neki nagyobb szüksége van Erzsébetre, mint Erzsébetnek
őrá.
És ez azt jelenti, hogy tennie kell valamit.
Tudom, hogy nem vagy szerelmes belém. Úgy kell végigülnie
az elviselhetetlenül hosszúra nyúló estét, hogy Erzsébet szavai
ott dobolnak a fülében. Megkönnyebbülés, amikor végre
hazamehet, és az ágyára ülve a kezei közé foghatja fájdalomtól
lüktető fejét. Meg kell mondania Erzsébetnek, hogy mekkora
tévedésben él.
És meg kell tudnia, hogy Erzsébet képes– e viszonozni a
szerelmét a történtek után.
A világ kifordult a sarkaiból, Fülöp ebben teljesen biztos, és
csak akkor tud visszabillenni a helyére, ha Erzsébet is szereti.
Megfogadja, hogy holnap első dolga lesz elmenni a palotába,
hogy Erzsébet kezébe helyezze a boldogságát. Addig, amíg
cserben nem hagyja a bátorsága.
 Negyvennyolcadik fejezet

Buckingham–palota, 1947 novembere

Erzsébet épp cipőket és kalapokat próbál, amikor Fülöp

szabályosan beront a szobába. A megjelenése annyira váratlan,
és olyannyira nem illik a mindent ellepő frivol kiegészítők közé,
hogy még a mindig fegyelmezett Mr. Hartnell is összezavarodik,
és olyan izgatott szaladgálásba kezd a segédjeivel együtt, mint a
baromfiólban rókával szembesülő tyúkanyó.
Fülöp rájuk sem hederít. Dühösnek, egyben bizonytalannak
látszik ő is, és Erzsébet szíve, hiába akarja visszafogni, szabályos
vágtába kezd.
– Beszélnem kell veled - mondja neki Fülöp.
– Amint láthatod, éppen elfoglalt vagyok - feleli Erzsébet
erőltetett rátartisággal. A veszekedésük óta csak egy rövid,
hűvös hangú üzenetet kapott Fülöptől, aminek az volt a
lényege, hogy a férfi nem akar kihátrálni a megállapodásukból.
Tényleg azt várja ezek után, hogy tárt karokkal fogadja? Miért
változtatná meg a terveit, csak mert Őméltósága hirtelen
beszélni akar? - Vissza tudsz jönni egy, vagy inkább két óra
múlva?
– Nem. - Fülöp két lépéssel átszeli a fél szobát, megragadja
Erzsébet csuklóját, és húzni kezdi az ajtó felé, eltolva maga elől
az útjába kerülő segédeket. - Most kell beszélnem veled.

