TAVASZ:

versek, mondókák, énekek, mesék:

Szatmári Anett
2012.
Donászy Magda: Hóvirág ha elindul, olvad a hó
szalad előtte Télapó!
– Hóvirágom, virágom,
mi újság a világon?
Szalai Borbála: Búsul a tél…
– Véget ért a hosszú tél,
simogat az enyhe szél, No, öreg tél,
melegebben süt a nap csomagolj és
újra szalad a patak. indulj szépen!
Hallottam a cinegék Melengető
kikeleti énekét, nap ragyog már
tavasz jár a határon. fönn az égen.
Március is
– Ó, be szép ez virágom! félúton jár:
nem maradhatsz!
Át kell adnod
Osvát Erzsébet: Nyújtózik a hóvirág helyed az
új tavasznak!...
Nap kergeti Búsul a tél-
a telet. ereszekről
Hancúroznak hull a könnye,
friss szelek. úgy pereg, mint
Nyelvecskéjével kalárisnak
a fű fényes gyöngye…
tavaszt kóstol: El is tűnik
– Jóízű! a gyöngyfüzér
Bimbót bont a észrevétlen-
barka már. s megmozdul egy
A hóvirág? picinyke rügy
Ő sem vár. bölcsőjében!
Hosszú volt a
tél nagyon.
Jót nyújtózik Tordai Jolán: Hóvirág
a napon.
Csoszog a vén Télanyó
kötényéből hull a hó.
Zelk Zoltán: Ki kelti fel a tavaszt? A hóvirág felébredt,
erdőt lát, szép fehéret.
- Hegytető, te hófehér, Kis sapkája, új ruhája
mondjad, meddig tart a tél? miként a hó, fehér lett.
- Megmondhatom én ezt néked: Csilingelő jégcsapok
még a tavasz föl nem ébred… így köszöntik: jó napot!
- Szürke téli fellegek, Üdvözlik a téli fák:
hol alszik a kikelet? jó, hogy itt vagy, hóvirág!
- Túl az Óperenciákon,
ibolyából vetett ágyon…
- Zúzmarás ág, mondd meg azt,
ki kelti fel a tavaszt?
- Három szellő kergeti.
másik három öltözteti,
Molnár Lajos: Fűzfaágon barka billeg
rózsafából a szekere,
(részlet)
margaréta a kereke,
Március, Szilágyi Domokos: Tavasz
te bolondocska,
térdig érő Zöldülni tanul a fű,
tavaszocska! Nő, növekszik egyre, nézd!
Napfény ragyog… S mit csinál a napsugár?
esik,… havaz… Tanulja a napsütést.
nem tél már,
de alig tavasz. Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá- na nézd!
Hát a szagos ibolya?
Vidor Miklós: Virághívogató Tanulja a kékülést.

Ibolya, ibolya, Hazaszáll a fecskepár,

vén erdőknek fiatal
mosolya!
Hóvirág, hóvirág,
tárd ki nékünk a tavasz
kapuját!
Kikerics, kikerics,
kiderült az ég fölöttünk,
ha te nyílsz!
a szúnyognak hada, nézd!
Még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.
Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.

Osváth Erzsébet: Három cimbora Kányádi Sándor: Aranyeső /részlet/

Sándor, József, Benedek Kinyílott a tavasz- leső

hozza már a meleget.
mindhármukon hátizsák,
jönnek hegyen-völgyön át.
Elöl Sándor billeg-ballag,
a nyomában József baktat.
Hátul szuszog Benedek,
cipeli a meleget.
Sándor viszi a mezőre,
József viszi az erdőbe.
A megmaradt meleget
tóba szórja Benedek.
Sallai Ferenc: Rügyet robbant
kertekben az aranyeső.
Megjöttek a „”kell-e dió”-t
kiabáló sárgarigók.
Csupa fitty- fütty, csupa ticcs-taccs,
”azért mit kérsz?” ”ezért mit adsz?”
Kert és erdő most egy zajos
zsibvásárhoz hasonlatos.
Jönnek újra új érkezők,
csivitelők, kerepelők,
s túlharsogják a berekedt,
ágrólszakadt verebeket.

Nézd csak azt a

kicsi fát:
rügyet robbant
minden ág.
Én is ág,
te is ág. Drégely László: Tél végén
kivirágzik
a világ. Fenn a hegyen
van még hó,
elterül, mint
takaró. hessentsd el a szarkát!
Mohaágyban,
hó alatt,
hóvirágok Kányádi Sándor: Rigók
alszanak.
Tegnap egy rigó
Fenn az égen fönn a fán,
süt a nap, füttyentett egyet,
ragyognak a s azután.
sugarak,
faágakon tovaröppent
rügy fakad, a szomszéd fára.
nem fagy be a Ott várta
kispatak, a párja.
lám a Tavasz
köszönt rád, És a párja is
ébredj fel hát, füttyentett egyet.
hóvirág! És együtt a harmadik
fára röppentek.

Egy fa- egy fütty.

