Az

ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.

J. P. SARTRE
 Köves J. Julianna

ILLIK TUDNI
A kulturált viselkedés szabályai
 A 11. kiadás elé
Az illem, az etikett szabályai között vannak évezredes normák, és vannak
egészen újkeletű vagy éppen napjainkban alakuló szabályok is. E könyv első
megjelenése óta éppen tíz esztendő telt el, s már másodszor van szükség egyes
fejezetek, részek átdolgozására, bővítésére. Ugyanis a társadalmi-politikai
változások, a közmegítélés módosulása vagy éppen a technika fejlődése
nyomán a kialakult normák egy része érvényét veszti vagy legalábbis módosul.
Ha arra gondolunk, hogyan alakult például az évszázadok során a tegeződés-
magázódás megítélése, vagy hogy mennyi zavart okozott az emberi
érintkezésben a múlt rendszerben eluralkodott „elvtárs" megszólítás (nyelvészek
és illemkönyv-szerzők állandó tiltakozása ellenére), érhető, hogy miért kellett a
rendszerváltozás idején átdolgozni a szabálygyűjteményt.
De az élet azóta is változott. Némileg módosult például a dohányzás
megítélése is — a könyvben ennek tükröződnie kell. Nem is beszélve arról, hogy
az Illik tudni első megjelenésekor még híre-hamva sem volt mondjuk a
mobiltelefonnak, márpedig ennek használata új és új viselkedési problémákat
vet fel.
Fontos oka az újabb átdolgozásnak a vállalkozások, az üzleti élet fejlődése is.
Ennek megfelelően a korábbinál tágabb teret szentelünk például a levelezésnek,
a meghívásnak, a névjegyhasználatnak.
Reméljük, könyvünk új kiadása segíti a felnőttkor küszöbén álló fiatalokat és a
kezdő vállalkozókat a társas érintkezés alapnormáinak elsajátításában.

A KIADÓ
 Előszó
Régi emlék: az asztalon ízléses vázában, gondos elrendezésben virágcsokor
díszlik. Több szál piros szegfű. Először csak szórakozottan számolom meg, aztán
Újra és Újra ellenőrzöm, nem tévedés-e. Semmi kétség, tíz szál.
Páros szám. Virágot pedig...
Ez a könyv tulajdonképpen ekkor kezdett megszületni, anélkül, hogy a
megírás gondolata megfogalmazódott volna.
Kíváncsiságom felébredt: vajon jól tudom-e azt a keveset, amit egyáltalán
ismerni vélek az illemszabályok közül? Könyvközelben élek, természetes, hogy
ismereteimet könyvekből kezdtem meríteni. Az antikváriumok polcairól Új és Új
könyvek kerültek otthonomba.
És csapdába estem. Csapdába, amelyben furcsamód jól érzem magam:
körülvesz szerény kis gyűjteményem, melynek darabjai száz év távolából
egészen a közelmúltig megfogalmazzák a mindennapok emberi kapcsolatainak
szokásrendszerét, a viselkedéskultúránk gerincét is jelentő illemszabályokat.
Az évek során ezek a szabályok (olykor csak a szabályok némelyike) háttérbe
kerültek a társadalmi változások hatására, sok közülük elavult. Sokszor a
létfenntartás érdekében tett súlyos erőfeszítés nehezítette betartásukat. Amíg
Magyarországon például nem lehetett banánt kapni, teljesen mindegy volt,
hogy kézzel illik-e enni, avagy késsel és villával. És volt idő, amikor sokan
fölöslegesnek is vélték az illem szabályait.
Úgy vélem, most ismét olyan korszakba jutottunk, amikor fontossá válik,
hogy figyeljünk egymásra, tanuljunk kulturált hangot használni és illedelmesen
viselkedni.
Így született meg ez a könyvecske.
Gyűjtöttem, leírtam, alakítgattam, igyekeztem a régi szabályokat maivá
tenni, alkalmazni — s közben talán formálódtam, alakultam magam is.
Persze megkérdezhetik, betartom-e valamennyi pontját? Nem, nem tartom
be. Nem is kell mindig mindent betartani. Az ember másként viselkedik otthon
egyedül, másként, barátai szűk körében, és másként egy hivatalos vacsorán.
Vannak alapvetőszabályok, amelyek mindenütt kötelezőek. S vannak aztán
olyanok, amelyeket jó, ha ismerünk, mert akkor bizonyos körülmények között —
mondjuk az említett hivatalos vacsorán, vagy egy fogadáson — alkalmazhatjuk
is.
Például...
 Tudja mindenki, hogy tunkolni — azaz villára tűzött kenyérdarabkákkal
mondjuk pörköltléten mártogatni — nem illik. Pedig jó! Akkor legyünk
engedékenyek, s tegyünk kivételt a szigorú szabály alól. Mondjuk azt: otthon,
egymás között, nem is olyan nagy illetlenség. De egy díszvacsorán szigorúan
tilos.
Tehát illik tudni, hogy tunkolni nem illik.
Könyvemnek éppen azért választottam azt a címet, hogy illik tudni, mert úgy
gondolom, aki tudja a szabályokat, azt is tudja, melyik milyen körülmények
között lép elő valódi szabállyá, s azt is, mikor nem kötelező mereven betartani.
Szóval: legyünk elnézőek, türelmesek embertársainkkal. Akár ez lehetne az
egyik legfontosabb — s valóban mindig megtartandó — illemszabály.
Röviden — mert egyenrangú, azaz demokratikusan gondolkodó és érző
emberek között ez minden viselkedés lényege, kiindulópontja —: figyeljünk
egymásra, becsüljük és értsük meg egymást.
Ezt persze nem lehet parancsra tenni, s a szerző mégis pontokba, sőt
paragrafusokba szedte mondandóját. Nem ellentmondás ez?
Bevallom, igen. S azt is, hogy ennek elsősorban formai oka van. Így érzem
ugyanis áttekinthetőbbnek, szükség szerint vissza-visszalapozhatónak a
felsoroltakat.
Hiszem, hogy rendszeres böngészésük során így még könnyebben válhatnak
először ismeretté, később pedig készséggé az illemszabályok; így taníthatnak
meg különösebb erőfeszítés nélkül is az egymásra figyelésre.
Mert ez az, ami lényegesebb annál, mint hogy illik-e tíz szál virág a vázába.
Általános viselkedési szabályok
 Önuralom, önfegyelem, műveltség

A helyes magatartás nagyobbrészt az észlelés és utánzás eredménye, az

önuralkodás szokása. A legnagyobb nevelés sem képes egyedül, a társadalom
segélye nélkül, valakinek helyes, jó magatartást adni. (K. Beniczky Irma, 1880.)
A valódi lelki műveltség, mely az igazi jó modor alapköve s fő feltétele, nyugodt,
öntudatos magaviseletben nyilvánul... A valódi műveltség és jó modor nemcsak
külső máz, mely az első alkalommal letörlődik, hogy az alatta levő durvaság
napvilágra jusson... (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
A jó társaság minden tagjától megköveteli, hogy érzelmein, indulatain uralkodni
tudjon. Uriember lehet mérges, de a felindultság pillanataiban sem feledkezik
meg arról, amivel a jól nevelt ember a társaságnak és önmagának is tartozik.
„Dühösnek lenni annyi, mint más hibáját magunkon megbosszulni" — mondja
Pope. (Szabó István Andor, 1927.)
A társadalmi érintkezés kultúrájához vezető első lépcsőfok: az önuralom. Csak,
ha ura vagy magadnak, akkor tudsz kifogástalanul mozogni a társaságban, és
csak az szabadult fel a különböző gátlások és a bizonytalanság érzésének
gyötrelmes nyomása alól, aki megtanul kifogástalanul mozogni. (Új Idők, 1930.)
Művelt ember mindig uralkodik érzelmein, de különösen vigyáz arra, hogy
haragját, dühét, bosszúságát ne mutassa mások előtt. A vita hevében
személyeskedni a legnagyobb modortalanságok közé tartozik... (Dr. Berky Imre,
1947.)
Ki tulajdonképpen a művelt ember? Az, aki elsajátította foglalkozásának
ismereteit, de érdeklődési köre nem merül ki ennyiben, hanem meg akar
ismerni más területeket is. A művelt embernek önálló véleménye van,
különbséget tud tenni jó és rossz, hasznos és haszontalan, igaz és hamis között.
A művelt ember a rendelkezésére álló tudásanyagot alkalmazni is tudja az
életben. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
E rövid fejezetben — mely látszólag nem is tartozik az illemtan körébe —
nem kisebb dologról van szó, mint a szabadságról. A társadalomban is csak
annyira lehetünk szabadok, amennyiben felismerjük — s persze figyelembe
vesszük, alkalmazzuk — a társadalom törvényszerűségeit, a társadalmi érdeket,
embertársaink jogait. Felelősek vagyunk önmagunkkal és felelősek vagyunk a
társadalommal szemben. Tiszteletben kell tartanunk nemcsak a magunk,
hanem mások érdekeit is: ez is a szabadság fogalomkörébe tartozik.
Az önuralom, az önfegyelem nem jelent megalkuvást, sokkal inkább jelent
megértést, nagyvonalúságot. A művelt embert leginkább az különbözteti meg a
neveletlentől, hogy tud — mert akar — uralkodni érzésein, indulatain. Csak az
lehet szabad, aki nem rabja indulatainak, ösztönének. „Egészen csak az szabad,
ki maga felett egészen uralkodik" — mondja Eötvös József, s ez akár mottója is
lehetne első témakörünknek.
Aki azt akarja, hogy legyen társasága, hogy befogadják, annak elsősorban az
önmagán való uralkodás képességét kell elsajátítania. Másodsorban pedig
folytonosan képeznie kell magát, törekednie kell a világ mind teljesebb
megismerésére — mindenekelőtt a jó könyvek, a nemes irodalom által.

Még vita hevében is érvekkel igyekezzünk meggyőzni partnerünket, s ne

hangerővel.
A fegyelmezett ember igyekszik és tud is uralkodni arcvonásain.
Ha a partnernek igaza van, merjük belátni tévedésünket.
Mindig hallgassuk meg a másik felet is.
Érzelmeinket kifejezni nem illetlenség — de a szélsőségeket kerülnünk
kell.
Jó modorú ember ura testtartásának, kézmozdulatainak.
Éppen ezért jó modorú ember beszélgetés közben nem fogja meg társa
gombját, vállát, zakóját.
Társaságban ásítani illetlenség. Az ásítást — ha már nagyon előtörne —
igyekezzünk zárt szájjal, feltűnés nélkül elvégezni. (A néprajzosok szerint
eleink úgy hitték, hogy a rontó szellemek az ásító nyitott száján át
surrannak testünkbe. Ez e szabály magyarázata.)
A tüsszentést — bár nem lehet megakadályozni — illik zsebkendővel
tompítani, diszkrétebbé tenni.
A tüsszentést — a dívó ellenkező szokás ellenére — nem kell senkinek
egészségére kívánni. A tubákolás korában az emberek e szóval kínálták
egymást a tubákosszelencéből, így e gesztusnak akkor volt értelme; ma
semmi jelentősége sincsen. Helyesebb tehát a tüsszentést nem
észrevenni.
Tüsszenteni, köhögni csak zsebkendőbe szabad. Ez nemcsak
illemszabály, hanem egészségügyi követelmény is.
Nem illik mutogatni, hadonászni, csapkodni, vakarózni stb.
Jól nevelt ember társaságban nem piszkálja a körmét, frizuráját,
bajuszát, fogát stb.
Nem illik köpködni, trombitálva orrot fújni.
A csecsemőt „büfiztetjük" ugyan, a felnőtt ember azonban tartózkodjék
minden hasonló jellegű megnyilvánulástól.
A csuklás nem neveletlenség — hiszen olykor a legnagyobb
önuralommal sem lehet meggátolni. Kellemetlen azonban, s ezért — ha
néhány korty víz sem segít — illik félrehúzódni a társaságtól arra a
néhány percre, míg megszűnik.
Ne terpeszkedjünk a széken, ne könyököljünk az asztalra.
Járás közben ne csoszogjunk, igyekezzünk zajtalanul lépni.
Általában a rossz szokásokat — szipákolás, arcrángatás, ujjak
ropogtatása, körömrágás, fogcsikorgatás stb. — ellő önellenőrzéssel
hamar le lehet küzdeni. „A legjobb szokás, ha az embernek semmiféle
szokása sincs" — írja Szabó István Andor Az úriember című
könyvecskéjében.
Ne kíváncsiskodjunk, de legyünk érdeklődőek minden iránt.
Legyünk nyitottak minden kultúrára.
Semmilyen emberi kapcsolat nem nélkülözheti azokat az információkat,
amelyeket az újságok, hetilapok olvasása jelent.
A könyvek rendszeres olvasása ismereteink állandó bővítését szolgálja.
„Az emberben minden könyv nyomot hagy, jegyet a lélekre, mint az
obeliszkre a képíró" — írta Gárdonyi Géza.
Társasági ember csakis a művelt ember lehet.
 Testápolás, testedzés
Jól nevelt, finom házi körhöz szokott egyének reggel és otthon épp oly tisztán és
csinosan vannak felöltözve, mint társaságban, sőt pongyolájukra és
fehérneműjükre sokkal többet tartanak, mint díszruháikra. (Egy nagyvilági
hölgy, 1880.)
... a félénkség eloszlatását nagyon elősegíti a testgyakorlat. Mint a hogy a
szellemi tehetségeket a folytonos tanulás képezi, erősíti: úgy a testgyakorlat
által a test könnyed és szép mozdulatokat sajátít el. Nem akarjuk itt a
gymnasztikát hosszan tárgyalni, de hangsúlyoznunk kell a testgyakorlat nagy
befolyását a test tartására és a külső alakok szabályosan szép kifejlődésére még
a nőknél is. (Kalocsa Róza, 1884.)
Ma sajnos, Magyarországban a legújabb kimutatás szerint ötszáz személyre jut
egy fürdőszoba és ami még sokkal szomorúbb, legtöbb honfitársunk nem is érzi
ennek a számaránynak a megszégyenítő voltát. Sok hivatalos helyiségünkben
még arra sem történik intézkedés, hogy az alkalmazottak hivatalos teendőik
befejezése után kezet moshassanak, mielőtt étkezni mennek. (Szabó István
Andor, 1923.)
A víztől a bőr nem lesz „vékonyabb". Egészséges, üde, feszes, rugalmas lesz
tőle! Testedet is részesítsed, amilyen gyakran csak teheted, a fürdés
jótéteményében. (Új Idők, 1930.)
Mint a folyó mellett haladó vándort, úgy kísérjen bennünket is egész
életünkben a testnevelés. Gyermekkorban a kis patak vidáman csörgedező
vizében gondtalanul és örömmel lubickoljunk, ifjúkorban a patakokból nőtt
folyóban nagy életerővel, kedvvel és akarással, hatalmas tempókkal úszkáljunk,
de vigyázzunk, nehogy elragadjon bennünket az ár és nehogy örvénybe
kerüljünk. Felnőttkorban a hatalmasan kiszélesedett és lassan hömpölygő
folyamban simogassák a hullámok testünket és a késő öregkorban pedig a
lenyugvó nap sugarainál üljünk le a nagy tó partján, amelybe életfolyamunk
torkollott és nézzük örömmel és szeretettel a tó vizében ugrándozó kis
gyermekeket. (A magyar úriasszony otthona, 1934.)
Ismeretes... mennyire féltek még az 1500-as években is az emberek a víztől. A
francia királyi udvar tetemes szennyéről legendák maradtak fenn. A kézmosás
akkoriban csak annyiból állt, hogy az emberek ujjaikat nedves szalvétákba
törölték, arcukat pedig spirituszba mártott vattával mosogatták (inkább
kenegették). A parfüm és a púder csupán a bűz és a piszok álcázására szolgált.
Csak a XIX. század tudományos és társadalmi változásai szüntették meg a
tömeges víziszonyt — bár csökevényei a mi századunkban is megtalálhatók
egyeseknél. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A jól öltözött és ápolt férfit nem vesz körül és nem kísér semmiféle illatfelhő
sem. A mindennapi alapos tisztálkodásnak és a testi higiéniának nincsen
szüksége különleges illatszerekre még a gyakori hajmosásnál sem... a
legkellemesebb illatszer is csak zavarólag hat a férfinál. Még a kölnivíz
megszokott keverékénél is feltűnő, ha borotválkozás után túlzottan használjuk
az arcon. Tiszta alkohol vagy illat nélküli borotvavíz teljesen elegendő az arc
simaságához. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
A régi illemtankönyvek többségében a testápolással foglalkozó fejezetek
minden részletre kiterjedő higiéniai szabályrendszert próbáltak összeállítani.
Felsorolták bennük a kozmetikumok, arc-, test- és kézápoló szerek stb.
különböző fajtáit, ezekhez használati utasítást is adtak, egyszóval jóval az
illemtani szempontokon túlmenő részletességgel tárgyalták e témát. Ennek
magyarázata a fejezet élén lévő kis csemegézgetésből kisejlik: volt időszak az
emberiség életében — és nem is olyan nagyon régen —, amikor még a víz
használatától is riadoztak, vagy — még századunk húszas éveiben is — csak a
legmódosabbak otthonában volt fürdőszoba.
A XIII. században még az előkelőségek is beérték kéz-és arcmosással. Az volt a
nézetük, hogy a víz behatol a bőr alá, árt a szervezetnek, legyengíti a testet, s
utat nyit a járványoknak. A fehérneműt a középkor emberei hónapokig nem
váltották.
A ruha alatti testrészek mosása (például a hónaljé, a hajlatoké) lényegében
csak a XVIII. századtól vált szokássá. Ekkor kezdtek megjelenni a polgári
otthonokban az illemhelyek, a mosdók, és ekkor került sor először a szappan
használatára is.
XVIII. Lajos uralma alatt az előkelő franciák már fürdőszobát is használtak. A
kevésbé tehetősek házhoz szállíttatták a meleg vizet, a szegények évente egy-
kétszer mosták le magukat a Szajna vizében.
Az, hogy a tisztaság fél egészség, voltaképpen csak a múlt század közepétől, a
kórokozó baktériumok fölfedezésétől vált közismertté. Ma már nemcsak azért
fürdünk rendszeresen, mert ez hasznos, hanem mert a tisztálkodás és a
tisztaság a közérzetünkre is jótékonyan hat.
E vázlatos történelmi áttekintés is igazolja, hogy körülményeink, szokásaink
sokat változtak, századunk második felében pedig különösen gyorsan. Hogy
csak egy példát említsünk: a nem is túlságosan régi, 1961-es megjelenésű
illemtankönyv is „eltiltotta" még a férfiakat az illatszerek használatától. 30-50
esztendővel ezelőtt pedig egyenesen nőiesnek vagy legalábbis piperkőcnek
bélyegezték volna azt a férfit, aki nem éri be egyszerű mosakodással, hanem
mindenféle fölösleges „kenceficét" használ. A világ azóta nagyot változott a
kozmetikai ipar (és a hazai kozmetikumgyártás) területén is, s ezzel a kozmetika
divatja és illemtana is jelentős változásokon ment keresztül.
Hogy nőket érintő példát is említsünk: a rokokó idejének fényes királyi
udvaraiban előkelő hölgyek hetenként fésült, tornyos frizurájuk alatt
nemesfémből készült, kötőtűszerű szerszámmal — nos, mondjuk ki —:
vakaróztak! Tették ezt nyilvánosan, a cercle alatt, s az akkori etikett megsértése
nélkül.
Testápolással, testneveléssel foglalkozó fejezetünk csak olyan „szabályokat"
sorol, amelyek a társas kapcsolatok szempontjából fontosak, s nem tér ki olyan
részletekre, amelyekkel szépségápolási tanácsadók foglalkoznak.

Testünk ápolása elsősorban egészségügyi követelmény, de aki ez ellen

vét, a jó modor ellen is vét.
A haj ápolása elengedhetetlenül fontos. A zsíros, fésületlen, lenőtt,
korpás haj visszataszító látvány. Nem tudjuk megfellebbezhetetlenül
megállapítani, hogy milyen gyakran kell fejet mosni, hiszen ez a haj
minőségétől is függ. Azt mondhatjuk, hogy általában legalább hetenként
egyszer (a haj minőségének megfelelő samponnal) szükséges a fejmosás.
A hajvégek vágásának gyakoriságát a frizura határozza meg. A töredezett
haj kellemetlen látvány. (A hosszú haj vége is töredezik, ezért időnként
azt is vágatni kell.)
Férfiak lehetőleg mindennap borotválkozzanak a reggeli tisztálkodás
perceiben. Ha este társaságba mennek, ugyancsak elvárható, hogy
frissen borotváltak legyenek. A borotválkozás utáni arcszesz vagy kölni
használata ma már általános szokás.
A pattanásos arcbőr ápolása különös figyelmet igényel, ez főként
kamaszkorban igen lényeges.
A női kozmetika szinte évenként változó szabályokat teremt a divat
alakulásával. Alapvető itt is: a jó ízlés határokat szab. Ne próbáljunk
korunknál lényegesen fiatalabbnak látszani, mert könnyen nevetségessé
válhatunk!
A fogápoláshoz — a napi 2-3, lehetőleg étkezés utáni fogmosáson túl —
a rendszeres fogorvosi ellenőrzés is hozzátartozik (legalább évi 2
alkalommal). Dohányosok ne feledkezzenek meg a napközbeni
szájöblítésről.
A köröm árulkodó: legyen a körömápolás a mindennapi tisztálkodás
része.
A lábak, lábkörmök ápolására ugyanolyan gondot kell fordítani, mint a
kézápolásra!
Az illatszerek használatánál is kerüljük a túlzásokat. Bár az illatok divatja
is rendkívül változó, mindig az egyéniségünknek leginkább megfelelő
"divatirányba" sodródjunk.
Vigyázzunk a különböző kozmetikumok illatösszhangjára!
Valaha a férfiaknak csak az arcvizet engedélyezték, ma már a kölni és a
dezodorok használata nemcsak megengedett, hanem fontos
követelmény is!
A testápolás a fürdőszobába való. Illetlenül viselkedik az a nő, aki
nyilvános helyen, például vendéglői asztalnál festi magát. Ugyanúgy nem
illik itt fésülködni sem.
Általában is elmondhatjuk: a kozmetika magánügy, nem társaságba való.
Ezért munkahelyünkön, presszókban, színházak nézőterén stb. se
végezzük, csak a mellékhelyiségben, mosdóban.
Ha csak tehetjük, naponta legalább kétszer (felkelés után és este
lefekvés előtt) szellőztessük meztelen testünket. A légfürdő legalább
annyira fontos és egészséges, mint a mindennapi mosakodás.
A testápolás mellett a testi egészségben igen nagy szerepe van a
testedzésnek is. Legalább öt-tíz percet tornázzunk reggelenként, olyan
gyakorlatokat választva, amelyek leginkább megfelelnek
szervezetünknek és korunknak.
 A beszéd és a hallgatás

A társalgás sokkal kevesebb szellemet és tanultságot, mint tapintatot, szívet és

józan észt igényel. Nem az ötletek és szellemes gondolatok fénye és gazdagsága
teszi azt érdekessé és kellemessé, de bizonyos szabályok, melyeket némelyek
ugyan ösztönszerűleg követnek, s ezért neveztetnek „jó társalgóknak", de
melyeket még a legszellemdúsabbaknak is magukévá kell tenniök, ha
kellemesen akarnak társalogni. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Általában a figyelmes hallgatás művészetét nem győzzük eléggé ajánlani
mindkét nembeli ifjúságnak. Az által megnyerik az idősebbek jóakaratát, és
talán gyakran alkalom adódik saját jövőjük megalapítására. (Kalocsa Róza,
1884.)
Aki jó társalgó akar lenni, tisztában kell lennie a nyelvtannal, elismert, jó íróktól
kell sokat olvasnia; érthető, helyes kiejtésre kell törekednie, anélkül, hogy
kiabálna. Kellemes hangorgánumot nem tud magára erőltetni, aki ennek
hiányában szűkölködik, de a hanghordozásban megmutathatja jó ízlését. A
nyelvjárási sajátságokról és a beszédet kísérő taglejtésről (gesztikulálás),
amennyire tud, le kell szoknia; az idegen szókat lehetőleg kerülnie kell és
legalább egy világnyelvet tanácsos megtanulnia. (Szabó István Andor, 1923.)
Vigyázzunk... a szavaknak és fogalmaknak használatával, amelyek nem az élő
beszédre, hanem a hivatalos (azelőtt kincstárinak mondott), bürokratikus vagy
rosszul alkalmazott politikai nyelvre jellemzőek. A „viszonyul", a „kiértékeli", az
„irányt vesz", vagy „hozzá áll" kifejezések, nemkülönben a „meglátás", a
„tudatosítás", a „kitűzés", a „kapacitás", vagy akár a „szűk keresztmetszet", a
„lazaság", a „kinyilvánítás", vagy a „szűk prakticizmus" és megannyi más
papirosízű, erőszakolt szóhasználat semmi esetre sem alkalmas, hogy az
előadás vagy a beszámoló színvonalát emelje. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi,
1961.)
A társalgás nem monológ. Illik beszélni és hallgatni, de nemcsak csendben lenni
és ugrásra — szóra — készen várnia megszólalás új lehetőségére, hanem illik
meghallgatni társalgópartnereinket. (Halák László, 1984.)
Beszéd- és érintkezéskultúránk mostanában a romlás állapotában van. A
választékos, szép magyar beszédet sajnos sok helyütt felváltotta a bosszantó
sekélyesség, a közhelyek használata, az alpáriság. Bármerre megy az ember az
utcán, felnőttek és fiatalok — de sajnos fiatal lányok és érett nők is — kötőszó
helyett, szópótló szóként használják a szexuális aktusra biztató legdurvább
kifejezéseket; a legtöbb ember beszédét a hadarás, a habogás, a rossz, éneklő
hangsúly kezdi jellemezni. Sajnos még a színpadokról is egyre inkább kihal a
szép magyar beszéd, a fiatalabb színészek jelentős része ugyancsak hadar,
makog, elnyeli a szavak végét — talán mert tévesen úgy érzi, ezzel jellemzi
tökéletesen a mai fiatal típusát, s elavultnak, „deklamálónak" véli a hangos
színpadi beszédet, melyet az utolsó sorban is tisztán hallani, s a pontos
hangsúlyozást. Már Kosztolányi is így írt 1928-ban (s már akkor is az idegenes,
rossz hangsúly ellen szólva): „... a színház legyen kórház, ahol meggyógyul a
sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és betegágya."
A helyes, szép beszéd illemkérdés is. A beszéd az élővilágban csak az ember
sajátja, s — mivel gondolatainkat, érzéseinket, véleményünket a nyelv
segítségével közöljük — megítéltetésünk beszédünk alapján történik. Ezért is jól
jegyezzük meg az első és legfontosabb szabályt:

Anyanyelvünket tisztelni kell — azaz illik tudnunk magyarul.

Igyekezzünk mondanivalónkat röviden, tömören és közérthetően
kifejezni.
Kerüljük a felesleges töltelékszavak (izé, ugye, tudod, érted, „aszongya"
stb.) használatát. Ezekről egy kis gyakorlással és kellő önellenőrzéssel le
lehet szokni.
Idegen szavakat lehetőleg csak akkor használjunk, ha nincs igazán helyes
magyar megfelelőjük. Ha mégis kénytelenek vagyunk ilyeneket
alkalmazni, vigyázzunk, hogy jó helyen és pontos kiejtéssel tegyük ezt.
Különösen tapintatlan dolog kacifántos idegen szavakkal, netán idegen
nyelvű idézetekkel élni olyan társaságban, ahol azokat nem érthetik.
Csodálni nem fognak minket, inkább csak nagyképűnek tarthatnak.
Sem a túl halk, motyogó, sem pedig a túlságosan harsogó beszéd nem
kellemes.
Ne beszéljünk „énekelve", a mondatok végét hangsúlyozva. A magyar
nyelvben a hangsúly mindig az első szótagon van. A beszélő a
hangsúllyal a legfontosabb részt emeli ki a mondatban. (Általában
hangsúlyos a kérdő névmás, vagy kérdőhatározó szó, a tagadószó, a
tagadó névmás vagy határozószó, az indulatszó, de többnyire
hangsúlytalan a névelő, a névutó és a kötőszó. A mondatrészek közül
szinte mindig hangsúlyos az elöl álló állítmány, a minőség- és
mennyiségjelző. A magyar mondatban van szakaszhangsúly és
mondathangsúly.)
A szavak végét is érthetően ejtsük.
A hadarás manapság különösen rossz divat. Ne hadarjunk, de kerüljük a
túlságosan vontatott beszédet is.
Beszéd közben ne gesztikuláljunk túl élénken.
Társaságban lehetőleg köznyelven beszéljünk, kerüljük a tájszólást, a
zsargont stb. (Ugyanakkor egy-egy ötletesen felidézett, érdekes, ám
közérthető tájszó színesíti beszédünket.)
Kerüljük a szavak nyegle megcsonkítását, az ún. hüm-hüm beszédet. (Pl.:
Mizujs?, Kösz..., Cső..., Ja... stb.)
Beszédünkben mellőzzük a közhelyeket. Ne mondjuk ki azokat az
elkoptatott kifejezéseket, amelyekről a két világháború között Eri-Halász
Imre a Ki ne mondja! című könyvet írta, Karinthy Frigyes pedig
megalkotta Háth- Bizony János halhatatlan figuráját. Álljon itt néhány
„szép" példa Éri-Halász művéből: korodhoz képest eleget beszéltél;
szeretem a hajnalt; kijön ez a folt, ollóval; előfordul a legjobb családban
is stb.
Vannak nagyszerű társalgók és vannak nehézkesen beszélők — ez egy
kicsit alkat, de főként gyakorlat kérdése. Ám kevesen vannak, akik
tudnak hallgatni is. Mert a hallgatás már-már tudomány, művészet,
melynek alapszabálya: ne vágjunk egymás szavába, még bocsánatkérve
sem. Tehát akkor is vétség az illem ellen a közbeszólás, ha azzal kezdjük:
„szavadat ne feledd", vagy "bocsánat, de itt muszáj közbeszólnom".
Ide tartozik az is, hogy ne akarjunk folyton mi beszélni, engedjünk mást
is szóhoz jutni.
Ereztessük a beszélővel, hogy figyelemmel kísérjük szavait. Ezt jelezzük
is, mert ha minden megjegyzés, észrevétel nélkül azonnal más témába
vágunk, nem udvariasak vagyunk, hanem érdektelenek. Viszont túlzásba
se nagyon vigyük az érdeklődést, mert akkor meg a kíváncsiság hibájába
esünk.
Ne használjuk unos-untalan ugyanazokat a jelzőket, kifejezéseket.
Törekedjünk beszédünkben is változatosságra.
„Ne légy más rovására szellemes, mert ez inkább ellenszenves, mint
nehéz." (Grácián)
 Bemutatkozás, bemutatás
Az etiquette úgy kívánja, hogy a férfit a hölgy elé vezessük, ki nem emelkedik fel
ültéből (ha csak nem főpapot, vagy idős, előkelő férfit mutatnak be neki) s azt
mondjuk: „Engedje meg, hogy bemutassam Szentpéteri Kálmánt, Fehér Ilona ő
nagysága — Szentpéteri Kálmán." A két bemutatott azután meghajtja magát, de
nem fog kezet, ha csak a hölgy nem nyújtja előbb, és a hölgy megkezdi a
társalgást. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Ha egy férfi valamely nőnek bemutatja magát, ez utóbbi csak meghajol, de
nevét nem említi. Ha társaságban történik, akkor fől kell tételeznie, hogy a férfi
ismeri nevét; ha pedig idegen helyen — például vasúton — no ott meg még
tartózkodóbbnak kell lenni. (Kalocsa Róza, 1884.)
Bemutatás után a bemutatott is meghajlik és az is, akinek bemutatták. A
felsőtest udvarias meghajtása az ülve maradó hölgyekre és idős urakra is
kötelező. (Szabó István Andor, 1923.)
Névjegyet az ember csak akkor ad, ha az ajtót szolgáló nyitja ki. Ha családtag
nyit ajtót, ne nyomd kezébe névjegyedet, hanem mutatkozz be neki. (Új Idők,
1930.)
Vezeték és keresztnevedet érthetően mondd, ne morogva, de ne is kiabálva. Pl.
„Kovács Péter vagyok." (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
... a meghajlás minden társadalmi formája elhagyandó a társadalmi viselkedés
formái közül. Demokratikus társadalomban senki előtt sem kell hajlonganunk,
gondoljunk csak arra, hogy a meghajlás történeti csökevénye annak a
szokásnak, hogy a keleti despoták előtt alattvalóik csak hasoncsúszva
jelenhettek meg. (Dr. Berky Imre, 1947.)
A bemutatás és bemutatkozás hajdanában a felső körökben bonyolult
szertartás volt. A dolog ma lényegesen egyszerűbb, s ennek eredményeként
gyakran kötnek személyi ismeretséget. Jan Drdáról, a kiváló cseh íróról forog
közszájon a következő anekdota: Az írószövetség klubjában beszélgettek egy
este. Sokféle emberről esett szó — s Drda mindegyiket ismerte. Nevek hosszú
sora hangzott már el, mire az író sóhajtva így szólt: „Ha jól meggondolom, már
annyi ismerősöm van, hogy nem is ismerem őket." (Burget—Kovácsvölgyi,
1959.)
Komikus jelenetek sora következnék be, ha egy társaságban jelenlevő,
különböző korú 5-6 házaspárhoz érkezik egy újabb házaspár. Nyilvánvaló, hogy
a gépies illemszabály-alkalmazás előbb tisztáztatná velünk a szemmel látható
nemi különbségek után a korkülönbségeket is, így például előbb az érkező
hölgyet mutatnánk be a jelenlevő hölgyeknek, közülük is az idősebbeknek,
azután a férfiaknak, közülük is először az idősebbeknek. Ha viszont ezután az
érkező férfit kezdenénk bemutatni, ezzel ellentétes lenne, hogy a hölgyekkel
legyünk előzékenyek, hiszen eszerint előbb a feleségnek kellene megismernie
mindenkit. Ezzel természetesen ellenkezik az, hogy az érkező mutatkozzék be
először. Ezt a gondot még csak fokozná, ha a bemutatkozásnál a társadalmi
rangokat is figyelembe vennénk, hiszen ebben az esetben lehet, hogy a
legfiatalabb férfinak kellene bemutatni az érkezőket, ha történetesen ő viselné
a legmagasabb társadalmi rangot. (Haláé László, 1984.)
A bemutatkozás — éppen mert minden ismeretségnek a kezdete — alapvető
fontosságú az emberi kapcsolatokban. Az első benyomások ugyanis
meghatározhatják a kapcsolatok tartósságát, mélységét is.

