Borítószöveg

Ez a könyv nem állítja, hogy földön kívüliek járkálnak körülöttünk, és azt

sem, hogy dimenziók közötti átjáró van a Bermuda-háromszögben, vagy
hogy világuralomra törne néhány tucat titokzatos ember, de ezek
ellenkezőjét sem bizonygatja. A megmagyarázhatatlan vagy
megmagyarázatlan (eltitkolt) események, jelenségek mindig vonzották a
gondolkodó ember fantáziáját. Ebben a könnyed stílusú, de tárgyilagos és
alapos könyvben a szerző harminc különösen érdekes, máig tisztázatlan
témával kapcsolatban szedi csokorba azt, ami tudható, és teszi mellé azokat a
teóriákat, amikkel a képzelet kipótolta a hiányzó részleteket. Tisztességes
gyűjtőként nem minősít és nem válogat, hanem a legátfogóbb képre
törekszik, így a feltételezések közé bizony kerül mosolyogtató is – az olvasó
feladata, hogy eldöntse, melyiket veszi komolyan. Mielőtt azonban
elhamarkodottan véleményt alkotna, gondoljon vissza, hogyan
vélekedhettek a kortársak az első emberről, aki azt mondta, hogy a Föld nem
áll, hanem minden addig elképzelhetőnél nagyobb sebességgel száguld.
Mennyivel volt az hihetőbb akkor, mint ma egy időutazás?
[tiboru]
KONTEÓ
Harminc válogatott összeesküvés-elmélet

Göncöl Kiadó – 2014

© Tóth Tibor, 2013
© Gyatlov-elmélet – sztalker, 2013

Göncöl Kiadó, Budapest

A kiadásért felel: Szikói Gábor ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva. A kiadó írásos engedélye nélkül tilos a

kiadvány egészének vagy részleteinek mindennemű másolása és
reprodukálása, beleértve a fényképezést, fénymásolást, hangfelvételt,
valamint a digitális adatfeldolgozást és -tárolást.

ISBN 978-963-9183-86-5

Elektronikus verzió: Takács Gábor

Csurinak
Tartalom

1. fejezet – Rejtőzködők
A templomos lovagok
Az Illuminátusok
A Bilderberg-csoport
Szcientológia-hipotézisek

2. fejezet – Földön, vízen, levegőben

A Bermuda-háromszög
Mary Celeste
Roswell és az M-12
Gagarin-konteók
A TWA–800 rejtélye

3. fejezet – Előre megfontolt szándékkal

Egy pápa halála
Roberto Calvi – Isten bankára
A JFK-dosszié
Marilyn Monroe
John Lennon
Jörg Haider

4. fejezet – Természet, tudomány

Nikola Tesla
Tunguzka
Az örökmozgó és az alternatív energia
Fluorid-összeesküvés
 A Gyatlov-incidens

5. fejezet – Történelmi kérdőjelek

A Voynich-kézirat
A nácik aranya
Patton tábornok
Antarktisz-anomáliák
A romániai „forradalom”

6. fejezet – Magyar rapszódia

A MA–240 járat tragédiája
Elbert János halála
A Fenyő-ügy
Körmendi gyerekgyilkosság
A móri mészárlás
1. fejezet

Rejtőzködők


A templomos lovagok
Ha kicsit gunyorosan akarunk fogalmazni (és nem tartunk attól, hogy emiatt
ŐK az orrunkra koppintanak), bátran mondhatjuk, hogy többé-kevésbé titkos
társaságokkal napjainkban tele van a padlás: illuminátusok, bilderbergesek,
szcientológusok, hogy csak azokat említsem, akikről ebben a könyvben mi is
megemlékezünk (a szabadkőművesek és a többiek majd egy tervezett
második kötetben lépnek színre, ezt később így jelezzük: →Konteó2). Van,
azaz volt azonban egy olyan csapat, amely elméletileg már hétszáz éve
megszűnt ugyan, de egykori szervezetük, céljaik és küldetésük a mai napig
foglalkoztatja a konteósok fantáziáját. Nem véletlenül, hiszen a hajdani
templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy
történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már vele.
Nyitásként fussunk egy laza, bemelegítő kört a megalakulásuk körül,
mert – ahogyan az lenni szokott – a közmondásos eb mindig a gyökereknél
van elásva. Nem akarunk történelemórát tartani, de bizonyos előzményekről
feltétlenül beszélnünk kell ahhoz, hogy a következményeket megértsük.

1. A születés
Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború
közötti időszak (1115–1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és
az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy
vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú
területekért, városokért (és akkor a zsidókról még nem is beszéltünk).
A fő célpont, mindennek kezdete és vége természetesen Jeruzsálem, és a
körülötte található, a keresztesek által 1099-ben a muzulmánoktól
visszafoglalt terület – a mintegy negyed magyarországnyi, mesterségesen
létrehozott állam, a Jeruzsálemi Királyság volt.
Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára nem
volt kifejezetten életbiztosítás végigsétálni a csetepatéktól hangos, gyakran
ellenséges arab fegyveresek által ellenőrzött vidéken, ráadásul az akkori
egyiptomi uralkodó, bizonyos Al-Hakim kalifa különösen hírhedt volt a
vallási intoleranciájáról. A keresztények körében egyre komolyabb igény
merült fel egy olyan fegyveres alakulat (ma úgy mondanánk: különleges
rendeltetésű egység) felállítására, amely a szokványos katonai feladatokon
túl, hatékonyan képes lenne ezeket a zarándokokat megvédeni az arabok
zaklatásaitól. Egy Hugues de Payns nevű francia (pontosabban akkor még
talán „csak” frank) lovagnak végül teleszaladt a zsákja, s nyolc – a
Szentföldön ideiglenesen állomásozó – társával együtt elhatározta, hogy elég
a szövegelésből, s a folyamatos, ámde eredménytelen ötletelésből. Vesznek
egy mély levegőt, s 1118 nyarán testületileg felkeresik a trónját frissen
elfoglalt II. Baldvin jeruzsálemi királyt (aki amúgy a híres Bouillon Gottfried
unokatesója volt) és kellő tisztelettel üzleti ajánlatot tesznek neki.
Az ajánlat lényege az volt, hogy ők kilencen létrehoznak egy katonai
szerzetesrendet, amely a napi kötelező zsolozsmákon túl kifejezetten arra
összpontosítana, hogy a rendelkezésükre álló szúró és vágó eszközök kreatív
alkalmazásával annyi – keresztény zarándokot zaklató – iszlám harcost
segítsen át a túlvilágra, amenynyi ez emberi erővel (és az Úr bátorító
jelenlétével) csak lehetséges. A király rábólint az ötletre, sőt, az újonnan
alakuló rend egy kiemelt elhelyezési körletet is kap: Jeruzsálem spirituális
központjában, a Cion-hegyen jutottak egy értékes és legendás ingatlanhoz,
méghozzá Salamon templomának egyik szárnyába költözhettek be. Későbbi,
mindenki által használt elnevezésüket is innen kapták, mert hivatalos nevük
ez volt: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és
Salamon templomának szegény lovagjai). Az ünnepélyes fogadalom letételére
1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír-templomban: a Templomos
Lovagrend hivatalosan is megszületik.
Kicsivel később – a PR- és marketingszempontokból roppant sikeresnek
bizonyuló aktív zarándokvédelmen túl – elvállalnak további (ugyancsak
speciális) feladatokat is. Ilyen például a kereszténység számára kiemelkedő
jelentőségű ereklyék őrzése, védelme, illetve szükség esetén ezek
szállításának biztosítása. Így ők őrzik Krisztus keresztjének, illetve
töviskoszorújának különböző szilánkjait, továbbá a híres torinói leplet (most
ne firtassuk ezek valódiságát), de nagy pártolójuk, Clairvaux-i Szent Bernát
halála után az ő köpenyének is örökösei lesznek. Roppant büszkék arra is,
hogy Jeruzsálemből a flandriai Bruge-ig ők kísérik azt a tégelyt, amelyben a
Megváltó pár vércseppje található.

Láthatjuk tehát, hogy ők voltak a korszak Terrorelhárítási Központja; a TEK

parancsnoka, Hajdu tábornok inspirálódhatna a történetükből, felkészülve
például a megszüntetésre irányuló külső erőfeszítések kivédésére – de ne
szaladjunk ennyire előre…

Jelvényük (emblémájuk, pecsétrajzolatuk, címerük, állományjelzőjük stb.)

két, pajzzsal és lándzsával felfegyverzett lovagot ábrázol, akik szorosan
egymás mögött, egyetlen lovon ülnek. Rosszízű és tiszteletlen tréfák szerint
ebből a templomosokat összekötő, khm, a hétköznapi mértéket messze
meghaladó férfibarátság kifejeződése olvasható ki, de ezen vetület elemzését
meghagyjuk a rendhagyó szexualitással foglalkozó könyvek avatott
szakíróinak.

2. A Templom
Salamon templomának is könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden
emlékezünk meg róla.
 A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti tizedik
században építtette meg az első Templomot egy Hirám Abiff nevű
építőmester irányításával. Számunkra az épület most csak azért érdekes,
mert a Biblia szerint itt helyezték el – a Szentélyek Szentélye nevű szegletben
– a frigyládát (tudjátok, amelyben az eredeti Tízparancsolatot őrizték, s
amely állítólag természetfeletti erővel rendelkezett). Az első Templomot
négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a zsidókat elhurcolják, s a
frigyláda további sorsáról nincs hitelt érdemlő információ. Egyesek szerint a
babiloniak nem találták meg az idejében elrejtett kegytárgyat, mások szerint
elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon
odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik
egy axumi kolostorban – de ez már egy másik konteó.
A Templomra vonatkozó számos elképzelés nemcsak a titokzatos
frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros ma már régészeti maradványai közé,
hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen teória
szerint a Templom (mindenféle liturgikus és spirituális funkciója mellett)
egyfajta nemzeti banktrezorként is működött, ahová nemcsak a hitközség,
hanem a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezhette értéktárgyait,
készpénzét és más, jelentősebb ingóságait. Krisztus megfeszítését követően
az eddigieknél is combosabb találgatások kaptak lábra arról, hogy mi is
rejtőzhet még a Templom egykori falai, katakombái és termei mélyén. A
konteósok egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve
(bármi is legyen ez: kehely, doboz, Jézus valamelyik testrésze, használati
tárgya, feljegyzése stb.).

A második Templomot kábé hetven évvel az első lerombolása után építik fel a
visszatérők, s ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennállt, amikor is a
zsidó háború legvégén a rómaiak ismét a földdel tették egyenlővé. Romjain
(vagy azokhoz nagyon közel) a VII–VIII. században épült fel a mai napig álló
Al-Aksza mecset, amelyről a Jeruzsálemi királyság uralkodói azt hitték, hogy
az ősi alapokon nyugszik, ezért Salamon templomaként emlegették, és királyi
palotaként használták.
Szóval ezen épület egyik oldalszárnyába fészkelik be magukat a
templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági)
karrierjüket.

3. A felemelkedés
A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes nemzetközi elfogadottságra
tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az Omne Datum
Optimum (Mindennél tökéletesebb ajándék) címet viselő bulla hivatalosan is
elismeri a szerzetesrendet. Őszentsége elhatározását az is erősíthette, hogy a
templomosok szervezeti és működési szabályzata egyetlen világi vagy
egyházi méltóságot sem ismert el maga fölött, kivéve a pápát. Ma úgy
mondanánk, hogy közvetlen pápai alárendeltségben működhettek, avagy
úgy, hogy a rend nagymestere (ekkor már Robert de Craon) kizárólag a
pápának jelentett. Cserébe teljes adómentességet, s ezzel párhuzamosan
tizedszedési jogot kaptak, ami már annak idején se lehetett rossz buli.
Innen kezdve templomosnak lenni egyre menőbb dolognak számított az
európai elit családok ifjai számára, noha a fogadalom nemcsak a
szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények között
lebonyolódó hétköznapokat írta elő, hanem például a teljes szüzességet is –
egészen pontosan a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát (csak, hogy még
egy érvet adjunk azok kezébe, akik homoerotikus találgatásokban lelik
örömüket). Közgazdasági és pszichológiai értekezések tárgyát képezhetné
azon jelenség elemzése, hogy az 1150-es évektől kezdve elkezdett ömleni a
pénz és az egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben
őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az
egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint
ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön és Itálián
át egészen Antiókhiáig.
A templomosok üzletembereknek sem voltak utolsók. A felhalmozott
vagyonnal – ha már eldáridózni nem volt módjuk – nagyon okosan bántak:
várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől
Portugáliáig, földjeiken ezrek és ezrek dolgoztak, sőt, még a korszerű
bankrendszer egyes elemei is a nevükhöz fűződnek.

Ők találták ki például a gyors készpénzátutalási modellt. Ez annyit jelent,

hogy ha – teszem azt Jeruzsálemben – befizettem tíz (száz, ezer) aranyat a
helyi templomos kasszába, akkor – mondjuk – a portugáliai Tomarban
található kirendeltségnél a hozzátartozóm ezt pár napon belül felvehette, s
nem kellett két földrészen keresztül fizikálisan végigcipelnem a lóvét, ami
ugye napjainkban sem egy életbiztosítás, hát még nyolcszáz évvel ezelőtt.
Ugyancsak hozzájuk kapcsolható a váltó kitalálása és tömeges
alkalmazása, amikor egy (az adós által aláírt), amúgy elidegeníthető
papírdarab jelentette a pénzügyi követelés visszafizetésének garanciáját.

1187-ben az arabok ismét visszafoglalják Jeruzsálemet, így a templomosok is

költözésre kényszerülnek: összepakolnak és tokkal-vonóval átcuccolnak
Akkóba.

4. A csúcson
A fegyveres harcok, valamint a szabadidős imádkozás mellett barátaink egyre
komolyabb szerepet vállaltak az európai monetáris és financiális rendszer
működtetésében. Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és
hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra, hiszen az uzsorát a Biblia is tiltja),
majd egyre jobban belefolytak a különböző fejedelmi és királyi udvarok
pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert,
amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak: a nagymester titkos
szekrényeinek még titkosabb fiókjaiban olyan kötelezvények, váltók és
hitellevelek lapultak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók
és más befolyásos emberek tucatjai voltak, a század végére pedig odáig
fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes költségvetésének
megfelelő adóslevelet birtokoltak.
Jelen írásnak nem célja a közel két évszázadon át egymást követő
keresztes hadjáratok elemzése, ezért távirati stílusban most csak annyit
mondunk, hogy 1292-ben a teljes Szentföld ismét a muszlimok kezére jut, s a
templomosok a többi kereszténnyel együtt kénytelenek feladni közel-keleti
állásaikat és visszavonulni Európába. Ha sarkosan akarunk fogalmazni: a
katonai szerzetesrend (anno az alapító okiratukba foglalt) létjogosultsága
megkérdőjeleződött, hiszen egyfelől egyértelmű kudarcot vallottak, másfelől
pedig mostantól nem voltak többé szentföldi keresztény zarándokok és egyéb
stratégiai érdekek, amelyek megvédéséhez szükség lett volna rájuk.
Ettől kezdődően a templomosok gyakorlatilag pénzügyi kasztként
működtek tovább, hiszen az öreg kontinensen (akkor még, illetve már; attól
függ, honnan nézzük) komolyabb iszlám–keresztény csörtékkel és
összecsapásokkal nem nagyon kellett számolni – eltekintve az akkoriban
területileg erősen zsugorodó dél-spanyolországi mór vidéktől.

5. A vég
1285 őszén egy igen agilis, fiatal és tettre kész király foglalta el a francia
trónt. IV. (Szép) Fülöp nem volt egy beszari alak, szemrebbenés nélkül
vállalta a konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, sőt,
személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, s
amikor a Szentatya tiltakozott és kiátkozta az akkor (1303-ban) még csak 35
éves királyt, Fülöp egy megtorló kommandót küldött utána Itáliába,
amelynek vezetője, bizonyos Guillaume de Nogaret főpecsétőr (ha hinni lehet
a réges-régi pletykáknak) formálisan megpofozta az egyházfőt, tán még a
fülét is megcibálta.

A főpecsétőri beosztás annak idején a végrehajtó hatalom első számú emberét

jelentette, ma leginkább miniszterelnöknek vagy kancellárnak neveznénk.

Fülöp kincstárnoka 1307 kora őszén jelenti a királynak, hogy a birodalom

pénzügyi összeomlása a küszöbön áll, és ha nem következik be valami
jelentős változás, az emésztőgödör tartalma át fog csapni a fejük felett.
Az államcsőd lehetősége (kortól, rendszertől és az éppen uralkodó
ideológiától függetlenül) mindig is alkalmas arra, hogy az állam- vagy
kormányfők gyomra diónyira zsugorodjon, s gerincük mentén hideg veríték
kezdjen lefelé csorogni. Fülöp esetében sem volt ez másként. Bekéri a
pénzügyi kimutatásokat, átnézi a főkönyveket, összeveti a kiadásokat a
bevételekkel, a tartozásokat a követelésekkel, és borzongva kénytelen igazat
adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban annyi készpénz sincs,
amennyivel akár csak az udvari hóhért ki lehetne fizetni. Emellett a
legnagyobb addigi kölcsönadó, a Templomos Lovagrend már kétszer is
jelezte, hogy a jövőben hitel: alma. Ráadásul a király a zsidókat, a középkori
európai uralkodók hagyományos fejőstehenét már egy évvel korábban kiűzte
Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi
államadósságok kifizetésére fordította.
Fülöp nemcsak szép, hanem okos is volt (vagy csak nagyszerűen
kombináló nemzetbiztonsági főtanácsadókkal vette körül magát): belátta,
hogy egyetlen módja van elkerülni a totális összeomlás és a
fizetésképtelenség hivatalos bejelentését… Egy kis szervezőmunka után
Párizsba hívta az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a
pénzügyi elszámolások dolgában szeretne velük tárgyalni. Ezzel
párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írjanak össze minden
rendtagot és külső szimpatizánst, függetlenül ezek származásától (nemesek,
egyházi személyek, polgárok vagy más segítők), majd ugyanarra a napra
időzítve területi rendházaikba kérette őket.

Úgy látszik, az állam- és szolgálati titok védelmét akkoriban még komolyan

vették, mert szinte semmi sem szivárgott ki a királyi tervből – az egyedüli
kivételről kicsit később. A templomos főnökök lóhalálában a fővárosba
sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi
helyeken gyülekeznek, érdeklődve (és roppant ostobán) várva a Fülöp-féle
kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án délben (állítólag pénteki nap volt) Fülöp elitkatonái,
a testőrség és a katalán zsoldosok több tucat franciaországi helyszínen
egyidőben, teljesen szinkronizált módon rajtaütnek a templomosokon. A
legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják, majd az ezt követő
házkutatások során előkeresik és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket
és más dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát
bizonyították. Minden intézkedés (mint egy korabeli Miranda-
figyelmeztetés) ezzel a mondattal kezdődött: „Dieu n’est pas content; nous
avons des ennemis de la foi dans le Royaume!” (Az Úr elégedetlen, mert
hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!) Amiből kiderül, hogy Fülöp
tanácsadói az egész cirkuszt eretnekségi vádakkal alapozták meg.

Gondoljuk csak el: olyan volt ez, mintha napjainkban egyik-másik – nagyon
eladósodott – állam hírszerzése behatolna mondjuk az IMF (vagy bármelyik
nagy hitelfolyósító) számítógépes rendszerébe, a báziskönyvtárban kikeresné
az ország nevét tartalmazó mappát és a „Del” gomb elegáns megnyomásával
végleg megszabadulna adóssága tetemes részétől.
Oké, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de álmodozni azért még szabad,
nem…?
Az ideiglenesen életben hagyott templomos vezetőket, élükön a rend 23. (és
egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi
büntetőeljárásnak vetik alá. A vádak között minden szerepelt, aminek
hallatán egy magára valamit is adó inkvizítor mind a tíz ujját megnyalta
volna: istentagadás és -káromlás, bálványimádás, cimborálás a Sátánnal,
szodómia, vallásgyalázás satöbbi. A kor szokásainak megfelelően a
kihallgatásoknak (nevezzük nevén: a koncepciós pereknek) külön bukét
adtak az elkerülhetetlen kínzások, amelyek hatására bizony a templomosok
gyakorlatilag mindent bevallottak, amit a fejükre olvastak.
Alig negyven nap telik el az ominózus péntek óta, amikor 1307. november
22-én V. Kelemen pápa (aki ekkor már úgy táncolt, ahogyan Fülöp barátunk
fütyült) kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden
európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására,
birtokaik és ingóságaik elkobzására. Több ezer templomos végzi
várbörtönben, vízbe fojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt. Aki túléli a
hajtóvadászatot, az elbujdosik vagy meakulpázik egyet, s attól kezdve úgy éli
tovább életét, hogy tudván tudja: haláláig célkeresztben lesz.
Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel (újabb pápai bulla
rendelkezik erről, ezúttal a Vox in Excelso című, ugyancsak V. Kelemen
tollából). A legfőbb templomos vezetők még két évig húzzák a párizsi
vártömlöcben, mígnem 1314 márciusában Jacques de Molay-t és Geoffroy de
Charnay-t, a rend normandiai területi vezetőjét a Notre-Dame
székesegyházzal szemben, a Zsidók szigetén (Ile aux Juifs, ami azóta a Szajna
hordaléka miatt „összenőtt” az Ile de la Cité-vel) máglyán megégetik.

A népszerű történet szerint Molay utolsó szavaival megátkozta Fülöpöt, a

pápát és Nogaret főpecsétőrt, arra kérve a Legfőbb Illetékest, hogy soron kívül
intézkedjen. Nos, úgy tűnik, hogy az Úr értette a célzást, mert a három célba
vett személy közül egyik sem élte meg a kivégzés első évfordulóját.
2002-ben a vatikáni levéltár zárt részlegén (a híres Titkos Archívumban,
amely állítólag további évszázados rejtélyek megoldásának kulcsait
tartogatja) felfedeznek egy „véletlenül rossz helyre iktatott”, 1308-ból
származó dokumentumot, az úgynevezett Chinoni Pergament, amelyből
egyértelműen kiderül, hogy a pápa kényszer (magyarul: Fülöp) hatására
igaztalanul vádolta meg eretnekséggel a templomosokat. A pergamen
tartalmát Barbara Frale olasz történész hozta nyilvánosságra 2007-ben.
Párizsban 2009-ben rábukkannak egy másik, 30 méter hosszú
pergamentekercsre, ez a teljes kihallgatási jegyzőkönyvsorozatot
tartalmazza, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között került sor,
s 138 lovag, gyakran kínzások hatására tett nyilatkozata olvasható benne. A
Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli
templomos dokumentumot őriz, amelyek feldolgozása folyamatban van,
Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

6. Utóhangok
A templomosok közül kevesen bár, de egypáran (talán egy korabeli Mély
Toroknak köszönhetően) megússzák a megsemmisülést: Skóciába és
Portugáliába menekülnek, s magukkal visznek bizonyos rejtélyes
csomagokat. Az egyik délfrancia kikötőből három hajójuknak is sikerül
kifutnia még azelőtt, hogy a tengeri kijáratokat Provence-ban is lezárnák,
fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) úgy
bántak, mint a hímes tojással. Hogy ezekben pontosan mi is volt, nem tudjuk,
az viszont tény, hogy Fülöp egy kicsit pofára esett, mert kötelezettségei egy
részét letudta ugyan a templomosok eltakarításával, de jelentősebb
mennyiségű kápéra (vagy más, pénzzé tehető ingóságra, értéktárgyra) nem
sikerült rábukkannia.
Az előző pontban már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan
részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és
Gérard de Villers, a franciaországi rendfőnök) 1307. október 12-én késő este,
vagyis az akció előtti napon elhagyják Párizst egy menet élén, amely három
szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból állt. Bizonyos
vélekedések szerint ők vitték el azt a rakományt, amit az előző bekezdésben
említett hajók szállítottak tovább pár nappal később.
Egyes vélemények szerint a szabadkőművesek egyfajta leszármazottai és
jogutódai a templomosoknak, s a lovagrend egykori titkai jelenleg a
maszonok birtokában vannak. Hasonló gyanú fogalmazódott meg a
gnosztikus, ezotériába és okkultizmusba hajló rózsakeresztesekkel
kapcsolatban is.

7. A templomos titkok
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a
templomosok szertartásai és hitélete, pláne nem a pénzügyi tranzakcióik
módszertana érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás
birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized
alatt egy kilencfős, egzaltált, torzonborz és meglehetősen egyszerű lovag
alkotta rendből az lett, ami?
Senkit ne tévesszen meg a nemesi származás, ez önmagában már akkor
sem jelentett semmiféle garanciát sem a széles látókörre, sem a műveltségre,
sem semmire; szóval hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló
csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül
(ne feledjük: 150 éven át a mindenkori pápák a tenyerükből ettek!) fejthette
ki gazdasági és politikai tevékenységét, létrehozva Európa talán legelső
transznacionális pénzügyi cégét, amelyben elsősorban a rend iránti lojalitás
számított, s csak ezután a nemzetiség vagy a család?
Lássuk akkor, hogy a konteók szerint mit, illetve kit rejtegettek a
templomosok, majd utódaik.

7.1. A Szent Grál

A templomosok a legendás Szent Grált találták meg, bármi legyen is ez a
titokzatos ereklye, hiszen a kegytárgy mibenlétéről is különféle spekulációk
léteznek.
A kehely-verzió tartja magát a legerősebben: eszerint valójában arról a
kupáról (más verzióban: tányérról) van szó, amelyből a Megváltó az utolsó
vacsorán ivott, majd a keresztre feszítésekor ebben fogták fel kiömlő vérét. A
Grál csodatevő erővel bír, birtokosának sebei gyorsan gyógyulnak, a
betegségek elkerülik, illetve (spontán vagy irányított módon) olyan erős
fényt bocsát ki, amely el- avagy megvakítja az ellenséget. Magával az
anyagával kapcsolatban is vannak találgatások. A legizgalmasabb talán az a
verzió, mely szerint abból a drágakőből (smaragdból vagy zafírból) készült,
amely akkor esett ki Lucifer koronájából, amikor az Úr a bukott angyalt
letaszította az égből. És akkor tessék ezt a metaforát végiggondolni, mondjuk
Däniken kolléga paleoasztronautikai elméleteinek fényében: az égből leesett
(értsd: az Idegenektől származó) rejtélyes tárgy, amely egyfelől elősegíti a
sebek gyors gyógyulását, megóv a fertőzésektől (betegségektől), és néha
roppant erős fénynyaláb tör ki belőle…

7.2. Krisztus végrendelete

Letartóztatása előtt Jézusnak bőven volt ideje arra, hogy papírra
(pergamenre) vesse, esetleg lediktálja végső akaratát, hiszen pontosan tudta,
mi vár rá. Ez a végrendelet meglehetősen különbözhetne attól, amit végül a
papság és az intézményesedő egyház megvalósított. Nem is kell kézbe venni a
formális végakaratot ahhoz, hogy tudjuk: Jézus nem egy ilyen merev
struktúrát képzelt el, szigorú hierarchiával, kiváltságos kaszttal, impozáns
székházakkal, páncélozott autókkal, elképzelhetetlen gazdagsággal, arannyal
átszőtt liturgikus öltözékkel, nemesfémekből készült és drágakövekkel
díszített edényekkel, pápai tévedhetetlenséggel, máglyákkal, inkvizícióval,
adómentességgel, cölibátussal – hogy a nagyon-nagyon kényes (esetenként
gyomorforgató) ügyekről most ne is beszéljünk… Elég fellapozni az
Újszövetséget ahhoz, hogy Krisztus valódi, tiszta szándékairól képet
alkothassunk magunkban, s – mintegy ellenpontként – elég elmenni a
legközelebbi püspöki székhelyig, vagy fellapozni a botránykrónikákat ahhoz,
hogy lássuk, mi a megvalósult gyakorlat.
Egy ilyen hiteles okirat birtokában a templomosok valóban a kezükben
tarthatták a pápát, s nemcsak őt, hanem az egész keresztény egyházat. Olyan
zsarolási potenciállal rendelkezhettek, amelyről évszázadok óta más álmodni
sem mer.

7.3. A frigyláda
Ahogyan azt a Bibliából tudjuk, sokáig a jeruzsálemi templomban őrizték azt
a ládát, amelyben a Mózes által nyilvánosságra hozott Tízparancsolat
kőtábláit tartották. A frigyládáról sokan és sokat írtak, nem akarom itt
elismételni az egészet, de azt tudjuk, hogy milyen óvintézkedések közepette
lehetett akár csak megközelíteni is, hiszen ölni is tudott (a magasfeszültségű
elektromos áram minden élettani hatásával). Fegyverként sem lehetett
utolsó, pláne abban a korban, amelyben a leghatékonyabb harci eszköz az íj,
a kard, vagy a kőhajító gép volt.

7.4. Krisztus utódai

A templomosok által fellelt és őrzött dokumentumok Krisztus családjáról
tartalmaztak információkat: Mária Magdolnáról és/vagy Sáráról például…
Ugye nem is kell tovább fejtegetnem azokat a prognosztizálható hatásokat,
amelyekkel az iratok, netán más tárgyi bizonyítékok nyilvánosságra hozatala
járt volna. Azt tudjuk ugyan, hogy a Tridenti Zsinat, vagyis a XVI. század
közepe előtt a nős pap nem számított extra dolognak (maga Pál apostol is
„egyfeleségű férfiú”-ként jellemzi az ideális püspököt, tehát csak az
újraházasodást, illetve a többnejűséget tartotta nemkívánatosnak, arról nem
is beszélve, hogy az apostolok közül többen is házasok voltak), de egy élő
Jézus-vérvonal jócskán bekavart volna az akkorra már megcsontosodott
egyházi hierarchiába. A Vatikánnak és a mindenkori pápáknak sok mindenre
volt (és van) kidolgozott forgatókönyvük, de egy Krisztus-örökös
felbukkanása még az ő legendás stabilitásukat is kikezdte volna.

7.5. Krisztus egyéb ereklyéi

Csak példálózó jelleggel: torinói lepel, keresztfa darabja, töviskoszorú
darabja, Longinus lándzsája, Mária Magdolna szivacsdarabja, Veronika
kendője… Ezen kegytárgyak birtoklása automatikusan befolyást és tekintélyt
kölcsönzött annak, aki rendelkezett velük, még akkor is, ha az ereklyék
„csak” spirituális szempontból számítottak. A gyógyító erejükbe vetett hitet
például fel lehetett használni ezer dologra, nem utolsósorban a hívő tömegek
befolyásolására, irányítására, manipulálására; márpedig a középkorban
gyakorlatilag mindenki hívő és vallásos volt (ha nem, sitty-sutty el is
intézték).

7.6. A Jézus-átverés bizonyítéka

Hosszú ideje sokakat foglalkoztat a Jézus-konteó (→Konteó2), amelynek
esetleges bizonyítékai is elég izmos cuccot jelenthettek a templomosok
kezében az egyházzal szemben. Ha mondjuk ráfutottak olyan írásokra (lásd
még a sokat emlegetett apokrif evangéliumok és más, nem kanonizált
dokumentumok egyikét-másikát), amelyekből világosan kiderül(t volna),
hogy a hivatalos álláspont ellenére Krisztus nem halt meg a kereszten, vagy
az, hogy helyette mást feszítettek meg, ne adj’ isten az, hogy nem is volt
feltámadás harmadnapon… hát ez meglehetős fejfájást okozhatott (volna) a
vatikáni főbérlőnek, s az egész, általa irányított, akkor már ezeréves
intézményrendszernek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy ilyen
információ napvilágra kerülése milyen következményekkel járt volna a korai
középkorban, arra pedig még gondolni sem merek, napjainkban milyen
hatása lenne egy efféle bejelentésnek.

7.7. Salamon király kincsei

A legnagyobb zsidó király feltételezett (és számtalanszor megénekelt)
kincseit háromezer éve keresik, mindeddig eredménytelenül. Nincs meg
például a szimbolikus, legelső gyertyatartó, a Menóra, amely olyan
jelentőségű a zsidók számára, hogy ez képezi a mai Izrael állam címerének fő
motívumát is. Nincsenek meg a drágakövek, a több tucat ládányi arany és
ezüst, az ugyancsak nemesfémekből készült serlegek, kupák és más rituális
edények, a díszek, függők, nyakláncok, gyűrűk és más csecsebecsék.
Elképzelhető, hogy az emblematikus gyertyatartót és a többi,
jelképértékű zsidó kegytárgyat évszázadokon keresztül azért rejtegették,
mert a mindenkori keresztény egyház ezzel tartotta sakkban Mózes népét,
ma pedig Izrael emocionális zsarolására használják a késői utódok. Képzeljük
el, milyen következménye lenne annak, ha mondjuk a magyar Szent Koronát
egy szélsőséges muszlim csoport birtokolná… A világi kincseket pedig az idők
folyamán (beolvasztva vagy más módon azonosításra alkalmatlanná téve)
pénzzé tették, részben ebből finanszírozva a lovagrend működtetését, a
személyi és dologi kiadásokat.
Ha ki szeretnéd egészíteni a cikket magyar vonatkozású információkkal,
ha vannak további ötleteid a templomosok titkos fegyverével kapcsolatban,
esetleg bizonyítékokkal is rendelkezel, amelyek ott lapulnak a garázsod egyik
rejtett zugában (a felnőtteknek szóló képes újságok között), itt a lehetőség,
hogy coming outolj a Konteóblog kapcsolódó posztjának kommentjei között!
A templomosok ma is élő szellemi örökösei (akik nem mások, mint ŐK)
hálásak lesznek minden apróságért, s tudjuk, hogy nagyvonalúságuknál csak
bosszújuk erőteljesebb.
Az Illuminátusok
Dan Brown „Angyalok és démonok” című bestsellerének egyik pozitív
hozadéka (a szerző bankszámlájának jelentős gyarapodása mellett) az, hogy
ma már százmilliók kapják fel a fejüket, ha az Illuminátusokról hallanak.
Mivel mégiscsak egy thrillerről és nem vallástörténeti munkáról van szó, a
mezei olvasók nem mindig tudják eldönteni, hogy a leírtakból mi a fikció és
mi a históriai tényállítás. Mostani cikkünk elsősorban nekik akar segíteni, na
és a konteósok is kapnak egy kis csócsálnivalót.

1. A kezdetek
Maga az Illuminati elnevezés a latin illuminatus (felvilágosodott,
megvilágosodott) főnév többes száma. A történelemben legalább négy,
önmagát így nevező titkos társaság létezett. Közülük a legelső a XV–XVI.
század fordulóján Kasztíliában megalakult és gnosztikus alapokon nyugvó
Los Alumbrados, melynek vezetője (kvázi a női emancipáció előhírnöke) egy
hölgy volt, bizonyos María de Santo Domingo. Ők azon meggyőződésüknek
adtak hangot, hogy az emberi lélek közvetlenül is tud kommunikálni
Istennel, ehhez semmi szükség sem papokra, sem pedig intézményes
egyházra. Ehhez a formabontó teóriához természetesen a Szent Inkvizíciónak
is volt egy-két szava: kínvallatások, vagyonelkobzás, kiátkozás, tömlöc,
vérpad, máglyahalál, hogy csak a leggyakoribb hívószavakat említsem.
Az alumbrados-elmélet hamarosan átjut a Pireneusokon, s francia földön
is létrejönnek hozzájuk hasonló társaságok, amelyek önmagukat már
Illuminés-nek nevezik. Az egyik legjelentősebb ilyen csoport a pikárdiai
Pierre Guérin atya által 1625-ben megalapított guerenisták, illetve a Joachim
Martinès de Pasqually nevével fémjelzett, s a szabadkőművesekhez ezer
szállal kötődő martinisták, másfél évszázaddal későbbről. Misztikus és
ezoterikus tanokat hirdettek, s bizony a fehér mágiával is kacérkodtak,
állítólag eredményesen.

A fehér és a fekete mágia közötti különbség nem annyira az alkalmazott

technikákban, mint inkább a célokban rejtőzik. Szakértők szerint a fehér
verziót alkalmazókat a jobbító, míg a fekete iskola képviselőit az ártó
szándékok vezérlik.

De hagyjuk a dicső, ám szinte elfeledett elődöket, hiszen, ha napjainkban az

illuminátusokról hallunk, száz ember közül kilencvenkilencnek a bajor
gyökerű társaság ugrik be. Tekintsük át, kik is ők, honnan jöttek és mit
akarnak.

2. A bajor szál
1776., Bajorország szívében, Ingolstadtban járunk. A kisváros még 135 évre
van attól, hogy az Audiról, s kétszázra, hogy a szintén ott született Media
Marktról legyen nevezetes, de a helyi egyetem gőzerővel működik, s jobbnál
jobb fejek fordulnak meg a környékén.

Biztosan sokan tudják, de emlékeztetőül leírom: Mary Shelley közismert hőse,

Victor Frankenstein, az alkímia és a vegytan mestere ingolstadti
laboratóriumában alkotja meg azt a szörnyet, aki végül – roppant
igazságtalanul – létrehozója neve alatt futott be világkarriert.

De térjünk vissza az egyetemre, ahol egy 28 éves, Johann Adam Weishaupt

nevű teológiatanár, a keresztény kánonjog szakértője (nem mellesleg
kikeresztelkedett zsidó) 1776. május elsején (!) megalapítja a Bund der
Perfektibilisten (Tökéletességre Törekvők Szövetsége) nevű társaságot.
Alapjaiban egy egalitariánus, jezsuitaellenes, antimonarchista szervezet volt,
nyakon öntve jókora adag szabadkőműves ideológiával és ezoterikus
szimbolizmussal. A maszonikus vonal nem meglepő, hiszen Weishaupt
mester maga is vezetőségi tagja volt az egyik müncheni páholynak.
Az Illuminátusok Társasága, mert végül ezen a néven csináltak karriert,
igen szerényen indul: eleinte mindössze öt alapító tagból állt, akik
valamennyien ugyanabból a páholyból származtak, de meglehetősen zavarta
őket a szabadkőműveseket övező egyre nagyobb nyilvánosság. Adam (és
jobbkeze, bizonyos von Knigge báró) jó szervező volt: a társaság egy év múlva
már több száz taggal rendelkezett, s 1780-ra kétezren voltak, akkor még főleg
német nyelvterületen.

Amint azt tudjuk, a németek genetikusan vonzódnak az olyan titkos

társaságokhoz, amelyekben kiélhetik a nyirkos germán erdőkben egykoron élt
őseiktől örökölt miszticizmus iránti rajongásukat. Legyen fáklyás félhomály
és éjféli eskü, lehetőleg hemzsegjenek a rejtett, ősi és titokzatos szimbólumok,
lehessen jóízűen konspirálni, na és természetesen minimum az emberiség
jövője legyen a tét.
A halálfejes tányérsapkára, a fekete egyenruhára meg a Lebensraum-
elméletre még másfél évszázadot kell várni.

Az ideológiának van egy olyan tulajdonsága, hogy nem vesz tudomást az

országhatárokról, nem kellett ehhez Schengeni Szerződés. Szerte Európában
alakulnak illuminátus-körök: 1783-ra Franciaország, Németalföld,
Svédország, Lengyelország és Magyarország is feliratkozik a listára. Egyre
erősebbek és befolyásosabbak, s egyre komolyabban idegesítik a katolikus
egyházat, no meg azokat a világi uralkodókat, akik tanácsadói között még ott
voltak az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend egykori tagjai.

A jezsuiták valami miatt mindig is nagyon csípték a szabadkőművesek és az

illuminátusok szemét. Sokan állítják, hogy a Jézus Társaság XIV. Kelemen
 pápa általi feloszlatása a szabadkőművesek egyik legnagyobb taktikai sikere
volt. A pápa kereken egy évvel élte túl ezt az intézkedését, a jezsuita rend
viszont még negyven évet volt kénytelen várni arra, hogy működését ismét
engedélyezzék.

Weishaupt radikalizmusa, egyre keményedő állam- és egyházellenes

szókimondása, no meg a társaság növekvő súlya kiveri a biztosítékot a bajor
választófejedelemnél, Károly Tivadarnál, aki 1784 nyarán uralkodói
rendeletben tiltja be az összes titkos társaságot, majd (ha valaki nem értené)
egy évvel később, egy újabb utasítással nevesítve is törvényen kívül helyezi
az illuminátusokat és a szabadkőműveseket, ráadásul egész Bajorországban.
Ennek folyományaként Weishauptot nemcsak az egyetemről, hanem az
országból is száműzik. Türingiában telepedik le és a távolból morcosan
szemléli az általa létrehozott társaság utóéletét.
A történelemből tudjuk, hogy az izomból való betiltás elég alacsony
hatásfokkal működik, az illuminátusok hírnevének és tekintélyének tán még
használt is egy kicsit. A nemzetközi tagságból lemorzsolódnak ugyan pár
százan, de a társaság elitjellegét ez még erősíti is.

3. Cagliostro gróf színre lép

Nem kell túl sokat várni az illuminátusokhoz fűződő első komoly konteóra.
1789 decemberében Rómában őrizetbe veszik a kor egyik legnagyobb
kalandorát, a híres okkultistát, kabbalistát, szellemidézőt és gyógyító
fenomént, Giuseppe Balsamót, aki elég aktív életet élt, és Alessandro
Cagliostro gróf néven olyan halálos ellenségeket szerzett magának, mint
Nagy Katalin cárnő, XVI. Lajos francia király, VI. Piusz pápa vagy kollégája,
Giacomo Casanova.
Cagliostro (akiről egyesek szerint Mozart A varázsfuvola egyik
főszereplőjét, Sarastrót mintázta) bizonyíthatóan szabadkőműves, ami
akkoriban a pápai államban főbenjáró bűnnek számított és halálbüntetést
vont maga után. Letartóztatását követően az álgróf vélelmezhetően vádalkut
köt a római inkvizícióval: börtönbüntetés fejében hajlandó „feltáró jellegű,
beismerő vallomást” tenni nemcsak a szabadkőművesekről, hanem az
illuminátusokról is. Jegyzőkönyvbe mondja, hogy ez a két titkos társaság
világrengető akciókra készül, amelyek során a Bourbon-ház trónfosztása
mellett a katolikus egyház (s ezen belül a pápaság intézményének)
megszüntetésén munkálkodnak.
A biznisz az biznisz: a részletes, több száz oldalas tanúvallomásért
cserébe VI. Piusz eltekint az akasztófától és az eretnek grófot mindössze
életfogytra ítélik. Egy sikertelen szökési kísérletet követően a pápai állam
egyik maximális biztonsági fokozatú fegyintézetében, a Forte di San Leóban
hal meg tüdőgyulladásban, 1795-ben.
Európa monarchiáinak és az egyházi államnak nem kell több: az
illuminátusok feketelistára kerülnek, amit csak megerősít Augustin Barruel
francia abbé 1797-ben napvilágot és nyomdafestéket látott visszaemlékezés-
sorozata. A műben a derék jezsuita pap, bármelyik profi konteóst
megszégyenítő módon levezeti, hogy az 1789-es francia forradalmat a
jakobinusok és az illuminátusok közösen találták ki, szervezték meg és
bonyolították le. Talán mondanom sem kell, Barruel abbé szerint
Robespierre, Danton és Saint-Just valamennyien illuminátusok voltak, akik
Weishaupt ördögi tervét valósították meg.

4. Ha egy üzlet beindul

A XVIII–XIX. század fordulóján nem nagyon lehet olyan világtörténelmi
eseményt találni, amely mögött ne az illuminátusok sejtelmes árnyát vélnék
felfedezni az erre fogékonyak. 1798-ban John Robison skót akadémikus egy
beszédes című (Proof of Conspiracy – Az összeesküvés bizonyítéka)
dolgozatban ragyogóan felvázolt elméletet tár a publikum elé, amelyben
felfedi Weishaupték tervét egyfelől a szabadkőművesek behálózására,
másrészt pedig a világhatalom átvételére. 1803-ban pedig egy kiugrott
mecklenburgi szabadkőműves, bizonyos Johann August von Starck filozófus
és hittudós megjelenteti a Triumph der Philosophie im achtzehnten
Jahrhundert (A filozófia diadala a XVIII. században) című munkáját,
amelyben kristálytiszta logikával (?) levezeti, hogy a Gonosz milyen
megnyilvánulási formákat öltött az antik Görögországtól kezdve a középkor
eretnekségi mozgalmain keresztül egészen az illuminátusokig.
Az Újvilág sem marad érintetlen az ügyben. Egyes konteósok meg
mernének esküdni arra, hogy Weishaupt és társai száműzetésük után nem
Türingiába vagy Szászországba távoztak, hanem meg sem álltak Észak-
Amerikáig, ahol George Washington meghívta őket a Mount Vernon-i
ültetvényére. Itt ők készítették fel az USA majdani első elnökét arra, hogy az
új államot az illuminátus elvek szerint irányítsa. Tény, hogy a harmadik
elnök, Thomas Jefferson deklaráltan csodálta Weishauptot és elismerését
fejezte ki, hogy „ez a kiváló ember az őt körülvevő világi és egyházi
zsarnokság ellenére” kitartott nagyszerű eszméi mellett.

5. A huszadik század
A két világháború közötti ingatag békeévekben az illuminátusok már-már
felszusszanhattak, hiszen minden jel arra utalt, hogy a feledés homályába
merülve kikerültek az állami célkeresztből. Ekkor azonban, mint derült égből
villámcsapás hirtelen felbukkant egy Nesta Helen Webster nevű brit
történész (nem mellesleg a közép-angliai rendőrség főkapitányának, Arthur
Websternek a felesége, és ugyancsak nem mellesleg a Brit Fasiszta Párt lelkes
tagja, később az 1935-ös nürnbergi törvények szigetországi szurkolója), aki
1921-ben és 1924-ben a következő címekkel jelenteti meg kutatásai
eredményét: World revolution: the plot against civilization (A
világforradalom: összeesküvés a civilizáció ellen), illetve Secret societies and
subversive movements (Titkos társaságok és felforgató mozgalmak).
Nos, Helen nagyságos asszony keményen belecsap a lecsóba: túl azon,
hogy a zsidók is megkapják tőle a magukét, a szerző az elmúlt kétszáz év
legkellemetlenebb eseményeiért egyértelműen az illuminátusokat teszi
felelőssé: a francia forradalom, az USA megalakulása és függetlenségi
háborúja, Napóleon felbukkanása és pályafutásának kezdeti sikerei (ne
feledjük, mégiscsak egy brit hölgyről beszélünk…), na és természetesen a
bolsevikok oroszországi forradalma. És az sem meglepő, hogy a
tizenkilencedik-huszadik század három, szerinte legaggasztóbb
ideológiájáért (úgymint pángermán eszme, cionizmus és kommunizmus)
tokkal-vonóval ugyancsak Weishaupték a felelősök.

Helen kolléganő máskülönben sem volt egy unalmas figura: meg volt
győződve például arról, hogy egyik előző életében francia hercegnő volt, akit
1789-ben a párizsi forradalmárok guillotine alá hurcoltak. Az eseményről
élénk, bármikor felidézhető emlékei maradtak, amelyeket londoni
teadélutánokon nem habozott megosztani az arra érdemesnek tartott
hallgatósággal.

Nem hagyhatjuk szó nélkül Milton William Cooper munkásságát sem, aki
obsitos amerikai haditengerészeti hírszerzőként 25 évet szánt az életéből
arra, hogy a legváltozatosabb konteókkal szórakoztassa olvasóit, illetve
hallgatóságát, Milton ugyanis rádióműsorokat is vezetett. Szemében az
illuminátusok egy, az egész Földet behálózó összeesküvés agyát működtetik,
aminek a végén a többek által emlegetett Új Világrend körvonalai sejlenek
fel. Cooper kolléga meggyőződése, hogy a szabadkőművesek csak az
illuminátusok bábjai, s a világon semmi nem történhet anélkül, hogy ezek
(mármint Weishaupt ideológiai leszármazottai) előzetesen rá ne
bólintanának. Természetesen nem minden szabadkőműves tudja, hogy az
illuminátusok lényegében az ő vezérkaruk, hiszen csak a 32. fokozatot elérő
maszonokat avatják be a Nagy Titokba.
Milton barátunk igazi nagypályás: még az ufókat is bevonja a nagy
illuminátus-összeesküvésbe, s csak ott mond egy kicsit ellent önmagának,
amikor az ok-okozat összefüggéseket vizsgálja. Egyszer például azt vezeti le,
hogy az ufókat az illuminátusok irányítják, máskor pedig azt a verziót
erőlteti, mely szerint Weishauptékat a földönkívüliek ültették az emberiség
nyakára, egyfajta előretolt helyőrségként.

Az Illuminátus Társaság alaptézisei Cooper, valamint sok más teoretikus

szerint az alábbi pontokban foglalhatóak össze:
– Minden intézményes (világi és egyházi) hatalom jogutód nélküli
megszüntetése;
– A közösségi tulajdon bevezetése, a magántulajdon megszüntetése;
– A nemzetekfelettiség propagálása, a nemzeti érzések visszafejlesztése;
– A házasság intézményének eltörlése, szabados erkölcsű kommunák
létrehozása;
– Új Világrend, ezen belül egy világkormány létrehozása, ami fölött
természetesen ők gyakorolnak totális ellenőrzést.

Cooper amúgy szomorú véget ért: 2001-ben lövöldözésbe keveredik a helyi

(Apache megye, Arizona állam) seriff embereivel, akik egy hatályos
elfogatóparancs értelmében érte jöttek, nem ellene. Ő félreérti a dolgokat
(vagy nem) és tűzpárbaj alakul ki, melynek következtében Milton több
golyóval a testében végzi.
Egy volt titkosszolgálati szakemberrel, bizonyos John Colemannel zárjuk
az illuminátus-összeesküvés prófétáinak sorát. John a brit hírszerzésnek
dolgozott, és állítása szerint ott bukkant rá annak az összeesküvésnek a
bizonyítékaira, amelyről The Committee of 300 (A háromszázak Bizottsága)
címmel könyvet is írt. Rutinos konteósoknak nem lesz meglepetés a tartalma:
Coleman egy 1727 óta működő, 300 főből álló überszuperhipertitkos
szervezetről rántja le a leplet, amely a világuralomra tör – természetesen
ebben is az illuminátusok mocskos keze van, de nyugi, Rothschildék sem
hiányoznak. Pikáns része a teóriának, hogy a Muszlim Testvériség nevű
közel-keleti radikális muszlim pártot is az illuminátusok alapították, olyan
megfontolásból, hogy legalább egy transznacionális muzulmán
tömegszervezet az ő ellenőrzésük alatt álljon.
És mivel minden mindennel összefügg: Coleman kolléga abban is biztos
(sőt: bizonyítékai vannak), hogy az illuminátusok tartják kézben nemcsak a
szabadkőműveseket, hanem a Bilderberg-csoportot is, amelyről a következő
oldalakon részletesen olvashattok.

6. Zárás
Napjainkban is rengeteg vita folyik azon, hogy mi is volt valójában az
Illuminátusok Társasága, milyen célból alakultak, hová fejlődtek az elmúlt
240 évben, s léteznek-e egyáltalán napjainkban. Cikkünkben nem kívánunk
igazságot tenni, azt azonban reméljük, hogy a majdani baráti beszélgetések
érvrendszeréhez, melyekben talán olvasóink is részt vesznek, sikerült pár
információmorzsát a rendelkezésre bocsátanunk.
Az illuminátusokról szóló egyetlen írás sem hagyhatja említés nélkül
Umberto Eco nagyszerű művét, A Foucault-ingát, Robert Shea és Robert
Anton Wilson Illuminatus! című izgalmas trilógiáját, valamint az őskonteós
megmondóember, Robert Icke különböző műveit. Említsük meg továbbá az
egyetlen dokumentált (?) halhatatlant, Saint Germain grófot is, aki szintén az
ő soraikat erősítette (bocsánat: erősíti).
A Bilderberg-csoport
Az összeesküvés-elméletek egyik alaptézise, hogy bolygónk valamennyi
lényeges (és általában negatív) eseménye mögött egy jól szervezett, önös
érdekek által vezérelt, rettenetesen titkos, tagjai alapállását tekintve
rosszindulatú társaság áll. A merítés igen bőséges, az ötletek
kimeríthetetlenek: felbukkannak a zsidók, a szabadkőművesek, az ufók, az
illuminátusok, de tán még a Simpson család is. Mostani írásunkban egy
nagyon is létező szervezetről mesélünk egy kicsit, amely az elmúlt
időszakban (rengeteg egyéb, feltételezett disznóság mellett) még a
sertésinfluenza kidolgozó-jaként, illetve a 2014-es magyarországi választások
majdani eredményének megkérdőjelezőjeként is felmerült. Lássuk, mi is az a
Bilderberg-csoport, a földkerekség talán legbefolyásosabb nemzetközi klubja.

1. A kezdetek
A második világháború utáni kettéosztott Európában vagyunk: a hidegháború
tombol, Amerika erősen szív Koreában. Az ilyen időket az isten is arra
teremtette, hogy okos, befolyásos és dinamikus emberek összeüljenek és
számtalan kávé, cigaretta és pusmogás közepette megpróbáljanak valami
ütőset kitalálni a roppant gáz helyzet kezelése érdekében. Washingtonban
asztalhoz telepszik tehát pár nagyfejű és elkezdenek gondolkozni azon, mi a
teendő. Az ötletgazda nem más, mint John McCloy, a Világbank és a Chase
Manhattan Bank volt elnöke, a Rockefeller Alapítvány első embere, öt
amerikai elnök tanácsadója, a Kennedy-gyilkosságot vizsgáló Warren-
bizottság későbbi tagja, a Pentagon épületének ötletgazdája – és csak azért
nem folytatom az úriember címeinek és beosztásainak felsorolását, mert ez
egy önálló cikket érdemelne. A másik kezdeményező Charles Douglas
Jackson, aki – sok más egyéb mellett – Eisenhower elnök pszichológiai
hadviselésügyi szaktanácsadója volt, s aki a második világháborúban a CIA
elődjénél, az OSS-nél szerzett elévülhetetlen (és azóta is csak kevesek
számára hozzáférhető részletezettségű) érdemeket.
McCloy és Jackson, valamint még körülbelül egytucatnyi stratéga
megállapodnak abban, hogy létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely
Nyugat-Európa és az USA gazdasági, politikai és katonai érdekeit szem előtt
tartva mindent megtesz (hangsúlyozom: mindent megtesz) annak érdekében,
hogy a világ a számukra legmegfelelőbb (hangsúlyozom: a számukra
legmegfelelőbb) irányba haladjon.

Gondolom, már ennyi is elég ahhoz, hogy a hozzánk hasonló, átlagos közép-
európai választópolgár összevonja szemöldökét.

Egy ilyen gigantikus terv életbeléptetéséhez befolyásos és gazdag (ami talán

szinonima) európai és amerikai szövetségesekre van szükség, úgyhogy
körülnéznek az öreg kontinensen is. Elméletük magja termékeny talajra hull:
a Rockefeller és a Rothschild családok mellett (elvégre Európában vagyunk,
ahol a történelmi arisztokráciának még mindig vannak húzónevei) Joseph
Retinger (lengyelországi német nemesi családból származó politikus),
továbbá a holland uralkodóházból Bernát herceg vállalkozik arra, hogy
megszervezi az új csapat alakuló ülését. Élénken érdeklődik a tervek iránt a
CIA egykori igazgatója, az amerikai külügyi államtitkár, Walter Bedell Smith
is (amúgy teljesen jogosan, mivel a lóvét az első összejövetel dologi
kiadásaira az Ügynökség adta).
A választás egy oosterbeeki szállodára, a Hotel de Bilderbergre esett
(innen a név), ahol 59 évvel ezelőtt, 1954. május 29-én összeül mintegy
hatvan öltönyös figura (ötvenen Nyugat-Európából, tíz fő a tengerentúlról),
akik a politika, a gazdaság és a hírszerzés nagyágyúinak minősülnek. A
meghívottak listáját szándékosan úgy állították össze, hogy – a szervezőkön
kívül – minden országból két-három arc jelenjen meg, akik a liberális és a
konzervatív vonalat képviselik. A harmadik nagy történelmi ideológiai
csoport, a szocik, illetve a szocdemek kimaradtak; mondjuk ezen senki sem
csodálkozik, aki az ötvenes évek világpolitikai trendjeivel egy kicsit is
tisztában van.

2. A folytatás
A megbeszélés olyan jól sikerült, hogy megállapodtak az éves rendszerességű
összejövetelekben. Hogy pontosan kinek a szájából mi is hangzott el, nem
lehet tudni, mert a Bilderberg-csoport (a továbbiakban: BCs) haladó
hagyományai közé tartozik, hogy sem az alakuló ülésen, sem pedig azóta
nem készülnek jegyzőkönyvek – legalábbis nyilvánosak nem. Azok az
oknyomozó újságírók, akik megpróbáltak mégis kiszimatolni valamit, elég
gyorsan abbahagyták. Az összefoglaló emlékeztetők pedig (a híres
Memorandum of Understanding-ek), amelyeket koncként utólag oda szoktak
dobni a sajtónak, olyan semmitmondóak és közhelyszerűek, hogy még a
hetvenes évek moszkvai tudósítói is csettintenének az elismeréstől ezek
olvastán.
A BCs szigorúan meghívásos alapon működik, tehát lebeszélném a kedves
olvasót, hogy bekopogjon a központjukba és megpróbálja regisztráltatni
magát az éppen soron következő Bilderberg-összeröffenésre. Csak annyit
mondhatok, hogy nem nagyon fog sikerülni – és ezzel roppant finoman
fogalmaztam.
A csoport befolyását egyszerűen nem lehet eltúlozni. Korántsem a
teljesség igényével, mindössze példálózó jelleggel álljon itt pár név azok
közül, akiknek gazdasági és/vagy politikai karrierje azután kapott új
lendületet, hogy a BCs nagykutyái előtt volt alkalmuk beszédet tartani
(közülük sokan állandó tagok is lettek): Tony Blair brit miniszterelnök, Bill
Clinton amerikai elnök, Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, James
Wolfensohn világbanki elnök, Colin Powell amerikai tábornok és
külügyminiszter, Franz Vranitzky osztrák kancellár. És hogy a hazaiakat se
kíméljük: fellépett már BCs-rendezvényen Bokros Lajos, Járai Zsigmond és
Surányi György is, hogy Martonyi Jánosról (a második Orbán-kormány
külügyminiszteréről) ne is beszéljünk.
Vannak találgatások, amelyek szerint nem lehet valaki a Fehér Ház
főbérlője a csoporthoz való tartozás nélkül. George W. Bush így győzte le a
BCs-ellenes Al Gore-t 2000-ben, de apja (idősebb Bush elnök) például 1992-
ben kétszer is elítélően nyilatkozott a befolyásos társaságról, s ily módon
vesztett Bill Clintonnal szemben (aki egy évvel korábban tartott egy –
állítólag nagyon sikeres – beszédet a bilderbergesek németországi ülésén).
A BCs-t sokan összemossák más (többé-kevésbé titkos, de úgyszintén
nagyon befolyásos) társaságokkal, például a Világgazdasági Fórummal vagy a
szabadkőművesekkel. Ebben annyi ráció mindenképpen van, hogy számos
BCs-tag egyúttal az említett két szervezet tagja is, még ha ezt fennen nem is
hirdetik. A politikusokon kívül a bankárok és más pénzemberek
kétségtelenül a legerősebb kártyák a BCs asztalán: a Goldman Sachs
igazgatótanácsának vezetője volt például az 1999-es ülés levezető elnöke, de
állandó résztvevők az olyan világcégek első emberei is, mint a Nokia, az IBM,
a British Petroleum, a Xerox vagy a Royal Dutch Shell.
A BCs-nek hivatalos költségvetése nincs (vagy ha van is, titkos), az általuk
megtárgyalt témák bizalmasak, a néha nyilvánossá váló telefonszámokon
kizárólag üzenetrögzítő működik, a jegyzőkönyvek hiányáról már tettem
említést. Elvileg előre meghatározott napirendjük sincs, semmiről nem
szavaznak, s a megbeszélések végén nem fogadnak el semmiféle közös
nyilatkozatot. A résztvevők hallgatási fogadalmat tesznek, és nevetgélve – az
összeesküvés-elméleteket orvosi esetként értékelve – igyekeznek
elbagatellizálni a dolgokat. Mindig hangsúlyozzák, hogy a találkozók
költségét magánadományokból finanszírozzák.
Minden összejövetelük olyan biztonsági intézkedések közepette zajlik,
amelyek mellett egy NATO-csúcstalálkozó, vagy egy pápa–amerikai elnök–
izraeli miniszterelnök hármas randi is átjáróháznak minősülhet. Nem csak a
százas nagyságrendű létszámmal felbukkanó privát biztonsági őr, hanem
(érdekes módon) a találkozó mindenkori helyszíne szerinti államhatalom
fegyveresei (rendőrök, csendőrök, esetenként katonák), továbbá az illetékes
titkosszolgálatok gumitalpúinak garmadája is ott szokott nyüzsögni a
környéken, ami egy „informális, gazdasági szakemberek kis csoportja által
tartott kötetlen beszélgetéshez” képest legalábbis furcsa és elgondolkodtató.

Ha a kíváncsiság túlbuzogna benned, írhatsz nekik és további információkat

kérhetsz. Európai központjuk postacímei (mert ők ilyen konzervatívok, csak a
csigapostában hisznek):

Bilderberg Secretariat
1 Smidswater
The Hague
The Netherlands

vagy:

Bilderberg Meetings
Amstel 216
1017 AJ
Amsterdam
The Netherlands

Ha Amerikából szeretnél infót:

The American Friends of Bilderbergs

477 Madison Avenue
 6th Floor
10022 – New York
USA

Ha netán válaszolnak, térj vissza és valahogy oszd meg velünk élményeidet.

Ja, és kérlek: tagadd le, hogy ismernéd jelen könyv íróját! Ő biztosan le fogja
tagadni, hogy ismer téged.

3. A Bizottság
A BCs vezető testülete az úgynevezett Irányító Bizottság (Steering
Committee), melynek jelenleg 34 tagja van, akiket négy évre választanak meg
a tagok. Ők a csoport állandó tagjai, a rendszeres megbeszélések többi
résztvevőjének névsora évről évre változik, noha kétségkívül vannak
visszatérő arcok. Tehát ha valaki általánosságban akarja szidni a
bilderbergeseket, ennek a 34 embernek az édesanyja fog csuklani. A belső
erőviszonyokról sokat elmond az a tény, hogy a 34 főből tízen amerikaiak.
Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Németország
két-két fővel képviselteti magát, a többi ország egy-egy képviselőt delegál. A
Bizottság létszám feletti főtanácsadója szintén jenki: úgy hívják, hogy David
Rockefeller. És van-e, ki e nevet nem ismeri?
Lehet, hogy csak én látom így, de szerintem kicsit kakukktojás a
társaságban Törökország, főleg ha komolyan vesszük a csoport
létrehozásának mottóját: „Nyugat-Európa és Amerika értékeinek és
érdekeinek egymásra találása”.

Nem bántom én török barátainkat, mindössze arra akartam rávilágítani,

hogy Európából vagy Amerikából nincs az a földrajzi pont, ahonnan nézve
Törökország nyugatnak minősülne. De az is igaz, hogy a NATO kettes számú
katonai erejéről beszélünk, s hatszázezer aktív fegyveres, no meg az évi 18
 milliárd dolláros katonai költségvetés azért elég nyomós ok arra, hogy ők is
ott üljenek a Nagy Közös Torta felosztásánál.

4. Az elnök
Az előző pontban említett Irányító Bizottság (vagyis de jure a Bilderberg
Csoport) első számú embere a francia Henri de Castries, aki 2001 óta tölti be
ezt a tisztséget, s ezzel (az alapító Bernát herceg után) mindeddig ő a
második leghosszabb ideje hivatalban levő BCs-vezető. Henri barátunk
civilben a világ legnagyobb biztosítótársaságának, az Axa Group-nak az
elnök-vezérigazgatója.

Aki el szeretné helyezni magában az Axát, annak elmondom, hogy ez a

francia irányítású multinacionális cég évente 90 milliárd eurós forgalmat
bonyolít le, s 2012-ben 4,2 milliárd eurós nyereséget produkált
részvényeseinek. Ha azt mondom, hogy a teljes magyar GDP évente 100
milliárd euró körül mozog (inkább alatta van, mint fölötte), talán jobban
átéljük azt a 90 milliárdot.

Az 1954-es születésű elnök (igen, jól látjátok: egyidős a BCs-vel) igen patinás
családból származik: arisztokrata ősei között püspökök, tábornokok,
tengernagyok és akadémikusok egész sora található, de azt sem szégyenli,
hogy még a hírhedt de Sade márki is befigyel a családfán.

5. A konteók
Az összeesküvés-elméleteknek nincs jobb táptalajuk a titkolózásnál, úgyhogy
nem is értem, miért vannak felháborodva a bilderbergesek, amikor a
közvélemény kreatív fantáziája meglódul és teljes gőzerővel dolgozni kezd. A
legkeményebb elméletek szerint a BCs és csatolt részei az úgynevezett Új
Világrend (New World Order) bevezetésén és fenntartásán munkálkodik.
Ennek előmozdítása érdekében tagjai és szimpatizánsai a következő
területeken kavarnak:
a) Határozottan fellépnek a Föld túlnépesedése ellen, de nem
óvszerosztogatással, hanem világméretű járványok és egyéb egészségügyi
problémák keletkeztetésével – az AIDS például az ő művük, a madárinfluenza
is az általuk finanszírozott laborok terméke, de a legújabb sertésinfluenza
gyökereit is náluk, illetve a hozzájuk közel állóknál kell keresni.
b) Véres lokális háborúkat kezdeményeznek, amelyeknek az azonnali
hatásként regisztrálható népességcsökkenési következményen túl az is
céljuk, hogy a potenciális gazdasági, katonai vagy ideológiai versenytársakat
(például az iszlám világ, Oroszország vagy Ázsia) féken tartsák: gondolunk itt
az iraki és afganisztáni háborúkra, a kínai–indiai, indiai–pakisztáni, illetve a
kínai–orosz ellentétek szinten tartására, esetenként a lokális afrikai vagy
ázsiai mészárlások kirobbantására és diszkrét finanszírozására, a palesztin
feszültség konzerválására, Irán és Észak-Korea folyamatos fenyegetésére stb.
c) Szorgoskodnak az európai (fél)periféria minél szorosabb odaláncolásán
Amerikához és Nyugat-Európához, továbbá ezen államok gazdasági
kiszolgáltatottságának folyamatos növelésén (tájékoztatásul: számukra
minden olyan európai ország periféria, amely kívül esik a klasszikus London–
Berlin–Róma–Madrid–Párizs ötszögön, tehát már Ausztria, Portugália és
Skandinávia is, hogy magunkról vagy pláne mondjuk Ukrajnáról ne is
beszéljünk). Mindezek érdekében a globalizáció legnagyobb harsonásai és
zászlóvivői.
d) Minél nagyobb befolyást igyekeznek szerezni a nemzetközi (politikai,
gazdasági és katonai) szervezetekben. Ebbéli igyekezetük világosan tetten
érhető az ENSZ, a NATO, az EU, az EBESZ vagy más szervezetek tevékenységét
vizsgálva, és az is megállapítható, hogy máris hozott gyümölcsöket.
e) Időről időre ők (illetve eszmei elődeik: szabadkőművesek, Cion bölcsei
stb.) idézik elő a regionális és globális gazdasági válságokat annak érdekében,
hogy – egyfajta szociáldarwinista megközelítéssel – a leggyengébbek (cégek,
kormányok, államok, esetleg egyének) elhulljanak. Ez annak az ősi
mezőgazdasági megfigyelésnek a korszerűsített változata, mely szerint a
tarlót időről időre fel kell perzselni ahhoz, hogy a későbbi termés hozama
nagyobb legyen, s a föld pihenjen egyet. Az ázsiai, az orosz, a dél-amerikai
pénzpiacok és tőzsdék elmúlt években-évtizedekben tapasztalt válsága mind-
mind az ő művük volt, nem beszélve a nemrégiben véget ért (?)
világgazdasági krízisről.
f) Természetesen a kezükben vannak a világ leghatékonyabb és legjobban
fizetett hírszerző szolgálatai (CIA, Moszad, MI6, DGSE, BND stb.), és senkit
nem lepek meg azzal a hírrel, hogy ők finanszírozzák a globális elektronikus
Nagy Testvért, az Echelont, illetve amerikai tesóját, a 2013 nyarán oly híressé
vált PRISM-et is.
g) A befolyásos nemzetközi sajtó úgyszintén a kezükből eszik, s itt
nemcsak az irányított cikkekre, a BCs-vel szembeni pozitív reakciók
kiváltására alkalmas írásokra gondolok. Ne mondja nekem senki, hogy tökös
újságírók, akik annyi mindent kiderítettek és felfedtek már az elmúlt
évtizedekben, de egy rohadt rejtett mikrofont nem tudtak még bejuttatni
egyetlen BCs-mítingre sem, és egyetlen, szexuálisan elhanyagolt középkorú
titkárnőt sem sikerült még így vagy úgy szóra bírniuk – hacsak nem fűződik
(anyagi vagy más) érdekük ahhoz, hogy a titok valóban titok maradjon. A
médiamunkások is emberből vannak, sárga (vagy más színű) csekkeket nekik
is rendszeresen be kell fizetniük, rezsicsökkentés ide vagy oda.
h) Egyes konteósok szerint a BCs áll az 1957-es Római Szerződések mögött
is, amelyből később az Európai Unió, illetve az eurózóna is kinőtte magát.
Szerb újságírók mérget mernek venni arra, hogy a koszovói zavargások, majd
az ottani háború hátterében is ők állnak. Mindenesetre érdekes, hogy 1999.
június 3–5. között volt a BCs portugáliai ülése, majd alig öt nappal később (!)
a Biztonsági Tanács 1244-es határozata Koszovót ENSZ-gyámság alá helyezte
és a szerb csapatoknak távozniuk kellett a tartományból. Ugyanezen források
állítják, hogy az oroszok kiállása Szerbia mellett (Koszovóval szemben) nem
is az albánok, hanem inkább a bilderbergesek ellen történő – amúgy nem túl
eredményes – moszkvai fellépés demonstratív kinyilvánítása volt.
Ennyit a rejtélyes Bilderberg-csoportól. Saját élményeket, esetleg a
mégiscsak létező, s mindeddig valamely magyar íróasztal fiókjának mélyén
pihenő hangfelvételek szó szerinti leiratát szívdobogva várjuk a
szerkesztőségbe.
Szcientológia-hipotézisek
Úgy illik, hogy az egyházi témákkal és titkos társaságokkal foglalkozó
fejezettől egy igazán ütős témával köszönjünk el. S mi is lehetne ütősebb
annál, mint egy olyan nemzetközi szervezettel (egyházzal? gazdasági
társulással? filozófiával? bűnbandával? titkosszolgálati háttérintézménnyel?)
foglalkozni, amely az elmúlt hat évtized alatt talán a legdinamikusabb
számbeli gyarapodást tudta felmutatni a világnézeti alapon szerveződő
társaságok közül.
Igen, jelen írásunkban a szcientológusokkal foglalkozunk.

1. Előszó
Könnyen elképzelhető, hogy mostani cikkünk miatt a szcientológusok
felkapják a vizet. Nos, innen üzenem, hogy nekem nincs felettes szervem,
ahol tiltakozni lehet, ne adj’ isten kezdeményezni a könyv betiltását,
maximum a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot tudom ajánlani.
Felhívom ugyanakkor az esetlegesen berzenkedők jogi képviselőinek
figyelmét a könyv alcímében szereplő szóra (összeesküvés-elméletek),
valamint a hatályos Alaptörvény IX. cikkének első bekezdésére, mely szerint:
„Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.”
Nos, a rövid alkotmánytani kitérő után lássuk a gyökereket. Vagy inkább
így, egyes számban: A Gyökeret.

2. Az alapító
Az önmagukat vallásként meghatározó, világnézeti azonosuláson alapuló
csoportosulások jelentős része fel tud mutatni egy bizonyos, többé-kevésbé
konkrét személyt, aki vallásalapítóként szerepel az „Akikre büszkék
vagyunk!” típusú, valós vagy virtuális tablók közepén. Gondoljunk Jézusra a
kereszténység, Mohamedre (áldassék az ő neve) az iszlám, avagy Gautama
Sziddhárthára a buddhizmus esetében. Ennek okaira most nem térnék ki,
Erich von Däniken kolléga munkásságának jelentős része ezt is boncolgatja, a
szociálpszichológusokról és szakosodott néprajzkutatók ötleteiről nem is
beszélve.
A szcientológia (a továbbiakban szci, csak hogy spóroljunk a
karakterekkel) esetében az Ősforrás és a megkerülhetetlen viszonyítási pont
ugyancsak egy ember: Lafayette Ronald Hubbard (általában L. Ron Hubbard),
egy nebraskai obsitos tengerész fia, aki 103 évvel ezelőtt született.
Egy virtigli vallásalapítóhoz abszolút illő módon az ő életéről és
munkásságáról is megszámlálhatatlan könyv, visszaemlékezés, cikk és egyéb
alkotás született, a klasszikus „Ki a példaképem? Miért éppen Ron Hubbard?”
típusú iskolai dolgozatoktól kezdve a rövidfilmeken és szobrokon keresztül
egészen a kisdoktori diszszertációkig. Nem törünk életrajzírói babérokra,
ezért elégedjetek meg az alábbi pár mondattal.
Ha hinni lehet a források többségének, Ron normális fiúgyermekként
cseperedett nagyapja montanai farmján, ahol már kiskamaszként olyan
maszkulin foglalatosságokat űzött, mint a vadászat, lovaglás és a környék
kiskorú indiánjaival folytatott fraternizálás. A fater reaktiválását követően, a
katonacsaládok vándorló életmódjának megfelelően több helyen is eltöltött
egy-két évet (ideértve a Fülöp-szigeteket, Guamot, Mandzsúriát és Japánt),
mígnem 1928-ban sikertelen felvételi vizsgát tesz az annapolisi
Haditengerészeti Akadémián. Ebből is rájön, hogy a katonaélet nem neki
való, ezért két évvel később egy polgári egyetemen, a fővárosi George
Washington University-n próbál szerencsét, sikeresen: felveszik a mérnöki
tudományok főiskolájára. Itt sem találja meg számításait, mert a második év
végén, gyatra érdemjegyei miatt eltanácsolják.
 Viszonylag korán elkezdett írogatni; rövid, pár oldalas novelláktól kezdve
a több száz oldalas regényekig ontja magából a leginkább a tudományos-
fantasztikus és a fantasy-műfajhoz tartozó sztorikat, de írt westernt és krimit
is. A második világháborúban – kifejezett kérelmére – tisztként aktiválják, s a
US Navy lobogója alatt a csendes-óceáni hadszíntéren is felbukkan, de
katonaidejének jelentős részét az USA nyugati parti vizein tölti, leginkább
adminisztratív beosztásokban.
A háború után pszichológiai mélyrepülésbe kezd: elválik, és feleségét
közös lánygyermekükkel együtt hátrahagyva Kaliforniába költözik. Itt
összehaverkodik egy John Whiteside Parsons nevű mérnökkel, aki nem is
annyira a rakétahajtómű-kutatásaival írta be magát az emberiség
kultúrtörténetébe (noha ezzel is foglalkozott), hanem inkább azzal, hogy
autodidakta mágusként (és Aleister Crowley brit okkultista asztrológus
szenvedélyes szurkolójaként) egy olyan csoportot szervezett, melynek
összejövetelein a szexualitásnak és a nemi együttlét legváltozatosabb
formáinak legalább akkora jelentősége volt, mint az asztráltestes
orgazmusoknak.

Nem igazán tudom elképzelni, hogy ez utóbbi mit jelent, de egyszer

kipróbálnám, ha valaki garantálja, hogy nem fáj.

Nem folytatom tovább az aprólékos biográfiai részleteket, mert végképp

elúszunk. Térjünk inkább rá L. Ron Hubbard fő művére, az 1950-ben
megjelent Dianetikára.

3. A Dianetika
Miután 1948-tól érdeklődése főként a pszichológiára és a pszichiátriára
fókuszálódik, meggyőzi könyvei addigi kiadóját, John Campbellt, hogy vegye
tervbe egy mindaddig sosem hallott, újszerű pszichiátriai gyógymóddal
foglalkozó könyv kiadását, amely Hubbard víziói alapján népszerűbb lesz,
mint a Biblia és Shakespeare együttesen. A készülő könyv egyik szakmai
tanácsadója dr. Joseph Winter lesz, akivel közösen dolgozzák ki azokat a
technikákat, amelyek (legalábbis szerintük) nemcsak a legváltozatosabb
pszichiátriai és testi megbetegedések gyógyítására alkalmasak, hanem
egyfajta komplex életvezetési kódexként is működni fognak. Winter 1949-
ben megpróbálja elsütni az új terápiát különféle szakmai folyóiratokban, de
ezek mindegyike visszadobja a kéziratot, röviden és velősen komolytalannak
bélyegezve az abban foglaltakat.

Ez a módszer napjainkban a szcientológiától függetlenül egyre többször

jelenik meg a fizetett hirdetések között, s roppant csábító módon a „karrier-
és életvezetési coaching” hivalkodó elnevezést viseli. Az ezzel foglalkozók –
általában csinos summákért cserébe – megoldást kínálnak a párkapcsolati
problémák kezelésétől kezdve az állásinterjúk stresszének leküzdésén
keresztül az önbizalom növeléséig mindenre, amivel korunk embere
akaratlanul szembesül. Ha valaki most megkérdezné, hogy mi a különbség
egy „coach” és egy pszichológus között, kicsit rosszmájúan azt tudnám
válaszolni, hogy a pszichológus minimum öt év tanulást tudhat maga mögött
egy egyetemen, egy coach pedig esetleg csak néhány hétnyi képzést. De én
köztudottan gonoszkodó típus vagyok.

Mivel a szaksajtóval nem sikerült dűlőre jutniuk, úgy döntenek, hogy a hátsó
ajtón próbálkoznak: 1950 májusában vettek egy mély levegőt, és Campbell
folyóiratában (amely sokatmondóan az Astounding Science Fiction, vagyis a
Meghökkentő sci-fi címet viselte) megjelenik egy beharangozó,
figyelemfelkeltő kritika, majd egy hónap múlva, a New York-i Hermitage
House Kiadónál könyv alakban is a piacra kerül a Dianetics: The Modern
Science of Mental Health (Dianetika: a szellemi egészség korszerű
tudománya). A szerző későbbi állítása szerint hat hét alatt vetette papírra, de
egyes rajongói tudni vélik, hogy a Mesternek ehhez mindössze húsz napra
volt szüksége.
Intellektuális tömörítő képességeim nem teszik maradéktalanul lehetővé,
hogy pár mondatba összesűrítsem a dianetika tudományának (?) valamennyi
mondanivalóját és ágát-bogát, de a 180 ezer szavas mű lényege (vagyis a
forrás, ahonnan a későbbi szci táplálkozik) végül is összefoglalható az alábbi
alpontokban. Kérlek benneteket, hogy figyelmesen olvassátok el, mert olyan
kifejezések magyarázatát is megtudjátok, amelyekkel később találkozni
fogtok.

3.1. A clear-állapot
Az emberi elme egy olyan szerkezet, amely hasonlatos egy napi 24 órán, heti
7 napon és évi 365/366 napon keresztül működő audiovizuális
felvevőegységhez: minden tapasztalat, történés, érzés és tudásmorzsa
(legyen az pozitív, semleges vagy negatív) elraktározódik, akár ébren, akár
alvás közben, akár eszméletlen állapotban keletkezik, s mindez független
attól, hogy melyik érzékszervünkön keresztül „érkezik”.
Az elraktározás úgynevezett „engramok”-ban történik. Ezek olyasfélék,
mint a digitális világban a bit (vagy inkább a byte, vagy még inkább egy-egy
szektor a merevlemezen). Az engramok az emberi agy azon részében
pihennek, amelyeket a szerző visszaható agynak (reactive mind) nevez.
Amikor az engramok aktiválódnak, az alanynak fizikai vagy pszichikai
problémákat okoznak, esetleg mindkettőt. A dianetika szerint minden
emberi betegség, legyen az testi vagy lelki megnyilvánulású, kizárólag az
engramokra vezethető vissza, a gyomorfekélytől kezdve a depresszión és a
rákon keresztül a Tourette-szindrómáig.
A dianetika (azaz Hubbard) kidolgozott egy „auditálás” elnevezésű
folyamatot, melynek következtében egy speciálisan kiképzett szakember
(auditor) segítségével az ember előhívhatja a saját engramjait, újból átélve a
múltbéli eseményeket, s ily módon semlegesítheti az engramok káros
hatását. Egyfajta regresszív hipnózisról beszélünk tehát, csak más a neve. Ez
a folyamat a clearing (tisztítás); az a személy, aki még a clearing előtt van, az
„pre-clear”, aki pedig túlesett rajta, az clear, sőt: nagybetűsen Clear, vagyis
tiszta.
Egy Clear olyan, mint egy teljes nagygenerálon átesett motor: úgy
működik, mint újkorában, sőt, még úgyabbul. Agya, mint a penge, az IQ-ja
minimum megkettőződik, a lelke nyugodt és kiegyensúlyozott lesz, teste
megszabadul a salakanyagoktól, érzékszervei kiélesednek, memóriája
fotografikus lesz, s immúnissá válik a legtöbb betegségre, hiszen
megszabadult a visszaható agyának negatív hatásaitól, s törölte azokat a
csintalan engramokat. A Clear teljes mértékben ura tetteinek, gondolatainak
és érzelmeinek.
Ja, azt nem mondtam, de majd még visszatérünk rá: a Clear-állapotot
elérni nem olcsó mulatság, hiszen egymásra épülő, hosszadalmas „kezelések”
szükségeltetnek, számtalan találkozás az auditorokkal és titokzatos gépeikkel
(amelyekről ugyancsak beszélünk majd). 2010-es amerikai adatok szerint egy
pre-clear átlagosan másfél év alatt érheti el a Clear-szintet, de ha ennél
gyorsabban kicsengeti a körülbelül 80-100 ezer dolláros tandíjat (ez per
pillanat úgy 20-25 millió forint), a fél év sem lehetetlen.

3.2. A thetán-állapot
Egy magára valamit is adó Clear nem elégedhet meg a lokális eredményekkel,
taktikai győzelmekkel, vagyis – ha anyagi lehetőségei engedik – a magasabb,
úgynevezett thetán-szintek felé tör. Ezt a fogalmat a mester a Dianetika-
könyv folytatásaként 1951-ben megjelent Science of Survival (A túlélés
tudománya) című munkájában említi először.
 Az egymásra épülő thetán-állapotok (mert ebből van vagy nyolc ismert és
további hét, amiről még nem tudni részleteket, mert ezeket senki sem érte
el) legfontosabb jellemzője az, hogy az ezt elérő ember „teljes mértékben
képes kontrollálni és kihasználni agyi kapacitásának egészét, ellenőrzése
alatt tartja a gondolatait, az élete minden mozzanatát, az anyagot és a teret,
az időt és az energiát” – bármit is jelentsen mindez. Egy Thetán képes
fókuszálni a belőle kiáradó energiákat, teljes mértékben uralni anyagcseréjét,
hogy csak a legizgatóbb lehetőségeket említsem. A hatodik-hetedik
szintektől kezdve pedig – ha arra szottyan kedve – alkalomadtán még a
testéből is kiléphet, hogy szelleme szabadon felvehesse a kapcsolatot az
univerzum többi lényével.
Mivel költségérzékeny időket élünk, elmondom, hogy (ugyancsak 2010-es
amerikai statisztikák szerint) a Clear után rögtön következő Thetán-I szint
nagyjából 20 ezer dollárba kerül, a Thetán-II 10 ezerbe satöbbi, míg a Thetán-
VIII még további százezerbe. Itt viszont már komoly garanciák is vannak,
többek között arra, hogy „Biztosan elérünk egy olyan szintre, amelyen
valamennyi velünk született képességünket arra használhatjuk fel, hogy
torzítások nélkül valóban önmagunk legyünk!”
Kérdem én: hát nem ér ez meg összesen kábé 250 ezer dollárt? És nem sík
hülye mindenki, aki kihagyja?!

4. A szcientológia, mint olyan

Eleget rugóztunk a dianetikán, lássuk inkább, hogyan és miként változott a
kezdetekben csak egyfajta pszichiátriai terápia-pótlékként és jól fizető
(ön)szuggesztiós és önsegítő kézikönyvként induló rendszer egy izmos, öt
kontinensre kiterjedő, befolyásos, több millió tagot számláló egyházzá.
A Dianetika-könyv hatalmas sikerét látva (az első évben, vagyis 1950-ben
több mint 150 ezer eladott példány, darabonként négy dollárért vesztegették;
ennyiért akkoriban huszonöt hamburgert vagy ötven liter gázolajat lehetett
vásárolni) a szerző szemei előtt új perspektívák nyílnak. Állítólag ekkor ejti
ki száján először azt a szállóigévé vált mondatot, amit később a szci
illetékesei számtalanszor tagadtak:

Ha kis pénzt akarsz csinálni, írj könyvet! Ha viszont egy csomót, akkor alapíts
vallást!

Az első években Ron nem bizonyult pénzügyi zseninek: a könyvből származó

jövedelem gyakorlatilag fél év alatt felszívódott a sebtiben alapított Dianetika
Alapítvány hat területi központjában. Hősünk ekkor orrol meg végleg a
hivatásos lélekkurkászokra, mert – meggyőződése szerint – azok fúrták meg
nagyratörő terveit. A szcientológusok máig tartó pszichiáter- és
pszichiátriaellenessége innen eredeztethető.
Az 1951-es csődeljárás anyagilag a padlóra küldi, utána mégis
nekigyürkőzik, és bemutatja az állítólag általa kifejlesztett
elektropszichométert (rövidebb és közismertebb nevén az E-métert), ami
gyakorlatilag egy egyszerűbb poligráf (hazugságvizsgáló), egy kis
hókuszpókusszal vegyítve. Az E-métert a mai napig alkalmazzák a
szcientológiai auditorok, s szerintük tökéletesen alkalmas az ember fizikai,
valamint lelki- és elmeállapotának mérésére.
Az E-méterre a konteók kifejtésénél még visszatérünk.
Hubbard ezután gyorsan megírja a Scientology: A Religious Philosophy
(Szcientológia: egy vallási filozófia) című művét, majd 1952-ben a
Scientology: A History of Man (Szcientológia: az ember története) következik.
A gépezet beindul. A dianetika hívei egymás után alapítják azokat a helyi
egyházi közösségeket, amelyek vallási alapvetésként kizárólag L. Ron
Hubbard műveit ismerik el. 1957-ben megkapják az egyházaknak kijáró teljes
szövetségi adómentességet, s tagságuk létszáma már meghaladja a tízezer
főt. Ekkoriban kezdik el orgnak nevezni alapszervezeteiket, az organisation =
szervezet szó rövidítéseként.
A hatvanas évektől kezdve rájönnek, hogy ha a szélesebb néptömegek
felé is nyitni akarnak, akkor bizony fel kell vállalniuk pár olyan tevékenységi
formát, ami egyrészt jól mutat egy szórólapon, másrészt pedig meggyőzi az
adóhatóságot és a többi állami szervet, hogy az adókedvezmények során
megmaradt lóvét közösség érdekében, csupa jó célra költik el. Így kezdenek
például a külvárosokban drogrehabilitációs modulokat szervezni (a
nemzetközi Narconon-mozgalom), vagy a börtönökben visszailleszkedési
programot a hamarosan szabadulók számára (az ugyancsak transznacionális
Criminon-hálózat). Idehaza igen szorosan kötődik hozzájuk például az
„Együtt egy drogmentes Magyarországért Mozgalom”, továbbá az
„Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért” is.
Hosszú oldalakat lehetne még írni azokról a finomságokról, amelyek a
szci felemelkedését övezték, de a kronológiai számvetés helyett vizsgáljuk
meg inkább a Hubbard-féle genézistörténetet.

5. Xenu és társai
Azt már láttuk, hogy a szcientológia számos aspektusban különbözik a
klasszikus vallásoktól, miért lenne ez másként a teremtéssel összefüggő
alapsztori vonatkozásában? Nos, míg a bibliai Teremtés Könyve például
teljesen szabadon hozzáférhető mindenki számára, s bárki szabadon
elolvashatja a Big Bang Theory zsidó-keresztény verzióját, a szci szabályai
szerint náluk az igazi sztorival kizárólag a Thetán-III szintet elért tagok
ismerkedhetnek meg, tehát ezoterikus tannak minősül. Olyan ez, mintha a
kereszténység keretein belül csak a felszentelt papok és a presbitériumok
elöljárói beszélgethetnének egymás közt arról, hogy „Kezdetben teremté
Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a
mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”
 A szci szerint a teremtéssel kapcsolatos saját sztorijuk a szerzői jog által
védett tartalomnak minősül (!), ezért fenntartják maguknak azt a jogot, hogy
bárki ellen eljárást kezdeményezzenek, aki ezt nyilvánosan reprodukálja.
Nos, a konteósok jogászai azt a szakvéleményt fogalmazták meg ezzel
kapcsolatban, hogy a szci [moderálva], úgyhogy pár mondatban (már csak a
kikapcsolódás és a felhőtlen szórakozás kedvéért) itt olvashatjátok a titkos
leírást arról, hogy hogyan is keletkezett az emberiség lelke. Figyelem,
izgalmas történet következik!
Az konkrétan úgy volt, hogy cirka 75 millió évvel ezelőtt létezett egy (26
csillagból és 76 bolygóból álló) Galaktikus Konföderáció, melynek elöljárója
és diktátora egy igen rosszindulatú lény, bizonyos Xenu (más források
szerint Xemu) volt. Ez a Xenu egyszer csak úgy döntött, hogy mérhetetlen
gonoszságában nagyon megritkítja birodalma lakosságát, és pszichiáterek (!)
segítségével őrült tervet dolgozott ki. Nem volt az a teszetosza fráter,
úgyhogy a gondolatot tett követte: csellel összegyűjtötte szinte a teljes
lakosságot (több tízmilliárd egyént), beterelte őket egy hihetetlenül nagy
mélyhűtőbe, majd – miután ezek a szerencsétlenek kopogósra fagytak –
mirelit alattvalóit (óriási, vélelmezhetően négymotoros űrhajók
rakodóterében) egységesen a Földre szállíttatta.
Xenu elkísérte a szállítmányt, majd bolygónkon felkutatta a legnagyobb
vulkánokat, amelyek kráterébe beledobálta a megfagyott lényeket. Rövid
gondolkodást követően utánuk hajított egy-egy hidrogénbombát, minek
következtében az űrlények elpárologtak, de a lelkük kiszabadult és elkezdett
összevissza szálldosni a légkörben.

A Dianetika-könyv számos kiadásának borítója egy felrobbanó vulkánt

ábrázol. Most már azt is tudjuk, miért.

Ezt a kaotikus helyzetet Xenu nem bírta sokáig: egy gigantikus

célszerszámmal, ami leginkább egy óriási porszívóhoz hasonlatos,
összefogdosta a lelkeket (ők a thetánok), majd mindet elvitte két hatalmas
moziba, ahol 36 órán keresztül háromdimenziós filmeket kellett nézniük,
minek következtében teljesen átmosódott az agyuk. A thetánok ezután
szabadon távozhattak, és sokáig ott lebegtek a nagy semmiben, mígnem (hála
az evolúciónak) megjelent az ember. No, ekkor a thetánok beleköltöztek az
emberekbe, de fel kell őket szabadítani, illetve át kell adni nekik a teljes
irányítást, mert az mindenkinek sokkal, de sokkal jobb. Erre szolgál az
auditálás, a clear-állapot, majd a különböző thetán-szintek elérése – no és az
a rengeteg pénz, amibe mindez kerül.
Persze a teljes Xenu-sztori ennél jóval komplexebb, de a lényeget
szerintem sikerült megragadni.

6. A szcientológia és az állam
Mielőtt elkezdenénk feszegetni, hogy mi is állhat a Szcientológiai Egyház
mögött, röviden bár, de feltétlenül be kell számoljunk azokról a
történésekről is, amelyek az elmúlt évtizedekben tökéletesen leképezték a
szcientológusok és a mindenkori állam közötti viszonyt.
Milyen is ez a viszony? Hát, röviden: feszült. Egy kicsit bővebben? Nagyon
feszült.
Lássuk (egyetlen példán keresztül), hogy miért.
A hatvanas évek közepén, amikor a Szcientológiai Egyház már alaposan
megvetette lábát az USA-ban, Hubbard kiadta az utasítást, hogy a
szcientológusoknak (szövetségi, állami és helyi szinten egyaránt) meg kell
kezdeniük az amerikai intézményrendszerbe történő beépülést annak
érdekében, hogy (a szci érdekeit szem előtt tartva) minden nyilvántartásból
töröljék az egyházukra, annak alapítójára, továbbá más vezetőire vonatkozó,
negatív tartalmú feljegyzéseket, adatokat és dokumentumokat, valamint
érvényesítsék a szcientológiai prioritásokat.
 Klasszikusan offenzív, titkosszolgálati jellegű műveletsorozat volt, azzal a
különbséggel, hogy míg egy-egy hagyományos titkosszolgálati operáció
megmozgat mondjuk egy-két tucatnyi hírszerzőt, addig erre a parancsra
több ezer (egyes becslések szerint tízezres nagyságrendű) hithű
szcientológus kerekedett fel, hogy munkát vállaljon az olyan centrális
intézményeknél, mint a szövetségi adóhatóság (IRS) vagy a
Gyógyszerengedélyezési Hivatal (FDA), a különböző bűnüldöző szervezetek
(FBI, Federal Bureau of Narcotics, Secret Service, Marshals Service), a
fegyveres testületek (Haditengerészet, Parti Őrség, Nemzeti Gárda),
polgármesteri hivatalok, egyetemek satöbbi. Nem olyan régen derült ki, hogy
még az Interpol archívumát is célba vették. A feladat egyértelmű volt:
módszeresen egyre feljebb haladni a ranglétrán, mígnem olyan pozícióba
kerülnek, ahol érdemben tudják befolyásolni a szcivel szembeni hivatalos
véleményeket és hozzáállást.
A gigantikus játszma – hosszadalmas előkészítés után – 1972-ben
kezdődött és több éven át tartott. A lépések koordinálásáért, az újabb és
újabb feladatok meghatározásáért az 1966-ban létrehozott Guardian’s Office
(kábé: Őrzők Hivatala) volt a felelős, melynek élén Mary Sue Hubbard, Ron
harmadik, akkoriban éppen aktuális felesége állt.
Ez a szervezet a Szcientológiai Egyház titkosszolgálata, melynek belső
elhárítási és külső hírszerzési attribútumai is vannak, emellett ők dolgozták
ki az egyház ellenségeivel szembeni, sokszor rágalmazással és
karaktergyilkossággal tűzdelt támadásokat is. A Guardian’s Office számtalan
mocskos üggyel kapcsolatban felmerült nevét 1983-ban megváltoztatták
(azóta Office of Special Affairs – OSA, vagyis Különleges Ügyosztály), de
feladatrendszere ugyanaz maradt. Aki a szcitől megkapja a Suppressive
Person (SP, mondjuk: elnyomó személy) bélyeget, magyarán: aki a
Szcientológiai Egyház ellen emeli fel hangját, az felkészülhet rá, hogy az OSA
teljes erővel elkezdi feldolgozni, majd hitelteleníteni és tönkretenni.
 A szerző nagyon reméli, hogy cikke miatt sem neki, sem egyetlen olvasójának
nem kell új, ezzel a két betűvel kiegészített névjegykártyákat csináltatnia.

A Snow White (Hófehérke) fedőnevű műveletsorozat közel öt éven keresztül

tartott, míg 1978-ben az illetékes hatóságok felfedték a mozgolódást. Hat
szcientológust (köztük Hubbardné asszonyt) börtönre és fejenként tízezer
dollár pénzmellékbüntetésre ítéltek, a beépüléses történet valódi
következményein talán még azóta is rágódnak az illetékesek.
Szóval a szci és a különböző államok nem nagyon csípik egymást. Az
Európai Unióban a leghatározottabb Németország és Franciaország volt;
Berlin 2007-ben még azt is kilátásba helyezte, hogy alkotmányellenesnek ítéli
az egész társaságot és német területen betiltja a tevékenységüket, de végül az
eljáró hatóságok nem találtak elég bizonyítékot ellenük és megúszták. Ettől
függetlenül nyílt titok, hogy a német elhárítás (a Bundesamt für
Verfassungsschutz) folyamatosan megfigyelés alatt tartja őket.

A németországi szci-vonal iránt érdeklődőknek ajánlom a „Bis nichts mehr

bleibt” (Míg végül semmid sem marad) című német filmet, amelyet több
hazai tévécsatorna is bemutatott. Tanulságos.

A franciák ugyancsak megpróbálták eltörni a szci gerincét. Egy 2006-os

parlamenti vizsgálóbizottságuk fehéren-feketén kimondta, hogy veszélyes
szektának tartja a Szcientológiai Egyházat, de betiltaniuk végül ott sem
sikerült. Ettől függetlenül számos polgári és büntetőperben marasztaltak el
tagokat csalás, megtévesztés, kényszerítés és szerződésszegés vádpontokban,
sőt egy „öngyilkosságba kényszerítés” tényállás is megállt.
Nemzetközi tekintetben a helyzet több, mint vegyes képet mutat. Számos
országban egyházként ismerik el, ugyancsak sok helyen szekta, máshol csak
sima egyesület a működési formájuk, de betiltva per pillanat sehol sincsenek.
Idehaza nem minősül egyháznak, viszont egyike a körülbelül 250
bejegyzett vallási közösségnek.
7. Nagyon röviden
A konteók kifejtése előtt nagyjából ennyit szerettem volna elmondani, de
azoknak, akik további csemegékre vágynak, adok még egypár ötletet és szci-
témát, aminek egy-egy vállalkozó kedvű olvasó utánamehet:
– az egyházba történő belépéskor kitöltendő sokoldalas kérdőívcsomag,
melynek részletessége mellett bármelyik nemzetbiztonsági adatlap pirulva
elbújhat, s ahol a legszemélyesebb információkon kívül barátokról,
ismerősökről és családtagokról is be kell számolni;
– az ingyenes, kétszáz kérdést magába foglaló személyiségteszt (az Oxford
Capacity Analysis), a speciális IQ-teszt (a Novis Mental Ability Test) és az
ezekkel összefüggő életvezetési tanácsadás, amelyen „mindenféle későbbi
elkötelezettség nélkül” bárki részt vehet;
– az elképesztő (egyesek szerint egy tipikus agymosásra utaló)
személyiségváltozás, amelyen számos alany végigmegy az auditálás
különböző fázisai után, s aminek következtében sokszor a családját is
hátrahagyva, előző életével minden kapcsolatot megszakítva a Szcientológiai
Egyházat választja;
– a híres külföldi és hazai szcientológusok névsora (Tom Cruise-tól és
Chick Coreától Lenkei Gáborig és Beleznay Endréig), találgatás a
motivációjukról;
– a Szcientológiai Egyház vélt vagy valós kapcsolata egyik-másik multi-
level marketinges világcéggel;
– az is érdekes téma, mi történik azokkal, akik végül vesznek egy nagy
levegőt és úgy döntenek, hogy otthagyják a szcit. Mert azért ilyenek is
vannak.

8. A konteók
Lássuk akkor, miket gondolnak az emberek a Szcientológiai Egyházról.

8.1. Az egyedüli igazság kizárólagos hirdetői

Jelen cikk szerzője (egy, a nejével folytatott tartalmas beszélgetés
következményeként) kénytelen fejet hajtani a kérlelhetetlen női logika előtt,
s elismerni: egy vallás esetében illendő azzal a verzióval kezdeni a konteók
sorát, hogy mi van, ha a szcientológia egészen egyszerűen a rideg, száraz
tényeket ismerteti az emberiséggel? Mi van, ha L. Ron Hubbard kivételesen
nem konfabulál, nem írói munkássága újabb gyöngyszemével örvendezteti
meg a nagyérdeműt, hanem magát a történelmi ténysorozatot tárja elénk?
Vagyis tételezzük fel, hogy minden igaz, a négymotoros ufókkal lebonyolított
exodustól a másfél napon keresztül folyó filmvetítésen át egészen addig az
elektronikus csapdáig, amelyben Xenu (az ellene végrehajtott puccs óta) a
mai napig sínylődik. És innen kezdve nincs itt semmi látnivaló, kérem,
haladjanak tovább – de csak miután elolvasták a Dianetikát!

8.2. Frankó egyház

Bármennyire is furcsának tűnhet egyeseknek, a szcientológusok társasága
igenis egyház, noha kétségtelen, hogy nem olyan, mint az emberiség
fennmaradó 99,9 százaléka által preferált többi pár száz vagy ezer társa. Mert
végül is mi az egyház? Az egyvallásúak közössége. És mi a vallás? Hát
bizonyos szellemi lényekbe vetett hit, az a meggyőződés, hogy a világot (és az
ebben létező valamennyi élőlény és élettelen dolog sorsát) az emberi
akaraton kívül, illetve efölött álló transzcendens erők irányítják, amelyek a
teremtéstől egészen napjainkig itt tornyosulnak körülöttünk.
Senki nem tagadhatja, hogy a szci megfelel a fenti definíciónak. Igaz,
hogy az űrhajós, hidrogénbombás, sztereoszkopikus, IMAX-mozis Xenu
imidzse nem igazán takar fel egyetlen klasszikus Úr-képre sem, de gondoljuk
végig a többi vallásalapító történetét. Mennyivel hitelesebb sztori a keresztre
feszítését követő harmadnapon feltámadó Krisztusé, a lovával a Mekka és
Jeruzsálem közötti távolságot egy nap alatt megjáró Mohamedé (áldassék az
ő neve!), netán a folyamatosan égő, de soha el nem hamvadó csipkebokor
utasításait végrehajtó Mózesé, aki képes volt egy dunántúlnyi területen
negyven éven keresztül vándorolni a népével, majd letelepedni a Közel-Kelet
egyetlen olyan pontján, ahol nincs kőolaj, szóval miért lennének ezek
hihetőbbek, mint L. Ron Hubbard science-fictionnel tűzdelt
megvilágosodása?
Felvilágosult keresztények, muszlimok és zsidók tömegei állítják: sem az
Újszövetséget, sem a Koránt, sem a Tórát nem szó szerint kell értelmezni,
hiszen mindegyik szent könyv tele van példabeszédekkel, hasonlatokkal,
metaforákkal, parabolákkal, célzásokkal, körülírásokkal. Miért kéne hát Xenu
és a többiek meséjét egy az egyben befogadni?
Létezik olyan világvallás, ahol gyakorlatilag egy kivégzőeszköz előtt
borulnak le a hívek, egy másik esetében évente több millióan utaznak több
ezer kilométert abból a célból, hogy kavicsokkal dobáljanak meg pár
kőoszlopot, a harmadiknál a legőszintébb férfihívek kis dobozkát kötöznek a
homlokukra és szíjakat a karjukra annak érdekében, hogy a Teremtővel való
kontaktus hibátlan legyen. Miért ütközünk meg hát azon, hogy a szcivel
azonosulók imádják a hazugságvizsgáló gépet és rögeszmésen
tanfolyamoztatják az állományukat? Mi a probléma? Ők legalább
megvalósították az annyiszor emlegetett lifelong learninget, vagyis az
élethosszig tartó tanulást.
Hogy titkolóznak? Hát ebben azért még mindig kispályások mondjuk a
Vatikáni Levéltárhoz képest, hogy a frigyládáról ne is beszéljünk, ami olyan
titkos, hogy utoljára Jeremiás próféta látta úgy kétezer évvel ezelőtt. Hogy
térítenek? Igen, akárcsak a keresztény misszionáriusok évszázadokon
keresztül.
 Kérem szépen: ez a vallásuk, ez a szent könyvük, ez a prófétájuk (vagy
megváltójuk, esetleg a felkentjük), lelkük rajta. Amíg nem kötelező, amíg
önkéntesen csatlakoznak hozzájuk, s amíg nem tapad vér a kezükhöz, egy
szekularizált demokráciában hadd tegyék, amit tenni akarnak.

8.3. Nyereségorientált gazdasági társaság

Nem kell sem (un)ortodox gazdaságpolitikusnak, sem a karvalytőke karmai
között vergődő monetáris szakembernek lennünk ahhoz, hogy belássuk: a
Szcientológiai Egyház bármilyen szimbólumot kitűzhet a templomai
csúcsára, állíthat bármit (kifelé és befelé egyaránt) és meglobogtathat
akármilyen alapító okiratot, a fő (ha nem az egyetlen) mozgatóereje a pénz. A
suska, a lóvé, a della, a lécsó, a steksz, a zsé, a gempa, a mani, a zsozsó, a
dohány, a korpa, a lé…
Egy multinacionális, sőt inkább globalizált gigavállalatról beszélünk,
melynek outputja (terméke) egy vallásnak nevezett életmód (vagy
életmódnak nevezett vallás), amit gyakorlatilag pénzért árul. És mivel nem
kis pénzért (lásd a már említett összegeket), valamint számos országban ugye
ott vannak az egyházakat megillető adókedvezmények, a szekér fut, mint a
veszett fene. Tollasodik, akinek tollasodnia kell (a vállalati piramis felső
rétegei), fizet, akinek fizetnie kell (az alsó rétegek), vagyis olyan ez, kedves
barátaim, mint bármelyik társadalom, vagy intézményesített egyház itt, ezen
a bolygón.
L. Ron Hubbard felfedezett egy tátongó piaci rést a vallások/egyházak
amúgy roppant színes és széles palettáján, ahová benyomult, s kitöltötte azt
a dianetikával, Xenuval, E-méterrel és az egymásba kapcsolódó tanfolyamok
rendszerével. Sok százezer, millió ember megveszi a terméket. És ha a
betértek döntő többsége elégedett azzal, amit a pénzéért kapott, tényleg nem
érheti szó a ház elejét. Ennyi.
8.4. Csalók gyülekezete
Noha hasonló kategóriát képeznek, a Szcientológiai Egyház elöljárói azért
bizony nagyobb csalók, mint bármelyik, találomra kiválasztott kereskedő, aki
„a mágneses rezonancia elvén működő, bioenergetikai feltöltődést” ígérő,
100%-ban hőre lágyuló műanyagból készült, 50 forintos önköltségű
varázskarperecet árusít háromezerért. Vagy az egyes televíziók képernyőjén
felbukkanó, és emelt díjas telefonhívásokkal kontaktálható távgyógyítók,
táltosok és kártyavetők, akiket bezzeg nem cseszeget sem a nemzetbiztonsági
szolgálat, sem az alkotmánybíróság, sem az Állami Egyházügyi Hivatal (ja
bocs, ilyen már/még nincs).
Azt írtam: „bizony nagyobb csalók”. Hogy miért? Nos, itt komplett
világnézetet és totális életmódot kínálnak ezerszázalékos (anyagi, spirituális
és intellektuális) elkötelezettségért cserébe. Az ember a pénzén kívül a lelkét,
titkait, gondolatait és érzelmeit is odaadja, all in one. Aztán fut a pénze után.
S ha időközben esetleg el is fogná valami rossz érzés, az esetek többségében
megrázza a fejét és azt mondja: „Nem, én nem lehetek ilyen hülye, biztosan
van benne valami!” – és befizet a következő tanfolyamra (lásd még a kognitív
disszonancia jelenségét a szociálpszichológiából).

