Bonn, 1868.

július 15-én Johannes Brahms levelet ír Arthur és Bertha

Fabernek Bécsbe, amelyben gratulál nekik második fiuk, Hans
megszületéséhez. Jókívánságait egy ajándékkal fejeli meg: elküldi egy
dalának kéziratát, amelyet ebből az alkalomból komponált kifejezetten
a Faber család számára.
Brahms azt írja levelében, biztos benne, hogy Bertha rögtön felismeri,
hogy a dalt tényleg neki és gyermekének szánta. Aztán beszámol
arról, milyen élénken maga elé tudja képzelni a képet, amint Bertha a
kisfiának énekli a bölcsődalt, miközben férje a zongoránál kíséri őt, és
egy szerelmes dalt dúdol maga elé. „És Ön ezt teljesen rendjén
valónak tartja majd” – fűzi hozzá a különös megjegyzést a zeneszerző.
Vajon mire utalt ezzel?
A válasz, avagy a titkos üzenet a zongoraszólamban rejlik. Brahms
kilenc évvel korábban ismerte meg Berthát Hamburgban, ahol a lány a
Brahms által vezetett női kórusban énekelt néhány hétig. A zeneszerző
feltehetően bepróbálkozott a csinos fiatal lánynál, aki kedvesen egy
osztrák dallal kosarazta ki karvezetőjét. A dal Alexander Baumann
zeneszerző műve, a kezdő sor ékes osztrák németséggel valahogy így
hangzik: "Du moanst wohl, du moanst wohl, die Liab laßt si zwinga".
Ennek dallamát csempészte Brahms híres bölcsődalának
zongorakíséretébe, és biztos volt benne, hogy Bertha érteni fogja a
célzást.
Az első versszak szövegét Brahms a Des Knaben Wunderhorn (A fiú
csodakürtje) gyűjteményből kölcsönözte, amelyből később a bölcsődal
születésekor hatéves Mahler komponált halhatatlan zenét. A második
versszak Georg Scherer filológus és népdalkutató gyűjtéséből
származik, aki maga is megzenésítette a szöveget, sőt hozzáírt még
egy strófát, amelyet aztán Brahms kiadója, Simrock átvett, és
harmadik versszakként a Brahms-dalhoz csatolt.
A magyar szöveg persze teljesen más, mint az eredeti, hiányzik belőle
például az a talányos kép, amellyel a bölcsődal indul: Guten Abend,
gute Nacht, mit Rosen bedacht,
mit Näglein besteckt, schlüpf unter die Deck. Vagyis hogy jó estét, jó
éjszakát, rózsákkal befedve, szegfűszeggel tűzdelve bújj a takaród alá.
Mint arra Jürgen Schulz-Grobert, középkori irodalommal foglalkozó
professzor rámutatott, a két virág említésének komoly hagyománya
van a szerelmi lírában. 
A középkor homeopátiás világszemlélete szerint a növények direkt
módon hatnak az emberre, testi és lelki állapotára. A rózsa nemcsak
szimbolizálja a szerelmet, de serkenti is, a szegfűszeg pedig elűzi a
betegséget. Pestis idején az orvosok szegfűszegkoszorúkat viseltek a
nyakukban, a szerelmesek pedig gyakran kívánták kedvesüknek, hogy
szegfűszeggel reteszeljék be ajtajukat, azaz zárják ki szobájukból a
nyavalyát.
A bölcsődal 1869. december 22-én csendült fel először nyilvánosan:
Louise Dustmann énekelte, a zongoránál Clara Schumann ült. Ekkor
még csak az első versszak létezett. A háromstrófás verzió 1872-ben
látott napvilágot nyomtatásban, mellesleg Clara Schumann
születésnapjának tiszteletére.