4.

Az asztrológia az emberi sors terét tizenkét szakaszra, vagy ahogy ő mondja,

az emberi sors színpadát tizenkét házra osztja fel. Ilyen házak: az egyéniség, a
vagyon, a tanulás, az otthon, a házasság és a többi. A barátságnak is jelöl ki
házat. A modern lélektan irodalmának rengeteg tömegében a barátságról egy hang
se szól, - ebből az egyetlen tényből kitűnik, hogy az asztrológiának mennyivel
több érzéke van az emberi lét egésze iránt. Az asztrológia azt is tudni látszik,
hogy a barátságnak semmi köze sem a közösséghez, sem az Énhez, sem a
szerelemhez. Philiának külön házat jelöl ki s ezt éppen olyan súlyosnak és
jelentősnek tartja, mint a hivatást, vagy a halált. A barátság nem egyszerű
társulás, ahogy a barát nem merő társ. Nem bajtárs, nem kolléga, nem partner.
Ami a barátság házában az emberrel történik, azt semmiféle más kapcsolat
helyettesíteni nem tudja. A barát senkivel sem pótolható. Vannak barátságra
képtelen emberek; vannak olyanok, akik a barátságra alkalmatlanok; vannak, kik
körül mindig van valaki; és vannak, akik-nek élete barátságéhségben telik el
anélkül, hogy egyetlenegyet is találnának.

5.

Montaigne azt írja, hogy a szerelem senkit sem szokott megkérdezni; akkor
jön, amikor akar és az embert kíméletlenül leteperi, mint az elemi erő. A
barátsághoz beleegyezésre van szükség. Barátom csak az, akit szabadon választok
magaménak. Igaz, hogy amikor már megvan, kényszer. Már nem tudok meglenni
nélküle. Il me semble n'estre plus gu'a demy - úgy tűnik, hogy valaminek csak a
fele vagyok. De még akkor sem teper le. Mindig szelíd és szenvedélytelen. Philia
istennő minden isteni lény között a leggyengédebb. A szerető néha meg szokta
érezni távollevő szerelmének örömét, vagy baját, s néha el tudja találni
kívánságát. A szerelemben kivételes, a barátságban ez a természetes. Mindig
tudom és tudnom kell, hogy mi történik vele, s mit gondol. Semmi sem maradhat
rejtve sem előtte, sem előttem. De ez a barátságnak nem feltétele; az őszinteség
nem előzi meg a barátságot. Ilyesmit csak az gondol, akinek a barátságról
sejtelme sincs. Akit az istennő egybefűzött, arról lehull minden hazugság és
maszk. Nem a barátság fakad az őszinteségből, hanem az őszinteség a barátságból.
Először van Philia s a többi az ő ajándéka.
Montaigne beszél a görögök érintkezési formáiról s azt mondja, ilyen volt:
természetes, társadalmi, szerelmi és vendégi. De Philia sem a természetben, sem
a társadalomban, sem a szerelemben, sem a vendégségben nincs. A barátság Philia.
Emerson azt állítja, hogy a barát a természet paradoxona, egyszersmind
mesterműve. Az egyedüli lény szól, akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt
kívánom, aki ő maga. Amennyiben a barátságot érintették; ezt vallják az újabb
szerzők is. Ilyen: Scheler, aki a szimpátia formáiról írt, Buber, aki a
legszebben fejtette ki az Én-Te kapcsolatát, Ebner, aki erre a kapcsolatra egész
eszkatológiát épített, Barth, Gogarten, Jaspers, Klages, aki sok szép részt írt
a Zweisamkeit-ről. De valahol mindegyik elvéti. Az egyik azt hiszi, hogy a
barátság, az Én-Te viszonya nem egyéb, mint az Isten-Ember viszony mása. A másik
azt, hogy vitális, a harmadik azt, hogy metafizikai, a negyedik, hogy
egzisztenciális kapcsolat. Egyik sem látja, hogy itt olyasmiről van szó, ami
másra visszavezethetetlen s ami másból megmagyarázhatatlan. Egyik sem látja,
hogy a barátság magasabb Hatalomtól megszentelt állapot.
Talán így lehetne megfogalmazni: a lét eltolódik az egyéni kör felé s ott
teljesül. Ez az Én istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy
csak az Én lehet örök és halhatatlan, ezért súlyát ide veti.
 A lét azonban eltolódhatik a közösség felé is és ott is teljesülhet. Ez a kö-
zösség istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy csak a közös-
ség, mint faj, nemzet, vallás, örök és halhatatlan és életének súlyát ide veti.
A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül
és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek
teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető harmadik
lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság. A barátság a létnek
semmiféle más formájához nem hasonlít. Teljesen külön kör. Miért? Mert a maga
számára egészen külön istene van. Philia mással össze nem téveszthető, Philia-
világot teremt. Ez a barátság világa.

7.

A férfiak közösségének még senki sem szentelt különös figyelmet.

Mindenekelőtt a szövetségnek, a szerzetnek, az egyesületnek, a hadseregnek. A
férfi szeret összenőni s ennek az összenövésnek, hogy fontosságát aláhúzza,
rituális külsőségeket talál. A lovagok kardot cserélnek és egymásnak titkos
fogadalmakat tesznek. A szerzetesek és katonák egyforma ruhát viselnek, sorban
ülnek, egyszerre lépnek. Minden esetben olyan kötelező szabályokat határoznak el
és olyan elveknek vetik magukat alá, mint a szerzetesi fogadalom, a lovagi
erkölcs törvényei, vagy a katonai szolgálati szabályzat. Ha az ember a nő
szétszórt és magának élő, csaknem saját központtal rendelkező életrendjét nézi,
fel kell tünni, hogy a férfi mennyire ragaszkodik klubjához, lovagrendjéhez,
miért kedveli a szabályzatot, az egyenruhát, a kardcserét és az egyszerre való
lépést. Meglehet, ha az emberiség dolgait a nő intézné, olyasmi, hogy nép,
közösség, társadalom, állam, sohasem keletkezett volna. Sohasem írtak volna
törvényt és nem viseltek volna egyenruhát. Lehet, hogy a kollektivum a férfi
alkotása és az állam nem egyéb, mint megnövekedett szerzetesrend, vagy egy
kicsit megpuhult és meglazult hadsereg.
Hogy ebben mi az öröm és a komolyság, azt minden férfi tudja. Tizenegy férfi
szövetséget köt és szembenáll másik tizenegy férfival; a feladat az, hogy a
labdát az ellenfél kapujába rúgja. Ez a futball. Minden együtt van, ami a
férfikollektívumot jellemzi: szabály, a fogadalom, az egyenruha, az ellenfél. S
a játék olyan fontos, hogy ötvenezer ember nézi lélekzetfojtva.
És ha valaki tudja, hogy mi az háborúban táborban lenni, veszélyes
vállalkozásokba fogni, hadihajón életre-halálra együtt élni negyvennyolc vele
hasonló férfivel, ha átéli azt, amit Amundsen, vagy Shackleton beszél el
társairól, antarktiszi expediciójuk résztvevőiről, azt a fölényt, nyugalmat,
lemondást, szolidaritást, humort, kedvességet, önfeláldozást, amit ezek az
emberek egymás iránt tanúsítottak, elkezdi érteni, mi az, ami a
férfikollektívumot alkotta, teremti és tartja. És elkezdi érteni, hogy a
barátság csak férfiak között lehet.

8.

Barátság csak ott keletkezhetik, ahol két férfi egymás lényét nemcsak hogy
épségben tartja, hanem saját egy Én-köréből a kettő körébe azért lép ki, mert
tudja: ez az a hely, ahol barátjának épségén saját épsége megkettőződik. Egész
csak egészen egészülhet ki. Ahogy az elnyomás végül az elnyomást is elnyomja. S
ahogy a teljesség csak teljességen teljesülhet. Nyílt csak barátom nyíltságán
lehetek, őszinte csak az ő őszinteségén. Barát az ő barátságán s ő az enyémen.
Nincs hierarchia, rangsor, egymásután. Az értékek kölcsönös
egyöntetűségének tökéletes elismerése. A barátok egyenlőek. Mert, ahol vannak,
ott nincs különbség. A hely, ahol élnek, túl van a versenyen. A barátság az
egzisztencián nő és van és él és múlik. A barátság köre nem az életé, hanem a
lété. A baráti kézfogás a magasabb világban való találkozás jele.

9.

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már

találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Méginkább, mintha ikrek
lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember
barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad
vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

10.

Az elementáris Erós, az az ősi összefűző Hatalom, amely összetartja az

atomokat, kiegyenlíti az ellentéteket. Az elementáris Erósnak két gyermeke van,
az egyik a szerelem birodalmát kapta, a másik a barátságét. Ez a két gyhrmek
Aphrodité, a szerelem és Philia, a barátság istennője.

ll.

A szerelem az ember minden erejét előcsalja, fölkelti és felkorbácsolja. Más

szóval: a szerelem az összes szenvedélyeket felébreszti. Még jobban: a szerelem
az emberben lakó démonokat mind felszabadítja.
A barátság az ember erőit összhangba hozza. Más szóval: a barátság az összes
szenvedélyeket megfékezi. Még jobban: Philia az egyetlen istennő, akinek
megjelenésére az elementáris démonok lecsillapszanak és megbékülnek.

12.

A szerelemnek és barátságnak csak egyetlen rokonvonása van s ez: ha

felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből
kettő. Ezért a szerelem fordított barátság úgy, hogy az egyikből mindig
szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne,
holott mindig kettő volt és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha
olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette
kettővé.

14.

A nő barátait elfelejti, szerelmeit soha.

A férfi szerelmeit elfelejti, barátait soha.
15.

Története van a könyvnyomtatásnak, a pénzverésnek, a hajózásnak, az

öltözködésnek, a mérgek használatának és a cserépedényeknek. A barátságnak
nincs. Miért? A barátság története: Laotse és barátai, - Buddha és barátai, - a
barátság a trójai háborúban, - Harmodios és Aristogeiton, - Sókratés barátságai,
- A Grállovagok, - a festők, művészek és költők barátságai, - a George-kör.

16.

A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia. Az Én

felülemelkedésének ez a három alapformája. Mind a három lezár és kirekeszt. Mind
a három autista magatartás és az az ember használja, aki különbözésre dolgozza
magát. A hiúság a másik emberben csak tükröt keres és talál; a gőg csak szolgát
és alárendeltet akar, akit megvethet; az irónia csak tökéletlenséget. Tudjuk,
hogy mindenki tükör, szolga és tökéletlen. De azt is tudjuk, hogy nem ez a
fontos. A barát magát teszi tükörré, szolgává, tökéletlenné. S aki ezt nem érti
és hasonlóval nem viszonozza, az nem az embert sérti meg, hanem a barátságot.

17.

A barátságnak négy formája van: a hősies, az intím, a szellemi és a játékos.

De az igazi barátság mind a négyet egyesíti s ezért nyugodtan mondható, hogy ez
a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a
szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy
oly vidáman játszom vele, mint a gyermek, az intím az, hogy feltárom magam.

18.

Goethe mondja, hogy nem elég, ha az ember barátjáért életét hajlandó

feláldozni, - meggyőződését is meg kell tagadnia érte.

19.

Hogy az antik világban Philiát mennyire ismerték, mutatja, hogy csak ott volt
szobra. Később a szobor csak vagy egyetlen embert ábrázolt, a halhatatlan Ént,
vagy csoportot, a halhatatlan közösséget. A halhatatlan kettőt elfelejtették.
Harmodios és Aristogeiton, a két athéni férfi emléke a barátság szobra. Megvan
benne az, ami a barátságban lényeges: a lét rejtélyes megkettőződése annyira,
hogyha csak egy férfi állana ott, az ember tudná, hogy valaminek csak a fele.
Lawrence a Medvevadász és a delaware indián főnök barátságáról azt mondja:
mélyebb, mint a rokonság, mélyebb, mint az apaság, mélyebb, mint az anyaság,
mélyebb, mint a szerelem, - olyan mély, hogy már nincs benne sem szeretet, sem
szerelem, - so deep that it is loveless. Eltűnt belőle minden vonzalom,
rokonszenv, kívánság, vágy, szenvedély, - olyan mélyen van, hogy oda az ember
már csak legmélyebb gyökereivel ér le. Ebben a mélységben csend van, zavartalan
nyugalom és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a
szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból
kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. A barátságot arról
ismerem meg, hogy idillikus. A közösség ezt a csendet nem ismeri. Az aranykori
közösség a földön még nem valósult meg. A békét a magányos is csak, ha az
istenek különösen kedvelik, egyszer élheti át. A barátságban ott lebeg akkor is,
ha a két barát harcba indul, akkor is, ha az erdő szélén a tűz mellett
falatozik, akkor is, ha játszik, akkor is, ha az egyik tengeren túl, a másik
tengeren innen él, egymástól tízezer mérföldnyire. Úgylátszik az idilli létbe
lépni egyedül csak az istenek kegyéből lehet és szabad; közösen, úgylátszik,
legalább egyelőre, nem is lehet. Férfi és nő sohasem tud annyira egybenőni, hogy
az aranykor nekik megnyíljék, - tovább, mint egyetlen pillanatra. A barátság
azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillibe lépnek. S itt nincs szükség
vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre; az idill nem ismer hiányt és minden
szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet és
mélyebben, mint a szerelem.
Ami a létnek abba a legmagasabb körébe lép, amit aranykornak hívnak, ami az
idill, az teljesen tökéletesen befejezett, hiánytalan és kész. Ami pedig teljes,
tökéletes és kész, az klasszikus. A barátság az élet klasszikus megoldása. Ezért
becsülték a barátságot az antik időkben s ezért nem értik ma. Klasszikus az,
ahol a lét alapja kristályos fényben megnyilatkozik. Ezért a klasszikus életrend
teremtője és őre: Philia.

20.

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért

csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van és mégis bennem
él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk, nem
emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak
azt, hogy legyen és így, ahogy van és ő van és én vagyok, ez kettőnknek
tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De, ha nem is lehet,
barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek
érthetetlen rámragyogása.

21.

Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és

marad. A humanum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon
realitásnak hívnak, a barátság kilép s az élet költői módon oldja meg. Azt
mondják a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és
költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelem mindig csak
eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és nőt
egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk,
hanem éljük.
Lehet, ezt értette Aristotelés, amikor azt mondta, hogy a közösség ősszava: a
Philia.

ÜNNEP ÉS KÖZÖSSÉG

1.

Mintegy száz évvel ezelőtt néhány költő és gondolkozó elkezdte hirdetni, hogy
a lét szenvedés. A tanítás régi volt és meglepő. Az elsők, akik erről beszéltek:
Byron, Leconte de Lisle, Schopenhauer, Poe, Kierkegaard, Baudelaire azt mondták,
amit az őskínaiak, a hinduk, egyiptomiak, görögök, őskeresztények. A tanítás
hamar terjedt és az életöröm-felfogást rongyokra tépte. Ma már nagyobbára
mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet igaz, szép, jó, nemes, öröm és
vidám voltában hinni.
A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik, mint ötezer éve a kínaiaké;
nem attól, hogy a boldogság használt el bennünket; szemünk megtörik, agyunk
elfárad, gerincünk meghajlik, elkezdünk unatkozni, magunkra maradunk és
meghalunk, mint a görögök, hinduk, régi keresztények.
Az öregasszony csontos, bütykös, aszott, száraz, remegő keze nem azért ilyen,
mert sokat dolgozott. A kéz az öröm után nyult. Arc sosem tud ilyen megrendítően
és megsemmisítően őszinte lenni. A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is
megszeppen. Végül mindnyájunk keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt,
tanácstalan, elhagyatott szegény öreg kéz. Nem lehet rajta sem segíteni, sem
változtatni. Az egyetlen, amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul
előtte és nyög: nem előtted, hanem az egész emberiség szenvedése előtt!
Amikor mintegy száz évvel ezelőtt újra észrevették, hogy az élet szenvedés,
semmi egyebet nem vettek észre, mint az öregasszony kezét. S a helyzet azóta
csak annyiban változott, hogy az emberiség egy része kitart az optimizmus
mellett. Mindenekfölött ragaszkodik annak látszatához, hogy az élet öröm. A
másik, jóval kisebb rész azután, hogy az öreg kezet meglátta, a régi ősök
igazát, hindu filozófia, görög tragédia, egyiptomi vallás, kereszténység
szellemét megértette. Az ember sorsa félelmetes és kérdésszerű sötét szakadék
fölött hajszálon lebeg és a lét borzalom.

2.

Azok azt, hogy a lét szenvedés, szavakkal tagadják, testükkel igazolni

kénytelenek. És pedig azzal, hogy egész erejüket a szenvedés legyőzésére
használják. Az ember egyénileg ki tud mászni. Nem kell itt feltétlenül arra
gondolni, hogy az idők folyamán a szenvedésnek hányféle ellenszerét találták meg
és hogyan biztosították magukat, valami örömet mégis össze tudjanak kaparni.
Ilyen ellenszer elsősorban a gazdagság. De itt van az élvezetek minden faja és
neme. Itt vannak a különböző világszemléletek, amelyek arra jók, hogy az embert
kellemesen elringassák egy illúzióban. Mindezek alacsony, általános és
közönséges dolgok.
Van azonban magas és nehéz eljárás, amivel az ember magát a szenvedés alól
kivonja és a szenvedés ellen biztosítja. Bizonyos, hogy a keleti yoga sok ága
ilyen. Ha valaki gazdagságot gyűjt, vagy élvezetekbe veti magát, vagy
világszemléleti búvóhelyet épít, a szenvedést tudattalanul és közvetve próbálja
elkerülni. A yoga több faja ezt tudatosan és közvetlenül teszi. Rendszeres
fegyelemmel letépi magáról mindazt, ami fájhat. De a módszer akár alacsony és
tudattalan, akár magas és tudatos, az eredmény egy: az ember magát a szenvedő
létből kiemeli és boldogságot eléri. Mindenki tudja, hogy ez nem lehetetlen. Azt
is tudja, hogy: szabad. De ez távolról sem a dolog vége, sokkal inkább ez a
közepe s a helyek legveszélyesebbike.
A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte, amit kívánt:
a mennyországba léphetett az üdvözültek közé. Teljes napot tölthettek itt a
boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet. Az első bölcs

az élményt nem birta el és belehalt; a második elméjében megzavarodott; a

harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig s a megszerzett
boldogságot magának tartotta meg. Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és
épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult,
segítsen.
A szenvedés köréből mindenki szabadon kiléphet, ahogy tud és a boldogságot
elérheti. De azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy
élményt nem tudja elviselni és belepusztul. Minden nap látni olyan embert, aki a
mennyország kapujában összeesett és meghalt. A másik negyedrész
megkótyagosodott.Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget. A harmadik negyedrész
a boldogságot magába zárja és önmagának tartja meg és nem ad belőle másnak.

3.

Mondják, hogy egy király, az istent megkérdezni követet küldött Delphoiba. A

választ megkapta, de nem volt megelégedve. Gyanakodott és nem hitt. Bizonyságot
akart. Elhatározta, hogy az isten tudását próbára teszi, újra követett küldött a
jóshelyre és azt kérdezte: Mit csinálok éppen abban a pillanatban, amikor
követem ezt a kérdést felteszi? A válasz a következő volt. A király szobájában
egyedül van és eszik. A király most már hitt. Mert tényleg úgy volt.
A választ nem volt nehéz megadni. Aki gyanakszik és az isten jóslatában
kételkedik s aki mindenekfölött való kétségtelen bizonyosságot akar, az
szobájában egyedül van és eszik. A mennyországot megjárt bölcsek közül a
harmadik. Mindent magának tart meg, egyedül csakis magának, bezárkózik szobájába
és ott eszik magának és önmagának és még azt sem engedi, hogy ebédelni lássák.
Manu mondja: Aki önmagának főz, tiltott dolgot követ el.

4.

A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert a gazdagságot, örömet,

tudást, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Egyrésze belehal, egyrésze eszét veszti, egyrésze a kincset magába ássa és
senkinek nem ad belőle. Az elíziumi kertek fénye benne sötétséggé változik. A
boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki
másnak is ad belőle.
Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok
minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát,
mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit
szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied.
Szabad vagy a kövektől az étherig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de
jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá
válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él
s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit
magadba zártál és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg, most
eredj és élj, mert a világ a tied.

5.

A negyedik bölcs a sacra dies parancsát felismerte. A Szent Hétköznap az,

amikor a dolgok csodátlanul jönnek és távoznak egymásután, mindegyik olyan
egyszerű és józan, mint egy korty víz. A szent ideák világával szemben ez a
szent

ideátlanság világa. Szilárd, nyugodt, romantikátlan. Nem kedvel se szenvedélyt,

se hőst. Eszméje nincs. Szakrálisan profán.
Az egész világon csak igen kevesen voltak, akik a hétköznap kicsiny és
közönséges mitológiáját megértették és tudták, hogy mit jelent reggel fölkelni,
mosdani, reggelit készíteni, dolgozni, sietni, bosszankodni, sértődni, -
szürkén, gépiesen, átlagosan, megdöbbentően józanul és hazugság nélkül és minden
pátoszt kizárva. Csak egészen kevesen voltak, akik tudták, hogy ami egy napon az
utcán, otthon, a boltban, a műhelyben történik, nem egyéb, mint ami századok
alatt az egész világegyetemben történik. Ahhoz, hogy az ember a hétköznap isteni
közönségességét és józan mitológiáját észrevegye, fáradhatatlannak kell lennie,
nem szabad sem elfásulnia s egy pillanatra sem szabad unatkoznia; nem szabad
kieresztenie kezéből az időt. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre,
nevetésre. A hétköznap mitológiájának erénye az éberség.

