Robert Ludlum

A HOLCROFT SZÖVETSÉG

ROBERT LUDLUM: THE HOLCROFT COVENANT

Copyright Robert Ludlum, 1978
Minden jog fenntartva az egész világon.
Bárminemű sokszorosítás csak a kiadó
engedélyével lehetséges.

Fordította: Környei Tibor

A borítót tervezte: Cséve Gábor

Második kiadás

HUNGARIAN TRANSLATION KÖRNYEI TIBOR, 1990

Előjáték

1945. MÁRCIUS

A hatalmas cölöpműhöz kikötött tengeralattjáró körvonalai egy leszíjazott óriáshoz

hasonlítottak, az Északi-tenger hajnali szürkületében már kivehetővé vált az orr lendületes íve. Az
üzemanyagtöltő bázis a Helgolandi-öbölben, Scharhöm szigetén épült, jó pár mérföldre a német
szárazföldtől és az Elba torkolatától. A szövetségesek sohasem fedezték fel, biztonsági okok miatt
még a német vezérkar stratégái közül is nagyon kevesen tudtak a létezéséről. A fémtestű ragadozók
kizárólag az éj leple alatt közlekedtek, s csak a kikötő közvetlen közelében, attól pár száz méterre
merészkedtek a víz felszínére. Neptun martalóc hada haza-hazatért megpihenni, hogy aztán újult
erővel folytassa gyilkos portyázását.
A tengeralattjáró számára azonban, mely ezen a hajnalon beállt a dokkba, a háború véget ért.
Küldetése már egy újabb háború előkészítésével volt összefüggésben.
Két férfi állt a parancsnoki torony tetején, egyikük a német haditengerészet főtiszti
egyenruhájában, a másik pedig, egy magas civil, hosszú, sötét színű felöltőben, a szél ellen
felhajtott gallérral, de kalap nélkül, mintha dacolni akarna az északi-tengeri téllel. Mindketten az
utasok hosszú sorát nézték, ahogy alant lassan, hosszú sorban vonulnak a parton a hajóhíd felé. A
híd bejáratánál egy katona még ellenőrizte a neveket, majd az utast kézen fogva bevezették – vagy
bevitték a tengeralattjáró fedélzetére. Néhányan, kivételesen, önállóan mentek. Ők lehettek a
legidősebbek: tizenkét-tizenhárom évesek.
A többiek apró gyermekek voltak. A csecsemőket még a parton tengerészorvosoknak adták át a
rideg tekintetű, egyenruhás nővérek. Az óvodás és a kisiskolás gyermekek egyforma utazótáskát
szorongatva, kéz a kézben bámulták a különös, fekete hajót, mely otthonuk lesz a következő
hetekben.
– Hihetetlen – mondta a tiszt. – Egyszerűen hihetetlen!
– A kezdet – felelte a felöltős férfi. – Mindenhonnan kapjuk a jelentéseket. Kikötőkből, hegyi
átkelőhelyekről, a Birodalom még működő repülőtereiről. Ezrével indultak útnak. A világ minden
tája felé. És mindenütt várják őket. Mindenütt.
– Rendkívüli vállalkozás – jegyezte meg a tiszt, elismerő fejbólintással.
– Apró része ez a stratégiának. Az egész az, ami rendkívüli!
– Nagy megtiszteltetés, hogy személyesen is eljött, Herr Clausen!
– Itt akartam lenni. Ez az utolsó csoport. – A magas civil elgondolkodva nézett le a kikötőre – A
Harmadik Birodalom haldoklik. Újjászületni általuk fog. Ők lesznek a Negyedik Birodalom! De
már középszer és korrupció nélkül. Sonnenkinden. A világ minden táján.
– A Nap gyerme...
– A Kárhozottak Gyermekei – vágott közbe a magas férfi. – A Kárhozottak Gyermekei, akárcsak
milliók, hamarosan. Mégis mások; különbek mindenkinél. És ott lesznek, ott lesznek mindenütt.

197... JANUÁR

"Attention! Le train de sepr heures pour Zürich partira Sortie Douze!"

A sötétkék esőkabátos, magas amerikai férfi a genfi pályaudvar hatalmas kupoláját fürkészte,
keresve a rejtett hangszórókat.
Éles, szögletes arcán némi zavar tükröződött; a közlemény franciául szólt, ezen a nyelven
nemigen tudott, keveset értett belőle. A "Zürich" szót szerencsére sikerült kihallania; ez volt
számára a jeladás. Egy mozdulattal visszaseperte a bosszantó gyakorisággal homlokába hulló
világosbarna hajtincset, és elindult az állomás északi része felé.
 Sűrű tömegen kellett keresztülvágnia magát. Mindenki a kapukhoz igyekezett, hogy minél előbb
útnak indulhasson kitűzött célja felé. Ügyet sem vetettek a hangszórók harsány mondataira, melyek
fémesen, monotonon visszhangzottak a magas kupolában.
A genfi Eisenbahn utasai tudták, hová mennek. Előttük állt a hétvége; a hegyekben friss hó
hullott, odakint csípett az éles levegő. Gyönyörű tájak, programok, emberek várták őket, nem
akarták vesztegetni az idejüket. Mindenki sietett.
Sietett az amerikai is. Neki is megvolt a maga programja, őt is várta valaki. Már korábban
megkérdezte, ezért tudta, hogy a zürichi vonat a tizenkettes vágányról indul. A megbeszélt terv
szerint, miután a rámpán lesétál a peronra, a vonat végétől számított hetedik kocsi legelső ajtaján
kell majd felszállnia. A kocsiban ismét számolnia kell: az ötödik fülke ajtaján fog kétszer kopogni.
Amennyiben minden rendben van, akkor a genfi Grande Banque egyik igazgatója nyit ajtót neki,
s ezzel lezárul tizenkét hét előkészítő munkája. Az előkészületek mindvégig a legnagyobb titokban
folytak, megtévesztő céllal még félrevezető szövegű táviratokat is váltottak, s csak a svájci bankár
által biztonságosnak ítélt telefonvonalakon beszéltek egymással Európa és Amerika között.
Az amerikai nem tudta, mit akar elmondani neki a genfi Grande Banque igazgatója, azt azonban
sejtette, miért ez a nagy óvatosság. Bár Noel Holcroftnak hívták, születésekor nem a Holcroft nevet
kapta. 1939 nyarán látta meg a napvilágot Berlinben, s Clausen néven jegyezték be az
anyakönyvbe. Apja Henrich Clausen volt, a Harmadik Birodalom egyik vezető stratégája és
pénzügyi mágusa, aki a legkülönfélébb pénzügyi erők koalíciójának megteremtésével
nagymértékben hozzájárult Adolf Hitler hatalmának kiteljesedéséhez.
Heinrich Clausen ugyan meghódította az országot, de elveszítette a feleségét. Felesége, Althene
Clausen, amerikai volt s ami még fontosabb: öntudatos asszony, szilárd erkölcsi normákkal, aki
hamarosan rádöbbent, hogy a nácik e normáknak teljességgel híján vannak. Paranoiások
gyülekezetének tartotta őket, akiket egy őrült vezet, s profitot hajhászó pénzemberek támogatnak.
Althene Clausen egy forró augusztusi délutánon ultimátumot jelentett be férjének: mondjon le!
Szálljon szembe az őrültet falkaként követő paranoiásokkal, mielőtt még túl késő lenne. A náci
hitetlenkedve hallgatta, ki is nevette; felesége ultimátumát egy újdonsült anya bolondos
zagyválásának tartotta. Vagy másként fogalmazva: egy gyenge, tekintélyét vesztett rendszerben
felnőtt asszony betegesen elfogult véleményének, akinek országa egyébként nemsokára szintén az
Új Rend ütemére fog menetelni.
Az asszony még aznap éjjel összecsomagolt, és gyermekével együtt felszállt a Londonba tartó
utolsó repülőjáratok egyikére. London volt a hazafelé, New Yorkba vezető út első állomása. Egy
héttel később már megindult a Blitzkrieg Lengyelország ellen; kezdetét vette az Ezeréves
Birodalom, mely az első puskalövéstől számítva mintegy kilencszáz napig tartott.

Holcroft áthaladt a kapun, lesétált a rámpán, s elindult a hosszú betonperonon. Négy öt, hat,
hét... a hetedik kocsi nyitott ajtajától balra lévő ablak alatt egy kis kék kört – az osztályon felüli
kategória jelét – lehetett látni. Az ilyen kocsik megnagyobbított fülkéi alkalmasak voltak utazás
közbeni üzleti tárgyalások, akár találkák lebonyolítására is. A vonat elindulása után az utasokat már
senki sem zavarhatta, ezt a kocsi két végén, az átjáróknál elhelyezett fegyveres vasúti őrök
garantálták.
Holcroft felszállt a kocsiba, és elindult a folyosón balra. Zárt fülkék előtt haladt el, az ötödik
előtt megállt. Kettőt kopogott.
– Herr Holcroft? – A faburkolat mögül érkező hang határozottan esengett, de nyugodtnak tűnt.
Bár a két szót kérdésnek szánták, a hangsúly alapján inkább megállapításnak hatott.
– Herr Manfredi? – felelte Noel, és hirtelen feltűnt neki, hogy az ajtó közepén lévő kukucskálón
keresztül egy szemgolyó fürkészi őt. A kísérteties érzést a komikus hatás némiképp enyhítette.
Elmosolyodott: Herr Manfredit a harmincas évek angol filmjeinek gonosz Conrad Veidtjeként
képzelte maga elé.
 A zár kettőt kattant, majd hallani lehetett a retesz csattanását. Kinyílt az ajtó; Conrad Veidt alakja
rögtön szertefoszlott. Ernst Manfredi alacsony, kövérkés, teljesen kopasz férfi volt, közel a
hetvenhez. Arca kellemes, szelíd; tágra nyílt világoskék szeme azonban, amelyet a fémkeretes
szemüveg csak még jobban felnagyított, hidegen csillogott. Félelmetesen hidegen.
– Jöjjön be. Herr Holcroft – mondta Manfredi, mosolyogva.
Arckifejezése hirtelen megváltozott, eltűnt róla a mosoly.
– Kérem, bocsásson meg nekem! Mister Holcroftot kellett volna mondanom. A Herr sértő lehet
önnek. Ezer bocsánat!
– Nem kell bocsánatot kérnie! – felelte Noel, és belépett a szépen berendezett fülkébe. Asztal két
székkel, ágy azonban sehol. A falakat faburkolat borította; az ablakok előtt összehúzott sötétvörös
bársonyfüggönyök elnyelték a peronon nyüzsgő emberek zaját. Az asztalon egy rojtos ernyőjű kis
lámpa állt.
– Körülbelül huszonöt percünk van az indulásig – mondta a bankár. – Ennek elégnek kell lennie.
Ne aggódjon, még idejében figyelmeztetni fognak bennünket. A vonat nem indul el addig, amíg le
nem szállt róla. Nem kell Zürichbe utaznia!
– Még sohasem jártam ott.
– Meg vagyok győződve, hogy hamarosan fog – jegyezte meg talányosan a bankár, és intett
Holcroftnak, hogy foglaljon helyet az asztalnál, a szemben lévő széken.
– Én azért nem lennék olyan biztos ebben! – Noel leült, kigombolta az esőkabátját, de nem
vetette le.
– Elnézést, rosszul fogalmaztam! – Manfredi leült, és hátradőlt a székben. – És megint csak a
bocsánatát kérem, de szükségem lenne a papírjaira. Kérem, mutassa meg az útlevelét, a
jogosítványát, meg minden egyéb dokumentumot, egészségügyi könyvecskét, oltási bizonyítványt,
szóval az ilyesmiket is.
Holcroft méregbe gurult. Eltekintve az egész ügy kényelmetlenségétől, bosszantotta a bankár
lekezelő viselkedése.
– Minek mutassam? Nagyon is jól tudja, ki vagyok! Ki sem nyitotta volna az ajtót, ha nem így
lenne. Valószínűleg több fényképe van rólam, és többet tud a dolgaimról, mint maga a
Külügyminisztérium!
– Tekintse egy vénember szeszélyének, uram – mondta kedveskedve a bankár, egy szerény
vállrándítás kíséretében. – Később mindent meg fog érteni.
Noel vonakodva a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzta a bőrtárcát, melyben az útlevelét,
egészségügyi könyvét, a jogosítványát és az Amerikai Építészeti Társaság tagsági igazolványát
tartotta. A tárcát átnyújtotta Manfredinek.
– Minden benne van. Szolgálja ki magát!
A bankár, látszólag idegenkedve, kinyitotta a tárcát. – Az az érzésem, hogy tolakodónak tart,
de...
– Jól érzi! – vágott közbe Holcroft. – Nem én kértem, hogy találkozzunk. Az igazat megvallva,
nagyon rossz ez az időpont. A legrövidebb időn belül vissza kell érnem New Yorkba.
– Igen, igen. Megértem – felelte a svájci nyugodtan, a papírokat tanulmányozva. – Melyik volt
az első külföldi építési munkája?
Noel leküzdötte ingerültségét. Ha már ilyen messzire eljutottak, miért is tagadta volna meg a
választ?
– Mexikó – felelte. – Az Alvarez szállodalánc, Puerto Vallartától északra.
– A második?
– Costa Rica. Állami megrendelés. Postai komplexum, 1973-ban.
– Mennyi volt New York-i cégének bruttó bevétele tavaly? Korrekciók nélkül.
– Ehhez aztán semmi köze!
– Biztosíthatom, hogy tudjuk.
Holcroft egy ingerült fejrázással beletörődött a helyzetébe.
 – Százhetvenháromezer dollár, meg az apró.
– Figyelembe véve a helyiségbérletét, a béreket, a felszerelést és a költségeket ez nem valami
lenyűgöző eredmény, nemde? – kérdezte Manfredi, továbbra is a kezében tartott papírokat
tanulmányozva.
– A cég a sajátom, alig van alkalmazottam. Nincsen üzlettársam, nincs feleségem, nincs nagyobb
adósságom. Rosszabb is lehetne.
– Meg jobb is – mondta a bankár, és Holcroft szemébe nézett. – Különösen annak, aki ilyen
tehetséges.
– Lehetne.
– Igen, én is azt hiszem – folytatta a svájci, és visszatéve a különféle papírokat a bőrtárcába,
visszaadta Noelnak. Közelebb hajolt.
– Tudja-e, ki volt az apja?
– Nem volt, hanem van! A törvény szerint a New York-i Richard Holcroft, édesanyám férje. És
nagyon is életben van.
– És nyugdíjban – egészítette ki Manfredi. – Bankárkolléga, bár nem a svájci hagyományok
értelmében.
– Tisztelték őt. Ma is tisztelik.
– A családja pénzéért vagy az üzleti érzékéért?
– Mindkettőért! Én nagyon szeretem őt. Amennyiben fenntartásai vannak, azokat tartsa meg
magának!
– Ön nagyon lojális, ezt tudom értékelni. Holcroft akkor lépett a színre, amikor az ön édesanyja
– aki egyébként rendkívüli asszony – igencsak el volt keseredve De hagyjuk ezt a témát, nem
Holcroftról van szó. Én a természetes apjára céloztam.
– Tudom.
– Harminc évvel ezelőtt Heinrich Clausen megállapodást készített elő a bankunkkal. Gyakran
utazott Berlin, Zürich között, természetesen teljesen titokban. Egy olyan okiratot állítottak össze,
amely ellen mi... – Manfredi itt elmosolyodott –, ...mi mint elfogult semlegesek nem emelhettünk
kifogást. Az okirathoz egy levelet is csatoltak amit Clausen saját kezűleg írt, 1945 áprilisában. A
levélnek ön a címzettje. A fia. – A bankár közelebb húzott az asztalon egy vastag, barna borítékot.
– Várjon csak! – állította meg Noel. – Ez a bizonyos megállapodás pénzzel kapcsolatos?
– Igen.
– Akkor nem érdekel. Fordítsák jótékonysági célokra. Legalább leró valamit az adósságából.
– Valószínűleg megváltozik a véleménye, ha megtudja az összeget.
– Miért, mennyiről van szó?
– Hétszáznyolcvanmillió dollárról.
Holcroft hitetlenkedve meredt a bankárra, a vér is kiszállt a fejéből. Odakint a hatalmas
vasútállomás hangjai tompa, torz akkordok kakofóniájává olvadtak össze, alig-alig szűrődve át a
kocsi vastag falain.
– Ne akarja az egészet egy pillanat alatt megemészteni – figyelmeztette Manfredi, félretéve a
levelet. – Vannak bizonyos kikötések is, melyek egyébként nem tekinthetők, hogy is mondjam,
sértőnek. Legalábbis, a legjobb tudomásunk szerint.
– Kikötések?... – Holcroft érezte, alig hallani, amit mond; próbálta visszanyerni a hangját. –
Miféle kikötések?
– Az okiratban mindent egyértelműen leírtak. A pénzt sok-sok ember javára kell majd fordítani,
szerte a világon. Természetesen saját magának is származik bizonyos haszna a dologból.
– Mit ért azon, hogy nincs semmi sértő a... "a legjobb tudomásuk szerint"?
A bankár természetellenesen nagynak tűnő szemei szaporán pislogni kezdtek a szemüveg
mögött; elkapta a tekintetét, arckifejezése zavart lett. Benyúlt az asztal sarkán fekvő barna bőr
aktatáskájába, és kihúzott egy hosszúkás, vékony borítékot, a hátsó felén különös jelekkel: négy kör
alakú valamivel, mintha négy sötét érmével ragasztották volna le a boríték hajtókáját. Manfredi a
lámpa alá tartotta a borítékot. A sötét körök nem érmék voltak, hanem pecsétek, viaszból. Mind
érintetlen.
– A harminc évvel ezelőtt kapott utasítások szerint ezt a borítékot – ellentétben édesapja
levelével – nem bonthatták fel a genfi igazgatók. Ez a levél független az általunk elkészített
okirattól, és véleményünk szerint Clausen nem is tudott róla Az önnek írott szavai is megerősítik
ezt a feltételezést. Ezt a levelet egyébként pár órával azután kaptuk, hogy a futár kézbesítette
édesapja levelét, amely a megbeszéltek értelmében az utolsó lett volna Berlinből.
– Mi van benne?
– Nem tudjuk. Azt mondták, a levelet olyan férfiak írták, akik ismerték édesapja szándékát, akik
szenvedélyesen hittek az igazában, és több okból is Németország igazi mártírjának tartották őt. A
levelet érintetlen pecsétekkel kell átadjuk önnek, s még azelőtt kell elolvasnia, hogy látná édesapja
levelét. – Manfredi megfordította a borítékot. Erre a felére egy rövid szöveget írtak kézzel, németül.
– Ez alatt pedig alá kell írnia, hogy igazolja, a borítékot lezárva vette át.
Noel átvette a borítékot, s elolvasta a szavakat, amiket nem értett:
Der Brief isi mit ungebrochenem Siegel empfangen worden.
Neuaufbau oder Tod.
– Ez mit jelent?
– Hogy megvizsgálta a pecséteket, s azok érintetlenek.
– Biztos, hogy ezt jelenti?
– De fiatalember, ön a genfi Grande Banque egyik igazgatójával beszél! – A svájci nem emelte
fel a hangját, a rendreutasítás mégis egyértelmű volt. – Legyen elég, hogy én mondom. És
különben is, ha belegondol, nem mindegy?
Tulajdonképpen mindegy győzte meg magát Holcroft. A kérdés azonban kikívánkozott belőle:
– És ha aláírom a borítékot, mit csinál vele?
Manfredi egy darabig hallgatott, mintha azon töprengene, válaszoljon-e vagy sem. Levette a
szemüvegét, a belső zsebéből előhúzott egy selyemzsebkendőt, és tisztogatni kezdte. Végül
megszólalt.:
– Ez bizalmas jellegű információ...
– Akárcsak az én aláírásom! – szakította félbe Noel. – Az is bizalmas, de mennyire!
– Hadd fejezzem be! – tiltakozott a bankár, visszatéve a szemüvegét. – Azt akartam mondani,
hogy ez bizalmas jellegű információ volt, de ma már ennek nem lehet jelentősége. Túl sok idő telt
el azóta. A borítékot egy sesimbrai postafiók címére kell elküldeni, Portugáliába. Sesimbra
Lisszabontól délre van, az Espichel-fokon.
– És miért nincs jelentősége?
Manfredi széttárta a kezét.
– A postafiók nincs többé. A boríték a kézbesíthetetlen levelek osztályán fog kikötni, és végül
visszaküldik hozzánk.
– Biztos ebben?
– Igen, az vagyok.
Noel a zsebébe nyúlt a tolláért, közben megfordította a borítékot, hogy még egyszer megnézze a
pecséteket. Érintetlenek voltak, de hát, jutott újra eszébe, végül is nem mindegy? Letette a borítékot
az asztalra, és aláírta.
Manfredi felemelte a kezét.
– Azzal tisztában kell lennie, hogy bármi van is ebben a borítékban, annak semmi befolyása nem
lehet a genfi Grande Banque-nál készített okiratra. Ennek a levélnek a tartalmát nem hozták a
tudomásunkra, velünk nem egyeztettek semmit.
– Nyugtalannak látszik. Pedig mintha azt mondta volna, nincs is jelentősége. Hogy túl sok idő
eltelt azóta.
– A fanatikusok mindig is nyugtalanítottak Mr Holcroft. Az eltelt időtől és a jelentőségüktől
függetlenül. Tekintse ezt egy bankár óvatosságának.
 Noel elkezdte feltörni a pecséteket; a viasz megkeményedett az évek során, erőlködnie kellett,
míg sikerült mindet leszednie. Végül felszakította a boríték hajtókáját, kiemelte az összehajtogatott
lapot, és szétnyitotta.
A papír a korral törékennyé vált, fehér színe halvány sárgásbarnává változott. A levelet angolul
írták, furcsa, német stílusú nagybetűkkel. A tinta kifakult, de azért olvasható maradt. Holcroft a lap
aljára pillantott, aláírást keresve. Senki sem írta alá. Hozzáfogott az olvasáshoz.

Ettől a pillanattól Heinrich Clausen fia próbának lesz alávetve. Lesznek akik tudomást szerezvén
a Genfben folyó munkáról, megpróbálják majd feltartóztatni, akik életüket is felteszik arra, hogy
megöljék s ezzel lerombolják annak az óriásnak az álmát, aki az apja volt.
Ennek nem szabad bekövetkeznie, mert minket-mindannyiunkat elárultak s a világnak végül
meg kell tudnia, kik is voltunk valójában; nem hitszegők, aminek az árulók lefestettek bennünket.
Nem. Mi nem. Heinrich Clausen pedig különösen nem.
Mi Wolfsschanze túlélői vagyunk. Meg akarjuk tisztítani nevünket a reá esett folttól, vissza
akarjuk szerezni a becsületünket, amit elraboltak tőlünk.
Ezért Wolfsschanze férfiai védelmükbe veszik a fiút, egészen addig, ameddig az követi az apa
álmát, és visszaadja a becsületünket. De ha feladná az álmot, ha elárulná apját, és megfosztana
bennünket a becsületünktől, akkor elveszíti jogát az élethez. Tanúja lesz szerettei szörnyű
szenvedésének: sem családja, sem gyermekei, sem barátai nem számíthatnak kegyelemre.
Senki sem keresztezheti a terveinket! Vissza kell kapnunk a becsületünket! Ehhez jogunk van,
követeljük!

Noel felpattant, hátralökve a széket.

– Mi az ördög ez?
– Fogalmam sincs róla – felelte nyugodtan Manfredi. Bár a hangján uralkodott, hideg, kék
szeme elárulta nyugtalanságát.
Mondtam, hogy nem tájékoztattak...
– Hát akkor tájékozódjon! – lökte oda Holcroft a levelet. – Tessék, olvassa el! Kik ezek a
barmok? Őrültek, nem vitás.
A bankár hozzáfogott az olvasáshoz. Anélkül, hogy felnézett volna, halkan válaszolt:
– Majdnem azok. Férfiak, akik elveszítették minden reményüket.
– És mi az a Wolfsschanze? Mit jelent?
– Hitler kelet-poroszországi főhadiszállásának álneve, a híres merénylet színhelye. Tábornokok
esküdtek össze Hitler ellen: von Stauffenberg, Kluge, Hoepner – mind benne voltak. Kivégezték
őket. Rommel öngyilkos lett.
Holcroft a Manfredi kezében lévő papírra meredt.
– Azt akarja mondani, ezt a levelet az összeesküvők írták harminc évvel ezelőtt?
A bankár bólintott, összeszűkült szeme elárulta döbbenetét.
– Igen, ők írták. Az ember azonban nem ezt a stílust várná tőlük. Ez a levél tele van
fenyegetéssel, ami meglehetősen ésszerűtlen. Pedig ezek az emberek nem voltak ésszerűtlenek.
Igaz, akkoriban nem éppen az ész uralkodott. Tisztességes és bátor emberek is sokszor elveszítették
a józan eszüket Olyan poklon kellett keresztülmenniük, amit ma már elképzelni sem tudunk.
– Tisztességes emberek? – kérdezte Noel hitetlenkedve.
– Van fogalma arról, hogy a Wolfsschanze-összeesküvés után mi következett? Vérfürdő: ezreket
gyilkoltak le szerte a birodalomban, többségük még csak nem is hallott Wolfsschanzéról! Ez is
egyfajta "végső megoldás" volt, puszta ürügy arra, hogy egész Németországban leszámoljanak a
más véleményen lévőkkel. Az összeesküvők szándéka az volt, hogy a világot megszabadítsák egy
őrülttől, a végeredmény pedig felért egy kisebb holocausttal. És Wolfsschanze túlélőinek mindezt
végig kellett nézniük.
 – Ezek a túlélők – jegyezte meg Holcroft – meglehetősen hosszú ideig tolták annak az őrültnek a
szekerét.
– Meg kell értenie! Meg is fogja. Ezek az emberek kétségbeestek. Csapdába kerültek, egy világ
omlott össze bennük. A rendszer, amelynek megalkotásában maguk is részt vettek, egészen más
lett, mint amilyennek tervezték. Olyan bűnök kerültek napvilágra, amik álmukban sem jutottak az
eszükbe, ennek ellenére felelősnek érezték magukat, szintén megdöbbentek azon, amit láttak, de
nem tagadhatták, ebben nekik is megvolt a maguk szerepe.
– A jó szándékú náci – mondta Noel. – Hallottam már erről a megfoghatatlan fajtáról.
– Az embernek vissza kell menni a történelemben a gazdasági válságokhoz, a versailles-i
békeszerződéshez, a locarnói egyezményhez, a bolsevik terjeszkedéshez – vagy egy tucat különféle
eseményhez –, hogy megérthesse őket.
– Nagyon is értem őket, hiszen világosan fogalmaztak – felelte Holcroft. – Az ön szegény,
félreértett SS-legényei nem átallanak fenyegetni valakit, akit még csak nem is ismerhetnek!
"Elveszíti a jogát az élethez... senki sem számíthat kíméletre... család, barátok, gyermekek." Ennek
igencsak gyilkosságszaga van. Ne beszéljen már nekem jó szándékú gyilkosokról!
– Ezek idős, beteg, kétségbeesett emberek szavai. Ma már nincs jelentőségük. A fájdalom
beszélt belőlük, a megváltás vágya. Ma már nem élnek: Nyugodjanak békében! Olvassa el az
édesapja levelét...
– Nem az apám! – szakította félbe Noel.
– Rendben. Akkor Heinrich Clausen levelét olvassa el. Minden világosabb lesz. Olvassa el! Még
sok mindent kell megbeszélnünk, és fogy az időnk.
A hetedik kocsival rézsút szemben egy barna tweedkabátos férfi állt az oszlop mellett, sötét tiroli
kalapban. Első pillantásra semmi különös nem látszott rajta, talán a szemöldökét kivéve. Fekete-
őszes sűrű szemöldöke tarka boltívként emelkedett ki az egyébként jellegtelen arc felső
harmadából.
De az arc is csak az első pillantásra tűnt jellegtelennek. Ha valaki közelebbről is szemügyre
vette, rendkívül határozott férfi nyers, de nem durva arcvonásait figyelhette meg. A peronon áthúzó
széllökések ellenére a férfi szeme még csak meg sem rezdült. Egész lényével a hetedik kocsi hátsó
ajtajára összpontosított. Az ajtón kilépő amerikai – gondolta az oszlopnál álló férfi – egészen más
ember lesz, mint aki oda belépett. Az elmúlt néhány perc során az élete olyan változáson ment át,
ami csak keveseknek jut osztályrészül ezen a világon. Mégis, ez csak a kezdet; egy minden
képzeletet felülmúló út kezdete. Ezért olyan fontos, hogy megfigyeljék, hogyan reagál. Több mint
fontos. Életbevágó.
Attention! Le train de sepr heures...
A hangszóró már az utolsó figyelmeztetést sugározta. A szomszédos vágányra éppen ekkor futott
be a vonat Lausanne-ból. Pár pillanat múlva – gondolta az oszlopnál álló férfi – a peron zsúfolásig
megtelik a Charing Cross felé igyekvő turistákkal, akik hétvégi kiruccanásra mennek Londonba.
A lausanne-i vonat megállt. A kikapcsolódást kereső emberek tömege néhány pillanat alatt szinte
elárasztotta a peront. Az amerikai férfi magas alakja hirtelen felbukkant a hetes számú kocsi
előterében. Az ajtóban egy csomagokat cipelő hordár elzárta az útját. Ebből a bosszantó közjátékból
hétköznapi körülmények között akár kisebb vita is kerekedhetett volna. A Holcroft nevű amerikai
számára azonban – aki különben Berlinben született, Clausen néven a körülmények korántsem
voltak hétköznapiak. Arcán a bosszankodásnak nyoma sem látszott, közömbösen nézett; bár
tudatában volt a zűrzavarnak, nem izgatta magát.
Mintha kívülállóként szemlélte volna az eseményeket; még nem tudott szabadulni a döbbenet
hatásától. Ez jól látszott abból is, ahogy a vastag barna borítékot a melléhez szorította: ujjai olyan
erővel gyűrték a papírt a tenyerébe, hogy keze szabályos ököllé záródott.
Döbbenetének oka a borítékban rejlett, az okirat volt az, amelyet egy emberöltővel ezelőtt
készítettek. Erre a csodára vártak mindannyian, ez adott értelmet az életüknek – az oszlopnál álló
férfiénak éppúgy, mint azokénak akik már nem érhették meg ezt a napot. Harminc év várakozás! És
végre itt van, előkerült!
Az út kezdete.
Holcroft a rámpa irányába, a kapuk felé áramló tömegbe lépett. Bár a tömeg meg-megtaszította,
nem vett tudomást róla, szórakozottan maga elé nézett. A semmibe.
Az oszlopnál álló férfi hirtelen nyugtalanná vált. Hosszú évek gyakorlata arra tanította, hogy a
dolgok megszokott menetét megtörő apró, váratlan jeleket kell keresnie. Most is ilyenre lett
figyelmes. Két férfiarcra, melyekről – ellentétben a körülöttük álló emberek arcával – sem örömet,
sem kíváncsiságot, sem várakozást nem lehetett leolvasni, csak ellenséges indulatot.
A tömegen próbálták keresztülvágni magukat, az egyik valamivel a másik előtt haladt. Szemüket
az amerikaira függesztették; őt vették célba! Az elöl nyomakodó férfi jobb kezét a zsebébe
mélyesztette. A mögötte haladó alak bal kezével pedig kigombolt kabátjának jobb szárnya alatt
markolt valamit. Fegyvereket! Az oszlopnál álló férfi biztos volt ebben.
Elugrott a betonoszloptól, és a tömegbe vetette magát. Egy másodperc veszíteni való ideje sem
maradt. A két férfi egyre közeledett Holcrofthoz. A borítékot akarták megszerezni! Ez az egyetlen
lehetséges magyarázat. És ha ez igaz, akkor ez azt is jelenti, hogy a csoda híre valahogy
kiszivárgott Genfből! A borítékban lévő dokumentumok felbecsülhetetlen értékűek. Az amerikai
élete ehhez képest olyan jelentéktelen kis valami, hogy egy pillanatnyi habozás nélkül meg fogják
ölni a borítékért, mintha valami undorító bogarat söpörnének le egy aranyhídról. És ennél nagyobb
hibát nem is követhetnének el! Ezek ugyanis nem tudják, hogy Heinrich Clausen fia nélkül nem
következhet be a csoda!
Már csak pár méterre voltak tőle! A fekete-fehér szemöldökű férfi fenevadként vetette magát
előre a turisták tömegében. Embereknek, csomagoknak ütközött, félrelökött mindenkit és mindent,
ami az útjába került. Amikor egy lépésnyi távolságra megközelítette a kabátja alatt fegyvert
markoló merénylőt, ő is a zsebébe nyúlt, megragadta a pisztolyát, és rákiáltott ellenfelére:
– Such nach Clausens Sohn! Nach der Genfer Urkunde!
A gyilkos már a rámpán állt, csak néhány ember választotta el az amerikaitól. Hallva az idegen
üvöltését, megpördült a tengelye körül, a rémülettől tágra nyílt szemmel. A tömeg nyomult tovább a
rámpán felfelé, megkerülve a két ellenfelet. Támadó és védő nézett farkasszemet egymással a
kialakult miniatűr arénában. A védő kétszer egymás után meghúzta a zsebében tartott pisztoly
ravaszát. A golyók szinte zajtalanul szakították át a szövetet Mindkét golyó eltalálta Holcroft
merénylőjét, az első a has alsó részén fúródott a testébe, a másik jóval feljebb, a nyakán. Az elsőtől
előregörnyedt, a másodiktól hátravágódott a feje, a golyó feltépte a torkát.
A vér szökőkútként spriccelt ki a férfi nyakából, a körülötte lévők arcába, ruhájára, bőröndjeire.
A vér lecsorgott a földre, apró tavakká és patakokká duzzadva a rámpán. A döbbenet és a rémület
sikolyai töltötték meg a levegőt.
Hirtelen egy kéz szorítását érezte a vállán, az ujjak a húsába mélyedtek. Sarkon fordult; a másik
merénylő volt az, de nem pisztollyal támadt. Ehelyett egy vadászkés pengéje villant. "Amatőr",
gondolta, miközben évek hosszú gyakorlatának eredményeképpen szinte már ösztönszerű
mozdulatokkal elhárította a támadást. Gyorsan félrelépett – akár a bikaviador a közelgő szarvak
elől –, és bal kezével elkapta a merénylő karját, a csukló fölött. Kihúzta jobb kezét a zsebéből, és
megragadta a kés markolatára feszülő ujjakat. Satuként szorítva azokat, rántott egyet lefelé a
csuklón, eltörve ezzel a kéz porcait, befelé irányította a pengét. Egyetlen lökéssel a támadó
gyomrába merítette a tőrt, majd átlósan a mellkasig hasított az éles acéllal, elvágva a szívhez vezető
artériákat. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól; üvöltését a halál már a torkára forrasztotta.
A zűrzavar pánikká fokozódott, a lárma és a sikoltozás egyre hangosabb lett. A menekülő,
összeütköző testek középpontjában patakzó vér csak fokozta a rémületet. A férfi pontosan tudta, mit
kell tennie. Szörnyülködve a magasba emelte a kezét, mintha hirtelen megborzadt volna a ruháján
lévő vér látványától és beleolvadt a rémült tömegbe, mely – vágóhídról kitörő marhacsordaként –
fejvesztve menekült a helyszínről.
 A tömeg tovasodorta a rámpán az amerikai mellett, akinek fogalma sem volt róla, hogy az életét
mentette meg egy perccel azelőtt.

Holcroft hallotta a sikoltozást. Ez már átdöfte a körülötte gomolygó bénító ködöt, mely
elhomályosította látását, és elnyomta minden gondolatát.
Megpróbált a zűrzavar forrása felé fordulni, de a felzaklatott tömegtől nehezen tudott. Egyre
feljebb sodorták a rámpán s nekitaszították a derékig érő betonkorlátnak. Belekapaszkodott a kőbe,
és visszanézett. Nem látta pontosan, mi történik; egy férfi feje hátracsuklott odalent, és vér ömlött a
torkából. Egy másik férfi előrelendült, majd eltorzult az arca, de többet nem látott, a nekilóduló
tömeg továbbsodorta a rámpán.
Egy férfi rohant el mellette, meglökve a vállát. Holcroft odafordult, rémült szempár villant rá a
sűrű fekete-fehér szemöldök alól.
Mindenütt erőszak! Egy rablási kísérlet tettlegességgé fajult, vagy tán gyilkossággá is. Úgy
látszik, a békés Genf már éppúgy ki van téve ennek, mint az éjszakai New York elvadult utcái, vagy
Marrakes nyomornegyedének sikátorai:
Noel azonban nem soká töprenghetett ezen; nem keveredhetett bele ilyesmibe. Más gondok
foglalkoztatták. A bénító köd visszatért. Homályosan érezte: az élete már soha többé nem lesz a
régi.
Magához szorította a borítékot, és hagyta, hogy a rémült tömeg felfelé sodorja, a kapuk felé.

A hatalmas repülőgép elhaladt a Breton-foki-sziget felett, majd balra fordult, és szinte

észrevétlenül valamivel lejjebb ereszkedett, új irányba állt be. Most délnyugatnak tartottak, Halifax
és Boston felé, onnan pedig New York lesz a cél.
Holcroft az idő legnagyobb részét a felső szint társalgójában töltötte, egy magányos széken ült a
jobb hátsó sarokban, fekete aktatáskáját a válaszfalnak támasztotta.
Itt könnyebben tudott összpontosítani; az utasok így még véletlenül sem pillanthattak bele a
papírokba, amelyeket már ki tudja hányadszor olvasott újra és újra.
Heinrich Clausen levelével kezdte, akinek egyénisége ismeretlenül is rányomta bélyegét az
egész vállalkozásra. A levél önmagában véve is megdöbbentő dokumentumnak számított. A benne
rejlő információ a Grande Banque igazgatói szerint olyan veszélyes volt, hogy Manfredin keresztül
egyöntetűen a levél megsemmisítését tanácsolták Holcroftnak. A levél ugyanis nagy vonalakban
feltárta a három évtizede Genfben elhelyezett milliók eredetét. Bár a pénz nagyobb részének a
forrásával a ma érvényes jog nemigen tudna mit kezdeni, rablók és gyilkosok pénzt loptak egy
rablók és gyilkosok vezette kormány államkasszájából –, más források esetleg már nem állnák ki
egy alaposabb vizsgálat próbáját. Németország a háború alatt szünet nélkül rabolt. Belföldön és
külföldön egyaránt. A határokon belül ellenfeleiket kopasztották meg, a határokon kívül pedig a
leigázottakat fosztották ki könyörtelenül. Ha megpiszkálnák e rablások emlékeit, a hágai
Nemzetközi Bíróság egy elhúzódó perrel akár évekig is befagyaszthatná a bankszámlát.
"Semmisítse meg a levelet! – figyelmeztette Manfredi Genfben. – A levél csak arra jó, hogy meg
lehessen tudni belőle, miért tette, amit tett. A módszerek nem érdekesek; csak összekuszálják a
képet, minden haszon nélkül. Haszna csak azoknak lehetne belőle, akik meg akarják akadályozni
önt. Új rablók lépnének a színre; itt milliókról van szó!"
Noel már vagy huszadszor olvasta végig a levelet. Olvasás közben minden alkalommal
megpróbálta maga elé képzelni a férfit, aki írta. A természetes apját. Fogalma sem volt, hogyan
nézhetett ki Heinrich Clausen; édesanyja ugyanis az összes fényképet, levelet, a világon mindent
megsemmisített, ami őt a teljes szívével gyűlölt férfira emlékeztethette volna.

Kelt Berlinben, 1945. április 20-án

Drága Fiam!
 Miközben e sorokat írom, a Birodalom hadserege az összes fronton összeomlóban van. Berlin –
ahol, tüzek pusztítanak és arat a halál – szintén hamarosan elesik ám legyen. Nem akarok most időt
vesztegetni arra, ami történt, vagy ami történhetett volna. Ezért nem beszélek az elárult eszmékről,
a Gonosz győzelméről a Jó fölött, az erkölcstelen vezetőkről. A pokolban született vádak joggal
keltenek gyanakvást: hátha maga az ördög sugallta őket?
Beszéljenek helyettem inkább a tetteim! Bennük talán még fellelheted az emberi méltóság némi
maradékát. Legalábbis ezért imádkozom! Meg kell próbálni jóvátenni, ami történt! Erre a
következtetésre jutottam, ez lett a hitvallásom. Nekem és két legdrágább barátomnak, legszorosabb
munkatársaimnak, akiknek nevét megtalálod a mellékelt okiratban. Jóvátenni a pusztítást, amit
előidéztünk, az iszonyatos bűnöket, miket a világ soha nem fog elfelejteni. Sem megbocsátani.
Engesztelésképpen tettük, amit tettünk.
Öt éve édesanyád döntését még nem érthettem meg, olyannyira vakon hittem az Új Rendben. Két
évvel ezelőtt, egy téli napon – 1943 februárjában – rádöbbentem, hogy indulatos szavai, miket
akkor Hazánk ellenségeinek hazugságaiként durván visszautasítottam egytől egyig igazak. Mi, akik
a pénzügyi és politikai élet fensőbb köreiben mozogtunk, becsaptuk magunkat Pedig két éve is
világos volt, hogy Németország el fog bukni. Úgy tettünk, mintha nem így lenne, bár a lelkünk
mélyén már tudtuk, hogy így lesz. Mások is tudták. És feladták az óvatosságot. A borzalmak mind
napvilágra kerültek, többé már nem csaphattuk be magunkat. Huszonöt hónappal ezelőtt
kidolgoztam egy tervet, és megnyertem hozzá a Finanzministerium-beli barátaim támogatását.
Készséggel segítettek. A célunk az volt, hogy hatalmas összegeket juttassunk ki a semleges Svájcba,
amiből később támogatni lehetne azokat az ezreket és ezreket, kiknek életét Németország nevében
kegyetlenül tönkretették a német becsületet semmibe vevő állatok!
Hallottunk a táborokról. A nevek örökké kísérteni fogják a történelmet. Belsen, Dachau,
Auschwitz.
Hallottunk a tömeges kivégzésekről, a kiszolgáltatottakról, nőkről és gyermekekről, akiket sorba
állítottak a maguk ásta sírok előtt, majd lemészároltak.
Hallottunk a kemencékről, amikben – magasságos Isten! – emberi hús égett. A fürdőkről, ahol a
rózsákból tisztító víz helyett halálos gáz folyt. Az elviselhetetlen, undorító kísérletekről, miket egy
embertelen orvostudomány őrült képviselői hajtottak végre tudatos emberi lényeken. Vérzett a
szívünk, patakzott a könny szemünkből; de könnyekkel semmin sem lehet segíteni. Az agyunk
azonban már nem ennyire tehetetlen. Terveket szőhet.
Meg kell próbálni jóvátenni, ami történt!
Az életeket, a borzalmas kegyetlenséggel kioltott emberi életeket már nem adhatjuk vissza. De
megkereshetjük a túlélőket, a túlélők és a legyilkoltak gyermekeit, nekik már segíthetünk. Meg kell
őket keresni az egész világon, hogy lássák, nem felejtettük el őket. Szégyenkezünk, és segíteni
akarunk. Ahogy tudunk Ezért tettük, amit tettünk.
Egy pillanatig sem hiszem azt, hogy tettünkkel lemoshatjuk magunkról a bűnöket, melyek
elkövetésében, bár nem tudatosan, de tettestársakként magunk is részt vettünk. Megteszünk
mindent, amit megtehetünk – mindent megteszek, amit megtehetek – édesanyád mondatai
mindörökké kísérteni fognak. Miért, ó Istenem, miért is nem hallgattam erre a nagyszerű, igaz
asszonyra?!
A tervről, röviden.
Amerikai dollárban számítva tízmilliót akartunk összegyűjteni havonta, ami esetleg soknak
tűnhet, de mégsem az, ha figyelembe vesszük, hogy a háború kellős közepén micsoda pénzek
keringtek a Finanzministerium útvesztőiben. A tervet még túl is teljesítettük. A
Finanzministeriumon keresztül több száz forrásból utaltattunk át pénzeket, magából a
Birodalomból, de nagymértékben azon túlról is, Németország egyre táguló határain keresztül.
Adóátutalásokat térítettünk el, a Hadügyminisztériummal hatalmas számlákat fizettettünk ki nem
létező áruszállításokért, a Wehrmacht zsoldja is időnként nálunk kötött ki, a megszállt területekre
küldött pénzek pedig rendszeresen elvesztek. A kisajátított birtokokból, vagyonokból és gyárakból
származó bevételek is sok esetben a mi bankszámlánkat gyarapították, nem a Birodalom
államkasszáját. Az elfoglalt országok múzeumaiból összehordott műkincsek közül rengeteget
eladtunk az ügy érdekében. Tökéletes terv volt, tökéletesen végrehajtva. Bármekkora kockázatot is
vállaltunk, s bármilyen megtorlás veszélye fenyegetett is bennünket – aminek egyébként nap mint
nap tanúi lehettünk – ez mind eltörpült a hitvallásunkban kifejtett cél jelentősége mellett: meg kell
próbálni jóvátenni, ami történt.
Egy tervet azonban csak akkor lehet sikeresnek tekinteni, ha garantálni tudja a cél elérését. Az a
katonai stratégia, melynél egy kikötőt csak azért foglalnak el, hogy másnap már fel is adják
ellenséges tengeri invázió következtében, nem érdemli meg a stratégia nevet. Az embernek
figyelembe kell vennie az összes lehetséges támadási felületet, mindent, ami meghiúsíthatja a
stratégia sikerét. Amennyire lehetséges, előre kell látni az időben várható változásokat, és ennek
figyelembevételével kell biztosítani a cél elérhetőségét. A múló időt a stratégia szolgálatába kell
állítani! Mi is erre törekedtünk a mellékelt okiratban foglalt feltételek összeállításánál.
Bárcsak engedné a Mindenható, hogy az áldozatoknak és hozzátartozóiknak a tervezettnél előbb
segítséget nyújthassunk; de ha így tennénk, azonnal a pénz eredetét kezdenék firtatni. És akkor
minden elveszhetne. A stratégia sikere érdekében várni kell egy emberöltőt. Kockázat még akkor is
marad, de az idő múlásával minden bizonnyal csökkenni fog.
A légiriadó szirénái szünet nélkül zúgnak. Már nincs sok időnk hátra. Jómagam és két társam
még megvárjuk a futár visszajöttét, hogy biztosak lehessünk benne, a levél megérkezett Zürichbe.
Azután mindannyian a magunk külön egyezsége alapján járunk el. Egyezséget kötöttünk a halállal,
önként járulunk elébe.
Kérlek, hallgasd meg könyörgésemet! Segíts nekünk a vezeklésben! Meg kell próbálni jóvátenni,
ami történt!
Legyen ez a kettőnk egyezsége, fiam! Drága, egyetlen fiam, akit sohasem ismerhettem, s akire
most ily nagy bánatot hozok. Tekintsd küldetésednek, tartsd tiszteletben, mert meggyőződésem,
hogy tiszteletre méltó dologra kérlek!
Ölel apád:
Heinrich Clausen

Holcroft írott felével lefelé, az asztalra helyezte a levelet, és kinézett az ablakon, a felhők fölötti
tiszta, kék égre. Messze a távolban egy másik repülőgép csíkja húzódott; tekintetével egészen addig
követte, míg a végén fel nem fedezte a törzs parányi, ezüstös csillogását.
A levélre gondolt, sokadszor. Íves betűk, egy letűnt korszak szavai, melodramatikus hangulat. Ez
azonban nem csorbította a levél hitelét; sőt talán még nagyobb meggyőző erőt kölcsönzött neki.
Clausen őszinteségét nem lehetett kétségbe vonni, érzelmei valódiak voltak.
Magának a tervnek a kiválósága azonban csak részben derült ki a levélből. A terv briliáns volt a
maga egyszerűségében, az idő és a pénzügyi törvények rendkívül ügyes kihasználásában, a
végrehajtás és a védelem biztonságának megteremtésében. A három férfi ugyanis pontosan
megértette, hogy ekkora lopott összeget nem lehet a tó fenekére süllyeszteni vagy páncélszekrénybe
rejteni. A százmillióknak meg kell jelenniük a pénzügyi piacokon, nem lehetnek kitéve sem a
valuták esetleges megszűnésének, sem az ügynökök tévedéseinek, amiket a bizonytalan eredetű
vagyon forgatása közben követhetnének el.
A pénzt kemény valutában helyezték el, a felelősséget pedig a világ egyik legnagyobb
tiszteletnek örvendő intézményére, a genfi Grande Banque-re ruházták. Ilyen intézmény
fizetőképességéhez sohasem férhet kétség, hiszen az a nemzetközi gazdasági élet egyik alappillére.
A betétesekkel kötött szerződés összes pontját maradéktalanul betartják. A svájci törvények szerint
minden legálisan zajlott. Titkosan – ahogy az már ebben a szakmában megszokott –, de szigorúan
az érvényes törvényeknek megfelelően, és ezért garantáltan időállóan. A szerződésnek az okiratban
lefektetett szándékait senki meg nem másíthatja; az utolsó betűig aszerint fognak eljárni.
 Vesztegetés vagy törvénysértés teljességgel elképzelhetetlen. Harminc év... ötven év... pénzügyi
szempontból bizony meglehetősen rövid időszak.
Noel lenyúlt, és kinyitotta az aktatáskáját. A levelet visszacsúsztatta a rekeszbe, és elővette a
genfi Grande Banque okiratát. Az okiratot bőrtok védte, úgy hajtogatták össze, mint egy
végrendeletet, tulajdonképpen az is volt. Hátradőlt a székben, kikapcsolta a fedelet rögzítő csatot,
és máris előbukkant az okirat első oldala.
"Kettőnk egyezsége" – emlékezett Holcroft.
Gyorsan lapozgatva újra átfutotta a már oly ismerős oldalakat, csak a lényeges pontokra
koncentrálva.
Clausen két társát Erich Kesslernek és Wilhelm von Tieboltnak hívták. A nevek azért fontosak,
mert meg kell keresni mindkettőnek a legidősebb gyermekét. Az okiratnak ez az első számú
kikötése. Bár a bankszámla tulajdonosaként egy bizonyos amerikai állampolgárságú Noel C.
Holcroft lett megjelölve, a számlát csak a három legidősebb gyermek együttes aláírása után lehet
felszabadítani. És azt is csak akkor, ha a Staats-Banque igazgatói meggyőződtek arról, hogy
mindhárman maradéktalanul elfogadták az eredeti tulajdonosoknak a pénz szétosztására vonatkozó
céljait és feltételeit.
Amennyiben ezek az utódok nem elégítik ki a svájci igazgatókat, vagy valamilyen okból
alkalmatlannak ítéltetnek, akkor a testvéreiket kell számításba venni, s alapos vizsgálatnak alávetni.
Ha egyetlen gyermek sem bizonyul alkalmasnak a felelősség vállalására, akkor a millióknak még
egy emberöltőt kell várniuk, amikor is újabb lepecsételt utasításokat bonthatnak majd fel a
végrendelet végrehajtói s a még meg sem született utódok. Szörnyű döntés lenne... még egy
emberöltőnyi várakozás!
Heinrich Clausen törvényes fiúgyermeke jelenleg Noel Holcroft néven az USA-ban él az
édesanyjával és a mostohaapjával. A genfi Grande Banque igazgatói által választott időpontban – a
fiú 30 és 35 éves kora között – Heinrich Clausen törvényes fiával kapcsolatba kell lépni, és
tudomására kell hozni ezen dokumentum tartalmát. Neki ezután meg kell keresnie örököstársait, s a
bankszámlán lévő pénzt, annak felszabadítása után, a továbbiakban részletezett feltételek szerint el
kell osztania. A pénz rajta keresztül fog eljutni a holocaust áldozataihoz azok család tagjaihoz és
leszármazottaihoz...
A három német meg is indokolta, miért Clausen fiát választották ki erre a szerepre. A fiú gazdag
és tekintélyes családba került... egy minden gyanú felett álló amerikai családba. Az odaadó Richard
Holcroft az összes nyomot eltüntette, ami az édesanya első házasságára vagy németországi
tartózkodására utalt volna. Megtudták azt is, hogy 1942. február 17-i dátummal halotti
bizonyítványt állítottak ki Londonban egy Clausen nevű fiúcsecsemőről, ezt követően pedig
születési anyakönyvi kivonatot New York Cityben egy Holcroft nevű fiúgyermekről. Az évek
múlásával a cserét egyre nehezebb lesz felfedezni. A csecsemő Clausen mára már a gyermek
Holcrofttá cseperedett. A férfi Holcroftnál semmilyen látható jel nem utat majd az eredetére. Az
eredet azonban mégsem tagadható, éppen ezért ő a legalkalmasabb személy, aki egyaránt megfelel
a dokumentum céljainak és követelményeinek. Nemzetközi ügynökséget kell alapítani Zürichben, a
pénz forrását azonban örökre titokban kell tartani. Amennyiben képviselőre lenne szükség, az
amerikai Holcroftot kell választani, a többiek neve sohasem említhető. Soha. Mindketten nácik
gyermekei, s ha ez kiderülne, óhatatlanul követelések hangoznának el, hogy vizsgálják meg a
bankszámlát, tárják fel a pénz eredetét. Ha ez tényleg bekövetkezne, ha csak burkoltan is, de
célzásokat tennének az eredetére, akkor az elfeledettnek hitt lopások és elkobzások emléke
sokakban feltámadhatna. Követelések százaival bombáznák a nemzetközi bíróságokat.
Ha a nyilvánosság előtt megjelenő képviselő mentes minden náci folttól, akkor nincs ok az
aggodalomra, senki sem igényel vizsgálatot, senki sem lép fel követelésekkel. Bár a képviselőnek
az összes döntést a többiekkel együtt kell meghoznia – mindhárman egy-egy szavazattal
rendelkeznek –, a külvilággal csakis ő érintkezhet. Erich Kessler és Wilhelm von Tiebolt
gyermekeinek mindvégig névtelennek kell maradniuk.
 Noel kíváncsi volt, hogyan nézhetnek ki Kessler és von Tiebolt "gyermekei". Hamarosan
megtudja.
Az okirat záró kikötései éppen úgy megdöbbentették, mint az addigiak. A bankszámla
felszabadítása után az összes pénzt hat hónapon belül el kell juttatni a címzettekhez. Ennek a
teljesítése teljes odaadást kíván mindhármuktól; a betétet elhelyezők pontosan ezt követelték: az
ügy iránti teljes elkötelezettséget. Meg kell szakítani életük addigi menetét, áldozatokat kell
hozniuk. Ezt azért nem kívánták tőlük ingyen. A hat hónap elteltével, miután a pénzt a holocaust
áldozatai között sikeresen szétosztották, és végül felszámolták a zürichi ügynökséget, fejenként
kétmillió dollár üti a markukat.
Hat hónap. Kétmillió dollár.
Kétmillió!
Noel arra gondolt, mit jelentene ez neki személyesen és szakmailag. Magát a szabadságot!
Manfredi tehetségesnek tartotta őt Genfben. Tényleg az volt, kibontakozni azonban sohasem tudott.
Az elmúlt nyolc év során – mióta megalapította saját vállalatát – túlságosan is gyakran kellett olyan
megbízásokat elfogadnia, amelyek valójában ellenére voltak; olyan kompromisszumokat kötnie a
tervezésnél, amik ellen a benne lakó építész lázadozott; és olyan megbízásokat visszautasítania,
melyeket pedig szívesen elvállalt volna, de anyagi okok miatt nem fecsérelhette el az idejét kisebb
munkákra. Cinikussá vált.
Semmi sem tart örökké, minden porrá lesz. Ezzel vigasztalgatta magát. De talán újra
visszanyerheti a lelkiismeretét. A szabadsággal! A kétmillióval!
Holcroftot meglepték saját gondolatai. Ezek szerint már döntött is magában, pedig előbb
mindent alaposan át akart gondolni. Mindent! És máris azon a pénzen akarná visszavásárolni
elkótyavetyélt lelkiismeretét, amelyről pedig azt hitte, képes akár visszautasítani is.
Milyenek lehetnek Erich Kessler és Wilhelm von Tiebolt legidősebb gyermekei? Nyilvánvalóan
mások, mint ő. Az egyik egy nő volt, hogy mást ne mondjon, a másik pedig egy tudós. A nemi és a
szakmai különbségeken túlmenően olyasmit éltek át amit ő sohasem. Ők ugyanis ott voltak,
mindent láthattak. Egyikük sem lehetett olyan fiatal, hogy ne emlékezhetne. A különös, démoni
világra, a Harmadik Birodalom világára. Mennyi mindent kérdezhetne tőlük!
Kérdezhetne tőlük? Kérdezhetne?
Döntött tehát. Manfredinek még azt mondta, időre van szüksége, legalább néhány napra, mielőtt
véglegesen válaszolna.
– Tényleg azt hiszi, hogy van még választása? – kérdezte a svájci bankár.
– De mennyire! – felelte Noel. – Nem vagyok eladó, bármennyit kínálnak is értem. És nem
rémülök meg holmi őrültek harminc évvel ezelőtti fenyegetéseitől!
– Nem is kell! Beszélje meg a dolgot az édesanyjával!
– Micsoda? – Holcroft kővé meredt. – Hiszen azt mondta...
– Hogy mindennek titokban kell maradnia? Igaz. Az édesanyja az egyetlen kivétel.
– Miért? Azt hittem, ő lenne az utolsó, akinek...
– Az első. És az egyetlen. Biztos vagyok benne, hogy megtartja a titkot.
Manfredinek igaza volt. Amennyiben igent mond, akkor szükségképpen fel kell függesztenie
cégének tevékenységét, és el kell utaznia hogy kapcsolatba lépjen Kessler és von Tiebolt
gyermekeivel. Édesanyja kíváncsi lenne; s ő olyan asszony, aki mindig szeret a dolgok végére járni.
Mindenfelé kérdezősködne, és ha véletlenül – bármennyire kicsi is ennek az esélye – tudomást
szerezne a genfi milliókról, Heinrich Clausennek a nagyszabású lopásban vállalt szerepéről, akkor
kiszámíthatatlan lenne a reakciója. A Harmadik Birodalom őrültjeinek és banditáinak képe
kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetébe. Ha nyilvánosságra hozná, amit megtudott, a pénzt
évekre befagyasztanák a nemzetközi bíróságok.
– S mi történik, ha nem tudom meggyőzni?
– Meg kell győznie! A levél elég meggyőző, és mi is segítünk, ha szükséges. Mindettől
eltekintve, sokkal jobb, ha már az elején ismerjük az álláspontját.
 "Mi lehet az álláspontja?" – töprengett Noel. Althene nem tartozott az átlagos anyák közé, abban
az értelemben, ahogy az átlagos anyákat ez a fiú elképzelte magának. Kilógott a gazdag manhattani
családanyák sorából. A külsőségek talán még megvoltak – legalábbis régebben. A lovaglás, a jacht,
az Aspenben töltött hétvégék. A másokban tapasztalt kétségbeesett vágynak, hogy a társasági élet
középpontjába kerüljenek, nála nyoma sem volt.
Ő már túl volt mindezen. Ifjú, gondtalan amerikai lányként került Európába, a harmincas évek
forgatagába; családjának a válság után is maradt még némi vagyona, s jóval kényelmesebben
élhettek itt, távol kevésbé szerencsés honfitársaiktól. Megismerte a Szent Jakab-palota udvari
köreit, a kivándoroltak párizsi szalonjait... s Németország új, fess örököseit. Az átélt szerelmek,
csalódások, a szenvedély és gyűlölet hullámai végül szelíd derűvé simultak benne.
Althene különleges egyéniség volt, barát és édesanya egy személyben; kapcsolatuk a
bizonygatás állandó kényszere nélküli barátsággá mélyült. Ami azt illeti, gondolta Holcroft, sokkal
inkább barát volt, mint anya; az anyaszerepben mindig egy kicsit kényelmetlenül érezte magát.
"Tudod, fiam – mondta neki egyszer, nevetve –, én már túl sok hibát követtem el az életben
ahhoz, hogy biológiai alapon tekintélyt követelhessek magamnak."
És most annak a férfinak az emlékét fogja eléje idézni, akit inkább feledni kívánt élete
legnagyobb részében. Megijed majd? Nem valószínű. Kételkedni fog-e az Ernst Manfreditől kapott
okirat céljainak őszinteségében? Teheti-e, miután elolvasta Heinrich Clausen levelét? Bármilyen
emlékeket őrizzen is róla, édesanyja intelligens és érzékeny asszony. Meg fogja érteni, hogy a
férfiak is megváltozhatnak, megbánhatják tetteiket. Ezt neki is el kell fogadnia, bármennyire
viszolyog is ettől az adott esetben. Hétvége volt, másnap vasárnap. Édesanyja és mostohaapja a
hétvégéket vidéki házukban szokták tölteni, Bedford Hillsben. Reggel odamegy autóval, és mindent
megbeszélnek.
Hétfőn pedig elindul azon az úton, amely Svájcba vezet vissza. Egy ma még nem létező zürichi
ügynökséghez. Hétfőn kezdetét veszi a nyomozás.
Noel emlékezetébe idézte a Manfredivel folytatott beszélgetés végét, az utolsó mondatokat,
mielőtt leszállt volna a vonatról.
– Kessleréknek két fia van. Az idősebb, Erich – akárcsak az apja – történelemprofesszor a
Berlini Egyetemen. Öccse, Hans, orvos Münchenben. Amennyire tudjuk, saját köreikben
mindkettőjüket nagyra becsülik. Gyakran találkoznak. Ha Erich megtudja, miről van szó,
valószínűleg ragaszkodni fog ahhoz, hogy az öccsét is beavassák.
– És ez megengedett?
– Egyetlen pont sem tiltja. A fizetség természetesen változatlan, s tudomásul kell venni, hogy a
családok csak egy szavazattal rendelkeznek a döntések meghozatalakor.
– És mit tudni von Tieboltékról?
– Egészen más történet, sajnos. Még gondot okozhat önnek. A dokumentumokból az derül ki,
hogy a háború után az édesanya és két gyermeke Rio de Janeiróba menekült. Öt-hat évvel ezelőtt
azonban felszívódtak. Nyomuk veszett. A rendőrség semmit sem tud róluk. Se lakcím, se
munkahely, s a nagyvárosok nyilvántartóiból sem derül ki semmi. Ez nagyon furcsa; az anya
ugyanis meglehetősen ismert volt egy ideig. Senki sem tudja, mi történt, aki esetleg tudja, az meg
valamiért nem mondja el.
– Két gyereket említett. Kik ők?
– Valójában három gyermek van. A legkisebb leány, Helden, már Brazíliában született a háború
után, valószínűleg a Birodalom végnapjaiban fogant. A legidősebb is leány, Gretchen. A középső:
fiú, Johann.
– Azt mondja felszívódtak?
– Talán túl drámaian fejeztem ki magam. Végtére is bankárok vagyunk, nem nyomozók. A
tudakozódásunk csak felületes lehetett, Brazília nagyon nagy ország. Önnek sokkal alaposabban
kell majd kutatnia. Mindkét család gyermekeit meg kell találni, és alapos vizsgálatnak alávetni. Ez
az első feltétel, anélkül a bankszámla nem oldható fel.
 Holcroft összehajtogatta az okiratot, és visszatette az aktatáskájába. Ujjával közben véletlenül
hozzáért annak a lapnak a széléhez, melyre harminc éve Wolfsschanze túlélői furcsa, nyomtatott
nagybetűkkel rárótták üzenetüket. Manfredinek igaza van, ezek öreg, beteg emberek, akik életük
utolsó, kétségbeesett szerepét próbálták eljátszani a meg nem értett jövő drámájában. Ha értették
volna, akkor inkább csak kérték volna "Heinrich Clausen fiát", hogy segítsen. Érveltek volna
fenyegetés helyett. A fenyegetés kész rejtély. Miért? Mi végre tették? Manfredinek valószínűleg
megint csak igaza van – ennek a különös papírnak ma már nincs jelentősége. Ezen kívül is akadt
jócskán min elgondolkoznia.
Holcroftnak sikerült elkapnia a légikisasszony tekintetét, aki két férfival beszélgetett a pulton át,
s intett neki egy újabb pohár skót whiskyért. A lány kedves mosollyal bólintott: az ital pillanatok
múlva ott lesz. Holcroft újra a gondolataiba mélyedt. Kétségek támadtak benne. Kész-e arra, hogy
az életéből egy egész évet olyan hatalmas ügy szolgálatába állítson, melyhez előbb a saját
alkalmasságát is alapos vizsgálatnak kell alávetnie, még mielőtt Kessler és von Tiebolt gyermekeit
megvizsgálnák – feltéve hogy az utóbbit egyáltalán megtalálja. Fülébe csengett Manfredi kérdése.
Tényleg azt hiszi, hogy van még választása? A kérdés ez, a válasz egyszerre volt igen és nem. A
kétmillió, mely szabaddá teheti, óriási kísértést jelentett, de hát le is mondhat róla. Bár elégedetlen
volt, szakmai szempontból azért nem alakultak olyan rosszul a dolgai. Egyre ismertebbé vált, a
megrendelők mind többen méltányolták a felkészültségét, s ennek hangot is adva, növelték a
potenciális megrendelők táborát. Mi lesz, ha most hirtelen lehúzza a redőnyt? Ha váratlanul
visszavonja a majd egytucatnyi, új munkára benyújtott pályázatát? Ezeket a kérdéseket is alaposan
át kellett gondolnia; a pénzen kívül más szempontok is vezérelték.
Töprengése közben Noel egyszer csak megértette, nincs értelme morfondíroznia.
Összehasonlítva a... a küldetésével, ezek a kérdések jelentéktelenek voltak ... Bármilyenek
legyenek is a személyes körülményei, a túlélőknek, a történelemben példátlan embertelenség
túlélőinek járó milliók szétosztása már réges-rég esedékes; az ebben való segédkezést nem lehet
visszautasítani. Egy hang kiált hozzá az évek távolából, egy gyötrődő férfi hangja, ismeretlen
édesapjáé. Bár nem tudta pontosan az okát, nem tettethette süketnek magát; nem hagyhatta magára
ezt a gyötrődő férfit. Reggel Bedford Hillsbe hajt, és beszél az édesanyjával.
Holcroft felnézett, az italt hozó légikisasszonyt kereste. A lány még mindig a Boeing 747-es
társalgójának félhomályos bárpultja mögött állt. Az asztaltól két férfi csapódott hozzá, akikhez még
egy harmadik is csatlakozott. A hátrább lévő széken egy negyedik férfi ült nyugodtan, újságot
olvasott. A lányhoz csapódott két férfi meglehetősen sokat ivott, a harmadik azonban, társaságot
keresve, részegebbnek tettette magát, mint amilyen volt. A lány észrevette Noel pillantását, és
kétségbeesést mímelve felhúzta a szemöldökét. Már előkészítette a whiskyt, de az egyik részeg
feldöntötte a poharát, azt törölgette éppen egy ruhával. A másik részeg hirtelen hátratántorodott, s
egy székben megbotolva elveszítette az egyensúlyát. A lány gyorsan kijött a pult mögül, hogy
felsegítse; a barátja, aki egy másik székbe kapaszkodva próbált állva maradni, kinevette. A
harmadik férfi felemelt egy teli poharat a pultról. A negyedik férfi undorral nézett fel az újságjából,
hangos papírzörgéssel jelezve ellenérzését. Noel elfordult, kinézett az ablakon, nem érdekelték a
további fejlemények.
Néhány perc múlva a légikisasszony megállt az asztalánál.
– Elnézést kérek Mr Holcroft. A férfiak nem mindig bírnak magukkal, különösen ilyen hosszú
repülőúton... Jéggel kérte a whiskyt, ugye?
– Igen, köszönöm.
Noel elvette a poharat, s a csinos lány szemébe nézett. A szemek mintha azt súgták volna:
milyen jó, hogy ön nem olyan, mint ezek a bunkók! Más körülmények között talán beszédbe
elegyedtek volna, de nem most. Most fontosabb dolgokon kellett töprengenie. Gondolatban már a
hétfői nap teendőit próbálta összeállítani. Ami az alkalmazottait illeti, az iroda bezárása nem
okozhat különösebb gondot; kevesen voltak: egy titkárnő és két rajzoló, könnyen talál nekik
munkát a barátainál – talán még nagyobb fizetésért: Az indokot sokkal nehezebb lesz megtalálnia.
Mi a csudának zár be a New York-i "Holcroft, Incorporated" cég, éppen amikor olyan munkák
várományosa, melyekkel háromszorosára növelheti az alkalmazottai számát; és megnégyszerezheti
bruttó bevételét? A magyarázatnak elfogadhatónak kell lennie, és ki kell állnia a legalaposabb
vizsgálódás próbáját is.
Hirtelen, mint derült égből a villám, a kabin túlsó felén az egyik utas felpattant a helyéről, a
fájdalom artikulátlan, vad kiáltásai szakadtak ki a torkából. A gerince görcsösen megfeszült,
fulladozott; először a gyomrához, majd a szívéhez kapott. Nekiesett az újságokat és légi
menetrendeket tartó fapolcnak; teste görcsösen rángott, szemei kitágultak, nyaki ütőerei bíbor
színben feszültek, mintha meg akartak volna pattanni. Előrezuhant, s kinyújtott végtagokkal elterült
a padlón.
A harmadik férfi volt az, aki a bárpultnál a két részeghez csatlakozott.
Kitört a zűrzavar. A légikisasszony a földön fekvő férfihoz rohant, közelről is szemügyre vette,
majd az előírások szerint járt el.
Megkérte a kabinban tartózkodó másik három utast, hogy maradjanak a helyükön, párnát tett a
férfi feje alá, aztán visszament a pulthoz, a fali telefonhoz. Néhány másodperc múlva egy férfi
utaskísérő rohant fel a csigalépcsőn s a British Airways gépének kapitánya is kijött a pilótafülkéből.
Az eszméletlen test felett néhány szót váltottak, ezután a férfi utaskísérő leszaladt a lépcsőn, s
pillanatok múlva visszatért egy csipeszes írótáblával. Az utaslistával.
A kapitány a társalgóban tartózkodó utasokhoz fordult.
– Megkérem önöket, fáradjanak le az utastérben lévő helyükre. Szerencsére van orvos a
fedélzeten. Már szóltunk neki. Nagyon köszönöm.
Holcroft oldalt húzódott a lépcsőn, hogy utat engedjen felfelé egy takarót hozó
légikisasszonynak. Még hallotta, ahogy a kapitány parancsot ad telefonon:
– Kérje meg rádión a Kennedy-repteret, hogy küldjenek mentőt a gépünkhöz! Egy Thornton
nevű utas lett rosszul. Férfi. Valószínűleg szívroham.
Az orvos a társalgó hátsó ülésére fektetett férfi mellett térdelt, és egy elemlámpát kért. Az
elsőtiszt elszaladt a pilótafülkébe, és hozott egyet. Az orvos lezárta a Thornton nevű férfi szemét,
megfordult, és intett a kapitánynak; valamit mondani akart. A kapitány lehajolt hozzá; az orvos
visszafogott hangon tájékoztatta.
– Meghalt. Eszközök, vér- és szövetelemzés nélkül nem lehet biztosan megmondani, de
véleményem szerint nem szívrohamról van szó. Ezt az embert valószínűleg megmérgezték. És ha
jól sejtem, sztrichninnel.

A vámtiszt kicsi, szürke falú irodájában hirtelen csend lett. A tiszt íróasztala mögött a New York-
i rendőrség gyilkossági csoportjának egyik nyomozója állt, a British Airways utaslistájával a
kezében. A nyomozó döbbenten oldalt lépett. A falhoz tolt két széken a Boeing 747-es kapitánya és
az első osztályú társalgóban szolgálatot teljesítő légikisasszony ült. Az ajtónál egyenruhás rendőr
állt. A nyomozó hitetlenkedve meredt a vámtisztre.
– Azt akarja nekem mondani, hogy ketten a gépről egyszerűen fogták magukat, keresztülsétáltak
a lezárt folyosókon, a lezárt, fegyveresen őrzött vámterületen, és eltűntek?
– Én sem értem! – mondta a tiszt, kétségbeesett fejcsóválással. – Még sohasem történt ilyesmi.
A nyomozó a légikisasszonyhoz fordult.
– Biztos abban, kisasszony, hogy részegek voltak?
– Most már nem annyira – felelte a lány. – Újra át kell gondolnom. Abban biztos vagyok, hogy
sokat ittak, ezt nem színlelhették. Én szolgáltam ki őket. Alaposan eláztak. Részegek voltak, de
ártalmatlannak tűntek.
– Kiönthették valahová az italt? Hogy ne kelljen meginniuk?
– Hová? – kérdezte a lány.
– Nem tudom. Hamutartóba, üléspárnára. Mi van a padlón?
– Szőnyeg – felelte a kapitány.
 A nyomozó az ajtónál álló rendőrhöz fordult.
– Szóljon be a törvényszékieknek a rádióján. Vizsgálják meg a szőnyegeket, az üléspárnákat,
hamutartókat. Szemből nézve az elkerített terület bal oldalán. Ha nedvességet találnak, az is elég.
Szóljanak vissza.
– Igen, uram.
A rendőr azonnal kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Persze – kockáztatta meg a kapitány –, az emberek nem egyformán bírják az alkoholt.
– De nem annyit, amennyiről ez az ifjú hölgy beszélt – felelte a nyomozó.
– De az ég szerelmére, hát fontos ez? – kérdezte a kapitány. – Nyilvánvaló, hogy ők a tettesek.
Eltűntek, ahogy mondta. Ehhez előre meg kellett tervezniük a dolgokat, ebben biztos vagyok.
– Minden fontos lehet – magyarázta a nyomozó. – A módszereiket összehasonlíthatjuk korábbi
bűntényekkel. Mindenre oda kell figyelni! Vannak őrültek is. Gazdag őrültek, akik izgalmat keresve
repkednek a világ körül. Elmebetegek, vagy csak holmi szerek hozzák ki belőlük – alkohol vagy
kábítószer –, végül is egyre megy. Amennyire meg tudtuk állapítani, a két férfi még csak nem is
ismerte ezt a Thorntont; a kisasszony szerint bemutatkoztak egymásnak. Akkor meg miért ölték
meg? És feltéve, hogy ők tették, miért ilyen brutális módon? Ez sztrichnin volt, kapitány, és nekem
elhiheti, hogy a legszörnyűbb halálok közé tartozik...
Megszólalt a telefon. A vámtiszt vette fel, hallgatta egy darabig, majd átadta a kagylót a
nyomozónak.
– A Külügyminisztérium. Önt keresik.
– Halló! Külügy? Itt Miles hadnagy, a New York-i gyilkossági csoporttól. Sikerült megszerezni
az információt, amit kértem?
– Sikerülni sikerült, de nem lesz elragadtatva...
– Várjon egy pillanatot – szakította félbe Miles, mert kinyílt az ajtó, és visszajött az egyenruhás
rendőr. – Találtak valamit?
– A társalgó bal oldalán az üléspárnák és a szőnyeg teljesen át van ázva.
– Tehát színjózanok voltak – jegyezte meg magának a nyomozó. Bólintott, és visszatért a
telefonhoz. – Folytassa, kolléga. Mitől nem leszek elragadtatva?
– A kérdéses útleveleket már több mint tíz éve bevonták. A tulajdonosuk két férfi volt, a
Michigan állambeli Flintből. Szomszédok voltak, ugyanannál a cégnél dolgoztak Detroitban.
Ezerkilencszázhatvanhat júniusában együtt mentek üzleti útra Európába, és többé nem tértek haza.
– És miért vonták be az útlevelüket?
– Eltűntek a hotelszobájukból. Három nap múlva halászták ki őket a folyóból. Lelőtték őket.
– Jézusom! Milyen folyóból? Hol?
– Az Isarból. Münchenben történt, Németországban.
Az 591-es járat felháborodott utasait egyesével engedték ki az elkülönítő szoba ajtaján. A British
Airways egyik embere a 747-es gép utaslistáján ellenőrizte a nevüket, címüket és telefonszámukat.
Mellette egy nyomozó állt, aki a saját megjegyzéseit vezette rá a lista másolatára. Az utasoknak
majd négy óra hosszat kellett várakozniuk az elkülönítőben.
Innen egy folyosón keresztül a nagy poggyászkiadó terembe vezették őket, ahol visszakapták
átvizsgált csomagjaikat, s a repülőtér várótermébe nyíló ajtókon át gyorsan távoztak. Az egyik utas
azonban akinek semmilyen csomagja sem volt, csak egy karján átvetett esőkabát – nem tartott a
többiekkel. Egyenesen ahhoz az ajtóhoz sietett, melyen vastag, nyomtatott betűkkel ez állt:

USA VÁMHIVATAL
Irányítóközpont
Idegeneknek tilos a bemenet!

Felmutatta az igazolványát, és belépett.

 Őszülő férfi állt az acélkeretes ablaknál, magas rangú vámtiszti egyenruhában; cigarettázott.
Amikor meghallotta, hogy belép valaki, megfordult.
– Már vártam önt – mondta. – Semmit sem tehettem, amíg az elkülönítőben volt.
– Előkészítettem az igazolványomat, hátha nem találom itt – felelte az utas, visszatéve azt a
mellényzsebébe.
– Tartsa csak készenlétben! Még szüksége lehet rá; tele van rendőrökkel az egész repülőtér. Mi a
terve?
– Kimegyek a géphez.
– Gondolja; hogy ott vannak?
– Igen. Valahol ott. Más magyarázatot nem tudok elképzelni.
A két férfi kisietett a szobából, át a poggyászkiadón, a szállítószalagok sora mellett, egy Belépni
tilos! feliratú acélajtóhoz. A vámtiszt kulccsal kinyitotta, és a fiatalabb, esőkabátos férfi előtt
belépett az ajtón. Hosszú, klinkertéglából épült alagútba jutottak, mely a felszállópályához vezetett.
Negyven másodperc gyaloglás után egy másik acélajtóhoz érkeztek, ezt két egyenruhás őrizte, egy
vámos és egy rendőr. A vámos felismerte az ősz hajú tisztet.
– Üdv, kapitány! Micsoda éjszaka!
– A neheze még hátravan, attól tartok – mondta a tiszt. – Valószínűleg nekünk is be kell
kapcsolódni a nyomozásba. – A rendőrhöz fordult. – A kolléga az FBI-tól jött – és fejével a társa
felé biccentett. – Kikísérem az 591-es géphez. Az ügynek kábítószeres vonzata is lehet
A rendőr bizonytalannak tűnt. Nyilván azt a parancsot kapta, hogy senkit sem engedhet ki az
ajtón. A vámos segített.
– Ugyan, ne vacakolj! Ő a repülőtér parancsnoka.
A rendőr megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót.
Odakint az eső egyenletesen szitált a fekete égből; időnként köd gomolygott a Jamaica-öböl
felől. A vámtiszttel érkezett férfi felvette az esőkabátját. Mozdulatai határozottak voltak. Kabátot
tartó kezében, a kabát alatt, pisztolyt hozott, melyet most a derékszíja mögé csúsztatott, az
esőkabátot pedig a derekánál kigombolva hagyta.
A Boeing 747-es csillogott a reflektorok fényében, az eső patakokban folyt le a törzsén.
Rendőrök és karbantartók hada nyüzsgött a gép körül, egymástól elütő fekete és narancsszínű
műanyag esőköpenyekben.
– Szólok a rendőröknek bent, hogy itt van – mondta a vámtiszt, s a fémlépcső felé intett, mely
egy teherautó mögött a repülőgép ajtajához vezetett. – Sikeres vadászatot!
Az esőkabátos férfi bólintott, de már másra figyelt. Alaposan körülnézett. A 747-es gép állt
figyelmének középpontjában; harminc méterre a géptől minden irányban kötéllel összefűzött
oszlopok szolgáltak korlátként, közöttük rendőrök vigyáztak. Az esőkabátos férfi a körön belül állt;
szabadon mozoghatott. A párhuzamos kötelek végénél jobbra fordult, és elindult a gép hátsó része
felé. Bólintott a strázsáló rendőröknek; ha valamelyik kérdőn nézett rá, lazán az orra alá dugta az
igazolványát. Az esőfüggönyön keresztül a gépbe tartó és az onnan távozó emberek arcát fürkészte.
A gép háromnegyedénél járhatott, amikor egy karbantartó dühös kiáltására lett figyelmes.
– Mit szarakodsz azzal a csörlővel? Akaszd már be!
A címzett egy másik karbantartó volt, az üzemanyagot szállító teherautó platóján. Ez a férfi
esőköpeny nélkül állt; fehér szerelőruhája már lucskos volt a víztől. Az autó kormánya mögötti alak
szintén esőköpeny nélkül ült.
Ők azok gondolta az esőkabátos férfi. A gyilkosok szerelőruhát vettek az öltönyük alá! De
elfelejtették hogy eshet is. Ha nem követik el ezt a hibát, a menekülés terve tökéletes lett volna. Az
esőkabátos férfi odament a teherautóhoz, keze a kabát alatt, a pisztoly markolatán. Az esőmosta
üvegen át a kormány mögött ülő férfira szögezte a tekintetét; a másik alak felette állt, háttal, a
teherautó platóján. A sofőr hitetlenkedve nézett vissza rá az üvegen keresztül, és hirtelen a másik
ajtó felé lendült. Az esőkabátos férfi azonban gyorsabb volt. Feltépte az ajtót, előkapta a pisztolyát,
és máris tüzelt, a lövés zaját elnyomta a hangtompító. A férfi a műszerfalra borult, homlokából vér
bugyogott. A lövés hangjára a teherautó acélplatóján álló másik férfi megpördült a tengelye körül,
és lenézett.
– Maga! A bárban! Az újsággal!
– Be a kocsiba! – parancsolta az esőkabátos férfi, szavait a kopogó esőben is tisztán lehetett
érteni; a pisztolyt az ajtó mögé rejtette. A platón álló alak habozott. A pisztolyos férfi körülnézett. A
körülöttük álló rendőrök kényelmetlenül topogtak a szakadó esőben, félig meddig elvakítva a
reflektoroktól. Egyikük sem figyelt fel a halálos színjátékra. Az esőkabátos férfi megragadta a
gyilkos fehér szerelőruháját, lerántotta, és belökte a teherautó nyitott ajtaján.
Vesztettetek! Heinrich Clausen fia él – mondta nyugodt hangon. És meghúzta a ravaszt. A
gyilkos hátrabukott az ülésen. Az esőkabátos férfi becsapta az ajtót, a fegyvert visszadugta a
derékszíja mögé. Feltűnés nélkül odébbállt, a gép törzse alatt egyenesen az alagút bejárata felé
tartott. Közben észrevette a vámtisztet, amint felbukkan a 747-es gép ajtajában, és gyors léptekkel
leereszkedik a lépcsőn. Találkoztak, és együtt folytatták útjukat az alagút bejáratához.
– Mi történt? – kérdezte a tiszt.
Az én vadászatom sikerrel járt. Az övék nem. A kérdés csak az, hogy mi legyen Holcrofttal?
– Ez már nem a mi gondunk. Ez legyen a Tinamu gondja. Jelenteni fogjuk neki, ami történt.
Az esőkabátos férfi elmosolyodott, tudván, úgysem venni észre a zuhogó esőben.

Holcroft kiszállt a taxiból az East Seventy-Third Street-i bérház kapuja előtt, ahol lakott.
Kimerültnek érezte magát, az elmúlt három nap feszültségét csak tovább fokozta a repülőgépen
történt tragédia. Sajnálta a szegény fickót, aki szívrohamot kapott, de felháborodottan gondolt a
rendőrökre, akik úgy viselkedtek, mintha valami bűntény történt volna. Uramisten! Karanténba
zárták őket, négy rohadt órára! A kapus üdvözölte.
– Csak pár napot volt távol, de rengeteg a postája, Mr Holcroft. Majd elfelejtettem, van egy
üzenet is az ön számára.
– Üzenet?
– Igen, uram – mondta a kapus, és átadott egy névjegyet. – Ez az úr kereste tegnap este. Nagyon
zaklatott volt, ha érti, mire gondolok...
– Nem egészen – felelte. Megnézte a nevet a kártyán. Peter Baldwin. Nem ismeri. Wellington
Security Systems, Ltd, The Strand, London, WIA. Alatta egy telefonszám. Holcroft sohasem hallott
erről a "biztonsági rendszerekkel" foglalkozó angol cégről. Megfordította a kártyát, kézzel ezt írták
rá: St Regis Hotel, 411-es szoba.
– Azt akarta, hívjam fel önt azonnal telefonon, hátha már visszajött, csak én nem vettem észre.
Mondtam neki, hogy ez képtelenség.
– Ő is felhívhatott volna – jegyezte meg Noel, és elindult a lift felé. – Benne vagyok a
telefonkönyvben.
– Azt mondta, próbálta, de nem csengett ki önnél a telefon.
Az utolsó szótagot már nem hallotta, bezáródott a liftajtó. Holcroft még egyszer elolvasta a
nevet, miközben a lift a hatodik emelet felé tartott. Peter Baldwin. Ki lehet? És miért nem csengett
ki a telefonja?
Kinyitotta a lakás ajtaját, a fali villanykapcsoló felé nyúlt. Két asztali lámpa gyulladt fel
egyszerre. Noel elejtette a bőröndjét, döbbenten meredt a szobára.
Minden másutt volt, mint három nappal azelőtt! Minden! Az összes bútordarab, az összes szék,
asztal, váza és hamutálca, mind más helyre lett téve. A dívány régebben a szoba közepén volt; most
a jobb sarokban. A falon lógó rajzokat és festményeket is összecserélgették, egyik sem volt az
eredeti helyén! A lemezjátszót levették a polcról, és gondosan egy asztalra helyezték. A
bárszekrény, mely mindig is a nappali szoba hátsó falánál volt, most az ajtótól balra állt. A
rajzasztala, melyen rendszerint az ablak mellett dolgozott, most három méterrel az orra előtt
árválkodott, a hozzá tartozó szék valahová máshová került – az isten tudja, hová. Még sohasem élt
át ilyen különös érzést. Minden ismerős volt, mégis idegennek tűnő. Feje tetejére állt a világ, akár
egy torz tükörben.
Mozdulatlanul állt a nyitott ajtóban. Az itt hagyott szoba emlékképei minduntalan a szeme elé
úsztak, csak hogy annál jobban megütközzön a változáson.
– Mi történt? – kérdezte fennhangon, de már abban sem volt biztos, hogy a saját hangját hallja.
Odarohant a díványhoz; a telefont mindig a dívány jobb oldala melletti asztalkán tartotta. A
díványt eltolták a helyéről; persze a telefon sem volt már ott! Sarkon fordult, a szoba középpontja
felé. Hol az asztalka? Nem volt ott, egy karosszék foglalta el a helyét. A telefon is köddé vált. Hol a
telefon? Hol az asztalka? Hol a fészkes fenébe van a telefon?
Az ablak alatt találta meg. A konyhai asztalt a nappali szoba ablaka alá tolták, azon látta meg a
telefont. A telefon zsinórját felszedték a faltól falig padlószőnyeg alól, és az ablakhoz vezették. Ez
már mindennek a teteje! Kinek érhette meg a fáradságot, hogy felszedje a leszegezett
padlószőnyeget, és átszerelje a telefon zsinórját?
Az asztalhoz ugrott, felkapta a kagylót, és megnyomta a gombot, mellyel az előcsarnokban lévő
házi telefonközpontot lehetett hívni. Ingerülten nyomogatta; senki sem felelt. Rátenyerelt,
lenyomva tartotta a gombot, míg Jack, a kapus, a rohanástól kissé elfúló hangon bele nem szólt.
– Rendben, rendben. Itt a házi központ...
– Jack, itt Holcroft. Kijárt a lakásomban, amíg távol voltam?
– Ki járt hol, uram?
– A lakásomban!
– Kirabolták, Mr Holcroft?
– Még nem tudom. Csak az biztos, hogy mindent összevissza tologattak. Ki járt itt?
– Senki, akarom mondani tudtommal senki. A váltótársam sem említett semmit. Engem hajnali
négykor vált le Ed, ő délig van. Utána Louie jön.
– Fel tudná hívni őket?
– Inkább hívom a rendőrséget!
A szó megütötte. A rendőrök kérdezősködhetnek, s Noel most nem szívesen válaszolt volna
nekik. Hová ment? Merre járt? Kivel találkozott?
– Nem, egyelőre ne hívja a rendőrséget! Előbb meg akarom nézni, elvittek-e valamit. Lehet,
hogy csak egy roppant idétlen tréfáról van szó. Később visszahívom.
– Addig felhívom a váltóimat.
Holcroft letette a kagylót. Leült a széles ablakpárkányra, és újra szemügyre vette a szobát.
Mindent elmozdítottak. Egyetlen tárgy sem maradt, még véletlenül sem a régi helyén!
Észrevette, hogy valamit szorongat a bal kezében: a névjegyet.
Peter Baldwin.
"...nagyon zaklatott volt, ha érti mire gondolok? ... azt akarta, hogy hívjam fel önt azonnal a
telefonon... nem csengett ki önnél a telefon..."
St Regis Hotel, 411-es szoba.
Noel felemelte a kagylót, és tárcsázott. Fejből tudta a számot; gyakran vacsorázott a szállodához
tartozó King Cole Grill vendéglőben.
– Tessék! Itt Baldwin – szólt meglehetősen nyersen egy hang, brit kiejtéssel.
– Jó estét, Mr Baldwin! Noel Holcroft vagyok. Keresett.
– Hála istennek! Hol van?
– Otthon: A lakásomban. Ebben a pillanatban jöttem haza.
– Haza? Honnan?
– Az az érzésem, hogy ehhez semmi köze!
– Az ég szerelmére, több mint háromezer mérföldet utaztam, csak hogy találkozzam önnel!
Borzasztóan fontos dologról van szó! Mondja meg, kérem, hol volt?
A kagylón át is hallani lehetett az angol erős lélegzését; úgy tűnt, fél valamitől.
 – Nagyon hízelgő, hogy ilyen sokat utazott miattam, de attól még mindig nincs joga ahhoz, hogy
személyes jellegű kérdéseket tegyen fel...
– Minden jogom megvan hozzá! – vágott a szavába Baldwin. – Húsz évig dolgoztam a
hírszerzésnél; az M.I.6-nál, rengeteg dolgot kellene elmondanom magának. Fogalma sincs, mibe
keveredett! Egyedül én tudom!
– Hogy én mibe? Hogy ön mit?
– Hadd fogalmazzak másként. Ne menjen Genfbe! Ne utazzon el, Mr Holcroft, amíg nem
beszéltünk!
"Genf?..." Noelnek hirtelen összerándult a gyomra. Honnan tud ez az angol Genfről? Honnan
tudhat róla? Fényt látott felvillanni az ablakban, valaki az udvar túlsó felén, a vele közvetlenül
szemben lévő lakásban, cigarettára gyújtott. Bár zaklatott volt, nem tudta levenni szemét a fénylő
pontról.
– Valaki kopogtat az ajtón – mondta Baldwin. – Ne tegye le a kagylót! Elküldöm akárki is az, és
máris itt vagyok.
Noel hallotta, ahogy Baldwin a készülék mellé teszi a kagylót; hallotta az ajtónyitás zaját, majd
az elmosódó hangokat. Az átellenben lévő ablakban ismét gyufa lobbant, megvilágítva egy
pillanatra az áttetsző függöny mögött álló nő hosszú, szőke haját. Holcroft észrevette, hogy a vonal
túloldalán csend van, semmilyen hangot sem lehetett hallani a kagylóban. Múltak a pillanatok, az
angol nem jött vissza
– Baldwin? Baldwin, hol van? Baldwin!
Harmadszor is fellobbant a gyufa lángja szemközt az ablakban. Noel csodálkozva nézte.
Teljesen feleslegesnek tűnt, hiszen már ott parázslott a cigaretta a szőke nő szájában. És akkor
észrevette, mit tart a nő a másik kezében: egy telefon körvonalai rajzolódtak ki a vékony függöny
mögött. A nő a füléhez szorította a kagylót, és kinézett az ablakon, egyenesen – ezt biztosan érezte
–, egyenesen őrá!
– Baldwin? Hall engem?
Egy kattanás; a vonal megszakadt.
– Baldwin!
A nő a szemközti ablakban lassan leengedte a kagylót, várt még egy pillanatig, majd eltűnt.
Holcroft előbb az ablakra meredt, majd a kezében tartott telefonra. Megvárta, amíg a vonal újra
feléled, és újra tárcsázta a St Regist.
– Nagyon sajnálom, uram, de a 411-es szoba telefonja valami miatt nem működik. Mindjárt
felküldünk valakit, hogy nézze meg. Esetleg megadná a számát, hogy átadjuk Mr Baldwinnak?
...nem csengett ki önnél a telefon...
Fogalma sem volt, mi történhetett. Csak annyit tudott, hogy sem a nevét, sem a számát nem
adhatja meg a St Regis telefonkezelőjének. Letette a kagylót, és újból a szemközti ablakra nézett.
Fény, ha volt is, kihunyt. Az ablak sötéten tátongott, csak a függöny fehérje sejlett.
Lecsúszott az ablakpárkányról, és céltalanul őgyelgett a szobában, szokatlan helyen álló,
megszokott tárgyai között. Nem tudta, mit tegyen; érezte, meg kellene néznie, hiányzik-e valami.
Első ránézésre mindene megvolt, de ezt persze nem lehetett biztosan állítani.
Felbúgott a telefon; a házi vonalon hívták. Felemelte a kagylót.
– Jack vagyok, Mr Holcroft. Beszéltem Eddel és Louie-val. Egyikük sem tud senkiről, aki a
lakásába akart volna menni. Becsületes fickók, nekem elhiheti. Nem linkelnek. Nem vagyunk mi
olyanok!
– Köszönöm, Jack. Elhiszem.
– Hívjam a rendőrséget?
– Nem kell – mondta Noel. Megpróbálta csökkenteni a történtek jelentőségét. – Valószínűleg
valamelyik kollégám tréfált meg. Néhányuknak van kulcsa a lakásomhoz.
– De én senkit sem láttam! Ed sem, és...
 – Minden rendben, Jack – szakította félbe Holcroft. – Felejtse el! Mielőtt elutaztam, rendeztem
egy kis bulit. Páran tovább maradtak. – Hamarjában ennél okosabbat nem tudott kitalálni.
Hirtelen rájött, hogy a hálószobába még nem is nézett be. Odasietett, kezével a fali
villanykapcsoló után nyúlt.
Bár számított rá, mégis megdöbbentette a látvány. A zűrzavar valahogy most vált teljessé benne.
Itt is elmozdították az összes bútort a helyéről. Az ágy volt a legszembeszökőbb, kissé ijesztő is.
Egyik oldala sem érintette a falat. Ott állt magában, a szoba közepén. A komódot az ablak alá
tolták, a kis íróasztal pedig még kisebbnek látszott a jobb oldali hatalmas, csupasz fal előtt.
Akárcsak pár perce, amikor először látta a nappali szobát, most is a régi szoba képei villantak elé,
csak ha annál különösebbnek mutatkozzon a megváltozott valóság, s ekkor meglátta azt, amitől
még a lélegzete is elállt. A levegőben ott lógott, matt fekete szigetelőszalaggal körültekerve, a
második telefonkészüléke; a hosszabbító zsinór felkígyózott a falon, keresztül a mennyezeten,
egészen a kampóig, mely tartotta.
Lassan forgott a zsinóron.
A fájdalom a gyomrából a mellkasába költözött; nem tudta a szemét levenni a látványról, a
levegőben lógó, lassan pörgő készülékről. Félt attól, amit még láthat, pedig tudta, most már a
dolgok végére kell járnia.
Amikor végre rászánta magát, a lélegzete is visszatért. A telefon mögött a fürdőszoba kitárt
ajtaja látszott. A fürdőszobában a mosdókagyló felett hullámzott a függöny a nyitott ablakban. Az
innen áradó hideg széláram forgatta a telefont.
Gyorsan a fürdőszobába sietett, hogy becsukja az ablakot. A függönyt akarta épp behúzni,
amikor váratlanul felvillanó fényre lett figyelmes odakint; valaki gyufát gyújtott az udvar túlsó
felén lévő ablakban. Kinézett.
Megint ugyanaz a nő! A szőke hajú. Felsőtestének körvonalai jól látszottak az ablak függönye
mögött. Megbabonázva meredt az ablakra. A nő megfordult, és elsétált az ablaktól, akárcsak pár
perccel azelőtt. Eltűnt. S a halvány fény is kihunyt az ablakban. Mi történik itt? Mi ez az egész?
Mintha arra menne ki a játék, hogy megrémisszék őt. De kik és mi végre? És mi történt a nyers
hangú Peter Baldwinnal, aki azt akarta, hogy ne utazzon Genfbe? Baldwin is közéjük tartozik, vagy
talán áldozatul esett nekik? Áldozatul... áldozatul? Furcsa; hogy ez a szó jutott az eszébe. Miért
kellene egyáltalán áldozatoknak lenniük? És mit akarhatott Baldwin elmondani, amikor arról
beszélt, hogy "húsz évig dolgozott az M.I.6-nál"?
M.I.6? Az angol titkosszolgálat egyik ága. Ha jól emlékszik, az M.I.5 a belföldi elhárítással
foglalkozott, az M.I.6 pedig külföldi hírszerzéssel. Az amerikai CIA angol megfelelője. Te jó isten!
Ezek szerint a genfi okiratról is tudnak az angol titkosszolgálatnál! Vajon a harminc évvel ezelőtti
nagyszabású lopásról is tudnak? Elképzelhető... bár Peter Baldwin szavai inkább másra utaltak.
Fogalma sincs, mibe keveredett! Egyedül én tudom! Utána csend, és a vonal megszakadt.
Holcroft kiment a fürdőszobából, és megállt a lógó telefon alatt; már alig mozgott, de még nem
állt meg. Ronda egy látvány volt; a kitüremkedő matt fekete szigetelőszalag, mellyel körbe
tekerték, kísértetiessé tette. Mintha múmiává varázsolták volna, használhatatlanná téve
mindörökké.
Továbbindult a nappali ajtaja felé de ösztönszerűen megállt, megfordult. Valami megragadta a
figyelmét, valami, amit addig nem vett észre. A kis íróasztal középső fiókja ki volt húzva. Közelebb
lépett. A fiókból egy papírlap széle kandikált ki. A lélegzete is elállt, ahogy a papírra meredt.
Lehetetlen! Kész őrület! A papírlap sárgásbarna színben játszott. A kortól. Ugyanúgy nézett ki,
mint az a lap, melyet a genfi páncélszekrényben tartottak harminc éven át. A fenyegetésekkel
teletűzdelt levelet, amit a Heinrich Clausen nevű mártírnak hódoló fanatikusok írtak. Az írás is
ugyanolyan: furcsa, német stílusú nagybetűkkel rótt angol szavak, a tinta kifakult, de még
olvasható. És amit olvasott, attól megdöbbent. Mert ez az írás is harminc éve született.

Noel Clausen-Holcroft!
 Semmi sem olyan, mint valaha volt. És már nem is lesz olyan többé... –

Mielőtt továbbolvasott volna, Noel próbaképpen felhajlította a papír szélét. Azonnal berepedt.
Te Jó isten! Ezt tényleg harminc éve írták! És ettől az egész még félelmetesebbé vált.

A múlt a felkészüléssel telt, a jövő pedig egy olyan férfi emlékéé és álmáé, aki ragyogó és merész
tetteivel kiemelkedett az őrültek világából. Semmi sem állhat az álom megvalósulásának az útjába!
Wolfsschange túlélői vagyunk. Akik még élnek közülünk életüket és vérüket e férfi álmának
fogják szentelni. Az álom be fog teljesedni, mert ez minden, ami megmaradt nekünk. Kegyes tettünk
megmutatja majd a világnak, hogy minket elárultak hogy mások voltunk, mint amilyennek hittek
bennünket. Mi, Wolfsschanze túlélői, tudjuk, mit érnek legjobbjaink, Ahogy Heinrich Clausen is
tudta.
Most már rajtad áll, Noel Clausen-Holcroft, hogy beteljesítsd apád művét. Kezedben a kulcs.
Apád akarta így.
Sokan akarnak majd megakadályozni téged. Átvágni a gátakat, elsodorni az álmot.
Wolfsschanze férfiai azonban mindent túlélnek. Szavunkat adjuk hogy mindazok, akik bele akarják
ártani magukat, csakis maguknak fognak ártani.
Akik az utadba állnak, akik el akarnak tántorítani, akik hazugságokkal be akarnak csapni, halál
fiai!
Akárcsak jómagad s szeretteid, ha haboznál. Vagy feladnád. Erre megesküszünk!

Noel kirántotta a papírt a fiókból; a lap szétesett a kezében.

Hagyta, hogy darabjai a padlóra hulljanak.
– Átkozott őrültjei!
Bevágta a fiókot, és kirohant a hálószobából. Hol az a telefon? Hol az ördögben van az az
átkozott telefon? Az ablaknál, ott van; a konyhaasztalon, annál a rohadt ablaknál!
– Őrültek! – kiáltotta ismét, látszólag senkinek. Kiáltása valójában annak a férfinak szólt, akivel
Genfben találkozott, egy Zürich felé induló vonaton: Ezt a szennyet lehet, hogy őrültek írták
harminc évvel ezelőtt, de ma, harminc év múltán, újabb őrültek kézbesítették! Betörtek a lakásába,
feldúlták a magánéletét, hozzányúltak a holmijaihoz... Isten tudja, még mire vetemedtek, gondolta,
és Peter Baldwin jutott az eszébe. Aki ezer mérföldeket utazott, hogy találkozzon vele, és
beszélhessenek... azután csend, kattanás, a vonal megszakadt.
Az órájára nézett. Éjfél jóval elmúlt, a mutató már az egyeshez közeledett. Mennyi lehet most
Zürichben? 6.00? 7.00? A svájci bankok nyolckor nyitnak. A genfi Grande Banque-nak van egy
fiókja Zürichben; Manfredinek ott kell lennie.
Az ablak. Annál az ablaknál állt, ahol pár perce a kagylót tartva Baldwinra várt, hogy folytassák
a beszélgetést. Az ablak! Az udvaron túl, a szemközti lakásban. A három gyufalobbanás... a szőke
hajú nő az ablakban!
Holcroft a zsebébe dugta a kezét, hogy ellenőrizze, megvannak-e a kulcsai. Megvoltak. Az
ajtóhoz szaladt, kiment, a lifthez lépett, és megnyomta a hívógombot. A jelzőlámpa szerint a fülke a
tizediken állt; a lefelé mutató nyíl nem akart kigyulladni. Az ördög vigye el!
A lépcsőhöz rohant, és elindult lefelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A földszintre érve
szinte berobbant az előcsarnokba.
– Jesszusom, Mr Holcroft! – meredt rá Jack. – Majd összecsináltam magam!
– Ismeri a szomszéd épület kapusát? – kérdezte Noel lihegve.
– Melyikét?
– Istenem! Hát azét! – és Holcroft jobbra mutatott.
– A 380-asét? Aha, persze.
– Akkor jöjjön velem!
– Hé, álljon meg, Mr Holcroft! Én nem mehetek el innen!
 – Csak egy percre ugrunk át! Húsz dollárral lesz gazdagabb utána...
– Na jó, de csak egy percre...
A 380-as ház kapusa üdvözölte őket, gyorsan megértette, hogy Jack barátjának pontos
információt kell adnia.
– Sajnálom, uram, de jelenleg senki sincs abban a lakásban. Már vagy három hete üres. De ha jól
tudom, már ki lett adva; az új lakók hamarosan...
– De hát van ott valaki! – mondta Noel, és próbált uralkodni magán. – Egy szőke hajú nő. Meg
kell tudnom, ki az!
– Szőke hajú nő? Középmagas, jó alakú, sokat dohányzó?
– Igen, igen, ő az! Ki ő?
– Régóta él itt, uram?
– Tessék?
– Úgy értem, régóta lakik a lakásában?
– Mi köze ennek az egészhez?
– Arra gondoltam, hogy esetleg ivott egy keveset...
– Mi a csudáról beszél? Ki ez a nő?
– Csak volt, uram. Volt. A szőke nő, akiről beszél, az Mrs Palatyne: Egy hónappal ezelőtt halt
meg.
Noel az ablak előtt ült egy széken, a szemközti ablakot bámulta. Valaki az őrületbe akarja
kergetni. De miért? Ennek semmi értelme! Fanatikusok... harminc évvel ezelőtti őrültek, három
évtizedet átugorva, parancsokat osztogatnak ismeretlen, ifjabb híveiknek. Megint csak, miért?
Felhívta a Stregist – a 411-es szoba telefonja nem felelt. A nő, akit tisztán látott a saját szemével
– halott. Pedig nagyon is élt!
És biztosan tudta: a nő is közéjük tartozik.
Felállt a székből, a szokatlan helyen álló bárszekrényhez lépett, és töltött egy italt magának. Az
órájára nézett: 1.50. Még tíz percet kell várnia, mielőtt a tengerentúli telefonközpontos visszahívja;
a bankot legkorábban New York-i idő szerint éjjel 2.00 órakor lehet elérni. A pohárral együtt
visszament az ablak előtti székhez. Útközben elhaladt az URH-sávos rádiója mellett. Természetesen
nem a szokott helyén volt; ezért is tűnt fel neki. Bekapcsolta. Szerette a zenét; nyugtatóan hatott rá.
Zene helyett azonban most valami szöveget hallott. A bemondó hangja mögött hallható
pattogásból arra következtetett, hogy egy éjjel-nappal híreket sugárzó adó lehet. Az állomáskeresőt
eltekerték. Gondolhatta volna: Semmi sem olyan, mint valaha volt...
Hirtelen felfigyelt arra, amit a rádióban hallott. Gyorsan a készülék felé fordult, az ital egy része
a nadrágjára loccsant.
"...a rendőrség kordonnal zárta le a szálloda bejáratát. Tudósítónk, Richard Dunlop, a helyszínen
tartózkodik, a közvetítőkocsiból hív bennünket. Halló, Richard! Mit tudtál meg?"
A kapcsolás zörejei után egy izgatott hang jelentkezett:
"A férfi neve: Peter Baldwin. Angol. Tegnap érkezett, legalábbis ekkor jelentkezett a St
Regisben; a rendőrség most a repülőtársaságoknál nyomoz további információk után. Amennyire
meg lehetett állapítani, a férfi a szabadságát töltötte itt. A bejelentkezési lapon nem tűntetett fel
semmilyen munkahelyet "
"Mikor fedezték fel a hullát?"
"Körülbelül 1 órával ezelőtt. Egy szerelőt küldtek fel, hogy ellenőrizze a telefont, ő találta meg
Mr Baldwint az ágyon elterülve. Itt meglehetősen vad pletykák keringenek, az ember nem tudja,
mit higgyen el, de abban megegyeznek, hogy elvetemült kegyetlen gyilkosság történt. Baldwint
megfojtották. Egy drótot feszítettek a torkának, olyan erővel, hogy félig lemetszette a fejét. Egy
szobalány a negyedikről hisztérikus hangon magyarázta a rendőröknek hogy a szoba úszott a..."
"Vajon rablás történt?" – szakította félbe a műsorvezető.
"Ezt még nem sikerült megtudni. A rendőrség semmit sem mond. Még várnak valakit a brit
konzulátusról."
 "Köszönjük, Richard. Tartjuk a kapcsolatot... Richard Dunlopot hallották a St Regis szállodából,
a manhattani Fifty-Fifth Streetről. Megismétlem a hírt: ma éjjel brutális gyilkosság történt New
York egyik legelőkelőbb szállodájában. Egy Peter Baldwin nevű angol férfit..."
Holcroft kiugrott a székből, és lekapcsolta a rádiót. Lihegve állt felette, nem akarta elhinni, hogy
azt hallotta, amit hallott. Erre még a legvadabb álmában sem gondolt; ez egyszerűen lehetetlen!
Mégis lehetséges volt. Ténylegesen megtörtént: Gyilkosság! A harminc évvel ezelőtti őrültek
nem holmi torzképek, nem egy melodráma szereplői. Elvetemült gyilkosok! És nem tréfálnak.
Peter Baldwin arra kérte, ne utazzon Genfbe. Ezzel beleártotta magát az álomba, a küldetésbe. És
most halott, egy dróttal átmetszették a torkát.
Noel visszabotorkált a székhez, és lerogyott. Szájához emelte a poharat, hosszú kortyokban
nyelte a whiskyt, de nem könnyebbült meg. Egyre erősebben vert a szíve.
Gyufa lobbanása! Szemközt, az ablakban! Már megint! Az áttetsző függöny mögött, sápadt
fényben úszva, a szőke hajú nő. A nő kinézett az ablakon, egyenesen őt nézte! Holcroft felállt, és
mintha hipnotikus erő vonzaná, az ablakhoz lépett, egészen az üvegig. A nő bólintott; lassan
bólogatott felé! Mintha mondani akarna valamit Mintha azt mondaná, nem álmodik!
...A szőke nő, akiről beszél, az Mrs Palatyne. Egy hónappal ezelőtt halt meg.
Egy halott nő elmosódó képe a szemközti ablakban az éjszaka közepén, aki őneki akar üzenni
valamit! Te jó isten, mindjárt megőrül. Megszólalt a telefon, a csengetés belehasított a csendbe.
Szörnyen megrémült. Visszafojtott lélegzettel ugrott a készülékhez, felkapta a kagylót; egy újabb
csengetést már nem bírt volna ki.
– Mr Holcroft, itt a központ beszél. Kapcsolom Zürichet...
Noel hitetlenkedve hallgatta az akcentussal beszélő svájci férfi komor hangját a vonal túlsó felén
a genfi Grande Banque zürichi fiókjának az igazgatója tartotta a kagylót. Maga a directeur,
hallhatta a férfitól, aki kétszer is hangsúlyozta a beosztását.
– Megrendülten gyászolunk, Mr Holcroft. Tudtuk, hogy Herr Manfredi beteg de azt nem, hogy a
betegsége már ennyire előrehaladott állapotban van.
– De hát miről beszél? Mi történt?
– Az emberek nem egyformán viselik el a gyógyíthatatlan betegség tudatát. Kollégánk életerős,
energikus férfi volt, az ilyen emberek könnyen elhagyják magukat, és depresszióba esnek, ha
ráébrednek, hogy fogytán az erejük.
– De hát mi történt?
– Öngyilkosság, Mr Holcroft. Herr Manfredi nem tudott beletörődni az állapotába.
– Öngyilkosság?
– Nincs értelme annak, hogy hazudjunk. Ernst kiugrott szállodai szobájának az ablakából. Nem
szenvedett. Tíz órakor a Grande Banque le fog állni, egyperces néma gyásszal tiszteleg az emléke
előtt.
– Ó istenem...
– Hozzá kell azonban tennem – fejezte be mondandóját a zürichi igazgató –, hogy az összes
ügyet, amit Herr Manfredi személyesen kezelt, hozzá hasonló szakértelemmel rendelkező kollégák
fogják továbbvinni. Éppen ezért reméljük, hogy...
Noel a mondat közepén letette a kagylót. Az összes ügyet... hozzá hasonló szakértelemmel
rendelkező kollégák fogják továbbvinni. Az üzlet megy tovább; egy embert megöltek, de a svájci
pénzügyek intézésében ez nem okozhat fennakadást: Manfredit ugyanis megölték!
Ernst Manfredi nem ugrott ki a zürichi szálloda ablakán. Kilökték. Wolfsschanze férfiai
meggyilkolták.
De az ég szerelmére, miért? És Noelnek eszébe jutott.
Manfredi nem vette komolyan Wolfsschanze férfiait! Azt mondta Noelnek, a hátborzongató
fenyegetéseknek nincsen jelentőségük, pusztán megváltást kereső, öreg, beteg férfiak szenvedését
tükrözik.
... És nem rémülök meg holmi őrültek harminc évvel ezelőtti fenyegetéseitől!...
 ... Nem is kell...
Manfredi itt követte el a hibát. Nyilván a társainak, a Grande Banque többi igazgatójának is
mesélt a különös, viasszal lepecsételt levélről. Talán még ki is nevette előttük Wolfsschanze férfiait.
A gyufa! Az imbolygó fény! A szemközti ablakban a nő megint bólintott! Mintha olvasna a
gondolataiban – és igazat adna neki. Egy halott nő azt üzeni, hogy igaza van!
A nő megfordult, és elment; az ablak elsötétült.
– Jöjjön vissza! Jöjjön vissza! – kiáltotta Holcroft, tenyerét az üveglapra szorítva. – Ki maga?
Felbúgott alatta a telefon. Noel rámeredt, mintha valami szörnyű dolog bukkant volna elő egy
váratlan helyen, ami tulajdonképpen igaz is volt. Remegve kapta fel a kagylót.
– Jack vagyok, Mr Holcroft. Már sejtem, mi az ördög történhetett a lakásában. Eddig nem is
gondoltam rá, de pár perccel ezelőtt hirtelen... hirtelen beugrott a dolog.
– És mi történt?
– Pár napja, éjszaka, két fickó jött. Lakatosok. Mr Silverstein, az ön emeletén, ki akarta
cseréltetni a zárját. Louie említette nekem a dolgot, úgyhogy mondtam, mehetnek. Csak utána
kezdtem gondolkozni. Miért éjszaka jöttek? Mármint miért túlórában, és egyáltalán, miért nem
nappal? Úgyhogy most felhívtam Louie-t otthon. Azt mondja, a lakatosok tegnap jöttek. Akkor
pedig kik lehettek ezek a fickók?
– Emlékszik még rájuk?
– De mennyire! Különösen az egyikre. Ezer közül is ki lehetne szűrni! Olyan volt a...
Hangos, éles csattanás hallatszott a vonalban.
Egy pisztolylövés!
Csörömpölő hang követte. Az előcsarnokban a telefon a földre zuhant!
Noel levágta a kagylót, és az ajtóhoz rohant. Olyan erővel tépte fel, hogy az a falon lógó
bekeretezett rajznak csapódott összetörve az üveget. A liftet nem is vette számításba. Vágtatott
lefelé a lépcsőkön, kiürült fejjel gondolni sem mert semmire, csak a sebességre és az egyensúlyra
ügyelt, bízva benne, isten talán vigyáz rá, és nem esik el. Leért a földszintre, és berontott az
előcsarnokba.
Döbbenten meredt a látványra. Jack, a kapus, hátracsukló fejjel ült a székben, vér ömlött a
nyakából. Torkon lőtték. Mert beleártotta magát. Mert azon volt, hogy felfedje Wolfsschanze férfiai
közül az egyik kilétét. Ezért kellett meghalnia.
Baldwin, Manfredi... egy ártatlan kapus. Halottak. ... akik bele akarják ártani magukat... akik az
utadba állnak, el akarnak tántorítani, akik be akarnak csapni... a halál fiai! ... akárcsak jómagad, s
szeretteid, ha haboznál. Vagy feladnád.
Manfredi egyszer megkérdezte tőle, tényleg hiszi-e, hogy van még választása. Most már tudta,
nincsen.
Halottak vették körül.

Althene Holcroft az íróasztal mögött ült dolgozószobájában. Dühösen nézett a kezében tartott
levélre. Finom metszésű, kissé szögletes arcvonásai – magasan ülő arccsontjai, hajlott orra,
szélesen ülő szemei a határozottan ívelő szemöldökök alatt – feszültséget tükröztek; merevek
voltak, akárcsak egész testtartása. Vékony, arisztokratikus ajkát összeszorította; egyenletesen
lélegzett, de valahogy túlságosan is tudatosan, a szokásosnál mélyebbeket. Heinrich Clausen levelét
olvasta, de úgy, mintha egy eddig megdönthetetlennek hitt igazságot megcáfoló statisztikai jelentést
tanulmányozna.
Noel a szoba túloldalán állt, az íves ablakerkélyben, és a Bedford Hills-i ház mögött hullámzó
füves, kertes tájat nézte. A bokrok egy részét durva vászonnal takarták le; a levegő hideg volt, a
hajnali fagy miatt itt-ott világosszürke foltok tarkították a zöld gyepet.
Holcroft elfordult a látványtól, és az anyjára nézett; megpróbálta palástolni félelmét, és legyőzni
a remegést, mely rá-rátört, ahányszor csak az elmúlt éjszakára gondolt. Nem akarta, hogy anyja
észrevegye a rémületét. Azon töprengett miféle gondolatok járhatnak a fejében, milyen emlékeket
ébreszthettek benne annak a férfinak a kézzel írott sorai, akibe valaha szerelmes volt, de akit
később már megvetett. Bármit gondolt is, úgyis csak akkor tudja meg, ha az anyja hajlandó lesz
elmondani neki. Althene ugyanis mindig csak annyit közölt az emberrel, amennyit éppen jónak
látott.
Anyja megérezte, hogy nézi; feltekintett rá, de csak egy pillanatra. Visszatért a levélhez, közben
egy mozdulattal visszasöpörte az arcát keretező őszes hajból kibomló kóbor fürtöt. Noel a
könyvespolcokat és a falon lógó képeket nézegetve elindult lassan az íróasztal felé. Olyan a szoba,
mint a gazdája, gondolta. Kellemes, sőt kimondottan elegáns, ugyanakkor tetterő sugárzik
mindenünnen. A fényképeken látható férfiak és nők itt lóháton vadásznak, ott viharos tengeren
vitorláznak, amott pedig sílécen siklanak havas hegyoldalon. Nem lehetett tagadni: ez a női szoba
férfias vonásokat tükröz. Édesanyja dolgozószobája szentélynek számított, ide vonult mindig
vissza, ha valamit alaposan át akart gondolni. Egy férfi sem rendezte volna be másként.
Leült az íróasztal előtti bőrszékre, egy arany Colibri-öngyújtóval cigarettára gyújtott. Az
öngyújtót attól az ifjú hölgytől kapta búcsúajándékul, aki egy hónapja költözött ki a lakásából. A
keze megint remegett; ezért olyan erősen próbálta szorítani az öngyújtót, amilyen erősen csak tudta.
– Borzasztó egy szokás! – mondta Althene, továbbra is a levelet nézve. – Azt hittem, már örökre
leszoktál róla.
– Persze. Többször is.
– Ezt a poént már Mark Twain is elsütötte. Legalább légy eredeti!
Noel feszengett a széken, kényelmetlenül érezte magát
– Most már többször is elolvastad a levelet. Mit gondolsz róla?
– Nem is tudom, hogy mit gondoljak – mondta Althene, és letette a levelet az asztalra. – Nem
vitás, ő írta a levelet; az ő kézírása, stílusa. Erőszakos, még ha furdalja is a lelkiismeret.
– Szóval szerinted is furdalja a lelkiismeret?
– Úgy tűnik. A felszínen mindenképpen. Szeretnék jóval többet tudni! Különösen, ami ezt a
különleges pénzügyi vállalkozást illeti. Meghaladja a fantáziámat...
– A kérdések további kérdéseket szülnek. A genfi úriembereknek ez nem lenne az ínyére.
– Na és, kit érdekelnek? Ha jól értettelek, bár meglehetősen rébuszokban beszéltél, azt akarják,
hogy legalább fél évet áldozz életedből, ha nem jóval többet.
Noel ismét kényelmetlenül érezte magát. Eredetileg nem akarta megmutatni anyjának a Grande
Banque okiratát. Úgy gondolta, ha ragaszkodni fog hozzá, még mindig megteheti. Ha meg nem, az
kész szerencse; minél kevesebbet tud, annál jobb. Távol akarta őt tartani Wolfsschanze férfiaitól.
Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Althene hamarosan azok közé tartozna, akik bele
akarják ártani magukat az ügybe.
– Nem titkoltam el előtted semmi lényegeset – mondta.
– Azt nem is mondtam, csak azt, hogy rébuszokban beszélsz. Egy genfi bankárt említesz; akit
nem akarsz megnevezni; kikötésekről beszélsz, de csak félig mondod el őket; két család legidősebb
gyermekeit kell megkeresned, de a nevüket homályban hagyod. Sok mindent kihagysz.
– A saját érdekedben!
– Ezzel megalázol, s ha belegondolok, ki írta a levelet, vérig sértesz.
– Egyik sem állt szándékomban! – Holcroft előrehajolt. – Vége lehetne, ha azt a bankszámlát
bármilyen formában is kapcsolatba hoznák veled. Olvastad a levelet, tudod miről van szó. Legalább
ezer ember, sok százmillió dollár. Lehetne valaki, aki ezért téged tartana felelősnek. A felesége
voltál, és megmondtad neki az igazat; és elhagytad őt, mert nem fogadta el, amit mondtál. Amikor
végül rájött, hogy neked volt igazad, akkor megtette, amit tett. Élhetnek még olyan férfiak, akik
ezért hajlandók lennének akár megölni is téged. Nem akarlak ilyen helyzetbe hozni!
– Értem. – Althene csak ennyit mondott, majd felemelkedett a székből, és lassan keresztülsétált a
szobán, az ablakerkélyhez. – Értem... És biztos vagy abban, hogy a genfi úriemberek emiatt
aggódtak?
– Utaltak, illetve utalt rá, igen.
 – Gyanítom, hogy nem csak emiatt aggódtak.
– Nem
– Találgassak egy kicsit?
Noel megmerevedett. Nem mintha alábecsülte volna édesanyja megfigyelőképességét – sohasem
tette –, de, mint mindig, bosszantotta, ha előbb akarta szavakba önteni következtetését, mint ahogy
neki alkalma lett volna rá.
– Azt hiszem, ez nyilvánvaló – mondta.
– Tényleg? – Althene elfordult az ablaktól, és ránézett.
– Benne van a levélben. Ha a pénz forrása nyilvánosságra kerülne, abból jogi problémák
lennének. Követelésekkel lépnének fel a nemzetközi bíróságokon.
– Igen. – Édesanyja elfordult. – Akkor hát nyilvánvaló. Csodálkozom, hogy megengedték neked,
hogy beszélj róla.
Noel rossz előérzettel dőlt hátra a székben.
– Miért? Tenni akarsz valamit?
– Mindenesetre nagy a kísértés – felelte, még mindig kifelé nézve. – Nem hiszem, hogy az
ember valaha is elveszítené a vágyat, hogy visszaüssön, hogy odavágjon annak, aki szenvedést
okozott neki. Még ha ez a szenvedés jobbra fordította is a sorsát. Isten a tanú rá, az életem – az
életünk –, jobbra fordult. Kikerültünk a pokolból, s boldogok lettünk, pedig én már feladtam a
reményt.
– Apára gondolsz? – kérdezte Noel.
Althene megfordult.
– Igen. Fogalmad sincs, mit kockáztatott azért, hogy megvédjen bennünket. A világ legutolsó
bolondja voltam, s ő elfogadta ezt a bolondot – a gyermekével együtt. A szeretetnél is többet adott
nekünk; visszaadta az életünket. És viszonzásul csak szeretetet kért.
– Szeretted is.
– És szeretni is fogom, amíg csak élek. Richard Holcroft olyan férfi, amilyennek én hajdan
Clausent hittem. De tévedtem, szörnyen tévedtem. Bár Heinrich már sok-sok éve halott, ma is
ugyanúgy megvetem. És vissza akarok ütni neki!
Noel hangján nem érződött az izgalom. Valahogy el kell térítenie édesanyja gondolatait erről az
ösvényről; Wolfsschanze túlélői biztosan megölnék őt.
– Annak a férfinak ütnél vissza, akire emlékezel, és nem annak, aki ezt a levelet írta. Lehet, hogy
amit először láttál benne, az mégis benne volt. S a végén előjött.
– Ezzel akár meg is vigasztalhatnám magam, ugye?
– Pedig azt hiszem, ez az igazság. Aki ezt a levelet írta, nem hazudott. Szenvedett.
– Meg is érdemelte a szenvedést, épp eleget okozott másoknak; a legkönyörtelenebb ember volt,
akit valaha is ismertem. A felszínen annyira másnak tűnt, olyan... olyan céltudatosnak. De istenem,
amikor kiderült, hogy mik is ezek a célok valójában...
– De hát megváltozott – szakította félbe Holcroft. – És ezt neked is köszönheti. Az élete végén
már csak azon munkálkodott, hogy valahogy jóvátegye, amit elkövetett. Ő maga írta: "Meg kell
próbálni jóvátenni, ami történt!" Gondold csak meg, hogy mit tett – mit tettek ők hárman – ennek
érdekében!
– Tudom, hogy ez figyelmet érdemel. Akárcsak a szavai. Szinte hallom őket, bár a hang egy
fiatal férfié. Céltudatos, nagyon fiatal férfié, egy nagyon fiatal, vadóc lánnyal az oldalán. – Althene
rövid szünetet tartott, majd rákérdezett: – Miért mutattad meg a levelet? Miért kavartad fel az
emlékeimet?
– Mert úgy döntöttem, hogy vállalom. Ezért aztán be kell zárnom az irodámat, sokat kell majd
utaznom, és végül hónapokra Svájcba kell költöznöm. Ahogy a genfi bankár mondta, ezt te nem
vennéd tudomásul szó nélkül, kérdésekkel ostromolnál. Attól tartott, hogy esetleg megtudnál
valamit, ami ártalmas lehet, és elhamarkodottan cselekednél.
– A te károdra? – kérdezte Althene.
 – Igen, még ezt is lehetségesnek tartotta. Azt mondta, nagyon erősek az emlékeid.
"Kitörölhetetlenül beléd vésődtek", így fogalmazott.
– Kitörölhetetlenül – bólintott Althene.
– Azt mondta, jogi szempontból is talán az a legjobb megoldás, ha a pénzt a szándékuknak
megfelelően használjuk fel. Azaz...
– Valószínűleg igaza van. Ha egyáltalában meg lehet csinálni: már régóta esedékes! Ugyanakkor
bármihez fogott Heinrich, abból általában értéktelen és hazug dolgok sültek ki. – Althene itt
megállt, homlokán összefutottak a ráncok. – Te voltál egyetlen kivétel. Talán ez lesz a másik.
Noel felállt a székből, és odament az édesanyjához. A vállára téve a kezét, magához húzta.
– A genfi bankár azt mondta, rendkívüli asszony vagy. Igaza volt.
Althene kissé elhúzódott tőle.
– Ezt mondta? "Rendkívüli asszony?"
– Igen.
– Ernst Manfredi – suttogta.
– Hát te ismered őt? – kérdezte Holcroft.
– Sok idő eltelt azóta, hogy találkoztunk. Ezek szerint még él.
Noel nem helyesbített.
– De hát honnan tudtad, hogy ő az?
– Egy nyári délután találkoztunk, Berlinben. Ő volt az, aki segített nekünk kijutni onnan. Neked
és nekem. Kivitt minket a repülőhöz, pénzt adott. Istenem... – Althene kibontakozott fia öleléséből
és a szobán át az íróasztalhoz ment. – Ő nevezett "rendkívülinek" azon a délutánon.
Figyelmeztetett, vadászni fognak rám, hogy megtaláljanak. Hogy megtaláljanak minket. Azt
mondta mindent meg fog tenni az érdekünkben, amit csak tud. Elmondta, mit tegyek, mit mondjak.
Egy jelentéktelen kis svájci bankár azon a délutánon óriássá nőtt a szememben. Istenem, mennyi év
eltelt azóta...
Noel megdöbbenve nézett anyjára.
– De hát Manfredi miért nem szólt nekem erről egy szót sem? Miért nem mesélte el?
Althene megfordult, szemben állt a fiával, de most nem őt nézte. Valahová mögé nézett, olyan
dolgokra, miket csakis ő láthatott.
– Azt hiszem, azt akarta, hogy én jöjjek rá, magamtól. Így, ahogy történt. Nem az a fajta férfi
volt, aki visszaélne azzal hogy valaki az adósa. – Felsóhajtott. – Nem ígérem, hogy nem kérdezek
többet. Nem ígérek semmit. De mielőtt bármit is tennék, időben figyelmeztetni foglak. Egyelőre
nem ártom bele magam.
– Ezek szerint később még minden lehetséges?
– Ennél többet nem ígérhetek. Az emlékeim tényleg kitörölhetetlenek.
– De most ugye nem teszel semmit?
– Erre szavamat adtam. Nem adtam könnyen, nem is veszem vissza könnyen.
– Mikor vonnád vissza?
– Ha eltűnnél, például.
– Tartani fogom veled a kapcsolatot.
Althene Holcroft távozó fia után nézett. Arisztokratikus arcának markáns vonásai – melyek pár
pillanattal ezelőtt még oly feszültek, merevek voltak – kisimultak. Vékony ajkain mosoly játszott;
tűnődő szeméből csendes elégedettség és erő sugárzott. Az asztalán fekvő telefonhoz nyúlt,
lenyomta az "0" gombot és néhány másodperc múlva megszólalt:
– Központ? Jó napot! Egy távolsági hívást szeretnék kérni Svájcba, Genfbe.

Szakmai körökben is elfogadható érvet kellett találnia vállalatának, a "Holcroft, Incorporated"-

nek a bezárásához. Olyant, mellyel kapcsolatban fontosabb kérdések fel sem merülhetnek.
Wolfsschanze túlélői gyilkosok voltak, akik a kérdezősködést igen hamar beavatkozási kísérletnek
minősíthették volna. Törvényesen kellett eltűnnie – törvényesen azonban nem lehet eltűnni
legfeljebb kézenfekvő magyarázatokat lehet találni, melyekkel esetleg megteremthető a
törvényesség látszata.
A törvényesség látszata.
Sam Buonoventura.
Nem mintha Samnek valami baja lett volna a törvénnyel; de különc volt. Sam az építőmérnöki
szakma egyik legkiválóbb képviselője, csak a napimádat egy kissé az agyára ment. Ötvenedik
évében járó javíthatatlan vándormadár, aki a New York-i Bronx Tremont Avenue-i City College-
ában végzett, s akit az élet élvezetének vágya a forró égövi országokba csábított.
A hadsereg mérnökkamarájában töltött idő alatt egy rövid szolgálati úton meggyőződött arról,
hogy az élet sokkal ízesebb választékot kínál az Egyesült Államok határain kívül mint belül,
különösen a Floridai-szigetektől délre. Az embernek jónak kell lennie – jónak egy olyan
szakmában, társulva, a hatalmas beruházásokban való részvétellel biztosíthatja a megélhetést. Az
ötvenes és a hatvanas években Latin-Amerikában és a karibi térségben olyannyira felpörgött az
építési láz, mintha csak Samnek találták volna ki. Hírnévre tett szert a vállalatok és kormányok
körében, mint az egyetlen olyan építési nagyvállalkozó, aki mindig személyesen, a helyszínen
irányítja a munkát.
Ha alaposan áttanulmányozta a terveket, költségvetéseket és a munkaerő-kínálatot, Sam
többnyire négyszázalékos pontossággal megtudta mondani megbízóinak, hogy az adott szálloda,
repülőtér vagy gát mikorra készíthető el. Mivel sohasem pályázott építészi babérokra, az építészek
is szívesen együttműködtek vele.
Noel két ízben dolgozott együtt külföldön Buonoventurával, Costa Ricában, ahol – ha nincs Sam
– Holcroftot talán meg is ölték volna. Sam ugyanis ragaszkodott ahhoz hogy az elegáns, jó modorú
építészek megtanuljanak bánni a pisztollyal is. Postai komplexumot építettek az ország egy
eldugott kis szegletében, mely bizony távol esett a Waldorf vagy San José koktélbárjainak a
világától. Kissé nevetségesnek tartotta a hétvégi lőgyakorlatot, de az udvariasság engedelmességet
követelt. Az udvariasság, és Buonoventura harsány hangja.
Egy héttel később azonban az építész igencsak hálás lett Buonoventurának. Tolvajok jöttek le a
hegyekből, hogy lopjanak az építkezésnél használt robbanószerekből. Két férfi fésülte át a tábort
éjszaka; Noel házikójába is betörtek, miközben aludt. Amikor rájöttek, hogy a robbanószerek
nincsenek ott, az egyikük szaladt, rákiáltva társára: Asesinar al Americano!
Az Americano azonban beszélte a nyelvet. Pisztolyáért nyúlt – melyet Sam Buonoventurától
kapott –, és lelőtte a merénylőt.
Sam csak egyetlen megjegyzést fűzött az esethez:
– A mindenit! Vannak olyan társadalmak, melyek szokásai szerint a történtek után a halálodig
gondodat kellene viseljem.
Noelnek egy Miami székhelyű szállítási vállalaton keresztül sikerült Buonoventurát elérnie.
Jelenleg a Holland Antillákon dolgozott; Willemstad városában, a Curacao-szigeten. Noel ott hívta
fel telefonon.
– Hát te vagy az, Noel? – kérdezte Sam nagy hangon. – Istenem, négy vagy öt éve hallottam a
hangod utoljára! Működik még a gyorstüzelő pisztolyod?
– A colinas óta nem használtam, s remélem, nem is fogom. Hogy s mint felétek?
– Az anyucik itt dugig vannak suskával, úgyhogy szerencsére van mit elvernem... Munkát
keresel?
– Nem. Szívességet kérnék.
– Ki vele.
– Magánügyben külföldre kellene mennem pár hónapra, és szeretnék jó indokot találni arra,
miért nem vagyok New Yorkban.
– Ha mind a ketten ugyanarra gondolunk, akkor biztosan tudok.
Ugyanarra gondoltak. Megszokott dolog volt, hogy nagyszabású külföldi vállalkozásoknál
feketén olyan építészeket is alkalmazzanak, akiknek a nevét nem tűntetik fel a vázlatokon és a
tervrajzokon, de a szakértelmüket felhasználják. Erre általában azokban az országokban került sor,
ahol a hatóságok – elsősorban nemzeti büszkeségből csak a hazai szakemberek alkalmazását
engedélyezték. Ezek a hazai szakemberek többnyire nem voltak elég képzettek, vagy nem volt
gyakorlatuk. A beruházók úgy csökkentették a kockázatukat, hogy névtelenül jól képzett külföldi
szakértőket is megbíztak, akik folyamatosan kijavították és kiegészítették a helybeliek munkáit, s a
befejezésig figyelemmel kísérték az építkezést.
– Van valami javaslatod? – kérdezte Noel.
– Hogy a csudába ne lenne? Vagy fél tucat fejlődő ország közül választhatsz. Afrika, Dél-
Amerika, de itt vannak akár a karib-tengeri vagy a Grenadine-szigetek is. Az internacionális
vállalatok pókokként szövik be ezeket a területeket, a helyi kormányok azonban roppant
érzékenyek. Nyugodt és diszkrét tanácsadói állások közül válogathatsz, szédületes díjakért.
– Nem állást keresek, Sam. Csak fedezni akarom magam. Egy hely kellene, amit
megnevezhetnék, valaki, akire hivatkozhatnék, aki nem árulna el.
– Miért ne lehetnék én? Majd egy évig itt leszek még az isten háta mögött. Lehet, hogy annál is
tovább... Már le is szerződtem két kis kikötőre, meg egy egész jachtklubra lesz mit csinálnom, ha a
szállodát befejeztem. Én vagyok a te embered, Noel!
– Látod, ebben reménykedtem.
– Én meg kitaláltam. Mindjárt elmondom a részleteket, te meg mond meg, hol érhetlek utol, ha
netán valamelyik felső tízezerbeli haverod sürgősen teadélutánra akarna meghívni.
Szerdára Holcroft új állást talált két rajzolójának és a titkárnőjének. Mint sejtette, a dolog
könnyen ment; jó szakemberek voltak. Ezután annak a tizennégy vállalatnak a fejlesztési
igazgatóját hívta fel telefonon, ahová pályázatot nyújtott be versenytárgyalásra. Megdöbbenve
értesült arról, hogy a tizennégy közül nyolc esetben az övé állt a vezető helyen. Nyolc pályázat! Ha
mind bejön, többet keresett volna, mint az elmúlt öt évben együttvéve. Persze nem kétmillió dollár;
ezt azért nem feledte el. A "Holcroft, Incorporated" egyelőre nem vállal újabb építési megbízásokat.
A cég nagyobb tengerentúli vállalkozásban vesz részt. Amennyiben a hívó megadja a nevét és a
telefonszámát...
Azoknak akik mindenáron további információt kérnek, megadható a Holland Antillákon
található Curacaóban működő "Samuel Buonoventura Limited" cég postafiókszáma. És a legvégső
esetre azon keveseknek, akik feltétlenül ragaszkodnak egy telefonszámhoz, Samé.
Megállapodtak abban, hogy Noel hetente felhívja Buonoventurát; aki szintén hetente jelentkezik
majd az üzenetközvetítőnél.
Péntek reggelre Holcroft úgy érezte, az élethez kötő összes szálat elvágta, talán túlságosan is
alaposan. Elhagyja hát a maga művelte kertet, és nekivág egy ismeretlen erdőnek.
Semmi sem olyan, mint valaha volt. És már nem is lesz olyan, soha többé...
Mi lesz, ha nem tudja megtalálni von Tiebolt gyermekeit? Ha már meghaltak? Végtére is öt
évvel ezelőtt eltűntek Rio de Janeiróban; miért olyan biztos abban, hogy majd elő tudja keríteni
őket? És ha nem sikerül neki, vajon lecsapnak-e rá Wolfsschanze túlélői? Attól tartott, igen.
A félelem azonban nem old meg semmit, gondolta Holcroft, ahogy a Third Avenue-n a Seventy-
Third Street sarka felé sétált. A félelem ellen is lehet orvosságot találni. Elvihetné például a genfi
dokumentumot a hatóságokhoz, a Külügyminisztériumba, elmondhatna mindent. Peter Baldwinról,
Ernst Manfrediről és a Jack nevű kapusról. Feltárhatná a harminc év előtti nagyszabású lopás
körülményeit, és hálás ezrek szerte a világon gondoskodnának a védelméről.
Ez lett volna a legértelmesebb dolog, amit tehet, de az értelem és az önvédelem most valahogy
nem tűnt olyan fontosnak neki. Most nem. Egy férfi harminc évvel ezelőtti szenvedése járta át a
lelkét. Most egyedül ez számított.
Intett egy taxinak, s közben furcsa gondolat hasított belé, egy gondolat, melyről tudta, már
régóta ott fészkel a tudatalattijában. Rájött, mi az a "valami", ami az ismeretlen erdő felé hajtja.
Olyan bűnöket vett magára amelyeket nem ő követett el. Magára vállalta Heinrich Clausen bűneit.
Meg kell próbálni jóvátenni ami történt!
 – A Fifth Avenue 630-hoz, legyen szíves – mondta a sofőrnek, miután beszállt a taxiba. – A
brazil konzulátushoz.