Zsadányi Lajos: Kipp- kopp Így szálltak fáról fára-
s reggelre kizöldült
Kipp- kopp a környék minden fája.
mogyoró,
Tavaszra hív már
a rigó.
Kipp- kopp Osvát Erzsébet: Rigó rikkant az ágról
kalapács,
jó kedvű már Énekkar a javából!
a kovács. Rigó rikkant az ágról.
Kipp- kopp Fölvidul a föld, az ég.
kert alatt, Felesel egy Nyitnikék.
Róka viszi A barackfa hallgatja,
a ludat. Szelíden szól:- Te csacska
- nyitni kék!-, mért kiáltod?
Virágruhám nem látod?
Kányádi Sándor: Bokor alján Nefelejcsek kék szemét
nem is vetted észre még?
Bokor alján ibolya, Sárgahajú pitypang ezre,
ágak hegyén barka, nézd, hogy nevet a szemedbe!
a kerítés tetején Mért fújod hát:- nyitni kék?
csörög egy nagy szarka. Kinyitottunk már mi rég!

Illatos az ibolya,
és a barka selymes, Zelk Zoltán: Fölkeltek a madarak
a szarka meg szemtelen;
szemtelen és nyelves. Hamarabb
mint a Nap,
Csokorba az ibolyát, fölkeltek a madarak.
melléje a barkát! Hajnali
Hess el innen- ha tudod, ég alatt
elfütyülik álmukat. Kisütött a napocska
Elmondják Felhő mögül kandikál
álmukat Itt a tavasz,
meglebbentik szárnyukat. Ébredj már!
Lebbentik
szárnyukat,
fáról fára szállanak. Gazdag Erzsi: Itt a tavasz
Keresik
hol akad, Itt a tavasz, tudod-e?
reggelire jó falat. Leheletét érzed-e?
Egy falat, Virágszájjal rád nevet
két falat, virágszagú kikelet.
kukacok és bogarak. Rád füttyent egy bokorból,
Mire föl- füttyös madár-torokból.
kél a Nap, Rügyes ággal meglegyint,
jóllaknak a madarak! s érzed, tavasz van megint!

Fésűs Éva: Vet a gazda, vet…

Beney Zsuzsa: Tavasz
Vet a gazda, vet,
zabot veteget, Gyere, kicsi lepke,
nagy kalap van a fejében, szállj le az ágra,
nézi az eget. ragyogj föl, csillag,
világíts az ágra,
Vet a néne, vet, hullj, eső cseppje,
babot veteget, lágyan az ágra –
három nyuszi most veti a hadd dajkáljon száz kis bimbót
cigánykereket. hajnal hasadtára.

Fúj a szellő, fúj,

mindjárt beborul,
zabra, babra, nagy kalapra
zápor cseppje hull!

Drégely László: Itt a tavasz!

Víg a kedvem
Kint a réten,
Táncot járva
Egyszerre nézem
Fejem felett Horváth István: Száz meg száz kis
Fenn az égen napocska
Madár dalol
Jaj, de szépen, Selyemszálú
Dala elszáll fű tövében
Messze- messze, százezer kis
Egészen a nap a réten.
Fellegekbe. Virít sárgán és nevet.
Kerekecske, Mit gondoltok,
Dombocska, mi lehet?

Pittypangvirág
sárga szirma
kacag a kék
égre nyílva.
Szára növésnek ered.
Mi lesz abból,
gyerek?
Gyerekláncfű
karikája,
ha van, aki
megcsinálja.
A föld legszebb lánca az,
mert kovácsa
a tavasz.
Balogh József: Tavasz
Fészket rak a jó idő,
gólyanép is haza jő.
Itt totyog a patakpart,
a sok vadlúd vele tart.
A Nap szeme ide lát,
kedvet nyílik a világ.
Hóvirágom tavaszol,
szívem zenét zakatol.
A park csupa szerelem,
benne magam keresem.
Bartos Erika: Kelepelő
Kelep-kelep, kéményünkön
kelepel a gólya.
Éhes már a fészekben a
négy gólyafióka.
Kelep-kelep gólyaszülők
vigyázzák a fészket,
etetik a fiókákat,
sorra mind a négyet.
Csoóri Sándor: Tavaszi bodza-vers
Szoknyát varrat a bodza,
így készül a tavaszra,
csipkés szélűt
és puhát,
éppolyat, mint nagyanyja –
mert ha nem varratna,
hát csupasz maradna.
Devecsery László: A sárgarigó fészke
Sárga ruha, szürke mellény,
farka tollán csillan a fény.
Szálldos, röppen ágról ágra,
felesége hazavárja,
hogy a villás ág hegyére
fészek legyen már estére!
Építgetik, kötögetik,
és szálanként fel is teszik:
puha tollal bélelgetik.
Donkó László: Tavasz éke
Barkabontó
napsugárka,
mézet gyűjtő
kis bogárka,
rügyfakasztó
boldog zápor,
csöpp levélke
almaágról,
fehér szirma
meggyvirágnak,
tavasz éke
a világnak.
Galambos Bernadett: Alvó magok
Életem egy röpke nyár,
télen a rét én rám vár.
Babusgatja kis magom,
takar hűs hó, alhatom.
Tavaszi nap csal elő,
becézget fény, friss eső.
Életem egy röpke nyár,
apró magom tavaszt vár.
S jövőre, ha megérem, Almavirággal
újra nyílok a réten. futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Galambos Bernadett: Szervusz tavasz Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
Szervusz, Tavasz,
soha panaszra.
tűnj el, Tél!
Füttyöget olykor,
Nem kell már a sok fehér! mintha ő volna
Zöldelljen az erdő, rét, a kertek kedves
nyitogasd a pipitért! sárgarigója.
Gyermekláncfű, gólyahír
napfényért most néked ír. Meghintáztatja
Csald elő a meleget, ágon a fészket,
hadd űzze el a telet! leszáll a földre:
Szervusz, Tavasz, fűhegyen lépked.
tűnj el, Tél!
Illeg és billeg,
Hóval, faggyal megszűnjél!
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek Móra Ferenc: Fecskehívogató