6.

John Cowper Powys a magány művészetének nagymestere szerint tanácsos az életet

úgy berendezni, hogy megfizetni a császárnak azt, ami a császáré, a közösségnek
azt, ami a közösségé, de csak azért, hogy aztán az ember megszerezze jogát a
magányra. Azt a bizonyos számú órát, ami kötelezi, dolgozza le, közömbösen, mert
kell, tisztességből, mert ingyen elfogadni semmit sem illik. Ez az idő
elveszett, mert az igazi élet csak ezután kezdődik. A boldogság egyéni dolog.
Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklákra s nézd a sirályt.
Ime az ellentét: az emberi sorsnak úgy látszik két végletes lehetősége van, az
egyik az önmagáért való magányos, aki sajátmagán kívül semmit sem kíván és
magának él és magának főz; a másik a közösségért való, aki a kollektívum
keresztjét magára veszi és csakis másért él. A magányos a közösségben élőt
megveti, a közösségben élő a magányost vétkesnek tartja.
Ha valahol, itt, ebben az ellentétben az ember szemtől-szemben megismeri a
szakrálisan profán hétköznapot. A hétköznap azt tanítja, hogy ez az ellentét
nincs is meg. Az ember hiába kínozza magát vele. Nagyon kevesen részesülnek
abban a kitüntetésben, hogy a Hatalmak elfogadják tőle önmagáról való teljes
lemondását. Aki rájön arra, hogy semmiféle magas önmegtagadást tőle nem
kívánnak és senki sem követeli, hogy az emberiség sorsának keresztjét magára
vegye és csakis másért éljen, sok fölösleges nehézségtől és bonyodalomtól kíméli
meg magát. Sohase higyje senki, hogy minden ember helyett egyedül neki kell
magát feláldoznia. Ez a sors istenek számára tartatott fenn.
Viszont vegye tudomásul mindenki, ha a lemondást nem is követelik tőle,
semmiféle önmegtagadás alól magát kivonnia nem szabad, minden vele egyidőben élő
emberért felelős és embertársának sorsával éppen úgy, mint önmagáéval elszámolni
tartozik.
A hétköznap szakrális józansága az embert megtanítja arra a kicsiny, szürke
igazságra, hogy a létet csak magányosan élvezni vétek, de abban hinni, hogy az
egészről le kell mondani, túlzás.
A dolog sokkal egyszerűbb, színtelenebb és higgadtabb. Mérték. Meg van szabva,
hogy tudásból, tehetségből, boldogságból, örömből kinek mennyit szabad
megtartani. Van határ, addig szabad. Addig tényleg mind az enyém lehet és kedvem
szerint sétálhatok a tengerparton. Bizonyos határig szabad egyedül maradni; a
határon túl egyedül maradni tilos. Azt, ami a mértéken felül van, el kell
osztanom.
Nem az egészet, nem mindent kell feladnom, nem önmagamról kell teljesen
lemondanom. Ezt senki se kívánja, se követeli. De, ha gazdagság, tudás,
tehetség, élvezet a mértéken túllép s magamnak tartom meg, olyanná leszek, mint
a király, aki a szobájában egyedül ül és eszik. Aki önmagának főz. Az arany
iszappá válik bennem, a szent fény átokká s a gyönyör halállá.

A mértékről egyébként mindenki nagyon jól tud. Keresik is. Szánalmasan.

Megszabják, hogy egy embernek hány hold földje, mennyi pénze szabad, hogy
legyen. A látható javak határát maximálják. Ügyefogyott kísérlet, mint rendesen,
azt hinni, hogy a súly az anyagi javakon van. Többről van itt szó. Ki tudja
ellenőrizni, hogy kicsoda mit rejtett el magában abból, ami nem az övé? Ez az
ember felelősségének dolga. Mérték: eddig szabad. Ami ezen felül van, tilos. A
szakrális józanság a mérték megsértését számon tartja és még senki sem élt,
akinek a sértésért ne kellett volna megfizetni.
A hétköznap étoszában az autizmus veszélye fenyeget. Az örömök és javak
mindenki számára szabadok; de ha többet merészelek zsebredugni, mint amennyi
ténylegesen az enyém, névtelen erők az elrejtett javakat mérges kígyókká
változtatják és még azt is elpusztítják, ami szabad részem s az enyém.
Nincs ember aki erről ne tudna.

8.

Mindenki, aki a közösség nagy tényét és parancsoló valóságát tudta és megérett

arra, hogy a negyedik bölcs tudásában résztvegyen - Chamuraga király éppen úgy,
mint Laotse, Zarathustra, Lykurgos, Platón, Dante - a hatalomnak egészen különös
jelentőséget tulajdonít. Úgy tűnik, hogy a hatalom az a pont, amiről szó van.
Ezen a ponton kell a közösségnek vagy virágoznia, vagy elvesznie. Hogyan
szerezhető meg? Kinek szabad? Kinek kell? Hogyan kell felhasználni? Gyakorolni?
Megtartani? Alárendelni? Élni vele?
De a hatalom még nem a közösség kérdése. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy a
közösség jóléte, veszte a hatalom kérdésén múlik. A hatalom jellegzetesen még a
harmadik bölcs körébe tartozik s ha valaki meghatározását kívánná, azt kellene
válaszolni: a hatalom az egyéni élet utolsó kísértése.
Az Evangélium tudja és nyíltan kimondja. A sátán, amikor a pusztában Jézushoz
ment, először azt ajánlotta, hogy a köveket változtassa kenyérré. Mai nyelven
azt mondhatnánk, hogy a megváltáshoz gazdasági programot ajánlott, csaknem a
történeti materializmus elvét, a kenyérkérdés végleges rendszerét,
szocializmust, a jólét emelését s a nyomor, az éhség eltűntetését.
Jézus elutasította. A második ajánlat veszedelmesebb volt: menj fel a toronyba
s szállj le onnan sértetlenül. A kísértés itt az, hogy ismét mai nyelven szólva:
mutasd meg korlátlan képességeidet, vakítsd el őket, mert így szerezheted meg a
magad számára a legnagyobb tömeget.
Jézus nem akart sem gazdasági jólétet, sem olyan emberiséget, amelyet a nagy
képességek vakítottak el. Valami egészen mást akart: túl gyomron, jóléten,
híveken, tömegen, teljesítményen, isteni tehetségek ragyogásán és ragyogtatásán
túl valami többet s talán, ha akkor a Sátán nem jött volna el, nem értette volna
meg magát olyan tisztán, gyorsan és véglegesen.
Akkor jött a harmadik kísértés: fölmentek a hegyre s a Sátán így szólt: Itt
van a föld minden népe és országa, ha meghajolsz előttem, neked adom. Az utolsó
kísértés a legveszedelmesebb és legfélelmetesebb: a hatalom.

9.

A hatalom jellemzésére éppen elég annyi, hogy: a hatalom iránya mindig: le.
Olyan helyzet, ahonnan csak lefelé lehet látni, fölfelé nem. Amiért az ember
aggódik, amit fontosnak tart, amit akar, kíván, az mind lent van az ember alatt.
De ez így még nem az egész. Mert, mint a lét minden nem végleges helyzete, a
hatalom is paradox. A paradoxon abban nyilatkozik meg, hogy a hatalmat az ember
véglegesen elérni nem is tudja. Különösen nem tudja elérni az, aki a hatalmat

akarja. Aki a hatalom birtokába jut, éppen az, akinek nem kell. Az, akinek nem
cél s akinek teher és fölösleges, akinek az egész mellékes akadály. Hatalom
fölött igazán csak az rendelkezik, aki vonakodva nyúl utána, habozva használja,
fanyalogva fogadja el és szabadulni igyekszik tőle. És ha az ember el is éri,
nem szabad vele élni. Aki a hatalommal él, azonnal elveszti. A hatalom minden
oldalán paradox. Mi lenne, ha Isten használná hatalmát? Csak a démonok
hatalmasok. Isten: van.

10.

A hatalom az ember egyéni kérdése. A végső kérdés, de még az emberi Én-é. Még
nem tartozik a közösség életéhez. Az ember egyéni életének, érvényesülésének,
gyönyöreinek, élvezeteinek, a titáni Én szenvedélyének dolga. Ez az a gáncs,
amit a démonikus Hatalmak az utolsó lépés küszöbén az ember elé vetnek. Aki
belebotlik, annak vége. Megkapja a föld országait és népeit, de szolgálnia kell
a Sötétséget. Ez a hatalom. Macht ist böse - mondja Burckhardt, a hatalom
gonosz. És igaz.

11.

A közösség nem azzal kezdődik, hogy egy sereg majomember szövetséget köt; nem
azzal, hogy néhány rabló bandába gyűlik; nem azzal, hogy a gyenge állat az erős
barlangjába húzódik. A közösség eredete nincs a természetben, nincs a családban,
a törzsben, az érdekben. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül és nem alul,
hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

12.

Amikor a negyedik bölcs az elíziumi kertekből visszatért, ismét házába ment

feleségéhez, gyermekeihez és munkájához és belépett a hétköznapok józan
világába, mintha semmi sem történt volna, csak éppen megtisztult szívvel és
megvilágosodott értelemmel nézte, ami körülötte történik: ennek egy szót adott,
annak egy fillért, amannak egy tanácsot, emennek egy darab kenyeret és tudásának
tiszta melegét mindenüvé magával vitte. A negyedik bölcs a közösség eredete: a
kollektív felelősség embere. Az egyetlen a négy közül, aki emlékezett a
születésekor elbocsátó Hatalom szavára: vigyázz, reád bízok minden embert,
felelős vagy értük, mint magadért, ne hagyj senkit a sötétségben elmerülni.
A negyedik bölcs kérdése nem a hatalom, hanem ennél határtalanul
félelmetesebb: az erőszak.
Az erőszak az, hogy annak aki tudásban, képességben, erőben, világosságban a
többinél különb, aki az elíziumi kerteket megjárta, a békét és az örömet
megismerte, aztán az emberek közé visszatért, hogy amit tud, amire képes, azt
elossza: annak szabad-e az embereket akaratuk ellenére kényszeríteni?

13.

A negyedik bölcsnek három tanítványa volt. Az első bajba jutott embertársai

számára szobát rendezett be, naphosszat ott fogadta őket, gyógyított, tanított,
alamizsnát osztott; a második tanítvány korán reggel fölkelt, benézett az

udvarokba, lakásokba, kereste, hol van valaki, aki beteg, elhagyatott, gyenge. A
harmadik miniszterré lett és szigorú törvényeket hozott, mit kell tenni, nehogy
bárki bajba jusson, elszegényedjen, igazságtalanságot szenvedjen, de azt, aki a
törvény ellen vétett, börtönbe vetette s volt eset, hogy halálra ítélte.
 Az erőszak mindig és minden esetben és mindenkinek tilos. Még akkor is tilos,
ha az ember általa semmi előnyhöz sem jut, ha szegény marad, akkor is, ha az
ember nem tud mást tenni, mint az erőszakot használni. Akkor is, ha az
erőszakhoz kényszerből nyúl, nincs más lehetőség és kell és muszáj. Akkor is, ha
az ember elhajít magától uralmat, dicsőséget, hírt, gazdagságot, úgy használja,
hogy megtörve engedelmeskedik annak az emberfölötti erőnek, amely alkalmazni
kényszeríti. Még akkor is, ha a felelősséget érte tudatosan vállalja, sőt ha
magára veszi az erőszak használatáért járó büntetés egész súlyát. Még akkor is,
ha az ember világos öntudattal magára hárítja az erőszakot megtorló démoni
erőket, önmagát szolgáltatja ki, testével az egész népet elfödi, hogy a büntetés
egyesegyedül őt érje.
Az erőszak tilos. Mindenki, aki valaha élt vele, tudta és tudta, hogy tiltott
tevékenységet fejtett ki. A legtöbb, amit az ember tehet, így szól: tudatosan
teszem azt, ami tilos. Nem szabad. Tudom. Aki mégis teszi, bűnhődik. Vállalom.
Nem védekezem és nem hárítom át másra. Nem igazolom magam azzal, hogy
kényszerből teszem. Tudom, hogy az se ment meg. Az se, ha a felelősség egész
súlyát magamra hárítom, mert az erőszakot nem menti semmi. Mégis így teszek,
mert így használok a legtöbb embernek. Így mentek meg annyit, amennyit erőszak
nélkül nem tudnék. S ez a fontos. Megmentem őket, ők élni fognak. Hogy én
megbűnhődöm érte? Legyen' Vállalom.
A közösség kezdete, hogy az egész emberiséget rám bízták s érte felelős
vagyok. Rz s kollektív felelősség tudata, amin az emberi közösség úgy nyugszik,
mint a föld az ősgnájsz kozmikus tömegén. A kollektív felelősség legelső
megnyilatkozása pedig úgy tűnik: az erőszak az egész emberiséget arra
kényszeríti, hogy velem jöjjenek a boldogok kertjébe. Az erőszak tilos. És ebben
az erőszak vétkében bűnös minden király, törzsfő, vezér, miniszter, gondolkodó,
aki az emberiségnek törvényt adott Úr város fejedelmétől Platónig s a mai napig.
Ettől a tiltott tevékenységtől sötét minden törvény, parancs, rendelkezés, ezért
van, hogy olyan szörnyű a törvény kényszerét elviselni s ezért van, hogy az
erőszaknál csak egy dolog tiltottabb: az erőszaknak ellenállni.
Erőszak úgy keletkezik, hogy az ember saját kollektív felelősségét félreérti.
Azt hiszi, hogy mivel mindenkit reábíztak s mindenkiért felelős, az emberiségért
titáni vállalkozásba kell fognia, akár akarja, akár nem, meg kell mentenie, az
elíziumba kell hurcolnia, ha megkötözve is, ha korbáccsal is, ha holtan is.

14.

Van erőszak, amely homályos, éretlen és tudatlan. Vakon cselekszik, nem látja
világosan, amit tesz, az tilos és mikor a következményekhez ér, visszariad.
Zátonyra jut, kisiklik és megbukik. De van erőszak, amely következetes, világos
és tudatos. Tudja, hogy tiltott dolgot művel, de nem áll meg és végigcsinálja.
Az erőszak mindig negatív. De a tudatosan és a végső következményekig
fokozott erőszakból előlép a pozitívum. Amint a negatívum haldoklik, elkezdi
önmagát kiváltani és kitermelni saját ellentétét. S az ellentét állandóan nő.
Mikor pedig a negatívum a csúcsra ér, egy pillanat alatt átváltódik és átfordul.
Kipattan belőle a pozitívum.
Ez a lét Phoenix-tulajdonsága. Az erőszaknak el kell pusztulnia. A tűz
elemészti. De porából újra él. Most azonban már nem az, aki volt: nem az Első
Lény, nem a hibás, a tilos. Ez az Utolsó. Az erőszak porából feltámad: az
áldozat.

15.
 Az áldozat mondja Baader, az ember számára az érintkezést, a belépést és a
közösséget megújítja és szabaddá teszi és megteremti azzal a világgal, amely a
megnyitás előtt és a nélkül az ember számára zárva lenne.
Az áldozat az embert a magasabb világ határán átemeli. Az erőszak negatív
kísérlet arra, hogy az ember által megismert magasabbat: a tudást, a
boldogságot, az örömet mindenki számára megnyissa; az áldozat a pozitív tett,
hogy az ember a közösséget az elíziumi kertekbe átemelje és elvigye. Az erőszak,
éppen mert negatív, az ember számára legfeljebb tudást, boldogságot teremt; az
áldozat, éppen mert pozitív, nem a tudást, a boldogságot hozza el és nyitja meg,
hanem: magát a magasabb létet. Szabaddá teszi az utat ahhoz a léthez, amely a
boldogságot magában foglalja. Az áldozat az a tett, amely az emberinél magasabb
léttel való közösséget megteremti és ez a magasabb létbe való egyetemes
beolvadás: ez az emberi közösség megvalósulásának pillanata.
Az erőszak kényszert alkalmaz és az embert boldoggá akarja tenni. Hogy az
embert a lét szenvedéséből kiemelje. Az erőszak a szenvedéstől való
megszabadulásra kényszerít. Tulajdonképpen nem akar valamit. Ezért negatív.
Negatív az, ami a nélkül, hogy igen lenne, csakis nem. És mert az erőszak
negatív, nemcsak hogy a boldogságot nem éri el és nemcsak hogy az utat nem
nyitja meg feléje, hanem azt még jobban lezárja.
Az áldozat az embert nem akarja a lét szenvedéséből kiemelni, hanem az emberi
lét helyett és fölött a magasabba akar belépni. Ezért pozitív. Pozitív az, ami a
nélkül, hogy nem lenne, csakis igen. Amit célba vesz, tehát nem a boldogság,
hanem az emberfölötti lét. És míg az erőszak a szenvedéstől való megszabadulás
árán a boldogságot akarja, addig az áldozat megteremti a közösséget azzal a
léttel, ahonnan a szenvedés már hiányzik, illetve szabaddá teszi az utat ahhoz a
léthez, amely nem boldogság, öröm, tudás, hanem amely a boldogságot, örömet
tartja és magába foglalja. Az áldozat az emberinél magasabb léttel való közösség
megteremtése. Erre vonatkozólag minden további magyarázat fölösleges.

16.

Sok elméletet koholtak arról, hogy mi a közösség eredete és mi az igazi

közösség. Van, aki azt mondja, hogy a közösség gazdasági, anyagi, amelynek
sejtjeit a közös gazdasági, anyagi alap teremti meg. Van, aki azt mondja, hogy a
közösség morális, más szerint politikai, vagy nyelvi, vagy faji, vagy népi, vagy
szellemi. Mindez a közösséget sokkal inkább veszélyeztető, mint teremtő tényező.
Mindez csak arra alkalmas, hogy különbségeket, nem pedig arra, hogy közösséget
teremtsen. Gazdagság, politika, nyelv, faj, szellem a titáni Én kísérlete, hogy
a közösséget felbontsa és széttörje.
Közösség egyesegyedül csakis abban a létben van, amelyet az ember számára az
áldozat megnyit: az emberfölöttiben. Minden ember közös léte nem az anyagban, a
szellemben, a vallásban, a morálban van, hanem: Istenben. Ha az emberek
anyagban, morálban, fajban, szellemben találkoznak, mihelyt a nyelv, az anyag,
az állam, a szellem feloldódik, a közösség megszűnik. Végleges egybeolvadás csak
az isteni létben lehetséges. Ez a közösség nem: az igazi. Ez a közösség az
egyedüli. Ez: a közösség.
Minden egyéb közösség csak látszat és rossz. Csak részlet, csoport, töredék,
ahogy foszlány és tökéletlen a faj, a nép, a nemzet, a nyelv, az állam
közössége. Alulról való közösség nincs, csak felülről való. Minden Istenen kívül

megalapozott közösség csak küzd az ellen, hogy az emberiség Istenben

találkozhasson. A veszély nem kívül van. Faj és nemzet, szellem és nyelv nem
külső tényezők. Az emberben levő titáni Én az, aki minden módot megragad arra,
hogy a közösséget megbontsa.
17.

Így most minden elem együtt van ahhoz, hogy az ünnepet meg lehessen érteni.
Az ünnep az áldozat napja. A közösség kezdete, mikor az emberben felébred a
tudat: nem vagyok egyedül és minden ember sorsával elszámolni tartozok. A
közösség megvalósulása, amikor az áldozat az utat az isteni létbe szabaddá
tette. Az ünnep az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben.
Nemzeti, faji, történeti, szellemi ünnep nincs, ahogy nincs nemzeti, faji,
szellemi közösség. Ezek a megszűkítések az ünnepet csak veszélyeztetik. Az ünnep
lényege az áldozat. S amit feláldoznak, az éppen a különbözőség: a faj, a
nemzet, a szellem, a nyelv, - a titáni Én. A hétköznap egyszerű és csendes,
profán józanságában az Én, aki csak önmagát akarja, egyedül akar lenni s minden
tudást, örömet magának akar megtartani, megvan és él. Az ünnepen azonban meg
kell halnia.

18.