8.5. Titkosszolgálati fedőcég

A hírszerzéstörténelem finomságaiban tájékozott olvasó tudja, hogy 1947
derekán Truman elnök aláírja a National Security Act nevű jogszabályt, ami
kimondja a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) megalakulását. Az új
szervezet ugyanebben az évben kezdi el üzemszerűen és rendszeresen
használni (először a munkaerő-felvételnél, később az informátorok
beszervezésekor is) egy John Reid nevű kutató friss újítását, amely
közkeletűen a hazugságvizsgáló nevet viseli. Reid volt az, aki az akkor már
lassan húszéves poligráfot felturbózta és lehetővé tette, hogy az alanynál a
vérnyomás, a pulzus és az izzadás mellett az izomtónus változását is mérjék.
Mit is csinál Hubbard 1947 második felében? Hát furcsamód szakít az
addigi irodalmi munkásságával, s elkezd érdeklődni a pszichológia és a
pszichiátria iránt, 1948-ban pedig saját használatra beszerez egy új típusú,
Reid-féle poligráfot. Ez utóbbi esemény elég érdekes: akkoriban ez nem úgy
ment ám, hogy az ember bement a poligráfboltba és rámutatott a polcon
heverő termékre, hogy „Azt kérem, és díszcsomagolást is legyen szíves, mert
ajándékba lesz!” Nagyon nem; a Reid-féle hazugságvizsgáló 1948-ban még
korlátozott terjesztésű árucikk volt, s kizárólag állami megrendelésre (vagy
állami ajánlásra) szállították. És az sem mellékes információ, hogy a fullos
cucc listaára akkoriban 1500 dollár volt (1948-ban ennyiért egy jó kocsit
lehetett vásárolni, az akkori amerikai havi átlagbér 270-280 dollár körül
mozgott).
A CIA 1949-re kibrusztolja, hogy számos területen kikerüljön a szövetségi
költségvetés szigorú korlátai közül (ez volt a 81-110-es törvény, a National
Security Act kiegészítése), és egyúttal azt is megengedik neki, hogy
fedővállalkozásokat hozzon létre azzal a céllal, hogy „szervezeti felépítését,
tevékenységét, céljait, munkatársait” leplezze.
Emlékezzünk vissza: 1949-ben kezdődik a dianetika rendszerének
kidolgozása…
Ezek természetesen csak a kezdő lépések, de sokat elárulnak a
szcientológia és a CIA kezdeti párhuzamos lépéseiről. A szcientológusok
szinte az első percektől kezdve orientálódtak külföld felé is: első körben az
angolszász szövetségeseknél bukkantak fel (Egyesült Királyság, Ausztrália,
Új-Zéland, Kanada), de a hidegháború elfajulásával Nyugat- és Észak-
Európában, Ázsiában és Dél-Amerikában is percek alatt kiterjedt hálózatot
szerveztek.
Ha megnézzük a szci-kérdőíveket, nem nehéz felfedezni rajtuk a
professzionális hírszerző mocskos kezének nyomát. Ez akkor is igaz, ha a
kérdések között vannak kifejezetten mókás jellegűek is (pl.: előfordult-e
Önnel, hogy a lábai – az Ön akaratától függetlenül – elkezdtek mozogni?).
Egyik forrásom szerint (hajdani nemzetbiztonsági tiszt, aki tudja, mit beszél,
s aki látott már valódi szci-kérdőíveket) egy lelkiismeretesen kitöltött
személyes adatlap információtartalmának más úton történő beszerzése
legalább 80–100 munkaórájába kerülne bármelyik titkos vagy kevésbé titkos
szolgálatnak, még akkor is, ha az összes állami nyilvántartás a
rendelkezésére áll.
Hogy mit csinál a CIA, vagy bármelyik másik amerikai gumitalpú cég a
létező kábé húszból ezekkel az adatokkal? Miért van Langleynek szüksége
több tucat ország több százezer állampolgárának legszemélyesebb adataira?
Ha tényleg feltetted magadban ezt a kérdést, nem is vagy igazi konteós…
De hadd adjak pár ötletet:
Ordas közhely, de soha nem volt olyan igaz, mint napjainkban: az
információ hatalom. Egy titkosszolgálat, a megfelelő értékelő-elemző
munkatársak, továbbá speciális számítógépes programok segítségével a
személyes adatlapokból órák alatt kiválaszthatja azokat, akik (előre
meghatározott szempontok szerint) alkalmasak a további tanulmányozásra,
majd a beszervezésre. Ugyanígy kisakkozhatja a potenciális
veszélyforrásokat, egyik-másik cég gyenge láncszemét, támadható pontját,
ahonnan már csak egy további lépés – mondjuk – bizonyos üzleti (pénzügyi,
gazdasági vagy katonai) információk megszerzése. Számtalan alany önként
és dalolva szolgáltat önmagáról olyan adatokat, amelyek felhasználásával
zsarolhatóvá válik, de olyan is volt, hogy valaki önmagára bűnügyileg terhelő
vallomást tett.

A szci minden adatlapot és minden információt elektronikusan is rögzít, és –

bárki bármit is állít – soha semmit nem töröl. Megismétlem: soha semmit.
Hogy azok az apró csörték (lásd az általunk is említett Snow White
fedőnevű akció) a szci és az amerikai állam között valójában porhintés és
színjátékok voltak, valószínű. Mások szerint meg a Szcientológiai Egyház
akkor próbált végleg leszakadni a CIA-ról és minden szempontból önálló
szervezetté akart válni. Hogy ez sikerült-e neki, vagy vert kutyaként
kénytelen volt visszakullogni a ketrecbe… nos, ez egy újabb találgatássorozat
alapkérdését is jelentheti.

8.6. Földönkívüliek előőrse

Az egész dianetikát, majd a teljes szcientológiai tézisrendszert Hubbard
egyfajta sugallatként kapta, de nem Xenutól, hanem azoktól a
földönkívüliektől, akik rajta (és a szcin) keresztül próbálják előzetesen
hozzászoktatni az emberiséget valami elkövetkezendő sokkhoz. A
szcientológusok tényleg előőrs, egyfajta kiválasztott nép. Vagy inkább
kísérleti egerek csoportja, akiknek funkciója kettős: egyfelől rajtuk keresztül
ismerkednek velünk a kis zöld (avagy a nagy szürke) emberkék, másfelől
pedig ha eljön a kapcsolatfelvétel ideje, ők fognak közvetíteni az ufók és az
emberiség többi tagja között. Vagy valami hasonló.
Eddig tartott hát a szcientológia-konteó. Zárásként ismét fontosnak
tartom hangsúlyozni, hogy senki vallási meggyőződését nem állt
szándékomban megsérteni, a szci körüli találgatások azonban túl csábítóak
voltak ahhoz, hogy a témát ne próbáljam körüljárni. A mélyebb ismeretekre
vágyók további pró és kontra érvek százait találják meg a világhálón. A
szerző ehhez már csak sok türelmet és kitartást kíván, továbbá – esetenként
és habitustól függően – kellő mennyiségű vérnyomáscsökkentőt,
természetesen kizárólag orvosi felügyelet mellett.
2. fejezet

Földön, vízen, levegőben

A Bermuda-háromszög
Valljuk be, hogy a földrajzot – mint tantárgyat – nem mindenki szerette az
iskolában. Az a rengeteg elnevezés ugye: minden rohadt legelőnek,
szemétdombnak és pocsolyának külön neve van, az utóbbi évtizedekben
gombamód burjánzó államokról és ezek régióiról, városairól nem is beszélve.
Ráadásul az országok kiterjedése, lakossága és egyéb, sajnálatos módon
számszerűsíthető és bemagolandó paramétere is csupa-csupa olyan adat,
amit az átlagos ember nem szívesen bifláz be, pláne tizenévesen.
Van azonban egy olyan konteóföldrajzi fogalom, amelyről mindannyian
hallottunk, függetlenül geográfiai előképzettségünktől: most a híres-hírhedt
Bermuda-háromszögről (a továbbiakban: BH) mesélek nektek egy kicsit.
Foglaljuk össze tehát a szóban forgó terület eseményeinek rövid
történetét.

1. Történelmi áttekintés
A szakirodalom a jelzett régiónak több változatát ismeri. A különböző
térképeken váltakozó egyenesek kötnek össze más-más koordinátájú
pontokat, de nagyjából ugyanarra a területre vonatkoznak. Ez az írás a
legelterjedtebb vélemény szerinti Bermuda-háromszöget veszi alapul,
melynek csúcsai Puerto Ricót, a Bermuda-szigetcsoportot és a floridai Miamit
érintik. Nem mintha az elméletek szempontjából ennek különösebb
jelentősége lenne, de a konteósok gyakran kényszeresek is egy kicsit,
úgyhogy megpróbáltunk precízek lenni.
Mindaddig, amíg Kolumbusz Kristóf nem tette meg azt a szívességet a
spanyol koronának (majd később valamennyiünknek), hogy áthajózik az
Atlantin és úgymond felfedezi az Újvilágot, erről a vízfelszínről nem
rendelkezünk semmiféle információval. Amerika őslakói nem voltak valami
nagy tengerhajózós népség, ezért fogalmunk sincs, hogy a XVI. század előtt
történtek-e furcsa dolgok a körzetben. Kolumbusz azonban már 1492 őszén,
amikor először hajózott át a háromszöget is érintő Sargasso-tengeren,
különös jelenségekről számolt be, amelyekről hajónaplója bő 500 év után is
tanúskodik: furcsa fények a levegőben, megbolondulni látszó iránytűk, az
égből érkező és a vízbe csapódó lángnyelvek estébé estébé.
Az elkövetkezendő évszázadokban ez a (forrástól és a szerző grafikai
hajlandóságától függően) összesen 7–12 magyarországnyi, 80 százalékban
nemzetközi vizekhez tartozó, roppant forgalmas terület számos olyan
titokzatos esemény helyszíne volt, amelyekben egyetlen dolog közös: az
eltűnések. Mert veszett itt nyoma vitorlásnak, gőzösnek, repülőgépnek (néha
egész harci köteléknek), de olyan is volt, hogy egy-egy jármű utóbb
sértetlenül felbukkant, csak a legénység hiányzott, az viszont az utolsó szálig.
A teljesség halvány látszatát is kerülve, mintegy ízelítőül és kedvcsinálóul
álljon itt pár izgalmasabb eset az elmúlt 160 évből:

1.1. A USS Grampus

Az amerikai haditengerészet szkúnere talán a modern idők első dokumentált
BH-áldozata. 1843 márciusában tűnt el nyom nélkül 150 fős legénységével
együtt úgy, hogy az időjárás optimális volt a hajózáshoz, az élénk, de nem
viharos széltől eltekintve – de hát egy szkúner végül is vitorláshajó,
könyörgöm, mozgási alapfeltétele a szél.

1.2. A USS Cyclops

A huszadik század elején eredetileg katonai célú szénszállításra épített, 20
ezer tonna vízkiszorítású gőzös már nyolc éve járja a tengereket (főleg a
karibi térséget), amikor 1918 márciusában belép a BH-be, majd – közvetlenül
ezután – 240 főnyi legénységgel és 60 utassal a fedélzetén nyoma vész. Ez az
eset azért is érdekes, mert állítólag ez volt az első, rádióadóval felszerelt
jármű eltűnése a körzetben. Mondanom sem kell, hogy egy olajfoltot vagy
tépett zsebkendőt sem találtak a haladéktalanul mozgásba lendülő
mentőalakulatok. A US Navy közel 240 éves történelmében ez a legtöbb
áldozatot követelő olyan rendkívüli esemény, amely hajóval, nem harci
körülmények közepette történt.

1.3. A USS Proteus és a USS Nereus

Az előző alpontban említett Cyclops két testvérhajója (ez a kettő is
szénszállító volt) 1941 novemberében tűnik el (úgyszintén nyom nélkül) a
BH-ben 160, illetve 180 fős legénységgel a fedélzetén. Ellenséges harci
tevékenységre vagy kedvezőtlen időjárásra utaló nyomok ebben a két
esetben sem dokumentálhatók.

1.4. A 19. repülőraj

Talán a leghíresebb, légi járműveket érintő BH-eset, amely még a Harmadik
típusú találkozások című opus végén is fel-, illetve előbukkan a semmiből,
pontosabban a múltból.

Remélem, mindenki látta már legalább háromszor a filmet, nem lőttem le a

poént.

1945 decemberének elején a floridai Fort Lauderdale-i katonai támaszpontról

öt TBM Avenger típusú torpedóbombázó száll fel, repülési gyakorlat
végrehajtása céljából. Az öt géppel két óra elteltével szakad meg a kapcsolat,
az utolsó információ róluk az volt, hogy a gépek iránytűje elromlott, s
tájékozódási problémáik adódtak. A kötelékparancsnok, Taylor főhadnagy
még egy, meglehetősen furcsa üzenetet lead, majd kikapcsol: „Itt minden
olyan furcsa; még az óceán is szokatlan színű…”. Ezt követően az adás
megszakadt, s azóta sem lehet tudni, hogy pontosan mi is történt. Sem
emberi, sem műszaki maradványok nem kerültek elő.

Csak egy helyen olvastam, de szerintem érdekes adalék: közvetlenül eltűnése

előtt a raj parancsnoki gépe harminc másodpercen keresztül az „FT”
betűkombinációnak megfelelő morzejeleket sugározta, majd kikapcsolt. Sokan
próbálták már értelmezni, de nem sok sikerrel. Talán majd neked beugrik
valami ésszerű megfejtés.

A kapcsolat megszakadását követően, mentési feladatokkal azonnal útnak

indítanak egy Martin Mariner típusú hidroplánt 13 szakemberrel a
fedélzetén, amely 24 perccel a felszállás után ugyancsak eltűnik a radarok
képernyőjéről. Később ennek sem lelték a nyomát.

1.5. A Star Tiger és a Star Ariel

A két, Avro Tudor típusú személyszállító repülőgép 1948 januárjában és egy
évvel később, 1949 januárjában tűnik el 31, illetve 20 emberrel a fedélzetén.
Roncsokat vagy emberi maradványokat nem találtak, s talán mondanom sem
kell, hogy az időjárás itt is tökéletesen megfelelő volt.
Nem folytatom, elvégre a neten legalább ezer helyen, egymással nem
feltétlenül egyező tételes listákat találunk. Azzal azonban a szerzők jelentős
része egyetért, hogy a BH-ben eltűnt úszó, illetve légi járművek száma
meghaladja a százat, a rejtélyesnek minősíthető esetek is több tucatra
rúgnak. Mivel könyvünk irányultsága (nagyképűen azt is mondhatnánk:
szakterülete) az összeesküvés-elméletek felvázolása és nem az események
szolgai felelevenítése, folytassuk a konteókkal.
Azzal a teóriával most nem foglalkozunk, amely szerint semmiféle
titokzatos dolog nem történt a BH-ben, s a túlburjánzó emberi fantázia,
továbbá a nyereségvágyból elkövetett lódítások rovására írható az esetek
mindegyike.

2. Természettudományos magyarázatok
Ezek külön-külön, továbbá együtt, egymás hatását kiegészítve és erősítve
okozhatják a statisztikainál nagyobb számú légi és vízi balesetet.

2.1. Az extrém időjárás

A BH területe egyike bolygónk azon részeinek, amelyek elsősorban a trópusi
viharjaikról nevezetesek. A hurrikánszezonban (az északi féltekén ez
általában július és október között szokott bekövetkezni) az itteni
légmozgások sebessége meghaladhatja a 200–220 km/órát, ami
értelemszerűen roppant erős, esetenként 15–18 méter magas hullámverést is
eredményezhet, márpedig ezek a természeti jelenségek komolyan
megterhelik a hajókat és a repülőgépeket. Mindez összevetve azzal, hogy a
világ legforgalmasabb hajózási útvonalai közül több is érinti a BH-t, már
elegendő magyarázattal szolgál a megnövekedett katasztrófaszámra.

2.2. A Golf-áramlat
Ez a tengerföldrajzi jelenség, amely a BH nyugati részét érintve átszeli az
Atlanti-óceánt, gyakorlatilag egy 70–75 kilométer széles és ezer méter mély
„folyó” a tengerben, melynek környezetében a víz és a levegő hőmérséklete
több fokkal melegebb, mint az őt körülvevő területeken. A Golf-áramlat által
folyamatosan mozgásban tartott víztömeg nagyságát érzékeltetendő
megemlítjük, hogy másodpercenként átlagosan 50–70 millió köbméter vizet
szállít, ami a világ legbővizűbb folyamának számító Amazonas torkolati
hozamának körülbelül a háromszázszorosa. Ez a 8–10 km/órás sebességű
állandó sodrás (egy átlagos városi családapa kocogási tempója) bármilyen
roncsot órák alatt messze visz az esemény színhelyétől, ezért hiányoznak oly
gyakran a roncsok.
A hőmérséklet-különbség ráadásul légnyomásváltozást okoz, ez pedig
viharokat idéz elő – és innen GO TO 2.1. pont.

2.3. A mély víz

A roncsok hiányát az is okozhatja, hogy a BH-ben van a világtengerek egyik
legmélyebb része. A tengerfenék mélysége errefelé gyakran meghaladja a
3,5–4 kilométert, de akad olyan szakasz, ahol eléri a hétezer métert.
Láthatjuk, hogy nem az a kifejezett Kék Lagúna. Ha itt bármi elsüllyed, még a
jelenlegi legkorszerűbb eszközökkel is nehéz a nyomára bukkanni.

2.4. A metánfelhő
Az utóbbi időben széles körben terjesztett feltételezés, mely szerint a BH
kontinentális talapzatában elképesztő mennyiségű szénhidrogén-zárvány
van. Főleg metánról beszélnek a szakemberek. Na mármost: ha bármilyen
okból, akár csak apróbb, víz alatti földrengés vagy más tektonikus mozgás
folyományaként innen gázkitörések történnek, ezek az óriási, több
köbkilométernyi össztérfogatot elfoglaló buborékok elsüllyeszthetik a kisebb
hajókat és megölhetik a legénységet, melynek tagjai – végső
kétségbeesésükben – esetleg a tengerbe is vethetik magukat. Lévén, hogy a
metán a levegővel keveredve sújtólégrobbanáshoz is vezethet (ehhez a
légköri elektromosság egy apró szikrája is elegendő, lásd még lidércfény),
ennek jelenléte még az alacsonyabban szálló repülőgépekre és azok utasaira
is veszélyes lehet.

2.5. Az infrahang
Az infrahangok (vagyis a 16 hertz alatti frekvenciájú rezgések) harcászati
felhasználásával egy orosz születésű, később franciává átlényegült tudós,
bizonyos Vlagyimir Gavrovszkij már az ötvenes években foglalkozott. Rá,
illetve eredményeire csatlakozott a kilencvenes években egy másik,
ugyancsak orosz kutató, Vlagyimir Azsazsa, aki egy viszonylag új elméletet
fejtett ki a BH-ben történtek magyarázatául.

Azsazsa szerint (aki szakmáját tekintve óceánográfus) a szóban forgó

földrajzi terület gyakori viharainak egyik természetes következménye az
infrahangok keletkezése, amelyek terjedési sugara elérheti a több ezer
kilométert is. Az emberekre és más élőlényekre gyakorolt, lehetséges élettani
hatásokon túl műszaki következményei is lehetnek: technikai szerkezetek
meghibásodása, alkatrészek károsodása, extrém rezonancia, egyes illesztések
széthullása érzékelhető ok nélkül stb.

Az infrahangok élettani hatásai közül kiemeljük a következőket: szívmegállás,

keringési rendszer összeomlása, erek maradandó károsodása, eszméletvesztés,
depresszió, öngyilkossági rohamok. És most már értjük, mi keltette fel a
katonák figyelmét az infrahangok iránt, és mit értenek „infrafegyver” alatt a
szakértők.

2.6. Az a fránya elektromágnesesség

A BH-n keresztül húzódik az egyik olyan, agonikusnak nevezett vonal,
melynek mentén a mágneses észak, illetve a földrajzi észak pontosan
egybeesnek. Ez a mágneses iránytűk viselkedésére van hatással, tudniillik itt
nem kell kompenzálni a más tájakon megszokott deklinációs szögek
segítségével. A rengeteg eltévedés és rossz útirányválasztás ennek a
jelenségnek tudható be.

3. Az emberi tényező
Ahogyan azt az anyatermészettől megszokhattuk, a leggyengébb láncszem itt
is az ember. Vannak általános, mondhatni földhözragadt speciális
magyarázatok, amelyek biztosítási csalásról, kicsinyes bosszúról, háborús
veszteségekről vagy szabotázsról szólnak, de mivel ezek főleg csak egyedi
esetekre vonatkoznak, nem foglalkozunk velük részletesen. Nézzünk inkább
valami izgalmasabb után.

3.1. A kalózok
Gyermekkorunk olvasmány- és filmélményei óta tudjuk, hogy a karibi térség
évszázadokon át a tengeri rablók egyik kedvenc területe volt.

Ki hallott akkoriban ilyen összefüggésben még Szomáliáról, Indonéziáról meg

Afrika szarváról…?

Henry Morgantól a Vörös Kalózon át Sir Francis Drake-ig számos kollégájuk

munkaköri leírásában szerepelt a kereskedelmi hajók megtámadása, a
rakomány átpakolása, a legénység torkának átvágása, majd a tetemek vízbe
hajigálása. Nem volt ez másként az újkorban, sőt, a huszadik században sem.
Ez az alteória tehát kifejezetten a kalózokra veri a balhék többségét.
Értelemszerűen mindezek csak a hajókra vonatkoznak, az eltűnt
repülőgépekre nem.
3.2. Az USA
Egyik kedvenc bűnbakunk, az amerikai kormány a BH-ügyet sem ússza meg.
Lelkes konteósok esküsznek rá, hogy Washington évtizedek óta titkos föld
(akarom mondani: víz) alatti kutató- és kísérleti bázist üzemeltet arrafelé,
ahol – többek között – olyan experimentális fegyverek tesztelése folyik a mai
napig, amelyek távolról képesek befolyásolni a hajók és repülőgépek műszaki
berendezéseit, valamint ezek személyzetének pszichikai állapotát.
A jóindulatúbb összeesküvés-elméletesek nem is feltételezik, hogy a
jenkik szándékosan levadásznák a hajók és repülők x százalékát (elvégre a
veszteséglistán az USA az első), hanem „csak” azt mondják, hogy azoknak a
járműveknek és személyzetüknek kell eltűnniük, amelyek előtt valamilyen
okból a titkos katonai tevékenység dekonspirálódott. Magyarul: annak a
hajónak vagy repülőgépnek végleg harangoztak, melynek utasai vagy
legénysége bármit is észlelt a titokzatos kísérletekből.
Az elmúlt ötven évben a „gyanúsítottat” még jobban beazonosították:
mindenről a kanadai–amerikai kettős irányítású NORAD (North American
Aerospace Defense Command, vagyis az Észak-amerikai Űrvédelmi
Parancsnokság) tehet, amely infrahangfegyverrel (lásd 2.5. alpont) is
kísérletezik. És persze nem véletlenül települtek oda, hiszen tudják, hogy
arrafelé a különleges jelenségeknek több évszázados múltjuk van, s így nem
lesz nagyon feltűnő, ha egyiket-másikat ők fogják előidézni.

4. A természetfölötti
Na ezek az igazán izgalmas, vérpezsdítő lehetőségek, amelyeknél holmi
természettudományos korlátok nem szabnak határt a szárnyaló
kreativitásnak.
4.1. Az ufók
Szinte kézenfekvő magyarázat, amely részünkről sem igényel túlzott
szájbarágást: évszázadok (ha nem évezredek) óta földönkívüli bázis lapul a
biztonságos, több kilométeres mélységben (lásd 2.3. alpont). A támaszpontról
a kis zöld, mások szerint a nagy szürke emberkék felügyelik az emberi
civilizációt és műszaki haladást. Olyan hajóknak és repülőknek kell nyom
nélkül felszívódniuk, amelyek legénysége vagy észlelt valamit, vagy pedig
valamilyen okból simán felkeltették az idegenek érdeklődését. Esetleg
véletlenül belekerültek egy olyan örvénybe, amely kapuként szolgált a
bázishoz, márpedig ez földi gyártású járművek számára csak egyirányú
közlekedést tesz lehetővé. Itt nem lehet retúrjegyet váltani.
Puerto Rico amúgy is közkedvelt célzónája lehet a földönkívülieknek,
hiszen évek óta számos ufó-észlelést jelentenek a környékről. Biztos nagyon
szeretik Ricky Martin zenéjét.

4.2. Atlantisz
Nem földönkívüliek, hanem saját őseink vagy rokonaink maradványai és
teljes civilizációja lapulnak a víz alatt. Az egykoron elsüllyedt földrész olyan
ősi technológiát használt, amely gyökeresen eltér az általunk megszokottól:
gyakorlatilag kimeríthetetlen energiaforrásaik például elképesztő méretű (és
mindeddig azonosítatlan szerkezetű és összetételű) kristályok voltak,
amelyek a mai napig, több tízezer év múltán is sugároznak – sajnos teljesen
véletlenszerű időpontokban és irányba. Ez a sugárzás megbolondítja a
műszaki berendezéseket és az emberi agyat is – és innen már lásd 2.5. alpont,
az infrahangok hatásáról.
Persze az sem zárható ki, hogy az atlantisziak leszármazottai a mai napig
ott élnek a víz alatt, s a sugárzás rendszere nem is annyira sztochasztikus,
hanem ők irányítják, mert – és innen lásd az ufós forgatókönyv a 4.1.-nél.

4.3. Időörvény
A BH legérdekesebb tulajdonsága, hogy – bizonyos természeti feltételek
megléte esetén – időkapu nyílik a területén, amely egy általunk nem ismert
logika szerint hol a múltba, hol a jövőbe, hol egy párhuzamos jelenbe repíti
az abba bekerülő hajót, repülőgépet, esetleg csak ezek személyzetét. Vagy
sima féregjárat, amely rövidebb utat biztosít az Univerzum két, egymástól
nagyon távoli pontja között.
Ide illik Carolyn Helen Cascio esete, amelyet – mintegy bizonyítékként
ehhez az elmélethez – röviden ismertetek:
Carolyn egy bevállalós déli leányzó volt (ahogyan azt a Deep South
rajongói tudják, Mississippiben soha nem születtek puhányok), aki 1964
júniusában beült saját tulajdonú, 172-es Cessnájába, s a több mint 100 repült
órát igazoló pilótaigazolványával a zsebében, továbbá egy utassal a
fedélzeten elhatározta, hogy a Bahama-szigetekről átrepül a körülbelül 700
kilométernyi távolságra fekvő Turks- és Caicos-szigetekre. Ragyogó,
szélcsendes, tiszta idő volt végig, az egész térség fölött.
A célállomáson a reptér több alkalmazottja is tisztán látta, amint az előírt
időpontban a Cessna megjelenik az égen, majd – ahelyett, hogy leszállna a
teljesen üres kifutóra – úgy 400 méteres magasságban körözni kezd.
Megkísérelték felvenni vele a rádiókapcsolatot, sikertelenül, noha a
háttérzajból arra következtettek, hogy a mikrofonja bekapcsolt állapotban
van. Pár perc elteltével a következő beszélgetés fültanúi lehettek:

Carolyn: Na ezt végképp nem értem. Lehet, hogy eltévedtem volna? Ez a

Grand Turk sziget kéne legyen, de itt lent semmi nincs: se reptér, se házak, se
semmi…
Utas: Hm, tényleg…
 Carolyn: Pedig a térkép szerint jó helyen vagyunk, és a sziget körvonalai
is pont így néznek ki, mint ez itt alattunk… de ez a sziget itt lent… ez
teljességgel lakatlan… Odanézz: se épületek, se utak, pedig ez pontosan olyan,
mint a Grand Turk sziget… Semmit sem értek…

Az irányítótorony (ahonnan tökéletesen látták a lassan köröző, nyolc méter

hosszú és tíz méter fesztávolságú gépet) folyamatosan próbált rádiózni, még
jelzőpisztollyal is lőttek vagy négyet, hogy felhívják a gép figyelmét magukra,
minden eredmény nélkül. Úgy tíz perc elteltével még annyit hallottak, hogy
Carolyn kétségbeesetten ezt kérdezi, feltehetően az utasától, vagy inkább
saját magától: „Hát ebből tényleg nincs kiút…?”, majd megfordul és a tenger
felé veszi az irányt.
Utólag kiderült, hogy a kiindulási reptérrel még ezután is kommunikált.
Elmondta, hogy elérkezett arra a helyre, ahol a Grand Turks-i reptérnek
kellett volna lennie, de odalent csak buja növényzetet látott, emberi létnek
még a nyomát sem, ezért visszaindult Nassauba. Tájékoztatása szerint
üzemanyaga elég lett volna a visszaútra is, de ennek ellenére további negyed
óra múlva megszakadt vele a kapcsolat és soha senki nem látta többé sem őt,
sem utasát, sem a gépet, pedig az időjárás továbbra is ideális repülési
feltételeket biztosított.
A Grand Turks körülbelül háromszáz éve lakott. A reptér és környékének
infrastruktúrája, többek között az 1800 méteres, aszfaltozott kifutópálya
pedig több ezer méter magasból is világosan látható. Arról nem is beszélve,
hogy a létesítmény alig két kilométerre van az ötszáz hektáron elterülő
Cockburn Towntól, a szigetek fővárosától.
Ezek voltak hát a szerintem legfontosabb konteók a Bermuda-
háromszöggel kapcsolatban. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy sem a
Moszadra, sem a szabadkőművesekre nem találtam terhelő adatot, de
ígérem, legközelebb alaposabb leszek. Zárásként pedig szabadjon felhívnom a
figyelmeteket arra, hogy bolygónkon a BH-n kívül is vannak olyan területek,
amelyek titokzatos események tekintetében felveszik a versenyt a karibi
régióval. Valamikor ezekről is készítek majd egy összefoglalót (→Konteó2).
Mary Celeste
A világtengeren történő hajózás mindig is nagyszerű táptalaja volt a
konteóknak, főként a vitorlás korszakban: a végtelen vízfelület közepén egy
törékeny és védtelen hajó a magány és a kiszolgáltatottság szimbóluma. Az
óceánon bármi megtörténhet, s a legközelebbi szemtanú vagy segítő kéz
talán több száz mérföldnyire található. A konteósok egyik kedvence, a
hajóskonteók egyik legismertebbje, a kísértethajók archetípusa, a Mary
Celeste történetét olvashatjátok.

1. A hajó
Mai írásunk névadója és főszereplője egy 32 méter hosszú, kábé 280 tonna
vízkiszorítású, kétárbocos brigantin vagy brigg (egész pontosan félbrigg, de a
történet szempontjából ennek a finomságnak nincs jelentősége, úgyhogy
nem is rugózunk rajta tovább). A Mary Celeste-et Kanada Új-Skócia nevű
szigetén építették 1860-ban, és eredetileg az Amazon nevet kapta. Hat évig
szorgalmasan járta az északi Atlanti-óceánt, míg egy kisebb hajótörés véget
nem vetett pályafutása első fejezetének. Bizonyos baljós előjelek már ekkor
mutatkoznak: az első hat évben két kapitánya is életét veszti fedélzeti
balesetben. A harmadikat a tulajdonosok fegyelmi vétség miatt kirúgják,
emiatt inni kezd, majd pár hónap elteltével öngyilkos lesz.
1867-ben a hajót helyrehozzák, kicsit korszerűsítik, majd (a tengeri
szerencsétlenségek után akkoriban szinte kötelező névváltoztatást követően)
egy amerikaiakból álló üzleti vállalkozás vásárolja meg, immáron Mary
Celeste néven. A jenkik tovább csinosítgatják, s 1872 nyarán tisztes haszonnal
adják tovább egy másik amerikai cégnek, akik Európa és az USA közötti
kereskedelmi hajójáratokat üzemeltetnek. Hamarosan egy harmadik körös
módosításra is sor kerül: az addig egyfedélzetes hajóból kétfedélzetes lesz, s
kialakítanak rajta néhány, utasok elszállásolására is alkalmas, mérsékelten
komfortos kajütöt. A hajó kapitányává a négyfős tulajdonosi csoport második
legnagyobb befektetőjét, Benjamin Spooner Briggset nevezik ki, aki a
részvények egyharmadával rendelkezett.
A MC (rövidítve így fogom írni a továbbiakban) minden szempontból
kiváló állapotba kerül: Briggsék több mint tízezer dolláros költséggel (nagyon
nagy pénz volt ez akkoriban; a hajó összértéke 15 ezer dollár körül mozgott!)
újrapalánkozzák, vadiúj vitorlákat húznak fel, első osztályú kötélzetet
szereznek be, s még arra is gondot fordítanak, hogy a legénység szálláshelyén
kényelmesebb fekhelyeket alakítsanak ki.

2. Az utolsó út
Az újjászületett, kivikszolt, csillogó-villlogó MC 1872 októberének második
felében hajózik be a New York-i kikötőbe, ahol az élelmes brókerüknek
köszönhetően nagyon gyorsan sikerül is egy oda-vissza fuvart szerezniük:
New Yorkból az olaszországi Genovába 1700 hordó, vagyis kábé 200 ezer liter
tiszta szeszt fognak szállítani, s a visszaúton pedig nagyjából ugyanennyi,
amerikai piacra szánt itáliai bort és olívaolajat. November negyedikén
délelőtt Briggs kapitány aláírja a szerződést, majd a szabályzatnak
megfelelően leadja a legénység névsorát a tengerhajózási felügyelőségen.
Körültekintő ember lévén még aznap délután megköti a biztosításokat, külön
a rakományra, s külön a hajóra. Információim szerint baleset- vagy
életbiztosítást sem ő, sem a legénység többi tagja nem kötött, noha maga a
konstrukció már létezett, s számos hajós élt is ezzel a lehetőséggel.
November ötödikén reggel elhagyják a 44-es mólót, kihajóznak a
kikötőből, de alig három mérföld megtétele után olyan totális szélcsend áll
be, hogy kénytelenek lehorgonyozni. A kedvező széljárásra 52 órán keresztül
kell várni, mígnem hetedikén délben az addig petyhüdt vitorlák életre
kelnek, s a MC kifut a nyílt vízre, végre elindulva egyenesen kelet, azaz
Európa felé.

3. A legénység
Mielőtt a további fejleményekre rátérnénk, a legénységre is szánunk egy
teljes alfejezetet, mert a hajó tragédiájával kapcsolatos későbbi találgatások
egyike-másika az ő személyükkel függ össze.

3.1. Benjamin Briggs

Legelőször lássuk tehát, ki is volt a fedélzeti góré, a katasztrófa idején alig 37
éves Benjamin Spooner Briggs kapitány.
A massachusettsi Briggs család tipikus tengerészdinasztia volt, férfitagjai
generációkra visszatekintve a tengeren szolgáltak. Benjamin öt testvére
közül négyen ugyancsak tengerészkapitányok lettek, apjuk (ifj. Nathan
Briggs) és nagyapjuk (id. Nathan Briggs) példáját követve.
Azt, hogy a tengerészélet nem összeegyeztethetetlen a spirituális
életmóddal, a meggyőződésesen antialkoholista Benjamin Briggs példáján
keresztül lehet igazán érzékeltetni: mélyen hívő emberként szigorúan
tartotta magát a bibliai tanításokhoz, naponta felolvasott belőle feleségének,
Sarah Cobbnak (aki máskülönben unokahúga is volt), és gyakran énekelték
együtt a zsoltárokat. Széles látókörű, a világ dolgai iránt élénken érdeklődő,
rengeteget utazó, sokat tapasztalt emberként Gibraltáron is megfordul, ahol
már 1863-ban, a nászútján csatlakozik az egyik angol szabadkőműves-
páholyhoz.
3.2. Albert G. Richardson
A 28 éves amerikai elsőtiszt a kapitány régi barátja és tengerésztársa volt.
Jelleméről csak annyit, hogy ha Briggs többedszer is őt választotta
helyetteséül, nem lehetett egy Hasfelmetsző Jack-típus.

3.3. Andrew Gilling

A 26 éves, dán származású New York-i tengerésznek ez volt az első komoly
megbízása: másodtisztként alkalmazták a MC-en. Ennek ellenére
tapasztalatlannak nem mondhatnánk, hiszen 17 éves kora óta gyakorlatilag
hajón élt: hajósinasként, később matrózként, majd fedélzetmesterként
szolgált a tengereken. Kiegyensúlyozott, korrekt karrierív.

3.4. A személyzet
Az amerikai, 24 éves Edward Head volt a hajószakács és pincér. A matrózok
négyen voltak (Gottlieb Goodschaad, Adrian Martens, valamint a Lorensen
fivérek: Boz és Volker), s valamennyien a Németországhoz tartozó, amúgy
frízek és dánok által lakott északi-tengeri Foehr-szigetről érkeztek. Mind a
négyen profi tengerészek voltak, akiket Briggs tucatnyi jelentkező közül
személyesen válogatott ki az útra. A legidősebb 34, a legfiatalabb 23 éves volt,
mindannyian kiváló erőben. Valamennyien jól beszéltek angolul, noha a
matrózok egymás közt a saját (dán–német–holland keveréknek tűnő)
tájnyelvüket használták.

4. Az utasok
Briggs kapitányt erre az útjára elkísérte 31 éves felesége (Sarah) és kétéves
kislányuk (Sophia) is. Ez önmagában nem volt szokatlan, hiszen Mrs. Briggs
sokszor volt utas férje kereskedelmi útjai során. Ráadásul most mégiscsak
Európába, méghozzá Olaszországba indultak, s Sarah világéletében
szerelmese volt Itáliának. Hétéves fiukat odahaza hagyták a nagyszülőkkel és
családi barátokkal, mert nem akarták, hogy az elsős Arthur több hetet
hiányozzon az iskolából.

5. A távirat
1872. december 14-én a MC tulajdonosai szűkszavú, de annál szívszorítóbb
tartalmú táviratot kapnak Gibraltárról, David Reed Morehouse-tól, a kanadai
zászló alatt hajózó Dei Gratia szállítóhajó kapitányától, nem mellesleg Briggs
kapitány régi jó barátjától:

„December negyedikén megtaláltuk a Mary Celeste-et a nyílt tengeren. A hajó

teljesen elhagyatott, de sértetlen, úszóképes. Az Admiralitás hivatalból
megteszi a szükséges intézkedéseket.”

6. A felbukkanás
A későbbi hivatalos nyomozás jegyzőkönyvei viszonylag pontosan rögzítik,
hogy a Dei Gratia (amely megközelítően ugyanazon az útvonalon haladt New
York és Gibraltár között, mint amelyik a MC tervei között szerepelt, csak
hétnapnyi lemaradással) milyen körülmények között bukkant a mintegy 140
éve kísértethajóként aposztrofált briggre. Minden apró részletet itt nincs
mód reprodukálni, hiszen a jegyzőkönyvek és a nyomozati iratok több mint
száz oldalt tesznek ki, így csak az érdekesebb momentumokat emeljük ki.
Lássuk az első benyomásokat:
1872. december negyedikén, körülbelül ebédidő tájékán a Dei Gratia
ügyeletes matróza egy, tőlük körülbelül 4-5 kilométerre látható, szabadon
sodródó vitorlást vett észre a távcsövével. A fedélzeti naplóba
lelkiismeretesen rögzítik, hogy a hajó pozíciója a következő: északi szélesség
38° 20’, nyugati hosszúság 17° 15’. A legközelebbi komolyabb szárazföld
(Portugália) körülbelül 650 km-re keletre terült el, Madeira meg nagyjából
ugyanekkora távolságra, csak délre. Az akkor még ismeretlen hajó
vitorlázata nagyrészt sértetlennek tűnt, noha az elővitorla szemmel
láthatóan le volt szakadva, a többi nagyvitorla viszont szabályosan be volt
vonva. A hajótest mindkét oldalán, a hajó teljes hosszában egy-egy (fél-egy
centi mély, frissnek tűnő) vágást találtak, a vízvonal fölött nagyjából
kétlábnyi magasságban, vagyis úgy hatvan centire a vízfelszíntől.

7. A fedélzeten
A Dei Gratia közelebb manőverezik a másik hajóhoz, a legénység átkiabál,
elsütnek pár puskát is, de semmi életjelet nem tapasztalnak. Morehouse
kapitány csónakba ülteti első- és másodtisztjét, akik – egy matróz
társaságában – áteveznek a MC-hez (melynek nevét ilyen távolságból már le
tudják olvasni a hajó oldaláról), majd fel is másznak annak fedélzetére. A MC
teljesen elhagyatottnak tűnik: sem élőlényt, sem holttestet, sem küzdelemre
vagy más, erőszakos momentumra utaló nyomot nem találnak. A kapitányi
hídról hiányzott a szextáns, a hajónapló, továbbá a kronométer is, a hajó
központi iránytűje a földön hevert, üvegborítása eltörve, a mágnesnyíl
megsérülve. A kormánykerék rögzítetlenül mozgott, sérülés nem látszott
rajta. A tizenkét személy befogadására alkalmas mentőcsónak nem volt a
fedélzeten, viszont a csónakdaru, amivel vízre bocsáthatták volna, le volt
kötözve az egyik vitorlarúdhoz, vagyis ezt nem használták, a fedélzeti korlát
azonban pár méteres szakaszon ki volt emelve a helyéből.
A hajóorrban, a fából készült mellvéden frissnek tűnő vágásnyomokat
találtak, mintha valaki egy hosszú pengéjű késsel vagy karddal csapkodta
volna, alátámasztási felületként (kvázi vágódeszkaként) használva a fa
mellvédet. A fedélzeten, az egyik kajüt ágya alatt megtalálták Briggs kapitány
egyik katonai relikviáját, egy berozsdásodott pengéjű, az amerikai
polgárháborúból származó lovassági kard formájában. A rozsda állapotából
arra lehetett következtetni, hogy a kapitány valószínűleg 10-12 napig nem
tisztította kedvencét, amely a sós-párás tengeri levegőn nem bírta a
gyűrődést és csendesen elkezdett oxidálódni.
A kabinszinten minden rendben lévőnek látszott, eltekintve attól, hogy a
berendezés elég nedvesnek tűnt. A világítóablak kivételével minden más
nyílászáró csukott állapotban volt, lefüggönyözve és részben bedeszkázva. Az
ágyak bevetetlenek voltak, mintha az abban fekvő embereknek gyorsan
kellett volna távozniuk. A hajóműhelyben semmi különöset nem láttak, a
kapitány kabinjában a ruhák nyirkosak, az ágynemű nedves volt. A családi
szalon falán lévő óra mutatói hiányoztak, a tálalószekrényben az
evőeszközök viszont katonás rendben sorakoztak. A kamrákban és a konyhán
bőven volt szárított hús, liszt, savanyított káposzta, aszalt gyümölcsök,
krumpli és rengeteg kétszersült. Az első tiszt bezárt ajtajú kabinjában egy
navigációs palatáblán az utolsó bejegyzés november 25-ét mutatta, s azt,
hogy aznap reggel nyolckor a MC rendben, menetrend szerint délről elhaladt
az Azori-szigetek mellett. A kapitányi hídról hiányzó hajónapló itt volt az
asztalon, mellette részletes térkép, rajta november 24-ig precízen bejelölve
az addigi útvonal.

Ennek a részletnek azért van különös jelentősége, mert ha elfogadjuk, hogy

november 25-én volt utoljára ember a MC-en, akkor a vitorlás emberi
beavatkozás nélkül, szabadon forgó kormánykerékkel nyolc napon keresztül
tartotta az eredeti irányt, s ezalatt közel 700 kilométert tett meg.

A legénységi szállás felé vezető folyosón arasznyi víz állt. A matrózok

négyágyas kabinjában minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott: ruháik
és személyes tárgyaik (csizmáik, késeik, pipáik, kártyacsomagjaik) a
polcokon, illetve a hajóládákban hevertek. A jelek arra utaltak, hogy
mindenki sietve, de korántsem pánikszerűen távozott. Mrs. Briggs
szobájában a polcon egy gyűszű, több fiola varrógépolaj és egy spulni cérna is
látható volt, mindenféle rögzítés nélkül.
A raktérben ugyancsak találtak körülbelül 80 centinyi vizet, de
korántsem annyit, ami komoly aggodalomra adhatott volna okot. A Dei
Gratia elsőtisztjének becslése szerint a MC szivattyúi minden különösebb
megerőltetés nélkül egy-másfél óra alatt el tudták volna távolítani ezt a
raktérből, ahol máskülönben az 1700 hordó alkohol a legnagyobb rendben
volt fellelhető. Később megállapították, hogy kilenc közülük üres, de hogy
mikor és milyen módon tűnt el belőlük a folyadék, nem lehetett
egyértelműen kideríteni, úgyhogy ezt felfoghatjuk úgy is, mint rejtélyt a
rejtélyben. Ugyancsak szakemberek szerint annyi víz, amennyit a
rakodótérben találtak, körülbelül egy hét – tíz nap alatt szivárog be egy
faácsolatú hajóba, de csak akkor, ha közben egyáltalán nem szivattyúznak.

Egy alverzió szerint a későbbi, már Gibraltáron lebonyolított, igen részletes

átvizsgálás során egy hordóval többet találtak, mint amennyit berakodtak
New Yorkban.

A hajón összességében legalább háromhavi tartós élelmiszer és ivóvíz volt,

minden teljesen fogyasztható állapotban. Tűznek semmi nyomát nem
találták, a Dei Gratiáról átevezett egyik matróz később azt nyilatkozta, hogy
Briggs kapitány asztalon hagyott zsebórája még ketyegett, amikor
rábukkantak. Ugyancsak ő mesélte utólag, hogy a konyhán egy teljes
lábasnyi, még langyos pörköltet is találtak.

Számos további, többé-kevésbé hátborzongató, de meg nem erősített

részletről is szóltak a hírek: Briggs kapitány lágytojásáról, amelynek már
 levágták a tetejét és még gőzölgött; Sarah asszony harmóniumáról, amelynek
hangjait a Dei Gratia-legénység még hallotta a fedélzetre lépés előtt, de mire
odaértek, már nem volt ott senki; vércseppekről, amelyek a főárbocon felfelé
vezettek és a felénél hirtelen abbamaradtak; egy alvó macskáról, amelyre a
hídon bukkantak, s amely 30 perc múlva már nem volt ott és később sem
találták meg satöbbi…

8. Gibraltáron
Rövid hezitálás és heveny szakállvakargatás után Morehouse kapitány végül
úgy dönt, hogy négy emberét átviteti a MC-re, és (mivel a hajó teljesen
üzemképes volt) azok benavigálják a körülbelül ezer kilométerre fekvő
Gibraltárra, közelről követve az ugyancsak oda tartó Dei Gratiát. A két hajó
végül pár órás eltéréssel, december 13-án reggel éri el a brit kikötőt. Ott
aztán egy hosszadalmas bírósági és biztosítási procedúra vár mindenkire, aki
akár csak érintőlegesen is kapcsolatba került a MC-tel – de ez már nem a mi
témánk.

Az mindenesetre már anno szemet szúrt, hogy az amerikai

külügyminisztérium szemmel láthatóan belezavarodott a dologba: amikor
újságírók először, 1873 tavaszán felkapják a sztorit és kérdéseikkel
megtalálják a State Department vezetőit, a washingtoniak lányos zavarukban
még nyilvánvaló dolgokat is letagadnak. Szerintük például a MC kapitányát
nem Briggsnek, hanem Hutchinsonnak, az elsőtisztet meg nem
Richardsonnak, hanem Bilsonnak hívták. Szerintük a hajó nem is Genovába,
hanem Nápolyba indult és így tovább. Aztán pár nap elteltével semmisnek
nyilvánították ezeket a kijelentéseiket, adminisztratív tévedésre (?)
hivatkozva. Hogy a félrebeszélésnek mi volt az igazi oka, azóta sem lehet
tudni.
A gibraltári amerikai konzul mindenesetre nagyon odatette magát:
 minden meghallgatáson ott volt, minden dokumentumról másolatot kért, s
naponta küldött diplomáciai jelentéseket Washingtonba az ügy
fejleményeiről.

9. Utóélet
A konteók számbavétele előtt még emlékezzünk meg Sir Arthur Conan Doyle-
ról, aki mindenkinél többet tett a Mary Celeste esetének népszerűsítéséért.
1883-ban név nélkül megjelentet ugyanis egy novellát, melynek alaptémája a
kísértethajó (az ő verziójában franciásan: Marie Céleste) története. A
huszadik század első három évtizedében pedig nem volt olyan, magára
valamit is adó amerikai és európai folyóirat, amelyik ne közölt volna
„abszolút megbízható forrásból” származó tuti megfejtést, rejtélyes szem- és
fültanúk élménybeszámolóját, vallomásokat, palackpostával továbbított
levélkivonatokat, homokfövenyen megtalált csontvázakkal kapcsolatos
találgatásokat satöbbit… A száz évvel ezelőtti bulvárzsurnaliszták és késői
követőik minden bőrt hússzor lehúztak a sztoriról, sőt: kicsontozták és
alaposan fel is szeletelték azt, az igényes olvasók legnagyobb örömére. A
történetből születtek filmek (itt és most csak a régi kedvencünk és hazánkfia,
Lugosi Béla nevével fémjelzettet említjük 1935-ből), regények, novellák,
tanulmányok, újságcikkek, videojátékok, rádiós drámák, s ezekből tán még
kisdoktorikat is írtak szemfüles közéleti szereplők.
A MC 1885-ben fejezte be végleg földi, azaz vízi pályafutását, amikor az
éppen aktuális tulajdonosa – biztosítási csalás szándékával – zátonyra
futtatta, valahol Haiti partjai mellett.

10. A konteók
Lássuk akkor, milyen izgalmas magyarázatokkal szolgáltak az emberek az
elmúlt 140 évben a MC-ügyről. Csak a főbb vonulatokat említjük, mert
minden alkonteó részletes kifejtése azt jelentené, hogy meg sem állunk
húszezer szóig. Így is látni fogjátok, hogy a verziók száma meghaladja talán
minden eddigi konteócikk lehetséges magyarázatainak számát.

10.1. Víz alatti földrengés

Ezt a verziót egy tapasztalt tengerészkapitány, bizonyos David Williams
dolgozta ki a nyolcvanas években, állítása szerint harminc év (!) megfeszített
kutatásainak eredményeként. Szerinte egy nyílttengeri földrengés által
keltett hirtelen hullámhegy megdobta a hajót, minek következtében a
szállítmány több hordójából elkezdett ömleni az alkohol, átitatva a kötélzet
egy részét. Ezzel párhuzamosan a konyhai tűzhely parazsa is kieshetett és az
alkoholgőz talán be is lobbant. A legénység pánikba esett, s a
mentőcsónakkal gyorsan távoztak is a helyszínről, a hajót magára hagyva.
Ezzel a magyarázattal az lehet az apró, de nem elhanyagolható probléma,
hogy akkoriban a környéken, például a nem is olyan távoli Azori-szigeteken,
vagy a meglehetősen forgalmas útvonalon szép számmal közlekedő hajók
egyikén sem észleltek semmiféle földrengést, vagy az ilyen jelenséget
minden alkalommal követő szökőárt. Legalábbis írásos dokumentum nem
maradt fenn róla.

10.2. Kalózok
Több forrás eljátszott a gondolattal, hogy nem zárható ki tengeri rablók
rajtaütése sem. A kalózok lemészárolták a legénységet és a Briggs családot,
esetleg elvitték őket rabszolgának. Igaz ugyan, hogy Afrika északnyugati
partjai közelében a XIX. század végére már meglehetősen pacifikált
(legalábbis kalózmentes) volt a helyzet, főként a Royal Navynek és a spanyol
haditengerészetnek köszönhetően, de hát napjainkban is látjuk, hogy a
kalózkodás olyan, mint a minőségi farmernadrág: soha nem megy ki a
divatból.

10.3. Zendülés
A négy északnémet (déldán, nyugatfríz, mittudomén…) matróz valami miatt
felkapta a vizet, esetleg csapra ütöttek egy alkoholos hordót és a tettek
mezejére léptek. Gyorsan leszámoltak a Briggs családdal, valamint a két
tiszttel és a szakáccsal, majd a bódultság és/vagy a düh elmúltával
ráébredtek arra, hogy tettükért Gibraltáron bizony gyorsított eljárás és
nyolcvan centi szappanozott kötél jár. Pár apróságot bepakoltak a
mentőcsónakba, a holttesteket bedobálták a tengerbe, a fedélzetről
eltüntettek minden olyan nyomot, amely erőszakos cselekményekre
utalhatna, majd tengerre szálltak abban a reményben, hogy elérik az Azori-
szigeteket. Hogy ez sikerült-e nekik (pár alkonteó biztos benne), vagy a
tengerbe vesztek, az számunkra most másodlagos.

10.4. A robbanásveszély
Közel száz évvel a történtek után, 1967-ben egy brit biztosítási szakértő,
bizonyos William Crocker dolgozta ki ezt az elméletet. Nem kell
vegyészszakértőnek lennünk ahhoz, hogy tudjunk az alkoholgőz és a levegő
keverékének robbanásveszélyes tulajdonságairól. Ezen verzió szerint a
raktérben pár hordóból elkezdett párologni a 90 százalékos alkohol. A MC
pont egy viharzónán keresztül haladt, ezért valamennyi nyílászáró (beleértve
a szellőzőablakokat is) zárt állapotban volt, esetenként be is deszkázták őket.
Briggs kapitány tisztában volt azzal, hogy ha a raktárszint légterében az
alkoholgőz telítettsége eléri a négy százalékot, az egész hajó egy potenciális
bombává válik, ami bármelyik pillanatban a levegőbe repülhet. Úgy döntött
hát, hogy kinyitja az egyik szellőzőnyílást, majd a teljes legénységet és
családját a hajóhoz kötött mentőcsónakba parancsolja, s ott fogják kivárni a
kiszellőzést – vagy a robbanást.
A mentőcsónakot a hajóhoz rögzítő kötél valami miatt leoldódott, s
mindenki a vízbe veszett. A MC közben kiszellőzött, és tessék, a rejtély
megoldva.
Alkonteó: az is lehet, hogy egy kisebb robbanás is bekövetkezett, ami a
kapitányt csak megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy menekülniük
kell. Az alkohol–levegő elegy színtelen lánggal lobban be és ég el
tizedmásodpercek alatt, koromnyomokat ezért nem találtak a helyszínen. Ez
a verzió megmagyarázza azokat a friss repedéseket is, amelyeket a nyomozás
során fedeztek fel a raktár belső falán.

10.5. Gyilkosság – csoportos öngyilkosság

Valamilyen közelebbről meg nem határozott okból kifolyólag (a kiszabaduló
alkoholgőzök, netán egy nem megfelelően tartósított élelmiszer mérgező
hatása, esetleg a tengerből kifogott, ugyancsak mérgező hal elfogyasztása
stb.) a legénység egy vagy több tagja ámokfutásba kezdett. A mélyen hívő, az
alkoholhoz egyáltalán nem szokott Briggs például nettó vallási tébolyulttá
változott, aki mindenkit kiirtott, majd öngyilkos lett. De az is lehet, hogy a
matrózok kezdtek eszement gyilkolászásba.
Alkonteó: az (ön)gyilkosságok másik magyarázata egy hirtelen kitört
járvány, amely nemcsak a testet, hanem az ítélőképességet is befolyásolhatta.
Megszűnt a „Ne ölj!” gátlás és elkezdődött az önpusztítás és a mészárlás.

10.6. Vízi szörnyek

Igaz ugyan, hogy az Azori-szigetek környéke már nem tartozik a Bermuda-
háromszöghöz, de egyesek szerint elképzelhető, hogy az ottani vízi szörnyek
egyike, mondjuk a borzongató tengeri történetek visszatérő, rokonszenves
szereplője, az óriási polip vadászta le egyenként az utasokat a hajó
fedélzetéről.

10.7. Ufók, alienek

A földönkívüliek pont a környéken jártak, s a MC tíz utasában
emberkísérleteik legújabb, ideális szereplőit vélték felfedezni. Vonósugárral
komótosan, egyenként leemelték őket a fedélzetről, majd űrhajójukkal
diszkréten távoztak.

10.8. Atlantisz
A Brit Asztrológiai Társaság sem maradhatott ki a találgatási buliból: 1926-
ban az egyik havi értesítőjükben (British Journal of Astrology) egy Adam
Bushey nevű szakember kifejtette azon véleményét, melynek értelmében a
MC fedélzetén tartózkodó emberek abban a pillanatban dematerializálódtak,
amikor a hajó az egykori, most már elsüllyedt Atlantisz fővárosa felett haladt
át. Az ottani kisugárzás, esetleg valami időörvény vagy dimenzióközi átjáró
tüntette el a védtelen utasokat.

10.9. Biztosítási csalás kísérlete

Briggs kapitány távolról sem volt olyan erkölcsös arc, mint amilyennek a
hozzátartozók és az utókor megpróbálta őt beállítani. Minden parancsnoki
tekintélyét latba vetve meggyőzte a MC legénységét, hogy
hajószerencsétlenséget mímeljenek, majd a 35 ezer dollár értékű rakományt
saját zsebre értékesítsék. Az általa kidolgozott forgatókönyv szerint a Briggs
család az elsőtiszttel és két matrózzal a mentőcsónakban elmenekül az
úgymond süllyedő hajóról, a többiek pedig az elemekkel folytatott hősies
harcban életüket vesztik. A kivitelezés azonban csődöt mondott, a
mentőcsónak még látótávolságon belül elsüllyedt, a hajón maradók
megpróbálták kimenteni a fuldoklókat, de ők is vízbe vesztek.
Alkonteó: Morehouse és Briggs (emlékezzünk csak: ők már régóta
ismerték egymást és jó cimborák voltak!) már előre megállapodtak a
„mentés” valamennyi részletében, s abban is, hogy a biztosítótársaságot
átverik: az eredeti tervek szerint a MC rakományát a Dei Gratiának kellett
volna átvennie, majd a MC-et el kellett volna süllyeszteniük, annak teljes
legénységét és utasait pedig nekik kellett volna átvenniük. Aztán közbejött
valami, például a következő verzió.

10.10. A Dei Gratia legénysége

Az eredetileg mentési szándékkal érkezett Morehouse-legénység még
legalább egy túlélőt talált a MC-en, aki a szerencsétlenség teljesen logikus
magyarázatával is szolgált, bármi is legyen az. Ők azonban tudták, hogy a
tenger szabályai szerinti jutalom (a rakomány és a hajó értékének 20-25%-a)
csont nélkül csak abban az esetben jár, ha zavaró tényező nem kavar be a
történetükbe. Úgy döntöttek tehát, hogy a túlélő(k)nek menniük kell. A
tengerbe dobták tehát a szemtanú(ka)t, s a helyszínt szándékosan úgy
módosították, hogy a lehető leghomályosabb és legkétértelműbb legyen.

10.11. Az úszóverseny
Sportrajongóknak és Balaton-átúszóknak ajánlom a következő konteót:
A MC legénysége úszóversenyt rendezett, hogy egy kicsit feldobják a
hajózás szürke hétköznapjait. Páran beneveztek, a többieknek pedig egy
emelvényt ácsoltak a hajótestre, hogy onnan kényelmesen lehessen szurkolni
a versenyzőknek. Egy hirtelen jött szélroham azonban akkora hullámverést
okozott, ami a már vízben lévőket messze elsodorta a hajótól, ráadásul a
hamarjában összetákolt emelvény is leszakadt, s a rajta tartózkodók is
belezuhantak az óceánba.

10.12. Az üstökös
1872. november 27-én a Föld keresztezte a világűrben már korábban
darabokra szakadt Biela-üstökös pályáját. Az esemény következtében az
Atlanti-óceán légterében elképesztő intenzitású meteoresőnek lehettek
szemtanúi az arra hajózók, feltehetően az üstökös maradványai léptek be a
légkörbe. Feljegyzések szerint óránként két-háromezer meteor is feltűnt az
égen. Briggs kapitány olvasott, tájékozott ember volt, s tisztában volt azzal,
hogy ha akár csak egyetlen izzó kőzetdarab is eltalálja az alkoholt szállító
hajót, ott kő kövön (deszka deszkán) nem marad. Csónakba parancsolta tehát
családját és a teljes legénységet, s a MC-et hátrahagyva távoztak a vitorlás
veszélyes közelségéből. A sors azonban úgy rendelte, hogy egy meteorit nem
a hajót, hanem a mentőcsónakot találta el, s nyom nélkül mindannyian
odavesztek.
Folytathatnánk, de úgy érzem, a cikkben felvázolt, kereken tucatnyi
konteón keresztül a leglényegesebb kapaszkodók már így is az olvasók
rendelkezésére állnak ahhoz, hogy mindenki eldönthesse, melyik az a verzió,
amely a legközelebb áll hozzá. Természetesen kombinálni is lehet őket, s új
elméletek is születhetnek, ha elég pihentek vagytok ezek kidolgozásához.
Roswell és az M-12
Ez a konteónk két méretes legyet is üt egy csapásra. Egyrészt összefoglaljuk a
roswelli incidens néven közismert esemény legfontosabb tudnivalóit,
másrészt pedig mesélünk egy kicsit a földkerekség talán legelitebb,
legszűkebb körű és legbefolyásosabb csoportjáról, akik mellett a pár oldallal
hátrább általunk is megénekelt Bilderberg-csoport szószátyár, tehetetlen és
álmodozó nyugdíjasklubnak tűnik. És ezzel a hasonlattal nem a
nyugdíjasokat akarjuk megbántani!
Ahogyan azt látni fogjuk, a két sztori szervesen összefügg. A széles
közvélemény leginkább a történet első részét ismeri, ezért mi persze a
másodikra fogunk összpontosítani, noha bizonyos részletek felelevenítése a
lezuhanós fejezetből elengedhetetlen.

1. A nyitás
Az egész valamikor 1947 júniusának közepén kezdődik, amikor az Új-Mexikó
államban (USA) található Roswell melletti földjén egy helyi farmer, bizonyos
William Brazel furcsa, mesterségesnek tűnő anyagból készült maradványokra
lel. Ezek a cuccok első látásra egy repülőgép roncsainak látszanak:
fémdarabok, gumiszerű anyagból készült tömítőgyűrűféleségek, alufólia-
jellegű borítás, de például egyetlen centi drót, huzal vagy egyéb hasonló
tárgy sem. Brazel eleinte nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a cuccoknak,
de amikor később a kocsmában arról hall, hogy a helybeliek furcsa,
szokatlanul viselkedő repülő tárgyakat láttak a környéken, felmerül benne,
hogy azok és az általa fellelt darabkák talán összetartoznak. Megbeszéli pár
cimborával a teendőket, s igaz amerikai hazafiként arra a következtetésre
jut, hogy be kéne avatni a hatóságokat is a történtekbe.
Miután a törvénytisztelő polgárok értesítik a Chaves megyei seriffet
(George Wilcoxot), az rögtön felhívja az illetékesnek vélt katonai
hatóságokat, lévén a környékbeliek előtt nyílt titok, hogy a közelben
állomásozik az amerikai hadsereg légierejének egyik csúcsalakulata, az 509.
Bombázó Ezred (amelyhez mellesleg a Hirosimát és Nagaszakit elpusztító
atombombák szállítógépei is tartoztak). A helyszínre rövid időn belül
megérkezik egy különleges csapat, lezárják a környéket, és a mintegy másfél
hektáros terület szó szerinti felporszívózását követően a maradványokat
elszállítják – ha minden igaz, a Nevada államban található, azóta Area 51-nek
nevezett, szigorúan titkos katonai támaszpontra.
A sajtó (első körben a helyi Roswell Daily Record) csak két és fél hét
múlva kap szagot, s katonai forrásokra hivatkozva a július nyolcadiki
számában öles betűkkel repíti (még nem) világgá a hírt: a Légierő egy
szerencsétlenül járt „repülő korongot” (flying disc) zsákmányolt a roswelli
körzetben! A megdöbbentő információt első körben az egyenruhások
szóvivője, Jesse Marcel őrnagy, megerősíti, majd (még ugyanaznap délután) a
vezérkar vadul meg is cáfolja, egy meteorológiai légballon lezuhanását
kommunikálva a nagyérdeműnek.

Pár nap múlva szorgalmas firkászok kiderítik, hogy Marcel őrnagy csak
másodállásban viszi ám a szót, a hivatalos állománytábla szerint az
elsődleges beosztása elhárítótiszt az 509-eseknél.

Ahhoz képest, hogy hivatalosan egy óriási, ámde triviális lufiról van szó
(most a szoros, hétköznapi értelmében használom a „lufi” szót), elég nagy
emberek kezdenek el foglalkozni vele. Kiderül például, hogy a bombázók
helyi parancsnoka, Blanchard ezredes egyenesen Ramey tábornoktól, a
Nyolcadik Légi Hadsereg parancsnokától kapja az utasítást a lelet
haladéktalan lefoglalására és elszállítására. Tudjuk, hogy a katonák
hajlamosak ugyan mindig mindent túllihegni, de ez az eljárás egy időjárás-
előrejelző ballon esetében elég túldimenzionáltnak tűnik. Csak a hülye (és a
hadsereg) nem látta előre, hogy innen kezdve a terep a konteósoké.

2. Friedman színre lép

Igaz ugyan, hogy pár évtizedig nem nagyon foglalkoztak vele, de a hetvenes
évek végén egy Stanton Friedman nevű fizikus és ufológus felmelegíti az
ügyet, kibontva a már-már elfeledett történet majdnem minden aspektusát.

Aki gúnyosan elhúzná a száját és azt mondaná, hogy „na, el bírom képzelni,
miféle fizikus lehet egy ufológus”, annak gyorsan felsorolom, hogy Stanton
barátunk milyen cégeknél dolgozott eredeti szakmájában, a nukleáris
fizikában: General Electric, General Motors, Westinghouse (ők a jelen kötet
Tesla-cikkéből lehetnek ismerősek azoknak, akik jó memóriával
rendelkeznek). Nem hagyhatjuk említés nélkül Friedman utolsó munkahelyét,
a McDonnel Douglast, ahol kifejezetten olyan projektekben alkalmazták,
amelyek során űrbéli felhasználásra fejlesztettek nukleáris teszt-erőműveket.

Az elkövetkező években Friedman közvetlen, majd közvetett irányításával

további civil tényfeltáró nyomozások kezdődnek, melyek során több száz
olyan embert szólítanak meg, akiknek tudomásuk volt (vagy tudomásuk
lehetett) a roswelli eseményekről. Számtalan könyv és dokumentumfilm is
született a történettel kapcsolatban, hogy a sci-fi-jellegű alkotásokról ne is
beszéljünk: az új-mexikói azonosítatlan repülő tárgy esete lett a huszadik
század talán leglerágottabb ufóészlelése, alfája és ómegája, melynek (mint
később látni fogjuk) még napjainkban, 66 évvel a történtek után is vannak
folyományai.
3. A Roswell-konteó
A számtalan feljegyzésnek, cikknek és visszaemlékezésnek hála a sztori
immáron teljes valójában (?) kikerekedik. A konteósok az alábbiakban
foglalják össze a lényeget:
1947 júniusában (más források szerint júliusának elején) legalább egy,
vélelmezhetően Földön kívüli eredetű repülő alkalmatosság zuhant le
Roswell mellett, melynek fedélzetén több (a legtöbb forrás szerint négy)
idegen utazott. A szerencsétlenséget legalább egy ufonauta túlélte, akit – a
roncsokkal együtt – a hadsereg karantén alá helyezett. Az amerikai kormány
a lehető legaprólékosabb vizsgálatnak vetette alá az anyagi és alanyi
maradványokat, amelyek olyan jelentőségűek az egész emberi civilizáció
számára, hogy jobbnak látták eltitkolni.
Merészebb feltételezések szerint az elmúlt 66 évben a bolygónkon
létrejött komolyabb tudományos felfedezések zöme annak a tudásnak a
következménye, amelynek birtokába az USA ily módon került (esetleg az
életben maradt/tartott idegenek útmutatása folytán született). Az azóta
töretlenül folytatódó amerikai technológiai hegemónia is ennek
tulajdonítható. Innen származik például a tépőzár, a különféle kompozit-
anyagok, a génmanipuláció, a klónozás, a lézer, a tranzisztor, hogy csak azok
közül említsünk egy párat, amelyek már széles körben beépültek
hétköznapjainkba.

Az űrhajó utasait az őket, illetve maradványaikat tüzetesen megvizsgáló

orvoscsoport vezetője, bizonyos doktor Bronck javaslatára az EBE
(Extraterrestrial Biological Entity) – magyarul: Földönkívüli Biológiai Entitás
– névvel illették. Tudományos berkekben azóta is ez a politikailag korrekt
elnevezés, tehát ha fel akarunk zárkózni a menő nyugati trendekhez, mi se
kiszöldemberkézzünk, ha kérhetem. Köszi.
Azóta pontosan tucatnyi amerikai elnök követte egymást a Fehér Házban, de
Harry Trumantól Barack Obamáig egyikük sem gondolta úgy, hogy itt az
ideje elmondani az embereknek az igazságot. Pedig az – állítólag – szabaddá
tesz (János, 8.32.). A közkeletű vélekedés szerint (amit egyetlen eddigi
washingtoni adminisztráció sem volt hajlandó kommentálni) 1947 óta
minden megválasztott elnök első munkanapja azzal kezdődik, hogy zord arcú
emberek átadnak neki egy dossziét, amelyben az egész roswelli sztori (az
éppen aktuális fejleményekkel együtt) aprólékosan le van írva. Az
atomrakéták kódjainak átvétele csak ez után következik a teendők prioritási
sorában.

4. Az M-12
És most lássuk, mi a szösz az a Majestic 12, amit még M-12-nek, MJ-12-nek,
Majority 12-nek, vagy M-XII-nek is szoktak nevezni, illetve rövidíteni.
Amikor július hetedikén este a roswelli eseményekről, pontosabban az
elsődleges megállapításokról a hadsereg és az alakulófélben levő CIA értesítik
Truman elnököt, a Fehér Ház lakója soron kívül összehívja a
nemzetbiztonsági kabinetet, ami azért elég sokat elmond a hír súlyáról; nem
valószínű ugyanis, hogy egy időjárás-előrejelző léggömb lezuhanása ilyen
következményekkel járt volna. Az elnök meghallgatja a referádákat és
utasítja az illetékes minisztereket, hogy erőt, energiát és pénzt nem kímélve
pörgessék fel a maradványok vizsgálatát. Be is határidőzi a feladatot: valódi
demokrataként és amatőr számmisztikusként 77 napot ad egy újabb,
aprólékos jelentés előterjesztésére.

Talán nem véletlen, hogy 1947 júliusának végén hozzák létre a Research and
Development Board (Kutatási és Fejlesztési Testület) nevű, kormánynak
alárendelt hivatalt, melynek segítségével el lehetett kezdeni „csepegtetni” a
roswelli forrásból származó tudományos újdonságokat, természetesen
 elsősorban a hadsereg számára. És az sem lehet véletlen, hogy ugyanebben az
évben lép életbe az USA-ban egy vadonatúj nemzetbiztonsági törvény, amely
többek között a CIA létrehozásáról is rendelkezik.

Szeptember 23-án az Ovális Iroda íróasztalán landol a kétszáz oldalas,

egyetlen példányban készült anyag, melynek elolvasása után Truman vesz
egy mély levegőt és másnap egy szigorúan titkossá minősített elnöki
rendelettel létrehozza a Majestic 12 fedőnevű bizottságot, melynek tagjai
tudósok, katonai vezetők és az elnöki hivatal legmegbízhatóbb tagjai.
Eredetileg hat civil és hat katona alkotta (a létszám megmagyarázza a
fedőnevet is), de idővel ez az arány változott. Az első elnök dr. Vannevar
Bush lett, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) professzora, és
nem mellesleg az AT&T igazgatósági tanácsának tagja.
Noha az amerikai kormánygépezet mára már nagyjából beismerte, hogy
igen, anno létezett egy ilyen (ad hoc jellegű) csoport, arról viszont nem
beszél, hogy az M-12 a mai napig működik. 66 éve havonta ülésezik, persze
változó tagokkal, hacsak az EBE-k az öregedés ellenszerét át nem adták
nekik.
A Majestic-12-ben kihalásos alapon szabadulnak fel a helyek. Az évtizedek
során a hírek szerint olyan tagok tették tiszteletüket, és tudták meg az
emberiség legnagyobb titkát, mint Einstein, Oppenheimer, von Braun, vagy
hogy a magyarokról se feledkezzünk meg: Teller Ede és Neumann János. A
katonák meg a titkosszolgák jöttek-mentek, rájuk a fene sem kíváncsi, de
azért Walter Bedell Smith, vagy Roscoe Hillenkoetter tábornokok nevét
megemlítjük, mint egykori tagokét.
Ennek a bizottságnak az a feladata, hogy minden, a földön kívüli
civilizációkkal, technológiával, életformákkal kapcsolatos kutatással
összefüggő információt megkapnak, s ezeket értékelve és elemezve
tanácsokat adnak a mindenkori amerikai elnöknek a hogyan tovább
vonatkozásában. Azt már említettük, hogy mivel telik a frissen megválasztott
amerikai elnök első munkanapja. Nos, a Roswell-dosszié elolvasása után az
M-12 bizottság éppen aktuális elnökét fogadja, aki hagyományosan három
órát kap arra, hogy négyszemközt képbe helyezze az új fiút, majd további
kettőben a csoport tagjai állnak az elnök rendelkezésére, ha az igényt tart rá.

Állítólag eddig minden megválasztott elnök kevésnek találta a 3 plusz 2 órát,

és mindegyik meglehetősen sápadtan támolygott ki az elnöki
tárgyalóteremből a megbeszélés után.

1987 őszén, az eredetileg negyven évre titkosított anyagok minősítésének

megszűnésekor egy csomó újságíró lecsapott a témára, és az információ
szabad áramlásáról szóló amerikai törvényre hivatkozva elkezdték
piszkálgatni a kormányt, minek hatására bizonyos dokumentumok
nyilvánosságra kerültek az M-12-vel kapcsolatban. Rá egy évre az FBI texasi
területi kirendeltsége (fogalmam sincs, miért pont ők) titkos nyomozást indít
azt megállapítandó, hogy a napvilágra került anyagok valódiak-e. Na és kihez
fordulnak segítségért? A Légierő különleges nyomozó irodájához, az Air
Force’s Office of Special Investigations-hoz.
Fogadjunk, hogy kitaláljátok, mi lett az eredmény?
Ön nyert! Az amerikai hadsereg – két hónapnyi megfeszített munka után
– pecsétes papíron ad egy szakvéleményt, melynek értelmében minden doksi
(amelyek fénymásolata már kézen-közön forgott) hamisítvány… Még az sem
zavarta őket, hogy csak 35 milliméteres mikrofilmről kinyomtatott
példányok álltak a rendelkezésükre, mert az eredeti cucc valahogy eltűnt egy
költözés közben. Ők erről is meg tudták állapítani, hogy az azon szereplő
anyagok nem valódiak.

Ja, az eredetik biztosan leestek egy teherautó platójáról, ahogyan az oly

gyakran előfordul, ha a világ legerősebb és legbefolyásosabb államának
legféltettebb titkait tartalmazó dossziékat ide-oda szállítják felelőtlen,
alulfizetett és rakoncátlan rakodómunkások.
Az incidens körül felröppent híreszteléseket azóta számtalanszor próbálták
nevetségessé tenni és lejáratni kisebb-nagyobb titkosszolgálati műveletekkel.
Ilyen volt az EBE-k állítólagos boncolásáról kiszivárogtatott filmfelvétel,
amiről aztán nagy dérrel-dúrral bebizonyították (vélhetően ugyanazok, akik
megszervezték), hogy vicces hamisítvány. De hogy a hadsereg és az USA
kormánya milyen véresen komolyan vette, és veszi a mai napig az egészet, mi
sem bizonyítja fényesebben, mint hogy 1947-ben egy Sign (jel) fedőnevű,
kiemelt projektet indítanak a Roswellről keringő információk feldolgozására,
amely aztán 1948-ban, amikor még komolyabbra fordulnak a dolgok, Grudge
(neheztelés, irigység) kód alatt fut tovább. Ha minden igaz, a nyolcvanas
évekig Blue Book (kék könyv) fedőnéven tartják nyilván, és ismét az amerikai
légierő lett a gazdája.
Vannak olyan elképezések, amelyek szerint napjainkban a Majestic-12
gyakorlatilag a National Security Council (az amerikai elnök közvetlen
irányítása alatt működő Nemzetbiztonsági Tanács) háttérintézménye, s mint
ilyen, jócskán túlterjeszkedett az eredeti, kifejezetten a roswelli eset
legteljesebb feltérképezésére vonatkozó feladatain. Mások szerint az új-
mexikói incidens csak egy hatalmas maszkirovka volt, amit azért találtak ki
Washingtonban, hogy a küszöbönálló hidegháborúban legyen egy olyan –
ellenőrizhetetlen, és éppen ezért nyugtalanító – bizonytalansági tényező,
amely a szovjeteket (akik ugyancsak nyomultak mindenféle nem
konvencionális hadviselési területen) talán elriasztja a legeslegeslegutolsó
lépés (lásd atomcsapás) megtételétől.
Ahogyan azt említettem, az esetről könyvek és más publikációk ezrei
jelentek meg. Becsületes, viszonylag normálisnak tűnő és abszolút nem
érdekelt (szem)tanúk tömegei állítják, hogy 66 évvel ezelőtt bizony egy EBE-k
által vezetett ufó zuhant le Roswell mellett a kukoricamezőre. Eredetinek
tűnő dokumentumok és memoárok tucatjai emlékeznek meg a Majestic-12
létrejöttéről és működéséről, az elmúlt hat évtized amerikai technológiai
sikereiből pedig az átlagember is fel tudna sorolni jó párat, ahogyan
korábban mi is megtettük.

5. A Hottel-jelentés
2011 tavaszán az FBI honlapján nyilvánosságra hoztak több korabeli
jelentést, többek között egy Guy Hottel nevű egykori különleges ügynök
feljegyzéseit. Guy anno közvetlenül részt vett a roswelli események
nyomozásában. Jelentésében arról ír, hogy három lezuhant repülő
objektumot észleltek Új-Mexikóban, s mindegyikben találtak idegen
lényeket. A gépek és az idegenek maradványait az egyik katonai
támaszpontra szállították. Az FBI később hangsúlyozta, hogy a jelentés nem
az Iroda hivatalos álláspontját tükrözi, s Hottel különben is csak mások által
adott információkat rögzített, nem saját tapasztalatait vagy észleléseit.
Akárhogyan is van, a jelentés a mai napig olvasható, tessenek rákeresni a
neten a névre.
Hogy pontosan mi és hogyan is történt 1947-ben, talán soha nem fogjuk
megtudni. Véletlen egybeesések láncolata? Óriási dezinformációs művelet?
Sima katonai kutatási témák? Pihent agyú elmebetegek kitalációja? Feltűnési
viszketegségben szenvedő, 15 perces hírnévre áhítozó, esetleg nyerészkedni
kívánó kalandorok műsztorija? Bulvárkacsa? Vagy a Földön valaha
megvalósított legnagyobb elhallgatási és félrevezetési játszma?
Kedves olvasók, ismét lehet találgatni. Ami engem illet, nektek most
bevallom, hogy egy kicsit mindig felgyorsul a szívverésem, amikor a CNN
bejelenti, hogy bréking nyúz, megszakítjuk adásunkat egy fontos bejelentés
miatt. Aztán mindig elszontyolodom egy kicsit, de nem adom fel. Hátha
legközelebb…
Gagarin-konteók
A hozzánk hasonló átlagember számára a világűr olyan meg- és
felfoghatatlan, érzékelhetetlen valami, ami ellen a józan ész joggal
berzenkedik. Mert mi az, hogy ott nincs semmi?! Pontosabban: a Semmi van
odakint. Az Apollo–11 holdra szállása (→Konteó2) nem véletlenül borzolta fel
annyira a konteósok idegrendszerét.
A világűr meghódítása hivatalos forgatókönyveinek megkérdőjelezése
azonban nem az amerikaiakkal kezdődött. Számtalan (na jó: számos) jel arra
utal, hogy a jóképű, mosolygós orosz szovjet repülőhadnagy története az
„első ember a világűrben” sztoriként nem olyan gömbölyű, mint az alany
koponyája, vagy a Vosztok–1 kabinja.
1961. április 12-én, egy szerdai napon, helyi idő szerint délelőtt 11 órakor
az akkor még szovjet (napjainkban kazah) területen található Bajkonur
Űrközpontból fellövik a Vosztok–1 űrhajót, fedélzetén Jurij Alekszejevics
Gagarinnal, a szovjet légierő hadnagyával (mire földet ér, már őrnagy). Ezzel
a lépéssel az akkor már négy éve tartó amerikai–szovjet űrversenyben
Moszkva egy nagyon kemény balhorgot vitt be Washingtonnak; az amerikai
válaszra John Glenn személyében közel egy évet kellett várni.
Lássuk tehát, mi is a helyzet a Gagarin-esettel. Hogy valami kis képetek
legyen a háttérről is, a főhős többé-kevésbé hivatalos és kíméletesen rövid
élettörténetével kezdünk, a kérdőjelek csak ezután következnek.

1. Ki volt Jurij Alekszejevics?

Gagarin 1934-ben született a szmolenszki járás egyik (azóta természetesen
róla elnevezett) településén, hamisítatlan szovjet hőshöz illő módon,
kolhozparaszti családban. Apja valójában szakképzett ács volt, de a hivatalos
életrajzírók szerint ennek bevallása nem lett volna elég motiváló és
példamutató a szovjet parasztok tízmillióinak, ha netán ők is kozmonautát
szerettek volna faragni gyermekeikből. Meg aztán biztosan el akarták kerülni
a kényelmetlen, klerikális párhuzamot egy másik híres emberrel, akinek apja
ugyancsak ács foglalkozású volt.
A főleg reáltantárgyakban tehetséges srácra matektanára figyel fel, s ő
javasolja, hogy tanuljon tovább a ljuberciji szakközépiskolában, ahol az
érettségi mellett kohászati szakképesítést is szerez. A tanár a második
világháborúban pilótaként szolgálta Oroszország Anyácskát, s az ifjú Jurij a
tőle hallott történetek hatására kezd el komolyabban foglalkozni a repülés
gondolatával, ami a szaratovi műszaki főiskolán eltöltött évek alatt abban is
megnyilvánul, hogy (éltanuló-élsportoló komszomolecként) tagja lesz a helyi
repülő-klubnak.
Gépész üzemmérnöki diplomája megszerzését követően egyenes út vezet
a légierő orenburgi főiskolájára, ahol a Nagy Októberi Szocialista Forradalom
negyvenedik évfordulóján feltűzik zubbonyhajtókájára és tányérsapkájára az
ezüstszárnyakat és alhadnaggyá avatják. Első állomáshelye a messzi észak: a
Murmanszk megyében található Lusztari támaszpont tiszje lesz, ahol MiG–
15-ös és MiG–17-es gépeket repülve olykor hóviharban és mínusz harminc
fokban is bizonyítja, hogy egyike a vöröscsillagos repülőgépek
legrátermettebb pilótáinak.
Amikor 1959-ben az űrprogram irányítói felszólítják a szovjet légierő
vezetőit, hogy kezdjék meg a majdani űrhajó humán oldalának előkészítését
(magyarán: vegyék számba a lehetséges kozmonauta-jelölteket és fogjanak
hozzá ezek kiválasztásához), a frissen hadnaggyá előléptetett Gagarin
természetesen ott van a célkeresztben. A többlépcsős (fizikai, szakmai,
valamint intellektuális készségeket és képességeket, no és a rendszer iránti
elkötelezettséget egyaránt vizsgáló) procedúra embert próbáló fejezetei
végén 20 pilóta kezdheti meg a végső felkészülést.
 Nem szokták hangoztatni, de nagyon úgy tűnik, hogy a kiválasztásban (a
soknemzetiségű Szovjetunió uralkodó népcsoportjához, az oroszhoz tartozó
családi vérvonal mellett) még az is szerepet játszott, hogy a jelöltek
arcberendezése megfeleljen a keleti szlávok külsejéről alkotott
sztereotípiáknak: kerek fej, szőke haj, kék szemek, húsos ajkak. Nézzük csak
meg: ha létezik egyáltalán „klasszikusnak” mondható, már-már
közhelyszerűen orosz arc, Gagariné ilyen.

1961 kora tavaszára eldől, hogy a többi 19 kiképzett pilótát megelőzve ő lesz
a Kiválasztott. Ehhez (a már említett szubjektív és objektív tulajdonságok
mellett) az is hozzájárul, hogy a 157 centiméteres magasságával a
legalacsonyabb, 52 kilójával pedig a legkönnyebb valamennyiük közül; a
Vosztok kabinjában ugyanis minden köbcenti és minden kiló megfontolás
tárgyát képezi.
Az első kozmonauta (vagy ahogy az amerikaiak mondják: asztronauta)
108 perc alatt kerüli meg a Földet, átlagosan mintegy 250 kilométeres
magasságban. Helyi idő szerint 13 óra 07 perckor (hét kilométeres
magasságból, speciális ejtőernyővel végrehajtott ugrást követően) Gagarin
épen és egészségesen ér földet a volgai németek egykori fővárosa, a Szaratov
megyei Engels mellett egy szántóföldön, az ott szorgoskodó helybéli
parasztok nem kis megdöbbenésére. A későbbi beszámolók szerint a
napszaknak megfelelően, udvariasan köszönt, bemutatkozott és
megkérdezte, honnan telefonálhatna sürgősen Moszkvába?
Az eseményt követő hetekben-hónapokban Gagarint (akit az űrbeli
távolléte szűk két órájában soron kívül előléptetnek őrnaggyá) győzelmi
zászlóként a szó szoros értelmében körbehordozzák a világban, a szovjet
űrelsőség élő bizonyítékaként. Megkapja a legmagasabb állami és katonai
kitüntetéseket Szófiától Budapesten át Ulánbátorig, s természetesen a
Szovjetunió Hőse lesz. 1962-től a Csillagváros helyettes parancsnokaként a
jövendőbeli űrhajósok kiképzéséért felel, és tevékenyen részt vesz a már
akkoriban tervezett többszöri felhasználású űrhajó (ma űrsiklónak
mondanánk) kidolgozásában.
Nem tud és nem is akar szakítani a repüléssel, noha az űrbe soha többé
nem térhet vissza: a légierő kiemelt tesztpilótája lesz. 1968. március 27-én
(máig sem teljesen tisztázott körülmények között) az általa vezetett MiG–15-
ös oktatógép a földhöz csapódik, s Jurij Gagarin (aki ekkor már ezredes)
társával, Vlagyimir Szerjoginnal együtt életét veszti.

2. A konteók
Röviddel azután, hogy 1961. április 12-én a szovjet hírközlő szervek világgá
röpítették a nagy hírt, miszerint ember járt az űrben, Moszkvától Fokvárosig,
s Washingtontól Tokióig máris megkezdődtek a találgatások.

2.1. Nem ő volt az első

A személyével kapcsolatos, egyes számú összeesküvés-elmélet arról szól,
hogy az első emberi űrutazással összefüggő hivatalos állami propaganda
(mint annyi minden más az egykori Szovjetunióban) hamis. A konteósok
véleménye szerint a korrektség úgy kívánná, hogy Gagarin eposzi jelzője a
következő legyen: Az Első Ember, Aki Az Űrben Járt És Életben Is Maradt. Na
nem mintha ez sokkal kisebb érdem lenne, sőt. Szerény véleményem szerint
ahhoz, hogy az űrbe utazz úgy, hogy előtted legalább hárman már otthagyták
a fogukat, legalább akkora tökösség kell, mint ahhoz, hogy valóban elsőként
vágj bele a dologba.
A konteók szerint a valódi első Pjotr Dolgov alezredes volt, aki 1960
októberében kint járt az űrben, de a visszatérés során műszaki problémák
adódtak (a fékezőrakéták közül kettő felmondta a szolgálatot), és az
előzetesen tervezett 8 g gyorsulás helyett ennek közel kétszerese lépett fel,
amit még egy szovjet katona szervezete sem bír ki. Mivel ez a fiaskó eléggé
lejáratta volna az egész szovjet űrprogramot, természetesen elhallgatták,
azaz nemcsak elhallgatták, hanem Dolgovot utólag törölték is a kozmonauták
névsorából, társait pedig a legszigorúbb államtitok kötötte.
A Kreml kedvét persze nem vette el a tragédia (elvégre nem Hruscsovnak
kell beöltöznie a szkafanderbe): két hónap elteltével a légierő újabb tagja,
Vlagyimir Zavadovszkij őrnagy vesz egy mély levegőt és kiröppen az űrbe.
Szegény Vlagyimir szintén pórul jár: megint a fékezőrakétákkal akadt gond,
ezúttal azonban pont a fordítottja történik, mint októberben Dolgovval: nem
a leszállás közben veszti életét, hanem a technikusok valamit elszámolnak, és
a fékezés nemhogy nem következik be, hanem – hogy úgy mondjam – gázt ad
a rendszer és az űrkabin magasabb pályára állva elkezd keringeni a Föld
körül. Önmagában ez nem lett volna probléma, de nem tudták lehozni, csak
két hét múlva, a fedélzeti levegőtartalék azonban csak négy napra volt
elegendő…
1961 februárjában Gennagyij Mihajlov őrnagy szívinfarktust kap a már
Föld körüli pályán keringő űrhajóban, ettől eltekintve minden simán megy,
még a kabint is sikerül lehozniuk, de a szkafanderben már csak egy holttest
van.
Eléggé elterjedt konteó volt a nyolcvanas-kilencvenes években Vlagyimir
Iljusin alezredes esete (a repülőgép-konstruktőr Iljusin fiáról van szó), aki –
így a pletyka – 1961. április hetedikén megteszi, amit elvárt tőle a Rogyina, és
háromszor kerülte meg bolygónkat, de az űrből sajnos nem szovjet területre
érkezik vissza, hanem egy házzal odébb, a Moszkvával akkoriban nem
kifejezetten cimborai viszonyt ápoló Mennyei Birodalomba. A kínai elvtársak
állítólag közel egy évig tartották fogva Vlagyimirt, az űrkabint meg (naná…)
gyufaszálnál is kisebb részekre szedték, mert ők már akkor is olyan
érdeklődő típus voltak. Noha ezt a történetet sokan és sokszor tagadták,
Hruscsov fia egy 1998-ban a brit Horizons TV-nek adott interjújában annyit
elismert, hogy „Iljusin alezredes, kiképzett űrhajós a hatvanas évek legelején
egy évig Peking vendége volt”.
Kósza hírek még terjengenek egy kozmonauta-házaspárról is, akik
(valamikor 1960 nyarán) ugyancsak bennégtek volna a visszatérő űrhajóban.

2.2. Nem is járt az űrben

A konteók Gagarinnal kapcsolatos második nagy csoportja arról szól, hogy
Jurij valójában a bajkonuri földi irányítóközpont egyik elzárt részén élvezte
végig az üres űrkabin fellövését, keringését és visszatérését. Ezen elméletek
közös origója az, hogy az előzőekben felvázolt tragédiák után Hruscsov nem
mert bevállalni még egy katasztrófát, ezért – jó orosz, akarom mondani
szovjet – szokásoknak megfelelően egy hatalmas maszkirovkával átverték az
akkor mintegy négymilliárd földlakót.
Mindent előkészítettek tehát, Gagarint nagy dérrel-dúrral, kamerákkal
meg mindennel a fenekében bevonultatták az űrhajóba, majd – miután a be
nem avatottak, félájultan a megtiszteltetéstől eltávoztak a környékről – lazán
kicsempészték, hátsó utakon bevitték egy technikai helyiségbe, ahol egy
tökéletesen berendezett álkabin várta. Beült a székbe, magára csatolt
mindent, amit magára kellett csatolnia, és innen kezdve az összes video- és
audiofelvétel, forgalmazás meg az egész hacacáré kváziélesben ment – csak
éppen nem a kabinból, hanem Bajkonurból.
A 108 perces űrrepülés után egy előre beöltöztetett alteregó kiugrott a
Szaratov megyei Engels felett egy ott köröző repülőgépből, földet ért, majd a
résen lévő KGB-alakulatok gyorsan átvették, visszaszállították
Csillagvárosba, s innen kezdve a dolgok mentek tovább a maguk (mindenki
által ismert és figyelemmel kísért) útján: hepiség, hősnek kijáró ünneplés,
szovjet és külföldi kitüntetés-hegyek, fogadások, Washington diadalmas
levigyorgása és lefikázása satöbbi.
 Gondolom, senkit nem lep meg, hogy Gagarin speciális lélektani és
titkosszolgálati felkészítést kapott, amire tényleg nagy szüksége volt, hiszen
ő – egyszerű, kétkezi pilótaként – eredendően mentes volt mindenféle
konspirációs alakoskodásra való hajlamtól, ráadásul (tisztességes, egyenes
katonaemberként) eleinte komolyan berzenkedett az ellen, hogy egy ekkora
kamu után olyan tollakkal ékeskedjen, amelyek nem illetik meg. A KGB
szakembereinek komoly erőfeszítésébe került elfogadtatni Jurijjal, hogy ez a
Haza érdeke, s amit tesz, az semmi más, mint egy önfeláldozó tevékenység,
ami egy kommunista katonától joggal várható el. Végül üggyel-bajjal sikerül
átprogramozniuk a klusinói ács fiát, aki hősiesen eljátssza a Világűr
Meghódítójának (amúgy hálás) szerepét, de ez nem egy következmények
nélküli átlényegülés: Gagarin, aki addig meggyőződéses antialkoholista és
igazi sportember volt, egyre gyakrabban nyúl a vodkáspohárhoz,
házasságával is egyre több a probléma…
És innen közvetlen átjárás adódik a harmadik nagy konteócsoporthoz,
amely Jurij Alekszejevics 1968. március 27-i halálához kapcsolódik.

2.3. Gagarin halála

A hivatalos verzió azt állítja, hogy a fenti napon a Moszkva melletti
Scsjolkovó katonai bázisról felszállva gyakorló repülést hajt végre társával,
Vlagyimir Szerjoginnal egy MiG-15-UTI fedélzetén, és műszaki meghibásodás
miatt lezuhannak. A könnyfakasztás szándékával a kommüniké még azt is
megemlíti, hogy a két pilóta azért halt meg, mert nem akarták, hogy gépük
lakott területre (iskolára, kórházra) csapódjon.
Lássuk akkor a találgatásokat az úgymond valódi okról.

2.3.1. Öngyilkosság
Hiába a pszichológiai felkészítés, illetve a visszatérő, terápiás jellegű
beszélgetések a titkosszolgálat lélekkurkászaival, Gagarin egyszerű
katonalelke igazából soha nem tudta megemészteni, hogy mesterségesen – és
igazságtalanul – csináltak belőle hőst. Úgy érezte, még egy intenzív
ünnepség-sorozatot nem bír ki (két héttel vagyunk „űrutazása” hetedik
évfordulója előtt és legalább hatszáz meghívása van iskolákba,
veteránszövetségekhez, munkahelyi kollektívákhoz, külföldre és belföldre
egyaránt). Március 27-én betelt a pohár, s fent a levegőben Jurij végleg
elszámol a lelkiismeretével.

2.3.2. Politikai gyilkosság

Gagarinnak elege lett a többéves színlelésből és belengette a Kremlnek, hogy
így vagy úgy, de borítani fog és elmondja a frankót. Ezt a luxust Brezsnyev
még akkor sem engedhette meg magának (és a Szovjetuniónak), ha Hruscsov
akkor már háziőrizetben tengette napjait. Megszületik a politikai döntés:
Gagarinnak meg kell halnia. És mi sem egyszerűbb, mint egy vadászpilótát
eltenni láb alól. Szerjogin pedig járulékos veszteség volt; ennyi belefért.
Alverzió: minden változatlan a főverzióhoz képest, csak az változik, hogy
Gagarin le akar lépni külföldre, hogy lerántsa a leplet az egész átverésről, és
erről még haverját, Szerjogint is meggyőzi. Valamilyen dumával kieszközlik,
hogy pótüzemanyagtartályokat szereljenek a gépre (a Szovjetunió Hősével, a
legendával, magával Jurij Gagarinnal azért olyan sokan nem mertek
vitatkozni a földi személyzet tagjai közül), de amikor a radarokon
egyértelművé válik, hogy a MiG az előzetesen engedélyezett repülési tervtől
jócskán eltérve elindul a finn határ felé, a moszkvai döntés megszületik és
simán lelövik. Brezsnyevék még arra is figyeltek, hogy a földbe csapódás
hivatalos helyszíne a reptértől keletre legyen – az eredeti reptervnek
megfelelően.

2.3.3. „Sima” gyilkosság

Gagarin 1965-től kezdve (mindenféle okok miatt) bizony keményen
belecsapott a lecsóba: pia, nők, tivornyák, vadászatok – és bizony egyikben
sem szenvedett hiányt. Nem volt olyan kívánsága, amit az elvtársak a
legrövidebb idő alatt ne teljesítettek volna. 1967 őszén összejön egy pilóta-
kollégája feleségével, aki meglehetősen viharos körülmények közepette
hagyja ott férjét és három gyermekét. A Valentyin utónevű őrnagy
(családnevét nem sikerült kiderítenem) hónapokon keresztül könyörög és
szépen kérleli egyrészt az asszonyt, másrészt Gagarint, hogy ne csinálják
már, de ezek agyát elborítják a hormonok meg a szerelem. Valentyin végül
megbuherál valamit azon a gépen, amelyről megtudja, hogy másnap Jurij
fogja repülni (tán valami oxigéncsapot vagy mit), és március 27-én a MiG
mindkét pilótája eszméletét veszti, majd lezuhannak.

2.3.4. A balesetben nem Gagarin halt meg

Ezen változat szerint Jurij 24 órával korábban főbe lőtte magát (az okok
tekintetében lásd az előző verziókat), de hogy nézett volna ki a Pravda
címlapján, hogy sokmilliónyi iskolás legfőbb példaképe, a Megtestesült
Szovjet Álom búcsúlevelet ír (amit természetesen azóta is a KGB legzártabb
irattárában őriznek, a boncolási jegyzőkönyv és a titkos nyomozás teljes
anyagával együtt), legurít egy fél liter vodkát, majd ráharap Makarovja
csövére. Szerjogin valójában egyedül száll fel, mert meggyőzik, hogy Gagarin
ellen merényletet követtek el, és elhitetik vele, hogy meg kell rendezni a
lezuhanást, amelyben Jurij „meghal” ugyan, ő viszont katapultálhat. Persze
megberhelték a katapultot, így nem sikerül elhagynia a zuhanó gépet,
amelyen Gagarint egy ismeretlen holttest helyettesítette (holttestekből a
KGB sosem szorult importra).

2.3.5. A második űrutazás

Gagarin (abszolút titokban) részt vett egy második űrrepülésen is, amelyről a
közvéleményt nem is akarták tájékoztatni (vélhetőleg azért, mert ez már
kifejezetten katonai célú volt). Valami azonban rosszul sült el, s Jurij életét
vesztette. A korabeli Szovjetunióban nem volt ugyan szokatlan, ha emberek
egyik napról a másikra eltűntek, de abba senki nem nyugodott volna bele, ha
egy Szovjetunió Hőse, a világszerte ismert kozmonauta magyarázat nélkül
egyszerűen nem jelenik meg többé a nyilvánosság előtt. Gyorsan kitalálták
tehát a lezuhanós sztorit, szegény Szerjogint megetették valami dumával,
majd beáldozták.

2.3.6. A betegség
A most következő konteó talán a legmerészebb és egyúttal a legkevésbé
alátámasztott elmélet, de nagyon izgalmas és nem hagyható ki egy ilyen
gyűjteményből. Eszerint megrendezték a halálát, de valójában még legalább
tíz évet politechnikáztak rajta a KGB orvosai, az igazi, valamikor a hetvenes
évek végén bekövetkezett haláláig. Gagarin ugyanis valami furcsa kórral
és/vagy rendellenességgel tért vissza az űrből, de ennek szimptómái csak hét
év múlva mutatkoztak meg rajta. A betegség részleteiről nem sokat tudni, de
a találgatások között a testében fejlődő földönkívüli organizmustól kezdve a
teleportációs képességekig minden felbukkan.

2.3.7. Brezsnyev bosszúja

A korabeli Moszkvában egy ideig erősen tartotta magát az a változat, mely
szerint egy hivatalos ünnepségen Gagarin összeveszett magával a főtitkárral.
Brezsnyev ugyanis azzal hitegette, hogy lesz második űrutazás is, de pont
ezen az ünnepségen közölte vele, hogy sorry, de te többé nem hagyod el az
atmoszférát. Jurij, aki amúgy galambtermészetű ember volt, ettől teljesen
kiborult és a Kreml első számú emberének arcába löttyintette a pezsgőjét
(vodkáját). A folytatás szerintem logikusan következik a szovjet rendszer
lényegéből: ilyet még egy kozmonauta sem tehet egy pártfőtitkárral, főleg
nem egy nyilvános rendezvényen. A KGB akcióba lendült, a többit ismerjük.

2.3.8. A Leonov-sztori
2013 júniusában az egykori kolléga, Alekszej Leonov (aki az emberiség első
űrsétájának alanya volt) az egyik orosz tévécsatornának elmondta a saját
verzióját. Ezek szerint a balesetet egy, a baleset környékén szabálytalanul
manőverező SZU–15-ös elfogó vadászgép okozta, amely engedély nélkül
túlságosan megközelítette Gagarinék repülőjét. Az általa keltett légörvények
dugóhúzóba kényszerítették a MiG-et, amelyből ez (közel 800 km/órás
sebességnél) már nem tudott kijönni és a földbe csapódott.
Nos, ha további (még az eddigieknél is valószerűbb) forgatókönyved van a
Gagarin-esetről, esetleg dokumentumaid vannak a rajta végzett orvosi
kísérletekről, ne adj’ isten bizonyítékokkal rendelkezel arra vonatkozóan,
hogy Gagarin valójában azonos volt Valentyina Tyereskovával – reméljük,
tudod, mi a teendőd.
A TWA–800 rejtélye
A légi közlekedés kockázatait (mindenféle statisztikai adatra támaszkodva)
minimálisnak szokták nevezni. Talán emiatt is kap hatalmas nyilvánosságot
minden légi katasztrófa, na meg azért, mert – noha a repülőgépek lezuhanása
tényleg ritka – az ilyen balesetek után igen kevés esetben szoktak túlélők
beszámolni arról, hogy mi is történt valójában. Ne csodálkozzunk tehát, ha az
összeesküvés-elméletek dúsan tenyésznek minden olyan helyszín közelében,
ahol egy-egy repülőgép roncsai hevernek. A TWA–800-as járat történetét
nyugodtan nevezhetjük a műfaj iskolapéldájának.
A repülősök roppant precíz emberek, tiszteljük meg tehát mi is a témát
azzal, hogy először is röviden, de módszeresen végigvesszük a tragédiához
vezető lépéseket.

1. Az előzmények
1996. július 17-én, egy forró szerdai nap estéjén, nyolc óra után pár perccel a
New York-i JFK nemzetközi repülőtér kifutójáról felszáll egy Boeing 747-es,
fedélzetén 212 utassal és 18 fős legénységgel. Az amerikai Trans World
Airlines légitársasághoz tartozó gép végcélja Róma, párizsi köztes
megállással. Ennek ismeretében az utasok állampolgárság szerinti
megoszlása logikusnak tűnik: 125 amerikai, 42 francia, 8 olasz, 7 brit, 6 dán,
egy pár belga, ír, német… Talán csak a kilenc, algériai útlevéllel utazó lóg ki a
sorból, de róluk majd később.
Helyi idő szerint 20.31-kor (amikor a gép körülbelül négyezer méter
magasságban repül kelet felé, egyre távolodva Long Island délkeleti partjától)
a gép eltűnik a JFK repülésirányítóinak monitorairól. Mint utólag kiderül, a
Boeing ebben a percben robban szét a levegőben, a sötétedő tenger mintegy
másfél négyzetkilométeres területen beborítva roncsdarabokkal,
testrészekkel, csomagokkal. Túlélő nem volt, amin nem csodálkozunk.

2. A nyomozás
Ilyen esetekben az illetékes szervezetek (elsősorban az FBI, továbbá a híres
National Transportation Safety Board, vagyis az amerikai
közlekedésbiztonsági hivatal, illetve a szövetségi polgári repülésügyi
hatóság, a Federal Aviation Administration) tréfát nem ismerve, energiát és
pénzt nem kímélve elkezdik a vizsgálatot, hiszen a biztonságos repülésbe
vetett hit elvesztése gyakorlatilag megbéníthatja az USA gazdasági életét.

Gondolom, az erőfeszítéseket tökéletesen érzékelteti az az adat, mely szerint a

katasztrófát követő négy hónap alatt a darabokra szakadt gép több mint
kilencven százalékát összegyűjtik a tengerből, és a közeli Calvertonban
található haditengerészeti bázis egyik óriási hangárában (gigantikus és
morbid kirakójátékként) a gép testét gyakorlatilag visszaépítik, a robbanás
okát (okait) kutatva.

Miközben a műszaki szakemberek a puzzle összerakásával bajlódtak, a

nyomozók ellepték a partot, felhívásokat rajzszögeztek ki és szemtanúk után
kutattak. Lévén, hogy közel vagyunk az észak-amerikai kontinens egyik
legsűrűbben lakott területéhez, fáradozásuk nem volt hiábavaló: több mint
800 (!) ember jelentkezett, akik szívesen megosztották a robbanással-
zuhanással kapcsolatos vizuális és auditív élményeiket a szövetségi
ügynökökkel, valamint a helyi rendőrséggel. Közülük mintegy hatvanat
rögtön eltanácsolnak, illetve jegyzőkönyvet sem vesznek fel az általuk
elmondottakról (volt, aki repülő dinoszauruszt látott a gép mellett, de akadt,
aki Hitlert vagy magát Jézust vélte látni integetve az égen), de a többieket
részletesen kihallgatják.

3. A konteók
Lássuk, milyen elméletek születtek az üggyel kapcsolatban. Mint kiderül, az
emberek kreatív fantáziája tényleg nem ismer határokat.

3.1. A hivatalos verzió: rövidzárlat

Az egymástól – állítólag – teljesen független nyomozásaik, illetve tényfeltáró
vizsgálataik eredményeként mindhárom szövetségi hatóság (FBI, NTSB, FAA)
arra a következtetésre jut, hogy a robbanás oka egy triviális rövidzárlat volt,
amely a repülőgép központi üzemanyagtartálya mellett futó egyik
vezetékben keletkezett. A rendellenesség után húsz másodperccel a
gyakorlatilag még csordulásig teli tank belobban, s egy több méteres lyuk
keletkezik a gép 17–28. széksorai alatt, majd az akkor már 500 km/órás
sebességgel száguldó gép (a fizika kegyetlen törvényeinek engedelmeskedve)
darabjaira hullik. A 2000 augusztusában megtartott publikus meghallgatáson
az NTSB szóvivője ezt mondja: „A TWA–800-as járat 230 áldozata nem bomba,
lövedék vagy más, külső behatás miatt vesztette életét, hanem egy tragikus
és előre nem látható balesetben, amelynek műszaki oka volt.”
Tiszta munka, mint a szénégetés – mondaná boldogult emlékezetű
nagyapám. Nincs itt semmi látnivaló, tovább lehet sétálni.

