Miért lesz valaki vegetáriánus, és mások miért nem?

Az emberek általában szeretik az állatokat, de a legtöbben mégis megeszik őket, amit a

két tény paradoxonjának ellenére is természetesnek vesznek. Az viszont, ha valaki nem eszik
húst, számos kérdést felvet az emberekben, és általában különös dolognak tartják. Ha valaki
elzárkózik az állatok kizsákmányolásától, és nem fogyaszt, nem vásárol állati eredetű, vagy
állatkísérletekből származó terméket, egyenesen extrém és kivitelezhetetlen viselkedésnek
minősítik. Ezt a logikusnak nem nevezhető, mégis általánosan elfogadott társadalmi normát és
gondolkodást számos szociálpszichológiai elmélettel lehet magyarázni.
Dolgozatomban ezekkel az elméletekkel szeretném alátámasztani a szerintem
lehetséges okokat, amiért bizonyos emberek vegetáriánusok vagy vegánok lesznek, és amiért
a legtöbben nem.
Kevés azon embereknek a száma, akik vegyes táplálkozású szülők mellett már
gyerekként, vagy egészen fiatalon vegetáriánusok lesznek, viszont ebben az esetben általában
a szülők is áttérnek a húsmentes életmódra. Egy kisgyermek szülei tükrében értelmezi a
világot, a szülők húsfogyasztása természetes információként ivódik beléjük. Amikor ez a
természetesség megkérdőjeleződik, vagy épp felmerül a gyerekben minden dolog miértje, a
szülő gyorsan megmagyarázza ennek helyességét, a gyerek pedig általában mindent elhisz a
számára legfontosabb személynek, énfogalmába beleépíti ezt az információt is.
A húsfogyasztás társas normáink közé tartozik, ezért nem is gondolkodunk ennek
helytelenségén, konformitással jár, hiszen elfogadottabb, és kényelmesebb más táplálkozási
módoknál, és ha egy kényelmes út megszokottá válik, már nagyon nehezen módosítható,
konzervatívvá válik. Érdekes szempont viszont, ha figyelembe vesszük mellette a kulturális
normákat is. Különböző nemzetek kultúrájában más állatok fogyasztása a természetes, és más
állatokat tisztelnek, vagy tartanak társállatként. Az, hogy melyik országban számít szinte
családtagnak például a kutya, macska, szarvasmarha, és melyikben tápláléknak, hosszú
kulturális hagyományokra nyúlik vissza, a különböző kultúrákhoz tartozó emberek pedig nem
értik, sőt, felháborítónak tartják más országok bizonyos állatfajainak fogyasztását. Ennek a
problémának a magyarázata az igazságosság köre, amikor is egymástól lényegében nem
különböző egyedek bizonyos csoportjait azon kívülinek tartjuk, míg a többit azon belülinek.
Másképpen morális közönnyel, megszokással nézünk bizonyos állatoknak a szenvedéseire, és
morális kirekesztéssel elfogyasztjuk őket, bőrüket vagy testüknek egyéb részeit magától
értetődő módon saját céljainkra felhasználjuk.
 Vannak azonban olyan emberek, akik már gyerekként kételkednek ezen társadalmi
norma igazságában, és egyszerűen nem tudják internalizálni azt a normát, ami egyértelműen
az állatok szenvedésével jár. Erről szól az a videó, amiben egy kisfiú teljes érthetetlenséggel
kérdezi az édesanyját, hogy miért kellene megennie a polipot, és miért ölnek meg az emberek
azért állatokat, hogy megegyék azokat, amikor az nekik fáj, és ez nem helyes
(https://www.youtube.com/watch?v=m1t4LmJydkA ).
Ahhoz, hogy egy felnőtt ember elutasítsa ezt a normát, amit addig elfogadottként és
természetesnek kezelt, jelentős eseménynek, vagy folyamatnak kell történnie. Ezeknek a
felismerési pontoknak vagy folyamatoknak a működését a vallásos megtéréshez tudnám
hasonlítani, mivel az is egy alapvető fontosságú dolog, ami az egyén identitását
meghatározza, és teljes életszemléletére, életmódjára hatással van, viszont fontosnak tartom,
hogy ne keverjük vele semmilyen módon.
Ahhoz, hogy alapjaiban másképp gondolkodjon valaki erről a normáról, és egy másik
mellett határozza el magát, legtöbbször valamennyire fokozatosan történik, de szinte mindig
