Tormay Cécile

Az ősi küldött

Első rész

A csallóközi hattyú

(Budapest, 1933.)

I.

Magányosan jött. Nem szeretett csapatosan járni, a szolgáit pedig hátraparancsolta.

Mióta hazafelé fordította a lova fejét, így vágott át sok idegen országon. Maga védelmére
nem küldött előre senkit. Fegyverhordozója a vén Vutuk és csatlósa Pünkösd, mindig csak a
nyomát követte. Most is mögötte csörtetett az ügetésük s hol elveszett, hol megkerült és
megint kísérte, mint tegnap és azelőtt, olyan régtől fogva, hogy már nem lehetett tudni, mióta
tart ez így.
Az út nyúlt és folytatódott és reggel mindig ujra kezdődött ha este elfogyott. A hegyek és a
völgyek is mindíg újra kezdődtek. A lovas hol fenn volt a havas gerinceken, hol lenn volt a
mészfehér szorosok fenekén. Néha még a legörgő kis kövek neszelése is hallatszott a
véghetetlen csendben, néha vad zúgások bömböltek fel a mélyből és az ütköző vizek
mennydörgésében alig értették egymás szavát az emberek.
Előttük a meredeken el-eltűnt a lovas a vonuló felhőkben. Mire megint látszott a hirtelen
kisütő sárga fényben, nagyra nőtt az árnyéka a sziklafalon s a kopjás karcsú árnyék néma
haladása mutatta az utat.
És olykor ázott volt, olykor keményreszáradt a kantárszár.
A leszédült hegycsuszamlások felett, mintha kihalt tájon vitt volna át a csapás. Errefele még
az állatok módjára lopakodó kis erdei emberek menekülő futása is elenyészett az ősöreg
vadonban. A dermedt kőkatlanok között már csak roskadt holt erdőkbe zuhant szürke
sziklacsontvázak kerültek elő, kitépett óriási fák, csatázó viharok eldobált buzogányai és
fenyvesek és ujra fenyvesek, mintha roppant iramodásokkal inni futottak volna le a rengetegek
a Vág völgyébe.
Most már minden odafutott s a folyó rohanva mosta a hegyek gyökerét. Hujrázva dobálta
magát a visszhangos sziklafalak között. Futtában összemorzsolta a tükrébe hullott eget és
erdőket s őrjöngve kavarta meg belőlük örvényeiben önmaga gyönyörű kékenzöld színét.
Kimeredő sziklák felett táncolt a hab. Csattogva nyargalt a folyó dél felé.
Északról néha még utána jöttek a hóban hempergett szelek. Jeges suhogások tántorogtak
ilyenkor a fenyők csúcsain. A lovas feltekintett. Feje felett titokzatos jeleket adtak egymásnak a
fák. Ők látták, amit az ember nem láthatott.
Valahol félelmes robajjal szikla szakadt a hegyről. Döngő ugrásokkal, hosszú vágtatásban
tarolta a fákat s a Vág tajtékozva bődült fel, mikor belézuhant.
Az óriás futás után egy darabig megtorpant az élet a riadt erdőkben. Csak a visszhang
dáridózott a völgyek felett és köröskörül morajlottak az egymás ellen dühöngő hegyek.
— Hallottad?...
— Tán a Gonosz vót!
— Inkább hinném, hogy az óriások hányják-vetik itt egymásra a köveket...
— Ha a fejemet találták vóna — és Pünkösd rémületében pislogva dörzsölte a nyaka szirtjét.
— Csudára dévajos vidék ez, csak még egyszer kimenekedjünk innen. Vinnék vagy egy malacot
a kolontóbeli klastromos atyafiaknak.
Vutuk hallgatott. Nagy, csontos hüvelyk- és mutatóujja között meredten nyűtte lefele hosszú
ősz bajuszát.
Verejtékesen féltek mind a ketten.
— De Ung úr a fekete Fenétől se fél, még a papok haragos Istenétől se, — vacogta Pünkösd,
mintha önmagát bíztatná.
Vutuk csak jóval később felelt. Ő mindíg akkor felelt, mikorra már elfelejtette az ember, amit
kérdezett.
— Bizony, — mormogta megfontoltan, nem ismeri a mi gazdánk, mi dolog a félelem.
Az emelkedőről visszanézett a lovas. A fékszárakat a combjának szorítva ült a nyeregben.
Fedetlen fejét kissé hátraszegve tartotta és a gallyak között belevilágított a nap a szép kevély
fiatal arcba. Kerekrenyírt sötét, sima haja szabadon hagyta a nyakát, az orra keményvágású
volt, az ajka keskeny és elszánt, az állát előre feszítette. Nagy ménlován, még elnyűtt
bőrujjasában is hajlékonynak látszott a teste s szabad kezét kitárt tenyérrel nyujtotta a
mélységek fölé, mintha mutatná, hogy nincs többé mitől tartaniok.
— Látod-e? — Pünkösd sebesen kiegyengette magát — úgy tud nézni, mintha bátorságot
parancsolna...
A napsütés lemaradt fiatal gazdájuk fejéről. Az arca belehajlott a zöld erdei homályba s
mintha asszonyfélével beszélne, a lova fülébe mondta: — Rege, te... hazafele tartunk! —
Nyugalmától, akár csak riadt szolgái, az állat is megnyugodott s ő odébb lovagolt a magas
fenyők alatt.
A ló egyszerre puhán lépett. Egy nyíllövésnyi térségen bekapta a föld a köveket. A havasi rét
hanyattfekve nézte maga felett a kék eget. Ung is felnézett. Verőfényes magasságokban madár
víjjogott. A sűrűben valamilyen láthatatlan erdei vad csörtetése hömpölygött le a lejtőn.
Fáradt lován már harmadnapja jött az északi határ felől. A Havas Erdők hegyein át jött,
kísérteties fehér hágókon, országgyepün, országkapun, ösvényeken, csapásokon s néha lenhajú
riadt pásztorok, néha a csillagok, néha a Fátra és a Vág mutatták az utat.
Errefele már se remeteség, se egyéb lakott hely nem akadt sehol. Éjjente barmok üres
karáma, hegyi pásztorok kunyhója, zsiványok elhagyott barlangja, vagy az Úr Isten csillagos
hideg ege voltak a menedékei. Nappal pedig hol ügetett, hol vezette a lovát, csúszós meredek
csapásokon, mély erdők alján, kihalt patakok köves medrében. A patkó visszhangosan csattant
egyet-egyet a nagy magányban és ő nem állt meg, míg a Vág völgyében össze nem futottak az
árnyak éjtszakázni.
Ilyenkor közelebb bátorkodott a két lovascseléd tompa fegyvercsörömpölése. Lassan
kocogtak, megmegálltak, kémlelődtek, hogy kitapasztalják, vajjon mi lehet a gazdájuk akarata?
Kicsi kora óta ismerték őt, mégis félték, de azért valami babonás hittel csüggtek rajta. Neki
pedig kedve telt ebben. Fegyvertelenül is szerette érezni a hatalmát.
Kiegyenesedett a nyeregben és intett tétovázó cselédszolgáinak. Egyszeribe megváltozott a
testük fáradt tartása. Csendes állati örömtől szökött össze szívük táján a vér és a keze
mozdulatáért lehozták volna néki még a csillagokat is.
Ivóvizet hurcoltak a sisakjában a mélyből, olykor messze elmentek tűzért le a völgybe a
folyómenti halászok földvermeihez s száraz hidegben baromtürelemmel ütögették tűzkőből a
szikrát. Ragadozó emberek és állatok riasztására nagy lángot gerjesztettek a szabad
szállásokon.
A tűz vörös lobogással égett a földön. Fényében előbbre jöttek a mohos fatörzsek az erdőből,
és titkolózva nézték a fegyveres embereket és lenyergelt állatokat. A sűrűkben, mint a
kőpergés a vízmosásban, szüntelenül neszelt az óvatos kis erdei állatok halk futkosása.
A lovas hanyatt feküdt a leterített farkasbőrön. Hátraeresztett feje alatt összekulcsolta a két
kezét.
A fegyverhordozó és a csatlós ilyenkor halkan, merev szájjal beszéltek maguk között. Csak a
tűzfény mozgott az arcukon, bele-belelobbant a szemük fehérjébe.
Vutuk szálas ösztövér ember volt, Pünkösd széles pofájú, alacsony növésű, testes legényke.
A fegyverhordozó ritkán szólt, a csatlósból dűlt a beszéd és furcsán ki-kipukkant a nevetés.
Pedig mióta lakott földről a hegyek közé vetődtek, megcsappant a kedve. Sokat szurkálta az
éhség, szitkozódva, panaszkodva átkozta a kövek mindenségét. Vutuk megvetette őt ezért.
Különben a fegyverhordozó a gazdáján kívül minden teremtett lelket megvetett és a
legbelsejében a gazdáját sem azért tisztelte, mert a gazdája volt, hanem azért, mert bátrabb
volt, mint ő. De Pünkösd nem volt bátrabb. Oda se nézett hát, ha beszélt, pökött egyet-egyet
igen messzire s megint csak rettenetes nyugodalmasan sodorta hosszú ősz bajuszát.
A csatlós elkáromkodta magát mérgében:
— Hát ha kedvedre vannak a kövek, elégülj meg vénember kővel meg mennykővel, — aztán
mégis megosztotta vele maradék kenyerét.
Ung száját szórakozott mosolygás vonta felfelé. Így volt ez mindíg. Jó sorjukban egyre
patvarkodtak ezek, de ha bajba keveredtek, menten összefogtak. Megszokta már, mióta
úratyja neki ajándékozta a két cselédet éppen azidőben, mikoriban elküldte őt szabad
udvarából, hogy meglássa a külső világot, vagy talán, hogy az otthoni közönséges népek ne
lássák az ő szíve sanyarúságát... a holdnak telése-fogyása szerint számlált három egész
esztendőnek előtte.
Amint ott a földön elnyúlva feküdt, konok gőggel beletaszított állával a levegőbe: Igaza volt!
Igaza volt úratyjának mikor nem tűrhette, hogy erős bánkódását odahaza egyebek is lássák, ha
már a lányos szomszéd udvarban mást többre tartottak az ő fiánál. Ezért parancsolta, hogy
elmenjen. Nagy úr volt az atyja a határban és senki könnyen az ő akaratát nem vehette. Az
udvaron fegyveresen aludtak akkoriban a férfiak, a cselédnép kéznél tartotta a villát és a
fustélyt és asszonyanyja oly igen csendesen járt a házban, hagy hallani se lehetett. Csak utolsó
reggel, mikor búcsúzáskor megjelölte az ő fiát a kereszt jelével, mondotta néki, hogy őt talán a
vigasztaló szent Lélek kegyelme amúgy is mindíg Istennek szolgálatára szánta és hogy ez most
már el is következik.
Milyen tiltakozóan lobbant ettől a fejébe a vér. De ki bátorkodnék ily dologban édes
szüléjének ellenemondani? Sok testvére közül ő volt az udvarban a legfiatalabbik. Bátyjainak, a
rettentő erejű Laczknak, a kevély Kolosnak, Donknak és a csendesszívű jámbor Gintnek is, már
a maga kedvére való feleséget vett volt úratyjuk. Priszkát, Annokot a kis Évát, nagy hitbérért
messze várispánságokba királyi embereknek adta feleségnek. Róla pedig, íme hát úgy
határoztak, legyen az Egyházé.
Mintha villám csapott volna bele. Csak akkor fogta fel ésszel, hogy az anyja kicsi kora óta
kívánhatta ezt s ő, ha nem is tudta, minden zenebonás vásott vadságában ez ellen a titkolt
kívánsága ellen lázadt. Bálint mester, a nagy szótalan pap, asszonyanyja egytestvére is
ilyesmiket akarhatott, mikor eljött az udvarba a szentkúti szerzetes atyafiak apáturával. Ő meg
kiszökött előlük a pásztorokhoz és hallgatta, ami csodákat régi bálványos dolgokról, pogány
táltosokról s az égnek sok csillagáról lassan, komolyan a tűznél meséltek.
Hogy szerette ezt! Ilyenkor, ha az öregpásztor Maradék nem oda vigyázott, még a kürtjét is
megfújhatta néha. Gyönyörű nagy kürt volt, füstösnyakú pusztai bika szarvából való s nem is
igen akadhatott különb e világon. Rovások is látszottak még rajta és a hangja olyan volt, mint
amilyen talán a hadikürtök ékes zengése lehetett. Álmában is felszökött tőle a gulya, robogva
jött mind az egész ménes, ő pedig csak fújta, gyerekszeme messze révedt a pusztákba s
elgondolta szépen: így hangzik majd, mire fegyveresek élén hadba szállhat. A király meg csak
nézi és hivatja a diadal után s mintha azon koronásan nagyvásárból jönne, keresgél az
iszákjában. És ő térdre ereszkedve mondja: nem kell neki se arany, se ezüst, hanem ha
mindenképpen jutalmazni akarja a király, adjon néki olyan kürtöt, mint a kolontói öregpásztor
kürtje...
Kicsiny legényke volt még akkor. Elforgott az idő azóta. S mikor aztán az a lakodalom
megesett a szomszéd udvarban és végül mégis el kellett jönnie Bálint mesterrel, az öreg
Maradék odaadta neki a kürtjét. Milyen szegény, elnyűtt kis kürt lett addigra belőle. Vagy olyan
volt már azelőtt is?... Ki tudna ilyesmit utóbb megmondani? „Ha bajban léssz, fúdd meg,
lelkem, kicsi gazdám, tüstént ott termünk a szolgálatodra” — ezt mondta az öregpásztor s
mintha bogár esett volna a szemébe, beletörölt a tenyerével. Azzal fordult egyet és erős
káromkodással hajtotta a gulyát, noha nem is járt tilosban. Ő meg lovagolt elfele Bálint mester
lassújárású kesely lova mellett toronyiránt a szentkúti apátságnak, a Keled fiak udvara felé, át
a Homokon, a nagyrégi pesti révnek. Csak ott tudta meg, hogy onnan is tovább kell mennie.
Bálint mestert, aki a király könyvíró udvari papjai közül való volt, miképpen azt a régi
királyok óta szokásba vették, épp azidőkben küldötték át egy Párizsnak mondott jeles város
érseki oskolájába, hogy a decretumok és minden szabad tudományok mesterségét megtanulja.
Mire rövidesen már indult is volna, szűkszavúan akkor adta értésére Ungnak, hogy atyja
parancsából ő is készülődjék.
 A fekete papot két szent benedekrendi testvér és kevés fegyverese kísérte az útra. Később
még a pilisi szürke barátok apátura is hozzájuk szegődött egynéhány társával, mert nagy
Káptalanra, az ő fő rendtartományukba voltak indulóban. És miközben a szerzetesek így
együttesen vándoroltak messze tartományokon át, mintha a foglyuk lett volna, neki is velük
kellett lovagolnia két fegyveres cselédszolgájával, míg sok viszontagságok és imádkozások
között be nem mentek szent Genovéva megerősített apátsága felől a gallusok országának
fővárosába.
Ott azután Bálint mester szigorú intésekkel és ájtatos ajánlásokkal beszorította őt egyidőre a
szajnamenti jámbor kanonokok klastromoskolájába, hogy a grammatikai mesterség
tudományában megerősítsék és jó növendékpapot neveljenek belőle.
Így történt... Még most, itthon, a szabad, vadon erdőkben is fellángolt benne a harag, mikor
erre visszagondolt. De sanyarú is volt ott az élete a lélekzetszorongató, sötét, büdös, dohos
falak között, nyegle oskolásokra leskődő hosszúorrú magisterek, rectorok, doctorok s a gallusok
tartományainak eretnekségeiről eszelősen vitázó papok rabságában. Idegenek, mind csupa
idegen! Végül is nem tudta elviselni: „Adjátok vissza a kardomat, a lovamat!...” Nekibúsult
dühös kiáltozásától összefutottak az oskolások. Mikor pedig az éktelen lármáért megfeddette őt
a kanonokok gyülekezete előtt a káptalanházban a magister regens, dacosan állt s az ajkát
harapta. Nagy elszörnyűködés támadt e megátalkodottságán és senki sem kételkedett többé,
hogy a Gonosz tartja megszállva ezt a szaracénust. Régen tudta, hogy így hívják őt a háta
mögött, de most, mert már a szemébe is mondották, nem tűrhette többé. Mintha vér ömlött
volna el meleg bronz felett, elpirult az arca és torkaszakadva megint kiáltozta: „A kardomat, a
lovamat!” Aztán, mikor minden erejükből rázni kezdték, hogy kirázzák a beléfurakodott
ördögöt, egyszeribe az ő nyelvükön ordította a képükbe: ne háborgassák mán, mert éppen
most otthoni szóval imádkozik, eresztenék őt innen haza az Isten hírével.
Felnevetett a tűznél suhancos fiatal nevetéssel s mintha újra a szajnamenti kanoniával állna
szemben, kihívóan belenézett az éjtszaka sötétjébe. De ettől valahogyan alább hagyott a víg
kedve. Eszébe jutott, hogyan is akarták őt aztán azok a jámborok ebnek való sötét oduban,
rothadt férges szalmán, kenyéren és vizen csendesebb imádságra szoktatni.
Még Bálint mesterért is küldtek, hadd lássa az ő közelvalójának a szégyenét és parancsolja
meg neki keményen, hogy ezentúl keresztények nyelvén imádkozzék. Így mondták! Ettől
kifakadt a lelke keserűsége. Ezek a kegyes sátánok bátorkodnak? Akik csak a kis Szajnát
tudják, de a nagyhatalmas Tisza vizéről semmit sem tudnak s hitetlen szaracénusok földjének
állítják szent István király szép országát, szent Erzsébet asszony egytestvérének, Béla úrnak
büszke királyságát... Bálint mester felette komoran hallgatta a tajtékzást de egészen közel
hajolt az arcához, mikor mondotta: „Tanuld el tőlük, amiket ők tudnak és tartsad eszedben,
amiket mi tudunk, mert csak ezenképpen előzöd meg őket...” Közben szikrázott a szeme, mint
az éjtszakában megbolygatott pusztai tűz, aztán mélyen lehajtotta csuklyás fejét, mikor a
tömlöcből kilépett. Ő pedig, amíg csak odabenn fogva tartották, akár a verembe hajszolt vad,
körbe-körbe járt és a keskeny ablak rácsos nyílásán át egyre az odavaló, tenyérnyi hitvány
sápadt kis eget nézte, amelyikből kéken, mélyen annyi sok volt otthon, a síkon, Kolontó felett...
És nekiugrott, rázta, az öklével verte és elgörbítette a rostélyvasat.
Bele tartotta a kezét a vágmenti szállástűz világába. Még most is látszott rajta annak az
elgörbített rácsnak a nyoma. Halkan maga elő füttyentett. De a kanoniában attól fogva bezzeg
érezni is lehetett, hogy félnek tőle az oskolások, mert közülük többé senki sem bátorkodott őt
szaracénusnak hiddogálni. Aztán kétszer tizenkét holdváltozás se telt bele... Egy kora hajnalon,
zsolozsmázás után kitört, mint a pusztai ragadozó a csalitból és a megriadt szent barátok,
csakhogy békével menjen, kinyitották előtte a kaput. A lovát, a szolgáit mindenestől utána
kergették, még a kardját is utána hajították az ajtó ijedt kis nyílásán át. Kihajították az ő
kardját! Azok... Jól belevágta a kapufélfába, hogy a sok latin betű között ettől a magyar
rovástól mindíg ráemlékezzenek.
Kevélyen így eredt útnak, kopjásszolgák, íjasok nélkül, két otthoni cselédjével magányosan
és vándorolt, amerre a kedve tartotta.
Mióta hazafele jöttek, esténként a szállástüzeknél nem egyszer vissza akart volna emlékezni
sorjára mindenre, ami történt. De a számlálhatatlan idegen napok és idegen éjtszakák olyanok
voltak, mint mikor az úton egyik lábnyom a másikba lép és a sok nyomtól már nem látszik
tisztán egyetlenegy sem... Klastromok, várak és városok jutottak az eszébe, útszéli kocsmák,
vesztőhelyek és vásárok, jeles látványosságok, istenítéletek, lovagi tornák, processziók,
boszorkányégetések és micsoda ivások és verekedések... Aztán meg kényes udvari emberek,
tudós kalendáriomírók, szent remeték, eretnekek, markgráfok, szajhák és lovagok,
bélpoklosok, latrok, nemes szüzek és cifra asszonyok, akiktől mindíg odébb ment...
Megvetően, fiatalos nyers kegyetlenséggel nevetett magában. Amint most a farkasbőrön
nyujtózva visszagondolt rájuk, nem mutatkozott a gondolatában egynek az arca sem. Pedig
hogy tartóztatták azok a szüzek s asszonyemberek, hogy tudtak integetni, mikor odébb ment.
És ő már alig emlékezik... Talán arra az egyetlenegyre? Nem, arra sem... csak a keszkenőjére,
mikor siralommal kilobogott a rácsos ablakon. Tavasz lehetett akkor... A hársfák virágzása
érzett a levegőben. Tavasz volt, mikor a lova patkója utolszor végigcsattogott a kerek kövekkel
csodára kirakott furfangos sikátorokon, átdübörgött a fahidak felett, ki a felvonórostélyos öreg
kapun és a kőből hordott városfalak mögött eltünedeztek a zeg-zugos párizsi tetők, az
összezsúfolt hegyes templomtornyok és fekete paloták, a mocsaras, szigetes Szajna mentén.
Aki szembejött, utána fordult még nyilt úton is.
„Ki ez a lovas?...” Nézték, míg el nem fedte a por és a tekintetük szinte fénylett, mintha a
szemükben maradt volna a szép, idegenszerű arc diadalmas ifjúsága. Nyomában járó két
fegyveres cselédje látta, hogyan nézik... „Csak bámészkodjatok! Sok kopjavetéstől ilyen
hajlékony a teste, sok nehéz páncélviseléstől ilyen izmos...” „Úgye, másként üli a lovat, mint e
tartománybeliek?”
És előttük keletnek, mindíg keletnek, a nap felé tartott a lovas.
Tavasz volt akkor. Burgundiában pedig már arattak a népek, a rajnai tartományokban
szüreteltek és a thüringiai erdőkben hullott a lomb, mikor arra járt.
Az útmenti fákon olykor akasztott emberek, olykor gyümölcsök lógtak. A várfalakra kitűzött
karókon ázott kis madarak szárították a tollukat, vagy felnyársalt emberfejek száradtak a
szélben s a szomszéd csapszékben tisztátalan asszonyemberekkel csak daloltak az utasok és
vándorló legények.
Másként öltek és másként vigadtak azok, mint otthon ő nála.
Aztán már rossz szelek fújták a zimankót a megerősített német várhelyek körül. Váltott
vezetőket vett maga mellé, akik ismerték azoknak a tartományoknak az útjait és mégis
nekinyargalt a télnek. Ügetett kavargó hóviharokon át és vesztegelt behavazott városfalak
között s megint hajszolta a lovát, mert nem lehetett elviselni, olyan nagyon sanyargatta a
vágyódás, hogy hazamenne a Tisza partjára.
Akkoriban esett meg az is, hogy egy keresztútnál szóbaereszkedett két prédikáló baráttal,
akik arra vándoroltak. A barátok esztendőnek előtte eredtek útnak a halicsi fejedelemségből s
mondották, hogy általjőve Magyarországon, olyas beszédeket hallottak az ottani
klastromokban, mintha a tatárok az erdőkön át leszállnának az oroszok földjéről, miértis nagy
rontások és veszedelmek fenyegetik a keresztény népeket.
Ettől fogva sokszor gondolt a két prédikáló barát beszédeire. Már hiába intették a
menedékhelyeken jólelkű jámborok, hogy hófúvásba vész, ha kimegy onnan, hogy rablólovagok
és kószáló latrok fosztogatnak az utakon és a tartományi őrgrófok is megsarcolják, aki ilyenkor
télvíz idején fegyveres sereg nélkül nyilt helyre bátorkodik. A hidegtől, a latroktól, de még a
nagyhatalmas báróktól és őrgrófoktól sem ijedt meg, bár az utasok okulására sok keresztútnál
meredeztek az ő bitófáik.
Vakmerően, makacsul jött, csak jött és átvágta magát a morvák és csehek tartományain is
és minden veszedelmen, minden viszontagságon.
A Vág, mintha közelebb jött volna hozzá, a víz hidege érzett a sötétből. A két cseléd már
régen aludt. A lovak szeme álmosan pislantott bele a fénybe.
Ung elnyújtott lábával rőzsét taszított a parázsba. A nyirkos rőzse alatt kisidőre elalélt a
láng. A füst alacsonyan kúszott a sűrűbe, a fák nyugtalan árnyéka futkosott a földön, mint a
borzongás.
Feljebb húzta magán az állatbőr takarót. Fázott, de talán nem is a hegyek és a vizek
hidegétől. Sok elmúlt viszontagság és sok nagy veszedelem jutott az eszébe. A szajnaparti köd
és az az elfeketült, dohos kanonia a víz felett, amelyik még útközben is minden kolostorból
fenyegetőn utána nyúlt, hogy behúzza s többé ne eressze haza soha. Aztán Rheims és az aljas
sikátor támadói. Gonosz menedékhelyek, gyanús kocsmák. Merseburg és prédaleső váracskák
és az az ajtó, amelyiket a feketeköpönyeges emberek éjnek idején rátörték...
Ki imádkozott érte, hogy csodálatosan mindíg megmenekült?
Öklére támasztotta az állát. Mialatt a tűzbe nézett, mintha búsbársonyos éji lepke szállt
volna át a fényen, elébe rebbent egy asszony nézésének az emléke... Köves medrű, sebes folyó
felett állt az asszony és a magas, fekete fahíd feljárójánál vasrúdra felnyársalt embertest
merevedett. A nyaka csigolyájánál jött ki a nyárs, véres feje oldalt lógott. Az asszony
jajveszékelt és egyre hessegette a varjakat, az összevrődött nép pedig nevette. Mikor Ung a
hídra ért, megakadt a szeme az asszonyon. „A fiam volt”... csak ennyit mondott és ebben a
pillanatban valami ismerős látszott annak az idegen asszonynak a szemében. Valami olyan
ismerős... és neki, még ha nem is akarta volna, fejhajtással köszöntenie kellett őt. A népségek
csúfolódva röhögték ezt, egy lovag pedig, aki látta, szörnyen felháborodott, hogy vitéz létére
ilyent cselkedett. Révedező, üres tekintettel nézett rájuk. Mit akarnak? De hát... ott a hídon az
az idegen asszony... aki még az ő holt fiáról is elhajtotta a varjakat... És hogy ő elhaladtában
köszöntötte volna?... Nem tudta, miért tette. Azután sem tudta. Csak most... Most jutott
eszébe, hogy akkor is messze édesanyjára gondolt, aki vándorlása közben bizonynsan mindig
imádkozott érte. S mintha oda tartoznék, egyszerre még valaki az eszébe futott. Végighúzta a
kezét a homlokán. El akarta űzni, de későn volt már a hatalmába vette...
A thüringiai tartományban lovagolt akkor. Az erdő előtt valamely kicsiny várhelyen egy
Wolffgernek mondott nemes úrnál kért szállást éjtszakára. Wolffger úr, mikor megtudta, mi
járatban van, barátságosan befogadta és saját kamrájában vetett neki ágyat, elalvás előtt
pedig sokat faggatta, mivelhogy magyarországi Erzsébet asszonynak életében az ő szolgálatára
volt Eisenachban és annakutána fent a wartburgi hegyvárban is. Beszélte Wolffger úr:
„Ismertem néminemű pannonokat, kik követségben jártak nála és ama magyar dajkát is
ismertem, ki holdfényes estéken a tartományi grófnéasszony magas kamrájában csodálatos
idegen dalokat hárfázott”... Mire elaludtak, Ung a sok beszéd után azt álmodta, otthon van,
titokzatos hárfaszó peng a tiszai füzesek felől és a kamrája nyitott ajtaján bevilágít a hold.
Álmában úgy látta, hogy a küszöbön valaki áll. Nem jön be hozzá, csak áll és fehér és szomorú
és szép és törékeny, mint amilyennek Wolffger úr a magyar királyok házából való szent
Erzsébet asszonyt mondotta. Fel akarta emelni a fejét, hogy jobban odalásson, de ekkorra az
álomasszony már valaki más volt.
A jelenés kicsiny alakja felmagasodott. Még fiatalabbnak tetszett, mint az előbb. Barna
szeme a sötét pillák árnyéka alatt valamilyen elváltozásban csodálatosan világos szürke lett,
mint a vadgalamb csillanó szárnya a holdfényen és szép homloka fehérségébe ismerősen vágta
bele kékfekete sarkantyúját a hajnövese.
Hogy szerette ő ezt megcsókolni régen...
Bizonyosan felnyöghetett álmában akkor, mert aki az ajtónál támaszkodott, egyszerre
egészen feléje fordult. Mozdulatától megcsúszott a csípőöve, lecsúszott a combjára, mintha
lazán csak egy maroknyi hosszúszárú virágot fogna át. Kis keble felett arany nyakláncok és
csatok villanásában ringatóan szállt és emelkedett a haja két előrevetett hullámos fonata.
Nem szólt, nem is intett onnan a holdfényes küszöbről, csak nézett rá, mégis erősebben
hívta, mint a sok idegen tartomány minden asszonya... Ő meg felelte: „Te vagy, te... hát mégis
eljöttél, Kinga, az Isten megáldjon...” Aztán felébredt a tulajdon hangjától Wolffger úr
kamrájában. Mikor pedig napköltekor a várhelyről tovább lovagolt, már csak Kinga nevét tudta,
akit három esztendő óta mindíg el akart volna felejteni. Egész nap csak azt tudta. Az
elmaradozó erdők közt a szél is mondta neki, a köves úton még a lova patkója is...
A vágparti hideg éjtszakában meleg láng futott el ekkor az arca felett. Zavarodottan
körülnézett. Emberei és az állatok is elnyúlva, fáradtan aludtak. Egyedül volt ébren, nagy
erdőségek közepén. Senki sem nézhetett a szemébe, arra gondolhatott hát, akire akart. Most
az egyszer... Már lehorgasztotta a fejét: máskor is, sokszor, mikor nem akarta, mikor kínjában
az öklét harapta. Ivások közben, ha asszonnyal volt, vagy a várhelyeken, ahol útközben
megszállott s a vendéglovagnak járó élő, éjtszakai ajándék várakozott rá a kamrájában. Akkor
is Kingára gondolt. És egyszer, még mielőtt Burgundiába ért... Ott annyi virág nyílott. Kihajolt a
nyeregből s nyujtózkodó kézzel virágzó ágakat tépett az útmenti fákról. A vasingéhez szorította
a virágzást, vitte nyalábban, lóháton, vigyázva, hogy a szirma le ne hulljon. A kútnál kérték tőle
a leányok, de ő nem adta. „Kinek viszitek, ékes lovag?” Kinek viszi?... Vadul, messzire eldobta
magától a virágzó ágakat...
Visszagondolásában dühösen, elégedetten bólintott most, mintha önmagának bólintana. De
ez nem tartott soká. Már töprengve ráncolta a homlokát. Persze, hogy egyébkor is, nem
egyszer, nagy vásárokon, útközben, amiket csak látott, lágy asszonyskarlátot és nyakbavaló
ékességeket, sólymot, fehér paripát... Ugyan kinek akart ő így mindent hazahozni?
 Felsóhajtott. Mire való is volt az ő sok messze vándorlása? A szíve megint úgy dörömböl,
mint Wolffger úr kamrájában, az álom reggelén, mikornap az a másik csodálatos dolog is
megesett. A barátságos váracska alól már jó darabon tovább lovagoltak. Csordába verődött
fegyveres népség jött futva az úton. Részegek voltak mind, buján ordítozva egy leányt
hurcoltak magukkal. Ettől, mintha mennykő csapta volna meg, az jutott eszébe, mikor odahaza
nagy pompával a komárombeli Obor fia, Ders, Kingát vitte el magának és elfele lobogtak a
Tisza partján a lakodalmas fáklyák... Erre gondolt az idegen úton és egymagában rárontott a
fegyveres részegekre. Sohasem viaskodott olyan eszeveszetten. A kardja nekik süvöltött, akár
a pusztai forgószél, azok meg jajgatva futamodtak a felkavart porban... A vérében szinte
megenyhült egy régi vad harag! De kinyujtózni se volt ideje, valaki már zokogva ráborult a
kengyelvasra. Lenézett a fiatal, szőke leányra... Messziről kiáltozva, ismeretlen lovasok jöttek.
Sápadtak voltak, kettő fiatal, szőke, egy őszfejű sírva magához ölelte a lányt. Hálálkodón még
egy drágaköves gyűrűt is felnyujtott neki. Ettől elmúlt benne az öröm. Elutasította magától az
ajándékot. Mit tudnak ezek?... Mit köszönnek?... Hiszen nem is az ismeretlen részegek ellen
ment ő... Hiszen nem is ezért a leányért tette... Csak némán intett, mikor odébb lovagolt. Kelet
felé, mindig kelet felé...
A lihegő parázs felett összeszökött a szemöldöke. Rántott egyet magán, mintha álmából a
szívét akarná felverni. Az ördögbe! Mi leli? Miféle búskodó vitéz lett belőle ma éjjel? Hiszen nem
akart már ő többé soha ilyesmikre gondolni.
A csillag feljött a hegy mögül. Szél támadt az erdőn. Fütyülésére csontvázak tornája
kerekedett a sürüben, száraz koccanásssal reccsentek egymásnak az elaszott ágak.
Ung felugrott a földről. Egy ideig topogott a tűznél, hogy lekergesse magáról az éjtszakai
hideget, vagy mit, aztán nagyot nyujtózott.
Már világosodni kezdett az ég egyik sarka. Az emberek álmosan nyergeltek. Mire délirányban
lefelé ereszkedtek a hegyekről, egészen megvirradt. Itt olykor megint várföldi népek lakott
helyei közé szorult a lejtős, köves út. A patkócsattogásra gyanakvó arcok néztek ki az ijedt
ajtóréseken. Esténként pedig a hadútra leső kis hegyvárak világos ablaka, mint ugrásra kész
hiúzok és vadmacskák szeme tüzelt elő fejük felett a sűrűkből.
De a lovas nem állt meg. És mellette, mintha őrségváltás lett volna a Vág völgyében,
egymásután felágaskodott a fenyvesekből a trencséni kővár, a bolondóci sötét torony a szép
folyó felett, a szolgagyőri szentegyház és tegnap királyi földön a semptei őrhely. Minden
felágaskodott és hátrálva megint minden lefeküdt az időtlen ősi erdők között.
A ló patkója az utolsó meredeken csúszott lefele. A fák gyérülni kezdtek. Súlyos gallyaik,
mint zöld pávák uszályai, kényesen himbálóztak kétoldalt a kengyelvasak mellett, aztán süvítve
sóhajtottak vissza a sűrűbe.
Ung utánuk nézett. Már nem látszottt a csapás. Mögötte a völgy hajlásánál, mint roppant
rozsdás reteszek, kidőlt, rőt óriásfák zárták be a vadont. Elmaradoztak róla a hegyek titokzatos
árnyékai. A táj megnyugodott és a széthajlított ágak között messze messzire kinyílt előtte
ragyogón a völgy.
A folyó ziháló szűk lélekzete itt már kitágult. A sodródó hideg vízben nagy topolyák álltak
nyugalmasan. A hullám nekinyaldosott a lucskos zöld fatörzseknek, csobbanó özönlésében parti
füzesek lecsüngő gallyait kapdosta.
Az erdőkön innen elvétett udvarokról füst szállingózott. A földeken zöld darabokban
berzengett a fiatal vetés és remegése felett, a hanyatló napfényben, kitárt karokkal egy
útkereszt állt. A kereszt árnyéka hosszan lenyúlt a kanyargó hadútra. Ung lova belelépett az
árnyékba, a patkó rátiport, míg a lovas szeme a nap felé nézett. Pedig mennyit tanítgatta neki
az anyja, mielőtt nagy vándorlására elindult: „Emlékezzél rá Ung, az útkereszteknél soha ne
feledd magadat megjelölni a kereszt jelével”...
Visszapillantott. De az útkereszt már úgyis messze volt és a füzek között éppen akkor egy
kislány bukkant elé. A leány vízért jött a folyóhoz. Az ércveder megcsikordult a kavicson. Ung
kihajolt a nyeregből és inni kért. A víz hideg volt, a leány tekintete meleg. Mikor felnevetett
hozzá, ő is visszanevetett rá a veder billenő hűvös tükre felett. Mind a kettőjük szeme úgy
csillogott, mintha örülnének. A lovas ruházata, hosszú egyenes kardja és a sarkantyúja nemes
vitézi mivoltára mutatott. Sötét haja kifénylett az úri süveg alól, aranybarna szeme kedvesen is
tudott nézni, ha ő is úgy akarta és szép, hetyke arca olyan fiatal volt.
— Kié vagy? — kérdezte a leánytól.
— A szerzetes atyafiak monostorföldjének vagyok a jószága.
 — Kedvemre való jószág vagy!
Ungnak megint nevetnie kellett az örömtől, hogy itthoni szóval szólhat és úton-útfélen is
itthoni beszéddel felelnek neki. Ezt, azt, mindenféléket kérdezett, csakhogy hallja a másikat:
— Aztán mondjad, megmutatnád-e amaz atyafiak útját? — Hirtelen még jobban kihajolt a
nyeregből. Tenyerébe fogta a leány állát és magafelé emelte a nevető arcot.
De a leány ekkor megijedt az ismeretlen vitéztől. Rántott egyet a fején, elkapta az állát a
kezéből és sebesen futni kezdett ki-kiloccsanó vedrével. Csak a partos földnél állt meg. A vakító
rézsút napsütésben felemelt karjával beárnyékolta a szemét, úgy nézett utána a lovasnak.
— Jószerencsével járjatok! — állával a ló patája irányába integetett, valami figyelmeztetést
is kiáltott még, de Ung már nem hallotta meg.
Az itthoni beszéd... a leányos nevetés... ettől váratlanul egy másik, régi kis nevetés kezdett
ocsúdni az emlékezetében. A kolontói mesgyén... akkor is rézsút sütött a nap. A boglyák
árnyéka elnyúlt a földön, ő meg a tenyerébe fogott egy akaratos, gyerekes leányarcot és
lehajolt hozzá a nyeregből, hogy megcsókolja a homlokát, ott, ahol sötét ékben a hajanövése
kezdődött. Az ingváll bő és laza volt a törékeny keskeny leánytesten és a fehér nyíláson át
akkor egyetlenegyszer meglátta kicsiny, mezítelen keble gyors emelkedését.
A szemefényébe még most is gyöngéd homály vetődött, mint mikor acéltükörre lehelnek.
Ilyen hirtelen semmiért, semmitől ellágyul? A fogát csikorgatta. Csakis a Gonosz incselkedése
lehet, hogy már megint a komáromi révhely jut az eszébe s túl a tornyos szent András
egyházon az a ház... Nem akar ő odamenni. Haza akar menni... Mi köze neki a más
asszonyához?
Mereven nézte maga előtt az utat és az járt a fejében, mikor egyszer mégis elment oda,
mielőtt a pesti révhelyről napnyugatnak lovagolt. Míg Bálint mester készülődött, megszökött
tőle, hogy Kingát utolszor láthassa.
Nyersen megrántotta a fékszárat. A lova ágaskodva felkapált a levegőbe s messze elnyúló
árnyéka sötéten kapált a mezőben is. Ő meg csak azért is visszanézett az útmenti kislányra.
A leány utána fordulva még mindíg a partos földön állt. Mezítelen karjával beárnyékolta a
szemét. A megbillent vederből féloldalt lassan folydogált le csupasz lábára a víz. Mögötte az
erdőszélen hórihorgas dárdanyél hegye gyulladt meg a lenyugvó napban és irdatlan nagy pajzs
mögül kibukkant Vutuk kenderbajuszos száraz ősz parasztfeje. A gazdája sisakja és a vértjei
kétoldalt himbált a nyergén. Az ember is, az állat is szinte roskadozott a sok rájuk aggatott
nehéz fegyvertől. Pünkösd hangja még valahol a sűrűből kiáltozott. Sustorogva hánykolódott
körülte a fiatalos erdő, amint kifele birkózta magát a vezetéklóval.
A legény süvegjét lekapták az ágak. A haja borzas volt, az arca tüzelt. Szörnyen
káromkodott. Hanem aztán, mikor a leányt a vederrel meglátta, kimeresztette a szemét és
egyszerre csak boldog pofával ő is nevetni kezdett:
— Lelkem, galambom... hát most mán elhiszem, hogy igazán idehaza vagyunk...
A lovas ekkorra jó messze előttük ügetett. Közeledtére, nagyszarvú, ezüstfehér ökrök
mögött, öreg paraszt egyenesedett a szántásban. Mozdulatától meglóbálódott mezítelen szőrös
mellén két ágba font haja.
Ungnak felcsillant a szeme. Ilyen parasztot, meg ilyen nagyszarvú ökröket, mióta elment,
széles e világon nem látott sehol.
— Hé, öreg! — kiáltotta, — hol lelek erre emberséges menedékhelyet éjtszakára?
A paraszt lassan fordította törődött kérges arcát az ifjú ember felé. Egy darabig merően,
bizalmatlanul nézte őt, aztán nehéz ostorával némán a domb irányába mutatott. Az ostor vége
lehajlott, de nem moccant a levegőben.
— Merre viszen oda a kurtábbik út? — kérdezte a lovas.
A paraszt hátratolta zsíros süvegét s a kezefejével elgondolkodón törölte végig göröngyös,
öreg homlokát:
— Nagy járóföld lehet odáig. Sohse kerültem ama dombon túl.
Többet nem szólt, csak állt a szántásban, mintha belőle nőtt volna ki és a gyökere nem
engedné.
Mire a lovas a dombra ért, hanyatlott a nap az égen. A monostori földeken szétteregetett
trágya szaga érzett a márciusi alkonyatban. A Vágról köd szállt s mintha a naptűz füstje lenne,
messzire elkanyargott a völgyben a folyó felett. Lenn, távol az aranyló párákban, lombra váró,
nagy csupasz fák között, egy magányos torony ágaskodott. Errébb, a domb lábánál, rongyos,
görnyedt asszony ült az árokparton. A fejét oldalvást nagy botjára támasztotta.
 A bot görcsös kampójára hajló arc olyan volt, mint száraz ágon fityegő száraz levél.
Ung lenézett rá a nyeregből.
Valamilyen ijesztő vigyorgásban egyszerre összébb zsugorodott ekkor a botkampón a száraz
levél. Az asszony elaszott keze beleemelkedett az alkonyatba, ahogy a ló patája felé mutatott:
— Úr vitéz, rossz jeleim vannak... forduljatok vissza...
A lovas hátranézett. Ekkor vette észre, hogy lemaradt a lova bal patkója.
— Tán tanult boszorkány vagy?
Bánta is Ung, mit mondanak neki, csakhogy végtére a maga nyelvén mondják. Ma mindenkit
szeretett és nagykedvében ránevetett még az útmenti banyára is:
— Fogd a jövendölésedért!
Egy pénzt dobott az asszony ölébe. Aztán sarkantyúba csípte a lovát és vágtatott a
magányos, messze torony felé.