3.2. A bomba
Az első konteó szerint, amelyet itt ismertetünk, a robbanás oka a csomagok
között elhelyezett időzített bomba volt, amit Szaddám Huszein emberei
juttattak fel a gépre. Egy nappal korábban (vagyis július 16-án) egy iszlám
terrorszervezet (az Iszlám Változások Mozgalma, ICM) levelet juttatott el
számos amerikai sajtóterméknek, melyben azt írták: Szaddám 1979. július 16-
i hatalomátvételét „egy, Amerika arcára mért, hatalmas és Allahnak tetsző
pofonnal” fogják megünnepelni, majd hozzáteszik: „A csapásra
hajnalhasadáskor fog sor kerülni.”
Joggal kérdezheti az olvasó: de hát a TWA–800 este fél kilenckor zuhant
le; hol van itt a hajnalhasadás?
Hát ott, kérem szépen, hogy az említett dzsihádista csoport székhelye az
afgán hegyek között volt, s Afganisztánban akkor pont napfelkelte volt…
Tény, hogy késtek egy napot (július 16-a helyett 17-én robbantottak), de
végül is nem svájciakról beszélünk, hanem muszlimokról, akik nem mindig
ragaszkodnak rögeszmésen az előre meghatározott időpontokhoz. Az ICM
amúgy másnap (vagyis 18-án) természetesen magára vállalja a felelősséget a
robbantásért.
És hogy miért nem ismerték el a jenkik, hogy terrorcselekmény történt?
Nos, a válasz roppant egyszerű: két nappal később, július 19-én kezdődtek a
XXVI. Nyári Olimpiai Játékok Atlantában. El lehet képzelni, milyen hatással
lett volna az egész rendezvényre, ha egy az egyben kiderül, hogy iszlám
szélsőségesek amerikai gépeket robbantgatnak, ráadásul amerikai
területen?!
Nos, Bill Clinton (aki természetesen a tragédiát követő napon már
asztalán láthatta az elsődleges, kozmetikázatlan jelentést, amelyben az FBI is
a terrorcselekményt valószínűsíti) nem engedélyezte a robbantás tényének
nyilvánosságra hozatalát. „Nem ismerhetjük be ország-világ előtt, hogy
ennyire sebezhetőek vagyunk!” – jelentette ki a sebtében összehívott
nemzetbiztonsági tanács elsápadt tagjai előtt.
Hát igen, 9/11-ig még hátra volt öt év…

3.3. A gépeltérítők
Az utaslistán szereplő kilenc algériai valójában afgán harcos volt, akik egy
klasszikus gépeltérítéssel, majd a repülő bombaként történő felhasználásával
akarták megünnepelni a tálib erők afganisztáni előrenyomulását. Ekkor (1996
nyarát írjuk) a szélsőségesen vallási fanatikus talibán csapatok már ott állnak
Kabul előtt, és Afganisztán 65-70 százaléka már a kezükben van. A kilencfős
kommandó a Wall Streetre (Amerika és a Nyugat egyik kiemelt
szimbólumára) akarta rávezetni a gépet, de a TWA–800 személyzete ellenállt.
Ekkor robbantottak egy kezdetleges, magukkal vitt pokolgépet, és ekkor
zuhant le a gép a tenger felett. 2001 októberében, a WTC-támadás után nem
kisebb név, mint maga John Kerry szenátor, a 2004-es amerikai
elnökválasztási verseny demokrata párti résztvevője (nem mellesleg: jelen
pillanatban – 2013 őszén – az Egyesült Államok külügyminisztere) jelenti ki
Larry King és sok millió tévénéző előtt, majd egy másik adón megismétli,
hogy „legjobb meggyőződése és tudomása szerint” a TWA–800 tragédiáját is
terrortámadás okozta, öt évvel azelőtt.

3.4. A friendly fire-opció

Ez a legdurvább – ugyanakkor azt kell mondanom, a legösszetettebb – a
konteók közül. Olyan komplex, hogy a jobb megértés és feldolgozás
érdekében kénytelen leszek alverziókra bontani.
A „baráti tűz” elméletének képviselői olyan érvekkel, bizonyítékokkal és
összefüggésekkel operálnak, amelyek fölött egyszerűen nem lehet
vállvonogatással átsiklani, noha a hivatalos szervek nagyvonalúan azt tették.
Ezek közül vonultatjuk most fel a legütősebb hármat, de először lássuk az
erre utaló bizonyítékokat.
A már említett pár száz szemtanú közül mintegy 160 arról számolt be,
hogy az adott helyszínen és időpontban, közvetlenül a gép felrobbanása előtt
egy élénk színű (olykor narancssárgának, néha vörösesnarancsnak, máskor
sima sárgának leírt) fénycsóvát láttak, amely – a tengerből előtörve – először
függőlegesen haladt felfelé, majd mintha szimatot kapott volna, cikcakkban a
gép után eredt. Páran még azt is hozzátették, hogy a csóva hegyén (csúcsán)
mintha egy apró, fehéren izzó pontot is láttak volna, amelyen tán még a
lenyugvó nap is meg-megcsillant. Egy hajdani harci pilóta még a „valami”
sebességét is megbecsülte: száz-százhúsz csomóra (185–230 km/órára)
saccolta becsapódás előtt.
Biztos, ami biztos, a kedélyek lecsillapítására a Fehér Ház még a CIA-t is
bevetette. A langleyi srácok készítettek egy olyan videót, amely nagyon
látványosan lemodellezi azt, ami (a hivatalos álláspont szerint) történt. Arra
a bizonyos fénycsóvára azt a magyarázatot találták ki, hogy nem a tengerből
a gép felé, hanem fordítva: a már robbanó gép felől a tengerbe hulló, izzó
alkatrészdarabról volt szó, de „a kétségtelenül érthető sokk miatt az emberi
agy a történések filmjét időben megfordítva látta”… És nem voltak restek:
összeszedtek pár tudóst (pszichológusokat, agykutatókat), akik rengeteg
latin szóval megspékelve alátámasztották ezt a ragyogó teóriát. Olyan
hivatalos próbálkozás is volt, amely a szemtanúk által látott erős fénycsóvát
egy, a július negyediki ünnepségekről visszamaradt tűzijátéknak
tulajdonította.
Hogy ki lett volna képes egy ilyen tűzijátékot fellőni a parttól mintegy 3
kilométerre, a nyílt víztükörről, ráadásul négy kilométeres magasságba? Erre
a logikus kérdésre az öltönyös fiúk – teljesen érthető módon – nem nagyon
tudtak mit válaszolni.
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy Long Island partjainál kezdődik (és
kelet felé, a nyílt óceánon folytatódik) az USA Haditengerészetének egyik
katonai gyakorló területe, ahol nemcsak felszíni hajók, hanem gyakran
tengeralattjárók is részt vesznek az ott lebonyolított hadgyakorlatokon. A US
Navy térképei W-105-ös körzetként jelölik ezt a zónát, ahol – többek között –
a méregdrága AEGIS fegyverirányítási rendszert is tesztelték élesben.
És még egy érdekesség, ami idevág: 1997 decemberében a hatóságok
letartóztatnak két férfit és egy nőt (egy exrendőrt és két TWA-
alkalmazottat), akik a roncs összeszerelésére szolgáló hangárból
megpróbáltak „tárgyi bizonyítékokat lopni”. Az eljárás alá vontak egyike,
Robert Stacey főpilóta elmondta: „biztos forrásból” arról értesült, hogy a
roncs bizonyos részein rögzíthetők olyan mikronyomok, amelyek egy föld-
levegő rakéta hajtóanyagának jelenlétét bizonyítanák, s ő azért akarta
rátenni a kezét a maradványokra, mert egy független laborban szerette volna
ezeket megvizsgáltatni. A tárgyi bizonyítékokat lefoglalták és azóta senki
nem tudja, hol találhatók. A három „tolvajt” felfüggesztett börtönre ítélték
lopás kísérlete, valamint szövetségi bűnügyi helyszín szándékos
megváltoztatása miatt.
És most vegyük sorra, miért lőtt volna le egy amerikai tengeralattjáró
Amerikában egy amerikai gépet, amelyen az utasok több mint a fele amerikai
volt.

3.4.1. A totális tévedés

A hadgyakorlaton részt vevő (vagy az azt fegyveresen biztosító)
tengeralattjáró teljesen véletlenül lőtt ki egy rakétát, aminek emberi hiba
(mások szerint emberi és műszaki hiba közösen) volt az okozója. A Navy saját
berkeken belül kivizsgálta a felelősség kérdését, de a civileket nem nagyon
akarta a részletekkel fárasztani, ami – teszem hozzá – tipikus katonai
mentalitásra vall: a mundér becsületét minden áron megvédjük. Hogy ne
legyen túl átlátszó, a haditengerészeti államtitkár (John Middendorf) még
pár hónapig székében marad, de hat hónappal később az újraválasztott elnök
már nem tart igényt szolgálataira.

3.4.2. A részleges tévedés

Ebben az esetben a tévedés csak azt jelenti, hogy nem is a TWA–800-at
akarták lelőni, hanem egy sokkal kisebb másik gépet, amelyről
megalapozottan lehetett feltételezni, hogy terroristák (csak terroristák)
vannak rajta, akik bele akarják vezetni valamelyik New York-i középületbe,
mintegy öt évvel megelőzve korukat. A kalózgép útvonala keresztezte a
Boeingét, és mivel a TWA-járat motorja legalább egy nagyságrenddel erősebb
jelet adott, mint a terroristáké, a tengeralattjáró rakétája ezt fogta be. A
kisgépet végül egy másik rakétával ugyancsak lelőtték, szintén még a tenger
felett – állítják a konteósok.
Egy másik alverzió azt állítja, hogy a hírszerzés téves információi alapján
a tengeralattjáró parancsnoka azt hitte, hogy a TWA maga is egy kalózgép,
úgyhogy egy jól irányzott rakétával leszedte az égről. Olyanok is vannak, akik
leteszik a nagyesküt arra, hogy a tengeralattjáróról egy sima gyakorlórakétát
lőttek ki egy álló (pontosabban: úszó) célpontra, de a máskülönben teljesen
ártalmatlan, vagyis robbanófejet nem hordozó lövedék véletlenül a Boeing
üzemanyagtartályát találta el, s a végzetes robbanás a mechanikai súrlódás
miatt következett be.
Állítólagos katonai forrásoktól kiszivárgott információk szerint a
szerencsétlenül járt TWA-járat után pár perccel szállt fel egy legénység
nélküli robotrepülőgép is, amelynek lelövésével az AEGIS-rendszer legújabb
verzióját akarta tesztelni a haditengerészet. A két gépet az értékelőtiszt
figyelmetlenségből egyszerűen összekeverte.

3.4.3. A washingtoni utasítás

A hírszerzés arról tájékoztatta az amerikai hadvezetést, hogy a TWA–800-at
terroristák kerítették hatalmukba (lásd a „gépeltérítő” verziót a 3.3.-as
pontban), s a Pentagon – természetesen a Fehér Házzal egyeztetve – nem
sokat lacafacázott, hanem rövid úton lelövette a gépet. Ezen konteó egy
másik változata azt állítja, hogy a gépen utazó franciák között volt a párizsi
hírszerzés (DGSE) két ügynöke, akik olyan érzékeny (és kínos) információk,
valamint bizonyítékok birtokában voltak, amelyek külföldre kerülését az
amerikai nagypolitika nem engedhette meg. Mondjuk ezt a verziót komolyan
gyengíti a józan paraszti ész: a Pentagon bármilyen amerikai gépet
visszafordulásra kényszeríthetett volna, hiszen még bőven az USA légterében
voltak, nem kellett volna ezért száznál is több amerikait feláldozniuk (a többi
náció képviselőiről nem is beszélve).
Akármelyik alverzió is volt ebből a kategóriából, egy biztos: az újrázásért
küzdő Bill Clinton nem engedhette meg magának, hogy nem egészen négy
hónappal az elnökválasztás előtt egy olyan erőszakos esemény fűződjön a
nevével fémjelzett kormányzathoz, amelynek eredménye egy amerikai
légtérben amerikaiak által lelőtt gép, 125 amerikai áldozattal. Nem csoda hát,
hogy a jenki hivatalos szervek vezetői hamarabb elismerték volna, hogy
rendszeresen kínoznak állatokat (aminél kevés nagyobb bűn van odaát, túl az
óceánon), semhogy elvitték volna a friendly fire-balhét, lett légyen az
szándékos vagy gondatlan.

3.5. A halálsugár
2000-ben a The New York Review of Books felröppentett egy olyan
találgatást, mely szerint a TWA–800 egy olyan (irányított és fókuszált)
elektromágneses mezőbe ütközött, amely (Nikola Tesla nyomdokain haladva)
a Long Islanden található Montauk melletti, szupertitkos katonai kísérleteket
folytató labor kreálmánya volt, és egyfajta experimentális fegyverként
játszadoztak vele.

Ha most hirtelen nem tudnád hová tenni Nikola Tesla nevét, emlékeztetlek,
hogy ebben a kötetben részletesen olvashatsz a XIX–XX. század talán
legrejtélyesebb fizikusáról és találmányairól.

Az említett cikk arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1999 októberében

lezuhant EgyptAir–990, valamint az 1998 szeptemberében ugyancsak vízbe
csapódott SwissAir–111 is elrepült Montauk felett, ami után elkezdődtek a
bajok.
3.6. Az ufó-verzió
Természetesen nem maradhattak ki azok az elméletek sem, amelyek
hangoztatói tényként kezelik, hogy a Boeing egy azonosítatlan, földönkívüli
repülő tárggyal ütközött. Az ufómegfigyelők naplóiból kiderül, hogy 1996
amúgy is egy igen gyümölcsöző évük volt, főként az USA keleti partján:
ebben az évben több száz észlelésről készítettek feljegyzéseket ebben a
térségben.

3.7. A Moszad volt

Az izraeliek tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Afganisztánban
küszöbön áll a tálib rezsim hivatalos megalakulása (ez két hónap múlva, 1996
szeptemberében Kabul elfoglalásával tényleg be is következik). Először
diplomáciai úton kísérelték meg rábírni az Egyesült Államokat, hogy katonai
erővel próbálja megakadályozni a szélsőséges iszlamisták hatalomra
kerülését, de az USA akkor még, ahelyett, hogy fellépett volna ellenük,
Szaúd-Arábián és Pakisztánon keresztül haditechnikával és hírszerzési
információkkal segítette is őket, mert jobban tartott Irántól, mint
Afganisztántól. Amikor a zsidó állam látta, hogy Washington nem hagyja
magát meggyőzni, kemény lépésre szánta el magát és felrobbantotta a TWA-
gépet, úgy állítva be a dolgokat, hogy a tálibok tették.
Végezetül – szokásunkhoz híven – most is felszólítunk, hogy add elő a
frankót, és beszéld rá erre a szomszédod is, aki (ahogyan azt mindenki tudja
a törzshelyeteken) az egyetlen túlélője a TWA–800-as járat tragédiájának.
3. fejezet

Előre megfontolt szándékkal

Egy pápa halála
Amikor 1978. augusztus 26-án, a vatikáni konklávé második napján, a
harmadik fordulóban a bíborosi testület megválasztja a hallgatag, szerény,
már-már félénknek is mondható Albino Luciani velencei pátriárkát a
katolikus egyház 263. pápájának, az új Szentatya ajkát – szinte reflexszerűen
– a következő szavak hagyják el: Mit tettetek velem?! Az Úr bocsássa meg ezt
néktek!
Egyike volt a legrövidebb időn keresztül uralkodó egyházfőknek: a
megválasztását követő 33. napon holtan találták lakosztályában. A hivatalos
nyilatkozatok szerint szívelégtelenség végzett vele. A konteósok persze
másként tudják.
Jó szokásunkhoz híven röviden vázoljuk fel az előzményeket, hogy aztán
teret kapjanak a mai alanyunk halálával összefüggő elméletek is.

1. Egy kis háttér

Az 1962–65 között lezajlott Második Vatikáni Zsinat addig szinte soha nem
látott reformokat eredményezett a katolikus egyház életében: ökumenikus
nyitás a protestánsok, az anglikánok és az ortodoxok (görögkeletiek) felé, az
anyanyelvi misézés hivatalossá és általánosan elfogadottá tétele, az egyház
belső életének megújítására tett kísérletek satöbbi.
A reformok azonban a Vatikánon belül nem örvendtek osztatlan
népszerűségnek: mivel az Egyházi Állam is gyarló emberekből áll,
elkezdődtek a frakciózások, áskálódások, klikkesedések. Egyesek szinte
kénkőszagú liberalizmussal vádolták az újítások fő hangadóit, mások viszont
azzal, hogy félúton elakadtak a reformok felé vezető úton. A
születésszabályozás tekintetében már-már az áttörés küszöbére értek, s
egyre többen reménykedtek abban, hogy egy – akár csak nyomokban is –
liberális gondolkodású pápa át tudná billenteni a fogamzásgátlás
problémájának mérlegét a nyakaskodó ultrakonzervatívok ellenére is.
1978 augusztusának elején, 15 év uralkodás után meghal VI. Pál pápa, s
ahogy az égi és földi ügymenet megköveteli, összehívják a kardinálisok
csúcsgyűlését, a híres-neves konklávét, amelynek feladata az új egyházfő
kijelölése és megválasztása titkos szavazás útján. Alanyi jogon meghívót kap
Velence akkori főpapja, Albino Luciani is, aki a maga – még be sem töltött –
66 évével szinte csikónak számít a többi bíboros között. Ahogyan azt a
bevezetőben említettük, gyakorlatilag mindenki meghökkenésére a
harmadik fordulóban pápává választják.

2. Az új pápa
Lássuk, mennyire volt liberális I. János Pál (ezen a néven kerül a
történelemkönyvekbe a velencei főpap, amivel máris két primátust tudhat a
magáénak: ő az első, aki kettős nevet választ, s ugyancsak az első, aki rögtön
az I. sorszámra voksol, mintha tudná, hogy utána hamarosan lesz második).
Szóval igen: beosztásához és környezetéhez képest igenis szabadelvűen,
rugalmasan és tabudöntögetően gondolkodik, alkot és tevékenykedik.
Például ő az első, aki a pápák által közkedvelt fejedelmi többest („mi”) sima,
mezei „én”-re változtatja beszédeiben és felszólalásaiban (amit a vatikáni
lapok eleinte szorgalmasan és kötelességtudóan visszaírnak „mi”-re).
Elutasítja a közel kétezer éves megkoronázási szertartást, és komoly tervei
voltak a Vatikáni Bankkal: szúrós szemű könyvvizsgálók tucatjainak
felbukkanását helyezte kilátásba és évekre visszamenőlegesen aktákat,
kimutatásokat, mérlegeket és statisztikákat kért be – sajnos ezeket már nem
tudta átnézni…
 A roppant eufemisztikus Istituto per le Opere Religiose (IOR, vagyis a Vallási
Műveletek Intézete) a Vatikáni Bank hivatalos neve. Csak 1994 óta engedi
meg, hogy mérlegét független szakintézetek vizsgálják és publikálják, azt
megelőzően elég gyanús homály lengte körül. Természetesen nem hihetünk
feltétel nélkül azoknak a rosszindulatú pletykáknak, amelyek szerint
évtizedeken keresztül az elvárhatónál sokkal szorosabb kapcsolatot
alakítottak ki holmi szicíliai, nápolyi és calabriai… khm, üzletemberekkel. Az
„Isten bankárának” – Roberto Calvinak – a történetét néhány oldal múlva
amúgy is külön bemutatjuk.

Még csak két bekezdés az IOR-ről, csak hogy tudjuk, kivel is állunk szemben:
Az első: a bank szürke eminenciása és egyik igazgatója akkoriban (már
hét éve, és még tizenegyig) egy Paul Marcinkus nevű amerikai püspök volt,
aki abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy 1973 tavaszán ő lett az
első katolikus püspök, akit vatikáni dolgozószobájában az amerikai
szervezett bűnözés elleni speciális ügyészség munkatársai kihallgattak
pénzmosás, értékpapír-hamisítás, tiltott szerencsejáték szervezése, védelmi
pénzek beszedése, zsarolás és más hasonló nyalánkságok kapcsán. Marcinkus
többek között arról is közismert volt, hogy vatikáni rendjeleket,
kitüntetéseket és címeket osztogatott olyan amerikai katolikus
üzletembereknek, akik azt a bizonyos első milliót enyhén szólva is aggályos
körülmények között szedegették össze (kötelező olvasmány: Mario Puzo
könyve, illetve az ebből készült, A keresztapa c. filmtrilógia). Marcinkus
2006-ban segédlelkészként halt meg egy arizonai kisváros plébániáján, ahová
1991-ben (lemondása után) visszavonult.
A második: az IOR és a maffia között egy Michele Sindona nevű pasi
játszotta az összekötőkapocs-szerepet, méghozzá éveken keresztül. Sindona
országos cimborája volt Marcinkusnak is és Calvinak is, és úgy tűnik, az
egyházat abszolút nem zavarta, hogy olyan zavaros ügyekben vett részt, mint
önmaga elrablásának megszervezése, a Franklin Bank 1974-es összeomlása
(az Egyesült Államok legnagyobb addigi bankcsődje), védett tanúk
meggyilkolásának megszervezése és finanszírozása Olaszországban és
hasonlók. Sindona, akinek a Cápa becenév is elég sok mindent elárul üzleti
magatartásáról, 1986-ban olyan cappuccinótól hal meg egy lombardiai
börtönben, amelyikbe szorgos kezek extra adag kálium-cianidot kevernek.
És most lapozzunk vissza I. János Pálhoz.
A frissiben megválasztott pápa hatalmas lendülettel látott munkához.
Elhatározta például, hogy kitakarítja a Vatikánt azoktól a
szabadkőművesektől, akik a legmagasabb szintekig kiépítették kapcsolataikat
a katolikusok világközpontjában. Az általa leginkább célba vett két illető a
már említett Marcinkus püspök volt (IOR – emlékszünk, ugye?), valamint egy
Jean-Marie Villot nevű francia bíboros, aki a pápain kívül minden fontosabb
vatikáni beosztást betöltött a hatvanas-hetvenes években: volt „camerlengo”
(pápai titkár és a pápamentes időszakokban informálisan az egyház első
embere), volt államtitkár, volt a Congregatio pro Clericis első embere, szóval
tényleg minden volt, csak – ahogy mondani szokás – halott orosz katona
nem.

Congregatio pro Clericis, vagyis a Klérus Kongregációja: a Vatikán egyfajta

miniszterelnöki hivatala, amelyet katolikus körökben egyszerűen (és csöppet
sem hízelgően) csak „a Vatikán KGB-jének” neveznek. Ennek az az oka, hogy
évszázadok óta ez az intézmény felelős a világ katolikus lelkipásztorai által
készített, állomáshelyükre vonatkozó hangulatjelentések összesítéséért és
feldolgozásáért. A számok mindennél többet mondanak: a világban jelenleg
mintegy félmillió katolikus pap él és tevékenykedik, akik évente legalább
egyszer megteszik bizalmas jelentésüket a Kongregációnak. Van még
kérdés…?

Bizonyos elméletek szerint (elsősorban Carmine Pecorelli oknyomozó

újságíró munkássága nyomán) Marcinkus és Villot egyaránt az olasz P2
(Propaganda Due) szabadkőműves-páholy tagjai voltak. Pecorellit erről már
nem nagyon lehet megkérdezni, mert 1979 márciusában (miután felvette a
kapcsolatot a különleges ügyészséggel és bizonyítékokat ígért a Vatikán, a
szervezett bűnözés és a szabadkőművesek összefonódásáról) sajnálatos
módon úgy végzi, hogy négy (más források szerint öt) lövést kap a gerincébe,
miközben egy római sikátorban parkoló kocsijában üldögél. Biztosan ólmos
pizzát rendelt.

3. A halál
33 nappal a megválasztása után, 1978. szeptember 28-án, hatalmas tervekkel
az íróasztalfiókjában, I. János Pált holtan találják a pápai rezidencián. A
körös-körül őrt álló, és minden szempontból elitkatonáknak számító svájci
gárdisták semmit nem láttak, semmit nem hallottak. Az első verzió arról
szólt, hogy két titkára, Magee ír és Lorenzi olasz főpap talál rá, de később
pontosítani kénytelenek: egy apáca riasztja a többieket, aki a reggeli kávét
hajnali ötkor vitte be a hálószobába (emlékszünk a Keresztapa vonatkozó
részeire?). Renato Buzzonetti, a pápa személyi orvosa állapítja meg a halál
beálltát fél hatkor – okként szívrohamot ír be a jegyzőkönyvbe. A pápákat
sohasem boncolják, ezért délután negyed háromkor megjelennek a Vatikán
hagyományos balzsamozói – generációk óta a Signoracci testvérek –, akik
lélekszakadva nekilátnak a munkának: este negyed kilenckor a holttest olyan
állapotban van, hogy készen áll a következő pár száz évre, de mindenféle
esetleges igazságügyi vizsgálat (boncolás, mintavétel, laborozás stb.)
értelmetlenné válik. Innen kezdve a halál okáról semmit nem lehet
megállapítani (na nem mintha bárki is nagyon akarta volna…).
A Vatikán természetesen érezte, hogy elég cinkes dolgok történtek, így
hát jó pénzért felbérelt egy angol történész-újságírót, bizonyos John
Cornwellt, hogy populáris hangulatú könyvben írja meg a hivatalos verziót a
pápa haláláról. John mindent bedob, ami egyrészt egy hívő katolikustól
elvárható, másfelől pedig a Vatikántól honoráriumként kapott pár tízezer
font is meghozza gyümölcsét: könyvében (amelyet kicsit késve, 1989-ben ad
ki, miután a Vatikán négy körben is előzetes cenzúrát gyakorolva átírat
bizonyos részeket) teljesen tisztára mossa a komplett Pápai Államot, az
elhunyt egyházfőből pedig egy eleve haldokló, nyomorult, szerencsétlen,
jobb sorsra érdemes, idealista plébánost fabrikál. Cornwellnek mindenre van
kincstári magyarázata – és csak egy kicsit meglepő, hogy ezek 99%-ban
megegyeznek a hivatalos vatikáni forgatókönyvekkel.
Egy másik arc, bizonyos David Yallop szintén könyvet írt a pápa haláláról
– őt nem a Vatikán fizette, ezért meglehetősen szabadon értelmezte a
történteket. Egy biztos: katolikus könyvesboltban célszerű inkább a
Cornwellt kérni, ha nem akartok botrányt.

4. Az előjelek
A Mosolygó Pápának (Róma népe ezt a hízelgő melléknevet adta neki, nem
véletlenül) rövid pontifikátusa alatt számos olyan, valós időben aprólékosan
dokumentált, tehát biztosan nem utólag kitalált megnyilvánulása volt, amely
még az olyan szőrösszívű kételkedőket is elbizonytalanítja, mint amilyen a
jelen cikk szerzője. Lássunk most ezek közül kettőt, amelyekkel utódjára
utalt:
a) „Azért használom az I. megjelölést, mert tudom, hogy nem sokáig
leszek pápa, és úgy gondolom, hogy az utódom is János Pál lesz…” – mondta,
amikor névválasztásáról kérdezték. S való igaz: utódja II. János Pál lett, alig
hat hét múlva;
b) Ugyancsak utódjáról nyilatkozva következetesen „az idegen”-ként
említette, s hozzátette: ő lesz az, aki előttem ült a konklávén. Nos, utódja
tényleg idegen lett: Karol Wojtyla lengyel bíboros, aki – mint azt utólag
kiderítették – valóban előtte ült az 1978-as pápaválasztási konklávé első
napján.

5. A konteók
És akkor lássuk az összeesküvés-elméleteket, amelyekkel az ezekre
máskülönben is oly hajlamos Itália és Róma roppant bőkezűen bánt. A
hivatalos verzióként futtatott szívrohamot most nem tárgyaljuk, mert
annyira triviális.

5.1. A CIA és az FBI tette, karöltve

Marcinkus püspök az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség és a Szövetségi
Nyomozó Iroda által közösen futtatott kiemelt ügynök (egyfajta fedett
nyomozó) volt, aki nagyon komoly sikereket ért el a maffiaellenes
küzdelemben. Vatikáni legendáját felhasználva annyira mélyen sikerült
beépülnie az olaszországi és az amerikai szervezett alvilágba, hogy amikor a
jenkik megneszelték a pápa purifikációs szándékait, kénytelenek voltak
megmérgezni a katolikus egyházfőt annak érdekében, hogy Marcinkus
tovább tudjon tevékenykedni a maffián belül, s szállítani tudja azokat az
információkat, amelyek létfontosságúak voltak az amerikai és olasz
szervezett bűnözés elleni hatékony fellépés területén.

5.2. A szabadkőművesek tették, francia segédlettel

A pápa véget akart vetni a szabadkőművesek vatikáni dorbézolásának, amit
ezek nem tudtak szó nélkül elviselni. Villot bíboros (akit zsarolás segítségével
a francia hírszerzés szervezett be a második világháború után, mert rájöttek,
hogy a lyoni főpap több zsidó családot felnyomott Adolféknak holmi
készpénzért és zsenge ministránsfiúkért cserébe), szóval Villot bíboros az
akkor még az SDECE betűszó által fémjelzett párizsi gumitalpúak műveleti
segítségét kérte – és meg is kapta: Alexandre de Marenches gróf, a francia
hírszerzés főgóréja és kabinetfőnöke, Michel Roussin (szintén
szabadkőműves) személyesen intézkedik a szükséges tárgyi és személyi
feltételek megszerzése érdekében. Ezek közé tartozott egy kis gyűszűvirág-
kivonat (Digitalis ambigua), amelyből szívgyógyszer készül, de nagyobb
mennyiségben szívmegállást okoz; megzsarolható vatikáni egyházi
személyek felkutatása; a nyomok eltakarítása satöbbi.

5.3. A Vatikán keményvonalasai tették

A héják nem tudták volna elviselni, hogy a pápa nyíltan kiáll a nyilvánosság
elé, és október első szerdáján esedékes első komolyabb üzenetében a
születésszabályozás, mint alapvető emberi és keresztényi jog mellett tör
lándzsát. Állítólag ugyanis ilyen tartalmú beszédvázlatokat találtak a
dolgozószobájában, és talán nem meglepő, hogy később a hivatalos Vatikán
ezerrel tagadta ezek meglétét. I. János Pál kilátásba helyezte a fényűző
bíborosi udvartartások költségvetésének megnyirbálását, valamint komoly
nyitást szeretett volna egyrészt a harmadik világ (Afrika, Dél-Amerika, Ázsia)
szélesebb rétegei felé, másrészt fel szerette volna újítani a keresztény
párbeszédet a másik hatalmas monoteista világvallással, a muszlimokkal.

5.4. A maffia tette

Különösebb magyarázatra nem szorul ez a verzió; a szervezett alvilágnak
nem hiányzott egy olyan pápa, aki felrúgja az évtizedek óta kiválóan
működő, mindkét fél számára előnyös üzleti megállapodást a mocskos
pénzek tisztára mosásáról, ezért a saját forgatókönyvük szerint oldották meg
a problémát, a Vatikán cinkos és álságos félrepillantása mellett. A maffiának
nem okozott gondot kapcsolatokat találni a pápai titkárságon, s a
gyilkossággal kettős célt értek el: először is, még az események elején
megszabadultak a számukra egyre veszélyesebb pápától, másfelől pedig
megmutatták az egész világnak, és kiemelten a Vatikánnak, hogy vannak
dolgok, amikhez még Jézus Krisztus földi helytartójának sem szabad
hozzányúlnia (a büntetőjogászok ezt nevezik generális prevenciónak).

5.5. A Moszad tette

Izraelnek nagyon nem lett volna ínyére egy olyan vatikáni trend, amely a
feltétlenül szükségesnél szorosabb kapcsolatokat ápol az iszlámmal (lásd
5.3.). Finoman üzentek is a pápának, hogy nem kéne cimborálni a
félholdasokkal, de I. János Pál csak mosolygott és azt mondta: köszöni a
tanácsokat, de ő már nagyfiú és pontosan tudja, mit kell tennie Isten nagyobb
dicsőségére.

5.6. Az oroszok voltak

Moszkva első körben örömmel nyugtázta, hogy az új pápa (gyakorlatilag
elsőként a katolikus egyházfők hosszú sorában) klasszikus
munkásszármazású (majdnem proletárt írtam, bocsánat…), de amikor a KGB
Első Főigazgatóságának dolgozó vatikáni szakemberek (magyarul: a szovjetek
által beszervezett főpapok) jelentették, hogy I. János Pál középtávú tervei
között hangsúlyosan szerepel a fejlődő országok szerepének növelése a
katolikus világban, összerezzentek: az ébredő Afrika és Ázsia népeinek
kezében ők inkább Marx–Engels–Lenin összest szerettek volna látni, nem
Bibliát, s a rózsafüzérek iránti kereslet növekedése automatikusan a
Kalasnyikov-export csökkenését jelentette volna.
 Ennyit a mára rendelt összeesküvés-elméletből, de zárás előtt még
felhívom a figyelmet, hogy a 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa
eddigi ténykedésének jó része nem csak szerintem hasonlít I. János Pál
intézménytisztító lendületéhez. Ami engem illet, mindehhez tiszta szívemből
kívánok Ferencnek sok erőt, elszántságot és hosszú uralkodást. Hogy nem
lesz könnyű dolga, az már most látszik.
Roberto Calvi – Isten bankára
Az I. János Pál halálát elemző konteócikkben olvashattátok, hogy külön
írásban foglalkozunk majd Roberto Calvival, a talán leghírhedtebb vatikáni
bankárral. Eljött a ragyogó alkalom megismerkedni annak az embernek a
történetével, aki ugyan még életében elnyerte a roppant hízelgő „Isten
bankára” címet, de minden jel arra utal, hogy olyan nagy hasznát nem vette
a kiemelt ügyfélnek. Sőt.
Tisztelt olvasók, Roberto Calvi szövevényes históriája következik.
Mielőtt azonban belevágnánk a történet húsába, a könnyebb áttekintés és
a majdani hivatkozások megértése érdekében lássuk először egy olasz
pénzintézet felemelkedésének és bukásának igaz történetét. Sajnos rengeteg
– csupa magánhangzóban végződő – névvel fogtok találkozni, de az ilyen
talján sztoriknak ez az egyik hátulütőjük. Viseljétek türelemmel.

1. A Banco Ambrosiano
A szóban forgó bankot 1896-ban alapította Milánóban egy jogász, bizonyos
Giuseppe Antonio Tovini. Az elnevezés főhajtás a lombard főváros negyedik
századi püspöke, Szent Ambrus előtt, aki (többek között) arról nevezetes,
hogy még azelőtt püspökké választották, mielőtt meg lett volna keresztelve.

Nem vagyok jártas a kora középkori egyházi eljárásjogban, de azt hiszem, ez

egy igen szép teljesítmény.

Nos, a bankalapítással az volt Giuseppe deklarált célja, hogy – ellentétben

számos olyan világi pénzintézettel, amely kizárólag az anyagi gyarapodást
hajhássza, s láthatóan elhanyagolja az erkölcsi értékeket, a jótékonykodást és
az egyház támogatását – létrehozzon egy olyan pénzügyi vállalkozást, amely
tőkéjével a Katolikus Anyaszentegyház (és a hozzá kapcsolódók) legfontosabb
pénzügyi pillére lehet.
Az évek múlásával a Banco Ambrosiano (a továbbiakban: BA) szépen
gyarapodik, s a második világháború utáni évtizedre (nem túl meglepő
módon) a több tízezernyi itáliai katolikus pap 85-90 százaléka nemcsak a
saját megtakarításait, hanem gyakran a gyülekezet pénzét is a BA-ban
tartotta. A huszadik század hatvanas évei elhozták a pénzügyi szektor első
globalizációját, s a bankok elkezdtek terjeszkedni. A BA sem volt kivétel: első
körben a már akkor is adóparadicsom hírében álló Luxemburgban hoztak
létre egy társaságot, a fantáziadús nevű Banco Ambrosiano Holdingot,
amelyet 1963-ban jegyeztek be. A BA Holding ötlete egy Carlo Canesi nevű
figurához köthető, aki akkoriban a BA egyik igazgatója volt, és akit 1965-ben
elnökké választ az igazgatótanács.

Holding: más társaságok részvényeit birtokló, azok felett irányítást gyakorló,

közvetlen üzleti tevékenységet egyébként nem folytató gazdasági társaság.

Ennek a Carlónak (a holdingon túl) volt még egy zseniális ötlete: 1967-ben
odahozta a BA-hoz Roberto Calvit, akit akkoriban az olaszországi bankpiacon
valódi pénzügyi zseninek tartottak. Roberto beváltotta a hozzá fűzött
reményeket, s teljesen huszadik századi irányt szabott a BA-nak: offshore
cégek létrehozása a Karib-térségben, további bankok részvényei feletti
rendelkezési jog megszerzése, kulcspozíciók elfoglalása a sajtótermékek
piacán és így tovább.
Roberto barátunk úgy volt vele, hogy ha már ilyen szép múltja van a BA-
nak (lásd katolikus pénzintézet, kinyilvánított ideológiai alapok, kiakasztott
kereszt, valamint a térden alul érő szoknyák kötelezővé tétele az összes
bankfiókban), akkor itt az idő, hogy szorosabbra fűzzék a szálakat a
Vatikánnal, pontosabban a Szentszék bankjával, amelynek fedőneve Istituto
per le Opere di Religione (a továbbiakban: IOR), amit talán úgy lehetne
lefordítani, hogy a Vallási Műveletek Intézete.
Ez a szál-szorosabbrafűzés egészen pontosan úgy nézett ki, hogy az IOR
lassacskán megszerezte a BA részvényeinek jelentős részét, és Calvi mester
roppant jó cimboraságba keveredett Paul Marcinkus érsekkel, az IOR (amúgy
amerikai származású) elnökével, akiről a már említett pápás cikkben
olvashattok egy kicsit részletesebben.

2. A probléma gyökerei
Önmagában az, hogy az egyik világegyháznak saját bankja van, s ez
érdekeltséget szerez egy (azaz inkább több) magánbankban és
biztosítótársaságban – nos, ez szerintem semmiféle problémát nem jelent.
Még az sem gond, hogy az IOR (egykét áttételen keresztül) a hatvanas évekre
komoly tulajdonrészt szerzett az olasz nemzetgazdaság számos területén: az
ingatlanüzletben, a nehéz- és a gyógyszeriparban, továbbá az
energiaszektorban is. Egy évtizeddel később (tehát a hetvenes években) a
Vatikán pénzéből dollár százmilliók hagyták el Olaszországot és pihentek
meg amerikai és nyugat-európai bankok széfjeiben, illetve lényegültek át
külföldi részvényekké. A Szentszék pénzügyi illetékesei így próbálták
csökkenteni az itáliai adóterheket, s növelni a hasznot.
Az igazi fordulópontot az a momentum jelentette, amikor Roberto Calvi
felvetette az IOR illetékeseinek (jelesül a hírhedt Marcinkus érseknek), hogy
bizony az offshore cégeket és az ezekhez kapcsolódó roppant diszkrét
kajmán-szigeteki, bahamai és panamai számlákat mintha direkt azért
találták volna ki, hogy az elképesztően magas olaszországi adóterhek elől
menekülő tőkének biztonságos búvóhelyet nyújtsanak. Az IOR pedig
rácuppant a javaslatra. Körülnézett a pénzügyi szakértők piacán, és rövid
hezitálás után 1969-ben egy Michele Sindona nevű fazont bízott meg azzal,
hogy a tőkekihelyezéseket lebonyolítsa.

3. Michele Sindona
A Vatikáni Bank által kiválasztott pénzpiaci szakértővel egy apró gond volt
csupán, méghozzá az, hogy ő volt az amerikai maffia kemény magjához
tartozó, New Yorkban és Szicíliában tevékenykedő Gambino család
pénzmosási szakértője. Michele (akit bankárkörökben simán csak Cápának
becéztek) a szicíliai és az amerikai szervezett bűnözés heroincsempészetből
származó dollárjait futtatta át a nemzetközi bankszektoron, s ebben az sem
akadályozta, hogy közeli jó barátja volt egy Giovanni Battista Montini nevű
milánói püspöknek, akit a világ 1963-tól inkább csak a felvett nevén ismert:
VI. Pál pápáról van szó.
Sindona imádta a titokzatos, rejtőzködő szervezeteket, hiszen mi mással
is lehetne megmagyarázni, hogy a maffia mellett egy másik titkos
társaságnak is tagja volt, mégpedig a Propaganda Due (P2) szabadkőműves
páholynak, amely negyed évszázadon keresztül (1958-tól 1982-ig) könyékig
benne volt minden olyan olaszországi eseményben, ahol a politikai vagy
gazdasági hatalom kérdései dőltek el. A P2 irányultságát nem nehéz
felvázolni, ha figyelembe vesszük, hogy vezetője, Licio Gelli a Mussolini-féle
fasiszta olasz állam egyik rajongója volt.

4. Licio Gelli
A P2-es páholy Nagymestere a második világháború során kötelezte el magát
a szélsőjobbos ideológia mellett, amikor az olasz fasiszta párt és a német
nácik között politikai összekötői szerepet játszott. A kommunistáknál jobban
senkit sem gyűlölt, s a hidegháború éveiben sokszor nyújtott anyagi
segítséget azoknak a titkosszolgálatoknak, amelyek a komancsok nyugat-
európai és dél-amerikai terjeszkedése elleni harcot szerepeltették abszolút
prioritásként a szervezeti és működési szabályzatukban. Ennek jegyében
Licio ott virított például a CIA és az MI6 bérjegyzékén is, de nagyon komoly
kapcsolatai voltak a perónista Argentína szakosodott szervezeteivel is.
A P2 igen jelentős szerepet vállalt a Gladio fedőnevű félhivatalos
szervezet működtetésében, amelyet a hidegháború legelején a nyugati
titkosszolgálatok (élükön a CIA-vel) azért hoztak létre, hogy az olasz
kommunistákat bármilyen módszerrel a lehető legtávolabb tartsák a politikai
hatalomtól, s egy esetleges itáliai szovjet invázió esetén egyfajta
partizánakció-sorozattal minél több borsot törjenek Moszkva orra alá.

5. A nagypolitika
De kanyarodjunk vissza a BA és az IOR viselt dolgaihoz (nyugi, Michelével és
Licióval még találkozunk).
Tehát 1970-et írunk, s a Vatikáni Bank (az Ambrosiano közvetítésével)
elkezdi kifelé pumpálni Olaszországból a befektetők pénzét. A maffia által
előzőleg jól bejáratott módszerek kiválóan működnek: a kiszemelt bankok és
számlák között a tíz- és százmillió dolláros átutalások, a drágaköveket,
aranyat, bemutatóra szóló részvényeket és készpénzkötegeket tartalmazó,
számzáras és tűzbiztos diplomatabőröndök úgy cikáznak, mint a villám. A
buliba diszkréten a CIA is beszáll, elvégre a Langley-i fiúk mindig is tudták
értékelni, ha az innen-onnan befolyó piszkos pénzeik (lásd például a
vietnami háború során a Cég által folytatott kábítószer-kereskedelmet) a
washingtoni Kongresszus figyelő tekintetét elkerülve landolnak a megfelelő
számlákon, későbbi műveleti felhasználásra készen.
Az „okos” befektetések (mert az IOR, illetve a BA pénzét bizony
dolgoztatták és fialtatták is ezeken a számlákon) még hasznot is termeltek,
amiből aztán bőven jutott a P2 által finanszírozott itáliai szélsőjobboldali
terrorcsoportoknak, Anastazio Somoza nicaraguai és Juan Perón argentin
rezsimjének, de komoly jelek utalnak arra, hogy ezekből a pénzekből hozták
létre később magát az antikommunista lengyel Szolidaritást is.

6. Az első összeomlás
1974 októberében csődöt jelent Sindona egyik pénzintézete, a New York-i
székhelyű Franklin National Bank (FNB). A több éven át tartó pénzügyi
nyomozás megállapítja, hogy az FNB vezetői maffiakapcsolatokkal
rendelkeztek, bűncselekményekből származó pénzeket mostak tisztára,
mérleget hamisítottak, fedezet nélküli csekkeket bocsátottak ki, tiltott
tőzsdei műveletekben vettek részt, egyszóval kimerítették szinte a teljes
bétékát (talán a határjelrongálás és a tiltott magzatelhajtás kivételével). Az is
kiderül, hogy a Vatikáni Bank úgy 30 millió akkori dollárral volt benne
ezekben az ügyekben – ez mai értékre átszámítva úgy 150 millió dollár,
vagyis laza 30 milliárd forint.
Sindonát 25 évre elítélik, majd 1984-ben kiadják Olaszországnak, ahol
ráadásnak emberölésért életfogytot kap.

Az emberölés: Sindona bérgyilkosokkal ölette meg azt a Giorgio Ambrosoli

nevű olasz jogászt, aki anno perdöntő bizonyítékokat szolgáltatott az
amerikai igazságszolgáltatásnak Michele szerepéről az FNB csődjében.

Michele Sindona 1986 márciusában (miközben Olaszország legjobban őrzött

börtönei egyikében üldögél) éppen reggeli kávéját szürcsölgeti, amikor a
torkához kap, hörren egyet, összeesik és meghal. A vizsgálat kideríti, hogy
bögréjében, a minden bizonnyal kiváló minőségű olasz eszpresszókávén kívül
akkora adag cianid volt, amely elegendő egy elefántcsorda megmérgezéséhez
is. A tettes ismeretlen maradt.
7. Egy pápa halála
1978 augusztusában a Vatikánban új pápát választanak. I. János Pál egyik
legfontosabb feladatának tekinti az egyházi állam megtisztítását az egyre
kínosabbá váló, gyanús pénzügyi és egyéb kapcsolatoktól. Alig egy hónapig ül
Szent Péter trónján, mert szeptember végén (azóta is tisztázatlan
körülmények között) elhunyt.

8. A figyelmeztető jel
Az olasz központi bank (Banca d’Italia) 1978 őszén egy igen részletes
jelentésben hívja fel az állami illetékesek figyelmét, hogy a BA körül nincs
minden rendben. Egészen pontosan: hogy semmi sincs rendben.
Rávilágítanak a vélelmezett szabálytalanságokra, a gyanús pénzügyi
összefonódásokra, a piszkos (vagy legalábbis tisztázatlan eredetű) pénzek
egyre jelentősebb hányadára, a külföldi kihelyezések minimum aggályos
mértékére stb. A jelentés gyászos jóslattal fejeződik be, amit nagyjából így
lehetne zanzásítani: ha az olasz állam nem lép közbe, nagy bajok lesznek. A
főügyészség felkapja a fejét, majd kijelöli Emilio Alessandrini milánói
vizsgálóbírót a jelentésben megfogalmazottak tisztázására. A 37 éves Emilio
hatalmas elánnal lát munkához, de 1979 januárjában a Prima Linea nevű
terrorcsoport egyik kommandója agyonlövi. Azóta az is világossá vált, hogy a
terroristák mögött felbújtóként (és finanszírozóként) a Gladio vagyis a P2
páholy állt.
Ettől kezdve a BA ellen irányuló vizsgálat eléggé fékezett habzásúvá vált,
a Banca d’Italiát pedig megnyugtatták, hogy minden rendben lesz. Igaz, hogy
egy évvel később Calvit feljelentik a devizaszabályok megsértése miatt (több
milliárd lírát váltott át engedély nélkül dollárra és svájci frankra), 1981
májusában előzetesbe is kerül, majd négy évet kap valutaüzérkedésért, de
pár hónap fogság után feltételesen szabadon engedik.

9. A Nagy Bankcsőd
1982. június ötödikén Roberto Calvi levelet ír II. János Pál pápának, amelyben
a Szentatya közbenjárását kéri Marcinkus érseknél annak érdekében, hogy az
IOR segítse ki a pénzügyi csávába került BA-t. Roberto azzal a vészjósló
mondattal hangsúlyozza a problémát, hogy „a BA összeomlása
elképzelhetetlen katasztrófát idézne elő, melynek során a Katolikus
Anyaszentegyház szenvedné a legnagyobb károkat”.
A pápa nem válaszol, és Roberto legnagyobb bosszúságára Marcinkus
érsek hallani sem akar semmiféle anyagi mentőövről.
Egy héttel később, 1982. június 11-én Calvi (hamis útlevéllel, leborotvált
bajusszal, Velencén keresztül) Londonba repül, kétségbeesetten próbálva
felhajtani valami pénzmagot. Ezzel nagyjából egyidőben odahaza (mármint
Rómában) kipattan a botrány, s a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá
válik az eddig csak pletykák szintjén terjedő hír: a Banco Ambrosiano
fizetésképtelen, tartozása, helyesebben veszteségei megközelítik a másfél
milliárd dollárt – mai dollárban számolva ez úgy a duplája, vagyis
hárommilliárd, forintban pedig kábé 650 milliárd.
Calvi még otthon, csomagolás közben azt mondja a fiának, Carlónak: ha
nem segítenek rajtam és a bankon, olyan információkat fogok nyilvánosságra
hozni, amelyek alapjaiban fogják megrengetni a Vatikánt, s amelyek hatására
a pápának le kell mondania.
Hát… nem pont így történt.

10. Calvi halála

1982. június 18-án reggel fél nyolckor egy postai kézbesítő arra lesz
figyelmes, hogy a londoni Blackfriars híd egyik lábának alsó tartóoszlopán
egy holttestet himbál a szél. Értesíti a rendőrséget, s egy fél óra múlva
azonosítják a hullát: Roberto Calvi az, halála oka pedig fulladás. A bankár
öltözékének valamennyi zsebében tégladarabokat és egyéb építési
törmeléket találnak, valamint 14 ezer dollárnak megfelelő készpénzt
fontban, dollárban és svájci frankban. A helyszínen a halottkém még
bizonytalanul hümmög, amikor a villámgyorsan összesereglett újságírók a
halál körülményeiről faggatják, de a másnapra írásba foglalt szakvélemény
egyértelműen az öngyilkosság mellett foglal állást. A Scotland Yard
rekordidő (nyolc nap) alatt lezárja az aktát: bűncselekmény nem történt,
idegenkezűség kizárva. Dixit.
További érdekesség, hogy titkárnője és legfőbb bizalmasa, Graziella
Corrocher, aki londoni utazása előtt segített Calvinak összegyűjteni a
magával vitt aktatáskányi anyagot, egy nappal Roberto halála előtt kiugrik a
BA milánói székházának negyedik emeletéről és szörnyethal. Egy aláíratlan,
írógéppel készített búcsúlevelet találnak a zsebében, amelyben Calvit
kárhoztatja a bank tönkretétele miatt.

11. Utózöngék
Carlo Calvi, a bankár fia nem nyugodott bele a történtekbe (főként az
öngyilkossági verdiktbe), ezért pénzt, időt és energiát nem kímélve
magánnyomozókat fogadott, akik Jeff Katz New York-i szakember
irányításával hosszú éveken keresztül próbálták kideríteni, hogy mi is
történt valójában Robertóval. A privátszimatok által összegyűjtött
bizonyítékok alapján 1998-ban elrendelik a nyomozást és a kihantolt
holttestet ismét megvizsgálják. Talán nem fogtok meglepődni, ha azt
mondom: a szakértők megállapítják, hogy a halál oka bizony valóban
fulladás, de idegen kéz által: Roberto nyakcsigolyáinak állapota arról
árulkodott a halottkémnek, hogy az akasztás előtt simán megfojtották.
Éveken át tartó nyomozás, majd ugyanilyen hosszú bírósági procedúra
után végül minden gyanúsítottat felmentenek, az utolsókat 2010-ben. A
dolgok jelenlegi hivatalos állása tehát az, hogy Calvi gyilkosai és azok
esetleges felbújtói valamennyien ismeretlenek. Ja: az IOR, illetve a Vatikán
soha nem ismerte el felelősségét a BA csődjében, de „méltányossági és
erkölcsi okokra” hivatkozva 1984-ben 224 millió dollárt fizetett be abba az
alapba, amelyből a bankcsőd áldozatait kárpótolták.

12. A konteók
Lássuk akkor, milyen verziói vannak a Calvi-gyilkosság hátterének. Túl sokat
nem fogok rugózni a különféle alpontoknál, hiszen aki elolvasta az eddigi
összefoglalót az előzményekről (és túl van a pápa halálával foglalkozó
cikken), az mindenféle szájbarágás nélkül is világosan látja az egyes
alkonteók mellett szóló érveket.

12.1. A maffia
A szervezett bűnözésnek akkor szaladt tele a zsákja Calvival és a BA-val,
amikor Roberto megpróbálta kijátszani őket: a Gambinók jóváhagyása nélkül
pörgetett át több tízmilliárd lírát a rendszeren, és – a megállapodások
ellenére – nem forgatott vissza húsz százalékot a maffiacsalád bukszájába. A
parancsot a gyilkosságra bizonyos Pippo Calò, a Cosa Nostra római
„nagykövete” adta ki, és egy Silvano Vittor nevű bérgyilkos hajtotta végre. A
szervezési munka dandárját Silvio Berlusconi (igen, a nem is oly régi olasz
miniszterelnök) közeli üzlettársa, Flavio Carboni vállalta magára.
12.2. A Vatikán
A Katolikus Egyházat nagyon kellemetlenül érintette volna, ha Calvi valóban
kipakol, s egy olyan botrányt végképp nem tudott volna elviselni, amelynek
hatására egy pápa kénytelen lemondani (az nem az a korszak volt, mint XVI.
Benedek ideje). Gondoljuk csak el: a világ több mint egymilliárd
katolikusának azzal kellett volna szembesülnie, hogy az anyaszentegyháza a
maffiával közösködve jogtalan és erkölcstelen pénzügyi machinációkkal
lehetetlenít el anyagilag sok millió hívet. És teszi ezt egy olyan vallás,
amelynek alapítója – egy zsidó fiatalember, úgy kétezer évvel ezelőtt – az
emberek közötti szeretetet, az önzetlenséget, a szolidaritást és az anyagi
javak megvetését hirdette rongyokba öltözve és szamáron közlekedve (nem
pedig páncélozott szuperautóban)… A Vatikán tehát lépéskényszerbe került,
az Úr nagyobb dicsőségére természetesen, és felkérte az Opus Dei nevű,
hozzá millió szállal kötődő világi szervezetet, hogy tegyen valamit. És igen,
mielőtt még rákérdeznétek: egyetértek, előbb-utóbb az Opus Deivel is
foglalkoznunk kéne egy cikk erejéig.

Bónuszinfó 1.: A Szentszék hivatalos közleménye szerint a BA és az IOR közötti

kapcsolatokra, illetve a Vatikáni Bank 1972 és 1981 közötti tevékenységére
vonatkozó dokumentumok jelentős része sajnos megsemmisült egy 1982-es
épülettűz során, ezért nem áll módjukban ezeket egyetlen bíróság
rendelkezésére sem bocsátani.
Bónuszinfó 2.: A BA-t egy multinacionális befektetőcsoport konszolidálta,
alig két héttel a Calvi-gyilkosság után. A spanyol, olasz, svájci és francia
tőkéseket magába foglaló csoport tagjai köztudottan közel álltak az Opus
Deihez.

12.3. A P2
A szabadkőművesek, Calvi feltételezett előremenekülése miatt,
veszélyeztetve látták mindazokat a „vívmányokat”, amelyekért oly régóta
harcoltak. Roberto rengeteg olyan információval rendelkezett, amelyek
nyilvánosságra hozatala heteken belül megsemmisítette volna a P2
olaszországi és külföldi pozícióit is. A hírek szerint – mintegy ráadásul – Licio
Gelli 1982 tavaszán egy komoly (több tízmillió dollárnyi) összeget adott át
Calvinak, amelyet a P2 egyik panamai számlájára kellett volna befizetnie, a
bankár azonban ezt ostoba módon „átmeneti kölcsönnek” tekintette, és a BA
deficitjét próbálta vele kiegyenlíteni. Ez volt az utolsó csepp a
szabadkőműves pohárban.
És egy szimbolikai csemege, amiben az okkult társaságok mindig erősek
voltak: a londoni híd, amely alatt megtalálták Calvi holttestét, a Blackfriars
nevet viseli. Black friar = fekete szerzetes. A sötét csuhába öltözött barát az
olasz szabadkőművesek egyik szimbóluma, s magát a Testvériséget jelképezi.

12.4. A CIA
Az amerikaiak jó ideig csak hűvös távolságtartással figyelték a főként európai
színtereken folyó pénzügyi machinációkat, majd a Vatikán erősödő
kommunista- és szovjetellenes tevékenységét pozitíven értékelve anyagilag
is beszálltak az üzletbe. A lengyel pápa örült az óceánon túlról érkező
segítségnek (lásd még a Szolidaritás-vonal), s amikor Calvi a kétségbeesés
szélén gyakorlatilag megfenyegette a Szentszéket, Ronald Reagan – nem
utolsósorban a mintegy 65 milliós amerikai katolikus közösség szavazatára
számítva – felhívta Langley-t és arra kérte a fiúkat, hogy találjanak valami
megoldást. Márpedig azok a srácok mindig tele vannak ötletekkel.

12.5. A szovjetek
Az elsődleges (és felületes) logika azt mondatná velünk, hogy Moszkva
ellenérdekelt volt Calvi halálában. Azonban gondolkozzunk csak egy kicsit
orosz aggyal – még akkor is, ha nehezünkre esik. Mi történik, ha Roberto
valóban kitálal? Hát korántsem biztos, hogy valódi botrány lesz belőle, hiszen
egy-két ember állításával (és pár dokumentummal) szemben ott áll a Vatikán
teljes tekintélye és a nyugati titkosszolgálatok befolyása, valamint ezek
pénzügyi lehetőségei.

Ha valaki, a szovjetek aztán igazán tudták, hogy a Rendszerrel folytatott

csatát az Egyén csak elveszíteni tudja.

Nem, az oroszok (magukból kiindulva) úgy gondolták, hogy a bankár

meggyilkolása sokkal nagyobb károkat okoz majd a lengyel pápa által
irányított világvallásnak, mint egy esetleges sajtótájékoztató. Ha az egy évvel
korábbi merénylet (Ali Agca) nem hozott eredményt, akkor majd a Calvi
halála során a Vatikánra fröccsenő sár megteszi a hatását. Nos, nem így
történt: a Szentszék viszonylag sértetlenül, jelentősebb arcvesztés nélkül
megúszta az ügyet, de ezt a Lubjanka elemzői nem láthatták előre.
Egy másik alverzió szerint 1982 márciusában a KGB megpróbálta
beszervezni Calvit, de ellenállt. Vesztére.

12.6. Az olasz állam

A hetvenes évek az „anni di piombo” (ólomévek) címkét kapta az olasz
belpolitikában. Egyre súlyosbodó válságok, anarchia, a szervezett
terrorcsoportok felbukkanása és virágzása, emberrablások, nyílt színi
gyilkosságok, egymást érő kormányválságok, káosz a közigazgatásban,
mindent elsöprő korrupció, az országot megbénító gigasztrájkok,
tüntetések… Az olaszoknak elképesztő nehézségek árán sikerült a nyolcvanas
évek elejére valahogy stabilizálni a helyzetet (legalábbis önmagukhoz
képest), és nagyon nem hiányzott egy olyan esemény, amely Itáliát
visszalökte volna a pár évvel korábbi anarchikus viszonyok közé. Márpedig
Roberto Calvi tervezett lépése, a BA pénzügyi hátterének megvilágítása
nagyjából ilyen hatással lett volna, hiszen a BA akkoriban a legnagyobb
kereskedelmi bank volt Olaszországban…
Emanuele De Francesco, az olasz polgári titkosszolgálat (a Servizio per le
Informazioni e la Sicurezza Democratica, vagyis a SISDe) vezetője áttekinti a
helyzetet és hoz egy huszáros döntést…

12.7. A tanúvédelem-konteó
Roberto nem is halt meg, az olasz és az amerikai hatóság megbundázta a
dolgokat. Calvi helyére egy holttestet tettek, a bankár pedig bekerült a
tanúvédelmi programba (plasztikai műtét, készpénz, floridai nyaraló, all
inclusive). Cserébe hosszú éveken keresztül segítette információkkal az FBI-t
és az olasz bűnüldözőket, főleg a maffiaellenes harcuk során.
A vatikáni vonalról természetesen mindenki nagyvonalúan
megfeledkezett – vagy nem. A Vatikánt kézben tartani sem utolsó mulatság,
ugye…
Kedves olvasó, ez lett volna a Calvi-konteó. Gyakorló katolikus olvasóink
figyelmét pedig felhívom a gyónás közben tanúsítandó őszinteség
fontosságára.
A JFK-dosszié
Egy politikus erőszakos halála minden esetben beindítja az összeesküvések
feltételezésére hajlamos embertársaink fantáziáját. Ha ez a politikus ráadásul
a világ vezető nagyhatalmának első embere, az iménti kijelentés axiómává
erősödik. John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35.
elnökének kerek ötven évvel ezelőtti agyonlövését a huszadik század
leghomályosabb hátterű politikai merényletének nevezni nem tűnik
erőltetettnek, s mint ilyen, egy magára valamit is adó konteókönyv
megkerülhetetlen eleme.
Bevallom nektek, sokáig tétováztam a téma feldolgozását illetően, hiszen
mindent megírtak már arról a novemberi péntekről, minden elképzelhető és
elképzelhetetlen variációról és motivációról nyomtatott és internetes oldalak
ezrei szólnak (még az sem zárható ki, hogy a valódi történetet is
megörökítették valahol), úgyhogy tényleg csak ismétlések várnak rám,
maximum egy kis összesítés. Kétszer is nekiláttam, de mindkét alkalommal
abbahagytam, mert azt gondoltam: olyan lenne ez, mint amikor egy
műkedvelő festőtanonc – a művészettörténetben körülbelül százezredszer –
lemásolja a Mona Lisát: a szűk családján és a haverokon kívül ki lenne
igazából kíváncsi rá?
Aztán egy éjszaka arra riadtam fel, hogy maga Jack áll ott az ágyam
lábánál, és köszvényesen sajgó csípőjét tapogatva szemrehányó tekintettel
néz rám, miközben barátságosan ezt mondja:
– Tiboru, te szemét! Hát ezt érdemlem én tőled? Komolyan mondod, hogy
az alig egy hónapig regnáló pápa, a műmosolyú orosz törpe vagy a
tinglitangli zenét játszó brit hippiszármazék megérdemelnek egy-egy cikket
(hogy a másodosztályú üzletembernek álcázott magyar hírszerzőről most ne
is beszéljek), míg én, a legendás, valaha élt egyik legsikeresebb és
legnépszerűbb amerikai elnök, aki rutinosan megakadályozott egy nukleáris
világháborút, aki személyesen bólintott rá a forró drótra, akit tízmilliók
rajongtak körül Európában – szóval szerinted én nem érdemlek egy rohadt
bejegyzést a tetves könyvedben?!
Ti mit válaszoltatok volna neki? Hogy az itteni olvasókat nem igazán
érdekli, mi is történt Dallasban? Hogy a Bilderberg-csoport inkább
foglalkoztatja a magyarokat, mint egy fél évszázada történt texasi
gyilkosság?
Elbizonytalanodtam, és egy gyenge pillanatomban megígértem neki, hogy
hamarosan belevágok a haláláról szóló írásba, pedig már akkor éreztem,
hogy egyetlen cikkbe sűríteni ezt a sztorit olyan lesz, mint a Háború és
békéből haikut csinálni. JFK megköszönte, de mielőtt távozott volna, tréfásan
megfenyegetett, hogy odaátról ellenőrizni fogja a szavahihetőségemet.
Előre szólok, komplikált történet következik. Tessék hátradőlni és
rákészülni, mert nem lesz könnyű olvasmány.
Lássuk tehát, mit is kell tudnunk az 1963. november 22-i merényletről,
annak áldozatáról, John Fitzgerald (Jack) Kennedyről és a hatvanas évek első
felének Amerikájáról.

1. A háttér
A demokrata JFK-t 1960. november nyolcadikán paraszthajszálnyi előnnyel
(49,7% kontra 49,6%, az elektorokról a szavazókra visszaosztott különbség
kábé 100 ezer szavazat a leadott 69 millióból) választják meg elnöknek a
republikánus Richard Milhous Nixon, hivatalban levő alelnök ellenében.
Nixonék természetesen választási csalást emlegetnek, főleg Texasban, ahol
JFK későbbi alelnöke, Lyndon Baines Johnson az egyik szenátor – ennek
később jelentősége lesz –, de az eredmény marad, és Kennedy 1961. január
20-án beköltözik a Fehér Házba.

Csak hogy érzékeltessem a különbséget: a százezer amerikai voks annyi,

mintha egy átlagos, 60% körüli részvételű magyarországi választáson hétezer
szavazatnyi különbség döntene.

Kennedy hatalmas lendülettel lát munkához, tevékenységét számos siker és

jó pár kudarc kíséri.
Az első csoportba, vagyis a sikerek közé elsősorban és természetesen az
általa is említett kubai rakétaválság megoldását soroljuk, amikor is a ravaszdi
Nyikita Hruscsovval szemben sikerül érvényesítenie az erődemonstráció és a
józan ész kombinált politikáját. A második csoport, a kudarcok állatorvosi
lova ugyancsak Kubához kötődik: a Disznó-öbölben lezajlott partraszállási
kísérlet fiaskója nehezen lemosható foltot hagyott az akkor még friss elnök
viszonylag makulátlan imázsán, mint ahogy Marilyn Monroe színésznőhöz
fűződő, nem két-, hanem teljesen egyértelmű kapcsolata is. Az ő halálával
kapcsolatos konteókról mellesleg szintén írok.
1963 őszén JFK egy 12 tagállamot érintő országjárásra indul, melynek
egyik állomása a texasi Dallas.

2. A merénylet
Hogy áttekinthetőbb legyen, fektessünk fel egy feszes kronológiát annak a
november 22-i napnak a történéseiről.
11 óra 39 perc: az Air Force One esemény nélkül landol a város repterén;
11 óra 50 perc: az elnök, feleségével, Jackie-vel az oldalán beül John
Connally kormányzó és neje mellé egy nyitott limuzinba. Mögöttük az elnöki
testőrség, a Secret Service speciális gépkocsija, dugig tömve marcona
emberekkel, majd harmadik kocsiként a texasi származású Johnson alelnök,
szintén a feleségével;
 Ez az, ami ma már nem történhetne meg. Nagyjából azóta, biztonsági
megfontolásokból az USA első és második számú vezetője egyidőben jóformán
egy légtérben sem tartózkodhat, hiszen nem következhet be, hogy az Egyesült
Államok – bármilyen okból – akár csak egyetlen pillanatra is döntésképes
vezető nélkül marad.

11 óra 53 perc: a menetoszlop meglódul és a kiürített utcákon, motoros

felvezetőkkel, lépésben, az összegyűlt, zászlókat lobogtató helybéliek sorfala
között elindul a városcentrum felé;
12 óra 28 perc: a gépkocsioszlop a Dealey Plazához ér és ráfordul az Elm
Streetre. Az elnök a jobb hátsó ülésen foglal helyet, mellette felesége, előtte a
vele nem túlságosan szimpatizáló, amúgy akkor még demokrata, majd 1973-
tól republikánus texasi kormányzó, aki kormányzósága előtt 11 hónapig a
haditengerészet államtitkára is volt;
12 óra 30 perc: az elnököt szállító kocsi éppen a Texas School Book
Depository, vagyis az állami tankönyvraktár elé ér, amikor lövések (azóta
sem tisztázott, hogy hány) dördülnek. A lövedékek Kennedyt és a
kormányzót is eltalálják. Pánik, kiáltozás, káosz, padlógáz;
12 óra 31 perc: rövid és kétségbeesett rádiózást követően a menet a
Parkland Memorial kórház felé indul, ahol az ilyenkor kötelező készenléti
orvoscsoport már beöltözve vár;
12 óra 38 perc: az elnököt (akinek hiányzik a fél koponyateteje, agyának
jelentős része pedig részben felesége arcán és ruháján, részben a limuzin
ülésein található) az intenzívre viszik, ahol már csak betyárbecsületből is
megpróbálják újraéleszteni, noha nem kell hozzá orvosi diploma, hogy
mindenki lássa: Kennedy menthetetlen;
12 óra 50 perc: Johnson alelnököt, aki ekkor már az Air Force One
fedélzetén tartózkodik, elsőként értesítik a hírről: az Egyesült Államok első
embere halott;
12 óra 58 perc: Kennedy halálhírét hivatalosan is bejelentik a helyi és az
országos sajtóban;
13 óra 40 perc: a megözvegyült First Lady megérkezik a férje testét
tartalmazó koporsóval az elnöki különgéphez;
14 óra 10 perc: a gép felszáll;
14 óra 39 perc: a fedélzeten Lyndon B. Johnson, felesége és Jackie
Kennedy előtt, leteszi az esküt. Az USA 36. (előrehozott) elnöke elfoglalja
hivatalát.

3. A nyomozás
A tankönyraktárat, ahonnan – úgy tűnik – a lövések jöttek, elözönlik a dallasi
rendőrök, az FBI és a Secret Service emberei, akik megállapítják, hogy egy
alkalmazott, akinek ott kellett volna lennie, hiányzik a helyéről. Szemtanúk
szerint röviddel a végzetes lövések után (12 óra 33 perckor) futva távozott az
épületből.
Röviddel ezután (egészen pontosan 13 óra 14 perckor) bejelentés érkezik
a dallasi rendőrségre, mely szerint egy ismeretlen férfi egy közeli mozinál
agyonlövi J. D. Tippit közrendőrt. Az állítólagos elkövetőt 14 óra 20 perckor
elfogják, majd meggyanúsítják rendőrgyilkossággal. Egy nap múlva a
gyanúsítás módosul: a már önmagában is húzós rendőrgyilkosság mellé
felzárkózik a kicsit még rázósabb elnökgyilkosság is. A helyi hatóságok
elrendelik Lee Harvey Oswald, egy 24 éves egykori tengerészgyalogos
előzetes fogvatartását. Az őrizetbe vett férfi mindent tagad.
Két nap múlva, vasárnap, 1963. november 24-én Oswaldot éppen
kihallgatásra vinnék a városi börtönből a főkapitányságra (más források
szerint a megyei börtönbe), amikor egy dallasi éjszakai mulató tulajdonosa,
bizonyos Jack Ruby odalép a rendőrök és az újságírók által körülvett
gyanúsítotthoz, és élő, egyenes adásban, amit a tévé is közvetített,
hidegvérrel agyonlövi.
 Rubyt elfogják, 1964. március 14-én halálra ítélik, de perújrafelvételi
kérelmet nyújt be, aminek végeredményét nem tudja kivárni: 1967. január 3-
án áttétes rákban meghal. Érdekesség: ugyanabban a dallasi Parkland
Memorial Hospitalban, ahol előtte Kennedyt és Oswaldot is holttá
nyilvánították.

3.1. A Warren-bizottság
Egy héttel Kennedy meggyilkolása után Johnson elnök egy különleges
bizottság felállítását rendeli el, melynek feladata a történtek alapos
kivizsgálása és az igazság megállapítása. A vezetője, Earl Warren főbíró után
a Warren-bizottság nevet viselő testület tagjai voltak többek között: Gerald R.
Ford (későbbi elnök), Allen Dulles egykori CIA-igazgató és a CIA alapító atyja,
John K. J. McCloy, Kennedy egykori főtanácsadója. Szűk tíz hónap
tevékenység után a bizottság egy összefoglaló dokumentumban, az
úgynevezett Warren-jelentésben, megállapítja, hogy a gyilkos valóban
Oswald volt, magányos elkövetőként.

Amikor azt mondom, hogy „összefoglaló dokumentum”, biztosan rosszul

fogalmazok, hiszen a Warren-jelentés mellékleteivel együtt nem kevesebb,
mint 26 kötetre (16 ezer oldalra) rúg. Maga Johnson elnök határozta meg,
hogy mely részei és milyen ütemezéssel kerülhetnek a nyilvánosság elé.

3.2. Garrison színre lép

1967-ben egy Jim Garrison nevű New Orleans-i kerületi ügyész, Russel Long
louisianai demokrata szenátor támogatásával saját nyomozásba kezd, mert a
Warren-jelentés következtetései nagyon nem győzték meg őket (őket sem).
Anélkül, hogy további nevekkel, helyszínekkel és összefüggésekkel
terhelném az olvasókat, annyit mondok el a Garrison-eljárásról, hogy miután
az ügyész ügyesen felállít és előad egy komplex CIA–homoszexuálisok–FBI–
Johnson–Castro összeesküvés-elméletet, az első tárgyaláson az esküdtek 45
perc alatt lesöprik az asztalról valamennyi érvét. Ami Garrisont és szurkolóit
a legjobban meglepte, hogy maga Robert Kennedy (JFK öccse, →Konteó2) is
marhaságnak minősítette az egész munkásságát.
A Garrison-ügy egyetlen komoly hozadéka az volt, hogy ők nyomozták ki
a közvélemény számára az úgynevezett Zapruder-film létezését (amelyről a
Warren-bizottság már tudott), és nekik köszönhető, hogy ezt a színes,
összesen 27 másodperces némafilmet, úgynevezett home movie-t, amit
Abraham Zapruder a helyszínen tartózkodó bámészkodóként készített a
gyilkosságról, be is mutatták a nagyközönségnek. A filmről majd még esik szó
ebben a cikkben.

3.3. További bizottságok

1975-ben egy újabb bizottság (a Church Committee), majd egy évre rá a HSCA
(House of Representatives’ Select Committee on Assassinations – a
Képviselőház Gyilkossági Különbizottsága) újratanulmányozza az ügyet (más
amerikai politikai gyilkosságok mellett). Átnyálaznak több tízezer oldalt,
kihallgatják a még életben lévő tanúkat, majd a Kennedy-gyilkosságról
annyit állapítanak meg, ami egy mondatban összefoglalható: „az Elnököt
nagy valószínűség szerint egy összeesküvés keretein belül gyilkolták meg”.
Ez utóbbi bizottság Oswald mellett legalább egy (mindeddig ismeretlen)
személyt is valószínűsít mint lövészt. A HSCA nagy érdeme, hogy fehéren-
feketén kimutatta jó pár, Oswald ellen szóló, Warren-féle bizonyítékról, hogy
mesterségesek, hamisak, torzítanak és szándékosan félrevezetőek.
No, akkor ennyit nagy vonalakban az előzményekről és a háttérről. A
következőkben rátérünk a konkrét összeesküvés-elméletekre, de előtte azt
ajánlom, fussátok át még egyszer az eddigieket, mert az imént ismertetett
nevekre és összefüggésekre szükségetek lesz a konteóknál is.
Jegyzetelni ér.

4. A konteók
Lássuk tehát a hihetőbbnél hihetőbb összeesküvés-elméleteket: kicsoda,
kinek a megbízásából és főként miért gyilkolta meg az USA 35. elnökét?

4.1. Ki lőtt?
A legtöbbször hangoztatott, a Warren-jelentés szerint is alátámasztott verzió
az volt, hogy természetesen Lee Harvey Oswald tette. Hogy egyedül vagy
bűntársakkal, no, ebben már vannak eltérések a különféle szakértők között.

4.1.1. Oswald egyedül tette

Ez napjainkra olyan nevetséges verziónak számít, hogy túl sok patront nem
is pazarolunk rá.
Az elsődleges szakvélemények szerint a zavaros politikai nézeteket,
egyfajta vulgármarxizmust valló egykori tengerészgyalogos, aki nemcsak
hogy két és fél évet élt a Szovjetunióban, de még feleségét, bizonyos Marina
Pruszakovát is onnan hozta, szóval ez a magányos, az elkövetés időpontjában
még mindig csak 24 éves fiatalember a gyilkos. Motiváció: a benne még
mindig élénken működő kommunista elkötelezettség, s az ezzel szervesen
összekapcsolódó imperializmus-ellenesség, aminek az USA elnöke a
legtökéletesebb megtestesülése.

4.1.2. Egy (több?) ismeretlen lőtt

Oswaldot egyszerűen baleknak használták. Valamilyen legendával
odaállították a tankönyvraktár ablakába és azt mondták neki, hogy a lövések
eldördülése után feltűnően távozzon. Azzal nyugtatták meg, hogy ha el is
fogják (akár a helyszínen, akár később), akkor is hamarosan kiengedik,
hiszen semmiféle bizonyíték nem szól ellene, s Amerika mégiscsak egy
demokrácia, ahol alapos gyanú nélkül senkit nem lehet fogva tartani, pláne
elítélni.

4.1.3. Oswald is lőtt, de nem egyedül

Oswald kamuból valóban kilőtt három lövedéket, de vele párhuzamosan és
egyidőben a valódi gyilkos is tevékenykedett. A kavarodásban csak Oswaldra
figyeltek fel, a másik lövész feltűnés nélkül tudott távozni a helyszínről.

4.2. Ki volt a megbízó?

Sokkal, de sokkal izgalmasabb és komplexebb problematika a „kinek a
megbízásából történt?” Szerintem a valódi, nagy kérdések eköré
csoportosulnak, hiszen az ügy szempontjából őszintén szólva hóttmindegy,
hogy ki húzta meg a ravaszt és hányszor. Csoportosítsuk tehát az elméleteket
földrajzi szempontból – ez is van olyan logikus, mint bármilyen más
kategorizálás.

4.2.1. Belföldi (amerikai) összeesküvés…

Ahogyan azt a cikk elején is megemlítettük, elnöksége jó két és fél éve alatt
Kennedy elég sok hazai állóvízbe dobott méretes köveket, és sok ellenséget
szerzett. Az örök kérdés tehát, a jó öreg „kinek állt érdekében” egyáltalán
nem teszi egyszerűbbé a dolgunkat. Ha jobban utánagondolunk, a „kinek
NEM állt érdekében” kérdésre talán rövidebben tudnánk válaszolni… Úgy néz
ki ugyanis, hogy az Amerikai Kaktusztermesztők Klubján kívül mindenkinek
csak használt az elnök halála.

a) A CIA volt
Kennedy soha nem bocsátotta meg a Központi Hírszerző Ügynökségnek, hogy
a Disznó-öböl kapcsán csúnyán átverték. Nem erről szól a cikk, ezért csak
röviden: amikor a CIA előhozakodott az akkor fantasztikusan jónak tűnő, és a
Castro-rezsim megdöntésére irányuló inváziós ötletével, Kennedy hetedik
érzéke vészjelzéseket kezdett sugározni és részletes hatástanulmányt kért.

Az ötlet röviden: kubai emigránsokat kell kiképezni és felfegyverezni, akik

majd az amerikai hírszerzés legfrissebb információira (illetve a US Navy
hajóira) támaszkodva partra szállnak, aztán egy össznemzeti kubai felkelés
segítségével napok alatt elsöprik a „szakállasok” diktatúráját.

Válaszként az Ügynökség telepakolta az Ovális Irodát mindenféle olyan

(később teljesen nyilvánvalóan hamisnak és félrevezetőnek bizonyult)
érveléssel és jelentéssel, amelyek mind-mind afelé mutattak, hogy az akció
sikerre van kárhoztatva. Ezek áttanulmányozását követően JFK végül beadta
a derekát és rábólintott az akcióra. Az eredményt, a totális csődöt, ismerjük a
történelemkönyvekből.
Ezután Kennedy a következőket mondta Clark Cliffordnak, a külföldi
hírszerzési főtanácsadójának: Valami nagyon nincs rendben a CIA háza
tájékán, és én nagyon szeretném tudni, hogy mi. Ezer darabra akarom
szaggatni a CIA-t és szanaszét szórni a négy égtáj minden irányába!
De hát az Ügynökségnek már akkor is az volt a dolga, hogy mindenről
tudjon, s JFK imént idézett szavai is eljutottak Allan Dulles igazgató fülébe.
Igen, annak a Dullesnek a fülébe, aki később minden követ megmozgat, hogy
bekerüljön a Warren-bizottságba és rajta tartsa a szemét mindenen, amin
érdemes. Végül Johnson beadja a derekát és őt is delegálja Warren mellé,
noha Dulles akkor már két éve nem volt beosztásban (Kennedy 1961
novemberében ugyanis kirúgta).
Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy belássuk, mire képes egy CIA
típusú, költségvetésű és hátterű szervezet a saját túlélése érdekében. Eleinte
még csak üres hablatyolásnak tekintették Kennedy kiszólását, de 1963 első
felétől kezdve már kezdték érezni az elnök eltökéltségét, főleg, miután a
Castro-ellenes, a Cég által pénzelt és kitervelt, ostobábbnál ostobább
merényletek sokasága hiúsult meg, s a Fehér Ház lakója egyre erőteljesebben
adott hangot rosszallásának.
Az pedig, hogy Oswald szerepelt Langley fizetési listáján mint informátor
(egyesek szerint még Moszkvába is az ő biztatásukra utazott), köztudomású.

b) Az FBI a háttérben
Az események időpontjában a jó öreg J. Edgar Hoover már 39 éve áll a
legnagyobb szövetségi rendvédelmi erő élén. Kennedy volt a hatodik (!)
elnök, aki alatt szolgált, és az az igazság, hogy noha Edgart mindennel meg
lehetett vádolni, csak azzal nem, hogy szívébe zárta volna bármelyiküket is,
JFK (és népes, összetartó ír katolikus családja) az igazgató gyűlöletének
olyannyira a fókuszába került, hogy ezen néha még maga Hoover is
elcsodálkozott.
Ha pszichológiai könyvet írnánk, akkor most el lehetne kezdeni
magyarázni ezt a szinte irracionalitásba átcsapó érzelmi intenzitást, de itt és
most elégedjünk meg pár ténnyel:
Kevesen tudják, de Hoover rendelkezett egy zárt kezelésű dossziéval,
amelyben JFK egyik állandó szeretőjéről, Helena Rometschről kiderítette,
hogy nyugatnémet állampolgár létére valójában a Stasi ügynöke volt, akivel a
washingtoni Quorum Club diszkrét apartmanjaiban lefolytatott pásztorórák
alatt Jack óvatlanul államtitkokat is megosztott. Ezen túlmutatóan az FBI
vezetője tökéletesen tisztában volt a két Kennedy fivér (Jack és Robert)
viharos magánéletével, nőügyeivel, az általuk esetenként felszippantott
kokaincsíkok hosszúságával és minőségével, az első, másod- és harmad-
unokatesók befolyásának és nyomulásának növekedésével. J. Edgar – valódi
machiavellista bürokrataként – ezeken egyrészt felháborodott, másrészt
pedig rögtön fontolóra vette, hogy hogyan is tudná mindezt az információt a
saját és imádott szervezete hasznára fordítani.
Mivel nem a félrelépő sarki fűszeresről, hanem mégiscsak az USA
elnökéről és igazságügy-miniszteréről beszélünk, akiket még az FBI
igazgatója sem zsarolhat meg csak úgy, Hoover finom kis játszmákba kezdett.
Válogatott legényeivel megfigyeltette a fivérek ilyen-olyan kapcsolatait, és
dokumentált mindent, amit lehetett. Szorgalmas méhecskeként gyűjtögette
az információkat az egész családról, igazi pókhálót szőtt a Kennedy-klán
köré, s csak a megfelelő pillanatra várt, hogy valamelyik szál megrezdüljön.
Az utolsó előtti pillanat 1962 augusztusában következett be, amikor Marilyn
Monroe-t holtan találják: Hoover elkezdett arra gyúrni, hogy finoman,
lassan, de kérlelhetetlenül bebizonyítsa: a világsztár haláláért az elnök (vagy
a testvére) felelős.
Igen ám, de a Kennedyek sem akkor léptek le a falvédőről. Nekik is voltak
lekötelezettjeik az Irodánál (ne feledjük: igazságügy-miniszterként Robert az
FBI-t is felügyelte), akik megsúgták nekik, hogy ez a kópé J. Edgar miben is
töri a fejét. 1963 nyarán egy kimerítő, hatszemközti beszélgetésre kerül sor a
Fehér Ház Ovális Irodájában, amelyről az FBI-főnök megszégyenítve,
megalázva, ugyanakkor a robbanásig felidegesítve távozik: tudomására
hozzák, hogy nézzen valami tisztességes állás után a versenyszférában, mert
legkésőbb év végéig ki lesz rúgva. És örüljön, ha a börtönt megússza.
Hoover (helyettesével és testi-lelki jó barátjával, Clyde Tolsonnal
közösen) ekkor fordul be a célegyenesbe: elkezdi véglegesíteni terveit,
márpedig ha valamiben, akkor összeesküvésekben és machinációkban
tényleg világbajnok volt.

c) A Fed vezetői
1963 júniusában Kennedy elnöki ukázban utasítja a pénzügyminisztériumot,
hogy (a jegybank szerepét játszó Federal Reserve System megkerülésével)
kezdje meg olyan két- és ötdollárosok nyomtatását, amelyek fedezeteként
minden olyan állami ezüsttartalékot fel kell használni, amelyre addig
bankjegyet nem adtak ki. Ez a közel 4,5 milliárd akkori dollár nem volt ugyan
kis pénz, de az abban az évben kereken 50 éves Fedet nem is az összeg
háborította fel, hanem az a tény, hogy ezzel a lépésével Kennedy elkezdte
felszámolni a szervezet mindenhatóságát. Az elnök ki akarta venni a
pénzgyártás monopóliumát, a monetáris politika eme nélkülözhetetlen
eszközét a Fed kezéből, odadobva azt a Treasury-nek, vagyis a
pénzügyminisztériumnak.
A minden bizonnyal létező kínai közmondás szerint egy dühöngő
tigrisnél csak egy begőzölt bankár lehet veszélyesebb. A központi bank
irányítói tudták, hogy ez csak az első lépés egy soha nem látott gazdasági és
pénzügyi hatalom elnöki kézben történő koncentrációjához, amit sem
szakmai hitvallásuk, sem személyes büszkeségük nem tudott volna elviselni.
Amikor elhatározták, hogy JFK-nak meg kell halnia, csak hazafias
kötelességüknek tettek eleget – mondogatták magukban. Felháborodásukban
kollegiálisan osztozott a világ jegybankjainak jelentős része, ugyanis Oslótól
Buenos Airesig minden bankár tudta, ha ez Kennedynek bejön, döntésében
minden állam- vagy kormányfő követendő példát fog látni a nemzeti bankok
és a pénzügyminisztériumok közötti munkamegosztás újragondolásában.

d) Amerikai kubai emigránsok tették

Elnöksége közel három éve alatt JFK tényleg egy csomó mindent megtett
annak érdekében, hogy az USA határaihoz aggasztóan közel található
havannai komancs rezsimet aláássa, megbuktassa, annak vezetőjét pedig
kiiktassa. Különösen igaz volt ez a kubai rakétaválság környékén. Az
amerikaiak mindennel megpróbálkoztak, a mérgezett szivaroktól kezdve
prostituáltak célzott bevetésén keresztül Havanna röpcédulákkal történő
beterítéséig és magas beosztású kubai hivatalnokok megvesztegetéséig –
sikertelenül. Castro és rezsimje sérthetetlennek bizonyult. Jack igyekezett
tehát, de a Floridában már akkor is igen erős kubai emigráció kevésnek
találta az erőfeszítéseit.
 És nemcsak hogy kevesellte. A már itt is emlegetett, szinte
tragikomédiába illő inváziós kísérlet kudarca után pár héttel – a Miami
külvárosaiban élő kubai menekültek között – lábra kapott a hír, mely szerint
Kennedy lepaktált Castróval, és szándékosan dobta fel a szakállas főnöknek a
Disznó-öblöt mint helyszínt. Ugyancsak elterjedt, hogy javítani akarja az USA
és Kuba közötti kapcsolatokat, s azt is fontolgatja, hogy az emigránsok között
valóban szép számmal felbukkanó, súlyos köztörvényes bűnözőket – akik az
Államokban sem hagytak fel a kábszercsempészéssel, zsarolásokkal,
emberölésekkel – összefogdossa és jószomszédi gesztusként szépen
visszaadja őket a havannai hatóságoknak.

Aki a CIA vagy az FBI szőrös kezének munkáját véli feltünedezni ebben a
ragyogó dezinformációs műveletben és az ilyen jellegű hírek futótűzként
történő terjedésében, talán nem is áll oly messze a valóságtól.

Szóval a kubai emigránsok összefogtak, és történt, ami történt. Mellesleg

Oswaldot elég sokszor látták spanyolul beszélő férfiak társaságában.

e) A maffia
Sokan és sokszor megírták már, hogy az amerikai szervezett bűnözés
legnagyobb nevei bizony jó pár tíz- és százezer dollárral járultak hozzá az
1960-as elnökválasztási kampányhoz a demokrata oldalon. Hogy miért
tették? Nos, egyfelől köztudomású, hogy a rendpárti republikánusok mindig
is a keményebb kezet favorizálták, világéletükben közelebb érezték
magukhoz a fegyveres erőket és a rendfenntartókat. Másfelől JFK apja
(Joseph Patrick Kennedy) már a prohibíció óta elég jó kapcsolatot ápolt a
bostoni ír maffiával, akikkel szépen gyümölcsöző, csak akkoriban egy kicsit
illegális gin- és whiskyimportot bonyolított le. Egyesek tudni vélik, hogy
amikor id. Kennedy anno, amikor Chicagóban sertepertélt, még magával Al
Caponéval is üzletelgetett, mindkét fél legnagyobb megelégedésére. Hát ez az
apróság elég gázosan mutat egy elnök apjának életrajzában.
 A szervezett bűnözők tehát egyfelől így köszönték meg Joe Kennedynek
az addigi szolgálatait, másfelől meg abban reménykedtek, hogy JFK
megválasztását követően befolyásuk nőni fog. Persze egyetlen épeszű
maffiózó sem képzelte, hogy hálából Jack kiveszi a bétékából a zsarolási vagy
a prostitúciós tényállásokat, de az nem tűnt megvalósíthatatlannak, hogy az
eljárásjogi törvények finomításával, jól irányzott elnöki kegyelmek
elhelyezésével és más intézkedésekkel tényleg jobb pozícióba kerülhetnek.
Ezzel szemben mi történt? A maffia számára némiképpen váratlanul, 1961
és 1963 között a Robert Francis Kennedy által irányított Igazságügyi
Minisztérium bekeményít és a korábbi állapotokhoz képest megtízszereződik
(!) a szervezett bűnözés gyanúja miatt indított büntetőeljárások száma. A
jogszolgáltatás vasökle számos olyan esetben is lecsapott, amikor az ír, olasz
és más maffiák nem is számítottak rá. Kongresszusi különbizottság kezd el
például foglalkozni a leszámolásos gyilkosságok hátterével, és olyan nevek is
bekerülnek a jegyzőkönyvekbe, akiknek viselőit addig érinthetetlennek
hitték: Salvatore Giancana, Santo Trafficante, John Roselli vagy Joe Bonanno.
A szervezett alvilág annak se nagyon örült, hogy JFK komolyan
játszadozott az amerikai csapatok Vietnamból történő kivonásának
gondolatával. Délkelet-Ázsiából olyan mennyiségben érkezett kábítószer az
Államokba (most már tudjuk, hogy főként katonai szállítmányok biztonságos
fedése alatt), hogy ennek a lehetőségnek a megszűnése elképesztő érvágás
lett volna a drogkereskedőknek.
Az amerikai maffia (más néven a Cosa Nostra) bosszút esküszik hát az
elnök és fivére ellen, márpedig ez sohasem szül jó vért.

f) A Johnson-verzió
Ez az alkonteó azt a változatot valószínűsíti, hogy Lyndon B. Johnson
(emlékszünk ugye: JFK alelnöke és utódja az elnöki székben) szervezte meg a
gyilkosságot.
Kennedy nem igazán volt elégedett első számú beosztottjának
ténykedésével, és többször hangot is adott azon elhatározásának, hogy az
1964-es kampányban már nem őt fogja alelnökjelöltként megnevezni. Mivel a
közvélemény-kutatók szerint Jacknek elég szép esélyei voltak a 1965–68
közötti ciklusra is, ez automatikusan bukást jelentett volna Lyndon számára.
Johnson nagyon megsértődött, hiszen a hírek szerint Kennedy éppen csak
hogy megválasztásában (holmi texasi republikánus szavazatokat tartalmazó
cédulák eltüntetése, illetve demokratára történő átírása folytán) elég szép
szerepe volt. Az elnökgyilkosság megszervezésében segítségére volt az
általunk is említett texasi kormányzó, John Bowden Connally is, aki az
orvlövész(ek) ügyetlensége miatt szintén megsebesült ugyan a merényletben,
de túlélte, majd a Nixon-kormányzatban egészen a pénzügyminiszterségig
vitte. A lövészeket is Connally szerezte-szervezte, aki még haditengerészeti
államtitkár korából ismert pár kemény, vállalkozó kedvű fazont a US Navy
marconább berkeiből.

g) Az Edwin Walker-konspiráció
Edwin Anderson Walker a US Army kétcsillagos tábornoka volt a
Németországban állomásozó 24. Gyalogos Hadosztály parancsnoka. Hírnevét
azzal alapozta meg, hogy igen határozott politikai nézeteket képviselt,
aminek katonái előtt sem habozott hangot adni. Hozzá képest a híres
komancsüldöző Joe McCarthy szenátor egy csegevara volt, és Őszentsége a
pápa Krisztus-tagadó pogánynak számít.
Kennedynél, illetve védelmi miniszterénél, Robert McNamaránál végül az
verte ki a biztosítékot, hogy Walker vezérőrnagy kötelező ideológiai oktatást
(lásd még a Magyar Néphadsereg méltán vicces politikai tájékoztatóit)
vezetett be az általa kommandírozott hadosztálynál, aminek olyan érdemi
pontjai voltak, mint például hogy Roosevelt és Truman elnökök a bolsik
bábjai voltak, s gyakorlatilag egyetlen demokrata utódjuk sem kivétel ezen
szabály alól. Ez utóbbi kijelentését alátámasztandó, 1961 nyarától a Disznó-
öblöt hozta fel példaként.
 Lehet, hogy katonának kiváló volt, de azért valljuk be, mindezek alapján
Walker generális nem indulhatott volna túl nagy eséllyel még egy járási
Elmebajnokságon sem.

Szóval 1961 őszén visszahívják és valami isten háta mögötti helyre küldik
kiképzési felelősnek. A nyilvánvaló megaláztatást Walker nem nyeli le szó
nélkül, lemond rangjáról és beosztásáról. Ezt követően harcos és hangos
szélsőjobbos lesz belőle, aki teljes mellszélességgel a faji szegregáció mellett
áll ki. Érdekes módon Oswald merényletet követ el ellene, 1963 tavaszán rálő
egy politikai nagygyűlésen, de a tábornok túléli. Oswaldot akkor még nem
azonosítják mint elkövetőt, csak később, már a halála után.
Szóval innen jöhetett a nagy ötlet és talán a kapcsolatrendszer is. Ez
utóbbi tekintetében Walker amúgy sem szenvedett hiányt, hiszen kiváló
kontaktusokat épített ki a Ku-Klux-Klánnal és más, hasonlóan paramilitáris
szervezetekkel, amelyeknek nemcsak pénzük, de eltökéltségük is volt a
Kennedy által megszemélyesített problémák határozott és végleges
megoldásához.
Most lépjünk tovább, mert nagyon elszaladt az idő és szerintem már
idegesen nézegetitek az órátokat.

4.2.3. A külföldi konteók

Az amerikai hazafiak nagy része egyszerűen nem hajlandó elfogadni, hogy
elnöküket egy otthoni összeesküvés tette el láb alól, így vigyázó tekintetüket
a gonosz külföld felé irányították.

a) A kubai összefüggés
A már többször említett, Castro és csapata ellen irányuló, hol vicces, hol
tragikus amerikai próbálkozások láttán 1963 nyarára betelt a havannai
rumospohár. Fidel összehívta a Kubai Kommunista Párt legfelső vezető
testületét, valamint a titkosszolgálat vezetését, és kiadta az ukázt:
haladéktalanul meg kell ölni azt a washingtoni nőcsábász pojácát, a
kommunizmus és a forradalmi Kuba esküdt ellenségét.
Ennek megszervezése nem jelentett túl nagy problémát a két havannai
titkosszolgálat, a Dirección General de Inteligencia és a Dirección de
Inteligencia Militar dörzsölt, Moszkvában és (Kelet-)Berlinben iskolázott
káderei számára. Az, hogy a havannai intelligens szervizek kiváló amerikai
rezidentúrával rendelkeztek, nyilvánvaló. Az USA-ba ilyen-olyan módon
kimenekült kubaiak százezerei között szép számmal voltak a DGI kiképzett
ügynökei, akik nemcsak ideológiai szempontból, hanem katonailag és
pszichológiailag is a topon voltak. Alig két hónap alatt összedobták a dallasi
merénylet terveit és kellő mértékben felhergelték az USA délkeleti
államaiban, főleg Floridában élő kubai emigránsokat (lásd még a néhány
oldallal korábbi változatot).
Ment is minden, mint a karikacsapás: idegen zászló alatt beszervezett
kivándorlók felkutatják Oswaldot, esetleg másokat is, akik aztán (tudatlanul
vagy nem) megteszik, amit megkövetel tőlük a Comandante.

b) Az orosz vonal
Miután Amerika fölényesen, kábé 90:10-es gólaránnyal megnyerte az 1962.
őszi rakétaválság című jenki–szovjet meccset, a golyófejű Nyikita
Szergejevics megszégyenülten távozott a karibi porondról. Keményvonalas
elvtársai természetesen elkezdték piszkálgatni és orrba-szájba ismételgették,
hogy ezt az egész szovjet népet és a béketábort ért pofont nem szabad
megtorlatlanul hagyni. Hiszen milyen dolog már az, hogy az egész
földkerekség szeme láttára és füle hallatára egy taknyos, 45 éves
massachusettsi tartalékos tengerészhadnagy vitában és érvelésben többször
is meghátrálásra kényszerít egy apja korabeli, de jure nyugállományú
altábornagyot, aki a világ legdörzsöltebb intrikusait tömörítő csoport, a
Szovjetunió Kommunista Pártja Politbürójának levegőjét szívja 25 éve, és
még mindig életben van…
Noha Hruscsov nem volt az a kifejezetten vérszomjas vadállat, belátta,
hogy ha másért nem, hát saját politikai túlélése érdekében tényleg csinálni
kell valamit. Telefon a KGB Első Főcsoportfőnöksége vezetőjének,
Szaharovszkij tábornoknak, aki helyettesét, Fjodor Mortint kézen fogva,
farkát felcsapva rohan a Kremlbe a megoldási lehetőségeket tartalmazó
dossziéval a hóna alatt. Természetesen a kubai és a kelet-berlini elvtársak is
besegítettek, de a meló oroszlánrészét a Lubjankában végezték, többek
között Oswald feleségére, a már fentebb is említett Marina Pruszakovára
támaszkodva, aki természetesen ott szerepelt a KGB bérlistáján mint
külföldre telepített vakond.

c) Az izraeli szál
Kennedy volt talán az egyetlen olyan amerikai elnök, aki a kétezer éves
közel-keleti afférban nyíltan az arabok pártján állt a zsidókkal szemben.
Amikor 1959-ben Dávid-csillagos barátainkról kiderül, hogy a Negev-
sivatagban titokban működtetik a dimonai nukleáris létesítményt, ahol
atombombát is barkácsolnak, Eisenhowert még sikerül megnyugtatniuk,
hogy ott kizárólag békés célú kutatás folyik. A hivatalt másfél évvel később
elfoglaló JFK azonban már nem volt ilyen könnyen átverhető; 1963 tavaszán
személyesen is találkozik David Ben-Gurionnal, akit válaszút elé állít: vagy
leszerelik Dimonát, vagy az USA minden támogatást megvon a zsidó államtól.
Miután ez a beszélgetés lezajlott, Johnson diszkréten üzen Tel-Avivba és
tudtára adja Izraelnek, hogy ami őt illeti, semmi baja Dimonával, és ha ő
lenne (vagy ha ő lesz) az amerikai elnök, bizony a zsidók felőle annyi uránt
dúsítanak, amennyi a csövön kifér.
Ben-Gurion három hónappal később hirtelen, közelebbről soha
nyilvánosságra nem hozott, személyesnek mondott okból lemond, majd a
helyére kerülő Levi Eskol (legjobb meggyőződése ellenére) rábólint a Moszad
kacskaringós terveire. Oswaldot összeszedni nem volt túl nagy feladat, ebben
segített nekik az amerikai maffia legmagasabb rangú zsidó származású
vezetője, Meyer Lansky is, és ha kicsit közelebbről megnézzük például Jack
Ruby életrajzát, akkor rájövünk, hogy az elnökgyilkos gyilkosa, akinek
lövései miatt soha nem sikerült alaposan kihallgatni Oswaldot, Jacob
Rubinstein néven látta meg a chicagói napvilágot.

d) A nácik voltak
Miután elfoglalta az Ovális Irodát, Kennedy nagyon felháborodott azon, hogy
az egész amerikai űrprogram hátterében és alapjainál Hitler egykori tudósai
és ezek eredményei állnak. Ki is adta az utasítást, hogy a NASA-t nácitlanítani
kell – kerül, amibe kerül. Az Odessa (az egykori SS-tagok és más náci
méltóságok háború utáni ön- és érdekvédelmi szervezete) összekapta magát,
és rövid tanakodás után kisakkozták, hogy ez nekik nagyon nem jönne jól.
Állítólag maga a Führer egykori személyi titkára, Martin Bormann, aki a
hírekkel ellentétben természetesen nem halt meg Berlin ostromakor,
szervezte meg a gyilkosságot, s ennek olyan fontosságot tulajdonított, hogy
képes volt Argentínából az USA-ba utazni a teendők személyes felügyelete
céljából.

e) Az IRA
Választási kampányában, a sok millió ír származású amerikai választópolgár
érzelmeire apellálva Kennedy sokszor hangsúlyozta családi gyökereit, s
többször tett célzást arra, hogy megválasztása esetén nyomást fog gyakorolni
Londonra az ulsteri kérdés írekre kedvező megoldása érdekében. Az ír
radikálisok pártja, az IRA örömmel fogadta az ígéreteket, s Kennedy valóban
besöpörte a velük szimpatizáló honfitársai voksait is. Aztán következtek a
munkás elnöki hétköznapok, s az IRA döbbenten konstatálta, hogy Kennedy
megfeledkezni látszik Észak-Írország problémáiról. Eleinte még
megpróbálták figyelmeztetni, de JFK a füle botját sem mozgatta: fegyvereket
se küldött a katolikusoknak, Londont se vegzálta, anyagilag se támogatta a
Sinn Féint. 1963 őszére teleszaladt az ír republikánusok zsákja és
megleckéztették a szószegő elnököt.
 És végezetül három rövid bónusz – jutalomként, mert nagyon figyeltetek
és senki sem beszélgetett a szomszédjával:

4.3. Az öngyilkosság-konteó
Kennedy már olyan beteg volt (csontvelőrák, különféle áttétekkel), hogy
hónapjai voltak csak hátra. Emiatt, na meg a kipattanás előtt álló, főleg
házasságtörési és más botrányok miatt úgy döntött, hogy mártírt csinál
önmagából, s ily módon egy füst alatt megmenti az Elnöki Hivatal becsületét.
Fivérével és legszorosabb munkatársaival megszervezték az egész
merényletet, s így végül is virtuálisan emelt fővel, nemzeti hősként távozott.

4.4. Az ufó-szál
Azok a konteósok sem pihentek, akik az emberiség történelmének
fordulópontjainál minden esetben idegeneket látnak. Szerintük JFK
elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza az egész Roswell-aktát, a kormány
által rejtegetett ufóstól, túlélő földönkívülistől, Men in Black-estől, titkos
találmányostól, mindenestől. Hiába próbálták lebeszélni, nem hagyta magát,
mert szerinte az emberiség már elég érett ahhoz, hogy szembesüljön a
tényekkel.
Nos, mások nem így gondolták…

5. A bűvös golyó elmélete

Biztosan sokan hallottátok már, de pár mondatban talán nem árt
összefoglalni a Warren-bizottság egyik legmókásabb megállapítását arról a
lövedékről, amely megölte az elnököt. Nos, a boncolás eredményeire és a
ballisztikusok szakvéleményére támaszkodva a bizottság a legnagyobb
komolysággal a következő hivatalos véleményt vetette papírra:
Az Oswald által a tankönyvraktár hatodik emeletének egyik ablakából
kilőtt golyó lefelé haladva behatol az elnök hátába, ott megpördül, irányt
változtatva felfelé folytatja útját és Kennedy testét a torkán keresztül hagyja
el. Ezt követően a levegőben (?) kétszer megfordul, s eltalálja az elnök előtt
ülő Connaly kormányzót jobb hónaljban. Újabb irányváltozás következik be,
eltöri Connaly jobb oldali bordáját, kilép a testéből. Ismét irányt változtat,
beletrafál a jobb csuklóba, megpördül, visszafordul és a kormányzó bal
combjába fúródik. Innen valahogy kiesik, s később egy kórházi hordágyon
találják meg, ahol a sebesült Connalyt utólag ellátják.
A fentiek szerint a golyónak 15 réteg ruhán, 7 réteg bőrön és mintegy
negyven centi emberi szöveten kellett áthaladnia, szilánkosra tör több
csontot, miközben hétszer változtat irányt. Ehhez képest a rézborítás
érintetlennek tűnik, hegye nem laposodik el, csak az egyik oldalán mutatható
ki egy apró deformáció.
Ha ez valóban így történt, szerintem teljesen át kell értékelnünk mindent,
amit eddig a fizikáról tudtunk.
Kedves olvasók, ezek voltak hát a fontosabb Kennedy-konteók.
Bármennyire is jólesett volna, nem törekedhettünk a teljességre, hiszen a
bemutatott elméletek számos alváltozata kering bőszen az emberiség
kollektív emlékezetében. A JFK-ügy valódi hátterét talán soha nem
ismerhetjük meg, elgondolkozni rajta azonban valódi intellektuális kihívás,
amivel remélem ti is egyetértetek és rááldoztok egy kis időt, hogy
átgondoljátok a történteket, és kiválasszátok a nektek leginkább elfogadható
verziót. Vagy kidolgozzatok egy sajátot, mert az az igazi megmérettetés!
Marilyn Monroe
Jelen írásunk főszereplője több szempontból is megérdemli a „figyelemre
méltó” jelzőt, melynek indokoltságát nemcsak élete, személyes kapcsolatai és
halála, hanem legendás mell- és csípőmérete is alátámasztja – nagyon
remélem, hogy ezzel a megjegyzéssel nem hívtam ki magam ellen a harcos
nőszervezetek megvetését. Lássuk a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek
talán legismertebb szex-szimbólumát, aki sok millió férfi (és nő – ennyire
felvilágosult vagyok ám!) erotikus fantáziáinak középpontjában állt, s akinek
fürdőruhás fotója nélkül sem autószerelő-műhely, sem sportolói öltöző, sem
kollégiumi fiúszoba, sem katonaláda belseje nem volt elképzelhető.

1. A tények
1962. augusztus 5-én, vasárnap hajnalban Jack Clemmons őrmester, a Los
Angeles-i rendőrség tagja töri rá a hálószobaajtót a halott (mások szerint
még bizonyos életjeleket mutató) sztárra, annak brentwoodi lakásán. Marilyn
meztelenül, a hasán feküdt az ágyon, kezében a telefonkagylót szorongatva.
A boncolás, majd a laborvizsgálat – melynek korrektségéről és
következtetéseiről még lesz szó – megállapította, hogy Marilyn Monroe (a
továbbiakban: MM) ereiben a klór-hidrát és a Nembutal nevű barbiturát
keverékének olyan magas koncentrációja volt jelen, amely nyolc-tíz embert
is pikkpakk eltett volna láb alól. A megyei bíróság a felsorakoztatott
bizonyítékokat elegendőnek találta ahhoz, hogy a szexistennő halálát
pillanatnyi tudat- és elmezavarból eredő, „valószínűsíthető öngyilkosságnak”
minősítse. Klasszikus nyomozást nem indítottak; mai magyar szóhasználattal
élve „közigazgatási eljárás keretein belül és szabályai szerint” állapították
meg a rendkívüli halál feltételezett okát. Oszt’ jó napot.