kell hozzá egy mély benyomással járó élmény. Ilyen leggyakrabban egy megrázó videó, ami a
húsipar bármely mozzanatából bemutat egy részletet. Ilyenkor az embert megdöbbenti az
addig is tudott tények szörnyűsége. Tipikus „tudtam, csak nem sejtettem” effektus. Minden
embernek van fogalma arról, mi zajlik a vágóhidakon, és ha elgondolkozik, arra is rájön, hogy
egy fogyasztó társadalomban nem éri meg az állatok szenvedéseit csökkenteni, mert az a
termelés rovására menne. Az ember mégsem tudatosítja ezeket magában, csak felületes
feldolgozás útján futnak át ezek az információk rajtunk. Amikor eljut a tudatunkba az az infó,
hogy a húsnak jó íze van, könnyen beszerezhető és elkészíthető, tápláló, akkor a kognitív
fösvénység módszerével már ezek alapján levonjuk a következtetést, hogy a hús jó, kell a
szervezetünknek. Nem vesszük számításba a további, esetlegesen ellentmondó állításokat, ha
az eddigiek meggyőztek, tudjuk, hogy másokat is, az nekünk elég, lezárjuk a témán való
további gondolkodást.
Felvetődött ezzel kapcsolatban bennem egy kísérlet, mi lenne, ha tegyük fel egy
alternatív világban az ember csak felnőttkorában kezdene el táplálkozni, ami kizárja a
társadalmi normák, megszokás, szülői minta és további tényezők befolyásolását. Az emberek
egy mindenevő, és egy vegán szakembertől leírt formában szereznének tudomást reálisan az
adott táplálkozásról és életmódról, annak minden előnyével és hátrányával együtt (amit most
is ugyanúgy tudunk, csak esetleg figyelmen kívül hagyunk), vajon hány százalékuk választaná
a mindenevő és mennyi a vegetáriánus vagy vegán életmódot. Bár a szociálpszichológiai
kísérletek sokszor bejósolhatatlan eredményeket hoznak, én mégis feltételezem, hogy az
emberek jóval kevesebb százaléka fogyasztana húst mint most. Zimbardo-tól tudjuk,
mennyire könnyen lehet befolyásolni az embereket akár rossz, akár jó cél érdekében. Osztom
azt a nézetet, hogy az ember alapvetően jó, és ha biztosítunk rá lehetőséget, ami könnyen
hozzáférhető, nagyon sokan állnak egy jó cél mellé, és választják a másik, számukra új utat
egy adott dologban.
Ha nem látjuk saját szemünkkel a kínt, és sose látjuk a vágóhídra küldött állatok
szenvedéseit, mivel ez kényelmetlen az embernek, nem gondolkozunk el rajta, vajon mit
élhetnek át. A kész termékek címkéjén sokszor egy élő, boldog, mosolygós állat képe van, azt
az érzést keltve, hogy az állat boldogan és önként vonult a szolgálatunkba. A tej- és húsipari
termékek nagy részében felismerhetetlen, hogy az valaha egy állat volt. Ezt a névváltoztatás
csak fokozza, nem az állatot esszük meg, hanem csak húst eszünk. Mennyivel máshogy
hangzik a pipihusi, mint a leölt csirke. Ha ez a folyamat emberekről szólna, a dehumanizálás
elve lenne, ami ide kapcsolódik, az elv mégis helytálló – az állatokat tekintve. Idén
szilveszterkor a szegedi Nagyáruházban nagy felháborodást keltett a médiában is, hogy
kismalacok voltak egészben, vagy szinte egészben, felismerhetően becsomagolva a többi
sertéshúsdarab mellett. A vegánok, mivel nekik minden állat egyenlő, ezen cseppet sem
lepődtek meg, mivel ők erről tudatosan, racionálisan gondolkoznak, számukra ugyanolyan
borzasztó minden állat megölése, azok korától függetlenül. Ezzel szemben az átlagembernek,
a rengeteg inger és médiából jövő negatív hírek hatására is, már annyira felemelkedett az
ingerküszöbe, hogy csak annak átlépése után tudatosul, hogy valami nincs rendben azzal,
hogy az aranyos kisállatokat így kell látniuk.
A megrázó képsorok mellett egy olyan személyes élmény is hozzáférhetővé teszi az
alapvető attitűdöt, vagyis elgondolkoztathat az eddigi berögzült gondolkodásunkon, mint amit
az a videó mutat be, amiben egy szupermarketben kolbászt kóstoltatnak a vásárlókkal.
Mindenki megállapítja, hogy finom, és kérdésre kérnek még, majd mikor elfogyott, és a