Az ünnepről általában két mozzanatot emelnek ki: hogy a hétköznap értelme itt
lepleződik le s hogy a légkör isteni jelenléttel telik meg. De a hétköznap
értelme azért nyílik meg és a légkör azért telik meg isteni jelenléttel, mert az
isteni léttel való közösség itt teljesül. Ezt a teljesülést az áldozat teszi
lehetővé. Ha áldozat nem lenne, az isteni lét az ember számára le lenne zárva.
Az áldozat pedig nem egyéb, mint a külön, egyéni, magányos emberi Én levetése.
Amikor az ember egyéni Én-je megsemmisül, az áldozat percében, az út az isteni
létbe szabaddá válik. Amikor pedig az ember a többi emberrel a magasabb létben
találkozik, kilép a szenvedésből. Ez az ünnep a közösség. Az ünnep minden ember
közössége abban az isteni létben, ahová az ember csak Én-jének feláldozása árán
jut el. Ezért az ü

ÖT MEG NEM TARTOTT ELŐADÁS

I.

l.
Kínában valaki, nem tudom ki volt, valószínűleg Wu Cseng-en, az európairól
azt mondta, vagy írta, hogy rebellis majom. Önök meg vannak sértve. Eleinte
magam is így voltam, később örültem, mint mindannyiszor, valahányszor drasztikus
kritikában részesítenek s ezzel behatóbb önbírálatra kényszerítenek. A
meghatározást nem tekintem a népek között levő természetes rokonszenv
megnyilatkozásának, amelyre a világbéke hívei hivatkozni szoktak. Ílyesmi ma nem
vallana ép elmére. Viszont gyanakodtam. Közben ugyanis észrevettem, ha nem is
ilyen egzakt megfogalmazásban az európairól szóló vélemény más népeknél is,
végül pedig az egész földön azonos lett. Rebellis majom? Lehet benne valami.
Kérem, sértődöttségüket próbálják meg mérsékelni és gondolják el, hogy ázsiaiak,
afrikaiak és amerikai őslakók az európait általában, mint kereskedelmi és
politikai ügynököt, bankárt, vállalkozót, diplomatát, műszakit ismerik, részben
pedig nem tudják, hogy az igazi európai e népségtől éppoly keservesen szenved,
ha nem inkább, mint a kínai, a néger, vagy az indián.
Miért tartják az európait rebellisnek? Nézetem szerint azért, mert az
ősidőktől fogva érvényes emberi életrend ellen fellázadt és kísérletet tesz,
hogy magasabb műszaki készültséggel, de főként elvetemültebb morállal hatalmi és
vagyon ösztönét gátlástalanul kielégítse. Meg vagyok győződve arról, hogy a
kínainak ebben tökéletesen igaza van. Ez az, amit az utóbbi időben a ragadozói
ösztön felszabadításának, vagyis a felfelé való lázadásnak, az elvadulásnak
neveznek, amit a tudomány oly ritka szerencsével regressziónak hív. Humánumból,
morálból, civilizációból, békéből, értelemből nem egyre több, hanem egyre
kevesebb.
Távol áll tőlem, hogy a visszakorcsosulást újszerű jelenségnek tartsam. Ami
ma itt van, az minden valószínűség szerint kétezeréves történetünk eredménye.
Fejlődésnek is mondják. Szíveskedjék megítélni, hogy e kifejezésnek mennyiben
létjogosultsága. Az újabb jelenségek, különösen azok, amelyek jelen századunkban
annyira elhatalmasodtak, igen régi események következményei. Nem annak, hogy
Európa keresztény lett, mint Nietzsche hitte, hanem éppen annak, hogy nem lett
keresztény, csak úgy tett, mintha az lett volna és néhány szent szekta és remete
és misztikus kivételével itt e földrészen senkinek nem jutott eszébe
kereszténynek lenni, természetesen a klérusnak legkevésbé. Nehogy keresztény
legyen, választotta a humánum ellen való lázadást. A kereszténység csak egyre
volt jó, szolgákat nevelni, mint azóta minden ugynevezett rend-nek. Amikor a
klérust az újkor elején leleplezték, nem igyekeztek az igazságra helyezkedni,
hanem még nagyobbat hazudtak. Mikor ez a hazugság is csődbe került, még
nagyobbat. Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, amely e
hazugságokból nem lenne bemocskolva. Az a tény pedig, hogy fejünk búbjáig
hazudozásban élünk, szükségszerűen magához vonta kiegészülését, mint Szabó Lajos
tanította, az erőszakot és a kizsákmányolást. Mint erőszak nincs hazugság és
kizsákmányolás, kizsákmányolás nincs erőszak és hazugság nélkül. Ha ezt az
összefüggést általánosabban ismernék, a mai helyzetet értelmesebben ítélnék meg.
Ez a valódi európai háromság, a Trinitás helyett. Csak a hazugságok változtak, a
módszer maradt ugyanaz, a szószékről kenetteljes szólamok, valóban pedig máglya,
börtön és kényszermunka. A középkorhoz képest persze a maiak silány epigonok.
Itt csak földi terrorról van szó, ott a játék az örök életre ment. Régebben
ugyanis az embert az üdvvel csapták be, nem földi javakkal. Az a súlyosabb
létrontás.

Wu Cseng-en az európait azonban majomnak is nevezi, valószínűleg azért, mert

a humánus alapállást elhagyta és regresszív űtban van az állatiasság felé. Kellő
távlatból nézve a mai helyzetben tevékenységünk a majom ugrabugrálásától már
alig különbözik. Ezt az életet iszonyú tudományossággal, a fényűzésnek és a
nyomornak, a hatalmi bőszültségnek és a rabszolgaságnak, az édeskés
szónoklatoknak és az árulásnak, a kéjéhségnek és a hibbant észnek ezt a
vegyületét létért való küzdelemnek is hívják. A python és krokodilus törvénye a
történetben. Az állatokkal való viszony Egyiptomban, vagy Indiában, nem az
eszeveszett mészárlás jegyében állt. Az ember, mondták Iránban, a világnak
természettől fogva apja, nem pedig rablója. Létért való küzdelem slogan, amelyet
mentségére az európai talált ki. Darwin tétele aztán igazolás lett minden
hitványságra, ami történt és történik az inkviziciótól Cortezig és Pisarro-tól a
koncentrációs táborokig. Nagyszerű! Állati származásunk van. Állatok vagyunk. Ne
követeljetek tőlünk lehetetlent. Darwin másutt, mint Európában, nem is lett
volna lehetséges. Létért való küzdelem? Így tényleg a rebellis majom
gondolkozik. Lehet, hogy civilizációnk csupán látszat, de aki e látszólagos rend
és értelem kellős közepén úgy viselkedik, mint a cápa, nem lehet más, mint
akinek a kínai elnevezte. Fosztogatás, hazudozás, népirtás. Minél bestiálisabb
hatalom. A kínainak persze sejtelme sincs arról, hogy Európában élt Plotinos és
Dante, Pascal és Nietzsche, Giotto-ról és Mozart-ról nem is szólva és az
emberiség kétezer éve sínylődik e vérengző és élősdi démon markában, amely kéj
és pénzéhes férfiakat és nőket nevel, a hazugság tornyában ülve, amit egyébként
szellemiségnek és elméletnek és vallásnak is hívnak. Mindezekhez még a baj
ahelyett, hogy Wu Cseng-en-ék és a föld összes népei nekünk segítséget
nyújtottak volna, észbontó sietséggel maguk is rebellis majmokká alakultak át.
Minden jel arra vall, hogy a történetnek, ha valami közbe nem jön, zoológiai
megoldása várható. A mohóbb és a ravaszabb, a brutálisabb és az elvetemültebb,
minden vonalon győzedelmeskedni fog. A végső ellenállás felszámolásának
stádiumában vagyunk. A vallás, a tudomány, a filozófia az embert elárulta, a
rebellis majom számára kész szolgákat tenyészt és a humánum részére egyetlen tér
nyújt még némi menedéket, a művészet, az is egyre bizonytalanabbat, mert a
lemorzsolódás tömeges és rohamos.
Bizonyára Önök is feltették a kérdést, hogy az európai

közömbös, vagy pláne ellenséges és a világ romlásának és beszennyezésének

kedvez. A realitás korupttá vált. Minden nép hagyománya őrzi a tudást, hogy az
eredeti realitás megromlott. A hinduk azt mondják, hogy az eredeti értelem
elhomályosult. Megzavarodott. A romlás első okának ezt a homályos és aluszékony
értelmet tartják. A héberek szerint először a morál romlott meg, ezért a kezdeti
korrupciót bünbeesésnek nevezik el. Minden egyéb baj a bűn következménye. A
középkori klérus is ezt a tanítást vette át. Mások azt hirdetik, hogy a
romlásnak testi oka van és ez a betegség. A kezdeti romlást, amelyről mindenki
tud, számontartják. Ime: elhomályosult értelem, bűn, és betegség. Tulajdonképpen
csak más és más kifejezés ugyanarra a dologra. Mert ugyanarról van szó. Ez a
romlás persze, mint Baader mondja, nem valami ideális szférában történt, hanem
az ember romlásával az egész természetet magával rántotta. Az ember maga romlott
meg. Így a realitásnak is meg kellett változnia. A primordiális realitásnak is
meg kellett változnia. A primordiális realitás természete, hogy a tisztességes,
értelmes és morális, becsületes, tisztakezű és szívű embernek magától értetődő
előnyt nyújt, mert az a növekvés, a világosság, végeredményben a normalitásnak
jegyében áll. Ha ezek a pozitívumok következetesen és szükségszerűen hátrányt
szenvednek, ez csak sajátságos egyetemes romlás következménye lehet, csakis. Ez
az, amikor előnyben a mihaszna és kártékony ember áll.
Engedjék meg, hogy figyelmüket különös dologra hívjam fel. Szókimondásaink
közé tartozik, ha valaki hazudik, így szólnak: hogy a tető nem zuhan a fejére!
Vagy, ha valaki gazságot követ el: hogy a föld nem nyílik meg alatta. Mintha a
hazugság magától értetődő következménye az lenne, hogy a tető az ember fejére
zuhan. Mintha a gazság elkövetője alatt a földnek meg kellene nyílni és az
embert el kellene nyelni. Kiséreljék meg ezeket a mondásokat ezúttal nem egészen
babonának tekinteni, hanem olyan tudásnak, amelyről régen elhomályosult
képzetünk van, összefüggéseit elvesztette és most csak itt áll, mint abszurdum.
Ezek a mondások igen régiek és minden népnél megtalálhatók. Mindenesetre e
szavak elementáris rétegből valók, primerebb élményből, mint nappali tudatunk.
Itt az összefüggés a hazugság és a tető lezuhanása még követhető. Persze más
kérdés, hogy pillanatnyilag kívánatos lenne-e, hogy ez a törvény újra életbe
lépjen. A mai ember számára az rendkívül kellemetlen lenne. Azt hiszem a
földkerekség összes házainak tetői egy perc alatt lezuhannának és a föld tele
lenne gödrökkel, amelyben mindnyájan elsüllyedtünk.
A mesemotívumot azért említettem, mert jó példának találtam arra, hogy van
olyan realitás, amelyben a szellemi aktusnak anyagi következménye van. Van olyan
realitás, amelyben a szellemi tény és az anyagi tény egymást fedi. Azt is
állítani merem, hogy az a realitás, amelyben a hazug ember fejére a tető
rázuhan, az eredetihez közelebb áll. Mert, ha valaki a világ pozitív rendjét
hazugsággal megsérti, annak konzekvenciája nem az, hogy jutalmul nagy összeg
pénzt zsebel be és előléptetik hanem, hogy a világ a rontással szemben
ellenhatást fejt ki, ami a tető fejére zuhanásában nyilatkozik meg. Ma ez nem
azért történik így, mert az egész gondolat fantazma, hanem mert a realitás
korrupttá lett, vagyis a szellemi és az anyagi realitás között a kapcsolat és
összefüggés és viszonylat megszakadt.
Szellem és anyag természetesen jelképek. Sem szellemmel, sem anyaggal még nem
találkozott senki, csupán van valami különös dolog, amit jobb híjján szellemnek
és van, amit anyagnak hívunk. Másképpen nem tudunk önmagunkon segíteni, ebben a
kettétört valóságban. Az eredeti realitásban ez mindenesetre egy volt. Ma is
tudni véljük, hogy egyik a másik nélkül nincs, csak azokat nem tudjuk sem
helyesen összekapcsolni, sem helyesen szétválasztani. A romlás következtében az
eredeti egység felbomlott. Szellem és anyag egymást nem hatják át. Szellem anyag
nélkül, anyag szellem nélkül érvénytelen. Nincs értelme, csak szenvedünk. Könnyű
lenne az egyiket az ablakon kidobni, könnyű és buta. E pillanatban, ha korrupt,
ha nem, megoldhatatlan, viszont élni kell.

Ha szellemi dolognak anyagi következménye lenne, a tető a hazug ember fejére

zuhanna. Ez biztos. Ha az igaz szónak anyagi következménye lenne, világosságot
teremtene az értelemben. Ha a normális és értelmes ember magatartását példának
tekintenék, normális és békés életre lenne kilátás. A korrupt realitásban nincs.
Tökéletesen megromlott ösztönre vall, hogy az ember még követendő példáját
sem látja. Európában ma, mondja Saint-Exupéry, semmit sem találok, amiért
érdemes lenne meghalni, érdemes lenne élni. Csupa zsurnaliszta és ripacs,
futballista és miniszter. Nem a pénz kevés, hanem a súly. Gandhi azt mondja,
hogy a romlás mélypontja a szervezett zsarnokságot eltűrni. Ha az ember
hunyorgat hozzá, a dolog még súlyosabb. Gandhi azt mondja, hogy ez a himsa. A
python és a krokodilus törvénye, vagyis vissza a majomhoz, a regresszió, a
létrontás. Az igazi emberi közösség a vadállati hatalommal való szembeszállással
kezdődik. Az ahimsa-t kell gyakorolni. Azt kell tenni, amit Albert Schwitzer
tett, egyetemi tanárságot, orgonát otthagyni, Afrikába menni, kórházat építeni,
éjjel és nappal beteg négereket gyógyítani. Íme az igazi európai három példája,
akit nem követnek, csak dicsőítenek. Kétezer évig gyakorolták. Európában ma
egyetlen dolog van, amiért érdemes meghalni, érdemes élni és az, hogy az ember
eredeti humánus életrendjét értelmileg ébren, morálisan tisztességgel és
testileg lehetőleg épen, a hazugságot, az erőszakot és a kizsákmányolást minden
alakjában visszautasítja, a hétköznap minél kisebb mozzanatában, annál jobb. "
Az ember lényének tömörségét keresi, nem a boldogságot. " " Semmit se várj
attól, aki nem igazáért, hanem javakért küzd. " Sem Saint-Exupéry, sem Gandhi,
sem Schweitzer nem lett sem elnök, sem milliomos, sem tábornok, nem is kívánt az
lenni. Intenzív egyszerűség. Még példát sem akart nyújtani, csak ép elmével és
ép jellemmel azt, amit szívének tisztaságával gondolt megtenni. A tisztátalanok
milliói között három ember, aki az igazságot gyakorolta. " Mindig ugyanaz
történik, mondj le, hagyd el, szűkölködj, küzdj, bolyongd át a sivatagot
szomjasan, a kutakat mellőzd és lényed kiteljesedéséhez vezetlek. "
Ernst Jünger azt mondja, hogy van még remény, sok száz igazi európai él még
közöttünk. Ezt az embert erdőjárónak nevezi. Lehet, hogy az amerikai Cooper és
Thoreau nyomán. Nem kalandor. Kalandor inkább a tengerész, aki életét szereti
ingó talajon élni. Nem szent, nem hős, nem intellektualista. Ezek elavult
fogalmak. Elsősorban fejlett jellem, akinek lényében szellemi vonások vehetők
észre. A terrortól nem fél. A stréberekkel és a hízelgőkkel nem törődik. Nem
készül karriert csinálni. Fegyvertelen és ez benne a legfélelmetesebb. Nem is
dresszírozható. Komolyan lehet rá számítani. Látja, hogy a hatalom minél több
szavazatot kap, annál reménytelenebb helyzetben van, mert a szavazatok többsége
a lesipuskásoké, a bevált búvóhely a színleges behódolás. A legjobb üzlet. Az
erdőjáró egyedül van, mert dönteni és helytállni csak egyedül lehet. Az
indivídum ma erősebb, mint bármikor volt. Egyetlen veszély van, a szolgaság. Az
indivídum még rendelkezik azokkal a szervekkel, amelyeknek bölcsessége nagyobb,
mint az egész organizációé együttvéve. Aki önmagát feladja, az bölcsességét adja
fel, megbutul és visszavonhatatlanul elveszett. Egyedül és hazátlanul. Hát igen,
legyen, ha kell. Egyszerű ember, aki nem ijed meg. Tudja, hogy segítségre nem
számíthat. Dolgát, ha kell, önmaga és ami fő, korrupció nélkül elvégzi.
Az igazi európaiak között a tizenhetedik században élt egy Blaise Pascal nevű
gondolkozó, aki mindazt, amiről most itt szó van tudta, valószínűleg akkor
Európában egyedül, az összes következményekkel együtt, Pascal a korrupció
fogalmát ismerte, de nem így nevezte. A héber hagyomány alapján vallásos
terminológiában bűnbeesésnek hívta, de a romlás megfogalmazása ne tévesszen meg.
Pascal bűnbeesésnek az értelem, a morál és az egészség együttes romlását
nevezte, azt mit mi korrupciónak mondunk. Az ember totális korrupciója. Az ember
teljes egészében és így megismerésében is megromlott, mondja Pascal. Ez nem
vallásos
meghatározás. Ez nem egyéb, mint észrevevése annak, hogy létszintsüllyedés
következett el. Ebben a süllyedt állapotban megbízható tudást és ismeretet nem
vagyunk képesek szerezni és minden lépésünknél a romlást már előzőleg bele kell
kalkulálnunk, sőt előzőleg a korrupcióból valamit le kell dolgoznunk. Tudást
csak olyan mértékben szerezhetünk, amilyen mértékben sikerült megtisztulni. Ez
biztos. Emberi tisztultság nélkül valódi tudás nincs. Legfeljebb tudomány. Ha
valaki abból indul ki, hogy ez a világ és ez a realitás itt magától értetődően a
mindenkori világ és realitás, akkor minden tapasztalata hamis és hamisnak is
kell lennie. Már pedig az ember akár hétköznapi életét folytatja, akár
gondolkozik, ezt a realitást egyetlennek tekinti. Ezért egész gondolkozásunk és
tudományunk hibás. Nem eszmélünk fel arra, amire fel kellene eszmélnünk, hogy ez
a világ korrupt, az eredetinek megromlott alakja és azzal együtt értelmünk is
megromlott és a világ felől szerzett ismereteimnek is okvetlenül
megbízhatatlannak kell lennie. A matematikától és a logikától. Számunk sem az
eredeti, hanem a korrupt szám. Ezzel a számmal eredményesen nem számolhatok. "
Az elhomályosodott ész a valóságot nem ismerheti meg". " A természet, így ahogy
van, az eredetinek nem pontos jelképe". " Az ész a bűnbeesés után sem a végest,
sem a végtelent nem érti és az embert átvilágítani nem képes". " A beteg
akaratot kellene meggyógyítani, amelyet szennyes kötöttségei teljesen
megrontottak. " " A matematika sajátmaga által konstruált alapján jól működik,
de a valódi alapról sejtelme sincs. Ez vonatkozik minden tudományra". Modern
nyelven ezt úgy mondanánk, hogy minden tudomány be nem vallott és rejtett
tételből indul ki: ez a tétel az, hogy a korrupcióról nem vesz tudomást. Ezért
minden tudományos úgynevezett eredmény megbízhatatlan. Gondolkozásunk
előfeltétele rossz.
Íme, kérem, az európai nem vall be valamit, amit pedig be kellene vallania.
Sőt, aminek bevallásából kellene kiindulnia, ahogyan azt a hinduk teszik. És
mert nem vallja be, minden életmozdulata fals. A kezdetek kezdetén valami romlás
történt, amely az értelem elhomályosodásában, a betegségben és a morális
megromlásban, vagyis végeredményben valami alapvető tisztátalanságban
nyilatkozott meg. Eredeti emberi alapállásról lebukott, ezért az eredeti
realitást nem ismeri fel és azóta zavaros értelemmel, bűnbeesve és betegen él és
nem tud magán segíteni, mert amit maga körül és magában lát, az vele együtt
korrupt.
Most már csak egyetlen kényes kérdés maradt. Ez a kérdés az, hogyha az ember
elméjében és testében és erkölcsében tisztátalanná lett az alapállásról miképpen
volt képes tudomást szerezni? Hogyan tudja, hogy van eredeti létezés és
tisztaság, van éber értelem, és egészség és van normalitás? Régebben erről
kivételes embereknek minderről tudomásuk volt. Nem voltak kevesen. Ilyen ember
volt Pascal. Újabban olyan rendszeresen kiépített tudás alakult ki, amely a
gondolkozást és az egész emberi életrendet az egyetlen megbízható alapra, az
őskori szentkönyvekre, vagyis a hagyományra kívánja helyezni és minden emberi
tevékenységgel szemben legelső kérdése: mennyiben egyezik a hagyománnyal és a
mindenkori emberi alapállást milyen mértékben valósítja meg. Mert az alapállásra
való emlékezés minden emberi egzisztencia bázisa. Mindenki tud az eredeti
realitásról, a humánum örök jelenlétéről, az alapállás elhagyásáról, a kezdeti
korrupcióról, a tisztátalanságról és mindenki tudja, ha az ember
tisztátalanságát ledolgozza, értelmének világosságát, morális intaktságát és
egészségét fokozatosan visszaszerzi és az alapállást legalább részben meg tudja
valósítani és az eredeti realitásról tudomást fog tudni szerezni. Ebben a
tevékenységben természetesen semmiféle konvencionális segítségre nem számíthat.
Tudjuk, hogy a vallás tételei félrevezetik, a tudomány tételei még sokkal
inkább. A korrupt világban a tanítás és a nevelés is korrupt, mesterek nincsenek
és az igazi emberi példaképeket sem ismerik fel. Marad az erdőjáró egyedül és
hazátlanul bolyongani. "Csak azt ismerem el, aki nyög, de keres" mondja Pascal.
"Nem boldoggá tenni. Nem tudom, hogy boldog, vagy sem. De egyet tudok, hogy
tiszta."
II.