II.

Már esteledett, mire Ung a monostorhoz ért. A sötétedő csendben borzas sövények védték a
körülárkolt helyet. A sűrűben bujkáló falak és tetők fölött, mint valami ordas bástya, csak a
monostori templom tornya nézett túl a fákon.
Ott fenn, dárdára dűlve egy barát állt őrséget a csillagos égben és éneklő hangon, elnyújtva
kiáltozott le a magasból, valahányszor lóhátas ember ügetése közeledett a vágvölgyi hadútról.
A nagy udvaron béklyózott nyerges lovak harapdálták a füvet. Egy öreg szekér rúdjánál
kifogott ökrök fehérlettek elő a homályból. Sok elejtett vad hevert a földön. A szél mozgolódása
onnan felől friss vérszagot kevert a hűvös levegőbe.
A nyitott szín alatt még dolgozott a monostori fegyverkovács. Mogorva arcán meg-meglódult
a szabad tűz fénye. Szétvetett két térde között mezítelen kardot kalapált egy kövön.
Báránybőrsüveges ember állt előtte. Az ember szeme ugrálva követte a kalapács mozgását. A
szín lábánál nagyvadat nyúzott néhány nekigyürkőzött legény. Könyökig véres volt a karjuk,
összeszorított foguk ki-kivilágított az erőlködéstől.
A monostori malom alatt zúgott a víz. Beljebb szenestörzsű vadkörtefa tövén még egy tűz
égett. Lobogásában ködmönös körvonalak guggoltak a földön. A himbáló fény hol itt, hol ott
bozontos, elvadult fejeket kapkodott elő a sötétből. Monostorbeli halászok és többnyire utasok
cselédnépei lehettek, akik a kívülső bizonytalanságból éji menedéket kérni, a barátok udvarába
tértek.
A gazdáik már tető alá húzódtak. A kőház vasszeges kapujának a falürege odalátszott az
elnyúló tűzfényben. Ung, mintha vöröslő pallón át lovagolna, beleléptetett a rőt világosságba. A
felriadt cselédemberek kaszájukhoz kaptak. Többen szaladtak felé. De rájuk se hederített, csak
lehajolt a nyeregből és megcsapkodta a zörgető kalapáccsal a kaput.
Közben Vutuk is bekocogott az udvarra. Töméntelen fegyver alatt görnyedő alakja lassan
mozgott előbbre a megvilágított füvön. Leghátul Pünkösd következett a vezetéklóval. Most már
őket figyelték a kaszás emberek. A tűz körül a szemükkel intettek össze a többiek: messze
földről jöhetett ez a két lovascseléd... És egyik-másik tátott szájjal utánuk csodálkozott.
Ung újból zörgetett. Soká tartott, mire odabent a leskodő rács mögött elmondta a kaputartó
fráter a Miatyánkot s megkérdezte, ki légyen és mi járatban van a kései zörgető?
— Útból jöttem. Tomor nemből való Benk fia, Ung vagyok, dícsértessék az Úr Jézus Krisztus.
Mikor kisvártatva a kapu óvatosan nyílni kezdett, Ung odavetette Pünkösdnek a lova
kantárszárát:
— Vasaltasd meg, leveszett a hátsó bal patkója.
Nagy robajjal becsattant mögötte a kapu.
— Saluto te, — mondotta a barát vontatott hangon, miközben a vesszőre kötözött olajos
mécsest a jövevény arcához emelte. Csendesen, erősen megnézte őt. A hunyorgó kis láng
világánál Ung is megnézte a barátot. Mindegyikük valamilyen készültségben kémlelte a
másikat.
Az utas hamarabb abbahagyta ezt. Keze eleresztette a kardját. Ettől a beteges arcú fráter is
szelídebbre enyhült, de azért, hogy szemmeltarthassa az ismeretlent, mégis inkább maga előtt
küldte a szűk folyosón. A mécses világa alig lézengett a vizes falon. A barát feszülten fürkészte
az előtte haladó egyenes fiatal hátat és halkan szüntelenül imádkozott. Mezítelen lába elvétve
csattant a köveken.
A folyosó falbamélyedő alacsony ajtónak vitt neki. A fráter magasabbra emelte az olajos
mécsest. Ung úgy botorkált lefelé, mintha nem is ő lépne, hanem a garádics süllyedne vele
szinte a föld alá.
Homályos, mély helyiségbe ért.
Ez a monostori menedékhely valamikor kezdetben talán a rend káptalanháza lehetett. De az
ember semmit sem láthatott itt tisztán. Láng vakította, füst marta a szemet. Középütt, az öreg
füstlyukon benézett az ég. A zömök oszlopokra hajló mennyezet alatt nagy halom tuskó égett a
tűzhelyen és a sárral összetapasztott kőfalon, vöröslő ködben függött a feszület.
A falmenti lócákon emberi alakok körvonalai dűltek egymásba. Néhányan hanyattfekve
nyúltak el a padokon, néhányan összekönyököltek a faragatlan keskeny asztaltáblák felett a
kevés mécsvilágban. Mikor az érkezőt észrevették, elcsendesedtek. Pillanatra a fekvők közül is
felemelkedett némelyik.
— Salve! — mondotta Ung röviden. A fejét hátravetette és egyideig farkasszemet nézett
velük. Félszemöldöke hetykén felhúzódott, szépvágású ajkán a fiatalos zavart valamilyen
elszánt, néma kihívás váltotta fel. Azok, akik előbb jöttek, dörmögni kezdtek. Első látásra
sehogy sem tetszett nekik a jövevény. A mozgása, kevély nézése, a köszöntése másmilyen volt
mint az övék. Fiatal borostás arcán látszott, hogy különben símára tarolja a képét, mint a
latinusok. Útban elnyűtt ujjasa, deréköve, karcsú combjához és keskeny bokájához jól
odasímuló oldalt fűzött lábszár harisnyája, de még a saruja is mintha idegen szabású lenne.
Egy őszszakállú barát emelkedett fel ekkor az utasok közül és mialatt az éjtszakai jövevény
előtt a kaputartó fráter mécsese az egyetlen szabad szeglet felé himbálódzott, nehézkesen ő is
arra igyekezett. A monostori hebdomadarius lehetett. Az arca, a szakálla és a keze is olyan
szürke volt, mintha hamuból húzta volna ki, a szeme fénytelen, mint a holt madarak szeme.
A hamuszürke — és a beteges szerzetesarc egy pillanatra közel került egymáshoz a
mécsvilág felett. Az öregebbik elgondolkodón nézett le Ungra, aztán bólintott:
— Benedicite... — mondotta halkan, — messze földekről jöttetek vitéz az Úr nevével. Mi
pediglen befogadunk az Úr nevében.
Egy étekhordó laikus fráter eleséget hozott. Sózott halat, kenyeret és földből égetett
korsócskában bort tett az utas elé:
— Meg kell elégedned uram, merthogy a negyvennapos böjt ideje vagyon.
Ung szeme valamennyire megszokta a fojtós félhomályt. Mezítelen kardját a könyöke mellett
végigfektette az asztalon és megtörte a kenyeret.
Minden füstös és régi volt körülte, a megfaragott oszlopfejek, az elbarnult, nehéz
asztaltáblák és elnyűtt falilócák, szemközt a pulpitusféle prédikálószék és feje mellett a szűk
ablaknyílása is. Nagysok idő előtt foglalhattak itt földet a szerzetes atyafiak. Olyannak látszott
ez a hely, mint a régi szent királyok első fundálásai.
A füst szaga alatt valamilyen dohos tömjénszag ütött ekkor az orrába. Ettől megint a
szajnamenti kanonia jutott az eszébe. A sok, zömök oszlopra hajladozó sötét mennyezet
egyszerre lekönyökölt rá és nyomni kezdte a fejét.
A falon kis időközökkel, amint a tűz fénye mozgott, megjelent és eltűnt a sötét feszület. Az
Isten Egyfiának kifaragott képe kísértetiesen ijesztő volt rajta és sebzett kezénél, lábánál
látszottak az irdatlan sátorfejű szegek. Rozsdásak voltak ezek a szegek, olyanok, mintha sűrű,
öreg vér száradt volna rájuk.
Ung elkomorodott. Gyerekkorában is így volt ez. Ha nem őrizték, asszonyanyja kamrájában
faleveleket gyűrt az otthoni feszületen a Krisztus sebes keze alá, hogy az embernek ne
kellessen emiatt egyre szomorkodnia.
Nem szerette a szomorúságot. Ő a lovát szerette, a szabadságot, a csillagos eget, a napot, a
pusztákat, áz örömet és az életet. És sohasem is értette, ha már kifaragják, miért faragják
holtan az Úr Jézust? Miért nem faragják ki, mikor felmegy a hegyre, vagy mikor feltámad? De
hát asszonyanyja megtiltotta, hogy ilyesmiken gondolkozzék. Az úr Jézus pedig odahaza a
Tiszaparton, mikoriban ő még gyerek volt, nem igen tudott magyarul, hanem leginkább latin
szóval beszélt az ő papjainak általa, akik sok mindent titokban tartottak.
Az oszlopok közén a nagyszakállas, szürke arcú barátra tévedt a szeme. Az a másik, a
beteges arcú is, eléje ötlött. Ezek mindíg itt élnek, mindíg, ameddig meg nem halnak.
Megborzongott. Valamilyen erjedt, édeskés halálszagot kezdett érezni. A tegnapi erdők és a
tegnapelőtti hegyek jutottak az eszébe. A csillagjárta Fátra, vad, lakatlan földek, a Vág
mennydörgő vágtatása, friss hegyi szelek és források, szabad csapások, szabad tüzek a nagy
ég alatt. Megint a fráterre nézett. Miért bújnak ezek ide így élve, mint a férgek a kriptába?
Már felállt és belekönyökölt a szűk ablaknyílásba. A külső levegő megérintette hidegével az
arcát s mintha nagy folyó fölé hajolna, mély lélekzettel, hosszasan ivott a tiszta éjtszakából.
Az udvarról Pünkösd hangját hallotta. A vadkörtefa alatt a tűznél csatlósa vitte a szót.
Lassankint mind köréje sereglettek, a monostorbeli hosszúhajú halászok, a molnárlegények, a
kádár s a többi cselédnép, fegyverhordozók, urak szolgái. A kovács is odajött a szín alól, meg a
báránybőrsüveges, aki az előbb a kardját kalapáltatta. Tátott szájjal nézték, miközben
nagyokat lódítva a sok idegen tartományokról és népségekről beszélt.
— Mi tagadás, — kellegette magát a legényke, — oly igen kedveltek arrafele a fehérnépek,
hogy talán még a várgrófok is nekem adták volna a lányukat, ha kérem. — Közben nevetett s
mint ilyenkor szokta, kissé leguggolt, két összetett kezét a térde közé nyomta és hahotázva
úgy hajlongott előre-hátra.
A többiek álmélkodtak, ő meg egyre nagyobb hőstettekkel kérkedett, hogy mindenki előtt
lássék a vitézsége. A szeme forgott magabámulásától, a fehérjében pedig szépen csillogott a
tűzfény.
Vutuk szégyenkezve horgasztotta le a fejét és féloldalt nyűtte kenderősz bajúszát. Világért
sem szólt volna közbe.
Pünkösd már egész merészen hazudott:
— Az én gazdám...
A monostori fegyverkovács jót taszított rajta a könyökével:
— Hallod-e, ha jeles vitéz is a te gazdád, azonképpen láttam, nem nőtt valami nagyra, csak
olyan közepes...
Pünkösd bosszúsan vágott vissza:
— Az óriás óriás, ha gödörben áll is, van ennek ereje fegyver nélkül is, hát még fegyveresen.
— Ez aztán az egyszer igazán igaz, dörmögte Vutuk rettenetes lassan. Aztán már el is
felejtették az emberek azt, amivel elkezdte, mire nagy meggondolással újból felvette az elejtett
szót: — Mondok, öklömnyi gyerek vot a mi gazdánk, mikor a parlagi sas igen ragadozta a
nyájat a laposban, oszt ő viaskodást kezdett a beste madárral s kimentette körméből a juhot...
osztán megintelen a vadult gulya elébe is felállt a tiszai földön, mint a magasba fútt láng,
azonképpen állt egymagában, oszt a vágtató gulya elkanyarodott felemelt két kezétől.
Az udvaron pislogva csodálkoztak ezen a beszéden s most még csak annál több hitele lett a
csatlós szavának.
A legény elbizakodottan csapkodta tenyerével a mellét:
— Ezért is jeles ökleléseken nagyerős vitézeket meggyőztünk mi ketten a gazdámmal. Rudat
hánytunk, kopját törtünk oszt a kanonokok klastromoskolájában a könyveket is úgy forgattuk,
akár a kelevézt.
A tűz körül figyelőn előbbre hajladoztak a guggoló alakok:
— Klastromoskolába is beszagoltál te odatúl?
Pünkösd furcsát fintorított rövidke orrán:
— Beszagoltam, de nem volt kedvünkre az ottani szag...
Nagy nevetés támadt. A legény is nevetett:
— A biza, s merthogy Ung urat elakarták tanítani ama kivülvaló papok a magyar beszédtől
meg az idevaló dolgoktól, kellemetes szóval inkább elbúcsúztunk s ezenképpen hazajövet a
világból mindent megláthattam.
— Mindent megláthattál?...
— Kakaslábon forgó várat, meg Operenciát, — kérkedett a legény, — befalazott remetét,
cifra boszorkányasszonyt, hétfejű sárkányt... de annak hat fejét leütötte a gazdám.
Valamelyik utascseléd megkérdezte ekkor:
— Hát ama tartomány királyát láttad-e?
— Hogy láttam-e a franciai királyt? Meghiszem azt, még beszéltem is vele...
Az emberek elképedve nézték:
— Te, hallod-e, királlyal beszéltél?
A legényke pillanatra lesütötte a szemét:
— No nem egészen vele, de majdhogynem mégis...
Vutuk megvetően nézte: „Hát ez mán most megintelen mit hazudik itt?”
Pünkösd cseppet sem zavarodott meg s csendes szóval kezdte, mintha otthon a tűznél
mesélne:
— A soktornyos Párizsvárban ismerkedtünk össze, mikor egyszer is a belülső várfal felett
szükséget végezni félreeső helyre mentem. Osztán sok ülőhely vót ama ménkűnagy helyen,
oszt egyebek is ültek mán ott s nyájasan társalkodtak maguk között... Hát nézelődök, ha lesz,
ha nem lesz, csak odamegyek, mire is mellém telepszik skarlátpalástban egy asszonycsípős
kövér, no, mondok magamban, ki légyen emez, mire is mondák amazok, a franciai királynak
lenne a komája, noha vélem mégis legottan szóba ereszkedett...
A szájaszélét a kezefejével törölgette s rátartósan körülnézett, hogy ezt így kitalálta.
— Mit bámészkodtok, miképpen új borjak? — rivallt az emberekre. — Ennél is fortélyosabb
vót ama mesterkedésem, hogy eleségben sohse szűkölködtünk, míg innen nem kerültünk a
Havas Erdőkön.
Szidni kezdte a köveket, így meg úgy, verné meg az Isten, aki olyan boszorkányos vidéket
kitalált.
— Mondom néktek, a Fene találta ki, — egyszerre a monostorházra meredt s ijedtében félre
nyelt. Eszébe juthatott, hogy szent barátok udvarán van. Már sebesen hányta a keresztet, de
azért eközben is beszélt, hogy időt ne veszítsen: — Mert hát mikoriban túlnan, minek is hívják,
hát mondom thüringiásoknál meg mimanó népeknél, lakott földön lovagoltunk által s kikopott
az eleség a tarisznyánkból, csak kiálltam a hegyvárak gyepüjére, oszt nagy felszóval kiabáltam:
jön Ung vitéz, ilyen, olyan nagy főbajnok úr, halljátok-é! Jön rettenetes haddal. Éktelen sereg a
nyomában, eleséget adjatok, hogy jobb kedve legyen.
— De hát miféle nyelven kiabáltál? — kérdezte a kovács gyanakodva.
— Hát... olyanféle nyelven, melyben amazok ott születtek.
Vutuk megint sodorni kezdte a bajúszát. A többiek csodálkozó tisztességgel nézték a
legényt:
— Aztán adtak?
— Adtak... úgy megijedtek tőlem — és Pünkösd kidöntötte a hasát, hogy még azzal is
bizonyítson. Pofacsontjai felett furfangosan felcsúszott a kövérke hús, ferde vágású szeme
szinte elbújt egy percre és olyan suttogó lett a hangja, hogy csak a tűz körül hallhatták.
— Ám a klastromok kapujában megintelen másként beszéltem. Alázatost zörgettem ott
mondván: jámbor és kegyes Ung úr zarándokol errefelé, útban a Szentföldre. Aki jó lélek, adjon
az ő szolgájának alamizsnát az Úr nevében.
Fel-felcsukló nevetéssel nevetett. Az emberek ámulatukban csak rázták a fejüket. Egyik-
másik elvakkantotta magát.
Vutuk most már kevélyen pillantott le rá és elhatározta magában, hogy képenteremti a sok
fránya beszédért, mihelyest nem látja meg ez az avatatlan népség.
Fensőbbséges ember volt ő. Nem szenvedhette a hazugságot, de szégyelte volna, hogy
valamin is csodálkozzék. Mindíg elégedetlenkedett és semmi kincsért sem akart olyasmit
tanulni, amit még nem tudott. Olyanképpen is vonult át a sok külső országokon, mint egy
önérzetes fal. Lepergett róla minden és mérhetetlenül megvetett franciát, navarrait,
burgundiabelit, svábot és egyéb népeket. Fölényesen legyintett valahányszor szóba kerültek:
— Nem érdemes róluk annyit elmélkedni, buták az istenadták, még a magyar beszédet se
értik.
Mióta Pünkösd megcsendesedett nem igen figyeltek már oda az elálmosodó emberek. Az, aki
az előbb a szín lábánál állt, most a hüvelykujjával elgondolkodva tapasztalgatta kikalapált
kardjának az élét.
A kovács sértődötten átszólt a túlsó oldalról:
— Nem fog a kedvedre?
— Tán a tatároknak szánod? — ingerkedett a tűz mellől a monostori öregszekeres.
Az álmosodók felnyitották a szemüket, a többi nevetett:
— Gyünnek mán...
— Sohse gyünnek...
Néhányan maguk közt tréfálkozni kezdtek:
— Mán öregapámat is, ha rítt kiskorában Dzsingiszkánnal riogatták kedves szüléi.
— Most meg mán Batunak hiddogálják ama Dzsingiszt. Az ördög bezzeg nem váltogatja ily
sűrűn a nevét.
— Honnan tudod, hogy e külön-külön nevekben nem-é az ördög jelenti-e magát?
Egy álmos hang ásítva dünnyögte:
 — Jóllehet, mert hogy mostanság a kópés aprócselédet is azonképpen ijeszti az anyjuk,
hogy: jön a batu, oszt elvisz...
Az emberek beszéde vontatott lett. A legtöbbje már elnyúlt a földön. Ritkuló szavuk, mint
alvó tóba a parti kő, elvétve hullott a csendbe.
— Hát...
— No...
Ung még mindíg az ablaknál könyökölt: „milyen könnyen elaltatja magát ez a nép.” De az
udvar képe már elmosódott, nem is figyelt oda. Megfoghatatlanul két prédikáló barát kámzsás
körvonala kezdett éledezni benne. Emlékezésében egyre tisztábban látszottak a poros, rongyos
vándorló barátok. Szinte a szavukat is újra hallotta: ...„nagy rontások és veszedelmek
fenyegetnek...” így mondták, csakhogy most olyanképpen hangzott, mintha nem szemtől-
szembe, de a hátamögött... Hirtelen visszafordult.
A monostori menedékhelyen a tatárveszedelemről beszéltek.
Sokhangú zsibongás pattogott mindenfelé. Ez kellett neki! Egyszerre szabadnak és erősnek
érezte magát. Ezek az itthoni hangok, itthoni dolgok, igen, ez kellett neki, ettől úgy
hátrahúzódik a szívében, ami azelőttről ott volt, hogy egyszerre talán már ott se volt.
Újra meglátta a füstfogta oszlopokra lehajladozó mennyezetet. A feszületet is látta, a
falilócákat, az asztaltáblák felett összekönyöklő embereket.
Közülük erősítgette valaki azt, ami az előbb megütötte a fülét, ugyanazt, amit a vándorló
barátok a keresztútnál beszéltek. De ekkorra már sok hang zörgölődött bele az aggodalmas
szóba s úgy szétszedték, mintha ki sem mondta volna, aki mondta.
A zaj ezután sem szünt meg.
— Karácsony havában, — szólt oda az egyik.
— Akkor kezdték hiresztelni a tatárveszedelmet, — folytatta a másik.
— A király hireszteltette!
Kis zürzavar támadt ettől.
— Hireszteltette, hogy a haragosait félemlítse.
— Hát csakis ő!
Egyszerre többen beszéltek:
— Azért is küldözgetett a római pápához oly sok követeket. Nagy haddal a nádorispánt is
azért rendelte a Hegyes kapuhoz, hogy antul jobban elhigyjük a veszedelmet.
Egy vörösképű ember izgatottan felugrott az asztaltól:
— Igaz beszéd, amit itt most Péter úr, a tartományi bán mondott. Mifelénk is karácsony
vigiliáján kiáltatta ki a király, hogy mind az ő várispánjai készüljenek fel a hadviselésre, mert
hogy majd érettük küldend.
Ung erősen odanézett.
A tűz fénye bele-belelobbant a beszélők arcába. Most már tisztábban megmutatkozott az
utasok öltözete s ékes fegyverzete is.
Egyikük-másikuk a prémek alatt még drága nyakbavaló láncokat is viselt. Valamennyien
szabadok voltak, néhányuk főember lehetett és a beszédjükből menten kitetszett, hogy
különböző várispánságokból véletlenül verődtek itt össze. Ki vadászatról, ki halotti torból, vagy
lakodalomból volt hazatérőben, ki útból jött, ki meg a király udvarából szállt meg ide a
monostori menedékhelyre a hajnali csillagot bevárni.
A szerzetes atyafiak maguk sem értették ezt. Mennyi utas... sokkal több, mint egyébkor.
Annyian vannak, mintha készülődő rossz idő terelte volna őket össze.
— Hej, rossz idők járnak, — sóhajtotta valaki.
A feszület alatt szikár aggastyán ült. Őszöreg szakálla a deréköve csattjáig ért. Hosszúra
eresztett fonatos haja a könyökét verdeste. Fő és hatalmas ember lehetett, mert az asztalok
mentén elcsendesedtek, ha beszélni kezdett:
— Mondom, egy dénárt se, egy embert se a királynak, míg vissza nem állítja a jog rendjét és
a főembereket meg nem erősíti úr atyja, Andorás király adományaiban.
— Adja vissza a váraihoz elcsatolt földjeinket, — szakadozott fel váratlanul valami ugató
dadogás egy szomszédos asztalnál.
— Mégha régen, királyi birtok volt is, amiket elvett, — toldotta egy öblös hang a sötét
szegletből.
Ingerülten kapkodtak egymásba a szavak:
— Adja ki, amiket békesség kedvéért nekünk örökjószágnak királyatyja Andorás úr adott!
 Rekedtes hang szólt ekkor közbe:
— Adta, kedve ellen, hogy az ország, meg a királyi méltóság kárára megelégítse az ő
ellenségeit.
— Nem ellensége immár jóemlékű Andorás királynak senki sem, — szólalt meg ismét
ünnepélyesen az őszöreg.
— Nem ám, mióta eltemették az egresi szürke barátoknál, — aki ezt mondta csendesen
nevetni kezdett: — mindenkit felette kedvelünk mi magyarok, ki is már kiméne a testéből...
Mások is nevettek. Az öreg főember rosszallóan odanézett:
— Tisztesség adassék a megholt király méltóságának, az élő király pediglen tartsa meg az ő
atyja törvényeit és cselekedjék annak akaratja szerint.
Az aggastyán hangja most is mélyen kenetteljesen búgott, mint akár a fehérvári öreg
bazilika harangja. Ungnak úgy tetszett, hogy inkább a magasztos búgást hallja, mint a szavak
jelentését.
— Neki sok első foglalásból való földjei vannak, őrá figyelmezzünk, — vetették közbe többen.
— Nagy hatalmas országbáró, nem magáért mondja, hanem a jogért...
Az egyik asztaltáblára kemény döngéssel csapott le ekkor egy ököl:
— Előbb a tatár, azután a jog! Mit kezdetek ti főemberek a joggal, ha elsőbben az udvarokat
és várakat és népeiteket is elpusztították a tatár hadak?
Ung úgy emlékezett most, mintha már hallotta volna ezt a rekedtes, száraz hangot. Persze
hogy... hiszen akkor is ez beszélt a tatárveszedelemről, mikor ő az ablaknál a prédikáló
barátokra gondolt.
De a többieknek nem lehetett ínyükre, amit mondott. Egy szapora beszédű főember sebesen
kiáltotta:
— Hát már ez az ispán is megijed a Batu árnyékától!
— Hallgass, ha kedves az életed, — csitították a vakmerőt többen: — a csallóközi udvarispán
