Feldmár András

ÉLETUNALOM, ÉLETTÉR,
ÉLETKEDV
A kötet gondozásában közreműködött a Feldmár
Intézet.
A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a
filozófia, az etika és az interperszonális
fenomenológia eszközeivel közelít az emberek
közti viszonyokhoz. Az intézet által szervezett
előadások, workshopok és csoportok célja, hogy
minél többen lehessenek aktív részesei az
értelmes, szabad és szégyenérzet nélküli
kommunikáció élményének.
www.feldmarintezet.hu
 FELDMÁR ANDRÁS
ÉLETUNALOM, ÉLETTÉR, ÉLETKEDV
A könyv Feldmár András 2013 őszén, „Életunalom,
élettér, életkedv” címmel tartott előadás-
sorozatának anyagából készült.
Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv © Feldmár
András, 2014
Szerkesztette: Szörnyi Krisztina
Borítóterv: Szabó Balázs
HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős
szerkesztő: Tanács Eszter
IS.BN 978-963-304-181-9
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak
részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben
tárolni, bármely formában vagy eszközzel -
elektronikus, fényképészeti útón vagy más módon
- a kiadó engedélye nélkül közölni.
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2014 Felelős
kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu
Nyomdai előkészítés: Sörfóző Zsuzsa Nyomás:
Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Vágó Magdolna
Mindig, amikor benne találom magam egy
helyzetben, először azon gondolkozom, hogyan
kerültem bele. Miért én beszélek, és ti
hallgattok? Miért nem vagyok ott, és valaki más
itt? Szerintem azért, mert sokkal félelmetesebb
itt lenni, és izgalmasabb, mert nehezebb
unatkozni. Ti úgy hallgattok, hogy talán nem
fogtok unatkozni, pedig lehet, hogy fogtok. Én
viszont semmiképpen. Az adrenalin felmegy
bennem, és remélhetőleg valahogy annyira el fog
önteni, hogy meg tudom lepni magam. Ha nem, azt
mindannyian sajnálhatjuk.
 I.
ÉLETUNALOM
Azt gondoltam, hogy érdemes beszélni az
életről. Mert pontosan azt, ami kézenfekvő,
amiben mindannyian részt veszünk, általában nem
látjuk.
Én amúgy is szeretek kézenfekvő dolgokról be-
szélni. Szerintem az élet egy csoda. Van egy nő
meg egy férfi, és énekelnek. Volt olyan pont az
életükben, amikor még egészen picik voltak.
Aztán nagyra nőttek, és ma énekelni is tudnak.
Mindez anélkül történt, hogy megállt volna
bennük az élet. Sokszor elgondolkodtam rajta,
hogy ha egy kicsi házba születik valaki, 30-40
év múlva pedig már egy nagy házban él, hogyan
lehet abból a kicsi házból átmenni a nagy házba
anélkül, hogy akár egyszer is elektromosság
vagy gáz nélkül maradjon. Vagyis hogyan lehet,
hogy menjen tovább az élet, de állandóan nőjön
a ház? Szerintem ez egy csoda.
Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az
emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem ér-
zik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén
jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen
csak egy
9
dolog történik a terápiában: megnő a
kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már
nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami
együtt jár az élettel. Amikor először jönnek,
azt hiszik, nagyobb a szenvedés, mint amit
elbírnak. Hosszabb vagy rövidebb idő alatt
megtanulják, hogy mindannyian szenvedünk, és
talán valójában arra teremtődtünk, hogy tudjunk
szenvedni. A joy angol szóban, amit örömnek is
lehet fordítani, benne van a szenvedés is. Azt
érdemes elképzelni: csoda, hogy egyáltalán van
élményem.
Például azt hisszük, létezik szivárvány, de
nélkülünk, emberek nélkül nincsen. A szivárvány
egy élmény, amihez kell az emberi agy.
Nyilvánvaló, hogy valahogyan az univerzumban —
ami szerintem legalább annyira intelligens,
mint a legokosabb közülünk — részt tudunk
venni, de az nem az enyém, és nem a tied...
Ahogy az almafa almát terem, a világmindenség
embert terem. Valószínűleg azért, mert
nélkülünk nem tudna magára nézni a világminden-
ség. Arra vagyunk teremtve, hogy a csillagpor,
amiből lettünk, megérezze, mi van bennünk,
körülöttünk és közöttünk.
Azért mondom, hogy nincs szivárvány nélkülünk,
mert persze van a fény meg az eső, amik
meglennének nélkülünk is esetleg, de a
szivárvány észlelésé-
12
hez kell az emberi szem. Az élmény, amit mi
szivárványnak hívunk, teljesen attól függ, mit
kezdünk azokkal az impulzusokkal, amelyekben
úszunk. Szerintem komolyan kell vennünk, hogy
minden pillanatban meg legyünk lepve attól,
hogy egyáltalán élünk. És hát hogyan unatkozhat
valaki, amikor önmaga, és minden más
körülöttünk is, egy csoda? Ha én untatnék
valakit, aki a pszichoanalitikusom lenne, akkor
igazat adnék neki, ha megkérdezné tőlem, miért
vagyok rá mérges.
Sok szó esett már közöttünk elítéltekről és
fogva- tartottakról. Az egyik büntetés, amit
azok számára eszeltünk ki, akik olyanokat
csinálnak, amiket nem szeretnénk, éppen az,
hogy unalomra ítéljük őket. Az unalom büntetés
annak, akit untatnak. Azért untatjuk őket, mert
mérgesek vagyunk rájuk. Voltak velem
szupervízióban olyan terapeuták, akik azt
mondták, egyes emberekkel nem tudnak dolgozni,
mert elalszanak a társaságukban az óra közepén.
Én ezt nem értettem, mert nekem még egyetlen
unalmas páciensem sem volt. Amikor elküldték
hozzám az unalmas pácienst — ők meg bekéredz-
kedtek, hogy nézhessék, mit csinálok —, arra
jöttem rá, hogy az ember akkor unalmas, ha nem
mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig
meglepő.
11
És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.
De persze veszélyes is. Azt is lehetne mondani,
hogy ami nem veszélyes, az unalmas. Ha
valakinek fontos a biztonsága akkor nagyon
unalmas lesz az élete. Az izgalmas, ami
veszélyes.
Valószínűleg nagyon sokan összezavarodtunk az
anyánk miatt. Nyilvánvaló, hogy az anyánk az
első, aki bemutatja nekünk a világmindenséget,
ő reprezentálja a világot. Azt hisszük, ő az
Isten. Azt hisszük, a vele töltött néhány év
felkészít minket a világra. Pedig csak azt
mutatja meg, hogy ő ki vagy milyen. Egy gyerek
arcán, aki élvezi az anyját, az anyja mellét,
amikor szopja a tejét, lehet látni az
eksztázist, és hogy többet akar, az egész pici
teste mozog. Ez néha megijeszti a mamát, mert
azt hiszi, a gyerek meg fogja enni. Annyira
éhes a gyerek, annyira élvezi az anyja testét,
hogy a mama megijed. Abban a pillanatban a
gyerek ezt megérzi, nem lehet eltitkolni előle
semmit sem. Hiszen a gyerek úszik az anyja
lelkében, sőt azt sem tudja, meddig tart ő, és
hol kezdődik a mama. Körülbelül 9-12 hónapos
korban válik ki a gyerek abból az egységből,
amit ők ketten alkotnak. Addig nincs gyerek
anya nélkül, és nincs anya gyerek nélkül.
Együtt vannak, egyek, részt vesznek egymás
élményeiben, a tudatosakban
12
és a tudattalanokban is. Semmit nem lehet
eltitkolni. Abban a pillanatban, amikor a
gyerek élvezi az életet, és észreveszi, hogy
ugyanakkor az anyja megijed, akkor
összekeveredik az élvezet, az izgalom és a
félelem. Vannak olyanok közöttünk, akik életük
végéig nem tudják ezeket szétválasztani, és
pont attól félnek, ami izgalmas. Márpedig ha ez
történt, és észre sem vesszük, akkor nagyon
fogjuk unni az életet. Én úgy mondanám, az
unalom definíciója az, hogy bármiről legyen is
szó, az ember arra vár, hogy vége legyen.
Sokan unatkoznak repülőtereken vagy a vasút-
állomásokon, ahol várni kell. Ahol várakozni
kell, ott az ember unatkozik. Mert mit
csináljak? Tegyük fel, egy repülőtéren vagyok,
és azt sem tudom, hova akarok menni, mert,
mondjuk, elfelejtettem. Amikor bemondják a
repülőket, de egyik sem jó nekem, akkor én csak
várok. Már nem is arra várok, hogy induljon a
repülőm, hanem arra, hogy emlékezzek, hova is
akarok menni.
Ha elgondolom, hogy én mit szeretek az életben,
hogy miért nem unom, azt mondhatom: azért, mert
állandóan meglepetés ér.
Képzeljük el, hogy egy koordinátarendszerben
ábrázoljuk, bizonyos idő alatt mennyit és
milyen
13
gyorsan tanul az ember. Minél meredekebb a
vonal, annál gyorsabban, annál többet tanulunk.
Ha lapos, akkor alig-alig. Amikor két ember
megismerkedik egymással, és szerelmesek
lesznek, az azért izgalmas, mert nagyon
gyorsan, nagyon sokat tanulnak, tudnak meg
egymásról. Tehát a vonal nagyon meredek. Sokan
úgy hiszik, törvényszerű, hogy nem lehet örökké
szerelemben élni, mert véges az ember, mondják.
Egy bizonyos idő után már mindent tudunk a
másikról, és abban a pillanatban elkezdünk
unatkozni. Ha már tudjuk, mit fog mondani, mit
fog csinálni, ha már minden szokássá válik, az
uncsi.
Na de miért történne ez? Mert az nem igaz, hogy
végesek vagyunk. Végtelenek vagyunk. Ráadásul
lehetetlen egy másik embert tökéletesen
megismerni. Nekem ez úgy hangzik, mintha az
lenne a dolgom, hogy megismerjem az embereket.
De hamar rájöttem, hogy ez lehetetlen. A másik
annyira másik, hogy el sem tudom képzelni,
mennyire más. Szerintem csoda, hogy néha
megértjük egymást, vagy legalábbis úgy
csinálunk, mintha megértenénk.
Ha nem gondolkozom elég mélyen, akkor csak
leírom, mi az élményem veled kapcsolatban,
olyan kategóriák szerint, amiket én már
ismerek. Tulajdonképpen beleraklak azokba a
skatulyákba, ame-
14
lyek szerint én élek. És nem is látlak igazán,
mert csak azt látom benned, amit már ismerek,
amiről már tudok.
Amikor az első európaiak Kínába utaztak, és le-
veleket meg könyveket írtak, semmit nem
lehetett megtudni Kínáról. Csak az író
karakteréről lehetett benyomásunk, mert
tulajdonképpen magáról mesélt, arról, amit már
tudott. Szerintem megőrült volna, ha kinyílt
volna arra a másságra, amit ott talált. Az első
európai, aki megéreztette, mennyire más Kína,
olyan ember volt, aki kínai nőt vett feleségül,
és évtizedekig közöttük élt. Azután már képes
volt írni valamit, ami nem csupán önmaga volt,
ami már onnan jött, ahová ő transzformálódott.
Ha nem félnénk annyira, ha nem engednénk meg
egymásnak, hogy hatalmaskodjunk, akkor nagyon
izgalmas lenne az élet. A félelem az, ami
unalmassá teszi a kapcsolatokat. Az, hogy nem
merem kimondani a saját élményeimet, mert
esetleg feldühítenek téged, mert esetleg nem
értesz meg, mert mérges leszel vagy elhagysz.
A gyerek azért kezd el hazudni, mert attól fél,
hogy ha megmondja az igazat, elfordul tőle a
szülő, a tanár vagy a barát. De ha nem fordul
is el, legalább megbünteti. Olyan, mintha arra
szocializálnánk
15
egymást otthon és az iskolában is, hogy
valamiféle homogén színházat játsszunk.
Mindenki játssza meg azt, akinek lennie
kellene, de senki se legyen önmaga, még
véletlenül se. Aki önmaga, arról megvan a
véleményünk. Ha valaki más, mint én, és ez
zavar vagy megijeszt, akkor könnyen
rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg.
Ezzel a három kategóriával választjuk el
magunkat azoktól, akik mások. Észre sem
vesszük, hogy mi is mások vagyunk. De nem csak
egy afrikai fekete embertől különbözöm. Még ha
találkoznék is valakivel, aki ugyanott
született, a Kisrókus utca 3.-ban, ahol én,
akkor is különböznénk. Akkor is
elképzelhetetlenül más az illető, más energiák
formálták, más a genetikai alapsémája. Még ha
hasonló élményeink is lették volna, akkor is
egészen másképp élte volna meg őket. Ikrek,
akiknek látszólag nagyon hasonlók a
körülményeik, néha teljesen másképp élnek a
világban. Az egyik inkább vidám, a másik meg
deprimált. Ez teljesen normális.
Miért és meddig érdekes valakivel beszélgetni?
Én a beszélgetésen nemcsak a szóbeli
érintkezést értem, hanem például a táncot vagy
a szeretkezést is. Kivel érdemes szeretkezni
éveken keresztül? Kivel érdemes beszélgetni
éveken keresztül, addig,
16
amíg meg nem halunk? Szerintem az, aki szokássá
tette, hogy a házasság holtomiglan-holtodiglan
tart, nagyon reményteljes volt Persze, az
remek, ha izgalmas a beszélgetés, a
szeretkezés, az együttlét addig, amíg egyikünk
meg nem hal. De ha pár év után unalmassá válik
az egész, akkor az ember örökre börtönbe
kényszerül, és el kell tűrnie a másikat Ha meg
akarnánk mondani az igazat, amit nagyon ritkán
teszünk, akkor az unalom onnan ered, hogy
várjuk, hogy a másik meghaljon. Mert nem
vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzünk
vele, és megkérdezzük, hogy na, mi a baj. Miért
nem tudunk egymásnak igazat mondani?
Az ékesszólás vagy az igazmondás nem csak tőlem
függ. Semmi sem függ csak tőlem. Mindig tőlünk
függ. Az, hogy én mit mondok, attól függ, ki
hallgat rám. Más fülnek mást mondok. Egy nagyon
jó barátom, aki már elég öreg, mesélte nekem,
hogy ő nagyon ritkán találja magát
ékesszólónak. Egy kezén meg tudja számolni
azokat az embereket az életében, akikkel
ékesszóló tudott lenni. Ez mindig meglepte. A
magyar és az angol nyelv is sokszor torzít úgy,
hogy egy igéből főnevet csinál. Tehát ő tulaj-
donképpen nem egy ékesszóló ember, hanem néha
ékesen tud szólni. Szerintem ezt E. E. Cummings
17
nagyon szépen megfogalmazta: Én rajtad
keresztül vagyok annyira én.
Én sokszor úgy érzem, mintha még ma is a sötét
középkorban élnénk, mert elhisszük, hogy valaki
elromolhat. Például nemrég egy budapesti férfi
jelentkezett nálam terápiára azért, mert gondja
van a párkapcsolatában. Azt mondtam neki, hogy
ha ez igaz, és meg akarja javítani a
kapcsolatát, akkor jöjjenek el mind a ketten,
ne csak ő egyedül. Visszaírt, hogy a hiba benne
van, és nem akarja a feleségét elhozni.
Valószínűleg a nő nem is akarna eljönni, mert
pont ő küldte el hozzám, hogy megjavítsam. Erre
azt válaszoltam, hogy az embert nem lehet
megjavítani, mert az ember nem romlik el. Az
ember az ember, és a baj nem benne van, hanem
közöttünk.
Egy magyar származású pszichiáter orvos, Tho-
mas Szász, akit, persze, azóta sem értettek
meg, már több mint 20 éve kijelentette, hogy
nincs elmebetegség, az csak egy rossz metafora.
Akinek konkrét agybaja van, az tényleg
valamilyen agyi rendellenességben szenved, amit
sérülés vagy genetikai aberráció okozott. Más
esetben viszont nincs szó betegségről, hanem
arról, hogy az élet nehézségeivel, problémáival
küszködik. Az elme nem lehet beteg, tehát vagy
az agy mint szerv működési rendellenességeiről
18
beszélünk, vagy egzisztenciális problémáink
vannak. Az embernek vagy neurológus szakorvosra
van szüksége, vagy egy beszélgetőtársra. A
pszichiátria a mai napig úgy tesz, mintha
Thomas Szász nem is létezett volna.
Egy vancouveri orvos ismerősöm egy andrológia-
osztály vezetője, ahová olyan férfiak mehetnek,
akiknek nem áll fel a nemi szervük. Egyszer el-
beszélgettem vele, hogy mit csinál velük, mit
tud ajánlani nekik. Azt mondta, az egyik
megoldás egy egész egyszerű operáció. Felvágják
a péniszt, beletesznek egy plasztikrudat, és
már még is van oldva. Csak vigyázni kell, mert
néha a rúd kilyukasztja a péniszt. Nahát bumm,
ez a mellékhatás. De van olyan is, hogy
beoperálnak egy luftballont meg egy kis pumpát,
amivel fel lehet pumpálni, amikor csak akarja
az ember. Ez jobb, mint a plasztik, mert nem
kell állandóan lekötözni, vagy mit tudom én,
mit csinálni vele, ha nincs rá szükség. Egy
másik metódus, hogy megtanítják a pasit
beinjekciózni a péniszét. Tehát mielőtt
szeretkezik, beinjekciózza, és máris áll. Hát
azt hiszem, ez az utolsó dolog, amit én
csinálni szeretnék, amikor szeretkezni akarok.
Eszembe jutott erről az, amikor az apám a halá-
los ágyán magához hívott. Azt mondta, a második
19
felesége azt hitte, impotens, pedig csak vele
volt az. Azt tanácsolta, hogy ha öregszem,
legyek vagy nagyon gazdag, vagy nagyon híres.
Hát, dolgozom rajta. Mert ha nem vagyok gazdag
vagy híres, akkor a nők, akikre vágynék, szóba
se fognak állni velem. Apám mindig megmondta a
tutit.
Kérdeztem az orvost, szerinte az apámnak igaza
lehetett-e. Mert akkor az operáció helyett
inkább bátorítani kellene a férfit, hogy
keressen egy vonzóbb nőt, akivel szívesebben
szexelne. így nem kellene sem rúd, sem lufi,
sem injekció. Kérdeztem, ez nem lenne-e
egyszerűbb? Azt válaszolta, hogy dehogy lenne
az! Az elmélet az, hogy egy férfinak fel kell
álljon a fasza, akárkivel akar szexelni. Ez nem
egy személyes dolog. Ráadásul a férfiak között
állandó a versengés, főleg ebben a tekintetben.
Olvastam, hogy Maupassant milyen büszke volt
arra, hogy akkor állította fel a faszát, amikor
akarta. Csak úgy sétált, és felállt neki. Nem
is kellett hozzá se nő, se férfi, semmi.
Szerintem abban a pillanatban lesz unalmas egy
kapcsolat, akkor lesz unalmas a beszélgetés,
amikor a két ember közül az egyik megijed, és
nem mondja ki azt, amit szeretne. Amikor
megijed attól, hogy ha kimondja, amit spontán
és őszinte módon rea-
20
gálna, abból baj lesz. Attól fogva már semmit
sem ér az egész kapcsolat. Lehet, hogy ha
valaki állandóan spontán és őszinte, akkor
sokat kell veszekednie, de a veszekedés is
izgalmas.
Az adrenalin egy furcsa kémiai anyag; ha bein-
jekcióznám magam vele, attól függően, hogy
milyen körülmények között teszem meg, egészen
más emóciókat indíthat el. Nélküle csak egy
picit lehet félni, adrenalinnal meg lehet
igazán rettegni. Vannak, akik horrorfilmeket
szeretnek nézni, amiktől megijed az ember, mert
felpumpálja az adrenalint. És ha már
megtörtént, azt át lehet váltani szexszé vagy
dühvé, mert azokhoz is kell az adrenalin.
Adrenalin nélkül minden unalmas. Ha ki akarjuk
iktatni az életünkből, akkor semmi sem lesz
izgalmas. De nagyon könnyű például a dühből
félelembe váltani. A pszichiáterek úgy
beszélnek, mintha lenne valami különleges
állapot, amit pánikbetegségnek hívnak.
Szerintem az nem betegség, hanem egy egziszten-
ciális pillanat.
Gyermekkorunkban, ha mérgesek lettünk, sokunkat
megbüntettek azért, mert „a mi családunkban a
gyereknek nem szabad dühösnek lennie”.
Otthagytak, vagy bezártak a szobába egyedül, és
azt mondták, majd kijöhetsz, ha már nem leszel
olyan
21
mérges. Vagy megbüntettek, és a papa vagy a
mama még mérgesebb lett, és megijesztettek. A
gyerek az ilyen helyzetben megtanulja, hogy nem
szabad dühösnek lennie, és amikor később,
felnőttként kezd mérges lenni, megijed. Megijed
attól, hogy ha nem tudja kontrollálni a dühét,
akkor meg fogják büntetni. Tehát ahol pánik
van, ott düh is van. Szerintem ott valaki
dühöngeni akar. De a pánikot—ha például félek,
hogy nem tudok lélegezni — a környezet elbírja.
A dühömet viszont senki sem akarja elviselni.
Ezért megtanulunk inkább pánikolni, ahelyett,
hogy dühösek lennénk. Pedig szerintem a düh
sokkal egészségesebb, mint azt hinni, hogy
elmebeteg vagyok, és orvosságot kell szedni,
hogy ne pánikoljak. Ehelyett sokkal jobb lenne
rájönni, hogy kire vagyok mérges.
A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy
valamit meg akarok változtatni. De erre is
kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak
vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem
változik. így aztán előfizetünk az unalomra. És
amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk
a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a
rettenetes unalomból.
