Name:

Nagy János Mihály

Order: 25674744
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 R. D. Laing

AZ ÉN ÉS MÁSOK
 A fordítás alapja:
R. D. Laing: Self and Others.
Authorised translation from the English language edition
published by Routledge, a member of the Taylor &
Francis Group. All rights reserved.

© R. D. Laing, 1961, 1969

Fordította © Garamvölgyi Andrea, 2017

Lektorálta: Mersdorf Anna
Szerkesztette: Orosz Ildikó
Borító: Lobotworks

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter

ISBN 978 963 304 622 7

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak

részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,
bármely formában vagy eszközzel – elektronikus,
fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye
nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2018

Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu
Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv Ambrose Montanus
„Ki tud kimenni a házból, ha nem az
ajtón át?
Hogy van akkor, hogy a helyes úton
senki sem jár?”

Konfuciusz
 ELŐSZÓ AZ EREDETI KIADÁSHOZ
A következőkben kísérletet teszek arra, hogy különböző
személyeket egy adott társadalmi rendszerben vagy személyes
kapcsolati rendszerben mutassak be, azzal a céllal, hogy
megértsem, hogyan és milyen módokon befolyásolják az egyes
emberek azt, ahogyan mások önmagukat érzékelik; és hogyan
alakulnak a személyek között a különféle interakciók. Egy ilyen
rendszerben minden szereplő hozzájárul a másik
kiteljesedéséhez vagy pusztulásához.

Ez a könyv különféle – elsősorban, de nem kizárólag

pszichózisban érintett házastársi és családi – interakciókkal
kapcsolatos kutatásaim eredménye, melyeket a Tavistock
Intézetben, valamint a Tavistock Klinikán folytattam. Szeretnék
köszönetet mondani az említett intézményeknek, amiért minden
szempontból támogatták és segítették a munkámat.

A kézirat születésének utolsó szakaszában nagy segítségemre

volt a pszichiátriai kutatásokat támogató alap, a Foundations
Fund for Research in Psychiatry ösztöndíja, amelyért ezúton is
köszönetemet fejezem ki.

Szerzőként sokat merítettem több olyan szakirodalmi

forrásból, amelyekről kevés szó esik a szövegben – ezek közt
vannak pszichoanalízissel foglalkozó művek, elsősorban
Fairbairn, Melanie Klein, Bion, Winnicott, Rycroft, Erikson és
Marion Milner írásai; analitikus pszichológiai művek; valamint a
kommunikáció, a személyészlelés és a családi folyamatok
témakörében végzett amerikai kutatások.
 Az elmúlt két évben a könyv anyagának nagy részét alaposan
átbeszéltem a kollégáimmal és barátaimmal. Közülük is
szeretnék külön köszönetet mondani dr. Karl Abenheimernek,
John A. Ambrose-nak, dr. John Bowlbynak, dr. David Coopernek,
dr. Aaron Estersonnak, dr. Marie Jahodának, dr. Peter E. S.
Lomasnak, dr. Andrew E. P. Michellnek, Marion Milnernek, John
Romano professzornak, dr. Charles Rycroftnak, dr. Dennis
Scottnak, dr. Paul Senftnek, dr. John D. Sutherlandnek, dr. Donald
W. Winnicottnak; valamint kutató kollégáimnak, dr. A. Russell
Leenek és Herbert Phillipsonnak. Dr. Lee most fejez be egy
monográfiát „A skizofrénia és a családi kapcsolatok” címmel.

London, 1961. június

R. D. Laing
 ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ
Könyvem eredeti kiadását alaposan áttanulmányoztam, de
érdemi változtatásokat nem tettem. Ahogy akkor, úgy most is az a
célom, hogy megpróbáljam egységes elméletbe fűzni a
tapasztalást és a viselkedést, hiszen a való életben ezek
elválaszthatatlanul összefonódnak. Könyvem megírása óta is
jellemző, hogy e kettőt szétválasztják egymástól az elmélet
szintjén. Ezzel szemben az utóbbi néhány évben viszonylag
kevesen törekedtek arra, hogy személyes szinten is megértsék és
értelmezzék az emberek közti kapcsolatokat.

Remélem, a művelt olvasót nem zavarja meg, hogy a

„fantázia” szót én különösen szűk értelemben használom. Egy
másik tanulmány kellene annak áttekintéséhez, milyen sokféle
értelemben fordul elő ez a kifejezés a nyugati gondolkodásban,
vagy akár a pszichoanalízisben. A Freud által használt
„tudattalan fantázia” fogalmát Laplanche és Pontalis[1] már
elemzően bemutatta.

A tudattalan fantázia fogalma felvet néhány rejtélyt, melyek

egy része megoldható a mentális leképezés elméletének
bevezetésével. Ennek mikéntjét nemrég felvázoltam.[2]

A lényeg röviden, hogy ha A halmazból az x elemet leképezzük

B halmaz y elemére, és a műveletet – projekciót vagy leképezést –
ø-nak nevezzük, akkor y az x képe ø alatt. A ø egy függvény,
amelyben y az x ø-értékét veszi fel. Johnny a nagyapja képe. Az
egyik kapcsolathalmaz leképezhető egy másik
kapcsolathalmazra, és az egyik halmaz elemei leképezhetők
önmagukra. Ezt itt és most nincs mód kifejteni, de talán elegendő
megemlíteni, hogy számomra ez a képlet tisztázni látszik a
fantázia szó kettős értelmét, méghozzá a következők szerint:
megkülönböztetjük a fantázia „tartalmát” a fantáziától mint
„működésmódtól”, „függvénytől”. Mint működésmód, a fantázia
azonosnak tekinthető a leképezés műveletével, amely történhet a
tapasztalás bármely értelmezési tartományából a tapasztalás
bármely értékkészletére. Számomra az is elképzelhetőnek tűnik,
hogy a valóságban soha nem tapasztalt vágyakat (ösztönöket)
képezzünk le tapasztalatokra, méghozzá úgy, hogy az így
leképezett tapasztalati értékkészlet ø (fantázia)-értéket vesz fel.
Az az elképzelés pedig, hogy adott személy észre sem veszi, hogy
tapasztalatának ez a területe ilyen ø-értéket vesz fel, általános
elnevezés szerint magának a fantáziának a tudattalan „tartalma”.

London, 1969. május

R. D. Laing
 I.
A SZEMÉLYKÖZI
TAPASZTALÁS MÓDJAI
 1.

FANTÁZIA ÉS TAPASZTALÁS
Cselekedetekről és tapasztalatokról szólva jobbára az
„emlékeinkben”, az „álmainkban”, a „képzeletünkben” és a
„valóságban” megélt élményeket értjük. Egyes
pszichoanalitikusok szerint ezenkívül létezik még egy kategória:
a „tudattalan fantáziában” szerzett tapasztalatok. De vajon a
tudattalan fantázia tényleg a tapasztalás egy módja vagy típusa?
Ha az, akkor némiképp más, mint a többi. Ha pedig nem az, akkor
mi egyéb, mint puszta képzelet?

A pszichoanalízis tézisét így lehetne megfogalmazni: a

tudattalan fantázia léte nem bizonyítható annak, aki érintettként
elmerült benne. A tudattalan fantáziáról csak akkor derül ki,
hogy fantázia, miután az ember kilépett belőle. Ez a
megfogalmazás azonban – akárcsak a többi – rengeteg problémát
vet fel. A helyzetet nehezíti, hogy a tudattalan fantázia
fogalmával eddig vajmi keveset foglalkoztak egzisztencialista és
fenomenológiai szempontból. Mégsem maradhat ki egyetlen
olyan átfogó beszámolóból sem, amely az emberi kapcsolatok
témakörével foglalkozik.

Susan Isaacsnek a fantázia természetét és funkcióját vizsgáló

tanulmánya[1], [2] remek kiindulópontként szolgál. Azért
választottam a pszichoanalízis fantáziaelméletének ezt a
változatát, mert ez a munka ma sem vesztett érvényességéből,
nem haladta meg a kor, és mert Isaacs a fantáziát, egyebek
mellett, a tapasztalat egy módjának tekinti.
I.
Isaacs azt állítja, hogy őt leginkább „a »fantázia« definíciója
foglalkoztatja; vagyis az, hogy melyek azok a tények, amelyeket a
»fantázia« kifejezés használata segít nekünk beazonosítani,
rendszerezni és más fontos tényekhez kapcsolni”.[3]

Érveit a következőképp foglalja össze:

(1) A pszichoanalitikus gondolkodásban a fantázia

fogalma idővel egyre több mindent fedett le. Ezért
ma már pontosítani és egyértelműen bővíteni kell a
fantázia definícióját, hogy minden releváns tényt
tartalmazzon.

(2) Az itt kifejtett nézet szerint:

(a) A fantáziák adják a tudattalan mentális

folyamatok elsődleges tartalmát.

(b) A tudattalan fantáziák elsődlegesen testi

irányultságúak, és a tárgyak iránti ösztönös
vonzódást jelenítik meg.

(c) Ezek a fantáziák elsősorban a szexuális és

romboló ösztönök pszichikai megtestesülései. A
fejlődés korai szakaszában védelmi, vágyteljesítő és
szorongásos tartalommal is megtelnek.

(d) A Freud által javasolt „hallucinatorikus

vágyteljesítés”, valamint az általa használt
„elsődleges azonosulás”, „introjekció” és „projekció”
jelenti a fantázialét alapjait.

(e) A külső tapasztalások révén a fantáziák egyre

kifinomultabbá válnak, és felszínre kerülhetnek, de
a puszta létükhöz nincs szükségük efféle
tapasztalatokra.

(f) A fantáziákhoz nincs szükség szavakra, bár

bizonyos körülmények között szavak formájában is
kifejeződhetnek.

(g) A legkorábbi fantáziák érzetek formájában

jelentkeznek, később plasztikus képekként és
dramatizált jelenetekként.

(h) A fantáziáknak egyaránt vannak pszichés és

testi hatásai; például konverziós tünetek, testi
tulajdonságok, az adott személy karaktere és
személyisége, neurotikus tünetek, gátlások és
szublimációk.

(i) A tudattalan fantáziák hozzák létre az operatív

kapcsolatot az ösztönök és az egoműködések között.
Ha részletesen is megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy
minden egoműködés fantáziákon alapszik, amelyek
végső soron ösztönös késztetésekből erednek. „Az
ego az id egyik elkülönült része.” A „működés”
általános, elvont fogalom, amelyet olyan mentális
folyamatok leírására használunk, amelyeket az
egyén tudattalan fantáziaként él meg.

(j) Az embernek ahhoz, hogy alkalmazkodni

tudjon a valósághoz és képes legyen a reális
gondolkodásra, szüksége van a párhuzamosan futó,
tudattalan fantáziák támogatására. Ha megfigyeljük,
hogy a gyerekek milyen módokon fedezik fel és
ismerik meg a külvilágot, jól láthatjuk, hogyan járul
hozzá ehhez a tanulási folyamathoz a fantáziájuk.

(k) A tudattalan fantáziák egész életünket

 végigkísérik, és folyamatos hatással vannak ránk. Ez
a normális és a neurotikus emberekre egyaránt igaz,
a különbség abban áll, hogy milyen jellegűek a
domináns fantáziák, milyen vágyak és szorongások
társulnak hozzájuk, illetve ezek milyen
kölcsönhatásban vannak egymással és a külső
valósággal.[4]

A „fantázia” kifejezéssel bizonyos tények sorozatára utalunk.

Kérdés, hogy ezek a tények mely tartományba esnek. Tapasztalati
tények? Részei-e az én tapasztalataimnak? Vagy csak a tiédnek?
Egybeesnek-e a rólad szerzett tapasztalataimmal, de a saját
magadról szerzett tapasztalataiddal nem? Olyan tények,
amelyeket nem tapasztaltam meg, csak más tapasztalataimból
következtettem a létezésükre? Tőlem származnak és velem
kapcsolatosak? Vagy tőlem származnak és rólad szólnak? Vajon a
fantáziák valahová az én és mások tapasztalati körébe esnek,
vagy azon kívülre, bár abból következve? A fantáziák dramatikus
jelenetek formájában mutatkoznak meg. Ez meg mit jelent? Vajon
a dramatikus jelenetek megtapasztalhatók fantáziaként? Kinek a
fantáziájaként? És ki tapasztalhatja meg?

Isaacs tanulmánya legfőképp az én másokról alkotott ún.

következtetéseivel foglalkozik. Tapasztalatom szerint az én nem
közvetlenül tapasztalja meg mások tapasztalásait. Az egyén
számára elérhető, másokkal kapcsolatos tények forrása a többiek
azon cselekedetei, amelyeket az én megtapasztal.

A másokat szemlélő én nézőpontjába helyezkedve Isaacs a

többiek cselekedeteinek megtapasztalásából következtet arra,
hogy nekik milyen tapasztalataik vannak.

A felnőtt kikövetkezteti, mit élhet meg a csecsemő. Hisz a

csecsemő elmondani nem tudja. A felnőtt a kisbaba
viselkedéséből következtet arra, hogy vajon a felnőtt és a
csecsemő számára egyaránt mindennapos helyzetet a baba
ugyanúgy, vagy tőle, a felnőttől teljesen eltérően tapasztal-e meg.

Isaacs a következőt állítja: „Van elképzelésünk arról, hogy az

ember életének legelső éveiben milyen, és hogyan működik a
fantázia, de ez teljes egészében következtetéseken alapul, sőt a
későbbi életkorokban is csak következtetésekre hagyatkozhatunk.
A tudattalan fantáziák sem megfigyelhetők – csak
kikövetkeztethetők. A pszichoanalízis teljes módszere is főként
következtetett információkon alapul.”[5]

Ha következetesek akarunk lenni, akkor nincs más

választásunk, mint továbbra is fenntartani, hogy az énnek a
mások tapasztalatairól szerzett ismeretei – legyenek bár
tudatosak vagy tudattalanok – minden életkorban, mindkét fél
számára, teljes egészében következtetéseken alapulnak; ahogyan
azt második mondatában Isaacs is leszögezte a tudattalan
fantáziákkal kapcsolatban. Mivel Isaacs szerint a fantáziák
„belső”, „mentális” események, az én számára csakis a saját
fantáziái érhetők el közvetlenül. A másik csak következtethet a
létezésükre. Az az elgondolás, miszerint „az elme”, „a tudattalan”
vagy „a fantázia” a személyen belül helyezkedik el, és ebben az
értelemben mások számára elérhetetlen, messzemenő hatással
van a pszichoanalízis egészének elméletére és gyakorlatára.

Isaacs nem egyszerűen a képzelgésről, az álmodozásról, az

ábrándozásról, de a „tudattalan fantáziáról” is kétféle
következtetést von le, a saját maga szempontjából: ilyenkor
következtet valamire a másik tapasztalatával kapcsolatban, és
arra következtet, hogy ez olyasvalami, aminek a másik nincs
tudatában. Ez látszólag azt jelenti, hogy van a tapasztalásnak egy
külön típusa, valamint egy konkrét „tartalma”, amelyről a másik –
aki a nevezett tapasztalatot megélte – (talán) mit sem tud. Az én
számára nem szükséges, hogy következtetéseit a másik
„tanúvallomásával” hitelesítse.

Amikor az én az analitikus, a másik fél pedig a pszichoanalízis

alatt álló személy, akkor a személy (az analitikus) a következőt
gondolja:

A páciens szemében, a páciens érzései szerint a

pszichoanalitikus személyisége, viselkedése,
szándékai, sőt még a neme és a külső tulajdonságai is
napról napra (vagy akár egyik pillanatról a másikra
is) változnak – aszerint, hogy hogyan változik a
páciens belső élete (függetlenül attól, hogy ezeket a
változásokat a szakember megjegyzései vagy egyéb,
külső történések váltják ki). Vagyis a páciens
kapcsolata az analitikussal szinte teljes mértékben
tudattalan fantázia.[6]

A személy a másik viselkedéséből arra következtet, hogy a

viselkedésének van egy nem tudatos „jelentése”, ebben az
értelemben, a másik nem „látja” vagy nem „veszi észre”, mit
üzennek a cselekedetei.

Az analitikus ekkor azt mondja: „A páciensen eluralkodott egy

tudattalan fantázia.”

Magának a „tudattalan” kifejezésnek kétféle használatát kell

megkülönböztetnünk. Először is, utalhat azokra a dinamikus
struktúrákra, funkciókra, mechanizmusokra és folyamatokra,
amelyek arra hivatottak, hogy magyarázatot adjanak az ember
tetteire vagy tapasztalásaira. Az ilyen struktúrák, funkciók,
mechanizmusok és folyamatok kívül esnek a tapasztalatok körén,
de arra alkalmasak, hogy „megmagyarázzák” a tapasztalatokat,
legyenek azok akár tudattalanok, akár tudatosak. Ezek a
tapasztaláson kívül eső fogalmak, de a tapasztalatokkal
kapcsolatos következtetésekből indulnak ki. Ha ezek a
következtetések tévesek, akkor minden más is helytelen, ami
ezekre épül.

Másodszor, a „tudattalan” jelentheti azt is, hogy a fogalom

használója azt állítja – bármilyen abszurdnak tűnik –, hogy vagy
ő, vagy a másik fél nincs tudatában saját tapasztalata egy
részének.

Adódik tehát a kérdés, hogy abban az értelemben, ahogy

Isaacs használja a „tudattalan fantázia” kifejezést, vajon mi
ennek a fogalomnak a tapasztalati státusza. Isaacs időről időre
kijelenti, hogy a tudattalan fantázia egy tapasztalat:

A működés elvont, általános fogalom, amely olyan

mentális folyamatokat ír le, amelyeket a személy
tudattalan fantáziaként él meg.[7] (kiemelés tőlem)

Valamint:

A fantázia (először is) az ösztön mentális

megnyilvánulása, pszichikai megtestesülése. Nincs
olyan inger, ösztönös késztetés vagy reakció, amelyet
ne tudattalan fantáziaként élnénk meg.[8] (kiemelés
tőlem) A megfigyelés és értelmezés fent leírt és a
pszichoanalitikus munkákban lefektetett elvei
alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy
amikor a csecsemő vágyakozást mutat az anyja melle
iránt, akkor ő ezt a vágyat konkrét fantáziaként éli
meg: „Szopni akarom a mellbimbót.” Ha ez a vágy
ennél intenzívebb (mert esetleg szorongás társul
 hozzá), akkor valószínűleg azt érzi, hogy
„legszívesebben felfalnám őt szőröstül-bőröstül”.[9]
(kiemelés a szerzőtől)

II.
Vajon nem ellentmondásos-e maga az a kifejezés, hogy
„tudattalan tapasztalat”? Hiszen az emberi tapasztalatok körébe
tartozik minden, aminek egy adott „személy” vagy „a személy
valamely része” tudatában van, függetlenül attól, hogy tudatában
van-e tudatossága minden szintjének, vagy sem; függetlenül attól,
hogy tapasztalatai külsők vagy belsők; saját testével vagy a
másikéval kapcsolatosak; valósak vagy valótlanok;
magánjellegűek vagy közösek. A pszichoanalízis váltig állítja,
hogy vágyaink a tapasztalásainkban mutatkoznak meg, csak
esetleg nem ismerjük fel őket. Ebben az értelemben tehát nem
vagyunk tudatában a saját tapasztalatainknak. Félreértjük
azokat.

De ha találunk is egy olyan megfogalmazást, amellyel

elkerülhető, hogy közvetlenül a „tudattalan” jelzőt kelljen
használni a tapasztalat leírására, Isaacs tanulmányában akkor is
marad még számos megoldhatatlan probléma. Ezek
végigvonulnak Isaacs egész munkáján, és úgy általában a
pszichoanalízis elméletén is. Hogy melyek ezek a problémák, az
az alábbi bekezdésben szépen kikristályosodik:

A külső, fizikai realitásokkal szembeállítva a

fantáziáról, mint minden egyéb mentális
tevékenységről kiderül, hogy csupán kitaláció, mivel
nem látható, nem kézzelfogható, az alany
tapasztalata szerint mégis valóságos. Valódi mentális
funkció, valódi hatásokkal, és nemcsak az elme belső
 világában, hanem az alany testi fejlődésének és
viselkedésének külső világában is, így aztán hatással
van más emberek elméjére és testére is.[10]

A fantázia „az alany tapasztalata szerint valóságos”. Ugyanakkor

„kitaláció, mivel nem látható, nem kézzelfogható”. A fantázia szó
tehát egyszerre jelenti azokat a „valóságos” tapasztalatokat,
amelyeknek az alany nincs tudatában, és azt a mentális funkciót,
amelynek „valódi” hatásai vannak. Ezek a valódi hatások a valódi
tapasztalások. Tehát a fantázia mint hatás önmaga okozója, és
mint ok, önmaga hatása. Lehetséges, hogy elérkeztünk egy fontos
meglátáshoz, amelyet némileg összezavar az eredeti elméleti
különbségtételünk.

A zavar egyik forrása éppen az a kettős séma, amelyben az

elmélet született. Ennek a sémának az alapja, hogy különbséget
tesz „az elme belső világa” és „az alany testi fejlődésének és
viselkedésének külső világa, így más emberek elméjének és
testének világa” között.

Ez az ellentét nemcsak Isaacs tanulmányában, hanem számos

egyéb pszichoanalitikus munkában is két, egymással szemben
álló terminológiacsoportot hoz létre. Nevezetesen:

belső kontra külső

mentális kontra testi

mentális kontra külső és fizikai

tevékenység realitások

képzeletbeli kontra látható,

kézzelfogható
dolog
 pszichés realitás kontra fizikai realitás

az egyén belső kontra az egyén testi

lelkivilága fejlődésének külső
világa, így más
emberek elméjének
és testének világa

elme kontra test

A fenti ellentétpárok értelmében azt kell feltételeznünk, hogy a

fantázia a bal oldalról indul mint belső, mentális tevékenység (és
a többi), majd valahogyan átjut a jobb oldalra. Annak ellenére,
hogy ilyen sajátos helyzetbe kerültünk, azt kell feltételeznünk, a
fantázia megtapasztalása csakis a jobb oldalon történhet. Hiszen
másoktól úgy tudjuk, hogy az ember azt külső, testi valóságként
éli meg, mind a saját testét, mind a másik testét illetően.

Az olyan kifejezések, mint a konverzió (az elmétől a test felé

vezető elmozdulás), a projekció (a belsőből a külső felé vezető
elmozdulás) és az introjekció (a külsőből a belső felé vezető
elmozdulás), mind ebben az elméleti szétválasztásban
gyökereznek, és nem tudnak tőle szabadulni. Ahelyett, hogy
tapasztalati tényeket írnánk le velük, arra használjuk őket, hogy
mesterséges elméleti fogalmakat magyarázzunk meg. Sem a fenti
ellentétes fogalompárok, sem az imént felsorolt átmenetek nem
tartoznak az Isaacs szándékai szerint leírt tények körébe. Az
ember önmagát természetesen megtapasztalhatja e
különbségtételek szempontjából is, mondván, „érzi”, hogy az
„elméjében” van valami „tartalom”, és meggyőződése, hogy a
„teste” az „elméjén” kívül helyezkedik el. Bármilyen furcsán
hangzik is ez, feltételezhetjük, hogy nem hazudik, és
körültekintően fogalmaz. Ám teljesen más helyzet, ha valaki az
én ilyesféle megosztottságát veszi kiindulópontnak az
elméletéhez.

A fantázia úgy is elképzelhető, mint ami az „elmében” történik.

Kérdés persze, hogy miért kellene így elképzelni, anélkül, hogy
vállalnánk magának a képzeletbeli problémának a megoldását.

Ha elvetjük ennek a mentális-belső kontra fizikai-külső

párosításnak a kettősségét, akkor egyéb problémákkal kerülünk
szembe. Ezek nem ugyanazok a problémák, más
megfogalmazásban. A valódi problémák minden bizonnyal
magukból a jelenségekből erednek. Pillanatnyilag az a probléma,
hogy engedni kellene a problémákat felmerülni. Ám ez csak
akkor lehetséges, ha a jelenségeket nem fedik el többé
mindenféle álproblémák.

III.
A metapszichológiának az ember saját tapasztalatából kell
kiindulnia, de az általában nem világos, hogy pontosan kinek,
miféle tapasztalatából.

A pszichoanalitikusok gyakran használják a „realitás”

kifejezést minden olyasmire, ami hitelesíti a tapasztalatot. De
használják sok egyéb értelemben is, utalhat például (i) arra, ami
előidézi a tapasztalást; (ii) egy adott „tulajdonságra”, ami
bizonyos tapasztalatokban megvan, másokban nincs; vagy
hozzávetőleg bármire, (iii) amiről a „józan ész” vagy a szakember
szerint szó van. Magát a realitást is különféle kategóriákba
sorolják: létezik „pszichés” realitás, „fizikai” realitás, „belső”
realitás, „külső” realitás, „szubjektív” realitás és „objektív”
realitás.

Hasznos megkülönböztetni a tapasztalás minőségét és módját.

Az álmodás a tapasztalás egy módja, amelyet az ébren lévő
személy több különböző szempont szerint megkülönböztet az
éber észleléstől. Az álmodás, a képzeleti működés és az éber
észlelés a tapasztalás különféle módjai. A „realitás” a fenti,
második értelemben véve időnként ezeknek a módoknak a
tulajdonsága, milyensége lehet.

A „belső” és „külső” szavakkal pedig az első értelemben vett

„realitásra” utalhatunk. A „belső realitásról” elmondható például,
hogy előidéz egy külső vagy egy belső tapasztalást, és viszont.
Mindkét esetben a második értelemben vett „realitás”, vagyis a
tapasztalás realitása, szemben az első értelemben vett
„realitással”, amely előidézi a tapasztalást, egyaránt tekinthető –
az én vagy a másik fél feltételezett határaihoz viszonyítva –
„belsőnek” vagy „külsőnek”. A „belső” olykor a „pszichés” vagy a
„szubjektív” szinonimája, míg a másik oldalán ott a „külső”, a
„fizikai” vagy az „objektív”. A „belső” és „külső” arra is
használható, hogy különbséget tegyünk álom és ébrenlét,
„képzelt” és „valós” események között – ilyenkor a tapasztalás két
módját különböztetjük meg.

Az „elme” szót gyakran használjuk a tapasztaláson kívüli,

abból eredő realitás megnevezésére. Így Jack elismeri, hogy
Jillnek különös testi érzetei vannak, de ezekről azt gondolja, hogy
Jill „elméjéből” erednek. Szerinte ezek „pszichogén” (lelki
eredetű) érzések, és Jill „hisztériás”. Ha a test, ahogy Isaacsnél is,
a „külső valóság” kategóriába került – vagyis az „elme”
szempontjából „külső” –, akkor Jack a „konverzió” fogalmával
„magyarázza”, hogy Jill az „elméjében” zajló „eseményt” nem az
„elméjében”, hanem a „testében”, vagyis a „külső”, „fizikai”
„valóságban” élte meg.

Ily módon alkalmazva a konverzió, a projekció vagy az

introjekció fogalmai igazából nem írják le, hogyan zajlik bárkinek
is a tapasztalása. Mint mondtuk, az „egoműködések” a
tapasztalatot hivatottak „magyarázni”, de lehetetlen
megmondani, milyen tapasztalatokat kellene „magyarázni”. Az
egoműködések egyfajta ingajáratot jelentenek a belső és a külső
realitások között, ezzel mintegy áthidalják a fenti – pszichés és
fizikai, belső és külső, elme és test közötti – különbségtétel
szakadékát. Ily módon használva sem leírást, sem magyarázatot
nem szolgáltatnak, sőt önmagukban teljesen értelmetlenek. Egy
testi tapasztalatot „mentális eseménynek” neveznek, ami viszont
„kívül esik az elmén”. Az elmélet addig tekereg, hogy
megmagyarázza önmagát, amíg a tapasztalati társításoknak
álcázott, nem fenomenológiai követelményektől eljut az olyan
követelményekig, amelyek kifejezetten azt a célt szolgálják, hogy
„megmagyarázzák”, ami az „elmében” van, azt az ember az
„elmén kívül”, a „testben” tapasztalja meg.

Jack tehát tapasztalásokat társít Jillhez, és úgy gondolja, hogy

Jill nincs tudatában ezeknek. Jill ez utóbbival egyetért. A
metapszichológiában Jack most nem csupán a számára
közvetlenül elérhető adatokból felépített értelmezéseket próbálja
„megmagyarázni”, hanem sok esetben a saját magyarázatait is,
amelyekhez sosem tartoztak adatok. Amikor Jack arra a
következtetésre jut, hogy Jillnek vannak olyan – múltbeli vagy
jelenbeli – tapasztalatai, amelyeknek nincs tudatában, azzal
óriási – és kockázatos – lépést tesz, amely túlmutat nemcsak a
saját Jill-lel kapcsolatos tapasztalatain, hanem Jill önmagával,
illetve Jackkel kapcsolatos tapasztalatain is. Jack nem tudja
garantálni, hogy nem lép túl saját és Jill tapasztalatain is, és nem
lép át a tükrön, vissza egyenesen a saját projekcióiba.

Az a benyomásom, hogy a legtöbb európai és észak-amerikai

felnőtt egyetértene a következőkkel: a másik személy
tapasztalatát az én nem közvetlenül tapasztalja meg.
Pillanatnyilag nem fontos, hogy ez szükségszerű és érvényes-e a
világ minden részén, minden korban. De ha egyetértünk abban,
hogy az én tapasztalatomat te nem tapasztalod meg, akkor abban
is egyetértünk, hogy szükség van a kommunikációs eszközeinkre
ahhoz, hogy megértessük egymással, mit, hogyan gondolunk,
érzünk, képzelünk, álmodunk és így tovább. Tovább bonyolítja a
dolgot, ha azt mondod nekem, hogy én olyasvalamit tapasztalok,
amit valójában nem tapasztalok meg. Már ha jól értem, és te ezt
érted tudattalan tapasztalás alatt.

Tudomásom szerint a természettudományokban nincs ehhez

fogható elméleti és gyakorlati problémakör. A természettudósok
nem próbálják kikövetkeztetni, vajon az anima mundi
(világszellem) hogyan éli meg azt, hogy ők beleavatkoznak a
természet folyamataiba. De még a természettudósok is tudatában
vannak, hogy az emberek megtapasztalják egymást. Úgy tűnik,
erről csak néhány pszichológus nem tud.

Ha olyan tapasztalatot társítunk a másikhoz, amelynek ő nincs

tudatában, az megint más helyzet. Korai lenne arról a már létező,
szisztematikus vizsgálati módszerről beszélni, amelyet az ún.
közös tapasztalás terén alkalmaznak, nem is beszélve a módszer
fenomenológiájáról.

Az emberek folyton mindenféle indítékot, hatalmat, szándékot

és tapasztalatot tulajdonítanak egymásnak. Külön tudomány
annak kiderítése, hogy ki, mikor, mit és miért tulajdonít
valakinek. Ez olyan összetett problémakör, amelynek
megoldására több élet sem lenne elég. Ráadásul egy olyan
feltörekvő tudományágban, mint az emberi kapcsolatok, egyéb
kérdések is felmerülnek a megalapozott következtetés logikáját
illetően.
 Az emberi kapcsolatok tudományának fejlődését azonban
akadályozza, hogy csak néhány pszichológus foglalkozik annak
kiderítésével, hogy milyen jól megalapozott, mégis személyes
módszerekkel vizsgálhatók az emberek és a köztük lévő
kapcsolatok. Számos pszichológus érzi úgy, hogy ha a
pszichológia nem a természettudományok egyik ága, akkor már
egyáltalán nem is tekinthető tudománynak.

Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Ha én meg akarlak

ismerni téged, valószínűleg kudarcot vallok, ha úgy közelítek
hozzád, mintha égitesteket vagy patkányokat tanulmányoznék.
Így aligha leszel hajlandó feltárulkozni előttem. Bármi mást
vizsgálhatok ezzel a módszerrel, de téged nem szabadna,
amennyiben nem ismerlek. Ha jól tudsz rejtőzködni, akkor joggal
bízhatsz benne, hogy nem sokat tudok meg rólad a viselkedésed
tanulmányozásával. Aki azt állítja, hogy ő „pusztán csak” a másik
ember viselkedését akarja vizsgálni, az nem az adott személyt
vizsgálja. Jelenleg azonban számos pszichológus úgy véli, hogy ez
tudományos értelemben véve lehetetlen.

A személy megismerésének tudománya nem épülhet

ugyanarra a logikára, mint a nem emberekkel foglalkozó
tudományok. A természettudományok egyetlen ága sem igényli
azt a sajátos következtetést, amelyet az egyén megismerésének
tudománya megkövetel.

Aki egy másik személy tapasztalatait vizsgálja, közvetlenül

csakis a másik személlyel kapcsolatos saját tapasztalatainak lehet
tudatában. Nem tudhatja közvetlenül, hogy a másik milyen
tapasztalatokat szerzett „ugyanarról” a világról. Nem láthat a
másik szemével, nem hallhat a másik fülével. Proust nyomán azt
mondhatjuk: az egyetlen igazi utazás nem az, ha ugyanazzal a
szemmel nézünk száz különféle tájat, amelyeken átutazunk,
hanem az, ha százféleképpen tudjuk szemlélni ugyanazt az egyet.
Mindaz, amit az ember a másikkal kapcsolatban érez, érzékel,
megsejt, következtetéseket eredményez – következtetéseket
vonunk le abból, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk a
másikról, és a másik következtetéseket von le abból, hogy milyen
tapasztalatokat szerzett rólunk. Ez persze feltételezi, hogy a
másik cselekedetei valamilyen módon az ő saját, korábbi
tapasztalataiból erednek, lévén tudom, hogy esetemben így van.
Kizárólag e feltevés alapján kockáztathatja meg bárki, legyen
bármilyen képzett, hogy a másik viselkedése alapján
következtetéseket von le a másik tapasztalatairól.[11]

Az attribúciók (tulajdonítások) egyik fő csoportja, amikor

valaki a másik viselkedésének közvetlen észlelése alapján
következtetéseket von le a másik tapasztalatairól. Egyetlen más
tudományág sem szolgálhat megfelelő feltételrendszerrel,
amellyel megállapítható lenne ezeknek a személyes
attribúcióknak a megalapozottsága.

A pszichoanalitikusok jelentős része (nem mindenki) a

fenomenológia határán mozogva ki-be ugrál a forgóajtón, és
második nekifutásra a lehető legmesszebb kerül bármiféle
tudománytól. Túl a páciens puszta attribúcióin az indítékot,
hatalmat, szándékot és tapasztalatot illetően, van még egy rétege
az egyén működésének, amely a „tudattalant” magyarázza: az
erő, energia, dinamika, ökonómia, procedúra és struktúra. Ennek
a kétszeresen is képzeletbeli rendszernek a pszichoanalitikus
fogalmai között olyanokat találunk, mint: szellemi struktúra,
ökonómia, dinamizmus, életösztön, halálösztön, belső tárgy[12]
stb. Ezeket tekintjük azoknak az alapvető rendezőelveknek,
irányító vagy mélyben meghúzódó erőknek és tapasztalatoknak,
amelyeknek Jill, Jack szerint, birtokában van, csak épp nem tud
erről – legalábbis Jack ezt következtette ki a Jill viselkedéséből
szerzett tapasztalatok alapján. Vajon mindeközben milyen
tapasztalatokat szerzett Jack Jillről, Jill saját magáról vagy Jill
Jackről?

A helyzet többnyire még ennél is bonyolultabb, sokszor még

az sem világos, mi számít tapasztalatnak, és mi nem, illetve
minek mit kellene megmagyaráznia. A képzeletbeli
tapasztalásokat olyan folyamatokkal magyarázzák, amelyek
maguk is kétszeresen képzeletbeliek.

Jill vagy egyetért, vagy sem azzal, hogy úgy tapasztalja meg
önmagát, Jacket, illetve a helyzetet, továbbá úgy viselkedik, ahogy
azt Jack gondolja róla. De Jack messze előtte jár. A következtetései
gyakran nem is arról szólnak, hogy Jill hogyan látja önmagát,
Jacket vagy a Jackkel közösen megélt helyzetet.

A pszichoanalízis egész elmélete az efféle következtetések

érvényességén alapul. Ha ezek tévesek, akkor minden, ami erre
épült, elveszti létjogosultságát. Ezzel természetesen nem azt
állítom, hogy a pszichoanalízis a következtetéseknek ezen a
szintjén véget ér. Csak azt mondom, hogy ha nem innen indul,
akkor soha nem is fog elkezdődni.

Azért nem használom a „tudattalan tapasztalat” kifejezést, mert

képtelen vagyok – akárcsak a saját fejemben – kielégítő módon
feloldani a két szó közötti ellentmondást. Tisztában vagyok vele,
hogy ehhez talán elég lehet az is, ha kellő körültekintéssel
definiáljuk a tudattalant és a tapasztalatot, de ez olyan
megoldásnak tűnik, mint amikor a fürdővízzel együtt kiöntjük a
gyereket is.

A tapasztalat, abban az értelemben, ahogyan én szeretném

használni, nem létezik a tapasztalatot szerző személy nélkül. És
tapasztalat nélkül a tapasztalatot szerző személy sem létezik.
Ugyanakkor az ember különféle dolgokat, különböző
időpontokban – de akár ugyanabban az időpontban is – más-más
módon tapasztal meg.

Az egyik alkalommal, amikor Peter együtt van Paullal, ez a

helyzet:

Nevezzük el az alábbiak szerint:

Peter, aki elképzeli: pk

Peter, aki emlékszik: pe

Peter, aki észleli: pé

Peter tehát egyszerre pk, pe, pé.

pk tapasztalatot szerez a képzeletében

pe tapasztalatot szerez az emlékezetében

pé tapasztalatot szerez az észlelésében

A képzelet, az emlékezés és az észlelés a tapasztalás három

különféle módja.

Peter nem egész lényével kommunikál Paullal.

Lehet, hogy az a része, amelyik kommunikál vele, nincs is

tudatában a pk és a pe létezésének. Peternek az a része, amelyik
kommunikál Paullal, talán tudja, hogy „ő”, vagyis pk elképzel
valamit, de azt már nem tudja megmondani, hogy mit.

Ez esetben én – némileg elnagyoltan – azt állítanám, hogy

Peter meghasadt. Pillanatnyilag nincs tudatában a
képzelődésének. Peternek az a része, amelyik Paullal
kommunikál, nincs tudatában annak, hogy mi zajlik a
képzeletében. Peter nem kommunikál jól önmagával.

Egy órával később Peter már Jill-lel van.

Peternek az a része, amelyik Jill-lel kommunikál, emlékszik rá,

hogy amikor már rettenetesen unta azt a kínos beszélgetést
Paullal, Jill férjével, elképzelte, milyen lesz majd a nővel
szeretkezni, ha végre el tud szabadulni a férjtől, és emlékezett a
legutóbbi együttlétükre is. Amikor Jill-lel van, még arra is
emlékszik, hogy Paul társaságában teljesen kiürül az agya; de
most, hogy Jill-lel van, érdekes módon, nem emlékszik, mit
mondott neki Paul.

Úgy tűnik, egyes emberek jó hatással vannak másokra, ami

annyit tesz, hogy a jelenlétükben a többiek arra is emlékeznek,
amit általában elfelejtenek, és fantáziálás közben valamiképpen
tudják, hogy képzelődnek, és azt is, hogy mit képzelnek el.

Amint megszűnik ez a hasadt állapot a jelenben, az emlékezet

mindig nyitottá válik, legalábbis bizonyos mértékben. Ugyanis
amikor az egyénben tudatosul egy emlék a jelenben, akkor
eszébe jut, mondjuk az, amikor legutóbb erre a bizonyos dologra
gondolt, arra a helyzetre, amikor elképzelte azt a bizonyos dolgot,
és közben az adott személlyel volt, és így tovább. Csakhogy, és ez
a probléma, amikor néhány ajtó kitárul, más ajtók becsukódnak.

A „tudattalan” az, amit nem kommunikálunk sem önmagunk,

sem mások felé. Természetesen lehetséges, hogy másoknak
átadunk valamit anélkül, hogy azt önmagunk felé
kommunikálnánk. Van valami Peterrel kapcsolatban is, ami Paul
számára nyilvánvaló, Peter számára azonban nem. Ez tehát a
„Peter nincs tudatában annak…” kifejezés egyik jelentése.
 2.

FANTÁZIA ÉS KOMMUNIKÁCIÓ
A tapasztalatainkat többféleképpen szoktuk osztályozni. Néhány
a leggyakoribb megkülönböztetések közül: külső-belső, valós-
valótlan, teli-üres, értelmes, hiábavaló, privát, nyilvános, közös.
Bizonyos kifejezések a tapasztalataink időbeli
megkülönböztetését szolgálják: múlt-jelen, itt és most, akkor és
ott. Bárhol és bármikor szerzi is az ember a tapasztalatait, azok
egy részéről úgy tartja, hogy az „én vagyok”, a többi pedig „nem
én vagyok”. Modalitások szerint is kategorizáljuk a
tapasztalásainkat, például emlékezés, képzelődés, álmodás, éber
észlelés stb.

A fenti bekezdésben és a fejezet további részeiben ezeknek a

kifejezéseknek csupán néhány, gyakran használt jelentését
igyekszem sorra venni, valamint szeretnék a magam
gondolataival is hozzájárulni a „fantázia” és a „tudattalan
tapasztalat” mint pszichoanalitikus fogalmak körüli
eszmecseréhez.

A következőkben az „én” mindig csak egy ún. hipotetikus én

lesz, amelyek közül néhánnyal esetleg azonosulni tud egyik-
másik olvasóm.

Én úgy gondolok magamra, mint aki a testében létezik,

ugyanakkor úgy képzelem, hogy a testem belseje valamiképp a
személyes teremen „belül” helyezkedik el. Ha valaki hívatlanul
lép a szobámba, az nem ugyanolyan szintű zaklatás, mintha a
testembe hatolna be engedély nélkül. Mivel azonban én a
testemben vagyok, így bizonyos értelemben véve a testem rajtam
kívül található.

A testi érzeteket általában valósnak érezzük. A fizikai

fájdalom például nagyon is valóságos. Ritka, hogy valamilyen
fizikainak tartott érzést valótlannak élünk meg, bár egyesek – ha
ők úgy vélik, hogy nekem nincs elég okom fájdalmat érezni –
hajlamosak az én fájdalmamra azt mondani, „csak a képzeleted
játszik veled”. Olyanok is akadnak, akik a saját testüket valahogy
nem érzik valóságosnak, és a mi kultúránkban ez már
önmagában alapot ad arra, hogy mentálisan zavartnak tartsuk
őket.

Olyanokkal is találkoztam, akik saját képzeletük

szüleményének tartották azt a „valódi” fájdalmat, amit éreztek –
de ez azért ritka.

Az emberi test a személyes térben hármas helyzetben van,

hiszen minden emberre igaz, hogy a saját testén kívül minden
egyéb tárgy számára csakis külső lehet. Általában azt
feltételezzük, hogy a másik ember teste: egyrészt, bizonyos
szempontból, megosztható vele (ő is kaphat belőle); másrészt
közös és nyilvános (mindenki kaphat belőle, kivéve ő maga, lévén
az rajta kívül mindenki más számára egy külső tárgy);
harmadrészt magántulajdon (csak az övé).

A mi kultúránk, bár biztosít némi szabadságot, nagyon szigorú

azokkal, akik nem ott húzzák meg a határt belső és külső, valós és
valótlan, én és nem én, privát és nyilvános között, ahol az a
közvélekedés szerint egészséges, helyes és normális.

Egy hallucinált hangról például gondolhatjuk, hogy „bennem

van” vagy „rajtam kívül található”; hogy valós vagy valótlan;
privát jellegű (vagyis szerintem senki más nem hallja) vagy
nyilvános (ha szerintem mások is hallják). A valótlan nem
szinonimája a képzeletbelinek. A társadalom azt várja tőlem,
hogy a képzelődéseimet magamban tartsam. Az emberek azt
gondolják, valami baj van velem, ha azt hiszem, hogy amit
„elképzelek”, az kijut az „elmémből”, kiváltképp, ha azt a saját
képzeletemnek tartom, és azt képzelem, hogy mások nem
képzelik ugyanezt. Ha két-három személy közösen szerez ilyen
tapasztalatokat, akkor hajlamosak azt hinni, hogy azok
valóságosak. Azok viszont, akik nem osztoznak mindebben,
hajlamosak feltételezni, hogy a többiek valamiféle közös
pszichózisban szenvednek.

Én a testi érzéseimet privátnak tartom. Ha megégetem a

karom, úgy tekintem, hogy a fájdalom magánjellegű, az égésfolt
látványa nyilvános. De ez nincs mindig így. Egyesek úgy érzik,
képesek valóban átérezni a másik ember fájdalmát, közvetlenül
átvenni a másik gondolatait, illetve úgy érzik, hogy mások átérzik
az ő testi érzéseiket, és átveszik a gondolataikat.

Az én testem, ahogy én tapasztalom meg, nemcsak közös vagy

nyilvános, hanem privát eseményekből is áll, ezt nevezem „énért
való testnek”. Az énért való test az ember képzeletében, az
emlékeiben és az álmaiban is megjelenhet, és bármelyik
formájában megtapasztalható holtnak vagy élőnek, valósnak
vagy valótlannak, egésznek vagy részekből állónak. Az
egészségesnek tartott reflexív tudatosság szemszögéből az egyén
saját énért való teste alapvetően magánjellegű tapasztalat, a
másik személy énért való teste pedig alapvetően nem
hozzáférhető. A fantáziában azonban ez nem feltétlen van így.
Az, hogy ebben a kérdésben hiányzik a kölcsönös igazolhatóság,
talán még inkább megkönnyíti, hogy az el nem ismert fantázia
még nagyobb területeket szerezzen meg magának.

Mivel mindenki a maga egyedi módján tapasztalja meg a

jelenségeket, ezért még a legnyilvánosabb események
megtapasztalása is nevezhető „privátnak” – igaz, csak korlátozott
értelemben. Tapasztalatom szerint a többség úgy érzi, hogy a
tapasztalatoknak létezik egy mindenféle korlátozás nélkül is
egyértelműen magánjellegű köre. Gerard Manley Hopkins erről ír
az alábbi bekezdésben:

…a saját létem, az éntudatom és önmagam érzése,

amelyben önmagam, az egóm és az énem íze érződik
mindenekelőtt és mindenben, és ez az íz
markánsabb, mint a sör vagy a timsó íze;
markánsabb, mint a diófalevél vagy a kámfor illata,
és egy másik embernek semmiképp nem
elmondható.[1]

A saját létem, az éntudatom és önmagam érzése, amelyben

önmagam, az egóm és az énem íze érződik mindenekelőtt és
mindenben – ebben a te ízed is érződik úgy, ahogyan én érzem.
Én érzem a te ízedet, és te az enyémet. Én a te ízed vagyok, te az
enyém, de azt nem érzem, hogy milyennek érzel a füledben. Az
ember nem lehet minden, és nem lehet meg mindene egyszerre.

Nehéz megérteni a másik éntudatát. Közvetlenül nem

megtapasztalható. Kénytelen vagyok a másik cselekedeteire és
szavaira hagyatkozni, azokból kell kikövetkeztetnem, ő hogyan
tapasztalja meg önmagát. A pszichiáter rögtön ezzel a feladattal
találja szembe magát, amikor meghallgatja a páciense vallomását.
Milyen alapon változik úgy az ember saját éntudatáról alkotott
képe, hogy önmagát „fizikai” vagy „pszichológiai” értelemben
„betegnek” tartsa; és mi juttat el oda valakit, hogy úgy
határozzon, hogy egy másik ember éntudata nem egészséges,
hanem beteg?

A sört és a timsót, a diófalevelet és a kámfort emlegető

Hopkins később ezt írta:

Epe kínoz és gyomorégés. Én vagyok a legmélyebb

isteni rendelkezés

Most biztos keserűnek éreznél: magam vagyok a

keserűség;

A csontokkal belém épült, a hússal megtelt, a vérrel

túlcsordult az átok.

A lélek önélesztőjétől megkeseredik a tészta. Látom,

Az elveszettek is ilyenek, és a korbácsuk

Akárcsak én magamnak, az ő izzadó énjük; csak

rosszabb.[2]

Ezrek fordultak pszichiáterhez gyógyulásért ennél kevesebb

miatt is. Majd az elektrosokk-kezelés után ezrek érezték magukat
„jobban”.

Hopkins tudta, hogy ez az íz, a söré, az epéé, ez ő maga. Ebből

„kigyógyulni” problémásabb, mint bármi másból, mert a
gyógymód egyet jelent azzal, hogy a személy elidegenedik a saját
lététől, elveszti a saját énjét. Amikor elvesznek azok a
tapasztalatok, amelyek mindenféle korlátozás nélkül is
egyértelműen magánjellegűek, és átalakulnak félig-meddig
nyilvánossá, az sok esetben épp az őrülethez vezető egyik
legfontosabb változás. Ez nem egyszerűen az „énhatárok
elvesztésével” foglalkozó elmélet átfogalmazása.[3] Ugyanis a
„világot” – bár az minden ember számára „közös”, és ebben az
értelemben „megosztható” – valószínűleg soha nem fogja két
személy teljesen egyformán megtapasztalni. Amikor ketten
néznek egy tájat, és az az egyiknek tetszik, a másiknak nem, azzal
máris szakadék nyílik közöttük. Az egyikük számára a táj csupán
önmaga, csupa „dologiság”, és a személyt esetleg halvány
szomorúság tölti el, amiért érzi a tájtól való különbözőségét. A
másik nézelődő számára „ugyanazok” a fák, „ugyanaz” az ég,
„ugyanaz” a fű maga a teremtés: fátyol, amelyen átsejlik a
Teremtő. Az első csak egy kicsit vagy egyáltalán nem érzi, hogy
kapcsolat lenne közte és a rajta kívül álló természet között; de
meglehet, hogy ugyanez az ember máskor úgy érzi, nincs lényegi
különbség a kint és a bent, az én és a természet között.

Amennyire másként tapasztaljuk meg a világot, annyira igaz,

hogy tulajdonképpen mind más-más világban élünk. „Az
Univerzum tele van emberekkel, akik ugyanabban a
környezetben ugyanazt csinálják, miközben olyan
univerzumokat hordoznak magukban, és vetítenek maguk köré,
amelyek éppolyan távoliak egymástól, mint a csillagok az
égen.”[4] Mégis azt mondom, hogy a világ – az engem körülvevő
világ; a világ, amelyben élek; az én világom – abban a formában,
ahogyan értem létezik, nem kizárólag az én világom, hanem a te
világod is, éppúgy körülvesz téged is, ahogyan őt: közös világ, egy
világ, a világ.

Nincs szükségszerű összefüggés a nyilvánosság, a

valóságosság és a megoszthatóság között. Megeshet, hogy valaki a
legnyilvánosabb eseményeken érzi magát a legmagányosabbnak;
és akkor a legerősebb benne az összetartozás érzése, amikor épp
a legvalóságosabb, mégis a lehető legprivátabb tapasztalását
osztja meg másokkal. Egy közös tapasztalás megosztása lehet a
legigazabb kötődés, de akár a legnyomorúságosabb rabság jele is
két ember között. A fantáziát az egyik is, a másik is megélheti
belsőnek vagy külsőnek, privátnak vagy nyilvánosnak,
megoszthatónak vagy megoszthatatlannak, valósnak vagy
valótlannak.

Ironikus, hogy amit sokszor a lehető legnyilvánosabb

valóságnak élek meg, az mások szerint a lehető legprivátabb
fantáziám. Másfelől, gyakran kiderül, hogy amit a legprivátabb
„belső” világom részének hiszek, valójában szinte minden
emberben megvan, és közös mindannyiunkban.

Egy pszichoanalitikus elmesélte, mit él meg a csoportos

foglalkozásokon azokban a pillanatokban, amikor úgy érzi,
„manipulálják azért, hogy – bármilyen nehéz is ezt felismerni –
szerepet játsszon valaki más fantáziájában; vagy hogyan érezne,
ha nem azért csinálná, amit a visszaemlékezéskor csak úgy hívok:
a ráció ideiglenes elvesztése – amikor az adott személyben erős
érzések ébrednek, és ugyanakkor meggyőződésévé válik, hogy
ezek létjogosultságát tökéletesen alátámasztja az adott, objektív
helyzet, anélkül, hogy szükséges lenne létezésük okát elvont
magyarázatokkal igazolni”[5] (kiemelés tőlem).