kóstoltató elmegy utánpótlásért, az alanyok meglepődnek, hogy egy élő kismalaccal tér
vissza, azt beteszi egy gépbe (ahol egy szó szerint beépített hölgy kezébe helyezi, amit az
alanyok nem látnak), majd elkezd a géppel darálni, amiből újra jön ki a kolbász. Kivétel
nélkül minden alany próbálja megakadályozni a folyamatot, nem törődve azzal, hogy a
kóstoltató jókedvűen, természetesen elmondja, hogy de hát ezt ették az előbb is, tudják, hogy
ez mindig így működik. Az efféle aktív részvétel az eseményekben felelősséget ébreszthetett
az emberekben, és már nem volt helye a „nem tudom – nem fáj” elv alapú gondolkodásnak.
Milgram kísérletéből tudjuk, hogy ha a felelősséget leveszik a vállunkról, bár pontosan
ismerjük a tényeket, de helyettünk gondolkodnak, és nem látjuk közvetlenül az áldozatot,
utasításra az emberek többsége képes embert kínozni, vagy akár ölni is, habár ezt magától
soha nem tenné, éles ellentétben áll értékrendjével.
Hasonlóképpen cselekszünk, amikor elmegyünk a boltba felvágottért. A legtöbb
ember képtelen lenne megölni egy állatot, annyira szereti őket, mégis fizet azért, hogy más
megtegye ezt helyette, úgy, hogy ő ne lássa, ne vegyen részt benne, őt semmilyen felelősség
ne terhelje. Ha mégis elgondolkozna ezen, a társas viselkedés megmagyarázná, hogy ő
egyedül semmit nem számít, egyedül úgyis kevés lenne a változáshoz, attól még folytatódna a
nagyüzemi állattartás, hogy ő nem enne húst. Ugyanilyen módon lehetne arról vélekedni,
hogy miért ne dobjuk el az utcán a szemetet, ha nem látja más, amikor az én szemetem nem
számít a sokhoz képest semmit, mindenki más is szemetel. Ez a fajta magyarázási mód az
alacsony énhatékonysággal és a felelősség elosztásával hozható összefüggésbe. Ezt a
magatartást az eddig leírtak alapján meg lehet magyarázni szociálpszichológiailag. Amikor
viszont az ember konfrontálódik a már említettek közül egy hasonló szituációval, sokszor
aktiválódik az attitűd, miszerint aki szereti az állatokat, nem akarja közvetett módon sem a
szenvedésüket. Az érzékenyebb emberek elkezdhetnek tudatosabban gondolkodni, és
párhuzamot vonnak a húsvásárlási példával és fenntarthatatlanná válik az a paradoxon,
amikor valaki szeret valakit, és sohasem ártana neki, ezért fizet egy bérgyilkosnak, hogy ölje
meg helyette, mert igényt tart a testére.
Ha ez a paradoxon elkezd tudatosulni valakiben, megváltozik a saját magáról alkotott
kép, sérül a szelf. Az énfogalomba már nem fér bele ez a megváltozott tudattartalom. Ahogy
átgondolja a viselkedését, az önészlelés folyamata során fokozottabbá válik az éntudatosság,
és világossá válik a diszkrepancia az aktuális húst evő én között, és az elvárt hiteles állatbarát
én között. Az egyén bűntudattal és szégyennel reagál erre, és egy elérhető célként tűzi ki a
húsmentes táplálkozást, ami csökkenti ezt a diszkrepanciát. Mivel ma már a vegetániánus
életmód könnyen megvalósítható, az énre fókuszáló egyének, akik fontosnak tartják az
önmonitorozást, és sokat adnak arra, hogy hűek legyenek önmagukhoz, kellő
határozottsággal, és éntudatossággal elérik ezt a célt. Sokan vannak köztük olyan emberek,
akik magas énhatékonysággal rendelkeznek, akik úgy gondolják, hogy a dolgok kimenetelét
befolyásolni tudják, képesek a problémákat az ellenőrzésük alá vonni. Tudatosabban
kezdenek el étkezni, figyelnek testük jelzéseire, és egészségesen élnek, mert azt vallják, hogy
egészségük lényegében rajtuk múlik. Nincsenek olyan gondolataik, hogy egyedül kevesek
lennének bármit is megváltoztatni, sokszor világmegváltó-jellegű gondolatok is hajthatják
őket, amivel szűkebb környezetükre hatást gyakorolhatnak. Nem gondolják úgy, hogy ha egy
állatot megmentenek, annak nincs jelentősége, mert attól még az összes többi sorsa