reggel óta,
felcsendült a Villásfarkú fecskemadár,
fecskenóta: jaj de régen várunk!
- Csit-csivit, Kis ibolya, szép hóvirág,
csit-csivit! kinyílott már nálunk!
Itt a tavasz!
Itt van, itt! Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
K. László Szilvia: Tavaszváró ének ide-oda járnak.

Tavasszal a virágok
egymás után nyílnak, Kecskés Béla: Szól a tavasz
hóvirág és ibolya
kirándulni hívnak. Szól a tavasz:
Rügyet bontanak a fák, itt vagyok!
kivirul most minden, Eljöttem, mert
tavaszi szél könnyedén hívtatok.
ágról-ágra libben. Egész télen
Kisfiúk és kislányok hó alatt
kacagva szaladnak, álmodtam az
örülnek virágnak, álmomat.
örülnek tavasznak. Szól a tavasz:
itt vagyok,
napsugárban
Kányádi Sándor: Májusi szellő csillanok,
kezemben száz
szál virág -
annak adom,
aki várt!
Mentovics Éva: Késik a tavasz
Tavasszal a három barát
– Sándor, József, Benedek –
telipakolt három zsákot,
s cipelte a meleget.
Minden évben így volt eddig,
de most – lássatok csodát –
szőrén–szálán felszívódott
ez a három jóbarát.
Mentovics Éva: Kisüt a nap…
Kisüt a Nap, fogy a hó,
eltűnik a takaró.
Illatozik a virág,
zöldbe borul a világ.
Füstifecske csicsereg:
– Megjött már a kikelet!
Kelepel a gólyapár:
– Mehetünk a tóra már.
Mentovics Éva: Tavaszi szél
Friss, bohókás tavaszi szél,
hetek óta vágyunk rád.
Kergesd el a hófelhőket,
had borítsák Alaszkát!
Fújd el őket jó messzire,
ne rejtsék el a Napot,
repíts be az otthonunkba
friss, tavaszi illatot!
Mentovics Éva: Tavaszi zsongás
Rügyet bont a barka ága,
bólogat a hóvirág,
levél zsendül, füttyszó zendül,
most jön csak a jó világ.
Fürj kiáltja: – pitypalatty,
gyík szalad a híd alatt,
játszanak a kis bocsok,
s halld, a csermely mit locsog!
Nézd az erdőt, csodaszép!
Zöldbe borult ott a rét,
szellő surran, s láss csodát,
megsimítja bársonyát.
Nagy Bandó András: Tavaszodik
Előbújt a medve végleg,
jő a tavasz most már tényleg!
Ugrál már a szöcskegyerek,
villanydróton fecskesereg.
Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi Felhők
Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt még a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.
Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.
Péter Erika: Április
Április, te április!
Szeszélyes vagy, és dilis.
Kora reggel süt a nap,
fénytől véd a kiskalap,
délután meg kesergő,
jól jön a nagy esernyő.
Este hullni kezd a hó,
egy kapucni volna jó.
Az éjszaka változó,
óv a meleg takaró,
hajnalonként még hűvös,
gyerek-felnőtt mind nyűgös.
Péter Erika: Kibújócska (kiszámoló)
Ipiapacs kikelet,
bújócskáznak a rügyek.
– Nem találsz meg, ágba bújtam,
egész telet átaludtam.
Ipiapacs, egy, két, három,
jövök, csak a tavaszt várom!
Tóth Anna: Katica
Kicsi vagyok, mégse félek,
Tarka mezőn éldegélek.
Hátam piros, mint az alma,
Hét kis pöttyöt láthatsz rajta.
Hívhatsz engem Katicának.
Fürgén szálló kisbogárnak.
S hogyha pihenek az ágon,
Vagy egy apró vadvirágon,
Óvatosan felemelhetsz,
Csengő hangon énekelhetsz,
Ujjacskádra felsétálok,
Aztán gyorsan tovaszállok.
Mondókák, rigmusok, naphívogatók, találós kérdések
Fújj szél, meleg szél,
Jön a tavasz, fut a tél,
Nem fúj már és nem havaz,
Itt van, itt van a tavasz!
 Csirr-csurr, csepegő
Ő, ő, ő,
Zöldül a mező.
Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Zelk Zoltán: Ki kelti fel a tavaszt?
-Hegytető, te hófehér,
mondjad, meddig tart a tél?
-Megmondhatom én azt néked:
míg a tavasz föl nem ébred...

Ásó, kapa, gyertek!
Ássuk fel a kertet!
Esik, esik az eső.

Esik az eső, csepereg, Áspis, kerekes,
Paprika Jancsi kesereg. utifüves, leveles,
Hát az öreg mit csinál? bibola, bibola,
Hasra fekszik, úgy pipál. pacs, pacs, pacs.
 