nem ijedős ember!
Az ispán oda se nézett. Csak intett, mintha legyeket kergetne.
Csallóközi udvarispán?... Ung rátekintett. Gyerekkorának relytélyes meseországa jutott az
eszébe. Tündér csallók kertje, a csallóközi hattyú kék vízi birodalma, amelynek a partjain most
az ő szép szerelme él... És ez a rekedthangú ember onnan jött volna? A komáromi rév felől...
Nem gondolta végig, amit gondolni kezdett, de azért mégis valamilyen szomorú érdeklődés
szökött a szemébe. Odavaló? Ismeri Kingát... Annak a földnek az ispánja, hírt is kérdezhetne
tőle, emez itt felelni is tudna... És a fejében csörömpölve ütközött egymással a csallóközi
hattyú gyémántlombos meseerdeje és ennek az ismeretlennek darabos, józan keménysége.
Egészen feléje fordult, hogy még jobban megnézze. Sudár növésű, széles vállú lovasfajta
volt az ispán. A fejtartása fiatalabbnak látszott, mint az arca. Az ökle hatalmas volt, csak a
szemének lehetett valami baja, mert ha erőset lobbant a tűz, a kezét árnyékolónak mindíg oda-
oda kapta.
Megint az ő szava hallatszott:
— A hosszú békességben elszoktak e birodalomban a hadviseléstől. A főemberek meg csak
ülnek udvaraikon, mintha minden rendjén lenne. De hát ti sem látjátok a nagy veszedelmet?
Ingerkedő hang csipdesett az ispán felé ekkor:
— Félvak létedre ugyan mit akarsz, hogy azt híresztelnéd, jobban látsz te egymagadban,
mint mi együttvéve.
Nagy hahota támadt erre a beszédre, az pedig, aki mondta, gúnyosan könyökölt föl a
szemközti asztaltáblára. Prémes irháján meglátszott, hogy ugyancsak főember. A többiek Péter
bánnak tisztelték. A fejét oldalvást lógatta, vékony nyaka is oldalt hajlott ki a bőrujjasa
megtágult nyílásából és mindíg nemet mondott, ha a másik igent mondott.
Ettől kezdve ők ketten beszéltek legtöbbnyire az egyebek feje felett, de azért nem ültek
volna egy asztalhoz a világért sem. Külön táblát tartott mindegyikük és olyan szélesen
könyökölt kiki a maga helyén, mintha az egész ország az ő jószága lenne.
A többiekről nem lehetett tudni kicsodák. Egyik-másik ezek közül is hatalmas főembernek
látszott, mert nagyon keményen mert szólni a királyról. Dühösen most éppen azt hányták fel
neki, hogy a színe elé se lehet kerülni, élőszóval nem indíthatja már el Béla úr előtt senki az
ügyét.
— Még az országbárókat is levél által való esedezéssel küldi a cselédeihez a kancelláriára!
— Hogy megtörje a mi büszkeségünk merészségét, — ugatott fel az az előbbeni hang.
 „Mily igen háborognak ellene”, — gondolta magában Ung és eszébe jutott, mikor kétnapi
járóföldre elhajszolta egyszer a lovát, hogy megláthassa a királyt. Messzire, túl a Tiszán, de
hiába... Pedig a robotos parasztnép is mind elébe tódult. Még az őszöregek is levett süveggel
térdeltek az utak mentén, noha senki sem mondta, hogy ezt cselekedjék. Csak maguk eszétől
tették, szeretetből tették s napestig várták a királyt, aki nem jött el.
És ezek itt...
Az ugató hang megint felcsaholt:
— Minden bajáért magára vessen Béla úr!
Ung oldalvást hajolt. A közbeeső oszloptól nem láthatta eddig azt, aki beszélt.
Külön asztalt tartott ez is. Udvari emberei és cimborái, hol Mikának, hol comesnek
szólították. Mindenkinél drágább ruházatot és nyakbavaló láncot viselt s valahányszor mozdult
prémei közt a tűzfényben, sárgán pislantgattak a nagy aranycsattok. De ő maga azért mégis
olyannak tetszett, mint valami elnyűtt dárdanyél, amelyiken már csak véletlenül ityeg-fityeg
hosszú, kopasz feje.
Mellette rosszképű papi ember ült a lócán. A haja gondozatlan volt, apró, szúrós szeme
szüntelenül furcsán ide-oda járt s látszott rajta, hogy azzal a comes-szel mindég egyetért,
akinek a bán is valami közelállója lehetett, mert gyakran összeintettek s mindkétfelől nagyon
helyben hagyták, amiket mondottak.
Az oszlopok mögött a túlsó végen, ahová mécses nem tellett s a tűzhely fénye sem igen
tapogatott el, akkorra már egy-egy sötét test álmosan horgadt az asztalra. De azért senki
aludni nem tért. Az alsóbb nemesi rendből való utasok pislogva vigyázták, amit a főemberek
mondtak. Jó alkalom volt ez, nagy urak dolgáról megtudni egyet s mást.
Igaz, hogy a bán és a comes most már inkább csak maguk közt beszéltek, de azért nem
bánták, ha amazok is hallják. Olybá vették ők az utánuk következő rendet, mint az asztaltáblát,
amelyiken könyököltek.
Ung álommal birkózón hátra eresztette fejét a falnak. Az asztal alatt, jómesszire szétvetett
két lábát hosszúszárú sarkantyúja szöges csillagára támasztotta. Fülheggyel így hallgatta,
hogyan tüzeli egymást Mika úr és a bán. Régi dolgokat hánytorgattak: ...mikoriban Béla király
még gyermekkorban járt... meg hogy sok német jövevényatyafiságot behívott akkoriban
királynéanyja, meráni Gertrudis és hatalmat adott nekik magyarok megalázására... aztán, mire
volt jó Béla úrnak jeles főemberek felett törvényt látnia, mégha cinkoskodtak is ellene és az
anyja ellen.
A bán hangja megint tisztábban hallatszott:
— Apja, Andorás király, megbocsátott nekik. Ő pediglen koronázása után legott kardélre
hányatta valamennyit.
— Az öregebbik Gyula bánt sem rettent tömlöcre vetni, — lökdöste ki magából sötét
dadogással a comes, noha ő közelvalóm volt s a Kán nemből való:
— A király közülünk kinek-kinek sértette az ő atyafiát, — hagyta helyben ingerülten a másik,
— az én közelvalómat, Apod fia Dénest se kímélte, nádorispán létére kitolatta mind a két
szemét.
Fenyegetően felugatott ekkor Mika úr:
— Csúfságára lehet még, hogy csúffá tette őket!
Ung szeméből kiszaladt az álom. Eddig nem tudta, hogy így van idehaza. Mikor messze
idegenben odakint járt, olyan szépnek hitt itt mindent! És a szívében mintha a többieknek
mondana ellent, valamilyen nagy szeretet támadt a király iránt, akit sohasem látott.
Csodálkozva körülnézett. Hát senki sem áll ki, hogy megvédje?
Csak a csallóközi ispán haragos ökle zuhant az asztalra.
— Nagy a ti szívetek vakmerése, — kiáltotta oda keményen, Béla király úr nyolcadik évében
se járt még, mikor királynéanyját ama cinkoskodók a pilisi erdőn, szemeláttára legyilkolták.
Későbben pediglen királyatyját ráharagították és maguk javára ellene vetették.
Csend lett.
A hamuszürke barát jobbra is, balra is pislantott egyet holt madárszemével aztán lassan
felállt. Ungnak dobbant a szíve. Most megfeddi ezeket, pártját fogja a királynak!... De a barát
nem szólt, csak sóhajtott, talán imádkozott. A tűzhely kapkodó fényében lehorgasztott fejjel
haladt felfele a meredek garádicson s már eltűnt az ajtó barlangjában.
A falépcső recsegésére kinyitotta lepilledt szemét az őszöreg aggastyán:
— Akárhogyan is volt, — rezzent fel, — nagyott vétkezett a király úr, mert ha nem tudott
szívében megbocsátani, ám utóbb illett volna megbánnia sok kegyetlenségeit.
A comes epésen megtoldotta:
— Ő pedig hivalkodott, mondván, csak népe javára cselekedett ilyeneket, hogy megtisztuljon
az ország a gonosz főemberektől, kik itt, szerinte, nagy bőségben élünk...
Az urak elunhatták, már nem szóltak rá semmit, de a bán csavart egyet a nyakán s nem
hagyta ennyiben:
— Talán a nép javára rendelte el a király amaz udvari pompázást is, hogy az ő színe előtt
senki leülni ne merészeljen? — Körülnézett, mint aki csóvát vetett a szénába és biztos helyről
kémleli, ha vajjon tüzet fogott-e?
Újra felkavarta a sok dölyfös indulatot. A főemberek kiáltozni kezdtek:
— Mi is foglalók törzseiből valók lennénk, akár csak ő maga!
— Ha a szent királyok sarjadékaitól vette is eredetét!
— Ám azokhoz bejárása volt minden jobb ágyból születettnek...
— Oszt a régi királyok megkínálták székkel is úrapáinkat!
A szapora hang dühösen csattogott:
— A király nagyapja, öregebbik Béla király, a fa alatt is tanácsot tartott a mi eleinkkel.
Most már azok is zúgni kezdtek, akik eddig csendben hallgatták az ingerült beszédeket.
Közülük mondhatta valaki:
— Még a főpapi embereknek is megtiltja mán a király, hogy a színe előtt leüljenek...
— Nem igaz! — suhintott közbe az udvarispán hangja.
A bán ingetülten oda fordult:
— De ám az igaz, hogy a király eltiltotta, hogy mi a mi székeinket a tanácsba bevitessük. És
az is igaz, hogy mikor csak ezért is bevittük, ő kevélységből, hogy előtte állva maradjunk, mind
a főemberek székeit megégettette.
Az ispán szárazon felnevetett:
— Bölcsen tudta mit cselekszik. Álltó helyetekben nem tanácskoztok és nem marakodtok a
színe előtt oly igen sokáig. Nem kevélységből, hanemha azért tette, hogy udvarából
mihamarabb elhordjátok írhátokat és haza takarodjatok.
A szemek dühösen kigyúltak. A sértett harag forrott az alacsony boltozat alatt. Hogy a
földjeit visszavette tőlük a király, azt még nagynehezen csak elviselték. De azt már nem vette
be egyiküknek a természete se, hogy a színe előtt le ne ülhessenek, ha a kedvük éppen úgy
tartja.
A főemberek veszedelmesen egyetértettek most. Már fenyegető hangok, vad mozdulások
rontottak bele a füstbe, mikor egyszerre odakint, valahol a torony tájékán még erősebb
kiáltozás támadt. A külső útról sok hang felelgetett az őrtálló barátnak.
— Kik jönnek ily kései órában? — kérdezték az utasok egymástól.
Az udvarból nyugtalan lódobogás hallatszott.
Szövétnekfény vetődött be az ablakon. Az asztaloknál sokan maguk elé fektették a
kardjukat. Kinn szakadatlanul, sietősen zörgettek a monostorkapun.
Jó idő eltelt, mire a menedékhely kis ajtaja odafent, szinte a mennyezet alatt kinyílt. A
kőboltozás alól a kaputartó fráter mécsese himbálódzott lefele a keskeny garádicson.
A mécses lángja a csallóközi udvarispán felé tartott. A fráter izgatottan mondta:
— Néminemű kikiáltó királyi emberek várakoznak odakint a pitvaron. Mondják követséget
hoztak nektek s jó szándékkal jöttek.
Az ispán már vette is a kardját.
Péter bán rándított egyet a vállán, mintha valamit lerázna magáról.
Mika comes nevetni kezdett:
— Nagy bajban lehet a király, hogy egyre-másra csak küldözi a sok futót és kikiáltót.
— Bizony, nagy bajban lehet...
És a főemberek megnyugodva visszaültek a helyükre.
Ung homlokán türelmetlen haraggal kezdett kalapálni egy kis ér: Ezek se hiszik az igaz
szót?... Olyanok, mint az otthoniak voltak Kolontón, akkor régen, szent Iván alkonyatán, mikor
ő futott, futott és kiáltotta, hogy ég a nádas. Ott is csak nevettek a népek, a pásztorok pedig
mondották, hogy szél lesz, azért olyan piros az égalja. Nem hitte senki sem... Mindenütt így
lenne ez idehaza? Hát sohasem hisznek azoknak, akik mondják, hogy tűz van? Mindíg azoknak
hisznek, akik mondják, hogy csak szél lesz? És most a királynak sem hisznek!... Nyugtalan
tekintete megint visszaszökött az ispánhoz, aki ekkorra már felállt az asztal mellől. Az alakja
még szállasabbnak és keményebbnek látszott. Gondtelt, fanyar arcában elmélyült szája mellett
a két keserű barázda.
— A király baja az ország baja, ha egy vér a kettő, — mondotta rekedtes, száraz hangján, —
ti pediglen térjetek vissza az ő hűségére.
Mika úr hosszú, sárga kezével hadonászni kezdett a mécsvilágban:
— Tán csak nem akarja ez az ispán, hogy önmagunk ellen segítsük erőre a királyt? Majd
meglátjuk, mire megy egymagában...
Ung két egymás hegyébe tett öklére támasztotta az állát és mereven nézte a félvak ember
lassú lépését, ahogy az asztalok között vigyázatost elhaladt. Előtte a fráter ingó mécsese már
felfele kapaszkodott a meredek garádicson. Mire az ispán is eltűnt az ajtó barlangjában, Ung
olyasmit érzett, mintha magára maradna, mintha egy ismeretlen teher nehezednék a vállára,
amit a másiktól vett át, amit eddig egyedül az emelt.
A bán valamit mondott ekkor halkan, óvatosan. Az ispánról mondta-e, vagy a királyról?
Hiába erőltette Ung a fülét, nem hallotta tisztán, csak inkább gondolta, hogy mégis inkább a
királyról mondta.
Akik közelebb ültek, elszörnyedve, oldalvást néztek.
— De hát...
— Jóllehet!
Mióta az ispán elment, nem mondott többé senki ellent. A bán szinte egymagában vitte a
szót:
— Már mikoriban a kúnokat bebocsátotta, akkor sem hallgatott Béla úr a tanácsbeli
országnagyokra. Csak maga fejétől befogadta az Isten tiszteletét nem ismerő, kóborló népet a
mi szégyenítésünkre.
— De, mondotta volt a tanácsban, — szól közbe az aggastyán, — ezenképpen akarja
megnyerni az ő lelküket Jézusnak, hogy ha valamikor is megtörténik a tatárok betörése, a
kúnokkal bátrabban és erősebben harcolhasson ellenük.
A bán felszisszent, mintha hátráltatására kopját vetettek volna elébe. A hangja fenyegető
lett:
— A kúnok pediglen behurcolták az ő pogány szokásaikat és sok rossz nyavajákat
onnanfelől, amerről jöttek...
— A királynak ama kedvelt emberei, — morzsolta Mika úr papja a foga között, mintha a
kenyérhulladékok közül az asztaltábláról vette volna fel két újjal a szót, — bizony egyebet is
tesznek...
— Egyebet is, — a comes feltámaszkodott a táblára, hogy mindenki meghallja: — titkos
egyetértésben vannak ők a tatárral!
Az alacsony oszlopok között, fenyegető zúgás terjedt mindenfelől. Ungra megint
visszazuhant az a megfoghatatlan súly, amit az ispán ráhagyott. Előrehajolt, mintha lesben
ülne. Észre sem vette, hogy a keze már a kardja keresztjét markolja.
A feszület alatt nagyot sóhajtott az aggastyán:
— Pedig mikor is a kúnok bejöttek a birodalomba, Béla úr, magyarok királya azonképpen
ment elébük, mintha egytestvért fogadna.
Látszott a tűzhely felvöröslő fényében, ahogy a bán egészen feléje fordult:
— És adott földet a tőlünk visszavett királyi várföldekből az ő királyuknak, sok
főembereiknek és pásztoraiknak, miképpen legelőket és folyóvizeket temérdek barmaiknak!
Mika papja megint úgy tett, mintha szerénykedve csak a morzsák közül venné fel a szót,
hogy tovább rágja:
— És kedvezésükre velünk szemben még a törvényben is mindig nekik ad igazat...
Megint a bán hangja hallatszott:
— Ezenképpen erősíti magát általuk ellenünk. Bizony nem a tatároknak miatta hagyja ő meg
mind a fegyverkezést!...
Féktelen harag ordítozott ki erre az emberekből és az ugató hang beleüvöltött a forrongó
zsivajba:
— Csalárd ember a király!
Valamilyen tiltakozó suta rémület rebbent át az arcokon. A homályban felugrott az
ismeretlen, fiatal vitéz:
— Csalárd ember vagy magad! Gonosz beszédhintő, hitvány... — Ung hátra vágta a fejét, a
haja visszalobbant a homlokából. Néhány pillanatig arccal az urak felé fordulva, csípőre
támasztott ököllel, úgy állt ott mozdulatlanul, mint mindenkitől különálló magányos jelenés.
— Ki merte ezt?...
Izgatott fejek ágaskodtak bele a tűzfénybe:
— Veszedelmedre fordul még...
— Nagyhatalmas foglaló sarjadéknak ilyent mondani...
Péter bán megvetéssel félvállról odapillantott:
— Hát eme kóborlócska vitéz miféle?
— Olyanféle, mint ti magatok! — kiáltotta Ung lángoló szemmel — és alábbvalónak magamat
nálatok, ti comesek és bánok nem ismerem.
— Megtébolyodott ennek az elméje?
Mika úr le akarta rázni magáról a tartóztatókat.
Ung büszkén lépett ki a homályból:
— Engem is az tett szabaddá, aki benneteket!
— Csak egy kicsit később, — gúnyolódott a ferdenyakú bán s hangos hahota támadt ettől az
ő asztalánál, — minket az Isten kegyelme tett szabaddá, téged meg a király. Újabb szabad
vagy te, mint mi...
— Annál inkább meglátszik még rajtam! Nem kopott le rólam, ami vele járna!
— Vessétek ki!
A bán kiáltotta-e vagy más, nem lehetett tudni a kavarodásban.
— Vessétek ki!
— Hozzám ne nyúljatok! — az ifjú embernek a hangja volt-e, a tekintete, vagy erős kardja,
nem mérlegelték akik fegyveresen felé indultak, de valami megfogta őket. Egyik-másik
utasembernek hirtelenében kedvérevaló lett a fennhéjjázó legény.
— Oroszlán kölyke!
— Kicsoda? — kérdezte egy süket, — kinek a fia?...
— Kivele! — kiáltotta konokul a bán.
Ung a betöretlen pusztai ló szép, szabad mozdulatával ágaskodott a magasba. Már senki
sem jött ellene. A főemberektől különváltak a következő rendből valók. Akik az előbb csak
szörnyedve a földre néztek, most egyszerre igazat adtak neki. Ő pedig olyasmit érzett lüktető
fejében, mint otthon, mikor a megvadult gulya elkanyarodott, amint eléje állt.
A zsivaj elhalkult mióta az alsóbb rendbeli nemesek közül többen átültek az ismeretlen, fiatal
utas lócájára. Már csak a bán és a comes körül fenyegetőztek magukramaradottan az ő
embereik, míg a szomszéd asztaloktól nyugtatóan szóltak át az urak:
— Udvari magaviselésben járatlan eme bitangoló vitéz.
— Kegyelmezzetek neki, jámbor atyafiaknak e helyén, — mondotta az aggastyán. — Nem
tudta kivel áll szemben...
Hirtelen félbenszakadt a beszéd.
Tompa, messze hang érintette meg az utasokat. A mormoló hang a monostor belseje felől
hallatszott. Mint feltörő forrás lenyügözőn, hullámozva terjedt túl, valamerre, folyósóról
folyósóra.
Hosszan, menetesen rejtélyes éneklés haladt a falak között...
— Az éjnek középső órája ez... imé Isten dicséretére vonulnak a monostori atyafiak, —
szólalt meg az ősz aggastyán és elgondolkodón fordult Ung felé. Erősen helytelenítette amit
tett, de azért nem vetett kemény szót ellene. Búgó, harangos hangja kiengesztelőn mondotta:
— Nagybőjt idején a matutinum zsoltározása közben tedd félre fiam a kardodat és ezentúl
nálad korosabb és előkelőbb főembereknek beszédjét tiszteljed meg.
Ung megint érezte, hogy a mély, harangos hang jobban megilleti, mint amit mond és lassan
az asztalra fektette a kardját. Csak most eszmélt rá valójában, mi történt. Abban a
szempillantásban kezdődött ez, mikor az ispán elment s egy kemény kötelesség reászakadt,
ami azelőtt a világon se volt, valamilyen belső kényszer, amitől nem nyughatott. Pedig de
hányszor megkeserülte már, hogy ilyen természetű és tettel és beszéddel mindíg oda áll, ahol
sokak ellen magányosan van.
Fenn az ajtó alacsony boltívében megjelent ekkor a kámzsás hamuszürke barát. Válla felett
odatúlról egyre erősebben áradt a dallam. Zsongásából kiformálódtak a szent szavak:
„Deus, meus ad te de luce vigilo”...
Az aggastyán felegyenesedett a feszületnél. Dobogva mindenki követte. Emelkedő sorban
emberi formák kapaszkodtak mögötte a garádicson. A folyósók dohos levegőjében
szurkosfáklyák kihült szaga érzett. A templomban hideg és sötét volt az éjtszaka. Csak a két
magas oltárgyertya körül párázott világosság és a stallumok könyöklőjén égett néhány olvadó
fény. Sárga lobogásuk száraz, fájdalmas szerzetesarcokat emelt ki és ejtett vissza a homályba.
A matutinum Te Deum-a kísértetiesen szétmorzsolódott a nehéz boltozat alatt és csendes
lépéssel, bundás világiak alakjai mozogtak befele. Árnyékuk a templomi oszlopok titokzatos
éjtszakai árnyékaiba veszett.
Ung megállt a küszöbön. Vállát a templomajtó félfájának támasztotta, kezében lassan
forgatta süvegét. Kinn hűvös és tiszta volt az éjtszaka. A hold alacsonyan járt a vágmenti erdők
felett.
Odabenn éppen a „Laudate Dominum de céalist” énekelték. Mire a végére értek már nem
látszott a hold. Az égen kiragyogtak a csillagok és Ung nem ment vissza többé a monostori
kőházba. Köpönyegét magára vetette. Kinn a szabadban, jó messzire a szolganép
szállástüzétől, hanyattfeküdt a füvön. A feje hátrahajlott, a melle szélesre tágult. Milyen magas
volt felette a mennyboltozat s milyen alacsony volt az a belső mennyezet. Eszébe ötlöttek a
sötét, nedves folyósók, a falak és a tűzfény lassú andalgásában a fekete feszület.
Ő odabenn van, a Vérzőkezű, a Szenvedő, a Töviskoronás és idekint vannak a csillagok, az
élet, az öröm, a szabadság.
Miközben a tekintete elbolyongott a végtelen égen s keresni indult a Nagy Táltost, a
Szarvasnyomot, magyarok égjáró tündöklő ősi vezetőit, messziről, otthonról, mintha beszélni
kezdett volna hozzá egy régi pásztorember, aki a csillagokra megtanította.
Lenn a laposban őrizte a nyájat az öreg Maradék, sohasem is ment el onnan, mégis ismerte
valamennyi titkát a magasnak. Tudta a Göncölszekérről, hogyan is volt, mikoriban aranypejvát
hordtak rajta át az égen s lehullott a pelyva, hullott a szekérről és csillagos csapása megmaradt
mesgyétől-mesgyéig, odafenn mindvégre. Kolontói vén paraszt Maradék!... Tudott ő még
egyebet is, mást is, kék égi mezőkben a csodaszarvas csillagnyomáról, Lehel óriás kürtjéről és
a pogány Isten tündöklő kardjáról, ami fenn lóg az ég mestergerendáján. De gyerekkorában
nem volt szabad ezekről másokkal beszélni.
Asszonyanyja megintette ezért. A Göncölszekér elhullatott aranypejváját mennyország
útjának, a régi magyar Isten kardját szent Keresztnek mondta... Kinga is így mondta s ijedezve
jelölte magát a kereszt jelével, ha ő a vén Maradék csillagairól beszélt.
Az anyja és Kinga... Ma reggel még azon tűnődött kettőjük közül elsőbben kihez menjen?
Most már nem gondolkozott ezen. Mire virrad, veszi útját a csallóközi ispánhoz, onnan a király
udvarába és ha kell, hozzá áll, akár páncélos vitéznek.
A monostori malom alatt zúgott a víz. Az egyházból kihallatszott a Laudes Benedictusa. A
tornyon dárdájára dőlve, mozdulatlanul állt a csillagok között az őrségtartó barát.
És mintha odafentről lassan hullani kezdett volna az ég aranypejvája, Ung elálmosodón
lehunyta a szemét.