Az elidegenítő hatás alattomos dolog. Mindannyian

hajlamosak vagyunk belemerülni ún. társas
fantáziarendszerekbe[6] – a folyamat során elveszítjük a „saját”
identitásunkat, és csak utólag, visszatekintve tudatosul bennünk,
hogy mi történt. Bion így folytatja: „Úgy vélem, hogy egy
csoportos foglalkozáson az analitikus legfőbb elvárása az, hogy az
egyén képes legyen lerázni a valóság bénító érzését, amely
természetes velejárója ennek az állapotnak…”[7] (kiemelés tőlem).

Az egyén a saját észleléseinek és értékeléseinek az elvesztését

– ami egyenes következménye, ha az egyén hamis helyzetbe (vagy
duplán hamis helyzetbe) kerül (utóbbi esetében nem is látja a
helyzet hamisságát) – kizárólag utólag „ismeri fel”. Egy hamis
helyzet nem feltétlen teljesen „tarthatatlan”. Később sorra
veszünk néhány olyan nehézséget, amelyek akkor merülhetnek
fel, amikor az én megpróbál belekerülni egy tarthatatlan
helyzetbe, vagy ki akar szabadulni belőle. A kétszeresen hamis
helyzetben lévő személy az adott helyzetet nagyon is
„valóságosnak” érzi; nincs benne semmiféle bénító „érzés”, őt a
„valóság” bénítja meg. Hogy le tudja rázni magáról a valóság
hamis érzését, törölnie kell az elméjéből mindazt, amit tévesen
valóságnak hitt (ez a derealizáció), és újra fel kell ismernie azt,
amit addig tévesen valótlannak vélt. Csak ezután képes tudatosan
észlelni azt a társas fantáziarendszert, amelyben éppen benne
van. Az a normális, ha valaki annyira belemerül egy ilyen
rendszerbe, hogy azt valóságosnak érzékeli. Számos kép
emlékeztethet minket erre az állapotra. Halottak vagyunk, de azt
hisszük, élünk. Alszunk, de azt hisszük, ébren vagyunk.
Álmodunk, de az álmot valóságnak hisszük. Sérültek, sánták,
vakok, süketek és betegek vagyunk. De ennek duplán nem
vagyunk tudatában. Annyira betegek vagyunk, hogy már nem is
érezzük magunkat betegnek – sok gyógyíthatatlan, halálos
beteggel van így. Őrültek vagyunk, de nem tudunk róla.

Ez nem annyira tartalmi, mint inkább kategorizálási hiba. A

tapasztalásunk tartalmával nagyon is tisztában vagyunk, csak
azzal nem, hogy az pusztán illúzió. Látjuk az árnyakat, de
valóságos személyeknek és tárgyaknak véljük őket. Ehhez
hasonló hibát vétünk, amikor összekeverjük a tapasztalás
modalitásait. Ha más követ el ilyen hibát, azt könnyen
észrevesszük, de merőben más a helyzet, ha magunkról van szó.

Azt rögtön látjuk, hogy a magukat divatos szóval

„tudományosnak” kikiáltó diszciplínák (amelyek elsősorban a
tapasztalások kategorizálásával, a tudattalan és a „tudattalan
fantázia” témakörével foglalkoznak) súlyos és igen sajátságos
nehézségekbe ütköznek a maguk hitelesítési kritériumainak
meghatározásakor.

Ha valakiről az a benyomásunk, hogy duplán elidegenedett,

nem számíthatunk rá, hogy beismerésével megerősíti a
sejtésünket. Hiszen ha a másik egyetértene velünk, akkor
éppenséggel mi tévednénk. Így aztán könnyen olyan helyzetbe
kerülhetünk, hogy épp az bizonyítja az igazunkat, hogy a másik
nem akarja vagy tudja belátni az igazunkat. Csak azzal tudna
(részben) rám cáfolni, ha elfogadná, amit mondok, mert az azt
jelentené, hogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy ő nem látja,
amit én. Ilyenkor az ember esetleg tovább megy, és azt mondja: a
másik talán látja, amit én, de nem érti „igazán”; vagyis ez hamis
belátás.

Amit a pszichoanalitikus deperszonalizációnak (a személy

önmagától való elidegenedésének) nevez, azt az érintett személy
nem feltétlenül tapasztalja meg ekként. Amikor – szóban vagy
írásban – ezzel a kifejezéssel találkozunk, mindig tisztáznunk
kell, hogy a deperszonalizációt a személy önmagáról állítja-e,
vagy egy másik személy állítja róla és semmi köze az érintett
személy önmagáról alkotott képéhez.

Megeshet, hogy az a személy, aki egy társas

fantáziarendszeren belül elidegenített, megjátszott helyzetbe
kerül, és ezt kezdi tudatosan is észlelni, valamiféle „pszichotikus”
módon ad hangot ennek, például azt mondja, hogy az ételbe
rejtett mérgekkel törnek az életére, vagy kivették az agyát, esetleg
tetteit az űrből irányítják, stb. Az efféle téveszmék a realitás
részleges elvesztése-megtartása révén jönnek létre.

Minden csoport a fantázia eszközeivel operál. Az egyik legfőbb

– egyeseknél talán az egyetlen – ok, amiért egy csoporthoz
csatlakozunk, az ott szerzett tapasztalatok típusa. Mit várunk
attól, hogy csatlakozunk emberek egy meghatározott
csoportjához?

A családok és más, összetartó csoportosulások tagjait az köti

össze, hogy szükségük van olyan pszeudovalós (álvalós)
élményekre, amelyeket csak a fantáziálás nyújthat. Ez azt jelenti,
hogy a család számukra nem a fantáziálás egy módja, hanem
maga a „valóság”. Bár a „valóság” ebben az értelemben nem egy
módozat, hanem egy bármely módozathoz hozzákapcsolható
minőség.

Ha egy családtag helyzete a családi fantáziarendszerben

fenntartható, akkor vélhetően csak a rendszeren kívülről
érkezhet olyan „hívás”, amely arra ösztönözné, hogy – valamilyen
értelemben – elhagyja a rendszert. Egyénenként változó, hogy ki
mennyire szeretné vagy áll készen elhagyni a valóságnak hitt,
tudattalan fantáziarendszereit. Amíg nem válik tarthatatlanná a
helyzetünk, addig semmi okunk azt feltételezni, hogy a valóság
vagy a valótlanság, a biztonság vagy a bizonytalanság, az
identitás vagy az identitáshiány érzete hamis lenne.

A társas értelemben vett, hamis valóságérzet velejárója

(többek között) a fel nem ismert fantázia. Ha Paul elkezd
felébredni a családi fantáziarendszerből, attól kezdve a család
szemében csakis őrült vagy fekete bárány lehet, hiszen a többi
családtag számára továbbra is a fantázia marad a realitás, és ami
ennek nem része, az nem is valóságos. Ha tanúbizonyságot tesz
bármilyen, az általuk valósnak és igaznak hitt világon kívüli
tapasztalás mellett, arra csakis az lehet a magyarázat, hogy
sajnálatos módon fantáziaképek és hazugságok hálójába
keveredett. Ezért mondja az érintett személy a családjának, hogy
mindaz, amit ők valóságosnak és igaznak hisznek, csak
fantáziaképek és hazugságok hálója – és ezért mondják neki ők,
hogy az a fantázia és hazugság, amit ő valósnak és igaznak hisz
(nevezetesen, hogy Isten azt a különleges megbízást adta neki,
hogy feltárja előttük fantáziaképeik és hazugságaik hálóját, ezért
mászkált meztelenül a főutcán, nem törődve azzal, hogy szégyent
hoz a családjára) –, és ezért terápiára van szüksége.

Az emberek alaphelyzetben jól érzik magukat saját

kapcsolataik fantáziarendszerében, a helyzetük fenntartható.
Erre szoktuk azt mondani, hogy van „identitásunk”,
„személyiségünk”. Sosem jövünk rá, hogy egy ilyen rendszerben
élünk. Álmunkban sem jut eszünkbe elhagyni a rendszert.
Elviseljük, esetleg megbüntetjük, ártalmatlannak, rossznak, netán
őrültnek tekintjük azokat, akik ki akarnak lépni, és minket is erre
biztatnak.

Előfordul, hogy az ember egymással nem összeegyeztethető

szituációk eredményeként végképp tarthatatlan helyzetbe kerül.
Amikor a társas fantáziarendszerben egy személy sem maradni,
sem kilépni nem tud a saját fantáziájából, akkor válik az egész
tarthatatlanná.

Ami egy személy esetében ún. pszichotikus epizód, az egy

kapcsolati háló közös tapasztalásában, valamint a hálózat
egészének viselkedésében sokszor valamiféle sajátos válságként
értelmeződik.[8]

Az egyik lehetséges módszer, amellyel az egyén megpróbál

kiszakadni a családból, hogy az egész családot az énjén belülre
helyezi, így ő maga kívül maradhat önnön belsején, és szabaddá
válhat. De bárhová megy, mindig ismét tovább kell állnia, ezért
inkább úgy dönt, hogy letelepszik, és szerez egy helyet, amelyet a
sajátjának mondhat.

Minél nagyobb szüksége lenne arra, hogy kiszabaduljon

tarthatatlan helyzetéből, annál kisebb az esélye. Minél
tarthatatlanabb a helyzet, annál nehezebb kiszabadulni belőle. Ezt
a tautológiát érdemes egy kicsit alaposabban megvizsgálni.

A tarthatatlan ez esetben azt jelenti, hogy maradni

esztelenség, elmenni képtelenség.

Elidegenített, tarthatatlan állapotban az ember nem látja ezt.

Ezért lehetetlen kilépni a helyzetből. Amint Paul rájön, hogy egy
dobozban van, azonnal megpróbál kijutni belőle. A többiek
számára azonban a doboz jelenti az egész világot, kimászni belőle
egyet jelent a világ elhagyásával, ezt pedig senki sem hagyhatja,
aki egy kicsit is szereti Pault.

A személyek közös tapasztalatában megjelenő kötődés és/vagy

rabság további megértéséhez be kell mutatnunk, hogyan hat az
egyes ember a többiekre, mitől kerül az egyes személyek
fantáziája közelebb vagy távolabb a többségétől. Ahogy az egyik
személy tapasztalata egyre inkább eltávolodik a többiekétől,
akikkel közösen éli meg ugyanazt, úgy fog egyre inkább eltérni a
viselkedése is a többiekétől. Eljön az a pont a folyamatban,
amikor a többség „másnak” titulálja a kisebbség tagjait.

A relatív valóságból abszolút valóság lesz. Adott egy ember,

akiről azt gondoljuk, hogy abszolút tévedésben él, miközben neki
meggyőződése, hogy igaza van, és mi élünk teljes tévedésben.
Minél erősebb benne ez a meggyőződés, annál hamarabb el kell
őt pusztítani, mielőtt még ő pusztítja el önmagát vagy minket.
Természetesen ezt nem szó szerint kell érteni. Nem megölni
akarjuk, hanem megszabadítani attól a rémes téveszméjétől, hogy
mi el akarjuk pusztítani. Hát nem látja, hogy csak a téveszméjét
akarjuk megsemmisíteni? A téveszmét, miszerint az életére
törünk. Meggyőződése, hogy ki akarjuk szúrni a szemét. Aki azt
képzeli, hogy mások ki akarják szúrni a szemét, talán magától is
elmegy a pszichiátriára – ahol aztán tényleg kiszúrják a szemét a
lobotómia[i] során, és hagyja, mert inkább elhiszi, hogy őrült,
mint azt, hogy ez a valóság.

A fantáziavilágban megélt valóság minősége könnyen

elvarázsolhatja az embert. Odakint a világ hideg, kietlen,
értelmetlen és valótlan. Nincs benne semmi vonzó, de hála
istennek, úgysem lehet oda kijutni.

Vagy legalábbis nem egykönnyen. Ám sokak számára ez a

fantáziarendszer nem varázslatos mesevilág, hanem maga a
pokol, ezért ők igenis ki akarnak jutni. De azt nem szabad, az
rossz dolog, a hálátlanság jele. Őrült, aki ki akar jutni, ez az
őrültség jele. Egyébként lehetetlenség kijutni, és nem is érdemes,
odakint káosz tombol, vad szörnyek járnak. De semmi gond,
habár hálátlan és romlott vagy, még mindig hálás lehetsz nekünk,
amiért nem hagyjuk, hogy kilépj. Az orvos majd bebizonyítja,
hogy igazából nem is akarsz innen elmenni, csak előlünk
menekülsz, hátrálsz, mert félsz, hogy kést kapsz a hátadba. Pedig
tudod, hogy soha nem tennénk ilyet.

A fantáziában rekedt ember előtt két út áll. Eldöntheti, hogy

bent marad, és megfullad, vagy megkockáztatja, hogy szembenéz
a külvilággal, bármilyen szörnyűségek várjanak is rá odakint. De
amint átlépi a küszöböt egy olyan térben, amely most belül van,
máris újra belül találja magát azon a belsőn, amelyet kívülről
hozott be azért, hogy kikerülhessen abból, ami odabent volt.
Tehát, amint kilép azon az ajtón abba az irányba, máris annál
beljebb kerül, minél inkább azt hiszi, hogy kint van.
 Amikor a kint és a bent felcserélődik úgy, hogy ami A-nak
bent-kint, az B-nek kint-bent, és mindketten „abszolút”
értelemben gondolkodnak, akkor azzal előállt kultúránk közös
tapasztalásainak legszélsőségesebb szétválása: a pszichiáter
épelméjű, a páciens pszichotikus. Ebben az esetben a
pszichiáternek nincs kétsége a diagnózist illetően. A páciens
pszichotikus, és nem tud róla. A páciens azt gondolja, hogy a
pszichiáter az, aki pszichotikus, és nem tud róla. A páciens
pszichotikus, és nem tud róla, mert azt gondolja, hogy a
pszichiáterek veszélyes elmebetegek, akiket a saját biztonságuk
érdekében el kellene zárni, és ha a többi embert annyira
elvarázsolta a gondolatrendőrség, hogy képtelenek ezt belátni,
akkor ő fog lépni valamit az ügyben.

Kifelé az ajtón át vezet az út. De bent, a fantáziavilágban a

távozás hálátlan tettnek minősül, kegyetlenségnek,
öngyilkosságnak, sőt gyilkosságnak. Az első lépéseket még bent, a
fantáziavilágban kell megtenni, mielőtt bárkinek feltűnne, mi
történik. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy legyőznek, vagy őrültnek
bélyegeznek.

Egyes „pszichotikusok” úgy tekintenek a pszichoanalízisre,

mint viszonylag biztonságos közegre, ahol elmondhatják, amit
valójában gondolnak. Készek eljátszani a beteget és fenntartani a
látszatot, és ezért fizetni is hajlandóak az analitikusnak, azzal a
feltétellel, hogy nem „gyógyítja” ki őket. Akár készek eljátszani,
hogy meggyógyultak, ha rossz színben tüntetné fel az orvost,
hogy egy egész sor ember kerül ki a kezei közül úgy, hogy nem
javul láthatóan az állapota.

Nem is olyan észszerűtlen egyezség ez.

 3.

SZÍNLELÉS ÉS REJTŐZKÖDÉS
Vegyük ezt a pincért. Eleven és túlzó gesztusai
vannak, egy kicsit túl pontos, egy kicsit túl gyors, egy
kicsit túl eleven lépésekkel közeledik a vendégek felé,
egy kicsit túl szolgálatkészen hajol meg, hangja,
szemei kicsit túlságosan is a vendég parancsát leső
érdeklődést fejeznek ki, végül íme, mikor jön vissza,
utánozni próbálva járásával valamely ki tudja milyen
automata hajthatatlan szigorát, a tányérokat úgy
próbálja hordozni, hogy egy kötéltáncos
vakmerőségét mutassa, állandóan bizonytalan
egyensúlyi helyzetbe hozza őket, amit egy könnyed
kéz- és karmozdulattal újra és újra korrigál. Egész
magatartásmódja játéknak tűnik számunkra.
Mozdulatait úgy igyekszik összekapcsolni, mintha
egymást vezérlő mechanizmusok volnának, mimikája
és hangja is mechanikusnak tűnnek; a dolgok
mozgékonyságát és könyörtelen gyorsaságát ölti
magára. Játszik, élvezkedik. De mit játszik? Rövid
megfigyelés után rájöhetünk: pincért játszik.

Jean-Paul Sartre[1]

„A valóság” észlelése civilizációnk legtökéletesebb teljesítménye.

Képesek vagyunk észlelni a valóságot! Mióta nem érzik úgy az
emberek, hogy amit észlelnek, az nem a valóság? Ez az érzés és
gondolat, hogy minden észlelésünk valóságos, vélhetően igen új
az emberiség történelmében.

Üljünk be egy szobába! Képzeljük el, hogy a szoba nem

valóságos. Valaki odavarázsolta: (ADB). Amikor eljutunk arra a
pontra, hogy már szinte elhisszük, hogy a szoba a képzelet
szüleménye, akkor váltsunk nézőpontot, és tegyünk úgy, mintha
a szoba csöppet sem kitaláció, hanem valódi lenne: (BDA1).
Végül pedig jussunk el oda, hogy a szobát valósnak hisszük, de
nem érzékeljük annak.

A rejtőzködés (elúzió) olyan kapcsolat, amelyben az egyén

eltávolodik a saját, eredeti énjétől, és valaki másnak tetteti magát;
majd úgy tesz, mintha felhagyott volna ezzel a színjátékkal, hogy
úgy tűnjön, visszatért a kiindulópontra. A kettős színlelés olyan,
mintha nem színlelnénk. A személy eredeti állapotát csakis úgy
lehet „meglátni”, ha már az első színlelésre sem kerül sor.
Tapasztalatom szerint ha egyszer elindul a második színlelés,
attól kezdve nincs megállás, sorra követik egymást a lehetséges
színlelések. Létezem. Megjátszom, hogy nem létezem.
Megjátszom, hogy létezem. Úgy teszek, mintha nem színlelném
azt, hogy színlelek…

A kör kerületén elhelyezkedő A és A1 pozíciókat elválasztja

egymástól egy áthatolhatatlan akadály, amely azonban
vékonyabb és átlátszóbb, mint hinnénk. Induljunk el A-tól, és
menjünk B felé. Majd ahelyett, hogy az óramutató járásával
megegyező irányban visszamennénk A-hoz, menjünk tovább az
óramutató járásával ellentétesen, A1 felé. A és A1 „olyan közel
vannak egymáshoz, és mégis oly távoliak”. Éppenséggel olyan
közel vannak egymáshoz, hogy az ember azt gondolná: „Nem
lehet, hogy A1 is van olyan jó, mint A, ha egyébként sem lehet
megkülönböztetni tőle?” Attól még az ember tudná, hogy egy
láthatatlan fátyol mögött él. Csak épp nem látja, mi választja el őt
önmagától. Anna Freud könyvében Milne Amikor még kicsik
voltunk (When We Were Very Young)[2] című verseskötetének
gyerek főhőséről írja:

Ennek a hároméves gyermeknek a szobájában van

négy szék. Amikor az elsőre ül, tényleg felfedező, aki
éjjel az Amazonason hajózik. A másodikon oroszlán,
aki üvöltésével ijesztgeti dajkáját; a harmadikon a
tengert átszelő hajóskapitány. A negyediken – egy
etetőszéken – ülve azonban megpróbál úgy tenni,
mintha egyszerűen önmaga lenne, épp csak egy
kisfiú.[3]

Ha (és amikor) a kisfiúnak sikerül eljátszania, hogy ő „csupán”

önmaga, akkor az álarc eggyé válik a valódi arcával, és ő maga is
azt gondolja, hogy amikor úgy tesz, mintha nem „csak egy kisfiú”
lenne, akkor csak megjátssza, hogy nem egyszerűen önmaga. Az a
benyomásom, hogy a legtöbb hároméves – a szülei, vagy olyan
szaktekintélyek segítségével, mint Anna Freud – jó úton jár, hogy
sikeresen elhitesse mindenkivel: ő csak egy egyszerű
kislány/kisfiú. Ebben az életkorban a gyerekek kifogynak a
lelkesedésből, és elfelejtik, hogy ők csak megjátsszák a
kislányt/kisfiút. Eggyé válnak a szereppel. Ám a gyerek nem
jobban önmaga attól, hogy ő csak egy kisfiú, mint amennyire az
előbbi férfi önmaga attól, hogy tényleg pincér egy kávézóban.
„Csak egy kisfiú” – számos gyerekekkel foglalkozó szakember
pontosan ezt gondolja arról, hogy micsoda egy hároméves emberi
lény.

Hatvan évvel azután, hogy elhitte, ő „csak egy kisfiú”, akinek

még nagyon sok mindent kell tanulnia ahhoz, hogy „nagy felnőtt”
legyen; miután teletömték a fejét mindenfélével, amit a felnőttek
mondanak a kisfiúknak, és ő maga is felnőtt férfi lett – elkezd
megöregedni. Ekkor hirtelen eszébe jut, hogy ez az egész csak egy
játék volt. Csak megjátszotta a kisfiút és a felnőtt férfit, és most
egy ideje az öregembert. A felesége és a gyerekei aggódni kezdtek
érte. A család egy pszichoanalitikus barátja (akire hatott az
egzisztencializmus) elmagyarázza, hogy a hipomán haláltagadás
egyáltalán nem ritka, különösen a „sikeres” emberek körében; és
annyit tesz, hogy visszatérnek a gyermeki mindenhatóság
állapotába. Talán „rendben lehet tartani”, ha belép egy vallási
csoportba. Jó ötlet lehet meghívni vacsorára a lelkészt. És biztos,
ami biztos, oda kellene figyelni a befektetéseire, nehogy
veszélybe kerüljenek…

A gyerek megpróbál úgy tenni, mintha „csupán önmaga lenne,

egy kisfiú”. De nem igazán sikerül neki. Egy hároméves, aki
sikertelenül próbálja „az egyszerű kisfiút” alakítani, nagy bajban
van. Ha a szülők megengedhetik magunknak, akkor jó eséllyel
pszichoanalízisre küldik. De az ég óvja a hatvanhárom éves férfit,
aki nem tudja eljátszani, hogy ő „csak egy öregember”.

Akinek gyerekkorban nem sikerül eljátszania, hogy nem csak

megjátssza, hogy ő „csak önmaga”, azért hamarosan aggódni
fognak amiatt, hogy nála a gyermeki mindenhatóság állapota
túlságosan sokáig tart. Ha hatvan évvel később ráébred, milyen
ügyesen színlelt, mert el is felejtette, hogy hosszú éveken át csak
színlelt, akkor világosan láthatja, hogy a családja szerint kezd
kicsit szenilis lenni. Mitévő legyen? Menjen bele a színjátékba
még egyszer, és játssza el, hogy ő „csak egy kis öregember”?

Jill és Jack házasok. Jill már nem akar Jack felesége lenni,
viszont fél elhagyni a férfit. Így hát vele marad, de azt képzeli,
hogy már nem házasok. Idővel már úgy is érzi. Ezért el kell
képzelnie, hogy házasok. „Emlékeztetnem kell magamat, hogy
Jack a férjem.”

Bevett módszer. A rejtőzködés lényege, hogy az ember elkerüli

a konfliktusokat, anélkül, hogy közvetlenül konfrontálódna vagy
megoldaná azokat. Úgy rejtőzik el a konfliktus elől, hogy a
tapasztalás egyik módozatát kijátssza a másikkal szemben.
Elképzeli, hogy nem házas, majd elképzeli, hogy mégis az. Az
efféle spirálnak aztán nincs, ami véget vessen.

Egyesek[4] évekig képesek színlelni, hogy kielégítő szexuális

kapcsolataik vannak. A színjáték annyira meghatározó elemévé
válik az életüknek, hogy már nem tesznek különbséget aközött,
ami valóban kielégíti vagy frusztrálja őket és aközött, amiről csak
eljátsszák, hogy kielégíti vagy frusztrálja őket.

Szexuális vágy, szexuális kielégülés nélkül. Jillt nem teljesen

elégítik ki a privát fantom kapcsolatai, mégsem képes lemondani
ezekről, hogy lehetőséget adjon a valódi, pőre kapcsolatának.
Egyetlen „valós” kapcsolatról sem szabad elhinni, hogy nem okoz
végül csalódást azzal, hogy – mint mindenről – erről is kiderül,
hogy nem volt igazi. A képzeletével legalább tudja az ember,
hányadán áll. A képzeletbeli kapcsolatok nem okoznak csalódást,
az azonban problémát jelent, ha azt képzeljük, hogy amit
elképzeltünk, az valóságos.

A fantom kapcsolatok a testi tapasztalásokra is kihatással

vannak. Egy titkos fantom szerető folyamatosan izgalomban
tartja a testet. Ez a nyughatatlan izgatottság arra készteti a
személyt, hogy folyamatosan szexuális kielégülést keressen. A
képzeletbeli közösülés valós érzeteket generál a testben, melyeket
a „valóságban” nehéz lecsillapítani. Egyesek azt mondják, több
valós érzést élnek át képzeletben, mint valós helyzetekben. Jill
valódi szexuális izgalmat érez, amikor képzeletében valós
együttlét után vágyakozik, de valós helyzetekben nem talál se
vágyat, se kielégülést. A múltban vagy a jövőben élni talán nem
olyan kielégítő, mint megélni a jelent, de soha nem is olyan
kiábrándító. A jelen soha nem olyan, mint a múlt volt, vagy a jövő
lehet. Ha az ember az időn kívül keres valamit, abban mindig
benne lesz az értelmetlenség és a reménytelenség elgyengítő
érzése.

A rejtőzködés folyamatosságát fenntartani igazi bravúr, amely

csábító nosztalgiához vezethet, és soha, egyetlen pillanatra sem
szűnik meg. Ha nyilvánvalóvá válik, az taszító. Az irodalomban
erre az egyik legkiválóbb példa Bovaryné története.

Az idő üres. Éppannyira hiábavaló, mint amennyire

kikerülhetetlen. Hamis örökkévalóság, a rendelkezésre álló időnk
összessége, amely soha nem akar véget érni. Aki benne ragad egy
bizonyos időszakban, az időtlen múltban vagy a jövőben, az
tulajdonképpen megpróbál az időn kívül élni. A jelent pedig soha
nem ismeri fel.

A másik ember énje úgy kerülhető ki, ha a másik embert a

fantáziánk megtestesülésének tekintjük, és ekként is
viszonyulunk hozzá. Úgy teszünk, mintha elfogadnánk a másikat
„olyannak, amilyen”, de amikor a leginkább azt gondoljuk, hogy
így cselekszünk, valójában akkor tekintünk csak igazán úgy a
másikra, mint testet öltött fantomra, amely „mintha” egy másik
személy lenne, ugyanakkor „olyan”, mint a magántulajdonunk.
Winnicott kifejezésével élve, ilyenkor úgy bánunk a másikkal,
mintha „átmeneti tárgy”[5] lenne. Ez is a színlelés egyik formája.
Az én – bizonyos értelemben, bizonyos szinten – elismeri a má-sik
személyt személynek, és tudatosul benne, hogy nem egy tárgy, de
ennek teljes elfogadását csak megjátssza. Ezért nagyon hasznos,
ha a másik összejátszik az én rejtőzködésével és illúzióival.
Jellemző, hogy az ember megijed vagy megharagszik, ha rájön,
hogy a másik nem az ő fantáziabeli prototípusának a
megtestesülése. Ez az életmód nyilván nem nélkülözi a pozitív
csalódásokat, de valószínűbb a sűrű negatív csalódás. Minden
ember, akivel csak találkozunk, oázis lehet számunkra való
életünk sivatagában, amelyről aztán közelebb kerülve kiderül,
hogy csak délibáb. Ha ebben a tünékeny zűrzavarban a létező
dolgok közé bekeveredik az is, ami nem létezik, annak nem az
lesz a következménye, hogy egyik is, másik is erőre kap, hanem
az, hogy mindkét kategória felhígul, és ez bizonyos fokú – csak
részben felismert – deperszonalizációt és derealizációt (a személy
önmagától és a valóságtól való elidegenedését) vonja maga után.
Ilyenkor az ember egy sajátos börtön foglya. Miközben csapong a
kielégülések között, megeshet, hogy elképzelt jelenlétük révén
olyan „belső” kötődést alakít ki más emberekkel, amilyenről a
könnyebben kielégíthető emberek nem is álmodnak. Ha az illető
nem éri be a „puszta” képzelődéssel, akkor könnyen függőségbe
kerülhet másokkal szemben, annak reményében, hogy bennük
majd testet öltenek a fantáziaképei, és segítenek majd elkerülni
fantáziájának ijesztő és baljós aspektusait. Ha a személynek arra
van szüksége, hogy képzeletbeli személyek helyett valódiak
testesítsék meg a fantáziáit, akkor ennek hatására intenzív
kapcsolatot alakíthat ki emberekkel és tárgyakkal is. A valódi
személyekben azt a fajta kielégülést keresi, amely a képzeletében
messze elkerüli, a képzeletében pedig mindig olyan kielégülésről
fantáziál, amely a „valóságából” hiányzik.

Több hónapnyi viszony után – amely kezdetben teljesen

elvarázsolta, mostanra azonban sorozatos csalódást és
kiábrándulást jelent – Yvette előtt felsejlett a vég. A végső, drámai
szakítást sokféleképpen elképzelte már, és azon kapta magát,
hogy teljesen belemerült ezekbe a jelenetekbe, miközben
keservesen sír. Meg is jegyezte, mennyire jellemző rá, hogy valódi
könnyeket hullat, és heves érzelmeket él meg egy kitalált,
képzeletbeli helyzetben. Úgy gondolta, és nem tévedett, hogy
„amikor eljön a pillanat”, semmit sem fog érezni. Kapcsolatának
lezárása szürke és unalmas lett, nem volt benne semmi tragikus
vagy komikus. A nő utána hetekig derűsnek és nyugodtnak érezte
magát. Majd visszatekintve elkezdte ugyanúgy dramatizálni a
múltat, ahogy korábban a jövőt. Képzeletben újraélt egy múltbeli
helyzetet, amely sosem volt több elképzelt jelenetnél, és ettől a
múltbeli, elképzelt szituáció visszamenőlegesen valósággá vált.
Olyan érzések árasztották el a jelenben, amilyeneket csak
szerelmi viszonyának varázslatos kezdetén érzett. Máskor meg
úgy tett, mintha azt érezné, amit a jelenbeli, valós helyzetében
éreznie kell, és úgy tűnt, csak a képzeletében tud spontán módon
boldog vagy szomorú lenni. Lehet, hogy így elkerülte a kifejezett
frusztrációt, de ennek az lett az ára, hogy a kifejezett kielégülés is
elkerülte őt.

A rejtőzködés, jellegéből adódóan, nehezen azonosítható.

Ebben rejlik a különlegessége. A dupla színlelés révén színleli az
igazságot. Még pontosabb képet kaphatunk erről a módszerről,
ha összevetjük A meghasadt énben (The Divided Self)[6] bemutatott
problémákkal.

Abban a tanulmányban egy olyan modus vivendit mutattam

be, amelyet a szorongás és a kétségbeesés jellemez. Ezen belül is
legfőképp az én szétválásának arról a változatáról írtam,
amelyben a személy léte kettéhasad: testetlen elmére és lélek
nélküli testre. Aki ily módon elvesztette létének egységét, úgy
érzi, van egy „belső”, „igazi” énje, amelyet senki nem ismer,
illetve egy „külső”, „valós” vagy „tényleges” énje, amely „hamis”.
Azt próbáltam bebizonyítani, hogy ez az állapot valójában
kétségbeesett próbálkozás arra, hogy az ember képes legyen
elviselni az „ontológiai bizonytalanság” egy formáját.

Az utca embere sok mindent természetesnek és magától

értetődőnek tekint. Például azt, hogy van egy teste, amelynek van
külseje és belseje; hogy a léte a születéssel kezdődött, és biológiai
értelemben a halállal ér véget; hogy elfoglal egy helyet a térben;
hogy elfoglal egy helyet az időben; hogy mind térben, mind
időben egyfajta folytonosságban létezik. A hétköznapi ember nem
szokott létének ezen alapelemein elmélkedni; önmaga és mások
megtapasztalásának módját „igazinak” tekinti. Néhány embernél
azonban más a helyzet. Őket általában skizoidnak nevezik. A
skizofrén személyek még a saját énjüket (és másokét) sem veszik
magától értetődőnek – nem gondolják, hogy az feltétlen egy
adekvát módon testet öltött, eleven, anyagi valójában létező,
térben és időben folytonos lény, aki adott időben adott helyen,
egy másik időben pedig másik helyen tartózkodik – miközben
végig „ugyanaz” marad. Ha hiányzik ez az „alap”, akkor hiányzik
a személy egységének érzése; az érzés, hogy a saját
cselekedeteinek végrehajtója ő maga, nem pedig egy robot, egy
gép, egy tárgy; és hiányzik az érzés, hogy a saját észleléseinek ő
maga a forrása – ehelyett azt érzi, valaki más használja a szemét,
a fülét stb.

Az ember mindig a lét és a nemlét között mozog, de a nemlétet

nem feltétlen személyes dezintegrációként éli meg. Az ingatag
személyes egység érzésével együtt járó bizonytalanság az
ontológiai bizonytalanság egyik formája, amennyiben ezt a
fogalmat a véges emberi lét középpontjában álló elkerülhetetlen
bizonytalanságra használjuk.

Tillich a Létbátorság (The Courage to Be)[7] című művében

arról ír, hogy a nemlétnek három lehetséges iránya van: a végső
értelmetlenség, a végső kárhozat és a végső megsemmisülés a
halálban. Ebben a három irányban nézhet szembe az ember mint
szellemi, erkölcsi és biológiai lény saját megsemmisülésével vagy
nemlétének lehetőségével.

A negyedik lehetőség A meghasadt énben leírt ontológiai

bizonytalanság. Ez esetben az ember mint személy előzetes
formában találkozik a nemléttel: csak részben veszíti el énjének
átfogó egységességét, és ezzel párhuzamosan részben elveszti
kapcsolatát a többi emberrel, majd végül a kaotikus nemlét
hipotetikus végállapotában teljesen elveszíti kapcsolatát énjével
és a többi emberrel.

Egyesek – Harry Sullivan kifejezésével élve – kétségbeesett

„biztonsági hadműveletekbe” kezdenek; mások az őszinteség
eszközéhez nyúlnak. Az egész problémakör a tapasztalás és a
cselekvés egy teljesen más szintjén kapcsolódik össze, de néhány
ember őszinteség iránti igénye alááshatja mások
biztonságérzetét.

Ilyen esetekben, ha az érintett nem válik depresszióssá, akkor

a többi ember fog arra panaszkodni, hogy énjéből hiányzik a
hitelesség vagy az őszinteség. Ezt tartják a hisztériás személyekre
jellemző stratégia kórtünetének – lényege, hogy a
cselekedeteiknek hamisnak, színpadiasnak, dramatizáltnak kell
lenniük. Ugyanakkor a hisztériás személy sokszor határozottan
állítja, hogy az érzései valódiak és eredetiek, csak mi érezzük őket
valótlannak. A hisztériás személy váltig állítja, hogy komolyan
öngyilkos lesz, miközben mi csupán az öngyilkossági szándékra
utaló „viselkedésről” beszélünk. A hisztériás személy arra
panaszkodik, hogy darabokra hullik, csakhogy mi ezt nem így
gondoljuk, hacsak nem megjátssza vagy elhiteti, hogy mégis –
ezért nevezzük hisztériásnak, és nem skizofrénnek.

Egyszer talán eljön az idő, amikor kijelenthetjük: rájöttünk,

hogy csak szerepet játszottunk, csak színleltünk még önmagunk
előtt is; hogy megpróbáltuk meggyőzni önmagunkat egy s másról,
de most be kell látnunk, hogy nem sikerült. Ám meglehet, ez a
felismerés vagy beismerés is csak újabb próbálkozás arra, hogy
egy végső, nagy színjátékkal mégis mi „nyerjünk” – és ehhez még
egyszer, utoljára megjátsszuk a végső igazságot, elkerülve annak
egyszerű, közvetlen, tényleges elismerését. A „színjáték” egyik
formája az, amikor az érintett személyben erős vágy ébred arra,
hogy a színlelésből valóság legyen – ám a többi embernek ezzel
kapcsolatban továbbra is fenntartásai vannak. Nem vagyunk
meggyőződve arról, hogy minden pszichotikus módon viselkedő
személy „igazi” skizofrén, „igazi” mániás vagy „igazi” depressziós,
jóllehet az „igazi” skizofrént nem mindig könnyű
megkülönböztetni attól, aki érzésünk szerint képes önnön
állapotának dramatizálásával a hamis őrültség látszatát kelteni.
Hajlamosak vagyunk pszichotikusnak mondani azt is, aki csak
tetteti a pszichózist. Már magát a színlelést is őrültségnek tartjuk,
ha az kellően szélsőséges formában jelenik meg.

Úgy érezhetjük, hogy nemcsak az őrültség, ha valaki

megjátssza önmaga és mások előtt, hogy őrült, de az is, ha erre
egyáltalán okot talál. Az ember legyen tisztában azzal, milyen
szociális kockázatokat vállal, ha elszakad a társadalmi valóságtól:
ha elkezd szándékosan és módszeresen azon dolgozni, hogy ne az
az én legyen, akinek mások tartják; ha elmenekül ettől az
identitástól, azt játssza, hogy ott sincs, hogy névtelen; hogy
inkognitóban van, álnevet vesz fel, vagy azt mondja magáról,
hogy halott, egy senki, mert a teste nem tartozik hozzá. Akkor
viszont semmi értelme megjátszani, hogy az ember nem csak egy
kis öregember, ha a képzeletében már rég egy kis öregember lett.

A hisztériás személy, írja Winnicott, „megpróbál eljutni az

őrültség állapotába”. A rejtőzködés öngerjesztő jelenség. Az őrület
a menekülés választott formája lehet. De ha sikerül is pecsétes
papírt szerezni az elmezavarról, az akkor is csak megjátszott
marad. A megjátszott őrület éppúgy bekebelezheti az ember
életét, mint a „valódi”. Csakhogy a valódi „őrület” éppoly
tünékeny tud lenni, mint a „valódi” épelméjűség. Nem mindenki
lehet pszichotikus, aki szeretne az lenni.
 4.

A TAPASZTALÁS ELLENPONTJA
A valódi, fizikai izgalom együtt a képzeletbeli tapasztalatokkal
sokak számára különös, rettegéssel vegyes vonzerőt jelent.

Egy fiút izgat a „vonzó” lányok látványa. Felidézi őket a

képzeletében. Az igazi közösülés egy ideig talán nem olyan vonzó,
mint a képzeletbeli, ami „valódi” orgazmussal jár.

Sartre szerint az „őszinte” ember azért végez önkielégítést,

mert valójában valami igazibbra vágyik. Hogy kit tart
„őszintétlen” maszturbálónak, az kiderül abból, amit Jean Genet-
ről írt.

Genet az a típus, aki az onanizálást preferálja,

jobban szereti magát kényeztetni, mert így az élvezet
mértéke ugyanakkora annak is, aki adja, és annak is,
aki kapja; a passzivitás pillanata pedig egybeesik a
legintenzívebb aktivitás pillanatával; ő maga egy
személyben a tudat, amely kikapcsol, és a kéz, amely
izgatottan köpül. Lét, létezés; hit, munkák;
mazochista tétlenség és szadista vadság;
megdermedés és szabadság; a gyönyör pillanatában
Genet két, egymással szemben álló alkotóeleme
egyesül; ő a bűnöző, aki erőszakot követ el, és a
szent, aki hagyja, hogy erőszakot tegyenek rajta. A
maszturbáló valótlanná válik – véghez viszi saját
újrafelismerését, és nagyon közel áll ahhoz, hogy
felfedezze azt a varázsigét, amelytől megnyílnak a
zsilipkapuk.

Ám legyen bár hóhér vagy áldozat, dédelgető

vagy dédelgetett, ezeket a fantáziákat, végül újra el
kell nyelnie Narcisszusznak, aki fél az emberektől, az
ítélkezésüktől és a valódi jelenlétüktől; ő csak az
önmaga iránti szeretet auráját akarja érezni, csak
annyit kér, hogy egy kicsit eltávolodhasson a testétől,
és a másféleség vékony máza vonja be a testét és a
gondolatait. Személyiségei akár az olvadó csokoládé;
a konzisztencia hiánya megnyugtatja, és
szentségtörő terveit szolgálja: karikírozza a
szerelmet. A maszturbálót egészen elvarázsolja, hogy
sosem tudja eléggé másnak érezni magát, és egyedül
is képes megteremteni önmagának egy párkapcsolat
ördögi látszatát, amely azonban semmivé lesz, amint
hozzáérnek. A gyönyör hiánya a hiány élvezetének
döntő próbája. Az önkielégítés mint tisztán démoni
tett a tudat legmélyén fenntartja a látszat látszatát: a
maszturbálás egyet jelent a világ és a maszturbáló
elszakadásával a valóságtól. Az ember, akit felfal a
saját álma, pontosan tudja, hogy ez az álom csak
azért létezik, mert ő így akarja. Divine (Genet
önkielégítéses fantáziáinak másik szereplője) folyton
elnyeli Genet-t, és viszont: Genet is elnyeli, magába
szippantja Divine-t. Egy szerepcsere révén azonban –
amitől az eksztázis eljut arra a pontra, ahol már
túlcsordul – ez a nyilvánvaló tagadás (clair néant) a
valódi világban valós eseményeket generál. Az
erekció, az ejakuláció, a nedves foltok az ágyneműn
– ezek oka mind képzeletbeli. A maszturbáló egyetlen
 mozdulatban megragadja a világot, hogy feloldja, és
a helyére a valótlanság rendjét tegye az
univerzumba. Fontos, hogy ők legyenek a képek,
hiszen ők cselekednek. Nem, Narcisszusz
önkielégítése nem az, aminek egyesek tévesen hiszik,
nem egy kis kényeztetés a nap végén, kellemes, fiús
kárpótlás az egész napos munkáért: kényszeríti
magát a bűnre. Genet gyönyöre önnön
jelentéktelenségéből fakad: magány, impotencia, a
valótlan, a gonosz – a lét igénybevétele nélkül –
eseményt teremtettek a világban.[1]

Nem mindenki lehet Narcisszusz, aki szeretne azzá válni, jegyzi

meg Sartre másutt. Narcisszusz – akinek képmása páratlanul
törékeny kapcsolatot jelent egymástól elszakadt énjei között –
tudatosan választja az önkielégítést. Genet a másikat csak azért
idézi fel magában, hogy az önkielégítéssel egyszersmind el is
tüntesse, önmagával együtt – és amikor véget ér a varázs, csak
Genet marad –, miközben éppen ezeknek a képekben lecsapódott,
fantom homoszexuális esszenciáknak köszönhető, hogy ő maga
létezik. „Azok révén létezem, akik önmagukban semmik, azon
kívül, amivé általam lesznek.”

Itt egy újabb rejtőzködést találunk. Amikor képzeletében

megidézi a másik valótlan jelenlétét, abban az köszön vissza, amit
mi még mindig fantáziának nevezünk. A fantázia és a képzelet
annyira összefonódott, hogy már nem lehet tudni, mikor
kezdődik és mikor ér véget az önkielégítés. A valóság összeolvad
a képzelettel, a képzelet a fantáziával és a fantázia a valósággal.

Az önkielégítő teste valódi orgazmusokat él át képzeletbeli

helyzetekben, de valódi orgazmusra szükség is lehet ahhoz, hogy
a képzeletbeli helyzet véget érjen.
 A képzelet valós fizikai hatásokat vált ki, de ezek némileg
eltérnek attól, amit az ember egy nem képzeletbeli kapcsolatban
megtapasztal. De mivel hozzászokott az önkielégítés okozta
orgazmushoz, már nem igazán tudja, mihez kezdjen a testével
egy nem képzeletbeli kapcsolatban. Előfordulhat, hogy emiatt
kínosan érzi magát, félszegen, éntudatosan viselkedik, aggódik,
hogy illetlenül „izgalomba jön” mások valódi jelenlétében. Attól
fél, hogy a teste majd úgy reagál, ahogyan a „képzeletében”
szokott. Óriási lehet a különbség aközött, hogy ő milyennek érzi a
saját testét, és milyennek látják mások. Ám ha az
orgazmusélményben összekeverednek a valós érzések és a
képzeletbeli partnerek, az újabb félelmeket szülhet, mert ezek
nyilvános helyzetekben is összekeveredhetnek.

Vajon ha a test csendes magányában izgalomba jön

képzeletbeli személyektől, akkor ez nem lehetséges valódi
személyek esetén is? Ha ez a privát test, amely bensőséges
magányában bűnös élményeket szerzett, elkezd nyilvánosan is
megjelenni, az egyén élményei alapjaiban változnak meg. A férfi
a nőre tekintve azt a képet látja, amelyet kiszínezett az élmény,
amit a teste egyedül, de vele együtt élt át a képzeletbeli közösülés
során. A maszturbáló férfi és az elképzelt nő testének
összefonódása visszaköszön a nővel kialakított valódi
kapcsolatban is: a férfi azt várja, hogy a nő olyannak látja majd
az ő testét, amilyennek ő maga érzi; és kitalálja, milyennek
képzeli őt (a nőt) a férfi önkielégítő fantáziáiban.

Így történt, hogy amikor egy fiatalember összetalálkozott a

folyosón azzal a lánnyal, akit épp az imént dugott meg a
munkahelyi mosdóban, annyira zavarba jött, hogy fel kellett
mondania a munkahelyén.

Lássuk, mit ír Ferenczi Sándor a női szexualitásról. A

következőkben leírt tevékenység és tapasztalás a fantázia és a
képzelet elegyéből áll össze, és a testben inkarnálódik.
Lehetséges, hogy az itt megjelenő nő képtelen egyedül
maszturbálni, mert kell valaki, aki megtestesíti a fantáziáit.
Ferenczi írását – a szerző szándékaival ellentétben – egy
lehetséges nőalak leírásának tekintjük, nem pedig minden
kortárs nő jellemzésének.

A férfi genitális szexualitásának fentebb nagy

vonásokban vázolt fejlődése a nőnél meglehetős
váratlan megszakítást szenved. Ezt az erogeneitás
áttevődése a klitoriszról (női pénisz) a hüvely
üregére jellemzi. Pszichoanalitikai tapasztalatok
azonban arra a feltevésre késztetnek, hogy a nőnek
nemcsak a hüvelye, hanem egyéb testrészei is, a
hisztéria bizonysága szerint is, genitalizálódhatnak,
főként a mellbimbó és környéke. […] Azonban a
nőnek az anyaölbe való visszatérésre irányuló
részben feladott férfias vágya is felbukkan, de
csupán elképzelésekben, például abban, hogy koitusz
alatt képzeletben azonosítja magát a pénisszel bíró
férfival, hogy hüvelyében olyan érzés van, mintha
pénisze volna (,,üreges pénisz”) és végül hogy
azonosítja magát a testében fejlődő gyermekkel. A
férfias agresszivitás a nemi aktus tűrésének örömévé
válik a nőnél (mazochizmus), amely egyrészt
archaikus ösztönökre (Freud halálösztöne), másrészt
a győzedelmes férfival való azonosításra utal. Ezek a
térbelileg távol eső, genetikusan túlhaladott és most
másodlagosan újból megszállt kéjmechanizmusok,
úgy látszik, vigaszul szolgálnak a női nemnek az
elveszett péniszért.
Az eredetileg férfiasan aktív nőnek passzivitásba
való fordulását általánosságban így képzelhetjük el:
a női pénisz (klitorisz) genitalitása regresszíve
visszahúzódik az egész testre és az egész énre,
ahonnan – mint feltesszük – valamikor
amfimiktikusan származott, úgy, hogy a nő ismét a
szekunder narcizmus hatalmába kerül; erotikájában
inkább gyermekké lesz, oly lénnyé, aki még szívesen
ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy egészében
benne van még az anyában, így aztán könnyen
azonosíthatja magát a testében élő magzattal (illetve
a hímvesszővel mint annak szimbólumával) és
áttérhet a tranzitív behatolás élvezetéről az
intranzitívre (a passzivitásra). A női test szekunder
genitalizálódása magyarázza annak nagyobb
hajlamosságát a konverziós hisztériára is.[2]

Ha figyelemmel kísérjük a nő genitális fejlődését, azt

a benyomást nyerjük, mintha az az első közösülésnél
gyakran még egészen fejletlen volna. Az első
közösülési kísérletek úgyszólván csak véres
erőszaktevések. Csak később tanulja meg a nő a nemi
aktust passzíve elviselni, még később, hogy örömnek
érezze, vagy aktíve részt is vegyen benne. De az
egyes nemi aktusnál is megismétlődik a kezdeti
ellenkezés a megszűkülő vagina izomzatának
ellenállása formájában; később lesz csak a vagina
síkos és könnyen átjárható, és csak az aktus legvégén
állnak be azok a kontrakciók, melyek a szekrétum és
a pénisz bekebelezését célozzák (szerepel itt talán
kasztrációs tendencia is). Ezek a megfigyelések,
 valamint bizonyos filogenetikai megfontolások,
melyekkel később behatóbban foglalkozunk majd,
arra a felfogásra késztetnek, hogy a közösülés
egyúttal a nemek harcának egyéni megismétlése. A
vesztes fél a nő, aki átengedi az anyaölbe való
visszatérés előjogait a férfinak, maga beéri
fantáziatermékekkel, legkivált a gyermek
befogadásával, kinek boldogságában osztozik. A
szülésben a nő számára viszont, Groddeck
pszichoanalitikus megfigyelései szerint, a kínzó
fájások mögött olyan öröm is rejtőzik, melytől a
férfinem elesik.[3]

Ebben a leírásban a nő saját, testi élményeit annyira maga alá

temeti a fantázia, hogy a nő szinte teljesen elidegenedik a saját,
valós, női testélményeitől. Ferenczi úgy látja, a nő „beleveszett” a
saját fantáziájába, a saját képzeletbeli világába. És ez a két
kategória nem összekeverendő. Pontatlan lenne, ha azt
mondanánk, hogy a nő „elképzeli” a péniszt. Ennek talán még a
gondolata is riasztja, és sosem vetemedne ilyesmire. A
„fantáziájában” ő férfi; a „képzeletében” nő. Még nem fedezte fel
a saját testét. Úgy akar nővé válni, hogy nőnek képzeli magát, és
úgy is viselkedik, mintha nő lenne. A képzeletét és a testét
használva próbál szabadulni a fantáziájából, de úgy tűnik,
ehelyett egyre valóságosabbnak érzékeli a fantáziája termékeit,
és egyre kevésbé ismeri fel, hogy ezek csak fantáziaképek.

Ferenczinél a nő számára idegen a saját, nem fantázia szülte,

nem képzeletbeli női testélménye, mert elveszett a saját
fantáziáiban. Ha az a fantáziakép, miszerint pénisze van, kellően
„valóságossá” válik, akkor nem azt képzeli majd, hogy pénisze
van, hanem azt, hogy nincs pénisze. A képzelőerejét ekkor arra
használja, hogy elképzelje, ami a fantáziájából hiányzik. Ez a
színlelés egy újabb formája. A nő nem tudja, hogy amit
megtapasztal, az csupán fantázia. Fantáziateste, amely ebben a
formában nem tudatosul, elrejti előle a „saját” testét, ezért
számára a közösülés bizonyos értelemben önkielégítés.

Habár ez „őszintétlen” maszturbálásnak tekinthető,

amennyiben a valóság tagadását jelenti, a „valóság” őszintétlen
módon arra is használható, hogy elfedje a fantázia és a képzelet
titkos játékát. Az önkielégítés közösülésnek mutatja magát, ahogy
a közösülés önkielégítésnek.

Az alábbi bekezdés Jean Genet Notre Dame des Fleurs (Virágos

Miasszonyunk) című művéből származik.