Katicabogárka, Gólya néni, gólya bácsi,
Nyisd fel a ládádat, mit fognak ma vacsorázni?
Mutasd meg a ruhádat. Békahúst, brekeke,
 mind elszökik előle.
Süss ki nap, 
Arany nap, Béka mondja, brekeke,
Kertek alatt nincsen neki jókedve!
két kis bárány 
Majd megfagy. Kutykuruty, brekeke,
 Nem esett már két hete.
Cserebogár gyere elő, 
sós tejet adok, Putty, putty, putypurutty,
estére is hagyok! Béka brekeg, kutykurutty.
 
Ülj le, lepke, babot adok, Csigabiga-palota
ha megetted, többet adok. nosza, hol az ajtaja?
Kis pillangó, picike, Ajtója nincsen, ablaka sincs,
ne légy bohó, szállj ide, Sehol egy lyuk, hogy békukkints,
tarkabarka szárnyadon, kukk!
gyönyörködöm én nagyon! 
 Fű, fű, fű,
Lepke, lepke szállj le, szép zöld fű,
Szállj le a kezemre! eredj ki te zöldfülű.
Mézem is van, cukrom is, 
válogathatsz benne. Jöjj be hozzám , szép madárka
 nem zárlak én kalitkába:
Pille, pille szállj le, mikor akarsz, elröpülhetsz,
tejet- vajat adok, ha kedved lesz, visszajöhetsz.
holnapra is hagyok. 
 Cserebogár, mikor lesz nyár?
Pille, pille, aranypille, Pünkösd táján, vasárnap,
szállj az égbe fütyörészve. mikor a fák virágoznak,
 vénasszonyok tollászkodnak.
Sándor, József, Benedek, 
meghozza a meleget. Szürke veréb, sárgabegy,
 A tavasz megérkezett.
Csóka, csóka vess egyet 
többet nem kérek tőled. Kék ibolya, hóvirág,
 Csupa öröm a világ.
Héja, héja vaslapát!
el ne lopd a kislibát.


 Kétkerekű bicikli,
Sárga rózsa vadvirág, Csigabiga gyere ki,
Állj ki gyorsan hóvirág. Fussunk versenyt két keréken,
 Osztozkodjunk egy lepényen.
 
Csigabiga gyere ki! Bújj be béka, a bokorba,
Szebb világ van ideki. erre lépdel most a gólya,
Bújj ki kapud aljába! ha rád talál hosszú csőre,
Ló búsuljon magába. nem mégy többet esküvőre.
Öt-hat tücsök muzsikál, 
Ha a lábad táncra áll. Héja, héja lakatos,
Járod akár száz napig, látom, lábad maszatos,
Míg bocskorod elkopik. addig csibét nem adok,
Csigabiga gyere ki! míg azt el nem takarod,
Szebb világ van ideki! csörlőre, csattogóra,
 ángyomasszony ablakára!
Ess, eső ess eső Szedtem virágot,
Fűbe, fába Sárga tulipánt,
Búza bokorjába: Fehér rezedát.
Olyan legyen az én hajam, Valakinek odaadom,
Mint a csikó farka: De előbb még megszámolom.
Még annál is hosszabb, Ha neked jut tizenhárom,
Mint a Duna hossza: Te leszel a párom!
Még annál is hosszabb, 
Mint a világ hossza. Süss föl Nap,
 kendermag,
Ess, eső, ess, bibic, bibic
Zab szaporodjék, hol anyád?
Búza bokrosodjék. Kertek alatt kutat ás.
Az én hajam olyan legyen, Teríts alá
Mint a csikó farka, köpenyeget,
Még annál is hosszabb, adjon Isten
Mint a Duna hossza. jó meleget!
 
Azt mondják a cinegék, Hozd el fiam a horgot,
Itt a tavasz, nyitni kék. hadd rántom le a Napot!
Nem fúj már és nem havaz, Hozd el koldus a Napot,
Itt van, itt van a tavasz. adok egy rossz kalapot!
 
Hess el, sas, Egyedem-begyedem, bébicske,
sastollas, Hová való menyecske?
akkor vagy te hatalmas, Szántóföldre kapálni,
mikor libát lophatsz! Egérlyukba bújkálni!
Ne vidd fiát,
ne vidd anyját,
csak vidd el a rossz pásztorát,
üllőre, csattogóra,
ángyomasszony ablakára.

Ess, eső, ess,
 Három hétig ess!
Hosszú lábú gólya bácsi! Hullj a rétre,
Mit akar kend vacsorázni? A vetésre,
- Békahúst, brekeke, 
Ejnye bizony, jó lenne! Ess, eső, ess!
- Tessék hát belőle! – Húzzad, húzzad magadat,
Mind elugrik előle. Én is húzom magamat,
szél fújja szoknyámat, mert a tavasz közeleg!
lobogtatja ruhámat, 
hopp! Szürke veréb, sárgabegy,
 a tavasz megérkezett.
Bíbici Panna, 
Rákezdi Vince, Süss ki Nap, fa alá,
Akit ér, akit ér, Bújj el hideg, föld alá!
majd elviszi a nagy szél! 
 Szárnyát tárja szitakötő,
Héja, héja vaslapát, örül mert ma szép az idő!
ne vidd el a kislibát,
se apját, se anyját,
csak a libapásztorát!