Kezdetét vette a vadászat

– Megpróbálom összefoglalni, amit eddig mondott, Mr Holcroft. Az idős attasé hátradőlt
székében. – Ön tehát egy családot keres, de a nevüket nem akarja elárulni. Ez a család a negyvenes
években érkezett Brazíliába, és legutóbbi információi szerint néhány évvel ezelőtt nyomuk veszett.
Jól értettem?
Noel értetlenséget olvasott le az attasé arcáról, és nem is csodálkozott rajta. Szerencsétlen
játékba bonyolódott, de nemigen tudta, mi mást tehetne. A kutatásban éppen elég hátránnyal indult,
senkinek sem akart lehetőséget adni arra, hogy a munkáját tovább bonyolítsa. Kedvesen
elmosolyodott.
– Nem egészen ezt mondtam. Azt kérdeztem, hogy figyelembe véve ezeket a körülményeket,
hogyan lehetne ezt a családot megtalálni? Azt nem mondtam, hogy én vagyok az, aki meg akarja
találni őket.
– Ezek szerint ez csak egy feltételezés? Ön újságíró?
Holcroft fontolóra vette a középszintű diplomata kérdését. Milyen egyszerű is lenne igennel
válaszolnia, mennyivel könnyebben folytathatná a kérdezősködést. Ugyanakkor, néhány nap múlva
Rio de Janeiróba repül. Mindenféle papírokat kell majd kitöltenie, talán vízumot is kérnek, még
nem tudta. Ha most hazudik, abból később még kellemetlensége lehet.
– Nem, építészmérnök vagyok.
Az attasé tekintete elárulta meglepetését.
– Akkor, gondolom, Brasília városát is megnézi. Mestermunka.
– Nagyon szeretném!
– Tud portugálul?
– Spanyolul, egy kicsit. Dolgoztam valamikor Mexikóban. És Costa Ricában is.
– Térjünk inkább vissza a tárgyra! – mondta az attasé, és előrehajolt a széken. – Amikor
megkérdeztem, hogy újságíró-e, akkor habozott a válasszal. Kísértést érzett arra, hogy igent
mondjon, mert kézenfekvő lett volna. Őszintén szólva, ez arról győzött meg engem, hogy
mégiscsak ön az, aki az eltűnt családot keresi. Miért nem mond el mindent?
Amennyiben az ismeretlen erdőben folytatott kutatása során a hazugság fegyverével is élni akar,
akkor – gondolta Noel – jobb, ha megtanulja, hogy a jelentéktelennek tűnő kérdésekre adandó
válaszokat kell elemeznie először. Első tanulság: fel kell készülni!
– Őszintén szólva, nem sokkal többet tudok mondani – válaszolta Holcroft, kissé zavartan. –
Mivel nemsokára az önök országába utazom, megígértem egy barátomnak, hogy megkeresem a
régi ismerőseit. – Ez ugyan az igazságnak egy sajátos változata volt, de nem állt távol tőle. Talán
ezért is tudta olyan meggyőzően előadni. Második tanulság: a hazugságot mindig az igazság egy
szeletére kell alapozni!
– Vagyis a... a barátja már megpróbálta megtalálni őket, de nem járt sikerrel ugye?
– Megpróbálta, de több ezer mérföld távolságból. Ami nem ugyanaz.
– Meghiszem azt! Szóval a távolság miatt, és mert a barátja aggódik, hogy bonyodalmak
származhatnak a dologból ön ezért... hogy is mondjam, ezért tartózkodik attól, hogy a családot
megnevezze.
– Így van.
– Nincs így! Egy ügyvédi iroda minden további nélkül táviratozhatna bármelyik Rio de Janeiró-i
partnerének, és bizalmasan információt kérhetne a nyilvántartásokról. Ez mindennapos dolog. A
barátja által keresett család azonban bizonyára nem szerepel a nyilvántartásokban, és ezért akarja a
barátja azt, hogy nyomozzon utánuk.
Az attasé elégedetten mosolygott, akár egy sikeres matematikai levezetés végén.
 Noel egyre növekvő ingerültséggel figyelte a brazilt. Harmadik tanulság: ne hagyjuk magunkat
lazán odavetett következtetések csapdájába csalni!
– Mondok valamit – jegyezte meg Noel. – Maga rendkívül barátságtalan.
– Őszintén sajnálom, hogy így gondolja – felelte az attasé. – Pedig segíteni akarok. Azért vagyok
itt. Nem véletlenül beszéltem így! Nem az első, és istenemre mondom, nem is az utolsó, aki olyan
embereket keres, akik "valamikor a negyvenes években" érkeztek az országunkba. Biztos vagyok
benne, hogy tudja, milyen időpontot takar ez a kifejezés! Ezeknek az embereknek a többsége
Németországból érkezett, és sokan hatalmas összegeket hoztak Brazíliába, semleges országok
megvesztegetett bankjain keresztül. Amit mondani akarok, az nagyon egyszerű: legyen óvatos! Az
olyan emberek, akikről ön is beszélt, nem tűnnek el ok nélkül.
– Mire céloz?
– Arra, hogy egyszerűen el kell tűnniük. El kellett tűnniük. A nürnbergi ítéletek és az izraeli
titkosszolgálat fenyegetésétől eltekintve, sokan a vagyonukat – olykor nem is kicsit – lopással
szerezték, a legyőzött országok népétől, intézményeitől, esetenként maguktól a kormányoktól.
Ezeket a pénzeket most visszakövetelhetnék tőlük.
Noel nyomást érzett a gyomrában: van ugyan bizonyos kapcsolat az elhangzottak és von
Tiebolték esete között, de meglehetősen elvont, és a körülményeket figyelembe véve, félrevezető
kapcsolat. Noha von Tiebolték részesei voltak egy nagyszabású és rendkívül bonyolult lopásnak, az
biztos, hogy nem emiatt tűntek el. Negyedik tanulság: légy felkészülve a legváratlanabb
egybeesésekre is és ne lássák meg rajtad, hogy meglepődtél!
– Nem hiszem, hogy ez a család bármi ilyesmibe belekeveredhetett volna – mondta Noel.
– De, természetesen nem biztos benne, hiszen kevéssé ismeri őket.
– Hadd fogalmazzak így: biztos vagyok benne! Egyedül azt szeretném megtudni öntől, hogyan
fogjak hozzá a kereséshez, illetve hogyan tudhatnám meg, mi történt velük.
– Már említettem az ügyvédeket.
– Ügyvédek nem kellenek! Ne feledje, építész vagyok. A jogászok a természetes ellenségeink;
többnyire csak az időnket rabolják. Holcroft elmosolyodott. – Amit egy jogász megtehet, azt én is
meg tudom tenni, csak gyorsabban. Tudok spanyolul. Majd elboldogulok valahogy a portugállal is.
– Értem. – Az attasé szünetet tartott, közelebb húzva az asztalon a szivardobozt. Kinyitotta, és
megkínálta Holcroftot, aki megrázta a fejét. – Biztos? Havanna!
– Biztos. És sietnem is kell!
– Igen, tudom. – Az attasé felemelt egy nagy ezüst asztali öngyújtót, meggyújtotta, majd mélyen
leszívta a füstöt; a szivar csúcsa felizzott. Hirtelen Noel szemébe nézett. – Tehát nem hajlandó
megmondani, hogy hívják a családot?
– Az ég szerelmére!... – Holcroft felállt. Elege volt; majd máshol próbálkozik.
– Kérem – mondta a brazil –, üljön le, kérem! Csak egy-két percre. Biztosíthatom, hogy megéri.
Noel látta az attasé szemében, hogy valami fontosat akar mondani. Leült.
– Miről van szó
– La comunidad alemana. Spanyolul mondtam, mert tudom, hogy megérti.
– A német közösség? Arra gondol, hogy Rióban van egy külön német közösség?
– Igen, de nem kizárólag földrajzi értelemben. Van ugyan egy külön kerület, a német barrio, de
nem erre utaltam. Én arról beszélek, amit mi lado de abajo alemánnak nevezünk. Nem tudom, érti-
e?
– Az "alsó rész" ... ami a felszín alatt van, a német felszín alatt.
– Pontosan. A felszín alatt. Amitől olyanok, amilyenek; amiért azt teszik, amit tesznek. Nagyon
fontos, hogy megértse.
– Azt hiszem, értem. Elmagyarázta. A legtöbben nácik, akik a nürnbergi ítéletek elől menekültek
ide, olyan pénzt hozva magukkal, ami nem az övék. Megpróbáltak elbújni, és titokban tartani
kilétüket. Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek összetartanak.
 – Nyilvánvaló. Ön persze azt gondolja, hogy annyi év után már nagyobb asszimilációnak kellett
volna bekövetkeznie.
– Miért gondolnám? Ön itt dolgozik New Yorkban. Menjen el a Lower East Side-re, vagy a déli
Village-be, vagy Bronxba! Olasz, lengyel, zsidó szigeteket találhat, annak ellenére, hogy már
évtizedek óta itt élnek. Ön körülbelül huszonöt, harminc évről beszélt. Az pedig nem olyan sok!
– Vannak persze hasonlóságok, de a helyzet messze nem ugyanaz, higgye el nekem! Akikről
beszélt, azok New Yorkban nyíltan jönnek össze, büszkén vállalják az örökségüket. Brazíliában
másképpen van. A német közösség csak úgy tesz, mintha asszimilálódott volna. A kereskedelemben
ez talán még igaz is, de sehol másutt. Félelem és harag munkál bennük. Túlságosan sokan,
túlságosan régóta érzik üldözöttnek magukat; nap mint nap ma is ezrek rejtik el a kilétüket a
külvilág elől. Megvan a maguk külön hierarchiája. Három vagy négy család irányítja a közösséget,
vidéki birtokairól. Természetesen inkább svájci eredetűnek vallják magukat. – Az attasé újabb
szünetet tartott. – Kezdi már érteni, hogy mit akarok mondani? A főkonzul ezt nem mondhatná el
önnek; a kormányunk ezt nem nézné jó szemmel. Én azonban jóval lejjebb állok a ranglétrán,
úgyhogy rám hárul ennek a kimondása. Érti, ugye?
Noel zavarba jött.
– Őszintén szólva, nem egészen. Végül is semmi meglepő sincs abban, amit mond. Nürnbergben
"emberiség elleni bűntettek"-kel vádolták őket. Ez súlyos bűntudathoz vezet, a bűntudat meg
félelmet szül. Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek egy idegen országban megpróbálnak valahogy
összetartani.
– A bűntudat tényleg félelmet szül. A félelem pedig gyanakváshoz vezet. S a gyanakvás az
erőszak melegágya. Ez az amit meg kell értenie. Az az idegen, aki eltűnt németek után kutat
Rióban, óriási veszélynek teszi ki magát. Emlékeztetem: lado de abajo alemán. Védik egymást. –
Az attasé a szivarjáért nyúlt. – Adja meg inkább a nevet, Mr Holcroft. Mi majd megkeressük őket!
Noel figyelte, ahogy a brazil leszívja a havanna füstjét. Nem tudta, pontosan miért, hirtelen
kényelmetlenül kezdte érezni magát. Ne hagyjuk magunkat lazán odavetett következtetések
csapdájába csalni!
– Nem tehetem. Azt hiszem, ön túloz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akar segíteni
nekem.
Felállt.
– Rendben – mondta a brazil. – Megmondom, hogy mit tehet. Amikor Rio de Janeiróba ér,
keresse fel a Bevándorlási Minisztériumot. Név és körülbelüli dátum alapján ott esetleg tudnak
önnek segíteni.
– Nagyon köszönöm – mondta Noel, és az ajtó felé indult.
A brazil gyors léptekkel kiment a szobából, a belépőket fogadó nagy előtérbe. Az egyik
karosszékben üldögélő fiatalember felpattant, amint meglátta a főnökét.
– Visszamehet az irodájába.
– Köszönöm, excellenciás uram!
Az idősebb férfi az eligazító asztalnál ülő hivatalnok előtt áthaladt a termen, egy kétszárnyú
dupla ajtóhoz ment. A bal oldali szárnyon a República Federal do Brasil címere volt látható; a jobb
oldalin pedig egy tábla, arany betűkkel: Cónsul-General. A konzul egy másik, kisebb előszobába
lépett, itt ült a titkárnője. Mielőtt bement volna a saját irodájába, ezt mondta neki:
– Hívja fel a követséget, legyen szíves! A nagykövettel szeretnék beszélni. Ha nincs bent, akkor
érje utol, ahol van. Mondja meg neki, hogy bizalmas ügyről van szó; ő majd tudni fogja,
beszélhetünk-e, vagy sem.
Az amerikai nagyváros legmagasabb rangú brazil diplomatája becsukta maga után az ajtót, nagy
léptekkel az íróasztalához ment, és leült. Felemelt az asztalról egy összetűzött papírköteget. Az
elején újságcikkek fénymásolatai sorakoztak, melyek a British Airways London-New York közötti
591-es járatán elkövetett mérgezésről tudósítottak, valamint a repülőtéren később felfedezett két
gyilkosságról. Az utolsó két oldalon a repülőgép utaslistája szerepelt. A diplomata átfutotta a
neveket, az egyiknél megállapodott a tekintete: Holcroft, Noel. Dep. Geneva. BE 577. O. Lon. BA
591. X. NYC. Úgy nézett rá, mintha megkönnyebbült volna, hogy még mindig ott van.
Felbúgott a telefon; felemelte a kagylót.
– Tessék!
– A nagykövet van a vonalban, uram.
– Köszönöm. – A főkonzul gyenge visszhangot hallott a kagylóban, ami azt jelentette, hogy
bekapcsolták az esetleges lehallgatást zavaró berendezést. – Nagykövet úr?
– Én vagyok, Geraldo. Mi ez a sürgős és bizalmas ügy?
– Pár perccel ezelőtt egy férfi járt nálunk és azt kérdezte, hogyan találhatna meg Rióban egy
családot, akiket a szokásos csatornákon keresztül eddig nem sikerült elérnie. A férfit Holcroftnak
hívják: Noel Holcroft, építész New York Cityből.
– A név semmit sem mond nekem – jegyezte meg a nagykövet. – Vagy ismernem kellene?
– Csak ha olvasta a múlt szombati Londonból jövő British Airways repülőgép utaslistáját.
– Csak nem az 591-es járat? – kérdezte élesen a nagykövet.
– De igen. Genfből indult reggel a British European gépén, és Heathrow-a szállt át az 591-esre.
– És most Rióban akar kutatni? Kit keres?
– Nem akarta megmondani. Természetesen végig az "attasé"-t játszottam neki.
– Természetesen. Mondjon el mindent! Táviratot fogok küldeni Londonba. Gondolja, hogy
esetleg... – a nagykövet szünetet tartott.
– Igen – vetette közbe a konzul. – Könnyen lehet, hogy von Tieboltékat keresi.
– Mondjon el mindent! – ismételte meg a férfi Washingtonból.
– Az angolok véleménye szerint ezeket a gyilkosságokat a Tinamu követte el.

Noelnek, amikor körülnézett a Braniff 747-es gép társalgójában, déjá vu érzése támadt, mintha
mindezt már átélte volna egyszer. A színek ugyan élénkebbek voltak, és a személyzet ruhája is
divatosabb. Ettől eltekintve minden olyan volt, mint a British Airways 591-esjáratán. Az utasok
azonban határozottan másként viselkedtek. Ez már a "riói roham" ideje volt, a levegőben kezdődő,
s az Aranypart homokján folytatódó gondtalan kikapcsolódásé.
Számára azonban nincs kikapcsolódás, gondolta Holcroft, egyáltalán nincs. Rá csak egyetlen
élmény várhat, a felfedezés élménye. Hogy sikerül-e megtalálnia a von Tiebolt családot, vagy sem.
Már több mint öt órája repültek. Végigevett egy jellegtelen ebédet, végigbóbiskolt egy
jellegtelen filmet, és végül úgy döntött, hogy felmegy a társalgóba.
Pedig nem akaródzott neki. A hét nappal ezelőtti események még mindig a hatásuk alatt
tartották. A szeme előtt öltek meg egy embert, pár méterre attól a helytől, ahol ült. Akár meg is
érinthette volna a vonagló testet; közvetlenül mellette csapott le a halál, a természetellenes halál.
Méreg, gyilkosság!
Sztrichnin. A színtelen kristályos vegyület elviselhetetlen fájdalom rohamaival támadt. Miért
történt? Ki a felelős, és miért tette? A tudósítások ugyan részletesek voltak, az okokról azonban
csak találgatni tudtak.
Az áldozatot két férfi társaságában látták a Londonból induló 591-es járat társalgójában.
Mindkettőnek lehetősége volt arra, hogy a mérget az áldozat italába ejtse; a feltételezések szerint
egyikük volt a tettes. De megint csak, miért? A rendőrség szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy
a két férfi korábbról ismerte volna Thorntont. Ráadásul ezt a két férfit – a feltételezett gyilkosokat –
szintén meggyilkolták, lelőtték őket egy teherautóban a repülőtéren. A leszállás után nem találták
őket sem a repülőgépen, sem az elkülönítő szobában, sem a lezárt vámterületen. Csak a holttestükre
bukkantak rá később. Ki ölte meg őket? És miért? Válaszolni senki sem tudott. Csak kérdezni. És
egyszerre a kérdések is megszakadtak. A rádió, a tévé, az újságok hirtelen elhallgattak, nem
beszéltek az esetről, mintha csak hírzárlatot rendeltek volna el. Megint csak, miért? Megint csak, ki
a felelős?
– Jéggel kérte a whiskyt, ugye, Mr Holcroft?
 A déjá vu teljessé vált. Ugyanazok a szavak, másnak a szájából. A mellette álló légikisasszony,
aki a kerek műanyag asztalra helyezte a poharat, szintén csinos volt – akárcsak az 591-es járaton. A
szeméből ugyanaz a közvetlenség olvasható ki, mint a British Airways járatán megismert lányéból.
Mindketten nevén szólították. A hangszínük is hasonló, csak a hangsúly különböző. Túl sok az
egybeesés! Vagy csak a fejével – a szemével, fülével érzékeivel – nem tud még elszakadni a hét
nappal ezelőtt történtek emlékétől?
Megköszönte az italt, s szinte félve nézett a lányra attól tartva, hogy mindjárt meghallja a
szörnyű kiáltást, s tanúja lesz egy székéből felugró férfi haláltusájának.
S ekkor Noel rájött valamire, amitől még kényelmetlenebbül érezte magát. Ugyanazon az ülésen
ült, mint az 591-es járaton, a borzalmas esemény pillanataiban. A társalgó is ugyanúgy nézett ki,
mint az egy héttel azelőtti. A hely nem volt szokatlan, hiszen máskor is itt szeretett ülni, de most
valahogy kísértetiesnek érezte. Ugyanolyan szögből, ugyanolyan megvilágításban látott mindent.
Jéggel kérte a whiskyt, ugye, Mr Holcroft?
A kéz, a csinos arc, a pohár.
Képek, hangok.
Hangok. Harsány, részeg nevetés. Az egyik férfi, aki már túl sokat ivott elveszíti az egyensúlyát,
s az egyik székben megbotolva hátraesik. Társa tántorogva mulat ingatag barátján. Egy harmadik
férfi aki hamarosan halott lesz – megpróbál bekapcsolódni a mulatságba. Kedvükbe akar járni,
hogy befogadják. A csinos légikisasszony whiskyt tölt, mosolyog, s törli a pultot, melyen a két
pohárból már csak egy áll mivel a másik felborult, majd kisiet a pult mögül, hogy felsegítse a
részeg utast. A harmadik férfi talán kissé zavarban, de még mindig játszani akarván a nagyfiúkkal,
megfogja a...
A pohár. A pohár! A pulton álló egyetlen pohár!
A harmadik férfi ezt a poharat fogta meg!
Whisky volt benne, jéggel. Ezt az italt annak az utasnak töltötték, aki a társalgó túloldalán ült,
egy alacsony műanyag asztalkánál. Te jó isten! – gondolta Holcroft, ahogy a képek ide-oda cikáztak
lelki szemei előtt. A pulton álló italt, amit a Thornton nevű idegen ivott meg neki szánták!
A sztrichnint tehát neki szánták! Neki kellett volna kifacsart testtel, szörnyű vonaglásokkal
haláltusát vívnia a padlón. A borzalmas halál célpontja ő volt!
Az asztalon előtte álló pohárra nézett; a keze már a poháron volt.
Jéggel kérte a whiskyt, ugye?...
Félretolta a poharat. Hirtelen mehetnékje támadt, úgy érezte, egy percig sem maradhat tovább
ennél az asztalnál, a társalgóban. Ki kell mennie; ki kell vernie ezeket a képeket a fejéből!
Túlságosan élesek voltak, túlságosan valószerűek, túlságosan félelmetesek.
Felemelkedett a székből, s bizonytalan léptekkel a lépcsőhöz sietett. Részeg nevetés hullámzó
hangjai keveredtek a hirtelen támadó halál hörgésével, a kínszenvedés fület tépő kiáltásaival. E
hangokat senki más nem hallotta, a fejében doboltak, szűnni nem akarón.
A csigalépcsőn lebotorkált az alsó fedélzetre. Félhomály uralkodott, néhányan olvastak az apró
fényszórók sugarában, a többség azonban aludt.
Noel rosszul érezte magát. Sem a fülében kalapáló hangoktól, sem a képektől nem tudott
szabadulni. Hányingere támadt, ki akarta vetni magából a félelmet, ami megülte a gyomrát. Hol
lehet a vécé? A tálalóhelyiségben... vagy azon túl? A függöny mögött, valahol. Biztos? Nem tudta,
ezért elhúzta a függönyt.
Hirtelen figyelmes lett valamire. A 747-es gép második szekciójának jobb első sorában egy férfi
megrezdült álmában. Egy jókötésű férfi, akinek az arcát már látta valahol. Nem emlékezett rá, hol,
de biztos volt benne hogy nem téved. Egy gyorsan tovatűnő rémült arcra emlékezett, a közvetlen
közelében. De miért jegyezte meg az arcot? Volt valami jellegzetes vonása... De mi? A szemöldök,
hát persze! A vastag, bozontos szemöldök a fekete és fehér szálak furcsa keveréke. Az ám, a tarka
szemöldök; de hol? Nem tudta felidézni. Az erőlködéstől a vér a fejébe tódult. A zakatolás a
fülében egyre hangosabb lett, a halántéka lüktetett. A bozontos szemöldökű férfi hirtelen felébredt,
mintha megérezte volna, hogy nézik. Szemük összevillant; egy szemernyi kétsége sem maradt hogy
már találkoztak. És a találkozáshoz erőszak emléke tapadt. De nem tudta: mi történt, mikor és hol?
Holcroft zavartan biccentett egyet, képtelen volt gondolkodni. Mintha kést forgattak volna a
hasában, és mennydörgés visszhangzott volna a fejében. Egy darabig azt sem tudta, hol van; azután
visszaemlékezett, de a szörnyű képek is visszatértek. A gyilkosság képei és hangjai, a gyilkosságé,
melynek majdnem ő lett az áldozata.
Tudta, vissza kell mennie a helyére. Uralkodnia kell magán; legyőzni a fájdalmat, a
mennydörgést, a kalapálást a mellkasában. Elfordult, gyorsan a függöny mögé lépett, átment a
tálalón, majd végighaladt a folyosón, a helyéhez.
Leült a félhomályban, örült hogy nincs szomszédja. Fejét az ülés támlájának feszítette, behunyta
a szemét, minden erejével arra koncentrált, hogy elhessegesse az utolsókat hörgő, eltorzult arc
borzalmas látványát. Nem sikerült.
S az arc hirtelen a saját arcává változott.
Majd a vonások összemosódtak, mintha megolvadt volna a hús, csak hogy új alakot vehessen
magára. Új, ismeretlen arcot látott maga előtt. Különös, szögletes arcot, melynek egyes vonásai
ismerősek voltak, az egész azonban ismeretlen.
Hirtelen elállt a lélegzete. Bár sohasem látta, rájött, kié. Szinte ösztönösen. Heinrich Clausen
arca volt. A harminc évvel ezelőtti szenvedő férfié. Az ismeretlen apáé, akivel egyezséget kötött.
Holcroft kinyitotta a szemét, csípte a homlokáról lecsorgó veríték. Még egy dologra rá kellett
ébrednie, és nemigen örült neki. A két férfit, aki sztrichninnel meg akarta mérgezni őt,
meggyilkolták. Mert ártani akartak neki.
És ebből az következik, hogy Wolfsschanze férfiai is a gépen utaztak.

A Porto Alegre Hotel fogadóportása elővette Holcroft szobafoglalási kartonlapját a dossziéból.

Egy kis sárga borítékban üzenetet tűztek a lap hátuljához. A portás leszakította, és átnyújtotta
Noelnek.
– Ez ma este, valamivel hét óra után érkezett, senor.
Holcroft senkit sem ismert Rio de Janeiróban, és New Yorkban sem mondta meg senkinek, hogy
hová készül. Feltépte a borítékot, és kiemelte az üzenetet. Sam Buonoventurától jött. Arra kérte,
hogy a lehető legsürgősebben hívja vissza, a nap bármely szakában.
Holcroft az órájára nézett, éjfélre járt. Aláírta a bejelentkezési lapot, és Samre gondolva, mintha
a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdezte:
– Telefonálnom kell Curacaóba. Ön szerint okozhat-e az gondot, hogy ilyen késő van?
A portás szinte sértve érezte magát.
– Az operadores-nak nálunk biztosan nem, senor! Curacaóért persze nem állhatok jót!
Az összeköttetés megteremtése – mindegy, hogy melyik fél hibájából – mégsem ment olyan
könnyen. Buonoventura érdes hangja csak 1.15 után szólalt meg a vonalban.
– Van egy kis gond, Noel!
– Egy? Amennyivel több! Mondjad!
– Az üzenetközvetítőd megadta a számomat ennek a New York-i zsarunak, valami Miles
hadnagynak. Nyomozó. Teljesen ki volt akadva. Azt mondta, neked be kellett volna jelentened a
rendőrségen, ha elutazol a városból, arról nem is beszélve, ha külföldre mégy.
Jézusom, erről tényleg megfeledkezett! És most már azt is tudta, miért olyan életbe vágóan
fontosak ezek az előírások. Hiszen a sztrichnint neki szánták! Vajon a rendőrség is ugyanerre a
következtetésre jutott?
– Mit mondtál neki, Sam?
– Én is kiakadtam. Ez az egyetlen módja annak, hogy az ember leszereljen egy dühös zsarut. Azt
mondtam neki, hogy kint vagy a szigeteken, egy olyan létesítményhez méred fel a terepet,
amelyben a washingtoni kormány is érdekelt. Curacaótól egy kicsit északra vagyunk, közel a
Zónához – értse, ahogy akarja. A munka bizalmas jellegű.
 – És elhitte?
– Azt nehéz megmondani. Azt akarja, hogy hívd fel. Néhány napot azért nyertem neked. Azt
mondtam, pont délután szóltál be rádión, s most három-négy napig nem valószínű, hogy
jelentkeznél. Én pedig sajnos nem tudlak téged elérni. Akkorát üvöltött, mint egy sebzett oroszlán.
– És bevette?
– Mit tehetett? Töketlen társaságnak nevezett bennünket, amit azért megcáfolhattam volna, de
ráhagytam... Két számot is megadott. Elöl a ceruzád?
– Mondhatod.
Holcroft feljegyezte a telefonszámokat – Miles rendőrségi és otthoni számát –, köszönetet
mondott Buonoventurának, és megígérte, a jövő héten újra felhívja.
Noel még azalatt kicsomagolt, míg a végtelenül hosszúnak tűnő kapcsolásra várt. Most egy
nádszékben ült az ablak előtt, az éji fehérben úszó partot nézte, mögötte a sötét vizet, a fényes
félhold tükörképével. Alant, a tengerparti sétány melletti úton párhuzamosan futó, íves, fekete-fehér
csíkokat lehetett látni, Guanabara aranypartjának, a Copacabanának a jelképét. A látvány valahogy
üresnek tűnt, de nem az emberek hiánya miatt. Túl tökéletes, túl szép volt. Ő biztosan nem ilyenre
tervezte volna; hiányzott a képből az egyéniség. Váltott: az ablak sima üvegét nézegette. Nem volt
semmi teendője, elmélkedhetett és pihenhetett. Remélte, el tud aludni. Az elmúlt héten bizony
meglehetősen nehezen aludt; most még nehezebb lesz. Mert most már tudta, amit azelőtt nem: hogy
valaki meg akarta ölni.
Furcsa érzés volt ezt tudnia. Nem akarta elhinni, hogy van a földön olyan ember, aki az ő halálát
kívánja. És mégis, valaki meghozta ezt a döntést, valaki parancsot adott rá. Miért? Mi a bűne? Genf
miatt? A küldetése miatt?
Itt milliókról van szó! A halott Manfredi szavait figyelmeztetésképpen is fel lehetett fogni. És ez
az egyetlen lehetséges magyarázat. A hír kiszivárgott, de azt nem lehet tudni, hogy mennyi, vagy ki
tud róla, és ki háborodott fel miatta. Hogy ki az, vagy kik ők, akik meg akarják akadályozni a genfi
bankszámla felszabadítását, akár úgy is, hogy a nemzetközi bíróságok elé viszik az ügyet.
Manfredinek igaza volt: az erkölcsileg elfogadható egyetlen helyes megoldás az, ha a genfi
dokumentum szándékai szerint járnak el. Ha teljesítik a három rendkívüli férfinak a végakaratát,
melyet saját szörnyeteg rendszerük vad pusztításai közepette vetettek papírra. Meg kell próbálni
jóvátenni, ami történt! Ez vált Heinrich Clausen hitvallásává; és ez minden tiszteletet megérdemel.
A maguk sajátos módján Wolfsschanze férfiai eljutottak az igazsághoz.
Noel töltött magának egy italt, az ágyához ment, és leült a szélére. A telefont nézte; mellette, a
szállodai jegyzettömbön ott állt a Sam Buonoventurától kapott két telefonszám. Miles hadnagyé, a
New York-i nyomozóé. Holcroft azonban nem tudta rászánni magát arra, hogy telefonáljon. Éppen
csak megkezdte a vadászatot; az első lépést tette meg Wilhelm von Tiebolt családjának
felkutatásához. Lépést? Jókora lépést: 4000 mérföldet! Nem akart visszafordulni.
Oly sok tennivaló vár rá! Azon töprengett, vajon képes lesz-e minderre, vajon megtalálja-e majd
az ösvényt az ismeretlen erdőn keresztül?
A szemhéja egyre nehezebb lett. Elálmosodott, és ennek nagyon megörült. Letette a poharat,
lerúgta a cipőjét, levetkőzni már nem volt kedve. Hátradőlt az ágyon, pár másodpercig még a fehér
mennyezetet bámulta. Nagyon egyedül érezte magát, bár tudta, nincs egyedül. Harminc év
távolából egy szenvedő férfi őhozzá kiált. S erre a férfira gondolt, míg csak álom nem jött a
szemére.

Holcroft követte a tolmácsot a gyengén megvilágított, ablaktalan fülkébe. Előtte már röviden
megbeszélték, Noel mit szeretne megtudni. A név: von Tiebolt, a család német. Az anya és két
gyermeke – egy lány és egy fiú – 1945. június 15. körül érkezett Brazíliába; néhány hónappal
később egy harmadik gyermek is született, egy leány, valószínűleg Rio de Janeiróban. Valamilyen
információnak lennie kell a nyilvántartásban! Még ha álnéven jöttek is, a kérdéses hetek
nyilvántartásából – két-három hét előtte és utána – minden bizonnyal kikereshető az a terhes nő, aki
két gyermekkel érkezett az országba. Ha több ilyenre is rábukkannának, akkor az már az ő gondja
lesz, hogy megtalálja az igazit.
Számára az is eredmény, ha a nevet – vagy a neveket – sikerül megtudnia.
Nem, nem hivatalos megkeresésről van szó. Semmilyen bűn elkövetésével nem vádolják őket, és
senki sem akar harminc évvel ezelőtti bűnöket megbosszulni. Éppen ellenkezőleg, ez egy benigno
buscar– azaz jószándékú kutatás.
Noel tudta, hogy magyarázatot kérhetnek tőle, és emlékezett a New York-i konzulátuson levont
tanulságra: A hazugságot mindig az igazság egy szeletére kell alapozni! A von Tiebolt családnak
rokonai vannak az Egyesült Államokban – kezdte a mesét. Olyanok, akik még a húszas-harmincas
években vándoroltak ki Amerikába. Nagyon kevesen élnek már közülük, és hatalmas vagyon
maradt rájuk, Remélhetőleg a Bevándorlási Minisztérium tisztviselői a segítségére lesznek, hogy
megtalálja az örökösöket. A von Tiebolt család valószínűleg nem lesz hálátlan... ő, mint közvetítő,
feltétlenül tájékoztatni fogja a családot a segítőkészségükről. Előhozták a nyilvántartásokat. Régi
fotokópiák százait tanulmányozták. Dokumentumok kifakult, ázott kópiáit; nagyobb részük
nyilvánvalóan Bernben, Zürichben, Lisszabonban vett hamisítvány. Az útlevelek is.
Von Tieboltékra vonatkozóan azonban semmiféle adatot nem találtak. Egyetlen olyan
egyedülálló terhes asszony sem érkezett két gyerekkel Rio de Janeiróba 1945 június júliusában aki
Wilhelm von Tiebolt feleségére emlékeztetett volna. Voltak ugyan terhes asszonyok még olyanok
is, akik két gyermekkel érkeztek, de a gyermekek egyik esetben sem lehettek von Tieboltéi.
Manfredi szerint ugyanis a lány, Gretchen, tizenkét-tizenhárom éves volt, a fiú, Johann, tíz. Az
ezekben a hetekben Brazíliába érkezett összes asszony a férjével együtt jött – legalábbis papíron
azzal –, és az összes gyermek, kivétel nélkül, hét év alatti volt.
Holcroft ezt nem csak szokatlannak, de matematikailag lehetetlennek is tartotta. Döbbenten
bámulta a kifakult tintájú oldalakat, a bevándorlási hivatal tisztviselőinek harmincvalahány évvel
ezelőtti kapkodó, gyakran olvashatatlan bejegyzéseit.
Valami nem stimmelt; az építész gyakorlott szeme ezt hamar észrevette. Olyan érzése volt,
mintha egy még nem végleges tervrajzot tanulmányozna, tele apró változtatásokkal; vonalak itt-ott
kitörölve, és megváltoztatva, de nagyon óvatosan, hogy az összkép megmaradjon.
Kitörölve és megváltoztatva, vegyszerrel kitörölve, óvatosan megváltoztatva. Ez az, ami feltűnt
neki! A születési dátumok! Oldalról oldalra az apró számok, a számjegyek ravaszul átírva! A 3-
asból 8-as, az 1-esből 9-es, a 2-esből pedig 4 lett; itt az ívecske megmaradt, ott a függőleges vonalat
egy kicsit lejjebb húzták, amott meg egy nullát hozzáírtak. És ez így ment oldalról oldalra, az 1945
június-júliusát feltüntető bejegyzéseken. A Brazíliába érkezett gyermekek születési dátumát úgy
változtatták meg, mint ha mindegyik 1938 után született volna!
Átkozottul ügyes csalás volt, gondosan megtervezett, szándékos. A nyomozást így már az első
lépésnél kudarcra lehetett ítélni. Anélkül, hogy gyanút ébresztenének. Az apró számokat több mint
harminc évvel ezelőtt, ha sietve is, de pontosan jegyezték be a bevándorlási hivatal ismeretlen
tisztviselői. Olyan dokumentumok alapján, melyek nagy részét azóta rég megsemmisítették, mivel
legtöbbjük hamis volt. Így azután ma már se megerősíteni, se megcáfolni nem lehet a bevezetett
adatok helyességét. Az eltelt idő és a hivatalnokok összejátszása miatt ez már lehetetlen. Hát
persze, hogy nincs olyan adat, mely von Tieboltékra utalna! Te jó ég, micsoda átverés!
Noel elővette az öngyújtóját; a láng fényében alaposabban is meg akart vizsgálni egy oldalt, ahol
nagyon sok apró változtatást sejtett.
– Senor! Ez szigorúan tilos! – csattant fel a tolmács, harsány hangon. – Ezek a régi lapok
könnyen meggyulladhatnak. Beláthatja, hogy nem vállalhatunk ilyen kockázatot! Holcroft mindent
megértett. Ezért hát a gyenge világítás, az ablaktalan fülke.
– Belátom, persze – mondta, és kioltotta az öngyújtót. – És feltételezem, ezeket a
nyilvántartásokat nem lehet kivinni ebből a szobából?
– Sajnos nem, senor.
 – És ugyebár még véletlenül sincs itt egy erősebb lámpa, meg persze önnél sincs zseblámpa. Jól
gondolom?
– Senor – mondta a tolmács, ezúttal udvarias, szinte alázatos hangon. – Már csaknem három
órája vagyunk itt. Mindent elkövettünk, hogy segítsünk önnek, de meg kell értenie, más teendőink
is vannak. Ezért, amennyiben végzett...
– Tényleg mindent elkövettek, azt észrevettem – szakította félbe Holcroft. – Igen, végeztem.
Legalábbis itt.
Sétálni indult a délutáni verőfényben, próbálta megérteni a történteket; lágy tengeri fuvallatok
simogatták az arcát, lehűtve a kudarc miatt érzett dühét. Lassan lépkedett a Guanabara-öböl
szeplőtlen homokját övező, deszkával borított fehér tengerparti sétányon. Időnként megállt, a
korlátnak dőlt, a játszadozó felnőtteket és gyermekeket nézte. A szép testeket, a napfürdőző
szépségeket. Kellem és önteltség fortélyos keverékét. Lerítt róluk a gazdagság. De megint felötlött
benne: hol itt az egyéniség? Ennek nyomát sem látta a Copacabanán ezen a délutánon.
Elhaladt a szállodája alatti partszakaszon, felnézett az ablakokra, keresve a szobáját. Egy
pillanatra azt hitte, megtalálta, azután rájött, hogy tévedett. Két alakot látott ugyanis az ablakban, az
ő szobáját pedig már reggel rendbe tették.
Visszatért a korláthoz, és cigarettára gyújtott. Az öngyújtóról eszébe jutottak a harmincvalahány
éves, meghamisított nyilvántartások. Vajon csak az ő kedvéért javították át őket? Vagy régebben
már mások is keresték von Tieboltékat? Mindegy, hogy mi a válasz, mindenképpen másként kell
hozzáfognia. De hogyan? La comunidad alemana. Holcroft visszaidézte a New York-i attasé
szavait. A férfi azt mondta, három-négy család irányítja a német közösséget. Ebből az következik,
hogy ezeknek az embereknek tudniuk kell a leggondosabban őrzött titkokról is. Nap mint nap ma is
ezrek rejtik el a kilétüket... Az az idegen aki eltűnt németek után kutat Rióban, óriási veszélynek
teszi ki magát. Emlékeztetem: lado de abajo alemán. Védik egymást.
Talán mégis van egy mód arra, hogy elhárítsa a veszélyt, gondolta Noel. A megoldás benne
rejlett abban a történetben, amit a Bevándorlási Minisztérium tolmácsának előadott. Nagy
távolságról jött, ezért hihető, hogy valaki – tudván, hogy Brazíliába készül – megkérte őt, keresse
meg von Tieboltékat. De ki? Olyan személynek kell lennie, aki már hivatásánál fogva is bizalmasan
kezeli az ügyeket, mondjuk jogásznak, vagy bankárnak. Valakinek, akinek a jó híréhez nem férhet
semmi kétség. Anélkül, hogy mélyebben elemezte volna, Holcroft tudta, akárkit választ is,
kulcsszerepe lesz abban, hogy elfogadják a történetét.
Hirtelen beugrott neki, ki lenne a legmegfelelőbb. Kockázatos választás, és némi iróniával
fűszerezett. Richard Holcroftra gondolt, akit mindig is az apjának tartott. Tőzsdei alkusz, bankár,
tengerésztiszt... és édesapa.
Noel az órájára nézett. Öt óra tíz – New Yorkban három óra tíz. Hétfő délután. Bár nem hitt az
előjelekben, de ezt most akár annak is tekinthette. Richard Holcroft ugyanis a hétfő délutánokat a
New York-i Tornaklubban töltötte. Noel a fülkés telefonhoz hívathatja apját beszélhet vele – és
kérheti a segítségét. Hangsúlyozná, hogy bizalmas jellegű kérésről van szó; itt a bizalmas jelleg
nem csak ürügyként, hanem védelmül is szolgálna. Valaki, bárki, megbízta Richard Holcroftot – a
közmegbecsülésnek örvendő férfiút –, hogy keressen meg egy von Tiebolt nevű családot
Brazíliában. Tudva, hogy fia Rióba készül, logikus, hogy megkérte a fiát, segítsen a kutatásban.
Bizalmas természetű ügyről lévén szó, bővebb felvilágosítással nem szolgálhatnak. Dick
Holcroftnak megvolt hozzá a tekintélye, hogy könnyedén lerázhassa a kíváncsiskodókat.
Althenének azonban nem szabad tudnia erről. Talán ez a kérésnek a legnehezebben teljesíthető
része. Dick imádta a feleségét; nem volt titkuk egymás előtt. Az édesapja azonban – a fenébe is, a
mostohaapja – nem fogja visszautasítani a kérését, ha látja, hogy komoly oka van rá. Sohasem tette.
Úgy vágott át a szálloda sima márványpadlójú előcsarnokán a lift felé, mintha vak és süket lett
volna, mert annyira elmerült a gondolataiban hogy mit is fog mondani a mostohaapjának. Ezért
szinte megriadt, amikor egy hájas amerikai megérintette a vállát.
– Mintha az a fickó ott magának integetne – mondta, és a portásra mutatott.
 A portás a pult mögül Noelt nézte. Kezében az ismerős sárga üzenetboríték; egy boynak adta,
aki az előcsarnokon keresztül elindult felé.
A papírdarabon egy szó, egy ismeretlen név állt. Cararra. Alatta egy telefonszám, de semmi
több. Holcroft zavarba jött. Szokatlan volt, hogy nincs semmilyen üzenet; ez nem jellemző a
latinokra. Senor Cararra még várhat; neki most New Yorkot kell felhívnia. Hogy fedezhesse magát.
A szobába érve Holcroft újra elolvasta a nevet: Cararra. Felébredt a kíváncsisága. Ki lehet ez a
Cararra, aki olyan biztos abban, hogy egy semmitmondó név puszta említésére fel fogja őt hívni?
Dél-amerikai szokások szerint ezt nem csak udvariatlanságnak, hanem már sértésnek is fel lehetett
volna fogni. Megváltoztatta elhatározását, a mostohaapja várhat még pár percet, amíg a végére jár
ennek. Tárcsázta a számot.
Kiderült, Cararra nem férfi, hanem nő; s mély, feszült hangjából ítélve rettegett valamitől. Nem
tudott valami jól angolul, de azért meg lehetett érteni. Amit mondani akart, az világos volt,
akárcsak az, hogy fél:
– Most nem beszélhetek, senor. Többé ne hívja ezt a számot! Baj lenne belőle.
– De hát ezt a számot adta meg! Mi mást tehettem volna?
– Az egy... bibi volt!
– Bibi? Hiba?
– Igen. Hiba. Majd felhívom. Felhívjuk.
– De hát miről van szó? Kicsoda maga?
– Mais tarde! – suttogta szinte rémülten a nő, és a vonal hirtelen megszakadt.
Mais tarde... mais tarde. Később. A nő újra fel fogja hívni. Holcroftnak hirtelen megsajdult a
gyomra, olyan hirtelen, amilyen váratlanul a rémült suttogás megszakadt. Úgy érezte, még sohasem
hallott életében ennyire rémült női hangot.
Az első gondolata az volt hogy a nőnek bizonyára valamilyen köze van az eltűnt von
Tieboltékhoz. De milyen? És az ég szerelmére, honnan tudhat őróla? Újra félelem fogta el... a
borzalmasan eltorzult, halott arcot látta maga előtt, 10.000 méter magasan a levegőben. Állandóan
megfigyelés alatt áll; idegenek követik minden lépését.
A telefon búgása szakította félbe a gondolatait, elfelejtette letenni a kagylót. Nem is tette le,
megnyomta a gombot, felengedte, és New Yorkot hívta. Gyorsan le kell fedeznie magát; ez egyre
világosabbá vált előtte.
Az ablaknál állt, a partot nézte, a központ jelentkezését várva. Fény villant a szemébe az utcáról.
Egy autó krómozott hűtőrácsáról verődött vissza élesen a nap. Az autó a partnak azon a részén
haladt éppen, ahol ő álldogált pár perccel ezelőtt. Ahonnan szórakozottan felnézve a szállodára a
saját szobája ablakát kereste.
Az ablak... A látószög. Noel közelebb lépett az üveglaphoz, képzeletben meghúzta az ablak és
azon hely közötti vonalat, ahol nemrég állt a parton. Gyakorlott építészként pontosan fel tudta
mérni a szöget. Az ablakok meglehetősen távol helyezkedtek el egymástól, a copacabanai szálloda
tengerre néző nagy szobáinak megfelelően. Ezt az ablakot nézte, de akkor arra gondolt, hogy ez
nem lehet az ő szobája, mivel az üveg mögött alakok mozogtak.
De mégis az ő szobája volt. Ezek szerint jártak a szobájában. A ruhásszekrényhez lépett, és
kinyitotta. Emlékezetében épp oly pontosan tudta rögzíteni a részleteket, mint szemével felmérni a
távolságokat és a szögeket. Maga elé képzelte a ruhákat, amikor reggel átöltözött. Abban az
öltönyben aludt el, amit még New Yorkban vett magára. Világosbarna nadrágja reggel a jobb szélen
lógott, szorosan a falnál. Szokása volt: a nadrágokat jobbra, a zakókat balra akasztotta A nadrágok
most is a jobb oldalon voltak, de nem a falnál. Centiméterekkel beljebb lettek tolva. A sötétkék
zakója pedig középen volt, nem a bal szélen.
A ruháit tehát átkutatták.
Az ágyhoz lépett, és kinyitotta az aktatáskáját. Amikor utazott, ez volt az irodája; úgy ismerte,
akár a tenyerét: az összes rekeszt, a zsebekben elhelyezett tárgyak pontos helyét. Nem kellett soká
tanulmányoznia. Az aktatáskáját szintén átkutatták.
 Megszólalt a telefon, a félelmei közé tolakodón. Felemelte a kagylót, és meghallotta a New
York-i Tornaklub telefonkezelőjének a hangját, de tudta, most nem szabad Richard Holcroftot
kérnie; nem szabad őt is belekevernie. A dolgok hirtelen összekuszálódtak. Újra át kell gondolnia
mindent.
– Itt a New York-i Tornaklub. Halló! Halló!... Halló, riói központ? Senki sincs a vonalban.
Halló! Itt a New York-i Tornaklub... – Noel letette a kagylót. Majdnem valami őrültséget csinált!
Hiszen átkutatták a szobáját! Hogy fedezze magát Rio de Janeiróban, majdnem annak a nyomára
vezette őket, aki édesanyjához – Heinrich Clausen volt feleségéhez – a legközelebb áll. Hogyan is
juthatott ez egyáltalában az eszébe?
Rájött, hogy még semmi sincs veszve. Levonhatott egy újabb tanulságot, építsük fel logikusan a
hazugságot, gondoljuk át újra, és használjuk fel a leghihetőbb részét. Ha Richard Holcroft számára
kitalálta, hogy miért ne árulja el senkinek azokat, akik von Tieboltékat keresik, akkor ezt az érvet
maga is éppúgy felhasználhatja.
Noel nehezen lélegzett. Csaknem szörnyű hibát követett el, de kezdte megtanulni, mire
vigyázzon az ismeretlen erdőben. Az ösvény tele van csapdával; észnél kell lennie, és óvatosan kell
lépdelnie.
Nem engedheti meg magának, hogy ilyen hibákat kövessen el! Az ismeretlen apa kedvéért
majdnem kockára tette annak az életét, akit az igazi apjának tartott.
Bármihez is fogott Heinrich, abból általában értéktelen és hazug dolgok sültek ki. Édesanyja
szavai, akárcsak Manfredié, figyelmeztetésül is szolgáltak. Édesanyja azonban – Manfredivel
ellentétben – tévedett. Heinrich Clausen korának nem csak gazembere, legalább annyira áldozata is
volt. A Berlin ostroma közben írott szenvedő sorai ezt éppúgy megerősítették, mint a tettei. És a fia
lesz az, aki ezt majd végül segít bebizonyítani.
La comunidad alemana. A német közösséget irányító három-négy család, akik a
megfellebbezhetetlen döntéseket hozzák. Elhatározta, hogy elmegy az egyik ilyen családhoz, és
tőlük kér segítséget. Tudta, hol keresse őket.

Az erős tokájú, vaskos, idős férfi, akinek acélszürke haját junkermódra rövidre nyírták, a
hatalmas ebédlőasztalról a belépőre emelte a pillantását. Egyedül evett, több teríték nem is volt az
asztalon. Ez különösnek tűnt, mert amikor az ajtó kinyílott, hangokat lehetett hallani; családtagok
és vendégek is voltak a házban, ennek ellenére ő mégis egyedül evett.
– További információkat szereztünk Clausen fiáról, Herr Crraff – mondta a belépő férfi,
közeledve az idős férfi székéhez. – A curacaói hívásról már tud. Délután két újabb telefonja volt.
Először a nőnek, Cararrának telefonált, majd egy New York-i férfiklubnak.
– Cararráék munkájával nem lesz hiba – mondta Graff. A villa megállt a kezében, táskás szeme
körül a ráncok összehúzódtak. – Milyen New York-i klubnak?
– Valami New York-i Tornaklubnak. Ez...
– Ismerem. Előkelő társaság. Kit hívott?
– Csak a helyet hívta. Nevet nem mondott. New York-i embereink most próbálják kideríteni.
Az idős férfi letette a villáját. Halkan, de sértő szándékkal megjegyezte:
– New York-i embereink igen lassúak, és maga is az!
– Bocsánatot kérek!
– A tagok között találni fognak egy Holcroft nevűt is. Ez azt jelenti, hogy Clausen fia megszegte
a szavát, és beszélt Holcroftnak Genfről. Ez veszélyes. Bár Richard Holcroft már öreg, de nem
tehetetlen. Mindig is tudtuk, ha túl soká él, még nehézséget okozhat. Graff egyenesen a férfira
nézett.
– A boríték megérkezett Sesimbrába; nincsen mentség. Az éjszakai események után a fiúnak már
tisztában kell lenni a helyzetével. Táviratozzon a Tinamunak! Nem bízom a riói összekötőjében.
Használja a sasos kódot, és tájékoztassa a feltételezésemről! A New York-i embereinknek lesz még
egy feladata. Egy öregembert, aki mások dolgába akarta ütni az orrát, félre kell állítani az útból.
Richard Holcroftnak ki kell kerülnie a képből! Ezzel a Tinamu is egyet fog érteni.

Noel tudta, mit keres: egy könyvesboltot, ami azért több, mint egy egyszerű bolt. Minden
nyaralóhelyen volt olyan nagyobb könyvüzlet, mely egy-egy nemzetiség sajátos igényeit próbálta
kielégíteni. Itt ezt A Livraria Alemának hívták. A Német Könyvesbolt. A portás szerint itt a
legújabb német folyóiratok és – a Lufthansa jóvoltából – a napilapok is kaphatók. Holcroft ezt
akarta tudni. Egy ilyen boltban bizonyára vannak előfizetők; s bizonyára van valaki, aki ismeri a
tekintélyesebb riói német családokat. Egy vagy két név elég lenne... Innen el tudna indulni.
A bolt még tízpercnyire sem volt a szállodától.
– Építész vagyok, Amerikából – mondta az eladónak, aki egy létrán állva a könyveket
rendezgette a felső polcon. – Azért jöttem Rióba, hogy a bajor hatást tanulmányozzam a nagy
családi házaknál. Van valamilyen anyaguk erről a tárgykörről?
– Nem is tudtam, hogy ez tárgykör lenne – felelte a férfi folyékony angolsággal. – Van ugyan
néhány alpesi faház jellegű épület nálunk, de bajornak nem mondanám őket.
Hatodik tanulság, vagy már a hetedik? Még ha a hazugság az igazság egy szeletén alapul is,
vigyázzunk, hogy ne tudjon nálunk többet az, akinek előadjuk!
– Alpesi, svájci, bajor – majdnem egyformák.
– Tényleg? Én azt hittem, jelentős különbségek vannak köztük. Nyolcadik vagy kilencedik
tanulság. Ne vitatkozzunk! A cél lebegjen mindig a szemünk előtt!
– Nézze, az igazság az hogy egy gazdag New York-i pár megbízott azzal, hogy jöjjek el ide, és
készítsek rajzokat. Ők tavaly nyáron jártak Rióban. Körbeutazták a vidéket, és megtetszett nekik
néhány nagyobb ház. Szerintük bajor stílusúak voltak.
– Valószínűleg észak-nyugaton járhattak. Több gyönyörű ház is van arrafelé. Például az
Eisenstat-ház, de azt hiszem, ők zsidók; furcsa, mór stílusú keverék, bármennyire is hihetetlen. És
hát ott van Graff udvarháza. Talán túl nagy is, de kétségkívül látványos. Persze nem véletlen, Graff
ugyanis többszörös milliomos.
– Hogy is hívják? Graf?
– Maurice Graff. Importőr. Persze mind azok.
– Kicsodák?
– Ugyan már, ne tettesse naivnak magát! Ha nem tábornok volt, vagy valami nagykutya a
vezérkarnál, akkor megeszem a kalapomat!
– Ön angol?
– Angol vagyok.
– És mégis egy német könyvesboltban dolgozik?
– Ich spreche sehr gut Deutsch.
– Nem találtak egy németet?
– Azt hiszem, megvannak annak is az előnyei, ha hozzám hasonlót alkalmaznak – mondta
rejtélyesen az angol.
Most Noelen volt a sor, hogy adja a meglepettet.
– Tényleg?
– Igen – felelte az eladó, egy létrafokkal lejjebb lépve. – Nem kérdezősködnek annyit.

Az eladó megvárta, amíg az amerikai kilép az üzletből, gyorsan lemászott a létrán, és kezének
egyetlen mozdulatával félrelökte a létrát a csúszkán. A mozdulatával mintha egy apró győzelem
végére tett volna pontot. Olyan gyorsan ment végig a könyvekkel szegélyezett folyosón, és fordult
be balra a raktárhelyiségbe, hogy majdnem kiverte az ott álldogáló vásárló kezéből a Goethe-
kötetet.
– Tierzeihung – motyogta az eladó futtában.
– Schwesterchen – felelte a fekete-fehér, bozontos szemöldökű férfi.
 A férfiasság hiányára utaló célzás hallatán az eladó megfordult.
– Nahát! – kiáltott fel meglepetten.
– Tinamu barátai mindig a közelben vannak! – mondta a férfi.
– Követte őt? – kérdezte az eladó.
– Nem vette észre. Telefonáljon csak!
Az angol folytatta útját az üzlet hátsó részében lévő irodához. Bement, felemelte a kagylót és
tárcsázott. Rio legbefolyásosabb emberének titkára válaszolt.
– Jó estét! Senor Graff rezidenciája.
– A szállodai emberünk nagy borravalót érdemel – mondta az eladó. – Igaza volt. Mindenképpen
beszélni akarok Herr Graff fal! Aszerint jártam el, ahogy megbeszéltük. Nagyszerű voltam! Biztos
vagyok benne, hogy jelentkezni fog. Kérem Herr Graffot!
– Át fogom adni az üzenetét, pillangócska – mondta a titkár.
– Egy fenét! Olyan híreim is vannak, amit csak neki mondhatok el.
– Mivel kapcsolatban? Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy Herr Graff igen elfoglalt ember.
– Elég, ha annyit mondok, hogy egy honfitársammal kapcsolatos? Elég világos, amit mondtam?
– Tudjuk, hogy Rióban van; már kapcsolatba lépett velünk. Ez nem újság a számunkra.
– Még mindig itt van; Az üzletben. Valószínűleg majd beszélni akar velem.
A titkár néhány szót váltott valakivel a közelében. Érteni lehetett, amit mond.
– A színész az, Mein Herr. Beszélni akar önnel. Minden a tervek szerint zajlott, de van egy kis
komplikáció. Az az angol is az üzletben van.
Maurice Graff átvette a kagylót.
– Mit akar? – kérdezte.
– Azt akartam mondani, hogy minden a várakozásaink szerint zajlott...
– Igen, igen, hallottam – szakította félbe Graff. – Nagyszerű munkát végzett. Mi a helyzet ezzel
az Englánderrel? Még ott van?
– Követte az amerikait. Alig háromméternyire volt tőle. Még mindig itt van, azt hiszem, arra vár,
hogy elmondjam neki, mi történik itt. Elmondjam?
– Ne! – felelte Graff. – Teljes mértékben kezünkben tartjuk a dolgokat, nincs szükségünk a
segítségére. Mondja meg neki, aggódunk, hogy felismerhetik; az a javaslatunk, hogy ne
mutatkozzék többet. Mondja meg neki, hogy nem értek egyet a módszereivel. Megmondhatja, hogy
személyesen tőlem hallotta.
– Köszönöm, Herr Graff! A legnagyobb örömmel továbbítom az üzenetét.
– Igen, azt elhiszem.
Graff átadta a kagylót a titkárának.
– A Tinamunak ezt nem lenne szabad megengednie – mondta csendesen. – Kezdődik az egész
elölről!
– Micsoda, Mein Herr?
– Az egész, elölről – folytatta az idős férfi. – A keresztbe tevések, egymás néma figyelése. A
jogkörök megosztása, mindenki gyanúsítgatása.
– Nem értem.
– Persze, hogy nem érti. Ön nem volt ott. – Graff hátradőlt a székében. – Küldjön egy második
táviratot is a Tinamunak! Nyomatékosan kérjük, hogy rendelje vissza az emberét Európába!
Túlságosan kockázatos dolgokat csinál. Tiltakozunk, és ha itt marad, nem vállalhatjuk tovább a
felelősséget!

Számos telefonjába került és egy napjába, amíg végre másnap délután két óra körül megkapta az
üzenetet, hogy Graff hajlandó fogadni őt.
Holcroft kocsit bérelt a szállodától, és északnyugatnak indult. Gyakran meg kellett állnia, hogy
az ügynökségtől kapott térképet tanulmányozza, de végül sikerült megtalálnia a házat. Behajtott a
kovácsoltvas kapun, rá a domb tetején magasodó házhoz vezető útra.
 Az út egy fehér betonnal borított nagy parkolóban végződött, zöld bokrok szegélyezték, amiket
itt-ott kockakővel burkolt ösvények szakítottak meg, melyeken a környező gyümölcsfaligetekbe
lehetett kisétálni.
A könyvesbolti eladó igazat mondott. A Graff birtok igazi látványosság volt. Csodálatos kilátás:
mellettük síkság, a távolban hegyek, és messze kelet felé az Atlanti-óceán ködbe vesző kékje. A ház
maga háromszintes. A főbejárat mindkét oldalán erkélyek sora: tömör, dupla ajtókkal – olajozott
mahagóniból, háromszög alakú, durva felületű, fekete sarokvasakkal. A hatás tényleg alpesi; mintha
több svájci faház geometriáját eggyéolvasztva, trópusi domb tetejére ültették volna az így
megrajzolt épületet.
Noel a bejárati lépcső jobb oldalán állt meg az autóval, és kiszállt. Két másik autó is várakozott
a parkolóban, egy fehér Mercedes limuzin, és egy alacsony, piros Maserati. A Graff család jól volt
eleresztve. Holcroft megfogta az aktatáskáját és a fényképezőgépét, és elindult felfelé a márvány
lépcsőfokokon.
– Hízelgőnek tartom, hogy építészeti erőfeszítéseinket mások is méltányolják – mondta Graff. –
Az természetes, gondolom, hogy a külföldről betelepültek az új környezetben is megpróbálják
újrateremteni otthonuk egy darabkáját. A családom Schwarzwald vidékéről való... Az emlékeink
mindig velünk vannak.
– Hálás vagyok azért, hogy szakított rám időt, uram! – Noel eltette az öt sebtében rajzolt vázlatot
az aktatáskájába, és bezárta. A megbízóm nevében is mondom, természetesen.
– Sikerült mindent megnéznie, amit akart?
– Egy tekercs film és öt vázlat a homlokzatról több, mint amit reméltem. Egyébként az úr, aki
kísért, tanúsíthatja, hogy csak kívülről fényképeztem a házat.
– Nem egészen értem.
– Nem akarom, hogy azt higgye, a ház belsejében is fényképeztem.
Maurice Graff elnevette magát.
– A házam meglehetősen jól védett, Mr Holcroft. Azonkívül eszembe sem jutott, hogy ön esetleg
azért jött volna, hogy egy betöréshez felmérje a terepet. Üljön le, kérem!
– Köszönöm – mondta Noel, és leült az idős férfival szemben.
– Tudja, vannak manapság olyanok is, akik esetleg gyanakodnának.
– Nézze, nem akarom félrevezetni. Felhívtam a Porto Alegre szállodát, hogy megtudjam tényleg
be van-e jelentve. Be volt. Holcroftnak hívják, New Yorkban él; neves utazási ügynökség foglalta le
a szobáját, azok bizonyára ismerik önt; hitelkártyával fizet, amit számítógépek ellenőriznek.
Érvényes útlevéllel érkezett Brazíliába. Mi többre lenne szükségem? A technika mai szintjén már
nem olyan egyszerű másnak kiadni magunkat, mint akik vagyunk. Igazam van?
– Igen, azt hiszem – felelte Noel, és arra gondolt, most kellene rátérnie jövetele igazi céljára.
Éppen meg akart szólalni, amikor Graff folytatta, mintha a kellemetlenné váló csöndet akarná
kitölteni.
– Meddig lesz még Rióban? – kérdezte.
– Már csak néhány napot. Megadták az építész címét, és még beszélni szeretnék vele, ha ráér.
– Megkérem a titkáromat, hogy telefonáljon neki, a legrövidebb időn belül a rendelkezésére fog
állni. Fogalmam sincs, hogy az ilyen eseteket pénzügyileg hogyan szokták megoldani – hogy
egyáltalán felmerülnek-e pénzügyi kérdések –, de biztos vagyok benne, hogy odaadja majd önnek a
tervrajzokat, ha ezzel a segítségére lehet.
Noel elmosolyodott, feltámadt benne a szakember.
– Itt csak szelektív adaptációról van szó, Mr Graff. Tulajdonképpen inkább csak udvariasságból
beszélnék vele. Megkérdezném tőle, hogy hogyan sikerült beszereznie az anyagokat, hogyan oldott
meg egyes statikai problémákat, ennyi az egész. A terveket nem kérném el tőle, és azt hiszem,
vonakodna is egy ilyen kérésre igent mondani.
– Nem lenne semmi vonakodás! – mondta Graff, katonára emlékeztető erőszakos árnyalattal a
hangjában.
 ... Ha nem tábornok volt, vagy valami nagykutya a vezérkarnál, akkor megeszem a kalapomat...
– Nincs jelentősége, uram. Már megvan, amiért jöttem.
– Értem. – Graff vaskos testét odébb mozdította a széken. A mozdulat egy fáradt öregemberé
volt, egy hosszúra nyúlt délután vége felé. Szeme azonban nem fáradtságot, éppen ellenkezőleg,
valami különös élénkséget tükrözött. – Egyórányi megbeszélés elég lenne?
– Minden bizonnyal.
– Elintézem önnek!
– Nagyon kedves, köszönöm.
– És akkor vissza is tudna utazni New Yorkba.
– Igen. – Ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy szóba hozza von Tieboltékat. Most. – Az az
igazság, hogy van még valami, amit el szeretnék intézni, amíg Rióban vagyok. Nem létfontosságú,
de megígértem valakinek, hogy megpróbálom. Csak azt nem tudom, hol kezdjem. Talán a
rendőrségnél, azt hiszem.
– Ez elég baljósan hangzik. Valami bűntényről van szó?
– Éppen ellenkezőleg. Csak azon töprengtem, a rendőrség melyik részlege segíthetne abban,
hogy megtaláljak bizonyos embereket, akik nincsenek benne a telefonkönyvben. A könyvbe fel
nem vett számokról is érdeklődtem, köztük sincsenek.
– Biztos abban, hogy Rióban élnek?
– Amikor utoljára hallottak felőlük, akkor itt éltek. És ha jól tudom, már a többi brazil városban
is érdeklődtek utánuk a telefontársaságokon keresztül.
– Kíváncsivá tesz, Mr Holcroft. Tényleg annyira fontos, hogy megtalálják ezeket az embereket?
Mit követtek el? Azt mondta nem bűnözők.
– Nem követtek el semmit. Tulajdonképpen én sem sokat tudok. Egy New York-i ügyvéd
barátom, amikor meghallotta, hogy Rióba jövök, megkért, hogy segítsek megtalálni ezt a családot.
Azt hiszem, valami pénzt hagytak rájuk a középnyugati rokonaik.
– Örökség?
– Igen.
– Akkor talán egy riói ügyvédi iroda...
– A barátom több itteni irodától is kért információt a nyilvántartásokról – mondta Noel,
visszaemlékezve a New York-i attasé szavaira –, de nem járt eredménnyel.
– És mivel magyarázta ezt?
– Semmivel. Bosszankodott. A pénz valószínűleg nem volt elég három ügyvédre.
– Három ügyvédre?
– Igen – felelte Noel, meglepődve saját magán. Ösztönösen, gondolkodás nélkül kerekítette
teljessé a történetet. – Először is ott az ügyvéd Chicagóban – vagy St Louisban –, azután a barátom
irodája New Yorkban, és végül itt a riói. Ha engem, a kívülállót nem is, egymást biztosan
részletesebben tájékoztatták. És valószínűleg már nem éri meg nekik, hogy háromfelé osszák a
díjat.
– A barátja nagyon lelkiismeretes! – mondta Graff, és elismerően felhúzta a szemöldökét. Hát
igen, lelke az van, ha teste nincs is, gondolta Holcroft.
– Szerintem is – mondta Noel.
– Talán segíthetnék. Vannak barátaim.
Holcroft megrázta a fejét.
– Nem akarom ezzel terhelni. Éppen eleget segített már nekem ma délután. És, mint mondtam,
nem életbe vágóan fontos.
– Természetesen – mondta Graff, megvonva a vállát – nem akarok bizalmas jellegű ügyekbe
beavatkozni. – A német kinézett az ablakon, hunyorgott a fényben. A nyugati hegyek között lebukó
nap narancsszínű sugarai beáramlottak az üvegen, patinás árnyalatot adva a dolgozószoba sötét
faburkolatának.
 – A családot von Tieboltnak hívják – jegyezte meg Noel, az idős férfi arcát fürkészve. Bármire is
számított, ami történt, az teljesen felkészületlenül érte.
Az öreg Graff szemei tágra nyíltak, tekintete megvetően lövellt Holcroftra.
– Micsoda disznó! – mondta a német, szinte suttogva. – Kitalálta ezt a trükköt, ezt az ördögi
csalást, hogy beférkőzzön a házamba! Hogy találkozzon velem!
– Téved, Mr Graff! Felhívhatja a New York-i megbízómat...
– Disznó!... – üvöltötte az idős férfi. – Von Tiebolték! Szarháziak! Gyávák! Verfaulte Menschen!
Schlangen! Hogyan merészelte a nevüket kiejteni a házamban!
Noel döbbenten, tehetetlenül figyelte a kitörést. Graff arcszíne elváltozott a dühtől; nyaki ütőerei
kidagadtak, szemei vérben úsztak, keze remegve szorította a karosszék karfáját.
– Nem értem – mondta Holcroft, és felemelkedett a székből.
– Hogyne értené... Maga szemét! Von Tieboltékat keresi! Hogy életet adjon nekik!
– Meghaltak?
– Adná a magasságos, hogy úgy legyen!
– Graff, hallgasson rám! Ha tud valamit, kérem...
– Ki a házamból! – Az idős férfi erőlködve felállt, és a dolgozószoba bezárt ajtaja felé kiáltott.
– Werner! Kommen Sie her!
Graff titkára berontott az ajtón.
– Mein Herr? Was ist?...
– Dobja ki ezt a szélhámost! Ki a házamból!
A titkár Holcroftra nézett.
– Erre. Igyekezzen!
Noel felemelte az aktatáskáját, és gyorsan az ajtó felé indult. Megállt, hogy még egyszer
visszanézzen a feldühödött Graffra. Az öreg német felfújt, groteszk törpeként állt, rázta a remegés.
– Kifelé! Aljas!
A durva vádak hatására Noel elveszítette az önuralmát. Az aljas nem ő volt, hanem ez az öntelt
hólyag, ez a felfuvalkodott állat, aki mindent megenged magának. Ez a szörnyeteg, aki elárulta,
majd elpusztította harminc évvel ezelőtt azt a szenvedő férfit... és hozzá hasonló ezreket. Ez a náci!
– Nincs rá joga, hogy így beszéljen velem!
– Majd meglátjuk, hogy kinek mihez van joga! Kifelé!
– Megyek már, tábornok úr, vagy tudom is én micsoda. Ha ezt tudom, el se jövök ide! Annyit se
tud rólam, mint azokról a szerencsétlenekről, akiket a gazembereivel együtt elégetett, de kiejtek egy
nevet a számon, és erre egyből kijön a sodrából. Hallani se bírja, mert tudja – s én is tudom –, hogy
von Tiebolt átlátott magán harminc évvel ezelőtt! Amikor már toronymagasan álltak a hullák!
Meglátta, hogy kik is maguk valójában!
– Sohasem rejtettük véka alá! Az egész világ tudta. Mi senkit sem csaptunk be.
Holcroft megállt, és önkéntelenül nyelt egyet. Bár forrt benne a düh, igazságot akart szolgáltatni
annak a férfinak, aki a sírból kiáltott hozzá; és vissza akart ütni annak az alaknak, aki azt a hajdan
oly félelmetes hatalmat jelképezte a számára, mely pusztulást hozott a világra, és elrabolta tőle az
édesapját. Nem tudta visszatartani magát.
– Tisztázzuk! – mondta Noel. – Meg fogom találni von Tieboltékat, és ebben maga nem
akadályozhat meg engem! Ne gondolja, hogy meg tud akadályozni! Hogy felfedte a kilétemet!
Maga nem! Én fedtem fel a magáét! Kissé túlságosan is nyíltan hordja a Vaskeresztjét!
Graff visszanyerte az önuralmát.
– Keresse csak meg von Tieboltékat! De mi is ott leszünk!
– Megkeresem őket. És ha megtalálom őket, és bármi bajuk történik, akkor tudom, hogy ki
tette... Megmondom én, hogy ki maga! Itt üldögél ebben a kastélyban, és egyre csak parancsokat
ugat. Még ma is becsapja magát. Már réges-rég végük volt – mielőtt a háború befejeződött volna –,
és a von Tiebolthoz hasonló férfiak tudták ezt. Ők megértették, maga azonban azóta sem. És
sohasem fogja.
 – Kifelé!
Werner hátulról megragadta Noelt. A jobb válla fölött átnyúlva a mellkasára tapasztotta a
tenyerét, és hátrarántotta. Noel megbillent, érezte, hogy húzzák kifelé a szobából. Már az ajtóban
voltak, amikor hátralendítette az aktatáskáját, belevágva a férfi nagy, ingó testébe. A bal könyökét
nagy erővel hátra, a férfi gyomrába vágta, és vadul rugdalózott, sarkával sikerült is a támadó
sípcsontját eltalálnia. Ennek azonnal meglett az eredménye: a férfi megroggyant, szorítása egy
pillanatra enyhült. Ennyi elég is volt.
Holcroft felkapta a bal kezét, megragadta a jobb válla fölött átvetett karon a ruhát és teljes
erejéből előrerántotta. Testét jobbra hajlította, jobb vállát a mögötte magasodó férfi mellkasának
vetette. Támadója megbillent. Noel vállával még egy utolsót lendített a megemelt testen, és ezzel
támadóját a fal mellett álló antik székre dobta. A törékeny fa nem bírta el a testet, a szék nagy
reccsenéssel összeroskadt a férfi súlya alatt. Werner hirtelenjében mozdulni sem tudott; szaporán
pislogott, nem látott tisztán. A nyitott ajtón át Holcroft látta, hogy Graff a telefonhoz lép.
Werner megpróbált feltápászkodni.
– Meg ne próbáljon... – figyelmeztette Holcroft. A nagy előcsarnokon át a főbejárathoz indult. A
hall túloldalán egy boltívben néhány férfi és nő álldogált. Egyikük sem mozdult felé, még a
hangjukat sem emelték fel. A németek következetesek, gondolta elégedetten Noel. Ezek a
tányérnyalók parancsra várnak.
– Mindent a kiadott parancsaim szerint – mondta Graff a telefonba nyugodt hangon, most nyoma
sem volt a pár perccel ezelőtti dühnek. – Várja meg, amíg félig leér a dombon, csak utána nyomja
meg a gombot. Fontos, hogy az amerikai úgy érezze, sikerült megmenekülnie. – Letette a kagylót,
és Wernerhez fordult.
– Megsérült?
– Nem, Mein Herr.
– Holcroft dühös – folytatta Graff. – El van telve magával, elégedett, céltudatos. Helyes. Most
meg kell rémíteni, hogy reszkessen minden ízében, a pillanat váratlan kegyetlenségétől. Mondja
meg a testőrnek, hogy várjon öt percet, és csak utána kezdje el az üldözést. Jól kell végrehajtania a
feladatát!
– Megkapta a parancsot, kiváló céllövő.
– Rendben. – A Wehrmacht korábbi tábornoka lassan az ablakhoz sétált, hunyorgott a lemenő
nap sugaraiban. – Gyengéd szavak, szerető szavak... azután hirtelen hisztérikus visszautasítás. Az
ölelés, majd a kés. Egyik váltja a másikat, gyors egymásutánban, míg Holcroft el nem veszíti az
ítélőképességét. Míg végül már azt sem tudja, ki a szövetségese, ki az ellensége, csak azt az egyet
tudja, hogy tovább kell lépnie. Végül; amikor összeomlik, ott leszünk, és az ölünkbe hull.
Noel bevágta maga mögött a nagy bejárati ajtót, és a márványlépcsőkön lesietett a kocsijához.
Először hátramenetbe kapcsolt, hogy ráállhasson a Graff birtokról kivezető útra, majd rálépett a
gázpedálra, és célba vette a kaput.
Egyszerre több gondolat is felmerült benne. Egyrészt az, hogy a nap már lebukott a nyugati
hegyek mögé, és az árnyékok nagyra nőttek. Tűnőben a napfény, be kell kapcsolnia a fényszórókat.
Másrészt az, hogy Graff kitörése, amikor von Tiebolt nevét említette neki, két dologra is utal: von
Tiebolték élnek, és valamiért fenyegetést jelentenek. De vajon mit fenyegetnek? Kit fenyegetnek?
És hol vannak?
A harmadik inkább érzésféle volt, semmint határozott gondolat. Az átélt tusa nyomán támadt
benne. Testi erejét mindig is puszta adottságnak tartotta. Nagy termete és ügyessége miatt sohasem
érezte különösebb szükségét annak, hogy másokat legyőzzön. Küzdeni inkább csak önmagával
küzdött, hogy jobb lehessen, mondjuk a teniszben vagy a sízésben. A verekedéseket mindig
elkerülte, teljesen feleslegesnek tartotta azokat.
Éppen emiatt ki is nevette a mostohaapját, amikor az egyszer hosszas győzködés után beíratta őt
egy önvédelmi tanfolyamra. Richard Holcroft véleménye szerint ugyanis a város egyre inkább
dzsungelhez kezdett hasonlítani; s a fiának szerinte meg kellett tanulnia, hogyan védheti meg
magát.
Bár kijárta a tanfolyamot, azonnal elfelejtett mindent, amint véget ért. Ha egyáltalában felszedett
ott valamit, bizonyos, hogy nem tudatosan történt.
Valamit azért felszedett, gondolta Noel elégedetten, felidézve magában Werner kissé üveges
tekintetét.
Az utolsó gondolat is tétován ötlött fel benne, mikor ráhajtott a lefelé vezető útra. Valami nem
volt rendben a mellette lévő ülésen. Az elmúlt percek zűrzavara kissé elhomályosította egyébként
éles megfigyelőképességét, csak annyit érzett, hogy az ülés kockás huzata mintha valahogy
másként nézett volna ki...
Szörnyű hang szakította félbe töprengését: fülsértő, dühödt kutyaugatás; fekete, hosszú szőrű,
hatalmas juhászkutyák fenyegető pofája verődött kétfelől az ablakoknak, csattogtatták nyál áztatta
bundás állkapcsukat. A sötét szemekben gyűlölet és elkeseredés égett: hát utolérték áldozatukat,
mégsem tudták a húsába mélyeszteni a fogukat. Egy egész falka – öt, hat, hét –, mindegyik ablakra
jutott egy mancsukkal az üveget kaparták. Az egyik állat felugrott a motorháztetőre, pofáját a
szélvédőnek nyomta.
És ekkor Holcroft észrevette, hogy a kutya mögött, a domb lábánál, a kocsi reflektorának
fényében úszó hatalmas kapu megmozdul. Elindul lassan azon az íven, melynek végén döngve
bezárul! Ütközésig nyomta a gázpedált, úgy szorította a kormányt, hogy belesajdult a keze. Teljes
sebességgel hajtott, a kapuoszlopnál balra rántotta a kormányt, és bár majdnem súrolta a csukódó
acélszárnyakat, sikerült közöttük kicsusszannia. A motorháztetőről a kutya rémült üvöltéssel jobbra
repült.
A szürkületben még látni lehetett, hogy a falka hirtelen elcsendesedik a kapu mögött.
Valószínűleg nagyfrekvenciás sípszóval – ami emberi fül számára nem hallható – állították meg
őket. Noelről csurgott a veríték, ütközésig nyomott pedállal száguldott tovább, lefelé az úton.
Egy útelágazás tűnt fel előtte. Jobbról vagy balról jött-e errefelé? Nem emlékezett; a szomszéd
ülésre dobott térképért nyúlt. Ez volt az, ami zavarta az előbb! A térkép nem volt ott! A bal oldali
úton hajtott tovább, majd lenyúlt az ülés alá, hátha a térkép lecsúszott a padlóra. Nem csúszott le.
Kilopták a kocsiból!
Útkereszteződéshez érkezett; ismeretlennek tűnt, de az is lehet, hogy csak a sötétség miatt nem
ismerte fel. Ösztönösen jobbra fordította a kormányt, tudta, nem szabad megállnia. Továbbra is
teljes sebességgel hajtott, miközben a Rióba vezető útra utaló jeleket kereste. Sötétség borult a
tájra; semmi olyasmit nem látott, amire emlékezett volna. Az út hirtelen nagy ívben jobbra
kanyarodott, majd meredeken egy dombra vitt. Idefelé jövet se nagy kanyar, se domb nem volt.
Eltévedt!
Az út a domb tetején körülbelül száz méter átmérőjű sík térre vezetett. A tér bal felén parkoló és
kilátó volt, mellig érő fallal körülvéve, amelyet az alattuk magasodó szikla szélére húztak. A fal
mentén hengeres foglalatban távcsövek sorakoztak; az a típus, mely érme bedobására válik
mozgathatóvá. Holcroft az út széléhez kanyarodott, és megállt. Más autó nem volt a közelben, de az
úton azért jöhetnek. Ha körülnéz, talán tájékozódni tud. Kiszállt, és a falhoz sétált.
Messze a távolban meglátta a város fényeit. A szikla és a fények között azonban merő sötétség...
Nem, nem teljesen; mintha kanyargó fénycsík vezetne errefelé. Egy út lenne? Noel éppen a távcső
mellett állt. Bedobott egy pénzdarabot, és belenézett, az élességet arra a kanyargó fénycsíkra
állította, amelyet útnak vélt. Az volt.
A fényt egymástól távol elhelyezett ostornyeles lámpák sugározták, melyek, bár kétségkívül
hasznosak, kissé furcsán néztek ki a brazil őserdőbe vágott út mentén. Ha ráhajthatna erre az útra,
ha látná, hol kezdődik... A távcső megakadt, nem lehetett tovább jobbra fordítani. Az ördögbe! Hol
kezdődik az út? Itt kell valahol...
 Hirtelen motorzúgást hallott arról az útról, melyen ő kapaszkodott fel pár perce. Hála istennek!
Megállítja az autót, még ha eléje kell is állnia az út közepén. Szaladni kezdett, a faltól a beton
parkolón át az aszfaltozott út felé.
Az út széléhez érve megfagyott az ereiben a vér. A kilátó előtti utolsó kaptatón közeledő autó
egy fehér Mercedes limuzin volt. Ugyanaz az autó, amelyet egy másik domb tetején látott ragyogni
nemrég a délutáni nap fényében. Graff autója!
A kocsi hirtelen megállt, csikorgó gumikkal. Kinyílt az ajtó, egy férfi szállt ki belőle. A
fényszóró visszaverődő fényében azonnal felismerte: Werner!
A férfi a derekához nyúlt, pisztolyt rántott elő. Holcroft bénultan állt. A férfi ráemelte a fegyvert.
Hihetetlen! Ez nem lehet igaz!
Az első lövés mennydörgéshez hasonlított; földindulásként szakította meg a csendet. Rögtön egy
második követte. A golyó Noeltől pár lépésre vágódott az útba, követ és port csapva a magasba.
Bénultsága és hitetlenkedése ellenére az ösztönei futásra késztették, hogy mentse magát. Hiszen
meg akarják ölni! Meg akarják gyilkolni, Rio de Janeiro fölött, egy elhagyatott turistakilátónál!
Remegett a lába, kényszerítenie kellett magát, hogy a bérelt autóhoz fusson. Fájt a lába; ilyen
különös érzést még sohasem érzett. Két további dörrenés hasított az éjszakába; újabb két helyen
szakadt fel a beton és az aszfalt.
Elérte az autót, és mögötte a földre vetette magát, hogy fedezékbe kerüljön. Felnyúlt a
kilincshez. Újabb lövés, ez még hangosabb, szinte megsüketült bele. A dörrenést egy másik
robbanás zaja is kísérte. Kitörött az autó hátsó szélvédője.
Csak egyet tehetett! Feltépte az ajtót, és beugrott. Remegve fordította el az indítókulcsot. A
motor felbőgött; a gázpedált ütközésig nyomta. A sebességváltót menetbe lökte; az autó
előrelendült a sötétben. Elrántotta a kormányt; kis híján a falnak ütközött. Az ösztönei azt
parancsolták, hogy kapcsolja be a fényszórót. Bár minden vibrált előtte, észrevette a lefelé vezető
utat; kétségbeesetten arrafelé vette az irányt.
Az út tele volt kanyarokkal. A legnagyobb sebességgel vette őket, csúszott, farolt, alig volt ura a
kocsijának, a karja szaggatott. Keze megizzadt; állandóan csúszkált a kormányon. Az egyik
másodpercben azt hitte, hogy menten összetöri magát a kocsival együtt, a másikban pedig, hogy
megöli egy golyó.
Maga sem tudta megmondani, hogy mennyi idő alatt és hogyan sikerült megtalálnia a lámpákkal
szegélyezett kanyargó utat, de egyszer csak észrevette, hogy már rajta fut. Az út sima aszfaltja
balra, kelet felé, a városba vezetett.
Sűrű erdő közepén járt; az utat magas fák szegélyezték, mély kanyon falaiként borulva fölé.
Két autó közeledett szemből; láttukra szinte sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Közeledett a
külső kerületekhez. Mindjárt a külvárosba ér! A lámpák itt már sűrűbben sorakoztak egymás után,
hirtelen autók bukkantak fel mindenütt, kanyarodtak, fékeztek, előztek. Sohasem gondolta volna,
hogy egyszer majd ennyire megörül a forgalom látványának.
A közlekedési lámpa pirosra váltott. Ennek is megörült, valahogy a hétköznapi életbe hozta
vissza, rövid pihenőt is engedélyezve neki. Benyúlt az ingzsebébe, hogy elővegyen egy cigarettát.
Istenem, mennyire vágyott egy cigarettára!
Egy autó állt meg tőle balra, s Noel megint hitetlenkedve nézte, ami történik. A sofőr mellett ülő
férfi – akit még sohasem látott életében – lehúzta az ablakot, és egy pisztolyt emelt a magasba. A
csövön perforált henger, hangtompító. Az ismeretlen férfi őrá célzott!
Holcroft visszahőkölt, nyakát behúzva lekapta a fejét, egyetlen rántással sebességbe tette a
kocsit, és ütközésig nyomta a gázpedált. Hallotta a félelmetes pukkanást, az üveg összetört
mögötte. A bérelt autó az útkereszteződésbe vágódott. Őrült dudaszó harsant; épp az utolsó
másodpercben sikerült félrerántania a kormányt egy közeledő autó elől; elkerülve az összeütközést.
A cigaretta kihullott a szájából, lyukat égetett az üléshuzatba. Száguldott a belváros felé.

A telefon nedvesen csillogott Noel izzadt tenyerében.

 – Hallja egyáltalában, amit mondok? – kiabálta a telefonba.
– Mr Holcroft, nyugodjon meg, kérem! – mondta kissé kételkedő hangsúllyal az Amerikai
Nagykövetség attaséja. – Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Felírtam mindent, a legrövidebb
időn belül diplomáciai úton nyomozást kezdeményezünk. Ugyanakkor vegyük figyelembe, hogy
már elmúlt hét óra; ilyenkor igen nehéz bárkit is elérni.
– Nehéz elérni? Hát nem hallotta, amit mondtam? Majdnem megöltek! Nézzék meg az autómat!
Kilőtték az ablakait!
– Máris küldök valakit a szállodába, hogy átvegye öntől a járművet – mondta az attasé
gyakorlatiasan.
– Nálam van a kulcs. Mondja meg neki, hogy jöjjön fel a szobámba érte.
– Rendben. Maradjon ott, ahol van, vissza fogjuk hívni!
Az attasé letette a kagylót. Az ördögbe! Ez a pasas úgy beszél vele, mintha valami bosszantó kis
takony lenne, akit mielőbb le kell rázni, hogy mehessen már végre vacsorázni!
Noel borzasztóan meg volt rémülve. Fojtogatta a félelem, el veszítette a fejét, alig kapott
levegőt. Az émelyítő, minden porcikáját átjáró félelem ellenére valami történt vele, amit nem
egészen értett. Tudatának egy apró zugába düh fészkelte be magát, és érezte ahogy a düh egyre
jobban elhatalmasodik rajta. Bár félt a következményektől, nem tudta visszafogni magát.
Megtámadták; vissza akart ütni.
Graffnak is vissza akart ütni. A valódi nevét akarta a szemébe vágni: szörnyeteg, hazug,
erkölcstelen... náci!
Meg kell próbálni jóvátenni, ami történt!
Egy szenvedő férfi kiáltott hozzá az évek távolából... most is kiált. Kiáltásai hangosabbá
érthetőbbé, szívet tépőbbé váltak minden egyes újabb akadállyal. Már nem fordíthat hátat, nem
futamodhat meg. Az arc, mely lelki szemei előtt nemrég édesapja ismeretlen de máséval össze nem
téveszthető arcává lényegült, óriási fájdalmat tükrözött. Mi történt vele?
Megszólalt a telefon. Mint valami vészjelre, megpördült a tengelye körül, újabb támadást
gyanítva. Megszorította a csuklóját, hogy csillapítsa remegését, és gyorsan az ágy melletti
asztalkához lépett.
– Senor Holcroft?
Nem az Amerikai Nagykövetség attaséja volt. Az akcentus latin férfiról árulkodott.
– Tessék?
– Beszélnem kell önnel. Létfontosságú, hogy azonnal találkozzunk!
– Kivel beszélek?
– Cararra vagyok. A szálloda előcsarnokából hívom.
– Cararra? Tegnap beszéltem valakivel, aki Cararra néven mutatkozott be. De az nő volt.
– A húgom. Itt van velem. Mindketten beszélni akarunk önnel.
Felmehetünk a szóbájába?
– Nem! Senkivel sem akarok találkozni!
A lövések dörrenései, a szörnyű tompa pukkanás, a beton és az üveg csattanása – mind ott
visszhangzott még a fejében. Többé nem akarta a magányos célpont szerepét eljátszani.
– Senor, találkoznunk kell!
– Nem! Hagyjanak békén vagy hívom a rendőrséget!
– A rendőrök nem tudnak segíteni önnek. Mi tudunk. Segíteni szeretnénk. Von Tieboltékat
keresi. Mi segíthetünk.
Noelnek elállt a lélegzete. Szeme a kagylóra tévedt. Csapda! A telefonáló férfi csapdát akar neki
állítani. De ha így van, miért jelenti be?
– Ki küldte magát? Ki mondta, hogy hívjon fel engem? Graff?
– Graff nem áll szóba olyan emberekkel, mint mi vagyunk. A húgomat és engem, szóval
minket... rangján alulinak tart.
 Rangján alulinak! Hát igen, gondolta Holcroft, Graff az emberek többségét rangján alulinak
tartja. Mélyet lélegzett, megpróbált nyugodt hangon beszélni.
– Azt kérdeztem, ki küldte ide magukat? Honnan tudták, hogy von Tieboltékat keresem?
– Vannak barátaink a Bevándorlási Minisztériumban. Hivatalnokok, nem vezető emberek. De
sok mindent hallanak, és észrevesznek. Meg fogja érteni, ha már beszéltünk egymással. – A brazil
beszéde hirtelen felgyorsult, a szavak egymásba kuszálódtak. Látszott, hogy nem előre bemagolt
szöveget mond. – Senor, nagyon kérem! Találkozzunk! Higgye el, olyasmit tudunk, amit önnek is
tudnia kell! Segíteni akarunk. Azzal, hogy önnek segítünk, magunkon is segíteni akarunk.
Noel fejében egymást kergették a gondolatok. A Porto Alegre szálloda előcsarnoka mindig
zsúfolásig tele, és van némi igazság abban, hogy minél többen vannak egy helyen, annál nagyobb a
biztonság. Ha Cararra és a húga tényleg tud valamit von Tieboltékrol, akkor feltétlenül találkoznia
kell velük. De nem egyedül. Lassan, tagoltan megszólalt.
– Maradjanak a porta közelében, legalább három méterre tőle, és egyik kezük se legyen a
zsebükben! A húga álljon a balján, a jobb karját fűzze az ön karjába! Nemsokára lemegyek, de nem
a liften. Nem fognak látni. Majd én odamegyek magukhoz.
Letette a kagylót, saját magán is meglepődve. Úgy látszik, néhány leckét már megtanult. Az
alvilágban ezek a szabályok természetesek voltak, neki azonban újak. Cararra így nem ránthat elő
pisztolyt a zsebéből; a húga – vagy akárki – pedig nem nyúlhat a kézitáskájába anélkül, hogy ő
észrevenné. A lépcsőházi ajtókra fognak figyelni; ő pedig természetesen a liften érkezik. És azt is
tudni fogja, hol keresse őket.
Turisták gyűrűjében lépett ki a lift ajtaján. Egy darabig velük álldogált, mintha közéjük tartozna,
és a porta előtt álló férfit és nőt nézte. Utasításainak megfelelően Cararra karja az oldala mellett
lógott, húga pedig a jobb karját bátyja bal karjába fűzte, mintha attól tartana, hogy elsodorják. És az
is biztos, hogy a bátyja volt; az arcuk határozottan hasonlított egymáshoz. Cararra a harmincas évei
elején járhatott; a húga jó pár évvel fiatalabbnak látszott. Sötét színűek – bőrük, hajuk, szemük
egyaránt. Ízléses, de olcsó ruháikban hétköznapi emberek benyomását keltették. Kiríttak a szálloda
estélyi ruhás, bundás vendégeinek köréből, és ennek tudatában is voltak. Arcuk zavart, szemük
félelmet tükrözött. Ártalmatlanok, gondolta Holcroft, azután rájött, hogy kissé elhamarkodottan
mondott ítéletet.
A gyengén megvilágított koktélbár egyik hátsó bokszában foglaltak helyet, Cararráék Noellal
szemben. Mielőtt bementek volna, Holcroftnak eszébe jutott, hogy hívhatják a követségről. Szólt a
portán, ha a hívás bejön, kapcsolják át a társalgóba. De csakis, ha a követségről hívják, senki mást;
más telefonálóknak házon kívül van.
– Először arra lennék kíváncsi honnan tudták meg, hogy von Tieboltékat keresem? – kérdezte
Noel, miután az italt az asztalukhoz hozták.
– Mondtam önnek. A Bevándorlási Minisztérium egyik tisztviselőjétől. Múlt pénteken elterjedt a
hír a minisztériumban, hogy jön egy amerikai, aki a von Tiebolt nevű német családot keresi.
Ilyenkor egyébként mindig értesítik a policia de administraot is. A titkosrendőrség egyik emberét.
– Tudom, ki volt az. Tolmácsnak adta ki magát. De én azt szeretném tudni, hogy miért éppen
önöknek szóltak?
– Von Tiebolték – Johann, Gretchen, még Helden is – a barátaink voltak. Nagyon közeli
barátaink.
– Hol vannak most?
Cararra a húgára nézett. A lány vette át a szót.
– Miért keresi őket? – kérdezte.
– Ezt világosan megmondtam a Bevándorlási Minisztériumban is. Nincs benne semmi
rendkívüli. Örököltek az amerikai rokonaiktól.
A testvérek megint összenéztek, ismét a lány beszélt.
– Nagy összegről van szó?
– Nem tudom – felelte Holcroft. – Ezt bizalmasan kezelik. Én csak közvetítő vagyok.
 – Micsoda? – kérdezte a férfi.
– Um intermediaro – felelte Noel, és a nőre nézett. – Miért volt olyan rémült a hangja tegnap a
telefonban? Meghagyott egy számot, és amikor felhívtam, azt mondta, nem kellett volna. Miért?
– Mert az... hiba volt! A bátyám szerint durva hiba. A nevem, a telefonszámom, nem tettem jól,
hogy megadtam.
– Feldühítheti a németeket – magyarázta Cararra. – Ha figyelik önt, ha lehallgatják a telefonját
akkor megtudhatják, hogy kerestük önt. Ez veszélyes lehet nekünk. A húgom azonban nagyon
izgatott volt.
– Ha most is figyelnek, akkor már tudják, hogy önök itt vannak.
– Ezt megbeszéltük egymással – folytatta a nő. – Döntöttünk: vállalnunk kell a kockázatot.
– Miféle kockázatot?
– A németek megvetnek minket. Többek között azért, mert portugál zsidók vagyunk – mondta
Cararra.
– Ez képtelenség! Mi köze ennek az egészhez?
– Mondtam, hogy von Tieboltéknak közeli barátai voltunk. Talán pontosítanom kell. Johann a
legjobb barátom volt; ő és a húgom össze akartak házasodni. A németek nem engedték.
– Ki akadályozhatta volna meg?
– Bárki. Aki egy golyót repít Johann fejébe.
– Te jó isten! Ez őrültség!
De nem volt őrültség, és ezt Holcroft is tudta. Nemrég őt is célba vették egy domb tetején a
lövések zaja még a fülében visszhangzott. És az autó ablakából kinyúló ormótlan pisztolyt sem
feledte még el.
– A németek közül egyesek ezt a házasságot a németség végső meggyalázásaként fogták volna
föl – mondta Cararra. – Sokan közülük úgy vélik, von Tiebolték elárulták Németországot. Ezek az
emberek három évtized múltán sem hagyták abba a háborúskodást. Von Tieboltékkal rengeteg
igazságtalanság történt itt Brazíliában. Minden segítséget megérdemelnek. Roppant nehéz soruk
volt, s olyan okok miatt, miket évek óta el kellett volna felejtenie mindenkinek.
– És önök azt feltételezték, hogy én segíthetek rajtuk? Miből gondolták ezt?
– Mert hatalmas emberek akarták önt ebben megakadályozni; a németeknek nagyon nagy itt a
befolyásuk. Ebből arra következtettünk, hogy bizonyára önnek is van hatalma, hiszen máskülönben
nem akarták volna Graffék Brazíliában megakadályozni, hogy találkozhasson von Tieboltékkal. Mi
ebből azt láttuk, hogy nem akarhat rosszat a barátainknak, vagyis minden bizonnyal jót akar. Egy
befolyásos amerikai aki segíthet nekik.
– Azt mondja: "Graffék Brazíliában". Ez Maurice Graff, ugye? Ki ő? Mi ő?
– A nácik legrosszabb fajtájából való. Fel kellett volna kötni Nürnbergben!
– Ismeri Graffot? – kérdezte a nő, Holcroftot fürkészve.
– Meglátogattam. Ürügyként egy New York-i megbízómra hivatkoztam, aki megkért, hogy
nézzem meg a Graff házat. Ugyanis építész vagyok. Beszélgetés közben megemlítettem von Tiebolt
nevét, és erre Graff teljesen kivetkőzött magából. Üvöltözni kezdett, és kiutasított a házából.
Amikor kifelé hajtottam az udvarából; egy falka támadásra idomított kutya vett üldözőbe. Később
Graff testőre utánam hajtott. Megpróbált megölni. Egy forgalmi lámpánál ugyanez megismétlődött.
Egy másik férfi rám lőtt a szomszéd kocsi ablakából.
– Szűzanyám! – Cararra szája elkerekedett a rémülettől.
– Nem szabad, hogy meglássanak minket vele együtt! – mondta a lány, és megragadta a bátyja
karját. Azután megállt, és Noel arcát fürkészte. – Feltéve, hogy igazat mond.
Holcroft megértette. Ha bármit is meg akar tudni Cararráéktól, akkor meg kell győznie őket
arról, hogy igazat mond.
– Igazat mondok, higgyék el nekem! Ugyanezt elmondtam az Amerikai Nagykövetségnek is.
Hamarosan ideküldenek valakit, hogy bizonyítékként elvigye az autómat.
 Cararráék összenéztek, majd mindketten Holcrofthoz fordultak. Látta a szemükben: sikerült
meggyőznie őket.
– Hiszünk önnek – mondta a nő. – De sietnünk kell!
– Élnek von Tiebolték?
– Igen – mondta a férfi. – A németek azt hiszik, hogy valahol a déli hegyvidéken, a Santa
Catarina kolóniák környékén laknak. Ezek régi német települések, von Tiebolték itt álnéven
könnyen beolvadhattak.
– És nem ott vannak?
– Nem...
Cararra habozott, nem volt benne biztos, elmondhatja-e.
– Mondja meg kérem, hol vannak! – unszolta Noel.
– Javukra lesz, ami miatt keresi őket? – kérdezte a lány, aggodalommal a hangjában.
– El sem tudja képzelni, mennyire – felelte Holcroft. – Kérem, mondja meg!
A testvérek megint összenéztek. Döntöttek. Cararra szólalt meg.
– Angliában élnek. Mint tudja, az édesanyjuk meghalt...
– Nem tudtam – mondta Noel. – Semmit sem tudok.
– A Tennyson nevet vették föl. Johann most John Tennyson néven a The Guardiannél újságíró.
Gretchen, a legidősebb, feleségül ment egy brit tengerésztiszthez. Nem tudjuk, hol lakik, csak azt,
hogy a férjét Beaumontnak hívják, a Királyi Haditengerészet kapitánya. Heldenről, a legkisebb
leányról, semmit sem tudunk. Ő mindig is inkább a maga útját járta, kissé önfejű.
– Helden? Furcsa egy név.
– Illik hozzá – jegyezte meg csendesen Cararra húga.
– Az úgy történt, hogy amikor a születési bizonyítványt kitöltötték, az orvos nem tudott németül,
és nem értette pontosan, mit mond az anya. Senora von Tiebolt szerint ő Helgának akarta nevezni,
de a kórházban mindenki kapkodott. Helga helyett Heldent írtak. Abban az időben az ember
nemigen vitatkozhatott azzal, amit egyszer már hivatalos papírra leírtak. Így maradt rajta ez a név.
– Tennyson, Beaumont... – Holeroft megismételte a neveket. – Anglia? Hogyan sikerült nekik
kijutni Brazíliából, és átmenni Angliába, anélkül hogy Graff rájött volna? Azt mondta, a
németeknek nagyon nagy itt a befolyásuk. Útlevelet kellett váltaniuk, jegyet kellett venniük.
Hogyan sikerülhetett ez nekik?
– Johann... John – helyesbített Cararra – nagyszerű férfi, briliáns koponya.
– Um homem formoso – tette hozzá a húga, és feszült arcvonásai kisimultak. – Nagyon szeretem
őt. Öt év után még mindig szerelmesek vagyunk egymásba.
– Ezek szerint hallottak róla? A többiekről is?
– Időnként igen – mondta Cararra. – Ha ismerősök jönnek Angliából, felkeresnek minket is. De
írásban sohasem érintkezünk.
Noel mereven a férfira nézett.
– Miféle világban élnek maguk? – kérdezte hitetlenkedve.
– Olyanban, ahol az ember életét bármely pillanatban kiolthatják – felelte Cararra.
Ez igaz, gondolta Holcroft, és összeszorult a gyomra. A harminc évvel ezelőtt elveszített háborút
a vesztesek még mindig tovább vívják. Ennek véget kell vetni! Genf majd ezt is elintézi. Ez része a
küldetésének. Legyen vége már!
– Mr Holcroft? – kérdezte bizonytalan hangsúllyal az idegen, aki az asztalukhoz lépett. Nem volt
egészen biztos benne, hogy ezt a társaságot mutatták neki.
– Igen, én vagyok – mondta Noel gyanakodva.
– Anderson vagyok, az Amerikai Nagykövetségről, uram. Beszélhetnék önnel?
Cararráék egy emberként emelkedtek fel az asztaltól, és oldalazva kiléptek a bokszból. A
követségi ember hátrább lépett, amikor meglátta, hogy Cararra még mondani akar valamit
Holcroftnak.
 – Ha nagy összegről van szó – suttogta Cararra –, akkor John... segíteni fog nekünk. Hogy
kijussunk innen, hogy újra együtt lehessen a húgommal. Adios, senor.
– Anda com Deus – mondta szintén suttogva a nő, és egy könnyed mozdulattal megérintette
Noel karját.
Anélkül, hogy a követségi emberre néztek volna, a testvérek gyors léptekkel elhagyták a
társalgót.

Holcroft Anderson mellett ült a követségi kocsiban. Egy órán belül ki kellett érniük a
repülőtérre; ha nem jutnak ki ennyi idő alatt, akkor lekési a Lisszabonba induló Avianca járatot, és
nem tud átszállni London felé a British Airways gépére.
Anderson végül beleegyezett – bár kelletlenül, morgolódva –, hogy kivigye őt a repülőtérre az
autóján.
– Ha sikerül elrepülnie Rióból – mondta mérgesen Anderson – akkor szépen benne hagy a
lekvárban, és fizethetem a napidíjamból a büntetést a gyorshajtásért. Magával csak gond van!
Noel elhúzta a száját.
– Egy szavamat se hiszi, ugye?
– Menjen már; Holcroft, hányszor mondjam még? Egyetlen olyan autó sem volt a szállodánál,
melynek ki lett volna törve az ablaka. A nyilvántartásban nyoma sincs annak hogy kocsit bérelt
volna!
– De hát emlékszem, hogy beírták! Béreltem! És voltam Graffnál is!
– Felhívta. De nem ment el hozzá! Ismétlem, Graff azt mondta, ön felhívta őt – a házát akarta
megnézni; vagy mi –, de azután nem jelentkezett nála.
– Ez hazugság! Ott voltam! És miután eljöttem onnan, ketten is meg akartak ölni! Az egyikkel
találkoztam is... az ördögbe, verekedtem vele... benn a házban!
– Józanodjon már ki, ember!
– Graff egy rohadt náci! Harminc év után még mindig meggyőződéses náci, maguk meg úgy
bánnak vele, mintha valami államférfi lenne.
– Ebben látja igaza van – mondta Anderson. – Graff különleges eset. A védelmünk alatt áll.
– Az ön helyében erre én nem lennék olyan büszke!
– Jobb, ha megszabadul a téveszméitől, Holcroft! Graff ugyanis 1944 júliusában a németországi
Wolfsschanzéban tartózkodott. Egyike volt azoknak, akik el akarták tenni láb alól Hitlert.

Holcroft kinézett a szálloda ablakán. Most nem ragyogott napfény odakint; senki sem játszott a
Copacabana fehér homokján. Helyette a londoni utcán eső szemerkélt, széllökések söpörtek végig
az épületek között, a szűk sikátorokban. A kapualjakból kilépő gyalogosok a buszmegállóknál álló
sorokhoz a földalatti lejáróihoz, a közeli kocsmákhoz igyekeztek. A legtöbb helyen ebben az órában
ért véget a munkaidő Londonban. Az angolok ilyenkor úgy érzik, végre felszabadultak a napi robot
igája alól. Az igazi élet számukra csak a munka után kezdődik. Noel a világ egyetlen más
városában sem tapasztalta, hogy ennyire örülnének a munkaidő végének. Mintha egyszerre
vidámság költözött volna az utcákra és a terekre az eső és a szél ellenére.
Elfordult az ablaktól, az asztalhoz ment az ezüst flaskájáért. Csaknem tizenöt órát repült, míg
Londonba ért, és most, hogy itt volt, nem tudta pontosan, hogyan folytassa tovább. A repülőgépen
ugyan megpróbált gondolkodni ezen de a Rio de Janeiró-i megdöbbentő események és ellentmondó
információk hatására úgy érezte magát, mintha útvesztőbe került volna. Az ismeretlen erdő
túlságosan sűrű lett. Pedig az útnak még nagyon az elején tartott.
Graff Wolfsschanze túlélője lenne? Egyike Wolfsschanze férfiainak? Lehetetlen! Hiszen
Wolfsschanze férfiai elkötelezték magukat Genf mellett, meg akarták valósítani Heinrich Clausen
álmát, amelyben von Tieboltéknak lényeges szerep jutott. Graff pedig von Tiebolték ellensége és
Heinrich Clausen fiát is meg akarta öletni Rio fölött egy elhagyatott kilátónál, majd egy autóból az
utcán, az éjszaka sötétjében. Lehetetlen, hogy köze legyen Wolfsschanzéhoz. Lehetetlen!
 Cararráék. Szintén bonyolult ügy. Vajon mi gátolta meg őket abban, hogy elutazzanak
Brazíliából? A repülőterek és a kikötők nyitva álltak előttük. Bár elhitte, amit mondtak neki, sok
elemi kérdés megválaszolatlan maradt. Bárhogy is próbálta tagadni, valami nem volt rendben
Cararráék körül. De mi?
Noel töltött magának egy italt és felemelte a telefonkagylót. Tudta a nevet, a munkahelyet. John
Tennyson. The Guardian. A szerkesztőségekben ilyenkor is dolgoznak. Perceken belül megtudja,
hogy Cararráék igazat mondtak-e. Ha a The Guardiannél dolgozik egy bizonyos John Tennyson
nevű újságíró, akkor megtalálta Johann von Tieboltot.
Ha megtalálta, a következő lépés a genfi dokumentumoknak megfelelően az lesz hogy John
Tennyson elviszi őt a nővéréhez, Gretchen Beaumonthoz, a Királyi Haditengerészetnél szolgáló
Beaumont kapitány feleségéhez. Neki ugyanis Gretchennel kell találkoznia; ő Wilhelm von Tiebolt
legidősebb élő leszármazottja.
A kulcsfigura.
– Nagyon sajnálom, Mr Holcroft – közölte egy udvarias férfihang a The Guardian titkárságán –,
de a tudósítóink címét és telefonszámát sajnos nem adhatjuk meg.
– De John Tennyson önöknek dolgozik? – Ezt tulajdonképpen nem kérdésnek szánta; a férfi már
említette, hogy Tennyson nincs a londoni szerkesztőségnél. Holcroft csupán megerősítést várt:
– Mr Tennyson az egyik európai tudósítónk.
– Hogyan juttathatnék el egy üzenetet neki? Nagyon sürgős lenne!
A férfi a The Guardiannél habozott.
– Az sajnos nehéz lesz. Mr Tennyson nagyon sokat utazik.
– Ugyan már! Ha az utcán megveszem az újságjukat, bármikor megnézhetem, honnan tudósít.
– Hogyne, természetesen. Csak hát Mr Tennyson nem szokta aláírni a tudósításait. Legalábbis a
napi híreket nem, csak a hosszabb elemzéseket...
– De hát mit tesznek, ha önök akarnak vele érintkezésbe lépni? Hogyan oldják meg? – szakította
félbe Holcroft, bosszankodva, hogy a férfi ki akar térni az egyenes válasz elől.
A férfi megint habozott, a torkát köszörülte. De miért?
– Hát... van egy üzenetközvetítő hálózatunk... De azon keresztül is napokig tart.
– Nekem nincs annyi időm! Azonnal el kell érnem!
A csend kezdte megőrjíteni. A férfi a The Guardiannél nem akart segíteni neki. Noel más úton
próbálkozott.
– Hallgasson ide! Valószínűleg nem lenne szabad megmondanom... bizalmas ügy... pénzről van
szó. Mr Tennyson és a családja pénzt örökölt.
– Nem is tudtam, hogy házas.
– Úgy értem, hogy az ő családja. Ő, a nővére és a húga. Ismeri őket? Nem tudja véletlenül,
Londonban laknak? Az idősebb...
– Semmit sem tudok Mr Tennyson magánéletéről, uram. Azt javaslom, keressen meg inkább egy
ügyvédet – mondta a férfi, és váratlanul letette a kagylót.
Holcroft a helyére tette a telefont; elbizonytalanodott. Miért nem akarnak segíteni neki? Pedig
bemutatkozott, megmondta a szálloda nevét, és egy darabig úgy tűnt, hogy a férfi meg is hallgatja,
mintha segíteni akarna neki. De végül nem segített, és félbeszakította a beszélgetést. Nagyon
különös.
Megszólalt a telefon; még jobban elbizonytalanodott. Hiszen senki sem tudhatta, hogy ebben a
szállodában van. A repülőgépen a Bevándorlási Hatóság nyomtatványán szándékosan a Dorchestert
jelölte meg londoni tartózkodási helyéül, és nem a Belgravia Arms szállodát, ahová ment, nehogy
bárki is – különösen Rio de Janeiróból – a nyomára bukkanhasson. Felemelte a kagylót, s
megpróbálta elnyomni a gyomrát feszítő fájdalmat.
– Tessék!
– Jó napot, Mr Holcroft, itt a fogadóporta. Csak érdeklődni szeretnénk, hogy minden rendben
van-e?
 – Persze. Minden rendben.
– Nos, nem teljesen... – mondta a portás.
– Tessék?
– Épp most vettük észre, hogy a szálloda ajándékkosarát még nem kapta meg. Elnézést kérünk!
A szobájában lesz még egy darabig, uram?
Az ég szerelmére, gondolta Noel, dollármilliók sorsa forog kockán Genfben, ez a portás meg
egy kosár gyümölcs miatt aggódik!
– Igen, itt leszek.
– Köszönöm, uram. A szobainas máris felviszi önnek.
Holcroft letette a kagylót, gyomrában mintha enyhült volna a fájdalom. Szeme az ágy melletti
asztalka alsó polcán álló telefonkönyvre tévedt. Kiemelte, és a T betűhöz lapozott.
Legalább ötcentinyi Tennyson volt a lapon mintegy tizenöt név, John egy se, de három J.
Ezekkel kezdte. Felemelte a kagylót, és tárcsázta az elsőt.
– Halló! John?
Julian volt. A másik két J pedig nő. Volt egy Helen Tennyson is, de nem Helden. Tárcsázta a
számot. A központ jelentkezett, és arról tájékoztatta, hogy ezt az állomást megszüntették.
A telefonkönyvben visszalapozott a B betűhöz. Hat londoni Beaumontot talált, de a
haditengerészetre vagy rangra egyiknél sem utaltak. Nem volt mit veszítenie; felemelte a kagylót,
és tárcsázni kezdett.
A negyedik hívásnál tartott amikor kopogtak az ajtón; meghozták az ajándékkosarat.
Káromkodott egyet, mert megzavarták; letette a kagylót, és az ajtóhoz lépett. A zsebébe nyúlt,
borravalóért.
Két férfi állt az ajtóban, egyik sem szállodai egyenruhában. Felöltő volt rajtuk, kezükben kalap.
A magasabb ötven körül járhatott, viharvert arcát sima szálú őszes haj keretezte; a fiatalabb Noellal
lehetett egykorú, szeme világoskék, göndör haja vöröses, homlokán apró sebhely virított.
– Tessék?
– Mr Holcroft?
– Igen.
– Noel Holcroft, amerikai állampolgár, útlevélszáma: F-kettő-nulla-négy-hét-nyolc?
– Noel Holcroft vagyok. Az útlevelem számát pedig nem tudom kívülről.
– Bejöhetünk?
– Egy pillanat! Kik maguk?
Feltűnés nélkül mindketten fekete igazolványt húztak elő, és kinyitották.
– Brit Katonai Titkosszolgálat, Ötös Ügyosztály – mondta az idősebb férfi.
– Mit akarnak tőlem?
– Hivatalos ügyben keressük, uram. Bemehetünk?
Noel bizonytalanul bólintott, a fájdalom visszaköltözött a gyomrába. Peter Baldwin, aki azt
akarta, hogy ne menjen Genfbe, az M.I.6-nál dolgozott. És Baldwint megölték Wolfsschanze
férfijai, mert beleártotta magát a genfi küldetésbe. Vajon ez a két brit ügynök tudja-e, mi történt
Baldwinnal? Tudják-e, hogy Baldwin felhívta őt? Te jó ég, hiszen a telefonszámokat ellenőrizni
lehet a szállodai központokon keresztül! Akkor tudniuk kell!... Azután hirtelen visszaemlékezett:
nem Baldwin hívta őt; Baldwin csak meg akarta látogatni. Ő hívta fel Baldwint.
Fogalma sincs, mibe keveredett! Egyedül én tudom!
Ha hinni lehet Baldwinnak, akkor nem szólt senkinek. De ha így van, akkor hol az összefüggés?
Miért érdekli a Brit Titkosszolgálatot egy Holcroft nevű amerikai? És honnan tudták, hogy itt
keressék? Honnan?
A két angol belépett a szobába. A fiatalabb, a vörös hajú, a fürdőszobához ment, benézett, majd
megfordult, és az ablakhoz lépett. Idősebb társa megállt az íróasztalnál, szemével végigpásztázott a
falakon, a padlón, a nyitott beépített szekrényen.
– Nos – mondta Noel. – Akkor hát miről van szó?
 – A Tinamuról, Mr Holcroft – mondta az ősz hajú férfi.
– A micsodáról?
– Megismétlem. A Tinamuról.
– Az meg mi az ördög?
– Az Oxford-szótár szerint: a Tinamu földön fészkelő madár, tollazatának védőszíne miatt
könnyedén beleolvad a környezetébe; továbbá rövid, de erőteljes repülésekkel gyors
helyváltoztatásra képes.
– Nagyon köszönöm a felvilágosítást, ennek ellenére halvány fogalmam sincs, hogy miről
beszélnek.
– Szerintünk pedig van fogalma – mondta a fiatalabb férfi.
– Tévednek. Életemben nem hallottam még erről a madárról, és nem is hiszem hogy kellett
volna hallanom. Persze nyilvánvaló, hogy önök valami másra gondolnak, de el sem tudom
képzelni...
– Nyilvánvaló – szakította félbe az asztalnál álló férfi –, hogy nem a madárról beszélünk. A
Tinamu egy férfi; a név azonban találó.
– Sohasem hallottam! Kellett volna?
– Adhatok egy tanácsot? – kérdezte határozottan, némi éllel a hangjában az idősebb férfi.
– Természetesen. Bár lehet, hogy azt sem fogom megérteni.
– Sokkal jobban tenné, ha együttműködne velünk! Lehet, hogy magát csak eszközként
használják, bár őszintén szólva, ebben kételkedünk. Ha most segít nekünk akkor hajlandók leszünk
feltételezni, hogy tényleg csak eszközként használták. Remélem tisztességes ajánlatnak tartja!
– Jól gondoltam – mondta Holcroft. – Egy szavukat sem értem!
– Akkor hadd terítsük ki a lapjainkat, talán ön is megteszi. Ön John Tennyson után érdeklődött,
akit eredetileg Johann von Tieboltnak hívtak, és körülbelül hat évvel ezelőtt emigrált az Egyesült
Királyságba. Jelenleg a The Guardian többnyelvű tudósítójaként dolgozik.
– A férfi a The Guardiannél – jegyezte meg Noel. – Tehát ő hívta fel magukat, vagy valaki mást
kért meg rá. Ezért habozott annyira a beszélgetés közben, és ezért tette le a kagylót. És az az
átkozott ajándékkosár; csak azért csinálták, hogy ne menjek el. Mi ez az egész?
– Volna szíves elárulni nekünk, hogy miért keresi John Tennysont?
– Nem.
– Ön azt állította, itt is, és Rio de Janeiróban is, hogy valamilyen összegről van szó...
– Rio de!... Jézusom!
– Hogy ön "közvetítő" – folytatta az angol. – Ezt a kifejezést használta.
– Az ügy bizalmas jellegű.
– Szerintünk inkább nemzetközi.
– Szent ég, miért?
– Mert ön kézbesíteni akar egy bizonyos összeget. A bevett szokások szerint a teljes összeg
háromnegyedét.
– És miért, ha szabad kérdeznem?
– Egy merényletért!
– Merényletért?
– Igen. A civilizált világ felének adatbankjaiban a Tinamu neve mellett ugyanis jellemzésként az
szerepel: bérgyilkos. Első osztályú nemzetközi bérgyilkos, hogy pontos legyek. És minden okunk
megvan rá, hogy feltételezzük, a Tinamu nem más, mint Johann von Tiebolt, alias John Tennyson.
Noel elképedt. Fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Bérgyilkos! Szentséges isten!
Vajon Peter Baldwin is ezt akarta elmondani neki? Hogy a genfi örökösök egyike közönséges
bérgyilkos?
Egyedül én tudom! Baldwin szavai.
Ha igazuk van, semmilyen körülmények között sem szabad nekik elárulnia a valódi okát annak,
hogy miért keresi John Tennysont. Genfben óriási felfordulás lenne, a bankszámlát befagyasztanák,
az ügyet nemzetközi bíróságok elé vinnék, s küldetése meghiúsulna. Nem engedheti meg, hogy ez
bekövetkezzék; ezzel tisztában volt.
Ugyanakkor éppannyira fontos, hogy minden gyanú fölött álljanak az érvei, melyekkel
megindokolja, miért keresi Tennysont, és még véletlenül se lehessen őket kapcsolatba hozni a
Tinamuval.
Tinamu! A bérgyilkos! Ennél veszélyesebb fejleményt el sem tudott volna képzelni. Ha egy
szemernyi igazság is van abban, amit az M.I.5 feltételez, akkor a genfi bankárok azonnal
felfüggesztik a tárgyalásaikat, bezárják a páncéltermet, és várnak egy újabb generációt. Ez azonban
óriási tévedés lenne a részükről! Még ha Tennyson azonos lenne is a Tinamuval, le lehetne leplezni,
börtönbe lehetne zárni, semmilyen köze nem lenne a genfi bankszámlához, és a küldetés
teljesíthető lenne. A jóvátétel megtörténne, Wolfsschanze férfiai lehiggadnának, a gyilkosságok
befejeződnének. Az okirat előírásai szerint a nővér a kulcsfigura, ő a legidősebb élő leszármazott,
nem a fiú.
Bérgyilkos! Jóságos isten!
Kezdjük a legfontosabbal! Holcroft tudta, hogy először el kell oszlatnia a szobában álló két férfi
gyanakvását. Bizonytalanul a székhez sétált, leült, és előrehajolt.
– Higgyenek nekem – mondta a megdöbbenéstől még elgyöngült hangon –, igazat mondtam!
Semmiféle Tinamuról, semmiféle bérgyilkosról nem tudok. Nekem tulajdonképpen a von Tiebolt
családdal van dolgom, nem a család egy adott tagjával. Azért kerestem Tennysont, mert megtudtam,
hogy ő eredetileg von Tiebolt, és a The Guardiannél lehet megtalálni. Ennyi az egész.
– Ha így van – mondta a vörös hajú férfi –, akkor volna szíves elárulni, hogy miféle dolga van
ezzel a családdal?
A hazugságot mindig az igazság egy szeletére kell alapozni!
– Elmondom önöknek, amit tudok, de az sajnos nem sok. Néhány dologra magam jöttem rá
Rióban. Ami biztos: az ügy bizalmas jellegű, és pénz van a háttérben. – Noel mély lélegzetet vett,
és cigarettáért nyúlt. – Von Tiebolték örököltek; de ne kérdezze tőlem, kitől. Az ügyvéd sem fogja
megmondani.
– Hogy hívják az ügyvédet? – kérdezte az ősz hajú férfi.
– Előbb engedélyt kell kérnem tőle, hogy megmondhassam önöknek – válaszolta Holcroft.
Meggyújtotta a cigarettáját, és közben azon töprengett, kit is hívhatna fel New Yorkban; persze egy
nyilvános telefonról, amelyet nem figyelnek.
– Megkérnénk rá, hogy tegye meg – mondta az idősebb ügynök. – Folytassa, kérem!
– Rióban megtudtam, hogy a német közösség megveti von Tieboltékat. Valószínűleg, bár csak
feltételezem, annak idején összeütközésbe kerültek a nácikkal, és valaki, talán egy náciellenes
német, vagy többen is, pénzt hagytak rájuk.
– Amerikában? – kérdezte a vörös hajú férfi.
Noel megérezte a csapdát, de fel volt készülve rá. Légy következetes!
– Nyilvánvaló, hogy bárki hagyta is von Tieboltékra a pénzt, már hosszú ideje ott kellett élnie
Amerikában. Ha a háború után ment az Egyesült Államokba, az azt jelenti, hogy tiszta lappal
érkezett. De az is lehet, hogy rokonokról van szó, akik már régebben ott élnek. Tényleg nem tudom.
– És miért önt választották közvetítőnek? Hiszen nem jogász.
– Nem, de az ügyvéd jó barátom – felelte Holcroft. – Tudta, hogy sokat utazom, és egy megbízás
miatt éppen Brazíliába készülök... Ugyanis építész vagyok. Megkért, hogy nézzek körül, adott
néhány nevet, köztük pár riói bevándorlási tisztviselőét is. Légy egyszerű kerüld a bonyodalmakat!
– Egy kissé sokat kívánt öntől, nemde? – kérdezte a vörös hajú ügynök. Hangján érezni lehetett,
hogy kételkedik Holcroft szavaiban.
– Nem mondanám. Sok szívességet tett már nekem; egyszer én is tehettem volna egy szívességet
neki. – Noel szívott egyet a cigarettából. – Micsoda képtelenség! Az elején milyen egyszerűnek
látszott... és micsoda képtelenség lett belőle!
 – Tehát megtudta, hogy Johann von Tieboltot John Tennysonnak hívják, és Londonban dolgozik,
egy londoni lapnál – mondta az idősebb ügynök, zsebre dugott kézzel, és Noel szemébe nézett. –
Erre fogta magát, és merő szívességből úgy határozott, hogy Brazíliából átruccan Nagy-
Britanniába, hogy tovább keresse. Merő szívességből... Nos, Mr Holcroft, én inkább ezt nevezném
képtelenségnek!
Noel az ősz hajú férfira meresztette a szemét. Eszébe jutottak Sam Buonoventura szavai. Én is
kiakadtam... Ez az egyetlen módja annak, hogy az ember leszereljen egy dühös zsarut.
– Álljon meg a menet! Én egyáltalában nem von Tiebolték miatt jöttem Londonba! Úton vagyok
Amszterdamba. Ha megkérdezik a New York-i irodámat, megtudhatják, hogy most Curacaóban
dolgozom. Ha nem tudnák, Curacao holland terület, és most éppen úton vagyok Amszterdamba, a
tervekkel kapcsolatos megbeszélésre.
Az idősebb férfi tekintete megenyhült.
– Értem – mondta nyugodt hangon. – Könnyen lehet hogy rossz következtetésre jutottunk, de
azzal gondolom egyetért, hogy a látszat alapján logikusan következtettünk. Lehet, hogy tartozunk
önnek egy bocsánatkéréssel...
Noel elégedett volt magával de azért vigyázott, nehogy elmosolyodjon. A meséjét a levont
tanulságoknak megfelelően adta elő, és mindvégig résen volt.
– Rendben – felelte. – De roppant kíváncsivá tettek. Itt van ez a Tinamu. Miért gondolják, hogy
von Tiebolt lenne?
– Nem vagyunk benne teljesen biztosak – felelte az ősz hajú ügynök. – Azt reméltük, hogy ön
lesz a bizonyíték. Azt hiszem ebben tévedtünk.
– Ebben biztosan tévedtek. De miért éppen Tennyson? Azt hiszem, tájékoztatnom kell a New
York-i ügyvédet is...
– Nem! – szakította félbe az angol. – Ne tegye! Erről senkivel sem szabad beszélnie!
– Egy kicsit későn szólnak! – mondta Holcroft csipkelődve. – Hiszen egész eddig erről
beszélgettünk... Önöknek semmilyen kötelezettséggel sem tartozom, az ügyvédnek azonban igen. A
barátom.
Az M.I.5-ös ügynökök összenéztek, tekintetükből némi aggódást lehetett kiolvasni.
– Azon túl, hogy kötelezettségei vannak a barátjával szemben – folytatta az angol –,
figyelmeztetem, hogy ennél sokkal komolyabb kötelezettségei is vannak. Mégpedig a saját
hazájával, a kormányával szemben. Az ügy szigorúan titkos, a nyomozás rendkívül kényes
szakaszba érkezett. A Tinamu nemzetközi bérgyilkos. Áldozatai között igen neves személyiségek is
szerepelnek.
– És az önök véleménye szerint Tennyson a tettes?
– Csak közvetett bizonyítékaink vannak, de nagyon, nagyon komolyak.
– De végül is nem perdöntőek.
– Nem.
– Néhány perce sokkal magabiztosabbak voltak.
– Néhány perce megpróbáltunk csapdát állítani önnek. Régi módszer.
– Roppant sértő.
– Roppant hatékony – mondta a vörös hajú férfi.
– És milyen közvetett bizonyítékaik vannak Tennyson ellen?
– Megígéri, hogy amit hall, szigorúan bizalmasan kezeli? – kérdezte az idősebb ügynök. –
Büntetőjogi felelőssége tudatában, és ezt most komolyan is kell vennie!
Holcroft hallgatott egy darabig.
– Rendben – mondta végül. – Nem hívom fel New Yorkot, nem mondok el semmit. De cserébe
tudni szeretném, mi van a háttérben!
– Nem alkudozunk! – mondta sértő hangsúllyal a fiatalabb férfi, de társának egyetlen pillantása
beléfojtotta a szót.
 – Nem alkudozásról van szó – mondta Noel. – Azt mondtam, a család egyik tagját szeretném
megtalálni, és ez továbbra is a szándékomban áll. Hogyan léphetnék kapcsolatba Tennyson
nővérével vagy húgával? A nővére egy Beaumont nevű tengerészkapitányhoz ment feleségül. Ezt a
New York-i ügyvéd is tudja; ha nekem nem sikerül, ő majd megtalálja. De lehet, hogy nekem is
sikerül.
– Sokkal jobb lenne, ha önnek sikerülne – mondta az ősz hajú férfi. – Meggyőződésünk, hogy a
testvérei nem tudnak az üzelmeiről. Amennyire meg tudtuk állapítani, a testvérek meglehetősen
elhidegültek egymástól. Hogy mennyire, azt nem tudjuk, de nemigen tartják a kapcsolatot.
Megvalljuk őszintén, nem örülünk az ön felbukkanásának, erre nem számítottunk. Nem szeretnénk,
ha a Tinamu szimatot kapna. A lehető legkisebb felhajtással kell az ügyet elintéznie.
– Nem fog szimatot kapni – mondta Noel. – Átadom az üzenetet, és megyek tovább a magam
útján.
– Amszterdamba?
– Amszterdamba.
– Igen, persze. Nos, von Tiebolt nővérét Anthony Beaumont kapitány vette feleségül; a
kapitánynak ez már a második házassága. Portsmouth közelében laknak, néhány mérföldnyire a
tengeri bázistól északra, Portsea külvárosában. Benne vannak a telefonkönyvben. A húga pedig
nemrég költözött Párizsba. A Gallimard kiadónál fordító, de a cégnél bejelentett címen nem
található. Nem tudjuk, hol lakik.
Holcroft felállt, és a két férfi között az íróasztalhoz ment. Felemelte a szállodai golyóstollat, és
egy jegyzetlapra írni kezdett.
– Anthony Beaumont, Portsmouth. Gallimard Kiadó... Hogyan is írják pontosan azt, hogy
Gallimard?
A vörös hajú ügynök megmondta.
Noel befejezte az írást.
– Reggel majd elintézem a telefonokat, és küldök egy üzenetet New Yorkba – mondta, s közben
azon gondolkodott, mennyi idő alatt érhet el kocsival Portsmouth-ba. – Megmondom az
ügyvédnek, hogy a nőket megtaláltam, de a férfival nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Így rendben
lesz?
– Nem kérhetnénk meg rá inkább, hogy ejtse ezt az egész ügyet?
– Nem. Akkor ugyanis meg kellene magyaráznom, hogy miért ejtettem, s azt meg önök nem
szeretnék.
– Rendben. Legyen úgy, ahogy mondta.
– Akkor most kíváncsian várom, miért gondolják, hogy John Tennyson lenne a Tinamu.
Tartoznak nekem ezzel a történettel.
Az idősebb ügynök elgondolkodott.
– Talán igen – mondta. – De újra hangsúlyozom, szigorúan titkos ügyről van szó.
– De hát kinek mondanám el? Én egészen más körökben mozgok, mint önök.
– Rendben – mondta az ősz hajú férfi. – Ahogy említette, tartozunk ezzel. De figyelmeztetjük,
ha elmondjuk önnek, bizonyos mértékig ön is belekeveredik az ügybe. Nagyon kevesen tudnak
róla.
Holcroft megmerevedett; nem volt nehéz mérgesnek tettetnie magát.
– De azt se higgyék uraim, hogy túl sok olyan ember van, akihez bekopogtatnak, és azzal
vádolják, egy bérgyilkost akar kifizetni. Ha New Yorkban lennénk, biz isten bíróság elé vinném
magukat. Igenis tartoznak nekem a történettel.
– Hát legyen. Bizonyos ismétlődésre lettünk figyelmesek, amit csak azután kezdtünk el
alaposabban tanulmányozni miután többet megtudtunk a férfiról. Tennyson ugyanis évek óta
rendszeresen megjelent azokon a helyeken vagy azon helyek közelében, ahol merényletek
történtek. Mindenesetre különösnek találtuk. Minden alkalommal helyszíni riportokban számolt be
a The Guardianben. Egy évvel ezelőtt például ő tudósított Bejrutból amikor az amerikai követség
egyik emberét, aki persze a CIA-nak is dolgozott, meggyilkolták. Három nappal azelőtt még
Brüsszelben volt, majd Teheránban termett. Elkezdtük alaposabban figyelni őt, és megdöbbentő
dolgoknak jutottunk a nyomára. Véleményünk szerint ő a Tinamu. Rendkívül értelmes és
valószínűleg őrült.
– Minek jutottak a nyomára?
– Először is, tudnia kell, ki volt az apja. Egyike az első náciknak, a legrosszabb mészárosok
közül való...
– Olyan biztosak ebben? – kérdezte Noel talán túlságosan is gyorsan. – Arra gondolok, hogy
abból még nem következik szükségképpen...
– Nem, ebben igaza van – mondta az ősz hajú ügynök. – De amire a következőkben rájöttünk az
legalábbis szokatlan. Tennyson szinte mániákusan mindenkin túl akar tenni. Brazíliában két
diplomát is szerzett annyi idő alatt, míg mások épp csak az érettségiig jutottak el. Öt nyelven beszél
folyékonyan. Rendkívül sikeres üzletemberként dolgozott Dél-Amerikában, nagy vagyonra tett
szert. Kevés újságírónak van ilyen előélete!
– Az emberek megváltozhatnak, változik az érdeklődési körük is. Ez tényleg csak közvetett
bizonyíték. És meglehetősen gyenge lábakon álló.
– A The Guardianhez való felvételének a körülményei szintén megerősítik a feltételezésünket –
mondta az idősebb férfi. – Az újságnál ugyanis senki sem emlékszik arra, mikor és hogyan vették
fel. Egy szép napon egyszer csak megjelent a neve a számítógépes fizetési listán, egy héttel azelőtt,
hogy az első tudósítását elküldte volna Antwerpenből. Azelőtt senki sem hallott róla.
– Valaki csak felvette!
– Igen, valaki felvette. Csakhogy az a férfi, akinek az aláírása a felvételi lapján szerepel, egy
rendkívül gyanús balesetben meghalt a földalatti vasúton, öt másik emberrel együtt.
– A londoni földalattin... – tűnődött Holcroft. – Emlékszem, olvastam róla.
– Azt mondták, a vezető hibája volt, de nemigen hihető – tette hozzá a vörös hajú férfi. – A
vezető tizennyolc éve dolgozott a vonalon. Közönséges gyilkosság, semmi más! A Tinamunak
köszönhetően.
– Nem lehetnek benne biztosak – mondta Holcroft. – Mindenki hibázhat. Milyen más...
véletlenekről tudnak? Ahol gyilkosságok történtek.
– Említettem Bejrútot. Azután ott volt Párizs is. A francia munkaügyi miniszter autója alatt
bomba robbant a rue de Bacon; azonnal meghalt. Tennyson éppen Párizsban volt; az előző nap még
Frankfurtban. Hét hónappal ezelőtt, a madridi zavargások idején, a kormány egyik emberét lelőtték
az utcán, egy negyedik emeleti ablakból. Tennyson éppen Madridban volt, csak pár órával előtte
repült oda Lisszabonból. Sok ilyen eset történt; és nincsen végük.
– Kihallgatták már valamelyik ügyben?
– Kétszer. Természetesen nem gyanúsítottként, hanem mint a helyszínen tartózkodó szakértőt.
Tennyson az önteltség megtestesülése! Arra hivatkozott, hogy a társadalmi és politikai
nyugtalanság elemzéséből kiindulva, valamint az ösztöneire hallgatva utazott ezekre a helyekre,
mivel valószínűnek tartotta, hogy ott erőszakos cselekmények és merényletek fognak bekövetkezni.
Volt pofája, hogy kioktasson bennünket; azt mondta, ha megtanulnánk az előrejelzés tudományát,
akkor nem érnének bennünket oly gyakran váratlanul az események.
– És az nem lehet hogy igazat mondott?
– Ha ezt sértésnek szánta, akkor vettük a lapot. Bár a találkozásunk fényében nézve, talán meg is
érdemeljük.
– Elnézést kérek! De ha tekintetbe veszik az eddig elért eredményeit, akkor talán ezt a
lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Egyébként hol van most Tennyson?
– Négy nappal ezelőtt eltűnt Bahreinben. Ügynökeink Szingapúrtól Athénig mindenütt keresik.
Az M.I.5 két ügynöke belépett az üres liftbe. A vörös hajú a társához fordult.
– Mit gondolsz róla? – kérdezte.
 – Nem is tudom – jött a halk válasz. – Most töprenghet egy darabig azon, amit elmondtunk neki;
talán hamarosan többet tudunk. Túlságosan is amatőr ahhoz, hogy közvetítőnek használhassák. Egy
bérgyilkosnak ostobaság is lenne Holcroft-szerű emberrel küldeni a pénzt. A Tinamu vissza is
utasítaná, ha megpróbálnák.
– De hát hazudott!
– Bizony. És milyen rosszul!
– Vagyis valakik felhasználják.
– Könnyen lehet. De mire?