Szerintem nyilvánvaló, hogy unatkozni isten-
káromlás. Ahelyett, hogy kiállók a színpadra
elétek,
22
megtehetném, hogy hátat fordítok nektek, karba
teszem a kezem, és nem csinálok semmit. Ezzel
azt mondanám, nincs semmi érdekes az életben,
nem akarok játszani. Én csak állnék magányosan,
miközben ti játszotok. Elképzelhetjük ugyanezt
egy lakásban, egy családban, ahol az emberek
élvezik egymást és az életet, és egy gyerek,
vagy valaki más, áll a sarokban mozdulatlanul,
mert meg van sértve. Nagyon sokan meg vagyunk
sértve, és nem akarunk játszani.
Emlékszem, a Kisrókus utcában az anyám mindig
megbüntetett engem, ha nem tetszett neki, amit
csináltam. Egy maroknyi száraz kukoricát szórt
a konyha egyik sarkába a kemény padlóra, és azt
mondta, térdeljek rá, és forduljak a sarok
felé. Azt akarta, hogy fájjon nekem, és
unatkozzak. Akkor azt éreztem, amit egyébként
is gyakran, hogy ez igazságtalanság, ez a
hatalom teljesen önkényes használata. Csak úgy
tudtam őt megbüntetni, hogy amikor azt mondta,
már kijöhetek a sarokból, azért se mozdultam.
Ott maradtam. Amikor már könyörgött, akkor is
azt mondtam magamban, hogy ha ide tettél, akkor
itt maradok.
Hosszú évek alatt rájöttem, hogy az emberek,
akik terápiába járnak hozzám, ugyanezt
csinálják.
23
És minél tovább csinálod, minél tovább nem
akarsz játszani, annál nehezebb kijönni a
sarokból anélkül, hogy ne gondold magad
hülyének. Mert ha ki tudsz jönni, akkor miért
nem jöttél ki korábban? Minél tovább maradsz
ott, annál hülyébbnek érzed magad, ha kijössz.
Ez nyilvánvaló, ugye? Tehát valahogy úgy kell
tenni, mintha nem lehetne onnan kijönni. Én
mint terapeuta csak azt tudom tenni, hogy élve-
zem az életet — mint egyébként is —, és azt
gondolom, hogy ez ragályos. Ott játszom, és
élvezem a dolgokat a páciens mellett, hátha ő
is meglátja, hogy ezt lehet.
Egyszer egy születésnapi bulin a sógornőm lánya
is pontosan így viselkedett. A lányommal
próbáltuk őt kihívni a sarokból. Én négykézláb
mászkáltam, belekaptam a szoknyájába, és
meghuzigáltam, de ő nem akart játszani. Aztán
egyszer csak, minden átmenet nélkül ott volt
velünk, és játszott. Amikor körülnéztem, mi
történhetett, észrevettem, hogy elaludt az
anyja. Abban a pillanatban már megengedte
magának, hogy kijöjjön a sarokból, mert az
anyjára volt mérges. Úgy vélte, az anyja
igazságtalanul bánt vele, ezért meg akarta
büntetni. Amíg ébren volt, nem tudott kijönni,
de amint elaludt, már nem volt értelme a
sarokban állni.
24
Vajon hányán várunk arra ebben a pillanatban
is, hogy meghaljon az apánk, az anyánk vagy
valaki? Mert ha azok, akik bántottak minket,
akik igazságtalanul bántak velünk, látják, hogy
mi élvezzük az életet, akkor talán azt hiszik,
nem is bántottak, nem is okoztak fájdalmat,
vagy hogy ezt meg lehet tenni. Tehát ahelyett,
hogy az ember élvezné az életet, úgy tesz,
mintha tüntetne egy táblával, amire fel van
írva, hogy valaki bántotta. Amíg az a valaki
él, az a minimum, hogy szomorú vagyok, és azt
hajtogatom, hogy miért nem élvezem az életet.
Sokszor, sajnos, még akkor is folytatjuk ezt,
amikor meghal az illető, mert már nem tudjuk,
mi mást lehetne tenni. Szokássá válik, és ez
lesz az élet.
Nagyon gyakran jön hozzám olyan páciens, aki
úgy kezd el magáról beszélni, mintha nem ő
lenne maga. Egy kicsit csodálkozva elmeséli,
mit csinált, mit nem csinált, mintha hárman
lennénk a szobában. Azt mondja, hogy ő nem érti
magát. De ezt úgy mondja, mintha ő és én, mi
jók lennénk, de neki lenne egy rossz önmagája
is. Mi ketten pedig beszéljünk erről a rossz
önmagáról, mert talán ki tudjuk találni, mit
tehet vele.
Számomra ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy
valahol mindannyiunkban megvan a tehetség arra,
25
hogy ha valami fáj, akkor elválasszuk magunkat
tőle. Ha engem a spanyol inkvizíció meg akarna
kínozni, és szögeket kalapálnának a kezembe,
akkor nagyon remélem, hogy valahogy el tudnám
hagyni a testemet, és kívülről tudnám nézni,
mit tesznek vele, de én magam nem lennék benne.
Valószínűleg ez a lelki fájdalmakra ugyanúgy
igaz. Ha valakit megszégyenítenek vagy
bántanak, és nem tud elszökni — mert egy gyerek
nem tud elszökni otthonról -, még mindig el tud
szökni a lényétől. Otthagyja magát a rossz
helyzetben. Aztán az, aki otthagyta magát, jön
el terápiába, de nem érzi a saját fájdalmát.
Ha csinálok valamit, ami nem jó, mondjuk, neki-
megyek a falnak, és érzem a fájdalmat, akkor
többet nem megyek neki. De ha érzéstelenítettem
magam, ha otthagytam a testem, akkor
nekimegyek, de nem érzem a fájdalmat. Akkor
nincs motiváció arra, hogy ezt többet ne
tegyem. Rengeteg olyan ember van, aki évekig
jár terápiába, de semmi sem változik, mert
tulajdonképpen otthagyták magukat Nem érzik a
szituációjuk fájdalmát, valami megfagyott ben-
nük, és nem oldódik fel. Távol tartják magukat
attól a fájdalomtól, ami a motivációjuk lenne
arra, hogy megváltoztassák a körülményeiket.
Tehát egy jó terápiára először elmész, hogy nem
érzed jól magad.
26
De ha a terapeuta jó, akkor idővel egyre több
lesz a fájdalmad, egyre rosszabbul fogod magad
érezni.
Szerintem is igaz, amit Kierkegaard mondott: ha
ez az igazi énem, ha ez az, aki én vagyok,
akkor minél messzebb kerültem önmagámtól, annál
kevésbé fáj, hogy nem vagyok önmagam. Ám minél
közelebb kerülök magamhoz, de még nem vagyok
egészen magam, annál jobban fáj. Ez nagyon
nehézzé teszi azt, hogy az ember
összeköttetésbe kerüljön magával, ha sokáig nem
volt így. Mert ahogy megyünk visszafelé, a
fájdalom egyre nő. És sokszor inkább
meghátrálunk, és maradunk ott, ahol nem is
fájt, az érzéstelenségben.
Félő, hogy ha valamikor is visszatérnénk ahhoz,
akik tényleg vagyunk, akkor a fájdalom örökké
tartana. Mert az is nagyon fájt, ahogy
eltávolodtunk. Pedig akkor és most is, a
legrövidebb út az lenne, ha vissza tudnánk
menni. Csak amikor gyerekek voltunk, nem
voltunk szabadok, és nem tudtuk ezt megtenni.
Azt tudtuk megcsinálni, hogy ne érezzük a
fájdalmat, ne érezzünk semmit. Azt, hogy engem
nem lehet bántani, engem nem lehet
megszégyeníteni, csak úgy lehet elérni, hogy
otthagyom, elhagyom magam. Közben persze
rettenetesen unatkozom, mert nem vagyok magam,
folyton csak várakozom vala-
27
kire. Ez a hatalom unalma. Elnyomottnak lenni
rettenetesen unalmas. Hegel azt állította, hogy
csak a rabszolgák várnak. Csak a szolga vár, a
mester soha. És mire vár a szolga? A mester
halálára. Sajnos, legtöbbször az történik, hogy
amikor a mester meghal, a szolga, aki már
nagyon régóta szolga, hamar talál egy másik
mestert
•
Ha az ember nagyon távol került önmagától,
hogyan talál vissza a leghatékonyabban?
Nem tudom, mi a leghatékonyabb módszer. De az
ötlet, hogy az ember terápiába megy, onnan
ered, hogy alapvetően társaságra van szüksége.
Vannak bizonyos dolgok, amiket csak te tudsz
megtenni, de nem tudod egyedül megtenni. Azért
szenvedsz, mert az eredeti társaságod nem volt
jó, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy
tulajdonképpen rossz családba cseppentél, nem
is tudod, hogyan. Annyi ideig függünk a
családunktól, hogy valahogyan meggyőzzük
magunkat, nincs más út Aztán meg ezt is-
mételgetjük. Amikor már szabadok vagyunk, akkor
is olyan embereket választunk magunk köré,
akiket pontosan ugyanannyira nem érdekel az
igazi énünk, ahogyan a családunkat se
érdekelte. Lehet, hogy az
28
én mamám, papám csak gyerekként kezeltek engem,
de nem érdekelte őket, ki az András. Könnyen
találhatok olyanokat, akik barátot, férfit
akarnak, de nem érdekli őket az András. Az
igazi terapeuta az, akit az érdekel, hogy
tulajdonképpen te ki vagy. Aki nem azzal
foglalkozik, hogy te kivé váljál, vagy hogy jó
páciens legyél. Terapeuta tehát csak akkor kell
ha nem találsz magadnak valódi barátokat.
Akinek valódi barátai vannak, nincs szüksége
terapeutára. Szerintem a válasz a kérdésedre
az, hogy keress jó társaságot, keress magadnak
olyan embereket, akik már hazataláltak. Ok
biztosan nem fognak megbüntetni azért, mert
közeledsz a saját otthonodhoz. Sőt örülni
fognak, ha hazatalálsz.
Az is megesik, hogy valaki nem járkál táblával
a kezében, hogy bántották, de amikor boldog
akar lenni, vagy örömet szeretne az életben,
akkor az anyja ráver a fejére, hogy márpedig ne
legyen boldog.
Sokszor — és most megint — inkább arról be-
szélünk, milyen agybaja van az embernek, milyen
orvosságot szedjen, ahelyett, hogy a
féltékenységről, az irigységről, a mohóságról
beszélnénk. Szerintem ez a három komponense van
a rosszindulatnak.
29
Aki rosszindulatúan viselkedik, valószínűleg
valamilyen módon kombinálja ezeket. Ez esetben
az anyád rosszindulatú. Ahelyett, hogy örülne,
amikor jó neked, irigy rád. Vagy féltékeny,
mert kimarad az életedből, talán mert nincs
saját élete. Attól fél, ahogy az én anyám is
tette, hogy otthagyod. Az anyám folyton
kritizált, és azt hajtogatta, hogy soha senkit
nem fogok érdekelni, őt is csak azért, mert a
biológiai anyám. Tehát féltékeny volt, és
magának akart megtartani engem. Minél boldogabb
a gyerek, annál nyitottabb, és bátran kimegy a
világba. Azok a gyerekek maradnak otthon, akik
még remélik, hogy valamit kaphatnak az
anyjuktól.
Az én kérdésem hozzád az, hogy ha ezt csinálja
veled az anyád, miért nem mondod neki, hogy nem
szeretnéd, ha tovább csinálná. Ez egy. Ha
azután még egyszer csinálja, akkor mondd neki,
hogy már kérted, ne tegye. Ez kettő. És tedd
hozzá, hogy ha harmadszorra is megcsinálja,
akkor soha többé nem szólsz hozzá.
Az igazat megvallva, nem tudom ezt mondani
neki, mert öt éve agyvérzése volt, és
magatehetetlen.
Ezt én értem, és valószínűleg nem is lehet
ilyen egyszerűen kibogozni. De a te
felelősségednek és szeretetednek iránta nem
kell azt jelentenie, hogy
30
neked ne legyen saját életed. Megkérhetnél
például másokat, hogy vigyázzanak rá, mert nem
kell neked eltűrnöd, amit veled tesz. Vannak
olyanok, akik betegek, akiknek szükségük van
segítségre, és mégsem irigyek, önzők és
rosszindulatúak.
Értem. Azt nem lehet megoldani, hogy ő is
megmaradjon, és én is éljem az életemet?
Hogyne maradhatna! Én nem mondom, hogy bántsd
őt. Még ha a Bibliát vesszük is, nem az áll
benne, hogy szeretni kell a szüléidét, hanem
az, tiszteld őket. Menj elég messzire tőle,
olyan messzire, ahonnan tisztelni tudod. Nekem
egy másik kontinensre kellett mennem, hogy
tisztelni tudjam az anyámat.
•
Ha valaki depressziós, és nem akar kijönni a
sarokból, hogyan tudjuk mégis kihozni onnan?
Illetve van-e egyáltalán jogunk megpróbálni
kihozni egy olyan sarokból, ahonnan ő nem akar
kijönni?
Miért szeretnéd ezt csinálni?
- Mert az édesapámról van szó;
Én csak arról tudok mesélni, hogy mi történik
akkor, ha valaki eljön hozzám, és nagyon
depresszionált. Olyankor nem akarok segíteni
neki akarattal,
31
hanem csak próbálok vele lenni. Abban a
pillanatban, ha én akarok valamit, vagy te
akarnál valamit az apádtól, akkor lehet, hogy
rosszabbá válna a helyzet, mint addig volt.
Szerintem, ha valaki depressziós, az
valószínűleg csapdába esett. Lehet, hogy el
kellett játszania a szülei jó fiát, utána a
felesége jó férjét, a gyerekei jó apját. A
depresszió akkor jön elő, amikor az ember
rádöbben, hogy egy csomó szerepet játszik, de
senkit sem érdekel, hogy valójában ő kicsoda.
Képzeld el például azt, hogy évek óta Hamletet
játszom, és nagyon sikeres színész vagyok, de
az András, aki a szerepet játssza, egyedül van.
Hamlet lehet annyira remek, hogy az Andrásról
senki nem tud semmit. Ha eljön ez a Hamlet
terápiára, és én bármit is akarok tőle, ő már
alakítja a következő szerepet, a terapeuta jó
páciensét. Ettől aztán csak még deprimáltabb
lesz, mert ez egy újabb szerep a számára.
Szerintem leginkább azt tudnád tenni az apád-
dal, hogy megpróbálsz nem úgy gondolni rá, mint
a szülődre. Gondolj rá úgy, mint egy férfira,
barátra! Érdeklődj iránta őszintén, hogy mi van
vele, anélkül, hogy a legcsekélyebb titkos vágy
lenne benned a megmentésére. Különben esetleg
el fogja játszani
32
azt a szerepet is, hogy ő az apa, akit a fia
megmentett. Ez pedig csak rövid ideig tartana,
és utána még deprimáltabb lenne, mert még
mélyebbre temette a valódi énjét. Szerintem
valakinek valamilyen módon bátorítania kellene
őt, hogy elmondja, mi van vele.
A depresszió életunalom. Úgy lehetne mondani,
hogy sokan közülünk vonakodva élnek. Előfordul,
hogy azt mondom valakinek, aki nagyon nem
élvezi az életét, hogy nem muszáj élnie. Ez
szerintem nem egy szívtelen, kemény és
kegyetlen dolog. A görögök is azt vallották,
hogy aki rájön arra, milyen nehéz és hülye az
élet, azonnal megöli magát. Szerintük csak a
buta és a gyáva emberek öregedtek meg annyira,
mint én. Tehát az, aki öngyilkos akar lenni,
nem őrült. Teljesen racionálisan el lehet
határozni, hogy az ember megöli magát. Nem akar
tovább játszani. Senkiben nem tud megbízni, nem
tudja, ki fogja, ki nem fogja bántani, és ha
bántja valaki,; azt senki nem fogja megtorolni,
az illetőt senki nem fogja felelősségre vonni,
őt pedig senki nem fogja megvédeni. Hát micsoda
világ ez? Miért akarna benne élni? Meg lehet
érteni, ha valaki nagyon deprimált.
El lehet képzelni egy csónaknak az
egzisztenciámat. Ülhetek a hátsó részében, és
gondolhatok arra,
33
hogy minden pillanat az utolsó, soha semmi nem
fog megismétlődni. Ha így nézem, mindent
elveszítek, minden csak megy tova, soha többé
nem lesz ugyanaz. Jaj, most elveszítem a
zakómat, és nézem, ahogy úszik el a vízen, és
persze sírni fogok. Sokan választják azt, hogy
inkább sírnak, mert mindent elveszítünk,
ahelyett, hogy a csónakjuk elejét néznék. Ha a
csónak orrában ülök, akkor nem kell figyelni,
mit vesztek el, mert mindig jön valami szembe.
Ez elég félelmetes, mert jó dolgok is jönnek,
de nem biztos, hogy el tudom kapni őket, és
rossz dolgok is jönnek, de nem biztos, hogy ki
tudom védeni őket. Tehát a csónak orrában sem
jó, a csónak hátuljában sem jó. Hát hol lenne
jó? Azok, akik meditálnak, csak ülnek a
csónakban, nem néznek sem előre, sem hátra,
csak játszanak az ujjaikkal a vízben. Lehet,
hogy csónakázni kéne vinni az apád.
•
-- Szerinted, ha valakit megbántanak, de mégsem
áll a sarokban, hanem vidáman éli az életét,
nem bátorítja ezzel a sértőt? Nem jelenti ez
azt az illető számára, hogy tulajdonképpen nem
is követett el semmi rosszat, mert nem okozott
sérelmet? Mert azért azt nem kéne hagyni, hogy
tovább foly-
34
tassa a sértegetést, megalázást. Szerinted erre
mi a megoldás?
— Szerintem mindenkinek más a megoldása, ez
temperamentum kérdése. Egyszer olvastam egy
könyvet, Eleni volt a címe. Egy újságíró írta,
aki Görögországban született, és ez az anyja
neve volt, akit a polgárháborúban kivégeztek.
Mielőtt kivégezték volna, az anyja fizetett egy
csomó embernek, hogy megmentsék a gyermekét,
akiből aztán amerikai újságíró lett Amikor már
volt neve, és egy kis hatalma, elhatározta,
hogy megkeresi azt, aki aláírta az anyja
halálbüntetését. A könyve nagyon vastag, és
arról szól, hogy bosszút akart állni.
Ha valakit megszégyenítenek, az első emberi
reakció mindegyikünkben az, hogy bosszút áll-
junk azért, ami történt. Vagy meg akarjuk ölni
azt, aki bántott, vagy el akarunk tűnni, meg
akarjuk ölni magunkat. Szerintem sokkal
egészségesebb a sértőt akarni megölni, mint
magamat.
Az újságíró elmeséli, ahogy kinyomozza, ki a
bűnös, és végig azt érzi, meg fogja ölni.
Amikor rátalál, az már öregember. Amikor
meglátja azt, aki tulajdonképpen megölte az
anyját, egy kicsit mégis meglágyul a szíve,
mert annyira öreg. Mégis kellett, hogy tegyen
vele valamit, ezért az arcába köpött.
35
Azután már nyugodtan hazamehetett New Yorkba,
és számára lezárult az egész dolog. Neki ez
elég volt.
Persze, vannak olyanok, akiknek ez nem lenne
elég. Az írek, a skótok generációkon át viszik
magukkal a bosszút, az öldöklést, a megtorlást.
Szerintem a legjobb megoldás az, ha az ember
észreveszi, hogy valaki rosszul bánik vagy bánt
vele. Azután meg kell siratni, mert addig nem
lehet elengedni a fájdalmat, amit a bántás
okozott. Meg kél gyászolni, rá kell ébredni,
hogy tulajdonképpen az, aki bántott,
megszégyenített, és amit tett, már megtörtént,
és soha nem fog megváltozni. El kell siratni.
Ha egy részeg teherautó-vezető elütne engem,
meg kellene siratnom, hogyha amputálni kellene
a lábam. Meg kell értenem, hogy nem azért ütött
el, mert én az voltam, aki voltam.
Ugyanígy a szüleim sem azért bántak velem
rosszul, mert az voltam, aki voltam Ebben semmi
személyes nincs. Rá kell jönnöm, hogy akárkivel
az én helyemben rosszul bántak volna. Érdekes,
hogy éppen ez az, amit nem akarunk tudni, mert
valahogy jobb azt gondolni, hogy én váltottam
ki belőlük ezt a reakciót. A helyzet pedig pont
az ellenkezője: észre sem vették, hogy ki
vagyok, azért
36
volt olyan rossz. Bárkit megszégyenítettek
volna, bárkivel úgy bántak volna, mintha teher
lenne nekik, nem csak velem. Amikor rájövök
arra, hogy tulajdonképpen megfosztottak olyan
kincsektől, amiket könnyen megtarthattam volna,
ha például egy másik családba születek, akkor
azt azonnal megsiratom. Amikor én erre először
ráébredtem, rettenetesen fájt a szívem, azt
hittem, szívinfarktust kapok. Pedig csak
gyászoltam. Elkezdtem zokogni, és azt hittem,
soha nem tudom megállítani, azt hittem, örökké
zokogni fogok.
De most itt vagyok, és nem zokogok.
Lehetek dühös, akarhatok bosszút állni, minden-
félét csinálhatok, de semmi nem változik addig,
amíg meg nem siratom azt, amitől megfosztottak.
Azután újrakezdődik az élet. Gondolhatom azt,
hogy rendben, hát régen semmi nem volt
tökéletes, de most van, ami van, hogyan
hozhatom ki ebből a legjobbat És ez már egy
vidám gondolat. Szar itt, de mi a legjobb, amit
ki tudok hozni ebből?
A contract bridge-et például négyen játsszák,
egy észak, egy dél, egy kelet és egy nyugat.
Egy nemzetközi versenyen az azonos pozíciójú
játékosok minden asztalnál ugyanazt a leosztást
kapják, tehát pontosan ugyanazok a kártyák
vannak a kezükben.
37
Az lesz a világbajnok, aki a legrosszabb
helyzetből a legjobbat tudja kihozni. Hát ezért
érdemes élni.
•
Ahogy te egy kontinenssel arrébb telepedtél,
úgy most is sok fiatal vándorol messze a szülői
háztól, és egyre nehezebb a kapcsolatot
tartani, és visszaadni, meghálálni azt, amit
kaptunk. Hogyan lehet ezt úgy kezelni, hogy
senki ne sérüljön, és mégis normális kapcsolat
maradhasson?