Erzsébet lábán csak harisnya van. Az ajtónálló megdermed,

amikor meglátja a levegő után kapkodó hercegnőt vonszoló
Fülöpöt. Előrelép, mintha az útjukat akarná állni, de Erzsébet
megrázza a fejét, így visszatér a helyére. Ha Fülöp ennyire
elszánt, akkor jobb, ha késedelem nélkül előadja a
mondandóját.
Erzsébetnek szó szerint futnia kell, hogy lépést tudjon tartani
vele.
 – Hová megyünk?
– Bárhová, ahol nem fognak zavarni bennünket - válaszolja
kimérten Fülöp, ahogy öles léptekkel nekivág a hosszú
folyosónak. Nincs olyan ajtó, amelyik előtt ne állna legalább egy
inas. Véletlenszerűen benyit néhány helyiségbe, de mindenütt
döbbent arcokkal találja szemben magát. - Hogy lehet, hogy
ebben az átkozott palotában hétszáz szoba van, de egy sincs,
ahol egyedül lehetünk? Na, talán ebben...
Behúzza Erzsébetet a helyiségbe, elereszti, de csak azért, hogy
megforduljon és bezárja maguk mögött az ajtót.
– Itt etetjük a kutyákat - mondja Erzsébet, és a csuklóját
dörzsölgetve körbepillant. Nem mintha fájna, de Fülöp ujjai
nyomot hagytak a bőrén.
– Üres - vakkantja Fülöp. - És most csak ez számít.
Erzsébetet nyugtalanítja a hely. Susant ő maga eteti, persze
csak miután az inas kiadagolta az ételt a kutyák számára tartott
kőedényekbe, így nem ismeretlen számára. Tulajdonképpen egy
keskeny konyha, ahol tányérok helyett szépen elmosott
kutyatálak sorakoznak az edényszárítón.
– Van valami oka annak, hogy nem a nappalimba megyünk,
hanem a kutyák konyhájában elbújva folytatjuk le ezt a nagyon
fontos beszélgetést?
– Van. A nappalidban biztosan ott ólálkodna legalább egy
udvarhölgy, vagy Miss Crawford, vagy tudom is én, hogy
kicsoda, és én azt akarom, hogy ezúttal kettesben legyünk.
– Tessék. Úgy tűnik, itt kettesben vagyunk. - Erzsébet szíve
fájdalmasan lüktet a bordái mögött. Fülöp annyira zaklatottnak
látszik. Lehet, hogy mégis meggondolta magát? Képes lenne ezt
tenni vele? Közönyös arckifejezést erőltet magára, de belül
szétfeszíti az aggodalom. - Mi az, ami ennyire sürgős? - kérdezi
fagyos hangon.
– Látni akartalak. Meg kellett mondanom, hogy... – Most, hogy
idehozta Erzsébetet, Fülöpöt cserben hagyják a szavak. Nem
tudja, hogyan folytassa. Halkan káromkodik egyet, aztán a
hajába túr. - Azt hittem, könnyebb lesz - mormogja.
– Mit kell megmondanod?
 Erzsébet látja, hogy Fülöp, ha erőlködve is, de összeszedi
magát.
– Egyfolytában az jár a fejemben, amit mondtál - veselkedik
neki újra.
– Mit mondtam?
– Azt, hogy tudod, hogy nem vagyok szerelmes beléd.
Erzsébet, jottányit sem engedve a magára erőltetett pózból,
felszegi az állát.
– És?
– És hogy mindig értékelted, hogy őszinték vagyunk
egymással.
– Ez igaz.
– Az a helyzet, Erzsébet... az a helyzet, hogy én nem voltam
őszinte. Vagyis az voltam, illetve azt hittem, hogy az vagyok...
Krisztusom, teljesen belezavarodtam! – Fülöp a két keze közé
fogja a fejét, majd el is engedi, és először, mióta megérkezett,
egyenesen Erzsébet szemébe néz. - Azt hiszem, leginkább
önmagámmal nem voltam őszinte - mondja végül, reményei
szerint világosan. Közelebb lép Erzsébethez, és mindkét kezét a
kezébe fogja. - Nagyon is szerelmes vagyok beléd - mondja
végül egyszerűen. - Csak magam sem tudtam.
Erzsébet úgy érzi, hogy minden csepp levegő elpárolgott a
tüdejéből, és beleszédül az oxigénhiányba. Hogy el ne essen, az
ujjai megmarkolják Fülöp kezét.
– De te... te azt mondtad, hogy barátok leszünk és társak, nem...
szeretők.
– Mert azt hittem, hogy te ezt akarod.
– Nos, azt mégsem árulhattam el, hogy tizenhárom éves korom
óta őrülten szerelmes vagyok beléd - válaszolja szinte
ellenségesen Erzsébet.
Fülöp hallgat egy darabig, aztán megjelenik a szája
szegletében egy apró mosoly.
– Tizenhármat mondtál?
– Nem emlékszel? Dartmouthban kroketteztünk, és te nagyon
nagyra voltál a tudásoddal.
Fülöp egyre szélesebben mosolyog.
 – Már akkor belém szerettél?
– Nos... nem is tudom. - Erzsébet hirtelen elkapja a tekintetét.
Zavarban van. - Hiszen csak tizenhárom éves voltam. De az
biztos, hogy odavoltam érted.
– És később?
Erzsébet pillantása ismét összekapcsolódik Fülöpével.
– Később... később rájöttem, hogy te vagy az egyetlen férfi, akit
szeretni tudok. Az egyetlen férfi, aki mindig önmagamat fogja
látni bennem. Az egyetlen férfi, akit életem végéig magam
mellett akarok tudni.
– Hát, ezt elég jól eltitkoltad - mondja sértettséget színlelve
Fülöp, bár most már határozottan vigyorog. – Honnan
tudhattam volna?
– Mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, kivéve egy
bizonyos fafejű idiótát - válaszolja Erzsébet csípősen, de a szája
szegletében formálódó mosoly elárulja.
– Sajnálom - mondja Fülöp, és hirtelen elkomolyodik. -
Sajnálom, Erzsébet, hogy nem vettem észre, és azt is, hogy ilyen
hosszú időbe telt, mire megjött az eszem, de most, hogy ez
megtörtént, megegyezhetünk abban, hogy barátok leszünk,
társak és szeretők? Mi lenne, ha megfeledkeznénk a pompáról
meg a politikáról, és az esküvőnk csak rólunk szólna? Nem azt
akarom mondani, hogy vessünk el minden tervet, isten őrizz!
Csak azt, hogy amikor ott állunk az oltár előtt a Westminster–
apátságban, csak mi ketten legyünk ott, te meg én. A többiek
egy hercegnő és egy herceg - vagyis most már csak egy egyszerű
hadnagy - esküjének lesznek a tanúi, de én téged akarlak
elvenni, Erzsébet. Nem a hercegnőt, nem a trónörököst, hanem
téged. És nagyon örülnék annak, ha te is nekem, Fülöpnek
mondanád ki az igent, ha mégoly fafejű vagyok is, és nem
Mountbattenék rokonának, nem Görögország egykori
hercegének, és még csak nem is annak a felvágós kölyöknek, aki
Dartmouthban annyira megjátszotta magát. Csak nekem. Meg
tudnád ezt tenni?
Erzsébet torka elszorul, miközben kihúzza a kezét Fülöp
kezéből, és hogy közelebb kerülhessen hozzá, a férfi mellkasára
fekteti.
– Rendben - mondja remegő mosollyal. - Csak te meg én. - És
miközben Fülöp karjai összezárulnak körülötte, még hozzáteszi:
- Pontosan így lesz.
 Negyvenkilencedik fejezet