Tarka szarka, ugrálok,
húst eszem, ha találok,
beszélni megtanulok,
de lopni is jól tudok.

Hej, húshagyó, húshagyó,
engem itthon hagyó!

Piros pünkösd napján Mi az?
mindenek újulnak, Tavasszal tér vissza,
a kertek, a mezők, ereszünk lakója,
virágba borulnak. fészkét igazítja. /fecske/
 -
Én kis méhe, Tó vizében lépeget,
szépek szépe, békák veszedelme,
vígan élek, békát fog és messze néz
mézt készítek, fél lábon merengve. /gólya/
s örömdanát döngicsélek. -
 Háló nélkül halászik,
Szomorú a kis pacsirta, kéményeken tanyázik,
Mind a két szemét kisírta, elköltözik, ha fázik. /gólya/
Nem szeret a zöld erdőben, -
Jobb szeret a sík mezőben. Nem szállok el Afrikába,
 télen itthon telelek.
Gyuri, ülj a térdemre, Tavasszal a napsugárnak
Lovagoljunk Enyedre, ”nyitnikék”-kel felelek. /cinke/
Ott árulják a rózsát, -
Köss belőle bokrétát! A hóvirág után nyílok,
 kék, picike, illatos vagyok. /ibolya/
Gyepen mentem, gyepen jöttem, -
Aranygyűrűm elvesztettem. Ha bántják: szuszog,
Hold meglátta, Napnak adta, ha nem bántják: kocog! /sündisznó/
Csillag az ujjába dugta. -
 Varrni még senki se látta,
Hallod-e te kiskovács! mégis csupa tű a háta. /sündisznó/
Mit dohog a kalapács?
Azt dohogja, döndeleg
- ekevasat élezek, Ismerek egy tarka házat,
lakik benne szarvas állat; - Melyik a legudvariasabb állat?
szegényke fél nagyon tőled, /a harkály, mert mindenhová
szarvát behúzza előled. /csiga/ bekopogtat/
-
Icipici lánynak pettyes a - Mi megyen által az üvegen és nem törik
ruhája, el?
kezedre ül, elszáll, /a napsugár/
s csak bámulsz utána. /katicabogár/
- Miért jár a nyúl mezítláb?
- Ki a legerősebb a világon?
/a csiga, hátán viszi a házát/

Devecsery László:
Katica Kata

Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban.
Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél
aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy
pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes… Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét
pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan
dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben,
s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A
füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról,
autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata
elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-
óra.: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken
üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával
hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred.
Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s
Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt,
megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna.
Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre,
hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a
füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s
hozzá még le is zuhan. A harangozás ─ szerencsére ─ hamarosan abbamaradt. Szédelegve
repült tovább. Később lepillantott:
– Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni
tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg. Odaszállt. Az
erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg.
Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
– Szia! Engem Katica Katának hívnak.
– Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is
így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
– Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig
tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
– Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett
a ribizlibokornak.
S azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi…

Mentovics Éva:
A kiskacsa és a pillangó barátsága

Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és
beavatja őket az úszás rejtelmeibe.
– No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.
– Látjátok ezt a csodálatos tavat? Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a
hűs habok között – lelkendezett vidáman.
Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.
– Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk?
Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett
tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek
bele. Még hogy hűs habok… és abban még meg is mártózni? Brrrrr… – háborgott
morcosan.
– De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem
tudna repülni – győzködte lelkesen a mamája.
– Jaj, jaj, jaj… segítség, segítség, sas! – kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a
mamájuk szárnyai alá.
 – Ó jaj… ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle
sas. Bújjatok csak elő nyugodtan – nyugtatgatta a gyermekeit.
– De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?
– Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se
lógatom bele – szipogott durcásan Tóbiás.
– Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a
partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök – cirógatta
meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
– Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit
fogócskázni! – motyogta félhangosan.
– Ez meg mi? – pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
– Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet – hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét,
hogy felcsippentse.
– Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! – hallatszott egy halk kis hangocska.
– Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még – pislogott meglepetten.
– Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod.
Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt – könyörgött megszeppenve az a kis
színes, szőrös valami.
– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?
– Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot… Hidd el
nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani – kérlelte szívhez szólóan a kis
hernyó.
– Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit
csináljak? Annyira unatkozom így, egyedül.
– Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál
meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást.
És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk. – Szerinted is olyan nevetséges egy úszni
nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.

Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz… beletoccsant a tóba.

– Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! –
hápogta hangosan.
– Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon –
mosolygott vidáman Klotild mama.
Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira
belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.
– Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? – kérdezte valaki.
A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó
pillangót látott.
– Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? – kérdezte a kis lepke.
– Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk,
valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak – álmélkodott a kiskacsa.
– Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap
múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen
olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás
voltál.
– Látod, erre nem is gondoltam – kacagott önfeledten a kiskacsa.
– Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár
fogócskázhatnánk is egyet.
– Igazán remek ötlet – szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait
Tóbiás felé.
Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman
kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú,
hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba
ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély
álmukból.
– Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még
boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és
napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
– Miért mosolyogsz?
– Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér
dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a
napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha
akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
– Meg kell keresnünk a módját!
– De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
– Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott.
Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni
kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
– Ki az, mi az?!
– Fűszálacska! – volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából,
bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg
egymást.
– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan
lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te
bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást.
Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál
észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a
hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára
ott álltak ők is a szabad ég alatt.
– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –,
harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