2. Az első kérdőjelek
Ahogyan az ilyen szűkszavú kinyilatkoztatások esetén lenni szokott, az
istenadta nép egészen más következtetéseket vont le az eseményekből,
méghozzá villámgyorsan. Az öngyilkossági szcenárió tarthatatlansága azzal
kezdődik, hogy egy nappal a halál bekövetkezte előtt MM telefonon beszélt
aktuális férjével, a baseballsztár foglalkozású, és az USA-ban ugyancsak
félisteni státusznak örvendő amerikai hőssel, Joe DiMaggio-val és (legalábbis
ennek utólagos beszámolója szerint) kiváló hangulatban volt. Jellegzetesen
csicsergő hangján többek között beszámolt szakmai és magánéleti terveiről,
hónapokra előretekintve, s a közös vasárnapi programról is egyeztettek.
A másik furcsaság: a halálesetet ötödikén hajnali háromkor jelenti be dr.
Hyman Engelberg, MM menedzsere és péerese, ő a hírt Eunice Murray-től,
MM házvezetőnőjétől kapta, aki észrevette, hogy a színésznő nem mozdul az
ágyán. A vészhelyzeti telefonhívást követően a rendőrségnek kerek másfél
órára volt szüksége ahhoz, hogy kiérkezzen a helyszínre, noha a lakás és a
legközelebbi rendőrörs közötti távolság alig haladta meg a négy kilométert.
Ne feledjük: nem egy nímandról volt szó, hanem Amerika egyik legismertebb
celebjéről, filmsztárról, az elnök egyik bizalmasáról, a bulvársajtó cikkeinek
állandó szereplőjéről, hogy a többi tulajdonságáról most ne is tegyek
említést.

Eunice, a házvezetőnő később azt nyilatkozza, hogy úgy vette észre a

hálószobában mozdulatlanul heverő Marilynt, hogy az udvarról véletlenül
benézett az ablakán. Ezen már a legelején sokan fennakadtak, mert MM-ről
köztudomású volt, hogy mindig teljesen behúzott függönyöknél aludt, sőt, a
függöny szélét még rögzítette is, nehogy elmozduljon, mert ha akár csak egy
kis fény is bejutott a szobába, ez annyira zavarta, hogy nem tudott elaludni.
 Eunice arra viszont nem igazán tudott elfogadható magyarázatot adni (a
tragédia miatti zavartságán kívül), hogy hajnali háromkor miért kezdett el
ágyneműt és fehérneműt mosni, még a mentők és a rendőrség kiérkezése
előtt.

A halottkémi vizsgálat során megállapították, hogy testén elszórva (főleg

nyakán és végtagjain) számos (12–18 darab) olyan friss zúzódás és horzsolás
volt látható, amelyek idegenkezűségre engedtek (volna) következtetni, de
minimum egy igen viharos szexuális együttlétre (hüvelykenetet nem
rögzítettek, tehát a genitáliákon közösülésre közvetlenül utaló nyomról
nincs említés). Az emésztőrendszerből vett minták utólag titokzatos módon
eltűntek (tán egy figyelmetlen laborasszisztens dobta ki őket a
hűtőszekrényből), de a laborvizsgálatot végzők közül többen megesküdtek –
persze utólag és név nélkül –, hogy az ágy körül színpadias módon szétszórt
üres altatós dobozok ellenére a gyomorban alig volt barbiturát.

3. Magánéleti morzsák
MM nem volt kispályás versenyző (de ezt bárki megállapíthatja, akinek van
szeme a nőies idomokhoz; azokkal a mellekkel és szájvonallal még ma is NB1-
es esélyekkel indulhatna bármelyik fizetős szexpartnerkeresőn, noha
akkoriban a szilikon még csak ipari tömítőanyagként funkcionált).
Köztudomású volt például a Kennedy fivérekhez fűződő viszonya: az egyik
Kennedy (az a bizonyos JFK) akkoriban az USA elnöke volt, a másik pedig
(Robert) az igazságügyi miniszter, aki az Államokban többek között az FBI
feletti ellenőrzési és irányítási jogot is gyakorolja mint miniszter és legfőbb
ügyész egy személyben. Csak mondom.

Aki nem hisz abban, amit egyszerűen csak a sors iróniájának, esetleg a
véletlenek furcsa játékának szokás nevezni, annak figyelmét felhívom egy
 kuriózumra: Marilyn testét ugyanaz a hatósági halottkém (dr. Thomas
Noguchi) vizsgálta át, aki hat évvel később Robert Kennedyt fogja felboncolni,
ugyancsak Los Angelesben. E sorok írásakor (2013 ősze) a 86 éves Noguchi
doktor jó egészségnek örvend és ő a Törvényszéki Orvosok Világszövetségének
elnöke.

Ugyanakkor MM (aki egészen fiatalon állítólag még a pornóval is

kacérkodott) nem arról volt híres, hogy egyidőben csak egyetlen (na jó: két)
vasat tartott volna a tűzben: Frank Sinatrával ugyancsak lebonyolított jó pár,
minden bizonnyal izgalmas és lendületes menetet, de csillapíthatatlannak
tűnő étvágyába belefértek még élsportolók, színészek, újságírók és a
rendészeti, valamint a katonai szervezetek csúcsvezetői is. Marilyn
meggyőződéssel vallotta, hogy élni tudni kell, és MINDEN nő tudja, hogy a
hivatásos állományú férfiak a legjobbak a… a párkapcsolatban. Na.
Az egyik konteóvonulat abszolút élethűen ecseteli azokat a randikat,
amelyeket a Kennedy fivérek bonyolítottak le MM-el és különböző
kolléganőivel, de nem ám csak úgy egyenként, hanem – hogy is mondjam –
csoportosan. Mondhatni gruppen-módon (állítja a rosszindulatú teória). Ezek
a bulik főként még azelőtt következtek be, mielőtt JFK beköltözött volna a
Fehér Házba. És bizony MM nem igazán lett volna alkalmas modell egy, a
szótlanság és a diszkréció szobrát megmintázó képzőművészeti alkotáshoz.
Már ha világos voltam.
Magukat a Los Angeles-i rendőrséghez közel állóknak mondó források
szerint (akik lekérték és elemezték a körzeti telefonközpont adatait) élete
utolsó 36 órájában MM számtalan hívást kapott egy titokzatos
telefonszámról, amelyet utóbb az Igazságügyi Minisztérium központi
székháza melletti egyik telefonfülkével azonosítottak. Névtelenséget kérő
szemtanúk a minisztert, Robert Kennedyt vélték többször is látni a
környéken augusztus negyedikén, amint orrba-szájba távbeszél a fülkéből, a
dühtől vörös fejjel, ordítozva és gesztikulálva. Azt is rebesgették, Robert
előzőleg azt ígérte MM-nek, hogy hamarosan el fog válni és feleségül fogja
venni őt, amit hősnőnk csont nélkül elhitt (majdnem azt írtam: benyelt),
elvégre az USA igazságügy-miniszterének ígérete hitelesnek és meggyőzőnek
tűnt.

4. Greenson doki egy perce

Térjünk vissza az augusztus ötödikén hajnalban jegyzőkönyvezett
eseményekhez.
A hajnali 4 óra 40-kor elsőként kiérkező mentőben (emlékeztető: laza
másfél órával a segélykérő telefonos bejelentést követően) ott ült dr. Ralph
Greenson is, aki MM pszichoterapeutájaként, ma talán úgy mondanánk:
életvezetési tanácsadójaként ténykedett az utolsó négy évben. Greenson
doktor eleinte nem is igazán volt kíváncsi a testre, mondván: „Láttam eleget,
nem vagyok én újraélesztő specialista, ha meghalt, hát nyugodjék békében.”
James Hall mentőtiszt szerint Greenson ennek ellenére végül mégiscsak
bement MM hálószobájába és mintegy 30 másodpercet egyedül töltött,
mármint a test társaságában. Amikor kijött, tiszta verejték volt, keze
reszketett és akadozva azt mondta: igen, halott, nincs mit tenni, vigyék el
innen…

5. Újabb szereplők, újabb érdekességek

A nép gyilkosságot kiáltott, és ötletei is voltak, számolatlanul.
A rejtélyes haláleset okai között meg kell említenünk MM tartósabb
kapcsolatát és egyik előző férjét, Arthur Miller amerikai írót, irodalmárt,
esszéistát (A salemi boszorkányok, Az ügynök halála, Pillantás a hídról, hogy
csak a legismertebb műveit említsem), aki évek óta szerepelt az FBI
feketelistáján, mint kommunistaszimpatizáns, istentagadó, alkoholista,
kábítószer-élvező és amúgy meg Amerika-ellenes felforgató egyén. Igaz
ugyan, hogy 1961-ben elvált MM-től, de köztudomású volt, hogy egykori
felesége továbbra is megtiszteli bizalmával, és akár szaftos sztorikat is
mesélhetett a drámaírónak például JFK szexuális preferenciáiról. De szegény
Marilynnek kifejezetten az sem használt, hogy boldog-boldogtalannak
elmesélte: 1962 tavaszán IGAZI kommunistákkal találkozott Mexikóban
(vélelmezhetően Castro-szimpatizánsokkal) és hogy milyen jó fejek ezek a
vörösök. Egy amerikai csúcsceleb ilyen típusú véleményének az FBI ma sem
örülne felhőtlenül, de akkoriban – hogy finoman fogalmazzak – kifejezetten
kontraproduktív lépésnek minősült.
Az utolsó férj, Joe DiMaggio, akiről már említést tettünk, teljesen
érthetően kiakadt az eseményeken, és elkezdte kiteregetni, amit MM-től,
annak halála előtt néhány nappal hallott. Eszerint Robert Kennedy legutóbbi
légyottjuk alkalmával (nyílt házasságok már negyvenhat évvel ezelőtt is
léteztek) egy, Fidel Castro ellen tervezett CIA-merénylet részleteiről beszélt,
közvetlenül az első orgazmus után, amikor a második pezsgőt itták a
harmadik kokainszippantás előtt. Még arra is kitért, hogy egy chicagói
gengsztervezért, bizonyos Sam Giancanát fogják felhasználni a merényletre,
mert utólag így mindenki a szervezett bűnözésen belüli leszámolásra fog
gyanakodni.

Sam Giancana skalpja mellesleg ugyancsak ott virított Marilyn virtuális

dicsőségtábláján. Vagy fordítva.

MM mostohagyermeke, ifjabbik Joe DiMaggio tíz évvel a haláleset után

újságíróknak azt nyilatkozta, hogy 1962. augusztus 4-én délelőtt, vagyis
mintegy 16 órával a halála előtt MM feldúltan azt mondta neki, hogy „elege
van az egészből”, és hogy „mindent nyilvánosságra fog hozni, a Kennedy
fivérek ügyeit és más, sokkal vaskosabb disznóságokat is”. Ugyancsak ez a
legény adott magyarázatot arra a kínzó kérdésre, hogy MM gyomrában miért
nem találtak altatót. Szerinte a szervezett bűnözés akkoriban előszeretettel
alkalmazta az altatós beöntéseket, vagyis az előzetesen elkábított isteni
Marilyn (bármennyire is kiábrándítóan hangzik) minden bizonnyal
ugyancsak isteni végbelén keresztül kapta az elefántcsordának is elegendő
Nembutált, amely aztán a bélbolyhokon keresztül rohamos gyorsasággal
szívódott fel, s ezért a később megvizsgált gyomortartalomban a szer nem
volt kimutatható.
Ma már nyílt titok, hogy a Kennedy család feje, Joe Kennedy politikai
pályafutása hajnalán, a húszas-harmincas években igencsak szoros
kapcsolatokat ápolt a floridai és a kaliforniai szervezett bűnözéssel, illetve
ennek egyik karakteres alakjával, Frank Costellóval. Az is köztudomású, hogy
a gátlástalanságig ambiciózus hajdani üzletember és londoni nagykövet a szó
szoros értelmében bármit megtett (volna?) fiai ragyogó karrierje érdekében.
Amikor Robert az amerikai rendvédelem és igazságügy első számú emberévé
vált, mindezen családi örökség ellenére kemény kézzel lépett fel az egyre
jobban elpofátlanodó maffiával szemben, amit a keresztapák biztosan nem
néztek jó szemmel. Biztosan rosszulesett nekik ez a megkülönböztetett
figyelem, hiszen számos forrás megemlékezik arról a hathatós anyagi és más
jellegű (olykor a törvényesség határait is túllépő) támogatásról, amivel a
bűnözői szindikátus – állítólag – JFK 1960-as megválasztásához országszerte
hozzájárult. A gyilkosság történhetett tehát Robert megrendelésére és neki
szóló figyelmeztetésként egyaránt.
Egy másik érdekes másodszereplő is felbukkan a konteós színpadon:
bizonyos Peter Lawford (JFK egyik sógora, amúgy másodlagos frissességű
filmsztár) 1962 nyarán többször beszélt Greenson doktorral (MM
pszichiáterével) arról, hogy szerinte a sztárnak igencsak szüksége lenne
nyugtatókra, és ezeket akár erőszakkal is be kell adni, ha a művésznő
„nyugtalankodik és beteges fantazmagóriáinak nyilvánosságra hozataláról
beszél”. Tény, hogy Eunice Murray-t, a házvezetőnőt, Greensonon keresztül
Lawford ajánlotta MM-nek felvételre. Murray volt az, aki a színésznő
mozdulatlan testét látva hívja Engelberget (jó, tudom, sok a név, de ez a
konteók során mindig így lesz, sajnálom…), de egyetlen gesztust sem tesz,
hogy esetleg elsősegélyben részesítse az akkor még (állítólag) hörgő és meg-
megránduló végtagú sztárt.
Az mindenesetre ennyi év távlatából is biztosra vehető, hogy J. Edgar
Hoover (az FBI létrehozója és mindenható ura) pici szíve minden melegével
gyűlölte a Kennedyeket, és többször is kijelentette, ilyen erkölcstelen,
liberális és kicsapongó főnökei eddig soha nem voltak.

Ez a kinyilatkoztatás (Hoover magánéletének apró rezdüléseit ismerve,

különös tekintettel a rózsaszínű otthonkák és a karcsú fiatalemberek iránti
vonzalmára) első hallásra elég meredeknek tűnik, de Edgar nem volt az az
ember, aki túlzottan megválogatta volna a szavait. Köztünk legyen mondva:
ha nekem is annyi dossziém és fényképem lenne az ország csúcsvezetőiről,
mint amennyi Edgarnak volt közel ötven éven át az éppen aktuális
potentátokról, akkor én sem fecsérelnék arra energiát, hogy bülbülszavú
mellébeszélésekkel fárasszam a hallgatóságom… Egyenes lennék és
hajlíthatatlan, mint egy jégcsap.

6. A megválaszolatlan kérdések
Nos, öngyilkosság volt-e, vagy emberölés? Ha ez utóbbi verzió az igaz, ki
tette: a Kennedyek, a maffia, az FBI, a CIA, a kubaiak? Esetleg egy megcsalt és
átvert szerető állhat a háttérben? Véletlen baleset, gyógyszer-túladagolás?
Bosszúra szomjas, elutasított rajongó? Netalán egy rosszul végződött, és MM
által sima figyelemfelhívásnak szánt ál-öngyilkossági kísérlet volt (amint
arra egy, 2007-ben nyilvánosságra hozott, de 1964 októberéből származó,
szigorúan titkosnak íródott FBI-jelentés utal)? Vagy tényleg csak egy
depressziós és hisztériás sztár érkezett meg következetes és módszeres
önpusztításának utolsó állomásához?
 Hogy az orosz vonal se maradjon ki: egy Mihail Krizsanovszkij nevű ex-
kágébés szerint MM-nek azért kellett meghalnia, mert tudomást szerzett egy
belső információról, jelesen arról, hogy az amerikai titkosszolgálatok
merényletet szerveztek JFK ellen, s természetesen figyelmeztetni akarta az
elnököt. Mihail barátunk egy időben még azzal az információval is házalt,
mely szerint moszkvai politikai körökben az a hír járta, hogy a Kennedy
fivérek – az enyhülés jegyében – egyszer „kölcsönadták” Hruscsovnak
Marilynt. Ha ez igaz, egészen új színben tűnik fel JFK sokszor idézett patrióta
mondása: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád. Kérdezd inkább azt: mit
tehetsz te a hazádért!” Ezek alapján (figyelemmel Nyikita legendás személyes
varázsára) Marilyn tényleg egyike lehetett a valaha élt legnagyobb amerikai
honleányoknak.

Akárhogyan is történt, akárki is a hunyó, valami biztosan nem tiszta a

történetben. Amikor a haláleset ötvenedik évfordulójára készülve, 2012-ben
amerikai újságírók ki akarták kérni az FBI-tól a teljes, többkötetes Monroe-
aktát, a szövetségi fiúk pár hónap hallgatás után sajnálkozva széttárták a
kezüket és azt mondták: sajnos náluk semmi sem maradt, mindent átadtak az
Amerikai Nemzeti Levéltárnak. A zsurnaliszták nem voltak szívbajosak és
megkeresték a levéltárat is. És vajon kitalálod, kedves olvasó, hogy milyen
választ kaptak? Igen, nyert: a washingtoni National Archives and Records
Administration (további néhány hónap elteltével) szűkszavúan arról
tájékoztatta a sajtó képviselőit és a nyilvánosságot, hogy sem Marilyn
életéről, sem haláláról nem rendelkeznek egyetlen papírfecnivel sem.
Mit is mondhatnánk: roppant hihető, elvégre kormányzati szervek és
állami intézmények az USA-ban sem hazudnak. Mindenesetre
megállapíthatjuk, hogy több mint öt évtized elmúltával a Monroe-ügy
kérdőjeleinek száma nemhogy csökkent volna, hanem inkább növekedett.
John Lennon
Amikor 1980. december nyolcadikán, hétfő este tizenegy óra körül New York
Cityben a Dakota-ház előtt egy Mark David Chapman nevű, 25 éves, zavart
agyú fiatalember egymás után ötször meghúzta 38-as kaliberű revolvere
elsütőbillentyűjét és ezzel kioltotta a Beatles egyik alapítójának életét,
senkiben nem merültek fel kérdőjelek. Mindenki elfogadta, hogy egy őrült,
magányos rajongó lőtte agyon minden idők egyik legismertebb zenészét. Ha
azonban egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk az ügy hátterét, érdekes
összefüggésekre bukkanhatunk.

1. Az áldozat
John Lennon életénél és munkásságánál többször és alaposabban feldolgozott
pályafutás kevés van a könyvtárakban és a neten, úgyhogy kérlek nézzétek el
nekem, de hárommillió-kilencvenkilencezer-száztizennyolcadszor nem
fogom leírni a mindenki által ismert előzményeket. Maradjunk annyiban,
hogy Lennon – túl azon, hogy éveken keresztül zenészként, íróként és
képzőművészként százmilliók kedvence volt – élete utolsó periódusában igen
tevékeny békeaktivistaként is beírta nevét az emberiség kultúrtörténetébe.
Azon a bizonyos estén, egy elég zsúfolt nap után (reklámfotózás, interjú,
lemezelőkészítő munkálatok a stúdióban) Lennon feleségével, Yoko Onóval
igyekezett vissza a Dakota-házban található lakásukba. A halálos lövések itt
érik, az elkövető meg sem kísérli a menekülést, noha a ház bejáratától
mintegy húsz méterre található a metrólejárat. Csendesen leveszi a kabátját,
a földre teszi, majd ráül és bevárja a rendőröket, miközben olvasgatja a
Zabhegyezőt. Egy bámészkodó megkérdezi tőle: Tudja maga, mit tett? A
válasz: Az imént lőttem agyon John Lennont.

Hogy a fekete humort kedvelők se maradjanak élmény nélkül, a korabeli pesti

poén szerint a rövid párbeszéd valójában így zajlott le:
Járókelő: Maga nyomorult, megölte Lennont!
Chapman: Lennont? Nem Lenint?!

Mielőtt továbbmennénk, pár mondatot azért ejtsünk az elkövetőről is, hiszen

róla kevesebbet tudunk, mint világhírű áldozatáról.

2. Mark Chapman
A texasi születésű fiatalember katonacsaládból származott ugyan (apja a
légierő tiszthelyettese volt), de soha életében nem érzett magában semmiféle
késztetést az egyenruha iránt. A kövérkés, elég előnytelen külsejű, nehezen
mozgó srácnak már kamaszkorában voltak furcsa dolgai (többször
megszökött otthonról, a kábítószereket viszonylag korán kezdi kóstolgatni, a
nőkkel való viszonya is bizonytalan, kiegyensúlyozatlan személyiségre enged
következtetni), majd egy istentagadó periódust követően szélsőségesen
vallásossá válik. Kedvenc együttese a Beatles, kedvenc könyve pedig Salinger
Zabhegyezője – ebből egy példányt a gyilkosság estéjén is magánál tartott.
Chapman az első percektől kezdve elismerte tettét (mondjuk elég nehéz
is lett volna tagadnia, hiszen jó pár szemtanú jelenlétében tette, amit tett), de
ennek ellenére ügyvédei hat hónapot szánnak arra, hogy védelmét
előkészítsék. Nem kímélték sem energiájukat, sem idejüket, mert például
olyan nagyágyút is megszólaltatnak mellette, mint dr. Bernard L. Diamond,
az amerikai igazságügyi pszichiáter-szakértők legnagyobbika. Nos, Diamond
doktor paranoid skizofréniát állapít meg Chapmannél.

És most még szándékosan nem tesszük fel a kérdést, hogy honnan volt erre
 Chapmannek körülbelül nyolcezer dollárja (ennyi volt ugyanis a pszichiáter
költségtérítése), annak a Chapmannek, akit csak abban az évben (1980-ban)
négy munkahelyről rúgtak ki alkalmatlanság miatt és akinek a legmagasabb
keresete heti 150 dollár volt, amíg egy egészségügyi komplexum nyomdájában
dolgozott mint lótifuti inas.

Diamond szakvéleményét a Dennis Edwards által vezetett bíróság nem veszi

figyelembe, úgyhogy Markot minden további nélkül életfogytra ítélik azzal a
kiegészítéssel, hogy legkorábban húsz év múlva kérheti feltételes szabadon
bocsátását. No, ez az idő 2000-ben letelt, Chapman azóta hétszer kérelmezte a
szabadságot, legutóbb 2012 augusztusában, de mindeddig nem kapta meg.

3. Furcsaságok
Még pár érdekesség, mielőtt belevágnánk a konteókba.
a) Sokan azt állították, hogy Chapman feltűnési viszketegségből tette,
amit tett. Ennek viszont ellentmond az, hogy összesen két nagyobb interjút
ad – James Gaines-nek a People-től, illetve Jack Jones-nak egy rochesteri
napilapban. A People-nek a következőket mondja arról a bizonyos estéről:
„Lennon elhaladt mellettem, s akkor azt hallottam, hogy egy hang azt súgja:
tedd meg, tedd meg, és újból és újból… Nem emlékszem, hogy céloztam
volna… nem volt bennem iránta sem düh, sem más érzelem.” Rengeteg
riportkérelem érkezett hozzá az elmúlt évtizedekben, de ügyvédei tanácsa
ellenére ezektől következetesen elzárkózik.
b) Az is furcsa, hogy (amire már céloztam fentebb) meg sem próbált
menekülni, noha volt nála jó pár hitelkártya, tartalék lőszer és kétezer dollár
készpénz. Ez utóbbi ismét felvet bizonyos kérdőjeleket egy olyasvalaki
esetében, akinek ez az összeg minimum háromhavi nettó jövedelme volt.
c) Az öt lövésből négy telibe találja Lennont, ami igazán elismerésre méltó
teljesítmény attól az embertől, aki nem volt katona, világéletében irtózott a
fegyverektől és egyetlen tanút sem sikerült felkutatni, aki akár csak egyszer
is látta volna céllövészeten.

4. A konteók
Lássuk hát az esethez kapcsolódó összeesküvés-elméleteket.

4.1. Az agymosás-teória (a CIA piszkos mancsa)

Fenton Bresler könyvében (Who Killed John Lennon?) azt sugallja, hogy
Chapman elmebetegsége a CIA mesterkedésének eredménye, az amerikai
titkosszolgálat ugyanis ugyanolyan kezelésnek vetette alá, mint anno Sirhant
(Robert Kennedy gyilkosát) vagy a JFK-merénylet feltételezett elkövetőjét,
Oswaldot. A hírek szerint a CIA egy „MK-Ultra” fedőnevű program keretein
belül többször is kísérletezett drogokkal, agymosással és más pszichiátriai
módszerekkel annak érdekében, hogy „tökéletes katonákat” faragjanak
hétköznapi emberekből, akik aztán a Cég által kijelölt célpontokat
szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül el tudják tenni láb alól.

Aki azt hinné, hogy ilyesmi csak pihent agyú konteósok fejében létezhet,
annak figyelmébe ajánlom a következőket:
A hatvanas évek legelején, egy régebbi titkos kutatási művelet
folytatásaként indul az MK-Ultra. Ma már tudjuk és az illetékesek utólag el is
ismerték, hogy ennek keretein belül amerikai katonák és civilek százai
kapnak beleegyezésük nélkül olyan vegyi anyagokat (az LSD az enyhébbek
közé tartozott), amelyek hatására nemcsak anyagcseréjük változik meg,
hanem agyi folyamataik is. Hogy átérezzük az MK-Ultra és elődje, az
„Articsóka” fedőnevű projekt jelentőségét: 1955 és 1969 között a CIA
költségvetésének közel nyolc százalékát erre a két kísérletre áldozták, ami
 évente több százmillió (akkori!) dollárt jelentett.
A kísérletek során az alanyokat hipnotizálták, majd kábítószereket (LSD-
t, ketamint, pszilocibint, heroint, szkopolamint vagy meszkalint, a
szerencsésebbeknek alkoholt és füvet) adtak, ezt követően elektrosokk, jeges
víz, alvásmegvonás, olykor kisebb-nagyobb sugárdózisok, netán szélsőségesen
alacsony vagy magas légnyomás következett, majd a legpechesebbek egy kis
homloklebenyműtétet is kénytelenek voltak elszenvedni. Voltak, akiket
napokra süketkamrába zártak – tudjátok, egy olyan kis szoba, ahová semmi,
de tényleg SEMMI külső inger nem jut be: sem hang, sem fény, sem illat, sem
íz, semmi. Emellett kísérleteztek a gondolatolvasással, a távbefolyásolással, a
teleportációval és a telepátiával is.
Ez volt hát az MK-Ultra, és biztos vagyok abban, hogy a legdurvább
részletekről nem is tudunk.

Ez a verzió meglehetősen figyelemreméltó előzményeket vonultat fel

Chapman életéből, aki a hetvenes évek végén egy gyermekvédelmi egyesület
önkénteseként számos egzotikus országban dolgozott Libanontól Indokínáig.
Megfordult menekülttáborokban is, ahol óhatatlanul kapcsolatba került
Langley embereivel, és ahol (akarva-akaratlanul) szem- és fültanúja lehetett
azoknak a kísérleteknek és próbálkozásoknak, amelyek a CIA-t minden
háborús konfliktus környezetében jellemzik.
Amikor 1976-ban (hangsúlyozom: mindössze 21 évesen!), bejrúti
tartózkodása során először kap idegösszeomlást, hazautazik (mármint az
USA-ba), és első osztályú kezelésben részesül egy hawaii pszichiátriai
intézetben, ahol… ahol szerintetek kiket kezeltek? Igen, nyert. Olyan
amerikai katonákat és „más kormányalkalmazottakat” (ugye, milyen szép
körülírása a gumitalpú srácoknak?), akik „az USA érdekeinek külföldi
védelmében mentális károsodásokat szenvedtek”.
Arthur O’Connor, az a New York-i nyomozó, aki az emberölési ügy
gazdája volt, kifejezetten és szó szerint azt állítja, hogy „Aprólékosan
tanulmányoztam őt. Ahogy kinézett, az alapján akár előre programozva is
lehetett.”
Ha átnézzük Chapman rövid, de annál változatosabb élettörténetét, még
pár érdekes, külföldi vonzatú dologra lehetünk figyelmesek: ez a képesítés
nélküli fiatalember 1978-ban (ismét az életkorán vagyok kénytelen lovagolni:
23 évesen) fogja magát és világ körüli útra indul. Ötvennapos bolyongása
során érinti többek között Svájcot, Indokínát, Japánt, Indiát, Dél-Koreát, az
Egyesült Királyságot és Izraelt. Ezt 1980 októberében, két hónappal a
gyilkosság előtt, részben megismétli – újból ellátogat Svájcba és Írországba.
A konteó ezen pontján jogosan vetődhet fel a kérdés: miért is akarta
(volna) a CIA (vagy fogalmazzunk tágabban: az amerikai kormányzat)
meggyilkolni John Lennont? Miért akarták holtan látni az Imagine vagy a
Give Peace a Chance szerzőjét és előadóját?
Hát mert sokkal több volt, legalábbis 1980-ra sokkal többé vált, mint sima
előadóművész. Békeaktivista, a vietnami háború elkötelezett ellensége,
szókimondó fenegyerek, polgárpukkasztó hippiszármazék, a Campaign for
Nuclear Disarmament szószólója, aki naponta okozott fejfájást a politikai
intézményrendszernek Londonban és Washingtonban egyaránt.
Nixonnak és az általa irányított republikánusoknak kezdett nagyon elege
lenni ebből a torzonborz britből, aki szerintük csak azért utazott át az
óceánon és telepedett le az Újvilágban, hogy aláássa a konzervatív értékek
Amerikájának nemzetbiztonságát. Lennon tényleg képes lett volna bármelyik
tetszőleges amerikai nagyvárosban 24 óra alatt milliós tömeget az utcára
vinni, s ezért az FBI főnöke, J. Edgar Hoover maga írta rá Lennon megfigyelési
dossziéjára csupa nagybetűkkel és aláhúzva, hogy „Minden szélsőségest
veszélyesnek kell tekinteni!” A célszemélyt lehallgatták, megfigyelték,
környezettanulmányozták, továbbá ahol tudták, megpróbálták
hitelteleníteni.
A titkosszolgálatokon kívül a nagypolitika szemét is csípte. James Strom
Thurmond szenátor nem kevesebb, mint hatszor szólalt fel a felsőházban
azzal a témával, hogy John 1968-as angliai marihuánaügyét felhasználva
akadályozzák meg számára a zöld kártya kiadását. Egy másik szenátor, Frank
Church ugyancsak többször néven nevezte őt mint az „államellenes új
baloldal kiemelkedően veszélyes képviselőjét”.
Már 1973-ban közel állt a kiutasításhoz. Akkor ultimátumot is kapott,
melynek értelmében két hónapon belül el kell hagynia az USA-t, de végül
megúszta. Amikor 1974-ben Nixon belebukik a Watergate-ügybe, kap egy kis
laufot a sorstól, de amikor a republikánusok 1980 januárjában ismét
beköltöznek a Fehér Házba, már sejteni lehetett, hogy ennek nem lesz jó
vége. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Reagan kampányfőnöke az a
William Joseph Casey volt, aki másfél hónappal a Lennon-gyilkosság után
elfoglalja a CIA igazgatói székét.
Sean Lennon (John és Yoko fia) 1998 áprilisában a következőket
nyilatkozza a New Yorker magazinnak: „Apám veszélyt jelentett a
kormányzatra nézve. Ha azt mondta volna: »Holnap robbantsátok fel a Fehéz
Házat!«, ezernyi ember látott volna hozzá. A pacifista forradalmárokat
hagyományosan a kormányok szokták meggyilkolni.”

4.2. Az oroszok voltak

Moszkva jó ideig rokonszenvvel figyelte Lennon „béketevékenységét”, és
amerikai felforgató-bomlasztó tervei érdekében fel is használta olykor, de
afganisztáni bevonulásukat követően a Kreml (és a KGB Első Főigazgatósága)
elemzői arra a következtetésre jutottak, hogy egy halott, látszólag az
amerikaiak által meggyilkolt Lennon sokkal több hasznot hajt a proletár
internacionalizmusnak, mint az egyre többet kábítószerező, offenzíven
meztelenkedő és egyre kiszámíthatatlanabb művész. Chapmant a szovjetek
Svájcban szervezték be 1980 októberében, természetesen idegen zászló alatt:
az idióta amerikai azt hitte, hogy egy hozzá hasonlóan zavaros ideológiai és
vallási elveket követő csoport akarja eltenni láb alól a már-már antikrisztusi
fényben tündöklő énekest.

4.3. A britek voltak (a jenkikkel közösen)

Igaz ugyan, hogy Lennon élete utolsó évtizedében főleg az USA-t
boldogította, de ne feledjük, hogy John eredendően II. Erzsébet alattvalója
volt – legalábbis közjogi értelemben. A CIA és az MI6 lepacsizták a dolgokat:
Lennonnak meg kell halnia, hiszen mindkét angolszász szövetséges hivatalos
politikájának óriási erkölcsi károkat okozott.

4.4. Paul McCartney szervezte meg

Paul nagyon dühös volt Johnra, mert 1969 augusztusában cserbenhagyta a
Beatles-t, de még inkább Yoko Onóra, akit nemcsak a zenekar felbomlásáért
tartott elsődlegesen felelősnek, hanem azért is, hogy őt (mármint Pault) 1980
januárjában Japánban őrizetbe vették és tíz napig fogva is tartották negyed
kiló indiai kender birtoklásáért. McCartney szerint Yoko szervezte meg az
egészet és a nő által felbérelt magándetektívek csempészték a marihuánát a
csomagjába. Paul tudta, hogy Yokónak John halála mindennél nagyobb
megrázkódtatást fog jelenteni, s ily módon mindkét emberen (Johnon és
Yokón is) bosszút tud állni.

4.5. A Ku-Klux-Klan tette

A Klan (és a hozzá nagyon közel álló, radikálisan konzervatív és bigott
keresztény alsó- és középosztály) soha nem bocsátotta meg Lennonnak azt az
ominózus kijelentését, mely szerint „A kereszténység haldoklik és a Beatles
népszerűbb, mint Jézus Krisztus!” Behálózták Chapmant, kiképezték, lelkileg
még kondicionálták egy kicsit, majd útjára eresztették New Yorkban.

4.6. Yoko Ono áll a háttérben

A japán nő imádta a nála hét évvel fiatalabb Johnt, de ez a szeretet nagyon
kisajátító és roppant önző volt. 14 év ismeretség és 11 év házasság után John
rájött, hogy mi mindentől fosztotta meg magát azáltal, hogy hagyta Yokót
ennyire eluralkodni az életén. Elkezdte pedzegetni, hogy talán mégis
érdemes volna újrakezdeni a Beatles-t, visszamenni Angliába és bizony
Paullal is ki szeretett volna békülni. Yoko mindezt nem tudta volna elviselni,
ezért közvetett úton felbérelte Chapmant, hogy gyilkolja meg hűtlenné vált
társát.

4.7. Stephen King az elkövető

Bizony, egy különösen kedves elmélet szerint (melynek fő terjesztője egy
Steve Lightfoot nevű veterán kaliforniai konteós) a gyilkosság helyszínén ott
tartózkodott a horrorregények világhírű szerzője, a méltán kedvelt Stephen
King és ő húzta meg a ravaszt. Steve elmélete (amely a napilapok
szalagcímein és cikkein keresztül küldött speciális kódoktól kezdve az LSD-ig
terjed) olyan összetett és sajnos annyira nehezen követhető, hogy ennél több
időt most nem is szánnék rá, de az eltökéltebb (és angolul értő, ugyanakkor
rengeteg szabadidővel rendelkező) olvasók nézzenek utána a világhálón.
Ígérem, kiválóan fognak szórakozni.
Akárki állt is a háttérben, Mark David Chapman 33 évvel ezelőtt John
Lennonnal együtt egy szimbólummal is végzett. John volt talán az utolsó
hippi, akinek az emberek tízmilliói még elhitték, hogy a béke megérdemel
egy esélyt.
Jörg Haider
A szerzőhöz beérkezett különféle visszajelzések már többször
egyértelműsítették, hogy mai írásunk főszereplőjéről nagyon-nagyon
szeretnétek olvasni végre. Talán a földrajzi közelség a felelős ezért az
érdeklődésért, talán az a kurucos lendület, ami ezt a labanc politikust
jellemezte (remélem, elég poénos a metafora). Akárhogyan is van, nincs több
kecmec, tökölés, vita, nincs se teke, se tória, se mellébeszélés. Nem keresünk
további kibúvókat, hanem belevágunk Jörg Haider életének (de főleg
halálának) igaz történetébe.
Azt már minden olvasónk tudja, hogy az egyszemélyes konteók általában
a célszemély rövid életrajzával kezdődnek. Most sem kívánunk szakítani
ezzel a haladó hagyománnyal; lássuk, honnan jött ez az ember.

1. A családi örökség
Jörg (nem is annyira kódoltan) gyakorlatilag a születésnapjától kezdve
magán viselte a későbbi életrajz szinte kényszerpályaszerű alakulását.
Na, elismerem, ez a mondat elég durvára sikeredett, nekifutok inkább
még egyszer.
Azt akartam mondani, hogy olyan családi háttérrel és hátszéllel, mint
amilyennel főhősünk indult, elég nehezen lehetne más karriert elképzelni,
mint amilyet végül befutott. Apja, a cipész képzettségű Robert Haider virtigli
náci volt, akit már a harmincas években beszippantott az Ausztriában
akkoriban amúgy betiltott hitleri Nemzetiszocialista Munkáspárt és ennek
vasökle, a Sturmabteilung. Részt vett az 1934-es, akkor még sikertelen bécsi
náci puccsban, majd átmenekült Németországba. Az Anschluss után Robert
az elsők között volt, akik önkéntesként jelentkeztek a Wehrmachtba, ahol a
főhadnagyságig vitte.

Érdekességként elmondom, hogy a békebeli gojzervarrott cipő Haider

szülőhelyéről, az akkoriban mintegy hatezer lelket számláló, felső-ausztriai
Goisernről kapta a nevét. A suszterek itt találták ki ugyanis azt a módszert,
hogy a lábbeli felsőrésze és a talp közé még beillesztenek egy rögzítő- és
szigetelőrészt, amelyet (természetesen) kézzel varrtak rá az ily módon extra
tartóssá tett cipőkre.

Jörg anyja, Dorothea Rupp – egy tehetős linzi orvoscsalád gyermeke – a felső-
ausztriai, ugyancsak náci hátterű Bund Deutscher Mädel (Német Lányok
Szövetsége) vezetőségi tagjaként 1938-ban valódi örömkönnyekkel a
szemében üdvözölte Adolf bevonulását, s később is arról volt híres, hogy
lányszobája falát a Führer fotóival tapétázta ki.
Oberleutnant Haider a háború végén, 1945 tavaszán vette feleségül
Dorotheát. A komolyabb felelősségrevonást mindketten megúszták, nem
emiatt kell Robertnek egy ideig sírásásból fenntartania a családot.
Beilleszkedtek ugyan a demokratizálódó Ausztria hétköznapjaiba, de Hitler-
imádatuk és a Reich iránti csodálatuk halálukig változatlan maradt. 1950
januárjában, az akkor már ötéves Ursula után megszületik a kis Jörg, akinek
keresztapja egy hajdani náci oktatáspolitikus, Hermann Foppa volt.

2. A gyermek- és ifjúkor
Az általános iskolát szülővárosában végzi, majd 1964-től tanulmányait a
közeli Bad Ischl gimnáziumában folytatja. Végig kiváló tanuló volt, s
különösen a humán tantárgyakban nyújtott kiemelkedő teljesítményt.
Imádta az irodalmat és a történelmet, noha ez utóbbi részletei tekintetében
már 15 évesen többször vitába keveredett, különösen a Harmadik Birodalom
megítélését illetően. Talán senkit nem lep meg, hogy az ifjú Haider már 16
évesen kifejtette töritanárának, hogy nagyon nem ért egyet a hivatalos
osztrák Nemzeti Alaptantervvel (vagy minek hívták), mert az szándékosan
elhallgatja a Reich szerinte vitathatatlan államigazgatási és munkaerő-
gazdálkodási érdemeit.
Gimnáziumi évei alatt csatlakozik a germán földön nagyon komoly
hagyományokkal bíró, és általában erősen jobbos diákszövetségek
(Burschenschaften) egyikéhez, az Albiához, amelyben egészen gyorsan
vezetői pozícióba kerül. Visszaemlékezések tucatjai rögzítik, milyen
hihetetlenül magával ragadó beszédeket tudott tartani, retorikai képességei
kifejezetten lenyűgözőek voltak. Jörgöt egyszerűen élvezet volt hallgatni,
függetlenül attól, hogy tanévnyitón, focimeccsen vagy nemzeti ünnepen
szónokolt. Az egyik első nyilvános, politikai tartalmú beszédének már a címe
is sokatmondó volt: Mi osztrákok vajon németek vagyunk-e? Különösen
érdekes adalék, hogy ezt alig 16 évesen tartotta a nagynémet fílinggel csontig
átitatott Osztrák Tornaszövetség közgyűlésén.
1968 tavaszának liberális atmoszférája, a párizsi diáklázadások hangulata
nem nagyon legyinti meg az érettségi előtt álló Jörgöt, aki sokkal
fegyelmezettebb és osztrákabb annál, semhogy holmi félfrancia anarchista
zsidó srácok felhívásának figyelmet szenteljen. A kitűnő érettségi után
Bécsbe költözik, ahol az állam- és jogtudományokat választja. Tanulmányai
megkezdése előtt még elvégez egy egyéves tartalékos tisztképzőt, ami anno a
sógoroknál is kiváltotta a kötelező sorkatonai szolgálatot. Őrmesterként
szerel le, s utólagos elmondása szerint nagyon élvezte azt az egyenruhás egy
évet.
1973-ban sikeresen államvizsgázik, majd állást ajánlanak neki a
„Hauptuni” (a Bécsi Egyetem becézett neve) jogi fakultásának alkotmánytani
tanszékén.
3. A pártpolitikus
Amint azt korábban említettük, Jörg gyakorlatilag mindig is politikus volt,
kamaszkora óta erre készült. Elsőéves egyetemistaként, alig 20 évesen
megválasztják az akkoriban még meglehetősen liberálisnak minősülő Osztrák
Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, a továbbiakban: FPÖ) ifjúsági
tagozatának elnökévé.

Mielőtt továbbmegyünk, pár szót az FPÖ-ről.

1956-ban alakult, s olyanok hozták létre, akik eredetileg valamilyen
harmadik utas megoldást szerettek volna a hagyományosan kétosztatú
(úgynevezett fekete-vörös, vagyis néppárti-szociáldemokrata) Ausztriában. A
párt létezése első három évtizedében ideológiai gyökereit a német nemzeti
szabadelvűségben vélte felfedezni, és a mi Jörgünk elnöksége kellett ahhoz,
hogy 1986-tól kemény jobbos fordulatot vegyenek. Előkapják az egyre ütősebb
nacionalista szövegeket, egyre hangosabban idegenellenesek, s a Heimat
(Haza) szó egyre nagyobb hangsúlyt kap retorikájukban. 1994-ben ellenezték
Ausztria EU-csatlakozását, majd 1998-ban népszavazást kezdeményeztek a
schilling védelmében az euróval szemben.

1970-ben a húszéves Jörg tehát egy alig 14 éve létező liberális párt ifjúsági
tagozatának vezetője lesz, de akinek szeme volt, már akkor látta, hogy ez a
jóképű, kisportolt, ragyogó eszű srác sokkal többre vágyik.
Az egyetemi évek alatt – céltudatosan és elképesztő energiával – napi 12-
14 órát tanul, nyüzsög, szervez, szerepel és beszédeket mond. Számára nincs
hétvége, nincs pihenés, nincs szünidő, csak folyamatos aktivitás. Ahogy
mondani szokás, a kemény munka meghozza gyümölcsét: Haider szinte
havonta lép előre pártja ranglétráján, s alig két évre van szüksége ahhoz,
hogy az FPÖ felső vezetésében is bérelt helye legyen. Alig 26 éves, amikor
pártja megbízásából már főállásban szervezi a karintiai pártmunkát, s nincs
még harminc, amikor az 1979. tavaszi törvényhozási választásokon a bécsi
parlament alsóházának legfiatalabb tagjaként teszi le a képviselői esküt.
Könyvünk nem politikatörténeti fórum, ezért nem foglalkozunk
behatóbban a Szabadságpárt ideológiai metamorfózisának és társadalmi
beágyazottságának tanulmányozásával. Tisztelt olvasóink elégedjenek meg
azzal, hogy Jörgnek úgy 1983 tájékán teleszalad a zsákja pártja egyre
finomodó, liberalizálódó irányvonalával, s gyakorlatilag hadat üzen az akkori
pártelnök-alkancellárnak, Norbert Stegernek, akit a szocdemekkel kötött
koalíciója miatt puhánynak, manipulálhatónak és az eszme árulójának tart.
Az aprólékos, módszeres és minden részletre kiterjedő aknamunka
három év alatt hozza meg eredményét: 1986 őszén az FPÖ kongresszusa
Steger helyett Haidert választja meg Führernek, izé, első számú vezetőnek.
Az ugyanabban az évben megtartott előrehozott választásokon a
Szabadságpárt 9,7%-ot ér el, ami közel 100%-os növekedés a három évvel
korábbi 5%-hoz képest. Jörg biztos lehet abban, hogy jó (de legalábbis
eredményes) úton jár.

4. A kormányzó
Valamivel korábban már említettük, hogy Jörg 1976-ban pártfeladatként
kapja meg Karintiát, a legdélibb tartományt, ahol osztrák–szlovén
nemzetiségi ellentétek színesítik az amúgy biztosan elég unalmas
hétköznapokat. Rutinos köztes-európaiak vagyunk, úgyhogy egy csöppet sem
lepődünk meg azon, hogy a, khm, radikálisabb hangnemet megütő politikai
pártok mindig olyan körzetekben a legerősebbek, ahol a többséget irritáló
kisebbség a leginkább szem előtt van. Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy
Haider és pártja egyre több rajongót szerez a karintiai hegyek és völgyek
között.
Érdekes módon mindaddig, amíg déli határainál létezett az egységes és
stabilnak tűnő Jugoszlávia, a karintiai helyhatósági választásokon a
szocdemek lazán megszerezték a kormányzáshoz szükséges többséget. 1989-
ben azonban, talán nem függetlenül a szocialista tábor összeomlásának első
komolyabb jeleitől, a vörösök elveszítik addigi pozícióikat, s egy Néppárt–
Szabadságpárt koalíció veszi át a klagenfurti gyeplőt. Rövid kamarillai
egyeztetéssorozatot követően a negyvenedik életévét még be sem töltött Jörg
lesz Karintia kormányzója (amit dallamos német nyelven Landeshauptmann-
nak hívnak).
Alig két év elteltével úgy tűnik, hogy egy botrány végleg derékba töri
Haider politikai pályafutását. Ekkor történt az a nagy port felverő eset,
amikor a tartományi törvényhozásban elmondott egyik beszédében a
kormányzó követendő foglalkoztatáspolitikai példaként ajánlja a hitleri
modellt Bécs szíves figyelmébe. A néppárti biztosíték sisteregve kivágódik, a
mértékadó sajtó ízekre szedi Jörgöt, akinek fel kell állnia a gubernátori
székből. Az eseményt követő közvélemény-kutatások eredménye azonban azt
mutatta, hogy az osztrák nép egyszerű gyermeke távolról sem idegenkedik az
adolfi példától: a megkérdezettek 42 százaléka túlzottnak tartotta a
médiareakciót, s egyharmaduk habozás nélkül egyet tudott érteni Jörg
politikai érvelésével.
Az építkezés évei következnek (és előre is elnézést a most következő sok
számért): Haider pár év alatt eléri, hogy Karintiában 26%-ról 42%-ra, egész
Ausztriára vetítve pedig 15%-ról 27%-ra nő az FPÖ-s szavazók aránya. 1999-
ben újra kormányzóvá választják, és öt évvel később (43%-os FPÖ-s regionális
eredménnyel a zsebében) megint csak ő lesz a tartomány első embere –
egészen haláláig.

5. A Webhofer-affér
Láthattuk, hogy főhősünk és Karintia ezer szállal kötődik egymáshoz. Most az
ezeregyedikről olvashattok pár mondatot, már csak azért is, mert a konteók
között ez is felbukkan majd.
A tartomány déli részén, a szlovén határ közvetlen közelében (ha GPS-
szel szeretnéd megközelíteni: 46°28’0”N, 14°9’0”E) van egy Bärental
(Medvevölgy) nevű, jó pár hektáros uradalom, amelynek a második
világháborúig egy olasz állampolgárságú zsidó család, bizonyos Roiferék
voltak a tulajdonosai. Miután a nácik Ausztriában is berendezkedtek, a zsidó
tulajdonokat szép lassan elkezdték ugyan kisajátítani, de a Bärental
mégiscsak egy külföldi, ráadásul szövetséges állam polgárának birtokában
volt. Hogy a kecske is jóllakjon (értsd: a zsidók azért szívjanak, ha lehet), de a
káposzta is megmaradjon (vagyis Mussolinit se hergeljék fel túlságosan), a
következő megoldást találtak ki: egy dél-tiroli (azaz alto adigei) születésű, de
1939-ben Németországba áttelepült üzletember, bizonyos Josef Webhofer a
Medvék völgyét állami támogatással megvásárolta a Roifer családtól 300 ezer
birodalmi márkáért. Azt, hogy ez nem egy zsebkendőnyi telek volt, az is
mutatja, hogy vásárlóerő tekintetében ez az összeg nagyjából egymillió mai
euróval egyenértékű.
Sepi Webhofer fia, Wilhelm (becsületes karintiai választópolgárként és
öntudatos osztrákként) Jörg barátunk nagy tisztelője volt, ezért
végrendeletében a Bärentalt Haiderre hagyta. Hogy senki ne tegyen fel kínos
kérdéseket, a két fél között született egy diszkrét megállapodás, melynek
értelmében mindenkinek azt mondták, hogy rokoni kapcsolatban állnak. A
hivatalos szöveg szerint Jörg volt Wilhelm távoli unokaöccse, de a sajtó nem
hülye, és Ausztriában még létezik oknyomozó újságírás: szorgos
zsurnaliszták napok alatt kiderítették, hogy a két ember között semmiféle
rokoni szál nincs.
Amikor Wilhelm 1983-ban bőrgatyáját végleg lecserélte valami
decensebb, túlvilági viseletre, felbontották a testamentumot és Jörg
egykettőre karintiai földbirtokos lett. A környék annyira bejött neki, hogy
nemsokára családostól kiköltözött az egyik – szépen felújított – medvevölgyi
kúriába, ahol addig élt, amíg meg nem halt.
A Bärental mai értékét tizenkét milló euróra becsülik, s továbbra is a
Haider család tulajdonában van.

6. Jörg, az ember
Az eddigiekből láthattuk, hogy Haider tényleg a nap 24 órájában politikus
volt, jogos tehát a kérdés, volt-e neki magánélete. Nos, nem tudjuk, mikor és
hogyan csinálta, de a válasz: igen, sőt.
Egy fiatal osztrák politikus imidzséhez már a hetvenes években is
hozzátartozott a hegyek-völgyek látványos szeretete, Jörg tehát lelkes
hegymászó, természetjáró, közép- és hosszútávfutó, továbbá síelő volt.
Naponta legalább egy-másfél órát kondigépek között töltött, s világéletében
híres volt napbarnított arcáról, amivel kapcsolatban esküvel állította, hogy
soha nem látott belülről szoláriumot; a bronz százszázalékosan bio.
Haider péeresei nemcsak a jódlizó konzervatív középkorúakat és a
dirndlibe öltözött matrónákat, hanem az ifjabb nemzedéket is megcélozták:
Jörg a szenvedélyes motoros szerepben is gyakran fellépett. Kedvence a
Harley-Davidson volt, s a sportkocsikat is előszeretettel hajtotta a
fordulatszámmérő vörös tartományáig – „természetesen csakis a
németországi autópályákon, ahol nincs sebességkorlátozás” (idézet
valamelyik autós magazin vele készült interjújából). Vérbeli populistaként
még attól sem zárkózott el, hogy otthoni közszereplései során felhúzza a
legendás bőrnadrágot. És ha mindez nem lenne elég: karintiai nép-, valamint
(még durvább) népies műdalokat is énekelt nagy nyilvánosság előtt, s
produkcióját lemezeken is megörökítette.
Karintiába történt első delegálását követően rövid időn belül meg is
házasodik, elvégre milyen komoly ember az, aki nőtlen? Választottja egy
tiroli család sarja, Claudia Hoffman, akivel két lánygyermekük is születik:
1977-ben Ulrike, három évvel később pedig Cornelia.

7. Az európai bojkott és a BZÖ

1999-ben az FPÖ elér addigi népszerűsége csúcsára: az országos parlamenti
választásokon 26,9%-ot kap, s ezzel a második legcombosabb politikai erővé
válik. Az első helyen végzett szocdemek hallani sem akarnak róluk, a
harmadik Néppárt viszont nem tud ellenállni a kísértésnek és koalíciót köt
Haiderékkel. Európa felhördül, mert a szélsőséges kijelentések a bevándorlás
korlátozásának szükségességéről, az Unió- és idegenellenesség, és általában a
totális politikai és ideológiai intolerancia már korábban azt eredményezték,
hogy gyakorlatilag persona non gratának nyilvánították az európai
kultúrszalonokban. Noha emberünk nem vállal kormányzati szerepet, az EU
politikai és diplomáciai szankciókat vezet be Ausztria ellen, s a koalíciókötést
odahaza is hatalmas felháborodás követi: az ausztriai nagyvárosokban két
éven keresztül hetente tartanak demonstrációkat az FPÖ-ellenes tömegek, s
talán nem túlzás azt mondani, hogy a háború utáni Osztrák Köztársaság
legnagyobb belpolitikai válságának évei ezek.
Az okok azóta is homályosak ugyan, de 2000 februárjában Haider lemond
a Szabadságpárt elnöki pozíciójáról, de szürke eminenciásként házon belül
továbbra is ő fújja a passzátszelet. Az elkövetkezendő években többször is
felkérik, hogy térjen vissza, de ő következetesen elutasítja a megtisztelő
feladatot. Egyre kritikusabb saját pártjával és annak aktuális vezetőivel
szemben, noha 2004-ben saját nővérét, Ursulát választatja meg pártelnöknek.
2005 áprilisában, egy újabb konfliktussorozatot követően hirtelen
megalapítja új pártját, Szövetség Ausztria Jövőjéért (Bündnis für die Zukunft
Österreichs, BZÖ) néven, amelybe számos FPÖ-s tag és vezető átlép. Az új párt
az egy év múlva lebonyolított választásokon megugorja a 4%-os parlamenti
küszöböt és hét képviselőt küld a Nationalratba. Két év múlva egy
előrehozott választás következik, ahol a Haider-féle új alakulat
megháromszorozza (!) képviselői számát: a 2008. szeptember 28-án leadott
több mint félmillió vokssal 21 BZÖ-s arc foglalhat helyet a törvényhozási
padsorokban. Jörg pezsgőt bont és ünnepel: ilyen üstökösszerű pályaívet
frissen létrehozott párt még nem produkált Ausztriában.
A sikernek nem egészen két hétig örülhet.

8. Az utolsó órák
Az elkövetkezendő pár bekezdésben igyekszünk mereven ragaszkodni az
osztrák rendőrség jegyzőkönyveiben foglalt részletekhez. A találgatások csak
a konteók kifejtésénél következnek.
2008. október 10., péntek
10.00 óra: a klagenfurti temetőben beszédet tart a karintiai ellenállási
mozgalom emlékére rendezett koszorúzáson.
13.00 óra: szakmunkástanulók tanévnyitó ünnepségén üdvözli az elsőéves
hallgatókat.
16.30 óra: az egyik klagenfurti szálloda kávézójában interjút ad a Kleine
Zeitungnak. Ásványvizet és egy dupla mélange-kávét iszik, sok tejszínhabbal.
18.00 óra: hazamegy a szolgálati lakásába és átöltözik. Az addig viselt
népiesch cucc helyett farmert, rózsaszínű inget és krémszínű bőrdzsekit vesz
magára, majd hazaküldi hivatali sorfőrjét, mondván: menjen nyugodtan
pihenni, az este hátralevő részében ő maga fogja vezetni a szolgálati
Phaetont.
19.30 óra: a belvárosi Kardinalsplatzon egy aznap megnyíló éjszakai
bárban mond pár üdvözlő szót az egybegyűlteknek és pezsgővel koccint,
majd átmegy a Spitalgasséra egy igen menő mulatóba, ahol barátokkal,
ismerősökkel találkozik. Ugyancsak pezsgőzik, de nem viszi túlzásba.
21.15 óra: kábé húsz kilométernyi autózás után a Wörthi-tó nyugati
szélén, Veldenben bukkan fel (olyan hely ez arrafelé, mint minálunk Siófok
júliusban), ahol egy társasági magazin rendezvényén vesz részt. Szemmel
láthatóan derűs, jókedvű és majdnem teljesen józan. Eszik pár szendvicset,
iszik egy sört.
22.00 óra: egy veldeni kaszinóban jelenik meg, ahol a szokásos formáját
hozza: cseveg egy kicsit a vendégekkel, jópofizik, s még arra is van ideje,
hogy az egyik helyi rádiónak adjon egy pár perces, könnyed hangvételű
interjút. Mindenkinek azt mondja, hogy nagyjából éjfélig tud maradni.
22.30 óra: a kaszinó biztonsági kamerái rögzítik, hogy Jörg (egyedül a
kocsijában) elhagyja a mélygarázst. Mobiltelefonja híváslistája szerint
senkivel nem beszélt az elmúlt egy órában.
A forgatókönyvön itt terjeng egy jó negyvenperces lik…
23.15 óra: Haider felbukkan a klagenfurti melegek kedvenc
törzskocsmájában, a Stadtkrämerben. A veldeni kaszinótól idáig az út 10–15
perc, ha valaki betartja a sebességkorlátozásokat. Itt először egy
ismeretlennel beszélget öt-hat percig, majd egy fiatalemberrel vodkáznak
egy sort – őt később sikerült azonosítani. Egyes szemtanúk később egy egész
üveg vodkáról beszélnek, mások viszont csak tonikot vélnek látni az
asztalukon.
2008. október 11., szombat
00.50 óra: Jörg telefonszámot cserél az előzőekben említett
fiatalemberrel, aki éppen távozik, majd egyedül iszik még egy Coronitát.
Szemtanúk szerint már eléggé be van állva: akadozik a nyelve, kicsit
ingadozik is, de azért keményen tartja magát. Látszik rajta, hogy nem ma
kezdte a szakmát.
01.10 óra: a kocsma közönségének egyöntetű és aggódó figyelmeztetése
ellenére Jörg fickósan mosolyog, legyint, mindenkitől elbúcsúzik, beül a
kocsijába és elindul Bärental felé. Előtte egy nő szerencsétlenkedik
negyvenes tempóban a kocsijával. A kormányzó lassít, megelőzi, majd
padlógázzal továbbrobog az úton, amelyen 70 km/órás táblák jelzik a
maximális megengedett sebességet. Az események későbbi rekonstruálása
során megállapították, hogy az utolsó kilométereken a fekete Phaeton kábé
140-150 km/órával száguldott.
01.15 óra: Jörg elveszti uralmát a kocsi fölött. Még lakott területen belül
kidönt pár KRESZ-táblát, letér az útról, ledarál egy kisebb fenyőfát, majd egy
útszéli épület betonfalának ütközve visszaperdül az úttestre és kábé
százméternyi csúszás után megáll.
01.18 óra: a korábban megelőzött kocsi megérkezik a baleset helyszínére,
a sofőr értesíti a rendőrséget és a mentőket, akik 01.25 körül érkeznek a
helyszínre. Jörgöt (aki többszörös csigolyatörést szenvedett, bal karja szinte
teljesen leszakadt) a rohammentőbe emelik, elkezdik a vértranszfúziót, de
pár perc múlva, még a kórházba érkezés előtt meghal. Vérében 1,8 ezrelék
alkoholt találtak, kábítószernek vagy más tudatmódosítónak nem bukkantak
nyomára. És – ami részegeknél meglehetősen szokatlan – be volt kötve.

9. A konteók
Most, hogy túlestetek az elmúlt tíz oldal elolvasásán és megemésztésén, azt
ajánlom, pihenjetek egy kicsit. Dőljetek hátra a széketekben, esetleg álljatok
fel, nyújtózkodjatok, ropogtassátok meg az ízületeiteket. Dohányosok akár rá
is gyújthatnak, de csak ha elolvasták a cigisdobozon díszelgő figyelmeztetést.
Ugye ti is úgy látjátok, hogy sokkal egyszerűbb lenne azokat a köröket
felsorolni, akiknek nem származott hasznuk a politikus halálából, mint
azokat nevesíteni, akiknek igen? Ennek ellenére tartjuk magunkat a szokásos
rutinhoz és felvillantjuk a legvalószínűbb elméleteket, amelyek (ezt mindig
elmondom) baráti körben tovább bővíthetők.
Azt, hogy a halál közvetlen oka a baleset volt, nem nagyon vitatják. De
hogy ki vagy mi idézte elő a balesetet és milyen módon – nos, a konteók nagy
része pont erről szól: a motor vagy a fékrendszer előzetes megbuherálása, a
baleset más (párhuzamosan közlekedő vagy szembejövő) autóval történő
kiprovokálása, a vezető megzavarása hirtelen fény- vagy hangeffektussal stb.
Ezekre a részletekre nem fogok kitérni, hiszen ezek közül szinte bármelyik
elméletnél bármelyik felsorolható.

9.1. Sima közlekedési baleset

Nem kell mindenféle összeesküvés-elméleteket konstruálni; Haider mögött
egy átlagosnál is keményebb nap állt, s nagyon fáradt lehetett. A különböző
helyszíneken elfogyasztott alkoholok akkor is hatással voltak a maximális
fizikai és pszichés fordulatszámon pörgő szervezetre, ha elfogadjuk, hogy
terhelhetősége messze meghaladta a korának megfelelőt. Azt se feledjük,
hogy mégiscsak egy, az 59. életévét taposó emberről beszélünk, nem egy
huszonévesről, akinek elég 3 óra alvás az egész éjszakát betöltő buli után és
ismét harcra kész.
A Phaeton akármennyire is egyike a legbiztonságosabb autóknak,
sötétben, 140-es tempónál az országúton tényleg elég egy töredék
másodpercnyi hezitálás, és megtörténik a baj, még színjózanul is, hát még 1,8
ezrelékes alkoholszinttel a vérben.

9.2. Osztrák állami megrendelés

A két nagy történelmi párt (a szocdemek és a néppártiak) meghökkenve
látták, hogy az előző választásokhoz képest csak a BZÖ és az FPÖ volt képes
arra, hogy javítson az eredményein: ők ketten 27 képviselővel többet
küldhettek a parlamentbe, mint két évvel korábban, s 650 ezerrel (!) többen
voksoltak rájuk, mint 2006-ban. Mértékadó (Haiderhez közeli) források
információi szerint arra készült, hogy a két pártot egyesíti, koncentrálva
ezzel nemcsak az anyagi forrásokat, de a radikális szavazótábor átütő erejét
is. A BZÖ 11%-át egyesítve az FPÖ 18%-ával az már 29%, vagyis annyi,
amennyivel a szocdemek az első helyen végeztek, arról nem is beszélve, hogy
egyes közvélemény-kutatások szerint ha a két radikális párt közös listát
indít, már 2008-ban is lazán meglett volna a 35%-uk.
Sem a Néppárt, sem a szociáldemokraták nem akartak még egyszer
Európa szégyenpadjára kerülni Haider miatt, arról nem is beszélve, hogy
nem bíztak egymásban, vagyis nem lehettek biztosak abban, hogy a másik
nem kötne koalíciót az egyesült BZÖ–FPÖ-vel. Azt pedig mindenki látta, hogy
népszerű vezére nélkül a BZÖ-nek sok túlélési esélye nem lesz a következő
(2013 őszén esedékes) választásokon.
Úgyhogy az osztrák titkosszolgálat Piszkos Ügyek Részlege munkához
látott, Haider életvitele pedig tálcán kínálta a megoldást…

9.3. Az Unió
Brüsszelnek már nagyon elege volt Haiderből és pártjából, lett légyen ez
bármilyen betűszóval rövidíthető. Megelégelte az idegen- és
bevándorlóellenességét, az euroszkepticizmusát, a globalizáció ostorozását,
az Unió folyamatos fikázását, az antiszemitizmusát és a cigányellenességét, a
nácik dicsőítését, s azt, hogy folyamatosan életben tartja az osztrákokra
amúgy is jellemző idegengyűlöletet. Látták ugyanakkor, hogy Ausztriában
sem a néppárt, sem a szocdemek nem vállalják a nyílt konfrontálódást, a
kicsit mindig habókosnak tekintett környezetvédőkre és az állatok jogaival
kampányolókra pedig végképp nem lehet számítani a probléma
megoldásában.
Saját kézbe vették tehát a dolgok rendezését, s eltávolították a daganatot
Európa gyönyörű, jobb sorsra érdemes testéből.

9.4. A zsidók
Hitler, a náci rezsim és az SS előtti folyamatos főhajtás nagyon zavarta már
Jeruzsálemet (vagy Tel-Avivot; sose tudom, melyik a korrekt hivatkozás).
Emlékezzünk csak azokra a Haider-beszédekre, amelyeket a Waffen-SS és a
Wehrmacht még életben lévő tagjai előtt mondott: olyan becsületes
embereknek nevezte őket, akik hűek maradtak meggyőződésükhoz, akik azt
tették, ami a dolguk volt.
Jörg (aki finoman még a holokauszttagadástól sem riadt viszsza) többször
támadta a bécsi zsidó hitközségek vezetőjét, Ariel Muzikantot, és nemcsak a
nevével viccelődött, hanem meg is vádolta gyanús pénzügyi tranzakciókkal
és ingatlanpanamákkal. És ne feledkezzünk meg (a Moszad nem tette…)
azokról a szálakról sem, amelyek Haidert egyes keményvonalas arab
diktátorokhoz (Szaddámhoz, Kadhafihoz, az Asszad családhoz) és Iránhoz
fűzték: dokumentáltan több millió euró áramlott a pártelnök
magánszámláira a Közel-Keletről és Teheránból. Egy Walter Meischberger
nevű kiugrott FPÖ-s politikus szerint 1990 és 2006 között Jörg közel 60 millió
(!) eurót kapott Líbiából, s 13 milliót Irakból. Ez utóbbit Szaddámtól és fiaitól,
úgymond befektetési célokra.
Egyes hírek szerint a Moszad már pályafutása kezdete óta szorosan
figyelemmel kísérte tevékenységét, s amikor lehetett, be is építettek mellé
informátorokat. Az egyik ilyen forrást Peter Sichrovskynak hívták, s nem
kisebb beosztásban ténykedett, mint az FPÖ egyik fő gazdasági szakértője,
valamint európai parlamenti képviselője.
A 2008-as választások másnapján az izraeli külügy kemény hangú
figyelmeztetést küldött Brüsszelnek és Bécsnek, melyben arról biztosította az
Uniót és Ausztriát, hogy „Nagyon-nagyon közelről fogják figyelemmel kísérni
a riasztóan megerősödött, antiszemita és neonáci szimpátiájával tüntető
osztrák szélsőjobb tevékenységét.”
Nos, ennél közelebbről már nem is lehetett volna… Haider halála nemcsak
a lokális problémát oldotta meg, hanem stratégiai és globális figyelmeztetés
is volt mindazoknak, akik hasonló útra tévednek, Európában vagy más
vidékeken.

9.5. Homoszexuális féltékenység

Ma már a legelvakultabb Haider-rajongók sem kérdőjelezik meg azt az
állítást, hogy ikonjuk szexuálisan legalábbis két kapura játszott. Nem volt
olyan melegbár Bécsben vagy Klagenfurtban, ahol ne kezelték volna
törzsvendégként, s maga Stefan Petzner, a BZÖ egyik frontembere is
elismerte, hogy az, ami őt és a nála kereken 31 évvel idősebb pártvezért
összekötötte, az „messze túlmutatott a szimpla férfibarátságon”.
Meleg vagy biszexuális, teljesen mindegy: Jörg nem volt az a kifejezetten
hűséges típus. Az éjszakai mulatókban szívesen ismerkedett fess
fiatalemberekkel, akikkel iszogatást követően általában elvonultak
„beszélgetni”, a nők viszont nem nagyon érdekelték, noha környezetében
kétikszes kromoszómájú rajongókból sem volt soha hiány.
Hogy melyik partnerének lett elege hirtelen belőle, s hogy a féltékenységi
roham pontosan miért is következett be, talán a rendőrség tudja, de
kegyeleti és más okokból hivatalosan nem hozták nyilvánosságra. Elég, ha mi
tudjuk.

9.6. FPÖ-s pártmunka volt

A Szabadságpárt döntéshozóinak szemét nagyon csípte a BZÖ nem várt
sikere. Úgy vélték (s talán nem is teljesen alaptalanul), hogy minden olyan
szavazat, amit az osztrákok Jörg új, belőlük kiszakított pártjára adtak le,
valójában őket illeti. A BZÖ-t tipikusan one man show-nak tekintették, s
abban reménykedtek, hogy ha Haider eltűnik a színről, a vezérét vesztett
nyáj automatikusan visszatér a szabadságpárti akolmelegbe.
Amikor a tisztelt olvasó ezeket a sorokat olvassa, a 2013. szeptemberi
osztrák választások eredménye már ismert, s mindenki ellenőrizheti, hogy
igazuk volt-e.

9.7. A nácik
A szélsőszélsőjobb sokáig piedesztálra emelte, majd ott is tartotta Jörgöt,
hiszen olyan dolgokat mondott ki az osztrák és a nemzetközi nyilvánosság
előtt, amelyeket a háború óta még egyetlen mértékadó ausztriai politikus
sem mert szűk baráti körén kívül hangoztatni: hogy a hitleri rendszernek is
voltak jó oldalai, hogy bármit is mondott a nürnbergi törvényszék, minden
SS-tag nem tekinthető automatikusan háborús bűnösnek, hogy a zsidók
számarányukat messze meghaladó módon képviseltetik magukat a médiában
és a pénzvilágban, hogy Ausztria az osztrákoké és Európa az európaiaké,
hogy Brüsszel csak a bőrt nyúzza le az emberekről, hogy egyetlen
kultúrnemzet van és az az egységes német nép satöbbi…
Aztán döbbenten látták, hogy Haider lassacskán elkezd domesztikálódni.
Hogy apránként feladja a bozótharcos-szerepet, hogy egyre több
részletkérdésben beadja a derekát és közeledik a mainstream politikai
vonalhoz. Magyarán: elárulva érezték magukat. Márpedig a szélsőségesek
egyik alaptézise, hogy az árulónak bűnhődnie kell.

9.8. Családi bosszú

Felesége megelégelte, hogy Jörg egyre nyilvánvalóbb módon csinál bohócot
belőle, mint házastársból: sokkal több időt tölt azzal, hogy alkalmi
férfipartnereket vadászgasson magának, mint azzal, hogy megállapodott
családapaként felelősen viselkedjen, legalább a nyilvánosság előtt. A válás
gondolata már többször felmerült Claudiában, de Haider ellenállt, s
belengette: minden családi vagyon az ő nevén van, s ha az asszony nagyon
menni akar, hát csak pakolja össze a személyes cókmókot és próbáljon meg
egyedül boldogulni.
A baleset nagyszerűen megoldotta Claudia összes problémáját: a tetemes
Haider-vagyon legalább felének teljhatalmú örököseként nem lesznek filléres
gondjai, a lányok már felnőttek és a maguk urai, neki pedig még van pár szép
éve…

9.9. A szervezett alvilág

Amint az utólag kiderült, Jörgnek számtalan, tisztázatlan hátterű üzleti ügye
volt folyamatban. Svájci, liechtensteini és kajmán-szigeteki bankszámláin
furcsa eredetű pénzek bukkantak fel, majd tűntek el, amelyekről még mindig
elég keveset lehet tudni. Olyan információk is felmerültek, melyek szerint a
nemzetközi szervezett bűnözés pénzmosási és befolyásolási célokra
használta Haider karizmáját és hazai, valamint nemzetközi politikai-
gazdasági kapcsolatrendszerét. És egyszer csak vagy nem tudott elszámolni,
vagy nem teljesítette mindazt, amit vállalt, márpedig az áruláson kívül ez a
két dolog a legsúlyosabb bűn, amit a maffiával szemben bárki is elkövethet.
Hogy az oroszok, az olaszok vagy az albánok voltak-e, részletkérdés. A
szakmán belül a szabályok egyformák.

9.10. Az iszlamista szélsőségesek

Jörg nem csak a zsidókat nem szerette, de minden adandó alkalmat
megragadott arra, hogy a Bécsben (és egész Ausztriában) egyre népesebb
iszlám közösség ellen felemelje szavát. Nehezményezte az egyre több mecset
felbukkanását, a sokasodó fejkendős nők és fezes, valamint kafijjás férfiak
európai látványát, mígnem betelt a pohár. Persze fel is robbanthatták volna,
de ez a megoldás meglehetősen kontraproduktív lett volna, hiszen ily módon
csak mártírt csinálnak belőle. Maradt tehát a megrendezett és jól előkészített
autóbaleset.

9.11. A Webhofer-örökösök
Az 5. pontban említett Webhofer család hiába próbálta évtizedeken keresztül
visszaperelni jogosnak vélt jussukat, a Bärental-birtokot, melyet szerintük
Wilhelm csak azért hagyott Jörgre, mert vagy megtévesztették, vagy már
nem volt beszámítható, amikor aláírta a testamentumot. 25 év elteltével
végre akadt egy késői Webhofer-sarj, aki úgy volt vele, hogy ha az uradalom
nem is kerülhet már vissza a családhoz, legalább a gaz csaló, a rosszhiszemű,
valódi jogcím nélküli bitorló bűnhődjön. Egy kis szervezőmunka,
környezettanulmány, pár napos előkészítő megfigyelés, s a megoldás adta
magát.
Kedves barátaim, ez volt hát a Jörg Haider-konteó. Ha ráértek,
gondolkozzatok el a történteken, nyújtsatok segítő kezet a baráti Ausztriának
és derítsünk fényt közösen a sógorok egyik legnagyobb kortárs
összeesküvésére.
4. fejezet

Természet, tudomány
Nikola Tesla
Kevés név bukkan fel gyakrabban a Földet keresztül-kasul behálózó
konteókban, mint jelen hősünké. Aki hellyel-közzel otthonosan mozog az
összeesküvés-elméletek világában, számos téma kapcsán futhatott rá erre a
furcsa, rejtélyekkel övezett magánéletű, rendhagyó személyiséggel bíró
alakra, aki a természettudományok azon óriásai közé tartozik, akik a
klasszikus mainstream fizika mellett az alternatív tudományos elméletek
asztalára is bőven pakoltak ismeretanyagot. Jelen írásunkban igyekszünk
majd nagyvonalúan átlépni az általános természettudományos
tájékozottságot meghaladó részleteken, ennek ellenére korrekt módon előre
felhívjuk az olvasók figyelmét, hogy az általános iskolai fizikaismeretek a
cikk bizonyos részeinek értelmezésénél elengedhetetlenek lesznek. Bocs.
Lássuk tehát, ki is volt ő, akinek 1943-ban bekövetkezett halálakor a The
New York Times nekrológjában a következő olvasható: egyetlen feltaláló sem
hasonlított jobban a Verne-féle romantikus hősökre, mint Nikola Tesla.
Már születési helye is felér egy közép-európai történelemleckével: a
Habsburg Birodalomban, pontosabban ennek a Magyar Királysághoz tartozó,
horvátok által lakott területén élő szerb család sarjáról beszélünk. A kis
Nikola tehát Smiljánban, a Horvát Határőrvidéken született, az 1856. július 9-
ről 10-re váltó percekben, ezért a források egy része kilencedikét, más része
tizedikét tekinti születésnapjának. A keveredés fokozása érdekében születési
bizonyítványában a június 28. szerepel, de ezt tudjuk be a gregorián és a
Julián-naptárak közötti eltérésnek. Apja a környék szerb kisebbségének volt
a papja, ráadásul édesanyja is egy pópa lánya volt, úgyhogy a spiritualitás
elég jelentős szerepet játszott Tesla gyermekéveiben.

Hogy geopolitikai régiónkban az elmúlt évszázadokban mennyire

 összekeveredtek a népek, nemzetek és nemzetiségek, arra a Tesla származása
körüli viták is ragyogó példát adnak: a szerbeken és a horvátokon kívül
bizonyos román körök is a magukénak vallják. Szerintük ugyanis a Tesla
család a románság egyik középbalkáni ágához, a cincároknak is nevezett
arománokhoz (másként: makedovlahokhoz) tartozott. Azt javaslom, dőljünk
hátra és tisztes távolból figyeljük a vitát: bármilyen származású lenne is a
Mester, mi nem azért szeretjük.

Öten voltak testvérek, három lány és két fiú. Életének első öt évében Nikola
semmiben nem különbözött a többi környékbéli pendelyes gyerektől:
ugyanúgy játszott a porban, mint kortársai, és hasonló vehemenciával
dobálta a kavicsokat a hegyi patakokba, mint a többiek. 1861-ben azonban
bekövetkezik az első komoly törés életében, s a személyét később körüllengő
rejtélyes események gyökere itt található: testvérbátyja, Danilo éppen
lovagolni tanul, amikor a ló megbokrosodik és leveti magáról 12 éves lovasát,
aki nyakát szegi és szörnyethal. Mindez Nikola szeme előtt történik, aki
sokkot kap; napokig képtelen megszólalni.
Innen kezdve az addig mindig jó kedélyű, kedves, mosolygós gyerek
megváltozik: magábaforduló, zárkózott és komor lesz, aki kerüli a többiek
társaságát, s egyedül érzi magát a legjobban. A természet köti le a leginkább:
órákat képes ülni a közeli patak partján és nézni a víz fodrozódását, a
pisztrángokat. Visszaemlékezéseiben később leírja, hogy akkoriban támadtak
először látomásai: furcsa, változó színű gömböket látott például maga előtt,
amelyek több részre szakadtak, egymás körül keringtek, majd ismét
összeálltak egyetlen egésszé. Mindenféle furcsa, megmagyarázhatatlan
eredetű későbbi allergiája közül is ekkor fejlődik ki jó pár: a kámfortól
például mindig rosszul lesz, a kristályból készült tárgyak közelsége
ugyancsak émelygést vált ki belőle, és más ember hajának megérintése szinte
fizikai fájdalmat okoz neki.
Szülei papnak szánják, s ezért rengeteget foglalkoznak vele: idegen
nyelveket sajátít el, természettudományos könyveket olvas és elképesztően
gyorsan memorizál hosszú részeket a Bibliából. Édesanyja (akit kézügyessége
és – mondjuk úgy – feltalálói hajlama megyeszerte ismertté tesz) apró,
játékos szerkezeteket készít neki: vízimalmot, csörlőt, darálót, amelyeket
csak egyszer kell szemügyre vennie, majd rövid gondolkodás után elkészíti
azok javított változatát. Hétéves, amikor a család egy nagyobb településre, a
közeli Gospićra költözik. Nikola a regionális központba, Károlyvárosba
(Karlovac) jár iskolába. Szinte természetfeletti képességei tovább fejlődnek:
félálomban rendszeresen folytat hosszú beszélgetéseket halott bátyjával, aki
– visszaemlékezései szerint – folyamatosan ellátja tanácsokkal. Egy ilyen
eszmecsere után kezd el foglalkozni a biológiával, és rájön például arra, hogy
mindenki másnál hosszabb ideig tudja visszatartani lélegzetét: percekig nem
vesz levegőt, minek következtében furcsa, bódult állapotba kerül és (ahogyan
azt később ő maga is írja) mintha egy párhuzamos univerzumba nyerne
bepillantást, ahol majdnem minden olyan, mint a valóságban, de nem
teljesen…
Ezen vizuális képességeit a középiskolás évei alatt továbbfejleszti,
tökéletesíti. Minden fizikaórán, amikor a tanár egy-egy új kísérletet vezet fel
a diákoknak, neki elég, ha ránéz az előkészített segédeszközökre, behunyja
szemét és máris látja, hogy azok összerendeződnek és – mintha filmet nézne
– az egész kísérlet lejátszódik előtte, még mielőtt a demonstráció elkezdődne.
Társai és oktatói sokszor meggyanúsítják, hogy előre készül az órákra, mert
olyan jelenségekre vonatkozó kérdéseket tesz fel, amelyek még be sem
következtek az órákon, amelyekről még szó sem volt.
Hiába rajong azonban a természettudományokért, apja hajthatatlan:
fiából akkor is papot fog csinálni, ha a fene fenét eszik is.
Továbbra is nagyon szeret kísérletezni, de minden ilyen gyakorlatot
mentálisan, fejben végez: egyfajta transzba kerül, s maga előtt látja a
szerkezetet, amelyet elképzel magának. Mindaddig, amíg a szerkezet nem
működik tökéletesen, a háttér sötétkék, de abban a pillanatban, amikor az
utolsó alkatrész is a megfelelő helyre kerül, az egész zöld színre vált, ami azt
jelenti, hogy a kísérlet sikerült. Nem szeret rajzolni és jegyzetelni, mert
önmagának – agyilag – úgyis elraktározza a tapasztalatait és egyetlen
részletet sem felejt el.

Évtizedekkel később, amikor hagyatékát rendezik és szakemberek tucatjai

próbálkoznak azzal, hogy találmányait feljegyzései alapján reprodukálják, ez
rengeteg problémát okoz majd.

1870-ben (más források szerint 1871-ben) súlyos beteg lesz: elkapja a kolerát,
s több hónapig az ágyat nyomja. A kór hullámokban tör rá, s olyan súlyos
tüneteket produkál, hogy többször is lemondanak róla. Egyszer – félkómás
állapotban – fültanúja lesz, amint kezelőorvosa azt mondja az apjának:
– Goszpodin Tesla, az orvostudomány sajnos nem tud ennél többet tenni;
most csak Nikolán múlik minden, de úgy látom, hogy a fiú már feladta.
Kellene neki egy cél, amiért harcolhat, amiért úgy gondolja, mégis érdemes
élni…
Apja elgondolkozik, majd ezt válaszolja:
– Tudja, doktor úr, én erőszakkal papot akartam faragni belőle, ő meg
mindig is mérnök akart lenni. Maga szerint ha ebben engednék neki, az
segítene?
– Veszíteni nem veszítünk semmit – válaszolja a doki. – Próbálja meg…
Milutin Tesla odalép fia betegágyához, kezét annak lázas homlokára teszi
és ezt súgja a fülébe:
– Fiam, ha annyira akarod, nem bánom, mérnöknek tanulhatsz. És tudom,
hogy te leszel a világ egyik legnagyobb inzsellére! De ehhez meg kell
gyógyulnod! Nikola, kérlek…
Soha nem fogjuk megtudni, hogy mindez valóban hozzájárult-e a
felépüléshez, de tény: napok múlva már fel tud kelni és Mark Twaint olvas.
További két hét elteltével ismét iskolába járhat, ahol újult erővel veti magát a
fizikára, s azon belül is az elektromos jelenségek tanulmányozására.
Érettségije után megjelenik a sorozáson, de hosszú betegsége miatt a
katonaorvosok úgy döntenek, hogy alkalmatlan a Monarchia sorkatonai
szolgálatára. Hogy fizikai erősödését elősegítse, apja tíz hónapra gyülekezete
egyik régi tagjának gondjaira bízza, aki pásztorkodással foglalkozik a
bosnyák–horvát határvidék hegyei között. Nikola eleinte húzódozik, de végül
beadja a derekát, s gyakorlatilag az egész 1874-es évet távol tölti a
civilizációtól. Szinte kizárólag friss tejterméket és zöldséget, gyümölcsöt
eszik, amit nagyon ritkán színesít egy kis friss bárány- és kecskehússal.
Rengeteget barangol, naponta több tíz kilométert is megtesz, miközben
gondolati síkon háborítatlanul foglalkozhat kedvenc témáival: a
kísérletezéssel, különös tekintettel az elektromosságtan és a mágneses
jelenségek kölcsönös összefüggéseire. Azt már említettük, hogy
számításaihoz nincs szüksége jegyzetelésre és papírra-ceruzára. Amikor
közel egy év elteltével lejön a hegyekből, feje tele van konkrét
elképzelésekkel, amelyek közül itt csak egy interkontinentális csőpostát
említünk meg, amely Európa és Amerika között szállította volna (hidraulikus
elven) a küldeményeket.
1875 őszén katonai ösztöndíjasként kezdi el tanulmányait a grazi
Polytechnikumon, vállalta ugyanis, hogy a diploma megszerzése után nyolc
évig a K.u.K. hadsereg műszaki tisztje lesz. Grazban kedvenc tanára Jakob
Pöschl fizikus, Josef Schaschl tanársegéd, továbbá Moritz Allé
matematikaprofesszor volt. Az első évet ragyogó eredményekkel abszolválja,
különös tekintettel az alkalmazott fizika, alkalmazott optika és az
elektromágneses szerkezetek tantárgyakra. Lendülete azonban 1877 nyarára
alábbhagy, egy teljes félévet ki is hagy, minek következtében elveszíti évi 420
aranyra rúgó ösztöndíját. Még próbálkozik innen-onnan pénzt szerezni
(egyes források szerint több hónapon keresztül hivatásos biliárdjátékosként
kamatoztatta dinamikai ismereteit, majd kártyajátékoknál és kockavetésnél a
Laplace munkáinak alapos tanulmányozására épülő valószínűségszámítási
tudását), de anyagi problémái nem oldódnak meg és harmadévben
megszakítja tanulmányait. Más források szerint a szerencsejátékok miatt
feljelentik és az egyetem fegyelmi úton válik meg tőle, de ez már
részletkérdés.

Jelen sorok íróját is harmadévesen rúgták ki az egyik műegyetemről (igaz,

nem szerencsejáték miatt), mégis rendes ember lett belőle. Legalábbis a
barátai szerint.

Akárhogyan is volt, 1878 júliusában otthagyja Grazot és az egyetemet,

visszatér családjához, ahol apja egy kis szemrehányással fogadja, de ettől
eltekintve nem piszkálja senki. Másfél évet tölt el odahaza, feltöltődik,
rengeteget olvas, keresztül-kasul bebarangolja a nem túl távoli Plitvicei-
tavak környékét. Tökéletesíti angol- és franciatudását, elkezd olaszul is
tanulni. Apja buzdításának engedve („Fiam, te sokkal nagyobb koponya vagy
annál, semhogy huszonévesen a háromezer lakosú, isten háta mögötti
Gospićban vegetálj!”) 1880 februárjában ismét felkerekedik és Prágába
utazik, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. Egyik unokaöccse, Nikola
Trbojevics visszaemlékezései szerint anyja két évig spórolt a háztartásban
mindennel, amivel tudott, csak hogy fiának pénzt adhasson az utazáshoz.
A cseh főváros nem tett valami nagy hatást hősünkre, mert alig egy szűk
évet tölt az ezertornyú városban. Beiratkozik ugyan a Károly-Ferdinánd
Egyetemre, de csak négy tantárgyat vesz fel: alkalmazott fizikát (ezt annál a
Karel Domalíp professzornál, aki 16 évvel később a röntgensugárzás
kutatásának egyik úttörője lesz), térmértant, valószínűségszámítást és David
Hume erkölcsfilozófiáját (!). Nikola nem töri össze magát a tanulással, mert
összesen heti nyolcórányi előadást látogat, na és a tandíj kifizetéséről is
megfeledkezik. Említsük még meg, hogy párszor személyesen is találkozik
Ernst Mach filozófussal és fizikussal (akiről később a szuperszonikus
sebességek kapcsán ismertté vált Mach-számot elnevezték), aki akkoriban az
egyetem kísérleti fizikai tanszékét vezette.
Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy amikor 1880 végén egy helyi
újságban a budapesti telefonközpont építéséről olvas (rengeteg
szabadidejében egy év alatt tökéletesen megtanult csehül), felkerekedik és
otthagyja Prágát a mi székesfővárosunk kedvéért. Budapesten találkozik
egyik volt grazi magyar évfolyamtársával.

Szigeti Antal azon kevesek közé tartozott, akikkel Tesla egészen emberi (már-
már baráti) kapcsolatot tudott kialakítani egyetemi évei alatt, talán mert
mindketten már a tanulmányok vége előtt otthagyták a Polytechnikumot.

Felvételt nyernek a Puskás Tivadar-féle telefonközpontba, ahol

„műszerészekként” (ma úgy mondanánk: technikusokként) szerepet kapnak
a létesítmény felszerelésénél és üzembe helyezésénél. Nikola hatalmas
intenzitással kezdi el a munkát, nagy érdeklődéssel olvassa a rendelkezésére
bocsátott szaksajtót Edison találmányairól, a szénszálas izzóról, a fonográfról
meg a többiről. Az amerikai feltaláló egyenáramhoz kötődő rögeszméi
hallatán csak a fejét csóválja, és Szigetinek többször is elmondja, hogy
ehelyett olyan elektromos áramra lenne szükség, amelynek több fázisa van,
amelynél a feszültség időben változik, mert ily módon sokkal nagyobb
távolságokra, sokkal kevesebb veszteséggel lehetne szállítani és sokkal több
fogyasztónak lehetne gazdaságosan szétosztani.
A napi 12-14 óra megfeszített munka, a rengeteg olvasás, a kevés alvás
ismét betegségben nyilvánul meg nála: 1881 nyarán idegösszeroppanást kap.
Teslánál már megszoktuk, hogy betegségei nemcsak klasszikus fiziológiai
tünetekkel járnak, hanem ilyenkor mindig történik valami az agyában is, ami
furcsa dolgokat eredményez. Nem volt ez másként Budapesten sem:
érzékszervei olyan elképesztő módon érzékenyekké váltak, hogy esténként
például hallotta a Városliget fái között a denevérek szárnyának surrogását,
és ha a több száz méterre található állatkertben felbőgött az oroszlán, a
füléhez kapott, mert úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Két héten keresztül
csak napnyugta és napkelte között mehetett ki az utcára, mert szemei nem
bírták elviselni a napfényt, viszont a sötétben is sokkal jobban látott, mint
bárki más. Erről úgy számolt be, hogy olyan, mintha homloka közepén egy
harmadik szeme lenne, az sugarakat bocsát ki, amelyek letapogatják a
tárgyakat, és az így keletkezett kép visszatükröződik a homlokára.
Noha számtalan orvos megvizsgálta, egyiküknek sem sikerült
gyógymódot találnia a titokzatos betegségre. Ismét a jó barát, Szigeti Antal
segített, aki már akkor megrögzött kocogó volt. Rábeszélte Teslát a
rendszeres testmozgásra: attól kezdve együtt futottak, együtt béreltek
csónakot, amellyel aztán hosszú dunai kirándulásokat tettek, és együtt járták
a budai hegyeket. A kezelés hatásosnak bizonyult, Nikola hamarosan
visszanyerte életerejét, és újból elkezdhetett gondolkodni régi mániájáról: a
minduntalan szikrázó egyenáramú motor, illetve dinamó helyettesítéséről
valami jobbal, megfelelőbbel. Minden jel arra utal, hogy a városligeti és
Duna-parti séták során dolgozza ki a váltóáramú generátor és motor
működési elvét; kocogás és csónakázás közben itt jön rá a forgó mágneses
mezők által generált többfázisú áram használatában rejlő műszaki és
gazdasági előnyökre. Ha hinni lehet a forrásoknak, 1882 tavaszától nyárig
mindössze négy hónap alatt készült el a tervekkel, amelyeket (sajnálatos
mentális módszerei miatt) írásban alig rögzített, hiszen tudjuk: szinte
mindent az agyában pörgetett végig, az alapötlettől kezdve egészen a kész
tervrajzokig és folyamatábrákig.
A feltalálókat akkoriban sem kényeztette el a sors, legalábbis itt, Közép-
Európában nem; Teslát a Puskás fivérek (finoman fogalmazva) nem fizették
túl, ezért 1882 nyarának második felére komoly megélhetési gondjai
támadtak. Hiába volt tele ötletekkel, hiába járatta csúcsra az agyát, havi
jövedelme éppen csak az éhenhalás ellen jelentett megoldást, de ahhoz már
kevés volt, hogy generátorának akár csak a prototípusát elkészíthesse. Ezen
az sem segített, hogy a telefonközpont aktiválását követően főmérnöki állást
kapott, amelyet azonban csak pár hónapig töltött be. Úgy mellesleg
ekkoriban álmodja meg (a szó szoros értelmében) azt, hogy mekkora buli
lenne az elektromosságot hangerősítésre is használni: megszületik az első
hangszóró ötlete – ismét kizárólag az agyában.
1882 augusztusában Párizsba utazik, hogy az általa csodált Edison európai
vállalatánál keressen munkát. Zsebében Puskás Tivadar ajánlólevele lapul,
aki személyesen ismerte az amerikai feltalálót és beprotezsálta Teslát a
nemrégiben létrehozott és még ma is létező Continental Edison Company (a
továbbiakban: CEC) vezetőségéhez. Feladata az akkoriban egyre jobban
terjedő egyenáramú erőművek működési rendellenességeinek javítása volt.

Ismételten hangsúlyozzuk, hogy nem szeretnénk a szükségesnél nagyobb és

mélyebb természettudományos kitérőket tenni, de a poszt további részének
korrekt értelmezéséhez azt azért el kell mondanunk, hogy az Edison-féle
egyenáram nagyon penge dolog volt akkoriban, de volt egy csomó előnytelen
tulajdonsága. Például az, hogy az egyenáramot jelentősebb távolságra csak
komoly veszteségekkel lehet továbbítani, ezért gyakorlatilag minden nagyobb
épületnek kellett saját „erőmű”, ráadásul – mivel a technológia viszonylag új
volt – mindig akadt tenni- és javítanivaló.

Nikola barátunk tehát egyfajta karbantartó lett, amiből később komolyan

profitált is: két éven keresztül tanulmányozhatta működés közben a későbbi
nagy ellenfelet. Megtapasztalta hibáit, gyenge pontjait, ráadásul (mivel azért
minden méter huzallal vagy minden pár acélbilinccsel nem kellett
elszámolnia, hiszen szabad bejárása volt a cég raktáraiba) apránként össze
tudta szedni mindazon alkatrészeket, amelyek segítségével 1883 tavaszára
elkészíti a váltóáramú dinamó, illetve az aszinkronmotor első (vagy inkább
nulladik) számú példányát. Kényesebb gyomrú jogászok hívhatják ezt akár
sikkasztásnak is, amondó vagyok, mi csak legyintsünk rájuk.
Párizsi hétköznapjai olyan időbeosztás szerint teltek, amely kizárólag egy
nagyon kényszeres alakra jellemző (és akkor még finoman fogalmaztunk): a
Saint Marcel sugárúton található szállásáról minden reggel fél nyolckor
elindult egy közeli uszodába, ahol leúszott 27 hosszt, sohasem 26-ot vagy 28-
at, majd gyalog, mindig ugyanazon az útvonalon kisétált az egyik
külvárosban, Ivryben található cégközpontba, amely hat kilométerre volt az
uszodától. Tette ezt 32 fokos melegben és kemény mínuszokban egyaránt. Ja,
és Párizsban szokik rá arra, hogy soha senkivel nem fog kezet.
1884-ben az Edison-féle cég extra jutalmat (ötezer dollárt, mai árakra
átszámítva körülbelül tízmillió forintot) tűz ki azon szakemberének, aki
soron kívül megjavítja az egyenesen a német császárnak, I. Vilmosnak szánt,
de elromlott egyenáramfejlesztőt. Barátunk elrobog hát Strassburgba, és egy
hét alatt rendbeteszi a szerkezetet, megmentve ezzel a vállalat hírnevét.
Párizsba történt visszaérkezését követően a CEC vezetői azonban csak az időt
húzzák: mindenféle írásos bizonyítékot (tanúkkal hitelesített
jegyzőkönyveket és hasonlókat) követelnek ahhoz, hogy a megígért jutalmat
kifizessék. Márpedig tudjuk, hogy Nikola sosem volt az adminisztráció
bajnoka, úgyhogy a jutalom ugrik – neki pedig annyira teleszalad a zsákja a
főnökeivel, hogy újabb váltásra határozza el magát.
1884 májusában még lefolytat egy nagy beszélgetést Charles
Batchellorral, a CEC párizsi központjának ügyvezetőjével. Az angol (aki azon
kevesek közé tartozott, akik az első perctől kezdve tisztában voltak a nyurga,
188 centi magas szerb fiatalember képességeivel) megpróbálja maradásra
bírni, de Nikola hajthatatlan: Amerikába akar menni, mert úgy látja, szakmai
kiteljesedését csak az Újvilág, s azon belül Thomas Alva Edison közvetlen
környezete tudja biztosítani. Batchellor végül belenyugszik, hogy
tudományos konzervativizmusa miatt Európa ismét elveszít egy zsenit.
Személyesen ír ajánlólevelet az amerikai feltalálónak, és (természetesen
kézfogás nélkül) búcsút vesz az ígéretes tehetségtől.
Tesla hajója 1884. június hatodikán köt ki New Yorkban, zsebében a fent
említett ajánlólevéllel, egy félbehagyott integrálszámítással, egy
verseskötettel és egy repülő szerkezet vázlataival. Ja, és körülbelül tíz cent
készpénzzel, ami nagyjából egy hamburgerre lett volna elegendő (sajt és
ketchup nélkül). Útja egyenesen Edison Menlo parki kísérleti telepére vezet.
Szíve a torkában dobog, ha arra gondol, hogy hamarosan személyesen is
megismerheti a szemében szinte félistenné lényegülő amerikait, aki annyira
különbözött tőle, amennyire két ember egyáltalán különbözhet.

Ez az írás nem Thomas Alva Edisonról szól, de egy-két bővített mondatban

azért be kell mutatnunk őt is, hiszen Nikola további életében igen jelentős
szerepet játszott.
Az amerikai feltaláló közel tíz évvel volt idősebb Teslánál, s ha egyszer
szobrot fognak állítani a tipikus jenki self-made man prototípusának, akkor a
modellt nem kell sokáig keresgélni. Állítólag összesen négy hónapot járt
iskolába, mert már hétéves korában elviselhetetlen volt: fegyelmezetlen,
örökösen kérdezősködő, az órákon mindig mással foglalkozó, nyughatatlan
srác, aki sorra borította ki pedagógusait és osztálytársait. Itthon manapság
tutira kisegítő iskolába irányítanák az ilyen hármas (beilleszkedési, tanulási
és magatartási) problémával küzdő diákot, és gyermekpszichológusok
tucatjai írnának belőle tudományos dolgozatot.
Azonban nem a huszonegyedik század Magyarországán, hanem a
tizenkilencedik végének Amerikájában vagyunk. Thomast édesanyja (Nancy
Matthews Elliot) ugyanis egyszerűen kiveszi az iskolából, és onnan kezdve ő
maga oktatja, tanítja és neveli a fiút azokból a könyvekből, amelyek éppen a
keze ügyébe kerültek. A család amúgy nem dúskál a földi javakban, s a kis
Thomas kilencévesen már újságot és cukorkát árusít a detroiti utcákon,
miközben komoly barterüzleteket bonyolít le a többi hasonszőrű
kiskereskedővel.
Legendás üzleti érzéke a rögvalóságból származik és táplálkozik, hiszen
mindig nyereséges boltot csinált, s két másodperc alatt el tudta dönteni, hogy
két napilap és egy marék savanyúcukor megéri-e a cserébe felkínált négy
 nyalókát. Ne tessenek kuncogni: ez tényleg az Élet Iskolája volt.

Találkozásuk időpontjában a totálisan autodidakta Edison már túl van az első

pár tucat találmánya bejegyzésén (köztük talán a legnagyobb anyagi sikert
hozó kvadruplex távírón és az elektromos izzón), és felépítette, valamint
javában működteti a világ legelső ipari-tudományos komplexumát a már
említett, New Jersey állambéli Menlo Parkban. A legnagyobb erőssége
azonban mindig is az volt, hogy nagyszerű érzékkel válogatta ki embereit.
Fut a szekere, na, mint a golyó.
Vele szemben pedig ott van Ferenc Jóska szerb nemzetiségű, hallgatag,
visszahúzódó, kényszeres alattvalója, hat beszélt nyelvvel, számtalan
fóbiával, több év egyetemi és főiskolai múlttal, mint ahány hónapot Edison
összesen iskolába járt, filozófiai, művészeti és teológiai ismeretek
garmadájával, és éppen állásügyében kilincsel.
Edison sokadik érzéke most sem mond csődöt: Tesla azonnal munkát kap,
még Batchellor ajánlólevelét sincs alkalma elővenni. És mivel meglátja benne
a fantáziát, bevezeti a New York-i felső tízezer köreibe, ahol Nikola barátunk
többek között megismerkedik gyermekkori olvasmányélményeinek
szerzőjével, Mark Twainnel, és – ami még fontosabb – azzal a John Pierpont
Morgan nevű pénzügyi befektetővel (későbbi bankárral), akinek neve a
Titanic elsüllyedésének kapcsán is előkerül (→Konteó2). Ez a J. P. Morgan
finanszírozta Edison dinamóját és az egész, egyenáramra épülő rendszert.
Egy másik nagy név, akivel szintén megismerkedik, John Jacob Astor
mágnásé (ő később meg is halt a Titanic elsüllyedésekor, nem úgy, mint a
ravaszdi J. P. Morgan, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát és nem
száll hajóra).
Az első megbízása rögtön komoly kihívás (és vélelmezhetően
vizsgafeladat is Edison részéről): a kor leggyorsabb utasszállító hajója, az S. S.
Oregon ott horgonyoz a New York-i kikötőben, nem tud elindulni, mert
mindkét áramfejlesztője meghibásodott és nem működik a világítás, ami egy
ilyen kategóriájú hajónál megengedhetetlen. Tesla személyesen válogatja ki a
szerszámokat, majd este tízkor petróleumlámpák mellett kezdi el a munkát,
hiába mondják neki, hogy várja meg a pirkadatot. Hét órán keresztül
egyfolytában dolgozik, mígnem reggelre mindkét szerkezet működőképes, s a
hajó a tervezett időpontban, délelőtt tízkor ki is fut a nyílt óceánra; az
Edison-cégnek így nem kell kifizetnie a kötbért és a büntetést.
Thomas Alva még tesztelgeti új mérnökét, majd 1885-ben speciális
feladattal bízza meg Teslát: fel kell térképeznie a gyakran meghibásodó
generátorok és motorok konstrukcióját és gondoskodnia kell arról, hogy az
egyre terebélyesedő hálózat lehetőleg probléma nélkül működjön. A feladat
óriási, amihez még a kilátásba helyezett, elképesztő nagyságú, ötvenezer
dollárnyi (mai pénzben úgy százmillió forintnyi!) célprémium is hozzájárul.
Nikola szokásához híven éjt nappallá téve ügyködik, mígnem egy hét múlva
Edison asztalán ott az összefoglaló jelentés a visszatérő hibák okairól, csatolt
mellékletként pedig a kifogástalan tervrajzok a javasolt módosításokról. A
góré rábólint, s további tíz hónap múlva az összes, akkoriban működő
dinamó az új, javított változatban tündököl. Az embertelen tempó miatt az
amúgy sem túlsúlyos Tesla tíz kilót lead, haja hullani kezd, látása megromlik,
ideggyengesége visszatér, ismét látomásai vannak.
Amikor 1886 elején Nikola bekopog Edison irodájába, és finoman a
kilátásba helyezett ötven rongy után érdeklődik, szó szerint kiröhögik:
„Ugyan, Nikola, hát maga még mindig nem érti a mi jellegzetes amerikai
humorunkat?” – kérdi tőle Edison, aki nagyvonalúan fizetésemelést helyez
kilátásba a szemmel láthatóan magába roskadt mérnöknek. A havi 75 dollárt
nagylelkűen felemeli 100-ra. Az ajánlat olyan felháborító, hogy Tesla csak
egy, az ajkai között elmorzsolt (vélhetően szerb nyelvű) anyázással tud
reagálni, majd hátat fordít és lüktető halántékkal, valamint kétszázas
vérnyomással örökre távozik Edison cégétől. A két lángész ettől kezdve
egymás gyűlölt ellenségévé válik.
Az 1886-os év nem tartozik hősünk kedvenc periódusai közé: mivel
gyakorlatilag semmi tartalékkal nem rendelkezik, a New York-i utcákon
csatangolva alkalmi fizikai munkából él. Zöldségesládákat pakol a piacokon,
építkezéseknél kulizik, napi 12 órában árkokat ás kétdolláros napidíjért, s
harmincadik születésnapját egy lacikonyhán ünnepli, ahol öt centért
babfőzeléket kanalaz, mellé híg kávét hörpintget és természetesen lelki
szemei előtt sötétkék és zöld alapon megjelenő ábrákat elemez.
Minden mentális problémája ellenére azért kitartásból és makacsságból
szemináriumot tarthatna: váltóáramos terveit nem adja fel. Igaz ugyan, hogy
az Edisonéktól történt távozásával megszűnt a hozzáférése a szükséges
alapanyagokhoz (huzalok, tekercsek, mágnesek, satöbbi), de félretett
centjeiből író-, valamint rajzeszközöket vásárol, és végre papírra veti
elképzeléseit a váltóáramú rendszerről. Egy alkalmi ismerősén keresztül
megismerkedik a Western Union Telegraph Company egyik menedzserével,
A. K. Brownnal, aki maga is műszaki ember lévén meglátja a fantáziát Nikola
terveiben, és befektetőket toboroz az ígéretes technikai cuccok
megvalósításához. Belép a képbe egy George Westinghouse nevű mérnök-
üzletember, aki már 1885-ben felfigyelt Nikola indukciós kísérleteire, s
amikor meghallja, hogy a szerb feltaláló kilépett Edisontól (George és
Thomas Alva nem túlzottan csípték egymás buráját, hogy nagyon finoman
fogalmazzak), lecsap Teslára. Olyan szerződést kínál neki, amiről ez utóbbi
álmodni sem mert: havi kétezer dolláros fizetés (emlékezzünk Edison alig egy
évvel korábbi, százdolláros ajánlatára…), tízezer dollár készpénz, valamint 50
ezer dollárnyi részvényopció. Ezért cserébe azzal kell foglalkozni, amit a
legjobban szeret: tökéletesítenie kell a váltóáramos rendszert és további
szabadalmakat kell bejelentenie, amelyek fölött a Westinghouse Electric and
Manufacturing Company rendelkezik.
Nem fárasztom a tisztelt olvasóközönséget műszaki részletekkel és
paraméterekkel; elégedjetek meg annyival, hogy az üzlet beindult, és
elkezdődött az Áramok Háborújának nevezett, többéves öszszecsapás-
sorozat, amelyben egyik oldalon a Westinghouse–Tesla páros állt, akik a
váltóáramra esküdtek, a másikon pedig Edisonék, akik viszont tíz körömmel
ragaszkodtak az egyenáramhoz.

Ismét pár szó Edisonról, küzdőszelleméről és nem mindig sportszerű

módszereiről. Amikor pár évvel korábban az (egyen)-áramot a
gázszolgáltatókkal szemben futtatta (akkoriban a városi házak döntő
hányadában gázzal világítottak és fűtöttek), bulvárújságokat pénzelt,
amelyek extra pénzt kaptak minden olyan leközölt hírért, amelyben
gázrobbanás vagy gázömlés miatti haláleset és anyagi kár volt a téma.
Nem meglepő tehát, hogy a váltóárammal szembeni csatában is
kimutatta a foga fehérjét: sajtóhadjáratot indított, amelyben ennek
veszélyeiről értekeztek, majd a villamosszék segítségével az olvasók agyában
a „halál” és a „váltóáram” szavak összekapcsolódását erőltette. Azt is
mesélték, hogy utcagyerekek lefizetésével kutyákat, macskákat és más
házikedvenceket lopatott, árammal agyonsújtotta őket, majd visszajuttatta a
kesergő gazdikhoz a tetemeket, nem mulasztva el felhívni a figyelmet a
váltóáram veszélyeire.
Ötletes, na. És erkölcstelen.