Buckingham–palota, 1947 novembere

A felékszerezett, kiöltözött vendégsereg színek és hangok

kavalkádjává változtatta a báltermet. A beszélgetést és a
nevetést visszaveri a díszes mennyezet, és mindez egybeolvad a
galérián játszó zenekar táncra hívogató dallamaival. A
Buckingham– palotában megrendezett bál az utolsó és egyben a
legpompásabb esemény az esküvőt megelőző ünnepségsorozat
programjai közül. A hét folyamán a világ minden tájáról
érkeztek vendégek Londonba, így az utóbbi néhány napban
egymást érték a társasági események, teljesen kifárasztva
Erzsébetet.
Milyen más lett minden Fülöp vallomása után! Erzsébet
boldogsága néha annyira intenzív, hogy szinte fáj. Mióta tudja,
hogy a férfi szereti, valahogy minden a helyére került. Az
esküvőt kísérő kicsinyeskedés és a nyomában fellépő feszültség
egyik pillanatról a másikra semmivé foszlott, és a palota, ami
olyan fáradtnak és kopottnak tűnt a háború után, életre kelt, és a
készülődés jegyében szűnni nem akaró nyüzsgés töltötte ki a
falait. A személyzet tagjai csak úgy röpködtek; ki kötényben
szaladgált, ki port törölgetett vagy csillárt tisztogatott, mások az
ezüstöt fényesítették. A folyosókon egymásra pakolt aranyozott
székeket halmoztak fel, hogy legyen hol megpihenniük a bál
vendégeinek. A levegőt átjárta a hatalmas virágkompozíciók
bútorfénnyel elvegyülő illata, és ha éppen nem zúgott a
porszívó, akkor a szinte folyamatosan hangoló zenekar
szolgáltatta az alapzajt.
A vendégek alig hallják egymást, a táncparketten egy
gombostűt sem lehet elejteni; minden jel arra utal, hogy a bál
hatalmas siker. Igaz, volt néhány incidens, de az a legjobb partin
is előfordul, legalábbis ezt szokták mondani. Erzsébet éppen
Dickie bácsival táncolt, amikor a kissé testes holland hercegnő,
Juliana megcsúszott, majd el is terült, mint egy hátára pottyant
teknős, akkora feltűnést keltve, hogy a zenekar is leállt, és
mindenki megdermedt. Erzsébet nem mert Mountbattenre
nézni; látta rajta, hogy alig bírja visszafojtani a nevetést, és ha
kirobban belőle, ő is biztosan elneveti magát. Aztán egy percnyi,
de mégis kíméletlenül hosszúnak tűnő csend után a hercegnő
partnere, Gloucester grófja kisebb nehézségek árán felsegítette a
bajba jutott hölgyet, és a zenekar is újra rázendített.
– Jó, hogy az édesapja vidám percekről is gondoskodott -
suttogta Mountbatten provokatívan Erzsébet fülébe, akinek
össze kellett szorítania a száját, hogy el ne nevesse magát.
– Hagyja abba! - súgta vissza.
– Ugyan miért? Hiszen mindenki remekül szórakozik. Hallotta,
mit művelt az indiai barátunk, aki túl sok pezsgőt ivott?
– Nem - felelte Erzsébet rossz előérzettel. - Mi történt?
– Egy beszélgetés közben, okkal vagy ok nélkül, de erős
kritikát fogalmazott meg Devonshire hercegével kapcsolatban.
Szegény öreg Ted meg behúzott neki egyet.
– Ó, egek!
– Nem lett semmi baja - folytatta Mountbatten élvezettől
csillogó szemmel. - A szóban forgó maharadzsát gyorsan
elkísérték „pihenni” - magyarázta, aztán még közelebb hajolt. -
Most már elég távol vagyunk a drága Julianától, akár
nevethetünk is egy jót, nem gondolja?
Erzsébet még akkor is kuncog, amikor nem sokkal később
megáll mellette Fülöp.
– Na, mi olyan vicces?
Erzsébet beszámol Fülöpnek Juliana hercegnő balesetéről.
– Tudom, nem szép, hogy kinevetem, de annyira vicces volt.
Fülöp elvigyorodik.
– Dickie bácsi igazat mondott. Valóban remekül szórakozunk.
Ismered Beatrice Lillie– t?
– A komikára gondolsz?
– Igen. Ma este még önmagát is felülmúlta. Valaki
nyilvánvalóan figyelmeztette, hogy a királyi család tagjainak a
jelenlétében tilos a dohányzás - bár apád fülébe valószínűleg
nem jutott el a tilalom – , és nagyon vágyott egy cigarettára.
Természetesen Margit éppen akkor termett ott mellette, amikor
rágyújtott, és szegény Beatrice nem tudta, mit csináljon a
cigarettával. Hamutartó nem volt a közelben, a padlón meg
mégsem taposhatta el.
– Jó isten, mit csinált?
– Gyorsan betuszkolta a ruhája kivágásába! - Fülöp testét rázza
a nevetés. - Figyeltem, ahogy megpróbált udvariasan
elbeszélgetni Margittal, miközben füstölt a dekoltázsa. A
problémát végül egy vállalkozó kedvű úriember próbálta
megoldani azzal, hogy odalöttyintett egy pohár vizet. Mit
mondjak, nem sült el valami jól.
Erzsébet, hogy a vihogását leplezze, a szája elé emeli a kezét.
– Kár, hogy nem láttam.
– Smuts tábornagy meg éppen Mária királynét próbálja az ujja
köré csavarni. Ahogy eljöttem mellettük, hallottam, hogy mit
mond neki.
– Mit?
– „Ön itt, felség, a legnagyobb krumpli - mondja Fülöp egészen
elfogadható Dél–Afrikai akcentussal, és, ahogy a tábornagy is
tette, Erzsébetre szegezi a mutatóujját. - A többi királyné csak
kis krumpli önhöz képest.”
Erzsébet maga elé képzeli a nagyanyja arcát, amikor azt hallja,
hogy egy krumplihoz hasonlítják, és szándékai ellenére hangos
kacagásban tör ki. Amikor a szemét törölgetve a férfira néz,
meglepetten veszi észre a jégkék szemekben az elragadtatást.
– Mi az?
– Csak arra gondoltam, hogy egy nap te magad is nagy krumpli
leszel - mondja Fülöp.
– De még a legnagyobb krumpliknak is szükségük van egy
társra - feleli Erzsébet, szelíd mosolyt varázsolva Fülöp arcára.
– Én mindig melletted leszek - ígéri Fülöp. - Ha másért nem,
azért, hogy emlékeztesselek, milyen csodálatos krumpli vagy.
– Remélem, hogy az is leszek. Krumpliként méltónak kell
lennem a kis káposztára, aminek, legalábbis emlékeim szerint,
szólítani szokott a mamád. - Azzal belekarol Fülöpbe, és
körülnéz. - Ahogy elnézem, mindenki remekül szórakozik,
ugye?
– Igen. Még a nagy krumplinak is kirobbanó a kedve. Ez a jó az
esküvőkben. Lehetőséget ad a családoknak arra, hogy
összejöjjenek. Itt van a fél rokonságom Európából. Vonattal
jöttek meg komphajóval, és mindannyian a Claridge’sben
szálltak meg. A minap beugrottam hozzájuk, hogy üdvözöljem
őket. Akkora zajt csaptak, hogy majdnem eladták a szállodát -
teszi hozzá szeretetteljes mosollyal Fülöp. - Mindenki egyszerre
beszélt, mint mindig. A fél éttermet elfoglalták, asztalról asztalra
jártak, beleittak egymás poharába, pletykálkodtak... – Lehervad
az arcáról a mosoly. - Nem tehetek róla, de arra gondoltam,
hogy mennyire jól éreznék magukat itt most a nővéreim.
Erzsébet együttérzőn hozzásimul.
– Én nagyon szívesen meghívtam volna őket, Fülöp.
– Tudom. - Fülöp megszorítja a karjára simuló kezet, majd
látható erőfeszítéssel lerázza magáról a szomorúságot, és
vidámabb hangon folytatja. - Jó hír viszont, hogy Dickie
bácsinak sikerült az anyám lelkére beszélnie, így nem apácaként
fog megjelenni az esküvőn.
– Az jó. Mi lesz rajta?
– Ne kérdezd, mert fogalmam sincs - válaszolja Fülöp. - Csak
annyit tudok, hogy valami szürke, de nem apácaruha. - Leemeli
Erzsébet kezét a karjáról, de csak azért, hogy megfogja. - Gyere,
táncoljunk egyet. Túl vagyok minden kötelező körön,
megtáncoltattam az összes királynét és hercegnőt, és most már
csak arra vágyom, hogy a menyasszonyomat is
megforgathassam a táncparketten.
Erzsébet elhúzza a száját.
– Nekem sajnos még vannak kötelezettségeim - ellenkezik
erőtlenül, de nem húzza el a kezét, amikor a férfi a bálterem felé
veszi az irányt.
– Azok várhatnak - súgja a fülébe Fülöp.
 Ötvenedik fejezet

Kensington–palota, 1947. november 20.