Festés közben akarok meghalni, mondta Cézanne. Éppen Cézanne, akiről

feljegyezték, hogy egyetlen kitüntetés, vagy siker sem szennyezte be.
Valószínűleg mégiscsak Nietzsche-nek van igaza, amikor azt írta, hogy a művészet
az emberi élet legmagasabb és egyben tulajdonképpeni feladata. Senkinek se jut
eszébe azt mondani, hogy meghalni könyvelés közben kíván. A művészetet manapság
hasztalan próbálják kultúrává degradálni és a művészt az apparátusba beépíteni.
Naplopó, ugyanakkor éjjel és nappal dolgozik, mindig ellenzékben van, követelő,
elégedetlen, lázadó, rakoncátlan, csinál valamit, ami teljesen haszontalan,
semmiféle termeléselmélettel nem magyarázható, nem statisztikázható, több bajt
idéz, mint a háborúk, a népeket megbolondítja, a prakszisnak nyelvet ölt, mert
ó, ezek a versek, ezek a regények, hát még ezek a festmények, hát még ezek a
szonáták és éppen ez az, aminek gyakorlása közben meghalni akar.
Cézanne mondata többféleképpen érthető. A művész festés közben életének
legmagasabb intenzitását elérte és haláláig itt kíván kitartani. Ez az első és a
legáltalánosabb. A művészet, mondjuk, az élet élvezetének felső foka. Itt, ezen
a helyen akar átmenni az örökbe. Mámornak is lehet nevezni. A második ütem, hogy
valamiféle mánia. Rögeszme, csinálni, csinálni, különös logikával, abnormis
következetességgel, amit nem lehet abbahagyni, még kevésbé lehet leszokni róla.
A harmadik olyasvalami, mintha az ember önmagában tüzet gyújtana, önmagát
kiégeti, hogy a mű által az ember tisztább legyen.
Magától értetődik, hogy a festmény, a zene, a vers, a dráma, a szobor, az
épület, a tánc a szemlélőben ugyanazt kelti, mint amilyen a művész állapota volt
a mű készítése alatt. Az első esetben a mű élvezetet kelt. Mást nem. Az
életmámort fokozza és elragadtatást idéz. A második esetben valamely eszmét
sugall, amelyet középponttá tesz meg, a világot állhatatos konzekvenciával ebből
nézi és magyarázza, A harmadik át akar világítani, végülis meg akar tisztítani.
Bizonyára Önöknek is feltünt, hogy egy idő óta esztétikáról alig hallanak.
Nem mintha a szó a divatból kiment volna és nem, mintha különösebben
nélkülöznénk. Az esztétika, mint tudomány körülbelül kétszáz évvel ezelőtt
keletkezett német egyetemen és sohasem jelentett valami sokat. Az utóbbi időben
az esztétika elavultnak tekinthető olyan fogalmaival, mint szépség, tehetség,
genie, halhatatlanság. A szépség fogalmát száz év óta ki sem merik ejteni.
Tehetség? Genie? Származás, iskola, mesterek tanultság, társadalmi és történeti
körülmények, de hol marad a hely a tehetség részére? Egyébként költőről,
művészről beszélni csaknem naivítás. Mintha a költő csak remekműveket írna,
pedig tudjuk, hogy a költő bármennyit dolgozik, tökéletes műve nincs több, mint
hat, kedvező esetben nyolc. A festőnél szintén. Halhatatlanság? Újabban azt az
álláspontot képviselik, hogy van normál halhatatlanság és ez körülbelül ötven
év. Átlagos művész műve ennyit bir ki s aztán gyorsabban pusztul, mint a hús.
A műtörténet sem bizonyul időtállónak. Irányok, egyének, művek ítéletében
szüntelen pro és kontra. Unos untalan a műalkotás és a műélvezés pszichológiája,
amire az ember már oda sem tud figyelni. Néhány száz obligát szólam, amit
akármiről van szó, örökké ismételnek.
Viszont soha ennyi mű, könyv, tanulmány, előadás a művészetről nem jelent
meg. Ha ennek a sok műnek az esztétikához és a művészettörténethez nincs köze, a
kérdést mindenki fölteheti, nincs egységes álláspont, mégis mi e kolosszális
irodalom forrása. Herbert Read azt válaszolja, hogy a régieknek kilenc múzsájuk
volt, nekünk tíz van. Nincs egységes álláspont, nincs esztétika, nincs
művészettörténet, viszont van valami más, közvetlen ihlet van, amely nem
valamely elméletből, hanem a művészet és a mű és a művész tényéből indul ki,
mindig abból,
hogy egyszer és soha többé. A tizedik múzsa elég régen megszületett, de csak az
utóbbi időben vált tudatos műfajjá. A formát a múltban esszének is hívták.
Művelői Montaigne-től kezdve a mai napig elég sokan voltak. A tizedik múzsa
ihlete vonatkozhat Grecóra, Echnaton fáraóra, délutáni sétára, fogpiszkálóra,
tárgya lehet botanikai, vagy teológiai, de előadása mindig művészi kell legyen
és közvetlen, mint a művészet mesterei, Helvetius és Rivol, Novalis,
Kierkegaard, Pater, Nietzsche, Kassner, Emerson, Bataille, Huxley, Valéry,
Jünger azt megformálták. A tizedik múzsa ismertetőjele a theoria-termékenység.
Ebben különbözik a filozófiától, Kant ötszáz lapon egyetlen elméletet dolgoz ki,
a tizedik múzsa ugyanilyen terjedelemben legalább ötvenet, ha úgy tetszik
aforisztikusan és az egyik huszonöt ebből ellentmond a másik huszonötnek. Nem
baj. Úgyis mind a kettő igaz és azonkívül még ötven. Épp olyan kevéssé törődik a
tudományos szankcióval, mint egy rondó. Egyébként is tudjuk, hogy a tudományos
szankció fölöttébb ingatag, mert korlátolt és szerénytelen, ha valaki
főhatóságát minden létezőre ki szándékozik terjeszteni, mindentudást imitál,
főképpen az igazság rovására. A tudomány mondja Guenon a tudatosság szabálytalan
alkalmazása. A tizedik múzsa szerint a tudomány megbízhatatlan. Mert a leginkább
szavahihető állítás, amely mellett a gondolkozó személyes komolysága áll. Éppen
ezért az ilyen művek mindennemű terminológiának még csak árnyalatától is
óvakodnak. A művet úgy kezdi és végzi, mert a szobor, vagy a dal, akit a tizedik
múzsa megihlet éppen olyan rakoncátlan, naplopó, aki éjjel-nappal dolgozik, azon
a haszontalanságon, nyugtalanítja és megbolondítja, az úgynevezett reális
prakszisnak hosszú orrot mutat és az ember írás közben akar meghalni, mert a
művészet az ember tulajdonképpeni feladata. A művészet pedig nem utánzás, mint
Európa gyermekkorában a görögök tartották, a művészet nem kifejezés, ahogy azt a
tudomány elrajzolt tudatával tanítja, hanem hármas aktivítás, az élet
élvezetének fokozása, a mániákus megszállottság és az emberi lény és lét
katharsisa, amely ma, a rebbelis majom korszakában, amikor az embert a vallás
cserbenhagyta, a tudomány becsapta és a filozófia félrevezette, még mint
egyetlen és végső lehetőség a humánus lét fenntartására kínálkozik, olyan
élettechnikai tevékenység, amely az általános visszakorcsosulás közepette az
emberből még meg akarja menteni, amit tud. Figyelmüket különösen egy dologra
szeretném felhívni. Nem, mintha nem lenne köztudomású. Az emberi munka már
régebben elvesztette azt az értelmét, amelyet hivatalosan még fenntartanak
ugyan, de többnyire csak szónoklatokban. A munka ma úgyszólván kizárólag arra
való, hogy az ember megélhetéséhez szükséges pénzt vele megkeresse. A munka
természete pedig nem ez. Akad még néhány ősfoglalkozás, mint asztalos, ács,
kőműves, pék, földmívelő, aki eredeti alakjában fogja fel. A többinek nyomorult
szolgaság. A középkor és az újkor elejének mesteremberei eltünnek és az
iparosítás /az apparátus uralma/ óta ez a folyamat rohamos. Van úgy, hogy
hajsza, vagy terror, esetleg mind a kettő. Az, hogy valaki az éjszakát is a
műhelyben töltse, már nem szokott megtörténni. Mégis, egyetlen munka intakt
maradt, ahol a munka szenvedély és mánia és életélvezet és életcél. Egyetlen
munkának van kathartikus természete.
Mindenki magától értetődőnek fogja fel, hogy a művészet, amely csak mámor és
amely merő élvezetet kelt, nem valami magas. Többen mostanában azt tartják, hogy
nem is művészet, hanem a szórakozásiparnak egy ága. Ez az úgynevezett libidó-
művészet. A libidó, inkább Jung értelmében véve, vagyis élethabzsolás. Az a
közelebb meg nem határozható valami, amit életnek hívunk, tele van élvek
lehetőségével. Azt a benyomást kelti, hogy az ember kizárólagos feladata ezeket
az élvezeteket kiaknázni. Kényelem, luxus, étel, ruha, italok és valamennyi közt
leginkább a szexus. Ez a Puccini-zene. Ez a hús zene. A giccsel való határvonala
elmosódik. Teljesen bizonytalan, hogy valódi, vagy nem. Csak egy dolog bizonyos,
hogy alaptónusa olyan, mint a kandúré, amely párzásdühében a háztetőn kurrog és
nyivákol. Tökéletesen gátlástalan és ezért szégyentelen, mértéktelen és
formátlan. A nemi szervek zenéje. Obszcén. Vissza az animális létbe. Semmi
egyéb, mint életmohóság, amit Böhme Giernek nevez. Mindent lenyelni és felfalni
és elemészteni. Tisztátalan. Római lakomákon, amikor már nem tudtak többet enni,
az ételt kiokádták és tovább faltak. Mert az éhség akkor is megmarad, ha az
ember jóllakott. Ez a libidó. A Párzásösztön akkor is él, ha az ember szerelmes
éjszakát töltött el. A Gier mindig él és egyre inkább, minél többet zabál. A
Puccini zene léha és ledér és buja, a szexus-éhség zenéje, nyálas és nyúlós, a
nyomorult testből kicsiholni minden élvet. Ez a pornográf zene. Ízléstelen
sikongatás és hörgés. Tehetség? A világ tele van hitvány tehetségekkel. Két
elviselhetetlen dolog van, mondja Walter Benjámin, szexustalan szellem és
szellemtelen szexus.
A Csajkovszkij-zene kevésbé perfid szexualitás, de annál inkább cukor.
Világegyetem, mint kolosszális cukrászda és elkényeztetett kisasszonykák
nyalakodnak. Ez a femini művészet is, Muraszakitól George Sand-ig, ahol az élet
az ágyban kulminál. Párzásra ingerlő geilség, úgynevezett élet. Megint élet.
A mindenkori történet elvetemült és legkevésbé megbocsátható bűncselekménye,
mint tudjuk, a kizsákmányolás. Kizsákmányolom azt, akit magam helyett
dolgoztatok és az eredményt én vágom zsebre. A kizsákmányolás a libidó gazdasági
alakja, mindig volt, mindig lesz, mindig úgyanolyan, mindig más igazság nevében.
És ez minden esetben az alapmozdulatra megy vissza, a boldogtalan test
kizsákmányolására, a test élvezeti lehetőségeinek kifosztására. Enélkül a
társadalmi kizsákmányolásnak semmi értelme sem lenne. A libidó kielégítése. Nem
gondolkozni, nem dolgozni, nem küzdeni, ehelyett élvezni és élvezni. Puccini és
Csajkovszkij és Dumas és Casanova és Liszt és a többi, a szerencsétlen testet
kifosztani, parfűmökkel és fürdőkkel és ruhákkal és bútorokkal és ételekkel.
Házakkal a legkevésbé. Az építészetben mindig van valami tartózkodás. Puccini
azt tanítja, hogy az élet élv és kéj. Ez az, ami annyira tetszik benne. Milyen
művészet az, amely a gátlástalan élethabzsolás kielégítésére készült? Jacques
Goeur háza Borges-ban, kastélyok, amelyek olyanok, mint a torták, lakások,
amelyek olyanok, mint a bordélyok szalonjai. Szaporodás, köztársaság,
császárság, diktatúra, állati ösztön, Darwin, divat, sport, mozi, képeslap,
optimizmus. Wall street és Haussmann. Geil éjszakák és pénzharács. Prisa de
vivir más, sietni, hogy az ember többet éljen, mint Guillón mondja. Ájult
életdicsőítés. És a művész benne infámis ösztönével, hogy az élet mindenekfölött
való jóságát elhitesse. Az élet nem jó. Az élet nem idill. Az élet nem bordély,
nem cukrászda, nem csingilingi és nem kaland, élni nem kell, az élet nem
édességeket szopogatni és vinnyogni és élvekért önmagát kizsákmányolni és
kizsákmányolni mást, hogy még több élve legyen. Persze téved, aki azt hiszi,
hogy libidó nélkül lehet élni és téved aki azt hiszi, hogy ezt nem lehet
csinálni egészen magas fokon, félelmetesen tudatos félrevezetést, mint
világképet és meggyőződést. Libidó nélkül élet nincs. Tout est vain contre la
vie, ahogy Claudel írja. Minden emberi élet be nem vallott, de annál
kényszerítőbb alapja, hogy kevés. Persze nem azért kevés, mert nem elég
élvezetes, hanem azért, mert nem nyugodt és tiszta. Ami itt van és jutott, az
kevés. Több kell. Ez az életen túl az élet szomjúsága. Szomjúság, hogy valami
kell, ami élet, de annál több. Az élet maga egyszerű, de nincs maga az élet és a
többre való szomjúság a libidó. Ez a betelhetetlen, ami akkor is megmarad, ha az
ember jóllakott és kimerült és összeroskad, nem baj, mert az éhség megmaradt. Az
élet csak élet, de az állatban nincs, az emberben van valami vak sötétség, amit
a hinduk andham tamas-nak neveznek, ami éhezik és szomjazik arra, amije van és
ez csillapíthatatlan.
André Gide az élet tényétől el van ragadtatva. Debussy zene és Matisse
festészete. Úgy látszik, itt minden átlátszó. De a mélyben az életéhség
tisztátalansága. Magas és finom élvezetek, amelyeknek középpontja az élet ténye
és az arravaló szomjúság. Élni és ebben a maximális teljesítmény, ha élek és az
összes élveket kiaknázom. Nem úgy, ahogy D. H. Lawrence teszi, okoskodva.
Lawrence szexuális gyönyöre Matisse-hez képest néptanítás. Nem szexusőrület,
ennél több, tanítás a legmagasabbrendű életről és eltüntetése mindannak, ami nem
gyönyör. Gide és Matisse és a reneszánsz idején Tizian és a többi érzékorgiája
levág mindent, ami az élvezetet megzavarhatja, a megtisztulás lehetőségétől a
legtávolabb áll, távolabb, mint Puccini, vagy Liszt. Matisse-t nézve az ember
elsüpped a gyönyörködtető összhangokban. Ez a leghazugabb optimizmus, akármilyen
csodaszép. De nem is szép, annak, amit csinál, nem lehet ellenállni. Több, mint
élet, csak tisztátalan. Ez az, amire az ember szomjazik? Legfeljebb a
milliárdos. Ez a Tiziani, hogy a világ eltűnt és csak a kép van. Ez a kábulat és
a túlélet. Ez benne a hellenizmus. Az élet arra való, hogy az ember minden
gyönyört megízleljen éspedig végleges szavak nélkül az életben kéjesen
elmerüljön és belefulladjon. A kígyó az én barátom. Méz, tiszta ágynemű, jól
borotvált arc, kölnivíz. "Hogy az ember teste sohase maradjon kéj nélkül".
Jacques Riviere azt írja: a haláltól nem vár semmit. Minden itt van, mint a
hellenizmus falfestményein.
A libidó mellett nem szabad megmaradni és a libidót nem szabad elhagyni.
Fejletlen elmére vall, aki azt hiszi, hogy a művészet nincs a lehető
legszorosabban tudással összekötve. A libidó-művészet tudása ez: become a little
less human, each dady, amint Eliot írja: mindennap egy hüvelykkel kevésbé
emberinek lenni. Ez az ábrázolt élet. A regresszió. Saint-Exupéry a fekete útnak
is nevezi. Mert ezen az úton nem lehet mást, mint lefelé menni. Mindegy, hogy az
ember hol kezdi, az értelem homályán, a morális bűnbeesésen, vagy a testi
betegségen, az egyik feltétlenül a másikhoz vezet, egyetlen szóval ez a
korrupció, vagyis a tisztátalanság.
Esztétikáról az imént volt szó. Kiderült, hogy a művészettörténettel együtt a
művészet művei és kérdései számára megközelíthetetlenek. Újabban, mint Read
mondja, tizedik múzsát kellett szóra bírni ahhoz, hogy a műveket meg lehessen
érteni. Az esztétika a görög aisthésis-ből származik, ami érzékelést jelent és
abban a hiszemben van, hogy a zene, a festészet, a költészet a szem és a fül
dolga. A gondolat más művészeteknél már csődöt mond. A görögök, akik abban a
hiszemben voltak, hogy a művészet alapja az érzék, éppen úgy, mint az
utánzáselméletben, itt is korlátoltaknak bizonyultak. Az érzék, mint tudjuk,
libidó-jellegű és az életéhség szerve. A művészet pedig végtelenül más és
határtalanul több, mint merő életéhség. Ha csak a libidó lenne, senkinek se
jutna eszébe festés közben meghalni. Már pedig tudjuk, hogy ez nemcsak Cezanne-
ra vonatkozik, hanem a bizánci ikonfestőkre és ugyanabban a vonatkozásban a
ravennai építészekre, Petrarca-ra, Dante-ra, Mozart-ra, Keats-ra, Stendhal-ra,
George-ra és mindenkire, aki valaha művész volt. Esztétának lenni kisebb rang,
mint művésznek lenni. Esztéta a művészettel csak mint élvező, mint libidó-lény
áll kapcsolatban. Az esztéta a legfontosabb művészeti dolgokban dilettáns,
dandy, a divathölgy, a fínyás, a donhuan, a kurtizán, XIV. Lajos, esztéta
jellege van a lakomának, az eleganciának, a berendezkedésnek. Mindez az
életéhség körébe tartozik, mindegy, hogy Puccini, vagy Matisse, Tizian, Gide,
csak esztéta. Csak élvező. Gide azt mondja: az emberben a legmélyebb a bőr. Ez
az aisztézis definiciója. A művészet csak itt kezdődik, mert érzékelhetetlen
művészet nincs. Viszont, aki az érzékeknél marad, az a libidóban marad. Szép és
tetszetős és elragadó és ízléses lehet egy sakkfigura, vagy cipő, váza, vagy
szőttes és elbájolhat, de a művészethez semmi köze.

III.