III.

Lassan virradt. A hajnali szürke farkas behúzott karmokkal, puha talpon hátrált az erdők felé.
Aztán már csak a fák alatt volt, aztán onnan is tovább osont.
Kék derengések futkostak szét a didergő földeken s a monostorudvaron is előkapkodták a
homályból állatok, emberek formáját.
Mikor Ung felserkent, megesküdött volna, hogy el sem aludt. A monostori egyházból most is
kihallatszott a barátok zsoltározó éneke és az udvarfákról harmatos kis madárszók feleltek. De
ő azért közben valamit mégis álmodhatott, mert, amint ébredtében nyújtóznia kellett, két
ökölbe fordult keze kinyílt és a karja valakit ölelt, aki nem is volt ott...
„Exurge Christe, adjuva, nos”... zsongott ki a templomból. Ő csendesen ismételte magában
„Kelj fel Krisztus, segíts meg minket”... Egyszerre feleszmélt. Átaludta volna, mikor Primát
harangoztak? Hiszen már a hajnali Horákat végzik a barátok és a malomban sem forognak
többé üresen a morzsolókövek.
Hirtelen felült a hideg füvön. A tiszta, nagy hajnal is hideg és csípős volt, de ő mégsem
fázott. Egy bundásguba kerekedett föléje az éjtszakában és a lábánál bólogatva, ott kuporgott
Pünkösd, fejtől pedig mintha öreg tilalomfa lenne, Vutuk állt őrséget.
Felszökött a fűből és megrázta magát, mint a pusztákban ébredő csikó.
 A zsilip felett megmosakodott a patak csendesre fogott vizében s két tenyerével rendre
igazította a haját. Szépen oda simult úri feje formájához, csak a halántékánál nem boldogult
vele. Kibokrosodott és elugrott valamelyest az arca vonalától.
Aztán válogathatott. Pünkösd lehordta utána ünneplő ruháit, sáfránnyalfestett selyem
zekéjét, violaszín flandriai posztóköpenyegét s mintha a szolga is azt akarta volna, amit a
gazdája, nagy igyekvéssel fűzögette a bőrszallagokat az oldalán a sok karikába. Átbuktatta
fején a gyűrűs páncélinget s a legszebbik övet csatolta a derekára. A páncéling mint ömlő ezüst
tapadt a testére. A sisakján csörrent a nyakvédő háló, mikor Pünkösd az álla alatt
összeszijjazta. Mire elkészültek, felkelt a nap az erdőkből s a zúgó előtt tétovázó vízben, mintha
hívták volna, megjelent Ung képe. Pünkösd szeme rajtafeledkezett. Ő maga is, mielőtt indult
volna, álltó helyében egy kissé visszafordult és a válla felett lenézett a ragyogó tükörbe.
A szemöldöke kíváncsian felhúzódott. Egy kényeskedő fiatal mosolygás ellenállhatatlanul
felvonta az ajkát.
Hadd lássák!... Tudják meg, kivel van dolguk, akik tegnap kóborlócska vitéznek csúfolták.
Mire elbúcsúzott a hamuszürke hebdomadárius baráttól s az éjtszakai menedékért és a lova
patkójáért öt pénzt belecsörrentett az alamizsnás fráter zsákocskájába, már egyéb utasok
csatlósai is nyergeltek a füvön. Az urak készülődtek.
Egyszerre többen egyirányba néztek.
A kelő napban megcsillámlott az udvar, mikor Ung lóra szállott. Két cselédszolgája is igen
kihúzta magát, amint fiatal gazdájuk mögött a monostori gyepün átügettek.
Fentről az ordas toronyból soká nézett az őrségtartó barát a távolodó lovas vitéz után. Daróc
kámzsájában ő is fiatal volt és a szeme mégis olyan szomorú.
Ung feltekintett rá: ez itt marad, mindigre itt marad szegény és őrségen várja a halált. Ő
pedig elmegy s övé az élet és a szabadság... Visszaintett, szánalomból intett, mert az a másik
is fiatal volt. Aztán megeresztette a lova kantárszárát és belegázolt az érintetlen reggelbe.
A messze hegyek mögül óriási fénylő pallósával ekkor suhintott a nap a Vágba. Csillámló
rengések futottak szét a vízről és a kitárt völgy ragyogni kezdett.
Büszke erőt érzett magában. Megmutatja nekik! Csak azért is megmutatja az egész világnak
s nem lesz olyan, aki neki ellentálljon. Még azok a tegnapi főemberek is, csak jöjjön el az idő,
azok is meghódolják majd, mint egy fejedelmet és leveszik a süvegüket a jeles vitéz előtt. Ő
pedig könnyed fejhajtással lepillant rájuk a nyeregből s mondja: „Ékes főemberek, ha tudni
akarjátok, én ama kóborlócska vitéz vagyok!”
A lovak sörényét lebegtette a szellő. Új szántások szaga érzett a levegőben. Ung vérében
tavaszi mámorok nótáztak. S mintha egy láthatatlan kéz ismét felfele vonta volna szépvágású
szája vonalát, az ajka szegletéből valamilyen emlékező mosolygás révedt messze, messzire s
befordult az otthoni udvarra. Az anyja szép kék szeme felnéz a rokka iramodó kerekéről, épp
idenéz és a mutató ujjával megfenyegeti.
Már megint olyanokat gondol, mint kisfiú korában, mikor vad zendüléseiért bezárták a téli
tűzkamrába s ő nem győzte többé öklével az ajtót döngetni. Akkor nyugtatta így magát: lesz ez
még másként is, kirugja a vályogfalat és elbujdosik a sutból a tündöklő világba. És csodákat
tesz a nagy jeles vitéz. Csillagok hullanak a haragjától, a vértje zörejétől megremeg a levegő,
mikor lóháton pompázó fénnyel bevonul a megmentett városba. Szólnak a tülkök, még a
szerzetes atyafiak is meghúzzák a harangokat, fehér szüzek virágokat dobnak a lova lába elé és
mindenki megsüvegeli. Aztán már a túlsó végen is utat nyit a népség. Jön az anyja az eleven
embersövény között, ráborul a lova nyakára. Ő pedig lehajlik hozzá és nagylelkűen
megbocsátja, hogy egykor a téli tűzkamrába zárta: „Mert hiszen, asszonyanyám nem tudta, ki
vagyok”...
Felnevetett csengő, fiús nevetéssel: és a tartományi bán is látni fogja ezt! Mika comes is...
„Tegyétek csak fel a süvegeiteket ti comesek és bánok” — kegyelemben ezt mondja nekik. És...
Kinga is ott lesz, mikor majd igaz lesz.
Jókedvében rövid szárat fogott, a sarkantyújával is egyre táncoltatta a lovát.
Szemközt gyalogos emberek jöttek. Megálltak az út mentén.
— Ez oszt szépen üli a lovát! — és utána bámészkodtak, míg ő velehaladó árnyékának
kényes táncát nézte a füvön.
Mire a nap ezüstpallosa már hegyével tűzött a Vág vizébe, mintha felülről esett volna a
folyóba, nem messze a parttól, egy lankás mögül útszéli csárda jött elő. Udvarán szegény
vándorló népség delelt. Odébb magányosan, mint valami ijedt, borzas állat, kivetett emberféle
kuporgott a fa alatt. A fél karja hiányzott s rongyaiból ki-ki bújt a csonkja. Mocskos arcán tüzes
bélyeg forradásos nyoma látszott. A delelő vándorlók, mint éhes kutyának, odavetették néki a
halak lerágott kalászát s a nyálas kenyérhéjat. De még ezt is úgy vetették, hogy mindíg utána
kellett másznia egy darabon.
Ilyenkor nagy nevetés támadt.
Benn a csárdában kevesebben voltak. Földbe ledöngölt karókon támaszkodott az asztal
táblája. A fal mentén, lenyűtt, öreg fatörzsek voltak a lócák. Középütt, a tető alatt, a földön
égett a tűz. Felette görcsös szolgafán kormos bográcsban fortyogott a bőjti halászlé. Érzett a
szaga. A rőzse füstje a szelelőn meg az ajtónyíláson át karikázott a szabadba.
A csárdában semptei várnépekből került emberek ittak. A tizedesük ivott elsőnek, végig járt
a korsó s megint ő ivott.
Nagyon odanéztek, mikor Ung belépett. Egy ideig tisztességadásból csendben is maradtak.
Utóbb összébb dugták a fejüket. Arról a megbélyegzettről folyt a szó.
— Ismertem, mikoriban még szabados volt, — dörmögte a tizedes. De a korsó épp akkor
kanyarodott hozzá és hirtelen befogta a száját. Nagyot húzott belőle. Tenyerével törölt egyet
lucskos állán miközben folytatta:
— Szent Mihály nap után negyednapra lesz kerek esztendeje, hogy néminemű sellyei
főembernek elszabadult a lova, osztán agyonrúgta eme bilyogosnak a fattyát. Egyetlen
kiscselédje vót az istenadta, oszt azonképpen mondják, akkoron vetemedett el emez s nagy
vakmerésében lebunkózta a lovat, miértis a törvényben úgy ítéltek, merthogy főembernek vót
kedvelt hadi ménje ama ló, mintha magára a főemberre emelt volna kezet.
— Most aztán nézheti a keze helyét, — mondotta félhangon valamelyik.
— Meg a bilyogot is hiába sikálja a képin, — szólt közbe a csárdásember, mialatt a bográcsot
a szolgafáról az asztal gödrösébe tette.
A bográcsból szétgőzölt a halleves savanyú szaga. Az emberek kenyérhéjjal merítettek belőle
és káromkodva nyalták piszkos kezükről a lecsurgó forró levet.
Ung még mindig az ajtónyílás irányába nézett. Maga sem tudta miért, a tegnapi urakra
kellett gondolnia. Odakinn a bélyegzett ember éppen egy lerágott halkalász felé mászott a
földön, amit röhögve odavetettek neki... Ennek itt a kezét vették, mert főember lovára emelte,
amazok pedig... ők szabadon mernek háborogni még a király ellen is és nincsen bántódásuk...
Eltöprengett egy szempillantásig... Mikoriban kiskirály volt odahaza a kolontói határban, eszébe
se jutott volna, hogy egyiknek így van, a másiknak meg úgy. Pedig ott sem volt másképpen.
Még sem gondolt rá soha. Csak most tűnik ez fel neki, mióta akadt, aki fennebbvalónak tartotta
magát nálánál.
Az asztal végében két ember valami felett nagyon alkudozott.
— De mikor agyonverte édes bátyámat, — dörmögte az egyik.
— Hát aztán?
— Hiszen megmondottam mán neki is, nem akarom én emez ügyemet törvény elé vinni, de
adjon két tinót, fizesse meg ezenképpen a bánatot, hogy megvigasztalódjam.
A többiek egyébről beszéltek maguk között.
— A kúnok régen zaklatták a helyet, — mondotta egy hórihorgas.
— Számosan oda is vesztek.
— Hát számosan...
Jóideig hallgattak, mire megint mondotta a hórihorgas:
— De elégséges vérontást vittek véghez közöttünk is!
Az emberek az ujjukon számlálták:
— Közrendű szabad emberek is elhullottak négyen.
— Többen vótak, heten is lehettek ama komárombeli főemberrel, kiről nem tudta senki
miképpen is keveredett bele.
Ung jobban figyelt. Ismerős név ütötte meg a fülét. A tizedes mondta. Egyszerűen mondta.
Ő pedig előre hajlott. Két keze az asztal peremét markolta:
— Miféle Ders úrról beszéltek ti itt?
Az emberek gyanakodva pillantottak rá. A tizedesük átkönyökölt a gyalulatlan tábla fölött és
úgy nézte:
— Tán közelvalód volt amaz Obor fia, Ders úr, a komárombeliek udvarbírája?
— Ellenségem volt, — Ung hangja elrekedt, mikor kimondta. — Elvitte a tornán a bért.
Meggyőzött egy nagy viadalban...
 — Nem ellenségetek mán többé, — szólt a tizedes egykedvűen, — merthogy leölték a kúnok
karddal, a két szememmel láttam.
A csárdásember lánya bort hozott egy birkabőrtömlőben. Töltött s a kis agyagkorsó megint
szájról-szájra járt. Az emberek csípkedni kezdték a lányt, lerágott halfejekkel dobálóztak,
trágárul nevettek is közben.
— Hát elvégezte más, — mormogta Ung. Mereven nézte az asztalt és hasonlót érzett, mint
tegnap, mikor az ispánt kiszólították s ő magára maradt. Derset is kiszólították, nem jön többé
soha vissza... De egyszeribe félben maradt ez a gondolata. Valami történni kezdett a baloldalán
a vasinge alatt. Olyasmi történt, mintha a szíve szűknyakú kis korsó lenne és nagy tömlőből
csak döntenék bele a vért. A vér túlfolyik, nem tér a korsóba, égőn beleömlik még az arcába is.
A szeme lángot fogott ettől és már csak azt tudta, hogy Kinga szabad. Szabad!... Ő pedig
nem is akar a csallóközi ispánhoz menni, se a királyhoz, se a kolontói udvarba.
Kitaszította az asztalt a földből, amint felszökött.
Szemközt most is jöttek emberek az úton. Megrakott ökrösszekerek mögött izmaeliták és
zsidó kalmárok húzódtak csapatosan észak felé, olyan sietősen, mintha menekülnének. A
földekről parasztok néztek utánuk. Egy pásztorember botjára dőlve mozdulatlanul állt a rétben
elheverő nyáj felett. Amazok már messze mentek és ők ott maradtak.
A napsütés letűnt Ungról. Nem ragyogott a fegyverein, nem csillogott a szemében, az arca
elsötétült, amint felnézett az égre. Odafenn, mint valami gonosz nagy csóka, magányos sötét
felhő szállt el a nap előtt.
Ha Kinga már elfeledte volna őt?
Nem lehet az!... Akaratosan rázta a fejét, az arca körül csörrent a sisak hálója, de azért ez
az új kín egy darabig mégis csak vele poroszkált. Olyasmik kezdték gyötörni, amikre sohasem
is gondolt. Hiszen a Ders öccse él, a Kinga kisebbik ura! Ha előállna, s követelné?... Őt illeti
törvény szerint elsőbben is holt bátyjaurának párja... Nyugtalanul felkalapált ettől a szíve.
Eddig mindent olyan egyszerűnek látott. De azért ez sem tartott sokáig, hirtelen megint csak
egyszerűre fordította magában a bonyodalmakat: „Ököllel verem szét a fejét, aki közénk
merészkedik!” Készen volt a terve. Toronyirányt Komáromnak veszi útját. Megy Jákóhoz, régi
cimborájához. Majd elrejti az őt most is, mint mikor Bálint mestertől odaszökött a pesti révből.
Megy Kingáért, kíséret nélkül, minden tiloson át. Elviszi magának, mégha a sátán őrizné is.
Tépni kezdte a fékszárakat, a sarkantyúja nekivadította a lovát. Amint az állat kínjában
felszökött, hátravágódott az Ung feje. Jó ideig nem változtatott ezen, csak vágtatott vakon,
kinyílt szájjal, vágtatott, mint a vágy... s mintha messze hívásra felelne, lélekzetvesztetten
mondta valakinek a messzibe — Jövök... jövök!
Mellette fák, bokrok, nyájak sodródtak visszafelé... szétfoszló, távol kolompolás.
Az út süppedékes lett. A ló magától csendesedett. Most már egyre erősebben érzett a víz
hűvöse is. Ballagó csobbanással kísérte az utat. A fák alatt patakok futkostak. Szárcsák szárnya
csakpodta a vizet. Túlnan a füzek, mint öreg halászok, derékig álltak a lassú árban. Fenn a
magasban magányos kócsagok szálltak át az égen.
Ung megint belemosolygott a gondolataiba.
Zizegő nádasok tünedeztek elő. Mint elhányt vértek, tócsák, locsogók villogtak a napban.
Amint haladt, egyre több lett belőlük. A Vág vize szétdobálta magát idelenn a sík földön,
ezüstdarabjai nagy tükrökbe ragyogtak össze a völgyi nádasok között.
Ung megállt egy keresztútnál, öreg nyárfák alatt, hogy bevárja fegyveres szolgáit. De amint
ott állt és várt, a tekintete már nem az utat figyelte. Lenyügözötten arra felé fordult, ahol
Komáromnál a királyi várhely fatornyai tövén, mint nagy kígyófészekben tekeredtek össze az
ezüst vizek.
A csallóközi hattyú birodalma...
Miközben nézte a füzesekből olyas neszelés hallatszott, mint mikor otthon asszonyanyja
fonóházában surrog a rokkák kereke. De most maga a táj mondja hozzá a régi mesét...
Két karjában tartja itt a földet a Duna. Kezdetben gyémántlombos, csengő aranyerdők alatt
lovagoltak át rajta az első magyar lovasok. Közülük az egyik foglaló vitéz tündérlányt hozott
magával feleségnek. Déli verőfényből bájoló tündérbábot emelt a pusztákban a lovára s
nyeregben úgy hozta erre a vidékre. De a Délibáb-lány a Csallók közén, aranyerdők sűrűjében
nem élhetett kedvére. Indulni készült hát haza a rónákra. Ám az idevaló vizek sehogysem
engedték. Elfogták mikor felettük szökni akart volna, lehúzták magukhoz a mélybe s azóta
csallóközi hattyú lett belőle...
 Ung sóvárgó vággyal ágaskodott fel a kengyelvason és az alkonyodó napban kigyulladt ekkor
a folyók találkozása.
A lovak dobogásának közeledtére lassú mozdulattal szembe fordult két szolgájával. Külön-
külön mindegyikükre nézett egy darabig:
— Hű cselédeim voltatok, — egyszerre elhallgatott és lepillantott a lova marjára. Mikor ismét
felvetette az arcát, a két ember összerezzent.
— Én most elbocsájtalak benneteket, — folytatta kisvártatva és olyan szokatlan volt ekkor a
tekintete, — ti pediglen mentek napkeletnek, Kálmán király útján mindig a Duna folyása
mentén, és meg nem álltok, míg egy Vácnak mondott helyre nem értek. Ott várakoztok két
napot és két éjtszakát. Ha azonközben nem látnátok jönni, megintelen mentek a pesti révnek,
által a Homokon a Tiszának és meg nem álltok Kolontóig. Megértettetek?
Vutuk elképedve meredt rá. Pünkösd sebesen sokszor nyelt egymásután és ez hallatszott a
csendben. Jó idő telt el, mire szólni tudtak.
— Drágalátos kisebbik gazdánk, — fogta könyörgésre a vén fegyverhordozó — irgalmazzatok
öreg fejemnek...
— Mit szól majd asszonyanyád?... Ó, hogyan kerüljünk nélküled úratyádnak elébe? —
szepegte Pünkösd verejtékesen, — legottan karóba húzatja fiatal bőrömet. Hiszen a halálba
küldesz bennünket, uram...
Ung néhány ezüstpénzt fordított Vutuk tenyerébe. Közben megszorította az ember kérges
öreg kezét és mintha neki is fájna, megint rájuk nézett. Valamit mondani is akart, mert a szája
egy keveset mozdult. De azért mégis inkább oldalt fordította a lova fejét.
A két cselédszolga földbegyökerezve bámult utána. Már nem mertek szólni és követni se
merte egyikük sem.
A ló patája alatt tavalyi holt nád töredezett távolodón, aztán ez is elmúlt a füzesek között.

IV.

Egy parti révész vetette át a lovast lovával a Vágon. A révdereglye ingott és Ung egész idő alatt
hizelegve békéltette a riadozó állatot. Beszélt hozzá, simogatta, veregette a nyakát s közben,
ahogy ráhajolt, meglátta tükröződő képét a folyóban. De a tükrözés most nem volt olyan tiszta
és nyugodt, mint virradatkor a monostori malom felett. A víz mozgása minduntalan széttördelte
a képet s amint csillanó páncélos darabjait össze-össze dobta a habok között, a darabok nem
illettek együvé.
Milyen babonás játékot játszik a víz és az elmaradó partról milyen nagyon kiáltoznak utánuk
az emberek...
Az evező egyre nehezebben birkózott a folyó növekvő sodrával. A dereglye hintázva
sulykolta maga előtt a felcsattogó vizet. A révész izzadt és zihált. Erőlködésében a rév irányába
düllesztette a szemét.
Térdnél elvágott piszkos barátcsuha volt rajta, szemétről szedett mállott rongy, amit durván
hasított szijj fogott a derekához. Az arca és a haja sötét volt, mint a ruhája. Alsó ajkára
kitámaszkodó nagy felső fogai akkor is látszottak, mikor hallgatott.
A víz sodra megint elkapta a dereglyét. A tükröződő kép egészen összetört. Fent borús
felhők gyülekeztek az égen.
— Tán csak nem a révhelyre vagy menendő, uram?
Ung rárivallt:
— Magad dolgával törődj — és különös zavarodással elnézett a sötétedő nyugtalan folyó
felett.
A fekete révész ettől kezdve némán evezett. A komáromi várhely falai közül, háromakkora
magasan, öreg fatornyok keltek fel. A vízikapu egyre közelebb siklott a vízen. Már a révhely
halászkunyhói is kijöttek a kavicsos partra.
Mire Ung a révhely alatt megállította a lovát, olyan mély volt az alkonyat, hogy a homályban
talán még az anyja se ismerhetett volna rá. A városfalnál fegyveres őrség ácsorgott. A kapu
tetején befelé fordultan nagy felfuvódott jövevénymadarak ültek.
Az őrség eleinte nem vetett ügyet a közelgő lovasra. Egyirányba figyeltek mindannyian. Egy
naszádos felemelt csáklyával a holt Dunaág felé mutatott.
Amoda túl, karókkal és villákkal fegyverezett sötét kis alakok álltak fel a vízmentén, mintha
a partot őriznék.
De Ungnak nem volt ideje, hogy jobban odanézzen. Ekkor vették észre a strázsák. A kapu
alól egy dárdás legény lompos lépéssel lassan közeledett. Mikor meglátta, hogy rangos
fegyveres vitézzel van dolga, kis távolságra tőle megállt:
— Hát nem tudod, uram?...
Ung végigmérte:
— Hogyan bátorkodol engem tartóztatni! — közben merészen öklöt mutatott, hogy
megfélemlítse az embert és utat nyisson magának. „Vajjon mit akarnak ezek, és az a fekete
révész is?”... Nem tépelődhetett. A dárdás olyan képet vágott, mintha rossz gyanút fogott volna
ellene.
Hirtelen gőgös nyugalommal nézett le rá:
— Tán vak vagy, hogy meg nem látod rajtam?... Én oda mehetek, ahová a kedvem tartja!
Még egy fegyveres strázsa vált ki ekkor a többi közül. A naszádos is odajött. Ő is beleszólt a
beszédbe:
— Ám ha szabad költözködési jogod van, úr vitéz, bizony jobb helyre mehetnél...
Ung rájuk se hederített. Kezében égett a kantárszár. A halántékában lüktetett a vér. Még a
sarkantyuja se nyughatott. Szöges csipésétől oldalvást szökkent a ló. A gazdája halkan
felnevetett.
Már belül volt a kapun.
Az őrök káromkodtak is, röhögtek is:
— Ördög vitéze! Ő lássa, hogyan kerül ki...
A növekvő sötétben Ung a királyi halászok rendetlen kunyhói közé tévedt. Egy darabig a
hátsó ólakból folydogáló rothadt trágyalében gázolt a lova, aztán találomra egy szűk sikátorba
tért be. A sikátor zeg-zugos fekete faházak alatt kapaszkodott a folyó felől. A latinusoknak az
utcája volt ez, akiket még az első királyok bocsátottak az országba és később Esztergomból
szivárogtak be ide. Idegen népségek beszédeit hallotta itt, mikoriban egyetlenegyszer erre járt.
Egyre lassabb lett a haladása. A ló lába óvatosan kerülgette a nagy járóköveket. A kövek
libasorban, mint kisebb fajta sziklák ütköztek ki a szennyes fekete sárból, a sikátor közepén. A
felső végről kongó visszhanggal kemény koccanások közeledtek. Magányosan, valamilyen kései
ember jött ekkor lefelé. Az ember nagyokat ugrott egyik kőről a másikra és minden ugrása előtt
halkan fohászkodott.
Riadtan összetorpant, mikor a ló sötét tömegét meglátta.
Ungnak sem volt kedvére a találkozás. Inkább kitért volna előle. Oldalvást a lova nyakához
nyomta a szárat. Az állat lába a házak tövén szétmálló puha szennybe lépett. A lovas térde a
falat súrolta.
Aztán egy darabig mozdulatlanul álltak, ő meg az a másik.
A szemközti ház arasznyi ablakából valami undokságot dobtak le eléje. Az undokság csattant
és nehéz szagot vetett fel magából.
A sikátor torkolatánál felbukkant és elenyészett egy lovas homályos körvonala.
Most már a másik ember se várt tovább. Koccanva megint ugrott. Ung odébb nógatta a
lovát.
A sötétség egyre sűrűsödött. A csend nyugtalanító lett és eleven lélek nem látszott sehol. A
sikátor kanyarodóinál most nem égtek utcatüzek. A házak kis szelelőnyílásain még elvétve sem
szivárgott ki mécsvilág. Csak jóval később, a piactér irányából billent át valamilyen fáklyafény a
bűzhödt nyúlós sáron.
A hintázó füstös fényben kámzsás barát körvonala mozgott előre. Fegyveres ember kísérte
és a templom rányából jött. Álla alatt bőrtarisznya lógott a mellén, hegyes csuklyáját mélyen az
arcába húzta és ijesztően lendült egyik járókőről a másikra.
Ung visszarántotta lovát a sötétbe.
Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
Ismeretlen borzadás szaladt át rajta. Kívánni kezdte, hogy ne lássa már. De ekkor
valahonnan messziről, mintha rávigyorgott volna egy elaszott arc. „Mit akarsz?” A torka
kiszáradt. Ó, hogy lemaradt a lova bal patkója és rossz jelek vannak... Honnan kerül most az a
tegnapi koldusasszony elő? Azt sem tudta, hogy még emlékezik rá. Miért jut az eszébe?
Nem... semmi... Kinga nem is arrafele lakik. A barát egészen más irányba megy.
Fellélegzett. A hintázó füstös világ szétfoszlott előtte, mint a párás lehellet. Már csak a lova
patkója csattant egyet-egyet a kiálló járóköveken. De ezek az elvétett csattanások még
nagyobbá tették a csendet és ő kínlódva fordította mindíg másfelé a fejét. A házakból hideg
börtönszagok csapták meg. A sikátor légvonatos átjárói is sajátságos émelyítő szagokat fújtak
az arcába.
Önkénytelenül összehúzta magán a köpönyeget.
Nyár volt, mikor egyszer, egyetlenegyszer erre járt. A Boldogasszony csipkevirágai nyíltak a
falak felett és a királyi naszádosok énekeltek a holdfényes vizeken. Az úszó naszádok
feldaloltak a vártornyok alatt, a tornyokból felelt a nóták visszhangja.
És neki is feleltek Kinga asszony kis kertjéből. Pedig egészen halkan mondta a nevét:
„Kinga”, egészen halkan... és áthajított egy csipkerózsát a magas falon.
De most nem lesz többé fal közöttük! Mintha napmeleg sütött volna le a szívébe, megint
tudta, hogy hozzá megy. Sietni akar, talán várja is már, talán hívja.
Hallgatózva emelte fel a fejét.
Valamelyik világtalan házból fulladt jajgatás vergődött ki.
Mi történik itt? Az erek rendetlenül doboltak a nyakában. Úgy tetszett neki, erre-arra a
vaksötét zeg-zugokban, kétoldalt mindenütt áll valaki és mozdulatlanul várakozik reá. Vissza-
visszarántotta a fékszárat, ismét megeresztette. Vagy odaér, vagy meghal! És a lova tompa
döngéssel botlott keresztül egy láthatatlan hídon.
Mikor fenn északon átjött a szörnyű Kárpáthegyeken, egyszer se érzett ilyent, mint most.
Végighúzta a kezét az arcán. Verejtékes volt a halántéka a hűvös éjtszakában.
És Kinga mindíg itt élt, míg ő messze odajárt — hogy elfelejtse!... Elviszi innen, elviszi, még
ma éjjel!
Rekedten suttogott magában s az öklét rázta: „A pokol kutyáját!”... megint újra kezdődik a
rémletes elváltozás és ami eddig a sötét zeg-zugokban állt és várt, mindenfelől közeledik.
Egyszerre a megholt Ders jutott az eszébe. Csontos rezes arca, rettenetes nagy fekete
szemöldöke alól kifenyegető lassú pillantása...
A két keze elzsibbadt. Olyan tisztán látta őt, mintha csak a lova előtt állna. Nagyot kiáltott:
— Eredj az utamból! — A saját hangja hallatára visszatért a nyugalma. A feje is kitisztult.
Hát csakis Ders teheti ezt a sok rossz elváltozást az ő városában. Csakis ő zavarog itt a gonosz
lelkekkel, akik vele kisértenek és valóságban minden másként van itt, semmi sincs úgy, mint
ahogy most mutatkozik... Ettől a belátásától váratlanul el is mult az egész. Lemaradt róla a
varázskodás. Az összekapaszkodó néma fekete faházak is visszafele kúsztak és ő, mintha
megrántották volna, kiszabadult a sikátor torkából.
Már a komárombeli nemesek telkei között bukdácsolt a lova. Itt biztonságos és tiszta volt az
éjtszaka. Büszke magányosan álltak a házak, mint akár főemberek sátrai a mezőben és
egyiknek sem volt köze a másikhoz.
Ung tekintete lassan igazodott el a sötétben. Eleinte csak Jákó portája ötlött ki, utóbb
ráismert a füves kis térségre, az öreg cserfára is. Ott lehetett valahol az a fal, amelyiken egy
csipkerózsa átrepült...
Valami megrázta az egész testét. Most tudta meg, hogy eddigi életében minden útja csak
azért volt, hogy ide elérjen. És még akkor is a láthatatlan fal irányába erőltette a szemét, mikor
Jákó portáján zörgetni készült a keze.
De az alvó ház alacsony ajtaja lassan önmagától nyílni kezdett ekkor. Egy tenyérnyit tárult,
így maradt, nyikorogva megint tárult. A nyomott szemöldökfa alatt süvegesen, tarisznyásan,
ködmönös ember állt. Az ember visszahőkölt rémületében.
Ung megismerte búbos feje formáját. Jákó udvaros szolgája volt.
— Te vagy az, Csülök?
— Szent Jézusom, miféle rossz lélek zavarog ily kései éjtszakában?
— Hát nem ismersz? Jákó úr régi cimborája vagyok!
— Jaj nekem, ne tartóztassál, rossz Lélek, a gazdám elment, utána volnék indulóban, és a
szolga hangja szinte hörgött valamilyen ki nem mondott kétségbeeséstől.
— Elment?... Tudom, hogy elment, — Ung sebtében mondta ezt, hogy észretérítse a riadt
cselédet. De magában nem tudta mire vélni, hová lett Jákó? Gazdátlan házhoz jött? És ez az
ember fél valamitől.
Fázni kezdett. Az összefogózó fekete házak megint közelebb kúsztak a háta mögött. Mi ez?...
Tudni akarta volna, mégsem kérdezett semmit. Aki kérdez, az már nem parancsol. Aztán meg
az ő rangjabeli nem is kérdezhet ilyen nemtelen embertől.
Keményen rákiáltott:
 — Mondom neked a gazdádnak felőle, tüstént bebocsáss!
Éppen ez kellett Csülöknek. Ettől a hangtól egyszeribe eszébe jutott, hogy teljességgel így
rivallt rá az a vitéz úr is, akit egyszer már magánál rejtegetett a gazdája:
— Jut is mán eszembe, a biza, hiszen akkor vótatok itt, uram, mikoriban a pejkancát
megpökdöste a billegi boszorkány.
Mintha megnyugodott volna ettől az eligazodástól, félrehúzódott a küszöbről és beengedte a
házba a jövevényt.