Ne mutatkozzunk be elfogadható indok nélkül (pl. ha utcán idegentől

megkérdezzük az útirányt, s ő készséggel felvilágosít, e futó kapcsolat
még nem indokolja a bemutatkozást).
Étteremben, vendéglőben és hasonló helyeken, ha olyan asztalhoz
ülünk, amelyiknél már ülnek, nem kell bemutatkozni. (Ha együttlétünk
során esetleg további kapcsolatot is feltételező beszélgetés alakul ki, ez
már okot adhat a bemutatkozásra.)
Utcán, ha ismerősünkkel állunk meg szót váltani, s annak társaságában
számunkra idegen személy van, csak abban az esetben kell
bemutatkoznunk, ha a beszélgetés hosszabb, s az eddig ismeretlen is
bekapcsolódik a társalgásba.
Tömegközlekedési eszközökön általában nem mutatkozunk be
utastársainknak, kivéve ha vonaton, repülőgépen, hajón olyan társalgás
alakul ki, amely tartósabb kapcsolat kezdete lehet.
Mindenképpen illik bemutatkoznunk olyan környezetben, ahol biztosan
számíthatunk a további kapcsolat fennmaradására (pl. iskola, munkahely
stb.).
Üdülésnél nem kell feltétlenül mindenkinek bemutatkoznunk, de akikkel
két héten keresztül egy asztalnál fogunk étkezni, azokkal illik
megismerkedni.
Új munkatársat munkahelyén a vezető köteles bemutatni a régieknek.
(Ha valaki éppen nincs jelen, annak az új munkatárs a későbbiekben már
maga is bemutatkozhat, illetve az összeismertetést a már korábban
megismert munkatárs is megteheti.)
Ha ismeretlen személyt a lakásán kell felkeresnünk, be kell
mutatkoznunk (kivétel természetesen a postás, a villanyszámlás, aki
esetleg nem nevét, hanem foglalkozását mondja).
A bemutatásnak is vannak bizonyos szabályai. Ha harmadikként
összeismertetünk két embert, tulajdonképpen nem bemutatjuk őket
egymásnak, hanem általában a férfit mutatjuk be a nőnek, a fiatalabbat
az idősebbnek, a kisebb rangút a magasabb rangúnak. Persze itt is
vannak kivételek: fiatal lányt idős férfinak, nőt nagyon közismert,
tekintélyes személyiségnek bemutathatunk.
Bemutatásnál vegyük azt is figyelembe, hogy a jelentős korkülönbség
elmossa a kisebb rangkülönbséget.
Ha nagyobb társaságba ismeretlen vendég érkezik, őt mutatjuk be az
összes jelenlévőnek. Ezt együttesen is megtehetjük, nem kell külön-
külön mindenkihez odavinni.
Azt a vendéget, aki az étkezés megkezdése után érkezett, nem kell
okvetlenül bemutatni.
A bemutatott személy ne nyújtsa előre a kezét, várja meg, amíg a nő, az
idősebb, a tekintélyesebb kezdeményezi a kézfogást.
Ülő férfiak bemutatkozáshoz természetesen álljanak fel. Nagyon idős
férfi esetében ettől el lehet tekinteni, ő ülve maradhat.
Olyan esetben, ha nem bemutatnak, hanem közvetlenül mutatkozunk
be egymásnak, nevünket jól érthetően mondjuk meg.
Ha nem értjük első hallásra a bemutatott vagy bemutatkozó nevét,
inkább ismételtessük meg, ez nem udvariatlanság. Sokkal illetlenebb
dolog, ha egy nevet hibásan, rosszul használunk.
Ha valakit bemutatnak nekünk, illik legalább annyit mondani, hogy
„örvendek", vagy „nagyon örülök" stb. Ezt a bemutatott, illetve a
bemutatkozó sohasem mondhatja.
Helyes, ha a bemutatás utáni társalgást a nő, az idősebb vagy
tekintélyesebb személy kezdi meg, tehát az, akinek a másikat
bemutatták. Kínos zavar vagy feltűnő csend esetén azonban e szabálytól
nyugodtan el lehet térni.
A bemutatkozással nálunk általában együtt jár a kézfogás. Bizonyos
helyzetekben pótolhatja a könnyed meghajlás, vagy főbólintás.
Vigyázzunk: a meghajlás nem hajlongás, hajbókolás!
Azt, akinek egyszer már bemutattak, minden találkozásnál illik
üdvözölnünk (és viszont is).
Egy bemutatkozás — bármilyen idegesek, türelmetlenek vagyunk netán
— nem lehet akkora teher, hogy azt valamilyen indokkal (sietek, nem
érek rá stb.) el lehessen utasítani. A bemutatás elutasítása súlyos sértés.
Ha nincs, aki bemutasson, s mi valahol be akarunk mutatkozni,
igyekezzünk ezt úgy megtenni, hogy ne véljenek erőszakosnak,
tolakodónak bennünket.
Gyűléseken, értekezleteken a résztvevők többnyire ismerik egymást.
Mégis előfordul, hogy olyan környezetben mutatnak be bennünket, ahol
még nem jártunk. Ilyenkor illik felállni, s könnyedén meghajolni.
 Tegezés, magázás, megszólítás

A címzést illetőleg nagyon helyén lenne már egyszer, ha a franciák példáját

követnők s egyáltalában csak az „uram" és „asszonyom" megszólítást fogadnók
el. Franciaországban a miniszter éppen úgy szólíttatik „uram"-nak (monsieur),
mint az utolsó írnok; a születési rangnál is csak azon különbséget teszik például:
monsieur le comte (gróf úr) stb. Nálunk a grófot ezen megszólítás illeti:
„méltóságod", úgy mint nejét és lányát is. (K. Beniczky Irma, 1880.)
A megszólítást tárgyalva, meg nem szabad feledkeznünk egy olyan szokásról,
mely csakis Magyarországon dívik, mi annál csodálatosabb, miután nagyatyáink
arról mit sem tudtak, a társadalmi élet a bizalmas körön kívül sokkal
szertartásosabb lévén, mintsem hogy tűrhették volna. Ez a kizárólagosan
modern magyar, de tulajdonképpen egészen keleties szokás — az általános
tegezés. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
A megszólítás csak külsőség, a beszélgetés formasága; de mindamellett a
társasággal való érintkezésben elkerülhetetlen. A beszélgetésnek személyes
jellege van, közvetlen eszmecsere két vagy több egyén között, és ez által
különbözik a beszédtől. A mívelt modor követeli tehát, hogy a személyes
megszólítás beszélgetés közben hangsúlyoztassék és gyakran ismételtessék.
Különösen szükséges ez rövid mondásoknál, valamint kérdésekben és
feleletekben. Tehát úgy mondjuk „Igen, atyám" vagy „Nem, kedves nénikém"
vagy „Mindenesetre, nagyságos asszonyom". Igen, nem, mindenesetre nagyon
röviden és illetlenül hangzanék. (Kalocsa Róza, 1884.)
A francia köztársaság 1793-ban a sans-culotte-ok kívánságára kényszerítette
hivatalnokait a tegeződésre, de azért nem szokták meg. (Szabó István Andor,
1923.)
Megfigyelheted, hogy sok ember az összetegeződés után még hetekkel, sőt
hónapokkal később is gyakran magázza egymást, a helyett, hogy tegezné. Jeléül
annak, hogy a belső hang a magázást diktálja. Azt hiszed, hogy ezeknél az
embereknél a tegezés szívből jött? Én nem hiszem. Már pedig a tegezéssel
kapcsolatos szabálynak fogadhatod el, hogy először a szív tegezzen, csak azután
a száj. (Új Idők, 1930.)
A magyar nyelv gazdagsága folytán embertársaidat többféleképpen szólíthatod
beszéd közben. (Te, Maga, Ön, Kegyed, Kegyelmed, Kend, Uraságod stb.) (Dr.
Vida Vilmos, 1940.)
Szólíthatjuk őket foglalkozásukon, hozzátéve az „úr" szócskát, pl. ügyvéd úr,
doktor úr, tanár úr stb.; hivatali állásukon, pl. fogalmazó úr, igazgató úr stb...
Vannak azonban olyan foglalkozások, ahol ez a megszólítás egyenesen
komikusan hatna, pl. kereskedő úr, vagy villanyszerelő úr; ilyen esetekben
szólítsuk őket vezetéknevükön, hozzátéve az „úr" szócskát. (Dr. Berky Imre,
1947.)
... furcsa, ha mondjuk egy kéményseprő szaktársnak szólítja az orvost, a múltból
itt felejtett földbirtokos elvtársnak mondja a tanácselnököt, a 13 éves iskolai
tanuló pajtásnak az igazgatót. Még nehézkesebb a sporttárs, a műtárs, a daltárs
és ki tudja még hány, kínnal-bajjal összeállított megszólítási forma. Kifejezetten
ízléstelen a csibésznyelv néhány többé-kevésbé elterjedt megszólítása, pl. a
fater, az otromba, lekicsinylő mester. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Ha az a bántó mellékíz, amely az „uram" megszólításhoz akaratlanul is fűződik,
eltűnik majd, akkor bizonyára nem lesz akadálya, hogy ezt a szép és eredeti,
magyaros és megtisztelő megszólítást alkalmazzák, hiszen az országban
valójában ma mások az „urak", mint ezelőtt kétszáz vagy akár húsz évvel. Így az
„elvtárs", „elvtársnő" megszólítás is megmaradhat azoknak a politikai
kapcsolatoknak kitüntető megnevezésére, ahol a politikai és pártmunka még
jobban összekovácsolja az egyének érzelmeit. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi,
1961.)
Mert nem képtelenség-e, nem nevetségesen szomorú-e az, hogy három évtized
után sem tudjuk még, hogyan kell köszönnünk egymásnak, hogyan kell
megszólítanunk egymást ebben az új társadalomban? (Hankiss Elemér, 1983.)
Az elvtárs kifejezés a politikai tartalom mellett még mindig hordoz hivatalos
jellegű, sőt rangot kifejező tartalmat is. Közhivatalokban, tisztségeket betöltő
embereknél még a rádióban, televízióban is viszonylag ritkábban használják az
úr megszólítást, mintha ez méltatlan lenne hozzájuk, holott tudjuk, hogy
párttisztségek kivételével minden közhivatali funkciót betölthetnek
pártonkívüliek is, vagyis tartalma szerint nem illetne meg mindenkit az elvtárs
megszólítás. (Haláé László, 1984.)Hát akkor elvtárs az úr? Ez itt a kérdés. És a
kérdés — úgy tűnik — még nagyon sokáig kérdés marad.
Így, ezekkel a mondatokkal vezettem be a megszólítással foglalkozó részt
könyvem első és második kiadásában, de még az 1988-as harmadikban is. Igen,
akkor még valóban azt hittem, hogy nagyon hosszú életű lesz ez az állandó
elvtársozás. Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan megváltozik a világ?
A bevezető idézetek azt tanúsítják, hogy 1956 után megjelent
illemtankönyveink — és a nyelvművelők — mindig is az úr megszólítást
javasolták, csakhát kevés eredménnyel. Aztán — ahogy a társadalom hirtelen
nagyot változott — visszajött az úr, sőt mára az elvtárs szónak van egy gunyoros
mellékzöngéje (a volt hatalmasság).
Hankiss Elemér már évekkel ezelőtt így írt Viselkedéskultúránk torzulásai
című tanulmányában, az úr és elvtárs megszólításformákat elemezve: „Még azt
sem lehet tudni pontosan, hogy a két megszólítás közül melyik most az
egalitáriánusabb, demokratikusabb felhangú. Eredetileg egyértelműen az
elvtárs volt az, de ha jelentése tovább szűkül a viszonylag jelentős pozíciót
betöltők és a hivatalos érintkezések körére, és tovább folyik másfelől az „úr"
megszólítás semlegesedése, történeti jelentéstartalmainak lekopása, akkor
előbb-utóbb ez utóbbi töltheti be az emberek közt nem differenciáló, általános
megszólítás szerepét. Mindenesetre: jelenleg még nagy a zűrzavar e téren."
Nagy bizony, s nemcsak a megszólításban, hanem a kapcsolattartás módjának
egészében. E sorok írója is találkozott olyan férfikollégával, aki a kolléganőknek
és a főnökasszonynak kezét csókolommal köszönt, de a náluk jóval idősebb,
tisztességben megőszült, sokszoros nagymama takarítónénit kurta „jó napot"-
tal üdvözölte.
De menjünk tovább! Miféle demokrácia diktálja, hogy a főnökasszony
következetesen Kovács urazza jóval fiatalabb férfi beosztottját, aki viszont erre
természetesen per Gizike szólítja főnökasszonyát? Ugyanő, a minapi Kovács
elvtárs, a mai Kovács úr, a férfi főnököt egyértelműen Z.
úrnak mondja, s eszébe sem jutna — mert tán megnyílna az ég! — azt
mondani: Lajos. S ha nagyon bizalmaskodó merészel lenni, legfeljebb ha félig
tréfásan, félig komolyan Főnöknek szólítja a főnököt, vakmerően elkerülve így a
keresztnevet és az urazást.
Minek nevezzelek?
Bonyolítja még a dolgot, tehát tovább fokozza a zavart az is, hogy egyes
foglalkozások megtartották maguk mellett — mindig is — az „úr" kifejezést: így
például a „tanár úr", a „doktor úr", a „professzor úr" természetesen hangzik,
ellenben ha a vízvezeték-szerelőt „vízvezeték-szerelő úr"-nak szólítanánk,
nevetségessé válnánk.
És a tegeződés! A legutóbbi időkben már-már kiöli az érintkezésből a
magázást, az önözést. A harminc év alattiak, még ha vadidegenek is, az első
pillanattól tegeződnek. És ez nem is mindig baj, sőt kedves szokás. De baj,
igenis, akkor, ha például a huszonéves bolti eladó a pult mögül kezdeményez
tegeződést a számára ismeretlen huszonéves vevővel, így: „kérsz valamit?"
Ne csodálkozzék hát a kedves olvasó, ha e fejezet igencsak hiányos. Az
egyértelműbb tanácsok alaposan elrugaszkodnának a valóságtól.

Mindenesetre az bizton elfogadható, hogy a tegezésre is vonatkoznak az

általános udvariassági szabályok. A tegezést csak az idősebb vagy a
tekintélyesebb, illetve nő-férfi kapcsolatnál a nő kezdeményezheti.
A felajánlott tegezést nem viszonozni — akárcsak a felénk nyújtott kezet
— rendkívül sértő.
Bármilyen hangulatban (még erősen alkoholos állapotban is) létrejött
tegeződő viszony a későbbiekben is kötelező. Egyetlen estére nem lehet
összetegeződni, a pertu egy életre szól.
Vannak olyan helyzetek, amelyek úgyszólván magukkal hozzák a
tegeződést. Ha egy nagyobb, számunkra távolibb társaságba kerülünk,
ahol mindenki tegeződik, érezzük ezt magunkra nézve is kötelezőnek. Ha
másképp viselkednénk, vendéglátóinkat hoznánk kínos helyzetbe.
Munkahelyen a férfiak a férfiakkal, nők a nőkkel általában
automatikusan tegező viszonyba kerülnek. Nagyon nagy kor- vagy
beosztásbeli különbség esetén azonban illő megvárni a tekintélyesebb
vagy idősebb kolléga kezdeményezését.
Az összetegeződésnek nem feltétlen kelléke sem a csók, sem a szeszes
ital — de vízzel vagy üdítővel pertut inni nevetséges, sörrel pedig
egyenesen illetlenség (ha ugyanis itallal tegeződünk össze, ezt
koccintással szokás megtenni, a sörrel pedig nem szokás koccintani).
Nehéz kérdés az is, hány éves korig tegezheti egyoldalúan a felnőtt a
gyereket. Mi azt tanácsoljuk, hogy az újonnan megismert nagykamaszt
— azaz tizenhét-tizennyolc éves fiatalt — már inkább magázzuk, mert ő
még nem mer visszategezni bennünket, de önérzetét bántja, hogy
gyerekként kezeljük.
A felnőttség kezdetén lévő fiatalembert csak akkor tegezzük le, ha
közben engedélyt adunk a viszonzásra is. (Nagyon idős emberek
természetesen tegezhetik a fiatalokat egyoldalúan is.)
A gyerekek egymás között — magától értetődően — egeződnek.
Már e fejezet bevezetőjében szó volt arról a manapság eléggé elterjedt
szokásról, hogy a fiatalok átlépve a felnőttkor küszöbét — továbbra is
tegeződnek egymással, még ismeretlenül is. Nem feladatunk e szokás
eredetét kutatni, elítélni pedig semmiképpen sem kívánjuk, sőt inkább
rokonszenvesnek tarthatjuk. Tehát ha kulturáltan tegeződnek, nem
ütközik illemszabályba. De ha mondjuk a szolgálatban lévő pincér tegezi
le ismeretlen vendégét, durva sértést követ el.
Ha nem tegezünk valakit, még el kell döntenünk, hogy magázzuk,
önözzük vagy tetszikezzük-e. A. maga, illetve az ön csak a megszólítást
differenciálja, a tetszik az egész mondatfűzést. Pl.: „Maga is látta,
uram?" „Ön is erre tart, asszonyom?" „Hová tetszik menni, néni?" vagy
„Bácsi, valamit el tetszett ejteni."
A magázás és az önözés közötti — bár csak árnyalatnyi — különbség
elvétése bizonyos helyzetekben igen sértő lehet. Erre feltétlenül
ügyeljünk!
Az önözés kissé távolibb, mértéktartóbb. A magázás viszont sokszor
gorombának hat.
A megszólítás számos fajtáját is az udvariasság szabályai határozzák
meg.
Idegeneket megszólítva (például utcán eligazítást kérve) nyugodtan
használhatjuk az Uram, Asszonyom kifejezéseket.
Bácsinak vagy néninek csak nagyon idős embereket szólíthatunk. (A
gyerekek természetesen szólíthatják így a fiatalabb felnőtteket is, bár ez
jellegzetesen hazai szokás, a világ más nyelveiben a gyerekek is az uram,
asszonyom megfelelőjét használják.)
Az elvtárs megszólítás persze továbbra is létezik: szocialista,
szociáldemokrata pártok, szakszervezetek tagjai hagyományosan
használják — és használhatják nyugodtan — egymás megszólítására.
A megszólítások használata akkor szükséges, ha beszélgetőpartnerünket
nem szólíthatjuk közvetlenül a keresztnevén. Vezetéknevet önmagában
használni ugyanis udvariatlanság. (Talán csak az iskola kivétel ebben,
ahol megszokott, hogy a tanár így szólítja a diákokat.)
A felsoroltakon kívül természetesen használhatjuk sok esetben a
foglalkozás megjelölését is (tanár úr, doktor úr, ügyvéd úr stb.).
A megszólítás a hivatali rangot is tartalmazhatja: igazgató úr.
Munkatársak kartársnak, kollégának, szaktársnak is szólíthatják egymást
(ezek ma már kiveszőben lévő megszólítások). Itt határozott
megkülönböztetés figyelhető meg: a kolléga többnyire hivatali
megszólítás, a kartárs is az irodák világának szülötte, szaktársnak viszont
csak fizikai dolgozók, többnyire szakmunkások szokták egymást szólítani.
Bár utóbbi — úgy véljük — lassanként kimegy a divatból, mert van
valami ötvenes évekre emlékeztető mellékíze.
Régen természetes volt, mára majdnem kihalt a hölgyem (ma ennek már
valami furcsa mellékzöngéje van), illetve a kisasszony megszólítás.
Utóbbi újraterjedése örvendetes lenne, mert az űrt, amelyet kiveszése
okozott, nem tölti be semmi, egyik divatban lévő megszólítás sem
pótolja igazán.
 A köszönés
A köszöntés módja a különböző népeknél különböző; ezek kezet nyújtanak,
mások meghajtják fejüket, amazok egymáshoz dörzsölik orrukat, s megint
mások hason fekve csókolják az út porát. Nekünk az egyik éppen olyan
nevetségesnek tűnik fel mint a másik; de amilyen fontos a khinaiaknak, hogyan
köszönjön a főbbrangúnak, a hason-rangúnak, az alárendeltnek, — éppen olyan
fontos ez ránk nézve is. (K. Beniczky Irma, 1880.)
Hanem van a köszöntésnek egy neme, mely készakarva kevély alakot ölt;
köszönteni lehet oly hidegen és gúnyosan, hogy a szándékos sértés rögtön
feltűnik; ez mindig alacsony gondolkodásmódot árul el. Ha valódi műveltséggel
bíró egyén olyan emberrel találkozik, kinek örömest mutatna gúnyos, megvető
arczot, ne tegye azt, hidegen mozdulatlan arczczal menjen el mellette, mintha
az egészen idegen volna előtte, és az illetőnek ez a teljes mellőzés legjobban
bebizonyítja, hogy amaz őtet szíve mélyéből megveti, és ismerősei sorából
kitörölte. (Kalocsa Róza, 1884.)
Köszönésnél a kalapot akkor emeljük le, mikor még legalább három lépésnyire
vagyunk és csak akkor tesszük ismét fel, mikor már túlhaladtunk egymás
mellett. A kalapot az ellenkező kézzel emeljük le, mint amelyik oldalon a
találkozás fog történni. (Szabó István Andor, 1923.)
És férfiakat nem szokás férfiaknak „kezét csókolom"-mal üdvözölni, még
tréfából sem. (Új Idők, 1930.)
Utcán nem köszönünk lármásan, a köszöntött ismerősünk nevét sohasem
említjük. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Nem enyhíti, csak még rontja a helyzetet a tengernyi, aszfalton termett
„köszönési szöveg"; a „szia", a „csaó", a „helló" és a csibésznyelvnek még
számos dudvája. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Csak a köszönés elmulasztása illetlen! A különböző köszönési formák
alkalmazásával egymás és mások tudomására is hozzuk, milyen jellegűnek is
érezzük a közöttünk levő kapcsolatot. (Halák László, 1984.)A középkori latin
servus humillimus sum (legalázatosabb szolgája vagyok) mondatból származik
mai szervusz köszönésünk, mégsem jelent valamiféle megalázkodást, hanem
inkább bizalmas — hisz tegeződő értékű — barátságot. A múlt század második
felében még inkább csak az úrfélék köszöntötték így egymást, majd századunk
elején minden rétegben meghonosodott, olyannyira, hogy lassanként tájnyelvi
változatai is kialakultak, például a székelyeknél a szerusz.
Köszönni szervusz-szal ugyanannyira nem illetlenség, mint bizalmaskodó —
olykor csak rövid időre a divat által felkapott — becéző változataival. Nem
illetlen tehát a szevasz, a szia sem, a mostanában divatos megkétszerezés, a
szia-szia pedig még valamiféle bizalmas szeretetet is kifejez. Legfeljebb akkor
válhat illetlenséggé, ha egyiket-másikat nem a megfelelő helyen használjuk.
Legyünk bármilyen bizalmas, tegeződő viszonyban is jóval idősebb,
köztiszteletben álló főnökünkkel, furcsa és neveletlen bizalmaskodás, ha sziával,
csaóval stb. üdvözöljük.

Ezen elemi udvariassági szabályokon túlmenően azonban

hangsúlyozzuk, amit Halák László írt: csak a köszönés elmulasztása
illetlen!
A köszönéssel azt jelezzük, hogy észrevettük ismerősünket.
Ha valahová belépünk, úgy illik, hogy mi köszönjünk először.
Ha partnerünknek köszön valaki, illik nekünk is visszaköszönnünk, akkor
is, ha nem ismerjük az illetőt.
Férfiak köszönéshez — ha hordják — kalapot emelnek (a sapkát,
kucsmát nem kell levenni). A kalapot nem azzal a kézzel emeljük meg,
amelyik a köszöntött személy felé esik, hanem a másikkal.
Férfiak akkor is vegyék le a kalapjukat (de a sapkát, kucsmát is), ha
valahol felhangzik a Himnusz, vagy ha gyászmenettel találkoznak.
Köszönéskor illik a köszöntöttel szembenéznünk.
Ne várjunk arra, hogy a másik fél előre köszönjön. Az igazán udvarias
embert nehéz ebben megelőzni.
Nőknek, tekintélyes, illetve idősebb embereknek előre kell köszönni. Ha
a köszönéskor megállunk, általában kezet fogunk, esetleg a férfi kezet
csókol a nőnek.
A kézfogáshoz a kesztyűt illik lehúzni, de nők kezén az alkalmi kesztyű
fent maradhat. (A kézfogás egyébként a középkorból maradt ránk, akkor
a fegyvertelenség igazolására szolgált.)
A kézfogás legyen határozott, erőteljes, de ne legyen túl erős szorítás.
A felénk nyújtott kezet illik elfogadni.
Mindig jobb kezünket nyújtjuk a köszöntöttnek.
A kézcsók ma már nem kötelező, de nem is tilos. Erőltetni fölösleges,
vannak nők, akik nem kedvelik. Ugyanakkor fölösleges illetlenség a
kézcsók elől mindenáron elrántani kezünket.
Kézcsókhoz a férfi kissé lehajol, és megemeli — de nem túl magasra — a
nő kezét.
Kesztyűs kézzel, kalapban vagy cigarettázva nem illik kezet csókolni.
119. A kézcsók csak jelzésszerű legyen, sohase hangos cuppogás.
A köszöntés szövegét a két ember kapcsolata, az időpont és a helyzet
határozza meg.
Kezétcsókolom-mal nőknek, vagy nagyon idős embereknek szokás
köszönni — de nem kötelező.
Szervusz-szal természetesen csak annak köszönhetünk, akivel tegező
viszonyban vagyunk.
Csak távozásnál használhatjuk a viszontlátásra köszönést. A viszlát
rövidítés kicsit nyeglének hangzik.
A jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát köszönéseket (a napszakhoz
való alkalmazás mellett) mindig kísérje a kívánok ige is.
Ismeretleneknek csak akkor köszönjünk, ha útbaigazításért, segítségért
megszólítjuk őket.
Falvainkban ma is szép szokás, hogy az ismeretleneket is köszöntik.
Ezért, ha ilyen helyen járunk, magunk is alkalmazkodjunk e szokáshoz.
A gyerekektől sem lehet kötelezően elvárni a kezét csókolom vagy a
csókolom kifejezés használatát. Egy gyerek szájából is hangozhatik
udvariasan a jó napot kívánok — különösen, ha hozzáteszi például: jó
napot kívánok, Józsi bácsi. Vegyük figyelembe, hogy itt is komoly
ellentmondás van az otthoni, illetve az iskolai nevelés között, hiszen
otthon többnyire -csókolom-ra, az iskolában jó napot kívánok-ra tanítják
a gyerekeket.
Nem helytelen, ha a gyerek kezét csókolom-mal köszön a szülőknek, de
főként a nagyszülőknek.
Köszönést csókkal kísérni elsősorban rokonok között, illetve barátnőknél
szokás. Manapság egyre divatosabb, hogy férfi barátok is csókkal
üdvözlik egymást. Sőt, egymással baráti kapcsolatban lévő férfiak és nők
is összecsókolóznak a találkozásnál. Ez sem illetlenség, bár ötven-hatvan
éve még elképzelhetetlen lett volna.
Bizonyos idő után, a rendszeres találkozás eredményeként kialakulhat
idegenek között is a köszönő viszony. A buszon, metrón gyakran velünk
utazó idegent ismerősként bólintással üdvözölhetjük.
Lakóházak liftjébe lépve mindig illik üdvözölnünk a bent tartózkodót. A
nagy közintézmény automatikus vezérlésű felvonójában tartózkodóknak
nem szükséges köszönnünk, de ha van liftkezelő, a fülkébe lépve őt
köszönteni illik.
Köszöntésünk mindig tapintatos, a helyzetnek megfelelő legyen. Vaknak
lehetőleg ne mondjuk: a viszontlátásra.
Sokáig vitatott volt a diáknyelv elterjedt köszönési formáinak
létjogosultsága (szia, csaó, helló, szevasz stb.). Ma már ez önmagában
nem udvariatlanság, ellene legfeljebb nyelvészeti kifogásaink lehetnek
olykor.
Otthon és család
 A családon belül

A gyermekek a családi asztalnál is illedelmesen és csendben üljenek. A

társalgásban csak a felnőttek vehetnek részt; ezt illetőleg a család számára,
mint magától illetődik, nem lehet szabályokat felállítani, ha csak azt nem
akarjuk szabályul tekinteni, hogy olyan themát nem kell előhozni, mely által
valamely családtag kellemetlenül vagy fájdalmasan érintetnék, vagy a mely nem
való a kisebb gyermekek fülének. (K. Beniczky Irma, 1880.)
A családélet benső összeköttetésénél fogva, önmagától következik, hogy annak
tagjai magaviseletökben egymás iránt a legszívélyesebbek legyenek. A mi
barátokkal szemben egy látogató-jeggyel elvégezhető, az már rokonoknál
hosszabb s bizalmasabb levelet, vagy látogatást követel. A rokonok családi
ünnepei sokkal nagyobb figyelmet követelnek rokonok, mint barátok részéről.
(Kalocsa Róza, 1884.)
Minden fejlődéshez megfelelő környezet kell. Ami a növénynek a föld, a
napfény, a levegő, a nedvesség, az a gyermeknek és felnőttnek egyaránt a
család. A gyermekkorban ez ad erőt, oltalmat s ha felnövünk, a családi tradíciók,
hagyományok révén lelkünkbe vésődött emelkedettebb érzések sarkallnak arra,
hogy az erőt és oltalmat immár mi adjuk a családnak. (ifj. Gonda Béla, 1917.)
Félművelt emberek igyekeznek idegenek előtt a legjobb színben mutatkozni,
családtagjaikkal szemben pedig elhanyagolják külsejüket és nem uralkodnak
változó kedélyhangulatukon, szeszélyeiken. Az igazán művelt emberek a szűk
családi körben éppen úgy megtartják a jó modor és az illem szabályait, mint
amikor társaságban vannak. (Szabó István Andor, 1923.)
A házimunkában ne válogass. Ha nincs leánytestvéred, szívesen vállald a női
munkát is, hogy Édesanyádnak segíthess. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Férj és feleség viszonya sohasem változhatik meg. Ha a szerelem idővel le is
higgad, az érzelmek értékesebb fajává alakul át, kölcsönös megbecsülésen és
tiszteleten alapuló szeretet lesz belőle, amely mind a szerelemnél, mind pedig a
konvencionális társadalmi formáknál többet jelent. (Dr. Berky Imre, 1947.)
A válással magával részletesen nem foglalkozunk. S nem is ajánljuk a
házasfeleknek. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Némelyek azt hiszik, hogy otthon a jó modort, fegyelmezettséget éppúgy
levethetik, mint a kimenőruhát és lelkileg is pongyolában, papucsban lehetnek.
(Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
Kiegyensúlyozott személyiséget csak rendezett életű szocialista család tud
nevelni, szorosan együttműködve egyéb intézményekkel. (Orlík—Horváth,
1985.)
Igazuk van azoknak a régi és kevésbé régi illemtanszerzőknek, akik úgy
vélekednek, hogy az igazán művelt és udvarias ember otthon sem képes levetni
magáról az illem alapvető jegyeit, mint egy felöltőt. Sőt.

A családon belül még fokozottabb türelemre van szükség egymás iránt.

Viselkedjünk otthon is úgy, mintha vendégségben lennénk.
Férfiak odahaza se legyenek rendetlenül öltözöttek és borotválatlanok.
Helyes, ha a háziasszony főzés, takarítás közben is igyekszik rendben
tartani magát, ruházatát.
Tekintsük a gyermeket is egyenrangú partnernek. A gyereknek is van
véleménye, engedjük meg neki, hogy kimondja azt.
A családtagok mindegyike vegye ki részét a házimunkából — ez nemcsak
illő dolog, hanem kötelesség is.
A gyermekeket korán kell illemre szoktatni, hogy mire iskolába kerülnek,
a köszönés, megszólítás, étkezés terén kirívó modortalanságot ne
kövessenek el.
Kerüljük otthon is a durva kifejezéseket, különösen gyermekeink előtt.
Szoktassuk a gyermekeket önállóságra, iskolai feladataiknál ne túlozzuk
el a segítséget — de sose mulasszuk el munkájuk ellenőrzését.
Elkerülhetetlen, hogy a családtagok között olykor vita ne alakuljon ki.
Ilyenkor kerüljük a veszekedést, igyekezzünk higgadtan, a kötelező
udvariasság betartásával érvelni.
A családban a kölcsönös tapintat alapvető.
Otthon is beszéljünk egymással udvariasan. Sose parancsoljunk, mindig
kérjünk.
A gyerekek udvarias viselkedésre neveléséhez a legjobb tankönyv a
szülők egymás közötti magatartása.
 Családi ünnepek
Nem illő, hogy az ara az oltár felé menye, körülnézzen és köszöngessen. Szemeit
lesütve, komolyan, meghatottan megy új sorsa elé, azonban ezen
meghatottságot lehetőleg legyőzi. A hangos sírás, zokogás, sőt ájuldozás igen
kellemetlen hatást idéznek elő s csak azt bizonyítják, hogy az ara nem részesült
jó nevelésben, miután a jó nevelés első föltétele — az önuralom. (Egy
nagyvilági hölgy, 1880.)
Pedig vannak ám magunknak is honi készítményű gyönyörű vászonneműink. Így
például e napokban láttam Kunz és Mössmer urak kígyótéri (Budapesten)
vászonkereskedésében egy hazai, nem gyári, hanem kézi szövésű abroszt, mely
igen kellemesen lepett meg, s reményt keltett bennem hazai iparunk jobb
jövője iránt. Az abrosz rajza jellemző és művészi kivitelű s minden ízében
magyar, ugyanis az abrosz közepén durva fonású vesszőkosár látszik, telistele
mindenféle magyarországi ennivaló termékekkel: dinnye, szőlő, félig lefosztott
kukoriczacső, baraczk, szilva stb. zsúfolva van benne; a kosarat leveles venyigék
környezik, míg a szélén tölgykoszorú fut körül olyan kosárfonásféle szalaggal
szegélyezve, a kosár alatt két galamb látszik turbékolni valami lefüggő venyige
ágon s ezek feje fölött a kosár oldalára hímeztetik a koronás monogram... Ha
tehát ősanyáink szokásakint nem fonjuk és szőjük meg otthon a menyasszonyi
fehérneműeket; de készítsük vagy készíttessük azokat legalább hazai termésű
len vagy kenderből. (Kalocsa Róza, 1884.)
Ha az esküvő nem különösen fényes, ha a vőlegénynek nincs frakkja, ha
társadalmi állása, foglalkozása, életmódja olyan, hogy frakkra előreláthatóan
nem igen lesz egyhamar szüksége, rosszul teszi, ha külön erre az alkalomra
olyan nagy kiadásba veri magát, mint amilyet frakk csináltatása jelent. Ilyen
esetben — különösen a mai súlyos gazdasági viszonyok között — fekete
zakóban is oltár elé állhat. S ezen nem ütközhet meg senki. (Új Idők, 1930.)
A Szilveszteréjszakát ne töltsd mámoros dorbézolással. Igazán nem magyar
emberhez méltó hazájának nehéz sorsa mellett részegen köszönteni az új
esztendőt. Mennyivel felemelőbb a turisták és cserkészek szép szokása, akik a
szabadban vagy erdei menedékházakban rögtönzött kis ünnepségek komoly
hangulatával készülnek az új esztendő erőfeszítéseire: a szebb magyar jövőért.
(Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Illő módon megőrizhetnénk a hagyományokat, ugyanakkor új viszonyokat is
tükrözhetnénk, ha december hatodikát megtennénk a gyermekközösségek
ünnepének. Nagy ünnepséget lehetne rendezni — karácsonyfa nélkül! — a
Télapó személyes részvételével, az óvodai, napközi otthoni új játékok
beszerzésének időzítésével nagy ajándékozást, a gyermekek szerepeltetésével
színesítve. Ilyenkor otthon csak a Miklósok ünnepelnék névnapjukat, de sem a
munkahelyeken, sem máshol nem apróznák el a meglepetések örömét, inkább
az óvodák és az iskolák kapnák azokat az anyagi eszközöket is, amelyeket
szétosztanak mikuláscsomagként az üzemekben. (Halák László, 1984.)
„Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül" — mondták az
ókorban. Mindennapjaink többnyire egyhangúan telnek el: munka, bevásárlás,
háztartás s legföljebb este némi pihenő. Ezért van szüksége az embernek
ünnepekre: megállókra a hosszú út alatt.
Ünnep az, amikor valami más vagy másként történik, mint a megszokott. A
hagyományok — akár egyházi, akár világi forrásból fakadtak — az egyes
ünnepeknek egymástól eltérő rítusait alakították ki, s ezeket az évszázadok
során elterjedt szertartásokat, „cécókat" jólesik megtartani, hiszen éppen ezek
által válik az ünnep mássá, pihentető vendégfogadóvá életünk útjain.
Ez a fejezet nem érinti a társadalmi-politikai jellegű ünnepeket, bár illemtani
vonatkozásaik azoknak is vannak. De ezek könyvünk más fejezeteiből talán
elsajátíthatók. Ugyanakkor — éppen a rítusok követelte viselkedés miatt —
feltétlenül foglalkozni kell családi ünnepeinkkel, azokkal az ünnepélyes
eseményekkel, amelyekben többnyire csak a család, legfeljebb a rokonok és a
közeli jóbarátok szoktak részt venni.
Ezek a családi jellegű ünnepi alkalmak lehetőséget adnak arra, hogy
kifejezzük egymás iránti ragaszkodásunkat, érzelmeinket kisebb-nagyobb
ajándékokkal, figyelmességgel, és gesztusokkal is.