Az autókölcsönző ügynökség tájékoztatása szerint Portsmouth körülbelül hetven mérföldre van

Londontól, az útjelző táblák alapján könnyen oda lehet találni, és valószínűleg nincs nagy
forgalom. Öt perccel múlt hat óra. Kilenc óra előtt Portsea-be érhet, gondolta Noel, ha vacsorára
megelégszik egy meleg szendviccsel.
Eredetileg várni akart reggelig, de ellenőrizni akarta, hogy az M.I.5 igazat mondott-e, és felhívta
telefonon Gretchen Beaumontot. Amit tőle megtudott, amiatt kell most sietnie. Férje, a kapitány,
ugyanis a Földközi-tengeren van szolgálatban; és holnap délben ő is a kapitány után indul
Franciaország déli vidékére, kis "téli kiruccanásra". Együtt töltik a hétvégét. Ha Mr Holcroft
családi ügyben találkozni akar vele, akkor jöjjön ma este!
Holcroft azt válaszolta, máris indul. Ahogy letette a kagylót, arra gondolt, ilyen különös hangot
még életében nem hallott. Nem amiatt, hogy a német és a portugál akcentus keveredett benne, ez
érthető volt; hanem a beszéd lebegő, tétovázó jellege miatt. Tétovázó vagy csak tartalmatlan, nem
tudta eldönteni. A kapitány felesége világosan az értésére adta – még ha kissé akadozva is hogy bár
személyes ügyekről akarnak beszélni férjének egyik segédtisztje a szomszéd szobában fog
tartózkodni. Holcroftban ezután egy középkorú, öntelt Hausfrau képe merült fel, aki minden
bizonnyal ellenállhatatlannak képzeli magát.
Londontól hatvan mérföldnyire délre észrevette, hogy gyorsabban jött, mint gondolta. Alig volt
forgalom, s az útjelző tábla a reflektor fényében már ezt mutatta:
Portsea – 15 M.
Csak tíz perccel múlt nyolc óra. Lassíthat, és összeszedheti a gondolatait. Gretchen Beaumont
elmondása alapján könnyen meg fogja találni a házukat.
Tétovázó hangja ellenére Gretchen Beaumont meglepően határozottnak tűnt, amikor az
útbaigazítást adta. Ez meglehetősen ellentmondott a beszédmodorának. Olyan volt, mintha a
mindent beborító ködből egyszer csak váratlanul előbukkantak volna a valóság éles körvonalai.
Ettől egy cseppet sem lett okosabb. Végtére ő is furcsa lehetett: egy idegen; aki telefonon valami
létfontosságú dologról beszél, amiről semmi közelebbit nem mondhat – csakis személyesen.
De hogyan is mondja el? Hogyan magyarázza meg egy brit tengerésztiszt középkorú
feleségének, hogy ő lett a kulcsa annak a páncélteremnek, amelyben 780 millió dollár lapul?
Egyre idegesebb lett. Érezte, nem tud meggyőző lenni. Pedig mindenekelőtt meggyőzőnek kell
lennie; nem tűnhet olyannak, mint aki fél, bizonytalan vagy mesterkélt. Azután eszébe jutott, a
legegyszerűbb az lesz, ha az igazat mondja neki – úgy, ahogy Heinrich Clausen látta. Ez a
legerősebb fegyvere, a legmeggyőzőbb érv.
Istenem!
Add, hogy megértse!
Kétszer balra kanyarodva elhagyta a műutat, és az útbaigazításnak megfelelően még másfél
mérföldet hajtott a békés, fákkal szegélyezett külvárosban. Könnyen megtalálta a házat, megállt
előtte, és kiszállt a kocsiból.
Kinyitotta a kertkaput, és az ösvényen az ajtóhoz sétált. Csengő helyett réz kopogtató lógott
rajta, néhányszor gyengén megütötte. A ház egyszerű terv alapján készült. A nappali szobán széles
ablakok, a szemben lévő hálószobán kisebbek; terméskő alapon vörös téglás homlokzat – masszív,
tartós nem hivalkodó és valószínűleg olcsó. Ő maga is tervezett hasonló házakat, többnyire
tengerparti, második otthonként olyan családoknak, akik mindvégig bizonytalankodtak, vajon
megengedhetik-e maguknak ezt a fényűzést. Ideális lakhely egy zsoldból élő katonának. Takaros,
egyszerű, könnyen karbantartható.
Gretchen Beaumont maga nyitott ajtót. Bármilyennek képzelte is el a telefonbeszélgetés alapján,
a kép köddé foszlott, amint meglátta; mintha gyomron ütötték volna, úgy meglepődött. Röviden:
ilyen gyönyörű nőt még életében nem látott. És talán nem is az volt a legfontosabb, hogy nőt lát.
Akár egy szobor, egy szobrász álma, amit agyagból újra és újra átgyúrva tökéletes mintává formáz,
mielőtt a vésővel nekilátna kifaragni kőből. Középmagas termetű, hosszú szőke hajjal, amely finom
csontozatú, tökéletes arányú arcot keretezett. Túl tökéletes, túl szoborszerű... túl hideg. A
hidegséget némiképp enyhítette nagy, tágra nyílt szeme; világoskék kutató tekintete, amely sem
vonzalmat, sem taszítást nem tükrözött.
– Mr Holcroft? – kérdezte álomszerű hangján, melyben keveredett a német és a brazil hatás.
– Igen, Mrs Beaumont. Nagyon köszönöm, hogy hajlandó fogadni. És elnézést kérek az
alkalmatlankodásért!
– Fáradjon be, kérem!
A nő hátrább lépett, hogy beengedje. Holcroft az ajtóban még csak az arc rendkívüli szépségén
hökkent meg, amelyen a kor nem hagyott nyomot; most a testét is észre kellett vennie, amelynek
tökéletes formáját az áttetsző ruha csak még jobban kiemelte. A teste is rendkívüli volt, bár
másként, mint az arca. Nem hideget, éppen ellenkezőleg, forróságot sugárzott. A vékony ruha a
bőréhez tapadt, azonnal látni lehetett, hogy nincs rajta melltartó. A hatást tovább fokozta a széles
gallér, melyet dús kebleinek közepéig kigombolva hagyott. A domború halmok csúcsain a hegyes
mellbimbók úgy feszültek a puha ruhának, mintha izgalmi állapotban lettek volna.
Mozgása, a combok, a has és a csípő együttesének lassú, hullámzó mozgása, érzéki tánc
ritmusára emlékeztetett. Nem is lépett, sokkal inkább siklott, mágnesként vonzotta a tekintetet, a
lerohanás és kielégülés csábító előjátékaként. Az arc azonban továbbra is hideg maradt, a tekintet
hűvös; érdeklődő, de hűvös. Noel összezavarodott.
– Sokat vezethetett – mondta a nő, és a fal mellett álló díványra mutatott. – Foglaljon helyet,
kérem. Megkínálhatom egy itallal?
– Megköszönném.
– Mit kíván?
A nő közvetlenül előtte állt. Elzárta útját a dívány felé, világoskék szemét a szemébe
mélyesztette. A ruha vékony anyaga alatt tisztán lehetett látni a melleit – és milyen közel! A hegyes
mellbimbók minden lélegzetvételnél megemelkedtek; a szerelmi tánc folytatódott.
– Scotch-ot, ha van – mondta Noel.
– Ez az angoloknál whiskyt jelent, ugye? – kérdezte, és a fali bárszekrényhez lépett.
– Igen, whiskyt – mondta, és a dívány puha párnáira süllyedt. Megpróbált csak Gretchen arcára
koncentrálni, de nemigen sikerült neki, s tudta, a nő is mindent elkövet, hogy ne sikerülhessen. A
kapitány feleségének nem kellett volna kihívóan viselkednie; nem kellett volna így öltöznie. De
mégis így öltözött, és provokálja őt. Miért?
Megérkezett a whiskyvel. Noel érte nyúlt, közben megérintette Gretchen kezét. A nő nem húzta
vissza, éppen ellenkezőleg, ujjaival gyengéden megszorította a férfi behajlított ujjait. Ezután
különös dolgot művelt; fél méterre tőle leült elé egy bőrpuffra, és felnézett rá. – Ön nem iszik? –
kérdezte Noel.
– Sohasem iszom.
– Akkor talán nekem sem kellene...
A nő búgó hangon felkacagott.
– Semmilyen erkölcsi kifogásom sincs ellene. Ha lenne, nem is mentem volna feleségül egy
katonához. Egyszerűen csak azért nem iszom és dohányzom, mert megfájdul a fejem tőle.
Noel ránézett a pohár pereme fölött. A nő továbbra is rezzenéstelen, furcsa, hűvös tekintettel
meredt rá; kényelmetlenül érezte magát.
 – Azt mondta a telefonban, hogy a férje egyik bajtársa a szomszéd szobában lesz. Nem kellene
bemutatkoznunk egymásnak?
– Nem tudott eljönni.
– Öö... Kár.
– Tényleg?
Ez már kész őrület! A nő úgy viselkedik; mint egy bizonytalanul kacérkodó kurtizán, vagy mint
egy drága kurva, amikor az új ügyfél pénztárcáját méregeti. A nő előrehajolt a puffon, mintha a
lábainál heverő szőnyegről akart volna egy pihét felszedni. A mozdulat felesleges volt, a
következmény egyértelmű. Szétnyílt a ruha nyaka, előbukkantak a mellei. Az nem lehet, hogy ne
tudja, mit csinál! Erre már reagálnia kell a nő elvárja tőle. De nem úgy fog reagálni, ahogy az
szeretné. Az édesapja kétségbeesve könyörög hozzá; senki sem térítheti el. Még egy váratlanul
felbukkanó szajha sem.
Még ha ez a szajha a genfi küldetés egyik kulcsfigurája is!
– Mrs Beaumont – mondta, és a poharát ügyetlenül a dívány melletti asztalkára tette – ön
roppant nagylelkű, és én boldog lennék, ha itt üldögélhetnék önnel órákon át néhány pohár ital
mellett, de most azért jöttem, mert beszélnünk kell egymással. Rendkívüli híreim vannak az ön
számára. Kettőnkkel kapcsolatosak.
– Kettőnkkel? – ismételte Gretchen, kihívó hangsúllyal. – Kíváncsian hallgatom, Mr Holcroft.
Bár még sohasem találkoztunk, s azt sem tudom, kicsoda. Vajon mi lehet az, ami kettőnkkel
kapcsolatos?
– Az apáink ismerték egymást, sok-sok évvel ezelőtt.
Az "apa" szóra a nő megmerevedett.
– Nincsen apám!
– De volt, akárcsak nekem – mondta a férfi. – Németországban, több mint harminc évvel ezelőtt.
Önt von Tieboltnak hívják, és Wilhelm von Tiebolt legidősebb gyermeke.
Gretchen mély lélegzetet vett, és elfordult.
– Nem vagyok kíváncsi a továbbiakra.
– Tudom, mit érez – felelte Noel. – Én magam is ugyanígy éreztem. De nincs igaza. Nekem se
volt.
– Nincs igazam? – kérdezte a nő, és egy hirtelen rántással félresodorta az arcába hulló hosszú
szőke fürtöket. – Ezt a vakmerőséget! Ön nem élte át azt, amit mi átéltünk! Legyen szíves, ne
mondja azt, hogy nincs igazam! Ehhez nincs joga!
– De azt azért engedje meg, hogy elmeséljem, amit megtudtam. Ha befejeztem, ön szabadon
dönthet. De nagyon fontos, hogy mindenről tudjon. És természetesen szükség lesz a támogatására
is.
– Mit kellene támogatnom? Mit kell tudnom?
Noel furcsa megindultságot érzett, mintha élete legfontosabb beszéde előtt állna. Egy hétköznapi
embernek a puszta igazság is elegendő volna, de Gretchen Beaumont nem mondható hétköznapi
lénynek, a sebei még nem gyógyultak be. Itt az igazságnál többre lesz szükség: rendkívüli
meggyőző erőre.
– Két héttel ezelőtt Genfbe repültem, hogy találkozzam egy Manfredi nevű bankárral...
Mindent elmondott semmit sem hagyott ki, kivéve Wolfsschanze férfiait. Egyszerű szavakkal,
mégis ékesszólóan adta elő a történetet, meggyőzően, érezni lehetett teljes elkötelezettségét,
szívének felkavaró fájdalmát. Megadta a pontos számokat: hétszáznyolcvanmillió a holocaust
túlélőinek, és a túlélők még szükséget szenvedő utódainak. Szerte a világon. Kétmillió a szétosztást
lebonyolító három legidősebb élő leszármazottnak, szabad felhasználásra. Hat hónap – esetleg
valamivel több – a közös munkára.
Végül elmondta azt is, hogy az apák miféle egyezséget kötöttek a Halállal. Öngyilkosok lettek,
miután Genfből megerősítették nekik, hogy a szerződés végérvényesen elfogadtatott. Amikor
befejezte, érezte, izzadságcseppek gördülnek le a homlokán.
 – Most már rajtunk múlik – mondta. – És egy berlini férfin, Kessler fián. Hármunknak kell
befejezni azt, amit ők elkezdtek.
– Az egész olyan hihetetlennek hangzik – mondta a nő csendesen. – De nem igazán értem, hogy
nekem mi közöm van ehhez.
Noel megdöbbent Gretchen nyugalmán, teljes egykedvűségén. Csaknem fél órán keresztül a nő
csendben hallgatta őt, miközben olyan meglepő dolgokat tárt fel előtte, miknek meg kellett volna
rázniuk őt, de semmilyen hatás sem látszott rajta. Semmilyen!
– Hát egy szót sem értett meg abból, amit mondtam?
– Annyit mindenképpen megértettem, hogy ön roppant zaklatott – mondta Gretchen Beaumont
lágyan búgó hangon. – Nézze, én az életem legnagyobb részét zaklatottan éltem át, Mr Holcroft. És
Wilhelm von Tiebolt miatt! Számomra ő egy senki.
– Ő is tudta, hogy felelős, hát nem érti? És megpróbálta jóvátenni.
– Pénzzel?
– Többel.
Gretchen előrehajolt, és lassan kinyújtva kezét, a férfi homlokához ért. Ujjai hegyével letörölte
az izzadságcseppeket. Noel mozdulatlanul ült, tekintetük összekapcsolódott.
– Tudja, hogy Beaumont kapitánynak már a második felesége vagyok? – kérdezte.
– Igen, hallottam.
– A válás nagyon nehéz időszak volt a számára. És nekem is természetesen, de neki még inkább,
azonban már túl van rajta, én sohasem leszek.
– Hogyhogy?
– Végül is én vagyok a betolakodó. Az idegen. A házasság felbomlasztója. Neki megvan a
munkája, elmegy szépen a tengerre; én pedig itt maradok a többiekkel. Egy tengerésztiszt
feleségének az élete normális körülmények között is igen magányos. Nem normális körülmények
között pedig elviselhetetlenné válhat. Akár egy számkivetetté.
– Tudnia kellett, hogy bizonyos mértékig így lesz...
– Tudtam is.
– De hát ha tudta, akkor... – Holcroft nem fejezte be a kérdést, a lényeget nem mondta ki.
– Akkor miért mentem hozzá Beaumont kapitányhoz? Ezt akarta kérdezni?
Ő tulajdonképpen semmit sem akart kérdezni! – gondolta Holcroft. Nem érdekelték Gretchen
Beaumont magánéletének a részletei. Egyedül Genf számított, a küldetés. De ehhez szüksége volt a
nő együttműködésére; anélkül nem járhat sikerrel.
– Gondolom, érzelmi okai voltak; az emberek többnyire ezért házasodnak. Egyébként én csak
arra gondoltam, hogy lett volna módja csökkenteni a feszültséget. Távolabb is költözhettek volna a
bázistól, kereshettek volna új barátokat.
Érezte, kissé kapkodva, zavarosan beszél. Valahogy át akarta törni a nő őrjítő közömbösségét.
– Az én kérdésem ennél érdekesebb. Miért mentem hozzá Beaumonthoz? – A hangja megint
mintha úszott volna, szinte lebegett a levegőben. – Igaza van, érzelemről van szó. Alapvető
érzelemről.
A nő ismét megérintette Holcroft homlokát, a ruhája megint szétnyílt, s amikor előrehajolt,
gyönyörű, meztelen keblei újra előbukkantak. Noel fáradt volt, dühös, ráadásul a vágy is feltámadt
benne. Meg kell értetnie vele, hogy a magánügyei eltörpülnek a genfi küldetés jelentősége mellett!
Ehhez a nőnek meg kell őt kedvelnie, az érintését azonban nem akarta viszonozni.
– Alapvető érzelemről, persze – mondta Noel. – Szerelmes belé.
– Gyűlölöm!
Mit akar ezzel mondani? A nő keze pár centiméterre volt az arcától: egy árnyékfolt a szeme
sarkában – folt, mert a tekintetük közben összekapcsolódott; nem mert félrenézni. És megérinteni
sem merte őt.
Akkor meg miért ment hozzá? Miért maradt vele?
 – Mondtam. Alapvető érzelemről van szó. Beaumont kapitánynak van egy kis pénze; megbecsült
tiszt a tengerészetnél. Amúgy unalmas, érdektelen férfi, egyedül a hajóján érzi otthon magát.
Mindent összeadva, nyugodt, biztonságos zugra leltem. Kényelmesen élhetek ebben a gubóban.
Ez az, ezzel talán meg tudja fogni! Hiszen ezt Genf még inkább megadhatja neki.
– Kétmillió dollárral ennél sokkal biztonságosabb gubóra tehet szert, Mrs Beaumont! Egy ennél
sokkal kényelmesebb zugra.
– Talán igen. De ahhoz, hogy szert tegyek rá, ezt el kellene hagynom. Ki kellene mennem
innen...
– Csak egy kis időre.
– És mi történne? – folytatta, mintha nem is szakították volna félbe. – Odakint állandóan igent
vagy nemet kellene mondanom. Gondolni sem akarok rá, borzasztó lenne... Tudja, Mr Holcroft, az
életem többnyire boldogtalanul telt. Persze ne higgye, hogy ezért sajnálatot várok bárkitől is.
Ez már több a soknál! Holcroftnak kedve lett volna megpofozni a nőt.
– Szeretném, ha inkább Genfről beszélnénk! – mondta.
Gretchen hátrább húzódott a puffon, keresztbe vetette a lábait. A vékony ruha a térde fölé
csúszott, látni engedte a comb puha húsát. A póz csábító volt; a szavai nem.
– De hát arról beszélek – mondta. – Talán ügyetlenül, de próbálom magamat megértetni önnel.
Gyermekként kerültem el Berlinből. Mindenhonnan menekülnünk kellett, míg végül édesanyámmal
és bátyámmal menedéket leltünk Brazíliában, ahol később pokollá vált az életünk. Mindig csak
úsztam az árral. Mindig csak valami vagy valaki után mentem: az ösztönök, a lehetőségek, a férfiak
után. Sohasem az élen. Majd mindig mások döntöttek helyettem.
– Nem értem.
– Ha valami dolga van a családunkkal, keresse meg a bátyámat, Johannt. Nálunk ő hozza a
döntéseket. Ő hozott ki minket Dél-Amerikából is, édesanyánk halála után. Ő az a von Tiebolt,
akivel találkoznia kell.
Noel üvölteni szeretett volna. Ehelyett mélyet lélegzett, reménytelenség vett rajta erőt. Johann
von Tiebolt az egyetlen a családban, akit nagy ívben el kell kerülnie, de ezt nem magyarázhatta
meg Gretchen Beaumontnak.
– Hol találom meg őt? – kérdezte, bár nem volt kíváncsi a válaszra.
– Nem tudom. A The Guardiannek dolgozik Európában.
– Európa melyik részén?
– Fogalmam sincs. Sokat utazik.
Földön fészkelő madár... könnyedén beleolvad a környezetébe; továbbá rövid, de erőteljes
repülésekkel gyors helyváltoztatásra képes.
– Nekem azt mondták, utoljára Bahreinben látták.
– Akkor ön többet tud, mint én.
– Van egy húga is...
– Helden. Valahol Párizsban.
Az összes gyermeket vizsgálatnak kell alávetni... utána döntenek. Johann megvizsgáltatott, és a
döntés – helyesen vagy helytelenül – úgyis az lenne, hogy nem alkalmas a genfi küldetés céljaira.
Olyan bonyodalmakat okozhatna, amiket nem engedhetnek meg maguknak; ráirányítaná a
figyelmet arra, amit pedig titokban akarnak tartani. És ez a különös, gyönyörű nő a puffon –
akárhogy érez is szintén alkalmatlan lenne erre a szerepre. Genfben biztosan így ítélnék meg.
Tehát marad Párizs. Helden von Tiebolt.
Noel a cigarettájáért nyúlt, gondolatai egy ismeretlen nő körül jártak, aki fordítóként dolgozik
egy párizsi kiadónál. Csak homályosan volt tudatában annak, ami a szeme előtt lejátszódott,
annyira befelé figyelt. Amikor tudatára ébredt, úgy nézett Gretchen Beaumontra, mint amikor
először meglátta az ajtóban. Elakadt a lélegzete.
A kapitány felesége felemelkedett a puffról, és derékig kigombolta a ruháját. Lassan széttárta
magán a selymet. Előbukkantak a keblei; a szeme előtt táncot jártak a feszes, duzzadt mellbimbók.
A nő mindkét kezével a szoknyája alá nyúlt, a dereka fölé húzta. Még közelebb lépett. A testből
bódító illat áradt. A finom parfüm éppoly érzékien hatott, mint a meztelen test látványa. A nő, a
dereka fölé húzott ruhával, egész testében remegve, leült mellé a díványra. Nyögdécselt, kezét a
férfi tarkója mögé csúsztatta, arcát az arcához, ajkát az ajkához vonta. Nyitott szájjal, mohón
rátapadt, szaporán pihegett, nyáluk összeolvadt. Gretchen a kezét hirtelen a férfi ágyékára
csúsztatta, és megszorította a hímvesszőjét. A hatás nem maradt el... A nő szinte fékezhetetlenné
vált, felajzottan lihegett a fülébe, testével hozzátapadt. Mindenütt. Szétnyílt ajkai lecsúsztak Noel
szájáról, és ezt suttogták:
– Holnap a Földközi-tengerhez utazom. Egy férfihoz, akit gyűlölök. Ne szólj egy szót se! Csak
add nekem ezt az éjszakát! Az egész éjszakát!
Kissé eltávolodott tőle, ajka csillogott, szeme oly tág, akár egy őrülté. Lassan felemelkedett,
fehér bőre szinte világított. A remegés alábbhagyott. Meztelen combját átvetette Noel lábán, és
felállt. A férfi arcát a derekához húzta, közben megfogta a kezét. Noel is felállt, átölelte. Kéz a
kézben indultak a hálószoba felé. Ahogy beléptek, Gretchen különös, búgó, monoton hangon még
ennyit mondott:
– Johann azt mondta, jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél nekem. Legyek hozzá
kedves, és egyetlen szavát se feledjem.
Holcroft felriadt álmából, néhány másodpercig azt sem tudta, hol van; azután visszaemlékezett.
Eszébe jutott Gretchen Beaumont hihetetlen bejelentése, amikor a hálószobába vezette őt.
Megpróbált többet is kiszedni belőle, hátha mást is mondott Johann, de nem lehetett vele beszélni.
Őrült szenvedély tombolt benne, kétségbeesetten kívánta a férfit, csak erre tudott gondolni.
Féktelenül szeretkeztek, Gretchen kezdeményezett, felajzottan vonaglott az ágyon, felette, alatta,
mellette. Kielégíthetetlen volt, nem tudott betelni az ölelésekkel, szorításokkal, behatolásokkal.
Holcroft már rég kimerült, mikor a nő végre felsikoltott, lábait a dereka köré fonta, s körmeit a
vállába mélyesztette. Ezután a kimerültség végképp erőt vett a férfin. Mély, zavaros álomba zuhant.
Most felriadt, de nem tudta pontosan, mire. Valami csattanásfélére de nem tudta mi az, és
honnan jön.
Hirtelen észrevette, hogy egyedül fekszik az ágyban. Felemelte a fejét, és körülnézett. A szoba
sötét volt, az ajtó becsukva, alatta halvány fénycsík.
– Gretchen?...
Nem jött válasz; egyedül volt a szobában.
Ledobta magáról a takarót, és kilépett az ágyból. Meg kellett kapaszkodnia, úgy érezte, minden
erőt kiszívtak belőle, szédült. Az ajtóhoz botorkált, és felrántotta. A kis nappali szobában egy asztali
lámpa világított, árnyékokat vetve a falra és a padlóra. Megint a furcsa zaj! Fémes hang
visszhangzott a házban, de nem bentről jött hanem valahonnan az utca felől. A nappali egyik
ablakához szaladt, és kikukucskált. Az utcai lámpa fényében egy férfi állt a bérelt kocsi
motorházánál, kezében elemlámpával. Mielőtt felfogta volna, mi is történik, elfojtott kiáltást hallott
és az elemlámpa fénycsóvája az ablakra vágott. Őrá. Önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. A
fény kialudt, a férfi az utca túloldalán parkoló másik autóhoz futott. Eddig észre sem vette ezt a
kocsit, mert csak a sajátját és az elemlámpás férfit nézte. Most megpróbálta alaposabban is
szemügyre venni. Valaki ült az első ülésen. Nem lehetett tisztán látni, csak a fej és a váll
körvonalait érzékelte.
A futó férfi a kocsihoz ért, kinyitotta az ajtaját, és a kormány mögé ült. Felbőgött a motor; az
autó előrelendült, majd farolva száznyolcvan fokos fordulatot vett, és elrobogott.
Az utcai lámpa fénye eközben rávillant a sofőr mellett ülőre. Egy másodpercig tisztán látta a tőle
húsz méterre elsuhanó arcot az üveg mögött.
Gretchen Beaumont volt. Mereven előrenézett, feje szaporán mozgott, mintha magyarázna
valamit.
A házzal szemben több ablakban is fény gyúlt. A felbőgő motor, a csikorgó gumik megzavarták
a békés portsea-i utca éjszakai nyugalmát. Kíváncsi arcok lestek ki az ablakok mögül.
 Holcroft visszalépett. Meztelen volt, és rájött, ha az éjszaka kellős közepén egy meztelen férfit
látnak Beaumont kapitány nappalijának ablakában, miközben a kapitány távol van, az senkinek sem
használ, legkevésbé őneki.
Hová ment Gretchen? Mit csinál? Mi volt az a hang, amit hallott? Nem volt idő a töprengésre,
gyorsan el kellett tűnnie a házból. Elfordult az ablaktól, visszasietett a hálószobába,
villanykapcsoló vagy lámpa után tapogatózott. Emlékezett rá, hogy a vad szeretkezés közben
Gretchen a kezével leverte a földre az ágy melletti asztalkán álló ernyős lámpát. Letérdelt,
megtalálta. A lámpa az oldalára borult, a vászonernyő megvédte a körtét. Felkapcsolta. Fény ömlött
szét a szobában, alulról világítva meg mindent. Hosszú árnyékok vetődtek a falra, a szoba egyes
részei sötétben maradtak, de azért észrevette a ruháit. Egy karosszéken hevertek rendetlenül,
zoknija és alsónadrágja pedig a földön, az ágy mellett.
Felegyenesedett, és amilyen gyorsan csak tudta, magára kapkodta a ruháit. Hol a zakója?
Körülnézett, homályosan még emlékezett rá, hogy Gretchen hámozta ki belőle, és valahol az
ajtónál a földre esett. Igen, ott volt. Odament a szobán keresztül, közben egy pillantást vetett
magára az asztal feletti nagy tükörben. Megdermedt. Szeme az asztalon ezüst keretben álló
fényképre szegeződött. Egy férfi volt, tengerésztiszti egyenruhában. Az arc. Már látta valahol. Nem
is olyan régen, pár hete... inkább pár napja. Nem tudta pontosan, hol, de abban biztos volt, hogy
ismeri. Az asztalhoz lépett, hogy közelebbről is megnézze a képet. Volt valami jellegzetes vonás az
arcon, ami hirtelen előhívta az emlékeit.
A szemöldök! A furcsa, különleges szemöldök, mintha önálló életet élne... mint egy hivalkodó
szegély a jellegtelen tapéta fölött. Fekete-fehér szálakból font vastag, bozontos kitüremkedés... A
tarka szemöldök! A hirtelen felnyíló szemek, az álomból felriadó, rászegeződő szemek. Végre
eszébe jutott!
A Rio de Janeiró-i gép! Amikor kibotorkált a 747-es társalgójából, le a csigalépcsőn, tele
félelemmel. Amikor rájött, hogy az ampulla sztrichnint egy héttel azelőtt neki szánták. A rémülettől
hányingere támadt, a vécét kereste. S amikor elhúzta a függönyt, akkor látta meg azt az arcot,
amely most a fényképen is látható. Ugyanaz az arc, ugyanaz a bozontos fekete-fehér szemöldök! És
még valami. A Brazíliába tartó gépen meglátott arcról akkor egy másik emlék is az eszébe jutott.
Erőszakos emlék. Homályos, zavaros emlék; semmi közelebbi. Egy rohanó alak. Noel
megfordította az ezüst keretet, és addig feszegette, míg sikerült meglazítania a hátsó fedelet.
Kihúzta a horonyból, és kiemelte a fényképet. Apró kitüremkedéseket látott a csillogó felszínen;
megfordította. A hátára írtak valamit. A fény felé fordította, és egy pillanatra elállt a lélegzete. Az
írás németül volt.
Neuaujbau oder Tod
Akárcsak az arcot a képen, ezt is látta már valahol! Nem tudta, mit jelent; nem tudott németül...
de valahol már látta!
A képet zavartan összehajtogatta, és a nadrágzsebébe gyűrte. Kinyitotta a szekrényajtót, az ezüst
keretet a polcon összehajtogatott ruhák közé dobta. Felemelte a földről a zakóját, és a nappaliba
ment. Tudta, hogy mielőbb ki kell jutnia a házból, de a fényképen látott férfi iránt ellenállhatatlan
kíváncsiság támadt benne. Valamit azért meg akart tudni róla!
A nappali szoba közeli és távolabbi felén is volt egy ajtó. Az egyik nyitva állt, a konyhába
vezetett; a másik be volt csukva. Kinyitotta, és belépett a kapitány dolgozószobájába. Felgyújtotta a
villanyt; a falon mindenütt hadihajók és tengerészek fényképei, dicséretek és kitüntetések.
Beaumont kapitányt láthatóan megbecsülték. A férfi számára a keserű válás és a nem éppen sikeres
házasság valószínűleg sok személyes problémát okozott, a Királyi Haditengerészetnél azonban
nyilvánvalóan csak az számított, hogy kiváló tiszt. A legutóbbi dicséretet hat héttel ezelőtt
keltezték, a Baleár-szigetek viharos partjainál teljesített egyhetes őrjárat kiváló parancsnoki
munkájáért kapta.
Az asztalon heverő papírokra és a fiókokba vetett futó pillantások nem hoztak különösebb
eredményt. Két betétkönyvet talált négyszámjegyű összeggel, de egyik sem volt több háromezer
fontnál; az előző feleség ügyvédjétől egy levelet, melyben valami skóciai ingatlant követel; továbbá
hajónaplók és a beosztási tervek másolatait.
Holcroft még maradt volna a szobában, hogy alaposabban körülnézzen, és többet megtudhasson
a furcsa szemöldökű különös férfiról, de tudta, nem szabad. Már eddig is tovább maradt a
kelleténél. Indulnia kell.
Kilépett a házból, és felnézett a szemben lévő ablakokra, melyekben pár perccel ezelőtt fények
gyúltak, és kíváncsi arcok jelentek meg. Most sehol sem látott fényeket, arcokat; Portsea újra
aludni tért. A kerti ösvényen gyorsan a kapuhoz ért, és bosszankodott, mert az nyikorgott, amikor
kilépett rajta. Kinyitotta a bérelt kocsi ajtaját, és gyorsan a volán mögé ült. Elfordította az
indítókulcsot.
Semmi. Még egyszer elfordította. És megint, és megint. Semmi. Egyáltalában semmi!
Felengedte a motorháztető zárját, és a kocsi orrához szaladt. Most nem érdekelte, hogy esetleg
zajt csap, ennél sokkal komolyabb dolog aggasztotta. Az autó akkumulátora nem merülhetett ki, de
még ha kimerült volna is, egy kattanást akkor is hallania kellene a kulcs elfordításakor. Az utcai
lámpa fénye jól megvilágította a motorteret. Amitől tartott, bekövetkezett.
Az elektromos vezetékeket átvágták, sebészi pontossággal, a bekötéseknél. Egyszerű toldással
nem is lehetett megjavítani, el kellett vontatni az autót.
És ha el kell vontatni, akkor bárki vágta is el a vezetékeket, tudta, hogy az amerikai ott marad
egyedül az ismeretlen környéken az éjszaka kellős közepén. Ha lennének is taxik ebben a
külvárosban, nem valószínű, hogy éjjel három óra körül elérhetők. Bárki tette is tönkre az autóját,
azt akarta, hogy ott maradjon ahol van, vagyis hamarosan valakik megjelennek majd a színen, érte.
El kell futnia! Amilyen messze és amilyen gyorsan csak tud... el kell érnie a műutat... és stoppolnia
kell egy autót észak felé. Lecsapta a motorháztetőt. Az éles, fémes hang visszhangzott az utcán.
Ennek köszönhette hát, hogy felébredt!
A közlekedési lámpa felé indult; most nem működött. Átkelt az útkereszteződésen, egyre
gyorsabban szedte a lábát, futni kezdett. Megpróbált egyenletes sebességgel futni, másfél mérföld
volt még a műútig. Megizzadt, és érezte, hogy újra görcs áll a gyomrába.
A fényszórót vette észre előbb, csak utána hallotta meg a motor bőgését. Az egyenes sugárúton
két vakító fényszóró bukkant elő a sötétből, és iszonyatos sebességgel közeledett felé. Noel jobbján
kis nyílás tátongott a derékig érő fagyalsövényben, szűk ösvény vezetett innen a házhoz. Beugrott a
nyíláson, és a földre vetette magát a bokrok mögött, aggódva, vajon meglátták-e. Hirtelen nagyon
fontos lett a számára, hogy ne hozhassák semmilyen kapcsolatba Gretchen Beaumonttal, ezzel a
rejtélyes, boldogtalan, túlfűtött... gyönyörűszép nővel. Fenyegette volna a genfi küldetés sikerét,
akárcsak az öccse.
Az autó elszáguldott mellette. Nem látták meg: A bőgő motor hangját hirtelen fékcsikorgás
váltotta fel. Holcroft félig kimászott a sövény nyílásán, balra nézett, amerről jött.
Az autó közvetlenül Beaumonték háza előtt állt meg. Két férfi ugrott ki belőle, és az ösvényen a
kapuhoz szaladt. Noel hallotta a kapu nyikorgását. Nem volt értelme tovább itt lapulnia; most már
tovább kell futnia. Hallotta, hogy száz méternyire tőle az ajtó kopogtatóját ütögetik.
A fagyalsövény mellett a kezén és a térdén addig kúszott jobbra, míg az utcai lámpák közötti
árnyékos területre ért. Felemelkedett, és futásnak eredt.
Futott, futott előre a sötét, fákkal szegélyezett úton, háztömb háztömb után, sarok sarok után
maradt el mögötte; bízott istenben, hogy felismeri majd azt a keresztutat, ahol a műúthoz le kell
fordulnia. Átkozta a cigarettát, mert egyre szaporábban kapkodta a levegőt, a fájdalom bele-
beleszúrt a tüdejébe; izzadság folyt át arcán, a dobolás a mellkasában szinte az elviselhetetlenségig
fokozódott. Saját cipőjének ütemes csattogása félelmet ébresztett benne. Egy rémülten rohanó férfi
képét idézte fel az éjszakában. Csakhogy ez a rémült férfi ő maga volt.
Léptek. Rohanó léptek. Az ő léptei, de nem, nem csak az övéi! Mögötte is: kitartó, súlyos,
közeledő léptek. Valaki üldözi! Valaki némán üldözi, nem szól hozzá, nem kiabál nem kiált
megálljt... Vagy érzéki csalódás játszik vele? A mellkasában a dobolás már az egész testét rázta.
Lehet hogy csak a saját léptei visszhangoznak a fülében? Nem mert hátranézni, nem tudott
hátranézni. Annyira gyorsan szaladt fényből árnyékba, árnyékból fénybe. Egy újabb háztömb
végéhez ért, újabb sarokhoz; hirtelen jobbra fordult, bár tudta, ez még nem vezethet közvetlenül a
műúthoz. Mindenképpen meg akart bizonyosodni arról, jön-e valaki, valami utána. Berohant az
utcába.
A léptek itt is követték, szaporábbak az övéinél; közelebb, egyre közelebb hallotta őket,
csökkent közöttük a távolság. Már nem bírta tovább a bizonytalanságot, és gyorsabban sem tudott
futni. Elfordította a derekát, megpróbált a válla fölött hátranézni. Ott volt! Egy férfi! Egy férfi
körvonalai a sarki lámpa fényében. A zömök férfi, a néma üldöző, egyre közelebb ér hozzá, már
csak pár méter választja el tőle.
Noel összeszedve minden erejét gyorsításra próbálta ösztökélni fájó lábait. Megint hátranézett és
teljesen elveszítette a fejét. Az üldözés zűrzavarában és rémületében lábai összegabalyodtak, teljes
hosszában elvágódott, arca az aszfaltnak ütődött, keze hidegen sajgott. A hátára gördült, ösztönösen
felhúzta a lábát, hogy kivédje üldözője támadását. A néma alak ágyúgolyóként robbant elő a
sötétből, és ráugrott.
Alig látott valamit, az izzadság a szemébe folyt, csapkodó karok és lábak körvonalai villództak
előtte. Üldözőjének sikerült leszorítania őt. Iszonyú súly nehezedett a mellkasára, a férfi alsókarja
vasrúdként feszült a torkának, beléfojtva a szuszt.
Az utolsó amire emlékszik egy felemelt kéz, mint egy ragadozó fekete karma az éjszakában, s a
behajlított kézben valami sötét tárgy. S utána: a semmi. A szakadék, a füle mellett zúgó szél. Zuhan,
zuhan, soha nem látott, tátongó, sötét mélységek felé.
A hideget érezte meg először. Rázkódott a teste. Utána a nedvességet; mintha úszott volna
benne. Amikor kinyitotta a szemét, fűszálakat és göröngyöket látott. Vizes füvel borított,
egyenetlen, hideg földön feküdt. A hátára gördült, megörült az éjszakai égbolt látványának; balra
már világosodott, jobbra még sötét volt.
Szaggatott a feje, szúrt az arca, fájt a keze. Nehézkesen felült, és körülnézett. Egy mezőn volt,
hosszan elnyúló földdarabon, amely legelőnek látszott. A távolban drótkerítés körvonalai – tíz-
tizenkét méterenként beásott vastag oszlopok közt szögesdrót feszült. Tényleg legelő.
Úgy érezte, mintha olcsó whisky vagy megsavanyodott bor szaga úszna a levegőben.
A bűz a ruhájából áradt, alaposan megöntözték vele, még az inge is lucskos volt tőle. A ruhája...
a pénztárcája, a pénze! Bizonytalanul felállt, ellenőrizte a zsebeit. Sajgott a keze, ahogy a nedves
zsebbe erőltette.
A pénztárcája, benne a bankjegyek, az órája... mind megvoltak. Nem rabolták ki, csak leütötték,
és elvitték arról a környékről, ahol Beaumonték laktak. Kész őrület!
Megtapogatta a fejét. Nőtt rajta egy búb, de a bőr nem szakadt fel. Valami puha anyaggal borított
ólmosbottal vagy csődarabbal üthették le. Tett néhány bizonytalan lépést; tudott mozogni, ez volt a
legfontosabb. Egyre többet lehetett látni, pirkadt.
A kerítés mögött enyhe emelkedő látszott, egy töltés oldala. A töltés mindkét irányban hosszan
folytatódott, ameddig csak a szem ellátott. A töltés mentén országúti lámpák világítottak. Elindult a
mezőn keresztül a kerítés, a töltés felé, az országúthoz. Remélte, rá tud majd venni valakit, hogy
felvegye a kocsijába. Ahogy átmászott a kerítésen, hirtelen eszébe jutott valami. Újra megnézte a
zsebeit.
A fénykép eltűnt!
Egy tejszállító tartálykocsi megállt, felvette. A sofőr arcáról menten leolvadt a mosoly, ahogy a
bűz betöltötte a fülkét. Noel megpróbált rá magyarázatot adni: jópofa előadást rögtönzött az ártatlan
amerikai megpróbáltatásairól, aki durva brit tengerészek társaságába keveredett Portsmouth-ban – a
hazugságot az igazság egy szeletére kell alapozni –, de a sofőr nem értékelte a történetet.
Holcroft kiszállt a legelső városban.
Régi angol település volt; a Tudor-stílusú főtér szépségét némiképp lerontották a kávéház előtt
várakozó áruszállító teherautók.
 – Van benn telefon – mondta a sofőr. – Meg mosdó is. Nem ártana, ha használná.
Noel a teherautósofőrök hajnali világába csöppent, a forró kávé illata megnyugtatta. Lám, a
világ megy tovább, az áruk gazdát cserélnek, az emberek élvezik az élet apró örömeit, anélkül,
hogy odafigyelnének rá. Megtalálta a mosdót, s amennyire tehette, eltüntette az éjszaka nyomait.
Ezután leült az érmés fali telefon melletti bokszba, kávét ivott, és várta, hogy egy mérges sofőr
végre befejezze a vitáját a nyilvánvalóan még nála is mérgesebb menetirányítóval a vonal túlsó
végén. Amikor a sofőr letette a kagylót, Noel kijött a bokszból, és a telefonhoz lépett, kezében
Gretchen Beaumont telefonszámával. Meg akarta tudni, mi történt, és beszélni a fejével, feltéve,
hogy már visszaérkezett.
Tárcsázott. – Beaumont lakás – mondta egy férfihang.
– Mrs Beaumonttal szeretnék beszélni.
– Megkérdezhetem, ki keresi?
– A kapitány egyik barátja vagyok. Hallottam, hogy Mrs Beaumont ma indul hozzá. Szeretném,
ha egy üzenetet átadna a férjének.
– Kivel beszélek?
Noel letette a telefont. Nem tudta, ki vehette fel a kagylót, csak azt, hogy most sürgősen
segítségre van szüksége. Hozzáértő emberek segítségére. Genf szempontjából ugyan némiképp
veszélyes, de nincs más választása. Óvatos lesz, nagyon óvatos, de meg kell értenie, mi történik
körülötte.
Átkutatta a kabátját, hogy megtalálja a Belgravia Arms szállodában az M.I.5-ös ügynöktől
kapott névjegyet. Csak egy név állt rajta, Harold Payton-Jones és egy telefonszám. A kávéház falán
lévő óra szerint tíz perc múlva hét; Noel nem volt benne biztos, hogy ilyenkor is fel fogják-e venni
a kagylót. Tárcsázta Londont.
– Tessék!
– Holcroft vagyok.
– Á, igen. Gondoltuk, hogy jelentkezni fog.
Noel felismerte a hangot. Az ősz hajú ügynök volt, akivel a szállodában találkozott.
– Hogyhogy?
– Nehéz éjszakája lehetett! – mondta az ügynök.
– Szóval számítottak rá, hogy telefonálni fogok! Maguk is ott voltak! Követtek.
Payton-Jones nem adott egyenes választ.
– A bérelt kocsit megtalálja Aldershotban, egy műhelyben.
Délre készen is lesz: A nevet könnyű megjegyezni: Boots. Bonts Garázs, Aldershot. Nem kell
fizetnie, se számla, se nyugta nem lesz.
– Álljon meg a menet! Mi az ördög ez az egész? Maguk követtek engem! Ehhez nincs joguk!
– Pedig látja, még segítünk is.
– Szóval maguk jöttek azzal a kocsival három óra körül! És bementek Beaumont házába.
– Attól tartok, azok nem mi voltunk. – Az M.I.5-ös ügynök rövid szünetet tartott. – De ha ezt
hiszi, akkor nemigen látta azokat az alakokat, ugye?
– Nem. Kik voltak?
– Bárcsak tudnánk! A mi emberünk valamivel öt előtt ért oda.
– És ki üldözött? Ki ütött le, és ki vitt engem arra az átkozott legelőre?
Az ügynök megint hallgatott egy darabig.
– Erről semmit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy elment. És nyilván sietve, mert a kocsiját
használhatatlanná tették.
– Ez az egész meg volt rendezve! És én voltam a csalétek!
– Nagyon úgy néz ki. Azt tanácsolom, legyen sokkal óvatosabb! Azonkívül nem éppen ízléses,
sőt egyenesen veszélyes is, ha az ember kalandokba bocsátkozik a Királyi Haditengerészet
kapitányának feleségével, amikor férjuram a tengeren teljesíti kötelességét.
 – Baromság! A kapitány úgy van a tengeren, ahogy én! Valamiben mesterkedik von Tiebolték
körül.
– Ezt aláírom – felelte Payton-Jones. – Hogy mást ne mondjak, elvette feleségül a legidősebbet.
De ami a kapitányt illeti, már három hónapja kint van a Földközi-tengeren.
– Nincs! Két héttel ezelőtt a saját szememmel láttam a repülőgépen. Figyeljen ide! Volt egy
fénykép a hálószobában. Elhoztam. Ő az! És még valami. A fénykép hátán egy mondat. Németül.
– Mi volt az?
– Nem tudom. Nem tudok németül. De mégiscsak furcsa, nem gondolja? – Holcroft megálljt
parancsolt magának. Túl sokat elárult. Mérgében nem vigyázott eléggé a szájára. Az ördög vigye
el!
– Miért lenne furcsa? – kérdezte az ügynök. – Mrs Beaumont német anyanyelvű; a családban
németül beszéltek. Gyengéd, hódoló szavak az újdonsült férjtől, esetleg neki. Nincs abban semmi
furcsa.
– Igaza van – visszakozott Noel. Azután rájött, hogy nem lett volna szabad ilyen gyorsan. Az
M.I.5-ös ügynök gyanút foghat, amint ez ki is derült a következő mondatából.
– Persze ha belegondolok, talán jobb lenne, ha megmutatná nekünk is a fényképet.
– Nem megy... Nincs nálam.
– Pedig azt mondta, elhozta.
– Igen. De... de most már nincs nálam.
– Messze van, Mr Holcroft? Azt hiszem, be kellene ugrania hozzánk!
Anélkül, hogy tudatosan elhatározta volna, Noel lenyomta a fogantyút és megszakította a
beszélgetést. Előbb cselekedett, mint gondolkodott, de utána pontosan megértette, miért tette. Nem
szövetkezhet az M.I.5-tel; nem szabad kiépítenie velük semmilyen kapcsolatot. Éppen
ellenkezőleg, távol kell tartania magától a Brit Titkosszolgálatot. Semmilyen kapcsolat nem lehet
közöttük! Az M.I.5 végtére is kövesse őt. Annak ellenére, hogy azt ígérték, békén hagyják.
Wolfsschanze túlélői világosan fogalmaztak. Lesznek majd, akik tudomást szerezvén a Genfben
folyó munkáról, megpróbálják feltartóztatni, becsapni... megölni.
Holcroft azt azért nem hitte, hogy az angolok meg akarják ölni, de abban biztos volt, hogy fel
akarják tartóztatni. És ha ez sikerülne nekik, az ugyanaz lenne, mintha megölnék. Wolfsschanze
férfiai nem haboznának. Peter Baldwin, Ernst Manfredi. Jack. Mind halottak.
Wolfsschanze férfiai megölnék őt, ha kudarcot vallana. És micsoda képtelenség! Ő egyáltalában
nem akart kudarcot vallani! Miért nem értik ezt meg? Talán még Wolfsschanze túlélőinél is jobban
kívánta, hogy Heinrich Clausen álma beteljesedjék.
Gretchen Beaumontra gondolt, az ösztönök, a lehetőségek és a férfiak követőjére. Meg az
öccsére, az öntelt, briliáns, többnyelvű újságíróra, akiben bérgyilkost gyanítanak. Teljességgel
alkalmatlanok a genfi küldetés végrehajtására.
Már csak egy gyermek maradt. Helden von Tiebolt – Helden Tennysonként –, aki jelenleg
Párizsban él. Címe ismeretlen. De legalább tudja a munkahelyét. Gallimard.
Párizs.
Párizsba kell utaznia. És valahogy le kell ráznia az M.I.5-öt.

Noel ismert egy Willie Ellis nevű díszlettervezőt Londonban, aki egy időben felkapott
belsőépítészként dolgozott az európai és az amerikai felső tízezer tagjainak. Holcroft gyanította,
hogy a férfit elsősorban nem szakmai eredetisége, sokkal inkább vibráló személyisége és
kifogyhatatlan mesélőkedve miatt alkalmazták oly előszeretettel. Négy alkalommal dolgozott
együtt Willie-vel, és nagyon megszerette. Az őrült angolban a szakmai ügyességen és a jó ízlésen
kívül más is lakozott. Nyugodtabb pillanataiban előbújt belőle a gondolkodó, tehetséges színházi
szakember, aki többet tudott a díszlettervezés történetéről, mint bárki, akivel Holcroft valaha is
találkozott. Elragadó tudott lenni.
Ha éppen nem volt vibrálhatnékja...
 Az évek során továbbra is tartották a kapcsolatot, és akárhányszor Londonban járt, Noel mindig
szakított időt Willie-re. Eredetileg nem gondolt rá, hogy most is találkozzanak; de megváltozott a
helyzet. Szüksége lett Willie-re. A londoni tudakozótól megtudta a számát; tárcsázott.
– Drága Noelem, neked elment a józan eszed! Az éjjeli pillangókon és az utcaseprőkön kívül
minden normális ember ágyban van még ilyenkor!
– Bajban vagyok, Willie. Segítségre lenne szükségem!
Ellis tudta, merre van az a városka, ahonnan Holcroft telefonál, és megígérte, hogy amint tud, ott
lesz, becslése szerint egy óra múlva. Fél órát késett, az országúti idiótákat átkozta érte. Noel
beszállt a kocsijába.
– Úgy nézel ki, mint egy csavargó, és bűzlesz, mint a bártündér hónalja! Tekerd le gyorsan az
ablakot, és áruld el, mi az ördög történt veled!
Holcroft egyszerű mesét adott elő, neveket nem említett, homályban hagyta a részleteket.
– Szóval Párizsba kell mennem, de néhányan meg akarnak akadályozni ebben. Ennél többet
nemigen mondhatok neked, talán csak azt, hogy semmi rosszat, semmi törvénybe ütközőt nem
csináltam.
– Az első az mindig relatív, nemde? A második meg általában az értelmezésen, no meg a jó
ügyvéden múlik. Mit szólsz ahhoz, ha felteszem: egy bájos hölgy és dühödt férje áll a háttérben?
– Remek!
– Akkor én tiszta maradok... És miért nem mégy egyenesen a reptérre, és szállsz fel a
legközelebbi párizsi gépre?
– A ruhám, a táskám és az útlevelem a szállodában maradt, Londonban. Ha odamennék, akkor
azok, akik el akarnak kapni, máris megtalálnának.
– Abból ítélve, ahogy kinézel; nem tréfálnak!
– Hát nem. Ez itt a bökkenő, Willie!
– A megoldás roppant egyszerű – mondta Ellis. – Elmegyek a holmidért, és elintézem a
kijelentkezést is. Majd azt mondom, hogy egy hóbortos amcsi vagy, akit a Soho mocsarából
halásztam ki magamnak. Mit csináljak, ilyen az ízlésem...
– A portán gond lehet.
– Miért lenne? Ropogós birodalmi bankókkal fizetek, te pedig adsz nekem egy meghatalmazást;
összehasonlíthatják az aláírást. Nálunk távolról sem olyan kukacosak, mint kedves tengerentúli
rokonainknál.
– Bárcsak igazad lenne, de én attól tartok, hogy akik engem keresnek, már beszéltek a
portásokkal. Valószínűleg ragaszkodni fognak hozzá, hogy megtudják, hol vagyok elérhető, mielőtt
odaadnák neked a holmimat.
– Na és, legfeljebb elárulom nekik – mondta Willie mosolyogva. – Adok nekik egy címet és egy
telefonszámot, ahol majd megerősítik, hogy ott vagy.
– Micsoda?
– Bízd csak rám! Egyébként van egy kis kölni a kesztyűtartóban. Kenj már egy kicsit magadra,
mielőtt elájulok a bűztől!
Ellis elintézte a tisztítónál, hogy eljöjjenek a whisky áztatta ruháért, és délutánra már vissza is
hozzák; majd elindult a Chelsea-ben lévő lakásából a Belgravia Arms szálloda felé.
Holcroft lezuhanyozott, megborotválkozott, az átázott ruhát egy zsákban az ajtó elé tette, és
felhívta az autókölcsönző ügynökséget. Arra gondolt, ha maga menne az autóért Aldershotba, az
M.I.5 is ott lenne. És amikor kihajt onnan, a britek biztosan követnék.
Az autókölcsönző ügynökségnél méltatlankodtak, de nem volt választási lehetőségük. Ha vissza
akarják kapni az autójukat, nekik kell elmenni érte. Noel nagyon sajnálta, de valami halaszthatatlan
ügy közbejött. A számlát küldjék a New York-i iroda címére.
Ki kell jutnia Angliából, méghozzá a legkevésbé feltűnő módon. Az M.I.5 kétségkívül figyeli a
repülőtereket és a kikötőket. A megoldás talán az lesz, ha csak a legutolsó pillanatban vált jegyet
egy zsúfolt párizsi gépre. Ha szerencséje van, sikerül az Orly repülőtérre érnie, mielőtt az M.I.5
rájönne, hogy elhagyta Angliát. A járatok meglehetősen sűrűek a két város között, a vámkezelés
laza. Esetleg két jegyet is vehet, az egyiket Amszterdamba, a másikat Párizsba... átmehetne a KLM
kapuján, majd valamilyen ürüggyel visszafordulna, és mégis a párizsi járatnál jelentkezne, ahol
Willie várná a csomagokkal.
De hát min is töpreng? Fortély, egérút, csalás. Üldözött lett belőle, és üldözőit nincs módja
meggyőzni arról, hogy tévednek. Bűn nélküli bűnöző lett belőle, aki az igazat nem mondhatja el,
mert ezzel meghiúsítaná szent küldetését.
Újra izzadni kezdett, a fájdalom visszaköltözött a gyomrába. Gyengének és bizonytalannak
érezte magát. Willie fürdőköpenyében lefeküdt a díványra, és behunyta a szemét. Ismét az olvadó
hús, az átváltozó arc képét látta maga előtt. Tisztán hallotta a kiáltást, a panaszos jajjal a fülében
álomba merült.
Arra ébredt, hogy valaki áll fölötte, és nézi. Riadtan a hátára fordult, és megkönnyebbülten
felsóhajtott, amikor Willie-t látta meg a dívány mellett.
– Látszik, hogy pihentél. Jobban nézel ki, és ami a fő, nem bűzlesz.
– Elhoztad a holmimat?
– Igen. Igazad volt, roppant kíváncsiak voltak, hol vagy. Amikor kifizettem a számlát, még az
igazgató is előjött, és úgy viselkedett, mint egy ripacs, amikor a Scotland Yard felügyelőjét akarja
eljátszani. Sikerült lecsillapítanom, talán még zavarba is hoztam. Megkapta a kórház telefonszámát,
ahol jelenleg tartózkodol.
– Kórház?
– Igen. Attól tartok, nem használ a jó hírednek, hacsak mostanában nem pályázol másfajta
babérokra is. A telefonszám egy knightsbridge-i magánklinikáé, mely egyébként a nemi
betegségekre szakosodott. Az egyik doki régi ismerősöm.
– Túl jó vagy hozzám – mondta Noel, és felállt. – Hol a holmim?
– A vendégszobában. Gondoltam, át akarsz öltözni.
– Köszönöm.
Holcroft az ajtó felé indult.
– Ismersz egy Buonoventura nevű férfit? – kérdezte Ellis.
Noel megállt. A lisszaboni repülőtérről küldött Samnek egy háromszavas táviratot: Belgravia
Arms, London.
– Igen. Miért, telefonált?
– Többször is. Azt mondták, igen mérgesen. A szálloda telefonosa szerint Curacaóból jött a
hívás.
– Tudom a számot – mondta Holcroft. – Beszélnem kell vele. A hitelkártyával fizetek a hívásért.
Öt percig várt a kapcsolásra, amíg meghallotta Sam hangját, és utána öt másodperc alatt rájött,
tovább már nem várhatja el tőle, hogy hazudjon az érdekében.
– Miles nem hülyéskedik, Noel. Azt mondta, bírósági végzést fog kérni arra, hogy
visszarendeljenek New Yorkba. Az itteni tulajdonosoknak fogja címeztetni, rájött, hogy amerikaiak.
Tudja, hogy erőszakkal ők sem küldhetnek vissza, de legalább tudni fogják, mondta, hogy
köröznek. Ez egy kicsit kellemetlen nekem, Noel, mivel sehol sem szerepelsz a fizetési listáinkon.
– Mondta, hogy miért keres?
– Csak azt, hogy számukra is fontos információ birtokában vagy. Ha sikerül Párizsba érnie,
gondolta Noel, Buonoventurának továbbra is el kell tudnia őt érni, de a címét nem akarta megadni.
– Figyelj csak, Sam! Ma este Párizsba megyek. Van egy American Express iroda a Champs-
Élysées-n, az Avenue Georges Cinq közelében. Ha bármi történne, hagyhatsz ott nekem üzenetet.
– És mit mondjak Milesnak, ha újra hív? Nem akarom megégetni magam!
– Mondd meg, hogy sikerült beszélned velem, és átadtad az üzenetét. Hogy megígértem, a
legrövidebb időn belül fel fogom hívni. Ennél többet nem tudsz. – Noel rövid szünetet tartott. –
Mondd meg azt is, hogy hirtelen Európába kellett utaznom. Ha nem kérdi, ne áruld el, de ha
erősködik, megadhatod neki az American Express telefonszámát. Én majd beszólok az üzenetekért.
 – És még valami – mondta Sam, nehezteléssel a hangjában. – Édesanyád is keresett. Átkozottul
kényelmetlenül éreztem magam, hogy hazudnom kell neki; az ember ne hazudjon a saját
édesanyjának, Noel!
Holcroft elmosolyodott. Bárhová vetette is a sorsa Samet, az olasz vér azért csak megmaradt
benne!
– Mikor hívott?
– Tegnapelőtt éjjel. Igazi úrinőként beszélt. Mondtam neki, hogy másnapra várom a hívásodat;
rögtön el is kezdtelek üldözni telefonon.
– Azonnal felhívom, amint Párizsba érek – mondta Noel. – Egyéb?
– Ennyi nem elég?
– Még sok is! Néhány nap múlva felhívlak. Ha kell, tudod, hol érhetsz el.
– Jó, de ha édesanyád megint hív, akkor neki is elmondom az igazat.
– Nyugodtan, Sam. És köszönök mindent. Örök hála.
Letette a kagylót. Willie Ellis közben kiment a konyhába, és bekapcsolta a rádiót. Igazi
úriember! Noel még üldögélt egy kicsit a telefon mellett, hogy átgondolja a dolgokat. Az édesanyja
hívásán nem lepődött meg. Két hete, a Bedford Hills-i vasárnap reggeli találkozó óta nem beszéltek
egymással.
Miles más eset. Holcroft nem is tudta elképzelni a nyomozót, sem az arcát, sem a hangját nem
ismerte. Miles bizonyára felállított magának valamilyen elméletet. Amiben az ő személyét
összekapcsolta három ember halálával, akik a British Airways 591-es London-New York-i járatán
utaztak. Miles nem fog leszállni róla; ha tovább erősködik, olyan problémát okozhat Noelnak amit
már nem biztos, hogy meg tud oldani. A nyomozó nemzetközi segítséget is kérhet. És abban az
esetben a figyelem az Egyesült Államok egyik polgárára irányulna, aki megtagadja a nyomozókkal
való együttműködést egy gyilkossági nyomozásban.
Genfben ezt nem bocsátanák meg neki; a küldetése kútba esne. Milest valahogy le kell állítani.
De hogyan?
Az ismeretlen erdőben lépten-nyomon csapdák leselkedtek rá, a védekező ösztönei
visszafordulásra késztették. A genfi küldetés sikeres végrehajtásához nála sokkal ravaszabb és
tapasztaltabb emberre lenne szükség. De mégsem fordulhat vissza!
Wolfsschanze túlélői ezt nem engednék meg. S a lelke mélyén érezte, ő maga sem akar igazán
visszafordulni. Az arc, amelyet a sötétben meglátott, továbbra is kísértette. Meg kell találnia az
apját, és felmutatni a világnak ezt a szenvedő, bátor férfit, aki megértette: meg kell próbálni
jóvátenni, ami történt. És aki ráadásul valóra is tudta váltani a hitvallását.
Noel a konyhaajtóhoz lépett. Ellis teáscsészéket mosogatott.
– Majd pár hét múlva eljövök a ruháimért, Willie. Induljunk el a reptérre!
Ellis megfordult, szemében aggodalom tükröződött.
– Talán ezzel időt takaríthatsz meg – mondta, és egy porcelán bögrét vett le a polcról. –
Szükséged lehet némi készpénzre, mielőtt váltani tudnál. Kéthavonta át szoktam ruccanni
Franciaországba, hogy egy kicsit kirúgjak a hámból. Ebben a bögrében tartom rá a pénzt. Vegyél ki
belőle, amennyire szükséged lehet.
– Köszönöm.
Holcroft átvette a bögrét, és közben elismerően pillantott Willie feltűrt ingujjú karjára. Ilyen
erős, izmos karokat ritkán látni. Ketté tudna törni egy embert, villant át Noel agyán.

Az őrület már a Heathrow repülőtéren megkezdődött, s az Orlyn tovább fokozódott. Londonban

jegyet vett a KLM amszterdami járatára, mivel feltételezte, hogy az M.I.5 valószínűleg ellenőrizte,
és elhitte a történetét. Ezt a feltételezést megerősítette, hogy a repülőtéren egy megzavarodott
esőkabátos férfi döbbenten figyelte, amikor visszarohant a KLM kapuján át, és gyorsan átszaladt az
Air France-hoz. Willie már várt rá, kezében a Párizs felé induló zsúfolt gépre szóló jeggyel.
 Az Orlyn az ellenőrzés felületes volt, de lassú. Amíg a sorára várt, ráért arra, hogy alaposan
tanulmányozza a vámterületen álló és a váróterembe nyíló lengőajtók mögött várakozó emberek
arcát. Az ajtók mögött két férfi vonta magára a figyelmét. Talán a komor arcuk, talán a kutató
tekintetük miatt. Halkan beszélgettek, a fejük alig mozgott, a vámkezelésről érkezőket figyelték.
Egyikük kicsi, fényes papírdarabot tartott a kezében. Egy fényképet.
És Noel tudta: az övét!
Ezek nem Wolfsschanze férfiai. Azok fénykép nélkül is ismerik, és különben sem lehet
észrevenni őket. Az M.I.5-nek sikerült kapcsolatba lépnie párizsi ügynökeivel. Őt várják.
– Monsieur.
A vámos rutinszerűen lepecsételte Holcroft útlevelét. Noel felkapta a csomagját, és a kijárat felé
indult, annak az embernek a rémületével a szívében, aki tudja, hogy egyenesen csapdába sétál.
Amikor az ajtó kinyílt, a két férfi elfordult tőle. Elfordultak, nem akarták, hogy meglássa őket.
Ezek szerint nem feltartóztatni akarják, hanem... hanem követni!
A felismerés hatására szokatlan és homályos stratégia terve született meg benne. Szokatlan,
hiszen az egész olyan idegen volt tőle, és homályos, mert még nem tudta pontosan, hogyan
valósítsa meg. Csak annyit tudott, hogy az A pontból el kell jutnia a B pontba, majd vissza az A-ba,
és valahol a B közelében le kell ráznia magáról az üldözőit. A zsúfolt váróteremben a feje fölött
meglátta a kiírást.
Lignes Aériennes Intérieures.
Alatta pedig a meglehetősen rendszertelenül közlekedő belföldi járatok táblázatát: Három oszlop
sorolta a városokat: Rouen, Le Havre, Caen... Orléans, Le Mans, Tours... Dijon, Lyon, Marseille.
Noel gyorsan elsétált a két férfi mellett, úgy tett, mintha teljesen elmerülne a gondolataiban. A
belföldi járatok pénztárához sietett. Négyen álltak előtte a sorban.
Ő következett. A déli járatok felöl érdeklődött: A Földközi-tengerhez vivőkről. Marseille-be
menne. Több időpont közül szeretne választani.
Az egyik járat öt várost is érint az Orlyból délnyugat felé, a Földközi-tengerhez vezető íven,
tudta meg a pénztárostól. A városok: Le Mans, Nantes, Bordeaux, Toulouse és Marseille. Le Mans.
A repülőút negyven perc. Autóval becslése szerint három... három és fél óra. Húsz perc múlva négy.
– Ezzel mennék – mondta Noel. – Pont időben érek Marseille-be.
– Bocsánat, monsieur, de vannak közvetlen járatok is.
– Várnak a repülőtéren. Nincs értelme előbb odaérnem.
– Ahogy gondolja, monsieur. Utánanézek. A gép húsz perc múlva indul.
Öt perccel később Holcroft már az indulási kapunál állt, kezében egy nyitott Herald-Tribune-nal.
Kilesett a lap felső széle fölött. Az egyik komor kinézetű brit azzal az ifjú hölggyel beszélgetett,
akitől az előbb a jegyet vette.
Tizenöt perc múlva a gép a levegőbe emelkedett. Noel kétszer is végigsétált a folyosón, egész a
mosdóig, megnézve magának az utasokat. A két férfi közül egyik sem ült a gépen; és úgy vette
észre, a kutya se törődik vele.
Le Mans-ban megvárta, amíg a kiszálló utasok mind elhagyják a gépet. Megszámolta; heten
voltak. A beszállók kezdték megtölteni a megürült helyeket.
Leemelte a bőröndjét a csomagtartóból, gyorsan az ajtóhoz sietett, és a fémlépcsőkön lement a
betonra. A váróteremben megállt az ablaknál, és visszanézett.
Senki sem szállt ki utána a gépből; senki sem követte.
Az órája négy óra negyvenhárom percet mutatott. Azon gondolkodott, vajon el tudná-e még érni
telefonon Helden von Tieboltot. Most is csak a lényeget tudta – a nevet és a munkahelyet. A
legközelebbi fülkéhez lépett, s Willie aprójának köszönhetően máris telefonálhatott.
Gyenge francia tudását összeszedve megkérte a telefonközpontost: – S'il vaus plait, le numéro
de Gallimard á Paris... – Bent találta. Mademoiselle Tennysonnak nem volt készülék az asztalán
egy kicsit várnia kellett, amíg egy másik készülékhez odahívták. A Gallimard telefonkezelője
jobban beszélt angolul, mint sok született texasi.
 Helden von Tiebolt akcentusában szintén keveredett a német és a portugál hatás, akárcsak a
nővéréében, de korántsem annyira jellegzetesen. Hangjának zengése is emlékeztetett Gretchenére
de nem volt olyan bizonytalan, távoli. Helden von Tiebolt – Mademoiselle Tennyson – tudta, mit
akar mondani és azt is mondta.
– Már miért kellene találkoznom önnel, Mr Holcroft? Fogalmam sincs, kicsoda.
– Nagyon sürgős! Kérem, higgyen nekem!
– Annyi minden sürgős dolog volt már az életemben, hogy ezzel engem nem lehet meghatni!
– Ehhez fogható biztos nem volt!
– Hogyan talált meg?
– Két... két férfi Angliában elárulta nekem, hol dolgozik. Nem ismeri őket. Azt mondták, nem
azon a címen lakik, amit a kiadónál megadott, ezért előbb fel kell hívnom a munkahelyén.
– Még annak is utánajártak, hogy hol lakom?
– Igen. Ez is része a történetnek amit el kell mondanom.
– És miért voltak rám kíváncsiak?
– Ezt is elmondom, ha találkozunk. El is kell mondanom.
– Mondja el most!
– Telefonon nem lehet.
Szünet. A lány világosan fogalmazott... de mintha félt volna.
– Miért akar velem találkozni? Mi lehet olyan sürgős, ami kettőnkre tartozik?
– A családjáról van szó. Mindkettőnk családjáról. A nővérével
már találkoztam. Megpróbáltam elérni a bátyját is...
– Több mint egy éve nem beszéltem velük – szakította félbe Helden Tennyson. – Nem
segíthetek.
– Amiről beszélnünk kell, annak a gyökerei harminc évvel ezelőttre nyúlnak vissza.
– Nem!
– Pénzről van szó. Nagyon sok pénzről!
– Nekem nem kell. Az én szükségleteim...
– Nem csak önről van szó – hangsúlyozta Noel, félbeszakítva Heldent. – Ezrekről. Szerte a
világon.
Megint szünet. Amikor megszólalt, a hangja mintha nyugodtabb lett volna.
– Olyasmivel kapcsolatos, ami a háborúban történt? Az emberekkel?
– Igen.
Sikerült volna megértetnie magát végre?
– Találkozzunk! – mondta Helden.
– Meg tudnánk úgy szervezni, hogy... hogy... – Nem tudta, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy ne
ijessze meg őt.
– Hogy ne lássanak meg azok, akik követnek minket? Igen.
– Tessék?
– Van benne gyakorlatom. Tegye azt, amit mondok. Hol van most?
– A Le Mans-i repülőtéren. Mindjárt bérelek egy autót, azzal megyek Párizsba. Két-három óra
múlva beérek.
– Tegye le a kocsit egy garázsban, és menjen el taxival a Montmartre-re. A Sacré-Coeur-
bazilikához. Menjen a templom hátsó részénél található IX. Lajos kápolnához. Gyújtson meg egy
gyertyát, tegye az egyik gyertyatartóba, majd mintha meggondolta volna magát, tegye át egy
másikba. Egy férfi fog önhöz lépni, aki kiviszi a térre, és az egyik utcai kávéházi asztalhoz kíséri. A
további útbaigazításokat ott kapja meg.
– Ennyire azért nem kéne bonyolítani! Nem találkozhatnánk egyszerűen egy bárban? Vagy egy
vendéglőben?
 – Nem önt, hanem magamat védem, Mr Holcroft. Ha nem az, akinek mondja magát, vagy ha
nincs egyedül, akkor nem fogunk találkozni. Akkor még ma este eltűnök Párizsból, és soha többé
nem talál meg!

A Sacré-Coeur hatalmas gránittömbje kőbe álmodott fügeként tündökölt az éjszakában. A

templom a nagy bronzajtók mögött félhomályban úszó végtelen barlangnak tetszett, a pislákoló
gyertyák árnyékszimfóniát játszottak a falakon.
Az oltár közeléből a Te deum laudamus hangjai szálltak felé. Szerzetesek vendégkórusa állt ott
méltóságteljes elszigeteltségben, halkan énekelve.
Noel az apszis mögötti gyengén megvilágított félkörbe lépett, ahol a királyok kápolnái
sorakoztak. Miután a szeme hozzászokott a táncoló árnyékokhoz, elindult a fülkék bejáratát
szegélyező balusztrád mentén. Az elszórtan égő gyertyák sora épp annyi fényt árasztott, hogy a
feliratokat elolvashatta. IX. Lajos, Lajos a Kegyes, Lajos az Igazságos, Aquitaine Fia,
Franciaország Uralkodója, a Kereszténység Döntőbírája.
Kegyes. Igazságos... Döntőbíró.
Talán így akar üzenni valamit Helden?
Pénzérmét dobott a perselybe, leemelt egy vékony viaszgyertyát a tartóról, és egy közeli gyertya
lángjánál meggyújtotta. A megbeszéltek szerint, miután meggondolta magát, több sorral odébb
helyezte el véglegesen.
Egy kéz ért a karjához, gyengén megszorította a könyökét, és egy hang ezt suttogta a háta
mögül:
– Forduljon meg lassan, monsieur. A kezét tartsa maga mellett.
Holcroft úgy tett, ahogy mondták neki. Százhetven centiméter körüli, magas homlokú, sötét
hajú, kopaszodó férfi állt előtte. A harmincas évei elején járhat, gondolta Noel, jóképű, sápadt, sima
bőrű. Ha volt egyáltalán valami feltűnő rajta, az a drága ruhája volt; ezt még a félhomályban is
észre lehetett venni.
A férfit enyhe kölniillat lengte körül, egész lényéből elegancia sugárzott. Viselkedése azonban
sem elegánsnak, sem gyengédnek nem volt mondható. Mielőtt Noel felfoghatta volna, mi történik,
a férfi mindkét kezét hirtelen a mellkasára nyomta, majd fürge, erőteljes mozdulatokkal
végigtapogatta az oldalát, körülszaladt a derékszíján, és benyúlt a nadrág zsebébe is.
Holcroft hátrahőkölt.
– Mondtam, hogy maradjon nyugton! – sziszegte a férfi.
A gyertyafényben, IX. Lajos kápolnája mellett, a Montmartre tetején álló Sacré-Coeur-
bazilikában Noelnél fegyvert kerestek. Ezt is megérte!
– Jöjjön utánam – mondta a férfi. – Odakint végigmegyek az utcán, egészen a térig; maradjon le
mögöttem. Az egyik utcai kávéház, a Bohém teraszán két barátom vár, leülök az asztalukhoz.
Sétálja körül a teret; ne siessen, nézze meg az utcai árusokat, nézelődjön. Azután jöjjön az
asztalunkhoz, és üljön le. Úgy köszönjön, mintha csak ismerősök, nem kifejezetten barátok
lennénk. Érti?
– Értem.
Ha ez a módja annak, hogy találkozzon Helden von Tiebolttal, akkor ezt kell tennie. Noel jóval
lemaradt a férfi mögött, a divatos kabátot könnyen szemmel tudta tartani; kirítt a turisták kevésbé
elegáns ruházata közül.
A zsúfolt térhez értek. A férfi megállt egy pillanatra, cigarettára gyújtott, majd átment az utcán,
és egy asztalhoz lépett, amelyet az utcai nagy cserépbe ültetett bokor félig eltakart. Ahogy mondta,
ketten ültek az asztalnál. Egyikük, egy férfi, elnyűtt farmerzakóban, a másikuk nő, fekete
esőköpenyben, fehér sállal a nyaka körül. A sál színe elütött sima szálú fekete hajától, mely
legalább olyan fekete volt mint az esőköpenye. Teknőckeretes szemüvege furcsán kiugrott festetlen,
sápadt arcából. Noel arra gondolt, hogy ha ez a csúnyácska nő Helden von Tiebolt, akkor bizony
nemigen hasonlít a nővérére.
 Elindult bóklászni a tér körül, úgy tett, mintha érdekelnék az eladásra kínált csecsebecsék. Kevés
értékes darabot látott köztük, persze az értékes holmit nem is itt kell keresni. Ez itt csak a
turistapiac, a bazár, mindenféle bizarr kacattal.
A Montmartre a régi, gondolta Holcroft, és elindult a kávéház felé. Amikor a bokorhoz ért
bólintott a mögötte ülő két férfinak és a nőnek. Ők is bólintottak; a bejárathoz sétált, bement, és
csatlakozott az ismerősökhöz, akik nem kifejezetten a barátai. Leült az üres székre, a teknőckeretes
szemüveget viselő fekete hajú nő mellé.
– Noel Holcroft vagyok – mondta a társaságnak.
– Tudjuk – felelte a farmerkabátos férfi; aki a téren nyüzsgő embereket figyelte.
Noel a nőhöz fordult.
– Ön Helden von... Bocsánat, Helden Tennyson?
– Nem, nem is ismerem – felelte a nő. – De el fogom vinni hozzá.
Az elegáns felöltős férfi Holcrofthoz fordult.
– Egyedül van?
– Természetesen. Indulhatunk? Helden... Tennyson... azt mondta, önök majd útbaigazítanak.
Találkozni szeretnék vele, megbeszélni valamit, és még ma szállodát is kell találnom. Már több
napja nem aludtam rendesen.
Fel akart állni az asztaltól.
– Maradjon ülve! – csattant fel a nő.
Leült, inkább kíváncsiságból, mint a parancsnak engedelmeskedve. Hirtelen az az érzése támadt,
ezek az emberek nem is őt akarják próbára tenni; egyszerűen félnek. Az elegáns férfi a mutatóujja
bütykét harapdálta; szemét a tér közepére függesztette. Farmerkabátos társa a karjára tette a kezét,
tekintetét ugyanarra irányította. Néztek valakit; s ez a valaki nagyon aggasztotta őket. Holcroft
megpróbálta követni a tekintetüket, és felfedezni, hogy a kávéház előtt az utcán ide-oda siető
alakok közül ki vonta magára a figyelmüket.
Elállt a lélegzete. Az utca túlfelén ugyanaz a két férfi állt, akikről azt hitte, sikeresen lerázta őket
Le Mans-ban. Lehetetlen! Hiszen senki sem követte, amikor leszállt a gépről!
– Ők azok! – mondta.
Az elegáns férfi hirtelen felé fordult; a farmerkabátos valamivel lassabban, arcán hitetlenkedő
kifejezéssel; a fekete hajú nő pedig a szemébe nézett.
– Kik? – kérdezte.
– Az a két férfi ott, a vendéglő bejáratánál. Az egyik vékony kabátban van, a másik esőköpenyt
tart a karján.
– Kik ezek?
– Délután az Orlyn láttam őket; engem vártak. Le Mans-ba repültem, hogy megszabaduljak
tőlük. Kilencvenkilenc százalék, hogy brit ügynökök. De honnan jöttek rá, hogy itt vagyok? Nem
voltak ott a gépen. Senki sem követett, erre meg mernék esküdni!
A többiek összenéztek elhitték amit mondott, és Holcroft tudta, miért. Ő maga szúrta ki a két
angolt, és magától mindent elmondott, még mielőtt rákérdeztek volna.
– Ha angolok, akkor mit akarnak öntől? – kérdezte a farmerkabátos férfi.
– Ez csak Helden von Tieboltra és rám tartozik!
– De ön szerint ugye angolok? – erősködött a farmerkabátos.
– Igen.
– Bárcsak igaza lenne!
Az elegáns férfi előrehajolt.
– Hogyhogy Le Mans-ba repült? Miért?
– Azt hittem, lerázhatom őket. Meg voltam róla győződve, hogy sikerült! Marseille-ig váltottam
jegyet. A lánynak, akitől a jegyet vettem, világosan elmagyaráztam, hogy Marseille-be megyek,
majd egy olyan járatot választottam, amelyik több helyen is megáll közben. Az első Le Mans volt,
itt kiszálltam. Még azt is láttam, hogy a két férfi kikérdezte a lányt. Le Mans-ról egy szót sem
szóltam!
– Ne izgassa fel magát! – mondta a farmerkabátos férfi. – Ne hívja fel ránk a figyelmet!
– Ugyan már, réges-rég tudják, hogy itt vagyok! De hogyan jöttek rá?
– Nem lehetett olyan nehéz – mondta a nő. – Bérelt kocsit? – kérdezte a jól öltözött férfi.
– Persze. Valahogy vissza kellett jutnom Párizsba. – A repülőtéren bérelte?
– Természetesen.
– És természetesen térképet is kért. Vagy legalábbis útbaigazítást, Párizs felé. Mivelhogy nem
Marseille-be akart menni.
– Igen, de hát ezt mások is megteszik, sokan.
– Nem olyan sokan. Egy olyan repülőtéren, ahonnan sűrűn indulnak a gépek Párizs felé. És
végképp nem az ön nevén. Nem hiszem, hogy hamis papírjai lennének.
Holcroft kezdte megérteni.
– Ellenőrizték... – mondta.
– Néhány percnyi telefon, és kész – mondta a farmerkabátos férfi. – Még annyi sem, ha már
jelentették a központnak, hogy kiszállt Le Mans-nál.
– A franciák, ha csak tehetik, minden megürült helyet kiadnak – tette hozzá a jól öltözött férfi. –
Érti már? Egy repülőtéren nincs olyan sok hely, ahol kocsit lehetne bérelni. Megtudták az autó
márkáját, színét, rendszámát. A többi gyerekjáték.
– Miért lenne? Egyetlen autónak a nyomára bukkanni a párizsi forgatagban?
– Nem Párizsban, monsieur. Hanem a Párizsba vezető úton. Csak egyetlen főút vezet Párizsba,
egy külföldi minden bizonnyal azt használja. Már Párizs előtt kiszúrták.
Noel elképedése kétségbeeséssel társult. Teljesen alkalmatlannak érezte magát a feladatra.
– Sajnálom! Nagyon sajnálom!
– Nem szándékosan tette – mondta az elegáns férfi, az angolokat figyelve, akik leültek a tér
közepén lévő vendéglő külső bokszában. Megérintette a farmerkabátos férfi karját.
– Leültek.
– Látom.
– Mit tegyünk? – kérdezte Holcroft.
– Már tesszük is – felelte a fekete hajú nő. – Pontosan azt csinálja, amit mondunk!
– Most! – mondta az elegáns férfi.
– Álljon fel! – parancsolta a nő. – Jöjjön ki velem az utcára, és ott forduljon jobbra! Gyorsan!
Holcroft zavartan felemelkedett a helyéről, és elindult, a nő ujjai a karjára fonódtak. Kimentek a
kávéházból, és leléptek a járdáról.
– Jobbra! – ismételte meg a nő. Jobbra fordult.
– Gyorsabban! – mondta a nő.
Üvegcsörömpölést hallott maga mögött, majd dühös kiabálást. Megfordult, visszanézett. A két
angol kiszaladt a bokszból, közben összeütköztek a pincérrel. Mindhármukra bor ömlött.
– Megint jobbra! – utasította a nő. – A kávéházba!
Befordult, vállával átnyomakodott a bejáratnál álldogáló emberek között. Amikor beértek, a nő
megállította. Ösztönösen megfordult és a téren végbemenő fejleményeket figyelte.
A két angol meg akart szabadulni a dühös pincértől. A kabátos pénzt dobott az asztalra. A társa
már előbbre járt; a rácsos lugas alól kétségbeesetten nézett bal felé – amerre Holcroft és a lány
eltűntek.
Noel kiáltásokat hallott; hitetlenkedve nézte, ami történik. Az ügynököktől pár lépésnyire egy
fekete hajú, csillogó fekete esőkabátos, teknőckeretes szemüveget viselő nő állt, fehér sállal a
nyaka körül. Olyan hangosan kiabált valakinek, hogy a közelben állók figyelmét mind magára
vonta.
Az angolokét is.
 A nő hirtelen elhallgatott, és a zsúfolásig telt utcán futni kezdett a Montmartre déli vége felé. Az
angol ügynökök üldözőbe vették, távolodva attól a helytől, ahol Holcrofték álltak. Az angolok
előrejutását egy csoport farmernadrágos fiatal lassította, akik láthatóan szándékosan az útjukba
álltak. Dühös kiabálás hallatszott; majd a gendarmes éles sípszava.
A Montmartre-on teljes volt a felfordulás.
– Jöjjön! Most! – A mellette álló fekete hajú nő újból megragadta a karját, és kivezette az utcára.
– Forduljon balra! – utasította, és tolta maga előtt a tömegen keresztül. – Vissza, ahol ültünk.
A bokor mögül közelítették meg az asztalt. Csak az elegáns felöltős férfi maradt ott felállt, amint
meglátta őket.
– Többen is lehetnek – mondta. – Nem tudhatjuk. Siessenek!
Holcroft tovább futott a nővel. Egy mellékutcához értek, amely alig volt szélesebb egy
sikátornál, mindkét oldalon apró üzletek szegélyezték, világításként csak a kirakatokból áradó
gyenge fény szolgált.
– Erre! – mondta a nő, s a kezét fogva mellette futott. – Az autó jobbra lesz. A sarok után az első.
Erős, de amúgy jellegtelen Citroën volt. Az autó piszkos volt, a kerekekre sár tapadt. Még az
ablakokon is vastagon ült a por.
– Szálljon be előre! Maga vezet! – utasította a nő, és átadta a kulcsot. – Én a hátsó ülésen
maradok.
Holcroft beszállt, körülnézett. Beindította a motort. A karosszéria megremegett. A kocsiba
nagyobb autóba való motort szereltek, emiatt bizonyára rendkívül gyorsan lehet vele hajtani.
– Induljon lefelé a dombról! – mondta a nő mögötte. – Szólok, mikor kell befordulni.
A következő negyvenöt perc hirtelen fékezések, gyorsítások és kanyarodások kapkodó sorává
olvadt össze. A nő mindig az utolsó pillanatban szólt, Noelnek lázas igyekezettel kellett a kormányt
tekernie, hogy engedelmeskedjék. Egy kanyargós bekötőútról olyan gyorsan fordultak rá a
Párizsból észak felé kivezető útra, hogy a Citroën oldalt csúszott, rá az út közepén húzódó
mesterséges gyepszigetre. Holcroft teljes erejével a kormányba kapaszkodott, először egyenesbe
hozta az autót, majd átkígyózott az előtte csaknem párhuzamosan haladó két kocsi között.
– Gyorsabban! – kiáltott rá a fekete hajú nő a hátsó ülésről. – Nem tud gyorsabban menni?
– Jézusom! Több mint százötvennel megyünk!
– A tükröket figyelje! Én majd nézem a mellékutakat. És hajtson gyorsabban!
Tíz percig csendben haladtak. A szél és a gumik állandó, sípoló zúgása szinte megőrjítette. Az
egész őrjítő, gondolta Noel, miközben tekintete az útról a belső, majd a piszkos külső visszapillantó
tükörre siklott. Mi a fenét csinálunk? Már elhagytuk Párizst; most ki elől futunk? Nem volt ideje
tovább töprengeni; a nő újra rákiáltott.
– A következő kijárat. Ez az!
Alig maradt ideje; hogy a fékre lépjen és beforduljon. A stoptáblánál hatalmasat fékezett.
– Tovább! Balra!
A megállások töredék másodpercei jelentették az egyetlen nyugalmat az őrült rohanásban.
Minden folytatódott: a szédült száguldás a sötét vidéki utakon, a váratlan kanyarok, a fülébe
ordított nyers parancsok.
A hold, mely tündöklő fénybe vonta a Sacré-Coeurt, most kiugró sziklafoltokkal tarkított
megművelt földsávokat világított meg. Itt-ott istállók és silók körvonalai ugrottak a magasba;
zsúpfedelű apró házak bukkantak elő, és tűntek el hirtelen a sötétben.
– Ezen az úton! – kiáltott fel a nő.
Egy földút vezetett le az aszfaltútról, melyen haladtak; a fák miatt csak az vehette észre, aki
alaposan ismerte a környéket. Noel lassított, és befordult a Citroënnel. A kocsi rázkódott az úton, de
a nő nem engedte lassítani.
– Siessen! Át kell jussunk a dombon mielőbb, hogy ne lehessen észrevenni a fényszórót.
A domb meredeken emelkedett, az út olyan szűk volt, hogy csak egy jármű fért el rajta. Holcroft
a gázra lépett; a kocsi nagyokat zökkent a kezdetleges úton. Amikor a domb tetejére értek, Noel
úgy kapaszkodott a kormánykerékbe, mintha elveszítette volna az uralmát a kocsi felett. Gyorsan
leértek a dombról, az út balra kanyarodott. Újra sík területen haladtak.
– Már csak egy negyed mérföld – mondta a nő.
Holcroft teljesen kimerült tenyere csúszott az izzadságtól. Ennél elhagyatottabb, sötétebb helyet
el sem tudott volna képzelni. Sűrű erdő vette körül őket, ez az út valószínűleg egyetlen térképen
sem szerepel.
És akkor észrevette. Észrevette az erdőbe vágott kis tisztáson álló apró zsúpfedeles házacskát.
Az ablakból halvány fény világított.
– Álljon meg! – jött a parancs, de már nem azon a fülsértő nyers hangon, mint az elmúlt
csaknem egy órában.
Noel a házhoz vezető ösvény előtt megállította a kocsit. Vett néhány mély lélegzetet, letörölte az
izzadságot az arcáról, behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak kiállna a görcs a fejéből.
– Forduljon meg kérem, Mr Holcroft! – mondta a nő, minden kellemetlen él nélkül.
Holcroft megfordult. A félhomályban döbbenten nézett a hátsó ülésen ülő nőre. Eltűnt a fényes
fekete haj, a vastag keretes szemüveg. A fehér sál még ott volt, de félig elfedte a vállára omló
hosszú szőke haj, mely egy ismerős, gyönyörű arcot keretezett. Már látta ezt az arcot, nem
pontosan ezt, és ennek a vonásait is mintha szobrászművész álmodta volna agyagba. De ez az arc
nem sugárzott hidegséget, a szemek nem néztek rá révetegen. Kiszolgáltatottság és aggodalom
bujkált bennük. A nő egyenesen a szemébe nézve, nyugodt hangon megszólalt a félhomályban.
– Helden von Tiebolt vagyok, és pisztoly van a kezemben. Most elmondhatja, amit akar.
Lenézett: a sötétben megcsillant az automata pisztoly csöve. A cső torkolata pár centiméterre
volt a fejétől, Helden begörbített mutatóujja a ravaszon feszült.
– Először is azt szeretném, hogy tegye el azt az izét!
– Sajnos nem áll módomban.
– Higgye el, a földön ön a legutolsó, akit bántanék. Nem kell félnie tőlem!
– Biztató, amit mond, de már hallottam ilyen szöveget. Olykor hazudtak.
– Én nem hazudok! – A félhomályban Noel mélyen, kitartóan a nő szemébe nézett, akinek
arcáról lassan eltűnt a feszültség. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Muszáj volt ezt az őrültséget
végigcsinálni? A montmartre-i felfordulást, az eszeveszett száguldást? Mi elől fut?
– Ezt a kérdést én is feltehetném. Ön is fut. Hisz Le Mans-ba repült...
– El akartam kerülni bizonyos embereket. De nem félek tőlük.
– Én is el akarok kerülni bizonyos embereket. De én félek tőlük.
– Kiktől?
Lelki szemei előtt megjelent a Tinamu kísértete; próbálta elhessegetni.
– Lehet, hogy megmondom, lehet, hogy nem. Attól függ, mit mond el nekem.
– Legyen. Ebben a pillanatban ön a legfontosabb személy az életemben. Lehet, hogy a bátyja
lesz az, ha találkozom vele, de jelenleg ön az.
– El sem tudom képzelni, miért lennék. Sohasem találkoztunk. Azt mondta, olyan ügyben keres,
aminek a gyökerei a háborúba nyúlnak vissza.
– Az édesapjához, hogy pontos legyek.
– Nem ismertem az apámat.
– Én sem. Egyikünk sem ismerte az apját.
Mindent elmondott neki, akárcsak a nővérének, összeszedve minden meggyőző erejét.
Wolfsschanze férfiairól azonban nem beszélt; nem akarta tovább rémíteni. Mint a visszhang,
megismételte mindazt, amit az előző este Portsea-ben már egyszer elmondott. Előző este... Csak
egyetlen nap telt el azóta, s a nő, akihez most beszélt, hasonlított a tegnapihoz – de csak külsőleg.
Gretchen Beaumont némán hallgatott, Helden nem. Állandóan közbevágott, olyan kérdéseket
tett fel, amiket neki is már rég fel kellett volna tennie.
– Manfredi igazolta magát valamivel?
– Nem volt rá szükség, ott voltak nála a bank papírjai. Hiteles papírok.
 – Hogy hívják az igazgatókat?
– Az igazgatókat?
– A genfi Grande Banque igazgatóit. Ennek az okiratnak a végrehajtóit.
– Nem tudom.
– Tudnia kéne!
– Meg fogom kérdezni.
– Ki fogja intézni a zürichi ügynökség jogi ügyeit?
– A bank jogászai, gondolom.
– Csak gondolja? Hat hónap az életéből! Legalábbis úgy tudom.
– Az életünkből!
– Azt majd meglátjuk! Nem én vagyok Wilhelm von Tiebolt legidősebb gyermeke.
– Említettem, amikor telefonáltam Le Mans-ból – mondta Holcroft, hogy találkoztam a
nővérével.
– És? – kérdezte Helden.
– Azt hiszem, ön is tudja. Nem alkalmas a feladatra. A genfi igazgatók nem fogadnák el őt.
– Ott a bátyám, Johann. Korban ő következik.
– Tudom. Beszélni akarok róla.
– Ne most! Később.
– Hogyhogy?
– Utaltam rá a telefonban, hogy az életben már túl sok sürgős dologgal találkoztam. És túl sok
hazugsággal is. Ezen a téren szakértővé váltam; az első mondatok után el tudom dönteni, hazudnak-
e nekem. Ön nem hazudik.
– Köszönöm.
Noel megkönnyebbült; ezek szerint van mire építenie. Egy lépéssel előbbre jutott. A fáradtság
ellenére szinte fellelkesült. A nő az ölébe engedte a pisztolyt.
– Most pedig bemegyünk! Van ott egy férfi, aki beszélni akar magával.
Szavai azonnal lelohasztották Holcroft lelkesedését. A genfi küldetésről csak a von Tiebolt
család tagjainak beszélhet.
– Nem – mondta, és megrázta a fejét. – Nem beszélek senkivel! Amit elmondtam, az csak
kettőnkre tartozik. Senki másra.
– Látni akarja önt. Biztos akar lenni abban, hogy ön nem akar rosszat nekem. Sem másnak.
Hogy nem tagja egyik szervezetnek sem.
– Miféle szervezetnek?
– El fogja mondani.
– Kérdéseket fog feltenni!
– Csak annyit mondjon, amennyit jónak lát.
– Nem! Nem érti? Semmit sem mondhatok el a genfi küldetésről, és ön sem! Próbáltam
megmagyarázni...
Megakadt. Helden ráemelte a pisztolyt.
– Ez még nálam van! Szálljon ki!
A nő követte a kapuig vezető rövid ösvényen. Az ablak gyenge fényét leszámítva mindent
sötétség borított. A környező fákon alig szűrődött át a holdfény, csak néhány helyen tört utat
magának valami halvány csillogás.
Noel megérezte a pisztoly csövét a hátában. Helden előrenyúlt a dereka mellett.
– Itt a kulcs. Nyissa ki az ajtót! Neki nehéz mozognia.
Az apró szoba úgy nézett ki, amilyennek az ember várhatta is egy, a francia vidék rengetegében
megbúvó házacska esetében, egyetlen kivétellel: két falat végig könyvespolc borított. A berendezés
szinte primitíven egyszerű: díszítés nélküli vaskos bútorok, ódivatú, nehéz íróasztal, különféle
ernyős lámpák; fapadló; vastag vakolt falak. A könyvek nem illettek a képbe.
 A szoba távoli sarkában egy csont és bőr férfi ült kerekes tolószékben egy állólámpa és egy kis
asztalka között. A fény a bal vállára esett, ölében könyv feküdt. Fehér, ritkás haját gondosan oldalt
fésülte. Holcroft becslése szerint már jócskán a hetvenes éveiben járt. Soványsága ellenére
arckifejezése erőt sugárzott, szemei élénken csillogtak az acélkeretes szemüveg mögött.
Kordnadrágot, és állig begombolt kötött kabátot viselt.
– Jó estét, Herr Oberst – mondta Helden. – Remélem, nem várakoztattuk meg nagyon!
– Jó estét, Helden – felelte az idős férfi, és az asztalkára tette a könyvet. – Itt vagy, biztonságban
vagy. Ez a legfontosabb.
Noel lenyűgözve nézte a sovány alakot, aki a tolószék karfájára tette a kezét, és lassan
felemelkedett. Rendkívül magas, egy méter kilencven feletti férfi volt. Akcentusa német
arisztokratára vallott.
– Ön tehát az a fiatalember, aki Miss Tennysonnak telefonált – mondta, állító hangsúllyal. –
Engem egyszerűen Oberstnek szoktak hívni, ami ezredest jelent, bár nem ez volt a rangom. Meg
kell elégednie ennyivel.
– Igen, ez az az amerikai. Noel Holcroft – mondta Helden, és balra lépett, hogy látni lehessen a
pisztolyt a kezében. – Akarata ellenére van itt. Nem akart beszélni önnel.
– Üdvözlöm, Mr Holcroft. – Az ezredes bólintott, de nem nyújtott kezet. – Megkérdezhetem,
hogy mi kifogása van egy idős ember ellen?
– Nem ismerem önt – felelt Holcroft, amilyen nyugodt hangon csak tudott. – Továbbá, amiről
Miss... Miss Tennysonnal beszélgettem, az bizalmas jellegű ügy.
– Szerinte is?
– Kérdezze meg tőle!
Holcroft visszafojtott lélegzettel figyelt. Pár másodpercen belül kiderül, meg tudta-e győzni
Heldent.
– Az – jött a válasz. – Feltéve, hogy igaz. Valószínűleg igaz.
– Értem. De azért biztos akarsz lenni benne. És én lennék az ördög ügyvédje, anélkül, hogy
ismerném az ügyet.
Az idős férfi visszaereszkedett a tolószékbe.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte Noel.
– Önnek nem kell részleteznie a bizalmas jellegű ügyeket, de amire lehet, kérem feleljen, hogy
eloszlathassa a félelmeinket. Önnek, Mr Holcroft, nincs oka félnie tőlem. Nekünk ellenben megvan
az okunk arra, hogy féljünk öntől!
– Miért lenne? Én nem ismerem önt, ön nem ismer engem. Az ön dolgaihoz nekem semmi
közöm.
– Erről még mindkettőnket meg kell győznie! – mondta az idős férfi. – A telefonban Heldennek
valamilyen sürgős ügyről beszélt, sok pénzről, és harminc évre visszanyúló gyökerekről.
– Nem örülök, hogy elmondta önnek – szakította félbe Noel. – Ennyit sem lett volna szabad
elárulnia.
– Sokkal többet nem mondott – folytatta az ezredes. – Csak annyit, hogy találkozott a nővérével,
és hogy érdeklődik a bátyja után.
– Megismétlem. Az ügy bizalmas jellegű.
– És végezetül – folytatta az idős férfi, mintha Holcroft meg se szólalt volna –, hogy titokban
akar vele találkozni. Legalábbis utalt erre.
– Ennek megvolt az oka – mondta Noel. – De ehhez semmi köze!
– Biztos benne?
– Igen.
– Hadd foglaljam össze röviden! – Az ezredes egymásnak támasztotta kinyújtott ujját, és
Holcroft szemébe nézett. – Sürgősség, sok pénz, három évtizeddel ezelőtti ügyek, a Harmadik
Birodalom vezérkarához tartozó férfiú gyermekeinek keresése, és – talán a legfontosabb – titkos
találkozás. Nem emlékezteti ez valamire?
 Noel nem volt hajlandó találgatásokba bocsátkozni.
– Fogalmam sincs mire emlékeztethetne.
– Akkor megmondom. Egy csapdára.
– Csapdára?
– Kicsoda maga, Mr Holcroft? Az Odessa követője? Vagy talán a Rache katonája?
– Az Odessa?... Vagy a... micsoda? – kérdezte Holcroft.
– A Rache – felelte az idős férfi éles hangon, nyomatékosan szótagolva.
– A Rá-ké? – Noel állta a rokkant férfi átható tekintetét. – Fogalmam sincs, miről beszél.
Oberst Heldenre nézett, majd vissza, Holcroftra.
– Egyikről sem hallott?
– Az Odessáról már hallottam. De a "Rá-ké"-ról... vagy miről... semmit sem tudok.
– A toborzók és a gyilkosok. Bár az az igazság, hogy mindkettő toboroz. És gyilkol is. Az
Odessa és a Rache. A gyermekek üldözői.
– A gyermekek üldözői? – Noel megrázta a fejét. – Világosabban kellene fogalmaznia, mert
halvány fogalmam sincs arról, amiről beszél!
Az idős férfi megint Heldenre nézett, Holcroft nem tudta megfejteni, mi megy végbe köztük.
Ezután Oberst visszanézett rá, tekintetét úgy fúrta az övébe, mintha a gyakorlott hazudozót akarná
minden pillanatban tetten érni benne.
– Akkor egyenesen rákérdezek – mondta. – Azok közé tartozik-e, akik a nácik gyermekeire
vadásznak? Akik akár a világ végéig is követik, hogy bosszúból megöljék őket, olyan bűnökért,
miket sohasem követtek el, hogy az ártatlanok vérével példát statuáljanak? Vagy azok közé, akik
erőszakkal csatlakozásra akarják bírni őket? Azzal fenyegetőzve, hogy ha nem csatlakoznak a
szervezetükhöz, akkor ország-világ elé tárják a szüleiket szörnyetegként ábrázoló
dokumentumokat, hogy mindenki láthassa: őrültek és gyilkosok leszármazottai. Hogy azután egy
őrült ügy szolgálatában tönkretegyék maradék életüket! Hát ezek a gyermekek üldözői, Mr
Holcroft. Közülük jött, vagy sem?
Noel annyira megkönnyebbült, hogy egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nincs is rá szó, hogy mekkorát téved! Ha többet mondhatnék, megértené, hogy a feltevése
teljes képtelenség.
– Ebben biztosaknak kell lennünk!
– Biztosak is lehetnek. Semmi közöm az ilyen dolgokhoz. Életemben most hallok először róluk.
Ezek beteg emberek!
– Igen, betegek – bólintott Oberst. – Persze ne értsen félre! A Wiesenthalok a valódi
szörnyetegeket kutatják, azokat, akik megúszták Nürnberget. Nem róluk beszéltem, az egy egészen
más. A gyermekek üldözésének azonban véget kell vetni!
Noel Heldenhez fordult.
– Tehát ez elől futott? Ennyi év után még mindig üldözik?
Az idős férfi válaszolt.
– Nincs olyan nap, hogy ne követnének el ellenük valahol erőszakot.
– Akkor miért nem tud róla senki sem? – emelte fel a hangját Holcroft. – Miért nem ír róla senki
az újságokban? Miért hallgatják el?
– Mert... ahogy mondta... "senki"-t sem izgat – felelte az ezredes. – Ugyan már, a nácik
gyermekei?
– De az ég szerelmére, ezek kölykök voltak akkoriban! – Noel ismét Heldenre nézett. – A mai
menekülésünk ezért volt ilyen bonyolultan megszervezve? Egymást védik? Ennyire komoly?
– "A pokol gyermekei"-nek hívnak minket – felelte Helden. – Átkozottak vagyunk azért is amik
vagyunk, és azért is, amik nem.
– Ezt nem értem! – mondta Holcroft.
– Nem is fontos, hogy értse – szólt az ezredes. – Csak az a fontos, hogy biztosak legyünk abban,
hogy egyik szervezetnek sem dolgozik. Téged meggyőzött, Helden?
 – Igen.
– Nincs más, amiről úgy gondolod, hogy nekem is tudnom kellene?
A nő megrázta a fejét.
– Engem meggyőzött – ismételte meg.
– Akkor engem is. – Az ezredes kezet nyújtott Noelnek. – Köszönöm, hogy eljött. Helden majd
bizonyára elmondja hogy a létezésemről kevesen tudnak, és szeretnénk, ha ez a továbbiakban is így
maradna. Számítunk a titoktartására!
Holcroft is kezet nyújtott, meglepődött, milyen erős a férfi szorítása.
– Ha én is számíthatok az önére – mondta.
– Erre a szavamat adom!
– Akkor én is – mondta Noel.
Az autóban egy darabig egyikük sem szólalt meg; a fényszóró késként hasított előttük az
éjszakába. Holcroft a kormány mögött ült, Helden pedig a mellette lévő ülésen. Ezúttal csak fáradt
bólintásokkal mutatta, hogy a közeledő elágazásoknál merre forduljanak. Nem kiabált, nem adott
harsány hangon váratlan parancsokat. Noelnek az volt a benyomása, hogy Helden éppúgy elfáradt
az éjszakai eseményektől, mint ő maga. Az éjszakának azonban még nem volt vége; még volt mit
megbeszélniük.
– Szükség volt erre az egészre? – kérdezte Noel. – Muszáj volt neki velem találkoznia?
– Nagyon is! Meg kellett győzni őt arról, hogy nem tagja az Odessának. Sem a Rachénak.
– De hát miféle szervezetek ezek? Úgy beszélt velem, mintha tudnom kellett volna. Alig
értettem.
– Szélsőséges szervezetek, egymás halálos ellenségei. Mindkettő fanatikus, és mindkettő üldöz
bennünket.
– Bennünket?
– A Párt vezetőinek a gyermekeit. Bárhol legyünk is, bárhová vetett is bennünket a sors.
– De miért?
– Az Odessa újjá akarja szervezni a náci pártot. A hívei mindenütt megtalálhatók.
– Komolyan? Tényleg?
– Tényleg. És nagyon komolyak. Az Odessa toborzó módszerei a zsarolástól a nyílt erőszakig
terjednek. Banditák!
– És ez a... "Rá-ké"?
– Rache. Német szó, bosszút jelent. A szervezet annak idején a koncentrációs táborok túlélőiből
alakult. A szadistákat és a gyilkosokat vadászták, azokat az ezreket, akiket sohasem állítottak
bíróság elé.
– Akkor ez zsidó szervezet, ugye?
– Bár vannak zsidók is a Rachéban, de ma már kisebbséget alkotnak. Az izraeliek létrehozták a
saját alakulataikat, Tel Aviv és Haifa központokkal. A Rache elsősorban kommunista; sokak szerint
a KGB irányítja. Vannak, akik szerint meg a harmadik világ forradalmárainak a gyűjtőhelye. A
"bosszú", amiről kezdetben szó volt, ma már egészen mást jelent. A Rache ma a terroristák
melegágya.
– De miért üldöznek bennünket? Helden ránézett a félhomályban.
– Mint bárhol másutt, közöttünk is vannak forradalmárok. Ők vonzódnak a Rachehoz; annak az
ellenkezőjét jelképezi számukra, ami elől menekülnek. A legtöbbünkben azonban a Rache a náci
párt legrosszabb vonásait idézi fel. És velünk szemben a Rache a legdurvább módszerekhez nyúl.
Mi vagyunk a bűnbakok, a fasiszták, akiket eltaposnak. A nevünket, gyakran a tetemünket, arra
használják, hogy bebizonyítsák a világnak: a nácik még léteznek. Az Odessához hasonlóan
megpróbálják beszervezni az embereket; s ha nem sikerül, gyilkolnak.
– De hát ez téboly! – kiáltott fel Noel.
– Téboly – helyeselt Helden. – De benne élünk. Mi inkább hallgatunk; nem akarjuk felhívni
magunkra a figyelmet. Különben is, ki törődne velünk? Nácik gyermekeivel?
 – Odessa, Rache... Az ismerőseim közül senki sem tud róluk.
– Az ismerőseinek nincs is rá okuk.
– Kicsoda Oberst?
– Nagyszerű férfi, akinek mindhalálig bujkálnia kell, mert hallgatott a lelkiismeretére.
– Ezt hogyan érti?
– Tagja volt a vezérkarnak, és látta a borzalmakat. Tudta, hiába tiltakozna; akik megtették,
azokat megölték. Ehelyett a helyén maradt, és a beosztását felhasználva megpróbálta meghiúsítani
a parancsok végrehajtását. Rengeteg ember életét sikerült megmentenie.
– Ezért nem kell szégyenkeznie!
– Úgy segített, ahogy tudott. Csendben, a katonai gépezeten belül maradva, feltűnés nélkül. A
háború után a szövetségesek elítélték a Birodalom vezetésében betöltött pozíciója miatt; tizennyolc
évet ült börtönben. Amikor végül kiderült, mit is tett valójában, sok ezer német megvetette érte.
Árulónak tartották. A főtiszti kar, már ami megmaradt belőle, vérdíjat tűzött ki a fejére.
Noel visszaidézte Helden szavait:
– Átkozott azért is, ami volt, és azért is, ami nem.
– Igen – felelte a nő, és egy kanyarra mutatott, amit majdnem elvétettek.
– A maga sajátos módján – mondta Noel kanyarodás közben. – Obers hasonlít ahhoz a három
férfihoz, akik a genfi dokumentumot összeállították. Nem gondolt még rá?
– De igen.
– Bizonyára kísértést érzett, hogy elmondja neki.
– Nem. Hiszen megkért, hogy ne tegyem.
Holcroft ránézett; Helden a szélvédőn át az utat fürkészte. Fáradtnak, megviseltnek látszott; bőre
sápadt, sötét karikák a szeme alatt. Magányos, nehezen megközelíthető lélek. De az éjszakának
még nincs vége. Még sok mindent el kell mondaniuk egymásnak, döntéseket kell hozniuk.
Egyre inkább úgy gondolt Wilhelm von Tiebolt legkisebb gyermekére, hogy ő lesz az, akit a
Tiebolt család képviseletére kiválasztanak a genfi Grande Banque igazgatói. A két idősebbet
ugyanis minden bizonnyal elutasítják.
– Nem mehetnénk el valami csendes helyre? Egy vacsora és néhány pohár ital jót tenne
mindkettőnknek.
– Négy-öt mérföldnyire innen van egy kis fogadó. Kiesik az útból; senki sem fog meglátni
bennünket.
Amikor lekanyarodtak a párizsi műútról, Noel szeme megakadt a visszapillantó tükrön. Egy autó
fényszórói tűntek fel benne. Az utat, amire ráhajtottak, nem jelezte előre tábla. A tény, hogy a
mögötte haladó autó éppen most és éppen ezt a jelöletlen kijáratot választotta, nem lehetett véletlen;
nyugtalanította. Éppen meg akart szólalni, amikor különös dolog történt. A tükörben látott
fényszórók kialudtak. Mintha ott sem lettek volna.
A fogadó régebben parasztház lehetett. A legelő egy részét léckerítéssel körülvett, kaviccsal
felszórt parkolóvá alakították. A bárból boltíves folyosó vezetett a kis étkezőhelyiségbe. Két pár ült
bent, lerítt róluk, hogy párizsiak, és titokban jöttek össze itt vacsorára. Gyanakvón, barátságtalanul
néztek fel rájuk, amikor beléptek. A szoba végében álló kandallóban fahasábok égtek. Jobb helyet
keresve sem találhattak volna a beszélgetésre. A kandallótól balra álló asztalhoz vezették őket. Két
konyakot rendeltek, rögtön meg is hozták.
– Szép hely – mondta Noel. – Hogyan talált rá?
– Az ezredeshez vezető út mentén van. A barátaimmal gyakran megállunk itt egy kisebb
beszélgetésre.
– Kérdezhetek pár dolgot? – Nyugodtan.
– Mikor ment el Angliából?
– Körülbelül három hónapja. Amikor az állásajánlatot kaptam.
– A londoni telefonkönyvben ugye Helen Tennysonként szerepelt?
 – Igen. Az angoloknál a Helden név miatt állandóan magyarázkodnom kellett, belefáradtam.
Párizsban más a helyzet. A franciák nem annyira kíváncsiak a nevekre, nem olyan merevek ezen a
téren. – Mégsem hívja magát von Tieboltnak!
Enyhe bosszankodás futott át Helden arcán.
– Nem.
– Miért Tennyson? Miért vett fel a bátyja más nevet?
– Szerintem ez nyilvánvaló. A von Tiebolt egyértelműen német hangzású. Amikor Brazíliából
Angliába költöztünk, logikusnak tűnt, hogy nevet változtassunk.
– Csak ennyi? Vagy volt valami más oka is?
– Nem volt. – Helden kortyolt egyet a konyakból, és a lángokat nézte. – Semmi más oka nem
volt.
Noel erősen figyelte; érezte a hangján, hogy hazudik. Valamit titkol előle. Most nem akarta
erőltetni, csak felbosszantotta volna. Úgy tett, mintha elhinné, és témát váltott.
– Mit tud az apjáról? Helden újra a szemébe nézett.
– Nagyon keveset. Az anyám nagyon szerette, és abból, amit elmesélt róla, jobb embernek tűnt,
mint azt a Harmadik Birodalomban betöltött szerepe alapján az ember gondolná. De hát ön is ezt
erősítette meg, nem? Alapjában véve nagyon erkölcsös ember lehetett.
– Meséljen az édesanyjáról!
– Nagy életművész volt. Németországot úgy hagyta el, hogy csak néhány ékszer volt nála, meg a
két kisgyermek, a harmadik a hasában. Iskolát nem végzett, szakmája nem volt, de tudott dolgozni,
és... és jó fellépése volt. Kezdetben egy ruhaüzletben dolgozott eladóként, barátkozott a
vásárlókkal, a ruhák iránti érzékét – mert jó érzéke volt hozzá – a saját kapcsolatainak a
kiépítéséhez használta fel. És kapcsolatokban nem volt hiány... Rio de Janeiró-i otthonunkban
nagyon kényelmesen éltünk.
– A nővére szerint az otthonuk... az otthonuk szentély volt, amely később pokollá változott.
– A nővérem kissé melodramatikus. Nem volt az olyan rossz. És ha mások lenéztek is minket,
volt rá bizonyos alapjuk:
– Hogyhogy?
– Az anyám nagyon szép volt...
– Akárcsak a lányai – szakította félbe Noel.
– Igen, igaz – mondta Helden tárgyilagosan. – De én sohasem törődtem a szépséggel. Sohasem
vetettem be, már amennyi nekem jutott belőle. Az anyám azonban igen.
– Rióban?
– Igen. Több férfi is kitartotta... Ebből éltünk. Ketten vagy hárman el is váltak miatta, de ő végül
egyikükhöz sem ment feleségül. Szétrombolta a házasságukat, pénzt és üzleti részesedést sajtolt ki
belőlük. Amikor meghalt, meglehetős jómódban éltünk. A német közösség páriának tekintette őt. És
általa minket is, a gyermekeit.
– Elragadó nő lehetett – mondta Holcroft mosolyogva.
– Hogyan halt meg?
– Lelőtték. Egy éjjel a volán mögött golyót röpítettek a fejébe.
A mosoly rögtön leolvadt az arcáról. Képek úsztak elé: egy elhagyatott kilátó Rió fölött; lövések
dörrenése, golyók csapkodása az úton; üveg csörömpölése... Üveg. Az autó szétrobbanó üvege a
hangtompítós pisztoly pukkanása után; a fejét célba vevő hatalmas fekete pisztoly...
Újra felidéződött benne a Cararráékkal folytatott beszélgetés a koktélbár bokszában. Újra
hallotta a szavakat, amiket akkor képtelenségnek tartott, az oktalan félelem túlzásának.
A Cararra testvérek. A legjobb barát és Johann volt Tiebolt menyasszonya.
Ő és a húgom össze akartak házasodni. A németek nem engedték. Ki akadályozhatta volna meg?
Bárki. Aki egy golyót repít Johann fejébe.
Cararráék. A kiközösített von Tiebolték barátai és jóakarói.
 Noelnek eszébe jutott, ha Helden tudná, hogy Cararráék mennyit segítettek neki, talán
segítőkészebb lenne. Cararráék végül is az életüket kockáztatták azzal, hogy von Tiebolték
nyomára vezették őt. Látva a bizalmukat, talán benne is jobban felébredne.
– Azt hiszem, ezt is el kell mondanom – kezdte Noel. – Rióban megkerestek Cararráék. Tőlük
tudtam meg merre keressem. És azt is, hogy Tennysonra változtatták a nevüket.
– Kiktől?
– A barátaiktól, Cararráéktól. A bátyja menyasszonyától.
– Cararráék? Rióban?
– Igen.
– Sohasem hallottam róluk. Semmiféle Cararrát nem ismerek. Az elgondolása bizony visszafelé
sült el. Helden hirtelen gyanakvóvá vált, nem akart többet beszélni a családjáról.
Kik voltak hát Cararráék? Miért hazudtak neki?
Ki küldte őket? A bátyjának nem is volt menyasszonya, és nem emlékszik semmiféle "legjobb
barát"-ra.
Kik voltak hát Cararráék?
Kéri Heldent, higgye el, nem hazudik; azzal úgyis csak a saját helyzetét nehezítené. Megpróbál
hangosan gondolkozni, kideríteni az igazságot. Cararráék – ők tudják, miért – kitaláltak egy olyan
kapcsolatot, ami valójában nem létezett; ennek ellenére meg van róla győződve, hogy nem
ellenségei von Tieboltéknak. Azért keresték meg őt, hogy segítsenek a Brazíliából elűzött három
testvérnek. Rióban többen is – Graff, hogy csak egyet mondjon – szép summát fizettek volna nekik,
ha megtudhatják, hol vannak von Tiebolték. Cararráék, akik ezzel különösebb kockázat nélkül
sokat nyerhettek volna, mégsem árulták el.
– Segíteni akartak – mondta Noel. – Ebben nem hazudtak – Azt mondták, von Tieboltékat
korábban üldözték, és ők most segíteni akarnak nekik.
– Minden lehetséges – mondta Helden. – Rió tele van olyanokkal akik még mindig háborúznak
egymással, üldözik azokat, akiket árulónak tartanak. Az ember sohasem tudhatja, ki a barát, és ki az
ellenség. Legalábbis a németeknél.
– Ismerte Maurice Graffot?
– Természetesen tudtam, hogy kicsoda. Mindenki tudta. De személyesen sohasem találkoztunk.
– Én viszont találkoztam vele. Ő árulónak tartotta von Tieboltot.
– Ezen nem csodálkozom. Páriák voltunk, bár nem a németségünk miatt.
– Hanem?
A lány megint félrenézett, a szájához emelte a konyakospoharat.
– Más miatt.
– Az édesanyjuk miatt?
– Igen – felelte Helden. – Őmiatta. Mondtam, hogy a német közösség megvetette őt.
Holcroftnak megint az volt az érzése, hogy Helden az igazságnak csak egy töredékét mondja el
neki. De most nem akarta erőltetni a dolgot. Ha sikerül elnyernie a bizalmát majd úgyis elmond
mindent. El kell mondania; bármi volt is az ok, hatása lehet a genfi küldetésre. Most már
mindennek hatása lehet rá.
– Azt mondta, az édesanyja miatt házasságok bomlottak fel – folytatta Noel. – A nővére
ugyanígy beszélt saját magával kapcsolatban. Hogy a portsmouth-i tisztek és feleségek
szándékosan kerülik, mert tönkretette a férje első házasságát.
– Ha hasonlóságot keres, könnyen megtalálhatja. A nővérem jóval idősebb nálam. Közelebb állt
az anyámhoz, figyelte életének alakulását, jól látta, milyen hasznot húz a férfiakból. Nem mintha
nem lettek volna személyes tapasztalatai. Átélte a háború utáni Berlin borzalmait. Tizennégy
évesen katonákkal feküdt le, élelemért. Amerikai katonákkal. Mr Holcroft.
Ennél többet már nem is kell tudnia Gretchen Beaumontról. A kép teljessé vált. Bármilyen okból
is, de szajha, tizennégy évesen. És szajha, bármilyen más okból, negyvenöt felett. A genfi
bankigazgatók nem fogadnák el a személyét. Nem erkölcsi megfontolásból, az effajta megítélés
amúgy is kívül esik az illetékességi körükön. Visszautasító döntésüket Gretchen instabil
személyiségével és hozzá nem értésével indokolnák. Ilyen emberre nem lehet rábízni a végrendelet
végrehajtását.
Noel azonban tudta, ennél súlyosabb érvet is fel lehet hozni ellene. Azt a férfit, akit Gretchen
Beaumont a saját szavai szerint megvet, de akivel mégis együtt él. A furcsa tarka szemöldökű férfit,
aki egészen Brazíliáig követte őt.
– Mit tud a férjéről?
– Alig ismerem.
Megint félrenézett, a tűzbe. Sőt: ijedtnek látszott; valamit megint eltitkol előle! A szavai,
túlságosan is kiszámított módon, közömbösen csengtek. Amit titkolni akar előle, nyilvánvalóan
Beaumonttal kapcsolatos. Nem látta tovább értelmét, hogy kerülgesse az igazságot.
Mindkettőjüknek őszintének kell lenniük; minél előbb megérti Helden, annál jobb.
– Tud valamit róla? Hová valósi? Mit csinál a tengerészetnél?
– Nem, semmit. Egy hajó parancsnoka. Ez minden, amit tudok.
– Én pedig azt hiszem, hogy több annál, és ezt ön is tudja. Kérem, ne hazudjon!
Először harag villant Helden szemében, de éppoly gyorsan el is tűnt.
– Furcsa, hogy ezt mondja. Miért hazudnék önnek?
– Bárcsak tudnám! Azt mondja, alig ismeri, de látom, hogy fél. Kérem!
– Mire akar kilyukadni?
– Ha tud valamit, mondja el! Ha hallott valamit a genfi dokumentumokról, kérem, mondja el!
– Semmit sem tudok. Semmiről sem hallottam!
– Észrevettem Beaumontot két héttel ezelőtt a repülőgépen, amikor New Yorkból Rióba utaztam.
Engem követett.
Helden szeméből egyértelműen félelmet lehetett kiolvasni.
– Azt hiszem, téved – mondta.
– Nem tévedek. Láttam a fényképét a nővére házában. Vagyis a kapitány házában. Ugyanaz a
férfi volt. El is loptam a képet, de valaki meg tőlem lopta el, miután agyba-főbe vert.
– Te jó ég!... A fénykép miatt verték meg?
– Semmi más nem hiányzott. A pénztárcám, a pénzem, az órám mind nálam maradt. Csak a
fénykép tűnt el. Egyébként volt valami a hátára írva.
– Micsoda?
– Nem tudom. Németül volt. Nem tudok németül.
– Emlékszik valamelyik szóra?
– Talán egyre. Az utolsóra. T-O-D. Tod.
– "Ohne dich sterbe ich." Lehet, hogy ez volt előtte?
– Lehet. Nem tudom. Mit jelent?
– "Nélküled meghalok." A nővéremtől ez is kitelik. Mondtam, melodramatikus lélek.
Noel biztos volt benne, megint hazudik!
– Még az udvarlás időszakából?
– Igen.
– A britek is ezt mondták, de nekik sem hittem el. Beaumont ott volt a gépen. És a képet azért
vették el tőlem, mert valamilyen üzenet van rajta. Az ég szerelmére, mi folyik itt?
– Nem tudom!
– De van valami, amit tud! – Noel megpróbált uralkodni magán. Bár halkan beszélgettek,
csaknem suttogva, a többi asztalnál észrevették, hogy vitatkoznak valamin. Holcroft átnyúlt az
asztal fölött, és Helden kezére tette a kezét. – Újra kérem. Tud valamit. Árulja el nekem!
Érezte, Helden kezén enyhe remegés fut át.
– Amit én tudok, az annyira zavaros, hogy nem lesz tőle okosabb. Sőt, nem is tudásról, inkább
csak érzésről van szó. – Kihúzta a kezét a férfié alól. – Évekkel ezelőtt Anthony Beaumont
tengerészeti attasé volt Rio de Janeiróban. Én nem nagyon ismertem, de azt láttam, hogy sokszor
jön látogatóba anyámhoz és nővéremhez. Nős volt, ennek ellenére udvarolt a nővéremnek; lehet,
hogy maga azt mondaná, csak kikapcsolódásra vágyott. Az anyám pedig bátorította. Egy magas
rangú tengerésztiszttől mindenféle szívességre lehetett számítani. A nővérem azonban tiltakozott.
Utálta Beaumontot, le akarta rázni. Mégis néhány év múlva, miután Angliába költöztünk,
hozzáment feleségül. Ezt azóta sem értem.
Noel megkönnyebbülten előrehajolt.
– Lehet, hogy könnyebb megmagyarázni, mint gondolja. Nekem azt mondta, amiatt a biztonság
miatt ment hozzá feleségül, amit a férfi nyújtani tud neki.
– És elhitte?
– El. – Holcroft nem akarta ecsetelni a Gretchennel töltött este részleteit, de azért utalt a
nyilvánvaló igazságra. – A viselkedése határozottan megerősítette a szavait.
– Akkor nem hiszem, hogy a nővéremmel találkozott!
– Pedig a nővére volt. Hasonlítanak egymásra; mindketten gyönyörűek.
– Ha ez a véleménye, akkor most én is kérdezek valamit.
Tényleg azt hiszi, hogy egy ilyen szép nő megelégszik egy tengerésztiszt fizetésével, a
tengerésztisztek feleségének unalmas életével? Mert én nem hiszem. Sohasem hittem.
– Akkor mit hisz?
– Azt, hogy rákényszerítették, menjen hozzá Anthony Beaumonthoz!
Noel hátradőlt a székben. Helden tehát elmondta a véleményét. És ha igaza van, akkor a rejtély
nyitja Rio de Janieróban keresendő. Talán az édesanyjuknál. Tudni kéne, mi miatt vált páriává.
Miért gyilkolták meg?
– De hát hogyan kényszeríthette a házasságra Beaumont? És mért?
– Ezt már én is sokszor megkérdeztem magamtól. Nem tudom a választ.
– És őtőle is megkérdezte?
– Nem hajlandó beszélni erről.
– Mi történt az édesanyjukkal Rióban?
– Ezt már elmeséltem. Bolondította a férfiakat, elvette a pénzüket. A németek megvetették,
erkölcstelennek tartották. Ebben igazuk volt, nem is tagadható.
– Ezért lőtték le?
– Valószínűleg. De biztosan senki sem tudja, a gyilkost sohasem találták meg.
– Pedig talán valahol itt a válasz az előző kérdésre, nem gondolja? Lehet, hogy Beaumont tudott
valamit az édesanyjáról, amivel zsarolhatta a nővérét?
Helden széttárta a kezét.
– Mit tudhatott volna? Még ha igaznak tételezzük is fel mindazt, amit az anyámról mondhatott
volna, mennyiben érinthette volna az Gretchent?
– Ez attól függ, miről van szó!
– Elképzelhetetlennek tartom. Gretchen már rég Angliában él. A maga ura; több ezer mérföld
választja el Riótól. Mitől félne?
– Fogalmam sincs. – Noelnak hirtelen eszébe jutott valami. – Ön mondta: "a pokol gyermekei".
Átkozottak azért is, amik voltak, és azért is, amik nem. Hátha erről van szó.
– Beaumontot nem érdeklik ezek a dolgok. Egészen más lehet az ok.
– Biztos? Nem tudhatja! Csak feltételezi, hogy erőszakkal vette rá a házasságra. De ha nem így
történt, akkor mi lehet az ok?
Helden a gondolataiba mélyedt, most nem hazugságon törte a fejét.
– Valami újabb fejlemény...
– A genfi dokumentum? – kérdezte Noel. Újra hallotta Manfredi figyelmeztetését, felrémlett
benne Wolfsschanze kísértete. Itt milliókról van szó. Ilyen még nem volt a történelemben! Sokan
akarnak majd az útjába állni.
– Hogyan reagált Gretchen, amikor a genfi küldetésről beszélt neki? – kérdezte Helden.
– Mintha az egésznek semmi jelentősége sem lenne.
 – Tényleg?
– Lehet, hogy csak tettette magát. Feltűnően közömbös volt akárcsak ön, amikor pár perce szóba
hoztam Beaumontot. Lehet, hogy már előre tudta, mit fogok mondani, és csak megjátszotta magát.
– Ez csak feltételezés!
Most jött el a pillanat, gondolta Noel. A szeme majd elárulja; ki fogja olvasni belőle az igazság
másik felét, amit eddig elhallgatott előtte. Hogy Johann von Tiebolt van-e a háttérben?
– Nem. Nem csak feltételezés. A nővére szerint ugyanis az öccse egyszer azt mondta neki: jön
majd egy férfi, és különös dolgokról mesél neki. Ezt mondta.
Bármit várt is – nem látott semmi különöset, valami ugyan tükröződött a szemében, de attól nem
lett okosabb. Helden úgy nézett rá, mintha maga is csak töprengene a hallottakon. A tekintetéből
ártatlanság sugárzott, olyannyira tökéletes ártatlanság, hogy az már neki adott okot a töprengésre.
– "Jön majd egy férfi..." Nem értem – mondta Helden.
– Meséljen a bátyjáról!
Helden egy darabig hallgatott. Tekintete szórakozottan kóborolt a piros asztalterítő mintáin, ajkai
kissé szétnyíltak a meglepetéstől. Azután, mintha kábulatból ébredne, megszólalt.
– Johannról? Mit meséljek?
– A nővére azt mondta, ő hozta ki mindannyiukat Brazíliából.
– Nehéz volt?
– Voltak problémák. Nem volt útlevelünk, és egyesek mindent megtettek annak érdekében, hogy
ne is kaphassunk.
– De hát bevándorlók voltak. Legalábbis az édesanyja, a bátyja és a nővére. Már voltak
papírjaik.
– Abban az időben az emberek rögtön elégették a papírjaikat, amint elérték vele a céljukat.
– Ki akarta megakadályozni, hogy elhagyják Brazíliát?
– Azok az emberek, akik megvetettek bennünket, különösen Johannt. Akik bíróság elé akarták
állítani őt.
– Miért?
– Miután anyánk meghalt, Johann vette át az üzleti ügyek intézését. Amíg élt, addig Johann
nemigen szólhatott bele semmibe. Sokan könyörtelennek, sőt becstelennek tartották. Azzal
vádolták, hogy meghamisította a könyvelést, hogy nem fizette be rendesen az adót. Nem hiszem,
hogy a vádak igazak voltak; egyszerűen csak jobban vágott az esze másokénál.
– Értem – mondta Noel, és eszébe jutottak az M.I.5-ös ügynökök szavai Johann képességeiről. –
Hogyan sikerült megúsznia a bíróságot, és kijuttatni mindannyiukat Brazíliából?
– Pénzzel. Meg különös helyeken tartott, éjszakába nyúló tárgyalásokkal, olyan férfiakkal,
akikről semmit sem árult el nekünk. Egy reggel hazajött, azt mondta nekem és Gretchennek, hogy
azonnal csomagoljunk össze egy rövid, egynapos útra. A repülőtérre hajtottunk, és egy kis gépen
Recifébe repültünk, ahol egy férfi várt bennünket. Útleveleket kaptunk, Tennyson névre kiállítva. A
London felé tartó repülőgépen ocsúdtunk fel Gretchennel a meglepetésből.
Holcroft feszülten figyelte Heldent, de nyomát sem látta hazugságnak.
– És Tennysonként új életet kezdtek – mondta.
– Igen. Teljesen újat. Mindent magunk mögött hagytunk. – Elmosolyodott. – Sokszor az az
érzésem, az utolsó pillanatban jöttünk el.
– A bátyja rendkívüli férfi. Miért nem tartják a kapcsolatot? Úgy látom, nem gyűlöli.
Helden összehúzta a szemöldökét, mintha nem lenne egészen biztos a válaszban.
– Gyűlölni? Azt nem. Talán neheztelek rá, de nem gyűlölöm. A legtöbb briliáns férfihoz
hasonlóan ő is azt hiszi, hogy mindent neki kell irányítania. Az én életem irányát is ő akarta
megszabni, és ezt nem engedtem meg neki. Miért ment Johann újságírónak? Abból, amit
megtudtam róla, akár egy egész kiadót is megvásárolhatott volna.
 – Lehet, hogy egy szép napon majd meg is teszi, ha ez lesz a kívánsága. Johannt ismerve
azonban inkább azt gyanítom, azért kezdett el írni egy neves újságba, mert arra számított, hogy az
kiemelkedési lehetőséget teremt neki. Igaza is lett.
– Tényleg?
– Mindenképpen. Két-három év alatt elérte, hogy ma őt tartják az egyik legjobb európai
tudósítónak.
Most, gondolta Noel. Az M.I.5 semmit sem jelent neki; Genf mindent. Közelebb hajolt.
– Nos, másnak is tartják... A Montmartre-on említettem, hogy el fogom mondani önnek – és
csakis önnek –, mit akartak tőlem a britek. A bátyjáról volt szó. Azt hitték, valami olyasmiért
kerestem őt, aminek semmi köze Genfhez.
– Hanem mihez van köze?
Holcroft erősen a szemébe nézett.
– Hallott már valaha a Tinamuról?
– A bérgyilkosról? Persze. Ki nem hallott róla?
A szeme semmit sem árult el. Semmit, csak enyhe zavart. Egyáltalán semmit.
– Például én. Olvastam már bérgyilkosokról, merényletekről, de a Tinamuról sohasem hallottam.
– Mert ön amerikai. A Tinamuról részletesebben inkább csak Európában írtak. De mi köze ennek
a bátyámhoz?
– A Brit Titkosszolgálat véleménye szerint lehet, hogy ő a Tinamu.
Helden őszintén megdöbbent. Olyannyira, hogy a tekintete egy pillanat alatt szinte élettelenné
vált... olyan kifejezéstelenné, mint a vakoké. Ajkai remegtek, ahogy alig hallhatóan megszólalt.
– Ezt nem mondhatja komolyan!
– Biztosíthatom, hogy komolyan mondom. S ami még fontosabb, a britek is komolyan mondták.
– Ez felháborító! Hallatlan! Milyen alapon juthattak egyáltalán ilyen következtetésre?
Noel megismételte az M.I.5 főbb érveit.
– Istenem! – kiáltott fel Helden, amikor Noel befejezte. – Európa minden országából tudósít,
még a Közel-Keletről is. Az angolok megkérdezhetik a szerkesztőséget. Nem ő választja meg, hova
menjen, őt csak küldik. Nevetséges!
– Azok az újságírók, akik érdekes tudósításokat adnak le; olyan történeteket, amiktől az újság
keresetté válik, egy idő után szabad kezet kapnak abban, hová utazzanak. És pontosan ez a helyzet
a bátyjával is. Mintha csak tudta volna, hogy – ahogy fogalmazta – kiemelkedhet, és néhány év
után megszerezheti ezt a kiváltságot.
– Ezt nem gondolhatja komolyan!
– Nem tudom, mit gondoljak – mondta Holcroft. – De azt tudom, hogy a bátyja veszélyeztetheti
a genfi küldetés sikerét. Pusztán az a tény, hogy az M.I.5 gyanakszik rá, éppen elég ahhoz, hogy
elriassza a bankárokat. Ami a Clausen-féle bankszámlát illeti, mindenféle szimatolgatás veszélyes
lehet.
– De hát ez igazságtalanság!
– Biztos ebben?
Helden dühös lett.
– Igen. Biztos vagyok. Johannra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy gyilkos. A
rosszindulat nyilvánvaló: egy náci gyermeke csak gazember lehet!
Noel visszaemlékezett az ősz hajú M.I.5-ös ügynök indítására: Először is tudnia kell, ki volt az
apja... Lehet, hogy Heldennek igaza van? Lehet, hogy az M.I.5 gyanúját mégis inkább a harminc
évvel ezelőtti háborús ellenség képe keltette föl? Tennyson az önteltség megtestesülése... Lehet.
– Politizál Johann?
– Nagyon is, de nem a szokásos értelemben. Nem híve egyetlen ideológiának sem. Kritikusan
szemléli mindegyiket. Rámutat a gyengéikre, ki nem állhatja a képmutatást. A kormányban emiatt
sokan megorroltak rá. De nem bérgyilkos!
 Ha Heldennek igaza van, gondolta Noel, akkor Johann von Tiebolt óriási nyereség lenne a genfi
küldetés szempontjából, különösen ami a zürichi ügynökség alapítását illeti. Egy több nyelven
beszélő újságíró, aki felsőbb körökben is ismert, pénzügyi kapcsolatokkal... ilyen férfi kiválóan
alkalmas lenne a milliók szétosztására a világban. Nála mindenesetre sokkal alkalmasabb.
Ha a Tinamu nem vetne árnyékot Johann von Tieboltra, akkor a genfi Grande Banque
igazgatóinak még tudniuk sem kellene az M.I.5 gyanújáról. Wilhelm von Tiebolt második
gyermekét azonnal elfogadnák a bankárok. Lehet, hogy nem a legmegnyerőbb személyiség, de hát
Genfben nem mosolyversenyre kell összegyűlniük. Részvétele rendkívüli módon megkönnyítené a
genfi küldetés végrehajtását. Előbb azonban el kell tűnnie a Tinamu árnyékának, a Brit
Titkosszolgálat gyanúját el kell oszlatni.
Holcroft elmosolyodott. Jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél... Johann von Tiebolt –
John Tennyson – várja őt!
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Helden, az arcát fürkészve.
– Találkoznom kell vele – felelte Noel, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre. – El tudná
intézni?
– Azt hiszem, igen. Kell rá néhány nap. Nem tudom, hol van most. Mit akar mondani neki?
– Az igazat. Talán viszonozni fogja az őszinteséget. Meggyőződésem, hogy tud a genfi
küldetésről.
– Megadott egyszer egy telefonszámot, azzal, hogy felhívhatom, ha szükségem lenne rá. Még
sohasem hívtam.
– Akkor most megkérhetném rá?
Helden bólintott. Noel tudta, hogy maradtak megválaszolatlan kérdések. Helden nem akart
beszélni Beaumontról, és egy Rio de Janeiró-i eseményt is homályban hagyott. Bármi történt is ott,
összefügg a tengerésztiszttel. Bár lehet, hogy Helden nem is tud az összefüggésről.
Talán John Tennyson tud. Annál biztosan többet tud, mint amennyit elárult a nővérének és a
húgának.
– Hogy jön ki a bátyja Beaumonttal? – kérdezte Holcroft.
– Megveti. Még Gretchen esküvőjére sem volt hajlandó elmenni.
Mi történhetett? – töprengett Noel. Ki lehet ez a titokzatos Anthony Beaumont? Megvetett,
gyűlölt... és mégis: a von Tiebolt talány visszatérő figurája.

A kicsiny fogadó legtávolabbi sarkában, terebélyes tölgyfa alatt meghúzódva, egy sötét szedán
várakozott. Elöl két férfi ült, az egyik a Brit Haditengerészet egyenruhájában, a másik pedig
közönséges, sötétszürke öltönyben. Félig nyitott fekete felöltője és kigombolt zakója alól
kikandikált a barna bőr pisztolytáska széle. A tengerésztiszt a kormány mögött ült. Nyers
arcvonásain feszültség vibrált. Fekete-fehér bozontos szemöldöke időnként aprókat ugrott, mintha
idegrángás kínozná.
A mellette ülő férfi negyven felé járhatott. Vékony volt, mégsem sovány: kidolgozott alakja
hosszú évek céltudatos edzőmunkájának az eredménye. Széles vállai izmos nyaka, testre szabott
ingét feszítő domború mellkasa tökéletes felépítésű, rendkívül erős férfitestről árulkodtak. Arca
csupa finom vonás, az összkép harmonikus, szinte tökéletes, mégis hideg: mintha gránitból faragták
volna. Átható tekintetéből semmit sem lehet kiolvasni, a világoskék szemek, akár egy magabiztos
ragadozóé, mely villámgyorsan reagál, kiszámíthatatlanul. A szoborszerű fejet szőke hajkorona
borította, mely csillogott a parkoló lámpájának messzi fényében; halványsárga égként a hideg arc
fölött. A férfi neve: Johann von Tiebolt, de öt éve csak John Tennyson-ként ismerik.
– Látod? – kérdezte a tengerésztiszt, meglehetősen nyugtalanul. – Senki sem követi őket!
– Most nem. De ezelőtt valaki követte őket – felelte a szőke férfi. – A Montmartre óta betartott
elővigyázatossági intézkedéseik miatt nem is csodálom, hogy most nem követik őket. Helden és a
többi "gyermek" hatékonyan dolgozik.
– Idióták elől futnak – mondta Beaumont. – A Rache hemzseg a marxista barmoktól.
 – Majd ha eljön az ideje, a Rachénak is meglesz a maga szerepe. Amit mi osztunk ki rá. Engem
nem is a Rache izgat. Hanem az, hogy ki akarta megölni Holcroftot? – Tennyson a félhomályban
hidegen izzó tekintettel a társára nézett és tenyerével a bőrrel bevont műszerfal tetejére csapott. –
Ki akarta megölni Clausen fiát?
– Esküszöm, hogy mindent elmondtam, amit tudunk! Amit megtudtunk. Nem követtünk el hibát!
– De hibának hiba volt, mert majdnem bekövetkezett – felelte Tennyson, immár nyugodtabb
hangon.
– Manfredi volt az, csakis ő lehetett – folytatta Beaumont. – Feltörte a pecséteket, azután újra
lepecsételte. Elolvasta a Wolfsschanze üzenetét, és kikövetkeztette a dolgokat. Bevallotta... Ez az
egyetlen lehetséges magyarázat, Johann!
– John vagyok: Ezt ne feledd!
– Bocsánat! Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Azt nem tudjuk, mit mondott Manfredi
Holcroftnak Genfben a vonaton. Lehet, hogy megpróbálta lebeszélni az egészről. És amikor ez nem
sikerült neki, akkor parancsot adott a meggyilkolására. De meghiúsult a terve, mert az állomáson én
is ott voltam. Szeretném, ha ezt nem felednéd el!
– Majd emlékeztetsz rá! – szakította félbe Tennyson. – Lehet, hogy igazad van, de más miatt.
Manfredi nem következtetett ki semmit, őt egyszerűen az érdekei vezérelték. Még Svájcban is
szívják a fogukat, ha 780 millió dollárnyi betéttől meg kell válniuk.
– Ahogy valószínűleg Holcroftnak is ellenállhatatlan kísértést jelentett a beígért kétmillió.
– Ő csak képzeli, hogy lesz kétmilliója. A halálának viszont a mi kezünkre kell játszania, nem
máséra!
– Manfredi egyedül cselekedett, hidd el! Az embereinek már nincs kitől parancsot kapniuk.
Manfredi "öngyilkossága" óta senki sem tört Holcroft életére.
– Ezt Holcroft biztosan másként látja... Ott jönnek! – Tennyson előrehajolt. A szélvédőn át látta,
ahogy Noel és Helden a parkoló túloldalán kilépnek az ajtón. – Gyakran találkoznak itt az ezredes
"gyermekei"?
– Igen – felelte Beaumont. – Legalábbis az Odessa egyik ügynöke szerint, aki követte őket.
A szőke férfi köhintett.
– Odessa! Karikatúrák!
– Viszont kitartóak.
– És a Rachéhoz hasonlóan hasznosak is lesznek – mondta Tennyson, miközben Noel és Helden
beszállt az autóba. – Mint már oly sokszor a történelemben, a mezei bakáknak most is csak az
ágyútöltelék szerepe fog jutni. Egy elterelő hadművelet során elsőként áldozzák majd fel magukat a
náluknál sokkal fontosabb ügy érdekében.
Holcroft kitolatott az állásból, majd a bejárati oszlopok között kihajtott a bekötőútra.
Beaumont beindította a motort.
– Lemaradok mögöttük. Nem fognak észrevenni.
– Nem, nem kell! – mondta Tennyson. – Ennyi elég. Menjünk a repülőtérre! Elintéztél mindent?
– Igen. Egy Mirage elvisz Athénba. Onnan a görögök segítségével jutsz vissza Bahreinbe.
Katonai gépeken, USA-futárként repülsz, a Biztonsági Tanács mentességét élvezed. A Mirage
pilótájánál lesznek a papírjaid.
– Szép munka, Tony!
A tengerésztiszt elégedetten elmosolyodott, jólesett neki a dicséret. Rátaposott a gázra; a szedán
kivágtatott a parkolóból, rá a sötét bekötőútra.
– Mit csinálsz Bahreinben?
– Tudósítást küldök az olajmezőkön lefolytatott tárgyalásokról, hadd lássák, hogy ott vagyok. Az
egyik bahreini herceg nagyon segítőkész. Persze mi mást tehetne? Üzletet kötött a Tinamuval. S a
szegény ördög azóta retteg, nehogy kiderüljön.
– Fantasztikus vagy!
– Te pedig a hűség mintaképe!
 – És Bahrein után?
A szőke férfi hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét.
– Vissza Athénba, és onnan irány: Berlin.
– Berlin?
– Igen. Jól haladnak a dolgok. Holcroft következő úticélja Berlin lesz. Kessler már várja őt.
Hirtelen egy hangszóró recsegését lehetett hallani a műszerfal alól. A recsegést négy éles sípoló
hang követte. Tennyson kinyitotta a szemét, a négy csipogás megismétlődött.
– A főút mentén vannak telefonfülkék. Gyorsan vigyél az egyikhez!
Az angol ütközésig nyomta a gázpedált; a szedán meglódult, pár másodperc alatt száztízre
gyorsult. Egy kereszteződéshez érkeztek. – Ha nem tévedek, a közelben van valahol egy benzinkút.
– Siessünk!
– Igen, biztos vagyok benne – mondta Beaumont, és az út mellett már fel is tűnt a benzinkút. Az
épület azonban sötét volt, az ablakok feketék. – Az ördögbe, zárva van!
– Miért, mit vártál? – kérdezte Tennyson. – A telefon bent van.
– Álljunk meg!
Beaumont engedelmeskedett. A szőke férfi kiszállt, és a kezelőépület ajtajához ment. Elővette a
pisztolyát, és az agyával beverte az üveget.
Egy kutya ugrott elő, morgott, ugatott vicsorogva csattogtatta az állkapcsát. Öreg, korcs kutya,
inkább csak a hatás kedvéért tarthatták. Tennyson a zsebébe nyúlt, előhúzott egy perforált hengert,
és a pisztoly csövére húzta. Felemelte a pisztolyt, és a betört üvegű ajtón keresztül fejbe lőtte az
állatot. A kutya hátrazuhant. Ezután a kilincs fölötti retesz körül is leverte a maradék üveget.
Kinyitotta az ajtót. Belépett, s miután a szeme hozzászokott a sötéthez, a kutya tetemén átlépve a
telefonhoz ment. A központosnak megadott egy párizsi számot, ahonnan egy férfi kapcsolja majd
össze az angliai állomással. Húsz másodperc múlva meghallotta a búgó női hangot.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak, Johann, de váratlan dolog történt.
– Micsoda?
– Eltűnt egy fénykép. Nagyon aggódom.
– Milyen fénykép?
– A férjemé.
– Ki vitte el?
– Az amerikai.
– Ami azt jelenti, hogy felismerte. Graffnak igaza volt, hűséges férjuradban nem lehet megbízni.
A buzgósága legyűrte benne az óvatosságot. Kíváncsi vagyok, hol látta meg Holcroft?
– Talán a repülőgépen. Vagy a kapus leírásából ismert rá. Mindegy. Öld meg!
– Igen, természetesen. – A szőke férfi rövid szünetet tartott, elgondolkodva megszólalt.
– Nálad a betétkönyv?
– Igen.
– Tegyél be tízezer fontot. Az átutalás Prágán keresztül menjen.
– KGB? Jó ötlet, Johann.
– A britektől megint lép valaki... A diplomaták majd barátságosan elvitatkozgatnak egymással,
hogy melyikük mikor nem mondott igazat.
– Nagyon jó!
– Jövő héten Berlinben leszek. Hívj fel!
– Ilyen hamar?
– Igen. Kessler vár. Wiederauf leben oder Tod.
– Oder Tod, testvérem.
Tennyson letette a kagylót, s az éji félhomályban a kutya tetemét nézte a padlón. Az élettelen
szőrtömeg éppúgy hidegen hagyta, mint az, amire készült. Az érzelmeit sokkal fontosabb dolgokra
tartogatta, nem állatokra és balfácánokra, bármennyire hűségesek legyenek is.
 Beaumont nem egészen beszámítható, ez már évekkel ezelőtt kiderült a Skóciából Brazíliába
küldött dossziéból. Viszont óriási energia feszült benne, és kíméletlenül törtetett előre. Kiváló
tengerésztiszt lett belőle. A Reichsoberführer fia Őfensége Haditengerészetének ranglétráján
magasra jutott roppant felelős beosztásba került. Ez már meghaladta az intelligenciáját; állandóan
tanácsokkal kellett ellátni. Feltételezték, hogy Beaumont idővel szakértő lesz a Haditengerészeti
Minisztériumban, akinek a véleményét majd kikérik a Külügyminisztériumból is. Ideális helyzet;
Beaumont rendkívül sokat segíthet nekik. Így azután megmaradt Sonnenkindernek; élhetett tovább.
De csak idáig. Mert a fénykép eltűnésével Beaumont veszélyessé vált, kutathatnak utána. Ennek
pedig nem szabad bekövetkeznie; túlságosan közel állnak egymáshoz, és még messze a kitűzött cél.
Ha Holcroft Svájcban bemutatja azt a fényképet, és elmondja, hogy látta Beaumontot New Yorkban
vagy Rióban, akkor esetleg riaszthatják a katonai hatóságokat. Miért érdeklődött ez a kiváló tiszt a
genfi dokumentumok iránt? A kérdésnek fel sem szabad merülnie! A Reichsoberführer fiának el
kell tűnnie a színről! Bizonyos mértékig kár érte. A kapitány hiányozni fog; időnként
felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tett.
Gretchen tisztában volt az értékével. Ő tanította, terelgette Beaumontot... ő volt az esze. Nagyon
büszke volt a teremtményére, és most mégis a halálát kívánta. Majd találnak valakit helyette.
Hiszen mindenütt jelen vannak, gondolta Johann von Tiebolt, ahogy kifelé indult. Mindenütt. Die
Sonnenkinder. A Nap Gyermekei, még véletlenül sem a Kárhozottaké. A kárhozottak két lábon járó
hullák, nincs joguk semmihez.
Die Sonnenkinder. Mindenütt. Minden országban: a kormányhivatalokban, a hadseregekben, az
iparban, a szakszervezeteknél, a titkosszolgálatoknál és a rendőrségeknél. Várnak. Az Új Rend
felnőtt gyermekei. Ezrek. Hajón, repülőn, tengeralattjárón indultak útnak a világ minden tája felé.
Mind átlag feletti emberek – ezt nap mint nap bizonyítják.
Élő bizonyítékai a faji felsőbbrendűség igazságának. Tiszta származásúak, kiválóságukhoz
kétség sem fér. És közöttük a legtisztább, a legkiválóbb: a Tinamu.
Von Tiebolt kinyitotta az ajtót, kilépett Beaumont ötven méterrel lejjebb vitte a szedánt az úton,
ott várakozott kioltott fényszórókkal. A kapitány mindent úgy csinált, ahogy az a nagykönyvben elő
van írva; felkészültsége minden tettén látszott – kivéve, amikor a buzgósága elhomályosította az
óvatosságát. Ezért a túlbuzgóságért kell most az életével fizetnie.
Tennyson lassan a szedánhoz sétált. Közben Anthony Beaumont sorsán elmélkedett. A
Reichsoberführer fiát egy skóciai családhoz küldték; Tennyson a részletekről sohasem
kérdezősködött. Tájékoztatták őt Beaumont kitartásáról, makacsságáról, céltudatosságáról, de arról
nem, hogyan került ki Németországból. Ezt nem kellett tudnia. Több ezren voltak; a
nyilvántartásokat megsemmisítették.
Ezrek. Genetikai alapon választották ki őket, alaposan megvizsgálták a szülőket, több
generációra visszamenőleg ellenőrizték nem voltak-e szervi vagy lelki betegségek. Csak a
legtisztábbakat indították útnak, majd szoros megfigyelés alatt tartották, irányították, nevelték őket,
de semmit sem árultak el nekik, míg felnőtté nem váltak. És még akkor sem mindannyiuknak.
Azoknak, akik származásukhoz méltatlanoknak bizonyultak, gyengének mutatkoztak, vagy rossz
hírük kelt, sohasem mondták el az igazat – egyszerűen kigyomlálták őket.
Akik megmaradtak, azok a Harmadik Birodalom igazi örökösei. Vezető állásokban, a világ
minden táján. Várnak... Várnak a jelre hogy a Svájcból érkező milliókat azonnal hasznosíthassák.
Megfontoltan, politikai célra. Egyik országot a másik után fogják belülről az uralmuk alá hajtani a
Sonnenkinderek segítségével, akik óriási összegek felett rendelkezhetnek befolyásuk
megszilárdítására. Tízmillió ide, negyvenmillió oda, akár százmillió is, ha szükséges.
Az úgynevezett "szabad" világban a választásokat egyszerűen meg fogják vásárolni, a
választóknak mind kevesebb lehetőségük lesz a tényleges választásra, csak visszhangozni fogják,
amit hallanak. Nem lesz benne semmi új; néhány sikeres kísérleten már túl vannak. Chilében
huszonhétmillióba sem került az egész, Panamában hatba sem. Amerikában a szenátusi és a
kongresszusi helyeket néhány százezerért meg lehet vásárolni. Ha megérkezik Svájcból a jel, a
milliókat tudományos alapon fogják szétosztani, a demográfiai törvények figyelembevételével. Míg
el nem érik, hogy a nyugati világ egyazon dobszóra meneteljen, a Birodalom felnőtt gyermekeinek
az irányításával. Die Sonnenkinder.
A keleti tömb lesz a következő; a Szovjetunió és csatlósai behódolnak saját felemelkedő
burzsoáziájuknak. Marx sohasem értette meg, hogy nem lehet osztály nélkül társadalom.
Ellenkezne az ember alapvető természetével. A hároméves és az ötéves tervek csak a szűkösség
különféle variációit jelentették; a szocialista országok polgárai már torkig vannak ezzel a
rendszerrel. Ha megérkezik a jel, lehet majd ígérni, és a népek azonnal felismerik jobban is
élhetnének. Mert hirtelen hatalmas összegek válnak elérhetővé, a szűkösség véget érhet, és
cserében csak lojálisnak kell lenniük az új hatalomhoz. Die Sonnenkinder.
Megszületik a Negyedik Birodalom nem csak egy-két országban, hanem az egész világon. A
Nap Gyermekei fogják uralni a földet. Die Sonnenkinder.
Mondhatják: mindez lehetetlen elképzelhetetlen. Nem az; már kezd is alakot ölteni. Szerte a
világon sokasodnak az erre utaló jelek. Néha hibáztak, gondolta Tennyson, ahogy a szedán felé
közeledett. Ez elkerülhetetlen, akárcsak az, hogy a hibát ki kell javítani. Beaumont – hiba.
Tennyson visszacsúsztatta a tokba a pisztolyát; hamarosan újra szüksége lesz rá.
Megkerülte az autót, a kormány felőli oldalra lépett; a letekert ablak felett a kapitány aggódva
nézett fel rá.
– Mi történt? Valami baj van?
– Semmi olyan, amit ne lehetne kijavítani. Ülj át, én vezetek! Te majd irányítasz.
– Hová?
– Azt mondták, van egy tó valahol a környéken, nyolc-tíz kilométerre innen. Nehezen értettem,
amit mondtak; rossz volt a vonal.
– Az egyetlen tó a környéken Saint-Gratientől keletre található. De inkább tizenkét-tizenöt
kilométerre.
– Akkor az lesz az. Erdő van?
– Rengeteg.
– Az az – mondta Tennyson, és beszállt a kocsiba, miután Beaumont átcsúszott a szomszédos
ülésre. – A fényszóróval fognak jelezni. Te csak mondd, merre menjek, én majd figyelem a
lámpákat.
– Kissé furcsa...
– Nem furcsa, csak bonyolult. Lehet, hogy már az úton összetalálkozunk. Tudom, hogy mire
figyeljek. Gyerünk, gyorsan! Merre induljunk?
– Először is forduljunk vissza. Vissza a kereszteződésig, azután balra.
– Rendben.
Tennyson beindította a motort.
– Miről van szó? – kérdezte Beaumont. – Rohadtul sürgős lehet. Ezelőtt csak egyszer hallottam
a négyes sípjelet, és az az entebbei emberünk volt!
– Nem az emberünk, Tony. Csak a bábunk.
– Persze. A Rache terroristája. De mégiscsak a mi kapcsolatunk volt, ha érted, mit akarok
mondani.
– Igen, értem. Itt kell befordulni? Balra?
– Itt. Az ég szerelmére, kérlek mondd el! Mi az ördögről van szó? Tennyson ráállt az útra, és
gyorsított.
– Lehet, hogy téged is érint. Még nem vagyunk benne biztosak, de lehetséges.
– Engem?
– Igen. Holcroft észrevett-e valamikor? Láthatott-e többször is? Rájöhetett-e, hogy követed?
– Észrevenni engem? Soha, soha, soha! Esküszöm!
– És Genfben? Gondolkozz!
– Biztosan nem!
 – New Yorkban?
– Egy mérföldnyire voltam tőle. Lehetetlen!
– A Rio de Janeiró-i gépen?
Beaumont kis szünetet tartott.
– Nem... A függöny mögül jött; részeg volt. De nem vett észre, egyáltalában nem. Én láttam őt; ő
nem látott engem.
Ez az, akkor történhetett, gondolta Tennyson. A Birodalomnak ez a hűséges gyermeke mindent
elhisz, amit el akar hinni. Nincs is értelme tovább beszélgetni erről.
– Akkor az egész tévedés, Tony. Elvesztegetett fél óra. Egyébként a feleségeddel beszéltem,
szeretett nővéremmel. A véleménye szerint körültekintőbb vagy annál, semhogy ilyesmi
előfordulhasson.
– Igaza van. Mindig igaza van, te is tudod. Nagyszerű lány Akármit gondolsz is, a mi
házasságunk nem kizárólag érdekházasság.
– Tudom, Tony. És nagyon örülök neki.
– A következőnél jobbra. Az visz északra, a tóhoz.
Hideg volt az erdőben, a víz mellett még hidegebb. A földút végénél megálltak a kocsival és a
szűk ösvényen a tó partjához sétáltak. Tennyson a szedán kesztyűtartójából egy elemlámpát hozott
magával. Beaumont kezében kis ásóval érkezett; úgy döntöttek, hogy a hideg ellen tüzet raknak egy
gödör mélyén.
– Sokáig leszünk itt? – kérdezte Beaumont.
– Lehet. Más dolgokat is meg kell még beszélnünk, amikben a tanácsodat szeretném kérni. Ez a
tó keleti partja?
– Igen. A legjobb találkozóhely. Ilyenkor a kutya sem jár erre.
– Mikor mész vissza a hajóra?
– Már elfelejtetted? A hétvégét Gretchennel töltöm.
– Tehát hétfőn?
– Vagy kedden. A helyettesem nagyszerű fickó. Mindig azt feltételezi, hivatalos ügyben vagyok
távol. Sohasem kérdi, miért késtem egy-két napot.
– Miért is tenné? Ő is közénk tartozik.
– Igen, de azért az előírt őrjáratokat mindig teljesíteni kell! Ebben nem ismernek tréfát.
– Persze hogy nem. Itt áss, Tony. Ne legyen túl közel a vízhez. Én visszamegyek a reflektorokat
figyelni.
– Rendben.
– Ásd jó mélyre a gödröt. Ne lehessen észrevenni a lángokat.
– Oké.
Tűz. Víz. Föld. Elégett ruha, szénné égett hús, szétvert állkapocs. John Tennyson visszasétált az
ösvényen és várt. Néhány perccel később elővette a pisztolyát a tokból, a felöltője zsebéből pedig
előhúzott egy hosszú pengéjű vadászkést. A kés, akárcsak az ásó, a szedán csomagtartójában volt.
Végszükség esetére. Felfedtek egy hibát. A Tinamu hamarosan helyrehozza.