Fülöp borotválkozás közben az arcát tanulmányozza.

Atlétatrikóban, bokszeralsóban és zokniban - ami az alkalom
miatt vadonatúj! - nem tűnik túl impozánsnak, de a látszat
ezúttal csal. A tükörből már nem Mountbatten hadnagy néz
vissza rá. A király, mivel nem bírta elviselni, hogy a lánya
egyszerű Mrs. Mountbatten legyen, az előző nap délutánján
megérintette a vállát egy karddal, és Greenwich bárójává,
Merioneth grófjává és Edinburgh hercegévé ütötte. És ha ez
nem lett volna elég, ugyancsak tegnap óta a Térdszalagrend
lovagja. A hangzatos cím arra kötelezi, hogy az ősi
hagyományokat követve az uralkodó megingathatatlan
alattvalója legyen. És ez a szoros kötelék akár akarja, akár nem, a
királyi család tagjává teszi.
A király megpróbált jó képet vágni a dologhoz, de láthatóan
még mindig nem örül annak, hogy elveszíti a lányát. Fülöp ettől
valami primitív elégedettségfélét érez. A király veszített, ő pedig
nyert. Nem teszi büszkévé ez az érzés, de elég becsületes ahhoz,
hogy legalább önmaga előtt beismerje. Erzsébet az övé, és a
tudat, hogy a menyasszonya szereti, és mióta ismerik egymást,
mindvégig szerette, nemcsak fontos Fülöp számára, hanem
hihetetlenül megnyugtató is egyben. Biztonságot ad neki.
Az öltöztetője, John Dean a szomszéd szobában van, és
láthatatlan szöszöket távolít el Fülöp előírásos kék
egyenruhájáról.
– Hogy érzi magát ma reggel, uram?
– A körülményekhez képest egész jól - válaszolja Fülöp, és
kósza szőrszálak után kutatva végighúzza a kezét az állán. -
Viszont jólesne még egy csésze tea.
– Máris hozom, uram.
 Dean elsiet a teáért, Fülöp pedig eközben elkezdi begombolni
az ingét. Alig tudja elhinni, hogy elérkezett ez a nap. Dickie
bácsi nagyon elérzékenyült az előző esti legénybúcsún...
mármint a privát részén. A hivatalos esemény, ami a fotósok
villódzó vakuinak szétzúzásával végződött, ami, bár csak
vonakodva ismerte be, rendkívül jólesett Fülöpnek, fél
tizenkettőkor véget ért a Dorchesterben. A fényképészek még
csak nem is vették rossz néven a történteket, nem mintha lett
volna választásuk. Miután a sajtót ily módon sikerült lerázni,
kezdetét vette egy kisebb parti válogatott személyekkel, akik
között ott volt Dickie bácsi és David is. Hajnalban váltak el, így
Fülöp alig aludt valamit. Szerencsére a helyén volt az esze, és
nem ivott sokat. Nem szeretett volna másnaposán megjelenni a
Westminster– apátságban.
Ennek köszönhetően most csak egy kicsit szédül, bár azért
néha elfogja a hányinger.
Ideges.
De amikor Dean visszatér a teával, Fülöp félresöpri az összes
aggodalmát.
– Most már teljesen jól vagyok - mondja. - A legszívesebben
már most elindulnék.
Ám túl korán készül el. Megreggelizik és felveszi az
egyenruháját, de még mindig van ideje. A folytonosan körülötte
ugrabugráló Dean az őrületbe kergeti, főleg, amikor a haját
kezdi igazgatni.
– Most már elég lesz! - csattan fel türelmetlenül. – Lássuk azt a
nyavalyás kardot!
Dean semmit sem elkapkodva a kezébe adja a Dickie bácsitól
kölcsönkapott Battenberg– kardot. Lenyűgöző darab; egy
gyémántokkal kirakott díszkard, a Batten– berg– dinasztia egyik
szimbóluma. Az, hogy viselheti, miközben kimondja a
trónörökösnek az igent, még Fülöp szerint is hatalmas dolog.
Igaz, hogy a nagybátyja álmát teljesíti be ezzel, de a magáét is,
hiszen el akarja venni Erzsébetet. Ezt egy pillanatig sem felejti
el.
 Az oldalára csatolt karddal nem könnyű leülni, de Fülöp ezt
leszámítva is nyugtalan. Addig járkál fel– alá a lakásban, míg
David, aki egyébként az esküvői tanúja, le nem állítja.
– Gyere, gyújts rá - nyújt felé egy csomag cigarettát.
Fülöp, vágyakozó pillantással ugyan, de megrázza a fejét.
– Leszoktam.
– Mit csináltál?
– Leszoktam a dohányzásról. Megígértem Erzsébetnek, hogy
nem gyújtok rá többet. Mi több, fogadalmat tettem. És nem
hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb nap, hogy ezt
megszegjem.
– A francba! - David nagy szemforgatás közepette
visszapöcköli a dobozba a cigarettát. - Akkor igyunk egy gin–
tonikot.
– Még csak negyed tizenegy van.
– És akkor? Nem tudom, te hogy bírod, de nekem muszáj
valamivel lecsillapítanom az idegeimet. Pedig nem én vagyok
az, aki kétszázmillió ember előtt feleségül veszi a trónörököst.
Ha már nem gyújthatunk rá, legalább igyunk valamit!
Fülöp az órájára pillant. Az autó csak tizenegy előtt öt perccel
jön értük. Ez azt jelenti, hogy még több mint fél órája van
eltűnődni azon, hogy mi az ördögbe keveredett.
– Rendben - adja be végül a derekát. - De csak egy kis pohárral
kérek.
 Ötvenegyedik fejezet

Buckingham–palota, 1947. november 20.

Erzsébet, mint mindig, a skót dudák hangjára ébred fél hétkor.