Ha a szülők a gyökerek, a fiatalok pedig a rü-
gyek, akkor én a rügyeknek drukkolok.
A szentek azok, akik megszemélyesítették
Istent, akik úgy beszéltek, ahogy az Isten
beszélne. Számunkra az abszolút szülő az Isten,
őrá projektáltuk a legjobbat és a
legrosszabbat. Lehet egy szülő isten és szent
is. De ahogy érteni lehet a szent szövegekből,
Isten is inkább azt mondta a kreatúrájának,
hogy ne gondoljon arra, hogy őt
viszontszeresse, inkább adja tovább a
szeretetet. Ahogy Avilai Szent Teréz is tol-
mácsolja a látomásaiban: Istentől kaptuk a
szeretetet, ami bennünk lakozik, nélküle nem is
léteznénk. De neki nincs szüksége arra, hogy
felé viszonozzuk ezt, inkább adjuk tovább a
következő generációnak. Az okoz neki is igazi
örömet, ha látja, milyen jól
38
szeretjük a gyerekeinket, a társaságunkat, a
szomszédainkat. Szeretettel tehát mások felé
tartozunk. Szerintem ez az egészséges szülői
attitűd. A szeretet soha nem vár vissza semmit.
Add tovább! Azoknak a gyerekeknek, akik a
vállukon viszik annak a felelősségét, hogy
kötelességük viszontszeretni a szüleiket, még
fel kell ébredniük. Rossz szóval, hipnotizálták
őket. Valószínűleg őket a szüleik nem
szerették, hanem éhesek voltak, mint a
boszorkány, aki Jancsit és Juliskát addig
hizlalja a ketrecben, amíg meg nem eszi őket.
Tehát vannak szülők, akik éhesek, de úgy
álcázzák az éhségüket, hogy azt mondják:
szeretlek.
•
Az igazi hazatalálás az, amikor közelebb kerü-
lünk önmagunkhoz, nő a fájdalomtoleranciánk,
elfogadjuk a szorongásainkat, és együtt élünk
velük, s ezzel párhuzamosan jobbá és jobbá
tesszük az életünket? Mert én például nem érzem
azt, hogy nekem feltétlenül kényelemben kellene
élnem.
Már Arisztotelész is azt mondta, hogy ha a
kényelmes és a jó egy és ugyanaz lenne, sokkal
könnyebb lenne az élet. Néha a kényelmes nem
jó, és néha az, ami jó, rettenetesen
kellemetlen. A kettő nem ugyanaz. Mondok egy
példát. Egy Baba Ram
39
Dass nevű ember, akit egyébként Richard
Alpertnek hívtak, Timothy Learyvel dolgozott
együtt. Amikor az LSD-t még veszélytelennek
tartották, és legális volt, annyira jól érezte
magát a hatása alatt, hogy amikor kezdett
elmúlni, máris bevett egy újabb adagot. Heteken
keresztül LSD-ztek, de a végén akkor is csak
visszatértek az ún. normális tudatállapotba.
Akkor ő, Richard Alpert, elhatározta, hogy
segédeszköz nélkül is abban a tudatállapotban
akar létezni. Elment Indiába, és keresgélt
jobbra-balra, amíg meg nem találta a
tanítómesterét Onnan tudta, hogy megtalálta,
hogy amikor leült vele szembe - egy ősz hajú
öregember volt, egy piszkos pokrócba burkolózva
—, és egymás szemébe néztek, azonnal érezte,
hogy ez az ember átlát rajta. Azt érezte, hogy
mindent tud róla, és semmit sem lehet
eltitkolni előle. Ugyanakkor azt is érezte,
hogy ez az öregember szereti őt. Erre elkezdett
zokogni. Mert ez volt az első pillanat — bár
akkor már legalább 45 éves volt —, amikor egy
másik ember társaságában jól érezte magát, és
úgy érezte, teljesen el van fogadva és szeretve
van. Úgy érezte, hazaérkezett.
A könnyek azért jöttek, mert az ember, amíg meg
nem kapja azt, ami az övé, addig nem is tudja,
mit vesztett Akkor jött rá, hogy egészen addig
szeretet
40
nélkül élt. Ezt meg kellett gyászolnia. Ez az
oka annak, hogy ha néha találkozunk nagyon
szeretetteli emberekkel, akkor elmenekülünk
tőlük. Mert ha hosszú ideig éltél szeretet
nélkül, és találkozol valakivel, aki képes a
szeretetre, akkor az első időszakot vele
gyászban fogod tölteni. Mert akkor rájössz, mit
vesztettél. Tehát szerintem hazaérni azt jelen-
ti, hogy az ember talál egy társaságot,
legalább egy másik embert, aki mellett
szabadabbnak érzi magát, mint ha egyedül lenne.
Az otthon ott van, ahol nem kell a
szabadságommal fizetnem azért, hogy eltűrjenek.
Az otthon nem magamban van, azt nekünk kell
csinálni. Nem vagyunk egyedül. De csak akkor
találom meg magamat, ha olyan társaságban
vagyok, ahol ezt megengedik. Ahol nem is
gondolnak arra, hogy büntessenek vagy
elhagyjanak azért, mert én önmagam vagyok.
Sartre, aki pedig nagyon okos ember volt, egész
életében azt hitte, hogy nem létezik a
szeretet, csak az emberek beszélnek róla. Azt
mondta, csak hatalom van, és amikor két ember
találkozik, rögtön el kell dönteniük, ki fog
dominálni, és ki adja be a derekát. Amikor
szerető embereket látott, azt mondta, elhitetni
valakivel, hogy szereted, az a legjobb trükk
arra, hogy dominálni tudd. De mielőtt meghalt,
rá-
41
jött, hogy volt olyan élménye, amikor tényleg
szeretve érezte magát. És akkor megtalálta
hozzá a szavakat. Úgy fogalmazta meg, hogy
onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő
társaságában szabadabbnak érzed magad, mint
amikor egyedül vagy.
Akkor vagy otthon, amikor nincsenek elvárások,
amikor az lehetsz, aki vagy. És a másik örömöt
lel benned, nem akar megváltoztatni, és nem
kritizál, hanem örül neked úgy, ahogy vagy. Nem
olyan nehéz ez. És nem muszáj szeretni, de
őszintének kell lenni.
Többször előfordult már velem, hogy próbáltam
rábízni a páromra, hogy tegyen, amit szeretne.
Nem voltam rá féltékeny, mert bíztam benne, de
ezt ő úgy érzékelte, hogy én leszarom őt,
konkrétan.
Félreértés. Nagyon súlyos félreértés.
- Igen, de mégsem tudtam megmagyarázni neki. -
Semmit sem tudunk megmagyarázni, mert elég
nehéz akkurátusán leírni, mi történik. Ha jól
értem, azt mondtad, bízol benne, szereted, nem
akarod őt kontrollálni. Csináljon azt, amit
akar. 0 pedig úgy vette, mintha ez hanyagság
lenne a részedről. Lehet, hogy hozzá van szokva
egy olyan anyához vagy egy
42
olyan családhoz, ahol a kontrollálást címkézték
szeretetnek. Például az én anyám mindig azt
mondta, hogy ő mennyire aggódik értem. Erre
kérdem én, hogy nekem ebből mi a jó. Jobb-e az
életem, mert ő aggódik? Azt mondtam neki, hogy
én nem aggódom érte. Erre nyilván azt
válaszolta, hogy persze hogy nem, mert én nem
szeretem őt. De hát ez marhaság! Mégis ilyen
hipnózisban élünk. Lehet, hogy a párodat
meghipnotizálták, hogy aki őt nem baszogatja és
nem kontrollálja, az nem szereti.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Nagyon ne-
héz, mert ha szereted, akkor hagyod, hogy ebben
a hipnotikus állapotban maradjon, ami nem
kellemes. Ha nem, akkor veszekedni kell vele.
Egy párkapcsolatban gyakran előfordul, hogy
abban a pillanatban, amikor előjön egy
differencia, nem lehet tudni, ki mit csináljon.
Ez is egy régi példa, de most azt hiszem, itt a
helye. Legalább 40 éve veszekszem a feleségem-
mel, vagy ő velem arról, hogy én hogyan eszem.
Azt mondja, és próbálja úgy mondani, hogy ne
érezzem kritikának, hogy amikor együtt eszünk,
ő menekülni akar az asztaltól, mert én
csámcsogok. Hát mondom, lehet, hogy én nem is
csámcsogok, vagy ha csámcsogok is, akkor mások
esetleg eltűrnék. Azért megpróbáltam anélkül
rágni, hogy a számat kinyis-
43
sam. De akkor is az orrlyukaimon elszaladt egy
kis hang. Márpedig én nem akartam csipesszel az
orromon enni. Úgyhogy azt mondtam, talán neki
kellene terápiába mennie, mert ezek teljesen
normális és mindennapi hangok, amiket egy ember
kreál, amikor eszik. Viszont meglehet, hogy ő
be volt zárva a szüleivel, amikor szeretkeztek,
és annak volt ilyen hangja. Az, ahogyan eszem,
minden alkalommal erre emlékezteti őt, és
megijed, hogy megint be van zárva a szüleivel.
Lehet, hogy ha ettől meg tudna szabadulni, ha
meg tudná ezt siratni, akkor tudnánk együtt
enni az asztalnál. Hát nem könnyű egy másik em-
berrel élni.
44
 II.
ÉLETTÉR
Szerintem az élettérnek semmi köze nincs a
német Lebensraumh.oz, bár a szó jelentése ugyanaz.
William Blake — aki véleményem szerint jobb
pszichológus volt, mint bárki más — nagyon
élesen megérezte, hogy a térnek az anyához van
köze, az időnek pedig az apához. Apa-időről és
anya-térről írt. Valószínűleg azért, mert a
fogantatás pillanatában máris valamilyen térbe
kerülünk, ahol az idő is létezik. Sejtként
születik meg a létünk, és az idő is; elindul
azzal, hogy osztódni kezdünk. Az egyből kettő
lesz, a kettőből négy, aztán nyolc, tizenhat,
és így tovább. Növünk növögetünk, fejlődünk, és
utazunk a térben, az anyaméhben. Az első
űrhajó, az első repülő, az első anyahajó, ami
szállít minket, az a mama.
Mindannyian, a férfiak és a nők is nőkben fo-
gannak, és nőkből születnek. Erről mindig az
jut eszembe, hogy ez a világ egyik legnagyobb
aszimmetriája. Ebből aztán rengeteg gond is
származik, mert a férfiak irigylik érte a
nőket. Hogyan lehet-
47
nék én büszke magamra, miért nem az apám szült
engem?
Freud úgy vélte, hogy a nők irigylik a férfiak
nemi szervét, de én meglepődnék, ha ez így
lenne. Szerintem a férfiak irigylik a nők
termékenységét. Egészen biztos vagyok benne,
hogy volt olyan idő az emberi faj életében,
amikor még nem tudtuk, hogy a szeretkezésnek
bármi köze van a gyerekszüléshez. Úgyhogy
sokáig egy csodának tekintettük, hogy a nő
egyszer csak állapotos lett. T alán Jézus le-
gendájában is éppen ez érzékelhető. Jézus apja
nem volt benne biztos, hogy nem ő az apja a
kisdednek, de tulajdonképpen minden gyermeknek
Isten az apja, és minden anya Szűz Mária. El
lehet képzelni, micsoda hatalmi differencia
volt a férfiak és a nők között e tekintetben.
Mindannyian a nőktől származunk, abból a térből
jövünk a világra.
A térrel kapcsolatban legtöbbször, talán mind-
annyiszor az az élményünk, hogy egy bizonyos
helyzetben, egy bizonyos térben találjuk
magunkat, és egy ideig remekül érezzük magunk.
Egy pszichoterapeutáról például sokat elárul,
milyen helyiségbe hívja meg a pácienseit. Én
mindig elsötétítem a szobát. Az az élményem,
hogy a sötétben megvillan az igazság. Ha túl
sok a napfény,
48
talán észre sem lehet venni azt a fényt, ami az
igazsággal és a valósággal kapcsolatos. No és
persze az anyaméhben is sötét volt, csak egy
kis vöröses fény derengett. Szerintem sokkal
jobban éreznénk magunkat itt is, ha a levegő
melegebb, nedvesebb lenne körülöttünk, és
vöröses félhomály uralkodna.
Az anyaméhben először rengeteg helyünk van,
sokfelé rugdalódzhatunk, mászkálhatunk, de
ahogy növünk, egyszer csak szűknek érezzük a
teret. Falakba ütközünk, határokat érzékelünk
magunk körül. A kilenc hónap alatt hozzászokunk
a határokhoz. A méhben jól érezzük magunkat
attól, hogy vannak körülöttünk falak.
Biztonságban érezzük magunkat. De miután
megszületik a gyerek, nagyon megijed — akik már
szültek, biztosan észrevették ezt. Az
ijedségnek koreográfiája van: vesz egy nagy
levegőt, nyújtózik a lábaival, és kapálódzik a
karjaival, és ha nem ér el egy határt sem,
akkor megijed. Mert ahhoz van szokva, hogy
hozzáér az anyja hasához, hogy mindig
beleütközik valamibe. Születés után a gyerek
megnyugtatásának egyik módja az, hogy
bepólyázzuk. A pólya tulajdonképpen olyan, mint
egy külső méh. Fontos, hogy a gyerek érezze,
vannak határok, nem zuhan, tartva van.
Hozzászoktunk a tartályhoz ott belül, ahhoz,
hogy valaki vagy
49
valami tart minket. Ezért lényeges, hogy
születés után a gyereket ne tegyék olyan
helyre, olyan térbe, ami nem mozog. Képzeljük
csak el, addig egész életében — ami neki
szubjektíven maga a végtelenség — benn lakott a
méhben, ahol állandóan zaj és mozgás vette
körül. Ahogy az anyja mozgott, úgy ringatózott
ő is. A gyerek megtanulja, megismeri az anyja
ritmusát. Az egyik olyan dolog, ami a születése
után megnyugtatja, az, ha az anyja testén
fekszik, aki tovább mozog úgy, mint azelőtt.
Ettől a gyerek azt gondolja, hogy van
folytatás, a születéssel nem lett vége az
életnek, mert felismeri az anyja ritmusát. Sőt,
ha a gyerek közel kerül az anyja melléhez,
hallja a szívverését, ami ugyancsak ismerős,
megnyugtató.
Ha nagy változás következik be az életünkben —
például elköltözünk otthonról —, általában
szeretünk magunkkal vinni valamit, ami ott
volt, hogy áthidalja a szeparációt. Ha az
újszülött gyereket egy mozdulatlan helyre
teszik — mert volt idő, amikor még úgy
gondolták, azonnal el kell választani az
rettenetes kegyetlenség vele és az anyával
szemben is. Ha a gyerek rögtön bekerül a
megőrzőbe, a bölcsődébe, azt hiszi, hogy
megszületett, és ő ugyan túlélte ezt a
kataklizmát, de az anyja meghalt. Azt
50
érzi, hogy a születésének az ára az, hogy
megölte a környezetét.
Michel Odent, aki nagyon odafigyelt az anyákra
és a gyerekekre a szülés körül, mélyen hiszi,
hogy ha gyengéden és figyelmesen szülnénk,
akkor sokkal szeretetteljesebb lenne a
következő generáció kapcsolata a világgal, a
környezettel. Nem tartja lehetetlennek, hogy
azért pusztítjuk a környezetünket, mert dühösek
vagyunk arra, amit a környezet tett velünk,
amikor megszülettünk. Szerinte minél
szeretettelibb, minél gyengédebb a születés,
annál jobb kapcsolata lesz az újszülöttnek — és
azután a felnőttnek — a környezetével. A
környezetvédelem alapja az, hogy megtanuljuk,
hogyan szüljünk anélkül, hogy bántsuk az
újszülöttet. Mert ez tulajdonképpen az egész
életünk meghatározó élménye.
Szerintem valahogy mindig ugyanaz történik: ta-
lálunk egy helyet, ami tágas, örülünk neki,
boldogok vagyunk, hogy de jó, mindenünk megvan.
Idővel aztán beszűkül a tér, ami az életterünk,
és alig tudunk mozogni. Akkor két félelmünk
keletkezik, halál- félelmünk és életfélelmünk.
Az életfélelem a félelmünk az ismeretlentől.
Ahogy haladunk a jövő felé, halvány gőzünk
sincs arról, mi fog történni a következő
pillanatban. A jövő átláthatatlan,
beláthatatlan.
51
Ha mondunk is róla valamit, az csak
hallucináció. Reméljük vagy elképzeljük a
jövőt, de semmit sem tudunk biztosan. Két perc
múlva eleshetek és meghalhatok. Fogalmunk
sincs, mi következik. Jöhet egy földrengés, és
mindannyian elpusztulhatunk. Nem tudjuk, mi
van. Ha mégis előretekintünk, hogy mi lesz, az
a félelem, amit ekkor érzünk, az életfélelem.
Az emberek általában nem változtatják meg az
életüket addig, amíg a status quo kibírhatatlanná
nem válik. Tehát az életfélelem állandó.
Amíg még magzatként boldogan lubickolok és
úszkálok az anyám méhében, van sok helyem, és
oxigén meg minden jó érkezik a köldökzsinóron
keresztül, egyáltalán nincs halálfélelmem.
Nyugodt környezetben lakom, az a világom. De
amint elég nagyra növök, és már nem tudok
könnyedén mozogni, egyre kevesebb lesz az
oxigén, egyre kényelmetlenebb a hely a méhben,
annál inkább nő a halál- félelmem. Mert úgy
érzem, itt valaminek történnie kell. Egyre
kevesebb van minden jóból, szűkül a tér, ki
kell törni, ki kell jönni ebből a helyzetből.
Ugyanez történik akkor is, amikor úgy érezzük,
ahol éppen vagyunk, már nem lehet tovább élni,
ki kell vándorolni innen. De persze,
legtöbbször konkrétan még lehet ott élni, van
hol laknom, tudok en-
52
nivalót venni stb. Ilyenkor az életfélelem tart
vissza attól, hogy nekiinduljak, mert nem kell
mindenáron megszületni. De ha a halálfélelem
folytonosan nagyobb, muszáj tenni valamit.
Ottó Ránk írta le először, hogy csak akkor
adjuk meg a jelet a születésre, akkor vállaljuk
a változást, amikor a halálfélelmünk nagyobb
lesz, mint az életfélelmünk. Nem azért
születünk meg, mert annyira ki akarunk jönni a
világba, hanem azért, mert úgy érezzük,
belehalunk, ha benn maradunk. Tehát a helyzet
úgy néz ki: biztos halál, ha nem jövök ki on-
nan, vagy esetleg halál, ha kijövök, mert nem
tudom biztosan, mi lesz odakinn.
Nagyon sok olyan helyzet adódik, amikor az em-
ber csak akkor bátor, ha a biztos halált kell
elkerülnie. Bár tulajdonképpen ebben az esetben
ez nem is nevezhető igazán bátorságnak, mert
csupán két félelem küzd, nincs jelen a vágy. A
bátorság csak annyit jelent, hogy a talánt
választom a biztos halál helyett, hiszen ha
benn maradok, mindenképpen végem. Ezt a döntést
egy ember sokszor, sokféleképpen hozhatja meg
az életében.
1937—38-ban például a nagynénémék már nagyon is
érezték, mi történik Európában. Zsidó családból
származom, és ők már kezdték úgy érezni,
53
hogy ha itt maradnak, elpusztulnak. Nem akartak
ugyan elmenni Magyarországról, mégis úgy
döntöttek, inkább talán meghalnak valahol a
nagyvilágban, mint hogy biztosan elpusztuljanak
itt Magyarországon. Kivándoroltak, és
eljutottak Torontóba, ahol a nagybátyám üzletet
nyitott, és meg tudtak élni a két gyerekükkel.
Az én szüleim szintén érezték, hogy mi folyik a
világban, de az ő életfélelmük nagyobb volt,
mint a halálfélelmük. Ok itt maradtak, nem
mentek sehova. Nem hitték el, hogy egyszer csak
jönnek majd értük, és elviszik őket
Auschwitzba. Maradtak, és hibáztak. Nekem
viszont később jól jött, hogy a nagynénémék
kivándoroltak. Én 1940-ben születtem, úgyhogy
soha nem találkoztam velük, mégis követtem a
példájukat. 1956-ban úgy éreztem, ha maradok,
beledöglök. De egyedül kellett vállalnom az
utat, mert apám, anyám, akik túlélték Ausch-
witzot, megint csak nem akartak jönni. Azt
mondták, ha én akarok menni, akkor menjek
egyedül.
Ez is egy születés volt, mert akkor már nagyon
szűknek éreztem itt a helyet. Nem a politika,
nem az oroszok, hanem az anyám meg a gimnázium
miatt, ahová jártam. Akkoriban kötelező volt
oroszul tanulni, és ha valaki nem vizsgázott
jól belőle, akkor nem jelentkezhetett
egyetemre. Mivel egyébként
54
is értelmiségi családból származtam,
valószínűleg soha nem járhattam volna
egyetemre, ha maradok. Elgondolkodtam azon — de
persze, ez csak fantázia-, hogy ha
Magyarországon maradok, akkor most órásmester
lennék egy pinceüzletben, valahol Budán. Ez
persze nem lenne rosszabb vagy jobb, mint most,
csak egészen más.
Bevallom, rettenetesen féltem, amikor
elhatároztam, hogy ki fogok lépni mindabból,
amihez hozzászoktam, és nekivágok a
nagyvilágnak. Féltem ettől a megszületéstől, de
ez állandóan így van.
Amibe beleszületünk, ami kívül van, először na-
gyon tágasnak tűnik. Ez néha megtörténik egy
kapcsolatban is. Meghalunk, mint egyének,
újjászületünk, mint egy pár, ha gyerekünk is
lesz, megszületik a család. Remek. De az idő
múlásával lassacskán beszűkül az addig tágas
tér. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs
elég helyem, nincs elég levegőm, nincs semmi
jó, semmi sem elég. Akkor megint el kell
határozni, hogy beledöglök-e abba a kapcsolat-
ba, abba a családba, vagy esetleg beledöglök
abba, hogy egyedül leszek az életem végéig,
mert nem találok senkit, akivel jobb élni.