1889-ben Nikola minden, a váltóárammal kapcsolatos szabadalmi jogáról

lemondott Westinghouse javára 220 ezer dollár fejében (ez olyan sok, hogy
inkább nem is számolom át forintra), és kezdetét vette a feltaláló életének
talán legtitokzatosabb, legkonteósabb szakasza – amiért sokak számára Tesla
egyáltalán érdekes.
1890-től gyakorlatilag a mindennel felszerelt laboratóriumában él és
minden idejét a furcsábbnál furcsább kutatásainak szenteli. Az
elektromágneses jelenségek továbbra is érdeklődésének középpontjában
állnak. Lévén, hogy világéletében magányos farkas volt, mindig csak a
minimális asszisztenciával dolgozik. Megvalósítja a mai ciklotronok ősét,
kidolgozza az első elektronmikroszkóp működési elvét, olyan
vákuumcsöveket talál fel, amelyek csak úgy ötven év múlva terjednek el.
Nyilvános bemutatókat tart Amerikában és Európában egyaránt, ahol a
közönség egyik ámulatból a másikba esik.

Egyik kedvenc (és nagyon látványos) produkciója az volt, hogy minden

látható energiaforrástól mentes két fémlapot helyez egymással szemben úgy
fél méteres távolságra, majd az egyikhez finoman hozzáér, minek
következtében a két lap közötti levegő elkezd egyenletes fehér fénnyel
világítani, de egyetlen fok felmelegedés sem tapasztalható a környezetben.
Állítása szerint ez az idők végezetéig fenntartható és nem igényel egyetlen
joule-nyi energiabevitelt sem.
Azt megengedte, hogy a szerkezetet fizikusok aprólékosan megvizsgálják,
akik persze nem találtak semmit, de egyetlen kérdésre sem volt hajlandó
válaszolni a működési elv tekintetében. Erről (sem) maradt fenn egyetlen
feljegyzése sem, másnak nem sikerült reprodukálnia, s a mai napig rejtély,
hogy mi is volt az valójában.

Egyre népszerűbb és ismertebb lesz, és mániái, valamint különc természete

miatt az újságírók egyik kedvencévé válik. Számos interjú készül vele,
amelyekben elképesztő jóslásokba bocsátkozik. Mesél például egy tenyérnyi
szerkezetről, amely szabadon hozható-vihető bárhová a Földön, és amelynek
segítségével – fizikai távolságtól függetlenül – bárki felveheti a képi és
hangkapcsolatot bárkivel a világon, feltéve, hogy mindkettőjüknek van ilyen
berendezése. S ha most a mobiltelefonodat kezded el nézegetni, igazad van…
1908-ban az USA-ban megjelent egy könyv, melynek címe (Wireless
Telegraphy and Telephony, azaz Vezeték nélküli távírás és távbeszélés) elég
beszédes. A könyv megjelenése kapcsán a két szerző (Charles Underhill és
Walter Massie) interjút készít vele, amelyben ezt mondja: „Kísérleteimre
támaszkodva ki merem jelenteni, hogy nincs messze az az idő, amikor egy New York-i
üzletember a berendezésem birtokában lediktálja utasításait Londonban tartózkodó
titkárnőjének. Egy nagyon egyszerű és olcsó, mindenki számára hozzáférhető
szerkezet segítségével zenét vagy politikai beszédeket hallgathat, esetleg egy másik
kontinensen tartózkodó pap prédikációját. Ugyanezzel a berendezéssel bármilyen kép,
rajz, írott vagy nyomtatott szöveg is továbbítható lesz, akárhová a Földön,
másodperceken belül.” Ismétlem: mindezt 1908-ban mondta. És persze
(majdnem) mindenki röhögött rajta.
Egy másik elképzelése szerint az univerzum tele van hasznosítható és
soha el nem fogyó energiával, amely bárhol megcsapolható, és ez „sokkal
egyszerűbb, semmint bárki is feltételezné”.
1892 húsvétján – amikor éppen előadókörúton van Franciaországban –
egyszer csak izzadtan, sikoltva ébred, mert azt álmodta, hogy édesanyja
haldoklik. Rossz szájízzel kel fel, elkezd reggelizni, amiben egy küldönc
zavarja meg: sürgönyt hoz, melyben családja arra kéri, azonnal térjen haza,
mert anyja nagyon beteg. Lóhalálában a Monarchiába utazik és valóban:
Djuka Tesla a halálán van. Alig nyolc órával éli túl fia megérkezését, de még
el tud búcsúzni tőle. Nikola ismét magába zuhan, s a Budapesten átélt
jelenségek (a végletekig kiélezett érzékszervek, félelem a napsütéstől,
allergiás tünetek, kiütések stb.) ismét megjelennek, de új rögeszmék is
felbukkannak: innen datálható tisztaságmániája, amely például abban
nyilvánult meg, hogy naponta legalább hússzor mos kezet fertőtlenítőszerrel.
Egyszer azt mondja az egyik érdeklődőnek, hogy „ennek a világnak a
kórokozói rá sokkal veszélyesebbek, mint a többiekre”.
Amerikába visszatérve újabb kísérletsorozatba kezd. Új kedvencei a
villámok és a rádióhullámok. 1895-ben azonban (máig tisztázatlan
körülmények között) az egész laborja egyetlen éjszaka alatt porig ég, s mivel
nem volt bebiztosítva, Tesla gyakorlatilag tönkremegy. Szerencséjére
akadnak rajongók, akik kölcsönökkel és kapcsolatok mozgósításával kisegítik
a bajból, így egy év múlva elfoglalhatja új laboratóriumát. Hálából ezeknek az
embereknek egy speciális bemutatót tart, ahová Chicagóból, Philadelphiából
és Bostonból is érkeznek meghívottak. A rendezvény végén erős fejfájás fogja
el, s a szedelőzködő, hazakészülő philadelphiaiaknak azt mondja: ne üljenek
vonatra, inkább maradjanak New Yorkban éjszakára. Persze csak nevetnek
rajta, de Tesla egyre erőszakosabb, mígnem a vendégsereg beleegyezik és
marad. Másnap reggel értesülnek arról, hogy a délutáni New York–
Philadelphia gyorsvonat kisiklott, számos halott és rengeteg sebesült a
baleset következménye.
1898-ban úgy ítéli meg, hogy az eddigieknél veszélyesebb vizekre fog
evezni, ezért laborját elköltözteti New Yorkból a távoli Colorado Springsbe.
Itt rádióhullámokkal kísérletezik, amelyekkel – többek között – különféle
égitesteket céloz meg, továbbá a vezeték nélküli földi energiaátvitelen is
dolgozik. Kiemelt figyelmet fordít az ionoszférára, azt olyan tükörnek véli,
amely képes a rádióhullámok visszaverésére és (bizonyos rásegítéssel) akár
ezek koncentrálására, fókuszálásra is. Naplójában célzásokat tesz arra, hogy
ha ezt a jelenséget megfelelően kezelik, olyan sugárfegyvert lehet alkotni,
amellyel több ezer mérföld távolságból másodpercek alatt meg lehet
semmisíteni egy hajót vagy több száz embert. Erre a kijelentésére később
többször is visszatér, akárcsak arra, hogy furcsa, egyelőre még
értelmezhetetlen, de szándékosnak tűnő jeleket fogott, amelyek vélhetően a
világűrből érkeztek. Tesla máskülönben 1908-tól kezdve azt is hangoztatta,
hogy meggyőződése: az emberiségen kívül az Univerzumban léteznek más
értelmes lények is, de a legtöbb sejtelmes kinyilatkoztatásához hasonlóan
részletes magyarázatot erre sem adott.
Gyakran bezárkózott coloradói laborjába és napokon keresztül senkinek
nem volt szabad még csak meg sem közelítenie azt. Egykori (merészebb)
munkatársai szerint ilyenkor tömény ózonillat, valamint ködhöz hasonló, de
egyáltalán nem nedves valami szivárgott a bezárt ajtó résein keresztül, s
olykor hatalmas villanások fénye látszódott az ablaküvegen át. Egyes
vélekedések szerint gömbvillámokat is sikerült előállítania, de olyanok is
vannak, akik leteszik a nagyesküt, hogy Tesla átjárót talált a párhuzamos
univerzumok között. Egy különösen kemény szurkolói réteg pedig biztos
abban, hogy az időutazás kulcsát fedezte fel.

Számokkal összefüggő mániái ismét megmutatkoznak: kizárólag olyan

szállodai szobába volt hajlandó költözni, amelynek sorszáma osztható volt
hárommal, és naponta 18 tiszta törülközőre tartott igényt. Nem 17-re és nem
19-re: mindig pontosan másfél tucatra.

A távirányítás gondolata is megfordul a fejében, és ezen a területen sem

marad elméleti síkon: a mai fogalmaknak megfelelő, teleautomatic-nak
nevezett robotot épít, majd megdöbbent katonai és polgári szakértők előtt
bemutat egy távirányított hajómakettet, felhíva az egyenruhások figyelmét,
hogy vízben haladó lövedékek, torpedók esetében ennek milyen jelentősége
lehet a harcászatban (különös figyelemmel a nemrégiben kitört spanyol–
amerikai háborúra).
1901-ben a New York-i Long Islanden megépíti (pontosabban elkezdi
megépíteni) a híres, 57 méter magas Wardenclyffe-tornyot azért, hogy a
vezeték nélküli energiaátvitelt és a távolsági kommunikációt
tanulmányozhassa. A bekerülési összeg valamivel több, mint felét J. P.
Morgan bocsátotta rendelkezésére, de – és ez a jelenség napjainkban sem
ismeretlen – a végső összeg jócskán meghaladta az előzetesen tervezettet;
Morgan kiszáll az üzletből még azelőtt, hogy a létesítmény teljesen
elkészülne. Ettől függetlenül Tesla félkész állapotában is használta a tornyot,
többek között (állítólag) 1908 nyarán, amikor is teljes energiájú teszt-
üzemmódba kapcsolta a 22 méter átmérőjű, 55 tonnás kupola alatt rejtőző
szerkezetet.

Június 30-án asszisztensével, George Scherffel felmegy a torony tetejére és a

sugarat az Északi-sark felé irányítja, amerre Robert Peary sarkkutató pár
héttel korábban elindult, s akit Tesla előzetesen megkért, hogy naplójában
rögzítsen minden szokatlan eseményt, amelyre június utolsó napján kerül sor.
Peary nem regisztrál semmi furcsát, de amikor Nikola (belgrádi és zágrábi
 ismerőseitől, akik orosz kereskedőktől hallották) tudomást szerez a tunguzkai
eseményekről (amiről ebben a könyvben is olvashattok), teljesen magába
roskad és leszereli a berendezést.
Azóta sem tudjuk, hogy valójában hogyan is működött és miként fejtette
ki hatását – már ha kifejtett egyáltalán bármiféle hatást.

Komolyan foglalkozik még a röntgensugárzással, a rezgéselmélettel és a

rádió tökéletesítésével – de arra itt már nincs lehetőségünk, hogy
mindezekre kitérjünk, különben is ez már vegytiszta technikatörténet. Azt
azért megemlítjük (mert tudjuk, hogy imádjátok az ilyen részleteket), hogy
nagyjából a századfordulótól kezdve minden étkezése előtt megbecsülte a
felszolgált ételek térfogatát, és erre vonatkozó titokzatos számításokat
végzett magában, mintha nem lett volna mindegy, hogy egy adag sült
krumpli 0,97 vagy csak 0,58 köbdeciméter nettó helyet vesz el az asztal feletti
térből…
A húszas években még bejegyeztet néhány érdekes szabadalmat (például
a termomagnetikus motorok, a nagyfrekvenciás mérőeszközök, a
sebességmérő szerkezetek egész családja, a lapátok nélküli turbina, ami a
folyadékok viszkozitására épült stb.), de 1923-tól kezdve már nem izgatták a
szabadalmak. Anyagilag ismét kezdett lecsúszni, és kénytelen volt egy olcsó
panzióba költözni, ahol szobájába (amelynek számozása továbbra is osztható
volt hárommal) csak galambokat engedett be – ezekből viszont több tucattal
élt együtt.
Miután Pearl Harbort követően (→Konteó2) hiába ajánlja fel szolgálatait a
US Army-nak, ahonnan leveleire még válasz sem érkezik, végképp kicsúszik
lába alól a talaj. Egyre többet betegeskedik, egyre morózusabb és
zárkózottabb lesz, bár ez nála már alig elképzelhető. Ideje javarészét vagy
szobájában tölti, vagy a New York-i közkönyvtárban, ahol az udvaron üldögél
és a „legőszintébb barátai”-nak nevezett galambokat eteti óraszám. 1943.
január nyolcadikán törik rá szobája ajtaját, ahol megtalálják a holttestét.
Idegenkezűség nem merül fel; minden jel szerint szívelégtelenség és
trombózis végzett a 87 éves tudóssal. Hamvai a belgrádi Tesla-múzeumban
vannak, egy aranygömbbe zárva.
És akkor (tényleg csak hívószavakban) fussunk végig azokon a konteókon,
amelyek Tesla személyére vonatkoznak.
– Időutazó volt a jövőből;
– Sima autista volt, vagy más, hasonló betegségben szenvedett;
– A földönkívüliek követe, hírnöke és képviselője;
– Ő maga is ufonauta volt, de szakított anyabolygójával és emberré akart
válni;
– Egyszerűen egy túl intelligens ember, aki nem tudott beilleszkedni a
társadalomba;
– Ember volt, de egy születési (vagy később szerzett) rendellenesség
miatt néha képes volt látni a jövő egyik-másik szeletét.

Az érdeklődők vegyék a fáradságot és olvassanak utána, mert elképesztően

izgalmas dolgok lapulnak a Tesla-életrajz mélyén: a vákuummal összefüggő
kutatásai, a radarhoz hasonlító ötletei, az Einstein-féle gravitációs elmélettel
történő szembehelyezkedése, az atomenergia iránti érdeklődése, a
kvarkelmélet előszobája, az időjárás-befolyásolási próbálkozásai, a fénytani
kutatásai és a fény sebességének meghaladását célzó erőfeszítései, az
örökmozgó kérdésköre, kapcsolata a kor híres parafenoménjével, Sir William
Crookes-szal… Ha a mostani írásom hatására csak tízen akadnak, akik egy
kicsit jobban elmélyednek a Tesla-életműben, nekem már megérte.
Tény, hogy a NASA több kutatási területe, a pilóta nélküli repülőgépek, a
Reagan-féle csillagháborús tervek és a titokzatos Philadelphia-kísérlet
(→Konteó2) gyökerei mind hozzá nyúlnak vissza.
Nikola Tesla minden felsőfokú jelzőt kiérdemelt, amit természettudós
csak kiérdemelhet. És úgy vélem, nem csak ebben az univerzumban.
Tunguzka
Százöt évvel ezelőtt, Szibéria kellős közepén egy olyan természeti (?)
jelenségre került sor, amelyet bízvást benevezhetünk a „huszadik század
legrejtélyesebb eseménye” versenyre, és nem tévedek sokat, ha azt mondom,
hogy komoly esélyekkel indulhatna valamelyik pontszerző helyért. Az
eddigiektől talán egy kicsit eltérő módon ez a konteónk joggal viselheti a
„természetes alapanyagból készült termék” címkét, ezért a magyarázatok
többségének megértése feltételez egy minimális természettudományos
tájékozottságot. A keményvonalas fanoknak üzenem: nyugi, azért ufók is
lesznek!
Lássuk akkor a történeti tényeket, amelyeket utólag számos nemzet
tudósai, kutatói rögzítettek a helyszínen, illetve laboratóriumokban
egyaránt, s amelyekkel kapcsolatosan nincsenek kérdőjelek, hiszen a
tényekkel történetesen mindenki egyetért.

1. Mi történt?
1908 júniusának utolsó napját írjuk (legalábbis a nyugati Gergely-naptár
szerint; az Orosz Birodalomban akkoriban használatos Julián-naptár szerint
június 17-e van), kedd reggel. Szinte Oroszország mértani középpontjában,
Jakutföld nyugati határán, az evenkek (régebbi nevükön: tunguzok) által
nagyon gyéren lakott területen vagyunk. A nap már bőven felkelt, a
környékre oly jellemző, több tíz méter átmérőjű szúnyogfelhők már
megkörnyékezték az összes számba jöhető emlőst. Szóval tiszta szibériai idill
szemtanúi is lehetnénk, amikor…
…amikor helyi idő szerint 07 óra 10 perckor egy hatalmas tűzcsóva (más
leírások szerint tűzgömb, esetleg tűzoszlop) jelenik meg a délkeleti égen,
mintha a Bajkál-tó felől érkezne, és északnyugati irányba, nagyjából a Novaja
Zemlja szigetek felé tartva átszáguld a légkörön, gigászi fényjelenségeket
produkálva maga mögött. Szemtanúk beszámolói szerint a gömb (maradjunk
ennél a térmértani alakzatnál) srégen lefelé, mármint a Föld felszíne felé
tartott, körülbelül 10-15 fokos szöget zárva a vízszintessel. A golyó és az azt
követő fényuszály mintegy négy percig látható az égen, majd a gömb
látszólag becsapódik (más források szerint a talaj felett pár száz vagy pár
ezer méterrel felrobban) a Tunguzka folyó mellett, Kanszk településtől
mintegy tíz kilométerre. Óriási, mintegy 6-10 másodpercig tartó robbanás
hangja hallatszik. Az okozott károkat ezt követően lehet szemügyre venni.

2. A következmények
A jelenség fizikai hatása még évekkel a történtek után is elképeszti az arra
járókat. Akkoriban csak becsülni lehetett, ma már viszonylag pontos
számításokra támaszkodva az alábbiakat lehet tényként elfogadni – már ami
a következményeket illeti:
– a robbanás gyakorlatilag letarol úgy 2200 négyzetkilométert (ez
Komárom-Esztergom megyével megegyező nagyságú terület), kidönt
kilencmillió (!) fát, további kétmilliót megfoszt a teljes lombozattól;
– két kisebb rénszarvascsorda körülbelül nyolcvan egyedéből (amelyek a
fő csapásirány tengelye mentén kérődztek csendesen) csak szénné égett
csont- és húsdarabok maradtak. További három csorda mintegy négyszáz
állatát a gyufaszálként tíz métereket röpködő, gyakran 80 centiméteres
átmérőjű farönkök verik agyon;
– utólagos számítások szerint a robbanás a hirosimai bomba energiájának
ezerszeresét szabadította fel, vagyis körülbelül 15–25 megatonna
konvencionális robbanóanyagnak megfelelő intenzitású volt. A Föld számos
szeizmológiai állomása regisztrálta a rezgéseket. Az eseménytől 500
kilométerre délnyugatra húzódó transzszibériai vasút sínpárja felemelkedett
és meggörbült, az explóziót követő mágneses vihar négy órán keresztül
tartott, s a fényjelenségeket még Portugáliában, Írországban és Nagy-
Britanniában is észlelték;
– a keletkezett légnyomásfront átlagsebessége meghaladta az ezer
kilométert óránként;
– ha az esemény Belgiumban történik, az ország egyetlen lakója sem éli
túl, és egyetlen épület sem marad sértetlen.
A húszas évek közepétől-végétől kezdve több orosz és jó pár nyugati
expedíció is útra kelt azzal a feladattal, hogy körülnézzenek a helyszínen és
megpróbálják megállapítani az események okát. A nagy kérdésekre
egyértelmű válasz a mai napig sem született.

3. Az elméletek
A történtek rövid ismertetését követően most lássuk, milyen konteók
születtek a Tunguzka-robbanás megmagyarázására.

3.1. Az űrből jött kövek

3.1.1. A meteorit
A laikusok számára is legkézenfekvőbb magyarázat a világűrből érkező és a
Föld légkörébe behatoló, majd a talajba becsapódó szikladarabról egy
Leonyid Alekszejevics Kulik nevű szovjet-orosz geológus nevéhez fűződik. A
két világháború között ő négy expedíciót is szervezett a Tunguzka folyó
környékére, de éveken át folytatott kutatásai során sem meteorkrátert, sem
meteoritmaradványokat nem találtak, noha 1938-ban még légifényképezéssel
is próbálkoztak. A részmagyarázat, vagyis hogy a légkörben a meteor elégett,
a szakértőket nem elégítette ki.

3.1.2. Az üstökös
A londoni Kew obszervatórium tudományos igazgatója, bizonyos Francis
John Whipple 1934-es elmélete szerint a becsapódásért nem is annyira
meteorit, mint inkább egy gázhalmazállapotú üstökös a felelős. Ily módon a
konkrét nyomok hiánya is megmagyarázható. Erre a verzióra az ötvenes
években cuppant rá egy Kirill Florenszkij nevű szovjet geokémikus, aki
akadémiai megbízólevéllel 1954-ben utazik a helyszínre, majd a hetvenes
évek második felében egy brit tudós, bizonyos David Hughes személyében
újabb üstökös-fan lép színre. Ez utóbbi még a látogató méretét is
meghatározta: szerinte a mag átmérője nem haladta meg az 50 métert.
A tudományokban az a különösen gyönyörködtető, hogy a laikus végképp
nem tudja, kinek higgyen, ugyanis legalább ennyire képzett szakemberek
cáfolják az üstökös-elméletet. Ott van például a már említett brit kutató
névrokona, az amerikai Fred Lawrence Whipple, aki 1975-ben, továbbá az
ugyancsak jenki Richard Stone, aki a nyolcvanas években, szigorúan
tudományos alapon mindenkit lehülyézett, aki üstökösnek vélte a tunguzkai
események előidézőjét.

3.1.3. Az aszteroida
„Az égbolt söpredéke” – sokáig így nevezték az aszteroidákat, amelyekre
csillagászok és geológusok egy csoportja hajlamos ráverni a balhét.
Egyértelmű bizonyítékkal elméletük mellett persze ők sem rendelkeznek,
noha jó páran (többek között 1994-ben a NASA két kutatója, Kevin Zahnle és
Christopher Chyba) erősen izmoztak ezen verzió mellett. A Deep Impact és az
Armageddon című filmekből tudhatjuk, hogy mi a helyzet az aszteroidákkal
és hogyan kell ellenük védekeznünk. Reméljük, Bruce Willis majd ráér. És ha
mindenáron tudományos cuccra vágytok aszteroidaügyben, látogassátok
meg a NASA honlapját.
 Mielőtt továbbmennénk, gondoljunk azokra az olvasókra is, akik nem a
Csillagászati Évkönyvvel kelnek és fekszenek, és határoljuk el egymástól a 3 +
1 lehetséges elkövetőt. Asztronómusok biztosan tudnak ezeknél precízebb
meghatározást is, de házi használatra szerintem ezek is megfelelnek.
Bevallom, laikusként olyan egetverő különbségeket nem látok köztük, de ezt
csak halkan mondom, nehogy meglincseljenek a szakértők.
Meteorit: A világűrből a Föld légkörébe, majd ennek felszínére, esetenként
talajába kerülő, különféle ásványi összetételű testek gyűjtőneve.
Meteor: Ugyanaz, mint a meteorit, csak ez nem éri el a földfelszínt, hanem
megsemmisül a légkörben.
Üstökös: Bolygórendszerünkben a Nap körül általában elnyújtott pályán
keringő, viszonylag kis méretekkel rendelkező égitest (néhány méterestől pár
kilométeres lehet), amely általában ásványokból és jégből áll.
Aszteroida: A bolygókénál jelentősen kisebb méretekkel rendelkező, a
világűrben egy-egy csillag körül keringő, szilárd anyagú égitest.

3.2. A fekete lyuk

Bereményi Géza óta tudjuk, hogy a fekete lyuk egy nem létező égitest. Nos,
1973-ban az igen tekintélyes Nature című tudományos folyóiratban
megjelent két ifjú elméleti fizikus (Michael Ryan és Albert Jackson), a texasi
Austini Egyetem előadói által szignált cikk, melynek az a lényege, hogy egy
ilyen űrbéli jelenség (amelyet még kozmikus porszívónak is szokás becézni) a
felelős mindenért. Ők ketten az akkoriban még igencsak frissnek számító
elméletet Stephen Hawking munkásságából vezették le. Nem vagyunk egy
asztrofizikai blog, ezért csak annyit, hogy egy átlagos (van ilyen?) fekete lyuk
átmérője a pár kilométerestől a pár száz kilométeresig, tömege a Föld
össztömegétől a Naprendszeréig (vagy ezt több nagyságrenddel
meghaladóig) terjedhet, de Stephen Hawking említést tesz atommagnyi,
úgynevezett mikro fekete lyukakról is, amelyek tömege nagyjából a teljes
Himalája hegyvonulatéval mérhető össze.
Az ezen verzió mellett lándzsát törők a helyszínen a becsapódáskor
valószínűsített, elképesztő nagyságú gravitációs mezővel, továbbá a helyszíni
kráter hiányával szoktak érvelni vélt igazuk mellett.

3.3. Az antianyag volt

Ne, ne tessenek felhördülni; antianyag nem csak a Star Trekben létezik, mint
az Enterprise hajtóanyaga, vagy a Dan Brown-féle Angyalok és démonokban
mint a Vatikánt elpusztítani szándékozó gonoszok robbanószere. Nem
bizony, antianyag valóban van, például az Európai Nukleáris
Kutatóközpontban (CERN) kábé tizenkét éve állítanak elő antihidrogén-
atomokat. Ezek – a normál hidrogén egy protonjától és az akörül keringő
egyetlen elektronjától eltérően – egy antiprotonból és a körülötte mozgó egy
darab pozitronból állnak.
Na kérem, az antianyag-rajongók szerint egy aprócska ilyen izé
száguldott végig a szibériai reggelen. Elméletük mellett szól, hogy Tunguzka
környékén jelentős mennyiségű és koncentrációjú radioaktív szénizotópot (a
sokszor emlegetett C14-est) sikerült kimutatni, ami az antianyag mellett is
szólhat.

3.4. A tüköranyag volt

Tényleg nem akarom elvinni fizikai-filozófiai irányba a cikket, ezért ehhez a
ponthoz csak annyit, hogy a tüköranyag nem azonos az antianyaggal, noha
első megközelítésben igen hasonló hozzá. Itt nem a töltések jelentik az
eltérést a klasszikus anyagtól, hanem a perdület, vagyis a részecskék
forgásiránya. Nagyon izgalmas és nem túl régi tudományterület. Már csak
azért is figyelmet érdemel, mert 1957-ben két kínai srác, Jang és Li (35, illetve
31 évesek…) az ezzel összefüggő tükörszimmetria-sértés elméletéért
megkapták a fizikai Nobel-díjat.
Ha az anyag találkozik az antianyaggal, akkor nagyon nagy balhé lesz,
hiszen kölcsönösen megsemmisítik, kvázi kioltják egymást. Ha viszont a
tüköranyaggal találkozik, semmi különös nem történik, hiszen nem is
érzékelik egymást.
De akkor hol itt a robbanás? – kérdezhetitek felháborodottan.
Robert Foot, egy ausztrál fizikus a 2002-ben megjelent könyvében
(Shadowlands: Quest for Mirror Matter in the Universe, vagyis Árnyékvilág:
Nyomozás a tüköranyag után a világegyetemben) részletesen kifejti, hogy a
tunguzkai történések hátterében csakis egy tüköranyagból lévő aszteroida
állhat, amely kábé 90–100 méter átmérőjű és egymillió tonna súlyú jégkavics
lehetett – természetesen tükörperdületű elemi részecskékből. És ez nem a
Lewis Carroll-féle Alice-utánérzés, a kételkedők olvassanak utána! Mellesleg
megjegyezném, hogy Carroll matematikus is volt…

3.5. A gömbvillám
A felelősöket nem kell feltétlenül a világegyetemben vagy a párhuzamos
univerzumokban keresni, a jó öreg gömbvillám ugyanúgy megteszi. Így
gondolta legalábbis Jack Stoneley, aki az 1977-ben megjelent Cauldron of
Hell: Tunguska (A pokol üstje: Tunguzka) című könyvében kifejti azt a
véleményt, mely szerint egy egy kilométer átmérőjű (!) gömbvillám volt a
ludas. Az elmélethez később többen csatlakoztak, például az Orosz
Tudományos Akadémia tagja, Grigorij Kocsemaszov, aki előbányászott olyan
korabeli visszaemlékezéseket, amelyek szerint felrobbanása előtt a tunguzkai
tűzgömb nem csak a már említett, és a vízszintessel 10–15 fokos szöget
bezáró egyenes mentén, hanem vízszintesen is mozgott, sőt, mintha még
„szökdécselt” is volna.

3.6. Ufó
A konteósok két nagy kedvence, Fox Mulder és Dana Scully sem tudtak
eltekinteni a tunguzkai eseményektől, ahogyan azt az X-akták negyedik
évadjának nyolcadik epizódjában láthattuk. Tőlük függetlenül komoly tábora
van azoknak, akik azt állítják, hogy 105 évvel ezelőtt egy Földön kívüli
űrjármű zuhant le Szibérában, s mivel antianyag hajtotta, a teljes
megsemmisülés borítékolható volt. Van, aki szerint simán a Bajkálból
szerettek volna friss vízhez jutni, mások szerint csak átrepültek (volna)
Szibérián, útban valamelyik, Északi-sarkhoz közeli, víz alatti bázisukra.
Kiegészítő alverzió: bizonyos maradványokat azért mégis felleltek (furcsa
ötvözetű, nem földi eredetű fémszilánkokról beszélnek egyesek), de a
szovjetek valamikor a hetvenes években rátették a kezüket és azóta is valami
eldugott laboratóriumban próbálják megfejteni az idegen űrhajó anyagának
titkát (lásd még a roswelli incidens következményeit, egy nagyhatalommal
odébb).
Ugyancsak olvasni olyan kombinált konteókat, amelyek szerint
aszteroida (esetleg üstökös, meteorit vagy fekete lyuk, netán antianyag)
lépett be a légtérbe, de mielőtt a teljes Földet megsemmisítette volna (de
minimum az élővilág jelentős részét, ahogyan történt az 65 millió évvel
ezelőtt a dinoszauruszokkal), szóval a humánus idegenek még idejében
közbeléptek és lelőtték (?) a behatolót, mielőtt az komolyabb károkat okozott
volna.
Az viszont ténynek látszik, hogy a szemtanúi beszámolók és az
utóhatások elemzése alapján készített mindenféle számítások szerint a
tunguzkai objektum végső, vagyis robbanás előtti sebessége 2200–2500 km/
óra (kábé 2 Mach) volt. Ez egy Concorde típusú repülőgép sebességének felel
meg, és nem egy, a világűrből származó kő-, fém-, avagy jégdarabénak, amely
35 ezer km/órától 200 ezer km/óráig terjedhet. A moszkvai Repüléstechnikai
Intézet szakemberei még azt is kiszámolták, hogy az objektum a horizonthoz
képest 6,2 fokos szögben lépett be a légkörbe, amely adat kísértetiesen
emlékeztet a mai űrhajók 5,5–7,5 fok közötti belépési szögére. Ha ennél
meredekebben érkezik ugyanis bármilyen űrbéli test, akkor úgy
felforrósodik, hogy fennáll az elégés veszélye, ha ennél laposabban, akkor
pedig a levegőrétegről visszapattan, mint a vízen kacsázó kavics.

3.7. Tesla, a megkerülhetetlen

A huszadik század szerb származású amerikai természettudományos
zsenijéről már ebben a könyvben is eleget írtunk ahhoz, hogy ne kelljen
túlságosan sokat magyarázni ezt az elméletet. Tesla csodafegyverének (a
Wardenclyffe-tornyos koncentrált energiaátvitelnek) az első komolyabb
kipróbálása volt tehát mindaz, ami Tunguzka környékén történt. Viszonylag
néptelen, de azért élővilággal bőségesen ellátott terület kellett, ahol
lehetőleg emberben nem esik kár, de a hatásokat alaposan lehet majd
tanulmányozni. Hát ez megtörtént, és tényleg nem is volt emberi áldozat,
vagy legalábbis nem tudunk róla.
A tunguzkai események számos szerzőt és műfajt megihlettek az elmúlt
évtizedekben: sajátos megoldást kínál például Stanisław Lem az Asztronauták
című korai kisregényében, de megemlékezik róla (többek között) Isaac
Asimov és Alistair MacLean is, hogy a posztmodern Vlagyimir Szorokin A jég
című nagyszerű regényéről se feledkezzünk meg. A tévésorozatok sem
mentek el említés nélkül mellette: az X-aktákat már szóba hoztuk, de ide
kívánkozik az évtizedek óta futó Doctor Who című brit sorozat, s szó esik róla
a Dresden-aktákban és a Csillagkapu egyik epizódjában is.
Látható, hogy nem akármilyen csapathoz csatlakozol, ha te is kidolgozod
a saját elméleted. Nem kell szégyellni tehát, ha megmozgatja a fantáziádat…
Az örökmozgó és az alternatív energia
Az emberiség történelme (számos más párhuzam mellett) úgy is felfogható,
mint folyamatos harc, kutatás és kísérletezgetés az egyre hatékonyabb és
olcsóbb energiaforrásokért. Már a nagyon távoli őseink is azon izmoztak,
hogy száraz fűszálak helyett olyan faágakat rakjanak a tábortűzre, amelyek
hosszabb ideig égnek, nagyobb hőt termelnek és lehetőleg egy egész erdőre
való van belőlük a közelben. Arra, hogy mennyire füstöl, akkor még magas
ívben tettek, de ne bántsuk őket ezért; hol voltak akkor még a
környezetvédők…
Úgy érzem, ezzel az elképesztően szellemesre sikerült hasonlattal
remekül felvezettem következő írásunkat, amely a nem szokványos
alternatív energiaforrásokról fog szólni – persze konteó-oldalról
megközelítve. Csavard feljebb a fűtést (vagy a légkondit), tegyél fel egy kis
sejtelmes zenét, ne gondolj az üzemanyag-árakra, és szorongva kezdd olvasni
mára rendelt oktatócikkünket.
Valljuk be, mindenki, aki valaha tankolt a saját kocsijába vagy fizetett
már be januári gázszámlát, bizony elábrándozott azon, hogy milyen érzés
lenne egy olajsejk vagy Alexej Miller (a Gazprom elnöke) légcsövét addig
szorítani, amíg az illető szemgolyói egészen ki nem guvadnak a gödrükből, és
hörgéséből csak arra futja, hogy kinyögje: oké, holnaptól ingyen adom!
Szerencsére mindig is voltak olyan embertársaink, akik túllépnek ezen a
fantáziáláson, megrázzák magukat és konkrét megoldási lehetőségek után
néznek: azt kutatják, hogy civilizációnk egyre növekvő energiaigényét
hogyan tudnánk megfizethető, környezetbarát és lehetőleg megújuló (vagy
legalábbis elképesztő mennyiségben rendelkezésre álló) forrásból kielégíteni.
1. Tesla, az origó
Nem kell olyan nagy időutazásra számítanotok, hiszen az első név, amelyről
említést kell tennünk, Nikola Tesla, szerb származású amerikai műszaki
lángelme, aki intellektusát és kreativitását tekintve felért három Edisonnal és
másfél Einsteinnel. Csak az volt vele a probléma, hogy emberként olyan
kiállhatatlan, tüskés természettel verte meg a természet, ami miatt
egyszerűen képtelen volt normális életvitelt folytatni.

Teslával részletesen foglalkoztunk pár oldallal előrébb, ki ne hagyjátok!

Nos, Nikola mester az USA-ban eltöltött hatvan éve alatt számos olyan
találmányt védetett le az amerikai Szabadalmi Hivatalban, amelyek az
energiával, energetikával, elektromágnesességgel voltak kapcsolatosak. Több
olyan elképzelése is ismert, amelyek elnevezésében a „szabadon
hozzáférhető energia”, a „kimeríthetetlen energiaforrás” és hasonló
szóösszetételek szerepeltek. Rutinos olvasóinknak talán nem okoz
meglepetést, ha elmondjuk, hogy ezek dokumentációi sajnos csak hiányosan
maradtak fenn; mit ad Isten, apróbb (de a rekonstruáláshoz
nélkülözhetetlen) részletek, számítások és/vagy rajzok mindegyikből
elkallódtak az évek folyamán.
Így megy ez – ahogy Vonnegut mondaná.
A Tesla-fanok tudni vélik, hogy ő volt, aki az univerzumban mindenhol
jelen lévő, a megfelelő szerkezetekkel bárhonnan, bármilyen mennyiségben
kinyerhető, különleges energiát (az úgynevezett vákuumenergiát) felfedezte,
és kidolgozta a hasznosítására alkalmas műszaki berendezést. A konteósok
szerint ilyen motorok hajtják mellesleg a repülő csészealjaknak nevezett
izéket is, amelyeket természetesen nem kicsi zöld emberkék és nem is
hüllőszerű szörnyek irányítanak, hanem azon nagyhatalmak pilótái, amelyek
komolyan vették a szerb zseni munkásságát. De erről majd egyszer talán
részletesebben.
Természetesen a robbanómotorokban, valamint a fosszilis
energiahordozókban érdekelt ipari és pénzügyi körök (élükön John D.
Rockefellerrel és J. P. Morgannel) megakadályozták a tervek megvalósítását.
Tesla eredendő embergyűlöletének nem tett jót ez a hozzáállás, és többek
között ebbe is őrült bele.

Ez a J. P. Morgan nagy franc lehetett: ő az, aki eredetileg szerepelt a Titanic

utaslistáján, de 48 órával az indulás előtt hirtelen lemondja az utat
(→Konteó2).

1.2. A nácik
Egyetlen, valamirevaló energiakonteós írás sem hagyhatja említés nélkül a jó
öreg nemzetiszocialistákat, akik nagyon rugalmasan viszonyultak a Tesla-
féle elképzelésekhez. A harmincas évek legvégén ki is küldik az USA-ba a már
akkor nagy tehetségnek és a Birodalom természettudományos ígéretének
kikiáltott Wernher von Braunt, hogy tanulmányozza az alternatív
energiaforrásokról és az elektromágnesességről szóló kutatásokat. Von
Braun több ládányi dokumentációval tér haza, egyebek mellett ebből az
anyagból táplálkozott Adolfék – a háború utolsó napjaiig tartó – optimizmusa
és a valamiféle igazi csodafegyverbe vetett hite is.

1.3. A Lyne-életmű
Tesla egyik legnagyobb amerikai szurkolója egy William Lyne nevű pasi (ő
lehet az USA válasza a mi dr. Egely Györgyünkre), aki roppant szemléletesen
több könyvében is feldolgozza a világméretű, Tesla-ellenes konspirációt.
Kezdő hívőknek az Occult Ether Physics című művét tudnám ajánlani, amely
az első, 1998-as megjelenése óta nyolc kiadást is megért (ez persze
önmagában semmit sem jelent, csak mondom). Lyne kolléga totál logikusan,
követhetően és részletesen megindokolja, hogy miért is érdeke a világ
szénhidrogén- és szénkitermelőinek, autóiparának és a nemzetközi gazdaság
hasonlóan apró és gyakorlatilag nulla befolyású szegmenseinek az
elképesztően olcsó és mindenki számára szabadon hozzáférhető,
kimeríthetetlen, semmilyen szempontból nem szennyező alternatív
energiaforrás sárba taposása, betonba döngölése, hiteltelenítése.
A Lyne-féle elméletvertikumban megtisztelően magas helyet foglal el a
sanyarú jövő előtt álló Központi Hírszerző Ügynökség (CIA, barátoknak és
hozzátartozóknak: a Cég), valamint a Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatal
(NASA, az Apollósok atyja, a holdra szállás eszmei kiötlője), amelyek egyfelől
saját létüket féltik az új energiaforrástól, másfelől pedig szolgai módon
kiszolgálják a mindenkori amerikai kormányt, azt a bandát, amely további és
roppant mély kiszolgáltatottságban szeretné tartani a kőolajcsapdában
vergődő polgárait. Hogyan is lenne elvárható akár egycentnyi adó befizetése
olyan állampolgároktól, akik ingyen és korlátlan mennyiségben jutnak
energiához, akár nappalijuk karosszékében üldögélve? – kérdezi Lyne egy
másik könyvében, és nem tudunk válaszolni neki.
Hagyjuk most szegény Teslát, és lássuk, kik próbálkoztak még az örök
energiával.

2. Thomas T. Brown
Ismét csak amerikai földön élt fizikust kell bemutatnom: ő Thomas Townsend
Brown, aki meglehetősen korán kezdte az ipart. Miközben kortársai az első
randikat bonyolították és a tükör előtt állva hosszasan nyomogatták
pattanásaikat, Thomas 1921-ben, alig 16 éves korában felfedezett egy érdekes
fizikai jelenséget, amit később Biefeld–Brown hatásnak nevezett el a hálátlan
utókor. Nem mennék bele természettudományos részletekbe, elég annyit
elmondanom, hogy kell hozzá két jelentősen eltérő méretű elektróda és
nagyon magas feszültség. A többit már könnyű kitalálni.
Szóval ez a Brown fiú igen tehetséges fizikussá sarjadt, akire a hadsereg
(egészen pontosan a US Navy) is kivetette hálóját. A jenkik
haditengerészetének dolgozott vagy 20 éven keresztül, majd a Lockheednek,
később Európában tevékenykedik tovább. Amíg a Navy folyósította a
fizetését, kikísérletezett egy 70 centi átmérőjű, korong alakú, egyetlen mozgó
alkatrészt sem tartalmazó berendezést, amely mindenféle addig ismert
hajtóanyag vagy külső energiaforrás nélkül képes volt a levegőben lebegni,
majd nagy gyorsasággal és hangtalanul helyet változtatni. Amikor leszerelt, a
hatóságok minden feljegyzését lefoglalták és agymosásnak is alávetették,
amelyhez a tengerészek a CIA éppen futó gondolatellenőrzési programját
kérték kölcsön. Legalábbis a téma konteósai szerint.

3. Giragossian színre lép

Már csak a csodálatos neve miatt is megérdemel három bekezdésnyi
megemlékezést Garabed T. K. Giragossian (legyen az ő neve ezentúl: GG), aki
becsületes örmény létére egy bostoni műhelyben dobott össze egy
örökmozgó gépet, amelynek működtetéséhez „mindössze térre van szükség”.
Garabed kolléga szerint szerkezetét „egy 20 hektáros mező közepére állítva”
elegendő energiát lehet kinyerni ahhoz, hogy „a világ valamennyi
mozdonyát és hajóját örök időkre mozgásban tartsa”. A szerkezetről
nagyjából annyit lehetett tudni, hogy egy hatalmas lendkerékhez hasonlított.
GG nem volt szívbajos, mert rögtön legfelül kezdte: írt egy levelet Wilson
amerikai elnöknek, amelyben felhívta a figyelmét, hogy nagyon sokan törnek
az életére (mármint GG életére), és ha nem helyezik biztonságba őt és
találmányát, nagy baj lesz belőle. Nagyon meggyőző lehetett, mert 1918-ban
a Szenátus és a Képviselőház elnökei írásban vállalnak garanciát, hogy ha
találmánya tényleg azt tudja, amit ő állít, a szövetségi tanúvédelmi program
keretein belül (noha akkor még nem így hívták) új életet kezdhet egy csomó
pénzzel a zsebeiben.
GG megkapja ugyan a választ, de rejtélyes módon két álló hétig nem
válaszol, majd amikor előbukkan és bemutatja szerkezetét, kiderül, hogy
állításainak a tizedét sem tudja igazolni. A feltaláló kicsit zavarodottnak
tűnik, a háttér-dokumentációt nem találja, egész napok estek ki az
emlékezetéből, s a nagy csinnadrattával beharangozott energiagépe csak egy
fenenagy szikrát produkál, a dörzsölés hatására keletkezett statikus
elektromosság következtében.

4. A Clem-motor
Volt aztán kicsivel később egy texasi ezermester, bizonyos Richard Clem, aki
1972-ben elhíresztelte Flower Mound környékén, hogy csűrjében olyan
motort eszkábált össze, amely egygallonnyi, használt vagy használatlan
háztartási zsiradékkal (és semmi más üzemanyaggal!) becslései szerint úgy
tízezer mérföldet képes megtenni.

Ha jól számolom, a mi európai agyunkra lefordítva ez nagyjából annyit tesz,

hogy ezer kilométerenként fogyaszt egy sovány deci kenőanyagot. Másképpen
megfogalmazva: telerakod nem egészen húsz liter használt olajjal a fritőzből,
esetleg ha igényes vagy, friss boltival, majd az első nagygenerálig (úgy 180
ezer kilométerig) nem is foglalkozol se a tanksapkával, se az olajtartállyal.

Ez a Richard tesztként beleszerelte új motorját a hatéves Ford Falconjába,

majd az összegyűlt helyi kukoricatermesztőket és a lokális sajtó összes
firkászát elvitte egy-egy próbaútra. Egész nap furikáztak, megtettek összesen
vagy 300 mérföldet (úgy 480 kilométert), de az olajszinten változás nem
látszott. A furikázás után szétszedték az egész autót, holmi dugi póttartályt
vagy más furmányságot kerestek, de semmit nem találtak, mindössze a
karakteres sültkrumpli-szagot eregető Clem-féle motort és a kétliteres,
szintén Clem-féle tartályt, tele háztartási étolajjal.
A városka hírlapja megírta a szenzációs, exkluzív riportot, majd pár nap
múlva Clemnél komor arcú, kevés beszédű idegenek bukkantak fel. Rövid
ideig maradtak, viszont a kismotort tokkal-vonóval magukkal vitték. 49 éves,
addig életvidám és tetterős farmerünk búskomorságba esett, nem evett és
nem ivott két napig, majd a harmadik napon szívinfarktusban elhalálozott.
Mivel az empirikus módszerek híve volt, egyetlen feljegyzés vagy rajz sem
maradt utána, motorja eltűnt, a lánya és más szemtanúk kikérdezésére
alapuló utólagos lemodellezése eredménytelen maradt. Csak abban voltak
biztosak, hogy a fő összetevője egy csonkakúp alakú alkatrész volt, valamint
abban, hogy az alapötletet egy aszfaltterítő gép adta, amin Richard
rendszeresen dolgozott. Megpróbálták persze rekonstruálni, eredmény
nélkül. Azt pedig, hogy pontosan mitől és hogyan is működött a titokzatos
motor – na, azt soha többé nem tudta senki feleleveníteni sem elméletben,
sem a gyakorlatban.

5. Japán ötlet
Nézzünk körül a Távol-Keleten is, mert sárgás bőrű embertársaink nemcsak
az olyan extrém élményekhez adták a nevüket és kultúrájukat, mint a
harakiri vagy a teaszertartás, hanem a nem konvencionális energiaforrások
területén is jeleskedtek.
Ott van például Kawai Teruo mérnök, aki – jó pár év kísérletezgetés után
– 1995-ben egy mágneses örökmozgószerűséget épített, amelyet nem kisebb
szaktekintélyek, mint a Hitachi kutatási-fejlesztési részlegének emberei
vizsgáltak meg, és három hét után „érthetetlen módon bár, de működni
látszik” kommentárral adtak vissza a feltalálónak. Ezután Teruo (vagy
Kawai?) összecuccolt és meg sem állt az USA-ig, ahol az 5436518 számú
szabadalmi oltalmat jegyezte be találmányára, majd egy amerikai céghez
ment, akikkel előszerződést kötött a tömeggyártásra.
Sajnos, ez az amúgy tiszteletre méltó japán mérnökember gyanús
alakokkal barátkozott, tudniillik egy hét múltán megjelent ugyan a
szerződéskötés időpontjában, de nem egyedül: két, roppant mogorva,
napszemüveges, honfitársának kinéző fickó volt vele, s mindkettőjüknek
hiányzott egy-egy kisujja. Kawai (vagy Teruo?) széttárta a kezeit és
szégyenkezve azt mondta az amerikai félnek, hogy közbejött egy csomó
családi probléma, ezért ő most nem írna alá semmit, hanem gyorsan kéri
szépen vissza a prototípust és már nem is zavarna, mert a gépe perceken
belül indul és viszi vissza Tokióba. És lőn.

6. Összefoglalás
Vég nélkül sorolhatnánk az ütősebbnél ütősebb találmányokról szóló
történeteket (a német Elsbett AG-ról és az 1975–1977-es biodízeles
próbálkozásaikról nem is beszéltünk, de aki akar, majd utánaolvas), az
eddigiekhez képest olyan sok újdonságot azonban már nem tudnánk
prezentálni. Ahogy újabban az iskolai kötelező olvasmányokkal is történik,
összefoglaljuk röviden mindazt, amiről baráti társaságban mesélhettek, ha
akár az oroszokat, akár az arabokat kell szidni, ugyanakkor fel akartok vágni
történelmi ismereteitekkel:
a) Az elmúlt 100–120 évben (sőt, egyes feljegyzések szerint már a XVII.
századtól, Worchester grófjától vagy Orffyraeus mestertől kezdve) több
feltaláló, tudós vagy lelkes laikus ügyködött azon, hogy egyrészt örökmozgót
konstruáljon, másrészt pedig, hogy az egyre drágább és egyre kisebb
mennyiségben rendelkezésre álló, nem megújuló energiaforrásokat kiváltsák
valami mással.
b) Az örökmozgó megkonstruálása jelenlegi ismereteink szerint a fizika
alaptörvényeibe ütközik. A termodinamika első főtétele kimondja, egy
rendszerből annyi energia vehető ki, amennyit közlünk vele, vagy
amennyivel belső energiája csökken. Mondom: jelenlegi ismereteink szerint.
c) A huszadik században több olyan dokumentált próbálkozás is volt,
amely – a ránk maradt emlékek, információk és nem tárgyi bizonyítékok
alapján – legalábbis jó úton haladt afelé, hogy az ezerszer elátkozott szenet és
szénhidrogén-származékokat (kőolajat és földgázt) helyettesíthesse, de
tisztázatlan okok miatt végül egyik sem maradt fenn, illetve nem kezdték el
gyártani és tömegesen használni. Feltalálójuk, kidolgozójuk vagy elhunyt,
vagy szájzárat kapott, vagy megőrült, vagy eltűnt.

7. Cui (non) prodest

A kőolajszármazékokat kiváltó, ezeket globálisan helyettesítő energiaforrás
alsó hangon a következő csoportoknak (államoknak, ipari konszerneknek
stb.) okozna helyrehozhatatlan és végleges/végletes károkat:

7.1. OPEC-tagállamok
A Föld nyersolaj-készleteinek mintegy 80 százaléka fölött rendelkeznek, és
közöttük többségben vannak azok az országok, amelyeknek gyakorlatilag a
kőolaj az egyetlen – vagy a legfontosabb – bevételi forrásuk. Az OPEC 12
tagállamának összesített, 2011-es nettó olajbevételei meghaladták az 1000
milliárd dollárt.

Csak hogy ezt a számot el tudjuk helyezni magunkban: Magyarország 2011-es

teljes bruttó nemzeti összterméke 140 milliárd dollár volt.
7.2. Oroszország
Független szakértők szerint az Orosz Föderáció állami bevételeinek mintegy
65-70 százalékát a gáz- és a kőolajexportból származó valuta jelenti. Moszkva
naponta 5 millió hordó nyersolajat exportál, s a világ földgáz-
felhasználásának 20 százalékát biztosítja. Mindenkinek a fantáziájára bízom,
mi történne Putyinfölddel, ha ez a piac összeomlana.

7.3. Közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságok

A Szovjetunió felbomlása után létrejött utódállamok központi bevételei
főként földgázból, vagy a tranzitdíjakból származnak. Azerbajdzsán esetében
ez az arány eléri a 75%-ot (2011-es adat).

7.4. Norvégia
A skandináv állam teljes éves exportjának 50%-a kőolajszármazékokból
realizálódik. Azt szokták mondani, hogy a szénhidrogének nemzetközi
felvevőpiaca nélkül a norvég királyság visszasüllyedne egy halásznemzet
szintjére, noha – szerintem – tőlük kell a legkevésbé tartanunk.

7.5. Mindenki más

Minden olyan ipari szegmens megsínylené az új és bőséges forrású
energiafajták felbukkanását, amely belső égésű vagy gázüzemű motorokat
gyárt. Gondolok itt főleg a gépkocsiiparra, amely világszerte több tízmillió
embernek ad munkát az USA-tól Kínán, Japánon, Német-, Francia- és
Olaszországon keresztül Szlovákiáig, valamint e lángoktól ölelt kis országig,
itt ni. De ne feledkezzünk meg a gáz- vagy szénalapon működő hőerőművek
százairól szanaszét a bolygón, amelyeket hirtelen be kellene zárni.

8. Egy kis tanmese 1.0

Képzeljétek magatok elé Ahmed koronaherceget, amint nyugisan üldögél
kacsalábon forgó palotája 21 fokra légkondicionált dolgozószobájában,
kedvtelve a számlakivonatait nézegeti azzal a borzasztóan sok nullával a
számsor végén, és azon dilemmázik, hogy a jövő hónapban egy angol
elsőosztályú focicsapatot vásároljon-e a kamatokból vagy inkább még két
jéghegynyi havat importáljon a fedett sivatagi síparadicsomába. Egyszer csak
besiklik a titkára, aki hullasápadtan a következőket mondja:
– Felség, rettenetesen nagy adag fekália került a ventilátorba: valami
disznó feltalált egy olyan motort, amibe az eddigi kőolajszármazék helyett
zúzott jeget kell tenni, és működik ezerrel, még egy kicsivel jobban is, mint a
régiek! A Mohamed szakálla nevű tankerünket, rajta félmillió hordó olajjal
ma már nem is fogadták Rotterdamban. Most mit csináljunk?!
Hát nem kell ide Verne Gyula vagy Széles Gábor fantáziája, hogy el bírjuk
képzelni Ahmed herceg szavait… Odarohan az íróasztalához, vadul tárcsázza
Washingtont, de a Fehér Ház folyton foglalt. Ő még nem tudja, de az Ovális
Iroda Tel-Avivval beszél valami óriási nagy buliról.
Szóval Ahmed ott állna ostoba arccal, nézné azt a rengeteg homokot, a 21
fok ellenére izzadna, mint egy ló, és csak annyit tudna mondani:
– Zúzott jég, mi?! Hát micsoda szemétség az, hogy ezek a kurva norvégok
megint jól járnak?!

9. Egy kis tanmese 2.0

Egyszerűsítsük le a helyzetet gyermekkorú olvasóink, valamint azok
kedvéért, akik nem eléggé járatosak a geopolitikai kanyarokban, és nem
érdeklődnek a diplomáciai finomságok iránt.
Tegyük fel, hogy egy Isten háta mögötti, elszigetelt kis faluban élsz, ahol a
te családi telkeden ered az egyedüli édesvíz-forrás. A környéken se patak, se
kút, se semmi. Évtizedeken keresztül annyit kérsz a vízért, amennyit nem
szégyellsz, az állam pedig még nem sajátította ki a forrást. Persze a falu
lakóinak vásárlóerejét is figyelembe veszed, de azért kaszálsz rajtuk
rendesen. Ők néha morognak meg anyáznak, de elég megfenyegetni őket
azzal, hogy elzárod a forrás csapját, máris kuss lesz.
Időről időre felbukkan a faluban egy-két kósza vándor, akik mindenféle új
ötlettel hergelik a lakosságot:
a) Vannak, akik palackozott vizet, üdítőitalt meg sört kínálnak nekik, de
ez annyira nem zavar téged, hiszen egyfelől az sokkal drágább, mint a te
vized, másfelől ki fog levest főzni kólaízű üdítőből meg Borsodiból?
b) Vannak aztán olyanok, akik azt hirdetik, hogy nem is kell forrásvíz,
mert a túléléshez untig elég a csapadékból származó folyadék, amellyel
minden háztartás maga gazdálkodhat. Te ezeken is csak mosolyogsz, mert
nagyon jól tudod: ha egyszer az emberek hozzászoktak a kényelemhez
(zuhanyozás, angol vécé, néha még egy kis úszás is a szintén a te kezedben
levő medencében), akkor nem szívesen lépnek vissza és nem fognak
megelégedni azzal a napi pár deci harmattal meg heti pár liter esővízzel.
c) A futóbolondokról most ne is beszéljünk, akik szerint az emberi élethez
nem is kell folyadék. Ha közelebbről megnézzük őket, láthatjuk ám, hogy a
prédikáció után mosakodni szoktak és bizony a pörköltvacsora után nekik is
lecsúszik két-három pohár hosszúlépés.
d) A gond azokkal van, akik kútfúró berendezésekkel hitegetik az
embereket, s azt ígérik nekik, hogy ezzel mindenki lefúrhat a saját kertjében
és onnan kezdve – saját kúttulajdonosként – függetleníthetik magukat tőled.
Na ezeket a legnagyobb körültekintéssel bár, de természetes, hogy üldözni
kezded, és ha teheted, bizony apró darabokra töröd a fúrószerkezetüket és
rájuk uszítod a rottweilereket.
 És ki ítélne el téged, ha minden erőddel és pénzeddel azon vagy, hogy a
kútfúrókat elzavard (hogy a végső megoldást most fel se emlegessük). A
fizikai lépéseken túl abban is érdekelt vagy, hogy hiteltelenné tedd a
reformereket. Szerszámaikról becsmérlően nyilatkozol és nyilvánosan
kiröhögöd őket, amikor azt bizonygatják, hogy igenis lehet kutat fúrni és ily
módon vizet nyerni, szinte bárhol a faluban.
Márpedig pénzed és befolyásod annyi van, hogy még az egykori
osztálytársaidnak és nőidnek is jut belőle…

10. Az e-autó bukása

Roppant tanulságos még a kilencvenes évek kaliforniai elektromos autójának
esete.
Az történt, hogy a leggazdagabb (és talán a legliberálisabb) amerikai
állam, Kalifornia kormányzata 1990-ben hozott egy törvényt, melynek
értelmében a közbeszerzéseknél előnyt élveznek azok a gépkocsik, amelyek
széndoxid-kibocsátása nulla; illetve arról, hogy törekedni kell az ilyen
autókra való általános átállásra. Ilyen jármű márpedig csak az elektromos
autó lehet, úgyhogy a General Motors meg is alkotta a híres EV1 kódnevű
gépkocsiját, melynek nem belső égésű, hanem elektromos motorja volt.
A szénhidrogénben érdekelt cégek azonban nem akartak elveszíteni egy
olyan (és akkora) üzletet, mint Kalifornia, ezért szép csendesen elkezdték
fúrni a törvényt: először is részvényeket és más érdekeltségeket vásároltak
az akkumulátorok piacán, majd szándékosan lecsökkentették ezek
élettartamát. Olyan akksikat dobtak piacra, amelyeket 60-80 mérföldenként
(80-110 kilométerenként) fel kellett tölteni, noha a technológia ennek
majdnem a duplájára is képes volt. Ugyanezek az üzletemberek az utcára
tették azokat a műszakiakat, akik emlékeztették őket, hogy a lítiumalapú
akkumulátorokkal akár 300 mérföld (közel 500 kilométer) is elérhető
egyetlen feltöltéssel. Ugyancsak ezek a cégek vásárolták fel a nikkel-fém-
hidrid (NiMH) akkumulátorok gyártástechnológiai szabadalmát, amelyekkel
2-3-szoros kapacitásnövekményt is el lehetett volna érni, de nem engedték
gépkocsiban felhasználni őket.
És még nincs vége a disznóságoknak: az autókereskedők és a
szakszervizek is elzárkóztak az EV1-ek értékesítésétől, mert sokkal kevesebb
meghibásodási lehetőségük volt, és eladás után elvileg évekig semmiféle
jogcímen nem tudtak volna lóvét kaszálni utánuk.

Egy EV1 meghibásodási valószínűsége az azonos kategóriájú benzines vagy

dízelautókhoz viszonyítva mindössze 18-20 százalék volt.

A biztosítók a benzines/dízelautók biztosítási díjának közel a dupláját kérték

az emberektől az EV1 után, mert egyrészt részvényeik többségét az olajosok
birtokolták, másrészt meg tényleg annyira új volt, hogy fogalmuk sem volt,
milyen – előre nem látható – biztosítási események következhetnek be.

Ki csodálkozik azon, hogy mindezek után az átlag kaliforniai négyszer is

meggondolta, hogy az amúgy is 15-20 százalékkal drágább EV1-et vegye a jól
bevált és kipróbált belső égésű gépkocsi helyett?

Summa summarum: a szénhidrogén-lobbinak 1996-ra sikerül annyira

felpuhítania a törvényt, hogy kezdte elveszíteni jelentőségét, 1998-ra már
alig beszéltek róla, míg 2001-re már csak a legzöldebbek nosztalgiáztak egy-
egy pohár sárgarépalé felett valamelyik friscói melegklubban a témáról.
Talán egyetlen összeesküvés-elmélet esetében sem ilyen világos és
egyszerű a háttér. Ha feltesszük ugyanis a klasszikus kérdést (kinek áll
érdekében? azaz még pontosabban: kinek NEM áll érdekében?), itt bizony
nem olyan sokesélyes a meccs. Ott vannak ugye a kőolaj- és földgáz-
exportőrök, az autóipari és az energetikai lobbi, oszt’ nagyjából ennyi. És ha
alaposan megnéznénk a részvény-keresztbetulajdonlást, észlelnénk, hogy
ezek annyira összefonódtak, hogy ami az egyiknek fáj, az a másiknak is
sajog… És ha egy ilyen banda nagyon ellenérdekelt valamiben, akkor az a
valami nem fog bekövetkezni.
Kedves olvasó! Távol áll tőlem bárkit is arra bátorítani, hogy emelje fel
szavát az OPEC-ben és az esztergomi Suzuki-gyárban nyüzsgő barátaink
ellen. Szerény lehetőségeimmel mindössze arra kívántam rávilágítani ezzel
az írással, hogy szabadidejében mindenkinek megéri kísérleteznie egy kicsit
a kamrájában vagy a garázsban a globális energiaforrások témában. És ha
valakinek tényleg összejönne egy örökmozgó vagy vákuumenergia-szivattyú,
úgy kérem a feltalálót, hogy a részvények kibocsátásánál ne feledkezzen meg
szerény személyemről.
És persze kellemes autózást kívánok mindenkinek!
Fluorid-összeesküvés
Nagyjából a huszadik század közepe óta figyelhettünk fel arra a jelenségre,
hogy számos állam, önkormányzat és egészségügyi hatóság szorgalmazza az
ivóvíz fluoridizációját. A hatóságok egyik visszatérő érve az, hogy az emberi
szervezetbe ily módon bejuttatott fluor megelőzi a fogszuvasodást. A velük
szemben állók viszont azt állítják, hogy az említett vegyi anyag káros a
csontokra, az agyműködésre, vagyis magára az emberi (fizikai és szellemi)
egészségre. Akárhogyan is van, a statisztikai adatok szerint pillanatnyilag az
USA lakosságának mintegy 62–65 százaléka ellenzi a fluoridizációt, s az
amerikai településeknek csak az 55–58 százaléka döntött úgy, hogy fluorral
dúsított ivóvizet szolgáltat az illetékességi területén élő embereknek.
Előrebocsátva, hogy orvosi szakvéleményt nem tudok (és nem is akarok)
kinyilvánítani, s mindössze mezei konteósként osztom meg veletek az innen-
onnan összeszedett pró és kontra érveket, lássuk tehát a fluorid-
összeesküvést. Formai szempontból ez az írás egy kicsit talán eltér a többitől
(külön nem számozzuk és nem kategorizáljuk a verziókat), de ezt kizárólag a
célszerűség diktálta.
Kezdjünk egy laza bemutatással és definícióval:

1. Alapok és meghatározás
A fluor (a nyelvújításkor a folyany nevet adták neki) a periódusos rendszer
kilencedik eleme, s mint ilyen, a halogének csoportjába tartozik, vagyis
alapból gáznemű. A fluoridizáció (avagy fluorizáció, netán fluoridálás) a
negatív fluorionok vízbe, vagy más hordozóanyagba történő keverése azzal a
szándékkal, hogy az az emberi szervezetbe kerüljön, majd ott különböző
hatásokat váltson ki. A vízhez általában nátrium-fluorid (NaF) formájában
keverik; senkinek ne legyenek előítéletei csak azért, mert ez a szer egyike a
leghatékonyabb patkányirtóknak.
És egy fogadalom: a továbbiakban is ellenállok a Gonosznak, és egyetlen
szóviccet sem fogok elsütni a kilencedik elem és napjaink egyik celebjének
művészneve közötti hasonlóságról.

2. A kezdetek
A fluorpara nem új keletű fóbia. Stanley Kubrick 1964-es filmjében (Dr.
Strangelove) az egyik főszereplő, bizonyos Jack Ripper légierős
dandártábornok így kiált fel: A fluoridizáció az egyik legszörnyűbb és
legalaposabb kommunista összeesküvés, amit valaha is átéltünk!
Negyven évvel később a San Diego-i önkormányzat népszavazást írt ki a
témában, s mivel a lakosság az eljárás ellen szavazott, kizárólag azért döntött
az eljárás mellett, mert Arnold Schwarzenegger akkori kaliforniai kormányzó
(a republikánusok egyik legnépszerűbb nyugati parti húzóneve) komoly
retorziót helyezett kilátásba, ha nem teszik meg. Mindenki kedvenc
Terminátorát ezek szerint azok a statisztikai adatok nem zavarták, melyek
szerint az első, fluorizált ivóvizű amerikai városban, a michigani Grand
Rapidsban (ahol 1945-ben kezdték a dolgot) az ötvenes években a különféle
daganatos megbetegedések előfordulási gyakorisága 40%-kal volt magasabb,
mint az állam többi településén.
Az indianai Connersville 1999-es helyhatósági választásán a fő
kampánytéma a fluorid volt, de olyan intenzitással, hogy a CNN is kiszállt
tudósítani, s a videoanyagnak ezt a sokatmondó címet adták: Fluorid-
összeesküvés.

3. A fogászok
Ha átnézzük a vonatkozó irodalmat, észrevehető, hogy a fluorid legnagyobb
jenki támogatójának az Amerikai Fogászok Egyesülete (American Dental
Association) tűnik, amely – évtizedek szívós munkájával és elképesztő
mennyiségű, ilyen-olyan zsebekbe tömködött pénzzel – megnyerte az ügynek
az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökséget, az Amerikai Orvosok
Egyesületét és az ugyancsak amerikai Nemzeti Tudományos Akadémiát. Ezek
közösen összeállítottak egy bizottságot, amely letett az asztalra egy olyan
tanulmányt (Health Effects of Ingested Fluoride, vagyis A lenyelt fluorid
egészségügyi hatásai), amelyből fehéren-feketén kiderül, hogy a fluorid maga
a tökéletes és biztonságos megoldás nemcsak a fogszuvasodás ellen, hanem
számtalan más nyavalyára is. Már-már olyan, mint a Bölcsek Köve, csak
egészségügyi területen.

Egy érdekesség: tudtátok, hogy az USA-ban van egy olyan felsőoktatási

intézmény, hogy Colgate University? Igen, arról a Colgate-ről van szó: a világ
legnagyobb, fluoridtartalmú fogkrém gyártójáról. Ennek a magánegyetemnek
– természetesen – van pszichológiai tanszéke is, melynek vezetője hosszú
éveken keresztül egy dr. George Estabrooks nevű fazon volt. És ha
utánanézünk Estabrooks doktor szakmai pályaívének, rájövünk, hogy ő volt a
második világháború alatt az amerikai titkosszolgálatok első számú hipnózis-
szakértője, aki – többek között – azzal dicsekedett, hogy „kémiailag
megfelelően előkészített” hipnózissal olyan befolyásolhatóvá tud bárkit tenni,
mint egy jól irányított zombit.
Már csak azon morfondírozok: vajon milyen lehet az a „kémiailag
megfelelően előkészített” hipnózis?

Ez a fogászos dolog amúgy engem egy másik (a fluoridtól teljesen független)

kérdés feltevésére is késztet: vajon miért jó az egy fogorvosnak, ha az
emberek fogai épek? De most komolyan, ti még nem gondolkoztatok el ezen?
Számomra egy kicsit olyan ez, mintha egy favágó azt reklámozná, hogy senki
ne ültessen többé fát. Vagy mint amikor a hóhér a halálbüntetés ellen
kampányol.

4. Az édesség-konteók
A másik oldal sem ült karba tett kezekkel. 1971-ben egy Phoebe Courtney
nevű szakíró (aki többek között bizonyos nem nyilvános társaságok és Nixon
elnök sajátos kapcsolatát is feszegette egy másik művében), szóval Phoebe
papírra vetett egy dolgozatot, How Dangerous is Fluoridation? (Mennyire
veszélyes a fluoridizáció?) címmel. Ebben máris felvázolja az egyik
legkorábbi konteót a témával kapcsolatban, ami így foglalható össze: az egész
egészséges fluor-mesét az üdítő- és édességipar találta ki, élükön a Coca-
Colával, mert ily módon hamis biztonságérzetbe ringatják a szülőket, akik
ezentúl lelkiismeret-furdalás nélkül annyi cukorkát engedélyeznek a
gyerekeiknek, amennyit ordítóan követelőző porontyaik akarnak, hiszen a
fogszuvasodás réme már nem leselkedik rájuk. Talán mondanom sem kell,
hogy (legalábbis a szerző szerint) a bonbonmaffia mögött a kommunisták
állnak, akik ily módon akarják aláásni Amerika nemzetbiztonságát.
Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy ha ez lenne a kommerek
legnagyobb történelmi bűne és felelőssége, biztosan állítom, hogy sokan
sokkal megengedőbbek lennének velük szemben.

5. Az Új Világrend
Ian Stephen (a konteókkal, megmagyarázhatatlan jelenségekkel, geopolitikai
kérdőjelekkel és sok más egyéb izgalmas témával foglalkozó Nexus című,
tucatnyi nyelven kiadott folyóiratban) a fogaknál nemesebb emberi szerv
védelmében szólal fel. Orvosi és pszichológusi kutatásokra hivatkozva
egyértelműen kimondja: az emberi szervezetbe rendszeresen bejuttatott,
bármilyen kis mennyiségű fluorid már egy-két év fogyasztás után
megtámadja az agy bizonyos területeit, rontva azok vérellátását. Az ezen agyi
területek működésében felmerülő rendellenességek csökkentik az egyén
ellenállását bármiféle külső pszichikai kényszerrel szemben, ráadásul 5-7 év
múlva egy lappangó függőség is kimutatható, amit csak újabb és újabb
fluoridadagokkal lehet kielégíteni.
Ian barátunk amúgy nem kispályán játszik: alaposan beleásta magát a
második világháború orvostörténelmi dokumentációjába, és rájött, hogy már
a nácik is előszeretettel kevertek fluoridot a megszállt területek ivóvizébe,
mert felfedezték, hogy nemcsak az agyi tevékenységek intenzitását és
hatékonyságát csökkenti (parasztosan: butít), hanem a fajfenntartó
funkciókét is jelentősen visszafejleszti. Magyarán: a férfiaknál leszorítja a
spermiumszámot, a nőknél pedig a peteérés folyamatába beavatkozva
csökkenti a teherbe esési képességet. A szerző nemzetközi statisztikákkal és
összefüggésekkel igazolja, hogy az ivóvíz és a fogkrémek fluortartalmának
emelkedésével a nyugati világban egyenes arányban növekszik azon
házaspárok száma, amelyeknél (konkrét szervi probléma fennállása nélkül)
elmarad a várt gyermekáldás.
A tanulmánysorozat végső (és meglehetősen riasztó) következtetése: a
fluoridizáció alapvető célja tulajdonképpen az emberiség kiszolgáltatottá
tétele, az uralkodó gazdasági és politikai elit hatalmának megerősítése,
valamint a lakosságszám rohamos növekedésének visszaszorítása – aminek
segítségével az Új Világrend (New World Order, azaz NWO) globális
bevezetésének előkészítése folyik. Valódi (ellenőrizhető, letargikus és
türelmes) birkanemzetekre van szükség, s ezen cél elérésének egyik
legeredményesebb eszköze a fluorid. Mindenesetre ha igazak azok a
vélekedések, melyek szerint a fluor egyenesen a csecsemőmirigyre hat,
csökkentve ezáltal az egyén kreativitását és a rendszerben történő
gondolkodás képességét, s ha az intuíció is tényleg nehezebben működik
általa, akkor semmin sem csodálkozunk: ezekre a képességekre egy rendes
NWO-polgárnak ugyanis nincs szüksége, legalábbis ha a kormányzó erők felől
nézzük.

6. Az IG Farben-összeesküvés
A szégyenpadra nemcsak a kormányok és az őket vakon kiszolgáló
titkosszolgálati és egészségügyi szervezetek kerültek ám. Számos konteós az
Amerikai Alumínium Trösztöt (Aluminum Company of America,
közismertebb rövidítéssel Alcoa) nevezi meg mint minden rossz okozóját.
Jegyezzük meg ezt a nevet, mert a továbbiakban többször is találkozunk vele.
Alumínium?! De mi a jó franc köze van egy alumíniumipari cégnek a
fluoridhoz? – kérdezhetjük álmélkodva.
Nos, kedves barátaim, az alumínium előállítása során (emlékszünk még a
magyar szívnek és fülnek is oly kedves bauxitra?) a technológiai folyamat
egyik járulékos eredménye az a sokezer tonnányi nátrium-fluorid, amit a
huszadik század harmincas éveiig nem igazán tudtak mire felhasználni. Jött
akkor a híres/hírhedt (német) IG Farben, melynek kreatív vegyészei rájöttek,
hogy ennek az anyagnak bizony érdekes tulajdonságai vannak, már ha –
infinitezimális, de annál rendszeresebb adagokban – az emberi szervezetbe
kerül. És érdekes (stratégiailag nem igazán megmagyarázható) módon az IG
Farben frankfurti kutatólaborjai kivétel nélkül megúszták a szövetségesek
második világháborús szőnyegbombázásait, pedig csak az amerikaiak 12 ezer
tonnányi (!) robbanóanyagot szórtak a városra. 1945-ben jöttek aztán a
jenkik, és tokkal-vonóval, valamint tudósokkal együtt az egész
dokumentációt a legnagyobb titokban átvitték az USA-ba, ahol elsősorban az
ottani titkosszolgálatok tudományos részlegei cuppantak rá a nácik által már
kidolgozott eredményekre.
Az IG Farben anyagait átvevő amerikai bizottság vezetője egy Charles
Eliot Perkins nevű biokémikus volt. Ő jegyzi azt a híres jelentést, amely a
fluoridról 1954-ben készült egy floridai élelmiszerkutató cég felkérésére.
Ebben a következőket mondja:
„A víz fluorral való kezelésének az igazi célja csökkenteni a tömegek
ellenállását a mindenkori uralommal és az ellenőrzéssel, az elvesztett
szabadsággal szemben. Mint tudós közel 20 éven át végeztem kémiai,
biokémiai, fiziológiai és patológiai kutatásokat a fluoriddal, így a
legkomolyabban és legőszintébben ki kell jelentenem: bármely személy, aki
egy vagy több éven át mesterségesen fluoridizált vizet iszik, sem lelkileg, sem
fizikailag soha nem lesz többé ugyanaz a személy, mint aki korábban volt.”

7. A Mellon család és az Alcoa

Azt, hogy 1945-ben az amerikaiak nem zsákbamacskát vettek, a következő
tény is bizonyítja. A fluorid állítólagos jótékony hatásairól 1940-ben jelent
meg egy amerikai tanulmány, melynek szerzője (számos patkánykísérletre
hivatkozva) kijelentette, hogy a vegyület megelőzi, illetve megállítja a már
akkor népbetegségként aposztrofált fogszuvasodást, ezért hamarosan emberi
fogyasztásra is ajánlottá teszik. A dolog apró szépséghibája, hogy a
tanulmányt egy Mellon Institute nevű magánalapítvány kutatólaborja adta ki
(és terjesztette ingyenesen 500 ezer példányban úgy, hogy minden amerikai
fogászati rendelőbe jutott belőle). Na és? – kérdezhetjük –, az USA-ban
számtalan kiváló magánlabor létezik és létezett már akkor is.
Oké, rendben, elfogadom; de a helyzet az, hogy a Mellon Institute a
Mellon család pénzéből működik. Annak a családnak a pénzéből, amelynek
tagjai a már említett Alcoa alapítói és mindmáig legnagyobb részvényesei. És
még nincs vége a Mellonoknak: 1941-ben az Amerikai Közegészségügyi
Szolgálat (US Public Health Service, az ottani ÁNTSZ) engedélyezte a
fluoridszármazékok folyóvizekbe történő ürítését, mondván: többet használ,
mint árt. És ki volt akkor a US PHS főigazgatója? Igen, eltaláltátok: egy
Andrew Mellon Jr. nevű fickó, akinek édesapja pár évvel korábban az USA
pénzügyminisztere is volt…
Pár évvel ezelőtt kisebbfajta média-porfelhőt vert fel egy ártatlannak
tűnő újságírói kérdés az Egyesült Államokban, amely így szólt: vajon miért
rendel a washingtoni törvényhozás, továbbá az összes ottani minisztérium és
főhatóság logisztikai szolgálata (beleértve a Fehér Házét és a CIA-ét is)
kizárólag olyan palackozott vizet, amely „garantáltan fluoridmentes”? Mit
tudnak a vegyületről és mitől tartanak? És miért nem válaszolt akkoriban
George W. Bush stábja arra a – médiában többször feltett – kérdésre, hogy az
elnök fogkrémjében megtalálható-e ez a vegyület?

8. Az urán-verzió
A fluorid születéséről létezik ám egy másik teória is. Eszerint az amerikai
atombomba előállítása alatt (lásd még Manhattan Project) az egyik
uránbeszállító a DuPont konszern volt, s a dúsítás során ők bukkantak
először (ugyancsak melléktermékként) a fluoridra. Mivel nem igazán tudták,
hogyan szabaduljanak meg tőle (a környezetvédelmi előírások annak idején
sokkal lazábbak voltak, mint napjainkban), simán beleöntötték a környező
(New Jersey-i) vizekbe. Amikor aztán számos esetben mindenféle furcsa
betegség és tisztázatlan indítékú öngyilkosság történt a környékbeli
farmokon, a hadsereg lezárta a területet, s a Vegyi Hadviselési Szolgálat (US
Army’s Chemical Warfare Service) vette kezelésbe az ügyet. Ez a „kezelés”
kapta a „Program F” fedőnevet, s innen bontakozott ki később az a
kutatássorozat, amely kiderítette, hogy nagy koncentrációban a fluor tényleg
gyorsan ölő méreg, de a megfelelő mértékben hígítva és adagolva bizony
nagy szolgálatot tehet azoknak, akik az emberek szubliminális (vagyis
érzékszervek, illetve tudatküszöb alatti) befolyásolására törnek.

Tudatküszöb alatti befolyásolás: olyan üzenetek eljuttatása az agyhoz,

 amelyet az ember észre sem vesz, de hatással van rá. A klasszikus (egyesek
által megkérdőjelezett tudományosságú) példa: ha filmvetítés közben minden
kétszázadik (ezredik, mittudomén) képkocka azt a feliratot tartalmazza, hogy
„Igyál kólát!”, akkor ez nem fog benned tudatosulni, de – magad sem tudod,
miért – a film után az első dolgod az lesz, hogy rohansz a büfébe és veszel egy
barna színű, szénsavas, cukrozott löttyöt.

9. Oscar színre lép

A hivatalos fluoridizáció első igazán komoly versenyzője egy Oscar Ewing
nevű ügyvéd volt, aki a fentebb már említett ifjabb Andrew Mellont váltotta a
US PHS főigazgatói székében. Ő már 1951-ben megszavaztatott egy törvényt
az ivóvizek „opcionális” fluoridizációjáról az USA-ban, majd másfél évvel
később megnyerte élete legnagyobb csatáját: meggyőzte az Egészségügyi
Világszervezetet (WHO), hogy globálisan támogassa az ivóvizek fluoriddal
történő „felütését”. Ennek a meggyőzésnek hosszú távú eredményeként a
WHO a mai napig harsogva ismétli, hogy a fluorid nagyszerű dolog, s nem
kevés pénzzel finanszírozza például a harmadik világ egyre fogyó
vízkészleteinek fluoridizációját.
Érdekel valakit, hogy Oscar barátunk hol jogászkodott, mielőtt ebbe a
magas állami beosztásba került volna? Hát, nem fogjátok elhinni: 12 éven
keresztül ő volt az Alcoa vezető jogtanácsosa (lásd még a 6. és a 7. pontot
ebben az írásban). És azt tudjátok-e, ki volt akkoriban (1953 körül) a WHO
csúcsvezetőségébe delegált amerikai szakértő? Nos, egy Harold Hodge nevű
katonaorvos, aki a 8. pontban elmesélt „Program F”-et irányította a második
világháború idején.

10. Egy kis körkapcsolás

Amint láttuk, a vizek fluoridizációja alapjaiban amerikai találmány ugyan
(esetleg náci ötlet, az egyik, már ismertetett verzió szerint), de napjainkban
számos országban használják. Talán nem meglepő, hogy első körben az
angolszász államok voltak, amelyek (különböző mértékben) bevezették:
Ausztrália, Kanada, Egyesült Királyság, Új-Zéland (érdekes, ezek az Echelon-
rendszer tagjai is – csak mondom…), majd a dél-amerikai régió és Nyugat-
Európa következett, s a nyolcvanas években Kína is elkezdte. A víz mellett
sok helyen a konyhasót is feldobják egy kis fluoriddal, a napi
rendszerességgel használt fluoridos fogkrémekről pedig már említést
tettünk.
Érdekes módon olyan példák is vannak, amelyek a visszalépést jelentik:
egyes nyugat- és észak-európai államok (Svédország, Finnország, Hollandia,
Svájc stb.) fokozatosan megszüntetik az ivóvíz fluorral történő keverését –
márpedig ezekről igazán nem lehet azt mondani, hogy félvállról vennék
lakosságuk egészségét. Sőt, úgy tűnik, Anglia is visszavett a kezdeti
lendületből: 2010-ben például már csak a lakosság 10%-a kapott hivatalból
fluoriddal kezelt ivóvizet, noha a hetvenes években ez az arány jóval
magasabb volt. A Wales-i Vízművek odáig ment, hogy egyenesen „erősen
toxikus vegyszernek” tartja a fluoridot, szembemenve az Egyesült Királyság
egészségügyi miniszterével (Alan Arthur Johnsonnal), aki még 2008-ban is azt
javasolta, hogy az ország minden vízművét kötelezni kéne a fluoridizációra. S
talán az se volt véletlen, hogy a londoni kormány a hetvenes években pont
Észak-Írországban erőltette a víz kezelését. A fluoridot fogyasztó írekkel
kevesebb a probléma – gondolhatták.

11. Zárásul
Az utóbbi években egyre több tanulmány jelenik meg, amelyekben a
szakemberek olyasmikre hívják fel a figyelmet, mint a máj- vagy
csontvelőrák és a fluoridfogyasztás közötti összefüggések. Azt meg már
szinte minden gyermekfogász mondja, hogy a fluoridtúladagolás több kárt
okoz a gyermekek fogaiban (és általános egészségi állapotában), mint a
nyakló nélküli cukorrágcsálás.
Idehaza – tudomásom szerint – nagyipari fluoridozásra nem került sor,
vagy csak jól titkolják az illetékesek. Ha vannak erről információid, örömmel
olvasnánk őket a Konteóblog ezzel foglalkozó posztjának kommentjei között.
Addig is emlékezzünk meg a hazai Dentocar-korszakról, amely a nyolcvanas-
kilencvenes években volt a csúcson, de részben még ma is tart. Ez volt az a
periódus, amikor a hazai bölcsődék, óvodák és általános iskolák jelentős
hányadában gyakorlatilag kötelező módon bevetettek a gyerekekkel naponta
egy-két ilyen tablettát, melynek hatóanyaga a nátrium-fluorid. A kezelés
hivatalosan megfogalmazott célja természetesen a fogszuvasodás megelőzése
volt. Az állam felkészült azokra a szülőkre is, akik már akkoriban sem nézték
jó szemmel gyerekeik műtrágyázását: a Központi Stomatológiai Intézet és a
Fog- és Szájbetegségek Országos Intézete hivatalos módszertani ajánlásban
hívta fel a gyermekfogászok figyelmét az ilyen esetekben követendő helyes
magatartásra:
„Vannak szülők, akik nem veszik szívesen a fluorid adagolását. Őket meg
kell győzni arról, hogy igen alapos szakmai megfontolások előzték meg az
intézményes fluoridadagolás bevezetését, és erre semmiképpen sem került
volna sor, ha bármi ártalma vagy kockázata lenne. Ha azonban egy-egy szülő
ennek ellenére tiltakozna a Dentocar adása ellen, ezt tőle írásban kell kérni, a
gyermeket a gyógyszer adásából ki kell hagyni és a szülői nyilatkozatot a
gyermek dokumentációjához kell csatolni.”

Lefordítom: Állam bácsi feketelistát vezetett (nem tudom, helytálló-e a múlt

idő használata) azokról a szülőkről, akik ezt a kezelési módot (vagyis a
fluoridot) elutasították.
Végezetül egy érdekességre hívnám fel a figyelmet. Az ÁNTSZ hivatalos
állásfoglalása szerint az Ivóvízminőség Javító Program egyik fő célkitűzése az
ivóvíz fluoridtartalmának a nemzetközileg elfogadott egészségügyi
határérték, vagyis 1,5 mg/l alá csökkentése. Ez eddig oké, de szerintetek mit
csinálnak az egészségügyi hatóságok azokon a településeken, ahol a
fluoridkoncentráció meghaladja ezt az értéket? Nos, roppant egyszerű
módszerhez folyamodnak: ezeken a helyeken magasabb, úgynevezett
„ideiglenes határértékeket” állapítanak meg, amelyek ettől kezdve
hivatalosan is elfogadhatónak minősülnek… Nem mondom, huszáros
megoldás.
Gondolkozz el tehát ezeken az apróságokon, ha legközelebb fluoridos
cuccal mosol fogat, netán ha olyan országban iszol csapvizet, ahol azt
fluorral kezelik. Senkit nem befolyásolok, pánikot sem szeretnék kelteni, és
sokadszor hangsúlyozom, hogy ez egy konteócikk, nem pedig
orvostudományi szemle. De hogy valami nincs rendben ezzel a fluoriddal,
abban majdnem biztos vagyok. A további esetleges következtetéseket pedig
mindenki vonja le maga.
A Gyatlov-incidens
Akárhogyan csűrjük-csavarjuk, és bármennyire szomorú is ezt elismerni, az
emberek jelentős része a hírek közül a halállal, az elmúlással kapcsolatos
információkra bukik. A konteósok egy csoportja (szerves részét képezvén a
Nagy Egésznek) hasonlóképpen vélekedik: az igazi összeesküvés-elmélet az,
ahol – lehetőleg minél rejtélyesebb körülmények között – emberek földi
pályafutásának végére kerül egy véres pont, azaz inkább kérdőjel. Amint azt
olvasni fogjátok, ez a történet nem szűkölködik sem halálban, sem titokzatos,
megmagyarázhatatlan eseményekben. Arra biztatunk mindenkit, hogy
tartson velünk, garantáltan nem fog unatkozni.
Kezdjük most is azzal, amit büntetőjogászok és harcban edzett zsaruk
történeti tényállásnak, forgatókönyvírók és angolszász anyanyelvű
jegyzőkönyvvezetők pedig chain of events-nek neveznek.

1. Az előzmények
1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi
városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991
után: Jekatyerinburg). A helyi műszaki egyetem hallgatói épphogy kipihenték
a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, és erőt gyűjtenek az
első féléves vizsgákra. A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos
Igor Alekszejevics Gyatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának)
hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy
kiadós síkirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság
kellemetlen tüneteitől.
A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez
egy kilencfős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még
egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember. Ez
utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a
másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű (ma Ozjorszk), akkoriban zárt
városnak minősülő településen dolgozik, nem is akárhol: annál a vállalatnál,
amely a 817-es hadrendi számot viseli, és a szovjet hadsereg
plutóniumszükségleteinek kielégítéséért felel.
Az ifjak (a legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21) lelkesen
készülődnek: összegyűjtik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas
kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszú távú
meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az
eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett
vállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű
hegymászással kombinálva. Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a
távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az
útvonalengedélyt (emlékeztetőül: 1959-et írunk, s a Szovjetunió azon
körzetében járunk, ahol a közepes hatótávolságú rakéták száma jelentősen
meghaladja a húsboltok, cukrászdák és pártonkívüli állampolgárok számát –
összesen).
Egyes források szerint Gyatlov ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is
szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy
valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét. Azzal viszont
minden forrás egyetért, hogy a kilencfős társaság, fiatal koruk dacára nem
volt kezdő sem síelés, sem hegymászás tekintetében: már középiskolás koruk
óta, minden évszakban szorgalmasan járták a hegyeket, s távolról sem voltak
kocaturistáknak nevezhetők. Ennek ellenére (a körülményekre később még
visszatérünk) hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető, a 38 éves
Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov, aki a felkészülés utolsó napjaiban
végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként – csapattag lesz.
2. A túra
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak
indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg,
egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap
reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban
közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik
egy Vizsaj nevű településen, ahol reggeli után a csapat felcsatolja a
túraléceket, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első
céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és
sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja –
egyszóval minden a legnagyobb rendben.
Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a
derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-
közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint
hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért
Jurijt élénk tiltakozása ellenére visszafordítják az alig húsz kilométerre
található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre
fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az északkeleti hegyek felé, a
bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor
nyelvrokonaink) ösvényeit követve.
És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a
később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a
különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem veszünk
górcső alá minden momentumot, mert az regényhosszúságúvá hizlalná a
cikket, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal,
hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy
hegyoldalban (1080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy
olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halat Szjal-nak
(Halálhegynek) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket
melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még
munkásmozgalmi nótákat is énekelnek egy kicsit a tábortűz körül, amint az
lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra
felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a
közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégse piskóta, ráadásul
éjjelre még hűlni fog.

3. A kutatás
Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem
érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin
(tudjátok, a beteg) két héttel korábban eljuttatta hozzájuk Gyatlov üzenetét:
lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír, az
egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni,
eredménytelenül. A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak:
február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz
önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij
útmutatásai alapján.
Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek
és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül
4000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó
táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből
veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait,
majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

4. Furcsaságok a helyszínen
A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „Titkos!” minősítését és zárt
kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek
belőlük részletek. Az itt, ebben az alpontban olvasható információk (a
lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek
jelenleg száraz ténynek tűnnek.
Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi
olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz méterre a társaik
tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.
Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek a
konteókat közel 55 éve éltetik. Gyenge idegzetűek a most következőket
lehetőleg ne olvassák este, pláne ne egyedül egy sátorban.
a) A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak
aludni) belülről volt felvágva, mintha a bentlévők olyan gyorsan akartak
volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor madzaggal összefont
bejáratával bíbelődni.
b) A holttestek közül kettőn (más források szerint hármon) nem volt
lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.
c) A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt,
hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes
volt (fizikai trauma + kihűlés).
d) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok, vagy inkább nehezen
megmagyarázhatóak. A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna
Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak
el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy
repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha
Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste
hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.
e) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal
magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött – ő is azok közé tartozott,
akiket csak májusban találtak meg. Igen ám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a
hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy
boncmestertől elég trehány hozzáállás.
f) Zolotarjov (a túravezető, aki nem mellesleg a 38. születésnapján hal
meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái
törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata
közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a
radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
g) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy
másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről
másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú,
vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-
oda cikázni.
h) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a
„meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de
később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa
alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is
felfedezték.
i) A szóban forgó fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le
voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Ez elég
embert próbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter
magasságban kezdődtek. Négy embernek sebes volt a tenyere és a
térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fára mászással, talán
sikertelenül. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el
őket (noha tüzet – mint említettem – gyújtottak).
j) A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle
építőmérnök) igencsak szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is
találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-
et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
k) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda
Alexejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat
találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
l) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény
szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igen ám, de Rusztem testét a
fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a
környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
m) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest
mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőre,
különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig
kitartott.
n) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa
alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével –
valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900
méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb
Zinajda ért, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt
összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat
rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle,
és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a
bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy alaposabb kontrollra,
de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…
Ehhez a ponthoz már csak három érdekesség (a végén még elfogynak az
ábécé betűi), aztán megyünk tovább.
o) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista,
bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként –
belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események
után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája”
(Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később
elmondta, hogy az Újságíró-szövetség és a Belügyminisztérium cenzorai
kétszer is átíratták vele az egészet (Jurij fegyelmezett szovjet íróként a
megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az
illetékesekhez), mígnem egy kicsit hepiendesítve sikerült elfogadtatnia azt.
Megjegyzésként ide kívánkozik, hogy Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben
vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói
hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel
kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
p) 1991-ben egy másik (már orosz, nem szovjet) újságíró, Anatolij Guscsin
engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Gyatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben
feloldott – aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan
oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt
tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több benthagyott
jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Mellesleg Anatolij barátunk
ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel. Az alkotás sokat ígérő
címmel bír – „Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять
жизней).
r) Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős,
aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg
tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek
is megérkeztek, már csak kilenc maradt. Ez értelemszerűen azt is jelenti,
hogy Marija eredetileg látta mind a kilenc hullát (plusz két bónusz-testet), de
aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli
vízmosásban, s ezeket csak májusban „találják meg” – újra… Hogy a ráadás
két hulla ki volt és hová tűnt, nem tudni.

5. A nyomozás
Ahhoz képest, hogy mégiscsak kilenc ember furcsa körülmények közepette
bekövetkezett haláláról beszélünk, a büntetőeljárást (legalábbis annak nyílt,
nem titkosított részét) viszonylag gyorsan lezárják. Eltűnés miatt február 19-
én rendelik el a nyomozást, 26-án megtalálják az első öt holttestet, május 4-
én a másik négyet, s május 19-én megszületik a nyomozást megszüntető
határozat, amelyben „A halál oka ismeretlen; valószínűsíthetően egy
mindent elsöprő külső erő miatt következett be” végső következtetés
szerepel. Történik ez akkor, amikor a hatályos szovjet büntetőeljárási
jogszabályok lazán lehetővé tették volna a további határidő-módosításokat,
akár évekre elnyúlóan is.

Utólag (mármint a kilencvenes években, miután az ügy egyes részleteit

nyilvánosságra hozták) több résztvevő azt állította, hogy politikai oldalról
hatalmas nyomás nehezedett a nyomozókra annak érdekében, hogy minél
hamarabb és „minél kevesebb csinnadrattával” tegyenek pontot az ügy
végére. Kirendeltek például mindenféle szakértőket (orvos, meteorológus,
geológus, még néprajzosokat is), majd a legtöbbjüket arra kérték, hogy
megállapításaikat sűrítsék egy-másfél oldalba. Az egyetemi csoporttársak
kihallgatása során szemmel láthatóan nagyobb figyelmet fordítottak az
elhunytak tanulmányi eredményeire és társadalmi munkavégzésükre, mint
például arra, hogy milyen habitusú, személyiségű embereknek ismerték őket.
Egy Szorokin nevű (azóta elhunyt, de annak idején az ügy felderítésében
aktívan részt vevő) KGB-tiszt hozzátartozója 2004-ben azt nyilatkozta egy
orosz tévéműsorban, hogy emlékezete szerint Szorokin már február
negyedikén (!) úgy távozott otthonról, hogy azt mondta a családjának: most
jó három hétig nem fogják látni, mert egy kiemelt állambiztonsági ügyben
dolgozik, lévén hogy „valami hülye hegymászók olyasmibe keveredtek,
amibe nem kellett volna”.
Az incidens közvetlen környékét (nagyvonalúan számoltak, mert egy fél
magyar megyényi területre, vagyis 1500 négyzetkilométerre vonatkoztatták)
1962 nyaráig zárt területnek minősítették, ahová csak külön engedéllyel
lehetett belépni.
6. A konteók
Elérkeztünk tehát a habhoz a tortán: tekintsük át, melyek azok a potenciális
lehetőségek, amelyek még mindig ott keringenek a levegőben a lassan 55
évvel ezelőtti tragikus események magyarázataként.

6.1. A lavina
Hegyvidéken vagyunk, ráadásul a tél kellős közepén, úgyhogy a hógörgeteg
teóriája automatikusan adta magát. Furcsa ugyan, hogy a szakképzett hegyi
túrázók lavinaveszélyes hegyoldalon vertek tábort, amelynek dőlésszöge
elérte a 15 fokot, de mindenki követhet el hibát. Arra a felvetésre pedig, hogy
milyen lavina az, amely után a kutatóexpedíció egyfelől még lábnyomokat is
talált, másfelől pedig három hét elteltével a sátor még mindig látszott a
levegőből, a havas magyarázat elkötelezettjei az válaszolják: hegyvidéken a
szél csodákat tud művelni.
A hivatalosságok a mai napig ezt a verziót látszanak bátorítani, nem
sajnálva időt és energiát például arra, hogy számos internetes fórumon,
különböző nickek felhasználásával, akár hamisított bizonyítékok kreálásával
a konteóhívőket (vagy simán: a hivatalos magyarázatokban kételkedőket)
megpróbálják jobb belátásra bírni.

6.2. A bennszülöttek
Felröppentek olyan hírek is, melyek szerint a helybéli manysi vadászok ölték
volna meg a hegymászókat, mert őseik szellemének megszentségtelenítőit
látták a turistákban. Igaz ugyan, hogy – amint azt említettük – a holttesteken
nem voltak külsérelmi nyomok, de a manysiknak nem is volt szükségük arra,
hogy lemészárolják Gyatlovékat; elég, ha rájuk ijesztettek valamivel az
éjszaka folyamán, s arra kényszerítették őket, hogy hiányos öltözékben
kirohanjanak a mínusz huszon-akárhány fokba, a természet elvégezte a
többit.
És hogy miért nem csináltak ebből ügyet a hatóságok? Nos, abban az
időben (1958–1960) nagyon komoly altalaj-feltárások folytak a Hanti-Manysi
Nemzetiségi Körzetben, mert jelentős kőolaj-tartalékokra bukkantak, s a
kitermelés előkészítése folyt; senkinek nem hiányzott volna nyílt
konfrontációba keveredni az őslakosokkal. Lehet, hogy a háttérben még alku
is köttetett a törzsi vezetőkkel: hivatalos oldalról nem forszírozzák a
kilencrendbéli emberölés elkövetőinek felkutatását, a másik oldalról pedig
nem gördítenek akadályokat a kőolaj vagy földgáz kitermelői elé.
Mivel csak egyetlen, általam ismert forrás említi, nem is hangsúlyozom
azt az állítólagos manysi legendát, mely szerint a Halálhegy onnan kapta a
nevét, hogy valamikor évszázadokkal ezelőtt kilenc (!) manysi vadász lelt
furcsa, megmagyarázhatatlan halált a környéken, holmi repülő szellemek
miatt. A vadászok bordái összetörtek, s megfagyott tetemeikre csak hetekkel
később bukkantak a hozzátartozók…

6.3. A mérgezés
Lévén, hogy a fiatalok első pillantásra meglehetősen irracionális dolgokat is
tettek (sátorvászon kivágása, mezítláb történő távozás, szétfutás, majd
találkozó a fenyőfa alatt, visszatérési kísérletek arra a helyre, ahonnan alig
20-25 perccel korábban pánikszerűen távoztak stb.), logikusnak tűnik egy
kollektív mérgezés lehetőségét is megvizsgálni. A hallucinogén anyag akár
véletlenül, akár szándékosan is a hegymászók szervezetébe kerülhetett; ez
utóbbi esetben a mérgezéses konteó összefolyik a következő
fegyverkísérletes változattal. Az erre vonatkozó teszteket és
laborvizsgálatokat biztosan elvégezték, de az eredményeket (már ha
egyáltalán bármi is kimutatható volt) meghamisították, illetve
megsemmisítették.

6.4. A fegyverkísérlet
Szibéria és a kazah sztyeppe mellett az Urál vidéke is megfelelő környezet a
különféle új, inkább taktikai, mint stratégiai fegyverfajták kipróbálásához. A
Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben (ahol a Halálhegy is található) a Vörös
Hadsereg több bázist és kísérleti telepet is fenntart(ott), amelyekben egyes
hírek szerint a nem-konvencionális hadviselés szakemberei is feltünedeztek.
A hegymászók véletlenül egy kísérleti fegyver áldozataivá válhattak (lásd a
furcsa, csak belső sérüléseket dokumentáló kórbonctani jelentések). Ennek
alátámasztásaként egyes források olyan, speciálisan megmunkált
fémlemezekre utalnak, amelyeket állítólag a helyszín közelében találtak, de
amelyeket (felső utasításra) kihagytak a tárgyi bizonyítékok közül. Az is
elképzelhető, hogy nem a fegyver ölte meg őket, hanem a fegyver
felhasználói – s mindössze azért, mert szemtanúi voltak valaminek, aminek
nem lett volna szabad.
A hivatalos titkolózás ebben az esetben teljesen érthető, arról nem is
beszélve, hogy (amint azt már említettük) a halottak közül ketten is olyan
munkahelyen dolgoztak, ahol minden a hadseregnek volt alárendelve.
a) Korábban szó volt arról, hogy milyen hirtelen bukkant fel a
csoporttagok között a 38 éves Zolotarjov. Nos, őt két héttel korábban senki
sem ismerte, de amikor Gyatlov útvonalengedélyért folyamodott, behívatták
a KGB-hez és azt mondták neki, hogy az engedélyt megkapja ugyan, de ennek
feltétele, hogy egy általuk kiválasztott illető is velük kell tartson. Igor
beleegyezett, s aláírta a titoktartási nyilatkozatot is. Ez a valaki volt
Zolotarjov, aki – túl azon, hogy tényleg képzett túravezető volt – főállásban a
belső (esetleg a katonai) elhárítás tisztjeként tevékenykedett.
 b) A kísérleti fegyver egyfajta mentális módszerrel befolyásolta az
áldozatokat, pillanatnyi elmezavart és/vagy pánikreakciót váltva ki belőlük.
A KGB már a kirándulás elején eldöntötte, hogy a diákokon fogják kipróbálni
az új masinát. Zolotarjovnak eredetileg meg kellett volna menekülnie, hogy
aztán tanúként hihető magyarázattal szolgáljon a többiek haláláról, de
valami nem úgy működött, ahogy működnie kellett volna.

6.5. Az ufóteória
A kilenc síelőt egy (vagy több) földönkívüli jármű támadta meg (furcsa
fények a táborhely felett), vagyis egy tipikusan negyedik típusú találkozásról
beszélhetünk, amely – valami miatt – nagyon rossz véget ért. Lehet, hogy
élve akarták őket magukkal vinni (lásd még a klasszikus „Taken”-
történeteket, amelyekben idegenek ragadnak el embereket), de hiba csúszott
az ítík számításába. Lehet, hogy csak sima mintavételt akartak eszközölni, de
eldurvult a helyzet.

6.6. Cherchez la femme

A csoporton belüli ivararányok miatt a két lányra többen is ráhajtottak, s
emiatt tört ki egy óriási, később a tettlegességig fajuló veszekedés. Egyesek
szerint Jurij Judkinnak is azért kellett visszafordulnia, mert a csoport
vezetője benne látta legfőbb riválisát: mindketten Ljudmillát nézték ki
maguknak, már odahaza. Hogy pontosan ki kivel, miért, hogyan és ki ellen
szövetkezett, soha nem fogjuk megtudni, de a tragédia mozgatórugója (mint
annyiszor a történelemben) most is a féltékenység és azok az átkozott
hormonok voltak.
6.7. A jeti
A kriptozoológia rajongói természetesen a hegyi ember felbukkanását látják
a leghihetőbb magyarázatnak: a kirándulók megzavarták a jeti békés
hétköznapjait, aki (ami?) ezért véres bosszút állt. A helyszínen utólag fellelt,
és a kirándulók által készített fotókat tartalmazó filmtekercseken
mindenesetre van pár olyan kép, ami elég furcsa körvonalú alakokat
(tárgyakat?) ábrázol.
Akárhogyan is történt, kilenc ember már nem tért haza a kirándulásból, s
ez elől még a nagy hatalmú pártállam sem tudott kitérni. A halálos incidens
helyének nevét hivatalosan is Gyatlov-hágóra változtatták, s
Jekatyerinburgban, a helyi egyetem patronálásával a mai napig működik egy
egyesület, melynek vezetője a néhai Igor Gyatlov egyik hajdani barátja, Igor
Kuncevics. Az egyesület célja, hogy rábírja az orosz igazságügyi szerveket:
minden anyagot hozzanak nyilvánosságra, ami az egykori nyomozás és titkos
információgyűjtés során keletkezett, és ha ezek alapján szükségesnek
mutatkozik, újból vegyék elő a dossziét és folytassák a büntetőeljárást.
Egyrészt a felelősöknek (már ha vannak ilyenek) bűnhődniük kell, másrészt
pedig mert a közvélemény és az érintett családok megérdemlik a hiteles,
objektív és minden részletre kiterjedő tájékoztatást – szól Kuncevicsék
hitvallása az ügyről.
Valami azt súgja, hogy nem ez a cikk lesz a természetjárók kedvenc
olvasmánya, remélem azonban, hogy ez őket sem fogja megakadályozni
abban, hogy elgondolkodjanak erről a titokzatos esetről. Akárhogyan is
döntesz, kedves olvasó, azt azért ígérd meg, hogy februárban soha nem fogsz
sátortáborozni a Gyatlov-hágó közelében.

* * *

A fenti írás a világhálón követhető Konteóblog legsikeresebb és

legkommenteltebb posztjának bizonyult, amely jelen kézirat lezárásáig (2013.
ősz) két bloghelyen közel 4000 hozzászólást generált, s több mint
negyvenezerszer tekintették meg. A kommentek egy része érdekes
kiegészítéseket tartalmaz, s az olvasók olyan háttérinformációkat is
előbányásztak az internet feneketlen bugyraiból, amelyek felett a szerző
figyelme átsiklott. Ezért külön köszönet jár nekik.
A több ezer hozzászólás között kiemelt jelentősége van azoknak, amelyek
kifejezetten a Konteóblog olvasóinak tulajdoníthatók, tehát egyetlen más
forrás által sem említett lehetséges magyarázatot tartalmaznak. A Gyatlov-
incidensről a mostani cikk kiegészítéseként ezt a teóriát szeretnénk röviden
ismertetni, természetesen az ötletgazda (sztalker kolléga) engedélyével.
Előre szólok: ez az elmélet nem tartalmaz sem természetfeletti, sem
katonapolitikai összetevőt, ettől függetlenül (épp az újszerűsége és
közérthetősége miatt) érdemes átgondolni még azoknak is, akik nem
rendelkeznek természettudományos előképzettséggel.
És innen átadom a szót sztalkernek, aki illusztrációval is alátámasztja
elméletét:
Az Urál-hegység ezen része lakatlan, emberi kéz által még érintetlen
terület, nincsenek telepített erdők, amelyek védenék a völgyekben lakókat.
Eróziónak (szél, csapadék) erősen kitett térség ez. Ellentétes irányú
légáramlatok találkozásánál fekszik (alul keleti, magasabban nyugati szelek
fújnak), ami bonyolult áramlástani helyzetet idéz elő. A kelet felől érkező szél
először a Gyatlov-hágó környékén emelkedő csúcsokkal találkozik, melyek
nem magasak ugyan, de rendkívül meredekek. A beléjük ütköző levegő ekkor
összenyomódik, irányváltásra kényszerül (a hegy két oldala felé, s közben a
csúcs felett is átbukik), miközben keresi a szabad kijáratot lefelé, egy
alacsonyabb légnyomású hely felé.
Ezt a helyet a hágó szűkületében, úgynevezett „palacknyakában” találja
meg, amelyen keresztülhaladva felgyorsul. Amikor azonban elhagyja ezt a
szűkületet, ez a felgyorsult szél egy tágasabb térbe érkezik (völgy, lejtő),
áramlása mentén pedig légritka tér keletkezik (Bernoulli-törvény), amely
rendkívül erős szívóhatást okoz. Emellett, ha ilyenkor egy platónak (kisebb
vízszintes lépcsőnek) is ütközik (a lejtőn voltak ilyenek), akkor azon
felugorva tovább gyorsul, és maga alatt komoly örvényeket hoz létre. A
fizikában ez a határréteg-leválás jelensége, az ilyenkor képződő „leválási
buborék”-okban levegő-visszaáramlás, vagyis örvényzóna van. Ezt a
lehetséges esetet mutatja az 1. ábra.