Holcroft az ablak előtt állt, kávét kortyolgatott, a hidegen fénylő párizsi hajnalt nézte. Már két
nap telt el azóta, hogy elvált Heldentől, akinek még mindig nem sikerült a bátyját elérnie.
– Fel fog hívni, tudom, hogy fel fog hívni – mondta neki Helden telefonon néhány perce.
– És ha kimennék sétálni egy kicsit? – kérdezte Holcroft.
– Ne aggódj! Megtalállak.
Ne aggódj! Miért ne aggódna? Különösen, ha belegondol abba, hogy hol van, és hogyanjutott
ide – hogyanjutottak ide. Mintha csak az őrült hajsza folytatódott volna. A vidéki fogadóból
visszahajtottak a Montmartre-re, ahol az egyik kapualjból előbújt egy férfi, és átvette tőlük a
Citroënt. Ezután a zsúfolt utcákon sétálgattak, elmentek két utcai kávéház mellett is, és Helden ott
ülő társainak a bólintásából megértették, visszamehetnek Noel bérelt kocsijához.
 A Montmartre-ról Helden irányításával átvágtak Párizson, át a Szajnán a Saint-Germain des
Prés-hez, ahol megálltak egy szállodánál. Itt bejelentkezett, és előre kifizette az éjszakát. De ez
csak elterelő hadművelet volt, fel sem ment a szobájába. Ehelyett továbbhajtottak egy roe hevalle-i
szállodába, ahol a falon lógó üdítőital-reklámról kölcsönözte a nevet a bejelentkezéshez.
N. Fresca.
Helden elvált tőle az előcsarnokban, és abban maradtak, felhívja, amint sikerül a bátyjával
beszélnie.
– Magyarázd már meg! – kérte Noel. – Miért csináltuk ezt az egészet? Hát nem mindegy, hogy
hol lakom, és a saját nevemet használom-e, vagy sem?
– Nem, mert téged már megláttak velem!
Helden. Különös név, különös nő. Gyengeség és erő furcsa keveréke. Bármennyi fájdalmat
okoztak is neki az évek során, az önsajnálat sohasem kerítette hatalmába. Elfogadta az örökségét;
megértette, az Odessa és a Rache üldözi őket, nácik gyermekeit, és ezzel már együtt kell élniük:
átkozottak azért is, amik, és azért is, amik nem.
A genfi küldetéssel segíthet ezeken a gyermekeken, segíteni fog nekik. Ezt már eldöntötte
magában. Meg fogja találni a módját. Herr Oberstnek igaza volt: a világ nem törődik velük. Az
üldözésnek véget kell vetni! Holcroft könnyen bele tudta élni magát a helyzetükbe. Ha az édesanyja
nem olyan bátor, most ő is közéjük tartozhatna.
Odessa, Rache... Wolfsschanze. Mi hajtja ezeket az embereket? Miféle düh munkál bennük?
Eddig még nem találták meg a választ. Lehet sohasem fogják.
De vannak más, sokkal sürgősebben megválaszolandó kérdések is, gondolta Noel. Az asztalhoz
lépett és újabb kávét töltött magának. Genffel kapcsolatos kérdések: Ki ez a megfoghatatlan
Anthony Beaumont, és kikhez tartozik? Mi történt valójában von Tieboltékkal Brazíliában?
Mennyit tud Johann von Tiebolt a küldetésről?
Jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél...
Helden. Különös név, különös lány. Tele ellentmondásokkal. Vonzódott hozzá, nem csak azért,
mert gyönyörű, hanem azért is, mert még sohasem találkozott hozzá hasonlóval.
Rache. Odessa... Wolfsschanze. Fanatikusok. Ellenfelek egy hajdani vérfürdőben, aminek ma
már nincs jelentősége. Aminek régen vége. Harminc éve vége. Puszta történelem. Vége. De még
sincs vége! A háború újra éledt. Genf miatt!
Lesznek férfiak, akik megpróbálnak az utadba állni, be akarnak csapni, meg akarnak ölni...
Odessa. Rache. Ezek Genf igazi ellenségei! Fanatikusok, terroristák, akik mindent hajlandók
elkövetni azért, hogy meghiusítsák a küldetését. Bárki más egyszerűen a nemzetközi bíróságokhoz
fordulna a számla ellenőrzése érdekében; a Rache és az Odessa ezt nem teheti meg. Helden téved –
legalábbis részben.
Bármilyen okból is üldözik ezek a szervezetek a náci párt vezetőinek a gyermekeit most
felfüggesztették az üldözést, és kizárólag a genfi küldetés ellen törnek. Őt akarják megállítani!
Tudomást szereztek a svájci bankszámláról, nem tudni pontosan, hogyan –, és elhatározták, hogy
megakadályozzák a pénz szétosztását. Ha ehhez az kell, hogy megöljék őt, a döntés nem fog
fejfájást okozni nekik; ő minden további nélkül feláldozható.
Ez magyarázatot ad a sztrichnines merényletre a repülőgépen – a neki szánt szörnyű halálra. A
Rache terrorista módszerei! A Rio de Janeiró-i események is érthetővé válnak – az elhagyatott
kilátónál leadott lövések, kocsijának az éjszakai forgalomban szétlőtt ablaka. Maurice Graff és a
brazil Odessa pszichopata követői!
Tudnak – mindkét szervezetnél tudnak – Genfről!
És ha ez így van, akkor von Tieboltékról is tudnak. Ez magyarázatot adhat a Brazíliában
történtekre is. Nem az édesanyja miatt, hanem Johann von Tiebolt miatt üldözte őket Graff
Odessája. A fiú a családot védte, kimenekítve őket, már akik életben maradtak, Rióból.
Hogy teljesíthessék a genfi küldetést.
 Jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél... és ezek a "különös dolgok" az Odessa – és a
Rache – megsemmisítéséhez szükséges pénzt és hatalmat jelentették, mert egy pillanatig sem
kételkedett abban, hogy ez is a küldetés céljai közé tartozik. Noel most már mindent világosan
értett. Ő, John Tennyson és egy Kessler nevű berlini férfi hajtja végre a küldetést. Ők vezetik majd
a zürichi ügynökséget. Gyökerestől kiirtják az Odessát, bárhol található is; és megsemmisítik a
Rachét. A jóvátétel kifizetésével egyidejűleg elhallgattatják a fanatikusokat.
Fel szerette volna hívni Heldent, hogy elmondja neki, hamarosan megvalósul, amiben hisz: nem
kell többé menekülnie – a többieknek sem –, nem kell többé elrejtőzniük, félelemben élniük. Ezt
akarta elmondani neki. És újra találkozni akart vele. De szavát adta, hogy nem hívja fel a
Gallimard-nál, s nem próbál meg kapcsolatba lépni vele. Őrjítő helyzet volt; majd megőrült
Heldenért, de adott szavát nem szeghette meg. Ezzel elveszítette volna a bizalmát. S most hirtelen
nagyon fontos lett neki, hogy Helden bízzon benne.
A telefon. Fel kell hívnia az American Express-irodát a Champs-Élysées-n. Megígérte Sam
Buonoventurának, hogy időnként odatelefonál az üzenetekért.
Kedvelte ezt a módszert, máskor is élt már ezzel a lehetőséggel. Így senkinek sem kell tudnia,
éppen hol van. Letette a kávéját és a telefonhoz lépett. Eszébe jutott, hogy az édesanyját is fel kell
hívnia. De most még túl korán volt ahhoz, hogy New Yorkot hívja. Majd később.
– Sajnálom, monsieur! – mondta az American Express ügyintézője. – A táviratokért személyesen
kell bejönnie. Nagyon sajnálom! – Táviratok! Noel letette a kagylót, bosszankodva, de nem
dühösen.
Még jót is fog tenni neki, hogy kimehet a szállodából, és nem kell állandóan Helden várva várt
telefonjára gondolnia. A várakozás már kezdett az idegeire menni.
Végigsétált a rue Chevalle-on csípte az arcát a hideg szél. Taxiba ült, hogy átmenjen a folyó
túloldalára, a Champs-Élysées-re. Hogy jobban élvezze a levegő és az erős napfény frissítő hatását,
letekerte az ablakot. Napok óta most érzett magában először igazán önbizalmat; most végre tudta,
hová készül. Genf napról napra közelebb került; a barát és ellenség közötti választóvonalat is egyre
tisztábban látta. S volt még valami. Meg akarta osztani valakivel a gondolatait, és azt is pontosan
tudta, kivel.
Bármi vár is rá az American Express-irodában, nem lehet túl nagy jelentősége. Nincs olyan ügy,
amit ne tudna elintézni New Yorkban vagy Londonban. Most minden idegszálával Párizsra kell
figyelnie. Találkozni fog John Tennysonnal, mindent megbeszélnek, és terveket dolgoznak ki,
melyek közül az első az lesz, hogy Berlinben felkeresik Erich Kesslert. Tudják kik az ellenségeik;
csak le kell rázni őket. Helden hálózata majd a segítségükre lesz.
Ahogy kiszállt a taxiból, és az American Express-iroda színes üvegtáblájára nézett, egy gondolat
hasított belé. Lehet, hogy csak azért nem olvasták be telefonon az üzeneteit, mert csapdába akarják
csalni? Hogy személyesen is megjelenjen valahol? Hogy követhessék, és megtudják, hol lakik? Ha
így van, akkor ez túlságosan is átlátszó trükk, és kétségkívül a Brit Titkosszolgálatra vall.
Noel elmosolyodott. Pontosan tudta, mit mondana, ha a britek kihallgatnák: John Tennyson csak
olyannyira bérgyilkos, mint ő maga; és valószínűleg jóval kevésbé, mint az M.I.5 ügynökei közül
számosan.
Lehet, hogy egy lépéssel még tovább is menne, és javasolná a Királyi Haditengerészetnek, hogy
alaposan nézzen a körmére az egyik kitüntetésekkel elhalmozott tisztjének. Mivel a rendelkezésére
álló bizonyítékok szerint Anthony Beaumont kapitány valószínűleg az Odessa tagja, akit annak
idején Brazíliában egy bizonyos Graff nevű német szervezett be.

Úgy érezte, mintha lefelé zuhanna egy szakadékban, feneketlen mélységek felé; alig kapott
levegőt. A gyomra helyén űr tátongott, a szívét késsel hasogatták. Bánat, félelem... és düh
fojtogatta. A táviratban ez állt:
Apád négy nappal ezelőtt meghalt. Nem tudtalak elérni. Kérlek hívj fel Bedford Hillsben.
Édesanyád
 Volt egy másik távirat is, ezt David Miles hadnagy küldte neki, a New York-i rendőrségtől.
Richard Holcroft halála miatt a lehető legsürgősebben beszélnünk kell egymással. A nyomozás
sikere érdekében arra kérem, hogy az üggyel kapcsolatban elsőnek velem lépjen érintkezésbe.

Az American Express-irodában továbbá feljegyezték ugyanazt a két telefonszámot, amelyet már

Buonoventura is megadott neki Rio de Janeiróban, és átadták azt a listát, melyen a nap és az óra
feltüntetésével láthatta, hogy Miles az eredeti üzenet feladása óta már hatszor érdeklődött utána.
Napjában kétszer is ellenőrizte, vajon átvette-e már az üzenetet.
Noel kisétált a Champs-Élysées-re. Igyekezett összeszedni a gondolatait, és megpróbált úrrá
lenni a bánatán.
Az egyetlen férfi, akit mindig is az apjaként szeretett. Apa, apa... édesapám Richard Holcroft.
Akinek a nevét mindig gyengéd szeretettel ejtette ki a száján. Akinek a társaságában mindig
felengedett, és jókedvre derült. Mert Richard Holcroft sok egyéb jó tulajdonsága mellett meg volt
áldva azzal a képességgel, hogy tudott nevetni saját magán is. Türelemmel nevelte a fiát – a
mostohafiát –, nem, az ördögbe, az édesfiát! Nevelte, irányította, de ha csak tehette, közvetlenül
sohasem avatkozott bele a dolgaiba.
És, istenem, az édesapja meghalt!
A bensőjét hasogató fájdalmat – a fájdalmat, mely félelemmel és dühvel párosult – Miles
távirata okozta. Lehet, hogy valamilyen módon saját maga is felelős Richard Holcroft haláláért? Ó,
istenem! Vajon a halála összefüggésbe hozható azzal az ampulla sztrichninnel, amit tízezer méterrel
az Atlanti-óceán fölött beleöntöttek egy pohár whiskybe? Az ő halála is Genffel kapcsolatos? Lehet,
hogy azt az apát akit egész életében apjaként tisztelt, feláldozta azért az apáért, akit sohasem
ismert?
Elért az Avenue Georges Cinq sarkára. A széles, forgalmas útkereszteződés túloldalán, az utcai
kávéház vászonernyője fölött meglátta a feliratot: Fouguet's. A hely nagyon ismerős volt neki. Balra
tőle ott állt a Hotel Georges Cinq. Egy rendkívül gazdag szállodatulajdonos jóvoltából tavaly rövid
ideig itt lakott. A tulajdonos akkor azt a – később illuzórikusnak bizonyuló – tervet dédelgette
magában, hogy felépítheti a szálloda pontos mását Kansas Cityben.
Holcroft akkor összebarátkozott a szálloda igazgatóhelyettesével. Ha a férfi még itt dolgozik,
biztosan megengedi neki, hogy telefonáljon. Ha esetleg kinyomoznák, honnan telefonált, erről
könnyen tudomást szerezhet. És még könnyebb lesz félrevezető információt hagynia a hollétével
kapcsolatban. Mindig több lépéssel előre kell gondolkozni!
– Mi sem természetesebb, Noel. Nagyon örülök hogy újra látlak! Kissé bánt, hogy nem nálunk
szálltál meg, de tudom, drágák vagyunk, nem hibáztatlak. Gyere, telefonálj az irodámból.
– Természetesen a hitelkártyámra íratom a hívás költségét.
– Egy pillanatig sem aggódtam emiatt. Meghívhatlak utána egy apéritifre?
– Köszönettel elfogadom – felelte Noel.
Párizsban 10 óra 45. New Yorkban háromnegyed hat. Ha Milesnak annyira fontos, hogy
beszéljenek egymással, akkor mindegy, hány óra van. Felemelte a kagylót, és kérte a számot.
Újra megnézte Miles táviratát.
Richard Holcroft halála miatt... A nyomozás sikere érdekében arra kérem, hogy az üggyel
kapcsolatban elsőnek velem lépjen érintkezésbe.
A nyomozás sikere érdekében arra kérem, hogy az üggyel kapcsolatban elsőnek velem lépjen
érintkezésbe. A kérés baljóslatúan hangzott; az elsőnek pedig azt jelentette, még az édesanyjával se
beszéljen.
Letette a papírt az asztalra, és a zsebébe nyúlt, Althene táviratáért.
Apád négy nappal ezelőtt meghalt... Nem tudtalak elérni...
 A bűntudat, hogy nem lehetett együtt vele, csaknem olyan erős érzés volt, mint a bűntudat, a
félelem és a düh, ami elfogta, amikor arra gondolt, hogy esetleg ő a felelős az apja haláláért.
Esetleg? Nem! Biztosan érezte, tudta: ő a felelős!
Aggódva gondolt rá, vajon Miles beszélt-e Althenével? És ha igen, mit mondott neki?
Csöngött a telefon.
– Noel Holcroft?
– Igen. Sajnálom, hogy csak ilyen nehezen tudott elérni, de...
– Nem akarom az időt ezzel vesztegetni – szakította félbe Miles –, de tudnia kell, hogy
megsértette a szövetségi törvényeket.
– Álljon meg a menet! – vágott közbe Noel dühösen. – Miért lennék bűnös? Megtalált. Nem
bújtam el.
– Megtaláltam, miután egy álló hétig üldöztem. Ez bizony a törvény egyértelmű megsértése.
Bejelentés nélkül el sem hagyhatta volna New York városát.
– Halaszthatatlan személyes ügyek jöttek közbe. És hagytam üzenetet. Ezért nem perelhet be!
– Akkor beperelem a nyomozás akadályozása miatt.
– Micsoda?
– Ott ült a British 747-es társalgójában, ahol mindketten tudjuk, mi történt. Pontosabban azt,
hogy mi nem történt.
– Miről beszél?
– Azt az italt önnek szánták nem Thorntonnak!
Holcroft tudta, hogy rájöhetnek, mégis meglepődött. Nem akarta egyszerűen elfogadni,
tiltakozott.
– Ennél nagyobb őrültséget még sohasem hallottam! – mondta.
– Ugyan már! Ön egy értelmes, becsületes családból származó értelmes, becsületes amerikai
állampolgár, ennek ellenére az utóbbi öt hónapban meglehetősen ostobán és nem éppen egyenesen
viselkedett.
– Sérteget, de semmi konkrétumot nem mond. A táviratban azt írta, hogy...
– Majd arról is beszélünk – szakította félbe a nyomozó. – Csak tájékoztatni akartam a
helyzetéről. Nagyon szeretném, ha együttműködne velünk, és nem azon törné a fejét, hogyan
harcoljon ellenűnk.
– Folytassa!
– Tudjuk, hogy Rióba ment. Beszéltünk...
– Hogyan tudták meg?
Sam ellene fordult volna?
– Könnyen. Egyébként a barátja, Buonoventura, nem tudja, hogy rájöttünk. A meséjéről, amit az
ön álcázására talált ki, hamar kiderítettük, hogy hazugság. Azt állította, maga hajóval ment el
Curacaóból, de a holland bevándorlási hivatalnál még annak sem volt nyoma, hogy egyáltalán a
térségbe érkezett volna. Ellenőriztük Buonoventura tengerentúli hívásait és a repülőjáratok
utaslistáit. Egy Brazil gépen hagyta el New Yorkot; és a Porto Allegre hotelben szállt meg Rióban.
Hiába, az amatőrnek nincs esélye a profikkal szemben!
– Sam azt mondta, többször is keresett nála...
– Persze, hogy kerestem – mondta Miles. – Elment Rióból, és meg akartuk tudni, hová. Biztosak
voltunk benne, hogy továbbra is kapcsolatban maradnak. Nem kapta meg az üzenetemet
Londonban?
– Nem.
– Ez egyszer elhiszem. Az üzenetek néha elvesznek. Ez az üzenet nem veszett el, gondolta Noel.
Ellopták Wolfsschanze férfiai.
– Akkor hát tájékoztatott a helyzetemről. Térjünk a lényegre!
– Még nem értem a végére – felelte Miles. – Beszéltünk a riói követséggel, egy Anderson nevű
úrral. Azt mondta, maga fantasztikus mesével próbálta megetetni őt. Hogy csapdába csalták,
üldözték, le akarták lőni. Egy szavát sem hitte el; bajkeverőnek tartotta, és nagyon
megkönnyebbült, amikor elhagyta Brazíliát.
– Tudom. Ő vitt ki a repülőtérre.
– Elmondaná nekem is a történetet? – kérdezte a nyomozó.
Noel a falra nézett. Milyen egyszerű is lenne mindent elmondani, megszabadulni a tehertől, és
rendőri védelmet kérni...
– Nem, úgysem segíthet. Már megoldódott a probléma.
– Valóban?
– Igen.
Néhány másodpercig egyikük sem szólt.
– Rendben, Mr Holcroft. Remélem, meg fogja változtatni az elhatározását, mert azt hiszem,
segíteni tudnék önnek. És meggyőződésem, hogy segítségre van szüksége. – Miles szünetet tartott.
– Hivatalos minőségemben ezúton felszólítom önt arra, térjen vissza New Yorkba, mivel egy
gyilkosság koronatanúja, és a nyomozás folytatása miatt feltétlenül szükség van azonnali
kihallgatására!
– Nagyon sajnálom, de most nem mehetek.
– Számítottam erre. Hadd próbáljam meg nem hivatalos minőségemben is. Az apja miatt is haza
kellene jönnie.
Mindjárt meghallja a szörnyű híreket, és szembe kell néznie a tényekkel. Megpróbált nyugodt
hangon szólni.
– Megölték, ugye?
– Vegyük úgy, hogy ezt nem hallottam, jó? Mert akkor azonnal jelentenem kellene a
főnökömnek. Hogy mielőtt bármit mondtam volna, ezzel állt elő. Hogy olyan következtetést vont
le, amelyre semmi okot nem adtam. Kérnem kellene a kiadatását!
– Menjen már, Miles! A távirata elég egyértelmű volt!
"...Richard Holcroft halála miatt" satöbbi; "A nyomozás sikere érdekében arra kérem " satöbbi!
Mi másra gondolhattam?
Miles megint szünetet tartott, mielőtt megszólalt.
– Oké. Sakk-matt. Nyert.
– Meggyilkolták, ugye?
– Igen. Ez a véleményünk.
– Mit mondott az édesanyámnak?
– Semmit. És ez már válasz is a következő kérdésemre. Hogy ezek szerint nem beszélt még vele.
– Természetesen nem. Mondja el, mi történt!
– Az apja roppant különös baleset áldozata lett Egy órával a kórházba szállítása után belehalt a
sérüléseibe.
– Mi volt ez a baleset?
– Egy bronxi öregember elveszítette az uralmát a kocsija felett a Plaza Hotel közelében. A kocsi
váratlanul felhajtott a járdára, bele a tömegbe. Hárman azonnal meghaltak. Az édesapját a falnak
lökte, tulajdonképpen nekiszorította a falnak. Összetörte mindenét.
– Ezek szerint azt akarja mondani, hogy az autó őt vette célba?
– Ezt nehéz megmondani. Óriási zűrzavar tört ki.
– Akkor meg mit akar mondani?
Miles habozott a válasszal.
– Azt, hogy az autó őt vette célba.
– Ki vezette a kocsit?
– Egy hetvenkét éves nyugdíjas könyvelő. Szívbeteg, pacemakerrel, családja nincs, a
jogosítványa évekkel ezelőtt lejárt. A pacemaker összetört a balesetnél; a férfi a kórházba szállítás
közben meghalt.
– Mi köze volt az édesapámhoz?
 – Eddig semmit sem találtunk. De van egy feltételezésem. Akarja hallani?
– Természetesen!
– Visszajön New Yorkba?
– Ne zsaroljon! Mi a feltételezése?
– Szerintem az öreget kényszerítették. Valaki más is ülhetett a kocsiban, valószínűleg a hátsó
ülésen, és pisztolyt fogott rá. A zűrzavar közepette összetörte a pacemakert, és elmenekült.
Véleményem szerint ez merénylet volt. Úgy rendezték meg, mintha különös baleset lett volna,
amelyben azután mások is az életüket vesztették.
Noelnek elállt a lélegzete. Egy másik "különös baleset" jutott az eszébe. Amelyik a londoni
földalattin történt, és ahol öten haltak meg. Köztük az a férfi is, aki esetleg tudhatott valami
közelebbit John Tennysonnak a The Guardianhez történt felvételéről. Közönséges gyilkosság,
semmi más... A hasonlóság megdöbbentő!
– Nem megy kissé túl messzire, Miles? – kérdezte Holcroft.
– Mondtam, hogy csak feltételezés, de azért nem minden alap nélkül való. Amikor a jelentésben
megláttam a Holcroft nevet, utánajártam egypár dolognak. A bronxi öregembernek nagyon érdekes
az előélete. Amerikába 1947-ben érkezett, a papírok szerint szegény zsidó bevándorlóként, aki
megjárta Dachaut is. A probléma csak az, hogy nem volt szegény, amint ezt vagy féltucatnyi
betétkönyve is tanúsítja, a lakása pedig kész erődítmény. Ezenkívül 47 óta tizenhárom ízben járt
Németországban.
Verejték ütött ki Noel homlokán.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nem hiszem, hogy az öreg valaha is lett volna Dachauban. Vagy ha igen, akkor a tábor
irányítói közé tartozott. A bérházban senkivel sem tartott kapcsolatot; zsinagóga közelében még
véletlenül sem látták. Véleményem szerint náci volt.
Holcroft nyelt egyet.
– És mi köze lehet ennek az apámhoz?
– Önön keresztül lehet köze. Még nem tudom, hogyan, de önön keresztül.
– Rajtam keresztül?
Noel érezte, hogy felgyorsul a szívverése.
– Igen. Rióban azt mesélte Andersonnak, hogy egy Graff nevű náci akarta megölni. Anderson
azt mondta, hogy Graff nem náci, nem is akarta megölni, és hogy az egész őrültség. Szerintem
viszont igazat mondott. Én hiszek önnek.
– Teljesen ki voltam borulva. Nem úgy gondoltam! Félreértés... – Noel kétségbeesetten kereste a
szavakat. – Graff paranoiás, hirtelen haragú, és német, ezért neveztem nácinak, más okom nem volt
rá. Azt hitte, hogy vázlatokat készítek, meg fényképeket a házáról, és...
– Mondtam, hogy hiszek önnek, Mr Holcroft – szakította félbe a nyomozó. – És megvan rá az
okom.
– Miért? – kérdezte Noel, hirtelen nagyon halkan, mert rátört a félelem. Az édesapja halála
figyelmeztetés a számára! A Rache. Az Odessa: Bármelyik is, ez újabb figyelmeztetés! Az
édesanyját meg kell védenie!
Miles tovább beszélt, de Holcroft nem figyelt rá; agyában pánikszerűen kergették egymást a
gondolatok. Milest le kell állítani! Nem szabad hagyni, hogy Genf közelébe férkőzzön!
– Azok a férfiak, akik meg akarták ölni a repülőgépen, németek voltak – magyarázta Miles. –
Két, Németországban öt évvel ezelőtt meggyilkolt amerikainak az útlevelével utaztak, de németek
voltak; a fogászati kezelések alapján egyértelműen meg lehetett állapítani. A Kennedy repülőtéren
egy teherautóban találtuk meg a holttestüket. Egy német Heckler és Koch kilenc milliméteres
pisztollyal lőtték le őket. A hangtompítót Münchenben gyártották. Találja ki, hová utazott az öregúr,
legalábbis abban a hat esetben, amit sikerült kinyomoznunk?
– Münchenbe – suttogta Noel.
 – Úgy van! Münchenbe. Ahol az egész kezdődött, és ahol még mindig folytatódik. Harminc
évvel annak az átkozott háborúnak a vége után a nácik néhány csoportja még mindig harcol
egymással, és ön belekeveredett, éppen a sűrűjébe. Csak azt tudnám, miért?
Noelt elhagyta az ereje, kimerültség és félelem fogta el. – Ne törődjön vele! Semmit sem
segíthet.
– Valamit talán mégis, az ördögbe! Megelőzhetek egy újabb gyilkosságot!
– Hát nem érti? – kérdezte Noel szenvedő hangon. – Az én apám halt meg! New Yorkban
semmit sem lehet megoldani. Csakis itt. Adjon időt; az ég szerelmére, adjon időt! Vissza fogok
menni!
– Mikor?
– Egy hónap múlva.
– Sok. Legyen a fele. Kap két hetet.
– Miles, kérem...
Kattanás, a vonal megszakadt.
Noel a kezében tartott kagylóra nézet Ormótlan, groteszk, félelmetes. Eszébe jutott a lakásában
látott készülék – a csúnya, fekete szigetelőszalaggal körültekert, mennyezetről lógó, lassan forgó
készülék.
Semmi sem olyan, mint valaha volt. És már nem is lesz olyan, soha többé... Wolfsschanze férfiai
nem hazudtak. Gyilkolnak, de nem hazudnak. Mások gyilkolnak, és hazudnak is. A Rache. Az
Odessa. Ok nélkül gyilkolnak, és emellett hazudnak, csalnak, csapdát állítanak. Nem így
Wolfsschanze férfiai.
De hát mi jár a fejében? Miért lenne erkölcsileg elfogadhatóbb a gyilkosság, ha igazmondással
párosul, mint ha hazugsággal? Két hét. Istenem, lehetetlen!
Mégis, lehetségesnek kell lennie! Két hét alatt olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy leállíthassa
Milest. És ezt meg is teheti, ha majd a rendelkezésére állnak a genfi összegek. A
hétszáznyolcvanmillió dolláros emberbaráti ügynökségre hallgatni fognak – bizalommal fognak
tekinteni rá. Ha a számla felszabadul, megállapodásokat köthetnek, egyetértésre juthatnak,
együttműködhetnek. Leleplezhetik az Odessát, és szétverhetik a Rachét Mindez megvalósul, de
csak miután a bankigazgatók által is elfogadható három utód megjelenik Genfben. És hármuknak
teljes egyetértésben hajlandónak és képesnek kell mutatkozniuk arra, hogy minden egyéb
tevékenységüket felfüggesztve, csak a küldetés végrehajtásának szenteljék magukat. Ez így lesz.
Noel erről meg volt győződve, de addig valahogy meg kell védeni az édesanyját. Beszélnie kell
Althenével, és rá kell vennie, hogy néhány hétig tűnjön el valahová.
De hát mit mondhat neki? Althene soha sem engedelmeskedett neki. Még csak meg sem fogja
hallgatni, ha rájön, hogy a férjét meggyilkolták. Az ég szerelmére, mit mondjon neki?
– Halló! Halló, monsieur! – A központos hangja a kagylóból úszott elő. – A New York-i vonal...
Holcroft levágta a kagylót, olyan erővel hogy megcsörrent a csengő. Most nem adhatja meg a
központnak a Bedford Hills-i számot; nem beszélhet az édesanyjával. Most nem. Egy óra múlva
talán igen, most nem. Gondolkodnia kell. Annyi mindent át kell gondolnia, annyi mindent meg kell
csinálnia, és olyan kevés rá az idő.
Meg fog őrülni!

– Meg fog őrülni – mondta a szőke hajú férfi a telefonba az athéni Hellinikon repülőtéren. –
Mostanra már biztosan megtudta. Ezt a feszültséget nem biztos, hogy elviseli; nem fogja tudni, mit
tegyen. Szólj a párizsi emberünknek, hogy maradjon a közelében a következő huszonnégy órában.
Nehogy visszamenjen Amerikába!
– Nem fog – mondta Gretchen Beaumont, több ezer mérföldnyire onnét.
– Ebben nem lehetsz biztos. A pszichés feszültség egyre fokozódik benne. Az emberünk túl
érzékeny, ne feledd! De irányítható. Most énrám vár; tőlem várja a választ a kérdéseire. Még
feszesebbre kell húzzuk a húrt. Azt akarom, hogy előbb Berlinbe menjen. Egy-két napra,
Kesslerhez.
– Ne használjuk fel az anyját? Ötletet adhatnánk neki.
– Ne! Semmilyen körülmények között sem szabad érintkezésbe lépnünk vele. Túlságosan
veszélyes lenne.
– Akkor hogyan akarod Berlinbe terelni? – kérdezte Gretchen Beaumont Angliából.
– Én sehogy – felelte John Tennyson Athénben. – Majd ráveszem a húgunkat, győzze meg arról,
hogy oda kell mennie. Már egy idő óta úgyis keres engem.
– Légy vele óvatos, Johann!
– Az leszek.

Holcroft a Szajna betonnal burkolt partján sétált, észre sem vette a folyó felől fúvó, arcát csípő
szelet. Egy órával ezelőtt még tele volt önbizalommal; most elveszettnek érezte magát. Csak azt
tudta, nem szabad megállnia, tisztáznia kell magában az eseményeket, döntéseket kell hoznia.
És néhány dolgot át is kell értékelnie. Egy órával ezelőtt még azt hitte, számíthat Helden
bátyjára. Ebben most már nem volt annyira biztos. A New York-i utcán elszabadult autó a londoni
földalatti megmagyarázhatatlan katasztrófájához túlságosan is hasonló balesetet okozott.
A férfi rendkívül gyanús balesetben halt meg a földalatti vasúton, öt másik emberrel együtt...
M.I.5.
Merénylet volt... különös baleset, amelyben azután mások is az életüket vesztették... David
Miles, New York-i rendőrség. Hirtelen rájött, mégsem a Tennysonnal való találkozás lesz a válasz
mindenre. A Tinamu árnyéka újra előtűnt. Jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél. Tennyson
várja őt de talán egészen más okból. Lehet, hogy valami rosszat forral a fejében? Ha ez így lenne,
akkor Tennyson épp úgy felelős Richard Holcroft haláláért, mintha az ő lába lett volna a
gázpedálon és a keze a kormányon. Ebben az esetben nem ússza meg élve a találkozást! A fiú
bosszút áll az apjáért; ennyivel tartozik Richard Holcroftnak.
Noel megállt, kezével a betonfalnak támaszkodott. Meglepődött saját magán... a gondolatain.
Már gyilkosságon töri a fejét! A küldetése olyan szörnyűségekre kényszeríti, amikre az elején nem
is gondolt volna.
Szembesíteni fogja Tennysont az összes ténnyel, amit eddig megtudott. Alaposan megfigyeli
Wilhelm von Tiebolt fiát A szavaiból és a szeméből pedig majd kiolvassa, vajon igazat mond-e,
vagy hazudik. Holcroft remélte, képes lesz rá.
Csak sorjában! Tisztult az agya; minden egyes lépést alaposan át akart gondolni, de tudta, az
óvatosság nem mehet a gyorsaság rovására.
A legfontosabbal kell kezdeni. És a legfontosabb az a vitathatatlan tény volt, hogy többé nem
mozoghat szabadon, gondtalanul. Halálos figyelmeztetést kapott: megölték az apját, akit szeretett.
A figyelmeztetést félelemmel és dühvel fogadta. A félelem majd óvatossá teszi, a düh pedig
bátorságot önt belé. Kell hogy öntsön; anélkül nem lenne ereje továbbmenni.
A következő legfontosabb: az édesanyja. Mit mondhatna neki, amit gyanakvás nélkül elfogadna?
Bármi lesz is az, hinnie kell neki. Ha csak egy pillanatra is felmerülne benne a gyanú, hogy
férjének halála a Harmadik Birodalom leszármazottainak a műve, tombolni kezdene. És az első
kiáltása egyben az utolsó is lenne. Mit mondhatna neki, ami kézenfekvőnek tűnhet?
Szórakozottan tovább sétált, nem figyelt, s összeütközött egy szemből jövő alacsony férfival.
– Elnézést kérek! Pardon, monsieur – mondta Noel.
A francia újságot olvasott; megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Rien.
Noel megállt. A francia férfi emlékeztette valakire. A kerek, Jóságos arc, a szemüveg.
Ernst Manfredi.
Milliókról van szó, figyelmeztette Manfredi. Az édesanyja tisztelte Manfredit, adósa volt a svájci
bankárnak. Talán Ernst Manfredin keresztül rá tudná venni Althenét; kitalálna valamilyen
magyarázatot, és a bankár szájába adná. Miért ne? Manfredi már nem cáfolhatja meg, hiszen halott.
 Úgy nézne ki, mintha Manfredi aggódna régi barátjáért, Althene Clausenért. Mintha ő lenne az,
aki féltené. Aki félne attól, hogy a genfi hatalmas összeg felszabadítását követő hetekben Clausen
neve a felszínre kerül. És akkor egyesek visszaemlékeznének arra az öntudatos fiatalasszonyra, aki
felháborodásában elhagyta a férjét, és akinek a szavai elindították Heinrich Clausen erkölcsi
átváltozását, amely végül a százmilliók ellopásához vezetett. A szunnyadó ellenérzések újra
felélednének, s bosszút akarnának állni az asszonyon.
Manfredi félelmét méltányolnia kell. Az öreg bankár mindkettőjüknél többet tudott, és ha ő azt
gondolta a leghelyesebbnek, hogy Althene tűnjön el, amíg elül a számla felszabadításának a hatása,
akkor meg kell fogadnia a tanácsát. Az élete vége felé közeledő beteg, idős férfi bizonyára alaposan
átgondolta a dolgot. A magyarázat logikusnak tűnt; összhangban volt mindazzal, amit három héttel
ezelőtt elmondott Bedford Hillsben. Az édesanyja is így fogja látni. Hallgatni fog Ernst Manfredi
"tanácsára". Noel ösztönösen hátranézett, nem követi-e valaki. Ez hamarosan a szokásává válik,
gondolta. A félelem óvatossá tette... a düh pedig bizonyos erőt adott neki; már szinte vágyott arra,
hogy szembeszálljon az ellenséggel. Kezdett otthonosan mozogni az ismeretlen erdőben.
Visszagyalogolt a szállodába. A telefon után pánikba esve, teljesen összezavarodva szaladt ki a
Georges Cinq szállodából a friss levegőre, hogy kitisztuljon a feje. Nem akart találkozni az
igazgatóhelyettessel. Most visszamegy. Elfogadja az apéritifet, és megkéri, hogy még egy
tengerentúli hívást engedélyezzen neki. Az édesanyját szeretné felhívni.
Egyre gyorsabban lépkedett, közben kétszer hirtelen megállt, és megfordult; követte-e valaki?
Lehetséges. Sötétzöld Fiat lassított egy saroknyira mögötte. Remek Gyorsan átkelt az úton,
bement az utcai kávéház főbejáratán, és pár másodperc múlva felbukkant az Avenue Georges
Cinqre nyíló kijáraton. Elsétált a háztömb mellett, és megállt az újságosbódénál egy újságért.
Látta a zöld Fiatot, amint bekanyarodik a kávéház sarkánál, és hirtelen megáll. A sofőr leparkolt
a járdánál, és lehajtott fejjel figyelt. Remek. Noel hirtelen rájött, mit fog csinálni az apéritif és az
Althenével folytatott beszélgetés után.
Megkeresi Heldent. Szüksége van egy pisztolyra.

Von Tiebolt hitetlenkedve meredt az érmés telefon kagylójára az athéni repülőtéren, ajkai
szétnyíltak a döbbenettől.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Így igaz, Johann – mondta Helden Párizsban. – A Brit Titkosszolgálat véleménye szerint te
vagy a Tinamu.
– Hallatlan! – mondta döbbenten a szőke férfi, hozzátéve: – És felháborító!
– Én is ezt mondtam Holcroftnak. Hogy üldöznek téged, azért, amiket írsz... és azért, ami vagy.
Amik vagyunk
– Igen, szerintem is.
Von Tiebolt nem tudott odafigyelni a húgára; dühösen szorította a kagylót. Valahol hibát követett
el, azonnal lépéseket kell tennie, hogy kijavítsa. Mi vezethette az M.I.5-öt őhozzá? Hiszen minden
nyomot eltüntetett maga után! Persze, ha kell, elő tudja húzni a Tinamut; ez a végső trükkje. A
gyanúsított úgy tisztázhatja magát a legkönnyebben, ha ő az, aki leleplezi a gyilkost. Még hálásak
is lesznek neki. Teremtményének amúgy is ezt a véget szánta. De úgy látszik, hamarabb kell
bevetnie a trükköt, mint gondolta.
– Johann, ott vagy?
– Igen, elnézést.
– Találkoznod kell Holcrofttal, minél előbb!
– Természetesen. Négy-öt nap múlva Párizsban leszek...
– Nem lehetne előbb? – szakította félbe Helden. – Nagyon aggódik.
– Nemigen képzelhető el.
– Annyi mindent szeretnék még elmondani...
 A genfi bankszámla a zürichi ügynökség a százmilliók szétosztására. Heinrich Clausen amerikai
fia. Erich Kessler Berlinben. Végül, kissé akadozva, elismételte nővérük szavait.
– Jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél. Mondtál te ilyet?
– Igen. Sok mindent nem meséltem még el neked. Nem tudtam, mikor és hogyan fog
bekövetkezni, csak azt, hogy be fog. Gretchennek már régebben elmeséltem. Ez a Holcroft járt nála
az egyik este. Attól tartok, Gretchen nem tudott sokat segíteni neki. Az az igazság, hogy a
történelemben szinte egyedülálló és nemes feladat jutott osztályrészünkül. Meg kell próbálni
jóvátenni, ami történt...
– Holcroft is pontosan ezt mondta – vágott közbe Helden.
– Ebben biztos vagyok.
– Nagyon fél. Próbálja leplezni, de látni rajta.
– Nem csoda. Óriási felelősség nyugszik a vállán. Tudnom kellene, amit ő tud, ahhoz, hogy
segíthessek.
– Akkor gyere máris Párizsba!
– Nem lehet. Csak néhány napot kell várnia.
– Aggódom. Ha Noel az, akinek mondja magát, és nincs okom kételkedni benne...
– Noel? – kérdezte a bátyja, némi meglepetéssel a hangjában.
– Kedvelem, Johann.
– Folytasd!
– Ha ő az, akinek össze kell hoznia hármótokat, akkor ez azt jelenti, hogy Genfben nélküle
semmi sem történhet.
– És?
– És ezt mások is tudhatják. Azt hiszem, mások is tudnak a svájci bankszámláról. Szörnyű
dolgok történtek. Meg akarták ölni!
– Kik?
– Szerintem a Rache. Vagy az Odessa.
– Kétlem – mondta John Tennyson. – Egyik sem lenne arra képes, hogy egy ilyen hírt titokban
tartson. Erre újságírói szavamat adom!
– A Rache gyilkol, és az Odessa is. Valaki meg akarta ölni Noelt!
Tennyson mosolygott magában; lehet, hogy követtek el hibákat is, de az alapvető stratégia, úgy
látszik, bejött. Holcroft rémülten kapkodja a fejét, minden irányból támadások érik. Mire Genfbe ér
teljesen kimerül, olyan lesz, mint a kezes bárány.
– Akkor hát nagyon óvatosnak kell lennünk! Tanítsd meg mindarra, amit tudsz, Helden!
Amennyire csak lehet. A trükkökre, amiket egymástól tanultunk.
– Néhányat már látott közülük – mondta a lány kuncogva. – Nincs elragadtatva tőlük.
– Jobb, mint holtan feküdni! – A szőke férfi szünetet tartott. Feltűnés nélkül akarta szóba hozni
azt, ami izgatta. – Gretchen említett egy fényképet, Beaumontét. Szerinte Holcroft vitte el.
– Igen, ő, Noel bizonyos volt benne, hogy Beaumontot látta a New Yorkból Rióba tartó
repülőgépen. Véleménye szerint követte őt. Ezt is el akarja mondani neked.
Tehát mégis a repülőn történt, gondolta Tennyson. Az amerikainak jobb a megfigyelőképessége,
mint azt Beaumont hitte – mint ahogy hinni akarta. Beaumont eltűnését néhány napon belül kellően
megindokolják, a Holcroftnál lévő fényképre azonban nehezebb lenne magyarázatot adni, ha Noel
esetleg bemutatná Genfben. A fanatikus kapitány túlságosan is nyilvánvaló nyomokat hagyott maga
után, Riótól egész a Haditengerészetig. Vissza kell szerezniük a fényképet!
– Nem is tudom, mivel magyarázzam, Helden. Sohasem szerettem Beaumontot. Sohasem bíztam
benne. De már hónapok óta a Földközi-tengeren van. El sem tudom képzelni, hogyan hagyhatta
volna ott a hajóját, és bukkanhatott volna fel a riói gépen. Holcroft téved. – Tennyson ismét
szünetet tartott. – Ugyanakkor szerintem... Noel... Noelnek el kellene hoznia magával a képet,
amikor találkozunk. Nem szerencsés; ha nála van. Sőt, mondd meg neki, ne beszéljen senkinek
Beaumontról: Ez a szál Gretchenhez vezet. Hozzánk. Igen, azt hiszem, a legjobb, ha elhozza a
fényképet.
– Nem viheti. Ellopták tőle.
A szőke férfi ereiben megfagyott a vér. Lehetetlen! Közülük senki sem vette el a képet! A
Sonnenkinderek közül. Neki tudnia kéne róla! Valaki más? Lehalkította a hangját.
– Hogyhogy ellopták?
– Egyszerűen ellopták. Egy férfi utánafutott, leütötte, és elvette a fényképet. Semmi mást, csak a
fényképet.
– Miféle férfi?
– Nem tudja. Éjszaka volt, nem látta. Egy mezőn tért magához, mérföldekre Portsmouth-tól.
– Portsmouth-ban támadták meg?
– Egymérföldnyire Gretchen házától, ahogy kivettem a szavaiból. Valami nincs rendben. Valami
nagyon nincs rendben.
– Biztos vagy benne, hogy Holcroft nem hazudik?
– Miért hazudna?
– Mit mondott, de pontosan?
– Hogy egy fekete pulóveres férfi üldözte, leütötte valami tompa tárggyal, és amíg eszméletlen
volt, kivette a fényképet a zsebéből. Csak a fényképet. Sem a pénze, sem egyebe nem tűnt el.
– Értem. – De valójában nem értette. És ez nagyon zavarta. A félelméről azonban nem
beszélhetett Heldennek; továbbra is meg akarta őrizni azt a látszatot, hogy teljesen kézben tartja a
dolgok irányítását. Ennek ellenére meg kell értenie, ami történt, ki kell szűrnie a zavaró tényezőt. –
Helden, szeretnélek megkérni egy szívességre... mindannyiunk érdekében. Ki tudnál venni egy nap
szabadságot?
– Valószínűleg igen. Miért?
– Meg kellene tudjuk, ki az, aki ennyire érdeklődik Holcroft után. Javasolj neki egy vidéki
kirándulást, mondjuk Fontainebleau-ba vagy Barbizonba.
– De miért?
– Van Párizsban egy barátom, aki gyakran dolgozik nekem Meg fogom kérni, hogy kövessen
titeket, persze titokban. Talán sikerül megtudnunk, ki az, aki a nyomában van.
– Ezt az egyik emberünk is megtehetné.
– Nem, nem szeretném. Ne vonjuk be a barátaidat. Herr Oberst maradjon ki ebből!
– Rendben. Délelőtt tíz óra körül fogunk indulni. A szállodája Le Douzaines Heures, ma
Chevalle. Honnan ismerem meg a férfit?
– Sehonnan. Majd rátok áll. Holcroftnak ne szólj; csak feleslegesen izgatná magát.
– Jó. Ugye felhívsz, amikor Párizsba érsz?
– Abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, meine Schwester.
– Danke, main Bruder.
Tennyson letette a kagylót. Még valakinek telefonálnia kell mielőtt felszáll a berlini gépre.
Ezúttal nem Gretchennek; most nem akar beszélni vele. Ha Beaumont cselekedetei tényleg olyan
katasztrofális hatásúak, mint amilyennek első ránézésre látszanak, ha a gondatlansága miatt
veszélybe kerülhet Wolfsschanze ügye, akkor az összes szálat, ami őhozzá, és rajta keresztül
Genfhez vezet, el kell vágnia. Ez pedig igen nehéz döntés lenne a számára. Úgy szerette Gretchent,
ahogyan kevés férfi szereti a nővérét; a világ értetlenül szemléli az effajta kapcsolatot. Gretchen
gondoskodott a szükségleteiről, kielégítette az étvágyát, sohasem kellett más nőre néznie. Minden
erejével rendkívüli küldetésére összpontosíthatott. De úgy látszik, ennek a kapcsolatnak is véget
kell érnie. Gretchennek, a nővérének, a szeretőjének, meg kell halnia!
A taktikát a napi változásokhoz kell igazítani. Lehet, hogy Anthony Beaumont halálát mégsem
egy prágai KGB-vesztegetés fogja megmagyarázni, és a diplomatáknak mégsem kell vitatkozniuk
egymással a disszidensekről és az igazmondásról. Lehet, hogy családi tragédiaként fogják
beállítani. A vakációzó férj és feleség tragédiájaként. Felemelte a kagylót bedobott egy görög
pénzérmét, és tárcsázta a központot. Egy londoni Sonnenkinderrel akart beszélni.

Holcroft meglepetten hallgatta Althene utolsó szavait, furcsállta a nyugalmát, csodálkozott, hogy
ilyen egyszerűen ment minden. Tegnap volt a temetés.
– Tedd csak a dolgod, Noel. Ostoba módon meghalt egy rendkívül jó ember, aki még élhetett
volna, és ez a legszörnyűbb. Ami történt, megtörtént; egyikünk sem segíthet már rajta.
– Meg szeretnélek kérni egy szívességre!
– Mire?
Elmondta neki Manfredi halálát, már ahogy a svájciak hitték. Hogy egy idős, beteg férfi, a
hosszadalmas szenvedés és legyengülés helyett inkább a gyors véget választotta.
– Bankárként az utolsó tevékenysége az volt, hogy találkozott velem Genfben.
Althene hallgatott pár pillanatig, visszaemlékezett a barátjára, aki valaha olyan sokat jelentett
neki.
– Rá vall, hogy még személyesen akarta teljesíteni ezt a rendkívül fontos megállapodást. Nem
akarta másra bízni.
– És volt még valami, veled kapcsolatban. Azt mondta, meg fogod érteni. – Holcroft szilárdan
markolta a telefont, szeretett volna meggyőző lenni. Tolmácsolta Manfredi "aggodalmát" azok
miatt, akik esetleg emlékeznek arra az öntudatos asszonyra, akit felelősnek tartanak Heinrich
Clausen átváltozásáért; a Birodalom elárulásáért. Hogy könnyen lehet vannak még ma is olyan
fanatikusok, akik bosszúért lihegnek. Manfredi régi barátjának, Althene Clausennek nem szabad ezt
a kockázatot vállalnia; el kell tűnnie egy időre valahová, ahol senki sem találhatja meg, ha Clausen
neve esetleg felbukkanna.
– Érted, anya?
– Igen – felelte Althene. – Már egyszer elmondta nekem mindezt, ezer éve. Akkor is azt mondta,
üldözni fognak minket. Igaza volt. Most is igaza van. A világ tele van őrültekkel.
– Hová mennél?
– Még nem tudom. Talán elmegyek világot látni. Az időpont épp megfelelő. Az emberek úgyis
állandóan zavarba hoznak a túlzott tapintatosságukkal.
– Talán jobb lenne, ha olyan helyre mennél, ahol nem vagy szem előtt. Ha elrejtőznél. Csak
néhány hétre.
– Elrejtőzni könnyű. Van már benne gyakorlatom. Mikor otthagytuk Berlint, két éven át
állandóan úton voltam veled. Egészen a Pearl Harbor-i támadásig. A Bund túlságosan is aktív volt
azokban az időkben; egyenesen a Wilhelmstrasséről kapta az utasításait. Rejtőzködnünk kellett.
– Nem is tudtam – mondta Holcroft megindultan.
– Sok mindent nem mondtam még el neked... De mindegy. Richard szerencsére véget vetett
ennek. Nem kellett többé futnunk, rejtőzködnünk. Majd értesítelek, hol vagyok.
– Hogyan?
Édesanyja elgondolkodott.
– A curacaói barátodon, Buonoventurán keresztül. Tisztelettudó fiú. Majd szólok neki.
Holcroft elmosolyodott.
– Rendben. Telefonálok Samnek.
– Még nem meséltem neked arról az időről, ugye? Mielőtt Richard belépett volna az életünkbe.
Ideje lenne; érdekelne téged.
– De mennyire! Manfredinek igaza volt. Rendkívüli asszony vagy!
– Dehogyis, kedvesem. Csak életben akartam maradni.
Szokás szerint gyorsan elbúcsúztak, formaságok nélkül, hiszen barátok voltak. Noel kilépett az
igazgatóhelyettes irodájából. A Georges Cinq társalgóján keresztül elindult a bár felé, ahol a barátja
már várta az apéritiffel. Aztán úgy döntött, tesz egy rövid kitérőt. A bejárattól balra lévő hatalmas
üvegablakhoz ment, és a hullámos, vörös bársonyfüggöny mellett kikandikált az utcára. A zöld Fiat
még mindig ott állt.
Noel folytatta útját a társalgón keresztül a bár felé. Egy negyedórán át kellemesen elbeszélget
majd az igazgatóhelyettessel, elejt néhány félrevezető megjegyzést, és kér tőle egy-két szívességet.
És végül Helden. Ha ötig nem jelentkezik, akkor mégis felhívja a Gallimard-nál.

– Négy-öt nap? – kiáltotta Holcroft a telefonba. – Nem akarok négy-öt napot várni! Bárhol
hajlandó vagyok találkozni vele! Nem vesztegethetem az időt!
– Azt mondta, előbb nem tud Párizsba érni. Javasolta, menj előbb Berlinbe. Egy-két nap alatt
elintézheted.
– Tud Kesslerről?
– Talán nem név szerint, de Berlinről tud.
– Honnan beszélt?
– Az athéni repülőtérről.
Noel visszaemlékezett. Négy nappal ezelőtt eltűnt Bahreinben. Ügynökeink Szingapúrtól
Athénig mindenütt keresik. A Brit Titkosszolgálat tehát hamarosan újra rábukkan John Tennysonra,
feltéve, hogy eddig még nem vették észre.
– Mit mondott a britekről?
– A szívére vette. Tudtam, hogy így lesz. Lehet, hogy ír egy vitriolos cikket a Külügy ellen. Fel
volt háborodva.
– Remélem, nem teszi. Egyikünknek sem tenne jót, ha ez nyilvánosságra kerülne. Vissza tudnád
hívni? Vagy esetleg én? Még ma iderepülhetne. Érte mennék az Orlyra.
– Sajnos, nem. Már repülőre ült. Csak a régi brüsszeli telefonszámot ismerem, ahol üzenetet
lehet hagyni. Csaknem két napig tartott, amíg az enyém eljutott hozzá.
– Az ördög vigye el!
– Kimerültél...
– Csak rohannom kell.
– Noel... – Helden megakadt. – Holnap szabad vagyok. Esetleg találkozhatnánk. Elmehetnénk
kirándulni. Szeretnék beszélgetni veled.
Holcroft meglepődött. Hiszen ő is látni akarta már.
– Miért várjunk holnapig? Vacsorázzunk együtt!
– Sajnos, nem lehet. Este találkozóra megyek. Holnap délelőtt tízkor a szállodád előtt leszek.
Délután elrepülhetsz Berlinbe.
– A barátaiddal találkozol?
– Igen.
– Helden, megkérnélek valamire. Sohasem gondoltam, hogy valaha is szükségem lehet rá, de
most szeretnék egy pisztolyt. Nem tudom, törvényesen hogyan kell csinálni, mik az előírások.
– Értem. Hozok egyet. Viszlát reggel.
– Viszlát.
Holcroft letette a kagylót, és a szállodai széken fekvő nyitott aktatáskára nézett. Meglátta a genfi
okirat borítóját. Erről eszébe jutott Wolfsschanze férfiainak a fenyegetése. Semmi sem olyan, mint
valaha volt... Most látta csak, mennyire igazat írtak. Costa Ricában egy kölcsönkapott pisztollyal
lelőtt egy férfit, aki meg akarta ölni őt. Akkor megfogadta, többé nem vesz a kezébe pisztolyt, amíg
csak él. Ez is megváltozott. Minden megváltozott, mert az igazi apja, akit sohasem ismert, őérte
kiáltott a túlvilágról.

– Szereted a hegyi pisztrángot? – kérdezte Helden, miközben átnyújtotta neki az automata

pisztolyt a bérelt autó első ülésén.
– Jöhet a pisztráng! – nevetett Noel.
– Mi olyan mulatságos?
 – Nem is tudom. Pisztolyt nyomsz a kezembe, ami igencsak szokatlan, és közben azt kérdezed,
mit szeretnék ebédre.
– Az egyiknek semmi köze a másikhoz. Azt hiszem, nem ártana, ha néhány órácskára elfelednéd
a gondjaidat, és kikapcsolódnál.
– Pedig azt hittem, beszélgetni akarsz róluk.
– Akarok, persze. És szeretnélek jobban megismerni. A legutóbbi találkozásunkkor állandóan
csak te kérdeztél.
– Te meg állandóan ordítoztál.
Helden felnevetett.
– Sajnálom. Idegesítő volt, mi?
– Őrjítő volt. Egyébként gyönyörűen nevetsz. Nem is tudtam, hogy nevetni is szoktál.
– Pedig szoktam. Legalább kétszer egy hónapban, naptári előjegyzés szerint.
Holcroft ránézett.
– Nem kellett volna mondanom... Nem hiszem, hogy sok alkalmad lenne a nevetésre.
Helden visszanézett rá, mosolygott
– Azért több, mint gondolod. És nem sértődtem meg. Biztos azt hiszed, hogy én mindig komoly
vagyok. – Volt valami komiszkodó, fiús vonás Heldenben, amit Noel eddig nem vett észre.
– Gondolsz néha rájuk?
– Kikre? – kérdezte Noel.
– Az apákra, akiket egyikünk sem ismert. A hihetetlen, szinte vakmerő tettükre.
– És nem is csak egy tettről van szó. Több százról... több ezerről. Mindegyik más, mindegyik
összetett, hónapokig tartó. Három év bonyolult manőverezéséről.
– Biztos végig rettegtek!
– Biztos.
– Mi hajthatta őket?
– Hát... hát az, amit Heinrich Clausen írt a levelében. Hogy mi el sem tudjuk képzelni, mennyire
megrázta őket, amikor megtudták, mi folyik a "rehabilitációs" táborokban, Auschwitzban,
Belsenben. Nem tudták elviselni...
Helden megérintette a karját.
– Heinrich Clausennek hívod. Nem jön a nyelvedre: "apa" igaz?
– Volt apám. – Noel megakadt. Most nem akart Richard Holcroftról beszélni. Össze kellett
szednie magát – Meghalt. Öt nappal ezelőtt megölték New Yorkban.
– Istenem... – Helden részvéttel nézett rá, ki lehetett olvasni a szeméből, mennyire együtt érez
vele. – Megölték? Genf miatt?
– Nem biztos.
– De erre gyanakszol?
– Igen. – Szorosan fogta a kormányt, és hallgatott: Érezte, ahogy egyre keményedik a szíve.
Szörnyű érzés volt.
– Borzasztó, Noel. Nem is tudom, mit lehet ilyenkor mondani. Bárcsak tudnám, hogyan
vigasztaljalak meg!
Holcroft ránézett a lányra, a kedves arcra, és látta, hogy a tiszta, barna szemekből együttérzés
sugárzik felé.
– Tudom, hogy sok gondod van. Nekem elég, amit mondtál. Nagyon kedves vagy, Helden.
Kevés olyan nagyszerű lánnyal találkoztam, mint te!
– Ezt... ezt én is csak megismételni tudom... kedves.
– Akkor ezt tisztáztuk. De hol a pisztráng? Még nem is mondtad, hová menjünk, pedig órákig
együtt lehetünk.
– Barbizonba. Van egy nagyszerű vendéglő a város központjában. Voltál már Barbizonban?
– Többször is – mondta Noel, és szeme megakadt az ablak melletti kis négyszögletes
visszapillantó tükrön.
 Egy sötétzöld Fiat jött utánuk. Nem tudta, vajon ez ugyanaz-e, mint amelyik tegnap várt rá az
Avenue Georges Cinqen, de ki akarta deríteni, anélkül, hogy Heldent megijesztené. Lassított; a Fiat
nem előzött. Ehelyett a jobb oldali sávba kanyarodott, és maga elé engedett egy másik autót.
– Valami baj van? – kérdezte Helden.
Holcroft hol lenyomta, hol felengedte a gázpedált. A kocsi enyhén rázkódott, amikor lassabban
mentek.
– Nem, nem igazán. Ez a dög már tegnap is rakoncátlankodott. Valószínűleg be kellene állítani a
karburátort. Időnként légbuborék kerül bele. Ha egy kicsit babusgatom, kimegy.
– Úgy beszélsz, mint aki ért hozzá.
– Értek valamicskét az autókhoz. Mexikóban, és attól délre, nem is kaphat állást az, aki nem ért
hozzá.
Rálépett a gázra, ütközésig nyomta; a kocsi megugrott.
A visszapillantó tükörben szemmel tartotta a zöld Fiatot. Az gyorsan megelőzte az előtte haladó
autót, és visszaállt a jobb oldali sávba, mögéje. Feleletet kapott a kérdésére. Követik.
A félelem óvatossá tette. A félelem mellett azonban a düh is munkált benne, és erőt öntött belé;
el tudta nyomni a félelmét, és összpontosítani tudott a feladatra. Bárki ül is abban a Fiatban,
közvetve köze van Richard Holcroft halálához; ebben biztos volt. Csapdába fogja csalni azt az
embert!
– Tessék. Máris minden rendben – mondta Heldennek. – Kiment a buborék. A barbizoni ebéd
nagyszerű ötlet. Lássuk csak, emlékszem-e, merre kell menni?
Nem emlékezett. Szándékosan nem. Többször is rossz helyen fordult be, és nevetéssel próbálta
elütni a hibáját, mondván: bizonyára átépítették az utakat. A butácska játéknak halálosan komoly
célja volt, látni akarta a Fiat vezetőjének az arcát. Párizsban nem tudta megfigyelni, a szélvédő és a
cigarettafüst elhomályosította; most azt akarta, hogy felismerhesse majd a tömegben.
A Fiatot azonban nem amatőr vezette. Lehet, hogy megzavarták Noel céltalan kanyarodásai,
váratlan sebességváltásai, de ennek nem adta jelét, tartotta a távolságot, sohasem jött túl közel.
Corbeil-Essones-től délre egy szűk úton lerobbant kocsi állt a szélső sávban; a legjobb ürügy arra,
hogy megálljon. Holcroft megállt mellette, és megkérdezte, segíthet-e. A Fiat vezetőjének nem
maradt választási lehetősége; gyorsan elhúzott a két álló kocsi mellett. Noel odapillantott, és
megnézte magának a kormány mögött ülő alakot. Világos arcbőrű, világosbarna hajú férfi volt. És
volt még valami. Az arcán foltokban himlőhelyek virítottak.
Felismeri, ha találkoznak. Ez a lényeg.
A lerobbant kocsi vezetője megköszönte Holcroft érdeklődését, és közölte, hogy az autómentő
már úton van.
Noel biccentett, és továbbindultak. Kíváncsi volt, mikor tűnik fel újra a zöld Fiat. Vajon egy
mellékúton vár rá, vagy egyszerűen csak feltűnik a semmiből, és újra ott lesz a visszapillantó
tükörben? Mit tenne ő a helyében?
– Rendes vagy, hogy megálltál – mondta Helden.
– Mi, csúnya amerikaiak, rendesek is tudunk lenni... Visszamegyek a főútra.
Ha a zöld Fiat egy mellékúton várta akkor bizony nem vette észre, melyiken. A főúton egyszer
csak újra megjelent a visszapillantó tükörben. A főutat a seine-el-mama-i kijáraton hagyták el, és
behajtottak Barbizonba. A zöld Fiat lemaradt mögöttük, de kitartóan követte őket.
Ebédjüket a felszabadultság és a feszélyezettség keverékének furcsa érzése lengte körül.
Belekezdtek egy témába, azután hirtelen megakadtak; néha a beszélgetés kellős közepén
elfelejtették, mit is akartak mondani. A felszabadultság az együttlétből fakadt, a fizikai közelségből.
Holcroft tudta, Helden ugyanazt érzi, mint ő.
A közelség érzését Noel számára Helden öntudatlanul is megerősítette azzal, hogy többször is
hozzáért. Átnyúlt az asztal fölött, és rövid ideig megérintette a ruháját, vagy, még rövidebb ideig, a
kezét. Hol azért, hogy nyomatékot adjon a szavainak, hol azért, mert kérdezett valamit, de mindig
úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És Noel számára éppúgy természetes volt,
hogy elfogadja az érintését. Sűrűn viszonozta is.
– Beszélt a bátyád Beaumontról? – kérdezte.
– Igen, beszélt. Nagyon dühös volt rá. Beaumonttal kapcsolatban minden kihozta a sodrából. Bár
szerinte tévedsz, nem láthattad őt a gépen. Azt akarta, hogy vidd el magaddal a fényképet.
Mondtam neki, hogy nincs már nálad. Tombolt.
– A fénykép miatt?
– Igen. Azt mondta, veszélyes lehet. Az "embereket" Gretchen nyomára vezetheti. Meg őhozzá.
Genfhez.
– Szerintem egyszerűbb a magyarázat. A Királyi Haditengerészet is csak olyan, mint a többi
katonai szervezet. A tisztek védik egymást.
– Meg a kissé szabados nővéremet. Erre gondolsz?
Holcroft bólintott; de Gretchen Beaumontot nem akarta kitárgyalni, vele különösen nem.
– Valami ilyesmire – mondta.
Helden Noel ujjaihoz ért.
– Semmi baj, Noel. Eszem ágában sincs elítélni a nővéremet. – Zavartan visszahúzta a kezét. –
Arra gondolok, hogy nincs jogom... Nem, nem arra. Hanem arra, hogy veled kapcsolatban végképp
nincs jogom...
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, mit akarsz mondani – szakította félbe Holcroft, és kezét a lány
kezére tette. – Érezd azt, hogy van jogod. Örülnék neki...
– Most olyan butának érzem magam miattad.
– Tényleg? Hidd el, semmi okod rá.
Holcroft visszahúzta a kezét, és követte a lány pillantását, aki kinézett az ablakon. Helden a
teraszra épített apró tavacskát nézte, Noel csak egy pillantást vetett rá. Inkább a vendéglő kapuja
mögött, a barbizoni utcán sétáló turistákat figyelte. A világosbarna hajú, himlőhelyes arcú férfi a
túloldali járdán állt, mozdulatlanul. Cigaretta lógott a szájában, a kezében valamilyen művészeti
katalógust tartott. De nem azt nézte, tekintete a vendéglő bejáratán függött.
Most kell cselekedni gondolta Noel. Újra feltámadt benne a düh; el akarta kapni a férfit.
– Van egy ötletem – mondta olyan fesztelenül, ahogy csak tudta. – Láttam egy plakátot az ajtó
mellett, amin ez állt: Fétes d'Hiver, ha jól ejtem. Valami Montereau – akármi nevű faluban. Ez
valami karnevál?
– A fele igen, a falu nem. Hét-nyolc mérföldre lehet, délre.
– És mi ez, mármint a karnevál?
– Fétes d'Hiver? Eléggé gyakori valami; általában a templom szokta szervezni. Rendszerint
egybeesik valamelyik szentnek az ünnepével. Búcsú, zsibvásárral.
– Menjünk oda!
– Tényleg akarod?
– Miért ne? Szórakozunk egyet. Veszek neked valami szép ajándékot.
Helden kérdően nézett rá.
– Rendben – mondta.
A visszapillantó tükörből az erős délutáni napfény néha úgy a szemébe vágott, hogy csak
hunyorogni és pislogni tudott, foltok ugráltak előtte. A sötétzöld Fiat is felbukkant időnként.
Jócskán lemaradt mögöttük, de rendre előtűnt.
A templom mögött állt meg az autóval a kisváros központjában. Heldennel együtt megkerülték a
parókiát, és csatlakoztak a templom előtt összegyűlt tömeghez.
A tipikus francia kisvárosi térről a macskaköves utcák ócska biciklikerék hiányos küllőiként
ágaztak el minden irányba; a kacskaringós mellékutcák mentén régi épületek sorakoztak. A téren
bódék álltak nagy összevisszaságban, némelyiken a vászontető már meglehetősen ütött-kopottan
libegett. Az asztalokon nagy halmokban álltak a legkülönfélébb kézműves termékek és ételek.
Zsíros edényeken, fénylő viaszosvászon terítőkön csillant meg a nap, szeszélyes fénynyalábok
villództak az emberek között. Noelnek az volt az első benyomása, hogy ezt a fele-t nem a
külföldiek kedvéért rendezték. A külföldiek különben is inkább tavasszal és nyáron járhatnak
errefelé.
A himlőhelyes férfi a tér közepén álldogált az egyik bódé előtt. Valami süteményt majszolt,
közben Holcrofték felé sandított. A férfi nem vette észre, hogy felfedezték, ebben Noel biztos volt.
Ahhoz túlságosan is gondtalanul eszegetett. Nyugodt volt, mert látta őket. Holcroft a mellette álló
Heldenhez fordult.
– Már látom is az ajándékot, amit meg akarok venni neked – kiáltotta.
– Ne gyerekeskedj...
– Várj meg! Pár perc múlva itt vagyok.
– Ott leszek – mutatott Helden jobb felé –, az ónedényeknél.
Noel oldalazva tört át a tömegen. Ha elég gyorsan át tud kígyózni az emberek között, kijuthat a
tömegből anélkül, hogy a világosbarna hajú férfi észrevenné. Ha sikerül elérnie a macskaköves
járdát, akkor a tömeg mögött a cukrászbódé közelébe lopakodhat. Elérte a macskaköves járdát; a
férfi nem vette észre. Újabb süteményt rendelt, szórakozottan eszegette, majd lábujjhegyre állva
aggódva pislogott a fejek fölött. Hamarosan megnyugodott, visszaereszkedett a talpára, és már csak
fél szemmel figyelt. Biztos észrevette Heldent, és azt gondolta, a társa is ott van valahol a
közelében.
Noel úgy tett, mint aki hirtelen lesántult. Bicegett a tömeg mellett, a fájdalomtól kissé
előredőlve. Most már a férfi, ha akarta volna, akkor sem láthatta volna meg.
Noel a cukrászbódé mögül, mintegy tízméternyi távolságról figyelte a világosbarna hajú férfit.
Volt valami közönséges benne, ahogy ott állt, szinte mozdulatlanul, rágcsálva és időnként
lábujjhegyen kilesett áldozatára, megvan-e még. Holcroft hirtelen úgy érezte, egy ragadozót figyel.
Nem látta a ragadozó szemét, de biztos volt benne, éber és hideg. Ettől elöntötte a méreg, felrémlett
előtte egy ugyanilyen alak, amint egy kocsi hátsó ülésén pisztolyt szorít a sofőr hátának s csak arra
vár, hogy Richard Holcroft felbukkanjon a New York-i utcán. A jéghideg, halálos számítás képzete
teljesen kihozta a sodrából.
Belevetette magát a tömegbe, jobb kezével az automata pisztolyt szorította a zsebében, a balját
kifeszített ujjakkal maga elé tartotta. Ha eléri, úgy megszorítja, hogy azt a világosbarna hajú férfi
soha az életben nem fogja elfelejteni!
Hirtelen elállták az útját, elállták! Ahogy széttolta az elébe álló férfi és nő vállát, egy harmadik
alak egész testével betartott neki, de az arcát elfordította. Szándékosan álltak az útjába!
– Félre az utamból! Az ördögbe, engedjenek már!
Látta, ahogy pár lépésnyire tőle a világosbarna hajú férfi, talán a kiabálásra, talán az angol
szavakra felfigyelve megpördül a tengelye körül, és elejti a süteményét. Szeme tágra nyílt, az
arcába vér szökött. Újra megpördült, és a tömegen keresztülnyomakodva távolodott Noeltől.
– Félre az...
Holcroft előbb érezte, mint látta. Valami átszakította a zakóját; felhasítva a bélést a bal zsebe
felett. Odapillantott, és nem akart hinni a szemének. Kést nyomtak az oldalába; ha nem fordul el
hirtelen, leszúrták volna!
Elkapta a kést tartó csuklót, eltolta magától, de nem merte elengedni, vállát a férfi mellkasának
feszítette. De az arcát nem látta! Ki lehet? Nem volt ideje gondolkodni, töprengeni még úgy se; el
innen a szörnyű késsel!
Noel felüvöltött. Előrehajolt, mindkét kezével satuként szorította ellenfele csuklóját, a penge ott
villogott előtte a testek között; csavarta, rángatta a másikat, neki-nekiverődve a körülötte állóknak.
Felemelte a kést tartó öklöt, majd teljes erejével lefelé rántotta, és lezuhant a földre. A kés is
lehullott, a penge ott pattogott a kövön.
Valami a tarkójának vágódott. Megszédült, de mégis tudta, mi történt: egy vascsővel le akarták
ütni. Rémülten, kóválygó fejjel görnyedt a földön, de tudta, nem maradhat ott! Ösztönösen
feltápászkodott, a félelem védekezésre késztette, várva a következő támadást. A düh pedig arra
ösztökélte, hogy felfedezze a támadóit, és leszámoljon velük.
De eltűntek. A test, az arc nélküli támadó teste, eltűnt. A kés is eltűnt a földről! A körülötte álló
emberek hátrébb húzódtak, úgy néztek rá, mint egy őrültre.
Te jó isten! – gondolta, ahogy beléhasított a felismerés. Ha őt meg akarták ölni, akkor meg
akarják ölni Heldent is! Ha a himlőhelyes arcú, világosbarna hajú férfit gyilkosok védik – és ezek a
gyilkosok kétségkívül észrevették, hogy ő kiszúrta magának a férfit –, akkor feltételezik, hogy
Helden is kiszúrta. És ezért üldözni fogják! Heldent is meg akarják ölni, pusztán azért, mert
öntudatlanul része volt a Noel által felállított csapdának!
Átverekedte magát a bámészkodók körén, gyilkos karok és kezek sokaságát lökte félre, ahogy
ösztönösen abba az irányba szaladt, amit Helden mutatott neki pár perccel azelőtt. A bódé felé, ahol
valami kancsókat árultak, vagy tálakat... kancsókat, tálakat, ónedényeket. Ez az! Az edényesbódé.
De hol van? Odébb? Nem, itt! Ez lenne az?
Az volt az, de Helden nem volt ott. Sehol sem látta. Az elárusítóasztalhoz futott, és rákiáltott az
árusra:
– Hol a nő? A szőke nő, aki itt állt?
– Pardon? Ja ne parte pas...
– Une femme... Aux cheveux blondes! Ella était ici!
Az árus megvonta a vállát; és tovább fényesített egy kis csészét.
– Oui est-elle! – kiáltotta Holcroft:
– Vaus étes fou! Fou! – ordította a tulajdonos. – Loleur! Gendarmes!
– Non! S'il vaus plait! Une femme aux...
– Ja – szakította félbe az árus. – Une blonde. Dans tette direction. – És balra mutatott.
Noel ellökte magát a bódétól, és újra a tömegbe vetette magát. A kabátokat és a zakókat rángatva
tárt utat magának. Istenem őmiatta ölték meg Heldent! Lázasan kereste, benézett minden arcba;
minden szempárt, minden hajkoronát alaposan megnézett. Sehol sem találta.
– Helden!
Hirtelen egy ököl csapott a jobb veséjébe a válla fölött egy kar kulcsolódott a nyakára; nem
kapott levegőt. Noel a jobb könyökét belevágta a támadójába, aki a tömegen keresztül hátrafelé
rángatta őt. Levegő után kapkodva a bal könyökét is a mögötte lévő kemény testbe vágta majd
újból a jobbat. Sikerült a támadó bordáját eltalálnia egy pillanatra enyhült a szorítás a nyaka körül,
és ez a pillanat elég volt arra, hogy balra pördüljön, megragadja a nyakára fonódó kart, és lefelé
rántva, támadóját átvesse a csípőjén. Mindketten a földre zuhantak.
És Noel meglátta az arcát! Az összekuszálódott rövid, vörös haj alatt az apró forradást a
homlokon, s alatta a dühös kék szemeket. A férfi a fiatalabbik M.I.5-ös ügynök volt azok közül,
akik a londoni szállodában kihallgatták. Noel haragja nem ismert határt. Ez az egész őrültség egy
szörnyű hiba miatt következett be. A Brit Titkosszolgálat közbeavatkozott, és ez lehet, hogy Helden
életébe kerül.
De miért? Miért ebben az isten háta mögötti francia kisvárosban? Nem tudta a választ. Csak azt
tudta, hogy ez a férfi, akinek most a torkát szorítja, az ellensége, éppoly veszélyes, mint a Rache
vagy az Odessa.
– Felállni!
Holcroft megrántotta a férfit, és feltápászkodott. Hibát követett el, amikor elengedte. Egy
pillanat alatt úgy gyomron vágták, hogy szinte megbénult. Döbbent arcok úsztak el előtte a
homályban, csak annyit érzett, hogy átrángatják a tömegen. A testét hirtelen egy épület falának
csapták, hallotta a saját fejének a koppanását.
– Ostoba fajankó! Az ördögbe, hát nem látja, mit csinál? Majdnem megölték az előbb!
Az M.I.5-ös férfi nem kiabált, mégis úgy tűnt, olyan éles hangon beszélt. Noel visszanyerte a
látását; az ügynök a falhoz szorította. A karja a torkának feszült.
– Gazember! – Holcroft suttogni is alig tudott. – Meg akartak ölni...
 – Kötözni való bolond maga, Holcroft! A Tinamu egy ujjal sem érne magához! Ki kell vigyem
innen.
– A Tinamu? Itt?
– Gyerünk!
– Nem! Hol van Helden?
– Velünk nincs, az biztos. Azt hiszi, hülyék vagyunk?
Noel a férfira meredt; látta, igazat mond. Kész őrület!
– Akkor elrabolták! Eltűnt!
– Ha eltűnt, akkor a saját akaratából tűnt el – mondta az ügynök. – Figyelmeztettük magát, hogy
hagyja az egészet a fenébe!
– Nem, tévednek! Egy férfi, a himlőhelyes arcú...
– A Fiattal?
– Igen! Ő! Követett minket. El akartam kapni, de az emberei nekem rontottak. Meg akartak ölni!
– Jöjjön velem! – utasította az ügynök, megragadta Holcroft karját, és vezette maga mellett.
Sötét, szűk átjáróhoz értek, amely két épülettömb között húzódott. A napfény alig hatolt be ide;
mindent árnyék borított. Az átjáróban szeméttel teli kukák sorakoztak. A harmadik mögül egy
fekvő alak lábszára kandikált ki. A testet magát eltakarta a kuka. Az ügynök Noelt maga előtt tolva
belépett az átjáróba. Négyöt lépést sem kellett tenniük, és meglátták az egész testet.
Első pillantásra a himlőhelyes arcú férfi részegnek látszott. A kezében vörösboros üveget
szorított; a bor a derekánál a nadrágjára ömlött. Ez a piros szín azonban különbözött a mellkasán
szétterülő piros színtől.
A férfit lelőtték.
– Lám, itt a maga gyilkosa – mondta az ügynök. – Hallgatna végre ránk? Menjen vissza New
Yorkba! Mondjon el nekünk mindent, amit tud, és hagyja a fenébe az egészet!
Noel agyában össze-vissza kavargott minden; mintha ködfelhő ereszkedett volna rá. Erőszak,
amerre csak jár: halál a repülőn, halál New Yorkban, halál Rióban, halál ebben a francia
kisvárosban. Rache, Odessa, Wolfsschanze túlélői...
Semmi sem olyan, mint valaha volt...
Az M.I.5-ös férfihoz fordult, szinte suttogva.
– Hát nem érti? Nem tehetem...
Hirtelen valami felfordulás zaja hallatszott az átjáró vége felől. Két alak rohant el, az egyik fogta
a másikat. Mintha parancsokat kiabáltak volna mély torokhangon, nem lehetett érteni, de az erőszak
nyilvánvaló volt. Segélykiáltást hallott, melyet tompa pukkanás hallgattatott el, ütések csattanása. A
homályos figurák eltűntek, de Holcroft még meghallotta a kiáltást.
– Noel! Noel!...
Helden! Holcroft magához tért, és tudta, mit kell tennie. Minden erejét összeszedve vállával az
ügynök oldalába csapott, aki hatalmas csörömpöléssel átzuhant a kukán, amelyik a himlőhelyes
férfi holttestét takarta.
Kirohant az átjáróból.
A kiáltozás folytatódott, de hirtelenjében nem tudta, merre, olyan nagy volt a téren a zsivaj.
Harsány kürtök és lármás harmonikák szolgáltatták a muzsikát. Embergyűrű fogta körül az ugráló,
pörgő, hajlongó népi táncosokat. A Fétes d'Hiver igazi karnevállá változott.
– Noel! Noel...
A tér bal felén elkanyarodó utca felől, mintha onnan jönne a kiáltás! Holcroft vadul rohant
arrafelé, közben majdnem feldöntött a fal mellett egy ölelkező párocskát. Ott vannak!
– Noel!
Egy mellékutcához ért, melyet háromszintes épületek szegélyeztek. Berohant, újra hallotta a
sikolyt, de most se szó, se név nem hallatszott, csak a sikoly, majd egy ütés csattanása, amelyet
fájdalmas kiáltás követett.
Te jó isten, meg kell találnia!...
 Az ajtó! Az ajtó résnyire nyitva; a jobb oldali negyedik épület ajtaja. Onnan jött a sikoltás!
Rohanás közben eszébe jutott, hogy a zsebében van egy pisztoly: Előrántotta, s ahogy a kezében
tartotta, zavartan arra gondolt, hogy mióta megkapta, még meg se nézte közelebbről. Most megállt,
megnézte, és felfordult a gyomra. Nem sokat tudott a pisztolyokról, de ezt szerencsére ismerte.
Budischowsky TP-70-es automata volt, ugyanaz a típus, mint amit Sam Buonoventura adott neki
Costa Ricában. A véletlen egybeeséstől nem jött meg az önbizalma. Csak a gyomra kavargott még
jobban. Hiába, ez nem az ő világa!
Ellenőrizte a pisztoly reteszét, majd az ajtókeret fedezékébe húzódva benyomta az ajtót. Hosszú,
keskeny, félhomályos folyosó nyílt előtte. A bal oldali falnál, egymástól mintegy négyméternyire
két ajtót látott. Amennyire ezeket a házakat ismerte, feltételezte, hogy a jobb oldali falon
hasonlóképpen két ajtó lehet; ahol állt, onnan nem látszottak.
Beugrott a folyosóra, a pisztolyt egyenesen maga előtt tartva. Tényleg volt két ajtó a jobb oldali
falon is. Összesen tehát négy. Az egyik mögött tartják fogva Heldent. De melyik mögött? A bal
oldali első ajtóhoz lépett; és rátapasztotta a fülét.
Valami szabálytalan, furcsa, sistergő hangot hallott. Fogalma sem volt, mi lehet. Vászon,
szövet... inget tépnek? Kezét a gömbölyű kilincsre tette, és elfordította; az ajtó nyitva volt.
Benyomta, a pisztoly tüzelésre készen a kezében.
A sötét szoba túlfelén egy öregasszony térdelt, a padlót súrolta. Noel oldalról látta, sovány arcán
megereszkedett a bőr, körkörös mozdulatokkal törölte a fapadlót. Olyan öreg volt, hogy észre sem
vette amikor benyitott. Becsukta az ajtót:
A jobb oldali ajtóra fekete szalagból formált masnit szögeltek. Valaki meghalt; a család gyászol.
Az ajtó mögött nemrég maga a halál járt! Megriadt a gondolattól. Fülelt egy darabig.
Ez lesz az! Odabent küzdelem folyik. Lihegés, mozgás, feszültség, kétségbeesett küzdelem.
Helden van az ajtó mögött! Noel hátrább lépett, a pisztolyt egyenesen tartva megemelte a jobb
lábát. Mély lélegzetet vett, és mintha faltörő kos lenne a lába, iszonyatos erővel a kilincs mellett az
ajtóba rúgott. Az ajtó hatalmas roppanással beszakadt.
Odabent, a kétes tisztaságú ágyon két meztelen tizenéves gyömöszölte egymást, egy sötét hajú
fiú egy világos bőrű kövér lány égnek meredő széttárt lábai között, mindkét keze a lány mellén. A
robajra és az idegen felbukkanására a lány hatalmasat sikoltott. A fiú leugrott róla, a padlóra
gördült, a szája tátva maradt a rémülettől.
A robaj! Ez figyelmeztető jel lehet azoknak, akik elrabolták Heldent! Holcroft kiszaladt a
folyosóra, a bal oldali másik ajtóhoz. Most már nem volt vesztegetni való ideje, meg kell találnia
Heldent. Nekivetette a vállát az ajtónak, bal kézzel ügyetlenül csavargatta az ajtó gombját, jobb
kezében a pisztolyt szorította. Nem kellett betörnie az ajtót; nyitva volt.
Noel megállt az ajtóban, és egy pillanatra elszégyellte magát. Szemben, az ablak mellett öreg,
vak férfi állt. Reszketett a láthatatlan, ismeretlen, erőszakos betolakodó előtt, aki rátört sötét
magányára.
– Sacré nom de Dieu... – suttogta, és védekezően maga elé tartotta a karját.
A ház bejárati ajtaja felől egy férfi futó léptei hallatszottak egyre hangosabban. Nem is futott
őrülten vágtatott, a bőrtalp szinte szánkázott a faburkolaton. Holcroft gyorsan megfordult, még épp
jókor, hogy meglássa az elszáguldó M.I.5-ös ügynököt. Kintről üvegcsörömpölés zaja hallatszott.
Noel kitámolygott a vak öregember szobájából, és balra nézett, ahonnan a csörömpölést hallotta; a
folyosó végén egy nyitott üvegajtón át napfény áradt be. Az üveget feketére festették, ezért nem
vette észre az előbb a félhomályban.
Honnan tudta az ügynök, hogy ott van egy ajtó? Miért tépte fel, miért szaladt ki? Talán azt hitte
az M.I.5-ös férfi, hogy ő is arra ment?
Ösztönösen érezte, az ügynök ezt nem feltételezné róla; amatőrnek, őrültnek tartja. Nem, valaki
mást üldözött.
Az pedig csak Helden lehet! De Helden a vak emberrel szembeni lakásban van: ez az egy
lehetőség maradt. Ott kell lennie! Az ügynök téved!
 Holcroft berúgta az ajtót; a zár beszakadt, az ajtó kinyílt. Berohant. A szoba üres volt, láthatóan
már régóta. Mindent vastag por borított... és lábnyomok sem látszottak. Hetek óta senki sem járt
ebben a szobában.
Az M.I.5-ös férfinak igaza volt. Az amatőr nem veszi észre azt amit a profi igen.
Noel kiszaladt az üres szobából, végigrohant a sötét folyosón, és a betört üvegű ajtón át az
udvarra jutott. Bal kéz felől vastag faajtó vezetett vissza a mellékutcára. Nyitva állt, Holcroft
kiszaladt. Hallotta a térről a karnevál zsibongását, de más hangokat is hallott. Sikoltást. A kihalt
utca vége felől, jobbról, egy elhaló sikoltást. A sikoly irányába futott, Helden felé, de senkit sem
látott.
– Vissza!
A parancs egy ajtómélyedésből jött.
Hirtelen lövést hallott; a golyó a feje fölött csapódott a kőfalnak, hallotta a visszapattanó
lövedék félelmetes vijjogását. Noel a földre vetette magát, a kemény, egyenetlen macskakőre.
Ahogy lezuhant, az ujjával véletlenül meghúzta a ravaszt. A pisztoly elsült, az arca közvetlen
közelében. Rémülten hengergőzött az ajtómélyedés felé. Egy kéz megragadta, és behúzta a sötétbe.
A Brit Titkosszolgálat ügynöke volt az, a fiatalabb, homlokán a forradással. A kőből faragott bejárat
falához ültette.
– Megismétlem! Maga megőrült! A legszívesebben magam ölném meg, hogy megspóroljam
nekik a fáradságot.
Az ügynök leguggolt, és a fal mellé húzódva megpróbált kilesni.
– Nem hiszek magának! – mondta Noel. – Egy szavát sem hiszem! Hol a lány?
– Az a rohadék fogva tartja, szemben, vagy húsz méterrel lejjebb. Valószínűleg rádió van nála,
és érintkezésbe lépett az autós társával.
– Meg akarják ölni!
– Most biztosan nem. Nem tudom miért, de valami másban sántikálnak. Talán azért, mert a
húga.
– Ugyan, hagyja már! Nem igaz, képtelenség! Megmondtam Heldennek, beszélt vele. Éppúgy
nem a Tinamu, mint maga. És teljesen kiakadt.
Az M.I.5-ös ügynök kitágult szemmel meredt Holcroftra. Úgy nézett rá, mint egy összevissza
beszélő őrültre; kíváncsiság, undor és döbbenet keveredett a tekintetében.
– Hogy mit csinált? Hogy ő micsoda?
– Hallotta.
– Te jó ég! Akárki is maga, akármibe keveredett is, ezekhez biztos nincs köze!
– Ezt én is megmondtam Londonban – felelte Noel, és megpróbált egyenesen ülni, újra
szabályosan lélegezni. – Azt hitték, hazudok?
– Tudtuk, hogy hazudik, csak azt nem, hogy miért. Arra gondoltunk, valakik fel akarják
használni, hogy érintkezésbe lépjenek von Tiebolttal.
– De miért?
– Hogy ne közvetlenül tárgyaljanak vele, hogy egyik félnek se kelljen a másik előtt feltárnia a
kilétét. Az ürügyet jól kitalálták: pénz Amerikából, családi örökség.
– De hát miért?
– Majd később! Maga a lányt akarja, én meg azt a rohadékot, amelyik fogva tartja. Figyeljen
ide! – Az ügynök az automata pisztolyra nézett Noel kezében. – Tudja, hogyan kell használni?
– Egyszer már lőttem ilyennel, de nincs benne gyakorlatom.
– Az nem baj, nem kell pontosan célozni. Ha nem tévedek, valahol a közelben cirkál az autójuk.
– Nem a maguké?
– Nem, én egyedül vagyok. Figyeljen ide! Ha az autó ideér, meg fog állni. Amint megáll én
átrohanok hozzájuk, a szemben Lévő kapualjba. Amíg szaladok, fedezzen! Lőjön az autóra!
Célozza meg a szélvédőt. Lője ki a gumiját, a hűtőjét. Mindegy de az a legjobb, ha eltalálja a
szélvédőt. Ha tudja, tegye tönkre azt az átkozott kocsit, hogy ne lehessen használni. És imádkozzon
hogy a helybeliek tovább táncikáljanak a francos terükön, és egyikük se tévedjen errefelé.
– És mi van, ha valamelyikük mégis...
– Akkor próbálja meg nem eltalálni őket, maga seggfej! – vágott közbe az angol. – És a kocsi
jobb oldalára célozzon! Szemből nézve. És olyan kevéssé mutassa magát, amennyire csak lehet!
– A jobb oldalára?
– Igen, hacsak nem akarja eltalálni a lányt is, nem mintha érdekelne, én a férfit akarom elkapni.
Persze lehet, hogy tévedek; akkor felejtse el ezt az egészet, majd kitalálunk valami mást. Az
ügynök a kőfalnak nyomta az arcát. Óvatosan kilesett az utcára. Az ismeretlen erdő az ilyen
férfiaknak való, nem jóindulatú építészeknek...
– Abban a régi házban sem tévedett az előbb – mondta Noel. – Tudta hogy van egy másik
kijárat.
– Hát persze. Ki az a marha, aki hajlandó lenne önként besétálni a csapdába?
A profinak most is igaza volt. Noel meghallotta a gumik csikorgását; az autó bekanyarodott a
sarkon, és közeledett feléjük. Az ügynök felállt, intett Noelnek, hogy kövesse. Kinézett a
kapualjból, karját a mellére szorította, a pisztollyal együtt.
Újabb csikorgás; az autó fékezett, és megállt. Az ügynök kiugrott a kapualjból, kétszer rálőtt az
autóra, és átrohant az úton.
– Most!
Akár egy életre kelt rémálom: őrült rohanás, lövések csattanása. És Noel is tevékeny részese! Az
automata pisztoly a teste előtt, a saját kezében. Érezte, ahogy minden egyes alkalommal, amikor a
ravaszt meghúzza, a rándulás a kezéből kiindulva végigszalad a testén. A kocsi jobb oldalára.
Szemből nézve. Hacsak... kétségbeesetten próbált pontosan célozni. Megdöbbenve látta, hogy a
szélvédő darabokra törik; hallotta, ahogy a golyó átszakítja a kocsi ajtaját; és hallotta – magasságos
isten, hallotta – egy emberi lény üvöltését... és látta, ahogy az az ember kizuhan a kocsiból, ki a
macskakőre, az autó mellé. A sofőr volt; széttárt karokkal feküdt, mozdulatlanul; a fejéből patakzott
a vér.
Szemben látta, ahogy az M.I.5-ös ügynök kiugrik egy bemélyedésből, leguggol, a pisztolyt maga
előtt tartva. Hallotta a kiáltását:
– Engedje el a nőt! Nem menekülhet!
– Nie und nimmer!
– Akkor együtt döglenek meg! Leszarom!... Forduljon hirtelen jobbra, kisasszony! Most!
Két lövést hallott, szinte egyszerre; női sikoly visszhangzott végig az utcán. Noel kétségbeesett.
Átrohant az utcán, nem mert gondolni semmire, félt attól, amit esetleg látni fog, amitől tudta, hogy
elveszítheti az eszét.
Helden térdelt, egész testében reszketett, fel-feltört belőle a zokogás. A bal oldalán elterülő
halott férfira meredt. Helden él; egyedül ez számított. Holcroft odafutott hozzá, letérdelt mellé,
reszkető fejét a mellére vonta.
– Segíts... segíts neki! – suttogta Helden, és eltolta Noelt. – Gyorsan!
– Micsoda?
Noel követte Helden tekintetét.
Az M.I.5-ös ügynök megpróbált feléjük kúszni; tátogott, valamit mondani akart, de nem jött ki
hang a száján. Elöl, az ingén egyre terjedő folt vöröslött.
A tér felől kisebb tömeg közeledett. Három-négy férfi előrébb lépett; mintha segíteni akarnának.
– Hozd ide! – mondta Helden. – Gyorsan!
Helden képes volt arra, hogy gondolkozzon, ő nem; Helden tudott dönteni, ő csak
tehetetlenkedett.
– Mit csináljunk? Hová menjünk? – csak ennyit tudott mondani, és még abban sem volt biztos,
hogy a saját hangját hallja.
– Az utcák, a sikátorok... egymásba nyílnak. El kell vigyük innen!
 – Miért?
Helden szigorúan nézett rá.
– Megmentette az életemet. A tiédet is. Gyorsan!
Azt tette, amit Helden parancsolt, a feje mintha kiürült volna. Felállt, és az ügynökhöz futott,
fölé hajolt, közel az arcához. A kék szemek dühösen forogtak az űregükben, a szája szavakat
próbált formálni de néma maradt.
A férfi haldoklott.
Noel lábra állította az ügynököt; de az angol nem tudott járni. Noel ezért a hátára vette,
meglepődve a saját erejétől. Megfordult, látta, ahogy Helden a járdán a kocsi felé botorkál,
amelynek még járt a motorja. Az ügynököt a golyó ütötte kocsihoz vitte.
– Én vezetek! – mondta Helden. – Fektesd a hátsó ülésre!
– A szélvédő! Nem fogsz látni!
– Kézben nem viheted messzire!
A következő percek éppoly valószerűtlenek voltak Holcroftnak, mint a még mindig kezében
tartott pisztoly látványa. Helden felszaladva a járdára gyorsan megfordult a kocsival, és az út
közepére kormányozta. Noel mellette ült, a hátsó ülésen a haldokló ügynök feküdt. Noel, bár
megrémült, szinte elégedetten nyugtázta: kezd hozzászokni ehhez a szörnyű új világhoz. Az
ellenállása csökkent, már ő is cselekedett, és nem futott el. Pedig meg akarták ölni! Meg a mellette
ülő lányt is.
– Megtalálod a templomot? – kérdezte, meglepődve a saját nyugalmán.
Helden rápillantott.
– Azt hiszem, igen. Miért?
– Nem mehetünk tovább ezzel a kocsival, még ha kilátsz is az ablakon. Meg kell találjuk a
miénket! – Az összetört üvegen át a motorháztetőre mutatott; gőzfelhők csaptak ki alóla. –
Kilyukadt a hűtő. Menjünk a templomhoz!
Heldennek sikerült odaérnie, bár inkább csak az ösztöneitől vezérelve kanyargott a szűk utcákon
és átjárókon melyek összekötötték egymással a térről sugárirányban kiinduló utakat. Az utolsó
néhány háztömb mellett már ijesztően sokan szaladtak a kocsi mellett, izgatottan kiabálva. Egy
darabig Noel azt hitte, az összetört szélvédő, a golyó ütötte lyukak vonták magukra az emberek
figyelmét; de nem. Egyesek tovább rohantak a tér felé; már terjedt a hír.
Des gens tués!
Helden befordult az útra, mely a parókia mellett a parkoló bejáratához vezetett. Behajtottak, és a
bérelt autó mellett megálltak.
Holcroft a hátsó ülésre pillantott. Az M.I.5-ös férfi összegörnyedve feküdt a sarokban, még
lélegzett, szeme Noelen. Megmozdította a kezét, mintha inteni akart volna neki, hogy jöjjön
közelebb.
– Kocsit váltunk – mondta Noel –, orvoshoz visszük.
– Először... először hallgasson meg – suttogta az angol. Szeme Heldenre tévedt. – Szóljon neki!
– Hallgasd meg, Noel! – mondta Helden.
– Tessék?
– Payton-Jones. Megvan a száma?
Holcroft visszaemlékezett A névkártyára, amelyet a középkorú, ősz hajú ügynök adott neki
Londonban, azon a Harold Payton-Jones név állt. Bólintott.
– Igen.
– Hívja fel... – az M.I.5-ös férfi köhögött egyet. – Mondja meg neki, mi történt... mindent!
– Személyesen is elmondhatja neki... – mondta Noel.
– Seggfej! Mondja meg Payton-Jonesnak, van valami komplikáció, amiről eddig nem tudtunk. A
férfi, akiről azt gondoltuk, hogy a Tinamu küldte, hogy von Tiebolt embere...
– A bátyám nem a Tinamu! – kiáltott fel Helden. Az ügynök félig behunyt szemmel ránézett
 – Lehet, hogy igaza van, kisasszony. Eddig nem hittem, de most már lehet. Csak annyit tudtam,
hogy a férfi, aki követte önöket a Fiattal; von Tieboltnak dolgozik.
– Azért követett minket, hogy megvédjen bennünket! Hogy megtudja, ki üldözi Noelt.
Holcroft megpördült az ülésen, és Heldenre meredt. – Te tudtál róla?
– Igen – felelte a lány. – A mai ebéd Johann ötlete volt.
– Köszönöm szépen!
– Szívesen! Te nem érted ezeket a dolgokat. A bátyám érti. És én is.
– Helden, én megpróbáltam csapdába csalni azt az embert! Megölték!
– Micsoda? Te jó ég!
– Hát ez a komplikáció – suttogta az ügynök. – Ha von Tiebolt nem a Tinamu, akkor kicsoda
von Tiebolt? Miért lőtték le az emberét? Az a két férfi miért próbálta elrabolni a húgát? Miért
akarták megölni magát? Kik ezek? Az autó... nyomozzák ki; kié! – Az angol levegő után kapkodott.
Noel odanyúlt felé, de az ügynök leintette. – Csak hallgasson meg. Tudják meg, kik voltak, kié ez a
kocsi. Kik okozzák a komplikációt?
Az M.I.5-ös férfi már alig tudta nyitva tartani a szemét; alig hallhatóan suttogott. Már csak pár
perce lehetett hátra Noel közel hajolt hozzá.
– Lehet, hogy ennek a komplikációnak köze van egy bizonyos Peter Baldwin nevű férfihoz?
Mintha áramütés érte volna a haldoklót. Tágra nyílt a szeme, rövid időre visszaköltözött belé az
élet.
– Baldwin?... – Suttogásában keserűség visszhangzott. – Mit... mit tud Baldwinról?
– Felhívott New Yorkban – mondta Holcroft. – Azt mondta, ne csináljak semmit, ne keveredjek
bele. Azt mondta, olyan dolgokat tud, amiket senki más. Megölték.
– Igazat mondott! Baldwin igazat mondott! – Az ügynök ajkai remegtek; szája szögletén vér
buggyant ki. – Sohasem hittünk neki; ezek szerint mégsem taktikázott; pedig biztosak voltunk
benne, hogy hazudik...
– Mit hazudik?
Az M.I.5-ös férfi először Noelre nézett, aztán erőlködve Heldenre.
– Nincs már idő... – Megpróbált visszanézni Holcroftra. – Ön tiszta. Tiszta... különben nem
mondta volna amit most mondott. Mindkettőjükben megbízom. Keresse meg Payton-Jonest...
amilyen gyorsan csak tudja. Mondja meg neki, vegye elő a Baldwin-dossziét. Kód: Wolfsschanze...
Wolfsschanze.
Az ügynök feje hirtelen előrebillent. Meghalt.

Észak felé robogtak a párizsi műúton, a késő délutáni nap hideg sugarai a sárga és a narancsszín
különféle árnyalataival színezték át a tájat. A téli nap mindenütt egyformán sütött; ebben az egyben
legalább biztos lehet, és Holcroft hálás volt ezért.
Kód: Wolfsschanze. Wolfsschanze.
Peter Baldwin tudott Genfről. Megpróbálta elmondani az M.I.5-nek is, de a Brit
Titkosszolgálatnál nem hittek neki.
Mégsem taktikázott!
De hát miért taktikázott volna? Mi célja lett volna vele? Ki volt Peter Baldwin?
Mi volt Peter Baldwin?
És kicsoda von Tielbolt-Tennyson?
Ha von Tielbolt nem a Tinamu, akkor kicsoda von Tielbolt?
Miért lőtték le az emberét? Miért akarták elrabolni a húgát? Miért akarták megölni magát?
Miért?
Egy probléma legalább megoldódott. John Tennyson nem a Tinamu. Bármi legyen is Wilhelm
von Tiebolt fia – még ha veszélyes is Genfre –, az biztos, hogy nem a bérgyilkos. De hát kicsoda?
Miért közösködik gyilkosokkal? Miért üldözik őt, és őmiatta a húgát?
 Már órák óta ezek a kérdések kavarogtak benne, válaszolni nem tudott rájuk; úgy érezte,
mindjárt szétrobban a feje. Három embert meggyilkoltak – az egyiket ő maga, tűzharcban, egy isten
háta mögötti francia kisváros sikátoraiban, egy karnevál kellős közepén. Micsoda őrület!
– Szerinted mi az a Wolfsschanze? – kérdezte Helden.
– Tudom, mi az – felelte.
Helden meglepetten nézett rá.
És Noel mindent elmondott. Mindent, amit tudott Wolfschanze túlélőiről. Nem volt értelme
tovább titkolnia. Amikor befejezte, Helden hallgatott. Holcroft arra gondolt, ez már talán túl sok
lesz neki. Hogy ezt már nem viseli el. Pár nappal ezelőtt Helden azt mondta neki, ha nem az
utasításai szerint jár el, vagy ha nem az, akinek mondja magát, akkor eltűnik Párizsból, és Holcroft
soha többé nem találja meg. Lehet, hogy most akar majd eltűnni? Hogy a Wolfsschanze fenyegetése
az utolsó csepp a pohárban?
– Félsz? – kérdezte Noel.
– Buta kérdés.
– Azt hiszem, tudod, mire gondolok.
– Igen. – Helden a támlára hajtotta a fejét. – Azt akarod tudni, elbújok-e.
– Tulajdonképpen igen. És?
A lány egy darabig hallgatott, Noel nem erőltette. Amikor megszólalt, szomorúság visszhangzott
a hangjában – akárcsak a nővéréében, mégis annyira másként.
– Jobban én sem bújhatok el, mint te. Az erkölcsi kérdésektől, meg a félelemtől eltekintve,
értelme se lenne; hát nem? Úgyis megtalálnának minket. Megölnének.
– Ez elég végzetszerűen hangzik.
– Ez a helyzet. És elegem is van már az állandó menekülésből.
Már nincs erőm hozzá. A Rache, az Odessa, most már a Wolfsschanze is. Három vadász, aki
egymást is célba veszi, nem csak minket. Ennek véget kell vetni! Herr Oberstnek igaza van.
– Tegnap délután én is ugyanerre a következtetésre jutottam.
Eszembe jutott, ha anyám nem lett volna olyan, amilyen, akkor nekem is menekülnöm kellett
volna egész életemben.
– Heinrich Clausen fia – jegyezte meg Helden tűnődve.
– És valaki másé is... – Noel a lány szemébe nézett. – Akkor tehát egyetértünk? Ejtjük Payton-
Jonest?
– Egyetértünk.
– Az M.I.5 keresni fog minket. Mást nem is tehetnek. Ránk állították az egyik emberüket; rá
fognak jönni, hogy megölték. Kérdéseket tennének fel.
– Amiket úgysem válaszolhatnánk meg. Végül is minket követtek, nem mi követtük őket.
– Azon gondolkodom, kik lehettek. Az a két férfi. – Talán a Rache. Az ő stílusuk.
– Vagy az Odessa.
– Lehet. Bár amelyik elkapott engem, elég furcsa hangsúllyal beszélt németül. Nem tudtam
felismerni, hová való. Nem müncheni, és biztos, hogy nem is berlini. Különösen hangzott.
– Hogyhogy?
– Torokhang, mégis valahogy lágy, ha érted.
– Nem nagyon. Szóval az a véleményed, hogy a Rachéhoz tartoztak?
– Nem mindegy? Mindkettő ellen védekeznünk kell. Semmi sem változott. Legalábbis, ami
engem illet. – Helden Noel karjára tette a kezét. – De téged sajnállak!
– Miért?
– Mert most már velünk együtt kell menekülnöd. Te is a gyermekek közé számítasz.
Verwünschte Kinder. A kárhozottak közé. És nincs semmi gyakorlatod.
– A gyorstalpaló mindenesetre megkezdődött.
Helden visszahúzta a kezét.
– Berlinbe kell menned!
 – Tudom. Kevés az idő. El kell érni Kesslert, és be kell vonni; ő maradt az utolsó... – Holcroft
rövid szünetet tartott. – ...az utolsó kérdés.
Helden elmosolyodott.
– Ott vagy te, a bátyám; mindketten tudjátok, miről van szó, készek vagytok cselekedni. Kesslert
is fel kell készíteni... Mert Zürich a kérdés. És a válasz is, sok mindenre.
Noel rápillantott. Nem kellett hozzá különösebb érzék, hogy tudja, mi jár a fejében. A Zürichben
rendelkezésükre álló óriási összeg egy részét az Odessa és a Rache fanatikusainak a megfékezésére
fordíthatják. Holcroft tisztában volt vele, hogy a lány tudja, most már ő is átélte a borzalmat,
amiben nekik élniük kell; a kérésnél számíthat az ő szavazatára. És a bátyja is bizonyára egyet fog
érteni vele.
– Beindítjuk a zürichi ügynökséget – mondta Noel. – Hamarosan nem kell többé menekülnöd.
Egyikünknek sem.
Helden elgondolkodva nézett rá, majd közelebb húzódott hozzá az ülésen, karját a karjába fűzte,
és a vállára hajtotta a fejét. Hosszú szőke haja a zakójára omlott.
– Érted kiáltottam, és utánam jöttél – mondta a lány, furcsa, lebegő hangon. – Ma délután kis
híján mindketten meghaltunk. Egy férfi feláldozta magát értünk.
– Hivatásos ügynök volt – felelte Noel. – Profi. Nem az életünket akarta megmenteni, hanem
információra vadászott, arra a férfira, akiből kicsikarhatta volna.
– Tudom. Találkoztam már ilyen profikkal régebben is. Ez, végül is, rendes volt; sokan nem
azok. Túl könnyen feláldoznak másokat a saját sikerük érdekében.
– Mire gondolsz?
– Nincs gyakorlatod; úgyis azt csináltad volna, amit ő mond neked. Felhasználhatott volna
csaléteknek, hogy magadra vond a tüzet. Könnyen feláldozhatott volna téged, azután engem is. Én
sem számítottam neki. A felfordulásban megmenthette volna az életét, és elkaphatta volna az
emberét. De inkább minket mentett meg.
A kocsi jobb oldalára célozzon. Szemből nézve. És olyan kevéssé mutassa magát, amennyire
csak lehet... Engedje el a nőt!
Forduljon hirtelen jobbra, kisasszony! Most!
– Hová megyünk Párizsban?
– Nem Párizsba megyünk – mondta Helden. – Argenteuil-be. Van ott egy kis szálloda a folyó
mellett: Csodálatos hely!
Noel felemelte a kezét a kormányról, és végigsimított Helden leomló haján.
– Te vagy a csodálatos! – mondta.
– Félek. Szeretném, ha elmúlna!
– Argenteuil? – töprengett Noel. – Egy kis szálloda Argenteuilben. Meglehetősen sok helyet
ismersz ahhoz képest, hogy csak néhány hónapja vagy Franciaországban.
– Az embernek tudnia kell, hol nem kérdezősködnek. Gyorsan kell tanulni. A billancourt-i
kijáratnál menj ki. Siessünk!
A szobájuk a Szajnára nézett, az üvegajtó előtti kis erkély közvetlenül a folyó fölé nyúlt. Este
volt, néhány percre kimentek az erkélyre, nézték az alattuk hömpölygő sötét vizet. Noel átölelte
Heldent, némán álltak, megbékélten a világgal.
Valaki kopogtatott az ajtón. Helden teste megfeszült; Noel elmosolyodott, és megnyugtatta.
– Ne izgulj! Amíg mosakodtál, rendeltem egy üveg konyakot.
A lány visszamosolygott rá, és fellélegzett.
– Igazán megkérhettél volna rá, hogy én szóljak. A francia tudásod csapnivaló.
– Azért annyit csak ki tudok nyögni, hogy "Remy Martin" – mondta, és elengedte Heldent. – Az
iskolában ez volt az első szó, amit megtanultunk. – Az ajtó felé indult.
Holcroft átvette a tálcát a pincértől. Megállt egy pillanatra, Heldent nézte. A lány bezárta az
erkélyajtót, és az ablakon át a csillagos eget kémlelte. Noel megértette: Helden önálló, magányos
nő, aki most a bizalmába fogadta, és kinyújtotta felé a kezét.
 Szerette volna, ha ennél többet is megért. Gyönyörű nő; ez tény, vitathatatlan. Ennek bizonyára ő
is a tudatában van. Nagyon intelligens, ez az erénye sem szorul bővebb magyarázatra. És nem csak
intelligens, otthonosan mozog a titokzatos, sötét körökben is. Talpraesett, a világ minden részén
feltalálja magát; gyorsan, határozottan cselekszik. Bizonyára már több tucatszor is felhasználta a
szexet, hogy valamilyen előnyhöz jusson. De Noel gyanította, csak hideg számításból tette, csak a
testét adta, a lelkéből, a gondolataiból másnak nem jutott.
Helden megfordult; lágy, meleg tekintettel nézett rá, mégis kissé távolian, mintegy
megfigyelőként.
– Úgy nézel ki azzal a tálcával, mint egy türelmetlen főpincér, aki alig várja, hogy a vendéget az
asztalhoz kísérhesse.
– Erre parancsoljon, mademoiselle – mondta Noel, és a tálcát a szoba másik felén álló kis
asztalkára helyezte. – Ez az asztal a víz mellett megfelelne a szépséges hölgynek? – Az üvegajtó
felé tolt egy kis sezlont, Helden szemébe nézett, mosolygott, és meghajolt.
– Ha a szépséges hölgy helyet foglal máris felszolgálom a konyakot, és kezdetét veszi a
tűzijáték. A fáklyások a hajón csak az intésére várnak. – De hová ül az én vonzó garzonom?
– A lábaihoz, szépséges hölgy.
Noel Helden fölé hajolt, és megcsókolta, közben a vállára tette a kezét, s arra gondolt,
elhúzódik-e tőle, eltolja-e magától. Bármire számított, arra nem volt felkészülve, ami történt:
Helden ajkai puhán, nedvesen nyíltak meg; mintha megduzzadtak volna, hívogatóan simogatták az
övét. A lány mindkét karját felemelte, Noel fejét kezébe vonta, és ujjaival gyengéden simogatta az
arcát, szemhéját, homlokát. Ajkai közben továbbra is szenvedélyesen csókolták, mintha el akarta
volna nyelni őt. Szorosan egymáshoz tapadva álltak. Mellkasán érezte az ingének feszülő kebleit,
lábain a lábait, az erőt, ahogy magához szorítja. Feltámadt benne a vágy.
Ezután különös dolog történt. A lány reszketni kezdett; ujjai a férfi tarkójára csúsztak, és a
körmeit a húsába mélyesztette, mintha attól félne, elhúzódik tőle. Hirtelen zokogás tört fel a lány
torkából, rázkódott a teste. A férfi a derekára csúsztatta a kezét, gyengéden elhúzta az arcát, és a
szemébe nézett.
Helden sírt. Egy ideig némán nézett Noelre; tekintete mély fájdalmat tükrözött, olyan
szenvedést, hogy Noel betolakodónak érezte magát, arra gondolt, a lány bizonyára nem akarja,
hogy ilyen kendőzetlenül lássa a titkait.
– Mi történt? Mi a baj?
– Űzd el a félelmet – suttogta Helden szomorúan. Ezután kigombolta blúzát, feltárva gyönyörű
kebleit. – Nem bírom egyedül. Kérlek, űzd el!
Noel magához húzta a lányt, fejét gyengéden a mellkasára vonta, állával simogatta a haját, mely
lágy és gyönyörű volt, lágy és gyönyörű, akárcsak Helden maga.
– Már nem vagy egyedül! És én sem.
Meztelenül feküdtek a takaró alatt, Noel egyik karjával átölelte a lányt, akinek a feje a vállán
pihent. Szabad kezével meg-megemelte a hosszú hajfürtöket, és hagyta, hogy a lány arcára
hulljanak.
– Nem látok, ha ezt csinálod! – mondta Helden nevetve.
– Úgy nézel ki, mint egy juhászkutya.
– És te vagy a juhász?
– Hatalmas bottal!
– Félelmetes!... Te disznó! – A lány felemelte a mutatóujját, és ráütött Noel szájára, aki hirtelen
elkapta a fogával, és morogni kezdett.
– Úgysem ijesztesz meg – suttogta a lány. Noel arca fölé hajolt, és ujjával játékosan lenyomta a
nyelvét. – Gyáva oroszlán! Morog, de nem harap.
Noel megfogta a kezét.
– Gyáva Oroszlán? Óz a csodák csodája?
 – Persze – felelte a lány. – Imádtam az Óz-t! Több tucatszor megnéztem Rióban. Akkor kezdtem
el angolul tanulni. Azt szerettem volna, ha engem is Dorothynak hívnak. Még a kutyámat is
Totónak neveztem el.
– Nehéz téged kislányként elképzelni.
– Pedig voltam, elhiheted. Nem így születtem... – Felnevetett. Noel fölé emelkedett; keblei az
arca előtt hullámzottak. Noel ösztönösen a bal mellbimbó felé nyúlt. A lány elégedetten
nyögdécselt, testével betemetve a kezét, ahogy Noelre ereszkedett. – Szóval, voltam kislány. És
volt, amikor boldognak éreztem magam.
– Mikor?
– Amikor egyedül lehettem. Mindig volt külön szobám, anyám gondoskodott róla. A ház
végében valahol, vagy ha szállodában laktunk, akkor külön szobát vett ki nekem, távolabb a
testvéreimétől. Azt mondta, én vagyok a legfiatalabb, és nem akarja, hogy a többiek zavarjanak...
– Magányos életed lehetett!
– Ó, nem! Tudod, sohasem voltam egyedül. Mindig azt képzeltem, hogy a barátaim körülöttem
ülnek, a székeken, az ágyamon. Órákon át beszélgettünk, megosztottuk egymással a titkainkat.
– És az iskolában? Voltak hús-vér barátaid is?
Helden egy csöppet hallgatott.
– Néhány, nem sok. Ahogy visszagondolok, nem hibáztathatom őket. Gyerekek voltunk. Azt
tettük, amit a szüleink mondtak nekünk. Már amelyikünknek maradt.
– És mit mondtak nekik a szüleik?
– Hogy én egy von Tielbolt vagyok. A furcsa nevű kislány. Az anyám pedig egy... na mindegy,
az anyám. Sokan úgy viselkedtek, mintha a rám sütött bélyeg fertőző lett volna. Lehet, hogy
bélyeget sütöttek rá, gondolta Noel, de nem az anyja miatt. Maurice Graff Odessája sokkal
fontosabb ok miatt neheztelt rájuk. Az imádott Birodalmukból kiszivattyúzott milliók miatt, amit
von Tiebolt és a többi áruló jóvátételre akart felhasználni.
– A dolgok azért jobbra fordultak, amikor felnőtt lettél ugye?
– Jobbra? Persze. Az ember alkalmazkodik, érettebbé válik, megérti azt, amit gyermekként még
nem érthetett.
– Több barátod is lett?
– Közelebbi, talán, de nem több. Nehezen vegyültem el. Hozzászoktam az egyedülléthez;
megértettem, hogy miért nem hívnak összejövetelekre, estélyekre. Legalábbis a jobb családokhoz.
Az évek múltával anyám kikerült a társasági életből, de az üzleti életből nem. Pénzsóvár volt; még
a saját fajtájabeliek is kerülték. A németekre meg amúgy is ellenségesen néztek Rióban, legalábbis
abban az időben.
– Miért? Hiszen a háborúnak már vége volt.
– De a szégyennek nem. A németek állandóan okot adtak a szégyenkezésre. Törvénytelen úton
szerzett vagyonok, háborús bűnösök, izraeli fejvadászok... ez ment éveken át.
– Olyan gyönyörű vagy, hogy szinte elképzelni sem tudom, hogy... hogy magadra hagytak volna.
Helden kissé felemelkedett, és ránézett. Elmosolyodott, jobb kezével hátrasimította, és a
tarkójánál összefogta a haját.
– Nagyon szúrósan néztem, kedvesem. Sima haj, kontyba tekerve, nagy szemüveg, lötyögő ruha.
Nem fordultál volna meg utánam, annyi szent... Mi az, nem hiszel nekem?
– Dehogynem, csak másra gondoltam.
– Mire?
– Hogy "kedvesem"-nek szólítottál. Egymás szemébe néztek.
– Igen, annak. Önkéntelenül. Baj?
Noel válaszképpen megölelte.
Helden visszaült a sezlonra, a kombinéja szolgált hálóingként, kortyolgatta a konyakot. Noel a
padlón ült előtte, nekidőlt a kis heverőnek, az alsónadrágja és a nyitott ing pótolta a fürdőköpenyt.
Egymás kezét fogva figyelték a folyón úszó hajók pislákoló fényeit.
 Noel a lány felé fordult, és ránézett.
– Jobban érzed magad?
– Sokkal jobban, kedvesem. Nagyon gyengéd vagy. Kevés ilyennel találkoztam az életben.
– Kímélj meg!
– Félreértesz. Csak hogy tájékoztassalak, Herr Oberst köreiben engem csak Fräulein Eiszapfen
néven emlegetnek.
– Az meg mit jelent?
– Jégcsap. Mademoiselle Jégcsap. A munkahelyemen meg vannak róla győződve, hogy
leszbikus vagyok.
– Küld őket hozzám!
– Inkább nem.
– Elárulnám nekik, hogy női ruhába öltözött buzeráns vagy, és korbáccsal meg biciklilánccal
vered a szeretőidet. Világgá futnának előled:
– Ezt szépen mondtad! – Megcsókolta. – Nagyon kedves vagy Noel Holcroft, gyengéd és vidám:
Vonzódom hozzád, és nem biztos, hogy ez jó dolog.
– Miért?
– Mert amikor búcsút mondunk egymásnak, nehezen foglak elfelejteni.
Noel felnyúlt, és megfogta az arcát simogató kezet. Hirtelen rossz előérzete támadt.
– Még csak most találkoztunk. Miért a búcsúra gondolsz?
– Mert dolgod van. És nekem is dolgom van.
– Zürich közös ügyünk!
– Zürich a te ügyed. Én Párizsban élek.
– A kettő nem zárja ki egymást.
– Nem tudhatod; kedvesem. Semmit sem tudsz rólam. – Hol élek, hogyan élek.
– Ismerek egy kislányt, akinek külön szobája volt, és több tucatszor látta az Óz, a csodák
csodáját.
– Gondolj rá szeretettel! Ő is úgy fog rád. Mindig.
Holcroft lehúzta a lány kezét az arcáról.
– Most meg mi a csudát akarsz mondani? Köszönet a kellemes éjszakáért, és viszlát?
– Dehogyis, kedvesem. Semmi ilyesmit. Legalábbis egyelőre.
– Akkor meg mit akarsz mondani?
– Nem is tudom pontosan. Talán csak hangosan gondolkodom... Még napokat, heteket tölthetünk
együtt, ha te is akarod.
– Akarom.
– De ígérd meg, hogy sohasem akarod kifürkészni, hol élek, és nem akarsz eljönni hozzám. Én
mindig megtalállak.
– Férjnél vagy!
Helden felnevetett.
– Dehogy!
– Akkor együtt élsz valakivel!
– Igen. Bár nem úgy, ahogy te gondolod.
Noel erősen figyelte.
– Mit vársz, mit mondjak erre?
– Azt, hogy megígéred.
– Hadd fogjam fel előbb. A munkahelyeden kívül tehát nincs hely, ahol elérhetlek. Ezek szerint
nem tudhatom, hol laksz, és nem is léphetek kapcsolatba veled?
– Megadom egy barátnőm telefonszámát, végszükség esetén ő el tud érni engem.
– Azt hittem, engem is a barátaid közé sorolsz...
– Az vagy. De másként. Kérlek, ne haragudj rám! A te érdekedben teszem.
 Holcroft visszaemlékezett a három nappal ezelőtti éjszakára. A saját gondjai közepette Helden
amiatt is aggódott, hogy Noelt esetleg megláthatták olyanok, akiknek nem szabadna.
– Az autóban azt mondtad, hogy Zürich sok mindent megoldhat. Ezt is megoldaná?
Megváltoztatná az életedet?
A lány habozott.
– Talán. Annyi mindent kell még tenni...
– És olyan kevés az idő – fejezte be a gondolatot Holcroft.
Megfogta az arcát, maga felé fordította, és a szemébe nézett.
– De még mielőtt a pénz felszabadulna, el kell menni Genfbe, a bankba, és teljesíteni kell a
szerződés feltételeit.
– Tudom. Elmagyaráztad. És biztos vagyok abban, hogy Johann is tud róla.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos. Elég sok minden zavaros körülötte, ami miatt ejthetik.
– Tessék?
– Kizárhatják a végrehajtók közül. Elriaszthatja a genfi bankárokat; és akkor nem szabadíthatják
fel a számlát. De mindjárt rátérünk Johannra is. Előbb Beaumontról valamit. Azt hiszem, sejtem, ki
lehet, de a segítségedre lenne szükségem ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla.
– Hogyan segíthetnék?
– Amikor Beaumont Rióban volt, akkor kapcsolatban állt Maurice Graff fal?
– Fogalmam sincs róla.
– Megtudhatnánk valahogy? Ismersz olyanokat Rióban, akik tudhatják?
– Senkit.
– Az ördögbe! Valahogy meg kellene tudnunk! Tudj meg mindent, ami megtudható róla!
Helden összevonta a szemöldökét.
– Nehéz lesz.
– Miért?
– Három éve, amikor Gretchen bejelentette, hogy hozzámegy feleségül, akkor nagyon
megdöbbentem. Ezt már mondtam neked. Akkoriban egy kis információs irodánál dolgoztam, a
Leicester Square közelében; tudod ezek azok az irodák, ahová beküldesz öt fontot, és ők cserébe
összegyűjtenek neked mindent a kért témakörről. Vagy személyről. Szörnyen felületesek, de tudják,
hogyan kell felhasználni a forrásokat.
Helden rövid szünetet tartott.
– Beaumontot is ellenőriztetted? – kérdezte Noel.
– Megpróbáltam. Nem tudtam pontosan, mit keresek, de megpróbáltam. Kikerestettem az
egyetemi nyilvántartást, a tengerészeti előmenetelével kapcsolatban elérhető dokumentumokat.
Mindig a legjobbak közé tartozott; dicséretek, kitüntetések, előléptetések. Nem is tudom, miért,
talán amiatt a kis ellentmondás miatt, de tovább kutattam, meg akartam tudni valamit skóciai
családjáról.
– Milyen ellentmondás miatt?
– A tengerészetnél vezetett nyilvántartás szerint a szülei hétköznapi emberek voltak.
Meglehetősen szegények. Valami fűszerüzletük vagy virágboltjuk volt, egy Dunheath nevű
városkában, Aberdeentől délre, az Északi-tenger mellett. Az egyetemre, Cambridge-be, mégis
rendes diákként járt.
– Rendes diákként? Mi más lett volna?
– Ösztöndíjas, nem? Volt rá lehetősége, és ő jogosult lett volna rá, mégsem kért ösztöndíjat.
Furcsálltam.
– És ezért tovább kutattál a család után. Mit tudtál meg?
– Hát ez az! A semminél is kevesebbet. Mintha a föld nyelte volna el őket. Se cím, se semmi,
hogy el lehessen érni őket. Többször is érdeklődtem a városházán, és a postahivatalnál; az emberek
általában nem is gondolnak arra, hogy ezeken a helyeken a legcélszerűbb érdeklődni. Csak annyit
tudtam meg, hogy Beaumonték valószínűleg angolok, akik röviddel a háború után érkeztek
Skóciába, néhány évig ott laktak, azután elmentek.
– Nem lehet, hogy meghaltak?
– A nyilvántartás szerint nem. A tengerészetnél ezt mindig naprakészen vezetik, az esetleges
balesetek miatt. Még mindig úgy szerepel náluk, mintha Dunheath-ben élnének, pedig már régen
nem laknak ott. A postán meg semmit sem tudtak róluk.
Most Holcrofton volt a sor, hogy a homlokát ráncolja.
– Roppant különös!
– És még valami. – Helden maga alá húzta a lábait a sezlonon.
– Gretchen esküvőjén megjelent egy tiszt Beaumont hajójáról. A helyettese lehetett. Egy-két
évvel fiatalabb Beaumontnál, nyilvánvalóan a beosztottja, de olyan közvetlenül beszéltek
egymással, ami jóval túlment azon a barátságon, ami tiszt és tiszt között elképzelhető.
– Hogyhogy közvetlenül?
– Úgy tűnt, mintha mindig ugyanarra gondolnának. Az egyik elkezdte a mondatot, a másik meg
befejezte. Ha az egyik megnézett valamit, a másik tett megjegyzéseket arra, amit az előbbi látott.
Érted? Láttál már ilyen embereket? Ilyen férfiakat?
– Persze. Testvéreket, szeretőket. Vagy katonákat, akik hosszú ideje szolgálnak együtt. Mit
csináltál?
– Ellenőriztem a másik férfit is. Ugyanúgy informálódtam, mint Beaumontnál. A válaszok
megdöbbentettek. A két férfi tényleg egyforma volt; szinte csak a nevük különbözött egymástól. A
tanulmányi és a katonai eredményeik szinte megegyeztek, mindketten kiválóak voltak. Mindketten
isten háta mögötti helyekről jöttek, hétköznapi, nem éppen jómódú szülőktől származtak. Mégis
mindketten híres egyetemekre mentek, és egyikük sem kért állami ösztöndíjat. Mindkettőjükből
tiszt lett, pedig előtte semmi sem utalt arra, hogy a katonai pályára készülnének.
– És Beaumont barátjának a családja? Megtaláltad őket?
– Nem. A nyilvántartás szerint egy walesi bányászfaluban élnek, de ez nem igaz. Már évek óta
nem laktak ott, és senki sem tudja, hová költöztek.
Amit Helden megtudott, az egybevágott Noel elméletével: Anthony Beaumont az Odessa
ügynöke. Most a legfontosabb az, hogy Beaumontot és a "társait" valahogy kiiktassák a képből.
Nem engedhetik meg, hogy veszélyeztessék a genfi küldetés sikerét. Talán tévednek; mégis csak fel
kellene venni a kapcsolatot Payton-Jones-szel, és hagyni, hogy elintézzék Beaumontot. Ennek
azonban meglenne az a veszélye, hogy a Brit Titkosszolgálat felnyitja a Peter Baldwin dossziét, a
"Kód: Wolfsschanzé"-t.
– Amit elmeséltél, beleillik abba, amit én feltételezek – mondta Noel. – Térjünk vissza a
bátyádhoz. Van egy elképzelésem, hogy mi történhetett Rióban. Most már hajlandó vagy beszélni
erről?
Helden kitágult szemmel nézett rá.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– A bátyád megtudott valamit Rióban, ugye? Graffról és a brazil Odessá-ról. Ezért üldözték,
ezért kellett elmenekülnie. Nem az édesanyátok vagy az üzleti ügyek miatt. Nem ilyesmi miatt.
Hanem Graff és az Odessa miatt.
Helden nagyot sóhajtott.
– Hidd el, sohasem hallottam ilyesmiről.
– Akkor meg miért? Kérlek, mondd el!
A lány szinte könyörögve nézett rá.
– Kérlek, Noel! Tudom, hogy tartozom neked, de ne akard, hogy ezzel fizessek. Ami Johannal
Rióban történt, annak semmi köze hozzád. Sem Genfhez.
– Nem tudhatod. Én sem tudom. Csak azt tudom, hogy el kell mondanod! Mindenre fel kell
készüljek. Annyi mindent nem értek! – Megszorította a lány kezét. – Figyelj ide! Ma délután
betörtem egy vak férfi szobájába. Berúgtam az ajtót; szörnyű zaj lehetett, váratlan robaj. Az idős
férfi persze nem látott engem. A félelmet sem látta a szememben. Reszketett a keze, és imát
mormolt franciául... Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy odamegyek hozzá, megfogom a
kezét, és megmondom neki, hogy tudom, mit érez. Mert nem olvashatta ki a szememből, hogy én is
félek. Félek, Helden. Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy betörjek másokhoz, hogy
lövöldözzek, hogy rám lőjenek. Tudom, nem fordulhatok vissza, de nagyon félek. Segítened kell
nekem!
– Tudod, hogy segíteni akarok!
– Akkor meséld el, mi történt Rióban! Mi történt a bátyáddal?
– Nincs jelentősége – mondta a lány.
– Mindennek van jelentősége! – Noel felállt, és a zakójáért ment. Megmutatta Heldennek az
átszakított bélést. – Nézz ide! Valaki ma délután a tömegben megpróbált leszúrni. Nem tudom,
veled történt-e már ilyesmi, velem soha; sohasem gondoltam, hogy velem ilyesmi megtörténhet.
Meg vagyok rémülve... és iszonyatosan dühös vagyok. És öt nappal ezelőtt New Yorkban azt a
férfit, aki engem felnevelt, az egyetlen embert, akit apának szólítottam, az utcán célba vette egy
"elszabadult" autó, a falnak nyomta, és megölte. A halála figyelmeztetés. Nekem! Úgyhogy nekem
nem kell többet beszélned a Rachéról, az Odessáról, vagy Wolfsschanze férfiairól. Kezdek már
eleget tudni ezekről a beteg férgekről, és azt akarom hogy egyszer és mindenkorra eltűnjenek a föld
színéről! A zürichi pénzzel ezt is elérhetjük. Anélkül a kutya se hallgatna ránk. A gazdagságnak
megvan az az előnye, hogy 780 millióval a zsebedben sehonnan sem rúgnak ki. Alázatosan
meghallgatnak, lesik, miben segíthetnek. – Holcroft a földre hullajtotta a zakót. – Zürichbe pedig
csak úgy juthatunk el ha kielégítjük a genfi bankárokat, ehhez pedig használnunk kell a fejünket.
Nincsenek szövetségeseink; magunk vagyunk. Von Tiebolték, Kesslerék és... és egy szem Glausen.
Nos, mi történt Rióban?
Helden a földre nézett, az átszúrt zakóra, majd vissza Noelre.
– Johann megölt valakit.
– Kit?
– Nem tudom. Tényleg nem tudom. Valami nagykutyát.
Holcroft feszült figyelemmel hallgatta a lányt, hamis hangokat keresve. Egyet sem hallott.
Helden azt mondta, amit tudott, és az nem volt valami sok.
– Körülbelül hat héttel azelőtt, hogy elmentünk Brazíliából – kezdte a lány –, hazamentem az
egyik este az autóval az egyetemi előadásról; akkoriban vidéken éltünk. Sötét színű, drága limuzin
állt a házunk előtt, úgyhogy mögötte álltam meg. Ahogy mentem föl a verandára, kiabálást
hallottam bentről. Óriási veszekedés volt, el sem tudtam képzelni, ki lehet az; nem ismertem az
üvöltő hangot. Ilyesmiket hajtogatott: "gyilkos", "megölted", "te voltál az"... Berohantam, Johann
az előtérben állt, szemben azzal a férfival. Meglátott, és szólt neki, hogy hallgasson el. A férfi meg
akarta ütni, de a bátyám nagyon erős; megfogta a karját, és kilökte az ajtón. A férfi még odakiáltott
neki, hogy mások is tudnak erről, hogy fel fogják gyilkosságért köttetni, és ha mégsem kötnék fel, a
saját kezükkel ölik meg. Leesett a lépcsőn, de tovább kiabált, majd a limuzinhoz futott. Johann meg
utána. Mondott neki valamit az ablakon keresztül, de a férfi az arcába köpött, és elhajtott.
– Megkérdezted a bátyádat, hogy mi volt ez?
– Persze. De Johann nem akarta részletezni, csak annyit mondott, hogy a pasas megőrült.
Rengeteg pénzt veszített valami üzleten, és beleőrült.
– És elhitted?
– Szerettem volna, de akkor kezdődtek a tárgyalásai: Állandóan távol volt, napokon át; nagyon
furcsán viselkedett. És pár hét múlva Recifébe repültünk, új nevet vettünk fel, új országba
költöztünk. Bárkit ölt is meg, nagyon gazdag, nagyon hatalmas valaki lehetett. Annak kellett lennie,
ha ilyen barátai voltak.
– Fogalmad sincs, ki lehetett az a férfi nálatok, akkor este?
 – Nincs. Bár már láttam azelőtt, de nem tudtam visszaemlékezni, hol. Johann pedig nem akarta
megmondani. Megtiltotta, hogy többé akár csak szóba is hozzam. Vannak dolgok, mondta, amikről
nem tudhatok.
– És ezt elfogadtad?
– Igen. Próbáld megérteni! Nácik gyermekei voltunk, és jól tudtuk, az mit jelent. Sokszor az volt
a legjobb, ha nem kérdeztünk semmit.
– De hát azt azért tudnotok kellett, mi folyik körülöttetek!
– Azt megtanultuk; ne legyen kétséged felőle – mondta Helden. – Megtanultuk, hogyan
meneküljünk el az izraeliek elől, akik információra vadásztak. Megtanultuk, hogyan ismerhetjük fel
az Odessa toborzóit, a Rache őrültjeit; hogyan oldhatunk kereket, hogyan rázhatjuk le őket százféle
trükk segítségével.
Noel hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Akárcsak a főiskola kórusa, amelyik naponta gyakorol. Micsoda őrültség!
– Három héttel ezelőtt még nyugodtan mondhattad volna ezt – sóhajtotta Helden, és megfogta
Noel kezét. – De most már nem. Azok után, ami ma történt.
– Mire gondolsz?
– Az autóban azt mondtam neked, sajnállak, mert nincs gyakorlatod.
– És én azt válaszoltam, hogy most járok a gyorstalpalóra.
– De még nagyon keveset tudsz, és nagyon el vagy késve. Johann megkért, tanítsalak meg
mindarra, amit tudok. Szeretném, ha nagyon figyelnél, Noel! Jegyezz meg mindent, amit mondok.
– Micsoda?
Holcroft érezte a lány szorítását, aggódást olvasott ki a szeméből.
– Berlinbe készülsz. Szeretném, ha vissza is jönnél. – És máris hozzákezdett. Néha Noelnek
kedve lett volna elmosolyodni – sőt, ami rosszabb, felnevetni –, de uralkodott magán; a lány
halálosan komolyan beszélt. Végtére is délután három férfit meggyilkoltak. Könnyen ők lehettek
volna a negyedik és az ötödik áldozat. Figyelt tehát, és megpróbálta elraktározni magában a
hallottakat. Mindent.
– Nincs már idő arra, hogy hamis papírokat szerezz; az napokig tartana. Van pénzed; vegyél két
jegyet a gépre. Légy éber, és senkit se engedj magad mellé ülni, ne hagyd magad beszorítani. És
csak azt egyed, igyad, amit magaddal vittél.
– Ezt biztos nem felejtem el!
– Semmi se biztos. Az ember hajlamos arra, hogy egy kávét kérjen, vagy egy pohár vizet. Nem
szabad!
– Nem fogok. Mit csináljak, ha Berlinbe érek?
– Ugyanazt, amit bármely más városban – folytatta Helden az oktatást. – Keress egy kis
szállodát, abban a negyedben, ahol a fő üzletág a pornográfia, ahol prostituáltak, narkósok
tanyáznak. Ilyen helyeken a portán sohasem kérnek igazolványt. Az egyik ismerősömtől majd
megkérdezem, melyik berlini szállodát ajánlja... És csak mondta, mondta, ontotta a különféle
taktikákat, módszereket; és ötleteket adott azok egyéni variálásához. Álnéven bejelentkezni,
naponta más szobába költözni, hetente kétszer szállodát váltani. Telefonálni csak nyilvános
állomásról szabad, sohasem a szállodából vagy a lakásról. Bármikor legalább három különböző
külalakot ölthess magadra, legyenek nálad különféle sapkák, kalapok, egymástól lényegesen
különböző szemüvegek; a cipőd pedig mindig gumitalpú legyen. Ebben lehet a legjobban és a
leghalkabban futni, gyorsan megállni és elindulni, lopakodni. Ha kérdeznek, hazudj
méltatlankodva, de ne szemtelenül, ne emelt hangon. Ez ellenségessé teszi a kérdezőt, ami további
kérdéseket szül, csak az idődet vesztegeted. Repülőút előtt a pisztolyt szét kell szerelni, a csövet
külön kell csomagolni az agytól, a gyújtószerkezetet ki kell venni. Ez rendszerint kielégíti az
európai vámosokat; a használhatatlan fegyverek általában nem izgatják őket, a csempészettek annál
inkább. Ha mégis tiltakoznának, hagyni kell, hogy elkobozzák a fegyvert; másikat mindig lehet
szerezni. Ha átengedik, akkor a megérkezés után azonnal össze kell szerelni egy férfivécében. Az
utca...
Az utcáról és a tömegről azért már tud valamit, mondta Heldennek. Az ember sohasem tudhat
eleget, felelte a lány, és figyelmeztette, lehetőleg mindig a járda szélén menjen, hogy bármikor az
autók közé vethesse magát, ha támadást szimatol, vagy ha le akarja rázni a követőit.
– Ne feledd – mondta Helden –, amatőr vagy, ők pedig profik. Fordítsd a hátrányodat az
előnyödre! Az amatőr sokszor meglepően váratlanul cselekszik, nem mintha okos vagy tapasztalt
lenne, hanem mert semmi jobb nem jut az eszébe. Cselekedj váratlanul, gyorsan, mintha meg lennél
zavarodva. Azután hirtelen állj meg, és várj. Akik követik az embert, általában kerülik a közvetlen
összeütközést vele. De ha mégis sor kerülne rá, arra is légy felkészülve. Lőj! Hangtompítóra is
szükséged lesz, holnap délelőtt szerzünk egyet. Tudom, honnan.
Noel kábultan nézte, szótlanul. A lány észrevette a döbbenetet a szemében.
– Sajnálom – mondta; szomorú mosollyal előrehajolt, és megcsókolta.
Végigbeszélgették az egész éjszakát, a tanár és a tanítvány, egymás szeretői. Helden
megszállottan oktatta; különféle helyzeteket talált ki neki, és azt kérte tőle, mondja meg, mit
csinálna az adott körülmények között.
– Tegyük fel, hogy vonaton utazol, épp egy szűk folyosón mégy előre, fontos papírokkal a
kezedben. Meglátsz egy férfit közeledni szemből. Ismered, ő az ellenfeled. Mögötted is jönnek,
nem tudsz visszafordulni. Mit csinálnál?
– És az a férfi, az ellenfelem, meg akar támadni?
– Nem tudod. Mit csinálnál? Gyorsan!
– Továbbmennék, azt hiszem. Éberen, felkészülve a legrosszabbra.
– Nem, kedvesem! Gondolj a papírokra! Vigyáznod kell rájuk Megbotlasz, elterülsz a padlón!
– Minek?
– Ezzel magadra vonod a figyelmet, többen is segíteni fognak neked. Az ellenfeled ebben a
helyzetben nem mer akcióba lépni. Magad hajtod végre az elterelő hadmozdulatot.
– Saját magammal – mondta Noel, felismerve a lényeget.
– Pontosan.
És ez így folytatódott, végeérhetetlenül, míg a tanár és a tanítvány végképp ki nem merült.
Gyengéden szeretkeztek, összebújtak, élvezték egymás melegét, a külvilág oly távolinak tetszett.
Helden végül álomba merült; feje Noel vállán pihent, sűrű haja félig befedte az arcát.
Noel a lány vállát átölelve még egy darabig ébren maradt, és azon tűnődött, hogy az évek során
miképpen válhatott az Óz, a csodák csodája igézetében élő kislányból a megtévesztés és menekülés
művészetének professzora.
Már túl későn ébredtek fel ahhoz, hogy Helden beérjen a munkahelyére.
– Nem baj – mondta a lány, és felemelte a telefont. – Úgyis vásárolni kell mennünk. A főnököm
el fogja fogadni, hogy még egy napig beteg vagyok. Azt hiszem, szerelmes belém.
– Azt hiszem, én is – mondta Noel, és ujjával végigsimított a nyak hajlatán. – Hol laksz?
Helden ránézett, és mosolyogva adta meg a számot a központosnak Azután kezével eltakarta a
mikrofont.
– Érzelmi húrokat pengetve sem szedheted ki belőlem a titkaimat. Annál én sokkal
gyakorlottabb vagyok, elhiszed?
És újra elmosolyodott.
– Komolyan kérdem. Hol laksz?
A mosoly eltűnt.
– Nem mondhatom meg.
Levette a kezét a mikrofonról, és pergő francia nyelven magyarázott valamit a Gallimard
telefonközpontosának.
Egy óra múlva Párizsba értek az autóval. Először a szállodájánál álltak meg; lehozta a holmiját,
majd áthajtottak egy olyan negyedbe, amely tele volt használtruha-kereskedésekkel. A tanár ismét
kézbe vette az irányítást; gyakorlott szemmel választotta ki a szükséges ruhaneműket. A
tanítványának kiválasztott ruhák jellegtelen darabok voltak, hogy jól bele lehessen velük olvadni a
tömegbe.
Az esőköpenyén kívül lett egy skótmintás bélelt dzsekije és egy barna felöltője is. Vettek
továbbá egy viharvert kalapot, egy töredezett karimájú sötét puhakalapot, és egy levehető ellenzős
sapkát. Mindegyiken látszott, hogy használt holmi.
A cipőket azonban újonnan vették. Egy pár vastag gumitalpút és egy elegánsabb bőrtalpút,
amelyre az utca végén egy cipésznél gumiréteget ragasztattak.
A cipésztől négy utcányira Helden bement egy ütött-kopott üzletbe; Noelt megkérte, hogy
maradjon kinn. Tíz perccel később kijött egy perforált hengerrel, az automata pisztolyra szerelhető
hangtompítóval.
Megkapta az egyenruhát és a fegyvert, gondolta Holcroft. Kezelésbe vették, és az elképzelhető
legrövidebb alapkiképzés után már csatába is küldik. Egyszer már látta az ellenséget. Az élő
ellenséget, amint követte őt... s azután holtan is látta, Barbizon sikátoraiban. Vajon most hol lapul
az ellenség?
Helden meg volt róla győződve, hogy Noelnek nyomát vesztették. Feltételezte, hogy a
repülőtéren majd megint kiszúrják maguknak; de Berlinben újra lerázhatja őket.
Le kell ráznia őket. Helden visszavárja.
Egy kisvendéglőnél megálltak ebédre és egy pohár borra. Helden telefonált, és visszatért a
bokszukhoz a berlini szálloda nevével. A szálloda a Hurenviertelben volt, a prostituáltak
negyedében.
Helden megfogta a kezét arcuk majdnem összeért; Noel pár perc múlva feláll, egyedül kisétál az
utcára, leint egy taxit, és az Orly repülőtérre megy.
– Légy óvatos, kedvesem!
– Az leszek.
– Ne feledd, amire tanítottalak! Még jól jöhet.
– Nem feledem.
– A legnehezebb az, hogy az ember elfogadja, mindez valóságos. Sokszor eltöprengsz majd, mi
ez az egész? Miért pont velem történik? Ne tedd, fogadd el a tényeket, ahogy vannak! Semmi sem
olyan, mint valaha volt. És már nem is lesz olyan, soha többé.
– Elfogadom. Veled együtt...
Helden félrenézett, majd vissza.
– Ha Berlinbe érsz, valahol a szálloda közelében csípj fel egy kurvát. Hasznos lehet, megvédhet.
Maradjon veled mindaddig, amíg nem sikerült érintkezésbe lépned Kesslerrel.
Az Air France 707-es gépe a Tempelhof repülőtér felé közeledett. Noel a gép jobb oldalán ült, a
harmadik sorban. A mellette lévő ülés üresen maradt.
Van pénzed, vegyél két jegyet a gépre... senkit se engedj magad mellé ülni, ne hagyd magad
beszorítani.
A túlélés szabályai, a túlélés művészének a szájából, gondolta Holcroft. Azután
visszaemlékezett, az édesanyja is túlélőnek nevezte magát. Althene bizonyos büszkeséggel ejtette ki
a szót, amit a 4000 mérföldnyi távolság ellenére is érezni lehetett a telefonban.
Azt mondta Noelnak, hogy utazni megy. Így bújik el pár hétre; így menekült és rejtőzött el
harminc évvel ezelőtt is. Rendkívüli asszony! Noel kíváncsi volt, hová megy, és mit csinál. Néhány
nap múlva felhívja Sam Buonoventurát Curacaóban, addigra talán már értesíti Samet az édesanyja.

A vámosok a Tempelhof repülőtéren gyorsan dolgoztak.