V.

Ung ráhajlott a mécsesre és eloltotta a lángját. Odakinn a vasvillán vagy négyszer is súrlódott
már a jászol felé a széna uszálya és a kútostor is lenyöszörgött egynéhányszor a visszhangos
mélybe. A veder nekikondult a kávának. Kiloccsanó vize hosszan csurranva hullott vissza a
kútba.
Milyen régen volt, hogy Csülök eleséget tett az asztalra és ágyat vetett Jákó gazdátlan
kamrájában. Az is régen volt, mikor a cselédember Regét megitatta és nehézkesen, lustán
átjött az udvaron. Minden olyan elviselhetetlen lassan történt. Még az ajtóretesz nyelve is
megbicsaklott, mielőtt becsattant volna. Ung keze hol kinyílt, hol ökölbe szorult, mintha össze
akarta volna morzsolni az időt... És Csülök lépései még mindig nem szűntek meg a házban.
Topogtak, tétováztak, megint mentek. Végre is úgy multak el, hogy attól kellett tartani, minden
pillanatban újra kezdődhetnek.
De a csend folytatódott. Most már csak a fékláncok húzódásai csörrentek a jászolkarikákban.
Csak az állatok fel-felbődülése hallatszott be olykor. Aztán lassankint ez is hozzátartozott az
éjtszakához. Ung halkan beletárta az udvarba a pitvar ajtaját. A szénaszagú hideg levegőben
valami jó és üde ért az arcához. Talán a behordott régi nyár.
Egy pillanatra megállt és hallgatódzott. Ez a pillanat elég volt, hogy mindent elfelejtsen,
amin eddig gondolkozott. A rossz jövendölés, az éjtszakai barát, a kísérteties sikátor, a
légvonatos zeg-zugok, a sár és a jajgató ház, — minden elmult.
Ereiben ragyogó, forró vér lüktetett és átteremtette számára a világot. Elindult a csillagtalan
borús éjtszakában, mintha sugárzó, végtelen nap felé indulna. Fedetlen fejjel, mezítelen
kardjával a kezében úgy haladt át a világtalan udvaron, az alomban elfeküdt lovak és alvó
barmok között, mintha győztes torna után bíborsátorhoz menne a királyi bérért.
Egyetlen szökéssel átvetette magát a falon. Szaladni akart a vaksötétben, mégis botladozva
közeledett a megholt Ders néma udvarához. Mire odaért, a szeme valamennyire megszokta a
sötétet. Árkokat kezdett látni és a falat is látta. Nagy szedett kövekből fogódzott össze az udvar
körül.
Csak egyszer járt erre életében, most mégis megfoghatatlanul tudta a járást, mintha
álomban és álmatlan éjtszakákon valóságosan sokszor itt bolyongott volna.
Az a nagy szürke kő az árokparton, az is ismeri Kingát, ez az öreg cserfa is és a rácsrostély
is odafenn az útranéző egyetlen ablakon. Bizonyosan a rácsrostély ismeri legjobban kis arca
hűvösét, a lélekzete melegét és nagy szomorú tekintetét, amely mindig hiába várt.
De most már nem vár hiába...
Ung csodálatosan mosolygott a sötétben és ez a mosolygás azután is, egész idő alatt az
arcán maradt. Lihegve kapaszkodott felfelé a falon. Gyíklyukak voltak a lépcsői. Ágak és tövisek
karmolták az állát. Egy kúszó gyökérben erősen megkapaszkodott. Felemelte magát a kövek
pereméig. Egész testében kinyúlva ereszkedett le a tulsó oldalon.
Pillanatig habozva kémlelt körül. Az udvarfalon innen még egy fal bujkált a sötétben. Ő ezen
a gyűrűn belül állt, fehér dunai kavicsokkal kirakott utacskák között, mintha csak klastromos
barátok szűk, szomorú kertjébe jutott volna. Ez hát a Kinga kertje? Ide zárták, itt tartották?
Egyszerre idegen és ellenséges lett a hely. A harag fuldokolva hörrent a torkában. Innen
szólították, hogyha kellett!... A marka súlyától mélyen befúródott a kardja hegye a földbe.
Aztán még a lélekzete is elakadt. A sötét házból világosság szűrődött ki a fűre, kerek kis
ablakfény és odébb egy sárga sávban gyönge füst andalgott. Már a szaga is érzett. Nyirkos
fenyőágakat égettek a tűzhelyen. Hát ezért volt nyitva az az ajtó ily szokatlan éjtszakai órában?
Oldalt hajlott egy keveset.
Odabent mécsvilág szunyókált az asztalon. A fénye időnként sápadtan belepislantott egy
boltozott kis falüregbe. Ilyenkor az üregben fából kifaragott feszület mutatkozott meg. Egy
rokka ágaskodó guzsalyának az árnyéka felnyúlt a mennyezetig.
Ung nesztelenül előre lépett. És ekkor meglátta Kingát.
Alacsony zsámolyon ült, tétlenül, magányosan. Kissé hátradűlve ült és felhúzott térde körül
hurokba kulcsoltan két gyűrűs keze tartotta egyensúlyban a testét.
Világos szeme a sötét pillák alól a lángba nézett. A szemében egész idő alatt egyszer sem
mozdult a tükröződő fény. És milyen törékeny és tiszta volt földre omló, hosszú fehér
csalánszőttes köntösében. Ung mégis számonkérőn pillantott végig a testén. Nem... legalább
azt nem! Azok a keskeny, lányos csípők várandósan nem nehezülhettek el még soha. Ebben a
körülfalazott rácsos fogságban sohasem hordozhatott ő kényszerített ölelésben fogant új
életeket a Ders nemzetségének. Ma is olyan érintetlennek látszik, mintha még nem nyúlt volna
hozzá vad kézzel senki sem. Alig változott, mióta a lakodalma kora reggelén a kolontói erdőn
utolszor megcsókolta őt. Csak előrevetett két hullámos fonata tűnt el azóta kis keble fölül. Csak
a haja növésének kéksötét sarkantyúja nem látszott többé a homlokában. Nemes főasszonyok
fehér gyolcskendője fedte a haját. A gyolcs átfutott a homlokán is és kétoldalt az arca gyöngéd
vonalát követve, fehér rabságban tartotta egykor szabad és akaratos állát.
Vajjon hányszor ült így, térde körül kulcsolt kézzel, magányosan, boldogtalanul? Vajjon
hányszor... míg ő széles e világon férfimódra más asszonyok karjában keresett feledést.
Már szinte ájtatos alázattal nézte őt a sötétből. A mellében nagy, néma zokogás kezdett el
vergődni s a lobogó, mohó vágy megtorpant benne a szépség és a szenvedés előtt.
Kinga vonásain rejtélyes nyugtalanság terjedt ezalatt. Valamilyen futó zavartól halványan az
arcába szállt a vér. A fejét az ajtó felé fordította és lassan felpillantott. Egyenesen reá nézett.
A tekintetük találkozott.
— Ung...
Úgy hangzott ez, mint a sóhajtás. Csodálkozás nélkül hangzott, mintha álomban szólított
volna álomjelenést.
— Ung... — Kinga szép révedező hattyúmozdulatában még mindíg emelve tartotta a fejét. A
szeme valószínűtlenül nagyra nyílt. Már felszökött a helyéről és két kezével a halántékához
kapott:
— Te vagy, te...
Ung magához rántotta:
— Eljöttem érted!
Fiatal élete minden kínjával és vágyával szorította a szívére. Kinga feje belehanyatlott a
karja hajlásába és mialatt fölé hajolt, ő lehúnyta a szemét.
Nagy és ünnepélyes lett a csend. Egy eliramló pillanatra a boldogság és fájdalom mélységei
felett csak ők ketten voltak az egész világon.
— Szeretsz még?
— Szeretsz?
Egyikük sem felelt és mégis mindent tudtak egy másról.
A tűzhelyen már összeomlott a zsarátnok, mikor Kinga feleszmélt. Mintha megsebezte volna
valami emlékezés, felágaskodott Ung karja között. Az őreitől irtózó szegény rab rémületével
nyitotta rá a szemét. Két tenyerét a vállának feszítette. Kétségbeesetten tolta és fogózott is. A
szájuk elvált, de mégis olyan közel maradt, hogy a szavak nem hangzottak, csak mozdultak az
ajkuk között.
— Ó, Ung, ha Ders itt lelne, téged megölne és... engem nem ölne meg! — Egész testében
reszketett.
— Ne félj, Kinga.
— Féltelek, én édes szívem! Hogyan is bátorkodtál hozzám jönni? Avagy tudtad volna, hogy
az én uram nincsen idehaza?
— Tudtam, — suttogta Ung — és tudom, hogy sohasem is tér meg többé ide.
Kinga arca lángpiros lett, azután egészen elfehéredett, mintha a szívében megbénult volna a
vér.
— Nem, nem igaz!...
Ung nyíltan állta a tekintetét, miközben felelt:
— De ezenképpen igaz, azok mondották, akik látták. A te urad meghalt és te szabad vagy.
Eljöttem érted.
— Ung, te... te tettél ellene? — tördelte Kinga fojtottan. — Áldott Jézusom, csak azt ne — és
kutatón, féltőn, esdeklőn hajolt felé.
— Nincs az ő vére az én kezemen. — Ung szeme elsötétült. — A kúnok ölték le karddal,
általuk teljesítette be Isten az ő igazságát...
— Nem, ne mondd és menekülj innen. Keményen meghagyta, soha el ne higyjem a halála
hírét. Csak ha a lovát látom megtérni, a gazdátlan lovát. És még akkor se higyjem, merthogy ő
visszatér, mondotta, megtér még sírjából is, hogy tőled elválasszon. Menekülj, hiszen őriztet.
Érted-e, a szörnyű Beke, az ő embere őriz. Fogoly vagyok, éjjel is rám les, lopakodik a ház
körül, benéz az ajtón és az ablakomon, mint a porkoláb. Isten szentséges nevére, eredj... én
nem mehetek el innen.
Ung haraggal dobbantott. Összefont karja alatt érezte a szíve verését:
— Elviszlek, ha mondom!
— Hallod, a kakas másodszor kiált, — Kinga egészen alázatos lett, — fuss innen, szerelmes
lelkem, fuss, amíg lehet. Talán még kijutsz kapun, talán a villások között is...
Ung rettenve nézett rá. Emlékezetébe egyszerre felsötétlettek az apró fekete alakok lenn a
holt Dunaágnál.
— Miről beszélsz?
— Hát nem tudod? — a szavak szinte haldokoltak a Kinga ajkán. — Hát nem tudod, hogy a
fekete dög ragadoz minálunk?...
Ung az állához kapta a kezét és dermedten nézett rá. Az arca fakó volt. A szája
meghúzódott. Most fogta fel, amit jöttében látott.
— Elmegyünk innen, Kinga, — de a hangja nem az ő hangja volt, makacsul mégis mondotta,
szinte a saját felkerekedő iszonyata ellen is csatázott — elviszlek, még ha...
Már nem folytatta. Mintha elvágták volna, abbamaradt a szó az ajkán. Kínzottan ő is a kert
irányába fordította a fejét. Eleinte nem tudta, miért tette ezt, csak később, Kinga elváltozott
arcán látta meg, hogy valami történik odakinn.
A külső csendben egy ajtó nyílhatott.
Kinga az asztalba fogódzott, az árnyéka mégis meg-megingott a falon:
— Elvesztünk...
Ung ekkor már kétmarokra fogta kardját és arccal a sötétnek elállta a küszöböt.
Egy pillanatig mintha hallatszott volna a kettőjük szíve verése.
Aztán tétovázó nehéz lépések közeledtek a külső éjtszakából. A kavicsokkal kirakott kis
kertúton nagy, formátlan test kezdett bontakozni.
— Ki bátorkodott ide? — kiáltotta az, aki jött. Leszegte iromba fejét és egy darabig
hallgatózva, alulról nézett a világos ajtónyílásra. Ekkor vehette ott észre az ismeretlen
fegyveres körvonalat.
Sűrű hanggal öklendett felé:
— Mit keresel itt Ders úr udvarán?
— Az ő udvara már a pokol tüzében van, — ordította Ung és egész gyűlölete feltajtékzott
benne, — te pedig hordd el magad, mert tüstént utána küldelek!
Az ember fejszét rántott elő a ködmöne ujjából. Kétmarokra fogott kard zuhant a karjára.
Üvöltő, nehéz teste neki tántorodott ettől a falnak. Ung utána hajította felkapott fejszéjét.
De a vas éle csak a köveknek csengett.
— Hé, állj elő! — hiába kiáltotta már. Saját hangját dobták vissza a szemközti falak.
A cselédházakból ijedt emberek szaladtak ki. Az ólakban felriadt állatok bőgtek. Az
asszonyházban mezítelen lábak futkosása kezdődött. Senki sem tudta, mi történik, senki sem
mert közelebb jönni.
Az udvarkapunál lecsapódott a reteszdorong.
— Menj most, — könyörgött Kinga, — ne lássanak itt...
— Holnap érted jövök!
Ung alakja hirtelen eltűnt az ajtón kivetődő fényből.
Kinga utána kapott, mikor már nem érhette el. Csüggedten lehanyatlott a karja. — Holnap!
— de most, hogy maga mondta, rabságban elgyötört lelkében nem reményt, csak kolduló
vágyat beszélt ez a szó.
Az udvarból már tető alá takarodott a félelem, mire Kinga háta mögött a belső ház felől
nesztelenül behajlott egy karvalyarcú némber az ajtón.
— Ne vetkeztessünk éjtszakára? — kérdezte asszonyát a kémlelődő személy.
— Értem jön, holnap... — suttogta magában Kinga és kétkedőn rázta a fejét.
 A szolgálóasszony csakis a mozdulatát látta.
— Nem akarod? — tudakolta ujból s rosszalóan visszabujt az ajtón.
Kinga pedig sokáig állt egyhelyben, tétovázva.
— Holnap... — Időbe telt, mire erőt vett magán. Elzárta a reteszt, letakarta a tűzhelyen
hamuval a parazsat, aztán a belső ajtón elindult az ágyasház felé. Lassan haladt végig a
folyosón, az átjárónál lehajtotta a fejét az alacsony gerenda alatt, felosont a garádicson az útra
néző egyetlen ablakig.
Visszafojtotta a lélekzetét.
Mintha a föld alól morajlott volna elő, messze hang szaggatta a külső sötétséget. A falak
hajigálni kezdték egymásnak. Erre is hangzott, arra is, már nem lehetett tudni, honnan jött.
Az éjtszaka bekapta a menekülő Bekét. Valahol lent, Ungnak is meg kellett állnia, mintha
megint fekete torokba került volna. Akármerre fordult, mindenütt útját állta valami, ami rosszat
akart. Szemétdombok, gödrök, csúszós, ragadós szenny, járókövek és megint egy fal...
Kinga a rácsrostélynak szorította az arcát. Szent András egyház irányából vöröslő derengés
fénylett bele fájdalmasan kitágult szemébe. Az alsóvárosban kolompolni kezdtek. Már a
felsővárosban is kolompoltak lefelé a sikátoron, mintha lassú, kísérteties gulyák vonultak volna
át az éjtszakán.
Fehér alakja összeroskadt a messziről vetődő fényben... Most viszik a házakból a
halottakat... Odatérdelt az ablak elé. A boltozat nyílásban egymásba kulcsolódott két felemelt
keze és remegő hangja beleimádkozta az imádságába a szerelmét:
— Igaz ítéletű szent Isten, amiképpen a mai napon kegyelmesen megőrizted őt, azonképpen
emez éjtszakának idején is oltalmazzad. Ó, én Uram, vidámítsd meg kedves ifjúságát a
halálnak e kapujában és reám érkezzék minden haragod. Válassz ki engem, ha a gyötrelemre
közülünk választani akarsz és nélküle ne hagyj, mert a próbára erőtelen vagyok...
A szent András templom alatt csak rakták a barátok a nagy piactüzet. A házakból görnyedt
emberi alakok szállingóztak le a tér irányába. Csermellyel, venyigével, szagos fenyővel ők is
meghordták a máglyát, hogy tisztító füstje elűzze az éjtszaka kegyetlenkedő fekete dögöt.
A lángok visszfénye fel-felkapott a négytornyos egyház innenső oldalán. A füst belekígyózott
a sikátorokba, áthömpölyödött az udvarokon, behúzódott a házak ablakán, felszállt a tetőkre.
Mint kitárt szárnyú roppant keselyű ott lebegett Komárom felett még a virradatban is.

VI.