Valami különös érzés, a hatalom érzete sarjadt ki

(mint egy növény, egy csíra) Divine-ban, a nőben. Azt
hitte, férfivé vált. Feléledt benne a vad remény, erős
lett, izmos és élénk. Szinte érezte, ahogy dagadnak az
izmai, és egyre formálódik, mint ahogyan
Michelangelo vésője alatt rabszolga válik a
kőtömbből. Egyetlen izma sem rándult, de belül
teljesen megfeszült, és úgy küzdött, mint Laokoón a
tengeri szörnnyel. Majd még bátrabb lett: bokszolni
akart, latba vetni a karját, a lábát, de nagyon hamar
összeverték kint az utcán, mert nem aszerint mérte
fel és irányította a mozdulatait, hogy eredményes
legyen a küzdelemben – neki az számított, hogy
tetszetős legyen, amit csinál, és úgy nézzen ki, mint
egy vérbeli huligán vagy más hasonló, merész fickó.
Mozdulatai, főleg ahogyan a derékszíját meghúzta, és
védekező pózba vágta magát, mind azt a célt
szolgálták, hogy ne csak egy bokszoló legyen, hanem
bármi áron – akár a győzelem kárára is – ő legyen
Divine, a csodált bokszoló, akiben több kiváló
bokszoló ereje és tehetsége egyesül. Sokat gyakorolta
azokat a férfiasnak vélt mozdulatokat, amelyeket
férfitól általában sosem látni. Fütyörészett, zsebre
tett kézzel járt-kelt, és ezt az egész előadást olyan
ügyetlenül adta elő, hogy úgy tűnt, egyetlen este
leforgása alatt legalább négy-öt karaktert alakított
egyszerre. Így tett szert egy többszörös személyiség
gazdag lelkivilágára. Fiúból lánnyá változott, de
mivel új volt neki ez a folyamat, az átmenet igencsak
botladozósra sikeredett. A lány fél lábon ugrált a fiú
után. Mindig ezekkel a látványos „bolond nő”
gesztusokkal indított, aztán hirtelen eszébe jutott,
hogy neki most azt kell megmutatnia, milyen férfias,
hogy így csalja tőrbe a gyilkost, és ennek úgy vetett
véget, hogy kifigurázta az egész viselkedését. Ez a
kettős megoldás furcsa színben tüntette fel őt,
egyszerű ruhába öltözött, szerencsétlen bohócot
csinált belőle. Végül, hogy megkoronázza a
metamorfózist, amely során nőből kemény férfivá
vált, elképzelt magának egy férfi-férfi kapcsolatot
egy makulátlan selyemfiúval, akinek a mozdulatai
félreérthetetlenek. A biztonság kedvéért megalkotta
Marchettit, akinek igazán egyszerű volt külső
megjelenést kreálni, hiszen a magányos lányként
dédelgetett titkos képzelgéseiben, a maga esti
örömére, eltárolta jó néháIIny comb, kar, törzs, arc,
haj, fogsor, nyak és térd képét, és pontosan tudta,
hogyan állítson össze ezekből egy eleven férfit,
akinek lelket is kölcsönzött – mindig, minden
 alkotásának ugyanolyat: amilyet önmagának is
szeretett volna.[4]

Genet bemutat egy férfit, akit „Divine”-nek nevez, és nő, ugyanis

Genet a „fantáziájában” annak érzi magát. Aztán eljön az a pont,
amikor ez a „nő” elkezdi, abban az értelemben, „mint egy
növény, egy csíra”, azt érezni, hogy kisarjad benne egy új
férfiasság. És ezt nem csak „képzeli”, tényleg megtörténik vele –
bár a folyamat nem jut túl messzire. Amikor a nemi átalakulás
kifullad, a „nő” úgy tesz, mintha férfi lenne (szó szerint
várakozón kinyújtja a kezét, hogy elkapjon valamit); a képzeletét,
a gesztusait, a tetteit mind arra használja, hogy egy varázslatos
átalakulással visszaszerezze „elvesztett” férfiasságát. Ez azonban
fából vaskarika.

Dosztojevszkij kétségkívül zseniálisan ragadja meg az álmok, a

fantázia, a képzelet és az emlékek ellenpontját. Valamennyi
regényében olyan helyzeteket tár fel vagy sejtet, amelyekben a
karakterek egyszerre vesznek részt ezekben a tapasztalati
módokban. Nem könnyű feladat ezt tömören és velősen
bemutatni. Most mégis kísérletet teszünk erre, és ehhez
áttekintjük Dosztojevszkij Raszkolnyikovról szóló leírását a Bűn
és bűnhődés (Prestuplenie i nakazanie)[5] elején, amelyből
megismerjük a fiatalember álmait, fantáziáit, képzelődéseit,
valóságát és a gyilkosságot, amit elkövet.

Raszkolnyikov példájában világosan megmutatkozik a

„fantázia” és a „képzelet” mint tapasztalási mód szembenállása.
Egy nappal az előtt, hogy megölte az öregasszonyt, Raszkolnyikov
„borzalmas álmot látott”[6]. Hosszú, szövevényes, valósághű álom
volt, amelyet most erősen kivonatos formában közlünk.

Raszkolnyikov borzalmas álmot látott. Gyermeknek

 látta magát, a szülővároskájában. Hétéves, és egy
ünnepnapon, estefelé, apjával sétálni mennek, ki a
szabadba.[7]

Apjával a temetőbe vezető úton sétálnak. Abban a temetőben

nyugszik a nagyanyja és a bátyja is, aki hat hónaposan halt meg,
így Raszkolnyikov nem ismerhette. Épp egy kocsma mellett
mennek el; a fiú erősen fogja az apja kezét, és közben rémülten
bámul be a kocsmába, amely számára a részegség és az erőszak
színtere. A kocsma előtt hatalmas szekér áll, amilyet általában
megtermett igáslovak szoktak húzni…

De most, miért, miért nem, a nagy szekér elé

sovány kis sárga parasztlovacska van fogva – ismeri
ezeket, sokszor látta, ahogy a tetejest rakott fás- vagy
szénásszekérrel kínlódnak, kivált, mikor
megrekednek a sárban, keréknyomban, és a muzsik
kegyetlenül csapkodja őket az ostorral, sokszor
egyenesen a szájukat, szemüket üti – jaj, de sajnálta
mindig szegény lovacskát, majdnem elsírta magát, a
mamája többnyire el is vezette az ablaktól… De most
egyszerre nagy lármát hall: jönnek ki a kocsmából,
balalajka szól, és ordítoznak, danolnak, részegek, jaj,
de részegek, csupa szálas, erős muzsik, kék és piros
rubaskában, panyókára vetett szűrrel.

– Üljetek fel, mind üljetek fel! – kiabálja egy fiatal,

vastag nyakú ember, arca húsos és piros, akár a
cékla. – Mind üljetek fel! Elviszlek![8]

Az a szerencsétlen gebe kevés ehhez a feladathoz. A muzsikok ezt

igen jó mókának találják:

Mind röhögnek körülötte – de hát lehet nem nevetni:

 ez a rossz kis ló ekkora teherrel még vágtasson is!
Két legény fönn a szekéren már ostort fog, hogy
Mikolkának segítsen.[9]

Ostorozni kezdik a lovat.

– Apácska! Apácska! – kiabál ő. – Mit csinálnak?!

Apácska, hogy ütik szegény lovacskát!

– Gyerünk, gyerünk – mondja az apja –, ostoba tréfa,

részegek, bolondok, ne nézz oda. – El akarja vezetni,
de ő kirántja a kezét, nem is tudja, mit csinál,
odaszalad a lovacskához. Az szegény elég bajban van
már. Zihál, aztán megáll, és újra nekihuzakodik,
majd leroskad.

– Üssétek agyon! Itt az ideje! Agyoncsapom![10]

A tréfa egyre jobban eldurvul, ahogy Mikolka egyre dühösebb

lesz. Folyton azt kiabálja, hogy a ló az ő tulajdona.

– Mit bánod! Az én lovam! Azt csinálok vele, amit

akarok! Üljetek fel, mind üljetek fel! Azt akarom,
hogy vágtasson! Akarom![11]

Csak a hétéves Raszkolnyikov aggódik a szegény páráért.

Ő a lovacska mellett ugrál, előreszalad, látja, hogy

csapkodják a szemét, pontosan a szemét! Sír. Majd
megszakad a szíve, könnye csak úgy ömlik. Egy
ostoros az ő arcába csap, de nem érzi, kezét tördeli
és jajgat. Az ősz szakállú, ősz hajú öregemberhez
akar szaladni, aki fejét csóválja, elítéli a durva tréfát,
egy asszony kézen fogja, hogy elvezesse, de kitépi
kezét, rohan vissza a lovacskához. Az már a végét
járja, de még egyszer megpróbál kirúgni.
– Hogy az ördög! – dühöng Mikolka. Elhajítja az
ostort, lehajol, és kirángat a szekér aljáról egy
hosszú, vastag kocsirudat, megmarkolja két kézzel a
végét, és teljes lendülettel a fakóra emeli.

– Ez megveszett! – kiáltoznak körülötte. – Agyonüti!

– Az én lovam! – ordít Mikolka, és teljes erővel rásújt.

Hallani a rettenetes ütést.

– Üsd! Üsd! Most már mit álltok! – kiabálnak a

sokaságból.

Mikolka másodszor is nekihuzakodik, teljes erővel

sújt a szerencsétlen gebe hátára. Az lerogy, aztán
felugrik és húz, összeszedi utolsó erejét, rángatja
erre-arra a terhet, vinni akarná, de mindenfelől
ostor – hat ostor – fogadja, a rúd is felemelkedik, újra
és újra rásújt. Mikolka őrjöng, amiért nem tudja egy
csapásra agyonütni.

– Szívós! – kiáltozzák sokan egyszerre.

– No de most lefektetik! Mindjárt vége! – kiáltja a

tömegből egy szakértő.

– Fejszét neki! Az kell! Legalább egyszerre vége! –

kiált a harmadik.

– Hess innen, szúnyogok, félre! – üvöltöz

eszeveszetten Mikolka, eldobja a kocsirudat, és
megint lehajol, nagy feszítővasat ránt elő a szekér
aljáról… – Vigyázz! – minden erejét összeszedi, és
nekiesik szegény kis fakójának. A vasrúd lecsap, a
lovacska megtántorodik és lerogy, húzni akarna, de a
rúd megint a hátára sújt, és most már elterül a
földön, mintha egyszerre mind a négy lábát
lecsapták volna.

– No még egy utolsót neki! – ordítja Mikolka, és

leugrik a szekérről, nincs eszén.

Néhány legény – az is mind vörös és részeg –

felkapja, ami kezébe akad, ostort, botot, rudat, és
rárohannak a már-már kimúló lovacskára. Mikolka
az oldalánál áll, csapkodja a vasrúddal, csak úgy
bolondjában. A gebe felemeli pofáját, és nehéz
sóhajtással kimúlik.

– No, megdöglött! – hallik a tömegből.

– Miért nem vágtatott?

– Az én lovam! – lármázik Mikolka. Úgy áll ott,

kezében a feszítővassal, vérben forgó szemmel,
mintha sajnálná, hogy nincs már kit ütni.

– No, rajtad se fogott a keresztség – szidják többen is.

De a szegény kisfiú magánkívül van. Nagyot kiált, és

keresztültör a sokaságon a fakóhoz, ölelgeti halott,
véres fejét, és csókolja a szemét, száját… Majd
felpattan, és dühtől vakon Mikolkának ront a kicsi
öklével. Ebben a pillanatban az apja, aki már régóta
futkos utána, megragadja, és végre elviszi onnan.

– Gyerünk, gyerünk, fiam!… Megyünk haza!

– Apácska, de hát mért… verték agyon szegény

lovacskát? – zokogja, lélegzete elakad, és szaggatott
kiáltások törnek fel elszorult melléből.

– Részegek, bolondoznak, nem a mi dolgunk,

gyerünk! – mondja az apja.
 Két kézzel kapaszkodik az apjába, de melle csak
elszorul. Lélegzeni, kiáltani akar, és felriad.

Verejtékben ázva ébredt, haja is csapzott volt az

izzadságtól, melle zihált, rémülten feltámaszkodott.

– Hála az Istennek, hogy csak álom – mormogta a fa

alatt ülve, és mélyet sóhajtott. – De mi ez? Csak nem
vagyok megint lázas? Ilyen őrültséget álmodni!

Egész teste össze volt törve, lelke zilált volt és sötét.

Könyökét a térdére téve, két kezébe támasztotta a
fejét.

– Úristen! – kiáltott fel. – Hát lehet az? Hát lehet az,

hogy én baltát fogok, és rávágok a fejére, szétzúzom
a koponyáját… ragadós meleg vérben csúszkálok…
zárakat török fel, lopok és reszketek és bujkálok, úgy
véresen… a baltával… Uram! Hát lehet az?[12]

Raszkolnyikov ébredés utáni első tapasztalata azt mutatja, hogy a

testét is erősen megviselte ez az álom. Rettegve ébredt, mintha
legalábbis őt verték volna agyon, és erről rögtön eszébe jut saját
gyilkossági terve, remegve gondol arra, hogy ő éppúgy fejbe
akarja verni a vénasszonyt, ahogyan azt a szegény lovat
kivégezték.

Mindebből úgy tűnik, hogy Raszkolnyikov testélménye abban

állt, hogy fizikai síkon azonosult a vénasszonnyal és a vén
gebével. Az álombeli incidens helyszíne közel esett ahhoz a
temetőhöz, ahol a nagyanyja és a fivére sírja található. Nem azt
„képzeli”, hogy ő maga egy vénasszony/vén gebe. Ellenkezőleg, a
„képzeletében” a lehető legtávolabb áll attól a helyzettől, amely
megjelent az álmában vagy a fantáziájában. Álmában ő egy
hétéves kisfiú, aki mélyen együttérez egy vén gebével, míg a
fantáziájában saját teste is részt vesz egy vén gebe és egy
vénasszony halálában. „Ő” azonban, mint később kiderül, azt
képzeli magáról, hogy Napóleon! Elveszett valahol a képzelete
(amelyben Napóleonnak hiszi magát), az álma (amelyben ő egy
kisfiú) és a fantáziája között (amelyben ő az agyonvert, vén gebe
és egy vénasszony, akit megölni készül).

Raszkolnyikov tudatában van az álmainak és a vén uzsorás

ellen forralt gyilkossági tervének. Annak viszont nincs tudatában,
hogy mi a kapcsolat közte és Mikolka meg a többi, kegyetlen,
részeg muzsik között, vagy mi a kapcsolat a vén gebe és a
vénasszony között. A fentieket nem köti össze a „saját” anyja
iránti érzéseivel.[13] Annak sincs tudatában, hogy az anyját (vagy
a nagyanyját) azonosítja a zsugori uzsorással és a vén, mihaszna
gebével. Ahogy annak sincs tudatában, hogy önmagát a vén
gebével, az anyjával, illetve az uzsorással azonosítja.

Amikor már „tudja”, hogy a vénasszony másnap meghal,

hirtelen úgy érzi magát, mint egy halálraítélt. Fantáziájában ő az
áldozat, holott a „képzeletében” és a „valóságban” ő a hóhér.

Mielőtt belép a társasház kapuján, ahol a vénasszony lakik, így

elmélkedik: „Így van az is bizonyosan, akit vesztőhelyre visznek.
Gondolataival az elébe kerülő tárgyakba kapaszkodik…”[14]
Vagyis a fantáziájában ő inkább áldozat, akit a kivégzésre
visznek, mintsem az, aki a kivégzést végrehajtja.

Mielőtt a vénasszony ajtót nyitna, Raszkolnyikov egyik

pillanatról a másikra, hirtelen nem érzi a testét. Úgy tűnik, ahhoz,
hogy megölje ezt a vénasszonyt, működésbe kell lépnie a
fantáziájának, amely most újra rávetíti a „vén gebe” képét az
uzsorás személyére, aki a „valóságban” semmit sem jelent neki.

Raszkolnyikov azon elmélkedik, hogy azért öli meg a

vénasszonyt, hogy „Napóleon legyen”, a „pénzért” vagy csupán
„gyűlöletből”. De Dosztojevszkij karakterének fantáziáját (mint
cselekvési és tapasztalási módot) fizikai álomként is láttatja,
amelyben Raszkolnyikov teljesen elmerült, és amelynek maga is
része lett. Így, bár néhány gyorsan múló pillanatra kiemelkedik
belőle, végeredményben „saját” személyébe merült, elidegenedett
attól a fiatalembertől, aki a valóságban létezik. Ebben az
állapotban képtelen felismerni, hogy ki a másik fél.

Az író a regényben mélységében járja körül a prostitúció

témáját. A vénasszony is egy pro-stituált, akárcsak maga
Raszkolnyikov, abban az értelemben, hogy valaki másnak adja ki
magát. Dosztojevszkij világossá teszi, hogy Raszkolnyikov „ahogy
meglátta, mindjárt leküzdhetetlen ellenszenvet érzett” a
vénasszony iránt, „noha jóformán semmit se tudott róla”.[15] A
vénasszony és testvére olyannyira kitöltötte a fiatalember
fantáziáját, hogy mást szinte nem is vett észre. Elkerülte a
figyelmét, hogy nem annyira észlelte, mint inkább fantáziálta a
két asszonyt. A saját fantáziája csapdájába esett. Nem csoda, hogy
úgy érezte, megfullad.
 5.

A HALÁL HIDEGE
A most következő beszámolóból egy harmincnégy éves nő
tapasztalatait ismerhetjük meg, amelyeket nem sokkal a
harmadik gyermeke születése után, az első öt hónapban szerzett.
Ez idő alatt a fantázia, az álom és a képzelet egyvelege
gyermekágyi pszichózist hozott létre, amely klinikai értelemben
csöppet sem szokatlan.

Mrs. A., bár orvosa semmiféle szervi bajt nem fedezett fel
nála, három héttel a szülés után még mindig képtelen volt
felkelni az ágyból. Az előző két terhessége után is hasonló
kimerültség lett rajta úrrá, vonakodott bármit csinálni,
elvesztette érdeklődését az ismerős emberek és jelenségek iránt.

Egyik éjjel „szörnyű vihar” tombolt a fejében. Árbócok

recsegtek-ropogtak, vitorlák szakadtak szét a szélben.
Nevezhetjük ezt álomnak, Mrs. A.-nak azonban meggyőződése
volt, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt. Amikor a férje másnap
hazatért az üzleti útjáról, a nő nekiesett, és azzal vádolta, hogy
ezzel a sok, egymás utáni terhességgel teljesen tönkretette őt, és
szívtelennek, sőt kegyetlennek nevezte. Korábban soha nem adott
hangot efféle érzéseknek. Most azonban annyira kimerült, hogy
képtelen volt tovább gondozni a kicsit, vagy bármiféle formában
ellátni a két nagyobb gyereket. Orvost hívtak hozzá, aki
semmilyen fizikai tünetet nem talált, de azért hólyaggyulladást
állapított meg, és gyógyszereket írt fel. Mrs. A. csak másnap este
vette be az első tablettát, mert félt, hogy nem hat, vagy talán ront
is az állapotán. Ekkor gondolta először a környezete, hogy a nő
„mentálisan” zavart.

Másnap este azonban, amikor barátok jöttek hozzájuk, szépen

felkelt, és teljesen normálisan viselkedett. Igaz, kialakult benne
egy határozott, nem megfogalmazható érzés, miszerint ő „más”,
mint a többiek, de ezt betudta a gyógyszereknek. Aztán megint
rémes éjszakája volt: a fejében heves vihar tombolt, újra vitorlák
csapkodtak a szélben, de most ráadásként az a különös érzés
társult ehhez, hogy a gondolatai lelassulnak, végül teljesen
leállnak. Amikor véget ért ez a fárasztó éjszaka, és Mrs. A.
felébredt, úgy találta, hogy elmúlt az addig érzett lázas állapot.
Átsuhant az agyán a „felismerés”, hogy semminek semmi köze
őhozzá – ő többé nem „abban” a világban él. A szoba és a
bölcsőben fekvő csecsemő hirtelen nagyon kicsinek és távolinak
tűnt, „mintha a rossz végén néznék bele a távcsőbe”. Minden
aggodalma elszállt. „Teljesen és tökéletesen érzéketlenné” vált.

Ahogy ott feküdt az ágyban, és eluralkodott rajta ez az állapot,

furcsa érzések támadtak a szájában: mintha lebénult és
megcsavarodott volna a nyelve. Belenézett a tükörbe: a nyelve
látszólag teljesen normális állapotban volt, de a látvány és az
érzés közötti hatalmas eltérés megrémítette. Délelőtt már kezdte
azt hinni, hogy megmérgezték, és a méreg a vérében kering.
Lázat mért, majd arra a következtetésre jutott, hogy azért nincs
láza, mert a teste nem reagál a méregre.

A következő öt hónapban képtelen volt megszabadulni a

mérgezés gondolatától, és ez a megszállottság mindenféle
álmokban tört utat magának ebben az átmeneti időszakban,
amikor félúton volt a „nem reagálás” állapota felé. Először azt
hitte, a méreg a hólyaggyulladást okozó bacilusból származik.
Néhány héttel később megfázott, ekkor meg azt hitte, hogy a
második bacilus, a náthát okozó, megölte az elsőt, és átvette a
helyét. Később azt találta ki, hogy a méreg a bélrendszeréből
származik, talán bélférgektől. Nem volt egyetlen olyan szó sem,
amellyel kielégítően le tudta volna írni, mi zajlik benne. Egy
bacilus, egy féreg, egy „kis szörny” mérgezte folyamatosan, és
emésztette fel a testét.

Megcsapta „a halál hidege”. A végtagjai kihűltek, kezét-lábát

ólomsúlyúnak érezte. A legkisebb mozdulat is komoly
erőfeszítésébe került. A mellkasa kiürült. Ebben a halálközeli
állapotban legalább annyira aggódott az orvosokért, mint
önmagáért, úgy gondolta, szörnyű bajba kerülnek a halála után,
amiért félrediagnosztizálták. Az orvosokat sajnálatos módon
teljesen félrevezette az, hogy a haldoklása tünetmentesen zajlott.
Pedig pontosan az efféle tünetek hiánya jelezte, hogy az állapota
egyedi és különleges. Mivel a teste nem reagált a méregre,
logikus, hogy az orvosok semmiféle eltérést nem észleltek. Még
csak nem is hibáztathatta őket ezért a tragikus tévedésükért. Azt
kívánta, bár mindkét félnek, neki és az orvosoknak is igaza
lehetne, de attól tartott, ez lehetetlen. Majd amikor holtan
találják, szervezetében a méreggel, biztosan azt hiszik, hogy
öngyilkosságot követett el, és amikor fény derül a teljes igazságra,
ez lehet az a különleges eset, amely forradalmasítja az egész
orvostudományt. Kezelőorvosai megvetés tárgyává válnak. Bár
teljes kimerültségre panaszkodott, kész volt vég nélkül a
haldoklásáról beszélni, és a mozdulatai sem lassultak.

Ám ő úgy látta, a bőre fakulni kezd, mint egy haldoklóé. A

kézfeje természetellenesen elkékült, szinte elfeketedett. A szíve
bármelyik pillanatban megállhatott. Úgy érezte, a csontjai
sincsenek a helyén, sőt elporladtak. A húsa rothadásnak indult.
Miután visszatért a halálvilágból ide, az életbe, így mesélt arról az
időszakról, a vég kezdetéről:

Egyik nap, valamikor március környékén, egyszer

csak tudatosult bennem, hogy rettenetesen hideg a
lábam, ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a
lábfejem meleg. Ezt nem igazán értettem, nem illett a
hipotézisembe, ezért elgondolkodtatott. Akkor nem
jutottam semmire, de néhány nappal később, amikor
épp semmi különös nem járt a fejemben, beugrott,
hogy minden olyan betegség, amely kellőképp súlyos
ahhoz, hogy „megindítsa” az ember haldoklását,
előbb elgyengíti az embert, függetlenül attól, hogy
mennyire erős az akaratereje. Feldobott ez a
gondolat, de szükségem volt arra, hogy egy orvos is
megerősítse: helyes következtetést vontam le;
ugyanakkor nem hozta el a várt megkönnyebbülést,
mert úgy gondoltam, hogy még mindig túl sok
minden szól ellene, ráadásul továbbra is képtelen
voltam hosszabb ideig kitartani egy-egy gondolat
mellett. Nem sokkal később rájöttem, hogy az egész
ötlet – miszerint „haldokolni kezdtem” – nevetséges,
és az is tudatosult bennem, hogy a haldoklást annak
szinonimájaként használom, hogy a szervezetem
nem reagál a lázra, amibe (gondoltam én) néhány
óra alatt bele lehet halni. Még mindig nagyon rosszul
voltam, mintha legalábbis tüdőgyulladásom lenne,
amit kénytelen vagyok lábon kihordani. Különösen
akkor éreztem ezt, amikor el kellett hagynom az
otthonomat. Olyankor a szívverésem gyenge, a
légzésem felszínes volt, a kezem elkékült, és nem
csak hideg vízben. Enyhe izgatottság lett úrrá rajtam,
úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Egyik
este, az ágyban fekve hirtelen az a gondolatom
támadt, hogy valószerűtlen állapotban vagyok, de
hamarosan kijutok belőle – és a gondolattól, hogy
hamarosan kijutok, teljesen pánikba estem,
megrendültem, és egészen elgyengültem.
Összegömbölyödtem, és úgy döntöttem, kitartok –
mire láss csodát, az érzés elmúlt.

Röviddel ezután megtaláltam a pszichológiai

magyarázatot arra, mitől kékül el a kezem, egy héttel
később pedig arra is rájöttem, hogy hideg vizet kell
engednem rá, és habzásig szappanozni. Aznap éjjel
remekül éreztem magam, mélyeket lélegeztem,
meleg volt kezem-lábam, erős a pulzusom. Másnap
reggel boldogan néztem az előttem álló nap elé, és
eszembe sem jutott, hogy aznap esetleg
meghalhatok, viszont nyilalló fájdalmat éreztem
testszerte, főleg a csuklómban és a fejemben.
Másnap megint ott tartottam, ahonnan indultam, a
tünetek még akutabb formában jelentkeztek, és
szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a
diagnózisom helyes. Ez az elmeállapot egy hétig is
eltartott, közben még inkább igyekeztem bizonyítani
az igazamat az orvosok felé. A hétvégén, hosszú idő
után először, végre megint elhagytam a házat, de
nem azért, mert jobban éreztem magam, hanem
mert nem hanyagolhattam el tovább a barátnőmet,
végképp elegem volt a kórházi állapotból, és úgy
éreztem, ennél rosszabb már úgysem lehet. Odakint,
más emberek jelenlétében teljesen normálisnak
éreztem magam, nem éreztem, hogy bármi
elválasztana tőlük, és megint nem fért a fejembe,
hogyan gondolhattam, hogy haldoklom. Persze attól
még éreztem, hogy a halál a küszöbön áll, és a hét
hátralévő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam
bizonyítani az igazamat. Magam döntöttem el, hogy
a következő hétvégén is kimozdulok, mivel már
elegem lett a környezetemből meg a
pszichiáteremből, és a kórtermi történések csak
felidegesítettek és megrémítettek, ezektől
mindenképpen menekülni akartam. Azon a hétvégén
mindig meg tudtam nyugtatni magamat, amikor
pánikba estem, egyszerre eszembe jutott a
hipotézisemet cáfoló összes érv, és úgy éreztem, a
kezem elkékülésének magyarázata valóban helyes és
igaz lehet. Ezért amikor a kórházba visszatérve, a
pszichiáter javasolta, hogy legyek inkább járóbeteg,
nagyon megörültem, bár a tüneteimet még mind
érezni véltem, kivéve a lábam hidegségét –
ugyanakkor meglepett, hogy képes vagyok örülni
valaminek. Erős késztetést éreztem, hogy
elmeneküljek ebből a szürkeségből, ami a kórházban
körülvesz: nagyon kínosan [sic!] éreztem ott magam
annak tudatában, hogy milyen kiszámíthatatlan a
betegek viselkedése. Bármilyen rosszul is voltam,
úgy éreztem, sokkal kellemesebb lesz lakóházi
környezetben, ahol normális emberek élnek. Azon
kaptam magam, hogy újra reagálok a zenére, megint
tetszenek a rajzfilmek, meg minden, ami vicces,
élvezem az olvasást, és nem feltétlen az orvosi
szakcikkeket bújom – határozottan pozitív lett a
gondolkodásom. Mindazonáltal gyakran tört rám
pánik, és egy-egy ilyen roham közben képtelen
 voltam túllátni a pillanatnyi érzéseimen, amelyek
megint csak azt súgták, hogy összeomlok, és
meghalok. Amikor eljött az idő, hogy bemenjek a
kórházba, ráadásul egyedül, képes voltam újra a
jóistenre bízni magamat, és erőt meg
magabiztosságot meríteni a pszichiáter
hozzáállásából, akinek meggyőződése volt, hogy
képes vagyok rá. Elhatároztam hát, hogy nem okozok
csalódást – sem neki, sem magamnak. Egyre
optimistább lettem, majd egyik reggel bevillant, hogy
az orvosok képesek diagnosztizálni a haldoklás
állapotát, mindegy, mi a kiváltó ok, és immár
világosan láttam, hogy eddig egy téveszmét
dédelgettem, és azt is tudtam, hogy ennek vége. Ezek
után napról napra javult az állapotom, egyre
kevésbé voltam apatikus, és felébredt bennem a
vágy, hogy hazamenjek, és végre találkozzam a
férjemmel és a gyerekeimmel. Többé csöppet sem
érdekeltek a tüneteim, tökéletesen tisztában voltam
azzal, hogy mi történt velem, és ez az egész hogyan
alakult ki.

A kéz elkékülésének, elfeketedésének „pszichológiai”

magyarázata egyszer csak hirtelen „beugrott” neki. A keze a
második csecsemőjét szimbolizálta, akinek kékesfekete arcára
hideg vizet fröcskölt, amikor rájött a lélegzet-visszatartásos
roham.

Számos ilyen „villanása” volt, amikor egy-egy rövid időszakra

ki tudott szakadni abból – ahogy ő fogalmazott – a
„szimbólumokkal kitapétázott világból”, amely az egész testét
beburkolta. Így „villant be” neki az is egyik éjjel, amikor éberen,
szorongva várta a következő szívdobbanást, hogy az ő szíve egy
magzat, akinek a szíve gyengén és hevesen ver, és a következő
négy hétben arra is „rájött”, hogy a megcsavarodott nyelve pedig
az apja nyelve, akinél az agyvérzése után állt be ez az állapot. A
bőre és a mellkasa a fivéréé volt, akit a szeme láttára vitt el a
tuberkulózis. Ezek a „villanások” emelték őt ki a
„valószerűtlenség állapotából”, amelybe néha önkéntelenül is
visszacsúszott. Néha, ahogy fentebb is írja, kétségbeesetten
kapaszkodott ebbe az ő „valószerűtlenségébe”, és olyankor a
valóság hirtelen semmivé lett. Rengetegszer álmodott, többek
közt ilyen témákról.

Egyik álmában egy férfi sarokba szorította, és bántani akarta.

Úgy tűnt, nincs kiút. Nem tudta, mitévő legyen, és amikor – még
mindig álmában – megpróbált az éber tudatosságba menekülni,
de nem szabadult ki szorult helyzetéből, sőt a helyzet csak
rosszabbodott, mert valóságossá vált, visszamenekült az álmába,
mert „az legalább csak álom volt”. Egy másik álmában sötét
házban járt, kinézett a kapun, és szemközt egy fekete esernyőt
látott a földön. Álmában úgy érezte, ami bent van, az valótlan,
ami kint van, az a valóság, de az esernyő útját állta, így nem
tudott kijutni. Egy harmadik álmában, nem sokkal az után, hogy
végre maga mögött hagyta „a halál hidegét”, a következő elemek
jelentek meg: a szabadban volt, és egy nagy repülőgépet nézett, a
gép ajtajában egy orvos állt, akiben egyszerre több személy öltött
testet, köztük én is. Mrs. A.-nak ezúttal meggyőződése volt, hogy a
kinti világ a valós, a benti valótlan. Be akart jutni a valótlan
világba, de az orvos útját állta. Haldoklásának öt hónapját így
foglalta össze: „Úgy tűnik, egyfajta metaforikus állapotban éltem.
Szimbólumokkal tapétáztam ki a világomat, és abban laktam.”

Azután, hogy kikerült ebből a metaforikus állapotból, amely

haldoklást jelentett számára saját, szimbólumokkal kitapétázott
világában, sokkal elevenebbnek érezte magát, mint emlékei
szerint bármikor. Öt év elteltével is remekül boldogult, és újabb
gyereket vállalt – mindenféle probléma nélkül.

Nem tudjuk, mi váltja ki az ilyesfajta állapotokat. Mrs. A.

esetében „a halál hidege” volt az alapgondolat. Igazából sosem
lépte át azt a küszöböt, hogy valóban halottnak érezze magát.
Csak más lett, távoli, mint aki egy másik világban él. Ebből a
világból lett az a világ. A bőre, a nyelve, a keze, a tüdeje, a szíve, a
húgyhólyagja, a bélrendszere, a vére, a csontozata mind a halál
fennhatósága alá került. A felismerés villámcsapásszerű
pillanataiban aztán vissza-visszatért abból a világból, a halál
valótlan birodalmából a mi világunkba, az élők közé. Élete
legkülönösebb tele után visszatért a tavaszba.

A visszatéréssel nem csupán a megelőző öt hónap halálos

rabságából szabadult ki. Az egymást követő felismerések azt is
tudatosították benne, hogy a testét elfoglalta a holtak teste
(kivéve a szívét, ami tényleg kihagyott egy pillanatra, amikor azt
hitte, hogy meghalt a babája); és ez így volt már jóval azelőtt is,
hogy először megcsapta őt a halál szele. A teste egyfajta sírkertté
változott, ahol az apja, a fivére és az anyja egy-egy része
nyugodott, és miután újra felfedezte a testét, bizonyos
értelemben ő maga is holtából tért vissza. A halál tornácáról az
életbe.

Máshol már utaltam rá, hogy az, amit mi pszichózisnak

nevezünk, néha talán nem más, mint egy teljesen természetes
gyógyulási folyamat (bár nem állítom, hogy ez a nézet
elsődlegesen tőlem származik).

A klinikai pszichiátria terminológiája szinte egyáltalán nem

megfelelő ehhez az esethez, sem leíró, sem teoretikus
szempontból. És amit nem tudunk megfogalmazni, azt
megmagyarázni sem tudjuk.

Itt egy pillanatra felsejlik a tapasztalatok komplexitásának

csupasz és bonyolult valósága, amelyet nehezen értünk meg mi
is, akik nem tagadjuk azt, amit nem tudunk megmagyarázni, sőt
megfogalmazni sem. Elméleteket csak tapasztalatok alapján lehet
felállítani, nem azért, hogy tagadjuk a tapasztalatot, amelyet az
elmélet zavarában figyelmen kívül hagy. Az alábbi leírás a
fenomenológiai elemzésnek csupán az első lépése.

Az a megszokott mód, ahogy Mrs. A. a férjét, a gyerekeit és a

barátait érzékelni szokta, hamar köddé vált, és átvette a helyét
egy újfajta tapasztalás. Elhagyta ezt a világot, és átlépett egy
másikba, ahol teljes egészében beburkolták a szimbólumok. Amit
mi „valóságosnak” tartunk, számára többé nem jelentett semmit.
Akkoriban azonban nem érezte, hogy a tapasztalatai valótlanok
lennének. A halál hidegében nem is panaszkodott arra, hogy a
saját testét vagy a többi emberét valószerűtlennek érezné. Csak
amikor már kifelé tartott ebből az állapotból, akkor „jött rá”,
visszatekintve, hogy – ahogy ő fogalmazott – egy „valószerűtlen”
állapotban élt.

Azt a megszokott érzést, hogy mi és a többi ember

kapcsolatban állunk egymással és önmagunkkal is, hogy valódiak
és elevenek vagyunk, sok esetben a tapasztalás olyan
fantáziamódozata is támogatja, amelynek tudatában sem
vagyunk. A fantáziát általában nem valószerűtlennek éljük meg.
A „valós” és eleven szemben a „valótlannal” és halottal, sokkal
inkább a fantázia, mintsem a képzelet jellemzője. Lehet, hogy a
szerelem nagyrészt fantáziabeli tapasztalás, még sincs semmi,
ami valóságosabb és elevenebb lenne.

Amikor Mrs. A. elindult „a halál hidegébe”, úgy érezte,

elveszett a személyes kapcsolat a jelenlegi és a régi világa között.
Elszakadt attól a régi világtól, amelyben még mindig ott látta a
férjét, a gyerekeit és a barátait. Ez az elszakadás, amennyire én
meg tudtam ítélni, nem szándékos volt. Ha tudatosan akart volna
visszavonulni a világtól, akkor vajon hogyan sikerülhetett ez
éppen neki, miközben a többség, aki vágyna megszökni önmaga
és a világ elől, képtelen erre?

Az alábbi két oszlopban Mrs. A. néhány „villanásnyi”

felismerését szedtem össze. Ezeket az összefüggéseket mind ő
maga alkotta meg. Engem éppannyira meglepetésként értek, mint
őt. Soha senkitől nem láttam még olyan értelmezést, amely akár
csak távolról is emlékeztetett volna erre.

A nyelve, amely érzésre …az apjáé volt, aki több

csavarodottnak tűnt, de egymást követő agyvérzés
normálisnak látszott… után hunyt el.

A mellkasa, amit üresnek …a fivére mellkasa és bőre

érzett, és a bőr, amit volt, a halálos ágyán.
sárgának látott…

A keze, amit kéknek és …a kisbabája feje volt,

feketének látott… amikor lélegzet-
visszatartásos rohamot
kapott.

A szíve… …a kisbabájáé volt, aki miatt

a legutóbbi terhessége során
sokat aggódott.

A csontozata… …az anyjáé volt, akit Mrs. A.

kora gyermekkorától
megnyomorított az ízületi
gyulladás.
A halál hidegségében semmi sem volt reálisabb annál, mint az,
hogy ő haldoklik, és hogy meg fog halni, ahogyan az apja, az
anyja és a fivére is. És semmi sem tűnt valószerűtlenebbnek, mint
a kapcsolat a nyelve, a mellkasa, a keze, a szíve, a csontozata,
valamint az apja, az anyja, a fivére és a kisbabája között.[1]

A második halmaz, az értelmezési tartomány kritikai elemei

leképeződtek az első halmazra, a testrészeire (ez a függvény
értékkészlete). Az introjektív azonosulás leképezési művelete
során Mrs. A. testrészei ø-értéket vettek fel, és ő a ø-értéknek
megfelelően reagált rájuk, nem tudván, hogy a megtapasztalásuk
leképezés eredménye. Hogy ezt a műveletet hogyan tudta
elvégezni és fenntartani, és milyen további műveletekkel tudta a
korábbi műveletet kiiktatni a tapasztalatából, azt nem tudom.
 II.
A SZEMÉLYKÖZI
VISELKEDÉS
FORMÁI
 6.

KOMPLEMENTER IDENTITÁS
Kabia rabbi (a római fogságban) így szólt kedvenc
tanítványához, Simeon ben Johaihoz: „Fiam! Nem
csak a borjú akar szopni, a tehén is akarja őt
szoptatni.”

A képzelet, az álmok és a fantázia világában megélt

tapasztalatokról és cselekedetekről szóló beszámolókban
elengedhetetlen, hogy nyíltan vagy burkoltan kitérjünk arra,
milyen egyéb, képzelt, álmodott, fantáziabeli vagy „valóságos”
emberek között, tehát milyen kapcsolatrendszerben zajlik
mindez. A következőkben az én és mások kapcsolatát igyekszem
kontúrosabban bemutatni.

A pszichiátria elmúlt két évtizedének legjelentősebb elméleti

és módszertani fejlődését meglátásom szerint az jelentette, hogy a
szakma egyre kevésbé fogadja el azokat az elméleteket és
tanulmányokat, amelyek úgy állítják középpontba az egyént,
hogy elszigetelik a környezetétől. Bár több irányból is tettek
erőfeszítéseket a helyzet javítására, mégis azt látni, hogy ennek
megvannak a maga komoly csapdái. Minden séma képes a
valóságot hibásan feldarabolni. Ám az a fajta töredezettség,
amely erőszakot tesz az ember személyes valóságán, teljesen
más, mint amikor egy adott helyzetnek, indokolt módon, csak az
egyik aspektusát elemezzük. Senki nem szeretné elválasztani
egymástól az „elmét” és a „testet”, a „pszichét” és a „fizikumot”.
Nem kezelhetjük úgy a „személyt”, mint egy „tárgyat” vagy egy
„állatot”, de az is butaság lenne, ha megpróbálnánk elszakítani az
embert a többi teremtménytől és a világát alkotó anyagtól.
Elképesztően nehéz megállni, hogy ne vessük alá, akaratlanul is,
a saját emberi valóságunkat egy efféle fogalmi csonkításnak
akkor, amikor az eredeti fogalmak elvesztek a folyamatban.

Ráadásul nem lehet torzítatlan beszámolót készíteni „egy

személyről” anélkül, hogy ne ismertetnénk az emberi
kapcsolatait. Ha csak egyetlen személyről írunk, akkor sem
feledkezhetünk meg arról, hogy mindig minden ember hatással
van másokra, és mások is hatással vannak rá. A többiek is
részesei az összképnek. Senki sem légüres térben cselekszik vagy
szerzi a tapasztalatait. Az a személy, akit ismertetünk, akivel
kapcsolatban elméleteket állítunk fel, nem az egyetlen közvetítője
az ő „világának”. Az, ahogyan a körülötte élő embereket érzékeli,
és mások érzékelik őt; ahogy másokkal viselkedik és viszont,
illetve ahogyan érzékeli, hogy mások milyennek látják (és
viszont) – ez mind-mind egyazon helyzetnek több, különféle
aspektusa, és mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsük az
adott személy részvételét ebben a helyzetben.

Komplementaritás
Egy nőből gyerek nélkül nem lehet anya. A gyerek adja meg az
anyaságot mint identitást. Egy férfinek feleség kell ahhoz, hogy
férj lehessen. Egy szerető a szerelme nélkül még csak leendő
szerető. Tragédia vagy komédia – nézőpont kérdése. Valamennyi
„identitáshoz” szükségeltetik egy másik: egy kapcsolat, amelyben
és amely által megvalósul az önazonosság. Megeshet, hogy a
másik a cselekedeteivel rákényszerít az énre egy kéretlen
identitást is. A felszarvazott férj szerepét például senki nem
önként veszi magára.

[1]
 Komplementaritás[1] (kiegészítő jelleg) alatt én a személyes
kapcsolatoknak azt a funkcióját értem, amely által a másik
kiteljesíti vagy kiegészíti az ént. Ez többféleképpen történhet. E
funkció egyfelől biológiailag determinált, másfelől erősen
személyes jellegű döntés kérdése. A komplementaritás többé-
kevésbé szabályozott jelenség, amelyet leginkább az adott kultúra
határoz meg. Ezt a témát sok esetben a társadalmi szerepek
címszó alatt szokták megvitatni.

Általában azt szoktuk mondani, hogy egy gesztusnak, egy

tettnek, egy érzésnek, egy szükségletnek, egy szerepnek, egy
identitásnak a másikban is mindig megvan a párja.

Egy gyerek lehet áldás a szüleinek, mert kiteljesíti őket szülői

mivoltukban. Az efféle komplementaritás lehet igazi, és lehet
hamis. Stephen azt mesélte, hogy az anyja annyira el volt telve
saját magával, hogy bármit is csinált a fia, neki az nem sokat
számított. Ennek a nőnek mégis szüksége volt a fiára. Stephen
képtelen volt bárminemű nagylelkűségre, pedig az anyja mindig
is nagylelkű volt. De rájött, hogyan tudna – legalább
egyféleképpen – „fogást találni rajta”: nem volt hajlandó
elfogadni a nagylelkűségét. Az anya magának való identitása
azon alapult, hogy összejátszott másokkal, és ezekben a
kapcsolatokban ő volt az, aki ad, míg a többiek elfogadták, amit
kínált. Utóbbiak emiatt folyton a hála és az irigység között
őrlődtek. Stephen már gyerekként ráérzett, hogy ezen a téren tud
bosszút állni azért, hogy egy ilyen nemkívánatos helyzetbe került.
A kielégítés és a kielégülés gyökerei valahol az anyatejes
táplálásból erednek. Ez lehet valódi kölcsönösség, amikor a
csecsemőnek és az anyamellnek egyaránt szüksége van a másikra
már a kezdetektől fogva. Ilyenkor az anya is kap valamit a
babától, és a baba is kap valamit az anyától. A „jó mell” olyan
mell, amely egyszerre tud adni és kapni. Adni és kapni – e kettő
kéz a kézben jár; aki elvesz, az egyúttal ad is, és aki ad, az
egyúttal el is vesz a másiktól valamit.

Eszerint az ürességérzés oka nem az üres gyomor. Az ember

akkor is ürességet érez, amikor nem adja át magát annak, amit
épp csinál, vagy amikor olyasminek adja át magát, amelyről
igazából érzi, hogy az számára értelmetlen. De az üresség és a
hiábavalóság érzése akkor is feltörhet az emberben, amikor át is
adta magát és értelme is volt annak, amit csinált, csak épp
semmiféle elismerést nem kapott érte, és úgy érzi, a tetteivel
igazából senkire nem tud hatást gyakorolni.

Ez alapján a képzelet és a fantázia világában nagyon is

valóságos, hogy az önálló, „jó” mell ellen intézett dühödt és
pusztító fantáziatámadásokat az irigység és a gyűlölet csak még
inkább felerősíti. A fantázia világában az ember elpusztítja azt,
amit gyűlöl, és gyűlöli azt, amit nem kaphat meg, mivel már
elpusztította. A másik fél a passzivitásával vagy érzéketlenségével
az üresség és a tehetetlenség érzését kelti az énben. A másik fél
fantáziabeli elpusztításával beindul egy ördögi kör. Az én ad és
kap. A másik félnek is adnia és kapnia kell. Minél többet kap az
én, annál többet kell adnia. Minél kevesebbet tud fogadni a másik,
az énnek annál többet kell elpusztítania. Minél többet pusztít el
az én a másikból, annál üresebbé válik ő maga. Minél üresebb,
annál irigyebb, és minél irigyebb, annál pusztítóbb lesz.

Az a fajta partner, aki ad, de semmit el nem fogad, aki passzív

vagy érzéketlen, az általában kudarcérzést ébreszt az énben.
Akármilyen sikeres az élet egyéb területein, akkor is folyton azt
érzi, hogy „igazából nincs mit adnom; mindig csak elveszek
másoktól. De kit érdekel?” Esetleg úgy véli, az élete csak akkor
nyerne értelmet, ha hatással tudna lenni másokra, mert úgy érzi,
csak ez számít: „nyomot hagyni magunk után”. Lehet, hogy nincs
gond a szexuális teljesítőképességével, és „sikeres” is, mégis úgy
érzi, soha nem tud igazán „célba érni”, és ez a kielégülés
pillanataiban is frusztrálja. Ha hatással tud lenni a másikra, az
győzelem. Ha engedi, hogy a másik hatással legyen rá, az vereség.
A valódi kölcsönösséget sosem tapasztalja meg, mert képtelen rá.
Mindenkitől fél, attól tart, hogy esetleg hatást gyakorolnak rá. Ha
a másiktól szeretetet kap, visszautasítja, ha úgy érzi, kapott
valamit; ha pedig úgy érzi, hogy a másik erősen függ az ő fogadási
hajlandóságától, akkor még meg is veti érte. Mindezek
eredményeként végül elveszíti azt az érzést, hogy tud adni, és azt
az érzést is, hogy a „másik” képes elfogadni azt, amit adnak neki.

Gondoljuk ezt végig a szex vonatkozásában. A szexualitásnak

alapvetően két célja van: az élvezetes feszültségoldás és a másik
megváltoztatása. De a szex nagyon üres élmény is tud lenni, ha a
másik nem partner benne. Az öncélú feszültségnövelés és
feszültségoldás rendkívül frusztráló lehet. Minden olyan
szexualitással kapcsolatos elmélet, amely szerint a szexuális
„ösztön” célja csupán az orgazmuspotenciál elérése, amelyben a
másik fél, akit bármilyen körültekintően választunk is ki, csupán
tárgy, a cél elérésének eszköze, az figyelmen kívül hagyja azt az
erotikus vágyat, hogy az ember szeretne hatással lenni a
partnerére. Amikor Blake azt írja, hogy amire a legnagyobb
szükség van, az „a kielégült vágy arcvonásai”[2] a másik arcán,
akkor azzal arra céloz, hogy az egyik lehető legfrusztrálóbb
tapasztalat, amikor az ember teljesen kiüríti magából minden
energiáját, avagy libidóját, legyen az bármilyen élvezetes is, de
közben semmiféle hatást nem gyakorol a másikra.

A nőnél a frigiditás sok esetben azt jelenti, hogy nem hajlandó

megengedni a férfinak, hogy kielégülést „adjon” neki, és ezzel
diadalt arasson felette. A nő frigiditása tehát győzelem és kínzás
egyszerre. „Lehet neked péniszed, erekciód, orgazmusod, de rám
semmiféle hatást nem gyakorolsz.” Ami azt illeti, az erekció és az
orgazmus a potenciának csak egy nagyon korlátozott aspektusát
jelenti: azt a potenciát, amely nem képes a másikra hatással
lenni. Az impotens férfi, a frigid nőhöz hasonlóan, gyakran direkt
nem akarja megadni a nőnek azt az elégtételt, hogy kielégítheti
őt.

Jack potens. Jill frigid. Jack nem akar egyedül ejakulálni. Az

neki nem jelent semmit. Vagy ha mégis, akkor csak fájó
elutasítást. Ő szeretne a feleségének orgazmust okozni. A felesége
sem akar direkt frigid lenni, szeretné a férjét az orgazmusával
megajándékozni. De ha a férfi orgazmusra kényszeríti, az a nő
számára csúfos vereség. Akkor a férje győzne, ő pedig veszítene.
Pedig szeretne legyőzetni, de úgy tűnik, a férje nem képes
legyőzni őt. És ha közben a nő nem élvez el, a férfi pedig igen,
akkor nagyon megjárja, mert impotenssé válik. Egy házaspár
általában több év alatt jut el idáig, de vannak, akik hónapok alatt
végigjárják ezt az utat.

Aztán a frusztrációból kétségbeesés lesz, amikor az ember

már azt is megkérdőjelezi, hogy tud-e ő még egyáltalán
„jelenteni” valamit bárkinek is.

A prostituált, pénzért, természetesen megadja a kötelezően

elvárt kielégülés „arcvonásait”. Ha Jilltől ez nem kapható meg,
akkor Jack kételkedni kezd abban, hogy tud-e ő hatni bárkire, de
egyelőre egy rendes színleléssel is beéri. És Jill kész eljátszani a
prostituált szerepét. Így a dolog, mondhatni, legalább családban
marad.

Minden kapcsolattal együtt jár, hogy az én definiálja a

másikat, és a másik definiálja az ént. Ez a komplementaritás lehet
központi vagy kerületi (centrális vagy periferikus), és a különféle
életszakaszokban hol kisebb, hol nagyobb jelentőségű. Minden
gyerek életében eljön az a pont, amikor fellázad az ellen a családi
kapcsolatrendszer ellen, amely olyan emberekhez köti – a
szüleihez, a testvéreihez –, akiket nem ő választott; amikor már
nem akarja, hogy az apja fiaként vagy a nővére öccseként
definiálják és azonosítsák. Ilyenkor ezek az emberek szinte
idegennek tűnnek. Persze biztos minden gyerek hasonlít ebben-
abban a szüleire, akik kifinomultabbak, bölcsebbek és
emelkedettebbek, mint ő. Ám vannak olyanok, akik épp a
komplementer kötődések rendszerére vágynak a leginkább. Az
árvákban és az adoptált gyerekekben néha rendkívül erős vágy
ébred, hogy megtudják, „kik is ők valójában”, ezért akarják
felkutatni a biológiai szüleiket. Nem érzik magukat egésznek,
mert nincs apjuk vagy anyjuk, és a szülő hiánya miatt a gyerek
énje sem lett teljes. Kell nekik valami kézzelfogható; néha egy
sírkő, ha az kínál valamiféle „lezárást”.