Galambos Bernadett:
Kéregmanó
Kéregmanó a Nagy Öreg Tölgyben szundikált. A hőscincért kérte meg, hogy ébressze már
fel, ha itt lesz az újabb kéregújítás ideje, mert nagyon szeretett lustálkodni. Ugye nem is
gondoltad, hogy ilyen manók is léteznek!
Akkor én most megsúgom neked, hogy minden fában lakik egy manócska. Nagyon fontos
dolga van ott mindegyiknek. Ha eljön a megfelelő idő, óvatosan, nagyon picit megrepeszti a
fák kérgét, hogy azok tudjanak nyújtózkodni egy jót. Mert ahogy nő a fa, kicsi lesz neki a
kéreg, mint egy szoros kabát. Képzelheted milyen keservesen nyöszörögne odabent, ha nem
sóhajthatna, amikor megsimogatja őt a tavaszi szél, vidáman, boldogan, vagy szomorúan,
amikor lombja fölött integetnek a vadludak. Akkora hangzavar lenne a fák nyöszörgéséből
ezen a kerek világon, hogy még a madarak csivitelését sem hallanád meg. Nagy feladatuk
van ezért a kéregmanóknak. Minden hónapban fogják fanyűvő késüket, óvatosan apró sebet
ejtenek a fák kérgén, varázsmondókát mormolnak, hogy ne fájjon a vágás. Előfordul, hogy
bekenik gyantával is, mert így gyorsabban forrad. Amikor végeztek színes hálósapkát
öltenek és elbújnak valamelyik repedésben aludni. A fák pedig nyújtóznak egy kicsit.
Felsóhajtanak és azt mondják: de jó, növesztek magamon egy pindurkát! Hát igen!
A Nagy Öreg Tölgy csak várt és várt. Nagyon szorította már a kabátja. Türelmetlenségét
még egy szú is fokozta, aki folyton kellemetlenül csiklandozta. De neki nem volt kedve azt
mondani, hogy: hi, hi, hi, sem azt, hogy: ha, ha ,ha. Legszívesebben sóhajtott volna egy
nagyot, mert itt volt a tavasz, de nem mert. Nagyon szorította már a kabát.
Kéregmanó persze csak aludt és durmogott és horkolt tovább. Öreg Tölgy először arra
gondolt, hogy megcsiklandozza a talpát, de nem érte el. Próbált mocorogni, dülöngélni egy
kicsit, de a manó ettől még hangosabban horkolt. Persze a hőscincér sem volt sehol.
„Semmirekellő”- gondolta a tölgy.
„Ha nem segít rajtam valaki én mindjárt megpukkadok!” –kiabálta mérgesen.
A Tavaszi Szél hallotta meg elsőnek a zsörtölődését.
– Hogy segíthetnék rajtad ? – kérdezte tőle.
– Ébreszd fel kérlek ezt a haszontalan Kéregmanót! – könyörgött a fa.
 – Hol keressem őt, merre? – súgta a szél. Azt hiszem alul bújt el valahol ez a cudar,
keresd meg őt, kérlek!
A Tavaszi Szél óvatosan bekukucskált minden résbe, redőbe. Tudjátok mennyi rés ,
zegzug van egy öreg tölgyfán? Belefáradt egy kicsit a keresésbe. Már majdnem föladta a
dolgot, amikor a legkisebb lyukban megpillantott egy tarka, színes sapkát, meg egy pindurka
talpat csíkos zoknival a lábán és egy piros kabátkát. Óvatosan megcirógatta, de semmi sem
történt. „Ajjaj! – gondolta, na megállj hétalvó!”
Elrepült a somfavirághoz, jó nagyot szippantott belőle, aztán megállt a pici rés bejáratánál és
azt mondta: ”Ha-ha-hapci!”
Kéregmanó akkorát ugrott, hogy nőtt egy nagy búb a fején. Aztán kidörzsölte szeméből az
álmot és körülnézett, majd hangosan felkiáltott: „Azt a bodzavirágos tekeredett csigaházát,
hát én elaludtam!”
Gyorsan fogta fanyűvő kését és apró sebet ejtett a tölgy kérgén, elmormicolta álmosan a
varázsigét. A tölgy nyomban sóhajtott egy nagyot: „Ej de szép a világ!”– gondolta. Aztán
lassan elkezdett növekedni, és már nem is haragudott a manóra, hiszen mindenki hibázhat
… legalábbis egyszer.
Bár tudnotok kell, hogy azóta a hőscincér nem szívesen látott vendég a tölgyfán, mégis
újra és újra felkeresi őt, hogy édes nedveit kortyolgassa. De a tölgy és a manók nem
haragtartók. Ugye, te sem?

Zelk Zoltán:
Négy vándor

A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy
icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi
békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére
értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics.
De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett,
mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén
volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak
tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett.
Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a
rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó.
Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta
megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel
aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg
csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
 Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek.
Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár.
Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb!
Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a
lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt
már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával
mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék
érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a
gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük
a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz
közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.