A nagy Dunán csillogva úszott felfele a hajnal. Már futva jött a napfény a füvön és gyorsan
osont az udvar hűvösébe. A földekről varjak repültek föl. Elnyúló seregeik, mint hosszú fekete
ostorok, kacskaringós karikákat suhintottak bele az égbe. Egyszerre lecsapott az ostor
Komáromra és sötét vonala károgón ott maradt a falak peremén.
A barátok Primára húzták szent András harangját.
Ung fel akart ébredni, mégis mindíg ujra elaludt és félöntudatban a vágyódása igazgatta el
az álmait. Az ablaktábla világító nyílásán át ekkorra már egészen behajlott a reggel a kamrába,
de ő nem tudta, hogy a nap süt olyan szépen, mintha könnyű, meleg kis kezét valaki a fején
tartaná.
Eljött a mi napunk... Édesen, megfoghatatlanul szaladt ez át a szívén és ettől felkönyökölt
Jákó elfoglalt ágyán. A keze játszani kezdett a szénára terített medvebőrön. Erre-arra fésülte a
puha mély bundát, kis ösvényeket vont benne a mutatóujjával. Felborzolta, lecirógatta, mint az
otthoni komondor szőrét és az ajkán egész idő alatt rajta maradt az álomból hozott mosolygás.
Aztán meglepetten lassan körülnézett. A feje mozdulatával hátravetette a haját. A
mozdulatától-e, vagy egyébtől, maga sem tudta, de hirtelen valami más indult el a homloka
mögött. Hogyan került ő ide vissza a zavaros éjtszakából? A keze már nem játszott a
medveszőrrel. Megint érezte maga körül a tegnapi fekete falak szorongatását. A csodálatos
piactűz füstjének kesernyés szagát is érezte az ágy elé dobált ruháin. És álmodta, vagy igazán
látta-e akkor egy rácsrostély mögött Kinga kis arcát a felvöröslő fényben?
A megugrott Bekére nem gondolt többé, valamilyen félbenmaradt dolog volt ez a fejében.
Szemközt káprázva cikázott a nap Jákó szegre akasztott nagy pallosán. Egyre a képébe
cikázott, mintha azzal a hadra élesített fegyverrel valaki számonkérőn a szeme közé világított
volna s messziről már szinte a csallóközi ispán száraz, kemény hangja is odahallatszott: „Hát te
se állsz a királyhoz?”... Zavarában temérdek tüzes szeg kezdte szurkálni az arcát. Hogyisne
állna hozzá... de neki elsőbben Kingát kell most biztos helyre vinni...
A homlokára szorította a kezét. Mi volt ez? Minden szétrepül, amire gondolni akar, mintha
pelyhes pitypangot fújna szét a szél.
— Pitypang... — titkolódzó hangon mondta és halkan elragadtatottan nevetett, mint akkor,
mikor két gyerek jegyet váltott a magasvirágos kolontói réten s a fiú pitypangszárból gyűrűt
fűzött a kislány kezére...
Keményre edzett fiatal teste ellenállhatatlan vággyal nyujtózott bele a napfénybe: „De most
már az enyém lesz!”
És életében még sohasem volt ilyen boldog reggele.
Ragyogó, magas hullám kapta el. Már minden alatta maradt: a veszély, a bizonytalanság, az
éjféli iszonyat, elmúlt évek magányos szenvedései, vad sóvárgások, lázadó kínok. Olyan új és
elhasználatlan lett, mintha most kezdene élni, fenn a hullám tetején, még azon is felül, önmaga
felett a testén kívül, áradó örömben, repülő tavaszi szélben, ujjongó fényben. Nevetett és
mégis sírni tudott volna, semmiért, csak úgy, hálából, mert ennyi sok boldogság van a világon.
— Kinga!... — még a neve hangzása is belecsókolt a szájába és a szívében gyönyörűt
kurjantott ettől a vér.
Ha belehajíthatná a süvegét a mennyországba, ha belevághatná a sarkantyúját a világ
oldalába!
Kifutott az udvarra, nekivetette magát a kútostornak s olyan vadul taszította a vedret a
mélybe, hogy felcsattanó vizétől szivárvány lett a napsütésből. Aztán karcsú mezítelenségében
csapkodva, dúdolva, ott mosakodott a vályúnál a hűvös reggelen.
— Csülök, hé Csülök...
Senki sem felelt. Ezt se bánta, nem baj, ha nincs is, aki öltöztesse. Lihegve fűzte össze
magán a szíjjakat, az övet olyan szűkre rántotta a derekán, hogy felnyögött bele. A kis tőr
odacsúszott a jobb csípője fölé. Fejébe csapta a süveget s futtában lekapta a szegre akasztott
köpönyeget. Később vette észre: a Jákóé akadt a kezébe. Mindegy, minden mindegy Kingához
megy... És kivágta maga előtt a ház ajtaját.
Mintha földbe gyökerezett volna a lába, zsibbadtan megállt.
A kéken aranyló reggelben magányos jelenés közeledett felé a szent András egyház
irányából. Ungnak nagyot döngött a szíve. Kinga jött ott szent miséről.
Kicsiny, leányos feje körül, mint napban villanó galambszárnyak, patyolat fátylak libbentek.
Cobollyal kihányt hosszú ködmene kinyílt és összehajlott a lépése szerint és ilyenkor, mintha
folyóvizen haladna át, térdéhez tapadt a köntöse.
Ekkor egyszerre ő is meglátta Ungot. Halvány arcába hirtelen hullámban szállt a vér, két
kinyíló keze eleresztette lépte előtt megemelt köntösét s az olvasója lesiklott a földre.
Csak ez a halk neszelés hallatszott a csendben, semmi egyéb. De Kinga észre sem vette.
Leküzdhetetlen mosolygás kezdődött az ajkán s nem állt meg ott, szétgyűrűzött, terjedt a
szorongó beteg város felett és diadalmas fiatalsággal öntötte el az egész világot.
Ung mélyen levett süveggel, földig hajolva, mintha királynéasszonyt hódolna meg,
odanyujtotta neki az elejtett olvasót.
A latinusok összefogódzó faházai közül épp ekkor fordultak ki Kinga szolgálóasszonyai. Kis
csapatuk riadtan, összeverődve jött elő a sikátorból. Már meglátták Ungot.
— Ki légyen amaz ott?
— Nem ismernéd Jákó úr rókaprémes köpönyegét?
— A biza, úr Jákó köpönyege,... hát ő is idebent rekedt? — és szegény kárörömmel
taszigálták egymást, hogy hát ez se menekült idején. Sorsukra jutott ő is e betiltott helyen.
— Fedd el az arcodat... ne tudják itt, ki vagy, — súgta Kinga sebesen — s jöjj el hozzám,
mikor felkél a csillag.
Jóformán meg se látszott, hogy lép, csodálatosan mégis távolodni kezdett ekkor. Pillanatig,
egy kis emelkedőn csak a kék reggeli ég volt magasba egyenesedett nyúlánk alakja mögött.
Ungnak úgy tetszett, ha szép csendes mozgása most megmaradna a mély azurban, olyan
megismétlődő himzés támadna az égen, mint a szent apácák oltárterítőin.
De Kinga kiment a ragyogó kékből, odébbment szomorú, szürke falak alján és ő
fájdalmasan, csalódva már csak a tekintetével mehetett utána.
Eddigre a szolgálóasszonyok csapata is az udvarhoz ért. Egy szikárnövésű, karvalyarcú
némber kémlelőn visszanézett. Ung nem tudta bizonyosan, mégis úgy rémlett neki, hogy azok
az asszonyok maguk között az éjtszakai riadalomról beszélnek.
Hirtelen befordult Jákó udvarára. Az udvar fénytelenebbnek látszott, mint azelőtt. Csülök
sem került még elő. A jászol üres volt. Az állatok bőgtek. Ung szénát tett a lova elé és
megitatta, hogy múljék az idő. Aztán eleséget keresett magának az élésházban és megint
kijött. A kútágas árnyéka közben nem mozdult a füvön. Minden megállt és elvesztette
jelentését. Felvett egy követ a földről, darabig forgatta a tenyerében, de nem tudta, hogy teszi.
Mikor ráeszmélt, dühösen belecsapta a kútba.
Miért nem megy el Kingához? Miért hallgat a szavára?... Kíváncsian nézett végig magán. Mi
leli? A Kinga gyöngesége parancsolna az ő erejének? Ez új volt, s mintha álmában zavarnák,
türelmetlenül a város irányába fordította a fejét.
Valahonnan messziről templomi éneklés hallatszott. Az udvar túlsó végén levágódott a
kapudorong. Váratlanul Csülök állt mögötte.
— Gaz lator, hol csavarogtál eddig?
Az ember lapos, sárga arcát töredelmesen emelte fel hozzá, de azért megroggyant gyűrött
alakja félrehajlott, mintha ütéstől félne.
— Ó uram, nem lehet mán innen menekülni...
— Hát szökni akartál?
Csülöknek a feje is reszketett.
— Azonképpen vót az, hogy a szabadok közül jó eleve sokak elfutamodtak, oszt nem tértek
meg, sem a gazdám, sem pediglen Ders úr, miértis ennek utána a nemtelen népek is
kifutamodtak az udvarokból a mezőkbe. De én házőrzőnek bent maradtam, — bőgve felordított
és nehéz zuhanással térdre esett ekkor, — ne bántsatok uram, amúgy is elviszen a dög.
Ung rámeredt. Most fogta fel, hogy ez így van. Tán a boldogsága nem eresztette eddig hozzá
ezt az iszonyatot?
Az udvaroscselédnek még a szeméből is kiáltozott a rémület:
— Mán csakis imádkozni lehet itt annak, aki tud, meg káromkodni annak, aki mer. Jaj, uram,
villások állják el a körülvaló utakat, oszt hótra verik a nyavalyának miatta, ki eme betiltott
városból közéjük kimegy.
Ungnak a gyomrába ütött, amit hallott, mégis ellene szegült. Az ördögöt is leöli, ha az útjába
áll! És hetyke akarattal hitte is, hogy így lesz. Minden bajhoz hozzá nőtt még az ő ereje!
A piac felől megint odahozta a szél az éneklést.
Csülök feljajgatott ettől:
— Halljátok... ezenképpen megyen minden napon. Amazok lent, szent Andrásnál,
zsoltárokkal az Istent könyörgik, egyebek pediglen az ő udvaraikon szidalmazzák és káromolják
az Urat, mert nem segít, és isznak és rettenetesen lerészegednek, hogy már ne tudják a
szörnyűségeket, amik itt történnek.
Ung nem hallgatott oda, magában vívódott: merre vigye Kingát ebből a halálgyűrűből?
Szeme a messzibe nézett. Akármerre, még ma éjjel a Vágon vagy a Dunán, akármennyi
pénzért, valamelyik révész csak átveti őket. És odatúl majd segít az Isten.
— Az Isten... — nem tudta, hogy fennhangon mondja. — Hát segít-e ezeken?
— Verten ver bennünket! — kiáltotta Csülök. — Fellobbant az ő szörnyűséges tüze ellenünk,
hogy összerontsa a mi tetemünket. Jaj, nem tudjátok ti, miképpen vagyon itt. A nyavalya
keltére futamodik apa a fiától, lány meg az anyjától. Ó uram, siralom helye ez...
Ung elfordult tőle. Eleget tudott. Sietnie kellett. Vállára kapta a kútkávára vetett köpönyeget.
Jákó rókaprémje jól szolgált eddig is. Csülök térdenállva, bámészan nézett utána.
Már a latinusok sikátorán haladt lefele.
Közben magasabbra került a nap az égen. Langyos melegétől erre-arra émelyítő szagok
mozdultak fel. Mikor éjjel itt botorkált a lován, egészen ilyen édeskés rossz szagot érzett.
Megrázkódott tőle. Most már eszébe jutott, hogy ez mi lehet. Éppen ekkor az egyik roskatag
faházba különös emberek fordultak be. Az arcukon piszkos rongy volt keresztbe kötve. Még a
kezükre is rongyot csavartak.
Láttukra vad riadalom támadt a sikátorban:
— A halotthurcolók!
Iszonyodva futott szét a nép. Szaladtukban sokan a tenyerükkel fogták be az orrukat:
— A fekete dög van odabenn!
Menekülő kicsiny öregasszony botlott elő.
A sikátor felüvöltött:
 — Vissza! Vissza! — nem engedték ki. Egy bivalynyakú, mint a villám, kővel dobta képen.
Szörnyűt sikoltott és a véres öreg arc bedőlt a küszöbön.
Mindenki ellenség lett, aki a beteg házból jött. Mindenki ordított:
— Mért nem marad bévül! Úgy kell neki! — és dühösen csattogott a felszedett sár a halottas
ház falán. A zeg-zugos kitérőkön pedig, mintha királyvárás lenne, színtelen lánggal égtek a
napvilágban az utcai tisztítótűzek.
Ung zavaros tekintettel tétovázott. Merre szabadulhatna el innen?
A sikátor alsó végén nagy fekete kereszt kanyarodott be. Lobogva, csapkodva már templomi
zászlók is jöttek, mint póznák tetejére felemelt sokszínű tüzek. Alattuk emberi fejek
hánytorogtak. Vad siralomban bugyborékolt a Mindszentek litániája. A hangok hólyagokká
dagadtak és szétpattantak a sötét faházak oldalán. Egyszerre kongva jajgatni kezdtek szent
András tornyai is.
— Verik a harangokat...
Ung a falnak szorult. Az utcai tisztítótüzek füstjén át tolongva özönlött felé a könyörgő
processzió. Legelől dömés kolduló barátok jöttek és kettesével monostorbeli testvérek. A
karinges klerikusok sápadt kis gyertyái közt az őszszakállas, hajlott celebráns gvardián vitte
magasra emelten a szent ereklyetartót.
Mögötte felbomlott a rend. A szentek kihozott faszobrai tántorogtak a sokaság felett.
Összezavarodtak a sorok. Lesütött szemű apácák riadalmában idegen arcú izgatott férfiak
futottak, öklükkel verték a mellüket és kiáltoztak, mint az elkárhozottak.
Ungnak a fülébe hasogattak ezek a hangok. Öntudatlanul már valami régi gyerekkíváncsiság
ágaskodott benne. A kiáltozó férfiak sikátorbeli olaszok lehettek, mindenféle kézművesek,
beköltözött jövevények, akiktől méltóságteljes elzárkózottságban különültek el a mozdulatlan
komor magyar arcok. „Ők nem üvöltenek” — pillanatra rajtuk feledkezett a tekintete. — „Milyen
másképpen könyörgik az Urat. Még az Istenhez is úgy néznek az égbe, mint mikor pusztai
pásztortűzbe néznek és nem rebben a szemük”... Különös dolog ez. Mióta a napnyugati
országokból haza fordult, jobban látszik itthon minden, mint annakelőtte...
Odébb akart volna indulni, de a menet megint nekinyomta a falnak. A topogó fulladt tolongás
zsúfolódva feszítette kétoldalt a házakat. Lejjebb, mintha a kolduló barátok temploma alól a
szegények temetője is jönni kezdett volna, korhadt kis fakeresztek kapaszkodtak felfele a
sikátoron. Reszkető fejű vének hozták a sírkereszteket azonmód földesen, ahogyan kitépték. És
még mindíg nem fogytak el...
Ung már szinte elviselhetetlenül undorodott tőlük. Sebesszájú anyókák, könnyező szüzek,
sápadt asszonyok, kézenvonszolt síró gyerekek... mintha mind egyenesen az ő szemébe
tolonganának bele.
De ő azért mégis kívül áll, nem tartozik hozzájuk! Egészen kívül áll ezeknek a
nyomorúságán, állati félelmén, esdeklő szenvedésén, mert ő... ma reggel olyan boldog volt...
És a feje felett a siralom seregeinek bűnbánati zsoltárai beleomlottak a harangkongásba.
Rettentő zűrzavar támadt ebből is.
A hátulsók nem hallották, mit kezdtek elől. Zokogó áhítatukban egészen mást énekeltek, s
míg a középütt tolongók felett bomlottan örvénylettek össze a menet két végéről felcsapkodó
hangok, rendületlenül ők is harsogták a maguk zsoltárát:
— Minden lélek dícsérje az Urat...
Ung megint menekülni akart volna a hangok háborgásából. Tépni kezdte a meleg sűrűséget,
erre, arra rántotta a vállát. De a körmenet még mindíg szorosabban gyömöszölődött a szűk
sikátorba. Fülledt közelségben emberi testek súrolták a mellét. Nehéz izzadságszag érzett,
izgalomtól tikkadt lehelletek fájtak az arcába. És a füle mellett kínzó torokhangon szüntelenül
bömbölve ordított egy meredtszemű ember. A tömeg egészen magába falta őt. Lassú
lökésekben feltarthatatlanul sodorta szent András piaca felé.
A nagy fekete kereszt kikanyarodott a térre. A színes templomi zászlók és a szentek füstös
faszobrai akadozó himbálással úsztak előre, mintha a szétömlő sötét emberhömpölygés
táncoltatná azokat maga felett.
Egyre erősebben hallatszottak a harangok. Ung már meglátta szemben a négy zömök torony
között térdeplő öreg szentegyházat. Kőhomloka nyomott és sötét volt. A széles pitvarlépcsőn
kámzsás alakok emelkedtek. A haladó gyertyák két sápadt lángsora beletűnt a rézsut kisebbedő
kapunyílás homályába. De a nép nem akart oszlani. Megrohanták a szent ereklyetartót,
egymást gázolva, lihegve csókolta, aki elérte.
 A templomból váratlanul visszafordult a gyertyák lobogása. Egy sápadt fekete barát sebesen
futott le a lépcsőn. A térség közepén a földből felhányt prédikáló helyen egyszerre, mint
hánytorgó vihar felett, megjelent a hajlott öreg gvardián.
Elszáradt kopasz kis feje mögött nagy sötét szögben állt el hátraesett csuklyája és a
szakálla, mint olvadozó hó, szélesen, szürkén szivárgott szét behorpadt mellén.
Mikor két karját az égre emelte, térdrevetette magát a sokaság. Szurtos rongyokban,
cserzetlen birkabőrökben és prémes zekében szabadok és szolgák összekeveredve görnyedtek
a piactüzek széttaposott üszkében.
A gvardián tolmácsot vett maga mellé. Látszott az arcán, hogy idegen nemzetbeli, a
latinusok közül való lehet. És a tolmács, mint másmilyen visszhang a nép nyelvén kiáltozta
szét, amit ő odafent latinul mondott.
Akik közelebb álltak, elkapkodták, tovább adták. A sokaság megrendülten ismételte:
— Ó, életnek és halálnak Ura, magasságos Isten, ki a vétekben megátalkodott vakmerők
bűnhödésére eltörlöd még a birodalmakat is, összetöröd a királyi pálcákat, földhöz vered a
koronákat, ó, rettenetes ítéletű Isten, a mi pusztításunkra beküldötted a te öldöklő angyalodat,
merthogy sokat vétkeztünk.
Szörnyű félelem rázta meg a teret. A latinusok már a földön görgették a fejüket. A folytatódó
imádság, mint végtelen olvasón, zörgő morajlásban morzsolódott át a piacon, a sikátorokon, a
házakon, élők és haldoklók ajkán.
„Vajjon Kinga is mondja-e?” — Ung hozzá vágyott. Öntudatlanul ő is mondani kezdte a
sokasággal:
— Napjaink a halál árnyékában járnak... — de a szó elakadt a szájában. Mi köze neki a
halálhoz? Nem akarta ő ezt mondani. Hiszen a kettőjük napjai még ez iszonyatok között is az
élet ragyogásában járnak.
Körülötte borzalomban tovább hánytorgott a haIálos siralom:
— Tüzet gyujtott az Úr! Megindította az ő orcája előtt a dögnyavalyát, lábai előtt tüzes
mérges kelevények kúsznak. Kigyomlál bennünket az Isten!
A tolmács pedig szertekiáltotta:
— Mi mondani valótok van?
— Mea culpa... mea culpa!...
A vezeklő sokaság bűnvallomása már feljajgatott a téren:
— ...sok álnokságot és csalárdságot cselekedtünk, irígység, gyűlölség, fösvénység, kevélység
és a buja élet, mint a patak, közöttünk úgy eláradoztak...
Reszkető kezek kotorták a kihült piactüzek üszkét:
— Boldogasszony Anyánk, könyörögj érettünk!
Sokan hamut hintettek a fejükre:
— A te szent Fiad kínszenvedéseiért!
— Az ő drágalátos vérének hullásáért...
Olyan rémületessé lett a tér, mint egy verem, amelyikbe halálraitélteket taszítottak. Az ősz
barát két felemelt keze mégegyszer a magasba könyörgött.
A tolmács kiáltotta:
— Mindenható Isten, szánd meg pusztulásunkat és fogyásunkat és ne töröld el a mi
házainkat, ne vedd el a mi életünket. Engedj bűneinknek megtérő napokat... Krisztusnak
dicsőségére és dícséretére... Amen...
Pillanatra halálos csend támadt a téren. Aztán felörvénylett a magasba a könyörgés végső
kiáltása:
— Csodát, csodát!
Ég felé emelt arccal, mozdulatlanul várakozott a térdreborult nép, de sokáig nem történt
semmi. Az áhitat félelmes lobogása már szinte hamvadni kezdett, mikor lassan, ijesztőn, mint
óriás tűz repülő pernyéje, sötét madarak seregei szálltak át a piac felett. Jöttek feketén, jöttek
rajokban, egyre jöttek a varjak. Libegő árnyékuk levetődött a térségre és a sokaság
reménytelen vad zokogásban tört ki.
Ung nem tudta tovább elviselni. Nem tudott ő itt az Istenhez eltalálni, nem tudott imádkozni.
Már fejvesztetten, ököllel vert magának utat a bódult kétségbeesésen át.
Kívülebb ritkulni kezdtek a közel testek. Egy magányos bámészkodóba ütközött, félemedett
gyerekek szaladtak szét, kóborló kutyák. Elmaradoztak a házak is. Taposatlan fűvön futott és
úgy hányta a fejét, mint dögveremből menekült szép fiatal állat.
 Füzek közé ért. Vizeket járt tavaszi szél vágott az arcába. Engedékeny nedves fövény
süppedt a saruja alatt. Felszabadultan, mélyen lélekzett. Az ágak résein ringó csillanások
villantak a szemébe. Aztán soká, soká mozdulatlanul nézte a Duna lassú, roppant
hömpölygését.
Miért nem jön ide a nép, ahelyett, hogy ott a sikátorban jár processziót? Miért nem
könyörgik az Istent a papokkal itt az ősi folyó partján?...
Le szeretett volna térdelni. Vagy leoldja a kardját?
Valamit tennie kellene, valamilyen tisztességet kellene adni a folyónak, de elfelejtette a
módját. Vagy sohasem is tudta? Ködszerű, elnémult emlékek indultak benne. Talán nem is az
övéi, zavaros régiek és akárhogy is vivódott érettük, nem érkeztek fel a tudatáig.
...Folyók partján, szent forrásoknál, ősi kútfők írott köveinél, élő fák tövén... A kolontói
öregpásztor mondotta volna, aki ezeket még a nálánál öregebb öregektől hallotta?
Nagyra nyitotta a szemét, mintha akarta volna, hogy a szabad tiszta vizek kimossák onnan
az előző szörnyű képeket.
Váratlanul elterelődött a gondolata. Beszédet hallott. Egy fiatal hang, egy öreg hang...
Szétválasztotta arrafele a füzest. Nem messze, parti fához kötött dereglyével bolondozott a
Duna sodra. Ráfutott és leömlött, hintálta, vitte és visszalökdöste a kavicsra. Feljebb a sekélyes
vízből két félmeztelen ember hálót húzott. Oldalt dűlve húzták a fogást. Nevettek és temérdek
mozgó ezüst dobálta magát a lucskos fövényen.
Ekkor vették őt észre a halászok. Megijedtek és futni kezdtek.
— Hé, hova szaladtok? Megálljatok!
Az öregebbik kis távolságra bizalmatlanul leselkedett vissza a parti sűrűből. Ung intett neki.
De az ember nyugtalanul tovább vizsgálgatta. Hol Jákó rókaprémjét nézte, hol meg a jövevényt
magát. Közben az állcsontja felett, mint a kopoltyúk mozogtak az ínak, fogatlan szája olyan
volt, mint a döglött halaké.
— Jákó úr lennél csakugyan? — kérdezte végre is gyanakvó meggondolással, — felette
megváltozott az ábrázatod mióta láttalak.
Ung nem vette le szemét a dereglyéről:
— Hallod-e, ma éjjel másodmagammal átvetsz a Dunán, — s hogy jól megértsék az
akaratát, derékszíjjából kétélű tőrét is kihúzta és a hegyével a tulsó partra mutatott:
— Oda.
Az ember védekezőn kapta a feje elé begörbített karját. Két csomós térde egymásba rogyott.
— Nagy sodra van most az árnak... oszt a dög veszedelmének miatta a villás emberek is
felálltak mán...
— Hát had álljanak, — szólt rá Ung. — Két egész dénárt adok néked, ha pediglen netán
szabódnál, két egész halászt adok a halaknak.
Az öreg ijedten pislogó szeme kapzsi leselkedéssel sunyított fel hozzá. Egy ideig csak rágta
színtelen, fityegő szája szélét, aztán akadozva mormogta:
— Ma vetettem által a vizen úr Ders belső emberét is, ama Beke nevezetű udvarbéli
elöljárót. Oszt hiába mondottam a veszedelmet, jóllehet a karján is, a fején is vérzett, mégis
azonképpen akarta. Igaz, hogy mán pirkadás vót akkor, de egyszeriben agyon is verték a
villások, mikor partra hágott.
— Agyonverték?...
A halászok ijedten figyelték a hatalmas fegyverest, merthogy a szeme igen elsötétült. A
fiatalabbik már taszigálni is kezdte a másikat, ne haragítsák ezt itt még jobban magukra.
Veszedelmükre fordulhatna a vonakodás, aztán meg annyi temérdek pénze, mint amennyit
mondott, talán még a komáromi várispánnak sincsen. Két egész dénár! Még a királynak sem
igen lehet sokkal többje.
— Hát hiszen...
Ung nevetni kezdett:
— Választottál? Ezüstdénár néked, vagy te a halaknak?
Az idősebbik a vállát vonogatta:
— Igaz, hogy te látod meg mi lészen odatúl...
— Így már rendén van, öreg. Hát mikor egészen besötétedik...
Félhangon most a fiatalabbik is beleszólt:
— Bajos ide eltalálni vezető nélkül, éjtszakának idején.
Ung bólintott:
 — Ama házhoz jöjj el értem, hol Kinga asszony lakik, — a szava oly halk volt, hogy alig
hallatszott, — csendesen jöjj és ne kiálts, csak egy követ vess fel az udvarfalra.
Az emberek nem mertek egyebet tudakolni. Alázatosan álltak egyhelyben és várták, hogy a
fegyveres vitéz elbocsássa őket. De ő megfeledkezett róluk. Elvétett harangkongások ütődtek a
levegőbe.
A halászok összenéztek.
— A szél veri le!
— Szent András tornyában megint halál elé harangoznak az atyafiak...
— Eredjetek, — Ung hangja fénytelen és szomorú lett.
A két ember törődött, lassú lépéssel ballagott a hálóban vergődő fogáshoz. Árnyékuk már
hosszan dűlt el a parton.
„Ma reggel” — gondolta Ung, — „hogy ragyogott ma reggel a mi napunk...”
Belülről ráförmedt magára. Megint felegyenesedett: „de ez az éjtszaka a mi éjtszakánk
lesz...” és sóvárogva nézte a Dunát, amint elment innen. Bár vinné már kettőjüket is!...
Nyugtalanul felrezzent. Egyre elmegy, — megint maga elé meredt, — megy és mégis itt marad,
mint az időtlen idő.
Lehajolt és ivott. A víz hideg és jó és tiszta volt. Már odatérdelt a kihűlő fövényre. Megmosta
a kezét és az arcát. Közben zsongítón szólítgatták őt a vizek hangjai.
Mikor visszafele indult, úgy tetszett néki, mintha a fövényen ott a folyónál, egész idő alatt az
Istenre gondolt volna.

VII.

A házakban már betakarták a tűzhelyeken a parazsat. Csülök is betakargatta pernyével Jákó úr