A családi ünnepek, gratulációk kedves kísérője minden esetben egy-egy

szál virág.
A legelső alkalom az ember ünneplésére a keresztelő vagy névadó
ünnepség. A felkért keresztszülők, illetve névadó szülők ilyenkor valami
emlékezetesebb ajándékot szoktak adni.
Sohasem az ajándék értéke a lényeges (1. Ajándékozás c. fejezet),
hanem a személyre szóló figyelmesség! (Ezüstből is vásárolhatunk
evőeszközkészletet az újszülöttnek — sokkal kedvesebb gesztus
azonban, ha az egyszerűbb, rozsdamentes garnitúrába belevésetjük
monogramját.)
Születésnapot általában családi, rokoni körben ünneplünk. Kedves
szokás ilyenkor gyermekek részére a gyertyákkal díszített torta.
A gondosan megválasztott, szépen csomagolt ajándék átadásakor
gratulálni is illik.
Kerek születésnapokat (például az ötvenediket) kiemelt külsőségek
között szokás megrendezni — ha azt az ünnepelt is igényli.
Bár nem kerek szám, de a gyermek tizennyolcadik születésnapja is
kiemelt ünneplést érdemel, hiszen ekkor válik nagykorúvá.
A névnapot nem minden családban ünneplik meg. Munkahelyi
kollektívák általában megemlékeznek a névnapokról.
Sok munkahelyen dívik a névnapok eltúlzása, italozássá fajulása.
Kerüljük az ilyesfajta ünneplést, még munkaidőn kívül is.
Ballagásra vagy diplomaosztásra — ha arra szóban vagy írásban
meghívnak — illik elmenni, vagy legalább gratulálni.
Ha személyesen gratulálunk, illetve részt veszünk a ballagási-
diplomaosztási szertartáson, adjunk át egy-egy szál virágot az
ünnepeltnek, akkor is, ha férfiról van szó.
Ha írásos meghívásnak nem tudunk eleget tenni, levélben, táviratban
köszöntsük az ünnepeket.
Nagyon közeli családtag érettségi vizsgája vagy diplomája alkalmából
szokás ajándékot is adni.
Az eljegyzések ma már nem olyan kötelező érvényű szertartások, mint
régebben voltak. Ha tartanak ilyet, általában szűk családi körben
rendezik meg. Ilyenkor „gyűrűzi el" a vőlegény a menyasszonyát.
Régebben a menyasszonynak meghatározott mennyiségű és összetételű
„kelengyét" írtak elő az illemtanok. Ma már ilyesmi ritka, az ágy- és
asztalnemű megvásárlása többnyire közös erővel történik.
Az esküvőre a rokonokon kívül általában szokásos ismerősöket,
kollégákat, barátokat, szomszédokat is meghívni.
Írásos meghívóra távolmaradás esetén írásos vagy távirati jókívánsággal
illik felelni.
A szertartás helyszínén — tehát sem templomban, sem házasságkötő-
teremben — nem illő a nászajándékot átadni.
A nászajándékot a leghelyesebb az esküvőt megelőző napokban
személyesen elvinni a meghívón szereplő címre.
A házassági évfordulókról az udvarias férj és a figyelmes feleség
egyaránt megemlékezik. Az egymásnak szánt meglepetés mellett a férj
lehetőleg virággal is kedveskedjék feleségének.
A házassági évforduló megünneplése a házastársak — s legfeljebb még
gyermekeik — magánügye.
Kerek évfordulók (ezüst-, arany- és gyémántlakodalom) alkalmából a kör
kibővülhet, ilyenkor nagyobb vendégsereg (barátok, ismerősök)
meghívása is szokásos.
Családi körben ünnepeljük a húsvétot is. A népi hagyomány, a locsolás
nemcsak falun terjedt el. Illő a locsolásra érkező vendéget itallal,
aprósüteménnyel kínálni. A locsolkodó gyerekeknek festett tojást,
csokoládét, a nagyobbaknak — sajnos, elterjedt — pénzt is szokás adni.
Gyereket szeszes itallal kínálni tilos!
Felnőtt férfiak ne a potya italozásért menjenek locsolni nőismerőseiket.
A gyermekek kedvenc ünnepe — december 6. — körül meglehetősen
nagy a zűrzavar. A nap vallási eredetű, a jóságos Miklós püspök példája
nyomán hozott a kedves Mikulás valaha ajándékokat. Ma ezt a figurát
Télapónak is hívják, és egyes családokban nemcsak december 6-án,
hanem karácsonykor is őrá hivatkoznak az ajándékozásnál. Nem
illetlenség, és nem ütközik semmiféle világnézettel, ha december 6-án
akár Télapó, akár a Mikulás, illetve karácsonykor a Jézuska vagy a
Télapó, netán a szülők adják az ajándékot.
Ugyancsak vallási eredetű a karácsony ünnepe is — de mára a
legbensőségesebb, legcsaládiasabb ünneppé, a szeretet ünnepévé vált.
A szentestét — karácsony előestéjét — a legnagyobb ajándékozási s az
ezzel járó vásárlási láz előzi meg. Az ajándékokat általában a feldíszített
fenyőfa alá szokták helyezni.
Ne csak a feldíszített fenyő emlékeztessen a karácsonyra, hanem az
ünnepi vacsora és ünnepi terítés is. Hagyományos karácsonyi ételek:
pulykaaprólék-leves, pulykasült, gesztenyés pulyka, halászlé, mákos
guba, bejgli, rántott hal stb.
Ajándékot adni karácsonykor — ez a figyelmesség jele. Éppen ezért ne
licitáljunk egymásra értékben, hanem igyekezzünk olyan meglepetést
találni, amely igazi örömet szerez.
Karácsony előtt nem illik kíváncsiskodni, kutatni az elrejtett ajándékot.
Természetesen nem illik a meglepetést elárulni, kikotyogni sem.
Szilveszterkor az óév búcsúztatása és az új év köszöntése általában
társaságban zajlik, vidám, pezsgős hangulatban, akár reggelig is. Ilyenkor
— társaságban — igyekezzünk a többiekhez alkalmazkodni hangulatban
is.
Nem illik viszont a saját szórakozásunk módját másokra erőltetni
szilveszterkor sem. Ezért jól válasszuk ki társaságunkat, s lehetőleg előre
tisztázzuk a programot (például azt, hogy megnézzük-e együtt a
szilveszteri műsort a tévében vagy sem).
Elterjedt figyelmesség, hogy távolabb lakó rokonok, ismerősök nemcsak
a személyes jellegű ünnepek (névnap, születésnap stb.) alkalmából
gratulálnak levélben, hanem húsvétkor, karácsonykor kellemes
ünnepeket, szilveszterkor pedig boldog új évet kívánnak, képes
levelezőlapon. E figyelmesség nem kötelező erejű, de kedves szokás. Ha
viszont képeslapot küldünk, ügyeljünk arra, hogy idejében a címzetthez
érjen.
 Betegség, halál

A leghosszabb ideig tartó gyász az özvegyeké. Ők egy egész évig viselnek mély
gyászt s egy félévig félgyászt. Legalább így parancsolja az illem, bár gyakran
megtörténik, hogy özvegyek nem gyászolnak tovább egy évnél. Egy évi gyász
szokásos szülőkért, azaz félévi mély gyász és félévi félgyász. Nagyszülőkért hat
hónapig szokás gyászolni, úgy testvérekért is. Unokatestvért, nagybátyát stb.
három hónapig gyászolunk, azonban nem egészen mélyen: két-három hét
múlva már fehér gallért is ölthetünk. Háromheti gyász illet meg távolabbi
rokonokat és — ha az ember hivatalos állást foglal el — az uralkodóház
valamely tagját is. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Ha tudomásunkra esik, hogy egy közelebbi ismerősünk családjában betegségi
eset fordul elő, úgy kötelességünk időről időre annak egészségi állapota felől
tudakozódni. A beteget látogatásokkal zavarni nem tanácsos, mert könnyen
terhére lehetnénk. De a tudakozódás mindig hálával fogadtatik, és magának a
betegnek is jól esik. (Kalocsa Róza, 1884.)
A látogatást a beteg felgyógyulása után viszonozza. (Szabó István Andor, 1923.)
Gyászolj inkább rövidebben, de őszintén. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Feketeszegélyes levélpapíron senkinek sem írhatunk valami örvendetes
esemény alkalmából gratulációt. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Részvétlátogatásra csak közeli ismerősök menjenek, de ők ne vigyenek virágot.
(Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A távirat olyan, mint a kézszorítás, mint az a pár szó, amit a sír mellett
alkalmunk lehet elmondani. A levélben viszont az elhunytról emlékezve
nemcsak részvétünket fejezzük ki, hanem személyes veszteségünket,
kapcsolatainkat is leírjuk. A veszteségek között semmi esetre sem lehet anyagi
veszteségeinket felsorolni... (Halák László, 1984.)
Nem azért került egy fejezetbe a címben jelzett két fogalom, mintha a
második óhatatlanul s minden esetben következménye lenne az elsőnek.
Jóllehet a haláleseteket többnyire — a váratlan balesetek kivételével —
valamiképpen mindig a betegség előzi meg, egy illemkódexben egészen más
indokolja együttes tárgyalásukat. Az, hogy az emberek nem is csekély része
kifejezetten zavarban van, ha ismerőseinek, rokonainak körében váratlanul
betegséggel, netán halálesettel találkozik; nem tudja, hogyan is illik viselkednie
látogatásnál, kórházban vagy otthon, s bár őszintén és szíve legmélyéből együtt
érez az elhunyt hozzátartozóival, zavara esetlenné, bizonytalanná teszi, s
képtelen tisztességesen kifejezni részvétét.
Pedig betegség, illetve haláleset alkalmával is vannak úgyszólván kötelező
illemszabályok. Betartásuk nemcsak illő, hanem egyúttal hasznos is — éppen a
félszegeknek, a bizonytalanoknak nyújtanak segítséget ahhoz, hogy ne
kövessenek el tapintatlanságot a beteggel vagy a rokonokkal szemben.

Ha tudomásunkra jut ismerősünk, rokonunk, kollégánk betegsége, illik

érdeklődnünk állapotáról.
Ha elfoglaltságunk vagy más ok miatt nem tudjuk a beteget
meglátogatni, legalább üzenjünk neki, tudósítsuk együttérzésünkről,
kívánjunk neki gyors gyógyulást.
Ragályos vagy fertőző betegség esetén (bármilyen könnyű lefolyású is)
inkább tartózkodjunk a látogatástól.
Influenzajárvány esetén se látogassunk fekvő beteget, ne tegyük ki
újabb fertőzés veszélyének.
Tapintatlanság a beteg előtt annak rossz állapota, sápadtsága stb. miatt
sopánkodnunk. Kellő lelkierővel igyekezzünk inkább életkedvét,
gyógyulni vágyását segíteni. De vigyázat: a harsányság, a túlzott
kedélyesség gyanús!
Kórházban fekvő betegnek ma már — egészségügyi okokból — nemigen
lehet virágot vinni. Ahol azonban ez megengedett (például
szanatóriumban), férfi betegnek is vihető.
Betegágyban, kórházban fekvő ismerőseinkhez általában nem megyünk
üres kézzel. Ajándékként vihető: befőtt, gyümölcs, gyümölcslé, esetleg
könyv, képeslap stb.
Ügyelnünk kell arra is, hogy nehéz ételekkel ne traktáljuk a legyengült,
fekvő beteget.
Ugyancsak nem való ágyban fekvő betegnek szeszes italt vinni
ajándékba.
Ügyeljünk arra, hogy a beteglátogatás rövid legyen, ne fárasszuk ki a
gyengélkedő, ágyba kényszerített beteget.
Kórházban — illetve a betegágy közelében — ne dohányozzunk.
Betegségünket igyekezzünk türelemmel elviselni, ne tegyük még
nehezebbé, fárasztóbbá a bennünket ápolók amúgy is nehéz helyzetét.
Betegség, rosszullét esetén ne a szomszédok, ismerősök tanácsait
kövessük, hanem forduljunk orvoshoz.
Ha beteget ápolunk otthon, a betegszoba tisztaságáról és jó levegőjéről
kiemelt figyelemmel gondoskodjunk. Szellőztessük ki a betegszobát
naponta többször, de mindig rövid időre.
Ápoltunknak igyekezzünk a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani,
tartózkodjunk a hangos tévénézéstől, rádiózástól stb.
Ne csak a környezetét, hanem a beteget is tartsuk tisztán. Segítsük
rendszeres mosdatását, fésüljük meg stb.
Az orvos részére, ha házunkhoz várjuk, gondoskodjunk előre a meleg
vizes kézmosás feltételeiről, készítsünk elő szappant és tiszta kéztörlőt.
A legkörültekintőbb gondoskodás, a legalaposabb orvosi kezelés mellett
is sokszor szembe kell néznünk az emberi élet befejezésével, a halállal. A
szeretett hozzátartozó elvesztése miatt érzett fájdalmunk,
megrendülésünk természetes, ezért azt nem kell titkolni. Megjegyezzük,
hogy eltúloznunk sem, az emberre jellemző önfegyelemmel kell
megpróbálnunk uralkodni természetünk szélsőségein.
Legközelebbi rokonainkkal, ismerőseinkkel a halálesetet nem levélben,
hanem személyesen illik közölnünk. Illő, hogy ők azután segítségünkre
legyenek, s magukra vállalják a távolabbi rokonok, barátok, ismerősök
értesítését.
Szokás a temetés helyének és idejének megjelölésével nyomtatott
gyászjelentést (partecédulát) küldeni ismerőseinknek. A gyászjelentés
legyen egyszerű, sallangmentes, szorítkozzék a legfontosabbak
közlésére.
Újságban közleményként is feladható a rövid gyászjelentés. De kerüljük
a patetikus túlzásokat!
Ha valaki — legyen bármilyen közeli barát is — nem kap nyomtatott
értesítést, nem illik megsértődnie. Gondoljon arra, hogy a hozzátartozók
mély gyászukban és a szertartást megelőző ügyintézések közepette
óhatatlanul megfeledkezhetnek néhány személy értesítéséről.
Ha rokonunk, ismerősünk haláláról értesülünk, igyekezzünk mielőbb
részvétünket kifejezni az elhunyt hozzátartozóinak. Ezt megtehetjük
személyesen, vagy ha erre nincs lehetőségünk, mert például távol lakik a
család, táviratban vagy levélben is. Telefonon nem szokás részvétet
nyilvánítani, csak ha valamilyen okból minden más lehetőség kizárt.
A távirat legyen tömör, a levél legyen részletesebb és személyesebb.
Levélben fejezzük ki személyes veszteségünket is.
Nem szokás a részvétnyilvánítás utcán, nyilvános helyen.
Az elhunyt családjának gyászára a szomszédok is legyenek tekintettel.
Lakása közelében nem illik hangoskodni, zajosan magnózni, rádiózni.
A temetés, a szertartás gondos előkészítése nagy figyelmet igényel. A
legjobb, ha valamelyik közeli — de nem a közvetlen családba tartozó —
rokon átvállalja a családtól az ügyintézést, vagy ha erre nincs mód, ezzel
foglalkozó intézményre lehet bízni.
Koszorút, virágot a ravatalnál kell elhelyezni. Ha küldjük, gondoskodjunk
arról, hogy idejében megérkezzék a temetőbe.
A temetésen csak a közvetlen hozzátartozók legyenek fekete
gyászruhában. (Kisgyerekeket, akik nem értik még, mi történt, nem kell
feketébe öltöztetni.) Az ismerősök, barátok ne feketébe, csak sötét
ruhába öltözzenek, s ezzel fejezzék ki együttérzésüket.
A gyászszertartáson elmondott beszéd ne legyen hosszadalmas, és ne
fokozza még jobban a hozzátartozók fájdalmát.
Nők temetésre (az állandóan viselt jegygyűrű, karóra kivételével) ne
menjenek felékszerezve.
Temetésen, gyászmenetben társalogni kegyeletsértés. Ugyancsak
illetlenség a temetőben dohányozni. Nem kell sok önfegyelem ahhoz,
hogy legalább a kapuig kibírjuk rágyújtás nélkül.
Részvétet nyilvánítani a temetés (elföldelés, urna elhelyezés) után
szokás. Ilyenkor nem szükséges hosszan ecsetelni együttérzésünket, s
még inkább felzaklatni a gyászolókat. Helyette egy néma kézszorítás is
elég.
Ha valaki a temetéstől távol marad, később is tehet részvétlátogatást.
Ilyenkor azonban ügyelni kell szavainknál a múló időre, arra, hogy a
gyógyuló sebeket ne tépjük fel.
A részvét-megnyilvánulásokat illik megköszönni. Ezt tehetjük levélben,
vagy napilapokban, „köszönetnyilvánító" közlemény feladásával.
Vigyázat: a szóban közölt részvétnyilvánítást megtörténtekor
megköszönjük, tehát ez a paragrafus csak a táviratban, levélben küldött
együttérző sorok esetében érvényes.
A gyász hosszára vonatkozólag ma már nincsenek merev szabályok.
Régen pontosan előírták, mint azt a fejezet élén lévő egyik szemelvény
tanúsítja. A régi kódex ismert mély gyászt és félgyászt, s olyan
furcsasága is volt, hogy például az özvegy férjnek csak feleannyi ideig
kellett gyászolnia, mint az özvegy feleségnek. Ma azt mondhatjuk: az
ember nem külsőségekben hordja gyászát, ezért a gyásznak nincs előírt
hossza. Csak addig gyászoljunk, amíg ezt őszintén tesszük.
 A lakás
A valódi salon, úgy a mint azt nemcsak az elegáns nagyvilágban, de minden
kedélyes otthonban értik, a házi nők kedvencz tartózkodási helye. Apró
kerevetek, alacsony kényelmes székek vannak mindenfelé elszórva s közbe kis
asztalok, melyeken a legújabb könyvek és folyóiratok, a háziasszony megkezdett
kézimunkája stb. hevernek... A salonnak fő dísze a virág s a hol csak lehet,
sarkokban, kerevetek között, asztalokon, állványokon virágokat alkalmaznak. A
falakon néhány jó kép és étagérek apróságokkal. Általjában a csinos apróságok
asztalokon és etagére-ken, nagyban emelik a salon csínját. Zongora is állhat
benne, de még íróasztal is, ha a háziasszony vagy kisasszony íróasztalának
másutt nincs helye. A provincziára nézve (hol az még sok helyütt szokásos)
azonban megjegyezzük, hogy ágy, ruhaszekrény és állótükör salonban nem
alkalmazható. Olykor két salon van egymás mellett, ez esetben az egyik
szertartásosabb lehet a másiknál, ti. csakis különböző etablissement-okat
tartalmazhat. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Ma már meglehetősen idejét múlta a régi értelemben vett szalon, melynek
egyetlen hivatása az volt, hogy benne vendéget fogadjanak... A mai praktikus
középosztály nem ismeri el az ilyen fölösleges fényűzés jogosultságát. (Szabó
István Andor, 1923.)
Mert mindennek az ember a mértéke s nem az egyes tárgy, a bútor, a műtárgy,
a dísz. Az embernek, méreteinek, testmagasságának, szokásainak, igényeinek és
tartozékainak kell érvényesülnie már a bútorok kiszabásánál... (Nádai Pál,
1931.)
A múlt idők építészetének a kislakás teljesen elhanyagolt terrénuma volt. A
háború utáni idők gazdasági és szociális körülményei építészetünk
legaktuálisabb problémájává tették azt... a kereseti lehetőségek csökkenése
középosztályunk tagjait a régi négy-ötszobás lakásokból a három-, kettő-, sót
egyszobás lakásokba kényszerítették... (A magyar úriasszony otthona, 1934.)
Tisztaság a lakás legfőbb éke. A legegyszerűbben berendezett szoba is
barátságos, otthonos lesz, ha ragyog a tisztaságtól. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
A lakásviszonyok ma még ritkán engedik meg azt az ideális állapotot, hogy más-
más szoba szolgálja az étkezés, az alvás céljait. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
 A fiatalok többségének manapság életcélja az, aminek voltaképpen csak
eszköznek szabadna lennie az értelmes emberi élethez. A lakáskérdés végleges
megoldása — megannyi új lakótelep felépülése ellenére — még mindig a messzi
távolban rejlik. Baranyi Ferencnek a hatvanas években írt verse sajnos nem
veszített aktualitásából:

A nősüléssel mi évekig várunk,

pártában fogy aránk legszebb kora,
s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.

Mégis szükség van erre a fejezetre. Eltűnődhetnénk persze, miért nem a

lakáshoz jutás illemtanával foglalkozik a szerző, s lehetne is róla mondandója (a
megvesztegetés, a tülekedés illetlenségéről, a szeretet és gondoskodás nélküli
eltartási szerződésekről példának okáért) — de az otthon rendje még az
albérletben élőknek is fontos kérdés. Itt persze csak általános érvényű, célszerű
tanácsok következnek: az ízlést paragrafusok közé szorítani lehetetlen.

A jó modorú embert otthona is jellemzi.

Lakásból otthont teremteni jó ízléssel és tisztasággal lehet.
A kellemes otthon célszerű berendezésével a benne élők szokásaihoz
alkalmazkodik.
Az otthon berendezésének mindig a kényelmet kell szolgálnia.
A lakásba igyekvő először a bejárati ajtót látja meg. Sokan mégis kevés
gondot fordítanak ennek rendben tartására, gondolván, hogy nem
otthonunk, hanem csak a lépcsőház tartozéka.
Az előszobát berendezni gyakran a legnehezebb feladatok közé tartozik.
Ha máshol megoldható a tárolás, ne zsúfoljuk tele az előteret
gardróbszekrényekkel. A lakásba lépőre nyomasztóan hat a hosszú
alagút- vagy folyosószerű, szűkké bútorozott előszoba képe.
Az előszoba optimális tartozékai: az előszobafal vagy fogas a kabátok
részére, tükör, cipőtartó, esernyőtartó és egy kisebb lerakó asztal vagy
szekrényke. Az ajtó előtt természetesen szükség van lábtörlőre.
Célszerű az előszoba padlózatát olcsó, könnyen kezelhető szőnyeggel
védeni.
A mellékhelyiségek ne legyenek mellékes helyiségek!
Bármilyen komfortfokozatú legyen is a lakás, lehetőséget kell adni — ha
másként nem lehet, legalább egy elkerített sarokban — az alapos,
rendszeres tisztálkodásra.
A fürdőszoba célszerű berendezése: kád vagy zuhanyozófülke,
mosdókagyló, tükör, polc vagy szekrény a pipereszereknek,
törülközőknek. Itt helyezzük el a mosógépet, centrifugát, szennyes-
tartót, fregolit vagy más ruhaszárítót is.
Ha külön WC-helyiség van a lakásban, hasznos oda is szereltetni egy
kisméretű kézmosót, ha elfér.
A konyha berendezését és felszerelését a rendelkezésre álló téren kívül
a család étkezési szokásai, a háztartás nagysága is meghatározza. A
tűzhely és a mosogató mellett ma már a hűtőszekrény is mindennapos
berendezési tárgya a konyhának.
Legalább az egyszerűbb étkezésekhez (reggeli, vacsora) biztosítsunk
helyet a családnak a konyhában.
Ha módunkban áll, a konyhában helyezzük el az abroszokat,
törlőruhákat is, hogy mindig kéznél legyenek.
A szobák berendezéséhez már nehezebb egységes, minden családra és
minden lakásra érvényes tanácsokat adni, de itt is a célszerűség és a
kényelem uralkodjék a divat felett.
Ideális, bár nehezen megvalósítható: minden családtagnak külön szoba.
Kis lakásoknál is törekedjünk legalább önálló zugok, sarkok kialakítására.
Ha módunkban áll, rendezzünk be hálószobát. Így csak a nappali
levegőjét rontják a dohányosok, s nem kényszerülünk füstben aludni.
A hálószobában az ágyakon kívül csak kevés bútornak van funkciója. Itt a
helye az ágyneműtartónak, egy ún. fésülködőasztalnak,
éjjeliszekrénynek, olvasólámpá(k)nak. Fehérneműszekrény és — ha
nincs másutt beépítve — ruhásszekrény lehet még a hálószoba
tartozéka az ülőalkalmatosságokon kívül.
Ha a családtagok munkája megkívánja, és lehetőség is van a
dolgozószoba kialakítására, vigyázzunk: ne merev irodát rendezzünk be!
A dolgozószobába is tehetünk kényelmes fotelokat, virágokat, díszeket.
A legszebb dísz természetesen a családi könyvtár, amelyet szintén itt
helyezhetünk el.
A gyerekszoba akkor ideális, ha tágas, világos, és csak a legszükségesebb
bútorokkal rendezzük be. Legyen elegendő tér a gyerek mozgásához.
Különösen kicsi gyerekeknél ügyeljünk a bútorsarkok és élek
legömbölyítésére.
Gyerekszobába olcsó, nem „szöszös" szőnyeg való (pl. buklé).
Kisgyermekek szobájában ügyeljünk a konnektorokra is, takarjuk el
azokat.
Az éléskamra felszerelését is annak nagysága befolyásolja. Ma gyakran
— sajnos — ún. kamraszekrényt építenek a modern lakásokhoz. Ezekben
csak minimális készletet helyezhetünk el.
Még a legnagyobb alapterületű lakásokban is gondot okozhat a
használaton kívüli — de még nem kidobásra ítélt — tárgyak elhelyezése.
A gardróbszekrény vagy más szekrény része alkalmas lehet ezek
tárolására. Itt is igyekezzünk azonban rendet tartani.
A lakás tisztán tartása, a takarítás gyakorisága nem csak szabad időnk
függvénye. A leghelyesebb, ha beosztjuk energiánkat, s egyetlen napot
sem hagyunk ki. Valamit mindig csináljunk — s akkor nem kell egyszerre
elvégeznünk mindent.
Nagytakarítást évenként legalább két alkalommal végezzünk. Ekkor
mossuk ki vagy tisztíttatjuk a függönyöket, sort kerítünk a
szőnyegtisztításra (ehhez ügyes tisztítógép is kölcsönözhető, mellyel a
bútorkárpitot is felfrissíthetjük).
A mennyezetet és a falakat portalanítjuk, a lámpaburákat lemossuk. Az
ajtó- és ablakfákat megfelelő tisztítószeres vízzel takarítjuk, és
megtisztítjuk a kilincseket is.
A bútorokat áttöröljük — ha szükséges, újrafényezzük. Megtisztítjuk az
ablaküvegeket is. Végül a padló kezelése következik — ma már, a
többnyire lakkozott parketták esetében elegendő a portalanítás után
langyos vizes ruhával áttörölni.
A szekrények belsejének rendbehozatalát már a nagytakarítás előtti
hetekben célszerű elvégezni.
A mellékhelyiségek takarítása szintén a falak portalanításával kezdődik.
Ezt követi a csempék tisztítása, majd a bútorok lemosása, a kád, mosdó,
WC-kagyló fertőtlenítése. Itt a takarítást a kövezet felmosásával fejezzük
be.
Az ablaküvegek tisztítását persze ennél gyakrabban kell elvégeznünk. A
környezet szennyezettségétől, az időjárástól stb. függően havonta,
kéthavonta illik ablakot tisztítani.
A szabadon lévő könyveket is helyes legalább kéthavonként
portalanítani.
Minden héten egyszer végigportalanítjuk a lakást (portörlés, porszívózás
stb.).
A konyha, fürdőszoba, WC berendezési és felszerelési tárgyait szükség
szerint, nagyobb háztartásban vagy ha a család tagjai napközben is
otthon vannak, naponta tisztítjuk, illetve felmossuk. Mosdókagylót,
fürdőkádat, WC-csészét minden használat után illik rendbe hozni annak,
aki használja. Úgy hagyjuk magunk után a fürdőszobát, WC-t, ahogy
találni szeretnénk.
Mosogatni minden étkezés után célszerű, de legalább esténként
feltétlenül szükséges. Szennyes edényt másnapra ne hagyjunk, ez
nemcsak gusztustalan, de egészségtelen is.
A lakás világítása elsősorban nem illemkérdés, hanem gyakorlati. Itt
elegendő tehát csak annyit megjegyeznünk, hogy megfelelő világítás
nélkül otthonunk barátságtalan, rideg és sötét marad. Ezért célszerű, ha
jól megtervezetten alkalmazunk fényforrásokat, vigyázva, hogy ne a
szemünkbe vetődjék az éles fény, hanem a megfelelő helyeket világítsa
be (például a konyhában a munkaasztalt stb.)
Célszerű mindenütt helyi világításokat is alkalmazni.
A világítótestek formája is változik a divattal. Mindig ügyeljünk azonban
arra, hogy olyan világítótesteket válasszunk, amelyek harmonizálnak a
berendezéssel.
Változik a színek divatja is. Talán csak annyit, hogy a lakáson belül
helyiségenként legyen uralkodó szín, s ezzel kell összhangba hozni a
kiegészítő darabokat.
A szobák hangulatát emelik a képek. Gondosan ügyeljünk arra, hogy
milyen képeket teszünk ki a falra. Inkább kevesebbet, de azok ízlésesek
és művésziek legyenek.
Fényképeket csak módjával tegyünk ki, a fal ne legyen családi album.
Arra is ügyelnünk kell, hogy a kirakott képek megfelelő keretben
legyenek.
A lakás otthonosságát sokféle tárggyal lehet és illik növelni (virágvázák,
üvegek, gyertyatartók, szobrok stb.). Mindig megfelelő körültekintéssel,
ízléssel válasszuk ki és helyezzük el dísztárgyainkat.
 Szomszédság
Nagy városokban új lakásokba való költözködés alkalmával a szomszédoknál
nem teszünk látogatást, hacsak valami különös, a szomszédi viszonytól teljesen
független ok nem adja magát elő. Kisebb városokban a háznál egyenrangú lakók
látogatást tesznek egymásnál, kis városokban még a szomszéd házakban is...
(Kalocsa Róza, 1884.)
Szomszédaiddal légy jó viszonyban. „Rossz szomszédság török átok!" — mondja
a régi közmondás. Józan magyar emberhez nem illő a folytonos torzsalkodás.
Minden dolgot, ügyet el lehet jó szóval, szándékkal, békés úton is intézni. Légy
igazságos ember, akkor jó szomszéd is leszel. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Amíg falun úgyszólván száz százalékig ismerik egymást az emberek, városon
még az egy házon belül lakók sem mindig. Nem is vét az illem szabályai ellen az,
aki nem tart közvetlen ismeretséget lakásszomszédaival. A nap nap utáni
találkozások viszont kialakítanak egy sajátos félismeretséget. Illő tehát a
találkozások alkalmával köszönni a házbelieknek. Még inkább illő a
lakásszomszédok köszöntése, ha a liftben találkoznak. Ha felnőtt nő is
tartózkodik a liftben, a férfiak vegyék le a kalapjukat. (Burget—Kovácsvölgyi,
1959.)
Vannak lakók a házban, akiknek életében a többi lakó fontos szerepet játszik,
akár akarják, akár nem. A házfelügyelő, a segéd (második) házfelügyelő (nem
szeretik, ha „házmester"-nek vagy „vici"-nek hívjuk őket...), a liftkezelő, esetleg
még a központi fűtés kezelője is. Talán szórakozottan köszönünk vagy
egyáltalán nem köszönünk, és ők tűnődnek rajta, vajon miért udvariatlan ma a
második emeleti lakó. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
A szomszédokkal való jó viszony nem egyszerűen illemtani, hanem
úgyszólván létkérdés. Az örökké perlekedő szomszédok megkeserítik egymás
életét, pusztítják egymásidegeit. Különösen városokban — s még inkább
lakótelepi lakásokban — igen fontos a tapintat, a jószomszédi viszony.
Falvakban, kertes házakban a hangossággal, a zajos rádiózással stb. talán
kevésbé zavarják egymást az emberek, mint mondjuk egy vékony falú
panelházban.
Ámbár faluhelyen is sok bajt okoz, ha a szomszédok egymással — ahogy
Arany János írja — összehorgolnak keményen:
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál,
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja...

Márpedig a szomszédsággal való kapcsolatban alapvetően fontos, hogy

tudjunk engedni, ne makacsoljuk meg magunkat, ha valami vitás ügyünk támad.
(Mert bizonyosan támad olykor, erről gondoskodik az élet.)

Ha új lakó költözik egy házba, ahol a többiek már régebben együtt

laknak — neki kell bemutatkoznia a régi lakóknak.
Lakótelepeken, ha a családok egyszerre veszik birtokba az új lakásokat,
kölcsönösen illik keresni egymással a kapcsolatot.
A gyerekek könnyen kötnek barátságot — segítségükkel mi is
könnyebben ismerkedhetünk.
Igyekezzünk szomszédainknak segítségükre lenni. Ha az új szomszéd
például udvariasan érdeklődik, nyitva van-e a sarki közért, mert
elfogyott a kenyere — ne csak azt mondjuk sajnálkozva, hogy már nincs,
hanem ajánljunk fel néhány szelet kenyeret is.
Rendkívüli esetben kölcsön is kérhetünk szomszédainktól egy-egy
apróságot: egy tojást, egy pohár tejet, egy kis lisztet stb.
A kölcsönkapott dolgokat a legrövidebb időn belül igyekezzünk
visszaadni — hangsúlyozottan megköszönve a segítséget és felajánlva
viszontszolgálatunkat hasonló esetekre.
A kölcsönkért apróságokat megduplázva visszaadni sértés. A törlesztés
mellé apró ajándékot odacsempészni sem helyénvaló. De ha például
tortakészítéshez kellett kölcsönkémünk valamit, az elkészült édességből
kóstolót átvinni kedves figyelmesség.
Ha nincs telefonunk, rendkívül fontos esetekben igénybe lehet venni a
szomszédét. Ilyenkor udvariasan kérjünk engedélyt a telefonálásra, s
csak a legrövidebb ideig zavarjunk. A telefonköltség kifizetését a
kapcsolat határozza meg.
Igyekezzünk a lehető legkevesebb bosszúságot okozni lakótársainknak.
Ne rázzuk a szőnyeget, a portörlőt, a ruhát az alattunk lakóra.
Ne bőgessük a rádiót, magnót, lemezjátszót és a televíziót. Különösen
nyitott ablaknál vigyázzunk a hangerőre.
Ne túráztassuk és ne mossuk kocsinkat mások ablaka alatt.
Ne tekintsük kizárólagos tulajdonunknak a közös rendeltetésű
helyiségeket (gyermekkocsi-tároló, szeméttároló, szárító stb.).
Tartsuk tisztán a lakásunk előtti folyosó- vagy lépcsőházrészt.
Ne rongáljuk az épületet, s ha másnál ilyesmit tapasztalunk,
figyelmeztessük határozottan (de nem veszekedve, nem
udvariatlanul).§.
Ha valaki nekünk tesz szívességet (pl. otthon tartózkodó nyugdíjas
szomszédunk átveszi a postástól a nekünk érkezett csomagot
távollétünkben), ne sértsük meg pénzzel. Inkább viszonozzuk hasonló
szívességgel (ajánljuk fel pl., hogy a piacra menet részére is
bevásárolunk).
Igyekezzünk minél inkább betartani a házirend minden egyes pontját.
 Televíziózás, rádiózás, magnózás
A mozi rendkívüli mértékben hat az idegekre, erős, de pillanatnyi
benyomásokat hagy, amik a serdülő gyermek idegzetét nagyon felizgatják.
Részben ez az oka, hogy még ismeretterjesztésre sem alkalmas. De nem
alkalmas erre azért sem, mert gyorsan lepereg s tartós benyomást nem hagy.
(ifj. Gonda Béla, 1917.)
Grammofón vásárlását nem ajánlom. A jó készülék drága, a jó lemezek is
drágák. A legcsodálatosabb lemezt is meg lehet unni, ha sokat hallod. Folyton
újakat vásárolni pedig nem a te zsebednek való szórakozás. (Dr. Vida Vilmos,
1940.)
Akadnak olyan rádiórajongók, akik reggel kinyitják a készüléküket, s este még
annak a hangjai mellett alusznak el. Ez a sajátságos szenvedély ugyan nem
ütközik még semmiféle illemszabályba, az azonban már egyáltalában nem
közömbös a szomszédokra, hogy a legnagyobb hangerősségre beállított rádió
egész nap gyötri az idegeiket. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Legyünk tekintettel arra is, hogy sokan éjjel dolgoznak és nappal pihennek —
illetve pihennének, ha hagynák a szomszédok. A rádiót hallgassuk a magunk
élvezetére — s ne mások bosszantására. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Zaklatjuk és terheljük a televízió tulajdonosokat, ha kéretlenül és meghívás
nélkül beállítunk lakásukba a közvetítések idején. Részükről nehezebb
értésünkre adni, hogy esetleg hívatlan vendégnek tekintenek... Más kérdés, ha
a saját lakásunkban áll televízió a rendelkezésünkre és esetenként jónak
találjuk, hogy egyik-másik szomszéd családot meghívjuk — ami nem jogcím még
az állandó megjelenésre. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
A szülők otthon háztartási munkával töltött idejének egy részét a gyermekek a
televízió előtt töltik el. Ott — a családi körben lehetséges felnőtt élményektől
sokkal ridegebben és szedett-vedettebben — érik őket olyan élmények,
amelyek érthetetlenek, zavarosak, esetleg gondolkodásra, megfejtésre
ösztönzők. A televízió azonban nem pótolja a család belső életében a gyermek
színvonalát meghaladó felnőtti világ állandó tapasztalását. (Halák László, 1984.)
Talán a fenti mazsolázás világosan igazolja, mennyire új még a televíziózás, s
mégis mennyire betölti már egész életünket. Az 1959-ben kiadott illemtankönyv
a tévét még nem ismeri — hiszen hazánkban akkoriban kezdett csak elterjedni,
s még 1961-ben sem volt gyakori. Szokás volt akkoriban a tévétulajdonosoknál
összegyűlni egy-egy közvetítésre, s bizony előfordult, hogy egy tévé előtt a
tulajdonos családján kívül még nyolc-tíz szomszédos lakás lakói is ott
szorongtak, a magukkal hozott ülőalkalmatosságokon.
Ma már úgyszólván mindenkinek van tévéje, tehát a tévénézés illemtana
feltétlenül fontos része lett viselkedéskultúránknak.
Az alap itt természetesen a tévénél valamivel régebben meghonosodott
rádiózás, lemezjátszózás szokásainak átemelése, alkalmazása.
Zágon István, a kissé már elfeledett, nagyszerű humorista egyszer Nyílt
levéllel fordult egy rádiótulajdonoshoz. „... míg pacsirta tudvalevőleg csak akkor
hallatja bűbájos szavát, midőn estenden az ég felé emelkedik és így mind
magasabbról cseng éneke, míg szelíden el nem enyészik a nyári alkonyat
kobaltkék ködében — addig e Rádiótulajdonos gépének hangja nem enyészik el
soha, nem emelkedik és nem is süllyed, bár ez utóbbira a múltkoriban egy
ideges úr határozottan felszólította. Mármint arra, hogy bár süllyedne el... És
azonkívül ez a gép nemcsak estenden csattog, mint a pacsirta, hanem csattog
reggelenden, delenden és napondon át."
Pedig akkor még nem is léteztek a mai zenélő dobozok, az őrületes
hangerővel dübörgő sztereómasinák és erősítők.