Holcroft pillanatok alatt a váróterembe ért, megkereste a férfivécét és összerakta a pisztolyát.
Helden utasításának megfelelően taxiba ült, hogy a Tiergarten parkba menjen. A kocsiban
kinyitotta a bőröndjét, és elővette a kopott, barna felöltőt meg az elnyűtt sétakalapot. A taxi
megérkezett; kifizette, kiszállt, és sétára indult a parkban, kerülgette az embereket, míg egy üres
padot nem talált. Leült. Figyelte a tömeget, de senki sem állt meg, senki sem tétovázott. Gyorsan
felkelt, és a kijárathoz ment. Volt a közelben egy taxiállomás; beállt a sorba, és feltűnés nélkül
körülnézett, hátha felfedezi az ellenséget. De egyre nehezebb volt bármit vagy bárkit felfedeznie; a
délután estébe fordult, megnyúltak az árnyékok, egyre sötétebb lett.
Eljött a cselekvés ideje. A sofőrnek megadta két egymást keresztező utca nevét. A kereszteződés
három háztömbnyire északra és négy háztömbnyire nyugatra volt a szállodától. A sofőr
elvigyorodott, és erős akcentussal, de érthető angolsággal megszólalt.
– Egy kis szórakozás? Vannak barátaim, Herr Amerikaner. Nem kell félni, tiszták; mint a hó.
– Félreért. Szociológus vagyok.
– Wie?
– A feleségemmel fogok találkozni.
Csendben hajtottak tovább Berlinen keresztül. Noel minden kanyarnál hátranézett, melyik kocsi
fordul be utánuk. Néhány ugyan befordult, de csak egy-két utcányit jött mögöttük.
Visszaemlékezett Helden szavaira
– Gyakran rádión tartják egymással a kapcsolatot. Ilyenkor egy kabátcserével, vagy azzal, hogy
kalapot veszel, egyszerűen le lehet rázni őket. Akik veszik az üzenetet, zakós, kalap nélküli alakot
fognak keresni; és nem fogják megtalálni. Rejtőztek-e most valahol férfiak, akik egy adott taxi
ilyen meg ilyen ruhát viselő utasára lestek? Sohasem fogja megtudni; csak annyit tudott, hogy most
látszólag senki sem követi.
Az alatt a huszonvalahány perc alatt amíg a kereszteződéshez értek, beesteledett. Kiszállt a
taxiból. Az utcákat rikító neonreklámok és hatásos plakátok szegélyezték. Szőke hajú cowboyok,
hasított szoknyájú, kivágott blúzú szajhák társaságában. Ez is egyfajta karnevál, gondolta Holcroft
séta közben, ahogy közeledett a harmadik sarok felé, ahol balra kell fordulnia.
Az egyik kapualjban meglátott egy kurvát, amint rúzst kent vastag ajkára. Azok közé a
meghatározhatatlan korú nők közé tartozott – a harmincöt és negyvennyolc éves kor közötti kurvák
és elegáns kisvárosi háziasszonyok társaságába –, akik megpróbálják leplezni a korukat, és ez egyre
kevésbé sikerül nekik. Koromfekete haja feltűnően sápadt arcot keretezett, mélyen ülő szeme körül
árnyékok húzódtak. A kereszteződésen túl már látta a rozzant szálloda bejáratát, a neonfelirat egyik
betűje nem égett.
A nőhöz lépett, nem tudta pontosan, mit is mondjon neki. Nem csak a nyelvi nehézségek miatt.
Még sohasem volt dolga kurvával. Megköszörülte a torkát.
– Jó estét Fräulein! Tud angolul?
A nő ránézett, először hűvösen, kopott felöltőjét méregetve. Azután észrevette jobb kezében a
bőröndöt, a balban az aktatáskát. Szája kissé szétnyílt, elmosolyodott; sárgállottak a fogai.
– Ja, main Amerikaner barátom. Jól tudni. Nagyszerűen érezni magad velem!
– Remek. Mennyi?
– Huszonöt márka.
– Már meg is egyeztünk. Indulhatunk is. – Holcroft elővette a pénztárcáját, kiemelt belőle három
bankjegyet, és átadta a nőnek.
– Harminc márka. Menjünk abba a szállodába, a sarkon túl.
– Wohin?
Noel a következő háztömbre mutatott.
– Oda – mondta.
– Gut – egyezett bele a nő, és karon fogta.

A szoba semmiben sem különbözött a nagyvárosi olcsó szállodák tipikus szobáitól. Egyetlen
előnyeként csak a mennyezetről lógó csupasz villanykörte volt említhető, amely olyan halványan
világított, hogy homályban hagyta a foltokat, a bútorok repedésein.
 – Dreissig Minuten – jelentette be a kurva, majd levette a kabátját, és katonásan a székre
hajtogatta. – Lenni egy fél órád, nem több. Én, ahogy ti amerikaiak mondani, üzletember. Az időm
pénz.
– Ebben biztos vagyok – mondta Holcroft. – Pihenj le egy kicsit, vagy olvass valamit. Tizenöt-
húsz perc múlva elindulunk. Velem jössz, és segítesz nekem telefonálni. – Kinyitotta az
aktatáskáját, és elővette az Erich Kesslert bemutató papírlapot. Leült a fal mellé támasztott székre,
és olvasni kezdett a gyenge fényben.
– Telephonieren? – kérdezte a kurva. – Harminc márkát fizetni nekem pusztán azért, hogy
segíteni telefonieren?
– Pontosan.
– Ez verrückt!
– Nem tudok németül. És lehet, hogy emiatt esetleg nem tudnám elérni azt, akivel beszélni
szeretnék.
– Akkor meg mire várni? Itt egy fülke a sarkon.
– A látszat miatt.
A kurva elmosolyodott.
– Én lenni a te Entschuldigung.
– Mi?
– Felvinni a szobába, és senki sem kérdezni tőled semmit.
– Ezt azért nem mondanám – felelte Noel kényelmetlenül.
– Semmi közöm hozzá, Amerikaner. – A nő Noelhez lépett. – De ha már itt lenni... miért nem
szórakozni egy kicsit? Fizettél. Azért én nem lenni olyan rossz...
Holcroft visszamosolygott rá.
– Nagyon is jó nő vagy! De nem lehet. Át kell gondolnom a dolgaimat.
– Akkor csináld nyugodtan, amit akarsz – mondta a kurva.
Noel elolvasta a lapot, amit még Ernst Manfredi adott neki Genfben. Úgy érezte, mintha már
évek teltek volna el azóta.
Erich Kessler, a történelem professzora a Berlini Szabadegyetemen. Dahlen negyed.
Folyékonyan beszél angolul. Elérhető: egyetemi telefon 731-426, lakás 824-114. Öccse: Hans,
orvos. Münchenben lakik...
Ezután Kessler pályafutásának rövid összefoglalása következett, az elnyert tudományos
fokozatok, elismerések felsorolása. Bővelkedett bennük. A professzor kétségkívül tudós férfiú, és a
tudósok gyakran szkeptikusak. Vajon hogyan fog Kessler reagálni az ismeretlen amerikai hívására,
aki minden előzetes értesítés nélkül megjelent Berlinben, hogy találkozzon vele, és megbeszéljenek
valamit, amiről a telefonban semmi bővebbet nem árulhat el?
Közeledett 6.30, itt az idő, hogy megtudja a választ. És hogy átöltözzön. Felállt, a bőröndhöz
ment, elővette a skótmintás dzsekit és az ellenzős sapkát.
– Gyerünk! – mondta Noel.
A kurva a fülke mellett várakozott, amíg Holcroft tárcsázott. Azt akarta, hogy maradjon a
közelében, hátha nem Kessler veszi fel a kagylót, hanem valaki, aki nem tud angolul.
A készülék foglaltat jelzett. Lenyomta a horgot és intett a kint várakozó nőnek; aki bólintott, és
elmosolyodott. Noel nyugodtan állt, az üvegen át a Hurenviertel rikítóan színes neonkarneválját
szemlélte. Mindenünnen német hangok hallatszottak, beszédfoszlányok – ahogy a párok és a
szórakozni vágyó kóbor csoportok elhaladtak a fülke mellett. Kiáltások és részeg ordítozás
hallatszott az utca felől, ahol a gyalogosok állandó harcban álltak az autókkal; a dudák hangja
egybemosódott a kapuk fölött egymással versengő hangszórók lármájával, melyek a gyalogosokat
csalogatták be a járdáról. És mindez németül.
Eltűnődött. Ha az édesanyja nem Althene lett volna, meglehet, most ő is az üvegen túliak közé
tartozna. Ha nem is ezek közé, de valahol Berlinben vagy Bremerhavenben vagy Münchenben élne.
A német Noel Clausen. És azon a nyelven beszélne, amely neki – Noel Holcroftnak – oly idegen.
Vagy Johann von Tiebolthoz hasonlóan élne, álnéven; ezer mérföldekre az otthonától cseperedett
volna fel, és még ma is futnia kellene a származása miatt; amiről egyáltalán nem tehet, és arra
kellene tanítania másokat – például a testvéreit –, hogyan maradjanak életben egy olyan világban,
mely gyűlöli őket.
Milyen is lenne ez az életforma? Különös érzés fogta el. Vonzó, taszító... és lenyűgöző. Mintha
visszafelé utazna az időben, életének reá kövesedett rétegein át, vissza, egészen addig a ködben
úszó útelágazásig, ahol sorsa eldöntetett. Erre az elágazásra gondolt most, mi lett volna, ha akkor a
másik ágon indul el? Helden? Találkozott volna-e vele abban a másik életben? Ebben találkozott.
És tudta, amint lehet, megint vissza akar térni hozzá, újra látni, átölelni, és megmondani neki,
hogy... hogy minden jóra fordul. Látni akarta a nevetését, és úgy akart élni, hogy az életben
maradáshoz ne kelljen többé napjában háromszor ruhát váltania, és hangtompítós pisztolyt
hordoznia magával. Olyan világban, ahol a Rache és az Odessa többé nem fenyegeti senkinek az
életét, és senkit sem kerget az őrületbe.
Kessler. Genf. A zürichi ügynökség.
Egy férfi vette fel a kagylót.
– Mr Kessler? Doktor Kessler? – kérdezte Holcroft.
– Gyógyítani sajnos nem tudok, uram – jött a válasz angolul, kellemes mély hangon. – De
valóban doktor vagyok, ha nem is orvos. Miben segíthetek önnek?
– Holcroft vagyok. Noel Holcroft. Építész, New Yorkból.
– Holcroft? Sok amerikai barátom van, és persze, egyetemi kollégám; akikkel levelezek, de az
ön nevére nem emlékszem.
– Nem is emlékezhet, még nem találkoztunk. Éppen azért jöttem Berlinbe, hogy találkozzam
önnel. Bizalmas ügyet kellene megbeszélnünk, ami csak kettőnkre tartozik.
– Bizalmas ügyet?
– Mondjuk így: családi ügyet.
– Hans? Csak nem történt valami Hansszal?
– Nem...
– Más családtagom nincs, Mr Holcroft.
– A történet sok-sok évre nyúlik vissza. Sajnos ennél többet telefonon nem mondhatok. Kérem,
higgyen nekem; nagyon sürgősen találkoznunk kell! Lehetne ma este?
– Ma este? – Kessler szünetet tartott. – Ma érkezett Berlinbe?
– Késő délután.
– És máris találkozni akar velem... Tényleg valami sürgős dologról lehet szó. Este még vissza
kell mennem egy órácskára az irodámba. Kilenc óra megfelel önnek?
– Igen – mondta Noel megkönnyebbülten. – Nagyon is! Bárhol, ahol önnek megfelel.
– Meghívnám magunkhoz, de sajnos vendégeink lesznek. Van egy söröspince a
Kurfürstendammon. Tele szokott lenni, de hátul a bokszokban nyugodtan beszélgethetünk. Az
üzletvezető ismer engem.
– Nagyszerűen hangzik!
Kessler megadta az üzletvezető nevét és a pontos címet.
– Kérje meg, hogy vezesse az asztalomhoz!
– Igen. És nagyon köszönöm.
– Nincs mit. Csak megjegyzem, hogy a vezetőnek mindig azt szoktam mondani, milyen finomak
náluk az ételek. Pedig nem is azok, de rendes fickó, és szereti a diákokat. Akkor hát viszontlátásra
kilenckor!
– Ott leszek! És még egyszer köszönöm.
Holcroft visszatette a kagylót, és hirtelen bizalmat érzett a férfi iránt. Ha olyan, amilyennek a
beszélgetés alapján tűnik, akkor Erich Kessler rokonszenves, intelligens, és van humorérzéke.
Micsoda megkönnyebbülés!
Noel kilépett a fülkéből, és rámosolygott a kurvára.
 – Köszönöm – mondta, és adott még tíz márkát neki.
– Auf Wiedersehen.
A kurva megfordult, és elment. Holcroft utánanézett, de a figyelmét hirtelen egy fekete
bőrdzsekis férfi vonta magára, aki a szomszédos, rövidebbik háztömb felénél álldogált egy
könyvesbolt kirakata előtt. Ahelyett azonban, hogy a kiállított pornográf képeket nézegette volna,
egyenesen Noelre meredt. Ahogy a szemük összetalálkozott, a férfi elfordult.
Vajon az ellenséghez tartozik? A Rache fanatikusa? Az Odessa megszállottja? Vagy a
Wolfsschanze állította rá? Meg kell tudnia!
Akik követik az embert, általában kerülik a közvetlen összeütközést vele. De ha mégis sor kerül
rá légy felkészülve...
Helden szavai; Helden tanítása. Megpróbál visszaemlékezni a különféle fortélyokra; most beveti
őket. Megtapogatta a dudort a skótmintás dzsekijén; ott lapult a hangtompítós pisztoly. Az ellenzőt
lepattintotta a sapkájáról, megmarkolta az aktatáska fogantyúját, és elindult az ellenkező irányba.
Végigsietett az utcán szorosan a járda szélén, készen arra, hogy bármikor az autók közé vesse
magát. A saroknál jobbra fordult, egyenesen egy csoport közepébe, akik egy medvebőr szőnyegen
szeretkező életnagyságú bábupárt gusztáltak.
Holcroftot ide-oda lökdösték; az aktatáskája először a lábának vágódott, majd meghúzták,
mintha valaki elrántotta volna mérgesen, mert a sarka megütötte... Egy húzás, egy rántás – akár ki
is téphetik a kezéből; és máris azok kezébe kerülhetnek a papírok, akiknek még egy pillantást sem
volna szabad vetni rájuk. Noel persze nem veszítette el teljesen a józan eszét; Heinrich Clausen
levelét és a genfi okirat legfontosabb részeit kivette a táskából. Az összeg nagyságáról, eredetéről
semmi sem maradt benne. Csak a bank fejléce, és a nevek – egy közönséges tolvajnak értelmetlen
jogi zagyvalék, de jóval több annak, aki éppen ezekre a papírokra vadászik.
Helden figyelmeztette, hogy ezeket se vigye magával, de Noelnek számítania kellett arra a
lehetőségre, hogy az ismeretlen Erich Kessler esetleg őrültnek nézi őt, és azt akarta, legalább
néhány papír legyen nála, amivel alátámaszthatja hihetetlen történetét.
De most – ha tényleg követik – a táskát biztonságba kell helyeznie, olyan helyen, ahonnan nem
lophatják el. Hol? Nem a szállodában, az biztos. Talán egy vasútállomás vagy egy nagyobb
buszállomás automata csomagmegőrzőjében? Ez sem jó, mert mindkettő kinyitható; gyerekjáték
egy igazi tolvaj számára. Csak ki kell tennie a lábát az állomásról.
Ezenkívül Erich Kessler miatt szüksége is volt a papírokra. Kessler. A söröspince. Az
üzletvezető ismer engem. Kérje meg, hogy vezesse az asztalomhoz.
A söröspince a Kurfürstendammon. Ha most odamenne, azzal két legyet is üthetne egy csapásra:
útközben megfigyelhetné, tényleg követik-e; ott pedig eldönthetné, marad-e, vagy csak a táskát
hagyja ott megőrzésre az üzletvezetőnél.
Átfurakodott a csoporton, üres taxi után nézett. Közben hátrapillantott, vajon a fekete bőrdzsekis
férfi követi-e. A háztömb közepénél állt egy taxi. Futni kezdett.
Ahogy odaért, gyorsan hátrafordult. És meglátta a fekete bőrdzsekis férfit. Most nem gyalog
volt, kis motorbicikli nyergében ült, a bal lábával hajtotta előre a járda mellett. Elég sok motort
lehetett látni az utcán, összevissza kígyóztak az autók között. A fekete bőrdzsekis férfi megállt a
motorral, elfordult, és úgy tett, mintha valakivel beszélgetne a járdán. Átlátszó trükk volt; senki
sem válaszolt neki. Noel beült a kocsiba, és megadta a söröspince nevét, címét. Elindultak.
A fekete bőrdzsekis követte őket. Noel szemmel tartotta a visszapillantó tükörben. A párizsi zöld
Fiatos férfihoz hasonlóan ez a berlini is profi volt. Több autóhossznyira lemaradt a taxi mögött, az
autók között ide-oda cikázott, de ügyelt arra, hogy ne veszítse őket szem elől.
Nem is volt értelme tovább figyelnie a motorost. Holcroft hátradőlt az ülésen, és azon tűnődött,
mit csináljon.
Akik követik az embert, általában kerülik a közvetlen összeütközést vele... de ha mégis sor
kerülne rá... légy felkészülve. Vajon felkészült-e? Fel volt-e készülve az összeütközésre? Nem
könnyű válaszolni rá. Nem tartozott azok közé, akik szeretik szándékosan próbára tenni a
bátorságukat. Ugyanakkor a szeme előtt lebegett Richard Holcroft képe, amint a New York-i járdán
egy autó az épület falának szorítja.
A félelem óvatosságra késztette; a düh erőt adott neki. A válasz egyértelmű. El akarja kapni a
fekete bőrdzsekis férfit. És el is fogja kapni!

Kifizette a sofőrt, majd kiszállt a taxiból; lassan indult el, hogy a motorbiciklis férfi, aki a sarkon
megállt, biztosan megláthassa. Noel kényelmesen a söröspincéhez sétált, és bement. A lépcső
tetején megállt, és körülnézett. A helyiség meglehetősen tágas, az étkező valamivel mélyebben van,
mint az előtér. A söröző már félig megtelt. Középen sorokban faasztalok. Minden nehéz, tömör
fából.
Észrevette a Kessler által említett bokszokat. A hátsó és az oldalsó falak mentén sorakoztak, az
asztalok körül magas támlájú székek. A bokszok előtt rézrúdon piros kockás függönyök. A függöny
behúzásával a bokszok elszigetelhetők a külvilágtól, de ha nem húzzák be, akkor szinte mindegyik
bokszból jól látható, hogy ki lép be a sörözőbe a lépcső tetején nyíló ajtón.
Holcroft lement a lépcsőn, és a lépcső alján a pulpitus mögött álló vaskos férfihoz lépett.
Megszólította.
– Elnézést, tud angolul?
A férfi felnézett az előtte fekvő előjegyzési könyvből.
– Találkozott már olyan vendéglőssel Berlinben, aki nem tud, uram?
Noel elmosolyodott.
– Igaz. Az üzletvezetőt keresem.
– Már meg is találta. Miben segíthetek? Asztalt szeretne?
– Azt hiszem, már le is van foglalva. Kessler névre.
Az üzletvezető szeme felcsillant.
– Ó, igen. Negyedórája sincs, hogy telefonált. De kilenc órára kérte az asztalt. Még csak...
– Tudom – szakította félbe Holcroft. – Korán jöttem. Szeretnék egy szívességet kérni öntől. –
Felemelte az aktatáskát. – Ezt Kessler professzornak hoztam. Néhány történelmi dokumentumot
Amerikából, az egyetemről, ahol tanítok. Most még találkoznom kell néhány emberrel egy
órácskára, és arra gondoltam, esetleg itt hagyhatnám a táskát.
– Természetesen – mondta az üzletvezető. A táskáért nyúlt.
– Megjegyzem, ezek értékes dokumentumok. Ha nem is pénzben kifejezve, de tudományos
szempontból.
– Bezárom az irodámba.
– Nagyon köszönöm.
– Ist nichts. Hogy is hívják, uram?
– Holcroft.
– Köszönöm, Herr Holcroft. Kilencre terítve lesz az asztaluk. – Az üzletvezető meghajolt,
elfordult, és az aktatáskát a lépcső alatti csukott ajtó felé vitte.
Noel álldogált még egy darabig, azon töprengett, mi legyen a következő lépése. Mióta bejött
senki sem érkezett a sörözőbe. Ez azt jelentette, hogy a bőrdzsekis férfi odakint várakozik. Ideje,
hogy csapdát állítson neki, hogy sarokba szorítsa.
Elindult felfelé a lépcsőn, és hirtelen eszébe jutott valami, amitől szinte rosszul lett. A
legostobább dolgot cselekedte, ami egyáltalán elképzelhető! A fekete bőrdzsekis férfit egyenesen
arra a helyre vezette, ahol találkozik Erich Kesslerrel. És hogy tovább súlyosbítsa ezt az
önmagában véve is súlyos hibát, még a nevét is megadta az üzletvezetőnek.
Kessler és Holcroft. Holcroft és Kessler. Egymáshoz kapcsolva. Elárulta a genfi küldetés eddig
ismeretlen harmadik főszereplőjét. Olyan nyilvánvalóan, mintha csak újsághirdetést adott volna fel
róla.
Többé már nem is kérdés, állítson-e csapdát a férfinak. Csapdát kell állítania. A fekete
bőrdzsekist ki kell iktatni a forgalomból! Kilökte az ajtót, és kilépett a járdára. A Kurfürstendamm
fényárban úszott. A levegő hidegen csípett, az égen a hold körül ködgyűrű foszforeszkált. Jobb felé
indult, a hideg miatt zsebre dugott kézzel. Elhaladt a járdának-támasztott motorbicikli mellett, és
ment tovább, a sarokig. Talán három háztömbnyire balra a Kurfürstendammtól meglátta a hatalmas
Vilmos császár-templom körvonalait és fényszórókkal megvilágított tornyát. Jó lesz tájékozódási
pontnak.
Továbbsétált a járdán, a körülötte haladóknál valamivel lassabban, meg-megállt a kirakatok
előtt. Rendszeres időközönként az órájára pillantott, azt a benyomást akarta kelteni, mintha a
percek is számítanának, mintha pontosan a megbeszélt időpontra akarna odaérni egy találkozóra.
A Vilmos császár-templommal közvetlenül szemben, a lámpa alatt megállt egy kis időre. Balra
nézett. Harminc méternyire tőle a fekete bőrdzsekis hirtelen hátrafordult, mintha az autókat
figyelné.
Ott volt; ezt akarta tudni.
Noel újra elindult, ezúttal gyorsabban. A következő saroknál felnézett az utcanévtáblára.
Schönberg Strasse. Az utca leágazott a Kurfürstendammról, mindkét oldalát üzletek szegélyezték. A
járdák itt mintha zsúfoltabbak lettek volna, és a sétálók is mintha kevésbé siettek volna, mint a
Kurfürstendammon.
Várt, amíg enyhült a forgalom, és átkelt az úton. A járdán jobbra fordult, a szélén haladva
kerülgette a járókelőket. A következő saroknál átment az utcán, és lassabban folytatta az útját. Újra
meg-megállt a kirakatok előtt, akárcsak a Kurfürstendammon, és egyre sűrűbben nézegette az
óráját. Így haladt kaputól kapuig, kirakattól kirakatig. Közben kétszer is látta a bőrdzsekis férfit.
Noel már a harmadik háztömb mellett haladt. Tizenöt méternyire a saroktól szűk sikátort vett észre,
egy átjárót a Schönberg Strasse és a tőle mintegy száz méternyire lévő párhuzamos utca között. A
sikátor sötét volt, árnyékos kapualjak tátongtak itt-ott a két oldalán. A sötét, hosszú utcában egy
lélek sem járt, az esti órákban bizonyára riasztóan hatott a járókelőkre.
Ez a sikátor azonban, kivilágítatlan beton- és téglanyúlványaival eszményi csapda, ide fogja
becsalogatni az őt követő férfit.
Továbbsétált a háztömb mellett, az átjárót is elhagyva a sarok felé, egyre gyorsabban. Helden
szavai visszhangzottak a fülében. Az amatőr sokszor meglepően váratlanul cselekszik, nem mintha
okos vagy tapasztalt lenne, hanem mert semmi jobb nem jut az eszébe... Cselekedj váratlanul,
gyorsan, mintha meg lennél zavarodva...
Amikor a sarokra ért, hirtelen megállt a lámpa alatt. Mintha megriadt volna valamitől,
körülnézett, forgolódott. Úgy tett, mintha tudná, döntenie kell, de határozatlankodna. Az átjáró felé
nézett, majd hirtelen futni kezdett, szinte feldöntve a járókelőket, ahogy befordult a sikátorba –
mintha pánikba esett volna.
Addig futott, míg egészen sötét lett, az árnyékos sikátor közepéig, a kivilágított utcáktól
egyforma távolságra. Széles fémajtót pillantott meg, valami raktár bejárata lehetett. Egy ugrással
ott termett, behúzódott a sarkába, hátát az acélnak és a téglának feszítette. Benyúlt a dzseki
zsebébe, és megmarkolta az automata pisztolyt. A hangtompító nem volt ráerősítve; nem is tartotta
szükségesnek. Nem akart lőni. Csak fenyegetni akarta vele a férfit, ha nem muszáj, elő se veszi.
Nem kellett soká várakoznia. Hamarosan meghallotta a futó lépteket, és megállapította, ellenfele
is tud a gumitalp előnyeiről. A férfi elfutott mellette; majd, mintha csak megérezte volna a csapdát,
lassított, és az árnyékokat fürkészte. Noel előlépett a rejtett sarokból, keze a dzseki zsebében.
– Már vártam! Maradjon ott, ahol van! – Erélyes hangon beszélt, szinte megijedt a saját
szavaitól. – Pisztoly van a kezemben. Nem akarok lőni, de ha fut, lövök!
– Két napja sem habozott, Franciaországban – mondta a férfi, erős akcentussal, nyugtalanító
hidegvérrel: – Miért ne lőne most is? Szemét disznó! Megölhet, akkor is feltartóztatjuk!
– Ki maga?
– Nem mindegy? Elég, ha tudja, feltartóztatjuk.
– A Rache küldte, mi?
A sötétség ellenére Noel látta a megvetést a férfi arcán.
 – Rache? – mondta a férfi. – Terroristák, forradalmárok. Mészárosok. Semmi közöm a
Rachéhoz!
– Akkor az Odessa.
– Örülne neki, mi?
– Hogy érti?
– Alkalomadtán majd felhasználják az Odessát. Rá lehet kenni sok mindent. Könnyű a nevükben
gyilkolgatni. Az egészben az a legszebb, hogy egymással versengve számolunk le az Odessával. De
valójában magukat akarjuk elkapni; tudjuk, mi a különbség a bohócok és az igazi szörnyetegek
között. Higgye el, fel fogjuk tartóztatni!
– Ez őrültség! A Wolfsschanzéhoz nem tartozhat; az lehetetlen!
A férfi lehalkította a hangját:
– Pedig mindannyian a Wolfsschanzéhoz tartozunk, nem? Ilyen vagy olyan módon – mondta
kihívóan. – Megismétlem. Megölhet, akkor majd más áll a helyemre. Őt is megölheti, újabb áll a
helyére. Fel fogjuk tartóztatni. Lőjön hát, Herr Clausen! Vagy ha így jobban tetszik, Reichsführer
Heinrich Clausen fia.
– Mi az ördögről beszél? Eszem ágában sincs megölni! Senkit sem akarok megölni!
– Franciaországban már ölt!
– Ha megöltem valakit, akkor önvédelemből tettem.
– Aber natürlich, Herr Clausen.
– Ne hívjon így!
– Miért, nem ez a neve?
– Nem! Holcroft vagyok.
– Természetesen – mondta a férfi. – Ez is része a tervnek. A megbecsült amerikai, akinek múltja
a homályba vész. Ha valaki mégis felgöngyölítené, már túl késő lenne.
– Túl késő? Mihez? Kicsoda maga? Ki küldte?
– Ezt tőlem úgysem tudja meg. Mi nem illünk bele a maguk tervébe!
– Miféle tervről beszél? – kérdezte, remélve, hogy megtudhat valamit, bármit.
– Csak annyit mondok: Genf.
– Mi van Genffel? Az egy svájci város.
– Mindent tudunk, és mindennek vége. Nem állíthatják meg a sasokat! Ezúttal nem. Mi fogjuk
megállítani magukat!
– Sasok? Miféle sasok? Ki az a mi?
– Soha! Lőjön! Úgysem mondom meg. Minket nem kapnak el!
Noel izzadt; a hideg téli éjszaka ellenére. Az ellenfele összevissza beszél. Lehet, hogy valahol
óriási hibát követtek el? Az előtte álló férfi kész volt a halálra, mégsem nézett ki fanatikusnak,
annál sokkal intelligensebbnek látszott.
– Azt mondja, nem tartozik sem a Rachehoz, sem az Odessához. Akkor meg, az ég szerelmére,
miért akarják meghiúsítani Genfet? A Wolfsschanze nem akarja, ezt maga is tudhatja!
– A maguk Wolfsschanzéja nem. De mi sokkal hasznosabb célokra fordíthatjuk a pénzt!
– Dehogy! Ha közbelépnek, semmi sem lesz az egészből. Sohasem juthatnak hozzá a pénzhez!
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Téved! A pénz újabb harminc évre visszakerül a föld alá. Az ismeretlen ellenfél kihúzta magát
az árnyékban.
– Ez a bökkenő, igaz? Szépen mondta: "visszakerül a föld alá". De ha szabad megemlítenem,
akkor legalább nem lesz felperzselt föld.
– Mi nem lesz?
– Felperzselt föld. – A férfi hátralépett. – Eleget beszéltünk! Megvolt a lehetősége, még mindig
megvan. Megölhet, bár haszna nem lesz belőle. Nálunk a fénykép. Kezdjük megérteni.
– A fénykép? Portsmouth-ban? Maga?
– A Királyi Haditengerészet nagyra becsült kapitánya. Érdekes, hogy elvitte a képét...
 – Szent ég! Ki maga?
– Az ellensége.
– Mondtam, hogy...
– Tudom – közölte a német. – Nem érdekel. Befejeztem. Most megfordulok, és kisétálok innen.
Lőjön, ha akar. Felkészültem a halálra. Mindannyian készek vagyunk.
A férfi lassan megfordult, és elindult. Noel ezt már nem bírta elviselni.
– Állj! – kiáltotta.
A férfi megpördült a tengelye körül.
– Nincs miről beszélnünk tovább!
– De mennyire, hogy van! Ha kell, egész éjjel itt maradunk! És szépen elmondja nekem,
kicsoda, honnan jött, és mi a fenét tud Genfről és Beaumontról és...
Idáig jutott, amikor a férfi hirtelen megragadta Noel jobb csuklóját, befelé és lefelé csavarta, s
közben jobb térddel ágyékon rúgta. Noel előregörnyedt a fájdalomtól, de nem engedte el a
pisztolyt. Vállával a férfi testének középső részébe vágott, megpróbálta ellökni. Ágyékából a
fájdalom kisugárzott a gyomrába és a mellkasába. A férfi öklével Holcroft tarkójára csapott, az ütés
hatása végighullámzott a bordáin és a gerincén. A pisztolyt nem! A pisztolyt nem veheti el tőle!
Noel úgy szorította, mintha az egy mentőcsónak kiálló pereme lenne a viharos tengeren.
Lábának minden maradék erejét összeszedve felugrott, és csuklóját egy csavarással kirántotta a
férfi szorításából.
Közben a pisztoly elsült; a lövés végigvisszhangzott a sikátoron. A férfi karja lehanyatlott,
hátratántorodott, és a másik kezével a vállához kapott. Megsérült, de nem esett össze. Hátát a falnak
vetette; és lihegve megszólalt.
– Fel fogjuk tartóztatni! Tudjuk, hogyan tegyük. Miénk lesz a genfi vagyon!
Ezekkel a szavakkal elindult a sikátor vége felé, időnként nekitántorodva a falnak. Holcroft
megfordult; a Schönberg Strasse felől már kisebb csoport gyűlt össze a sikátor bejáratánál. Hallotta
a rendőrsípokat, és látta a felvillanó elemlámpákat. A berlini rendőrség megérkezett.
El fogják kapni!
Az nem lehet, hogy elkapják! Vár rá Kessler vár rá Genf. Senki sem tartóztathatja fel!
Eszébe jutottak Helden szavai. Hazudj méltatlankodva... magabiztosan... ötletesen.
Noel a zsebébe süllyesztette a pisztolyt, és a Schönberg felé indult, az elemlámpával óvatosan
közeledő két egyenruhás felé.
– Amerikai vagyok! – kiáltotta rémült hangon. – Tud valaki angolul?
A tömegből kiszólt egy férfi. – Én tudok. Mi történt?
– Erre jöttem, és valaki megpróbált kirabolni! Pisztoly volt nála, de nem vettem észre.
Meglöktem, és elsült...
A berlini gyorsan lefordította a rendőröknek – Hová ment? – kérdezte a férfi.
– Valószínűleg még ott van. Az egyik kapualjban. Le kell üljek...
A berlini megérintette Holcroft vállát.
– Jöjjön!
Átvezette Noelt a tömegen, a járda felé.
– Nagyon köszönöm – mondta Noel. – Egy kis levegőre van szükségem, hogy megnyugodjak,
remélem érti...
– Ja. Szörnyű élmény lehetett...
– Azt hiszem, elkapták – tette hozzá hirtelen Holcroft, és visszanézett a rendőrök és a tömeg
felé.
A berlini is megfordult; Noel lelépett a járdáról az útra. Elindult, először lassan, majd amikor az
autók sora megszakadt, átkelt a túloldalra. Ott befordult, és amilyen gyorsan csak tudott, futni
kezdett a Kurfürstendamm felé.
Sikerült, gondolta Holcroft, ahogy kabát és kalap nélkül didergett a Vilmos császár-templom
közelében egy elhagyatott padon. Megtanulta a leckét, és ötletesen alkalmazta a tanultakat; sikerült
kikerülnie a vermet, amit másnak ásott, de majdnem maga esett bele. És sikerült mozgásképtelenné
tennie a fekete bőrdzsekis férfit. Őrizetbe veszik, de legalábbis orvoshoz viszik.
A legfontosabb az, hogy kiderült, Helden tévedett. És a halott Manfredi – aki nem akart neveket
mondani – szintén tévedett. Nem az Odessa, és nem is a Rache Genf legnagyobb ellensége.
Valaki más, valaki, aki sokkal többet tud, és sokkal veszedelmesebb. Olyan titokzatos szervezet,
melynek tagjai nyugodt lélekkel néznek szembe a halállal, intelligensek, és értelmesen beszélnek.
Három erőszakos szervezet ellenében kell a genfi küldetést sikerre vinniük, a három közül
azonban az egyik sokkal felkészültebb a másik kettőnél. A fekete bőrdzsekis férfi olyan
lekicsinylően beszélt a Rachéról és az Odessáról, hogy az már nem magyarázható irigységgel vagy
félelemmel. Tehetetlen mészárosoknak és bohócoknak titulálta őket, akikhez semmi köze. Ő
másokhoz, sokkal magasabb rendű társasághoz tartozónak vallotta magát. Holcroft az órájára
nézett. Már csaknem egy órája ült itt a hidegben, az ágyékából még mindig émelyítő fájdalom
sugárzott, és a tarkója is sajgott. A skótmintás dzsekit és a fekete ellenzős sapkát egy kukába
gyömöszölte néhány utcával odébb. Ha keresik, ezek alapján túl könnyen megtalálhatták volna a
berlini rendőrök. Ideje indulnia; semmi jele annak, hogy a rendőrség, vagy bárki keresné. A hideg
sajnos nem enyhítette a fájdalmait, de segített abban, hogy a feje kitisztuljon. Zavaros fejjel nem is
mert volna elindulni. Most már mehet; kell is. Mindjárt kilenc óra. Találkoznia kell Erich
Kesslerrel, a genfi küldetés harmadik kulcsemberével.

A söröspince, ahogy várta, mostanára zsúfolásig megtelt. Az üzletvezető szívélyesen üdvözölte,

de a tekintete elárulta a gondolatát: az elmúlt órában valami történhetett ezzel az amerikaival. Noel
zavarba jött; lehet, hogy karcolások vagy koszfoltok vannak az arcán?
– Szeretnék egy kicsit megmosakodni. Csúnyán elestem.
– Igenis. Erre tessék! – A vezető a férfimosdóra mutatott. – Kessler professzor már megérkezett.
Várja önt. Odaadtam neki az aktatáskát.
– Még egyszer köszönöm – mondta Holcroft, és bement a mosdóba.
Megnézte az arcát a tükörben. Nem voltak rajta foltok, se kosz, se vér. De volt valami a
tekintetében: fájdalom és döbbenet és kimerültség. És félelem. Ez tűnt fel az üzletvezetőnek.
Addig folyatta a vizet a mosdóba, amíg langyos nem lett, leöblítette az arcát, megfésülködött, és
szerette volna, ha a tekintete kitisztul. Ezután visszament az üzletvezetőhöz, aki a terem végében
lévő egyik bokszhoz vezette, a lehető legtávolabb a pince zajától. A piros kockás függöny be volt
húzva az asztal előtt.
– Herr Professor?
A függöny elhúzódott, a nyílásban egy negyvenes évei derekán járó pocakos férfi jelent meg.
Kerek arcát rövid szakáll keretezte, sűrű barna haját hátrafésülte a homlokán. Arca szelíd, mélyen
ülő élénk szemeiben várakozás, sőt, jókedv csillogott.
– Mr Holcroft?
– Dr Kessler?
– Foglaljon helyet! – Kessler kezet nyújtott, és halvány kísérletet tett arra, hogy felálljon; de a
pocakja azonnal az asztal lapjának ütközött. Felnevetett, és a söröspince vezetőjére nézett. – Majd a
jövő héten! Ja, Rudi? Elkezdjük a fogyókúrát!
– Ach, natürlich, Professor.
– Ez itt Mr Holcroft, az új amerikai barátom.
– Igen, már találkoztunk.
– Persze persze. Hiszen ideadta a táskáját. – Kessler megveregette Noel aktatáskáját a mellette
lévő ülésen. – Magamnak skót whiskyt kértem. Velem tart, Mr Holcroft?
– A whisky nagyszerű lesz! Jéggel kérem, tisztán.
Az üzletvezető bólintott, és magukra hagyta őket. Noel leült. Kessler enyhén unott
szívélyességet árasztott magából; azokra a kiváló koponyákra jellemző módon, akik nem akarják
érzékeltetni kisebb kaliberű embertársaikkal, hogy állandóan le kell ereszkedniük hozzájuk.
Holcroft sok ilyen emberrel találkozott már. A legjobb tanárait is közéjük sorolhatta. Jól érezte
magát Erich Kesslerrel; indulásnak nem rossz.
– Nagyon köszönöm, hogy ráállt a találkozásra. Sok mindent el kell mondanom önnek.
– Fújja csak ki magát nyugodtan – mondta Kessler. – Igyon egyet. Nyugodjon meg.
– Miért mondja?
– Meglehetősen feldúlt. Az arcára van írva.
– Ennyire látszik?
– Bizony, Mr Holcroft. Roppant zilált.
– Szólíts nyugodtan Noelnek. Így fesztelenebb. Meg kell ismerkednünk egymással!
– Igazán örülök. Megtiszteltetésnek veszem! Erich vagyok. Megjegyzem, elég hideg van
odakint, legalábbis ahhoz, hogy kabát nélkül mászkáljon az ember. Te mégis kabát nélkül jöttél!
Hiszen itt nincs ruhatár.
– Volt kabátom, de el kellett dobjam. Megmagyarázom.
– Nem azért mondtam!
– Mégis meg kell magyaráznom. Jobban örülnék, ha nem kellene, de hát ez is a történethez
tartozik.
– Értem. Ó, már itt is a whiskyd.
A pincér letette a poharat Holcroft elé, azután hátralépett, és összehúzta a piros kockás függönyt
a boksz előtt.
– Mint mondtam, a történethez tartozik – mondta Noel, és ivott a pohárból.
– Csak nyugodtan. Nem kell sietned.
– Azt mondtad, vendégek vannak nálatok.
– Csak egy vendég. Öcsém egyik barátja Münchenből. Aranyos fickó, csak kissé bőbeszédű.
Ami egyébként gyakran előfordul az orvosoknál. Megmentetted az estémet.
– Nem lesz dühös a feleséged?
– Nincs feleségem. Pontosabban: volt, de sivárnak találta az egyetemi életet.
– Sajnálom!
– Ő nem sajnálja. Egy akrobatához ment feleségül. El tudod képzelni? A tudományos berkek
sűrűjéből egyenesen a trapéz magasának ritkás levegőjébe. Egyébként jó barátok maradtunk.
– Ezen nem is csodálkozom. Veled nem lehet összeveszni.
– Pedig ha tudnád, hogy én vagyok a hallgatók réme! Igazi oroszlán.
– Amelyik bőg, de nem harap – mondta Noel.
– Hogy mondtad?
– Semmi, semmi. Csak eszembe jutott egy tegnap esti beszélgetés. Valaki mással.
– Jobban vagy?
– Furcsa.
– Mi furcsa?
– Az, amit tegnap este mondtam.
– Ennek a "valaki másnak"? – Kessler megint elmosolyodott.
– Sokkal oldottabbnak nézel ki.
– Ha tovább oldódnék, elfolynék az asztal alatt.
– Együnk valamit?
– Még ne! Szeretném minél előbb elkezdeni; sok mindent kell elmondanom, és bizonyára sok
kérdésed lesz.
– Akkor máris figyelmesen hallgatlak. Ó, majd elfelejtettem. A táskád. – A német a mellette lévő
ülésről az aktatáskát az asztalra tette.
Holcroft feloldotta a zárat, de nem nyitotta ki a táskát.
– Olyan dokumentumok vannak benne, amiket valószínűleg át akarsz majd nézni. Az anyag nem
teljes, csak azért hoztam, hogy valahogy igazolhassam magam.
 – Igazolni? Ennyire hihetetlenek azok a dolgok, amiket állításod szerint muszáj elmondanod
nekem?
– Igen – mondta Noel. Megsajnálta ezt a jólelkű tudóst. Hamarosan összeomlik körülötte az a
békés világ, amelyben él. – Amit elmondok neked, valószínűleg éppúgy felborítja majd az életedet,
ahogy az enyémet is felborította. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen. Nekem legalábbis nem sikerült
elkerülni, mert komolyan vettem az egészet. Ennek részben önző oka is van: jókora összeg jár érte
– egyébként neked is. És a pénz szabadságot jelent, olyan szabadságot, amiről egyikünk sem
álmodott. De kettőnk személyes érdekén kívül sokkal fontosabb tényezők is vannak. Én ezt bátran
mondhatom, mert ha nem így lenne, már rég feladtam volna. De nem akarom feladni. Azért akarom
megtenni, amire megkértek, mert igaz ügyről van szó. És mert vannak olyanok, akiket gyűlölök, és
akik fel akarnak tartóztatni. Akik megöltek valakit, akit nagyon szerettem. És egy másikat is meg
akartak ölni. – Holcroft hirtelen elhallgatott; nem akart ilyen messzire menni. A félelem és a düh
egyszerre tört rá. Elveszítette az önuralmát; túl sokat beszélt. – Bocsáss meg! Lehet, hogy
olyasmiket magyarázok bele, amik nem is tartoznak ide. Nem akartalak megijeszteni!
Kessler Noel karjára tette a kezét.
– Ne aggódj, nem ijedek meg. Feldúlt vagy, és kimerült, barátom. Bizonyára szörnyű dolgokon
mentél keresztül!
Holcroft nagyokat kortyolt a whiskyből, hátha elnyomhatja vele az ágyékában és a tarkójában
lüktető fájdalmat.
– Nem akarok hazudni neked. Tényleg szörnyű dolgokon mentem keresztül. De nem ezzel
akartam kezdeni. Ez így nem elegáns.
Kessler levette a kezét Noel karjáról.
– Hadd mondjak valamit! Még öt perce sem ismerjük egymást, nem hiszem, hogy foglalkoznod
kéne az eleganciával. Kétség kívül intelligens és becsületes ember vagy, és óriási feszültség van
benned. Kezdd el szépen a legelején, és ne aggódj miattam!
– Oké. – Holcroft az asztalra tette a kezét, a whiskys pohárra. – Először is szeretném
megkérdezni tőled, hallottad-e valaha a von Tiebolt és... és a Clausen nevet?
Kessler egy pillanatig mereven nézte Noelt.
– Igen – felelte. – Sok-sok évvel ezelőtt, amikor gyerek voltam, akkor hallottam először a
Clausen és a von Tiebolt nevet. Édesapám barátai voltak. Én akkor még nagyon fiatal voltam, tíz-
tizenegy éves lehettem. Gyakran jártak nálunk, különösen a háború vége felé, ha jól emlékszem.
Clausenre határozottan emlékszem; legalábbis azt hiszem. Magas férfi volt, hipnotikus erő áradt
belőle.
– Hogy érted azt hogy "hipnotikus erő"?
– Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Tekintélyt sugárzott. Persze jó magas volt. És
nagyszerűen mutatott az egyenruhában.
– Mesélj róla!
– Nem sokra emlékszem.
– Bármit, ami az eszedbe jut. Kérlek!
– Megint nem egészen tudom, hogyan fogalmazzam meg. Ha belépett egy szobába, azonnal ő
lett a központ. Amikor beszélt, mindenki őrá figyelt, pedig nem emlékszem rá, hogy valaha is
felemelte volna a hangját. Jóindulatú ember hírében állt, törődött másokkal, de rendkívül erős
akarata volt. Egyszer felrémlett bennem: ez az ember sokat szenvedhet. Egy szenvedő férfi hangja
kiáltott hozzá az évek távolából.
– Miért szenved?
– Nem tudom talán csak a gyerek érezte így. A saját szemeddel kellett volna látnod ahhoz, hogy
megértsd. Mindig egész lényével figyelt arra, akivel beszélt, mindegy volt, fiatal vagy öreg,
befolyásos vagy sem. Erre nagyon emlékszem; ritka vonás volt azokban az időkben. Bizonyos
mértékig talán világosabban emlékszem Clausenre, mint a saját apámra, nem is szólva von
Tieboltról. Miért kérdezted?
 – Ő volt az apám.
Kessler eltátotta a száját a meglepetéstől.
– Te... – suttogta – te Clausen fia vagy?
Noel bólintott.
– Ő a természetes apám, bár sokáig nem tudtam róla.
– Akkor az édesanyád... – Kessler megakadt.
– Althene Clausen. Hallottál bárkit is beszélni róla?
– Sohasem név szerint, és sohasem Clausen jelenlétében. Soha. Csak suttogva beszéltek róla. Az
asszonyról, aki elhagyta a nagy férfiút, az amerikai ellenségről, aki otthagyta a Hazát a
gyermekkel... azaz veled együtt. Te voltál az a gyermek, akit elrabolt tőle!
– Akit megmentett tőle, ahogy ő mondta.
– Él még?
– De mennyire!
– Ez az egész szinte hihetetlen! – Kessler megrázta a fejét. – Mennyi év eltelt azóta, és mégis
milyen élénken emlékszem még rá!
– Tisztábban, mint a saját apádra!
– Ez talán túlzás volt, de nem nagy. Heinrich Clausen nem olyan férfi, akit könnyen el lehet
felejteni. Rendkívüli ember volt.
– Mindannyian rendkívüliek voltak.
– Kik?
– Ők hárman. Clausen, von Tiebolt és Kessler. Tudod-e, hogyan halt meg az édesapád?
– Öngyilkos lett. Sokan azok lettek. Amikor a Birodalom összeomlott, inkább az öngyilkosságot
választották. Legtöbbjük ezt tartotta a könnyebbik megoldásnak.
– Volt, akinek ez volt az egyetlen megoldás.
– Nürnberg miatt?
– Nem, Genf miatt. Hogy megvédjék Genfet.
– Nem értelek.
– Később majd megérted. – Holcroft kinyitotta az aktatáskáját kivette az összefűzött oldalakat,
és odaadta Kesslernek. – Az egyik genfi banknál van egy zárolt számla amely előre rögzített célok
érdekében felszabadítható, amennyiben három férfi egymással egyetértésben megjelenik ott. A
számlán vezetett összeg 780 millió dollár...
És ahogy már kétszer ezelőtt tette, Noel elmondta a több mint harminc évvel ezelőtti
nagyszabású lopás történetét. Kesslernek azonban mindent elmondott. Nem hagyott ki semmit,
mint tette azt Gretchennél, és nem több részletben mondta el, mint Heldennek. Semmit sem hagyott
ki.
A pénzt a legkülönfélébb forrásokból szedték össze: a megszállt területekről, múzeumok
kirablásából. A Wehrmacht zsoldját is megcsapolták, továbbá milliókat loptak a
Hadügyminisztériumtól és a... nem jut eszembe a neve, benne van a levélben, az ipari
komplexumtól. Az összes pénzt Svájcban helyezték el, Genfben, egy Manfredi nevű bankár
segítségével.
– Manfredi? Emlékszem a névre.
– Nem csodálkozom – mondta Holcroft. – Bár nem hiszem, hogy túl gyakran beszéltek volna
róla. Mikor hallottad?
– Nem is tudom. Talán a háború után valamikor.
– Az édesanyádtól?
– Nem hiszem. Ő 1945 júliusában meghalt, és sokat volt kórházban. Valaki mástól. Nem tudom.
– Hol éltetek? Miután a szüleid meghaltak?
– A nagybátyánk, édesanyánk testvére fogadott be minket, engem és az öcsémet. Szerencsénk
volt. Idősebb férfi volt, a nácik nem sok hasznát vették. A megszálló csapatok kegyeit élvezte. De
kérlek, folytasd!
 Noel folytatta. Részletesen tájékoztatta a Staats-Banque de Genéve igazgatóinak a feltételeiről,
amelynek alapján ő már eleve lemondott Gretchen Beaumontról. Elmesélte Kesslernek von
Tiebolték homályos emigrálását Rióba, Helden születését, édesanyjuk meggyilkolását, és
menekülésüket Brazíliából.
– A Tennyson nevet vették fel, és már öt éve Angliában élnek. Johann von Tiebolt John
Tennysonként ismert. A The Guardian tudósítója. Gretchen feleségül ment Beaumonthoz, Helden
pedig hónapokkal ezelőtt Párizsba költözött. Johannal még nem találkoztam, de Heldennel
összebarátkoztam. Nagyszerű lány!
– Ő az a "valaki más", akivel tegnap este voltál?
– Igen – felelte Holcroft. – Róla is szeretnék mesélni, hogy miken ment keresztül, s most hogyan
él. És ezrek élnek hozzá hasonlóan. Ez is része a történetnek.
– Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – mondta Kessler. – Verwünschte Kinder.
– A "Kárhozottak Gyermekei" – mondta Noel. – Így fogalmazott.
– Ők adták maguknak ezt a nevet. Sok ezer fiatal, ma már nem is annyira fiatal, akik elhagyták
Németországot, mert úgy érezték, nem tudják elviselni a náci Németország miatti bűntudatot.
Elvetettek mindent, ami német, új nevet vettek fel, új életstílust választottak maguknak. Hasonlóan
azokhoz a fiatal amerikaiakhoz, akik csapatostul hagyták el az Egyesült Államokat, és Kanadába,
Svédországba költöztek, tiltakozásul a vietnami háború ellen. Meg tudod érteni?
– Nem egészen – felelte Holcroft. – Talán azért nem mert engem más fából faragtak. Én nem
vagyok hajlandó másnak a bűnét magamra venni.
Kessler Noel szemébe nézett.
– Azért egy kicsit talán mégis. Magad mondtad, hogy nem akarod feladni a küldetésedet, pedig
szörnyű dolgok történtek veled.
Holcroft elgondolkodott a tudós szavain.
– Lehet, hogy van benne némi igazság, de a körülmények egészen mások. Én nem hagytam ott
semmit! Engem, gondolom, kiválasztottak.
– Ezek szerint nem érzed úgy, hogy a kárhozottak közé tartoznál – mondta Kessler. – Hanem
inkább a kiválasztottak közé.
– Legalábbis a kiváltságosak közé.
A tudós bólintott.
– Erre is van egy szó. Talán már hallottad is. Sonnenkinder.
– Sonnenkinder? – Noel összevonta a szemöldökét. – Valami olyan tantárgyban szerepelt,
amiben nem igazán tündököltem. Talán az antropológiában?
– Vagy a filozófiában – helyesbített Kessler. – Ezt a filozófiai gondolatot Thomas J. Perry
fejtette ki Angliában az 1920-as években, előtte Bachofen Svájcban, illetve Bachofen tanítványai
Münchenben. Az elmélet lényege az, hogy a Sonnenkinderek a Nap Gyermekei, már a kezdetektől
fogva együtt éltek velünk. Ők a történelem igazi alakítói, a legkiválóbbak, a korszakalkotó
szellemek... a kiváltságosak.
Holcroft bólintott.
– Már emlékszem. A saját kiváltságaiknak estek áldozatul. Elfajzottak, vagy valami hasonló. A
vérfertőzés miatt, azt hiszem.
– Ez csak feltételezés – mondta Kessler. – De megint elkanyarodtunk a témától; jólesik veled
beszélgetni. Utoljára erről a von Tiebolt lányról beszéltél, hogy nehéz az élete.
– Mindannyiuk számára nehéz. És több mint nehéz. Kész őrület. Állandóan menekülniük kell.
Száműzöttként élnek.
– Könnyű célpontjai a fanatikusoknak – tette hozzá Erich.
– Mint az Odessa és a Rache?
– Igen. Ezek a szervezetek nem működhetnek Németországban, betiltották őket. Ezért
elsősorban azokban az országokban tevékenykednek; ahol a hűtlen kivándorlók, a verwünschte
Kinderek letelepedtek. A Rache és az Odessa fenn akarnak maradni, és meg akarják őrizni az
erejüket; várják a napot, hogy visszatérhessenek Németországba.
– Hogy visszatérhessenek?
Kessler felemelte az ujját.
– Istenem, hát sohasem fognak, de ezt nem tudják elfogadni. A Rache egyik elképzelése az volt,
hogy a bonni kormányt majd a Komintern befolyása alá vonják; de ezt még Moszkva is elutasította.
Nem többek, de nem is kevesebbek: terroristák. Az Odessa meg mindig is a nácizmus felélesztésén
munkálkodott. Németországban mindkét szervezetről megvetéssel beszélnek.
– Ennek ellenére mindkét szervezet üldözi a gyermekeket – mondta Noel. – Helden így
fogalmazott: átkozottak azért is, amik, és azért is, amik nem.
– Velős megállapítás!
– Meg kell állítani őket! A genfi összeg egy részét az Odessa megbénítására és a Rache
letörésére kellene fordítani.
– Egyetértek.
– Ennek örülök – mondta Holcroft. – Térjünk vissza Genfhez!
– Feltétlenül.
Noel részletesen elmondta a küldetés célját, az örökösökkel szemben támasztott
követelményeket. Most jött el az ideje annak, hogy elmondja azt is, vele mi történt.
A repülőgépen történt gyilkossággal kezdte, majd folytatta a New York-i szörnyűségekkel, az
átrendezett lakással, Wolfsschanze férfiainak a levelével, Peter Baldwin titokzatos telefonjával és
kegyetlen meggyilkolásával. Beszélt a riói repülőútról, és a repülőgépen látott bozontos
szemöldökű férfiról: Anthony Beaumontról, az Odessa ügynökéről. Leírta neki a bevándorlási
hivatalban felfedezett csalást, a meghamisított nyilvántartásokat, és a Maurice Graff fal történt
különös találkozást. Részletesen elmesélte az M.I.5 londoni látogatását, és a megdöbbentő hírt,
hogy a Brit Titkosszolgálat véleménye szerint Johann von Tiebolt lenne a Tinamu nevű bérgyilkos.
– A Tinamu? – vágott közbe Kessler megütközve, és vér szökött az arcába. Ez volt az első
közbeszólása, mióta Holcroft elkezdte a történetet:
– Igen. Tudsz valamit róla?
– Csak amit olvastam.
– Ha jól tudom, több tucat merényletért is felelősnek tartják.
– És a britek szerint a Tinamu Johann von Tiebolt?
– Tévednek – mondta Noel. – Biztos vagyok benne, most már ők is rájöttek. Történt valami
tegnap délután, ami ezt igazolja. Meg fogod érteni, ha elmondom.
– Hallgatlak.
Röviden érintette a Gretchennél töltött estét, Anthony Beaumont fényképét. Majd rátért
Heldenre és Herr Oberstre, azután Richard Holcroft halálára. Részletesen ismertette a két
telefonbeszélgetést, amit a New York-i nyomozóval, Milessel és az édesanyjával folytatott.
Beszélt a zöld Fiatról, amelyik Barbizonig követte őket, és a himlőhelyes arcú férfiról.
Ezután következett a Fétes d'Hiver őrülete. Hogyan próbált csapdát állítani a Fiatosnak, és hogy
majdnem őt is meggyilkolták.
– Említettem pár perce, hogy a britek tévedtek Tennysonnal kapcsolatban...
– Tennyson? Ja igen, von Tiebolt új neve.
– Igen. Az M.I.5 meg volt róla győződve, hogy mindaz, ami Monteresu-ban történt, beleértve azt
is, hogy a himlőhelyes követett bennünket, mind a Tinamu műve. De a himlőhelyes férfit is
megölték, pedig ő a Tinamunak dolgozott, és a britek tudták ezt. Helden is megerősítette.
– És – szakította félbe Kessler – a Tinamu nem öli meg a saját emberét...
– Pontosan.
– És az ügynök ezt meg fogja mondani a főnökének.
– Nem – vágott közbe Noel. – Lelőtték, amikor Heldent kiszabadította. De a nyomozás során
majd összeáll a kép a britek előtt.
 – Meg fogják találni az ügynököt aki meghalt?
– Biztosan. Mindenütt rendőrök voltak; meg fogják találni. Értesíteni fogják a briteket.
– Lehet hogy téged is gyanúba kevernek?
– Lehet. Verekedtünk a téren; sokan látták. De ahogy Helden mondta: minket követtek, nem mi
követtük őket. Semmi okunk rá, hogy tudjunk bármit is.
– Nem hangzik túl meggyőzően...
– Mielőtt az ügynök meghalt volna, úgy döntöttem, hogy megemlítem neki Baldwin nevét, hátha
megtudok valamit. Úgy reagált mintha egy pisztolyt sütöttem volna el az arca előtt. Könyörgött,
Heldennek és nekem, hogy lépjünk kapcsolatba egy Payton-Jones nevű férfival, és mondjunk el
neki mindent, ami történt. Hogy derítsék ki, ki támadott meg minket, ki ölte meg von Tiebolt
emberét, és ami a legfontosabb, mondjuk meg az M.I.5-nek, hogy szerinte az ügy összefüggésben
van Peter Baldwinnal.
– Peter Baldwinnal? Aki az M.I.6-nak dolgozott?
– Igen. Baldwin egyszer megkereste őket a Wolfsschanze túlélőivel kapcsolatban.
– Wolfsschanze? – Kessler halkan megismételte a nevet. – Akiknek a levelét Genfben Manfredi
átadta neked, azt, amit harminc évvel ezelőtt írtak?
– Pontosan. Az ügynök arra kért minket, mondjuk meg Payton-Jonesnak, vegye elő a Baldwin-
dossziét. A "Kód: Wolfsschanze"-t. Így mondta.
– Amikor New Yorkban beszéltél Baldwinnal, említette a Wolfsschanzét? – kérdezte Kessler.
– Nem. Csak annyit mondott, hogy ne menjek Genfbe; és hogy ő olyan dolgokat tud, amiket
senki más. Azután elment ajtót nyitni, és többé nem tért vissza.
Kessler szeme most hidegen csillogott.
– Szóval Baldwin tudott Genfről és a Wolfsschanze elkötelezettségéről?
– Nem tudjuk, mennyit. Lehet, hogy csak nagyon keveset, kósza híreket.
– De eleget ahhoz, hogy inkább ne menj el az M.I.5-höz. Beaumont kikapcsolásának esetleg túl
nagy lenne az ára. A britek kihallgatnának téged is, meg a lányt is sokféle trükköt ismernek ebben
profik. Baldwin neve is felmerülhetne, és akkor elővennék a dossziéját. Ezt nem kockáztathatjuk
meg!
– Én is ugyanerre a következtetésre jutottam – mondta Holcroft elismerően.
– Talán van más mód is Beaumont kikapcsolására.
– Micsoda?
– Az Odessát utálják nálunk, Németországban. Ha a megfelelő helyen elejtenénk néhány szót, az
talán elég lenne az eltávolítására. És nem kellene személyesen kapcsolatba lépnünk a britekkel,
nem kockáztatnánk, hogy Baldwin neve felmerüljön.
– Szerinted el lehetne ezt intézni valahogy?
– Kétségkívül. Ha Beaumont tényleg az Odessa ügynöke, akkor a bonni kormánytól egy rövid
üzenet a brit külügybe elég is lenne. Ismerek olyanokat, akik elküldhetnék ezt az üzenetet.
Holcroft megkönnyebbült. Újabb akadályt távolíthatnak el az útból.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk... és hogy olyan vagy, amilyen.
– Ne ítélj elhamarkodottan! Még nem adtam a beleegyezésemet. Hogy vállalom-e? Ami azt
illeti...
– Még nem kell döntened – szakította félbe Noel. – Őszinte voltál hozzám, én is őszinte akarok
lenni hozzád. Még nem fejeztem be. Ma este is történt valami.
– Ma este? – kérdezte Kessler nyugtalanul, türelmetlenül.
– Igen. Az elmúlt pár órában.
– Mi történt... ma este?
Noel előrehajolt.
– Tudunk a Rachéról, az Odessáról. Azt nem tudjuk, ők mennyit tudnak Genfről, de azt sejtjük,
mit tennének, ha eleget tudnának. Tudunk Wolfsschanze férfiairól. Akárkik legyenek is; bolondok,
szemernyivel sem jobbak a többieknél, de a maguk különös módján mégis a mi oldalunkon állnak;
azt akarják, hogy sikerrel járjunk. De van még valaki más is. Valaki, valami sokkal hatalmasabb
ezeknél a szervezeteknél. Ez derült ki ma este.
– Miről beszélsz? – kérdezte Kessler, ugyanolyan nyugtalanul.
– Egy férfi követett motorral a szállodától. Egész Berlinen át jött a taxim után.
– Egy motorbiciklis férfi?
– Igen. Én meg, akár egy tökkelütött, idevezettem. Amikor rájöttem, milyen hülyeséget
csináltam, tudtam, fel kell tartóztatnom. Sikerült is, bár egyáltalában nem úgy, ahogy akartam. Nem
tartozott sem a Rachéhoz, sem az Odessához. Mindkettőt gyűlölte, mészárosoknak és bohócoknak
titulálta őket.
– Mészárosok és bohócok... – Kessler hallgatott egy kicsit. Azután folytatta, némiképp
visszanyerve az önuralmát. – Mondj el mindent, ami történt, mindent, ami elhangzott!
– Van valami feltételezésed?
– Nem... Nincsen. Csak érdekel. Mondd el!
Holcroftnak nem esett nehezére visszaemlékezni. Az üldözés, a csapda, a szóváltás, a lövés.
Amikor befejezte, Kessler megkérte, ismételje el, mit mondtak egymásnak a fekete bőrdzsekis
férfival. Azután kérte Noelt, hogy ismételje el újra. És újra.
– Ki lehetett? – Holcroft tudta, hogy Kessler gondolatai jóval előbbre járnak. – Kik lehetnek?
– Több lehetőség is van – mondta a német –, de egy biztos: nácik. Neonácik, hogy pontos
legyek. A párt egyik utóda, az Odessával szemben álló frakció. Vannak ilyenek.
– De honnan tudnak Genfről?
– Milliókat loptak a megszállt területekről, a Wehrmacht zsoldjából, a Finanzministériumból. A
pénzt mind ugyanabba a svájci bankba küldték. Ilyen nagyszabású ügyletet nem lehet teljesen
titokban tartani.
Valami zavarta Noelt, valami, amit Kessler éppen mondott, de nem tudott rátapintani, mi az.
– De hát mi hasznuk belőle? Nem kaphatják meg a pénzt! Legfeljebb befagyaszthatják a
bíróságok segítségével. De mi hasznuk lenne ebből?
– Nem érted az igazi náci természetét. Sohasem értettétek. A számára épp olyan fontos az is,
hogy másoknak se legyen haszna belőle. Ez a magyarázata a benne rejlő rombolási vágynak is.
Hirtelen zűrzavar tört ki a sörözőben. Először csak egy csattanást hallottak a függöny mögül,
majd többet; egy nő felsikoltott, s a nyomában mások is.
A fülke előtti függönyt valaki szétrántotta. Egy férfi alakja tűnt fel a nyílásban, szinte beugrott
közéjük, rázuhant az asztalra; kitágult, üveges szemekkel, szájából és a nyakából patakzott a vér.
Arca eltorzult, teste rángatózott; keze Holcroft és Kessler között végigcsúszott az asztallapon,
majd megmarkolta az asztal peremét. Ezt suttogta, levegő után kapkodva:
– Wolfsschanze! Soldaten von Wolfsschanze!
Felemelte a fejét, kiáltani akart, de már nem maradt levegő a tüdejében; feje az asztalra zuhant.
A fekete bőrdzsekis férfi meghalt.
A következő pillanatok éppoly elképesztőek voltak Noel számára, mint amilyen zűrzavarosak. A
sikoltozás és a kiabálás egyre hangosabb lett; pánik tört ki a sörözőben. A vérben úszó férfi
lecsúszott az asztalról, és elterült a földön.
– Rudi! Rudi!
– Herr Kessler! Jöjjenek velem!
– Gyorsan! – kiáltotta Erich.
– Tessék?
– Erre jöjjenek! Jobb, ha nem látják meg önöket.
– De hát ő az!
– Most maradj csöndben, Noel! Kérlek, fogd meg a karomat!
– Miért? Hová?...
– Az aktatáskát! A papírok!
 Holcroft felkapta a papírokat, és bevágta az aktatáskájába. Érezte, ahogy Kessler a bámészkodók
felé húzza. Nem tudta, hová mennek, csak azt, hogy távolodnak a fekete bőrdzsekis halott férfitól,
és ez elég volt neki: Vakon követte Kesslert.
Kessler utat tört neki. Pontosabban a Kessler előtt haladó üzletvezető, aki félretolta az útjába
kerülőket, és a lépcső bal oldala mögött lévő zárt ajtóhoz vezette őket. Elővett egy kulcsot a
zsebéből, kinyitotta az ajtót, és gyorsan bementek. Az ajtót becsapta maga mögött, és Kesslerhez
fordult.
– Nem is tudom, hogy mit mondjak, uraim. Szörnyű! Biztos részegek voltak.
– Nem vitás, Rudi. És köszönjük! – felelte Kessler.
– Natürlich. Nem akartam, hogy egy olyan komoly ember, mint ön, ilyesmibe keveredjen.
– Nagyon kedves. Ki lehet innen jutni valahogy?
– Igen. Azon az ajtón, amit csak én szoktam használni. Ott van.
Az ajtó egy mellékutcára nyílott.
– Erre – mondta Kessler. – Az autóm a főúton áll.
Kisiettek a mellékutcából a Kurfürstendammra, és balra fordultak. Jobbra tőlük izgatott tömeg
gyűlt össze a söröspince bejáratánál. Noel egy rendőrt látott futni az utcán.
– Gyorsan! – mondta Kessler.
Beültek egy régi Mercedesbe. Kessler beindította a motort, de egy pillanatig sem hagyta
üresjáratban. Azonnal sebességbe tette, és elindultak nyugat felé.
– Az a férfi... az a dzsekis... ő volt az, aki követett – suttogta Holcroft.
– Igen, erre rájöttem – felelte Kessler. – Mindenesetre visszatalált.
– Szent isten! – kiáltotta Noel. – Mit tettem?
– Nem te ölted meg, ha erre gondolsz.
Holcroft Kesslerre meredt.
– Micsoda?
– Nem te ölted meg.
– De hát elsült a pisztoly! Megsebesült.
– Ezt nem kétlem, de nem a golyó ölte meg.
– Hát micsoda?
– Ezek szerint nem láttad a torkát. Elvágták.
– Akárcsak Baldwinnak New Yorkban!
– Tehát a Wolfsschanze Berlinben van – felelte Kessler. – A férfi halálát másodpercre pontosan
időzítették. Valaki a sörözőben a bokszunk elé hozta a férfit, s a nagy zajban és a tömegben
észrevétlenül meggyilkolta.
– Jézusom! Akárki volt is... – Noel nem tudta befejezni a mondatot, rosszul lett a rémülettől.
Hányingere támadt.
– Akárki volt is – fejezte be Kessler –, most már tudja, hogy én is benne vagyok. Úgyhogy
Genffel kapcsolatban nem maradt választási lehetőségem. A válaszom tehát: veled vagyok!
– Pedig – mondta Holcroft –, pedig azt akartam, hogy legyen választási lehetőséged.
– Tudom, hogy ezt akartad, és köszönöm. De azért van egy feltételem.
– Micsoda?
– Az öcsémet, aki Münchenben él, vonjuk be!
Noel visszaemlékezett Manfredi szavaira; az okirat nem tiltotta. Az egyetlen kikötés az volt,
hogy mindegyik családnak csak egy szavazathoz van joga.
– Nincs megtiltva, ha ő is akarja.
– Akarni fogja. Nagyon közel állunk egymáshoz. Kedvelni fogod. Kiváló doktor.
– Mindketten kiváló doktorok vagytok!
– Ő igazi orvos! Én csak dumálok... Most meg céltalanul kószálok a kocsival. Meghívnálak
hozzánk, de az adott körülmények között talán jobb, ha nem teszem.
– Már épp elég bajt okoztam. Neked azonban minél előbb haza kell érned!
 – Miért?
– Ha szerencsénk van, akkor senki sem említi meg a neved a rendőröknek és akkor mindegy. De
ha valaki, egy pincér, vagy bárki más, aki esetleg felismert, elárulja, akkor mondhatod, hogy már
hazafelé mentél, amikor történt.
Kessler megrázta a fejét.
– Passzív ember vagyok. Ilyesmi az eszembe se jutott volna!
– Három hete még nekem se. Kiszállok a legközelebbi taxiállomásnál. Elmegyek a szállodába a
bőröndömért.
– Dehogyis. Odaviszlek.
– Nem szabad, hogy együtt lássanak minket. Ez felesleges bonyodalmakhoz vezethetne.
– Úgy látszik meg kell tanulnom hallgatni rád. Mikor találkozunk legközelebb?
– Felhívlak Párizsból. Egy-két nap múlva találkozom von Tiebolttal. Utána hármunknak el kell
menni Genfbe. Kevés az időnk.
– A New York-i fickó miatt? Miles miatt?
– Többek között. Majd elmondom legközelebb. Ott egy taxi a sarkon.
– Mit fogsz csinálni most? Nem hiszem, hogy indulna gép ilyenkor.
– Akkor a repülőtéren fogok várni. Nem szeretnék egyedül maradni egy szállodai szobában. –
Kessler megállt; Holcroft kinyitotta az ajtót. – Köszönöm, Erich. És sajnálom, hogy így történt.
– Nem kell sajnálnod, barátom. Várom a hívásodat.

A szőke hajú férfi mereven ült az asztal mögött Kessler könyvtárszobájában. Szeme dühösen
villogott, hangjában feszültség vibrált.
– Mondd el újra! Szóról szóra! Ne hagyj ki semmit!
– De hát minek? – felelte Kessler a szoba túlsó feléből. – Már tízszer átrágtuk magunkat rajta.
Nem felejtettem ki semmit.
– Ha kell, hússzor is végigmegyünk rajta! – kiáltotta Johann von Tiebolt. – Vagy harmincszor,
akár negyvenszer is! Ki volt ez? Honnan jött? Ki volt az a két férfi Montereau-ban? Ezek
összetartoztak; honnan jött ez a három alak?
– Nem tudjuk – mondta a tudós. – És nincs is rá mód, hogy megtudjuk.
– Kell lenni! Hát nem érted? A válasz benne van abban, amit az a férfi Holcroftnak mondott a
sikátorban. Ebben biztos vagyok. Már hallottam ezeket a szavakat valamikor. Benne van a válasz!
– Az ég szerelmére! Hát elkaptad! – Kessler határozott hangon beszélt. – Ha semmit se tudtál
kiszedni belőle, miből gondolod, hogy többet tudhatunk meg abból, amit Holcroftnak mondott? Ki
kellett volna verned belőle!
– Nem lehetett; már túlságosan legyengült.
– Ezért inkább dróttal átvágtad a torkát, és az amerikai elé lökted. Őrültség!
– Nem őrültség – mondta Tennyson –, hanem következetesség. Hadd higgye Holcroft, hogy a
Wolfsschanze ott van mindenütt. Ösztökéli, fenyegeti, védelmezi... Lássuk csak, mit is mondott.
Holcroft szerint a férfi nem félt a haláltól. Hogy is mondta? "...kész vagyok a halálra. Mindannyian
készek vagyunk rá. Fel fogjuk tartóztatni, Genf nem fog sikerülni. Öljön meg, más áll a helyemre;
ölje meg azt is, a helyére áll egy újabb." Fanatikus szavak, de a férfi mégsem fanatikus, ezzel
egyetértek. Nem az Odessa ügynöke, és nem is a Rache forradalmára. Valami más. Holcroftnak
ebben igaza van. Valami más.
– Zsákutcába kerültünk.
– Nem teljesen. Van egy emberem Párizsban, aki részt vesz a Montereau-ban talált holttestek
azonosításában.
– Sureté?
– Igen. A legjobb embereim közül való. – Tennyson felsóhajtott. – Szinte hihetetlen. Harminc év
után, amikor megtesszük az első lépéseinket, két héten belül ismeretlenek jönnek elő a semmiből
Mintha velünk együtt várták volna végig a három évtizedet. És nem állnak elő nyíltan. Miért nem?
Ez a bökkenő! Miért nem?
– A férfi azt mondta Holcroftnak a sikátorban: "De mi sokkal hasznosabb dolgokra fordíthatjuk a
pénzt!" Pedig nem juthatnak hozzá, ha felfedik az összeg eredetét.
– Világos. Az összeg óriási. De ha csak a pénzről lenne szó, eljöhetnének hozzánk, vagy
mondjuk a bank igazgatóihoz, és az erő pozíciójából tárgyalhatnának. Csaknem 800 millióról van
szó; követelhetnék, teszem azt, az összeg kétharmadát. Nem élnék túl, de ezt nem tudják. Nem,
Erich, itt nem csak a pénzről van szó! Valami másról.
– Nem is beszélve a másik problémánkról! – váltott témát Kessler. – Akárki volt is ez a férfi, és
a másik kettő Montereau-ban, csak másodlagos a jelentőségük. Ennél fontosabb problémánk is van,
Johann, amivel szembe kell nézned! A britek tudják, hogy te vagy a Tinamu! Ne akard kikerülni ezt
a kérdést! Tudják, hogy te vagy a Tinamu!
– Helyesbítek! Gyanítják, de nem tudják. És Holcroft helyesen mondta, hamarosan meg lesznek
győződve arról, hogy tévedtek. De lehet, hogy máris meg vannak győződve róla. Ami azt illeti,
rendkívül kedvező pozícióban vagyok.
– Meg vagy őrülve! – kiáltott fel Kessler. – Ezzel mindent kockára teszel!
– Éppen ellenkezőleg – mondta Tennyson nyugodt hangon. – Mindent megszilárdítok. Lehet-e
jobb szövetségesünk, mint maga az M.I.5? Bár van emberünk a Brit Titkosszolgálatnál, de
korántsem olyan magas beosztásban, mint Payton-Jones.
– Az ég szerelmére, miről beszélsz? – kérdezte a tudós. Nyakán kidagadtak az erek, izzadt.
– Ülj le, Erich!
– Nem!
– Ülj le!
Kessler leült.
– Nem tűröm ezt a hangot, Johann!
– Akkor ne tűrd, csak figyelj. – Tennyson előrehajolt. – Pár percre cseréljünk szerepet. Én leszek
a professzor.
– Ne piszkálj! A bujkáló ellenféllel majd csak elbánunk valahogy, bizonyára van mit
takargatniuk. De ha téged elfognak, akkor végünk van!
– Ez hízelgő, de nem szabad így gondolkodnod. Még ha történne is velem valami, akkor is
megvan az embereink névsora. Biztos, hogy lehetne találni közöttük alkalmas vezetőt a Negyedik
Birodalom számára. De semmi sem fog történni velem! A Tinamu megvéd, ő az én pajzsom. Ha
elfogják, nem csak a gyanú árnyékától szabadulok meg, még hálásak is lesznek nekem.
– Elvesztetted az eszedet! Hiszen te vagy a Tinamu!
Tennyson hátradőlt, mosolygott.
– Nézz csak meg közelebbről a bérgyilkosunkat! Tíz évvel ezelőtt te is nagyszerű ötletnek
tartottad. Úgy emlékszem, azt mondtad, a Tinamu lehet a leghatásosabb fegyverünk.
– Elméletben. Csakis elméletben! Ez csak egy elméleti megállapítás volt; ezt mondtam is!
– Igaz. Szeretsz bemenekülni az elefántcsonttornyodba, és ez rendjén is van. De igazad volt, jól
tudod. Végtére is a svájci milliók csak akkor segítenek minket, ha megfelelőképpen tudjuk
felhasználni őket. Mindenütt törvényekbe ütközünk; amiket meg kell kerülnünk valahogyan. Ma
már nem olyan egyszerű, mint régebben, amikor még könnyű volt fizetni a Reichstagért, a
parlamenti padsorokért, vagy egy amerikai választási győzelemért. A mi helyzetünk azonban mégis
sokkal könnyebb lesz, mint másoké; ez volt a fő érved tíz éve, és ez ma még inkább érvényes.
Sikerült elérnünk, hogy rendkívüli követelésekkel léphetünk fel a különböző kormányok
legbefolyásosabb embereinél. Hiszen annak idején egytől egyig fizettek a Tinamunak, hogy tegye
el láb alól az ellenfeleiket. Washingtontól Párizson át Kairóig; Athéntől Bejruton át Madridig;
Londontól Varsón át egészen Moszkváig. A Tinamu ellenállhatatlan kísértést jelentett, a mi
atombombánk.
– És mi is áldozatul eshetünk neki, ha felrobban!
 – Eshetnénk – bólintott Tennyson –, de nem fogunk. Évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy nem
lesz titkunk egymás előtt, Erich, és én ezt be is tartottam, egyetlen kivétellel. Nem kérek
bocsánatot; a döntést, hogy úgy mondjam, rangomnál fogva nekem kellett meghozni, és
mindenképpen szükségesnek tartottam.
– Mi volt az? – kérdezte Kessler.
– Kezünkbe adta a legveszélyesebb fegyvert, azt, amiről tíz évvel ezelőtt beszéltél.
– Hogyan?
– Néhány pillanattal ezelőtt már kimondtad. Felemelted a hangod, és azt mondtad, én vagyok a
Tinamu.
– De hiszen te vagy!
– Nem.
– Micsoda?
– Én csak egy fél Tinamu vagyok. Persze a jobbik fele, de csak a fele. Évek során kiképeztem
egy másikat; a legkiválóbb lett ebben a szakmában. Elsajátított minden fogást, minden fortélyt,
felér az igazi Tinamuval. A legjobb.
A tudós döbbenten meredt a szőke férfira... félelemmel vegyes tisztelettel.
– Közülünk való? Sonnenkinder?
– Természetesen nem! Közönséges bérgyilkos; nagy lábon él, minden kívánságát és vágyát
kielégítheti a béréből. Tudatában van annak, hogy lehet, egy napon majd fizetnie kell ezért az
életmódért, de nem bánja. Profi.
Kessler visszasüllyedt a székbe, és meglazította a gallérját. – Én mondom, mindig tartogatsz
valami meglepetést!
– Még nem fejeztem be – folytatta Tennyson. – Londonban hamarosan államfők gyűlnek össze.
Tökéletes alkalom a Tinamu kézrekerítésére.
– Hogy mire?
– Jól hallottad – mosolyodott el Tennyson. – A Tinamut elkapják, fegyverrel a kezében, és a
fegyverről kiderítik, ezt használta három előző merényletnél is. Az a férfi kapja el, és lövi le, aki
már csaknem hat éve szorosan a nyomában van. Aki a saját védelme érdekében nem kíván
semmilyen nyilvános elismerést, nem akarja, hogy napvilágra kerüljön a neve. Aki megteszi a
bejelentést fogadott országának hatóságainál. John Tennyson, a The Guardian európai tudósítója.
– Te jó isten! – suttogta Kessler. – Hogyan oldod meg?
– Ezt még neked sem mondhatom el. De az eredmény, hidd el, felér a genfi összegekkel. Meg
fog jelenni az újságokban, hogy a Tinamu nyilvántartást vezetett, amit nem találtak meg,
feltehetően valaki ellopta tőle. Ez a valaki közülünk való lesz. Így a Tinamu még halálában is
minket fog szolgálni.
Kessler meglepetten rázta meg a fejét.
– A megszokottól eltérő gondolkodásmód, ez a te legnagyobb adottságod!
– Többek között – tette hozzá a szőke férfi tárgyilagos hangsúllyal. – És az új M.I.5-ös
szövetségesünk is a segítségünkre lesz. A többi titkosszolgálat lehet, hogy kifinomultabb
módszerekkel dolgozik, de egyik sem jobb. – Tennyson rácsapott a szék karfájára. – Most pedig
térjünk vissza az ismeretlen ellenfelünkhöz! Elárulta a kilétét a sikátorban. Tudom! Benne van a
szavaiban.
– Ezt a módszert már kimerítettük.
– Még csak most kezdjük! – A szőke férfi papírért és ceruzáért nyúlt. – Kezdjük újra, az elejéről!
Mindent leírunk, amit mondott mindent, amire emlékszel.
A tudós sóhajtott.
– Az elejéről – ismételte. – Rendben. Holcroft szerint a férfi első mondatai a franciaországi
gyilkosságokra utaltak, arra, hogy Holcroft akkor sem habozott lőni...
És Kessler beszélt. Tennyson hallgatta, időnként közbevágott, megkérte, ismételjen meg egyes
szavakat, kifejezéseket. Lázasan írt, negyven percen keresztül.
 – Nincs több – mondta Kessler. – Többet nem tudok mondani.
– A sasokat, újra! – csattant fel a szőke férfi. – Szóról szóra! ahogy Holcroft mondta
– Sasok?... "Nem állíthatják meg a sasokat! Ezúttal nem." A Luftwaffét jelenti? Vagy a
Wehrmachtot?
– Nem valószínű. – Tennyson az előtte heverő jegyzetlapokra nézett. Mutatóujjával az egyik
sorra bökött. – Itt van. "A maguk Wolfsschanzéja." A maguk Wolfsschanzéja... Azaz a miénk, nem
az övék.
– De hát miről beszélsz? – kérdezte Kessler. – Mi vagyunk a Wolfsschanze; a Wolfsschanze
férfiai és a Sonnenkinder ugyanaz!
Tennyson nem törődött a közbeszólással.
– Von Stauffenberg, Olbricht, von Falkenhausen és Hopner. Rommel "Németország igaz sasai"-
nak nevezte őket. Az összeesküvőket, a Führer merénylőit. Kivégezték őket. Rommelnek
öngyilkosnak kellett lennie. Ezekre a sasokra utalt. Az ő Wolfsschanzéjuk, nem a miénk.
– Hová vezet ez az okoskodás? Az isten szerelmére, Johann, fáradt vagyok: Nem bírom már!
Tennyson vagy egy tucatnyi papírlapot teleírt; most végigfutott rajtuk itt-ott aláhúzott egy-egy
szót, bekarikázott kifejezéseket.
– Valószínűleg eleget mondtál – felelte. – Itt kell lennie... ebben a részben. Azt mondta
"mészárosok és bohócok", azután "nem állíthatják meg a sasokat..." Másodpercek múlva Holcroft
azt mondta neki, hogy a számlát évekre be fogják fagyasztani, hogy vannak bizonyos feltételek... "a
pénz újabb harminc évre visszakerül a föld alá". A férfi megismételte a kifejezést: "visszakerül a
föld alá", mondván, hogy ez a bökkenő. És ezután hozzátette, hogy "nem lesz felperzselt föld".
"Felperzselt föld." "Nem lesz... felperzselt föld."
A szőke férfi felsőteste megfeszült. Hátradőlt a székben, erősen koncentrált.
– Nem lehet... annyi év után! A Barbarossa-terv! Barbarossa felperzselt földje! Te jó ég, a
Nachrichtendienst. Ez a Nachrichtendienst!
– Miről beszélsz? – kérdezte Kessler. – A Barbarossa Hitler első északi inváziója volt, nagyszerű
győzelem.
– Szerinte győzelem volt. A poroszok szerint viszont katasztrófa. Üres győzelem, felesleges
vérontás. Felkészületlenül ért egész hadosztályokat, amelyeket megtizedeltek... "Elfoglaltuk a
földet", mondták a tábornokok. "Barbarossa értéktelen, felperzselt földjét." Ekkor alakították meg a
Nachrichtendienstet.
– Mi volt az?
– Egyfajta titkosszolgálat. Előkelő arisztokrata társaság, kizárólag junkerek lehettek a tagjai.
Később néhányan úgy gondolták, hogy az egész csak Gehlen trükkje volt, hogy éket verjen az
oroszok és a Nyugat közé, de ez tévedés. Önálló szervezet volt. Megvetették Hitlert, lenézték a
Schutzstaffelt, SS-szemétnek titulálták; utálták a Luftwaffe vezérkarát. Mészárosoknak és
bohócoknak nevezték őket. Felülemelkedtek a háborún és a párton. Németország lebegett a szemük
előtt. Az ő Németországuk.
– Mondd már meg, mire gondolsz, Johann! – kiáltotta Kessler.
– A Nachrichtendienst ezek szerint ma is létezik. Ők az ismeretlen ellenség. Ők akarják
meghiúsítani Genfet. Semmitől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy a Negyedik Birodalmat
már csírájában elfojtsák.

Noel a hídon várakozott Párizs millió apró csillagszóróként villódzó fényeiben gyönyörködött.
Sikerült beszélnie Heldennel a Gallimardnál; megegyeztek, hogy munka után a Pont Neufön
találkoznak. Megpróbálta rávenni, hogy most is menjenek el az argenteuil-i szállodába, de Helden
visszautasította.
– Napokat, heteket ígértél nekem, ha én is akarom – mondta Noel.
– Mindkettőnknek ígértem, kedvesem, és meg is tartom. De nem Argenteuil-ben. Majd
megmagyarázom, ha találkoztunk. Még csak 5 óra.
 A téli éjszaka korán Párizsra ereszkedett, Noelt átjárta a folyó hideg szele. A hideg ellen
felhajtotta használtan vett felöltője gallérját. Újra az órájára nézett, a mutató nem mozdult. Hogy
lehet? Tíz másodperc sem telt el azóta, hogy utoljára megnézte.
Újra ifjúnak érezte magát, mintha találkát adna annak a lánynak, akivel egy holdfényes nyári
éjszakán egy vidéki mulatságban megismerkedett. Zavartan elmosolyodott, magának sem akarta
bevallani, hogy izgul. De holdfényes nyári éjszaka helyett most egy párizsi hídon álldogált,
didergett, és pisztoly lapult a zsebében.
Észrevette Heldent, ahogy közeledik a hídon. A fekete esőkabát volt rajta, a fejére tekert
sötétvörös sál keretbe foglalta az arcát. Egyenletesen lépkedett, se nem gyorsan, se nem lassan; a
munkából hazafelé igyekvő magányos nőként. Gyönyörű arcvonásait leszámítva – amit ilyen
messziről csak sejteni lehetett – semmiben sem különbözött a délután hazafelé tartó több ezer
párizsi asszonytól.
Helden észrevette. Noel elindult felé, a lány azonban felemelte a kezét, maradásra intette. Noel
nem törődött vele, minél előbb a karjaiban akarta tartani. Kitárt karokkal közeledett felé, átölelték
egymást; melegség áradt szét a testében, hogy újra együtt lehet vele. A lány hátrahúzta a fejét, és
megpróbált szigorúan ránézni, tekintetében azonban mosoly bujkált.
– A hídon nem szabad futni! – mondta. – Rögtön észrevesznek, annyira feltűnő. Az emberek
sétálnak a hidakon, nem futnak.
– Nagyon hiányoztál! Nem törődöm másokkal!
– Pedig muszáj! Milyen volt Berlin?
Noel a lány vállára tette a kezét, elindultak a Quai Saint-Bernard és a bal part felé.
– Sok mindent el kell mesélnem, van benne jó, és van benne kevésbé jó is. De ha a tudás
gyarapodását haladásnak tekinthetjük, akkor azt hiszem, jó pár lépéssel előbbre vagyunk.
Jelentkezett a bátyád?
– Igen. Ma délután. Utánad egy órával telefonált. Megváltozott a programja; valószínűleg már
holnap megérkezik Párizsba.
– Ennél jobb hírt nem is hozhattál volna! Legalábbis remélem. Holnap megtudod. – A hídról
leérve balra fordultak; és a parton indultak tovább. – Hiányoztam?
– Te bolond! Csak tegnap este váltunk el. Arra is alig volt időm, hogy hazaérjek, megfürödjek,
aludjak egyet, és munkába menjek.
– Hazamentél? A lakásodba?
– Nem, a... – A lány elhallgatott, és mosolyogva felnézett. – Az újonc Noel Holcroft remekül
csinálja. A keresztkérdést közömbös hangon teszi fel.
– Nem vagyok közömbös...
– Megígérted, hogy ezt nem firtatod.
– Nem éppen. Megkérdeztem, hogy férjnél vagy-e, vagy együtt élsz-e valakivel. Az elsőre
nemleges választ adtál, a másodikra meglehetősen homályosat. Azt nem ígértem meg kifejezetten,
hogy nem próbálom meg megtudni, hol laksz.
– De burkoltan igen, kedvesem. Egy napon majd elmondom neked, és akkor magad is meglátod,
milyen csacsi voltál.
– Mondd meg most! Szerelmes vagyok beléd! Tudni akarom, hol lakik, akit szeretek!
A mosoly eltűnt a lány arcáról, majd visszatért. Újra felnézett rá.
– Olyan vagy, mint egy kisfiú, amikor egy új szót próbálgat. Mondtam már, nem ismerhetsz
engem eléggé ahhoz, hogy szerelmes legyél belém. Mindig elfelejtem, hogy a nőket szereted!
– A legjobb barátaim közé tartoznak.
– De azért nem házasodnál össze egyikkel sem.
– Senkivel sem akarok összeházasodni!
– Igazad van. Minek komplikálni? Költözz hozzám a következő tíz évre, és mindkettőnknek
megmarad a szabadsága.
– Kedves dolgokat mondasz.
 Megálltak egy kereszteződésnél. Noel maga felé fordította Heldent, mindkét kezét a karjára
tette.
– Komolyan gondolom, amit mondtam!
– Elhiszem – mondta a lány, különös, félelemmel vegyes kíváncsisággal a szemében.
Noel észrevette a félelmet; kissé zavarta, elmosolyodott. – Szeretsz egy kicsit?
Helden nem mosolygott
– Nem is kicsit! Nem számítottam rá, hogy ez megeshet velem. Nem vagyok benne biztos, hogy
meg tudok birkózni ezzel a problémával.
– Annál jobb! – nevetett Noel, és megfogta a kezét, mielőtt átkeltek volna az úton. – Jó hallani,
hogy még te sem tudod a választ mindenre.
– Miért, azt hitted, tudom?
– Azt hittem, hogy azt hiszed.
– Tévedtél.

A vendéglő félig már megtelt vacsorázó vendégekkel. Helden egy sarokasztalt kért, távol a
bejárattól. A tulajdonos bólintott. Lerítt róla, furcsállja, hogy egy ilyen plus belle femme egy
szakadt kinézetű társsal az oldalán lép be hozzájuk.
– Nem tetszem neki – jegyezte meg Holcroft.
– Azért van némi reményed. Nőttél valamit a szemében, amikor azt a drága whiskyt kérted.
Elvigyorodott, láttad?
– Mert észrevette a zakómat. Az már jobban megfelelt az ízlésének.
Helden felnevetett.
– Azzal a felöltővel nem divatbemutatóra készültél. Az volt rajtad Berlinben is?
– Igen. Például, amikor felszedtem a kurvát. Nem vagy féltékeny rá?
– Senkire, aki ebben a felöltőben is hajlandó ajánlatot elfogadni tőled.
– Maga volt a megtestesült bűbáj!
– Valószínűleg az Odessának dolgozott, és a tervüknek megfelelően nemi betegséget kaptál.
Úgyhogy a következő találkozásunk előtt sürgősen menj el orvoshoz!
Noel megfogta a kezét. Évődés nélkül, komolyan válaszolt.
– Az Odessa miatt nem kell aggódnunk. Sem a Rache miatt. Ez az egyik legfontosabb tanulsága
a berlini utamnak. Kétlem, hogy bármelyik szervezet is tudna Genfről.
Helden megdöbbent.
– És Beaumont? Azt mondtad, az Odessához tartozik, és követett téged Rióba.
– Szerintem tényleg az Odessa tagja, és követett is engem, de nem Genf miatt. Hanem Graff
miatt. Valahogy rájöttek, hogy Johann von Tieboltot keresem; és ezért követett. Nem Genf miatt.
Holnap már többet fogok tudni, ha beszéltem a bátyáddal. Egyébként Beaumont pár napon belül
kikerül a képből. Kessler elintézi. Azt mondta, felhív valakit a bonni kormánynál.
– Ilyen egyszerű?
– Nem nehéz. Csak utalni kell az Odessára, és katonai körökben ez már elég is a nyomozás
megindításához. Beaumontot hamarosan kivonják a forgalomból.
– De ha nem az Odessa, és nem is a Rache, akkor kicsoda?
– Ezt akarom elmesélni neked. El kellett dobjam a skót mintás dzsekit és a sapkát.
– Igen? – Helden zavartan hallgatta az összevissza beszédet.
Noel elmondta, miért kellett eldobnia, épp csak utalva a sikátorbeli verekedésre. Ezután
részletesen elmesélte a Kesslerrel folytatott beszélgetést; a vége felé rájött, nem hagyhatja ki az
ismeretlen bőrdzsekis férfi meggyilkolását. Holnap úgyis elmondja a bátyjának; semmi értelme,
hogy most elhallgassa. Amikor a végére ért, Helden megrázkódott, körmeit a tenyerébe
mélyesztette.
– Milyen szörnyű! Volt valami elképzelése Kesslernek arról, hogy ki lehetett, honnan jöhetett?
 – Nem igazán. Vagy fél tucatszor átrágtuk magunkat azon, amit a férfi mondott, de nem
jutottunk közelebb. Kessler véleménye szerint egy neonáci csoporthoz tartozhatott, a párt egyik
utódához, ahogy Kessler fogalmazott. Az Odessával szembenálló frakcióhoz.
– És honnan tudhatnak a genfi számláról?
– Ezt is megkérdeztem Kesslertől. Szerinte ennek az óriási összegnek a Németországból való
kijuttatását nem lehetett annyira titokban végrehajtani, mint ahogy azt mi gondoljuk. Hogy valaki,
valahol, tudomást szerezhetett róla.
– De hát Genfnek a titok a lényegéhez tartozik! Anélkül összeomlik!
– Vannak különböző fokozatok. Meddig titok a titok? Mi a különbség a bizalmas információ és a
szigorúan titkos adat között? Egy maroknyi ember megtudott valamit Genfről, és most meg akarnak
akadályozni bennünket abban, hogy megszerezzük a pénzt, hogy felhasználjuk arra, amire akarjuk.
Ők akarják megkaparintani maguknak, ezért nem is fogják a nyilvánosság elé tárni az eredetét.
– És ha ezt tudják, akkor azt is tudhatják, hogy nem szerezhetik meg a pénzt.
– Nem feltétlenül.
– Akkor meg kell nekik mondani!
– A sikátorban meg is mondtam annak a férfinak. Nem tudtam meggyőzni. De ha meggyőztem
volna, most már akkor is mindegy lenne.
– Hát nem érted? Valakinek kapcsolatba kellene lépnie ezekkel, bárkik is, és meggyőzni őket
arról, hogy azzal semmit sem nyernek, ha feltartóztatnak téged, a bátyámat és Kesslert.
Holcroft ivott egy kortyot.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt kellene tennünk. Kessler mondott valamit, ami
akkor nagyon zavart, és most is zavar. Azt mondta, hogy mi, és gondolom, "mi"-n azokat értette,
akik nem tanulmányozták olyan behatóan ezt a témakört, szóval mi sohasem értettük meg az igazi
nácikat. Az ő szempontjukból ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy őnekik milyen hasznuk
származna belőle, éppoly fontos számukra, hogy másoknak se lehessen hasznuk. Kessler ezt
eredendő rombolási vágynak nevezte.
Helden újra összevonta a szemöldökét.
– Szóval, ha megtudják, akkor is üldöznének titeket. Megölnék mindhármótokat, mert
nélkületek Genf kútba esik.
– Egy emberöltőre biztosan. Ez épp elég indítóok lenne nekik. A pénz további harminc évre a
páncélteremben maradna.
Helden a szájához kapta a kezét.
– Várj csak, itt valami nincs rendben! Hiszen már eddig is többször megpróbáltak megölni
téged! Téged! Az elejétől kezdve... téged!
Holcroft megrázta a fejét.
– Nem biztos...
– Nem biztos? – vágott közbe Helden. – Te jó ég, hát még milyen bizonyítékot akarsz?
Megmutattad nekem az átszúrt zakódat. Ott volt a sztrichnin a repülőgépen, a lövések Rióban. Mit
akarsz még?
– Azt akarom tudni, hogy ki áll az egész mögött. Ezért akarok beszélni a bátyáddal.
– Mit mondhat neked Johann?
– Azt, hogy kit ölt meg Rióban. – Helden tiltakozni akart, de Noel megfogta a kezét. – Hadd
magyarázzam meg! Az az érzésem, hogy a kellős közepébe kerültünk, de legalábbis kerültem, két
olyan küzdelemnek, amelynek egymáshoz semmi köze. Bármi történt is a bátyáddal Rióban, annak
semmi köze Genfhez. Itt követtem el a hibát. Mindent Genffel hoztam összefüggésbe.
– Már próbáltam megértetni veled – mondta Helden.
– Lassú voltam. Nem vagyok hozzászokva, hogy rám lőjenek, hogy meg akarjanak mérgezni,
vagy gyomron akarjanak döfni. Ez megzavarja az ember gondolkodását. Legalábbis az enyémet.
– Johann nagyon sokoldalú, Noel – mondta Helden. – Kedves és elbűvölő is tud lenni, de
zárkózott is. Ez is hozzá tartozik. Rendkívüli élete volt; sohasem nyughatott. Hol itt élt, hol ott, hol
ez érdekelte, hol meg az, mindenben kiváló volt, mindenre rányomta a saját személyiségének
bélyegét, bár nem mindig akarta, hogy azt felismerjék.
– Johann itt, Johann ott, Johann mindenütt – szakította félbe Holcroft. – Akár egy vörös
Pimpernel.
– Pontosan. Johann nem fogja elmondani neked, mi történt Rióban.
– De tudnom kell!
– Mivel semmi köze Genfhez, tiltakozni fog.
– Akkor megpróbálom meggyőzni: Tudnunk kell, hogy vannak-e sebezhető pontjai.
– Tegyük fel, hogy vannak sebezhető pontjai. Akkor mi van?
– Akkor ki van zárva a genfi küldetésből. Tudjuk, hogy megölt valakit... Hallottad, hogy egy
férfi, szerinted gazdag, befolyásos, azt mondta, felkötteti gyilkosságért. Tudom, hogy
összekülönbözött Graff fal, vagyis az Odessával. Az életéért futott. Titeket is magával vitt, de a
saját bőrét mentette. Sok mindenbe belekeveredett; a nyomában vannak, és bizony elképzelhető,
hogy megzsarolják. Ez pedig lehetetlenné teheti a genfi küldetés teljesítését.
– És muszáj ezt a bankároknak elmondani? – kérdezte Helden.
Noel megemelte a lány állát, a szemébe nézett.
– Én biztos elmondanám nekik. Hiszen 780 millió dollárról van szó! És három férfi nagyszabású
vállalkozásáról, egyedülálló történelmi gesztusról. Ha a bátyád kockáztatná a sikert, vagy esetleg
másra fordítaná a pénzt, akkor talán jobb is ha a milliók várnak még egy emberöltőt. De ennek nem
kell feltétlenül így történnie. Az előírás szerint te is képviselheted a von Tiebolt családot.
Helden mereven nézett rá.
– Szó sem lehet róla, Noel! Johannak kell lennie! Nem csak sokkal képzettebb nálam, meg is
érdemli. Nem vehetem el tőle.
– Én meg nem adhatom neki. Semmiképp, ha veszélyezteti a küldetés sikerét. Térjünk vissza
erre, ha már találkoztam vele.
Helden az arcát fürkészte; Noel kezdte kényelmetlenül érezni magát. A lány levette a férfi kezét
az arcáról, és a kezét a tenyerébe fogta
– Téged mindig az erkölcs vezérel, ugye?
– Nem. Csak dühös vagyok. Elegem van a pénzügyi élet fensőbb köreiben uralkodó
romlottságból! Éppen eleget tapasztaltam ezt a saját országomban.
– "A pénzügyi élet fensőbb köreiben"?
– Ezt a kifejezést apám használta a nekem írott levelében.
– Furcsa – mondta Helden.
– Micsoda?
– Eddig mindig Clausennek, vagy Heinrich Clausennek nevezted. Mint aki távol áll tőled.
Holcroft bólintott, elismerve a megjegyzésben rejlő igazságot.
– Tényleg különös, hiszen valójában most sem tudok róla többet, mint ezelőtt. De Kessler
elmesélte, milyen volt. Hogyan nézett ki, hogyan beszélt, hogyan hallgatták őt az emberek, és
milyen benyomást tett rájuk.
– Akkor mégiscsak többet tudsz róla.
– Nemigen. Ezek csak benyomások. Ráadásul egy gyermek benyomásai. De egy kicsit úgy
érzem, közelebb kerültem hozzá.
– A szüleid mikor beszéltek neked róla először?
– Csak az édesanyám beszélt róla, a... a mostohaapám soha. Csak Althene. Pár héttel a
huszonötödik születésnapom után. Akkor már dolgoztam, bejegyzett szakértőként.
– Szakértőként?
– Építész vagyok, elfelejtetted? Én már majdnem elfelejtettem.
– És az édesanyád egészen a huszonötödik születésnapodig várt ezzel?
– Igaza volt. Nem hiszem, hogy fiatalabb koromban meg tudtam volna emészteni. Istenem! Noel
Holcroft, a tipikus amerikai fiú. Hot dog és pommes frites, a Shea Stadion és a Mets, a Garden és a
Knicks világa; a főiskola, a barátok, akiknél az apák mind részt vettek a nagy háborúban, és a
maguk módján mind győztes katonákként tértek haza. Ha ennek a fiúnak akkor elárulják, hogy az
igazi apja egyike a háborús filmekből ismert bokacsattogtató szadistáknak, menten szörnyethal.
Akkor meg végül miért árulta el?
– Mert tartott tőle, hogy egy nap rájöhetek. Bár nem tartotta valószínűnek. Dickkel együtt
minden nyomot gondosan eltüntettek még születési anyakönyvi kivonatot is csináltattak, mely
szerint én az ő fiuk vagyok. De hát volt egy másik anyakönyvi kivonat is Berlinben. "Clausen, fiú.
Anyja neve: Althene Clausen. Apja neve: Heinrich Clausen." És voltak, akik tudták, hogy otthagyta
a férjét és elhagyta Németországot. Althene azt akarta, ne érjen felkészületlenül, ha esetleg kiderül,
és valaki valamiért megpróbálná ellenem kijátszani ezt az információt. Legyek rá felkészülve, és ha
kell, le tudjam tagadni. Hogy mondhassam, az egy másik gyerek volt, akiről idehaza sohasem
beszéltünk, aki csecsemőkorában meghalt Angliában. Ami azt jelenti, hogy csináltattak még egy
bizonyítványt. Egy halotti bizonyítványt.
– Igen. És előírásszerűen be is jegyeztették valahol Londonban.
Helden hátradőlt, a boksz falának.
– Látod, nem is különbözünk olyan nagyon egymástól. Az életünk tele hamis papírokkal. Milyen
jó lenne nélkülük élni! Gondoltál erre valaha is, huszonöt éves korod óta?
– Nem. A papírokat sohasem tartottam sokra. Pusztán a papírok miatt sohasem alkalmaztam
senkit, és sohasem rúgtam ki senkit, ha valaki ilyesmi miatt bemártotta az illetőt. – Noel megitta a
whiskyt. – A kérdéseket magam szeretem feltenni. És a bátyádnak is tartogatok néhány kemény
kérdést. Nagyon remélem, hogy olyan feleletet ad rájuk, amilyet várok.
– Én is remélem.
Noel közelebb hajolt a lányhoz, a válluk összeért.
– Szeretsz egy kicsit?
– Nem is kicsit!
– Töltsük együtt az éjszakát!
– Én is szeretném. Menjünk a szállodádba!
– De nem a rue Chevalle-re. A szüleményünk, Mr Fresca, előkelőbb szálláshelyre költözött.
Tudod, Párizsban is vannak barátaim. Egyikük a Georges Cinq igazgatóhelyettese.
– Te kis pazarló!
– Megengedhetjük magunknak. Különleges nő különleges körülményeket érdemel; azonkívül, ki
tudja, mit hoz számunkra a holnap. Mellesleg, miért is nem mehetünk Argenteuil-be? Azt mondtad,
elárulod.
– Mert ott megláttak bennünket.
– Hogyan? Kicsoda?
– Egy férfi meglátott minket, pontosabban téged. A nevét nem tudjuk, csak azt, hogy az
Interpolnak dolgozik. Fülest kaptunk tőlük. A párizsi központ körözvényt adott ki a
személyleírásoddal. Egy New York-i rendőr figyeltet. Valami Miles nevű.

John Tennyson kisétált a Heathrow repülőtér zsúfolt érkezési csarnokából. A járda mellett
várakozó fekete Jaguár szedánhoz ment. A sofőr cigarettázva könyvet olvasott. Amikor meglátta a
közeledő szőke férfit, kiszállt a kocsiból.
– Jó estét Mr Tennyson! – köszönt, öblös walesi akcentussal.
– Régóta vársz? – kérdezte Tennyson, különösebb érdeklődés nélkül.
– Nem rég – felelte a sofőr, és átvette Tennysontól az aktatáskáját és az útizsákját. –
Feltételezem, hogy ön akar vezetni.
– Igen. Majd kiteszlek valahol útközben, ahol taxit tudsz fogni.
– Itt is találok.
– Nem, meg kell beszélnünk valamit!
 Tennyson beült a kormány mögé; a walesi pedig kinyitotta a hátsó ajtót, és betette a csomagot.
Pár perc múlva, miután túljutottak a repülőtér kapuján, a London felé vezető műúton robogtak.
– Milyen volt az útja? – kérdezte a walesi.
– Mozgalmas.
– Olvastam a Bahreinről szóló cikkét. Nagyon mulatságos volt.
– Bahrein a mulatságos. Az indiai boltosokon kívül egyetlen igazi közgazdásszal sem sikerült
találkoznom az egész szigetvilágban.
– A sejkekhez kedves volt.
– Ők is kedvesek voltak hozzám. Mi újság a Földközi-tengeren? Tartod a kapcsolatot a
bátyáddal Beaumont hajóján?
– Folyamatosan. A Camarat-fok melletti rádiótelefont használjuk. Minden a tervek szerint megy.
Vannak már tanúk; akik látták a kapitányt egy nővel Saint Tropez-ban; amikor egy kis hajón
kifutott a tengerre. Negyvennyolc órája nincsenek hírek sem a hajóról, sem a párról, és időközben
váratlan viharok is voltak a tengeren: A bátyám holnap fogja jelenteni az esetet. És természetesen
átveszi a parancsnokságot.
Természetesen. Ezek szerint minden rendben megy. Beaumont halálának oka egyértelmű lesz.
Tengeri baleset.
– Nem akarja elmondani, mi történt?
– A részletek nem érdekesek; csak feleslegesen terhelnélek. Az a helyzet, hogy Beaumont
túlzásokba esett. Olyanok látták meg, akiknek nem lett volna szabad, és olyan helyeken, ahol nem
lett volna szabad. Még az is felmerült, hogy a mi kiváló tisztünk esetleg az Odessa tagja.
A walesi férfi arca elárulta felháborodását.
– Nahát, ez roppant veszélyes! A marhája!
– És még van valami, amit közölnöm kell veled – mondta Tennyson. – Közel a nagy esemény.
A walesi megilletődötten válaszolt.
– Megtörtént volna? Ezt is megértük...
– Két héten belül, azt hiszem.
– Szinte nem is tudom elhinni!
– Miért? – kérdezte Tennyson. – Minden az eredeti elképzelések szerint zajlik. El kell küldjük a
táviratokat! Mindenhová!
– Mindenhová... – ismételte meg a férfi.
– A kód: Wolfsschanze.
– Wolfsschanze?... Istenem, hát megértük!
– Meg. Állítsd össze a területi vezetők végső, naprakész névsorát, természetesen csak egy
példányban. Az összes mikrofilmes nyilvántartást: az országok, városok, politikai kapcsolatok
szerinti nyilvántartásokat, légmentesen zárd be egy acéldobozba. A dobozt személyesen hozd el
nekem mához egy hétre, a vezetők névsorával együtt. Szerdán. A kensingtoni lakásom előtt
találkozunk az utcán. Este nyolckor.
– Mához egy hétre. Szerdán. Nyolckor. A dobozzal.
– És a névsorral. A vezetők névsorával.
– Természetesen. – A walesi az öklét a szájához emelte, és a mutatóujja bütykét harapdálta. –
Tényleg megértük... – suttogta.
– Van még egy apró akadály, de le fogjuk küzdeni.
– Segíthetek? Bármire hajlandó vagyok!
– Tudom, Ian. Egyike vagy a legjobbaknak. Majd a jövő héten megmondom, miben segíthetsz.
– Bármiben!
– Igen. – Tennyson lassított a Jaguárral, mert közeledett az egyik kijárat – elviszlek Londonba,
de továbbmegyek Margate felé. Létfontosságú, hogy minél előbb odaérjek.
 – Ne aggódjon miattam! Te jó isten, mennyi gondja lehet! – Ian nézte Tennyson erős,
szoborszerű arcvonásait, melyek olyan sokat ígértek... óriási hatalmat. – Fantasztikus, hogy itt
lehetek; hogy jelen lehetek a születésnél. Az újjászületésnél. Kész vagyok minden áldozatra!
A szőke férfi elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta
– Akárhol kitehet. Majd találok taxit... Nem is tudtam, hogy Margate-ben is vannak embereink.
– Mindenütt vannak embereink – mondta Tennyson, és megállította az autót.
Tennyson a Portsea felé vezető jól ismert úton száguldott. Már nyolc óra előtt odaér Gretchen
házához, noha a lány csak kilencre várja. Így is tervezte. Lesz ideje rá, hogy körülnézzen,
nincsenek-e látogatók, nem ugrott-e be hozzá valamelyik barátságos férfiszomszéd egy pohár italra.
A szőke férfi mosolygott magában. Nővére, bár már a negyvenes éveinek a közepén járt, még
mindig úgy vonzotta maga köré a férfiakat, mint a gyertyaláng a pillangókat. A belőle áradó
forróságtól mindannyian égési sebeket szenvedtek, a lángig azonban nem jutottak el. Mert Gretchen
a felébresztett vágyat csak akkor elégítette ki, ha erre tőle utasítást kapott. A testét fegyverként
használták, és a többi potenciálisan halálos fegyverhez hasonlóan, óvatosan.
Tennysonnak nem volt ínyére, amit tennie kellett, de tudta, nincs más választása. A Genfhez
vezető összes szálat el kell vágnia, és a nővére is egy ilyen szál lehet. Ahogy Anthony Beaumont is
az volt. Gretchen egyszerűen túl sokat tud; Wolfsschanze ellenségei megtörhetnék és meg is törnék.
Volt három olyan információ, amelyet a Nachrichtendiens még semmiképp sem tudhatott. A
menetrendet, a milliók elosztásának módját és a névsort. Gretchen ismerte a menetrendet,
nagyjából tisztában volt az elosztás módjával, és mivel ezek szorosan összefüggtek azokkal, akik
majd felhasználják a pénzt szerte a világon, a névsor sem volt teljesen ismeretlen előtte. A
nővérének meg kell halnia!
Ahogy a walesi férfinak is meg kell hoznia azt az áldozatot, amiről olyan nemesen beszélt.
Amint a légmentesen lezárt dobozt és a névsort átvette tőle, a walesinek bevégeztetett. Meg kell
tőle szabadulni, hiszen Erich Kessler és Wilhelm von Tiebolt fiain kívül élő ember pillantást sem
vethet azokra a névsorokra. Országonként több ezer név, Wolfsschanze igazi örökösei, a tökéletes
faj. Sonnenkinder.
Portsea – 15 M
A szőke férfi a gázra lépett; a Jaguár megugrott.

– Tehát közel a nap – mondta Gretchen Beaumont Tennyson oldalán a puha bőrdíványon
miközben az arcát simogatta, és ujjaival be-betévedt a férfi ajkai közé, felébresztve benne ezzel a
vágyat, ahogy már tette annyiszor, gyermekkoruk óta. – És milyen gyönyörű vagy! Nincs még egy
ilyen férfi a világon, és nem is lesz soha.
Gretchen előrehajolt, kigombolt blúza mögül hívogatóan előbukkantak a keblei. Nyitott ajkát a
férfi szájára tapasztotta, közben torokhangon nyögdécselt; tudta, ezzel megvadítja Johannt.
Tennyson tudta, előbb tisztázniuk kell egyes dolgokat; nem engedheti el magát. Amikor majd
elengedi, az az utolsó aktusa lesz annak a titkos rítusnak, amit gyermekkoruk óta űztek... ami
lehetővé tette a számára, hogy ne kelljen más nőre néznie; hogy ne kösse le magát. Megfogta a lány
vállát, és gyengéden visszanyomta a dívány támlájára.
– Közel a nap – mondta. – Addig kell megbeszélnünk mindent, ami történt, amíg tiszta a fejem.
Még rengeteg időnk van. Csak reggel hat körül kell elmenjek, hogy a Heathrow-n elérjem az első
párizsi gépet. Először térjünk vissza az amerikaira. Biztos, hogy nem felejtettél el valamit elmesélni
vele kapcsolatban? Biztos vagy abban, hogy nem jött rá, te voltál ott New Yorkban?
– Biztos. A lakásával szembeni halott nőről tudták, hogy erős dohányos. Én itt szándékosan
hangsúlyoztam előtte, hogy nem dohányzom. És azt mondtam, már hetek óta ki sem mozdultam
itthonról. Ha nem hitte volna el, még bizonyítani is tudtam volna. Arról nem is beszélve, hogy
igencsak életben voltam
 – Szóval, amikor eltávozott, fel sem merülhetett benne, hogy a kapitány erotikus, hűtlen
felesége, akivel lefeküdt, azonos a New York-i nővel?
– Természetesen nem. Azonkívül nem fogalmaznék úgy, hogy eltávozott – mondta Gretchen
nevetve. – Inkább elmenekült. Összezavarodott, pánikba esett. Meg volt róla győződve, hogy
kiegyensúlyozatlan, hibbant nőszemély vagyok, alkalmatlan a genfi küldetésre, s ezért téged kell
számításba vennie. Pontosan ahogy elterveztük. – Komolyan folytatta. – És elemelte Tony
fényképét, amit viszont nem vettünk tervbe. Visszaszerzed, gondolom.
Tennyson bólintott.
– Igen.
– Mit mondasz majd Holcroftnak?
– Azt hiszi, Beaumont az Odessa ügynöke, hogy én annak idején összekülönböztem Graff-fal, és
ha nem menekülök el Brazíliából, lelőttek volna. Ezt mondta Kesslernek. Nem tudja, mi történt
velem Rióban, csak azt, hogy megöltem valakit; nagyon aggódik emiatt. – Tennyson
elmosolyodott. – Majd rájátszom erre. Kitalálok neki valami megdöbbentő, szívfacsaró históriát,
meg lesz róla győződve, hogy szentebb vagyok Keresztelő Szent Jánosnál. És természetesen hálás
leszek, hogy Kessler barátunk megszabadított minket a szörnyűséges Beaumonttól.
Gretchen megfogta a kezét, a lábai közé húzta, és a harisnyájához dörzsölte.
– Nemcsak gyönyörű vagy, hanem zseni is!
– És utána szerepet cserélünk, úgy fogja érezni, neki kell meggyőznie engem arról, hogy méltó a
küldetésre. Neki kell majd magyarázkodnia. Pszichológiai szempontból roppant fontos, hogy ebbe
a helyzetbe kerüljön; el kell érni, hogy egyre jobban függjön tőlem.
Gretchen a lábai közé fogta a férfi kezét, és megszorította; a szorítás váratlan volt és érzéki.
– Ugye tudod, hogy már a szavaiddal is fel tudsz izgatni engem?
– Türelem, szerelmem... egyetlen szerelmem. Még beszélgetnünk kell egy kicsit. – Tennyson
megmarkolta nővére combját, az nyögdécselt a gyönyörűségtől. – Természetesen többet fogok
tudni, miután beszéltem Heldennel.
– Ezek szerint elmész hozzá, mielőtt találkoznál Holcrofttal?
– Igen. Felhívom, és megkérem rá, hogy azonnal találkozhassunk. Először az életben
határozatlannak fog majd látni, kételyek között vergődőnek; meg kell majd győznie arról, hogy
helyesen cselekszem.
– Briliáns! – Gretchen kivette a férfi kezét a combjai közül, és a melle alá helyezte. – A
húgocskánk még mindig azokkal a szakadt földönfutókkal tart? Az önmagukat werwünschte
Kindernek tituláló szakállas, romlott fogú fickókkal?
– Természetesen. Érezni akarja, hogy szükség van rá; mindig is ez volt a gyengéje.
– Hiába, nem a Birodalomban született!
Tennyson gúnyosan felnevetett.
– Hogy a helytállását még jobban bizonyítsa, ápolónő lett. Herr Obersthez költözött,
gondoskodik arról a nyomorék gazfickóról. Minden este kétszer kocsit vált, nehogy nyomra
vezesse a Rache vagy az Odessa merénylőit.
– Pedig egy nap Helden még áldozatul eshet valamelyiknek – elmélkedett Gretchen. –
Egyébként érdemes lenne megfontolni. A bankszámla felszabadítása után hamarosan ki kell
iktassuk őt is. Nem hülye, Johann! Legfeljebb eggyel több gyilkosság szerepel majd a Rache
számláján. Vagy az Odessáén.
– Nekem is átfutott már ez az agyamon... Apropó, gyilkosság... Amikor Holcroft itt járt, nem
beszélt Peter Baldwinról?
– Egy szóval sem említette. Nem is volt várható, feltéve, hogy jól játszom a szerepemet. A
kiegyensúlyozatlan, kielégületlen asszonyét. Nem akart megrémíteni, és olyasmit sem akart
elmondani, ami veszélyes lehet a küldetésre.
Tennyson bólintott; jól számítottak.
– Hogyan reagált, amikor rólam beszéltél?
 – Nem sok időt hagytam neki rá – mondta Gretchen. – Egyszerűen közöltem vele, hogy a von
Tieboltok ügyeit mindig is te intézted. Miért akarta Baldwin kikapcsolni Holcroftot New Yorkban?
Sikerült megtudnod?
– Apránként szépen összeraktam. Baldwin Prágában működött, az M.I.6 ügynöke volt, egyesek
véleménye szerint mindig azokhoz volt hű, akik a legtöbbet kínálták neki. Szerintük boldog-
boldogtalannak árulta az információt, mígnem végül az M.I.6-nál gyanakodni kezdtek rá. Kirúgták,
de nem helyezték vád alá, mert nem voltak teljesen biztosak a bűnösségében. Ő ugyanis bevallottan
kettős ügynökként dolgozott, arra hivatkozva, hogy ezt csak álcaként használja. Ezenkívül ismerte
az összes közép-európai brit kapcsolatot, és nyilvánvalóan a felettesei tudomására hozta, hogy a
nevek felszínre kerülnének, ha vele történne valami. Egyébként mindvégig hangoztatta az
ártatlanságát, azt mondta, azért büntették meg, mert túl jól dolgozott.
– De mi köze mindennek Holcrofthoz?
– Előbb tudnod kell, kicsoda is Baldwin, ahhoz, hogy megértsd a továbbiakat. Jó hírszerző volt,
megbízható forrásokkal. Mindent ki tudott nyomozni. Prágában hallott először a genfi hatalmas
vagyonról. A náci zsákmányról. Ez persze nem volt valami új dolog; Berlin eleste óta keringtek
ilyen történetek, különbség csak az volt, hogy most Clausen neve is felmerült. Még ez sem volt
különösebben meglepő, hiszen Clausen a Birodalom pénzügyi zsenije volt. Baldwin azonban a rá
jellemző alapossággal mindent a legapróbb részletekig ellenőrzött.
– Átnézte a futárokra vonatkozó anyagot – szakította félbe Gretchen.
– Igen. A Finanzministeriumra koncentrálva. A küldemények százaiból több tucatnak Manfredi
volt a címzettje. Miután megtudta Manfredi nevét, csak türelemre és folyamatos megfigyelésre volt
szükség; és némi óvatos vesztegetésre a bankon belül. Az áttörés akkor következett be, amikor
meghallotta a hírt, hogy Manfredi érintkezésbe lépett egy addig teljesen ismeretlen Holcroft nevű
amerikaival. Miért? Ellenőrizte Holcroftot, megtalálta az anyát.
– Akinek nagy szerepe volt Manfredi stratégiájában – vágott közbe megint Gretchen.
– Elejétől fogva – bólintott Tennyson. – Meggyőzte Clausent arról, hogy az lesz a legjobb, ha a
felesége elhagyja Németországot. A nő gazdag, jól ismert pénzügyi körökben; nagyobb hasznukra
lehet Amerikában. Clausennek végül sikerült rábeszélnie feleségét, de az ötlet maga Manfredié.
– A kis gnóm jóságos külseje alatt – mondta Gretchen – egy Machiavelli lakozott.
– Az ártatlan kinézete sokat segített neki abban, hogy megússza ezt az egészet. De
Machiavellivel nem állítható párhuzamba. Manfredit egyedül a pénz érdekelte, más hatalomra nem
vágyott. Ő az aranyra esküdött fel. A kezébe akarta kaparintani a zürichi ügynökség irányítását;
ezért öltük meg.
– Mennyit tudott meg Baldwin?
– Sohasem fogjuk pontosan megtudni, de amit megtudott, arra akarta felhasználni, hogy
tisztázza magát a Brit Titkosszolgálat előtt. Végül is nem volt kettős ügynök; pontosan az volt,
aminek mondta magát. Az M.I.6 rendkívül eredményes prágai ügynöke.
– Találkozott Manfredivel?
– Ó, igen. Ez kiderül abból is, hogy tudott a genfi találkozóról. Csak egy kicsit elkésett, ennyi az
egész. Elképzelem magam előtt a találkozásukat. Ahogy ravaszul kerülgetik egymást, mindketten
veszettül koncentrálva arra, amit el akarnak érni. Az egyik információra vadászik, a másik meg
mindenáron meg akarja tartani a titkot, tudván, milyen katasztrofálisan veszélyes a helyzet.
Valamilyen egyezségre bizonyára jutottak, amit Manfredi persze megszegett, találkozott
Holcrofttal, azután riasztott minket Baldwinnal kapcsolatban. A nyomokat tökéletesen eltüntette.
Ha a férjedet elkapták volna, amikor megöli Baldwint, semmilyen szál nem vezetett volna Ernst
Manfredihez. Minden tiszteletet megérdemel. Nyerhetett volna.
– Ha nem Johann von Tiebolttal kerül szembe – mondta Gretchen, és a férfi kezét a melle alól
feljebb húzta. – Egyébként kaptam egy üzenetet Grafftól, Rióból. Panaszkodik, hogy nem
tájékoztatjuk eléggé a lépéseinkről.
 – Egyre szenilisebb. Ahogy látom, ő is teljesítette a küldetését. A korral egyre könnyelműbbé
válik; ilyenkor nem lenne szabad üzeneteket küldözgetni Angliába. Attól tartok, der Alténak
bevégeztetett.
– Kiadod a parancsot?
– Reggel. A gyűlölt Odessa sárkányának újabb feje hull a porba. Túlságosan is jól megtanultam
a leckét, amit adott. – Tennyson előrehajolt, keze nővére mellét szorította. – Azt hiszem, be is
fejeztük. Mint mindig, most is világosabban látok, miután beszéltem veled. Nem jut eszembe
semmi több, amit el kéne mondanom neked, vagy amit meg kellene kérdeznem tőled.
– Akkor most itt az ideje, hogy követelj! Olyan régóta nem találkoztunk, már bizonyára égsz
belül. Ne félj, eloltom a tüzet, ahogy mindig is eloltottam.
– Gyermekkorunk óta – mondta Tennyson, és a szájára tapadt. Gretchen a férfi nadrágját
gombolta. Mindketten reszkettek. Gretchen meztelenül feküdt mellette, egyenletesen lélegzett,
kimerülten és kielégülten. A szőke férfi felemelte a kezét, és órájának foszforeszkáló számlapjára
nézett. Hajnali 2.30. Elérkezett az ideje annak, hogy megtegye azt a szörnyűséget, amit a
Wolfsschanze küldetésének sikere érdekében meg kell tennie. A Genfhez vezető összes szálat el
kell vágnia.
Lenyúlt az ágy mellé, a cipőjéért. Felemelte az egyiket, és kitapogatta a sarkát a sötétben. Volt
ott egy apró fémlemez, amelyet megnyomott, és ütközésig balra fordított. Kiemelte a lapocskát, és
az ágy melletti asztalra helyezte. Ezután függőleges helyzetbe állította a cipőt, és a talpába fúrt
lyukból előhúzott egy huszonöt centiméter hosszú acéltűt. A tű hajlékony volt, de törhetetlen. Ha a
negyedik és az ötödik borda között ügyesen döfik a testbe, átszúrja a szívet, és olyan apró nyomot
hagy, hogy még a halottkémi szemlén is ritkán veszik észre.
A tűt jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, bal kezével a nővére felé nyúlt.
Megérintette a jobb mellét, azután a meztelen vállát. Gretchen kinyitotta a szemét.
– Kielégíthetetlen vagy – suttogta mosolyogva.
– Csak veled – mondta a férfi, és magához húzta a nővérét. – Te vagy az egyetlen szerelmem! –
folytatta; és kinyújtott jobb karját óvatosan mögéje csúsztatta, Csuklóját befelé fordította, a tű
irányba állt. Egyetlen mozdulattal bevágta a testbe.

Az elhagyatott vidéki utak egyformának tűntek, de Tennyson jól megjegyezte, merre kell
mennie. Tudta, hogyan juthat el ahhoz az eldugott kis házhoz, ahol a szálakat a háttérből mozgató
Herr Oberst lakik, a Birodalom árulója. Még azzal is, hogy Oberstnek nevezi magát, gúnyolódik.
Az áruló nem ezredes volt, hanem a Wehrmacht tábornoka, Klaus Falkenheim, egy időben
Németország rangban negyedik leghatalmasabb embere. A tábornokok, még maga a Führer is,
elhalmozták dicséretekkel. Nem tudták, hogy kígyót melengetnek a keblükön.
Istenem, mennyire gyűlölte Johann von Tiebolt Herr Oberstet, ezt a hazug kígyót. De Johann
von Tiebolt nem fogja kimutatni gyűlöletét. Éppen ellenkezőleg, hétrét görnyed az öreg férfi előtt,
és megilletődött hódolattal néz fel rá. Ez volt a legbiztosabb módja annak is, hogy megnyerje húga
együttműködési készségét. Felhívta Heldent a Gallimard-nál, hogy meg akarja látogatni. Azt is
megmondta, tudja, hogy Herr Oberst házikójában lakik; és azt is, hol az a ház.
– Tudod, újságíró vagyok. S nem lennék valami jó, ha nem lennének meg a saját forrásaim.
Helden megdöbbent. Johann ragaszkodott ahhoz, hogy már délelőtt lássák egymást, még mielőtt
délután találkozna Holcrofttal. Csakis akkor hajlandó találkozni az amerikaival, ha először
beszélhet Heldennel. Talán Herr Oberst segít tisztázni a helyzetet. Talán az idős férfi el tudja
oszlatni a lány aggodalmát. A földúthoz ért, mely a burjánzó növényzeten keresztül elvezetett a
Herr Oberst házikóját rejtő szűk kis völgyhöz. Három perc múlva megállt a házhoz vezető ösvény
előtt. Az ajtó kinyílt; Helden jött ki, hogy üdvözölje. Milyen gyönyörű, mennyire hasonlít
Gretchenhez!
Testvéri ölelést váltottak, de nem beszélgettek, mindketten várták a Herr Obersttel való
találkozást. Helden tekintete elárulta, hogy zavarban van. Bevezette bátyját a kis, spártai
egyszerűséggel berendezett házba. Herr Oberst a kandalló mellett állt. Helden bemutatta őket
egymásnak.
– Ezt a pillanatot nem felejtem el, amíg élek – mondta Tennyson. – Ön méltán kiérdemelte a
német nép nagyrabecsülését és háláját. Ha bármikor a szolgálatára lehetek, csak szóljon Heldennek,
és én megteszem, bármire kér.
– Nagyon kedves, Herr von Tiebolt – felelte az idős férfi. – De a húga szerint most ön az, aki
valamit akar tőlem, s elképzelni sem tudom, mi lehet az. Miben segíthetek?
– Az amerikaival van problémám. Ezzel a Holcrofttal.
– Mi van vele? – kérdezte Helden.
– Harminc évvel ezelőtt három rendkívüli férfi hihetetlen vállalkozásba fogott, és nagyszerű
tervet kovácsolt abból a célból, hogy valahogy kárpótolják a mészárosok és őrültek áldozatait. Az
akkori körülmények között helyesen gondolkodva Holcroftot választották a milliók szétosztásának
kulcsfigurájává. És most találkozni akar velem, hogy együttműködjünk, és... – Tennyson megállt,
mintha nem találná a szavakat.
– És? – Herr Oberst egy lépést tett előre.
– Nem bízom benne – mondta a szőke férfi. – Nácikkal találkozott. Olyanokkal, akik
megölnének bennünket, Helden. Olyanokkal, mint Maurice Graff Brazíliában.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy a vér nem válik vízzé. Holcroft náci!
Helden arca eltorzult a döbbenettől, szeméből düh és hitetlenség sugárzott.
– Ez abszurdum! Johann, ez őrültség!
– Az lenne? Nem hiszem.