– Milyen az idő? - kérdezi Bobótól, amikor az öltöztetőnő
behozza neki a szokásos reggeli teát.
– Pocsék - feleli sommásan Bobo, miközben elhúzza a
függönyöket. - Mi mást várhatna az ember november végén?
– Aggódom azokért, akik a szabad ég alatt töltötték az éjszakát.
Nagyon hideg lehetett.
– Ugyan, nem fognak emiatt bánkódni, amikor megpillantják
önt az esküvőre menet.
– Ó, Bobo, el sem hiszem, hogy tényleg megtörténik! - Erzsébet
leteszi a csészét meg a csészealjat, és belecsíp a kézfejébe. -
Férjhez megyek! - A nap, ami sohasem akart eljönni, és amiről
annyit álmodott, valóság lett. Fülöp szereti, és ma ezt meg is
pecsételik. - Nem győzöm csipkedni magam!
Bobo szerencsére nem az a típus, aki könnyen elveszíti a fejét.
– Megyek és megeresztem a fürdővizet.
A reggeli egy csokor fehér szegfűvel érkezik. Fülöp küldte.
Erzsébet kedvenc virága. Az orrához emeli a csokrot, a szája
örömteli mosolyra húzódik. Nemcsak az illattól, de a gesztustól
is.
Még mindig köntösben kipillant az ablakon. A szobái a Malira
néznek, ahol már óriási a tömeg. A lovas rendőrök fel–alá
járkálnak pompás lovaikon, hogy tisztán tartsák az esküvői
útvonalat. Nyilvánvaló, hogy emberek százai aludtak a járdán,
ők most piknikeznek; talán szalonnát sütnek a hordozható
tűzhelyeiken, vagy éppen a reggeli kávéjukat készítik. Erzsébet
érzi is az illatokat, amikor résnyire kinyitja az egyik ablakot. Az
asszonyok az arcukat mossák a termoszokból kitöltött meleg
vízben, és az eseményre készülve sokan sminkelni kezdenek.
 Erzsébet elérzékenyül az erőfeszítésektől, amelyeket csakis
azért tesznek az emberek, hogy vele együtt ünnepeljék az ő
nagy napját. Elmosolyodik és elfordul az ablaktól. Akkor is
türelmesen mosolyog, amikor Mr. Hartnell és a csapata nekilát
az öltöztetés hosszú, majd másfél órán át tartó folyamatának. Az
utolsó öltésig ellenőrzik, hogy minden rendben van– e a
valóban mesébe illő ruhán.
Amikor megérkezik Monsieur Henry, hogy elkészítse a
frizuráját, visszavonulnak, és csak akkor térnek vissza, amikor
fel kell tenni a fejére a fátylat. Ekkor történik az első katasztrófa:
a nagyanyja gyémánttiarája kettétörik, amikor a fejére akarják
illeszteni.
A törés okozta izgatott pillanatokat döbbent csend követi.
Erzsébet arcáról a nap folyamán először tűnik el a mosoly.
– Egyszerűen kettévált a kezemben... - A tiaráért felelős segéd
arca krétafehérré válik, ő maga közel áll a síráshoz.
– Meg tudja javítani? - kérdezi Erzsébet.
A segéd nem válaszol, csak döbbenten nézi továbbra is a két
tiaradarabot.
– Mami... - Erzsébet kétségbeesett pillantást vet az anyjára, aki
feláll, és megpróbál mindenkit megnyugtatni.
– Semmi ok az izgalomra, Lilibet. Először is, szerencsére nem
vagyunk híján a szebbnél szebb tiaráknak. Megkérem az
öltöztetőnőmet, hogy keressen egy másikat. Emlékszel arra,
amit Mr. Hartnell eredetileg javasolt?
– Nem, én ezt akarom. A nagyi kifejezetten az esküvőre adta
kölcsön. - Erzsébet nem szokott követelőző lenni, most mégsem
tágít: Mária királyné tiarájában akar házasságot kötni.
Az, hogy eszébe jut a nagyanyja, a Nagy Krumpli, ahogy Fülöp
a bál óta nevezi, nevetséges módon könnyeket csal a szemébe.
A királyné Bobóra pillant.
– Hívja ide az udvari ékszerészt - mondja halkan. – Mondja
meg neki, hogy jöjjön azonnal.
Aztán mosolyogva visszafordul Erzsébethez.
– Még rengeteg időnk van. Két egész óra múlva kell csak
elindulnunk a Westminster– apátsághoz.
 – Igen, tudom. - Erzsébet vesz egy nagy levegőt, és megpróbál
megnyugodni.
– Úgy nézel ki, mint egy mesebeli hercegnő - mondja neki az
anyja.
Tényleg úgy, gondolja ezúttal Erzsébet is. A ruha pontosan
olyan káprázatos, mint amilyennek Mr. Hartnell ígérte. Csak
úgy csillog a tenyésztett gyöngyöktől meg a kristályoktól,
amelyeknek a ragyogása megsokszorozódik a fényben.
– Már csak a nyakláncom hiányzik.
– Ez? - kérdezi a királyné még mindig megnyugtató hangon, és
felkapja az öltözőasztalról Erzsébet kedvenc gyöngysorát.
– Nem, az a kétsoros, amit tőled és a papától kaptam. Hol van,
Bobo?
Bobo és a királyné ismét egymásra pillant.
– A Szent Jakab– palotában kiállított ajándékok között -
válaszolja óvatosan Bobo.
– Akkor valaki menjen el érte - mondja nagyon határozottan
Erzsébet. - Hívják be Jock Colville– t.
A személyi titkára pillanatokon belül ott terem, de megnyúlik
az arca, amikor Erzsébet arra kéri, hogy hozza el neki a
nyakláncot.
– A Szent Jakab– palotából? - kérdezi óvatosan.
– Onnan. Nincs olyan messze.
– Nem, valóban nincs - feleli habozva a titkár. - De ma legalább
százezer ember választja el tőlünk. Mozdulni sem lehet az
utakon.
– Kérem, Jock.
– Igenis, királyi fenség. Máris indulok. - A szemmel láthatóan
csüggedt Jock méltóságteljes lassúsággal hagyja el a helyiséget,
de amint behúzza maga mögött az ajtót, futásnak ered a
folyosón. Még odabenn is hallani lehet a sebes lépteket.
Szerencsére amint elmegy, megérkezik az udvari ékszerész, aki
útban felfelé bizonyára elviharzott Jock mellett, és most minden
erejével azon van, hogy kifulladását leplezve a helyzethez illő
méltósággal lépjen fel. Megfeszül a szája, amikor megmutatják
neki a tiarát, és azt is közük hozzá, hogy a menyasszonynak
tizenegy órakor indulnia kell, öreguras nyugalmát mégis sikerül
megőriznie.
– Ennyi idő alatt nem ígérhetek tökéletes munkát – kezdi, de
nem tudja folytatni, mert Erzsébet máris közbeszól.
– Nem érdekes, csak viselhető legyen! - mondja. – Másik tiara
szóba sem jöhet!
Az ékszerész meghajol.
– Akkor ezt fogja viselni, királyi fenség. ígérem, gyors leszek.
– Na már most - mondja a királyné, miután az ékszerész is
távozik. - Ideje megnyugodni.
Erzsébet korábbi derűlátásának már nyoma sincs, de tudja,
hogy az anyjának igaza van. Fülöpre gondol. Elképzeli, hogyan
reagálna az eltört tiarára, és mindjárt nyugodtabbnak érzi
magát, ő az, aki ezen a napon igazán számít, emlékezteti magát,