Ismét eldönthetem, megszületek-e egy új
világba. Szerintem ez ismétlődik az ember egész
életében. Nem lehet állandóan
55
ellenkezni a megszületéssel. Ha az ember
folyton azt mondja, nem megyek, maradok, az
konzervativizmus. Ennek az az ára, hogy az
ember nem tud mozogni, és nagyon szűk lesz az
élete, nagyon triviális. Ez eltarthat egészen a
halálig, mert tulajdonképpen a halál is olyan,
mint egy születés.
Gyakran félünk meghalni. Ha az ember már kór-
házban fekszik, mindenki várja, mikor hal már
meg, mert sok pénzbe kerül, meg minden. Miért
van még itt? Hát szerintem azért, mert a kórház
mégiscsak ismerős hely, de nem lehet tudni, mi
van azután, ha azt mondom: na, megyek. Senki
nem tudja, senki nem kapott még sem jó, sem
rossz hírt a túlvilágról. Persze, folyton
hallucinálunk, és mindenféle élményünk van,
amit a halálhoz közelinek érzünk. De aki beszél
ilyesmikről, még él, úgyhogy nem autentikus
forrás. Én egy halottól szeretném hallani, mi
van a másik oldalon. Tehát ha valaki lassan hal
meg, annak szerintem legalább két oka lehet, és
mivel elértünk a tudható dolgok határára,
szabadon lehet spekulálni.
Például Carl Simonton, akivel együtt dolgoztam,
úgy vélte, aki szereti a családját, az gyorsan
meghal. Szívinfarktus, és kész. Ma itt vagyok,
holnap már vége. De aki, mondjuk, tíz évig
haldoklik, és
56
rengeteg pénzbe kerül, hogy élve tartsák,
szerinte gyűlöli a családját, és meg akarja
várni, amíg minden fillérüket ráköltik. Mert ez
az utolsó lehetőség arra, hogy megbosszulják
amit vele tettek. Ez durván hangzik, de nincs
kizárva, hogy igaz lehet, legalábbis
Amerikában, ahol borzasztó drága az orvosi
ellátás.
Persze lehet, hogy azért halok meg lassan, mert
félek, hogy mi van a másik oldalon. Ezt gyakran
tapasztalom, amikor idősebb emberekkel
dolgozom. Volt egy páciensem, aki 68 évesen
jött terápiába, 69 éves korában volt az első
orgazmusa az életében, utána megtanult
taichizni, és három évre rá meghalt. Úgy 71
éves korában, amikor megérezte, hogy
valószínűleg nemsokára mennie kell, attól félt
- rémálmai is voltak hogy úgy fog meghalni,
ahogyan megszületett. Ezen érdemes
elgondolkozni. Már sokszor mondtam, hogy mindig
attól félünk, ami korábban már megtörtént.
Tehát van hasonlóság a halál és az élet között.
Akik látták, hogyan születünk meg, és látják,
hogyan halunk meg, akik elől nem titkolják el
az érkezést és a távozást, azok tudják, hogy a
halálnak ugyanolyan fázisai vannak, mint a
születésnek. A vajúdás néha teljesen hasonlít a
haldokláshoz. Szerintem fontos lenne, hogy
legyen a haldokló mellett valaki,
57
aki beszélgetni tud vele, és emlékeztetni tudja
arra, hogy annak ellenére, hogy nehezen
született meg, nem kell ugyanúgy távoznia. Ez
egy teljesen új élmény. Jól és könnyedén
halhatsz meg még akkor is, ha rosszul és
nehezen születtél. Ez az idős nő páciensem az
álmain keresztül rájött, hogy nem kell félnie
attól, hogy a halála ugyanolyan rettenetes
lesz, mint a születése. És amikor ezt már
tudta, a rákövetkező éjjel meghalt.
A cseh származású, ma Amerikában élő pszichiá-
ter, Stanislav Grof kutatásai során megpróbálta
feltérképezni az emberi lelket. Éveken
keresztül több száz embert kísért és hallgatott
meg az élményeikről, amelyek módosult
tudatállapotban történtek velük. Azt akarta
megtudni, hogy mi van velünk. Arra biztosan
rájött, hogy a születés nagy hatással van az
egész életünkre.
Gróf a születés négy fázisát különítette el —
ami persze teljesen önkényes meghatározás a
részéről, egy séma, de érdekes. Az első fázis:
öröm és jólét bent. Ez aztán átvált egy rettenetesen
sötét érzésre, amikor már nincs hely, nyomás
érzékelhető minden irányból, azaz: nincs kiút. Ekkor
a méhszáj még nem tágult ki, de a fej már ott
van a kijáratnál, az anya nyom, vagy jönnek a
fájások, de semmi nem mozdul. A har-
58
madik fázis a véres csata, amikor kinyílik a
méhszáj, és súrlódás érzékelhető, amint jövünk
kifelé, mint egy dugó az üvegből. Akkor
elhatalmasodik rajtunk valami olyasfajta érzés,
hogy: ne állj az utamba, mert megöllek. Élni
akarok, jövök kifelé, és aki az utamba áll, azt
elpusztítom. Ezért hívják véres csatának. A
negyedik fázis az, amikor a kinti térben
megszűnik a nyomás, egyszerre van levegő és öröm
kint. Tehát öröm bent, nincs kiút, véres csata és
öröm kint.
Majdnem minden pszichiátriai betegséget - leg-
alábbis amit így címkéznek — fel lehet ismerni
a két középső fázisban. Azok, akik deprimáltak,
akik öngyilkosok akarnak lenni, akik unják az
életet, a nincs kiút fázisában élnek. A nagyon
agresszív emberek, akik inkább megölnek, csak
hogy ők oda kerüljenek, ahova akarnak, a véres
csatában élnek. Azt vettem észre, hogy sokan
azért maradnak évekig a depresz- szió körében,
mert valahogy úgy tudják tudat alatt, hogy nem
lehet onnan kijönni anélkül, hogy a véres
csatán át ne kelljen menni. Nem lehet átugrani
a véres csatát, de ha az ember nem akar
harcolni az életéért, akkor ott marad a nincs
kiútban. Tehát az, aki túlságosan udvarias,
valószínűleg depressziótól fog szenvedni. Nem
tudja magát kiverekedni abból, ami rossz,
inkább ott hal meg. Persze, amikor az ember
59
úgy érzi, nincs választása — ahogy a nincs kiút
fázisában és ebben biztos, az mindig őrültség.
Olyan nincs az életünkben, hogy nem lehet
választani. Mindig van választás. Az őrület, de
tulajdonképpen minden rossz kezdete az, amikor
valaki meggyőzi önmagát, hogy nincs választása,
hogy valami olyat kell csinálnia, amit nem
akar.
Ezzel még a politikusok is tisztában vannak,
hallgassátok csak meg, miket mondanak például
egy háború előtt. Meg lehet figyelni, hogyan
hipnotizálják a népet arra, hogy nincs más
választás, harcolni kell. Minden férfinak
fegyvert kell ragadnia, és ha nem öljük meg az
ellenséget, akkor meghalunk. Ez a véres csata.
Senki nem hinné el ezt, ha mélyen nem éltük
volna át már korábban. Valahogy úgy hisszük,
igazuk van, mert emlékeztet arra, hogy ha nem
vállaltuk volna a véres csatát, soha nem
születtünk volna meg. Hát, ilyen könnyen lehet
bennünket vezetni.
Valahogy engem még a James Bond-filmek is a
születésre emlékeztetnek. Szerintem azért hatá-
sosak, mert a zene és a képek felidézik a
születési emlékeinket. Ha jól emlékszem,
mindegyik — legalábbis amit láttam - úgy
végződik, hogy Bond általában egy nővel egy új
térbe, élettérbe kerül...
60
Bond szimbolizálja a magzatot, és a szeretője a
méhlepényt. A magzat én vagyok, a méhlepénnyel
mi egyek vagyunk, és a köldökzsinóron keresztül
állandóan baszunk. Minden szívverésemmel
ejakulálok belé, és ő ejakulál belém a
következő pillanatban. Akár Siva és Sakti örök
szeretkezése, egy pillanatra sem állunk meg.
Aztán James Bond mit tudom én, kivel rohan, és
egyszerre jön a vízözön vagy a tűz, vagy minden
rájuk omlik, és elpusztul a tér, amiben élni
lehet. Rohannak kifelé, utánuk összedől a vi-
lág. A zene ritmusa pontosan olyan, mint az
anyánk szívverése szüléskor, mindenki izgul, és
mélyen át- érzi a helyzetet, mert ezt
mindannyian átéltük már. Ez nem egy új élmény,
ez csak emlékeztet valamire, ami ismerős. És
mindenki jól érzi magát, amikor megmenekülnek.
Megszületnek újra, nem érdekes, mi történt
előtte, a régi tér összeomlott, és egy új térbe
kerülnek. Tudjuk, hogy mit fognak csinálni,
miután mi hazamegyünk a moziból.
Arról is érdemes szót ejteni, hogy vannak kö-
zöttünk olyanok, akiknek az élete nagy, és
akadnak olyanok, akiknek kicsi. Hogyan
lehetséges ez? Szerintem attól függ,
gyerekkorunkban hogyan tanították meg a
szüléink, és azok, akik felelősek értünk, hogy
meddig lehet elmenni. Tulajdonképpen ebben
61
az értelemben minden gyerek vak, mert először
nem tudja, hol húzódnak a határok.
Én például egy előadáson, a színpadon kalitká-
ban érzem magam. Az egy nagyon hülye helyzet,
nem akarok fölöttetek lenni, mégis fölöttetek
vagyok, többet szeretnék sétálni, mint az a pár
lépés, amit általában megtehetek. De ha,
mondjuk, vak lennék, és senki nem mutatta volna
meg, mekkora a terem a színpadon, akkor vajon
mit reszkíroznék meg azért, hogy maximálisan
kihasználjam az adottságokat? Nagyon bátornak
kellene lennem, hogy amint vakon hozzáérek egy
határhoz, örülni tudjak neki, és ne ijedjek
meg,'vajon az érintkezés mit fog okozni nekem.
Emlékezhetek arra, hogy amikor a szüleim meg-
mutattak egy határt, az olyan élményt
jelentett, mintha megrázott volna az áram.
Akkor, ha elérek a határhoz, majdnem belehalok,
annyira megüt az áram, mert ők megütöttek. Úgy
tanították meg, hogy meddig lehet menni, hogy
az fájdalmat okozott nekem. Ha így történt,
nagyon félek minden határnál. És nagyon örülök
annak, hogy van egy bármilyen kicsi helyem,
ahol nem ráz meg semmi, és szabadon mozoghatok.
Viszont onnan már nagyon veszélyes még egy
lépéssel továbbmenni, mert feltételezem,
62
hogy beleütközöm a határba, és az rettenetesen
fájna, esetleg meg is ölne az áram.
Viszont ha a szüleim úgy tanítottak meg engem a
határokra, mintha egy párnázott falú szobában
lennék, akkor nem félnék, mert az nem fájt.
Akkor rohangálhatok szabadon, beleütközhetek a
falba, és nem érzem a fájdalmat, mert úgy
hiszem, a fal ki van bélelve. Szerencsés az a
gyerek, akit úgy neveltek, hogy kedvesen
megmutatták: idáig lehet menni, édesem. Nem
baj, hogy beleütköztél a falba, de nem lehet
tovább menni. Határozottan, de gyengéden
tanították, ahelyett, hogy hirtelen, mint a
villám, belecsap a gyerekbe a tiltás, hogy mit
nem szabad csinálnia. Akinek ilyen villámló,
haragos a gyerekkora, annak nagyon pici lesz az
élete, mert nem meri kipróbálni, hogy meddig
lehet menni.
Laing londoni menedékeiben, ahol én is dolgoz-
tam, egyetlenegy szabály volt érvényben: ami
nincs megtiltva, az meg van engedve. Minden,
abszolút minden szabad volt mindaddig, amíg
valaki stopot nem mondott rá. Nahát, nem kell
mondanom, hogy a legtöbben nem így nőttünk fel.
Nem úgy telt a gyerekkorunk, hogy mindent
szabad volt addig, amíg valaki azt nem mondta:
ez egy kicsit túl sok, ezt ne csináld, drágám.
63
Nem könnyű dolog megtanítani valakinek azt,
hogy kitágítsa az életét. Szerintem egy
pszicho- terapeutának a legnagyobb feladata,
hogy bátorítsa a pácienseit. Mert a félelem az,
ami beszűkíti az életünket. Nekem hosszú ideig
minden elhatározásom a félelemből eredt. Már 30
éves voltam, amikor rájöttem, hogy esetleg
lehet elhatározásokat hozni úgy, hogy azok a
vágyaimból erednek, nem a félelmeimből. Amíg az
ember a félelmeit használja a döntéseihez,
tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben
indul el egyáltalán valami felé, amikor elég
bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a
vágyait kövesse.
Például ahhoz irtózatos bátorság kellett,
amikor én életemben először odamentem egy
nőhöz, aki nagyon tetszett, és megkérdeztem,
meginna-e velem egy kávét. Attól féltem, meg
fog szégyeníteni, azt fogja mondani, hogy még
véletlenül sem töltene velem öt percet sem.
Attól féltem, azt kérdezi, meg vagyok-e őrülve,
amikor én olyan ronda és rossz vagyok, hogyan
jut eszembe, hogy ő időt pazaroljon rám. Mert
én ezt az üzenetet kaptam a mamámtól, és ezt
vittem magammal. Egészen addig cipeltem, amíg
azt nem gondoltam, hogy nem elég olyanokkal
lennem, akik rám vágynak, hanem esetleg azzal
64
kéne lennem, akire én vágyom. Mert annak elég
pici a valószínűsége, hogy aki rám vágyik, az
éppen az, akire én vágyom. Nem lehetetlen, de
nincs túl sok esélye. Én egészen addig azt
vártam, hogy az illető, akihez szólok,
ugyanolyan kegyetlen lesz, mint az anyám. Azt
gondoltam, hogy megüt vagy megráz, mint az
áram.
De amint ki mertem próbálni, amint nekimentem
ennek a határnak, hamar megtanultam, hogy ez
nem feltétlenül így megy. Az anyám különleges
lény volt, de nem volt alkalmas arra, hogy
bemutassa nekem a valóságot. Magamtól kellett
rájönnöm, hogy a valóság sokkal jobb és
bőkezűbb, mint ő valaha is volt. Hát, ennek
nagyon lehetett örülni. De mivel 30 éves
voltam, amikor erre kezdtem rájönni, később meg
kellett siratnom a sok elveszített évet. Egy
szerencsésebb ember, akinek a szülei egy barát-
ságosabb világot mutattak be, már legalább 20
éve azt csinálta, amit én 30 éves fejjel
kezdtem.
Ha én félek, akkor azt akarom, hogy akivel
együtt vagyok, az is féljen. Ha nem merem
kitapogatni, mekkora világban tudnék élni,
akkor nagyon megijeszt, ha a párom bátrabb,
mint én vagyok. Párterápiák alkalmával nagyon
gyakran támad olyan érzésem, hogy van a nő, van
a férfi, és közöttük van
65
egy háromméteres rúd, beakasztva az övükbe. Ez-
zel együtt próbálnak élni, de egyikük sem tud
sem közelebb kerülni a másikhoz, sem távolabb
menni, mint az a három méter. Nagyon
kényelmetlen így élni, mert az életterüket
nagyon leszűkíti ez a forma. Úgy gondolom,
ilyenkor az én feladatom az, hogy esetleg ki
tudjam venni ezt a rudat kettőjük közülf de
tovább már nincs közöm hozzá, mi történik ve-
lük. Néha közelebb kerülnek egymáshoz, mint va-
laha, máskor meg szétrebbennek, más-más irányba
mennek. De szerintem nekik mindenhogyan jobb,
mint azzal a rúddal élni az életük végéig.
Úgyhogy az én rendelőmben sok ilyen rúd van.
Az egyik legfontosabb interakció két ember kö-
zött a találkozásuk pillanatában, szintén a
térben zajlik. Ha ott áll a másik, és itt
vagyok én, akkor hol fogunk találkozni? Lehet,
hogy csak úgy tudunk találkozni, hogy neki ide
kell jönnie hozzám. Vagy csak úgy tudunk
találkozni, hogy én megyek oda hozzá. Vagy
annyira szabadok vagyunk, annyira tetszünk
egymásnak és szeretjük egymást, hogy mind a
ketten rohanunk, és középen találkozunk. Ez a
dolog eldől az első fél órában, néha teljesen
tudat alatt, de nagyon oda kell figyelni rá.
Amikor találkozunk, valamelyikünknek adaptálnia
kell magát a
66
másikhoz, és az a kérdés, hogy a mi
kapcsolatunkban ki fogja ezt megtenni. Ki lesz
a mester, és ki lesz a szolga? A szolga
adaptál, a mester nem. Ez minden kapcsolatban
probléma. Nagyon ritkán találkoznak az emberek
középen, mert néha itt, néha ott találkozunk,
úgyhogy átlagban mégis kijön az egyenlőség, az
emancipáció. Ha mindig itt, nálam kell
találkozni, akkor én vagyok a szeretett ember,
a másik pedig a szerető. A mi kultúránkban
inkább a férfiakat szocializálják arra, hogy
szeretőként kell megközelíteniük a nőt. Azzal a
férfi azt ígéri, hogy a nő lesz a szeretett.
Olyan térben élünk, ahol a férfi azt mondja a
nőnek, hogy én leszek a te tartályod, el foglak
tartani, fenn foglak tartani, te leszel az
életem közepén, és én a tenyeremen hordalak.
A csalódás akkor következik be, amikor az ember
rájön, hogy ez volt a csalétek, a giliszta a
horgon. Mert tulajdonképpen a férfi szeretne a
nő méhében lenni, ő szeretne a szeretett lenni,
és szeretné, ha a nő lenne a szerető. így
elmondva ez nagyon egyszerűen hangzik, csak
azért komplikált, mert erről nem szabad
beszélni. Ezt nem szabad tudni, ezt tudat alatt
kell letárgyalni. Megesik, hogy egy kapcsolat
első tíz évében a nő a szeretett, a férfi a
szerető, és akkor valami történik. Egyszerre
csak elválnak,
67
vagy elhagyják ezt a formát, és új életet
kezdenek úgy, hogy a férfi lesz a szeretett, és
a nő a szerető. Lehet, hogy a következő tíz
évben ezt folytatják, de egyszer ennek is vége
lesz. Akkor megint lehet, hogy elválnak, de az
is lehet, hogy új szakasz kezdődik a
házasságban, ahol ezt variálni tudják. Sze-
rintem nem kellene erre tíz évig várni, hanem
lehet naponta vagy hetente változni.
Ha úgy érzed, hogy az élettered zsúfolt, állan-
dóan rohansz, rengeteg dolgod van, rengeteg em-
berrel kell találkoznod, lihegsz, korán kelsz,
későn fekszel, akkor van egy stratégia, amivel
hatékonyan lehet ezen javítani. Ez nagyon
egyszerűen hangzik: ha egy picit is kételkedsz,
akkor mondj nemet. Ez lehetőséget ad arra, hogy
kitisztítsd, kiürítsd az életed. Minden
alkalommal, amikor valaki megkérdezi, jössz-e,
akkor válaszold azt, hogy nem. És ha bármi
kétely felmerül, meg kell vizsgálni, hogy
akarod-e. Akarod? Nem akarod? Minden egyes
nemmel egy kicsit kiürül, ugyanakkor tágasabbá
válik az életed. Pont úgy, mint amikor egy
zsúfolt lakásból kidobáljuk a fölösleges
bútorokat. A végén lesz egy kényelmes zen
lakásod, tele térrel. Akkor meg esetleg
rádöbbenhetsz, hogy nincs elég dolog a
teredben, valami hiányzik. Ha az a baj, hogy
túl üres az életed,
68
túl kevés dolog van benne, akkor megfordíthatod
a szabályt Tehát: ha kételkedsz, hogy megtedd
vagy ne tedd meg, akkor mondj igent! Ha
mindenre igent mondasz, nagyon hamar megtelik
mindenfélével az üres szoba. Szerintem nem
nehéz hatékonyan kontrollálni, milyen zsúfolt,
vagy milyen üres az életünk. Ezt el kell
fogadni, föl kell ébredni. Érdemes azon
elgondolkozni, hogy soha semmi sem történik
csak úgy magától. Mindig valaki tesz valakivel
valamit. Rá kell ébredni, hogy szabadok
vagyunk, és semmit sem kell eltörni. Ha várok,
akkor szolga vagyok. És mire várok? Arra, hogy
meghaljon a mester. A legtöbbször mégis elég
ügyes vagyok ahhoz, hogy máris találjak
helyette egy másik mestert. Aztán várhatok
annak is a halálára. Nagyon sokan azok közül,
akik együtt élnek, csak várják csendesen, hogy
meghaljon a másik. Mert úgy gondolják, hogy a
halál olcsóbb, mint a válás. Hát micsoda élet
az?
Azok a pszichiáterek, akik szeretnek bizonyos
egzisztenciális állapotokat patologizálni, azt
mondják valakire, aki retteg a nyílt tértől —
például fél kimenni az utcára hogy agorafóbiás.
Nekem van egy nagyon jó filozófus barátom,
Alphonso Lingis, aki elmesélte, hogy
kamaszkorában nem mert kimenni a szobájából.
Kizárólag ott érezte magát biztonságban,
69
és mindent megtett, sőt zsarolta a családját,
hogy behozzák neki a szükséges dolgokat, hogy
ne kelljen elhagynia a helyiséget. Rettegett
átlépni a küszöböt, óriásira nőtt a félelme. Ő
egyébként — ez az egyik érdekessége a mi
barátságunknak — abszolút nem tiszteli a
pszichológiát. Tehát már 16 éves korában
eldöntötte, hogy soha nem megy pszichiáterhez,
mert azt nagyon szégyellte volna. Mélyen
érezte, hogy ő nem beteg, hanem ez a dolog
valahogyan az egzisztenciájával, az
életszemléletével áll kapcsolatban.
Elhatározta, hogy megpróbálja megérteni, mitől
fél ennyire. Egy szép napon rá is jött.