elhagyott tűzhelyét, hogy napkeltéig életben maradjon és a vendég asztaláról is felszedte az
ételhulladékokat. Az udvaron csak az alomban elpihent állatok ritkuló mozdulása hallatszott
olykor.
Ung a kútnak dűlve várta az idő múlását. A káván könyökölt, állát a két tenyerébe fogta és
nézte maga alatt a lucskos aknában növekvő homályt. Aztán, mintha a magasból fénylő kavics
hullott volna a vízbe, egy csillag képe villant meg odalenn.
Jelt adott az éjtszaka és ő nem várt tovább. Csak a kardját vitte magával és prémes ujjasát,
hogy Kinga ne fázzék útban a vizen.
A sötétség mély és csendes volt. A szomszéd udvarfalon belül már nehéz, fáradt álmukat
aludták az emberek és a barmok. De az asszonyház oldalában ma is virrasztott a tegnapi ablak.
A fény olyan kerek sárga foltban esett ki a fatábla világítónyílására feszített ökörhólyagon,
mintha borostyánkövön át hullana a fűre. A pitvarkamra ajtaja most nem volt nyitva, mégis
meglátszott a falban. Vékony tűzsáv derengett az élén. És ez belülről jött. Az ajtó a félfának
dűlve csak támaszkodott. Ébren várták őt odabenn...
Ung álomszerű boldogságban tapogatott előre. A szíve még a két kezében is vert. Ez a
dobogás átterjedt az ujjaiból a bokrokra, a fákra, az egész kis kertre. Talpa alatt reszketve
lüktetett a hideg tavaszi föld és odafenn a magas csillagokban is az ő szíve lüktetett a világtalan
város fuldokló gyötrelme felett.
Megállt, megint ment egy darabot. A fénysáv az arcához ért, mintha kinyúlt volna érte, hogy
besegítse a sötétből.
Megérintette az ajtót, de az ajtó nem engedett, ütközve visszalendült.
Odabenn Kinga állta el a küszöböt. Hallgatva állt és csodálatosan mosolygott.
— Vártál? — kérdezte Ung, mialatt a lócára dobta prémes ujjasát.
— Mióta elváltunk mindig vártalak.
Kinga ma nem viselte fején az asszonykendő rabságát. Az arca és az álla szabad volt.
Hullámos fekete hajának a növése belekéklett fehér homlokába és a szeme gyönyörűen égett.
Ung kinyújtotta feléje a kezét:
— Eltiltottál és vártál, és én egész nap olyan boldogtalan voltam...
Mélyülő csend támadt közöttük, mintha elhalón egy hárfán abbamaradt volna a zene.
— Hallod, kint is elhallgatott már minden...
— Érettünk van ez, Kinga, hogy elmenjünk ketten a csenden át.
De ő lehajtotta a fejét:
 — Maradj így mellettem, még egy keveset, olyan jó, hogy a világon csak a te lélekzésed
hallszik.
Ung, mint egy tavaszi ágat visszahajlította karjába a testét és egészen fölé hajolt:
— Milyen szép vagy... és mostantól mindéltig az enyém vagy, tudod? — Két ujjával
elválasztotta az ajkát, mintha szoros fiatal virágot akarna időnek előtte nyílásra bírni és
hosszan megcsókolta a kinyílt virágot.
Kinga szemében elhomályosult a fény. Mire újból feltámadt, kék árnyékokat hozott a pillái
alá a végtelenből. És az ő bájoló erőtlenségében Ung a szívére szorította a saját erejét.
Az ár ragadni kezdte őket. Kinga, kevéssel előbb még szédülve fogódzott a vállába, most
hirtelen eleresztette őt. A keze összekulcsolódott az álla alatt.
— Nem, ne így... Vétek, amit mi cselekszünk, talán minden vétek, ami közöttünk olyan
szép...
— Szabad vagy Kinga és az úttól se félj.
Ő tétovázva nézett maga elé.
— Mégis véteknek gondolom, jóllehet az Úr Jézus meghagyta az ő papjainak általa, hogy
szeressük egymást, de nem ezenképpen... Ung, azért csak maradj a közelemben, aludni
küldtem a szolgálókat, Beke pediglen nem tért meg és ha netán nagy nehéz hadimén jönne
felfele a sikátoron, úgy-e meghallanók a patkócsattogást?...
— Ki jönne ide éjjórán, lovon?...
— Ung, miért nézel ki egyre az ajtón? Jer vissza hozzám, ma biztonságosan lehetünk, jer ülj
mellém ide a tűzhelyhez, mint régen... Mire gondolsz?... Hát nem emlékezel?... Odahaza
minálunk, ha Kolontóról jöttél, télvíz idején, a havas pusztákon át... Nézd, e lócapárnát is ide
tettem, miközben vártalak. Hogy vártalak és még mit sem meséltél viszontagságos nagy
utazásaidról és vásárokról és népségekről és külső tartományokról, amerre jártál, és sok
okulásodról...
Ungnak ettől egyszerre szétszálltak a gondjai. Régi fiús nevetésével nevetett:
— Mire való volt mind ama tudomány tanulása? Mire való, ha mondom, hogy megtanultam a
latin betűvetésnek jegyeit és az antifonáknak jegyeit is és megismertem a penitenciák könyveit
és tanultam a kalendárium olvasását? Szeretlek Kinga és most tavasz van.
— Hát mondjad ezt, — Kinga szemében csillogott a fény. — Hogy megváltoztál, mióta
sokfele jártál. Jóllehet, mindig nyájas voltál, de most ékesebb szavú vagy és a ruházatod, még
a hajad nyírása is olyan, mint napnyugati lovagé. Tán királyoknál lakozgattál, hogy ezenképpen
megtanultad az udvari magaviselést?
Lassanként vette észre, hogy Ung már nem a régi féktelen kolontói legény, noha mindig
kényesebb volt egyebeknél. Nem részegedett le, mikor ők ittak és táncban vagy vigadozásban,
ha a férfiak összekaptak, nem sebesített meg a kardjával magánál gyöngébbet.
Ung játékosan felnevetett:
— Jobban tetszettem néked azelőtt?
— Így még kedvesebb vagy, — szólott Kinga és rámosolygott. — Mondd, gondoltál-e rám az
esztendők lassú forgásában, miképpen én terád? Vagy ne mondd, amiket kérdek, beszélj
egyébről, amik kedvedre valók. Szeretem hallani a hangodat. Mintha a kezed simogatna. Úgy-e
nem vétkezünk, ha a hangodat hallgatom? Mesélj hát, édesem.
— Majd később, majd máskor. Beszélni marad időnk mind az egész életen át, akkor is, mikor
öregek leszünk, Kolontón a télben, a tűzhely mellett, te meg én. Most a csókod kell, Kinga, én
asszonyom, — Ung olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája az arcát érte, — a csókod... mert a
szavunk holnap is mondani tudja, amiket ma nem mondhat el, de amelyik csók ma elmarad, az
már soha sem lesz a többi közt. A mai csókot holnap csókolni nem lehet...
Kinga lehúnyt szemmel hallgatta, a bőre alatt lassan, láthatóan emelkedett fel a halántékáig
a vér. Mikor Ung elnémult, kissé elhúzódott tőle:
— Mily dolgokat beszélsz... inkább imádkozzunk együtt. Az Úr Jézus kínszenvedésének ideje
van eljövendőben.
Ung mozdulatlanul nézte őt.
— Nem akarsz? — kérdezte Kinga szomorúan.
— Nem tudok, — Ung hangja ingadozott, — ha láttad volna ama processiót... és csak a
varjak károgtak az égen. De én elfutamodtam a dunai halászokhoz. Tudod-e, még emez éjjelen
átvetnek a tulsó partra... És ott a halászoknál sütötte a nap a fejemet. A víz tiszta volt. Ott a
folyónál... ott tudtam volna imádkozni.
 — Én az egyházban imádkoztam, az oltárlépcsőn... Éretted imádkozom Ung... ameddig élek.
— Soká, soká, — és közel lehellete kioltotta Kinga ajka közt a hangját.
— Mi volt ez?
Mint két riadt madár, szédülve kapták el egymástól a fejüket. Odakint egy elhajított kő
csattant a falon. De Kinga másként hallotta. Ijedelmén ködszerűen átrettent egy nagy fekete
hadimén kísérteties közeledése. Iszonyodva elfedte a szemét.
— Jön... hallod-e, hogy csattog a patkója a sikátoron?
Ung már a kertben volt, már áthajolt a falon.
— Te vagy? — kérdezte fojtottan, lefelé fordított arccal.
— Én vagyok, úr vitéz, — suttogta fel a sötétből a halászlegény, — sok dolgok történnek, a
túlnansó oldalon éktelen tüzeket gyujtottak a villások, lobog mind a part, ég a nádas, egyre-
másra fegyveresek sokaságai vonulnak. Az esztergomi rév útján vonulnak és a királyi
naszádosok is mondják...
— Mit mondanak?
— ...hogy amazok hadba szállnak, meg hogy a tatárok mán felégettek egy közeles püspöki
helyet, miértis a naszádosok kifutottak a vizekre, oszt elragadozták a halásznép sajkáit. A mi
dereglyénket is elvitték...
Ung lekiáltott rá.
— De uram, — felelte a legény izgatottan, — nem lehet ma által kelni! Minden látszik,
mintha nappal lenne. Holnap majd visszavesszük a dereglyét, osztán szolgálatodra leszek
uram. Pusztítson el a fekete dög, vájják ki a szememet a varjak, ha itt nem leszek...
— Megállj!
A legény már eltűnt az éjtszakában.
Ung alatt dűlni kezdett a fal, úgy dult, mintha vele együtt reménytelenül belezuhanna a
haldokló városba. Valahol kóborló kutyák vonítottak. A Duna irányából halvány vörösség
lihegett fel az égre.
Még a vizek is lángolnak és a nagy tüzekben fegyverre kelt népek vonulnak a tatárok ellen.
Ő pedig csak tehetetlenül vesztegel és vár. A csillagok nem hullanak le a haragjától, a fegyverei
zörejétől még az egér se szalad meg... Égőn felvágott az arcába a szégyen és a gondolatai
gyötrötten kerestek rést a szabadulásra. Iramodva futni kezdtek körbe-körbe a halálgyűrűn
belül, de mindenütt csak elállt utakba ütköztek:
— Ma nem akarta az Isten, — suttogta Kinga és a vállára tette a kezét. Egész idő alatt
mellette volt, de ő nem vette észre.
— Eressz, hadd mehessek! Másik révészt keresek a parton.
— Nem eresztelek, — nyugtatta Kinga, — hiszen, erősítette amaz, elvették a naszádosok
még a sajkákat is. Velem maradj, édes szívem, ki tudja meddig — elhallgatott egy pillanatra,
mint aki elfelejtette, hogy magáról hogyan is beszéljen. Mire a gondolata visszatalált a
szavakhoz, már csak Ungot tartóztatta, általa szívszakadva, mintha akaratos gyerekkel bánnék
és az arca végtelenül szomorú volt a sötétben: — Holnap, — most ő mondta ezt, de milyen
halkan mondta, mialatt kézenfogva vonta kedvesét a pitvarkamrába, a tűzhelypadhoz. Aztán
állva maradt előtte és míg eltünődve nézte őt, tenyerével dédelgetőn fel-felborzalta
halántékánál engedetlenkedő haját. Egyszerre magához szorította. A térdük melege összeért.
— Ne csüggedj, Ung, mindig kedvemre volt a fejed szép kevély tartása, emelve hordtad még
a szerencsétlenségben is.
De Ung semmit sem hallott, már csak a titokzatos meleg élet lüktetését figyelte homlokánál
a Kinga mellében. Hogy vert a szíve, mint párja alatt vergődő madár.
Felemelte hozzá esedező szemét. A keze lányos kis keble alatt a szívét kereste és közben,
mintha beleleheltek volna a szemefényébe, idegenszerűen elhomályosult a tekintete:
— Kinga...
Egyszerre erőszakos és mohó lett a mozdulata, felkapott az álla magasába, nyakánál a
ruhája keresztes kis fűzését akarta feltépni.
Kinga keskeny sötét szemöldöke felívelődött a homlokában, hirtelen hátrahajló teste kitért a
mozdulat elől és Ung keze üresen ott maradt a levegőben:
— Hát nem akarod? — A vágy már fájdalommá lett a vérében és hátravetett fejjel kitárta
asszonya felé a karját. A tekintetük némán viaskodott egész idő alatt. De Kinga még mindig
távolodott és hátráló árnyéka a falon ráborult ekkor a feszületre.
— Uram, ne vígy minket a kísértetbe...
 Ung keze lecsattant a térdére.
Most Kinga volt az erősebb. Magányosan, szabadon állt a mécsvilágban és mikor megszólalt,
tiltó volt a hangja:
— Akaratomnak ellenére tettem Dersnek hitet. De Isten parancsolatjából megállom ama
hittevésemet.
— Hiszen meghalt, megszabadultál tőle! — kiáltotta Ung keservesen.
— Ám ő megmondotta, el ne higyjem, csakis ha megtér gazdátlan lova.
Ung előre ugrott, mintha fellobogó dühében rá akarná vetni magát, hogy leszaggasson róla
mindent, amivel Ders holtan is tartóztatja.
Vaksötét kívánás rázta meg a testét.
Kinga felkiáltott:
— Miért nézel így rám? Ne így! Ez emlékeztet, félek tőled... — és a keze a feszülethez
kapott.
Ung arca eltorzult:
— Félsz tőlem? — dadogta bizonytalanul, — tőlem, aki szeretlek, miképpen te az Istent
szereted...
— Ne mondj ily beszédeket!
— Fél tőlem, — megszégyenülve, rémülten mondta ezt, s mintha visszalökték volna a lócára
esett. A haja előre csüngött és féloldalt mély árnyékot vetett az arcára. A szíve rendetlenül
vert. A tagjai fájtak, mintha korbács érte volna, a keze ökölbe szorult. Görcsösen, mereven
kinyujtotta a két karját a térde felett, aztán mozdulatlanul így maradt.
Kinga egész idő alatt lélekzetvesztve, riadtan figyelte. Most, hogy már nem szólt semmit,
jobban megértette őt.
Boldogtalanul, hosszan egymás szemébe néztek.
— Megbocsátasz? — Ung a sebesült állat és kérlelő gyerek gyámoltalan tekintetével pillantott
fel rá, — megbocsátod az én vágyódásom vakmerő bántását? Szeretsz még, mégis szeretsz?
Kinga kétfelől a vállára támasztotta a kezét és lehajolt az arcához:
— Másképpen szeretlek...
Ung félszeg mozdulattal húzta őt maga mellé:
— Mondjad hát, az egyszer mondjad, hadd tudhassam...
— Ezt akarod?
És már megint közel ültek a falilócán a tűznél, szorosan ültek egymás mellett. Ung a földre
nézett. Kinga elgondolkozva szűrte két keze között az ölébe csípőövének lecsüngő láncait:
— Olyan sok szó van a világon, — kezdte el engedelmesen, egyre halkulón, — oly igen sok
van és én honnan tudjam, melyik mondja, amit én neked mondani akarnék... Felette nehezet
kivánsz... Engem eltiltottak a szótól, mióta Dersnél élek, csak hallgatnom volt szabad, jóllehet
az Úr Jézus nyájas irgalma volt az is, mert ama hallgatásomban mindig rád gondoltam és...
egyebet én nem is tudok. Ne kérdezz hát, miképpen szeretlek, ne faggass... — a szája félig
kinyílt, hogy tovább mondja, aztán feleslegesen gyorsan mégegyszer lélekzett, mintha csak ezt
akarta volna tenni és elhallgatott.
A csendben Ung teste megcsúszott a lócán, már ott térdelt előtte és az arcát belémerítette
meleg ölébe a hideg láncok közé.
Egy darabig így maradt elfelejtkezetten és ezalatt Kinga föléje hajolt, s hosszan lenézett rá
fátyolos szemének azzal a tekintetével, amelyet ő soha meg nem láthatott.
Egyszerre eltolta magától:
— Most már eredj el tőlem...
Ung döbbenten hátraejtette a fejét. A tűz fénye a szemébe lángolt.
— Ilyent kívánsz? — indulatosan, sértetten meredt rá. Még Kingától sem tűrhette el ezt. A
felhabzott vágy visszazúgott a vérébe. Vette a kardját s a lócára dobott ködmönét.
— Ung...
De a vadul feltaszított ajtó már becsukódott mögötte.
Kinga utána szaladt, a küszöb előtt megadóan mégis megállt. A keze lassan lecsúszott az
ajtófán a reteszig.
De hát miért ment el így? Miért ment el, mikor küldte? — És a könnye kicsordult. — Hát nem
tudja?... Hiszen még ha rossz lenne, akkor is szeretné. Most megmondaná neki. Ha ólmot
öntetne a két szemébe, akkor is csak azt kérné, még egyszer láthassa, ha a kezét vétetné,
kérné, hogy még egyszer megsimogathassa és ha bárddal küldené a bakóját, kérné a bakót,
várjon egy Ave Máriát, mert még imádkoznia kell valaki üdvözüléséért.
Lemondóan rázta a fejét. Hiába... nem lehet azt megmondani, hogyan szereti őt! Szereti és
mégis fájdalmat okozott neki, mégsem hallgathatta meg...
— Én édes Jézusom, aki a mi megváltásunkért függtél a keresztfán, add tudtomra, mitévő
legyek?
Mint a fény átosont a homályos kamrán, leborult a feszület elé és soká imádkozott.
Odakint Ung visszautasított szerelme haragjával és szégyenével tiporta a lába alá a kertet.
Mire a falhoz ért, derékszíjjába nyomta az öklét és mégis hátranézett. A csukott ajtó alig
látszott a sötétben, de az ablaktábla kerekre kivágott nyílásán át most is lehullott a fűre a belső
világosság. A semmi kis fénytől érthetetlenül felzsongott vérében a Kinga hangja, mikor
tartóztatóan a nevét kiáltotta. Most csakis tőle függ, hogy visszamenjen hozzá, csakis tőle, ha
éppen úgy akarná! És a gőgje megenyhült abban, hogy nem akarja.
A ház felől halk zörrenés zökkent bele ekkor az éjtszakába. Ung a mellében is érezte ezt a
zökkenő zörrenést.
Az ajtóreteszt zárta volna magára Kinga?
Ettől a kis zörejtől összetörött Ung büszkesége. Hirtelen, gyötrőn minden megváltozott. A
torka kiszáradt, s ő az elérhetetlennek vágyával tétovázva arra fele indult a kövekkel kirakott
úton, ahonnan az a nesz hallatszott.
Csak egy pillanatig marad... Vagy mégis bezörgessen?... Nem, már megy is innen... és leült
a küszöbre s a térdére támasztotta az állát.
Aztán így virrasztottak ők ketten az ő éjtszakájukon.

VIII.

Szent András tornyai felett foszlott szürke felhők kapkodtak egymásba. Lenn a piactéren
lappangó kis füstök kigyóztak az éjtszakai tüzek üszkéből. A tegnapi lábnyomokba gyűrődött
sáron új nyom nem járt. A nyitott templomkapun csak a szél osont be. Megfújta a szenteltvizet
a kőmedencében és bent mélyen, a szentély homályában, elhajlította a gyertyák lángját.
Az oltárlépcső alján két imádkozó barát mozdulatlan feje látszott.
Ung visszafordult a küszöbről. Korán jött el az álmatlan éjtszakából.
A téren egyre erősödött a szél. Rángatni kezdte a rókaprémes köpönyeget. Már a fákat is
ingatta a monostor udvarán.
Arrafelé fordította a fejét.
Az udvarban egy laikus fráter kézimalmon búzát őrölt és a morzsolókő forgása szerint
csendesen zsoltárt énekelt. A monostorházból is zsoltáréneklés hallatszott. A barátok konyháján
egy másik atyafi kecskelábú dagasztóteknőben épp ekkor vizet vegyített a búzaliszthez. A
tűzhelynél albába öltözött barát alakja látszott. Ez a barát ostyát sütött a szabad lángon. Mialatt
a keze egyenletes rándulásától a kerekfejű nagy vaskanálban fel-felvetődve fordult az ostyalap,
ájtatosan ő is zsoltárt énekelt.
Ung nézte és nem tudta megérteni. Az Úr testévé lesz ez a kovásztalan kenyér! Végighúzta
kezét a homlokán. Így tanítják az ő papjai, ezt veszik magukhoz szent mise közben, mindenki
ezt veszi, aki keresztény. Őt áldozzák magukért és nem magukat érette...
A láng felett megint fordult az ostya a vaskanál fekete tenyerén. Szép fehérsége mintha
vérzett volna a tűzfényben.
A Krisztus keze is így vérzik a feszületen, mégsem tesz ellene, csak tűri, pedig ha akarná,
páncélosan, karddal, nagyhatalmas vitéz képében is lehetne, de ő neki elég, hogy szegény
kolduskenyér képében legyen. Milyen messze volt tőle ez az alázat. Hiába tanították, sohasem
tudta ésszel felfogni.
És Kinga még mindíg nem jött misére. A magasban csak hallgattak a tornyok.
A kézimalom mellől felegyenesedett ekkor a szolgáló atyafi. A búzaszemek tánca
mégegyszer körbe perdült a kerek vályúban, aztán csikorogva megállt a morzsolókő. A laikus
fráter piszkos kámzsájának az ujjával megtörölte az arcát. Mikor a karját leeresztette, Ungra
tévedt a szeme:
— Sok ostya kell. Ilyen vészben több kell közönséges napokon, mint egyébkor feriák idején,
— a templom körüli temető irányába pillantott, — ma éjjel is temettünk... minden éjjel, —
mormogta félig öntudatlanul, hogy ez az ismeretlen vitéz is féljen és ő ne legyen egyedül a
félelemben.
A tér szegletén vízhordó ember fordult ki ekkor. A vállán görbe rudat vitt emelve. A rúd két
végén fülesveder himbálódzott.
— Mit prédikálsz atyafi, — vetette oda elmenőben, — a dög jobban Istenhez téríti a népeket,
mint a ti prédikációtok.
Ung nem tudta, hogy bólintott. Az arca keskenyebb volt, mint különben, a szemében elfáradt
tegnap óta a fény. Már nem tudott egész erővel a hely iszonyata ellen küzdeni.
Most jutott eszébe: még ma éjjel sem hagyta őt békében a tegnapi processió. Zűrös
félálmában egyre előkerült. Közel hozzá, megfoghatatlan tolongó ködszerű arcok vonultak.
Egész éjjel vonultak a sötétben és nem lett vége ennek virradatig.
Megrázkódott. A szél hideg volt.
Az atyafi ekkorra már csendesen tovább forgatta a kézi malmot. A latinusok sikátora felől
sebesen jött egy fegyveres ember. A tartásán és a ruházatán is látszott, hogy nem lehet
közrendű béres katona. A monostorkapunál bezörgetett. Nem nagyon várakoztatták. A
kaputartó fráter mögött már sok fej ágaskodott bele az ajtó világosságába. A gvardián is ott
volt és Ung hallotta, amint a fegyveres mondta:
— Úszó naszádról kiáltották fel királyi emberek a várhelyre és a toronyból tovább adták a
vigyázók a szörnyűségeket. A tatárok már lerontották mind a gyepűket, osztán bejöttek a
Hegyes kapun is... mire a nádorispán viaskodást kezdett velük, de a tatárok mind az övéit
leölték...
Hitetlenkedve súgtak össze az ajtótorokban szorongó barátok:
— Régi riogatások ezek, — dünnyögte az egyik.
— Mán megintelen portyázó kún lovasokat, avagy kóborló rablókat nézhettek a végeken
betörő tatároknak, — mormogta a másik.
A gvardián kérdezte ekkor, hogy mit mondanak egymásközt magyarul?
A fegyveres haragosan rájuk rivallt:
— Sohase hitte senki! A főemberek csak vigadoztak oszt csúfolták a királyt, mert az
országkapukat erősítteti, meg levélben hívja az ausztriai tartományból ama Fridrik urat és
azonképpen a többi keresztény királyokat is hívja, állnának mellé nagy sereggel a tatárok ellen.
Senki sem hitt neki!... Még ti, jámbor szerzetes atyafiak is kételkedni bátorkodtok, jóllehet
királyi futók és kikiáltók mondják, amiket mondok.
A gvardián kopasz homlokán összeráncolódott a bőr. A tolmácsa megint kérdezte:
— Honnan tudták meg ezeket ama tartarusokról a futók és kikiáltók?
— Hát onnan! — A fegyveres előre-hátra mozgatta a nyakát, mintha birkóznék érte, hogy
elhigyjék, amit mond: — Amaz ütközet után negyednapra, éjjel-nappal vágtatva megérkezett a
kaputól a nádorispán...
Hirtelen előbbre tolódtak a fejek az ajtónyílásban:
— Kicsoda?
— A nádor, Dénes ispán... a tárnok fia?
A fegyveres pillanatig felvigyorgó elégtétellel nézte a szerzetes testvérek ijedelmét, de
hamarosan megint elkomorodott:
— Ő maga, hogy hírül adja azokat, amik történtek.
Kis időre mindannyian elhallgattak.
Ekkorra Ung is közelebb ment hozzájuk. Bent az udvaron abbahagyta az őrlést a laikus, a
konyhából előjött a másik atyafi, albájában már az ostyasütő barát is a monostorkapu előtt állt.
A mozdulatlan, nehéz fekete kámzsák között lobogva fújta a szél fehér tunikáját.
— És a király? — kérdezte fojtottan valaki. A többiek is a királyt kérdezték, mintha
ijedtségükben belé akartak volna kapaszkodni.
A fegyveres haragos gúnnyal összehunyorította a szemét:
— Őt tudakolják azok is, kik eddig csak ócsárolni tudták...
— De hát mitévő lehet ily éktelen veszedelemben?
— Mitévő lehet?... Megintelen csak kiküldte a futókat, hogy a vonakodó főemberek, meg a
kúnok királya is késedelem nélkül mellé álljanak. Oszt... eszembe jut még, főbb papi
embereknek legottan meghagyta, futnának a királynéasszonnyal biztos helyre, az ausztriai
tartomány felőli végekre.
— Rosszat jelent ez, — mormogta a gvardián, mikor megértette.
A téren ekkor már néhány ködmönös alak jött a templom felé. Nekifeküdtek a szélnek.
Egyikük, másikuk nyugtalanul nézett a monostorkapu irányába.
A fegyveres felindulásában nyersen kiáltozva beszélt. A távolabb állók is hallhatták.
— A naszádosok megintelen azt is hiresztelték a vizeken, — folytatta az ember egyre
izgatottabban, — hogy a király nagybőjti ájtatosságát legottan félbenhagyta, át is kelt mán a
Dunán, hogy a pesti révhelyen várja be ama főembereket, kik mindmáig nem álltak még hozzá.
És a vácbeliek éneklője is erősíté ezeket.
— Pál mestert mondod? A káptalan-oskola éneklőjét?
Ismét nagy nyugtalanság támadt a barátok között a monostorkapuban.
— De hát kinek mondta?
A fegyveres összekulcsolta két csontos kezét álla alatt a dárdája nyelén és egy darabig nézte
őket.
— Lovas kikiáltó ember látta őt futamodni a parton, — aztán reszelt egyet a torkán, — annak
hiresztelte, hogy a tatárok már felégették a váci püspöki helyet és sok királyaikkal és
szövetségeseikkel a fekete ördögökkel három ágban is bejöttek az országkapukon, — megint
reszelte a torkát, — jönnek mán, erre mifelénk is...
A monostorkapuban feszesre nyúltak a sápadt arcok a beteg város borús szürke reggelén.
Fenn a toronyban harangozni kezdtek.
A fegyveres felriadt, most jutott eszébe, hiszen éppen a harangozásért küldötték ide:
— Bizony húzzátok csak és szorgalmatost prédikáljatok, hogy a népek megtudják a
veszedelmet és felkészüljenek.
A gvardián megint kérdezte a tolmácsát. Száraz kis feje lehanyatlott, mikor megértette.
Fénytelen öreg szeme szomorúan nézett a piactér felé:
— Itt hirdessük? Eme beteg helyen? — és a kezét megadó mozdulattal ejtette át a levegőn.
— A téren, mintha a szél vitte volna szét, borzongva terjedt a félelem. Mindent átjárt. Már
azok is tudták a híreket, akik csak most jöttek. A fegyveres pedig ment és egyre távolabbról
látszott.
Ung utána akart eredni. De ekkor egyszerre...
Messziről látta. Kinga jött. A tulsó oldalról jött át a piacon és az arca hol eltűnt a lobogó
patyolat fátylak alatt, hol hirtelenül mezítelen lett a szélben. Megbabonázóan szép volt ez az
ismétlődő játék. A fátyol megnyúlt és elsodródott a fejétől, aztán újból hozzátért és rátapadt az
arcára, mintha könnyű fehér viaszlárvával haladna szél ellen.
Most... most látszott az arca, keskeny sötét szemöldöke, világos szeme, a szája gyönge
mosolygása, egy pillanatra... aztán eltűnt és ismét látszott. Ung mozdulatlan elfeledkezésben
nézte őt.
A félelem és a szenvedés piacán a szépség jött, a szépség a fiatalság és a szerelem. A halál
piacán az élet jött felé és ő egy darabig nem tudott többé semmiről.
A templomi pitvarkútnál ekkorra már sokan mosták a kezüket. Lucskolódva mosták misére
induló koldusasszonyok, szurtos rongyosok, sikátorbeli kézmívesek, fegyveres szabadok és a
víz sötét foltokban freccsegett szét a kövezésen.
Kinga asszonyai is odaértek. A karvalyarcú magasan kivált közülök, úgy nézett szét, mintha
toronyból nézne. De Ung meg se látta. Kinga már a lépcsőn haladt fel és ő megmártotta az ujja
hegyét a szenteltvízben s gyöngyözőn odanyujtotta néki. Keskeny kis kezén alig hallhatóan
egymásnak siklottak a gyűrűk, mikor a kezéhez ért, sebesen, könnyedén, mintha lepke szállt
volna rá és ezalatt találkozott a tekintetük.
Ung megszédült az elfutamodó érintéstől és minden boldogságnál mélyebb boldogság ömlött
át a testén. Aztán már odébb mentek a suhanó halk asszonyi lépések az öreg köveken. A fekete
sorok között szinte úszva távolodott Kinga, mint egy hattyú. „A csallóközi hattyú” — gondolta
Ung bódultan, — „vizek színére kelten a tündérmesében”... Utána fordult, de a lába alatt,
mintha széttolódtak volna a rakott padmalykövek, bizonytalan lett a testtartása, meg kellett
támaszkodnia. Az oszlop hideg volt a háta alatt, s ő ijedten érezte a vére sötét vágtatását,
amint a szívéből belerohan a kövekbe és a saját vére lüktetve rázni kezdte felette az egész
templomot.
Ha Kinga tudná ezt... Összekulcsolta a kardja keresztjén a kezét. Imádkozni akart, hogy ne
érezzen ilyent, ne itt a templomban, ahol bűn ez. Imádkozni akart, hogy az Isten megenyhítse
égő vágyódását.
Forró homloka mögött egymást szaggatta minden: a mai éjtszaka, ez a beteg hely, a
fegyveres hírmondó, a tatárok... forgott az egész, mint a laikus barát kézimalma. De az őrölőkő
most az ő fejében forgott... A búzaszemek kiugrálnak a kerek vályúból és lefutnak. Már megint
futnak a gondolatai, neki a falaknak, neki a vizeknek és mindenütt elállja valami az útjukat.
Összeszökött a szemöldöke. Utóbb gyorsan többször egymásután kifeszítette a homlokát,
mintha abroncsokat akarna szétpattantani.
Ma éjjel mégis elviszi, elviszi innen...
Aztán már régen volt, hogy a gvardián alakja fáradtan emelkedni kezdett az oltárlépcsőn.
Mi történt közben?... Ung magában számolta: „harmadszor... negyedszer... kilencedszer.” —
Miért számol? Miért nem kiáltja? Hiszen a népek már mind kiáltják:
— Kyrie eleison!
— Christe eleison!
És eltévedten, hangtalanul mondta:
— Irgalmazz nekünk... kegyelmezz nekünk...
Jóval később arra eszmélt, hogy minden elnémult. A barátok a Tropusokat is elénekelték,
már az utolsó is átzúgott a templomon. Síri csendben olyan tompán hallatszott a páter gvardián
hangja, mintha alulról a kriptából jönne fel:
— Oremus, flectamus genua!
Ung tekintete az oltárfeszület irányába tévedt. Púposodó, gödrösödő nagy fekete kárpit terült
rája. Errébb is sötét kárpit lógott egy láthatatlan szentkép felett a falon.
Feketevasárnap első vesperasa előtt, surranó esti mécsvilágoknál ebben a templomban is
elrejtőzött az ő üldözői elől az úr.
Ung felsóhajtott.
Miért oly szomorú itt minden, mint a halál? Miért akarja ezt a Megfeszített, mikor kinn az ég
alatt a folyók partján úgy ragyog az élet? Az ajtó felé fordította a fejét. „Nem... ma a Dunánál
se süt a nap.” És miközben most a templomajtó boltíves nyílásán át a bús város borús egét
nézte, pillanatig nem érezte a nagy ellentmondást az élet és a halál között.
Csak mire felálltak a népek és a térdükről verték a port, jutott eszébe, hogy elfelejtett
letérdepelni, pedig a szomszédai botránkozva köhécseltek. De hát a tatárok már megindultak a
falvak felégetésére... Úr Isten! Ha az erdő elvén innen a Tiszának is jönni találnának? És az
anyjára gondolt, az atyjára, a testvéreire, az udvarukra, ahová ő Kingát akarja vinni.
Hirtelen csillanás villant ekkor az oltár felől a szemébe. Az egyik viaszgyertya lángja lehetett,
a fénye rácseppent egy felemelt mezítelen kard hegyére és égőn végigcsurrant kikalapált élén.
Mozdulatlan pillákkal nézte ezt, de csak később fogta fel, hogy valamelyik főember magasba
emelve tartja hosszú egyenes kardját a szentélyrács előtt. És a többiek is, miképpen
nemesekhez illik, mind a szabadok emelt karddal állnak a szent Evangélium védelmére.
Így tudta meg, hogy már ennyire haladt a mise mondásában a gvardián és bódult sietséggel
kivonta ő is a kardját. De a királyért még nem vonta ki soha, — az esze gyötrődve megint
máson járt, — pedig hűséges vitéze akart lenni. Újból érezte, hogy szereti a királyt, akit
sohasem látott és emelt kardjával állva maradt még akkor is, mikor a többiek már régen
leeresztették a kardjukat.
— Benedictus qui venit in nomine Domini...
Sokhangú „Amen” morzsolódott végig a templomon és az evangéliumos könyv elindult a
szerzetesek között. Áhítatosan csókolták, utánuk a gyerekek, a hívek, valamennyien. Akkor
történt... Különös kis csattanás hallatszott a Lecke-oldalon. Ung is odanézett. Egy hosszúhajú,
fekete ember ráejtette a fejét az evangéliumos könyvre, mikor a barát csókra nyujtotta neki.
„Ennek lejár a feje,” — gondolta Ung, — „ha elúnja magát, talán gurigázik vele”... Egyszerre
már nem viselhette el tovább sem a maga, sem a mások szomorúságát. Gurítani szerette volna
a bárgyú, esetlen fekete fejet. Futni szeretett volna innen és megint örülni, kinyujtózni a
szélben. Meddig tart még a mise? Utána, akármi történjék, megy Kingához, egyenesen hozzá,
világos nappal, fedetlen arccal, keményen parancsol és véget vet ennek a gyáva
vesztegelésnek...
Ekkor tűnt fel neki, hogy az asszonyok oldaláról a karvalyarcú némber épp feléje fordul. „Ez
is a Ders poroszlója,” — billent át az eszén, — „majd ellátom a baját”, — és dühösen, kihívóan,
ő is odanézett. Aztán megrázta a fejét. Szó sincs róla, inkább egyebet tesz, rámosolyog szépen
s mondja neki: „ó, nyájas asszonyállat, bizony azért időzöl ily soká e világon, mert még az
ördög is undorodik tőled”... Összeharapta az ajkát. Mik jutnak az eszébe? Bizony nem való
templomba, amiket gondol, végezetül ő kerül a pokolba s ettől hirtelen el is komolyodott.
Figyelmezni akart a szentbeszédre. De hiába erőltette magát, csak a homlokához ütődtek a
szavak, kívüle maradtak, lehullottak körülte a kövezésre és nem tudott utánuk nyúlni, hogy
egyet is megtartson magának.
Messze volt tőle minden, ami körülötte történt, messze, mintha nehezen nyitvatartott
szemmel, víz alól nézné. A víz szinén pedig titkos magányban csak a csallóközi hattyú úszik át
és jön felé. És ezt itt senki se tudja, a gvardián se, a barátok se, senki, csak Kinga, meg ő, csak
ők ketten, s ez szebb mindennél, szebb a csallóközi udvarispán hűségénél, szebb még a
példájánál is, amitől a hattyú elvonta őt...
A szomszédai ismét ránéztek. Ő térdelt le elsőnek az egész templomban. Az Úr szent Teste
felemelkedett az oltárnál, a harang kongott a magasban.
Az a fekete hajú ember csak sokkal később jutott megint az eszébe. A földreborult nép
között már feltünően soká állt egyhelyben az áldoztató páter. Éppen a feketehajú előtt állt
lehajolva. A hívők nem győzték várni. Egy köpcös kézmíves kihízott nadrágjában nehezen
viselte el a hosszú térdeplést.
Köröskörül mindenki odafigyelt.
A fekete ember, háttal fordultan, a kehelyhez emelve tartotta láthatatlan arcát és még
mindíg ivott.
— Elég lesz, — dünnyögte a rövid lélekzetű köpcös, — teljél be mán véle. Az asszonynépnek
is hagyhatnál valamit.
— No végre...
A földre leborultak a mellüket verték. A páter fehér albája odább mozgott felettük az
Evangélium oldala felé, a legelso sor irányába, ahol Kinga volt.
Ung térdenállva kiágaskodott a földrehajló emberfejek közül. Pillanatra látni vélte Kinga
térdeplő alakját a templomi homályban. Jobb tenyerében még emelve tartotta fehér
gyolcskendőjén a consacrált ostyát s a páter már közeledett a kehellyel.
A szentélyrácson belül elmozdulhatott ekkor valamelyik szerzetes, akinek az árnyéka eddig
elfogta róla az oltárgyertyák fényét. Kinga arcéle egyszerre megjelent a sötét háttéren. Álla
körül és a homlokán is felvilágított a fehér asszonykendő gyolcsa, amint hátraeresztette a fejét,
hogy a leszálló kehelyből az Úr szent Vérét vegye. Rejtélyes távol boldogság suhant át a
vonásain. Ung sohasem látta őt szebbnek.
— Domine non sum dignus...
Olyan lett, mint régen, kisfiú korában, gyámoltalan gyerek lett megint, aki tündértitkot mond
magában:
— Szeretlek Kinga, Istennek színe előtt is vallom, hogy szeretlek és légyen ez ma a mi
esküvőnk, addig a másik esküvőnkig...
A fráterek kórusa nagyobb erőre kapott. A Communio zsoltára ég felé sóvárgó útjában
zengőn elárasztotta az egész templomot és a páter odanyujtotta Kingának a kelyhet.
Ung elől hirtelen eltűnt a kép. A férfiak oldalán valamilyen érthetetlen nyugtalanság támadt.
Már megint az az ember...
Sötét feje egynéhányszor ide-oda lódult a két roggyant váll között és váratlanul, térdenállva
egész testtel az ajtó világossága felé fordult. Csak ekkor látszott, hogy élettelen fekete haja
valahogyan különállón úgy fityeg a feje körül, mint a halottak haja. Rettenetes, elváltozott
feketevörös arcában vérsujtásos volt a két tágrameresztett fénylő szemgolyó és a szája
lilaszínű sötét nyílás lett elrémült képében.
A közeliek felordítottak:
— Jaj, a dög... Közénk jött!
— Füstöljétek ki, tömjént neki!
— Szentelt vizet!
— Kivele! Ki...
A lábukkal rugták, hogy felálljon. Mikor felállt, tántorgott és újra elesett.
Egy szerzetes visszanézett a szentélyből. Két laikus már jött is, de a félelemtől őrjöngő
tömeg nem engedte őket közelebb. Férfiak, asszonyok kiáltozva, visítva megint tiporni kezdték
a menekülő fekete testet. Lökték, köpték, rúgták, kirúgták maguk közül, ki a templomból.
Canon után volt. Fenn az oltárnál a gvardián rendíthetetlenül folytatta a misét:
— Dominus vobiscum...
A gyönge hang elveszett a rikácsoló dulakodásban.
Sokan a szenteltvíz medencéjéhez futottak, belemártották a kezüket, az arcukat mosták,
ruhájukon lefolyt a víz.
 A zúgás nem szűnt:
— A dög! A fekete dög!
— Verjük agyon...
Pillanatra különös csend támadt a kaputorokban. Már zuhanó test csattanása hallatszott a
lépcsők felől. Aztán minden hang beleveszett az odakinn támadt hirtelen zsivajba.
Az ajtón át fejvesztett robogással taszították egymást a közelállók a szabadba.
Ungnak arcába csapott a hideg levegő.
A sikátorokban vad riadalom futkosott. A tulsó oldalról is lármázó emberek szaladtak ki a
térre és ráncigálva sodortak magukkal egy kapuőrt. Ezek is megtudták a tatárok betörését. A
templom felé futottak. Rémületük dühe bűnbakot keresett.
— Pusztuljon a dézsmaszedő, a poroszlók! — Már a barátokat is akarták. — Ők is tizedet
szednek és az imádságuk fabatkát se ér!
A sokaságot egy kormosképű félmeztelen kovács vezette. Otromba nagy kalapácsot lóbált a
feje fölött s ordított, mint a megszállt lélek.
A népek ekkor látták meg a lépcső lábánál a hosszúhajú fekete embert. Egyszeriben
megértették... Mintha förgeteg hajtotta volna őket, arra kanyarodtak. Elterelődött a gondolatuk
a dézsmaszedőkről, a poroszlókról, a barátokról. Nem tudták többé, miért jöttek ide. Kövek
repültek a vérző fekete fejnek, és közben a mindig újra felkapaszkodó test, mint valami
szörnyű óriásbéka, fel-felvetette magát a szétheverő kövek között. Aztán mégegyszer,
utólszor...
— Ite, missa est...
A gvardián gyönge hangja olyan csodálatos erővel mondta ezt, hogy Ung meghallotta a
kapuban.
Most hát ő is elbocsátotta a népet, amely nem várta be az elbocsátást. De a szerzetes
atyafiak, mint a vitézek helyükön maradtak a mise végéig és már az elnyúlt fekete test mellett
is ott térdelt a széthajigált kövek között két sápadt kámzsás testvérük.
„Mily nagy erő ez az ő erejük?”... Ung nem gondolhatta végig a gondolatát.
A templomi hívek áradata már letódult a lépcsőn. A téren át is jöttek újak. A műhelyekből,
csapszékekből is kifutottak az emberek. Naszádosokat is hoztak magukkal és feltaszigálták a
kapuőrség kikiáltóját az emelt helyre, ahonnan tegnap a gvardián beszélt azokhoz, akik még
akkor térdepeltek.
Most üvöltözött és szitkozódott a sokaság. Egyszerre a kovács is odafent állt és tajtékozva
káromolta az Istent:
— Nem segít, mert nem tud!
— Halljátok csak! Amaz, kit Batunak mondottunk gyerekriogatásra, valóságos király! Már a
pesti révhely alá érkezett. Onnan félnapi járóföldre...
— Hadd halljuk ezt itt! — lármáztak az emberek és előbbre taszigálták a fegyveres kikiáltót.
— Igazbeszédeket mondott ez ember, — dadogta a kikiáltó lihegve.
A távolabb állók zsivajogni kezdtek:
— Nagy fennszóval kiáltsd!
— A királynak felőle! — rikoltotta a kikiáltó, egész erejéből, — menekülők hozták hírét, Batu,
kutyafejű nagyúr az ő fegyvereseit mán a pesti helyig kiküldötte. Mire is a királynak
parancsolata ellenére úr Ugrin kevés emberével kiment ellenük. Harmadmagával tért meg! És
Fridrik úr, az ausztriai népség álnok hercege oly kis csapattal jött be, hogy számot se tehet.
Csak néminemű portyázó tatárokon ejtett szégyent. Cselekedte pediglen ezeket magyarok
csúfságára, hogy mondhassa, mán ő meggyőzte az özönsok ellenséget, legottan bíztatván a
pesti népeket a kúnok ellen. Mire is kiáltották mind a népek, hogy haljon meg a kún király,
mert ő az, ki az ország pusztulását szerezte. Mire megintelen fegyveres németekkel a nép nagy
sokasága leölte a kúnok királyát...
A piactéren fülsiketítő lárma támadt:
— Leölték a kúnok királyát!
Az emberek ordítoztak, a latin utcabeliek nevettek, fütyöltek, tapsoltak, még táncoltak is
örömükben. Egy suhanc a levegőbe hajította a süvegét:
— Úgy kell nekik! A dögmirigyet is a kúnok hurcolták!
— Hiszen ama görög ember hozta hajón! — süvöltött fel egy magányos éles hang. De erre
most senki sem akart emlékezni.
A kikiáltó kitátotta a száját, megint becsukta. Gégecsontja fel-le evickélt sovány nyakában. A
hangja rekedten sípolt:
— Ne örvendezzetek ezeken, mert az ő királyuk halálán felháborkodtak a kúnok. Már
fegyverre is kelnek és nagy bosszúságukban a tatárokhoz állnak. Erősített hely pediglen kevés
vagyon, ami ellent álljon. A főemberek nem akarták! Az ő váraik csak a király ellen voltak. És
nincsenek fegyveres népek. Hiába akarta a király...
— Elég volt! — bőgte a kovács és lelökte a másikat. — Jöjjetek ti is ide templomos
jámborok. Elég volt abból is, amiket az atyafiak prédikálnak. Most majd én beszélek.
Ung szívét ekkor valami érthetetlenül a barátok felé hajlította. E bántalmaztatásukban
jobban szerette őket, mint mikor térdelnie kellett előttük.
A téren pedig csunyán kiáltozott tovább a sokaság.
A kovács arca elvörösödött a dühös erőlködésben:
— Ne ordítozzatok ti barmok! Mit riadoztok? Minket nem érhet baj. És ne féljetek mán a
fráterek fenyegetéseitől sem... A tatároktól se féljetek ti gyalázatos férgek. Van itt hatalom az
ellenállásra! Ha már meglátogatta a dög eme helyet, hát vegye is oltalmába. Kihurcoljuk mind a
holttetemeket a hely köré. A falak elé vetjük őket, köröskörül és a kapunál is... Védje meg a
dög az ő foglalt városát!
A kétségbeesés tehetetlen bosszúállása vad, gonosz röhögéssel felelt. És megint jöttek
fegyveresek és naszádosok a sikátor felől. Hireket hoztak ezek is:
— Sokakat leöltek mán!
— Mán leölték udvarbíró Ders urat is!
— A tatárok...
— A kúnok ölték le! — De ezt megint hiába mondta, aki mondta.
— A tatárok!
Az emberek így akarták. Mondták, kiáltozták torkukszakadtából és már ez lett a valóság.
— Leölték a tatárok! Csak a lovát küldték haza hírmondónak!
— A lovát...
Mikor Kingát kijönni látták a templom pitvarára, taszigálni kezdték egymást és oda
mutogattak:
— Nézd, a főasszony maga...
Egyszerre abbamaradt a zsivajgás. A hátulsók felágaskodtak.
A sok kiváncsitól gyönge mozdulattal elfordította a tekintetét. Így állt asszonyai előtt fenn a
templomlépcső legfelső fokán, a kapu sötét ívében, magasan a piaci nép felett, míg szorongón,
kérdőn lüktetett a homloka mögött, hogy hát mégis patkócsattogást hallott volna ő az előbb?
Nem elhajított kövek hullását?... Világos szeme túl a téren, túl a tetőkön, valahova messzebbre
nézett. Oda, ahonnan az a nagy fekete hadimén jött, sötét városokon, néptelen utakon kietlen
mezőkön, éjfél idején jött és nem állt meg sehol. Mindig jött, mióta Ung először mondta, hogy
Derset megölték. Kísértetiesen egyre közeledett és most már ide ért...
Ung előrehajolva, visszafojtott lélekzettel figyelte. Hallotta-e, amit a nép kiáltozott? Vagy
nem hallotta? hirtelen megmarkolta az egyik hírmondó karját és megrázta az egész embert:
— Nagy fennszóval kiáltsad, hogy mindenek hallják. Mégegyszer kiáltsad Ders udvarbíró
halála hírét.
A hírmondó, hogy szabaduljon a markából, torkaszakadtából harsogni kezdte:
— Tisztesség adassék az ő személyének, Obor fia, Ders úr kimúlt már e világból. Fegyveres
cselédszolgái a víz túlsó partján vesztegélnek, de nem bátorkodnak e betiltott helyre által jönni.
És ott Ders úr nagy bogárlovát is láthatja, aki nézni akarja!
Mialatt az ember mondta, Ung nyugtalanul kereste Kinga tekintetét.
Mit gondol most magában? Hiszi-e végre? Olyan bizonytalan lett minden, mióta az éjjel
elküldte őt.
...Eljössz-e vélem?...
A szél már visszasodorta Kinga arcára a patyolat fátylat és a fátyol reátapadt, mint egy
áthatlan, fehér viaszlárva.