Az ember „saját” identitását nem lehet teljesen

elvonatkoztatni a másokban élő identitásától. Összefügg az én
maga számára létező identitása; a mások által neki tulajdonított
identitás; az identitások, amelyeket az én tulajdonít másoknak; az
identitás(ok), amelye(ke)t az én szerint mások tulajdonítanak
neki; és az, hogy mások mit gondolnak arról, hogy ő mit gondol
arról, hogy ők mit gondolnak…

Az „identitás” az, amitől az ember mindig ugyanolyannak érzi

magát – itt és most éppúgy, mint ott és akkor, a múltban és a
jövőben egyaránt; ez az, ami által azonosítani tudja önmagát. Az
a benyomásom, hogy az emberek többsége jellemzően egyazon,
folytonos lénynek érzi magát a bölcsőtől a sírig, és ez az identitás
minél inkább a fantáziája terméke, annál hevesebben védelmezi.
 Az „identitásból” néha olyan „tárgy” lesz, amit az ember
elvesztett, vagy úgy érzi, hogy elvesztette, és ilyenkor keresni
kezdi. Számos primitív fantázia kötődik az identitáshoz, és annak
tárgyiasulásához, megtestesüléséhez. Az oly gyakran emlegetett
modern „identitáskeresés” is egyfajta fantázia-forgatókönyv.

Komoly frusztrációt kelt az emberben, ha nem sikerül

megtalálni azt a másikat, akire feltétlen szükség van egy kielégítő
„identitás” kialakításához.

Vannak olyanok, akik egyfajta identitáscsomaggá válnak –

vagyis különféle identitásdarabokból tudják összerakni a saját
énképüket. Gondolok itt arra például, amikor az ember egy régi
barát elismerő mosolyában önmagára ismer.

Amikor valaki rájön, hogy olyan identitással lett megátkozva,

amely egy olyan identitás kiegészítője, amelyet szívesen
megtagadna, de képtelen rá – akkor sokkal inkább szégyen,
mintsem bűntudat ébred benne. Nehéz úgy következetes
identitást kialakítani – vagyis magunkat következetesen mindig
ugyanolyannak látni –, ha a másoktól kapott definícióink
következetlenek, esetleg kölcsönösen kizárják egymást. Egy
embertől egyszerre akár több különböző, egymással
összeegyeztethetetlen definíciót is kaphatunk. Azonban az is
megeshet, hogy két-három személy egymással teljesen
kompatibilis módon azonosít minket. Lehetetlen mindegyiknek
„megfelelni” vagy mindegyiket megtagadni. Ezért a sok ámítás,
zavarodottság és konfliktus.

Viszont lehet, hogy sem az én, sem a másik nem ismeri fel
azokat az ellentmondásos vagy paradox identitásokat, amelyeket
nyíltan vagy burkoltan ruháznak ránk olyan eszközökkel, mint
például az ún. attribúciók és a utasítások (lásd 10. fejezet). Egy
ilyen rendelkezésnek lehet a célja az összejátszás, noha az
összejátszásra nincs lehetőség. Az összejátszás állhat abból, hogy
nem ismerjük el az ilyen irányú rendelkezés létét, illetve nem
ismerjük el, hogy az elrendelt összejátszásra nincs lehetőség. Ez
nem egyszerűen konfliktust teremt, az egyén ugyanis olyan
zavaros helyzetben találja magát, amelyben azt sem tudja, mi
okozza a zűrzavart, sőt azt sem tudja, hogy nincs tisztában a
zavarodottságával. A zavart és a kételyeket olyan, rajtunk kívül
álló személyek okozzák, akik a saját identitásukhoz illő,
kiegészítő identitást kínálnak nekünk, amely megvalósítható, ha
több emberre oszlik el, de egyetlen személyben nem egyesíthető.
Brian nem tudott egyszerre az apja fia és az anyja fia is lenni
(lásd később). Talán más lett volna a helyzet, ha a szüleinek két
fia születik. Egy ilyen aláaknázott identitás arra készteti Briant,
hogy megpróbálja minden lehetséges módon kontrollálni azt,
ahogyan őt mások definiálják. Az ilyen én megtagadja biológiai és
társadalmi identitásának minden, mások által rákényszerített
elemét. Azt vallja: én döntöm el, hogy ki vagyok. Ha úgy döntök,
hogy nő vagyok, akkor nő vagyok. Ha úgy döntök, hogy San
Franciscóban vagyok, akkor ott vagyok. Az efféle „menekülőutat”
általában mániának bélyegzik: őrült módja ez annak, hogy az
egyén megszabaduljon a számára elviselhetetlen – önmaga vagy
mások által –, rávetített, egymást kölcsönösen érvénytelenítő
identitások disszonanciáitól.

Ahhoz, hogy egyszerre két, egymással ellentétes identitásnak

is „megfeleljünk”, nem tehetünk mást, mint hogy párhuzamosan
kifejlesztünk két, egymással össze nem illő önkifejezési módot, és
egyszerre két, egymással nem kompatibilis identitással is
azonosulunk. Különben, magunk sem tudjuk, miért, azt fogjuk
érezni, hogy fuldoklunk, hogy elnyomnak bennünket,
fojtogatnak, bekerítenek. A másik megoldás, hogy felfedezzük a
mániás kiutat. Egy csettintésre azok lehetünk, ott és akkor, akik
lenni akarunk, és mást is bárkivé átváltoztathatunk.

A következő két történet azt szemlélteti, mennyire meg tud

zavarodni valaki, ha az identitását, legyen akár olyan kiegészítő
jellegű, mint az apa/anya lánya/fia, aláássa vagy megrengeti
valami. A történetek főszereplői emiatt még kórházba is kerültek
néhány hónapra.

Brian
Huszonkilenc éves korában Briant zavarodott és kétségbeesett
állapotában elmegyógyintézetbe utalták, tíz év látszólag boldog
házasság után. Ugyanis egyik napról a másikra brutális módon –
egy összecsomózott kötéllel – verni kezdte a feleségét, ráadásul
inni kezdett. Egyre csak azt hajtogatta, hogy azért ilyen gonosz,
„mert nincs annál nagyobb gonoszság, mint indokolatlan
szenvedést mérni egy jó emberre, aki szeretett, és akit szerettél”.

Brian négyéves koráig az anyjával élt. Abban a hitben nőtt fel,

hogy az apja meghalt. Anyjára úgy emlékezett, mint jólelkű,
aranyos, kedves és ártatlan nőre. Aztán négyévesen, úgy
emlékszik, az anyja elvitte egy hosszú utazásra. Megérkeztek egy
idegen házba, ahol találkoztak egy idegen nővel és férfival. Az
anyja zokogni kezdett, megpuszilta őt, és kiszaladt a házból. Soha
többé nem látta, nem is hallott felőle. Az idegen nő és férfi a
nevén kezdték szólítani, és azt mondogatták, hogy ők anyu meg
apu. Emlékszik, milyen nagyon összezavarodott. Ez a
zavarodottság áthatotta minden érzését, többek között az anyja
elvesztése miatt érzett gyászt is. Minden energiáját latba vetve,
kétségbeesetten igyekezett megérteni a történteket, így arra már
nem nagyon maradt ereje, hogy a gyászt is megélje. Új „szülei”
semmit sem mondtak neki. Két kérdés egyszerűen nem hagyta
nyugodni: „Ki az anyukám?” és „Ki vagyok én?” Ez utóbbi
megválaszolásához előbb az elsőre kellett választ találnia. A
„régi” anyja elvesztésével elvesztette a „régi” énjét is. Addig
„anyukája kisfiaként” létezett, de ettől az identitásától egyik
napról a másikra megfosztották, és ettől a két idegentől új
identitást kapott, ő lett „a mi kicsi fiunk”, mindez pedig azt
jelentette, hogy a régi anyukája azért szabadult meg tőle, mert
rossz fiú volt. Ez a gondolat volt az egyetlen, ami kapaszkodót
jelentett számára. Magyarázatot adott mindenre, ez lett az
egyetlen biztos pont az életében. Azt nem tudta, hogy ki ő, de azt
tudta, hogy milyen. Márpedig ha gonosz, akkor bizony gonosz
lesz.

Tisztán emlékszik rá, hogy ezt a döntését nem sokkal az ötödik

születésnapja előtt hozta meg. Nem tud róla, hogy bármi
szörnyűséget tett volna, nem volt semmi, amit különösebben
sajnált volna, de tudta, hogy ő gonosz. És mivel gonosz volt,
gonosz dolgokat kellett művelnie. Amint kikristályosodott benne
ez az identitás, elsődleges feladatának tekintette, hogy
gonoszkodjon.

A „szüleinek” két saját gyerekük volt: egy fiuk, a nála

tizennyolc évvel idősebb Jack és egy lányuk, a nála tizenhat évvel
idősebb Betty. Brian úgy nőtt fel, mint a kisöccsük. Emlékszik rá,
hogy a bátyja barátkozni akart vele, de ő túlságosan bezárkózott
a saját zavarodottságába, hogy a közeledésére reagálni tudjon.
Aztán mire egy kicsit nagyobb lett, addigra a bátyja Kanadába
költözött.

Brian egyre többet rosszalkodott, így egyre gyakrabban

mondták neki, hogy gazember, aki semmire se viszi majd az
életben. Brian egy idő után igazi dicsőségként élte meg, ha
sikerült valakiből kihúznia ezt az ítéletet. Az iskolában
előszeretettel kínozta a padtársát, azt a kislányt, aki érzése
szerint „jólelkű, aranyos, kedves és ártatlan” volt. Később
számára is világossá vált, hogy volt egyfajta összefüggés a kislány
és a „saját” anyukája között, de akkor ezt még nem ismerte fel.
Megszületett benne a gondolat, hogy ezután minden létező
módon kínozni fog minden olyan lányt és nőt, aki „jólelkű,
aranyos, kedves és ártatlan”. Ez volt a gonoszság csúcsa, és
amikor erről ábrándozott, az volt Brian legfőbb és legtitkosabb
élvezete.

Kilencéves korában az egész életét meghatározó esemény

történt. A „szülei” tudta nélkül felfedezte saját
örökbefogadásának papírjait, és kiderült számára, hogy ő nem
tartozik „közéjük”. Ezután mindenki elől eltitkolta, hogy tud a
dologról, és közben egyre gyűlt benne a megvetés és a lenézés
„örökbefogadó” szülei iránt. Kicsinyes képmutatónak, csalónak és
gyávának tartotta ezeket az embereket, akik azt várták tőle, hogy
„bedőljön” a sztorijaiknak, és csak mert azt mondják, elhiggye,
hogy közéjük tartozik. Valahányszor rosszul viselkedett, ők pedig
dühükben a fejéhez vágták, hogy nem lesz belőle semmi, az csak
tovább erősítette benne a meggyőződést, hogy a szülei „szeretete”
csupán képmutatás, és valójában semmit sem jelent nekik. „Egész
egyszerűen nem kutyát vettek maguknak öregkorukra, hanem
egy kisfiút.” De arra jutott, hogy „egy ideig beszáll a kis
játékukba”. A nyílt gonoszkodás az ő malmukra hajtja majd a
vizet.

Nyolcéves korára meggyőződésévé vált, hogy a szülei

szándékosan akarnak belőle rossz gyereket csinálni azzal, hogy
rossznak kiáltják ki. Úgy érezte, ha az élete rosszul alakulna,
azzal megadná nekik a végső elégtételt. Ha azt gondolják, hogy
felnőtt korára csak egy senki lesz, akkor azzal tudná a leginkább
felbosszantani és kínozni őket, ha mégis lenne belőle valaki. Így
aztán a problémás, „pszichopátiás” kisgyerek korszaka véget ért,
és attól kezdve jól teljesített az iskolában, általában véve jól
viselkedett, színvallásra kényszerítve ezzel a szüleit, akik
kénytelenek voltak, képmutató módon, örülni az eredményeinek.
Kamaszkorára egészen tökélyre fejlesztette ezt a színjátékot.
Tizenhat éves volt, amikor a szülei végre elárulták neki, hogy
örökbe fogadták – az volt a benyomásuk ugyanis, hogy Brian a
család vér szerinti tagjának tartotta magát, és már elfelejtette az
anyukáját. A fiú eljátszotta, mennyire megrázta a hír, miközben a
szíve mélyén tele volt gyűlölettel és megvetéssel ezek iránt a
bohócok iránt, akik azt hitték, ilyen könnyen tőrbe csalhatják.

Az iskola elvégzése után az üzleti világ felé vette az irányt.

Sokra akarta vinni, mert hajtotta a gyűlölet és a bosszúvágy.
Hamarosan sikeres üzletember lett.

A padtársa után már nem bántott senkit. Tovább álmodozott

ugyan kislányok kínzásáról, de ezeket a vágyálmokat többé már
nem valósította meg. A nők felé szerény, bátortalan, ám vonzó
férfinak mutatta magát. Amikor eljött az ideje – húszas évei
elején –, feleségül vette álmai nőjét, egy „jólelkű, aranyos, kedves
és ártatlan” lányt. Boldog házasságban éltek, fiuk született. Nem
sokkal később azonban Brian elkezdett veszekedni a feleségével –
kényszeresen és minden ok nélkül. Emellé pedig ivott is, sokat.
Vett egy vastag, nehéz kötelet, összecsomózta, és addig verte vele
az asszonyt, amíg az rettegve és fejvesztve el nem menekült a
szüleihez. A fiuk ekkor négyéves volt.

Brian tehát akkor üldözte el a feleségét otthonról, amikor a

fiuk pont annyi idős volt, mint ő maga, amikor az anyja elhagyta.
Ahogy a fia közeledett ehhez az életkorhoz, az felidézte Brianben
az eredeti krízist, amikor elvesztette az eredeti identitását, és
ezzel együtt az anyját. Még egyszer szögezzük le: az anyja nem
csak úgy, egyszerűen lelépett. Az a nő, aki elment, már nem az
anyja volt. Akkor ki volt ő, akit elhagytak?

Az ivás és a felesége bántalmazása feltárta fantáziájának

régóta rejtegetett alapstruktúráját, amelyet eddig olyan ügyesen
eltitkolt, hogy ő maga is megfeledkezett róla. Felesége mint
személy identitásának, mondjuk úgy, valóság-együtthatója
hirtelen zuhant rá.

Élete addigi két nagy katasztrófájához – régi identitásának

elvesztéséhez és annak felfedezéséhez, hogy az új identitása
hamis – társult egy harmadik is. Ez lehetett az utolsó csepp a
pohárban, ahogy mondani szokás. Épp azelőtt, hogy kitört rajta a
„zavart viselkedés”, karácsonykor visszatért az „otthonába”. A
keserűsége szinte teljesen elszállt. Úgy érezte, a felesége mellett
végre – életében először – valódi boldogságra talált. Oly sok év
után sikerült megbékélnie a ténnyel, hogy adoptálták: hogy nem
„tartozik” oda, ahol felnőtt. Képes volt „megérteni” és elfogadni,
hogy a „szülei” szerint úgy volt a „legjobb”, ha becsapják őt.
„Otthon” aztán elbeszélgetett a nővérével, és neki végre tudott
egy kicsit beszélni azokról az érzéseiről, amelyeket egész életében
titkolt mások elől. Elmondta neki azt is, mennyire sajnálja, hogy
soha nem tudhatja meg, ki volt az apja.

– Te tényleg nem tudtad? – kérdezte erre a nővére. – Azt

hittem, a szüleink elmondták. Jack volt az apád.

Jack, a „fivér”, aki „barátkozni” akart vele, amikor az anyja

otthagyta ennél a családnál, nem sokkal korábban hunyt el
Kanadában. Ez a fordulat már Briannek is sok volt. Sőt több volt a
soknál. Legértékesebb titkos kincse az a tudat volt, hogy ő „nem
tartozik közéjük”. Ám ettől az információtól az egész élete
összeomlott. Ő maga pedig darabokra hullott. Teljesen bolondot
csináltak belőle. Nem is sejtette, hogy igenis ott nőtt fel, ahová
tartozott. Micsoda ostobaság, micsoda esztelenség! Mindezek
hatására visszatért ahhoz az egyetlen bizonyossághoz, amelyet
senki nem vehetett el tőle. Mindent megtett azért, hogy újra
bizonyítsa: ő rossz, gonosz. Efelől ezután semmi kétséget nem
hagyott. Kábultra itta magát, és addig verte a feleségét, amíg az el
nem hagyta, őt magát pedig elmegyógyintézetbe kellett zárni.

Amikor a felesége elhagyta, Brianben még csak félig-meddig

tudatosult, hogy ennek ő volt az oka. Emellett meg is döbbentette
a dolog. Egészen addig az élt benne, hogy a felesége olyannyira
„jólelkű, aranyos, kedves és ártatlan”, hogy soha nem hagyná el
őt, bármennyire rossz hozzá, bármit is tesz. Magában őrizgetett
egy olyan „anyát”, aki tűri a kínzást, és nem panaszkodik, nem
bünteti meg, és nem is hagyja el ezért. Ezt az anyaképet
egyesítette a feleségéről kialakított képpel. Amikor a nő elhagyta,
azzal csak azt bizonyította, hogy ő is éppolyan rossz, mint a férfi,
mert nem feltétel nélkül szerette őt. Brian kitalálta, hogyan tudna
végső bosszút állni, kiötölte a végső megoldást, amellyel
egyszerre tudna „megfizetni neki”, és tudná örökre magához
láncolni: megöli magát, hogy a felesége örökölje minden pénzét.
Így aztán sosem tudná őt elhagyni, mert sosem tudna magának
megbocsátani.

Úgy tűnik, Brian élete már-már ördögi módon vonzza a különös

fordulatokat. Kivételes történet az övé, de talán éppen ezért
meglepően világosan látni a benne rejlő, általános igazságokat.

Nehéz megjósolni, milyen identitást ölt magára az ember. De

ennek, talán mondhatjuk, sarkalatos pontja az, amikor terveinek
és céljainak hierarchiája, szeretetének, gyűlöletének és
félelmeinek tárgya, a siker és a kudarc fogalma száznyolcvan
fokos fordulatot vesz. És lehet, hogy ez az új identitás csak
valamiféle, látszólag jelentéktelen esemény révén kerül
napvilágra.

Ilyenkor általában történik valami, ami nem kompatibilis

ezzel az új, esetleg rejtett identitásával, amely meghatározza az
egész értelmezési rendszerét. Ez kihúzza a tengelyszöget, amely
az egész világát összetartotta. Az egész valóság értelmét veszti, és
ettől „kicsúszik a lába alól a talaj”. Az olyan kifejezések, mint az
„aktív részvétel a világ folyásában”, a „kapcsolatteremtés”, a
„valóságérzet”, mind üresen csengenek. Egy efféle válsághelyzet
tényleg kétségbeejtő. Ilyenkor az ember két dolgot tehet. Vagy
átstrukturálja az egész „valós” világ- és emberszemléletét, és
újradefiniálja a „valós” énjét; vagy áthidalja a szakadékot a valós
és a vélt helyzet között azzal, hogy állást foglal az utóbbi mellett.
Semmi sem valóságosabb és kétségbevonhatatlanabb, mint a
puszta fantázia; semmi sem egyértelműbb, és nincs, amit
szükségtelenebb és könnyebb lenne bizonyítani.

Az önazonosság nem más, mint az a történet, amelyet

magunknak mesélünk arról, hogy kik is vagyunk. Fontos, hogy
higgyünk ebben a történetben, és sok esetben ez az igényünk
egyet jelent azzal, hogy egy másik történetet – egy ősibb,
rémesebb történetet – viszont szeretnénk elfelejteni. Amikor
valakinek arra van szüksége, hogy az élete egy komplementer
identitás (az apám fia vagyok, a férjem felesége vagyok) körül
forogjon, az azt mutatja, hogy fél a saját fantáziájától, és gyűlöli
azt, ami.

Jézus arról beszél, hogy a gyermek elhagyja az atyját és az

anyját. Vajon ezt, többek között, úgy értette, hogy nem bölcs dolog
a szülők hivatkozási rendszerében keresni a végső biztonságot;
hogy az ember nem ily módon talál rá önmagára?

Briant hirtelen és minden magyarázat nélkül hagyta el az

anyja, amit ő csak úgy tudott értelmezni, hogy azért történt, mert
ő rossz gyerek volt. Ez a rosszaság lett a hitvallása, eszerint élt. Ez
volt a kőszikla, amelyre az életét építette. „Mivel rossz vagyok,
nincs más választásom, mint hogy rossz legyek.” Nyolcévesen
azzal erősítette meg démoni gyűlöletét és megvetését, hogy
jólelkűnek, aranyosnak, kedvesnek, ártatlannak és sikeresnek
mutatkozott. Hogy ezzel a látszólagos jósággal akart rossz lenni,
az is egyszerűen csak a saját világtengelyének egy újabb
fordulata volt. Ám maga a tengely nem változott. „Tudta”, hogy
nem az ő gyerekük. „Tudta”, hogy ő alapvetően rossz. „Tudta”,
hogy ők nem tudják, hogy ő „tudja” az igazat. Továbbra is erre
alapozta az énjét és az életét. A nővére szavai – „Te tényleg nem
tudtad? (…) Jack volt az apád.” – kihúzták azt a tartóoszlopot,
amely addig az egész világát a helyén tartotta. Amikor illuzórikus
csalódása darabokra tört, az utolsó szalmaszál, amibe még bele
tudott kapaszkodni, az a tudat volt, hogy ő rossz; ezt suttogta élete
üres örvényébe. Ebből mostanra ez lett: „Egy rövid időre
elfelejtettem, de most majd pótlok mindent.”

A „rossz vagyok” identitás Brian fantáziájában nem is annyira

komplementer identitás, mint inkább az introjektív azonosulás
teremtette identitás, amely önmaga és a „rossz anya” elegyéből
született. „Fantáziájában” a felesége ellen intézett támadások
egyszerre voltak a „rossz anya” reprojekciója (visszavetülése) és
saját „ártatlanságának” kivetülése elleni támadások. Brian úgy
érezte, ezekkel a támadásokkal csupán a merő jóság ellen
irányuló merő rosszasága mutatkozott meg. Teljesen elmerült a
saját fantáziájában, ezért aztán nem is látta azt fantáziának.
Számára ez „tudattalan” fantázia volt. Önmagát és a feleségét
összekeverte az anyjával, aki egyszerre volt végletesen jó és rossz.
Ennek egyáltalán nem volt tudatában, ami számomra azt jelzi,
hogy mivel az anyja elhagyta őt gyerekkorában, Brian elvesztette
önmagát, és soha nem is találta meg újra, noha kívülről
tökéletesen normálisnak tűnt – egészen addig, amíg ez az „illúzió”
rá nem tört hirtelen „a semmiből”.

Mások mondják meg, kik vagyunk. Később aztán vagy

megerősítjük magunkban, vagy elvetjük azt, ahogyan mások
definiálnak minket. Nehéz nem elfogadni a tőlük kapott
történetet. Van, aki megpróbál nem az lenni, pedig a szíve mélyén
tudja, hogy mégis az. Van, aki megpróbálja kitépni magából ezt az
„idegen” identitást, amellyel megáldották vagy megátkozták, és
igyekszik a cselekedetei révén egy másikat alkotni, és aztán
megpróbálja azt a többiekkel elismertetni. Nem számít, milyen
viszontagságok várnak ránk az életben, az első társas
identitásunkat másoktól kapjuk. Megtanulunk azzá lenni, aminek
mondanak minket.

Aki nem ismeri az igazi szüleit, vagy felnőve megtudja, hogy

akiket „igazi” szüleinek hitt, valójában nem azok, a következő
dilemmával kerül szembe: érezze magát megfosztva ettől az
identitástól, vagy érezze magát szerencsésnek, hogy
megmenekült ettől az identitástól. Ilyenkor sokan úgy érzik,
muszáj megtalálniuk az igazi szüleiket, főleg az anyjukat. Erre
számos okuk és indítékuk lehet, többek között a bosszúvágy és a
gyűlölet, de úgy tűnik, mind azt feltételezik, hogy a biológiai
gyökereik megismerése révén végre tényleg tudni fogják, kik is
ők valójában. De legalábbis az ellenkezőjében egészen biztosak:
aki nem ismeri a szüleit, az nem ismerheti önmagát sem. Egyszer
valaki azt mondta, „olyan könyv vagyok, aminek hiányzik az
eleje…” Azonban a szülők utáni kutatás, bár érthető, nem
feltétlen vezeti el őket önmagukhoz.

A Freud-féle „családi románc” egy álom, amely arról szól, hogy

az ember lecseréli azokat, akik meghatározzák az énjét azért,
hogy az énje identitását önmaga definiálhassa azzal, hogy a
többieket újradefiniálja. Ezzel azt próbáljuk elérni, hogy
büszkeség, és ne szégyen legyen az, hogy ennek az anyának vagy
apának vagyok a fia/lánya.

John
John egy prostituált és egy tengerésztiszt gyermeke volt. Hatéves
koráig az anyjával élt, aztán az apja gondoksága alá helyezték, és
ezzel egy teljesen más világba csöppent. Apja, aki azóta sem
nősült meg, magániskolába küldte, ahol a fiú remekül teljesített –
egészen addig, amíg mindenki legnagyobb meglepetésére el nem
bukott az egyetemi felvételi vizsgán. Így aztán besorozták a
haditengerészethez, ahol viszont nem tudott tiszti rangot
szerezni. Apja meglehetősen maximalista ember volt, aki
csalódott, amikor a fia nem jutott be az egyetemre, ám még ennél
is csalódottabb lett, amikor a tiszti pálya sem jött neki össze.
Olyannyira, hogy azt találta mondani, szerinte ez a fiú nem is
lehet az ő fia. John az elkövetkező hónapokban matrózként is
számos formában szégyent hozott magára, mire az apja egész
egyszerűen kijelentette, hogy többé nem tekinti a fiának, és most
már tudja, hogy soha nem is volt az ő fia. Majd hivatalosan is
kitagadta.

A haditengerészetnél töltött első néhány hónapban többeknek

feltűnt, hogy Johnra olykor komoly szorongás tör rá, és pontosan
e miatt a szorongásos neurózis miatt nem nevezték ki tisztnek.
Később azonban a viselkedése alapján egyenesen pszichopátiás
kötelességszegőnek bélyegezték, és ez mindaddig nem illett a
„karakteréhez”. Amikor az apja kitagadta, a fiú devianciája még
inkább elharapódzott, és kialakult nála az ún. akut mániás
pszichózis. Alapmeggyőződésévé vált, hogy bárki lehet belőle,
ehhez elég csak egyet csettintenie.
 Az apa büntetési módszere abban állt, hogy megpróbálta
lerombolni John „a tengerésztiszt fia” identitását. Sikerrel járt. A
kitagadás, amely mindig is Damoklész kardjaként lebegett felette,
végül lesújtott rá. Ahelyett, hogy azzal az érzéssel nőtt volna fel,
hogy „mindegy, mit csinálok, akkor is az apám fia vagyok, akár
tetszik ez neki és nekem, akár nem”, ezt érezte: „csak akkor
vagyok az apám fia, ha bizonyos területeken sikeresen teljesítek”.
Bizonyítania kellett, hogy az apja fia. Más, szilárd talaj híján John
az egész létét olyasvalamire alapozta, amit mi előszeretettel
nevezünk téveszmének, és az ő téveszméje az volt, hogy bárki
lehet, aki csak lenni akar. Az apja alaptétele viszont józanabbnak
tűnik – legalábbis első látásra.

Az apja ezt tanította Johnnak: „Akkor vagy a fiam, ha én azt

mondom; és nem vagy a fiam, ha ezt tőled megtagadom.” John ezt
a következőre cserélte: „Az vagyok, akinek én mondom magam, és
az nem vagyok, amire én azt mondom, hogy nem vagyok.”

Amikor kitört rajta a mániás pszichózis, akkor még nem

sejtette, nem is érthette, milyen közel járt az igazsághoz. Pedig
mániás állapotában egy lépéssel közelebb került hozzá, mint
valaha. Azt a hamis, és később tarthatatlanná váló helyzetet,
amelybe az apja révén került, még meg kellett értenie. Amikor
tudatosult benne, hogy nem az, akinek az apja mondja, vagy nem
mondja, akkor ezt többé már nem rejtette el – önmaga elől – a
téveszméje mögé. Arra is rájött, hogy ő maga éppúgy becsapta
magát, ahogyan az apja őt.

A pszichózishoz vezető hiba a pszichózis előtti állapot

előfeltételezéseiben gyökerezett. Úgy tűnt, John pszichózisa nem
annyira ezeknek a feltételezéseknek a reductio ad absurduma,
mint inkább a már jelen lévő abszurditással való bűvészkedés
volt. Nevezetesen, hogy ő az volt, akinek az apja mondta. Ám ezt ő
tagadta, mondván: „Nem, én az vagyok, akinek én mondom
magam.” A valódi épelméjűség a másik oldalon található: az
eredeti, hamis előfeltétel pszichotikus tagadásának a tagadása.
Nem az vagyok, akinek mások mondanak, és nem is az, akinek én
mondom magam.

Binswanger a mániát csalásnak nevezte. Bizonyos értelemben

az is, átverés. Egy embertől azzal csalják ki az örökségét, hogy azt
mondják neki, csak egy koldus, ő meg azzal a trükkel nyeri vissza,
hogy eljátssza: nem is koldus, hanem királyfi. Szerencsére a többi
ember egyiket sem hiszi el.
 7.

MEGERŐSÍTÉS ÉS ELUTASÍTÁS
Az emberi társadalomban, annak minden szintjén
igaz, hogy az emberek a maguk gyakorlatias módján,
ilyen-olyan mértékben, megerősítik egymást
személyes tulajdonságaikban és képességeikben, és
egy társadalom annyira nevezhető emberinek,
amennyire a tagjai biztosítják egymás számára ezt a
megerősítést.

A társas emberi lét alapja kétkomponensű, és

minden ember esetében ugyanaz: mindenki vágyik
rá, hogy embertársai megerősítsék abban, aki, sőt
abban, akivé válhat; valamint mindenkinek
veleszületett képessége biztosítani ezt a megerősítést
a többieknek. Hogy ez a képességünk ennyire
kiaknázatlan, az jelenti az emberi faj valódi
gyengeségét és kétes jellegét: valódi emberség csak
ott van, ahol ez a képesség kibontakozik. Másrészt
viszont, ha valaki alaptalanul, a létezés és a fejlődés
iránti odaadás nélkül követeli magának ezt a
megerősítést, az minden esetben bemocskolja az
emberi lét igazságát ember és ember között.

Az embereknek szükségük van arra, hogy

megerősítsék egymást puszta létükben – ezt meg is
adják egymásnak –, és ehhez nem kell több, mint
valódi találkozások: de ezen túlmenően arra is
 szükségük van – és ezt is megadják egymásnak –,
hogy meglássák az igazságot, amelyet a lélek a
szenvedései árán nyer el, azt megvilágítsák
embertársaiknak, fivéreiknek, még ha más
formában is, és megkapják tőlük a megerősítést.[1]

A teljes körű megerősítés két ember között olyan ideális

lehetőség, amely csak nagyon ritkán valósul meg. Buber azt
állítja, hogy a megerősítés gyakorlati okokból mindig csak „többé-
kevésbé” jön létre. Minden emberi interakcióban van bizonyos
mértékű megerősítés, függetlenül attól, hogy a résztvevők
fizikailag milyen szinten érintkeznek, és igaz ez még akkor is,
amikor az egyik ember lelövi a másikat. A másiktól érkező
elismerés leghalványabb jele is megerősít minket, ha másban
nem, legalább abban, hogy jelen vagyunk az ő világában. „Nincs
annál kegyetlenebb büntetés – írta William James The Principles
of Psychology (A pszichológia alapelvei) című könyvében –, még
ha fizikai értelemben akár lehetne is, mint amikor az embert
szabadjára engedik a társadalomban, és annak tagjai számára ő
továbbra is tökéletesen észrevétlen marad.”

Vagyis a megerősítés lehet részleges és változó formájú,

ugyanakkor lehet globális és teljes körű. Cselekedeteink és
interakcióink sorozata lehet – többé-kevésbé, a maga módján –
megerősítő vagy elutasító. A megerősítés mértéke, kiterjedése,
minősége és mennyisége igen széles skálán mozoghat. Amikor
„langyosan”, érzéketlenül, érintőlegesen és más, ehhez hasonló
módon reagálunk a másikra, azzal az ő személyiségének bizonyos
aspektusait gyengítjük, más aspektusait megerősítjük.

A megerősítésnek és az elutasításnak sokféle modalitása lehet.

Megerősítés lehet egy válaszmosoly (vizuális), egy kézfogás
(taktilis), egy együttérző mondat (auditív). A megerősítő reakció
mindig a kiváltó cselekedetre vonatkozik, elismeri magát a
kiváltó tettet, elfogadja, hogy az a cselekvő számára, és esetleg a
reagáló személy számára is fontos. A megerősítő reakció
közvetlen, amely mindig célirányos, a kezdeményező vagy kiváltó
cselekedettel „egy hullámhosszon” van. Egy részleges
megerősítést nyújtó reakciónak nem kell egyetértéssel,
elégtétellel vagy kielégüléssel szolgálnia. Ugyanakkor egy
visszautasítás is lehet megerősítő, ha az egyenes, nem csak
érintőleges, elismeri a kiváltó cselekedetet, és elfogadja annak
jelentőségét és jogosságát.

A megerősítésnek és az elutasításnak több különböző szintje

létezik. Megeshet, hogy egyazon cselekedetet egy szinten
megerősítenek, egy másik szinten viszont elutasítanak. Az
„elutasítás” bizonyos formáiban van némi elismerés is – hiszen a
másik észleli azt, amit elutasít, és reagál rá. Az „elutasított”
cselekedetet mindig észlelik, és az észlelés bizonyítja, hogy
elfogadják, és tényként kezelik. A direkt „elutasítás” sosem
érintőleges, sosem gúnyolódó, és más módon sem próbálja
érvényteleníteni az eredeti tettet. Nem kell sem lebecsülnie, sem
eltúloznia azt. Az elutasítás nem szinonimája a közömbösségnek
vagy az érzéketlenségnek.

Az emberi lét bizonyos területeinek sokkal égetőbb szüksége

van a megerősítésre, mint általában a többinek. Az elutasítás
egyes formái pedig a többinél sokkal pusztítóbb hatással lehetnek
az én fejlődésére. Ezeket skizogénnek nevezhetjük. A megerősítés
és az elutasítás kialakulásának (ontogenezisének) feltárása még
szinte meg sem kezdődött. Az újszülöttnek tökéletesen megfelelő
reakció egy nagyobb gyerek vagy felnőtt esetében már nem
adekvát. Vannak az ember életében olyan időszakok, amikor az
átlagosnál több megerősítést vagy elutasítást kap. A szülők, a
testvérek vagy a barátok egymástól teljesen eltérő
tulajdonságokat és képességeket utasítanak el vagy erősítenek
meg bennünk. Énünknek azt az aspektusát, amelyet az egyik
ember elutasít, a másik megerősíti. Énünknek egy „hamis” vagy
általunk hamisnak tartott részét az egyik vagy a másik, esetleg
mindkét szülő – sőt akár életünk összes fontos szereplője is –
aktívan és folyamatosan megerősíti. A különböző
életszakaszokban a megerősítés vagy elutasítás iránti vélt vagy
valós igény mértéke, illetve annak módja is más és más – az adott
személy létének különféle aspektusa különféle módon igényli azt.

Mostanra számos olyan családot sikerült tudományos

vizsgálat alá vonni (azokon kívül is, amelyekben az egyik
családtag pszichotikus betegnek lett nyilvánítva), ahol a szülők –
külön-külön és együtt is – vajmi kevés valódi megerősítést
biztosítanak mind egymásnak, mind a gyerekeiknek, ám ez talán
nem olyan egyértelmű számukra, bár az objektív megfigyelő ezt
jól látja, és mint jelenséget tanulmányozni is tudja. Ilyenkor az
tapasztaljuk, hogy az interakciókat ún. álmegerősítések, vagyis
különféle, megerősítésnek álcázott cselekedetek jellemzik.[2] A
színlelt megerősítés kívülről valódi megerősítésnek tűnik.
Álmegerősítésről, avagy a valódi megerősítés hiányáról
beszélhetünk például akkor, amikor a szülő megerősíti a gyerek
kitalált énjét, ám a gyerek valódi énjét nem ismeri el. A
vizsgálatok azt mutatják, hogy a skizofrén betegek családjára sem
az a jellemző, hogy ott a gyereket nyíltan elhanyagolják, esetleg
nyilvánvaló traumáknak teszik ki. Az ilyen esetekben sokkal
inkább arról van szó, hogy a gyereknek alig észlelhető, ám
folyamatos – de általában nem tudatos – elutasításban van része.
A hosszú éveken át nélkülözött valódi megerősítés egy idő után a
hamis én aktív megerősítésébe fordul át, és akinek a hamis énjét
megerősítik, a valódi énjét viszont elutasítják, végül hamis
helyzetbe kerül. Egy ilyen hamis helyzetben kialakulhat benne
bűntudat, a szégyenérzet vagy a szorongás amiatt, hogy ő
valójában nem hamis. A hamis én megerősítése úgy zajlik éveken
át, hogy közben a családtagok közül ezt senki sem veszi észre.
Úgy tűnik, egy ilyen szituációban nagyrészt épp attól halmozódik
fel igen komoly skizogén potenciál, hogy senki nem ismeri fel, mi
a helyzet; illetve attól, hogy az anyában, az apában, esetleg egyéb
családtagban vagy barátban tudatosul ugyan az állapot, de nem
hozza nyilvánosságra, és meg sem próbál közbeavatkozni – még
annyira sem, hogy nyíltan kimondja az igazságot.

Az alábbiakban megnézünk néhány megerősítést és

elutasítást, anélkül, hogy előre megítélnénk, ezek skizogén
reakciók-e, és ha igen, akkor milyen mértékben.

Előfordulhat, hogy a személyt nem ismerik el önálló

„ágensként”, vagyis olyan cselekvő lényként, aki képes a
környezetében változást előidézni. Amikor ágensként ismerünk
el egy embert, az fontos módja annak, hogy megkülönböztessük a
külső ágensek által mozgásba lendített tárgyaktól. Gyerekkorban
előfordulhat, hogy életünk első fontos szereplői nem erősítik meg
az emberi létnek azt a minőségét, amelytől a személy azt érzi,
hogy ő önálló ágens. Sok mindent megmagyaráz, amikor a
szülőknek a gyerekkel szembeni magatartásával kapcsolatos
megfigyeléseink és a pszichotikus állapotú felnőtt vagy gyermek
által kifejezett „téveszmék” tökéletesen illeszkednek egymáshoz.

Julie azt mondta magáról, hogy „üresen kongó harang” (akit

mások kongatnak), egy „személyre szabott” gyerek. Amikor
megfigyeltem a lány és az anyja közötti interakciókat, akkor
világosan látszott, hogy az anya nem tudta vagy nem akarta
megerősíteni Julie ágens mivoltát. Nem tudott a lánya spontán
megnyilvánulásaira reagálni, és csak akkor tudott vele
interakcióba lépni, ha ő maga, az anya, kezdeményezhette az
interakciót. A kórházban naponta látogatta a lányát. Ebből a
külső szemlélő annyit látott, hogy Julie nap nap után csak ült, és
passzívan tűrte, ahogy anyja fésülgeti, szalagot és hajtűt tűz a
hajába, bepúderezi az arcát, kirúzsozza, kifesti a szempilláját,
míg végül olyan nem lett, mint egy gyönyörű, életnagyságú, de
élettelen baba, akit az anyja kedvére utasítgathatott
(„kongathatott”). Úgy tűnt, az anya számára Julie volt, Winnicott
kifejezésével élve, az „átmeneti tárgy”. Adódik azonban a kérdés:
mi mást tehetett volna az anya, ha a lánya katatóniába zuhant?
Fontos és figyelemre méltó, hogy az anya ezt a passzív, apatikus
állapotot tartotta normálisnak. Julie spontán viselkedése
szorongást váltott ki belőle, azt rosszalkodásnak, őrültségnek
titulálta. A jó viselkedés szófogadást jelentett.[3]

További példák a megerősítésre és az

elutasításra
1. Egy hat hónapos csecsemő és az anyja kapcsolatának közvetlen
megfigyelése során azokat az eseteket jegyezték fel, amikor a
résztvevők mosolyogtak. Először is az tűnt fel, hogy a csecsemő és
az anya igen gyakran mosolyog egymásra. Majd az is feltűnt,
hogy az anya a megfigyelés időszakaiban a csecsemő mosolyára
sosem mosollyal reagált. Viszont gyakran mosolyra késztette a
babát azzal, hogy maga is mosolygott, megcsikizte a kicsit vagy
játszott vele. Amikor ő késztette mosolyra a babát, akkor
viszonozta a mosolyát, ha azonban a baba kezdeményezett, akkor
semmitmondó, üres tekintettel nézett vissza rá.[4]

2. Egy ötéves kisfiú boldogan szalad oda az anyjához egy hosszú,

kövér gilisztával a kezében: „Anyu! Nézd, micsoda óriási
gilisztám van!” Mire az anya: „Csupa kosz vagy! Menj innen, és
azonnal mosakodj meg!” Az anya reakciója jó példa arra, amit
Ruesch felületes válasznak nevez.

Ruesch ezt írja:

A felületes válasz jellemző kritériumait a

következőképp lehetne összefoglalni:

A válasz nem illik az eredeti kijelentéshez.

A válasz frusztráló hatású.

A válasz nem kapcsolódik az eredeti kijelentés

mögött húzódó szándékhoz, amely egyébként
világosan kitűnik a szavakból, a tettekből és a
kontextusból.

A válasz az eredeti kijelentésnek egy teljesen

mellékes és jelentéktelen aspektusát emeli ki.[5]

A fiú érzései felől nézve az anya reakciója pont nem a lényeget

ragadja meg. Nem azt feleli, hogy „ó, igen, tényleg micsoda
pompás egy giliszta”; és nem is azt, hogy „milyen mocskos ez a
giliszta, ne fogdosd össze; azonnal dobd el”. Nem az örömének
vagy a szörnyülködésének ad hangot, nem is a helyeslésének
vagy a rosszallásának. Reakciójában valami olyasmire
összpontosítja a figyelmét, ami a kisfiúnak eszébe sem jutott, és
aminek számára nincs is közvetlen jelentősége – nevezetesen
arra, hogy a kisfiú keze koszos-e vagy sem. Az anya ezt is
mondhatná: „Addig nem is akarom látni azt a gilisztát, amíg kezet
nem mosol.” Vagy ezt: „Nem érdekel, hogy van-e gilisztád vagy
nincs. Nekem csak az számít, hogy tiszta a kezed vagy koszos, és
én azt szeretem, amikor tiszta vagy.” Fejlődéslélektani
szempontból azt mondhatjuk, hogy az anya, úgy tűnik, figyelmen
kívül hagyja a genitális szintet, amelyet a kisfiú esetében a nagy,
kövér giliszta szimbolizál, és csak a tisztaság/koszosság anális
problémáját ismeri fel.

Az anya felületes reakciójával elmulasztja megerősíteni azt,

amit a kisfiú – a saját nézőpontjából – csinál, vagyis azt, hogy
megmutatja az anyukájának a gilisztát. „A kisfiú, akinek gilisztája
van” olyan identitás, amelyből később kialakulhat „a férfi, akinek
pénisze van” identitás. De ha előbbi soha nem kap egy megerősítő
reakciót, annak az lehet a következménye, hogy a fiú csak kerülő
utakon jut majd el az utóbbihoz. Ennek első lépéseként esetleg
elhatározza, hogy gilisztákat fog gyűjteni. De úgy érzi, csak akkor
gyűjthet gilisztákat, ha közben ő maga mindig nagyon tiszta
marad; vagy csak akkor, ha az anyja nem tud róla. Kialakulhat
benne az az érzés is, hogy a legfontosabb dolog az életben a
tisztaság és az anya jóváhagyása, és a gilisztagyűjtés nem is olyan
fontos. Még akár gilisztafóbiája is lehet. Mindenesetre az ember
azt képzelné, hogy bár az anyja nyíltan nem helytelenítette, hogy
gilisztát fogott, az állattal szembeni érdektelensége valószínűleg
összezavarja a fiút, és szorongást meg bűntudatot kelt benne,
még ha csak átmenetileg is. Ha ebben a konkrét reakcióban
benne van minden, ami a kettejük közti interakciókat jellemzi a
fejlődésnek ebben a szakaszában, akkor később sokkal nehezebb
lesz neki kialakítani egy éntudatosságtól, bűntudattól és
szorongástól mentes, nem dacos, valódi identitást, benne „a
kisfiú, akinek gilisztája van” és „a férfi, akinek pénisze van”
számos aspektusával.

Ráadásul amiatt, hogy az anyja a tiszta-koszos és a jó-rossz

problémakörök fényében érzékeli őt, és mivel az anya számára a
tiszta a jóval, a koszos a rosszal egyenlő, neki előbb-utóbb el kell
majd döntenie, hogy számára is ezek-e az életet meghatározó
problémakörök és az élethez szükséges egyenletek. Eljuthat arra
a pontra, hogy ha koszos, attól – bár az anyja szerint rossz – ő
mégsem érzi magát rossznak; és ellenkezőleg, attól, hogy tiszta,
nem feltétlen érzi magát jónak; és egyszerre lehet jó, mégis
koszos, vagy rossz, mégis tiszta. De dönthet úgy is, hogy kiszakad
a jóság-koszosság-rosszaság-tisztaság mátrixából, és többé nem
próbálja megfejteni. Illetve meglehet, hogy felnőve is ezeken a
problémákon és egyenleteken keresztül azonosítja önmagát, és
lesz belőle egy jó és tiszta vagy rossz és koszos fiú, majd férfi, aki
egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja életének minden más
aspektusát, ami nem illik bele ezekbe a kategóriákba, mondván,
azok csak érintőlegesen kapcsolódnak az ő valódi problémáihoz.

3. Egy huszonöt éves, skizofrén nő jött hozzám terápiára. Az

egyik, tőlem távolabb eső széken foglalt helyet, így én félig
szemben ültem vele, egy másik széken. Miután tíz perce ült
némán és mozdulatlanul, a gondolataim kezdtek elkalandozni a
saját dolgaim felé. Majd egyszer csak ezt mondta, nagyon-nagyon
halkan: „Ó, kérem, ne menjen olyan messze tőlem.”

A hivatalosan skizofrénnek diagnosztizált személyek

pszichoterápiája teljesen különálló téma, de az alábbiakban
tennék néhány megjegyzést a pszichoterápiában alkalmazott
megerősítéssel és elutasítással kapcsolatosan.

A fenti mondatra sokféleképpen reagálhattam volna. Egyes

pszichoterapeuták talán ezt mondták volna: „Tehát azt érzi, hogy
távol vagyok magától.” Egy ilyen mondattal meg sem erősítjük, el
sem utasítjuk a páciens azon „érzésének” jogosságát, miszerint
már nem vagyunk „vele”, viszont megerősítenénk a tényt, hogy ő
azt tapasztalja, hogy eltávolodtunk tőle. Az „érzés” tényének
megerősítése semmit nem jelent az érzés jogosságára nézve,
vagyis semmit sem mondtunk azzal kapcsolatban, hogy tényleg
eltávolodtunk-e tőle gondolatban vagy sem. Arra a kérdésre, hogy
vajon miért ijesztené meg a pácienst az, hogy már nem vagyok
„vele”, vagyis miért van szüksége arra, hogy „vele” legyek, van,
aki magyarázatként azt felelné, hogy azért, mert védelmet nyújt a
saját haragjával szemben, ha nem hagyom magára. Más ezt a
kérést úgy értelmezné, hogy a jelenlétemmel akarja kitölteni a
benne tátongó űrt, vagy engem akarna „átmeneti tárgynak”
használni, stb.

Meglátásom szerint abban a pillanatban a legfontosabb

feladatom az volt, hogy megerősítsem, jól ráérzett, tényleg
eltávolodtam tőle. Sok páciens nagyon érzékeny az ilyesmire,
viszont nem biztos benne, hogy megbízhat-e a saját
érzékenységében, és még kevésbé biztos abban, hogy annak van-
e bármi alapja. A páciens nem bízik az emberekben, de nem tud
bízni a saját bizalmatlanságában sem. Jillt például bizonytalanság
gyötri, mert nem tudja eldönteni, hogy csak úgy „érzi”, hogy Jack
szórakozott és érdektelen, és csak próbál úgy tenni, mintha
rendkívül figyelmes lenne; vagy „bízhat” abban, hogy az érzései a
kapcsolatuk valódi állapotát jelzik neki. Ezért aztán az egyik
legfontosabb kérdés, hogy az „érzéseivel” és a mások állításaival
szembeni bizalmatlansága vajon abból ered-e, hogy állandó
ellentmondások vannak az eredeti kapcsolatrendszeren belül –
másokkal kapcsolatos, empatikus attribúciókat igazoló
bizonyítékok, saját, önmagával kapcsolatos tapasztalásai, mások
saját érzéseikkel kapcsolatos állításai, valamint az ő velük
kapcsolatos tapasztalásainak és szándékainak értelmezése között
–, és ezért van-e az, hogy soha nem volt képes semmilyen
tekintetben bizalmat szavazni önmagának.

Következésképp egyetlen dolgot mondhattam a

páciensemnek: „Elnézést.”

4. Egy nővér azt a feladatot kapta, hogy gondoskodjon egy enyhén

kataton, hebefréniás skizofrén páciensről. Röviddel a
találkozásuk után a nővér adott a páciensnek egy csésze teát.
Mire ez a krónikus pszichotikus páciens, átvéve a teát, így szólt:
„Ez az első eset életemben, hogy valaki teával kínált.” A nővér
későbbi tapasztalatai is mind ennek a kijelentésnek az egyszerű
igazságát támasztották alá.[6]

Nem olyan könnyű ám az egyik embernek teával kínálni a

másikat. Ha egy hölgy tölt nekem egy csésze teát, talán azért teszi,
mert meg akarja mutatni a teáskannáját vagy a teáskészletét;
esetleg szeretne jó hangulatba hozni, mert kérni akar tőlem
valamit; vagy szeretné megkedveltetni magát velem; az is lehet,
hogy szövetségesének akar a saját ügyében, másokkal szemben.
Megeshet, hogy kitölti a teát a kannából a csészébe, majd a
csészével és a csészealjjal a kezében felém nyúl, minek utána
nekem két másodpercen belül át kell azt vennem, mielőtt a karja
túlságosan elnehezül a tehertől. De ez az egész gesztus lehet
teljesen mechanikus is, amelyben én egyáltalán nem szerepelek,
engem nem ismer el. Anélkül is átnyújthat nekem egy csésze teát,
hogy én kapnék egy csésze teát.

Teaszertartásunkban az a legegyszerűbb és a legbonyolultabb,

hogy az egyik személy, miközben teljes egészében önmaga, adjon,
ténylegesen, és ne csak látszólag, a másik személynek, akinek a
léte valóban tudatosul benne, egy csésze teát, és azt ténylegesen
adja, ne csak úgy tűnjön, mintha. Ez a páciens azt mondja, hogy
élete során természetesen már számtalan csésze tea vándorolt át
mások kezéből az ő kezébe, ennek ellenére igazából még soha
nem kapott egy csésze teát.

Egyesek az átlagnál érzékenyebbek arra, ha nem ismerik el a

puszta emberi mivoltukat. Aki e tekintetben különösen érzékeny,
annak jó esélye van rá, hogy skizofrénnek diagnosztizálják. Freud
mondta a hisztériás személyekről – ahogy később Fromm-
Reichmann a skizofrén személyekről –, hogy nekik több
szeretetet kell kapniuk és adniuk, mint az emberek többségének.
Ezt a megállapítást meg is fordíthatjuk. Akinek arra van szüksége,
hogy az átlagosnál sokkal több „szeretetet”[7] adjon és kapjon,
annál nagy a veszélye annak, hogy skizofrénnek diagnosztizálják.
Ez a diagnózis azt fejezi ki, hogy a páciens összességében
képtelen felnőtt módra adni és fogadni a „szeretetet”. Ha ezen
csak mosolygunk, az csak megerősíti a diagnózist, hiszen
„helytelen érzelemtől” szenvedünk.
 8.