Mégpedig arra, hogy vagy ott döglik meg a
szobában, vagy ki- megy, és akkor talán kint a
világban meghal, de ha a szobájában marad, úgy
biztosan meghal.
Akkor elhatározta, hogy akármennyire fél is,
elmegy oda, ahol a legveszélyesebb dolgok
történnek a világon. Olyan helyekre utazott,
ahol háborúk dúltak, forradalmak lángoltak,
földrengés vagy tájfun pusztított, és ezrével
haldokoltak az emberek. Többször bebörtönözték,
egyszer majdnem kivégezték, szóval rengeteg
kalandot élt át. Ő egy fenomenológus, akit csak
az érdekel, csak arról beszél, ami van. Leírja,
elmondja, kifejezi az élményeit. Ő soha nem
akarja fikcióval untatni a diákjait az
70
egyetemen. Felelősséget érez azért, hogy az
élményei érdekesek legyenek. Szerintem egy
pszichiáter azt mondaná rá, hogy még mindig
beteg, counter- phobiás, vagyis nem akarja tudni,
hogy mennyire fél, ezért belemegy a félelembe.
Az ő iránytűje az, hogy amitől leginkább fél,
azt csinálja. És rájött, hogy a legizgalmasabb
az, amitől a legjobban fél.
Ha el akarjuk kerülni azt, amitől a legjobban
félünk, unalmas lesz az életünk. Ez az ára.
•
— Szerinted hogyan tudunk megbocsátani ön-
magunknak, ha börtönt építettünk magunk köré,
és szeretnénk lebontani a falait? Mi ennek a
módja? - Laing gyakran figyelmeztetett arra,
hogy ha felébredek, és egy börtönben találom
magam, de észreveszem a nyitott ajtót, akkor
nem kell tökölni azon, hogyan kerültem oda.
Azonnal ki kell sétálni onnan, és kész.
Szerintem, ha bármi rosszat teszünk, lopunk,
hazudunk, megcsaljuk az embereket, de el-
határozzuk, hogy ezt többé nem tesszük, akkor a
világ és az istenek is azonnal megbocsátanak.
Az Istent nem érdekli a büntetés, abban a
pillanatban, ha már nem csinálsz rosszat, akkor
mindenki örül. Nem kell feltétlenül
megbocsátani, hanem örülni
71
kell. Elég hálásnak lenni azért, mert
kislisszoltam, bár talán hosszú ideig börtönben
tartottam magam. Lehet egy kicsit sírni,
megsiratni az elvesztegetett éveket, amelyektől
megfosztottam magam. Először a szüleim
fosztottak meg a szabadságtól, aztán én magam
tettem ugyanezt. Ezt lehet egy picit sajnálni,
de el kell fogadni. Kár, hogy ez történt, de
most akkor azonnal belevetem magam a
szabadságomba, és ez így lesz, amíg meg nem
halok. Sokkal izgalmasabb örülni annak, hogy
végre szabad vagyok, mint siránkozni azon, hogy
mennyi ideig hagytam magam a börtönben
senyvedni.
•
— Szeretnék tanácsot kérni egy félelmemmel
kapcsolatban. Azt tapasztaltam, hogy bizonyos
helyzetekben, bizonyos társaságokban iszonyato-
san szorongani kezdek. Szó szerint teljesen
lemerevedek, meg se tudok moccanni, meg se
tudok szólalni. Máskor viszont nagyon
felszabadult vagyok, jól érzem magam, és
semmilyen problémát nem okoz a beszélgetés.
Sokat gondolkodtam, miért van ez. Nemrég belém
csapott a felismerés, hogy azért lehet, mert
nekem nagyon törékeny az énképem. Szeretnék
valamilyennek látszani, olyan len-
72
ni, amilyennek én magam gondolom. Ugyanakkor
van bennem egy félelem, hogy én mégiscsak egy
elcseszett valaki vagyok, borzasztó nagy
deficitjeim vannak az életben. Ha olyan
társaságba vagy szituációba kerülök, amikor
ezek a deficitjeim kiderülhetnek, akkor
lemerevedek, és hirtelen meg se merek szólalni.
— Lehetne erről sokat beszélgetni, de igazából
neked az fogja megoldani a problémádat, ha gya-
korolsz. A helyzet felismerése — még akkor sem,
ha megérted, mi történik — nem fog
megváltoztatni semmit. Gyakorolnod kell, hogy
mi mindent tehetsz ilyenkor. Az, hogy egyszer
felálltál és beszéltél, és megteszed ezt a
következő alkalommal is, jobban felszabadít,
mint ha hónapokig jársz terápiába. Amitől
félsz, az már megtörtént. Ez mindig így van. Az
adott helyzetben valami emlékeztet arra, ami
valamikor nagyon fájt, amiért valaki
megbüntetett vagy megszégyenített, vagy valami
nagyon rossz történt. Ezt már elhagytad,
elfelejtetted, eltemetted, de ha valami eszedbe
juttatja, mi történt, akkor megijedsz, hogy
újra megtörténik.
Tehát anélkül, hogy tudnám, mi történt veled
pontosan, azt feltételezném, hogy valaki, aki
neked szimpatikus volt, megszégyenített téged.
Az auto-
73
ritásával azt állította, hogy te egy elcseszett
valaki vagy. Engem például az anyám állandóan
kritizált, és persze, rettegtem társaságba
menni. Úgy gondoltam, mindenki olyannak fog
látni, mint ő. Az anyánk az első tükör, azt
hisszük, olyanok vagyunk, amilyennek ő lát
bennünket. Ráadásul általában a szüleinkkel
élünk a legtovább, ezért nagyon mélyen nyoma
marad bennünk, ők hogyan tükröznek vissza.
Később persze kereshetünk igazabb tükröket a
szüleink torzító tükre helyett, de nagyon
gyakran egyszerűen nem hiszünk nekik. Inkább
azt hisszük, hogy akinek tetszünk, aki szeret
minket, hülye, mert nem látja, milyen
elcseszettek vagyunk. Az anyám látta. Az anyám
tudta. Ő az igazi tükör. Ez az egyik fontos
dolog a problémáddal kapcsolatban. Abban a
pillanatban, amikor elkezdesz félni, tudni
kell, hogy a félelem magja egy emlék, valami,
ami már megtörtént. Valami a jelen helyzetben
emlékeztet egy bizonyos dologra a múltban, ami
ijesztő volt, és félsz, hogy a rettenetes újra
megtörténik.
A másik lényeges dolog, hogy amint én elkezdek
azon dolgozni, hogy ti engem valamilyennek
lássatok, máris színésszé váltam a saját
életemben. Márpedig nincs olyan jó színész, aki
ne szenvedne a lámpaláztól, ami tulajdonképpen
egyenlő a szoron-
74
gással. Dolgozhatok például keményen azért,
hogy ti Hamletet lássátok bennem, mégis
rettegek attól, hogy észreveszitek az Andrást,
aki izzad és erőlködik, és nem tudja, hogyan
kell Hamletet alakítania. Úgyhogy ti nem
Hamletet látjátok, hanem Andrást, aki nem egy
jó színész, tehát elcseszett fickó. És akkor
paradicsomot és rohadt tojásokat fogtok dobálni
hozzám, nem pedig virágokat. Erről szól a
lámpaláz. Még Sir Laurence Olivier is
bevallotta, hogy egyetlenegyszer sem lépett a
színpadra vagy a filmstúdióba anélkül, hogy
lámpaláza ne lett volna. Tehát ha nem akarsz
lámpalázat érezni, akkor ne legyél színész, ne
színészkedj az életedben.
Ha van bennem valami hamis, ha hazudok, akkor
izgulnom kell, nehogy leleplezzenek, és máris
lámpalázam lesz. Nagyon rossz szokás, nem köny-
nyű abbahagyni. Rengeteg olyan helyzetbe kerül
az ember, amelyben elvárják tőle, hogy
megjátsszon valakit, ne pedig önmaga legyen.
Például jó fia legyen a szüleinek, jó
tanítványa a tanárainak, jó férje a
feleségének, jó apja gyerekeinek, és így
tovább. Rengeteg szerep adódik az életben, és
bizony, nem könnyű levetkőzni, otthagyni őket.
Ha megteszem, az nem azt jelenti, hogy
felelőtlenné válók, hanem azt, hogy ahová
megyek, amiben vagyok, megpró-
75
bálok az András lenni. Minél jobban meg tudom
ezt tenni, annál kevesebbet szorongok, annál
kevesebb lámpalázam lesz.
•
Említetted a születés négy fázisát, de mi
történik azokkal, akik császármetszéssel
születtek, illetve valamilyen komplikáció
lépett fel a születésük során?
Két módon lehet császármetszéssel szülni. Az
egyik szabadon választott, amikor a nő
elhatározza, még mielőtt elkezdődik a vajúdás,
hogy ő nem akar belemenni a szülésbe. Azt kéri,
vegyék ki a gyereket anélkül, hogy neki meg
kellene szülnie. A másik eset, amikor hosszú
vajúdás után úgy látszik, hogy a nő nem tudja
megszülni a gyereket, és amikor már veszélyessé
válik a helyzet, kiemelik a hasából. Ezeknek a
gyerekeknek más élményük lesz a születésről,
mert hiányzik az a bizonyos küzdelem, a
súrlódás élménye. Röviden csak annyit mondanék,
hogy akármi történik is egy gyerekkel, amikor
még fiatal, csodálatos módon van benne valami
energia arra, hogy meggyógyítsa magát, vagy
megszerezze azokat az élményeket, amiktől meg
lett fosztva. Gyakran találkoztam olyan
gyerekekkel, egész pi-
76
ciktől serdülőkorúakig, akik császármetszéssel
születtek, és állandóan birkóztak. Fúrták a
fejüket az apjuk, az anyjuk testébe, bemásztak
az ölükbe, kimásztak a lábuk között,
felmásztak, lemásztak, körbementek. Azért
csinálják ezt, mert megadja nekik azt az
élményt, ami a születésükkor kimaradt. Minden
születési trauma eltűnik, ha a szeretetteljes
környezet megengedi a gyereknek, hogy azt
csinálja, amit akar. Az elkülönítés például egy
ilyen trauma mindkettejüknek. De ha az anya
megengedi, hogy akár 3-4 évig szopjon a gyerek,
ha nem választja el őt a testétől, akkor az
etetés, minden alkalom, amikor a mellét odaadja
neki, az meggyógyítja. Akkor a szorongás, ami a
szeparációval együtt jár, csökken, mert az lesz
az élménye, hogy elveszti az anyját, de
visszajön, megint elveszti, mégis újra
visszatér. Egy jó élmény az anya mellével
kapcsolatban néha 600-800 terápiás órával is
felér. Az biztos, hogy akit kiemeltek az anyja
hasából, másként viszonyul az emberi
küzdelmekhez, mint akinek ki kellett jönnie. De
ha odafigyelünk a gyerekekre, akkor egy bizo-
nyos idő után már nem lehet észrevenni a
különbséget, ki melyik úton érkezett.
77
- Szerinted a testvérféltékenység természetes
dolog?
Szerintem az egyik legnagyobb tragédia az ember
életében az, amikor testvére születik. Azért,
mert abban a pillanatban elveszti a királyságát
vagy a királynőségét. Leginkább ahhoz
hasonlítható, amikor egyszer csak az egyik fél
behoz egy szeretőt a házasságba, sőt a másik
orra előtt szeretkezik vele. Én vagyok az első
gyermek, de egyik pillanatról a másikra már nem
engedik, hogy szopjam a mamám mellét. Ráadásul
jött egy új valaki, aki most azt csinálhatja,
amit tőlem megvontak. Hát, ez egy tragédia,
abszolút tragédia. Nekem a fiam született
elsőként, a lányom három évvel később. Én csak
azt tudtam tenni, hogy amíg az anyja el volt
foglalva az újszülöttel, addig én igyekeztem
annyi időt tölteni a fiammal, amennyit csak
tudtam. De ő tudta, hogy ez nem az igazi.
Tudta, hogy letaszították a trónról, hogy most
már nem ő az egyetlen. Ez egy óriási tragédia,
ez biztos.
•
Nálunk a véres csatát én vívtam meg sikere-
sebben, az ikertestvérem érkezett másodiknak,
és tíz hónapos korunkban meg is halt. Rájöttem,
hogy
78
az elmúlt két évtizedben rengetegszer
bűntudatom volt, magam sem tudtam, miért.
Gyakorlatilag elzártam magam egy csomó
mindentől, amit lehetőségem lett volna
megtenni. Bűntudatom volt, mert ő már nem
kaphatja meg. Az ikres kötelék nagyon erős, így
tehát lehet, hogy reménytelen a helyzet? Vagy
ha nem emlékszem rá, akkor tényleg nem olyan
fontos, és mennem kéne tovább?
— Egy Lifton nevezetű pszichiáter olyan embe-
rekkel dolgozott, akik túlélték a hirosimai
atombombát. Egy közös pontot talált bennük:
mindenkinek, aki túlélte, volt olyan
hozzátartozója, aki meghalt. Rengeteg ember
maradt hátra, akiknek bűntudatuk volt a túlélés
miatt. Azt gondolták, jobb lenne, ha a szüleik,
a testvéreik élnének, és ők haltak volna meg.
Nehéz megérteni, mi ez a mély bűntudat, néha
szégyen, amivel a túlélők küzdenek. Voltak,
akik azt hitték, ha már túlélték, akkor nagyon
jónak kell lenniük, nagyon különlegeset kell
alkotniuk, hogy az Isten ne mondhassa, hiába
hagyta őket életben. Ezek az emberek sokszor
betegre dolgozták magukat, és rengeteget vártak
el saját maguktól. A másik reakció az volt—és
ugyanezt tapasztaltam Csernobilban is - hogy az
alkohol a legjobb orvosság a sugárbetegség
ellen. Ezek az emberek függők lettek, és
elpusztítot-
79
ták magukat Amilyen gyorsan csak tudtak, mentek
azok után, akik meghaltak. Belátható, hogy
egyik sem jó reakció.
A te esetedben is az igaz, hogy akármi is a
valóság, akármire is emlékeznél, te nem vagy
felelős azért, ami történt. Lehet, hogy
megalomániában szenvedsz, és azt hiszed, te
okoztad a testvéred halálát, mert még ijesztőbb
az, hogy ha akartad volna, akkor sem tudtad
volna megvédeni. Semmi közöd nincs a
történtekhez, ahogy rengeteg olyan dolog
történik, amit nem tudunk befolyásolni.
Ilyenkor mindig inkább magunkat okoljuk. A
tehetetlenség valóságát letakarjuk azzal, hogy
én vagyok a bűnös, énmiattam történt az egész.
Valamit nem tettem meg, vagy nem szabadott
volna megtennem. Szerintem az igazság az, hogy
semmi közöd nincs az egészhez. Egy ilyen nehéz,
szenvedésekkel teli világban csak úgy tudod
megtalálni a saját életedet, ha hálás vagy
azért, hogy élsz. Te olyan környezetben
születtél, ahol a másik nem élte túl. De te
túlélted. Ezt meg kell ünnepelni! Mélyen
hálásnak kell lenned, hogy életben maradtál.
Megteheted, hogy elképzeled, hogy a testvéred
lelke még él valahol. Gyújthatsz neki gyertyát
minden este, és beszélhetsz vele. Megmondhatod
neki, mennyire örülsz, hogy élsz. Ezt nem kell
eltitkolni.
80
Sőt, ha szeretnéd, hogy a barátod legyen, hogy
valahogy segítsen neked, akkor kérdezd meg, mit
tegyél érte. Szerintem meg fog lepni téged.
Általában ilyenkor azt mondják a szellemek,
hogy ők annak örülnének, ha te maximálisan
élveznéd az életed és magad. Helyettük is.
Egyszer dolgoztam egy apával, akinek a 17 éves
fia hirtelen meghalt. Több mint egy évig
siratta. Akkor hagyta abba, amikor rájött, hogy
csak úgy tudja tisztelni a fia emlékét, ha az
élete egyetlen pillanatát sem herdálja el.
Megvizsgálta az életét, és mindenből, ami
unalmas volt, amit fél szívvel, vonakodva tett,
kivonta magát, és nem tűrt el semmit. Rájött
arra, hogy az élet különleges érték.
•
— Engem, azt hiszem, a szüleim szeretetmegvo-
nással neveltek. Úgy lehet elképzelni, hogy van
egy csap, és amikor megfeleltem az
elvárásaiknak, akkor szeretetvíz folyt belőle,
amikor pedig nem — mondjuk, kamasz lévén
próbálgattam a szárnyaim, más irányba mentem,
dacos voltam -, akkor elzárták, és megvonták a
szeretetet. Sőt kizártak, kiközösítettek, mint
az egyház (a középkorban. A család bármelyik
tagja büntetlenül megalázhatott, belém
rúghatott,
81
bármit csinálhatott velem. Akár igazságtalanul
is, mert meg volt engedve. Persze, eltelt egy
csomó idő, felnőttem, elkezdtem emberként és
nem istenként látni a szüleim. Rájöttem, hogy
nekik is lehettek fájdalmas dolgaik a
múltjukban, ami miatt olyanok, amilyenek.
Megláttam az esendőségüket, de megtanultam
megvédeni magam. Megtapasztaltam, hogy egy idő
után meg tudja védeni magát a gyerek, amikor
igazságtalanul bántják. Természetesen erre
megint csak hallgatás, sértődöttség volt a vá-
lasz, és a szeretetcsap továbbra is zárva
maradt. Azt tudtam erre mondani, hogy rendben,
én megvédtem magam, nem akarok többé tagja
lenni ennek a családnak, ahol csak
rosszindulatot kapok, nem tudok köztük élni,
különben megbetegszem. De hiába is szeretnék,
egyszerűen nem bírok elfelejtkezni arról a
nyamvadt csapról, hogy folyik-e belőle valami,
vagy nem. Ez egész életemben nyomaszt.
— Rettenetesen kegyetlen dolog, amit
elmeséltél. A szeretet megvonása, a kiközösítés
a legfájdalmasabb büntetés. Tulajdonképpen ez a
szégyen, ami egyenlő a halálbüntetéssel. Az
ősidőkben az emberek között a legnagyobb
büntetés az volt, hogy kiközösítettek valakit.
Amiről beszélsz, az pontosan erről szól. A
kiközösített préda lett, törvényen kívül ke-
82
rült, és meg lehetett ölni. Ahelyett, hogy
kivégezték volna, megölhette bárki, és a
törvény nem büntette meg érte. Ez egy halálos
ítélet, az egyik legkegyetlenebb büntetés.
Ha velem ezt tennék, akkor valószínűleg felis-
merném, hogy ezek az emberek egyáltalán nem
szeretnek, még akkor sem, ha egyébként úgy
tesznek. Ok csak kondicionálnak, azt akarják,
hogy olyan legyek, amilyennek ők látni akarnak.
Engem magamat viszont nem szeretnek. Anyám néha
ilyeneket mondott: „Mit csináltál? Az én fiam
soha nem tenne ilyet!” Ebből azt lehetett
megérteni, hogy ha olyat csinálok, ami nincs
benne az ő sémájában, akkor én nem is vagyok a
fia. Az ilyen szülők általában rendezők, és a
gyerek a sztár a filmjükben. A rendező mindig
megmondja a gyereknek, hogyan kell gyereknek
lennie. Ha az mégsem akar úgy viselkedni, akkor
meg kell büntetni. Majdnem 20 éves koromig,
amikor meglátogattam az anyámat, mindig az volt
az első mondata, hogy vegyem ki a hajamat a
homlokomból vagy a szememből, mert olyan
slampos vagyok. Pont úgy viselkedett, mint a
rendező, aki parancsokat osztogat, hogy
milyennek kell lennie a szereplőnek az ő
filmjében. Ha nem vagyok az, akinek lennem
kellene az anyám vagy a szüleim szerint,
83
akkor nem játszhatom el a szerepemet, elvesztem
a munkámat, ki vagyok közösítve. Nem lehetek
még színész sem. Rettenetes. Mit lehet tenni?
Menekülni kell! Nem lehet mást tenni. Esetleg
előtte még lehet harcolni egy kicsit, de ha
megsértődnek, hallgatnak, akkor még harcolni
sem lehet velük hatékonyan. Menekülni kell, de
te valamilyen oknál fogva mégsem teszed meg.
Én elmenekültem, de tettem feléjük gesztusokat.
Na de minek?
Próbáltam megérteni az ő álláspontjukat...
Na jó, ha akaratos vagy, és fából akarsz vaska-
rikát csinálni... akkor te is csak egy rendező
vagy. Te akarod rendezni őket, és azt
szeretnéd, hogy ők mások legyenek, mint
amilyenek. Fogadd el olyannak, amilyenek, és
hagyd őket békén. Vagy menekülsz, vagy
harcolsz, vagy megkérsz valakit, hogy harcoljon
érted. Ha egyiket sem teszed hatékonyan, akkor
bele fogsz betegedni. Nincs más kiút.
Én rájöttem, hogy menekülnöm kell. Egyedül
vagyok, egyáltalán nem tartom velük a
kapcsolatot, az életemben mégis jelen van az az
elzárt csap. Mit tegyek, hogy elfelejtsem? Nem
akarok foglalkozni vele, nem akarok tudni róla.
84
Nem lehet nem tudni arról, amiről már tudsz. El
kell fogadni, hogy ez volt, vagy ez van, és
olyan emberekkel körülvenni magad, akik soha
nem tennének hasonlót veled. Addig nem fogod
tudni, mennyire kegyetlenül bántak veled a
szüleid, amíg meg nem engeded valakinek, hogy
tényleg szeressen. Abban a pillanatban, amikor
már nem félsz attól, hogy ő is meg fog csapolni
téged, akkor sírhatsz, és rájöhetsz arra,
milyen gazemberek voltak a szüleid.
- Köszönöm szépen a válaszod, de te főképpen az
anyák szerepét emeled ki a családból, az apákat
kevésbé emlegeted, pedig szerintem ugyanolyan
fontos szerepük van...