Ezek a légörvények képesek az útjukba eső tárgyakat, vagy akár a lejtőn

haladó embereket is felemelni és magukkal ragadni.
Gyatlovék sátorhelye aznap este éppen egy ilyen áramlási zónába esett.
Maga a sátor kicsit feljebb volt felállítva, a kis lejtésű platónál, ezért a
lezúduló légáram nem sodorta el a sátrat, „csak” felborította azt. Mivel a
sátorban lévők elsősorban egy lavinától tartottak, ezt a lökést tévesen a
lavina kezdetének gondolták, ezért késsel kiszakították a vásznat, hogy
mihamarabb kijussanak belőle. Mivel ilyen körülmények között (szakadt,
sérült sátor), az egyre erősödő szélben és hidegben lehetetlen volt ott
éjszakázniuk (a szél csak fokozta a hidegérzetüket), felszerelésük javát
hátrahagyva, elkezdtek levonulni a lejtőn a biztonságosabb alsó, erdős rész
felé. Hiányos öltözékben ugyan, de lábbelikben, rendezetten (tehát nem
pánikszerűen) haladtak lefelé, hogy majd az erdő védelmében várják meg a
szélvihar végét, vagy ott vészeljék át a hideg éjszakát.
Sajnos épp mindannyian a lejtő közepén tartózkodtak akkor, amikor a
lezúduló légáram – feltehetően egy ellentétes irányú nyugati széllel
találkozva – újabb lendületet kapott és elkezdett átfordulni, hatalmas, forgó
szélrotort képezve a fejük felett. Ez egymás után felkapta őket és egyeseket a
lejtő felett megpörgetve levágott a hóba, másokat a lejtőn áthaladva a közeli
erdő fáihoz csapott, illetve néhányuk tehetetlen testét a fák koronája felett a
közeli vízmosásba hajította. Az örvények forgó mozgása okozta, hogy ennyire
különleges sérüléseik voltak (faszilánk-maradványok a testükön, lágy
szövetek roncsolódása, zúzódások, egész mellkas bordáinak törése), nem
beszélve arról, hogy a lejtő ferdesége, hasonlóan a síugrók földet éréséhez,
önmagában is csökkenthette a becsapódás erejét.
Ez a lehetséges verzió a 2. ábrán látható.
 Akik túlélték a becsapódást, azokra a belső sérüléseik (illetve a bénulás,
vakság, idegsokk, tudatzavar okozta sérülések) és a lassú kihűlés jelentett
halálos veszélyt. Sokan órákig feküdtek eszméletlenül a hidegben, és mire
magukhoz tértek, teljesen átnedvesedtek. Fagyási sebeik miatt érzéketlenné
vált testük megégett a tűzgyújtási kísérletek során. Többen kénytelenek
voltak a fák alatti tűz fölé mászni az ágakra, hogy felmelegedjenek. Vackot is
próbáltak építeni a vízmosásban, a kihűlés ellen. Páran még utolsó erejükből
megpróbáltak visszamenni a sátorhoz (meleg ruhákért, kötszerért,
jelzőrakétáért), de ekkor már agonizáltak, s útközben megfagytak.
A halál mindegyiküknél 8-10 órán belül bekövetkezett.
5. fejezet

Történelmi kérdőjelek
A Voynich-kézirat
A Connecticut államban található New Havenben, az USA egyik leghíresebb
egyeteme, a Yale University Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában (Rare
Book and Manuscript Library) számos érdekesség áll a megfelelő engedéllyel
rendelkező kutatók rendelkezésére. A rengeteg, nagy becsben tartott kézirat,
ősnyomtatvány és könyv közül is kiemelkedik az, amit a nagyközönség (a
rejtélykedvelők közösségével együtt) egyszerűen csak úgy nevez: a Voynich-
kézirat. Vegyük szemügyre, miért is érdekes ez nekünk, konteóhívőknek.
Ha nem szeretnénk a terjengősség vagy a redundancia bűnébe esni (mely
két gyarlóság – valljuk be – a konteósok nemes hagyományaitól nem áll ám
annyira távol), csak annyit mondhatnánk, hogy egy olyan kéziratról
beszélünk, amelyről az alábbiakat lehet nagy bizonyossággal megállapítani:
– valamikor a XV. század Európájában készült; egy friss (2011-es)
laboratóriumi szénizotópos vizsgálat, amelyre az Arizonai Egyetemen került
sor, 1405 és 1440 közé datálta a keletkezési időintervallumot;
– nagyon finom (és anno nagyon drága) borjúbőrből készült pergamenre
íródott. A pergament csak egyszer használták fel, tehát az úgynevezett
palimpszeszt-típusú újrahasznosítási technológia (amikor a régi írást
lekaparják és más szöveggel pótolják) ebben az esetben nem játszott;
– eredetileg 272 darab, 23 x 15 centis lapból állt, amelyből mára 235
maradt meg;
– rajzokat és (betűkből álló írásnak tűnő) fura jelsorozatokat tartalmaz;
– a szerző víziszárnyas (liba vagy kacsa) -tollat használt;
– az írásnak tűnő részek 32-35 különböző jelet („betűt”) tartalmaznak.
Bizonyos jelek csak a jelsorozatok elején, más jelek csak ezek végén
fordulnak elő;
 – a rajzok (ábrák) színesek; növények, csillagászati vagy csillagjóslási
szimbólumok, valamint stilizált emberalakok (például meztelen nők)
egyaránt megtalálhatók közöttük, akárcsak térképrészletnek tűnő grafikák;
– a kézirat körülbelül 35 ezer „szóból” (nagyjából 180 ezer írásjelből) áll,
vagyis egy átlagos, összefüggő jelsorozat valamivel több, mint 5 szimbólumot
tartalmaz. Két jelnél rövidebb, s tíznél hosszabb sorozat nincs;
– grafológusok és írásszakértők véleménye szerint a szöveget balról
jobbra, illetve fentről lefelé haladva írták legalább ketten, legfeljebb négyen.
És akkor lássuk, mit nem tudunk róla. Ó, ezt könnyebb lesz felvázolnunk: ha
nagyon igyekszünk, egy összetett mondattal sikerülhet is.
Ismeretlen a szerző, a kézirat témája, illetve nem tudjuk, hogy milyen
nyelven, milyen ABC-vel íródott. Ja: és azt sem tudjuk, hogy mi célból.
Felsorolni is lehetetlen, hogy az elmúlt évtizedekben hányan
próbálkoztak a titok megfejtésével. És itt nem középiskolás amatőrök
klubjára vagy hétvégi újságmellékletek önjelölt rejtvényfejtő bajnokaira kell
gondolni. De nem ám! A Voynich-kódnak már a hatvanas-hetvenes években
nekirugaszkodott például a második világháború legsikeresebb
rejtjelfejtőinek krémje, akik anno, a második világháború alatt a közép-
angliai Bletchley Parkban japán diplomáciai kódokat reggeliztek és német
Enigmát ebédeltek. Bevetették a legkreatívabb matematikusokat és
nyelvészeket, akik valaha is titkosírásokkal foglalkoztak, mindhiába. Később
az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) kompjútereit és borzasztóan
drága gépidejét vették igénybe, mondván: ha valaki, akkor ők eredményesek
lesznek. Szoftveresek külön programokat írtak a Voynich-titok megfejtésére,
a grafikákat írássá, az írásjeleket grafikákká konvertálták, majd mindent
átültettek mindenféle számrendszerbe, a kettestől a hatvannégyesig.
Forgatták, nyújtották és tükrözték a rajzokat, kódkönyvet keresve elővették
a Bibliát, a Koránt és a Mahabharátát (tán még a Lenin-összest és Agatha
Christie-t is), elfeledett nyelveket, ábécéket és írásmódokat kapartak elő az
archívumokból… Semmi eredmény.
 Több tucat ország tudományos életének csúcsai, akadémikusok és Nobel-
díjasok estek neki az értelmezési-desifrírozási feladatnak: nyelvészek, újfent
matematikusok, földrajz- és történelemtudósok, néprajzosok, statisztikusok,
írásszakértők és pszichografológusok láttak neki a kéziratnak. Munkaórák
tízezreit töltötték a kétszázvalahány lap fölé görnyedve, bevetve szakmai
tudásuk legjavát, de a kihívásnak nem tudtak megfelelni. Minden bicska
beletört, ami csak beletörhetett. 2013 nyarán két kutató (a Manchesteri
Egyetemről Marcelo Montemurro, valamint az argentin Damián Zanette)
többéves kutatása eredményét hozta nyilvánosságra, melyben a
legkorszerűbb kulcsszóelemzési és információelméleti módszerekkel
igazolták, hogy a Voynich-kézirat szöveges része nem véletlenszerű jelek
halmaza, hanem bírnia kell valamiféle jelentéssel. Hogy milyennel – nos, ezt
ők sem tudták megmondani.
Most pedig tekintsük át röviden a kézirat ismert történetét.
Egyes vélekedések szerint már az alkímia, a csillagászat, a műszaki
tudományok (valamint a saját neme) iránt nagyon érdeklődő II. Rudolf
német-római császár (magyar és cseh király stb.) birtokában is volt. Rudolf,
akinek különcségei egy mai bulvárlapot hónapokon keresztül ellátnának
témákkal, az 1500-as évek végén 600 aranyért vásárolta meg a kéziratot, mert
azt hitte, hogy az általa roppant módon tisztelt Roger Bacon egyik elfeledett
művéről van szó.
Minden jel arra mutat azonban, hogy első valóban dokumentált
tulajdonosa egy prágai illetőségű vegyész, alkimista (és a bölcsek kövének
buzgó kutatója), bizonyos Georg Baresch volt, valamikor az 1600-as évek első
felében. Georg zsúfolt programjába nem fért bele a kézirat aprólékos
tanulmányozása, ezért átadta azt a Károly Egyetem akkori rektorának, Jan
Marek Marcinak, aki rövid hezitálás után megküldte a Vatikánba a kor egyik
elismert polihisztorának, Athanasius Kirchernek, aki az egyiptomi
hieroglifák megfejtésével is foglalkozott. Az évekig tartó próbálkozások
során azonban a sokat látott jezsuita is csütörtököt mondott.
 A XIX. században olaszországi magángyűjtemények között vándorol,
mígnem a római Gregoriana Egyetem filozófiai és kánonjogi fakultásának
zárt könyvtárában landol. 1912-ben (amikor a jezsuiták által fenntartott
oktatási intézmény pénzszűkébe kerül) felfigyel rá egy lengyel-litván
származású brit régiségkereskedő, bizonyos Wilfrid Michael Voynich, aki jó
pár napos alkudozást követően XIII. Gergely pápa egykori nyári
rezidenciáján, a Frascatiban található Villa Mondragone-ban megveszi a
kéziratcsomót a jezsuitáktól. Voynich (akiről később a hálás utókor magát a
kéziratot elnevezte) 1915-ben mutatja be a nyilvánosságnak az adásvétel
tárgyát, felhívást intézve egyúttal a világ tudományos közvéleményéhez: aki
tudja, fejtse meg! A próbálkozások, miként azt az imént felvázoltuk, azóta is
folynak, sikertelenül.
Az antikvárius könyvgyűjtő 1930-ban bekövetkezett halála után ismét
több kézen megy keresztül, majd 1969-ben adományozás útján a Yale
Egyetemhez kerül. 2005-ben kiadják az első teljes (?) faximileverzióját, amely
szabadon megvásárolható, de az internetről is letölthetők ingyenesen a
beszkennelt oldalak.
Nos, nagyjából ennyit tudunk a Voynich-kézirat múltjáról, most pedig
lássuk, milyen vélekedések röppentek fel az elmúlt évtizedekben vele
kapcsolatban.

1. Kamu az egész
A hoaxok, átverések és csalások nem napjaink találmányai. Noha a kézirat
minden jel szerint valóban hatszáz éves (lásd az arizonai vizsgálatot), miért
ne tételeznénk fel egy XV. vagy XVI. századi dörzsölt fickóról, hogy
megfelelő kézügyesség (és türelem, valamint idő) birtokában
megrajzol/megír egy teljesen légből kapott alkotást, kitalált növényekkel és
jelekkel, majd egy nagyszerűen kidolgozott kísérősztorit mellékelve elsózta
ezt a hasonló cuccokra oly fogékony Rudolfnak. 600 akkori császári
aranydukát mai vásárlóereje megfelel kábé 12–15 millió mostani forinténak.
Nem rossz pénz ez, ráadásul szerzett vele egy császári üzletfelet és barátot,
ami már önmagában is tök buli. A kézirat tehát semmiféle érdemi
információt nem tartalmaz, hiszen nem egyéb, mint kaotikusan összegányolt
és kitalált jelek összevisszasága; képzőművészeti alkotásnak azonban nem
rossz.
Az átveréses verziónak még egy komoly gyanúsítottja is van, bizonyos
Edward Kelley személyében, aki az angol reneszánsz egyik legismertebb
okkultistája, alkimistája, jósa és állítólagos médiuma volt. Róla nem csak
kortársai vélelmezték, hanem az utókor is joggal feltételezheti, hogy képes
volt ennek a csalásnak a megszervezésére, hiszen a szélhámosokra oly
jellemző megnyerő pofátlansága mellett bizonyíthatóan rendelkezett
kriptográfiai ismeretekkel is, tehát tudta, hogyan kell kinéznie egy
titkosírásnak. Edward barátunk gyakori látogatója volt Prágának, s azzal is
tisztában volt, hogy Rudolf bármelyik fiúbarátja üdvösségét odaadná egy
exkluzív Bacon-manuskriptumért, még akkor is, ha nem ért belőle egy vak
hangot sem. Az üdvösségre Kellynek nem volt szüksége, a hatszáz dukát
viszont igencsak jól jött abban az időben, amikor húszból egy kisebb
tehéncsordát lehetett vásárolni bármelyik európai állatbörzén.

2. Egy párhuzamos világ dokumentuma

Azt, hogy számtalan, egymással párhuzamos idősík létezik, minden scifi-
rajongó tudja. Nos, a Voynich-kézirat úgy hatszáz évvel ezelőtt egy téridő-
zavar folytán (féreglyuk, eseményhorizont, miegymás) egy szomszédos
univerzumból került át a miénkbe. Vagyis ez egy igazi tudományos
kézikönyv a XV. századból (mondjuk növényhatározó, füvészkönyv és
asztrológiai tájékoztató egybekötve), csak az a probléma vele, hogy olyan
nyelven, olyan jelekkel íródott, amelyek nem a mi múltunkhoz tartoznak,
hanem az egy ajtóval távolabbi, párhuzamos jelen múltjához. Lévén, hogy ez
a „másvilág” csak apró nüanszokban tér el a miénktől (a növények például
majdnem olyanok, mint a mieink, az ottani emberek fizikailag is
gyakorlatilag azonosak velünk), a különbség csak a nyelvben, a
kommunikáció írott formáiban rejtőzik. Ezért eleve sikertelen minden olyan
dekódolási próbálkozás, amely földi nyelvekkel keresett mai (vagy múltbéli)
megegyezést.

3. Időutazó naplója
A kéziratban olyan furcsa ábrák is felfedezhetők, amelyek egyrészt mintha
nagyon erős távcsővel készült felvételek lerajzolt verziói lennének a
Világegyetem egyes részeiről, más ábrák pedig mintha roppant komoly
mikroszkópok által közvetített képek lennének a sejtszerkezetről. Mivel az
ezernégyszázas években sem erős teleszkópok, sem ilyen hatékonyságú
mikroszkópok nem léteztek, a grafikus a jövőből érkezhetett. Nem akarta
idejekorán felfedni magát, ezért alkotásának korabeli külsőt adott, de közben
olyan kódot alkalmazott feljegyzései során (amelyek nem csak csillagászati
vagy sejtbiológiai ismeretet, hanem orvosi, egészségügyi és botanikai tudást
is tartalmaztak), amelyet reményei szerint csak az utókor fog tudni
megfejteni – esetleg az időutazás titkával egyidőben. Úgy látszik, ez az idő
még nem érkezett el…

4. Földönkívüliek látogatásának dokumentálása

Amikor 600 évvel ezelőtt idegenek látogattak el a Földre, kiválasztottak
maguknak egy talpraesett, kiváló kézügyességgel rendelkező barátot (már
úgy értem: cimborát, aki talán valóban egy kolostori cellában görnyedt a
pergamen fölé) és – angyali vagy isteni fedéssel – frankón lediktálták neki az
általuk fontosnak tartott üzenetet a jövendő emberiség számára. Az üzenet
kizárólag az írásos részben rejtőzik, a rajzokat teljességgel rábízták a
krónikásra, tehát a grafikáknak semmi köze nincs a szöveghez; ezért semmi
értelme azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a rajzok segítségével
igyekeznek megfejteni a szöveget.
A nyelv és az írásjelek olyan kóddal bírnak, amelyet az emberiség jelenleg
még nem tud feltörni. Ez szándékos és előre kitervelt dolog, hiszen az
idegenek úgy voltak vele, hogy az üzenet helyes értelmezéséhez, az abban
rejtőző tudás megfelelő erkölcsi módon történő felhasználásához az
emberiség csak akkor lesz elég érett, ha rejtjelfejtésileg is elér egy bizonyos
szintre. Úgy tűnik, még nem aktuális. És ki tudja, talán jobb is, ha még nem
tudjuk a megfejtést.

5. Jóskönyv
Nostradamus egyik közelebbről be nem azonosított elődje követhette el, és az
emberiség kollektív jövőjére vonatkozó jóslásokat tartalmaz. Mivel a szerző
félt a boszorkányság vádjától, egy egyszer használatos (talán többlépcsős),
kizárólag általa ismert kódot alkalmazott látomásai rögzítésére. Persze az
sem kizárt, hogy a jós időutazó volt (lásd 3. pont), és a „látomás” simán a
saját múltjának (jövőjének?) dokumentálása.

6. A da Vinci-szál
Edit Sherwood brit kutató vélekedése szerint a kézirat szerzősége az
emberiség kultúrtörténetének nem kisebb alakjához, mint magához
Leonardo da Vincihez köthető, ráadásul abból a korból, amikor a polihisztor-
zseni még csak 10 éves volt. Ebben a teóriában a jelcsoportok (amelyeket
Leonardo talált volna ki) XV. századi olasz szavak anagrammái. Tisztelettel
adózunk a lelkes megfejtő fantáziája előtt, azt azonban maga Edit asszony is
elismeri, hogy, ami őt magát illeti, olaszul nem is ír, nem is olvas, nem is
beszél, úgyhogy dekódolásának hihetősége enyhén szólva is kérdőjeles.

7. A kaukázusi vonal
A déli Kaukázus saját ábécével rendelkező nemzetei közül egy időben a
grúzok és az örmények is rácuppantak a kéziratra. A tbiliszi és a jereváni
konteós kollégák számtalan értékes munkaórát pazaroltak a megfejtésre (ami
mindkét állam GDP-jének komoly érvágást jelenthetett), de végül ők is
bedobták a törülközőt: sem a tradicionális grúz, sem az örmény írásjelek nem
vittek közelebb az oly áhított eredményhez.

Kiegészítő konteók
Nem lehet véletlen, hogy 37 lap hiányzik, ami az eredeti oldalszámozásból
egyenesen következik. Ezek tartalmaznak ugyanis olyan képi és szöveges
utalásokat, amelyek segítségével az írás megfejtése lehetségessé válik. Noha a
kutatók szerint a 37 oldal már vagy 150–200 évvel ezelőtt eltűnt, bizonyos
jelek szerint erre később, abban az időszakban került sor, amikor a kézirat a
vatikáni, jezsuiták által fenntartott Gergely (Gregoriana) Egyetemen volt.
Talán a katolikus egyház tudósainak sikerült megfejteniük az írást, és a vallás
alapjait is érintő információkra bukkantak? Lehet, hogy tényleg nem
véletlenül tűnt el az a 37 oldal? A megoldás a híres Vatikáni Titkos
Levéltárban lapulna, s a többi (egyházi és világi) rejtélyhez hasonlóan ez is a
lendületes Ferenc pápára vár, aki majd eldönti, mikor jött el az idő arra, hogy
kikerüljön onnan?
Más vélemények szerint a kézirat az örök élet titkát, a minden betegségre
egyforma hatékonysággal alkalmazható univerzális csodagyógyszer leírását
tartalmazza, esetleg az aranycsinálás technológiáját írta le az ismeretlen
alkimista. Megint mások az elsüllyedt (?) Atlantisz utolsó krónikáját vélik
felfedezni benne, különös tekintettel azokra a térképekre (vagy legalábbis
nagyon annak tűnő rajzokra), amelyek egyes lapokon ugyancsak
felbukkannak (→Konteó2).
És persze sokan tudni vélik, hogy az amerikai kormány természetesen
megfejtette már, de valami miatt nem akarják nyilvánosságra hozni az
eredményt. Lehet találgatni, miért döntöttek így.
A neten számtalan honlapra bukkanhatunk, amely a szöveg (és a képek)
egyedüli és teljesen tutira vehető desifrírozását ígéri, a frankó megfejtéssel.
Szórakoztató, nevetséges és elgondolkoztató verziók is léteznek, de az az
igazság, hogy a Voynich-kézirat egyértelmű dekódolása még nem történt
meg.
Ha van hozzá kedved, tanulmányozz pár oldalt a kéziratból, s láss hozzá
te is a megfejtéshez. Vagy csak oszd meg korszakalkotó ötleteidet velünk, a
Konteóblog Voynich-posztjának kommentjei között, ahol a jelen pillanatban
(2013 őszén) több mint félezer, izgalmasabbnál izgalmasabb hozzászólás
olvasható azoktól, akik már túl vannak az első megrázkódtatáson. Ha pedig a
hiányzó 37 pergamenlap egyike-másika esetleg ott lapulna a nachtkasztnid
fiókjában, egy szkennelt példányt küldj kérlek a szerkesztőség email címére.
Hálánk megnyilvánulásával nem leszel elégedetlen, s ha úgy kívánod, neved,
címed és adóazonosító számod a mi titkunk marad.
A nácik aranya
Mostani konteónk két olyan témát is magába foglal, amely szinte mindenkit
érdekel: a nácikat és az aranyat. Minden idők egyik legnagyobb
kincsvadászatának részleteit csak akkor fogjuk megérteni, ha röviden
összefoglaljuk Adolfék titokzatos aranyának előhistóriáját. Gazdaság- és
hadtörténész olvasóinktól előre is elnézést kérek azért, mert talán túlságosan
le fogom egyszerűsíteni a históriai dolgokat, de az összeesküvés-elméletek
megcsócsálásához szerintem nincs szükség a Harmadik Birodalom
hadigazdasági potenciáljának részletes elemzésére, sem a stratégiai, a
geopolitikai és a diplomáciai összefüggések aprólékos megvizsgálására.
Hagyjuk ezeket az okleveles szakértőkre, vesszenek el ők a jelentéktelen
részletekben. Mi ennél nagyvonalúbbak vagyunk.

1. Honnan származik?
Nincs szükség közgazdasági Nobel-díjra, sem pedig vezérkari akadémiai
végzettségre annak a triviális igazságnak a felismeréséhez, hogy a háborúhoz
pénz kell. Egy Puskás Ferenc nevű és honvéd őrnagyi (később ezredesi, végül
tábornoki) rendfokozattal rendelkező zseniális filozófustól lopva: kis pénz –
kis háború, nagy pénz – nagy háború. Olyan egyszerű ez kérem, mint a
fogpiszkáló.
Mindezzel Hitler is tisztában volt, ezért már az Anschlussnál, 1938-ban,
majd egy évvel később a csehországi bevonulásnál is megfigyelhető volt,
hogy a horogkeresztes alakulatok legalább akkora figyelmet fordítottak a
bécsi, illetve prágai nemzeti bankok aranytartalékaira, mint a katonai
létesítményekre vagy a közlekedési gócpontok ellenőrzésére. Ez a két
esemény (kiegészülve a keletporosz Danzig elfoglalásával) jócskán megdobta
a Harmadik Birodalom nemesfém-készleteit. A második világháború
kezdetekor Walther Funk (egy személyben birodalmi gazdasági miniszter és
a Reichsbank elnöke) vígan dörzsölhette a markát, hiszen mindössze egy év
alatt a berlini központi trezorok aranykészletének értéke 400 millió
Reichsmarkkal, azaz nagyjából 300 milliárd mai forintnyival nőtt meg.
A második világháború közel hat éve alatt (anélkül, hogy részletesen
végigmennénk az eseményeken) a nemzetiszocialista Németország és
hadereje tucatnyi európai országot teljesen, további kábé ugyanennyit
részlegesen a hatalma alá vont. Ez többek között azzal is járt, hogy az adott
nemzeti bankok aranytartaléka Berlin kezébe került. A koncentrációs
táborok szörnyűségeit nem itt és nem most fogjuk feleleveníteni, de
témánkhoz hozzátartozik, hogy megemlékezünk az élő és holt lágerlakók
nemesfémekből készült tárgyainak lefoglalásáról, az ékszerektől kezdve a
gyertyatartókon keresztül egészen az aranyfogakig.
Az amerikai Külügyminisztérium háború utáni becslései szerint a hitleri
Németország aranyzsákmánya a háborúban, tehát a fent már említett
ausztriai és a csehországi kaland hozadékán kívül megközelítette a 650 millió
akkori (vagyis 1950-es dollárt): ebből 500 millió az államok kincstáraiból
származott, a további, körülbelül 150 milliót magánszemélyektől rabolták el.
Ez mai vásárlóértéken több mint 1500 milliárd forintnak felel meg.

Figyelem: ez pusztán az aranyra vonatkozó becslés, hiszen még nem

beszéltünk a drágakövekről, az ezüstről, a műkincsekről, a különböző
műtárgyakról, amikre Párizstól Varsóig és Amszterdamtól Prágáig rátették a
kezüket.

1944 nyarára-őszére jelentős változás állt be a Vaterland életében. A

németországi politikai, kulturális és gazdasági felső tízezer kénytelen volt a
festmények, szobrok, bútorok és más, muzeális jellegű műkincsek jelentős
részét a nagyvárosokból a bajor és az osztrák Alpokban található hétvégi
kastélyaikban elhelyezni. Egyfelől az elviselhetetlenné váló szövetséges
bombázások kényszerítették erre őket, másfelől pedig az értelmesebbje
lassan belátta, itt gondolkodni kell azon is, hogy mi következik Adolf
rendszere után.

2. A háború végén
Hitler utasítására 1945 februárjában, amikor a RAF és a US Air Force együttes
erővel nagyon megszorongatta a Reichshauptstadtot, na meg a szovjetek is
ott toporogtak a kertek alatt, a Reichsbank aranykészletét is összepakolták és
elvitték Berlinből. Körülbelül száz tonnát vonatra raktak és egy – Berlintől
mintegy 200 kilométerre délnyugatra elterülő – használaton kívüli
földpátbányába vitték. Ennek egy részét Patton tábornok csapatai 1945-ben
megtalálják.

Patton generálisról is találhattok egy cikket pár oldallal később. Tudom,

elfogult vagyok, de ettől függetlenül megéri elolvasni.

Tudjuk azonban, hogy az, amit megtaláltak, vagy legalábbis amiről

jegyzőkönyvek születtek, csak a jéghegy csúcsát jelentette. Szinte nyom
nélkül tűnt el például az SS aranytartaléka, ami egyes vélemények szerint
nagyobb volt, mint a Reichsbanké. A romokban heverő Németország
hónapokon, éveken keresztül átjáróház volt: mindenféle idegen egyenruhás
népség lófrált fel s alá, és mindenki tudja, hogy háborúban, illetve
közvetlenül azt követően nem lehet minden házkutatásról, agyonlövésről és
vagyonelkobzásról jegyzőkönyvet felvenni. Sokan keresték (és bizony a mai
napig keresik) az Alpok barlangjaiban, tavaiban, patakmedreiben, völgyeiben
és hegycsúcsain a nácik aranyát, hiszen – és ismét csak nagyon óvatos
becsléseket mondok – 200–220 tonna arany hiányzott a végső elszámolásnál,
s újfent hangsúlyozom: a többi nemesfémről, drágakőről és egyéb értékről
most nem beszélünk.

3. Mennyi az annyi?
Nagyvonalúan számoljunk az alsó küszöbbel: kétszáz tonna arany.
Elismerem, a Világbank, vagy akár Németország mostani, háromezer tonnára
becsült készletei mellett ez nem akkora szám, de amúgy Belgium
aranytartaléka kábé ennyi volt tavaly.

A Magyar Nemzeti Bank alagsorában jelenleg mintegy három tonna sárga

fém pihen, már ha hinni lehet a forrásoknak.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ezt a 200 tonnát még
szotyolában is nehéz elképzelnem, nemhogy aranyban. Annak utánanéztem,
hogy a nemzeti bankok és államok aranytartaléka általában 12,5 kilós,
legalább 99,5 százalékos tisztaságú aranytömbökben fekszik. Egy ilyen
téglatest átlagos méretei: 200 x 80 x 45 milliméter, hiszen az arany sűrűsége
egyike a legmagasabbaknak: közel 20 gramm/köbcenti. Tessék akkor
szorozni: a 200 tonna hiányzó arany 16 ezer ilyen aranytömböt jelent,
melynek jelenlegi, darabonkénti értéke nagyjából 75–80 millió forint. Nem
kell tehát csodálkozni, ha önjelölt, amatőr és profi kincsvadászok évtizedek
óta hajkurásszák, és úgy vannak vele, mint magyar családapa a
bográcsgulyással vagy a halászlével: mindenkinek van egy tuti receptje.

4. A Toplitz-tó
A salzkammerguti bércek között rejtőző, alig egy négyzetkilométeres
felületű, de helyenként száz méter mélységű Toplitzsee a náci kincs
vadászainak egyik kedvence. Az elmúlt évtizedekben olyan vehemenciával
látogatták és merülgettek (eddig 14 halott van a listán), hogy a hatóságok ma
már külön eseti engedélyhez kötik a búvárkodást.
A tó hírneve onnan származik, hogy a világháború második felében a
Heer, illetve a Kriegsmarine (kevésbé tájékozottaknak: a német szárazföldi
erők, illetve a haditengerészet) különféle kísérleteihez szolgált helyszínül,
sőt, egyes hírek szerint az SS és a Gestapo is ott sertepertélt a környéken. A
különböző robbantások miatt a tó medre telis-tele van üregekkel,
barlangokkal, furatokkal és járatokkal. 1945 elején is felbukkantak titokzatos,
náci egyenruhás emberek, akik (így a helyi érdekű legenda) számtalan ládát
süllyesztettek el a tóban. Hogy ez a stájer parasztok marketingfogása-e a
turizmus fellendítésére, vagy tényleg így történt: ki tudja? 1959-ben német
búvárok hamis angol font bankjegyekre bukkantak a víz alatt, valamint ezek
nyomólemezeire; a németek így próbálták (sikertelenül) a brit gazdaságot
megrogyasztani a háború alatt.

Távol áll tőlem bárkit is arra bátorítani, hogy a Toplitzsee-ben keressen egy
frappáns megoldást a devizahitelére, de ha körül szeretnél nézni a környéken,
ezeket a koordinátákat ajánlom: 47° 38’ 30’’N, 13° 55’ 40’’E.

5. Amit tudunk
Lássuk, hová került a háború alatt a náci arany azon része, amiről vannak
papírok, illetve információk. Tippként ezt a verziót is érdemes lesz
megvizsgálni, amikor az eltűnt hányadról (arról az ominózus 200–220
tonnáról) fogunk beszélgetni.
Nem hiszem, hogy sokan meglepődtök, ha azt halljátok: a semleges svájci
bankok tárt karokkal fogadták az összerabolt náci aranyat; csak annyit
követeltek meg (meglehetősen szemforgató módon), hogy az aranyrudakban
a dombornyomott hitelesítő pecsét 1939. szeptember elseje előtti legyen.
Szerintetek Adolféknak mibe került ilyet produkálni?
 Igen, én is úgy gondolom.
Az arany nem valami romlandó áru és DNS-sel sem rendelkezik: nem
igazán lehet megállapítani róla, hogy mikor olvasztották meg és mikor
öntötték tömbbe, s azt sem, hogy azelőtt fogarany volt, vagy netán
jegygyűrű. Mindenesetre a világháború alatt a Svájci Nemzeti Bank mintegy
450 millió akkori dollárnak (ezeregyszáz milliárd mai forintnak) megfelelő
értékű német aranyat fogadott be, amit az illendő kezelési költség levonását
követően továbbutalt semleges országok bankjaiba: Portugáliába,
Spanyolországba, Törökországba, Svédországba és Dél-Amerikába,
természetesen főleg magánszámlákra. És akkor nem beszéltünk a német
átlagpolgárokról, akik – ha tehették – mindenféle kapcsolatokon keresztül,
biztos, ami biztos, azért nyitottak maguknak egy-egy magánszámlát a
helvéteknél.

A svájci pénzintézetek ügyféllistáin olyan patinás nevek is felbukkantak, mint

Lucky Luciano és Meyer Lansky. A huszadik század derekán a két amerikai
maffiavezér segítségével a szigorú erkölcsiségükre oly büszke svájci bankárok
súlyos tízmilliókat mostak tisztára a nemzetközi pénzpiacon.

További 200 millió dollárnyi arany az ugyancsak svájci (bázeli) székhelyű

Nemzetközi Fizetések Bankján keresztül áramlott ki Németországból, s
bizony ez a társaság se nagyon firtatta, hogy a Harmadik Birodalom
aranytartalékai honnan a jó égből tízszereződtek meg pár év alatt. Egy 1997-
es becslés szerint a svájci bankokban akkor (tehát 16 évvel ezelőtt) még 4-6
milliárd dollárnyi olyan pénz hevert, amelyért az eredeti német
számlanyitók ötvenöt év elteltével sem jelentkeztek. Lehettek ezek kiirtott
zsidók vagy a háborúban utód és örökös nélkül meghalt németek, nácik vagy
ellenállók, ki tudja…
Az emberi jogok gáncs nélküli lovagjai, a későbbi győztes szövetségesek
sem maradtak ám folt nélkül: 1996-ban például a Bank of England
trezorjaiban hét tonna gyanús aranyra bukkantak az ellenőrök, amelyről
viszonylag gyorsan kiderült (egészen pontosan csak kézbe kellett venni),
hogy egy szigorú tekintetű sas látható rajta, karmaiban egy furcsa rajzolatú
kampós kereszttel. Hasonló dizájnú logót figyelhettek meg a hatvanas évek
végén a meghökkent alkalmazottak azon a kétszáz aranytömbön, amely az
amerikai Federal Reserve (az ottani jegybank szerepét is betöltő állami
pénzintézet) New York-i széfjének egyik sarkában pihent.

Azt nem tudom, hányan hallottátok, de nagyon úgy néz ki, hogy a Bush-
vagyon egyik megteremtője, Prescott Sheldon Bush (George W. Bush elnök
nagyapja, később 11 éven keresztül az USA connecticuti republikánus
szenátora) a harmincas években elég szoros üzleti kapcsolatokat tartott fenn
a náci Németországgal, s ezek a kapcsolatok a háború alatt, illetve után sem
szűntek meg teljesen. Csak mondom.

A nyugati hatalmak lelkiismerete még egy kicsit háborgott is, vagy csak
előadtak egy kis műsort a közvéleménynek: 1946 szeptemberében az Egyesült
Királyság, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai létrehozták a
Háromoldalú Arany-bizottságot (Tripartite Gold Commission), melynek az
volt (pontosabban: az lett volna) a feladata, hogy a lefoglalt náci aranyat
visszaszolgáltassák az eredeti, jogos állami tulajdonosoknak. Ötven év alatt
végül a dokumentált követelések 65 százalékát honorálták, utoljára 1996
októberében Albánia kapott vissza pár mázsa aranyat, a hivatalosan is
lefoglalt nemesfém egyharmadának viszont huszárosan nyoma veszett.
Mielőtt nekiállnánk az összeesküvés-elméletek felsorolásának, a
széplélek-olvasóinkra való tekintettel gyorsan említést teszünk a híres (és
ugyancsak nyom nélkül eltűnt) Borostyánszobáról.

Az eredeti Bernsteinzimmert 1701 és 1710 között Poroszországban „építették“,

majd I. Frigyes Vilmos odaajándékozta Nagy Péternek, akkori
puszipajtásának. Amikor Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, a
 Leningrád környéki harcok során Cárszkoje Szelóból a szakemberei gyorsan
lenyúlták a mintegy hatvan négyzetméternyi teljes fal- és mennyezetborítást
és a szoba berendezését (utólag hat tonna, elképesztő professzionalizmussal
megmunkált tiszta borostyánról és körülbelül ötszáz kiló aranyról
rebesgetnek) és Königsbergbe szállítják, ahol kiállítják. A háború végén, 1945
februárjában ismét bedobozolják – s azóta senki nem látta.

Nos, lássuk akkor azokat a konteókat, amelyek a következő, látszólag

egyszerű kérdésre próbálnak választ találni.

6. Hol az eltűnt arany?

Számtalan, érdekesebbnél érdekesebb elképzelés kering, amelyek közül a
legjelentősebbeket emeljük ki.

6.1. Az ODESSA
A volt SS-tagok önsegélyző egyesületéről (→Konteó2) nagyon röviden
összefoglaljuk, mit kell tudni erről a bandáról:

A kiemelkedő nácik (főleg az SS tagjai) valamikor az 1944/45-ös év fordulója

körül létrehoztak egy titkos szervezetet, amelynek egyetlen feladata a
valószínűsíthetően háborús bűnökkel vádolható németek kimenekítése és
jövőjük anyagi szempontból történő biztosítása volt. Az alapötlet dicsősége
magát Heinrich Himmlert illeti. A társaságot a német elnevezés betűszavai
után ODESSA-nak hívták (Organisation Der Ehemaligen SS-Angehörigen,
vagyis az Egykori SS-Tagok Szervezete). 1944 novemberétől kezdve minden
SS-hadosztályban voltak megbízható tisztek, akik előkészítették a terepet,
gyűjtötték a lóvét és az okmányokat, egyszóval előrelátó módon germán
precizitással készültek a valószínűsíthetően borongós jövőre.
A hiányzó kétszáz tonna arany megalapozhatta sok ezer ex-SS és családja
későbbi jólétét. Emellett a több évtizedes rejtőzködési költségek sem
nevezhetők alacsonynak, a sok ezer hektáros argentínai, paraguayi és
brazíliai földterületekről, az erődítményszerű épületekről és a biztonsági
személyzetről nem is beszélve.

6.2. A Vatikán
Azt, hogy a katolikus egyház jelentős szerepet vállalt a náci háborús bűnösök
bújtatásában és külföldre juttatásában, ma már a Vatikán sem nagyon tudja
tagadni. Európa-szerte a kolostorokban, templomokban, szerzetesi
közösségekben biztosítottak búvóhelyet, átmeneti szállásokat a menekülő
náciknak, továbbá ellátták őket hamisított okmányokkal, a sors fintoraként
még zsidó származást igazolókkal is. A háború utáni kétségbeejtő gazdasági
helyzet azonban megkeményítette a Vatikán amúgy pihepuha szívét, s
szolgáltatásaiért cserébe nem elégedett meg egy-egy halkan és minden
bizonnyal roppant átéléssel elmondott „Isten fizesse meg!” mormogással. A
hajdani fekete egyenruhásoknak bizony jó mélyen zsebbe kellett nyúlniuk,
ha egérútról esett szó.
A katolikus egyház nemcsak a nácik menekülésének elősegítéséért kapott
ám pénzt, hanem (a rá oly jellemző önfeláldozással) azt is felajánlotta, hogy a
kommunisták elől „biztonságba helyezi” a háborús vagyont. 1946-ban egy
Emerson Bigelow nevű amerikai titkosügynök részletes jelentést tett le
elöljárói asztalára, melyben tényekkel és dokumentummellékletekkel
bizonyítja, hogy az egyházi állam a ferencesek hathatós közreműködésével,
csak a Balkánról, egészen pontosan Horvátországból legalább 350 millió
svájci frank értékű aranypénzt „menekített ki” Titóék előrenyomulása elől.
Ebből 150 milliónyit 1946-ban átadtak ugyan a szövetségeseknek, de a
fennmaradó hatvan százalékot (mai árakon számítva úgy 60 milliárd
forintnyi aranypénzt) diszkréten a Vatikáni Bank széfjeibe süllyesztették, az
Úr nagyobb dicsőségére. Bigelow jelentését csak 50 év elteltével hozták
nyilvánosságra, a Szentszék ezerrel tagad, a pénzről meg vagy 15 éve nem
nagyon beszél senki, hiába indított 2000 januárjában polgári peres eljárást a
Vatikán és a ferences rend ellen horvát és más nemzetiségű háborús túlélők
egy csoportja.

Talán Ferenc pápa valamit lép ez ügyben is, hiszen eddigi ténykedése alapján
nagyon úgy tűnik, hogy nem kedveli a piszkos pénzügyeket, s a Vatikáni Bank
sem tartozik a kedvencei közé.

6.3. Pattonék nyúlták le

Hadtörténészek megerősíthetik, hogy az üzletelés, a csencselés, az üzérkedés,
az ügyeskedés és a csempészett, lopott, rabolt áruval történő
feketekereskedelem egyetlen háborútól és egyetlen hadviselő féltől sem
idegen.
Itt fentebb, a 2. pontban futólag már említettük, hogy a Patton tábornok
által vezetett Harmadik Amerikai Hadsereg katonái ráfutottak az elrejtett
arany egy részére – ez történelmi tény. Azzal viszont a US Army nem
dicsekszik, hogy a jenki fegyveres erőkön belül már 1944-ben megalakult egy,
kifejezetten a nácik aranyának felkutatására specializálódott informális
különítmény, melynek igen magas beosztású és rangú vezetői voltak. Amikor
ezek a srácok valahol Ausztriában végül tényleg rábukkantak a teljes kincsre
(bónuszként még ott hevertek festmények, szobrok, ékszerek és drágakövek
is), a kísértés győzött: az arany kábé felét simán félretették, s csak a másik
feléről, valamint a nehezebben szállítható műkincsekről írtak jelentést. A
háború után aztán a cuccot szép csendben kiviszik az USA-ba (hazatérő
katonai gépen elég ritka jelenség volt a vámos és a pénzügyőr), ahol csak a
Jóisten tudja, hány családi vagyont alapoztak meg a segítségével.
 A merészebb konteósok egyenesen arra vetemednek, hogy George Patton
négycsillagos amerikai tábornok halálát is az összeesküvés részeként
tüntetik fel. Van, aki szerint ő is benne volt, de túl mohó lett, mások arra
esküsznek, hogy Patton tiszta maradt, és épp azért kellett meghalnia egy
autóbalesetnek álcázott merényletben, 1945 decemberében, mert le akarta
leplezni a világtörténelem egyik legnagyobb, legprofibb (és talán
legpofátlanabb) lenyúlását.

Nem hiába származik Amerikából az a kedves mondás, mely szerint akinek

pulzusa van, annak ára is van. Gondolkodjatok el ezen, barátaim.

És ha már itt tartunk: ne feledkezzünk meg mindannyiunk nagy

kedvenceiről: Bazi Joe-ról, Kellyről, Vaskalapról és a többiekről a Kelly hősei
című klasszikusból.

6.4. A Negyedik Birodalom

Csak a teljesen hülyék és a nácikat végzetesen lebecsülők tételezhetik fel,
hogy Adolféknak nem volt B tervük arra az esetre, ami végül bekövetkezett: a
totális vereségre. Martin Bormann parancsára a 200 tonna aranyat
felpakolták a még hadra fogható U-Bootokra, majd Dél-Amerika laza
érintésével az Antarktiszra szállították a kincset, ahol megalapították a
titokzatos NeuSchwabenlandot (amiről néhány oldallal később részletesen is
írunk). Innen aztán szép lassan, mintegy csepegtetve, viszonylag kis
adagokban visszavitték Argentínába, ahol – a Perón házaspár hathatós
közreműködésével – diszkréten értékesítették a cuccot, s a befolyó
összegeket a föld alatti bázisok és kutatólaborok felszerelésére, továbbá a
védelmi kapacitás bővítésére fordították.
6.5. A zsidók tették rá a kezüket
Naná, hogy ők voltak… A háború után az európai és a palesztinai földalatti
zsidó mozgalmak (a Hagana, a Palmah és az Irgun) minden követ
megmozgattak, hogy a náci kincs birtokába kerüljenek, melynek jelentős
része amúgy is a nácik által kiirtani szándékozott európai zsidóság
magánvagyonából keletkezett, s melyre ily módon joggal formálhattak
igényt. Jelentős erőfeszítések árán (hírszerzési források igénybevétele,
zsarolás, fenyegetés, olykor kínzások) az általuk és szimpatizánsaik által
elfogott egykori SS-tagok végül beszéltek, s elárulták a titkos helyeken lapuló
arany koordinátáit.
Ezt követően már csak az értékesítés maradt hátra: a fekete-piacon
eladott aranyból fegyvereket és hajókat vásároltak, illetve a palesztinai,
britek ellen folytatott terrorcselekmény-sorozatot (vagy szabadságharcot –
attól függ, honnan nézzük) pénzelték. Ebből finanszírozták továbbá a túlélő
zsidóság hazatérését a Szentföldre. A sors kettős fintora (és valljuk be,
szimbólumként sem utolsó), hogy a háború után három évvel megalakuló
önálló Izrael hadseregének első egyenruháit és kézifegyvereit olyan náci
pénzből fizették, amely mögött eredetileg zsidó tulajdon volt.

6.6. A szövetségesek
A németellenes koalíció négy nagy tagja (az USA, az Egyesült Királyság,
Franciaország és a Szovjetunió) fű alatt már a háborús években megegyezett,
hogy az a minimum, ha a háborús erőfeszítéseiket legalább részben a nácik
által összerabolt aranyból és más értékekből fedezik. A szövetségeseknek
eredetileg eszük ágában sem volt a hat évig szopóágon vergődő kisebb
európai országokat ebből kárpótolni, ezért az 1945-ben a legnagyobb
titokban lefoglalt 200–220 tonna aranyat testvériesen szétosztották maguk
között. Egy hosszas és természetesen roppant titkos alkufolyamatot követően
a következő százalékarányokban állapodtak meg: 39 (Moszkva), 31
(Washington), 18 (London) és 12 (Párizs). A világot meghagyták abban a
tévhitben, hogy ez a mennyiség továbbra is a becsületes (?) megtalálóra vár,
és nagyokat röhögnek a markukba, amikor a sok idiótáról olvasnak, akik a
Toplitzseeben és más helyeken vért izzadva keresik a nácik aranyát…
Nos, tisztelt kincskereső olvasó, ha érdemi információd van az
aranytéglák hollétére vonatkozóan, gyorsan küldj egy magán-emailt a
szerkesztőségnek, s meglátjuk, milyen arányban tudunk osztozni a
zsákmányon.
Patton tábornok
A második világháború egyik legsikeresebb és legkarakteresebb amerikai
tábornoka halálának körülményeivel és feltételezett okaival kapcsolatos
találgatások közel hetven éve adnak agymunkát azoknak, akik nem
elégednek meg a több sebből vérző hivatalos magyarázattal. Hozzájuk
csatlakozunk most mi is. Előrebocsátom, hogy – a téma jellegéből adódóan –
ez az írás kicsit militarysabb, oroszlánszagúbb és terepszínűbb lesz, mint az
eddig megszokottak, de őszintén remélem, hogy a szívemhez oly közel álló
hölgyolvasók sem fognak unatkozni, noha szerelmi szál vagy fogyókúrás
recept még nyomokban sem található benne.

1. Élete, mint civil

Akik később személyesen ismerték a generálist, minden bizonnyal
hitetlenkedve fogadnák a hírt, hogy – többi embertársához hasonlóan –
George is meztelenül (tehát nem talpig egyenruhában), egyszerű
újszülöttként látta meg a napvilágot. Erre az eseményre egy kaliforniai
kisvárosban került sor 1885 novemberében, amikor George Smith Patton
kerületi ügyész feleségének, Ruth Wilsonnak fia született.

A skót gyökerekkel rendelkező, eredetileg virginiai családot joggal

nevezhetjük klasszikus amerikai katonai klánnak, hiszen úgy anyai, mint
apai ágon számos főtisztet és tábornokot tud felmutatni, akik a függetlenségi
harcoktól kezdve a polgárháborúig, majd ez után is főként a korszak elit
fegyvernemének számító lovasságot erősítették. És akkor még nem is
számoltunk az egyéb, ugyancsak férfias szakmákban jeleskedő ősökkel:
seriffekkel, kormányzókkal, tengerészekkel és békebírókkal. Nincs tehát
 semmi meglepő abban, hogy a kis George-ot nem a virágkötészet érdekelte, és
nem is az árvaszéki ülnöki beosztásra hajtott; már zsenge korától kezdve
inkább az egyenruha, a lovassági szablya és a harsány parancsok vonzották.

Azt hiszem, erre mondják, hogy későbbi életpályája elkerülhetetlenül

kódolva volt a génjeiben. Az időközben Virginiába visszatelepülő George az
egyedüli logikus lépést választja: a léha középiskolai évek után (milyen is
lenne egy kaliforniai középiskolás időszak, ha nem léha?) 1902-ben
katonaiskolába megy.

2. Katonai pályafutása
Az első, általa megcélzott katonai oktatási intézmény a Virginia Military
Institute, amelynek (egyebek mellett) az volt a fő vonzereje, hogy nagyapját
(aki ugyancsak a George Smith Patton nevet viselte) 1852-ben itt avatták
tisztté, de ide járt apja is, mielőtt a pénzesebb jogászi szakmát választotta
volna.

A Patton család egy csomó területen nagyot alakított, de úgy tűnik, hogy a
fiúgyermekek megkeresztelésekor a kreativitásukat mindig überelte a
hagyománytisztelet, hiszen mai főhősünk fia (aki ugyancsak tábornok volt)
szintén a George Smith Patton névre hallgatott 2004-es haláláig, és ugyanígy
hívják az ő egyik fiát is.

A VMI azonban nem nyerte el maradéktalanul az ifjú Patton tetszését;

biztosan túl lazának és liberálisnak találta. Távozásának pontos okát nem
ismerem, de tény, hogy 1905-ben már a híres West Point Katonai Akadémián
találkozhatunk vele, ahol 1909-ben végez a lovassági tiszteket képző szakon.
Hadtörténeti érdeklődésű olvasóink elnézését kérem, de a poszt
terjedelmi korlátai sajnos nem teszik lehetővé, hogy aprólékosan
végigmenjünk karrieríve minden mozzanatán, ezért tényleg csak a
legfontosabb momentumokat érintjük.
1916-ban Pershing tábornok egyik szárnysegédjeként részt vesz a
mexikóiak, egészen pontosan Pancho Villa (forradalmár és rablóvezér, kettő
az egyben) elleni katonai büntetőexpedícióban, ahol három kezdetleges
harckocsival ő irányítja az amerikai hadsereg első páncélos offenzíváját.
Mivel embereivel eredményesen levadásznak pár mexikói fejest, a
harmincadik életévét épphogy betöltött főhadnagy a jenki hazafias sajtó
liblingje lesz. Az első világháborúban a francia fronton szolgál, s ekkor válik
bizonyossá, hogy a harckocsikkal történt mexikói összemelegedés nem futó
kaland, hanem bizony egy életre szóló kapcsolat kezdete volt: Patton egy
közép-franciaországi, harckocsizókat kiképző bázis parancsnokaként
olyannyira beleássa magát a témába, hogy roppant elismerően nyilatkoznak
róla akkora nevek is, mint John Fuller (a hadtörténészeknek biztosan sokat
mond a név). És nem csak a kiképzésben vesz részt, hanem csatákban is
vitézkedik (meg is sebesül), aminek eredményeként röpke másfél év alatt
századosból ezredes lesz. A két világháború között éli a hivatásos tisztek
korántsem eseménytelen életét, s közben olyan arcokkal ismerkedik meg,
mint Dwight Eisenhower vagy Douglas MacArthur. Nem hiszem, hogy ez a két
úriember különösebb bemutatásra szorulna.

3. A második világháború
Mint annyi fontos dolog a huszadik században, a nejlonharisnyától kezdve az
atombombáig, Patton katonai kiteljesedése (és a személye köré szőtt
legendárium burjánzása) is a világégésnek köszönhető. Néha azon kapom
magam, hogy elgondolkodom: ha Adolfban nem tengnek túl a hatalmi
ambíciók, vajon egy szűk katonai körön kívül ki hallott volna erről a
nagydarab, nyers modorú amerikairól?
 De haladjunk.
Az 1939–40-es európai hírek hallatán a Kongresszus költségvetési
bizottsága enged az egyre erősödő katonai nyomásnak és engedélyezi két
páncélos hadosztály létrehozását. 1940 nyarán Patton ezredes megkapja a
Második Páncélos Hadosztály egyik dandárját, őszre dandártábornokká, majd
a következő tavasszal vezérőrnaggyá léptetik elő, és 1941 áprilisától már az
egész második hadosztály úgy táncol, ahogyan ő fütyül.
A Pearl Harbor-i események után (→Konteó2) vége a mókának és a
kacagásnak, következnek a dolgos hétköznapok. George élesben 1942 vége
felé Afrikában, még pontosabban a francia védnökség alatt álló Marokkóban
kezdi a háborút (emlékeztek még Humphrey Bogartra?), s embereinek
mindössze 48 órára van szükségük ahhoz, hogy a franciákat kirugdossák
Casablancából. Eme, hadműveleti szempontból könnyed sétagaloppnak
minősülő esemény után egy kicsit (?) keményebb dió következik: egy Erwin
Rommel nevű német tábornagy által irányított Afrika Korps. Ezt a problémát
is megoldja (1943 márciusában megkapja a harmadik tábornoki csillagot),
majd a 7. Amerikai Hadsereg főparancsnokaként megkezdi Szicília
kitakarítását.

No nem a maffiától szabadította meg a szigetet (valljuk be, ahhoz még ő is

kevés lett volna), „csak” a németektől és Benito bozót-, akarom mondani
bohócharcosaitól.

Hosszasan lehetne ecsetelni a csatákat és offenzívákat, a szokványos és

kevésbé megszokott taktikai és stratégiai megoldásokat, de – mint már
említettem – ez nem az a fórum. Elégedjetek meg annyival, hogy Olaszország
után Patton (immáron a 3. Hadsereg élén) módszeresen végigharcolja
Normandiát, Északkelet-Franciaországot, Dél-Belgiumot, Luxemburgot, majd
átlépi a Siegfried-vonalat és a Rajnát, behatol a Vaterlandba, végigtrappol a
déli részén (Saar-vidék, Pfalz, Württemberg, Bajorország) és jóformán meg
sem áll Prága külvárosáig. Itt is csak azért kénytelen visszafogni
megtáltosodott embereit, mert a főnökei kiegyeztek a szovjetekkel, s az
amerikaiak (mocskos politikai okokból) a cseh főváros felszabadítását
átengedték a Vörös Hadseregnek. Sztálin generalisszimusz a markát
dörzsölgette és hamiskásan csippentett a szemével, Patton meg anyázott egy
sort – és bizony elég hangosan tette…
Mielőtt továbbmennénk és rátérnénk halála körülményeire, álljunk meg
egy bajtársi szóra, s vizsgáljuk meg egy kicsit, milyen parancsnok is volt
George S. Patton tábornok. Vagy ha közhelyesen, egy marketingtanfolyami
oktató modorában akarnánk fogalmazni, úgy is feltehetjük a kérdést: mi volt
a titka?

4. Patton, az ember
Ha ez a Twitter lenne, esetleg SMS-ben akarnánk kifejteni véleményünket,
megelégednénk ennyivel: Patton kemény volt, mint a vídia, és kábé annyira
könnyed, mint egy késői Wagner-opera. Ha egy kicsit hosszabb lére
ereszthetem jellemzését, legegyszerűbb, ha felvillantok pár vele kapcsolatos
sztorit, amelyekből szerintem mindenki képet alkothat jelleméről és
egyéniségéről.
– A jenki katonákról széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy lazák,
mint a rigalánc. Nos, George-nál amerikaibb fazont festeni sem lehetne,
ennek ellenére rögeszmésen ragaszkodott az alakiság egyes mozzanataihoz.
Az embereitől például a legnagyobb csaták közben is megkövetelte, hogy
reggelente frissen borotváltak legyenek, s a surranók ragyogjanak a
cipőkrémtől. Aki vétett a szabályok ellen, büntetésre számíthatott. Ahogy
kedvenc mondásai egyike is szól:
„Csak egyfajta fegyelem létezik: a tökéletes fegyelem.”
– Nem volt az a kifejezetten galambepéjű ember, néha
megmagyarázhatatlan dührohamai voltak. Egyszer például nyilvánosan
pofon ütött egy maláriás és depressziós közlegényt (majd jól bele is rúgott),
mert azt feltételezte róla, hogy szimulál. Az esetet a korabeli bulvársajtó is
felkapta, az ügy majdnem a beosztásába került.
– Amikor a dandárja (hadosztálya, illetve hadserege) harci
cselekményeket folytatott, az egész társaságnak viselnie kellett a
rohamsisakokat. Önmagában ez nem is lenne túl meglepő, elvégre ezt a
fejfedőt célzottan azért találták ki, hogy a katonák koponyáját óvja, na de a
főparancsnokságon dolgozó irodistáknak, esetenként 20-30 kilométerre a
fronttól, mondjuk egy megerősített bunkerben, vagy a katonaorvosoknak egy
hátországi kórház műtőjében?
– Sajátos véleményének sohasem volt rest hangot adni. Azt mesélik, hogy
egyszer összegyűjtötte a 3. Hadsereg valamennyi keresztény tábori lelkészét,
s a meghökkent lelkipásztoroknak kifejtette, hogy Krisztust elárulták az
apostolai, akik lényegében dezertőröknek minősülnek. Márpedig a
katonaszökevényeket agyon kell lőni, és azok a köcsögök meg is érdemelték
volna! – mennydörögte a tábornok, miközben a lebénult papok se köpni, se
nyelni nem tudtak. Aztán, hogy csökkentse a feszkót, elmondta: a katona a
legszentebb mesterséget űzi, hiszen szükség esetén az életét áldozza azért,
hogy mások éljenek. „Ezt tette Krisztus is, tehát minden katonám azt teszi,
amit Jézus tett egykoron!” – fejezte be a kicsit egyénire sikeredett
hittanoktatást.
– Nyilvános szerepléseinek java részén az elefántcsont-markolatú 45-ös
Coltjával az oldalán jelent meg (olykor mindkettővel a csípőjén, mint a
cowboyok), amit 1944 végétől még színesített azzal, hogy egy Willie nevű
bull-terriert is folyton magával hurcolt.
„A nyájat terelgetjük, a csordát hajtjuk, az embereket vezetjük. Vezess,
kövess, vagy takarodj az utamból.”
– Talpig katona volt, s ez abban is megnyilvánult, hogy katonái előtt
tartott beszédeiben sűrűn röpködtek a nyomdafestéket nem tűrő szavak. A
hálás utókor megőrizte ezek leírt változatát, s kezemet a szívemre téve azt
kell mondanom, hogy a műfaj gyöngyszemei. Az a katona, aki egy ilyen
szónoklat meghallgatása után nem ront őrjöngve az ellenre, az vagy süket,
vagy hazaáruló, vagy erős nyugtatók hatása alatt áll.
A végtelenségig folytathatnánk a történeteket, s mindegyik ugyanazt
mutatná: egy elképesztően céltudatos, következetes, hajlíthatatlan és
roppant becsvágyó katonát, aki pályafutása során legalább annyi ellenséget
szerzett magának, mint barátot, s aki – amint azt még látni fogjuk –
egyszerűen nem tudott (vagy nem akart) a nyelvének parancsolni. Tényleg az
a fickó volt, aki joggal mondhatta: ami a szívemen, az a számon; akinek meg
nem tetszik, az bekaphatja. Egyszer még a sajátjaitól is zsákmányolt
üzemanyagot: utasítást adott az embereinek, hogy dézsmálják meg a velük
párhuzamosan haladó Első Amerikai Hadsereg gázolajlerakatát, csak hogy ne
kelljen a saját utánpótlására várnia, és (a kifejezett tiltás ellenére)
folytathassa előrenyomulását.

5. Egy kis statisztika

A háború utolsó tíz hónapjában Patton Harmadik Hadserege olyan
teljesítményt tudhat magáénak, amit (szakértők szerint) sem addig, sem
azóta nem produkált egyetlen önálló katonai magasabbegység sem a
hadtörténelemben. Bár a kimutatások szerint az emberek 78,61%-a gyűlöli a
számokat és a statisztikákat, mégis képtelen vagyok megállni, hogy néhány
beszédes adatot ne említsek meg:
– 1944 augusztusától 1945 májusáig a mintegy 280 ezer fős Harmadik
Amerikai Hadseregnek 17 ezer saját halottja, 96 ezer sebesültje és 27 ezer
eltűntje volt, ami 140 ezres általános veszteséget jelent. Ugyanezen időszak
alatt az ellenségnek egymillió-nyolcszázezer fő veszteséget okozott (a német
halottakat, sebesülteket és hadifoglyokat is ide számítva). Az arány
megdöbbentő: egy a tizenháromhoz!
– Ha figyelembe vesszük, hogy Pattonék előőrsei 1945. március 22-én
lépték át a nyugati német határként funkcionáló Rajnát (ő rituálisan 24-én
vizel bele a folyóba egy pontonhídról Nierstein mellett, miközben a 250 ezres
főerő ott toporog a háta mögött) és azt, hogy április végén elérték a keleti
határt az Elbánál, akkor elmondható, hogy röpke egy hónap alatt mintegy 85
ezer négyzetkilométernyi német területet foglaltak el (ez körülbelül a mai
Ausztria nagysága).

6. Az utolsó hónapok
Április közepén négycsillagos tábornokká léptetik elő, majd a németek
feltétel nélküli kapitulációját követően ő lesz Bajorország katonai
kormányzója. A magas beosztás abszolút nem hatja meg. Valójában nem is
igazán érzi jól magát ebben a pozícióban, és folyamatosan azt kérvényezi,
hogy helyezzék át a csendes-óceáni hadszíntérre, ahol még folynak a harcok
a japánokkal (ahogyan ő mondta: addig szeretne odaérni, amíg azok a kurva
tengerészgyalogosok el nem viszik az összes díjat…). Sem emberként, sem
katonaként nem változik: továbbra is kimondja mindazt, amit gondol. A
diplomáciai érzék teljes hiánya pár hónap alatt olyannyira nyilvánvalóvá
válik, hogy októberben felmentik, majd a gyakorlatilag nem létező 15.
Hadsereg élére helyezik, melynek fő csapásiránya és feladata a világháború
hivatalos hadtörténetének papírra vetése volt.

Kedves olvasó! Azok alapján, amit eddig olvastál róla, el tudod képzelni
Pattont, amint egy irodában ül (oldalán az elmaradhatatlan revolverrel, lelki
szemei előtt a fél évvel korábbi, dicsőségesebbnél dicsőségesebb harci
cselekmények képei), és a többarasznyi papírkupac mögül kipislogva
hallgatja a levéltárosok okoskodását arról, hogy – a rendelkezésre álló
dokumentumok alapján – egyik vagy másik hatodrangú offenzíva
 harcászatilag helyénvaló volt-e vagy sem?

Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy egyre mogorvább, egyre borúlátóbb,
és – ha egyáltalán ez elképzelhető – egyre szókimondóbb lesz.

7. Az utolsó napok
Egy nyirkos, ködös vasárnapon, 1945. december 9-én reggel vadászatra indul
régi cimborájával és törzsfőnökével, Hobart Gay vezérőrnaggyal. Éppen
Mannheim mellett haladtak a 38-as főúton egy Cadillacben (Patton hátul ült,
az anyósülés mögött, mellette Gay), amikor – a hivatalos jegyzőkönyvek
szerint – egy előttük haladó, ugyancsak katonai és ugyancsak amerikai
teherautó indexelés nélkül balra kanyarodott és összeütköztek. Volt idejük
fékezni, ezért a becslések szerint az ütközés pillanatában kocsijuk legfeljebb
40 km/órás sebességgel haladt, a teherautó gyakorlatilag állt.
Eleinte úgy tűnik, hogy senki nem sérült meg. Mivel mégiscsak egy négy-
és egy kétcsillagos tábornokot ért baleset, azonnal megjelennek a katonai
rendőrök. Sürgés-forgás, pattogó vezényszavak, intézkedés, majd döbbenten
látják, hogy – az eredeti helyzethez képest – bizony van probléma, nem is
akármekkora: Patton tábornok nem érzi a végtagjait. Kommunikálni még
tud: odasúgja a könnybe lábadt szemű Gaynek, hogy „Kurvaszar dolog így
meghalni!” Lóhalálában a heidelbergi katonai kórházba szállítják, ahol
megszületik a diagnózis: kvadriplégia, vagyis a gerincvelő sérülése miatti,
mind a négy végtagot érintő bénulás.
Az orvosok még mindenfélével próbálkoznak, de eredménytelenül:
George Smith Patton négycsillagos tábornok, az amerikai hadsereg egyik
legsikeresebb parancsnoka, a második világháború emblematikus katonája
(valamivel több, mint egy hónappal a hatvanadik születésnapja után,
december 21-én) kórházi ágyán, felesége kezét fogva meghal. Noha a
boncolás elmarad (az illetékesek valami miatt nem tartották szükségesnek), a
halál okáról az a hivatalos álláspont, hogy egy vérrög elakadt a bal tüdejében,
és mélyvénás trombózist okozva megállította a szívét.
Patton meggyőződése az volt, hogy egy katonát egykori bajtársai körében
és ott kell eltemetni, ahol meghalt, s ennek végrendeletében is hangot adott.
Vele még halála után se nagyon mert kukoricázni senki, ezért – a
washingtoni kormány próbálkozása ellenére – földi maradványait nem
szállítják haza az USA-ba, hanem a húszhektáros luxembourgi amerikai
katonai temető díszsírhelyén helyezik örök nyugalomra, ötezer hajdani
katonája társaságában. Fucking good company! – mondhatná Patton, s biztos
vagyok abban, hogy egykori harcostársai egyetértenének vele.

8. A konteók
Nos, itt az idő, hogy közelebbről is szemügyre vegyük azokat a találgatásokat,
amelyek Patton halálával összefüggésben kaptak lábra. Az emberek (katonák
és civilek) jelentős részének egyszerűen nem jött be a hivatalos magyarázat:
a konteósok nem hitték és a mai napig sem hiszik, hogy az autóbaleset úgy
történt volna, mint ahogyan az a hivatalos jegyzőkönyvekben szerepel. Az
azt követő helyszíni nyüzsgésben és a kórházi kezelésben is több gyanús
körülményt vélnek felfedezni.

8.1. Az amerikai szál

Sokan a washingtoni nagypolitika, illetve az OSS (az Office of Strategic
Services, a CIA elődszervezete) árnyékát vélik felsejleni a haláleset mögött.
Vizsgáljuk meg, miért.
a) Eisenhower alig három héttel a baleset előtt utazott haza az Államokba,
ahol az Egyesített Vezérkar főnöki beosztását kapja az elnökként viszonylag
új fiúnak számító Trumantól. Első fehér házi látogatásakor arról jelent, hogy
Európában nagyjából minden jól alakul, de van egy növekvő probléma
Pattonnal, aki egyre erőteljesebben hangoztatja, hogy a ruszkik nem oké
csávók.
Georgie barátunk a következőképpen vélekedett az USA akkori
legfontosabb szövetségeséről (és ezek itt alul távolról sem a legkeményebb
szavak, amiket az oroszokról mondott):

„Nem kifejezetten törekszem megérteni őket; maximum az érdekel, hogy

mennyi ólom vagy vas kell ahhoz, hogy megöljem őket. Kiegészítendő a többi
szeretetre méltó tulajdonságukat, még elmondanám, hogy az oroszok nem
tisztelik az emberi életet. Valamennyien kurafiak, barbárok és megrögzött
iszákosok…”

Diplomáciai csatornákon keresztül Sztálin többször felhívta Washington

figyelmét, hogy nagyon csípi a szemét és a fülét az a nagydarab jenki
tábornok, aki ilyeneket mond beosztottjai előtt:

„Pár héten belül háborúzni fogok azokkal a kommunista köcsögökkel és el

fogom intézni, hogy úgy tűnjön: ők kezdték!”

Patton nem folytatott elmélyült biztonságpolitikai tanulmányokat (a jövőbe

is csak hetente egyszer látott, csodát meg maximum havonta kétszer volt
képes tenni), de volt szeme a dolgok alakulásához: már 1945 februárjától
kezdve tett olyan kijelentéseket, hogy az Államok nagyon rossz szövetségest
választott magának, s „az oroszokat még azelőtt vissza kéne rugdosni
Ázsiába, mielőtt a háború után ráteszik a mocskos kezüket fél Európára!”
Robert K. Wilcox történész tíz évet áldozott az életéből arra, hogy a
lehető legaprólékosabban utánajárjon a Patton-ügynek. Felkutatott például
egy egykori OSS-ügynököt, bizonyos Douglas Bazatát, aki részletesen
elmondta neki, hogy a generális meggyilkolására maga Bill Donovan, az OSS
vezetője adott utasítást, s mint végrehajtóra rá (mármint Bazatára) esett a
választás. A gyilkosságot egy alacsony sebességű speciális gumilövedékkel
hajtotta végre, amellyel (az ugyancsak általa megszervezett autóbalesetet
követő másodpercekben) rálőtt Pattonra, és sikerült eltalálnia a hátgerincét.
b) Több szakértő szerint, ha Patton december 11-én, a tervek szerint
hazatér az USA-ba, és elkezd beszélni az oroszokról, továbbá arról a számos
hadászati és hadműveleti hibáról, amelyet főnökei (például maga
Eisenhower) elkövettek a második világháborúban, s amelyek teljesen
feleslegesen kerültek sok tízezer amerikai katona életébe, akkor 1952-ben
Eisenhowert nemcsak hogy nem választják meg az USA elnökének, de az is
valószínű, hogy a börtönben végzi.

Patton – hazautazására készülve – félig-meddig tréfálkozva azt mesélte, hogy

van neki egy fekete kis notesze, amibe szorgalmasan jegyzetelgetett az elmúlt
hónapokban, és sokan fognak maguk alá piszkítani ijedtükben, amikor
odahaza majd előveszi ezt a kis noteszt és elkezd felolvasni belőle.
Lehet, hogy nem kellett volna ezzel hencegnie.

Senki nem nyert többet Patton halálával, mint az Eisenhower-klán, arról nem
is beszélve, hogy közvetlenül a világháború után Amerika még bízott abban,
hogy a szovjetekkel szót lehet érteni civilizált ember módjára is. Nos,
tévedtek, de ennek széles körű belátásához még kellett két-három év.
c) Még az előzőnél is keményebb verzió az, mely szerint az amerikaiak
azért nyírták ki legtehetségesebb hadvezéreik egyikét, mert kiderült róla,
hogy az Abwehr, vagyis a német katonai hírszerzés beépített embere volt a
háború alatt. Merész feltételezés (főként ha azokat a csatákat nézzük, ahol
Patton válogatás nélkül jócskán elpáholta a Wehrmacht és a Waffen SS
alakulatait), de az ezt hangoztatók szerint 1944 vége felé Patton azért kezdett
titkos tárgyalásokat a józanabb német tábornokokkal, mert bennük és
Németországban látta a háború utáni oroszellenes nyugati összefogás
kulcsszereplőit. Ezt értelmezte tévesen hazaárulásnak az amerikai
kémelhárítás (az FBI főnöke, J. Edgar Hoover megint túllőtt a célon), és mivel
egy Patton elleni nyílt per elképzelhetetlen morális következményekkel járt
volna az egész amerikai hadseregre nézve, inkább a piszkosabb, de
egyszerűbb megoldást választották.
Az amerikai hátterű verziót erősíteni látszik több tény:
– Az autóbaleset körülményeinek tisztázására elrendelt vizsgálat
dokumentumai közül legalább öt irat, mintegy 20 oldal hiányzik. Az egyik
katonai rendőr (bizonyos Peter K. Babalas hadnagy) később többször is
megesküdött arra, hogy a rendkívüli eseményről írt jelentésében felhívta a
figyelmet pár furcsaságra, de utólagos érdeklődésére azt a hivatalos választ
kapta, hogy a jelentés „elkallódott”.
– Azt is nehezen lehet megmagyarázni, hogy a baleset bekövetkezte után
hogyan teremhetett a helyszínen 3 (három!) perc alatt egy katonai
mentőautó, benne egy ezredes és két alezredes katonaorvossal.
Tájékoztatásul: a koccanásra (mert nem volt ez igazi baleset, a teherautó
jóformán meg sem karcolódott, a Cadillacet később másfél órai munkával
helyrekalapálták), szóval a koccanásra a legközelebbi amerikai egészségügyi
központtól mintegy 50 kilométerre került sor, no és az sem volt hétköznapi
dolog, hogy egy mentőautóban ennyi főtiszti rendfokozatú orvos üljön. A
hivatalos magyarázat erre az volt, hogy „a mentőautó véletlenül arra járt”…

8.2. Az oroszok
Arra, hogy Patton neve ott virított Sztálin halállistáján, már az előző
alpontban is céloztunk. George szókimondása és egyre erősödő
szovjetellenessége három okból is zavarta kedvenc grúz diktátorunkat:
a) Az amerikai generális tekintélye olyan erős volt a nyugati
szövetségesek katonái körében, hogy valóságos véleményvezérként
tekintettek rá. Amit Patton a maga gyakran bárdolatlan, nyers modorában
kimondott, az beszédtéma lett az egyenruhások között, s onnan
villámgyorsan „leszivárgott” a civilek felé. A háború után sok százezer, a
frontot megjárt amerikai (brit, kanadai, ausztrál stb.) katona ment haza, s
vitte magával az oroszellenességet. Ez pedig Sztálinéknak nagyon nem
hiányzott.
b) Patton volt az első, aki megvádolta az oroszokat azzal, hogy az általuk
felszabadított németországi hadifogolytáborokból hiányzó nyugati katonák
egy részét egyszerűen lenyúlták, vagyis nem engedték szabadon, hanem
elvitték őket szibérai munkatáborokba. Ezt a témát azóta többen is
feldolgozták, s számos hadtörténész szerint a Szovjetunió tényleg nem tud
elszámolni egy tízezres nagyságrendű amerikai és más nemzetiségű, elvileg
vele szövetséges hadifogollyal – hogy a Moszkva által ily módon, 1945. május
kilencedike után elpusztított német (magyar, olasz) hadifoglyok százezreiről
ne is beszéljünk…
c) A győzelem után Patton egyre gyakrabban beszélt arról, hogy itt a
vissza nem térő alkalom móresre tanítani a kivérzett, elfáradt, nyugati
segélyek nélkül a padlón heverő Vörös Hadsereget. Sztálin attól félt, hogy a
tábornok (orosz szemszögből destruktív) befolyása az USA-ba hazatérve még
eredményesebb lesz, ezért még december 11-e előtt meg akarta oldani ezt a
problémát.

„Tartsuk kifényezve a surranóinkat és élesen a rohamkéseinket. Mutassunk

erőt és szilárdságot, mert ezek az emberek, a szovjetek csak ezt a nyelvet
értik.”

8.3. A Washington–Moszkva tengely

Az izgalmas, végiggondolásra érdemes konteók számát gyarapítja az a
forgatókönyv, mely szerint az OSS és az NKVD (vagyis a KGB elődszervezete)
közösen tervelték ki és hajtották végre Patton likvidálását. Miután a kórházi
kezelés kezdett eredményeket mutatni (december 18-án Georgie állítólag
már tudta mozgatni a bal karját, s 20-án megmozdította a jobb kézfejét is), a
szovjetek egyik beépített embere, egy hithű német kommunista, aki
betegszállítóként dolgozott a kórházban, méreggel iktatta ki a tábornokot.
Ha ez igaz, akkor ez volt a hidegháború előtti amerikai–szovjet
titkosszolgálati együttműködés talán legutolsó példája, amelyre egyikük sem
lehet túl büszke, s amelyről (biztos vagyok benne) egyik szervezet
házimúzeumában sem szól egyetlen tárló sem.

8.4. A zsidók voltak

Patton hétköznapi antiszemitizmusa elsősorban a neten is hozzáférhető,
amúgy nyomtatott formában is kiadott naplójából derül ki, de ez önmagában
talán még nem indokolná a gyilkosságot. Ha a háború után a zsidók minden
antiszemita szövetséges főtisztet eltettek volna láb alól, nem csak az
amerikaiaknak, hanem a Vörös Hadseregnek is komoly létszámproblémái
lettek volna 1945 után. Kenyértörésre az vitte a dolgot, hogy a lehető
leghatározottabban ellenszegült az úgynevezett Morgenthau-tervnek, vagyis
a háború utáni Németország megregulázásáról szóló amerikai
szabályozásnak, amely kidolgozójáról, a zsidó származású amerikai
pénzügyminiszterről, Henry Morgenthauról kapta a nevét.

Nagyon-nagyon röviden azoknak, akik nem hallottak róla: az 1944-ben

kidolgozott Morgenthau-terv értelmében Németországot fel kell szabdalni
minél több, lehetőleg az USA-nak teljesen kiszolgáltatott államra; a német
népet ki kell éheztetni – az sem baj, ha sok százezren éhen halnak; a német
nehézipart fel kell számolni; Németország egyes történelmi vidékeit el kell
csatolni és odaadni a szovjeteknek, lengyeleknek és franciáknak satöbbi. A
Morgenthau-tervből lett végül a JCS 1067-es utasítás, ami a németországi
amerikai megszálló csapatok alaptörvénye lett. 1945-től 1947-ig (amikor a JCS
 1067-et visszavonták) a németek például naponta és átlagban 1040 kalóriányi
élelmiszerre voltak jogosultak.
Objektív beszámolók és statisztikák szerint 1948 januárjában (tehát a
háború után két és fél évvel) a németek rosszabbul éltek, mint 1945
januárjában, vagyis a szőnyegbombázások közepén, amikor német földön már
javában tombolt a háború. Európa legképzettebb ipari munkásainak
gyakorlatilag megtiltották, hogy kávédarálóknál és hintalovaknál
összetettebb szerkezeteket állítsanak elő. A kor legjobb esztergályosai,
mérnökei és műszaki kutatói arra kényszerültek, hogy káposzta- és
krumpliföldeken görnyedezzenek. A legjobb esetben pedig (ha átmentek az
„erkölcsi vizsgálatokon”) napi 12 órát dolgozhattak az amerikai hadseregnek
– éhbérért.

Patton tehát ott szabotálta a JCS 1067-et, ahol tudta, s minden alkalmat
megragadott, hogy ellenérzéseit hangoztassa. Azt is többször kijelentette,
hogy a Morgenthau-tervet simán a zsidók bosszújának tekinti, amelynek sem
közgazdasági, sem katonai, sem politikai szempontból nincs létjogosultsága.
Amikor fülébe jutott, hogy egyes washingtoni és londoni elképzelések szerint
a Közel-Keleten önálló zsidó államot kéne létrehozni, baráti körben arra
ragadtatta magát, hogy kimondta: minden befolyását latba fogja vetni ezen
koncepció megvalósulása ellen.
Sokan (még életében) azt is észrevételezték, hogy nagyon megengedő az
egykori ellenséggel szemben. Határozottan ellenezte a hosszadalmas
nácitlanítási eljárásokat, valamint azt, hogy a kollektív bűnösség
hangoztatásával a szövetségesek az egész német nemzetet egységes
bűnbakként kezeljék. 1945 szeptemberében, amikor olyan utasítást kapott
Washingtonból, hogy minél több németet kell kilakoltatni a lakásából azért,
hogy oda „hajléktalan egykori üldözötteket” telepítsenek, ezt írta a
naplójába:
 „Nyilvánvaló, hogy a Morgenthau és Baruch által útjára bocsátott, és a
németek ellen irányuló sémi bosszúvírus még működik. Harrison [amerikai
politikus – tiboru] és társai úgy vélik, hogy német civileket kell kitelepíteni
házaikból azért, hogy hajléktalan egykori üldözöttek foglalják el a helyüket.
[…] Angolszász lelkiismeretem ellenére való kirakni egy embert a lakásából,
hiszen ez egy büntetés, ami törvényes eljárás nélkül született meg.
Másodsorban pedig Harrison és a hasonszőrűek azt hiszik, hogy a hajléktalan
egykori üldözött az egy emberi lény, márpedig nem az, és ez különösen
érvényes a zsidókra, akik alávalóbbak az állatoknál.”

A zsidó lobbi 1945 végén meghozta tehát a döntést, és Morgenthau

németországi helytartója, Bernard Bernstein vezérkari ezredes megszervezte
a kényelmetlenné vált tábornok szakszerű likvidálását.
Nos, barátaim, ez volt a második világháború egyik legeredményesebb,
legsikeresebb és legellentmondásosabb amerikai tábornokának rövid
története. Még csak annyit, hogy a hét Oscart elnyert filmet („Patton”,
magyar címe: A tábornok, 1970, r.: Franklin J. Schaffner) kötelező megnéznie
mindenkinek, aki a téma iránt akár csak minimális mértékben is érdeklődik.
Ha másért nem, akkor az első öt percért, amely Patton egyik híres beszédét
dolgozza fel – igaz, az eredetihez képest kicsit finomított formában. No meg
azért, mert a forgatókönyv nagyrészt hazánkfia, Faragó László (Ladislas
Farago) Patton-életrajza alapján készült.
Antarktisz-anomáliák
A konteótudomány (avagy művészet?) külön fejezetét képezik azok a
rejtélyes földrajzi helyek, ahol a gonosz összeesküvők titokban meghúzzák
magukat, s fondorlataikat ezeken az eldugott, általában néptelen vidékeken
szövögetik, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére, akarom mondani
rémületére. Mai posztunk azzal a geográfiai területtel foglalkozik, amellyel a
konteósok többféle megközelítésben, de változatlan vehemenciával talán a
legtöbbet foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, tárgyi és spirituális
bizonyítékok garmadáját kutatva fel az elméletek igazolására.
Készítsetek hát magatok elé valami meleg italt, mert elég hideg lesz,
esetleg kérjetek még egy gyapjútakarót és dőljetek hátra: a pingvinek
respublikája, az Antarktisz következik!
Annak ellenére, hogy egy egész földrésznyi területről van szó (a maga 13
millió négyzetkilométerével 30 százalékkal nagyobb, mint Európa, közel
kétszer akkora, mint Ausztrália, s a lángoktól ölelt mintegy száznegyvenszer
férne el rajta), a hivatalos felfedezése elég sokáig váratott magára. Már több
száz (ha nem több ezer) éve pusmognak ugyan egy nagy, déli kontinensről,
de a modern időkben egy Fabian Gottlieb von Bellingshausen nevű, orosz
zsoldban álló, balti német származású haditengerész-kapitány volt az első,
aki 1820 januárjában hivatalosan is felfedezi azt. Az ezt követő évtizedekben
aztán, eleinte óvatosan, majd egyre nagyobb intenzitással és számban
különböző szakmák képviselői bukkannak fel a jéghegyek és a hóbuckák
között: kezdve a sort a fókavadászokkal és a pingvintollgyűjtőkkel, folytatva
a csillapíthatatlan bizonyítási lázban égő klaszszikus felfedezőkkel, befejezve
napjaink (általában meteorológusnak és éghajlatkutatónak álcázott) katonai
és polgári hírszerzőivel.
1. Előzmények
Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi, illetve ki is rejtőzködhet a jégréteg alatt,
érdekességként villantsunk fel pár életképet és esetet a Déli-sarkot körülvevő
kontinens történetéből. Olvassátok figyelmesen, mert egyikük-másikuk
segíthet a végső titok feloldásában, ami végül is mai írásunk egyik célja.

1.1. A Piri raissz-féle térkép

Amikor 1930-ban elkezdik felújítani és múzeummá átszervezni az egykori
isztambuli szultáni épületegyüttest, egy fiók mélyén rábukkannak több, a
XVI. század elejéről származó katonai térképre. A vizsgálódások után ezekről
kiderült, hogy egy Piri Ibn Hadzsi Mehmed nevű török tengerészkapitány
(raissz) művei, aki 1515 és 1530 között készítette őket. A térképeken
meglehetős pontossággal szerepel például a dél-amerikai keleti partvidék (ez
Kolumbusz felfedezése után húsz-harminc évvel nem annyira különleges
ugyan, de azért sokan felkapták a fejüket), továbbá egy olyan déli sziget
északi körvonala, amely meglepő mértékben hasonlít Antarktisz partjainak
rajzolatához – ráadásul olyan állapotban, amilyenben a mostani (és akkori)
jégtakaró nélkül láthatnánk.
Piri admirális (mert később ilyen szép karriert futott be) bevallottan
felhasznált régi térképeket és útleírásokat is. Kérdés, hogy milyen régi
térképről másolhatta ezt a részt, amikor csak a huszadik század közepének
technikáival sikerült a több ezer méteres vastagságú jégréteg alá „látni” és
megállapítani, hogy milyen is a partvidék talajának rajzolata.

1.2. A náci kutatások

Adolfról (és főleg Heinrich Himmlerről, az SS atyjáról és főparancsnokáról)
köztudott, hogy mennyire rajongott az okkultizmusért. Nos, a kefebajszú
diktátor közvetlenül a második világháború előtt, 1938-ban és 1939-ben két
horogkeresztes expedíciót is indított az Antarktiszra, hogy ott az árja múltra
utaló maradványokat keressenek, valamint titkos (azóta sem tisztázott
hátterű) kísérleteket folytassanak. Az expedíciók vezetője Alfred Ritscher
kapitány volt, s a zászlóshajó a sokat sejtető Neuschwabenland (Új-
Svábország) nevet viselte. Ugyanezt a nevet kapta az általuk részletesen
feltérképezett terület is – de erről majd kicsit később.

1.3. A High Jump művelet

Alig másfél évvel a második világháború befejezése után, 1946-ban az USA
akkori hadügyminisztere, James Vincent Forrestal kiadja az utasítást
katonáinak egy minden addigi méretet meghaladó antarktiszi expedíció
megszervezésére. Pár hónapon belül 4700 ember, 16 hajó (többek között a
Philippine Sea repülőgép-hordozó), nyolc helikopter, továbbá kéttucatnyi
repülőgép állt készen a feladatra. Na és rengeteg nehéz láda, amelyeken nagy
betűkkel ez a figyelmeztetés volt olvasható: Tudományos felszerelés, nyílt
láng használata tilos! – Az Egyesült Államok tulajdona.
A jenkik 1946 karácsonyán érik el az antarktiszi partokat, majd
Vízkeresztkor partra is szállnak. A hivatalos tervekben az szerepel, hogy
legalább fél évet fognak ott tölteni. Készleteik, tartalékaik ennek megfelelő
nagyságúak: minden eshetőségre felkészülve nyolc havi élelmet és
üzemanyagot vittek magukkal. Hatalmas lendülettel kezdik feltérképezni a
vidéket, repülőgépekkel és motoros szánokkal járnak be több százezer
négyzetkilométert, optimizmustól és harsányságtól eltelve… mígnem alig hat
hét elteltével, 1947 februárjának közepén hirtelen fogják magukat és
mindenféle hivatalos magyarázat nélkül összepakolnak és hazamennek. A
High Jump (Magasugrás) fedőnevet kapott akció egyike a negyvenes évek
azon kevés amerikai (tudományos? katonai?) műveleteinek, amelyeket a mai
napig államtitokként kezelnek és nem vonatkoznak rájuk a tudományos
kutatás szabadságát biztosító jogszabályok sem. Bővebbet ugyancsak később,
a teóriák között.

1.4. Tolongás
A közhelyesen csak Hatodik Földrésznek nevezett terület iránt igen élénk a
nemzetközi érdeklődés. Hét államnak (köztük három európainak:
Franciaországnak, Norvégiának és az Egyesült Királyságnak) vannak nyílt
területi követelései (ezek olykor átfedik egymást és emiatt diplomáciai
anyázások gyakori előidézői), s további hat ország már jelezte, hogy ha
egyszer tényleg elkezdődik a jégtorta hivatalos szeletelése, abban az örömteli
pillanatban ők is szeretnének az asztal környékén tartózkodni.

1.5. Az Antarktisz-egyezmény
Számos nemzetközi megállapodás létezik, amelyek közül a legelső és a
legfontosabb az 1961-ben hatályosult Antarktisz-egyezmény. Ennek alapján
itt bármelyik állam létesíthet tudományos célból állomásokat (46 élt, illetve
él is ezzel a lehetőséggel), de bármiféle hulladék lerakása és tárolása
szigorúan tilos. Ugyancsak tiltottak a katonai célú kísérletek és kutatások.
Ha-ha.
Az egyezményt a mai napig ötven állam képviselői látták el kézjegyükkel,
eddigi utolsóként Pakisztán, 2012-ben. Magyarország 1984-ben csatlakozott,
s biztosan minden nagyhatalom szívéről egy hatalmas kő esett le, mert
területi igényt nem jelentettünk be egyetlen négyzetméternyi hóra sem.
2. A konteók
Abszolút érthető, hogy ez az eldugott, de facto lakatlan, mindenféle emberi
civilizációtól távoli, gyakorlatilag érintetlen földrész, valamint a nemzetközi
diplomácia időről időre felerősödő ezzel foglalkozó tevékenysége felkeltette
az összeesküvés-elméletek hirdetőinek figyelmét. Lássuk, milyen körmönfont
teóriák lebegnek a jég és a hó fölött.

2.1. Atlantisz
Nemcsak a hangzásbeli hasonlóság az oka annak, hogy sokan az elveszett
kontinensek archetípusának tartott Atlantiszt (→Konteó2) látják a hatodik
földrészben. 2500 éve, vagyis Platón óta megszámlálhatatlanul sokan
keresték és vélték megtalálni az egykoron virágzó, majd az istenek által
elsüllyedéssel büntetni rendelt szigetet, a római Marcellus Ammianustól a
brit Francis Baconön keresztül az amerikai Ignatius Donnellyig, s a kutatók
egy része az Antarktiszra voksol. Közülük is vannak olyanok, akik szerint az
eltűnt kontinens lakóinak leszármazottai a mai napig egy föld alatti
barlangrendszerben élnek, melynek egyik ki-, illetve bejárata itt található, a
gleccserek és a több ezer méteres hegyláncok között. Az atlantiszi
antarktisziak (nyelvtörőnek sem rossz…) fenntartották és továbbfejlesztették
őseik kultúráját, civilizációját és az okkultizmussal rokon technológiájukat.
Bennünket csak megfigyelnek, mert ez a világ (mármint a miénk) nagyon
nem a kedvükre való – amit tökéletesen meg tudok érteni.
A huszadik század ötvenes éveinek vége felé egy Charles Hapgood nevű
amerikai történész elővezette a kontinensek gyors sodródás-elméletét,
melynek értelmében (bizonyos feltételek megléte esetén) a Föld tektonikus
lemezei egymáshoz képest évente nem pár centit mozdulhatnak/mozdultak
el, hanem akár több száz, vagy több ezer kilométert is. Tehát (ha elfogadjuk
az elméletet) az eredetileg az Atlanti-óceánban, Európa és Amerika között
található Atlantisz úgy 12 ezer évvel ezelőtt bizony „lecsúszhatott” jelenlegi
helyére, a rajta található fejlett, „vízözön előtti” civilizációval együtt. Ehhez
az elmélethez később csatlakozott Graham Hancock, Erich von Däniken,
George Berlitz és a Flem-Ath házaspár (Rand és Rosa) is, hogy csak a
konteósok által a legtöbbet idézett Antarktisz-teoretikusokat említsem.

2.2. A nácik
Gyorsan olvassuk vissza az 1.2-es alpontot itt fent, majd folytassuk.
Szóval, miután a Ritscher kapitány által vezetett expedíció kikötött az
Antarktiszon, lázasan nekiláttak katonai bázisok építéséhez azokon a
területeken, ahol a legnagyobb meglepetésükre egészen tűrhető viszonyokat
találtak (valószínűleg a föld alatti melegvizes források miatt). Az egymás
után titokban érkező hajók és repülőgépek rengeteg felszerelést hoztak, s
több ezer megbízható (fizikai, egészségügyi, erkölcsi és faji szempontból
százszor leellenőrzött) árja férfit és nőt telepítettek ezekre a
támaszpontokra. Különböző források 50 ezer és 200 ezer fő közötti végső
létszámról beszélnek, vagyis egészen népes kolóniák jöttek létre. A hosszú
sarki éjszakákon olyan sok tennivaló nem akadt arrafelé, ezért szépen
szaporodtak és sokasodtak, miközben fokozatosan a föld alá húzódtak.
Amikor 1945-ben Hitlert olyan látványosan fenéken billentették, a
Harmadik Birodalom tudományos színe-java felpattant pár tengeralattjáróra,
összecuccolták a fejlesztés alatt álló haditechnikát meg még egy jó csomó
tudományos érdekességet (tán még repülő csészealjakat is →Konteó2), és meg
sem álltak az őket tárt karokkal fogadó, félig-meddig már belakott
Neuschwabenlandig, ahol berendezkedtek és folytatták az ígéretes
kísérleteket.
Olyan elképzelés is van, hogy maga Adolf is lelépett a körülzárt Berlinből
és a VII/C osztályba tartozó U–977 lajstromszámú tengeralattjáró fedélzetén
(Heinz Schaeffer kapitány vezényletével) végül az antarktiszi Negyedik
Birodalomban kötött ki. Roppant gyanús náci közlekedési és
szállítóeszközként gyakran felbukkan a Kiel–Antarktisz viszonylatban
állítólag ingajáratként közlekedő, IX/C osztályú U–530 is, parancsnoki hídján
a kellemesen csengő nevű Otto Wermuth fregattkapitánnyal.
Emlékszünk még az 1947-es amerikai High Jump műveletre (lásd 1.3.
alpont), amelyik nagyon érdekes körülmények közepette, gyakorlatilag egyik
napról a másikra szakította meg „tudományos” tevékenységét ott lent és
lóhalálában hazatakarodott?
Nos, Richard Byrd ellentengernagy, a művelet értelmi szerzője, nem
mellesleg maga is Antarktisz-szakértő és első osztályú sarkkutató, akit 1938-
ban a németek maguk hívtak a saját expedíciójukra, de ő ezt nem fogadta el,
szóval Byrd admirális 1947 tavaszán olyasmit nyilatkozott egy újságírónak,
hogy „az USA-nak felkészültnek kell lennie egy olyan támadásra, amely a
sarkvidékekről kiindulva érheti”. Kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy
„Az expedíció által tett tudományos felfedezések megerősítettek azon
hitemben, mely szerint az Egyesült Államok biztonságát az eddigieknél is
komolyabb erőfeszítésekkel lehet csak garantálni.”
Ezek alapján a hülyének is nyilvánvaló: a jenkik ráfuthattak a német
bázisok nyomaira (ha ugyan nem egyenesen a németekre), és olyan
ultimátumot kaptak, aminek kénytelenek voltak engedelmeskedni.
Az sem elképzelhetetlen, hogy Harry S. Truman elnök már előre értesült
a sarkvidéki náci jelenlétről, és egyenesen azzal a feladattal bízta meg
Byrdéket, hogy füstöljék ki onnan a németeket (a közel ötezres expedíciós
létszám inkább egy intervenciós hadosztályra enged következtetni, nem
pedig tudományos kutatócsoportra), de vagy a Krautok létszámát becsülte
mélyen alá, vagy azok (hadi)technikai ellátottságát és ideológiai
elkötelezettségét.
2.3. Az idegenek
Ezen alkonteó szerint az antarktiszi jégmezők alatt évtízezredek óta a
földönkívüliek titkos támaszpontja és földi bázisa rejtőzik. Innen indulnak és
ide érkeznek vissza a repülő csészealjak, a kis zöld (vagy a nagy szürke)
emberkék, és persze a feketébe öltözöttek (a híres Men in Black) is. Nagyon
sokáig ideális helyszín volt ilyen célokra, de az utóbbi 150 évben ez az izgága,
a saját bőrébe férni nem tudó emberi faj nagyon bekavart szegény
idegeneknek. Az egész konspiráció felborult, s kénytelenek voltak alkut kötni
legalább a nagyhatalmakkal, esetleg megzsarolni őket: időről időre
tudományos és technológiai segítséget nyújtanak ezeknek, cserébe pedig
viszonylagos nyugalmat és cseszegetésmentes további évtizedeket kérnek
(minimum addig, amíg felszámolják a háztartást és vissza nem repülnek oda,
ahonnan jöttek).
Ha ez a verzió a frankó, akkor Byrdék nácikat kerestek, de a legnagyobb
megdöbbenésükre – képzeljük csak el az arcukat! – magát ET-t és kollégáit
találták abban a borzasztó hidegben. Nem csoda, hogy olyan gyorsan
elkotródtak, és még örülhettek, hogy ép bőrrel megúszták a kalandot.

2.4. A Iaszón Társaság

Ezt a bandát hivatalosan Jason Defense Advisory Group-nak hívják, s nevét a
görög mitológiából, az argonauták vezetőjéről kapta. Tudjátok, ő volt az a
hős, aki megszerezte Péliásznak az Aranygyapjút.
A Jasont (így hivatkozom rá a továbbiakban) 1960-ban hozták létre
Eisenhower elnök személyes utasítására, mint egy tudományos tanácsadó
testületet, melynek elsődleges célja olyan tanulmányok elkészítése a
washingtoni kormány részére, amelyek a klasszikus tudomány és a
paranormális jelenségek határán mozgó területeket veszik górcső alá. A
Jasonnak nem véletlenül van állandó megbízási szerződése a Pentagonnal, az
amerikai hírszerző közösség több tagjával (CIA, NSA, DIA stb.), valamint az
USA Energetikai Minisztériumával. Sokak szerint Nixon elnök volt az, aki
1973-ban új feladatot adott a Jasonnak: negyven éve szinte kizárólag a titkos
és részben elfeledett földi civilizációk örökségét kutatják, különös tekintettel
ezek pusztulásának, eltűnésének okaira. S mindezt azért, hogy a jelenlegi
emberi civilizáció (okulva az elődök póruljárásából) elkerülhesse a globális
katasztrófákat, vagy legalábbis minimalizálja az ezek bekövetkezése esetén
felmerülő károkat.
Ez a teória tehát azt állítja, hogy az Antarktiszon a Jason központja
található, mindenféle kutatólaborral és kísérletező kedvű, jól fizetett tudósok
(műszakiak, matematikusok, nyelvészek, néprajzosok, történészek) és
katonák százaival, akik a modern kor Aranygyapjúját (Bölcsek Kövét, Szent
Grálját stb.) kutatják. És persze nagyon nem szeretik a nyilvánosságot.

2.5. A templomos-szabadkőműves vonal

A templomosok, a konteósok ezen régi ismerősei (akikről ebben a kötetben
külön történet szól) természetesen az Antarktiszon is felbukkantak. Nem
bonyolítom a dolgokat, szerintem annyi általános konteótudással,
amennyivel olvasóink már rendelkeznek, mindenki el tudja képzelni, mi az
ábra: úgy 800–900 éve a templomosok alapították az első antarktiszi
bázisokat, amikor még nem volt olyan barátságtalan a vidék, majd a
jegesedés után távoztak, tudniillik nem rendelkeztek megfelelő
üzemanyaggal a kívánt hőmérséklet eléréséhez. A szabadkőművesek
(→Konteó2) a régi barlangokat csak a XIX. században lakták be ismét (a tippet
középkori templomos feljegyzésekből merítették), és itt rendezték be a világ
legtitkosabb könyvárát is, na meg egy genetikai tartalékbankot, ahová
apránként a földkerekség minden élőlényfajából (mikroorganizmusok,
gombák, növények, állatok) származó DNS-mintát elhelyeznek, egyfajta Noé
bárkája utánérzésként, felkészülve a lehető legrosszabbra.
És végezetül még egy kérdőjel:
1998-ban az Antarktisz Ausztrália felé eső odalán egy hatalmas, mindent
elsöprő erejű földrengés következett be (a Richter-skálán 8,2-nek lőtték be, s
a szeizmológusok gyakorlatilag az egész világon kimutatták). Ha ez bárhol
máshol történik, elképesztő pusztítást végez, ha pedig tengerpart közelében,
akkor több tíz méteres cunamit indít útjára (gondoljunk csak vissza 2004
karácsonyára). Nosza, egész Dél-Ausztráliában készültségbe helyezték a
polgári védelmet, kiürítették a strandokat és rettegve várták a szökőárt. Ami
nem jött. És azóta sem érti senki, hogy miért nem.
Ja, még valami: az Antarktisz alatt nincsenek egymásnak feszülő vagy
egymásra csúszó tektonikus lemezek, amelyek (legalábbis a tudomány
jelenlegi állása szerint) a földrengéseket kiválthatják. Úgyhogy a
szakemberek azóta is vakargatják a fejüket és megpróbálják kitalálni, hogy
mi okozhatta azokat a rezgéseket, amelyek egyértelműen földrengésre
utaltak. Vagy robbanás lehetett? Ki robbantott, miért, hogyan, mivel? És
ekkorát?!
Az Antarktisz továbbra is dobogós a „rejtélyek földje” műsorszámban, s
úgy tűnik, egyhamar nem is kerül le onnan.
A romániai „forradalom”
A közvetlen szomszédságunkban közel negyed évszázada lezajlott, és
váltakozva forradalomnak, államcsínynek, népfelkelésnek vagy simán egy
monstre titkosszolgálati műveletnek aposztrofált események kapcsán a
konteók széles köre áll a műértő közönség rendelkezésére. Mostani
írásunkban összefoglaljuk mindazt, amit az 1989-es romániai politikai
fordulatról tudunk, pontosabban: amit tudni vélünk.
Jó szokásunkhoz híven pár mondatban rögzítjük azokat az előzményeket,
amelyek ismerete fontos lehet a későbbi összeesküvés-elméletek
szempontjából. Előre is elnézést kérünk azoktól, akiknek mindez
evidenciaként él emlékezetében, de az ő figyelmüket felhívjuk arra a
(máskülönben valóban felháborító) tényre, mely szerint bolygónkon bizony
élnek húsz-harminc évnél fiatalabb embertársaink is, akik velünk ellentétben
nem a tévék vagy rádiók előtt töltötték azokat a napokat.

1. Egy kis háttér

1989 végét írjuk. Az önmagát szocialistának nevező, úgymond népi
demokratikus rendszer államainak jelentős részében felütötték fejüket a
majdani többpártrendszer és a piacgazdaság első, törékeny csírái. Alig fél
évvel vagyunk a pekingi Tienanmen téri események után, idehaza több tucat
párt készülődik a szabad választásokra, Berlinben javában bontják a falat,
Zsivkov Tódort Szófiában fenéken billentik, Gorbacsov ezerrel nyomatja a
peresztrojkát és a glasznosztyot, miután az év elején kivonta a szovjet
hadsereget Afganisztánból. Bukarest és Románia egésze azonban
változatlannak és változtathatatlannak látszik: a számunkra oly ismerős
rákosista tempót is megszégyenítő Nicolae Ceauşescu (kommunista
pártfőtitkár, államelnök, főparancsnok, meg még a Teremtő tudja micsoda
egy személyben) feleségével, Elenával közösen vasmarokkal igazgatja a 21
milliós országot, főként a Departamentul Securităţii Statului-nak
(Állambiztonsági Főosztálynak, röviden Securitate-nak, még rövidebben –
mintegy becézve – Secunak) nevezett, tényleg mindenható titkosszolgálatra
támaszkodva.
Novemberben és december első felében szórványos tüntetésekre sor
kerül ugyan Románia nagyobb városaiban, de ezeket olyannyira hatékonyan
verik le, illetve torolják meg, hogy a diktátor december negyedikén el mer
menni Moszkvába, a Varsói Szerződés tagállamai vezetőinek Gorbacsov által
összehívott találkozójára, majd december 18-án Iránba látogat.
December 16-án Temesváron, a látszólag a szocialista rendszer elleni
szervezkedés miatt kilakoltatásra és kényszerlakhelyre ítélt Tőkés László
református lelkész támogatására helyi felkelés robban ki, amit a hadsereg és
a Securitate vérbe fojt, de ahogy azt mondani szokás, a fogkrémet már nem
lehet visszanyomni a tubusba.

2. Közvetlen előzmények
December 20-án Ceauşescu hazatér Teheránból, szükségállapotot rendel el
Temes megye teljes területén, de előzőleg bekéri az öt évvel korábbi
amritszári eseményekről a bizalmas feljegyzéseket, mert komolyan
fontolgatja, hogy indiai módszerrel izomból megoldja a temesvári problémát
és katonai erővel elfoglaltatja a református templom környékét, ahol a
rendszer ellenségei gyülekeznek. Egy nappal később, december 21-én,
érthetetlen elővigyázatlansággal népgyűlést rendel el Bukarestben, ahol
beszédét a tömeg kifütyüli és a szónok kénytelen menekülőre fogni. 22-én a
felkelők oldalára átállt hadsereg elfogja a házaspárt, majd egy rögtönítélő
törvényszéknek elnevezett testület (valljuk be: bohózatba illő, pernek
nevezett eljárás után) mindkettőjüket golyó általi halálra ítéli, amit
malacvágtában december 25-én délután végre is hajtanak, mintegy
meglepiként, virtuálisan odahelyezve a két holttestet a román nemzet
karácsonyfája alá.
A szórványos lövöldözések az állítólagos szekusok, terroristák, illetve az
átállt fegyveres erők között még napokig folytatódtak, főleg a nagyobb
városokban, de látszólag a semmiből hirtelen előbukkan a – főként egykori
másodvonalbeli kommunistákból álló – Nemzeti Megmentési Frontnak
(Frontul Salvării Naţionale) nevezett politikai szerveződés, ideiglenes
kormányt alakít és két héten belül a kedélyek is lecsillapodnak. Vízkeresztre
az ország 99 százalékán nyugalom honol.

3. Az elméletek
Ennyit az előzmények, tényleg nagyon rövid összefoglalásaként, és akkor
most lássuk, milyen találgatások folytak (és folynak a mai napig) az
események vélt vagy valódi hátterével kapcsolatban.

3.1. A spontán népfelkelés/forradalom opció

Nem szeretném befolyásolni a kedves olvasókat, de feltételezem, hogy ez a
verzió (amit máskülönben a hivatalos román álláspont 24 éve rendületlenül
ismétel, függetlenül az éppen hatalmon levő pártok színétől) kizárólag arra
alkalmas, hogy minden konteórajongó ajkára elnéző mosolyokat csaljon. Egy
olyan kőkemény diktatúrában, mint a nyolcvanas évek végének Romániája,
azt feltételezni, hogy pár tucat lelkes demokrata utcai demonstrációja képes
gyakorlatilag négy nap alatt „lángra lobbantani a forradalom tüzét a
szabadságra régóta szomjazó, hősies román nemzet lelkében”… nos, ezt
feltételezni, minimum felhőtlen idealizmusra és gyógyíthatatlan romantikára
enged következtetni, hogy a kifejezetten elmekórtani diagnózistól most
eltekintsek. Ne is foglalkozzunk tovább ezzel, inkább haladjunk.