ÖSSZEJÁTSZÁS
Az összejátszás, avagy kollúzió szó rokonságban áll a téveszme,
avagy delúzió, az általunk is használt illúzió és a rejtőzködés,
avagy elúzió szavakkal. A lúzió a latin ludere szóból ered, ami
mást-mást jelent a klasszikus és késő ókori latin nyelvben.
Jelentheti azt is, hogy játszani, megjátszani, és azt is, hogy
kinevetni, kigúnyolni, becsapni.

A delúzió (téveszme) teljes önbecsapást jelent. Az illúzió, ahogy

azt a pszichoanalízisben gyakran használják, azt jelenti, hogy az
ember egy erős vágy hatására képes becsapni önmagát, de soha
nem olyan teljességgel, mint a téveszmék esetében.

A kollúzióban benne van a játék és a becsapás is. Az

összejátszás olyan „játék”, amelyhez legalább ketten kellenek, és
a résztvevők mind becsapják magukat. Ebben a játékban épp a
kölcsönös önbecsapás a játék. Míg a másik három változat
egyetlen ember esetén is értelmezhető, az összejátszás
szükségszerűen többszereplős, amelyben mindenki a másik
játékát játssza, bár ennek nem feltétlen van teljesen tudatában.
Ennek a játéknak az egyik meghatározó tulajdonsága az, hogy a
résztvevők nem ismerik be, hogy ez egy játék. Az a kapcsolat nem
nevezhető összejátszásnak, amelyben az egyik fél aránytalanul
többet „játssza” egy trükk, egy manőver, egy manipuláció passzív
áldozatának a szerepét (valaki azért is áldozattá tehető, mert nem
hajlandó eljátszani az „áldozat” szerepét). A gyakorlatban igen
nehéz eldönteni, vajon összejátszásnak minősül-e egy kapcsolat,
és ha igen, akkor milyen mértékben. Elméletben azonban mégis
érdemes megpróbálni különbséget tenni. A rabszolga
összejátszhat a gazdájával, vállalva a rabszolgaságot, hogy
megmentse az életét, és ezt akár túlzásba is viheti, és önpusztító
parancsokat is végrehajthat.

Egy kapcsolat két szereplője megerősítheti, vagy akár teljesen

természetes módon ki is egészítheti egymást. Ennek ellenére
nehéz úgy kitárulkozni a másik előtt, ha nem bízunk eléggé
önmagunkban vagy a másikban. Egy kapcsolatban mindkét fél
vágyik a megerősítésre, de mindketten a bizalom és a gyanakvás,
a magabiztosság és a kétségbeesés között őrlődnek, és beérik
némi színlelt megerősítéssel. Ehhez azonban mindkettőjüknek be
kell szállnia az összejátszás nevezetű játékba.

Buber arra kér minket, hogy

…képzeljük el a következőt: két ember, akiknek az

életét a látszatok határozzák meg, leül beszélgetni
egymással. Nevezzük őket Peternek [p] és Paulnak
[o].[1] Most soroljuk fel mindazokat a konfigurációkat
(szerkezeteket), amelyek jelen felállásban
előfordulhatnak. Először is, ott van az, hogy Peter
milyennek szeretne látszani Paul szemében
[pD(oDp)], és az, hogy Paul milyennek szeretne
látszani Peter szemében [oD(pDo)]. Majd ott van
az, hogy Peter valójában milyennek látszik Paul
szemében, ez tehát Paul képe Peterről [oDp:
pD(oDp)], és általában a legkevésbé sem fedi azt,
ahogyan Peter szeretné, hogy Paul őt lássa; és vice
versa: [pDo: oD(pDo)]. Ezenkívül ott van még az
is, hogy Peter milyennek látja önmagát [pDp], és
 Paul milyennek látja önmagát [oDo]. Végül pedig ott
a testi valójában létező Peter és Paul, két élőlény,
plusz a hat szellemlény, akik a kettejük beszélgetése
során ezerféleképpen keverednek egymással. Hol
marad így hely két ember között bármiféle őszinte
életnek?[2]

Tekintsünk úgy erre a kapcsolatra, mintha az egy

kapcsolatszínlelő játék lenne. Peter vagy Paul megpróbálhat
kialakítani magának valamiféle identitást azzal, hogy megteremt
egy sajátos identitást a másik fél számára. Peternek fontos, hogy
Paul bizonyos színben lássa őt, ez kell neki ahhoz, hogy azt
érezze: az az ember, aki lenni akar. Peternek ahhoz, hogy az
lehessen, aki szeretne, az kell, hogy Paul egy bizonyos személy
legyen. Ahhoz, hogy Peter olyannak lássa saját magát is,
amilyennek Paul előtt mutatkozik, Paulnak ebben a színben kell
látnia őt. Ha Peternek az kell, hogy Paul elismerje, akkor Paulnak
azt kell mutatnia, hogy elismeri Petert. Ha nem ezt mutatja, azt
Peter kénytelen úgy értelmezni, hogy Paul képtelen őt elismerni.
Vagy ha Peternek az kell, hogy nagylelkű lehessen, akkor Paulnak
el kell fogadnia Peter nagylelkűségét. Ha Paul ahelyett, hogy hálás
lenne Peternek azért, amit neki ad, inkább azt mondja, hogy
Peter csak a saját felsőbbrendűségét szeretné kifejezni az
adakozó viselkedéssel, vagy így próbálja rávenni Pault, hogy
hálás legyen neki – akkor Peter, ezt hallva, vagy megszakítja a
kapcsolatot Paullal, vagy rájön, Paulnak nehézséget okoz
segítséget elfogadni. Meglehet, hogy Paul és Peter sokkal
reálisabban látja a másikat, mint önmagát. Az efféle látszatok
iránti igény mindkettejük esetében a fantáziájukból ered. Ez az
igény azonban nem azt jelenti, hogy mindketten rejtegetik az
„igazi” énjüket, amelyet titkon jól ismernek, hanem azt, hogy sem
Peter, sem Paul nem jutott el önmaga vagy a másik fél valódi
felismeréséhez.

Sokféleképpen reagálnak az emberek arra, ha mások nem

olyannak látják őket, mint ők önmagukat – és ezeket a reakciókat
még nem vizsgálta szisztematikusan az interperszonális
pszichológia. Mivel Peter saját identitása [pDp] elválik attól az
identitástól, amit Paul lát [oDp], csöppet sem meglepő, ha
haraggal, szorongással, bűntudattal, kétségbeeséssel vagy
közönnyel reagál. Az efféle szétválás olykor táplálja a kapcsolatot.
Szinte ez lesz a kötőanyag, amely összetartja a feleket. A
„probléma” az, ami miatt újra és újra, kényszeresen egymásra
találnak. A másik eshetőség, hogy az identitások különbözősége
miatt az érintettek kilépnek a kapcsolatból.

A probléma abból eredhet, ha az a „kiegészítés”, amely Peter

szeretne lenni Paul számára, nem teljesen fedi azt a
„kiegészítést”, amely Paul szeretne lenni Peter számára. Ilyen eset
az is, amikor a férj szeretné, hogy a felesége „anyáskodjon”
felette, miközben a feleség is ugyanezt várja a férjétől. A két vágy
nem illik össze. Ilyenkor utálják, vagy megvetik, esetleg tolerálják
egymás gyengeségeit, vagy akár felismerik egymás igényeit, de
nem elégítik ki. Ha Jack továbbra is az anyjaként tekint Jillre, és
így is viselkedik vele, miközben csöppet sem érdekli, hogy a nő
úgy érzi, ő maga is csak kislány az anyjához képest, akkor a férj
elképzelése a feleségéről és a feleség önmagával kapcsolatos
tapasztalása teljesen szétválik egymástól, és ezt a szakadékot az
összejátszás sem tudja áthidalni.

Mindez eltér attól, amit a pszichoanalízisben használt

„projekció” kifejezés alatt értünk. Az egyik fél nem csupán
„kampónak” használja a másikat, amelyre ráakaszthatja a
projekcióit, hanem minden erejével azon van, hogy megtalálja a
másikban projekcióinak tökéletes megtestesülését, vagy ha ez
nincs meg benne, akkor igyekszik, hogy azzá váljon. A másik
félnek ehhez össze kell vele játszania, csak így válhat belőle
annak az identitásnak a „kiegészítése”, amelyet az énnek érzése
szerint muszáj fenntartania. Megeshet, hogy az egyénben egyfajta
bűntudat ébred, amely szerintem kifejezetten az efféle
szétváláshoz társul. Ha ugyanis nem hajlandó az összejátszásra a
másikkal, akkor azért lesz bűntudata, mert nem lett vagy lesz
annak a kiegészítésnek a megtestesülése, amely a másiknak a
saját identitásához kell. Ha viszont mégis beadja a derekát, és
hagyja magát elcsábítani, akkor elidegenedik a saját énjétől, és
saját maga elárulása miatt lesz bűntudata.

Aki nem ijed meg attól, hogy a másik bekebelezze, és így

tapasztalja meg önmagát, ha nem veszi rossz néven, hogy
„használják”, és nem lázad valamiképp az összejátszás ellen,
azzal könnyen megeshet, hogy egy hamis bűntudat nyomására
úgy érezheti, akarata ellenére lesz bűntársa vagy áldozata a
másiknak – habár ez esetben az „áldozattá” válás is az
összejátszás egy formája lehet. Az is előfordulhat, hogy a másik
hatására önként veszi magára és örömmel testesíti meg azt a
hamis ént, amilyen maga is lenni szeretne, kivált ha viszonzásul a
másik is megtestesít egy általa vágyott képet. Azt most nem fogom
részletesebben bemutatni, milyen formái és módszerei lehetnek
az olyan – nyílt vagy rejtett, egyező vagy összeegyeztethetetlen –
vonzásnak, illetve kényszerítésnek, amelyeket az ember latba
vethet a másikkal szemben, és nem taglalom azokat a teljesen
másfajta módokat sem, ahogyan ezt a másik megélheti, és
ahogyan reagálhat rá.

Összejátszás mindig csak akkor jön létre, amikor az egyén

megtalálja a másikban azt a személyt, aki „megerősíti” az ént
abban a hamis énben, amelyet az én épp igyekszik valóságossá
tenni – és viszont. Ezzel meg is alapoztak egy hosszú távú,
kölcsönös kapcsolatot, amelyben mindketten elkerülhetik az
igazságot, és mindketten megtalálhatják az igazi kiteljesedést.
Hiszen mindketten fellelték azt, aki megerősíti a saját, hamis
énképüket, és biztosítja számukra a valóság látszatát.

Egy harmadik fél mindig veszélyt jelent egy kétfős

összejátszásra. Sartre a Zárt tárgyalás (Huis clos)[3] című
művében Spinozára emlékeztető geometriai pontossággal festi le
a lehetetlen triókban zajló kétszemélyes összejátszások lehetséges
pokoli körét. A Zárt tárgyalás feltárja, micsoda kín, ha nem
sikerül fenntartani az identitást akkor, amikor az ember életének
felépítése olyan, hogy már egy elviselhető önazonossághoz is
összejátszásra van szüksége. Három halott – két nő és egy férfi –
egy közös szobában találja magát. A férfi gyáva alak, az egyik nő
heteroszexuális szajha, a másik egy okos leszbikus. A férfi attól
fél, hogy gyávasága miatt a többi férfi nem fogja tisztelni. A
heteroszexuális nő attól fél, hogy a férfiak nem találják vonzónak.
A leszbikus attól fél, hogy a nők nem találják majd vonzónak. A
férfinak egy másik férfi – vagy legalább egy intelligens nő – kell,
aki bátornak látja, így elhitetheti önmagával, hogy tényleg bátor.
A lehetőségeihez képest készen áll, hogy azzá váljon, aminek a
két nő látni akarja, de csak ha ők is hajlandóak összejátszani vele,
és kimondják, hogy igenis bátor férfi. Viszont csak az egyik nő
képes rá a szexuális vágy tárgyaként tekinteni. A leszbikusnak
nem jelent mást, mint gyávaságot, hiszen a leszbikus nő
önigazolásképpen gyávának akarja látni a férfiakat. A két nő
tehát senkivel nem tud igazán összejátszani – a leszbikus nő azért
nem, mert egy heteroszexuális nővel és egy férfival van
összezárva; a heteroszexuális nő azért nem, mert nem tud
heteroszexuális nő lenni anélkül, hogy ne „jelentene” valamit egy
férfinak – márpedig ezt a férfit ő speciel nem érdekli. Egyikük
sem tudja fenntartani a „rosszhiszeműségét”[ii] egy partner
nélkül, akivel összejátszhatna, így mindannyiukat tovább kísérti
és kínozza a szorongás és a kétségbeesés. Ebben a helyzetben
„l’enfer, c’est les autres” (a pokol – az a Többiek)[4].

Genet Az erkély (Le Balcon)[5] című darabjában a saját

identitások és a másoknak mutatott identitások összejátszó és
kiegészítő egyesülésén alapuló, hamis kapcsolatok témakörét
dolgozza fel. A darab javarészt egy bordélyházban játszódik, ahol
a lányok szó szerint „árulják” magukat: annak adják ki magukat,
amire a vendégnek éppen szüksége van ahhoz, hogy egy időre ő
is azzá válhasson, aki lenni szeretne. A három legnépszerűbb
identitás, amit a maguk számára a lányokkal szemben kérni
szoktak: a Püspök, a Bíró és a Tábornok. A Püspöknek egy
bűnbánó lány kell, akit bűnösnek mondhat ki; a Bírónak egy
tolvaj és egy hóhér, aki végrehajtja a parancsait; a Tábornoknak
egy kanca.

A Bíró ezt így magyarázza el a lánynak, akinek muszáj tolvajjá

lennie, hogy ő bíró lehessen: „Ha azt akarod, hogy ideális bíró
legyek, légy ideális tolvaj! Ha áltolvaj vagy, én is álbíróvá
változom. Világos?”

Majd a hóhérhoz fordul: „…nélküled semmi volnék…” Újra a

tolvajnak: „És nélküled is, kislány. Ti vagytok az én tökéletes
kiegészítőim… Ó, milyen szép triót alkotunk.”[6]

A tolvajhoz:

A BÍRÓ: De neked van egy előnyöd vele szemben, sőt

velem szemben is, az, hogy te voltál előbb. Az én
bírói létem a te tolvaji léted származéka. Elegendő
 volna, hogy megtagadd… eszedbe ne jusson!… hogy
megtagadd azt, aki vagy – ami vagy, tehát aki vagy –
és én máris megszűnnék létezni… eltűnnék,
semmivé foszlanék. Megdöglenék. Volt, nincs. Senki
se látta. Vagyis: a Jó a Rosszból született. Így tehát…
De, ugye, nem tagadod meg? Ugye nem tagadod meg
tolvaji mivoltodat? Az nagyon rossz lenne. Az bűn
lenne. Megfosztanál a létemtől. (Könyörögve) Mondd,
kicsikém, mondd, szerelmem, hogy nem tagadod
meg!

A TOLVAJ: (kacéran) Nem is tudom.

A BÍRÓ: Hogyhogy? Mit beszélsz? Megtagadnád?…

Mondd meg, hova? És hogy mit loptál még?

A TOLVAJ: (feláll; ridegen) Nem.

A BÍRÓ: Na! Hova? Ne légy kegyetlen!

A TOLVAJ: Ne tegezzen, legyen szíves!

A BÍRÓ: Kisasszony… Asszonyom! Könyörgök! (Térdre

veti magát) Látja? Így rimánkodok magának. Ne
hagyja, hogy így kelljen várnom, míg újra bíró nem
lehetek. Mivé lenne a világ, ha nem volna bíró, mivé,
ha nem volnának tolvajok?[7]

Az emberek arra használják a bordélyházat, hogy abból, ami

külön-külön csak elképzelt vagy hallucinált identitás lenne,
összejátszáson alapuló identitást csináljanak. A Madám felsorolja
azokat az „identitásokat”, amelyekért az ügyfelei rendszeresen
látogatják a bordélyházat:

Van két francia király különféle koronázási

szertartásokkal, egy admirális, amint egy
 torpedónaszád tatján állva éppen tengersírba száll,
egy kapituláló algíri bej, egy tűzvészt megfékező
tűzoltó, egy karóhoz kötött kecske, egy piacról
hazatérő háziasszony, egy zsebmetsző, egy
megkötözött és összevert, kirabolt áldozat, egy Szent
Sebestyén, egy paraszt a pajtában… de nincs
rendőrfőnök… se gyarmati alkormányzó, van viszont
egy kereszten kínszenvedő hittérítő és egy
hamisítatlan Krisztus.[8]

Egyetlen ember van, aki nem azért látogatja a bordélyházat, hogy

valaki más bőrébe bújjon – és ez a rendőrfőnök. Neki attól lenne
teljes az élete, ha valaki más az ő identitását szeretné magára
ölteni, ha más akarna rendőrfőnök lenni. Komoly szenvedést
okoz neki, hogy senki nem akarja őt eljátszani, hogy a bordélyház
történetében az ő identitása az egyetlen, amelyre még soha nem
jelentkezett ügyfél. Minden emberi lény az ő kiegészítése, de ez
többé már nem elégíti ki. És ő az egyetlen, aki nem vágyik rá,
hogy felvegye valaki másnak az identitását. Csak akkor lesz
elégedett, és halhat meg nyugodt szívvel, amikor valaki más vele
azonosítja önmagát.

A bordélyház életét felbolygatja a Forradalom. Az a

Forradalom, amely véget akar vetni az illúzióknak és az
összejátszásoknak. Az a Forradalom, amelynek célja, hogy az
ember önmaga lehessen, hogy komolyan vegyék, hogy az
lehessen, ami. A bordélyházból megszökik egy lány, hogy a
kedvesével, Rogerrel lehessen, aki nem más, mint a Forradalom
vezéralakja. De az ő hivatása a prostitúció. Nem ért ahhoz, hogy
egyszerűen csak azt tegye, amit tesz. Nem tud megtenni valamit,
csak magáért, a cselekedet kedvéért. Ha sebet kötöz, muszáj
eljátszania, hogy sebet kötöz, tegye azt akár gyengéd
gondoskodással, akár nyersen és tárgyilagosan. A Forradalom
vezetői felismerik, hogy a népet lelkesíteni kell, hogy harcoljanak
és meghaljanak a hazáért. Kell nekik egy jelkép. Illúzió nélkül
nem lehet életben tartani a forradalmi hévet. Elhatározzák, hát,
hogy Chantalt, a bordélyházból szökött lányt vetik be erre a célra.
Ő a megtestesült férfiálom, maga az illúzió – egy született
szimbólum. Roger elvből ellenzi, hogy így kihasználják Chantalt,
de leszavazzák. A Forradalmi Bizottság egyik tagja így érvel neki:

LUKE: Nem győztél meg ezzel a kis beszéddel.

Továbbra is fenntartom, hogy bizonyos esetekben az
ellenséget a saját fegyverével kell legyőzni. Muszáj.
Igen, a szabadság lelkesítő. És ez szép dolog, nem
tagadom, de még szebb lenne, ha a szabadság egy
csinos lány lenne, akinek melegség árad a hangjából.
Egyébként is, mit számít az neked, ha mi egy nő után
hágunk fel a barikádra, mint egy falka feltüzelt hím?
Vagy ha a haldoklók az élet hangjait hörgik.

ROGER: A férfiak nem lázadnak csak azért, hogy egy

nőt hajkurászhassanak.

LUKE: (akaratosan) Akkor se, ha a hajsza győzelemre

vezeti őket?

ROGER: Ha így van, akkor a győzelmük már most

beteges. Jár vele egy adag kankó – hogy a te
stílusodat idézzem…[9]

Chantal azt testesíti meg, amit Roger, szíve szerint, inkább

elpusztítana. Mégis azt szereti a lányban, amitől az képes volt
beállni a bordélyba, és hogy képtelen nem megtestesíteni azt,
amiért a férfiak akár meghalni is hajlandóak.

CHANTAL: Legalább valami hasznom is volt a

 bordélyházból, mert az tanított meg a tettetés és a
színjátszás művészetére. Annyi szerepet osztottak
rám, hogy majdnem mindegyiket tudom. És annyi
partnerem volt…[10]

Chantal képessége túlságosan vonzó a forradalom vezetőinek

ahhoz, meg se próbálják a saját hasznukra fordítani, és ezzel a
saját Forradalmukat veszni hagyni.

MARK: Chantalt használjuk erre a célra. Az lesz a

dolga, hogy ő testesítse meg a Forradalmat. Az anyák
és az özvegyek dolga az, hogy meggyászolják az
elesetteket. A holtak dolga az, hogy bosszút
követeljenek. A hőseink dolga az, hogy mosollyal az
arcukon haljanak meg… Ma éjjel elfoglaljuk a
Palotát. Chantal az erkélyről fogja buzdítani a népet,
és énekel nekik. Az észérvek ideje lejárt; most annak
van itt az ideje, hogy felszívjuk magunkat, és mint az
őrült, úgy harcoljunk. Chantal testesíti meg a
küzdelmünket; az emberek várják őt, hogy
megjelenítse a győzelmüket.

ROGER: És mit nyerünk azzal, ha győzünk?

MARK: Bőven lesz még időnk gondolkodni ezen.[11]

A komolynak indult Forradalom dalolászásba és karneválba

fordul. A Királynő küldöttje, aki közeli kapcsolatban áll a
bordélyházzal, ezt mondja:

Nem kétlem, hogy bátrak, hogy okosak, de a kémeim

ott vannak a forradalom sűrűjében, és néha maguk
is rebellisek. Na már most, a nép, amelyet
elkábítottak első győzelmei, lelkesedésben elérte azt
a pontot, ahol az ember könnyű szívvel lemond a
 csatáról valami hasztalan áldozat érdekében.
Könnyű lesz megtenni ezt a nagy lépést. A nép nem
csatázni akar. Csak a tombolást élvezi.[12]

Mégis úgy tűnik, hogy a Forradalom elérte azt a pontot, ahonnan

már egyenes út vezet a győzelemhez, ugyanis a Királynő, a
Püspök, a Bíró és a Tábornok meghalt vagy eltűnt, már ha létezett
bármelyik is egyáltalán. De a Királynő küldöttje meggyőzi a
Madámot, hogy öltse magára a Királynő ruháját, a bordély három
vendégét pedig, hogy öltözzenek be Püspöknek, Bírónak és
Tábornoknak. Ezek négyen aztán, így, beöltözve jelennek meg a
bordély erkélyén. Végigkocsikáznak a városon. Pózolnak a
sajtónak, és interjút adnak. Közben mindhárom vendég fizetett
egy-egy prostituáltnak azért, hogy társa legyen ebben a
színjátékban, hogy összejátsszon vele – a Püspök kap egy
vétkezőt, a Bíró egy tolvajt, a Tábornok egy lovat –, és amikor őket
mindenki Püspöknek, Bírónak, Tábornoknak tekinti, és vele
szemben így is viselkedik, akkor az álpüspökből valódi püspök, az
álbíróból valódi bíró, az áltábornokból valódi tábornok lesz, a
Madámból Királynő válik, abban az értelemben, amennyire
valaha bárki is Püspök, Tábornok, Bíró vagy Királynő lehet.

A színdarab főhőse, ha van ilyen, a Rendőrfőnök. Őt még soha

senki más nem személyesítette meg, de úgy érzi, tudni fogja –
izmai elgyengüléséből –, ha elérkezett az a pillanat, amikor
felhagyhat a színészkedéssel, végre hátradőlhet, és békésen
várhatja a halált. Úgy jelenik meg előttünk, mint az egyetlen
ember, aki a darabban tényleg végig szerepet játszik. A
többieknek, ha logikusan viselkednének, be kellett volna
ismerniük, hogy még ha azok is, akik – Püspök, Bíró, Tábornok –,
akkor is csak szélhámosok. A Rendőrfőnök kérdőre is vonja őket:

A RENDŐRFŐNÖK: Tehát soha nem a cselekvésért

 cselekedtek, hanem azért, hogy az a bizonyos
cselekvés, összekapcsolódva más cselekvésekkel,
püspököt, bírót, tábornokot csináljon magukból.

A PÜSPÖK: Ez igaz is, meg nem is. Mivel minden

cselekvés önmagában hordta az újdonsága
erjesztőanyagát.

A RENDŐRFŐNÖK: Megbocsásson, uram, de az

újdonságnak ez az erjesztőanyaga azon nyomban
semmivé lett attól, hogy a cselekvés önmaga ellen
fordult.[13]

A BÍRÓ: És mi nagyobb méltóságot szereztünk általa.

[14]

Végül a Rendőrfőnök története boldog véget ér. Megadatik neki

az elégtétel, hogy még a darab vége előtt, egy fülkéből
végignézheti, ahogy a Forradalom vezetője, Roger eljön a
bordélyházba, és elsőként akarja magára ölteni a Rendőrfőnök
szerepét. Ehhez be kell mennie egy mauzóleumba, amely a nép
rabszolgamunkájával épült meg, és ahol sírkő sírkő hátán,
síremlék síremlék hátán, koporsó koporsó hátán, ahol síri csönd
honol, amelyben csak a halál hidege érződik, és csak azoknak az
embereknek a hörgése hallatszik, akik rabszolgaként vájták itt a
köveket, és ahol bebizonyosodik, hogy szeretik őt, és ő a valódi
győztes.

Genet nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon lehet-e, és milyen

értelemben lehet, valaha is a világon más, mint összejátszáson
alapuló színlelés. Talán lehet „szembenézni a valósággal; nyugodt
pillantást vetni a világra, és elfogadni a tekintete felelősségét,
bármi légyen is a látvány”[15]. De a Madámé az utolsó szó.

A KIRÁLYNŐ: …nemsokára kezdődik minden elölről…

 meg kell gyújtani a villanyokat, fel kell öltözni.

Kakaskukorékolás

…azaz felvenni a jelmezünket… És újra kiosztani a

szerepeket… vállalni a magamét… (Megáll a színpad
közepén, szemben a nézőkkel)… kidolgozni a tiéteket,
bírók, tábornokok, püspökök, kamarások,
forradalmat megalvadni hagyó forradalmárok! Most
előkészítem a jelmezeket és a szalonjaimat
holnapra… Térjetek haza otthonotokba, ahol
minden, igen, minden sokkal valótlanabb, mint itt…
Távozzatok! Menjetek jobbra, ki a sikátorba!…
(Eloltja az utolsó lámpát) Hajnalodik.

Géppuskaropogás[16]

Azok a problémák, amelyeket Sartre és Genet ezekben a

művekben feszeget, mindannyiunkat érintenek, elkísérnek
életünk minden pillanatában. Az alábbiakban egy
pszichoanalitikus csoportterápia üléseiről hozok néhány példát
arra, amikor az én keresi a „másik felét”, a „kiegészítőjét”, hogy
legyen, akivel fenn tudja tartani az összejátszáson alapuló
identitását.[17]

A csoport hét főből állt, huszonöt és harmincöt év közötti

férfiakból. Egy kivétellel mind igen sikeres, középosztálybeli
figurák. Jacknek például saját autószerelő műhelye volt, Bill az
apja élelmiszerboltját vitte. A kivétel Richard, aki számtalan
vizsgán elbukott élete során. Akkoriban épp otthon lakott az
anyjával, és igyekezett összeszedni magát, és újból
nekiveselkedni a könyvvizsgálói oklevél megszerzésének.

Az első néhány foglalkozáson a csoport tagjai azt gondolták,

azért jöttek össze, hogy rábízzák magukat a pszichoanalitikusra.
Majd ő megmondja nekik, mit kell tenniük, kérdéseket tesz fel és
tanácsokat osztogat. Aztán amikor kiderült, hogy a szakember
inkább hallgat, vagy legfeljebb egy-egy kommentárt fűz a
szituációhoz, akkor a csoport tagjai Jack, a legönállóbbnak tűnő
résztvevő javaslatára elhatározták, hogy – mivel az analitikusnak
szemlátomást még várnia kell ahhoz, hogy segíteni tudjon nekik –
elkezdenek önmagukról beszélni, mert bizonyára ezzel tudnak a
legjobban segíteni a terapeutának abban, hogy rajtuk segítsen.
Jack vállalta magára a vezető szerepét, kérdéseket tett fel, szóra
bírta a hallgatagokat, meghatározott témák mentén terelgette a
beszélgetést (ilyen téma volt a „nehézségek a nőkkel” vagy az
„elsimított feszültségek”), és egy kicsit a saját, főleg nőkkel
kapcsolatos érzéseiről is beszélt. A csoport egészen fellelkesedett,
kivéve Billt. Ha akart, szólt ugyan a többiekhez, de nem túl
gyakran, és sosem reagált közvetlenül Jack irányítására. Ha Jack
egyszer-egyszer nekiszegezett egy kérdést, röviden és tömören
felelt. Úgy tűnt, Jacket kissé bosszantja, hogy Bill nem úgy reagál
a vezetésére, mint a többiek.

Az ötödik ülésen, ismét Jack vezetésével, kialakult a szokásos

beszélgetés a nőkről, amelyben mindenki részt vett – Bill
kivételével, akiből egyszer csak, látszólag teljesen oda nem illő
módon, kirobbant, hogy mennyire utálja a focit és a szurkolói
tömegeket. Szerinte ez egy ostoba sport, a drukkerek pedig ostoba
fajankók, akiktől idegenkedik. A csoport többi tagja rendszeresen
járt focimeccsre. Jack is, bár azt mondta, nem a foci miatt, hanem
azért, mert szeretett volna ő is a „bandához tartozni”. Bill azzal
folytatta, mennyire szeretne végre olyasvalakivel találkozni,
akivel közös az érdeklődésük, aki hozzá hasonlóan szereti a
művészeteket, más, mint a többi szürke, unalmas ember, élükön
az apjával, aki sosem látta meg benne a valódi értéket. Jack
közbevágott és megjegyezte, hogy a művészek leginkább csak
egymással szeretnek művészetről beszélgetni. Mire Bill: „Igen,
egy kicsit magam is művészféle vagyok, szeretek festegetni.” Erre
Jack azt találta mondani, hogy a focirajongók is szeretnek egymás
közt a fociról beszélgetni, de Bill ügyet sem vetett rá, és csak
folytatta a festés szépségeinek ecsetelését. Jack erre
megállapította, hogy csak a magasan képzett emberek képesek
igazán értékelni a művészetet. Ezt egyértelműen biztató
megjegyzésnek szánta, mivel Billt nagyon érzékenyen érintette a
képzetlensége. A csoport megint neki akart finoman kedveskedni,
amikor Jack javaslatára mind megegyeztek abban, hogy a zenét
bárki képes értékelni.

Bill arra vágyott, hogy kiváló ízlésű, felsőbbrendű embernek

láthassa magát, és a többiek is így tekintsenek rá, de sosem tudott
teljesen megszabadulni az érzéstől, hogy az igazán fontos
embereknek ő semmit sem számít. Úgy érezte, „igazából” soha
nem lehet belőle senki, mert bármit is tegyen, ugyanabból a
vérből való, mint a szülei, akik „üresfejűek, szürkék és
unalmasak”. Bennem, az analitikusában viszont megtalálta a
maga „ideálját”, annak minden tulajdonságával együtt. Erős
voltam, tanult, megértő és elismerő. Sajnos azonban tudtam még
valamit: megkülönböztetni egymástól a hamisat és a valódit. Bill,
aki kétségbeesetten próbált valódi személyiség lenni, valójában
üresnek érezte a lelkét; ezért szüksége volt arra, hogy „szerezzen”
tőlem valamit. Gyakran csalódottságának adott hangot, amiért
„ebben a módszerben” nem nyújt neki többet egy
pszichoanalitikus. Emellett a szakember, „az ideális másik fél”
szerinte idegesítő és kiábrándító. A „módszere” „csöppet sem
izgalmas”, „szürke, üres és unalmas”. Bill kétségbeesetten próbált
önmaga lenni, és közben minél üresebbnek érezte önmagát,
annál fajsúlyosabbnak látta az analitikusát, aki megtestesítette
mindazt, ami belőle hiányzott. A szakember pénisze lett a
szakember minden olyan tulajdonságának szimbóluma,
amelyeket Bill nagyon szeretett volna magáénak tudni. Mindez az
irántam – az ideál irányában – érzett passzív homoszexuális
vágyódásában nyilvánult meg, amelyet egy levélben tárt fel
előttem. A többiek azzal igyekeztek a passzív homoszexuális
orientációnak még a látszatát is elkerülni, hogy mindig olyan
férfinak tekintették és mutatták magukat, aki számára a másik fél
csakis nő lehet. Az, hogy folyton a nőkről beszéltek, megidézve
ezzel a jelenlétüket, egyfajta „védelemként” szolgált a csoporton
belüli homoszexuális feszültség kialakulásával szemben.

Billhez hasonlóan Jack is úgy érezte, hogy semmit sem kapott

a szüleitől, vagy legalábbis nem eleget, illetve nem a megfelelő
dolgokat. Ő azonban tele volt ambícióval: jó férj, jó apa és jó
páciens akart lenni. Minden idejét ennek akarta szentelni, és ilyen
irányú igényét azzal fejezte ki, hogy felvállalta a vezető szerepét.
Legnagyobb döbbenetére azonban mindig neheztelt is azokra,
akiket „szeretett”, pontosabban azokra, akiknek úgy érezte,
kötelessége adni. A „neurózisa”, a saját meghatározása szerint,
abban állt, hogy képtelen volt nem neheztelni azokra, akiket
szeretett, azért, amit adott nekik.

Ezek ketten, Bill és Jack kezdtek összejátszani, méghozzá azon

az alapon, hogy kölcsönösen megerősítették egymást a maguk
hamis helyzetében. Jack megerősítette Billt illuzórikus
felsőbbrendűségében és hamis előfeltételezésében, miszerint ő
alapvetően értéktelen. Bill pedig megerősítette Jack azon
illúzióját, miszerint ő „adakozó” típus. Ez az összejátszáson
alapuló megerősítés, amellyel egymás énjét támogatták, tökéletes
ellentéte a valódi megerősítésnek. Közel kerültek egymáshoz, és
ezt a közelséget valódi barátságnak színlelték. Jack a maga
szemében független, keményfejű, gyakorlatias üzletember volt,
aki két lábbal áll a földön, és abszolút heteroszexuális, bár
számára a nők amolyan távoli lények voltak, akikről a „fiúkkal”
dumálgatott. Nem tartozott senkinek, és rendkívül nagylelkű volt.

Bill olyan távoli helyekről álmodozott, ahol csupa szépség

lakozik, az emberek műveltek és kifinomultak, nem olyan
közönségesek és durvák, mint itt és most. Az ő köreiben az
emberek mit sem tudtak az efféle szépségekről. Mit adhatott
volna neki Jack, és ő vajon mit adhatott volna Jacknek?

Őket hallgatva egyvalami világossá vált előttem. Amikor

beszélgettek, Jack sosem volt jobban „Jack”, mint amilyennek
önmagát látta, és Bill sem volt jobban „Bill”, mint amilyennek
önmagát látta. Mindketten megerősítették egymás elképzelt
identitását. És mindketten elrejtették a másik elől azt, ami véget
vethet ennek az ő kis játékuknak. Így ment ez egészen addig,
amíg Bill el nem kezdett célozgatni rá, hogy szexuális vonzalom
ébredt benne Jack iránt. Ezt Jack nem tudta elfogadni.

Mindeközben a csoport többi tagja úgy viselkedett, „mintha”

kettejük egymásra találása szexuális indíttatású lenne, ezáltal
tagadták, hogy valóban az, ahogy tagadták a két férfi
összejátszásának minden egyéb olyan aspektusát is, amelyről úgy
döntöttek, inkább észre sem veszik. Jack megkérdezte Billt, mire
gondol maszturbálás közben. Bill némi unszolásra bevallotta,
hogy néha egy férfira gondol. Jack erre rögtön rávágta, hogy neki
ilyenkor csakis nők járnak a fejében, majd gyorsan
körbekérdezte a többieket, hogy ugye nekik is. Így próbálta
lerázni Billt. Ez volt az egyik olyan pont, ahol úgy tűnt,
összejátszásuknak ezzel vége, bár a visszautasítás maga is része
volt az összejátszásnak. Jack számára a szexuális partner
mindenképpen nő, és a gondolatot sem állhatta, hogy ő maga egy
férfi szexuális vágyának tárgya legyen.
 A csoport többi tagja mind a maga sajátos módján reagált a
kellemetlen összejátszásra. Többekből szorongást váltott ki, és ez
annál a férfinél volt a legegyértelműbb, aki mindig is azt
gondolta, hogy a szülei tönkretették egymást, ezért attól félt, hogy
ő is árt a feleségének. Az illető különösen érzékenyen reagált Jack
Bill-lel szembeni agressziójára és elutasítására. Az egyik ilyen,
mondhatni szadomazochista beszélgetésük során Jack
nekitámadt Billnek, amiért az nem jár focimeccsekre, mire ez a
harmadik férfi közbevágott, mondván szédül, és tegnap este is
ugyanígy szédült, amikor a tévében bokszmeccset nézett, ahol az
egyik bokszoló rettenetesen elverte a másikat.

Szélsőségesen skizoid személyként Richard tűnt az

egyetlennek a csoportban, aki jobb szerette volna, ha ez az
összejátszás a végtelenségig tart. Vele esett meg nemrég, hogy a
könyveit hátrahagyva sétálni indult a parkba. Gyönyörű, kora
őszi este volt. Ahogy ült, és a naplementében a szerelmespárokat
nézte, kezdte magát egynek érezni az egész jelenettel, az egész
természettel, sőt az egész univerzummal. Elöntötte a pánik,
felugrott, és hazarohant. Otthon aztán, legnagyobb
megkönnyebbülésére megint „önmaga lett”. Richard csakis
másoktól és a világtól elszigetelve tudta fenntartani az
identitását. Bármiféle kapcsolat az identitása elvesztésével
fenyegette – félt, hogy bekebelezik, hogy összeolvad, egyesül a
másikkal, és elveszti önálló jellegzetességét. Ő maga kizárólag
egyedül tudott létezni, de más emberek együttlétének látványa
mindig is lenyűgözte. Mindez annyira lehetetlennek tűnt a
számára, annyira távol állt tőle, hogy szinte semmiféle irigységet
vagy féltékenységet nem érzett. A belső énje teljesen üres volt.
Vágyott valakivel együtt lenni, de tudta, ha kialakulna benne
valamiféle kötődés, akkor már nem tudna független maradni. Ha
kötődni kezdene valakihez, akkor – ahogy ő fogalmazott – pióca
módjára tapadna rá. Richard tehát „kívül maradt” az életen. Csak
megfigyelő lehetett. Amikor Jack feltett neki egy „objektíve”
ártalmatlan kérdést, ő azt felelte, hogy úgy érzi, a kérdés a puszta
létét fenyegeti, majd rögtön megkérdezte Billt, hogy mit gondol
erről. Richard csak voyeur (kukkoló) tudott lenni. Mindez arra
enged következtetni, hogy az efféle összejátszáson alapuló
párosítás olyasmi, amire Richard képtelen lett volna. Egy ilyen
játszmát a másikkal együtt lehet csak játszani. Ebben az is benne
van, hogy a személy – bizonyos mértékig – megszabadul a
legrosszabb félelmeitől (hogy elpusztítják vagy ő pusztít el
másokat), ami gyakorlatilag eleve kizárhatja annak lehetőségét,
hogy bárkivel bármiféle kapcsolatba kerüljön.[18]

Az én a hamis identitásához egy összejátszásra hajlandó

kiegészítő személyt keres, és ezzel együtt jár az alapvető
frusztráció – ez az, amiért Freud kijelentése, miszerint
pszichoanalízist csakis maximálisan frusztráló körülmények
között kellene végezni, abszolút értelmet nyer.

Érdemes megvizsgálni, milyen „helyet” foglal el a terapeuta

egy ilyen csoportban, és hozzá viszonyítva hova helyezik
magukat a csoporttagok.

A ténylegesen analitikus vagy egzisztencialista terápia egyik

alapfunkciója, hogy olyan környezetet biztosít, amely a lehető
legkevésbé gátolja a résztvevőket abban, hogy fel tudják fedezni a
saját énjüket.

Anélkül, hogy elkezdeném ezt a témát teljes egészében

körüljárni, a terapeuta helyzetével kapcsolatban annyit azért
megjegyezhetek, hogy neki nem célja, hogy belemenjen a
pácienssel egy összejátszásba, és elfoglaljon egy helyet a
fantáziarendszerében; és nem is az, hogy felhasználja a pácienst
a saját fantáziájának megtestesítéséhez.

A csoportfoglalkozásokat gyakran valamilyen fantázia uralta,

amely abban a kérdésben nyilvánult meg, hogy vajon nekem van-
e válaszom a csoporttagok problémájára. Ez a probléma abban
állt, hogy el kellett dönteniük, vajon tudom-e vagy sem a
„választ”, és ha igen, azt hogyan szedjék ki belőlem. Nekem nem
az volt a feladatom, hogy részt vegyek a csoport képzelgéseiben
vagy csalódásaiban, és nem is az, hogy felszínre hozzam a
mélyben meghúzódó fantáziarendszereket.

A terápia művészete javarészt abban áll, hogy a terapeuta

tapintatosan és világosan felhívja rá a figyelmet, hogy az
összejátszás hogyan és milyen módokon tartja életben az
illúziókat, vagy rejti el a téveszméket. Egy csoportban ilyen
domináns fantázia lehet, hogy a terapeuta tudja „a választ”, és ha
a csoporttagok is tudnák, akkor többé nem szenvednének. Így
aztán a terapeuta feladata olyan, mint egy zen mesteré: rá kell
mutatnia, hogy nem „a válasz” hiánya okozza a szenvedést,
hanem a vágy, amely azt feltételezi, hogy létezik bármiféle válasz,
illetve a frusztráció, hogy azt sosem tudhatjuk meg. Ahogyan
Burtt mondja a Kr. u. 840 körül élt zen mester, Hszi Jun
tanításairól: neki az volt a szándéka, hogy ráébressze a kérdezőt
arra, hogy „nem is az jelenti a valódi nehézséget, hogy a kérdései
megválaszolhatatlanok, hanem az, hogy továbbra is olyan
tudatállapotban van, amely miatt újra és újra felteszi ezeket”[19].
Egy ábrándkép kergetésének vagy a kiábrándulásnak akár
ugyanaz a fantázia is lehet az alapja. Akár létezik „egyetlen
válasz” valahol, akár „nincs válasz” sehol, a probléma így is, úgy
is ugyanaz.

A terápia összejátszás nélkül nem tud segíteni, csak romba

dönti a fantázia által generált vágyakat.
 9.

HAMIS ÉS TARTHATATLAN
HELYZETEK
1. ÖNMAGUNK GENERÁLTA HELYZETEK
Nam in omni actione principaliter intenditur ab
agente, sive necessitate naturae sive voluntarie agat,
propriam similitudinem explicate; unde fit quod omne
agens, inquantum huiusmodi, delectatur, quia, cum
omne quod est appetat suum esse, ac in agendo
agentis esse quodammodo amplietur, sequitur de
necessitate delectatio… Nihil igitur agit nisi tale
existens quale patiens fieri debet.[iii]

Dante[1]

Azt szoktuk mondani, hogy színlelt (hamis) vagy tarthatatlan

helyzetbe kerültünk. Ilyen helyzetekbe vagy mi hozzuk magunkat
és másokat, vagy mások kényszerítenek bele minket. Ha az ebben
az értelemben vett elidegenítésről szeretnénk felállítani egy
elméletet, akkor bölcsen tesszük, ha mindkét lehetőségre
figyelmet fordítunk: arra is, hogy az érintett személy képes
önmagát vagy másokat ilyen helyzetbe hozni; és arra is, hogy
mások hozhatják ilyen helyzetbe. Közismert, hogy az ember
önmaga és mások által is kerülhet ilyen helyzetbe. A „helyzetet”
itt nem gazdasági, társadalmi-szociális vagy egyéb, hierarchikus
rendszer szerinti vonatkozásban, hanem egzisztenciális
értelemben használom.

Köznapi szóhasználatunk tele van olyan kifejezésekkel,

amelyek arról szólnak, hogy az én hogyan és mennyiben járul
hozzá a világban elfoglalt helyéhez, vagy milyen mértékben
önmaga. Szoktuk mondani, hogy az ember „szívét-lelkét
beleteszi” abba, amit csinál, vagy nincs jelen abban, amit mond
vagy tesz; és egy ember cselekedeteit általában aszerint
értékeljük, hogy mennyire adja önmagát, mennyire veszik el,
feledkezik bele abba, amit csinál. Néha úgy tűnik, a másik
„teljesen önmaga”, máskor „magán kívül van” vagy éppen
„magához tér” az után, hogy „nem volt önmaga”. Ezek a
kifejezések mind attribúciók, amelyek azt fogalmazzák meg, hogy
az adott személy milyen kapcsolatban van a saját tetteivel, és
ezeket a kifejezéseket ösztönös „természetességgel” használja „az
utca embere”. Ezekben a kifejezésekben a kérdés minden esetben
az, hogy a cselekvés – látszatra vagy érzésre – milyen mértékben
támasztja alá a cselekvő személy létét, létezését, valamint –
ahogyan Dante fogalmaz az előbbi idézetben – milyen mértékben
teszi szemmel láthatóvá a cselekvő rejtett énjét (még ha az
eredeti szándéka nem is az, hogy felfedje önmagát). Az emberi
cselekvés egzisztencialista elemzésének egyik központi
kérdéseként kell tekintenünk, hogy a cselekvő személy milyen
mértékben és milyen módokon fedi fel vagy rejti el önmagát a
tetteiben és a tettei által, és ezt akarva vagy akaratlanul,
szándékosan vagy szándékolatlanul teszi.

Érdemes követni a hétköznapi jeleket. Ezek ugyanis arra

engednek következtetni, hogy létezik valamiféle általános
törvényszerűség vagy elv, amelyre ráérez az ember, és amely
benne is ott munkál, amikor egész lényével beleveti magát a
tetteibe, feltételezve, hogy ez egyet jelent önmaga felfedésével
(valódi énjének láthatóvá tételével) – és ha ez nem így történik,
akkor vélhetően úgy érzi, „visszafelé halad”, egy helyben toporog,
„körbe-körbe jár” vagy „nem jut előre”. Azzal, hogy „szívem-
lelkem beleteszem” abba, amit csinálok, elveszem benne, mégis
úgy tűnik, ettől leszek igazán önmagam. Úgy érzem, a
cselekedetem én magam vagyok, e cselekedeten keresztül, ez által
leszek „én”. Emellett, bizonyos értelemben, az ember a tettei
révén „tartja magát életben”; minden cselekedet lehet egy új
kezdet, egy újjászületés, önmagunk újjáteremtése, kiteljesedése.

Az ember akkor lesz „hiteles”, ha hű önmagához; ha „őszinte”,

és az, aki. Ha nem önmaga, ha magának is csak a hamis énjét
mutatja, nem az, akinek látszik, vagyis színlel, akkor
„hiteltelenné” válik. Az igazságot és a valóságot úgy szoktuk
összekapcsolni, hogy azt mondjuk, az őszinte tett „igazi”, de aki
rendre álarcnak használja a cselekedeteit, az nem „igazi”.

A közbeszédben és a szisztematikus elméletben is – amely

William James szavai nyomán nem más, mint makacs
próbálkozás a világos gondolkodásra – számos szemszögből
vizsgálható a „hiteles” és a „hiteltelen” cselekvény, és minden
szemszögből más és más jellemzők kerülnek előtérbe.

Amikor Nietzsche „a hatalom akarásáról” beszél, az alatt

pontosan azt érti, hogy az efféle önmegmutatkozás, a rejtett én
láthatóvá tétele nyomán a cselekvő léte hangsúlyosabbá válik. Az
„gyenge” ember, aki ahelyett, hogy őszinte tetteivel adna
nyomatékot az énjének, a mások fölötti uralkodás és irányítás
mögé rejti cselekvőképtelenségét, a fizikai erő és a (szűk
értelemben vett, csupán az erekciós és ejakulációs képességre
korlátozott) szexuális teljesítőképesség idealizálásával álcázza
tehetetlenségét.

Úgy vélem, az őszinte tett, amely megmutatja és megerősíti az

ént, igen kielégítő tud lenni. Valójában ez az egyetlen tényleges
kiteljesedés, amelyet említeni tudok. Olyan cselekedetet jelent,
amely én magam vagyok, amelyben önmagam lehetek. Száz
százalékig „beleteszem” magam, és e tett révén önmagam leszek.
De tudom azt is, hogy ennek az ellenkezője is igaz, amikor
„üresnek” érzem magam, vagy megkísért a hiábavalóság érzése.
Ezeknek a benyomásoknak a fényében kénytelen vagyok a
másikat nézni. Ilyenkor „őrült” aktivitást sejtek nála. Úgy érzem,
érzi, hogy tetteiből hiányzik a mélyebb értelem: hogy azért
ragaszkodik mindenféle külső mintákhoz és dogmákhoz, mert
érzi magában az ürességet. Azt várnám, hogy az ilyen ember irigy
másokra, és neheztel rájuk. Ha – a saját magamról kapott
benyomások fényében – azt látom, hogy nem teljesíti ki magát,
nem teszi bele magát teljesen a jövőjébe, akkor már szinte várom,
milyen egyéb módokon próbálja majd kitölteni ezt az űrt. Van,
aki másokat használ erre a célra (introjektív azonosulás), vagy
ahelyett, hogy a saját életét élné, inkább másokét éli (projektív
azonosulás). A „saját” élete pedig leáll. Van, aki körbe-körbe jár,
látszólag mindenhova elmegy, mégsem jut sehová.

A cselekvés egyik egzisztenciális fenomenológiai

megközelítése a cselekvő mozdulataival foglalkozik, a
csavarokkal és fordulatokkal, azzal a személlyel, aki így vagy úgy,
többé vagy kevésbé beleteszi magát abba, amit csinál. Igyekszik
megvilágítani, mire alapozza az ember az értékítéleteit és
attribúcióit – akár önmagára, akár másokra vonatkozóan. A
pszichiáter a skizofrénia diagnózis megállapításánál legalább
annyira támaszkodhat arra, hogy megítélése szerint a páciens
hogyan viszonyul a saját cselekedeteihez, mint pusztán a páciens
tetteinek összességére, vagyis a „viselkedésére”. Ha a pszichiáter
vagy pszichopatológus azt hiszi, hogy képes a másikat teljesen
„objektíven” szemlélni, és nem nézi a „jelekre és tünetekre”
alapozott diagnózist kritikus szemmel, akkor elkerülhetetlen,
hogy a „klinikai” kategóriákra alapozva csupán szegényes és torz
kép alakuljon ki benne a másikról. Ezek a klinikai kategóriák –
skizoid, autista, „elszegényedett” érzelemvilágú, „magába
forduló” – mind azon a feltételezésen alapulnak, hogy léteznek
megbízható, érvényes és személytelen kritériumai annak, hogy
mit gondolunk egy ember saját cselekedeteihez fűződő
viszonyáról. Márpedig ilyen megbízható és valid kritériumok
nem léteznek.

Mindez nem puszta figyelmetlenségből eredő tévedés, és

valószínűleg nem segít rajta, ha valaki e kritériumok
„megbízhatóságát” tesztelő tanulmányokat készít. Az elmélet és a
gyakorlat eltávolodása valahol mélyen, a történelmi
helyzetünkben gyökerezik.

Mindennapi beszélgetéseinkben, sok egyéb mellett kétféle

„igazság”-fogalmat alkalmazunk. Az egyik egy állítás
„igazságértéke”, amely azt fejezi ki, hogy a szavak hogyan
viszonyulnak a tényekhez. Ha A azt mondja „a helyzet p”, akkor e
kijelentés „igazságértékének” semmi köze ahhoz, hogy A milyen
kapcsolatban áll a kijelentéssel. A napi beszélgetésekben azonban
néha sokkal fontosabb nekünk az, hogy felmérjük, vajon A
hogyan viszonyul ehhez a kijelentéshez: igazat mond-e, hazudik-
e, esetleg becsapja-e saját magát, és így tovább.