Akár rádiózunk, akár magnózunk vagy televíziózunk, alapvetően fontos

szabály, hogy legyünk tekintettel mások idegeire.
Gondoljunk tehát a szomszédokra. A tévé, a rádió, a magnó (stb.) a
magunk szórakoztatását szolgálja, ezért csak olyan hangerővel
hallgassuk, hogy az másokat ne zavarjon.
Saját családunk tagjaira is legyünk tekintettel. Ha gyermekünk például
tanul, ugyanabban a helyiségben ne nézzünk televíziót, de másik
helyiségben is vegyük le a hangot.
Ha vendégünk érkezik, azonnal kapcsoljuk ki a készüléket, mert saját
szórakozásunkat vendégeinkre ráerőszakolnunk udvariatlanság volna.
(Néha itt is tehetünk kivételt, például ha kupadöntőt nézünk, és váratlan
vendég érkezik, udvariasan rábírhatjuk, hogy szurkolja végig velünk a
hátralévő időt.)
Egyéb esetekben csak vendégeink határozott kívánságára kapcsolhatjuk
be a készüléket.
Az sem illő, hogy a vendég kapcsolja be a tévét vagy a rádiót, programot
keresve.
Magnóval, lemezjátszóval is csak akkor szórakoztatjuk vendégeinket, ha
ők kívánják így.
Ha táncos házibulit rendezünk, előre kérjünk elnézést szomszédainktól a
várható zajért, kényelmetlenségért.
A televízió nem mozi, itt nem illetlenség a műsor alatt egymáshoz szólni.
Illetlenség viszont megállás nélkül beszélni, folyvást kommentálni a
látottakat, zavarni egymást a figyelésben.
Ha többen is nézik velünk a műsort, ne állítgassuk folyton a készüléket,
zavarva azokat, akiket a program érdekel jobban a technikánál.
Helyes, ha előre eldöntjük, melyik programot fogjuk nézni, és nem
folytatunk közelharcot a gombok körül.
Magnózásnál, videózásnál, lemezjátszózásnál ne erőszakoljuk saját
ízlésünket és hangulatunkat társainkra. Azt a szalagot vagy lemezt
tegyük fel, amelyiket mindannyian szívesen hallgatunk.
Vegyük komolyan a csendrendeletet, illetve a rádióból és a televízióból
este 10 után elhangzó figyelmeztetést: gondoljunk azokra, akik már
pihenni, térnek, és halkítsuk le a készüléket.
Társasélet
 Vendéglátás, látogatás

Minden nemzedék túl akarja szárnyalni elődjét; a földgömb gyomra és felülete,

a lég és víz lakói Khínától Peruig megtizedeltetnek, hogy újdonságokkal
szolgáljanak ínyenc vendégeinknek. Az évszakok megszűntek mérvadók lenni;
tél derekán friss őszibarack, spárga, melynek szála egy forint, képezik a
házigazda büszkeségét — pedig jobban esik-e a vendégnek, ha merő aranyat
eszik?... az ebéd sikere másban rejlik, mint: jó társaság, jó felszolgálás és finom,
egészséges főzésben... (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
...a ki oly nagy háztartást visz, hogy barátait, ismerőseit, magas állású idegen
vendégeket gyakran gyűjthet vendégszerető házában asztala köré, annak már
vagy magának van ügyes, hozzáértő szakácsa, vagy egy ilyent fogad fel arra az
alkalomra. Erre bízva azután az egész felelősséget, a ki bizonyosan iparkodni
fog, és becsületét helyezi abba, hogy mindent a háziak és vendégek
megelégedésére rendezzen el. Legczélszerűbb ilyenkor szabad kezet engedni a
szakácsnak a konyhában, pincében és ebédlőben. (Kalocsa Róza, 1884.)
Nagyobb lakomákon néhol az urak már a megérkezéskor az előszobában kis
cédulát kapnak, melyen annak a hölgynek a neve áll, ki az asztalnál
szomszédnőjük lesz és kit asztalhoz kell vezetniök. (Szabó István Andor, 1923.)
A gazda maga is jóízűbben és nagyobb étvággyal eszik és iszik, ha vendég van a
háznál, mint különben... A vendégnek kétszer örül az ember. Amikor jön, és
amikor megy. (Karinthy Frigyes, 1933.)
Régebben minden gondos háziasszonynak komoly fejtörést okozott az ültetés
rendje a címek és rangok bonyolult összefüggése miatt. Ma a helyzet
leegyszerűsödött, az asztalnál csupán egyetlen formálisan megállapított hely
van: a háziasszonyé, akinek mindig a főhelyet kell elfoglalnia. Hosszúkás
asztalnál vele szemben a házigazda szokott ülni. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Az asztalnál — ha lehet különbséget tenni — a „legjobb" hely a háziasszony
(vagy a házigazda) jobbján van. Ha nem az asztalfőn ülnek, hanem egy hosszabb
asztal közepén, akkor a velük szemben levő helyeket mondják a legjobbnak.
(Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Nem illetlen... ha hagyományos ebédre, vacsorára csak annyi vendéget hívunk,
ahányat kényelmesen el tudunk helyezni és evőeszközzel is el tudjuk látni. Ha a
társaság nagyobbnak ígérkezik, inkább a hagyományoktól térjünk el, és más
módon lássuk vendégül őket, mint vállaljuk a kényelmetlenséget. (Haláé László,
1984.)
„Vendéget látni — vendégnek lenni” című munkájában Karinthy Frigyes két
fontos kérdést tesz fel: miért hív vendégeket az ember, és mitől érzi jól magát a
vendég? Az első kérdésre így válaszol:
„Vendégeket azért hív az ember, hogy azok egymással házunkban
találkozhassanak. Hogy ugyanakkor mi is jelen vagyunk, ez a körülmény sokkal
kisebb jelentőségű számunkra, mint ahogy általában hisszük, éppen ezért
mindennél fontosabb a vendéglista összeállítása. A magam részéről abban az
emlékezetes afférban, amikor egy amerikai magánestélyen a kitűnő és
rokonszenves Dreiser amerikai író két nyaklevest kent le a kitűnő és
rokonszenves, sőt, Nobel-díjas Sinclair Lewis amerikai írónak, nem a kitűnő és
rokonszenves író viselkedését találtam meglepőnek, hanem az ismeretlen
házigazdáét, aki együtt hívta meg őket, holott tudnia kellett volna, hogy
rosszban vannak egymással, és Dreiser mindenütt hangoztatta, hogy ott
pofozza meg Lewist, ahol éri. Én nem vagyok amerikai, mindig itt éltem Pesten,
és én például tudtam."
 E sorok írója is elkövette már azt az ügyetlenséget, hogy (időhiány miatt) két,
egymást nem ismerő, merőben különböző ízlésű, hangulatú társaságot hívott
meg közös „házibulira". Az eredmény siralmas volt, senki nem érezte jól magát,
a kétféle társaság egész este csak gyanakodva méregette egymást, a
háziasszony pedig joggal kesergett: vidám estet remélt, napokig készült rá
vásárlással, takarítással, főzéssel, sok sok munkával, holott siralomházba
egyetlen szál gyertya is elég.
Alapvető tehát, hogy nagyon gondosan válogassuk meg, kiket hívunk meg
együtt egy-egy alkalomra. Ettől függ a vendéglátás hangulata, ezen múlik a
házigazda öröme is. Hisz mi töltheti el örömmel, elégedettséggel a vendéglátót,
ha nem az, hogy vendégei jól érzik magukat?
Jó barátokat megvendégelni s velük kellemes órákat együtt tölteni, öröm.
Persze ehhez az szükséges, hogy jól érezze magát a vendég. S hogy mitől
érezheti jól magát — ez volt Karinthy említett második kérdése —, erre a kitűnő
író sem válaszolt művében. Inkább két esetet írt le, egy vacsorát Mutatós
Menyhértéknél, s egy másikat Szíves Szilárdéknál. Lehetne idézni a szellemesen
ironikus írást akár elejétől végig, de terjedelmünk sajnos korlátozott. Aki
hozzájut, feltétlenül olvassa el.
A vendég akkor érzi jól magát, ha nem úgy érzi, mint otthon. Ne higgyünk a
régi szólásnak! Otthon az ebéd vagy vacsora után ki kell mennünk a konyhába,
el kell mosogatni, egyéb teendőink nem mindig engedik a kellemes „ejtőzést", a
gondtalan beszélgetést. De ha vendégségbe megyünk, vendéglátóink
figyelmessége, kedvessége megkímél bennünket ezektől a tevékenységektől.
Vendégségbe menni mindig ünnepi pillanat — de az a vendéglátónak is (bár rá
valóban várnak bokros teendők az érdekünkben), ha jól érezzük magunkat.
Éppen ezért jó, ha a vendéglátó föl tud készülni a vendégek fogadására.

Váratlanul, megbeszélés nélkül érkezni általában udvariatlanság. Kivétel

természetesen akad: közvetlen családtag vagy olyan közeli jó barát, akit
mindennapos vendégnek tekintenek, aki szinte otthon van a háziak
között, nem követ el illetlenséget, ha „felugrik" váratlanul. Nem
illetlenség akkor sem, ha rendkívül sürgős üzenetet kell továbbítanunk.
Ha váratlan látogatásra kényszerülünk, igyekezzünk a késő délutáni
órákban megjelenni. Az étkezési időpontokat minden esetben kerüljük
el.
A túl késői időpont is kerülendő, tapintatlanság bárkit is az ágyából
kiugrasztani.
Akármilyen kedvesen marasztalnak — ha váratlanul érkezünk, a lehető
legrövidebb ideig legyünk csak a háziak terhére.
A váratlan vendéget egy csésze kávéval kínálni nem okoz gondot. Ha
étkezési időben érkezik, megkérdezhetjük, ebédelt-e, vacsorázott-e
már?
A vendég érkezésének időpontja sok mindent meghatároz a vendéglátás
formájában.
Ha vendégül hívunk valakit, pontosan mondjuk meg, miről van szó: egy
kávéról, vagy vacsoráról.
Mondjuk meg azt is, kik lesznek további vendégeink. Előfordulhat
ugyanis, hogy nem tudunk valami olyan ellentétről, amely
megkeseríthetné mindannyiunk hangulatát.
Igyekezzünk úgy összeállítani a meghívandók névsorát, hogy egymáshoz
illő, hasonló érdeklődésű társaság kerüljön össze.
Kétféle — külön-külön összeszokott, de egymást nem ismerő —
társaságot kockázatos összehozni.
Ma már nem használunk írásos meghívókat: szóban és telefonon is, de
legalább 48 órával korábban illik a meghívást közölni.
Nyomtatott meghívó csak kivételes alkalmakkor használatos (pl.
esküvő).
Ha nem tudunk eleget tenni a meghívásnak, ezt minél korábban illik
közölnünk.
Összetartozó párokat együtt szokás meghívni. Ha tudjuk, hogy vidéki,
vagy külföldi vendégek tartózkodnak náluk, akiket magukra hagyni
udvariatlanság lenne — illik őket is meghívni.
A társaság összehívásánál a nemek arányára is jó ügyelni, különösen
táncos összejövetelek alkalmával.
Ma már nem határozzuk meg szigorúan, hogy milyen alkalmakra hogyan
öltözzünk. Igyekezzünk azonban, hogy öltözékünk fejezze ki
tiszteletünket a vendéglátó iránt.
Nők figyelmébe ajánljuk: a vendégeskedés nem divatbemutató!
Vannak esetek (pl. szilveszter, lakásavató stb.), amikor jobban
kiöltözhetünk. Ruházatunkkal is ismerjük el az alkalom ünnepi jellegét.
Ilyenkor az egymással szorosabb ismeretségben levő meghívott nők
szokása egyeztetni az öltözéket, nehogy valaki túl- vagy alulöltözze a
többieket.
A vendéget — aki természetesen a megbeszélt időpontban érkezik — a
házigazda fogadja. Ez perszenem azt jelenti, hogy minden csengetésre
csak ő nyithat ajtót, de a belépő vendégnek elébe siet és üdvözli.
Az előszobában a házigazda segíti le a kabátot a hölgyekről.
A vendégségbe nem illik üres kézzel menni, de a túlzásokat is kerüljük.
A háziasszonynak (és a vendéglátó család többi hölgytagjának) a
figyelmes vendég virágcsokrot nyújt át — természetesen papír nélkül.
A kapott virágot illik azonnal vázába rakni, és látható helyre tenni.
Ha az újonnan érkezettet a már ottlévők közül valaki nem ismeri, a
házigazda mutatja be.
Ha már sokan vannak együtt, nem szükséges mindenkit külön üdvözölni,
elegendő barátságos fejbólintással az egész társaságnak egyszerre
köszönni.
Nem illik a már asztalnál ülőkkel külön kezet fogni.
A házigazda feladata a vendéget hellyel, valamint cigarettával, itallal
kínálni.
Vacsora előtt is szokás itallal — aperitiffel — kínálni a vendégeket.
Ilyenkor édes italokat ne töltsünk, mert elveszik az étvágyat.
Az ital kínálása a vendéglátás teljes ideje alatt a házigazda feladata.
A menü összeállításánál legyünk figyelemmel arra, hogy lehetnek a
társaságban olyanok, akik könnyebb ételekhez szoktak, vagy éppen
diétázásra kényszerülnek.
Fogyókúrázókra nem kell figyelemmel lenni az étlap összeállításánál.
Gondoljunk azokra is, akik kocsival érkeznek, vagy más okból nem
kívánnak szeszt inni: kínáljunk gyümölcsleveket, üdítőitalokat is.
Unalmas dolog, ha mindig előre tudjuk, hogy hol, mit fognak tálalni.
Vendégeinknek is főzzünk változatosan!
Kedves figyelmesség viszont, ha egy-egy többször is sikert aratott
specialitásunkat — legyen az mártás, vagy különleges desszert —
időnként megismételjük.
A vendégek érkezése előtt legalább egy órával kezdjük meg az asztal
terítését.
Gondoskodjunk tiszta kéztörlőről a vendégek részére a mosdónál.
Ha a háziasszony már mindent előkészített, öltözzön át. Ha további
feladata lesz a konyhában, kössön kötényt maga elé, de a vendégek
érkezésekor azt tegye le.
Az asztal terítésére a következő fejezetben térünk ki részletesen.
Azonban itt említjük meg: minden, ami az étkezőasztalra kerül, legyen
ragyogó tiszta!
Összeszokott társaság esetén szükségtelen az ültetés. De mint már
említettük, az asztalfőn a háziasszony foglal helyet, vagy ünnepélyes
alkalmakkor az ünnepelt.
Ha több idősebb vendégünk van, a háziasszony és a házigazda egymással
szemben foglaljon helyet. A háziasszony melletti jobb és bal oldalon a
két legtekintélyesebb férfi vendég ül. A házigazda két oldalán a hölgyek
közül a két legtiszteltebb. A többi vendéget felváltva — nők, férfiak —
igyekezzünk ültetni.
A házaspárokat külön-külön ültethetjük, de a menyasszonyt mindig a
vőlegénye mellé.
Annyi vendéget hívjunk, hogy egy asztalnál kényelmesen elférjenek. Ha
több a vendég, inkább állva is fogyasztható, hideg falatokat kínáljunk.
A vendégek számánál arra is gondoljunk, hogy legyen módunk és
energiánk mindenkivel szót váltani.
Távozáskor a házigazda kikíséri a vendégeket, felsegíti a kabátjukat, ajtót
azonban nem nyit! E gesztus ugyanis azt jelezné, hogy siettetjük
vendégeink távozását.
A tapintatos vendégtársaság lehetőleg egyszerre távozik. Kellemetlen
mindenkit külön kikísérni — és ha például le kell menni kaput nyitni,
még fárasztó is.
A távozó vendégnek illik megköszönnie a meghívást, a kellemes estét
vagy délutánt. (Nem kifejezetten a vacsorát, vagy ebédet. Azt dicsérni
illik, de mértéktartóan.)
 Tálalás
A közönséges családi ebédnél is minden étel után váltatik tányér és evőkészlet.
Dessert előtt kis kefével s tálcával járnak körül, s a kenyér morzsákat leseprik. —
Desserthez kis tányérok és apró asztalkendők valók. A száj öblítők ebéd után
még mindig dívnak. Langy vízzel töltetnek meg, mely egy darabka citrom, vagy
pár csepp fodormenta-esszencia által válik illatossá. (Egy nagyvilági hölgy,
1880.)
Hogy az asztalkendő szappanszagú ne legyen, ajánlható a szekrénybe néhány
illat-párnácskát a ruha közé elhelyezni, legyen az levendula, vagy más illatszer,
azt a háziasszony ízlésére kell bízni, föltéve, hogy sem mosuszt, sem patsulit
nem választ. (Kalocsa Róza, 1884.)
Nagy ebédeknél három vendégre számítanak egy inast. Minél ügyesebb,
műveltebb a személyzet, annál zajtalanabbul végzi a felszolgálást. A szobalány,
ha csak nem durvult el keze nagyon a munkától, kesztyű nélkül szolgál fel. Az
inas fehér kesztyűben, vagy pedig elfedi kezét az asztalkendővel, mellyel a
tányért tartja. A tálat egy asztalkendőre, azzal a balkézre teszik és jobb kézzel is
tartva, a vendég balkarja mellett nyújtják oda. (Szabó István Andor, 1923.)
Nagy estélyekre, vacsorákra stb., amelyekre igen sok embert hívnak, szokás
porcellán- és üvegkereskedésből tányérokat, poharakat bérelni, hogy a terítés
egyöntetű legyen. Megfelelő biztosíték ellenében, darabonként néhány fillérért
(8, 10, 12 fillérért) minden nagyobb porcelánüzlet ad edényt kölcsön.
Megfizetni csak az eltört darabokat kell. (Új Idők, 1930.)
A szépen terített asztal mellett nem mernek még a vásott fiúk sem
rendetlenkedni. Jobban vigyáznak, hogyan esznek és lassanként rászoknak a
helyes viselkedésre. Az ízletes ételek megkedveltetik az otthont, hálát váltanak
ki mindenkiből, az anya iránt. Így aztán a több munka több jót is eredményez. S
lassanként a munka megszűnik munka lenni, de kedves élvezet lesz, mely több
derűt, több megértést hoz a házba. Egy ilyen családi asztaltól nem vágyódnak
kávéházba, szórakozások után. (A magyar úriasszony otthona, 1934.)
Az asztalkendő egyszerűen összehajtogatva a tányér jobb oldalára kerül. Ma
már nem szokás mint régebben, különböző formákban feltornyosítani. (Dr.
Berky Imre, 1947.)
A szalvéta a tányér bal oldalára kerüljön. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
A szalvéta vagy a tányérban, vagy a tányér előtt mesterien redőzve egy
pohárban, esetleg a tányér mellett bal oldalon összehajtva vagy gyűrűben
szépen elhelyezve emeli a teríték csinosságát. (Haláé László, 1984.)
A szalvétát többnyire háromszögre hajtva, mindig bal oldalra, a villa mellé
helyezzük. (Párkány Mihály, 1984.)
Mindennek meg kell adni a módját. Az étkezésnek is.
Nagyon sokan vannak (s talán be sem vallják maguknak), akik ha tehetik,
szívesebben étkeznek vendéglőben, mint otthon. Nem azért, mert a fáradságos
munkától húzódoznak, hiszen aki szeret főzni, annak a konyhai tevékenység —
bármilyen fárasztó — nem munka, sokkal inkább szórakozás.
A vendéglőpártiak inkább a terített asztalt élvezik — s otthon talán eszükbe
sem jut, hogy még a legszokványosabb hétköznapi ebéd is éppen attól válhat
ünnepivé, jobbá és ízletesebbé, hogy szépen terített asztalnál fogyasztjuk el.
Ha pedig vendégeket várunk, szinte természetes, hogy szépen, ízlésesen
elrendezett asztallal fogadjuk őket, s a tányérok, üvegneműk stb. ragyognak a
tisztaságtól. Ehhez persze felkészülési időre van szükség. Ezért

az asztal terítését — legalább egy órával a vendégek érkezése előtt

érdemes elkezdeni.
Az asztal, amelynél étkezni szándékozunk, akkora legyen, hogy
kényelmesen körül lehessen ülni.
Egy étkező felnőtt emberre körülbelül hatvan centiméternyi helyet
számítsunk.
Az asztal lapjára, a terítő alá helyezett posztó vagy filc védi az asztalt, és
egyúttal megakadályozza az evőeszközök zajos kopogását. Mérete
pontosan egyezzen meg az asztal méretével.
A terítő tiszta és vasalt legyen. Színében harmonizáljon a tányérokkal.
(Mintás tányérokhoz pl. egyszínű abrosz illik.) A hófehér damaszt ma
már nem feltétlenül követelmény, de változatlanul ízléses és szép.
Az abrosz méretét úgy válasszuk meg, hogy szélei minden oldalon
tenyérnyire lógjanak alá.
A terítékek felrakása előtt készítsük elő — azaz gondosan törölgessük át
— mindazokat az evőeszközöket, amelyekre az étkezésnél szükségünk
lesz.
A teríték felrakásának ajánlott, praktikus sorrendje: tányérok,
evőeszközök, poharak, szalvéta, virágdísz (esetleg gyertyatartó),
fűszerek.
A tányérokat az asztal szélétől kb. 2 cm-re tegyük, egymástól való
távolságuk (mint már említettük) 60 centiméter körül legyen.
A leveshez mélytányért adunk (vagy csészét), a többi fogáshoz
lapostányér való.
A hagyományos teríték: lapostányéron a mélytányér. Ha hideg előételt
adunk először, akkor az előétel kistányérja kerül a lapostányérra. Ha a
levest csészében tálaljuk, alá — ugyancsak a lapostányérra — kistányért
is teszünk. Bal kéz felől helyezzük el a salátás vagy kompótostányért.
Az előbbiekből következik, hogy a levesestányérokat nem feltétlenül
szükséges előre kirakni. Helyezhetjük azokat egymásra, a levesestál
közelébe is. Ilyenkor a levest a háziasszony tálalja.
Lehetőség szerint minden tányérunk egyforma legyen. Ha ez valamiért
nem megoldható (pl. több a vendégünk, mint a készletünk darabszáma),
arra ügyeljünk, hogy legalább vendégenként egységes összeállításban
terítsünk.
Az evőeszközök a használatuk sorrendjében kerülnek az asztalra,
egymástól 1-2 cm távolságban.
A tányér(ok)tól jobbra legtávolabb helyezzük a leveseskanalat, öblével
felfelé. Utána, a tányérhoz közeledve: az előételhez használandó kiskés,
majd a halkés (ha van), végül a tányér mellé a nagykés. A kések éle
mindig a tányér felé néz.
A tányérok bal oldalára kerülnek a villák, a késekhez hasonló
sorrendben. Legkívül a kisvilla az előételhez, utána a halvilla (ha van),
majd a nagyvilla. A villákat mindig hegyükkel felfelé helyezzük el.
Úgynevezett teljes étkezéskor a tányér mögé tesszük a kis evőeszközt
(kiskanál, fagylaltkanál, gyümölcskés és -villa, desszertvilla), úgy, hogy
nyelük kézre essen, könnyebb legyen megfogni.
A poharak megválasztásánál vegyük figyelembe a felkínálandó italok
fajtáját.
Vizespohár feltétlenül legyen az asztalon, mégpedig az ún. nagykés
hegyénél. A többi poharat a fogyasztás sorrendje szerint, a vizespohártól
balra sorakoztassuk fel, félkörben vagy egyenes sorban. (Tehát:
vizespohár, aperitifpohár, borospohár, pezsgőspohár.) Természetesen e
felsorolás csak a teljesség kedvéért került ide. Ha nem szándékozunk
pezsgőt kínálni, a pezsgőspohár is fölösleges.
Az italt mindig a megfelelő pohárba töltsük: vizespohárba a vizet,
szódavizet, üdítőitalt, ásványvizet vagy sört; féldecis pohárba a
röviditalt, zárt kelyhű talpas pohárba a pezsgőt. (A whiskyhez,
camparihoz hosszú vagy mély pohár illik, mert sokan szódával isszák.)
Ünnepélyes alkalmakhoz a damaszt vagy az abrosz anyagából készült
szalvéta illik, de elfogadható természetesen a finomabb papírszalvéta is.
Fehér abroszhoz színes szalvéta való, de lehetőleg harmonizálnia kell a
porcelán- és üvegholmi színével is.
Bár, mint láttuk, az álláspontok nem egységesek — a szalvétát vagy a bal
oldalra tegyük, a villa mellé, vagy helyezzük pohárba.
A szépen terített asztal ünnepélyességét a (szolid) díszítés tovább
emelheti. Az asztalra helyezett virág például kellemes hatású, ha nem
foglal el sok helyet, ha nem lóg a tálba, ha nincs erős illata, ha nem olyan
magas, hogy zavarja a társalgásban a szemközt ülőket, s végül, ha nem
hullik.
A díszgyertya finom, diszkrét tartóban elegáns.
Fűszereket — sót, borsot, paprikát stb. — apró tartókban helyezzünk az
asztalra, lehetőleg minden két terítékre egyet-egyet számítva.
A kenyeret felszeletelve, letakart kenyérkosárban készítsük
vendégeinknek.
Igen hasznos, ha külön tálalóasztalt is be tudunk állítani. Erre
helyezhetjük azokat az evőeszközöket, amelyek nem valók az
étkezőasztalra. Vagyis: desszertes kistányér, a tálalókanalak, -villák, -
kések, cukortartó, dugóhúzó, sörnyitó, jégtartó, poháralátét, italok,
kávéscsészék stb.
A terítésen túl a tálalásra is fordítsunk gondot. Ne tálaljuk fel az ételt
ugyanabban az edényben, amelyikben főztük. Kivételek a korszerű jénai
edények, római tálak s hasonlók. Tepsiben sült ételeket is nyugodtan
tehetünk vendégeink elé tepsistül.
A levest természetesen mély tálban tegyük az asztalra. A levesbetétet
azonban külön, kis tálkában helyezzük el. Két vendégre számíthatunk
egy tálkát.
Tartalmas leveseknél a húst, velős csontot, zöldséget is külön illik tálalni.
Bő levű húsokat (pörköltfélék) szintén mély tálakból kínáljunk.
Pecsenyéket lapos tálakon helyezzünk az asztalra.
A sült szárnyasokat előre szeleteljük fel.
A libamájat egészben szokás tálalni, így jóval mutatósabb is.
Virslit forró vízben, lefedett edényben helyezzünk az asztalra.
Tálalóedényt ne rakjunk közvetlenül az abroszra, használjunk alátétet.
A sajtot üvegtálról vagy fatálcáról lehet kínálni. Többféle sajtot csakis
akkor tegyünk egy tálra, ha nincs közöttük körözött, krémsajt vagy
valamilyen erősebb illatú sajt. Utóbbiakat külön-külön kell tálalni.
A gyümölcsök közül az almát, körtét, narancsot, banánt dióval,
mogyoróval, mandulával díszítve gyümölcskosárba, a szőlőt, epret,
cseresznyét, meggyet, málnát üvegtálba helyezhetjük. A dinnyét
felszeletelve és behűtve illik felszolgálni.
Ha a tálakat nem az asztalra tesszük, hanem körbehordva kínálunk, ezt
mindig vendégeink bal oldalánál állva kell tennünk. A használt
evőeszközt, tányért pedig jobbról szedjük le. Ugyancsak jobbról kell
tölteni az italokat.
A kínáláskor is be kell tartani a tekintély, nemek, illetve kor szerint
kialakított udvariassági sorrendet. De palackozott borból először
magának tölt egy kicsit a házigazda!
Kevés fogásból álló menü esetén a húsételt kétszer is kínálhatjuk — de
ennél többször semmi esetre se.
Az ételek felkínálásánál tartsuk be a nemzetközileg elfogadott sorrendet,
mely a könnyebben emészthető ételek után sorolja a nehezebb,
laktatóbb falatokat. Ha a menü étvágygerjesztő előételt, vegyes ízelítőt
is tartalmaz (bors d'oeuvre), elsőként azt tálaljuk. Ha ilyet nem adunk, a
levessel kezdjük az étkezést. (Figyelem! Nem minden nemzet konyhájára
illik ez a sorrend, hiszen például a kínai menüben a levessel öblítik le a
nehezebb fogásokat, többször is.)
A leves után következhet a meleg előétel. (Hogy mi számít ebbe a
fogalomkörbe, azt minden szakácskönyv közli.)
Ha halételt is készítettünk, azt közvetlenül az előétel után kell
felkínálnunk.
A húsételek a mártással, körettel egyszerre kerülnek az asztalra. Kétféle
húsétel esetén elsőként a könnyebbet kínáljuk.
A csemegék sorrendje: tészta, fagylalt vagy parfé, sajt, gyümölcs vagy
befőtt, kávé vagy tea.
A kávéscsésze a már leszedett asztalra kerüljön.
Az italok kínálásánál is érvényes a fokozatosság elve: a könnyebb
italokat kínáljuk először.
Aperitifként étvágygerjesztő italokat töltsünk: gyomorkeserűt, röviditalt
vagy gyümölcslevet.
Aperitifet általában még az asztalhoz leülés előtt iszunk, de
természetesen annak sincs akadálya, hogy az étkezőasztal mellett
fogyasszuk el.
Sört már a leves után is tölthetünk. Könnyű, száraz fehérbort szintén. Az
utóbbit előételekhez is kínálhatjuk.
A halételekhez a száraz és félszáraz fehérbor egyaránt illik. Ha a hal
nagyon fűszeres vagy barna húsú, akkor könnyű vörösbort kínáljunk
hozzá. (Pl. a rácpontyhoz.)
Fehér húsokhoz (sertés, szárnyas, borjú és bárány) testesebb száraz,
félszáraz fehérborok illenek.
Marhahúsokhoz, vadakhoz, barna húsú szárnyashoz a száraz és félszáraz
vörösborok valók.
A desszertekhez édeskés italokat töltsünk. Tésztához fehérbort, fagylalt
és parfé mellé félédes vagy édes pezsgőt, a sajtokhoz testesebb
vörösbort. Gyümölcsökhöz a tokaji édes szamorodni vagy a veretesebb
tokaji aszú illik. Feketekávé után már likőrt, brandyt, konyakot szokás
kínálni.
Az italok hőfokára is ügyelnünk kell. Az ital jellegzetes aromája csak
optimális hőmérsékleten érvényesül. A sört csak annyira hűtsük, hogy
még habja legyen.
Fehérborok: pincehőmérsékletet kívánnak. Vörösborok:
szobahőmérsékleten fogyasztandók. Pezsgő: hűtve, ha lehetséges,
jéggel körülvéve.
Tömény: nem hűtendő. (Bár néhánynak, így pl. a Vilmos-körtének a
hűtés kiemeli aromáját.) Koktélok: jégkockával kínálandók.
Dohányzásra lehetőleg egy másik helyiségben kerítsünk sort, de ha erre
nincs mód, a hamutartó a már leszedett asztalra kerüljön.
 Az étkezés
Ott ül a szerencsétlen, ki eddig még tűrhetően tudta magát viselni, ki habár
nagy üggyel-bajjal, eddig ki tudta kerülni a veszedelmes sziklákat, s nem mer
sem föltekinteni, sem az evéshez hozzálátni, mint a többi. Kecses szomszédnőit
oda szeretné küldeni, hol a bors terem, s tán ő maga is inkább valami puszta
szigeten látná magát, mint itt a díszes asztalnál. Szemei szörnyű zavarban
pislantanak ide is, oda is, hadd lássa, mit csinálnak a többiek az asztalkendővel,
hogyan szednek a tálból, melyet az inas kínál, vajon házastul eszik e meg a
töltött csigát, hogyan fogják a kést és villát stb. S míg eléggé el van foglalva saját
bajával s minden figyelmét arra szeretné fordítani, hogy mindezt futó
pillantások által kifürkészhesse, — még a hozzá intézett kérdésekre is felelnie,
sőt még szomszédnőit is mulattatnia kell stb. Ez bizonyára nem irigylésre méltó
pillanat a társadalmi életben. (K. Beniczky Irma, 1880.)
A jó modor evés közben általában igen fontos dolog. Az asztalkendőt nem illő a
nyakkendőre tűzni, az egyszerűen a térdre boríttatik. Étkezés alatt jól nevelt
ember nem támasztja karjait az asztalra, sem nem piszkál hosszasan a fogaiban,
főképp nem villával, mi nálunk, kivált falun, még megtörténik, s a
legneveletlenebb szokások egyike. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Az étkezés, ha az éhség csillapítására szolgál is, történjék oly módon, hogy
másoknak, ha látják, ne múljék el az étvágya. Ügyesség és csín okvetlenül
szükséges kellék az evésnél, és a legegyszerűbb étel is jól eshetik a vendégnek,
ha az csinosan bekészítve, csinosan is költetik el. (Kalocsa Róza, 1884.)
Hogy valaki hogyan étkezik, ebből kitűnően meg lehet ítélni, hogy a társadalom
mely rétegéhez tartozik. Gyakran láthatjuk, hogy majdnem kifogástalan
öltözékkel, megjelenésükkel rövid időre sikerül tévútra vezetniök bennünket oly
egyéneknek, kik aztán étkezésükkel azonnal elárulják, hogy milyen
gyermekszobában nevelkedtek és hogy hova tartoznak. (Szabó István Andor,
1923.)
Enni — azt hisszük — a legtöbb ember szokott. Sok napjában többször is. Csak
az a baj, hogy ezt a műveletet a legtöbben, leggyakrabban odahaza végzik,
otthon viszont csak nagyon kevesen tartják kötelességüknek, hogy uralkodjanak
magukon, s úgy egyenek, ahogyan illik. (Új Idők, 1930.)
Étkezésed formája azonnal elárulja műveltséged fokát. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Műveletlen emberek modortalanságukat azzal szokták leleplezni, hogy hiszen
enni-inni mindenki tud, nem kell azt külön megtanulni. Ha azután az ilyen
emberek társaságba kerülnek, egyik ízléstelenséget a másik után követik el,
egyik zavarból a másikba esnek, s elrontják az egész társaság hangulatát,
kellemes együttlétét. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Az evésben legyünk mértékletesek, de fogyasszunk tápanyagokban gazdag
élelmiszereket. A szükségesen felüli táplálkozás emésztési zavarokhoz vezethet.
(Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Az étkezés általában nagyon kellemes eleme életünknek, kulturáltságunk egyik
tükre táplálkozásunk módja, minősége. Semmi okunk sincs, hogy valamiféle
szükséges rossznak tekintsük, hogy ne törekedjünk továbbra is megadni
étkezéseink illő módját és lehántani róla mindent, ami méltatlan az emberhez...
Ritkán jutunk olyan helyzetbe, hogy az angol királynő vendégeként különös
viselkedési szabályokhoz kellene alkalmazkodnunk. Még a különös helyzetek is
saját életszínvonalunkon érnek bennünket, mondjuk turistautunkon articsókát
tálalnak elénk. (Haláé László, 1984.)
... én nem táplálkozni, én enni óhajtok. (Karinthy Frigyes, 1933.)
Rohanó korunk — sajnos — nem kedvez az étkezésnek. Az amerikai hot dog,
hamburger divatja, a nyüzsgő, tolakodó, lökdösődő városlakó étkezési kultúrája
(mondjuk inkább: étkezési kulturálatlansága) nálunk is egyre jobban hódít. Sőt
elképedve olvastuk minap csúf jövőnket: az Egyesült Államokban már
autósbisztrók vannak divatban, ahol a gépkocsikból mikrofonon kell bemondani
a rendelést, az épület másik oldalán az autós megkapja becsomagolva, és máris
gurulhat tovább.
Pedig ki ne gondolna vissza szívesen a terített asztal mellett elfogyasztott
családi vagy baráti vacsorák hangulatos óráira, a fehér asztal melletti élvezetes
beszélgetésekre?
A kulináris örömök, igenis, életünk hétköznapjainak ünnepi pillanatai.
Megfosztja magát ezektől, tehát szegényebb, sivárabb életet él, aki folyvást
futtában étkezik, aki megelégszik az utcán sietve bekapott, egyazon ízű
gyorsfalatokkal.
„Illik ami ízlik" — írta Dante, s ha ezt elfogadjuk igaznak, akkor — némi
rosszindulattal — bízvást nevezhetnők illetlenségnek is a divatban lévő
tucatízeket, a „muszájfalatokat", melyeket nem azért eszünk, hogy ízeket
érezzünk a szánkban, tehát élvezzük, hanem pusztán gyomrunk ürességét
kitöltendő.
Hadd idézzük most Karinthyt, a legnagyobb magyar humoristát: „... egy másik
művészet, a szerelem szempontjából — fontosabb a király, mint a kisasszony, az
illúzió, mint a valóság. A király miatt csókolom meg szívesebben a kisasszonyt, a
csóknál éppen úgy, mint ahogy itt az asztalnál, nem a táplálkozás, hanem az
evés a fontos, szerelemről lévén szó és nem szaporodásról." „Én étkeket vártam
és akkor kosztot adnak nekem" — panaszolja föl Polgári koszt című
jegyzetében, s joggal.
Sajnos az evéssel kapcsolatos illemszabályok ismeretének számos hiánya is
innen magyarázható: többnyire csak kosztolunk, s ritkábban étkezünk
manapság. Pedig kell a szertartás, a terített asztal. Persze azután — ha nagy
ritkán ilyennél ülünk, társasággal — itt derülhetnek ki igazán hiányaink az
illemszabályok ismerete terén.