és hogy lelassítsa a légzését, a mellkasára nyomja az ujjait.
így már mozdulatlanul képes végigállni, míg a fülbevalója a
helyére kerül, aztán a cipője következik, majd a hosszú,
gyönyörűen hímzett fátylat tűzik óvatosan a hajába, így már
nem hiányzik más, csak a mindent megkoronázó, megjavított
tiara. Ám hiába ketyeg az óra, híre sincs Jocknak, sem az
ékszerésznek. Erzsébetet ismét elfogja a pánik. Járkálni szeretne,
de a fátyollal a fején nem tud. így a kezét kezdi tördelni. Mit fog
csinálni a kezével úton az oltár felé?
– A csokrom! - kiált fel, mert hirtelen eszébe jut, hogy még nem
is látta. - Hol van?
Döbbent szemek néznek egymásra a szobában. Senki sem
tudja.
– Pedig meghozták - bizonygatja a királyné. - Ebben teljesen
biztos vagyok. - A hangja azonban elég bizonytalan. - Valahol itt
kell lennie.
Beszólítanak a folyosóról egy inast, akit a királyné azzal a
feladattal lát el, hogy ha a föld alól is, de kerítsék elő az elveszett
csokrot. Mr. Hartnell két segédje is csatlakozik a keresőkhöz.
Ismét futó léptek hangja veri fel a folyosókat, és az ünnepi
alkalomhoz egyáltalán nem illő ajtócsapkodás.
 Még híre sincs a csokornak, amikor az ékszerész visszajön.
Mindenki egyszerre sóhajt fel a megkönnyebbüléstől, amikor a
tiara biztonságosan Erzsébet fejére kerül, és akkor is, amikor egy
kivörösödött arcú öltöztetőnő bekopog a hírrel, hogy a csokrot
megtalálták a kapusbódé hűtőszekrényében.
– Az egyik inas tette oda, hogy hűvös helyen legyen, meg
kéznél is ahhoz, hogy az utolsó pillanatban a kezébe adhassák,
királyi fenség - mondja lihegve. - Csak aztán szolgálatba állt, és
megfeledkezett róla.
Most már csak Jocknak kell visszaérnie a nyaklánccal. Erzsébet
keze állandóan a nyakára téved, ahol a még hiányzó
gyöngysornak kellene lennie.
– Már alig van időnk - jegyzi meg aggodalmasan a királyné.
Elegáns, barackszínű selyembrokát ruhát visel.
– Attól tartok, nekem muszáj elindulnom. Már bizonyára
várnak odalenn. Margittal megyünk az autóval.
– Menj csak, mami. - Erzsébet arcon csókolja az anyját. - Az
apátságban találkozunk!
– Sok szerencsét, drágám.
A koszorúslányok egy másik szobában készülődnek.
Behallatszik a csacsogásuk meg a nevetgélésük, amint útban a
bejárat előtt várakozó Daimler– flotta felé elhaladnak az ajtó
előtt. Ahogy a királyi család tagjait, őket is autók viszik az
apátsághoz. Erzsébet és az apja indul el utoljára.
Odalenn mozgolódni kezd a várakozó tömeg. A Mail felől
éneklés és éljenzés hangjait lehet hallani.
– Önnek is indulnia kellene - mondja a gyakorlatias Bobo nem
sokkal a királyné távozása után. - Ezzel az uszállyal csak nagyon
lassan lehet haladni.
– De a nyaklánc...
– Állítom, hogy Mr. Colville, ha sikerrel jár a Szent Jakab–
palotában, meg fogja találni önt, bárhol legyen is.
– Rendben. - Erzsébet már– már bólint, de aztán eszébe jut,
hogy a tiara és a fátyol miatt ez kockázatos lenne.
– Azt hiszem, készen vagyunk, ugye?
 – Készebben már nem is lehetnénk - válaszolja Bobo, aztán
odaint Mr. Hartnell egyik segédjének, hogy emelje meg az
uszályt. - A fátylat meg az uszályt mi visszük, ön csak a lépéseire
figyeljen.
Már majdnem a lépcsőnél járnak, amikor Jock Colville
lélekszakadva nekivág az utolsó fordulónak. Erzsébet megáll.
– Elhozta? - kérdezi mohón, mire Jock diadalmas mosollyal
előhúzza a zsebéből a gyöngysort.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, asszonyom – mondja,
majd azt is megmagyarázza, hogy miért. - Rekviráltam a norvég
király Daimlerét, még mielőtt elindult volna a királlyal, de az
autó annyira lassan tudott csak haladni a tömegben, hogy
kiszálltam, és mindenkit félretolva, futva tettem meg az utat.
Közben átadja a gyöngysort Bobónak, aki pillanatokon belül
felcsatolja Erzsébet nyakára.
– Senki sem volt a palotában, amikor végre odaértem. Már
mindenki az apátságban van, de végül sikerült előkerítenem egy
idős alkalmazottat, akinek azonban esze ágában sem volt
beengedni. Olyan sietve indultam el innen, hogy semmi sem
volt nálam, amivel igazolhattam volna magam. Egy rendőr, aki
ott posztok, megpróbált idetelefonálni, csakhogy a
telefonkezelők mára mind szabadnapot kaptak.
– És mit tudott csinálni? - kérdezi Erzsébet felvillanyozva, hogy
végre a nyakán érezheti a gyöngyöket.
– Az az ötletem támadt, hogy megmutatom nekik az esküvői
programban a nevemet, de még így is csak két rendőr
kíséretében mehettem be a palotába. Egyáltalán nem bíztak
meg bennem!
– Én viszont nagyon hálás vagyok önnek, Jock. Köszönöm!
– Nagyon szívesen, asszonyom.
A gyöngyök megnyugtatják Erzsébetet. Most már tényleg
készen áll. Bár az idegessége nem múlt el teljesen, érzi, hogy a
korábbi mardosó izgalom alig érzékelhető remegéssé csitul a
gyomrában.
Ahogy óvatosan lefelé lépked, látja, amint a lovas testőrség első
különítménye áthalad az árkád alatt. A háború óta először
cserélték ünnepire a katonai egyenruhájukat, és elképesztően
néznek ki dísztollas sisakjukban, skarlátvörös zubbonyukban és
acél mellvértjükben. Szívmelengető érzéssel tölti el a látvány,
ami, ahogy a tömeg morajából meg lehet ítélni, hasonló hatással
van mindenkire. Utánuk a királyné és Margit következik a
szinte lépésben haladó Daimlerben, majd ismét lovas testőrök
vonulnak fel, teljes pompájukban.
Remekül néznek ki a lovak, gondolja Erzsébet. Ápoltak,
csodásán ragyog a szőrük, a sörényüket és a farkukat szalagok
díszítik, és csak úgy csillog rajtuk a lószerszám.
Az apja már vár rá. Látszik, hogy alig tud parancsolni az
érzelmeinek, de amikor Erzsébet a lépcső aljához ér,
elmosolyodik.
– Lilibet... Gyönyörű vagy.
– Köszönöm, papa.
– Csak azért imádkozom, hogy te és Fülöp ugyanolyan
boldogok legyetek, mint amilyenek mi vagyunk a mamival.
– Remélem, hogy így lesz, papa - feleli Erzsébet.
Az ír állami hintó a bejárathoz gördül, a Királyi Istállók négy
kitűnő windsori szürkéjét fogták be elé. A lovak türelmesen