Zelk Zoltán:
Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.
Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és
Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.
Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok
ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával
hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt
ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a
gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele
volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a
meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem
tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?”
Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is
örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg,
gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben,
aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten,
madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták
mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és
szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei.
Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne
álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra
keltek.
 Devecsery László:
Egyszer volt…

Egyszer volt…, …hogy’ is volt? Talán egyszer volt, hol nem volt! Ki tudja hol volt? Ki tudja
hol van?
Az üveghegyen innen? Az Óperenciás-tengeren túl? Ahol a kurta farkú malac túr?
Dehogy! Sem így, sem úgy! Völgyön innen, hegyen túl, hol sok szikla égbe szúr…
Induljunk el messzire, messzire, hagyjuk el a völgyet, kapaszkodjunk fel magasra, nagyon
magasra.
Sok-sok hegyet, óriási sziklát kell elhagynunk, amíg elérkezünk a Hónapok hegyéhez. Ne
kérdezd, merre találod a térképen, hiszen nem árulhatom el senkinek. Még teneked sem!
Egyik hegy olyan, mint a másik. Miről ismerjük meg ezt a nevezetes helyet? Miről,
miről…, különleges formájáról. Mitől olyan különleges? Fényképen vagy a valóságban láttál
már hegyet és sziklát eleget. Magasak, hegyesek. Ez is magas, hegyes is. Igen ám, de az óriási
hegycsúcs mellett tizenkét kisebb csúcs is emelkedik. Ráadásul, ha megérkeztél, s
körülsétálsz a hegyoldalon, akkor egyik ámulatból a másikba esel.
Előbb azt érzed, lefagy a fejedről az a formás fülecskéd, s hozzá fúj a szél és hull a hó, a
másik pillanatban enyhe szellő simogat, majd váratlanul pirossá válik az orrod a tűző naptól,
a nagy melegtől, azután hűvös szél és köd ölel körül, s a következő pillanatban ismét
hóembert építhetnél.
Mi ez a varázslat? Egyszerű a magyarázat: a tizenkét hónap négy évszakot varázsol
körénk. Lakásuk körül is mindig ott a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, vagyis az
évszakok…
Nézd, a TAVASZ erre jár:
huncut, pajkos kicsi lány.
Szoknya lebben, szellő száll,
jót kacag – és meg-megáll.

Ébresztgeti a Napot,
kancsóból hint harmatot.
Ezerszínű lesz a rét:
ráteríti köntösét.

Virág nyílik, rügy fakad,

minden él az ég alatt.
Ajtó koppan, vendég jön:
illendően beköszön!

Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY,

szelíd esőt hint a szél.
Almát, körtét melenget,
eperszemet szemezget.

Aranytenger a vidék,
hullámzik a messzeség.
Búzaszemek megértek:
– Munkára fel, legények!

Patakparton víg a nyár,

 ki teheti odajár.
Fürdik, játszik nagyokat,
amíg az ősz kopogtat.

Kedves apó, ez az ŐSZ,

ő is köztünk elidőz.
Szőlőt érlel, szüretel,
emberekkel ünnepel.

Ecsetet vesz kezébe,

azt vette a fejébe,
színt fest minden levélre,
így megy a tél elébe.

Hullanak a levelek,
meg is szólal: – Elmegyek,
mert a TÉL már közeleg:
nagyszakállú, ősz, öreg.

Szakállából hull a hó,

fehér öröm: csudajó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak hidegen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

A tizenkét hegycsúcs alatt tehát a tizenkét testvér lakása rejtőzik. Január délceg, fiatal fiú.
Odabent csupa-csupa fehér minden. Ablakán jégvirágok nyílnak, ereszén jégcsapok erdeje
sokasodik. Ruhája fehér, arca piros. Kéményében hideg szelek muzsikálnak, s hófúvás
kavarog háza körül.
Február kedves, mosolygós, csípős nyelvű lány. Világoskék ruhát visel, szoknyája mellett
szelek suhognak. A hófelhők mögül, melyek a csúcs körül laknak, néha már előbukkan a
Nap.
Március-leány sárgászöld színekkel díszítette szállását, s önmagát. Intésére langyos,
könnyű fény köszönt ránk, s az ágakra rügyek szaladnak.
A szomszédságból mindig nevetés, móka, kacagás hallatszik. Április, akit a testvérei csak
Ápri Julisnak hívnak, vidám és kiszámíthatatlan. Üde zölddel borít be mindent: házat, fákat,
mezőt és rétet.
A tavasz két leányát alig-alig győzi nevelgetni, tanítgatni fiútestvérük: Május. Ő már
majdnem komoly férfiember, s ezt sötétzöld öltözetével is bizonyítani szeretné.
Odébb a nyár: Június vidám sárgában, Július narancsszínnel, Augusztus pirosas
sárgával, mindannyian a Nap ragyogásával. A három hegycsúcsot is mindig fény ragyogja
be.
A fény és a ragyogás mellett, kicsit odébb a komor ősz lakik: Szeptember, világos barnán,
Október szürkén, ködbundában, November sötétbarna kabátban.
Kit is felejtettem el? Senkit, most következik a vén, kedves, öreg apóka: December,
mintha sötétkék kristályok csillognának körülötte. Havat, szelet, hideget és meghitt
ünnepeket hoz nekünk.
Az évszakok velünk laknak, s mi is ővelük.