A fentiekben persze már meg is fogalmazódott az alapvető étkezési

illemszabály: ne táplálkozzunk, hanem együnk, hogy ne csak gyomrunk,
de szemünk és szellemünk is jóllakjék.
Csak kézmosás után üljünk az asztalhoz. Kevés visszataszítóbb látvány
van, mint a piszkos kézzel megfogott evőeszköz, étel.
Terített asztalnál olvasni neveletlenség. Az egyetlen megengedett
olvasmány: az étlap.
Ne törölgessük át az evőeszközöket, ez udvariatlanság, hisz így
cselekedve azt közöljük vendéglátóinkkal, hogy nincs jó véleményünk
tisztaságukról. (Vendéglőben olykor mégis rákényszerülünk erre az
illetlenségre. Akkor viszont fogadjuk meg: legközelebb elkerüljük ezt a
helyet!)
Ha a tálból vesszük ki a húst, ezt ne saját evőeszközünkkel tegyük.
Rendes tálalásnál külön szedőeszközöket (pl. húsvillát, vagy kanalat és
villát) helyeznek el erre a célra.
A mártások kiszedésénél legyünk óvatosak: csöpögnek. Ezért jó
megvárni, míg a szedőkanál aljáról az utolsó cseppek is visszahullanak az
edénybe, és nem a terítőt szennyezik be.
Amit kezünkkel egyszer már megérintettünk (gyümölcs, tészta stb.),
illetlenség otthagyni a tálban, vegyük tányérunkra.
Csontszilánkot, halszálkát ne kézzel vegyünk ki a szánkból, hanem
villával vagy kanállal helyezzük a tányérunk szélére, illetve ha külön
„csonttányért" is kaptunk, arra.
Sótartóból a sót külön kanálkával vagy a kés hegyével vegyük ki. Kézzel
sótartóba nyúlni illetlenség! Különösen illetlen dolog (gyakran látni
vendéglőben ezt is) a sószóró fedelét lecsavarva nyúlni az üvegbe, vagy
tenyerünkbe önteni.
A fogpiszkáló (és nem fogvájó, mint a boltokban kapható doboz felirata
közli, hiszen senki sem vájkál a fogakban, legfeljebb ha fogorvos)
használata vitatott a szakirodalomban. Lehetőleg ne használjuk, bár, ha
az asztalon van, nyilván megengedett. A fogak közti résekből az
ételmaradék kipiszkálása ugyanis nem gusztusos látvány, s ha közben
másik kezünkkel eltakarjuk a szánkat, ezzel még inkább felhívjuk a
figyelmet arra, mit művelünk.
Fogakat körömmel, késsel, villával — pláne: zakó hajtókájából kihúzott
gombostűvel stb. — piszkálni különösen visszataszító.
Legyünk körültekintőek és óvatosak, vigyázzunk, hogy semmit se
borítsunk az asztalra. Ha valamelyik asztaltársunk okoz ilyen „balesetet",
viselkedjünk tapintatosan, mintha észre se vennénk.
Használt evőeszköznek a tányéron a helye, nem az abroszon.
Evés közben ne nyúlkáljunk orrunkhoz, szánkhoz, hajunkhoz stb. Fésűt
asztalnál egyáltalán ne használjunk.
Kezünket, szánkat sose töröljük az asztalterítőbe, még titokban, az asztal
alatt sem!
A kenyérbelet ne gyúrjuk, ne csináljunk belőle galacsint. A kenyeret nem
harapni, törni kell, s úgy, hogy lehetőleg minél kevésbé morzsálódjék.
A kenyérrel ne mártogassunk s ne töröljük ki vele a tányért, akkor sem,
ha nagyon jól esne. Ne keltsük azt a látszatot vendéglátóinkban vagy
vendégeinkben, hogy éhesek maradtunk, keveset adtak, vagy azért
ettünk mi keveset, mert kellett a vendégeknek.
Ha asztalszomszédainknak kínálunk kenyeret, kézzel nem érinthetjük,
villára sem szúrhatjuk; csak a kenyérkosarat nyújtsuk oda.
Tévhiedelem az, hogy baromfihúst kézbe is foghatunk. Ez csak akkor
megengedett, ha a baromficomb végét alufóliába csomagolva tálalták
fel.
Általános szabály: húsfélét (felvágottat, sonkát is) késsel-villával kell
elfogyasztani. Kivétel a hal (erről a későbbiekben külön szólunk) és a
fasírt, melyeket csak villával eszünk, valamint a virsli, ha tormával,
mustárral fogyasztjuk el. Ezt kézbe fogjuk. Ha bármilyen mártásban,
lében tálalják, az evőeszköz használata ismét kötelező.
Kézzel ehetők továbbá: rák, apró csontú madarak (pl. fürj), gyümölcs
(bár itt is van kivétel, pl. az őszibarack, a darabolt sárgadinnye vagy
görögdinnye), fánk, pogácsa, szárazsütemények, szendvicsek,
péksütemények. Kézzel — sőt két kézzel — foghatjuk a főtt kukoricát is.
Ha apró magvas gyümölcsöt eszünk, magját ne köpjük ki, hanem
nyelvünkkel segítsük kanálra, majd onnan a tányér szélére.
Semmiképpen nem nyúlhatunk kézzel még a saját szánkba sem, s nem
köphetjük a magot közvetlenül a tányérra.
Ha vendéglőben étkezünk, és egy evőeszközt leejtünk, hívjuk a pincért,
és kérjünk másikat. Vendégségben viszont — ahol a háziasszony szolgál
fel — vegyük fel magunk, és jelezzük a háziasszonynak
„ügyetlenségünket". Engedtessék meg itt egy régi anekdota. Egy angol
és egy német úr együtt reggeliznek, s az angol véletlenül leejti a kését. A
német megkérdi: — Ez önöknél szokás? Mire az angol higgadtan: —
Nem, uram, ez nálunk nem szokás. Viszont észrevenni sem szokás.
Minden evőeszközt csörömpölés nélkül kell kezelni. Ha két fogás között
üresen áll előttünk a tányér, ne játszadozzunk az evőeszközökkel!
Asztalhoz ülésnél ne húzzuk, hanem emeljük a széket.
A szedés idejére illik a társalgást átmenetileg felfüggeszteni. Átmenetileg
— hangsúlyozzuk, mert az a mondás, hogy magyar ember evés közben
nem beszél, hamis. Jobb úgy, hogy beszéd közben nem eszik, hiszen alig
van kedvesebb alkalom a meghitt csevegésre, mint a szépen terített
asztalnál. Természetesen tele szájjal beszélni valóban nem illik, tehát a
mondás ilyen értelmezésben mégiscsak helyes.
Hangkíséret nélkül együnk. Szürcsölni, csámcsogni nagy illetlenség.
Nagyobb asztalnál ne kiabáljunk az asztal túlsó végére.
A kanalat sose merjük teli. Hegyével magunk felé fordítva vigyük a
szánkhoz. Ne nyeljük le a kanalat, csak a tartalmát.
A kanalat három első ujjunkkal tartjuk meg, a hüvelykujj felül, a mutató-
és középső ujj alul van.
Nagyobb kanállal esszük a levest; a kisebbel a fagylaltot, krémet, lágy
tojást, parfét, puha tortát, süteményt; a nyers gyümölcsök közül az
epret, málnát, ribizlit; a felfújtakat lehet villával is.
Villa kívántatik a következők fogyasztásához: főtt tészta, karfiol,
gombóc, pörkölt, sajt, saláta, sütemény (desszertvilla), vagdalt, előétel,
hal, kocsonya és pástétomfélék, felfújtak (lehet kanállal is).
A kést önmagában csak kenésre használjuk, a szájhoz vinni: illetlenség.
Ha késsel-villával eszünk, mindkettőt három első ujjunkkal fogjuk meg,
úgy, hogy hüvelykujjunk kerüljön alulra. A kést jobb, a villát bal kézzel
kell megfogni. A mutatóujjat nem illik ráfektetni a kés pengéjére vagy a
villa ágára.
Minden húsételt (kivétel a már említett vagdalt hús, a pörkölt, a
mustárral vagy tormával tálalt virsli), az őszibarackot, a dinnyét, az olyan
sült tésztát, amit villával nem lehet felszabdalni — és a halat abban az
esetben, ha kifejezetten halkés van az asztalon —, valamint a
főzelékeket, köreteket késsel és villával kell enni.
Kanállal és villával ehető néhány előétel, a narancssaláta stb.
Nem kell evőeszköz az alma, a körte, a banán, a narancs stb.
fogyasztásához. Kézzel esszük továbbá az apró szárazsüteményeket,
fánkot, kelt tésztát, pogácsát, rákot, apró madarat, szendvicset, virslit
(tormával, mustárral), főtt kukoricát.
A használt evőeszközöket nem az abroszra helyezzük, hanem tányérba
tesszük.
A használt kanalat úgy tesszük tányérba, hogy nyele jobbra álljon.
Ha a kést önmagában használtuk (pl. kenésre), és még használni akarjuk,
a tányér jobb oldalának támasztjuk. Ha befejeztük a kenést, elfektetjük a
tányéron, akárcsak a kanalat.
A kést és a villát — ha még folytatni kívánjuk az evést — tányéron
keresztbe kell rakni, úgy, hogy a villa bal felől legyen. Ha már befejeztük
használatukat, egymás mellett párhuzamosan fektetjük a tányérra,
nyelükkel jobb felé. Így jelezzük ugyanis egyértelműen és nemzetközi
nyelven, hogy az étkezést folytatni kívánjuk vagy sem. Ha valaki
eltéveszti e jelzéseket, ne csodálkozzék, hogy a párhuzamos evőeszközei
láttán a világon szinte mindenütt elviszik orra elől akár a tele tányért is.
A szalvétát ivás előtt kell használni, a száj törlésére szolgál. A
papírszalvétát használat előtt az asztalon hagyjuk a teríték mellett.
Használat után összegyűrve a leszedésre váró tányérba kell rakni.
Az asztalkendőt az étkezés megkezdése előtt szétnyitva a térdünkre kell
fektetnünk. Ingnyakba, nyakkendőhöz tűzni már a múlt században sem
volt való. Aki így használja, azt a látszatot kelti, hogy nem tud rendesen
enni és fél, hogy leeszi magát. Nem való azért sem, mert olyan, mintha
borotválásra várnánk a fodrásznál. Használat után nem hajtjuk össze az
asztalkendőt, hanem kibontva tányérunk mellett hagyjuk.
A levesestányért nem döntjük meg: az utolsó kanál levest hagyjuk
inkább a tányérban. Illetlenség — s hányan, de hányan elkövetik! — a
tányért megemelve, az utolsó cseppeket a kanálba csorgatni.
Ha kávét, teát, kakaót fogyasztunk, csak a csészét emeljük meg, a
csészealj maradjon az asztalon.
Ne hajoljunk túl közel a tányérhoz, ne a szánkkal közelítsük meg az ételt,
hanem az evőeszközökkel a szánkat.
Ha valamit a tányérunkon hagyunk, ne túrjuk szét.
A befőttestányért sem szabad kézbe emelni.
Általános szabályként elfogadhatjuk: evés közben a tányérok
maradjanak a helyükön.
Egyértelmű, hogy a poharak és csészék ivásra valók. De hogyan igyunk?
Csakis üres szájjal, tehát csak akkor, amikor az ételt lenyeltük.
Ne felejtsük el ivás előtt a szalvétát használni. A zsíros vagy rúzsos
szájlenyomat a pohár szélén nem szép látvány.
Leves előtt csak aperitifet ihatunk, levesevés közben semmit!
A talpas poharat nyelénél fogjuk, a talpa felett; a csészét pedig fülénél.
Ne tartsuk el a kisujjunkat, ez nevetséges szokás.
A kávés-, teáscsészéből, ha már felkavartuk a cukrot, vegyük ki a kanalat,
és tegyük a csészealjra. A kiskanál ugyanis csak arra való, hogy
megkavarjuk az italt, kanalazni illetlenség.
Semmilyen italt ne igyunk ki egyszerre (kivétel lehet a rövidital), inkább
lassan kortyolgassuk.
Az első töltés után nem illik rögtön inni, csak amikor erre a vendéglátók
poháremeléssel jelt adnak.
Ha koccintunk, nézzünk szembe partnerünkkel. Ne koccintsunk az asztal
túloldalán ülővel, elég, ha felé emeljük poharunkat.
Koccintás után valóban inni kell — de elég csak egy jelképes kortyot.
Az italtöltéshez ne emeljük fel poharunkat.
Koccintani sörrel, vízzel, üdítőitallal nem szokás.
Mielőtt asztalhoz ülnénk, illő, hogy a férfiak a nők helyett hátrahúzzák a
széket, és segítsenek nekik az elhelyezkedésben.
Ha az ülésrendet kártyák jelzik az asztalon, mindenki csak a kijelölt
helyre ülhet. Ez csak hivatalos ebédeken, díszvacsorákon szokás;
összeszokott társaságokban mindenki a megszokott helyére ül.
Egyenesen, fesztelenül üljünk, testünkkel ne érintsük az asztalt.
Evéshez csak akkor kezdjünk, ha a háziasszony (házigazda) erre már jelt
adott.
Ne fújjuk és ne kavargassuk a levest. Várjuk meg, míg magától kellő
hőmérsékletre hűl.
Evés közben könyökünket zárjuk az oldalunkhoz, karunk csak előre-hátra
mozoghat.
A húsféléket nem illik egyszerre, előre feldarabolni, kivéve kisgyerekek
részére.
Kalács- vagy süteménydarabokat kávéba, teába aprítani nem való.
Étkezőasztalnál ne gyújtsunk rá, legfeljebb, ha már mindenki befejezte
az étkezést, és engedélyt kapunk rá. De a legjobb, ha erre lehetőség van,
egyáltalán nem rágyújtani, csak egy másik helyiségben.
 A dohányzás

Egy nőtől kérdezi a nagyban szivarozó férfi, ha vajon nem alkalmatlan-e neki a
dohányfüst? Nem tudom, volt a finom válasz, mert jelenlétemben még nem
dohányzott senki. Szükségtelen hozzá tennünk, hogy az illető úri ember az egész
úton nem vette többé elő a félrelökött szivart. (Kalocsa Róza, 1884.)
Semmi esetre nem szabad... beszéd vagy köszönés közben a szivart, vagy
cigarettát szájban tartani. Arra minden dohányos vigyázzon, hogy szivarjának,
cigarettájának füstje ne szálljon a társaság többi tagja, különösen a
nemdohányzók felé (Szabó István Andor, 1923.)
A legszigorúbb büntetések sem riasztották... vissza az embereket s a méreg
diadalmaskodott. Először a férfiakat tette rabszolgáivá, ma pedig már a női nem
egy tekintélyes része is hódol neki. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik,
hogy sok nő a cigarettát a férfiakkal való egyenjogúsítás jelképének tekinti. Ha a
dohányzókról statisztikát csinálnának, az is kiderülne, hogy manapság a
dohányzó férfiak száma csökken, a nőké viszont növekedőben van. (Új Idők,
1930.)
Dohányozni szabad; nőknek is, ha olyan városban vagy városrészben járnak,
ahol ez nem kelt feltűnést. (Művelt és udvarias ember a XX. században, 1935.)
Gazdasági szempontból nagy könnyelműség és pazarlás. Ha naponta csak 20
fillért költesz a dohányzásra, egy évben már 73 pengőt füstöltél el. Ezen a
pénzen egy rend jó ruhát vehetnél, vagy 10 inget, 2000 km-t utazhatnál, 40-szer
mehetnél színházba. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Ha már egyszer elterjedt ez a szenvedély, sőt mindig rohamosabban
elharapózik, igyekezzünk legalább bizonyos formákat adni neki. (Dr. Berky Imre,
1947.)
Amint jellemző volt a borivás a középkorra, legalább annyira jellemezheti
korunkat a dohányzás, amely az utóbbi évtizedekben is világszerte tömegesen
hódít híveket magának... A közízlés nem ítéli el a dohányzókat — a dohányzó
nőket sem. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Korábban az embereket két csoportra osztottuk: voltak dohányosok és
nemdohányzók. Mostanság inkább négy csoportra oszthatók. Vannak
dohányosok, vannak, akik nem dohányoznak, de kénytelenek szívni a
dohányosok füstjét, egyre kevesebben olyanok, akik sem a saját, sem a mások
dohányfüstjét nem hajlandók szívni, és végül azok a dohányosok, akik a nem
dohányzó társaságban elepednek egy cigarettáért. (Haláé László, 1984.)
A fenti böngészgetés száz esztendő illemkönyveiben azt bizonyítja, hogy
minden lebeszélés hiábavaló: a dohányosok száma generációról generációra
emelkedik (sajnos). És ahogy teret hódít a dohányzás mindennapjainkban, az
illem egyre több olyasmit enged meg, ami korábban tabunak, tilosnak,
illetlenségnek számított. Hiába, az illemről, a helyes viselkedésről való nézetek
változnak, együtt a társadalommal, együtt a világgal — s ezt könyvünk több
helyén alátámasztják a régi illemtankönyvekből vett megállapítások,
szembesülve mai — hangsúlyozottan: mai és nem holnapi — paragrafusainkkal.
Látták a tisztelt olvasók, hogy száz éve még hölgy jelenlétében vétek volt
rágyújtani is, ma pedig Halák László már nem is két, hanem négy kategóriát
fedez fel a dohányzással kapcsolatban. S ha így van, akkor a dohányzás
kérdéskörében ismét
alapvetőnek kell tartanunk a kölcsönös figyelmet: a dohányos
igyekezzék tapintatos lenni azok társaságában, akiket zavar a füst; de a
nemdohányzók is igyekezzenek belátni, hogy akit megfogott ez a
szenvedély, nem képes órákon át kibírni cigaretta, szivar vagy pipa
nélkül. S bár igaz, hogy a passzív dohányzás is káros az egészségre, nem
igaz, hogy olykor nem lehet elviselni dohányos társunk rágyújtását.
Ma már elfogadott dolog az utcán való dohányzás. Ez lehetőleg
kerülendő, de nem illem elleni vétség. Az viszont igen, ha másokat
veszélyeztető módon tartják a cigarettát.
Ha az utcán mégis rágyújtunk, ne dobjuk el a cigarettavéget. Az utcai
szemétládákon kis „csikkgyűjtő" van erre a célra, s ha ilyet nem találunk,
legalább a csatornába vagy úttesten közvetlenül a járda mellé dobjuk.
Égő cigarettát ne dobjunk el — balesetet, tüzet okozhat. Különösen
vonatkozik ez az erdős, füves területekre — és a strandokra, ahol
mezítlábas gyerekek, felnőttek véletlenül ráléphetnek.
Semmilyen helyiségbe nem illik belépni égő cigarettával.
Általában, ha rá akarunk valahol gyújtani, illik megkérdezni, szabad-e. Ha
azt a választ kapjuk, hogy nem, illik ezt komolyan venni.
Olyan nyilvános helyen (vendéglő, presszó, vasúti fülke stb.), ahol tábla
tiltja a dohányzást, bírjuk ki rágyújtás nélkül.
Étkezés közben — vagy míg asztalunknál, közelünkben bárki eszik még
— soha nem illik rágyújtani. Vendégségben asztalbontás után gyújtsunk
csak rá.
Gyerekszobában, hálószobában, ágyban sose gyújtsunk rá! Naponta
olvashatunk az újságokban olyan tűzesetekről, amelyeket az ágyban
dohányzó ember okozott.
Táncolás közben még házibulin se dohányozzunk!
Hamuzni, cigarettavéget elnyomni kizárólag hamutartóba szabad,
tányérba, csészébe — még használtba is — ízléstelen.
Vendégségben a vendéglátó kötelessége megfelelő mennyiségű
hamutartóról gondoskodni (és azokat időnként kiüríteni).
A hamutartó a hamunak való, ne dobáljuk bele a tejporos tasakot, a
gyümölcs magját stb. A kiürült cigarettadobozt is inkább a hamutartó
mellé tegyük.
Nem illik az égő cigarettát állandóan szájban tartani. (Ez különösen az
erősen dohányzó férfiak rossz szokása, és sokan még férfiasnak is hiszik,
pedig csak modortalanság.)
Sose fújjuk a füstöt beszélgetés közben társalgó partnerünk arcába!
Ha befejeztük a cigarettázást, a cigarettavéget nyomjuk el. A füstölgő
csikk szaga még az erős dohányosokat is zavarja.
Vonaton akkor is illik a velünk utazók beleegyezését kérni a
dohányzáshoz, ha dohányzófülkéről van szó.
Nálunk a tömegközlekedési eszközökön általában tilos a dohányzás, s ezt
kötelező betartani.
Személygépkocsiban, taxiban illik megkérdezni a vezetőt, illetve
utastársainkat, szabad-e rágyújtanunk, de lehetőleg szüneteltessük a
dohányzást.
Ma már sok hivatalban, munkahelyen felirat jelzi: „Itt nemdohányzók
dolgoznak, szíveskedjenek a dohányzást mellőzni." Ezt az udvarias kérést
illik teljesíteni.
Társaságban cigarettával először a nőket, majd az idősebb férfiakat illik
megkínálnunk, úgy, hogy a kibontott csomagot vagy a kinyitott
cigarettatarcát (utóbbi lassan teljesen kimegy a divatból) nyújtjuk
társaink felé. Sose kínáljunk ügy, hogy magunk vesszük ki a csomagból a
cigarettát!
Asztalnál ülve a túloldalon ülőknek nem illik az asztalon keresztül
cigarettát kínálni, tüzet sem illik így adni. Inkább álljunk fel, és menjünk
át hozzájuk.
Nálunk az a szokás alakult ki, hogy ugyanarról a lángról legfeljebb két
cigarettát szabad csak meggyújtani, a harmadiknak már újra kell gyújtani
a lángot. Ez a szokás állítólag az angol-búr háborúból maradt fenn,
amikor a lövészárkokban rágyújtó katonák a huzamosabb ideig lobogó
fénnyel tökéletes célpontot nyújtottak az ellenségnek.
Ha a vendégek túl sokat dohányoztak, és a helyiségben sűrű a füst, a
vendéglátó házigazda nyugodtan kiszellőztethet — de mindig kellő
tapintattal, lehetőleg megjegyzések nélkül tegye.
Dohányos ember mindig tartson magánál cigarettát, és persze öngyújtót
vagy gyufát is.
Utcán lehetőleg mellőzzük az idegenektől való tűzkérést.
A cigarettát nem illik két ujjal „összecsípve" tartani, és nem való mohón
szívni sem.
Tüzet kérés nélkül is illik adni — de sose cigarettáról (legfeljebb
végszükség esetén).
Szivarra, pipára gyújtónak ne adjunk tüzet, inkább a doboz gyufát vagy
az öngyújtót nyújtsuk át.
Ha dohányos vendéget várunk, nemcsak étellel-itallal kell kínálnunk,
hanem illik cigarettáról is gondoskodnunk (ezt nemdohányzók szokták
elfelejteni).
 Telefonálás
Vannak országok, ahol minden harmadik családra esik egy telefonállomás,
ezeken a boldog helyeken Bell csodás találmányának elterjedésével kialakult a
telefon illemtana is, melynek szabályai minden művelt emberre kötelezők. Mi
még, sajnos, messze vagyunk attól is, hogy minden tizedik családnak legyen
távbeszélője, attól pedig talán még messzebb, hogy a telefon illemtana
általánosan ismert legyen. (Szabó István Andor, 1930.)
Hogy művésze vagy a társalgásnak, ne telefonon igyekezz bebizonyítani. (Új
Idők, 1930.)
Estélyre, uzsonnára, vadászatra és egyebekre ma már mindenkit telefonon is
meg lehet hívni, ha nincsen a felek között ezer pengőnél nagyobb havi
jövedelmi különbség. Viszont havi 5000 pengőn felül kereső egyének kizárólag
írásban hívhatják meg egymást. Ugyanez vonatkozik a gratulációkra is. (Művelt
és udvarias ember a XX. században, 1935.)
Ha valami szót nem értesz, kérd, hogy „betűzzék". Betűzni így kell: „Barcs! b
mint Béla, a mint Andor, r mint Rezső, c mint Cecil, s mint Sándor: Barcs!". (Dr.
Vida Vilmos, 1940.)
Nem automata telefonoknál a központ hívását bonyolítsuk le röviden és
tárgyilagosan; ne udvaroljunk a telefonos kisasszonynak, még kevésbé
idegeskedjünk vagy gorombáskodjunk. A kezelőnőnek is vannak idegei, amik
jobban igénybe vannak véve, mint a legtöbb hívóé (Dr. Berky Imre, 1947.)
Ne sajátítsuk ki a szomszéd telefonját. Ne is vegyük igénybe, hacsak nem
múlhatatlanul szükséges. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A telefon — természetesen — a múlt századi illemkönyvekben nem kapott
szerepet. Ahogy az illemtankönyvek kiadási éve közeledik korunk felé, egyre
terjedelmesebb helyet foglal el bennük a telefon illemtana. S hogy sokan, akik a
huszadik század végén már szinte gépies természetességgel nyúlnak a kagyló
után, mégsem tudják igazán — pontosabban illedelmesen és udvariasan —
használni Bell találmányát, az is bizonyítja, hogy az új telefonelőfizetőknek
kiküldött használati utasításban még a Posta is közölt pár évvel ezelőtt rövid
illemtan-fejezetet.
Mert a telefonnak külön illemtana van, s annak, aki valakivel távbeszélni akar,
jó néhány nem technikai, hanem udvariassági szabállyal is tisztában kell lennie.
Napjainkban — amikor a távközlés óriásit fejlődött — különösen fontos
figyelni ezekre a szabályokra, hiszen például a mobiltelefonok megjelenése is új
modortalanságokat szült, és — ennek következtében — új és új viselkedési
szabályokat is alakított ki.

Mielőtt bárkit is felhívnánk, gondoljuk meg, alkalmas időpontban

tesszük-e; nem zavarjuk-e ismerősünket valamilyen elfoglaltságában,
munkájában vagy éppen pihenésében.
Nem illik csip-csup, jelentéktelen ügyek miatt telefonozgatni.
Nem illő időpontok (halaszthatatlan közlendő kivételével) a kora reggeli
órák, az ebéd- és vacsoraidő, a késő esti, illetve éjszaki órák. Gondoljuk
csak el, mennyire ijesztő az éjszakai telefon: ha felcseng, többnyire bajt
sejtünk.
Ha „éjszakai bagoly" természetünk van, gondoljunk arra, hogy mások
viszont korán fekszenek le és korán is kelnek. Telefonálás előtt mindig
nézzünk az óránkra is.
Ismerőseinket ne keressük magánügyben munkahelyükön. Nekik ez
kínos lehet, mert a beszélgetés hosszát bosszúsan leshetik a főnökeik
vagy a kollégáik. Kivétel itt is: a halaszthatatlan, fontos közlendő.
(Vannak emberek, akik rögeszmésen mindennap felhívják életük párját,
lényeges közlendő nélkül is, csak hogy megkérdezzék: mi újság?)
Távolabbi ismerősöktől lehetőleg ne telefonon kérjünk szívességet, erre
sokkal alkalmasabb a személyes megkeresés.
Gratulálni telefonon csak ritka esetben illő, s ilyenkor is tegyük hozzá:
„amíg személyesen nem találkozunk". Részvétnyilvánítást sem telefonon
szokás közölni.
A közeli barátokat, ismerősöket telefonon felköszönteni névnapon,
születésnapon nem illetlenség. De ha az esemény rendkívüli jelentőségű
(pl. ötvenedik születésnap, aranylakodalom stb.), megint csak
ildomosabb a személyes találkozás megszervezése.
Ismerősünktől betegsége esetén telefonon is érdeklődhetünk
hogylétéről, ez jólesik a betegnek.
Nem illik telefonon mindent elmondani; véletlenül belehallgathatnak
beszélgetésünkbe. (Pl. ne beszéljünk meg így bizalmas dolgokat.)
Ugyanakkor persze nem illik szándékosan lehallgatni a más telefonját, ez
súlyos illetlenség, sőt erkölcstelen.
Magánlakás hívásakor először a hívónak illik köszönnie és
bemutatkoznia. Nem illetlenség persze, ha a hívott bemutatkozással
veszi fel a telefont. Vállalati, munkahelyi telefonoknál helyes, ha a hívott
köszönéssel és bemutatkozással jelentkezik be (pl. „Jó napot kívánok,
Ifjúsági Könyvesbolt").
Ezután illik megkérdezni a hívottól, hogy nem zavarjuk-e, mert ezzel
felkínáljuk a lehetőséget egy esetleg kedvezőbb időpont
megválasztására.
Amennyiben a beszélgetés közben a vonal elbomlik, mindkét fél tegye
helyére a hallgatót, és csak a korábbi kezdeményező hívjon újra, mert
egyébként előfordulhat, hogy mindketten tárcsáznak, s ezért számuk
kölcsönösen foglalt lesz.
Ha olyankor szól a telefon, amikor vendégünk van, illetlenség lenne őt
várakoztatnunk. Ezért udvariasan megkérhetjük a hívót, hogy fogja
rövidre a közlendőjét, vagy felajánlhatjuk, hogy később visszahívjuk.
Ha vendégünk van, csak akkor telefonálgassunk, ha ezt a vendég
kérésére vagy érdekében tesszük.
Vendégségből csak rendkívüli esetben telefonálgassunk, és ne is
hívassuk fel magunkat vendéglátóinknál.
Mindenkor — de főleg utcai fülke használata esetén — fogjuk rövidre
közlendőnket, vegyük komolyan a hajdani felszólítást: „a beszélgetési
idő 3 perc". A távbeszélés szó a távolságra utal, nem az idő
hosszúságára.
Ha tévesen tárcsáztunk (illetve rosszul kapcsolt az automata), kérjünk
bocsánatot a háborgatásért. Ha nálunk szól tévesen a telefon, ne
csapjuk le a kagylót. Kérdezzük meg, milyen számot hívott a másik fél,
világosítsuk fel udvariasan tévedéséről (de saját számunkat, főleg
nevünket, lehetőleg ne mondjuk meg, mert buta tréfákra adhatunk
alkalmat primitív telefonbetyároknak).
Durva beszéd nem való telefonba (sem).
Beszéljünk hangosan és érthetően, de sohasem kiabálva.
A beszélgetést lehetőleg a hívó fejezze be. A hívott félnek csak udvarias
magyarázat után illik elbúcsúznia elsőként.
Ha férfi telefonál nőnek, mindig a nő fejezze be a beszélgetést.
Ha hivatalban, munkahelyünkön vesszük fel a csöngő telefont, az
udvarias köszönés után először a munkahely (vállalat, műhely, osztály
stb.) nevét mondjuk be.
Meghívást ma már telefonon is nyugodtan lehet közölni bárkivel.
Minden telefonon adott felvilágosítást illik megköszönni.
Telefonon gorombáskodni csak a gyáva emberek szoktak.
Az üzenetrögzítő — bár sokan idegenkednek tőle — igen hasznos
találmány, különösen a gyakran távollévők számára. Fontos, hogy a
készülék tulajdonosa tegye világossá a hívó előtt, mikor kezdhet
beszélni, s azt is, mennyi ideje van üzenete elmondására. Az
üzenethagyó feltétlenül közölje nevén és telefonszámán kívül a hívás
időpontját, esetleg okát is. Figyelem: a rögzítővel ne társalogjunk,
legyünk tömörek!
Amikor visszahallgatjuk az üzenetet, igyekezzünk rá (hacsak a hívónak
eltérő kérése nem volt) azonnal válaszolni.
Az egyre inkább terjedő mobiltelefonok nem a folytonos használatra
valók. Ha az utcán hívnak bennünket vagy nekünk kell onnan bárkit
hívnunk, álljunk félre a forgalomból gyalogosan is, s lehetőleg röviden
beszéljünk.
Az utcai beszélgetést lehetőleg szordinóval végezzük. Telefonunk nem
azért van, hogy hivalkodjunk vele, beszélgetésünkre pedig nem kíváncsi
a többi járókelő.
Vannak helyek, ahol a rádiótelefonok használata súlyos illetlenség.
Kapcsoljuk ki tehát kórházban, orvosi rendelőben (ahol egyes vizsgálatok
eredményét is zavarhatja a készülék használata), templomban,
temetőben, színházban, moziban, hangversenytermekben stb.
Nemigen illik használni üzleti megbeszéléseken sem, legfeljebb, ha —
kivételes esetekben — erre partnerünktől engedélyt kérünk és kapunk.
Tanácskozásokon, értekezleteken se használjunk mobiltelefont.
 Az utcán