Szerintem nem. Az apa évszázadokon keresztül
tulajdonképpen mintha nem létezett volna. Az
apát úgy lehetett definiálni, hogy az apa az,
aki nincs. Úgy értem, Európában még most is így
van. Az apa soha sincs otthon, az apa dolgozik,
harcol, de nincs jelen. Ha valaki távol van,
arról lehet mindenféle jót képzelni, hogy
milyen remek ember, meg ilyesmik.
Mostanában történik egy furcsa dolog: megen-
gedték az apáknak, sőt presszionálják az
apákat, hogy legyenek jelen a szülésnél.
Márpedig egy archaikus férfi nem akart ott
lenni a szülésnél. Michel
85
Odent, akit már említettem, sokat dolgozott
francia parasztokkal és munkásokkal, akik nem
olvastak könyveket, és nem befolyásolta őket a
divat. Anélkül, hogy mondott volna nekik bármit
a szülésről, azt tapasztalta, hogy egy normális
férfi addig a pillanatig van a feleségével,
amíg a gyerek ki nem dugja a feje búbját, amíg
a koronája nem látszik. Abban a pillanatban,
amikor már tényleg nyomni kell, a férfi
elköszön, kimegy a szobából, és őrt áll az ajtó
előtt.
Az evolúció erre tanított minket, férfiakat,
hogy vigyáznunk kell, hogy a nőket ne zavarja
meg senki. A férfi munkája mindig az volt, hogy
őrt álljon, de ne legyen ott, amikor a gyerek
megszületik. Mert akkor könnyen megtörténhet,
hogy ugyanúgy, mint az anya, beleszeret a
gyerekébe. A gyerek és az anya egyek,
természetes, hogy egymásba szeretnek, de ha az
apa is beleszeret a gyerekébe, akkor nem akar
majd dolgozni menni, otthon akar lenni a
gyerekével. Akkor esetleg azt mondja a
feleségének, hogy menjen dolgozni ő, amíg
vigyáz a szerelmetes gyerekére. Ez soha nem
történt meg addig, amíg az apák nem néztek az
újszülött , szemébe. De különben is, bármilyen
nemű is a gyerek, a legfontosabb számára az
anyja teste. Kit érdekel az apa teste? Az
életünk mindig az anyánk mellétől függ, azért
olyan fontos
86
a nők melle. Az apa csak akkor jön be a képbe,
amikor a gyerek már nagyobb. Az apákat
általában nem is érdeklik annyira a pici babák,
csak amikor a gyerek már beszél. Amikor picik
vagyunk, az idő nem lineáris. Az első év
szubjektív, legalább tíz évnek felel meg abból,
amit most egy évnek gondolunk. Tehát amikor a
gyerek egyedül van az anyjával, az óriási
időnek számít. Amikor megszületik, részt vesz
az anyjában, eggyé tudnak válni, a tudatukkal,
a lelkűkkel. Az apa valahol ezen kívül van, ez
nem történhet meg vele és a gyerekkel.
Sokszor, amikor például az apával kapcsolatos
problémával jönnek hozzám terápiába, már tudom,
hogy később biztosan előkerül a mamával való
gond. Azért jön képbe az apa, mert valami baj
történt az anyával, vagy kettejük között, és
hát minden gyerek onnan szerzi a szeretetet,
ahonnan tudja. Ha nem kapja meg az anyjától,
akkor megy az apjához. Egészen plasztikusan
leírja ezt egy angol pszichoanalitikus barátom
története. Egyszer nálunk laktak kábé két
hónapig a feleségével és a pici babájukkal,
akit az anyja éppen leválasztott a melléről. A
gyerek minden este felkapaszkodott az anyjára,
megpróbálta letépni a blúzát a melléről, hogy
hozzájusson. Az anya nagyon gyengéden, de
határozottan
87
azt mondta, hogy nem lehet, ezt nem
folytathatja többé. A gyerek minden alkalommal
keményen harcolt érte. Egyik este, miután
aludni tértek, az apa vörös arccal jött föl az
alagsorból. Elmesélte, hogy amint lefekvéshez
készülődtek, a gyerek elkapta a faszát, és
szopni kezdte. Biztos vagyok benne, hogy azt
gondolta, ha az anyja mellét nem kaphatja meg,
akkor jöhet az apjáé is, mit bánja ő. Kérdeztem
tőle, hogyan reagált erre. Azt felelte, nem
akarta traumatizálni a gyereket, úgyhogy egy
ideig hagyta. De aztán gyengéden kihúzta a
szájából, és ugyanazt mondta, mint az anyja:
ennek már vége, ezt mi nem csináljuk. Szóval,
szerintem az apa sokkal később jön képbe, mint
a mama.
•
- Rengeteg problémáról beszéltél már, és vala-
hogyan mindnek a kulcsa, a megoldása, a
magyarázata valamilyen régmúlt eseményhez,
érzelemhez, traumához köthető. És soha
semmilyen magyarázatban nem szerepel semmilyen
számomra racionális, értelmes indok. Azt
szeretném megtudni, van-e az emberi
viselkedésben egyáltalán szerepe az emberi
értelemnek, az intelligenciának. Vagy ezzel nem
kell foglalkozni, mert mindenkit csak az
érzelmei
88
működtetnek, azoknak van kiszolgáltatva? Lehet
fejleszteni az emberi értelmet, hogy átlássa
ezeket a kérdéseket, és képes legyen megoldani,
vagy mindenképp érzelmileg kell végigjátszani
az eseménysort, hogy megoldódjon? Ha egyszerűen
csak rájövök, belátom, attól nem oldódik meg?
- Nézd, ha működik úgy, ahogy mondtad, akkor az
ember hálás lehet. Akinek ez működik, biztosan
hálás és boldog. De akinek nem működik, annak
valami mást kell tennie. Én nem vadászok az
utcán emberekre, hogy jöjjenek hozzám az
érzelmeikkel, az emberek maguktól jönnek
terápiába az érzelmeikkel. Néha azt mondom
nekik, hogy a félelem olyan, mint az időjárás.
Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én
nem mondom le a látogatást, ha már megígértem.
Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár
esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt
fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is,
ha félek, rettegek vagy hányingerem támad.
Természetesen az akaratnak, a megértésnek, a
racionalitásnak nagy szerepe van, de néha még a
legokosabb emberek sem tudják, mit tegyenek
azzal, ami elvonja őket a jelenből. Ha a múlt
nem jelentkezik, nincs probléma, nem kell
foglalkozni vele. De ha a múlt megjelenik a
jelenben, akkor valamit közöl vagy
felidéz. A traumát gyakran nemcsak az okozza,
ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett
beszélni róla. Titokban kellett tartani, még
gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem
lehetett megemészteni. Szerintem nagyon oda
kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős
energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz.
Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem
foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember
kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak
emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott
megemészteni. Akkor találni kell egy emberi
társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel
tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted
azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat,
és bántotta a lelkedet.
•
Mit tehetek abban az esetben, ha hatéves koro-
mig éltem az anyám mellett, még sincs eleven
emlékem róla? Úgy gondolom, szükséges lenne
újra átélnem az akkori traumákat, de nem tudom,
hogyan tehetném meg, ha nem emlékszem rájuk.
- Kár, hogy nincsenek emlékeid, de szerintem
nem szükséges újra átélni a traumákat.
Szerintem el kéne felejtened ezt az érzést -
amit nem tudom, honnan vettél —, hogy e nélkül
valahogy nem jó az
90
életed. Elmesélek ezzel kapcsolatban két
történetet. Én mindig is nagyon kíváncsi voltam
önmagámra, és általában csak olyasmire kérek
meg bárkit, amit én magam már kipróbáltam.
Szóval, én megpróbáltam visszaemlékezni min-
denre, ami az életemben történt, amennyire csak
lehet. Hipnózis és más technikák segítségével
szerencsére elég sok mindenre emlékszem. De
három és fél és ötéves korom között van egy
időszak, amihez ha megpróbálok közelíteni,
például regresszióban, akkor úgy érzem, mintha
egy nagy fal az utamat állná. Amint odaérek
hozzá, visszapattanok róla. Nem lehet átmenni
rajta, nem tudok a falon belülre kerülni. Azt a
másfél évet az anyám nélkül töltöttem, és
valaki rejtegetett, hogy ne öljenek meg, ne
hurcoljanak el. Tehát valószínűleg egy nagyon
traumatikus időszak volt, de sehogy sem tudok
emlékezni rá. Próbáltam mindenhogyan,
ostromoltam a falat, át akartam törni rajta, de
nem engedett. Aztán rájöttem, hogy tisztelni
kell ezt a falat, mert valamitől megvéd engem.
Ez nem patológia, ez nagyon fontos, így aztán
nyugodtan élhetem az életemet, nem kell
megtorpannom, nem kell tökéletesnek lennem, és
foglalkozhatok inkább másokkal, mint azzal,
hogy nem tudok emlékezni arra a másfél évre. Ha
meg-
91
állítanám az életemet, és elhatároznám, addig
nem élek, amíg meg nem tudom, mi történt, az
elég nárcisztikus dolognak hangzana. Azt
jelentené, inkább magammal foglalkozok, és nem
másokkal. Márpedig szerintem mások sokkal
érdekesebbek, mint én vagyok.
A másik történet főszereplője egy jó nevű pszi-
choanalitikus, aki kábé tíz évig járt
analízisbe, öt évig egy híres analitikushoz
Angliába, öt évig egy másikhoz egy másik
országban. Mindkét analitikusa az állította, és
maga is úgy érezte, hogy az analízise majdnem
komplett, de egyvalami mégis nyitva maradt,
egyvalamire nem tudott visszaemlékezni. Azt
mondták neki, hogy erre nem lehet várni, senki
sem tudhatja, megnyílik-e ez valaha, vagy nem.
Meghalt az egyik analitikusa, aztán meghalt a
másik is, ő már jócskán túl volt a hetvenen,
könyveket írt, publikált, nagyon jó praxisa, jó
családja, jó élete volt. És akkor, valamikor 78
éves korában, egyszer csak jött egy
sorozatálma. Azokból az álmokból végül meg
tudta fejteni, hogy mire nem mert soha
emlékezni. És arra is rájött, hogy azért nem
emlékezett korábban, mert az analitikusait sem
akarta bántani azzal a rettenetes történettel.
Megvárta, amíg meghaltak, hogy ne hallják a
szörnyűséget. Ennyire vigyázott még rájuk
92
is. Amire pedig végül visszaemlékezett, az
tényleg rettenetes volt. Kábé hároméves korában
éppen akkor nyitott rá az anyjára, amikor az
meggyilkolta a bátyját. Utána ő következett
volna, jött is felé az anyja a késsel, de
egészen véletlenül a nagybátyja meg tudta
menteni őt. Az anyja, persze, őrültekházába
került, és mindazt, ami történt, eltitkolták.
Félrevezették a gyerekeket, és erre ő soha nem
emlékezett, addig, amíg 78 éves nem lett.
Ezután két évvel meghalt. Tehát szerintem nem
olyan fontos újra átélni, felidézni azt, amire
amúgy sem tudunk emlékezni.
— Esett szó arról, hogyan tudunk megbocsátani
saját magunknak. Én arra lennék kíváncsi,
hogyan tudunk megbocsátani valaki másnak.
- Először is, szerintem nem kell feltétlenül
megbocsátani. Mélyen tisztelek egy nagyon jó
terapeutát, Cloé Madanest, aki Washingtonban
dolgozik olyan családokkal, ahol az apa szexeit
a lányával. ő mindig összehívja a családot, és
ha ez összejön, akkor arra biztatja az apát,
hogy szívből kérjen bocsánatot a lányától.
Térdre kell borulnia, és bocsánatot kérnie, de
persze, nem csak úgy egyszerűen.
93
Egyrészt el kell mondania a lányának, hogy
rájött, milyen rettenetes élmény lehetett neki,
amikor szexuálisan használta. Ez arra megy ki,
hogy a papa empátiát mutasson. A második része
az, hogy elmondja, soha többé nem tenné meg ezt
vele, sem senki mással. Ami megtörtént, azt
nagyon-nagyon sajnálja, de soha többé nem tenne
ilyesmit senkivel. Ha ez nem szívből jön, azt
lehet hallani. Cloé Madanes addig ismételted,
gyakoroltatja ezt az apával, amíg a szíve ki
nem nyílik, és teljes szívéből zokogva, tényleg
megbánja, amit tett. Ez nem mindenkinél
következik be, de ha megtörténik, akkor ő a
lány fülébe súgja, hogy azért, mert az apja
bocsánatot kért, neki nem kell feltétlenül
megbocsátania. A valóság az, hogy nincsenek
izmok a megbocsátásra. Nem lehet elhatározni,
nem lehet akarattal megbocsátani valakinek.
Tehetsz úgy, mondhatod azt, hogy megbocsátasz,
de a szívedből nem fog eltűnni a megbántottság.
Az emberek nem imádkoznának bocsánatért, a Mi-
atyánkban egy szó sem esne a megbocsátásról, ha
az akaratunk elég hatékony lenne.
Egyszer sétáltam Lainggel, a tanítómesteremmel,
és valaki szó nélkül elment mellettünk, de
Laing megtorpant, és elgondolkozott. Azt
mondta, tudja, hogy nem bocsátott meg ennek az
embernek vala-
94
miért, de már elfelejtette, mi volt az oka.
Tehát előbb lehet elfelejteni, mint
megbocsátani valamit. Ha egy reggel az ember
felébred, és észreveszi, hogy a szívéből eltűnt
a düh, eltűnt a sérelem, akkor szerintem hálás
lehet. Akkor a világmindenség megengedte, hogy
megbocsásson. A zsidó tradícióban a rabbi azt
tanítja, hogy ha valaki megbántott, akkor
nehogy megbocsáss neki, hacsak nem keres meg,
és a szemedbe nézve bocsánatot nem kér. Amikor
először jön, akkor neked nem szabad
megbocsátanod, el kell küldened a francba. Ha
ennek ellenére még egyszer eljön, és bocsánatot
kér, akkor megint küldd el a francba. Ha
harmadszor jön, akkor bocsáss meg neki.
95
 III.
ÉLETKEDV
Az életkedvvel kapcsolatban ajánlok egy
feladatot. Képzeld el, hogy este, lefekvéskor,
a halál odaül az ágyad szélére, és azt mondja,
eljött érted. Vajon lelkesen megfogod-e a
kezét, ha hív, és örülsz-e neki, hogy megment
mindentől, amiben élsz? Szívesen elmennél vele?
Ha igen, ez azt jelenti, hogy nincs túl nagy
életkedved. Vagy alkudozni kezdesz — mint a
lovag Bergman A hetedik pecsét (Det sjunde inseglet) című
filmjében —, hogy mit tehetnél még egy kis
extra időért? Felajánlanád, hogy sakkozzatok,
birkózzatok vagy szkanderezzetek, és ha nyersz,
akkor még élhetsz tíz évet? Mennyire erős
érveket tudnál felhozni, hogy meggyőzd a
halált, tíz év múlva jöjjön vissza érted?
Ha gyorsan lejátszód fejben, hogyan viselkednél
a halállal, az jó mércéje az életkedvednek. Ez
nem csak egy ötlet, szerintem ez nagyon fontos
energia.
Egy Hutschnecker nevű orvos írt egy könyvet, a
címe magyarul azt jelenti: életakarat. ő hosszú
ideig praktizált egy faluban, ahol volt ideje
beszél-
99
getni a betegeivel. Gyakran előfordult, hogy ha
két egyforma beteg jött hozzá, és mindketten
ugyanazt a kezelést kapták, az egyik jobban
lett, a másik meg nem. Először nem értette,
miért történik ez. Mivel érdekelte a dolog, és
szánt időt a beszélgetésre, hamarosan rájött. A
különbség az volt a két beteg között; hogy aki
jobban lett, annak nagy volt az életkedve. Ő
meg akart gyógyulni, mert még valamit akart
tenni, amit csak egészségesen tehetett meg. Nem
elég tehát akarni meggyógyulni, valamit akarni
kell tenni egészségesen. Az egészségem és az,
milyen gyorsan gyógyulok meg egy betegségből,
attól függ, milyen erős a vágyam, hogy
csinálhassak még valamit. Aki lassan vagy
egyáltalán nem gyógyul meg, annak nincs miért
meggyógyulnia. Érdemes ezen mélyen
elgondolkodni.
A pszichoszomatika nagyon érdekes tudomány, nem
csak pszichológia, de nem is csak orvostudo-
mány. Kari Menninger volt az első úttörője, aki
nagyon óvatosan állt a témához. Ha valaki
beteg, és azt kérdezem tőle, miért csinálja ezt
magával, borzasztó sértő lehet a számára. Senki
nem tudja, hogy egy bizonyos betegségnek hány
százaléka szomatikus, és hány százaléka olyan,
hogy akármit gondolsz, akármit csinálsz,
akárhogy élsz, nem befolyásolja. Mind
100
annyiunkban ketyegnek időzített genetikai
bombák. Egyszer csak valami történik, és
felrobban bennünk egy betegség, teljesen
függetlenül attól, hogyan élünk, mit gondolunk,
mit csinálunk. Ha ekkor valaki elkezd
kérdezősködni, mit csináltál rosszul, hogy
beteg lettél, az még elviselhetetlenebbé teszi
ezt az állapotot. Olyan, mintha a prédát
okolnánk azért, mert a ragadozó elkapta. Ez nem
jó irány. Úgy viszont gondolkozhatunk, hogy
lehet egy betegség bizonyos százaléka pszichés,
és nem csak szomatikus. Vagy másképp: ha már
beteg vagyok, akkor mit gondolok, hogyan élem
az életemet? Tudom egyáltalán befolyásolni,
milyen hamar fogok meggyógyulni? Nem azt kell
kérdezgetni, hogy miért lettem beteg.
Hosszú évekig voltak a praxisomban rákos bete-
gek, mert nagyon érdekeltek. Carl Simontonnal
Kaliforniában egy olyan csoportot vittünk,
amelyben hat rákos beteg és hat terapeuta vett
részt. A nagy kérdés az volt, lehet-e
befolyásolni a rák rosszabbodását vagy
javulását bármiféle cselekedettel, gondolattal,
meditációval, imaginációval, akármivel. Nagyon
kemény, szomorú, viharos csoport volt, amiből
sokat tanultam. Nyilvánvalóvá vált, hogy
gyakran — ha nem is mindig amikor valakinek már
nagyon
101
kevés kapcsolata van másokkal, de az fontos a
számára, mégis hirtelen megszűnik — az illető
otthagyja elutazik vagy meghal-, akkor
általában 12-18 hónapon belül megkapja az első
rákdiagnózist.
A középkorban azt vallották, hogy a világban
rend van, ami fent van, egyenlő azzal, ami
lent, ami kint, az van bent is. Ha
elgondolkozom azon, hogy tulajdonképpen mi egy
ráksejt, leginkább keresztény metaforák jutnak
az eszembe, bár nem vagyok vallásos. A
keresztények, főleg a katolikusok, úgy vélik,
mindannyian egy sejt vagyunk Jézus testéből.
Onnan tudom, hogy élő sejt vagyok - bár nem ér-
tem, minek vagyok a pici része, de élek hogy
mindenemet odaadom ennek a nagyságnak, ami
életben tart. Tehát amíg részt veszek ebben a
szupertestben, addig minden rendben van. Akkor
válok egy ráksejtté Jézus testében, ha
elválasztom magam, és már nem engedem, nem adom
oda magam egészen a nagy rendező princípiumnak.
Egyszerűen így lehetne megmagyarázni: ha egy
májsejt vagyok akkor májazok - azaz teszem azt,
amit egy májsejtnek kell — az egész lényem
javára. A görögök télosznzk hívták ugyanezt: egy
cél és egy rendező elv, egy szervező energia
összetartja az individuumokat, összetartja a
sejtjeim. Az egész emberiség jézusnak a teste,
egye-
102
sek közülünk agysejtek, mások a húgyhólyagban
élnek, és vannak olyanok, akik vérsejtek.
Egyszer arra gondoltam, a zsidók biztosan
vérsejtek, mert ők sosem maradnak egy helyben,
nem tudnak ott maradni, ahol a máj vagy a vese
van. Állandóan seftelnek, oxigént vesznek fel,
oxigént adnak le, mindenhová elmennek, de sehol
sem állapodnak meg.
Nézhetjük úgy is, hogy a ráksejt egy buta,
önző, kapitalista sejt, mert nincs tekintettel
a környezetére, hiszen el van választva tőle.
Egy ráksejt csak osztódik, és nagyobb akar
lenni, mert az szerinte jobb. Tehát folyton
csak nő, és gátolja, megöli a környezetét. Pont
úgy, mint egy kapitalista gyár vagy üzlet, ami
csak növekedni akar, függetlenül attól, milyen
hatást gyakorol a környezetére. Látható, hogy
már a sejt szintjén is az okozza a bajt, hogy a
beteg egység elvesztette az összeköttetését az
egésszel. Egyedül van. Ha ez tényleg igaz,
akkor valószínűleg az, ami legalább nem tenné
rosszabbá egy rákos ember életét, az lenne, ha
valahogyan újra valódi összeköttetést tudna
találni az egészhez. Ha valamilyen módon
megtalálná, kitalálná, hogyan lehetne ő megint
egy pici része valaminek, ami sokkal nagyobb
nála. Mert különben nincs értelme az életnek.
Simonton azt kutatta, hogy az olyan embert, aki
titkolódzik,
103
aki elkülönül a világtól, lehetne-e újra
integrálni. Azzal, akinek nincs barátja, nem
tartozik semmiféle csoporthoz, lehetne-e
barátkozni, fontos összeköttetéseket
létrehozni. És ha igen, akkor ez lelassítaná-e
a rák terjedését.
Elég sok mindenre rájöttünk abban a kaliforniai
csoportban. Például arra is — és ezt Simonton
nagyon bátran kimondta, annak ellenére, hogy
senki nem akarta hallani —, hogy ha szereted a
családodat, akkor inkább hamar meghalsz. Ez
persze durván hangzik, de az Egyesült
Államokban például rengeteg pénzbe kerül, ha
beteg vagy. Ezt most próbálják megváltoztatni,
de még mindig nem az igazi. Akkoriban, amikor
mi ott praktizáltunk, ha kórházba kellett
mennie valakinek, tényleg nagyon hamar ráment
az összegyűjtött nyugdíja, pénze, mindene.