állnak, csak a sörényüket rázzák meg időnként. Erzsébet
felfedezi Cyrilt az aranysujtásokkal díszített skarlátvörös
libériában. Tíz éve az inasa, így mi sem volt természetesebb,
mint hogy meghívta az apátságban tartandó esküvői
szertartásra, amit aztán a személyzet főnöke megvétózott.
– Azt mondja, szolgálatban vagyok - mondta Erzsébetnek
Cyril. - A hintóra osztott be. így legalább remekül látok majd
mindent.
Erzsébet örül annak, hogy Cyrilt a közelében tudhatja, és
amikor a férfi rákacsint, elmosolyodik.
Az árkád túloldalán felhangzó üdvrivalgás jelzi, hogy a
királynő és Margit a tömeg elé ért.
– Most mi jövünk - jegyzi meg feszültnek tűnő hangon a király.
 Erzsébetet nagy körültekintéssel felsegítik a hintóra, az
öltöztetők óvatosan felrakják utána a hosszan hullámzó uszályt.
A király beszáll mellé, a kocsis jelt ad a lovaknak, és a hintó egy
apró rándulás után elindul. A menetet a lovas testőrség zárja.
– Hát ez is eljött - mondja a király, majd tréfálkozva hozzáteszi:
- Még nincs késő, ha véletlenül meg akarod gondolni magad.
– Ó, papa!
– Gondolod, hogy feltűnne valakinek? Csak szólnunk kellene a
kocsisnak, hogy cs– csapjon a lovak közé, és m– meg se álljon
Balmoralig.
A tény, hogy csak félig viccel, még megindítóbbá teszi a
szavait. Erzsébet bizonytalanul felkacag. Mindig Margit volt az,
aki nyíltan kimutatta az érzelmeit, és bárhol képes volt az apja
nyaka köré fonni a karját. Erzsébet tartózkodóbb, de most, hogy
eltakarja őket a boltív, az apjához bújik.
– Nem veszítesz el, papa. Én mindig itt leszek.
A király megszorítja a kezét.
– Köszönöm, Lilibet, hogy ilyen büszke emberré tettél. Hogy
olyan ügyesen, minden panasz nélkül ellátod a kötelességedet.
Nem is tudod, mekkora vigasz, hogy vagy nekem. Most már
csak azt szeretném, hogy olyan boldogságban legyen részed,
amit megérdemelsz.
– Fülöp mellett részem lesz benne, papa. Tudom.
– Ebben az esetben - mondja az apja ferde mosollyal - jobb lesz,
ha mégsem Balmoralba megyünk.
Amikor a hintó átgördül az árkád alatt az első udvarba, a
tömeg üdvrivalgása fülsiketítővé erősödik, és ez a Malira érve
még tovább fokozódik. Az út mentén sorakozó arcok
összemosódnak; a hangorkántól megremeg a hintó oldala.
Egyszerre lélekemelő és nyomasztó érzés, bár a hintó elszigeteli
őket az emberektől, mégis a tömeg részévé válnak.
Erzsébet úgy érzi, mintha külső szemlélő lenne, ugyanakkor
hihetetlenül érzékenyen reagál mindenre: a súlyos gyöngysor
sima, meleg érintésére a nyakán; a kristályok szúrására a csokra
alatt pihentetett tenyerén; a bőrülések enyhén dohos szagával
egybeolvadó virágillatra és a régimódi hintó hipnotikus
ringására.
Az egész út az érzékek zűrzavarában telik, olyannyira, hogy
szinte tájékozódni sem tud, amikor a hintó megáll velük a
Westminster– apátság előtt. Egy inas kinyitja az ajtót. Először az
apja száll ki, majd megfordul, hogy lesegítse. A semmiből
előkerül egy csapatnyi segéd; óvatosan kiemelik az uszályt a
hintóból, és gondosan eligazítják mögötte.
Margit és a többi koszorúslány már várja. Mosolyognak. A skót
szoknyába öltözött két kis apród, Vilmos kenti herceg és Mihály
gloucesteri herceg ugyancsak ott topog. A koszorúslányok
hangos selyemsuhogással járó pukedlivel köszöntik a királyt és
Erzsébetet.
Még egy utolsó igazítás a fátylon, és a király Erzsébet felé
nyújtja a karját.
– Mehetünk?
Erzsébet nagyot nyel.
– Mehetünk.
Egy pillanatig tökéletes csend veszi körül őket, ahogy ott
állnak az ősi bejárat előtt, és mindkettőjüket elvakítja a színek és
fények bentről kiáramló játéka. Az égbe törő boltíves
mennyezet alatt az apátság tele van vendégekkel. Ahány
vendég, annyi színpompás öltözék: turbánok és miseruhák,
köpönyegek és karingek, ragyogó kitüntetésekkel díszített vörös
és kék egyenruhák, káprázatos alkalmi öltözékek és tündöklő
gyémántok, rubinok, smaragdok és zafírok, amelyek szikrázó
csillagokat szórnak, amikor megcsillan rajtuk a mennyezeti
világítótestek fénye.
Fülöpöt azonban nem látni sehol. Az ajtótól egészen az oltárig
vörös szőnyeg mutatja az utat Erzsébet számára, aki még mindig
megbabonázva áll. A próbán mintha sokkal közelebb lett volna
az oltár, amely előtt már ott kellene lennie Fülöpnek.
Amikor ott állunk az oltár előtt a Westminster– apátságban,
csak mi ketten legyünk ott, te meg én.
A király előtt ünnepélyesen megdöntik a királyi zászlót, amely
így egészen a földig ér. Ez a jel. Erzsébet előtt a semmiből
felsejlik annak a szereplésnek az emléke, amikor a Waterloo
terem színfalai mögött szinte beleszédült a félelemmel teli
várakozásba. Bár sok évvel ezelőtt történt mindez, mégis tisztán
emlékszik arra, hogy kikukucskált a függöny résén megnézni,
ott van– e Fülöp, és a keserű csalódottságra is, ami elfogta, mert
nem látta sehol.
Az emlék hatására habozik egy kicsit, de aztán kényszeríti
magát, hogy amikor peregni kezdenek a dobok és sikító
visszhangot keltve megszólalnak a harsonák, megtegye az első
lépést a vörös szőnyegen, hogy aztán meg is torpanjon, amikor
az egyik apród - talán Vilmos - izgalmában rálép az uszályára.
Valaki odasziszegi a kisfiúnak, hogy lépjen le róla, és amikor ez
megtörténik, Erzsébet újra elindul, és az apja karján lassú
léptekkel végigsétál a végtelennek tűnő főhajón. A gyülekezet
nagy hajlongásba és pukedlizésbe kezd, ahogy elhaladnak
előttük, és a kórus szárnyaló énekkel csatlakozik a zengzetes
orgonaszóhoz.
És amikor Fülöp előlép a semmiből azt várva, hogy a
menyasszonya odaérjen hozzá, Erzsébet mindenről
megfeledkezik. Az uszályát tipró apródról, a templomban
összegyűlt sokaságról, a rádióhallgatók és tévénézők millióiról,
az odakinn napok óta várakozó emberekről.
Fülöp elmosolyodik, amikor odaér mellé, és Erzsébet szinte
szárnyal a boldog megkönnyebbüléstől. Akkor érez így az
ember, amikor hosszú hajózás után végre biztos révbe ér.
Fülöp ott van. Nem gondolta meg magát.
 Köszönetnyilvánítás