Ha olyan egyénekkel találkozunk, kiket magas állásuk, vagy más ok miatt

különösen meg akarunk tisztelni, akkor oldalt lépünk, s az illető felé fordulva,
szabályszerűen meghajtjuk magunkat, úgy mint a szalonban; magától értetődik
azonban, hogy ez nem történhetik meg nagyon élénk utczában, a hely szűke
miatt. (K. Beniczky Irma, 1880.)
A finom nevelésű hölgy igénytelen egyszerűséggel fog az utcán járni, öltözete
minden feltűnést kerülő, de elegáns lesz, magatartása fesztelen, de a mellett
nyugodt. Utcán hangosan beszélni vagy kacagni, a kezekkel hadarázni rendkívül
helytelen dolog. Jól nevelt emberek úgy kerülik a feltűnést, mint a járványt,
főképp pedig az utcán és nyilvános helyeken. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Azon módról, hogy valaki az utczákon jön, megy, fel lehet ismerni a mívelt, jó
nevelésű embert. Mehet lassan lépésben vagy gyorsan, léptei mindig
egyenletesek; nem ténfereg a járdán jobbról balra, nem ácsorog czél nélkül,
nem tekintget bámulattal majd fel az égre majd le a földre. Nem bámul az
emberek szeme közé, vagy be a lakóházak ablakain. (Kalocsa Róza, 1884.)
Az utcának külön illemtana van, de erről közönségünknek, sajnos, csak kis része
tud és még kisebb része tartja is meg... Mielőtt az utcára lépünk, pillantást
vetünk külsőnkre, hogy teljesen rendben van-e. Az öltözködés befejezését nem
szabad az utcára hagyni... Hasonlóan helytelen a megérkezés előtt már az utcán
kezdeni a vetkezést. (Szabó István Andor, 1923.)
Meg kell itt emlékeznünk egy szép pesti szokásról: az „álköszönés"-ről is. Az
álköszönő, ha meglát, kalapmagasságig emeli kezét, hogy azt a hiedelmet keltse
bennünk, hogy köszönni akar. Erre mi, természetesen, gyorsan lekapjuk
kalapunkat. Az álköszönő mozdulata azonban csapda volt. Amikor beleestünk és
köszöntünk neki, ő kalapját még akkor sem veszi le, hanem úgy köszön vissza,
hogy kezével int a kalapja mellől. (Új Idők, 1930.)
Hölgyeket feltűnően megnézni, utánuk megfordulni, őket nyomon követni,
megszólítani, szemtelenül zavarni, reájuk ízléstelenül, sértő megjegyzéseket
tenni, az aszfaltbetyárok magatartása. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Nálunk, a mi éghajlati viszonyaink alatt, az emberek általában kevésbé élnek az
utcán, mint Dél-Európában, ahol szinte egész életüket ott töltik, mégis a
legzárkózottabb ember is kénytelen néha az utcán megjelenni, emberek közé
kerülni, ha ezek közömbösek is számára. Az utcán töltött időnek is megvannak a
maga általános viselkedési szabályai; ezek közül a legfontosabb az, hogy
ismerőseink vegyenek észre, idegen sohase. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Régi szabály, hogy utcán nem ismerkedünk. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy aki
visszaköszön, az már bármi másra is hajlandó, vagy azt hiszik, hogy a köszöntő
ezt feltételezi róluk. Természetesen az idézett szabály csak a nők és a férfiak
ismerkedésére vonatkozott, mert nem hallottunk arról, hogy bárki megszólta
volna azt a nőt, aki az utcán szóba elegyedett egy másik nővel, vagy egy férfit,
azért, mert megszólított egy férfit. (Haláé László, 1984.)
Az utca közterület, közös tulajdon, egyformán mindenkié. Ami azt is jelenti,
hogy mindenkinek egyformán kellene) viselkednie, figyelemmel mások
közlekedésére, mozgására is. Dr. Berky Imrével egyetemben, magunk is az utcai
illem fő szabályának érezzük azt, hogy

csupán „ismerőseink vegyenek észre, idegen sohase. Nem keltünk tehát

feltűnést semmiféle formában."
Helyes, ha a járdán, gyalogosként is betartjuk a „jobbra tarts és balra
előzz!" közlekedési szabályt. Így nem ütközhetünk folyvást egymásba, s
nem is kell téblábolva „kitalálnunk" a szemben jövő gyalogos szándékát.
Utcai öltözékünk alkalmazkodjék az időjáráshoz, és ne legyen feltűnő.
Utcán egymásba karolva sétálni nemcsak házastársaknak lehet, hanem
bizalmas ismerősöknek is. Ilyenkor a férfi nyújtja a karját, és a nő karol
bele. Másik kezüket a férfiak ne dugják zsebre ilyenkor!
Többen — hárman, négyen — ne karoljanak egymásba, bármilyen
vidámak és bármennyire együvé tartozóak is, mert ez zavarja a
közlekedést.
Ha egy férfi és egy nő megy együtt az utcán, a férfi mindig a jobbjára
engedje a nőt, ez a megtisztelő hely. (Ez az illemszabály abból a korból
való, amikor a férfiak még kardot viseltek. Jobb kézzel tudták a
derekukon baloldalt lévő kardot egyetlen mozdulattal kirántani.) A
szabálytól csak akkor térhetünk el, ha valamilyen akadály a másik oldalt
teszi kényelmesebbé.
A „megtisztelő hely" egyben azt is jelenti, hogy ezt az oldalt adja át a
férfi az idősebbnek, köztiszteletben álló személynek, vagy ha két nő
megy együtt az utcán, elvileg ugyancsak a fiatalabbé a bal oldal.
Metrókocsiba történő beszállásnál, mozgólépcsőn, lépcsőjárásnál és
hasonló „veszélyes" helyeken előfordulhat, hogy a férfi karol a nőbe,
mert így tud segítséget nyújtani a következő lépéshez.
Még zuhogó esőben se akarjuk kizárólagos tulajdonunknak tekinteni a
járda jobbik — eresz alatti — részét.
Legyünk előzékenyek, figyelmesek a kisgyerekekkel, kisgyerekes
anyákkal, öregekkel, mozgáskorlátozottakkal, betegekkel. Segítsük őket
a továbbhaladásban!
Mostanában újra divat a kalap. Férfiak ne feledjék el, hogy az
ismerősöket a kalap levételével illik üdvözölni úgy, hogy mindig a
köszöntöttől távolabb levő kezükkel emeljék meg a kalapot. Fedetlen
fővel sétáló férfiak fejbólintással köszönhetnek.
Ha az utcán a velünk lévőnek köszön valaki, az üdvözlést nekünk is illik
viszonozni, még ismeretlen emberek üdvözlését is.
Utcán, menet közben enni neveletlenség (talán csak a fagylalt kivétel). A
hot dogot, hamburgert stb. — tehát az utcán árusított ételeket — ne
sétálva, hanem állva, egy helyben fogyasszuk el.
Ha esernyővel közlekedünk, legyünk különösen óvatosak. Emeljük olyan
magasra, hogy ne bökje ki a szembe _jövő szemét.
Férfiak az esernyőt a fogantyúnál fogva függőlegesen tartsák,
hadonászás nélkül. A női ernyőt többnyire csuklóra lehet akasztani.
Gyalogosként is ismerjük, és tartsuk be a KRESZ előírásait.
Kirakatot, utcai plakátot stb. úgy nézegessünk, hogy ezzel ne álljuk el az
utat mások elől, hanem engedjük továbbhaladni a járókelőket.
Ha valakihez véletlenül hozzáérünk, vagy valakit meglökünk, kérjünk tőle
elnézést. Ha minket löknek meg, és bocsánatot kérnek, nem illik
méltatlankodni.
Ha ismerős megy előttünk, ne kiabáljunk utána. Inkább siessünk egy
kicsit, s csak akkor szólítsuk meg, ha már beértük.
Ha két férfi megy egy nővel az utcán, illik őt középre venniük.
Hasonlóképpen középre kell venni két felnőttnek a velük lévő gyermeket
is.
 Színházban, moziban, hangversenyen
Hanem mégis a legilletlenebb csevegni az előadás alatt. Vannak emberek, a kik
határozottan nem tudják szájukat befogni, a kiknek fecsegniük kell, mégha már
egész nap együtt voltak is. Hiszen a színház és hangverseny terem csakugyan
sok megbeszélni való látványt nyújt: valami kiváló szép öltözék, kitűnő
egyéniség, könnyen közlékenységre csábítják a hallgatót; de mindez ingert le
kell győzni, ott vannak a szünetek. Különösen kínos egy állapot ez az operában;
oly nehéz némelyeknek azt megérteniök, hogy az opera nem a függöny
felvonásánál, hanem a legelső hang megszólalásával kezdődik. De uram
teremtőm, oda akarsz figyelni az elandalító édes hangokra, akkor érkezik még
csak a magát előkelőnek tartó népség, csapkodják a székeket, felállítják a
sorokat, susognak, köszöngetnek jobbra balra... és ez ellen nincs mentség, nincs
fegyver, ezt el kell tűrni. (Kalocsa Róza, 1884.)
Az ismerős szereplőket a színpadon nem szabad a nézőtérről üdvözölni (Szabó
István Andor, 1923.)
És a művelt úriember, mert tiszteli a munkások munkáját, a színházban eszerint
viselkedik. Nem hangos, nem vitatkozik, nem ítélkezik apodiktikus grimaszokkal
és fellebbezhetetlen gesztusokkal, nem fordít hátat a színpadnak, nem kínozza
magát, hogy bádogarcot mutasson, mikor a többiek nevetnek és nem kacag
bele a többiek meghatottságába, nem csörtet ki a felvonás közepén, hogy
lesújtó magasabbrendűségét demonstrálja és nem szórakozik tüntető
csámcsogással táplálkozván zörgő papirosból. A művelt úriember ünnepi
elfogódottsággal megy a színházba, ünnephez öltözik és ha úgy érzi, hogy hiába
állította be magát egy emberibb élményre, nem a maga krajcárjait hánytorgatja
fel dühödten, hanem szánja a tehetetlen és boldogtalan színházat és együtt
gyászol a művészettel,amelynek szerény és finom rokona. (Művelt és udvarias
ember a XX. században. 1935.)
A feliratokat ne olvasd hangosan. (Új Idők, 1930.)
Ne vigy magaddal a moziba ennivalót. Nem kirándulás ez. Narancshéjjal,
cukorpapírral stb. ne szemetelj. A mozi sötétje nem arra való, hogy szerelmesen
összebújjál valakivel s a mögötted ülők ne lássanak. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
A nézőtérre a férfi lép be először, hogy megkeresse a jegynek megfelelő
ülőhelyet. A kimenetelnél természetesen fordított a sorrend. (Burget—
Kovácsvölgyi, 1959.)
Nemcsak a nők számára ajánlatos, hogy kétértelmű vagy túl pajzán tréfák
hallatán ne bugyborékoljanak és ne nevessenek túl hangosan. (Dr. Réczey—
Pekáry—Gondi, 1961.)
Mostanság rendkívül elharapózott az a nagyon rossz szokás, hogy az emberek
a színházi előadás alatt, vagy a moziban a film vetítése alatt is beszélnek
egymással, és észre sem veszik hogy modortalanságot követnek el: zavarják a
többieket. Valószínűleg az otthoni, sokkal fesztelenebb televíziózás az oka
ennek, fontos lenne ellene tenni valamit. A színháznak, a mozinak, a
hangversenyteremnek is megvan a maga illemtana, s — mint minden másban
— ebben is alapvető az egymás iránti figyelmesség.

Alapvető udvariassági szabály: pontosan érkezzünk, és idejében foglaljuk

el helyünket. Különösen azok igyekezzenek hamarabb helyet foglalni,
akiknek középre szól a jegyük: így nem kell késői felállásra kényszeríteni
más nézőket.
Öltözékünk legyen az alkalomnak megfelelő. Míg moziba elmehetünk
egyszerű hétköznapi ruhában is, színházban és hangversenyen tiszteljük
meg a közreműködőket alkalmi öltözékünkkel. Véleményünk szerint
illetlenség kopott farmer nadrágban feszíteni például az operai
díszelőadáson.
Különösen eseménynek számító — például nemzetközi jellegű — opera-
előadásokra, díszhangversenyekre estélyi öltözet viselése is illő.
A kabátok elhelyezése a ruhatárban a férfiak feladata. Elsőként a
partnernője kabátját segítse le a társaság férfi tagja, csak legutoljára
vegye le a sajátját.
A ruhatári jegyet a férfi őrizze meg, s úgy illik, hogy ő is fizessen a
ruhatárosnak.
A belépőjegyeket is a férfi tartja magánál, s ő mutatja fel a
jegyszedőnek.
A nézőtéren vagy páholyban is érvényesek az általános udvariassági
szabályok, tehát az előnyösebb hely a nőt, az idősebbet, a
tekintélyesebbet illeti. (A vendégünk — természetesen — mindig
tekintélyesebbnek számít.)
Ha a sorban már ülnek, s zavarni vagyunk kénytelenek őket, mindig a
férfi megy előre, arccal a sorban ülők felé fordulva, és elnézést kérve.
Előadás közben beszélgetni, zörögni, zavarni mások szórakozását —
említettük — nagyfokú neveletlenség.
A színházi látcső a színpad szemlélésére szolgál, a nézőteret pásztázni
vele nem illő.
Szünetben, ha a helyünket elhagyjuk és a sorban még ülnek, kifelé is a
férfi mehet előre, s ugyancsak elnézést kér.
A büfében üdítőért, édességért stb. sorba állni szintén férfifeladat.
Dohányozni csak az erre kijelölt helyen szabad — a nézőtéren sohasem.
A szünet után ismét igyekezzünk helyünket idejében elfoglalni.
Az előadás végén — a mozi kivételével — tapssal köszöntjük a
közreműködő művészeket. Kulturált ember nem siet azonnal a
ruhatárhoz.
Hangversenyen ne dúdoljunk, ne fütyörésszünk csak gondolatban
kísérjük a zenekart, a szólistát. Sokak rossz szokása, hogy a zenét
valamilyen gesztikulálással kísérik.
A nemtetszés hangos vagy látványos kimutatása neveletlenség. Legalább
a résztvevők által belefektetett munkát illik tisztelni.
Könnyűzenei — különösen beat- — koncerten mások a viselkedési
szabályok. Itt az öltözék és a stílus is oldottabb, a zajos
tetszésnyilvánítást még füttye! is tetézhetjük, de vigyázzunk, ne vigyünk
semmit túlzásba, ne veszítsük el emberi méltóságunkat.
Előadás után a kabátokért sorba állni megint a férfiak feladata. A
ruhákat kiváltó férfi először saját kabátját veszi fel, s csak azután viszi a
kissé távolabb várakozó hölgyhöz annak kabátját. Így az udvarias férfi
mindkét kezével segíthet, egyszersmind megkíméli partnerét attól, hogy
rámelegedjen a kabát.
 Vendéglőben, szállodában

Ha valakit felkérünk, hogy fizessen értünk, vagy ha valaki bennünket kér fel,
hogy kölcsönözzünk neki apró pénzt, illő, hogy pénztárcánkat adjuk át neki. A
pénztárcát visszavéve, a világért sem számoljuk meg pénzünket, hanem nyájas
fejbólintással válaszolunk arra, hogy az illető megnevezi az összeget, mit a
tárcából kivett. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Kiállhatatlan faja a kávéház látogatóinak az „újságfaló"; ez ebéd után beül a
kávéházba, összeszed egy féltuczat újságot; egyet olvas, a többit nem engedné
át másoknak sokért; míg a kávéház tulajdonosa oda nem jön, és udvariasan meg
nem kéri, hogy elvihesse, és be sem várva az engedélyt viszi tőle a lapot
másoknak is. A lapot ne tartsuk tovább magunknál, csak míg igazán olvasunk
belőle, ha pedig valaki kéri tőlünk, hogy olvasásunk végeztével adjuk neki a
lapot, akkor mindenesetre övé az elsőség, és vagy a pinczértől elküldjük neki,
vagy pedig átadjuk magunk (Kalocsa Róza, 1884.)
Hogy a cselédség a szállóvendégtől borravalót vár, az természetes. Aki sajnálja a
pénzt borravalóra, az ne menjen vendégségbe. (Szabó István Andor, 1923.)
Ha a fizetőpincér rosszul számolt, nyugodtan mutass rá a hibára. Ne csapj
lármát, ne rendezz botrányt, akkor sem, ha igazad van. (Új Idők, 1930.)
Az elszámolásnál ne próbáld becsapni a pincért, mert ez jellemtelen, alávaló
dolog és úgyis rájönnek, mert ők feljegyzik a kihordott ételt, italt. (Dr. Vida
Vilmos, 1940.)
Nem kell luxusszállóba mennünk, ha nem bírja a pénztárcánk. Szobát is olyant
válasszunk, amit anyagi megterhelés nélkül elbírunk. A hatodik emeleten
éppúgy Rómában vagyunk, mint a fejedelmi lakosztályban. (Dr. Berky Imre,
1947.)
Egy jól tanított pincér a vendégek szeméből is tud olvasni. (Burget—
Kovácsvölgyi, 1959.)
Bánjunk udvariasan és szerény hangon a pincérekkel. Ne pisszegjünk és ne
hangoskodjunk velük. Ne is hívjuk asztaldörömböléssel vagy pohárkocogtatással
őket. Könnyed kézmozdulat vagy másfajta, nem feltűnő jelzés a legmegfelelőbb.
Keresztnevükön szólítani a pincéreket (felszolgálónőket) csak régtől ismert
törzsvendégeknek engedhető meg. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
... nem illetlen mindenkinek a maga fogyasztását fizetnie. (Haláé László, 1984.)
Sajnálatosan felgyorsult életünk már csak ritkán engedi meg a vendéglőben,
kávéházban, eszpresszóban hosszú ideig tartózkodást, amely valaha
természetes volt. Igen, hajdanában — s nem is oly nagyon rég — a mindennapi
közösségi szórakozás természetes helyszínei voltak ezek a nyilvános helyek.
Úgy vélem, a televízió elterjedése változtatta meg elsősorban a régi
életformát. Nagymértékben e doboz népszerűségének köszönhető, hogy az
emberek otthonülőbbek lettek. A televíziózás szokása és a kávéházak elhalása
között egészen szoros összefüggés is van.
Az eszpresszó nem ugyanaz, mint a régi kávéház. Az eszpresszóban lehet
találkozni, lehet gyorsan meginni valamit, de — általában — nem a hosszú
tartózkodás helyszíne. Nevében is „gyorsaság" szó rejlik, s a presszó életformája
valóban a gyors fogyasztás, az egy kávéra való letelepedés.
Ez az oka annak, hogy az olyan illemszabályok, amilyeneket fentebb az
újságolvasásról idéztünk, kihaltak, hiszen kihalt a nyilvános helyekről az újság is,
amely valaha éttermekben, kávéházakban, de még fodrászoknál is ott lógott az
ügyesen fogható fakereteken a várakozók legnagyobb örömére.
Az alapvető szabályok azonban nem változtak, a legtöbbjük ma is érvényes.
Így például mindjárt az is, hogy

a pincérek nem szolgáink, hanem kiszolgáló vendéglátóink az

éttermekben, presszókban.
E helyek bármelyikére a férfi lép be elsőnek, s mindaddig nyitva tartja az
ajtót, amíg a nő(k) és az idősebb(ek) be nem mentek. Az ajtót a férfi
csukja be utánuk, majd előresiet, hogy a megfelelő asztalról
gondoskodjék.
Ha nincs üres asztal, oda ülhetünk, ahol szabad hely van. Előzőleg illik
azonban erre engedélyt kérni, s a hozzájárulást megköszönni.
Ilyen alkalmakkor nem kell bemutatkozni a szomszédoknak.
Nyilvános helyen a férfi természetesen leveszi a kalapját (sapkáját,
kucsmáját is).
Mielőtt a férfi a ruhatárnál a kabátját levenné, előbb partneréről segítse
le azt.
Vendéglőben (étteremben, presszóban stb.) a férfi addig ne üljön le az
asztalhoz, amíg a társaságában lévő nő(k) vagy idősebb férfi(ak) le nem
ült(ek).
A férfi helye itt is — általában — partnernője balján van.
Az étlap átböngészésénél a hölgyeké az elsőbbség. Jobb vendéglőkben a
pincér egyenesen a hölgy elé teszi az étlapot. (Még jobb vendéglőkben
pedig mindenki külön étlapból olvashat.)
Az étlapról a nő választ, de a férfi rendeli meg az ételeket.
A pincért ne hívjuk sziszegéssel, csettintgetéssel, hanem intsünk neki.
A vendéglői étkezésről itt nem szólunk. Szabályai azonosak az étkezésről
szóló fejezetben leírtakkal.
A borravaló nagysága változó, nálunk általában a számla 10%-a körül
szokásos. Ez a summa Franciaországban nem túlzásnak, hanem
őrültségnek hatna. Ugyanakkor ott a moziban a jegyszedő is kap
borravalót. E kérdésben az a lényeges, hogy felszolgálónak, pincérnek
illik borravalót is adni.
A számla ellenőrzése nem sértő sem a pincérre, sem a vendéglőre.
Fontos persze, hogy ne gyanakvóan tegyük, s kerüljük a feltűnést.
Éppen ezért, ha a pincér tévesen számolt, azt csendesen illik tudomására
hozni.
Nagyanyáink korában még elképzelhetetlen volt, hogy a nő fizessen (sőt
egyedül pl. be sem ülhetett vendéglőbe). Ma illik előre tisztázni, hogy ki
fog fizetni. Ha meghívásról van szó, természetesen a meghívó fizet.
Férfitársaságban, illetve csak nőkből álló társaságban vagy mindenki
maga fizet, vagy utólagosan elszámolnak egymás között. De ha egy férfi
és egy nő evett együtt, akkor sem illetlenség, ha mindenki maga fizet,
mint ahogy nem illetlen az ellenkezője sem.
Nem illedelmes dolog a másik asztalhoz átbeszélni étteremben,
vendéglőben.
Asztalra ne tegyünk táskát, ernyőt, csomagot.
Ha ismerős halad el asztalunk mellett, fejbólintással is elég üdvözölnünk,
felállnunk nem szükséges. De ha megáll asztalunknál beszélgetni, illik
felállni, illetve hellyel kínálni.
Ha felállunk az asztaltól, nem kell a széket visszatolnunk a helyére, mert
így a leszedő könnyebben hozzáfér a terítékekhez.
Meg kell említenünk — hisz fentebb már utaltunk is rá —, hogy
magányos nőnek egyedül beülni vendéglőbe vagy presszóba nem
illetlenség, s ma már nem ad félreértésekre alkalmat.
Távozáskor a nő megy elöl, a férfi nyit neki ajtót, s előreengedi.
A ruhatárnál — mint a színházban — a férfi öltözzék fel elsőként, majd
segítse fel partnernőjére a kabátot.
A szállodáknak házirendjük van, s ezt illik betartani. A szállodai
tartózkodás legfontosabb udvariassági követelménye a csend. Ne
lármázzunk a folyosón, de a szobánkban sem.
Ha boy vagy londiner vezet a szobánkhoz, a nehezebb csomagokat,
bőröndöt ő viszi. Ilyenkor illik borravalót adni.
A szoba kulcsát nem kell leadnunk a portán, ha a szálloda valamelyik
helyiségébe megyünk (pl. az étterembe), de ha elhagyjuk az épületet, a
kulcsot sose vigyük magunkkal.
A szálló közös helyiségeibe csak megfelelő öltözékben lépjünk be.
Köntös, köpeny csak a szobában és legfeljebb a folyosón viselhető.
Az a kellemes lehetőség, hogy szobánkat takarítják, rendben tartják,
nem jelenti azt, hogy rendetlenséget hagyhatunk magunk után.
Ha elégedettek voltunk a szolgáltatásokkal, távozáskor — a számla
rendezésekor — a portán is szokás borravalót adni.
Manapság nálunk is egymás után nyílnak a játékkaszinók, s a külföldön
nyaraló magyarok is előszeretettel látogatják az elegáns játéktermeket.
Ezeknek nincsenek különleges illemszabályaik, de illik tudni például azt,
hogy férfiaknak az esti órákban nyakkendőt kell kötniük. A nappal
üzemelő kaszinókban könnyebb viseletben is lehet tartózkodni — estig.
A kaszinókba fényképezőgépet ne vigyünk. Ott ugyanis mindenkitől
elvárják a diszkréciót, s a felvevőgépeket a ruhatárban kérik elhelyezni.
Ne csodálkozzunk, ha a belépő megváltásakor igazolványt vagy útlevelet
kérnek. Az Egyesült Államok kivételével a világ valamennyi országában
ez kaszinói alapszabály.
A játékasztaloknál — akár nyerünk, akár vesztünk — kerüljük a hangos
érzelemnyilvánítást.
Jelentősebb összeg elnyerésekor illik a krupiénak borravalót adni. De
mindig zsetont, sohase pénzt!
 A munkahelyen
A fellebbvaló száraz, rideg viselkedésére rendesen ellenszenvvel végzett, gépies
munka a felelet, míg ha az alantas látja, hogy mint munkás és mint ember
megbecsülésben van része, igyekszik a barátságos és udvarias fellebbvaló
megelégedését kiérdemelni. (Szabó István Andor, 1923.)
A munka nemesít és nem tudok semmit, ami méltóbb lenne a dicséretre, mint
az, ha valaki szorgalmasan dolgozik: ha azonban asztalhoz ülsz, ne olyan
ruhában ülj, amelyet a munka nyomai, foltjai, pecsétjei díszítenek... (Új Idők,
1930.)
Amit elvállaltál, határidőre végezd el. A megbízható mesteremberek legjobb
híre pontosság időben és kivitelben. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
A tulajdonos legyen udvarias alkalmazottaival szemben is, ne parancsoljon,
hanem kérjen tőlük mindent. A kötelességtudó alkalmazottnak az üzlet menete
ugyanolyan szívügye, mint a tulajdonosnak. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Azt sem hallgathatjuk el, hogy az egy munkahelyen dolgozó férfiak és nők
között olykor olyan kapcsolatok szövődnek, amelyek túllépik az ízlés és az
erkölcs határait. Fogadjuk el örök szabálynak, hogy az üzem, a hivatal nem
találkahely. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Már letűntek azok az idők, amikor a dolgozók bizonyos munkahelyeken egymás
ellen áskálódtak: a kapitalizmusban tudniillik a fenyegető munkanélküliség
olykor gyűlölködő rivalizálást eredményezett. Manapság a dolgozók a szocialista
versenymozgalomban törekednek nagyobb és jobb teljesítményre. Ez a verseny
nyíltan és becsületesen folyik (Chorvát—Orlík, 1985.)
Életünk jelentős részét — majdnem a felét — tulajdonképpen nem
családunkkal, hanem kollégáinkkal töltjük el. Nem is közhely tehát az a
közhelyszerű megállapítás, hogy a munkahely a második otthonunk. Az ott
eltöltött időben ért bosszúságok, sérelmek vagy éppen eredmények és örömök
kihatnak otthoni közérzetünkre, hangulatunkra is — és viszont: az otthoni
hangulatot gyakran visszük magunkkal munkahelyünkre is.
Mindez már követelően jelzi, hogy munkahelyünkön is legyünk feltétlenül
figyelmesek, előzékenyek és barátságosak egymáshoz. Persze kérdéses: meddig
mehetünk el a barátságban, barátkozásban. Erre nincsen mérce, ez a helyzettől,
a körülményektől, illetve az együtt dolgozók karakterétől, vérmérsékletétől stb.
is függ.
Sokan úgy tartják, fontos, hogy a főnök — légyen bármilyen barátságos is —
tartson néhány lépés távolságot beosztottaival szemben. A beosztottak viszont
a főnökkel a kellő tisztelettel érintkezzenek, vigyázva ők is arra, hogy a néhány
lépés távolság ne csökkenjen.
Vannak esetek, amikor valóban ez a helyes viselkedés. Mi mégis inkább
hajlunk afelé, hogy egyetlen vezető sem a távolságtartással, a ridegséggel vagy
netán a gorombasággal és nagyhangúsággal tudja kivívni magának a vezetői
tekintélyt, hanem elsősorban a munkájával, irányító- és szervezőképességével,
a döntésekben tanúsított határozottságával.

A vezető sohase fölényeskedjék munkatársaival. Tartsa tiszteletben

egyéniségüket, fontolja meg javaslataikat, helyes kezdeményezéseiket.
A munka felosztásában a vezető figyeljen az egyéni készségekre és
képességekre is, az eredményeket pedig igyekezzék minél objektívebben
elbírálni.
Ha a vezetőnek valamelyik munkatársával a munkán kívüli baráti
kapcsolata alakult ki, ezt nem illik sem titkolnia, sem pedig visszaélni
vele. A beosztott se próbálja kihasználni a munkán kívüli barátságot, ne
próbáljon belőle jogtalan előnyöket kicsikarni.
Ne bizalmaskodjunk túlzottan a vezetővel, bármilyen jó is vele a —
munkahelyen kívüli — kapcsolatunk. A túlzott „bratyizás" a többi
munkatársszemében felháborítónak vagy legalábbis bosszantónak hat.
A vezetőkkel szembeni megalázkodás legalább olyan idegen az illemtől,
mint a túlzott bizalmaskodás. Ne feledjük: a vezető és beosztott közötti
kapcsolat munkatársi kapcsolat, nem úr és szolga viszonya.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne adjuk meg a főleg magas rangú —
vezetőnek az őt munkájáért, tudásáért megillető tiszteletet.
Ha a vezető belép munkahelyünkre, úgy kínáljuk hellyel, hogy ha
közölnivalója van, mindannyiunkat láthassa.
Ha a vezető hívat, ne lépjünk szobájába égő cigarettával, vagy
kopogtatás nélkül (más munkatársunk szobájába sem!). Ha nem kínál
hellyel, meg lehet róla a véleményünk, de magunktól ne üljünk le.
A tisztelet kifejezése, ha a vezetőnek előre köszönünk, kézfogásnál
megvárjuk, míg ő kezdeményezi.
A vezető által adott utasítás mindig konkrét személyhez szóljon. Az
általában kiadott utasítás például: „valaki felhozhatná az iktatóból a
leveleket" — senkit semmire sem kötelez. Legyen az utasítás pontos és
félreérthetetlen.
A vezetőknek szóló — igen fontos — illemszabály és vezetési szabály egy
angol pszichológus szerint a következő: a munkatársunkkal való
kapcsolatot 10 szóval ki lehet fejezni, és ez az utasításokra is érvényes; a
4 legfontosabb szó: „igazán büszke vagyok Önre", a 3 legfontosabb: „mi
a véleménye?", a 2 legfontosabb: „legyen szíves", a legfontosabb:
„köszönöm", s a legkevésbé fontos: „én".
Női vezető esetén a férfi beosztott kettőzött figyelmességgel
viselkedjék, egyrészt a vezetőnek, másrészt a nőnek kijáró megbecsülés
legyen érezhető magatartásából. Egyet ne feledjünk azonban el: a
vezető nő a munkahelyen elsősorban mégiscsak vezető, s csupán
másodsorban nő.
Vezetők és beosztottak között alapvető viselkedési szabály a kölcsönös
udvariasság szabálya, amely az esetleges pillanatnyi ellentéteket is
képes elsimítani.
A jó vezető a munkatárs hibáit sosem a többiek előtt tárgyalja meg,
hanem — lehetőség szerint négyszemközti beszélgetésben. Kivétel, ha
nevelő célzattal az egész kollektívát érintő kérdésben mond a közösség
előtt véleményt.
Az udvariasság a munkatársak között a jó munkahelyi légkörnek is egyik
alapfeltétele.
A kölcsönös udvariasságon is túlmenő baráti kapcsolatok a munkatársak
között a munka eredményességében is megmutatkoznak.
Sok munkahelyen okoz konfliktust a dohányzók és nemdohányzók
ellentéte. A leghelyesebb, ha külön dohányzóhelyiséget, -sarkokat
jelölnek ki. Ilyen esetekben tartsuk magunkat a hely rendjéhez.
A munkahelyi telefonok nem hosszadalmas magánbeszélgetésekre
valók.
A munkahelyi étterem, illetve büfé is nyilvános étterem, tehát ennek
megfelelően illő viselkedni.
A furkálás, rágalmazás, erőszakos törtetés erkölcsi vétség, s mert a jó
ízlés ellen való, illetlenség is.
Éppen ezért kerüljük a pletykálkodást — még a nem rosszindulatú
locsogó pletykát is — mert a fentiek éppen ezzel kezdődhetnek.
Munkahelyi öltözékünk legyen célszerű. A munkahely nem
divatbemutató színhelye — de azért öltözzünk ízlésesen, és főleg
legyünk mindig ápoltak.
 Értekezleten, előadáson
Hányszor történik az életben, hogy egy meggondolatlan szó, egy elhamarkodott
megjegyzés nagy bajt idézett elő, sőt az illetőnek életboldogságát, nyugalmát
feldúlta. (K. Beniczky Irma, 1880.)
Uralkodókkal és családtagjaikkal szemben az „Ön" helyett jelzőiket, címüket
használjuk, pl.: Amint felséges uram kijelenteni kegyeskedett... Kihallgatás alatt
a jelenlevőknek beszélgetniök vagy az uralkodóhoz közelállóknak suttogniuk
nem szabad. (Szabó István Andor, 1923.)
Csak akkor beszélj, ha van mit mondanod. (Új Idők, 1930.)
A magyar ember jellemző tulajdonsága, hogy szeret egyesületet alakítani, de
nem szeret eleget tenni az ott vállalt kötelezettségének. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Ne „halljuk"-ozzunk, s ne tegyünk viccesnek szánt megjegyzéseket,
véleményünket pedig nem kell okvetlenül közbekiáltások formájában
tudomására hozni a szónoknak. Ha nem tetszik a gyűlés, ne menjünk el, vagy ha
ott vagyunk, távozzunk el feltűnés nélkül és tiszteljük a többség véleményét
azzal, hogy nem keltünk feltűnést. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Demokratikus intézmény tehát a gyűlés! És éppen azért, mert demokratikus, ott
is rendnek kell lenni, ott is fegyelmezetten kell viselkedni. Alapvető
követelmény például, hogy hagyjuk beszélni azt, aki szót kért. (Burget—
Kovácsvölgyi, 1959.)
Lehet úgy ásítani, hogy csukott szájunkon semmit sem vesznek észre. (Dr.
Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
Értekezlet. Milyen rossz csengése van nálunk ennek a szónak! Kabarétréfák,
humoreszkek, karikatúrák egyik elkoptatott témája évtizedek óta.
Pedig az értekezlet — ha megfelelő gondossággal rendezik meg — hasznos
eszköze minden intézmény életének: fóruma a véleménynyilvánításnak és
segítője a vezetésnek. Az értekezletek adnak módot arra, hogy az intézmény, a
munkaterület vezetői ismertessék elképzeléseiket munkatársaikkal,
megvitassák a gondokat, bajokat a jobbítás szándékával, s megismerjék
munkatársaik véleményét stb.
Csak arra kell ügyelni, hogy megfelelő körülmények között, és ne túl gyakran
kényszerítsük az embereket hosszú megbeszélésekre.
De ez már az értekezletek, gyűlések illemtanához is tartozik. Tulajdonképpen
legfőbb követelménynek — általánosságban — azt írhatnók le, hogy ne legyünk
önagyonülésezők.