Noel megvárta, amíg Helden elindul a munkahelyére, csak utána hívta fel Milest New Yorkban.
Egész éjszaka szeretkeztek és pihentek. Tudta, meg kell győznie a lányt, hogy továbbra is folytatják
a kapcsolatot, hogy egyikük sem gondol szakításra. Hogy eszébe sem jut ilyesmi.
Csengett a telefon.
– Központ? Itt Fresca beszél: Én kértem Miles hadnagyot.
– Gondoltam, hogy maga az – mondta Miles. – Elérte már az Interpol?
– Hogy elért-e? Ismeretlen alakok követnek, ha erre gondol. Állandóan a nyomomban vannak.
Az ön kérésére, ha nem csalódom.
– Így van!
– Két hetet adott nekem! Most meg mi az ördögöt csinál?
– Megpróbáltam elérni. Hogy tájékoztassam valamiről, amiről tudnia kell. Az édesanyjával
kapcsolatban.
Noelnek a szívébe nyilallt a fájdalom.
– Mi van az édesanyámmal?
– Elmenekült. – Miles szünetet tartott. – Meg kell adni, jól csinálta. Akár egy profi. Elindult egy
mexikói körutazásra, s mielőtt egyet pislanthattunk volna, átváltozott, és idős hölgyként úton volt
Lisszabon felé, álnéven, hamis útlevéllel, amelyet Tulancingóban vett. Csak hát ezek a trükkök ma
már nem jönnek be. Mindet ismerjük.
– Lehet, hogy attól tartott, zaklatni akarják – mondta Noel, nem nagy meggyőződéssel.
– Talán csak magát akarta lerázni valahogy.
– Szó sincs zaklatásról. És bármiért tette is, amit tett, nem ártott volna, ha észreveszi, valaki más
is rájött a trükkjére. Valaki, aki nagyon veszélyes.
– Miről beszél?
– Az édesanyját követte egy férfi, akit semmilyen nyilvántartásból nem tudtunk azonosítani. A
papírjai éppúgy hamisak voltak, mint az édesanyjának. A férfit Mexico City repülőterén kapcsoltuk
le. De mielőtt egyetlen kérdést is feltehettünk volna neki, bekapott egy ciánkapszulát.
 Kiválasztották a találkozó helyét. A Montmartre egyik üres lakását, egy régi épület legfelső
emeletén, tulajdonosa egy jelenleg Olaszországban tartózkodó festő. Helden felhívta Noelt,
megadta neki a címet és az időpontot. Ő is ott lesz, hogy bemutassa a bátyját, de azután elmegy.
Noel felért a lépcső tetejére, és kopogott az ajtón. Sietős lépteket hallott; az ajtó kinyílt; Helden
állt a szűk előtérben.
– Szervusz, kedvesem – mondta.
– Szervusz – felelte Noel, kissé zavartan pillantva a lány háta mögé, mert az szájon csókolta.
– Johann az erkélyen van – nevetett Helden. – Különben is egy puszi engedélyezve van.
Elmondtam neki, hogy... hogy mennyire vonzódom hozzád.
– Muszáj volt?
– Furcsa mód igen. És örülök is, hogy elmondtam. Jó érzés volt. – A lány becsukta az ajtót,
továbbra is fogta a karját. – Nem is tudom, hogyan magyarázzam ezt – mondta. – Több mint egy
éve nem láttam a bátyámat. Megváltozott. A genfi küldetés mintha megváltoztatta volna, nagyon
szeretné, hogy sikerüljön. Még sohasem láttam ilyennek... ilyen, hogy is mondjam... ilyen
töprengőnek.
– Ennek ellenére lesznek kérdéseim, Helden.
– Neki is. Veled kapcsolatban.
– Tényleg?
– Ma délelőtt még az is felmerült benne, hogy esetleg nem is találkozik veled. Nem bízik
benned. Véleménye szerint téged beszerveztek, megfizetnek azért, hogy eláruld a genfi küldetést.
– Én?
– Gondolj csak bele! Megtudta, hogy Rióban találkoztál Maurice Graff fal. Grafftól egyenesen
Londonba mentél, Anthony Beaumonthoz. Egyébként igazad volt, Beaumont az Odessa tagja. –
Helden egy pillanatra elhallgatott. – Azt mondta, hogy... hogy az éjszakát Gretchennel töltötted,
lefeküdtél vele.
– Egy pillanat! – szakította félbe Noel.
– Nem, kedvesem, ne izgasd fel magad! Mondtam neked, ismerem a nővéremet. De látnod kell,
hogy ez azért okot adhat a gyanúra. Az Odessa számára a nők csak tárgyak. Te, mint az Odessa
barátja, hosszú, kimerítő útról érkeztél. Csak természetes, hogy kielégítsék a szükségleteidet.
– Micsoda barbár gondolat!
– Johann így látta.
– Téved!
– Most már ő is tudja. Legalábbis remélem. Elmeséltem neki mindazt, ami veled, ami velünk
történt, hogy majdnem megöltek. Nagyon csodálkozott. Lehet, hogy még maradtak kérdései, de azt
hiszem, sikerült meggyőznöm.
Holcroft hitetlenkedve rázta meg a fejét. Semmi sem olyan mint valaha volt... És már nem is lesz
olyan, soha többé. Nemcsak hogy semmi sem olyan, amilyen volt, még az is bizonytalanná válik;
hogy ami volt, milyen volt. Nem vezet egyenes út az A pontból a B pontba.
– Ezt azért szeretném tisztázni veled – mondta Noel. – Találkozhatnánk később?
– Természetesen.
– Visszamégy dolgozni?
– Nem is voltam.
– Persze, elfelejtettem. A bátyáddal voltál. Tegnap még azt mondtad, dolgozni mégy, de őhozzá
mentél.
– Elkerülhetetlen hazugság volt.
– Mind elkerülhetetlenek, igaz?
– Ugyan már, Noel! Visszajöjjek érted? Mondjuk két óra múlva?
Holcroft elgondolkodott. Még mindig Miles megdöbbentő híre járt a fejében. Megpróbálta elérni
Sam Buonoventurát Curacaóban, de Sam valahol kint járt az építkezésen.
 – Inkább egy szívességre kérnélek. Meséltem neked Buonoventuráról aki a Karibi-szigeteken
dolgozik. Felhívtam a szállodából, de még nem válaszolt. Ha van rá időd megtennéd, hogy
megvárnád a hívását a szobámban? Nem kérnélek ilyesmire, de nagyon sürgős. Történt valami
majd elmesélem. Megtennéd?
– Természetesen. Mit mondjak neki?
– Hogy maradjon ott pár óra hosszat. Vagy adjon meg egy számot, ahol később felhívhatom. Hat
és nyolc óra között, párizsi idő szerint. Mondd meg, hogy nagyon fontos! – Noel a zsebébe nyúlt. –
Itt a kulcs. Ne feledd, Fresca néven vagyok bejelentve!
Helden átvette a kulcsot, majd a karjánál fogva a műterembe vezette.
– Te pedig ne feledd, hogy a bátyám: Tennyson. John Tennyson. Holcroft meglátta Tennysont az
erkélyablak vastag ólomüvegén keresztül. Az üveg mintha felnagyította volna a vonásait; túl
nagynak tűntek. Sötét, hajszálcsíkos öltönyt viselt, kalap és kabát nélkül állt kezével a korlátra
támaszkodva, a párizsi horizontot kémlelte. Magas, karcsú férfi, szinte tökéletes deltákkal; akár egy
atléta teste, feszes, ruganyos izomkötegekkel. Félig jobbra fordult, látszott az arca. Ilyen arcot Noel
még sohasem látott. Mintha művész rajzolta volna, túl ideális ahhoz, hogy húsból és vérből való
legyen. A túlzott tökéletesség miatt hidegnek tűnt. Mintha márványból faragták volna, és a kőhöz
pontosan illő, ápolt, csillogó világosszőke hajjal koronázták volna.
Ekkor von Tiebolt-Tennyson észrevette őt az ablakon keresztül; tekintetük összetalálkozott, és a
márványarc képzete szertefoszlott. A szőke férfi szeme élénken és áthatóan csillogott. Ellökte
magát a korláttól, és elindult az erkélyajtó felé. Belépett, kinyújtotta a kezét Noel felé.
– Wilhelm von Tiebolt fia vagyok.
– Noel Holcroft vagyok – mondta Noel. – Heinrich Clausen fia.
– Tudom. Helden sokat mesélt rólad. Sok mindenen mentél keresztül.
– Mindketten – bólintott Holcroft. – Úgy értem, a húgod és én. Amennyire tudom, neked is volt
részed izgalmakban.
– Ez az örökségünk, sajnos – mosolyodott el Tennyson. – Kicsit kényelmetlen, hogy így kell
találkoznunk, igaz?
– El tudnék képzelni kényelmesebb találkozást is.
– Hadd szóljak közbe én is – mondta Helden. – Látom, önállóan is be tudtatok mutatkozni
egymásnak. Én megyek.
– Nem kell elmenned – mondta Tennyson. – Amiről beszélni fogunk, szerintem téged is érint.
– Ebben nem vagyok biztos. Legalábbis most. Ezenkívül dolgom is van – felelte Helden.
Elindult az előtér felé. – Azt hiszem, sokak számára roppant fontos, hogy bízzatok egymásban.
Remélem, sikerülni fog.
Kinyitotta az ajtót, és elment.
Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg; mindketten arrafelé néztek, amerre Helden eltűnt.
– Nagyszerű lány – jegyezte meg Tennyson. – Nagyon szeretem.
Noel ránézett.
– Én is.
Tennyson pontosan értette Noelt.
– Remélem, ez nem okoz bonyodalmat.
– Nekem nem, neki esetleg.
– Értem. – Tennyson az ablakhoz sétált, és kinézett. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy az
áldásomat adjam rátok, meglehetősen különböző életet élünk; de még ha abban a helyzetben lennék
is, akkor sem biztos, hogy adnám.
– Köszönet az őszinteségért.
A szőke férfi megfordult.
– Igen, őszinte vagyok. Nem ismerlek. Csak annyit tudok, amennyit Helden elmondott rólad, és
amit magam megtudtam. Amit ő elmondott, az azon alapul, amit te elmondtál neki, persze némi
érzelmi átszínezéssel. Amit én megtudtam, az nem ennyire világos. És nemigen illik bele a húgom
által festett, kissé rajongó képbe.
– Mindkettőnknek vannak kérdései. Akarod kezdeni?
– Tulajdonképpen mindegy, melyikünk kezdi, igaz? Nekem csak néhány kérdésem van, egyenes
kérdések. – Tennyson hangja hirtelen megkeményedett. – Mi dolgod volt Maurice Graff-fal?
– Azt hittem, Helden elmondta.
– Azt mondta el, amit neki mondtál. Most mondd el nekem! Valamivel tapasztaltabb vagyok
nála. És én nem fogadom el igaznak a dolgokat egyszerűen azért, mert valaki mondja. Az évek
során megtanultam, hogy ne tegyem. Miért mentél Graffhoz?
– Téged kerestelek.
– Engem?
– Nem pontosan. Von Tieboltékat kerestem. Hátha tud valamelyiktekről valamit.
– Miért pont Graff?
– Az ő nevét adták meg.
– Kicsoda?
– Nem emlékszem...
– Nem emlékszel? A Rió de Janeiróban élő sok ezer ember közül éppen Maurice Graff nevét
adta meg neked valaki?
– Ez az igazság.
– Nevetséges!
– Várj csak! – Noel megpróbálta sorba venni az eseményeket, amik végül elvezették Graffhoz. –
New Yorkban kezdődött...
– Mi kezdődött? Graff New Yorkban volt?
– Nem. A konzulátuson kezdődött. Elmentem a brazil konzulátusra, és beszéltem az attaséval.
Azt akartam megtudni tőle, hogyan találhatnék meg egy családot, amelyről már évek óta senki sem
hallott semmit. Egy családot, akik a negyvenes években emigráltak Brazíliába. Az attasé rájött,
hogy egy német családot keresek. Kiselőadást tartott a... spanyolul fogalmazta meg.
– Tudok spanyolul – vágott közbe Tennyson. – Miről beszélt?
– "El lado de abajo alemán". Azt jelenti, ami a német felszín alatt van, ami meghatározza a
gondolkodásukat.
– Nem kell magyarázni! Folytasd!
– Azt mondta, erős, összetartó német közösség él Rióban, melyet néhány nagy hatalmú ember
irányít. Figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet, ha ott egy idegen nekiáll egy eltűnt német családot
keresni. A bevándoroltak védik egymást a nürnbergi és az izraeli fejvadászok ellen. De lehet, hogy
túlzott, mert nem akartam megmondani neki a nevedet.
– Hála istennek, hogy nem tetted!
– Amikor Rióba értem, először semmit sem tudtam meg. Még a bevándorlási nyilvántartást is
meghamisították.
– Ami sokunknak igen sokba került – jegyezte meg Tennyson keserűen. – Egyedül így tudtuk
megvédeni magunkat.
– Megdöbbentem. Azután eszembe jutott, amit az attasé a német közösség vezetőiről mondott.
Elmentem egy német könyvesboltba, amelyik német újságokat és képeslapokat is árul, és az
eladótól a nagyobb házak után érdeklődtem. Udvarházak, nagyobb birtokok után. Bajor stílusúnak
neveztem őket, de az eladó megértette, mire gondolok. Építész vagyok, és arra gondoltam...
– Értem – bólintott Tennyson. – Arra gondoltál, hogy nyilván a nagy német birtokokon élnek a
német közösség legbefolyásosabb vezetői.
– Így van. Az eladó mondott két nevet. Az egyik egy zsidóé volt, a másik volt Graff. Szerinte
Graff udvarháza az egyik leglátványosabb Brazíliában.
– Az.
– Hát ennyi. Ezért mentem Graf hoz.
 Tennyson mozdulatlanul állt, az arckifejezése nem árult el semmit.
– Nem elképzelhetetlen.
– Örülök, hogy így látod.
– Csak azt mondtam, hogy elképzelhető, nem azt, hogy el is hiszem.
– Semmi okom rá, hogy hazudjak.
– Még ha lenne is, nem vagyok benne biztos, hogy van hozzá tehetséged. Könnyen átlátok a
hazugokon.
Noel megdöbbent.
– Helden szinte ugyanezt mondta, amikor találkoztunk.
– Én tanítottam. Jól hazudni külön szakma, aminek el kell sajátítani a fogásait. Ezt te nem
értheted!
– Mi az ördögöt akarsz mondani?
– Azt, hogy rendkívül meggyőző amatőr vagy. Jól építed fel a történetet de nem profi módon. Az
egésznek valahogy hiányzik a talpköve. Építészként bizonyára érted, mire gondolok.
– Kutya legyek, ha értem! Kifejtenéd bővebben?
– Szívesen. Brazíliából úgy mentél el, hogy csak a von Tiebolt nevet ismerted. Miután
megérkeztél Angliába, tizenkét órán belül Portsmouth külvárosában voltál, a nővéremnél, sőt:
lefeküdtél vele. Anélkül, hogy a Tennyson nevet valaha is hallottad volna! Honnan hallottál a
Beaumont névről?
– De hát hallottam a Tennyson nevet!
– Igen? És hol, ha szabad kérdeznem?
Ezt is elmeséltem Heldennek. A testvérektől, a Cararra testvérektől, akik eljöttek a szállodámba.
– Ja persze, Cararráék! A leghétköznapibb név Brazíliában. Mond neked a név valamit?
– Semmit.
– Szóval ezek a Cararráék előbukkantak a semmiből, és arra hivatkoztak, hogy a mi régi jó
barátaink. De ahogy már Helden is említette, sohasem hallottunk róluk! Ejnye, kedves Mr Holcroft,
ennél jobb mesét is kitalálhatott volna! – Tennyson felemelte a hangját. – Graff adta meg neked
Beaumont nevét, igaz? Odessa az Odessának.
– Nem! Graff nem tudott rólatok. Azt hitte, még mindig valahol Brazíliában bujkáltok.
– Ezt mondta?
– Erre utalt. Cararráék is megerősítették. Említettek valami déli kolóniákat, Catarina, vagy
valami hasonló nevűt. Hegyvidéki terület német telepesekkel.
– A leckét, látom, jól megtanultad. A Santa Catarina valóban német település. De Cararráék
igencsak megfoghatatlanok.
Noel maga előtt látta a fiatal testvérpár rémült arcát Rióban.
– Lehet, hogy neked megfoghatatlanok de nekem nem. Vagy rossz a memóriád, vagy rossz barát
vagy. Cararráék azt mondták, hogy bár Heldent nem nagyon ismerték téged igen. Nagy, óriási
kockázatot vállaltak azzal, hogy eljöttek hozzám. Portugál zsidók, akik...
– Portugál... – szakította félbe Tennyson izgatottan. – Ó, istenem! És a Cararra nevet
használták... Hogy néztek ki?
Amikor Noel befejezte, Tennyson ezt suttogta:
– Milyen régen is történt! Minden egybevág. A Cararra név. Portugál zsidók, Santa Catarina...
tehát visszatértek Rióba.
– Kik tértek vissza?
– Montealegre-ék, ez a valódi nevük. Tíz, tizenkét évvel ezelőtt történt... Csak azért adták elő
neked ezt a mesét, hogy még véletlenül se jöhess rá, kicsodák valójában.
– Mi történt tizenkét évvel ezelőtt?
– A részletek nem érdekesek, a lényeg az, hogy ki kellett menekítsük őket Rióból, és ezért a
Catarinákra küldtük őket. A szüleik segítettek az izraelieknek; és ezért meggyilkolták őket. A két
gyermeket is üldözték, őket is le akarták lőni. Ezért vittük el őket délre.
 – Ezek szerint a Catarinákon vannak olyanok, akik tudnak rólatok?
– Igen, de csak kevesen. A központunk a Santa Catarinákon volt. Rió túl veszélyes lett volna.
– Miféle központ? Kiknek a központja?
– Azoké, akik az Odessa ellen harcoltak Brazíliában. – Tennyson megrázta a fejét. – Bocsánatot
kell kérjek tőled! Heldennek igaza volt, megsértettelek. Igazat mondtál.
Noelnek az a furcsa érzése támadt, hogy megvédték, amikor pedig nem is volt mi ellen
megvédeni őt. Kényelmetlenül érezte magát, hogy egy olyan embernek kell kérdéseket feltennie,
aki az Odessa ellen harcolt, aki gyermekeket mentett meg, akikre éppoly biztos halál várt, mintha
Auschwitzba vagy Belsenbe kerültek volna, és aki a túlélés fortélyaira megtanította azt a nőt, akit
mindenkinél jobban szeretett. Ennek ellenére neki is voltak kérdései, amiket mindenképpen fel kell
tennie.
– Most rajtam a sor – mondta. – Gyorsan vág az agyad, és sok olyasmiről tudsz, amiről én még
sohasem hallottam. Még mindig nagyon keveset tudok rólad.
– Előre figyelmeztetlek, ha a Tinamuról akarsz kérdezni – szakította félbe Tennyson –, akkor
nagyon sajnálom, de nem válaszolhatok. Még csak beszélni sem vagyok hajlandó róla.
Holcroft megdöbbent.
– Hogy mire nem vagy hajlandó?
– Hallottad. A Tinamuról nem vagyok hajlandó beszélni. Semmi közöd hozzá!
– Azt hiszem, nagyon is van! És jobb, ha már az elején leszögezzük: ha nem vagy hajlandó
beszélni a Tinamuról, akkor egyáltalában nincs miről beszélnünk!
Tennyson döbbenten hallgatott egy darabig, majd megszólalt.
– Komolyan gondolod?
– A legkomolyabban!
– Próbálj megérteni! Biztosra akarok menni, nem kockáztathatom meg, bármilyen kicsi legyen is
az esélye, hogy esetleg kiszivárogjon valami. Ha igazam van, és meggyőződésem, hogy igazam
van, akkor pár napon belül választ kapsz a kérdésedre.
– Ez nem válasz!
– Akkor egy lépéssel továbbmegyek. A Tinamu Brazíliában kapott kiképzést. Az Odessától.
Mindent kiderítettem róla, ami egy emberről kideríthető. Már hat éve egyfolytában a nyomában
vagyok.
Pár másodpercig Noel meg sem tudott szólalni.
– Hogy te... hogy hat éve?
– Igen. És a Tinamu megint arra készül, hogy lecsapjon; újabb merényletre készül. Ezért
kerestek meg téged a Brit Titkosszolgálattól, ők is tudják.
– De hát miért nem dolgozol velük együtt? Az ég szerelmére, tudod, hogy mit gondolnak rólad?
– Tudom, hogy egyesek mit akartak elhitetni velük. Ez az amiért nem dolgozhatom velük együtt.
A Tinamunak mindenhová elér a keze; sokan akaratlanul is az eszközévé válnak.
– Azt mondtad, már csak pár napról van szó.
– Ha tévedek, akkor mindent el fogok mondani neked. Sőt, hajlandó vagyok veled együtt
elmenni a britekhez.
– Pár nap... Rendben. Néhány napra tegyük félre a Tinamut. – Ezen kívül mindent elmondok
neked, amit tudok. Nincs mit takargatnom.
– Ismerted Beaumontot Rióban, tudtad, hogy az Odessa tagja. Még azzal is megvádoltál engem,
hogy a nevét Grafftól kaptam meg. Mindezek ellenére feleségül vehette a nővéredet. Odessa az
Odessát? Te is tagja vagy az Odessának?
Tennyson nem habozott a válasszal.
– Át kellett gondoljuk, mi a legfontosabb. Számításból tettük. Bár Gretchen nővérem ma már
nem olyan, mint valaha volt; de a nácikat mindig is gyűlölte. Mindannyiunknál nagyobb áldozatot
hozott. Annak érdekében, hogy Beaumont minden lépését szemmel tarthassuk.
– De hát Beaumont tudta, hogy von Tiebolt vagy! Miért nem mondta meg Graffnak?
 – Kérdezd meg tőle, ha akarod! Talán megmondja.
– Te mondd meg!
– Mert nem merte – felelte Tennyson. – Beaumont egy utolsó disznó. Nincsenek elvei. Egyre
kevesebbet dolgozik az Odessának és azt is csak akkor, ha megfenyegetik.
– Nem értem.
– Gretchennek megvannak a saját, hogy is mondjam, eszközei; ezt neked nem kell bővebben
magyaráznom. Ezenkívül jókora összegeket is kapott tőlem. Ezek után fél egyrészt Grafftól, hogy
az leleplezi... másrészt fél tőlem is. Mindkettőnknek a hasznára van; természetesen inkább nekem,
mint Graffnak. Sarokba lett szorítva.
– Ha minden lépéséről tudtál, akkor tudnod kellett azt is, hogy ott volt a riói gépen. Hogy követ
engem.
– Honnan tudhattam volna? Téged nem ismertelek!
– Pedig ott volt. Valaki utánam küldte!
– Amikor Heldentől hallottam erről, megpróbáltam kinyomozni, ki lehetett. Nem sokat tudtam
meg, de az a kevés épp elég riasztó volt. Véleményem szerint a mi sarokba szorított disznónkat egy
harmadik fél is megkörnyékezte. Valaki, aki rájött arra, hogy az Odessa tagja, és ezzel zsarolni
tudta őt. Ahogy Graff is zsarolta. Meg én is.
– De hát ki lehetett?
– Bárcsak tudnám! Rendkívüli engedéllyel eltávozott a hajójáról. A Földközi-tengerről
egyenesen Genfbe ment.
– Genfbe? – Noel hirtelen visszaemlékezett. Az állomás! A verekedés, egy véres ingű férfi
összeesik, egy másik egy harmadikkal verekszik... Egy rémült férfi elszalad mellette, tágra nyílt
szemekkel a vastag... a bozontos fekete fehér szemöldök alatt. – Ő volt az! – mondta Holcroft
döbbenten. – Beaumont Genfben volt.
– Épp most mondtam.
– Tehát ott láttam! Eddig nem jutott eszembe, hol. Már Genftől kezdve a nyomomban volt.
– Nem egészen értem, miről beszélsz.
– Hol van most Beaumont? – kérdezte Noel.
– Visszament a hajójára. Gretchen néhány nappal ezelőtt elutazott hogy találkozzon vele. Saint
Tropez-ba ment, azt hiszem. Holnap a Földközi-tengerhez utazom. Egy férfihoz, akit gyűlölök.
Mennyivel világosabb lesz minden. Talán ebben a szobában nem egyedül Tennyson az, aki
igazságtalan volt a másikhoz.
– Meg kell találjuk, ki küldte Beaumontot utánam – mondta Noel, és eszébejutott a fekete
bőrdzsekis férfi. Tennyson is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő. Valaki másról van szó.
– Egyetértek – mondta a szőke férfi. – Kereshetjük együtt?
Holcroft kísértést érzett arra, hogy igent mondjon, de még nem ért a végére. Minden kérdésre
választ kell kapnia, mielőtt elkötelezné magát az együttműködésük mellett.
– Talán – felelte. – Két dologgal kapcsolatban még vannak kérdéseim. És figyelmeztetlek, a
választ most akarom hallani, nem "pár nap múlva".
– Rendben.
– Megöltél valakit Rióban? – Tennysonnak összeszűkült a szeme.
– Heldentől tudod!
– És tudnom is kell, ő ezt megértette. Genffel kapcsolatban nem szabad, hogy meglepetések
érjenek bennünket. Ha téged esetleg megzsarolhatnak, akkor nem vehetsz részt a küldetésben.
Tennyson bólintott.
– Értem.
– Ki volt az? Kit öltél meg?
– Félreértetted a szűkszavúságomat – felelte a szőke férfi. – Nem a bűntudat miatt nem mondtam
még meg, ki volt az. Csak azon töprengek, hogyan tudnád ellenőrizni, hogy igazat mondok. Hogy
nincs szó semmilyen zsarolásról. Hogy nem is lehet róla szó; hogy ebben biztos lehess.
 – Kezdjük a névvel!
– Manuel Cararra.
– Cararra?...
– Igen. Ezért használták a testvérek is ezt a nevet. Tudták, hogy én majd rájövök az
összefüggésre. Cararra a Képviselőház egyik vezetője volt, az ország egyik legbefolyásosabb
embere. De nem Brazíliához volt hű, hanem Graffhoz. Az Odessához. Megöltem hét évvel ezelőtt,
és ma is éppen úgy megölném.
Noel Tennyson arcát fürkészte.
– Ki tudott erről?
– Néhány idősebb férfi. Akik közül ma már csak egy van életben. Ha akarod, megadom a nevét.
Biztos, hogy senkinek sem fog beszélni róla.
– Miért biztos?
– Mert a dolog éppen fordítva van, én vagyok az, aki zsarolhattam volna őket. Mielőtt elmentem
Rio de Janeiróból, találkoztam velük. Egyértelművé tettem előttük, ha valaha üldöznének, akkor
nyilvánosságra hoznám mindazt, amit Cararráról tudok. És akkor leomlana a hódolattal övezett
konzervatív mártír bálványa. A brazil konzervatív körök ezt nem tűrnék el.
– Kérem a nevet!
– Leírom. – Tennyson leírta egy papírlapra. – Biztos vagyok benne, hogy telefonon is el tudod
érni. Szólásra fogod bírni; elég, ha a nevemet Cararráéval együtt említed.
– Valószínűleg ezt teszem.
– Helyes – mondta Tennyson. – Meg fogja erősíteni azt, amit elmondtam neked.
A két férfi egymás szemébe nézett, alig fél méter választotta el őket egymástól.
– A londoni földalattin volt egy baleset – folytatta Noel –, ahol többen is meghaltak, köztük az a
férfi, aki a The Guardiannek dolgozott, és akinek az aláírása a felvételi lapodon szerepelt. Aki
felvett. Az egyetlen ember, aki tudta, hogyan és miért vettek fel.
Tennyson szeme hidegen csillogott.
– Ezt a csapást sohasem fogom elfelejteni. Mit akarsz kérdezni?
– Volt egy másik baleset is. New Yorkban. Pár nappal ezelőtt. Ártatlan embereket is megöltek,
pedig igazából csak egyet akartak. Valakit, akit nagyon szerettem.
– Újra kérdem! Mire akarsz kilyukadni?
– Van bizonyos hasonlóság a két baleset között, nem gondolod? Az M.I.5 semmit sem tud a New
York-iról, de a londoniról nagyon is konkrét elképzeléseik vannak. Összehasonlítottam magamban
a két esetet, és az eredmény roppant nyugtalanító. Mit tudsz az öt évvel ezelőtti londoni balesetről?
Tennyson teste megfeszült.
– Vigyázz! – mondta. – A britek túl messzire mentek. Mit képzelsz rólam? Még rajtuk is
túlteszel, hogy lejárass engem!
– Elég a mellébeszélésből! – mondta Noel. – Mi történt a földalattin?
– Én is ott voltam! – A szőke férfi a gallérjához kapott, és megragadta a hajszálcsíkos öltöny
alatt. Egy hirtelen rántással félig letépte magáról az inget, feltárva egy hosszú sebhelyet, mely a
torka alól kiindulva átszelte a mellkasát. – Fogalmam sincs, hogy mi történt New Yorkban, de ami
öt évvel ezelőtt a Charing Crosson történt, azt soha az életben nem felejtem el! Tessék, itt van: ez
minden nap emlékeztet rá. Negyvenhét öltés, a nyaktól a mellkasig. Akkor néhány percig, öt évvel
ezelőtt Londonban, azt hittem, hogy a fejemet csak egy bőrdarab tartja már a testemen. És az a
férfi, akiről olyan titokzatosan beszéltél, a legdrágább barátom volt Angliában. Ő segített nekünk,
hogy kijuthassunk Brazíliából. Aki megölte őt, az engem is meg akart ölni! Hiszen vele voltam!
– Nem tudtam... a britek nem mondták. Nem tudták, hogy ott voltál.
– Akkor javaslom, hogy nézzenek utána! Valamelyik kórházi nyilvántartásban benne kell lennie.
Nem lehet olyan nehéz megtalálni. – Tennyson undorral megrázta a fejét. – Ne haragudj, nem
kellene dühös legyek rád. A britek az okai, ezek mindenre képesek.
– Lehet, hogy tényleg nem tudták.
 – Én is azt hiszem. Több száz embert vittek el akkor a földalattiról. Egy tucatnyi londoni kórház
megtelt akkor éjjel; senki sem gyűjtötte össze a neveket. De az enyémet azért megtalálhatták volna.
Napokon át feküdtem ott. – Tennyson hirtelen elhallgatott. – Azt mondtad, pár nappal ezelőtt
megöltek valakit New Yorkban, akit nagyon szerettél. Mi történt?
Noel elmondta neki, hogyan ütötte el az utcán egy autó Richard Holcroftot, és hogy milyen
elképzelése van az esetről David Milesnak. Nem volt értelme annak, hogy bármit is elhallgasson az
elől a férfi elől, akinek a megítélésében majdnem, végzetesen tévedett. És ahogy elmondta, mind a
ketten ugyanarra a következtetésre jutottak.
Véleményem szerint a mi sarokba szorított disznónkat egy harmadikfél is megkörnyékezte.
De hát ki lehetett?
Bárcsak tudnám!
Valaki más.
A fekete bőrdzsekis férfi. A kihívó, öntudatos a sötét berlini sikátorban. Aki kész volt a halálra...
aki kérte, hogy lője le. Aki nem volt hajlandó megmondani, hogy kicsoda és honnan jön. Aki egy
sokkal hatalmasabb, sokkal többet tudó szervezethez tartozott mint a Rache vagy az Odessa.
Valaki más.
Noel mindent elmondott Tennysonnak; megkönnyebbült, hogy végre valakinek mindent
elmondhatott. Amikor befejezte, teljesen kimerültnek érezte magát.
– Ez minden, amit tudok – mondta.
Tennyson bólintott.
– De végül is találkoztunk, igaz? Mindketten elmondtuk azt, ami a lelkünket nyomta.
Mindketten azt hittük, hogy a másik az ellenség, és mind a ketten tévedtünk. Lássunk munkához!
– Mióta tudsz a genfi küldetésről? – kérdezte Holcroft. – Gretchentől tudom, hogy egyszer azt
mondtad neki, jön majd egy férfi, és különös dolgokról mesél.
– Gyermekkorom óta. Édesanyámtól tudom, hogy van egy hatalmas összeg, amelyet rendkívül
nemes célra szántak. Arra, hogy megpróbálják jóvátenni a Németország nevében elkövetett
szörnyűségeket. De csak a puszta tényeket mondta el, semmi közelebbit.
– Akkor Erich Kesslerről sem tudtál, ugye?
– A névre emlékszem, de nagyon homályosan. Nagyon fiatal voltam.
– Rokonszenvesnek fogod találni.
– Ahogy leírtad nekem, biztos vagyok benne, hogy igen. Azt mondod, hogy az öccsét is be
akarja vonni? Van erre lehetőség?
– Igen. Azt mondtam neki, hogy majd felhívom Berlinben, és megadom neki az időpontot, hogy
mikor találkozunk.
– Ne várjunk holnapig, vagy holnaputánig? Saint Tropez-ból is felhívhatjuk...
– Beaumont miatt?
– Beaumont miatt – mondta Tennyson, és összeszorította a száját. – Azt hiszem, hogy
találkoznunk kellene a mi sarokba szorított disznónkkal. Van egy kis mondanivalója a számunkra.
Konkrétan: ki a legutóbbi megbízója? Ki küldte őt a genfi vasútállomásra? Ki fizetett neki, vagy ki
zsarolta meg azért, hogy kövessen téged New Yorkba, és onnan Rio de Janeiróba? Ha ezekre a
kérdésekre megkapjuk a választ, akkor tudni fogjuk azt is, hogy honnan jött a te fekete bőrdzsekis
férfid, valaki más.
Noel az órájára nézett. Már csaknem hat óra volt; ő és Tennyson már több mint két órája
beszélgettek egymással, és még mindig sok mindent meg kellene beszélniük.
– Nem volna kedved ma a nővéreddel és velem együtt vacsorázni? – kérdezte Noel.
Tennyson elmosolyodott.
– Nem, kedves barátom. Majd beszélgetünk, amíg dél felé utazunk. Még többfelé is
telefonálnom kell, és meg kell írnom egy cikket. Nem szabad elfelejtenem, hogy újságíró vagyok.
Hol laksz?
– A Georges Cinqben. Fresca néven.
 – Este még felhívlak. – Tennyson kezet nyújtott. – A holnapi viszontlátásig!
– Holnapig!
– Egyébként, ha az én testvéri áldásom jelent valamit, akkor vedd úgy, hogy megadtam.

Johann von Tiebolt az erkély korlátjánál állt a kora este hideg levegőjében. Látta, ahogy lent az
utcán Holcroft kilép a ház kapuján, és elindul kelet felé.
Milyen könnyen ment! A hazugságok sorát már előre alaposan átgondolta az előadás hitelét
pedig őszinte felháborodással és hirtelen kitárulkozással támogatta meg. Nem csoda, hogy Holcroft
mindent bevett. Egy idős férfit mindjárt felhív Rióban, hogy tudja mit feleljen Holcroftnak. Az
egyik londoni kórházba pedig becsempésznek egy nyilvántartási lapot, melyen az adatok a Charing
Crossnál öt évvel ezelőtt történt tragikus földalatti-balesetre fognak utalni. És ha minden a
számításai szerint történik, akkor a ma esti újságok újabb tragédiáról fognak beszámolni. Arról,
hogy a Földközi-tenger partjainál egy tengerésztiszt és a felesége eltűntek egy kis luxusjachttal.
Von Tiebolt elmosolyodott. Minden úgy halad, ahogy harminc évvel ezelőtt tervezték. Most már
a Nachrichtendienst sem állíthatja meg őket. Néhány nap múlva a Nachrichtendienstet
harcképtelenné teszik. A Tinamun a sor.

Noel átsietett a Georges Cinq előterén, minél előbb szeretett volna a szobájába érni, Heldenhez.
Genf egyre közeledett; és még közelebb lesz, ha már találkoztak Anthony Beaumonttal Saint
Tropez-ban, és kicsikarták belőle az igazságot.
Azt is szerette volna megtudni, vajon Buonoventura visszahívta-e már. Az édesanyja megígérte,
hogy Samnek elmondja a terveit. Miles csak annyit tudott New Yorkban, hogy Althene Mexico
Cityből Lisszabonba indult. Miért Lisszabonba? És ki követte őt?
A fekete bőrdzsekis férfi képe tűnt fel Holcroft lelki szemei előtt. Az állhatatos tekintete, a halál
elfogadása... megölhet, akkor majd más áll a helyemre. Őt is megölheti, újabb áll a helyére. A lift
üres volt, gyorsan emelkedett vele. Az ajtó kinyílt; Noelnek elakadt a lélegzete, amikor meglátta a
folyosón vele szemben álló férfit. A Verwünschte Kinder volt a Sacré-Coeurből, a divatbáb,
amelyik átkutatta őt a gyertyák előtt.
– Jó estét, monsieur!
– Mit csinál itt? Csak nincs valami baj Heldennel?
– Helden is felelni tud a kérdéseire.
– Meg maga is!
Holcroft megragadta a férfi karját, és erőszakkal a szoba ajtaja felé terelte.
– Vegye le rólam a kezét!
– Majd ha Helden is azt mondja, hogy engedjem el, akkor elengedem. Gyerünk!
Noel végigtaszigálta a férfit a folyosón, egészen az ajtóig, és kopogtatott. Az ajtó néhány
másodperc múlva kinyílt. Helden állt ott, megütközve a látványon. A kezében egy összehajtogatott
újságot tartott; a szeméből nem csak meglepetést lehetett kiolvasni, hanem szomorúságot is.
– Mi történt? – kérdezte Helden.
– Én is ezt akartam tudni, de ez nem akarta megmondani.
Holcroft belökte a férfit az ajtón.
– Noel, kérlek! Közénk tartozik.
– Szeretném tudni, hogy miért van itt!
– Felhívtam telefonon; megkérdezte, hol vagyok. Azt mondta, találkozni akar velem. Sajnos
szörnyű híreket hozott.
– Micsoda?
– Olvassa el az újságot. – mondta a férfi. – A francia és az angol újságokban is benne van.
Holcroft felemelt egy Herald Tribune-t a kávézóasztalról.
– Második oldal – mondta a Verwünschte Kinder. – Balra fent.
Noel egy rántással kinyitotta az újságot. Elolvasta a hírt. Düh... és félelem... vett rajta erőt.
 Egy tengerésztiszt a feleségével együtt eltűnt a Földközi-tengeren.
St Tropez – Anthony Beaumont kapitány, az Argo járőrhajó parancsnoka, Őfelsége
Haditengerészetének többszörösen kitüntetett tisztje és felesége, aki a hétvégére látogatóba érkezett
hozzá, valószínűleg vízbe fulladt, amikor a jachtjuk néhány mérföldre a parttól a zátonyok között
viharba került, és elsüllyedt. A part mentén kutató, alacsonyan szálló repülőgépek felfedeztek egy
felborult hajót, amely feltehetően a kapitány Jachtja. A kapitányról és feleségéről negyvennyolc
órája nem érkezett semmi hír, ezért az Argo helyettes parancsnoka, Morgan Llewellen főhadnagy
parancsot adott a kutatásra. A Haditengerészetnél arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitány és
Mrs Beaumont tragikus baleset áldozatai lettek. A házaspárnak nem volt gyermeke...
– Te jó isten! – suttogta Holcroft – Elmondta a bátyád?
– Hogy mit tett Gretchen? – kérdezte Helden. – Igen. Mennyit szenvedhetett, micsoda áldozatot
hozott! Ezért nem akart velem találkozni. Nem akarta, hogy megtudjam, mit tett, hogy miért ment
hozzá feleségül: Attól félt, hogy megsejteném az igazságot.
– Ha igaz, amit feltételez. – mondta a jól öltözött férfi –, vagyis hogy Beaumont az Odessa tagja,
akkor az újságban megjelent történetet egy percig sem hihetjük el.
– A berlini barátodra gondol – szakította félbe Helden. – Elmondtam neki, hogy van egy berlini
barátod, aki azt mondta, hogy továbbítani fogja a gyanúdat Londonba.
Noel megértette. Helden azt akarta neki ezzel a tudtára adni, hogy Genfről semmit sem árult el a
barátjának. Holcroft a werwünschte Kinderhez fordult.
– Ön szerint mi történt?
– Ha a britek rájönnek arra, hogy egy Odessa-ügynök férkőzött be a tengerészet tisztikarába,
különösen ha az egy járőrhajó, vagy nevén nevezve: egy kémhajó parancsnoka, akkor az azt jelenti,
hogy megint lóvá tették őket. Ezzel be is telne a pohár; inkább nem kezdenének nyomozásba. A
gyors kivégzést részesítenék előnyben.
– Ez meglehetősen durva vád – mondta Holcroft.
– Inkább meglehetősen kellemetlen szituáció.
– Megölnének egy ártatlan nőt is?
– Gondolkodás nélkül: hátha nem is ártatlan. Az üzenet mindenképpen világos. Az Odessa
megkapná a maga figyelmeztetését.
Noel undorral elfordult, és karját Helden vállára tette.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Tudom, hogy mit érezhetsz, és bárcsak segíthetnék neked. De
azonkívül, hogy felhívom a bátyádat, nem hiszem, hogy sokat tehetnék.
Helden megfordult, és kutató szemekkel ránézett.
– Bíztok egymásban?
– Igen, teljes mértékben. Mostantól fogva együtt dolgozunk.
– Akkor nincs idő a gyászra. Itt maradok éjszakára – mondta Helden a jól öltözött férfinak. –
Rendben lesz? Ki tudtok menteni?
– Természetesen. – mondta a férfi. – Majd én elintézem.
– Köszönöm. Egy jó barátra mindig lehet számítani!
A férfi elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy Mr Holcroft is annak tart. De hát neki még sok mindent meg kell tanulnia.
– A férfi bólintott, és az ajtóhoz ment; kezét a kilincsre tette, és visszafordult Noelhez. – Elnézést
kérek, ha egy kicsit rejtélyesnek tűnik, amit mondok, de arra kérem, legyen türelmes, monsieur.
Ami ön és Helden között van, az szintén rejtélyesnek tűnik nekem, de nem firtatom. Bízom önben.
De ha bármikor is csalatkoznánk ebben a bizalomban, akkor meg fogjuk ölni! Szeretném, ha ezt
tudná.
A Verwünschte Kinder gyorsan kilépett az ajtón. Noel dühösen az ajtó felé indult, de Helden
megérintette a karját.
– Kérlek, kedvesem! Neki is van mit megtanulnia, és mi nem mondhatjuk el neki. Hidd el, a
barátunk.
 – Szemtelen mitugrász! – Holcroft szünetet tartott. – Bocsáss meg! Épp elég gondod van, nem
lett volna szabad ilyen ostobán viselkednem.
– Megfenyegetett, hogy megöl.
– A nővéredet viszont tényleg megölték. Ostobán viselkedtem.
– Hagyjuk ezt. A barátod, Buonoventura, visszahívott. Leírtam a számot, ahol elérheted. Ott van
a telefon mellett.
Noel az ágy mellett álló asztalkához lépett, és felemelte a papírlapot.
– A bátyáddal holnap Saint Tropez-ba akartunk menni, hogy kiszedjük Beaumontból, amit tud. A
hír bizonyára meg fogja rázni. Mindkettőjük miatt.
– Azt mondtad, hogy felhívod őt. Azt hiszem, jobb, ha én teszem. Gretchen nagyon közel állt
hozzá. Fiatalabb korukban elválaszthatatlanok voltak.
– Egyébként azt mondta, hogy még ma este felhív.
Holcroft felemelte a kagylót, és a központosnak megadta Buonoventura telefonszámát.
– Majd én beszélek Johannal, amikor telefonál – mondta Helden. A tengerentúli vonalak
szabadok lehettek, mert Curacao egy percen belül válaszolt.
– Nagy franc vagy, Noel! Még jó hogy nem nekem kell állni a telefonszámládat. Világjáró lett
belőled, én mondom!
– Örülnék, ha csak az lennék, Sam. Telefonált neked az édesanyám?
– Igen. Arra kért, hogy mondjam meg neked, körülbelül egy hét múlva találkozni akar veled
Genfben. Szállj meg a Hotel D'Accordban, de ne szólj senkinek egy szót se.
– Genfben? Genfbe megy? Miért kellett egyáltalán külföldre mennie?
– Azt mondta, rendkívüli helyzetbe került. Tartsd a szádat, és ne csinálj semmit, amíg nem
találkoztál vele. Nagyon izgatott volt.
– Feltétlenül beszélnem kell vele. Nem adott meg neked valami telefonszámot vagy egy címet,
ahol elérhetem?
– Semmit, cimbora. Sietnie kellett, és a vonal baromi rossz volt. Valami vidéki helyről hívott,
Mexikóból. Mi lenne, ha végre valaki megmondaná nekem, mi a fene zajlik itt?
Holcroft megrázta a fejét, mintha Buonoventura ott állna előtte a szobában.
– Bocs, Sam. Majd máskor. Ezzel tartozom neked.
– Én is azt hiszem. De mindent a maga idejében. Vigyázz magadra! Nagyszerű édesanyád van.
Légy jó hozzá!
Holcroft letette a kagylót. Buonoventura igazi jó barát. Akárcsak Heldennek a jól öltözött férfi,
gondolta. Azon töprengett, vajon mit akarhatott Helden, amikor arra kérte a verwünschte Kindert,
hogy mentsék ki őt. Honnan? És kicsoda?
– Az édesanyám úton van Genfbe – mondta.
Helden megfordult.
– Hallottam, amikor mondtad. Izgatottnak tűntél.
– Az is vagyok. Egy férfi követte őt Mexikóba. Miles lekapcsoltatta a férfit a repülőtéren, de
mielőtt megtudhatták volna, hogy kicsoda, vagy hogy honnan jön, bekapott egy ciánkapszulát.
– "Megölhet, akkor majd más áll a helyemre. Őt is megölheti, újabb áll a helyére." Ezt mondta
neked Berlinben?
– Igen. Pont erre gondoltam, amikor jöttem fel hozzád.
– Johann tudja?
– Mindent elmondtam neki.
– És mit gondol?
– Nem tudja, mit gondoljon. Beaumont lett volna a kulcs. Most nem tudom, hogy mit csináljunk,
csak azt, hogy Genfbe kell mennünk, és remélem, hogy senki sem tartóztat fel bennünket.
Helden odalépett hozzá.
 – Árulj el valamit! Végül is ezek az akárkik mit tehetnek? Ha ti hárman, komoly férfiak, teljes
egyetértésben megjelentek a genfi bankban, akkor már tulajdonképpen el is van intézve az ügy. Mit
tehetnének ellenetek?
– Magad mondtad tegnap este.
– Mit?
– Megölhetnek minket.
Csengett a telefon. Holcroft felemelte a kagylót.
– Tessék?
– Itt John Tennyson.
A hangja feszültséget árult el.
– A húgod beszélni akar veled – mondta Holcroft.
– Egy pillanat! – felelte Tennyson. – Először nekünk kell beszélnünk egymással. Helden tudja
már?
– Igen. Ezek szerint te is tudod.
– Az újságtól hívtak fel a hírrel. Az éjszakai szerkesztő tudta, Gretchen milyen közel állt
hozzám. Szörnyű!
– Bárcsak mondhatnék valami vigasztalót!
– Én sem tudtam segíteni rajtad, amikor elmondtad, mi történt a mostohaapáddal. Ezeken a
dolgokon magunknak kell túljutnunk. Ilyenkor semmi értelmeset nem lehet mondani, vagy csinálni.
Ezt Helden is tudja.
– Te elhiszed a történetet, ami megjelent? A hajóról és a viharról?
– Azt, hogy kimentek egy hajóval, és sohasem tértek vissza, azt elhiszem. De azt, hogy ő a
felelős a balesetért, természetesen nem hiszem. Nem is hihető. Bármi volt is Beaumont, az biztos,
hogy kiváló tengerész volt. Húsz mérföldről megérezte a vihart. A jachttal már rég kiért volna a
partra, mielőtt a vihar kitör.
– De hát ki ölte meg?
– Ugyan már, barátom, mindketten tudjuk a választ. Az a "valaki más", aki felbérelte, meg is
ölte. Rávették; hogy kövessen téged Rióba. Felismerted őt, és ezért veszélyessé vált a számukra.
– Tennyson szünetet tartott. – Mintha csak tudták volna, hogy Saint Tropez-ba készülünk. A
megbocsáthatatlan bűnük az, hogy Gretchent is megölték. A látszat kedvéért.
– Borzasztóan sajnálom! Istenem, felelősnek érzem magam!
– Semmi befolyásod sem volt az eseményekre.
– Nem lehet, hogy a britek tették? – kérdezte Holcroft. – Beszéltem róla Kesslernek; azt mondta,
a saját csatornáin keresztül elintézi az ügyet. Bonnból táviratoztak Londonba. Nem lehet, hogy
amikor kiderült, egy Odessa-ügynök a parancsnoka egy ilyen elektronikus hajónak, az túlságosan is
kényelmetlenné vált a britek számára?
– Kísértést lehet, hogy éreztek arra, hogy eltegyék láb alól, de erre senki sem adott volna
engedélyt. Az angolok elzárták volna őt a külvilágtól, kínvallatásnak vetették volna alá de nem
ölték volna meg. Hiszen a kezükben volt! Őt és Gretchent olyanok ölték meg, akiknek veszélyes
lehetett volna az, amit Beaumont tud, és nem olyanok, akiknek hasznos.
Tennyson érvelése meggyőzte őt.
– Igazad van. A briteknek ebből semmi hasznuk se lett volna. Végül is titokban tarthatták volna
az egészet.
– Pontosan. És van még egy szempont, az erkölcsi. Bár az M.I.6 hemzseg az önző alakoktól, azt
azért nem hiszem; hogy gyilkolnának, csak azért, hogy elkerüljenek egy kényelmetlen helyzetet.
Nem ilyenek. Mindent elkövetnének azért hogy megőrizzék a hírnevüket. Vagy helyreállítsák. És
imádkozom azért, nehogy tévedjek ebben.
– Mire gondolsz?
– Még ma este Londonba repülök. Reggel felkeresem Payton-Jonest az M.I.5-nél. Van egy
ajánlatom a számára. Olyan, amelyet nem hiszem, hogy visszautasíthat. Segítek neki elkapni egy
olyan földön fészkelő madarat, amely tollazatának védőszíne miatt könnyedén beleolvad a
környezetébe, és gyors helyváltoztatásra képes.
Holcroft meglepődött, és zavarba jött.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem vagy hajlandó együttműködni velük.
– Velük nem. Csak vele! Payton-Jonesszal, senki mással. Erről neki biztosítania kell engem,
különben nem is tárgyalok vele.
– Gondolod, hogy beleegyezik?
– Nincs választási lehetősége. Ez a földön fészkelő madár a Titkosszolgálat rögeszméjévé vált.
– És ha megteszed? Mit kaphatsz cserébe?
– Hozzájuthatok titkos anyagokhoz. A briteknek sok ezer titkos dossziéja van. A háború utolsó
éveire vonatkozó dossziék sokakat kényelmetlen helyzetbe hozhatnának. Valahol itt kell lennie a mi
kérdésünkre is a válasznak. Egy név, egy csoport, egy fanatikus banda; nem tudom pontosan
kicsoda vagy micsoda, de benne kell lennie a dossziékban. Talán valaki akinek kapcsolata volt a
Finanzminiszteriummal harminc évvel ezelőtt. Vagy az apáinkkal; valaki akiben megbíztak, és
akinek feladatokat adtak. Még az is lehet, hogy egy Loch Torridon akcióról van szó.
– Egy micsodáról?
– Loch Torridon akció. Ez egy kémkedési és szabotázs hadművelet volt, amit a britek szerveztek
41 és 44 között. Több száz német és olasz származású embert küldtek vissza Németországba és
Olaszországba, hogy gyárakban, vasutaknál és kormányhivatalokban helyezkedjenek el. Köztudott,
hogy ilyen emberek még a Finanzministeriumba is bekerültek... A válasz ott van a dossziékban.
– De hát abból a sok ezer dossziéból hogy akarsz megtalálni egyetlen személyt? Még ha ott van
is, hónapokig tarthat.
– Nem egészen. Pontosan tudom, hogy mit keresek. A ma délutáni részletes beszámoló után már
sokkal többet tudok. Tudom a neveket természetesen, a mienket és Manfrediét, és ennél jóval
többet is. Tudom a körülbelüli időpontokat, az összegek átutalásának a módját, és ami a
legfontosabb, az ellopott összegek forrását. Genffel összefüggésben fogok kutatni. És meg is fogom
találni.
Tennyson olyan gyorsan, és olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Noel alig tudta követni.
– Miért vagy benne olyan biztos, hogy amit tudni akarsz, az ott van?
– Mert ott kell lennie! Ezt világossá tetted a számomra ma délután. A férfi, aki felhívott téged
New Yorkban, akit megöltek...
– Peter Baldwin?
– Igen. M.I.6. Tudott Genfről. Vele kezdem; ő most a kulcsfiguránk.
– Akkor keresd a Wolfsschanze nevű dossziét – mondta Holcroft. – Kód: Wolfsschanze. Az lesz
az!
Tennyson egy darabig hallgatott. Vagy gondolkodott valamin, vagy megdöbbent, Noel nem
tudta, mi az oka a hallgatásának.
– Ezt meg hol hallottad? – kérdezte Tennyson. – Még egyszer sem beszéltél róla. Helden sem.
– Akkor mindketten elfelejtettük – mondta Holcroft.
– Óvatosaknak kell lennünk – mondta Tennyson, amikor Noel befejezte. – Óvatosaknak kell
lennünk nehogy Wolfsschanze neve összefüggésbe kerüljön Genffel! A briteknek semmit sem
szabad megtudniuk Genfről! Katasztrofális hatása lenne.
– Ezzel egyetértek; de mivel indokolod meg Payton-Jonesnak, hogy bele akarsz nézni a
dossziékba?
– Az igazság egy részével – válaszolta Tennyson. – Hogy Gretchen gyilkosát keresem.
– És cserébe hajlandó vagy feladni a... a földön fészkelő madarat, akinek már hat éve a
nyomában vagy?
– Ezért és Genfért. Habozás nélkül.
Noel meghatódott.
– Nem akarod, hogy inkább én beszéljek Payton-Jonesszal?
 – Nem! – kiáltotta Tennyson, majd halkabban folytatta. – Úgy értem, túlságosan is veszélyes
lenne. Bízzál bennem! Tedd meg amire kérlek! Heldennel együtt rejtőzzetek el. Ne mutatkozzatok
sehol! Amíg nem beszélek veled újra, Helden ne menjen vissza dolgozni se. Maradjon veled, és
legyetek láthatatlanok.
Holcroft Heldenre pillantott.
– Nem hiszem, hogy beleegyezik.
– Majd én meggyőzöm őt. Add át neki a kagylót. Mi már befejeztük.
– Fel fogsz hívni?
– Pár napon belül. Ha más szállodába költöznél, hagyjál üzenetet, hogy Mr Fresca hol érhető el.
Helden majd megadja neked a számot, ahol üzenetet hagyhatsz. Hadd beszéljek vele. Minden
különbözőségünk ellenére most nagyobb szükségünk van egymásra, mint valaha bármikor. És
Noel...
– Igen?
– Légy kedves hozzá! Szeresd őt! Szüksége van rád is.
Holcroft felállt, és átadta a kagylót Heldennek.
– Mein Bruder...

Kód: Wolfsschanze!
Von Tiebolt-Tennyson öklével az asztalra csapott a kis, eldugott irodában, ahonnan beszélt
Párizsból.
Kód: Wolfsschanze. Ernst Manfredi elárulta a legszentebb kifejezést Peter Baldwinnak! A
bankár veszélyes, de eredeti játékot űzött. Tudta, ha Baldwin csak egyszer is kiejti ezt a száján, az
elég ahhoz, hogy meggyilkolják. Ennél többet azonban Manfredi nem mondhatott el az angolnak;
ez nem is állt volna az érdekében. De Baldwin a legjobb koponyák közé tartozott Európában.
Lehet, hogy többet sikerült megtudnia, mint azt Manfredi feltételezte? Mennyit tudhatott
valójában? Mi lehet Baldwin dossziéjában az M.I.5-nél?
Számít ez egyáltalán? A britek már egyszer visszautasították, amit Baldwin felajánlott nekik. Ez
csak egy dosszié a sok ezer közül. Elásva valahol az irattárak mélyén, egy újabb tétel a sok
használhatatlannak vélt információ között.
Kód: Wolfsschanze. Semmit sem jelent annak, aki semmit sem tud és az a néhány száz, akinek
jelent valamit – az egyes országok területi vezetői –, azok tudják, hogy csak egy figyelmeztető
jelről van szó. Hogy fel kell készüljenek: hamarosan hatalmas összegeket kapnak, amelyet
felhasználhatnak az ügy érdekében. Die Sonnenkinder. Szerte az egész világon, készek arra, hogy
előálljanak, és megköveteljék maguknak a származásuk adta jogokat. Baldwin dossziéjában ez nem
lehet benne, ez elképzelhetetlen.
Akiknek a birtokában van ez a dosszié, még azok is az ő céljaikat fogják szolgálni. A britek
elsősorban a Tinamut akarják elkapni. Ha ez sikerülne az M.I.5-nek, akkor újra az első helyre
kerülhetne a titkosszolgálatok között, mely első helyet hosszú évek baklövései és árulásai nyomán
sikerült elveszítenie.
Az M.I.5 megkapná a Tinamut, és az ajándékért cserébe kötelezettséget vállalna. A történelem
iróniája: a Brit Titkosszolgálat, ez a néma, kígyózó szörnyeteg, mely oly nagy pusztítást okozott a
Harmadik Birodalomnak, most segít a Negyedik megteremtésében.
Mert az M.I.5 megtudná, hogy a Nachrichtendienst rendkívüli összeesküvést tervez. A britek
hinnének annak a férfinak, aki ezt a tudtukra adja, hiszen neki köszönhetik azt is, hogy a Tinamu
kézre került.
Tennyson a The Guardian londoni központjában sétált irodáról irodára, kollégái és beosztottai
közül többen is gratuláltak neki. Mint mindig, most is szerényen fogadta az elismerést. Azon kapta
magát, hogy mustrálgatja a nőket. A titkárnők és az ügyintéző lányok égtek a vágytól, hogy ez a
gyönyörű férfi észrevegye őket, arról álmodoztak, hogy a barátnői lesznek. Tennyson arra gondolt,
hogy valószínűleg hamarosan választ majd magának egyet. Imádott Gretchene meghalt, a vágy
azonban tovább élt benne. Igen, gondolta Tennyson, ahogy a főszerkesztő irodája felé haladt,
kiválaszt egyet. A feszültség egyre nőtt benne, szinte óráról órára, ahogy közelebb kerültek a
Wolfsschanze küldetésének teljesítéséhez. Szüksége volt arra, hogy legalább szexuálisan oldódjon a
feszültség; ezzel mindig is így volt; Gretchen ezt megértette.
– John, de jó hogy látlak – mondta a főszerkesztő. Felállt az asztala mögül, és kezet nyújtott
neki. – Holnap jelenik meg a Bonnról szóló cikked. Nagyszerű munka.
Tennyson leült egy székre az asztal előtt.
– Valami készül – mondta. – Ha az informátoraim nem tévednek, és én biztos vagyok benne,
hogy nem tévednek, akkor olyan merényletre készülnek, ami világméretű válsághoz vezethet.
– Te jó ég, ezt le is írtad?
Nem. Ilyet nem írhatunk le! Nem hiszem, hogy egyetlen felelős újság is leírhatna ilyet.
A Főszerkesztő előrehajolt.
– Miről van szó, John?
Gazdasági csúcskonferenciát hívtak össze jövő hét keddre... Persze. Ide Londonba. A keleti és a
nyugati országok vezetőit.
– Ez a lényeg. Kelet és Nyugat. Moszkvából és Washingtonból, Pekingből és Párizsból repülnek
ide. A világ legbefolyásosabb vezetői.
Tennyson elhallgatott.
– És?
– Kettőt közülük meg akarnak gyilkolni.
– Micsoda?
– Kettőt közülük meg akarnak gyilkolni; hogy melyik kettőt, az lényegtelen; a lényeg az, hogy
mindegyik táborból egyet. Az Egyesült Államok elnökét és a Kínai Népköztársaság elnökét; vagy
az angol miniszterelnököt és a Szovjetunió vezetőjét.
– Lehetetlen! Rendkívüli biztonsági intézkedések lesznek, azokat nem lehet kijátszani.
– Nem olyan biztos. Lesznek tömegek, nyilvános programok, fogadások autókaravánok. Nincs
tökéletes biztonság.
– Kell hogy legyen!
– De nem a Tinamu ellen!
– A Tinamu?...
– Eddig még sohasem ajánlottak fel neki ekkora összeget, és ő most elfogadta.
– Te jó ég, kitől?
– Egy szervezettől, ami úgy hívnak: Nachrichtendienst.

Herold Payton-Jones döbbenten meredt az asztal túlsó felén ülő Tennysonra a gyengén
megvilágított szobában, melyben az asztalon s a két széken kívül semmilyen más bútordarab nem
volt. A helyszínt az M.I.5 választotta; a szoba egy elhagyatott panzióban volt, London keleti felén.
– Megismétlem – mondta az ősz hajú ügynök mérgesen –, azt várja tőlem, hogy elhiggyem amit
mond, pusztán azért, mert hajlandó volt eljönni hozzám, és elmondani? Hallatlan!
– Pedig el kell hinnie! – felelte Tennyson. – Minden, amit elmondtam önnek, igaz. Nincs rá
időnk, hogy tovább harcoljunk egymás ellen. Minden óra létfontosságú lehet.
– Semmi kedvem ahhoz, hogy az orromnál fogva vezessen egy hétpróbás újságíró, aki
valószínűleg jóval több, mint egy puszta újságíró! Maga nagyon okos. És minden bizonnyal a
legfelháborítóbb szörnyűségekre is képes!
– De az ég szerelmére, ha ez igaz lenne, akkor miért jöttem volna ide? Hallgasson meg! Utoljára
mondom. A Tinamut az Odessa képezte ki Rio de Janeiró hegyei között! Egész életemben az
Odessa ellen harcoltam; ez bizonyára benne van a rólam vezetett dossziéban is. Az Odessa üldözött
el bennünket Brazíliából, elvették mindenünket. El akarom kapni a Tinamut!
Payton-Jones a szőke férfit fürkészte. Mérges vitájuk már csaknem fél órája tartott. Az ügynök
kíméletlenül bombázta Tennysont a kérdéseivel, állandóan sértegette. Ez jól bevált módszere volt
az M.I.5-nek arra, hogy megállapítsa, mikor hazudik valaki. Az angolt valószínűleg kielégítették
Tennyson válaszai. Halkabb hangon folytatta.
– Rendben van, Mr Tennyson. Eláshatjuk a csatabárdot. Tartozunk önnek egy bocsánatkéréssel.
– Én is önöknek. Tudtam, jobb, ha egyedül dolgozom. Sok mindent álcáznom kellett. Ha valaha
is együtt láttak volna az önök valamelyik emberével, akkor többé nem dolgozhattam volna olyan
hatékonyan.
– Akkor elnézést kérek, hogy többször is behívattuk.
– Veszélyes pillanatok voltak a számomra. Féltem, hogy a Tinamu kicsúszik a kezem közül.
– Azért még nem kaptuk el!
– De nagyon közel vagyunk hozzá. Napok kérdése. És el is fogjuk kapni, ha körültekintően
hozzuk meg a döntéseinket, ha minden helyszínt alaposan biztosítunk, amerre a küldöttségek
járnak: az utcákat, a tárgyalások, ünnepségek, fogadások helyszínét. Most olyan adu van a
kezünkben, amilyen még sohasem volt, tudjuk, hogy ő is itt lesz valahol.
– Biztos abban, hogy az informátora nem téved?
– A legteljesebb mértékben. Az a férfi volt az összekötő, akit meggyilkoltak a söröspincében. A
Tinamuval kapcsolatot teremtő összekötőket eddig is mindig meggyilkolták. Ezek voltak az utolsó
szavai: "London. A jövő héten. A csúcstalálkozón. Egyet-egyet, a két tömbből. A kézfejére rózsa
van tetoválva. Nachrichtendienst."
Payton-Jones bólintott.
– Majd megkérdezzük a berlinieket, hogy ki lehetett ez a férfi.
– Nem hiszem hogy ki tudják deríteni. Nem sokat tudok a Nachrichtendienstről, de azt igen,
hogy rendkívül alaposak és óvatosak.
– Viszont semlegesek – mondta Payton-Jones –, és az értesüléseik mindig igaznak bizonyultak.
Senkit sem kíméltek. A nürnbergi ügyészek rengeteg adatot kaptak a Nachrichtendiensttől.
– Megjegyzem – mondta Tennyson –, az ügyészek valószínűleg csak azt kapták meg a
Nachrichtendiensttől, amit az oda is akart adni nekik. Azt nem tudhatja, hogy mennyi mindent nem
adtak át.
A brit ismét bólintott.
– Lehet, hogy igaza van... Ezt már sohasem fogjuk megtudni. A kérdés azonban az, hogy mi
céljuk lehet ezzel a merénylettel? Hogy mi az indítóok?
– Van egy elképzelésem... – felelte a szőke férfi. – Néhány vénember, fél lábbal a sírban, a végső
leszámolásra készül. A Harmadik Birodalomnak filozófiai szempontból két nagy ellensége volt,
akik a köztük meglévő kibékíthetetlen ellentétek ellenére összefogtak egymással ellene. A
kommunisták és a demokráciák. Most mindkettő világuralomra tör. Lehet-e szebb bosszút
elképzelni annál, mint hogy egymást vádolják a merényletekért? Hogy leszámoljanak egymással?
– Ha ezt be tudnánk bizonyítani – szakította félbe Payton-Jones –, akkor ez magyarázatot
adhatna az elmúlt évek során elkövetett merényletek egy részére is.
– De hát hogyan lehetne ezt bebizonyítani? – kérdezte Tennyson. – Volt a Brit
Titkosszolgálatnak valaha is közvetlen kapcsolata a Nachrichtendiensttel?
– Ó, igen. Annak idején ragaszkodtunk hozzá, hogy felfedjék előttünk a kilétüket, persze nem
hoztuk nyilvánosságra. Nem fogadhattuk el vakon az információikat.
– Él még valaki közülük?
– Lehetséges. Évek óta ön említi először a Nachrichtendienstet. Természetesen ellenőrizni
fogjuk.
– Megadná nekem is a nevüket?
Az M.I.5-ös férfi hátradőlt a székben.
– Ez lenne az egyik feltétel, amiről beszélt, Mr Tennyson?
– Beszéltem ugyan, de világossá tettem, hogy az adott körülmények között nem áll módomban
ragaszkodni a teljesítésükhöz.
 – Ha elfogjuk a Tinamut, a világ összes kormánya hálás lesz önnek; a névsor semmiség. Ha
megvan nekünk, önnek is meglesz. Van más kérése is? Hozzak egy füzetet?
– Csak néhány – felelte Tennyson, nem törődve a sértéssel –, és lehet, hogy meglepőnek fogja
találni őket. A munkaadóim iránti hála arra kötelez, hogy exkluzív interjút kérjek öntől a The
Guardian számára, öt órával a sajtótájékoztató előtt.
– Ezt máris megígérhetem – mondta Payton-Jones. – Egyéb?
– Mivel az M.I.5 többször is utalt rá különféle embereknek, hogy utánam nyomoz, szeretnék
kapni a Brit Titkosszolgálattól egy olyan levelet, melyben egyértelműen leírják, hogy tiszta a
múltam, és hogy aktívan segítettem önöket, mondjuk így, a nemzetközi stabilitás megőrzésében.
– Ez felesleges – mondta az angol. – Amennyiben az ön bejelentése alapján sikerülne a Tinamut
elkapnunk, akkor a különféle kormányoktól a legmagasabb elismerésekre számíthatna. A
levelünkre nem lenne szüksége. Teljesen felesleges volna.
– Mégiscsak szükségem lesz rá – mondta Tennyson. – Mert az utolsó előtti kérésem az, hogy a
nevemet semmiképp se hozzák nyilvánosságra.
– Semmiképp se... – Payton-Jones megdöbbent. – Ez nem éppen önre vall!
– Szeretném, ha nem keverné össze a szakmai igyekezetemet a magánéletemmel. Nekem nem
tartoznak semmivel. Sőt, a von Tiebolt család az adósa az önök országának; vegyük úgy, hogy egy
részletet most törlesztettünk.
Az M.I.5-ös ügynök hallgatott egy darabig.
– Tényleg félreismertem önt. Ismét elnézést kérek! Természetesen meg fogja kapni a levelet.
– Őszintén szólva, a kérésemnek van még egy további oka is. Ha jól látom, akkor a Királyi
Haditengerészet vezetői és a francia hatóságok egyáltalában nem bánják, hogy a nővérem és a férje
egy hajókirándulás során balesetben meghaltak, és valószínűleg igazuk van. De azt hiszem,
egyetért velem abban, hogy a dolog nagyon rosszkor jött. Csak egy húgom maradt; mi ketten
vagyunk az utolsó von Tieboltok. Ha bármi történne vele, azt sohasem bocsátanám meg magamnak.
– Értem.
– Talán mondanom sem kell, de mindenben segíteni szeretnék önöknek, amiben csak tudok. Azt
hiszem, a világon senki sem tud többet nálam a Tinamuról. Évek óta tanulmányozom. Minden
merényletét, a gyilkosságokat megelőző és követő összes mozdulatát. Azt hiszem, a segítségükre
lehetek. Szeretnék a csapat tagja lenni.
– Bolond lennék, ha nem fogadnám el az ajánlatát! Mi az utolsó kérése?
– Mindjárt rátérek. – Tennyson felállt. – A Tinamuról tudni kell, hogy taktikájának lényege: az
állandó variációs, improvizációs lehetőségek megteremtése. Stratégiáját nem egyetlen elemre
alapozza, hanem tízre, tizenkettőre, mindegyiket alaposan előkészíti, kipróbálja, hogy azután a
pillanat igényei szerint dönthessen.
– Nem egészen értem, hogy mit akar mondani.
– Hadd magyarázzam meg. Vegyük például a hét hónappal ezelőtti madridi gyilkosságot, a
zavargások idején. Emlékszik?
– Persze. Egy negyedik emeleti ablakból lőtt, bele a tömegbe.
– Pontosan. A kormány épületéből lőtt a térre, ahová a felvonulást tervezték. A kormány
épületéből. Ez szöget ütött a fejembe. Mi lett volna, ha az őrök éberebbek, ha a biztonsági
intézkedések szigorúbbak, ha az embereket megmotozták volna? Ha nem juthatott volna fel ahhoz
az ablakhoz? Ahonnan egyébként kiválóan célba vehette az áldozatát; de mi lett volna, ha az a
szoba történetesen nem üres?
– Akkor egy másik helyszínt választott volna.
– Természetesen. De bármilyen jól el tudja is rejteni a fegyvert, egy mankóban, vagy a lábához
szíjazva, vagy darabonként a ruhájába varrva, mindenképpen hátráltatta volna a mozgásban. Pedig
gyorsnak kellett lennie; az időnek fontos szerepe volt; a menet hamarosan továbbindult. Arra
gondoltam, hogy a Tinamu esetleg több tüzelőállást is előkészített, hogy több lehetőség közül is
választhasson. És így is volt.
 – Honnan tudja? – kérdezte meglepetten az M.I.5-ös férfi.
– Két napig Madridban maradtam, az összes épületet, az összes ablakot, az összes háztetőt
átkutattam a téren. A Tinamu csak azt tünteti el, amit feltétlenül szükséges. A merényletek után a
lehető legrövidebb időn belül eltűnik a helyszínről. Találtam négy előkészített fegyvert, három
további helyen a padlódeszkát felszakították, az ablakkeretet és a párkányt lefeszítették. Ott is
fegyvereket rejtett el. Ráadásul egy kiló robbanóanyagot is találtam az egyik utcai kukában. Tizenöt
méternyire a felvonulás középpontjától. Nyolc helyről is lőhetett volna! Választhatott közülük, mert
egy adott időtartamon belül egy-egy időpontban mindegyik épp ideális lett volna a számára.
Payton-Jones előrehajolt, kezét az asztalra tette.
– Ez bonyolítja a dolgokat. A biztonsági intézkedések általában csak egyetlen helyre
koncentrálnak. Vagy félszáz lehetőség közül vajon melyik a legvalószínűbb? Általában azt
feltételezzük, hogy a gyilkos egyetlen helyszínt választ ki. Az ön által említett stratégia újabb
dimenziót nyit meg: az állandó mozgásét. Nem csak egyetlen előre kiválasztott állása van, hanem
számos, amelyek közül bármely pillanatban választhat.
– Egy adott időtartamon belül – fejezte be a gondolatot a szőke hajú férfi. – De mint említettem,
van egy óriási előnyünk. Tudjuk, hogy ott lesz. És van még egy előnyünk, amit azonnal ki kell
használnunk.
Tennyson elhallgatott.
– Mi az?
– Mindjárt kifejtem. De csak akkor használhatjuk ki, ha mindketten egyetértünk abban, hogy a
Tinamu elfogása éppoly fontos cél, mint az államfők biztonságának a megteremtése.
Az angol összevonta a szemöldökét.
– Ezt nagyon veszélyes lenne így kijelenteni. Ami ezeket az embereket illeti, semmilyen
kockázatot sem vállalhatunk. Angol földön semmiképp.
– Hallgasson végig, kérem. A Tinamu már több politikust megölt, gyanakvást, ellenségeskedést
ébresztve a kormányok között. Eddig mindig a józanság győzedelmeskedett; és sikerült elsimítani a
dolgokat. De a Tinamut meg kell végre állítani, mert mi lesz, ha egyszer a józanok nem lesznek
elég gyorsak. És azt hiszem, ha mindenki beleegyezik, akkor most megállíthatjuk.
– Mibe egyezik bele?
– Abba, hogy pontosan be kell tartani a tervezett programot. Hívassa össze a delegációk vezetőit,
és mondja el nekik, amit tud. Mondja meg, hogy rendkívüli biztonsági intézkedéseket fognak
hozni, de nagyon fontos, hogy betartsák a programot, mert csak akkor lesz meg rá az esély, hogy
végre elkapják a Tinamut. – Tennyson szünetet tartott, előrehajolt a székben, kezét a szék karfáján
nyugtatta. – Meggyőződésem, ha őszinte lesz hozzájuk, egyik sem fog tiltakozni. Végül is, a
kockázat nem lesz sokkal nagyobb annál, amivel a politikai vezetőknek amúgy is nap mint nap
szembe kell nézniük.
Az M.I.5-ös férfi arca kisimult.
– És senki sem akarja, hogy gyávának nevezzék. Szóval, mi is a második előnyünk?
– A Tinamunak már előre el kell rejtenie a fegyvereket különböző helyeken. Ehhez napokkal, sőt
talán hetekkel a tervezett merénylet előtt hozzá kell fognia. Kétségkívül már elkezdte a munkát itt,
Londonban is. Javaslom, hogy feltűnés nélkül kezdjünk alapos kutatásba azokon a területeken, ahol
az újságokban megjelent program szerint a delegációk megjelennek.
Payton-Jones, mintegy egyetértése jeléül, összekulcsolta a kezét. – Természetesen. Elég, ha csak
egyetlen fegyvert megtalálunk, és máris tudni fogjuk a merénylet tervezett helyét, sőt azt az
időtartamot is, amin belül várható.
– Pontosan. Tudni fogjuk, hogy mikor, melyik esemény során melyik területen fogja
megkísérelni a merényletet. – A szőke férfi megint szünetet tartott. – Szeretnék segíteni a
kutatásban. Tudom, hogy mit kell keresni, és ami talán még fontosabb, hogy hol nem érdemes.
Nincs sok időnk hátra.
 – Az ajánlatát köszönettel elfogadom, uram – mondta az angol. – Az M.I.5 hálás önnek.
Kezdhetjük ma este?
– Adjunk neki még egy napot arra, hogy elrejtse a fegyvereit. Így nőni fognak az esélyeink, hogy
megtaláljuk valamelyiket. És szükségem lenne valami egyenruhafélére is, meg egy igazolványra,
ami feljogosít az épületek ellenőrzésére, vagy valami hasonlóra.
– Meglesz – mondta Payton-Jones. – Megvallom, fényképünk már van önről, az jó lesz az
igazolványhoz. Így ránézésre negyvennégyes méret lehet, a lába meglehetősen hosszú, a dereka
harminchármas vagy harmincnégyes.
– Ilyesmi. Az egyenruhának úgysem kell teljesen testre szabottnak lennie.
– Így van. Reggel mindkettőt megkapja. – Payton Jones felállt.
– Azt mondta, van még egy kérése.
– Igen. Mióta eljöttem Brazíliából, nem volt fegyverem. Nem is tudom pontosan, lehet-e de most
szeretnék egyet. Természetesen csak a csúcstalálkozó idejére.
– Holnap kiutaltatok egyet.
– Ahhoz szükség lenne az aláírásomra is, ugye?
– Igen.
– Elnézést, de komolyan gondoltam, amit mondtam. Mivel nem akarok semmilyen elismerést
azért, amit tettem, éppúgy nem akarom azt sem, hogy a nevem rákerüljön az M.I.5-tel
együttműködők listájára. Nem szeretném, hogy bárki is szimatot kaphasson. Ha a nevem rajta lenne
a fegyverkiadási nyilvántartó lapon, akkor valaki esetleg rájöhetne az igazságra. Valaki, aki talán
kapcsolatban áll a Nachrichtendiensttel.
– Értem. – Az angol kigombolta a zakóját, és benyúlt alá. – Ez rendkívül szabálytalan, de a
körülmények is rendkívüliek. – Egy kis, rövid pisztolyt húzott elő, és átnyújtotta Tennysonnak. –
Mindketten tudjuk, hogy honnan való, viheti az enyémet. Majd kiíratom javításra, és felveszek egy
újat.
– Köszönöm – mondta a szőke férfi, és úgy tartotta tenyerén a pisztolyt, mintha még sohasem
lett volna ilyen a kezében.

Tennyson belépett a Soho Square közelében lévő zsúfolt kocsmába. Körülnézett a vastag
dohányfüstben úszó teremben, és meglátta, amit keresett: egy férfi felemelt kezét a hátsó sarokban
az egyik asztalnál. A férfi most is elmaradhatatlan barna esőkabátját viselte, amelyet átalakíttatott
saját céljaira. Kívülről éppen úgy nézett ki, mint bármely más esőkabát; de belül tele volt különféle
zsebekkel és szíjakkal, ahol a pisztolyokat, hangtompítókat és robbanószereket tartotta. A férfit
maga a Tinamu képezte ki, és a kiképzés olyan jól sikerült, hogy sokszor helyettesíteni is tudta,
amikor az igazi Tinamu éppen nem ért rá.
A legutóbbi megbízatását a Kennedy repülőtéren hajtotta végre, egy esős éjszakán, amikor
rendőrkordon vette körül a British Airways 747-es gépének csillogó törzsét. Az áldozatait akkor
egy teherautóban találta meg. Végzett velük.
John Tennyson egy korsó sörrel a kezében az asztalhoz lépett, és leült a barna esőkabátos férfi
mellé. A kicsi, kör alakú asztal mellett, a székek olyan közel voltak egymáshoz, hogy a fejük szinte
összeért; senki sem hallhatta, hogy miről beszélnek.
– Minden a helyén van? – kérdezte a szőke férfi.
– Igen – felelte a társa. – Az autókaraván dél felé megy a Stranden, megkerüli a Trafalgar
Square-t, áthalad az Admiralty Arch kapui alatt, és a Mallon folytatja az útját a palota felé. Hét
állást készítettem elő.
– Mondd el sorban!
– Északról dél felé haladva, amerre a karaván is menni fog, az első hely a Strand Hotel, szemben
a Savoy Courttal. Harmadik emelet 306-os szoba. Az automata puska és a távcső az ablakhoz
közelebbi ágy matracába van bevarrva. Innen egy utcányira dél felé, a keleti oldalon van a
következő, a negyedik emeleten, egy könyvvizsgáló cég férfivécéjében. A fegyver az
álmennyezetbe van rejtve, a csempe vonala fölött, a neoncsőtől balra. A következő hely közvetlenül
szemben van, megint csak a negyedik emeleten, egy gépíró cég irodájában. Az első emelet árkádos
kiképzésű. A fegyver és a távcső egy xerox másoló alá van szíjazva. Ahogy megyünk tovább a
Trafalgar felé...
A barna esőkabátos férfi felsorolta az összes rejtekhelyet. Ezek körülbelül fél kilométeres
távolságon belül voltak, a Savoy Court és az Admiralty Arch között.
– Kitűnő helyek – mondta Tennyson, és odébb tolta az asztalon az érintetlen korsó sört. –
Megértetted pontosan, hogy mit kell tenned?
– Tudom, hogy mit kell tennem; de azt nem mondanám, hogy értem is.
– Arra tulajdonképpen nincs is szükség, igaz? – kérdezte a szőke férfi.
– Természetesen nincs, de én rád gondoltam. Ha kutyaszorítóba kerülnél vagy elakadnál, én is
meg tudom csinálni a munkát. Bármelyik helyről. Miért nem adod nekem az egyiket?
– Ehhez még te is kevés vagy. Most a legkisebb hibát sem szabad megengedni. Egyetlen célt
tévesztett golyó is katasztrofális következményekkel járhat.
– Hadd emlékeztesselek rá, hogy a világ legjobbjától kaptam a kiképzést!
Tennyson elmosolyodott.
– Igazad van. Tedd meg először azt, amire kértelek, azután foglalj el egy nyolcadik tüzelőállást.
Az Admiralty Arch után a Government Building egyik szobájában, és majd mondd meg nekem,
melyikben. Meg tudod tenni?
– Gyerekjáték – felelte a férfi, és a korsót a szájához emelte.
Tennyson észrevette a férfi jobb kezére tetovált piros rózsát.
– Javasolhatok valamit? – kérdezte John Tennyson.
– Persze. Mit?
– Vegyél föl kesztyűt! – mondta a Tinamu.

A szőke férfi kinyitotta az ajtót, és felkattintotta a fali villanykapcsolót; két asztali lámpa
gyulladt fel a szálloda 306-os szobájában. Intett középkorú társának, hogy kövesse.
– Minden rendben – mondta Tennyson. – Még ha figyelik is a szobát, a függönyök be vannak
húzva, és a személyzet ilyenkor szokta az ágyneműt cserélni. Jöjjön ide!
Payton-Jones utolérte Tennysont, aki egy apró fémkereső műszert vett ki a felöltője zsebéből.
Bekapcsolta, és az ágy fölé tartotta. A zümmögés hangosabbá vált; a műszer mutatója jobbra ugrott.
Óvatosan felhajtotta a takarót, és lehúzta a lepedőt is.
– Itt van. Kitapinthatja a körvonalait – mondta, és ujjait a matracba nyomta.
– Nagyszerű – mondta Payton-Jones. – És tíz napra vették ki a szobát?
– Táviratilag, és a pénzt postán küldték, Párizsból. A név: Le Févre, semmitmondó álnév. Senki
sem jelentkezett.
– Itt van, igen – mondta Payton-Jones, és felegyenesedett az ágy mellett.
– A puskát ki tudom tapintani – mondta Tennyson –, de mi az a másik tárgy?
– A távcső – felelte az angol. – Mindent érintetlenül hagyunk, és embereket állítunk a folyosóra.
– A következő hely lejjebb van az utcán, egy könyvvizsgáló cég vécéjében, a negyedik emeleten.
A fegyver az álmennyezetbe van elrejtve, a tartórúdhoz drótozták egy fénycső fölött.
– Gyerünk – mondta Payton-Jones.
Egy és háromnegyed óra múlva a két férfi egy épület tetején állt, mely a Trafalgar Square-re
nézett. A tető szélén futó alacsony fal mellett térdeltek. Az alattuk lévő úton fog elhaladni a
csúcstalálkozó résztvevőit szállító autókaraván az Admiralty Arch-on át a Mall felé.
– Az a tény, hogy a Tinamu itt fegyvert rejtett el – mondta Tennyson, és kezét a fal tövénél
kitüremkedő kátránypapírra tette –, arra utal, hogy valószínűleg rendőrruhában lesz.
– Értem, mire gondol – mondta Payton-Jones. – Egy rendőr, aki fel akar menni a tetőre, ahol a
mi emberünk van, nem keltene gyanút.
– Pontosan. Megölné az emberét, és a helyére állna.
 – De akkor csapdába kerülne. Nem tudna elmenekülni!
– Nem hiszem, hogy ez a Tinamunak gondot okozna. Egy pillanat alatt leereszkedne kötélen a
hátsó sikátorba; az utcán a tömeg pánikba esne; a lépcsőházban óriási tolongás, teljes felfordulás
mindenütt. Ennél drámaibb körülmények között is kereket oldott már. Ne feledje, számtalan arca
van. Meggyőződésem, hogy Madridban úgy tett, mintha egyike lenne a helyszínre érkezett
nyomozóknak.
– Két emberünk lesz itt fent, az egyik majd elrejtőzik. És négy mesterlövész a szomszédos
tetőkön. – Payton-Jones elkúszott a faltól; a szőke férfi követte. – Nagyszerű munkát végzett,
Tennyson mondta az M.I.5-ös ügynök. – Öt elrejtett fegyvert megtalált, alig több mint harminchat
óra alatt. Biztos benne, hogy ez az összes?
– Még nem. A legfontosabb, hogy sikerült meghatároznunk a paramétereket. A Savoy Courttól a
Trafalgar végéig terjedő szakaszról van szó; ebben a mintegy féltucatnyi háztömbben fog mozogni.
Miután az autókaraván a kapuívek alatt ráhajtott a Mallra, újra fellélegezhetünk. Addig semmiképp.
Megmondták már a küldöttségeknek?
– Igen. Az államfők páncélmellényt ágyék- és lábvédőt kapnak, valamint golyóbiztos műanyag
betétet a kalapjuk alá. Az Egyesült Államok elnöke persze semmiféle kalapot sem akart felvenni, az
oroszok pedig a kucsmájukba kérik a betétet, de egyébként minden a terveink szerint halad. A
kockázat minimális.
Tennyson Payton-Jonesra pillantott,
– Tényleg azt hiszi?
– Igen. Miért?
– Azt hiszem, téved. A Tinamu rendkívüli mesterlövész. Képes arra, hogy ötszáz méterről
kapásból eltaláljon egy feldobott shillinget. Neki bőven elegendő az, ami kilóg a kalap karimája
alól. A szemet fogja célba venni, és nem fog hibázni.
Az angol Tennysonra nézett.
– Csak azt mondtam, hogy a kockázat minimális, nem azt, hogy nincs. A zavar legkisebb jelére
az államfőket élő emberek gyűrűje fogja megvédeni. Önnek pedig már sikerült öt állást felderítenie,
tegyük fel, van még öt. Ha többet már egyet sem sikerülne megtalálnia, akkor is ötven százalékkal
sikerült csökkentenünk az esélyeit, és nagy a valószínűsége annak, legalább ötven százalék, hogy
felbukkan az egyik, általunk már ismert helyen. Az előny határozottan a mi oldalunkon van. El
fogjuk kapni. El kell kapnunk!
– Ha elfognák, az sokat jelentene önnek, igaz?
– Legalább annyit, mint önnek, Mr Tennyson. Többet, mint bármelyik eredményem a
harmincévi szolgálat során.
A szőke férfi bólintott.
– Megértem. Sokat köszönhetek ennek az országnak, és mindent el fogok követni, hogy
segíthessek. És roppant boldog leszek, ha az autókaravánnak baj nélkül sikerül elérnie az Admiralty
Arch-hoz.
Kedd hajnali három óráig Tennysonnak sikerült további két elrejtett fegyvert megtalálnia.
Összesen már hét ilyen hely volt, egyenes vonalban végig a Stranden, a Savoy Courttól a White
Hall és a Trafalgar sarkán álló épület tetejéig. Mindegyik helyszínre legalább öt ügynököt állítottak
rá, a folyosókon és a háztetőkön rejtőztek, csőre töltött puskákkal és pisztolyokkal, készen arra,
hogy bárkit keresztüllőjenek, aki az elrejtett fegyvereknek akár csak a közelébe is merészkedik.
Tennyson azonban nem volt elégedett.
– Valami nincs rendben! – mondogatta Payton-Jonesnak. – Nem tudom mi az, de valami nem
illik a képbe.
– Agyondolgozta magát – mondta az ügynök a Savoy szobájában, ahonnan az egész akciót
irányították. – Kimerült. Nagyszerű munkát végzett!
– Nem eléggé. Van még valami, de nem tudok rájönni, mi.
 – Nyugodjon meg. Gondoljon arra, mi mindenre rájött. Hét rejtekhelyet sikerült megtalálnia.
Minden valószínűség szerint nincs is több. A Tinamu elkerülhetetlenül fel fog bukkanni az egyik
elrejtett fegyver közelében, és elárulja magát. A kezünkbe kerül. Engedje el magát! Rengeteg
emberünk van kint.
– De valami nincs rendben!
A kirakatoktól egész a járdaszélig a Strand mindkét oldala zsúfolásig megtelt emberekkel. Az
utca két szélén vastag acélhuzallal összekötött oszlopok álltak. A kordon előtt rendőrök sorfala,
szemük izgatottan ugrált minden irányba, oldalukon himbálóztak a gumibotok.
A rendőrök mögött a tömegbe vegyülve a Brit Titkosszolgálat száznál is több ügynöke figyelt,
sokukat külföldről hívták haza erre az alkalomra.
Payton-Jones ragaszkodott ezekhez a szakemberekhez, szüksége volt rájuk a világ
legveszélyesebb bérgyilkosa elleni harcban, aki ötszáz méterről is el tud találni egy feldobott
shillinget. Miniatűr mikrohullámú rádiókon tartották egymással a kapcsolatot, ezeket sem
lehallgatni, sem zavarni nem lehetett.
A Savoyban lévő központban nagy volt a feszültség, a szakma legjobbjai voltak jelen. A
számítógépek képernyőin a kritikus útvonal minden métere látható volt, kirajzolódtak az utcák és a
házak körvonalai. A számítógépeket összekapcsolták a kinti rádiókkal; apró villogó pontok
gyulladtak ki a képernyőn, ha működésbe léptették a rádiót. Közeledett az időpont. Az autókaraván
már úton volt.
– Visszamegyek az utcára – mondta Tennyson, és előhúzta a kis rádiót a zsebéből. – A zöld
nyilat vételre kell állítani, igaz?
– Igen, és csak akkor szóljon bele ha feltétlenül szükségesnek tartja – mondta Payton-Jones. – A
Waterloo Bridge után öt másodpercenként, ötvenméterenként kérünk jelentést, ezért tisztán kell
tartani a csatornákat. Vészhelyzetben persze használni kell.
Az egyik számítógép ernyője mögül hangosan megszólalt az ott ülő ügynök.
– Százötven méterre vannak a Waterlootól, uram. Nyolc mérföld per óra sebességgel
közelednek.
A szőke férfi kisietett a szobából. Elérkezett az ideje annak hogy megtegye azokat a lépéseket;
melyek a Nachrichtendienst teljes elpusztításához vezetnek, és biztosítják Wolfsschanze
küldetésének a sikerét.
Tennyson kisétált a Strandre, és az órájára nézett. Harminc másodpercen belül a barna
esőkabátos férfi fel fog bukkanni a Strand Hotel egyik második emeleti ablakában. A
kettőszázhatos szobában, közvetlenül az alatt a szoba alatt, ahol a fegyvert a matracba rejtette. A
megbeszéltek szerint ez lesz az első felbukkanása.
Tennyson körülpillantott, Payton-Jones ügynökeit kereste. Könnyű volt észrevenni őket;
ugyanolyan kis rádió volt náluk, mint őnála. Odament az egyikhez, aki egy kirakat előtt próbálta
tartani a helyét a lökdösődő tömegben, és szándékosan megszólította; többekkel is beszélt már.
Halló! Hogy s mint?
Tessék? Ja, maga az, uram.
Az ügynök a rábízott területen nyüzsgő embereket figyelte.
Nem volt ideje a csevegésre.
A tömeg hangja felerősödött a Stranden a Waterloo Bridge felől. Közeledett az autókaraván. A
tömeg közelebb nyomult a járda széléhez, apró zászlókat lengettek. A rendőrök szorosabbra zárták
soraikat, mintha attól tartottak volna, hogy az emberek áttörik a kordont, és beszaladnak az útra.
– Ott! – kiáltotta Tennyson, és megragadta az ügynök karját. – Ott fenn!
– Mi? Hol?
– Abban az ablakban! Pár másodperce még zárva volt!
Nem látták világosan a barna esőkabátos férfit, de nyilvánvaló volt hogy egy alak áll a szoba
árnyékában.
Az ügynök felemelte a rádióját.
 – Gyanús jel. Egyes Szektor, Strand Hotel, második emelet, a déli saroktól a harmadik ablak.
Recsegés előzte meg a választ.
– A háromszázhatos ablak alatt. Azonnal ellenőrizendő!
A férfi eltűnt az ablakból.
– Eltűnt – mondta az ügynök gyorsan. Öt másodperccel később megszólalt a rádió. – Senki sincs
ott. A szoba üres.
– Elnézést – mondta a szőke férfi.
– Jobb félni mint megijedni, uram – mondta az ügynök.
Tennyson továbbment, dél felé nyomakodott a tömegen keresztül. Megint az órájára nézett; még
húsz másodperce van. Odalépett egy másik férfihoz, akinek rádió volt a kezében; megmutatta neki
a sajátját.
– Közétek tartozom – mondta. – Minden rendben? Az ügynök ránézett.
– Tessék? – Észrevette a rádiót Tennyson kezében. – Ja igen, maga is ott volt a reggeli
eligazításon. Minden rendben, uram.
– Az ajtó! – Tennyson az ügynök vállára tette a kezét. – Az utca túloldalán. A nyitott ajtó. A
tömeg feje fölött látni lehet a lépcsőházat. Az ajtó!
– Mi van vele? Az a férfi ott a lépcsőn, amelyik fut?
– Igen. Ugyanaz a férfi!
– Kicsoda? Miről beszél?
– A szállodai szobában. Néhány perccel ezelőtt. Ugyanaz a férfi, tudom! Aktatáska volt nála.
Az ügynök beleszólt a rádiójába.
– Ellenőrzést kérek! Négyes Szektor, nyugati szárny. Az ékszerész melletti ajtó. Aktatáskás férfi.
Fel a lépcsőn.
– Ellenőrzés folyamatban – jött a válasz.
A Strand túloldalán Tennyson két férfit látott berohanni a nyitott ajtón, majd fel a sötét
lépcsőkön. Balra pillantott; a barna esőkabátos férfi éppen kilépett az ékszerészüzlet ajtaján. Az
első emeleten volt egy ajtó, melyet általában zárva tartottak. Most is zárva volt. A két épületet
kötötte össze egymással.
Megszólalt a rádió.
– A másodiktól az ötödikig semmilyen aktatáskás embert nem találtunk. A tetőt is ellenőrizzük.
– Felesleges – szólalt meg egy másik hang. – Itt vagyunk fenn, sehol senki.
Tennyson bocsánatkérően megrándította a vállát, és továbbindult. Még háromszor fogja
riadóztatni az ügynököket, miközben az autókaraván méltóságteljesen végighalad a Stranden. Az
utolsó riadónál meg fogják állítani a karavánt, és csak az engedély megadása után folytathatják az
útjukat a Trafalgar felé. Az utolsó riasztást személyesen fogja kérni. És utána kitör a káosz...
Első riasztás. Megragadott egy kart; egy rádiót tartó kart. – Az állvány! Ott fenn!
– Hol?
A Charing Cross Stationnel szembeni épület homlokzatát éppen tatarozták. Többen is felmásztak
az állványokra, kiabáltak és fütyültek, amikor feltűnt az autókaraván.
– Jobbra fenn. Bement a fatábla mögé!
– Kicsoda, uram?
– A férfi, aki ott volt a szállodában, meg a lépcsőházban! Az aktatáskás!
– Ellenőrzést kérek. Hetes Szektor. Férfi az állványon. Aktatáskával.
Recsegés. Hangok kavalkádja.
– Velünk van tele az állvány!
– Senki sincs itt aktatáskával!
– Fényképezőgépek tucatjával. De semmi aktatáska, csomag vagy efféle.
– A fatábla a második szinten
– Csak filmet cserélt. Már mászik is lefele. Nem a mi madarunk.
– Elnézést!
 – Frászt hozott ránk, uram!
– Bocsánatot kérek!
Második riasztás. Tennyson megmutatta egy rendőrnek az ideiglenes M.I.5 igazolványát, és
átlépve a kordonon, átszaladt a zsúfolt Trafalgar Square-re.
– Az oroszlánok! Istenem, az oroszlánok!
Az ügynök, aki már ismerte Tennysont a reggeli eligazításról, ahol néhány szót váltottak
egymással – kitágult szemmel meredt Lord Nelson emlékművének talapzatára. Bámészkodók
tucatjai ültek a Nelson Trafalgarnál aratott győzelmét megörökítő emlékmű lábánál heverő
oroszlánokon.
– Tessék, uram?
– Megint ott a férfi! Aki az állványon is ott volt!
– Hallottam az előbb a rádióban – mondta az ügynök. – Hol látta?
– A jobb oldali oroszlán mögé ment. Nem is aktatáska van nála. Egy bőrtáska, de jóval nagyobb,
mint ami egy fényképezőgéphez kell! Érti? Nagyobb, mint ami egy fényképezőgéphez kell!
Az ügynök nem habozott; szájához emelte a rádiót.
– Ellenőrzést kérek! Kilences Szektor. Északi oroszlán. Férfi, nagy bőrtáskával.
Hatalmas recsegés; ketten próbáltak meg egyszerre beszélni.
– Van egy férfi, két fényképezőgéppel, a nagyobbik a lábánál...
– A férfi a fénymérőt ellenőrzi... Semmi vész, nincs itt a madarunk.
– A férfi lemegy, a távolságot állítja be a gépen. Nem a mi madarunk.
Az M.I.5-ös ügynök Tennysonra pillantott, majd másfele nézett, a tömeget fürkészte.
Elérkezett a pillanat. Az utolsó riasztás ideje, a Nachrichtendienst végének kezdete.
– Tévednek. – tört ki a dühös kiáltás Tennysonból. – Mindannyian tévednek! Egytől egyig!
– Micsoda?
A szőke férfi teljes erejéből futni kezdett, átfurakodva a tömegen, a járda felé, a rádió a fülénél.
Hallotta, ahogy izgatott megjegyzéseket tesznek rá.
Tisztára megőrült!
Azt mondja, tévedünk.
Miben?
Fogalmam sincs.
Rohan.
Hová?
Nem tudom.
Már nem látom.
Tennyson az emlékművet övező vaskerítéshez ért. Látta a társát – a Tinamu tanítványát –, ahogy
az utcán át a boltív felé fut.
Az esőkabátos férfi egy kis fekete műanyag tokot tartott a kezében. A benne lévő igazolvány
pontos mása volt annak, ami Tennyson zsebében lapult – csak a fénykép különbözött. Most! A
szőke férfi megnyomta a rádió gombját, és belekiáltott. – Ő az! Felismerem!
Ki beszél?
Feleljen!
A Tízes Szektorból beszél.
– Már értem! Tudom, hogy mi zavart! Maga az Tennyson?
Payton-Jones hangja.
– Igen!
Hol van?
– Hát ez az! Már értem!
Mit ért? Tennyson, maga az? Mi történt? Feleljen!
– Minden világos! Itt követtük el a hibát! Nem akkor fog történni, amikor mi gondoltuk, hogy
fog, és nem ott, ahol mi gondoltuk, hogy fog.
 Miről beszél? Hol van?
– Tévedtünk, nem érti! A fegyverek. A hét helyszín. Szándékosan azt akarta, hogy megtaláljuk!
Ez az, ami zavart.
Micsoda? Nyomja meg a piros gombot, Tennyson. Más ne beszéljen! Mi zavarta?
– A fegyverek elrejtése. Nem volt elég alapos. Túl könnyen megtaláltuk!
Az ég szerelmére, mit akar ezzel mondani?
– Még nem tudom pontosan – felelte Tennyson, ahogy a kapu egyik nyílása felé sétált –, csak azt
tudom, hogy azokat a fegyvereket szándékosan úgy helyezte el, hogy megtaláljuk őket. Valahol a
sorban!
Milyen sorról beszél? Nyomja meg a piros gombot! Hol van?
Valahol a Tízes Szektorban, a Kilenceshez közel, vágott közbe egy harmadik hang. Nyugati
szárny. A Trafalgaron.
– A fegyverek soráról! – kiáltotta Tennyson. – Az északról dél felé vezető sorban! Ahogy
elhaladtak az egyes állások előtt, kipipáltuk őket. Nem szabad! Ezek nyitott limuzinok!
Mire gondol?
– Állítsa meg a karavánt! Mindenre kérem, ami szent, állítsa meg!
Állítsák meg a karavánt! A parancs továbbítva. Hol van most?
A szőke férfi csikorgatta a fogát; két M.I.5-ös férfi haladt el pár lépésre mellette.
– Azt hiszem észrevettem! A férfit aki az állványon is ott volt! Meg az ajtóban. Meg a szálloda
ablakában. Ő az! Visszafelé megy; már rohan!
Írja le, hogy néz ki. Az ég szerelmére, gyorsan!
– Zakó van rajta. Barna, kockás zakó.
Mindenkinek, figyelem! Tartóztassák fel a barna kockás zakós férfit! Észak felé szalad, a
Kilences, Nyolcas és Hetes Szektor mentén. Nyugati szárny.
– Valahol még egy fegyvernek kell lennie! Amit nem találtunk meg. Hátulról akar lőni! A
távolság nem jelent gondot neki. Egy kilométerről is eltalál egy tarkót! Indítsák el a karavánt újra!
Gyorsan!
Vezérkocsi, induljon! Emberek, azonnal ráállni az összes autóra! Hátulról jövő tűz várható!
– Megállt!
Tennyson hol van? Mondja meg, hol van!
Még mindig a Kilences és a Tízes Szektor között, uram.
– Már nincs rajta a zakó, de ugyanaz a férfi! Átszalad a Stranden!
Hol?
A Nyolcas Szektorban senki sem keresztezi az utat.
Kilences Szektor?
Senki, uram.
– Még hátrébb! A karaván mögött!
Ötös Szektor jelent. A rendőrök kezdik átengedni az embereket...
Ne engedjenek senkit! Az utca maradjon szabadon!
Tennyson, milyen ruha van most rajta? Írja le!
A szőke férfi hallgatott; húszméternyit odébb sétált a téren, azután újra a szájához emelte a
rádiót.
– Barna esőkabát van rajta. Visszafelé jön, a Trafalgar Square felé.
Nyolcas Szektor, uram. Adás a Nyolcas Szektorban.
Tennyson kikapcsolta a rádiót, a zsebébe süllyesztette, és visszafutott a vaskerítéshez. Az
autókaraván elérte a Charing Crosst, talán négyszáz méterre lehettek. Az időzítés tökéletes. A
Tinamu időzítése mindig tökéletes.
A barna esőkabátos férfi tüzelőállásba helyezkedett az Admiralty Arch utáni Government
Building egyik üres irodahelyiségében, ahová simán bejutott a hamis M.I.5 igazolvány felmutatása
után. Az igazolvány segítségével mindenhová be lehetett jutni; senki sem vitatkozott azzal, aki
felmutatta, legalábbis ezen a napon nem. A szobából meglehetősen kényelmetlen szögben lehetett
csak lőni az autókaravánra, de ez nem jelenthetett problémát annak, aki a Tinamu tanítványa volt.
Tennyson átugrott a vaskerítésen, és átlós irányban futni kezdett a Trafalgar Square-en át az
Admiralty Arch felé. Két rendőr meg akarta állítani, egyszerre emelték fel a gumibotjukat; az
autókaraván háromszáz méternyire lehetett.
– Rendkívüli helyzet! – kiáltotta a szőke férfi, és felmutatta az igazolványát. – Ellenőrizzék
rádión! M.I.5-sáv, Savoy központ. A Government Buildinghez kell jussak!
A rendőrök zavarban voltak.
– Elnézést, uram, Nincs rádiónk.
– Akkor szerezzenek! – kiáltotta Tennyson, és elszaladt mellettük.
Az Arch-nál bekapcsolta a rádióját.
– A Mallon lesz! Ha az autókaraván elhaladt az Arch alatt, állítsák meg a kocsikat. A fák közül
akar lőni!
Tennyson, hol van?
Tizenkettes Szektor, uram. A Tizenkettes Szektorban van. Keleti szárny.
Továbbítsák az utasításait! Gyorsan, az ég szerelmére!
Tennyson kikapcsolta a rádióját, zsebre tette, és továbbhaladt a tömegben. Elindult a Mallon,
balra fordult, és az ösvényen át a Government Building legelső ajtajához futott. Két egyenruhás őr
megállította; elővette az M.I.5-ös igazolványát.
– Igen, uram – mondta a bal oldali őr. – A csoportjuk a második emeleten van. Nem tudom
pontosan, melyik irodában.
– Én tudom – mondta a szőke férfi, és a lépcső felé futott. A Trafalgar Square felől a tömeg
felmorajlott; az autókaraván közeledett az Admiralty Arch felé.
Hármasával vette a lépcsőfokokat, a második emeleten berúgta a folyosói ajtót, egy pillanatra
megállt az előtérben, hogy a pisztolyát a zsebéből az övébe dugja. Gyorsan a bal oldali második
ajtóhoz futott. Semmi értelme nem lett volna annak, hogy megpróbálja kinyitni; tudta, zárva van.
Ha figyelmeztetés nélkül betörné, azonnal golyó repülne a fejébe.
– Es ist Wolfsschanze! – kiáltotta. – Bleib beim Fenster!
– Herein! – jött a válasz.
Tennyson felhúzta a vállát, előrelendült, és testét a törékeny ajtónak vágta; az ajtó felpattant. Az
esőkabátos férfi az ablak előtt térdelt, egy hosszú csövű puska volt a kezében. Vékony, hússzínű
kesztyűt viselt.
– Johann?
– Mindet megtalálták! – mondta a szőke férfi. – Az összes fegyvert, az összes helyen!
– Lehetetlen! – kiáltotta az esőkabátos férfi. – Egyet vagy kettőt talán. De nem az összeset!
– Mindegyiket – mondta Tennyson, és az ablak előtt letérdelt a férfi mellé. A karavánt vezető
biztonsági autó már áthaladt az Admiralty Arch alatt; pár másodpercen belül megjelenik az első
limuzin is. A Mall két szélén álló tömeg üdvözlő kiáltásai óriási kórussá dagadtak. – Add ide a
puskát! – mondta Tennyson. – A távcső kalibrálva van?
– Természetesen – mondta a férfi, és átadta a puskát.
Tennyson bal kezét átbujtatta a szíj alatt, megfeszítette, majd a vállához emelte a puskát és
belenézett a távcsőbe. Megjelent az első limuzin a világoszöld körben, a szálkereszt Nagy-Britannia
miniszterelnökének a fején pihent. Tennyson egy parányit odébb mozdította a fegyvert; az Egyesült
Államok elnökének mosolygós arca tűnt fel a távcsőben, a szálkereszt az amerikai bal homlokán.
Tennyson ide-oda mozgatta a puskát. Fontos volt, hogy érezze, csak egy mozdulat kéne, és
mindkettőt elintézhetné. Egy harmadik limuzin úszott be lassan a zöld körbe. A Kínai
Népköztársaság elnöke jelent meg a távcsőben, a szálkereszt az ellenzős sapka alatt az arcot vette
célba. Csak egy kicsit kéne a ravaszt megnyomnia, és a férfi máris halott lenne.
– Mire vársz? – kérdezte a Tinamu tanítványa.
 – Még döntenem kell – felelte Tennyson. – Az idő ilyenkor nagyon viszonylagos. Egy fél
másodperc felér egy fél órával.
A negyedik limuzin is megjelent, a Szovjetunió vezetőjével a halálos zöld körben.
A gyakorlatnak vége. Gondolatban megtette. A vágy és a valóság között most alig volt
különbség, hiszen oly könnyen megtehette volna.
De a Nachrichtendienstet másként kell megsemmisítenie. Az államfők elleni merényletekkel
még várni kell; néhány hét múlva kezdődnek, és néhány hétig fognak tartani. Ez is része
Wolfsschanze küldetésének, lényegi része. Sokan meg fognak halni. De nem most, nem ma
délután.
Az autókaraván megállt; Payton-Jones továbbította Tennyson utasítását. A limuzinok nem
mentek tovább a Mallon. Ügynökök tucatjai fésülték át a bokrokat, lövésre készen, de kabátjuk
alatt tartott fegyverekkel haladtak a növények között, a fák koronáját fürkészve.
Tennyson bal markával szorította a fegyvert, a szíj megfeszült. Jobb kezét levette a ravaszról, és
lenyúlt a derekához. Előhúzta a pisztolyt az öve mögül.
– Most, Johann! Megálltak – suttogta a tanítvány. – Most, mielőtt még elindulnának! Különben
lemaradsz róluk!
– Igen, most – mondta Tennyson halkan, és a mellette térdelő férfihoz fordult. – És nem
maradok le semmiről!
Elsütötte a pisztolyt, a lövés hatalmasat visszhangzott az üres szobában. A férfi összecsuklott,
vér patakzott a homlokából. A padlóra zuhant, üveges, meredt szemmel.
Nem valószínű, hogy bárki is meghallotta volna a lövés zaját, olyan hangosan morajlott a tömeg
odakinn, de tulajdonképpen mindegy volt. A néhány másodperc múlva leadott lövéseket már
mindenki észre fogja venni. Tennyson gyorsan felugrott, levette magáról a puskát, és egy
összehajtogatott papírlapot vett elő a zsebéből. A halott férfi mellé térdelt, a papírt a véres, élettelen
szájba gyömöszölte, és amilyen mélyen csak tudta, ledugta a torkán.
A fegyvert visszaakasztotta a halott férfi vállára, és a testet az ablakhoz húzta. Egy zsebkendővel
tisztára törölte a puskát, és a halott ujjait a ravaszra igazította, közben felszakította a kesztyűt a jobb
kéz fején, hogy látni lehessen a tetoválást.
Most!
Elővette a rádiót; és kihajolt az ablakon.
– Azt hiszem, megtaláltam! Ugyanaz, mint Madridban. Ugyanaz! Madrid!
Madrid? Tennyson, hol...
Tizenhármas Szektor, uram. Keleti szárny.
Tizenhármas? Pontosítson! Madrid?...
Tennyson visszaugrott a párkányról az üres irodába. Már csak néhány másodperc! Néhány
másodperc múlva felveszi a kapcsolatot Payton-Jonesszal.
Tennyson a padlóra tette a rádiót, és a halott férfi mellé térdelt. A halott férfi karját és a fegyvert
a nyitott ablakhoz húzta. A rádióból izgatott hangok hallatszottak.
Tizenhármas Szektor. Keleti szárny. Az Arch-on túl, balra, dél felé.
Mindenki a Tizenhármas Szektorba. Keleti szárny. Gyűljenek össze!
Mindenki elindult, uram. Tizenhármas...
Madrid!... A Government Building. A Government Building lesz az.
Most.
A szőke férfi négyszer egymás után meghúzta a puska ravaszát, vaktában az autók közelében
álló tömegbe lőtt. Hallotta a kiáltásokat, látta az elzuhanó testeket.
Indulás! Minden kocsi induljon el! Vezérkocsi, indulás! Induljanak már!
Felbőgtek a limuzinok motorjai; az autók nekiindultak. Vijjogó szirénák hangja töltötte meg a
Saint James's Parkot.
 Tennyson elengedte a halott férfit, hagyta, hogy a földre zuhanjon, az ajtóhoz ugrott, a pisztoly a
kezében. A pisztolyt a halottra emelte, és az egész tárat belelőtte. A test minden újabb találatnál
rándult egyet.
A rádióban teljes volt a hangzavar. A folyosón rohanó léptek közeledtek.
Johann von Tiebolt a falhoz lépett, és kimerült arccal a padlóra roskadt. A Tinamu halott.
A Tinamu ölte meg.

Utoljára huszonhét és fél órával azután találkoztak, hogy meghalt az az ismeretlen férfi, aki
feltehetően a Tinamuval azonos. A rendkívüli eseményről szóló első beszámoló után – amely a The
Guardianben jelent meg, és valódiságát később a Downing Street is megerősítette – a hír lázba
hozta a világot. A Brit Titkosszolgálat, mely azonkívül, hogy kifejezte háláját a névtelenség
homályába burkolódzó informátorának, semmilyen bővebb felvilágosítást nem volt hajlandó adni
az akcióval kapcsolatban, most végre visszanyerte vezető helyét a titkosszolgálatok között, melyet
a közelmúlt árulásai és tehetetlenkedései nyomán elveszített. Payton-Jones két borítékot húzott elő
a zsebéből, és átnyújtotta őket Tennysonnak.
– Ez a két boríték nem nevezhető jutalomnak azért, amit önnek köszönhetünk. A brit kormány
mindörökre az adósa lesz.
– Nem a jutalomért tettem – mondta Tennyson, és átvette a borítékokat. – Nekem bőven
elegendő, hogy a Tinamu meghalt. Az egyikben, gondolom, az M.I.5 levele van, a másikban pedig
a Nachrichtendienst dossziéjából vett névsor.
– Igen.
– A nevemet kihúzták a jelentésből?
– Nem is szerepelt benne: A jelentésekben csak "Hiteles Forrás"-ként hivatkoztunk magára. A
levél, amelynek a másolata megmarad nálunk, csak a feddhetetlenségét tanúsítja.
– És akik hallották a nevemet a rádión keresztül?
– A hivatali titokról szóló törvény alapján bíróság elé állíthatók, ha felfedik. Nem mintha nagyon
számítana; a Tennyson névnél többet nem hallottak. Van vagy egy tucat Tennyson a Brit
Titkosszolgálatnál is, bármelyiket elővehetjük, ha esetleg szükség lenne rá.
– Akkor, azt hiszem, az ügyet ezzel le is zárhatjuk.
– Én is azt hiszem – egyezett bele Payton-Jones. – Mihez kezd most?
– Mihez kezdek? Folytatom a munkámat, természetesen. Újságíró vagyok. Bár lehet, hogy
kiveszek egy rövid szabadságot. El kell intéznem, sajnos, szegény nővérem örökségi ügyeit is, és
azután szeretnék egy kicsit pihenni. Talán Svájcban. Szeretek sízni.
– Most van a szezonja.
– Igen. – Tennyson szünetet tartott. – Remélem, többé nem tartják szükségesnek, hogy
kövessenek.
– Természetesen nem. Csak ha kéri.
– Ha kérem?
– Hogy megvédjük. – Payton-Jones egy jegyzetlap fénymásolatát nyújtotta át Tennysonnak. – A
Tinamu ízig-vérig professzionista volt. Az utolsó pillanatban megpróbált megszabadulni ettől,
megpróbálta lenyelni. És önnek igaza volt! A Nachrichtendienst a megbízó.
Tennyson felemelte a fénymásolatot. A betűk elmosódtak, de azért olvasható volt.
Nachricht. 1360. 78K.Au 23-22.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte.
– Tulajdonképpen könnyű megfejteni – felelte az ügynök. – A Nachricht nyilvánvalóan a
Nachrichtendienstet jelenti. Az 1360.78K háromezer fontnyi súly metrikus megfelelője, vagyis
másfél tonna. Az Au az arany vegyjele. A 23-22 pedig valószínűleg Johannesburg földrajzi
hosszúságára és szélességére utal. A Tinamu Johannesburgban kapta volna meg a pénzét aranyban a
tegnapi munkájáért. Közel hárommillió-hatszázezer font sterlinget, azaz több mint hétmillió
amerikai dollárt.
 – Félelmetes arra gondolni, hogy a Nachrichtendienstnek ennyi pénze van.
– Még félelmetesebb, ha arra gondolunk, hogy mire akarták felhasználni!
– Nem akarják nyilvánosságra hozni ezt az információt? Vagy ezt a feljegyzést?
– Inkább nem! Bár tudjuk, hogy nincs jogunk ahhoz, hogy megakadályozzuk önt, különösen önt,
abban, hogy nyilvánosságra hozza. A Guardianben megjelent cikkében már utalt rá, hogy esetleg
egy ismeretlen csoport a felelős a megkísérelt merényletért.
– Csak felvetettem a lehetőségét – helyesbített Tennyson –, mivel a Tinamu esetében ez
tekinthető valószínűnek. Bérgyilkos volt, nem magányos bosszúálló. Sikerült valamit kideríteni
róla?
– Gyakorlatilag semmit. Csak egyetlen papírt találtunk nála, ami sajnos egy M.I.5-ös igazolvány
kitűnő hamisítványa volt. Az ujjlenyomata Washingtontól Moszkváig egyetlen nyilvántartásban
sem szerepel. Az öltönyét készen vette; úgy néz ki, hogy nem Angliában. Semmiféle mosodai jelet
nem találtunk az alsóneműjén, és még az esőkabátjáért is, amiről kiderítettük, hogy egy Old Bond
Street-i üzletben vette, készpénzzel fizetett.
– De hát állandóan utazott! Kellett, hogy legyenek papírjai!
– Nem tudjuk, hol keressük. Még csak azt sem tudjuk, milyen nemzetiségű. A
laboratóriumainkban éjjel-nappal dolgoznak, hogy valamit találjanak: megvizsgálták a fogazatát,
műtétek nyomait keresik, olyan különleges jeleket, amelyek esetleg valahol bekerülhettek egy
számítógépbe. Bármit. Eddig semmi eredmény.
– Akkor még az is lehet, hogy nem a Tinamu volt. Az egyetlen bizonyíték a tetoválás a kézfején,
és a hasonló kaliberű fegyver. Ennyi elég?
– Azt hiszem, igen; és a holnapi cikkét még ki is egészítheti valamivel. A fegyverszakértők
megállapították, hogy az elrejtett fegyverek közül kettőt, és a nála lévőt, már használta három előző
merényletnél is.
Tennyson bólintott.
– Azért ez bizonyos mértékig megnyugtató, igaz?
– Feltétlenül! – Payton-Jones a fénymásolatra mutatott. – Mi a válasza?
– Mire? A feljegyzésre?
– A Nachrichtendienstre. Ön adta nekünk az ötletet, és most bebizonyosodott, hogy igaz.
Rendkívüli történet! Ön tárta fel; minden joga megvan ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza.
– De önök nem szeretnék.
– Nem akadályozhatjuk meg.
– Ugyanakkor – mondta a szőke férfi – annak sincs semmi akadálya, hogy a nevemet
feltüntessék a jelentésükben, amit meg én nem szeretnék.
Az M.I.5-ös férfi megköszörülte a torkát.
– Nos, ami azt illeti, van. A szavamat adtam önnek, Mr Tennyson! Szeretném, ha ezt
elegendőnek tartaná!
– Biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta, de abban éppúgy biztos vagyok, hogy ha a
körülmények esetleg megkövetelik, akkor el kell tekintenie tőle. Ha nem önnek, akkor esetleg
valaki másnak.
– Ez teljesen valószínűtlen. Kizárólag velem tárgyalt, ez volt az egyik kikötése.
– Ezek szerint a "Hiteles Forrás" névtelen. Nincs személyazonossága.
– Pontosan. És ez nem is tekinthető rendkívülinek azon a szinten, amin én tárgyalni szoktam.
Egész életemet a titkosszolgálatnál töltöttem. Az adott szavamat sohasem szokták megkérdőjelezni!
– Értem. – Tennyson bólintott. – Miért nem akarja, hogy a Nachrichtendienstet megnevezzük?
– Időre van szükségem. Egy-két hónapra. Hogy közelebb férkőzhessünk hozzájuk, anélkül, hogy
riasztanánk őket.
– Gondolja, hogy meg tudják tenni? – Tennyson az asztalon heverő egyik borítékra mutatott. –
Segítenek valamit a nevek?
 – Nem tudom. Még csak most kezdtük el. Csak nyolc férfi neve szerepel a listán; még abban
sem vagyunk biztosak, hogy élnek. Még nem volt időnk, hogy ellenőrizzük.
– Valaki biztos él! Valaki, aki nagyon gazdag és nagyon hatalmas.
– Nyilvánvalóan.
– Szóval a Tinamu megszállott üldözését most a Nachrichtendienst üldözése fogja felváltani.
– Logikus – bólintott Payton-Jones. – És hozzátenném, van még egy okom rá szakmai, de azért
személyes is. Meggyőződésem, hogy a Nachrichtendienst ölte meg az egyik fiatal kollégámat, aki a
tanítványom volt.
– Kit?
– A társamat. A legelkötelezettebb ember volt, akivel valaha is találkoztam a szolgálatban. A
holttestét egy Montereau nevű kisvárosban találták meg, mintegy hatvan mérföldnyire Párizstól
délre. Eredetileg azért ment Franciaországba, hogy kövesse Holcroftot, de rájött, hogy Holcroft
zsákutca. Az Interpol jelentése szerint az amerikai akkor körülbelül száz mérföldre volt onnan,
Párizstól északra, Argenteuil-ben. A társam nem követhetett el ekkora hibát.
– Ön szerint mi történt?
– Tudom, hogy mi történt. Ne feledje, ő a Tinamut üldözte. Amikor Holcroftról kiderült, hogy
tényleg azért keresi magát, amit mondott, vagyis valami jelentéktelen örökség miatt...
– Teljesen jelentéktelen – vágott közbe Tennyson.
Akkor a társam titkos akcióba kezdett. Elsőrangú profi volt; sikerült előbbre lépnie. Sőt, sikerült
kapcsolatot teremtenie! Biztos, hogy erről lehetett szó! A Tinamu, a Nachrichtendienst... Párizs.
Minden egybevág.
– Miért?
– Van egy név azon a listán. Egy férfi neve, aki valahol Párizs mellett él, nem tudjuk pontosan,
hogy hol, aki a német vezérkar tábornoka volt. Klaus Falkenheim. De még ennél is több volt.
Véleményünk szerint ő volt a Nachrichtendienst vezetője, egyike a szervezőknek. Most Herr
Oberstként ismerik.
John Tennyson egyenesen állt a szék mellett.
– Szavamat adom – mondta. – Nem fogom nyilvánosságra hozni.

Holcroft a díványon ült, az újság a kezében. Az egész sort betöltő cím öles betűkkel hirdette:

LONDONBAN LELŐTTÉK A CSAPDÁBA ESETT BÉRGYILKOST

Az oldalon csaknem az összes cikk a Tinamu drámai üldözésével és azt követő halálával
foglalkozott. A történetek tizenöt év távolába nyúltak vissza; összefüggésbe hozták a Tinamut a két
Kennedy halálával, Martin Luther King, sőt Oswald és Ruby meggyilkolásával is; a közelmúlt
eseményei közül pedig a madridi, bejrúti, párizsi, valamint a lisszaboni, prágai, sőt még a moszkvai
gyilkosságokkal is.
Az ismeretlen férfi máris legendává vált. A tetoválószalonokban szerte a világon állítólag
mindenütt megugrott a forgalom.
– Istenem, megtette! – mondta Noel.
– A nevét mégsem említik sehol – mondta Helden. – Nem vall Johannra, hogy a háttérben
maradjon, amikor pedig fürödhetne a dicsőségben.
– Magad mondtad, hogy Genf hatására megváltozott. El is hiszem. A férfi, akivel beszéltem,
nem saját magával foglalkozott. Megmondtam neki, hogy a genfi bankárok nem akarnak
semmilyen komplikációt. Hogy az igazgatók mindannyiunknál árgus szemmel fogják kutatni,
nincs-e valami, ami esetleg kockázatot jelentene a pénzre. Ha rájönnének, hogy a bátyád miféle
veszélyes helyzetekbe keveredett, hogy miféle emberekkel kellett kapcsolatba lépnie, amíg a
Tinamut üldözte, halálra rémülnének.
 – A bátyámmal együtt azt mondtátok, hogy valaki sokkal hatalmasabb akar titeket feltartóztatni,
mint a Rache, vagy az Odessa vagy mint a Wolfsschanze. Szerinted ehhez mit fognak szólni
Genfben?
– Csak azt mondjuk meg nekik, amit meg kell mondani – mondta Holcroft –, erről lehet, hogy
semmit nem mondunk, ha a bátyáddal sikerül közös nevezőre jutnunk.
– És sikerülhet?
– Talán. Szerinte igen, és isten a megmondhatója, sokkal nagyobb tapasztalata van ezekben a
dolgokban mint nekem. Kész őrület volt, amíg rájöttünk. Először azt hittük, hogy az egyik az, az
egyik csoport, azután, hogy a másik; végül kiderült, hogy egyik sem.
– Az Odessára és a Rachéra gondolsz?
– Igen. Őket már kiejtettük. Most valaki mást keresünk. Csak egy névre, valami konkrétumra
lenne szükségünk.
– Mit fogtok csinálni, ha megtudjátok?
– Nem tudom – mondta Holcroft. – Remélem, hogy a bátyád majd tudni fogja. Én csak azt
tudom, hogy bármit csinálunk is, gyorsan kell csináljuk. Miles határideje pár nap múlva lejár.
Összefüggésbe akarja hozni a nevemet különféle gyilkosságokkal, a Kennedy repülőtéren
történtekről egész a Plaza Hotelig. Kérni fogja a kiadatásomat, és akkor letartóztatnak. Ebben az
esetben a genfi küldetésnek befellegzett, és tulajdonképpen nekem is.
– Ha megtalálnak – mondta Helden. – Vannak módszerek...
Noel ránézett.
– Nem – felelte. – Nem akarok napjában háromszor ruhát váltani, gumitalpú cipőkben járni,
hangtompítós pisztolyt cipelni magammal. Azt szeretném, ha te vennéd fel az én eddigi
életformámat, és nem én a tiédet.
– Lehet, hogy nem lesz választásod.
Megszólalt a telefon, mindketten összerezzentek. Holcroft felemelte a kagylót:
– Jó estét, Mr Fresca! Tennyson volt az.
– Szabadon beszélhetsz? – kérdezte Noel.
– Igen. Jó helyről beszélek, és kétlem, hogy a Georges Cinq telefonkezelőjét érdekelné egy
szokványos londoni hívás. Ennek ellenére óvatosaknak kell lennünk.
– Értem. Gratulálok! Megtetted, amit mondtál, hogy meg fogsz tenni.
– Sokat segítettek nekem.
– Együttműködtél a britekkel?
– Igen. Igazad volt! Már régen ezt kellett volna tennem. Nagyszerűek voltak.
– Örülök, hogy ezt mondod. Jó dolog, hogy vannak barátaink.
– Még annál is többről van szó. Már tudjuk, hogy kik Genf ellenségei!
– Micsoda?
– Megvannak a nevek. Most már tehetünk ellenük valamit. Tennünk kell; a gyilkosságoknak
véget kell érniük!
– És hogyan?...
– Majd elmondom, amikor személyesen találkozunk. A barátod, Kessler, közel járt az
igazsághoz.
– Az Odessa egyik frakciója?
– Légy óvatos! – szakította félbe Tennyson. – Mondjuk inkább úgy, hogy vénemberek egy
csoportjáról van szó, akiknek túl sok a pénzük, és egy vérbosszúról, ami még a háború végén
lezajlott eseményekhez nyúlik vissza.
– Mit tegyünk?
– Valószínűleg nem kell sokat tennünk. A britek megteszik helyettünk.
– Tudnak Genfről?
– Nem. Csak megértették, hogy az adósaim.
– Ez több, mint amennyit kérhettünk volna tőlük.
 – Nem több, mint amennyit megérdemlünk – mondta Tennyson. – Ha fogalmazhatok így.
– Fogalmazhatsz. És ezek... ezek a vénemberek... Ők a felelősek mindenért? New Yorkért is?
– Igen.
– Akkor én tisztázva vagyok?
– Hamarosan tisztázva leszel.
– Hála istennek! – Noel a szoba másik sarkában ülő Heldenre nézett, és elmosolyodott. – Mit
csináljak?
– Most szerda van. Péntek estére légy Genfben! Akkor majd találkozunk. Én az esti géppel
fogok odarepülni a Heathrow-ról, és tizenegy harmincra vagy éjfélre ott leszek. Hívd fel Kesslert
Berlinben; mondd meg neki, hogy ő is jöjjön oda.
– Miért nem ma vagy holnap?
– Még el kell intéznem néhány dolgot, ami a javunkra lehet. Legyen péntek. Melyik szállodában
akarsz megszállni?
– A D'Accord-ban. Az édesanyám is Genfbe repül. Üzent nekem, hogy ott várjam.
Londonból egy darabig nem érkezett válasz. Tennyson végül megszólalt, szinte suttogott.
– Mit mondtál?
– Hogy az édesanyám is Genfbe repül.
– Erről még beszélünk – mondta Helden bátyja, alig hallhatóan. – Most mennem kell!
Tennyson, kensingtoni lakásában ülve, visszatette a telefont a kis asztalra. Mint mindig, amikor
váratlan híreket közvetített, most is meggyűlölte a készüléket. Ebben az esetben olyan híreket
hozott, melyek éppen olyan veszélyesek lehetnek, mint a Nachrichtendienst felbukkanása.
Miféle őrült ötlet készteti Althene Holcroftot arra, hogy Genfbe repüljön? Ez sohasem volt része
a tervnek – már amennyire ő ismerte a tervet. Csak nem hiszi az öreg hölgy, hogy úgy utazhat
Svájcba, hogy ne ébresszen gyanút, különösen most? Vagy lehet, hogy az évek múltával óvatlanná
vált? Ebben az esetben egy életre megbánja majd a tettét! Lehet, hogy megint kettős játékot űz? Ha
így van, akkor még egyszer, utoljára, emlékeztetni fogják a kötelességére, mielőtt elhagyja az élők
világát, ahol sokakat meggyalázott.
Ám legyen. Neki fontossági sorrendben kell elintéznie a dolgokat; majd Althenére is sort kerít.
Wolfsschanze küldetése a beteljesedéshez közeledik. Össze kell állítani a pontos menetrendet.
Először a névsorok. Két névsor volt, és ezeknek kulcsszerepük van Wolfsschanze küldetésének
teljesítésében. Az egyik tizenegy oldal hosszú, 1600 férfi és nő neve szerepel rajta – befolyásos
férfiak és nők neve, a világ minden országából. A Sonnenkinder élcsapata, a vezérek, akik a genfi
jelre várnak, a milliókra; ami hozzásegítheti őket befolyásuk növeléséhez, választások
megnyeréséhez, a politika alakításához. Ez volt a legfontosabb névsor, ez adta meg a születőben
lévő Negyedik Birodalom körvonalait. A körvonalat azonban tartalommal kell megtölteni. A
vezetőknek követőkre van szükségük. Ők szerepeltek a második névsoron, vagy száz
mikrofilmtekercsen. A teljes névsor. Az embereik mikrofilmes nyilvántartása, akik a föld minden
pontján megtalálhatók. A létszám mára már sok ezer főre duzzadt; a Birodalomból hajón,
repülőgépen és tengeralattjárón a négy égtáj felé küldött gyermekek újabb tagokat toboroztak.
Sonnenkinder hadművelet.
A névsorok, a nevek. Egyetlen példányban, másolatot tilos volt készíteni, úgy őrizték, akár a
Szent Grált. Hosszú éveken át Maurice Graff tartotta naprakész állapotban Brazíliában, és amikor
Johann von Tiebolt huszonöt éves lett, átadta neki. Az ünnepség a hatalom átadását is jelképezte; a
kiválasztott új vezér minden várakozást felülmúlt.
John Tennyson magával hozta Angliába a névsorokat, és tudta, minél előbb biztonságos
rejtekhelyet kell találnia a számukra, biztosabbat, mint egy bank széfje, olyat, ahol senki sem férhet
hozzá. A rejtekhelyet végül egy isten háta mögötti walesi bányászvárosban találta meg, az egyik
Sonnenkindernél, aki az élete árán is hajlandó lett volna megvédeni az értékes dokumentumokat.
Ion Llewellen, Morgan testvére, Morgané, aki Beaumont Argo nevű hajójának a
parancsnokhelyettese.
 És a walesi férfi hamarosan megérkezik. Miután átadta a csomagot, a hűséges Sonnenkinder
meghozza azt az áldozatot, amiről olyan lelkesen beszélt pár nappal ezelőtt, amikor a Heathrow
repülőtérről elhajtottak. A halála elkerülhetetlen; senki sem tudhat a névsorokról, a nevekről.
Miután meghozta ezt az áldozatot, már csak két ember marad a földön, akinek kulcsa lesz
Wolfsschanzéhoz. Egyikük egy békés berlini történelemprofesszor, a másik pedig egy minden
gyanú felett álló férfi, akit a Brit Titkosszolgálat rendkívül nagyra becsül.
Nachrichtendienst! A következő legfontosabb elintéznivaló. Tennyson a telefon mellett heverő
papírlapra nézett; a lap már órák óta ott feküdt. Ez egy másik névsor volt – fényévekre a
Sonnenkinder névsorától –, az, amelyet Payton-Jonestől kapott. A Nachrichtendienst névsora.
Nyolc név, nyolc fér fi. És amit a briteknek nem sikerült két nap alatt megtudniuk, azt ő
megtudta, kevesebb mint két óra alatt. Öten közülük mára már meghaltak. Hárman maradtak
életben, az egyikük egy Stuttgart melletti szanatóriumban haldoklott. Ketten maradtak tehát: az
áruló, Klaus Falkenheim, akit Herr Oberstként ismernek, és egy korábbi diplomata, a
nyolcvanhárom éves Werner Gerhardt; aki egy svájci falucskában él, a Neuchátel-tó mellett.
Vénemberek azonban nem ülnek fel kontinenseket összekötő repülőgépekre, hogy sztrichnint
tegyenek whiskys poharakba. Nem ütnek le egy férfit egy fénykép miatt. Nem lőnek ugyanarra a
férfira egy francia vidéki kisvárosban, és nem támadják meg később egy berlini sikátorban.
A Nachrichtendienst fiatal, sokoldalúan képzett tanítványokat nevelt magának. Akik éppúgy
teljes mértékben elkötelezték magukat az ügynek... mint Wolfsschanze tanítványai.
A Nachrichtendienst! Falkenheim, Gerhardt. Mióta tudhatnak Wolfsschanzéról?
Holnap megtudja. Reggel Párizsba repül, és meglátogatja Falkenheimet, a gyűlölt Herr Oberstet
A minden hájjal megkent színészt, ezt a szemetet. A Birodalom árulóját.
Holnap meglátogatja Falkenheimet, és megtöri. Azután megöli.
Egy autó dudált az utcán. Tennyson az órájára nézett, miközben az ablakhoz sétált. Pontosan
nyolc óra. Az utcán ott állt a walesi férfi kocsija, és belül, légmentesen lezárt acéldobozokban, a
névsorok.
Tennyson egy pisztolyt vett ki a fiókból, és a vállára erősített pisztolytáskába csúsztatta. Szerette
volna, ha már túl van a mai estén, és a Párizs felé tartó repülőgépen ül. Alig várta, hogy
összecsaphasson Klaus Falkenheimmel.

Holcroft csendesen ült az ágyon a félhomályban, a holdat nem látta, de a fénye betöltötte a
szobát. Hajnali négy volt. Cigarettázott. Tizenöt perccel ezelőtt ébredt fel, és nem tudott újra
elaludni. Helden. A nő, akivel egész hátralévő életét együtt akarta tölteni, de aki nem akarta
megmondani neki, hogy hol lakik, kivel él. Nem akart tovább évődni vele; komolyak voltak a
szándékai.
– Noel? – Helden hangja úszott felé a sötétből.
– Tessék?
– Mi a baj, kedvesem?
– Semmi. Csak gondolkodom.
– Én is gondolkodom.
– Azt hittem, alszol.
– Megéreztem, amikor kiszálltál az ágyból. Min gondolkodol?
– Sok mindenen – mondta. – Leginkább Genfen. Hamarosan túl leszünk rajta. Nem kell többé
menekülnöd; és nekem sem.
– Én is pont erre gondoltam. El akarom árulni a titkomat!
– Titkodat?
– Nem valami nagy titok, de szeretném látni az arcodat, amikor elmondom neked. Gyere ide!
Helden mindkét kezét kinyújtotta, Noel megfogta, meztelenül ült előtte.
– Mi a titkod?
– A riválisod. A férfi, akivel együtt élek. Felkészültél?
 – Igen.
– Herr Oberst az. Szeretem!
– Az öregúr?
Noel fellélegzett.
– Igen. Dühös vagy?
– Magamon kívül vagyok. Ki fogom hívni párbajra!
Holcroft magához ölelte a lányt. Helden felnevetett, és megcsókolta.
– Holnap találkozni fogok vele.
– Veled megyek. A bátyád áldását adta ránk. Kíváncsi vagyok, ő is áldását fogja-e adni ránk?
– Nem lehet. Egyedül kell mennem! Jó egy óra alatt végzek.
– Két óra. Annál nem lehet több!
– Két óra. Odaállok a kerekes szék elé, és megmondom neki: "Herr Oberst! Egy másik férfit
szeretek!" Szerinted össze fogja törni a hír?
– Bele fog halni – suttogta Noel, és gyengéden lehúzta az ágyra.

Ahogy belépett az Orly repülőtér parkolójába, Tennyson rögtön észrevette a szürke Renault-t. A
kormány mögött ülő férfi a Sureté második legmagasabb rangú tisztje volt. Bár Düsseldorfban
született, mégis franciaként nőtt fel. Hatéves korában – 1945. március 10-én – hagyta el
Németországot, egy Essentől északra fekvő eldugott kis repülőtérről felszálló repülőgépen. Annak
ellenére, hogy a Szülőföldre már nem emlékezett, fanatikus elkötelezettévé vált az ügynek,
akárcsak a többi Sonnenkinder. Tennyson kinyitotta a kocsi ajtaját, és beült a férfi mellé.
– Bonjour, monsieur – mondta.
– Bonjour – felelte a francia. – Fáradtnak látszik!
– Hosszú éjszakám volt. Elhozott mindent, amit kértem? Nincs sok időm!
– Mindent elhoztam. – A Sureté tisztje a műszerfal alatti polcról előhúzott egy dossziét, és a
szőke férfinak nyújtotta. – A teljes anyag. Remélem, elégedett lesz!
– Foglalja össze röviden, mi van benne; majd később elolvasom. Szeretném tudni, hogy állunk.
– Rendben. – A francia az ölébe tette a dossziét. – A legfontosabbal kezdem. A Neuchátelben élő
Werner Gerhardt nevű férfi nem lehet a Nachrichtendienst aktív tagja.
– Miért ne lehetne? Von Papennek voltak ellenségei a diplomáciai testületben. Miért ne
tartozhatott volna közéjük ez a Gerhardt is?
– Könnyen lehet, hogy közéjük tartozott. De én a jelenről beszélek; Gerhardt megváltozott.
Nemcsak szenilis, kifejezetten ütődött. Már évek óta ő a falu bolondja: a magában motyogó öregúr,
aki énekelve a galambokat eteti a főtéren.
– A szenilitást tettetni is lehet – mondta Tennyson. – Az "ütődött" pedig aligha tekinthető orvosi
diagnózisnak.
– Van rá bizonyítékunk is. Gerhardt a helyi kórház bejáró betege, valódi kórlappal, ami mindent
elárul. A gondolkodásmódja gyermeki szintre süllyedt, épp csak el tudja látni magát.
Tennyson bólintott, és elmosolyodott.
– Ennyit Werner Gerhardtról. Ha már kórházról beszélünk, mi a helyzet a stuttgarti árulóval?
– Agydaganat, végső stádium. Egy hete sincs hátra.
– Ezek szerint a Nachrichtendienstnek csak egyetlen vezetője maradt – mondta Tennyson. –
Klaus Falkenheim.
– Úgy tűnik, hogy igen. Bár a vezetést átadhatta egy fiatalabb férfinak is. Adott esetben katonák
is a rendelkezésére állnak.
– Adott esetben? A gyermekek közül, akiket véd? verwünschte Kinder?
– Aligha. Néhány idealista ugyan akad közöttük, de igazi erőt nem képviselnek. Falkenheim
rokonszenvezik velük, de a Nachrichtendienst ügyeit teljesen külön kezeli.
– Akkor kik a Nachrichtendienst katonái?
– Zsidók.
 – Zsidók!?
A francia férfi bólintott.
– Amennyire meg tudtuk állapítani, minden egyes feladatra külön toborozzák őket. Nincs
szervezet, nincsenek rangok. Azonkívül, hogy zsidók, csak egyetlen dolog közös bennük. Az, hogy
honnan jönnek.
– Honnan?
– A Har Sha'alav kibucból. A Negev-sivatagból.
– Har Sha'alav?... Istenem, milyen tökéletes! – mondta Tennyson, némi szakmai irigységgel. –
Har Sha'alav. Az izraeli kibuc, ahol egyetlen felvételi követelmény van: az, hogy a jelentkező
összes családtagját haláltáborban pusztították el.
– Pontosan – mondta a francia férfi. – A kibucban jelenleg több mint kétszáz férfi közül
válogathatnak.
Tennyson kinézett az ablakon.
"Megölhet, akkor majd más áll a helyemre. Őt is megölheti, újabb áll a helyére." Ennek alapján
arra lehetett gondolni, hogy egy mindenre elszánt, láthatatlan hadsereg áll készenlétben valahol. Az
elszántságuk érthető, de korántsem nevezhetők hadseregnek. Sokkal inkább véletlenszerűen
kiválasztott, egymás után kiküldött járőrcsoportoknak. – Tennyson a vezetőhöz fordult. – Biztos
abban, hogy nem tévednek?
– Igen. A Montereau-bon meggyilkolt két férfi szolgáltatta a végső bizonyítékot. A Labor jó
munkát végzett. Megvizsgálták a ruhákban, a cipőkben, a bőr pólusaiban található szemcséket, a
fogászati kezeléseknél használt ötvözeteket, valamint a korábbi sebészeti beavatkozások nyomait.
Mindkét férfinál találtak régebbi sebesülésekből származó nyomokat, az egyiknek repeszek
maradtak a vállában. A Yom Kippur háborúból. A bizonyítékok alapján valahonnan a Negev-sivatag
délnyugati részéből jöhettek, így találtunk rá a kibucra. A többi már gyerekjáték volt.
– Elküldtek valakit Har Sha'alavba?
A francia férfi megint bólintott.
– Az egyik emberünket. A jelentése benne van a dossziéban. Bár senki sem beszélt nyíltan Har
Sha'alavban, sikerült kiderítenie, mi folyik ott. Érkezik egy távirat; erre kiválasztanak néhány férfit,
és utasítják őket a feladat végrehajtására.
– Öngyilkos kommandók, melyek készek bárminek a lerombolására, aminek köze van a
nácikhoz.
– Pontosan. És az is megerősítette a feltételezésünket, hogy rájöttünk, Falkenheim három
hónappal ezelőtt Izraelben járt. A számítógépünk megtalálta a nevét.
– Három hónappal ezelőtt... Amikor Manfredi először beszélt Holcrofttal a genfi találkozó
ügyében. Falkenheim tehát nemcsak hogy tudott Wolfsschanzéról, akciótervet is készített. Már
három hónappal előre felkészítette a hadseregét. Ideje, hogy valódi szerepünkben találkozzunk
egymással: mint a Birodalom két fia.
– Kinek tulajdonítsam majd a halálát?
– Az Odessának, természetesen. És le kell csapni Har Sha'alavra. Mindenkit öljenek meg;
gondosan készítsék elő a támadást. Kenjék a Rache terroristáira. Induljunk!
A következő percekben nem John Tennysonként fog szerepelni, gondolta a szőke férfi, ahogy a
kanyargós földúton lépkedett. Ehelyett az igazi nevét fogja használni: Johann von Tiebolt lesz,
Wilhelm fia, az új Birodalom vezére.
Már látta a házikót; az áruló percei meg vannak számlálva.
Von Tiebolt megfordult, és visszanézett a hegyre. A Suretés férfi intett neki. A férfi ott marad, és
lezárja az utat, amíg ő végez a házban. Von Tiebolt egészen addig folytatta útját, míg tízméternyire
meg nem közelítette a kis házhoz vezető, kővel burkolt ösvényt. Ekkor megállt, a bokrok
takarásában előhúzta pisztolyát a vállára szíjazott pisztolytáskából, és a felöltője zsebébe
süllyesztette. Leguggolt, és a magasra nőtt fűben az ajtóhoz lopakodott; onnan a homlokzaton
található egyetlen ablak széléhez, ahol felegyenesedett.
 Bár fényesen sütött a délelőtti nap, a szobában meglehetősen sötét volt, az asztalon égett a
lámpa. Klaus Falkenheim a lámpa mellett ült, a tolószékben. Háttal az ablaknak.
Von Tiebolt halkan visszasétált az ajtóhoz, és egy pillanatig azon töprengett, vajon betörje-e,
ahogy azt az Odessa gyilkosa minden bizonnyal megtenné. Úgy döntött, nem töri be. Herr Oberst
öreg és nyomorék, de nem hülye. Valahol a zsebében, vagy a tolószéken, bizonyára van egy
pisztoly. Amivel a legelső gyanús zajra a betolakodóra lőne.
Tennyson elmosolyodott. Nincs abban semmi rossz, ha játszik egy kicsit. Az egyik minden hájjal
megkent színész a másikkal. Vajon melyiküknek lesz nagyobb sikere? A válasz nyilvánvaló: a
vastaps neki szól majd az előadás végén. Nem Klaus Falkenheimnek.
Kopogott az ajtón.
– Mein Herr! Elnézést a zavarásért, Johann von Tiebolt vagyok. Az autóm sajnos lerobbant az
emelkedőn.
Először nem jött válasz. Ha öt másodpercen túl sem jön, gondolta von Tiebolt, akkor
erőteljesebben kell fellépnie; nem hagyhat időt neki arra, hogy telefonáljon. Ekkor meghallotta az
idős férfi hangját.
– Von Tiebolt?
– Igen. Helden bátyja. Beszélni akarok vele. Nincs a munkahelyén, úgyhogy arra gondoltam, itt
van.
– Nincs itt – mondta az idős férfi és elhallgatott.
– Akkor nem is zavarom, Mein Herr. Megengedné, hogy használjam a telefonját, és hívjak egy
taxit?
– A telefont?
A szőke férfi elmosolyodott. Falkenheim zavara az ajtón keresztül is érezhető volt.
– Csak egy pillanatig zavarnám. Délig feltétlenül meg kell találnom Heldent. Kettőkor indul a
gépem Svájcba.
Megint csend, de csak rövid ideig. Hallotta a retesz csattanását, az ajtó kinyílt. Herr Oberst a
tolószékben ült, hátrált, a lábát takaró védte. Egy perccel ezelőtt még nem látott takarót az ölében.
– Danke, Mein Herr! – mondta von Tiebolt, és kezet nyújtott.
– Örülök, hogy újra látom!
Az idős férfi zavartan felemelte a kezét. Johann megragadta a csontos kezet, és balra csavarta.
Szabad kezével lenyúlt, és kirántotta a takarót Falkenheim öléből. Azt látta, amire számított: egy
Luger feküdt a lesoványodott lábakon. Felemelte, közben hátrarúgott. Az ajtó becsapódott.
– Heil Hitler, General Falkenheim! – mondta. – Wo ist der Nachrichtendienst?
Az idős férfi mozdulatlan maradt, mereven nézte fogvatartóját, a szeméből nem lehetett félelmet
kiolvasni.
– Kíváncsi voltam, mikor jön rá. Nem hittem, hogy ilyen hamar. Gratulálok, Sohn des Wilhelm
von Tiebolt!
– Igen, Wilhelm fia, meg valami más is.
– Ó, hogyne. Az új Reichsführer. Legalábbis ez a célja de ezt nem fogja elérni. Meg fogjuk
akadályozni! Ha azért jött, hogy megöljön, ám tegye. Felkészültem rá.
– Miért tenném? Egy ilyen értékes túszt!
– Nem hiszem, hogy nagy váltságdíjat kapna értem. Von Tiebolt a szoba közepe felé lökte a
tolószéket.
– Ebben valószínűleg igaza van – felelte, és hirtelen megállította a széket. – Felteszem, hogy van
némi pénze, amit talán a kóbor gyermekek adtak össze, akiket olyan nagyra tart. Engem azonban a
frankok és a pfennigek nem érdekelnek.
– Ebben biztos vagyok. Úgyhogy lőjön!
– Továbbá – mondta von Tiebolt – kétlem hogy egy stuttgarti szanatóriumban agydaganatban
haldokló férfitól sokra számíthatnék. Ebben is egyetérthetünk, igaz?
Falkenheim próbálta leplezni meglepetését. – Nagyon bátor férfi volt – mondta.
 – Biztosan. Mindannyian bátrak voltak. Egy áruló nem is lehet sikeres, ha nincs benne jó adag
arcátlan vakmerőség. Mint például Werner Gerhardtban.
– Gerhardt?... – Az idős férfi ezúttal nem tudta palástolni döbbenetét. – Hol hallotta ezt a nevet?
– Kíváncsi, honnan tudom? Hogy hogyan jöttem rá arra, kicsoda maga valójában?
– Az utóbbi nem érdekel. A kockázat nyilvánvaló volt. Úgy intéztem, hogy egy von Tiebolt
mindig a közelemben legyen. Ezt a kockázatot szükségesnek tartottam.
– Igen, a gyönyörű Helden. De azt mondják, mi mindannyian gyönyörűek vagyunk. Ennek
megvannak a maga előnyei.
– Heldennek semmi köze magukhoz; nem is volt soha.
– Hát persze, ő a kóbor szemetekhez tartozik. A verwünschte Kinderhez. Rossz kurva. Most az
amerikai kurvája.
– Nem érdekel a véleménye! Hogyan jött rá Gerhardtra?
– Miért kéne megmondanom?
– Úgyis meghalok. Nem mindegy?
– Ajánlok egy üzletet. Megmondom, ha megmondja, honnan tud a Wolfsschanzéról!
– Rendben. De először Gerhardtról.
– Miért ne? Gerhardt egy nagy nulla. Szenilis, ütődött vénember.
– Ne bántsa! – kiáltott fel hirtelen Falkenheim. – Annyi mindenen ment keresztül... annyi
szenvedésen.
– Megindító, amit mond.
– Összetörték. Négy hónapon át kínozták, nem csoda, hogy beleőrült. Hagyja őt békében!
– Ki törte össze? A szövetségesek? A britek?
– Az Odessa.
– Ez egyszer hasznos célt szolgáltak!
– Hol hallotta a nevét? Hogyan találta meg?
Von Tiebolt elmosolyodott.
– A britektől. Van egy dossziéjuk a Nachrichtendienstről. Tudja, most valahogy feltámadt az
érdeklődésük a Nachrichtendienst iránt. Magát keresik, hogy letartóztassák.
– Hogy letartóztassanak? Semmi okuk rá...
– De mennyire, hogy van! Bebizonyosodott, hogy maga bérelte fel a Tinamut.
– A Tinamut? Képtelenség!
– Egyáltalában nem az. A fáradt vénemberek így akartak végső bosszút állni, így akartak
leszámolni az ellenségeikkel. Nekem elhiheti, a bizonyíték megdönthetetlen. Tőlem kapták!
Az idős férfi undorral nézett Johannra.
– Ocsmány féreg!
– Most pedig Wolfsschanzéról! – Von Tiebolt felemelte a hangját. – Hol? Hogyan? Rájövök, ha
hazudik!
Falkenheim hátradőlt a tolószékben.
– Most már mindegy. Mindkettőnknek mindegy. Úgyis meghalok, maga pedig nem éri el a
célját.
– Most én mondom azt, hogy nem érdekel a véleménye! Wolfsschanze!
Falkenheim egykedvűen felpillantott.
– Althene Clausen – mondta csendesen. – Heinrich Clausen majdnem tökéletes stratégiája.
Von Tiebolt arca megfagyott a döbbenettől.
– Clausen felesége?... – Szinte dadogott. – Meg... megtalálták?
Az idős férfi újból Johannra nézett.
– Nem volt nehéz; mindenütt voltak informátoraink. New Yorktól Berlinig. Tudtuk, kicsoda Mrs
Richard Holcroft, és ezért parancsot adtunk az embereinknek, hogy védjék őt. Micsoda irónia!
Hogy őt védjék! Azután hírt kaptunk: a legvadabb háború közepette, míg az amerikai férje a
tengeren volt, magánrepülőgépen Mexikóba távozott. Mexikóból titokban Buenos Airesbe ment, a
német nagykövetségre, ahonnan diplomatának álcázva Lisszabonba repült. Lisszabonba. Miért?
– Berlinben kapta meg a választ? – kérdezte von Tiebolt.
– Igen. A Finanzministeriumbeli embereinktől. Megtudtuk, hogy óriási összegeket szivattyúznak
ki Németországból; de nem állt érdekünkben, hogy megakadályozzuk. Mindenre, ami a náci
gépezet gyengítését szolgálta, az áldásunkat adtuk; a józan ész uralma és a béke annál előbb
visszatér. De öt nappal azután, hogy Mrs Holcroft New Yorkból Mexikón és Buenos Airesen
keresztül Lisszabonba indult, Heinrich Clausen, a Finanzministerium géniusza, titokban elrepült
Berlinből. Először Genfbe ment, ahol egy Manfredi nevű bankárral találkozott, majd ő is
Lisszabonba távozott. Tudtuk, hogy nem akar disszidálni; mindenkinél őszintébben hitt a német –
az árja felsőbbrendűségben. Olyannyira, hogy nem tudta elviselni Hitler gengszterbandájának a
tökéletlenségeit. – Herr Oberst szünetet tartott. – Egyszerűen egymáshoz illesztettük a tényeket.
Clausen és árulónak hitt volt felesége együtt Lisszabonban; a milliók a svájci bankban... és
Németország közelgő biztos veresége. A mélyebb összefüggést kerestük, és a választ Genfben
találtuk meg.
– Elolvasták a dokumentumokat?
– Mindent elolvastunk, ami a genfi Grande Banque-nál található. Ötszázezer svájci frankot
fizettünk érte.
– Manfredinek?
– Természetesen. Tudta, kik vagyunk; azt gondolta, mi majd elhisszük, és méltányolni fogjuk az
iratokban kifejtett célokat.
Meghagytuk ebben a hitében. Wolfsschanze! Kinek a Wolfsschanzéje? "Meg kell próbálni
jóvátenni, ami történt!" – Falkenheim maró gúnnyal beszélt. – Semmi sem állt távolabb tőlük. A
pénzt a Birodalom újjáélesztésére szánták.
– Mit csináltak ezután?
Az öreg katona egyenesen von Tieboltra nézett.
– Visszatértünk Berlinbe, és kivégeztük az apját, Kesslert, és Heinrich Clausent. Sohasem
akartak öngyilkosok lenni; azt remélték, hogy menedéket kapnak Dél-Amerikában, és onnan majd
figyelemmel kísérhetik tervük megvalósulását. Mi váltunk a halállal kötött egyezségük
végrehajtóivá, amelyről olyan megindítóan írt Clausen a fiának szóló levélben.
Von Tiebolt a kezében tartott Lugerrel játszadozott.
– Ezek szerint rájöttek Althene Clausen titkára?
– Az előbb kiejtette a száján a "kurva" szót. Ez a nő a világ legnagyobb kurvája volt!
– Nem értem, hogy miért hagyták életben?
– Ez az események újabb iróniája: nem volt választási lehetőségünk. Miután Clausen meghalt,
rájöttünk, hogy ő Wolfsschanze kulcsa. A maguk Wolfsschanzéjének a kulcsa. Tudtuk, hogy
Clausennel együtt a következő évek minden lépését részletesen megtervezték. Várnunk kellett; ő
sohasem fogja elmondani nekünk, ezért figyelnünk kellett. Mikor veszik ki a milliókat Genfből?
Hogyan akarják felhasználni? És kik?
– A Sonnenkinderek – mondta von Tiebolt.
Az idős férfi üres tekintettel nézett rá.
– Mit mondott? – kérdezte Falkenheim.
– Semmit. Szóval Althene Clausenre vártak, hogy lépjen valamit. Bármit.
– Igen, de semmit sem tudtunk meg tőle. Soha. Ahogy az évek múltak, rájöttünk, éppen olyan
zseni, mint a férje. A harminc év alatt egyetlen egyszer sem árulta el az ügyet, sem szóval, sem
tettel. Ez az önfegyelem már önmagában véve is csodálatra méltó. Az első jel az volt, amikor
Manfredi kapcsolatba lépett a fiúval. – Falkenheim szemöldöke megrándult. – A legaljasabb dolog
az egészben az, hogy beleegyezett a saját gyermeke meggyalázásába. Holcroft semmiről sem tud.
A szőke férfi felnevetett.
– Teljesen elszakadtak a valóságtól! A nagyra becsült Nachrichtendienst hülyék gyülekezete!
 – Így gondolja?
– Tudom! Végig rossz lóra tettek!
– Micsoda?
– Harminc éven keresztül figyeltek valakit, aki semmit sem tudott! A világ legnagyobb kurvája,
már ahogy nevezte, meg van róla győződve, hogy a fiával együtt egy nemes jóvátétel részese.
Mindig is így gondolta! – Von Tiebolt nevetése visszhangzott a szobában. – A lisszaboni út –
folytatta – Heinrich Clausen legbriliánsabb manővere volt. A vezeklő bűnös szent ügyet szolgáló,
szent férfiú képében jelent meg. Élete legnagyobb alakítása lehetett. Egész a legutolsó kéréséig,
vagyis hogy Althenének nem kell rögtön a beleegyezését adnia. A fiú maga döntse el, hogy mártír
édesapja igaz ügyet szolgált-e. És ha meggyőződik róla, akkor mindennél jobban az
elkötelezettjévé válik. – Von Tiebolt összefont karral az asztalra dőlt, a Luger a kezében. – Ezt
csakis Holcroft csinálhatja meg! A genfi dokumentumnak ebben teljesen igaza van. Fantasztikus
összegek tűntek el a Harmadik Birodalomból. És nem lehetett kockáztatni, hogy bármi kapcsolat is
legyen, genfi bankszámla és Németország egy igaz fia között.
Falkenheím Johannra meredt.
– Althene sohasem tudta?...
– Soha! Ideális báb volt. Még pszichológiai szempontból is. Az a tény, hogy Heinrich Clausen
szent emberként jelent meg újra előtte, megerősítette őt a saját ítélőképességének a helyességében.
Hogy ő ehhez a férfihoz ment feleségül, nem a nácihoz.
– Hihetetlen – suttogta Herr Oberst.
– Ebben egyetértünk – mondta von Tiebolt. – Az utolsó betűig követte az utasításait. Minden
lehetőséget figyelembe vettek, még halotti bizonyítványt is kiállíttattak a csecsemőre egy londoni
kórházban. A Clausenhez vezető összes nyomot eltüntették. – A szőke férfi ijesztő hangon újból
felnevetett. – Láthatja, a Wolfsschanzéval nem lehet felvenni a versenyt.
– A maguk Wolfsschanzéjával, nem az enyémmel – mondta Falkenheim, és félrenézett. –
Gratulálok!
Von Tiebolt hirtelen abbahagyta a nevetést. Valami zavarta. Valami megvillant az idős férfi
tekintetében, a sovány koponyában mélyen ülő, kissé homályos szemekben.
– Nézzen rám! – kiáltotta. – Nézzen rám!
Falkenheim ránézett.
– Mi van?
– Mondtam valamit... valamit, amiről már tudott. Amiről tudott!
– Miről beszél?
Von Tiebolt megragadta a férfi torkát.
– Lehetőségekről beszéltem, a halotti bizonyítványról! A londoni kórházban! Már hallott róla!
– Nem tudom, mire gondol.
Falkenheim reszkető ujjakkal próbálta lefejteni magáról a szőke férfi kezét, hörgött Johann
szorításában.
– Dehogynem tudja! Mindenen, amit elmondtam, megdöbbent. Vagy mégsem? Csak úgy tett,
mintha megdöbbent volna, valójában nem döbbent meg! A kórház. A halotti bizonyítvány.
Egyáltalában nem reagált! Mert már hallotta!
– Semmit sem hallottam! – zihálta Falkenheim.
– Ne hazudjon! – Von Tiebolt a Lugert Herr Oberst arcába csapta, felszakítva a húsát. – Úgyse
tud. Túl öreg hozzá! Kihagy az agya! Elsorvadt. Rosszkor tart szünetet, Herr General.
– Maga megőrült...
– Hazug disznó! És milyen rosszul hazudik. Áruló! – A pisztoly csövével megint Herr Oberst
arcába csapott. A nyílt sebekből folyt a vér. – Hazudott Althenéről!... Istenem, tudta!
– Semmit... semmit!
– Dehogynem! Mindent! Az asszony ezért repül Genfbe. Erre kerestem a választ. Hogy miért? –
Von Tiebolt nagy dühvel ismét lecsapott; az öregember ajka félig leszakadt az ütéstől. – Maga
miatt! Utolsó, kétségbeesett kísérletként, hogy megakadályozzanak bennünket, beszélt vele!
Megfenyegette... és elmondta neki mindazt, amit az asszony sohasem tudott!
– Nem igaz! Téved!
– Nem tévedek – mondta von Tiebolt, hirtelen halkabb hangon. – Ez az egyetlen oka lehet
annak, hogy Genfbe repül... Szóval így akarnak bennünket megakadályozni! Az anya utoléri a
gyermekét, és szól neki; forduljon vissza. Hogy a küldetésük hazugság.
Falkenheim megrázta véres fejét.
– Nem... Semmi sem igaz abból, amit mond!
– Minden igaz, és benne van a válasz az utolsó kérdésemre is. Ha mindenáron meg akarták volna
hiúsítani a tervünket, csak annyit kellett volna tenniük, hogy kiszivárogtatják az igazságot. Náci
kincsek. Követelésekkel léptek volna fel a Fekete-tengertől az Elba torkolatáig, Moszkvától
Párizsig. De nem tették. Megint csak, miért? – Von Tiebolt közelebb hajolt, néhány centiméter
választotta el az összevert arctól. – Mert azt hitték, a kezükbe kaparinthatják az irányítást, és úgy
használhatják fel a milliókat, ahogy maguk akarják. "Meg kell próbálni jóvátenni, ami történt!"
Holcroft megtudja az igazat, és a maguk katonája lesz, a dühe nem ismer határt, elszántsága
megháromszorozódik.
– Holcroft rá fog jönni – suttogta Falkenheim. – Jobb, mint maga; mindketten tapasztalhattuk,
igaz? És ez tulajdonképpen elégedettséggel töltheti el. Hiszen a maga módján Holcroft is
Sonnenkinder.
– Sonnen... – Von Tiebolt a pisztoly csövével ismét végigszántott Herr Oberst arcán. – Minden
szava hazugság! Amikor először kimondtam, meg se rezdült.
– Most már minek hazudnék? Operation Sonnenkinder – mondta Falkenheim németül. – Hajón,
repülőgépen, tengeralattjárón. Gyermekek a világ négy égtája felé A névsort nem sikerült
megszereznünk, de nincs is rá szükség. Őket is megállítjuk, amikor magukat megállítottuk. Amikor
Genf meghiúsul.
– Ehhez Althene Clausennek utol kellene érnie a fiát. Az asszony nem fogja ország-világ elé
tárni Genf titkát, mert ezzel tönkretenné a fiát, mindenki megtudná, hogy kicsoda valójában.
Mindent el fog követni, hogy ne kelljen ezt megtennie. Megpróbálja utolérni a fiát. De fel fogják
tartóztatni.
– Maguk lesznek feltartóztatva! – mondta Falkenheim, az ajkaiból ömlő vértől fuldokolva. –
Semmiféle összegeket nem fognak szétosztani a Sonnenkinderek között. Nekünk is megvan a
magunk hadserege, melyről soha nem fog megtudni semmit. Minden egyes tagja örömmel adná az
életét azért, hogy magát megállítsa, leleplezze.
– Hát persze, Herr General. – A szőke férfi bólintott. – Har Sha'alav zsidói.
Bár halkan mondta, akárha ostorral csapott volna a férfi arcába.
– Nem!...
– De – mondta von Tiebolt. – "Megölhet, akkor majd más áll a helyemre. Őt is megölheti, újabb
áll a helyére." Har Sha'alav zsidói. A Nachrichtendienst új tagjai, mígnem az évek során maguk
váltak a Nachrichtendienstté. Auschwitz élő emlékezete.
– Állat!... – Falkenheim teste remegett a hirtelen rátört fájdalomtól.
– Én vagyok Wolfsschanze, az igazi Wolfsschanze – mondta a szőke férfi, és felemelte a Lugert,
– Amíg nem tudták az igazat, a zsidók megpróbálták megölni az amerikait, és most ők fognak
meghalni. Egy héten belül Har Sha'alav el lesz pusztítva, és vele együtt a Nachrichtendienst is.
Wolfsschanze győzedelmeskedni fog!
Von Tiebolt az idős férfi fejéhez szorította a fegyvert. Meghúzta a ravaszt.