A mániákus-démoni magatartás a libidóval szembefordul. A gátlástalan

életéhségnél mindenesetre jobb. Az ember szempontjából feltétlenül, mert az
életen való túlemelkedés nélkül humánus egzisztencia nincs. A mánia azonban nem
igazi túlemelkedés. Megromlott realitás-érzékünkre vall, hogy az élet
átvilágításában csupán a mániáig jutunk el. A libidó rossz. A mánia is rossz.
Rossz pedig azért, mert az önmagán való természetes túlemelkedés nem folyamatos,
az élettel nem nő tovább, hanem egy ponton megáll. Sőt kitart. Ami éppen a
mánia. A mánia stagnálás. Tulajdonképpen rögeszme. Elvi, vagy pszichológiai,
vagy érzelmi, vagy gondolati, vagy formai, mindegy. A rögeszme olyan hatást fejt
ki, mintha az ember az élet végső értelmét megtalálta volna, viszont olyan
bornirt, hogy nem hagyja magát befolyásolni. Néha van valamely szubjektiv
igazsága, néha nincs, mert az emberből nézve néha helytáll, de a világ bármely
más pontjáról téves. Nyilvánvalóan egyoldalú és e tévedéshez ragaszkodni makacs
korlátoltság. Akárhonnan és akármivel támadják, védekezik, csak erősbödik és
erősebb lesz, egyre több érvet gyűjt maga mellett és csökönyössé válik, ami
éppen a mánia. És, ami a démoni megszállottság. Nem képes engedni. Nem képes
tanulni. A nehézség az, hogy mánia nélkül senki se bírja ki. Nem hiszem, hogy a
történet folyamán hatnál több mániamentes művész van. A mánia az emberi lény
görcse, ami nem egyéb, mint a műé, és a mű görcse, ami az emberé, mert a kettő
egymást áthatja. Ezért, ami démoni, az kétértelmű, kártékony, egyben komikus. A
művészetben a mánia csaknem minden esetben a stílusban jelentkezik. Stílust
csinálni annyi, mint mániát csinálni.
Egyes tulajdonságok csökevényesek, egyesek aránytalanul megnőnek, a
normálishoz képest torzak, vagy korcsok maradnak, deformálódnak, egymással
valamiféle kapcsolatban állnak, amelyek szakadozottak, vagy egymással
összekeveredtek. Mánia mindenkiben van, ahol pedig születéstől fogva nincs, ott
az ember csinál. A normálistól való eltérésnek ezt az alakját a tudomány
karakternek nevezi. A mániákus művészet mindig démoni, rendetlen,
ellenőrizhetetlen, zavaros, tisztátalan, szabálytalan, törvénytelen, de nem is
hajlandó megváltozni.
A mániákus-démoni művészetre vonatkozó szerző Laurence Sterne. A Tristram
Shandy az a mű, amelyet csupán ötszáz ember olvas, de ötszáz ember ezer év múlva
is olvasni fogja. Sterne véleménye az emberiségről lesújtó. A mű tanulsága, hogy
mindnyájan rögeszmés bolondok vagyunk. Sterne a démonokat vesszőparipáknak
nevezi. Ó, ha ezzel a humorral filozófus lett volna! Európában is lenne szent
könyvünk. A normalitástól való eltérést senki sem látta tisztábban. Senki
lényünkben levő megtörtséget nem értette mélyebben átvilágítva. Azt is, hogy az
ember minél rongáltabb, annál vitálisabb. Ez benne a démoni. Minél korruptabb,
annál türelmetlenebb, aktívabb, rövidlátóbb, ostobább, korlátoltabb,
közönségesebb, erőszakosabb, komiszabb, rosszhiszeműbb, békétlenebb. Senki sem
látta azt, amit Pascal bűnbeesésnek, vagyis kezdeti romlásnak nevez, amit a
hinduk értelmi homálynak, avidya-nak, amit betegségnek s amit közös néven
korrupciónak mondanak, világosabban. A baj csak egy. Sterne csak a mánia
elemzése. A normális létnek nincs tudatában. Azt kell mondani, hogy erre itt van
Rabeliais Thelema kolostora, az egyetlen mániamentes hely a földön.
A világ nagy népei, egyiptomiak, hinduk, kínaiak az élet közvetlen
elfogadását és az életélvezeten, az életgyönyör élvezetén túljutottak. Az
ősnépek nem optimisták. Itt csaknem mindig kötelező volt az életet maximumnak
tekinteni. Amióta ismét tudjuk, hogy a világszemléletek és a vérmérsékletek
között összefüggés van, azóta ismerjük a törvényt, hogy az optimizmus és a
pesszimizmus az igazságot nem érinti. Ez mindössze a kedélynek a normálistól
való eltérése. Melankóliával, vagy eufóriával élni már maga mánia és démonizmus.
Az

optimizmusnak az élet mindenekfölött való jó, aminek örülni kell. Az optimizmus

régebben a klerikalizmusban a domesztikálás eszköze volt. Később a hatalmi
irányzatok átvették és sikerrel használták. A munkaadónak ugyanis kiváló
érdekében áll, hogy a dolgozó minél többet és minél jobban dolgozzék és
optimistább legyen, az életet dicsőítse, higyjen a jövőben és a
kizsákmányoláshoz jó képet vágjon. Az uralkodó réteg érdeke, bármelyik legyen is
az, hogy a termelés simán follyék. A leghatékonyabb termelőerőnek a széles
néprétegek optimizmusa bizonyult. Aki nem volt optimista, üldözendő, rossz
állampolgár, destruktív, a kormányzat ellensége. A terrort, a fosztogatást, a
hazudozást vigyorogva tűrni kell, sőt magasztalni.
A múlt század közepén ezt a hiszékenységet alapvetően megingatták. Nem azzal,
hogy a hindu metafizika gondolatait Schopenhauer bevezette. Mert a nirvana itt
pesszimistává lett. Ez a másik mánia. A kérdést valójában Baudleaire tette fel,
vagyis a művészet. Azt kérdezte, mi az a földön, ami az élőlény vak animális
életéhségén kívül az optimizmust indokolja. Az állatnak élete van, az embernek
életéhsége van, mert nem életét éli, ami természetszerűen az övé, hanem az arra
való sóvárgást. Az egész berendezkedés itt rossz. A társadalomé, a gazdaságé, a
szellemi dolgoké, a tudományé, a vallásé, a filozófiáé. Ez itt a romlás világa.
Tiszta ember nincs. Mindenki valami mániától koszos. Életünk hemzseg a kártékony
és torz démonoktól. Elviselhetetlen, svindli, komiszság, rondaság, hazudozás.
Mint később Rimbaud mondta, ez itt az őrjöngő grimaszok paradicsoma. Az egyetlen
komoly magatartás a realitás útálata. "Sötét levegő cafatjai". Az egyetlen
épelméjű ember a költő, aki a romlástól részegen támolyog a semmibe. Riviére azt
mondja: hálával tartozunk neki, mert a földön való tartózkodást lehetetlenné
tette.
Valami történt ősidőkben, amitől mindnyájan meg vagyunk mérgezve. Ezt a
valamit le kell vakarni és ki kell égetni. Az élet esztétikai élvezete
lehetetlen és már csak a silányságot elégíti ki. Az ember itt és így
kerékbetörik. Ez több, mint amin még hahotázni lehet, több, mint amennyit az
optimizmus megbír.
A par excellence modern művészet azonban nem a költészet, hanem a festészet,
mint Spencer mondja és az egészet, amit a dologról tudni lehet, azt nem Rimbaud
fogalmazza meg, hanem Wols. Wols /Wolfgang Otto Ludwig Schulze/ találta meg azt
a formát, amely a mániákus-démoni világot tökéletesen ábrázolja. Egy Wols-kép,
mint mondják, ötven méteren belül egyetlen más képet sem tűr meg. H.Pierre Roché
a képeket így határozta meg: a kép a víziókat egyetlen krízisbe rendezi. "A
valóságot felrobbantani." A mánia annak az aktívitásnak a jele, amikor az ember
a gátlástalan és animális libidóból kilép és az úgynevezett élettel
szembefordul. "Élni annyi, mint szembeszállni." Ez a modern festő feladata,
forma helyett, nem-formát festeni. A művészet kizárólagos tárgya a valóságot
megváltoztatni. Ahogy Mallarmé írja: az egyetlen erőfeszítés a megtisztulás. A
változás persze a legtöbb esetben rögeszme. Wolsnál is az. De a víziók krízisbe
való rendezése még mindig sokkalta több, mint ez a realitás. Mert már ott van a
kapuban, hogy a korrupciót felfedi. Wols nem ment meg semmit, kivéve a festőket
és a vásznat és a tollat és a papírost, ezt is csak kényszerből és mert festés
közben akar meghalni. Legjobban szeretne eszközök nélkül festeni, mint legjobb
lenne papír nélkül írni, a szabad láthatatlanban. Wols mégis a mániában marad,
mint a többi és démonokat rajzol, mint a többi.
Az optimizmus nem gyermekkori, vagy ifjúi éretlenség, nem tévedés. Az
optimizmus hazugság. Ez a fölfedezés az európai embert megrendítette. Abban a
hiszemben volt, hogy a végső dolgokban minden rendben van. Most egyszerre
megnyílt előtte az, ami a kínaiak és a hinduk és az ősgörögök és az irániak
számára nyitva állt. A realitás nem jó. Semmi okunk sincs különleges
gyönyörökben hinni. Az élet nem ad okot az optimizmusra. Az élet nem élv és kéj.
Ellenkezőleg. Ez itt korrupt lét. Szenvedés abban a romlottságban, amiről Pascal
beszél. Ki

érezheti magát boldognak a tisztátalanságban? Az egyetlen, amit tenni lehet, a

szennyet ledolgozni. Megvalósítani nem azt a létezést, ami volt, hanem, ami
állandóan van és amennyiben életünk valamit ér, az alapállásból ér és amennyiben
lényemben világosság van, az az aranykor világossága és pedig nem nekem és nem
kivételeseknek, hanem mindenkinek és nem most, hanem minden időkre.
Mánia annyi, mint, hogy az ember a létezést a maga totális voltában nem képes
birtokba venni, csupán töredéket. A fragmentumot egésznek tartani és emellett
kitartani annyi, mint mánia. Mert mindenki mániákus, aki kiszakított
részecskéből értelmez. A művészet az az erőfeszítés, hogy az egészre
kiterjedjék, az egészre és mindenre és az összesre és ne hagyjon ki belőle
semmit. Ha csak töredék van, abból mánia keletkezik és minden mánia démoni. Az
egész művészet tele van démonival, nemcsak Bosch és Bruegel. A gótikus templomok
kimérái, a groteszk oszlopfők, a hindu és a kínai és ősamerikai épületek falai,
ahol nyüzsögnek a démonok, eltorzult arcok és tagok, Holbein és Grünewald és
Velazquez és a tibeti papok tánca és a görög színház és a néger táncok maszkjai,
de egyetlen művészet sem annyira, mint az európai huszadik századi.
A modern művészet formáinak nagy részét a primitívektől vette. A
primitívekkel nem szabad összetéveszteni az őskori hieratikus művészetet.
Ezeknek forrása egészen más. Ma azt mondanák, hogy ezek őskultúrák. Persze, amit
ma kultúrának neveznek, nem egyéb, mint kollektív mánia, csak éppen többmillió
emberé és több száz évig tart. A primitív /és népi/ művészettel szemben
óvatosnak kell lenni. Ennek a művészetnek kettős értelme van. Az egyik
felismerhető jelleg, amit valamely nép esetleg sok ezer éves magas fejlettségű
emlékeiből megőrzött. A másik démonikus regresszió, amely a visszakorcsosulás
jegye. Mert a ma ismert úgynevezett primitívek között nincs nép, amely az ember
ősállapotáról sejtelmet nyújtana. Bár a közhiedelem így tartja és a tudomány így
tanítja. Ezek a népek magas színvonalon élő népekről letöredezett törzsek,
amelyek mániákus démoni körbe süllyedtek alá, merülésük sok ezer év óta
folyamatban van és ma is tart. A primitívek nem természeti, vagyis primordiális,
hanem a humánumtól egyre távolodó és visszafejlődő népek. Ma körülbelül az egész
emberiség itt tart. Ezekben a népekben az ősi magas életrend nyomai részben
konzerválódtak és megmaradtak, csökevényekben megőrizték annak emlékét, amiből
leszakadtak. Másrészben azonban belőlük a humánum eltünt és demonizálódtak.
Európában is őriztek meg lényeges vonásokat a magas népek világából, de túlnyomó
részben átszövődött regresszív vonásokkal. Erre a megállapításra azért van
szükség, mert a modern ember a kettő között nem tud különbséget tenni. A mai
civilizált életrend ugyanis regresszív természetű, amelyben a magas humánumot és
a primitív demonizmust nem tudják elválasztani. Példa erre a zenében, a
festészetben, a szobrászatban és egyebütt is van elég. Itt van Klee,
Kandinszkij, Bartók esete. Bartók abban a hiszemben van, hogy amit a népzenében
talált, az mindenestül ősi és tiszta. Viszont ténylegesen ennek legalább is fele
démoni természetű, fegyelmezetlen, primitív vadság, feloszló és felbomló forma,
babona, eltorzult és süllyedő humánum. Bartók ebben nem áll egyedül. Henry Moore
szobraiban ezek a primitív vonások éppúgy feltünnek, mint Barbara Hepburn-nél,
Pevsner-nél, Naum Gabó-nál a festőkkel és a költőkkel együtt, a modern táncokról
nem is szólva. A néger plasztika, az északnyugat-amerikai fafaragás, az
ausztráliai petroglifa, maszkok nagy része idetartozik. A modern művészetbe a
primitívizmus, abban a hiszemben, hogy spiritualitás, mélyen behatolt és
elterjedt vélemény, hogy mély forrásokat nyitott meg. A művészek azokban nem a
spritualítást vették át, hanem a démonokat. Főképpen persze azt, ami a
démonokban szenzáció, nyugtalanság, felkavaró, ijesztő és izgalmas. Olyan
művész, aki a primitív és a népi művészetből az elementárisan tisztát vette át,
a modern korban nincs.
Mindez azért fontos, mert senki sem tudhat többet, mint aminek előfeltétele ő
sajátmaga. Más szóval, tudásban mindenki csupán lényének érettsége arányában

részesülhet. Még egyszer és teljes hangsúllyal: ki van zárva, hogy akár

fejletlen, akár szemfényvesztő döntő tudás részese lehet. Végül ismételten,
komoly és megbízható tudást csak az szerezhet, akinek lényében a feltétel erre
megvan. Hogy valaki ötletből, véletlenül, megalapozottság nélkül, csak úgy
elmésségből, akár szorgalomból, akár tanulásból valami komolyat mondjon, az
lehetetlen. Tudás és egzisztenciális tisztultság arányos. Ez alól kivétel nincs.
Aki emberileg alacsonyrendű, annak műve is az, esztétikai jellegétől
függetlenül. Nem mutatványról, hanem az emberi lény megnyilvánulásáról van szó.
Ezért tudomány lényeges tudást nem tehet, legfeljebb a csillagokig repül, a
földgolyót felrobbantja és az emberiséget statisztikázza. Senkinek értelmét nem
teszi éberebbé, kedélyét világosabbá és nem tehet jobbá. Mindez rengeteg szó
igen egyszerű tényre. Magasrendű művet csak magasrendű ember készíthet. A
művészet, különösen a modern művészet legnagyobb bűne az, amit Walter Benjámin
úgy fogalmaz meg, hogy: zu können, was man zicht ist, ami így értelmezhető:
valaki azt, amit csinál úgy tünteti fel, mintha tudná, holott emberi lényében
egyáltalán nincs is meg. A mű alaptalan. Szemfényvesztés, trükk, megtévesztés,
szélhámosság, csalás, félrevezetés.
Sérült társadalmakban különös előny, ha a művész a műben nincs meg. Legalább
nem kell komolyan venni és az egész dolog elviccelhető. A felbomlott
társadalmakban ezért a közkedvelt művészek a virtuózok, akiknek magatartása
nullponton áll, vagyis nincs. A művészet hazugság, mondja Picasso. Csak hecc.
Wiesangrund Adorno Stravinszkij-ről azt írja: a zene itt a hangverseny üres
ceremóniájává lett - semmi egyebet nem akar, mint üres életgyönyört, - "a művész
ne gondolkozzék sokat", - desperát hazudozás, - zenei üzem - a zenei eljárás
magasrendű specializáltsága, - satanizált paródia, - mindent a sikerért, - ezért
likvidált személy, - állandó rettegés, hogy hallgatóját elveszti /Marc írja:
Bachnak nincs szüksége hallgatóra/ - ilyesmi csak technizált korszakban
lehetséges, - a mű fölösleges, - az ember nem lesz több, hanem kevesebb, - a
radikális zene az emberi szenvedés egyenesen és tisztán - ezzel szemben ez itt
meg nem engedett és tisztátalan, felület, amiből minden humanitás kiégett, - nem
disszonancia, hanem harmónia-csalás, - infantilizmus és elmebaj keveréke, -
viszont ebben a Stravinszkij-kritikában egyetlen mondat sincs, ami ne lenne
Picasso-ra is alkalmazható. Mindig többet látszik tudni, mint ami ő sajátmaga. A
szemfényvesztésnek olyan foka, ami a művészettörténetben példátlan. Talent ohne
Genie, vagyis tehetség magasabb érettség nélkül. Szerencsére követőre alig
talált. Csak csodálói vannak, azok is többnyire sznobok. Az igazi művész, ha nem
is fogalmazta meg /kivéve Juan Gris-t/, Picassó művével szemben bizalmatlan
volt. A virtuózítás elképesztő fokán játszik az érzékekkel és az idegekkel és
nincs hely, amelyen ne tudna megtéveszteni. Azt kell hinni, hogy teljesen üres
és mutatványait nihilből csinálja. De ez nem igaz. Lehet, hogy Adorno-nak igaza
van, a közönségről nem tud lemondani. A siker a leggazabb démon. De nincs ember,
akit ne degradálna operett primadonnává. A hallgató tudatos becsapása, aminek
azért olyan nehéz ellenállni, mert a káprázatkeltés tökéletes. Az élvezet nem a
mű csodálatában van, hanem abban, hogy ez az ember miképpen tudta azt így
megcsinálni, annyira semmiből, szemre ilyen tökéletesnek. Ezért, amit csinált,
az nem nulla, hanem annál sokkal kevesebb.

IV.

A katharsis szót, mint terminus technicus-t Poiétikájában először Aristotelés

használta. A költői műfajok elemzése közben azt állítja, hogy a hallgatót a
tragédia eseménye megrázza és benne valami különös zökkenő történik, valami
értelemben lesz részes, amely úgymond, Kathartikus. Katharsis megtisztulást
jelent. Az ember eredeti tisztátalanságát részben, vagy egészben leveti, értelme
megvilágosodik, betegsége meggyógyul, bűneit jóváteszi. Nem külön-külön, hanem
egyszerre. A korrupció nem többféle esemény és folyamat, hanem egyetlen
megzavarodás. Egyetlen létszintsüllyedés. Nem bűn és betegség és értelmi
elhomályosodás, hanem az emberi egzisztencia centrális és totális megromlása. A
katharsis sem külön gyógyulás, nem értelmi megvilágosodás, nem morális javulás,
hanem az emberi létszint pillanatnyi fölemelkedése. Hová? Abba az állapotba,
aminek a részese az ember a korrupció előtt volt. A kezdeti trauma rövid időre
beheged. Csak éppen annyira, amennyi idő alatt az ember az eredeti létről
tudomást szerez. Ez az az állapot, amit Böhme Urstand-nak, Guénon état
primordial-nak, Szabó Lajos alapállásnak nevezett el.
Amennyire vissza tudunk menni, a szót Orpheus hasonló értelemben használta,
legalább is Katharmoi című műve alapján ilyesmire következtethetünk. A mű
elveszett. Később Empedoklés hasonló címmel költeményt írt s ennek töredékei
fennmaradtak. A lélek ősállapota, mondja, az a bizonyos alapállás. Az ember a
szeretet világlénye körül, vele boldog egységben kering, amig beszennyeződik,
az egységből kiszédül és lezuhan. Tízezer életet kell a földön végigélnie, amíg
meg tud tisztulni és a boldog keringésbe vissza tud térni. Empedoklés a
megtisztulást saját személyében éli. A Katharmoi szerint a tízezer után ő az
utolsó testetöltés, aki önmagán a tisztátalanság végső nyomait is eltüntette és
mikor az Etna kráterébe veti magát, visszatér az Egybe. Indiában azt mondanák,
hogy a nirvana-ba.
Katharsis-al gyógyítottak Epidaurosban. Mint ahogy a bűnt és az aluszékony
értelmet különböző beavatásokban és a beavatások egy változatában, a tragikus
színházakban vetették le, a beteg testet Asklépios kígyói és a szakrális alvás
tette ismét normálissá. Ez is az élet bűnétől való megtisztulás egy neme. A
valláshoz semmiféle szálak nem fűzik. A katharsis következménye a tudatszerkezet
megváltozása. Nincs szó ceremóniáról és gyónásról, misztikáról és papokról.
Rejtett és nyugvó erők ébrednek fel és az embert, ha elég érett áthatják. Hogy a
megtisztulás gondolata milyen időben merült fel, nem tudjuk. Tény, hogy nincsen
olyan ősi, sőt primitív nép, amely ne ismerte volna. Nietzsche feltételezi, hogy
a tragédia kathartikus hatása a zenével függ össze. Mindenesetre a zenének van
ilyen tisztitó hatása, ha nem is több, mint a szónak, vagy a festménynek, a
szobornak, a táncnak, vagy az épületnek. A katharsis megtisztulás olyan
értelemben, aki a művészet alkotásait megérti, úgy tapasztalja, hogy azokban a
létezés eredeti tisztasága realizálódik. Túl a libidón, túl a mániákus-démoni
körön érintést nyer abból a világból, amelyet Empedoklés leírt és amelyről az
őskori szentkönyvek beszélnek.
Az őskori művészet, a kínai, a hindu, az ősgörög, az egyiptomi, az európaihoz
képest hieratikus. Ez nem azt jelenti, hogy Európában csupán néhány elszigetelt
művész van és művészetük elszigetelt teljesítmény, mint Sophoklés, Dante,
Rembrandt, Michelangelo, Shakespeare, Beethoven. Ott pedig népek élnek ebben a
művészetben sok századig. Mert az emberiségnek az őskorban szentkönyve volt, az
európainak csupán irodalma van. Az őskorban tudás volt, Európában csak stílus
van. A kettő között a görögség áll, amelynek sem tudása, sem irodalma, hanem
mítosza van. A görög az utolsó hieratikus művészet és a történet minél jobban
előrehalad, a hieratikus jelleg a bizánciban, a románban, a gótikában egyre
fogy,