Minden értekezletnek, előadásnak alapszabálya, hogy a meghívókat

idejében küldjük el a címzetteknek. Csak így tudnak ugyanis kellő módon
felkészülni a részvételre.
Az értekezleteket illik gondosan előkészíteni annak érdekében, hogy
minél rövidebb idő alatt és minél gördülékenyebben lehessen majd
lebonyolítani. A lényegtelenebb kérdéseket ne az értekezleten vitassuk
meg, ez időpazarlás — és azt jelenti, hogy nem becsüljük kellő
mértékben társainkat, tehát illetlenek vagyunk.
A résztvevőknek illik pontosan megjelenni az előadáson, megbeszélésen.
A későn érkezők ne zavarják az előadást, az előadót és a hallgatóságot.
Lehetőleg az érkezés helyéhez legközelebb foglaljanak helyet.
Mégoly unalmas előadás alatt sem illik ásítozni, társainkkal hangosan és
szüntelenül beszélgetni; nem illik jelezni az előadónak, hogy
mondandója nem érdekel bennünket.
Amennyiben nem értünk egyet az előadóval, ne közbekiáltozásokkal
adjuk tudtára, mert más szavába belevágni nagyfokú neveletlenség.
Várjuk meg, amíg a vitára, a hozzászólásokra kerül a sor, s csak akkor
fejtsük ki véleményünket.
Szót kérni — a helyi szokásoknak megfelelően — kézfelnyújtással vagy
írásos jelentkezéssel lehet. Nagyobb, rangosabb tanácskozásokon
általában írásos jelentkezést szokás kérni, s a hozzászólásokat — az idő
rövidsége miatt — gyakran írásban is elfogadják.
Még a legélesebb bírálatot is igyekezzünk tapintatosan, a
személyeskedést kerülve elmondani. Ne támadjunk, hanem érvekkel
győzzük meg a hallgatóságot, vitapartnereinket.
Az előadónak, szónoknak illik alaposan felkészülnie, ha a nyilvánosság
előtti szereplés vár rá. A leghatásosabb a beszéd akkor, ha nem megírt,
előre gyártott szöveget olvasunk fel — de előadásunk lényegét, azaz
vázlatát mindenképpen illik gondosan összeszedni.
Stílusunk, beszédünk színvonala alkalmazkodjék a hallgatósághoz.
Másként kell beszélni szakemberek előtt, s másként egy nagygyűlésen.
A hangerőre ügyelnünk kell. Ne kiabáljunk, de vigyázzunk arra, hogy
szavaink a terem legtávolabbi sarkában is hallhatók legyenek.
Illetlenség az előadáson túlzásba vinni az idegen (főként pedig a kevésbé
közismert idegen) szók használatát; és kerülni kell a mozgalmi nyelv
mindenkori vadhajtásait (viszonyul, kitűzés, szűk keresztmetszet,
súlyponti kérdés stb.) is.
Vigyázzunk előadás közben a testtartásunkra. A túlságosan merev, vagy
a lábain hintázó, a kezével kezdeni mit sem tudó előadó könnyen
nevetségessé válhat.
Az előadó legyen tiszta és rendesen öltözött — ezzel is tisztelje meg
hallgatóságát.
Értekezleteken, előadásokon lehetőleg kerüljük a dohányzást. Inkább
tartsunk több cigarettaszünetet, semmint telefüstöljük az esetleg szűk,
levegőtlen helyiséget. Gondoljunk arra, hogy a nemdohányzók is
kénytelenek velünk együtt végigülni a megbeszélést.
Értekezletről, előadásról a befejezés előtt zajosan eltávozni illetlenség,
azt jelzi, hogy nem érdekel bennünket a téma. Ha előfordul, hogy
tudjuk: korábban kell elmennünk, előre jelentsük be távozási
szándékunkat, s a lehető legdiszkrétebben hagyjuk el a helyiséget.
Az értekezlet szervezői, előadói és a hozzászólók ne éljenek vissza a
hallgatóság türelmével.
 Gépkocsiban, taxiban
Nők nem lovagolnak a városban. Kocsin vitetik ki magukat a városhoz közel
fekvő erdőbe vagy mulatóhelyre (nálunk Pesten a Városliget, Párizsban a
Boulogne-i erdő stb.), s ott aztán lóra ülnek. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Ha a kocsi jobb oldalával áll a járda mellett, hátulról megkerülöd s úgy ülsz a
balülésre, amennyiben a jobbot valakinek átengeded. Hölgyeknek a kiszálláskor
kezedet nyújtod, hogy megfogózhassanak benne. (Új Idők, 1930.)
A vezetőt beszélgetéssel ne zavard, mert a magad életével is játszol. (Dr. Vida
Vilmos, 1940.)
Ne adjunk tanácsokat a vezetésre vonatkozóan (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A magánkocsi mégsem szállítóvállalat. A tulajdonos megítélésére tartozik, hogy
kit, mikor és hova hajlandó elvinni. Ne lássunk ebben feltétlen jogcímet, hogy
szinte kikényszerítsük az utazást. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
A hatvanas években, amikor utoljára jelent meg Magyarországon több
illemtankönyv, az autózás magatartási szabályaival még jószerivel nem
foglalkoztak az illemtanok, egészen egyszerűen azért, mert még alig-alig volt
magán-gépkocsi hazánkban.
Ma viszont egyre többen rendelkeznek saját autóval, s útjaink ezért egyre
zsúfoltabbak. Az udvarias, figyelmes vezetés nem egyszerűen illemkérdés,
hanem sokkalta több ennél: életszükséglet, ami nélkül nem szabadna útjainkra
merészkednie az autósnak. Az erőszakos, másokkal nem törődő járművezető
veszélyes, tulajdonképpen nincs helye a gépkocsi volánjánál.
A közlekedésben egymás partnereinek kell lennünk. A biztonságos és
zavartalan közúti közlekedésnek rendkívül fontos feltétele az előzékeny,
udvarias, egymást segítő magatartás.
A növekvő forgalom csak úgy bonyolítható le különösebb veszély és sok
baleset nélkül, ha erre tekintettel vagyunk. Ezért egy mai illemtankönyv akár
sok száz oldalon át foglalkozhatna külön is a közúti közlekedés témakörével —
erre persze nincs lehetőségünk. Alapvetően fontosnak tartjuk azonban annak
leírását, hogy a járművezetés illemtanában a legfontosabb

a közlekedésrendészeti szabályok, tehát a KRESZ tökéletes ismerete, és

persze állandó betartása is.
A közúti közlekedésben óhatatlanul akadhatnak konfliktusok. Ezeket ne
ordítással, káromkodással, netán önbíráskodással próbáljuk megoldani,
hanem megfontoltan, figyelmesen.
Ha az előttünk gördülő autó véleményünk szerint túl lassan megy, ne
próbáljuk türelmetlen villogtatással, tülköléssel bírni nagyobb
sebességre, különösen akkor, ha T betű is jelzi, hogy gyakorlatlan kezdő
ül a volánnál.
Ha valamelyik autóst bizonytalankodni látjuk a forgalomban, lehetőség
szerint segítsünk neki Útbaigazítással.
Ha valakinek a kocsiján műszaki hibát (esetleg nyitott ajtót) látunk, úgy
igyekezzünk jelzésekkel tudtára adni, hogy ne zavarjuk meg közben a
vezetésben.
Ha véletlenül kárt okozunk egy gépkocsiban (pl. hibás parkolásnál),
hagyjunk annak ablaktörlője alá téve kitöltött betétlapot, vagy legalább
egy cédulát nevünkkel, címünkkel, rendszámunkkal, telefonszámunkkal.
Ezért mi kevésbé károsodunk anyagilag (hiszen a kárt a biztosító a
kötelező felelősségbiztosítás terhére rendezi), de az ártatlan károsultat
súlyos kiadásoktól menthetjük meg korrektségünkkel.
Segítsük egymást a forgalomban. Az előzni szándékozó gépkocsinak
lehúzódással, jobbra indexeléssel stb. segíthetünk a manőver
végrehajtásában.
Vegyük tudomásul: ha valaki megelőz bennünket, az nem sértés, és nem
vár megtorlásra.
Szándékunkat a forgalomban mindig jó előre jelezzük.
Segítsük a mellékútvonalon veszteglőket az áthaladásban, a főútvonalra
való besorolásban (persze a forgalom komolyabb akadályoztatása
nélkül).
Ha főútvonalon vagyunk is, nem mindig kötelező élni elsőbbségünkkel.
Bármilyen kiváló is kocsink motorfékje, lassítási, illetve megállási
szándékunkat féklámpával is jelezzük hátra a mögöttünk haladónak.
Ha valamelyik gépkocsi segít bennünket, előnyhöz juttat a besorolásnál
stb., köszönjük meg előzékenységét karfelemeléssel, vagy más jellel.
Nem csak a közlekedési szabályzat, de jó modor is előírja, hogy pl.
országúton tompítsuk le a világítást, ha szembejövő járművet észlelünk.
Megálláskor, illetve parkoláskor gondoljunk autós társainkra, s a
rendelkezésre álló helyet a lehető legcélszerűbben igyekezzünk
kihasználni.
Nemcsak akkor kell felhagynunk a gépjárművezetéssel, ha szeszes italt
fogyasztottunk. Ha gyógyszerek vagy kialvatlanság, túlhajszoltság,
idegesség miatt úgy érezzük, kevésbé vagyunk képesek összpontosítani,
ne üljünk volán mellé.
Városokban, ha mellettünk gyalogosok várakoznak, ne száguldjunk úgy
át a pocsolyákon, hogy beszennyezzük ruháikat.
A gyalogosok vegyék figyelembe, hogy még a kijelölt átkelőhely sem
kizárólagos tulajdonuk. Körültekintően lépjenek le a járdáról, és
igyekezzenek minél hamarabb átjutni a túloldalra.
A magángépkocsi nem Volán-busz, nem társas autóbusz. Ne szállíttassuk
magunkat ismerőseinkkel, csak rendkívüli esetekben. (Ennél csak az
számított régebben nagyobb illetlenségnek, ha a benzinköltséghez
ilyenkor mindenáron hozzá akartunk járulni. Ma ez csak rövidebb útnál
nem való, a jelenlegi üzemanyagárak mellett sokkal illetlenebb dolog a
potyázás.)
A gépkocsivezetővel beszélgetni nem tilos, de mindig legyünk tekintettel
a forgalom alakulására. (Éjszaki vezetésnél például kifejezetten hasznos,
ha a vezetővel társalgunk, hogy el ne álmosodjék.)
Gépkocsiban lehetőleg ne dohányozzunk. Ha hosszabb út esetén —
ellenállhatatlan vágyat érzünk a cigarettára, illik engedélyt kérnünk a
vezetőtől (és az utasoktól) a rágyújtásra.
Az utas ne akarjon jobb vezető lenni a vezetőnél. Ne adjon állandóan
tanácsokat, ne kritizálja és ne is dicsérje megállás nélkül a stílusát.
Ha több utas utazik kocsinkban, a „legelőkelőbb" hely a jobb oldali hátsó
ülés. Ide ültetjük — ha elfogadja — a társaság legtiszteletreméltóbb
tagját.
A vezető házastársa a jobb oldali első ülésre ülhet.
Ha csak egy utasunk van, annak illik a vezető mellett helyet foglalnia.
Taxiban is ez a helyes viselkedés. (Ez — mivel a legveszélyesebb
ülőhelyről van szó — kisgyerekekre természetesen nem vonatkozik.)
Ha taxival utazunk, a címet igyekezzünk pontosan és félreérthetetlenül
bemondani a vezetőnek, s a megérkezés előtt idejében figyelmeztessük,
hol kell majd megállnia.
Ne siettessük útközben a vezetőt, úgyis igyekszik, de a KRESZ előírásait ő
sem sértheti meg.
Ha férfiak és nők utaznak együtt a taxiban, úgy illik, hogy a viteldíjat a
férfiak rendezzék. (Utána persze elszámolhatnak egymás között.)
Ha több férfi vagy több nő utazik, ne vitatkozzanak a viteldíjon: egy
fizesse ki, és a kiszállás után osszák fel a költségeket.
 Kiránduláson, strandon

De ugyan ezen sok alkalom, mely az ismerkedést megkönnyíti, egyszersmind

veszedelme is a fürdői életnek. Mert mint már említők, itt uralkodik csak
egyszer a látszat, és a fürdői, könnyen kötött ismerkedések nem egyszer
kimondhatatlan nyomort hoztak már sok hiszékeny családra. A fürdők egyúttal
mindenféle iparlovagok versenytere is, a kik szeretnék hálóikba csalni az
aranyhalacskákat. Sok grófi, vagy bárói cím alatt a méter vagy a rőf megszökött
hősei lappanganak és a herczegi női pipere után a fizetetlen számlák
sóhajtoznak. Ki tudná azt itt felismerni? S így nem egyszer megtörténik, hogy a
csaló is rászedetik. Ennélfogva a fürdőre nézve az első föltétel: vigyázat.
(Kalocsa Róza, 1884.)
...az pedig már határozott illetlenség volna, ha a nők és férfiak közös
fürdőhelyén a férfiak a felsőtestet is eltakaró Én strandfürdőruha helyett csak
úszónadrágban jelennének meg. (Szabó István Andor 1923.)
Kirándulásod fénypontja ne a vendéglői sörözés, fröccsözés legyen. Üveg
borokat se cipelj magaddal. Aki a természetben az egészséget keresi, az
jóízűeket fog inni a hűs források vizéből. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Nagyon ízléstelen, ha a szerelmespárok a strandon enyelegnek. Érzelmeik
nyilvánítása nem való a nagyközönség elé. Illetlenség, ha a lány a fiú ölébe
hajtja a fejét, ha összebújnak, ha bármiképp kifejezést adnak érzéki
vonzalmuknak. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A kirándulás és a strandolás — különösen városi ember számára — rendkívül
nagy jelentőséggel bír. Talán éppen ezért van az (mert nem megszokott
program, és sajnos, egyre inkább eseményszámba megy), hogy sokan ilyen
alkalmakkor a megszokottnál jóval zajosabban, vadabbul viselkednek, akárcsak
a szabadon eresztett, szilaj csikók. Pedig a kulturált ember az erdőben, a strand
gyepén is kulturált marad, elsősorban úgy, hogy pihenésével nem kívánja
megzavarni mások nyugalmát.

A kirándulásra — akárcsak a hosszabb utazásra — készüljünk fel, s előre

készítsük el mindazt, amit majd magunkkal akarunk vinni.
A jó modor és udvariasság az erdőben is ugyanúgy kötelező, mint bárhol
másutt.
Hölgyekkel legyünk előzékenyek a kiránduláson is. Ez főleg
segítőkészségben nyilvánuljon meg.
Ne verjük fel éktelen zajongással a természet csendjét. Rádiót, magnót
bömböltetni a szabadban még illetlenebb, mint a városban. Gondoljunk
arra, hogy a legtöbben éppen a csendet, a nyugalmat keresik.
Öltözetünk praktikus legyen: jó időben is gondoljunk az esetleges esőre.
A kirándulás nem divatbemutató — a fű, az ágak, a sziklák könnyen
tönkreteszik a finomabb, oda nem való ruhákat.
Ételmaradékot, papírhulladékot sem túrán, sem strandon nem szór szét
a jó ízlésű ember.
A kirándulás célja ne a legelső útba eső csárda legyen. Ismerjük meg a
tájat, a látványosságokat, a műemlékeket, ha kirándulni megyünk.
Tüzet csak az erre kijelölt helyen gyújtsunk, és távozás előtt ellenőrizzük,
hogy elaludt-e.
Hegyi patakokat, tavakat ne szennyezzünk be. Különösképpen fontos,
hogy ne itt találjunk alkalmat a gépkocsimosásra!
A fürdőruha divatja (a férfi és női egyaránt) viszonylag gyakran változik.
Általános szabályként annyit elfogadhatunk: akkor ízléses csupán, ha
viselője testalkatához illik.
Strandon, uszodában ne próbáljuk más rendeltetésű ruhadarabbal (pl.
alsónadrág) pótolni a fürdőruhát.
A nudista-naturista strandok száma egyre inkább szaporodik. Ezeken a
fürdőhelyeken éppen olyan illetlenség fürdőruhában mutatkozni, mint a
hagyományos strandon meztelenül.
A feltűnő viselkedés a strandon is kerülendő. Nem illik zavarni mások
pihenését.
Szerelmespárok strandon, nyilvánosság előtt ne enyelegjenek, ez
ízléstelen — és óhatatlanul vonzza mások tekintetét.
Ne fröcsköljünk, ne csapkodjuk mások arcába a vizet.
Mielőtt a fürdőmedencébe lépnénk, gondosan tusoljunk le.
Úszni csak az úszómedencében szabad. Gyógyvízben,
gyermekmedencében ne fogócskázzunk, ne zavarjuk a kicsinyeket, a
gyógyulni vágyókat.
Hiába érezzük magunkat ragyogó úszónak, a vízzel — különösen a
természetes vizekkel — bánjunk óvatosan, ne legyünk vakmerőek.
Csónakba is csak olyan ember üljön, aki biztosan uralkodni tud az evezők
felett, még vihar esetén is.
Sose virtuskodjunk, ne kényszerítsük társainkat veszélyes kalandokba.
Cigarettavégeket, különösen pedig égő cigarettavégeket a strandon
gondatlanul eldobálni veszedelmes illetlenség, égési sérülést okozhat.
A strand vendéglőjébe nem kell átöltözve mennünk, itt nyugodtan
ebédelhetünk fürdőruhában is — de jó ízlésű ember törülközőt visz
magával, s a székre helyezi, mielőtt leül.
 Utazás
Megtörtént velünk, hogy első osztályú nő-coupéban egy asszonyság
jelenlétünkben sans géne levette fűzővállát. Ez már az illetlenség netovábbja. A
ki a fűzést vasúton éjjel nem tűri, ne vegyen fel fűző vállat utazásra, vagy pedig
öltsön olyat, mely elég kényelmes arra, hogy éjjel is kiállja. (Egy nagyvilági
hölgy, 1880.)
Unalmas volna a vasúti utazás, kivált sivár, egyhangú vidékeken, ha az utazók
hallgatnának folytonosan. Azonban magunkról, körülményeinkről ne
beszéljünk, az illetőket ne kutassuk, mert ez indiszkrét eljárás volna. Már az út,
a vidék, az újonnan érzett benyomások annyi anyagot nyújtanak a
beszélgetésre, hogy szellemes emberek igazán nem szorulnak arra, hogy csupán
saját magukat érdeklő dolgokkal untassák az idegeneket. (Kalocsa Róza, 1884.)
Jól élni, jól utazni: zsebed kérdése. Szépen élni, szépen utazni: a szíved és eszed
dolga. A gondok poggyászát mindenesetre otthon kell hagyni. Aki elutazik,
felejtse el, hogy otthon kicsoda-micsoda. Amint kigördül vele a vonat, más
ember, új ember. (Művelt és udvarias ember a XX. században, 1935.)
Nem tételezem fel rólad, hogy képes lennél zsíros papirost, szalámihajat,
csontot, kenyérhajat és más ételmaradékot a fülkében hagyni, még kevésbé,
hogy ezeket a hulladékokat a földre dobod. (Új Idők, 1930.)
Műveletlenség és ízléstelenség a hajón strandruhára vetkőzni. (Dr. Vida Vilmos,
1940.)
Aki már utazott a vonat tetején vagy az ütközőkön, az nagyon jól tudja, hogy
mennyire megbecsülendő a legkisebb kényelem is, hogy az emberek utazás
alkalmával mennyire rá vannak szorulva a kölcsönös megértésre és jóindulatra.
(Dr. Berky Imre, 1947.)
Az utazó fiatalember ne mustrálgassa útitársnőjét még akkor sem, ha tetszik az
illető... itt is apróbb figyelmességek teremthetik meg az alkalmat a
beszélgetésre. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Aki először van tengeri úton, ne restellje, ha az zavarokkal és émelygős
kényelmetlenséggel jár. Ne is képzelje, hogy a különböző csodaszerek,
ópiumkeverékek, hasfalszorítók és egyebek biztosan képesek hatni. Ha érezzük
a baj közeledtét, észrevétlenül vonuljunk vissza. A tengeri utazáshoz a
pillanatnyi rosszullét is odatartozik. Mindenki tudja ezt, nem szánakozik
túlságosan, mi magunk se szégyelljük megvallani. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi,
1961.)
...aki utas, legyen szerény! — tanácsolja Shakespeare az Ahogy tetszik-ben, s
ez talán az utazásról szóló fejezetünk első paragrafusa is lehetne. Hiszen ki ne
ismerné azt a turistatípust, aki külföldi útja során otthon felejti jó modorát,
hangos és goromba hódítóként akar viselkedni idegen honban? Vagy azt az
utazót, aki nem egyszerűen érdekességnek, másnak fogja fel az idegenben dívó
szokásokat, hanem nevetségesnek tartja azokat, csak azért, mert eltérnek attól,
ami az ő hazáját-világát jellemzi.
Napjainkban, amikor a belföldi és a külföldi turizmus egyaránt tömegessé
vált, s amikor minden szezonban százezrek utaznak egyénileg vagy csoportosan
a világ más tájaira, különös jelentősége van annak, hogyan viselkedjünk az
utazás során, vonaton, hajón, repülőgépen.

Az utazásra mindig kellő gondossággal készüljünk fel. Utazásunk célja

meghatározza előkészületeinket.
Ha külföldre utazunk, előtte gondosan tájékozódjunk az éghajlat, az
öltözködési szokások, a viselkedési sajátosságok, a szállodai
komfortfokozatok felől, hogy ne érhessen bennünket kellemetlen
meglepetés.
Poggyászunkat nemcsak a távolság és az idegenben töltött idő hossza
határozza meg, hanem az igénybe veendő közlekedési eszköz fajtája is.
Repülőgépen csak meghatározott súlyú csomagot vihetünk, ezért
becsomagolás után nem haszontalan dolog lemérni bőröndjeink súlyát.
Ezzel megkímélhetjük magunkat attól, hogy a repülőtéren az esetleges
túlsúly után váratlanul pótdíjat kelljen fizetni.
Ha vonattal utazunk, csomagjaink száma csak annyi legyen, amennyinek
cipeléséhez elegendő a két kezünk.
Ilyen szempontból persze a személygépkocsi jóval kényelmesebb — de
itt sincsenek korlátlan lehetőségek, hiszen a túlzott megterhelés a
gépkocsi fogyasztásában, illetve a sebességnél érezteti hatását.
Vigyázzunk, hogy a tetőcsomagtartóra olyan holmik kerüljenek,
amelyeknek nem árt az eső. A csomagok rögzítését különös gonddal
végezzük.
Az útiholmi összeállításához használjunk papírt és ceruzát. Célszerű jóval
a csomagolás megkezdése előtt írásban rögzíteni a szükségesnek vélt
dolgokat.
Lehetőleg külön csoportosítsuk az úti iratokat, a tisztálkodási szereket, a
fehérneműket, a cipőket s végül a ruhákat.
Ha programunkban több éjszakai szállás szerepel több helyen, célszerű
külön kis táskában elhelyezni a pipereholmikat, a hálóingeket, illetve
pizsamákat, törülközőt, egy váltás fehérneműt, esetleg köntöst és
papucsot. Így a súlyosabb holmit bízvást ott hagyhatjuk a
csomagmegőrzőben.
Szenvedélyes kávésok egy doboz azonnal oldódó kávéport, poharat,
kanalat, cukrot is tartsanak elérhető helyen. Forró víz szinte mindenütt
akad.
A piperetáska tartalma: fogkefe, fogkrém, szappan (férfiak részére
borotva, borotvapenge vagy villanyborotva, borotvakrém vagy -hab),
dezodor, fésű, hintőpor, gyors sebtapasz, olló, tű, cérna, biztosítótű,
néhány gomb, patent (nőknek ezen kívül kozmetikumok, körömlakk,
lakklemosó). Külön csomagolva szükséges még: cipőtisztító szerek, kevés
mosószer is.
Természetesen annak, aki kempingezésre indul, felkészültebben kell
csomagolnia, mint annak, akit teljes ellátást kínáló, összkomfortos
nyaralás vár. (Szállodákban például adnak törülközőt is.)
Külföldi utazásra feltétlenül vigyünk magunkkal néhány apró
ajándéktárgyat, amelyet emlékül tudunk adni új ismerőseinkek.
Ruhatárunkat az évszaknak megfelelő időjáráshoz igazítsuk. Nem
szükséges minden napszakban más ruhában pompázni, de legyen nálunk
a különböző alkalmaknak megfelelő öltözék. Ha esetleg színházlátogatás
is várható, ne kényszerüljünk azon sportpulóverben, sínadrágban
megjelenni. Kiránduláshoz, városnézéshez lapos, kényelmes cipőre lesz
szükségünk, nem pedig az elegáns magas sarkúra.
Ha autóbuszon, vonaton, repülőn utazunk, igyekezzünk minél kevesebb
kényelmetlenséget okozni útitársainknak: csak egy helyet foglaljunk el,
ne dobáljuk szanaszét holmijainkat.
Már a beszállásnál, elhelyezkedésnél segítsük az idősebbeket, a
gyerekeket, a nőket.
A nehezebb csomagok, bőröndök elhelyezése az ülések fölött lévő
poggyásztartóba a férfiak feladata. A repülőgépen — bár ott is van
poggyásztartó — a nehezebb kézicsomagokat az ülés alá, lábhoz kell
lerakni.
Udvarias férfi nemcsak partnernőjével előzékeny, hanem idegen nőknek
is készséggel felajánlja segítségét. Ez azonban nem hatalmazza fel arra,
hogy továbbra is ráerőszakolja társaságát az illető hölgyre.
Vonaton, hajón, autóbuszon, repülőgépen általában felirat jelzi: szabad-
e dohányozni. Nemdohányzó fülkében rágyújtani egyértelműen tilos. Jó
modorú ember még dohányzószakaszban is megkérdezi útitársait: nem
zavarja-e őket, ha rágyújt. Igazán udvarias ember pedig nem kérdez
semmit, hanem a folyosón szívja el cigarettáját — vagy kibírja az utat a
legközelebbi lehetőségig dohányzás nélkül.
Repülőgépen az utazáshoz tartozik az is, hogy a személyzet felszolgál
valamilyen ennivalót, a nap szaktól függően hidegtálat, esetleg meleg
ételt. Ezért nevetségessé válunk, ha a gépen kicsomagoljuk a hazait.
Annál is kevésbé tegyük ezt, mert a legtöbb ország vámelőírása szerint
voltaképpen tilos élelmiszert vinni az utastérbe.
Vonaton sem túl kellemes a bicskával szalonnát, kolbászt faló útitárs.
Illendőbb ennél, ha az útra előre csomagolt szendvicseket viszünk. Nem
ízléses az italozás sem (természetesen a szeszes italokra gondolunk itt,
hiszen üdítőital, termoszban tea vagy kávé megengedett).
Úti öltözékünk legyen kényelmes, praktikus (többrétegű). Utazás közben
csak hálókocsiban öltözhetünk át. A közös kupéban csak a jó ízlés
határáig lazíthatunk öltözékünkön, tehát egy-egy gombot kinyithatunk,
hosszabb út esetén lazíthatunk a cipőfűzőn vagy a szoros pánton. Ha
valami oknál fogva mégis szükséges lenne átöltözni, menjünk ki a
mosdóba.
Éjszakai utazás közben se okozzunk kényelmetlenséget útitársainknak.
Ha azok — ülve ugyan — képesek aludni, ne akarjunk társalogni.
Rövidebb utazásnál — helyi autóbusz, villamos stb. — az udvarias ember
átadja ülőhelyét az idős, a beteg utasnak, a terhes nőnek. Hosszabb
útnál — ahol helyjegyet váltottunk — már elegendő, ha az ablak melletti
vagy egyéb előnyös helyünk cseréjét ajánljuk fel.
Ha hálókocsiban utazunk idegenek társaságában, legyünk megértőek
egymással. Az egy fülkében utazóknak ilyenkor meg kell egyezniük a
vetkőzés, illetve öltözködés sorrendjében. Leghelyesebb, ha vetkőzni a
felső ágy utasa kezd, öltözni pedig az alsóé — így zavarják egymást a
legkevésbé.
Pizsamában, hálóingben nem illik kijárni a folyosóra,
mellékhelyiségekbe.
Sajnos manapság — legalábbis belföldön — egyre kevesebb a kulturált
étkezési lehetőséget nyújtó étkezőkocsi. Ha mégis ilyenben ebédelünk,
vacsorázunk, gondoljunk arra, hogy ezt mások is meg akarják tenni.
Ezért ne tekintsük klubnak, kávéháznak az étkezőt, hanem igyekezzünk
átadni helyünket az utánunk következőknek.
Ha hajón, repülőgépen utazunk, udvarias stewardokkal, illetve
stewardessekkel fogunk találkozni. Uramnak, illetve kisasszonynak
szólítandók, és bármilyen problémával nyugodtan forduljunk hozzájuk.
Hosszabb tengeri hajóúton a steward helyez el bennünket az
étkezőasztalnál. Társainknak itt is be kell mutatkoznunk.
Stewardoknak, stewardesseknek ne adjunk borravalót, ez sértő. Ők
ugyanis a hajón, illetve a repülőgépen nem pincérek, hanem a
házigazda, háziasszony szerepét töltik be.
 Vásárlás
Nem áll jól, ha nyilvános helyeken a nő férfiak kíséretében nagyon is nagy
bátorságot tanúsít. (Kalocsa Róza, 1884.)
Ma még — sajnos — inkább mi vagyunk a kereskedőkre utalva, mint ők
miránk... A takarékos háziasszony feladata tehát az lesz, hogy... az olcsóbb
beszerzési forrásokat felkutassa és pedig nemcsak az élelmiszerek, hanem a
ruházkodás s egyéb szükségleti tárgyak terén is. (ifj. Gonda Béla, 1917.)
A boltjárás a nagyvárosban nagy körültekintést, sok ügyességet és finom
tapintatot követel. A délelőtti órák sokszor kedvelt, sokszor kénytelen
szórakozása ez a hölgyek életében, ami sok örömmel jár, de néha bosszúságot is
okoz. (Szabó István Andor, 1923.)
Női fodrásznál, ha nem maga a tulajdonos fésül: negyven-ötven fillér borravalót
megkövetelnek. Sőt nagyobb, belvárosi üzletekben: egy pengőt is. (Új Idők,
1930.)
Vannak üzletek, ahol művelt ember leveszi a kalapját. Gyógyszertárban,
ruházati üzletben, könyvkereskedésben stb. Általában olyan üzletben, ahol
hosszabb ideig tartózkodol, illik leemelni a kalapod. Ha ellenben a kereskedőn,
vagy az alkalmazottján is kalap vagy sapka van, te is nyugodtan tartsd fenn a
magadét. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Hitelt csak ismerős üzletben kérünk, s akkor is csak úgy, ha előre tudjuk, hogy a
fizetési határidőt pontosan megtartjuk, másnemű kötelezettségeink mellett is.
(Dr. Berky Imre, 1947.)
Fura jelenség, ha a vevő várostromhoz illő hősiességgel tülekszik a telt üzletben
a pult felé, siettet mindenkit — de amikor odaér az áruk közelébe, hirtelen
megfeledkezik minden siettető körülményről, és kényelmesen válogat... (Burget
—Kovácsvölgyi, 1959.)
Ne nevezzük az elárusítónőt „édeskémnek", „angyalkámnak", ettől nem
valószínű, hogy buzgóbb lesz, sőt... (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)E sorok
írója igen sok évet eltöltött a kereskedelemben (hogy mennyit, arról nem
beszél, mert ezzel nem illik dicsekedni vagy panaszkodni), s bizton állíthatja:
ismeri a vevők, illetve az eladók sokféle típusát.
 Bőségesen gazdag tapasztalata — higgyék el, mondjuk becsületszóra —
megengedi a kategorikus kijelentést: az a legbosszantóbb eladó, aki úgy kínálja
a portékát, hogy csak ez van; és az a legrosszabb vevő, aki erre megkérdi:
biztos?
De fejtsük ki bővebben is. Tegyük fel, a vásárló egy krimit kér a
könyvesboltban. A bolti eladó fanyalogva ránéz a gondolára, és azt mondja:
csak Agatha Christie van most. Tehát lebeszél, holott a műfaj csúcsa van a
birtokában. Mit kellene inkább mondania? Azt, hogy van, igen, méghozzá éppen
egy új Agatha Christie-mű. Ugye, érzik a különbséget, kedves olvasók? Eladónk
ugyanazt ajánlja, de míg az első esetben határozottan lebeszél, másodszorra
éppen kedvet csinál.
S hogy folytassuk ugyanitt a vevővel, akinek nem tetszik ajánlatunk, de nem
hiszi el, hogy most valóban csak ezt tudjuk ajánlani, ezért megkérdi: biztos?
Egyezzünk meg egyelőre annyiban, hogy ügyetlenül kérdezett, hiszen ha nem is
biztos — egyetlen eladó sem fog most már a homlokára csapni: „nem, nem
biztos, sőt hazudtam, tévedtem, butaságot mondtam, becsaptam Önt (nem
kívánt törlendő), mert van még tizenkilencféle új krimink!" (Akkor sem, ha
magában rádöbben, hogy valóban butaságot mondott, mert tényleg van még a
vevőnek való ajánlat, csak éppen megfeledkezett róla.)
Jó, jó — mondhatja most a tisztelt olvasó —, elfogadom az okfejtést, csak azt
nem értem, hogyan kerül mindez az illemhez?
Egyszerűen úgy, hogy

az eladónak illik a bolti készletet ajánlania, s nem illik arról lebeszélni a

vásárlót.
A vásárló ne kételkedjék a készséges eladó szavaiban, illik, hogy elhiggye
segítő szándékát; hisz bizalom nélkül nincs vásárlás!
Az udvarias eladó nem viszi magával otthoni — főként rossz —
hangulatát, illetve nem zúdítja azt a vevőre.
Bár az illemszabályok szerint a helyiségbe belépő köszön előre (s ez
kisebb boltban igaz is, áruházban már nevetséges volna), az igazán
udvarias eladó igyekszik megelőzni a vevőt a köszönésben.
Az eladó érdeklődjék, segíthet-e a bizonytalannak látszó vásárlónak, de
például önkiszolgáló üzletben ne erőszakolja rá magát a vevőre.
Ha a vásárló igényli és kéri a segítséget, a kereskedő türelmesen és
készségesen igyekezzék legjobb tudása szerint kiszolgálni.
Ha a belépő vevőnek-érdeklődőnek nincs határozott kívánsága, s inkább
csak nézelődik, az eladó ne lesse feltűnően minden mozdulatát. Az
éberség nem egyenlő a gyanakvással: az előbbi dicséretes, az utóbbi
sértés.
Az eladó munkájához hozzátartozik a bolti árukészlet rendben tartása.
Ha azonban vevő lép a boltba, valamelyik eladónak azonnal
rendelkezésére kell állnia.
Nem feltétlenül kell elébe sietni minden belépőnek — nagy forgalmú
üzletekben ez amúgy is megoldhatatlan. Egy mozdulattal, gesztussal
azonban mindig jelezni lehet — és kell is —, hogy az eladó felfigyelt az
ajtónyitásra, és kész segítségére lenni a vevőnek.
A vásárló már az üzletbe lépés előtt igyekezzék tisztázni magában, mit is
kíván megvenni.
Nagyobb élelmiszer-bevásárlás előtt már otthon össze lehet írni, mire
lesz szükségünk. A jegyzéket tanácsos praktikusan csoportosítani:
húsfélék — felvágottak — tejtermékek — konzervek — fűszerek —
zöldségfélék stb.
A vevőre is érvényes az a szabály, amire korábban az eladót
figyelmeztettük: rossz hangulatát lehetőleg igyekezzék az ajtón kívül
hagyni.
Bár azt írtuk, az eladó igyekezzék a vevőt megelőzni a köszönésben, a jól
nevelt ember vásárlóként is belépett valahová, tehát nem várja meg
feltétlenül, hogy neki köszönjenek.
Udvarias ember nem tolakszik elsőként a pulthoz, ha utolsóként
érkezett. Nem illő sürgetni az eladót, amikor az éppen mást szolgál ki.
Megtehetjük, hogy egy hosszadalmasabb üzletkötés közben —
udvariasan bocsánatot kérve a másik vevőtől — megkérdezzük,
érdemes-e várakoznunk, az általunk keresett árucikk kapható-e
egyáltalán. Igenlő válasz esetén ne folytassuk tovább a kérdezősködést
(ára? minősége? stb.), hanem köszönjük meg a felvilágosítást, és
várakozzunk tovább.
Még mielőtt a pénztárhoz érnénk, keressük elő pénztárcánkat és
készítsük ki a fizetendő összeget. Így nem tartjuk fel feleslegesen a
mögöttünk várakozókat.
Nem illő hangosan, feltűnően becsmérelni a bemutatott áruk
választékát vagy minőségét stb. Ha nem tetszik a bolt, az áru vagy bármi,
akkor is kötelez bennünket az udvariasság és tapintat. A legbölcsebb,
amit tehetünk, hogy legközelebb ezt az üzletet elkerüljük.
Sajnos, nagyon elterjedt mostanában a csúszópénz a kereskedelemben
— ez nemcsak erkölcstelen, hanem illetlen is.
Szögezzük le itt — bár nem kimondottan e fejezet témája —, hogy a
borravalórendszert a kereskedelemben az áruhiány szülte, s napjainkig
is ez tartja életben. Elvileg csak akkor van helye, ha személyi
szolgáltatást köszönünk meg vele, és nem protekciót.
Nem illetlenség, sőt kedves figyelmesség viszont, ha a törzsvevő
névnapi, karácsonyi stb. jókívánsága mellé apró ajándékkal kedveskedik
a vele rendszeresen foglalkozó eladónak (pl. virággal, édességgel,
esetleg itallal).
 Öltözködés

A 40 évet túlhaladt nő fehéret csak reggel viselhet otthon; ha már az ötvenen is

túl van, akkor otthon se járjon hajadon fővel; csinos csipkefőkötő sokkal jobban
áll, mint a fiatal archoz illő fejdíszek és hajfrizurák, s ne is jelenjék meg — ha
csak kikerülhető — kivágott ruhában. (K. Beniczky Irma, 1880.)
Arra is kell ügyelnünk, hogy mindig teljes és összhangzó ékszerünk legyen;
például gyémánt nyakékhez nem vehetünk turquoise karperecet, sem koráll
melltűhöz smaragd fülbevalót. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
Szóljunk itt mindjárt a kesztyűkről is. Ez egy olyan kiegészítője az öltözéknek,
melyre mentül kevesebb gond van fordítva. Pedig mindenki, aki míveltebb
társasághoz számítja magát, már a reggeli kimenésnél ne legyen kesztyű nélkül.
A fehér kesztyű a legnagyobb ünnepélyességet jelzi. Világos kesztyű illik a
látogatásokhoz, bármely színárnyalattal; a sötét színű kesztyűt séták alkalmával
és úton viselik; a feketét férfiak csak gyászhoz, nők bármely alkalommal
viselhetik. (Kalocsa Róza, 1884.)
Lóversenyt hölgyek rendesen világos öltözetben néznek végig. (Szabó István
Andor, 1923.)
Régen a cilindert nem tette le kezéből a látogatás egész tartama alatt, vagy:
maga mellé, széke mellé tette a szőnyegre. Ez a szokás kiment a divatból. A
cilindert felöltőnkkel és esernyőnkkel együtt az előszobában hagyjuk. (Új Idők,
1930.)
Az utolsó divat szerint és a filmekről lemásolt szabásvonalak szerint öltözött
férfi nevetséges piperkőc, akit ma „jampecnek" neveznek. (Dr. Vida Vilmos,
1940.)
Ne tekintsük a régi ún. öltözködési kódexet megmásíthatatlan törvénynek,
amelynek gondolkodás nélkül alávetjük magunkat... a különféle társasági ruhák,
mint a frakk, szmoking, zsakett stb. művelt emberre nem lehetnek kötelezők
csak azért, mert bizonyos országokból valamikor ezeket átvettük. (Dr. Berky
Imre, 1947.)
Néha még előfordul, hogy pantallós nőket látunk színházban és más
szórakozóhelyen. A férfiak pedig tánc közben ingujjra, nadrágtartóra vetkőznek.
Hasonlóan ízléstelen a feltűnni vágyó fiatalság Nyugatot majmoló, jampeces
ruházkodása is. (Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
A szellős, egészséges, nedvszívó gyapjú és pamut fehérnemű, zokni, felsőruha
naponkénti váltása is az illem minimumához tartozik. (Haláé László, 1984.)
Illik-e ma jólöltözöttnek lenni? Úgy tűnik, egyre kevésbé. Az utóbbi években,
talán évtizedben úgyszólván eltűnt a női divatból az elegáns kosztüm, és —
hosszú évek után csak most kezd ismét divatba jönni a férfiaknál — a
nyakkendő. Divattá vált, különösen a fiatalok körében a lezser öltözködés, jobb
esetben a sportos ruha, szerelés.
Egymás után nyílnak a város minden pontján, kis üzletekben és kapualjakban
a butikok, s a szemlélőnek nemegyszer joggal tűnik úgy, nem is ruhát, de gyűrt
rongyokat lát kirakataikban.
Hiába, a divat változik. Éspedig gyorsan.
Ha az eddigiekből úgy látszik, hogy a szerző bántani akarja a jelenlegi divatot,
közölnie kell: egyáltalán nem. Ez is divat, múló, mint az idő. Holnapra fölváltja
majd egy másik, egy még különlegesebb, talán rikítóbb, vagy éppen egy
puritánabb, a régi időkhöz visszanyúlóbb irányzat. Nem lehet tudni előre, mit
agyalnak ki holnap a divatdiktátorok, mi lesz az az új ötlet, amely járványnál és
viharnál is gyorsabban terjed el.
Nem ezt, nem a szeszélyesen változó divatot igyekszik felmérni az
öltözködésről írt fejezetünk, hiszen a megírás pillanatában talán már avulttá is
válna. Inkább a változóban az állandót, a törvényszerűt kell keresni, ha az
öltözködés illemszabályait kívánjuk összeállítani.