Sokszor el kellett adni még a házat is, csak
hogy fizetni lehessen az orvosokat a kórházban.
Simonton észrevette ezt az összefüggést, és
konfrontálta a feltevéssel azokat, akik lassan
haldokoltak, lassan léptek ki az életből.
Szembesítette őket azzal, hogy tulajdonképpen
tudat alatt bosszút állnak a családjukon. Mert
különben, ha szeretnék a családjukat, gyorsan
eltávoznának, hogy a gyógyíttatásuk ne kerüljön
nekik pénzbe. De aki lassan hal meg —
legalábbis őszerinte —,
104
tudat alatt azért hal meg lassan, mert élvezi,
ahogy a családja szenved és elszegényedik.
Úgyhogy ő néha arra bátorította a rákosokat,
hogy haljanak meg inkább hamar, de ne
szenvedjenek. És nagyon örült annak, hogy a
páciensei ahelyett, hogy meghaltak volna,
inkább meggyógyultak.
Az én élményeim — pszichológiailag és egész-
ségügyileg is — teljesen megegyeznek azzal,
amiről Hutschnecker írt. Akinek van kedve,
vannak vágyai, aki tényleg akar még tenni
valamit, az sokkal gyorsabban gyógyul meg,
sokkal kevésbé szűkíti le az életét, mint
olyasvalaki, aki hiábavalónak érzi a sajátját.
Sőt, aki magára maradt, annak a betegsége, akár
pszichológiai, akár fizikai, mindenféle másod-
lagos pluszlehetőségeket is kínál, például hogy
emberekkel beszélgethet róla. Nővérekkel,
orvosokkal, szociális gondozókkal,
pszichológusokkal, terapeutákkal diskurálhat,
mit érez, szóval, nincs egyedül. Néha annyira
fáj valami, annyira rossz néven veszünk
valamit, hogy eldobjuk az életünket, szabo-
táljuk önmagunkat.
Egy páciensem, nevezzük Miklósnak, magától soha
nem jött volna terápiába, de a barátnője járt
hozzám. Miklós séf volt a saját éttermében, na-
gyon jól főzött, és három éve éltek együtt
boldogan.
105
Egyik nap aztán a nő talált az étterem
vécéjében egy kis filmfelvevő masinát, ami
továbbította a képeket. A történet hosszú, de
végül is rájött, hogy Miklós évek óta filmre
rögzíti, mi történik a vécében. Azután
valamikor titokban, vagy éppen akkor, amikor
történik, megnézi, és élvezi a látványt.
Valószínűleg maszturbált is, bár ezt sosem
vallotta be. A furcsa az volt benne, hogy
csakis az érdekelte, mi történik a vécékagyló
körül, senkinek az arcát nem lehetett látni a
felvételeken. Egyáltalán nem érdekelte az arc,
csak az aktivitás. Persze, nagy botrány lett
belőle, egyszerre elvesztette a barátnőjét meg
a munkáját is. A barátnője érdekes módon azt
mondta, még mindig szereti, de nem tud tovább
vele élni, miután ez kiderült. A rendőrség
sokáig nyomozott, és Miklós több mint egy évig
várt arra, hogy eldőljön, bíróság elé viszik-e
az ügyet, vagy sem. Senki nem beszélt vele,
mintha egy nagyon gonosz bűnöző lenne.
Amikor elkezdett hozzám járni, én nem éreztem,
hogy gonosz volna. Tulajdonképpen senkit sem
bántott, a tette nem volt olyan nagy bűn,
mintha megölt volna valakit. Érdekelne is
engem, hogy valaki néz, amikor pisilek vagy
kakilok?! Meglepő módon az emberek nagyon-
nagyon mérgesek voltak rá, sőt még a
barátnőjére is. Nagy port kavart az ügy. De a
106
férfi nem volt valami bőbeszédű, ő inkább csak
főzni szeretett, úgyhogy nagyon nehéz volt
megtudni, mi van vele. Kérdeztem, hogy amint
ennek vége, fogja-e folytatni valahol. Azt
válaszolta, hogy nem, de hát ezt nem lehet
tudni.
Végül elmesélte a történetét. Az anyja, miután
megszületett, eldobta magától, mert valamilyen
oknál fogva nem akart gyereket. Miklós
árvaházba került, de nagyon elhanyagolták.
Annyira, hogy arra emlékezett, a lába belenőtt
a cipőjébe, és amikor észrevették, az orvosnak
le kellett vágnia a cipőt a lábáról. Azután egy
no örökbe fogadta, akihez nagyon ragaszkodni
kezdett, ami teljesen érthető. Minden rendben
ment mindaddig, amíg a mama megengedte, hogy
amikor elment vécére, nyitva maradjon az ajtó.
A kisgyerek mindig bemehetett hozzá, tehát nem
kellett elválnia a mamától, nem kellett egyedül
lennie egy pillanatig sem. Ám egy bizonyos
ponton a mama azt mondta, most már nagyfiú, és
ezentúl nem mehet utána a vécébe, hanem be
fogja csukni maga után az ajtót. Miklós arra
emlékezett, hogy rettenetesen szorongott, és
nem tudta elképzelni, mi történik a zárt ajtó
mögött. Ott várta, hogy az anyja kijöjjön a
vécéből, és nem értette, ő miért van onnan
kirekesztve;
107
Meglehet, hogy talán sokunknak volt része ha-
sonló élményben, mégsem feltétlenül tesszük
tönkre az életünket azzal, hogy mások után
leselkedünk nyilvános vécékben, és filmeket
készítünk róla. Miklós tulajdonképpen rájött,
hogy hamis kapcsolatban élt. A barátnője azt
hitte, nekik igazi párkapcsolatuk van, de
Miklós nem volt őszinte. A nő azt állította,
jobb lett volna, ha összeköltözéskor bevallotta
volna neki ezt a furcsa kis perverzitását.
Talán el tudta volna fogadni, és talán együtt
tudták volna úgy csinálni, hogy ne kapják el a
férfit. De azt nem tudta megbocsátani, hogy
mindenki elől, de legfőképpen előle eltitkolta.
A nőnek nagyon-nagyon fájt, hogy valamit, ami
az első pillanattól fogva történt, a pasija nem
vallott meg neki. ő azt hitte, együtt vannak,
de a titok nyilvánvalóvá tette, hogy nincsenek
együtt.
Miklós tulajdonképpen szabotálta önmagát, min-
den jól ment, aztán meg lebukott. Persze,
vigyázhatott volna, ha nem akarja, hogy
elkapják. De már évek óta slamposan csinálta,
egyenesen úgy, mintha akarta volna, hogy valaki
rájöjjön, és mindennek vége legyen. Persze,
óriási szégyent érzett. Mégis úgy tűnt, mintha
büszke lenne rá, hogy magára tudta húzni ezt a
hatalmas szégyent, az elkülönítés érzését, amit
először az anyjával kapcsolatban tapasztalt
108
meg. A lebukás olyan volt, mint egy villám a
tiszta, kék égből. Egy rossz meglepetés, ami a
legjobban fáj.
Amikor becsapnak vagy megcsalnak, az mindig
meglepetés, rettenetes meglepetés. Mert azután
az ember azt hiszi, hogy mindenfajta előzmény
nélkül bármikor megtörténhet a legrosszabb. A
derült égből jöhet egy villámcsapás. Amikor az
anyja eldobta Miklóst, nagyon rossz meglepetést
okozott a számára. Később viszont, a saját kis
titkos ügyében, Miklós lett a színházi rendező,
aki az egész helyzetet formálta. Freud szerint
ez az ismétlési kényszer. Olyan, mintha az ember nem
értené, mi is volt, amikor a villám becsapott,
amikor a rettenetes dolgok először
megtörténtek. Hogyan történt, hogy
elhanyagolták, hogy szégyellnie kellett magát,
hogy szarnak kellett gondolnia magát? Mert a
szar nem kell senkinek, azt otthagyják. Ha
arany lett volna, biztosan magukkal vitték
volna. Szóval, Miklósnak rettenetes korai él-
ményei voltak, de az ember azt hinné, egy idő
után ki lehet ezekből lábalni. Volt egy nagyon
szeretetteli barátnője, jókedvvel dolgozott,
felerészben tulajdonolt egy remek éttermet,
mégis, ő maga elintézte, hogy visszakerüljön
ugyanoda, ahol gyerekkorában volt. Egyedül
maradt, és bujkálnia kellett, mert szégyellte
magát. Soha többé nem főzhetett, legalábbis
109
azon a környéken nem, mert senki sem adott neki
munkát. Tehát nagyon ügyesen elintézte, hogy
ugyanazt kényszerítse ki a világból, amit
először el kellett szenvednie.
A következő történet talán még konkrétabb pél-
dája annak, mi történhet egy ember
életkedvével. Ebben a magyar családban a szülők
nagyon szigorúak voltak. Jót akartak, de
valójában kegyetlenül szigorúakká váltak.
Amikor pár napot velük töltöttem, a gyerekeik
már nem voltak fiatalok, a fiuk kábé 28 éves, a
lányuk talán 25 lehetett. Nekem teljesen úgy
tűnt, mintha a szülők igazi bábmesterek
lennének. Marionett bábuként zsinórokon
rángatták a gyerekeket, akiknek
engedelmeskedniük kellett, úgy kellett
mozogniuk, ahogy a szülők mozgatták őket. De
mindkét gyerek teljesen eltérően reagált a
körülményekre, amelyekben felnőttek. Lehetsé-
ges, hogy azért, mert a magyar társadalomban a
nők másképp viszonyulnak az elnyomáshoz, mint a
férfiak. Amikor meglátogattam őket, a lányt ki
kellett hozni a pszichiátriáról. Kértem, hogy
csökkentsék az orvosságait, hogy jelen tudjon
velünk lenni. Ő tehát pszichikai zavarokkal
reagált a helyzetre, vagyis összeroskadt a
padlón. Arra, hogy valaki huzigálta a
zsinórjait, válaszként ő inkább elvágta az
összes
110
zsinórt, és elterült a padlón. Ha valaki
összeroskad, akkor használhatatlan,
kihasználhatatlan. Ez egy teljesen érthető
reakció, azt közvetíti vele: senki nem fog
engem kontrollálni, használhatatlan vagyok.
Ha őrültnek, pszichotikusnak vagy skizofrénnek
adod ki magad, biztos, hogy senki sem számíthat
rád, senki sem akarhat tőled semmit. Ez nagyon
okos reakció a zsarnokságra. Ha őrült vagy,
akkor nem tudsz engedelmeskedni; ha őrült vagy,
akkor nem számíthatnak rád; ha őrült vagy,
akkor szabad vagy. De nagy árat kell fizetni
ezért a szabadságért, mert telepumpálnak
mindenféle mérgekkel, rosszul bánnak veled,
semmit sem határozhatsz meg, mások döntenek
helyetted, és a legtöbbször nem szeretettel
kezelnek. Szóval, én magam biztosan soha nem
választanám ezt az utat. Érdekesebb, hogy a
másik gyerek milyen különböző megoldást talált
ki magának. A fiú, mert ő egy magyar férfi, azt
mondta, ha vannak, akiket dirigálnak, és van,
aki dirigál, akkor ő az akar lenni, aki
dirigál. ő nem akart marionettbábu lenni, ő a
marionett mesterévé akart válni. Szerencséjére
éppen a rendszerváltás idején lett felnőttkorú,
és amikor én találkoztam vele, már multi-
milliomos volt. Mindenkit manipulált, sőt
valódi mesterfokon űzte. Egyszer beültem a
kocsijába, és
111
iszonyatosan száguldott. Kérdeztem, nem fél-e,
hogy elkapja a rendőr. Azt felelte, hogy ő
fizeti a rendőrt, nem hiszi, hogy megbüntetné,
mert meg sem fogja állítani. 0 teljesen
másképpen reagált ugyanarra az elnyomásra,
ugyanarra a kontrollra. Mégis, amikor velük
foglalkoztam, az az érzésem támadt, hogy ket-
tejük közül a fiú a reménytelenebb eset. Mert
ő, ha rá is jön, milyen embertelen módon él,
már meggazdagodott az embertelensége miatt.
Miért adná fel? Miért járna egy terapeutához?
Rajtam is csak röhögött. Ám szerintem
lehetséges, hogy a lány valamikor rájön, más
módja is van annak, hogy az embert ne
manipulálják, hogy ne kelljen szót fogadnia,
mint hogy őrültnek adja ki magát.
Amikor olyan betegekkel dolgoztam, akiknek az
orvos maximum három hónapot adott, főleg arra
voltam kíváncsi, igaza kell-e lennie az
orvosnak, vagy netán be lehetne bizonyítani a
tévedését, és esetleg három évig él az illető.
A munkámban azt vettem alapul, és azt
tekintettem a legfontosabbnak, amit
Hutschnecker mondott, hogy stimulálni kell az
életkedvet. Ő úgy vélte, ha egy jó orvos
beszélget a pácienssel, akkor nem is olyan
fontos, milyen orvosságot ír fel. Nem az a
lényeges, mekkora a tudása, a tapasztalata,
hanem az, hogy időt tölt a beteggel,
112
és bátorítja arra, hogy rájöjjön, mik a valódi
vágyai. Mert abban a pillanatban, amikor az
ember el meri ismerni egy valódi vágyát, már
van miért élnie.
Nagyon sok orvos tapasztalta már, köztük mi is
a rákoscsoportban, hogy akkor lettek jobban a
páciensek, akármilyen betegségben szenvedtek,
amikor tudatosították, hogy még akarnak
csinálni valamit, mielőtt meghalnak. Gregory
Bateson remek antropológus volt, gyönyörűen írt
és nagyszerűen gondolkozott, jól fényképezett.
Mégis, egy napon tüdőrákot diagnosztizáltak
nála, és közölték vele, hogy kábé három hónapja
maradt hátra. Bateson éppen könyvet akart írni,
és a téma nagyon fontos volt a számára. Tényleg
komolyan gondolta, hogy az egész emberiség
számára fontos lehet az, amit ki akart és ki is
tudott fejezni. Felhívta hát a lányát — aki
ugyancsak antropológus —, és megkérte, segítsen
neki, mert tényleg nagyon szerette volna
befejezni a könyvet, mielőtt meghal. Szerintem
ez duplán jó dolog volt, mert tudta, hogy mit
akar, vagyis valódi vágya volt, és egy neki
fontos kapcsolathoz fordult a kéréssel.
Felelevenítették a köztük lévő apa és lánya
viszonyt, és a lány minden más dolgát otthagyta
azért, hogy segíthessen. Hamar odaköltözött az
apjához, és ketten belefogtak a könyvbe. Két
héttel az
113
után, hogy a lány hazatért, a felülvizsgálaton
igencsak meglepődtek az orvosok, mert a ráknak
nyomát sem találták a papánál. Ilyen esetekben
az orvosok nem azt mondják, hogy valaki
meggyógyult, hanem azt, hogy a rák lappang, de
minden pillanatban újra előjöhet. Kábé másfél
évbe telt, amíg befejezték a könyvet. Bateson
elküldte a kiadójának. Egy héttel azután
visszatért a rákja, két héttel később pedig
meghalt. Ez az a fajta alku, amiről már
beszéltem. Szerintem lehet alkudni a halállal,
amikor jön érted. Tulajdonképpen Batesonnal is
ez történt. A halál jött érte, de ő azt mondta,
hogy neki még fontos dolga van, ám ha kész,
elviheti. Pontosan így is lett.
Egyszer egy páciensem nagyon feldúltan érkezett
meg hozzám. Azt mondta, hogy ha két héttel
korábban diagnosztizáltak volna nála rákot,
akkor valószínűleg még örült is volna. Annyira
depressziós volt, és menekülni akart az
életéből, hogy biztosan hálás lett volna, ha az
orvos közli véle, már nincs sok hátra. De
közben csoda történt vele; találkozott egy
nővel, és mélyen egymásba szerettek. Azért jött
el hozzám, mert nagyon nem akart meghalni.
Aztán meglátogatott a szerelme is, és
mindketten nagyon sírtak. Mindennel
próbálkoztak, hogy ennek nem lehet vége, ennek
a szerelemnek meg kell gyógyítania
114
a rákot. De nem így történt, néhány hónap múlva
a páciensem tényleg meghalt. Az utolsó időben
arról beszélgettünk, hogy mi a legjobb
metafora, ami akkurátusán leírja, mi történt
vele. 0 kiugrott a huszadik emeletről, mielőtt
megismerte azt a csodálatos nőt. Kábé a tizedik
emeletnél találkozott a nővel, de már nem tudta
megállítani a zuhanást. Próbált megkapaszkodni
a zászlórúdban, de eltörött, és ő zuhant
tovább. Mi odarohantunk, próbáltuk elkapni, de
már nem lehetett megmenteni. Szóval, vigyázni
kell, mit határoz el az ember, mert ha kiugrik
a huszadikról, akkor a tizediknél már túl késő
meggondolni.
•
— Szerintem a civilizáció elég negatív hatással
van az életterünkre. Pénzközpontúság, háborúk,
embertelenség, és a többi, ami ellenkezik az
ember- központú cselekedet gondolatával. Hogyan
lehet az embernek ezektől függetlenül pozitív
életkedve?
Szerintem az egyik legracionálisabb hozzáállás
az élethez az, hogy elfogadjuk mindazt, ami
adott, és nem vesztegetünk időt arra, hogy
másképp is lehetne. Ez van. Ha előttem áll egy
fal, akkor meg- betegítem magam, ha át akarok
rajta menni. Tehát az egyik válaszom az, hogy
el kell fogadni a világot
115
úgy, ahogy van, és nem szabad panaszkodni. Én
örülök, hogy egyáltalán élek. Persze, nem jó,
hogy az emberek ölik egymást, háborúk dúlnak,
és más szörnyűségek történnek. De a hála útja
megengedi, hogy én élvezzem magam, akármi
történik is. Egyszer, ebéd közben,
beszélgettünk valakivel arról, hogy ha tényleg
rezonálnék azzal a rengeteg emberrel, akik
éheznek, akkor nagyon önzőnek érezném magam a
jó ebédem miatt. Ez azért hülyeség, mert ha én
nem eszek, attól még senkinek sem lesz jobb.
Tehát azt a szokást, hogy állandóan rosszul
érzem magam, meg lehet változtatni arra, hogy
hálás legyek minden pici dologért, ami nem
rossz. Én nagyon hálás vagyok, hogy eddig senki
nem lőtt le, senki nem vájta ki a szemeimet. Én
olyan pesszimista vagyok, hogy ha a legrosszabb
nem következik be, akkor boldognak érzem magam.
Az optimisták gyakran szenvednek, mert ők
állandóan csalódnak. Engem viszont mindennap
nagyon pozitív meglepetések érnek.
A másik gondolat, ami eszembe jutott, hogy a
keleti filozófiák szerint tulajdonképpen
mindannyian fuvolák vagyunk. A hét csakránk a
hét lyuk, azokon játszik az Isten, a világ,: és
azokon játszhatunk mi is. Az első négy
energiaközpont szerintem különösen érdekes. A
perineumban alszik a nagy Kundalini kí-
116
gyó. Ha nem megy sehova, csak ül ott, semmit
sem csinál, csak a saját farkába harap. Ez az
első csakra, és ilyenkor az embernek semmire
sincs energiája, mert az egzisztenciális
pozíciója tulajdonképpen a túlélésről szól.
Olyan, mintha egy meredély felett véres
körmökkel kapaszkodnék a sziklafalba. Akkor
nincs idő arra, hogy, mondjuk, udvaroljak
valakinek, nincs idő másra, csak arra
koncentrálok, nehogy lezuhanjak. Egyetlen
gondolat vezérel, hogy valahogyan felérjek a
szikla tetejére, mielőtt leesnék.
Ha feljutok a tetőre, relaxálhatok, és a
túlélés már nem jelent problémát. Akkor az
energia, amit a kígyó reprezentál, elkezd
felfelé kúszni a hátgerincemen. Eléri a
következő csakrát, ami a szexualitásé. Tehát ha
már van föld a lábam alatt, akkor keresek
valakit, akivel szeretkezhetek. Akkor már
élvezhetem azt a bizonyos szamócát, amit
útközben láttam; akkor már élvezhetem, amit
csak lehet. Amikor ez is megvan, jön a
következő csakra, a köldököm alatt pár
centivel, a hatalom centruma. Ha ideér a kígyó,
akkor, akivel csak találkozók, mindenkit
dominálni akarok. Meg akarom mondani, mit kell
csinálniuk, és ha nem csinálják, agresszív
leszek. Ha ezen is túl vagyok, akkor esetleg
jöhet a luxus, ha a kígyó még feljebb kúszik,
és kinyitja a szívemet. Innen árad a
117
szeretet csodája. Nincs szeretet addig, amíg a
kígyó fel nem ér a szívünkbe. Ez azért fontos,
mert akármi történik, még a háború kellős
közepén is, kinyithatja a szívét az ember.
Lehet szerelmes, és nem kell lőni, hanem lehet
Beethovent élvezni. Szerintem a gonosz és a
rossz árnyékában mindig van egy kis hézag, ahol
az ember hálás lehet azért, ami van. Szóval,
történhetnek rettenetes dolgok, de lehet
élvezni azt, hogy mi a legjobb, amit ki tudunk
hozni ebből a rosszból.
•
Mit lehet tenni azzal az emberrel, aki szeretne
jobban lenni, de nem tud, mert nincs életkedve?
Ha ott áll a huszadikon, és vonzza a mélység,
hogyan teremthet magának életkedvet?
Tulajdonképpen, aki azt mondja, nincs élet-
kedve, és nem tudja, mit tegyen, az úgy csinál,
mintha ezért sajnálni kéne. Mindenkinek más a
története, nem lehet általánosítani. De eddigi
bárki így kezdte a mondókáját, mindig nagyon
hamar oda jutottunk, hogy valahogy nem akarja
élvezni a világot, mert a sarokba fordulva áll.
Nem arról van szó, hogy valóban nem tudja. Ez
egy csapda, és hív valakit, hogy segítsen neki.