végül elvész, csak stílus marad és megint stílus. Az őskori művészetek

mindegyikében van valami végleges és visszavonhatatlan. Ez az abszolut értelem?
A megtisztult létben való megnyugvás. Mint egy maya, vagy egyiptomi épület.
Nincs rajta mit változtatni. Nincs egyéni önkénynek helye. Nincs életéhség,
nincs mánia, vagy sokkal inkább mindez kiegyensúlyozva tudatosan és éberen ott
van, mert mindennek ott kell lennie, de természetes helyén és szublimáltan.
Európában Sophoklés az a művész, akinél a katharsis az első pillanatban
felismerhető, aki az élet tényét nem nézi sem pesszimizmussal, sem
optimizmussal, mint később tették, melankóliával, vagy eufóriával. Sophoklésnél
az élet tragikus realitás, az ember a korrupcióba születik és megtisztulásért
küzd, még a legjobb esetben is sajátságos eredménytelenséggel, mert e végpont
mindig tragikus. A győzelem a bukásban. Az ember dicsősége, ha ezt az életet
feladja. Ez a tragikus értelme. Átlépés a megtisztulásba. Valószínűleg ez volt
Orpheus tanítása. Optimizmus és pesszimizmus az életen belül marad, ezért nem
végső magatartás. Ez az Oedipus, az Antigoné, az Ajas tanulsága.
Tisztátalanságba születtünk, a kezdetek kezdetén az ember az elszenvedett
létszintsüllyedés következtében korrupttá vált. Ez elől a tény elől nem lehet
kitérni. Aki elhallgatja pseudoegzisztens /meghamisított és elhazudott/ életet
él. Az egzisztenciának gyökérig ható megrázkódtatásra van szüksége, katharsisra,
hogy a tiszta létezést önmagában helyre tudja állítani, ha csak egy pillanatra
is. Az alapállás nem a múltban volt, az idők kezdetén. Ez a felfogás csupán
mítosz lenne, amit Csuangce is elvet. Alapállás mindig és mindenkiben állandóan
jelen van és mindenki elérheti. Ezért alapállás. A művészet tulajdonképpen és
természete szerint, az alapállás realizálása. Számba veszi az életerőket, a
libidót, a mániákus-démoni hatalmakat, amelyek a korrupció eltorzulásának
következményei és úgynevezett végleges megoldásokat kínálnak, mindezt fölemelik
és átvilágítják és megtisztítják és az alapállásba visszahelyezik. Ebben a
megromlott életben tökéletesen élni lehetetlen. Ez az élet alapjában tragikus és
az ember azzal szemben minél magasabb igényt támaszt, annál tragikusabb, mert
itt meg kell bukni életéhségnek, gyönyörnek, kéjeknek, örömnek, elégedettségnek,
nyugalomnak, békének. Meg kell bukni minden mániának. El kell dobni és az
eredetit kell helyreállítani. A kathartikus művészetből semminek sem szabad
hiányoznia. Van olyan, mint az Oedipus, amely az embert egész mélységében
áthatja, vagy olyan, mint Shakespeare műve, amely extenzíven az emberi lét és a
sors sokszerűségére terjed ki és a világot horizontálisan nyitja meg.
Shakespearenél mindig a rongált emberi jellem ellenpontjával együtt áll fenn.
Mint Beethoven zenéjében. Az egymást kiegészítő feszültségek a hiányokat
eltüntetik, az egészet összeforrasztják és a létezést ismét egésszé teszik
abban, amiről Herakleitos azt mondja, hogy az ellentétekben a legszebb összhang.
A katharsis a legritkább esetben síma lefolyású és zajtalan folyamat. Rembrandt
úgy látszik, mintha ezzel a tudással született volna. Dantenál úgy látszik,
mintha békés vasárnap délutáni séta lenne az infernotól a paradicsomig. Viszont
az út sehol sem viharosabb, mint Michelangelonál, akinél a megtisztulás az
ifjúkori hellenizmust leszámítva az egész életre kiterjedő bőszült küzdelem,
amíg a Sixtusi kápolna prófétáihoz és sibilláihoz és a Pietához megérkezik. Csak
Beethoven zenéje mérhető hozzá, az utolsó szonáták és kvartettek, amelyek semmit
abból az aranykorból, amelybe áttör, nem árul el, de a mű már csakis ebből az
életből érthető. Csak a katharsison túlról. Sophoklés, Dante, Rembrandt,
Shakespeara, Michelangelo, Beethoven. A kathartikusok nem a vallásra
hivatkoznak. A vallás kevés. Nem tanítanak. Nem üdvöt hirdetnek. Az üdv kevés.
Az alapállás nem vallás. Azt, amit az ember évezredek óta magába rejt, mint az
ősállapot romjait, megnyitják, a korrupciót átvilágítják és az eredeti lét
helyreállítását lehetővé teszik. Az alapállás mélyebben van, mint bármiféle
vallás. A vallás történeti és kollektív jelenség. Sok ember számára készült és
mindig változik. Kollektív katharsis pedig

nincs. Egyetlen egy lenne, amit kétezer évvel az első hirdetés után Gandhi
mondott, az ahisma, mindennemű földi hatalom, vagyis szervezett zsarnoksággal
szemben tanúsított erőszak nélküli ellenállás. De még ez sem kathartikus. Úgy
látszik, valamely létkérdés minél nagyobb, az ember annál inkább egyedül marad.
A korrupcióban pedig az ember senkire és semmire nem számíthat. Sem tanácsra,
sem törvényre, sem tanításra, sem előírásra, sem papra. A jóvátételt mindenkinek
önmagának kell végrehajtania.
Rouault mesterművei közül az ember bármelyiket nézze is, az Ecuyére-t, a
Sárát, az Aranyszigetek királyát, a Krisztusfejeket, vagy az Arlequineket, a
vallásos és a kathartikus művészet között levő különbséget világosan észlelni
lehet. Nem, mintha itt mérhető eltérésekről lenne szó. A művészetben semmi sem
mérhető, ez benne a nagyszerű. "Itt minden egy, a szemnek, a szívnek, a
szellemnek". Rouault vallásos ember. Suarés azt írja: minden ember közt, akit
csak ismerek, ön az, aki a legkevésbé pogány. Milyen különös! Két mű, Rembrandt
természeti képe, rajz, vagy metszet és Rousult bibliai tájai közül egy Rembrandt
képei mindennemű leszűkülésen túl vannak, sem tárgyban, sem gondolatban
nincsenek függő viszonyban tanítással, vagy tétellel, vagy mítosszal.
Felébredett természet. Nem vallásos táj, mint a bibliai, vagy esetleg Corot-é,
vagy Constable-é, vagy Ruysdael-é. Amikor Rousult kifogásol és bírál és gúnyol
/"a hazugok és a buták"/, mint a pére Ububan, a legmagasabb elv a vallás marad.
Nem kifejezhető mozzanat abban, ahogy fölfelé néz. Rousult nem kathartikus
művész. A vallásos művészet más terminológiában ért és ez a terminológia számára
a legmagasabb. Ami ennél több, azt nem tudja megnevezni. Ez csupán "a szomjúság
a megváltásra, ami az emberben a pokolban is megmarad".
 Mozart csak Giotto-val hasonlítható össze. Közelében André Chénier és
Delaunay, legfeljebb Piero della Francesca és Wordsworth. Az épületek közül
több, mert az építészetben a követelmény az ártatlanságra és a világos értelemre
csaknem magától értetődik. /Az egyetlen androgyn művészet az építészet./ Még a
modern építészet is. Európában kevés a tiszta kép, mondja Franc Marc. Épület
több van. Wright Zarándokok kápolnája és a St. Louisi Légi kikötő, vagy Reidy
Elemi iskolája. Igazán csak két mozzanat, ami a perui Napkapu-tól elválasztja.
A zenében ez Mozart, "a fényben kezdődik és a fényért, hogy a belső és a külső
fény találkozzék". Heidegger Mozartot Isten lantjának nevezi. Giotto állandó és
egyetlen tárgya a tisztaság. De sem Mozart, sem Giotto /sem Chénier, sem
Delaunay/ művében a démoninak nyoma sincs. És emiatt a realitás benne nem
teljesértékű. Mint ahogy Dosztojevszkijban a démoni mágia teng túl a libidó
rovására. Ezért ez utóbbi látszik oly reálisnak és a kathartikus ember /Myskin,
Aljosa/ nem is él igazán. Aki a korrupcióban elmerült, az Dante paradicsomát
unalmasnak tartja, az a Mozart zenét is unja és hunyorgat, az Giotto-t
félkegyelműnek tartja és infantilisnek, mert bennük nincs trükk és
szemfényvesztés, ezek a mindenkori dörzsöltek. Senki sincs távolabb a
megtisztulástól, mint az ajkbiggyesztő, akiből az angyal hiányzik s ez a földön
a legsajnálatosabb lény, aki tisztátalan, mert angyalt fest és az angyalban nem
hisz. A művészet mindig szembenáll a földi valósággal és a magasabbat követeli,
mondja Malraux. De a hazug művészet bemocskol. Puccini nem zene. Liszt. Ezek nem
értenek, sőt ezeknek tilos érteni. Csak az érdekli őket, amiért fizetnek. Akik
krákognak. Sárga rózsa a napfelkeltében, világoskék ég alatt, ez a szomorú
vídámság, amely mélyebben van "semhogy a könnyek elérhetnék". Ez a himnő
világosság, ami Piero Della Francesca arcain ragyog, mint a hold és minden arc
itt ebbe néz, ebbe az új és magasabb világosságba bámul csodálatosan elveszítve
érzékét minden sötét és vörös iránt és fátyol és méreg iránt. Itt nincs démon és
a katharsis útja könnyebb és kevésbé igaz. Itt eredetileg minden tiszta volt és
lesz ezért kevesebb, mint a valódi ember és több a szeráf. Semmi mocsok. Adorno
mondja, hogy van művészet, amit ha lát, vagy hall, az egész ember butább lesz és

rosszabb. Mint a mozi. Mozart és Giotto csak azt rázza meg, aki már csaknem
szomjan vész és csak az ártatlan élet segíthet rajta és tisztaság, csak az
angyal a fénytől fehéren. Mozart és Giotto ezért kevesebb, mint Rembrandt és
Shakespeare, mert itt az emberből az erőfeszítés, a vörös láng hiányzik. Itt
éppen az a könnyű, ami a legnehezebb. Mintha a merő libidó közvetlen kapcsolatot
vehetne fel a szellem tisztaságával. A közép hiányzik. Ilyesmi nincs. Mégis van.
Van, mint abszurdum. Ez az abszurdum Mozart zenéje. Az arkangyalok együgyűsége.
Kierkegaard és Nietzsche éppen arra tanított meg, hogy a sötétséget
önmagunkban miképpen tudjuk legyőzni. És pedig az egyetlen hiteles nyelven,
azon, amelyik a műveletet önmagán viszi végbe. Ehhez a példához a modern korban
semmi egyéb nem hasonlítható. Aki erről nem tud, vagy, aki ezt rosszul tudja,
vagy tagadja, nem számít. Mindenesetre különös, hogy programot adtak és ha most,
csaknem száz év távlatából nézzük, az egész modern művészet azt valósítja meg,
amit ők ketten követeltek. Persze nemcsak művészetet. Az ember legyen a mű és a
mű az ember teljessége. A kettő között való eltérés tilos, mert hamisítás. A
tényleges valóságot feltárni, akármilyen lesújtó, vagy akkor még inkább. Mert
tiszta helyzet és tudás csak az átvilágításon múlhat. Transzparens egzisztencia
és univerzális orientáció egy. Wagner a komédiás, mondja Nietzsche. Akihez csak
egy lépés a csepűrágó Stravinszkij és a többi modern. És min múlik a mű
nagysága? Hogy az ember a katharsist ténylegesen akarja, vagy csak pojáca. Az
egyetlen teendő az átvilágítás. Kierkegaard és Nietzsche, amennyire tudták,
saját lényükön végigvitték. Amit rajtuk kívül mondtak, az rögeszmének látszik,
de nemcsak látszik, hanem az is. Be nem fejezett és végig nem gondolt rögtönzés.
Az élet döntő aktusa az elhatározott lépés a katharsis felé. Az igazságnak nincs
ellentéte, mondja Braque. Életét nem meri odaadni a véletlennek, az
alaptalannak, a semminek. Ál-katharsist csinál, ami nem egyéb, mint rettegés a
katharsistól. Ez Goethe esete, mint archetipusé és előtte és utána sok ezer
művészé és egész életrend és technika és tudomány. A tudománynak nincs
katharsisa, ezért amit mond, jelentéktelen marad. Tudományosnak lenni annyi,
mint a megtisztulásról módszeresen lemondani. Ez a szemethunyás a létezés döntő
ténye előtt. Ha ezt elhallgatom, egész életemet a másodrendűségre építem fel.
Goethe és a sok ezer művész a megtisztulás lépését ismeri, de nem meri megtenni.
Nem éppen svihákságból. Fél, hogy önmagát fel kell adnia. Oda kell adni a
tejszínt, a bifszteket és a szoknyát. Holott még a libidót sem kell, csak
átvilágítani. Viszont, amikor az neki olyan drága, különösen a fülledt hússzag
és a zsíros kéj. Ez a ragadós szenny, ami lehúzza és alattomosan befonja, a
szirén, amit Nietzsche annyira gyűlölt és amit nem győzött magától elég távol
tartani. Nietzsche vad katharsis-szenvedélyében, akinél a megtisztulás démoni
rögeszmévé lett végül őrületté és elmebajjá, amiben oly rokon Van Gogh-al. Ó
igen. A merő életet a világon a legtisztábbnak tartani. Ebbe tényleg meg lehet
hibbanni. Goethe sokat tudott, azt is tudta, hogy mi a katharsis és komédiázott
és érzelgett és remek költeményeket írt, ha nem is olyan szépeket, mint
Swinburne. Azt azért nem tudta, hogy a legyőzött szenny arannyá változik és a
legyőzött gyávaság hősiességgé és a legyőzött bűn tisztasággá, mint a béka
királyfivá. Goethe még azt is tudta, hogy szégyenteljesen él, ilyen
képességekkel ilyen alacsonyan, de azt sem merte bevallani, holott oly ragyogóan
tudott vallani és nincs ember, aki szebben és magasrendűbben és előkelőbben és
bölcsebben nem hazudott, hanem az igazságot elhallgatta, ami több, mint hazugság
és nem volt becstelen, de sohasem mondta ki azt, amit kellett volna, legfeljebb
és kis falssal énekelt. Mozart pontos ellentéte. Goethe minden hangja egy kicsit
hasadt, nem attól, hogy sokat mondott /mint Schumann/, hanem hogy óvatos volt és
keveset.
Nincs szükség semmiféle mesterkedésre csak, ha már a megrázkódtatás
megtörtént, el kell indulni. Van, aki dühödten rohan, mint Jackson Pollock,
fellázadt önmaga ellen és eszét vesztette. A mániákat senki, még Nietzsche sem

verte annyira szét, mint Pollock. Az egyetlen démon nevében. Nem féltette
önmagát kis énjét és a libidó kellemességeit. Felmerte magát adni, hogy aztán
soha többé ne nyerje vissza. Goethe gyanakodott, hogy csak élet van, aztán jön a
feloszlás. Megtisztulás? Minek? A katharsistól való félelembe rekedt és a
Mendelsohn-zenét szopogatta.

V.

Az újabb lélektani vizsgálatok döntő szakaszba léptek, amikor észrevették,

hogy az emberi psyché mérhetetlenül nagyobb része nem a nappali tudat befolyása
alatt áll. Amint mondják, az ember tudatos élete a nem tudatoshoz úgy
viszonylik,mint a tojás héja az egész tojáshoz. Az erők, amelyek a lélekben
megnyilatkoznak, részben tudatalattiak, részben tudatfölöttiek, amelyek a maguk
egészében pedig az álomban jelentkeznek. Ekstatikus állapotról most ne legyen
szó. Az álomelemzés mindenesetre a modern lélektan stabil kiinduló része. A
psyché természetére vonatkozólag tudásunk most kezd reális lenni és több
oldalról megállapítást nyert, hogy ez a tudás rendkívüli rokonságban áll azzal a
tudással, amelyet számunkra az őskori szentkönyvek és művek őriztek meg. A tudás
egyáltalán nem egyezik az európai emberével, mert középpontjában nem az
ébrenlét, sőt egyáltalában nem a biológiai élet áll. Az álom a konvencionális
élet-halál ellentéttel egyáltalán nem törődik. Jung ezt a tényt csodálkozva
állapítja meg, hogy a lélek az élet végét, amit a tudat oly fontosnak tart, nem
tekinti különösebben jelentősnek. Csupán küszöbátlépés, egyike a többinek. A
lélek számára komolyan veendő átlépések közül a legfontosabb az, amit az imént
katharsisnak neveztünk. A halál a katharsisnak elhatározó lépése, de csak ha az
ember azt olyan küszöbátlépésnek fogja fel, amelyet a régiek beavatásnak
neveztek, ez, ahogy a héberek mondták, a teshuvah, görögül metanoia, latinul
conversio. A psyché számára különösen pozitív értéke csak annak van, ami
kathartikus. Sem hosszú élet, sem javak, sem örömök, sem érzéki gyönyörök, sem
földi dicsőség. Mintha a lélek a kezdeti korrupció emlékét, mint sebet őrizné és
tevékenysége az lenne, hogy e traumát meggyógyítsa, vagyis a beszennyeződéssel
szemben állást foglaljon és a korrupcióból élete folyamán mit tud ledolgozni.
Mit tud homályos értelmi éberségéből helyreállítani, abból a bűnbeesésből,
amiről Pascal beszél, mit tud jóvátenni és beteg testiségéből mit tud
meggyógyítani.
A művészet életéhség, vagyis libidó, vagy még inkább annak fokozása és a
művészet démonikus mániák szövevénye, vagyis küzdelem a sárkánnyal, végül a
művészet kathartikus, vagyis a korrupció jóvátétele. Mindhárom együtt és
ugyanakkor és egyidőben. A vallás nem tesz jóvá semmit. Nem old fel a filozófia
sem. Nem old fel a tudomány sem. Vallás és filozófia kivételes esetben
kathartikus lehet, a tudománynak semmiféle kathartikus jellege nincs.
Az úgynevezett élet a létezés folyamatában nem is a legfontosabb állapot, az
élet csupán a lélek egyik sajátos stádiuma. Mint a nappali ébrenlét. Az őskori
és a keleti művek ezzel tisztában vannak. A valóságos helyzethez az, amit a
hinduizmus, vagy Empedoklés tanít, sokkal közelebb áll, mint a modern, amely a
test elmúlásával a lélek megsemmisülését és a létezés feloszlását hírdeti. Az
őskorban tudták, hogy a lét az élet végével nem bomlik fel és ezért a kérdés nem
a halál. Ahogy Indiában mondják, nem a meghalás a nehéz, hanem az emberi lét
színvonalát elérni, azt a szintet, ahonnan a megtisztuláshoz vezető út már
egyenes. "Nem létemet féltem, mert azt nem veszthetem el, hanem az emberi magot,
amit elveszthetek". A veszély, ami a psychét fenyegeti, nem a halál, hanem az
emberi egzisztencia elvesztése, vagyis a visszakorcsosulás. Az emberi az az
egyetlen földi egzisztencia, ahonnan, mint Empedoklés mondja, az Egység boldog
keringésébe vissza lehet lépni. A lezuhanás és a bemocskolódás után és a
tízezernyi élet kínlódása után a psychét pedig csak ez az egy érdekli, a szenny
fokozatos levetése, a katharsis.
Ez az a feladat, amelyről Baudelaire azt mondja, hogy több, mint amennyit az
ember teljesíteni tud. Rousult azt írja: minden percben dolgoznom kell, nem hogy
valami tökéleteset csináljak, amit a bolondok megcsodálnak, hanem, hogy
igazabbat