Helden arcán patakzottak a könnyek. Átölelte Klaus Falkenheim testét, de elfordult, nem akart a
fejére nézni. Végül elengedte a halottat, és odébb mászott, tele rémülettel... és bűntudattal.
Összekuporodva ült a padlón, egész testét rázta a zokogás. Fájdalmában a falhoz húzódott,
homlokát a léceknek feszítette, és várta, mikor apadnak el a könnyei. Lassan megértette,
jajongásának és zokogásának nincsen foganatja. Amikor belépett a mészárlás helyszínére, mindenűt
a gyűlölt Odessa jelképeire lelt. Horogkereszteket kapartak késsel a fába, firkáltak szappannal az
ablakra, mázoltak Falkenheim vérével a padlóra. A megvetett jelképek körül a szoba romokban
hevert. Széttépett könyvek, összetört polcok, felhasított bútorok; a házban őrültek kutattak.
Mindent leromboltak.
Ennek ellenére maradt valami... de nem a házban. Odakinn. Az erdőben. Helden kezét a
padlónak feszítette, és a fal mellett lassan feltápászkodott. Kétségbeesetten próbálta visszaidézni
Herr Oberst alig öt nappal ezelőtt mondott szavait.
Bármi történne is velem, nem szabad pánikba esned. Menj ki egyedül az erdőbe, oda, ahová a
minap kikísértél egy rövid sétára. Emlékszel? Megkértelek, hogy szedjél egy csokor vadvirágot,
amíg én egy fa mellett álltam. Utána felhívtam rá a figyelmedet, hogy a fa két ága tökéletes alakot
formáz. Menj el ahhoz a fához! Az ágak közé beékelve egy fémdobozt fogsz találni. A dobozban
üzenet van a számodra, amit csakis te olvashatsz el... Helden kifeszegette a kis henger alakú dobozt
a mélyedésből, és lepattintotta róla a gumifedelet. Egy összegöngyölt papírdarabot talált benne,
amelyhez tízezer frankos bankjegyek voltak hozzátűzve. Lehúzta a pénzt, és olvasni kezdett.

Drága Helden!
Az idő rövidsége és a Téged fenyegető veszély miatt nem írhatok le mindent, amit tudnod kéne.
Három hónappal ezelőtt úgy intéztem, hogy hozzám költözzél, mert arra gyanakodtam, Te is ahhoz
az ellenséghez tartozol, akivel már harminc éve várom, hogy összecsapjak. Megismertelek –
megszerettelek – és legnagyobb megkönnyebbülésemre rájöttem, hogy a világot fenyegető újabb
borzalomhoz semmi közöd.
Ha megölnének engem, az azt jelenti, hogy lelepleztek. S azt is jelzi hogy közel a katasztrófa
kezdete. Hogy parancsot kell adni azoknak a bátor férfiaknak, akik a barikádon készek a végső
küzdelemre.
Menj el egyedül – ismétlem, egyedül! – a svájci Neuchátel-tóhoz. Ne hagyd, hogy kövessenek!
Tudom, hogy meg tudod csinálni, megtanultad hogyan kell. Prés-du-Lac faluban él egy Werner
Gerhard nevű férfi. Keresd meg, és add át neki a következő üzenetet: "Wolfsschanze érméjének két
oldala van." Tudni fogja, hogy mit kell tennie.
Siess! Nagyon kevés idő van már hátra. És ismétlem, senkinek egy szót se! Ne kelts riadalmat. A
munkahelyeden és a barátaidnak mondd azt, hogy néhány személyes ügyet kell elintézned
Angliában, amit könnyen elhihetnek, mivel több mint öt évet éltél ott.
Gyorsan, drága Heldenem! Neuchátel. Prés-du-Lac. Werner Gerhardt. Jegyezd meg a neveket, és
égesd el ezt a lapot!
Szerencsés utat kíván:
Herr Oberst

Helden a fának dőlt, és felnézett az égre. Vékony felhőfoszlányok úsztak sebesen kelet felé;
erősen fújt a szél. Helden azt kívánta, bárcsak a szárnyára kapná őt is, hogy ne kelljen pontról
pontra futnia, örökös félelemben, mindenkiben ellenséget szimatolva.
Noel azt mondta, ennek hamarosan vége lesz, és nem kell többé bujkálnia.
Tévedett.
Holcroft hiába kérlelte a telefonban, hiába próbálta meggyőzni, hogy maradjon még – legalább
egy napig –, Helden hajthatatlan maradt. A Gallimard-nál értesítették, hogy a nővére ügyeivel
kapcsolatban személyesen meg kell jelennie; döntéseket kell hoznia, el kell intéznie bizonyos
dolgokat.
– Majd felhívlak Genfben, kedvesem. A D'Accordban leszel?
– Igen.
Mi történt Heldennel? Két órával ezelőtt még olyan boldog volt, olyan feldobott. Most
izgatottnak tűnt; bár folyékonyan beszélt, a hangjában feszültség vibrált.
 – Egy-két nap múlva felhívlak. Fresca néven foglak kérni.
– Nem akarod, hogy elkísérjelek? Csak holnap késő este kell Genfbe érjek. Kesslerék sem
lesznek ott tíz előtt, a bátyád még annál is később érkezik.
– Nem, kedvesem. Ez szomorú út lesz. Inkább egyedül megyek. Johann most Londonban van...
Megpróbálok beszélni vele.
– Néhány ruhád itt maradt.
– Egy kosztüm, egy pantalló, egy cipő. Gyorsabb, ha megállok... Herr Oberstnél... és olyasmit
pakolok össze, ami megfelelőbb Portsmouth-ba.
– Gyorsabb?
– Útban a repülőtér felé. Mindenképpen oda kell menjek. Az útlevél, a pénz...
– Adhatok pénzt – szakította félbe Noel. – Azt hittem, hogy ennyi idő alatt már voltál nála.
– Kérlek, kedvesem! Ne akadékoskodj! – Helden köhintett egyet. – Mondtam neked, hogy még
beugrottam a kiadóba.
– Nem, nem mondtad. Csak azt, hogy értesítettek. – Holcroft hirtelen izgatottá vált; a lány
összevissza beszél! Herr Oberst eldugott házikója nem is esik útba az Orly repülőtér felé! – Helden,
mi történt?
– Szeretlek, Noel! Holnap este felhívlak Genfben. A Hotel D'Accord-ban.
A vonal megszakadt.
Holcroft letette a kagylót, a lány hangja még a fülébe csengett. Lehet, hogy tényleg Londonba
készül, de kételkedett benne. Hová készül? Miért hazudott? Az ördögbe, miért? Mi történhetett?
Semmi értelme nem volt annak, hogy továbbra is Párizsban maradjon. Mivel úgyis egyedül kell
Genfbe mennie, akár máris elindulhat. Nem kockáztathatta, hogy repülővel vagy vonattal utazzon.
Láthatatlan férfiak lesnek rá; le kell őket ráznia. A Georges Cinq igazgatóhelyettese bérelhet neki
egy autót, Fresca névre. A térképen kijelöli az útvonalat. Az éjjel áthajt Genfbe.

Althene Holcroft Lisszabon közeledő fényeit figyelte a TAP repülőgép ablakából, perceken belül
földet érnek. Rengeteg dolgot kell elintéznie a következő tizenkét órában, és nagyon remélte hogy
képes lesz rá. Mexikóban követte egy férfi, ezt észrevette. A repülőtéren azonban eltűnt, ami azt
jelentette, hogy valaki más vette át a szerepét.
Mexikóban tehát kudarcot vallott. Nem sikerült észrevétlenül felszívódnia. Lisszabonban ennek
sikerrel kell járnia; még egyszer nem hibázhat.
Lisszabon.
Ó, istenem! Lisszabon!
Lisszabon, ahol az egész kezdetét vette. A harminc évig dédelgetett hazugság, egy ördögien
briliáns elme szüleménye. Milyen együgyűen viselkedett; és Heinrich milyen nagyszerűen játszotta
a szerepét!
Újra belészeretett – azalatt a néhány rövid lisszaboni nap alatt – és a rátörő érzelmek hatására
felkínálta magát neki.
A férfi, könnyekkel a szemében, visszautasította. Nem méltó hozzá, mondta.
Micsoda csalás! Micsoda irónia!
Mert most ugyanaz a fenyegető veszély hozta Lisszabonba, mint harminc évvel ezelőtt. A fiát
fenyegető veszély. Nehogy Noel Holcroftból Noel Clausen legyen, Heinrich fia, az új Birodalom
öntudatlan eszköze.
Bedford Hillsben az egyik éjszaka egy férfi látogatta meg. Azért engedte be, mert Manfredire
hivatkozott arra gondolt, talán a fia küldte. A férfi azt mondta, Har Sha'alavból érkezett, zsidó, és
azért jött, hogy megölje őt. És a fiát is meg fogja ölni. Nehogy Wolfsschanze – a hamis
Wolfsschanze – kísértete kiszabaduljon Genfből.
Althene fel volt háborodva. Tudja-e a férfi, hogy kivel beszél? Hogy ő mit tett? Hogy milyen
ügyet szolgál? A férfi csak Genfről és Zürichről tudott... és a harminc évvel azelőtti lisszaboni
látogatásról. Ennél többet nem is kell tudnia. Tudja, Althene milyen ügyet szolgál, és ez undorral
tölti el őt, akárcsak a hozzá hasonló többi embert szerte a világon.
Althene fájdalmat és haragot látott a reá szegeződő sötét szemekben, melyek éppúgy sakkban
tartották, mintha pisztoly lett volna a férfi kezében. Végső kétségbeesésében követelte, a férfi
mondjon el neki mindent, amit tud.
Elmondta, hogy rendkívüli összegek érkeznek majd különböző bizottságokhoz, mindenféle
célra, a világ összes országába. Férfiaknak és nőknek, akik harminc éve várnak a jelre.
Gyilkosságok, utcai zavargások és gyújtogatások kezdődnek; a kormányok tehetetlen
szemlélőkké válnak, szerveiket belülről bénítják meg. Erős férfiak és nők jelennek meg a színen,
óriási összegek állnak a rendelkezésükre, és maguknak követelik a hatalmat. Amit néhány hónapon
belül meg is szereznek.
Mindenütt ott vannak. Minden országban, és a Genfből érkező jelre várnak.
Kik ezek?
Sonnenkinderek. Fanatikusok gyermekei, akiket harminc évvel ezelőtt repülőgépeken, hajókon
és tengeralattjárókon küldtek el Németországból. Azok a férfiak küldték el őket, akik tudták, hogy
az ügyük elveszett – de azt remélték, hogy újra életre kelthető. Mindenütt ott vannak. Közönséges
férfiak nem vehetik fel velük a küzdelmet, a szokásos módszerek nem alkalmazhatók ellenük, a
hatóságok nem megbízhatók. Túlságosan is sok helyen a Sonnenkinderek befolyása alatt állnak.
Hat Sha'alav zsidói azonban nem tekinthetők közönséges férfiaknak, és nem is a megszokott
módszerekkel harcolnak. Megértették, ahhoz, hogy meghiúsíthassák a hamis Wolfsschanze tervét,
titokban kell küzdeniük, erőszakosaknak kell lenniük, és sohasem engedhetik meg a
Sonnenkindereknek, hogy tudják, hol vannak – vagy hol készülnek lecsapni legközelebb. Most az a
legfontosabb, hogy megakadályozzák a hatalmas vagyon szétosztását.
Azonnal le kell leplezni őket!
Kiket? Hol? Hogy hívják őket? Mi a bizonyíték? Ki állíthatja biztosan, hogy ez a tábornok vagy
az az admirális, ez a rendőrfőnök vagy az a részvénytársasági elnök, ez a bíró vagy az a szenátor
Sonnenkinder?
Mindenütt ott vannak. A náci közöttünk él, és mégsem látható. Vasalt öltönye és tiszteletre méltó
foglalkozása elrejti őt a szemünk elől. A Har Sha'alav-i zsidó szenvedélyesen beszélt.
– Még önök sem tudják, asszonyom. Ön és a fia, akik az új Birodalom eszközei. Még önök sem
tudják, kicsodák ők. Semmit sem tudok. Az életemre esküszöm, semmit sem tudok! Nem vagyok
az, aminek gondol. Öljön meg. Az ég szerelmére öljön meg! Máris! Álljon bosszút rajtam.
Megérdemli, és én is ha igaz, amit elmondott. És könyörgök, érje el a fiamat. Beszéljen vele.
Magyarázza meg neki. Állítsa meg! Ne ölje meg, ne szégyenítse meg! Ő nem az, aminek maga
gondolja. Hagyja meg az életét. Vegye az enyémet, de az övét hagyja meg!
És a Har Sha'alav-i zsidó folytatta.
– Richard Holcroftot meggyilkolták. Nem baleset volt.
Althene majdnem összeesett, de nem akart elájulni. Nem engedhette meg magának, hogy az
ájulás enyhet adó ürességébe meneküljön. Ó istenem...
– A Wolfsschanze gyilkolta meg. A hamis Wolfsschanze. Éppoly biztosan, mintha csak
Auschwitz gázkamrájába lökték volna be.
– Mi az a Wolfsschanze? Miért hívja hamisnak?
– Jöjjön rá magától! Még beszélünk. Ha hazudott, megöljük. A fia élni fog, már amíg a világ élni
hagyja, de a horogkeresztet sohasem fogja tudni lemosni a homlokáról. Érje el! Mondja meg neki!
A Har Sha'alav-i férfi elment. Althene az ablak mellett ült a székben, szeme a hóval borított
éjszakai tájra meredt. Imádott férjére gondolt, Richardra, aki újra életet adott neki és fiának... és aki
őmiatta halt meg. Pontosan tudta, mit kell tennie.
A repülőgép földet ért, az ütés Althenét is kizökkentette az emlékek világából, visszatérítve őt a
jelenbe. Lisszabonba. Althene a komp korlátjának dőlt, a Tagus folyó hullámai kitartóan csapkodták
az öreg hajó oldalát, ahogy átszelték az öblöt. Bal kezében csipke-zsebkendőt lobogtatott a szél.
 Észrevette a férfit, de az utasítások szerint annak kellett őhozzá lépnie. Még sohasem
találkoztak. Erre nem is volt szükség. Gyűrött ruhájú idős férfi közeledett felé, vastag ősz barkója
jól illett rövid, fehér szakállához. Szeme az utasokat fürkészte, mintha attól tartana, valamelyik
mindjárt rendőrért kiált. Ő volt az; megállt mellette a korlátnál.
– Hidegre fordult az idő – mondta a férfi.
A csipkezsebkendőt felkapta a szél.
– Jaj, elvesztettem!
Althene tekintetével követte a kendőt, míg a vízbe hullott.
– Megtalálta – mondta a férfi.
– Köszönöm.
– Kérem, ne nézzen rám. A horizontot figyelje, a lagúna fölött.
– Rendben.
– Nagyon bőkezű, Senora!
– Nagyon sietek.
– Olyan régi nevekre hivatkozott, akiknek már az arcára sem emlékezem. Olyasmit kér, amit
már évek óta senki.
– Nem hiszem, hogy a világ annyira megváltozott volna azóta!
– Pedig megváltozott, Senora. Vannak ma is férfiak és nők, akik titokban akarnak utazni, de nem
holmi hamis útlevelekkel. A számítógépek korát éljük. A hamis papírokat ma már sokkal könnyebb
leleplezni. Vissza kell térnünk a háborúban használt módszerhez. A szökési útvonalakhoz.
– Minél előbb Genfbe kell érjek. Senki sem tudhatja, hogy ott vagyok.
– El fog jutni Genfbe, Senora, és csak azok fognak tudni róla, akiknek megmondja. De attól
tartok, az nem lesz olyan gyors, mint szeretné; nem lehet egyetlen repüléssel megoldani.
– Meddig fog tartani?
– Két-három napig. Különben nem tudjuk garantálni a biztonságát. Észrevehetnék akár a
hatóságok, akár azok, akiket el akar kerülni.
– Hogyan jutok oda?
– Őrizetlen határokon keresztül, vagy ahol az őröket meg lehet vesztegetni. Az északi útvonalon.
Sierra de Gatából Zaragozán keresztül a Pireneusok keleti oldalára. Onnan Montpellier-be és
Avignonba. Avignonból egy kis repülőgép viszi Grenoble-ba, egy másik pedig Chamberybe, majd
Genfbe. Sokba fog kerülni.
– Kifizetem. Mikor indulunk?
– Ma este.

A szőke férfi aláírta a Hotel D'Accord bejelentkezési lapját, és átnyújtotta a portásnak.

– Köszönöm, Mr Tennyson. Tehát tizennégy napig marad nálunk?
– Annyit biztosan, de az is lehet, hogy tovább. Nagyon örülök, hogy végül is sikerült egy
lakosztályt biztosítaniuk a számomra.
A portás elmosolyodott.
– Kaptunk egy telefont a barátjától, a genfi kanton elnökhelyettesétől. Megmondtuk neki,
mindent el fogunk követni, hogy ön jól érezze magát nálunk.
– Tájékoztatni fogom arról, hogy teljes mértékben elégedett vagyok.
– Nagyon kedves öntől!
– Egyébként néhány nap múlva egy régi barátom is várhatóan a szállodába érkezik. Egy
bizonyos Mrs Holcroft. Meg tudná mondani, mikorra jelentette be magát?
A portás elővette a nyilvántartó könyvet, és átlapozta. – Azt mondta, Holcroft?
– Igen. Althene Holcroft. Amerikai. Valószínűleg a fia is foglalt szobát. Mr N. Holcroft.
– Sajnos ilyen néven nem foglaltak nálunk szobát, uram. És abban biztos vagyok, hogy a
jelenleg itt tartózkodó vendégek között nincs Holcroft nevű.
A szőke férfi állkapcsán megfeszültek az izmok.
 – Valószínűleg elnézte. Biztosan tudom, hogy az asszony Genfbe jön, ebbe a szállodába. Lehet,
hogy nem ma este, hanem holnap vagy legkésőbb holnapután. Kérem, nézze meg újra! Van
bizalmas nyilvántartásuk?
– Nincs, uram.
– Ha esetleg lenne, biztos, hogy a barátom, az elnökhelyettes, megkérné önöket, hogy mutassák
meg nekem.
– Ha lenne, akkor sem lenne rá szükség, Mr Tennyson. Az elnökhelyettes úr az értésünkre adta,
hogy szeretné, ha mindenben a segítségére lennénk.
– Elképzelhető, hogy inkognitóban utazik. Különc természetű.
A portás Tennyson elé fordította a könyvet.
– Nézze meg ön is, uram. Hátha önnek feltűnik egy név.
Tennysonnak nem tűnt föl egyetlen név se. Forrt a dühtől.
– Ez a teljes névsor? – kérdezte újra.
– Igen, uram. Mi, ha szabad így mondanom, kicsiny, de exkluzív szálloda vagyunk. A legtöbb
vendég már volt nálunk régebben is. Csaknem az összes név ismerős.
– Melyiket nem ismeri? – kérdezte a szőke férfi. A portás kettőre mutatott rá.
– Csak ezekkel nem találkoztam még eddig – mondta. – Ez a két úr Németországból a Kessler
testvérek; és egy bizonyos Sir William Ellis, Londonból. Az utóbbi pár órával ezelőtt foglalt szobát.
Tennyson szúrósan a portásra nézett.
– Most fel kell menjek a szobámba, de lenne egy kérésem. Máris bizonyságát adhatnák annak a
segítőkészségnek, amit az elnökhelyettes barátomnak megígértek. Rendkívül fontos, hogy minél
előbb megtudjam, Mrs Holcroft hol akar megszállni Genfben. Hálás lennék, ha felhívná a
szállodákat, de kérem, a nevemet semmilyen körülmények között se említse. – Tennyson elővett
egy százfrankos bankjegyet. – Keresse meg nekem Mrs Holcroftot, legyen szíves!

Éjfélre Noel Chátillion-sur-Seine-be ért, ahonnan azonnal felhívta Ellist Londonban.

– Hogy mit csinálsz? – kérdezte Ellis döbbenten.
– Jól hallottad, Willie. Adok neked ötszáz dollárt, és állom az egy-két napos genfi tartózkodás
költségeit. Csak annyit kérek tőled hogy kísérd vissza az édesanyámat Londonba.
– Pocsék pesztra vagyok, hidd el. És abból, amit elmeséltél az édesanyádról, azt látom; hogy
útitárs nélkül is nagyon jól elboldogul.
– Most szüksége lesz rá. Valaki követte. Majd elmesélem Genfben. Mit szólsz hozzá, Willie?
Megteszed?
– Természetesen. De tartsd meg az ötszáz dollárodat. Biztos vagyok benne, hogy több közös
témám lesz az édesanyáddal, mint veled. A költségek térítésétől azonban nem zárkózom el.
Szeretek előkelően utazni, bár ezt neked nem kell mondanom.
– Ha már a témánál vagyunk légy óvatos az utazásnál, Willie! Jó lenne, ha máris felhívnád a
Hotel D'Accord-t Genfben, és szobát foglalnál délelőttre. Kilenc harmincra odaérhetsz az első
repülővel.
– Előveszem a legjobb modoromat, meg az elegáns Louis Vuitton bőröndjeimet. Talán egy
aprócska nemesi cím...
– Willie!
– Jobban ismerem a svájciakat, mint te! Odavannak a címekért, és bűzlenek a pénztől, a pénz a
mindenük.
– Tíz, tíz harminc körül felhívlak. Hozzád mennék a szállodába, amíg ki nem derül, mire megy
ki a játék.
– Külön öröm lesz! – mondta Willie Ellis. – Viszlát, Genfben!
Holcroft azért döntött úgy hogy Willie-t hívja fel, mert senki más nem jutott az eszébe, aki
kérdezősködés nélkül is teljesítené a kérését. Ellis nem az a különcködő fajankó, amilyennek
szereti tettetni magát. Althenének sokkal kellemetlenebb kísérője is akadhatna amikor elhagyja
Svájcot.
Mert el kell hagynia! A küldetés ellenségei megölték a férjét; megölnék őt is. Genfben nagy
esemény van készülőben. Két-három napon belül találkozóra ülnek össze, aláírják az okiratokat, és
a pénzt átutalják Zürichbe. A küldetés ellenségei mindent meg fognak próbálni, hogy meghiúsítsák
a tárgyalásokat. Az édesanyja nem maradhat Genfben! Érezte, itt hamarosan erőszakos
eseményekre fog sor kerülni.
Jóval éjfél után ért Dijonba. A városka aludt, és ahogy átszelte a sötét utcákat, tudta, neki is
szüksége lenne alvásra; másnap ébernek kell lennie. Éberebbnek, mint valaha bármikor. Déli
irányban hagyta el a várost. Amikor ismét lakatlan vidéki táj vette körül, lehúzódott az út szélére, és
megállt. Elszívott egy cigarettát, eloltotta; lábát feltette a szomszéd ülésre, fejét az ablaknak
támasztotta, összegöngyölt esőkabátja szolgált párnaként.
Néhány óra múlva eléri a határt, és a hajnali forgalom első hullámával átlép Svájcba. Svájcban
pedig... Gondolatai itt megszakadtak. Köd ereszkedett rá; egyre lassabban, egyre mélyebbeket
lélegzett. És egyszer csak megjelent előtte az arc, erős, szögletes vonásokkal, a sohasem látott, és
mégis ismerős arc.
Heinrich Clausen arca. A férfi őhozzá kiáltott; azt üzente, siessen. A szenvedésnek most már
hamarosan vége; megpróbálják jóvátenni, ami történt.
Elaludt.

Erich Kessler az öccsét, Hansot figyelte, aki kinyitotta orvosi táskáját a repülőtéri biztonsági
ember előtt. Az 1972-es olimpia óta, amikor a feltételezések szerint a palesztinok szétszerelt
puskákkal és géppisztolyokkal érkeztek, megháromszorozódtak a repülőtéri biztonsági
intézkedések.
Hiábavaló erőfeszítés, gondolta Erich. A palesztinok fegyvereit a Wolfsschanze csempészte be
Münchenbe – az ő Wolfsschanzéjuk. Hans a biztonsági emberrel együtt felnevetett, valószínűleg
valami viccen. Genfben nem lesz semmi tréfálkozás, mert nem lesz semmiféle repülőtéri
ellenőrzés, se vám, se más. A genfi kanton elnökhelyettese gondoskodni fog erről. München egyik
leghíresebb orvosát, a belgyógyász specialistát, személyes vendégeként fogadja.
Hans nemcsak kiváló orvos, sokkal több annál, gondolta Erich, ahogy öccse közeledett hozzá a
kapu felé. Hans közepes termetű, bivalyerős, elbűvölő férfi volt. Ragyogó futballista, a kerületi
csapat kapitánya, aki a mérkőzések után mindig szakszerűen ellátta az ellenfél játékosait, akik a
sérüléseiket többnyire neki köszönhették.
Talán furcsa, de Erich sokkal alkalmasabbnak tartotta az öccsét az idősebb fiú szerepére. Ha a
véletlen és a kromoszómák másként hozzák, akkor most Hans dolgozna együtt Johann von
Tiebolttal, és ő, a csendes tudós, játszaná az alárendelt szerepet. Egyszer, egy gyenge pillanatában,
Johannak is elárulta ezt a gondolatát.
Von Tiebolt badarságnak tartotta. Neki a tiszta ész emberére van szüksége. Olyanra, akinek az
életét nem fertőzi meg az erőszak és akit sohasem ingatnak meg a szív érzelmei vagy a
fékezhetetlen indulatok. Hát nem ezt igazolták azok a roppant fontos – igaz, nem túl gyakori –
esetek is, amikor a csendes tudós ellenvéleményt nyilvánított a Tinamuval szemben, és a
fenntartásait hangoztatta? A fenntartásait, melyek a stratégia megváltoztatásához vezettek?
Igen, igaz, de az igazság azért másutt van. Az igazsággal még maga Johann sem akart
szembenézni: Hans egyenrangú párja von Tieboltnak. Ha összecsapnának, lehet, hogy Johann
maradna ott holtan!
Legalábbis a csendes, erőszakot kerülő professzornak ez volt a véleménye.
– Minden jól halad – mondta Hans, ahogy kiléptek a kapun, és a repülőgép felé közeledtek. – Az
amerikainak már meg is lehet rendelni a koporsót; nincs olyan labor a világon, amelyik ki tudná
mutatni a halál okát.
 Helden Neuchátelnél szállt ki a vonatból. Megállt a peronon, szoktatta szemét az állomás tetején
beáradó napfényhez. Tudta, hogy gyorsan a tömegbe kell vegyülnie, de egy pillanatig még várt, és
mélyen beszívta a levegőt. Az elmúlt három órát egy tehervagon sötétjében töltötte, ládába
csomagolt gépek mögött kuporogva. A kocsi elektronikus ajtaja pontosan hatvan másodpercre
nyílott ki Besanconban, ahol beszállt. És öt perccel tizenkettő előtt nyílott ki újra; így észrevétlenül
érkezhetett Neuchátelbe. Fájt a lába, lüktetett a feje, de sikerült. Sok pénzébe került.
A levegő átjárta a tüdejét. Felemelte a bőröndjét, és elindult a neucháteli állomás kijárata felé.
Prés-du-Lac falu a tó nyugati oldalán feküdt, alig húsz mérföldnyire dél felé. Hamarosan talált egy
taxit, amelyik vállalta, hogy elviszi.
A kanyargós, rázkódó út sima suhanásnak tűnt a vonat megpróbáltatásaihoz képest. Az ablakon
át a hullámzó dombokban és a tó kék vizében gyönyörködött. A változatos táj látványa
megszabadította a feszültségtől, úgy érezte, végre szabadon gondolkodhat. Vajon miért írta Herr
Oberst a levelében, hogy úgy intézte, Helden költözzön hozzá, mert meglehet, az "ellenséghez"
tartozik? Az ellenséghez, amelyikkel, szavai szerint, "harminc éve várom, hogy összecsapjak".
Miféle ellenséggel? És neki mi köze ehhez?
Mit tett? Vagy mit nem tett? Megint a szörnyű dilemmáról lenne szó? Hogy átkozott azért is,
ami, és azért is, ami nem? Az isten szerelmére mikor lesz már ennek vége?
Herr Oberst tudta, hogy meg fog halni. Felkészítette Heldent, gondoskodott róla, legyen majd
elég pénze, hogy titokban átjuthasson Svájcba, Neuchátelbe, egy Werner Gerhardt nevű férfihoz.
Kicsoda ez az ember? Mi köze Lehet Klaus Falkenheimhez, hogy a halála esetén őt kell értesítenie?
Wolfsschanze érméjének két oldala van.
Bármit jelentsen is ez a mondat, az értelmét csakis az a férfi fejtheti meg.
A taxi vezetője félbeszakította a gondolatait.
– A fogadó közvetlenül a part mellett van – mondta. – Nemigen nevezhető szállodának.
– Nekem biztosan jó lesz.
A szoba a Neuchátel-tó tükörsima vizére nézett. A látvány hatására Helden kísértést érzett arra,
hogy leüljön az ablak elé és csakis Noelre gondoljon, mert ha őrá gondolhatott, akkor... akkor
teljesen felengedett. De hát nem tehette, meg kellett találnia ezt a Werner Gerhardtot. A Prés-du-
Lac-i telefonkönyvben nem szerepelt a neve; isten tudja, mikori kiadás. A falu szerencsére kicsi;
szóba hozza a nevet a portásnak. Hátha ismeri. A portás ismerte a nevet, de Helden egy csöppet sem
könnyebbült meg.
– A bolond Gerhardtot keresi? – kérdezte a nádszékben ülő kövér férfi a pult mögül. –
Üdvözletet hoz neki a régi barátaitól? Inkább egy üveg orvosságot küldenének neki, hogy
kitisztítsák a zavaros agyát. Meglátja egy szavát se fogja megérteni.
– Nem tudtam – felelte Helden, és kétségbeesés vett erőt rajta.
– Nézze meg a saját szemével! Délután van, hideg de azért süt a nap. Gerhardt biztos most is
kinn csücsül a téren, dúdolgatja a dalocskáit, és a galambokat eteti. Azok rácsinálnak, de észre sem
veszi.
A férfit valóban megtalálta a falu főterén, a kör alakú szökőkút kőpárkányán üldögélt. Cseppet
sem törődött a járókelőkkel, akik időnként rápillantottak, inkább undorral, mint együttértéssel.
Ruhája kopott, toprongyos felöltőjén, ahogy a portás jósolta, galambürülék éktelenkedett. Éppoly
idősnek és betegnek nézett ki, mint Herr Oberst, de sokkal alacsonyabb volt, kövérebb, az arca
puffadt. Halvány, ráncos bőrén átütött az erek pókhálója, vastag, acélkeretes szemüvege ide-oda
billegett reszkető fején. Remegő kézzel húzta elő a papírzacskóból a morzsákat, és a körülötte
nyüzsgő galamboknak szórta. A galambok turbékolása egybemosódott az öregember ajkát elhagyó,
magas hangon énekelt szavakkal.
Helden rosszul lett. Ez az emberi roncs már a szenilitás végső határán is túljutott, mással nem
tudta magyarázni azt, hogy valaki ennyire ne törődjön magával.
 Wolfsschanze érméjének két oldala van: Közel a katasztrófa kezdete... Nem sok értelmét látta,
hogy elismételje ezeket a szavakat. Mégis, ha már eljött idáig, teljesíti annak a nagyszerű férfinak a
kérését, akit lemészároltak, mert valódi veszélyre figyelmeztetett.
Helden odament az idős férfihoz, és leült mellé, tudván, a téren sokan úgy néznek rá, mintha ő
maga is ütődött lenne. Halk hangon, németül szólította meg a férfit.
– Herr Gerhardt? Sokat utaztam, hogy találkozzam önnel.
– Micsoda csinos hölgy... csini, csini, csinos hölgy.
– Herr Falkenheimtől jövök. Emlékszik rá?
– Falka kutya? A galambocskáim nem szeretik a falkát. Félnek tőle. Nem szeretjük őket, igaz,
galambocskáim?
– Pedig szeretné, ha emlékezne rá – mondta Helden.
– Hogyan szerethessem azt, amit nem ismerek? Kér egy kis morzsát? Megkínálom, ha akarja,
bár a barátaim biztos megsértődnek.
Az öregember nehézkesen kiegyenesítette a hátát, és egy marék morzsát szórt Helden lába elé.
– "Wolfsschanze érméjének két oldala van" – suttogta Helden.
Hirtelen értelmessé vált a férfi beszéde. A ritmus nem tört meg; továbbra is halk, magas hangon
énekelt.
– Meghalt, igaz? Ne feleljen, csak bólintson vagy rázza meg a fejét. Ne feledje, egy
szenilisvénember mellett ül.
Helden annyira megütközött, hogy mozdulni sem tudott. Ezzel választ is adott a kérdésre. A férfi
éneklő hanghordozással folytatta.
– Klaus halott. Ezek szerint megtalálták, és megölték.
– Az Odessa – mondta Helden. – Az Odessa ölte meg. Horogkereszttel volt tele az egész lakás.
– Legalábbis ezt akarja velünk elhitetni a Wolfsschanze. – Gerhardt morzsákat dobott a
levegőbe; a galambok összevesztek rajta a földön. – Ide, galambocskáim! Itt az ötórai tea. –
Heldenhez fordult, tekintete valahová a távolba révedt. – Az Odessa, mint mindig, csak bűnbak. Ez
nyilvánvaló.
– Azt mondja, Wolfsschanze – suttogta Helden. – Egy Holcroft nevű férfi kapott egy levelet,
amelyben megfenyegették. Harminc évvel ezelőtt írták, az aláírói Wolfsschanze túlélőinek nevezték
magukat.
Gerhardt egy pillanatra abbahagyta a remegést.
– Wolfsschanzénak csak egyetlen túlélője volt, senki más!
Klaus Falkenheim. Mások is voltak ott, akik persze tovább éltek, de azok nem a sasok voltak,
csak a szemét. És most azt hiszik, eljött az ő idejük.
– Nem értem.
– Majd elmagyarázom, de nem itt. Sötétedés után jöjjön el a tóparti házamhoz. A víz mellett futó
úton kell dél felé menni, és pontosan három kilométerrel az elágazás után van egy ösvény... –
Megadta az útbaigazítást, a szöveget végig egy gyerekdal dallamára énekelve. Amikor befejezte,
fájdalmas képpel felállt, az utolsó morzsákat is a madaraknak lökte. – Azt hiszem, nem fogják
követni – mondta szenilis mosollyal az arcán –, de azért legyen óvatos. Sok mindent el kell
intéznünk, és kevés az időnk... Tessék, galambocskáim! Az utolsó morzsák mára, szárnyas
angyalkáim.

A kis egymotoros repülőgép a chamberyi széles legelő fölött körözött a sötét éjszakában. A
pilóta a kettős fénysor kigyulladására várt, a leszállást engedélyező jelre. A földön egy másik gép
várakozott, egy hidroplán, kerekeit úszók borították, készen állt az indulásra. Pár perccel azután,
hogy az első repülőgép megállt a kezdetleges kifutópálya végén, a hidroplán máris a levegőbe
emelkedik értékes szállítmányával, és a Rajna keleti szakasza mentén elindul észak felé. Versoix-
nál átszeli a svájci határt, majd végül leereszkedik a Genfi-tóra, a várostól tizenkét mérföldre
északra. A szállítmánynak nincs neve, de ez nem is érdekli a pilótákat. Az idős hölgy a
legmagasabb árat fizeti, akárcsak a körözött kábítószercsempészek.
Az út során az asszony csak egyszer mutatott különösebb érzelmet, ez Avignon után négy
perccel történt, útban Saint Vallier felé, amikor a kis gép váratlan és veszélyes jeges zivatarba
került.
– Túl könnyű a gépünk ehhez a viharhoz – mondta a pilóta. – Okosabb lenne, ha
visszafordulnánk.
– Repüljön fölé!
– Nem olyan erős a gép, és nem is tudhatjuk, mekkora a front.
– Akkor vágjon át rajta! Nem csak a szállításért, a pontos érkezésért is fizetek. Még ma este
Genfbe kell érnem!
– Ha le kell szállnunk a folyóra, a járőrök könnyen felfedezhetnek bennünket. Nincs repülési
engedélyünk.
– Ha le kell szállnunk a folyóra, akkor majd megvesztegetem a járőröket. Megtettem a Port-Bou-
i határnál is, megtehetem újra. Folytassa az utat.
– És ha lezuhanunk, asszonyom?
– Ugyan már!
Alattuk a sötétben, a chamberyi legelőn kigyulladtak a fénysorok, egyik a másik után. A pilóta
balra billentette a gépet, és az utolsó körön megindult lefelé. Pár másodperc múlva már földet is
értek.
– Nagyszerűen vezetett – mondta az értékes szállítmány, és kikapcsolta a biztonsági övét. – A
következő pilótám is ilyen jó lesz?
– Igen, asszonyom, és tud valamit, amit én nem. Százméteres pontossággal tudja, még a sötétben
is, hogy merre vannak a radarok. Ez az a szakértelem, amiért fizetni kell.
– Örömmel – felelte Althene.
A hidroplán pontosan 10.57-kor emelkedett a magasba, a széliránnyal szemben.
A határt hamar elérik, húsz-harminc perc alatt, és nagyon alacsonyan repülnek át fölötte Versoix-
nál. Ezen a szakaszon csak a profi boldogulhatott. A pilótafülkében ülő profi ezúttal egy zömök,
vörös szakállú, enyhén kopaszodó, vörös hajú férfi volt.
Félig elszívott cigaretta lógott a szájából, elzász-lotaringiai érdes akcentussal beszélt angolul. A
repülés első néhány percében hallgatott, és amikor megszólalt, Althene megdöbbent.
– Nem tudom, miben utazik, asszonyom, de egész Európában lázasan keresik.
– Micsoda? Ki keres, és honnan tudja? A nevemet nem ismerheti, ezt garantálták!
– Az Interpol egész Európára kiterjedő körözést adott ki, részletes személyleírással. A
nemzetközi rendőrség ritkán keres olyan, hogy is mondjam, olyan korú és megjelenésű
asszonyokat, mint ön. Feltételezem, hogy Holcroftnak hívják.
– Maga csak ne tételezzen fel semmit! – Althene megragadta a biztonsági övet, megpróbált
uralkodni magán. Nem tudta, végül is miért döbbent meg ennyire, hiszen a Har Sha'alav-i zsidó
elmondta, hogy Wolfsschanze emberei mindenütt ott vannak, de azért az a tény, hogy még az
Interpolt is felhasználhatják, nagyon elvette a bátorságát. Most már nem csak Wolfsschanze nácijait
kell leráznia, hanem a törvényes hatóságokat is. A csapda tökéletes; bűnét nem is tagadhatja: hamis
útlevéllel utazott, azután meg semmilyennel. És meg sem magyarázhatja, miért tette. Ezzel a fiát,
Heinrich Clausen fiát, egy olyan nagyszabású összeesküvés részeseként tüntetné fel, ami a végét
jelentené. Persze ezzel az eshetőséggel is szembe kell néznie; lehet, hogy a fiát végül fel kell
áldozni. A helyzet iróniája azonban abban volt, hogy a Wolfsschanze valószínűleg mélyen beépült a
törvényes hatóságokba... mindenütt ott vannak. És ha elfogják, a Wolfsschanze megöli, mielőtt egy
szót is szólhatna.
A halált el tudta fogadni, de azt, hogy elhallgattassák, nem. A szakállas pilótához fordult.
– Honnan tud a körözésről?
A férfi megvonta a vállát.
 – Honnan tudok a radarokról? Ön nekem fizet, én meg másoknak. Nincs tiszta profit manapság.
– És említi a körözés, hogy ezt... ezt az idős hölgyet... miért keresik?
– A körözés meglehetősen furcsa, asszonyom. Bár egyértelműen leírják, hogy hamis papírokkal
utazik, mégis az van benne, hogy nem kell feltartóztatni. Csak a hollétéről kell jelentést küldeni az
Interpol párizsi központjának, ahonnan azt továbbítják New Yorkba.
– New Yorkba?
– Onnan kérték a körözés kiadását. A New York-i rendőrségtől, egy Miles nevű nyomozó.
– Miles! – Althene behunyta a szemét. – Szeretne igazi tiszta profitra szert tenni?
– Nem vagyok kommunista, nem sért az ajánlata. Mit kellene tennem?
– Rejtsen el Genfben! Segítsen, hogy megtaláljak valakit.
A pilóta ellenőrizte a műszerfalat, majd kissé jobbra dőlt a géppel.
– Sokba fog kerülni önnek.
– Megfizetem – mondta Althene.

Johann von Tiebolt fel s alá járkált a szállodai lakosztály két fala között, akár egy nyugtalan
nemes ragadozó a ketrecében. Közönsége a Kessler testvérekből állt, a genfi kanton elnökhelyettese
pár perccel ezelőtt távozott. Hárman magukra maradtak, a levegőben feszültség vibrált.
– Pedig az asszony valahol itt van Genfben! – mondta von Tiebolt. – Itt kell lennie!
– Nyilván álnéven – tette hozzá Hans Kessler, orvosi táskája a lábánál. – Meg fogjuk találni!
Annyi az egész, hogy embereket kell szétküldeni a személyleírásával. Az elnökhelyettes biztosított
minket róla, hogy ez nem probléma.
Von Tiebolt megállt.
– "Nem probléma"? Gondolom, alaposabban is megvizsgáltátok ezt a "nem problémát". Az
elnökhelyettesünk szerint a genfi rendőrség kapott egy körözést az Interpoltól, amelyben az
asszonyt keresik. Ez pedig egész egyszerűen azt jelenti, hogy legalább négyezer mérföldet sikerült
anélkül megtennie, hogy megtalálták volna. Négyezer mérföldet megtett, kijátszotta a
számítógépek adatbankjait, a repülőtéri ellenőrzéseket, hiába voltak az utaslisták, határőrök. Sehol
sem találják. Ne áltasd magad, Hans! Jobb, mint amilyennek feltételeztük.
– Holnap péntek – mondta Erich. – Holcroft holnapra várható, és ő kapcsolatba fog lépni vele.
Amint megvan Holcroft, meglesz az asszony is.
– Holcroft azt mondta, hogy a D'Accord-ban fog megszállni, de megváltoztatta az elhatározását.
Nem foglalt szobát, ugyanakkor Mr Fresca már elhagyta a Georges Cinqet. – Von Tiebolt az
ablaknál állt. – Nem tetszik nekem a dolog. Valami nincs rendben!
Hans a poharáért nyúlt.
– Azt hiszem, hogy éppen a legnyilvánvalóbb magyarázatot nem veszed figyelembe.
– Mit?
– Holcroft szempontjából sok minden nincsen rendben. Azt hiszi, üldözik; óvatos akar lenni,
körültekintően utazik. Meg lennék lepve, ha a saját nevén jelentkezett volna be.
– Azt gondoltam; hogy Fresca néven fog, vagy valami hasonlón – mondta von Tiebolt válaszul a
fiatalabbik Kessler megjegyzésére. – De még véletlenül sincsen ilyen név, Genf egyetlen
szállodájában sem
– És Tennyson név – kérdezte Erich szelíden –, vagy valami hasonló?
– Heldenre gondolsz?
Johann Erich felé fordult.
– Igen. – Az idősebb Kessler bólintott. – Együtt voltak Párizsban. A húgod segített neki; ráadásul
te kérted meg rá.
Von Tiebolt mozdulatlanul állt.
– Helden és a mocskos, földönfutó bandája most mással van elfoglalva. Az Odessával akarnak
leszámolni, Herr Oberst meggyilkolása miatt.
– Falkenheim? – Hans előredőlt a székben. – Falkenheim halott?
 – Falkenheim a Nachrichtendienst vezetője volt, sőt, hogy pontos legyek, az utolsó aktív tagja.
Halálával a Wolfsschanzénak nem maradt több ellenfele. A zsidó hadsereg fej nélkül maradt; az a
kevés pedig, amit tudtak, velük együtt száll a sírba.
– Zsidók? A Nachrichtendiensttel? – Erich kijött a sodrából. – Az isten szerelmére, miről
beszélsz?
– Rajtaütöttek a Har Sha'alav-i kibucon; a Rache terroristáit tartják felelősnek az akcióért. Biztos
vagyok benne hogy a Har Sha'alav név mond neked valamit. A Nachrichtendienst végső
kétségbeesésében a Har Sha'alav-i zsidókhoz fordult segítségért. Szemét a szeméthez.
– Bővebb magyarázatot kérek! – követelte Erich.
– Majd később. Most Holcroftékra kell koncentrálnunk! Először... – von Tiebolt megállt, egy
gondolat hasított belé. – De mindent sorjában! A fontossági sorrend szerint – tette hozzá, mintha
magában beszélne. – És a legfontosabb a genfi Grande Banque-nál lévő dokumentum, vagyis a
fiúval kell kezdenünk. Őt kell először megtaláljuk, el kell szigeteljük, karanténba kell zárjuk. A
céljaink érdekében elegendő csupán harminchat órára.
– Nem tudlak követni – szakította félbe Hans. – Mi történik harminchat óra alatt?
– Mindhárman találkozunk a bank igazgatóival – mondta Erich.
– Mindent aláírunk, a Grande Banque jogtanácsosának jelenlétében, a svájci törvényeknek
megfelelően. A pénzt átutalják Zürichbe, és hétfőtől a rendelkezésünkre áll.
– De péntek reggeltől harminchat órát számolva, az...
– Szombat dél – fejezte be von Tiebolt. – Szombat reggel kilenc órakor találkozunk a bank
igazgatóival. Egyébként sohasem voltak kétségeik velünk kapcsolatban, ez csak Holcroft agyában
merült fel. Manfredi már hónapokkal ezelőtt gondoskodott arról, hogy ne is legyenek. Nemcsak
hogy elfogadhatóak vagyunk, majdhogynem szentek is; az M.I.5 levele a korona a fejemen.
Szombat délre mindennel végzünk.
– Annyira sürgős nekik, hogy megszabaduljanak 780 millió dollártól, hogy hajlandók szombaton
is kinyitni a bankot?
A szőke férfi elmosolyodott.
– A kérést Holcroft nevében nyújtottam be, a sürgősségre és a bizalmas jellegre hivatkoztam. Az
igazgatók nem ellenezték; számítanak a morzsákra. És Holcroft sem fogja ellenezni, ha elmondjuk
neki. Neki is megvan rá az oka, hogy minél előbb túl akarjon lenni az egészen. Képességeinek
végső határához érkezett – Von Tiebolt Erichre pillantott, a mosoly még szélesebbre húzódott a
száján. – Úgy tekint ránk, mint a barátaira, mint két erős oszlopra, mint két férfira, akikbe
megkapaszkodhat. Tervünk nagyszerűen bevált.
Kessler bólintott.
– Szombat délre aláírja az utolsó nyilatkozatot is.
– Miféle utolsó nyilatkozatot? – kérdezte Hans aggódva. – Miről beszélsz? Mit ír alá?
– Mindannyian aláírjuk – felelte von Tiebolt, és hatásszünetet tartott. – Ennek aláírását maguk a
svájci törvények követelik meg ilyen számlák esetén. Találkoztunk egymással, és teljes mértékben
tudatában vagyunk a felelősségünknek; megismertük egymást, és bízunk egymásban. Ezért abban
az esetben, ha valamelyikünk elhalálozna, az összes jogokat és kötelezettségeket a társörökösökre
ruházzuk át. Kivéve, természetesen, a kétmillió dolláros járandóságot, mely az egyes egyén
örököseit illeti. Ez a kétmillió, amelynek felhasználását törvényes úton megtiltják a
társörökösöknek, a garancia arra, hogy ne élhessenek vissza ezzel a nyilatkozattal.
A fiatalabbik Kessler elismerően füttyentett egyet.
– Briliáns! Tehát ez az utolsó nyilatkozat, melyben mindenki kijelenti, hogy halála esetén a
többiekre ruházza át a felelősséget, sohasem volt része az eredeti dokumentumnak... mert ezt a
törvény írja elő. Ha benne lett volna a dokumentumban, akkor Holcroft már az elején gyanút fogott
volna. – Az orvos elismerően megrázta a fejét, a szeme csillogott. – ez nem volt benne, mert ezt a
törvény írja elő!
 – Pontosan. A törvényt pedig be kell tartani. Egy hónap, hat hét múlva ennek már nem lenne
jelentősége, de amíg nem értünk el jelentős haladást, addig nem szabad gyanút keltenünk.
– Értem – mondta Hans. – De Holcroftra szombat tizenkét óra után már nem lesz többé szükség,
igaz?
Erich felemelte a kezét.
– Legjobb, ha egy időre elkábítjuk, hogy bemutathassuk, ha esetleg szükség lenne rá. Mint egy
életfunkcióit megőrző szellemi roncsot... legalábbis amíg az összeg nagyobbik részét szét nem
osztottuk. Utána már úgyis mindegy lesz, a világ mással lesz elfoglalva, nem fognak ráérni arra,
hogy egy zürichi balesettel törődjenek. Most pedig azt kell tegyük, amit Johann mondott. Meg kell
találjuk Holcroftot, mielőtt az anyja megtalálná.
– És valamilyen ürüggyel – tette hozzá von Tiebolt – el kell szigetelnünk őt a világtól, a
holnaputáni találkozóig. Althene bizonyára megpróbálja majd elérni, és akkor majd megtudjuk, hol
tartózkodik. Vannak embereink Genfben, akik majd gondoskodnak a többiről. – Johann habozott. –
Mint mindig, a bátyád az optimumra törekszik, Hans. De a kérdésedre a válaszom: igen.
Szombaton tizenkét óra után nem lesz szükség Holcroftra. És ha belegondolok, nem vagyok róla
meggyőződve, hogy még hetekig életben kellene tartani.
– Megint bosszantani akarsz – mondta a tudós. – Mindig is meghajoltam sajátos
gondolkodásmódod előtt, de a stratégiától való eltérés ezen a lényeges ponton aligha igazolható.
Holcroftnak elérhetőnek kell lennie! Téged idézlek: amíg nem érünk el jelentős haladást, addig nem
szabad gyanút keltenünk.
– Nem hiszem, hogy keltenénk – felelte von Tiebolt. – A változtatással, ebben biztos vagyok, az
apáink is egyetértenének. Egyszerűen csak arról van szó, hogy előrébb hozom a határidőket.
– Hogy mit csinálsz?
– Amikor azt mondtam, "gyanút kelteni", akkor én a törvényes hatóságokra gondoltam, nem
Holcroftra. Hatóságok mindig lesznek, az egyén élete viszont bármikor megszakítható.
– Milyen határidőket? Miért?
– Előbb megválaszolom a miértet, az első kérdést utána magad is megválaszolhatod. – Johann
megállt az idősebb Kessler széke előtt. – Mi volt hazánk leghatásosabb fegyvere a háborúban?
Milyen stratégia kényszeríthette volna térdre Angliát, ha vezetőink nem haboznak? Mi volt az a
villámcsapás, ami megrázta a világot?
– Blitzkrieg – válaszolta az orvos, a bátyja helyett.
– Igen. Gyors, váratlan csapás a semmiből. A határokon rendkívüli sebességgel átdübörgő
hadosztályok, nyomukban zűrzavar és pusztulás. Az ellenséges országok kettévágva, a hadseregek
nem tudják rendezni soraikat a kormányok döntésképtelenek. A Blitzkrieg, Erich. Ezt kell
alkalmaznunk most is, nem habozhatunk.
– Ezek csak általánosságok, Johann! Konkrétumokat kérek!
– Rendben. Első konkrétum: John Tennyson írt egy cikket, amelyről holnap a világ összes
hírügynöksége be fog számolni. Arról, hogy a Tinamu nyilvántartást vezetett, és hogy ezt a
nyilvántartást feltehetően megtalálták. A befolyásos megbízók nevével, a dátumokkal, a kifizetett
összegekkel. Ez a hír elektromos sokként fogja megrázkódtatni a világ hatalmi centrumait. Második
konkrétum: Szombaton a genfi dokumentumot aláírjuk, a pénzt átutalják Zürichbe. Vasárnap
átköltözünk az új székhelyünkre, ahol már minden elő van készítve, minden üzemel. Ha Holcroft
velünk van, akkor Hans már elkábította; ha nincs, akkor halott. Harmadik konkrétum: Hétfőn a
felszabadított bankszámlával már szabadon rendelkezhetünk, és a greenwichi időzónák szerint
haladva, elkezdjük átutalni az összegeket az embereinknek, a fő célpontokra koncentrálva. Genffel
kezdjük. Azután jön Berlin, Párizs Madrid, Lisszabon, London, Washington, New York, Chicago,
Houston, Los Angeles és San Francisco. Zürichi idő szerint öt órára átérünk a Csendes-óceánra.
Honolulu, a Marshall-szigetek és a Gilbert-szigetek. Nyolcra elérjük Új-Zélandot. Auckland és
Wellington. Tízre Ausztrália. Brisbane, Sidney, Adelaide, azután Perth, és Szingapúron át a Távol-
Kelet. Az első fázis Új-Delhiben ér véget; papíron már a világ háromnegyedére eljuttattuk az
összegeket. Negyedik konkrétum: Huszonnégy óra elteltével, keddre, megkapjuk a
visszajelzéseket, hogy az összegek megérkeztek, és átváltották készpénzre. Ötödik konkrétum:
Felhívok huszonhárom embert Zürichből. Ez a huszonhárom férfi a világ különböző városaiban él,
és az a közös bennük, hogy valamikor igénybe vették a Tinamu szolgáltatásait. Közlöm velük, hogy
a következő néhány hét során bizonyos követeléseknek eleget kell tenniük, és számítunk az
együttműködésükre. Hatodik konkrétum: Szerdán akcióba lépünk. Az első gyilkosságoknak csak
szimbolikus jelentősége lesz. A berlini kancellár, a Bundestag elnöke. Blitzkriegként indulunk
nyugat felé. – Von Tiebolt pontosan három másodpercig hallgatott, és utána levonta a
következtetést. – Szerdán Kód: Wolfsschanze működésbe lép.
Megszólalt a telefon; először senki sem hallotta meg. Azután von Tiebolt gyorsan az asztalhoz
lépett, és felemelte a kagylót.
– Tessék?
A falat nézte, és hallgatott. Végül megszólalt.
– Azokat a szavakat használd, amiket megadtam neked – mondta halkan. – Öld meg őket! –
Letette a kagylót.
– Mi volt az? – kérdezte az orvos.
Von Tiebolt, kezét a telefonon hagyva, egykedvűen válaszolt.
– Csak egy feltételezés... egy lehetőség, ami felmerült bennem. Ezért elküldtem egy emberünket
Neuchátelbe. Hogy megfigyeljen valakit. És ez a valaki találkozott valaki mással. Nem érdekes;
most már mindketten halottak.

Ez lehetetlen, gondolta Holcroft, ahogy Willie Ellis szavait hallgatta a telefonban. A zsúfolt
genfi Place Jueve egyik telefonfülkéjéből hívta fel Willie-t a D'Accord-bon, remélve, hogy a
belsőépítésznek már sikerült kapcsolatba lépni Althenével. Nem sikerült; az édesanyja nem volt ott.
Pedig azt mondta, a Hotel D'Accord-ban fog megszállni. Hogy a Hotel D'accord-ban fognak
találkozni.
– Elmondtad, hogy néz ki? Hogy hetven év körüli, magas amerikai nő?
– Persze. Mindent, amit egy félórával ezelőtt elmondtál. Nincs itt senki Holcroft nevű, és senki,
akire illene a leírás. Egyetlen amerikai sincs itt.
– Kész őrület! – Noel megpróbált gondolkodni. Tennyson és a Kessler testvérek csak este
érkeznek; nincs kihez fordulnia. Lehet, hogy az édesanyja is ugyanazt próbálja csinálni, amit ő?
Hogy valahonnan kívülről megpróbálja elérni őt, remélve, hogy ő már a szállodában van? – Willie,
hívd fel a portát, és mondd meg, hogy épp most beszéltél velem. Mondd meg a nevemet. Kérdezd
meg, nincs-e valami üzenet a számomra.
– Azt hiszem, nem érted a genfi szabályokat – mondta Willie.
– Két ember üzenetváltását sohasem adják át ismeretlen harmadiknak, és ez alól a D'Accord sem
kivétel. Őszintén szólva, amikor az édesanyád felől érdeklődtem, nagyon furcsán néztek rám. Az
elegáns Louis Vuitton szerelésem ellenére az a kis disznó alig várta, hogy befejezzem a
mondókámat.
– Azért próbáld csak meg!
– Van egy jobb módszer is. Azt hiszem, ha... – Willie elhallgatott; valahonnan a távolból
kopogtatást lehetett hallani. – Valaki kopogtat az ajtón. Elküldöm, akárki is az, és máris itt vagyok.
Noel hallotta, ahogy az ajtó kinyílik. Egybemosódó hangok, kérdések; valami zaj, azután
lépések. Holcroft arra várt, hogy Willie beleszóljon a kagylóba.
Ezután egy furcsa köhögést hallott, de mégse köhögés lehetett. Mi volt az? Egy kiáltás kezdete?
Csak nem egy kiáltás kezdete?
– Willie?
Csend. Azután léptek.
– Willie? – Noel ereiben hirtelen megfagyott a vér. És a gyomrába nyilallt a fájdalom, ahogy
visszaemlékezett a szavakra. Ugyanazok a szavak!
 ...Valaki kopogtat az ajtón. Elküldöm, akárki is az, és máris itt vagyok...
Egy másik angol. Négyezer mérföldnyire, Londonban. A fellobbanó gyufa lángja a szemközti
ablakból.
Peter Baldwin.
– Willie! Willie, hol vagy? Willie!
Kattanás. A vonal megszakadt.
Jézusom! Mit tett? Willie!
Verejték ütött ki a homlokán; a keze remegett.
El kell jutnia a D'Accord-ba! Amilyen gyorsan csak tud, és meg kell találnia Willie-t, segítenie
kell rajta. Jézusom, csak ez a lüktető fájdalom állna ki a szeméből!
Kilökte a telefonfülke ajtaját, és a kocsijához szaladt. Beindította a motort, egy pillanatig azt
sem tudta, hol van, vagy hogy hová akar menni. A D'Accord-ba. A Hotel D Accordba! A szálloda a
rue des Granges-on van, közel a Puits Saint Pierre-hez, az utcát hatalmas régi épületek, paloták
szegélyezték. A D'Accord a legnagyobb. A dombon... milyen dombon? Fogalma sem volt, hogyan
juthat oda!
Gyorsan befordult a sarkon; a forgalom megállt. Az ablakon keresztül átkiáltott a szomszédos
autó meglepett női vezetőjének.
– Elnézést! Rue des Granges? Merre?
A nő úgy tett, mintha nem hallaná; elfordult, és maga elé nézett.
– Legyen szíves, valaki megsérült. Azt hiszem, súlyosan. Kérem, asszonyom! Nem tudok jól
franciául. Se németül... Kérem!
A nő visszafordult felé, egy pillanatig fürkészőn nézett rá.
Azután az ajtóhoz hajolt, és letekerte az ablakot.
– Rue des Granges?
– Igen, legyen szíves!
A nő gyorsan elmondta, merre menjen. Az ötödik mellékutcán forduljon jobbra a domb lába felé,
azután balra...
Az autók újra megindultak. Noel kétségbeesetten próbált megjegyezni minden szót, minden
számot, minden kanyart. Megköszönte a segítséget, és a gázra lépett.
Maga sem tudta hogyan sikerült, de egyszer csak odaért. Felhajtott a meredek, ódon utcán, és
meglátta az aranybetűket.
Hotel D'Accord
Megállt az autóval, és kiszállt. Be akarta zárni, de annyira remegett a keze, hogy kétszer is hiába
próbálta bedugni a kulcsot a zárba. Ezért visszatartotta a lélegzetét, és ujjait a fémnek feszítette,
míg abba nem maradt a remegés. Uralkodnia kell magán; át kell gondolnia, mit tegyen.
Mindenekelőtt óvatosnak kell lennie. Egyszer már találkozott az ellenséggel, és megküzdött vele.
Újra megteheti.
Felnézett a D'Accord gazdagon díszített bejáratára. Az üvegajtó mögött látta a portást, amint
beszélget valakivel az előtérben. Rájött, hogy nem mehet be a főbejáraton, mert ha az ellenség
csapdába ejtette Willie Ellist, akkor most nyilván őrá vár. Az épület egyik oldalán szűk mellékutca
lejtett lefelé. A kőfalon meglátta a táblát.
Livraisons
Tehát valahol az utcában szolgálati bejárónak kell lennie. Felhajtotta az esőkabát gallérját, és
elindult a járdán. Mindkét keze a zsebében, jobb kezével érezte a pisztoly hűvös acélját, bal keze
pedig a hangtompító perforált hengerét markolta. Eszébe jutott, akitől kapta: Helden. Hol lehet? Mi
történt vele?
Semmi sem olyan, mint valaha volt...
Semmi.
Épp az ajtót akarta kinyitni, amikor egy fehér munkaköpenyes kereskedő kilépett rajta.
Felemelte a kezét, és rámosolygott a férfira.
 – Elnézést! Tud angolul?
– Hát persze, monsieur. Genfben vagyunk.
Csak egy ártatlan tréfáról van szó, ennyi az egész. A szélesen mosolygó bolond amerikai ötven
frankot gombol le az olcsó köpenyért, az új ár kétszeresét. Az üzletet gyorsan nyélbe ütötték, hiszen
Genfben voltak. Holcroft levette az esőkabátját, és a bal karjára hajtotta. Felvette a munkaköpenyt,
és belépett.
Willie a harmadik emeleten vett ki egy lakosztályt, az utca irányában nézve az utolsó ajtó volt az
övé a folyosón. Holcroft átsétált a sötét előcsarnokon, mely egy még sötétebb lépcsőházhoz
vezetett. A fordulóban kis kézikocsinak ütközött, rajta négy doboz szállodai szappan, a felső doboz
félig üres. Leemelte a felső dobozt, a hóna alá kapta a másik hármat is, és folytatta útját a
márványlépcsőkön, remélve, hogy talán valamennyire hasonlít azokhoz, akik a szállodában
dolgoznak.
– Jacques? C'ést vaus?
Alulról szólt fel valaki, kellemes hangon. Holcroft megfordult, és vállat vont.
– Pardon. Ja croyais gue c'était Jacques de la fleuriste.
– Non – mondta gyorsan Noel, és ment tovább felfelé.
Amikor a harmadik emeletre ért, a szappanosdobozokat letette a lépcsőre, és levette a
munkaköpenyt. Felvette az esőkabátját, megtapogatta a pisztolyát, és lassan kinyitotta a folyosóra
nyíló ajtót; a folyosó üres volt.
A jobb oldali utolsó ajtóhoz sétált hallgatózott; semmit sem hallott. Eszébe jutott egy másik
előtér, fényévekre ettől az elefántcsont színű díszes folyosótól, ahol most állt. Egy Montereau nevű
helyen... ahol lövöldözés következett. És halál.
Édes istenem, csak nem történt valami Willie-vel? Willie-vel, aki nem utasította vissza őt, aki
barát volt a bajban is. Holcroft előhúzta zsebéből a pisztolyt, és megfogta a kilincset. Amennyire
csak tudott, hátrébb húzódott.
Lenyomta a kilincset, és egész testsúlyával az ajtónak lendült, válla, akár egy faltörő kos. Az ajtó
ellenállás nélkül kivágódott, nekicsapódott a falnak; nem volt bezárva.
Noel leguggolt, a pisztolyt maga elé tartva. Senkit sem látott a szobában, de az ablak nyitva volt,
a hideg téli szél lebegtette a függönyt. Értetlenül az ablakhoz lépett; miért kell ilyen időben nyitva
lennie?
Azután meglátta: a párkányon vértócsák sötétlettek; valaki erősen vérzett. Az ablak mellett
tűzlétra vezetett lefelé. A létra fokain is vörös foltokat látott. Bárki is mászott le rajta, súlyosan
megsérülhetett. Willie?
– Willie? Willie, itt vagy? Csend.
Holcroft berohant a hálószobába. Senki.
– Willie?
Éppen meg akart fordulni, amikor különös foltokat vett észre az egyik csukott ajtó faborításán.
Az ajtót aranyozott barázdák és rózsaszín, fehér, világoskék cizellált virágok díszítették gazdagon.
Amit észrevett, az nem tartozott a rokokó mintához.
Elmosódott, véres kéznyomokat látott.
Az ajtóhoz rohant, és olyan erővel rúgta be, hogy a faburkolat beszakadt, forgácsok repültek
szanaszét.
Azt a borzalmat, ami a szeme elé tárult, soha az életben nem fogja elfelejteni. Az üres fürdőkád
peremén hátrazuhanva ott feküdt Willie Ellis vérben úszó, megcsonkított teteme. A mellkasán és a
gyomrán hatalmas vágások, belei a vöröslő ingre buktak, torkát olyan mélyen elmetszették, hogy
fejét alig kötötte már valami a nyakához. Tágra nyílt, üveges szemében a haláltusa rémülete. Csakis
egy őrült lehet képes ilyen mészárlásra!
Noel összeesett, levegő után kapkodott.
És ekkor meglátta a szót, a megcsonkított tetem fölött, vérrel a csempére mázolva.
Nachrichtendienst
 Három kilométerre a Prés-du-Lac-ból kivezető út elágazása után Helden megtalálta az ösvényt.
A portástól kölcsönkért egy elemlámpát, ezzel világított maga elé, ahogy az erdőn keresztül Werner
Gerhardt háza felé közeledett.
Nem is ház, gondolta Helden, ahogy a különös kinézetű építményhez ért, inkább miniatűr erőd.
Nagyon kicsi – kisebb, mint Herr Oberst házikója –, de ahonnan nézte, a falak rendkívül vastagnak
tűntek. Az elemlámpa fénye egymáshoz cementezett hatalmas kődarabokon siklott végig a ház
oldalán; és a tető is erősnek látszott. A falba csak néhány szűk ablakot vágtak, magasan a föld felett.
Még sohasem látott ilyen házat. Mintha csak egy tündérmesébe csöppent volna, miután kimondta a
varázsigét.
A látvány választ adott arra a kérdésre is, mely a portás megjegyzése után merült fel benne,
mikor néhány órával ezelőtt visszatért a falu főteréről.
– Megtalálta Bolond Gerhardtot? azt mesélik, híres diplomata volt, mielőtt begolyózott volna.
Állítólag a régi barátai még ma is gondoskodnak róla, bár már senki sem látogatja. Valamikor
azonban biztos jártak itt. Felépítették neki azt az erős házikót a tó partján. A legvadabb téli szél sem
sodorja el, az hétszentség. Se szél, se vihar, se hó nem árthat ennek a háznak. Erről körültekintően
gondoskodtak.
Helden hallotta, hogy kinyílik egy ajtó. Meglepődött, mert sehol sem látott ajtót. Az elemlámpa
sugara hirtelen Werner Gerhardtra esett, aki a tó felőli veranda szélén állt, és felemelte a kezét.
Honnan tudhatta az öregember, hogy éppen most jön?
– Látom, eljött – mondta Gerhardt, ezúttal normális hangon. – Jöjjön gyorsan, az erdőben hideg
van. Jöjjön be, a tűz előtt majd megmelegszik. Iszunk teát.
A szoba nagyobbnak tűnt, mint kintről gondolni lehetett. A bőrből és fából készült nehéz bútorok
régiek voltak, de kényelmesek. Helden egy díványon ült, testét kellemesen átjárta a tűz és a tea
melege. Észre sem vette, mennyire átfázott odakint.
Már pár perce beszélgettek. Gerhardt válaszolt is a kérdésére, még mielőtt feltehette volna.
– Öt évvel ezelőtt jöttem ide Berlinből, Münchenen keresztül, ahol gondoskodtunk az
álcázásomról. Az Odessa "áldozata" lettem, megtört ember, aki szenilisen és magányosan tengeti
hátralévő napjait. Köznevetség tárgya vagyok a kórházban egy orvos kórlapot vezet rólam.
Litvaknak hívják, ha esetleg szüksége lenne rá. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy teljesen normális
vagyok.
– De hát miért volt szüksége az álcázásra?
– Meg fogja érteni. Gondolom, meglepődött, amikor ajtót nyitottam, pedig még csak közeledett
a házhoz. – Gerhardt elmosolyodott. – Ez a primitívnek tűnő kis tóparti házikó nem is olyan
primitív. Senki sem közeledhet anélkül, hogy az elektronikus jelzőrendszer észre ne venné. Ilyenkor
búgó hangot lehet hallani. – Eltűnt a mosoly az idős férfi arcáról. – Mi történt Klausszal?
Helden mindent elmesélt. Gerhardt egy darabig hallgatott, a szemében fájdalom tükröződött.
– Állatok! – mondta. – Még arra is képtelenek, hogy valakit egyszerűen csak kivégezzenek;
barbár módon meg is csonkítják! Legyenek átkozottak!
– Kik?
– A hamis Wolfsschanze. Az állatok. Nem a sasok.
– Sasok? Nem értem.
– A Hitler elleni merényletet, 1944 júliusában, a tábornokok szervezték. Katonák, többségükben
tisztességes férfiak, akiknek elegük volt a Führer rémtetteiből. Ők nem ezért a Németországért
akartak harcolni. A céljuk az volt, hogy megölik Hitlert, békét kérnek, és leleplezik a Birodalom
nevében fellépő gyilkosokat és szadistákat. Rommel ezeket az összeesküvőket nevezte
Németország igaz sasainak.
– A sasok... – ismételte Helden. – "Nem állíthatják meg a sasokat!".
– A tábornokok összeesküvése persze elbukott, és vérfürdő következett. Kétszáztizenkét tisztet
kínoztak meg és végeztek ki a legrövidebb időn belül, bár közülük sokra csak a gyanú halvány
árnyéka vetült. Hirtelen Wolfsschanze lett az ürügy arra, hogy a Birodalomban elhallgattassanak
minden ellenvéleményt. Ezreket tartóztattak le és végeztek ki koholt vádak alapján, pusztán azért,
mert valamilyen – bármilyen jelentéktelen – politikai vagy katonai kérdésben kritikusan
nyilatkoztak. A többség még csak nem is hallott arról, hogy létezik egy Wolfsschanze nevű
főhadiszállás, és még kevesebben tudtak arról, hogy Hitler ellen merényletet kíséreltek meg.
Rommelnek parancsot adtak, hogy legyen öngyilkos, ezzel büntették azért, mert nem volt hajlandó
további ötezer embert válogatás nélkül legyilkolni. A legrosszabb, amitől a tábornokok tartottak,
bekövetkezett: Németország irányítása teljes mértékben az őrültek kezébe került. Wolfsschanzéban
ezt akarták megakadályozni. Az ő Wolfsschanzéjuk az igazi Wolfsschanze.
– Az ő Wolfsschanzéjuk?... – kérdezte Helden. – "Wolfsschanze érméjének két oldala van."
– Igen – mondta Gerhardt. – Volt egy másik Wolfsschanze is, egy másik csoport, amelyik szintén
meg akarta Hitlert ölni. De egészen más okból. Ezeknek a férfiaknak az volt a véleménye, hogy
Hitler kudarcot vallott. Látták a gyengeségeit, a korlátoltságát. Az egyik őrültséget egy másik,
sokkal hatékonyabb őrültséggel akarták felváltani, a terveikben semmiféle békekötés nem szerepelt,
csakis a háború folytatása. Stratégiájukba olyan taktikai elemeket szőttek, melyekről a tatár seregek
évszázadokkal ezelőtti ázsiai dúlása óta senki sem hallott. Egész népeket akartak túszul ejteni, a
legkisebb ellenállás jelére tömeges kivégzéseket végrehajtani: olyan rémuralmat bevezetni, hogy a
világ fegyverszünetért könyörögjön, már csak az emberség nevében is. – Gerhardt szünetet tartott;
amikor folytatta, a hangja tele volt megvetéssel. – Ez volt a hamis Wolfsschanze, amihez az igazi
Wolfsschanzénak semmi köze. Meg akarták ölni Hitlert, de nem a béke és a becsület helyreállítása
érdekében. Meg akarták nyerni a háborút és folytatni a holocaustot. Ennek a Wolfsschanzénak a
férfiai ma is hűek régi céljaikhoz.
– Hogyan menekültek meg, ha ők is részesei voltak a Hitler elleni összeesküvésnek? – kérdezte
Helden.
– Úgy, hogy Hitler legvadabb támogatóivá váltak. Gyorsan rendezték soraikat, úgy tettek,
mintha felháborodnának az árulás láttán, és a többiek ellen fordultak. A túlbuzgóság és a
kegyetlenség, mint mindig, most is nagy hatást gyakorolt a Führerre a lelke mélyén gyáva volt.
Őket bízta meg a megtorlással, és elégedett volt az odaadásukkal.
Helden a dívány szélére húzódott.
– Azt mondja, ezek a férfiak, a másik Wolfsschanze férfiai, még ma is hűek régi céljaikhoz. De
hát a legtöbbjük mára már bizonyára meghalt!
Az idős férfi felsóhajtott.
– Ezek szerint csakugyan nem hallott róla... Klaus azt mondta, nem hallott róla.
– Tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Helden.
– Természetesen. Személyesen adta postára a leveleket.
– Rengeteg levelet adtam fel Herr Oberstnek. De egyiket sem Neuchátelbe.
– Azokat, amelyeket nekem szánt, megkaptam.
– És írt önnek rólam?
– Gyakran. Nagyon szerette. – Gerhardt kedvesen mosolygott. A mosoly elhalványult, ahogy
folytatta. – Azt kérdezte, hogy a hamis Wolfsschanze férfiai hogyan lehetnek annyi év után még
mindig elkötelezve az ügyüknek. Természetesen igaza van. A legtöbbjük halott. Nem őróluk van
szó, hanem a gyermekeikről.
– A gyermekeikről?
– Igen. Mindenütt ott vannak, minden városban, tartományban, országban. A legkülönfélébb
szakmákban, politikai csoportokban. Az a szerepük, hogy állandóan nyomást gyakoroljanak a
környezetükre, hogy meggyőzzék az embereket, mennyivel jobb lenne az életük, ha erős férfiak
vezetnék őket. Az igazi megoldások keresése helyett indulatos hangon szónokolnak; az észérvek
helyébe a gyűlölködés lép. Mindenütt ezt tapasztalhatja, és csak kevesen tudjuk, miről van szó:
nagyszabású előkészületről. A gyermekek mára felnőttekké váltak.
– Honnan jöttek ezek a gyermekek?
 – Most érkeztünk el a dolog lényegéhez. Ez sok más kérdésre is választ fog adni. – Az idős férfi
előrehajolt. – Az 1945 januárjában, februárjában és márciusában végrehajtott akció fedőneve
Operation Sonnenkinder volt. Több ezer hat hónap és tizenhat év közötti gyermeket küldtek el
Németországból a világ minden tája felé...
Ahogy Gerhardt folytatta a történetet, Helden egyre rosszabbul érezte magát, hányingere támadt.
– A tervük szerint – mondta Gerhardt – egy adott idő eltelte után dollármilliókat juttatnak a
Sonnenkindereknek. Az idő hosszát a normális gazdasági ciklusok alapján számították, és harminc
évben állapították meg.
Helden hirtelen lélegzetvétele megzavarta a férfit, de csak egy pillanatra.
– A terv három férfi agyában fogant... – Helden felsikoltott. – ...és ez a három férfi minden
képzeletet felülmúló nagyságú összegek felett rendelkezett; egyikük korunk talán legzseniálisabb
pénzügyi mágusa volt. Adolf Hitler neki, és csakis neki köszönheti, hogy a nemzetközi pénzügyi
erők támogatásával hatalomra jutott. És amikor ez a férfi csalódott a Birodalomban, nekilátott
annak, hogy megalkossa a következőt.
– Heinrich Clausen... – suttogta Helden. – Istenem, nem!... Noel, ó, istenem Noel.
– Ő csak eszköz, puszta eszköz. Semmiről sem tud.
– Akkor... – Helden szeme tágra nyílt, a homloka fájdalmasan lüktetett.
– Igen – mondta Gerhardt, és megfogta a lány kezét. – Egy másik fiút választottak ki. Egy
rendkívüli gyermeket, a Hitlerjugend fanatikus tagját. Tehetséges, gyönyörű gyermeket.
Folyamatosan szemmel tartották, tanították, edzették; hogy alkalmas legyen a küldetés teljesítésére.
– Johann... isten az égben, ez Johann!
– Igen. Johann von Tiebolt. Neki kellene vezetnie a Sonnenkindereket, hogy hatalomra jussanak
az egész világon.
A Helden halántékán visszhangzó dobolás egyre hangosabb lett, az ütések fülsértő
mennydörgéssé fokozódtak. Hirtelen elhomályosodott előtte a világ, a szoba megpördült a tengelye
körül, és minden elsötétült. Elájult.
Amikor kinyitotta a szemét, nem tudta, mennyi ideig fekhetett eszméletlenül. Gerhardt
feltámasztotta őt a díványon, és egy pohár konyakot tartott az orra alá. A lány megfogta a poharat,
és ivott néhány kortyot, az alkohol szétáradt a testében, és újra eszébe jutott a szörnyű felfedezés.
– Johann – suttogta, és már a név kimondása is fájdalmat okozott neki. – Tehát Herr Oberst
ezért...
– Igen – mondta az idős férfi, megelőzve a kérdést. – Klaus ezért vette önt magához. Von Tiebolt
lázadó leányát, aki Rióban született, és elhidegült a testvéreitől. Meg akarta tudni, hogy ez az
elhidegülés valódi-e, vagy csak tetteti, hogy bekerülhessen a kóborló, elégedetlen német fiatalok
közé. Meg kellett tudnunk.
– Felhasználni, azután megölni – tette hozzá Helden, és megrázkódott. – Montereau-ban meg
akartak ölni. Ó, istenem, a saját bátyám!
Az idős férfi felállt.
– Ebben téved – mondta. – Tragikus délután volt, tele hibával. A két férfi, aki önt el akarta vinni,
a mi emberünk volt. Egyértelmű utasítást kaptak: tudjanak meg mindent Holcroftról, amit lehet. Ő
akkor még ismeretlen tényező volt a számunkra. Vajon a Wolfsschanzéhoz tartozik-e, az ő
Wolfsschanzéjukhoz? Ha semmiről sem tud, akkor meghagyjuk az életét, és megpróbáljuk
meggyőzni arról, hogy tartson velünk: Ha pedig az ő Wolfsschanzéjukhoz tartozik, akkor megöljük.
Ebben az esetben önt el akartuk vinni onnan, mielőtt valami bántódása esne, mielőtt belekeveredne.
Valamilyen okból, amit nem tudunk, az embereink úgy döntöttek, hogy megölik Holcroftot.
Helden lesütötte a szemét.
– Johann utánunk küldött egy férfit azon a délutánon. Hogy megtudjuk, önök kicsodák.
Gerhardt leült.
 – Ezek szerint az embereink azt hitték, hogy megbeszélt találkozóról van szó von Tiebolt egyik
emberével. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy Holcroft az ő Wolfsschanzéjukhoz tartozik.
Ennyi elég is volt nekik.
– Az én hibám – mondta Helden. – Amikor az a férfi megfogta a karomat a tömegben,
megrémültem. Azt mondta, vele kell menjek. Németül beszélt. Azt hittem, az Odessához tartozik.
– A lehető legtávolabb állt tőle. Zsidó volt, egy Har Sha'alav nevű helyről jött.
– Egy zsidó?
Gerhardt röviden előadta Negev-sivatagi különös kibuc történetét. – Ők a mi kicsiny
hadseregünk. Küldünk egy táviratot, erre útnak indítanak néhány férfit. Ennyi az egész. Parancsot
kell adni azoknak a bátor férfiaknak, akik a barikádon készek a végső küzdelemre. Helden most
értette meg Herr Oberst szavait.
– Ezek szerint elküldi a táviratot?
– Ön fogja elküldeni. Nemrég említettem Dr Litvakot; aki a kórházban dolgozik. Ő vezeti a
kórlapomat, hátha valaki érdeklődne utánam. Közénk tartozik, van egy nagy teljesítményű rádiója,
és mindennap be szokott ugrani hozzám. Telefonon veszélyes lenne beszélnünk Keresse fel ma
éjjel. Litvak ismeri a kódot, és üzen Har Sha'alavba. Küldjenek egy csoportot Genfbe; ön lesz az,
aki megmondja nekik, hogy mit kell tenniük. Von Tieboltot, Kesslert, és ha nem lehet meggyőzni,
akkor Noel Holcroftot is meg kell ölniük. Nem szabad megengedni, hogy a vagyont szétosszák.
– Meg fogom győzni Noelt!
– Az ön érdekében nagyon remélem, hogy sikerülni fog. Bár lehet, hogy nem lesz olyan
egyszerű, mint gondolja. Holcroftot nagyszerűen manipulálták. Nagyon hisz az ügyben, még egy
édesapát is kitalált magának, akit pedig sohasem ismert.
– Honnan tudja?
– Az édesanyjától. Évekig azt hittük, hogy ő is Clausen tervének a része, éveken át vártunk.
Majd nyíltan nekiszegeztük a kérdést, és megtudtuk, semmi köze hozzá. Neki csak annyi szerepe
volt, hogy ő az édesanyja annak a tökéletes személynek, aki a legalkalmasabb a terv végrehajtására.
Ki más, mint egy Noel Clausen Holcroft – akinek a származása a nyilvántartások alapján
kinyomozhatatlan, és aki csak maga tudja az igazat – lenne alkalmas arra, hogy elfogadja a genfi
dokumentum által megkövetelt titkosságot? Egy köznapi férfi azonnal jogi és pénzügyi tanácsot
kérne. De Holcroft, aki hitt a küldetésében, megtartotta a titkot.
– De hát valahogy meg kellett győzni! – mondta Helden. – Erős, rendkívül erkölcsös férfi.
Hogyan tudták megtenni?
– Hogyan lehet bárkit is meggyőzni arról, hogy igaz ügyet szolgál? – tette fel a szónoki kérdést
az idős férfi. – Azáltal, hogy bebizonyítjuk neki, vannak, akik kétségbeesetten az útjába akarnak
állni. Hallottunk a Rióban történtekről, Holcroft Maurice Graffnál tett látogatásáról, a követségen
tett feljelentéséről. Valójában senki sem akarta megölni Rióban, ezt csak Graff akarta elhitetni vele.
– Aki az Odessa tagja.
– Soha! Graff a hamis Wolfsschanze egyik vezetője. Illetve volt, meghalt.
– Micsoda?
– Tegnap egy férfi lelőtte, és olyan üzenetet hagyott a holttest mellett, mely szerint portugál
zsidók bosszújáról van szó. Természetesen ez is a bátyja műve. Graff megöregedett, kötekedővé
vált. Nem volt többé szüksége rá.
Helden letette a földre a konyakos poharat. A kérdés kikívánkozott belőle.
– Herr Gerhardt, miért nem tárták eddig a világ elé az igazságot Genfről?
Az idős férfi viszonozta a lány kérdő pillantását.
– Mert Genf leleplezése csak a történet egyik fele lenne. Amint megtennénk, megölnének
bennünket, de nem ez a lényeges. Hanem a történet másik fele.
– Másik fele?
– Igen. Hogy kik a Sonnenkinderek? Hogy hívják őket? Hol laknak? A harminc évvel ezelőtt
készült névsor bizonyára a bátyjánál van. Vastag, több száz oldalból álló köteg lehet, valahol
rejtegetik. Von Tiebolt inkább elevenen elégne a tűzben, semhogy előadja. De kell lennie egy másik
névsornak is! Egy rövidebbnek, néhány oldalasnak. Ez vagy mindig nála van, vagy valahol a
közelében. Azoknak a névsora, akiknek az összegeket át akarják utalni. A Wolfsschanze
legmegbízhatóbb emberei. Ezt a névsort meg lehet, és meg is kell találnunk. Meg kell mondania a
Har Sha'alav-i katonáknak, hogy keressék meg. Akadályozzák meg a pénz szétosztását, és keressék
meg a névsort! Ez az egyetlen reménységünk!
– Megmondom nekik – mondta Helden. – Meg fogják keresni.
– Félrenézett, más ötlött az eszébe. – Wolfsschanze. Még az a levél is, melyet harminc évvel
ezelőtt Noel Holcroftnak írtak, amelyben könyörögtek hozzá, fenyegették... az is a terv része!
– A sasok nevében kérték és fenyegették, de valójában az állatokat szolgálták.
– Holcroft nem tudhatta.
– Nem, nem tudta. Wolfsschanze neve önmagában is tiszteletet ébreszt, a bátorság szimbóluma.
Holcroft számára csak ez a Wolfsschanze létezett. A másik Wolfsschanzéról, a szennyről, semmit
sem tudott. Senki sem. Kivéve egyvalakit.
– Herr Oberst?
– Igen. Falkenheim.
– Hogyan menekült meg?
– A véletlen egybeesések folytán. A nevek összecserélése miatt. – Gerhardt a tűzhöz lépett, és a
piszkavassal megütögette a fahasábokat. – Wolfsschanze óriásai közé tartozott a belga szektor
parancsnoka, Alexander von Falkenhausen is. Falkenhausen, Falkenheim. Klaus Falkenheim Kelet-
Poroszországba repült, egy berlini találkozóra. Amikor a merénylet kudarcot vallott,
Falkenhausennek valahogy sikerült rádión elérnie Falkenheimet, és tájékoztatni a katasztrófáról.
Könyörgött Klausnak, tegyen úgy, mintha semmi köze sem lenne az összeesküvéshez, majd ő,
Falkenhausen lesz az a "Falka" vagyis sólyom, akit elkapnak, a másik "sólyom" pedig maradjon hű
Hitlerhez, és ezt hangoztassa is. Bár Klaus tiltakozott, megértette, hogy így kell tennie, ha még
valami hasznosat akar cselekedni. Kell lennie valakinek, aki túléli ezt az egészet.
– Hol van Noel édesanyja? – kérdezte Helden. – Mennyit tud?
– Most már mindent tud. Reméljük, hogy nem esett pánikba. Mexikóban nyomát vesztettük;
valószínűleg megpróbál találkozni a fiával Genfben. Nem fog neki sikerülni. Amint felfedezik, hol
van, megölik.
– Meg kell találnunk őt!
– De nem a fontosabb teendőink rovására – mondta az idős férfi. – Ne feledje, ma már csak
egyetlen Wolfsschanze létezik. Működésképtelenné kell tennünk, ez a legfontosabb! – Gerhardt
letette a piszkavasat. – Még az éjjel menjen el Dr Litvakhoz. A háza közel van a kórházhoz, a hegy
tetején, két kilométerre északra. A ház elég magasan van, ami előnyös a rádió szempontjából. Adok
majd...
Éles, zümmögő hang töltötte be a szobát. Olyan hangosan visszhangzott, hogy Helden úgy
érezte, a teste is belerezeg. Talpra ugrott. Gerhardt elfordult a tűztől, és az egyik szűk ablakra nézett
a bal oldali falon. Úgy tűnt, az üveget nézi, pedig az túlságosan is magasan volt ahhoz, hogy
kilásson rajta.
– Van ott egy tükör, mely éjszaka is mutatja, hogy ki érkezik – mondta, és erősen figyelt. – Egy
férfi. Már láttam, de nem tudom, ki az.
Gerhardt az asztalhoz lépett, a fiókból elővett egy kis pisztolyt, és Heldennek adta.
– Mit csináljak vele? – kérdezte a lány.
– Rejtse el a szoknyája alá.
– Nem tudja, ki az?
Helden felemelte a szoknyáját, eldugta a pisztolyt, és leült az ajtóval szemben egy székre.
– Nem. Tegnap érkezett a faluba; már láttam a téren. Lehet, hogy közénk tartozik, lehet, hogy
nem. Nem tudom.
Helden lépéseket hallott az ajtó előtt. A férfi megállt; egy pillanatig csend volt, aztán kopogott.
 – Herr Gerhardt?
Az öregember megszólalt, magas, éneklő hangon, ahogy a téren is beszélt.
– Te jó ég, ki lehet az? Ilyen későn; még az imámat sem fejeztem be.
– Híreket hoztam Har Sha'alavból.
Gerhardt megkönnyebbülten fellélegzett, és Helden felé bólintott. – Közénk tartozik – mondta,
és elhúzta a reteszt. – Egyedül mi tudunk Har Sha'alavról.
Az ajtó kinyílt. Egy pillanatra Heldenben megfagyott a vér, azután felugrott a székről, és a
padlóra vetette magát. Az ajtóban álló alak hosszú puskát tartott a kezében; a lövés zaja
mennydörgésként visszhangzott a szobában. Gerhardt hátrahanyatlott, görcsbe rándult véres teste
mintha egy pillanatra megállt volna a levegőben, mielőtt az asztalra zuhant.
Helden a bőr karosszék mögé gurult, és a szoknyája alá nyúlt a pisztolyért.
A második lövés éppoly mennydörgésszerű volt; mint az első. A karosszék bőrrel borított háta
kifordult a helyéből. Újabb lövés, és jeges fájdalom hasított a lábába. Vér ömlött a harisnyájára.
Felemelte a pisztolyt, és egymás után többször is meghúzta a ravaszt, az ajtó árnyékában álló
hatalmas alakra célozva. Hallotta, hogy a férfi felüvölt. Helden rémülten a falhoz húzódott, mint
egy csapdába esett, sarokba szorított állatka, nyüszített jelentéktelen kis életéért. Könnyek
csorogtak az arcán, ahogy újra célzott, és meghúzta a ravaszt, egészen addig, míg a fegyver már
csak üresen kattant. Helden felsikoltott; elfogytak a golyók. Remélte, isten megsegíti, és gyorsan
végeznek vele.
Sikolyokat hallott – tisztán hallotta őket –, úgy érezte, mintha valahol az égben lebegne, és
lepillantana a füstölgő káoszra.
Füst tényleg volt. Mindenütt. Betöltötte az egész szobát, a maró füst csípte a szemét, elvakította.
Nem értette a dolgot: semmi sem történt. Gyenge, suttogó szavakat hallott.
– Gyermekem...
Gerhardt az! Zokogva a falnak támasztotta a kezét, és ellökte magát. Vérző lábát maga után
húzva, a suttogó hang felé mászott. A füst kezdett eloszlani. Meglátta a gyilkost. Az alak a hátán
feküdt, a torkán és a homlokán vöröslő lyukak. Meghalt. Gerhardt haldoklott. Helden odakúszott
hozzá, arcát az arcához nyomta, könnyei a férfi arcára peregtek.
– Gyermekem... menj Litvakhoz. Üzenjen Har Sha'alavba. Ne menj Genfbe!
– Ne menjek?
– Ne menj, gyermekem. Tudják, hogy hozzám jöttél. Wolfsschanze meglátott... Már csak te
maradtál. Nachricht...
– Tessék?
– Te vagy a... a Nachrichtendienst. Gerhardt feje lehanyatlott.
Meghalt.

A vörös szakállú pilóta gyors léptekkel közeledett a rue des Granges-on a parkoló kocsi felé. A
kocsiból Althene figyelte, ahogy közeledik. Megijedt. Miért nem jön a fia is a pilótával együtt? És
miért siet annyira? A pilóta beült a kormány mögé, egy pillanatig hallgatott, kicsit kifújta magát.
– Óriási a felfordulás a D'Accord-ban, asszonyom. Gyilkosság történt.
Althene levegő után kapott.
– Noel? Megölték a fiamat?
– Nem. Egy angolt öltek meg.
– Kit?
– Egy Ellis nevű férfit. Bizonyos William Ellist.
– Jóságos isten! – Althene görcsösen megszorította a táskáját.
– Noelnek volt Egy londoni barátja, akit Ellisnek hívtak. Gyakran beszélt róla. Meg kell
találnom a fiamat!
– De nem itt, asszonyom Semmiképp, ha bármi kapcsolat van a fia és az angol között. A szálloda
tele van rendőrökkel, és ön ellen körözést adtak ki.
 – Menjünk egy telefonhoz.
– Majd én telefonálok. De lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit megteszek önnek,
asszonyom. Nem szeretnék semmiféle gyilkossági ügybe belekeveredni; ez már semmiképp sem
tartozik a kettőnk közötti megállapodáshoz.
Csaknem tizenöt percig hajtottak, míg a pilóta végre megállapította, hogy senki sem követi őket.
– Miért követnének bennünket? – kérdezte Althene. – Senki sem látott meg, a nevemet nem
említette. Sem Noelét.
– Nem önt, asszonyom. Engem. A genfi rendőrök nem tartoznak a barátaim közé. Egyikkel-
másikkal néha már meggyűlt a bajom. Nem jövünk ki egymással valami jól.
Elérték a tóparti kerületet, a pilóta a járdát fürkészte, telefonfülkét keresett. Végül talált egyet, a
kocsival a járdához kanyarodott, kiugrott a kocsiból, és a fülkéhez szaladt. Althene nézte, ahogy
telefonál. Amikor visszatért és beült a kormány mögé, sokkal kevésbé tűnt élénknek, mint azelőtt.
Szótlanul, mogorva képpel, maga elé nézett.
– Az ég szerelmére, mi történt?
– Nem tetszik nekem a dolog – mondta a férfi. – Már várták a telefonját.
– Persze. A fiam szólt nekik.
– De a telefonban nem ön volt. Hanem én.
– Na és, mi a különbség? Megkértem valakit, hogy helyettem telefonáljon. Mit mondtak?
– Nem ők. Csak egyvalaki. Egy férfi. És amit mondott, az túlságosan is konkrét volt. Ebben a
városban nem szokták az üzeneteket ilyen szabadon továbbítani. Konkrétumokat csak akkor
mondanak, ha ismerőssel beszélnek, vagy ha a hívó fél valamilyen módon, például egy jelszóval
bizonyítja, hogy joga van megtudni az üzenetet.
– És mi volt ez az üzenet? – kérdezte ingerülten Althene.
– Egy találka. Amilyen hamar csak lehet. Tíz kilométerre északra, a Vésenaz felé vezető úton. A
tó keleti felén. Azt mondta, a fia is ott lesz.
– Akkor induljunk!
– Én is, asszonyom?
– Volna egy újabb ajánlatom...
Az asszony ötszáz dollárt ajánlott fel a férfinak.
– Meg van őrülve! – mondta a pilóta.
– Ezek szerint megegyeztünk?
– Azzal a feltétellel, hogy amíg a fia és ön nem találkoztak, addig pontosan azt teszi, amit
mondok – válaszolta a férfi. – Ekkora pénzt csak úgy fogadok el, ha biztosra mehetek. És
hozzáteszem, ha esetleg nem jelenik meg ott a fia, az nem érinti az egyezségünket. Akkor is fizet.
– Fizetek. Induljunk!
– Rendben.
A pilóta elindította az autót.
– Miért olyan gyanakvó? Én nem látok ebben semmi gyanúsat – mondta Althene.
– Az előbb már elmondtam. Ennek a városnak megvannak a saját viselkedési szabályai. Genfben
a telefon szent dolog. Egy másik telefonszámot kellett volna megadniuk, hogy személyesen is
beszélhessen a fiával. Amikor utaltam rá, azt mondták, hogy nincs rá idő.
– Ez elképzelhető.
– Lehet, de nekem akkor sem tetszik. A központos azt mondta, hogy kapcsolja a főportát, de a
férfi, akivel beszéltem, biztos, hogy nem a portás volt.
– Honnan tudja?
– A portások lehet, hogy beképzeltek, sőt sokszor azok, de nem parancsolgatnak. Ez a férfi
viszont parancsolgatott. És nem is genfi volt. Az akcentusát nem tudtam felismerni. Pontosan azt
kell tennie, amit mondok, asszonyom!

Von Tiebolt letette a kagylót; és elégedetten elmosolyodott.

 – A kezünkben van – mondta, és a heverőhöz lépett, ahol Hans Kessler feküdt. A férfi jeges
borogatást szorított kék foltokkal tarkított jobb arcához, melyen a sebet az elnökhelyettes
magánorvosa varrta össze.
– Veled megyek – mondta Hans, hangjában düh és fájdalom keveredett.
– Nem hiszem, hogy helyes lenne – vágott közbe a bátyja egy közeli karosszékből.
– Nem szabad, hogy meglássanak! – tette hozzá von Tiebolt. – Majd azt mondjuk Holcroftnak,
hogy valami miatt csak később tudsz jönni.
– Nem! – ordított fel az orvos, és öklével a kávézóasztalra csapott. – Holcroftnak azt mondtok,
amit akartok, de ma este veled megyek! Az a vén ringyó az oka ennek!
– Szerintem inkább te vagy az oka – mondta von Tiebolt. – El kellett intézni valakit, és
mindenáron személyesen akartad elintézni. Égtél a vágytól. Mindig is ilyen voltál, imádod a
piszkos munkát.
– Nem akart megdögleni! Az a buzi nem akart megdögleni! – kiáltotta Hans. – Öt oroszlán ereje
szorult belé. Nézd meg a hasamat! – Az ingét az arca fölé rántotta, hasán sebek és mély
véraláfutások csíkjai éktelenkedtek. – Belém mart a kezével! A puszta kezével!
Erich Kessler elfordult a látványtól.
– Szerencséd, hogy észrevétlenül megléphettél. Most valahogy ki kell csempésszünk a
szállodából. A rendőrök mindenkit kihallgatnak.
– Ide nem fognak bejönni – tiltakozott Hans dühösen. – Az elnökhelyettesünk elintézte.
– Ennek ellenére, ha egy kíváncsi rendőr mégiscsak benézne, az bonyodalmakhoz vezethetne –
mondta von Tiebolt, és Erichre nézett. – Hansnak mennie kell. Sötét szemüveg, sál, kalap. Az
elnökhelyettes az előtérben vár. – A szőke férfi Erich sérült öccsére pillantott. – Ha tudsz járni,
akkor bosszút állhatsz Mrs Holcrofton. Hátha jobban leszel tőle.
– Tudok járni! – mondta Hans, és arca eltorzult a fájdalomtól.
Johann visszafordult az idősebbik Kesslerhez.
– Te maradj itt, Erich! Holcroft hamarosan telefonálni fog, de addig nem fedi fel a kilétét, amíg
fel nem ismeri a hangodat. Légy együttértő, aggódó. Mondd meg neki, hogy felhívtalak Berlinben,
és megkértelek, gyere ide előbb; és hogy őt is felhívtam Párizsban, de már elment. Mondd meg
neki, hogy mindkettőnket megrázott az, ami itt történt a szállodában. A férfi, akit meggyilkoltak, ő
utána érdeklődött, mindketten aggódunk a biztonsága miatt. Szó sem lehet róla, hogy bárki is
meglássa őt a D'Accord-ban.
– Azt is megemlítem neki, hogy láttak valakit kimenni a szolgálati bejáraton, akinek a
személyleírása pont őrá illik – tette hozzá a tudós. – Az illető nagyon feldúltnak látszott. Holcroft
be fogja venni, és mégjobban pánikba esik.
– Remek ötlet. Találkozzatok, és vidd el az Excelsiorba. Jelentkezzen be... – A szőke férfi
gondolkozott egy pillanatig. – Jelentkezzen be Fresca néven. Ha maradt is volna benne bármi
kétely, ez majd végképp meggyőzi. Ezt a nevet neked sohasem említette; ebből tudni fogja, hogy
mi biztosan beszéltünk egymással.
– Nagyszerű – mondta Erich. – És az Excelsiorban majd elmagyarázom neki, hogy a történtek
miatt megkerested a bank igazgatóit, és elintézted, hogy már holnap találkozzunk velük. Minél
hamarább túl vagyunk rajta, annál hamarább mehetünk Zürichbe, hogy megtegyük a szükséges
biztonsági intézkedéseket.
– Remek, Herr Professor!
– Gyere, Hans! – mondta von Tiebolt. – Majd én segítek.
– Nem kell – mondta Hans. – Csak hozd a táskámat.
– Természetesen. – Von Tiebolt a kezébe fogta az orvos bőrtáskáját. – Minden csodálatom a tiéd.
Majd mondd el, hogy milyen injekciót akarsz használni. Ne feledd, azt akarjuk, hogy természetes
halálnak tűnjön.
– Ne aggódj – mondta Hans. – Mindent világosan felcímkéztem. Nem lesz semmi hiba.
 – A Mrs Holcrofttal való találkozásunk után – mondta von Tiebolt, miközben Hansra felsegítette
a felöltőjét – majd eldöntjük, hogy Hans hol töltse az éjszakát. Talán az elnökhelyettes háza lenne a
legmegfelelőbb hely.
– Jó ötlet – helyeselt a tudós. – Legalább az orvos is a közelben lesz.
– Semmi szükségem rá! – tiltakozott Hans, összeszorított fogai között préselve ki a szavakat.
Tétova, fájdalmas léptekkel elindult. – Magam is bevarrhattam volna a sebet; nem valami jó orvos.
Auf Wiedersehen, Erich!
– Auf Wiedersehen Hans!
Von Tiebolt kinyitotta az ajtót, és a sérült Hansba karolva kiléptek a folyosóra.
– Azt mondod, felcímkézted az ampullákat?
– Igen... Az asszonynak szánt szérum olyannyira felgyorsítja a szív működését, hogy...
Az ajtó becsukódott. Az idősebbik Kessler átült a székbe.
Wolfsschanze törvényei kegyetlenek; nem maradt más választásuk. Az orvos, aki megvizsgálta
Hansot, világosan megmondta, hogy belső vérzés lépett fel, a belső szervek súlyosan megsérültek,
mintha tényleg egy oroszlánnal csapott volna össze. Ha Hansot nem viszik azonnal kórházba,
könnyen meghalhat. Az öccsét azonban nem vihetik kórházba, mert akkor kérdéseket tennének fel.
Aznap délután egy férfit meggyilkoltak a D'Accord-ban, és a sérült a D'Accord-ban szállt meg. Túl
sok kérdést tennének fel. Különben is, a lényeg a fekete bőrtáskában volt, amit Johann vitt a
kezében. A Tinamu mindent megtud Hanstól, amit tudni kell. Hans Kesslerre, a Sonnenkinderre,
nincsen többé szükség; meg kell tőle szabadulni.
Megszólalt a telefon. Kessler felemelte a kagylót.
– Erich?
Holcroft volt az.
– Igen?
– Genfben vagyok. Gondoltam, megpróbálom, hátha korábban jöttél.
– Igen, von Tiebolt felhívott ma reggel Berlinben, és téged is megpróbált elérni Párizsban. Azt
javasolta...
– Ő is Genfben van? – szakította félbe az amerikai.
– Igen. Most nincs itt, a holnapi előkészületekkel van elfoglalva. Sok mindent el kell mondjunk
neked.
– És nekem is sok mindent el kell mondanom nektek! – mondta Holcroft. – Tudod, mi történt?
– Igen, szörnyű! – De hol marad a pánik? Hol annak a férfinak a kétségbeesett nyugtalansága,
aki képességeinek végső határához ért? A telefonban hallott hang nem olyan, mint egy fuldoklóé,
aki a mentőkötél után kapkod. – A barátod volt. Azt mondják, utánad érdeklődött. Szünet.
– Az édesanyám után.
– Nem tudtuk. Csak annyit mondtak, hogy a Holcroft nevet említette.
– Mi az a Nach... Nach... rich... nem tudom kimondani.
– Nachrichtendienst?
– Igen. Mi az?
Kessler megdöbbent. Az amerikai teljesen ura magának; nem erre számítottak.
– Mit is mondjak? Genf ellenségei.
– Erre jött rá von Tiebolt Londonban?
– Igen. Hol vagy most Noel? Találkoznunk kell, de nem jöhetsz ide.
– Tudom. Figyelj rám! Van pénzed?
– Valamennyi.
– Ezer svájci frank?
– Ezer?... Igen, azt hiszem, van annyi.
– Menj le a portára, és beszélj négyszemközt a portással. Tudd meg a nevét, és add neki a pénzt.
Mondd meg, hogy én küldöm neki, és néhány perc múlva fel fogom hívni.
– De hát hogyan?...
 – Hadd fejezzem be! Miután átadtad neki a pénzt, és megtudtad a nevét, menj a lift melletti
telefonfülkékhez. Állj meg a bal oldali előtt, amelyik közelebb van a bejárathoz. Amikor csöng,
emeld fel. Én leszek az.
– Honnan tudod a számot?
– Fizettem valakinek, hogy menjen be, és nézze meg. Ez az ember nem esett pánikba.
Racionálisan gondolkodik, céltudatosan... Ez az, amitől Erich Kessler tartott. De a
kromoszómáknak – és egy öntudatos asszonynak – köszönhetően, a vonal túlsó felén álló férfi
lehet, hogy mégis közéjük tartozik. Sonnenkinder.
– Mit mondasz a portásnak?
– Majd később megmondom, most nincs rá idő. Mennyi idő alatt tudod megtenni?
– Nem tudom. Nem tarthat soká.
– Tíz perc?
– Igen, azt hiszem. De Noel, talán jobb lenne, ha megvárnánk, amíg Johann visszatér.
– Mikor jön vissza?
– Egy-két órán belül.
– Nem lehet. Tíz perc múlva felhívlak az előtérben. Az órámon nyolc negyvenöt van, a tiéden?
– Ugyanannyi. – Kessler rá sem pillantott az órájára; lázasan gondolkodott. Holcroft szörnyen
tudatosan cselekszik. – Tényleg azt hiszem, hogy várnunk kéne!
– Én nem. Megölték. És istenem, hogyan ölték meg! Most az édesanyámat akarják, de nem
fogják megtalálni.
– Az édesanyádat?... Von Tiebolt említette...
– Nem fogják megtalálni – ismételte Holcroft. – Engem fognak megtalálni; és valójában engem
is akarnak. Én pedig őket. Csapdát állítok nekik, Erich.
– Uralkodj magadon! Nem tudod, mit teszel.
– Pontosan tudom.
– A genfi rendőrség a szállodában van. Ha beszélsz a portással, lehet hogy utána elszólja magát.
És akkor téged is keresni fognak.
– Pár óra múlva megtalálhatnak. Sőt, én fogok elmenni hozzájuk!
– Micsoda? Noel, találkoznunk kell!
– Tíz perc múlva, Erich. Nyolc negyvenhat.
A vonal megszakadt. Kessler is letette a kagylót, tudta, nincs más választása, mint hogy kövesse
az utasításokat. Bármi mást tenne, azzal gyanút keltene. De mit akar Holcroft elérni? Mit akar a
portásnak mondani? Valószínűleg mindegy. Ha az anyját sikerül kiiktatniuk, akkor Holcroftra már
csak holnap délig lesz szükségük. Tizenkét óra után feleslegessé válik.
Noel a rue des Gtanges alján, egy sötét utcasarkon várakozott. Nem volt valami büszke arra,
amire készült, de a benne dúló düh elnémította erkölcsi fenntartásait. Amikor meglátta Willie Ellist,
valami mintha megpattant volna az agyában. A látvány emlékképeket idézett fel: Richard
Holcroftot, amint egy autó szándékosan a ház falának nyomja. A sztrichnint a levegőben, a
halottakat a francia kisvárosban, a gyilkosságot Berlinben. És a férfit, aki az anyját követte... nem
engedheti meg, hogy a közelébe kerüljenek!
Ehhez minden erejét, minden tudását, minden tehetségét össze kell szednie. És most a berlini
gyilkosság az, mely a segítségére lehet. Berlinben ugyanis a gyilkosokat elvezette Erich
Kesslerhez. Ostobán, felelőtlenül – a Kurfürstendammon lévő söröspincéhez. Kessler és Holcroft;
Holcroft és Kessler. Ha a gyilkosok Holcroftot keresik, akkor bizonyára szemmel tartják Kesslert.
És ha Kessler elhagyja a szállodát, akkor követni fogják.
Holcroft az órájára pillantott. Ideje telefonálnia; elindult a járdán a telefonfülke felé.
Remélte, Erich veszi fel a kagylót. Később majd elmagyarázza neki.
Kessler a szálloda előterében álldogált, a telefonfülke előtt, kezében egy darab papírral. Erre a
papírra írta le a megdöbbent portás a nevét; a férfi keze reszketett, amikor átvette tőle a pénzt.
Kessler a portás tudtára adta, hogy nagyra értékelné, ha Mr Holcroft üzenetének a lényegét ő is
megtudhatná. Mr Holcroft érdekében. És a portáséban is, aki további ötszáz frankkal lenne
gazdagabb.
A telefon megszólalt; Erich lekapta a kagylót, mielőtt még az első csöngetés befejeződött volna.
– Noel?
– Mi a portás neve?
Kessler megmondta.
– Nagyszerű.
– Most pedig találkoznunk kell! – mondta Erich. – Sok mindent el kell mondanom neked.
Holnap nagyon fontos napunk lesz.
– Csak ha túl leszünk a ma estén. Ha megtalálom az édesanyámat ma este.
– Hol vagy? Találkoznunk kell!
– Fogunk. Figyelj ide! Várj még a fülke mellett öt percig. Lehet, hogy újra hívlak. Ha nem,
akkor öt perc elteltével menj ki az utcára, és indulj el lefelé. Menj egyenesen. Amikor leértél, akkor
fordulj balra, és menj tovább. Az utcán találkozunk.
– Rendben. Öt perc múlva.
Kessler elmosolyodott. Az amatőr bármilyen játékot eszelt is ki, teljesen haszontalan. Bizonyára
megkéri majd a portást, hogy adjon át egy üzenetet, vagy egy telefonszámot az édesanyjának,
amennyiben az ott keresné a fiát. Ennyit erről. Talán Johannak mégis igaza van, és Holcroft
képességei végső határához érkezett. Talán az amerikai mégsem méltó a Sonnenkinder névre. A
rendőrök még mindig ott álldogáltak a D'Accord előterében a számos újságíróval együtt, akik
szenzációt szimatoltak a rendőrség által előadott ködös rablási történet mögött. Hiába, ez Genf! Az
egymással beszélgető, egymást bátorító vendégek fel-alá járkáltak, közülük egyesek féltek, mások
egyszerűen csak kíváncsiak voltak.
Erich félrehúzódott, kerülte a tömeget, amennyire csak tudta, észrevétlen akart maradni.
Egyáltalában nem örült, hogy itt van az előtérben; sokkal jobban szerette a szállodai szoba óvó
magányát. Az órájára nézett; négy perc telt el Holcroft hívása óta. Ha az amerikai egy percen belül
nem jelentkezik, odamegy a portáshoz és... A portás odalépett hozzá.
– Professzor úr?
– Igen, barátom – mondta Kessler, és a zsebébe nyúlt.
Holcroft nem azt az üzenetet hagyta, amire Erich számított. Noel édesanyja maradjon elrejtőzve,
és hagyjon meg egy telefonszámot, ahol a fia elérheti őt. A portás megesküdött neki, hogy senkinek
sem árulja el a telefonszámot, de természetesen mindig a korábban kötött megállapodások az
érvényesek. Amennyiben a hölgy telefonálna, a telefonszámot egy darab papíron Kessler rekeszébe
helyezi.
– Figyelem! Mr Kessler? Professzor Erich Kessler!
Egy boy sétált keresztül az előtéren, a nevét kiabálva. Kiabálva! Lehetetlen! Senki sem tudhatta,
hogy ő itt van!
– Tessék? Én vagyok Kessler professzor – mondta Erich. – Mi az?
Megpróbált halkan beszélni, feltűnés nélkül. Már többen is őt nézték.
– Az üzenetet szóban kell átadnom, uram – mondta a boy. – A megbízónk azt mondta, nincs rá
idő, hogy leírjuk az üzenetet. Egy bizonyos Mr H. arra kéri, hogy azonnal induljon el, uram.
– Micsoda?
– Ennyit mondott, uram. Személyesen beszéltem vele. Mr H-val. Azonnal induljon el. Ezt az
üzenetet kell átadnom önnek.
Kesslernek elakadt a lélegzete. Hirtelen minden világos lett a számára. Holcroft őt akarja
csaléteknek használni! Az amerikai nézőpontjából, akárki ölte is meg a fekete bőrdzsekis férfit
Berlinben, annak tudnia kellett, hogy Noel Holcroft Erich Kesslerrel volt.
Az elgondolás egyszerű, de zseniális. Állítsuk a zsúfolt előtérbe Erich Kesslert, küldjünk neki
üzenetet egy bizonyos Mr H-től; és vegyük rá, hogy induljon el a genfi sötét utcákon. Holcroft
elgondolása szerint azok, akik őrá vadásznak, bizonyára nem engedik ki Erich Kesslert a
látókörükből. Bárkit követnének, aki üzenetet kapott Mr H-tól.
És ha senki sem követi, azt nagyon nehéz lenne megmagyarázni. Olyannyira nehéz, hogy
Holcroft esetleg magára Kesslerre kezdene el gyanakodni. Olyan kérdések merülnének fel benne,
melyek a genfi küldetés meghiúsulásához vezethetnének. Lehet, hogy Noel Holcroft mégiscsak
méltó a Sonnenkinder névre!

Helden keresztülkúszott Gerhardt házán, kikerülve a sérült bútorokat, és a padlón terjengő

vértócsát. A szekrényekben és a fiókokban keresgélt, végül sikerült megtalálnia a kis
elsősegélydobozt. Egyedül az járt a fejében, hogy mielőbb járni tudjon; megpróbált nem törődni a
fájdalommal, és amilyen szorosan csak tudta, bekötözte a sebét. Feltápászkodott. Gerhardt
sétabotjára támaszkodva sikerült felkapaszkodni az ösvényen; és három kilométert gyalogolni
észak felé, az elágazásig. Egy ütött-kopott autót vezető gazda állt meg mellette az úton. El tudná-e
vinni őt Litvak doktorhoz a hegyre, aki a kórház közelében lakik?
Igen, el tudná. Ő is arrafelé megy.
Volna szíves sietni?
Walter Litvak a negyvenes éveinek a vége felé járt. Kopaszodott, szeme tisztán csillogott,
kedvelte a rövid, pontos mondatokat. A sovány férfi gyorsan mozgott, s akár a szavakat, a
mozdulatait sem vesztegette. Rendkívüli intelligenciával és kiváló felfogóképességgel volt
megáldva. Mivel zsidógyermekként holland katolikusok bújtatták, majd együttérző lutheránusok
nevelték, nem volt türelme semmiféle fajta türelmetlenséghez.
Egyetlen előítélet élt csak benne, és ezt meg lehetett érteni. Az édesapja és az édesanyja, két
nővére és az öccse Auschwitz gázkamráiban lelte a halálát. Walter Litvak a svájci orvosnak
köszönheti, aki a betöltetlen neucháteli orvosi állásra meghívta, hogy most nem a Negev-sivatag-
beli Har Sha'alav kibucban él. Három évig akart a kórházban maradni; ez öt évvel ezelőtt volt.
Néhány hónappal azután, hogy Neuchátelbe költözött, felfedték előtte az igazságot. Olyan férfiak
hívták ide, akik a nácizmus feléledése ellen harcolnak. Olyan dolgokról van tudomásuk, amikről
senki másnak. Több ezer felnőtt gyermekről, szerte a világon. És hallatlanul nagy összegekről,
melyek egy napon ezen ismeretlenek rendelkezésére állhatnak, szerte a világon. Rengeteg nem
orvosi jellegű munkát is kellett csinálnia. Az összekötője egy Werner Gerhardt nevű férfi volt, a
csoportot magát pedig Nachrichtendiensnek hívták.
Walter Litvak tehát Neuchátelben maradt.
– Jöjjön be gyorsan – mondta Heldennek. – Hadd segítsek. Van itt egy kisebb műtő.
Levette a lány kabátját, és betámogatta egy szobába, a vizsgálóasztalhoz.
– Meglőttek.
Helden csak ennyit tudott mondani. Litvak az asztalra fektette a lányt levette a szoknyáját, és az
egyik harisnyáját.
– Ne pazarolja az erejét a beszédre! – mondta az orvos. Ollóval levágta a kötést, és egy darabig
tanulmányozta a sebet, majd a sterilizátorból elővett egy injekciós tűt. – Most néhány percig aludni
fog.
– Nem lehet! Nincs rá idő! El kell mondanom...
– Csak néhány percet mondtam – szakította félbe az orvos, és Helden karjába szúrta a tűt.
Amikor Helden kinyitotta a szemét, csak homályosan látta a tárgyakat, a lábában zsibbadást
érzett. Miután kitisztult a látása, észrevette az orvost a szoba túlfelén. Megpróbált felülni; Litvak
meghallotta a zajt, és hátrafordult.
– Antibiotikum – mondta a férfi, és egy üveg tablettát hozott. – Egy napon keresztül kétóránként,
utána négyóránként kell beszedni. Mi történt? Mondja el gyorsan. Azután lemegyek a házhoz, és
elintézem a dolgokat.
– A házhoz? Hát tudja?
 – Altatás közben beszélt; trauma után ez általában így szokott lenni. A Nachrichtendienstet
ismételgette. Meg azt, hogy "Johann". Ez bizonyára von Tielbolt, és ön a húga; az, aki
Falkenheimnél élt. Elkezdődött, igaz? Az örökösök Genfbe tartanak.
– Igen.
– Reggel magam is erre gondoltam. A Negevből érkező hírek borzalmasak. Rájöttek, isten tudja,
hogyan.
– Miféle hírek?
– Har Sha'alav. – Az orvos megszorította a kezében tartott üveget; a homlokán kidagadtak az
erek. – Váratlan rajtaütés. Lebombázott házak, lemészárolt emberek, felgyújtott mezők. A halottak
száma még nem végleges, de a becslések szerint meghaladja a százhetvenet. Többnyire férfiak, de
nők és gyermekek is vannak köztük.
Helden lehunyta a szemét; nem jött ki szó a száján. Litvak folytatta.
– A felnőtt férfiakat az utolsó szálig megölték, lemészárolták őket. Állítólag a terroristák a
felelősek, a Rache. De ez nem igaz. A Wolfsschanze tette. A Rache sohasem támadott volna Har
Sha'alavra; tudják, milyen következményekkel járna. A kibucok zsidói, az összes kommandó, mind
rájuk vadászna.
– Gerhardt azt mondta, üzenni kellene Har Sha'alavba – suttogta Helden.
Litvak szeme elhomályosodott.
– Nincs miért. Nincs kinek. Mondja el, mi történt a tónál.
És Helden elmondta. Amikor befejezte, az orvos lesegítette őt az asztalról, és bevitte a nagy
alpesi nappaliba. Lefektette egy díványra, és értékelte a helyzetet.
– Genf lett a hadszíntér, és nincs vesztegetni való időnk. Még ha elérhetnénk is Har Sha'alavot,
már annak sem lenne értelme. De van egy Har Sha'alav-i ember Londonban, azt a parancsot kapta,
hogy maradjon ott. Ő követte Holcroftot Portsmouth-ba. Ő vette ki a fényképet Holcroft zsebéből.
– Beaumont fényképét – mondta Helden. – Aki az Odessa embere volt.
– A Wolfsschanze embere – helyesbített Litvak. – Sonnenkinder. Egy a sok ezerből. Azon
kevesek közé tartozott, akik együtt dolgoztak von Tielbolttal.
Helden felült, összeráncolta a homlokát.
– A nyilvántartások. A Beaumontról vezetett nyilvántartások. Nem értettem őket.
– Milyen nyilvántartásokról beszél?
Helden elmondta az orvosnak mindazt a homályos és ellentmondásos értesülést, amit Beaumont
tengerészeti nyilvántartásaiból megtudott. És hogy mennyire hasonló volt Beaumont helyettesének,
Ian Llewellennek a dossziéja Litvak felírta magának a nevet.
– Milyen kényelmes! Wolfsschanze két férfija egy elektronikus kémhajó parancsnoki hídján.
Hányan lehetnek még, hozzájuk hasonlók? És hány helyen?
– Llewellenről nemrég olvasni lehetett a lapokban. Amikor Beaumont és Gretchen...
Helden nem tudta befejezni a mondatot.
– Ne eméssze magát! – mondta az orvos. – A Sonnenkindereknek megvannak a maguk
törvényei. Llewellen is nyilván rajta van azon a névsoron, amelyet meg kell találjunk Genfben.
Gerhardtnak igaza volt: mindenekelőtt a névsort kell megtaláljuk. Épp olyan fontos, mint
megakadályozni a pénz szétosztását. Talán még annál is fontosabb.
– Miért?
– A pénz csak eszköze a Negyedik Birodalom megteremtésének, a lényeg azonban nem ez. A
lényeg: maguk az emberek, akik akkor is a helyükön maradnak, ha a pénz nem lesz szétosztva.
Meg kell tudjuk, hogy kicsodák!
Helden hátradőlt.
– A bá... Johann von Tieboltot meg lehet ölni. Kesslert is, és... és ha szükséges... még Noelt is. A
pénz szétosztását meg lehet akadályozni. De hogyan találhatjuk meg a névsort?
– A Londonban tartózkodó Har Sha'alav-i férfinak vannak elképzelései. Nagyon tehetséges. –
Litvak egy pillanatra félrenézett. – De tudnia kell, mert együtt fog dolgozni vele, hogy vannak, akik
gyilkosnak és terroristának tartják. Ő maga nem tekinti magát annak, de a törvények, amelyeket
megszegett, és a büntettek, amelyeket elkövetett, ellene szólnak. – Az orvos az órájára pillantott. –
Három perc múlva kilenc óra; Heathrow-tól alig egymérföldnyire lakik. Ha kapcsolatot tudok
teremteni vele, éjfélre Genfbe érhet. Tudja, hol szállt meg Holcroft?
– Igen. A D'Accord-ban. Meg kell értenie, ő semmiről sem tud. Meggyőződése, hogy igaz ügyet
szolgál.
– Értem. Ennek ellenére, lehet, hogy meg kell halnia. Először azonban meg kell próbálni elérni
őt.
– Azt mondtam neki, hogy ma este felhívom.
– Rendben. Támaszkodjon rám, míg a telefonhoz megy. Legyen óvatos, hogy mit mond. Biztos,
hogy figyelik, hogy lehallgatják a telefonját.
Litvak az asztalhoz támogatta Heldent, melyen a telefon állt.
– Hotel D'Accord. Bonsoir – mondta a központos.
– Jó estét! Mr Noel Holcrofttal szeretnék beszélni.
– Monsieur Holcrofttal?... – a központos habozott. – Egy pillanat, asszonyom.
Csend, kattanás, a kagylóban egy férfi hangja.
– Mrs Holcroft?
– Tessék?
– Mrs Holcrofttal beszélek, nem?
Helden meglepődött. Valami nincs rendben; a központos még csak meg sem próbálta kapcsolni
Noel szobáját.
– Ezek szerint várta a hívásomat? – kérdezte.
– Természetesen, asszonyom – felelte a portás magabiztosan. – A fia nagylelkű volt. Arra kért,
mondjam meg önnek, ne mutatkozzon sehol, csak hagyjon meg egy telefonszámot, ahol elérheti
önt.
– Értem. Egy pillanat, kérem. – Helden a tenyerével eltakarta a mikrofont, és Litvakhoz fordult.
– Azt hiszik, hogy Mrs Holcroft vagyok. Noel fizetett nekik, és egy telefonszámot vár, amelyen
beszélhet az anyjával.
Az orvos bólintott, és gyorsan az íróasztalhoz lépett.
– Folytassa a beszélgetést, mondja meg; hogy nem szeretné, ha más is megtudná a számot.
Ígérjen pénzt. Húzza az időt.
Litvak elővett egy gyűrött noteszt.
– Mielőtt megadnám a számot, szeretnék biztos lenni abban, hogy...
Helden megállt; a portás megesküdött az anyja sírhantjára, hogy a számot csakis Holcroftnak
adja meg. Az orvos visszasietett Heldenhez, kezében egy darab papír, a telefonszámmal. Bemondta
a telefonba, és letette a kagylót.
– Hol ez a készülék? – kérdezte.
– Az avenue de la Paix egyik üres lakásában cseng ki, de ez a lakás nem szerepel a
telefonközpont címlistáján. Itt van. – Litvak leírta a címet a szám alá. – Jegyezze meg mindkettőt.
– Megjegyzem.
– Most pedig megpróbálom elérni a londoni emberünket – mondta az orvos, és a lépcső felé
indult. – Van egy rádióadóm, amellyel kapcsolatot tudok teremteni a mobil telefonhálózattal. –
Megállt az alsó lépcsőfokon. – Elintézem, hogy eljusson Genfbe. Nem mozoghat sokat, de a seb
szerencsére nem mély; az öltések tartani fognak a kötés alatt, és meglesz rá az esélye, hogy
találkozzon Holcrofttal. Remélem, hogy sikerrel fog járni. Noel Holcroftnak ott kell hagynia von
Tieboltot és Kesslert. Ha nem hallgat önre, akár ha habozik is, meg kell ölni!
– Tudom.
– Tudja vagy sem, attól tartok, a döntés nem az ön kezében lesz.
– Hát kiében? Az önében?
– Én nem hagyhatom el Neuchátelt. A londoni férfi fog dönteni.
 – A terrorista? A gyilkos, aki ha meghallja a szót, náci, máris fegyvert ránt?
– Objektív lesz – mondta Litvak, miközben ment felfelé a lépcsőn. – Minden külső befolyás
nélkül fog dönteni. Abban a lakásban fognak találkozni.
– Hogyan jutok Genfbe? Én... – Helden megállt.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy jutok Genfbe. Vonattal?
– Nincs rá idő. Repülővel.
– Nagyszerű. Gyorsabb lesz.
– Sokkal gyorsabb.
És mennyivel jobb is így, gondolta Helden. Mert az egyetlen dolog, amit nem árult el az
orvosnak, az Werner Gerhardt utolsó figyelmeztetése volt. Neki, Heldennek. Gyermekem. Ne menj
Genfbe!... Wolfsschanze meglátott.
– Ki fog elvinni?
– Vannak pilóták, akik éjszaka is vállalják a repülést – mondta Litvak.

Althene ingerült volt, de beleegyezett a feltételbe. A pilótának csak egyetlen kérdése volt.
– Ismeri látásból azokat, akik önt keresik?
Azt felelte, nem.
– Lehet, hogy még ma éjjel meglátja őket.
Ezért kellett most egy fa mögött állnia, az út fölött, a sötét erdőben, ahonnan rálátott az autóra. A
fenyőerdő lejtősen emelkedett a tóparti műút felé. A pilóta felkísérte a fáig.
– Ha a fia is itt lesz, felküldöm önhöz – mondta.
– Természetesen itt lesz. Miért ne lenne?
– Majd meglátjuk.
A férfi kételyei egy pillanatra megzavarták.
– És ha nem lesz itt, akkor mi van!
– Akkor tudni fogja, hogy kik azok, akik keresik önt. A férfi elindult visszafelé, az úthoz.
– És önnel mi lesz? – kérdezte Althene. – Ha a fiam nem lesz itt?
– Velem? – A pilóta felnevetett. – Sok ilyen tárgyaláson túl vagyok már. Ha a fia nem lesz itt, az
azt jelenti, hogy ezek csak önre vadásznak, igaz? Nélkülem viszont nem találhatják meg. Althene
most a fa mögött állt, alig negyvenméternyire az autótól, a fák és a sűrű ágak ellenére aránylag
tisztán látott. Az autó lehúzódott az út egyik szélére, északi irányban állt, a parkolólámpa fel volt
kapcsolva. A pilóta azt mondta a D'Accord-beli férfinak, hogy egy óra múlva jöjjenek, ne előbb, dél
felől közelítsék meg a helyet, és az utolsó negyed mérföldön villogtassanak a reflektorral.
– Hall engem, asszonyom? – kérdezte a pilóta normális hangerővel az autó mellől.
– Igen.
– Jó. Már jönnek is. Látom a villogó reflektort. Maradjon ott, ahol van; figyeljen és hallgasson,
de ne mutatkozzon! Ha a fia előlép, egy szót se szóljon addig, amíg fel nem küldöm önhöz. – A
pilóta szünetet tartott. – Ha arra kényszerítenének, hogy menjek velük, akkor menjen el a tó nyugati
oldalán lévő kikötőhöz, ahová mi is érkeztünk. Atterrisage Médoc a neve. Majd ott találkozom
önnel. Nem tetszik a dolog!
– Miért, mi van?
– Két férfi ül a kocsiban. A sofőr melletti férfinak pisztoly van a kezében; biztos a reteszt nézi.
– Hogyan jutok el oda? – kérdezte Althene.
– A motorháztető alján, egy kis mágneses dobozban van a pótkulcs. – A szakállas férfi egyik
kezét a szájához emelte, és megpróbálta túlkiabálni a közeledő kocsi zúgását. – Jobbra! Álljanak
meg!
A hosszú fekete autó tízméternyire a pilótától megállt. A sofőr melletti férfi kiszállt, de az nem a
fia volt, hanem egy zömök alak, felhajtott gallérú felöltőben, vastag sállal a nyaka körül. Az orrán
ülő hatalmas napszemüveg miatt óriási rovar benyomását keltette. Bicegett, ahogy a reflektor
fénykörébe sétált.
A sofőr a kormány mögött maradt. Althene erőltette a szemét, hátha felismeri Noelt. Nem ő volt
az; nem látta tisztán a férfi arcát, de a haja szőke volt.
– Feltételezem, hogy Mrs Holcroft az autóban van – mondta a napszemüveges férfi. Angolul
beszélt, de az akcentusa elárulta, hogy német.
– A fia pedig az önökében, igaz? – felelte a pilóta.
– Kérje meg Mrs Holcroftot, hogy lépjen elő.
– Kérje meg a fiát, hogy tegye ugyanezt.
– Ne akadékoskodjon! Sietnünk kell!
– Nekünk is. Csak egyetlen személyt látok a kocsijában, uram. És nem hasonlít Mrs Holcroft
fiához.
– Elvisszük Mrs Holcroftot hozzá.
– Majd mi visszük el őt Mrs Holcrofthoz.
– Ebből elég!
– Miből elég, uram? Engem is megfizettek, akárcsak önt, gondolom. Mindketten megbízást
teljesítünk, nem?
– Nincs időm önre! – kiáltotta a német, és a pilóta mellett az autó felé bicegett.
A pilóta bólintott.
– Pedig szakítania kell rám egy kis időt. Különben nem találja meg Mrs Holcroftot.
– Du Sauhund! Wo isi dia Frau?
– Megkérném uram, hogy mellőzze ezeket a kifejezéseket. Chálons-sur-Marne-ba való vagyok,
úgyhogy értek németül. Nem őriztünk együtt disznót!
– Hol az asszony?
– Hol a fia?
A német előhúzta a jobb kezét a felöltő zsebéből. Pisztoly volt a kezében.
– Nem hiszem, hogy annyit fizetnének magának, hogy az élete ne lenne drágább. Hol a nő?
– És önnek, uram? Talán önnek is többet fizetnek annál, semhogy lelőjön engem, és ne találja
meg.
A lövés hatalmasat visszhangzott. A golyó a pilóta lábánál csapódott a földbe. Althene rémülten
markolta a fa törzsét.
– Kis franciám, talán most már belátod, hogy az asszony, fontosabb nekem, mint a fizetség. Hol
van?
– A Boche – mondta undorral a pilóta. – Adj fegyvert a kezébe, és máris elveszti az eszét.
Sohasem változtok meg! Ha az asszonyt akarja kerítse elő a fiát, én majd elviszem hozzá.
– Azonnal megmondod, hogy hol van! – A német felemelte a pisztolyt, és megcélozta a pilóta
fejét. – Azonnal!
Althene látta, ahogy kinyílik a kocsi ajtaja. Lövést hallott, azután még egyet. A pilóta a földre
vetette magát; a német felüvöltött, a szeme kidülledt.
– Johann? Johann!
Egy harmadik lövés hallatszott. A német az útra zuhant; a pilóta feltápászkodott.
– Ez tényleg meg akarta ölni! – kiáltotta a sofőr, hitetlenkedő hanghordozással. – Tudtuk, hogy
beteg, de azt nem, hogy őrült. Mit is mondjak?
– Hogy megölt volna?... – kérdezte a pilóta, éppoly hitetlenül.
– Annak semmi értelme nem lett volna!
– Persze, hogy nem – mondta a szőke férfi. – Az ön kérése értelmes kérés volt. Először is
segítsen nekem, hogy félrehúzzuk ide az erdőbe, és kivegyük a papírjait. Azután jöjjön velem.
– Kicsoda maga?
– Holcroft egyik barátja.
– Szeretném hinni!
 – El fogja hinni.
Althene csak annyit tudott tenni, hogy mozdulatlanul állt a helyén. A lába elgyengült, a torka
kiszáradt, és a szeme annyira fájt, hogy sűrűn be kellett csuknia.
A szőke férfi és a pilóta bevonszolták a holttestet az erdőbe, és alig hatméternyire tőle letették a
földre. A pilóta elővigyázatossága most nagyon sokat jelentett a számára. Igaza volt.
– A kocsimmal menjek, uram?
– Nem, oltsa el a világítást, és jöjjön velem. Majd reggel visszajövünk érte.
A pilóta megtette, azután habozni látszott.
– Nem örülök, hogy ilyen közel van a holttesthez.
– Még napfelkelte előtt érte jövünk. Önnél vannak a kulcsok?
– Igen.
– Siessen! – mondta a szőke férfi.
A pilóta megkönnyebbülten hallgatott; nem tiltakozott tovább.
Pár másodperc múlva elhajtottak.
Althene ellökte magát a fától. Megpróbálta pontosan visszaidézni a pilóta szavait, van egy
pótkulcs... egy kis mágneses dobozban... a motorház tető alján... menjen a kikötőhöz... ahová mi is
érkeztünk. Atterrisage Médoc.
Atterrisage Médoc. A tó nyugati oldalán.
Öt perccel később már déli irányba hajtott a tó menti műúton, Genf felé. A keze csupa olaj lett,
amikor a kulcsot kereste. Ahogy a percek múltak, a lába egyre biztosabban dolgozott a gázpedálon,
és a kormánykereket sem szorította olyan kétségbeesetten. Gondolkodni kezdett.
Atterrisage Médoc. A tó nyugati oldalán... tíz-tizenkét mérföldnyire északra, a várostól. Ahogy a
kis, eldugott kikötőre gondolt, az egyetlen kikötőmedence mellett árválkodó benzinkútra, máris
nyugodtabban vert a szíve, és könnyebben lélegzett. Atterrisage Médoc. Add istenem, hogy
megtaláljam! Hogy megtaláljam, és elérjem a fiamat! Édes istenem! Mit is tettem? Harminc év
hazugsága... borzalmas árulás, szégyenletes bélyeg... Meg kell találnom a fiamat!

Helden közvetlenül a pilóta mögött ült a kis hidroplánban. Érezte a kötést a szoknyája alatt;
szoros volt, de szerencsére nem akadályozta a vérkeringést. A seb időnként lüktetett, de a
gyógyszer enyhítette a fájdalmat; aránylag jól tudott járni. Ha nem tudott volna, akkor is
rákényszerítette volna magát.
A pilóta hátrafordult.
– Fél órával a leszállás után elvisszük egy tóparti vendéglőhöz, ahonnan majd egy taxi beviszi a
városba – mondta. – Ha a következő két hét során szüksége lenne a segítségünkre, a bázisunk
ebben az időszakban az Atterrisage Médoc nevű magánkikötő lesz. További szerencsés utat
kívánok!

Erich Kessler nem volt az erőszak embere, de egyetértett az erőszakkal, ha annak gyakorlati
hasznát látta. Egyetértett vele elméletben, megfigyelőként, de nem alkalmazóként. Most azonban
nem látott alternatívát, és ideje sem maradt a töprengésre.
Erőszakhoz kell folyamodnia.
Holcroft nem hagyott választási lehetőséget. Az amatőr átgondolta a helyzetét, és meglepő
éleslátással cselekedett. Heinrich Clausen kromoszómái a fiában is megjelentek. Újra az irányításuk
alá kell vonniuk Holcroftot, túl kell járniuk az eszén!
Erich az előtérben tolongó tömegből kiválasztotta az emberét: egy újságírót, aki könnyed
modorából és gyors jegyzetelési technikájából ítélve valószínűleg a jobbak közé tartozott.
Kessler odalépett a férfihoz, és halkan megszólította.
– Ugye újságíró... melyik újságnál is?
– Le Gené Soir – mondta a férfi.
 – Szörnyű, ami történt. Szegény fickó. Tragédia. Már jó ideje álldogálok itt, és azon
morfondírozok, hogy szóljak-e. De nem akarok belekeveredni.
– Itt lakik a szállodában?
– Igen. Berlinből jöttem. Gyakran járok Genfbe. A lelkiismeretem arra ösztökél, hogy azonnal
menjek oda a rendőrökhöz, és mondjam el nekik, amit tudok. De az ügyvédem azt mondta, hogy a
helyzet félreérthető, és bajom lehet belőle. Üzleti ügyben vagyok itt; végzetes következményei
lehetnének. Ennek ellenére tudniuk kellene róla.
– Miről van szó?
Erich szomorúan az újságíróra pillantott.
– Csak annyit mondok, hogy nagyon jól ismertem azt a férfit, akit meggyilkoltak.
– És?
– Itt nem mondhatok többet. Az ügyvédem szerint tartanom kéne a számat.
– Azt akarja mondani, hogy köze van a gyilkossághoz?
– Te jó isten, dehogy! Semmiképp, nem erről van szó. Csak arról, hogy tudok... tudok egy-két
dolgot. Hogy említhetnék egy-két nevet. Raisons des coeurs...
– Ha nincs köze hozzá, akkor titokban tarthatom a nevét.
– Ez lenne a kérésem. Felmegyek a szobámba a kabátomért, és két-három perc múlva
visszajövök. Kimegyek az utcára. Kövessen lefelé. Majd találok egy félreeső helyet, ahol
beszélgethetünk. Amíg nem szólok, addig ne jöjjön oda hozzám.
Az újságíró bólintott. Kessler a lifthez lépett. Felveszi a kabátját, és magához vesz két pisztolyt,
melyek sehol sem szerepelnek a nyilvántartásokban. Ez a kisebb késedelem csak fokozni fogja
Holcroft izgalmát, ami egyáltalában nem baj.