Az öltözködésre mindig szenteljünk elegendő időt. Ne az indulás előtti

maradék perceinkben, hanem előre határozzuk el, mit fogunk felvenni.
Az ízléses öltözködésnek nem a gazdag ruhatár az alapfeltétele, hanem
inkább a türelem és a gyakorlat. Érdemes az egyes ruhadarabok
összhangját kipróbálni, több időt tölteni a tükör előtt.
Otthoni öltözetünkre is fordítsunk gondot, legyen az tiszta és ápoltságot
sugárzó. Pecsétes, szakadt háziruha nem vall jó ízlésű emberre.
Ruhatárunk minden darabját igyekezzünk úgy megválasztani, hogy azok
alakunkhoz, korunkhoz, bőr- és arcszínünkhöz egyaránt előnyösen
alkalmazkodjanak.
Bárhogyan változzék is a divat, örök szabály, hogy a nagymintás holmi
csak magas, karcsú emberek számára előnyös (ez férfiakra és nőkre
egyaránt vonatkozik).
Az alacsony, telt alakot a hosszanti csíkozású ruha megnyújtja, a
keresztben csíkos viszont inkább összenyomja.
Akinek csak kevés ruhára telik, kerülje a rikító színű és kirívó fazonú
öltözeteket. Egy sima fekete vagy sötétkék ruha sokkal több alkalommal
viselhető.
Az öltözködés befejeztével tükör előtt győződjünk meg arról, hogy
ruházatunk kifogástalan-e.
Igyekezzünk mindig az alkalomnak megfelelően öltözni.
Esküvőre — ha a fiatal pár közeli rokonságához tartozunk vagy tanúként
szerepelünk — sötét, ünnepi öltözéket kell öltenünk.
Temetésre akkor is sötét ruhában menjünk, ha nem közvetlen
hozzátartozónkat vesztettük el. De vigyázat: fekete ruhát csak a gyászoló
családtagok viseljenek!
Moziba nem kell „kiöltözködni", de a színházban, a hangversenyen vagy
az Operaházban az előadást, a közreműködőket illik azzal is megtisztelni,
hogy alkalmi ruhát veszünk fel.
Elegáns, alkalmi öltözék, úgynevezett nagy ruha illik nemzetközi jellegű
hangversenyekre, operaelőadásokra. Ilyen eseményekre a nők több
ékszert is felvehetnek, ha van, de az ékszertelenség sem szégyellni való.
Megjelenésünk, öltözékünk sokban befolyásolja a rólunk kialakuló
képet. Különösen fontos ezt figyelembe venni olyan esetekben, amikor
másokat képviselünk valahol (pl. cégünket egy hivatalos
megbeszélésen), s még inkább külföldön, ahol minden esetben hazánk
képviselői vagyunk.
Munkahelyre — a munka jellegének megfelelő — egyszerű, kényelmes
ruha illik.
Vannak munkakörök, foglalkozások, amelyekben mindenképpen
munkaruhában kell lenni. A munkaruhát is tartsuk tisztán, rendszeresen
mossuk ki.
Az iskola is munkahely. Ha nem kötelező a köpeny, akkor is ajánlatos
viselése. Óvja a ruhát, és megakadályozza az iskolai „divatbemutatókat".
Kiránduláshoz a sportos öltözék célszerű, ezért ezt illik viselni.
Üdülőhelyen, strandon a fürdőruhán kívül könnyű köntös, sort is
viselhető.
Utazáshoz különösen hasznos, ha rétegesen öltözködünk.
Az úgynevezett „nappali" öltözéket a semleges színek, egyszerű minta és
szabás jellemzik.
A délutáni ruha — nőknél és férfiaknál egyaránt — finomabb,
elegánsabb az egyszerű nappalinál. Funkciója határozza meg
tulajdonságait: alkalmas arra, hogy vendégségbe, eszpresszóba stb.
viseljük.
Alkalmi ruhát színházba, fogadásra, táncestre és olyan helyekre illik
fölvenni, ahol ezt a szokások igénylik.
Férfiak ma már nemcsak a fekete ruhát tekintik ünneplőnek. Illik más
színű, de ízléses öltönyben, vagy éppen zakó-nadrágban is ünnepelni.
A frakk napjainkban már úgyszólván kiment a divatból, leginkább
zeneművészek hordják a hangversenydobogón. A szmoking bizonyos
estélyeken viszont újra divatos.
A jólöltözöttség egyik alapfeltétele a ruhához megfelelő ing kiválasztása.
Valaha sötét ruhához csak világos ing illett és viszont, ma már sokszor
inkább csak a nyakkendő elütő színére kell vigyázni.
Elengedhetetlenül fontos, hogy az ing vasalt és tiszta legyen — a piszkos
gallér a hanyagság jele, és hanyagnak lenni illetlenség.
A nyakkendő a férfiöltönyhöz igen fontos kiegészítés. Ma egyformán
dívik a ruhától és ingtől elütő, vagy éppen az öltöny színével
harmonizáló nyakkendő, csokornyakkendő. Lehet egyszínű vagy mintás
— sőt, ma a túlzottan tarka nyakkendő sem ízléstelen.
A láthatatlan ruhadarabok — a fehérneműk — legalább olyan fontos
részei a ruházatnak, mint a felsőruhák. Ezért fordítsunk nagy gondot
azok kiválasztására.
Lehetőleg nedvszívó pamut vagy egyéb természetes anyagból készült
testi fehérneműt hordjunk — ez már nem is annyira illem-, inkább
egészségügyi kérdés.
A női öltözködésre vonatkozó szabályokat meg sem kíséreljük felsorolni.
Ugyanis a női divat követhetetlen gyorsasággal változik. Általában
elmondhatjuk, hogy a nőkön a gyűrött, rendetlen ruha, a felfeslett
varrás stb. még rosszabbul mutat, még zavaróbb, mint a férfiaknál.
A nők különösen, de a férfiak is, tanulmányozzák rendszeresen a divatot,
s ha tehetik, alkalmazkodjanak változásaihoz.
Természetesen az életkor és a pénztárca befolyásolja az öltözködést,
erre is illik tekintettel lenni.
 Az ajándékozás
Fiatal ember fiatal leánynak nem adhat ajándékot, ha csak nem rokona vagy
jegyese. Fiatal lányok még bokrétákat sem fogadhatnak el... a fiatal embernek
soha nem adnak ajándékot, kivéve egy esetet, és az — a fogadás. A fogadás
olyan, mint egy játékadósság, okvetlenül ki kell fizetni. (Egy nagyvilági hölgy,
1880.)
Nagyon helyesen mondja Duzomeryné: Három dolog adja meg az ajándék
értékét, az érzelem, az illő, és a mód, mellyel adják. Hogy igazán adni tudjunk,
nemcsak tapintatosnak és gyöngédnek kell lennünk, hanem tudjuk e dolgot
megítélni s meggondolni. (Kalocsa Róza, 1884.)
Ajándékozni azt jelenti, hogy kilessük valakinek legtitkosabb vágyát, s azt —
tőlünk telhetően — megkíséreljük valóra váltani; kitaláljuk, mivel
okozhatnánk.neki örömet s azt a valamit megszerezzük számára. Közben arra is
gondolunk, hogy amit ajándékozunk, az egyrészt ne legyen nyomasztó hatású a
megajándékozottra nagyigényűségével, drágaságával, másrészt ne legyen olyan
jelentéktelen se, hogy értéktelenségével sértően hasson. (Új Idők, 1930.)
Sokkal szebb valakit egy pár nadrágtartóval úgy meglepni, hogy egyszerűen
kihúzzuk a kabátunk zsebéből, mint arany dobozban, virágkoszorúval átnyújtani
— a hózentrágert. (Művelt és udvarias ember a XX. században, 1935.)
A bonbon, desszert, csokoládé vagy más édesség vásárlásánál az legyen szemed
előtt, hogy inkább kevesebbet, kisebb dobozt végy, de az legyen jó gyártmányú
és friss. Az agyonhirdetett óriás csomagot, sok forgáccsal és homoktól ropogó
csokoládéval, nem finom dolog ajándékozni. Ha jó üzletben veszed az
édességet, a csomagolás művészi volta is emelni fogja az ajándékozás
szépségét. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Pénzt nem szoktunk ajándékozni, legfeljebb örömet szerzünk vele annak, akinek
nincsen, de akkor mindegyikfél tisztában van azzal, hogy ez nem ajándék. (Dr.
Berky Imre, 1947.)
A feleség is megörül, ha a férje a fizetés napján meglepi egy kis édességgel, vagy
szintén egy csokor virággal. Nem költekezésről, filléres figyelmességről van szó
mindössze, de bizonyára nagyon jól esik a megajándékozottaknak. És higgyék el
a lányok, asszonyok, hogy ők is tudnak örömet szerezni. A legmogorvább férfit
vagy férjet is fel lehet vidítani egy öngyújtó vagy más apróság ajándékozásával.
(Burget—Kovácsvölgyi, 1959.)
Aki pénzt nyújt át ajándék helyett, az megmutatja, hogy kényelemszeretetből
még időt sem szánt a vásárlásra. Csak egészen kivételes esetben lehet
pénzösszegről szó, ha valakin rászorult helyzetben (betegség,
szerencsétlenség...) tudunk segíteni és meg is érdemli. A megvesztegetés nem
ajándékozás — az a hatóságok elé tartozik. (Dr. Réczey—Pekáry—Gondi, 1961.)
Ebben a fejezetben tulajdonképpen egyetlen alapszabályról lehetne —
hosszasan — beszélni. Arról, amit Homérosz oly tömören és pontosan
fogalmazott meg évezredekre is érvényes módon: „Az ajándék meg kedves, ha
kevés is... „ Ma úgy mondanánk: nem az ajándék értéke a fontos, hanem a
szándék, amellyel adják. Ezt persze mindenki tudja, és — sajnos — senki sem
tartja be.
Nem, mert csak igen kevesen tudnak ajándékozni. Ugyanis az ajándékhoz
gondolat, türelem és idő szükségeltetik — s ezekből bizony többnyire kevés van.
Így hát úgy gondoljuk — mindezt pénzzel kell pótolnunk. És megindul a soha
véget nem érő licit. „Tavaly ők ötszáz forint értékű ajándékot adtak
karácsonykor, azóta fölmentek az árak is, tehát most — hogy szó ne érje a ház
elejét — legalább hatszáz forintért kell ajándékot vennünk számukra." S itt
érkezik el a pillanat, amikor már mindegy, mit veszünk, csak az ára legyen
megfelelő.
Holott az ajándékozás lényege véleményünk szerint a figyelmesség. A
figyelmesség, amellyel megjegyezzük egy negyed évvel korábban odavetett fél
mondatból, hogy X-nek kedve lenne mondjuk egy tajtékpipához — és akkor mi
most keresünk neki egy tajtékpipát. A figyelmesség és az ötlet ugyanis az igazi
ajándék lelke, lényege.

Nem mindegy, milyen kapcsolatban vagyunk azzal, akit megajándékozni

kívánunk.
Nem elhanyagolható szempont az ajándékozás alkalma sem.
A leggyakoribb ajándékozási alkalmak: névnap, születésnap, házassági
évforduló, karácsony. Vigyázat: a házassági évforduló csak a szűkebb
családon belül alkalom, és belügyekbe illetéktelenül még ajándékkal
sem illik beleavatkozni!
Az ajándék kiválasztásánál legyünk körültekintőek, gondoljuk alaposan
végig, valóban örömet szerezhetünk-e a kiválasztott tárggyal.
Alapvető szempont: kopasz embert ne lepjünk meg fésülködőkészlettel!
Azaz ne akarjunk úgy vásárolni, hogy a kiszemelt ajándék és a
megajándékozandó személy között valami kapcsolatot ne találjunk. (Pl.
gourmand-oknak való a fűszertartó, a szakácskönyv, esetleg vacsora egy
speciális étteremben.)
Hosszabb külföldi utazásból hazatérve, ismerősöket legfeljebb apró
ajándékokkal lepjünk meg. Komolyabb, értékesebb darabot csak
hozzátartozóinknak vásároljunk.
Látogatáskor a vendéglátóink gyermekeinek kisebb figyelmességgel
kedveskedjünk: édességgel, mesekönyvvel.
Ruhát, fehérneműt csakis hozzátartozóinknak vásároljunk ajándékba.
Férfi nőnek — ha csak nincsenek közelebbi kapcsolatban — ékszert,
használati tárgyat ne ajándékozzon.
Ugyanígy nő is csak semleges ajándékot adhat férfinak: könyvet, tollat,
cigarettát stb.
Az ajándékról az árcédulát távolítsuk el, és a blokkot se hagyjuk a
csomagban (de őrizzük meg, az esetleges csere érdekében).
Készítsünk vagy készíttessünk ízléses csomagot, esetleg szalaggal
átkötve. A gondos, díszes csomagolás emeli az ajándék értékét, ez is
örömszerzési szándékunkat hangsúlyozza.
A kapott ajándékot illik azonnal kibontani, megtekinteni és
megköszönni. Ne mulasszuk el gondosan elhelyezni — a hanyagul
ledobott ajándék sérti az ajándékozót.
A kapott ajándékot — ha nem is nyeri el tetszésünket — nem illik
fitymálni, becsmérelni.
Kerüljük a túl drága holmik ajándékozását: gondoljunk arra, hogy a
másik fél esetleg nem képes viszonozni.
Az „ajándék utalványok" szokása praktikus divat, mégis javasoljuk, hogy
túl gyakran senki se éljen ezzel a lehetőséggel. Az ajándékozás
örömszerzés — az ajándék akkor igazi, ha van benne valami meglepetés,
azaz, ha sikerül kitalálnunk a másik fél gondolatait, vágyait.
Olyan esetben célszerű utalvánnyal kedveskedni, amikor nem kölcsönös
megajándékozásról van szó. Ilyen egyoldalú ajándékozási alkalom pl., ha
orvosnak adja a beteg a méltatlan hálapénz helyett, vagy ha a
pedagógusnak a tanítványok mondjuk az évzárón könyvutalványt adnak,
nem ismervén könyvtára összetételét.
Ha születésnapi vendégségbe vagyunk hivatalosak, ajándékként
vihetünk italt. Házibulira szintén is! De pl. vacsorameghívásnál az ital
szinte fizetségnek, hozzájárulásnak hat. Ne ezzel viszonozzuk a
vendéglátást, hanem szintén meghívással.
Ajándékot továbbajándékozni illetlenség, s ha egyszer kiderül, még
kellemetlen is lehet.
Pénz ajándékozását lehetőleg kerülni kell. Ha mégis ez a megoldás
adódik, oldjuk fel valami ötlettel. (Pl. becsomagolva ráírni: ez egy
szőnyeg.)
Nászajándékba a férjnek vagy a feleségnek külön személyes holmit
ajándékozni nem illik. Ilyenkor a közös háztartásba való használati
tárgyat adjunk — ez a leghasznosabb is.
Ma már nálunk is létezik olyan intézmény, amelyik magára vállalja a
nászajándékok összehangolását. Ha módunk van rá, feltétlenül vegyük
igénybe e szolgáltatást, mert segítségével elkerülhető, hogy egy fiatal
pár mondjuk nyolc vasalót vagy öt ugyanolyan kávéfőzőt kapjon
egyszerre. A nászajándéknál az sem nagy baj, ha nem igazán
meglepetés: helyesebb megbeszélni, mire van szüksége az ifjú párnak.
 Virág
A virágoknak megvan a maguk nyelve, mit nemcsak a poéták értenek meg. A
társadalmi téren a szerint osztályoztatnak, mit ezen internationalis nyelvökkel
kifejeznek s vannak például virágok, miket fiatal leány nem viselhet s mik csak
asszonyoknak valók, míg mások főképp fiatal leányoknak vannak szánva. Ez
utóbbiak például: A fehér rózsa, melynek jelentősége — érintetlenség; a
verbéna, a tisztaság jelképe; a rózsabimbó és a gyöngyvirág az ifjúságé, a
nefelejts az emléké; a százszorszép az ártatlanságé; a fehérliliom a tisztaságé; a
kikirics a tavaszé stb. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)
„Helyettem kis virág, tégy vallomást..." És valóban mindazon nemesebb és
eszményibb érzelmek, melyek az emberi szívben élnek, s gyakran örökre zárvák,
alig találhatnának hűbb tolmácsolókra s találóbb külső jelekre a természet eme
bájos és néma, és mégis oly beszédes szülötteinél. Úgy hogy azokból egész kis
tudomány fejlődött ki, melyet virágnyelvnek hívnak, olyan kis tudomány, mely
sokak előtt nevetséges. (Kalocsa Róza, 1884.)
A névtelenül küldött csokrot, hacsak biztosan nem tudják, hogy ki küldte, nem
lehet bálba vinni. Kiderülhetne, hogy olyasvalaki küldte, kitől a lánynak nincs
kedve azt elfogadni. (Szabó István Andor, 1923.)
Aki virágot küld, rosszul sosem jár. Ha maradandó értékű ajándékot akarsz adni:
küldd a virágot művészi virágtartóban. (Új Idők, 1930.)
A virágüzletekben már 1-2 pengőért ízléses szép virágokat vásárolhatsz. Ha
magad nyújtod át, egyszerű szavakkal tedd. Ha elküldted, borítékba zárt
névjegyet, esetleg névjegykartonra írt üdvözlő szavakat csatolj melléje.
Leányoknak első ajándékul csak virágot adj. (Dr. Vida Vilmos, 1940.)
Összeválogatását bízzuk a virágkereskedőre, de kívánságunkat mondjuk meg
neki, mert nem minden virág felel meg mindenféle célra. Idős matrónának nem
küldünk vörös rózsákból álló csokrot, mert még gúnyolódást lát benne. Fiatal
lányoknak küldik az ilyen csokrot fiatalemberek. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Hozzánk közelebb állónak bármilyen virágot ajándékozhatunk, általában
azonban inkább vágott virágot vegyünk. Természetesen az alkalom is
meghatározza, hogy mit mikor ajándékozzunk. Pedagógusnapon például
negyven gyerektől kapni cserepes virágot nem akkora öröm, mint negyven
csokor virággal felpakolva indulni haza. (Haláé László, 1984.)
A virág az egyetlen ajándék, amelyet mindig és minden körülmények között
illik adni, és illik elfogadni is. Még az a sajátossága is megvan, bármennyire
furcsán hangzik is sokak számára, hogy nőnek és férfinak egyaránt adható.
Adható, mert például kórházi látogatáson a betegágyban fekvő férfinak is
nyugodtan vihetünk virágot — ha a kórház nem tiltja —, ez otthonosabbá teszi
a kórtermi környezetet, derűt csempészhet a keserves napokba.
A virágot kiválasztani, persze, nem könnyű. Ezért igaza van annak, aki azt
tanácsolja: bízzuk a választást — legalább némileg — a virágárusra, aki
bizonyára segít az alkalomhoz illő csokrot összeállítani.
Mert ma sem való mindenkinek, minden alkalomra bármilyen virág, akkor
sem, ha lényegesen kevesebb jelentősége van ma a fajtáknak, vagy a
színösszeállításnak.
Régebben ugyanis még a színeknek is külön jelentőségük volt. A rózsaszín
jelentette például a szerelmet, a bíborvörös az égő szenvedélyt, a zöld a
reményt, a világoskék a hitet, a sötétkék a hűséget, a sötétsárga a csalárdságot
és irigységet, a világosszürke a szegénységet, a sötétszürke a kétségbeesést, a
világosbarna a búskomorságot, a lila az alázatosságot, a violaszín a barátságot
és vágyakozást, a narancsszín a hiúságot. Az arany volt a méltóság, az ezüst a
halhatatlanság jelképe — mint ezt Kalocsa Róza oly szépen felsorolta
illemkönyvében. A virágoknak is volt külön jelentésük (ezért lehetett virágokkal
üzenni — virágnyelven). Íme, néhány példa ezekből.
Kankalin: szerénység; búzavirág: igénytelenség és bizalom; folyondár: hű
barátság; harangvirág: kellem; liliom és gyöngyvirág: ártatlanság, lelki tisztaság;
rezeda: szívjóság stb.
Ha ma már a virágnyelv elvesztette is jelentőségét, bizonyos szabályokra
változatlanul vigyáznunk kell. Eszünkbe jut elrettentő példaként egy elbeszélés,
amelyben a mafla ifjú férj liliomot vitt a kórházba, abortusz miatt bent fekvő
feleségének.
E fejezetben a virág nemcsak mint ajándék szerepel, hiszen életünkben ennél
sokkal nagyobb szerepe van.

A virágot úgy illik átnyújtani, hogy előtte levesszük róla a papírt.

Amennyiben celofánban vágy átlátszó műanyag dobozban van, ezzel
együtt adandó át.
A kapott virágot a megajándékozott tegye azonnal vízbe.
Lehetőleg egyfajta, vagy egyazon színű virágokat köttessünk csokorba. A
színek keverése nem ízléses — az árnyalatok összehangolása viszont
annál inkább.
A tarka csokor csak mezei virágból szép.
Tíz szál alatt a páratlan számú szálból álló csokor a mutatós, tíz fölött
már lehet páros vagy páratlan is.
A színeknek ma is van jelentőségük. Fiatal lánynak illik fehér vagy
valamilyen halvány színű virágot adni. A tűzpiros elsősorban a
szenvedély színe.
Mint a bevezető sorokban is utaltunk rá, a virágok megválasztásánál is
ügyelnünk kell arra, milyen alkalomra visszük vagy küldjük. A mirtusz
csak menyasszonyé lehet, rózsát küldeni (különösen pirosat) már-már
vallomás; krizantémot csak temetőbe vigyünk.
Virágot bármilyen alkalomra ajándékozhatunk. De olyan meghívás
esetén, amikor nagy társaság gyűlik össze, nem tanácsos túl nagy
virágcsokrot vinni. Gondoljunk bele, hová tud tisztességesen elhelyezni a
háziasszony húsz-harminc hatalmas csokor virágot? Márpedig, ha nem
helyezi el azonnal, kellő gonddal, ő követ el figyelmetlenséget,
illetlenséget.
Nagyobb csokrot virágkosarat küldethetünk is a virágüzletből, nem
feltétlenül szükséges személyesen átadnunk.
A cserepes virágot csakis személyesen illik átadni.
Kórházba ma már nemigen engednek virágot vinni. Ez nem illemkérdés
persze, hanem egészségügyi.
A virágot bal kézzel nyújtjuk át, míg jobbunkkal kezet fogunk.
Ha házaspár megy látogatóba, a háziasszonynak szánt virágot mindig a
férfi adja át.
Nő férfinak általában ne adjon virágot. Kivétel lehet az idős férfi, illetve a
fekvő beteg.
Cserepes virágot nem adhatunk bárkinek bármilyen alkalomra. Nem illik
például egyszerű meghívás esetén cserepes virággal megjelenni, s
ugyancsak nem illik csokor helyett más ajándék kiegészítéseként adni.
Ballagáskor, diplomaosztáskor is virágcsokorral kedveskedhetünk
(férfinak is).
A virágot nemcsak kapni lehet, hanem vásárolni is. Vegyünk otthonunk
díszítésére magunk is rendszeresen virágot.
A terített asztal kellemes dísze a jól megválasztott virág. Vigyázat: a túl
illatos nem való asztaldíszítésre.
A virágot mindig hozzá illő vázában helyezzük el. Mezei csokor hasas,
népi ihletésű csuporba, vázába való. A hosszú szárú virágot lehetőleg
magas, elegáns vonalvezetésű vázában helyezzük el. A nagyon színes
(piros, élénksárga) virágot fekete vagy fehér, esetleg színtelen (üveg-
vagy kristály-) vázában kell tartani.
Száraz virágokat nem minden esetben kell vázába tenni. Önálló
csokorként asztalra, polcra, sőt akár tálra is helyezhetők.
Élővirág-díszítés ruhán, kalapon, hajban legutoljára nagyanyáink
korában dívott, ma nevetséges.
Az elegáns menyasszonyi csokor hosszú szálú virágokból készül.
A művirág lehet olykor — múló — divat, akkor is egyértelműen
ízléstelen, mert hamis.
 Levelezés, névjegy, meghívó

Művelt ember soha, semmi szín alatt nem bont fel olyan levelet, amely nincs
hozzá címezve, s ha a címzett testvére vagy legjobb barátja volna is. Csak egy
kivételt ismerünk ezen szabály alól. Anyák felbonthatják a leányaikhoz intézett
levelet, azonban ezen kivétel is csak addig érvényes, míg a leányok
nagykorúakká nem lesznek, vagy férjhez nem mennek. (Egy nagyvilági hölgy,
1880.)
A borítékot vigyázva, csinosan zárjuk le, ujjunkkal (és nem nyelvünkkel)
megnedvesítvén a mézgát rajta. Ha valaki pecsétet használ, legyen a pecsét
eléggé nagy, egyenletes, a pecsétnyomón czíme vagy csak egyszerűen a név
kezdőbetűi vannak bevésve. (Kalocsa Róza, 1884.)
A felségfolyamodványt „miniszterpapír"-ra írják. A megszólítás — „Felséges
Uram!" felülről a 6-8-ik sorra jön és valahányszor a szövegben is előfordul,
mindig külön sor közepére írják. A szöveg öt-hat sorral a megszólítás után
kezdődik. Az ívet hosszában félbe hajtva, csak a jobb hasábra kell írni. A
sorközökre legszabályosabb a 3. sz. sorvezető. Az oldal alján négy-öt sort üresen
kell hagyni. (Szabó István Andor, 1923.)
Levélben ne sértegessünk senkit, egyrészt mert jól nevelt ember ilyent soha
nem tesz meg, másrészt esetleg a bíróságon kell felelnünk sértéseinkért, az
írásbeli bizonyítékot pedig éppen magunk adtuk meg. (Dr. Berky Imre, 1947.)
Ne közöljünk pletykát, olyan történeteket, amelyek hitelességéről magunk sem
vagyunk meggyőződve. Óvakodjunk attól, hogy bárkiről is sértően írjunk. Ez
nem fér össze az egyenes jellemmel. Különben sem lehetünk biztosak, nem jut-
e kerülő úton az érdekelt tudomására az ilyen levél tartalma. (Burget—
Kovácsvölgyi, 1959.)
Távoli ismerőseinkkel régebben még csak levelezgettünk. A ritka személyes
találkozás mellett a levél volt az egyetlen kapocs, ami barátokat, ismerősöket,
rokonokat összekötött egymással. Ma már ez nem így van, hiszen az ezerszer
áldott és ezerszer elátkozott találmány, a telefon kissé háttérbe szorította a
kapcsolattartásnak ez ősibb formáját.
Mindazonáltal a levelezés nem avult el, sokszor ugyanis a telefonon történő
közlés nem elég. Különösen így van ez a hivatalokkal való kapcsolattartásban —
a szó elrepül, az írás megmarad —, hiszen a telefonközlést nem lehet iktatni,
nincs dokumentumértéke.
Ezért aztán a levelezés igen sok fontos illemtani kérdést vet föl. Hogy hogyan
szólítjuk meg a címzettet, milyen formát találunk mondanivalónk közlésének,
hogyan küldjük el üzenetünket, attól függ, kinek írunk.
Ebben a fejezetben szólunk a névjegyről, a bemutatkozás nyomtatott
formájáról is. Manapság újra fontos szerepet töltenek be a névjegyek az
emberek közötti érintkezésben, elsősorban az üzleti életben. Ezért érdemes itt
megemlékezni azokról a ma már nemigen használatos rövidítésekről,
amelyekkel hajdanában megjelölték a névjegyküldés célját a kártyán. Például a
p. r. (pour remercier) azt jelentette, hogy a névjegy küldője megköszön valamit,
a p. f. (pour féliciter) a gratuláció rövidítése volt, a búcsúzást p. p. c. (pour
prendre congé) betűjellel, a részvétnyilvánítást pedig a p. c. (pour condoler)
rövidítés leírásával lehetett kifejezni.
Szokás volt látogatás esetén — ha a háziak nem tartózkodtak otthon, s ezért
a látogató névjegyet hagyott hátra — a kártya sarkát behajtani. Ez visszaélésre
alkalmatlanná tette a névjegyet.
Megismételjük: ezek a szokások manapság már kimentek a divatból.
Névjegyet többnyire személyesen adunk egymásnak, voltaképpen névjegyet
cserélünk azért, hogy üzleti partnerünket emlékeztessük címünkre,
telefonszámunkra stb.

A levél a borítékkal együtt kerül a címzetthez. Már itt is vigyázzunk a

külalakra! Udvarias ember kellő gondot fordít a címzett nevének helyes
leírására, a rang vagy beosztás jelzésének pontosságára (ügyvezető
igazgató vagy értékesítési igazgató, osztályvezető vagy helyettes,
adjunktus vagy főorvos stb.).
A monogramos levélpapír használata nem feltétlenül szükséges — de
elegáns. Fontosabb: füzetből kitépett, szakadt szélű papíron jó ízlésű
ember nem levelez.
A levél stílusát annak tartalma határozza meg (kereskedelmi, üzleti,
köszönő-köszöntő, gratuláló, részvétnyilvánító, szerelmi levelezés).
A levélírásnál is fontos szabály: ne éljünk vissza mások idejével. Hivatalos
levelet fogalmazzunk tömören, kerülve a felesleges részleteket. A
magánlevél — mondjuk, családunk távol lakó tagjainak címezve — lehet
hosszabb, mivel olykor sok eseményről kell beszámolnunk.
A levélírás nem külön tudomány: úgy írjunk, mintha beszélnénk — az
emelkedett hangot, a cifra körmondatokat mellőzzük. Bizonyos
ismeretek itt is nélkülözhetetlenek az illedelmes ember részére. Itt csak
a magánlevelekre vonatkozó alapvető tudnivalókra térünk ki — a
hivatalos levelezés iskolai tantárgy, illetve annak része a
középiskolákban.
A kapott levelet nem illik válasz nélkül hagyni.
A levél lehet: képes levelezőlap, sima levelezőlap, távirat, „igazi" levél,
kártya, s kivételes, ritka alkalmakkor névjegy.
Képes levelezőlapot általában utazásról, üdülésről küldünk. Ezenkívül
helyénvaló még karácsonyi, újévi, húsvéti jókívánságot képeslapon
kifejezni.
Közönséges postai levelezőlapon bármit írhatunk, de a bizalmas közlésre
nem alkalmas.
Távirati formát csak néhány szavas — és sürgős — közlésre szokás
igénybe venni, tehát röviden, tömören fogalmazzunk. Telefaxon küldött
levelünk is legyen lehetőség szerint tömör.
Dísztáviratokat esküvői, eljegyzési, születésnapi stb. jókívánságokhoz
használunk. Fontos, hogy ügyeljünk a megfelelő motívumú grafika
kiválasztására.
A magánlevelezésben a szabványos A/4-es papír az általában elfogadott.
A papírfajták közül az egyszerű fehér vagy elefántcsontszínű a
legelegánsabb. A keretes, díszes, illatos papír ma nem divat.
Nyomtatott értesítőkártyát nagyobb eseményeknél küldünk: ha
újszülött érkezését jelentjük be, vagy házasságkötésről,
ezüstlakodalomról stb. tudósítjuk a rokonokat, ismerősöket.
Gyászjelentést nem kártyán, hanem nyomtatott ún. „partecédulán"
szoktak küldeni.
Minden levelünket lássuk el keltezéssel.
A megszólítást külön sorba írjuk.
Kézzel is, géppel is írhatjuk a levelet. Tévhit az, hogy magánlevelet nem
illik géppel írni, sőt, ez még udvariasság is, így a címzettnek nem kell
kínlódnia kézírásunk megfejtésével. De ha magánlevelet géppel vagy
szövegszerkesztővel írunk, a megszólítást, a záró üdvözletet és nevünket
írjuk le kézzel.
A kapott levélre illő hamarosan válaszolni.
Vigyázzunk a megfelelő bélyeg fölragasztására — a címzettel portót
fizettetni nem a legilledelmesebb dolog.
Mások nevére címzett borítékot felbontani nagyfokú illetlenség!
A bevezetőben már említettük, mostanában ismét divat — mégpedig
okos és hasznos divat — a névjegyek használata.
Ha valaki átnyújtja névjegyét, illő, hogy mi is viszonozzuk (ha van).
Ajándék és virágkosarak küldésekor szokás névjegyet is mellékelni. Bár
általában a névjegyre kézzel írni nem való, ez esetben a gratuláló
szavakat ráírhatjuk a hátoldalra.
A magánnévjegyet ne keverjük össze az üzleti névjeggyel. Idegen nyelvű
szöveg, munkahelyi cím és telefonszám csak az utóbbin szerepelhet.
A névjegy a bemutatkozás kiegészítő kelléke, a megismerkedés
kezdetekor illik átadni.
A bemutatkozáshoz hozzátartozik a névjegy figyelmes áttanulmányozása
— ez a személyre szóló udvariasság része. Üzleti tárgyalásnál a kapott
névjegy kitehető az asztalra, hogy partnerünk nevét,rangját össze ne
keverjük, mert az súlyos illemsértés lenne.
A névjegy pótolja a személyes megjelenést, találkozást is. Küldhető, sőt
vannak esetek, amikor csakis küldeni szabad (pl. csak küldött
virágcsokorhoz mellékelhető).
Névjegyet — önmagában — postán küldeni udvariatlanság (de pl.
üdvözlőkártyához mellékelhető).
Állófogadásokon, sajtótájékoztatókon szokás mostanában, hogy a
vendégek kártyájukat egy üvegtálba helyezik, megkönnyítve ezzel a
szervezők tájékozódását.
Névjegykártyánkat ne nyomjuk a vendégeket fogadók kezébe a
bejáratnál. Várjuk meg, míg minden vendéget fogadtak már, s csak
akkor keressünk alkalmat a kártya átadására.
A meghívók küldése fontos eleme bizonyos rendezvényeknek. A
meghívások kialakult stilisztikai szabályait illik betartani. (A magyar pl.
„tisztelettel meghívja" vagy „szívesen látja" a vendéget.)
Konkrét eseményekre szóló nyomtatott meghívón csak a meghívott
személy nevét hagyhatjuk kipontozva. Ilyen esetben az etikett úgy
kívánja, hogy a nevet kézzel írják be a szervezők.
Csak nagy létszámú, előre nem ismert meghívott esetében lehet a
meghívót úgy nyomtatni, hogy azon nincs hely a meghívott nevének.
Az írott meghívón a meghívás időpontjának megjelölésekor az év számát
nem kell (nem is illik) feltüntetni. Ha a szervező tudni akarja, hogy a
meghívottak közül kik és hányan fogadják el a meghívást, akkor az
értesítőn az R. S. V. P. jelzést feltünteti telefonszámmal vagy címmel. Ez
a francia rövidítés — „répondez, s'il vous plait" — annyit jelent, hogy
„kérem, válaszoljon!". Ilyenkor illik bejelentkezni vagy telefonon
kimenteni magunkat.
Minél tágabb keretű az összejövetel, annál korábban kell szétküldeni a
meghívókat. Ha valamilyen öltözködést (pl. estélyi ruha) is elvárunk,
olyan korán küldjünk meghívót, hogy leendő vendégeink fel tudjanak
készülni az eseményre.
Meghívót telefaxon küldeni nem elegáns — de olykor praktikus. Ilyen
esetben kérjünk elnézést, amiért nem rendes meghívóval invitáljuk meg
vendégeinket.
 ISBN 963 9173 10 X
FEDÉLTERV, ILLUSZTRÁCIÓK: FARAGÓ ISTVÁN
© KÖVES J. JULIANNA, 1999
11. JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT KIADÁS