tegyek és igazabb legyek. A művészet az emberi létezésnek az a területe, ahol az

ember igazat csinál azáltal, hogy igazabbá lesz és igazabb lesz azáltal, hogy
igazabbat csinál. Mert a műben az ember csak akkor válik igazabbá, ha lényében
igazabbá tud lenni. Ha a kölcsönhatás nincs meg, az egész, élet és mű, hamisítás
és trükk, linkség és svihákság. Az embernek és a műnek egy anyagból kell lennie.
De egzisztencia és tudás is összefügg. Magától értetődik, hogy az ember minél
igazabb, tudása is annál hitelesebb, lénye is annál igazabb. Egyébként a tudás
szó csaknem rossz. Nem fix bázisról van szó, hanem érzékenységről és éberségről.
Univerzális orientáció. Az univerzális orientáció a transzparens egzisztencia
feltétele, mert a világ egésze csak az átvilágított emberi lény számára nyílik
meg. E törvény alól kivétel nincs. Valódi éberségben csak átvilágított ember,
átvilágítottságban csak valódi éberség részesülhet. Végeredményben a művészet
nem egyéb, mint sajátos, minden bizonnyal a legmagasabb emberi élettechnika,
amely festői, faragott, épített, nyelvi, zenei művek készítése által olyan
létfeladatokat tud megoldani, amelyek mindenféle más módon megoldhatatlanok és
olyan létfokozatokat tud megvalósítani, amelyek mindenféle más módon
megvalósithatatlanok és létének így más úton meg nem szerezhető súlyt és értéket
és fontosságot képes adni. Ezért akar Cézanne festés közben meghalni. A
művészetet az ember egyszerre csinálja és éli, mert azt csinálja, amit él és azt
éli, amit csinál.
 Ez az egyetlen mérték, amellyel jó és rossz művészetet egymástól meg lehet
különböztetni. A művészet a legmagasabb emberi élettechnika, amely a
legmagasabbrendű életet valósítja meg, a katharsist. Ha a mű nem kathartikus,
nem számít. A művészet karakterisztikuma minden időben ez volt. Ausztráliai
petroglifák és navajo bőrmunkák és faragványok, az atlanti kövek, Stonehenge és
West Kennt, japán kert, vagy Hamton Court a Palazzo Ducale Mantuában, a
Rameshvarami, vagy a Minakshi templom, Hokusai, vagy Novalis, Ajanta
falfestménye, Brahms f-dur szonátája, egy sumér szoborcsoport, perui textilia,
Corot Villa d Avray-a, vagy egy Bizhad-i miniatűr, vagy Mirko Basaldella
vasrácsa a Vatikánban, a Hollyhock House vagy a Trois Fréres barlang, T.S.
Eliot, vagy egy pun tőr, Masaccio, vagy Kréta, Tolsztoj, vagy Gottfried Benn,
vagy Mark Tobey, Turner, vagy Shelly. A művész minden időben olyan
élettechnikát gyakorol, amellyel a korrupt realitást helyreállítja azzal, hogy
normálisan kíván élni, és olyan műveket készít, amelyek az eredeti realitásban
való életet lehetővé teszik.
Az elmúlt század elején a művészi és a korrupt realitás között hirtelen
megnőtt feszültségben élt Hölderlin, Schumann, Baudelaire, aztán Van Gogh,
Gogol, Nietzsche. A művész számára a korrupt realitás elviselhetetlenné vált.
Ezeknek a művészeknek, tudvalevőleg, elméjük megbomlott, abban a történeti
atmoszférában, amely mint Esra Pound mondja, olyan, mint a rothadó fogaktól
bűzös száj lehellete. A múlt században ezt a realitást visszavonhatatlanul
diszkreditálták. Egyre több elszánt és bőszült roham a pénzgazdálkodás, a
társadalmi igazságtalanság, a politikai és a hivatali erőszak és hazudozás,
ezenfelül a hamis életdicsőítés ellen. A művészet a korrupt realitást végképp
megtagadta és attól elszakadt. Csak egy lépés maradt még teljesületlen: miképpen
lehet az eredeti realizálást az emberi élet középpontjába helyezni és azt
megvalósítani. Ez a pont a mai napig negatív. F. Bayl azt írja: a diadalmas új
művészet kérdésszerű eszköz maradt, a gondolat, hogy a művészet, amely
elementáris voltával, erejével és eredetiségével új és magasabb világ felé
vezet, csalókának bizonyult. A művészet az eredeti realitás manifesztációja
volt, az is maradt, de semmi több.
Mondrian kétségtelenül a legjellegzetesebb művész azok között, akiket
modernnek neveznek, sokkal inkább, mint Klee, aki csaknem teljesen az esztétikus
körén belül kisérletezik, vagy akár Vieira da Silva, aki egyetlen
túlperspektívából képeit a légi felvétel látványából csinálja. Biztos, hogy Van
Gogh annyira megcsodált görbe vonala Hondriannál kiegyenesedik, az a vonal,
amely

Wols-nál ismét meggörbül. Mondrian vonalát csak az érti, aki tudja, hogy ilyen
egyenest egyenes vonalzóval nem is lehet húzni. Minden egyenesnél egyenesebb.
Minden korrupt egyenesnél reálisabb egyenes. Mondriannál ez a vonal a katharsis.
Csak éppen mindig mánia és démoni marad, elszánt és theoretikus
következetességében. Soha nem éri el az igazi katharsist. Mindig marad benne
valami doktriner és rögeszme, valami abból a vörös fából, amelyet pályája elején
festett. Van Gogh óta ez a kép /Pollock-ot kivéve/ a modern festészetben a
dühöngő őrült. Ez a tiltakozás a korrupt realitás ellen létezésben és
művészetben, ez Hölderlin és Schumann, Baudelaire és Gogol és Van Gogh és
Nietzsche, lázadás a megromlott realitás ellen, lethargia és őrjöngés. Eredmény
a teljes dezorientáció. Valaki haját tépi. A jelentés felől nincs kétség.
Hiroshige Sas-a, vagy Eső-je a festmény legközelebbi rokona. De a japán
művésznek a démoni megszállottságot sikerült átvilágítania. Mondrian haját tépő
fája az őrjöngésben marad. Ez az, ami egyenes képein is látható, amelyek kék-
sárga-pirosak szigorú derékszögekben. Képek, mint Guillén mondaná, a
geometriától részegek. Mint a haját tépő fa indulatai a végsőkig lefojtva.
Emberevő frakkban. Lehetséges, hogy Mondrianban a katharsis lehetősége fel se
merült, csak mint artisztikus mutatvány. Ezért jellegzetesen modern, saját
mániáján nem lát keresztül.
 Az újabb zenében Brams óta az inspiráló nem is maga a muzsika, sokkal inkább
az elméleti tudás. A művész a katharsist, miután a zenében nem tudja realizálni,
a theóriában keresi. Bramsnak, aki csak a zenét hallja, csak a felét érti. A
másik nagyobbik fele az elmélet, sehol sem inkább, mint a variációkban. Ez a
jelenség egyébként a festészetben és a költészetben is szemmel látható. Az
analitikus kubizmusban, Malevics-nél, Kandinszky-nál, a szűrrealistáknál, még
Mark Tobey-nél is, a költészetben Mallarmé összes tanítványainál, Valérynél,
Guillon-nál, vagy Ungaretti-nél, Arnold Schönberg zenéje a theoretikusan
képzetlen számára kakofonia és nonsens. Annyira, hogy Adorno megjegyzése
indokolt: Schönberg műve tele van egy lehetséges zene fragmentumaival. Ami a
költőkre, festőkre és olyan szobrászokra is vonatkozik, mint Pevsner, Naum Gabo,
Noguchi, Brancusi és a többi. A zene theoriája viszont annak, aki tudja, miről
van szó, tökéletes intellektuális kielégítést nyújt /Kandinsky, Schönberg
zenéjét merő agyzenének nevezi. Pozitív értelemben/. Schönberg az elméletben
művészetfilozófiát csinál. A többi között egyik állandó téma a forma
meghatározása. A forma nem tárgy. A tárgyak a realitásnak nem fix pontjai. A
formának két gyujtópontja van, azért az mondható, hogy a végtelen befogása a
végesbe. A végtelen megfogva és bezárva és ha a végtelen belőle hiányzik, csupán
tárgy. A megfoghatatlan a megfoghatóban. A láthatatlan a láthatóban. Ha csupán
tárgy, nem is reális, csupán realisztikus. Vagyis banális és korrupt. A tárgy
nem forma, hanem antiforma. A tárgynak a művész ad formát azáltal, hogy a
határoltba beleteszi a határtalant. Tárgya a tudománynak van, formája a
művészetnek. A valóságnak csak a formában van illata. Tárgyak nincsenek, csak
általunk léteznek, mondja Braque. Juan Gris a formát ideé premiére-nek nevezi.
Ami annyit jelent, mint primordiális gondolat. A forma az, ami megmarad és
visszatér. A végtelenség befogása a végesbe. A végtelen testetöltése. Mindig
komplex, vagyis legalább kettő. Mindig feszültség és ellentét, ahogy Lupasco
Karel Appel képeit magyarázza, mindig a kettő között a "harmadik matéria", a
konfliktus a dráma, a szembenállás.
Persze, hogyan történik a végtelenség befogása? A következőképpen: az ember,
mivel mást nem tehet, egy részt kiemel és azt megismétli. Kétszer ugyanaz, ami
persze már azáltal, hogy kettő, egymástól különbözik. Ha nem szakítom meg,
végtelen marad. Azáltal, hogy kettő lesz, keletkezik a ritmus. Színben, hangban,
nyelvben, három dimenzióban, táncban, egymástól különbözni kezd, vagyis
egymáshoz hasonlít. A kitépett elem, amit megismételnek, zökkenő és duplaság, az
ütem. Schönberg megkisérli, hogy a zenéből a végest kihagyja és csak a végtelent
teszi

kottába. A formát felbontja és ez a zenei újítás, ami egyidős a festői, a

szobrászi, az építészeti és nyelvi formafelbontással.
A ritmus mint a forma alapja, egyetlen művészetből sem hiányozhat. Itt van
mindjárt a tumultus és az oszlop konfliktusa. A hindu és a mexikói templomok
falai tele vannak ilyen tumultusokkal, mint amilyen az olympiai Zeus-templom,
vagy a Parthenon, vagy Aigina tympanonjai, nyüzsgéssel, harcokkal mint
Tintoretto képe, Pisano nagy reliefjei, Michelangelo utolsó ítélete, Bosch és
Bruegel, művek a Siena-i és Ovieto-i székesegyház üvegablakai és domborművei
szemben az oszlopemberrel, elsősorban a Delphoi kocsihajtó, Dürer négy apostola,
vagy Brancusi végtelen oszlopa, a Reimsi, a Bambergi katedrálisok oszlopszobrai,
a Saint-Chapelle, a Bizánci mozaikok, Cimabue. A sok és az egy szembenállása és
feszültsége. A végtelen és a véges. A kettő együtt, az oszlop beleállítva a
tumultusba, mint Rembrandt Három keresztje.
A modern művészet csupán a majdnem-katharsishoz érkezett el. A végső lépés
megtételének szükségessége, mint követelés a levegőben van. Senki sem hajtotta
végre. Az akadály nem a pojácák és a sarlatánok roppant tömege és sikere. Még az
sem, amiről Mathieu beszél, hogy például a festészet a műteremből és a
kiállításból átkerült a galériák üzleti atmoszférájába, de már ott is letűnőben
van és a döntő szó a nemzetközi vásáré kezd lenni. Az akadály elsősorban az,
amire a karakterisztikus példa Strindberg. Strindberg mindinkább a modern művész
archetipusa kezd lenni. Ha nem is tud éberen, de biztos volt abban, hogy a
transzparens egzisztencia az univerzális orientáció nélkül elérhetetlen. Erről
tanúskodnak élete második felében írt kékkönyvei. Az egész világ és minden tudás
felé ki akar nyílni. Ez az univerzális tájékozódás, ami Valéry-t is megfogta és
mintának Leonardo da Vincit tartotta. Az átvilágított emberi lény és az
egyetemes tájékozódás összefüggése. A magasrendű és biztos és a diszkreditált
korrupt /történeti/ valóságból csak ez vezet feljebb és ez a lépés csak a
végleges leszámolás, vagyis a katharsis révén érhető el. A Hölderlin - Schumann
- Gogol - Baudelarire - Van Gogh - Nietzsche vonal befejező pontján Strindberg
áll. Addig a küszöbig érkezett el, amelyen az elődök elméje megbomlott, mert
zátonyra jutott. Önéletrajzában az Inferno-korszak tanúskodik erről. Tudjuk,
hogy elméje az elhomályosodáshoz milyen közel állt. Úgy látszik, a modern korban
a katharsis elől mindenki elbújik valahová. Esetleg az utópiába. Akár a Semmibe
/egzisztencializmus/. Sokan a vallásba. Strindberg is ezt tette, mint Rousult.
Ez a majdnem-katharsis. Az utolsó pillanatban, hogy önmagát megmentse, megreked
és megáll és a konvencionális megoldásban megalkuszik. Ez az ál-katharsis. A
döntő kathartikus lépést nem hajtotta végre.
A tanulság a következő: a művészet kizárólagos tevékenysége a valóságról való
magasabb tudás birtokában a valóság megváltoztatása. A művész az egyetlen ember,
aki a korrupt valóság természetét felismeri és helyébe a primordiális valóságot
teszi. Mi ez a magasabb tudás? Honnan kapja? A görögök szerint a múzsáktól. A
görögök mindenből mithológiát csinálnak. A múzsák azok, akik a tiszta és
elsődleges valóságról való tapasztalatot nyújtják. A művészet nem a valóság
/természet/ utánzása, a művészet nem kifejezés /pszichológia, modernizmus/,
hanem az eredeti valóság helyreállítása, amelynek feltétele, hogy a művész
önmaga is az eredeti, az alapállást életében megvalósítsa. A művészet a magasabb
tudást, az embernek önmagának átvilágítását, felemelését és megtisztulását
hozza. Ha nem, csupán mánia, vagy a libidó kielégítése és nem ér semmit. A
múzsai egzisztencia számára nincs más feladat, mint a korrupt valóságot
megváltoztatni és az eredetit helyreállítani.

Megjegyzés

A kezdeti romlást régebben különböző féleképpen fogták fel. Mint korrupt

értelmet, korrupt morált, vagy korrupt egészséget. Ezúttal kisérlet történik
arra, hogy az ember a hármat egy szóval tisztátalanságnak nevezze. A megjelölés
Gandhié, aki észrevette, hogy ugyanarról a dologról van szó. Az értelmi és a
morális és a testi romlás a totális korrupció megnyilatkozása és az egyik a
másik nélkül nincs. De azért is, mert az eredeti állapot, az État primordial,
mint Guénon mondja, az Urstand, mint Böhme írja, vagyis az alapállás
visszaszerzése, nem értelmi, vagy morális, vagy testi, hanem totális emberi
mozzanat.
A korrupt ember tisztátalan és magatartása nem a bűn, vagy a csökkent
értelem, vagy a betegség, hanem a szégyen. A tisztátalanság következménye. A
szégyen a megrontott létben az ember közérzete. Valami, aminek az ember csak
egészen ritkán van tudatában. Legtöbbször mindössze annyi, hogy az egész itt,
főképpen az emberrel, nincs rendben. A Thora szerint az első ember a bűnbeesés
után elbújt és amikor szólították, nem felelt. Szégyelte magát, ahogy azóta is
eltakarjuk magunkat és bújkálunk. Hiába akarjuk lerázni, vagy lemosni és akarunk
ártatlannak látszani, az egészből legfeljebb szégyentelenség lesz, vagyis
szemtelenség.
Mit jelent az, hogy szégyen? Mindenesetre valamit, ami egészen egyszerű,
közvetlen és igaz, amiben nincsen semmi színpad, semmi maszk, semmi hősködés,
semmi szavalás, semmi elmélet, ellenben átvilágíthatatlan homály, amit
lényünkben hordunk. Léon Blay azt mondja, az élet titka nem az, hogy az ember a
romlást eltakarja, hanem tisztátalanságával együtt éljen /vivre avec ses maux/.
Szégyen elsősorban az, hogy amiért magunkat szégyeljük, annak oka mi magunk
vagyunk, mert magunkat beszennyeztük. Minden egyéb mentegetőzés és érvénytelen.
Aki a többinél tisztábbnak hiszi magát, annyival tisztátalanabb, amennyivel
magát tisztábbnak hiszi.
Az eredeti korrupció óta minden ember szégyenben él és az élet
tisztátalansága odáig tart, amíg ezt bevallja és ez a vallomás, mondjuk, az első
lépés lehet önmagának átvilágítása felé. A szégyenről közmegegyezéssel senki se
mer beszélni, éppen a szégyen miatt, mert szégyen, nem hangzatos bűn, vagy
nyomorult betegség, vagy elsötétült értelem, hanem mert szégyenletes és csak
egyet lehet szégyenkezni semmi mást. A szégyenkezés, a szégyen tudatos
átvilágítása, az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember ne bújjék el és takarja
el magát fügefalevéllel, se világnézetekkel. Az ilyesmi csak léthazugsághoz
vezet. Ez a szégyen első következménye. Az embernek a másik szégyenről tudomása
van, mert azt közvetlenül látja. A magáéról nem tud. Sőt abban a hiszemben él,
hogy szégyenét nem veszik észre. A szégyent nem lehet eltüntetni, legfeljebb
felismerni. Nem irodalmi konfessziókkal, nem teatrálisan, egyedül
szégyenkezéssel. A szégyen nem festői, nem költői, nem zenei, semmi körülmények
között nem dicsőség és nem lehet vele hencegni. A szégyen szégyen. A létrontást
a legelső óta szüntelenül elkövetjük, korruptak vagyunk és újabb és újabb
szégyenbe esünk. Szégyenbe, ami olyas valami, hogy még csak bűntetése sincs és
az egyetlen következmény a megromlott létezés, amit viselnünk kell, ha nem is
reménytelenül, de ez annál súlyosabb. Az ember még diadalmas is lehet, történeti
hős, zsebe tele lehet pénzzel, híre a földet eláraszthatja, az egész mégsem ér
semmit, mert szégyenben van és abban marad. Még csak be se zárják, ki sem
végzik, le se köpik. Csak a szégyent viseli és még csak el se takarhatja. De, ha
eltakarja tisztaság lesz a tisztátalanságból? A romlott létben az ember
alapállása a szégyen. Ez az ember szüntelen vallomása, néma titka, amiről a
korlátolt azt hiszi, hogy dugdosható. Viszont tudjuk, hogy eleve le vagyunk
leplezve és még azt is tudják rólunk, hogy miképpen rejtőzünk és hazudozunk, ami
még tisztátalanabbá tesz. Aki magát a szégyen alól kivonja, szégyentelen. Nincs
védelem.

Megjegyzés

A szórakozásipar Walter Benjamin kifejezése. Többször kultúriparnak is

nevezi, főleg ha abból indul ki, hogy van elsőrendű gazdasági szükséglet, mint
amilyen a drótszög, a leveskonzerv és a kenőszappan, de van szájharmónika,
olajfestmény, vers, klozettpapír, bádogtrombita is, ez utóbbi másodrendű
szükséglet, ezért hívják kultúrának. A szórakoztatásipar elméletet Horkheimer és
Adornó fejtette ki. Az elmélet szerint a művészet a modern árúfetisizmusban a
társadalom gazdasági feltételeihez kénytelen alkalmazkodni. A mű funkciója
megváltozott. Eredetileg a művészi mű nem arra való, hogy a valósághoz közelebb
hozzon, hanem, hogy az embert megtisztítsa /Upanishadok/. Ez a felfogás
elveszett. A művészetnek tulajdonképpen semmiféle gazdasági viszonylata nem
volt. Ma azonban, mint Mathieu állítja, színdarab, zene, regény, festmény,
szobor értéke megvásárolhatóságától függ, árú lett, iparcikk, termelvény,
viszont másodrendű, amely csupán a publikum szórakozás igényét elégíti ki.
Szépségről beszélni túlzás. De nemcsak művészet és szórakoztatásipar vált ketté,
hanem magán a művészeten belül is hasadás keletkezett tényleges művészet és
szórakoztatás között. Sőt a művön belül is a művészi és a szórakoztatási szándék
is azonnal észrevehető. A mai álművész egyáltalán nem művész többé, hanem
spekuláns, aki ellesett művészi külsőségek örve alatt szórakoztatást űz.
Mindenesetre, ahol spiritualitás eladható és megvehető, a világnak vége van és
kezdődik Sodoma.
Emanuel Mounier azt mondja: a művészeten belül a tevékenység abban a
mértékben, amennyiben sikere van, tisztátalan és csak abban a mértékben,
amennyiben sikere nincs, lehet tiszta. Csak abban a mértékben vehető komolyan,
amennyiben semmiféle érdekeltsége nincs, nem pislog sem a közönség, sem
úgynevezett világnézetek felé. Amint mondják, nincs engagementja. Mihelyt van,
nem művészet többé, hanem kommersz árúcikk, ami azért készült, hogy
megvásárolják. A mű szórakoztatásipari termék, a készítő pojáca, az egész
helyzet pedig, mint Louis Bonaparte mondja, fordított trágyadomb.
Tudjuk, hogy a megromlott emberi létezésben a társadalom legmérgesebb fekélye
a gazdaság. A fekély az emberi testvériség megtagadásával kezdődött és
keletkezett, amikor sajátságos elaljasodás következtében az emberiség nagy
részét az ember anyagi elemi feltételeitől nyerészkedés céljából megfosztották.
Az ember táplálékra, ruházatra és lakóhelyre szorul. Az elemi életfeltételek
megvonása, vagy drágítása, vagy elrejtése az emberi létben egész biztosan a
legelvetemültebb gaztett. Megvonni az embertől azt, ami nélkül elpusztul. A
táplálék, mondja Simone Weil, nemcsak az élők, hanem az összes jövőben
megszületendők életének feltétele. A táplálék megvonása olyan bűncselekmény,
amely semmiféle világtörténeti bömböléssel nem szépíthető. A tett messze túllépi
a gazdasági visszaélés határát, ez merő létrontás, amelynek csak egy fokozata
súlyosabb, ma modern intelligenciabestializmus csúcspontja, az
élelmiszerhamisítás, amelyért Pannwitz kivétel nélkül minden esetben
halálbűntetést javasol, akárki követi el, akármilyen céllal.
A kései iparművészetről írt könyvében Alois Riegl még az iparművészet
területén is bizonyos vonást vél felismerni, amelyet Kunstwollen-nek nevez.
Rossz fordításban ez művészi szándékot jelent. A mai szórakoztatásiparból ez a
szándék hiányzik. Nincs ma mű, amely a művészettől távolabb áll, mint egy
operett, vagy mozgalmi induló. Nincs embertípus, aki a művésztől távolabb áll,
mint egy modern divatos átlagköltő, festő, vagy író. Az újabb művésztípusban
eleinte a terrorista és az uzsorás versengett, később az uzsorás az egész
vonalon győzött. Már öltözködésén látszik, hogy tetőtöl talpig megvásárolható.
Behódolás a világnézeteknek, vagy a publikumnak. Persze a behódolásból sohasem
lesz és nem is

volt nagyság, csak botrány. Hazugságra csalással válaszol. Szórakoztatás ürügyén

az embert elárulja. Elviccelni mindazt, ami van. Ez a bankártípus. Csak az
érdekli, hogy kinek a zsebében mennyi pénz van. Pénz, pénz. Püffedt
jellegtelenség, összekeverve komisz cinizmussal. Parazitizmus, plágiumok, üzlet
és becsapástechnikai trükkök.