Heidegger az igazság természettudományos fogalmát állította

szembe egy olyan igazságfogalommal, amelyre a
preszókratikusoknál bukkant rá.[2] Míg a természettudományban
az igazság abban áll, hogy van-e összefüggés (adaequatio, azaz
megfelelés) a között, ami az elmében és a valóságban zajlik; az
„elmében” létező szimbólumrendszer szerkezete és a „világban”
zajló események szerkezete között; addig a görög aletheia szóban
egy másik igazságfogalomra találni rá. E fogalom szerint az
igazság szó szerint az, amiben nincs semmi titkos, ami leleplezi
önmagát, és semmit nem rejteget. Az emberi kapcsolatokban ez
jelenti azt, hogy valaki – a szavaival vagy a tetteivel – igazat
mond-e vagy hazudik, színlel, mellébeszél: folyamatosan azt
mérlegeljük, hogy vajon a másik milyen viszonyban van a saját
tetteivel és mondanivalójával.

Ha a másik cselekedeteit ez utóbbi igazság/hamisság fogalom

fényében vizsgáljuk, akkor a másikat csak akkor látjuk
őszintének, „önmagához hűnek”, ha úgy „érezzük”, hogy amit
mond, azt úgy is gondolja, és tényleg azt mondja, amit gondol. A
szavai vagy egyéb megnyilvánulásai az ő „valódi”
tapasztalatainak vagy szándékainak „igaz” kifejeződései. Az
efféle „igazság” és a hazugság között viszont még rengeteg,
rendkívül érdekes és nehezen megfogható, homályos és bonyolult
szint rejlik abban, ahogyan az ember felfedi vagy elrejti önmagát.
Magabiztosan szoktuk mondogatni, hogy „elárulta a mosolya”,
hogy „az arckifejezése csak álarc”, hogy „lehet ebben valami
igazság”. Pedig ki tudja, mit mutat és mit rejt az a titokzatos Mona
Lisa-mosoly; Blake angyalának kacsintása[3], Picasso
Harlequinjének végtelen pátosza vagy apátiája! A hazug másokat
becsap, de önmagát soha. A hisztériás önbecsapása megelőzi
mások becsapását. A színész cselekedetei nem „őt” mutatják. A
képmutató, a szélhámos – amilyen Felix Krull Thomas Mann Egy
szélhámos vallomásai (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix
Krull)[4] című művében, akit teljesen beszippantanak a szerepei –
egyszerre haszonélvezője és áldozata az én és az önkifejezés
közötti hasadásnak. Végső soron nem garantálja semmi, hogy
képesek vagyunk a másik embernek a saját tetteihez való
viszonyát helyesen megítélni.

[5]
 …valakinek az arcán látjuk – írja Hegel[5] –,
komolyan veszi-e azt, amit mond vagy tesz. –
Megfordítva azonban az, ami a belsőnek kifejezése
akar lenni, egyúttal léttel bíró kifejezés s így maga is
leesik a lét meghatározásának szintjére; a lét pedig
teljességgel esetleges az öntudatos lény számára.
Ennélfogva kifejezés ugyan, de egyúttal csak olyan,
mint egy jel, úgyhogy a kifejezett tartalomnak
tökéletesen közömbös annak a mineműsége, ami
által kifejezzük. A belső ebben a jelenségben látható
láthatatlan ugyan, de anélkül, hogy hozzá volna
kötve; éppúgy lehet egy másik jelenségben, mint
ahogy egy másik belső lehet ugyanabban a
jelenségben. – Lichtenberg ezért jogosan mondja:
Feltéve, hogy a fiziognómus elkapná egyszer az
embert, akkor csak egy bátor elhatározáson múlnék,
hogy ismét évezredekre felfoghatatlanná tegye magát.

„Az Úr házába megyek” – mondaná a keresztény rabszolga a

római katonának, aki megállította. Az ilyen kétértelmű beszéd az
ember és ember közti, mély szakadékot játssza ki, amelyet sem a
szeretet, sem a legteljesebb egybeolvadás élménye sem tud sem
végleg, sem ideiglenesen áthidalni.

Amikor egy ember szavai, gesztusai, tettei felfedik az ő valódi

szándékait, akkor azokat valódinak gondoljuk, nem hamisnak,
ahogy valódi a nem hamisított pénzérme is. Rosszalló
szemöldökráncolása, biztató szava, örömteli mosolya mind az ő
lényének igaz és valódi valutája.

Önmagunk vagy mások tetteit vélhetjük árulkodónak vagy

titokzatosnak, „erősnek” vagy „gyengének”, „kiteljesítőnek” vagy
„kiüresítőnek”; olyannak, amitől a cselekvő léte „valódibb” vagy
„valótlanabb”, ő maga pedig „építőbb” vagy „pusztítóbb” lesz.

Ha az ember nem mutatja meg önmagát, vagy amikor

megteszi, azt mások nem veszik észre, akkor meglehet, hogy
kétségbeesésében a megmutatkozás más formáihoz nyúl. Az
exhibicionista a testét vagy valamely testrészét mutogatja, esetleg
valamely értékes tulajdonságával vagy képességével „villog”, így
próbálja legyőzni azt a nyomasztó elszigeteltséget és magányt,
amelyet csak az ismer, aki úgy érzi, az ő „valódi”, „igazi” énje még
sosem mutatkozhatott meg mások előtt, így azt soha nem is
erősítette még meg senki. A férfi, aki kényszeresen mutogatja a
péniszét, inkább ezt a formáját választja önmaga
megmutatásának ahelyett, hogy a teljes élete révén nyilvánulna
meg. A pszichoanalízis során egy ilyen emberről kiderülhet, hogy
nemcsak ezzel a testrészével tudná megdöbbenteni az embereket,
hanem az egész lényével is, amelynek tettei „gyengék”,
„hamisak”, „valótlanok”, és senkit sem nyűgöznek le. Azt
szeretné, ha a péniszébe sűríthetné a vágyott „igazi” énjét. De
ahelyett, hogy láthatóvá tenné a rejtett énjét, és ezzel
„nyomatékot adna” a létének, inkább elfojtja azt, és csak a
péniszét tárja fel a világ előtt.

Aki színlelt helyzetben van, az nem feltétlen van ennek

tudatában. Az ember a saját helyzetét csak annyira képes
hamisnak érezni, amennyire még kívül áll rajta, amennyire még
nem idegenedett el a „saját” tapasztalataitól és cselekedeteitől.
Megeshet, hogy az „élete” anélkül áll le, hogy ez tudatosulna
benne. Mivel neki magának nincs valós jövője, lehet, hogy úgy
hatalmasodik el rajta a kétségbeesés, hogy – Kierkegaard-t idézve
– nem is tudja, hogy az kétségbeesés. Kétségbeesésének oka, hogy
elveszett „a saját” jövője, így aztán nem reménykedhet, és nem
bízhat semmiféle jövőben. Aki színlelt helyzetben van, az
elvesztette a saját kiindulópontját, ahonnan előrébb dobhatná
vagy lökhetné, vagyis előrébb projektálhatná, vetíthetné
önmagát. Elvesztette a helyét. Nem tudja, hol van, nem tudja,
merre tart. Bármennyire igyekszik, sehova sem jut.
Kétségbeesésében az egyik hely épp olyan neki, mint a másik, az
egyik időszak épp olyan, mint a másik. A jövő a jelenből ered, a
jelen a múltból, a múlt pedig megmásíthatatlan.

Az efféle felismerések gyakran álom formájában törnek utat

maguknak. Fentebb azt mondtuk, nem számít, mennyire
hektikusan mozog az ember a térben, kezd bele kapcsolatokba és
vállalkozásokba, mert ha mindez „hamis”, akkor egzisztenciális
értelemben nem jut sehova. Nem tud kiszabadulni az örvényből,
csak „megy körbe-körbe”. Ha teljes erejéből futna is, sohasem
mozdulna el ugyanarról a pontról. Egy ilyen ember mesélte a
következő álmot:

A tengerparton álltam. Körülöttem homok és kopár

sziklák. Egyedül voltam. Belefutottam a vízbe, és
csak úsztam, és úsztam, amíg teljesen kimerülve el
nem jutottam egy másik partig, ahol szintén nem
volt más, csak homok és kopár sziklák. Megint
egyedül találtam magam. Rájöttem, hogy ugyanott
vagyok, ahol korábban.

Ezt egy olyan ember álmodta, aki látszólag igen sikeres volt azt
életben. Egzisztenciális értelemben azonban az úszással egy
tapodtat sem jutott előrébb. Gyakori üldözéses téveszméje az
ilyen embereknek, hogy gonosz tervet szőttek ellenük. Az én
gonosz szándékot tulajdonít másoknak, akiknek szerinte az a
céljuk, hogy elűzzék őt a világban betöltött helyéről, hogy
eltávolítsák, és mást tegyenek a helyére. Hogy ezt hogyan
valósítják meg, az sokszor homályban marad, „nincs is benne
rendszer”.

Dosztojevszkij az egyik korai regényében, A hasonmásban

(Dvojnik)[6] levelet írat a főhőssel, Goljadkinnal az egyik
kollégájának, amelyben többek között ez áll:

Végezetül arra kérem önt, tisztelt uram, mondja meg

ezeknek az egyéneknek: arra irányuló különös
törekvésük, és elvetemült, fantasztikus kívánságuk,
hogy másokat kitúrjanak a maguk területéről, melyre
egész életükkel rászolgáltak, és elfoglalják helyüket
[kiemelés tőlem] csak csodálatot, megvetést és
szánalmat érdemelhet, s egyben megérett az
őrültekházára. Egyébként az efféle törekvéseket a
törvény is szigorúan tiltja, ami véleményem szerint
igen helyes, mert kinek-kinek meg kell elégednie a
saját helyével. Mindennek van határa, és ha ez tréfa,
úgy nagyon rossz tréfa, mi több, nemtelen tréfa,
mert bátorkodom önt biztosítani, tisztelt uram, hogy
az én fentebb kifejtett véleményem, kinek-kinek a
saját helyét illetően, kétségbevonhatatlan erkölcsi
alapon nyugszik.

Mindenesetre van szerencsém maradni alázatos

szolgájának

J. Goljadkin.[7]

Dosztojevszkij nem egyszerűen leírja annak fenomenológiáját,

ahogyan Goljadkin kiszorul abból a „helyzetből”, amelyet addig
elfoglalt a világban a puszta létével, és helyére egy hasonmás
kerül, de azt is megmutatja, hogy ez a „téveszme” milyen szoros
kapcsolatban áll Goljadkin azon titkos szándékával, hogy ne
önmaga legyen. Ezt a saját szándékot tulajdonítja másoknak. Ő
maga üldözi el önmagát a világban elfoglalt, neki kijáró helyről.

Nem sokkal azelőtt, hogy először találkozik a hasonmásával

egy „nyirkos, ködös, esős, havas” pétervári éjszakán, amikor
„süvöltött a szél”[8], Dosztojevszkij így ír Goljadkinról:

Ha egy vadidegen véletlenül látta volna Goljadkin úr

szánalmas rohanását, még annak is elfacsarodott
volna a szíve, még az is megsejtette volna
szerencsétlenségének irtózatos szörnyűségét, és azt
mondta volna, hogy olyan ez a rohanás, mintha
Goljadkin úr önmaga elől kívánna elrejtőzni, mintha
önnönmaga elől menekülne. Igen! Valóban így volt.
Sőt, többet mondunk: Goljadkin úr nemcsak
menekülni vágyott, önmagától; szeretett volna teljes
valójában megsemmisülni, nem lenni többé, porrá-
hamuvá válni.[9] (kiemelés tőlem)

A hasonmással történt találkozás után Goljadkin ráeszmél, hogy

ez az ember minden lehetséges módon ki akarja őt túrni a
helyéről, amelyet a puszta létével érdemelt ki, és addig nem
nyugszik, amíg teljesen át nem veszi a helyét a világban.
Goljadkin, épp mielőtt bevinnék az őrültekházába, még
megpillantja „veszedelmes ikertestvérét”, „akit, egyébként már
nem látott veszedelmesnek, sőt ikertestvérének sem, csupán egy
idegen, a maga nemében rendkívül szeretetreméltó
embernek”[10].

Miközben lassacskán eluralkodott rajta az érzés, hogy ez a

bizonyos másik teljesen kitúrja őt a világban elfoglalt helyéből,
miközben azt álmodta, hogy egész Pétervár Goljadkinokkal van
tele, ő maga direkt arra törekedett, hogy megsemmisítse
önmagát, hogy ne önmaga legyen. Ez azonban létének legmélyén
megbújó, önmaga előtt is rejtve maradó titok volt, amelyre
képtelen volt rájönni, képtelen volt megfejteni. Máskor meg úgy
érezte „ebbe csak tönkremehet az ember, saját szemében is
elveszti önmagát, magamagát sem tudja fenntartani”[11]. De még
ezen a ponton is, amikor romokban hever, és egy lépésre van a
teljes megsemmisüléstől, utolsó erejével még képes kipróbálni
egy újabb módszert arra, hogyan ne legyen önmaga, hátha
orvosolni lehet még a helyzetet.

„Ez lesz a legjobb – gondolta. – A másik szemszöget

választom, vagyis így cselekszem. Így csak kívülálló
szemlélő leszek és kész; s bármi történne is, én nem
vagyok oka semminek. Ez az! Így csinálom.”

Miután hősünk úgy határozott, hogy visszafordul,

csakugyan vissza is fordult, annál inkább, mivel
mentő ötlete folytán felcsapott vadidegennek. „Így a
legjobb: nem terhel semmi felelősség, de azért látni
is fogod, mi történt… nahát!”[12]

A gyakorlatban soha nem szabad elhamarkodott

következtetéseket levonni. Lemert az egyetlen, aki úgy ír le
üldözéses téveszméket, hogy a valóságban létező „többieket” (a
környezetet) is vizsgálja.[13] Lemert szerint a feltételezettnél
sokkal gyakoribb, hogy valóban szőnek valamiféle összeesküvést
az ellen, aki ezt érzi. Ilyen körülmények között az egymással
összefonódó keresztattribúciók valóban nagyon komplex
rendszert alkotnak, és különös, hogy eddig alig páran tettek
kísérletet arra, hogy Lemert állítását leellenőrizzék.[14]

2. Mások által generált helyzetek

Ahol vagy, ott lesz helyed.
 Rilke

A gyerekeket meglátni kellene, nem meghallani.

Az ember képes saját magát hamis, és végső soron tarthatatlan

helyzetbe hozni. Másfelől, az embert hamis, és végső soron
tarthatatlan helyzetbe hozhatják mások is a tetteikkel.

A hétköznapi nyelv e téren is bőségesen ellát minket idevágó

kifejezésekkel. Szorult helyzetbe hozzuk a másikat; mozgásteret
biztosítunk neki; nem adunk neki elég teret; kínos helyzetbe
hozzuk; elérjük, hogy kicsinek érezze magát mellettünk; tudjuk,
mit akar valakitől; az ellenkező irányba húzzuk; kihasználjuk
szorult helyzetét; tudjuk, hányadán állunk vele; kihúzzuk a lába
alól a talajt; beskatulyázzuk; lekötjük; elcsípjük; felültetjük;
sarokba szorítjuk; összezavarjuk; csapdába csaljuk; nyaggatjuk.

Ahhoz, hogy tökéletesen megismerjük egy ember viszonyát a

saját „helyzetéhez”, nyilvánvalóan éppúgy ismernünk kell a többi
ember cselekedeteit, ahogy az adott személyét, sőt képzelt,
fantáziabeli társait is.

Hogy az embernek érzése szerint mekkora mozgástere van, az

függ attól is, hogy ő mekkora teret biztosít önmagának, és attól is,
hogy mások mekkora teret engednek neki.

Ennek drámai példája annak a rendőrnek a jelentése, aki

végignézte, ahogy egy kisfiú körbe-körbe rohangál egy háztömb
körül. Amikor a gyerek már huszadszor száguldott el mellette, a
rendőr megkérdezte, mit csinál. A kisfiú elmondta, hogy épp
elszökik otthonról, de az apja megtiltotta, hogy egyedül átmenjen
az úttesten. A fiú „szabad mozgásterét” tehát erősen behatárolta,
hogy ennyire „beleégett” ez a szülői utasítás.

A felnőtt és a gyerek mozgástere szó szerint és átvitt

értelemben is erősen tagolt: így vagy úgy, de a többi ember
folyamatosan alakítja azt. Ez már-már közhely, ám néha nem árt
mégis felidézni, amikor a tér fenomenológiájában nem kap kellő
súlyt ez a tényező.[15] Amikor azt vesszük sorra, hogy a többi
ember mivel és hogyan járul hozzá az egyén egzisztenciális
helyzetéhez, azt látjuk, hogy a korábban említett hozzájárulások
jó része értelmet nyer a „hamis” és „tarthatatlan” helyzetek
megértésében.

Ahhoz, hogy megértsük, az egyén jelenleg milyen „helyzetben”

éli az életét, feltétlen tudnunk kell, hogy felnövekedése során
milyen eredendő érzései voltak a világban elfoglalt helyét
illetően. Ezeket az érzéseket részben az alakítja, hogy élete első
szakaszában milyen helyet jelöltek ki számára első
kapcsolatrendszerének tagjai.

Minden emberi lénynek, legyen az felnőtt vagy gyerek,

szüksége van arra, hogy jelentősége legyen, hogy fontos legyen,
vagyis helye legyen egy másik ember világában. A felnőttek és a
gyerekek is keresik a „helyüket” mások szemében, azt a helyet,
amely kellő mozgásteret biztosít számukra. Nehéz elképzelni,
hogy sokan választanák egy személyes kapcsolatrendszeren belül
a korlátlan szabadságot, ha egyetlen cselekedetüknek sem lenne
semmiféle jelentősége mások számára. Vajon választaná-e bárki
is a szabadságot, ha senkinek sem számítana, hogy mit csinál?
Úgy tűnik, általános emberi vágy, hogy helyet szerezzünk
magunknak legalább egy ember világában. A vallásokban talán
az nyújtja a legnagyobb vigaszt, hogy az ember azt érzi, Valaki
másnak a Jelenlétében él. A legtöbb embernek vannak olyan
időszakok az életében, amikor arra törekszik – függetlenül attól,
hogy ezt korábban sikerült-e már elérnie vagy sem –, hogy leg-
alább egy ember életében megszerezze az első helyet, sőt ő legyen
az egyetlen fontos személy a másik életében. Mint korábban
említettem, egyetlen férfi-nő kapcsolattal foglalkozó, átfogó
elmélet sem hagyhatja figyelmen kívül azt a gyakori megfigyelést,
miszerint mindkét fél többet akar annál, mintsem találjon valakit,
aki szereti, és akit viszont szerethet – arra vágyik, hogy
olyasvalakit találjon, akit érzése szerint kielégít, boldoggá tesz az,
hogy szeretik. Képzeljünk el egy ideális szerelmi viszonyt ez
utóbbi „adalék” nélkül. Jill szereti Jacket. Jack szereti Jillt. Jill
tudja, hogy Jack szereti őt. Jack tudja, hogy Jill szereti őt. De Jack
azt mondja, neki mindegy, hogy Jill szereti-e vagy sem. Amíg ő
szereti Jillt, semmi más nem számít. Vajon hogy érez Jill?

A jellegzetes üldözéses vonatkoztatási tévképzetekben az

egyén úgy érzi, hogy az emberek, akik mellett elhalad az utcán,
mind róla suttognak és pusmognak. Ha a bárban nevetés tör ki a
háta mögött, egész biztosan ő a vicc tárgya. Ha a felszínes
ismeretségnél mélyebben is megismerkedünk egy ilyen emberrel,
sokszor rájövünk, hogy nem is annyira a téveszméi kínozzák,
mint inkább az a szívfacsaró gyanú, hogy nem fontos senkinek,
hogy soha senki nem is beszél róla.

A paranoid személyt általában pont az ellenkezője

foglalkoztatja és kínozza folyamatosan, mint azt első látásra
gondolnánk. Gyötri a gondolat, hogy mindenki világa csakis
körülötte forog, miközben állandóan attól retteg, hogy ő soha
nincs az első helyen senki szívében. Gyakran hajlamos
megszállott módon féltékenykedni, de ez az a fajta hideg
féltékenység, amelyről a paranoiás páciensek kapcsán Minkowski
is ír,[16] szeretet nélküli féltékenység, amely a szokásostól
alapvetően eltérő módon „megélt” térben zajlik. Az ilyen ember,
mivel nem tudja megtapasztalni azt, hogy fontos mások számára,
maga alakít ki önmagának egy téveszméi szerint fontos helyet
mások világában. Mások viszont azt látják, hogy a saját, külön
világában él. Ironikus módon ez igaz is, meg nem is. Mert közben
az az érzésünk, hogy nem is annyira a saját világában él, hanem
másokéban, azon belül is azon az üres helyen, amelyet, úgy véli, ő
nem foglal el. Kívülről rendkívül énközpontúnak tűnik, de minél
inkább annak látszik, annál inkább próbálja meggyőzni önmagát
arról, hogy ő a többiek világának a középpontja.

Egy Peter nevű fiatalembert azért gyötört a bűntudat, mert

elfoglalt egy helyet a világban, méghozzá fizikai értelemben is.[17]
Képtelen volt felismerni, önmaga előtt valóságossá tenni, hogy
joga van jelen lenni mások világában. Mivel nem tudta felismerni
saját jelenlétét, az önmaga felismerésében keletkezett rést
fantáziabeli tapasztalásokkal igyekezett betömni, amelyek egyre
inkább téveszmékké alakultak.

Peter gyerekkorának egyik érdekes vonása, hogy a világban

való jelenlétéről a szülei többnyire tudomást sem vettek. Semmi
súlya nem volt annak, hogy ő is ott volt a szobában, amikor a
szülei közösültek. Fizikai értelemben gondoskodtak róla, vagyis
rendesen etették, ruházták, és élete első néhány évében egy
percre sem kellett elszakadnia a szüleitől. Mégis, következetesen
úgy bántak vele, mintha „igazából” nem is létezne. Az még a
fizikai elválásnál is rosszabb élmény lehet, ha az ember egy
szobában tartózkodik a szüleivel, mégsem vesznek róla tudomást,
de nem rosszindulatból, hanem puszta közönyösségből. Petert,
amióta az eszét tudja, mindig szorongó bűntudat gyötörte, amiért
jelen van vagy jelen akar lenni mások világában. Ahelyett, hogy a
saját jelenlétét elfogadta volna valós érzésnek, kialakított róla egy
hamis érzést, egy téveszmét. Meggyőződésévé vált, hogy csak
akkor fogja átérezni a saját jelenlétét, ha minden elképzelhető
dolgot megtesz annak érdekében, hogy soha senki ne akarjon tőle
semmit, ezért életének legfőbb feladatául tűzte ki, hogy belőle ne
legyen semmi és senki.

Peter élete legrégibb emlékeit és az ebből eredő,

háromszereplős helyzeteket ábrázoló, ősi fantáziaképeit nem
annyira a harag és a féltékenység, majd az ebből fakadó bűntudat
és szorongás jellemezte, mint inkább a szégyen és a kétségbeesés,
amiért képtelen bármiféle hatást gyakorolni a szüleire. Úgy
érezte, ő is csak egy újabb bútordarab, amelyre vigyáznak ugyan,
de csak annyira, amennyire minden egyéb vagyontárgyukra.

Peternek (p) a saját megítélése szerint nem volt helye a

világban, és azt sem hitte el, hogy bármiféle helyet elfoglalna o
világában. Sematikusan ábrázolva a helyzet így nézett ki: p
szerint o nézete őróla az, hogy o nem látja őt. Peter identitásának
egzisztencialista szövetében tehát lyukak tátonganak, és ez
alapján megalkot egy téveszmés jelenlétet o számára. Arra
panaszkodik, hogy mások őt büdösnek érzik.

A paranoiás személy jellemzően arra panaszkodik, amiről p

azt gondolja, hogy mások róla gondolják: pD(oDp).

Az ilyen személy nem a másik jelenlétének hiányát érzi,

hanem azt, hogy az ő saját jelenléte a másik számára nem
valóságos, tehát ő nincs is jelen. Kísérti a másik, aki semmiféle
gesztust nem tesz felé, nem akarja elcsábítani, nem akarja
megerőszakolni, nem akar tőle ellopni semmit, nem akarja
nyaggatni, felfalni vagy egyéb módon elpusztítani. Helytelen
lenne azt állítani, hogy az ilyen személy a saját mohóságát vetíti
ki a másikra. Bár meglehetősen jellemző rájuk a mohóság, illetve
hogy mohók és irigyek egyszerre. Mindez azonban másodlagos,
harmadlagos, negyedleges tényező azon a spirálon, amelynek a
forrása nem az elemi irigység. Ugyanis minden ember elsősorban
él. Sosem találkoztam olyannal, hogy valaki még csak néhány
hete él, mint egy csecsemő, és irigyelné az életet egy másik
teremtményben. A csecsemő egyszerűen élvezi az életet. Elemi
szinten az élet táncot jár az élettel.

Lássuk most néhány módját annak, hogy pusztítják az

emberek az életet szóval és tettekkel.

Az utóbbi tíz évben számos tanulmány készült ebben a témában.

Az alábbiakban három ilyen tanulmányt ismertetek.

Searles 1959-ben megjelent cikke – „The effort to drive the

other person crazy” (A másik ember őrületbe kergetésére tett
erőfeszítések) – az egyik első munka volt a témában, és hat olyan
módszert sorol fel, amellyel a másikat az őrületbe lehet kergetni.
„Valamennyi módszer lényege, hogy aláássa a másik fél saját
érzelmi reakcióiba és valóságészlelésébe vetett bizalmát.”

A módszerek az alábbi formában írhatók le:

(1) p rendszeresen felhívja a figyelmet o

személyiségének azon területeire, amelyekről neki
csak halvány sejtései vannak. Ezek olyan területek,
amelyek nehezen egyeztethetők össze azzal az
emberrel, akinek o tartja magát.

(2) p szexuálisan stimulálja o-t egy olyan helyzetben,

amelyben katasztrofális lenne, ha o kielégülést
keresne.

(3) p egyszerre vagy gyors egymásutánban stimulálja

és frusztálja o-t.

(4) p egyszerre több különböző, egymástól független

szinten (például szexuálisan és intellektuálisan)
próbál kapcsolatot teremteni o-val.

(5) p folyton változó érzelmi hullámokon lovagol (hol

 „komolykodik”, hol „vicceskedik”), miközben
ugyanarról a témáról beszél.

(6) p ugyanazon a hullámhosszon marad témaváltás

közben (például egy élet-halál kérdést ugyanabban a
stílusban tárgyal, mint egy teljesen hétköznapi
eseményt).

Searles véleménye szerint az ember túlnyomórészt a tudattalan

szintjén „igyekszik” az őrületbe kergetni a másikat, és ez alól csak
egyetlen összetevő kivétel a patogén kapcsolat egészében,
amelyet semelyik fél nem tud teljes egészében kontrollálni.

Ez pedig általában „…bármi olyan személyközi interakció

kezdeményezése, amely jellemzően aktiválja az egyén
személyiségének különböző, egymással szemben álló területeit –
vagyis őrületbe (skizofréniába) kergeti”. Nekem úgy tűnik, hogy
ez a megfogalmazás nem adja vissza hűen a Searles által
bemutatott adatokat. Nem pontos azt mondani, hogy bármely
olyan személyközi interakció kezdeményezése, amely jellemzően
érzelmi konfliktust generál, őrületbe kergeti a másikat. Egy
ember számtalan formában összezavarhatja a másikat kettő vagy
több, egymásnak ellentmondó cselekvéssorozattal. Ha azt állítjuk,
hogy a konfliktusgenerálás önmagában alkalmas arra, hogy
dezintegrálja az érintett személyt, akkor összekeverjük a személy
létét kiélesítő konfliktust azzal, amelyik szabotálja és elpusztítja
az ént, hacsak nincsenek kivételesen jó eszközei, hogy
megküzdjön a konfliktussal.

Igen látványosak azok a módszerek, amelyekkel Laura

igyekszik aláásni a Kapitány önbizalmát Strindberg Az apa
(Fadern)[18] című darabjában. De csak olyan emberrel szemben
hatásosak, aki jóformán meg sem próbál ellenállni nekik. Ezzel el
is érkeztünk azoknak a módszereknek a tanulmányozásához,
amelyek segítenek megküzdeni a skizogén helyzetekkel, vagy
ellenállni nekik. Az agymosás módszerei, amelyeket Searles a
skizogén tevékenységekhez hasonlít, és az agymosással szembeni
ellenállás módszerei csak részben tartoznak ide. Aki agymosással
próbálkozik, az áldozata ideológiáját akarja aláásni, hogy azt egy
másikkal helyettesítse, és nem az a célja, hogy áldozatát az
őrületbe kergesse. Ha mégis megőrjíti, akkor viszont az eredeti
célját nem sikerült elérni.

Ennél is specifikusabb az a fajta személyközi interakció, amely

hajlamos zavart okozni vagy félrevezetni.[19] Ez tovább nehezíti a
dolgát annak, aki szeretné megtudni, hogy „ki” ő, „ki” a másik, és
ők ketten milyen helyzetben vannak. Hiszen már azt sem tudja,
„hol van”.

Searles több példát is hoz arra, hogyan lehet különféle

módokon őrületbe kergetni a másikat, és valamennyi ebbe a
sorba illeszkedik. Ott van például az a férfi, aki folyton
megkérdőjelezi a felesége húgának „alkalmazkodóképességét”,
amitől a nő egyre szorongóbb lesz. A férfi ezzel újra és újra
felhívja a figyelmet sógornője személyiségének azon területeire,
amelyek nem összeegyeztethetők azzal, amilyen embernek a nő
önmagát tartja. Mivel a pszichoterapeuták is alkalmazzák ezt a
módszert, felmerül a kérdés, hogy egy ilyen módszer mikor bír
felszabadító hatással, és mikor nem.

Ez a személyek közti szétválás egyik nagyon fontos típusa. A

sógornő önmagával kapcsolatos társításainak rendszere, az ő
saját énképe (pDp) elválik attól, ahogyan mások látják őt – ez
derül ki a férfi kérdéseiből. Az efféle szétválás nem feltétlen
kényszeríti arra az ént, hogy meghasadjon, kivéve, ha az adott
személy kötelességének érzi, hogy megfeleljen a mások által róla
kialakított képnek, hogy betöltse a mások által – nyíltan vagy
burkoltan – neki szánt helyet. Aki már azt sem tudja, „hol van”,
azt nagyon össze tudja zavarni, ha megkérdőjelezik az
„alkalmazkodóképességét”, vagy ha az „alkalmazkodásról
tanúskodó” tetteit hamisnak tartják. Pedig más körülmények
között ez épp, hogy segíthet tisztázni a helyzetet. Az viszont
végképp összezavarja az embert, ha a másik azzal „vádolja”, hogy
nem alkalmazkodik, ugyanakkor „kételkedik” az
alkalmazkodásának valódiságában, vagyis mintha egyszerre
vádolná azzal, hogy alkalmazkodik, és azzal, hogy nem.

Szexuálisan stimulálni a másikat egy olyan kontextusban, ahol

a felkorbácsolt vágyak kielégítése tilos, megint csak egy olyan
helyzet, amely nem csak konfliktust, hanem zavarodottságot is
gerjeszt, nevezetesen, kételyt ébreszt azzal kapcsolatban, hogyan
kellene magát a „helyzetet” definiálni.

Searles megjegyzi, hogy számtalan esetben „jegyeztünk fel

olyat, hogy a skizofrén páciens egyik szülője túlságosan csábítóan
viselkedett a gyerekkel, és ezzel súlyos konfliktust generált
benne, amelyben szembekerültek egymással a szexuális igények
és a szabálykövető szuperego által kilátásba helyezett
megtorlások. Egy ilyen körülmény – írja Searles – tekinthető úgy,
mint ami konfliktust ébreszt a gyerekben, amelyben szembekerül
egymással az ő természetes vágya, hogy érett felnőtté váljon és
kibontakoztassa az egyéniségét, és regresszív vágya arra, hogy
csecsemő maradjon, és továbbra is szimbiózisban élhessen a
szülőjével, még annak árán is, hogy az önmegvalósítás
szempontjából kulcsfontosságú szexuális törekvéseit is feláldozza
a regresszív kapcsolatban.”

Ez megint csak egy különleges típusú szétválásnak tűnik,

amelyben az egyén nem látja világosan, milyen „valódi”
problémákkal áll szemben. Egy gyerek esetében ilyen dilemmák
merülhetnek fel: vajon szeretem-e a szüleimet vagy nem? Mit kell
tennem azért, hogy életben maradjanak? Vajon önző vagyok-e, ha
nem reagálok arra, ahogyan a szeretetüket kifejezik irántam?
Hálátlan vagyok-e, ha nem teljesítem, amit kérnek tőlem? A
„valódi” kérdések viszont lehet, hogy nem jutnak el a tudatáig. A
gyereknek valójában azt kell eldöntenie, hogy „önmaga legyen-e”,
és ezzel elveszítse ezt a szimbiotikus szülő-gyerek kapcsolatot,
vagy fenntartsa a szimbiózist, és ezzel elveszítse az autonómiáját.
A probléma világos és egyértelmű. Ám a probléma felismerése
csak ritkán ennyire világos és egyértelmű. Általában elleplezi a
család közös fantáziarendszere. Ez a rendszer, annak tartalma és
módozata a figyelmes kívülálló számára sokszor teljesen világos
és jól látható. A fantázia tartalmát a résztvevők sokszor csak
részleteiben ismerik. Arra azonban csak ritkán eszmélnek rá,
hogy ez valójában csak egy fantázia. Adott egy lány, aki megosztja
néhány problémáját a tanárával, és ezzel életében először beszél
önmagáról az anyján kívül valaki mással, mire az anyja így szól:
„Majd meglátod, micsoda zűr lesz abból, hogy ilyesmit árulsz el
idegeneknek. Senki nem szeret úgy, és nem ért meg annyira, mint
én.” A lány elhiszi, hogy az anyján kívül a világon mindenki
idegen, és ha kapcsolatot alakít ki idegenekkel, beleértve az apját
is, azzal egy sor veszélynek teszi ki önmagát. Azt nem kockáztatja
meg, hogy elveszíti a kapcsolatot az anyjával, mert úgy gondolja
és érzi, hogy nincs még egy olyan kapcsolata, amelyben bízhatna.
Ő is osztja azt a fantáziát, amit az anyja, hogy önzőség és
hálátlanság lenne a részéről, ha megpróbálná bármi módon
megszakítani a kettejük kapcsolatát.

Ilyen esetekben a terápia része az is, hogy megvizsgáljuk,

milyen előfeltevések épültek rá a közös fantáziarendszerekre.
Meg kell látni a szétválásokat. Ha ez megvan, és sikerült végre
szembesülni velük, akkor a zavarodottság konfliktussá alakul.
Ennek része az is, hogy a páciens, rettegve az elválástól, kilép
ebből a közös fantáziából, ami érzésre felér egy gyilkossággal
vagy öngyilkossággal, esetleg egyszerre mindkettővel. Azzal, hogy
a szülői fantáziától sikerül elkülöníteni a páciens saját
tapasztalatait, utóbbi megszabadul a pszichózisnak ettől a sajátos
eshetőségétől. Az igazi konfliktus egyre tisztábban látszik. A
hamis konfliktus egyre zavarosabbá válik. Amikor a „probléma”
hamis és zavaros, a „valódi” vagy „igazi” konfliktus nem tud
kiviláglani, nincsenek „igazi” választási lehetőségek, és félő, hogy
az egyénnél pszichózis alakul ki.

Hogy a másikat miféle módokon lehet összezavarni, arra jó

példa az, amikor párhuzamosan vagy gyors egymásutánban
korbácsoljuk fel a szexuális és a másfajta igényeit; amikor a szülő
kihasználja, hogy a gyerek szeretne a hasznára lenni, és mindent
megtesz, hogy elnyerje a rokonszenvét; vagy amikor egyszerre
két különböző szinten próbálunk kapcsolatot kialakítani a
másikkal. Peter összezavarja Pault – Paul személyét és a kettejük
közös „helyzetét” illetően is.

A tarthatatlan helyzetbe került személynek nem számít,

hogyan érzi magát, hogyan viselkedik vagy mit jelent neki az
adott helyzet, mert az érzéseitől elvették jogos mivoltukat, a
tetteit megfosztották minden indítékuktól, szándékuktól és
következményüktől, a helyzetnek eltörölték mindennemű
jelentését. Ez történhet véletlenül, mintegy az önbecsapás
melléktermékeként. Akik becsapják önmagukat, kénytelenek
becsapni másokat is. Úgy nem lehet fenntartani egy hamis
énképet, ha nem hamisítom meg a te énképedet és a rólam
kialakított képedet is. Ha te hiteles vagy, muszáj becsméreljelek;
ha teljesíted, amit kérek, muszáj színleléssel vádoljalak; ha a saját
utadat járod, muszáj, önzőnek nevezzelek; ha próbálsz önzetlenül
viselkedni, muszáj éretlenségeden élcelődnöm, és így tovább. Aki
beleragad egy efféle kavarodásba, végül már maga sem tudja,
hogy jön vagy éppen menni készül. Ilyen körülmények között az,
amit mi pszichózisnak nevezünk, esetleg csak kétségbeesett
próbálkozás, hogy az egyén kapaszkodót találjon valamiben. Nem
meglepő, hogy ez olyasmi lesz, amit mi „téveszmének” hívunk.

Palo Altó-i kutatók egy csoportja írta le azt a mintázatot,

amelyet „kettős kötés” néven ma már jól ismerünk. Ebben az
„áldozat” paradox utasítások vagy utasításszerű kijelentések
hálójába gabalyodik, amelyben nincs jó megoldás.

A kutatók a következő állításokat fogalmazták meg:[20]

A kettős kötéshez szükséges hozzávalók, nézetünk szerint, a

következők:

(1) Két vagy több személy. Ezek közül az egyiket

definíciónk szerint „áldozatnak” jelöljük ki. Nem
feltételezzük, hogy a kettős kötést egyedül az anya
hozza létre, hiszen abban esetleg részt vesz az apa
és/vagy a testvérek is.

(2) Ismétlődő tapasztalat. Úgy gondoljuk, a kettős

kötés visszatérő eleme az áldozat tapasztalásának.
Hipotézisünk nem egyetlen traumatikus
tapasztalatot idéz meg, hanem olyan ismétlődő
élményeket, amelyekben a kettős kötés megszokott
lehetőséggé válik.

(3) Egy elsődleges tiltó utasítás (tiltás). Ez két

formában jelenhet meg: (a) „Ne csináld ezt és ezt,
mert megbüntetlek!” vagy (b) „Ha nem csinálod ezt
és ezt, akkor megbüntetlek!” Ezzel egy olyan tanulási
formát választunk, amelynek az alapja valamiféle
büntetés elkerülése, és nem egy jutalom elnyerése.
Hogy miért ezt választjuk, annak talán nincs
semmilyen hivatalos oka. Feltételezzük, hogy a
büntetés szeretetmegvonás, szidás vagy a harag
kifejezése lesz, esetleg (a legkétségbeejtőbb) egyfajta
elhagyatottság, amely abból fakad, hogy a szülő
hangot ad teljes tehetetlenségének.[21]

(4) Egy másodlagos utasítás, amely elvontabb

szinten ellentmond az elsőnek, de ahhoz
hasonlóan ezt is a túlélést fenyegető büntetések
és jelek kényszerítik ki. Ez a másodlagos utasítás
nehezebben körülírható, aminek két oka van.
Először is, a másodlagos utasítást általában
nonverbális eszközökkel kommunikálják a gyerek
felé: testtartással, gesztusokkal, hanghordozással,
ráutaló magatartással és a verbális
megnyilvánulások rejtett tartalmával – ezek mind
bevethetők ennek a kevésbé konkrét üzenetnek az
átadásához. Másodszor, a másodlagos utasítás
összeütközésbe kerülhet az elsődleges, tiltó utasítás
bármely elemével. Ezért a másodlagos utasítás
megfogalmazása formailag igen széles skálán
mozoghat. Például: „ne tekintsd ezt büntetésnek”;
„ne a büntetés végrehajtóját lásd bennem”; „nem kell
engedelmeskedned a tiltásaimnak”; „ne arra gondolj,
hogy mit nem csinálhatsz”; „ne kételkedj abban,
hogy szeretlek, az elsődleges tiltás sem/is ezt
példázza”; és így tovább. Egyéb példákra is lehetőség
nyílik, amikor nem egy, hanem két ember köti kettős
 „gúzsba” az egyént. Például amikor az egyik szülő
egy elvontabb szinten érvényteleníti a másik
rendelkezéseit.

(5) Egy harmadlagos tiltó utasítás, amely

megakadályozza, hogy az áldozat
elmenekülhessen az adott helyzetből. Hivatalosan
talán nem szükséges ezt az utasítást külön tételként
felsorolni, mivel az előző két szinten történt
megerősítésnek része a „halálos fenyegetés”, és ha a
kettős kötés még csecsemőkorban alakul ki, akkor a
menekülés természetszerűleg eleve lehetetlen. Úgy
tűnik azonban, hogy egyes esetekben a menekülést
olyan speciális eszközök teszik lehetetlenné, amelyek
nem egyértelműen negatívak. Ilyenek például a
szeszélyes szerelmi ígéretek és hasonlók.

(6) Végül erre az egészre nincs szükség többé, ha az

áldozat megtanulta a maga univerzumát ezekben a
kettős kötésekben észlelni. Ekkor egy kettőskötés-
sorozatnak már szinte bármely része elegendő lehet
ahhoz, hogy pánikot vagy dührohamot váltson ki. Az
egymásnak ellentmondó utasítások mintázatát akár
hallucinált hangok is átvehetik.

A kettős kötésben tehát legalább két személy vesz részt, és

közülük az egyik az „áldozat”. Bateson és munkatársai állítják,
hogy nehéz megőriznie az épelméjűségét annak, aki
rendszeresen ki van téve ilyen helyzeteknek, és felállítottak egy
hipotézist is, miszerint „bárki elveszítheti azt a képességét, hogy
különbséget tudjon tenni a logikai rendszerek között, amikor
kialakul egy ilyen kettős kötéses szituáció” (kiemelés tőlem).

Az egyik fél azt kommunikálja a másik felé, hogy van valami,

amit meg kellene tennie, ugyanakkor egy másik szinten azt
kommunikálja, hogy ne tegye meg, illetve valami mást – az
előzővel összeegyeztethetetlen dolgot – is tegyen meg. A helyzet
akkor válik tökéletes csapdává az „áldozat” számára, amikor
érkezik egy újabb utasítás, amely megtiltja neki, hogy kilépjen
ebből a helyzetből, vagy feloldja azt valamilyen megjegyzéssel.
Így aztán az „áldozat” számára ez egy „tarthatatlan” helyzet lesz.
Bármit is tesz, az katasztrófához vezet. Például:

Egy anya meglátogatja a fiát, aki épp csak felépült az

idegösszeomlásból.[22] Ahogy a fiú közeledik az anyjához:

(a) Az anya kitárja a karját, hogy a fia átölelhesse őt,

és/vagy

(b) ő átölelhesse a fiút.

(c) Ahogy a fiú egyre közeledik, a nő lefagy,

megmerevedik.

(d) A fiú tétován megáll.

(e) Az anya azt mondja: „Nem akarsz egy puszit adni

anyunak?” – majd, mivel a fiú még mindig tétován
ácsorog,

(f) így folytatja: „Drágám! Nem kell félned az

érzéseidtől.”

A fiú a puszikérésre reagál, de az anya testtartása, hidegsége,

feszültsége ugyanakkor azt üzeni neki, hogy ne adjon puszit. Azt
üzeni, hogy az anya is fél attól, hogy szoros kapcsolatba
kerüljenek, vagy valamilyen egyéb okból nem akarja, hogy a fiú
tényleg megtegye, amit kért tőle. Az anya azonban ezt nem képes
nyíltan bevallani, így mindez kimondatlan marad. A fiú válaszol
a „kimondatlan” üzenetre, amely körülbelül így hangzik: „Habár
kitárom a karom előtted, és hívlak, hogy gyere, puszilj meg,
valójában rettegek attól, hogy ezt tényleg megteszed, viszont ezt
sem magamnak, sem neked nem tudom beismerni, ezért aztán
remélem, hogy »rossz« leszel, és nem teszed meg.” Ezután mégis
azt jelzi, hogy ő egyszerűen csak azt szeretné, ha a fia megölelné,
megpuszilná, és burkoltan utal rá, hogy a fiú nem azért nem
akarja megpuszilni, mert érzékelte az ő ezzel kapcsolatos
szorongását, vagy vette az ezzel ellentétes utasítását, hanem
azért, mert nem szereti őt, az anyját. Amikor a fiú nem reagál, az
anya azt feltételezi, hogy a fiú fél az anyja iránti szexuális vagy
agresszív érzéseitől. Az anya valójában azt üzeni: „Ne ölelj meg,
mert megbüntetlek!”, egyszersmind azt is, hogy „Ha nem ölelsz
meg, akkor megbüntetlek!” A „büntetés” maga rejtve marad.

Ebben a példában látszólag egyszerű esettel van dolgunk. Az

alapgondolat a következő: aki születésétől kezdve folyamatosan
ilyen helyzeteknek van kitéve, az nehezen tudja
megkülönböztetni az egyes szinteket. E tarthatatlan helyzet
túlélésének – Bateson és munkatársai által levezetett – lehetséges
stratégiái megfelelnek a klinikai értelemben skizofréniaként
azonosított viselkedéstípusoknak.

Fontos kiemelni, hogy nem szándékunk valódi kapcsolatokról

teljes körű beszámolókat készíteni, csupán illusztrálni szeretnénk
a szétváló kapcsolatok lehetséges típusait. Azt próbáljuk
bemutatni, hogy egy személy vagy „személyrendszer” hogyan tud
egy másik személlyel viselkedni. Ahogyan az emberek egymással
„viselkednek”, annak vajmi kevés köze van az indítékokhoz,
szándékokhoz vagy az egymásra gyakorolt tényleges hatásokhoz.
Elsősorban kétszemélyes helyzetek bemutatására szorítkozunk,
holott a való életben lehetséges, hogy három személy szerepel
egy-egy ilyen szituációban. De haladjunk lépésről lépésre.
 Ne feledjük, egy gyerek is képes tarthatatlan helyzetekbe
hozni a szüleit. Megesik, hogy a szülők nem tudják kielégíteni a
csecsemő igényeit. A baba sír az anyamell „után”. Sír, amikor
megkapja. Sír, amikor elveszik tőle. És az anya, aki képtelen
„ráhangolódni” a babára, képtelen „megérteni” őt, ettől egyre
idegesebb lesz, egyre reménytelenebbnek érzi a helyzetet.
Bizonyos értelemben eltávolodik a babától, míg más értelemben
túlságosan aggodalmaskodóvá válik. A kettős kötés tehát lehet
kétirányú is.

A kettőskötés-hipotézis számos alhipotézist tartalmaz, és ezek

közül néhány megalapozottabbnak tűnik, mint a többi. A
„kommunikációs módok” elmélete a logikai rendszerek mintájára
született meg. Kétséges, hogy a logikai rendszerek elmélete
közvetlenül alkalmazható-e a kommunikációra. Bizonyos, hogy
az efféle „kommunikációs módok” gyakran előfordulnak a
skizofrén betegek családjában.

Hogy más családokban milyen típusú kettős kötések vannak,

és milyen mértékben hálózzák be az embereket, azt még nem
tudni biztosan.

A Palo Altó-i csoport munkája a Harvardon, a Bethesda

Egyetemen és másutt végzett tanulmányokkal együtt azonban
már forradalmasította a „környezet” fogalmát, és idejétmúlttá
tette a „környezetnek” a skizofrénia kialakulásában játszott
szerepével kapcsolatos korábbi eszmecseréket.

Érdekes lehetőség lenne az ilyen típusú elmélet és a legújabb

biológiai elmélet összekapcsolása.

Egy gyerek elmenekül a veszély elől. Az anyjához fut. Egy

bizonyos szinten az anyához menekülés, az anyához való
ragaszkodás meghatározó viselkedési forma mindenfelé
veszélyhelyzetben. Lehetséges, hogy a „menekülés” és
„ragaszkodás” a gyerekben működő ösztönös válaszrendszerek
elemeiből tevődik össze, amelyek csak bizonyos szinten,
korlátozott mértékben módosíthatók.

Képzeljünk el egy olyan szituációt, amelyben valamilyen okból

az anya a veszélyt generáló tárgy. Ha ez olyan korban történik,
amikor veszélyhelyzetben a gyerek meghatározó reakciója a
veszély elől az anyához „menekülni”, akkor ez esetben a gyerek
vajon a veszély elől vagy az anyához fog-e menekülni? Van-e
„helyes” megoldás? Tegyük fel, a gyerek belecsimpaszkodik az
anyjába. Minél jobban csimpaszkodik, az anya annál feszültebbé
válik; minél feszültebb az anya, annál szorosabban öleli magához
a gyereket; minél szorosabban öleli, a gyerek annál rémültebbé
válik; és minél rémültebb, annál jobban csimpaszkodik az
anyjába.

Sokan pontosan így írják le azt az élményt, amikor képtelenek

elhagyni az „otthonukat” vagy a másik embert vagy egy
kapcsolatrendszert. Úgy érzik, hogy az anyjuk vagy a családjuk
teljesen rájuk telepedett. Rettegnek, és szeretnének elszökni. De
minél jobban rettegnek, annál riadtabbá és félelmetesebbé válik
a családjuk. Kapaszkodnak abba, amitől rettegnek, mert
biztonságot nyújt. Olyanok, mint aki hozzáért a forró platnihoz,
de ahelyett, hogy elvenné, még erősebben nyomja hozzá a kezét;
vagy mint aki épp akkor lépne fel a buszra, amikor az elindul,
mire „ösztönösen” megmarkolja a járművet – a hozzá
legközelebbi és egyben legveszélyesebb tárgyat –, pedig az lenne
az „észszerű”, ha elengedné.

Egyik páciensemet, Cathyt, a tizenhét éves kamasz lányt

teljesen lekötötte, hogy megpróbált mindenáron elszakadni a
szüleitől. Erre fizikailag nem volt lehetősége, ezért kifejlesztette
magának a mániás pszichózist, amelyben úgy „hagyta el” a
szüleit, hogy megtagadta őket, és azt mondta, nem is az igazi
szülei. Az elmegyógyintézetből újra és újra megszökött,
pontosabban hazaszökött. Kiszámíthatatlan volt, mikor állít be, és
ilyenkor mindig vissza kellett vinni az intézetbe. Ugyanis amint
hazaért, elkezdett sikoltozni, hogy a szülei nem hagyják, hogy a
saját életét élje, és az élet minden területén uralkodnak rajta.
Mindeközben a kórházban minden tőlük telhetőt megtettek azért,
hogy elintézzék, hogy ne otthon, de ne is az intézetben kelljen
élnie. Hiszen csak azért utalták be, mert otthon mindig hatalmas
patáliát csapott.

A kórházban elkezdtem vele naponta találkozni. Cathy

azonban egy cseppet sem érezte úgy, hogy esetleg segíthetnék
neki visszanyerni a szabadságát vagy kihasználnia a felkínált
lehetőségeket. Ehelyett rövid időn belül a szülei után rám is rám
sütötte, hogy hatalmi tébolyomban én is uralkodni akarok rajta,
és tönkre akarom tenni. Mégsem tért ki előlem. Épp ellenkezőleg,
folyton a sarkamban járt, hogy bizonyítsa az igazát, és azt
kiabálta, hogy nem hagyom békén őt. Whitehorn egyik páciense,
miközben satuként szorította a terapeuta hüvelykujját, azt
kiabálta: „Engedje el a kezemet, maga vadállat!”[23]

Érzelemátviteli pszichózisának kellős közepén Cathy álmot

látott: „Teljes erőből rohanok ki a kórházból, de olyan a kórház,
meg benne maga, mint egy gigantikus mágnes. Minél jobban
próbálok elszakadni, annál erősebben húz magához.” Olyasmi ez,
mint néhány jól ismert hipnotikus jelenség.