Aztán amikor jön a segítő, ő is belekerül a
csapdába. Mert aki kedvtelenül él, azt nem le-
118
het kihúzni a sarokból, csak elkapja azt, aki
segíteni akar neki. Én nem segítő vagyok, én
nem segíthetek senkinek. De szerintem egyébként
sincs szüksége senkinek segítségre. Esetleg
pénzre lehet szüksége, de nem segítségre. Sok
páciensemről tudom, hogy ha adtam volna nekik
pár ezer dollárt, sokkal hamarabb jobban
érezték volna magukat, mint ha terápiába
járnak, és ők fizetnek érte.
Valami téged meggyőzött arról, hogy nincs ha-
talmad. El sem tudod képzelni, hogy van annyi
hatalmad, hogy azt csináld, amit akarsz, és ne
azt, amit nem akarsz. Valószínűleg nem is
tennéd, amit szeretnél, mert akkor annak, aki
bántott, nem lenne bűntudata. Akkor csak azt
látná, hogy boldog vagy, és élvezed ezt a
csodálatos világot. Szerintem nem kell téged
motiválni, sőt, aki segíteni akar, az sem fog
tudni. Mert ha nyomnak egy irányba, akkor te
ellenállsz.
Ráadásul, ha segíteni akarok, abban a pillanat-
ban degradálom a másikat. Szerintem csak arra
van szüksége az embernek, hogy őszintén tudjon
beszélgetni valakivel. Azért nem rövid egy
terápia, mert egy beszélgetésben jól körül kell
járni a dolgokat. Nincs probléma és megoldás,
hanem szituáció van. Aki nem tudja, mit akar,
egy bizonyos szituációban van benne. Ez nem
probléma, ezt meg kell élni. Ha
119
meghívsz valakit, aki tisztán lát, és őszintén
beszél, hogy legyen veled a te poklodban, akkor
a beszélgetés közben a valóság megnyilvánul
közöttetek. Te talán előbb fogod észrevenni,
miért teszel úgy, mintha nem lenne célod.
•
- Tizenéves koromban nagyon meg akartam felelni
a környezetemnek, a külvilágnak. Azt tettem,
amit ők akartak, és ez, persze, ütközött az én
érzéseimmel. Akkor úgy döntöttem, megpróbálom
kiirtani az összes érzésemet, és objektíven
csak a külvilágnak megfelelni. Jó sok évem
ráment, nyilvánvalóan sikertelenül, mert nem
lehet az egész világnak megfelelni. Viszont a
hosszú évek alatt annyira megerősödött bennem
ez a kontroll, hogy lényegében az egész
személyiségemet felülírja. Egyszerűen nem tudok
önmagam lenni. Nem tudom a saját érzéseimet
követni, csak a társadalmi szempontok, az
objektív értékek lebegnek a szemem előtt. Ezt
diktálja a kontroll, a szuperego, vagy nevezzük
akárhogy. Ma már világosan látom, hogy teljesen
fölösleges az eszemre meg az előírásaimra
hallgatnom, inkább az ösztöneimet kéne
követnem. Szóval, az a célom, hogy az ér-
zéseimnek engedjek, de egyszerűen nem megy.
120
— Van, aki örülne ennek a helyzetnek. Van, aki-
nek az az életcélja, hogy tudatosan, az
intelligenciájával kontrollálja magát, hiszen
semmi sem respektálja az érzéseket.
De amit te mondasz, inkább azt a képet idézi
fel bennem, hogy él benned egy belső zsarnok.
Magadba hívtad, bekebelezted a külső zsarnokot.
Most viszont már látod, hogy nincs is külső
zsarnok, de nem tudsz megszabadulni a belső
diktátorodtól, amit mindegy, hogyan nevezünk,
ideális egónak, szuper- egónak, vagy bármi
másnak. Minden zsarnok retteg attól, hogy
kiröhögik. Szerintem a te szuperegód is retteg
attól, hogy kiröhögöd. Ez tehát az egyik leg-
jobb módszer, hogy megszabadulj tőle. Ha elkezd
diktálni neked, csak kezdj el nevetni rajta.
Nem kell komolyan venni. Ő sem vesz téged
komolyan. Ha a zsarnokot kinevetik, akkor a
zsarnokság megszűnik. Ha ez esetleg nem megy,
még mindig kitalálhatsz valami mást. Hemingway
sokszor eszembe jut, ha ilyesmiről esik szó.
Irodalmi Nobel-díjat kapott, mégsem volt
elégedett önmagával. Ő mindig összehasonlította
magát az ideáljával, és mindig kevesebbnek
találta magát. Egyszer csak fogta a duplacsövű
puskáját, és szétlőtte a fejét. Azért, mert nem
felelt meg az ideálnak. Szerintem rosszul
tette. Sokkal in-
121
kább az ideált kellett volna elpusztítani,
lelőni, vagy legalább kiröhögni. Mert az ideál
csak idea, ami valakinek a gondolkodásából
születik, nem hús és vér ember, nem él. Pedig
Hemingway nagyon is élt, csak végzetes hibát
követett el. Túlságosan tisztelte az ideált, és
megölte önmagát. Azt javaslom neked, keress
gyorsan magadnak olyanokat, akik már tudnak
röhögni önmagukon, és ha esetleg majd együtt
nevetsz velük, akkor szabad leszel.
•
Azt vettem észre, hogy alapvetően tényleg arra
vagyunk szocializálva, hogy megfeleljünk a szü-
léinknek, eleget tegyünk a
kötelezettségeinknek, a tanárainknak, a
munkaadóinknak, mindenkinek. Amikor
megpróbáltam kilépni ebből a mátrixból, akkor
egyrészt rögtön megpróbált visszaszippantani a
rendszer, másrészt elérte azt is - bár talán
belőlem fakadt hogy bűntudatot éreztem.
Lelkiismeretfurdalásom támadt, és lassan
visszarendeződtem a megfelelés köreibe. Arra
vagyok kíváncsi, hogyan lehet ebből a spirálból
elrugaszkodni?
Ezt én úgy hívom: Hamupipőke-szindróma.
Hamupipőke mostohaanyja meg a két ronda mos-
tohanővére állandóan megmondták neki, mit kell
122
csinálnia. Azt gondolta, majd ha már minden
feladattal végzett, akkor megcsinálja a saját
dolgát is. De soha nem jutott rá ideje, sem
energiája, hogy bármit is tegyen magáért. Végül
hogyan menekült meg? Jött egy tündér. Szóval,
neked egy tündérre van szükséged.
Ez nagyszerű. És fel tudnád írni receptre?
Valószínűleg azt gondoltad, hogy én is egy
tündér vagyok, de kiábrándultál, mert nem vol-
tam mindig melletted, amikor kellettem volna.
És magadban, egyedül, éjfélkor a hintód megint
tökké változott, és szolgáltad tovább a ronda
nővéreidet. Tehát valami másra van szükséged.
Ha nincs tündér, akkor a legjobb összefogni.
Szolidaritást vállalni. Ez megint csak a
politikáról szól. Elnyomtak, szolgának
neveltek, de az, hogy annak születtünk, nem
jelenti azt, hogy úgy is kell meghalnunk. Ezt
példázza Mózes. Ott kell hagyni azt a
társaságot, amelyben megszégyenítenek, vagy
bűntudatot keltenek benned, amikor önmagad
akarsz lenni. Ahelyett, hogy gratulálnának;
ahelyett, hogy ünnepelnének. Ott kell hagyni
ezt a családot, és szolidaritást találni
olyanokkal, akik ugyanazt akarják, mint te. Ha
már nem vagy egyedül, hanem, mondjuk, hatan
összeálltok, akik szabadon akartok élni, és
másokat
123
csak az extra energiátokból szolgálni, akkor,
miután mindent megteremtettetek magatoknak,
többé nem fogsz visszaváltani.
Mi lesz akkor a felelősséggel az ember anyja,
apja vagy gyerekei iránt?
Ahogy Hillél rabbi is mondta: felelőtlen vagy,
amikor másokat szolgálsz magad előtt. Az első
felelősséged önmagadért van, mert ha nem szólsz
magadról, láthatatlanná válsz, senki nem fog
megismerni. Én nem mondom, hogy ez könnyű.
Kemény munka. Forradalmi csata.
- Hogyan lehet megszabadulni az ismétlési
kényszertől? Elég a tudatosulás, vagy nem?
— Nem. Sosem elég, ha csak rájössz, mi van.
Mert tulajdonképpen az a dolog szokássá vált.
Azért ismétlőnk valamit, mert még ha rettenetes
is, de ismerős. Az ismeretlen jó veszélyesebb,
mint az ismerős rossz. Rosszul élek, de ismerős
a helyzet. Rossz emberekkel élek, de ismerősek.
Miért hagyjam ott őket, amikor olyan jól tudom,
hogyan kell ebben a rossz helyzetben élni?
Valahol sejtem, hogy van jobb is, arany is, de
nem is tudom, mihez kezdenék vele, Odamegyek,
és megpróbálok az arany emberekkel,
124
aranyos körülmények között élni, de mi
történik, ha azt nem tudom csinálni, és
visszatérek a rosszba? Szörnyűbb, mint ha el
sem hagynám, úgyhogy inkább úgy teszek, mintha
ki sem lehetne kerülni a rosszból. Nagyon
veszélyes ismeretlen irányba menni. Ez az egyik
oka, hogy gyakran ott maradunk, ahol vagyunk.
De, persze, van más is.
Én például három és fél éves voltam, amikor en-
gem mindenki magamra hagyott, mert a családomat
elvitték. Később, amikor az első, majd a
második házasságom is felbomlott ugyanennyi idő
után, egyáltalán nem láttam összefüggést a
történtek között. Fogalmam sem volt róla- hogy
valószínűleg ez az én ismétlésem. Ám amikor a
terapeuta észrevette és kimondta, nagyon
meggyőzően hangzott. Nagyon meglepődtem, hogy
én, aki akkor matematikát tanultam, tudom ezt
ismételni, és halvány gőzöm sincs róla. Sőt
teljesen meg voltam győződve arról, hogy ezt a
nők csinálják velem. Miután rájöttem, hogy ezt
én csinálom velük és magammal, annyira érdekes-
nek hatott, hogy azonnal otthagytam a
matematikát. Akkor jutott először eszembe, hogy
talán terapeuta szeretnék lenni. De maga a
meglátás nem sokat segített, mert amikor újra
kapcsolatba léptem, a szokás, a kényszer
ugyanúgy jött magátok
125
Minden szokás - akár tudod, hogy az, akár nem -
megszüntetése kemény munka. Ha tudod is, hogy
az, aligha tudsz vele megküzdeni. Viszont, ha
már rájöttél, és észreveszed, amikor csinálod,
akkor meg tudod állítani. Ez nem egyszerű
feladat. El lehet képzelni úgy, hogy van egy
útelágazás. Az a szokásom, hogy mindig jobbra
megyek. Mivel tudom az utat, olyan gyorsan
megyek, hogy nem is látom meg a választás
lehetőségét. Nem veszem észre, hogy le lehet
térni a főútról, és akkor más úton, talán a ma-
gam útján mehetek. Az első dolog, hogy az
embernek le kell lassulnia, ha ki akar lépni
egy szokásból. Lassan és figyelmesen kell
mennem ahhoz, hogy észrevegyem az útelágazást,
amit korábban nem is láttam. Persze, minden
sejt a testemben arra akar menni, amerre addig
ment. Keményen meg kell küzdenem magammal, hogy
arra menjek, amerre még sosem jártam. Ha
egyszer másfelé megyek, mint általában, akkor
másodszorra kicsit könnyebb, harmadszorra pedig
még könnyebb lesz. És ha úgy akarom, ez lehet
az új szokásom. Tehát észre kell venni, le kell
lassulni, és keményen kell dolgozni, hogy az
ember ne arra menjen, amerre addig ment.
126
- Nekem úgy tűnik, az életunalom, élettér,
életkedv összefoglalva nagyjából azt jelenti,
hogy milyen a kapcsolatom a szeretteimmel, a
családommal, az emberekkel. Arra biztatsz,
legyünk őszinték, és mondjuk ki azt, amitől
félünk. Még akkor is, ha ebből baj lehet, mert
ettől leszünk igazán önmagunk. De arra is
figyelmeztettél, hogy kételkedjünk. Legyen
bennünk legalább egy apró kétség mindennel
kapcsolatban. Hogyan lehet valamit igazán élni,
igazán szeretni és igazán elfogadni, vagy egy
igaz gondolatot megszülni azzal az aprócska
kétséggel a lelkemben? Ez nem ellentmondásos? -
Ha nem érzem jól magam a szüleimmel, persze
hogy felbukkan a kétség. Vajon azért nem érzem
jól magam velük, mert valami baj van velem?
Menjek el egy terapeutához, és segítsen nekem
megváltozni, hogy élvezzem a szüléimét, vagy
hagyjam ott őket? Mit csináljak? Maradjak
velük, és tegyek úgy, mintha nem bántanának?
Tegyem színházzá az életem, játsszam el a jó
fiút, és ne vegyem észre, hogy mit csinálnak,
mert amúgy sem akarják, hogy ész- revegyem?
Vagy szeretnék valódi kapcsolatot azzal az
emberrel, aki az apám, vagy azzal az
asszonnyal, aki az anyám? De há ők erre nem
hajlandók, akkor kereshetek más kapcsolatokat.
Ki állította, hogy az
127
embernek kizárólag a szüleivel lehet a
legfontosabb kapcsolata? Sartre mondta, hogy
szerencsések azok, akik árvák.
Persze, a kétely mindig jelen van. De rá kell
jönnöm arra, hogy azért érzem rosszul magam,
mert valaki rosszul bánik velem, nem pedig
azért, mert én rossz vagyok. Akkor pedig az a
feladatom, az a felelősségem, hogy olyan
körülményeket keressek, olyan emberekkel vegyem
magam körül, ahol és akikkel jól érzem magam.
Ez nem önző dolog. A Most vagy sokában már beszéltem
Hillél rabbiról, aki tisztázta ezt a rettenetes
félreértést. Ő azt kérdezte, hogy ha én nem
vagyok önmagamért, ha én nem reprezentálom a
vágyaimat, akkor ki lesz értem. Ez az első
fontos dolog. A második, hogy ha csak magamért
vagyok, akkor mi vagyok? És a harmadik, hogy ha
nem most teszem meg, akkor mikor? Ez mélyen
bölcs.
Sokszor vádolnak azzal, hogy uszítok a szülők
ellen. Dehogyis! A szívem meghasad a szülőkért
Nekik sem jó, amit csinálnak, nem csak a gyere-
keiknek. Persze, biztosan az ő szüleik is ezt
tették velük; Ez mindenféleképpen tragédia. De
szerintem mindegy, hogy mi a szerepe az
illetőnek — aki lehet a főnököm, az apám, az
anyám vagy egy pincér —, ha
128
rosszul bánik velem, és én tudom, hogy rosszul
érzem magam. Márpedig ha rosszul érzem magam,
és nem akarom, akkor miért tegyek mégis úgy,
mintha semmi sem történt volna? Ha már elég
idős vagy, nem pici gyerek, akkor menekülhetsz,
és kereshetsz olyan embereket, akik szeretnek,
akik segítenek neked, akiket érdekel, hogy
neked mi az élményed. A trauma az, amikor
valakit nem vesznek komolyan. Ha nem vesznek
komolyan, miért maradnál ott, hogy bántsanak?
•
— Képzeljünk el egy kisiskolás lányt a farsangi
ünnepélyen az iskolában! Az apjának kellett
volna érte mennie, de ehelyett részegen
elnyúlik otthon, a kanapén. A kislány csak
várja az édesapját, végül egy osztálytársnője
és az anyukája kísérik haza. Mindannyian
látják, hogy milyen állapotban van az édesapa.
A kislányban kavarognak az érzelmek. Egyrészt
rettenetes megvetést, gyűlöletet érez az
édesapja iránt, másrészt viszont ott bujkál
benne az ősi ragaszkodásba lojalitás a szülő
felé. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy
szerintem lehet valaki rosszindulatú úgy is,
hogy egyáltalán nem tud róla. Vagyis
tudattalanul viselkedik úgy, ahogy vi-
129
selkedik. Véleményed szerint van különbség
tudatos és tudattalan rosszindulat között?
- Nekem inkább úgy tűnik, te olyan vagy, mint
egy jó buddhista. Egy bódhiszattva, aki már
megvilágosodott, de akkor sem megy át a másik
oldalra, mert addig nem mehet, amíg mindenki
meg nem világosodott Az egy buddhista gondolat,
hogy vagy mindenki, vagy senki. Gratulálhatnék
neked, milyen jó buddhista vagy, de én másképp
gondolkozom.
Vannak országok, ahol ha valaki bánt valakit,
és a bíróság előtt bebizonyítják, hogy ittas
állapotban követte el, akkor nem lehet
felelősségre vonni, mert nem tudta, mit csinál.
Ezt enyhítő körülményként figyelembe veszik, és
úgy tartják, nem lehet felelős a tetteiért. De
vannak olyan országok is, ahol pontosan az
ittassága bizonyítja azt, hogy célja volt
bántani a másikat Emögött az a gondolat áll,
hogy nehéz egy embernek a másik embert bántani,
ha magánál van. Tehát ha bántani akarnálak
téged, akkor leiszom magam, mielőtt megtenném,
és akkor részegen már tudlak bántani. Én úgy
gondolom, abszolút mindegy, hogy miért bánt
valaki. Engem csak az érdekel, hogy bánt, és —
ezt talán ritkán hallani egy pszicho-
terapeutától — nem próbálom megérteni a másikat
Először is, mert nem lehet. Amit mond, csak
hallu-
130
cináció vagy imagináció, és rajtam nem segít.
Az én szempontomból csak az fontos, hogy én
hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha
bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy
miért bánt? Nem akarom, hogy bántson, és kész.
Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem
érdekel, miért teszi.
Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod ma-
gad a helyzetbe, felelősséget vállalsz
valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett,
hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy
viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is
jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg
gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki
bánt engem, akkor miért próbáljam
megváltoztatni? Tudom, hogy ezt nehéz megérteni
és elfogadni. Az ember mindig reméli, hogy
valaki egyszer ugyan bántotta, de többet nem
fogja bántani, ha megérti, milyen rossz.
Megkérheted, hogy ha felébred, ígérje meg, hogy
nem fog bántani. De általában aki bántott, nagy
eséllyel újra bántani fog. Miért kötném magam
valakihez, aki elhanyagol, akinek más fontos,
nem én? A világ nagy, felnőtt vagyok, miért ne
keresnék olyan embereket, akik szeretetteliek,
és nem alszanak?
131
AJÁNLOTT IRODALOM
Bakan, Dávid: Disease, Pain and Sacrifice• Toroard a Psycho- logy of
Suffering. Boston, Beacon Press, 1971.
Bateson, Gregory - Mary Catherine Bateson: Angels
Fear. Towards An Epistemology Of The Sacred. New York, Hampton
Press, 2004.
Blake, William: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai (Songs oflnnocence
and ofExperience) Ford.: Erdődi Gábor. Budapest, General Press, 2006.
E. E. Cummings: Complete Poems, 1904-1962. New York,
Liveright, 2013.
Freud, Sigmund: A halálösztön és az életösztönök (Jenseits des
Lustprinzips) Ford.: Kovács Vilma - Hollós István -
’-Dukes Géza. Budapest, Animula, 2011.
Gage, Nicholas: Eleni. New York, Ballantine
Books, 1996.
Gróf, Stanislav: LSD pszichoterápia. Ford.: Rúzsa
Balázs. Budapest, Oriold és Társai, 2013.
Gróf, Stanislav: Realms of the Humán Unconscious: Observa- tions from
LSD Research. Condor Books, 1996.
133
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenoló-
giája (Phánomenologje des Geistes) Ford.: Szemere Samu.
Budapest, Akadémiai, 1979.
Hutschnecker, Arnold A.: The Will to Live. New York,
Simon & Schuster, 1986.
Jean-Paul, Sartre: Az undor (La Nausée) Ford.: Réz
Pál. Budapest, Novella, 1995.
Jean-Paul, Sartre: No Exit. New York, Vintage,
1989.
Kierkegaard, Sorén: A halálos betegség (Sygdommen til Dódén)
Ford.: Rácz Péter. Budapest, Göncöl, 1993.
Kierkegaard, Seren: Félelem és reszketés (Frygt og baeven)
Ford.: Rácz Péter. Budapest, Göncöl, 2004.
Kierkegaard, Seren: Vagy-vagy (.Enten-eller) Ford.: Dani
Tivadar. Budapest, Osiris, 2005.
Kőjévé, Alexandre: Introduction to the ReadingofHegel- Lec- tures on the
Phenomenology of Spirit. New York, Basic Books, 1969.
Lifton, Róbert Jay: Death in Life: Survivors of Hiroshima. New
York, Random House, 1967.).
Lingis, Alphonso: Dangerous Emotions. Berkeley,
Univer- sity of Califomia Press, 2000.
Madanes, Cloé: Sex, Lőve, and Violence: Strategies fór Trans- formation.
New York, W. W. Norton & Company, 1990.
134
Menninger, Kari: Mán against Himself. New York, Mari-
ner Books, 1956.
Odent, Michel: Childbirth and the Future ofHomo Sapiens.
London, Pintér & Martin, 2013.
Ránk, Ottó: The Myth of the Birth of the Hero. New York,
Grove Press, 2010.
Ránk, Ottó: The Trauma of Birth. Eastford, Martino
Fine Books, 2010.
Sartre, Jean-Paul: Notebooks fór an Ethics. Chicago,
Uni- versity of Chicago Press, 1992.
Simonion, O. Carl — Stephanie Matthews-Simonton
—James L. Creighton: A gyógyító képzelet— belső erőforrá-
sainkkal a rák ellen (Getting Well Again) Ford.: Ghimessy Csaba.
Budapest, Egészségforrás Alapítvány, 2011.
Swami Sivananda Radha: Kundalini Yoga fór the West
Kootenay Bay, Timeless Books, 2004.
Szász, Thomas S.: Az elmebetegség mítosza —A személyes magatartás
elméletének alapjai (The Myth of Mentái Illness: Foundations of a Theory
ofPersonal Conduct) Ford.: Kádár András. Budapest, Akadémiai, 2002.
135