Mindig nagy öröm egy könyv végére érve köszönetét mondani

azoknak, akik nélkül még mindig csak az üres monitort
bámulnám. Elsőként Charlotte Ledgernek szeretném
megköszönni, hogy már az előtt kitalálta ezt a könyvet, hogy
nekem egyáltalán eszembe jutott a téma. Nagyon hálás vagyok
neki az ötletért és a lehetőségért, hogy megírhattam, ahogy
Bethan Morgannek és a One More Chapter csapatának a kitartó
lelkesedésükért és támogatásukért. Sok köszönet, mint mindig,
a fáradhatatlan és segítőkész ügynökömnek, Caroline
Sheldonnak.
Az Erzsébet és Fülöp - a kezdet kezdete történetét a
képzeletem teremtette arról, hogy miként szövődhetett,
alakulhatott a kapcsolatok talán leghíresebbike. Bár maga a
regény fikció, valós tényeken alapul. Számos, már publikált
kiadványon, életrajzon rágtam át magam, továbbá roppant
részletes beszámolókat olvastam azokról az eseményekről,
amelyek ehhez az ikonikus királyi esküvőhöz vezettek.
Különösen a következő könyveket találtam hasznosnak: Philip
Eade: Yowwg Prince Philip; Anne Edwards: Royal Sisters; Queen
Elizabeth II and Princess Margaret; Queen Alexandra of
Yugoslavia: Prince Philip: A Family Portrait; Charles Higham és
Roy Moseley: Elizabeth and Philip: The Untold Story; Róbert
Lacey: Royal: Her Majesty Queen Elizabeth II; Marion Craw–
ford: The Little Princesses; John Dean: Prince Philip, Duke of
Edinburgh: A Portrait by his Valet.
További olvasmányaim voltak: Sally Bedell Smith: Elizabeth
the Queen: The reál story behind The Crown; Sarah Bradford:
Elizabeth; Tim Heald: The Duke: A Portrait of Prince Philip;
Basil Boothroyd: Prince Philip; Gyles Brandreth: Philip and
Elizabeth: Portrait ofa Marriage; John Parker: Prince Philip;
Eileen Parker: Step Aside for Royalty; Margaret Rhodes: The
Final Curtsey.
 Míg ezeket a műveket nagy élvezettel olvastam és kiemeltem
belőlük azt, amire szükségem volt, addig minden esetleges hiba,
tévedés csakis és kizárólag nekem tulajdonítható. Hálás vagyok
a felsorolt szerzőknek a kutatásaikért, még akkor is, ha néha
nem értenek egyet abban, hogy mikor és hogyan történtek
bizonyos dolgok. Ilyenkor azt a verziót választottam, amelyik
számomra hihetőbbnek tűnt, vagy jobban illett a saját
történetvezetésemhez. Azt, hogy pontosan hogyan is zajlottak a
múlt eseményei, nehéz eldönteni, ezért nem könnyű rátalálni a
teljes igazságra, hiszen azt mindenki különbözőképpen élte
meg. Gyanítom, egyes esetekben még a történet két
főszereplőjének is más emlékei vannak arról, mit és miért tettek
több mint hetven évvel ezelőtt.
Végül annak a két embernek szeretnék köszönetét mondani,
akik talán nem is tudják, milyen sokat segítettek nekem,
miközben a könyvet írtam: a sétálótársamnak, Júlia
Normannek, aki mellesleg a pogácsák királynője és remek
hallgatóság, illetve John Hardingnak, amiért nekem adta a
nevét, és még nagyon sok mindenért.