Lehet ez valamiféle ösztönös „tropizmus” is az anya felé,

amelyre nem érkezik megfelelő megszakító válasz az anyától.
Amennyiben Bowlbynak és társainak igaza van, akkor ha az
emberben működő ösztönös válaszrendszerre nem érkezik
megfelelő megszakító reakció a másiktól, az szorongást ébreszt.
[24] Ha azonban a szorongásra bizonyos életszakaszban az az
ösztönös reakció, hogy a gyerek belecsimpaszkodik az anyjába,
akkor minél nagyobb szorongást generál az anya a nem
megfelelő válaszreakciójával (mint amilyen egy feszült
arcizmokkal kísért mosoly, a lágy öleléshez társuló, ökölbe
szorult kéz és kemény hang, ami rendesen „összezavarja” a
gyereket), a gyereknek annál nagyobb „szüksége” lesz az anyjára.

Lehetséges, hogy valami össze nem illés, hibás interakció

tapasztalható az anya és a csecsemője közt, ezért kezdik
mindketten kettős kötésbe kényszeríteni a másikat.

Talán egy ösztönös reakció genetikailag úgy van kódolva, hogy

akkor se szűnjön meg, ha megkapja az ehhez szükséges
válaszreakciót, hanem tegye csak tovább a dolgát, mint egy
varázslótanonc, aki képtelen megtörni a saját varázslatát. Ha ez
az intenzív „csimpaszkodás” hosszú ideig elhúzódik, az az
anyából kiválthat valamiféle kettőskötés-szerű magatartást, és
ambivalensen kezd viselkedni: egyszerre élénk és kimerült,
egyszerre akarja, hogy a gyerek továbbra is rajta csüngjön, és
hogy engedje már el. Ennek hatására a gyermekben kialakulhat a
zavarodottság egy második szintje, ahol többé már egyáltalán
nem reagál az anyára, vagy elkezd egyszerre több különböző
módon, esetleg valamilyen sztereotipikus módon reagálni. Ezek a
feltevések azonban sokkal messzebbre vezethetnek, mint a
birtokunkban lévő információk. Ez a kutatási terület nyitva áll a
szakma előtt, de érdekes módon szinte még érintetlen, csak
néhányan vállalkoztak az első lépések megtételére.
 10.

ATTRIBÚCIÓK ÉS UTASÍTÁSOK
Azok a jellemzők, amelyeket egy másik személynek tulajdonítunk
(attribúciók), meghatározzák és bizonyos helyzetbe kényszerítik
őt, ezzel mondhatni a „helyére teszik” – tehát végső soron
elmondhatjuk, hogy az attribúciók az utasításokhoz hasonló
erővel bírnak.

Peter és Paul egymással kapcsolatos attribúciói lehetnek

egyesítő vagy szétválasztó attribúciók. Íme egy egyszerű példa a
szétválasztó attribúcióra: Peter hangot ad véleményének, hogy
szerinte Paul hogyan viszonyul a saját kijelentéséhez, amellyel
Paul nem ért egyet.

PETER: Hazudsz!

PAUL: Nem! Igazat mondok!

Vannak olyan tulajdonítások, amelyeket a felek kölcsönösen le

tudnak ellenőrizni, de Paul sok olyan dolgot is tulajdoníthat
Peternek, amit Peter nem tud ellenőrizni, főleg ha még gyerek.
Ezek amolyan általános megállapítások: „Mihaszna vagy!”, „Jó
gyerek vagy.” Akire ilyesmit mondanak, az ezeket sehogyan sem
tudja önmaga cáfolni, kivéve, ha uralja azt a helyzetet[1],
amelyből az embernek hatalmában áll efféle kijelentéseket tenni.

Amit mások nyíltan vagy burkoltan Peternek tulajdonítanak,

az biztosan meghatározó szerepet játszik abban, hogy Peter mint
önálló lény milyen érzéseket, észleléseket, motivációkat és
szándékokat tapasztal meg – vagyis Peter identitásának a
kialakulásában.

Stephen teljesen szem elől tévesztette minden szándékát és

motivációját, amikor élete egy szakaszában „paranoiássá” vált
anyjával élt együtt. A nő olyan szándékokat és motivációkat látott
bele Stephen tetteibe, amelyek érzése szerint eredetileg
egyáltalán nem voltak benne, ő legalábbis nem tulajdonított a
cselekedeteinek semmi olyasmit. Végül aztán a „saját” motivációi
és szándékai teljesen összekeveredtek a neki tulajdonítottakkal.
Tudta, ha megvágná az ujját, az anyja azt mondaná: csak azért
csinálta, hogy őt felzaklassa, és Stephen, tudván, hogy az anyja
ezt így értelmezné, teljesen elbizonytalanodott, hogy nem ez volt-
e igazából az ő szándéka is. Emiatt kényszeres kételkedés ébredt
benne, már abban sem volt biztos, miért akarja felvenni azt a
nyakkendőt, ami neki annyira tetszik, az anyja viszont ki nem
állhatja. „Azért ezt vetted fel, hogy engem idegesíts – tudod, hogy
nem tetszenek az ilyen nyakkendők!”

A „saját” szándékaink és a nekünk tulajdonított szándékok

szétválása olyan problémaköröket von maga után, mint a
titkolózás, mások és önmagunk félrevezetése, a köntörfalazás,
valamint a hazugság és az igazmondás. A legtöbb színlelés és
hazugság miatt érzett szégyent és bűntudatot is ezeknek az
ellentéteknek a fényében kell értelmezni. A valódi bűntudat
abból fakad, hogy az ember kötelességének érzi, hogy önmaga
legyen, hogy megvalósítsa önmagát. A hamis bűntudat abból
fakad, hogy az ember nem képes azzá válni, amivé mások szerint
válnia kellene, illetve nem képes az lenni, aminek mások
gondolják.

Az már komoly eredmény, ha az ember felismeri, hogy nem

feltétlen az, akinek mások gondolják. Saját identitásunk, vagyis a
magunk számára létező identitás, illetve a másokban élő
identitásunk közti eltérés felismerése és tudatosítása ugyanakkor
fájdalmas élmény lehet. Erős bűntudat, szorongás, harag és kétely
szokott ébredni az emberben, ha az önmagának tulajdonított és a
mások által neki tulajdonított jellemvonások és tulajdonságok
nem fedik egymást, kivált, ha ezeket az attribúciókat
utasításoknak tekinti.

Joan egy blúzt kapott ajándékba az anyjától a huszadik

születésnapjára. Érdekes blúz volt, két számmal nagyobb, mint
amekkorát Joan hordott, és nagyon egyszerű. A lány sosem vett
volna magának ilyet. Ugyanakkor jóval többe került, mint
amennyit az anyja megengedhetett magának. A boltba már nem
lehetett visszavinni, hogy kicserélje. Az ember azt várná, hogy
Joan ezért csalódott és dühös volt. Ehelyett szégyent és
bűntudatot érzett. Nem tudta, mihez kezdjen magával, amiért
neki nem jó a mérete ehhez a blúzhoz. Neki kellett volna
passzolnia a blúzhoz, nem a blúznak hozzá. Tetszenie kellett
volna neki annak a blúznak. Meg kellett volna felelnie annak a
képnek, ami az anyjában őróla élt. Ez az eset arról szólt, hogy az
anyja megerősítette őt abban, hogy már nem kislány, megnőttek
a mellei, de nem azt erősítette meg, hogy valójában milyen az
alkata. Joan kamaszkorában ugyanis az anyának szokása volt
ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket tenni: „Alakul már a cicid,
édesem?” Ilyenkor Joan úgy érezte, menten darabokra hullik a
teste. Az anyja azzal, hogy egy uniszex, túlméretes blúzt
ajándékozott neki, megint csak összezavarta. A lány teljesen
lefagyott, véletlenül sem mert vonzó és eleven lenni, hiszen az
anyja azt mondta, hogy valójában ő nem ilyen. Ebben a ronda
blúzban a következő attribúció rejlett: „Nem vagy szép, fiatal nő.”
Ugyanakkor rejtett utasítást is tartalmazott: „Légy csúnya!”
Másfelől az anyja folyton azzal nyaggatta Joant, hogy miért nem
öltözködik egy kicsit csinosabban. Joan végül hordani kezdte a
blúzt, amitől még inkább tehetetlennek, kétségbeesettnek és
zavarodottnak érezte magát.

A attribúciók vagy elősegítik, vagy hátráltatják a megfelelő

önazonosság kialakulását. Vegyük az alábbi, hétköznapi
gyerekkori esemény különféle variációit.

A kisfiú szalad kifelé az iskolából, hogy találkozzon végre az

anyukájával, aki kint várja.

(1) Odaszalad hozzá, és megöleli. Az anya viszonozza

az ölelést, és azt kérdi: „Szereted az anyut?”, mire a
kisfiú egy újabb, nagy öleléssel válaszol.

(2) A kisfiú kirohan az iskolaépületből; az anya

kitárja a karját, hogy magához ölelje, de a fiú nem
messze tőle megáll. Mire az anya: „Hát, nem szereted
az anyut?” A kisfiú erre így felel: „Nem.” Mire az
anya csak annyit mond: „Jól van, akkor menjünk
haza.”

(3) A kisfiú szalad ki az iskolából; az anya kitárja a

karját, hogy magához ölelje, a fiú nem messze tőle
megáll. Mire az anya: „Hát, nem szereted az anyut?”
A kisfiú erre így felel: „Nem.” Mire az anya pofon
vágja, és rápirít: „Ne légy tiszteletlen!”

(4) A kisfiú szalad ki az iskolából; az anya kitárja a

karját, hogy magához ölelje, a fiú nem messze tőle
megáll. Mire az anya: „Hát, nem szereted az anyut?”
A kisfiú erre így felel: „Nem.” Mire az anya: „De anyu
tudja, hogy igazából szereted, kincsem!” – mondja, és
szorosan magához öleli.

Az 1. esetben nincs semmiféle rejtett kétértelműség, csak

kölcsönös megerősítés és egyesülés.
 A 2. esetben a kisfiú visszautasítja az anya közeledését. Az
anya kérdése talán kétértelmű, hízelgő, és tesztelni akarja a fiú
érzéseit. Céloz rá, hogy a fiú biztosan érez iránta valamit, és a fiú
tudja is, hogy mit, az anya azonban nem tudja, „hányadán áll” a
fiával. A fiú közli, hogy nem szereti. Az anya ezt nem vitatja, nem
is utasítja vissza. Vajon „hagyja, hogy a fiú ezt így folytassa” vagy
„ejti a témát”? Esetleg megtalálja a módját, hogy megbüntesse a
fiát, vagy bosszút álljon, közönyt színlel, vagy kitalálja, hogyan
nyerhetné vissza a szeretetét? Eltelik egy idő, mire a fiú tudni
fogja, hányadán áll az anyjával.

Az anya a 3. esetben is önálló lényként kezeli a fiút. A tetteit és

a szavait az anya nem érvényteleníti, de az nyilvánvaló, hogy
vannak szabályok arra vonatkozóan, hogy mikor mit szabad
mondani. Most megkapta a leckét, hogy néha érdemesebb
udvariasnak és engedelmesnek, mintsem tiszteletlennek lenni,
még akkor is, ha ez utóbbi őszinte dolog volt. A fiú ez esetben
tehát hamar megtudja, hol a helye. Ha a pofont nem követi
semmiféle bonyolult manőver, akkor számára attól kezdve tiszta
és világos, hogy melyik utat kell követnie: vigyázz a szádra,
különben bajba kerülsz. A fiú talán tudja, hogy bár a pofont a
tiszteletlenségért kapta, az anyja valójában dühös és sértett.
Tudja, hogy a szavai hatással vannak az anyjára, és azt is, hogy ha
megbántja őt, azért az anyja nem fogja a bűntudat terhét is
ráróni azzal, hogy valami homályos módon a lelkiismeretére
próbál hatni.

A 4. esetben az anyát nem érinti meg, amit a fia az érzéseiről

mond, inkább szembehelyezkedik vele, és olyan érzéseket
tulajdonít neki, amelyek felülírják a fiú pár pillanattal korábbi
vallomását. Az attribúciónak ez a formája valóságossá teszi az
„áldozat” valótlan érzéseit. Ezzel érvényteleníti a valódi
szétválást, és kialakít helyette egy színlelt egyesülést.

Íme, néhány példa az efféle attribúcióra:

„Ezt csak úgy mondod. Tudom, hogy nem gondolod

komolyan.”

„Talán tényleg azt hiszed, hogy így érzel, de tudom, hogy

igazából nem.”

Az apa ezt mondja a fiának, akit zaklatnak az iskolában, és

könyörög, hogy eljöhessen onnan: „Tudom, hogy igazából nem
akarod otthagyni az iskolát, mert az én fiam nem gyáva.”

Aki ilyen attribúcióknak van kitéve, aligha fogja tudni

kideríteni a saját, valódi érzéseit és szándékait, hacsak nem
nagyon stabilan áll a földön. Egyébként azt sem fogja tudni,
mikor mit érez, vagy hogyan határozza meg, amit csinál.

Stephen anyja a fiát hibáztatja akkor is, amikor ő maga csinál

felfordulást. Egy alkalommal bement a szobába, ahol Stephen
üldögélt, és megütötte a fiút. Mégpedig azért, mert ő, az anya
eltört egy tányért. Azt mondta, azért törte el a tányért, mert
eluralkodott rajta a fia miatt érzett aggodalom. Szerinte a fia
aggasztó, tehát a fiú az oka, hogy ő eltörte azt a tányért.

Amikor Stephen beteg volt, az anyjának időbe telt, amíg meg

tudott bocsátani a fiúnak, amiért „ezt teszi vele”, beteg lett,
csakhogy őt felzaklassa. Végül már ott tartottak, hogy szinte
bármit tett a fia, az anya úgy értelmezte, hogy az őrületbe akarja
kergetni vele. Kamaszkorára Stephen eljutott oda, hogy már
fogalma sem volt, hol kezdődik, illetve hol végződik a saját
felelőssége, a saját hatása, a saját befolyása, a saját hatalma.

Milyen hatással lehet egyik személy a másikra? Szókratész azt

mondta, egy jó embernek nem lehet ártani. Hitler saját, elhíresült
mondása szerint sosem fosztott meg senkit a (szellemi)
szabadságától, csak korlátozta a (fizikai) szabadságát. A cellába
zárt rab sem veszítette el a szabadságát, csak épp korlátozták
neki. Tehát meghatározhatom a helyzetet, amelyben a másiknak
cselekednie kell, de vajon tehetek-e ennél többet? Ha a másik azt
mondja: „Összetöröd a szívemet”, akkor tényleg ezt „teszem” vele,
bármilyen értelemben is? Jack adott viselkedésére Jill azt mondja,
„Az őrületbe kergetsz!” Mindenki úgy tapasztalja, hogy mi,
emberek hatással vagyunk egymásra. Hol húzzuk meg a határt?
És milyen szempontok alapján?

Jack Jill barátja. Jill mégis Tommal megy randira. Jack azt
mondja, Jill ezzel kínozza őt. Kínozza a viselkedésével. Meglehet,
hogy Jill nem azzal a szándékkal randizik Tommal, hogy Jacket
kínozza. Ha ez így van, akkor aligha vádolható azzal, hogy
kínozná a barátját. De tegyük fel, hogy tényleg kínozni akarta.
Vajon tényleg kínozza akkor, amikor (1) kínozni akarja, de a férfi
nem érzi úgy, (2) kínozni akarja, és a férfi úgy is érzi; vagy
amikor (3) nem akarja kínozni, és a férfi sem érzi úgy, illetve (4)
nem akarja kínozni, de a férfi úgy érzi. Amikor Lear király arra
kéri a lányát, Cordeliát, hogy mondjon neki olyasmiket,
amelyekről tudja, hogy boldoggá teszik az apját, és a lány
visszautasítja a kérést, az vajon kegyetlenség-e a részéről,
miközben tudja, hogy a királynak fájni fog az, amit mond?
Mennyiben igaz, hogy én azt teszem a másikkal, amivel vádol, ha
egyszerűen csak csinálom, amit akarok, teljesen más szándékkal,
de közben tudom, hogy a viselkedésem teljesen más „hatással”
lesz rá, mint amit én szeretnék, csak mert ő azt mondja.

A gyerek sok szempontból úgy tanulja meg, hogy kicsoda és

milyen is ő valójában, hogy megmondják neki, mit „jelentenek” a
cselekedetei, és azok milyen „hatással” vannak másokra.
 Adott egy nyolcéves kisfiú, aki a családjával él. Van egy bátyja,
akit a szülők nagyon szeretnek, és épp hazavárják nyárra, miután
a bentlakásos iskolában véget ért a tanév. A kisfiú újra és újra azt
álmodja, hogy a bátyját hazafelé az iskolából elüti egy kocsi vagy
egy teherautó. Amikor beszámol az apjának az álomról, az apa
azt feleli, hogy ebből is látszik, mennyire szereti a bátyját, hiszen
aggódik a testi épségéért. Az apa tehát kitartóan azt feltételezi,
hogy a kisebb gyerek szereti a bátyját, noha ez alapján sokan épp
az ellenkezőjét gondolnák.

Az öcs „hisz” az apjának, amikor az azt mondja, hogy „szereti”

a bátyját.

Az attribúciók mindkét irányban működnek. A gyerek jót és

rosszat, szeretetet és gyűlöletet is tulajdonít a szüleinek, és el is
mondja nekik, milyennek látja őket. Kérdés, hogy a szülők mely
attribúciókra reagálnak, és melyekre nem, melyiket fogadják el,
és melyiket utasítják el, mi dühíti fel, mulattatja őket, vagy
imponál nekik. Milyen ellenattribúciók lépnek működésbe? A
„szemtelen” jelzőt gyakran az a gyerek kapja meg, aki nekik nem
tetsző dolgokat tulajdonít a szüleinek.

Az egyidejű, de egymásnak ellentmondó attribúciók rejtett

utasításokat hordozhatnak. Amikor Margaret[2] tizennégy éves
volt, az anyja két néven is szólította: használta a régi nevét, a
„Maggie-t”, és elkezdte „Margaretnek” hívni. A „Maggie” azt
jelentette, hogy a lány még mindig kisgyerek, és az is marad,
akinek szót kell fogadnia az anyukájának. A „Margaret” pedig azt
jelentette, hogy most már nagylány, akinek barátja lehet, és nem
kell mindig az anyja kötényébe kapaszkodnia. Egyik nap este
hatkor a lány kint állt a ház előtt hasonló korú barátaival, amikor
az anyja kikiabált az emeleti ablakból: „Margaret! Gyere fel most
azonnal!” A lány ettől összezavarodott. Úgy érezte, kicsúszott a
lába alól a talaj, és sírni kezdett. Nem tudta, mit várnak tőle.
„Margaret” szerepe szerint felnőtt nő volt, vagy legalábbis fiatal
felnőtt, aki azt az utasítást kapta, hogy viselkedjen önálló,
független személyként. De a megszólítást követő mondat
kislányként, „Maggie-ként” definiálta. Maggie-ként pedig
engedelmeskednie kellett, kérdés vagy gondolkodás nélkül. Ettől
azért csúszott ki a lába alól a talaj, mert nem voltak meg a „belső”
erőforrásai ahhoz, hogy megbirkózzon egy olyan helyzettel,
amelyben egyszerre kezelik Maggie-ként és Margaretként.

Sokféle módja van annak, hogy érvénytelenítsük vagy

aláássuk a másik cselekedeteit. Az egyik, amikor rossznak vagy
őrültségnek tituláljuk a tetteit, nem úgy fogadjuk, ahogyan
értette; vagy az eredeti szándéka szerinti cselekedetként értjük,
viszont elutasítjuk a viselkedését. A másik személy
megnyilvánulásait kezelhetjük úgy, mintha azok egyszerű
reakciók lennének a másik, „valódi”, igazi cselekvő ember
viselkedésére, afféle láncszemek egy mástól kiinduló ok-okozati
láncolatban. Jack nem képes észlelni, hogy Jill egy különálló
emberi lény. Elismerést vagy hálát vár tőle, mintha Jill csakis
Jacknek köszönhetné, hogy képes egyáltalán bármit is megtenni.
Minél több mindent csinál Jill, szemlátomást önállóan, annál
inkább Jack jóindulatának és nagylelkűségének kell ezt betudnia.
Ha ez egy szülő-gyerek kapcsolatban történik meg, akkor érdekes
körforgásra bukkanhatunk: minél többet ér el a gyerek, annál
több mindent kapott (úgymond) a szüleitől, így annál több
mindenért kellene hálásnak lennie.

Ne azt csináld, amit mások mondanak! Igencsak hamis és

tarthatatlan helyzetbe kerül az, akinek megparancsolják a
spontán viselkedést. Jill igyekszik együttműködni, azt teszi, amit
elvárnak tőle. Ugyanakkor őszintétlenséggel vádolják, amiért
nem azt teszi, amit igazán tenni akar. Ha elárulja, hogy mit
szeretne igazán, azt a választ kapja, hogy torz és „beteg”, elment
az esze.

Egy sikeres festőnő rendkívüli tehetséggel festett élethű

portrékat, az absztrakt műfaj azonban nagyon távol állt tőle.
Eszébe jutott, hogy gyerekként fura, kusza, fekete rajzokat
készített. Az anyja, aki maga is festő, és rendszerint bájos
virágkompozíciókat és hasonló témákat örökít meg, nagyra
értékelte a „szabad önkifejezést”. Sosem mondta azt a lányának,
hogy ne rajzoljon fura, kusza képeket, de azt sosem felejtette el
megjegyezni, hogy „nem, ez nem te vagy”. Ennek hallatán a lány
mindig rémesen érezte magát. Üresség, szégyen és harag töltötte
ki a lelkét. Ezért aztán megtanult úgy rajzolni és festeni, ami
mások szerint jobban kifejezte, milyen is ő. Később nagy erővel
tértek vissza a korai alkotásokkal kapcsolatos érzések, amelyeket
elzárt magában, de soha nem felejtett el, és több mint harminc év
után visszatért ezekhez a feketeségekhez. Csak ekkor tudatosult
benne igazán, mennyire üresnek és torznak érezte magát
világéletében. Átsöpört rajta, ahogy ő nevezte, a „megtisztító
szégyen”, amit azért érzett, mert elárulta önmaga legigazabb
érzéseit. Ezt a tiszta szégyent szöges ellentétbe állította azzal a
„szégyenteljes ürességgel”, amelyet akkor érzett, amikor közölték
vele, hogy ezek a kusza rajzok nem igazán „őt” fejezik ki.

Egyeseknek kétségtelenül kiváló érzékük van ahhoz, hogy még

véletlenül se hagyják megszabadulni a másikat a láncaitól. Van,
aki a leláncoláshoz ért, másnak a leláncolt szerepe megy
könnyedén. Gyakran egyikük sincs tudatában, hogyan is zajlik ez
az egész, vagy hogy egyáltalán történik valami. Elképesztő,
mennyire nehezen látnak rá az érintett felek a valós
folyamatokra. Ráadásul ne feledjük: a láncról sem mindig látszik,
hogy az egy lánc.

Jill folyton arra panaszkodik, hogy a férje, Jack nem hagyja,

hogy „a maga útját járja”. A férfi nem érti, miért idegeskedik Jill,
hiszen elfogadta azt a helyzetet, hogy nem is tudna semmi
olyasmit megtenni, amit ő, Jack nem akar – hiszen bármit tesz a
felesége, azt ő is akarja, mert szereti.

Ugyanazok a szavak, ugyanaz a morgás és sóhajtás, mosoly,

fintor és gesztus, kontextustól függően igen sokféle dolgot
jelenthet. De ki határozza meg a kontextust? Ugyanazok a
szóalakok használhatók egyszerű ténymegállapításhoz,
vádaskodáshoz, utasításhoz, attribúcióhoz, vicchez vagy akár
fenyegetéshez is.

Jack azt mondja Jillnek: „Esős napunk van.” Ezzel a

kijelentéssel többféle szándéka is lehet.

(1) Egyszerűen csak megállapítja, és megosztja a

feleségével a tényt, hogy esős napjuk van.

(2) Lehet, hogy előző nap Jack vonakodva bár, de

beleegyezett, hogy elmegy sétálni Jill-lel filmnézés
helyett. Így ezzel most azt akarja mondani, hogy „hál’
istennek, nem megyünk sétálni, így talán mégis
megnézhetem a filmemet”.

(3) Jack ezzel talán arra céloz, hogy „mivel esik,

szerintem inkább maradj itthon”, vagy arra, hogy
„talán te magad sem akarsz kimozdulni (remélem)
most, hogy esik”, vagy arra, hogy „rossz kedvemben
vagyok, nem akarok kimozdulni, de ha ragaszkodsz
hozzá, akkor gondolom, muszáj lesz”.

(4) Lehet, hogy Jack és Jill előző nap azon vitáztak,

vajon milyen idő lesz másnap. Így ez a megállapítás
 jelentheti azt, hogy „megint igazad lett”, vagy azt,
hogy „látod, nekem mindig igazam van”.

(5) Lehet, hogy nyitva van az ablak, és Jack ezzel a

megállapítással arra céloz, hogy szeretné, ha Jill
becsukná az ablakot. És így tovább.

A hétköznapi beszélgetéseknek abszolút természetes velejárói a

többféleképpen értelmezhető mondatok. A fenti egyszerű
ténymegállapítás az időjárásról rejthetett kérdést,
szemrehányást, utasítást, szándéktulajdonítást a beszélővel vagy
a másik féllel kapcsolatban, és így tovább. Az „egyenes”
beszédben is jelen vannak efféle kettősségek, de ott a másik meg
tudja fejteni, mire céloz a beszélő, így azt elfogadhatja, vagy ha
nem akarja, nyíltan vissza is utasíthatja.

A nyílt és őszinte beszélgetések magukban hordoznak egy sor

rezonanciát, a részt vevő felek mégis „tudják, hányadán állnak”
egymással. Az elméleti skála másik végén azonban olyan
beszélgetéseket találunk, amelyekben jellemzően rengeteg a
letagadott, be nem vallott, ellentétes és paradox célzás vagy
rosszindulatú célozgatás.

(i) Egy tüntető kijelentés, amely valójában utasítás.

KIJELENTÉS: Hideg van.

UTASÍTÁS: Tegyél a tűzre!

(ii) Egy utasítás, amely valójában attribúció.

UTASÍTÁS: Kérd ki Jones tanácsát is az ügyben.

ATTRIBÚCIÓ: Te nem vagy elég okos ehhez.

(iii) A segítség felajánlása, amely valójában

fenyegetés.
 FELAJÁNLÁS: Klassz változások várnak rád, már
dolgozunk rajta.

FENYEGETÉS: Ha nem változtatsz a viselkedéseden,

elküldünk a cégtől.

(iv) Az együttérzés kifejezése, amely valójában

vádaskodás.

EGYÜTTÉRZŐ KIJELENTÉS (ATTRIBÚCIÓ): Idegileg teljesen ki

vagy merülve.

VÁD: Gyalázatosan viselkedsz.

A fenti megállapításokra Jill a következőképpen reagálhat:

(i) Ez igazából egy parancs.

(ii) Ezzel igazából most lehülyéztél.

(iii) Ezzel igazából azt mondod, hogy ha nem

viselkedek rendesen, őrültnek fogsz kikiáltani, és
bezáratsz.

(iv) Azzal, hogy azt mondod: tudod, hogy nem vagyok

képes ellátni magam, megpróbálod elkerülni, hogy
felelősségre vonj, amiért szerinted kárt okoztam.

De Jack tagadni fogja, hogy bármire is célzott volna, amiben

persze benne van az is, hogy Jill téved, őrült vagy rosszindulatú,
ha azt képzeli, hogy ő bármire is célzott. Vagyis tesz egy újabb
célzást, amit rögtön vissza is utasít. Legközelebb azonban amikor
egy ilyen egyszerű kijelentésre Jill úgy reagál, mintha az tényleg
csak egy szimpla, ártalmatlan kijelentés lenne, Jack azzal vádolja
a nőt, hogy érzéketlen, vagy direkt úgy tesz, mintha „nem tudná
pontosan”, hogy mit is akart jelenteni az az egyszerű mondat. A
nyílt és a kimondatlan állítások vagy összhangban vannak
egymással, vagy nincsenek, ám mindeközben az ember egyszerre
két vagy akár több, egymásnak ellentmondó célzást is tehet a
rejtett kijelentések szintjén.

Ha három-négy ember alkot egy zárt kapcsolatrendszert, akkor

fenn fogják tartani azt a status quót, amely mindannyiuknak
megfelel; és létrehozzák a maguk összejátszáson alapuló
szövetségét, hogy semlegesíteni tudjanak mindenkit, aki a
kapcsolatrendszerük stabilitását fenyegeti. Ha ez egy családi
kapcsolatrendszer, akkor ott minden kijelentés és gesztus valami
teljesen más funkciót tölt be, mint a felszínen, és egyetlen tettről
sem „hihető”, hogy azt „jelenti”, amit jelenteni látszik. Egy
kívülálló sosem fog rájönni, „valójában” mi zajlik egy ilyen
kapcsolatrendszerben. Ugyanis a kívülálló számára „semmi” sem
zajlik. A beszélgetések unalmasak, ismétlődőek, és csupa
jelentéktelen dolog körül forognak. A kapcsolatrendszer
energiája arra megy el, hogy megakadályozzák, hogy bármi is
történjen. Az egyik családtag feltesz egy kérdést az egyik
gyereknek az egész család jelenlétében. Az „együttérző” nagynéni
is becsatlakozik: „Mondd el az orvosnak, hogy mi bánt,
angyalom!” Ebben a mondatban a következő utasítás rejlik: „Ne
szólj semmit! Az a dolgod, hogy ne azt tedd, amit kérnek tőled, és
ne az legyél, akinek mondanak.”

„Te semmirekellő!” – hangzik a szidalom, ami azt jelenti: „Nem

szeretlek, rémes alak vagy, haragszom rád.” Azt szoktuk
feltételezni, hogy ezek ilyen célzásokat hordoznak magukban.
Egyesek azért kerülnek slamasztikába, mert sosem tudják
biztosan, vajon jogosak-e ezek a feltételezéseik. Az ilyen emberek
különféle klinikai diagnózisokat kapnak:

Vajon ez egy ténymegállapítás a szüleimmel

kapcsolatban?

Vagy egy attribúció velem kapcsolatban?

 Vagy kijelentés az én érzéseimről, irántad?

Vajon ez most komoly vagy csak vicc?

Sok „borderline” és skizofrén páciens folyamatosan azon

tépelődik, vajon ez vagy az a kijelentés mit is „jelent”, mert nincs
olyan kijelentés, amelynek ne lenne számtalan jelentése. Viccelni
akart? A szüleimről beszélt? Talán el kellene kérnem tőlük a
születési anyakönyvi kivonatomat. Vajon azt akarta tesztelni,
mennyire vagyok „sértődékeny”? Ma már nem tekintjük
konstruktív szemléletnek azt, ha ezeket az elmélkedéseket
„ruminációs zavarnak”[iv] tekintjük, és okát a szervi
„patológiában” keressük. Az anyanyelv ismerete és
használatának képessége szervileg meghatározott, akárcsak egy
idegen nyelv ismerete és használatának képessége, és a kétnyelvű
gyerekeknél sok esetben jelentkező nyelvkeverés is. Sokakat
egyazon nyelven többféle „nyelvre” is megtanítanak. Egyeseknek
nehézséget okoz „megtanulni” vagy „ráérezni”, hogy bizonyos
szavak milyen „nyelven” vagy „kommunikációs módban”
vannak, ami talán annak tudható be, hogy olyan környezetben
nőttek fel, ahol a fekete néha feketét „jelentett”, néha fehéret,
néha pedig ezt is, azt is egyszerre. A skizofrén neologizmust
(nyelvújítást) – a mondattan átalakítását, a különös intonációt, a
szavak és szótagok feldarabolását, és az azonos műveletek
alkalmazását a nonverbális kifejezésekre és gesztusokra – abban
a kommunikációs rendszerben kell értékelni, amelyben
eredetileg működtek vagy működnek.

Az alábbiakban bepillantást kapunk az efféle családi

interakciókba.

Anya, apa és a páciens (húszéves férfi, kórházi kezelésre szoruló,

paranoid skizofrén beteg) veszekednek. A páciens egyre azt
hangoztatja, hogy ő milyen „önző”, miközben a szülei arról
győzködik, hogy nem az. Az orvos megkéri a beteget, hogy
néhány példával szemléltesse, mit ért „önzőség” alatt.

PÁCIENS: Nos, amikor anyám olykor kiadós vacsorát

főz nekem, én meg nem eszem belőle, mert épp nincs
kedvem hozzá.

A szülők erre nem mondanak semmit. A fiú ezzel nyilvánvalóan

bizonyítja az igazát.

APA: De, tudja, nem volt mindig ilyen. Világéletében

jó gyerek volt.

ANYA: Ez a betegsége, ugye, doktor úr? Hisz ő sosem

volt hálátlan. Sosem láttam nála udvariasabb és jól
neveltebb fiút. Minden tőlünk telhetőt megtettünk
érte.

PÁCIENS: Nem igaz, én mindig is önző és hálátlan

voltam. Nincs önbecsülésem.

APA: De igen, van.

PÁCIENS: Lehetne, ha tiszteltetek volna. Engem senki

nem tisztel. Mindenki csak nevet rajtam. Én vagyok a
világ bohóca. A mókamester.

APA: De fiam, én tisztellek, mert tisztelem az olyan

embert, aki tiszteli önmagát.

Egy hétéves fiút azzal vádolt az apja, hogy ellopta a tollát. A fiú
esküdözött, hogy ártatlan, de nem hittek neki. Az anyja,
valószínűleg azért, nehogy a lopásért és a hazudozásért is
büntetést kapjon a fiú, azt mondta az apának: neki bevallotta,
hogy ellopta a tollat. A fiú azonban továbbra sem akarja
beismerni a lopást, ezért az apja elveri – egyrészt azért, mert
lopott, másrészt azért, mert kétszer is hazudott. Mivel mindkét
szülő úgy bánt a gyerekkel, mintha az tényleg elkövette és be is
vallotta volna a tettet, a fiú kezdi azt gondolni, hogy szinte már
emlékszik is rá, hogy ellopta a tollat, és már abban sem biztos,
hogy bevallotta-e vagy sem. Az anyja később rájött, hogy a fiú
mégsem lopta el a tollat, és ezt meg is mondta a fiúnak, az apának
viszont sem akkor, sem később nem szólt. A fiúnak ezt mondta:
„Gyere, adj egy puszit anyunak, és béküljünk ki!”

A fiú azonban úgy érezte, ha odamegy, puszit ad és

kibékülnek, az jelen körülmények között nagyon visszás lenne.
Ám olyan erős volt benne a vágy, hogy odamenjen, megölelje, és
újra eggyé váljon vele, hogy az szinte kibírhatatlan volt. Bár
képtelen volt érthetően elmondani, hogyan látja a helyzetet, nem
engedett az anyjának, és egy tapodtat sem mozdult feléje. Erre az
anya így folytatta: „Hát, ha nem szereted anyut, akkor bizony el
kell mennem” – és kiment.

Ekkor mintha forogni kezdett volna a szoba. A vágyakozás

elviselhetetlenné fokozódott, majd hirtelen minden megváltozott,
mégis ugyanolyan maradt. A fiú most először látta a maga
valójában a szobát és önmagát. A vágyakozás elmúlt. Mintha új
világba lépett volna. Egyedül volt. Vajon képes lenne-e ez a nő
kötődni hozzá? Úgy gondolta, ez az eset férfiként kulcsfontosságú
volt az életében: szabadulás, de megfizette az árát.

Számtalan módja van annak, hogy valaki megtanuljon nem

bízni a saját érzékeiben. Vizsgáljuk meg ennek az utasításnak –
„Gyere, adj egy puszit anyunak, és béküljünk ki!” – néhány
kiemelt és érdekes aspektusát. Ezzel az anya a következőket
mondta:

(1) Tévedtem.
 (2) Megparancsolom neked, hogy békülj ki velem.

Ez igencsak kétértelmű, mert az utasítás inkább parancsnak

álcázott könyörgés. Az anya a fia megbocsátásáért esedezik.

(1) Mindent a te érdekedben tettem.

(2) Kérlek, békülj ki velem.

De a kérést, ha ez valóban kérés, egy kis „zsarolással” támogatja

meg. „Még mindig én vagyok az erősebb. Ha nem adsz puszit,
nekem igazából az se számít, akkor itt hagylak.” A helyzet aligha
„definiált”, tele van viszont röpke célozgatásokkal és mindenféle
részleges utalgatásokkal. Aki ilyen helyzetbe kerül, nem
nyilatkozhat egy nyilatkozatról, hangot adva valamelyik
célozgatásnak a sok közül anélkül, hogy nevetségessé tenné
önmagát. Ám ezek mind benne vannak, és meghatározó,
kumulatív hatással bírnak. Lássunk néhány lehetséges célzást:

(1) Tévedtem.

(2) Ki akarok békülni veled.

(3) Kérlek, békülj ki velem.

(4) Megparancsolom, hogy békülj ki velem.

(5) Elvégre mindent csakis a te érdekedben tettem.

(6) Hálásabbnak kellene lenned mindazért, amit

érted tettem.

(7) Ne hidd, hogy az apád hisz majd neked.

(8) Te meg én tudunk mindent, de senki más.

(9) Te is tudod, hogy szükséged van rám. Nekem

nincs szükségem rád.

(10) Ha ezt így folytatod tovább, itt hagylak. Abból

 majd tanulsz.

(11) Tessék, most már mindennek vége. Felejtsük el

az egészet!

(12) Anyu nem haragszik rád, amiért ennyit kellett

aggodalmaskodnia miattad meg a buta toll miatt.

(13) Döntsd el, mi legyen! Békülsz vagy sem. Ha nem,

akkor itt hagylak.

Az egyenletek pedig így nézhetnek ki:

ha adsz puszit = szeretsz = megbocsátasz = jó vagy

ha nem adsz puszit = gyűlölsz = nem bocsátasz meg = rossz vagy

Az olvasó maga is könnyen összeállíthat egy ilyen listát.

Betty anyja előszeretettel mondogatta a lányáról, hogy „nagyon

bölcs” – mondhatni, ez volt a kedvenc attribúciója. Ez azonban
azt jelentette, hogy Betty bármit tett, az nagy bolondságnak
minősült, mert az anya úgy vélte, Betty sosem azt teszi, ami
helyes. Az anya makacsul kitartott amellett, hogy Betty tudja, mi
lenne „bölcs dolog”, csakhogy valamilyen furcsa zavar miatt, amit
csakis egy „mentális betegség” számlájára tudott írni, a lány
mindig a butaságot választotta. Az anya egyik kedvenc mondása
így hangzott: „Természetesen azt teheti, amit csak akar, de én
tudom, hogy Betty nagyon bölcs, és mindig azt teszi, ami helyes –
persze, csak akkor, ha jól van.”

Korábban már foglalkoztunk a Bűn és bűnhődés főhősével,

Raszkolnyikovval. Akkor azt néztük meg, hogyan keveredik nála
össze az álom, a fantázia, a képzelet és az éber észlelés.
Dosztojevszkij azonban nemcsak ezt meséli el nekünk, hanem azt
is, hogyan kapcsolódik Raszkolnyikovnak ez az élménye ahhoz az
állapothoz, amelybe közvetlenül a gyilkosság előtt „kerül”. Úgy
mutatja ezt be, mintha mások hoznák Raszkolnyikovot ebbe a
helyzetbe, amit nevezhetünk „hamisnak”, „kényelmetlennek”,
„tarthatatlannak” vagy „lehetetlennek”.

A lényeg, hogy egy nappal azelőtt, hogy megöli a vén uzsorást,

néhány órával a „borzalmas álom” előtt, Raszkolnyikov levelet
kap az anyjától. Hosszú a levél, úgy 4500 szó.

A hosszúsága felerősíti a levél néhány lényeges vonását. Aki

elolvassa, szinte teljesen elvész az érzelmi ködben, és nagyon
nehéz türtőztetnie magát. Amikor felolvasták ezt a levelet egy
nyolcfős, pszichiáterekből álló csoportnak, utána valamennyien
azt mondták, hogy komoly feszültséget generált bennük az írás;
ketten saját bevallásuk szerint teljesen lemerevedtek;
hármójukban érezhető zsigeri feszültség alakult ki. Az alábbi
kivonatokból részben hiányzik az, amitől ez a levél ennyire
intenzív reakciókat képes kiváltani, de arra ezek a részletek is
tökéletesen alkalmasak, hogy bemutassák a „gépezet” működését.

Így kezdődik a levél:

Édes Rogyám! – írja az anyja. – Két hosszú hónapja,

hogy nem beszélgettem veled levélben, és ez nekem
is nagyon fájt, sokszor egész éjjel gondolkodtam,
nem tudtam elaludni. Remélem, nem haragszol rám,
amiért akaratom ellen ilyen sokáig hallgattam.
Tudod, mennyire szeretlek, Dunyának és nekem te
vagy mindenünk, minden reménységünk,
bizodalmunk.[3]

Ezután kifejti, mennyire aggódik a fia pályája és a család anyagi

nehézségei miatt:

Most azonban, hála a jó Istennek, alighanem megint

küldhetek majd [pénzt], sőt általában elmondhatjuk,
 hogy ránk mosolygott a szerencse, éppen ezt akarom
sietve közölni veled. Először is, képzeld csak, drága
Rogyám, a húgod már másfél hónapja itthon van
velem, és többé nem is kell elszakadnunk egymástól.
[4]

Az majd csak mintegy kétezer szó múlva derül ki, milyen

formában mosolygott rájuk a szerencse, mert az anya előbb azt
részletezi, hogy nemrégiben milyen megaláztatásban volt része a
lányának Szvidrigajlov úr házában. Erről viszont korábban nem
írt a fiának, mert…

Ha megírom az igazat, úgy, mint van, könnyen lehet,

hogy otthagysz mindent, és akár gyalog is hazajössz
hozzánk, hiszen ismerem a jellemedet és
érzelmeidet, tudom, nem tűrted volna, hogy a
húgodat bántsák.[5]

Dunyát ugyanis megcsúfolta Szvidrigajlov úr felesége,

megszégyenítette, erkölcstelen nőnek bélyegezte, és mindenütt
megvádolta a lányt, hogy viszonya volt a férjével. Végül azonban
sikerült Dunya becsületét tisztára mosni, és azután már…

…kitüntető tisztelettel viseltettek iránta az emberek.

Elsősorban ezek a dolgok készítették elő a váratlan
eseményt, amely, hogy úgy mondjam, egész
életünket megváltoztatja. Tudd meg, drága Rogyám,
hogy húgodnak megkérték a kezét, és máris
kimondta az igent, amit sietek ezúton közölni veled.
És, noha a megkérdezésed nélkül történt minden,
remélem, nem neheztelsz se énrám, se Dunyára,
hiszen magad is látni fogod a tényekből, hogy nem
volt módunk várni, és a te válaszodtól függővé tenni
 a dolgot. Azonkívül látatlanban nem is ítélhetted
volna meg olyan pontosan a helyzetet. Tehát ez
történt…[6]

Itt következik egy leírás a vőlegényről, Pjotr Petrovics Luzsinról,

aki „már udvari tanácsos”, ami a maga nemében igen nagy szó.

…és távoli rokona Marfa Petrovnának, aki

segítségére is volt ebben a dologban. […] nálunk
kávézott, és már másnap levelet írt, amelyben igen
udvariasan megkéri Dunya kezét, és határozott
választ kér sürgősen. Tevékeny és igen elfoglalt
ember, most éppen Pétervárra siet, úgyhogy minden
perce drága. Előbb, persze, meghökkentünk, hiszen
igazán hirtelen és váratlanul ért bennünket a dolog,
akkor egész nap csak tanakodtunk, fontolgattunk.
Megbízható, jó jövedelmű ember, két hivatala van, és
máris vagyonos. Igaz, hogy negyvenöt éves, de elég
megnyerő külsejű, bizonyosan tetszik még a nőknek,
általában tekintélyes, komoly úriember, bár egy
kicsit mogorva és talán gőgös. De lehet, hogy csak
első pillantásra látszik ilyennek. Igen, figyelmeztetni
is akarlak, édes Rogyám, ha Pétervárott találkozol
vele, ami hamarosan bekövetkezhet, ne ítélj
szokásod szerint túl gyorsan és hevesen, ha első
látásra esetleg valami nem tetszenék rajta. Ezt csak
úgy megjegyzem, minden eshetőségre, mert
majdnem bizonyos vagyok benne, hogy
rokonszenvesnek találod. Különben is, ha valakit,
akárki legyen az, meg akarunk ismerni, fokonként,
óvatosan kell hozzá közelednünk, nehogy elfogultan,
tévesen ítéljünk, amit később aztán igen nehéz
 jóvátenni, elsimítani. És Pjotr Petrovics, legalábbis
sok minden erre mutat: igen érdemes férfiú. […]
Valami nagy szerelemről, persze, egyiküknél sincsen
szó, de Dunya, amilyen értelmes, olyan nemes érzésű
is, valóságos angyal. Kötelességének fogja tekinteni,
hogy férjét boldoggá tegye, az viszont a maga
részéről igyekszik majd felesége boldogságát
biztosítani – ebben, azt hiszem, nincs okunk
kételkedni, még ha egy kicsit futtában intéződött is a
dolog. De meg Pjotr Petrovics, amilyen józan
gondolkodású, bizonyosan belátja, hogy a saját
családi boldogsága annál szilárdabb, mennél
boldogabb mellette Dunyecska. Ami pedig a
jellembeli különbségeket illeti, és azt, hogy
gondolkodásuk sok tekintetben eltérő (tudjuk, ez
még a legboldogabb házasságokban is
elkerülhetetlen) – erre nézve Dunyecska azt mondta,
hogy nincs okunk aggódni, […] Nem mondom, eleinte
nekem is úgy rémlett olykor, hogy Pjotr Petrovics egy
kicsit tapintatlan, de lehet, éppen azért, mert egyenes
ember, és mindig kimondja, amit gondol.[7]

A következő részben főleg azt fejtegeti, hogy az egyetlen

lehetséges ok, amiért Dunya hozzámegy ehhez a nyilvánvalóan
elviselhetetlen, önelégült, unalmas és zsarnokoskodó alakhoz, az
az, hogy a bátyja érdekeit szolgálja.

Dunyával már elgondoltuk, hogy rövid néhány nap

múlva hozzáfoghatsz a pályád kiépítéséhez, és
számíthatsz arra, hogy utad biztosítva van. Ó, ha
álmunk teljesednék! Az, olyan nyereség lenne, hogy
nem tekinthetjük másnak, csak a Mindenható
 különös kegyelmének. Dunya is folyvást erről
álmodozik.[8]

Később:

Dunyecska egyébre se gondol azóta. Néhány napja

lázasan szövi a terveket, azt is kitervelte már, hogy
később Pjotr Petrovics munkatársa, sőt az iroda
társtulajdonosa is lehetsz. Együtt viszitek a nagy
pereket, annál inkább, mert hiszen te magad is a jogi
fakultást végzed.[9]

Végül elmondja, hogy Dunyával együtt hamarosan Pétervárra

utazik a lány esküvőjére, ugyanis Luzsin „bizonyos okokból
szeretné mentül hamarabb megtartani az esküvőt”[10].

Ó, micsoda boldogság lesz, ha megint szívemre

ölelhetlek! Dunya lázas az örömtől, hogy
viszontláthat, és egyszer tréfából azt mondta, hogy
már ezért az egyért érdemes feleségül mennie Pjotr
Petrovicshoz. Angyal![11]

A levél így végződik:

Ölellek, édes fiam, a közeli viszontlátásig, és

megáldalak anyai áldásommal. Szeresd Dunyát, a
húgodat, mint ahogyan ő szeret téged, és gondolj
arra, hogy végtelenül szeret, jobban, mint
önnönmagát. Dunya igazi angyal, és te vagy
mindenünk, fiam, minden reménységünk,
bizodalmunk. Csak te légy boldog, akkor mi is
boldogok leszünk. Imádkozol-e még Istenhez,
Rogyám, úgy, mint régen, és hiszel-e Teremtőnk és
Megváltónk kegyelmében? Szívem mélyén féltelek,
nem férkőzött-e hozzád ez az új divatú hitetlenség?
 Ha így volna, imádkozom érted. Emlékszel-e arra,
amikor kicsi gyerekkorodban, még apád életében,
mellettem térdelve gügyögted mindig a kis
imádságodat? Milyen boldogok voltunk mind a
ketten! Isten veled, vagyis inkább: a viszontlátásra!
Ölellek forró szeretettel, és számtalanszor csókollak

sírig hű anyád,

Pulherija Raszkolnyikova[12]

Raszkolnyikovra így hatott a levél:

Attól kezdve, hogy a diák a levelet olvasni kezdte,

szinte folyvást könnyezett, de mikor a végére ért,
sápadt volt, arca eltorzult, és görcsösen rángatózott,
és szája körül epés, gonosz mosoly kígyózott. Fejét a
hitvány, gyűrött kispárnára hajtotta, és gondolkozott,
sokáig gondolkozott. Szíve vadul vert, vadul
kavarogtak a gondolatai. Végül már szinte fuldokolt
a szűk sárga szobában, amely inkább szekrény vagy
láda lehetett volna. Tágasabb tér kellett szemének és
gondolatainak. Fogta a kalapját, és kiment, de most
nem vigyázott a lépcsőn, hogy senki meg ne lássa,
megfeledkezett erről is. A Voznyeszenszkij sugárúton
át a Vasziljevszkij-szigetre sietett, mintha sürgős
dolga volna ott, de mint rendesen, nem látott, nem
hallott, suttogott, sőt hangosan beszélt magában,
amit a járókelők nagyon furcsállottak. Sokan
részegnek nézték.[13]

Nézzük meg, milyen helyzetbe hozta Raszkolnyikovot ez a levél.

Azt írja neki az anyja, hogy „tudom, nem tűrted volna, hogy a
húgodat bántsák”. A levélből az is kiderül, hogy a húga egyetlen
rémisztően megalázó élmény után máris nyakig benne van egy
másikban, amely az anyja elmondása szerint még nagyobb
megaláztatással jár. És jóllehet az első esetben ártatlan volt, a
második esetben azzal, hogy önként egyezett bele egy olyan
házasságba, amely lényegében nem más, mint törvény által
szentesített prostitúció, tudatosan ejt csorbát a tisztességén.
Ráadásul, tudja meg Raszkolnyikov, a húga mindezt csakis az ő, a
bátyja érdekében teszi. És neki örülnie kellene ennek.

De az anyja már definiálta őt – szerinte olyan férfi, aki soha

nem hagyná, hogy bántsák, megalázzák a húgát. Egyszersmind
legyen olyan férfi, aki engedi, hogy a húga eladja magát az ő
kedvéért? Ez teljességgel tarthatatlan helyzet.

Az anyának ezután a boldogság témakörén is sikerül egyet

csavarnia. „Csak te légy boldog, akkor mi is boldogok leszünk.” Ha
ő tényleg olyan ember, amilyennek gondolják, akkor hogyan
lehetne boldog ettől a helyzettől?

Újabb fordulatot hoz a vallás és a hit kérdése. A levél java

része az áldozathozatalról szól, arról, hogy az egyik ember
feláldozza az életét csak azért, hogy a másiknak elég pénzt
biztosíthasson ahhoz, hogy boldogulni tudjon a világban. Ez
elvileg azt hivatott bizonyítani, hogy Dunyának „aranyszíve van”
– ami meglehetősen kétértelmű kifejezés –, és egy földre szállt
angyal.

Vajon milyen helyzetben van az a keresztény, akit olyan

helyzetbe hoztak, hogy el kell fogadnia egy ilyen adományt?