változatlan marad, arra figyelnek, hogy annak az egy állatnak a számára a világot változtatják
meg. Ezeket az új normákat internalizálják, belsővé teszik, amik erősebbek lesznek a társas
normáknál. Növekszik a belső kontrollosság mértéke, nem a csoport és a környezet elvárásai
szerint élnek ebben a tekintetben, megváltozott attitűdjeik miatt több szituációban fognak
belső normáik szerint cselekedni. Azok az emberek, akik nem azért nem szemetelnek, mert az
nem a társadalmi norma szerint való, hanem belső normáik indíttatásából, azok nagyobb
eséllyel indulhatnak el hasonló utakon. Aki a diszkrepancia hatására képes volt
megváltoztatni addigi nézeteit és életmódját, az valószínűleg a továbbiakban is fokozottabban
fog figyelni attitűdjeire, tudatosabb lesz. Vegetáriánusként szembesülhet a következő megrázó
tényekkel, a tojás- és tejipar nem sokkal kíméletesebb igazságaival, a bőr- és szőrmeipar, az
állatkísérletes termékekkel.
Egyéni jellemzők is közrejátszhatnak a további életvitel alakulásakor.
Szociálpszichológiai elméletek szerint a magas önértékelésű emberekre jellemzőbb a lefelé
hasonlítás elve, ha például azt mondja az illető, hogy ő már vegetáriánus, sokat tesz az
állatokért, már így is sokkal többet, mint más, ez neki elég, ezzel erősödik is az önértékelése.
Hasonlóan a vegyes táplálkozású embereknek is, akik közül sokan úgy gondolják, hogy
vannak, akik több húst esznek náluk, sőt, vannak, akik meg is ölik az állatokat, ők azoknál
mennyivel jobb emberek. Az alacsonyabb önértékelésűek közül viszont többen látják úgy a
helyzetet, hogy bárhogyan is élnek, tehetnének többet is az állatokért, felfelé hasonlítják
magukat, ezzel rontva önértékelésükön. Viszont abban az esetben is hasonlíthatjuk magunkat
fölfelé, amikor már nem csak vegetáriánus, hanem vegán akar valaki lenni, aki semmilyen
módon nem támogatja az állatok öncélú használatát, és ellenzi a fajizmust minden szinten. Ha
ez az elvárás reális, és az énhatékonyság magas, a felfelé hasonlítás serkentő hatású lesz a
jobbá válásra való törekvésben.
Az átlagemberek, akik szintén konfrontálódnak valahogyan a húsipar árnyoldalával,
például videó, vagy más tudatosító módszer révén, ugyan rossz érzésekkel reagálnak ezekre,
de legtöbbször megmaradnak szokásos életvitelük mellett. Legtöbb ember azért, mert az
ingerküszöb felemelkedése miatt el van szokva az attitűdök tudatosításától, és nem tud
változtatni a szokásain, kényelmi szempontból pedig nem is akar. Ha egy ilyen tartalommal
találkozik, az mégis hatással lesz rá, és kognitív disszonancia lép fel. Az egyén érzékeli az
igazságtartalmat, különben nem zavarná a dolog, de mivel nem akarja elfogadni, mert
könnyebb nem változtatni, különböző megküzdési stratégiákat alkalmaz, amik énvédő
mechanizmusként alkalmasak a disszonancia megszüntetésére. Ilyen sokszor az elterelés,
vagy a menekülés, a lefelé hasonlítás, a kifogások keresése, és bizonyítékok gyűjtögetése.
 A kognitív disszonancia lehet olyan nagymértékű is, hogy adott esetben
szerepkonfliktushoz vezet. Ilyen eset lehet például, amikor egy állatorvos húst eszik. Az a
hivatása, hogy élete nagy részében állatokat ment, gyógyít és segít, egy másik szerepben
viszont ő maga okozza közvetett úton az állatok szenvedését és megölését. A szerepkonfliktus
alapjaiban érinti szelfünket, ezért nem tartható fenn, megszüntetése végett kategóriákba
rendezzük az állatokat, haszonállat és házi(társ-)állat szerint. Egyik fajt kirekesztjük az
igazságosság köréből, a másik bennemarad. Az állatok kategorizálása, mint már említettem, a
különböző kultúrák szerinti önkényes folyamat, nem egyértelmű, a gyerekeknek is meg kell
tanítani, melyik állat „mire való”, habár a törzsfejlődés szerinti állatrendszertani kategóriák
egyértelműek, és egy malac kognitív képességei már bizonyítottan felérnek egy kutyáéval,