Noel a Hotel D'Accord-ral szemben egy kapualjban várakozott. Kesslernek már öt perccel
ezelőtt meg kellett kapnia az üzenetet. Mire vár?
Ott van! A testes alak, aki lassan leereszkedik a D'Accord bejárata előtti rövid lépcsősoron,
csakis ő lehet. A pocakja, a járása... a vastag felöltője. Ezért késett; Kessler visszament a szobájába
a kabátjáért.
Holcroft tekintetével követte Erichet, ahogy kimért léptekkel elindul lefelé az úton, barátságosan
biccentve a járókelők felé. Kessler szelíd ember, gondolta Noel, valószínűleg meg sem fogja érteni,
hogy miért kellett őt csalétekként felhasználnia; a természetétől idegen ez a gondolkodásmód. Ez
persze Holcroftnak sem volt a sajátja, de hát semmi sem olyan, mint valaha volt. Ma már nem látott
ebben semmi rendkívülit.
És sikerült! Istenem, bejött! Egy férfi, aki a harmincas éveinek a derekán járhatott, a D'Accord
legalsó lépcsőjéről Kessler távolodó alakját figyelte. Lassan elindult, feltűnően lassan, és jókora
távolságot hagyva maga és Erich között, észrevétlenül a nyomába eredt.
Bárcsak pontosan úgy tenne Kessler, ahogy mondta neki! A rue des Granges-t a domb alján
keresztező út mentén háromszintes, elegáns hivatali épületek sorakoztak, és öt óra után a környék
teljesen elnéptelenedett. Noel felkészült; csapdába akarta csalni a Nachrichtendienst gyilkosát. Ha
egyetlen gyilkost elkap, az is elég; az majd elvezeti őt a többihez. Ha kell, összetöri a csontjait, csak
hogy kiszedje belőle az információt. Vagy lelövi, mint egy kutyát.
Noel megtapogatta a pisztolyt a zsebében, és utánuk indult, az út másik oldalán.
Négy perccel később Kessler leért a domb aljára, és balra fordult. A férfi utána. Holcroft
megvárta, míg az autók elmentek, és a két férfi kikerül a látóköréből. Ezután átkelt az úton, és
továbbra is az ellenkező oldalon menve, folytatta az útját.
Hirtelen megállt, fájdalom hasított a gyomrába. Sehol sem látta Kesslert.
És a férfit se, aki követte.
Noel futni kezdett.
Kessler balra fordult, és elindult a gyengén megvilágított utcán. Körülbelül ötven métert tett
meg, amikor egy kis tükröt emelt a szeméhez. Az újságírót látta maga mögött, Holcroftot nem.
 Most kell cselekednie!
Balra egy kis zsákutcaféle nyílott, két-három autó parkolására tervezhették, az előtte kifeszített
lánc jelezte, hogy magánterület. A parkoló üres volt, és sötét. Nagyon sötét. Ideális. Kessler nagy
nehezen átlépett a láncon, és gyorsan a hátsó falhoz sietett. Jobb kezét a zsebébe mélyesztette, és
előhúzta az első pisztolyt – az elsőt, amit használni fog. Meg kellett rántani, mert a hangtompító
beakadt a bélésbe.
– Ide! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy az újságíró meghallja. – Itt nyugodtan tudunk
beszélni, és senki sem lát meg minket. Az újságíró átlépett a láncon, az árnyékokat fürkészte.
– Hol van?
– Itt.
Erich a közeledő újságíróra emelte a pisztolyt. Amikor már csak pár lépés választotta el őket
egymástól, Kessler megcélozta a férfi nyakát, és lőtt. A pisztoly pukkanását furcsa hang követte: a
férfi átlőtt torkából kirobbanó levegő sivítása visszhangzott a két épület között. Az újságíró
összeesett. Erich újra meghúzta a ravaszt, homlokon lőtte a férfit.
Lecsavarta a hangtompítót, majd gyorsan átkutatta a halott férfi zsebeit, a tárcáját és a
jegyzetfüzetét a parkoló sötét sarkába hajította. Elővette a második pisztolyt is a zsebéből, az
újságíró kezébe erőltette, mutatóujját a ravaszra helyezte.
Továbbra is térdelve, Kessler felszakította a saját ingét, és a kabátjáról letépett két gombot.
Tenyerét a parkoló olajos és piszkos betonjához dörzsölte, és bemaszatolta az arcát.
Kész is volt. Feltápászkodott, és a lánchoz futott. Először nem látta Holcroftot, de azután
észrevette. Az amerikai futott; egy pillanatra megállt az egyik lámpa alatt, azután tovább rohant.
Most! Kessler visszament a halott férfihoz, lehajolt, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. A
pisztolyt az ég felé irányította, és a halott mutatóujját a ravaszra nyomta.
A kis kaliberű fegyver dörrenését felhangosították a környező falak. Erich még kétszer
megnyomta az élettelen ujjat, azután elengedte a kezet, és gyorsan előhúzta a pisztolyt a zsebéből.
– Noel! Noel! – sikoltotta, hátát a falnak vetette, teste a betonnak feszült. – Noel, hol vagy?
– Erich?! Az ég szerelmére... Erich? – kiáltotta Holcroft valahonnan a közelből.
Kessler a hangtompító nélküli pisztollyal célba vette a halott férfi tetemét a sötétben. Ez lesz az
utolsó lövés, amit lead... és abban a pillanatban, amikor meglátta Noel Holcroft alakjának
körvonalait a halvány fényben, meghúzta a ravaszt.
– Erich!
– Ide! Meg akart ölni! Noel, ez meg akart ölni engem!
Holcroft észrevette a láncot, átugrotta, és Kesslerhez futott. Letérdelt a sötétben.
– Ki? Hol van?
– Ott! Johann adott egy pisztolyt... Lőnöm kellett. Nem tehettem mást!
– Nem történt bajod?
– Azt hiszem, nem. Követett engem. Tudott rólad. "Hol van?", ezt kérdezte. "Hol van H.? Hol
van Holcroft?" A földre lökött.
– Jézusom! – Noel felugrott, és a sötétben heverő holttesthez lépett. Elővette az öngyújtóját a
zsebéből, és felkattintotta; a láng megvilágította a testet. Noel átkutatta a zsebeit, majd a hasára
gördítette, hogy a nadrágját is megnézhesse. – Az ördögbe, semmi sincs!
– Semmi? Hogyhogy semmi? Noel, el kell innen tűnnünk. Gondolj a holnapra!
– Se tárca, se jogosítvány, semmi!
– A holnap! A holnapra kell gondolnunk.
– Én a mára gondolok! – kiáltotta Holcroft. – Még ma el akarom őket kapni!
Kessler néhány másodpercig hallgatott, azután halk, hitetlenkedő hangon megszólalt.
– Ezt te szándékosan...
Holcroft dühösen felállt, de Erich szavai némiképp lecsillapították.
– Ne haragudj! – mondta. – Nem akartam, hogy bármi bajod legyen. Azt gondoltam, hogy
kézben tudom tartani az eseményeket.
 – Miért tetted?
– Mert meg akarják ölni az édesanyámat, ha megtalálják. Éppen úgy, ahogy megölték Willie
Ellist és... Richard Holcroftot. És másokat is.
– Kik?
– Genf ellenségei. A Nachrichtendiens. Csak egyet a kezem közé kapjak közülük! De élve, az
ördögbe!
– Segíts! – mondta Kessler.
– Meg tudod érteni? – Holcroft megkereste Erich kezét a sötétben, és felsegítette.
– Igen, természetesen. De nem kellett volna egyedül cselekedned.
– Csapdába akartam csalni, kiszedni belőle a többiek nevét, még ha a szemét is ki kellett volna
szúrnom ezért. Utána átadtam volna a rendőrségnek, és megkértem volna őket, hogy keressék meg
az édesanyámat, védjék meg.
– Ezt most már nem tehetjük meg. Halott; ha itt találnak minket, sok kérdésre nem tudnánk
választ adni. De Johann segíthet.
– Von Tiebolt?
– Igen. Azt mondta, van egy rendkívül befolyásos genfi barátja. A kanton elnökhelyettese.
Johann arra kért, ha megtalállak, vigyelek el az Excelsiorba, hogy Fresca néven jelentkezzél be.
Nem tudom, miért ezt a nevet mondta.
– Régebben már használtuk ezt a nevet – mondta Noel. – Ott fog velünk találkozni?
– Igen. Az utolsó előkészületeket teszi a holnapi találkozó érdekében. A bankban.
– A bankban?
– Holnap túl leszünk rajta, ezt akartam elmondani neked. Gyere, sietnünk kell! Nem
maradhatunk itt; jöhet erre valaki. Johann arra kért, nyugtassalak meg, ha az édesanyád Genfbe ér,
mi majd megtaláljuk, és megvédjük.
Holcroft a lánc felé vezette Kesslert. A tudós visszanézett a falakkal határolt sötét parkolóba, és
megrázkódott.
– Ne gondolj rá! – mondta Noel.
– Szörnyű volt.
– Nem tehettél mást.
Igen ez így igaz – gondolta Kessler.
Noel a barátjára mosolygott, szelíd barátjára, akinek ilyen kegyetlen tettre kellett ragadtatnia
magát, mert kegyetlen világba került.
– Mit is mondtál Berlinben? Hogy "igazi oroszlán" vagy? Most már elhiszem.
Higgy, amit akarsz amerikai. Én Sonnenkinder vagyok.

Heldennek feltűnt az idős hölgy, aki a kikötő partján egy padon üldögélve a vizet nézte, ügyet
sem vetve a hidroplánok körül járkáló néhány szerelőre és utasra.
Ahogy közelebb ért hozzá, lenyűgözve szemlélte a holdfényben úszó arcot, a kissé szögletes
vonásokat, a szélesen ülő szemek alól kiemelkedő arccsontokat. Az asszony a gondolataiba
mélyedt, látszott: azok valahol egészen másutt járnak. Az idős hölgy olyan magányosnak tűnt,
annyira nem illett a képbe, annyira... Helden a pad elé bicegett, és lenézett az arcra. Istenem, a
kortól és a nemtől eltekintve, mintha csak Noel Holcroft arcát látná.
Az édesanyja!
Mit csinálhat itt? Éppen itt? A válasz nyilvánvaló: Noel édesanyja is Genfbe akar repülni,
méghozzá titokban.
Az asszony felpillantott rá, majd közömbösen másfelé nézett. Helden, amilyen gyorsan csak
tudott, a kis épület felé sietett az ösvényen, mely egyszerre szolgált váróteremként és irányító
központként. Belépett az ajtón, és a hevenyészett pult mögött ülő férfihoz bicegett, aki a telefont és
a rádiót kezelte.
– Az az asszony odakint. Ki az?
 A férfi felpillantott a kezében tartott jegyzettömbről, és az arcát fürkészte.
– Itt nem szoktunk neveket említeni – mondta. – Ezt tudhatná.
– De szörnyen fontos lenne, hogy tudjam! Ha az, akinek gondolom, akkor nagyon nagy
veszélyben van. Azért mondom önnek, mert tudom, hogy ismeri Dr Litvakot.
A név említésére a férfi újra felnézett. Nyilvánvaló volt, hogy az Atterrisage Médocon
számítottak a kockázatra és a veszélyre, de amennyire lehetséges, szerettek volna kitérni előle. Dr
Litvakban bizonyára megbíztak.
– Az asszony egy telefonra vár.
– Kitől?
A férfi újra az arcát fürkészte.
– Az egyik pilótánktól. Le chat rouge. Az asszonyt a rendőrök keresik?
– Nem.
– A korzikaiak? A maffia?
Helden megrázta a fejét.
– Rosszabb.
– Ön Dr Litvak barátja?
– Igen. Ő foglalta le nekem a gépet Neuchátelből. Utánanézhet.
– Nem kell. Nem akarunk semmi bonyodalmat. Vigye el innen!
– Hogyan? Azt mondták, egy autó el fog vinni engem egy tóparti vendéglőhöz, ahol várnom kell
egy taxira. Fél óra múlva.
– Nem, máris! – A férfi elővett egy slusszkulcsot a pult alól. – Menjen oda az idős hölgyhöz, és
mondja meg neki, hogy távoznia kell.
– Lehet, hogy nem hallgat majd rám.
– Hallgatnia kell! Ön segíthet neki, kocsival van.
Helden visszaindult, amilyen gyorsan csak a sebe engedte. Mrs Holcroft nem volt ott a padon, és
Helden egy pillanatra pánikba esett. Azután észrevette, mozdulatlanul állt a holdfényben, az üres
móló végén. Helden elindult felé. Helden lépteinek zajára az asszony megfordult. Egyenesen állt,
nem köszönt.
– Ön Mrs Holcroft – mondta Helden. – Noel édesanyja.
A fia nevének hallatára Althene Holcroft összecsapta a kezét; elakadt a lélegzete.
– Ki maga?
– Jó barát. Kérem, higgye el. Jobb, mint gondolja.
– Mivel semmit sem gondolok, ezért nem lehet sem jobb, sem rosszabb.
– Von Tiebolt vagyok.
– Akkor tűnjön el a szemem elől! – Az asszony szavai ostorként csattantak az éjszakában. – Az
embereket itt megfizettem. Nem fogják hagyni, hogy az utamba álljon. Megölik. Menjen vissza a
bandájához!
– Semmi közöm a Wolfsschanzéhoz, Mrs Holcroft.
– Egy von Tiebolt!
– Ha közöm lenne a Wolfsschanzéhoz, akkor a közelébe se jöttem volna. Ezt bizonyára tudja.
– Én csak azt tudom, hogy a mocsok, ahonnan jött...
– Egész életemben ezt hallottam, ilyen vagy olyan okból mindig ezt mondták, de ön téved!
Higgyen nekem! Nem maradhat itt, az élete veszélyben forog. Én elrejthetem, segíthetek...
– Maga? Miben? Hogy elmetssze a torkomat? Vagy egy autó kerekei alá lökjön?
– Kérem! Tudom, hogy miért jött Genfbe. Én ugyanazért vagyok itt. El kell érnünk Noelt, és
szólnunk kell neki, mielőtt nem késő. Meg kell akadályozzuk a pénz szétosztását!
Az asszonyt megdöbbentették Helden szavai. Majd összeráncolta a homlokát, mintha csapdát
gyanítana.
– Tényleg? Nekünk? Nos, téved. Mindjárt kiáltani fogok, és akkor idejönnek. Nem érdekel,
hogy megölik. Harminc éve hazudnak! Mindannyian! Nem fog elérni senkit!
 – Mrs Holcroft! Szeretem a fiát! Nagyon szeretem... és ha nem sikerül elérnünk, akkor megölik.
Valamelyik oldal biztosan megöli! Egyik sem hagyhatja életben! Ezt meg kell értenie!
– Hazudik! – mondta Althene. – Mindannyian hazudnak!
– Az ördögbe! – kiáltotta; Helden. – Senki sem jön segíteni önnek! Azt akarják, hogy hagyja el a
kikötőt. És golyó van a lábamban! Azért kaptam, mert megpróbáltam elérni Noelt. Fogalma sincs,
miken mentünk keresztül! Nincs joga ahhoz, hogy...
Hangos veszekedés hallatszott a vízparti kis épületből. A két nő meghallotta a szavakat... a bent
ülő férfi szándékosan beszélt ilyen hangosan.
– Semmi keresnivalója itt; uram! Nincsenek itt olyan nők, amilyeneket keres. Kérem, távozzon!
– Ne parancsolgasson! Az asszonynak itt kell lennie!
Helden megdermedt. Ezt a hangot gyermekkorától ismeri.
– Ez egy magánkikötő. Ismét megkérem, hogy távozzon!
– Nyissa ki azt az ajtót!
– Tessék? Milyen ajtót?
– Maga mögött!
Helden Althene Holcrofthoz fordult.
– Nincs időm magyarázkodni. Csak annyit mondhatok, hogy a barátja vagyok. Gyerünk a vízbe!
Nehogy meglásson bennünket! Azonnal!
– Miért higgyek önnek? – Az idős asszony Helden mögött a kikötőt és az épületet fürkészte;
ijedten, határozatlanul. – Fiatal és erős. Könnyen megölhet engem.
– Az a férfi az, aki meg akarja ölni – suttogta Helden. – Engem is meg akart ölni.
– Ki?
– A bátyám. Az istenre kérem, legyen csendben!
Helden megragadta Althenét a derekánál, és kényszerítette, hogy lefeküdjön vele együtt a móló
faburkolatára. A szélén óvatosan begurultak a vízbe. Althene reszketett, a szája tele lett vízzel;
köhögött és kapálózott. Helden továbbra is fogta a derekát, megpróbálta a víz felett tartani, ollózott
a lábaival.
– Ne köhögjön! Nem csaphatunk semmi zajt. Tegye a táskája szíját a nyaka köré. Majd én
segítek.
– Te jó isten, mit csinál?
– Maradjon csendben!
Tízméternyire a parttól kis farmotoros csónak volt a bójához kötve. Helden Althenét a csónak
felé húzta, hogy mögötte elbújhassanak. Félúton voltak amikor meghallották az ajtó reccsenését, és
meglátták az elemlámpa erős fényét. A fény baljós táncot lejtett a földön, ahogy a férfi a móló felé
szaladt, majd hirtelen megállt, és a lámpát a vízre irányította. Helden kétségbeesetten igyekezett,
hogy elérjék a csónakot; a lábát hasogatta a fájdalom. Nem tudja megtenni; nincs elég erő a
lábában, és az átázott ruha is túl nehéz.
– Próbálja meg elérni a csónakot – suttogta. – Én visszamegyek... Majd meglát engem, és...
– Csend legyen! – mondta az idős asszony, és megpróbált úszni, könnyítve Helden terhén. – Ez
ugyanaz a férfi. A bátyja. Pisztoly van nála. Siessünk!
– Nem tudok.
– Muszáj!
Együtt, egymást támogatva evickéltek a csónak felé.
A szőke férfi a mólón állt, az elemlámpa fénysugara módszeresen előrehaladva ide-oda járt a víz
felszínén. Néhány másodperc múlva eléri őket: halálos lézersugárként közeledett feléjük. Amint a
fénykörébe kerülnek, golyózápor következik, és mindennek vége.
Johann von Tiebolt kiváló mesterlövész volt, ezt a nővére pontosan tudta.
A vakító fénysugár utolérte őket; a csónak mellett. Ösztönösen mindketten a víz alá merültek. A
fénysugár áthaladt fölöttük; a csónak mögé kerültek, a lánc a testüknek ütközött. Belekapaszkodtak,
akár egy mentőkötélbe, és végre levegőhöz jutottak.
 Csend. Léptek; tétova, majd határozott, végül futó léptek.
Johann von Tiebolt elhagyta a mólót. Azután újból az ajtó csattanása, és a kiabálás.
– Hová ment?
– Maga megőrült!
– Maga meg meghalt!
A lövés végigvisszhangzott a vízparton. Fájdalmas üvöltés követte, majd egy második lövés.
Utána csend.
Percek teltek el; a két nő a vízben egymásra nézett a gyenge holdfényben. Helden von Tiebolt
arcán könnyek csorogtak. Az idős asszony megérintette a lány arcát, de nem szólt egy szót sem.
Egy autó felbőgő motorja törte meg az iszonyatos csendet. Hallották, ahogy a gumik felverik a
kavicsot a parti bekötőúton. A két nő bólintott, és újból egymásba kapaszkodva elindultak a móló
felé.
Felmásztak a létrán, és letérdeltek a sötétben, alig kaptak levegőt.
– Hát nem furcsa? – kérdezte Althene. – Közben a cipőmre gondoltam. Nem akartam
elveszíteni.
– És elvesztette?
– Nem. Ez talán még különösebb.
– Az enyém odalett – mondta Helden. Felállt. – El kell innen mennünk. Még visszajöhet. – Az
épület felé nézett. – Semmi kedvem bemenni oda, de sajnos be kell mennünk. Ott a slusszkulcs...
– Lenyúlt, hogy felsegítse az idős asszonyt.
Helden kinyitotta az ajtót, és rögtön behunyta a szemét. A férfi a pultra borult, szétlőtték a fejét.
Egy pillanatra Klaus Falkenheim szétroncsolt arca jelent meg előtte, sikítani szeretett volna.
Ehelyett suttogott.
– Mein Bruder...
– Jöjjön, gyermekem. Gyorsan! – Szinte hihetetlen, hogy az idős hölgy volt az, aki megszólalt,
aki megőrizte az önuralmát. Felfedezte a slusszkulcsot. – Jobb lesz, ha az ő autójukat visszük el.
Nekem is van egy, de azt már látták.
És Helden észrevette a szót, amit vastag ceruzával a halott férfi mellett a padlóra írtak.
– Nem! Hazugság!
– Mi az?
Az asszony felkapta a kulcsot, és a lányhoz szaladt.
– Hazugság!
Kapkodva, nagy betűkkel rótták a padlóra a szót.
Nachrichtendienst
Helden odabicegett, letérdelt, és lázas kézmozdulatokkal megpróbálta letörölni a betűket,
miközben könnyek patakzottak az arcán.
– Hazugság! Hazugság! Nagyszerű emberek voltak!
Althene megérintette az önuralmát vesztett lány vállát, majd megfogta a karját, és felhúzta a
padlóról.
– Erre most nincs idő! Indulnunk kell.
Az idős asszony gyengéden, mégis határozottan kivezette a lányt a bekötőútra. Az ajtó fölött
egyetlen lámpa égett, alig adott valami fényt. Két kocsi állt ott, az egyikkel Althene érkezett, a
másik egy jellegtelen szürke autó volt, a rendszámtábláját dróttal erősítették a lökhárítóhoz. Ehhez
vezette Heldent.
Hirtelen megállt. Bármennyire össze tudta is szedni magát eddig, majdnem elájult.
A vörös hajú pilóta testét pillantotta meg a kavicsos úton. A férfi halott volt, a kezét a háta
mögött összekötözték. A szeme és a szája körül, keresztül-kasul az arcán, vágások; késsel
összeszabdalták. Megkínozták, és lelőtték.
Egy darabig csendben hajtottak, mindketten gyötrő gondolataikkal voltak elfoglalva.
 – Van egy lakás – szólalt meg Helden végül. – Utasításokat kaptam, hogy mit tegyek. Ott
biztonságban leszünk. Londonból jön egy férfi, hogy segítsen nekünk. Már ott kell lennie.
– Ki ez a férfi?
– Egy zsidó, egy Har Sha'alav nevű helyről.
Althene a futó árnyékokon keresztül a lányra nézett.
– Egy Har Sha'alav-i zsidó látogatott meg engem is. Ezért vagyok itt.
– Tudom.

Sötét bőrű, fekete szemű, sudár termetű férfi nyitott ajtót nekik. Nem volt se túl magas, se túl
alacsony, nyers fizikai erő sugárzott belőle. Széles vállait a nyaknál nyitott, felhajtott ujjú, testére
feszülő fehér ing csak még jobban hangsúlyozta. Fekete haját rövidre nyírta. Méltóságteljes,
határozott arcvonásai mágnesként vonzották a tekintetet.
Egy darabig szótlanul figyelte a két nőt, majd bólintott, és egy intéssel behívta őket. Helden
bicegését, átázott ruhájukat megjegyzés nélkül hagyta.
– Yakov Ben-Gadíz vagyok – mondta a férfi. – Hogy világosan értsük egymást, szeretném
tisztázni: a továbbiakban én vagyok az, aki a döntéseket hozza.
– Milyen alapon? – kérdezte Althene.
Ben-Gadíz ránézett.
– Ön Holcroft édesanyja?
– Igen.
– Önt nem vártam.
– Én sem gondoltam rá, hogy itt leszek: Ha nincs ez a lány, már halott lennék.
– Egy okkal több, hogy segítsen nekünk.
– Kérdeztem valamit. Milyen jogon akar helyettem döntéseket hozni? Ehhez senkinek nincs
joga!
– Üzenetet kaptam Neuchátelből. Még ma este el kell végeznünk egy munkát.
– Nekem csak egyetlen feladatom van. Hogy elérjem a fiamat.
– Majd később – mondta Yakov Ben-Gadíz –, először valami mást kell elintéznünk. Előbb meg
kell találnunk egy névsort. Szerintünk a Hotel D'Accord-ban van.
– Létfontosságú! – vágott közbe Helden, és kezét Althene karjára tette.

Von Tiebolt a telefonba beszélt, szabad kezében Kessler üzenetét tartotta. A vonal másik végén a
genfi kanton elnökhelyettese volt.
– Mondom, hogy rossz a cím! Itt egy régóta üres épület van, semmiféle telefonhuzal nem vezet
oda. Úgy látszik, a Nachrichtendienstnek sikerült beférkőzni az állami telefonvállalathoz! Most
pedig gyorsan szerezd meg az igazi címet!
A szőke férfi hallgatott néhány pillanatig, majd felcsattant.
– Te hülye, én nem hívhatom fel ezt a számot! A portás megesküdött, hogy csakis Holcroftnak
adja meg. Mindegy, hogy mit mondanék, azonnal gyanút keltenék. Rajta, szerezd meg a címet! Az
sem érdekel, ha ezért a miniszterelnököt is fel kell keltened. Egy órán belül várom a választ! –
Lecsapta a kagylót, és újra Kessler üzenetére nézett.
Erich elment, hogy találkozzon Holcrofttal. Mostanra már bizonyára az Excelsiorba értek, és
Noel is bejelentkezett Fresca néven. Telefonálhatna, hogy megbizonyosodjon erről, de ez
bonyodalmakhoz is vezethetne. Az amerikait az őrületbe kell kergetniük. A londoni barátját
meggyilkolták, az édesanyját sehol sem találja; még az is lehet, hogy Neuchátelből Helden
halálhírét is meghallotta. Holcroft közel lesz az összeroppanáshoz; követelni fogja, hogy
találkozzanak.
Johann erre még nem volt felkészülve. Nemrég múlt hajnali három óra, és Noel anyját még
mindig nem sikerült megtalálniuk. Meg kell találnia, meg kell ölnie. Hat óra múlva találkoznak a
bankban. Az asszony addig bármely pillanatban – a tömegből, egy taxiból, egy lépcsőházban vagy
egy utcasarkon – észreveheti a fiát, és rákiálthat: Árulás! Állj; ne írj alá semmit!
Ennek nem szabad megtörténnie! Az asszonyt el kell némítani, a fiának pedig aszerint kell
cselekednie, ahogy beprogramozták. Vagyis Althenének még ezen az éjszakán meg kell halnia, a
kockázat csak így szüntethető meg, s a halála után nem sokkal váratlanul a fia is el fog hunyni. De
előbb Heinrich Clausen fia még teljesíti a küldetését.
Először az asszonyt kell megtalálni. Napfelkelte előtt. A dühítő az, hogy tudja, ott ül a vonal
végén. Annak a telefonvonalnak a végén, melynek a pontos címe valami aktakukac dossziéjában
hever mélyen elásva!
A szőke férfi leült, és a kabátja belsejébe varrt hüvelyből előhúzott egy hosszú, kétélű tőrt. Meg
kell tisztítania. A vörös szakállú pilóta bemocskolta; a férfi vére rászáradt a pengére.

Noel a rácsra helyezte a bőröndjét, és kinyitotta. A ruhái gyűrötten, nagy összevisszaságban

hevertek benne. Ezután körülpillantott a szobában, a szövetutánzó tapétával borított falakon, az
üvegajtókon, és a mennyezetről lógó túldíszített csilláron. A szállodai szobák kezdtek egyformának
tűnni előtte; némi jóleső érzéssel gondolt az egyetlen kivételre, a nyomorúságos berlini szobára.
Megdöbbent, hogy az adott körülmények között ez az emlék egyáltalán az eszébe jutott itt. Úgy
látszik, sikerül egyre nyugodtabban szemlélnie ezt a nyugtalanító új világot, és megőrizni a
képességeit. Nem tudta, örüljön-e, vagy bánkódjon miatta. El kellett fogadnia mint tényt.
Erich állt a telefonnál, próbálta elérni von Tieboltot a D'Accordban. Hol az ördögbe van Johann?
Az óra 3.30-at mutat.
Kessler letette a kagylót, és Noelhez fordult.
– Egy üzenetet hagyott, mondván, ne ijedjünk meg. Az elnökhelyettesnél van. Mindent
megpróbálnak elkövetni, hogy megtalálják az édesanyádat.
– Ezek szerint még nem jelentkezett?
– Nem.
– Nem értem. A portás még mindig ott van?
– Igen. Kétheti fizetését kapta meg tőled A legkevesebb, amit megtehet, hogy ott marad
éjszakára. – Kessler arckifejezése töprengővé vált. – Lehet, hogy csak elakadt valahol. Lekésett egy
csatlakozást, köd borítja a repülőteret, vagy a hatóságok akadékoskodnak valahol.
– Minden lehetséges, de akkor sem értem. Ismerem őt; biztos, hogy üzent volna.
– Lehet, hogy letartóztatták.
– Én is gondoltam rá, és talán ez lenne a legjobb. Végül is hamis útlevéllel utazik. Remélem,
hogy letartóztatták, és becsukták pár napra. Helden sem telefonált?
– Senki sem telefonált – felelte a német.
Holcroft, kezében a borotvakészletével, nyújtózkodott egyet.
– Megőrjít, hogy úgy kell várakoznom, hogy nem tudom, miért késnek. – A fürdőszoba ajtaja
felé mutatott. – Megmosakszom.
– Jó gondolat. Azután pihenhetnél is egy kicsit. Bizonyára kimerültél. Már öt óránk sincs hátra
az indulásig. Én bízom Johannban, nagyon tehetséges.
– Minden reményem benne van – mondta Noel.
Levetette az ingét, és amennyire csak lehetett, kinyitotta a melegvizes csapot, hogy minél
nagyobb gőz keletkezzen. A gőz felemelkedett, bepárásította a tükröt, és ködszerű párává
sűrűsödött a mosdó felett. Arcát a nedves melegbe tartotta, a kagyló szélén megtámaszkodott, és
így maradt, míg izzadságcseppek nem ütöttek ki a homlokán. Ezt a trükköt Sam Buonoventurától
tanulta évekkel ezelőtt. Nem ért fel egy gőzfürdővel, de azért segített.
Sam? Sam! Az ég szerelmére, hát hogyhogy eddig nem gondolt rá? Ha az édesanyja
megváltoztatta a tervét, vagy valami közbejött, a legvalószínűbb az, hogy felhívta Samet.
Különösen, ha a D'Accord-ban senki Noel Holcroft nevűt nem talált. Az órájára pillantott; genfi idő
szerint 3.35, a Karibi-szigeteken tehát 10.35 volt. Ha Samnek van üzenete a számára, akkor
biztosan valahol telefonközelben marad. Noel elzárta a csapot. Hallotta, hogy Kessler beszél a
hálószobában, pedig rajta kívül senki sem lehetett ott. Kihez beszél, és miért olyan suttogva?
Holcroft az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta. Kessler a szoba túlfelén állt, háttal a
fürdőszobának, és telefonált. Noel tisztán hallotta, mit mond. Kilépett.
– Én mondom neked, csakis ez lehet a válasz. Althene hamis útlevéllel utazik. Meg kell nézni a
határőrség nyilvántartásában...
– Erich!

Yakov Ben-Gadíz becsukta az elsősegélydobozt, felegyenesedett az ágy mellett, és elégedetten

szemlélte a munkáját. Helden sebe begyulladt, de a fertőzés nem terjedt tovább. Lecserélte a régi
kötést.
– Kész – mondta a férfi –, ez most egy darabig megteszi. A duzzanat körülbelül egy óra alatt
lelohad, de továbbra is feküdnie kell.
– Csak azt ne mondja, hogy orvos! – mondta Helden.
– Az embernek nem kell ahhoz orvosnak lennie, hogy ellásson egy golyó ütötte sebet.
Egyszerűen csak tapasztalat kérdése. Aki már sok ilyet látott, az később maga is megteheti. – Az
izraeli az ajtóhoz ment. – Maradjon itt. Most beszélnem kell Mrs Holcrofttal.
– Ne!
Ben-Gadíz megállt.
– Mit mondott?
– Ne küldje el egyedül! Gyötri a bűntudat, és nagyon aggódik a fiáért. Nem tud világosan
gondolkodni; nincs semmi esélye. Ne tegye!
– És ha meg akarom tenni, megakadályoz benne?
– Van egy jobb ötletem. Ön a bátyámat akarja. Használjon fel engem!
– Először a Sonnenkinder névsorát akarom. Hogy megöljük von Tieboltot, arra még van három
napunk.
– Három napunk?
– A bankok holnap és vasárnap zárva vannak. Legkorábban hétfőn találkozhatnak a bank
igazgatóival. Először a névsort kell megtalálnunk. Egyetértek Litvakkal; ez a legfontosabb.
– Ha a névsor ennyire fontos, akkor biztos mindig magával hordja.
– Kétlem. A bátyjához hasonló férfiak nem vállalnak ekkora kockázatot. Történhet baleset,
kirabolhatják az utcán... vagy jöhet valaki hozzám hasonló. Nem, biztos, hogy nem hordja magával
a névsort. És a szállodai széfet sem tarthatja elég biztonságosnak. Valahol a szobájában van. Egy
jobb széfben. Be akarok jutni abba a szobába, de ehhez egy időre ki kell csalnom onnan.
– Annál indokoltabb, hogy engem használjon! – mondta Helden. – Johann azt hiszi, meghaltam.
Nem látott meg a kikötőben; Althenét kereste, nem engem. A hír villámcsapásként fogja érni; össze
fog zavarodni. Bárhová elmenne, csak hogy megtaláljon engem. Csak ki kell mondanom a szót:
Nachrichtendienst. Ebben biztos vagyok.
– Erre számítok is – felelte Yakov. – De majd holnap, nem ma. Ma nem ön kell neki. Hanem
Holcroft anyja.
– Majd azt mondom neki, hogy velem van! Tökéletes!
– Nem hinné el. Hogyan is hihetne magának, aki elment Neuchátelbe, hogy találkozzon Werner
Gerhardttal? És akinek sikerült kijátszania őt, és elmenekülnie. Az ön neve a csapda szinonimája.
– Akkor legalább hadd kísérjem el Althenét – kérte Helden. – Beszéljen meg egy találkozót, és
én majd elbújok valahol. Hogy megvédjem. Van pisztolyom.
Ben-Gadíz gondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Nagylelkű az ajánlata, és én ezt méltányolom is. De nem kockáztathatom mindkettőjüket. Meg
kell értenie, Althenére ma van szükségem, önre meg holnap, ma fogja von Tieboltot elcsalni, ön
meg holnap. Ennek így kell lennie.
 – Még ma elérhetné mindkét célját! – erősködött Helden. – Ön megszerezné a névsort. Én meg
megölném őt. Erre esküszöm!
– Hiszek önnek, de valamit figyelmen kívül hagy. Én a bátyjának most sokkal több esélyt adok,
mint önnek. Akármilyen alaposan kitervelnénk is a találkozót, ma este mindenképpen ő lenne
fölényben. Megvannak hozzá az emberei, az eszközei. Nekünk nincsenek.
Helden az izraelire meredt.
– Maga nemcsak felhasználja Mrs Holcroftot, de fel is áldozza!
– Ha kell, mindannyiunkat felhasználom, és ha kell, mindannyiunkat feláldozom a cél
érdekében! Ha megpróbál megakadályozni, megölöm! – mondta Yakov, majd kinyitotta az ajtót, és
belépett a hálószobába.
Althene a szoba távolabbi sarkában lévő asztalnál ült, a szobában egyedül a kis asztali lámpa
világított. Yakov mélyvörös fürdőköpenye volt rajta, amelyet a beépített szekrényben talált; túl
nagy volt, lötyögött. Átázott ruháikat a radiátorokra terítették, hogy megszáradjanak. Éppen írt
valamit egy papírlapra; Yakov lépteinek zajára megfordult.
– Kölcsönvettem néhány papírlapot az asztaláról – mondta Althene.
– Nem az én papírom, nem az én asztalom – felelte az izraeli.
– Levelet ír?
– Igen. A fiamnak.
– Miért? Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Akkor beszélhet vele. Althene hátradőlt a székben, és
egyenesen Ben-Gadíz szemébe nézett.
– Azt hiszem, mindketten egyformán tudjuk, hogy nemigen van rá esély, hogy valaha még
találkozzunk.
– Így látja?
– Természetesen. Semmi értelme annak; hogy becsapjam magam... vagy hogy ön megpróbáljon
becsapni engem. Von Tieboltnak találkoznia kell velem. És ha találkozunk, onnan nem enged el
élve. Miért is tenné?
– Minden elővigyázatossági intézkedést meg fogunk tenni, ami tőlünk telik.
– Ha ad egy pisztolyt, azt megköszönöm. Nem szeretnék csak állni, és várni, hogy lőjön.
– Talán jobb lenne, ha ülne.
Egymásra mosolyogtak.
– Mindketten gyakorlatiasak vagyunk, igaz? A túlélők fajtájából.
Yakov megvonta a vállát.
– Ez a könnyebbik út.
– Áruljon el valamit. A névsor, amit annyira keres. A Sonnenkinder névsor. Az nagyon hosszú
lehet. Kötetekre rúghat? Emberek, családok, szerte a világban.
– Nem ezt a névsort keressük, nem a teljes névsort. Azt kétlem, hogy valaha is megtalálhatjuk.
Amit megtalálhatunk, és amit meg is kell találnunk, az az a névsor, amelynek gyakorlati jelentősége
van. A vezetők névsora, akik megkapnák az összegeket, és döntenének a felhasználásukról. Ennek
az utóbbinak mindenképpen valahol von Tiebolt közelében kell lennie.
– És ha megtalálja, akkor tudni fogja, kik Wolfsschanze vezetői.
– Az összes országban.
– Miért olyan biztos abban, hogy ennek a D'Accord-ban kell lennie?
– Ez az egyetlen hely, ahol lehet. Von Tiebolt senkiben sem bízik.
Az embereinek legfeljebb részfeladatokat ad; a szálakat ő tartja kézben. A névsort nem záratta
széfbe, és nem is hordja magával. Ott kell lennie a szobájában, amelyet bizonyára felszerelt
mindenféle csapdával. És a szobát csak végszükség esetén hagyja el.
– Például miattam?
– Igen. Most a világon a legjobban öntől fél, mert ön az egyetlen, aki meggyőzhetné a fiát, hogy
ne írja alá az okiratokat. Szükségük van Holcroftra, mindig is szükségük volt rá. Ha nem tartják be
a törvényeket, akkor a bankszámlát nem lehet felszabadítani.
 – És mi lesz a fiammal? Megöli?
– Nem áll szándékomban.
– Valami konkrétabbat szeretnék hallani!
– Nem lesz rá okunk, ha velünk tart. Ha meg tudjuk győzni az igazságról, és nem fog
gyanakodni ránk, akkor még érdekünk is, hogy életben maradjon. A Wolfsschanze fennmarad akkor
is, ha a pénzt nem osztják szét. A Sonnenkinderek továbbra is a helyükön maradnak. Veszteség éri
őket, de nem lesznek leleplezve. Megsemmisítve sem. Mindenkire szükségünk lesz az ellenük
vívott küzdelemben. A fia története ebből a szempontból létfontosságú lehet. Együtt könnyebben
meggyőzhetjük a világot.
– De hogyan fogja meggyőzni a fiamat... ha én nem jövök vissza a von Tiebolttal való
találkozóból?
Az izraeli észrevette Althene ajkán a halvány mosolyt, és megértette, miért akadt meg a mondat
közben. Ezek szerint az asszony tudja: nem fog visszatérni.
– A neucháteli emberünkkel együtt úgy látom, hogy két napunk van hátra, ma és holnap. Hétfőn
bizonyára bemennek a Grande Banque-ba. Holcroftot addig elzárják a külvilágtól. Az én feladatom
lesz, hogy eljussak hozzá, és kihozzam onnan.
– És ha kihozza, mit mond neki?
– Elmondom neki az igazat, mindent, amit megtudtunk Har Sha'alavban. Helden sokat segíthet,
feltéve, ha még életben lesz. És ott a névsor. Ha megtalálom, megmutatom neki.
– Mutassa meg neki ezt a levelet is – szakította félbe Althene, és visszafordult az asztalhoz.
– Igen, ez is segíthet – mondta az izraeli.

– Erich!
Kessler megpördült, és rámeredt. Le akarta tenni a kagylót, de Holcroft rákiáltott:
– Megállj! Kivel beszélsz? – Noel megragadta a kagylót, és beleszólt. – Ki az?
Csend.
– Ki az?
– Kérlek! – mondta Kessler, visszanyerve az önuralmát. – Téged próbálunk védeni. Tudod jól,
hogy nem mutatkozhatsz az utcán. Megölnének. A küldetés kulcsembere vagy.
– Nem rólam beszéltetek!
– Az édesanyádat szeretnénk megtalálni! Azt mondtad, hogy Lisszabonból hamis papírokkal
utazott tovább. Erre nem gondoltunk eddig. Johann ismer olyanokat; akiknél ilyen papírokat lehet
venni; erről beszélgettünk.
Holcroft ismét a kagylóba szólt.
– Von Tiebolt? Te vagy az?
– Igen, Noel – jött a nyugodt válasz. – Erichnek igaza van. Az itteni barátaim megpróbálnak
segíteni nekünk. Az édesanyád valószínűleg veszélyben van. Te nem vehetsz részt a keresésben.
Neked nem szabad az utcán mutatkoznod.
– Nem vehetsz? – Holcroft metsző hangon beszélt. – Nem szabad? Tisztázzunk valamit,
mindkettőtökkel. – Noel a kagylóba beszélt, szeme Kessleren. – Én döntöm el, hogy mit csinálok,
vagy mit nem csinálok! Világos?
A tudós bólintott. Von Tiebolt nem válaszolt. Holcroft felemelte a hangját.
– Azt kérdeztem, világos-e!
– Igen, persze – mondta végül Johann. – Ahogy Erich is mondta neked, mi csak segíteni
akarunk. Az az információ, hogy az édesanyád másnak az útlevelével utazik, a segítségünkre lehet.
Ismerek olyan embereket, akik ilyesmivel foglalkoznak. Érdeklődni fogok náluk, és tájékoztatlak
az eredményről.
– Erre megkérnélek!
– Ha nem látnálak reggelig, akkor a bankban találkozunk. Felteszem, hogy Erich már
elmagyarázta.
 – Igen. És Johann... elnézést, hogy így kifakadtam, tudom, hogy segíteni akartok. A szervezet,
amelyik a nyomunkban van, az a Nachrichtendienst, ugye? Erre jöttél rá Londonban?
Von Tiebolt egy ideig hallgatott, majd megkérdezte.
– Honnan tudod?
– Meghagyták a névjegyüket. El akarom kapni ezeket a gazembereket!
– Mi is.
Köszönöm. Hívj fel, amint megtudsz valamit. – Noel letette a kagylót. – Ilyet soha többé ne
csináljatok! – mondta Kesslernek.
– Elnézést kérek. Azt hittem, helyesen cselekszem. Ahogy te is azt hitted hogy helyesen
cselekszel, amikor a D'Accord-nál csaléteknek használtál.
– Rohadt egy világban élünk – mondta Noel, és a telefonért nyúlt.
– Mit csinálsz?
– Felhívok egy férfit Curacaóban. Lehet; hogy tud valamit.
– Ó, igen. Az a mérnök, aki az üzeneteidet továbbítja.
– Sokat köszönhetek neki! – Noel felhívta a központot, és megadta a curacaói számot. –
Maradjak vonalban, vagy visszahív?
– Ilyenkor nem zsúfoltak a vonalak, uram.
– Akkor tartom a kagylót.
Leült az ágyra, és várt. Kilencven másodperc sem telt el, és máris hallotta Buonoventura
készülékének csöngését. Egy férfi emelte fel a kagylót. De nem Sam volt az.
– Igen?
– Sam Buonoventurával szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
– Egy régi barátja. Európából
– Sam nem jöhet, uram. Ő már nem telefonál többé.
– Miről beszél?
– Sam magának kereste a bajt, uram. Valami rohadt nigger egy dróttal elvágta a torkát. Felvertük
utána a bozótost, kutatjuk a parton, mindenütt.
Holcroft lehajtotta a fejét, behunyta a szemét, elakadt a lélegzete. Ezek szerint felfedezték
Samet, és úgy döntöttek, megölik. Buonoventura volt a hírközpontja; meg kellett ölni, hogy ne
kaphasson több üzenetet. A Nachrichtendienst el akarja szigetelni. Tartozott Samnek, és ahelyett,
hogy megfizette volna az adósságát, a halált hozta rá. Mintha átok ült volna rajta, aratott körülötte a
halál.
– Ne keressék – mondta alig hallhatóan. – Én öltem meg!

– Említette a fia valaha a Tennyson nevet? – kérdezte Ben-Gadíz.

– Nem.
– Az ördögbe! Mikor beszéltek utoljára?
– A férjem halála után. Noel akkor Párizsban volt.
Yakov eddig karba font kézzel állt, most leengedte a karját; olyasmit hallott, amivel végre tudott
valamit kezdeni.
– Ekkor beszélt először a fiával azután, hogy a férje meghalt?
– Miután meggyilkolták – helyesbített Althene. – Bár akkor még nem tudtam.
– Feleljen a kérdésemre! Ekkor beszélt először a fiával a férje halála után?
– Igen.
– Szomorú beszélgetés lehetett.
– Magától értetődik. Meg kellett neki mondanom, mi történt.
– Rendben. Ilyenkor az embereknek köd borítja el az agyát; olyasmiket is mondanak, amikre
később azután nem is emlékeznek vissza tisztán. Mondjuk azt, hogy ekkor csúszott ki a száján a
Tennyson név. Hogy Genfbe fog menni, egy Tennyson nevű férfival együtt. Be tudná ezt adni von
Tieboltnak?
– Persze, de el fogja hinni?
– Nincs választási lehetősége. Mindenképp találkozni akar önnel.
– Én is vele.
– Hívja fel. És ne feledje, az idegösszeomlás szélén áll; egy pánikba esett asszony kezelhetetlen.
Játsszon a hangjával. Kiabáljon, suttogjon, dadogjon. Mondja meg neki, hogy találkozni akart a
pilótájával a kikötőben. De ott valami gyilkosság történt; a kikötő hemzseg a rendőröktől, és most
halálra van rémülve. Meg tudná tenni?
– Figyelje csak – mondta Althene, és a kagylóért nyúlt.
A D'Accord központosa kapcsolta legfontosabb vendégűk, Mr John Tennyson szobáját. És
Yakov elismeréssel figyelte Althene előadását.
– Szedje össze magát, Mrs Holcroft! – mondta az idegen a D'Accord-ban.
– Ezek szerint ön az a Tennyson, akit a fiam említett?
– Igen. A barátja vagyok. Párizsban találkoztunk.
– Az isten szerelmére, tudna segíteni nekem?
– Természetesen. Megtiszteltetésnek venném.
– Hol van Noel?
– Sajnos, nem tudom... Valami üzleti ügyet akar elintézni Genfben, de erről bővebbet nem tudok.
– Nem?
– Nem. Ugyan találkoztunk, tegnap este együtt vacsoráztunk, de erről nem beszélgettünk.
– Nem mondta, hogy hová készül?
– Sajnos, nem. Tudja, én éppen úton vagyok Milánóba... Párizsban megbeszéltem Noellel, hogy
Genfben majd összefutunk, és megmutatom neki a várost. Még sohasem volt itt.
– Találkozhatnánk személyesen, Mr Tennyson?
– Persze. Hol lakik?
– Nagyon óvatosnak kell lennünk. Nem akarom, hogy bajba keveredjen.
– Ez a veszély nem fenyeget, Mrs Holcroft. Én szabadon mozgok Genfben.
– Én nem. A Médoc-beli szörnyűség miatt vigyáznom kell.
– Ugyan már, rémeket lát. Bármi történt is ott, biztos vagyok benne, hogy önnek semmi köze
hozzá. Hol van most? Hol találkozhatnánk?
– A vasútállomáson. Az északi bejárat várótermében. Negyvenöt perc múlva. Isten önnel!
Althene gyorsan letette a kagylót. Yakov Ben-Gadíz elismerően mosolygott.
– Tennyson nagyon óvatos lesz – mondta az izraeli. – Most még megszervezi a védelmét, és ez
további időt ad nekünk. Máris indulok a D'Accord-ba. Minden percre szükségem van.

Von Tiebolt lassan letette a kagylót. Könnyen lehet, hogy csapdába akarják csalni, gondolta, de
nem volt rá döntő bizonyítéka. Beszélgetés közben ugyan szándékosan beszúrta, hogy Holcroft
még sohasem volt Genfben; ami hazugság volt, és ezt az asszonynak is tudnia kellett. Ugyanakkor
úgy tűnt, hogy Mrs Holcroft tényleg pánikba esett, és ez az ő korában azzal is járhat, hogy nem
figyel rendesen arra, amit mondanak neki. Lehet, hogy meg sem hallotta a megjegyzését, vagy ha
meghallotta is, csak a saját gondjával volt elfoglalva.
Az, hogy Holcroft említette a Tennyson nevet – ha igaz, elképzelhető az amerikairól. Hajlamos
volt az érzelmi kitörésekre, hogy előbb beszéljen, és csak azután gondolkodjon. Richard Holcroft
New York-i halálának a híre könnyen ilyen érzelmi állapotba sodorhatta, és a Tennyson név is
kicsúszhatott a száján, anélkül, hogy észrevette volna.
Másrészt az is igaz, hogy az amerikai sokszor olyankor is erőt mutatott, amikor pedig nem
várták volna tőle. Az, hogy Tennyson nevét elárulta az édesanyjának, ellentmondott a más
esetekben tanúsított önfegyelmének. És Johann azt is tudta, hogy olyan asszonnyal áll szemben, aki
képes volt arra, hogy hamis papírokat szerezzen, és eltűnjön Lisszabonban. Rendkívül
körültekintően fog eljárni. Nem fogja hagyni, hogy csapdába csalja egy pánikba esett vénasszony –
aki persze lehet, hogy csak tetteti a pánikot. A telefon csengése félbeszakította a töprengését.
– Tessék?
Az elnökhelyettes volt. Még mindig nem sikerült megtalálniuk a telefonszám pontos címét,
amelyet Mrs Holcroft hagyott a D'Accordban. Elküldtek valakit az állami telefontársasághoz, hogy
személyesen nézzen utána. Von Tiebolt jeges hangon válaszolt.
– Mire megtalálja, már nem lesz rá szükségünk. Sikerült kapcsolatba lépnem az asszonnyal.
Küldj egy rendőrautót azonnal a D'Accord-hoz. Mondd meg a vezetőjének, hogy én az állam
vendége vagyok, aki egy személyes szívességet kért tőletek. Legyen tizenöt perc múlva az
előtérben.
Von Tiebolt meg sem várta a választ. Letette a kagylót, és visszament az asztalhoz, melyen két
pisztoly feküdt. Nemrég szerelte szét őket a tisztításhoz; most gyorsan összerakja mindkettőt. A
Tinamu két legkedvesebb pisztolyát. Ha Althene Holcroft mégis olyan vakmerő lenne, hogy
csapdába akarná csalni, akkor hamarosan rájöhet, hogy Wolfsschanze vezetőjének a nyomába sem
érhet. Bele fog esni a maga ásta verembe, és halálra zúzza magát.

Az izraeli a D'Accord-ral szemben egy mellékutcából figyelte a szálloda bejáratát. A lépcsőkön

állva von Tiebolt egy rendőrtiszttel beszélgetett, utasításokat adott neki.
Amikor befejezték, a tiszt az autójához szaladt. A szőke férfi a járda mellett álló fekete
limuzinhoz sétált, és beült a kormány mögé. Von Tiebolt most sofőr nélkül indult útnak.
Mindkét autó elhajtott a rue des Granges-on. Yakov megvárta, amíg a kocsik eltűnnek, azután az
aktatáskával a kezében átkelt az úton a D'Accord-hoz.
A hivatalos személyek unott kifejezésével az arcán a portáshoz lépett. Sóhajtott, amikor
megszólalt.
– Rendőrségi nyomvizsgálat. Az ágyamból ugrasztottak ki, hogy a meggyilkolt férfi szobájában
újabb mintákat vegyek. Az Ellisében. A nyomozóknak mindig akkor támad valami ötlete, amikor az
ember a legmélyebb álmát alussza. Melyik szoba az?
– Harmadik emelet. A harmincegyes szoba – mondta a portás együttértő vigyorral. – Egy rendőr
áll az ajtó előtt.
– Kösz.
Ben-Gadíz a lifthez ment, és megnyomta az "5" jelű gombot. John Tennyson az 512-es szobában
lakott.

A rendőr belépett a vasútállomás északi bejáratán, bőrcsizmája kopogott a kövön. Az első padsor
túlsó végén ülő idős asszonyhoz lépett.
– Mrs Althene Holcroft?
– Igen?
– Kérem, jöjjön velem, asszonyom!
– Megkérdezhetem, miért?
– Elkísérem önt Mr Tennysonhoz.
– Szükség van erre?
– Városunk vendége kért meg minket erre a szívességre.
Az idős asszony felállt, és elindult az egyenruhás férfival. Ahogy közeledtek az északi bejárat
kettős ajtajához, négy újabb rendőr jelent meg kívülről, és megálltak az ajtók előtt. Senkit sem
fognak kiengedni, amíg erre engedélyt nem kapnak.
Az előtérben, a járdánál rendőrautó állt, mellette két újabb egyenruhás férfi. Az autóhoz
közelebb álló rendőr kinyitotta az ajtót az asszonynak. Althene beszállt; kísérője a beosztottjához
fordult.
– Az utasítások szerint egyetlen személyautó vagy taxi sem hagyhatja el az állomás területét
húsz percen keresztül. Ha bárki megtenné, írják fel a rendszámát, és rádión közöljék velem.
 – Igen, uram.
– Ha nem történik semmi incidens, az emberek húsz perc múlva visszamehetnek a rendes
helyükre.
A rendőrtiszt beült az autóba, és elindította a motort.
– Hová megyünk? – kérdezte Althene.
– A genfi elnökhelyettes birtokán lévő vendégházba. Ez a Mr Tennyson valami fontos ember
lehet.
– Több szempontból is – felelte az asszony.

Von Tiebolt a fekete limuzin kormánya mögött várakozott. Ötven méterre állt az állomás északi
bejáratától kivezető rámpától, a motor üresen járt. Tekintetével követte a rendőrautót, ahogy kihajt
az utcára, és jobbra fordul; megvárta, amíg a két rendőr elfoglalja a posztját.
Elindult az úton. A tervek szerint megfelelő távolságból követi a rendőrautót, figyelve, nem
követi-e más is. Minden eshetőségre fel kellett készülnie, még arra is, hogy az idős asszony esetleg
olyan elektronikus készüléket visz magával, mely jeleket bocsát ki magából, és ezzel a holléte
felderíthető.
Egy órán belül elhárul a Wolfsschanze útjában álló utolsó akadály is.

Yakov Ben-Gadíz megállt von Tiebolt ajtaja előtt, melynek kilincsén ott lógott a "Ne
zavarjanak" tábla. Letérdelt, és kinyitotta az aktatáskáját. Elővett egy furcsa alakú elemlámpát, és
bekapcsolta; a gyenge világoszöld fényt alig lehetett észrevenni. A fényt az ajtó bal alsó sarkára
irányította, majd lassan végigvezette a keret mentén, egészen a felső sarokig. Hajszálakat keresett.
Apró kis vészjelzőket, melyek eltűnéséből a szoba lakója megállapíthatja, hogy idegenek jártak ott.
Alul két szálat, függőlegesen hármat, fölül egyet vett észre. Yakov előhúzott egy parányi tűt az
elemlámpa foglalatából. A hajszálak mellett óvatosan megszúrta a fát, a jelek puszta szemmel nem
is láthatóak, csak a zöld lámpa fényében, majd újból letérdelt, és egy kis fémhengert vett elő az
aktatáskájából. Ez egy rendkívül bonyolult elektronikus működésű zárnyitó szerkezet volt, amelyet
Tel Aviv terroristaellenes laboratóriumaiban fejlesztettek ki.
A henger száját a kulcslyukra helyezte, és bekapcsolta a készüléket. A zár máris felpattant;
Yakov óvatosan végigcsúsztatta a bal kezét az ajtó széle mellett, és összegyűjtötte a hajszálakat.
Lassan benyomta az ajtót. Felemelte az aktatáskáját, belépett, és becsukta az ajtót. A hajszálakat
óvatosan a fal mellett álló kis asztalra helyezte, a hengerrel leszorította őket, és ismét bekapcsolta
az elemlámpát.
Az órájára pillantott. Számítása szerint maximum harminc perc állt a rendelkezésére ahhoz,
hogy hatástalanítsa a von Tiebolt által elhelyezett riasztókészülékeket, és megtalálja a
Sonnenkinder névsorát. A tény, hogy hajszálakat helyeztek az ajtóhoz, jó jel. Nem ok nélkül voltak
ott.
A zöld sugarat körüljáratta a szobán. A két beépített szekrény és a hálószoba ajtaja csukva volt.
Először a beépített szekrényeket vizsgálta meg. Se hajszál, se zár, se semmi.
A hálószoba ajtajához lépett, és a keret mentén körüljáratta a fénysugarat. Hajszálak nem voltak,
de volt valami más. Körülbelül fél méternyire a padló fölött a zöld lámpa fényében vékony sárga
fénysugarat fedezett fel, az ajtó és a keret között. Ben-Gadíz azonnal tudta, mit lát: egy miniatűr
fotocellát, mely összeköttetésben van egy másikkal, amelyet az ajtófélfába fúrtak.
Ha az ajtót kinyitják, akkor megszakad az összeköttetés, és a riasztó működésbe lép. A modern
technika leghatásosabb eszközei közé tartozott; semmilyen módon nem lehetett hatástalanítani.
Yakov már korábban is látott ilyeneket, az apró cellákat rendszerint beépített időzítőkkel szerelték
fel. Miután elhelyezték őket, meghatározott ideig a helyükön maradtak, és ez az időtartam általában
meghaladta az öt órát. Senki, még az, aki elhelyezte, sem hatástalaníthatta őket, mielőtt a beépített
időzítő ki nem kapcsolta a szerkezetet.
 Ami azt jelentette, hogy Johann von Tieboltnak azzal is számolnia kellett, esetleg majd meg kell
szakítania a fénysugarat, ha mégis be akarna lépni a szobába. Vészhelyzet esetén erre is szükség
lehet.
Milyen riasztóberendezést kapcsolhattak a fotocellához? A hangjelzést kizártnak tartotta;
mindenféle hangos zaj a szobára irányítaná a figyelmet. A rádiójelek szóba jöhettek, de azok
hatóköre túl kicsiny.
Nem, csakis olyan riasztószerkezetről lehet szó, amely a védett terület közvetlen közelében lép
működésbe. Valami olyasmiről, ami mozgásképtelenné teszi a betolakodót, de amit von Tiebolt
kivédhet.
Az áramütés nem megbízható. A sav túl veszélyes; von Tiebolt esetleg súlyos sérülést
szenvedhetne. Valami gáz lenne? Pára? Toxin. Porlasztott méreg. Toxikus gőz. Ami elég tömény
ahhoz, hogy a betolakodó elveszítse az eszméletét. Egy oxigénpalackos gázálarc megfelelő
védelmet nyújthat a méreg ellen. Ha von Tiebolt felveszi, bármikor beléphet a szobába. Ez a
módszer sem volt ismeretlen Yakov szakmájában. Visszament az aktatáskájához, letérdelt, előhúzta
a gázálarcot és a kis oxigénpalackot. Felvette, szájába vette a csutorát, és visszament az ajtóhoz.
Gyorsan kinyitotta, és hátralépett.
Párafelhő töltötte meg az ajtókeretet. Néhány másodpercig ott maradt, majd gyorsan eloszlott,
mintha sohasem lett volna ott. Ben-Gadíz enyhe csípést érzett a szeme körül. Az a kevés, ami
bejutott az álarc alá, izgatta, de nem vakította meg. Yakov tudta, ha belélegezte volna a vegyszert, a
tüdeje lángba borul, és azonnal összeesik. A riasztóberendezés megléte azt bizonyította, hogy jó
helyen jár. A Sonnenkinder-névsornak valahol itt kell lennie a szobában.
Belépett a szobába; a gázhengert az ajtó mögött álló háromlábú szék tetejére erősítették. Hogy
eltüntesse a gáz nyomait, kinyitotta az ablakot; beáradt a hideg téli levegő, lebegtek a függönyök.
Ben-Gadíz visszament a nappaliba, felemelte az aktatáskáját, és visszatért a hálószobába, hogy
megkezdje a keresést. Feltételezése szerint a névsort valamilyen tűzálló acéldobozba rejthették. A
táskából elővett egy világító számlapú kis fémkereső detektort. Az ágy környékén kezdte a
keresést, majd módszeresen körülment a szobán.
Az ágyneműtartó szekrény előtt a detektor mutatója kilendült. Az elemlámpa zöld fényében
felfedezte az ismerős sárga fénypontokat a kereten.
Megtalálta a széfet.
Kinyitotta az ajtót; pára tört elő, megtöltve a szekrényt, akárcsak az előbb a hálószoba
ajtókeretét. Azzal a különbséggel, hogy most tovább maradt ott, és sűrűbb volt a felhő. Ha az első
tartály esetleg csütörtököt mondott volna, ebben a másodikban elég méreg volt ahhoz, hogy
megöljön egy embert: A szekrény alján egy kis bőrönd feküdt. Drága, puha, sötétbarna bőr
borította, de Yakov tudta, nem közönséges bőröndről van szó. Elöl és hátul nem látott semmilyen
gyűrődést, de a tetőn és alul igen. A bőrt acélbetétek erősítették.
A zöld fénnyel ellenőrizte, nincsenek-e hajszálak, vagy valami más jelzés. Semmi sem volt. Az
ágyra helyezte a bőröndöt, majd egy második gombot is megnyomott az elemlámpáján. A zöld
fényt éles, sárgásfehér fény váltotta fel. Alaposan tanulmányozta a két zárat. Különböztek
egymástól; kétségkívül eltérő típusú riasztóberendezést hoztak működésbe.
A zsebéből előhúzott egy vékony fémlapocskát, és a jobb oldali zárba helyezte, a kezét, amilyen
messze csak tudta, hátrahúzta.
Surrogó hangot hallott; hosszú tű ugrott ki a zár bal felén. Folyadék szivárgott a hegyéből, a
cseppek a szőnyegre hullottak. Yakov elővett egy zsebkendőt, tisztára törölte a tűt, és lassan,
óvatosan visszanyomta a mélyedésbe a fémlapocska segítségével. Figyelmét a bal oldali zárra
fordította. Oldalt állva megismételte a műveletet a fémlapocskával; a zár kicsapódott; újabb surrogó
hangot hallott. Tű helyett most valami más lőtt ki a nyílásból, és eltűnt a szemben lévő karosszék
szövetében. Ben-Gadíz odaszaladt, és lámpájával odavilágított. Kis nedves kör vette körül a pontot,
ahol a tárgy a szövetbe hatolt. A fémlapocska segítségével kipiszkálta.
 Fémhegyű, kocsonyás kapszula volt. A húsba éppoly könnyen behatolt volna, mint a szövetbe. A
folyadék pedig valami erős narkotikum lehetett.
Ben-Gadíz elégedetten zsebre tette a kapszulát, visszatért a bőröndhöz, és kinyitotta. Az
acélbetétekhez erősítve egy lapos fémdobozt talált. Benyúlt, és a halálbiztosnak hitt széfből
kiemelte a fémdobozt. Az órájára nézett, az akció tizennyolc percig tartott.
Kinyitotta a dobozt, és előhúzta a papírlapokat. Tizenegy papírlap volt benne, mindegyiken hat
oszlop – nevek, táviratcímek, városok –, körülbelül százötven tétel oldalanként. Mintegy 1650 név.
A Sonnenkinder elitje. Wolfsschanze vezetői.
Yakov Ben-Gadíz letérdelt a nyitott aktatáskája mellé, és előhúzott egy fényképezőgépet.

– Vaus étes trés a j'able. Nous appellons encore en une demi-heure. Merci. – Kessler letette a
telefont, és az ablaknál álló Noelhez fordulva megrázta a fejét. – Semmi. Az édesanyád nem
telefonált.
– Biztosak benne?
– Senki sem keresett Mr Holcroft nevű egyént. Még a központost is megkérdeztem, hátha a
portásnak egy-két percre el kellett hagynia a helyét. Hallottad, amit mondtam.
– Nem értem az édesanyámat. Hol lehet? Már órákkal ezelőtt hívnia kellett volna. És Heldent
sem. Azt mondta, péntek este felhív; az ördögbe, már szombat reggel van!
– Majdnem négy óra – mondta Erich. – Tényleg le kellene feküdnöd egy kicsit. Hidd el, Johann
mindent elkövet, hogy megtalálja az édesanyádat. A legjobb emberek dolgoznak neki Genfben.
– Úgysem tudnék aludni – mondta Noel. – Elfelejtetted, hogy épp most öltem meg egy férfit
Curacaóban. Az volta bűne, hogy segített nekem, és én megöltem.
– Nem te ölted meg! Hanem a Nachrichtendienst.
– Csináljunk már valamit! – ordította Holcroft. – Von Tieboltnak magas rangú barátai vannak.
Mondjuk meg nekik, mi történt! A Brit Titkosszolgálat az adósa; neki köszönhetik a Tinamut!
Hajtsa be rajtuk az adósságot! Azonnal! Tudja meg az egész rohadt világ, hogy kik ezek az állatok!
Mire várunk?
Kessler néhány lépést tett Noel felé, és megértően a szemébe nézett.
– Minden dolgok legfontosabbikára várunk. A bankbeli találkozóra. Hogy teljesítsük a
küldetésünket! Amint túl vagyunk rajta, mindent megtehetünk. És akkor, ahogy mondtad, "az egész
rohadt világ" figyelni fog ránk. A küldetésünkre figyelj, Noel! Az majd sok mindenre megadja a
választ. Neked, az édesanyádnak, Heldennek... sok mindenre. De azt hiszem, ezt magad is tudod.
Holcroft bólintott.
– Igen, tudom. A nem-tudás, a csend, az őrjít meg!
– Tudom, hogy ez nagyon nehéz a számodra. De hamarosan vége lesz; minden rendbe jön. –
Erich elmosolyodott. – Kimegyek mosdani.
Noel az ablakhoz lépett. Genf alszik – ahogy Párizs is aludt, és Berlin és London és Rió is.
Istenem, hány ablakon nézhetett ki eddig éjszaka, tűnődve az alvó város látványán? Túlságosan is
sokon. Semmi sem olyan, mint valaha...
Semmi. Holcroft összeráncolta a homlokát. Semmi. Még a neve sem. A neve. Fresca néven volt
bejelentve. Nem Holcroft, csak Fresca.
Fresca. Hirtelen megfordult, és a telefonra nézett. Nem kellett megkérje Erichet, hogy segítsen; a
D'Accord központosa tudott angolul, és Noel tudta is a számot. Tárcsázott.
– Hotel D'Accord. Bonsoir.
– Itt Mr Holcroft beszél. Dr Kessler beszélt önnel pár perccel ezelőtt, hogy nem kaptam-e
üzeneteket.
– Elnézést, uram. Dr Kessler? Dr Kesslerrel akar beszélni?
– Nem, félreért. Dr Kessler pár perccel ezelőtt felhívta önt, hogy én nem kaptam-e üzeneteket.
Van egy másik név is, amit meg szeretnék öntől kérdezni. Fresca. N. Fresca. Érkezett-e üzenet
esetleg N. Frescának?
 A központos hallgatott egy darabig.
– A D'Accord-ban nincs Fresca nevű vendég, uram. Kapcsoljam Dr Kessler szobáját?
– Nem, ő itt van! Éppen most beszélt önnel. – Az ördögbe, gondolta Noel, ez a nő nem tud
angolul. Hirtelen eszébe jutott a portás neve; megadta a központosnak. – Beszélhetnék vele, kérem?
– Sajnos, nem, uram. Már három órával ezelőtt elment. Ma éjszaka nincs szolgálatban.
Holcroft visszatartotta a lélegzetét, szemét a fürdőszoba ajtajára függesztette. Vízcsobogást
hallott; Erich nem hallhatja őt. És a központos tökéletesen beszélt angolul.
– Egy pillanat türelmet, kisasszony. Szeretnék tisztázni valamit. Ön tehát nem beszélt Dr
Kesslerrel néhány perccel ezelőtt?
– Nem, uram.
– Másik központos is van önöknél?
– Nincs. Ilyenkor nagyon kevés hívás van.
– És a portás elment éjfélkor?
– Igen, ahogy mondtam.
– És senki sem kereste Mr Holcroftot?
A központos megint hallgatott egy darabig. Amikor megszólalt, kissé habozott, mint aki
megpróbál visszaemlékezni.
– Azt hiszem, keresték, uram. Röviddel azután, hogy átvettem a szolgálatot. Egy nő kereste.
Nekem azt mondták, a főportát kapcsoljam, ha jelentkezik.
– Köszönöm – mondta Noel halkan, és letette a kagylót.
A vízcsobogás elhallgatott a fürdőszobában. Kessler kilépett az ajtón. Meglátta Holcroft kezét a
telefonon; a tekintete megkeményedett.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Noel. – Nem is beszéltél a portással! A központossal sem!
Az édesanyám pár órával ezelőtt keresett. És nem mondtad meg! Hazudtál!
– Nyugodj meg, Noel!
– Hazudtál! – üvöltötte Holcroft, felkapta a zakóját a székről, és az ágyhoz lépett, ahová az
esőkabátját dobta – az esőkabátját, a pisztollyal a zsebében. – Az édesanyám felhívott, te mocsok!
Kessler kifutott az előtérbe, és az ajtó elé állt.
– Az édesanyád nem volt ott, ahol mondta, hogy van. Aggódunk érte. Meg akarjuk keresni, hogy
megvédjük. Téged is meg akarunk védeni. Von Tiebolt jobban érti ezeket a dolgokat; neki nagyobb
a tapasztalata. Fogadd el a döntéseit!
– A döntéseit? Miféle döntéseit? Ő csak ne döntsön el semmit énhelyettem! És te se! Félre az
utamból!
Kessler nem mozdult, ezért Noel megragadta a vállát, és keresztüllökte a szobán.
Holcroft kirontott a folyosóra, és rohant a lépcső felé.

A birtokot övező kerítés kapuja kinyílott; a rendőrautó behajtott. A rendőr bólintott az őrnek, és
gyanakvóan pillantott az ablakon keresztül a pórázát feszítő, ugrásra kész dobermanra. A férfi Mrs
Holcrofthoz fordult.
– A vendégház négy kilométerre van a kaputól. A főútról jobbra elágazó úton fogunk menni.
– Én megbízom önben – mondta Althene.
– Csak azért mondtam, mert még sohasem jártam itt, asszonyom. Remélem, meg fogom találni
az utat a sötétben is.
– Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni.
– Azt az utasítást kaptam, hogy miután odakísértem önt, jöjjek vissza, és folytassam a munkámat
– mondta a férfi. – A vendégház jelenleg üres, de azt mondták, a bejárati ajtó nyitva lesz.
– Értem. Mr Tennyson vár engem?
A rendőrtiszt habozott.
– Hamarosan ő is megérkezik. Visszahozza önt, természetesen.
– Természetesen. Szeretnék kérdezni valamit. Az utasításait Mr Tennysontól kapta?
 – Csak közvetetten. Az utasításokat az elnökhelyettes adta, a rendőrfőnökön keresztül.
– Az elnökhelyettes? A rendőrfőnök? Ezek Mr Tennyson barátai?
– Valószínűleg igen, asszonyom. Ahogy mondtam, Mr Tennyson bizonyára nagyon fontos ember
lehet. Igen, a barátai.
– És ön is az?
A férfi felnevetett.
– Én? Dehogyis, asszonyom. Én csak egyszer találkoztam ezzel az úrral egy rövid ideig. Ahogy
említettem, pusztán szívességet teszünk neki ezzel.
– Értem. Esetleg én is megkérhetném egy szívességre? – kérdezte Althene, és kinyitotta a
táskáját. – Bizalmas alapon.
– Az attól függ, asszonyom...
– Csak arra szeretném megkérni, hogy telefonáljon a barátnőmnek, aki esetleg aggódik miattam.
Elfelejtettem felhívni az állomásról.
– Szívesen – mondta a tiszt. – Mivel ön Mr Tennyson barátja, feltételezem, hogy szintén fontos
vendége városunknak.
– Leírom a számot. Egy fiatal hölgy fogja felvenni a kagylót. Mondja meg neki pontosan, hová
hozott.
A vendégház magas szobáiban a falakat kárpit borította, a bútorok a francia vidéket idézték. A
nagy kastély mellett épített ház a Loire völgyét juttatta az ember eszébe.
Althene leült egy hatalmas fotelbe, a Yakov Ben-Gadíztól kapott pisztolyt a támla és az ülés
közé rejtette. A rendőrtiszt öt perccel ezelőtt távozott; most Johann von Tieboltra várt.
Aki már meg is érkezett. Hallotta az autó motorjának tompa zúgását odakint. Ugyanennek az
erős motornak a hangja rezegtette meg a levegőt néhány órával ezelőtt, mielőtt az autó megállt a
Genfi-tó fölötti elhagyatott útszakaszon. A fák közül látta ahogy a szőke férfi megölt valakit.
Éppoly könyörtelenül gyilkolt, pár órával később, az Atterisage Médocon. Külön öröm lenne a
számára, ha ő végezhetne vele. Megérintette a fegyver agyát, tudta, mit akar.
Az ajtó kinyílott, és a szoborarcú, világosszőke hajú, magas férfi belépett a szobába. Becsukta
maga után az ajtót; ruganyos léptekkel közlekedett
– Mrs Holcroft, kedves öntől, hogy eljött.
– A találkozót én kértem. Kedves öntől, hogy megszervezte.
Az elővigyázatossági intézkedései elismerést érdemelnek.
– Ön érezte úgy, hogy szükség van rájuk.
– Az állomástól senki sem követhetett minket.
– Senki. Egyedül vagyunk.
– Nagyon kellemes ez a ház. A fiamnak biztos tetszene. Mivel építész, biztosan felhívná a
figyelmet erre vagy arra, utalna a stílusjegyekre.
– Ebben én is biztos vagyok; ő már csak ilyen szemmel nézi a világot.
– Igen – mondta Althene mosolyogva. – Képes arra, hogy séta közben hirtelen megálljon, és
felmutasson egy ablakra vagy egy párkányzatra, olyasmit észrevéve, ami másnak fel sem tűnne.
Imádja a munkáját. Sohasem tudtam elképzelni, kitől örökölhette a tehetségét. Az én érdeklődési
köröm egészen más irányú, néhai apja pedig bankár volt.
A szőke férfi mozdulatlanul állt.
– Ezek szerint mindkét apa pénzzel foglalkozott.
– Hát tudja? – kérdezte Althene.
– Hát persze. Heinrich Clausen fia. Azt hiszem, nem kellene tovább hazudnunk egymásnak, Mrs
Holcroft!
– Azt eddig is tudtam, hogy ön hazudik, Herr von Tiebolt. De abban nem voltam biztos, hogy ön
tudja, én is hazudok.
 – Hogy őszinte legyek, eddig a pillanatig nem is voltam benne biztos. Amennyiben csapdát akart
nekem állítani, akkor nagyon sajnálom, hogy meghiúsítottam a tervét. De hát bizonyára tudta,
milyen kockázatot vállal.
– Igen, tudtam.
– Miért vállalta? Valószínűleg gondolt a következményekre.
– Igen, gondoltam. De tájékoztatnom kell arról, magam is tettem elővigyázatossági
intézkedéseket, aminek következményei lehetnek. Ennek tudatában talán egyezségre juthatunk.
– Tényleg? És milyen egyezségre gondol?
– Hagyjon fel Genffel! Oszlassa fel a Wolfsschanzét!
– Ennyi az egész? – a szőke férfi elmosolyodott. – Maga megőrült!
– Tegyük fel, hogy írtam egy nagyon hosszú levelet, melyben részletezem azt a hazugságot,
amelyben több mint harminc éven át éltem. Név szerint megemlítem a bankot, a résztvevőket, és
leírom a stratégiájukat.
– És ezzel a fiát is tönkreteszi.
– Ő lenne az első, aki egyetértene velem, ha tudná.
Von Tiebolt összefonta a karját.
– Azt mondta, "tegyük fel", hogy írt egy ilyen levelet. Nos, tegyük fel, írt. Fel kell
világosítanom, olyasmiről írt, amiről fogalma sincs. A törvényeket mindvégig betartottuk; az a
szánalmasan kevés tény pedig, amire hivatkozni próbál, csak egy bolond vénasszony zagyválása,
aki már régóta hatósági megfigyelés alatt áll. De ennek nincs is jelentősége. Nem írt semmilyen
levelet.
– Ezt nem tudhatja.
– Ugyan már – mondta von Tiebolt. – Öt évre visszamenőleg az összes leveléről,
végrendeletéről, szerződéséről másolatunk van, és azt is pontosan tudjuk, kinek mit telefonált.
– Hogy micsoda?
– A Federal Bureau of Investigationnél van egy "Bolond Asszony" címkéjű dosszié. A tartalma
sohasem hozható nyilvánosságra, mert nemzetbiztonsági érdekeket sértene. Bár senki sem tudja
pontosan, hogy miért, de hát ez a helyzet. Ugyanez a dosszié megvan a Central Intelligence
Agencynél és a Dafence Intelligence Agencynél, csakúgy mint az Army G-Two számítógépes
adatbankjaiban. – Von Tiebolt ismét elmosolyodott. – Mindenütt ott vagyunk, Mrs Holcroft. Hát
nem érti? Mielőtt elhagyja az élők világát, tudnia kell: ha itt maradna, akkor sem tehetne semmit.
Nem állíthatna meg bennünket. Már senki sem állíthat meg bennünket!
– A céljukat mégsem fogják elérni, mert csak hazudni tudnak! Mindig is hazudtak! És amikor
nem jön be a hazugság, akkor gyilkolnak. Ilyenek voltak régen is, ilyenek ma is.
– A hazugság csak nyugtatószer, a halál pedig általában a legjobb megoldás a haladás útjába álló
idegesítő problémákra.
– A problémák: emberek.
– Mindig.
– Nincs még egy ilyen aljas gazember a világon! Őrült!
A szőke gyilkos a zakója zsebébe nyúlt.
– Megkönnyíti a munkámat – mondta, és előhúzott egy pisztolyt. – Egy másik asszony is
ugyanezeket a szavakat használta. Épp ilyen öntudatos volt. Golyót repítettem a fejébe, az autó
ablakán keresztül. Éjszaka. Rio de Janeiróban. Az anyám volt; őrültnek nevezett, a céljaimat pedig
aljasnak. Sohasem érte fel ésszel ügyünk szükségszerűségét, szépségét. Amikor rájött a tervünkre,
megpróbált közbeavatkozni. – A szőke férfi felemelte a pisztolyt. – Néhány vénember, ennek a
kurvának az odaadó szeretői, gyanították, hogy én öltem meg, és a maguk esetlen módján
megpróbáltak vád alá helyezni. El tudja képzelni? Engem vád alá helyezni! Szörnyen hivatalosan
hangzik. Nem tudhatták, hogy a bíróságok is a kezünkben vannak. Senki sem állíthat meg
bennünket!
– Noel igen! – kiáltott fel Althene, és keze lassan elindult az elrejtett pisztoly felé.
 – A fia egy-két nap múlva halott lesz. Ha nem mi öljük meg, majd mások megteszik.
Gyilkosságok egész sorát hagyta maga után, sohasem moshatja tisztára magát. A Brit
Titkosszolgálat egyik régi emberének, Peter Baldwinnak, elmetszették a torkát New Yorkban.
Utoljára a fiával beszélt. Egy Graff nevű férfit meggyilkoltak Rióban; a fia előtte megfenyegette. A
Karibi-szigeteken ma meghalt egy építőmérnök, akinek szintén elmetszették a torkát. Bizalmas
üzeneteket továbbított Noel Holcroftnak Riótól Párizsig, mindenhová. Holnap reggel egy Miles
nevű New York-i nyomozót fognak meggyilkolni a nyílt utcán. Az őt jelenleg foglalkoztató ügy
dossziéjának tartalmát kissé megváltoztatjuk, a tárgya azonban változatlan marad: Noel Holcroft.
Noel lelki nyugalma szempontjából talán jobb is lenne, ha inkább megölnénk. Az életét már úgyis
tönkretette. – Von Tiebolt még magasabbra emelte a pisztolyt, azután lassan kinyújtotta a karját, és
megcélozta az asszony fejét. – Láthatja, Mrs Holcroft, minket nem lehet megállítani. Mindenütt ott
vagyunk.
Althene hirtelen elfordult a karosszékben, a pisztolya után kapott. Johann von Tiebolt lőtt.
Azután újra lőtt. És újra.
Kint férfiak közeledtek az ajtóhoz az ösvényen. Akik majd eltakarítják a szemetet.

Yakov Ben-Gadíz rendet rakott von Tiebolt lakosztályában, mindent pontosan úgy hagyott,
ahogy találta, feltöltötte a gázpalackokat, és kiszellőztette a szobákat. Semmi jel nem mutatta, hogy
idegen járt a lakásban.
Ha Klaus Falkenheim élne, megdöbbenne azon, amit csinál. Szerezze meg a névsort. A vezetők
névsorát. Amint megvannak a nevek, leplezze le a bankszámlát a világ előtt. Akadályozza meg a
milliók szétosztását. Bénítsa meg a Sonnenkindereket. Ezek voltak Falkenheim utasításai.
De volt egy másik út is. Amit Har Sha'alav vénei beszéltek meg egymás között. Arra már nem
maradt idejük, hogy Falkenheimmel is megtanácskozzák, pedig szándékukban állt. Az akciót Har
Sha'alav-változatnak nevezték el.
Veszélyes volt, de kivihető.
Szerezzük meg a névsort, és szerezzük meg a milliókat. Ne leplezzük le a bankszámlát; lopjuk el
a pénzt. Használjuk fel ezt az óriási vagyont a Sonnenkinderek megsemmisítésére. Szerte a világon.
A stratégiát nem dolgozták ki részletesen, mert akkor még nem tudtak eleget. De Yakov most
már eleget tudott. A három fiú közül, akik megjelennek a bankban, az egyik nem olyan, mint a
másik kettő.
A Wolfsschanze küldetésének sikerét kezdetben Noel Holcroftra alapozták. Végül ő lesz az, aki
meghiúsítja. Falkenheim halott, gondolta Yakov. Hat Sha'alav vénei szintén halottak; senki sem
maradt. Neki kell döntenie egyedül.
A Har Sha'alav-változat.
Megvalósítható-e?
Huszonnégy órán belül megtudja.
Alaposan körülnézett a szobában. Minden a helyén volt. Éppen úgy, mint amikor belépett a
szobába. Az egyetlen kivétel az volt, hogy a táskájában most tizenegy fénykép lapult, melyek a
Wolfsschanze végének a kezdetét jelentik. Tizenegy oldalnyi név, a legmegbízhatóbb,
legbefolyásosabb Sonnenkinderek nevei, a világ minden országából. Náci hazugságokkal
megfertőzött férfiak és nők, akik már harminc éve takargatják sikerrel valódi énjüket a világ elől.
Soha többé!
Yakov felemelte az aktatáskáját. Visszahelyezi a bejárati ajtóra a hajszálakat és...
Hirtelen megállt, és az ajtón beszűrődő hangokra figyelt. Lépteket hallott, a szőnyeg miatt csak
tompán hangzó, futó lépteket: valaki szaladt a szálloda folyosóján. Közeledett, az ajtó előtt hirtelen
megállt. Csend, majd kulcs csörrent a zárban. Az ismeretlen lázasan forgatta a kulcsot a zárban, és
csavargatta a kilincs gombját. A retesz belül szilárdan tartotta az ajtót. Ököllel kezdte verni az ajtót,
néhány centiméterre Ben-Gadíztól.
– Von Tiebolt! Engedj be!
 Az amerikai volt az. Néhány másodperc, és betöri az ajtót.

Kessler az ágyhoz mászott, a támlában megkapaszkodott, nagy nehezen feltápászkodott. A

szemüvege lerepült valahová, amikor Holcroft ellökte. Pár perc múlva megkeresi, de előbb
gondolkodnia kell, át kell gondolnia, mit tegyen.
Holcroft a D'Accord-ba rohant, hogy felelősségre vonja Johannt; mást nem is tehet. Johann
azonban nem lesz ott, és nem engedhetik meg, hogy az amerikai jelenetet csináljon.
Nem is fog, gondolta Kessler, és izgatottsága ellenére elmosolyodott. Csak annyi kell, hogy
Holcroft bejusson von Tiebolt lakosztályába. Egy egyszerű szállodai kulcs a válasz. Ha bejutott, az
amerikai ki fogja nyitni a hálószoba ajtaját. Amint kinyitotta, összeesik, és egy időre nem okoz több
gondot.
Az ellenanyaggal és jeges borogatással majd magához térítik, hogy elmehessen velük a bankba;
tucatnyi magyarázatot is adhatnak majd arra, mi történt. Egyedül azt kell elérnie, hogy Noel
megkaphassa Johann szobájának a kulcsát.
A D'Accord portása nem adná neki oda a kulcsot, pusztán azért, mert egy másik vendég erre
kéri, de odaadja, ha maga az elnökhelyettes beszél vele. Aki von Tiebolt régi barátja; ezt a
szívességet megtehetik neki.
Kessler felemelte a kagylót.

Helden fel-alá sántikált a lakásban, szoktatta lábát a mozgáshoz, és dühös volt, hogy itthagyták.
De tudta, ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehetett. Az izraeli nem tartotta
valószínűnek, hogy Noel telefonálni fog, de ezt az eshetőséget is figyelembe kellett venniük. Yakov
meg volt róla győződve, hogy Noelt elszigetelték a világtól, és nem kapja meg az üzeneteket. De
hátha...
Megszólalt a telefon; a vér hirtelen a fejébe szökött. Helden nyelt egyet, átbicegett a szobán, és
felemelte a kagylót. Ó istenem! Csak Noel legyen az! Ismeretlen hangot hallott, a telefonáló nem
akarta megnevezni magát.
– Mrs Holcroft egy vendégházban van, tizenhárom kilométerre a várostól délre, egy birtokon.
Megmondom pontosan, hogyan lehet odajutni.
Megmondta. Helden leírta. Amikor az idegen befejezte, még hozzátette:
– A főbejáratnál őr áll. Kutyája is van.

Yakov nem engedhette, hogy Holcroft tovább verje az ajtót, és kiabáljon. A hangoskodást
jelentenék a portának; ezt el kell kerülni.
Az izraeli elhúzta a reteszt, és gyorsan a falhoz húzódott. Az ajtó kivágódott, a magas amerikai
megjelent a keretben, előrelendült, karját maga előtt tartotta, mintha támadást akarna kivédeni.
– Von Tiebolt! Hol vagy?
Holcroftot nyilvánvalóan meglepte a sötétség. Ben-Gadíz halkan oldalt lépett, az elemlámpa a
kezében. Gyorsan beszélt, egyetlen lélegzetvételre mondta ki az egészet.
– Von Tiebolt nincs itt, és én nem akarom bántani. Ugyanazon az oldalon állunk.
Holcroft megpördült, maga elé tartotta a kezét.
– Ki maga? Mi az ördögöt csinál itt? Kapcsolja fel a lámpát!
– Nem kapcsolom! Hallgasson meg!
Az amerikai dühösen előrelépett. Yakov megnyomta a gombot az elemlámpáján, Holcroft zöld
fénybe borult, a szeme elé kapta a kezét.
– Ezt kapcsolja ki!
– Nem. Először hallgasson meg!
Holcroft a jobb lábával előrerúgott, eltalálta Ben-Gadíz térdét, csukott szemmel előrelendült, el
akarta kapni az izraelit.
 Yakov leguggolt, és vállát az amerikai mellkasának lendítette, de Holcroftot nem lehetett
megállítani. Térdével Ben-Gadíz homlokába rúgott, öklével az arcába vágott.
Nem szabad sebeket ejteniük! Nem hagyhatnak vérnyomot a padlón! Yakov eldobta a lámpát, és
elkapta az amerikai karját; Holcroft ereje meglepte. Olyan hangosan beszélt, amennyire a
körülmények engedték.
– Meg kell hallgatnia! Nem vagyok az ellensége. Híreket hoztam az édesanyjától. Nálam a
levele. Velem volt az édesanyja.
Az amerikai kapálózott; lassan kibújt a szorításból. – Ki maga?
– Nachrichtendienst – suttogta Ben-Gadíz.
A név hallatára Holcroft teljesen megvadult. Felüvöltött, karjai és lábai akár a faltörő kosok,
nem lehetett lefogni.
– Megölöm...
Yakovnak nem maradt választási lehetősége. Elhárítva az ütéseket, ujjaival célba vette az
amerikai nyakát, hüvelykujja a megkeményedett nyakon kidudorodó érnek ütközött. Kitapintotta az
ideget, és teljes erejével megnyomta. Holcroft felkiáltott, és összeesett.
Noel kinyitotta a szemét a sötétben, bár nem volt teljesen sötét. A falnak támasztva egy zöld
fényű elemlámpa égett, ez ugyanaz a zöld fény volt, ami az előbb elvakította. A düh újra a
hatalmába kerítette.
Támadója a vállára térdelve a padlóra szorította, és pisztolyt tartott a fejéhez. A torka
fájdalmasan sajgott, ennek ellenére erőlködött, megpróbált felemelkedni a földről, távolabb kerülni
a pisztolytól. A nyaka nem bírta az erőlködést. Visszahanyatlott, és meghallotta a fölötte térdelő
férfi feszült suttogását.
– Tisztázzunk valamit. Ha az ellensége lennék, akkor már megölhettem volna. Ezt fel tudja
fogni?
– Maga az ellenségem! – felelte Noel, alig tudott beszélni a torkában sajgó izmok miatt. – Azt
mondta, Nachrichtendienst. Azaz Genf ellensége... az én ellenségem!
– Az első mindenképpen, a második semmiképp. Önnek nem vagyok az ellensége.
– Hazudik!
– Gondolkozzon! Miért nem húzom meg ezt a ravaszt? Ha ön meghalna, Genf meghiúsulna, a
pénzt nem lehetne szétosztani. Ha én tényleg az ellensége vagyok, miért nem lövöm szét máris a
fejét? Túszként nem tartanám, annak semmi értelme nem lenne. Hiszen el kell jutnia a bankba.
Semmit sem nyernék azzal, ha életben hagyom... Ha az ellensége lennék.
Holcroft megpróbálta megérteni a szavakat, felfogni a jelentésüket, de nem sikerült neki. Csak
arra tudott gondolni, hogy agyonüsse a fogvatartóját
– Mit akar? Hol az anyám? Azt mondta, itt a levele.
– Rakjunk rendet. Először is tűnjünk el innen. Együtt. Ketten megtehetjük azt, ami
Wolfsschanzénak sohasem állt a szándékában.
– Wolfsschanze?... Mit tehetünk meg?
– Hogy a törvények nekünk dolgozzanak. Hogy megpróbáljuk jóvátenni, ami történt.
– Micsoda? Akárki is maga, elveszítette az eszét.
– Ez a Har Sha'alav-változat. Megszerezzük a milliókat. Harcolunk ellenük. Mindenütt. Kész
vagyok arra, hogy felajánljam az egyetlen bizonyítékot, amit tudok. – Yakov Ben-Gadíz elvette a
pisztolyt Noel fejétől. – Tessék, a pisztolyom – mondta, és Holcroftnak nyújtotta.
Noel az idegen arcát fürkészte a kísérteties zöld fényben. Olyan ember nézett le rá, akiről
látszott, igazat mond.
– Segítsen fel – mondta Noel. – Van egy hátsó lépcső. Tudom az utat.
– Először rakjunk rendet. Mindennek olyannak kell lennie, amilyen volt. Semmi sem olyan, mint
valaha volt.
– Hová megyünk?
– Egy rue de la Paix-i lakásba. A levél is ott van. Meg a lány is.
 – A lány?
– Von Tiebolt húga. A bátyja azt hiszi, hogy meghalt. Ő adott parancsot a meggyilkolására.
– Helden?
– Majd később...

A mellékutcából a rue des Granges-re futottak, az izraeli autójához. Beszálltak, Ben-Gadíz ült a
kormány mögé. Holcroft a torkát tapogatta; úgy érezte, meghasadtak az erei, olyan erős volt a
fájdalom.
– Nem hagyott választási lehetőséget – mondta Yakov, látva Holcroft szenvedését.
– Ön hagyott – felelte Noel. – Odaadta a pisztolyát. Hogy hívják?
– Yakov.
– Ez milyen név?
– Izraeli... Önöknél Jákob. Yakov Ben-Gadíz.
– Ben-micsoda?
– Gadíz.
– Spanyol?
– Mór – mondta Yakov, miközben végighajtottak az utcán, át a kereszteződésen, a tó felé. – A
családom az 1900-as évek elején emigrált Krakkóba. Később mindenki eltávozott; ők ott maradtak.
Egy kis ismeretlen térnél Yakov jobbra kanyarodott.
– Azt hittem, hogy ön Kessler öccse – mondta Holcroft. – A müncheni orvos.
– Semmilyen müncheni orvosról nem tudok.
– Pedig itt van valahol. Amikor a D'Accord-ba értem, a portás odaadta nekem von Tiebolt
lakosztályának a kulcsát, és azután megkérdezte, hogy Hans Kesslert keresem-e.
– És ennek mi köze hozzám?
– A portás tudta, hogy Kesslerék és von Tiebolt együtt vacsoráztak Johannál. Azt gondolta, hogy
Kessler öccse még mindig ott van.
– Egy pillanat – szakította félbe Yakov. – Az öccs zömök? Alacsony? Erős?
– Fogalmam sincs. Lehetséges; Kessler azt mondta, futballozik.
– Halott. Az édesanyja mesélte. Von Tiebolt ölte meg. Azt hiszem, a barátja, Ellis,
megsebesítette; csak teher volt a számukra.
Noel az izraelire meredt.
– Azt akarja mondani, hogy ő volt az, aki ezt tette Willie-vel? Aki megölte, és összekaszabolta.
– Csak feltételezem.
– Ó, Jézusom!... Mi van az édesanyámmal? Hol van?
– Később.
– Most!
– Itt egy telefon. Fel kell hívnom a lakást. Helden ott van.
Ben-Gadíz a járdához kanyarodott.
– Azt mondtam, most!
Holcroft Yakovra fogta a pisztolyt.
– Ha úgy dönt, hogy most megöl – mondta Yakov –, akkor megérdemlem, hogy meghaljak, és
ön is megérdemli, hogy meghaljon. Megkérhetném, hogy személyesen telefonáljon, de most nincs
időnk az érzelmekre.
– Mindenre van idő, amire kell – felelte Noel. – A bank várhat.
– A bank? A genfi Grande Banque?
– Reggel kilenckor van a találkozó.
– Te jó isten! – Ben-Gadíz megragadta Holcroft vállát, és lehalkította a hangját; úgy beszélt,
mint aki az életéért könyörög. – Tegye lehetővé, hogy megpróbálhassuk a Har Sha'alav-változatot
Erre soha többé nem lesz lehetőség. Bízzon bennem! Túl sok embert megöltem már, magát is
minden további nélkül megölhettem volna húsz perccel ezelőtt. Tudnom kell, mi a helyzet. Lehet,
hogy Helden azóta hallott valamit.
Noel megint a férfi arcát fürkészte.
– Telefonáljon. Mondja meg neki, hogy itt vagyok, és mindkettőjüktől magyarázatot várok.

Az országúton elszáguldottak a birtok kapuja mellett, sem a sofőr, sem az utas nem hallotta meg
a dühös kutya ugatását, akit az autó zaja felriasztott álmából. Az út nagy ívben balra kanyarodott. A
kanyar után Yakov fokozatosan lassított, és a bokrok között megállt.
– A hirtelen fékező autót könnyen meghallják a kutyák. A diminuendo elkerüli a figyelmüket.
– Zenész?
– Hegedültem.
– Jól?
– A Tel Aviv-i Szimfonikusoknál.
– És mi késztette arra, hogy...
– Jobb munkát találtam – szakította félbe Ben-Gadíz. – Szálljunk ki gyorsan. Óvatosan nyomja
be az ajtót, ne csapjon zajt. A vendégház valahol hátul lesz, de meg fogjuk találni. Vegye le a
kabátját; hozza a pisztolyát.
A birtokot vastag téglafal övezte, a tetején szögesdrót huzalok feszültek. Yakov felmászott egy
fára, hogy alaposabban megnézhesse a fal tetejét.
– Nincs riasztóberendezés – mondta. – Az állatok túl gyakran működésbe hoznák. De elég sűrű;
a szögesdrót jó fél méter széles. Ugranunk kell.
Az izraeli lemászott a fáról, háttal a falhoz állt, és összekulcsolta a kezét.
– Álljon rá! – utasította Noelt.
A szögesdrótot nem lehetett elkerülni, egész a fal széléig húzódott. Holcroft bal lábfejével
valahogy megtámaszkodott a kerítés szélén, aztán nekilendült, átugrott a szögesdrót felett, és a
földre zuhant. A szögesdrót felhasította a zakóját, a bokáját is csúnyán felhorzsolta, de sikerült.
Felállt, nem jutott el a tudatáig az, hogy nehezen lélegzik, a torkában és a sípcsontjában sajgó
fájdalom csak apró kellemetlenségnek tűnt. Ha az idegen a telefonban igazat mondott Heldennek,
akkor most pár száz méternyire lehet Althenétől.
A fal tetején feltűntek az izraeli körvonalai, akár egy nagy madár az éjszakai égen; átugrott a
szögesdrót fölött, és lehuppant a földre. Hogy csillapítsa az ütést, az akrobatákhoz hasonlóan gurult
egyet, majd Noel mellett talpra ugrott, és karját felemelve az órájára pillantott.
– Mindjárt hat óra, hamarosan kivilágosodik. Sietnünk kell.
Átvágtak az erdőn, kerülgetve az ágakat, át-átugorva az összegubancolódott aljnövényzeten, míg
végül sikerült megtalálniuk a vendégházhoz vezető földutat. A távolban már látták az épület
halvány fényben úszó kis katedrálüvegű ablakait.
– Állj! – mondta Ben-Gadíz.
– Mi van? – Yakov megragadta Noel vállát. Az izraeli rázuhant, Holcroftot a földre rántotta. –
Mit csinál?
– Csend legyen! Valami mozgás van a házban.
Noel a fű között az alig százméternyire lévő házat fürkészte. Nem látott semmiféle mozgást,
senki sem jelent meg az ablakokban.
– Senkit sem látok.
– Nézze a fényt. Nem egyenletes. Valaki mozog a lámpák előtt. Holcroft is észrevette, amit Ben-
Gadíz látott. Az ablakban látható fény erőssége enyhén ingadozott. Közönséges szemmel –
különösen az izgatottan futó ember közönséges szemével – ezt nem lehetett volna észrevenni.
– Igaza van – suttogta.
– Jöjjön – mondta Yakov –, inkább az erdőn keresztül közelítsük meg a ház oldalát.
Visszamentek az erdőbe, és hamarosan egy krikettpálya széléhez értek; a fű és a kapuk hidegen
csillogtak a téli éjszakában. A pálya közvetlenül a ház fala mellett volt.
 – Átszaladok, és jelzek, ha követhet – suttogta Yakov. – Ne feledje, semmi zajt nem szabad
csapnunk!
Az izraeli átszaladt a gyepen, és leguggolt az egyik ablak alatt. Lassan felállt, és benézett. Noel
feltérdelt, készen arra, hogy átfusson.
De Ben-Gadíz nem jelzett. Mozdulatlanul állt az ablak mellett, leeresztett kézzel. Mi a baj?
Miért nem jelez?
Holcroft nem tudta tovább türtőztetni magát. Felugrott, és átfutott a pályán.
Az izraeli megfordult, a szeme villámlott.
– Gyerünk innen! – suttogta.
– Miről beszél? Itt az anyám!
Ben-Gadíz megragadta Holcroftot a vállainál, és hátrafelé tolta.
– Azt mondtam, vissza! El kell tűnnünk innen...
Noel, a karjait hirtelen felrántva, kiszabadult az izraeli szorításából. Az ablakhoz ugrott, és
benézett.
Lángba borult előtte a világ. Az agyában mintha megpattant volna valami. Megpróbált kiáltani,
de nem jött ki hang a torkán, csak valami hörgés, a nyers iszonyat látványától megőrülő elme
tiltakozása.
A gyengén megvilágított szobában meglátta édesanyja holttestét, feje a karosszék támlájára
bukott. Édesanyja előkelő csodálatos arca vérben úszott, ráncaiban vörös folyók tucatjai törtek utat
maguknak.
Noel az égnek emelte karjait, úgy érezte, mindjárt szétrobban. Öklével az üveglap felé csapott.
De nem érte el. Egy kar fonódott a nyakára, egy kéz tapadt a szájára, mintha egy polip ragadta
volna meg. Hiába kapálózott, Yakov megemelte, és egy mozdulattal a földre döntötte. Arcát a
földnek szorította, míg el nem akadt a lélegzete. Az éles, szörnyű fájdalom ismét a torkába nyilallt,
tüzes karikák táncoltak a szeme előtt.
Tudta, hogy megy valamerre, de nem tudta, hogy hogyan és miért. Ágak csaptak az arcába,
hátulról egy kéz terelte, lökdöste előre a sötétben. Nem tudta meddig tarthatott ez a ködös, lebegő
állapot, egyszer csak egy kőfal magasodott előtte. Éles parancsszavakat hallott.
– Fel! Át a dróton!
Az öntudata lassan kezdett visszatérni. Az éles fémhegyek megszúrták, felhasították a bőrét,
ruháját. Ezután valaki átvonszolta az úton, és rácsapta a kocsi ajtaját. Legközelebb arra eszmélt,
hogy az autóban ül, és a szélvédőn át a futó tájra mered. Hajnalodott.

Kiürült, tompa fejjel ült a székben, Althene levelét olvasta.

Drága Noelem!
Valószínűleg már sohasem találkozunk többé, de nagyon kérlek, ne gyászolj engem. Később,
talán, ne most. Erre most nincs idő.
Abból az egyszerű okból teszem, amit tennem kell, mert tudom hogy valakinek meg kell tennie,
és én vagyok a legalkalmasabb személy. Még ha lenne is valaki más, nem biztos, hogy átengedném
neki azt a szerepet, amit nekem rendelt a sors.
Nem akarok, írni arról a hazugságról, amelyben több mint harminc éven át éltem. Új barátom,
Mr Ben-Gadíz, mindent el fog neked magyarázni. Legyen elég annyit mondanom, sohasem voltam
a tudatában annak, hogy hazugságról van szó sem annak – isten a tanúm rá –; hogy milyen
szörnyű szerepet szántak neked. Én olyan világba születtem, ahol a tartozásokat a valódi nevükön
nevezték, és a becsületet nem tartották anakronizmusnak. Készséggel megfizetem a tartozásomat,
abban a reményben hogy a becsületnek legalább valamicske nyomát sikerül ezzel helyreállítanom.
Ha nem találkoznánk többé, tudnod kell, nagyon sok örömet szereztél nekem az életben! Ha
valaha is szükség lenne bizonyítékra, hogy az utódok jobbak a szüleiknél, nálad jobbat találni sem
lehetne.
 Néhány szó a barátnődről, Heldenről. Ha lányom lett volna, azt hiszem, ilyen lányt szerettem
volna magamnak Ilyen erőset. Csak néhány órája ismerem, de ezalatt a rövid idő alatt megmentette
az életemet, és kész lett volna az életét is feláldozni értem. Néha, egy-egy különlegesen tiszta
pillanatunkban, ha a másik ember szemébe nézünk, feltárul előttünk az egész élete. Ez a pillanat
nekem is megadatott, és örökre a szívembe zártam őt.
Isten veled, Noel!
Ölel édesanyád:
Althene

Holcroft felnézett Yakovra, aki az ablaknál állt, és a téli hajnal szürke fényében derengő házakat
figyelte.
– Milyen szerepet nem akart az édesanyám átengedni másnak? – kérdezte Noel.
– Hogy találkozzon a bátyámmal – felelte Helden a szoba másik sarkából.
Noel ökölbe szorította a kezét, és behunyta a szemét.
– Ben-Gadíz azt mondta, hogy téged is meg akart gyilkoltatni.
– Igen. Nagyon sok ember vére szárad a lelkén.
Holcroft az izraelihez fordult.
– Az édesanyám azt írta, hogy ön majd megmagyarázza, milyen hazugságról van szó.
– Ezt inkább Heldenre hagynám. A történet legnagyobb részét én is ismerem, de Helden nálam is
többet tud.
– Ezért mentél Londonba? – kérdezte Noel.
– Ezért mentem el Párizsból – felelte Helden. – De nem Londonba, hanem a Neuchátel-tó
mellett egy kis faluba.
Helden elmondta neki Werner Gerhardt történetét, beszélt a Wolfsschanzéról – az érméről,
melynek két oldala van. Megpróbált minden részletre pontosan visszaemlékezni, amit a
Nachrichtendienst utolsó tagjától hallott. Amikor befejezte, Holcroft felállt a székből.
– Ezek szerint én mindvégig csak báb voltam. A hamis Wolfsschanze kezében.
– A kódszám volt, mely kinyithatja nekik a Sonnenkinder széfjét – mondta Ben-Gadíz. – Az
egyetlen, akinek a segítségével törvényesen hozzájuthatnak a pénzhez. Ekkora összeget nem lehet
csak úgy találni valahol. Meg kellett teremteni a törvényes kereteket, ha nem akarták, hogy az
összeg veszélybe kerüljön. A Wolfsschanze ezt nem engedhette meg magának. Briliáns tervet
eszeltek ki.
Noel a hálószoba ajtaja mellett a falra meredt. Éppen szemben állt vele, szemben a gyenge
fényben úszó tapétával, a furcsa minta egymásba ágyazott koncentrikus köreivel. A tompa fényben
– vagy kifáradt szeme miatt – úgy tűnt neki, mintha a körök szédítő sebességgel pörögnének. Sehol
egy szilárd pont, csak az óriási körök. Körök. A csalás körei. Sehol egy egyenes vonal, sehol egy
egyenes szó. Mindenütt csak a csalás. A hazugság!
Hallotta a torkából kiszakadó kiáltást, és érezte a kemény fal ütését az öklén; kétségbeesetten
verte a falat, le akarta rombolni a félelmetes köröket.
Kezek nyúltak felé. Gyengéd kezek.
Egy szenvedő férfi kiáltott hozzá a túlvilágról. És ez a férfi hazudott!
Hol vagyok? Mit tettem?
Könnyeket érzett a szemében, és tudta, ezek az ő könnyei, mert a körök hirtelen eltűntek,
jellegtelen mintává mosódtak össze. És Helden átölelte őt, arcát az arcához húzta, gyengéd ujjaival
a könnyeit törölgette.
– Kedvesem. Egyetlenem...
– Meg... meg... megölöm!
Ismét hallotta a saját kiáltását, a szavaiból áradó szörnyű elszántság szinte megrémisztette.
– Igen, megöli – felelte egy hang; a szavak visszhangoztak a fülében. Az erős, mély hang Yakov
Ben-Gadízé volt, aki félretolta Heldent, és Noelt háttal a falnak szorította. – Ön fogja megölni!
 Noel égő szemeivel a férfi szemét kereste, megpróbált úrrá lenni a remegésén.
– Meg akarta akadályozni, hogy meglássam őt!
– Tudtam, hogy nem fog sikerülni – mondta Yakov csendesen.
– Tudtam, amint nekilendült. A világon kevesen kaptak olyan kiképzést mint én, de önben van
valami rendkívüli. Meg kell mondanom, örülök annak, hogy nem tartozik az ellenségeim közé.
– Nem értem, mit akar.
– Hogy valósítsuk meg a Har Sha'alav-változatot. Ez szinte emberfeletti önfegyelmet követel
meg öntől. Őszinte leszek. Én nem tudnám megtenni, de ön talán képes lesz rá.
– Miről van szó?
– Menjen el a bankba. Találkozzon az édesanyja gyilkosaival, azzal a férfival, aki parancsot
adott Helden halálára, Richard Holcroft halálára. Nézzen szembe vele, velük. Írja alá a papírokat.
– Maga megőrült! Maga teljesen megőrült!
– Nem őrültem meg! Tanulmányoztuk a törvényt. Egy nyilatkozatot is alá kell majd írnia,
amiben kinyilvánítja, hogy halála esetén az összes jogok és kötelezettségek a társörökösökre
szállnak. Ez egyenértékű azzal, mintha a saját halálos ítéletét írná alá.
– Írja alá! Ez nem az ön halálos ítélete lesz, hanem az övék!
Noel Yakov sötét, könyörgő szemébe nézett. Tudta, igaza van. Egy darabig mindketten
hallgattak, és Holcroft lassan visszanyerte az önuralmát. Ben-Gadíz elengedte a vállát; Holcroft
ismét világosan tudott gondolkodni.
– Biztosan keresnek – mondta Noel. – Azt hiszik, von Tiebolt szobájába mentem.
– Oda is ment; az ajtóról eltűntek a hajszálak. Látta, hogy senki sincs ott, ezért elment.
– De hová mentem? Meg fogják kérdezni.
– Ismeri a várost?
– Nem igazán.
– Akkor taxiba ült; kiment a partra, megállt a mólóknál és a kikötőknél, mindenütt
kérdezősködött, nem látták-e az édesanyját.
El fogják hinni; tudják, hogy pánikba esett.
– Majdnem fél nyolc – mondta Noel. – Másfél óra van még a találkozóig. Visszamegyek a
szállodába. Találkozzunk a bank után.
– Hol? – kérdezte Yakov.
– Házaspárként vegyenek ki egy szobát az Excelsiorban Kilenc óra harminc után érjenek oda, de
jóval tizenkettő előtt. Én a 412-esben vagyok.
Megállt a szállodai szoba ajtaja előtt; nyolc óra múlt három perccel. Dühös hangokat hallott
odabentről. A társalgást, ha egyáltalában annak lehetett nevezni, von Tiebolt éles, erőszakos hangja
uralta.
Erőszak. Holcroft mély lélegzetet vett, és nagy nehezen legyűrte a benne feltörekvő indulatokat.
Amikor a szemébe néz annak a férfinak, aki megölte az édesanyját és az apját, vigyáznia kell,
nehogy elárulja magát.
Kopogott az ajtón, örült, hogy nem remeg a keze.
Az ajtó kinyílt és máris a szeretteit meggyilkoló szőke hajú férfi szemébe nézhetett.
– Noel! Hol voltál? Mindenütt kerestünk!
– Én is – mondta Holcroft; a fáradtságot nem volt nehéz tettetnie, de dühén alig tudott úrrá lenni.
– Egész éjjel kerestem az édesanyámat. Nem tudtam megtalálni. Nem hiszem, hogy megérkezett
volna.
– Mi azért tovább próbálkozunk – mondta von Tiebolt.
– Igyál egy kis kávét. Hamarosan indulunk a bankba, és azután mindennek vége lesz.
– Igen, mindennek – mondta Noel.

A hosszú tárgyalóasztal egyik oldalán ültek, Holcroft középen, Kessler a balján, von Tiebolt a
jobbján. Szemben velük a genfi Grande Banque igazgatói.
 Mindegyik férfi előtt ugyanaz a jókora halom irat magasodott. A szemek követték a gépelt
szavakat, egyszerre lapoztak, és több mint egy órába telt, míg az értékes dokumentumot teljes
terjedelmében felolvasták.
Két vékony dosszié maradt még hátra. Borítójukat sötétkék szalag szegélyezte. A bal oldali
igazgató vette át a szót.
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian tudják, ilyen nagyságú és ilyen céllal létesített alap
esetében a genfi Grande Banque nem vállalhat magára semmiféle törvényes felelősséget az összeg
felhasználásáért a számla felszabadítása után, vagyis amikor már nem áll az ellenőrzésünk alatt. A
felelősség kérdésére a dokumentumban részletesen kitértek. A felelősség egyenlően oszlik meg a
három résztvevő között. A törvények szerint mindannyiuknak nyilatkozniuk kell arról, hogy haláluk
esetén a jogokat és kötelezettségeket a társörökösökre ruházzák. Ez alól természetesen kivételt
képez a személyes örökség; mely elhunytuk esetén azonnal az egyes egyének saját vagyonának
minősül. – Az igazgató felvette a szemüvegét. – Kérem, olvassák el az önök előtt álló oldalakat, és
győződjenek meg arról, hogy az ott leírtak megegyeznek-e azzal, amit elmondtam. Felkérem
önöket, hogy egymás jelenlétében írják alá az iratot, majd adják át egymásnak, hogy mindegyiken
szerepeljen az összes aláírás.
Az iratot gyorsan elolvasták; majd körbeadva, aláírták. Amikor Noel az aláírt lapot Kesslernek
nyújtotta, közömbös hangon megszólalt.
– El is felejtettem megkérdezni, Erich, hol az öcséd? Azt
mondtad, ő is eljön Genfbe.
– A nagy izgalomban el is felejtettem szólni neked – mondta Kessler mosolyogva. – Hans valami
miatt nem tudott eljönni Münchenből. Zürichben már biztosan találkozunk vele,
– Zürichben?
A tudós Holcroft mellett von Tieboltra pillantott.
– Nos, igen. Zürichben. A tervek szerint, ha jól tudom, hétfőn reggel már ott leszünk.
Noel a szőke férfihoz fordult
– Nem is mondtad.
– Még nem volt időnk rá, hogy megbeszéljük. A hétfő nem jó neked?
– Dehogynem. Addigra már talán hallok felőle valamit
– Tessék?
– Az édesanyámról. Vagy Heldenről. Már telefonálnia kellett volna.
– Igen, persze. Biztos vagyok benne, hogy mindketten jelentkeznek majd.
Az utolsó dosszié már csak a számla felszabadításával kapcsolatos hivatalos nyilatkozatot
tartalmazta. Egy számítógépterminált már előzetesen készenlétbe helyeztek. Miután mindenki
aláírta az összes iratot, beütik a kódszámokat, a számla felszabadul, és azonnal átutalják a zürichi
Staats Bankba. Mindannyian aláírták. A jobb oldalon ülő igazgató felemelte a telefont.
– A tizenegyes számítógépbankba kérem beütni a következő számokat. Mondhatom?... Hat, egy,
négy, négy, kettő. Break, négy. Nyolc, egy, zéró, zéró. Break, zéró... Ismételje meg kérem. – Az
igazgató figyelmesen hallgatta, majd bólintott. – Pontosan. Köszönöm.
– Ezzel végeztünk is? – kérdezte a kollégája.
– Igen – felelte az igazgató. – Uraim, ettől a pillanattól kezdve a 780 millió amerikai dollár az
önök nevén hármójuk rendelkezésére áll a zürichi Staats Bankban. Isten segítse önöket bölcs
döntéseik meghozatalában!
Az utcán von Tiebolt Holcrofthoz fordult.
– Mik a terveid, Noel? Tudod, hogy továbbra is óvatosaknak kell lennünk. A Nachrichtendienst
ezután sem fogja feladni.
– Tudom... A terveim? Keresem tovább az édesanyámat. Valahol csak lennie kell.
– A barátom, az elnökhelyettes, elintézte, hogy mindhárman rendőrségi védelmet kapjunk. A te
kísérőid az Excelsiorban csatlakoznak hozzád, a mieink a D'Accord-ban. Hacsak nem akarsz
inkább hozzánk költözni.
 – Az túl nagy munka lenne – mondta Holcroft. – Már mindent kicsomagoltam. Maradok az
Excelsiorban.
– Reggel induljunk Zürichbe? – kérdezte Kessler, a döntést von Tieboltra hagyva.
– Talán helyesebb lenne – mondta Holcroft –, ha külön utaznánk. Ha a rendőröknek nincs ellene
kifogása, én autóval mennék.
– Jól gondolod, barátom – mondta von Tiebolt. – A rendőröknek nem lesz semmi kifogása, és
célszerű, ha külön utazunk. Te vonattal mégy, Erich, én repülővel, és Noel autóval. A Columbine-
ben foglalok szobákat.
Holcroft bólintott.
– Ha holnapig nem hallok az édesanyámról vagy Heldenről, akkor hagyok nekik üzenetet, hogy
ott elérhetnek engem – mondta. – Fogok egy taxit.
Gyors léptekkel a sarokhoz ment. Még egy perc, és felrobban a dühtől. És akkor puszta kézzel
öli meg von Tieboltot. Johann halkan megszólalt.
– Tudja! Hogy mennyit tud, azt nem tudom, de tudja!
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Kessler.
– Először csak megéreztem, de azután meg is bizonyosodtam róla. Hans felől kérdezett téged, és
elfogadta a válaszodat, hogy még mindig Münchenben van. Pedig tudja, hogy ez nem igaz. A
D'Accord portása tegnap este kapcsolni akarta neki Hans szobáját.
– Te jó isten...
– Ne izgulj! Az amerikai barátunk nem jut el élve Zürichbe.

A Noel elleni merényletet – ha sor kerül rá – valószínűleg a Fribourgtól északra és a Köniztől

délre futó úton fogják megkísérelni. A húsz kilométer körüli hegyes útszakaszon télen alig van
forgalom. Bár az éghajlat még nem alpesi, gyakran hullik hó, és az utak elég rosszak; az autósok
ritkán merészkednek erre. Holcroft olyan útvonalat jelölt ki a térképen, mely elkerüli a főutakat, az
apró városkákat szeli át, melyek, ahogy mondta, mint építészt különösen érdeklik.
Az útvonalat, igazság szerint, Yakov jelölte ki, Noel meg elvitte a rendőrségre, akik az
elnökhelyettestől utasítást kaptak, hogy kísérjék el őt az észak felé vezető úton. Az a tény, hogy
senki sem próbálta meg lebeszélni erről az útvonalról, megerősítette az izraeli gyanúját.
Yakov elemezte a gyilkosság lehetséges módszerét is. Se von Tiebolt, se Kessler nem lesz jelen;
ők tanúkkal bizonyítható módon egészen másutt lesznek. És ha sor kerül a gyilkosságra, azt a
lehető legkevesebb emberrel akarják végrehajtani – bérgyilkosokkal, akiknek semmi közük
Wolfsschanzéhoz. Semmilyen kockázatot sem vállalhatnak, hiszen az aláírásuk szinte még meg
sem száradt a dokumentumokon. A gyilkost vagy a gyilkosokat, a Sonnenkinderek elteszik láb alól;
és ezzel a Wolfsschanzéhoz vezető összes nyomot eltüntetik.
Ben-Gadíz véleménye szerint von Tiebolték ezt a stratégiát fogják követni, és nekik ennek
megfelelő ellenstratégiát kell kidolgozniuk. Noelnek el kell jutnia Zürichbe; ez a legfontosabb.
Zürichben azután már ők veszik át az irányítást. Egy nagyvárosban tucatnyi módja is van annak,
hogy valakit megöljenek, és Yakov mindben profinak számított.
Az út megkezdődött. Az ellenstratégiának megfelelően mindent előkészítettek. Holcroft óriási
autóját a genfi Bonfils cégtől, Svájc legdrágább kölcsönzőjétől bérelték, akik a rendkívüli
igényekre specializálták magukat. Egy páncélozott Rolls-Royce volt, golyóálló üveggel és
defektbiztos gumikkal.
Helden egy mérfölddel Noel előtt hajtott, egy jellegtelen, de rendkívül jól kormányozható
Renault-ban; Ben-Gadíz pedig félmérföldes távolságon belül követte egy Maseratiban, mely a
gazdag genfiek kedvelt autómárkája, és a leggyorsabb kocsik közé tartozik. Az amerikai
védelmével megbízott két rendőr Yakov és Holcroft között hajtott a rendőrautóval. A rendőrök
semmiről sem tudtak.
– Őket útközben fogják mozgásképtelenné tenni – mondta az izraeli Noel szállodai szobájában,
amikor hárman a térképeket tanulmányozták. – Őket nem fogják feláldozni, túlságosan sok kérdés
merülne fel. Igazi rendőrök. Leírtam az azonosítási számukat a sisakjukról, és felhívtam Litvakot.
Ellenőriztük; a Központi Laktanyából küldték őket, még egy éve sincs, hogy a rendőrségnél
szolgálnak. Vagyis tapasztalatlanok.
– És holnap is ugyanezek lesznek?
– Igen. A parancs szerint addig kell kövessenek, míg a zürichi rendőrség át nem veszi az
őrzésedet. Valahol útközben majd elromlik az autójuk, felhívják a főnöküket, aki megmondja nekik;
hogy majd visszahozzák őket Genfbe. És a védelem ezzel köddé válik.
– Ezek szerint üres szemfényvesztésről van szó?
– Pontosan. Egy hasznuk azért lesz. Amíg látod őket, biztonságban vagy. Senki sem fog
megpróbálni semmit.

Még megvannak, gondolta Noel, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett, és rálépett a Rolls-Royce
fékjére egy kicsit, a hegyoldalról nagy ívben lefelé kanyarodó úton. Messze maga alatt észrevette
Helden kocsiját, amint kijön egy kanyarból. Két perc múlva a lány lelassít, és megvárja, amíg újra
tisztán látják egymást, csak azután gyorsít; ez is része a tervüknek. Három perccel ezelőtt pontosan
ugyanígy tett. Legalább ötpercenként közelről is látniuk kell egymást. Milyen jó lenne, ha
beszélgethetne vele. Egyszerűen, nyugodtan... olyan témákról, amelyeknek semmi köze a halálhoz
vagy a halál veszélyéhez, az azt kivédő stratégiákhoz.
Erre a beszélgetésre azonban csak Zürich után kerülhet sor. Lesz halál Zürichben is, méghozzá
olyan halál, amire Holcroft sohasem gondolt volna. Mert ő lesz a gyilkos, senki más. Senki más!
Ehhez joga van. Belenéz Johann von Tiebolt szemébe, és megmondja neki, hogy ütött az utolsó
órája.
Túl gyorsan megy; dühében túl erősen lépett a gázpedálra. Lassítok. Még a végén nekimegy a
sziklának, és von Tiebolt a markába röhöghet. Hullani kezdett a hó, a lejtős út síkossá vált. Yakov
átkozta a havat, nem azért, mert nehezebb volt vezetni, hanem azért, mert lecsökkent a látótávolság.
A tervüket egymás szemmel tartására alapozták; a rádiókapcsolatot kizárták, azt túl könnyen
lehallgathatták volna.
Az izraeli megérintette a szomszédos ülésen fekvő tárgyakat; hasonlóak voltak Holcroft Rolls-
Royce-ában is. Ezek is az ellenstratégiához tartoztak, annak leghatékonyabb részét képezték.
Robbanószerkezetek. Összesen nyolc. Négy műanyag tokos időzített bomba, melyek pontosan
három másodperccel a földet érés után robbannak; és négy tankelhárító gránát. Ezeken kívül még
két lőfegyver: egy amerikai Army Colt automata és egy ismétlőpuska, mindegyik töltve,
kibiztosítva, készen a tüzelésre.
Ezeket Litvak szerezte be a számukra, genfi kapcsolatain keresztül. Ben-Gadíz erősen figyelt.
Ha tényleg merénylet készül, akkor annak hamarosan be kell következnie. A néhány száz
méternyire előtte haladó rendőrautó hamarosan elromlik, ezt könnyen elérhetik, például savval
bevont kisszeggel, mely lassan áteszi magát a gumin, vagy ha koaguláló szert öntenek a hűtőbe,
mely eltömi a vezetékeket – sokféle módon. A rendőrautó eltűnik, és Holcroft magára marad.
Yakov remélte, Noel pontosan emlékszik arra, mit tegyen, ha egy idegen autó megközelítené.
Hajtson cikcakkban az úton, amíg Yakov gyorsít, és Maseratijával utoléri az ismeretlen autót.
Elévágna, először a műanyag bombát dobná rá, közben Holcroft lőtávolon kívül kerülhetne. Ha a
bomba vagy a puska csütörtököt mondana, tartaléknak ott vannak a gránátok.
Ennyi biztos elég lesz. Von Tiebolt egy kocsinál többet biztosan nem vet be. Megvan a veszélye
annak, hogy egy véletlenül arra haladó autó utasai akaratlanul is tanúi lesznek a merényletnek;
ezért valószínűleg nem alkalmaz egy két bérgyilkosnál többet. A Sonnenkinderek vezetője nem
hülye; ha Holcroftot nem sikerül megölni a Könizbe vezető úton, akkor majd megölik Zürichben.
Ez az, amiben a Sonnenkinder téved, gondolta az izraeli elégedetten. Von Tiebolt nem tud az ő
létezéséről. Ő sem hülye, és szintén profi: Az amerikai el fog érni Zürichbe, és ha Zürichbe ér,
Johann von Tieboltot és Erich Kesslert semmi sem mentheti meg a haláltól, a feldühödött fiú
bosszújától.
 Yakov megint káromkodott egyet. Egyre sűrűbben, nagy pelyhekben esett a hó, ami ugyan azt
jelentette, hogy a havazás hamarosan véget ér, de most épp a legrosszabbkor jött.
Nem látja a rendőrautót! Hol van? Az út itt tele volt éles kanyarokkal és leágazásokkal. A
rendőrautót sehol sem lehetett látni. Elvesztette! Hogy az ördögbe történhetett ez meg vele?
Hirtelen újra meglátta, és nagyot sóhajtott; a gázpedálra lépett, hogy közelebb kerüljön hozzá. Nem
szabad, hogy újra elkalandozzanak a gondolatai. A rendőrautónak kulcsszerepe van a
stratégiájukban; egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenie. Gyorsabban ment, mint gondolta;
a sebességmérő hetvenhárom kilométer per órát mutatott, ami túlságosan is nagy sebesség ehhez az
úthoz. Hogy lehet ez?
Azután rájött, hogy mi történik. Bár csökkent a távolság közte, és a genfi rendőrautó között, a
rendőrautó gyorsított. Gyorsabban ment, mint azelőtt; eszeveszett sebességgel vette a kanyarokat,
nem törődve a hóeséssel... utol akarta érni Holcroftot!
Őrült ez a sofőr?
Ben-Gadíz a rendőrautóra meredt, próbálta megérteni, hogy mi történik. Valami zavarta a
szemét, de nem tudta pontosan, hogy mi. Mit csinálnak ezek?
És ekkor rájött, mi zavarja.
A horpadás a rendőrautó csomagtartóján. A horpadás! Semmiféle horpadás nem volt annak a
kocsinak a csomagtartóján, amit már három órája követett!
Ez egy másik rendőrautó!
A kanyarok útvesztőjében az egyik elágazásból rádión parancsot adtak az eredeti autónak, hogy
hajtson le az útról. Másik állt a helyére. Az autóban ülő férfiak most már tudatában voltak annak,
hogy a Maserati követi őket, de... de ami ennél sokkal veszélyesebb... Holcroft nem volt a
tudatában annak, hogy ez egy másik rendőrautó!
A rendőrautó egy nagy ívű kanyarba fordult; a hófúváson keresztül is hallotta, ahogy
folyamatosan dudál. Jelez Holcroftnak. A rendőrautó Holcroft mellé akart kanyarodni.
– Ne! Ne engedd! – kiáltotta Yakov az üvegnek, mutatóujját a dudán tartva, görcsösen markolva
a kormányt, ahogy a gumik meg-megcsúsztak a kanyarban. A Maseratival célba vette az ötven
méternyire száguldó rendőrautót. – Holcroft! Ne!
A szélvédő hirtelen darabokra tört. A halál apró körei szakították át mindenütt; üvegszilánkok
hasítottak az arcába, az ujjaiba. Eltalálták. A rendőrautó kivert hátsó ablakán át géppisztollyal lőttek
rá.
Füstfelhő szállt fel a motorháztető alól, a hűtő kilyukadt. Egy pillanattal később eltalálták a
kerekeket, a gumik azonnal kidurrantak. A Maserati jobbra vágódott, neki az alacsony falnak. Ben-
Gadíz hatalmasat üvöltött, vállának ütéseivel próbálta kinyitni a beszorult ajtót. Mögötte égni
kezdett az üzemanyag. Holcroft észrevette a rendőrautót a visszapillantó tükörben: Az autó hirtelen
közeledni kezdett hozzá, és villogtatott a reflektoraival. Valami miatt jelezni akarnak neki.
A kanyarban nem volt hol megállnia; pár száz méterrel később kell lenni egy pihenőnek.
Lassított a Rolls-Royce-szal ahogy a rendőrautó mellé ért, a fiatal rendőr arcát csak homályosan
látta a hóesésben.
Hallotta a dudaszót, látta a reflektorok villogását. Letekerte az ablakot.
– Mindjárt megállok, amint...
És ekkor meglátta az arcot. Az idegen arcvonásokat. Ez nem a fiatal genfi rendőr arca volt! Ezt
az arcot még sohasem látta. Szemben vele puskacső emelkedett.
Kétségbeesetten próbálta feltekerni az ablakot. De elkésett. Hallotta a lövést, látta a vakító fényt,
mintha ezernyi éles penge hasított volna a bőrébe. Látta a saját vérét, amint az üvegre fröccsen,
hallotta a saját kiáltását, amint visszhangot ver az elszabadult kocsi belsejében.
Fém csapódott a fémnek, iszonyú hangot adva. A műszerfal hirtelen a feje tetejére állt, a pedálok
a levegőbe emelkedtek, Holcroft a tetőnek ütközött, azután visszazuhant, keresztülesett az ülés
támláján, majd újból az üvegnek vágódott, azután vissza, neki a nyársként kiálló kormánykeréknek,
majd felemelkedett a levegőbe, és mintha úszott volna.
 És ebben a lebegésben végre megbékélt. A pengék nem kínozták többé; a ködön keresztül
hirtelen a megváltó űrbe zuhant.

Yakov a pisztolyával kiütötte a szélvédő maradék üvegét. A puska a földre esett; a műanyag
robbanószerkezetek még a dobozukban voltak, a gránátokat sehol sem látta.
Az összes fegyver használhatatlanná vált, ennek az egynek a kivételével, mert ez az egy volt
kézzelfogható közelségben, és ezt használni is fogja, egészen az utolsó golyóig – vagy amíg meg
nem ölik. Három férfi volt az álrendőrautóban, a harmadik, a mesterlövész, megint a hátsó
ablakhoz kuporodott. Ben-Gadiz látta a fejét a keretben. Most! A felszálló gőzfüggönyön keresztül
gondosan célbavette, és meghúzta a ravaszt. A férfi felüvöltött, az arca átlósan felcsapódott, és
visszazuhant a törött ablak fűrészfogaira.
Yakov újból nekicsapta vállát az ajtónak; az ajtó engedett. Engednie kellett: a mögötte terjedő
tűz miatt az üzemanyagtartály előbb-utóbb felrobban. Előtte a rendőrautó vezetője a Rolls-Royce-
nak vezette az autót; a másik férfi az úton állt, benyúlt Holcroft ablakán, a kormányt rángatta. Le
akarták lökni az autót a rézsűn.
Ben-Gadíz egész testét az ajtónak feszítette, végre kipattant. Az izraeli kiugrott a hófedte útra,
sebei vörös csíkokat festettek a fehér hóra. Felemelte a pisztolyát, és lőtt, többször egymás után,
szeme előtt karikák ugráltak, nem tudott pontosan célozni. És ekkor egyszerre két szörnyű dolog is
történt ugyanabban a pillanatban.
A Rolls-Royce átbillent az út szélén, és géppisztoly ugatása töltötte meg a levegőt. Golyók
pattogtak az úton, a sorozat eltalálta Yakov lábait. Leírhatatlan fájdalom hasított belé.
A földre zuhant, rángatózott, forgott, gurult, amerre tudott. A keze a kerék feltépett gumijához
ért, majd a fémhez verődött, újból a fémhez, azután hideg üvegdarabokat tapintott, végül a havat, a
tiszta havat.
A robbanás bekövetkezett; a Maserati üzemanyagtartálya lángba borult. És Ben-Gadíz a távolból
kiáltásokat hallott.
– Meghaltak! Forduljunk vissza! El innen!
A támadók elmenekültek.

Helden már több mint egy perccel ezelőtt lassított. Noel még mindig nem tűnt fel a tükörben.
Hol lehet? Megállt az út szélén, és várt. Újabb két perc telt el; tovább nem várhatott.
Visszafordult, és elindult felfelé az úton. A gázpedált ütközésig nyomta, már több mint fél
mérföldet ment visszafelé, de még mindig nem látta őt. A keze remegni kezdett, izgatottan
kapkodott levegő után.
Valami történt. Tudta, érezte, valami történhetett.
És ekkor meglátta a Maseratit. A Maserati lángokban álló roncsát. Ó, istenem! Hol van Noel
kocsija? Hol van Noel? Yakov?
A fékre taposott, és sikoltva kiugrott az autóból. Elzuhant a síkos úton, nem is vette észre, hogy
a saját sérült lába miatt esett el, felállt, és kétségbeesetten kiabálva újra futni kezdett.
– Noel! Noel!
A hidegben könnyek patakzottak az arcán, a sikolyok elemi erővel törtek fel a torkából.
Hisztérikus roham kerítette hatalmába.
A parancs a semmiből érkezett.
– Helden! Ebből elég! Ide...
A hang. Yakov hangja. De honnan? Honnan jön a hang? Újra hallotta.
– Helden! Ide le!
A hegyoldal. Az út széléhez futott, és minden összeomlott benne. Lent meglátta a Rolls-Royce-
ot, a felborult, füstölgő, összezúzott autót. A Rolls-Royce mellett a földön észrevette Yakov Ben-
Gadíz alakját. És meglátta a vörös vércsíkot is, mely széles ösvényként húzódott a havon, az úttól
egészen addig a pontig, ahol Yakov feküdt.
 Helden átvetette magát az alacsony falon, gurult a hóban, keresztül a sziklákon, sikítva a
kocsinál reá váró halálos látvány gondolatára. Ben-Gadíz mellett a földre zuhant, és
kétségbeesetten nézett Noelre a nyitott ablakon át. A férfi mozdulatlanul feküdt, az arca úszott a
vérben.
– Nem!... Nem!
Yakov megragadta a lány karját, és magához húzta. Alig tudott beszélni, de a parancsai
világosak voltak.
– Menj vissza a kocsidhoz. Treyvaux-tól délre van egy kis falu, alig három mérföldnyire innen.
Hívd fel Litvakot. Prés-du-Lac nincs olyan messze... tizenkét, tizennégy mérföld lehet. Bérelhet
pilótákat, gyors autókat. Érd el, mondd meg neki, mi történt!
Helden nem tudta a szemét levenni Noelről.
– Meghalt... meghalt!
– Nem biztos. Siess!
– Nem lehet. Nem hagyhatom itt!
Ben-Gadíz felemelte a pisztolyát.
– Ha nem indulsz el azonnal, én lövöm le Noelt!

Litvak belépett a szobába, ahol Ben-Gadíz feküdt, testének alsó részét vastag kötések borították.
Yakov az ablakon át a hófödte tájat és a távolban magasodó hegyeket figyelte; továbbra is kinézett
az ablakon, nem véve tudomást az orvosról.
– Akarod tudni az igazságot?
Az izraeli lassan visszafordította a fejét.
– Nincs értelme kerülgetni, igaz? Amúgyis az arcodra van írva.
– Rosszabb híreket is hozhatnék. Nem fogsz többé tökéletesen járni, a roncsolás túl nagy. De
idővel újra járni fogsz. Először csak mankóval; később talán elég lesz egy bot is.
– Nem a legjobb kilátások, már ami a szakmámat illeti, igaz?
– Nem, de a szellemi képességeid változatlanok, és a kezed meg fog gyógyulni. Zenészként
dolgozhatsz.
Yakov szomorúan elmosolyodott.
– Annak sohasem voltam igazán jó. A gondolataim mindig elkalandoztak. A másik szakmámban
jobb profinak tartottak.
– Az agyadat sok mindenre felhasználhatod.
Az izraeli összeráncolta a homlokát, és újra kinézett az ablakon. – Majd meglátjuk, ha már
pontosabban tudjuk, mi maradt meg odakinn a világból.
– Minden változik, Yakov. És nagyon gyorsan – mondta az orvos.
– Mi van Holcrofttal?
– Nem is tudom, mit mondjak. Meghalhatott volna. De még él. Nem mintha olyan nagy lenne a
különbség, már ami az életét illeti. Vagy fél tucat országban körözik gyilkosság miatt. A
halálbüntetést mindenütt visszaállították. Mindenütt. Első látásra lelőnék.
– Győztek – mondta Yakov, és könny szökött a szemébe. – A Sonnenkinderek győztek.
– Majd meglátjuk – mondta Litvak. – Ha már pontosabban tudjuk, mi maradt meg odakinn a
világból.

Epilógus

Képek. Alaktalan, elmosódott, megfoghatatlan képek, ködbe vesző körvonalakkal. A lét halvány
tudata, semmi több. A képek lassan alakot öltöttek, a köd feloszlott, kezdte felismerni a tárgyakat. A
gondolatokra még várni kell; örült, hogy lát, s hogy a tárgyakat meg tudja nevezni.
 Noel meglátta Helden föléje hajló arcát, megérezte leomló szőke haját a bőrén. Könnyek ültek a
szemében; végiggurultak az orcáján. Le akarta törölni őket, de nem tudta elérni a drága, fáradt
arcot. A keze lehanyatlott. Helden a tenyerébe fogta.
– Kedvesem...
Hallotta a hangját! Ezek szerint hall. Lát és hall. Behunyta a szemét, érezte, hamarosan a
gondolatok is visszatérnek.
Litvak az ajtóban állt, nézte, ahogy Helden Noel mellkasát és nyakát törli a szivaccsal. A hóna
alatt egy újságot hozott. Holcroft arcát fürkészte, az arcot, mely a golyózáporban csúnyán
megsérült. Mindenütt sebek, a bal arcán, keresztben a homlokán, és végig a nyakán. Gyógyulóban
lévő sebek. Valahonnan a házból hegedűszó hallatszott, igazi művész vonója alól.
– Az ápolónőd fizetésemelést érdemel – mondta Noel gyenge hangon.
– Melyik munkájáért? – kérdezte Litvak nevetve.
– Ne élcelődj, gyógyíts! – mondta Helden, és ő is nevetett.
– Bár csak többet gyógyíthatnék! Lenne mit! – szólt az orvos, és az újságot Holcroft mellé
ejtette. A Herald Tribune párizsi kiadása volt. – Neked hoztam Neuchátelből. Bár nem biztos, hogy
el is akarod majd olvasni.
– Mi a mai adag?
– Az ellenvélemények következményei, talán ez lehetne az összefoglaló cím. A Legfelsőbb
Bíróság úgy határozott, hogy a New York Times nem írhat többé a Pentagonról. Persze
nemzetbiztonsági érdekekre hivatkoztak. Az igen tisztelt Legfelsőbb Bíróság továbbá nem tartotta
törvénybe ütközőnek az államodban, Michiganben sorozatban végrehajtott kivégzéseket sem. A
Bíróság az indoklásban kifejtette, hogy amikor a nép jólétét kisebbségek fenyegetik, akkor csak
helyeselhető, ha valahol elrettentés céljából végre gyors és hathatós intézkedéseket foganatosítanak.
– Azt hiszem, a nép az, amely mára kisebbségbe szorult – mondta Noel gyenge hangon, és fejét
visszaejtette a párnára. A politikusok életét kioltó, a föld minden országán végigsöprő
merénylethullám következtében példátlan szigorúságú biztonsági intézkedéseket hoztak a világ
fővárosaiban. A legnagyobb felelősség mindenütt a katonai és a rendőri szervekre hárul, ezért a
legmagasabb szintű nemzetközi együttműködés érdekében ügynökséget alapítottak a svájci
Zürichben, Anvil néven. Az ügynökség a gyors, pontos és bizalmas információcserét hivatott
biztosítani a részt vevő katonai és rendőri szervezetek között...

Yakov Ben-Gadíz a scherzo közepén tartott Mendelssohn Hegedűversenyében, amikor a

gondolatai ismét elkalandoztak. Noel Holcroft a keresztben álló heverőn feküdt, Helden a heverő
előtt ült a padlón.
A Los Angelesből érkezett plasztikai sebész kiváló munkát végzett névtelen páciensén. Az arc
Holcroft arca volt, de mégsem az övé. A lövés okozta sebhelyek eltűntek, helyüket barázdák
váltották fel, ettől az arc kissé szoborszerű jelleget kapott, mintha vésővel faragták volna.
Homlokán a ráncok még mélyebbek lettek, szeme körül a redők nagyobbak. Az enyhén
megváltoztatott, helyreállított arc már nem sugárzott ártatlanságot; inkább kissé kegyetlennek tűnt.
Nem is kissé.
Ezeken a változásokon túlmenően, Noel megöregedett, fájdalmasan gyorsan. Csak négy
hónappal ezelőtt emelték ki a Fribourgtól északra futó út oldalán a Rolls-Royce-ból, mégis, mintha
évek teltek volna el azóta.
De szerencsére élt, és egyre jobban visszanyerte az erejét, hála Helden gondoskodásának, és a
Litvak előírta véget nem érő gyakorlatoknak, melyek végrehajtását a Har Sha'alav félelmetes
kommandójának egykori katonája ellenőrizte.
Yakov kedvét lelte ezekben a gyakorlatokban. A tökéletességre törekedett, és Holcroft megfelelt
a követelményeinek. Teljesen vissza kellett nyernie az erejét, mielőtt az igazi kiképzés
megkezdődhetett volna.
 A kiképzés holnap kezdődik. Tavaszodott. Magasan a hegyek között, távol minden
kíváncsiskodó szemtől, Yakov Ben-Gadíz legszigorúbb felügyelete alatt fognak dolgozni. A
tanítvány elsajátítja mindazt, amire a mester többé már nem képes; és a pokol kínjait kell kiállnia,
míg túl nem szárnyalja mesterét.
Holnap kezdődik a kiképzés.

Deutsche Zeitung
Berlin, július 4. – A Bundestag ma jóváhagyta az Átnevelő Táborok létesítésének tervét, melyek
mintájául az amerikai Arizona és Texas államokbeli táborok szolgálnak. Ezeknek a táboroknak,
akárcsak a USA-belieknek, elsősorban a nevelés a célja. A táborok működését a hadsereg felügyeli.
Átnevelésre azok a személyek ítélhetők, akiket a bíróságok bűnösnek találnak a német nép ellen
elkövetett bűntettekben...

– Drót! Lánc! Kötél!

– Használd az ujjaidat! Azok is fegyverek, ne feledd...
– Fel a fára újra, túl lassú voltál...
– Mássz fel a hegyre; és gyere vissza úgy, hogy ne lássalak meg...
– Láttalak! Szétlőhettem volna a fejed!
– Az ideget nyomd, ne az eret! Öt ilyen pont van Keresd meg őket. A kötéssel a szemeden.
Tapintsd ki...
– Gurulj ki az esésből, ne mássz...
– Mindig van alternatíva, és a másodperc törtrésze alatt kell dönteni. Ez lebegjen mindig a
szemed előtt. Ösztönösen...
– A pontos találat a célzáson, a mozdulatlanságon és a helyes légzésen múlik: Lőj egymás után
hétszer; a találatoknak öt centiméteres körön belül kell lenniük...
– Tűnés, tűnés, tűnés! Használd fel a környezetet, olvadj bele! Ne félj mozdulatlanul állni. Egy
mozdulatlan emberen könnyen átsiklik a szem...

Elmúlt a nyár, és Yakov Ben-Gadíz elégedett volt az eredménnyel. A tanítvány túlszárnyalta

mesterét. Kész volt a bevetésre.
Akárcsak a társa, Helden. Együtt alkotják majd a csapatot. A Sonnenkinderek ellen.
Elővették a névsort, és alaposan tanulmányozták.

Herald Tribune
Európai Kiadás
Párizs, október 10. – Az Anvil néven ismert zürichi nemzetközi ügynökség ma bejelentette egy
független Kancellári Tanács megalakítását, melynek tagjait titkos szavazással választják meg a
tagállamok képviselői közül. Az első Anvil Kongresszust e hó 25-én tartják...

A pár a zürichi Lindenhof kerület egyik utcáján sétált, a Limmat folyó bal partján. A magas
növésű, de kissé hajlott hátú férfi az egyik lábára határozottan bicegett, ezért elég nehezen haladtak
előre a tömegben. A kezében vitt ütött-kopott bőrönd csak tovább nehezítette a mozgását. A nő
belekarolt, inkább azért, hogy vezesse hirtelen haragú urát, semmint gyengédségből. Egyikük sem
szólt; a meghatározhatatlan korú párról lerítt, hogy kölcsönös utálatban telnek napjaik.
Befordultak az egyik hivatali épület kapuján, a férfi a nő mögött bicegett a lift felé. Megálltak a
liftes előtt; a nő a középosztálybeli németek jellegzetes hanghordozásával kérdezte meg az egyik
kis könyvvizsgáló iroda szobaszámát.
Az iroda a tizenkettediken, azaz a legfelső emeleten volt található, de ebédidő lévén, a liftes
kételkedett abban, hogy ilyenkor bárkit is ott találnak. Nem számít; legfeljebb várnak.
 A tizenkettediken kiléptek a liftből; a folyosón egy lélek se járt. Abban a pillanatban, amikor a
liftajtó becsukódott mögöttük, a pár a folyosó jobb végén lévő lépcső irányába kezdett futni. Eltűnt
a bicegés, a mogorva arc. A lépcsőn felszaladtak a tetőre nyíló ajtóhoz, és megálltak előtte a
pihenőn. A férfi letette a bőröndjét, letérdelt, és kinyitotta. A bőröndben egy távcsöves puska volt,
külön a cső a távcsővel és a tus a szíjjal.
Kiemelte őket, és összeszerelte a puskát. Ezután levette a fejéről a kalapot, és a hozzávarrt
parókával együtt a bőröndbe dobta. Felegyenesedett, és segített a nőnek levenni a kabátját. Az
ujjakat áthúzva egy mozdulattal kifordították, és máris egy elegáns, drága beige kabátot tartottak a
kezükben, amilyet csak a jobb párizsi üzletekben látni.
Ezután a nő segített a férfinak, hogy kifordítsa a felöltőjét, mely divatos, szarvasbőr díszítésű
télikabáttá változott. Levette a kendőjét, kihúzta kontyából a tűket, és vállára engedte hosszú szőke
haját. Kinyitotta a táskáját, és előhúzott egy pisztolyt.
– Itt várlak – mondta Helden. – Jó vadászatot!
– Köszönöm – mondta Noel, és kinyitotta a tetőre vezetőajtót. A fal mellett egy használaton
kívüli kéményhez kúszott, átbújtatta karját a szíjon, és feszesre húzta. A zsebébe nyúlt, és elővett
három töltényt; benyomta őket a tárba, és a reteszt tüzelőállásba csattintotta. Mindig van
alternatíva, és a másodperc törtrésze alatt kell dönteni.
Most nem lesz szüksége alternatívára. Nem fog hibázni. Megfordult, és letérdelt a fal mellé. A
puskát a fal tetejére támasztotta, és belenézett a távcsőbe.
Tizenkét emelettel lejjebb, az utca túloldalán, a tömeg üdvrivalgással fogadta a Lindenhof
szálloda hatalmas üvegajtaján kijövő férfiakat. A férfiak kiléptek a napfényre, az első Anvil
Kongresszust üdvözlő transzparensek alá.
Ott állt az is, akit keresett. A távcső szálkeresztje lassan rácsúszott a fénylő szőke haj alatti
szoborszerű arcra.
Holcroft meghúzta a ravaszt. Tizenkét emelettel lejjebb az arc véres húscafattá robbant.
A Tinamu végre meghalt.
A Tinamu ölte meg.
Mindenütt ott vannak. Ez még csak a kezdet.

Vége.