HAMVAS BÉLA:JAKOB BŐHME LÉLEKRŐL SZÓLÓ 40 KÉRDÉSE

Jakob Böhme a világirodalom legnehezebb szerzője. Bármely egyiptomi, vagy

szír töredéknél nehezebb, mert megértése nem történeti és nyelvi tudáson múlik.
Bármely modern fizikai, vagy kémiai szövegnél nehezebb, mert megértése nem
szakismereteken múlik. Ritka, de van olyan szerencsés, aki e nehézséget az első
olvasásra meg tudja oldani. A többségnek ahhoz, hogy símán olvasni tudja, hosszú
időre, többnyire évekre van szüksége. Abbahagyni nem igen lehet. Aki
atmoszférájába került, ragaszkodni fog ahhoz, hogy e minden irodalmi feladatok
legnehezebbikét megoldja. Először szavainak kolosszális méretein és súlyán
csodálkozik el. Ungrund, Sucht, Nichts, Begierde, Quaal, Grimm, Gestaltniss,
Wunder. Aztán valami derengeni kezd abból a primordiális koncepciójából, ahogy a
természet világát, mint a kezdettelen tükrét és vetületét fogja fel. Európai
értelemben sem idealizmus, rem realizmus. Böhme nem ismer szellemet test nélkül
és testet szellem nélkül. Wir essen nicht Geist ohne Leib.
Nem testetlen szellemmel táplálkozunk. Később meg kell állapítania, hogy amit
Böhme mond, szigorú affinitásban áll a hindu, kínai, egyiptomi, orfikus, héber
szent könyvekkel, de Európában az egyetlen gondolkodó, akinek a kezdet és a vég
az Evangéliumban van. Végül pedig meg kell döbbennie azon, hogy Böhmenél a
morális és a pszichológiai és fizikai és a spirituális valóságok soha egyetlen
esetben sem esnek szét, sőt azok egymástól el nem választhatók. Az egység
teljes. Olyan logikája van, amelyet Shaakacharya és Hegel is hiába keresett.
Böhmeben egész Newton benne van, de benne van az alchimia és a modern
atomelmélet, a mélylélektan, a modern kémia és a középkori misztika, a gnosis és
a biológia, a keleti metafizika, a kabbala, a pythagoreizmus és a XX. század
logisztikája.
Böhme a világirodalom legnehezebb szerzője. E nehézséget azonban sem az
előzetes ismeretek, sem a hagyományban való jártasság, sem a vallástörténeti
tudás, sem a spirituális tájékozottság nem tudja megoldani. Aki e nehézségeket
az első olvasásra megfejti, vagy aki öt-hat évig küzd, hogy símán értse, különös
tapasztalatot tesz. E páratlanul álló nehézség sajátos egyszerűségében van. Az
egzakt meghatározás a következő: az egész világirodalomban Jakob Böhme műve az,
amelynek fundamentuma a szellemben koldús ember. A szellemben koldúsok azok,
akiket héberül anijé haruach-nak, görögül ptéchoi to pneumati-nak neveztek,
akikről a hegyi beszéd legelső mondata azt mondja, hogy ezeké a mennyeknek
országa. A szellemben koldús, akiről Böhmenél kiderül, hogy íme, ez az igazi
ember. Hogy a műveltek is megértsék: ez az ember anthropológiai alapállása. Nem
a genie, nem a tehetség, a király, a hadvezér, a tudós, a bölcs, a szent, a
művész. Ahogy Böhme mondja: Nicht in Werken, sondern im Geiste - élete nem a
művekben, hanem szellemében van. Böhme alapállása a szellemben koldús emberé.
Ezért egyszerű. Ezért nehéz. Ebből indul ki és ezt ismeri fel. Ezért úgy
látszik, ügyefogyott, dadog és korlátolt és gyerekes és ismételget és
agyonmagyaráz és stílusa csapnivaló. Igen is meg nem is. Böhme a világi Kunst-ot
érti, de semmit sem kíván kevésbé. Böhme arcához a legközelebb Shakespeare
valamelyik fool-jának, vagy Velazquez valamelyik idiótájának arca áll. Ilyen
arca lehetett Laotsenek, vagy Jézsaiásnak, vagy Orpheusnak, vagy Péter
apostolnak. Ezek nem intellektualisták, nem genie-k és nincsenek trükkjeik és
nem is műveltek. Ezek az emberek a szellemben koldusok, akik tudják, hogy
nincsen szükség sok dologra, csak egyre. Egyetlenegyre. Ezek az emberek nem
élelmesek és nem találékonyak és nem életrevalók és nem rugalmasak. Nem igen
láthatók terített asztal, vagy állami tanácskozás, vagy pénzintézet, vagy
kastély terében. Inkább az utcasarkon, kezükben sapkával, rongyokban. Az ember
azt hinné, hogy szemük az űrbe bámul és nem tudnak mást, csak bambán vigyorogni,
mint az asszony, aki a nárdust a Mester hajára öntötte. Mint Shakespeare fool-
ja. Mint Velazquez udvari bolondja. Mint Don Quijote vagy Sancho Panza. Böhme e
kínos bárgyúságban látja az ember alapállását. Ami ezen kívül van, az csak
Kunst, - szemfényvesztés. A fene nagy

civilizáció, technika, államok, pénz, ami az utolsó porszemig a halálé.

Egyetlenegy marad meg. Ez nem az épelméjű bámészkodás. Ez az erőtlenség. Ez a
szellemben való koldus.
Böhmet az kezdi érteni, aki az emberi balhiedelmek legnagyobbikát, az emberi
ész magasrendűségében való hiszékenységet magában felszámolja. Aki az ész
kevélységét átvilágította. Az ész rettentő okos. Az ember bármit kérdez,
mindenre tud valamilyen hülye választ. A válaszban az a baj, hogy kettős zár alá
kerül. Elzárja maga elől a világot és önmaga fogságába jut. Az ész nem világosít
fel, hanem elsötétít. Ezért csak az ész korszakában képzelhető el a cenzúra, a
politikai rendőrség és a koncentrációs tábor. Az embernek nem lezárnia kell
magát, hanem ki kell nyílnia. Nem okkult válaszokat gyártania, hanem önmagában
megteremtenie a csodálkozásra való képességet. A valóság, amely bennünket
körülvesz, nem racionális, hanem mágikus természetű. Az embernek a valósághoz
való viszonyát nem az ész, hanem az imagináció határozza meg. Senki sem
parancsolhat Neked, írja Böhme, még csak meg sem érinthet, egyetlen hatalom van
életed és halálod fölött és ez saját imaginációd. A valóság mágikus
természetéről és az imaginációról, mint az ember alapvető teremtő szellemi
képességéről szóló tanítás Böhme minden művének rejtett centruma, s ez az, amely
őt és a hagyományt összeköti s ezért kell Böhmet az őskor és az ókor egyenes
folytatásának tekinteni.
Van olyan szerencsés, aki Böhmet azonnal megérti. Van, akinek öt-hat-hét évre
van szüksége, amíg önmagán minden műveletek legnehezebbikét végre tudja hajtani,
ismét egyszerű tud lenni, komoly, szolíd, reális, vagyis szellemben koldus. Aki
rájön arra, hogy kevés dologra van szükség, talán csak egyre. Egyetlenegyre.
Egész életünk az egyetlenegyre való sóvárgásban telik el éspedig emésztő és maró
és szorongó és szomjas és kutató várakozásban. Semmit sem tudunk tenni, csak
sóvárogva várakozni /Begierde/. Ez a szellemre való éhség. Ami lényünkben a
legmélyebb, nem a teremtő szellem aktívitása, hanem a szellemre való szomjúság.
Európában, ahol több, mint ötszáz éve az egyéni különlegességek
bűvészmutatványainak káprázatában élünk, megszoktuk, hogy csak e mutatványokra
nézzünk és tapsoljunk akár zsebmetszőről, akár koplalóművészről, akár
tömeggyilkosról van szó. A legnagyobb nehézség a normális emberi alapállás
felismerése lett. A cirkuszi szemfényvesztésektől megromlott ember persze
bizonyos tekintetben sértőnek találja, ha valaki helyét az imbecilitásban jelöli
meg és azt mondja, hogy a normális ember alapállása a félkegyelmű. Böhmet kell
olvasni, hogy valaki felismerje, mit jelent ezt az alapállást komolyan venni.
Abban a pillanatban, amikor az ember a szellemben való koldust felismeri, vagy
ami ugyanaz, az önhatalmú és kevély ész főuralmát önmaga fölött megszünteti,
amikor elég türelme, alázata, ereje, öntudata támad ahhoz, hogy ismét
tisztességesen kérdezni tudjon, hogy várakozni, bámulni, csodálkozni, keresni,
megrendülni, kérni - abban a pillanatban az ember újból megnyílik valami felé,
amit az önhatalmú és kevély ész előle elzárt. Az ember ismét kapcsolatba lép
olyan erőkkel, amelyek őt a lét elemeivel közvetlen táplálják. Ha az ember
önmagában az alapállást részlegesen realizálja, szerezhet tudomást létének
valóságos kérdéseiről. Az ész, mint Böhme mondja, Produkt der Gestirne. Teljes
egészében a materializált kosmos terméke, nem több, mint a máj, vagy a vese.
Szerv, amely az embert földi létében segíti fennmaradni. Nem ismeretforrás. Az
ismeretforrás az imagináció. És ha valaki Böhmétől megkérdezi, a szellemben való
koldust miről ismeri fel, ezt a választ találja: a szellemben való koldus
ügyefogyott mosolyának és infantilis egyszerűségének titka, hogy benne a turba
hatalma minimális. A turba Böhme és a XVI. század alchimiájának egyik főszava.
Turbának hívják a sötét, zűrzavaros, gondterhelt, aggódó, szorongó, kínlódó,
iránytalan állapotot, amelyben és amelytől az ember többet szenved, mint
éhségtől vagy hidegtől. A turba az üdv negatívuma. Jelenléte nemcsak
ismeretelméleti, vagy morális, vagy egzisztenciális, vagy vallásos. A turba a
létezés egyetemes

felfordulása. Ebner Daseinegebrochenheit-nek mondja /a lét összetörtsége/. Ez a

hindu metafizika abaimana-ja, az őrületszerű megzavarodás. Amikor az ember
bűnbeesett és lezuhant, az egész létező természetet magával rántotta. Ezért
Baader azt mondja, hogy a világegyetem, amely bennünket körülvesz, nem az
eredetileg teremtett világ, hanem annak csak füstölgő romhalmaza. Az emberi
lélek sem a primordiális emberé, hanem a darabokra tört és lezuhant nyomorék
ember lelke. E nyomorban semmi értelme nincs annak, hogy bármire is büszkék
legyünk. Az értelmi sötétség, a bűn, a megtört lét, a szükség, a betegség, a
kárhozat. Ez a turba, amelyet teljesen senki sem vethet le, csak a halál
küszöbén, ott is csak úgy, ha az ember egész életét a turbától való
megszabadulásra szentelte.
Velazquez bohócainak, Shakespeare fool-jainak, Cervantes alakjainak, vagyis a
szellemben koldusnak titka, hogy turbája csaknem semmi. Az őrület szövevényétől
felizgatott emberhez képest olyan, mint az idióta. Erről az idiótizmusról
azonban már tudjuk, hogy szakrális. Miért? Mert turbátlan. "Boldogok a
szellemben koldusok". Boldogok, mert nincsenek a turbában. Nincsenek a zavarban,
a gondban, a szorongásban. Ezért mosolyognak. Ezért az övék a mennyeknek
országa. A lélekről szóló harminchetedik kérdés a krisztusi szellemről beszélve
e tárgyról a következőket mondja: Krisztus szellemében az égi és a földi
misztérium együtt van és a földön hozzá semmi sem hasonlítható, csak az
együgyűség, amely szótlanul áll, semmi turbában nem részes és turbát nem
ébreszt... minden ok megvan rá, hogy azt mondjuk az együgyű, aki... tudomány
nélkül ügyefogyottan Istenen csüng a Mysterium Lagnumnak inkább birtokában van
és abban bizonyosabb, mint a nagytudású tanár.
Az egész világirodalomban ez az egyetlen hely, mely /Shakespeare paradox
megfogalmazásain és Cervantes ábrázolásain kívül/ azt a tudást megmagyarázza,
amely a szentek és a bolondok és a félkegyelműek és a Máriák arcán oly
sajátságosan ég, oly szánalmasan és komikusan és feszélyezően és kompromittálóan
és megrendítően és érthetetlenül. Az inkarnált isteni szellemhez semmi sem
hasonlítható inkább, mint ez a szánalmas és ügyefogyott bolond. Ez az idióta,
aki a világról sokkal többet tud, mint minden tanár. Ez a szegény hülye, akinek
elképzelhetetlen előnye fölöttünk, hogy nincs turbája és turbát nem ébreszt.
Vagyis, aki nem ismeri a gondot, a szorongást, az aggodalmakat, a félelmet, nem
kínlódik a holnapért, nem gyűjt, fütyül a hatalomra. Ezenfelül még turbát sem
ébreszt, vagyis igazán senkinek útjában nem áll, senkivel nem versenyez, nem
kelt senkiben féltékenységet és írigységet és bosszút. A szellemben való koldús
egyszerű szelídsége az egyetlen mód, amellyel az összetört létezésben lényünk
intaktságát a külső sötétség őrületszerű megzavarodásától meg tudjuk menteni.
A lélekről szóló negyven kérdést elsősorban pszichológiai műnek kell
tekinteni. Ez az a könyv, amely az újkori európai pszichológia felfogásával
szemben a tömény ellenmérgeket tartalmazza. Mindjárt kiderül, hogy miről van
szó.
Louis Claude Saint-Martin, Böhme tanítványa a helyzetet a következőképpen
fogalmazza meg: nem a természetből kell nézni az embert, hanem az emberből kell
nézni a természetet. Ami azt jelenti, hogy az újkori európai, főként pedig a
szcientifikus lélektannal szemben radikális álláspontot kell felvenni és azt
teljes egészében el kell vetni. Nem a természet az ember fundamentuma, hanem az
ember a természet fundamentuma. Nem a természet az ember primer realitása, hanem
az ember a természet primer realitása.
Ez a megállapítás újabban több helyen megjelent, kellően megalapozott
kifejtése azonban hiányzik. Ezúttal néhány szóval beszélni kell róla és utalni
kell arra, hogy a bibliai héber vallás úgynevezett apa-vallás. A szellem, az
élet, az állam a kultusz, a társadalom középpontjában a teremtő Atya áll
spermatikus és spirituális jellegével. Ez a jelleg a héberek magatartását életük
legvégső mozzanatáig meghatározza. Ismerünk anya-vallásokat, amelyekben a

középpont nőnemű. Itt a termékenység, a bőség, a testiség az, ami az emberi

közösség életét jellemzi. Van végül un. androgyn, himnő vallás is, ilyen az
őskor több nagy metafizikai vallása: a hindu Veda és Upanishad-vallás, a kínai
Tao, az egyiptomi.
Az újkori európai ember anya-vallásban él. Amit természetnek hív, nem egyéb,
mint a szép és nagy anya, a szülő és tápláló nő, aki az életet fenntartja.
Európában a föld-anya a legelső valóság. Ami van, az tőle és belőle származott.
Mindnyájan az ő gyermekei vagyunk. Életünk nem egyéb, mint az ő dicsőítése.
Mindnyájan szerelmesek vagyunk a természetbe, nemcsak a költők, akik
versekben beszélnek róla, hanem sokkalta inkább a természettudósok, akik a
természet elsődleges voltából elméletet csinálnak. A természetvallás teljes
erővel a XVIII. század végén tört át, amikor a természethez való visszatérés a
szellemiség egész vonalán vezető gondolat lett. A természetlíra a költészet
alapja. A természet titkainak kutatása mint rejtett anya-kultusz. Az egész
szellemiség, mint kompenzált erotikus aktus.
A kereszténység Európában a középkorban nem állt valami szilárdan, de a korai
újkortól kezdve értelmét és jelentőségét tökéletesen elvesztette. A
kereszténység magasrendű androgyn jellege üres felszín maradt, amely alatt egy
elvadult és burjánzó természetanyavallás élt. Gyakorlatilag a kereszténység e
percben megszünt. Művészetben, tudományban és vallásban egyaránt. Az európai
szellem nem egyéb, mint hódolat a természet, a nagy anya előtt, mellékesen
lappangó ellentét és feszültség az apa-szellemmel, de mindenesetre az anya, mint
elsődleges valóság, mellette a többi számba se kerülhet.
Tévedés lenne azt hinni, hogy az európai természetköltészetben, vagy a
természettudományban valamely igazság-eszme dolgozik, vagy talán az észnek, vagy
az értelemnek valamely magasabb fejlettségi foka. A természet, mint a valóság
legmagasabb kategóriája a természet-anya. A lélek is az anya gyermeke. A lélek
is leány. A lélek is a természetből született, nem egyéb, mint a természet
virága, alapvető tulajdonsága, hogy testhez van kötve. Ha van is valami benne,
amit kénytelenek vagyunk szellemnek hívni, az nem egyéb, mint a természetnek
valamely magasrendű megnyilatkozása.
Nos kérem: itt kell kezdeni. Amikor Saint-Martin azt mondja, hogy nem a
természetből kell megérteni az embert, hanem az emberből a természetet, azt
gondolja: be kell látni, hogy a természetből való kiindulás principálisan
szekunder. Amit a szcientifikus pszichológia állít, az nem igaz, tökéletesen
rossz, fals.
Böhme pszichológiájának fundamentuma ugyanaz, ami az őskori nagy metafizikáké
és a kereszténységé. A lélek sem nem leány, sem nem hím, hanem adnrogyn. A lélek
hímnő, mint ahogy még a XV.sz.-ban az alchimiták tanították s ahogy ma ismét
sejteni kezdi a Jung-féle analitikus lélektan. Ezzel a megállapítással azonnal
elesik mindaz, amit a lélek fiziológiai természetéről, mint az erosról, a
libidóról mondottak. Böhme fél-alchimista szimbólikájával azt mondja, hogy
utolsó ítéletkor minden férfi visszanyeri elvesztett női és minden nő
visszanyeri elvesztett férfi-felét, ismét teljes lesz és egész ember. Az
asszony, akiben ma csak a víz tinktúrája él, újra megkapja a tűzet, a férfi,
akiben ma csak a tűz tinktatúrája él, újra megkapja a Vízet. "Mindenki ismét
teljessé válik és hazatér".
A modern pszichológia lélekmeghatározása rossz és ennek döntő következménye
nemcsak a theóriában, sokkal inkább a közvetlen gyakorlatban éspedig a
pszichoterápiában van. Az olyan lélektan, amely fals lélekkoncepcióval
rendelkezik és amely a valódi antropológiai alapállást nem ismeri, az a
therápiában is megbukik, mint ahogy a modern lélektan megbukott, nem fog tudni
gyógyítani, sőt egész biztosan hamis lélekkoncepciójával a lélek betegségeit
súlyosbítja és tízezer alkalom újabb és újabb lelkibetegségekre.