Zelk Zoltán:
Hét nap

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten
toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide
tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is:
Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas
fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen
hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál
valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és
kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán
betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre,
Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap
hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is
győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban!
Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a
réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán
visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta
magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: "Megint egy nap és
nem hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz
nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a
földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon
nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek,
hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz
nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy
minden ember szidta őt, hogy: "Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert
országszerte így beszéltek az emberek: "De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép
sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha
fűben.
 Devecsery László:
Ki segít a nyuszinak?

– Közeleg a húsvét, s én éppen most törtem el a kezemet! – sóhajtott a nyuszi – Hogyan

fogok én így hímes tojásokat festeni…
Ebben a pillanatban kopogtattak.
–Tessék belépni!
Egy kisfiú és egy kislány volt a látogató. Julcsi és Máté: mindketten óvodások, s már
napokkal ezelőtt elhatározták, hogy meglátogatják a húsvéti nyuszit.
Kedvesen köszöntötték egymást. Nagy volt az öröm. A gyerekek csodálkozva nézték a
nagy-nagy kötést a nyuszkó kezén.
– Hogy’ tudsz bekötött kézzel hímes tojást készíteni?
– Törött kézzel hogyan tudnék… Kesergek is eleget miatta…
– Ne keseregj, majd mi segítünk!
Nyuszi könyvtárából előkereste a Húsvéti hímes című könyvet. Sok-sok mintát találtak
benne. Hamarosan munkához is láttak. Nyuszi irányításával készültek a szebbnél szebb
hímes tojások.
– Örülnek majd a gyerekek! – lelkendeztek mindannyian.
Ettől a naptól kezdve Julcsi és Máté minden délután meglátogatta a nyuszit. Mire
elérkezett a húsvét, a tojások is elkészültek, s nyuszi kezéről is lekerült a kötés.
– Köszönöm a segítséget! Most már magam is boldogulok…
Vidám kedvvel köszöntek el egymástól. Jó érzéssel, könnyű szívvel várták húsvét
vasárnapját. Kiszaladtak az udvarra. A fák és a bokrok alatt mindenütt hímes tojások… Az
egyik fa tövében két óriási csokoládé nyuszi üldögélt. Mellettük két hatalmas csokitojás.
Julcsi és Máté titokzatosan egymásra mosolygott. Az udvar kerítése mögül mintha nyuszi-
nevetést lehetett volna hallani.

Devecsery László:
Rókáék húsvétja

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő szélén volt… Nem más, mint a húsvéti nyuszi háza.
Olyan volt az egész, akár egy hímes tojás. Kerek az ablaka, kerek az ajtaja, még a kéménye is
kereken pöfékelte a kerek füstöt.
Történt egyszer, hogy a legkisebb nyúllány ─ Nyuszi Juci ─ kirándulni ment a testvéreivel.
Elhatározták, hogy felmásznak a hegy tetejére.
A két nagyobb ─ Anci és Manci ─ fürgén fel is kapaszkodott a tetőre. Lihegve, sietve Julcsi
is követte őket.
Megcsodálták a felhősipkás hegyeket, a délceg fenyőket és a lankás völgyeket. Julcsi, kicsit
távolabb, egy hegyi kecskét pillantott meg. Mind közelebb merészkedett a hegytető
pereméhez. A kövek meglazultak a talpa alatta, ő pedig leesett…, zuhant lefelé…, egészen
addig, míg egy kiálló ágacskán fent nem akadt. Juci sírva kapaszkodott … Testvérei nem
tudtak neki segíteni, ezért elszaladtak segítségért… Nyuszi Juci panaszos makogása messzire
elhallatszott.
Éppen arra járt a róka, legkisebb fiacskájával. Hamarosan meg is pillantották a szorult
helyzetben lévő nyuszit.
– Segítsünk neki, édesapám! – szólt a kis róka.
– Nem bánom, segítsünk!
Az öreg róka addig-addig ügyeskedett, míg Juci közelébe nem ért. Lenyújtotta hosszú
farkát, amibe a nyuszilány bátran bele is kapaszkodott. Felhúzta a hegy tetejére.
 – Most meg fogsz enni? – kérdezte riadtan Juci.
– Dehogy eszlek, dehogy eszlek!
– Csupán segítettünk neked! – felelte a kis róka.
A két róka elszaladt. Juci ámulva nézett utánuk. Közben lihegve, loholva, hosszú kötéllel,
megérkezett a nyuszi-család. Csodálkozva látták legkisebb gyermeküket sértetlenül, épen,
egészségesen.
Juci elmesélte, mi történt vele. Az első rémület után mindannyiuknak eszébe jutott
valami…
*
Elérkezett a hímes tojást ajándékozó húsvét napja. Rókáék a pisztrángos tóhoz indultak. A
lyuk szájánál majdnem elestek valamiben. Gyönyörűséges hímes tojások sorakoztak a
bejárat előtt.
– Látod, édesapám, – szólt a legkisebb rókafiú – csodálatos dolog valakin segíteni. Lám,
nyusziék így köszönték meg a segítséget!
A rókacsalád apraja és nagyja boldogan csodálta az ünnepet köszöntő hímes tojásokat.