Mikszáth Kálmán: A néhai bárány

Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb alkotója, Jókai mellett a

legolvasottabb 19. századi író. Életműve a novellától a nagyregényig, a
regényes életrajztól a napi karcolatig átfogja az irodalom fontos műfajait.
Prózaművészete kötődik a romantikus természetfelfogáshoz, a kalandos
meseszövéshez, valamint a realista életképhez. 1880-ban adta ki
munkásságának egyik legkiemelkedőbb kötetét, A jó palócokat, amiben A
néhai bárány című műve is megtalalálható.

A rövid történetet 3 részre fel lehet osztani: a bevezetésre, amiben

megismerjük a falut, s Bágy vizének pusztító következményeit, a Baló
család szerencsétlen helyzetére és Sós Pál tettének kiderülésére.

Az első részben megismerjük a helyszínt, – Bodok községet - ahol a

történet játszódik. Rögtön ezután megismerkedünk az egyik szereplővel,
Csuri Jóskával akinek “hólyagos lett a tenyere”, feltehetően annak
következtében, hogy harangozott. A népi hiedelem úgy tartja, hogy a
harangozás elkergeti a vihart.
A következő bekezdésben a hangulatfestő és hangutánzó szavak
együttesen teszik érzékelhetővé az olvasó számára a vihar közeledtét,
amit az állatok a megszokottól eltérő viselkedése idéz elő.
Továbbolvasva tapasztalhatjuk, hogy a harangszó “elfordította a
veszedelmet”, azonban a Bágy vize egyre nyugtalanítóbban emelkedik.
A következő sorban az előző mondattal teljesen ellentétes tartalmú
megjegyzéssel találkozhatunk, ami Mikszáth sajátos írói stílusának egyik
elemére utal. “Jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus
vidéken.” Ebből arra, a történet szempontjából lényegtelen tényre
következtethetünk, hogy a már említett Csuri Jóska foglalkozása pap.
A Bágy vizének emelkedése a partra vonzza a falu népét, ahol mindenki
kiveszi részét a munkából. Ekkor találkozunk az egyik főszereplővel, Sós
Pállal, aki „még csáklyát is hozott”. A csáklya használatából arra
következtethetünk, hogy Sós Pál valamit kiszeretne fogni a vízből, s ez
később akár nagy jelentőséggel is bírhat.
A következő sorokban olvashatjuk, hogy rengeteg dolgot hoz magával a
víz, gerendától a négyszögletes tuskóig. Azonban a partról nézelődők
figyelmét a tulipános ládán ülő bárány hívja fel. Feltételezhetjük azt, hogy
ez a jószág nagy jelentéssel bírhat a mű későbbi részeiben, hiszen ezt a
cím is sugallja.
Ezek után kiderül, hogy a báránynak rejtéjes módón Sós Pálék kertje
után nyoma veszett, s a falu népe egyértelműen Sós Pált gyanúsítja a
bárány kifogásáért (itt nyeri értelmét a csáklya mint fontos tárgy
kiemelése pár bekezdéssel ezelőtt). Megjelenik egy falusi kép, ahogy a
parasztok „pletykálnak” a történtekről, s láthatjuk ahogy az emberi
kíváncsiság a gazdagság utáni vággyal párosulva milyen hihetetlen
történeket tud alkotni.

A második részben a paraszti szegénység nehézségeit tükrözi a Baló

család sorsa: az ár elmosta minden kincsüket, a házukat, sőt, még a
házasságukat is, hiszen „Gúnya nékül nem léphet az oltárhoz
szégyenszemre” (ez egyike a falusi szokásoknak, miszerint a lányok nem
mehetnek férjhez nyoszolya nélkül). Lányukat, Borcsát is veszteség érte
hiszen Cukri báránya odalett a vízben. Mikszáth a Baló család szomorú
helyzetét egy tömör, ugyanakkor lényegretörő szófordulattal zárja le:
„hátha visszahozzák”.
A család a hír hallatára fellelkesül, s reménykednek abban hogy Baló
Mihály hazahozza a bárányt. Azonban a Sós-porta átkutatása után Baló
feldúltan, csalódottan és üres kézzel tér haza; a báránynak semmi
nyoma. Ennek következtében Ágnes a saját kezébe veszi az irányítást,
hátha neki szerencséje lesz. Azonban sem a hatalom, sem a furfang nem
kedvez Balóéknak: „a gonoszok ereje nagyobb ezeknél”.

A harmadik részben kerül sor egy meglepő fordulatra amikor is Sós Pált
látják vadonatúj ködmönében sétálni a főemberekkel ahogy az új
templomhoz tartanak, hogy felszenteljék. Ekkor Borcsa hirtelen felismeri
báránykáját, amit Sós Pál elegánsan hord magán. A lány odamegy Sós
Pálhoz, hogy kérdőre vonja tettét illetően, azonban a főúr erőszakosan
elhaljtja őt.
Az igazság kiderülése szarkasztikus, hiszen Sós Pál haugságáról
szószerint „le hull a lepel”, mikor Istenre esküszve csúszik le válláról a
ruhadarab. Erre az eseményre minden nagyúr odafigyel, „még a vén Sós
Pál szájában is ott akadt a következő esküszó”. Boriska azon nyomban
sírva fakad és magához öleli a ködmönt, mintha az még mindig élne, s
könnyes „búcsút” vesz egykor szeretett jószágától.
Mikszáth novelláiban a romantika keveredik a realizmussal. A
romantikára jellemző a balladai homály, késleltetés, a népmesei és
néprajzi elemek. Az emberek valós, mindennapi életének bemutatása, a
falusi környezet és a népies szavak használata a realizmust igazolja.

Mikszáth e novelláira jellemző egyfajta írói magatartás. Az eseményeket

nem kívülállóként, tárgyilagosan, személytelen hangon közli, hanem a
nép mesemondó tudatvilágát imitálja. Ezért tudja oly természetesen
magáévá tenni a falusi emberek önszemléletét, babonás hiedelmeit
ahogy az ebben a művében is látszik. A közbeszúrt anekdotákkal,
ironikus megjegyzésekkel úgymond ébren kívánja tartani az olvasók
figyelmét. A fejleményekbe úgy szól bele, mintha ő maga is közvetlen
részese, szereplője lenne a történetnek.

A jó palócok kötet középpontjába az egyszerű falusi emberek kerülnek,

szinte már főhőssé válnak. Eszményíti, idealizálja őket, s érzékelteti,
hogy ezek az együgyűnek vélt, gyakran a társadalom perifériájára szorult
emberek is bonyolult és mély lelki életet élnek, azonban a felszín alatt
bennük is ott rejlik az emberi jóság.