nem beszélve a neurológiai azonos fejlettségről. Az ember mégis sztereotípiákat alkalmaz az
állatokra, melynek során az egyik faj butának és csúnyának van bélyegezve, aminek
nincsenek érzései, ezáltal alacsonyabbrendű más fajoknál. Az ilyen állításokat könnyen meg
lehet cáfolni, mivel az állatok többségében olyanok, amilyenekké szocializáljuk őket. Ha egy
disznót, libát, tehenet, vagy akár farkaskölyköt szeretgetünk születésétől kezdve, a kutyához
hasonló szeretetet és ragaszkodást kapjuk tőlük. Az ilyen inkonzisztenciákat általában
kivételekkel kimagyarázzák, érdekességként megemlítik, de az alapvető sztereotíp
gondolkodás megmarad róluk.
A vegetáriánussá vagy vegánná válás további oka lehet az információk általi
meggyőződés. Legtöbb esetben ehhez kell egy fentebb leírt, nagyobb erejű, változást indukáló
esemény is, ami mellett ugyancsak fontos, hogy tudjuk, mit miért vállalunk, és mivel jár. Ma
már rengeteg tudományos cikket olvashatunk arról, miért a legegészségesebb a jól
szabályozott vegán étrend, legjelentősebb erről a Kína-tanulmány. Ha tájékozódni szeretnék a
témában, nagyon sok blog, cikk, facebook-csoport áll rendelkezésre, amikből az érintett
személyektől tájékozódni, személyes tapasztalatokat gyűjteni lehet. Aki szívügyének tekinti
ezt a fajta életmódot, ajánlatos széleskörű ismeretségre szert tennie a témában, mivel a vegyes
táplálkozású emberek az iskolában megtanult ismeretanyag felsorakoztatásával igyekeznek
megvédeni saját nézeteiket, amik többnyire a bélrendszer, emésztés, B12-vitamin, fogtípus,
fehérjebeszerzés, izomépítés köré szerveződnek, és amikre már vannak kész válaszok.
Sokan azért nem választják ezt az életmódot, mert úgy gondolják, lemondással jár. Ez
szintén az ismeretszerzés révén orvosolható, a berögzült minták helyett ha új sémákat
alakítunk ki étkezés terén, egy idő után könnyebbé, gyorsabbá és megszokottabbá válnak a
folyamatok. Mivel mindenre van alternatíva, az új receptek és alapanyagok felkutatása már
csak idő- és energiaráfordítás kérdése. Létezik például a „vegán 30 napos kihívás” facebook-
csoport, ahol minden nap minden étkezésre ajánlásokat kaphatunk, segítséget az alapanyagok
beszerzését, az ételek elkészítését, és kérdések szerint bármi mást illetően.
Szeretnék még szót ejteni a példakép fontosságáról is. Ha egy számunkra fontos
emberről, akár ismerős, akár híres ember, megtudjuk, hogy vegetáriánus vagy vegán, mivel
szeretnénk hasonlítani rá, ösztönözhet minket a téma alaposabb megismerésére, utánajárásra,
és hasonló életvitelre. Lehetnek az életünkben olyan személyek, akik annyira hitelesek
számunkra, hogy szinte mindent elhiszünk az ajánlásukra, ezt használják ki a reklámok is.
Ahhoz, hogy valaki életében efféle tartós változás kialakuljon valaki más hatására, szükséges
a referenciaszemélynek e szempontból a példaértékű életmódjának az ismerete. Ha mi
magunk szeretnék példák lenni más számára bármilyen tekintetben, úgy gondolom eszerint a
gondolkodás mentén kell kialakítani életünket: „Légy az a vegán, akit akkor szerettél volna
megismerni, mielőtt vegán lettél.”

Dolgozatomban törekedtem arra, hogy nagymértékű személyes vélekedés és ítélkezés

nélkül fogalmazzam meg a gondolataimat, elméletek alátámasztásával, ha ez a törekvés nem
lenne egészen sikeres, az azért lehet, mert nehéz szakszemmel véleményt mondani valamiről,
ami érzelmileg érint minket.
Felhasznált irodalom:

Smith, E. R., Mackie, D. M. (2004). Szociálpszichológia. Budapest. Osiris kiadó.

Internetes források:

http://www.veganallatvedelem.blogspot.hu/

https://fajizmusnelkul.wordpress.com/2012/07/31/roviden-a-fajizmusrol/

https://www.youtube.com/watch?v=m1t4LmJydkA - A kisfiú, aki nem eszik polipot

https://www.youtube.com/watch?v=Us7mo34KSZg – kismalac szupermarketben