Dunya és az anyja mindennél boldogabbak, amiért

feláldozhatják magukat a fiúért, hiszen „te vagy mindenünk,
minden reménységünk, bizodalmunk”. Egyrészt nyilvánvalóan azt
szeretnék, ha Raszkolnyikov keresne annyi pénzt, hogy kihúzza
mindannyiukat a slamasztikából. Másrészt viszont azt mondják
neki, hogy semmi más vágyuk nincs, csak hogy a fiú boldog
legyen. Emellett az anya aggódik, nem szippantotta-e be a fiát „ez
az új divatú hitetlenség”, amely a „világot” helyezi a szeretet elé.

A levél jóval hosszabb elemzésére lenne szükség ahhoz, hogy

ki tudjuk bogozni az összes szálát ennek az összekuszálódott
írásnak (vagy akár csak a fenti részleteknek), hogy feloldjuk az
összes kimondatlan ellentmondást és paradoxont, és leleplezzük
a többszintű képmutatást.

Hasznos lehet, ha a levél olvasása közben elképzeljük, vajon

hogyan hat arra, akinek szánták. Amint már fentebb
megállapítottuk, transzperszonális szinten kell gondolkodnunk,
és nemcsak a levélben érzékelt zavarról, hanem annak felkavaró
hatásáról is.

Lássuk néhány aspektusát, röviden összefoglalva.

A levél címzettje mindjárt egyszerre több, egymással

összeegyeztethetetlen helyzetbe is belekerül.

Az egész levelet áthatja a kimondatlan utasítás, hogy játsszon

össze a két nővel, képmutatásuk minden szintjén; miközben a
többi attribúció azt sugallja, hogy a címzett erre képtelen lenne;
egyes attribúciók pedig egyenesen megtiltják neki, hogy maga is
képmutatóvá váljék – különösen igaz ez az utolsó gondolatra,
amellyel az anya a fia romlatlan gyerekkori vallásosságára
hivatkozik, amikor valóban hitt az ima szavában.

Raszkolnyikovnak boldognak kellene lennie, mert akkor „mi is

boldogok leszünk”. De ha ő tényleg olyan ember, amilyennek az
anyja mondja, akkor sosem tudna boldog lenni a húga
áldozatától. Ha azonban ő nem boldog, azzal a két nőt is
boldogtalanná teszi. Így alighanem az is önzőség lesz tőle, ha
boldog, és az is, ha boldogtalan. Akkor is bűntudat gyötri, ha
boldog, és akkor is, ha boldogtalan.

Dunyát az anyjuk újra és újra angyalként emlegeti. „Nézd, mit

meg nem hajlandó tenni érted” – üzeni tulajdonképpen ezzel.
Ebben van egy kimondatlan negatív utasítás is: ne merje
negatívan értékelni a húgát vagy annak tettét, mert az a
hálátlanság jele lenne a részéről. Csak egy szörnyeteg lenne képes
a hálán kívül bármi mást érezni egy ilyen angyali teremtmény
iránt, akinek a szíve tizennyolc karátos arany, és tetteit bármi
másnak, mint önfeláldozásnak értelmezni. Ám ha ő tényleg olyan
ember, amilyennek mondják, akkor meg kell akadályoznia ezt a
frigyet. Hacsak nem tesz valami szörnyűséget, a házasság szinte
máris megmásíthatatlan tény, egy fait accompli. Raszkolnyikov
ezzel a levéllel bőven kapott alapot a gyűlölködéshez,
nehezteléshez, keserűséghez, szégyenhez, bűntudathoz, ahhoz,
hogy megalázottnak és tehetetlennek érezze magát – és ráadásul
közlik vele, hogy legyen boldog. Ahhoz, hogy a levélben helyeselt
utak valamelyikén elindulhasson, vagy a számos,
összeegyeztethetetlen helyzet között következetesen fenn tudjon
tartani egyet, neki – a levél keretrendszerén belül – rosszindulatú
és gonosz emberként kell definiálnia önmagát.

Nem ítélheti meg Luzsint túl elhamarkodottan vagy

indulatosan, ha találkoznak, és „ha első látásra esetleg valami
nem tetszenék rajta”, habár „majdnem bizonyos vagyok benne,
hogy rokonszenvesnek találod”. Majd a levél további részei
gondoskodnak róla, hogy Luzsin csakis a lehető legrosszabb
benyomást tegye Raszkolnyikovra.

Aki elvileg keresztény. Ám ha valóban keresztény, akkor

gonoszság lenne tőle beszállni egy ilyen istentelen tervbe,
amelynek egyetlen célja, hogy pénzt és társadalmi rangot nyerjen
vele. Akkor támogathatná ezt a tervet, ha hitetlen lenne, ez
esetben azonban gonosz is lenne.

Raszkolnyikovnak vadul kavarognak a gondolatai, és

miközben érzi, hogy kötelessége hálásnak lenni ezért az önkéntes
áldozatért, egyre csak azon jár az esze, hogyan akadályozhatná
meg, hogy a húga hozzámenjen ehhez a rémes alakhoz. Ha az
anyja és a húga megteszik ezt, azzal mindannyiuk jövője eldől,
hacsak nem tesz ő valami szörnyűséget, mert akkor mégsem
következik be ez a jövő.

A levél bombaként robban a lelkében. Darabokra tépi, ahogy

mondani szokás, és csak romokat hagy maga után, amelyből
Dosztojevszkij csak részleteket mutat meg nekünk. Ilyen a
Raszkolnyikov képzeletében megjelenő Napóleon, az álmában
megjelenő kisfiú, a fantáziájában élő vén uzsorás és a valóságban
is megtörténő gyilkosság. Végül az elkövetett bűn és bűnhődés
révén Raszkolnyikov elnyeri Szonya kezét, Dunya pedig a férfi
barátja, Razumihin oldalán találja meg a boldogságot. Az anyjuk
őrülten hal meg.
FÜGGELÉK
 A KÉTSZEMÉLYES PERSPEKTÍVÁK
JELRENDSZERE
Két ember között csak akkor alakulhat ki bármiféle őszinte,
valódi kapcsolat, ha kölcsönösen „sikeres” attribúciókat
(tulajdonításokat) nyújtanak egymásnak. Társas életünk olyan
kapcsolatrendszerben zajlik, amelyben minden résztvevő csupán
találgat, feltételez, következtet, hisz, remél vagy gyanít, és
általában attól boldog vagy attól szenved, amit a többiek
tapasztalatairól, motivációiról és szándékairól összefantáziál. Mi,
emberek nemcsak arról gyártunk fantáziaképeket, hogy a másik
mit tapasztal, mit akar, hanem arról is, hogy milyen
fantáziaképeket gyárt arról, hogy mi magunk mit tapasztalunk,
akarunk, sőt arról is, hogy milyen fantáziaképeket gyárt arról,
hogy mi milyen fantáziaképeket gyártunk arról, hogy ő milyen
fantáziaképeket gyárt arról, hogy mi mit tapasztalunk, akarunk –
és így tovább. Hiba lenne azt gondolni, hogy ezek merő „elméleti”
problémák, amelyeknek vajmi kevés gyakorlati vonatkozásuk
van. Egyes emberek ugyanis a saját, közvetlen tapasztalataiktól és
szándékaiktól többlépésnyire eltávolodva, a fantázia világában
élik az életüket. A családi interakciókat is gyakran ezek a
problémák uralják. Egy pszichoanalitikus vagy egy
pszichoterapeuta folyamatosan arra használja a képességeit,
hogy megalapozott következtetéseket vonjon le azzal
kapcsolatban, hogy a páciens milyen fantáziaképeket gyárt róla.
Az alábbi „gyakorlat” erre hoz példát, egy egyszerű jelrendszer
segítségével.[1]
 a saját személy, p

ahogyan a személy önmagát látja, pDp

ahogyan a személy a másikat látja, pDo

Hasonlóképp

a másik személy, o

ahogyan a másik személy önmagát látja, oDo

ahogyan a másik személy a saját személyt látja, oDp

ahogyan a saját személy, p, a másik személy, o, önmagáról

kialakított képét látja, pD(oDo)

ahogyan a saját személy, p, a másik személy, o, róla kialakított

képét látja, pD(oDp)

Hasonlóképp

ahogyan a másik személy, o, látja azt, hogyan látja önmagát a

saját személy, p, oD(pDp)

ahogyan a másik személy, o, látja azt, hogyan látja őt a saját

személy, p, oD(pDo)

> jobb, mint

: azzal összehasonlítva

= egyenértékű vele

≠ nem egyenértékű vele

A következő néhány példa ezeknek a rövidítéseknek a gyakorlati

alkalmazását hivatott illusztrálni.

1. példa
p elképzelése arról, hogy mi o elképzelése arról, hogy ő, p mit
gondol önmagáról

pD(oD(pDp))

Egy kisfiút „megbüntetnek”, mert valami „rosszaságot” csinált. Ő

nem bánja a tettét, de tudja, hogy azt várják tőle, hogy bocsánatot
kérjen, és vágjon hozzá bűnbánó arcot.

Lássuk, ezen a ponton számára ez mivel jár:

pDp Nem bántam meg.

pD(oDp) Anyu haragszik rám.
Azt akarja, hogy azt
mondjam, és érezzem
is azt, hogy tényleg
megbántam. Tudom,
hogy kell úgy tenni,
mintha megbántam
volna.

Ezért:

pDp≠ pD(oD(pDp))
Nem bántam meg. Anyu azt hiszi,
megbántam.
Ezért:
„Tudom, hogy lehet őt
becsapni.”

Ennek alapja:

pD(oD(pDp)) hogy a fiú úgy

gondolja, az anyja úgy
látja, megbánta, amit
tett.
Azaz a fiú szerint az anyja valami ilyesmit fog érezni: „Most már
megint az a jó kisfiú, aki volt, hiszen tényleg megbánta, amit tett.”

De lehet, hogy az anya nem dől be neki. Lehet, hogy rájön, ez csak
„színlelés”, de nem teszi szóvá.

Ezen a ponton az anyának ilyen fokú kifinomultságot kell

mozgósítania magában:

oD(pD(oD(pDp))) Úgy látom, a fiam azt

hiszi, hogy én azt
hiszem, hogy ő
megbánta, amit tett.

2. példa
p elképzelése arról, hogy mi o elképzelése arról, hogy p hogyan
látja o-t

pD(oD(pDo))

Például a férj, p, azt hiszi, hogy a felesége, o, úgy gondolja, hogy a

férj nem tudja, hogy a neje már nem szereti.

Ennek egyik eleme általában az:

(pDo) hogy a férj hogyan

látja a feleséget.

A feleség, o nézőpontjából a helyzetnek része az is:

oD(pDo) ahogyan a nő szerint a

férfi látja őt.

A feleség talán azt gondolja:

 oD (pD (oDp))
„Feltételezem, hogy a férjem azt hogy szeretem őt.
hiszi,

A férj nézőpontjából:

pD (oD (pD (oDp)))

A férj azt hogy a neje hogy ő azt szereti őt.
hiszi, azt hiszi, hiszi,

3. példa
o hazudott, és lelepleződött. Szégyelli magát, amiért lelepleződött,
de azért nem, hogy hazudott.

(oDo)

p azt hiszi, o azért szégyelli magát, mert hazudott:

pD(oDo)

o tudja, hogy p „ellágyul”, ha ő, p, azt hiszi, hogy ő, o szégyelli

magát:

oD(pD(oDo))

Ezért úgy tesz, mintha ő, o azt gondolná, hogy p még mindig

mérges rá, o-ra.

p azt hiszi, hogy o azért viselkedik így, mert ő, o azt hiszi, hogy ő,
p még mindig mérges rá, o-ra, mert ő, p képtelen megérteni, o
mennyire szégyelli magát, azaz:

pD(oD(pD(oDo)))

4. példa
oD(pD(oD(pDp)))

pD(oD(pD(oDp)))

Adott például egy király, p és egy udvari talpnyaló, o.

A király, p azt akarja, hogy valaki egyenes és őszinte legyen vele,

hogy megtudja, valójában mit gondol róla a másik fél, o, azaz

pD(oDp) = oDp

A másik fél azt mondja: „Nem hízeleghetek neked”, és reméli,

hogy p majd azt hiszi, hogy ő, o ezt komolyan gondolja:

oD(pD(oDp))

De p a következőt gondolja: „ez a talpnyaló azt hiszi, becsaphat

ezzel az ősrégi trükkel”, azaz:

pD(oD(pD(oDp)))

5. példa
oD(pD(oD(pDo)))

pD(oD(pD(oDpDo)))

Adott egy „paranoiás” férfi, p

És a felesége, o

A férfinek meggyőződése, hogy a felesége becsapja őt, hogy

féltékennyé tegye, de nem árulja el, hogy tud erről. Tehát úgy
tesz, mintha féltékeny lenne (bár nem az), hogy kiderítse az
igazságot. Azt azonban nem tudja biztosan, hogy a felesége nem
sejt-e valamit.

Azaz a férj azt gondolja, hogy a nő azt hiszi, sikerült a trükkje,

sikerült féltékennyé tennie a férjét, de a feleség (i) talán nem is
csapja be a férfit, lehet, hogy csak úgy tesz, mintha becsapná a
férjét, ezért (ii) a férj csak megjátssza, hogy féltékeny, de (iii) a
feleség talán tudatában van annak, hogy a férje tudatában van
annak, hogy a nő nem biztos benne, hogy a férfi vajon tényleg
féltékeny-e. Az alábbi diagramból talán jobban kitűnik, hogy a
felek között teljesen hiányzik már a közvetlen visszajelzés.

Ebben a „paranoiás” helyzetben úgy tűnik, a negatív visszajelzés

egyáltalán nem működik, és egyfajta menekülés figyelhető meg: a
felek belemenekülnek egy szinte végtelen hanyatlásba
(kényszeres ruminációba stb.).

Ennek a gondolatmenetnek a lezárásaként arra invitáljuk az

olvasót, hogy a következő verbális párbajban mérlegelje az egyik
és a másik fél – a férj és a feleség – tulajdonítási képességét is.

FELESÉG: Szeretlek, kedvesem, tudod, hogy mennyire

így van.

pDo oD(pDo)

FÉRJ: …és én is szeretlek téged, drágám.

oD(pDo)=pDo=oD(pDo)

FELESÉG: Szeretlek, de szerinted én buta vagyok.

pDo≠pD(oDp)
 FÉRJ: Ez egy kivetítés.

pD(oDp)≠oDp de: pD(oDp)=pDo

vagy:
pDp=pD(oDp)

FELESÉG: Badarság! Te tényleg azt gondolod, hogy én

buta vagyok.

oD(oDp)≠oDp pD(oDp)=oDp

FÉRJ: Én soha nem mondtam semmi ilyet. Stb.

FELESÉG: De hisz’ épp az előbb mondtad.

FÉRJ: Én csak azt mondtam, hogy kivetíted rám ezt a

gondolatodat.

FELESÉG: Erről beszélek, te nem tisztelsz engem.

FÉRJ: Ez nem igaz, drágám, tudod, hogy tisztellek.

FELESÉG: Ne mondd, hogy tudom, hogy tisztelsz. Mert

tudom, hogy nem igaz! Te mindig azt hiszed, hogy
jobban tudod, mi jár a fejemben, mint én magam.

FÉRJ: De hát te tényleg nem tudod, mi jár a saját

fejedben. Ezért jársz orvoshoz, ezért vagy beteg. Én
csak segíteni próbálok, hát nem látod?

FELESÉG: Egy csöppet sem segítesz! Tönkre akarsz

tenni. Sosem bírtad elviselni, ha magammal
törődtem.

FÉRJ: De hiszen pont ezt szeretném, hogy törődj

magaddal! Én nem olyan férj vagyok, aki szerint egy
nő ne legyen intelligens. Szerintem nagyon is
 intelligens vagy.

FELESÉG: Akkor miért nem bánsz velem úgy?

Gondolom, szerinted tegnap este intelligens nőként
bántál velem, amikor szidalmaztál, és mocskos
kurvának neveztél.

FÉRJ: Sajnálom, de kihoztál a sodromból. Néha

gyalázatosan tudsz viselkedni, kiprovokáltad, hogy
így nevezzelek. Elfelejtettem, milyen nagyon beteg
vagy.

FELESÉG: Minden egyes szót komolyan gondoltam.

Végül lássuk a beszélgetés szerkezetét:

p (a feleség) azt mondja:

pD(oDp)>oD(oDp)

pD(pDp)>oD(pDp)

pD(pDo)>oD(pDo)

o (a férj) azt mondja:

oD(pDp)>pD(pDp)

oD(oDp)>pD(oDp)

oD(pDo)>pD(pDo)
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönet a Behavioural Science szakmai folyóirat szerzőinek és
szerkesztőjének, amiért engedélyt adtak Gregory Bateson, Don D.
Jackson, Jay Haley és John Weakland közös, „Toward a theory of
schizophrenia” (Egy skizofréniaelmélet felé) című cikkéből
származó idézetek felhasználásához; a British Journal of Medical
Psychology című folyóirat szerkesztőjének Harold F. Searles a
„The effort to drive the other person crazy: An element in the
etiology and psychotherapy of schizophrenia” (Erőfeszítés a
másik ember őrületbe kergetésére: A skizofrénia kóroktanának
és pszichoterápiájának egyik eleme) című cikkéért; Martin Buber
professzornak, a George Allen & Unwin kiadónak és a Hibbert
Journal, valamint a Psychiatry folyóiratok szerkesztőinek a
„Distance and relation” (Távolság és kapcsolat), valamint az
„Elements of the interhuman contact” (Az emberi kapcsolatok
elemei) című cikkekért; Jean Genet-nek Az erkély (Le Balcon)
című darabjáért; a The Harvill Press kiadónak Dosztojevszkij A
Hasonmás – Pétervári történet (Dvojnik) című művéért; a Hogarth
Press kiadónak Marjorie Brierley Trends in Psycho-Analysis
(Trendek a pszichoanalízisben) című könyvéért; a Librairie
Gallimard kiadónak Jean-Paul Sartre Saint Genet. Comedien et
Martyr (Szent Genet, színész és vértanú) című könyvéért (minden
jog fenntartva); a The Melanie Klein Trustnak Susan Isaacs „The
nature and function of phantasy” (A fantázia természete és
működése) című írásáért, amely a Developments in Psycho-
Analysis (Fejlemények a pszichoanalízisben) című könyvben
jelent meg (szerkesztette: J. Riviere); a Methuen & Co. kiadónak
Jean-Paul Sartre A lét és a semmi (L’être et le néant) című
könyvéért; a The Olympia Press kiadónak Jean Genet a Notre
Dame des Fleurs (Virágos Miasszonyunk) című művéért; a
Penguin Books kiadónak Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című
könyvéért; a The Psychoanalytic Quarterly cégnek Ferenczi
Sándor Katasztrófák a nemi működés fejlődésében (Thalassa: A
Theory of Genitality) című kötetéért.
 JEGYZETEK
1. Laplanche, Jean – Pontalis, Jean-Bertrand: „Fantasmc originaire,
fantasme des origines, origine du fantasme”. Les Temps
Modernes, 1964. 19., 215. Angol fordítás: „Fantasy and the
origins of sexuality”. International Journal of Psycho-Analysis,
1968. 49., 1–18.

2. Laing, Ronald D.: The Politics of the Family. Toronto, CBC

Publications, 1969.

1. fejezet
1. A londoni Klein csoport ezt a tanulmányt általánosságban,
saját álláspontja alaptételeként fogadta el. Egyedül Glover
támadta az elméletet. Lásd Glover, Edward: „Examination of
the Klein system of child psychology”. In: Eissler, Ruth S. et al.
(eds.): The Psychoanalytic Study of the Child. I. kötet. London,
Imago, 1945.

2. Isaacs, Susan: „The nature and function of phantasy” In: Riviere

(ed.): Developments in Psycho-analysis. London, Hogarth Press,
1952.

3. Uo., 67.

4. Uo., 111-12.

5. Uo., 69.

6. Uo., 78.

7. Uo., 112.

8. Uo., 83.

9. Uo., 84.
10. Uo., 99.

11. Követve a személyészlelés pszichológiájának szóhasználatát;

lásd Heider, Fritz: A személyközi viszonyok pszichológiája (The
Psychology of Interpersonal Relations). Budapest, Osiris, 2003.

12. A „belső tárgy” kifejezést helyenként fenomenológiai, máskor

metapszichológiai értelemben használom. Erről a kettősségről
világos pszichoanalitikus képet fest Strachey. Lásd Strachey,
Alix: „A note on the use of the word »internal«”, International
Journal of Psycho-Analysis, 1941. 22, 37.

2. fejezet
1. In: Gardner (ed.): Poems and Prose of Gerard Manley Hopkins.
Harmondsworth, Penguin Books, 1953. 147-48.

2. Uo., 62.

3. Laing, Ronald D.: A meghasadt én (The Divided Self). Ford.:

Garamvölgyi Andrea. Budapest, HVG Könyvek, 2017.

4. Mounier, Emmanuel: Personalism. London, Routledge & Kegan

Paul, 1952. 5.

5. Bion, Wilfred R.: „Group dynamics: a re-view”. In: Klein, Melanie

– Heimann, Paula – Money-Kyrle, Roger (eds.): New Directions in
Psycho-analysis. London, Tavistock Publications, 1955. 446.

6. Jaques, Elliott: „Social systems as defence against persecutory

and depressive anxiety”. In: Klein, Melanie – Heimann, Paula –
Money-Kyrle, Roger (eds.): New Directions in Psycho-analysis.
London, Tavistock Publications, 1955.

7. Uo., 446.

8. Lásd Laing, Ronald D. – Esterson, Aaron: Sanity, Madness and

the Family 1. kötet: Families of Schizophrenics. London,
 Tavistock, 1964; Laing, Ronald D.: „Family and individual
structure”. In: Lomas, Peter: The Predicament of the Family.
London, Hogarth Press, 1967.

3. fejezet
1. Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi – Egy fenomenológiai ontológia
vázlata (L’être et le néant). Ford.: Seregi Tamás. Budapest,
L’Harmattan, 2006. 97-98.

2. Milne, A. A.: Amikor még kicsik voltunk (When We Were Very

Young). Ford.: Papp Gábor Zsigmond. Budapest, Írás, 1993.

3. Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok (The Ego and

the Mechanisms of Defence). Ford.: Horgász Csaba. Budapest,
Párbeszéd, 1995. 68.

4. Az alábbi beszámoló egyaránt vonatkozik mindkét nemre, bár

helyenként a szöveg gördülékenységének kedvéért nem
nevesítem mindkét nemet. Ez nem csak azokról szól, akiket
hisztériásnak diagnosztizáltak, vagy akik hisztériás jellemek és
rendszeresen alkalmazzák ezt a módszert.

5. Winnicott, Donald W.: „Transitional objects and transitional

phenomena”. In: Collected Papers. London, Tavistock, 1958.

6. Laing, Ronald D.: A meghasadt én (The Divided Self). Ford.:

Garamvölgyi Andrea. Budapest, HVG Könyvek, 2017.

7. Tillich, Paul: Létbátorság (The Courage to Be). Ford.: Szabó István.

Budapest, Teológiai Irod. Egyes., 2000.

4. fejezet
1. Sartre, Jean-Paul: Saint Genet. Comedien et martyr. Paris,
Gallimard, 1952. 341-42.

2. Lásd „Hisztériás materializációs tünemények”. Szerző „Hisztéria

 és patoneurózisok” c. könyvében. Budapest, 1919.

3. Ferenczi, Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében

(Thalassa: A Theory of Genitality). New York, The Psychoanalytic
Quarterly, Inc., 1938. Eredeti kiadás: Budapest, Pantheon,
1928. 38–41.

4. Genet, Jean: Notre Dame des Fleurs. Paris, The Olympia Press,
1957. 89-90.

5. Dosztojevszkij, Fjodor M.: Bűn és bűnhődés (Prestuplenie i

nakazanie). Ford.: Görög Endre – G. Beke Margit. Budapest,
Európa, 2012.

6. Uo., 33.

7. Uo.

8. Uo.

9. Uo., 34.

10. Uo.

11. Uo.

12. Uo., 34–36.

13. Lásd 10. fejezet.

14. Uo., 45.

15. Uo., 39.

5. fejezet
1. Lássuk ezt a sort: éj, vihar, féreg, halálos betegség. Vessük
össze Blake: „The Sick Rose” (A beteg rózsa) című versének
soraival, és láthatjuk, hogy milyen erős a párhuzam:

Beteg virág vagyok: / láthatatlan féreg éji vihar szárnyán / egy

szirmomra tévedt;
 Ágyat vetett bennem, / szép kármin ölemben, / s most sötét
szerelme / titkon megöl engem.

Forrás: William Blake versei. Ford.: Képes Géza. Budapest,

Európa, 1977.

6. fejezet
1. A szónak ezt az értelmezését meg kell különböztetni a jelenleg
használatos értelmezésektől. Például Haley a „kiegészítő”
kapcsolatokat a „szimmetrikus” kapcsolatokkal veti össze. A
kiegészítő kapcsolatban az egyik fél ad, a másik kap, míg a
szimmetrikus kapcsolatban a két fél versenyez egymással. A
kiegészítő kapcsolatban a két fél eltérő státuszt tölt be, az egyik
mindig felette áll a másiknak. A „felsőbbrendűség” ez esetben
azt jelenti, hogy ez a személy kezdeményez, a másik csak
követ; ő az, aki kritikát fogalmaz meg, amit a másik elfogad; ő
az, aki tanácsot ad, és a másik is egyetért, hogy ez az ő
feladata, és így tovább. Egy ilyen kapcsolatban a két fél jól
összeillik, vagy remekül kiegészíti egymást. Lásd Haley, Jay: „An
interactional explanation of hypnosis”. American Journal of
Clinical Hypnosis, 1958b. I., 44.

Ez egy teljesen más fogalom, mint amiről a jelen könyvben szó

van.

2. A férfitól a nő ugyan mit áhít?

A Kielégült Vágyak arcvonásit.

A nőtől ugyan a férfi mit áhít?

A Kielégült Vágyak arcvonásit.

William Blake: „A megválaszolt kérdés”. Forrás:

http://kakukkfeszek.blog.hu/2012/01/19/a_vagy_villamosa

7. fejezet
1. Buber, Martin: „Distance and relation”. Psychiatry, 1957. 20.

2. Vö. Wynne, Lyman C. – Ryckoff, Irving M. – Day, Juliana –

Hirsch, Stanley: „Pseudo mutuality in the family relations of
schizophrenics”. Psychiatry, 1958. 21., 204.

3. Laing, Ronald D.: A meghasadt én (The Divided Self). Ford.:

Garamvölgyi Andrea. Budapest, HVG Könyvek, 2017. 249–87.

4. Vö. Brodey, Warren M.: „Some family operations and

schizophrenia”. A.M.A. Archives of General Psychiatry, 1959. I.
379.

5. Ruesch, Jürgen: „The tangential response”. In: Hoch, Paul H. –

Zubin, Joseph (eds.): Psychopathology of Communication. New
York, Grune and Stratton, 1958. 37–48.

6. Ezt az anekdotát dr. Charles Rycroft mesélte nekem.

7. Bármi is legyen a „szeretet”.

8. fejezet
1. A szögletes zárójelbe tett jelölések tőlem származnak. Lásd
Függelék – A Szerző.

2. Buber, Martin: „Elements of the inter-human contact”.

Psychiatry, 1957. 20.

3. Sartre, Jean-Paul: „Zárt tárgyalás (Huis clos)”. Ford.: Hegedűs

Zoltán. In: Sartre: Drámák. Európa, Budapest, 1975.

4. Uo. V. jelenet.

5. Genet, Jean: „Az erkély (Le Balcon)”. Ford.: Bognár Róbert. In:
Drámák. Budapest, Európa, 1986. A magyar drámaszöveg-
változatban nem, vagy nem így szereplő képeket Garamvölgyi
Andrea fordította angol nyelvből, ezeket a részeket a
továbbiakban „G. A. fordítása” lábjegyzettel látjuk el (A Szerk.)
6. Uo., 58.

7. Uo., 62-63.

8. Uo., 94.

9. G. A. fordítása.

10. Uo., 107.

11. G. A. fordítása.

12. G. A. fordítása.

13. G. A. fordítása.

14. Uo., 133-34.

15. Uo., 113.

16. Uo., 149.

17. A beszámoló alapjául szolgáló információk a csoport ülésein

készült, teljes hangfelvételekből származnak.

18. A fenti beszámoló egy korábbi publikáció átdolgozott változata

(Laing, Ronald D. – Esterson, Aaron: „The collusive function of
pairing in analytic groups”. British Journal of Medical Psychology,
1958. 31., 117.)

19. Burtt, Edwin A.: The Teachings of the Compassionate Buddha.

New York, Mentor Books, 1955. 195.

9. fejezet
1. Arendt, Hannah: The Human Condition. Chicago, The University
of Chicago Press, 1958. 175.

2. Heidegger, Martin: „On the essence of truth”. In: Existence and

Being. London, Vision Press, 1949.

3. Barack-csenésre kérve zsiványt: / Csak égre mered, / Egy

 hölgynek mondom, az ágy hivogat, / S a szende szepeg. / De
most egy angyal odalebeg, / Zsiványra kacsint / S a hölgyre
nevet, / Nem szól – s a gyümölcs / Az övé, veszi el, / S még
szűzen a hölgy / Vele már lehever.
Ford.: Görgey Gábor. Forrás: William Blake versei. Budapest,
Európa, 1977.

4. Mann, Thomas: Egy szélhámos vallomásai (Die Bekenntnisse des

Hochstaplers Felix Krull). Ford.: Lányi Viktor. Budapest. Gabo,
2008.

5. Hegel, Georg: A szellem fenomenológiája (Phänomenologie des

Geistes). Ford.: Szemere Samu. Budapest, Akadémiai, 1979.
165.

6. Dosztojevszkij, Fjodor M.: A hasonmás – Pétervári történet

(Dvojnik). Ford.: Grigássy Éva. Budapest, Édesvíz, 1997.

7. Uo., 114.

8. Uo., 50.

9. Uo., 51.

10. Uo., 172.

11. Uo., 155.

12. Uo., 170.

13. Lemert, Edwin M.: „Paranoia and the dynamics of exclusion”.

In: Scheff, Thomas J. (ed.): Mental Illness and Social Process. New
York, Harper & Row, 1967.

14. Scheff, Thomas J.: Being Mentally Ill. Chicago, Aldine Books,
1967; Laing, Ronald D. – Esterson, Aaron: Sanity, Madness and
the Family, 1. kötet: Families of Schizophrenics. London,
Tavistock, 1964.
15. Konkrétan gondolok itt Minkowski úttörő tanulmányaira, de
ugyanez vonatkozik Binswangerre is. Minkowski, Eugène: Le
Temps vécu. Paris, Artrey, Coll. de revolution psychiatrique,
1933; Binswanger, Ludwig: „The case of Ellen West”. Ford.: W.
M. Mendel – J. Lyons. In: Rollo May et al. (eds.): Existence: A New
Dimension in Psychiatry and Psychology. New York, Basic Books,
1958.

16. Minkowski, Eugène: Le Temps vécu. Paris, Artrey, Coll. de

revolution psychiatrique, 1933.

17. Laing, Ronald D.: A meghasadt én (The Divided Self). Ford.:

Garamvölgyi Andrea. Budapest, HVG Könyvek, 2017.

18. Strindberg, August: Az apa – Tragédia három felvonásban

(Fadern). Ford.: Bart István. Szolnok, Szigligeti Színház, 1983.

19. Laing, Ronald D.: „Mystification, confusion and conflict”. In

Böszörményi-Nagy Iván – Framo, James L. (eds.): Intensive
Family Therapy. New York, Harper & Row, 1965.

20. Bateson, Gregory – Jackson, Don D. – Haley, Jay – Weakland,

John: „Toward a theory of schizophrenia”, Behavioural Science,
1. szám, 251.

21. A szerző lábjegyzetben megjegyzi, hogy a büntetés fogalmát

tovább finomították. Úgy tűnik, hogy ebbe most már
beletartozik az észlelési tapasztalat is, és olyan formában, hogy
azt nem fedi le a „trauma” fogalma. A rejtett trauma
fogalmának kialakulásáért lásd Jackson, Don D.: „A note on the
importance of trauma in the genesis of schizophrenia”.
Psychiatry, 1957. 20., 181.

22. Ez egy kicsit módosított és rövidített változata annak a

példának, amely az említett tanulmányban jelent meg. Vegyük
észre, hogy a találkozás elemzése nem teljes, mivel a
 helyzetleírásból hiányoznak a megfigyelések arról, hogy a
páciens hogyan és mily módokon idézhette elő az anyában a
kettős kötéses viselkedést. Például a (b) és (c) lépések között a
páciensnek – mozgása és viselkedése nüansznyi részleteivel –
sikerülhetett átültetnie a kettejük közelsége okozta félelmét az
anyjába, aki ettől merevedett meg.

23. Whitehorn, John C.: „Problems of communication between

physicians and schizophrenic patients”. In: Hoch, Paul H. –
Zubin Joseph (eds.): Psychopathology of Communication. New
York, Grune and Stratton, 1958.

24. Bowlby, John: „The nature of the child’s tie to his mother”,
International Journal of Psycho-Analysis. 1958. 39., 350.

10. fejezet
1. A pszichoanalízisről mint a pszichológiai hadviselés egy
formájáról készült okos és cseppet sem vicces tanulmányért
lásd Haley, Jay: „The art of psychoanalysis”. ETC, 1958; valamint
Haley, Jay: „An interactional explanation of hypnosis”. American
Journal of Clinical Hypnosis, 1958. I., 41.

2. Ezért a példáért dr. Aaron Estersonnak tartozom köszönettel.

3. Dosztojevszkij, Fjodor M.: Bűn és bűnhődés (Prestuplenie i

nakazanie). Ford.: Görög Endre – G. Beke Margit. Budapest,
Európa, 2012. 19-20.

4. Uo., 20.

5. Uo.

6. Uo., 22.

7. Uo.

8. Uo., 23.
9. Uo.

10. Uo., 24.

11. Uo.

12. Uo.

13. Uo.

Függelék
1. Ennek a képletnek a részletesen kidolgozott verzióját lásd
Laing, Ronald D. – Phillipson, Herbert – Lee, A. Russell:
Interpersonal Perception: A Theory and a Method of Research.
London, Tavistock Publications; New York, Springer, 1966.
 FELHASZNÁLT ÉS
AJÁNLOTT IRODALOM
Arendt, Hannah: The Human Condition. Chicago, The
University of Chicago Press, 1958.

Bateson, Gregory – Jackson, Don D. – Haley, Jay – Weakland,

John: „Toward a theory of schizophrenia”, Behavioural
Science, 1. szám, 251.

Bateson, Gregory: „Cultural problems posed by a study of

schizophrenic process”. In: Auerbach, Alfred (ed.):
Schizophrenia: An Integrated Approach. New York, Ronald
Press, 1958.

Bion, Wilfred R.: „Group dynamics: a re-view” (1955). In:

Klein, Melanie – Heimann, Paula – Money-Kyrle, Roger
(eds.): New Directions in Psycho-analysis, valamint Bion,
Wilfred R.: Experiences in Groups and Other Papers.
London, Tavistock Publications; New York, Basic Books,
1961.

Bion, Wilfred R.: Transformations. London, Heinemann

Medical Books, 1965.

Binswanger, Ludwig: „The case of Ellen West”. In: May, Rollo

et al. (eds.): Existence: A New Dimension in Psychiatry and
Psychology. New York, Basic Books, 1958.

Bowlby, John: „The nature of the child’s tie to his mother”.

International Journal of Psycho-Analysis, 1958. 39., 350.

Bowlby, John: „Separation anxiety”. International Journal of

Psycho-Analysis, 1960. 41., 89.
Brodey, Warren M.: „Some family operations and
schizophrenia”. A.M.A. Archives of General Psychiatry,
1959. I. 379.

Bronfenbrenner, Urie: „The study of identification through

inter-personal perception”. In: Tagiuri, R. – Petrullo, L.
(eds.): Person Perception and Interpersonal Behavior.
Kalifornia, Stanford University Press, 1958.

Bruner, Jerome S. – Shapiro, David – Tagiuri, Renato: „Facial

features and inference processes in interpersonal
perception”. In: Tagiuri, R. – Petrullo. L. (eds.): Person
Perception and Interpersonal Behavior. Kalifornia, Stanford
University Press, 1958.

Bruner, Jerome S. – Tagiuri, Renato: „The perception of

people”. In: Lindzey, Gardner (ed.): Handbook of Social
Psychology, 2. kötet. Cambridge, Addison-Wesley, 1954.

Buber, Martin: „Distance and relation”. Psychiatry, 1957. 20.

Buber, Martin: „Elements of the inter-human contact”.

Psychiatry, 1957. 20.

Burtt, Edwin A.: The Teachings of the Compassionate Buddha.

New York, Mentor Books, 1955.

Dosztojevszkij, Fjodor M.: Bűn és bűnhődés (Prestuplenie i

nakazanie). Ford.: Görög Endre – G. Beke Margit. Budapest,
Európa, 2012.

Dosztojevszkij, Fjodor M.: A hasonmás – Pétervári történet

(Dvojnik). Ford.: Grigássy Éva. Budapest, Édesvíz, 1997.

Ferenczi, Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében

(Thalassa: A Theory of Genitality). New York, The
Psychoanalytic Quarterly, Inc., 1938. Eredeti kiadás:
 Budapest, Pantheon, 1928.

Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok (The Ego

and the Mechanisms of Defence). Ford.: Horgász Csaba.
Budapest, Párbeszéd, 1995.

Gendlin, Eugen T.: Experiencing and the Creation of Meaning.

New York, Free Press of Glencoe, 1962.

Genet, Jean: Notre Dame des Fleurs. Párizs, The Olympia Press,
1957a.

Genet, Jean: „Az erkély (Le Balcon)”. Ford.: Bognár Róbert. In:
Drámák. Budapest, Európa, 1986.

Giovacchini, Petru L.: „Mutual adaptation in various object

relationships”. International Journal of Psycho-Analysis,
1958. 39.

Glover, Edward: „Examination of the Klein system of child

psychology”. In: Eissel, Ruth S. et al. (eds.): The
Psychoanalytic Study of the Child. 1. kötet. London, Imago,
1945.

Goldstein, Kurt: „The Smiling of the infant and the problem of

understanding the other”. The Journal of Psychology, 1957.
44., 175.

Haley, Jay: „The art of psychoanalysis”. ETC, 1958a.

Haley, Jay: „An interactional explanation of hypnosis”.

American Journal of Clinical Hypnosis, 1958b. I., 41.

Haley, Jay: „An interactional description of schizophrenia”.

Psychiatry, 1959. 22., 321.

Haley, Jay: „Observation of the family of the schizophrenic”.

American Journal of Orthopsychiatry, 1960. 30., 460.
Hegel, Georg: A szellem fenomenológiája (Phänomenologie des
Geistes). Ford.: Szemere Samu. Budapest, Akadémiai, 1979.

Heidegger, Martin: „On the essence of truth”. In: Existence and

Being. London, Vision Press, 1949.

Heider, Fritz: „Social perception and phenomenal causality”,

Psychological Review, 1944. 51., 358.

Heider, Fritz: „Attitudes and cognitive organization”. The

Journal of Psychology, 1946. 21., 107.

Heider, Fritz: A személyközi viszonyok pszichológiája (The

Psychology of Interpersonal Relations). Budapest, Osiris,
2003.

Hopkins, Gerard M. (ed.): Poems and Prose of Gerard Manley

Hopkins. Harmondsworth, Penguin Books, 1953.

Isaacs, Susan: „The nature and

function of phantasy”. In: Riviere, Joan (ed.): Developments
in Psychoanalysis. London, Hogarth Press, 1952.

Jackson, Don D.: „A note on the importance of trauma in the

genesis of schizophrenia”. Psychiatry, 1957. 20., 181.

Jackson, Don D.: „Family interaction, family homeostasis and

some implications for conjoint family therapy”. In:
Masserman, Jules H. (ed.): Individual and Familial
Dynamics. New York, Grune & Stratton, 1959.

Jackson, Don D.: „Schizophrenic symptoms and family

interaction”. A.M.A. Archives of General Psychiatry, 1959. I.,
618.

Jaques, Elliott: „Social systems as defence against persecutory

and depressive anxiety”. In: Klein, Melanie – Heimann,
Paula – Money-Kyrle, Roger (eds.): New Directions in
 Psycho-analysis. London, Tavistock Publications, 1955.

Jourard, Sidney M.: Disclosing Man to Himself. New York, Van

Nostrand, 1968.

Laing, Ronald D.: A meghasadt én (The Divided Self). Ford.:

Garamvölgyi Andrea. Budapest, HVG Könyvek, 2017.

Laing, Ronald D.: „Mystification, confusion and conflict”. In

Böször-ményi-Nagy Iván – Framo, James L. (eds.): Intensive
Family Therapy. New York, Harper & Row, 1965.

Laing, Ronald D.: Az élmény politikája (The Politics of

Experience and The Bird of Paradise). Ford.: Árokszállásy
Zoltán. Budapest, Könyvfakasztó, 2007.

Laing, Ronald D.: „Family and individual structure”. In:

Lomas, Peter: The Predicament of the Family. London,
Hogarth Press, 1967.

Laing, Ronald D.: The Politics of the Family. Toronto, CBC

Publications, 1969.

Laing, Ronald D. – Esterson, Aaron: „The collusive function of

pairing in analytic groups”. British Journal of Medical
Psychology, 1958. 31., 117.

Laing, Ronald D. – Esterson, Aaron: Sanity, Madness and the

Family, 1. kötet: Families of Schizophrenics. London,
Tavistock, 1964.

Laing, Ronald D. – Phillipson, Herbert – Lee, A. Russell:

Interpersonal Perception: A Theory and a Method of
Research. London, Tavistock Publications; New York,
Springer, 1966.

Laplanche, Jean – Pontalis, Jean-Bertrand: „Fantasmc

originaire, fantasme des origines, origine du fantasme”. Les
 Temps Modernes, 1964. 19., 215. Angol fordítás: „Fantasy
and the origins of sexuality”. International Journal of
Psycho-Analysis, 1968. 49., 1–18.

Lemert, Edwin M.: „Paranoia and the dynamics of exclusion”.

In: Scheff, Thomas J. (ed.): Mental Illness and Social Process.
New York, Harper & Row, 1967.

Minkowski, Eugène: Le Temps vécu. Párizs, Artrey, Coll. de

revolution psychiatrique, 1933.

Mounier, Emmanuel: Personalism. London, Routledge &

Kegan Paul, 1952.

Newcomb, Theodore M.: „An approach to the study of

communicative acts”. Psychological Review, 1953. 60., 393.

Norman, Ralph D.: „The interrelation-ship among acceptance-

rejection, self-other identity, insight into self and realistic
perception of others”. The Journal of Social Psychology,
1953. 37., 205.

Pittenger, Robert E. – Hockett, Charles F. – Danehy, John J.: The

First Five Minutes. New York, Paul Martineau, 1960.

Ruesch, Jürgen: „The tangential response”. In: Hoch, Paul H. –

Zubin, Joseph (eds.): Psychopathology of Communication.
New York, Grune and Stratton, 1958.

Sartre, Jean-Paul: „A legyek (Les mouches)”. Ford.: Hubay

Miklós; „Zárt tárgyalás (Huis clos)”. Ford.: Hegedűs Zoltán.
In: Sartre: Drámák. Budapest, Európa, 1975.

Sartre, Jean-Paul: Saint Genet. Comedien et martyr. Párizs,

Gallimard, 1952.

Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi – Egy fenomenológiai

ontológia vázlata (L’être et le néant). Ford.: Seregi Tamás.
 Budapest, L’Harmattan, 2006.

Scheff, Thomas: Being Mentally Ill. Chicago, Aldine Books,

1967.

Searles, Harold F.: „The effort to drive the other person crazy:
An element in the etiology and psychotherapy of
schizophrenia”. British Journal of Medical Psychology, 1959.
32., I.

Strachey, Alix: „A note on the use of the word »internal«”.

International Journal of Psycho-Analysis, 1941. 22, 37.

Tillich, Paul: Létbátorság (The Courage to Be). Ford.: Szabó

István. Budapest, Teológiai Irod. Egyes., 2000.

Watzlawick, Paul – Beavin, Janet H. – Jackson, Don D.: Az

emberi érintkezés ‒ formák, zavarok, paradoxonok
(Pragmatics of human commu-nication). Budapest, Animula,
2009.

Whitehorn, John C.: „Problems of communication between

physicians and schizophrenic patients”. In: Hoch, Paul H. –
Zubin, Joseph (eds.): Psychopathology of Communication.
New York, Grune and Stratton, 1958.

Winnicott, Donald W.: „Transitional objects and transitional

phenomena”. In: Collected Papers. London, Tavistock, 1958.

Wynne, Lyman C. – Ryckoff, Irving M. – Day, Juliana – Hirsch,

Stanley: „Pseudo mutuality in the family relations of
schizophrenics”. Psychiatry, 1958. 21., 204.
 NÉV- ÉS TÁRGYLISTA
ágens

agymosás

áldozat(ok)

alkalmazkodás

álmegerősítés

álom/álmok

analitikus
~ és a páciens fantáziái

átmeneti tárgy

attribúció

azonosulás

Bateson, Gregory

belső tárgy

Binswanger, Ludwig

Bion, Wilfred

bizonytalanság
ontológiai ~

biztonság

Blake, William

Bowlby, John

Brian (páciens)

Buber, Martin
Burtt, Edwin A.

büntetés

bűntudat

Cathy (páciens)

célozgatás(ok)

család
~i fantáziarendszer
skizofrén személy ~ja

családi románc

csoport(ok)
~ fantáziarendszere
analitikus ~
~ Jack, Bill és Richard részvételével

Dante

deperszonalizáció

derealizáció

dezintegráció

Dosztojevszkij, Fjodor M.

dramatikus jelenetek

éber észlelés

ego
~ és id

egzisztencialista/egzisztencializmus

egyesülés

elidegenítés
elme

elsődleges azonosulás

elutasítás
megerősítés és ~

emlék

énért való test

énkép

éntudatosság

érzelemátviteli pszichózis

érzetek

észlelés

fájdalom

fantázia/fantáziák
~ definíciója
~ Isaacs-féle definíciója
családi ~rendszer
csoportok ~rendszere
elmerülés a ~ban
közös ~rendszer
önkielégítéses
pusztítás a ~ban
társas ~rendszer
tudattalan ~

fantom kapcsolatok

felismerések

felsőbbrendűség
felületes válasz

fenomenológia

Ferenczi Sándor

Freud, Anna

Freud, Sigmund

frigiditás

Fromm-Reichmann, Frieda

frusztráció

Genet, Jean

giliszta
anya reakciója a kisfiúnál lévő ~ra

Groddeck, Georg

halál

halálösztön

hallucinált hangok

hallucinatorikus vágyteljesülés

hamis helyzet

hatalom akarása

Hegel, Georg. W. F.

Heidegger, Martin

helyzet lásd hamis helyzet

hiábavalóság

hisztéria
konverziós ~
hisztériás személyek

hitelesség

Hitler, Adolf

Hopkins, Gerard Manley

Hszi Jun

id

identitás
hamis ~
képzelt ~
komplementer ~
önazonosság
összejátszáson alapuló ~
társas ~

igazság
~ két fogalma

illúzió(k)

impotencia

indíték(ok)

introjekció

introjektív azonosulás

Isaacs, Susan

James, William

Jézus

Joan (páciens)

John (páciens)
Julie (páciens)

kaotikus nemlét

kapcsolatok

karakter

képek
plasztikus ~

képzelet/képzelődés

kétértelmű/kétértelműség

kétségbeesés

kettős kötés

kiábrándulás

kiegészítés

Kierkegaard, Soren

kiteljesedés

kivetítés

kommunikáció
~s módok
fantázia és ~

konfliktus

konverzió

környezet

következmény

következtetés

közös tapasztalás
közösülés

Lemert, Edwin M.

Lichtenberg, Georg C.

Mann, Thomas

Margaret (páciens)

mazochizmus

megsemmisülés

megtestesülés

metapszichológia

Milne, Alan A.

Minkowski, Eugene

mosoly
~ mint reakció

Mrs A. (páciens)

Narcisszusz

nemlét

neurotikus tünetek

neurózis

Nietzsche, Friedrich W.

ontológiai bizonytalanság

orgazmus

önazonosság

önbecsapás

önkielégítés
önmegvalósítás

őszinteség

összejátszás

ösztön(ök)

Palo Altó-i csoport

paranoia

pénisz

Peter (páciens)

Picasso, Pablo

projektív azonosulás

prostituált(ak)

Proust, Marcel

pszichiátria
~ fejlődése

pszichoanalízis
~ elmélete

pszichológia
~ mint tudomány

pszichotikus személy(ek)

pszichózis
érzelemátviteli ~
gyermekágyi ~

reakciók

rejtőzködés
~ és színlelés
Rilke, Rainer Maria

Ruesch, Jürgen

Sartre, Jean-Paul

Searles, Harold F.

skizofrén személyek

skizofrénia

skizoid személyek

Stephen (páciens)

Strindberg, August

Sullivan, Harry S.

szándékok

szégyen

szellemi és fizikai szabadság

személyiség

személyközi interakció

szerep

szétválás

szétválasztó attribúciók

szexuális potencia

színlelés
~ és rejtőzködés

Szókratész

szorongás

szublimációk
szülők

tapasztalás
~ ellenpontja
~ módjának és minőségének megkülönböztetése
az a ~, hogy a személy képtelen elhagyni az otthonát
fantázia és ~
közös ~
privát és nyilvános ~
tudattalan ~

tárgy
átmeneti ~
belső ~

társas
~ fantáziarendszerek
~ identitás

teaszertartás

testi
~ érzetek
~ fejlődés
~ tapasztalások

téveszmék

Tillich, Paul

trauma

tudattalan
~ fantázia
~ tapasztalás

utasítások
attribúciók és ~
 elsődleges tiltó ~
harmadlagos tiltó ~
másodlagos ~

újrafelismerés

üresség

visszatérés

Whitehorn, John C.

Winnicott, Donald W.

Yvette (páciens)
 LÁBJEGYZETEK
i Az ún. transzorbitális lobotómia során a szemüregen keresztül,
az ott található vékony csontot egy hosszú, hegyes eszközzel
áttörve érték el és roncsolták, illetve vágták el az agy frontális
lebenyét. (A Szerk.)

ii Sartre-nál a „rosszhiszeműség” fogalma sajátos értelemben

szerepel, leginkább önámítást jelent. (A Szerk.)

iii „Mert minden cselekedettel eredetileg az a cselekvő szándéka,

akár természetes szükségletből, akár szabad akaratából
cselekszik, hogy felfedje a saját képmását. Ezért van az, hogy
minden cselekvő, amíg cselekszik, élvezi magát a cselekvést;
hiszen minden, ami létezik, vágyik a saját létezésére, és mivel a
cselekvő léte a cselekvésben még intenzívebbé válik, így ebből
szükségszerűen következik az élvezet… Szóval minden csak
akkor csinál valamit, ha azzal szemmel láthatóvá teheti rejtett
énjét.”

iv A rumináció (rágódás, őrlődés, szó szerint „kérődzés”) a

negatív eseményeken, elképzeléseken való folytonos,
terméketlen vagy akár kényszeres gondolkodás. (A Lektor)
 TARTALOM
Előszó az eredeti kiadáshoz
Előszó a második kiadáshoz
I. A személyközi tapasztalás módjai
1. Fantázia és tapasztalás
2. Fantázia és kommunikáció
3. Színlelés és rejtőzködés
4. A tapasztalás ellenpontja
5. A halál hidege
II. A személyközi viselkedés formái
6. Komplementer identitás
7. Megerősítés és elutasítás
8. Összejátszás
9. Hamis és tarthatatlan helyzetek
10. Attribúciók és utasítások
Függelék
A kétszemélyes perspektívák jelrendszere
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Felhasznált és ajánlott irodalom
Név- és tárgylista
Lábjegyzetek
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípus
Monoton – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Open Sans – Apache License 2.0