3.2. A kommunisták belső puccsa

Sima, mezei, párton belüli leszámolásnak indult.
Amint azt már említettük, a második-harmadik vonal komancsainak
(élükön Ion Iliescu későbbi államfővel, egykori megyei párttitkárral, valamint
Petre Romannal, akiből miniszterelnök is lesz) elegük lett abból, hogy egyre
távolabb kerültek a húsosfazéktól, ráadásul a Ceauşescun szemmel láthatóan
egyre jobban elhatalmasodó paranoia és elmeháborodottság miatt egyikük
sem lehetett biztos abban, hogy melyik reggel nem fog többé felébredni. A
nemzetközi helyzet fokozódása (köszönöm, Virág elvtárs!) meg arrafelé
mutatott, hogy ha ők nem lépnek, akkor előbb-utóbb a külföld (a Kelet
és/vagy a Nyugat) fogja megelégelni, hogy Bécstől és Athéntől alig 550
kilométerre légvonalban egy elmeháborodott pojáca Észak-Koreát játszik.
Úgyhogy elébe mentek az eseményeknek, mert konspirációban, titkos
kézfogásokban, felforgatásban, továbbá eszmetársaik likvidálásában a bolsik
mindig nagyon pengék voltak, s így nem jelentett különösebb problémát a
Secun és a hadseregen belül lévő szimpatizánsaik mozgósításával
országszerte jó kis balhékat szervezni. Tőkés temesvári afférja különösen jól
jött Iliescuéknak, már ha nem az ő kezük munkáját dicsérte az is. Arról meg
végképp nem is beszélve, hogy közülük ajánlotta valaki Ceauşescunak, hogy
a legnagyobb córesz kellős közepén nagygyűlést kéne tartani, mert ott –
világszerte elismert szónoki képességeivel – milyen jól lecsillapíthatja a
forrongó fővárosiak százezreit…
Ha az az idióta (NC) legalább alapismeretekkel rendelkezik
tömeglélektanból, na meg a valódi helyzetet tükröző jelentéseket kap,
azonnal tarkón is lövette volna a tanácsost, mert ennél nagyobb marhaságot
diktátor nem tehet (lásd még gyülekezési tilalom, mint a szükségállapotok
első, elengedhetetlen lépcsője Buenos Airestől Pekingig). Ezzel szemben mit
csinál ez a balfék? Elrendeli a bukaresti „szocialista öntudatú üzemi
munkásság és a haladó értelmiség” összeverbuválását egy helyre, a főváros
szívébe… No comment.
A hevenyészett tárgyalást követő kivégzést is azért kellett pikkpakk
lebonyolítani, mert a Ceauşescu pár roppant kellemetlen dolgokat tudott
volna mondani. Gondolok itt a sajtó nyilvánossága előtt az új politikai elitet
érintő belső pártharcokra, külföldi számlákra, szívességekre, házastársi
hűtlenségre, homoszexualitásra, pedofíliára, gazdasági bűncselekményekre,
emberölésekre, pénzmosásokra, Securitate-tagságra, KGB-múltra satöbbire.
Mint minden diktátor, Ceauşescu is szeretett mindent tudni az őt körülvevő
elvtársakról, amiben egy egész, elkülönített Securitate-részleg állt személyes
rendelkezésére, a Centrul de Informare şi Documentare (Tájékoztatási és
Dokumentációs Központ) szervezeti keretein belül.

3.3. Amerikaiak és szovjetek által koordinált államcsíny

December másodikán és harmadikán, tehát a temesvári események előtt alig
két héttel Máltán csúcstalálkozóra kerül sor Mihail Gorbacsov és idősebb
George Bush között. A tárgyalások során – sok más egyéb mellett – szó esik
Romániáról is. A két nagy ember egyetért abban, hogy Ceauşescut nem
szabad tovább hagyni garázdálkodni, mert az egy dolog, hogy Castro Kubája
vagy a Kim család Észak-Koreája dacol a nemzetközi trenddel és a jó ízléssel,
de az akkor még létező Szovjetunió határainál, végül is Európában nem
megengedhető, hogy egy elmebeteg ezt művelje egy egész országgal.
Lepacsizták, hogy adnak még egy esélyt Nicolaenak, de ha nem érti meg
az idők szavát, páros lábbal hátsón kell rúgni. A csúcstalálkozó után a többi
bolsi vezetővel együtt december negyedikére Moszkvába kéretik eligazításra,
ahol Gorbacsov négyszemközt is próbál vele szót érteni és kitapogatni, hogy
mik a tervei. Ceauşescu reakcióiból egyértelművé válik, hogy sem a józan
észre, sem a belengetett külföldi nyugdíjas évekre nem vevő, sőt van annyira
hülye, hogy frankón megfenyegeti Gorbacsovot. Elmondja, hogy vannak neki
még barátai a nagyvilágban: ott van az Iráni Iszlám Köztársaság, a KNDK,
egyes arab államok, a még mindig diákvérszagú Peking, Líbia… Szerinte
mindezek kapva kapnának az alkalmon, hogy egy kis borsot törjenek
Moszkva és Washington orra alá, különös tekintettel az akkor már eléggé
előrehaladott állapotban lévő román nukleáris kutatások eredményeire.
Egyetlen bölény se szereti, ha egy szemtelen légy az orrára száll.
Gorbacsov is csak hümmög egyet, majd miután Nicolae felül az elnöki
különgépre és visszatér Romániába, már veszi is a telefont és egy hosszú,
kimerítő beszélgetést folytat amerikai kollégájával… Mindkét
nagyhatalomnak megvoltak a maga emberei Bukarestben, akik a megfelelő
pozíciókban, a szükséges logisztikai és kommunikációs támogatással a hátuk
mögött megtették a szükséges intézkedéseket a „spontán népi
megmozdulások” kirobbantására. Megbízható források arról is beszámoltak,
hogy az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Moldovából románul jól beszélő,
román egyenruhába öltöztetett specnazosok lepték el Északkelet-Romániát,
sőt Bukarestbe is jutott belőlük. Pontos feladataik a mai napig nem ismertek,
de azért nem kell hozzá túl nagy képzelőerő kitalálni, hogy ők alakították
azokat a román alakulatokat, amelyek gondosan koreografált
forgatókönyvek szerint bele-belelőttek a tömegbe, még jobban kiélezve a
belpolitikai helyzetet, s még inkább erősítve a tüntetők elszántságát.

Specnaz: az egykori szovjet, illetve a mai orosz állam fegyveres erejének

különleges rendeltetésű alakulatai, amelyeket előszeretettel vetnek be
olyankor, amikor a „normál” katonaság képességeit és lehetőségeit
meghaladó feladatokat kell végrehajtani kül- vagy belföldön.
3.4. A magyar titkosszolgálat kezdeményezte az egészet
Nyílt titok, hogy a román politikai vezetés és a hivatalos, ceauşescui irány
már a kádári magyar titkosszolgálatot is rettenetesen zavarta. A proletár
internacionalizmuson már rég túllépett magyar gumitalpú derékhad a
nyolcvanas évek közepétől kezdve folyamatosan adagolta a fincsi, bennfentes
romániai információkat a magyar politikai elitnek. Erre a taktikára a teljesen
nyílt, külföldről is tökéletesen érzékelhető olyan események is rájátszottak,
mint a „szisztematizálásnak” és „településrendezésnek” becézett
falurombolás, a Kárpátokon kívüliek tömeges betelepítése Erdélybe és a
Partiumba, a román sajtóból ömlő, és nem is annyira rejtett
magyarellenesség, Magyarország ellenségként történő beállítása a román
közvélemény előtt satöbbi.
Hosszas belső vívódások és hatalmas viták után végül 1989 nyarán az
MSZMP illetékesei felvették a kapcsolatot Moszkvával Románia ügyében,
mert azért annyira nem voltak tökösek, hogy a Nagy Testvér véleményének
kikérése nélkül bele mertek volna kezdeni egy ekkora játszmába. Miután a
magyar javaslatokra Gorbacsov olyan kétértelmű választ adott, amelyet
Budapesten „bátorító jelenlétnek” értelmeztek, belevágtak a tervezésbe. Az
akkor még létező III/I (polgári hírszerzés) és a III/IV (a katonai vonal) kapta a
feladatot, amelynek kidolgozásához a III/II (kémelhárítás), sőt, egyes taktikai
elemekkel és tanácsokkal az ezerszer elátkozott III/III (belső elhárítás) is
hozzájárult.
Decemberben még megvárták a moszkvai VSZ-csúcs eredményeit (lásd a
3.3. pontot), majd december tizedikétől rácuppantak a Tőkés-vonalra, ahol az
egykori belső elhárítás egyházi vonalon mozgó emberei derekasat
alakítottak. Ezzel párhuzamosan mozgósították az egész romániai magyar
hírszerzői rezidentúrát. A Magyar Néphadsereg és a Román Hadsereg közötti,
meglepően normális viszonynak komoly szerepe volt az egész
lebonyolításában, na meg annak a ténynek is rengeteg köszönhető, hogy
jelentős, valutában kifizetett összegek landoltak román főtiszti és tábornoki
zsebekben, és az átvételi elismervény aláírásához sem mindig ragaszkodtak a
készpénzt vagy számlaegyenleget tartalmazó borítékot átnyújtó
kifizetőtisztek.
És nemcsak a lóvé volt a mozgatórugó, hanem a legendás magyar
vendégszeretet is: több tucatnyi magas rangú, civil és egyenruhás román
illetékes családját helyezték biztonságba Magyarországon (majd magyar
közbenjárásra Nyugat-Európában) már december elején. A szervezők
felkészültek ugyanis arra, hogy ha Romániában mégiscsak valami fekália
kerülne a ventilátorba és a családfőt felnégyelve kiszögezik valamelyik
bukaresti városkapura, legalább a hozzátartozók ússzák meg élve az egészet.
Több magyar határőr találkozhatott akkoriban olyan négy-hat-nyolc fős
családokkal, akik rendőri felvezetéssel léptek ki Hegyeshalomnál vagy
Ferihegyen, valamennyien magyar útlevéllel rendelkeztek, de a bólogatáson
és a szemmel látható kétszázas vérnyomáson kívül nem tudtak semmi mást
produkálni, egymás között viszont románul pusmogtak.
A decemberi művelet során bizony gyakran alkalmazták azt a módszert,
amit a szakirodalom „idegen zászló alatti tevékenységnek” nevez. Ez semmi
mást nem jelent, mint azt, hogy a román döntéshozó megkörnyékezésekor a
(teszem azt piréz) hírszerző nem azt mondta, hogy én kérem a piréz
fővárosból jöttem és román barátom, fogadd el tőlem ezt a szimbolikus
borítékot, cserébe ezért meg ezért az információért… Nem bizony, hanem
bociszemmel azt állította, hogy ő bizony valamelyik nyugatnémet, francia
vagy brit szolgálat embere, elvégre mégiscsak másként hangzik egy MI–6
vagy BND nevének belengetése, mint az, hogy a Piréz Hírszerzés…

Azoknak, akik nem olvasnak kémtörténeteket: az MI–6 (Military Intelligence

6) a britek hírszerzése (lásd még James Bond), a BND
(Bundesnachrichtendienst) pedig a németeké.
Persze nehéz elképzelni, hogy akkoriban egy ilyen ügylet előtt Budapest,
akarom mondani a piréz főváros ne egyeztetett volna legalább informálisan
Berlinnel, Párizzsal vagy Londonnal, hiszen a cél elvileg közös volt, ugye. A
NATO-tagság pedig csak a nagyon hülyék szerint nem került előzetesen
semmibe. De ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, úgyhogy lapozzunk.
Látjuk tehát, hogy az egész balhé egy nemzetközi titkosszolgálati okosság
volt, amelyben (micsoda büszkeség öntheti el mindannyiunk szívét!) a
magyarok játszották a főszerepet, hiszen mi ismertük a legjobban a terepet
és nekünk volt a legjobb hálózatunk odaát. Csakhogy ezekkel a babérokkal
nem nagyon lehet villogni, na meg memoárkötetben sem tanácsos
szerepeltetni a történéseket.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mi itt csak az utca hangját tolmácsoljuk, az

egykori híreszteléseket vetjük papírra, úgyhogy ne tessenek bántani a szerzőt,
még akkor sem, ha véletlenül beletenyerelne egy-két 90 évre titkosított
információba! Köszi, a több tízezer olvasó nevében is!
Na meg fiúk, csak nem csináltok magatokból nettó hülyét azzal, hogy írói
munkássága miatt jól megzaklatjátok szegény tiborut?!

3.5. A zsidók voltak

Mindennek a hátterében természetesen a Moszad állt. Igaz ugyan, hogy a
hetvenes-nyolcvanas évek nagy kivándorlási hulláma után alig maradt zsidó
Romániában (bónusz érdekesség: a romániai főrabbiról, dr. Moses Rosenről
utólag kiderült, hogy nyugállományú Securitate-ezredesi rendfokozattal
rendelkezett), de az a kevés, akik mégsem alijáztak, komoly befolyással
rendelkeztek, na meg az USA mindig is támogatta Tel-Aviv, akarom mondani
Jeruzsálem elképzeléseit. A moszadosok mozgósítottak mindenkit, akit
tudtak. Az idegen zászlós megközelítés hatvan-akárhány éve az Intézet
kedvenc fogásai közé tartozik, úgyhogy használták is gazdagon.
 Intézet: az izraeli kémszolgálat hivatalos neve Hírszerzési és Különleges
Műveletek Intézete (az eredeti héber verziótól a nyomdai szedő érdekében
most eltekintünk). A „moszad” szó simán „intézetet” jelent.

Az utcai hangadók és koordinátorok, valamint a román hadsereg és a

különböző fegyveres szervezetek tagjai között bizony elég sokan voltak, akik
(igaz, gyakran kerülő úton) a Moszadtól kapták a fizetéskiegészítésüket, na
meg a célprémiumot. A cafeteria-bónokat csak azért nem, mert az ott még
nem létezett.
A kivitelezés ezen forgatókönyv szerint is nagyjából megegyezik a
többivel, nem is taglalom külön.

3.6. A Securitate tervelte ki és bonyolította le

Igaz ugyan, hogy a román titkosszolgálat a Ceauşescu-rendszer legfontosabb
támasza volt, és az is, hogy tagjai a kivételezettek közé tartoztak, de
mindennek van egy határa. A Secu nemcsak vérivó szörnyetegek gyűjtőhelye
volt ám, hanem ide (főleg az elitnek számító külföldi hírszerzési részlegéhez,
a Centrul de Informaţii Externe-hez, hadrendi számán az UM 0544-es
egységhez) csoportosultak azok a tisztek is, akik nyelveket beszéltek,
képzettek voltak, külföldön is meg-megfordultak, s akiknek totális rálátásuk
volt a nemzetközi állapotokra, ily módon összehasonlítási alappal is
rendelkeztek.
Nos, 1989-re ők már tökéletesen látták, hogy a szocialista rendszernek
harangoztak, legalábbis Európában. Mivel akadtak köztük hazafiak is,
nyilvánvaló volt számukra, hogy minél tovább uralkodik a Ceauşescu
házaspár, annál tragikusabb helyzetbe kerül az ország és a nemzet, s a
diktátor-páros által okozott gazdasági és erkölcsi károk egyre nagyobbak és
nagyobbak lesznek. Jó pár szekus főokos összedugta hát a fejét és nagyon
alaposan, körültekintően kitervelték a forradalmat. Még olyan apróságokra is
odafigyeltek, hogy a középtávú meteorológiai előrejelzések szerint december
második felében a sok évtizedes átlaghőmérsékletet meghaladó fokok
lesznek egész Romániában. Hogy ennek mi volt a jelentősége? Nos,
gondolkozzunk csak egy kicsit: az emberek mínusz 15–20 fokos hidegben
nem szívesen üvöltöznek az utcán öklüket rázva, forradalom ide vagy oda. És
bizony 1989 decemberének közepétől egészen karácsonyig a nappali
hőmérséklet gyakran elérte a plusz 10–14 fokot, Temesváron éppúgy, mint
Bukarestben vagy más nagyvárosokban.
Az ügynökeik, informátoraik új feladatokat kaptak, persze most is
odafigyeltek arra, hogy senki ne tudjon többet, mint amennyi feltétlenül
szükséges a feladat végrehajtásához. Még arról is gondoskodtak, hogy a
népnyelv által már az első percektől „terroristának” nevezett, feketeruhás
alakok mindig ott bukkanjanak fel és lőjenek egyet-kettőt a tömegbe, ahol a
kedélyeket tovább kellett borzolni. Ezek a feketeruhások máskülönben
nagyrészt a Romániában vendégszereplő külföldi, főleg arab országokból
érkezett fegyveresek voltak, akiknek egy csoportja nettó terrorista volt
(köztudott Ceauşescu vonzódása például az Arafat-féle PFSZ-hez). Ezeket a
barnás bőrű harcosokat különféle legendákkal („Ez csak egy életszerű
kiképzés”, esetleg „Ezek tényleg felkelők, elvtársak, és mi most a
segítségeteket kérjük!” stb.) arra késztették, hogy tényleg lövöldözzenek a
tüntetőkbe.
Pár, kevésbé jól képzett, másodosztályú „terroristát” a felkelők el is
kaptak, meg is lincseltek azon melegében, és bizony tucatnyi tanú van, akik
szent esküvéssel állították, hogy az elfogott feketeruhások egyáltalán nem
románul könyörögtek az életükért, hanem valami furcsa, leginkább arabnak
tűnő torokhangokon. Mások arab feliratot ábrázoló nyak-, illetve karláncokat
is felfedezni véltek a szekusoknak tekintett merénylőkön, noha a hivatalos
magyarázatok a Securitate terrorelhárító különítményének, az USLA-nak
(Unitatea Specială de Luptă Antiteroristă, hadrendi száma különösen kedves:
UM 0666) a felelősségét hangoztatták. Ez utóbbit az egykori USLA-tagok
torkukszakadtából tagadják a mai napig, mondjuk ezt nem csodálom. A
szikár tényekhez hozzátartozik, hogy mintegy nyolc-tíz igazi USLA-st is
meglincseltek csak azért, mert szomszédok, ismerősök felismerték őket az
utcán, és tudták, hol dolgoznak. Őket a mai napig hősi halottaknak tekinti az
utódszervezet.
Komoly szerep hárult a D (mint dezinformáció) Osztály kipróbált
munkatársaira, akik hatalmas rutinnal mindig ott jelentek meg, ahol a
legnagyobb szükség volt rájuk, és azokat a híreket dobták be a köztudatba,
amelyek a háttérben álló összeesküvőknek a legnagyobb hasznot hajtották.
Azt pedig mindenki tudja, hogy egy forrongó, az ideje nagy részét az utcán
töltő, hatalmas hevület által vezérelt tömeg olyan kiváló táptalaja a
rémhíreknek, mint a langyos húsleves a baktériumoknak. A
dezinformációkat (vagy ha arra volt szükség: az információkat) egyfelől az
utcán, másfelől – beépített embereik segítségével – a televízión és a rádión
keresztül szórták, ismétlem: roppant professzionális módon.

3.7. Nicolae Ceauşescu önpuccsa volt

A román diktátor sötét volt ugyan, mint a Mariana-árok egy csillagtalan
éjszakán, de elementáris, már-már genetikailag kódolt ravaszságát még
halálos ellenségei is elismerték. Amikor Moszkvából visszajőve asztalhoz ült
és kedvenc ételét-italát (friss orda, paradicsom, hagyma, kenyér és –
előrehaladott cukorbetegsége ellenére – Cotnari-i félédes fehérbor)
fogyasztva elkezdte összerakosgatni a nagy, stratégiai puzzle darabkáit,
veszélyérzete őrülten csörömpölni kezdett: rájött, hogy nagyon nagy a gáz,
gyorsan le kell lépnie.
Mivel tényleg érvényes meghívása volt több testvéri államfőtől (már
említettük, de nem árt elismételni: Kuba, Irán, Észak-Korea, Líbia, meg még
pár afrikai zsebdiktatúra), a legnagyobb probléma az volt: hogyan lehetne
úgy elvarrni a szálakat Romániában, hogy utólag aztán lehetőleg ne keresse
senki. Sem őt, sem a 4-8 milliárd dollárra becsült magánvagyonát, amely
elővigyázatosan svájci, luxemburgi és karibi számlákon pihent.
Az ötletet a temesvári, Tőkés-féle balhé adta, amit – ha a hatalom akkor
úgy dönt – körülbelül 48 óra alatt úgy le lehetett volna törni, hogy nyoma
sem nagyon marad. Taktikai-diverziós szakértőivel kidolgoztatta a „román
forradalom” forgatókönyvét, beleértve a látványos, ugyanakkor nevetséges
vád alá helyezést, a tárgyalást, valamint a kivégzés jelenetét is. A valóságban
persze senkit nem végeztek ki, a sorkatonáknak álcázott kivégzőosztag a
Securitate személyes testőrségi zászlóaljából verbuválódott. Mindenesetre
tény, hogy a színjáték egykori résztvevőinek 80 százaléka két éven belül
(ilyen-olyan okok miatt) elhalálozott: volt, aki autóbalesetben, mások
hirtelen támadt rákban, volt olyan, aki öngyilkos lett, és néhányan nyom
nélkül eltűntek.
Egyes hírek szerint alteregókat lőttek agyon, s az ő testüket tartalmazza
az a két koporsó, amely fölött napjainkban már a Ceauşescu név olvasható a
bukaresti Ghencea temetőben. A valódi házaspár pedig, kihasználva a
decemberi zűrzavart, különgéppel elhagyta az országot. Ha még életben
vannak (elvégre Nicolae 1918-as, míg Elena 1916-os születésű), azóta is
Phenjanban vagy Teheránban majszolják a bukott diktátorok – nem mindig
kesernyés – kenyerét.

Kevesen tudják, de egy brit riporter, aki Romániában végigfotózta a

decemberi eseményeket, azt állította (ráadásul eléggé nagy hangon, a
szerencsétlen flótás…), hogy komoly pénzért sikerült megszereznie a házaspár
perének és kivégzésének valódi felvételét, merthogy amit bemutattak a
közvéleménynek, erősen cenzúrázott és megvágott példány volt. Ez a pasi
december 28-án felült egy Bukarest–Belgrád viszonylatban repülő kisgépre,
 bőröndjében ott pihent több ezer fotónegatív és az említett filmfelvétel. A
szerb fővárosban a reptéren már várták (volna) a brit nagykövetség
munkatársai – vélelmezem, hogy a kulturális attasé, ki más… A gépet
azonban, amelyen rajta kívül csak a személyzet utazott, még román légtérben
egy vállról indítható rakétával lelőtték. Nem volt túlélő, a fotók és a film
megsemmisültek a tűzben, másolatról nem tudni.

Kiegészítés: mindenkinek, akit az átlagosnál jobban érdekel a romániai

„forradalom” lehetséges háttere, ajánlom a következő könyvet:

Mandics György: A manipulált forradalom (második, átdolgozott kiadás) –

Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2009., 663 pp., ISBN 978-973-7648-23-5.

A könyv műfaját tekintve regény, amely körülbelül 45%-ban a temesvári

szerző saját egykori élményeit, 35%-ban történelmileg ellenőrzött tényeket,
valamint úgy 20%-ban a belső összeesküvés-konteó alverzióit tartalmazza,
felfűzve egy (már-már aggasztóan precíz és logikus) fonalra. Ha ez bármit is
jelent: nekem élmény volt olvasni.
6. fejezet

Magyar rapszódia
A MA–240 járat tragédiája
Talán már említettük, s most csak megerősíteni tudjuk, hogy szép hazánk
nem csak termálvízben, vízilabda-aranyakban és gyengeelméjű
politikusokban állja az erős nemzetközi verseny kihívásait, hanem
összeesküvés-elméletekben is. A sors úgy hozta, hogy repüléskonteóban sem
kell szégyenkeznünk (bár szívesen eltekintettünk volna tőle): 38 éve csak
találgatni tudjuk, mi is történt valójában a Malév 240-es bejrúti járatával.
A repülős sztorik általában azzal kezdődnek, hogy a pilóta megigazítja
nyakkendőjét, odakacsint a felettébb csinos utaskísérőnek (akivel egy
szállodában együtt töltötték az éjszakát, de a filmben ennek csak később lesz
jelentősége), majd a gép felszáll. Mi azonban most menjünk szembe a
fősodorral, s ne elégedjünk meg a történet szimpla elmesélésével. Tekintsünk
inkább egy kicsit körül a nagyvilágban, és pár mondattal illusztráljuk azt,
amit Virág elvtárs annak idején olyan szépen megfogalmazott: a nemzetközi
helyzet fokozódását. 1975-öt írunk.

1. A gazdasági-politikai környezet
A szemtelenül fiatalok és feledékenyek kedvéért, nagyjából ez a szituáció:
a) Az első globális olajválság kellős közepén vagyunk, a nyersolaj
hordónkénti ára megközelíti a horrorisztikus 10 (akkori) dollárt, ami
jelenkori vásárlóértéken olyan 42-45 dollár körüli lehet, vagyis a mai árnak
nagyjából a fele. Nekünk most nem tűnik soknak, de hogy át tudjuk érezni az
akkori sokkot, azt ajánlom, viszonyítsuk ahhoz, hogy két évvel korábban,
vagyis 1973 közepén a 160 literes hordóért még csak 3 dollárt kellett fizetni a
világpiacon. Minden drágul, ami kapcsolatban van az energiával – és mi nincs
kapcsolatban, kérdem én? Az arab országok és a Nyugat között tapintható a
feszültség, de ezt nem elemezzük, mert nem a mi asztalunk; erre tartjuk a jól
fizetett biztonság- és védelempolitikai szakértők falkáit.
b) Két éve ért véget a három hétig tartó negyedik izraeli–arab háború
(Jom Kippur), melynek során a zsidó állam eredményesen veri vissza a
rátámadó, háromszoros túlerőben lévő egyiptomi–szír csapatokat. A Közel-
Keleten továbbra is puskaporos a hangulat, az arabok a sokadik revansra
gyúrnak, az Arafat-féle Palesztinai Felszabadítási Szervezet (a továbbiakban:
PFSZ) egyre izmosabb és harciasabb.
c) Ez év tavaszán tör ki a libanoni polgárháború (melynek okai között a
Jordániából pár évvel korábban kitoloncolt és Dél-Libanonban sátrat vert
PFSZ-t is meg kell említenünk). A helyzet olyan bizonytalan,
kiszámíthatatlan és veszélyes, hogy a bejrúti reptér augusztus végétől kezdve
hol fogad, hol nem fogad gépeket, szeptember közepétől pedig gyakorlatilag
minden külföldi légitársaság felfüggesztette menetrend szerinti járatait,
kivéve… kivéve a keletnémet Interflugot és a magyar Malévet.
d) A palesztin–izraeli (tágabban: az arab–izraeli) konfliktussorozatban a
szocialista tábor államai nyíltan és felvállaltan a zsidó állammal szemben
foglalnak el politikai, gazdasági és ideológiai pozíciókat. Kivétel a már akkor
is renitens Románia, amely továbbra is egy fenékkel két lovat megülve
igyekszik mindkét oldal felé nyitottnak maradni. A PFSZ-t egyre szélesebb
jogosítványokkal és egyre tágabbra nyitott karokkal fogadják (Kelet-
)Berlintől Szófiáig. A szervezetnek a Varsói Szerződés országaiban már kvázi
nagykövetségei („állandó irodák”) is nyílnak: az első a csehszlovák
fővárosban 1975 augusztusában, a második… nos, szerintetek hol? Igen,
Budapesten, méghozzá 1975. szeptember 29-én, vagyis egy nappal a tragédia
előtt.
e) A szovjet és kelet-európai fegyvergyárak előszeretettel szállítottak az
arab államoknak, illetve a palesztinoknak mindent, amit azok (lehetőleg
kemény valutáért) meg tudtak vásárolni: a repülőgépektől kezdve a
harckocsikon keresztül kézi lőfegyverekig, lőszerig és egyéb haditechnikáig
bármit. A katonai és polgári titkosszolgálatok közötti együttműködés is
létezett, noha itt főként a GRU (a szovjet hadsereg hírszerző szervezete)
domborított, mellette talán még Honeckerék hírszerzése (a Stasi) rúgott
komolyabban labdába. A magyar gumitalpú szervek inkább csak polgári
kereskedelmi ügyleteknek álcázott fegyverszállítmányok és más, katonai
célra is felhasználható termékek közvetítésében és lepapírozásában
jeleskedtek.
Ennyit elöljáróban. Itt az idő, hogy a konkrét események filmjével
folytassuk, úgymint történeti tényállás-rögzítés.

2. Az N-nap
1975. szeptember 29., hétfő van. Csendes, kellemes őszelő. A Ferihegyi
repülőtérről a menetrend szerint 16.50-kor indulna a Malév 240-es járata,
melynek célállomása a polgárháborús Bejrút. A vadonatúj (alig másfél éve
gyártott és mindössze három hónapja üzemelő), kiváló műszaki állapotban
levő TU–154–B2 típusú repülőgép személyzete 10 főből állt, a 160 főre
méretezett utastérben azonban csak ötvenen foglalnak helyet. Ennek kettős
oka van, vagy legalábbis a hírek két, egymástól talán nem független okról
szólnak:
a) A gép utasteréből jó pár sor széket kiszerelnek, s helyüket keményfából
(más források szerint fémlemezből) készült, egyenként 0,7–1,2
köbméteresnek tűnő, lezárt és leplombált ládák foglalják el. A repülőtér
rakodószemélyzetének utólagos elmondása szerint őket a ládák közelébe sem
engedték, az egész pakolást hallgatag, rövidre nyírt hajú külsősök végezték.
A ládákon a jól ismert Videoton-logó látható.
b) A gép indulását délután öttől összesen négyszer halasztják el,
esetenként egy-másfél órával. Állítólag egy ötvenfős külföldi (palesztin?)
delegációra várnak, amelyik este fél 11-ig nem érkezik meg. 22.30-kor végül a
kifutón várakozó gép mellé odaáll egy autóbusz, amelyből egy csoport
sietősen átszáll a repülőre.
A gép 22.40-kor kap felszállási engedélyt. A 10 fős személyzeten kívül
egyetlen magyar utas tartózkodik rajta, valamint 6 francia, 5 brit, 2 finn, egy-
egy angolai, szaúd-arábiai és egyiptomi állampolgár; a többiek (33-an)
libanoni útlevéllel utaznak. Ezen utolsó csoport tagjainak érdekessége, hogy
öt fő kivételével valamennyien fiatal (20-30 év közöttinek kinéző) férfiak.
Szeptember 30-án 02.40-kor megszakad a rádiókapcsolat a géppel; a HA-
LCI lajstromjelű, 74A-053 gyári számú Tupoljev ekkor hat mérföldnyire (úgy
10 kilométerre) nyugatra van Bejrúttól, a tenger fölött. Az utólag összerakott
mozaikkockák arra utalnak, hogy a fedélzeten robbanás történt, de a pontos
okokról azóta is csak találgatások folynak.
Joggal kérdezheti bárki, aki akár csak egy kicsit is ért a
repülésbiztonsághoz, vagy aki legalább egy, hasonló témájú filmet látott: jó-
jó, de mi van az úgynevezett fekete dobozzal? Nos, a fekete dobozt
(hivatalosan) nem találták meg. Sőt, a fedélzeti kommunikáció minden
elemét automatikusan rögzítő berendezés (nevezzük itt egyszerűen
magnónak) „elromlott”: a mágnesszalag nem tartalmaz értékelhető
információt.
A közeli ciprusi brit katonai bázisról (Akrotiri) a térségbe érkezik egy
Hercules C–130 típusú szállítógép, melynek legénységét az eseményt követő
nyomozás során senki meg nem hallgatja, noha 03.20 körül már ott köröznek
a tengerbe csapódás helyszíne fölött. Bizonyos hírek szerint 300 láb (100
méter) alacsonyan többször is átrepülnek a környéken, esetleges túlélők után
kutatva (egyet sem találnak). A Royal Navy utólag felajánlja a Malévnek, hogy
segít kiemelni a roncsokat (a tenger mélysége ott nem éri el az 500-600
métert, tehát nem okozna különösebb technikai nehézséget), de magyar
részről a válasz merev elutasítás volt.
Idehaza a Magyar Távirati Iroda délutáni, kétmondatos közleményében
adja hírül, hogy „ismeretlen okból” lezuhant a Malév bejrúti járata. A rádió
és a tévé, illetve a másnapi hazai sajtó fegyelmezetten, kommentár nélkül
utánközli a hivatalos magyar hírügynökség gyorshírét.
Még aznap (tehát szeptember 30-án) délután összeáll egy 14 fős
vizsgálóbizottság, magyar, szovjet, brit és libanoni tagokból, amely a
helyszínen vizsgálódik, de a lezuhanás okairól senki nem nyilatkozik. A
tragédia utáni napokban nyom nélkül eltűnik az utaslista (!), valamint a
szállítmányokra vonatkozó fuvarlevelek minden példánya. Sem a
Videotonnál, sem a Honvédelmi Minisztériumban, sem a Malévnál nem
akadnak nyomukra.

Érdekesség: 1975. augusztus 20-án, röviddel éjfél után a csehszlovák

légitársaság CSA–540-es Prága–Teherán járata (egy OK-DBF lajstromszámú
IL–62-es) Damaszkusz mellett felrobban a levegőben. A dátum azért érdemel
figyelmet, mert a robbanás 24 órával a prágai PFSZ-iroda hivatalos
megnyitása után következik be. Erről bővebben most nem beszélünk, legyen
ez a cseh konteós kollégák feladata.

És akkor lássuk, milyen magyarázatverziók röppentek fel az elmúlt közel

négy évtizedben:

3. Baleset volt
a) Emberi (vagy műszaki) hiba miatti baleset volt, aminek semmi köze nem
volt sem a legénységhez, sem az utasokhoz, sem a szállítmányhoz. Volt és
lesz is ez így, főleg vadiúj szovjet gépek esetében.
b) A gép robbanóanyagot (is) szállított azokban a ládákban a
palesztinoknak, de a szokásos óvintézkedések ellenére valami probléma
adódott, minek következtében a szállítmány simán felrobbant. A magyar
állam sohasem ismerte (mert nem ismerhette) be, hogy az állami polgári
légiszállítási vállalatot ilyen célokra használta, ráadásul ha kiderül, hogy nem
az általános szerződési feltételeknek megfelelő körülmények okozták a
katasztrófát, a Lloyd’s Biztosító egy fillért sem fizetett volna, illetve utólag
visszakövetelhette volna a 100 millió dolláros nagyságrendű (és a vizsgálatot
követően kifizetett) lóvét. Ezt az égést még a rendszerváltozás utáni
kormányok sem akarták vállalni.
c) A gép a bejrúti repülőtér által aznap este kiadott, és a későbbi
lezuhanás körzetére vonatkozó kiemelt madárraj-figyelmeztetés ellenére
kísérli meg a berepülést a szárazföld fölé. Nem kellett volna.

4. Merénylet: Izrael a felelős

a) Ez a legelterjedtebb konteó. A gépen utazó 28 fő „libanoni” fiatalember egy
Magyarországon (vagy valamelyik szomszédos „baráti” államban) kiképzett
palesztin terrorkommandó tagjai voltak, akikről Tel-Aviv megtudta, hogy
rettenetesen véres cselekményeket akarnak végrehajtani izraeli polgári
célpontok (iskolák, zsinagógák, piacok, vonatok, buszok stb.) ellen. Előbb
még informális csatornákon figyelmeztették a magyar hivatalos szerveket,
valamint a Malévot is, hogy nem kéne ezeket visszaszállítani Libanonba, de
Budapest úgy tett, mintha nem értené a célzást. Aztán – ahogy az ilyenkor
lenni szokott – jött egy dávidcsillagos vadászgép (vagy az izraeli
haditengerészet egyik naszádja) és rövid úton lelőtte a Tupoljevet, amivel
kettős célt is szolgáltak: egyrészről kiiktattak egy terrorcsoportot,
másrészről (kvázi pedagógiai módszerként) felhívták az esetleges követők
figyelmét arra, hogy elmúltak azok az idők, amikor bárki is büntetlenül
kukoricázhatott a zsidókkal.
b) Az eredeti elképzelések szerint úgy volt, hogy ezen a gépen fog távozni
Magyarországról Kaled Al-Fahum, a PFSZ második embere, aki a budapesti
iroda megnyitásának ünnepségéről készült hazafelé. Persze Kaled barátunk
mindig is óvatos duhaj volt (nemhiába élt összesen 85 évet, ami egy palesztin
aktivista esetében lehet, hogy világrekord), becsekkolt ugyan a Malév-gépre,
de végül kocsival hagyta el Magyarországot, és Romániából repült haza
három nappal később. Valahogy azonban erről az infóról a Moszad lemaradt,
és az eredeti tervek szerint felrobbantotta a gépet. A kötelező, előzetes
figyelmeztetésre pedig (amit ilyenkor a zsidó hírszerzés mindig megereszt a
nem palesztin érintettek felé) Budapest csak legyintett egy nagyot. Azt
gondolhatták, hogy „úgysem merik megtenni”. Nos, merték. Azok ilyenek.
c) A ládákban egy új vegyi fegyver volt, amit Moszkva (kerülő úton) szánt
a palesztinoknak, ha ezt megkapják, izraeli civilek ezrei haltak volna meg. A
Moszad megtudta és nem volt mérlegelés: a Malév-gépnek el kellett tűnnie,
függetlenül a fedélzeten tartózkodók számától, nemzetiségétől vagy
beosztásától.

5. Merénylet: a rivális arab szervezetek voltak

Itt, ennél a konteónál gyakorlatilag a PFSZ-en belüli torzsalkodásoktól
kezdve Szíriáig és a libanoni polgárháború egymással szemben álló frakcióiig
mindenki szóba jött: arab barátaink híresek arról, hogy ha egymás torkát kell
elvágniuk, nagyvonalúan eltekintenek a lehetséges járulékos veszteségektől.
A gép fedélzetén utazó harmincvalahány arab személy egyeseknek
kulcsfontosságú volt, más arab csoportoknak pedig megsemmisítendő és
eltakarítandó szemét. Szíria például úgy utálta a palesztinokat, mint egy
pápa a gumi óvszert – egy szír vadászgép lazán le tudta volna szedni a
védtelen magyar gépet, fedélzetén kétszakasznyi palesztin mudzsaheddel és
több tonna, a PFSZ-nek szánt haditechnikával. De ne feledkezzünk meg a
libanoni keresztényekről sem, Dzsemajel mester és népes családjának
maronita milíciái állandóan túllihegték a dolgokat, amikor a muszlimok
ellen, illetve szövetségesük, Izrael oldalán kellett letenni a voksot.
6. Merénylet: Moszkva tehet róla
A fedélzeten tartózkodó 33 palesztin terroristát (más megvilágításban:
szabadságharcost) Moszkva képezte ki, de az őket delegáló szervezet (PFSZ,
El Fatah?) valami miatt nem teljesítette a kiképzés ellentételezéseként ígért
nyugat-európai vagy amerikai terrorcselekményeket. Moszkva meg úgy volt
vele, hogy ha a barterüzletnek nincs másik oldala, részéről semmis az egész.
És mivel tudást nem lehet visszavenni, maximum a tudás hordozóját lehet
megsemmisíteni, hát tessék… Ettől kezdve a palesztinok megtanulták, hogy
ha ígérnek valamit, azt be is kell tartani, máskülönben Anya morcos lesz.

7. Merénylet: a CIA volt

Az amerikaiak érdekeltek voltak abban, hogy a palesztinokat és a szovjeteket
egymásnak ugrasszák. Ők tették a pokolgépet a fedélzetre (esetleg ők küldtek
felségjelzés nélküli CIA-repülőgépet, hogy lője le a Malévot), majd
mindenféle piszkos trükkel megpróbálták Moszkva ellen hangolni
Arafatékat. Ez nem igazán sikerült, hiszen kit érdekelt harmincvalahány
terrorlegény kilépése a földi létből és pár főnyi járulékos veszteség?! Nos,
sem Moszkvát, sem Arafatot nem igazán… Budapest pedig ebben a
nagypályás játékban most sem igazán számított.
Akárhogyan is történt, a gép megsemmisítéséhez nem feltétlenül kellett
harci repülőgép. Akkoriban a Közel-Keleten csak annak nem volt vállról
indítható cucca, aki nem akart ilyet: gondolunk itt nemcsak a szovjet 9K–32-
es Strela–2-re, hanem az amerikai FIM–43 Redeye-ra is, amelyeket akár egy, a
tengeren imbolygó halászbárkából is ki lehetett lőni. Az is igaz, hogy az
ügyben három évtizeddel később (!) nyilatkozó magyar ügyész szerint az
elhunytakon robbanás vagy tűz nyomát nem találták, sérüléseiket kizárólag
becsapódás okozta.
 A magyar áldozatok családja 10 ezer forint temetési segélyben, az
elhunytak kiskorú gyermekei fejenként 200 ezer forint árvasági
hozzájárulásban részesültek. Temetni amúgy senkit nem temettek, mert
holttestet egyetlen hozzátartozó sem látott – állítólag egy libanoni
tömegsírban hever harminchét, a tengerből utólag kiemelt holttest, de ez is
csak találgatás, mint minden az ügy utóéletében.
Kiegészítés: 2009-ben a magyar országgyűlés létrehozott egy 100 millió
forintos kegyeleti alapot a Malév 240-es járata áldozatainak leszármazottai
részére. A hozzátartozók úgy döntöttek, hogy az áldozatonként kábé 5,5
millió bruttó pénzt egymás között szétosztva, saját céljaikra használják fel
(ami mellesleg jogukban állt), és nem a gép roncsainak kiemelését fogják
finanszírozni vele. Ha jól számolunk, magyar áldozatonként úgy nettó 4
millió forint jutott a családoknak (erről döntöttek úgy a hozzátartozók, hogy
köszönik és elköltik), és maradt kábé 45 millió forint a központi kasszában,
amelynek utóéletéről nem tudok, de hogy ebből egy mentőcsónakot sem
lehet kiemelni 600 méter mélyről a libanoni vizekben, nemhogy egy
repülőgépet, abban majdnem biztos vagyok.
Végezetül emlékezzünk meg a magyar áldozatokról – az ő nevük
(fedőnevük?) nyilvános:

A személyzet tagjai voltak: Pintér János kapitány, Kvasz Károly első pilóta,
Mohovits Árpád másodpilóta, Horváth István fedélzeti mérnök, Majoros
László hajózó szerelő. Az utaskísérők: Fried Richárd, Herczegh Miklósné,
Kmeth Ágnes, Németh Lászlóné Tallér Ágnes, Szentpály Mercédesz. Egy
magyar utas volt, Glausius Gábor. Ő az egyik külkereskedelmi vállalat
osztályvezetője volt (legalábbis hivatalosan), aki elmondások szerint úgy
könyörögte fel magát a gépre.

Legyen nekik (és minden további áldozatnak) könnyű a föld, vagy a tenger,
ahol nyugszanak. A személyzet szimbolikus sírja (inkább emlékműve) a
Farkasréti temetőben van, közel az Érdi úthoz, körülbelül a Németvölgyi és a
Denevér út között félúton. Egyszer (ha majd megnyílnak azok a bizonyos
akták, akár Budapesten, akár máshol) talán megtudjuk, hogy mi és miért is
történt valójában.
Elbert János halála
Az Elbert János rejtélyes halála óta eltelt harminc év nem volt elég arra, hogy
a magyar érdeklődők megnyugtató választ kapjanak a hogyanokra, hogy a
miértekről ne is beszéljünk. Az esettel foglalkozó mostani írásunk sem tűz ki
maga elé megoldhatatlannak tűnő célokat, mindössze – hagyományainkhoz
híven – kövér kérdőjeleket rajzolunk, s lehetséges magyarázatokat adunk,
amelyekből olvasóink kedvükre szemezgethetnek, saját véleményük
kialakítása, erősítése vagy módosítása érdekében.
Hozzászokhattatok, hogy ha egy halálesethez kötődő összeesküvés-
elméletet dolgozunk fel, mindig egy rövid életrajzzal kezdünk. Tesszük ezt
abban a hitben, hogy egy-egy életpálya befejeződésének körülményeit az
előzmények ismerete általában érthetőbbé teszi, még akkor is, ha egyértelmű
magyarázatot nem mindig ad rá. Nincs ez másként mai főszereplőnk
esetében sem.

1. Élete
Elbert János György (második utónevét soha nem használta, ezért mi sem
fogjuk) 1932 tavaszán született Budapesten. Apja, Elbert Ferenc az első
zsidótörvény után kikeresztelkedett magánhivatalnok (1939-ben a
református vallást választotta azt remélve, hogy a hátrányos
megkülönböztetéseket családja majd megúszhatja), édesanyja, Weisz Zelma
egy terézvárosi zsidó cipészmester négy lánya közül a legfiatalabb, aki egy
bankban volt titkárnő. Weiszék a negyvenes évek elején szintén kitérnek a
zsidóságból, de – Elbertékkel ellentétben – ők a katolicizmust választják.
Főhősünk zsidónak születik tehát, de a hagyományos felnőtté avatási
szertartást, a fiúgyermekek 13 éves korban esedékes bár-micvót már nem
szervezik meg neki, hiszen alig hétévesen megkeresztelik.
Sok tízezer budapesti zsidóhoz hasonlóan az Elbert család 1944 nyarán
arra kényszerül, hogy elhagyja eredeti lakását és a sárga csillaggal megjelölt,
úgynevezett zsidóházakba költözzön, mivel a nácik befolyása alá került
magyar kormány nem igazán vette figyelembe a kikeresztelkedéseket.
Elberték a budapesti Ferencvárosban található Bakáts térről a belvárosi
Kossuth Lajos utca 15. szám alatti bérházba hurcolkodnak, ahol a háború
után is maradnak.
Az apát 1945 februárjában, az ostrom utolsó napjaiban egy becsapódó –
állítólag Budáról kilőtt német – akna fia szeme láttára tépi darabokra,
ideiglenes sírját is ő ássa meg, kettesben egyik unokatestvérével az ostrom
romjai között. A félárvává lett Jancsi az első békeévben kezdi a középiskolát,
amit 1950-ben fejez be. Rögtön egyetemre megy: a nagyhírű ELTE
Bölcsészettudományi Karán kezdi el felsőfokú tanulmányait, méghozzá a
komoly perspektívával bíró, éppen ezért menőnek számító orosz–lengyel
szakon. A két szláv nyelven kívül viszonylag rövid idő alatt megtanul még
angolul is, németül (von Haus aus) akkor már tökéletesen beszélt.
Fakultációként, illetve magánszorgalomból felveszi a svédet és a japánt; úgy
tanul nyelveket, ahogyan más szotyolázik: minden látható erőfeszítés nélkül,
szinte kedvtelésből. Oktatói noszogatásra természetesen az oroszra fekszik rá
igazán, de olyannyira, hogy már végzősként kikérik tolmácsolni a hazánkban
egyre gyakrabban megforduló orosz (akarom mondani szovjet) állami
küldöttségek mellé, s hamarosan bekerül a Szovjetunióba rendszeresen
delegáltak névsorába is. Egy évet még Leningrádban is tanul, ahova
köztársasági ösztöndíjjal, szovjet meghívásra utazik.
Az egyetem után két évig a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség)
Külkapcsolati Osztályán dolgozik, először fordító- és levelezőként, később
tolmácsként, majd szervezési csoportvezetőként. Itt alkalma nyílik szoros
kapcsolatokat kiépíteni a Béketábor országaiból származó fiatal elvtársakkal,
akiket (jó komancs szokás szerint) általában hazájuk gumitalpú szervezetei
delegáltak.

Demokratikus Ifjúsági Világszövetség: a nemzeti kommunista ifjúsági

szervezetek internacionalista gyűjtőmozgalma (egyfajta Komintern, csak
ifjoncoknak), amit a Varsói Szerződés államaiban úgy átitatott és behálózott
a hazai és a szovjet titkosszolgálat, hogy – legalábbis egyes rosszmájú elemzők
szerint – az ötvenes évektől kezdve gyakorlatilag a KGB egyik kiegészítő
főcsoportfőnökségeként működött. A DIVSZ jelenleg is létezik, s talán
sokaknak újdonság, hogy központja a mai napig Budapesten van, magyar
tagja a Baloldali Front, a boldogult emlékezetű KISZ utódszervezete.

Elbert János 1956-os szerepléséről a mai napig keveset tudni, s az a kevés is

meglehetősen ellentmondásos: egyesek a Budapestre november negyedikén
bevonuló szovjet csapatok egyik magyar kísérőjeként vélték felismerni,
mások szerint ő volt az akkori szovjet nagykövet, bizonyos Jurij Andropov
(későbbi KGB-vezető, még későbbi szovjet pártfőtitkár) tolmácsa a Nagy
Imréékkel folytatott, már november elsején megkezdett tárgyalások során.
Nem tudjuk tehát pontosan, mit tett (vagy mit nem tett) azokban a
napokban, mindenesetre egy dolog tény: az 1956-ban megalapított
világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág rögtön lecsap rá és az alig 25 éves Elbert
János az egyik szerkesztője lesz a kétségkívül színvonalas kiadványnak.
Számos műfordítás fűződik a nevéhez; oroszból, angolból és lengyelből ültet
át magyarra novellákat, regényeket, verseket és színdarabokat, szemlézi a
külföldi irodalmi publikációkat, s gyakran kéri ki tanácsait a hivatalos
kultúrpolitika (többek között a szocialista kultúrpápa, Aczél György
titkársága) is.
Elég sokszor utazik külföldre irodalmi delegáció tagjaként (főként
Varsóba, Moszkvába, Leningrádba és Kelet-Berlinbe – érdekes módon
Nyugatra nem nagyon ment akkor sem, amikor tehette volna), de továbbra is
vállal állami és pártszervektől érkező tolmácsolási megbízásokat. Andropov
például – aki 15 éven át volt a KGB teljhatalmú főnöke – minden budapesti
látogatásakor őt kéri, és ha magas rangú magyar állambiztonsági küldöttség
utazott Moszkvába, ritkán repültek Elbert nélkül. Az ilyen alkalmakkor
„állami és pártérdekre” való hivatkozással kérték ki az ELTÉ-ről, illetve a
Színház- és Filmművészeti Főiskoláról (mindkét helyen évekig tanított, a
Tudományegyetemen tanszékvezető-helyettességig vitte). Vannak, akik arra
is emlékeznek, hogy lengyel–magyar, sőt, orosz–lengyel tárgyalásokon is
tolmácsolt; ez utóbbi felállás (magyar anyanyelvű személyről lévén szó)
tolmácsberkekben több, mint szokatlan. Hogy ne mondjuk: meghökkentő.
1974-ben kinevezik a kifáradófélben levő, vagy bármilyen okból az
élvonalból kivonni szándékozott értelmiségiek elfekvőjeként elhíresült
Színházi Intézet igazgatójává – ez valójában egy múzeum, egy fékezett
habzású lájtos cenzori hivatal és egy ideológiai továbbképző
kereszteződéseként működő intézmény volt. Vezetői posztja mellett
továbbra is tanít (többek között drámatörténetet, orosz és lengyel irodalmat,
Shakespeare-t, műelemzést), előadásokat tart, és egyre gyakoribb vendége a
rádió és a televízió kulturális műsorainak. Éli a budapesti csúcsértelmiségiek
életét, közel a pártállami tűzhöz (de nem gusztustalanul közel), olvasgatja
kedvenc könyveit, (mű)fordít, nyarait rendszeresen a Balaton-felvidéken –
egy Köveskál melletti bérelt parasztházban – tölti feleségével és cseperedő
fiával. Egyszóval semmi különös, ami előrevetítené a közelgő tragédiát.

2. A család
Nem szoktunk külön foglalkozni a célszemély családjával, de ebben az
esetben kivételt teszünk – meglátjátok majd, hogy nem véletlenül.
Elbert János kétszer nősült. Először 1958-ban (más források szerint egy
évvel később), de a kezdeti fellángolás mindkét részről hamar kihunyt, s alig
kétévnyi házasság után már a bontóperre is sor kerül; a nő nevére már senki
sem emlékszik azok közül, akiket megkérdeztem, s nyomtatott vagy netes
forrásokból sem sikerült kiderítenem. A második feleség félig-meddig a
szakmából jött: a későbbi dr. Elbert Jánosné a Magyar Nemzet főszerkesztői
titkárnőjének a gyermeke volt, és elbűvölő, csodaszép lányként emlékeznek
rá sokan. Clauzer (más források szerint Józsa) Zsuzsanna, a barátoknak simán
csak Suzy, a megismerkedésüket követő harmadik napon elérte, hogy a nála
tizenegy évvel idősebb, eléggé visszahúzódó Elbert megkérje a kezét – egyes
vélemények szerint erre másfél óra is elég volt neki. 1964-et írunk (vagy egy
évvel kevesebbet?), s Jánossal madarat lehet fogatni.
1966-ban megszületik ifj. Elbert János, azaz (családi becenevén) Jánoska.
A szülés, majd az azt követő időszak nem tesz jót az addig karcsú és jó
kedélyű Suzynak: a felszedett kilókat nemhogy leadni nem tudja, de havonta
hozzájuk pakol még továbbiakat is. Nemcsak önmagát hanyagolja el, hanem
főiskolai tanulmányait is feladja a bölcsészeten, és elkerüli a baráti
társaságot, melynek sokáig egyik központja és mozgatórugója volt. A
gyereket persze imádja, de már semmi sem olyan, mint azelőtt. A nyolcvanas
évek legelején végül dramaturgnak felveszik a Thália Színházba (figyelemmel
a Színművészetin is eltöltött pár félévére, ahol saját férje tanította), de ez
inkább Elbert János előtti tiszteletadás volt, mint saját érdem.
Mindezt Elbert is megérzi. Soha nem volt egy szoknyabolond, most sem
válik azzá, a megoldást inkább a munkában keresi. Egyre több tolmácsolást és
fordítást vállal (Bulgakovtól Albee-ig), egyre több társadalmi szervezetben
tölt be aktív szerepet (a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökségi tagja, a
lengyel kultúra önkéntes magyarországi nagykövete, az orosztanárok hazai
egyesületének elnöke, az orosz nyelv- és irodalomtanárok nemzetközi
szervezetének alelnöke, hogy csak a jelentősebbeket említsük). Minden
meghívást elfogad, érkezzen az nyugdíjas bányászoktól, úttörőőrstől,
szövőnők szakszervezeti klubjától vagy a Magyar Televízió Kulturális
Főszerkesztőségétől. Részt vesz és szót kap könyvbemutatókon,
szoborleleplezéseken, festménykiállításokon, színházi premiereken, éppcsak
a Népi Demokratikus Fejőnők Kongresszusáról hiányzik. Közben erősen
elhanyagolja a tudományos munkát: egy kisdoktorit összehoz ugyan, de az
egyetemi adjunktusoktól megkövetelt kandidátusi disszertáció egyre csak
várat magára.
És ez így folytatódik, egészen addig a rejtélyes márciusi napig…

3. A halálesetek
Az esetet nem ismerők részéről most joggal vetődik fel a kérdés, miért
fogalmazok többesszámban. Nos, az ezotéria és a reinkarnáció kedvelőit most
el fogom kedvetleníteni: nem arról van szó, hogy János többször hunyt volna
el. A nyelvi fordulat megértéséhez az Elbert család tagjainak halálát vesszük
sorra.

3.1. Elbert János halála

A történtek viszonylag jól dokumentáltak, noha a különféle beszámolókban
néhány apróbb, zömében lényegtelen részleteket érintő eltérés felfedezhető.
Itt és most a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyvet vázolom fel, a
lehetséges miértekre majd a konteóknál térek ki.
1983. március kilencedikét írjuk, egy borús szerdai nap köszönt
Budapestre. Elbert nyolckor kezdi a munkát a Krisztina körúti Színházi
Intézet igazgatói irodájában, mint mindig, most is adminisztrációval:
beérkezett dokumentumok kiszignálása, hivatalos levelek aláírása, meghívók
átnézése (ezekből naponta tucatnyi lapult a beérkező postában), vagyis
semmi különös. Fél tízre már bejelentkezett nála egy osztályvezető a
kulturális tárcától, vélelmezhetően a közelgő Magyar Költészet Napjához
kapcsolódó tennivalókról akartak vele egyeztetni.
 Fél tízkor megcsörren a telefon, nem a közvetlen igazgatói, hanem a
titkárságon csengő. A titkárnő, egy rutinos, jó ötvenes elvtársnő – akit Elbert
elődjétől, Bizó Gyulától örökölt – bekapcsolja a hívót. Később erről csak
annyit mond: egy számára teljességgel ismeretlen férfihang volt, s az
igazgató urat kérte. Majd pontosít: az ismeretlen telefonáló az igazgató
elvtárssal akart beszélni. Elbert becsukja az általában nyitva tartott
irodaajtót, körülbelül fél percig beszél a hívóval, majd felveszi átmeneti
kabátját és távozik. A titkárságon még annyit odavet, hogy „Nemsokára
jövök!” Az a tény, hogy nem visz magával semmit, még az aktatáskáját és az
asztalon kinyitva heverő, tőle szinte elválaszthatatlan noteszét sem, arra
engedi következtetni a titkárnőt, hogy valóban csak percekre ugrott ki
valahová, ezért rá se kérdez a főnök visszaérkezési időpontjára.
Akkor látta utoljára.
Mint említettem volt, a történtek rekonstruálása egészen jól ment a
rendőrségnek, mert szinte minden, ezt követő másodperccel el tudnak
számolni. Ezek szerint a Krisztina körúton Elbert leint egy taxit, beleül és
egyenesen a Rádió pénztárához siet, ahol felvesz egy éppen esedékes, 1050
forintos honoráriumot (nem volt az rossz pénz akkoriban, körülbelül egyhavi
átlagbér negyedéről beszélünk). Innen, ugyancsak egy kockás taxival a Déli
pályaudvarra hajtat, ahol még éppen eléri a tizenegykor induló siófoki
személyvonatot. A végállomásig vált menettérti jegyet (közalkalmazotti
igazolványát becsülettel felmutatja a kasszánál, ezért ugyanis 50%-os
kedvezmény jár), majd kiballag a vágányokhoz és helyet foglal az egyik
fülkében, az ablak mellett.
A szerelvény már elindult, amikor a kalauz tájékoztatja az utasokat, hogy
a Lepsénynél folyó pályakarbantartási munkálatok miatt a vonatról át kell
majd szállni autóbuszokra, amelyek továbbviszik az embereket. Elbert
rákérdez, hogy akkor hányra érkeznek Siófokra? A válasz hallatán (hát úgy
egy óra körül, de lehet, hogy negyed kettő is lesz belőle) összevonja szemöldökét,
majd Lepsénybe (más források szerint már Székesfehérvárra) érve leszáll a
vonatról és az utasokra várakozó autóbuszok helyett taxiba vágva magát
ezzel folytatja útját. Beszédbe elegyedik a taxissal, aki a tévéből felismeri
utasát (akkoriban a taxisok is néztek ám kulturális műsorokat!). A csevegés
során például azt mondja, hogy azért siet, mert Siófokon, a móló melletti
Bányász üdülőben munkatársakkal van előre megbeszélt találkozója,
pontban egykor. Ezen kijelentés valóságtartalmát a későbbi rendőrségi
vizsgálat eredményei cáfolták: semmiféle előre lefixált megbeszélés nem volt
napirenden, legalábbis nem tudtak róla sem a színházi intézetes
munkatársak, sem a környék színházainak dolgozói, de még a minisztérium
sem. Ennek ellenére Elbert az út alatt legalább négyszer nézi meg az óráját.

A taxis később azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy utasánál egy csomagot

(mégpedig egy papírba tekert dossziészerűséget) látott, amit egyetlen percig
sem tett le, végig a kezében tartotta. Hogy ezt a paksamétát hol és mikor vette
magához, nem világos; a titkárnője szinte teljes bizonyossággal állította, hogy
főnöke az irodából üres kézzel távozott.

A taxi 12 óra 50 perckor teszi ki a móló elejénél. Innen csak egy nagyon rövid
séta a Bányász üdülő, egyike a néhány siófoki létesítménynek, amelyik a 60–
70 napos balatoni szezonra fittyet hányva egész évben nyitva volt. Elbert
belép, üdvözli a recepciónál tartózkodó fiatalasszonyt (a taxishoz hasonlóan
ő is felismeri a tévéből), és kér egy „gyors és forró” kávét. Mivel az üdülő
presszógépe éppen elromlott, a recepciós sajnálkozva közli, hogy nem tud
eleget tenni a rendelésnek, ezért a pár tíz méterre levő Napsugár (más
források szerint Napfény) üdülőbe irányítja. János is kifejezi sajnálkozását,
majd az órájára néz: 12 óra 55 perc. Elbúcsúzik a portástól, kilép a Bányász
ajtaján, és elindul a mólón kifelé.
Ettől kezdve élve már nem látta senki (kivéve talán a gyilkosát – már ha
valóban gyilkosság volt), de az időpontot jegyezzük meg: 1983. március
kilencedike, szerda, déli 12 óra 55 perc.
 Másnap, csütörtökön, március tizedikén reggel fél tíz óra körül egy
kutyát sétáltató helybélinek feltűnik, hogy a móló melletti sekély (60-70
centis) vízben, a parti kövektől két-három méterre lebeg valami. Közelebb
megy, s egy arccal lefelé forduló emberi testet fedez fel, körülötte pár darab
százforintos bankjegy úszkál a víz színén. Azonnal berohan az első nyitva
tartó presszóba, ahonnan felhívja a rendőrséget.
A helyi zsaruk körülbelül 10-kor kiszállnak, s a szakmai protokoll szerint
elkezdődik a helyszínelés. Az ilyen eseteket (amikor első blikkre nem világos,
hogy mi is volt a halál oka: baleset, öngyilkosság vagy netán emberölés) a
szaknyelv „rendkívüli halál”-nak nevezi, és a vonatkozó szabályzat szerint az
eljárási cselekményeket (halottszemle, nyomkutatás és -rögzítés, hatósági
boncolás stb.) úgy kell végrehajtani, hogy az adatok és nyomok szükség
esetén a későbbiekben bizonyítékként felhasználhatóak legyenek egy
esetleges büntetőeljárásban. Ennek megfelelően történik minden, legalábbis
a hivatalos tájékoztatás szerint. Mivel zakója zsebében megtalálják az iratait,
a holttest azonosítása nem jelent problémát. A siófoki kapitányság jelenti a
megyének az eseményt, a megye az ORFK-nak, az ORFK a BM-nek. Az
információ nagyon gyorsan (úgy is mondhatnánk: meglepően gyorsan)
végigfut a rendszeren, mert 10.30-kor már az az egyértelmű elöljárói utasítás
futja végig az előbbi szolgálati utat visszafelé, hogy Elbert halálát kiemelt
ügyként kell kezelni. Erre ráerősít a másfél óra múlva, pontban délben
meghozott döntés: az ügyet elveszik a helyiektől és a továbbiakban az ORFK
folytatja a vizsgálatot.
Nem akarok túlságosan sokat időzni a hivatalos megállapításoknál, ezért
közülük csak a legfontosabb tényszerű részleteket elevenítem fel:
– Elbert János karórájának üvege ütés következtében betört
(vélelmezhetően egy sziklának ütődött), a mutatók egy óra öt percet
mutatnak. Ebből, illetve a később kihallgatott taxis és az üdülői recepciós
által elmondottakból, továbbá a boncolást végző szakember
megállapításaiból a szemle azt a következtetést vonja le, hogy a halál a
feltalálást megelőző napon 13.05-kor következett be. Vagyis mindössze tíz
perccel azután, hogy elhagyta a Bányász üdülőt.
– A halál oka fulladás;
– az áldozat tüdejében vizet találtak, vagyis (és ezt mindenki tudja, aki
akár csak egyetlen fulladásos krimit is látott) élve került a körülbelül
combközépig érő vízbe;
– a testen a szikláktól származó zúzódásokon kívül más külsérelmi
nyomot nem találtak;
– a rendőrorvosi végkövetkeztetés csak az idegenkezűséget zárja ki, az
öngyilkosság és a baleset lehetősége között nem foglal egyértelmű állást, de
az utóbbit valószínűsíti;
– az áldozat zakójának zsebében találják meg a szemüvegét, sértetlen
állapotban;
– a baleset lehetséges okai közül a pár nappal később készült rendőri
összefoglaló jelentés az áldozat – valóban létező – arcidegzsábáját emeli ki. A
hivatalos forgatókönyv szerint miközben a mólón sétálgatott, Elbert Jánosra
hirtelen rátört a mindent beborító fájdalom. Hogy ezt enyhítse, lement a
mólóról, hogy hideg vízzel mossa meg az arcát. Levette a szemüvegét, zsebre
vágta, majd lehajolt a vízhez. Ebben a pillanatban megcsúszott és beleesett a
Balatonba. Közben eszméletét vesztette (a fején több apró hámsérülés is
látható, amelyek származhattak akár a kövektől is), és így fulladt meg.
A rendőri vizsgálat az örök cherchez la femme lehetőségnek is utánajárt, de
nem találtak szeretőt. Ezzel a megállapítással vitatkozik egy Miklós György
nevű történész, a kalocsai főiskola tanára (aki amúgy a kommunista
állambiztonsági szolgálat kutatója). Az ő információi szerint Elbertnek igenis
volt egy nőismerőse, aki Siófokon élt, s akinek nőnapi ajándékot vitt azon a
napon. Ez a nő (akit végül nem sikerült azonosítani) állítólag azt is
végignézte, amint Elbert a vízbe esik és megfullad. Ha ez igaz, akkor joggal
tevődik fel a kérdés: miért nem értesítette a hatóságokat?
 Hogy a kutató honnan szedi az információit, az számomra nem világos, az
viszont tény, hogy ő (mármint a történész) 1979 és 1989 között dokumentáltan
a III/III „önkéntes és hazafias alapon” beszervezett ügynöke volt, először
„Fehér Pál”, majd „Víg Pál” fedőnéven, és ifjúságvédelmi, majd belső
ellenzéki vonalon dolgozott a kádárista titkosszolgálatnak, ettől azonban a
témával kapcsolatos hitelessége (előttem legalábbis) egy kicsit kétséges. De
persze senkit nem akarok befolyásolni.

A rendkívüli halálesettel kapcsolatos rendőri intézkedésekről folyamatosan

tájékoztatni kellett nemcsak a BM-et, hanem a kulturális tárcát és az
igazságügyet is. Önmagában ez nem lett volna meglepő (mégiscsak egy fontos
elvtársról volt szó), az viszont igen, hogy maga az országos
rendőrfőkapitány, a miniszterhelyettesi sarzsival is rendelkező Ladvánszky
Károly altábornagy többször leutazik a siófoki helyszínre, majd személyesen
is találkozik a család tagjaival. Ne feledjük: a hivatalos vélemény szerint egy
sajnálatos, mégis triviális baleset történt, nem pedig különleges gyilkosság…
A korabeli (természetesen pártvezérelt) média több alkalommal is
megemlékezik a „szerencsétlen baleset” áldozatává vált Elbert Jánosról.
Mielőtt továbbmennénk, még megemlítjük az Ungvári Tamás (Elbert
unokatestvére, ő azonosította a holttestet Siófokon) által írásban is rögzített
megfigyeléseket. Szerinte a halottszemlén készült fotókon (amiket
megnézhetett) tisztán látszik az áldozat – naptárfunkcióval is rendelkező –
Poljot típusú karórája, amely tényleg egy óra öt perckor állt meg, de a
naptárablakban tizedike látszik, és nem kilencedike. Ungvári
interpretációjában ez azt jelenti, hogy János talán nem szerdán délben halt
meg (mint ahogyan ez a hivatalos iratokban szerepel), hanem csütörtökön
hajnalban. S ha ez így volt, akkor jogos a kérdés: hol volt és mit csinált Elbert
12 órán keresztül, azaz szerda déltől csütörtök hajnalig? És egy igazságügyi
boncolás nem tudja megállapítani, hogy egy holttest 9 vagy 21 órán keresztül
van a vízben? Az oké, hogy a való világ az nem a Miami helyszínelők, de
ennél azért még a nyolcvanas évek magyar szakemberei is pontosabb
diagnózisokra voltak képesek.
Ungvári felvetésére a rendőrség zavaros hivatalos magyarázata a
következő volt: Elbert biztosan egy igazi szórakozott professzor volt, ezért
amikor az órája kilenc nappal korábban, február 28-án éjfélkor február 29-re
ugrott (az ilyen órák 31 napos hónapokra voltak felkészítve, ezért ha éppen
nem ilyen a hónap, akkor az utolsó napon manuálisan kell előretekerni a
naptárat elsejére), ő ezt nem vette figyelembe, vagyis ezért az óra egy nappal
későbbi dátumot mutatott, mint a valódi időpont.
Hogy ezen logika alapján az órának kilencedike helyett nem tizedikét,
hanem (31 napos forgókoronggal számolva) hatodikát kellett volna mutatnia,
az nem zavarta a jardot. Vagy a rendőrök között senkinek nem volt addig
naptáras órája.

3.2. Ifj. Elbert János halála

A tragédia idején mindössze 17 éves Jánoska nem volt egy kiegyensúlyozott
gyerek. Az otthoni feszültségek, anyja régóta tartó magába fordulása és
depressziója csak súlyosbította az állapotát, apja halálakor pedig még egy
(kissé gyerekes, de annál nagyobb riadalmat kiváltó) öngyilkossági kísérletet
is elkövet: egy ócska nyakkendővel próbálja úgymond felkötni magát a
padlásszobában. Miután a rémült család körülveszi és elkezdik babusgatni,
Jánoska (17 évének minden határozottságával és lendületével) kijelenti:
igenis ki fogja deríteni, kik voltak apja gyilkosai! Ezt követően azonban
gyorsan rendbejön, egy hét után már ismét iskolába jár, és áprilisban
örömmel újságolja anyjának, hogy beleszeretett az egyik osztálytársnőjébe,
akivel nagyszerűen megértik egymást.
Ehhez képest egy május eleji éjszakán eltűnik a lakásból, s három nap
(más források szerint három hét) elteltével holtan húzzák ki a Dunából,
valahol Tököl magasságában. A pesti folklór már másnap tudni véli, hogy a
kezei hátul össze voltak drótozva, hogy lövésnyomok voltak a testén, hogy
kivágták a nyelvét, de mindezen borzalmakat a hivatalos papírok nem
erősítik meg. Egy nagykamasznak, az apja halálát követő első sikertelen
kísérlete után másodszorra összejön az öngyilkosság, passz, lehet oszolni,
nincs itt semmiféle látnivaló.
A konteósok azért már akkor sem pihentek: tudni vélték, hogy március 9-
én délután Suzy elküldte Jánoskát apja munkahelyére azzal a feladattal, hogy
hozza haza – az akkor még csak eltűntnek gondolt – Elbert irodában maradt
holmiját. Az aktatáska mellett hagyott notesz azonban a jól értesültek szerint
tartalmazta annak a személynek a nevét, aki telefonon lecsalta az apát
Siófokra, s Jánoska ennek alapján elkezdett nyomozni. Jutott is valami
eredményre, ezért kellett meghalnia: egy rejtélyes üzenet őt is arra késztette,
hogy éjnek idején távozzon otthonról – egyenesen a halálba. A történet első
részét (a színházi intézetes-beküldésest) a család is megerősítette, a
másodikat (a nyomozós-elcsalóst) természetesen senki.
A rendőrség állítja, hogy közvetlenül apja halála után Jánoska
megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Erről a
momentumról a család nem tud (vagy nem akar tudni).

3.3. Elbert Jánosné halála

Férje és fia két hónapon belül bekövetkezett halála idegileg teljesen padlóra
küldte Suzyt, ami abszolút meg is érthető. Addigi depressziója tovább
mélyült és inni is elkezdett. Az otthon elfogyasztott pohár borokat a konyak
váltotta fel, majd jött a kocsmákban egymás után lehajtott felesek korszaka.
Hazaköltözött az anyjához, aki világosan látta a problémát. Mozgósította a
szocialista összeköttetések teljes rendszerét, így Suzy augusztusban befeküdt
a Sportkórház pszichoterápiás osztályára, ahol nem kisebb szakember, mint
a már akkor is elismert pszichoterapeuta, a kríziskezelés és az önsegítés
tudora, dr. Buda Béla foglalkozik vele.
Pár hét intenzív kezelés után a neves pszichiáter megnyugtatja a
családot: a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben van, Suzy
állapota szépen javul, az öngyilkosság valószínűsége rohamosan csökken.
Október elejére már ismét olyan stádiumban van, hogy hazaköltözhet a
Kossuth Lajos utcai lakásba. Novemberben új állást is szerez: a Kazimir
Károly által irányított Thália Színház gerinces illetékesei ugyanis nem
újították meg dramaturgi szerződését (ugyan minek, Elbert János már úgyis
halott, nem kell nyalni neki), viszont az Országos Széchényi Könyvtár
felajánlott egy könyvtárosi beosztást, amit örömmel el is fogad.
Szűk egy évvel férje, tíz hónappal fia halála után Suzy élettársi
kapcsolatot létesít egy István nevű férfival, akit az egyik környékbeli
kocsmában ismert meg, s aki a Vasedény egyik belvárosi boltjában dolgozik
eladóként. Három hónap „együttjárás” után István beköltözik az Elbert
lakásba, majd nem sokkal később, 1984 egyik őszi hajnalán (vagy 1985
januárjában?) Suzy áthajol a ház második emeleti körfolyosójának korlátján
és leveti magát a magasból. A lebetonozott belső udvarra zuhan, a halál
azonnal beáll. A vérbe fagyott testet csak reggel fél hétkor veszi észre a
házmester, aki felismeri az áldozatot és értesíti a mentőket. Ők ébresztik fel
Istvánt, aki az egész éjszakát átaludta és nem vette észre, amint élettársa
kilopózik a lakásból. Ebben egészen biztosak lehetünk, elvégre ő maga
mondta. Elbertné állítólag búcsúlevelet is hagyott, ennek tartalma azonban
nem került nyilvánosságra.
Eddig tartott az előzmények és a tényanyag ismertetése. Biztosan nektek
is lennének kérdéseitek mondjuk a rendőrséghez, esetleg a még élő
családtagokhoz, a történészhez vagy a titkárnőhöz, esetleg a siófoki
recepcióshoz. Buda Béla már nem tud nyilatkozni, 2013 nyarán elhunyt, de őt
amúgy is kötné az orvosi titoktartás. Nem tudom, a többiek közül kik
olvassák ezeket a sorokat, de veszítenivalótok nincs, úgyhogy mindenkit
bátorítok: ha kíváncsiak vagytok valamire, bátran kérdezzetek!

4. A konteók
Most pedig lássuk az összeesküvés-elméleteket, elvégre ezért vagyunk itt.
A konteók már órákkal Elbert János halála után szárnyra kaptak a pesti
flaszteren; az itt és most felsorolásra kerülő verziók java része közel
harmincéves, csak persze itt-ott még finomított rajtuk az elmúlt három
évtized. Talán a megszokottnál több lesz bennük a kérdőjel, de bízom abban,
hogy ezek egy részét majd valamelyik lelkes tényfeltáró-oknyomozó újságíró
elég érdekesnek találja ahhoz, hogy utánamenjen.

4.1. Az öngyilkosság
A látszólagos sikerek ellenére 1983 tavaszára Elbert Jánosnak kezdett elege
lenni az életből. Többféle verzió is van, hogy miért dobta el magától az
egészet. Terjedelmi okokból az öngyilkosságot alátámasztó lehetőségeket
csak röviden sorolom fel.
a) A titokzatos nőismerős tényleg létezett, aki szeretőjét azért hívta le
Siófokra, hogy személyesen jelentse be a szakítást. Elbert (aki nem erre
számított) elvesztette a fejét, s hirtelen felindulásában a víznek ment.
b) Elbert évtizedek óta szerepelt a háromperakárhány (vagy a Moszad,
esetleg a KGB, netalántán mindhárom) ügynökeinek listáján, de megbízói
eddig semmi olyat nem kértek tőle, ami ellen különösebben berzenkednie
kellett volna: hangulatjelentések, külföldi kapcsolatairól részletes
beszámolók, színházi emberek különféle megnyilatkozásai stb. Most azonban
egy olyan feladatot kapott, amivel erkölcsi érzéke nem tudott egyetérteni.
Hogy ez a feladat ténylegesen miben állt, senki sem tudhatja (vagy aki tudja,
azt köti a szakmai titoktartási esküje), de mindenféle hírek szárnyra kaptak:
hogy kiváló lengyel kapcsolatait kihasználva be kellett volna férkőznie a
Szolidaritás legbelső köreibe és onnan kellett volna híreket hoznia. Hogy
kifejezetten egy Lech Wałęţsa elleni szovjet merényletben szántak neki
kulcsszerepet, amit ő visszautasított. Hogy az izraeli titkosszolgálat kért tőle
olyasmit, aminek Magyarország komoly kárát látta volna, s Elbertben
(eredeti származás ide vagy oda) felébredt a magyar hazafi és megtagadta a
parancsot, ezután megzsarolták a családjával, amire ő inkább a halált
választotta. Akárcsak később a fia és a felesége is, akik ugyancsak önkezükkel
vetettek véget életüknek. Az pedig, hogy ők mit tudtak János titkosszolgálati
kapcsolatairól, valószínűleg soha nem derül ki.

Apropó: vajon kikérte már valaki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti

Levéltárából a teljes Elbert-dossziét? Hát a teljes rendőri vizsgálati anyagot a
halálesetről? És vajon sért-e jelenlegi titkosszolgálati érdeket ezek esetleges
nyilvánosságra hozatala? Élnek-e még olyanok, akiknek bármiféle közük volt
Elbert Jánoshoz, mint ügynökhöz? Az elmúlt 23 évben harmadosztályú
rockerekre, nevenincs segédszínészekre és a nagyközönség által abszolút nem
ismert újságírótanoncokra is rárepültek a dossziészakértők, s egy olyan
formátumú közéleti szereplő, mint Elbert János (aki ráadásul furcsa
körülmények közepette vesztette életét) tényleg senkit nem érdekel ilyen
szempontból? Azt pedig, hogy ne lett volna valamilyen – megfigyelői vagy
megfigyelti – dossziéja a III/III-nál, na ezt végképp nem tudom elhinni.

Megannyi kínzó kérdés. Harminc éve történt a haláleset, egy akkoriban

huszonéves gumitalpú mára már nyugdíjas lehet, de még távolról sem olyan
idős, hogy esetleg ne tudna visszaemlékezni bizonyos dolgokra. Már ha
nagyon akar…

4.2. A baleset
A rendőrségi verzió ezúttal tökéletesen fedi a valóságot: arcidegzsába, őrjítő
fájdalom (aki átélte, az tudja, hogy ilyenkor tényleg minden egyes
idegpályádon az észveszejtő kín uralkodik, semmi másra nem tudsz
koncetrálni, csak arra, hogy minél rövidebb idő alatt s bármi áron enyhítsd
azt), lebotorkálás a moszatos (nem moszados!), síkos, éles köveken az enyhet
adó hideg vízhez, megcsúszás, fejbeverés, eszméletvesztés, fulladás. Hogy ki
telefonált az irodába, meg hogy miért kellett Siófokra utaznia, kivel
találkozott vagy nem találkozott – ilyen szempontból teljességgel irreleváns
részletek. Miután a baleset ténye nyilvánvalóvá vált, a rendőrség (tegyük
hozzá: joggal) nem forszírozta ezeket a momentumokat, elvégre az ügy
szempontjából nincs jelentőségük, állampénzen magánéleti dolgokban
turkálni pedig nem a bűnügyi szolgálat feladata, legalábbis nem egy baleset
kapcsán.

4.3. A gyilkosság
Nem kell különösen járatosnak lenni sem a kriminalisztikában, sem a
pszichológiában ahhoz, hogy az ember világosan lássa: Elbert János halála
mögött vegytiszta emberölés húzódik. Mert miért is lett volna öngyilkos
(ráadásul ilyen módon) az az ember, akinek életpályáját egyrészt szakmai
elismerések, másrészt magánéleti sikerek szegélyezik? Hogy a feleségével
voltak apróbb gondok? Hogy nem tudott, vagy nem akart letenni egy
nagydoktorit az asztalra? Ne vicceljünk: az ország lakosságának 99,9%-a
bármikor szívesen lecserélte volna a saját problémáit az övéivel. A halála
hetében négy színház is műsoron tartott olyan darabokat, amelyeket ő
fordított, rendszeres heti vendége volt a tévének és rádiónak, irodalmi
díjakat és elismeréseket kapott, két egyetemen is állandó óraadó volt,
kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatokkal.
A baleset talán még nevetségesebb magyarázat, a rendőrséget pedig
innen is csókoltatjuk, ha akár egy pillanatig is elhitték a saját ostoba,
kincstári verziójukat. Nem egészen száz méterre több (folyóvizes,
összkomfortos, telefonos, személyzetes) üdülőtől lebotorkál a móló csúszós
kövein, hogy a Balaton vizében mosson arcot?! És megszédül, majd belefullad
a hatvancentis vízbe? És mit szóltok a százforintosokhoz, amelyek 21 órás
ázás után sem itatódtak át annyira vízzel, hogy lesüllyedjenek? A szökőéves
magyarázatot – amit a karórája naptárához fűztek a zsaruk – pedig hagyjuk,
ha legalább a látszatát meg akarjuk őrizni a komolyságunknak.
Elbert Jánost bizonyosan meggyilkolták, gyermekét és feleségét
valószínűleg ugyancsak. Volt egy információ, aminek Elbert a birtokában
volt, ami még a nyolcvanas években is olyan értékes volt, hogy legalább egy,
de az is lehet, hogy három emberéletet is megért valakiknek.

4.3.1. A KGB
1983 tavaszát írjuk. A Kreml 1. számú irodájából immáron ötödik hónapja az
a Jurij Andropov irányítja a bolygó legnagyobb államát, akinek 1956-ban,
mint budapesti szovjet nagykövetnek, Elbert János több alkalommal is
tolmácsolt, és aki később, már a KGB teljhatalmú vezetőjeként többször
kérte, hogy ugyancsak ő fordítsa mondandóját, amikor a magyar elvtársakkal
tárgyalt.
Gondolkozzunk együtt egy kicsit: mi lehetett olyan horderejű információ,
ami miatt a szovjetek eltették Jánost láb alól? Vajon egy közel 27 éves
információ most (vagyis akkor) vált vitálissá? 1956-ban Elbert megtudott
valamit, aminek valódi jelentőségéről csak 1983-ban győződött meg? Vagy
most akarta megzsarolni Andropovot valamivel, ami csak mostanra, a
hajdani nagykövet főtitkárrá válásakor ért volna be? Esetleg a szovjetek
rájöttek volna, hogy János a CIA-nek dolgozik?

A naptárat nézegetve feltűnik, hogy egy nappal Elbert halála előtt a szovjet–
amerikai hidegháborús feszültség olyan magasságokba (vagy mélységekbe?)
 ér, amihez csak a húsz évvel korábbi kubai rakétaválság hasonlítható. Ronald
Reagan elnök ugyanis a nemzetközi nőnapra időzíti híres beszédét, amelyben
a Szovjetuniót a „Gonosz Birodalmának” titulálja, majd két héttel később
bejelenti az amerikai űrfegyverkezési program elindítását, amely közvetett
módon bár, de végül hét év múlva a szovjet birodalom széthullását
eredményezi.

Vagy azoknak van igazuk (például Odze György újságírónak és a már említett
Miklós György történésznek), akik szerint Elbert szoros kapcsolatot épített ki
ellenzéki orosz értelmiségiekkel, s az általuk jegyzett szamizdat-kiadványok
Nyugatra csempészésében vállalt jelentős szerepet? Esetleg nem csak
földalatti orosz irodalmat és publicisztikát, hanem szovjet államtitkokat is
kijuttatott Leningrádból és Moszkvából? Egy együttműködési megállapodás
aláírásának megtagadásáért 1983-ban már a szovjeteknél se járt
automatikusan kivégzés, pláne, ha egy kipróbált magyar elvtársról van szó,
nem pedig egy megátalkodott disszidensről.
Legalábbis nem az adott ország titkosszolgálatának beleegyezése nélkül.

4.3.2. A magyar állambiztonság

Említettük már azokat az eseti megbízásokat, amikkel Elbert tolmács-
szakértelmét olykor a magyar hivatalos szervek is igénybe vették bizonyos
kényes (orosz és lengyel nyelvű) tárgyalások során. Vajon a Jaruzelski-féle
szükségállapot 1981. decemberi bevezetésével kapcsolatos információk
váltak nagyon forróvá 1983 márciusára? Esetleg a tervezett lengyelországi
szovjet katonai beavatkozásnak, és az ezzel kapcsolatos (titkos) magyar
állásfoglalásnak voltak olyan részletei, amelyekkel Elbert tisztában volt, s
mostanra megérett benne az elhatározás, hogy ezeket külföldön
nyilvánosságra hozza?
1983 januárjában a Varsói Szerződés tagállamai Prágában csúcstalálkozót
tartottak, s a magyar delegáció tolmács-csapatának állítólag Elbert János is
tagja volt. Az ilyenkor hagyományos kétoldalú megbeszélések közül nekünk
most a Kádár–Jaruzelski, illetve a Kádár–Andropov találkozók érdekesek,
amelyeken (ha tényleg ott volt) Elbert egészen biztosan részt vett. Vajon
tudomására jutott-e az egyiken vagy a másikon olyan információ, amivel
nem tudott megbékélni? És hazaérkezését követően vajon beszámolt-e
ezekről a feleségének, vagy másnak?
Azt már lehet sejteni, hogy János szerepel a magyar ügynöklistán, csak a
részletek körül van még óriási homály, és ahogy már szóvá is tettem, a
dokumentumok pontos tartalma ismeretlen.

4.3.3. A Moszad
Azt már a poszt legelején megemlítettük, hogy a zsidó Elbert család 1939-ben
keresztelkedik ki. Erre ennél az alkonteónál még akkor is emlékeztetnünk
kell az olvasókat, ha egyesek emiatt az „antiszemita” jelzővel kezdenek
dobálózni.
Szóval a Moszad. Hát igen, itt érdemes megemlékezni az izraeli
titkosszolgálat szajjánjairól (vagyis azokról az önkéntes, zsidó származású
segítőkről, akik a világ számos országában készen állnak arra, hogy az őshaza
kérésére segítsenek az izraeli érdekek érvényesítésében). A szajjánokról
néhány oldal múlva, a Fenyő Jánosról készült írásban részletesen
olvashattok.
Nos, Elbert János lehet, hogy hétéves korában megkeresztelkedik ugyan,
de amikor (valószínűsíthetően a DIVSZ-es időszakában) a fiatal zsidó állam
képviselői megkeresik, nem utasítja el őket. Elvégre egy szajjántól soha nem
azt kérik, hogy állampolgársága szerinti hazáját elárulja, és soha nem
kényszerítik arra, hogy válasszon Izrael és aktuális országa között. Számos
mózeshitű honfitársunkhoz hasonlóan Elbert is úgy vélte, hogy kettős
identitása nem akadályozza semmiben: tud ő becsületes magyar ember,
ugyanakkor Izraellel szimpatizáló zsidó is lenni. Hogy ebbe a (halálakor
legalább harminc éve fennálló és különösebb gond nélkül működő)
kapcsolatba milyen prücök csúszott 1983 kora tavaszán, nem tudhatjuk.
Talán rájöttek, hogy Elbert máshová is aláírt? Vagy olyan bűnt követett el,
amit a moszadosok nem tudtak lenyelni? Ha igen, mi lehetett ez a bűn?
Visszautasított volna egy olyan felkérést, amit nem tudott összeegyeztetni a
lelkiismeretével? Megzsarolták volna, amire úgy reagált, hogy „Akkor én
most bemegyek a magyar elhárításhoz és mindent elmondok nekik”?

Gyorsan tisztázzunk valamit: a Moszad (és általában a titkosszolgálatok)

ügynökei csak a másodvonalbeli akciófilmekben nyúlnak hatra-vakra
fegyverhez, tőrhöz vagy ciánkapszulához. A valóságban ahhoz, hogy valaki
kiérdemelje a halálos ítéletet, bizony oltári nagy és nagyon-nagyon rossz fát
kell tennie arra a bizonyos tűzre. Egy olyan komplex szervezet, mint egy
gumitalpú cég, sohasem cselekszik hirtelen felindulásból, érzelmek által
vezérelve, s a jelentős döntéseik mindig (na jó, finomítsunk: általában)
testületiek; egy halálos ítélet pedig a nyolcvanas években még egy Szovjetunió
típusú diktatúrában is több tábornoki ellenjegyzést kívánt, hát még
Izraelben, ahol (s ezt még a zsidó állam ellenségei is elismerik) azért polgári
demokrácia van, azokkal az ominózus fékekkel és ellensúlyokkal, amikről a
jenkik olyan szívesen beszélnek, az alkotmányukra hivatkozva.
Persze elszabadult hajóágyúk mindig is voltak (lásd még Jerzy
Popiełuszko atya gumitalpú gyilkosainak esetét Lengyelországban 1984
októberében), de ez a ritkább.

Mindezzel csak azt akartam körülírni, hogy Elbertnek tényleg valami nagyon
nagyot kellett alakítania, és egészen extrém módon, közvetlenül kellett
veszélyeztetnie az izraeli érdekeket ahhoz, hogy „kiérdemelje” egy moszados
kidon (kivégzőosztag) közvetlen beavatkozását.

4.3.4. Szerelemféltés
Triviális verzió, de ne hagyjuk ki a számításokból: tételezzük fel, hogy
tényleg létezett az a bizonyos szerető, akiről a 4.1. a) pontban írtunk. Nos, mi
van, ha miután a csaj közölte szakítási szándékát, veszekedni kezdtek? És ha
a nő elővigyázatosságból esetleg hozott magával valakit, aki – a konfliktus
elmérgesedését látva – simán belefojtotta Jánost a Balatonba? Vagy mi van,
ha Elbert maga akart szakítani a csajjal, nem pedig az vele? Hősünk nem volt
egy kifejezetten sportos alkat, az indulat, a szakítás miatt érzett düh pedig
megduplázhatta a nő testi erejét…
Nagyjából ezek a fő konteók, amelyek tetszés szerint tovább is bonthatók,
illetve bővíthetők szobátok magányában, vagy akár baráti közösségben. S ha
egyszer majd tényleg fény derül arra, hogy mi is történt valójában azon a
siófoki mólón, boldog leszek, ha ez az írás akár csak egyetlen százalékkal is
hozzájárult ahhoz, hogy tisztábban lássunk. Mert ha más nem is, Elbert János
emléke szerintem megérdemli a világosságot.
A Fenyő-ügy
Konteós ismerőseim számos alkalommal kinyilvánították abbéli
kívánságukat, hogy a hazai összeesküvés-elméletekkel foglalkozó fejezetünk
következő darabja a Fenyő János élete (pontosabban halála) köré szőtt
titokzatos, a közvéleményt több mint 15 éve lázban tartó, havonta újabb és
újabb fejleményekkel szolgáló eseménysorozat legyen. Lássuk tehát a
rendszerváltozás hajnalán gazdasági sikertörténetnek kikiáltott Vico Rt.
létrehozójának és tulajdonosának fordulatos életét és továbbra is rejtélyek
által övezett halálát.
Először is mi az a kevés, amit nekünk, egyszerű földi halandóknak mai
posztunk főszereplőjéről tudni lehet és érdemes.

1. A kezdetek
Fenyő János 1954 tavaszán született Budapesten. Édesapja (Fenyő Imre)
sokáig a Magyar Fotóművészek Szövetségének titkára, nem kell tehát
csodálkozni azon, hogy János már kisiskolás korában megkapta élete első,
valószínűleg Pajtás 6×6 típusú fényképezőgépét, amit kicsivel később egy
Flexaret VI követett. A srác imádott fotózni, s nem volt még 12 éves, amikor a
Lovag utcai lakásukba egy saját „labor” költözött, mindennel felszerelve,
amiről az analóg fényképezés korszakában egy pesti kiskamasz csak álmodni
tudott.
Noha intellektuális képességei vitán felül alkalmassá tették volna egy
egyetem elvégzésére (a család állítólag feltétlenül doktort szeretett volna
csinálni belőle, de ő sem a jogi, sem az orvosi pályáról nem akart hallani), az
érettségi után alkalmi fényképezgetéssel foglalkozik. Állítólag kifejezetten
ezért tanul meg angolul és németül, hogy a külföldről ilyen-olyan
módszerekkel behozott szaklapokat olvashassa, majd 1974-ben leteszi az
állami fotós szakmunkásvizsgát. Alig húszéves, amikor felfedezi magának
(hogy úgy mondjuk…) az akkoriban mindössze 16 éves Sütő Enikőt, akiről –
pontosabban, akinek meztelen hátáról – a híres Fabulon-reklámfotót készíti.
1977 tavaszán elvégzi az Újságíró-szövetség másfél éves szakiskoláját,
fotoriporter specializálódással. Időközben atyai hátszéllel a Magyar Távirati
Irodánál helyezkedik el és a nemzeti hírügynökség fotóarchívumában
dolgozik műszaki segédmunkatársként.

Érdekes momentum (amire később még visszautalunk), hogy a 22 éves, mezei

világosítóként dolgozó srác, egy hajdani MTI-munkatárs szerint többször
bejutott a fotótár zárt részlegére is, ahová csak a jól kipróbált, minden
szempontból megbízható elvtársak nyerhettek bebocsátást. Itt tárolták azokat
a hazai és külföldi forrásokból származó kényes anyagokat, amelyeket a kor
politikai cenzúrája ilyen-olyan okokból nem engedett nyilvánosságra hozni.

Fényképészként egyre jobban elismerik: díjakat nyer, s olyan lapok is

foglalkoztatják, amelyeknél már akkoriban is komolyan vették, hogy egy fotó
többet ér száz szónál: Képes Sport, Új Tükör Magazin, Ez A Divat, Ország-
Világ.

2. Külföldön
János azonban sokkal nagyobbra tör, mint a lokális sikerek. Belátja, hogy
hiába a tehetség, hiába a kiváló (politikai, sajtós és művészvilágbéli)
kapcsolatok, neki nem pálya egy háromezer forintot érő címlapfotó a
Habselyem Kötöttárugyár export minőségű fehérneműjében pompázó
leányzóról, vagy egy tízezer forintos fényképsorozat a kohászok által elért
ózdi sikerekről. És mivel nem csak a pénzt szerette, hanem a csinos lányokat,
a márkás italokat, a kubai szivart és úgy általában az imperialista dekadencia
valamennyi megnyilvánulási formáját is, a nyolcvanas évek elején úgy dönt,
hogy tartósan külföldön marad: első körben a francia Lui magazinnak
dolgozott, ahol művésziesnek szánt, félig vagy egészen meztelen lányokat
ábrázoló fotói jelentek meg.

A „művészies” szó itt azt jelentette, hogy a Lui-ban megjelent fényképeken

(többek között a magyar szépségkirálynőválasztás dobogósait ábrázolókon,
amelyeket ugyancsak hősünk készített és adott el jó pénzért) az akkoriban
még főként borotválatlan ágyékú lányok nem tárhatták szét lábaikat
fényképezés közben.
Boldog békeidők…

Nemzetközi pályafutását az USA-ban folytatja. Erről az időszakról elég kevés

információ áll rendelkezésre. Annyit lehet biztosra venni, hogy főként
Kaliforniában időzik, ahol a filmezéssel kacérkodik: producer szeretett volna
lenni. Sokan tudni vélik, hogy belekóstol a Los Angeles-i pornóbizniszbe is,
ami akkoriban (az internetkorszakra még pár évet várni kell) elég szépen
gyarapította a vállalkozó kedvű, akár rázósabb témákat is megörökítő,
feltörekvő fotósok és mozisok számláját. Rosszakarói holmi szoros szálakat is
emlegettek, amelyek Fenyőt a kaliforniai zsidó vagy magyar maffiához
kötötték. Ezen források szerint hősünk a szervezett alvilág pénzének tisztára
mosásában serénykedett volna.

3. Újra itthon
1987 végén úgy dönt, hogy – immáron amerikai útlevéllel és egy körülbelül
70 ezer dolláros fedezetű bankkártyával a zsebében – hazatér.

A hetvenezer dollár Fenyő saját bevallásán alapuló összeg; egyes

 visszaemlékezések szerint ezt egy további nullával nyugodtan kiegészíthetjük,
ha az alany valódi tőkéjére vagyunk kíváncsiak.
Mindenesetre 1988-ban az USD/HUF árfolyam úgy 48-52 körül mozgott,
ami annyit tesz, hogy a 70 ezer dollár nagyjából 3,5 millió akkori forintot ért,
vagyis körülbelül egy combosabb fővárosi öröklakás árát; a 700 ezer pedig
értelemszerűen tízszer ennyit.

Hazatérése után pár hónapot tájékozódik, rengeteg régi ismerőssel felveszi a

kapcsolatot, majd 1988-ban elkezdi a videobulit: először csak úgy finoman,
szőrmentén, majd a sikereken felbuzdulva egy év múlva megalapítja a Vico
nevű céget (akkor még nem Rt.), amely elsődlegesen nagy sikerű, főleg
külföldi mozifilmek videokazettán történő forgalmazásával, eladásával,
illetve kölcsönzésével foglalkozik. A vállalati stratégiában már akkor
szerepelnek olyan mozzanatok, amelyek a későbbi médiabirodalom csíráját
jelentik. Szűk baráti körben többször kijelentette: aki a kommunisták –
amúgy már előre látható – bukása után elsőként teszi rá a kezét a hazai sajtó
legkiemelkedőbb lapjaira, óriási nyereségre és politikai befolyásra tehet
szert.
Megtörténtek az 1990-es választások, a kommerek tényleg megbuktak, s
Fenyő János következetes maradt másfél évvel korábbi önmagához: elkezdte
megvalósítani nagy tervét, egy sajtóbirodalom létrehozását. Elsőként a
legsikeresebb hazai hetilapra, a Nők Lapjára tette rá a kezét, majd a több
százezres példányszámú Rádió- és Televízióújság következik. És itt még
távolról sincs vége. Fenyő – a sikeres nyugati mintákat lekoppintva – minden
olyan sajtótermékre rávetette magát, amely haszonnal vagy befolyással
kecsegtetett. Nem volt válogatós, a már említetteken kívül egyformán kellett
neki a Vasárnapi Hírek, a Buci Maci, a Bravo-lapcsalád, a Családi Lap, a Tina,
valamint 1994-től a Népszava is. És ha Fenyő János valamit meg akart
szerezni, azt meg is szerezte.
 A Vico-birodalom által kiadott sajtótermékek havi példányszáma 1994 végére
meghaladta a 12 milliót.

Menedzseri és vállalatvezetői stílusáról oldalakat lehetne írni, de most nem

ez a célunk. Lényeg, hogy kíméletlen, olykor kegyetlen módszerei voltak,
amelyek rengeteg ellenséget generáltak. Legyőzött versenytársai közül sokan
olyan zsidónak (finomabban: „a protestáns etikát nélkülöző, mediterrán
típusú üzletembernek”) tartották, aki miatt a többség utálja a zsidókat:
szerintük Fenyő számára az abszolút prioritás a haszon volt, majd a befolyás,
majd a hatalom, s újfent a pénz. Gyakran valódi hűbérúrként viselkedett,
jutalmazásban és büntetésben egyaránt. Imádott ordítani és agresszíven
lépett fel mindenkivel szemben, aki akár csak a legenyhébb ellentmondást is
megengedte magának a Főnökkel szemben. Márpedig ő Főnök volt, méghozzá
igazi oligarcha-típus.
Lakásügye a jéghegy csúcsának a hegye, de annyira tipikusnak mondható,
hogy megér egy külön bekezdést:
Budapest egyik legszebb, s nem mellesleg természetvédelem alatt álló
területén, a XII. kerületi Alkony úton (nem túl messze a Béla király úti
kormányvendégháztól) önkényesen kihasított magának egy másfél hektáros
erdős területet, körbekerítette, majd a szintén engedély nélküli
területrendezést és erdőirtást követően felépített rá egy olyan villát
(úszómedencével, parkkal, sétányokkal), amelynek bekerülési értéke már
1995-ben meghaladta a 350 millió forintot. A fegyveres őrség természetesen
külön épületet kapott, a telket és az ingatlanokat összesen negyven
biztonsági kamera és kéttucatnyi külső mozgásérzékelő vigyázta.
A Vico 1992-ben alakul át részvénytársasággá. Alaptőkéje 600 millió
forint, ami (ha Fenyő hivatalos verzióját nézzük) nagyon jó eredmény az
eredeti, alig négy évvel korábbi 70 ezer dollárhoz képest. A videobiznisznek
lassan bealkonyul, ugyanis több amerikai filmstúdió, például a Fox és a
Columbia is rájön, hogy alkotásaikat Budapesten mindenféle engedély nélkül
másolják és forgalmazzák. Beperlik a Vico-t, s háromévnyi bírósági
procedúra után végül megegyeznek abban, hogy Fenyőék fizetnek százezer
dollár fájdalomdíjat és abbahagyják a jogtalan kazettaforgalmazást. János
barátunk így teljes energiájával és maradék pénzével a média felé fordulhat.
Az idők szavára hallgatva beszáll az elektronikus médiába: megalapítja a Stáb
TV-t s ezen keresztül érdekeltséget szerez a Gyárfás Tamás-féle Nap TV fő
produkciójában, a Nap-keltében.
A kilencvenes évek közepétől aktív szereplője lesz a magyar társasági
életnek. Minden olyan komolyabb rendezvényen megjelenik, ahol a politikai
és gazdasági elit tagjai felbukkannak. Minden olyan szereplővel készül
legalább egy fotója, aki egyik vagy másik oldalon, akár csak egy kicsit is
számít: Demszky Gábor, Pintér Sándor, Friderikusz Sándor, Horn Gyula,
Csintalan Sándor stb. Bizniszel Princz Gáborral, a már említett Gyárfás
Tamással, s állítólag Csányi Sándorral, Demján Sándorral és Széles Gáborral is
voltak üzleti kapcsolatai. Nem tudom, napjaink olvasóinak ismerősek-e még
ezek az emberek?

S ha már közismert nevekkel dobálózunk: tudjátok-e, hogy a Fenyő-gyilkosság

után a Vico-lapok és -ingatlanok értékesítésével megbízott CA-IB Értékpapír
Rt.-nek ki volt akkor, 1999-ben az ügyvezető igazgatója, majd vezérigazgató-
helyettese? Nos, az akkor 31 éves fiatalembert Bajnai Gordonnak hívták, aki
ezzel egyidőben a Danubius Rádió igazgatósági tagjaként is tevékenykedett.
És ki volt a vezérigazgató? Hát egy Simor András nevű arc.

4. A gyilkosság
A számtalan homályos pontot és összetevőt leválogatva és ideiglenesen
félretéve a gyilkosság száraz tényei az alábbiakban foglalhatók össze:
1998. február 11-e. Szerda délután van, kevéssel múlt fél hat. A budapesti
Margit körút – Margit utca sarkán járunk, a forgalmi csúcs közepén, ahol
Fenyő fekete 600-as Mercedese a Rózsadombon található Vico-székházból
távozva éppen megáll a pirosat mutató közlekedési lámpánál. A pesti
belvárosba készül, ahol fodrászánál már időpontot foglalt. Egyszer csak a
mögötte közlekedő, világos színű Mitsubishi Galant anyósüléséről egy férfi
ugrik ki, aki pár gyors lépéssel a Merci mellett terem, és egy horvát
gyártmányú, Agram–2000 típusú hangtompítós géppisztolyból egészen
közelről mintegy húsz-huszonöt lövést ad le a vállalkozóra. A lövedékek
közül legalább tucatnyi Fenyő Jánost éri (kilenc a koponyáját, a nyakát és a
mellkasát). Mint azt utólag megállapítják, a halál gyakorlatilag azonnal beáll.
A lövések után az elkövető a fegyvert az egyik közeli autó alá dobja, majd
a Margit körúton sietve távozik a Széna tér felé. Közben az egyik kapualjban
lekapja magáról sapkáját és rövid kabátját, amelyeket a földre dob – később
ezekről a ruhadarabokról rögzítenek DNS-mintát a nyomozók. Lazán
továbbfutva jobbra befordul a Rómer Flóris utcába, ahol szem elől tévesztik
(vélelmezhetően egy másik kocsiba száll, de az sem zárható ki, hogy az őt
szállító, s a gyilkosság helyszínéről a lövésekkor azonnal elhajtó Mitsubishi
vette fel).

5. A nyomozás
A gyilkosságot követően a nyomozó hatóság a titkosszolgálatok bevonásával
azonnal mozgásba lendült. A Rendőrség csúcsszervének számító – az azóta
dicstelen szakmai véget ért Kiss Ernő tábornok által irányított – Központi
Bűnüldözési Igazgatóság (KBI) rögtön magához vonta a felderítést. Voltak
hangok, amelyek szerint Fenyő János személye és tevékenysége már 1996-tól
felkeltette az illetékesek érdeklődését, s az összes rendelkezésre álló erővel,
eszközzel és módszerrel figyelték a médiavállalkozót: poloskákat szereltek az
irodájába és a gépkocsijába, telefonjait lehallgatták, környezetébe
informátorokat küldtek, üzleti partnereit és személyes kapcsolatait
figyeltették.
Nem tudni, mennyi igaz ezekből a hírekből, az viszont ma már világos,
hogy Fenyővel szemben nemcsak a klasszikus rendőri arzenált vonultatták
fel, hanem a nemzetbiztonsági szervek lehetőségeit is kihasználták, különös
tekintettel az áldozat roppant összetett politikai és gazdasági kapcsolataira.
Már a nyomozás első napjaiban felmerült elkövetőként egy koszovói
albán, bizonyos Salihi Mead neve, aki azonban hamarosan tisztázta magát.
Ezután egy másik koszovói, Acifi Nijazi került célkeresztbe, de miután
hosszas alkudozás eredményeként sikerült őt rávenni, hogy önként (?)
utazzon be Magyarországra és vesse alá magát a DNS-vizsgálatoknak, egy év
elteltével őt is ki kellett zárni a gyanúsítható személyek köréből. Újabb albán
(Sefedini Gvin, más források szerint Gzin) következett a potenciális
bérgyilkosok sorában, de a Nemzeti Nyomozó Iroda (a KBI utódszervezete)
vele is lyukra futott és ott állt letolt gatyával.
Persze a hasonló ügyekben a nagy kérdés mindig a megbízó személye. A
klasszikus kriminalisztikai cui prodest (kinek használt?) logikai fonal
azonban hamarosan olyan kuszává és átláthatatlanná vált, hogy hiába
szaporodtak a szóba jöhető nevek, a nyílt, bíróság előtt is vállalható
bizonyítékok továbbra is várattak magukra – legalábbis a közvélemény ezt
érzékelte. Cseppet sem túlzás azt állítani, hogy Fenyő János halála tucatnyi
hazai és külföldi (politikai és gazdasági) potentátnak, érdekcsoportnak és
intézménynek jött jól. Ezekre a konteók felsorolásánál kicsit részletesebben
kitérünk.
A nyomozást 2002-ben felfüggesztették, majd közel három év elteltével,
2004 késő őszén hirtelen ismét elővették. A Rendőrség huszáros
kommunikációs offenzívába kezdett, s Garamvölgyi László, az ORFK akkori
szóvivője naponta átlagosan négyszer jelentette ki, hogy jó nyomon vannak,
szorul a hurok a bérgyilkos, valamint a megbízó nyaka körül. A közvélemény
feszülten várta a megfejtést, a bulvárújságok naponta eresztettek meg
merészebbnél merészebb találgatásokat.
 Ma, 2013 őszén hivatalosan kábé ugyanannyit tudunk, mint öt (vagy akár
tizenöt) évvel ezelőtt: ismeretlen fegyveres, ismeretlen megbízóval a háta
mögött, agyonlőtte Fenyő János vállalkozót… Időközben vád alá helyezték
Jozef Roháč szlovák állampolgárt (akit az 1998-as Aranykéz utcai, négy
halálos áldozatot eredményező robbantással is megkínáltak), de Jozef egy
hangot sem szól a Fővárosi Törvényszéken, túl azon, hogy tagad, mint a
veszett fene.

6. A Perczel-vallomás
2004-ben, halála előtt pár hónappal, a rák végső stádiumában lévő Perczel
Tamás (Fenyő János közeli barátja és pszichológusa) egy húszórás
videofelvétel-sorozaton mondja el sejtéseit, véleményét és meglátásait
Fenyőről, annak üzleti tevékenységéről, politikai és gazdasági kapcsolatairól,
valamint a gyilkosság vélelmezett hátteréről és összefüggéseiről. A
rögzítettekből egy hatórás vágott anyag készül Számvetés címmel, majd a
Kapu Filmstúdió ezt a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé teszi; 2005-
ben még a Magyar Filmszemlén is bemutatják.
Perczel nem vádaskodik nyíltan, de kendőzetlenül mesél Fenyő üzleti
kapcsolatrendszeréről, és neki már minden mindegy alapon hangsúlyozza
egyebek mellett Gyárfás Tamás, Princz Gábor, Kiss Ernő, Horn Gyula,
valamint Székely Herbert (Fenyő üzleti örököse) helyét és szerepét egykori
barátja kapcsolati hálójában. Egyértelműsíti: ezeknek az embereknek
(számos más személyhez hasonlóan) biztosan érdekében állt a vállalkozó
végleges elhallgattatása.

Akit érdekel: a neten fellelhetőek a film különböző részletei. A húszórányi,

tehát vágatlan anyagot a Rendőrség 2005 tavaszán lefoglalta, és tudomásom
szerint azt (mármint az eredetit) azóta sem látta senki. Rebesgetik, hogy a
nyomozati anyag mellékleteként valamelyik speciális irattárban pihen, s az
 utóbbi nyolc évben minden belügyminiszter és rendőrfőkapitány azzal kezdi
hivatali tevékenységét, hogy az anyagot kikéri és aprólékosan átnézi.

Perczel végkövetkeztetése szerint 1997 végére „a politikusok elengedték az

áldozat kezét, mert elfogyott az iránta addig érzett politikai bizalom”, s ezt
Fenyő ellenségei azonnal megérezték. Attól kezdve már csak hetek kérdése
volt, hogy mikor fogják eltenni az útból a sok tekintetben rendkívül
kényelmetlenné vált egykori szövetségest.

7. A konteók
És akkor lássuk, szorgos népünk (túl azon, hogy győzni fog) milyen izgalmas
elméleteket dolgozott ki az elmúlt 15 évben Fenyő János erőszakos halála
kapcsán.

Az esetleges feljelentések (lásd például a Gyárfás–Bencsik csörtét 2005

februárjában) vagy más retorziók elkerülése érdekében ismételten felhívom
mindenki figyelmét a könyv alcímére és tematikájára: összeesküvés-
elméletek. Köszönöm.

7.1. A köztörvényes szál

Az, hogy Fenyő János világéletében meglehetősen, khm, rugalmasan
értelmezte az üzleti tisztesség fogalmát és a Btk. törvényi tényállásait, még
azoknak sem lehet meglepetés, akik csak felületesen olvasták el az
eddigieket.

7.1.1. Az amerikai maffia

Kacérkodása a szervezett alvilággal már egészen korán, konkrétan az USA-ba
történő megérkezését követően elkezdődött. Körülnézett a kaliforniai
bizniszlehetőségek között, és rájött, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy
egy friss kelet-európai bevándorló reklám- és művészfotók készítéséből meg
tudjon gazdagodni. Valljuk be: Amerikában Fabulon-plakátokkal és Ez A
Divat-illusztrációkkal dicsekedni olyan lett volna, mintha Tokajba vagy
Villány környékére hirtelen megérkezne egy kanadai polgár és arra való
hivatkozással akarna Magyarországon borászkarriert csinálni, hogy egyszer
már ivott európai bort és vannak további ötletei.
Szóval döntenie kellett és bizony belevágott a pornóüzletbe. Az első
hónapokban még reménykedett abban, hogy az Európából magával hozott 18
ezer dollár elegendő lesz a kezdeti nehézségek áthidalására, de rá kellett
jönnie, hogy ennyi pénz maximum a Duna partján, a hétkerben számít
soknak. A forgatókönyv a klasszikus és kegyetlen spirálszabályokat követte:
tartalékait gyorsan felélte, tartozásai egyre nőttek, ezeket törlesztendő
kölcsönöket vett fel, elzálogosította ingóságait, újabb kölcsönök, immár
uzsorakamatra satöbbi…
Mivel értelmes és talpraesett fazon volt, a neki kölcsönző alvilág rájött,
hogy ebben a fickóban bizony van fantázia. Meghallgatták hosszú távú
terveit, utánanéztek európai kapcsolatainak, és úgy döntöttek, hogy Fenyőt
egyrészt pénzmosásra fogják felhasználni, másrészt pedig belé is fektetnek.
Amikor 1987-ben elhatározta, hogy hazatér, meggyőzte üzlettársait, hogy
Magyarországon hamarosan győz a kapitalizmus, márpedig a
rendszerváltozás első éveiben óriásit lehet majd kaszálni. A maffia értett a
szóból és meglehetősen szép összeggel szállt be János mellett a
kazettakölcsönzési üzletbe – és nem csak ebbe.
Az ilyen feketepénzeknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy igen
kemény kamatot számítanak fel utánuk. Fenyő ezt fizette, amíg fizette, majd
ahogy erősödött idehaza a pozíciója, úgy vált egyre magabiztosabbá. 1998-ra
már eljutott addig, hogy beintett a maffiának, abban a tévhitben ringatva
magát, hogy ő már érinthetetlen (Fenyő János halálakor a Vico Rt. vagyonát
15-17 milliárd forintra becsülték). Nos, tévedett…
7.1.2. A hazai alvilág
Nem tudom, olvasóink közül hányan emlékeznek a kilencvenes évek második
felében lezajlott hazai erőszakos bűncselekmény-sorozatra. Voltak
robbantások, olajszőkítés, eltűnések, ContiCar, Energol, Xénia Láz, Dietmar
Clodo, no és számos bérgyilkosság (Prisztás József, Domák „Cinóber” József,
Szlávy Bulcsú, Zubovics Gyula, Molnár Péter, Németh Zoltán, Nagy András,
Boros „Aranykéz utca” Tamás, Döcher György, Seres Zoltán – hogy csak az
ismertebbeket említsük).
Nem akarok itt kriminológiai, közgazdaságtani vagy szociológiai
fejtegetésekbe bocsátkozni, ezért csak annyit mondok: az eredeti
tőkefelhalmozás időszakát éltük. Azon ominózus „első millióknak” az
összegyűjtése folyt, amelyekről (legalábbis a bon mot szerint) a
milliárdosokat utólag nem illik megkérdezni.
Ebben a környezetben egy Fenyőhöz hasonló arcnak óhatatlanul térfelet
(ergo szövetségest és ellenséget) kellett választania, arról nem is beszélve,
hogy pénzmosási szolgálataira és politikai kapcsolataira a hazai alvilágnak is
szüksége volt. A képlet egyszerű: az alvilág készpénzzel és különféle
szolgáltatásokkal segíti Fenyőt, ha a vállalkozó üzleti érdekei úgy kívánják,
cserébe a Vico Rt.-n keresztül megfuttatja a szervezett bűnözői körök piszkos
pénzeit, kifehérítve (vagy legalábbis halványítva) azok eredetét.
A maffiával azonban még akkor sem lehet viccelni, ha kicsi, savanyú és
magyar. Fenyő 1998 legelejére jutott el addig, hogy azt gondolta: már nincs
szüksége az alvilágra. Ki akart szállni, kifizetni azonban nem tudta vagy nem
akarta őket. Vesztére… Halála üzenet volt mindenki számára:

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.
7.2. A politika
Emlékszünk ugye, hogy Fenyő 1987 végén tér haza, majd 1988-ban kezdi el a
kazettabizniszt? Nos, nem vesztegeti az időt, mert tudván tudja, hogy egy
rezsim utolsó, illetve első éveiben a gazdasági hatalom politikai hátszél
nélkül illékony, mint a kéjgáz. Jánosunk már a létező szocializmus utolsó két
évében elkezdi a dörgölőzést azokhoz, akikben fantáziát lát, s akikről
feltételezi, hogy egy rendszerváltozás esetén szavuk lehet az új körülmények
között.
Óvatos duhajként viselkedik, ráadásul akkoriban a vagyona még „csak”
milliókban és nem milliárdokban volt mérhető. Teljesen nem kötelezi el
magát egyik nagy ellenzéki tömörülés mellett sem, de értelemszerűen inkább
a liberális SZDSZ, semmint a konzervatív, nép-nemzeti húrokat pengető MDF
áll közelebb a szívéhez. A Fidesz akkoriban a „futottak még” kategóriában
versenyzett, Fenyő csak legyintett rájuk, állítólag nem látott bennük
„gazdasági fantáziát”.

Ebből is látszik, hogy azért ő sem volt egy Nostradamus.

Az SZDSZ-szel, valamint a szocialisták liberálisabb ágának egyik-másik

képviselőjével az 1990-es jobboldali győzelem után is tartja a kapcsolatot, de
leginkább a pénzre, az üzletekre koncentrál. Szűk körben többször
hangoztatja, hogy „ezt a négy évet térdepelve is ki kell bírjuk”. Megalapítja a
Vico-t, vagyona gyarapodik, ő pedig 1993 nyarától kezdve egyre többet
szaunázik, vacsorázgat és szivarozik baloldali, illetve liberális politikusokkal,
s komoly pénzeket fizet be az (akkor még) ellenzéki pártok kasszájába, ilyen-
olyan támogatás és adomány címén. 1994 februárjától ezek az összegek
megsokszorozódnak: itt a választási kampány…
Fenyő természetesen nem Róbert bácsi szerepét játszotta. Tökéletesen
tisztában volt azzal, amivel a gazdasági szereplők a mai napig élnek és
visszaélnek: egy jól megválasztott pártkasszába a választási kampányban
befizetett forint a sikeres szereplés után minimum tízet, de az is lehet, hogy
százat vagy ezret fial. János csengetett hát rendesen, s közben arra is ügyelt,
hogy ne csak úgy általánosan, a pártoknál szerezzen jó pontokat, hanem
személyesen is lekötelezzen pár kulcsembert. Sokat pusmognak Fenyő által
szponzorált, és 100-120 válogatott résztvevővel lebonyolított, zártkörű
házibulikról, születésnapokról, több ezer dolláros, névre szóló szivar-,
whisky- és borszállítmányokról, általa beutaztatott, színes bőrű, egzotikus és
fenemód készséges lányokról és fiúkról, továbbá hazai és külföldi
vadászatokról. Mert egy dolog a munka, és más dolog a kikapcsolódás.
Ugyanakkor Fenyő nagyon precíz is tudott lenni, ha érdekei úgy kívánták.
Svarc kiadásairól diszkrét, de korrekt kimutatást vezetett: mikor, kinek és
mennyit fizetett. Rossz nyelvek szerint a bulikról olykor még színes-szagos
kép- és hangfelvételek is készültek, amelyeken az óvatlan, mit sem sejtő
szereplők nem mindig előnyös oldalukról mutatkoztak be.
1994-ben kormányváltás volt, s a közhatalom új szereplői között szép
számmal bukkantak fel olyanok, akiktől Fenyő János joggal várhatta el, hogy
viszonozni fogják azt a rengeteg szívességet, amit a magyar sajtócézártól az
elmúlt években kaptak. A többség értett a szóból, de akadtak, akik immáron
nem szívesen vállaltak közösséget ezzel az izgága, bizánci típusú, autokrata
vezetési stílusáról hírhedt alakkal. Ilyenkor nem habozott emlékeztetni őket
mindarra, amivel tartoznak neki.
1997-re hősünk elérkezett arra a pontra, amikor áttekintette a múltat és
új stratégiát dolgozott ki. Röviden megfogalmazva: csalódott az MSZP–SZDSZ
koalícióban, s az ekkorra már szépen összeállt Vico-sajtóbirodalom
lehetőségeit figyelembe véve (elsősorban a konzervatív nézeteit nyíltan is
vállaló Perczel Tamás egyre erősödő hatására) komolyan fontolgatta, hogy
átáll a nyerőnek tűnő Fidesz mellé. A hagyományosan baloldali Népszavával
akarta kezdeni a nagy kísérletet, amit a többi, kevésbé politikus sajtótermék
követett volna. Számításai szerint naponta több mint egymillió
választópolgár olvassa a Vico-birodalom kiadványait, s ha ezek közül csak
minden ötödiket sikerül rávenni arra, hogy 1994-hez képest 1998 tavaszán a
baloldal helyett a jobboldalra szavazzanak, máris ő lehet az új királycsináló.
1997 augusztusában ultimátumot intézett a Horn–Kuncze kormányhoz. A
következő választás elé állította a koalíciót: vagy melléállnak és segítenek
neki kinyírni két gazdasági ellenlábasát (fogalmazzunk inkább egyenesen:
ellenségét), Gyárfás Tamást és Princz Gábort, vagy a Vico Rt. „hadban állónak
tekinti magát az MSZP–SZDSZ koalícióval”. Azt is elmondta, tudja, hogy a KBI
főigazgatója – a már szóba került Kiss Ernő tábornok – a Postabank
vezérének csókos cimborája, de reméli, hogy ez nem fogja megzavarni sem
Horn, sem Kuncze közmondásos éleslátását.
Horn egy kis időt kért, majd 1997 szeptemberében magához hívatta Fenyő
Jánost és arra kérte: a saját és a köz érdekében vonja vissza fenyegetéseit és
törekedjen megegyezésre Gyárfással és Princzcel, továbbá Kiss Ernővel.
Emlékeztette még arra, hogy információi szerint a Vico-nak több mint 500
millió forintos tartozása van, amit az állami-kormányzati reklám- és
hirdetés-megrendelések elmaradása tovább súlyosbíthat. Fenyő – állítólag –
kikérte magának a burkolt fenyegetést, de nem akarta végleg elmérgesíteni
viszonyát az apró termetű kormányfővel, ezért ígéretet tett arra, hogy
„részéről mindent meg fog próbálni”. Ezt azonban sem ő nem gondolta
komolyan, sem Horn Gyula nem hitte el.
Négy hónap múlva a Margit körúton golyót (golyókat) kapott a fejébe.

7.3. A gazdaság
Fenyő János elsősorban és mindenekelőtt üzletember volt. Ha morbidok
szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy élt-halt a bizniszért. Lássuk hát,
hogyan.

7.3.1. A Gyárfás-vonal
Ahogyan azt már említettük, Fenyő már 1995-től kezdve ki akarta terjeszteni
befolyását a Gyárfás-féle Nap-keltére. Nem elégedett meg holmi szürke
eminenciási szereppel, hanem (egyfajta művészi küldetéstudattól vezérelve)
komoly beleszólást akart a műsorszerkesztésbe is. Fenyő a saját képére
akarta formálni a Nap-keltét, riportereket akart futtatni, témákat
meghatározni, reklámpolitikát írni, dizájnt rajzolni, Gyárfás Tamásban
azonban emberére akadt.
„Ami nem megy gazdasági módszerekkel, menni fog politikával és a
közvélemény befolyásolásával!” – gondolhatta Fenyő, és rögvest kétfrontos
háborút indított.
Az első csapásirány páncélos éke a Népszava lett, amelyben 1996-tól
kezdve számos leleplező cikk, gazdasági elemzésnek és véleménynek álcázott
„tényfeltárás” jelent meg a Nagy Ellenség viselt dolgairól. Ahogy Perczel
Tamás fogalmaz: halálos, kegyelmet nem ismerő, vérre menő és roppant
sportszerűtlen küzdelmet folytattak sajtóban, bíróságon, és egy láthatatlan
fronton – mindkét fél mozgósította ugyanis rendőrségi és titkosszolgálati
kapcsolatait annak érdekében, hogy a másikról minél több (és minél
mocskosabb) információ birtokába kerülhessen.

A második offenzíva bekerítő jellegű volt: Fenyő (pontosabban az általa

fizetett rendvédelmi, banki és nemzetbiztonsági szakemberek) egy kerek
évig dolgoztak azon, hogy 1997 nyarára Gyárfásról összeálljon egy kötetnyi
anyag, amelyben körülbelül kéttucatnyi, főleg gazdasági bűncselekmény
történeti tényállása szerepelt, állítólagos bizonyítékokkal alátámasztva. A
120 oldalas dossziét hat példányban sokszorosította, majd ezek közül ötöt
szétküldött. A paksamétát mindazok megkapták, akiktől Fenyő érdemi lépést
várt az ügyben: Horn Gyula miniszterelnök, Kuncze Gábor belügyminiszter,
Nikolits István titkosszolgálati miniszter, Medgyessy Péter
pénzügyminiszter, valamint Keleti György honvédelmi miniszter.
Pár hét elteltével Fenyő rendőri informátorai jelezték neki, hogy az
anyagot Kuncze átnézte, majd „intézkedésre” átadta Forgács Lászlónak, az
ORFK akkori vezetőjének. A vezérőrnagy nem sokat lacafacázott, s azonnal
kiszignálta és megküldte… na kinek? Igen, eltaláltátok: Kiss Ernőnek, a KBI
főigazgatójának, aki viszont Princz Gábor személyes jó barátja volt. Márpedig
akkoriban Princz és Gyárfás igencsak egy hajóban eveztek – legalábbis ha az
ember Fenyő oldaláról nézte a versenyt. Külön érdekesség: Fenyő
informátorai szerint az Aradi utcai KBI-központba megérkezett anyagból
hiányzott mintegy 15-20 oldal – azok, amelyek a leghúzósabb Gyárfás-
bulikról szóltak.
1998 februárjának első hetében a Vico-kiadványok tele voltak az
úszóbotrány legújabb fejleményeivel: javában folyt a Zemplényi-per, s az
úszómenedzser által elmondottak miatt az OTP (konkrétan: Csányi Sándor)
megvonta a támogatást az úszószövetségtől, melynek főtitkára Gyárfás
Tamás volt.

Zemplényi György (aki méltán pályázhat a leghíresebb magyar csalónak járó,

aranynak tűnő rézéremre) máskülönben szűk egy évvel éli túl Fenyő Jánost:
1999 januárjában hunyt el, állítólag tüdőembóliában. Az ő története is
megérne egy misét, egyszer majd talán sort kerítünk rá.

Gyárfás kedden, február tizedikén felkeresi Csányi Sándort, majd az OTP-

székházból kijövet, az összegyűlt, szenzációra éhes zsurnaliszták előtt
spontán sajtótájékoztatót tart „a személyét ért újabb, minden eddiginél
gusztustalanabb” támadások miatt. Sokan hallani vélték, amint a sajttáj után
Gyárfás magából kikelve ezt kiabálja: „Fenyő minden eddigi határt átlépett,
keservesen meg fogja bánni!”
Másnap 17 óra 40 perckor Fenyő Jánosnak azonban semmire sem maradt
ideje. Még keserves megbánásra sem.

7.3.2. A Princz-vonal
Gyárfás Tamás mellett Fenyő másik nagy ellensége és gazdasági vetélytársa
Princz Gábor volt, aki azzal hívta ki maga ellen a Vico Rt. tulajdonosának
haragját, hogy a Postabankon keresztül mecénást játszott: komoly
pénzintézeti hátszéllel segített talpon maradni olyan lapoknak, amelyek
Fenyő szerint enélkül veszteségesek lettek volna, és így rövid időn belül
megszűnés várt volna rájuk. Ily módon a Vico-sajtóbirodalom olyan
konkurenciával volt kénytelen küzdeni, amely nem piacgazdasági törvények
alapján működik, hiszen mesterségesen tartják életben őket.
Egyes állítások szerint Fenyőnek már az 1997-es Postabank-csődpánikban
is könyékig benne volt a keze, s ezt Princz nem bocsátotta meg neki. A
bankár szemet vetett a Vico-termékekre, ezt viszont Fenyő gyomra nem
tudta bevenni.
Hogy Gyárfás és Princz szövetkeztek volna a Fenyő-probléma megoldása
érdekében, vagy csak az egyikük lépett, netán egyikük sem… ez is az egyike
azon magyar közéleti rejtélyeknek, amelyeket valószínűleg sohasem fogunk
tisztán látni.

7.4. A Moszad
Az izraeli titkosszolgálat még 1985-ben, Amerikában figyelt fel az ambiciózus,
törtető, sikerorientált fiatal magyar zsidóra. A Los Angeles-i toborzótisztjük
(kacájuk) többször beszélgetett vele, kifaggatta terveiről, elképzeléseiről, és
végül, Tel-Aviv jóváhagyásával beszervezte. Első körben az volt a feladata,
hogy általános szajjánként dolgozzon.

A szajján a Moszad nemhivatalos és önkéntes segítője. Olyan zsidó, aki a

diaszpórában élve bármikor készen áll arra, hogy az izraeli titkosszolgálat
kérésére (ingyen és bérmentve) segítse azt azon a területen, amelyen dolgozik
és amelynek szakértője. Egy orvos szajján kérdés nélkül elsősegélyben vagy
gyógykezelésben részesíti a Moszad sebesült vagy beteg ügynökét; egy
autószerelő megjavítja az operatív kocsit, az újságíró olyan cikket ír, amely
 megfelel a zsidó állam érdekeinek, a panziótulajdonos szállást ad neki, a
határőr átsegíti egy államhatáron, a bankár pénzzel, a katona fegyverrel, az
ügyvéd jogi tanáccsal látja el.
Becslések szerint a világon több ezer szajján él és dolgozik; sokan közülük
csak egyszer-kétszer kerülnek olyan helyzetbe, hogy konkrét esetben
segítsenek a Moszadnak, de vannak olyanok, akik egy-egy ügyben akár
hónapokat vagy éveket is őshazájuk hírszerzésének szolgálatában töltenek –
természetesen titokban.

Los Angeles-i szajjánként Fenyő János eleinte apró-cseprő feladatokat látott

el: autót bérelt, amelyet aztán pár napra „továbbkölcsönzött”,
segédfotósként idénymunkát adott „ismeretleneknek”, fényképezési
tanácsokat adott ügynököknek és laborját ezek rendelkezésére bocsátotta
stb. Miután a hazai helyzet úgy alakult, hogy világossá vált a hamarosan
bekövetkező rendszerváltozás, azt a feladatot kapta, hogy települjön haza és
építsen ki egy sajtóbirodalmat, amelyen keresztül Izrael érvényesítheti
befolyását a magyar médiapiacon. Az újrakezdéshez tetemes mennyiségű
pénzt kapott az izraeli gumitalpúaktól, a beszámolók több százezer dollárról,
a merészebbek egyenesen milliós nagyságrendről beszélnek. Ekkor vált sima,
mezei szajjánból a LAP (Lohamah Psichlogit, vagyis a Lélektani Hadviselés)
hivatalos közép-európai rezidensévé.

A LAP a Moszad negyedik ügyosztálya. Feladata az Izrael-párti propaganda

globális terjesztése, a külföldi titkosszolgálati műveletek lélektani előkészítése
és támogatása, valamint a megtévesztő-félrevezető akciók megtervezése és
lebonyolítása. Belső szakmai szlengben simán csak Dezinformnak becézik.

Fenyő eleinte készségesen teljesítette feladatait, de a könyvelés sohasem volt

az erőssége, ráadásul – hogy úgy mondjuk – nagyvonalú is volt: nála a pár
száz dolláros kiadások nem számítottak tételnek. Ezt a Moszad pénzügyi
ellenőrei (akik állítólag a legkekecebbek és a legszőrszálhasogatóbbak az
egész szakmában) nagyon nem nézték jó szemmel, de amíg János szállította
az eredményeket és nem mellesleg fialtatta a pénzt, elnézték neki ezt a
lezserséget.
1997-re azonban Fenyő egyre inkább önjáróvá vált. Annyit ismételgette,
hogy kizárólag a maga erejéből érte el mindazt, amit elért, hogy már ő maga
is elhitte. Elkezdett a sajátjaként bánni a pénzzel és egyre kevesebbet
egyeztetett kijelölt összekötőjével. Komoly tartozásokat halmozott fel (1997
végére már 500-600 millió forinttal lóg különböző üzlettársaknak, 25 polgári
peres eljárásban alperes, továbbá öt büntetőügyben terhelt), ráadásul
agresszívvé is vált. Megfenyegette ugyanis a Moszadot, hogy ha nem szállnak
le róla (magyarán: ha nem teheti azt a Vico Rt. pénzével, amit akar),
hatalmas botrányt fog kavarni azzal, hogy nyilvánosságra hozza a LAP
módszereit, technikáit, illetve mindazok nevét (számlaszámmal és átutalási
összegekkel együtt), akik a magyar közéletben, a politikában, a gazdaságban,
kulturális területen és a médiában „kettős identitásúként” inkább Izrael,
semmint Magyarország érdekeit tartják legfőbb vezérlő elvüknek.
Ha ehhez még hozzáadjuk Fenyő azon kósza tervét, amely szerint az
1998-as választási kampányban lapjaival átpártol a jobbközéphez (ahogyan
arra már céloztunk is, 1997 második felétől kezdve egyre több fideszessel és
emdéefessel szaunázott és vacsorázgatott), el tudjuk képzelni a tel-avivi
reakciót. Adtak még neki egy esélyt, amikor 1998 januárjának végén, egy
nyugat-európai üzleti út leple alatt Izraelbe repítették és megkísérelték
elmagyarázni neki, hogy miért nem lenne jó mindaz úgy, ahogyan folytatni
kívánja. Akkor látszólag engedett, de amint visszatért Budapestre, találkozót
beszél meg a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójával. Közvetlen
környezetének azt mondja, hogy a Gyárfás- és Princz-ügy újabb
fejleményeiről szeretné tájékoztatni Vidus Tibort, de úgy tűnik, hogy a Falk
Miksa utcában akad valaki, aki (talán szajjánként) megneszel valamit és teszi,
amit tennie kell…
Az NBH-főnök nagyon elfoglalt, de Fenyő mégiscsak egy olyan ember,
akinek kiváló politikai kapcsolatai vannak, telefonon még viccelődve vissza is
kérdez: Fenyő úr, ha nem babonás, pénteken, 13-án várom az irodámban.
Fenyő János nevetve nyugtatja meg a tábornokot, hogy nem, nem
babonás. Viszont két nappal a találkozó előtt agyonlövik.
Utólag kiderül: az irodája melletti pihenőszoba falába süllyesztett
páncéldoboz, amelynek nyitókódját még legközelebbi bizalmasai sem
ismerték, teljesen üres. Egyébként ezt a minitrezort a hagyatéki eljárás
során, 8 órás megfeszített munkával sikerült felnyitnia a Hamburgból
speciálisan e célból érkezett két szakembernek. És arról is egyre erősebben
pusmognak az ügy hátterét jól ismerők, hogy a VICO-székházbéli Fenyő-iroda
olyan profi technikával volt bepoloskázva, hogy az ezt felfedező magyar
bűnüldözők csak ámultak, mert ilyen lehallgatókészülékeket sem ők, sem a
felderítésbe bevont titkosszolgálati szakértők nem nagyon láttak addig.

7.5. A magyar hírszerzés

Vannak, akik szerint Fenyőt a nyolcvanas években a III/III képezte ki, majd
kölcsönadta a III/I-nek, hogy a komancs hírszerzés a rothadó kapitalizmus
földjére küldje azzal a céllal, hogy a tengerentúli magyar emigrációról írjon
jelentéseket. Mások szerint Fenyő eleve szigorúan titkos állományú tisztként
dolgozott itthon és külföldön egyaránt, tehát nem informátor volt, hanem
hivatásos.

Emlékszünk még az MTI zárt fotótárába való belépési jogosultságra…?

Akárhogyan is történt, a forgatókönyv egyszerűnek tűnik. A

rendszerváltozás küszöbén hazarendelik, mondván: most hagyjuk a
külföldet, hiszen idehaza kell átmenteni a politikai horizonton feltűnő új
rendszerbe mindazt, amit csak lehet: pénzt, ingóságot, elvtársakat, kapcsolati
hálót, információt, adatbázisokat. És van-e alkalmasabb erre a feladatra, mint
egy hazatért, minden gyanú fölött álló, módos amerikai-magyar kettős
állampolgár, aki egy kisebb vagyonnal és hatalmas tervekkel lát neki
sajtóbirodalmat építeni?
És innen kezdve lásd a 7.4.-es alpontnál felsoroltak: önjárósodás, a
jobboldallal történő kacérkodás, a céges (akarom mondani: a Céges) pénz
sajátként való kezelése, zsarolás holmi ügynöklistákkal vagy rejtett
felvételekkel… És hát ilyenkor az egykori III/I-esek utódszervezete, az
Információs Hivatal sem kegyelmez, arról az apróságról nem is beszélve,
hogy 1998 elején azért még elég sok olyan arc dolgozott a magyar polgári
hírszerzésben (is), akik alig tíz évvel korábban még a proletár
internacionalizmus emlőit szopkodták – hogy ilyen költőien fogalmazzak.

Az IH-vezetők között most is sokan vannak ebből a dicső kasztból (akárcsak a

többi hazai gumitalpú cégnél), de ez nem tartozik szorosan ide, csak úgy
megjegyeztem.

7.6. A féltékeny feleség

A pesti flaszter hangja a szűkebb családot sem kímélte. Ebben a verzióban
maga Kristyán Judit adott utasítást az ismeretlen fegyveresnek. Ami az
indítékot illeti, a magánéleti problémáktól kezdve (János nagy barátja volt a
gyengébbnek mondott nemnek) egészen a többmilliárdos örökségig minden
felbukkant a konteók között.

7.7. A Friderikusz-vonal
A nemzet Fridije sem úszta meg a gyanúsítgatásokat. Az tény, hogy a
kilencvenes évek közepén Fenyő rá akarta tenni a kezét az akkoriban
csúcsnézettséget produkáló Friderikusz Show-ra és az ugyancsak a
nyíregyházi médiaszemélyiség által fémjelzett Váratlan vendégre (az
adásonként rendszeres 4-5 millió néző évente 350-400 millió forint bevételt
produkált az akkor még szépen gömbölyítő közszolgálati csatornának), de
Sándor nem jött lázba az ötlettől és lepattintotta Fenyőt. A Vico-tulajdonos
nem hagyta magát, zsarolással, fenyegetésekkel és más kemény
módszerekkel időről időre visszatért a témára, mígnem Friderikusz hócipője
tele nem lett az egésszel.
A hírek szerint egyébként Fenyő pont Friderikusszal beszélt meg vacsorát
a gyilkosság estéjére, és ugyancsak vele készült síszabira utazni. Február 13-
án indultak volna, de – amint azt ma már tudjuk – 48 órával előtte egy
fegyveres a Margit utcában másként döntött…
Nos, kedves olvasó, itt abba is hagyom az elméletek felsorolását, hiszen
így is a Konteókönyv egyik leghosszabb cikkét olvashattátok. Zárásként
engedjétek meg, hogy idézzem dr. Kovács Lajos nyugállományú rendőr
ezredest, aki többek között a Fenyő-gyilkosságban is nyomozott. Vele a
Nemzeti Nyomozó Iroda (a KBI jogutódja) azért nem hosszabbította meg pár
évvel ezelőtt a tanácsadói szerződést, mert – miután kinyilvánította
véleményét a móri ügy szerinte teljesen elcseszett nyomozásáról, és a teljes
ORFK-vezetés számára elég kínos kérdéseket feszegetett – ilyeneket mert
leírni egyik könyvében:

„A Fenyő-ügyben négy év folyamatos, szöszölős, alkudozásokkal és

kudarcokkal övezett-tarkított, de eltökélt nyomozása után egészen pontosan
tudni lehet a történtek lényegét, a bűntett hátterét, és a gyanúsításokra, a
vádemelésre csak azért nem kerülhetett sor, mert a szereplők több
szempontból prominens személyisége miatt az ügyészség képviselői – nagyon
helyesen – nem adták hozzájárulásukat, engedélyüket; csak abban az esetben
tették volna ezt, ha valamilyen, legalább egy közvetlen tárgyi bizonyítékot
produkálunk a közvetettek meggyőző láncolatához. A detektívek istene – a
szerencse – viszont ez esetben elpártolni látszott tőlünk.
Hiába tudsz valamit, ha nem tudod bizonyítani.”
Körmendi gyerekgyilkosság
Nem sajnáltatni akarom magam, de feltétlenül el kell mondanom, hogy a
gyilkossági ügyekben az összeesküvés-elméleteket összegyűjtő és
rendszerező szerzőnek nincs könnyű dolga. Még a konteós körökben
idegenül mozgó olvasó is könnyen beláthatja, hogy egy dolog ufókról,
világméretű oligarcha-összeesküvésről, vagy az Antarktiszról cikket írni, s
egészen más egy-egy konkrét, egykoron köztünk élt, lélegző ember halálával
kapcsolatban a konspirációk csúszós, ingoványos talajára merészkedni.
Különösen igaz ez akkor, ha az áldozat nem egy kétes erkölcsű vállalkozó,
nem közszereplő, s még csak nem is milliók által bálványozott, mégis sokakat
irritáló rockcsillag. És ha ezt még lehet egyáltalán fokozni: elképesztően
körültekintőnek kell lennünk, ha egy olyan 11 éves, ártatlan gyerek
erőszakos halálával foglalkozunk, akinek hozzátartozói, ismerősei, barátai
akár még olvasóink között is felbukkanhatnak, s az ügy nyomozásában, a
vádirat összeállításában, majd az ítélet kimondásában szerepet vállalt
emberek bármikor találva érezhetik magukat egyik-másik mondatunk
olvastán.
Mindezen nehézségek ellenére úgy gondolom, hogy az elmúlt évtizedek
egyik legfelkavaróbb magyar bűnügye nem maradhat említés nélkül egy
konteós kiadványban. Már csak azért sem hallgathatunk róla, mert a
nyomozás első perceitől az elkövetőként végül elítélt személy szabadulásáig
az eset köré szőtt teóriaháló sűrűsége és kuszasága kiválóan igazolja az
összeesküvés-elméletek keletkezésének egyik ökölszabályát: minél nagyobb a
homály, annál több a konteó.
Most következő cikkünk a körmendi gyermekgyilkossággal (az
úgynevezett Tánczos-üggyel) foglalkozik.
 Mint már annyiszor, a szerző most is a bőség zavarával küzdött
forráskutatás közben. Magáról az ügyről több könyv is íródott, mások
interjúkat készítettek mindenkivel, aki akár a legcsekélyebb mértékben is
feltűnt az eset kapcsán, voltak dokumentum-műsorok a tévékben és
rádiókban, tán csak az egykoron méltán híres Cementipar című periodika
nem közölt tényfeltáró riportot a történtek hátteréről. Éppen ezért csak
röviden foglalom össze azokat a momentumokat, amelyek ismerete a
konteók bemutatásánál feltétlenül szükséges.

1. Mi történt?
1998. április elseje van, borongós szerdai nap, délelőtt még esett is.
Körmenden járunk, ebben a Vas megyei csendes, nyugodt kisvárosban, az
osztrák határtól alig tíz kilométerre. H. Zsófi, egy 11 éves helybéli kislány
17.20 óra körül indul haza a zenei különóráról, miután édesapja (előzetes
ígérete ellenére) nem várta a suli előtt. Mivel az ilyen esetekre a gyereknek
van lakáskulcsa, s a zeneiskola még egy kilométerre sincs a lakástól, 17.35-
kor már otthon is van, egy több lépcsőházas lakótömb harmadik emeletén.
Hazaútja során több ismerőssel is találkozik, tehát mozgása percnyi
pontossággal rekonstruálható.
Az utolsó percekről a nyomozás a következőket állapította meg:
Miután kulcsával kinyitja az ajtót, belép a lakásba, kabátját leveszi,
táskáját az előszobában hagyja, majd a fürdőszobába megy. Pisil, és arra
készül, hogy lemenjen a ház elé az ott játszó társaihoz. Az előszobában
azonban szembetalálkozik későbbi gyilkosával, aki a résnyire nyitva hagyott
ajtón jutott be a lakásba. Mindmáig tisztázatlan körülmények között az
elkövető először ököllel arcon, majd – rövid dulakodást követően – egy, a
keze ügyébe kerülő félkilós kerámiaszoborral fejen üti. Az áldozat a
nappaliban lévő ülőgarnitúrára hanyatlik, ezalatt támadója elővesz egy éles
pengéjű vágószerszámot, s miközben egyik kezével befogja a lány száját és
orrát, a másikkal (három metszést ejtve) elvágja áldozata torkát. Az
igazságügyi orvosszakértői vizsgálat szerint a halál 5-6 percen belül
következett be, fulladás, valamint vérveszteség miatt. Mivel fő eret nem ért a
roncsolás, a vérveszteség mennyisége és intenzitása közepesnek mondható
(az első három percben mintegy fél liter, később még további 200-250 ml).
Az elkövető ezt követően távozik a lakásból, ahonnan semmit sem visz
magával, kivéve a saját kését. Az ajtót becsukja maga után. Az idő
hozzávetőleg 17 óra 50 perc.
A holttestet a körülbelül 21.15-kor hazaérkező apa, H. Ferenc találja meg,
s telefonon ő értesíti a rendőrséget. A másik két családtag, Zsófi édesanyja és
bátyja éppen külföldön tartózkodott.

2. H. Ferenc
Nem szokták ugyan reklámozni, de az életes (kevésbé beavatottak kedvéért: a
gyilkosságok felderítésével foglalkozó) detektívek a megmondhatói, hogy az
ilyen esetek nyomozásánál az áldozat családtagjait mindig
megkülönböztetett érdeklődés kíséri. A statisztikák szerint az emberölések
80 százalékát hozzátartozó vagy közeli ismerős követi el. Lássuk tehát
röviden, ki is H. Ferenc.
Hivatásos vadászról és főállású vadászatszervezőről beszélünk, aki az
események idején már jó évtizedes tapasztalattal rendelkezett különféle
vadak elejtésében. A nyugat-magyarorsági erdőkben lőtt már fácántól és
nyúltól kezdve az őzig és a vaddisznóig mindent, ami él és mozog. És
nemcsak lőtt, hanem nyúzott, belezett és darabolt is állatokat. Bel- és
külföldi vendégei elismerően nyilatkoztak szakértelméről, higgadtságáról,
szervezői képességeiről, biztos lőfegyver- és késkezelési technikájáról.
Többször előfordult, hogy az osztrák és más állampolgárságú
vendégvadászok nála éjszakáztak.
Körmenden nyílt titok volt, hogy ha egyszer a házastársi hűségnek
kellene szobrot állítani, nem H. Ferenc lenne a legmegfelelőbb modell.
Állandó barátnőt tartott, akivel rendszeresen találkozgatott, s felesége
külföldi útját kihasználva partnere többször is meglátogatta. Ilyenkor Zsófit
átvitte a nagyszülőkhöz.
A gyilkosság reggelén, saját elmondása szerint autóval elvitte lányát az
iskolába, majd dolgozni ment Molnaszecsődre, később Döröskére és
Szarvaskendre. Délután 14.00 órakor érkezett haza, ebédelt, zuhanyozott,
majd ismét terepre ment. Valahol Rábahídvég határában terepjárója elakadt,
ezért segítséget kért. Végül este negyed tíz körül ért haza, ahol rátalált
kislánya holttestére. Első elemi felindultságában magához ölelte az élettelen
testet, majd visszanyerve önuralmát ő hívta ki a rendőrséget.

3. Tánczos Gábor
A 18 éves helyi fiatalember másnap, április másodikán jelentkezik a
rendőrségen tanúnak, mert egy presszóban hallott a gyilkosságról, s
rádöbbent, hogy a jelzett időpontban ő is a szóban forgó lépcsőházban
tartózkodott. Elmondja, hogy egyik ismerősénél járt, 17.40 körül érkezett,
majd rövid beszélgetést követően – együtt lemennek a ház elé, tovább
csevegnek pár percet, s körülbelül 18.30-kor távozik. Tánczos ugyancsak
jegyzőkönyvbe mondja, hogy amikor kijöttek ismerőse negyedik emeleti
lakásából, mintha valami hörgést hallott volna valamelyik szomszédos
lakásból, de ennek végül nem tulajdonított jelentőséget. Azt is a hatóságok
tudomására hozza, hogy amikor megérkezett a lepcsőházba (vagyis 17.40
előtt valamivel), egy ismeretlen, borostás vagy szakállas férfit látott, aki
sietősen jött lefelé a lépcsőn. Az ismeretlenről csak nagyon általános
személyleírást tud adni, azt azonban megemlíti, hogy március 30-án, illetve
31-én mintha már látta volna.
A tanút később többször kihallgatják (állítólag többször bántalmazzák is)
a rendőrök, majd három hét múlva gyanúsítottként nevezik meg.
Magyarázatként zavaros, egymásnak ellentmondó, következetlen
nyilatkozatait és gyanús viselkedését nevezik meg. Már április 6-án olyan
vallomást tesz, amelynek értelmében ő gyilkolta meg a kislányt. Többek
között azt állítja, hogy egy cserépszerű tárggyal vágja el Zsófi torkát (később
egyértelműen bebizonyosodik, hogy a gyilkosság egy „éles pengével
rendelkező tárgy” felhasználásával történt). A vallomást 23-án megismétli.
Kifejti, hogy a kislány torkát hátulról vágta el (a boncolási jegyzőkönyv
kimondja, hogy elölről történt), majd – kérdésre válaszolva – részletesen
leírja például a H. család lakását. Ez utóbbiról később kiderül, hogy sok
részletben nem felel meg a valóságnak, mert Tánczos a negyedik emeleten
lakó barátja lakását írta le, ahol aznap tényleg megfordult. Végezetül
(hangsúlyozom: csak részleteket ragadunk ki a vallomásaiból) azt is
nyilatkozza, hogy a tett elkövetése után a fürdőszobában lemosta kezéről a
vért. Mint annyi minden abból, amit elmond, ez is valótlannak bizonyul: a
laborvizsgálatok a fürdőszobai mosdóban és lefolyóban makulányi vért sem
találtak, ott senki nem mosott sem véres kezet, sem mást (pedig még az apa
is azt állítja, hogy miután magához ölelte Zsófi testét és véres lett, ott mosott
kezet, mielőtt telefonon kihívta a rendőröket).
Elsőlépcsős összefoglalásként elmondhatjuk, hogy két hónap alatt
Tánczos Gábort hússzor hallgatják ki, ebből vagy hat alkalommal beismeri a
tett elkövetését, s körülbelül ugyanennyiszer vissza is vonja egyre
összefüggéstelenebb vallomásait.

4. A kérdőjelek
Minden Columbo- vagy Agatha Christie-rajongó tudja, hogy egy emberölési
ügy nyomozásánál a detektíveknek három fő aspektust kell tisztázniuk, s ha
ez sikerült, az esetek többségében a szóba jöhető gyanúsítottak száma a
kezelhetőség szintjére süllyed. Nos, a konteók számbavétele előtt mi is
vizsgáljuk meg ezt a triászt, ugyanakkor arra kérem az olvasót, hogy a
későbbiekben, amikor a Tánczoson kívüli lehetséges elkövetőket tárgyaljuk,
gondolatban mindig vegye elő az alkalom-indíték-eszköz kérdését is.

4.1. Az alkalom
A rendelkezésre álló információkat összevetve a gyilkosságra nagy
valószínűség szerint valamikor 17.35 és 17.55 között kerül sor. Ha a hivatalos
verziót figyelembe vesszük, ez az az időablak, amelybe Tánczos
cselekményének be kell illeszkednie ahhoz, hogy ő legyen az elkövető. Húsz
perce van ahhoz, hogy bemenjen a H. család lakásába, ott szóváltásba
keveredjen áldozatával, dulakodjanak, belökdösse a nappali szobába, az
ágyra lökje, elvágja a torkát, majd fizikailag és érzelmileg lehiggadjon, és a
harmadik emeletről felmenjen a negyedikre. Az ismerős elmondása szerint,
amikor 17.55-kor becsönget hozzá, semmi különöset nem lehet rajta látni:
nem izgatott, nem liheg, nem ideges, és sem kezén, sem ruházatán nincs egy
csepp vér sem. Húsz perc rettenetesen hosszú idő. Nem állítom, hogy
lehetetlen, csak azt emelem ki, hogy a világ leghidegvérűbb és
legtapasztaltabb terminátorától is csúcsteljesítmény lenne, hát még egy
visszahúzódó, 18 éves fiatalembertől, aki a visszaemlékezések szerint még
attól is irtózott, hogy egy gilisztát a pecabot horgára tűzzön.

4.2. Az indíték
Hogy Tánczos miért tette (volna), ez még az elsőfokú bíróság fantáziáját is
meghaladta, noha a dr. Spitz János által vezetett tanács tényleg nem
vádolható rugalmatlansággal és fantáziahiánnyal, amikor a nyomozás által
gondatlanságból vagy szándékosan hagyott űröket kitöltötte. Az ítéletben ez
szerepel: „Tánczos Gábor vádlott megmagyarázhatatlan oknál fogva
kezelhetetlen indulatba jött…” Szemmel láthatóan sem a rendőrséget, sem az
ügyészséget, sem a bíróságot nem nagyon foglalkoztatta, hogy mi lehetett az
az ok, ami egy 18 éves nagykamaszt annyira fel tud idegesíteni, hogy elvágja
egy általa látásból ismert 11 éves kislány torkát. Gyenge próbálkozások
voltak ugyan, például az, hogy Zsófi állítólag szerette csúfolni a
környezetében tartózkodókat. Hát igen – tehetjük hozzá –, teljesen életszerű:
a kislány talán gúnyos megjegyzést tesz Gábor rövid, szőke hajára, mire a fiú
bepöccen és elvágja a torkát…
Ha még nem mondtam volna: szexuális agressziónak nyomát sem találták
Zsófi testén. Sem a ruháját nem kísérelték meg letépni, sem nyál- vagy
ondónyomot, sem harapást nem fedeztek fel a kislányon vagy
környezetében. A lakásból semmi sem hiányzott, tehát klasszikus
rablógyilkosságról sem lehet szó, úgyhogy a nyereségvágy szintén kizárható.

4.3. Az eszköz
Hogy pontosan mivel is követték el a gyilkosságot, a mai napig nem világos.
Az első jegyzőkönyvek egy cserépdarabról tesznek említést, amely a már
általunk is említett, s a nappaliban megtörtént dulakodás közben eltört
kerámiaszobor darabját képezi. Aztán szóba jött még egy kenyérvágókés,
bicska, sőt vadásztőr is, de megismétlem: az elkövetés eszközét nem találták
meg. Laborvizsgálatok megállapították, hogy az áldozat nyakán lévő sebben
faforgács- és ételmaradékot is találtak, amelyek vélelmezhetően a gyilkos
eszközről kerültek oda. Joggal vetődik fel a kérdés: milyen vágóeszköz az,
amellyel egyfelől fát faragnak, másfelől pedig esznek is vele?
Valamelyik kihallgatása során Tánczos azt nyilatkozza, hogy a kést
magával vitte, majd késő este a Rábába dobta. Megmutatja, hogy ez pontosan
hol is történt, de a kést a nyomozóknak nem sikerül megtalálniuk.

4.4. A nyomozás háttere

Azon, hogy a körmendi gyermekgyilkosság nyomozása során a rendőrség
elképesztő nyomás alatt állt, gondolom senki nem lepődik meg túlságosan.
Minden kiemelt, pláne emberölési ügyet megkülönböztetett figyelem kísér
mind a közvélemény, mind pedig a nagypolitika részéről. Ha ehhez még
hozzávesszük, hogy a parlamenti választások célegyenesében vagyunk
(május tizedikén kerül sor az első fordulóra), nem nehéz elképzelni, hogy a
vasi nyomozók minek voltak kitéve mondjuk az ORFK és a
Belügyminisztérium irányából. A rendőrséggel szemben megengedőbb
vélemények szerint a nyomozás során elkövetett szarvashibák jelentős része
annak tudható be, hogy az ügy felderítésével megbízottak minden
pillanatban magukon érezhették a felettes (szakmai és politikai) szervek
vigyázó tekintetét, és érzékelték, hogy ha záros határidőn belül nem lesz
gyanúsított, annak komoly következményei lehetnek karrierek, életpályák és
egzisztencia szempontjából.
Akárhogyan is történt, Tánczos Gábor hivatalos meggyanúsítása után alig
72 órával a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság vezetőjéből, dr. Bene László
ezredesből dandártábornok lesz, s közel negyven rendőr kap különféle
elismeréseket (soron kívüli előléptetést, pénzjutalmat, dícséretet), és a Szent
György-napi rendőrbulin, állítólag maga Kuncze Gábor belügyminiszter is
megjelent Szombathelyen. A nyomozásban részt vettek közül hárman
hamarosan rendőrkapitányok lesznek. A jó munka elnyerte méltó jutalmát, a
közvélemény megnyugodhat. Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak
tovább. És persze ne felejtsenek el elmenni a két hét múlva sorra kerülő
választásra, és egy jól elhelyezett x-szel megköszönni a hatóságok minőségi
produkcióját.

4.5. Nyomrögzítés és a többiek

Kriminalisztikai közhely ugyan, de kihagyhatatlan: egy életellenes
bűncselekmény helyszíne tartalmazza a választ a majdani nyomozás során
felmerülő kérdések legalább nyolcvan százalékára. Talán nem túlzás
kijelenteni, hogy a magyar helyszínelők évtizedeken keresztül a szakma
európai élvonalába tartoztak, s a technikai eszközök terén fennálló esetleges
lemaradásukat kreativitással, odafigyeléssel és professzionális lelkesedéssel
pótolták. Nos, ezek fényében különösen meglepő azoknak a hibáknak a
jegyzéke, amelyeket a H. család lakásának és a holttestnek a szemlézése, a
nyomrögzítés, továbbá a bűnjelek kezelése során az illetékesek elkövettek.
A hibajegyzék több oldalra rúgna, ezért itt és most csak a
legkiemelkedőbb baklövéseket említjük, mintegy példálózó jelleggel. Ezek
mindegyike joggal szerepelhetne bármelyik rendőrségi kézikönyvben, annál
a fejezetnél, hogy „Csak így ne csináljátok!”…
– A holttestet a helyszínről elszállító személy elmondta, hogy a kislányon
más ruha volt, amikor a hullazsákba helyezte, mint amilyet a halottszemlén
készült fényképeken látni rajta. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a szemle
és az elszállítás (és az ezt követő igazságügyi boncolás) között valaki
átöltöztette. Amikor ezt Tánczos ügyvédje észrevételezi, a bíróság azzal
intézi el, hogy ez lehetetlen, s elutasítja a halottszállító meghallgatását.
– A lakás padlóján több olyan dokumentumot találnak szétszórva,
amelyek egy külföldi állampolgár közlekedési és egészségügyi ügyeire
vonatkoznak (gyorshajtási jegyzőkönyv, kórházi zárójelentés). H. Ferenc azt
állítja, hogy ezek akkor szóródhattak ki, amikor ő kihívta a rendőrséget,
tehát – úgymond – nincsenek kapcsolatban a gyilkossággal. Úgy tűnik, a
rendőrség megelégedik a magyarázattal, mert ezekről a papírokról a
továbbiakban egyetlen szó sem esik.
– Minden belső szabályzattal és a józan ésszel szembemenve, az összes
rögzített bűnjelet ömlesztve, egy dobozban szállítják a laborba. az egyik
(amúgy hat négyzetméteres) szőnyeget pedig egyszerűen madzaggal
összekötik és bedobják a rendőrautó csomagtartójába. Ez a szőnyeg több
napot tölt a pesti szakértői intézetben, majd vizsgálat nélkül (!) visszakerül a
rendőrséghez, akik visszaadják a családnak.
– Egyes hírek szerint az áldozat és a gyanúsított ruháját is egyszerre, egy
zsákban viszik fel Pestre, márpedig a legfontosabb bizonyíték Tánczos ellen
pont az volt, hogy Zsófi ruháján megtalálták Gábor ruhájának nyomait és
fordítva. Ez az, amit a kriminalisztika „nyomkereszteződés”-nek hív, és
gyakorlatilag ez az egyetlen tárgyi bizonyíték, ami végül az ítéletet
eredményezte.
– A sértett családja hivatalos engedélyt kap, hogy az első helyszíni szemle
után, április negyedikén (rendőri kíséret nélkül) visszamenjen a lakásba, ott
rendet rakjon, elmosogassanak, feltöröljenek, pakolgassanak, s még egy
véres kárpithuzatot is kidobjanak a szemétbe. Ezt követően a szemlebizottság
többször is visszamegy a helyszínre (!) és folytatja a nyomrögzítést, mintha
mi sem történt volna.
– Az apa általi riasztást követően a lakásba először belépő rendőr cipőjén
nem volt védőhuzat, s ugyanez érvényes a rendőrorvosra is, aki a halál
tényét hivatalosan is megállapítja.
– Noha Zsófi utolsó ruházatát még elsején este lefoglalják, az apáét pedig
másodikán, érdekes módon a Bűnügyi Szakértői Intézetbe történő szállítással
megvárják április hetedikét, amikor (ugyanazzal a gépkocsival) már Tánczos
ruháját is felküldhetik, mint „informális gyanúsítottét”.
És ne feledjük, a lakásban egyetlen, Gábortól származó ujjnyomtöredéket
vagy hajszálat, esetleg DNS-maradványt sem sikerült rögzíteni, és a világhírű
magyar szagazonosító kutyák sem találtak egyetlen szagnyomot sem a lakás
légterében, ami rá engedne következtetni. Ahogyan azt egy (már nyugdíjas)
bűnügyi helyszínelő mondta jelen sorok szerzőjének, miközben az ügyről
beszélgettek: ha ez a Gábor gyerek ott is járt, akkor maximum egy
tökéletesen hermetikusan záródó űrhajós szkafanderbe öltözve tehette.
Folytathatnánk, de úgy vélem, ennyi untig elég. Az egyik rendőri
forrásom szó szerint ezt mondta a körmendi helyszínelésről és a
nyomozásról: ha a nyilvánosságra került hibáknak csak a fele igaz, azt a
negyven embert nem kitüntetni és előléptetni kellett volna, hanem lefokozni,
majd nyilvánosan megvesszőzni a város főterén.

4.6. A grafológus
Azt, hogy egy nyomozás során a rendőrség a legkülönfélébb szakértőket is
bevonja az eljárásba, mindenki tudja. Orvosok, mérnökök, vegyészek,
fizikusok és pszichológusok mellett egyre gyakrabban felbukkannak olyan
szakemberek is, akik a kevésbé ismert területek professzionális művelői.
Közéjük tartozik dr. Lépold Józsefné, aki az események idején a Magyar
Grafológus Társaság elnöke, egyetemi oktató, s az Országos Igazságügyi
Kamara tagja volt. Harminc évig dolgozott a rendőrségnek is,
pszichografológiai szakvélemények tucatjait adva a rendelkezésére bocsátott
írásminták alapján. Állítólag sohasem tévedett.
Nos, 1998. április 10-én kap egy faxot az ORFK-tól, amelyben azt kérik
tőle, hogy mondjon véleményt a mellékelt írásmintáról. Ez Tánczos Gáboré
(amit természetesen a szakértő nem tud). Dr. Lépold Józsefné megnézi az
írást, elemzi, értékeli a csak általa felfedezhető apró jeleket, majd
egyértelműen kimondja: az az illető, aki ezt írta, nem gyilkos. Az ORFK
meghökken, s végül úgy döntenek, hogy hivatalosan nem is rendelik ki
szakértőként, visszajelzését nem veszik figyelembe. Tanúként beidézik ugyan
a bíróságra, ahol eskü alatt kétszer is elmondja ugyanazt: szerinte a
gyilkosságot nem Tánczos Gábor követte el, punktum.
 Idáig olvasva csak legyinthetünk: oké, egy szakértő, akinek
következtetése nem egyezik a hivatalos állásponttal. Van ilyen, a Föld forog
tovább, tévedni emberi dolog. Igen ám, de történik egy furcsaság: az egyik
bírósági tárgyalás után dr. Lépold Józsefnét ismeretlenek megtámadják, s
olyan súlyosan bántalmazzák, hogy több bordája eltörik, enyhe agyrázkódást
és számos zúzódást szenved. Az elkövetők kilétére (tudomásom szerint) a
mai napig nem derült fény.

4.7. Az újságíró
A körmendi ügy egyik legszakavatottabb ismerője egy újságíró. Balaton
Balázs szimata már a gyilkosság másnapján jelzett, s 1998. április másodikán
elutazik a városba, ahol rengeteg interjút készít. Felkeresi a rokonokat,
szomszédokat, ismerősöket, Zsófi iskolatársait, s az elsők között van, akik
egyre kényelmetlenebb kérdéseket tesznek fel a hatóságoknak. Az azóta
megszűnt Mai Nap című újságban megjelent cikkeiben (később könyvében)
számtalan, a nyomozást belengő ellentmondásra világít rá. Ő az, aki
elbeszélget például az áldozat egyik barátnőjével, aki elmondja neki, hogy
élete utolsó két hetében Zsófi félt egy kicsit, mert – állítása szerint – egy
idegen, bajszos férfi többször is követte. Mivel ez a történet nem fekszik fel a
hivatalos verzióra, Balázs hiába hívja fel a hatóságok figyelmét az esetre,
figyelmen kívül hagyják.
Persze, szinte már hallom is a tisztelt szkeptikus olvasók kontráját:
újságíróról beszélünk, csak a botrányt keresi, s azt sem szabad elhinni neki,
amit kérdez. Nos, lehet. Az viszont tény, hogy 1999 tavaszán, egy évvel a
gyilkosság után egy fehér VW Golf leszorítja az útról Balaton kocsiját, majd
az abból kiszálló két ismeretlen férfi gumibottal agyba-főbe veri, miközben
felhívják a figyelmét arra, hogy jobb lenne nyugton maradnia. Rendőrség,
látlelet, agyrázkódás, véraláfutások, Baleseti Intézet, feljelentés. Az
Ügyészségi Nyomozóhivatal fut egy-két tiszteletkört, majd „a tettes
ismeretlen” címkével lezárja az ügyet. Elkövető azóta sincs, a bűncselekmény
pedig már bőven elévült. Igaz, a sebek is begyógyultak.

4.8. Apró kérdések

Mielőtt ingujjunkat felgyűrve nekiállnánk az összeesküvés-elméletek
kitárgyalásának, felteszünk még néhány kérdést. Elsőként azok közül
szemelgetünk, amelyeket dr. Somos Zoltán, Tánczos Gábor ügyvédje
fogalmazott meg:
– Mennyire vall szakmaiságra, hogy a rendőrség két nyomozója
tudomásul veszi egy gyilkos beismerő vallomását, majd minden további
nélkül hazaengedik úgy, hogy ezt még jegyzőkönyvbe sem foglalják (ahogyan
ez Tánczos esetében történt április 6-án)? Nem egy besurranásos lopást vagy
egy ablakbetörést vallott be, hanem egy gyermekgyilkosságot. Egy ilyen után
nem illett volna legalább egy 72 órás őrizetbevételt elrendelni, amíg
ellenőrzik a meséjét?
– Mennyire életszerű, hogy egy – sok vérrel együtt járó – emberölés
elkövetője ugyanabban a nadrágban megy be a tett után 24 órá-val a
rendőrségre tanúként vallomást tenni, amelyben állítólag a gyilkosságot
elkövette (ahogyan azt Tánczos tette április 2-án)?
– Mennyire korrekt dolog az, ha az ügyet másodszor is ugyanaz a bíróság
tárgyalja, amely már hozott egy döntést, de azt szakmaiatlannak minősített
tárgyalássorozat okán meg kellett semmisíteni (ahogyan az a Vas Megyei
Bíróság esetében történt)? A „szakmaiatlan” jelző a Legfelsőbb Bíróságtól
származik.
– Vajon miért nem tekinthette meg az ügyvéd a tárgyalás előtt a tett
színhelyéről készített rendőrségi videofelvételt (ahogyan az Tánczos
ügyvédjével történt)?
 Folytassuk néhány további kérdéssel a már szóba került Balaton
Balázstól:
– Miért kellett az igazságügyi orvosszakértőnek a lépcsőházban közel
három órán át (este tíztől hajnali háromnegyed egyig) várakoznia arra, hogy
beléphessen a lakásba és megállapíthassa a halál beálltát? Igaz-e, hogy
ezalatt odabent rendőrök tevékenykedtek? Tényleg rendőrök voltak? És
vajon mit csináltak?
– Miért állította a helyszínre az elsők között érkező mentőorvos, hogy a
lakás nem úgy nézett ki, mint ahogyan később a rendőrségi jelentésekben és
jegyzőkönyvekben szerepel? Ugyancsak állítja, hogy a kislányon más ruha
volt, mint amit később rögzítettek és lefoglaltak (lásd még a 4.5.-ös pontban a
hullaszállító ezzel egybecsengő vallomását).
– Hogy találhattak Zsófi ruhájáról származó mikronyomokat Gábor
pólóján, azon a pólón, amelyet egy begombolt ing alatt viselt úgy, hogy
magán az ingen nem voltak ilyenek? És egy olyan nadrágon, amelyet a
gyilkosság napján – dokumentálható módon – nem is viselt, mert az odahaza
volt a szekrényében?
A kérdések sorát zárjuk pár egyszerűvel:
– Zsófi ujjai között, illetve ruházatán és testén több olyan hajszálat
találtak, amelyek nem az áldozattól származtak (többek között egy 44 centis,
vörös tónusú, eredetileg szürkésbarna színű is). Annyit sikerült
megállapítani róluk, hogy ezek nem Tánczos Gáboréi. A valódi tulajdonos(ok)
személye nem derült ki, de úgy tűnik, nem is nagyon érdekelte a rendőrséget:
összesen kilenc embertől vettek mintát, majd valószínűleg megunták és nem
folytatták.
– A lakás ajtaján kívülről fülnyomot rögzítettek: valaki hallgatózott,
méghozzá röviddel a gyilkosság előtt. 77 személy fülalakjával vetették össze a
mintát (többek között Tánczoséval), de egyik sem passzolt hozzá.
– Miért nem vetették hipnózisos kihallgatás alá Tánczost, ahogyan azt ő
kezdeményezte? Több neves pszichiáter is vállalta volna, és a büntetőeljárási
szabályok sem zárják ki ezt a lehetőséget.
– Miért utasította el következetesen, több ízben is a bíróság a védelem
által meghallgatásra javasolt szakértőket (akik között grafológus éppúgy
akadt, mint nyomszakértő és fizikus), s miért csak a vád szakértőinek
véleményére volt kíváncsi?
– Kitől származhatott a Zsófi körmei alatt talált, „feltehetően vérrel
szennyezett bőrmaradvány”? Egy biztos: nem Tánczos Gábortól, mert azt
ellenőrizték.
Végül egy magyarázatszerűség azoknak, akik megkérdezik: miért tett
többször is beismerő vallomást Gábor? Nos, Tánczos állítása szerint a
kihallgatások során többször bántalmazták, illetve egyszer a zárkában,
ébredés után még tűszúrásnyomokat is felfedezett az alkarján. Az ügyészség
nagyon rövid idő alatt megalapozatlannak nyilvánította a feljelentéseit,
lesöpörve az egészet az asztalról.

5. A konteók
Remélem, sikerült egy vázlatos képet felrajzolnom az ügy hátteréről és a
fejleményekről. Lássuk most a vad és kevésbé vad elméleteket arról, hogy mi
is történhetett valójában, elvégre – ha jól sejtem – mindenki erre vár. A
hivatalos verzióban kételkedők nem pihentek, a találgatások már a
gyilkosság estéjén elkezdődtek Körmenden, s lassan, de biztosan
szétterjedtek az egész országban.

5.1. A kincstári magyarázat

Minden komplex szervezet a legkisebb ellenállás irányába halad, s a
rendőrség sem képez kivételt ezen pszichoszociológiai törvény alól. Ha van
egy többé-kevésbé plauzíbilis beismerő vallomás, majd hülye lesz bárki is
további munkaórák százait vagy ezreit arra fecsérelni, hogy új gyanúsítottat
keressen. Ettől a perctől kezdve minden bizonyítékot (lett légyen az tárgyi
vagy személyi, közvetett vagy közvetlen) ennek a verziónak rendel alá, s
ennek a szemüvegén keresztül fogja megvizsgálni a jövőbeli fejleményeket is.
Aztán következik a második törvény, amit a lélektan úgy nevez, hogy
kognitív disszonancia. Ez nagyjából annyit tesz, hogy ha már azonosultam
egy nézőponttal, már belefektettem időt, pénzt és energiát, akkor minden
más, ezzel a nézőponttal nem egyező lehetőséget zsigerből el fogok utasítani,
hiszen ha nem ezt tenném, be kellene ismernem, hogy tévedtem, hogy hülye
voltam. Olyan ez, mint amikor hosszas hezitálás után veszek mondjuk egy X
típusú gépkocsit, utána már nem azt fogom mesélni a barátoknak, hogy sokat
fogyaszt és szar a lengéscsillapítója, hanem hogy kényelmesek az ülései és a
szélzaj 130-nál is alig észlelhető. És hogy nagyszerű döntést hoztam, amikor
az X márka mellett döntöttem.
Hogy mit akarok ezzel mondani? Mindössze annyit, hogy nem volt itt
összeesküvés, rosszindulat, gonoszság, sem pedig előre kitervelt csapda.
Simán és egyszerűen az államigazgatás (amúgy kiszámítható és előre látható)
lustaságával, korlátoltságával és tehetetlenségével van dolgunk. Tánczos
maga dugta a fejét a hurokba, aztán csodálkozott, hogy megszorítják.

5.2. A téves célpont

Ugyanabban a házban, ugyancsak a harmadik emeleten, csak egy
lépcsőházzal odébb lakott egy helybéli vállalkozó, aki (többek között) a
szórakoztatóiparban és az idegenforgalomban szerzett komolyabb
érdekeltséget. Valamilyen konfliktusba keveredhetett az üzleti partnereivel
(szerbekről és oroszokról, prostituáltakról és kábítószerről szólt a helyi
fáma), akik gyermekén keresztül akarták megleckéztetni a renitens
mulatótulajdonost. Az eset előtt a környéken többször láttak egy idegen
rendszámú (ausztriai, tán a fürstenfeldi járáshoz tartozó) gépkocsit,
amelyhez szemmel láthatóan két, fekete ruhás, westerncsizmás, rövidre nyírt
hajú alak tartozott, akik tipikusan megfigyelői viselkedést produkáltak: néha
odébbálltak pár méterrel, olykor mintha fotóztak is volna, étkezni a kocsiban
étkeztek, s végig a házat nézték.
És hát egy afganisztáni veterán bérgyilkos is tévedhet: a kiszemelt
vállalkozó 11 éves fia (vagy 6 éves kislánya) helyett szegény Zsófit kapta el.

5.3. A vadászok
A fenti 4.3.-as pontban mi is feltettük azt a kérdést, amely az elkövetés
eszközeként használt, éles vágófelülettel rendelkező tárgyról mindenkinek
eszébe juthat: milyen tárgy az, amellyel egyfelől fát faragnak, másfelől
étkezéshez is használható, ugyanakkor alkalmas arra, hogy egy élőlénynek
elvágják vele a torkát. Talán azoknak is beugrik a megfejtés, akik elsiklottak
az áldozat apjának foglalkozása felett: igen, egy vadásztőr pont ilyen
szerszám. Néha nyársat hegyeznek vele, ágakat vagdosnak, később
falatoznak is egy kis hagymát, szalonnát, frissensültet, kenyeret, s ha úgy
hozza a sors, bizony egy meglőtt őz vagy vaddisznó szenvedésének is véget
vetnek a segítségével.
Zsófi halálának időpontjában nem volt általános kilövési tilalom,
vaddisznóra, muflonkosra és rókára például gond nélkül lehetett vadászni,
de az őzbakok vadászati ideje is a küszöbön állt (április 15-től). H. Ferenc
talán szemtanúja volt egy vadászbalesetnek, ahol meghalt valaki. Előfordul
az ilyesmi: egy eltévedt hajtó, egy figyelmetlen, netán ittas vadász, félreértés,
csörtetés a bokorban, durr… és máris kész a tragédia. Természetesen
jelenteni akarja, de a társaság (ki tudja, miért) nem egyezik bele.
Fenyegetőzés, lefizetési próbálkozások, de Ferenc ellenáll. A környezete jól
tudja, hogy a kislány egyedül van otthon, a feleség és a másik gyerek
Finnországban tartózkodik. Talán csak meg akarják ijeszteni a makacskodó
fővadászt, de aztán a végrehajtónál valami miatt elszakad a cérna, esetleg
Zsófi felismeri a hirtelen előbukkanó látogatót, s előkerül a vadászkés.
Alkonteó: H. Ferenc akarva-akaratlanul szem- vagy fültanúja volt egy
olyan eseménynek, amelynek szereplői nem vicceltek. Hogy ez az erdőben, az
osztrák–magyar határon vagy Körmenden történt, nem tudni, miként azt
sem, hogy embercsempészek vagy terroristák voltak, netán Fenyő János hat
héttel korábbi agyonlövésével kapcsolatban hallott-látott meg valamit.
Fenyegetőzés, lefizetési próbálkozások… és innen az előző bekezdés utolsó
két mondata az érvényes.

5.4. Az elkábítás-verzió
A konteósok azon csoportjába tartozók, akik nem tudták feldolgozni
magukban a Tánczos elleni tárgyi és személyi bizonyítékok súlyát,
meggyőződéssel állítják, hogy valaki elkábította a labilis lelkivilágú
tizenévest, felöltötte ruháit, elkövette a gyilkosságot, majd visszatért a
memóriazavaros Gáborhoz, visszaöltöztette őt és odadobta martalékul az
igazságszolgáltatásnak. A kábításhoz használt kemikáliák nemcsak hogy
törölték a srác rövid távú memóriáját, de arra is alkalmassá tették, hogy egy
előre beprogramozott forgatókönyvet felmondjon – ezek voltak a beismerés
pillanatai. Aztán olyan mértékben, ahogy a vegyszer ürült a szervezetéből,
úgy tisztultak az emlékek, s úgy vonta vissza beismerő vallomásait. Hasonló
szerekkel máskülönben évtizedek óta kísérleteznek az amerikai és az orosz
titkosszolgálatok, s számos politikai gyilkosság hátterében állnak ily módon
átprogramozott áldozatok.
Alkonteó: olyan változatról is hallani lehetett, amely szerint Gábor
agyába valakik (földiek vagy idegenek) egy mikrochipet ültettek, s azon
keresztül adták neki az utasításokat.
5.5. Az apa–szerető duó
Zsófi apjának házasságon kívüli, a városban mindenki által jól ismert
kapcsolata sem úszta meg találgatások nélkül. A körmendiek megjegyezték,
hogy K.-né (H. Ferenc barátnője) pont a gyilkosság másnapján ment
fodrászhoz, ahol levágatta és átfestette a haját. Azt a haját, amely (így a
szóbeszéd) eredetileg már itt-ott őszülő barna volt, és 35-45 centiméter
hosszú.
Nos, a nagyközönség bizony kegyetlen (s talán igazságtalan) is tud lenni:
a hírek szerint Zsófi többször rajtakapta apját és K.-nét a hálószobában, s
nyilvánvalóvá tette, hogy amint édesanyja hazaérkezik, az első dolga lesz
elmesélni neki, hogy mit látott. A szerető talán csak meg akarta győzni a
kislányt, hogy ne tegye. Hogy ebben H. Ferenc partner volt-e, netán ő maga is
jelen volt a beszélgetésnek indult tragédiánál, nem tudni. Mindenesetre több
szemtanú is állította, hogy egy, az apa kocsijára megtévesztésig hasonlító
zöld Opelt a lakás közelében láttak parkolni aznap késő délután, abban az
időpontban, amikor H. Ferenc (vallomása szerint) Körmendtől 15 kilométerre
éppen egy elakadt terepjáróval bajlódik.
És az a részlet is megérne szerintem egy misét, mely szerint amikor az
apa a kétségbeeséstől félőrülten magához szorítja kislánya holttestét,
elborzadva veszi szemügyre a gyermek torkán a „rózsaszínű vérhabot” (ezt
maga H. Ferenc mondja így). Nos, ha ez valóban este negyed tíz körül
történik, amikor állítólag hazaér Rábahídvégről, akkor Zsófi halála óta több,
mint három óra telt el. Milyen vérhabról beszélünk 200 perccel a vér
kifolyása után? Elszólta magát, vagy simán félrebeszélt? Vagy valaki más
mesélt neki erről? Esetleg K.-né?

5.6. Berkowitz és a vérvád

Ööö, mi is mostanság a politikailag korrekt megnevezés? Á, megvan: szóval a
nemzeti radikális konteósok is letették névjegyüket a találgatások össznépi
asztalára. Ők a 116 évvel korábbi tiszaeszlári események forgatókönyvét
vélték felfedezni a körmendi gyermekgyilkosság történéseiben (Solymosi
Eszter is április elsején tűnt el, a pészahot megelőző szombaton). Ezen verzió
szerint a sötét ruhás, szakállas alak, akivel Tánczos a lépcsőházban
találkozik, nem más, mint egy ortodox sakter (az a zsidó szakember, aki a
fogyasztásra kijelölt állatok torkát elvágva kivérezteti őket, hogy húsuk a
kóserség előírásainak megfeleljen). És hogy mit keresett egy sakter
Körmenden? Nos, erre is megvan a kézenfekvő magyarázat: Salamon
Berkowitz, az üzleti döntéseivel meglehetősen nagy port felvert haszid zsidó
üzletember (aki a rendszerváltás körül megvette a Badacsonyi Állami
Gazdaság balatonvilágosi üzemét, s a híres traubiszóda gyártását is kóser
alapokra akarta helyezni) akkoriban nyitotta meg új üzemét Szombathelyen,
márpedig (a radikálisok szerint) egy új gyáregységet ugyanúgy keresztény
vérrel kell „felszentelni”, mint egy új házat. A „hiányzó vér” kérdését
ezennel (hogy úgy mondjam: kurucosan) meg is oldották, különös tekintettel
arra, hogy a zsidó húsvét (a pészah) első napját abban az évben április 11-én
ünnepelték, tehát a teória szerint előre bespejzoltak.
Azt hiszem, ezt a konteót nem is szabad tovább ragozni…

5.7. Magányos gyilkos

Zsófi halála után a rendőrség arra kérte a körmendi nőket, hogy
jelentkezzenek azok, akik ellen erőszakos cselekményeket követtek el az
elmúlt időszakban, de bármilyen okból a feljelentést nem tették meg. Volt is
pár hasonló eset, fantomrajz is készült egy átlagos kinézetű, huszonévesnek
tűnő fiatalemberről, a körözését is elrendelték, de Tánczos képbe kerülését
követően az ismeretlen elleni hajtóvadászat intenzitása csökkent, majd meg
is szűnt.
Elképzelhető, hogy a kislányt is ez az Anonymus gyilkolta meg: követte,
kifigyelte, hogy egyedül van otthon, rátört, de nem várt ellenállással
találkozott, ezért megölte, majd távozott a lakásból. Gábor talán vele
találkozott a lépcsőházban.

5.8. A betörő
Egy másik teória szerint egy betörő járt a H. családnál. Valahonnan tudhatta,
hogy a családfő elhagyta a várost, hogy az anya és a fiúgyerek külföldön
vannak, s talán úgy gondolta, hogy Zsófi is később érkezik haza. Amikor a
gyerek belépett a lakásajtón, a betörő (aki pár perce már valamelyik
szobában lapult) arra számított, hogy észrevétlen maradhat, de Zsófia
meglátta és kiabálni akart. Az ismeretlen attól tartott, hogy a gyerek riasztja
a szomszédokat (mégiscsak egy lakótelepen vagyunk), megpróbálta
elnémítani, majd előkerült a kés.

5.9. A Nagy Ember-konteó

A gyilkosságot, akármilyen motiváció alapján olyasvalaki követte el, aki a
helyi, megyei vagy akár az országos közélet elismert szereplője, netán az
éppen hatalmon levő politikai elithez kapcsolódik. Hat héttel az
országgyűlési választások előtt egy ilyen botrány következtében
borítékolható a kormányváltás (más kérdés, hogy ez amúgy is megtörtént),
tehát a még regnáló hatalom elemi érdeke egy bűnbak felmutatása a valódi
tettes helyett. Tánczos Gábor szinte felkínálta magát, a rendőrség pedig soha
nem arról volt híres, hogy visszakérdezne, ha a BM (finoman vagy nagyon is
egyértelműen) elkezdi valamerre terelgetni a nyomozást.
6. Az ügy utóélete
Ha valaki az elmúlt években elmulasztotta volna figyelemmel kísérni a
körmendi gyilkosság és Tánczos Gábor utóéletét, pár mondatban most
átismételheti a kronológia legfontosabb momentumait:
– 1998. április 1.: a gyilkosság napja;
– 1998. április 6.: Tánczos Gábor először ismeri be a gyilkosságot;
– 1998. április 20.: Tánczost őrizetbe veszik;
– 1998. április 23.: Tánczos előzetes letartóztatásba kerül;
– 1999. március 12.: az elsőfokú ítélet kihirdetése (Vas Megyei Bíróság,
első alkalom); az ítélet 14 év börtön, 8 év közügyektől eltiltás, 2.186.968 forint
bűnügyi költség megfizetése;
– 1999. november 17.: a Legfelsőbb Bíróság (hibák és hiányosságok miatt)
hatályon kívül helyezi az elsőfokú ítéletet és utasítja a Vas Megyei Bíróságot,
hogy a tárgyalást ismételje meg;
– 2001. február 14.: az elsőfokú ítélet kihirdetése (Vas Megyei Bíróság,
második alkalom); az ítélet 13 év börtön, 8 év közügyektől eltiltás, 3.452.449
forint bűnügyi költség megfizetése;
– 2002. február 5.: a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyja a Vas Megyei
Bíróság által (másodjára) kiszabott büntetést;
– 2002. május: Tánczos ügyvédje, dr. Somos Zoltán a strasbourgi Emberi
Jogok Európai Bíróságához fordul, mert szerinte az eljárás alatt sérültek
védence emberi jogai;
– 2005. május: a nemzetközi bíróság elutasítja a panaszt, vagyis nem lesz
újratárgyalás, az elítélt emberi jogai nem sérültek az eljárás alatt. Tánczos
továbbra is a Kozma utcai börtönben marad;
– 2008. január 20.: kilenc év és kilenc hónap, azaz 3560 nap fogva tartás
után Tánczos Gábor (jó magaviselete miatt, pszichológusi támogatással)
feltételesen szabadul.
A körmendi gyermekgyilkosság elkövetése után 15, az elítélt szabadulása
után 5 évvel az eset körüli kérdőjelek jelentős része továbbra is itt tornyosul
és piszkálja a konteósok fantáziáját. A forrásai által elmondottakra
támaszkodva a szerző biztos abban, hogy a büntetőeljárással párhuzamosan
futó, ilyenkor állítólag kötelező módon elrendelt titkos információgyűjtés
aktái tartalmaznak még érdekességeket, de ezeket – hacsak valami extrém
dolog nem történik – maximum a következő generációk olvashatják, miután
lejárt az ilyen dossziék titkosítására vonatkozó, általában sok évtizedes
határidő. Pedig azt hiszem, nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal:
annyira, de annyira szeretném tudni, hogy mi is történt valójában azon a
borongós körmendi késő délutánon, s miért alakultak úgy a dolgok, ahogy
végül alakultak.
A móri mészárlás
Kötetzáró összeesküvés-elméletünk (vagy inkább: ~eink) segítségével
továbbra is a hazai zavarosban kotorászunk. Az újkori magyar
kriminalisztika történetének legvéresebb bűncselekménye tizenegy éve ad
kifogyhatatlannak tűnő hajtó- és kenőanyagot nemzetünk legjobb
konteósainak, akik – mint azt látni fogjuk – büszkén veszik fel a versenyt a
műveltnek mondott Nyugat legpihentebb elméivel.
Írásunk célja nem a rosszízű kritikák céltáblájaként elhíresült nyomozás
elemzése, és nem is a szekérderéknyi rendőri, ügyészi és bírói hiba listázása
(noha a szerzőnek ezekről is markáns véleménye van), ezért a
bűncselekmény részleteit, a nyolcas emberölés körülményeit csak röviden
villantjuk fel, a legszükségesebbnek ítélt elemekkel.
Sokan vannak ebben az országban (és a közelkülföldön – hogy ezzel a
szép, orosz találmányú kifejezéssel éljek), akik a mai napig pontosan tudják,
hogy mit is csináltak 2002. május 9-én, csütörtökön, déli fél egy és egy óra
között. Jelen sorok írója például éppen a Széchenyi fürdőben igyekezett
tartalmasan eltölteni a felhalmozódott túlórák terhére kivett szabadnapját,
amikor – a szaunából kijőve – üzenet várta a hangpostáján a megdöbbentő
hírrel.
A móri ügy fokozottan izgalmas, hiszen itt játszódott le a szemünk előtt,
és évekig témát adott a sajtónak és a magánemberi beszélgetéseknek. Aki
figyelmesen végigolvassa ezt az írást és kicsit utánagondol, valószínűleg
egyet fog érteni velem abban, hogy ez az egész (nyomozásostól,
nyilatkozatostól, utóéletestől, végkifejletestől) egy véres, tragikus,
tőrőlmetszett hungarikum.
1. A tények – legalábbis most úgy tűnik
Aznap 12 óra 10 perc körüli időben két, akkor még ismeretlen személy
bement a móri Erste Bank helyi fiókjába, lefújják festékkel a biztonsági
kamerát, pár golyót a számítógépes szerverbe eresztenek, és összesen 47
célzott lövést leadva agyonlőnek nyolc embert (egy biztonsági őrt, négy
banki alkalmazottat, egy biztosítási üzletkötőt és két ügyfelet), majd közel 7,5
millió forintot magukhoz véve (az első híradások ennek a tizedéről szóltak)
háborítatlanul távoznak. A nyitott ajtajú páncélszekrényben pár tízmillió
forint ott is marad. A mentőket 12.36-kor, a rendőrséget 12.39-kor értesítik a
helybéliek, akik felfedezik a golyó ütötte egyik lyukat a bankfiók ablakán.
A helyszínre érkezik az országos rendőrfőkapitány (dr. Orbán Péter r.
altábornagy) és az ORFK szóvivője (dr. Garamvölgyi László ezredes)
társaságában a rendőrség Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságának teljes
vezérkara. A környéket (majd röviddel ezután gyakorlatilag az
országhatárokat is) lezárják, a Rendőrség Különleges Szolgálata (a
„kommandó”) teljes harci felszerelésben jóval később, 13.18-kor (?!) indul a
helyszínre a Kerepesi úti laktanyából.
Délután fél háromkor körözést adnak ki Farkas Róbert és Horváth Szilárd
ellen, akiket óriási magabiztossággal „összefüggésbe hoztak” a
bűncselekménnyel. Utólag kiderül, hogy semmi közük nincs a balhéhoz, de
Farkas tudomásom szerint azóta sem került elő, vélelmezhetően már régen
elásták (vagy valahol Thaiföldön, esetleg Brazíliában tengeti önkéntes
száműzetésben lévő magyar vállalkozóként az életét).
Július 24-én elfogják Hajdú Lászlót, a korzikai Calviban állomásozó 2.
Idegenlégiós Ejtőernyős Ezred egykori katonáját, majd feltételezett
tettestársát, Kaiser Edét, egy közismert csepeli bűnözőt. A nyomravezető,
bizonyos Kiglics Attila (azaz most már tudjuk, hogy idézőjelesen kellene írni,
tehát a „nyomravezető”) felmarkolja a 25 millió forintos vérdíjat, majd
külföldre távozik (hogy benne volt-e a magyar tanúvédelmi programban,
vagy sem, erről megoszlanak a vélemények; mostanra ennek amúgy sincs
jelentősége). Kaiser és Hajdú következetesen, makacsul tagadnak, a
rendőrség pedig (ugyanolyan következetesen és makacsul) továbbra is őket
tekinti elsődleges gyanúsítottaknak.
Hosszas nyomozás és vizsgálat következik. Egy magyar rendőr-delegáció
még az Idegenlégiótól is segítséget kér, amit a cselekmény súlyosságára
tekintettel (a Légiótól elég szokatlan és meglepő módon) meg is kap. Idehaza
és külföldön egyaránt kihallgatnak több tucatnyi egykori légióst Hajdúval
kapcsolatban. A beszámolókból egy meglehetősen gyáva alak képe rajzolódik
ki, aki az alapkiképzés után például irodai beosztásba kéri magát, tehát
távolról sem az a Van Damme-típus, mint amilyennek idehaza szerette magát
beállítani a csajok és a haverok előtt.
A nyomozás folyományaként 2004 februárjában vádat emelnek a két
fogvatartott ellen. Érdekes módon az aktában Hajdú ekkorra már csak mint
bűnsegéd szerepel. A hivatalos verzió szerint ő szerezte be, majd rejtette el a
fegyvereket, szó sincs tehát arról, hogy ő lőtt volna. Kaiser társtettesként
említődik, ő állt a bankfiók ajtajában és ő küldte el az érdeklődőket, mialatt
ismeretlen társa bent végezte a hentesmunkát – állította hatalmas beleéléssel
az ügyész. Tehát Kaiser sem lőtt, még a hivatalos verzió szerint sem. 2004
decemberében, közel egyévnyi bírósági procedúrát követően, Kaisert első
fokon életfogytra ítéli dr. Varga Zoltán tanácsa. A Fővárosi Ítélőtábla 2005
őszén az ítéletet jogerőre emeli: Kaiser pakol és mehet a szegedi Csillagba,
Hajdú ügyében új eljárást rendelnek el. A nyomozás folytatódik, a média
közben mintha elvesztette volna érdeklődését az ügy iránt, aminek a zsaruk
csak örülni tudnak.
2007. február 16-án elfogják Nagy Lászlót, a veszprémi postásgyilkosság
elkövetőjét, aki – így a hivatalos verzió – beismeri a móri nyolcas ölést is. És
nemcsak beismeri, de a fegyvereket is előadja, amelyeket öt évig a lakásán (!)
tárolt. Vallomása alapján két nappal később őrizetbe veszik Weiszdorn
Róbertet, a háromgyerekes, büntetlen előéletű szobafestőt, aki Nagy
elmondása szerint társa volt a móri vérengzésnél. Pár nap múlva Nagy
módosít a vallomásán és egy szerb háborús bűnösre veri a teljes balhét. Újabb
verziója szerint ő 350 méterre a banktól várt egy kocsiban, mialatt a szerb és
Weiszdorn a bankban tevékenykedtek. Weiszdorn beismerő vallomása
szerint csak ketten voltak: ő és Nagy. A mészárosmunkát Nagy csinálta, ő
(mármint Weiszdorn) „csak” a biztonsági őrre lőtt rá, majd a bankfiók
bejáratánál állt és ő küldte el a kuncsaftokat, műszaki hibára hivatkozva.
2007. július 13-án Nagy László a budapesti Venyige utcai büntetés-
végrehajtási intézet egyik cellájában felköti magát egy hevenyészett,
partvisnyélből és lepedőből barkácsolt akasztófára. A belső vizsgálat
megállapítja, hogy az őrök közül senki nem követett el mulasztást. „Aki egy
bv-intézetben feltétlenül öngyilkos akar lenni, annak előbb-utóbb sikerülni
fog!” – mondja kioktatóan a börtönőrök testületének illetékese.

Mondjuk, én még soha nem próbáltam börtönben (sem) öngyilkos lenni, az a

partvisnyél azonban egy többszörös rablógyilkossággal vádolt, életfogytra
nagyon sanszos ember cellájában elég cinkesen hangzik. Egészen eddig a
történetig én úgy gondoltam, hogy ezeknek naponta kétszer még a zsebeit is
kiforgatják és az engedély nélkül tartott fogpiszkálót is elveszik tőlük,
nemhogy egy másfél méteres partvisnyelet, de hát holtig tanul az ember.

A rendőrség utólag a nyilvánosság tudomására hozza, hogy a két elkövetőt a

gyilkosságok napjának délutánján (távoztukban) igazoltatták és meg is
bírságolták Mór határában, de a közlekedésrendészetiek akkor még nem
tudtak az eseményekről, emellett véletlenül rosszul töltötték ki az
úgynevezett RK-lapokat (amelyekre felvezetik az igazoltatott személyek
adatait és az intézkedés időpontját), ezért utólag, amikor mindenkit
kihallgattak, aki a kérdéses időszakban rendőri intézkedés alanya volt, nem
is ellenőrizték őket. A Fővárosi Főügyészség 2008. április harmadikán vádat
emel az egyetlen, még élő elkövetővel szemben: Weiszdorn Róbertet
nyereségvágyból, előre kitervelt módon, több emberen társtettesként
elkövetett emberöléssel, továbbá lőfegyverrel és lőszerrel való visszaéléssel
vádolták. 2010-ben jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték
azzal, hogy legkorábban 40 év múlva szabadulhat. Akkor lesz 74 éves.
A történethez talán még hozzátartozik, hogy 2007 novemberében dr.
Varga Zoltán bíró, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökhelyettese
lemond beosztásáról és testületi tagságáról is.
Na, röviden ennyit az előzményekről és akkor most lássuk az
összeesküvés-elméleteket, amelyek itthon mindeddig soha nem
látott/hallott/tapasztalt gazdagságban burjánoztak az inkriminált esettel
kapcsolatban.

2. Az elméletek
Hagyományainkhoz híven, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért
sorszámozni fogom őket, mert néha kereszthivatkozásokra is szükség lesz, és
így sem lesz egyszerű követni a szálat. Túlságosan részletesen egyiket sem
fejtem ki, olvasóink vannak annyira profik, hogy az általam olykor
(szubjektív és objektív okok miatt) szándékosan hagyott kisebb űröket
kitöltsék magukban. Előre szólok, hogy vannak köztük egészen hajmeresztő
verziók is, de a nép hangja már csak ilyen: nem vesz figyelembe sem egyéni,
sem csoportos érzékenységet.

2.1. A napi politika

Nem sima bankrablás volt, hanem az egyik hazai politikai oldal által
finanszírozott bűncselekmény. Persze senki nem akart nyolc halottat (ezt
még a magyar politikusokról sem feltételezte senki), de az elkövetőknél
elszakadt a cérna. A hatalomból távozó Fidesz (más verzió szerint: az érkező
MSZP – három héttel vagyunk az országgyűlési választások után)
csúcspolitikusai tervelték ki az egészet, mert:
a) A Fidesz a saját mocskos dolgait akarta elvarrni (Mór ugye milyen közel
van Alcsúthoz, és ez a fiók volt az alcsúti/felcsúti önkormányzat
számlavezető bankja), nehogy a hamarosan kormányzó szocik és szadeszesek
rájöjjenek, hogy milyen disznóságok és visszaélések folytak a környéken
holmi ingatlanspekulációk, közüzemi fejlesztések és kőbányák ügyében.
b) A szocik és szadeszesek keze van a dologban; ezen a bankon keresztül
utaltak nagyon-nagyon piszkos pártpénzeket, amelyeknek köszönhetően
hajszállal ugyan, de megnyerték a választásokat.
c) A MIÉP intézte az egészet. Nekik tökmindegy volt, melyik politikai párt
jön vagy megy a kormányból, azt akarták érzékeltetni a közvéleménnyel,
hogy „Ami itt van, az nem közbiztonság!” Akkor már elég régóta
gyakorlatoztatták a párt félkatonai különítményeit, ez volt a vizsgafeladatuk
is egyben, de ilyen eredményre senki sem számított.
d) Bármelyik politikai oldal rendelte is meg a bankrablást, eredetileg csak
az adatokat tartalmazó szervert kellett volna elhozniuk az elkövetőknek,
akik fegyvert vittek ugyan, de megfelelő szerszámot, amellyel a kiválóan
rögzített gépet leválaszthatták volna a talapzatról, nem. Ahhoz meg nem
kaptak elég kiképzést, hogy tudják, hogy néz ki egy winchester, tehát az
egészet el akarták vinni. Amikor ez nem sikerült, szétlőtték a számítógépet,
majd a lelkes, önfeláldozó, de sajnos nem elég jól felkészített biztonsági őr
akciója után (Sz. Csaba fegyvert ránt) elkezdődik a vérengzés.

2.2. Mi volt az ok?

a) Részvényeket, kötelezvényeket, hitelpapírokat és más, hard-copy
adathordozókat vittek el, amelyek terhelőek lehettek (volna) a politikai
megbízókra nézve. Az elvitt 7,5 millió csak kamu és porhintés volt, a
végrehajtók ennek az összegnek a sokszorosát kapták munkadíjként.
b) Bárki volt is a megbízó, valami orbitális, politikai pártot vagy pártokat
érintő pénzmosási művelet nyomait kellett eltüntetni. Papírokat vittek el, a
szerverbe csak az álca miatt lőttek, hiszen a pénzmosásnak kizárólag
dokumentumnyoma volt, számítógépre akkor még nem vitték fel őket.
c) Nem sima bankrablás volt, hanem egy gyakorlat. Valahol Európában
(vagy Oroszországban, esetleg máshol) van egy olyan intézmény (hivatal,
intézet, akármi), amelynek az alaprajza 100%-ban olyan, mint a móri Erste-
fióké volt. Azt akarják majd valamikor kirabolni (megostromolni, elfoglalni
stb.), de előtte ki akarták próbálni, hogy mit és hogyan kell csinálni. Nem
akartak ennyi halottat, de túlreagálták a váratlan helyzetet, amikor a
biztonsági őr nem engedelmeskedett az utasításaiknak és ellenállt.

2.3. Leszámolás volt, nem bankrablás

Az éppen a bankfiókban tartózkodó nyolc ember közül egy (vagy több)
kulcsfontosságú információval bírt egy hatalmas bűncselekménnyel
(nemzetközi pénzmosás, emberrablás, bérgyilkosság, kábítószer- vagy
fegyvercsempészés) kapcsolatban és el kellett őt hallgattatni. Hogy ne legyen
túl átlátszó, mindenkit megöltek és elvittek valami pénzmagot is. Üzenetet is
hagytak a szóban forgó illető testére erősítve, de ezt a rendőrség soha nem
hozta nyilvánosságra.

2.4. Tanúvédelmi ügy volt

a) Egy hazai vagy nemzetközi tanúvédelmi program keretein belül kapott új
személyazonosságot az egyik ember, aki éppen a helyszínen tartózkodott, de
a szervezett alvilág (amelynek az illető óriási károkat okozott egykori
tanúvallomásával) rájött, hogy hol és milyen identitás alatt rejtőzködik.
Megtalálták és innen kezdve GO TO 2.3.
b) Tanúvédelmi ügy utólag lett belőle, mert az egyik áldozat túlélte (csak
ezt biztonsági okokból nem hozták nyilvánosságra). A túlélőt plasztikai
műtét után családostól külföldre telepítették, mert nagyon használható
információkat adott nemcsak az igazi elkövetőkről, hanem a valódi
indítékról is. Ezek az információk aztán valamelyik politikai oldalnak kiváló
zsarolási potenciált jelentettek, akárcsak a rendszerváltás utáni III/III-as
dosszié-mizéria, amiből sokan a mai napig is megélnek.

2.5. További elképzelések vegyes csokra

a) Természetesen külföldi zsoldosok voltak, hiszen magyar ember ilyet nem
tud tenni. Oroszok, szerbek, arabok, koszovóiak, szlovákok, ukránok, vegyes
nemzetiségű idegenlégiósok. GO TO bármelyik pont.
b) Figyelmeztetés volt, amit hazai (vagy külföldi) gazdasági körök hazai
(vagy külföldi) partnereiknek címeztek: ha nem teljesítitek vállalt
kötelezettségeiteket, úgy jártok, mint a móri bankfiókban tartózkodók.
Ennek a konteónak bizonyos alverziói még meg is nevezték azokat a hazai
üzletembereket (illetve cégeiket), akik, illetve amelyek valamilyen szerepet
játszottak ebben a borzalomban. Nem szeretnék személyiségjogi pert, ezért
csak annyit, hogy a leggazdagabb és legbefolyásosabb magyarok Top 20-as
listájáról mindenki felmerült egyik vagy másik (azaz fenyegetői vagy
fenyegetetti) oldalon: bankár, médiamogul, gyáros, politikus, közéleti
szereplő.
c) A bank egy héttel korábban kapott új számítógépeket, amelyek egy
adminisztrációs hiba folytán mégsem újak voltak, hanem olyan állami gépek,
amelyek közül az egyik memóriája nagyon komoly (profi informatikai
módszerekkel helyreállítható) nemzetbiztonsági információkat tartalmazott.
Ezt megtudták az oroszok (szerbek, ukránok, szlovákok stb.), és így akarták
rátenni a kezüket. Ez sikerült is nekik – az egyik gépet a helyszínelők nem is
találták a bankban, de utólag ráverték a balhét az egyik halott alkalmazottra,
mondván: ő sikkasztotta el, vitte haza, majd adta el.
d) Valami elképesztő méretű (több százmillió eurós) oroszországi
biztosítási csalás volt a háttérben, amibe oldalvizen szlovákok is
belesodródtak. Az egyik bankos áldozat jóformán tudtán kívül keveredett a
dologba: két nappal korábban ismeretlenek 10 millió forintot ajánlottak neki
egy tízlapos dossziéért, amit el kellett volna hoznia a bankból, ahová
véletlenül került (mármint a dosszié). A bankos vérszemet kapott és
százmilliót kért, ráadásul az oroszok/szlovákok rájöttek, hogy biztosítékként
egy levelet készít elő, ha valami baja történne. A kivégzőosztag mindössze 50
millerbe került, ennyit fizettek a megbízók három egykori afganisztáni
veteránnak, akik ráadásul a biztosítéklevelet is megtalálták a
páncélszekrényben és magukkal vitték.
e) Valamelyik baráti külföldi titkosszolgálat (vagy hadsereg) különleges
alakulatának speciális kiképzési programja keretein belül került sor az
agymosott, gondolatellenőrzött különítmény tesztelésére. Eredetileg nem
kellett volna ölniük, csak rabolniuk, de a kísérlet túl jól sikerült és a
résztvevők tényleg mindent alárendeltek a sikernek: amikor a biztonsági őr
fegyvert rántott, leomlottak a maradék erkölcsi gátak és a „vizsgázók”
mindenkit kinyírtak, aki útjukban volt és veszélyeztette az (egyébként
teljesen jelentéktelen) iratok megszerzését. Ennél a pontnál naná, hogy
mindenki a CIA-re gondolt.

2.6. A Moszad volt

a) Az áldozatok közül kettőnek igen szoros kapcsolatai voltak a Hamasszal
(vagy a Hezbollahhal, esetleg az iráni titkosszolgálattal). Eredetileg őket
kellett volna elrabolni és Izraelbe vinni kihallgatásra (nagyon komoly
információik voltak egy előkészületben lévő terrorcselekményről), de valami
nem úgy alakult, ahogyan azt a műveleti tervezők Jeruzsálemben
kidolgozták.
b) Az áldozatok közül az egyik eredetileg Moszad-ügynök volt, de árulóvá
lett. Az elképzelések szerint csak őt kellett volna semlegesíteni, de aztán Sz.
Csaba elővette a fegyverét, és onnan már nem volt visszaút.

Anélkül, hogy bárki véleményét megpróbálnám befolyásolni, ez utóbbi két

alkonteót valószínűleg olyanok találták ki, akik még életükben nem láttak ZS
kategóriásnál komolyabb kémfilmet. Csak egy elmebeteg műveleti irányító
rendel el ugyanis emberrablást vagy likvidálást egy olyan helyszínen, ahol a
célszemélyeken kívül további 6-7 indifferens ember is tartózkodik, ráadásul
az egyik fegyveres.

További apró, de érdekes, azaz inkább szórakoztató (már ha lehet ilyet

mondani egy nyolcas emberölés bármilyen részletével kapcsolatosan)
részkonteók a korabeli pletykák világából:
a) Az elkövetők egyike használta a bankfiók vécéjét, mert még őt is
megviselte a vérszag és a nyolc halott (akkor még „csak” hat halott és két
haldokló) látványa. A székletet nem vitte le teljesen a víz, ezért lehetett DNS-
mintát rögzíteni. Az elemzést követően kiderült, hogy a DNS-szelvény (vagy
minek hívják) olyan információt tartalmaz, hogy a minta gyorsan „elveszett”,
illetve a központi BM-laborban fejvesztve megsemmisítettek mindent, ami
erre utalt. Erre a hírre természetesen lecsaptak a konteósok, s az alábbi
magyarázatokat fűzték a dologhoz:
– Valamelyik politikai (gazdasági, közéleti) nagykutya közeli
hozzátartozójának DNS-e volt, akinek módjában állt lefizetni pár laborost. A
forrásként fellépő konteós biztos kútfőből tudni vélte, hogy ezt követően
több laborasszisztens vásárolt magának házat, jachtot, autót, éves BKV-
bérletet, téli gumit és hasonló luxuscikkeket.
– A megvizsgált DNS egy olyan alszekvenciát tartalmazott, ami nem
100%-osan természetes eredetre engedett következtetni; úgy tűnt, hogy
legalább az egyik elkövető génmanipulációs kísérlet alanya volt (esetleg
földönkívüli eredetű). A felfedezés olyan megdöbbentő volt, hogy a
legmagasabb állami vezetők döntöttek: a mintát átadták az amerikaiaknak
további vizsgálatokra, itthon pedig igyekeztek meg nem történtté tenni a
nyomrögzítést.
– Találtak ugyan DNS-t a helyszínen, igaz, nem székletben, hanem sima
verejtékfelkenődésben az egyik falon. Alsó hangon mintegy 10 milliót
költöttek az elemzésre itthon és külföldön (akkoriban nem volt valami olcsó
mulatság egy ilyen vizsgálat), majd kiderült, hogy az egyik mentős nem volt
eléggé elővigyázatos és az ő verejtékét rögzítették (esetleg az egyik
helyszínelő rendőrét, Garamvölgyi szóvivőét vagy az országos főkapitányét).
A botrányt elkerülendő ezt a hírt természetesen a legnagyobb titokban
tartották, elvégre ha kiderül a melléfogás, rajtuk röhögött volna az egész
közvélemény.
b) A nyomozás második napján a magyar állam- és kormányfő, valamint
az összes hazai titkosszolgálat vezetője amerikai partnerükhöz fordultak
annak érdekében, hogy a jenki kémműholdak Mór környéki adatait lekérjék
az elkövetés időpontjáról (ezekről ugye tudni lehet, hogy centiméteres
felbontású képeket készítenek a Föld teljes felszínéről). Washington nem
zárkózott el a kéréstől, de cserébe az egykori teljes ügynöklistát kérték,
különös tekintettel azokra a jelenlegi politikusokra, akiket anno az oroszok is
beszerveztek. A távozó Orbánék a legnagyobb titokban egyeztettek egy
nagyot az érkező Medgyessyékkel, majd egyhangúlag visszautasították az
amerikai ajánlatot. Az amerikaiak azért maguknak megnézték a felvételeket
és azt mondták: ha egyszer majd tudunk üzletet kötni, szóljatok és küldjük a
felvételeket. Nos, erre 2007 februárjában került sor: Nagy László és
Weiszdorn Róbert nem azért bukott le, mert a rendőrök végre kinyomozták
őket, hanem mert február elején az amerikaiak átadták a felvételeket az
Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumnak. És hogy mit adtunk cserébe?
Nos, ez egy másik konteó, s talán majd máskor foglalkozunk vele.
c) Nagy László természetesen nem lett öngyilkos a Venyige utcában,
hanem meggyilkolták, méghozzá azok utasítására, akikre közvetett módon
bár, de terhelőt írt a naplójában (amit rendszeresen vezetett). Majdnem
minden igaz, amit ott leírt, csak minden egy kicsit meg van másítva. Például
nem szerbek voltak, hanem szlovákok, a régi Meciar–Lexa-féle
titkosszolgálatból (SIS), akik anno az Aranykéz utcát is felrobbantották, akik
Seres Zoltánt, Fenyő Jánost, Prisztást, Döchert és még annyi kisebb-nagyobb
maffiózót eltettek láb alól. Mert mindez bizony a tótok műve volt; mi
magyarok mindehhez kispályások vagyunk, csak a pofánk nagy.
d) A magyarországi Erste Bank az egykori Mezőbank és az Agrobank
jogutódja. Aki tudja, hogy ez mit jelent, annak nem kell magyarázni. Aki nem,
az nézzen utána az interneten.
e) Az ügy nyomozását közvetlenül irányító rendőrtiszt (B. őrnagy) elég
labilissá vált idegileg (túl sok mindenre lett rálátása és ez felőrölte az
idegeit), ezért 2004 telén felmentik és elküldik nyugdíjba. Állítólag több
hisztériás jelenetet rendez az irodájában, fültanúk állítják, hogy sírógörcsei
voltak és azt kiabálja főnökeinek: ezt nem tehetitek velem, hiszen másfél
éven át csak azt csináltam, amit mondtatok!
f) Bónusz. Végezetül egy olyan érdekesség, ami nem minősül ugyan
konteónak, viszont egy kicsit felborzolja az ember karján a szőrszálakat. 2002
májusának végén, amikor a móri ügyben még szó sem volt sem Kaiser Edéről,
sem Hajdú Lászlóról (emlékszünk ugye, hogy akkoriban, a legelején a Farkas–
Horváth duó volt a hivatalos gyanúsított), a nyomozásban részt vevő egyik
rendőrtiszt elment egy halottlátóhoz; egy olyan… mondjuk: spiritisztához,
akitől az elmúlt évtizedekben már kapott használható tippeket egy-egy
emberölési ügy kapcsán.
Nos, a spiritiszta (sok más egyéb mellett) állítólag a következőt mondta
neki: az egyik gyilkosnak svábos-németes családneve van, a másiknak pedig
mintha „Laci” lenne a keresztneve. A nyomozó másnap elmondta ezt a
főnökének, aki jól kiröhögte és megkérdezte kollégájától, hogy normális-e.
Egy hónap múlva, amikor képbe került Kaiser Ede és Hajdú László, a
főnök csak hebegni tudott. Ahogy teltek-múltak a hónapok, az igazi
szakemberek egyre jobban látták, hogy az ügyhöz bizony se Kaisernek, se
Hajdúnak sok köze nincs, a látnok megint közröhej tárgya lett… egészen
addig, amíg Weiszdorn Róbert és Nagy László el nem vitték a balhét.

Amúgy ezzel a spiritisztával, illetve az általa felvázolt egyik érdekes

forgatókönyvvel lesz alkalmunk ismét találkozni a Seuso-ügyet tárgyaló
írásban is. (→Konteó2)

Ha van saját verziód (és tudjuk, hogy a Kárpát-medencében MINDENKINEK

van saját verziója a történtekről), ne szerénykedj, elő vele: küldj egy e-mailt a
szerkesztőségnek! Ha ismered a valódi elkövetőket, akkor ne otthonról írj,
hanem ballagj el egy internetkávézóba, vagy kérj tíz perc gépidőt a
legnagyobb ellenségedtől, és használd az ő IP-címét!
Ismerkedjen meg Ön is a Göncöl Kiadó kínálatával.

Értesüljön az elsők között a megjelenő könyvekről.

Tudjon meg többet a szerzőkről

és a művek fogadtatásáról.

Vegyen részt a rendezvényeken

és a kedvezményes akciókban.

facebook.com/goncolkiado
www.goncolkiado.hu