IX.

Ekészültél az útra?
Ung berántotta maga mögött az ajtót. Odakintről elleneszegült és birkózott vele a szél.
Egész nap sivalkodott a tető felett, visszavágta a füstöt a házba, a tűzhelyen lelapult tőle a
láng.
A lábasmécses csak gyéren világította meg a füstszagú pitvarkamrát és az ő kettőjük
homályos árnyéka sokáig egyetlen összemosódott árnyék volt a falon. Később kevéssé
eltávolodtak. Elfogódva, kiváncsian nézték egymást, szinte mintha előkészületlenül most
maradtak volna életükben először így kettesben egyedül. Olyan megfoghatatlan volt ez. Minden
megszűnt, minden elmúlt, ami eddig elállta őket egymástól. És Kinga hangja fénylett, csengett,
mikor mondta:
— Követlek Ung!
Számára csak azóta halt meg Ders, amióta ma reggel a templomlépcsőn elhitte a halálhírét.
Akkor oldozódott fel a hittevésétől és azóta kezdett egyenesedni, lassan, vissza-vissza
torpanón, mint aki sokáig meghajolva állt alacsony, nyomott boltozat alatt.
Ebben a megható felegyenesedésben Ung kivánatosabbnak látta, mint szegény, riadt
rabságában, mégis tartózkodóbb volt hozzá, mint eddig. Már a magáét is kímélte benne.
Aztán lehajolt és megcsókolta a kezét. Mialatt csókolta, egymásután lehúzta a gyűrűket az
ujjairól:
— Ezek a karikák még a rabláncodból maradtak a kezeden, — és elgondolkozva táncoltatni
kezdte a gyűrűket a tenyere medrében.
Kinga odahajolt:
— Mi ez a hasítás itt a csuklód felett? Tegnap nem vettem észre.
Ung szórakozottan felelt:
— Semmi ez... ama naszádosok megtartották maguknak a dereglyét. Fákat döntöttem hát a
Dunánál, hogy a halászok új dereglyét ácsoljanak ma éjtszakára.
Már egyre ingerültebben táncoltatta tenyerén a csörrenő aranykarikákat. „Ders adta neki...”
és nem értette, hogyan tudjon embert úgy haragítani az, ami már mindenestől elmúlt. Hirtelen
düh lángolt fel a szemében s régi vásott fiúmozdulattal belehajította a gyűrűket a tűzbe.
— Szebbet adok, kék kövűt, zöld kövűt, mindent én akarok adni néked.
Kinga rápillantott és elnevette magát. Először történt ezekben a napokban, hogy nevetett.
— Semmit sem viszek el innen, — mondta s odaszorította a fejét Ung vállához, — nézd,
csakis amaz avult kis ködmönömet készítettem ki az útra. Onnan hazúról, lánykoromból
hoztam, télen vasárnap templomban viseltem. Csakis ezt viszem, semmi egyebet.
Ung a térdére vonta és a szeme elfátyolosodott egy pillanatra, oknélkül, magától, mert Kinga
arca olyan szokatlanul halvány volt. Reggel is észrevette már a sápadtságát, mikor ott fenn állt
a templomkapuban, de közben elfelejtette.
A váratlanul támadt csend felrezzentette Kingát:
— Mondjad, miért nem indulunk?
— A házakban még ébren virrasztanak az emberek.
— Virrasztanak? El is feledtem, — Kinga lassan bólintott. — Mi ketten boldogok vagyunk, ők
pedig sokfele meghalnak. — Elnyomott borzongás futott át rajta. Felállt. — Menjünk innen. A
házakban amúgy sem hallják a jajgatástól, ami kint történik. Vígy el messzire. — Nyugtalanság
látszott a szemében. Most már ő sietett volna.
— Hol késik ilyen sokáig... az a tegnapi embered jön megint? Azt hiszed? Nem hagynak
cserben? Igen... dehát akkor...
Ung megütközve pillantott rá.
— Tegnap azonképpen kivántad, hogy udvarbeli népeidnek miatta még én is bevárjam a
csillagot.
Kinga bágyadtan, idegenszerűen megint bólintott. Közben lefele húzta a kezét a nyakán:
— Mily különös volt ez most... de már elmult, — alig észrevehető erőfeszítéssel emelte fel a
fejét, — hát mondjad, hová is megyünk mi ketten?
— Át a Dunán, — felelte Ung és olyan fiatal és boldog volt ebben a percben, — el
Kolontónak, valamerre, — ezt már bizonytalanabb hangon mondta és egy ideig a levegőbe
tétovázott, — valamerre, amerre még lehet...
Eddig csak azért küszködött, hogy elvigye innen Kingát, most egyszerre marokra fogta a
szívét a külső világ nagy bizonytalansága.
Törődnék is vele, ha magányosan menne, de asszonnyal, fegyveres kiséret nélkül ily időkben
ismeretlen utakon, idegen veszedelmekben?... Valamiféle borús érzés szakadt rá. Olyan volt ez,
mintha megint a Vágvölgyében lenne a monostori menedékhelyen, miután a csallóközi ispánt
kiszólították és ő lett mindenért felelős...
Megcsúszva ült a lócán, nyakszirtjével a falat támasztotta, állát a mellének szegte, az arca
gondtelt volt. Mikor észrevette, hogy Kinga figyeli, hetykén fütyörészni kezdett és egymásután
többször fát vetett a tűzre. A láng lelapult és fellobbant a tuskók körül. Ekkortól kezdve
szótlanul nézték a fény kapkodását a falon.
Odakinn nem lesz tűzhely és nem lesz mécsvilág.
Kinga félt a sötétségtől, védelmet kereső kis mozdulattal visszabújt Ung mellé:
— Már nagy szörnyűségeket híresztelnek a pogány tatárok sok dühösködéséről.
— Semmit ne félj, vívhatatlan a birodalomnak ereje, ha mind az ő seregeivel hadbaszáll a
király.
— És te? — kérdezte Kinga nyugtalanul. — Erről nem beszélsz, de én tudom miket forgatsz
elmédben.
Ung felegyenesedett a szavától:
— Szégyenben onnan el nem maradok! De téged elsőbben biztonságos helyre viszlek.
Engem pediglen ne félts. Nékem csillagom van. A kolontói öregpásztor is mondta. Diadalt hozok
azokról a mezőkről az öledbe.
Kinga úgy érezte, mintha Ung mozdulatlanul távolodnék tőle mialatt ezt mondja. A keze után
kapott:
— Tudtam, hogy hamarsággal elmégy oda tőlem...
— Majd visszatérek, — felelte Ung félhangon, de nem gondolt oda. Átkáprázott a vérén a vad
hősi álom, a régi vágy: dicsőséget és hírt szerezni! Új csillagot akart ő az égre tenni a magyar
csillagok közé... Mondja-e Kingának, vagy ne mondja? Férfiak dolgai ezek... És a feje kis
rándításával belefordította szóranyitott száját a kedvese tenyerébe:
— Mily igen meleg a kezed...
— Itt ültem, amíg csak jöttél, közel a tűzhöz.
Ung egyre kifele hallgatódzott. Később szólt megint:
— És gondoltál rám?
— Rád gondoltam.
— Csak én reám?
— Te rád... és az életemre is, — elfeledkezetten Kinga is az ajtó irányába nézett, aztán
sóhajtott és szép lassú hattyúmozdulatával visszafordította a fejét:
— Hogy miket gondoltam? — pillanatig habozott, — miért szomorítsalak? Nehéz élet volt az
enyém. Mindig csak azt vártam, hogy múljék. Vártam, hogy este legyen és este a reggelt
vártam. És olykor vártam, talán mégegyszer eljössz és átvetsz egy csipkerózsát a falon. Ez volt
a legszebb, amim volt. Erre gondolni lehetett, mikor férfivigadozáskor felette csunyán
kurjongattak Ders sok lerészegedett cimborái és ő maga is nagy fennszóval kurjongatott,
keresvén engem erős káromlásokkal és én féltem és elbújtam előle a fonóba, szürkülettel
menekedvén az egyházba...
Egész idő alatt olyan görcsösen szorította egymásba a két kezét, hogy a körmei alatt pirosan
szaladt össze a vér.
— Ung, de hát hol késik ama halász? Talán kitekintek?... Nem, te maradj, majd én, — már a
küszöbön állt és sebesen feltárta az ajtót.
Odakinn ekkor, mintha teménytelen kísérteties orsó búgott volna fel az éjtszakában. A
mécses lángja inogni kezdett az asztalon. Mint egy világos láng, Kinga alakja is megingott a
sötét nyílásban.
— Jó eme külső hűvös... Uram Istenem, — két gyűrűtlen kis keze megfogódzott az
ajtófélfában. — Ung, miért bujdostak el a mi utunk fölül a csillagok? Kietlen mind az egész
világ. Félni lehetne, ha nem lennél velem... Hallod, hogy fúj a szél?... Tegnap kellett volna
elmennünk innen és te akartad is, de keserű szót mégsem ejtettél ellenem, noha különben nem
hunyászkodol meg senki előtt. Jó voltál hozzám, kedvesem. Mily igen szerethetsz, hogy oly
békességestűrő voltál, — a hangja elszakadt, mintha elkószált volna tőle, aztán megint
megkerült, — nem, semmi...
Már visszaegyenesedett, a tenyere lesiklott a csípőjén és furcsán elcsukló kis szisszenéssel
nevetni próbált.
Ung rámosolygott, amint most közeledni látta őt maga felé a kamrán át.
— Mit is akartam mondani? — Kinga szeme keskenyre húzódott, mintha keresne valamit, —
igen... hogy tegnap kellett volna elmennünk innen, tegnap, akárhová... De én féltem. Ders lova
még nem tért meg akkor, nem hittem néked, pedig emlékszel-e, mikor otthon a tiszai földön a
pogány halomról megláttad, hogy lángolnak a puszták? A többiek rád se hallgattak, csak én
nem kételkedtem. Aztán akkornap mondottad először, hogy szeretsz, mert hiszek tebenned.
Ung a kert felé figyelt:
— Valaki kiált odakint!
— A halászod?... Siessünk, hamar, — Kinga nem mondta tovább, a hangja megint
félbenmaradt és egyensúlyvesztett mozdulatokkal futott az ajtónak. Ung csak az udvarfalnál
érte utól. A kövek fölé hajolva állt. Lefele hallgatódzott.
Valahol tompa kolompolás vetődött fel az éjtszakából.
— Nem a halász, — mondta Ung kedvetlenül, — ama kolompolással pediglen ne törődj,
kínvallatásra, avagy bitóra visznek némi latrokat.
— Temetnek, — suttogta Kinga s a hangja alig hallatszott a szélben, — ilyenkor... minden
éjjel...
Az elmenekült főemberek telkei közül füstben ingó szövétnekvilág suhant fel a falra. Tisztán
látszottak a kövek, a fák. Kinga arca megfoghatatlanul idegen volt a kísérteties lobogásban.
Keskeny sötét szemöldöke magasra húzódott a homlokában, a szája kevéssé megnyílt. Ung
nem tudta levenni róla a tekintetét és az ő kitágult mozdulatlan szemében látta az elhaladó
fáklyák fényét, egyiket a másik után, mintha valami mindig újra vérezni kezdett volna benn a
szemefehérében.
— Kinga...
— Jönnek!
Lenn az úton már kikanyarodott a menet. Legelől sötét cammogó emberforma lóbálta a
kolompot. Egy botorkáló kereszt mögött kámzsás barát alakja mozgott. Elnyújtott éneklés lassú
közeledésében fekete láda himbált elő. A vízszintesen úszó deszkák között élettelen püffedt test
dombosodott ki. Alatta nyugtalan árnyékok igyekeztek, mintha a testet meg-megroggyanó
óriási bogárlábak vinnék emelve. Valamelyik szövétnek világa egy bekötött orrú arcot emelt ki a
hintáló láda oldalán.
Kinga megfogódzott Ung karjában.
— Láttad?...
Az ingó fénnyel együtt tűnt el az arc. A püffedt domb is eltűnt, az úszó láda is a sok cipekedő
bogárláb felett. Az éjtszakában már csak a kolomp rezes üvöltözése folytatódott, kanyarogva,
lefele a sikátoron, messze halkulón. A szél felbúgott az üres sötétben, az öreg cserfa aszott ágai
rekedten verődtek egymásnak.
Egy elhajított kavics csattant az udvarfalon.
— Úr vitéz!
— Jövünk! — kiáltotta felszabadultan Ung és nagy szabad vizek szagát szagolta a szélben.
Leoldozódott róla minden borzalom. Mint más régi veszedelmekben, megint tőle függ az élet, s
ami elleneszegül, az csak rossz varázskodás. Legázolja, összetiporja. Végre! És ismét érezte,
hogy milyen erős és fiatal.
Ekkor mondta Kinga:
— A ködmönömért szaladjunk! És imádkozzunk az Úr oltalmáért, te is velem,... a feszület
előtt...
Mialatt a kerten átfutottak, Ung egyre hallotta füle mellett vergődni a hangját.
— Már egyedül csak ő... Úr Jézus! Talán még megsegít...
Hirtelen elmult ettől a bizakodása. A siető kis lépés furcsán botladozni kezdett az oldalán.
Mikor a kamrába értek, Kinga kormányozatlan kapkodással tépte magára a ködmönét, szinte
fejvesztett iramodással indult a feszület felé. Ekkor történt... mintha orozva hátba döfték volna,
egész alakja magasba meredt, a szempillái fennakadtak:
— Jaj! — két keze a lágyékába markolt és kínban ágaskodó teste erőtlenül visszacsuklott
önmagába.
Ungnak a fejébe nyilait a mozdulata. Már látta ezt, mielőtt a kertbe szaladtak, az előbb is így
tett, de akkor nem figyelte meg. Felmarkolta az asztalról a mécsest és lélekzetvesztve
belevilágított a Kinga arcába. A mécses megingott. Az árnyékos szürke szemekből égő tűzben,
ijedt idegen titok meredt rá, az elkékült száraz ajkak nem hasonlítottak többé Kinga szép piros
ajkára.
A rémület letépte ekkor Ung szívét.
Kinga felsikoltott és begörbült ujjakkal a szájához kapta remegő kezét.
 — Ung, az áldott Jézus irgalmára, úgy nézel rám, mint a Tiszaparton, a füzesből, mikor
engem nászágyra vitt Ders, és lobogtak a sok lakodalmas fáklyák. Így... ilyen szörnyű
búcsúzással... Ung, nem lehet ilyen búcsúzást kétszer elviselni...
Ung nem értette a szavát. Leszakadt szíve zörögve vert, de nem a régi helyén. Egész
testében, az egész házban vert és egy rossz zsibbadás olyan tágra feszítette a szemét, hogy ez
talán mindig így marad, lehúnyni se tudja már, elfordítani se, szüntelenül látnia kell a vörös
foltot Kinga fehér nyakán. Látnia kell, amint terjed, púposodik és nem tehet ellene semmit,
pedig ő, szegény, úgy néz rá, mintha tőle várná, hogy ezt a borzalmat feltartóztassa.
Kínjában felordított. Ordításától felszakadt a mozdulatlan rémület. Előrevetette magát és két
karjába fogta Kinga roskadozó testét.
— Vígy az ágyasházamba, — tördelte ő alélt hangon, — ama halászoknak mondjad, majd
holnap...
És Ung, miközben vitte, magához szorította a félájult kedvest, odaszorította, ahol a
fájdalomtól leszakadt a szíve.
Kinga hátracsüggő feje gyönge mozdulatával jelölte az irányt:
Erre... a folyosón... garádicsfok, le, még egy fel, vigyázz, meg ne üsd magad...
Ung lekapta a fejét az alacsony gerendák alatt. Homlokán kidagadtak az erek és oldalt
hajolva betaszította félvállal az ágyaskamra ajtaját.
Csak a zsarátnok virrasztott odabenn a tűzhelyen. A mennyezetes négy faoszlop között
homályosan tornyosodott a felvetett ágy. A falon bizonytalan kis világosságok felhőztek.
Ung megbotlott a szőnyegnek terített farkasbőrben. Lódulásában az ágyra ejtette Kingát és
egyensúlyvesztetten maga is mellé zuhant. Aztán kábultan így maradt vele, kettesben... s a
szívében hangtalanul fuldoklott az iszonyat és a fájdalom... Hát ez lett az ő nászágyuk, ez a
szörnyű ágy?... De azért bénult szédülésében még mindig ott feküdt. Ha legalább meghalhatna,
mielőtt megint tovább kell élnie... Ezt gondolta, mialatt a teste tudtán kívül tiltakozón, ferdén,
egyre jobban elhajlott s növekvő kínban, irtózó szánalomban érezte Kinga felé vonagló
csipőjének a melegét. Közel, egészen közel érezte az elérhetetlent, aki eddig megtagadta
magát tőle.
Halálhideg verejték ült ki a homlokán. Mellette egy lázas, forró asszonyi kéz tapogatva keres
az ágyon. Őt keresi, őt... a mozdulatlant, feltarthatlanul, elháríthatatlanul közeledik. Már
rátalál, hozzáér... két karral öleli, fülledt lélekzete a szemébe lehel, könyökre támaszkodva
ráhajol... most...
A lányos kis fej egyensúlyt vesztve előrebukott és Kinga egy soha nem adott, elszabadult
csókban, zokogva az ajka közé itta Ung száját.
Pillanatig se tartott.
— Mit tettem! — rémülten lökte el magától. — Ó mit tettem, hiszen én... — a hangja
elszakadt, nem merte kimondani, amit már mind a ketten tudtak. A nyakát tapogatta, a hóna
tájékához kapott. — Eredj, ne lássad ezt, mondják így kezdődik el... szólítsd szolgálóimat, a
monostori páterért szaladj... nem, semmit ne tégy, csak fuss, menekülj tőlem, én édes szívem.
Gyönge két tenyerét erőlködve taszította a levegőnek, mintha még most is Ungot akarná
óvni magától. Pedig ő ekkor már elhúzódva az ágyoszlopnál állt és a keze megismétlődő gyors
mozdulatával letörölte Kinga csókját a szájáról.
Letörölte...
A fejében megdermedt a gondolat. Egy kicsiny láng fellobbant és kilobbant a zsarátnokon.
Kinga félhangon imádkozni kezdett:
— Ó, én Uram, oltalmazzad meg őt a halálnak e kapujában... reám érkezzék minden
haragod...
Ung megértette. Őérette imádkozik még most is, érte, aki letörölte a csókját. És keservesen
rázuhant a tudat, hogy az a mozdulata, mint a tüzes bélyeg, szégyenfoltot tett az életére,
beleégetett a szívébe, mindígre, amíg meg nem hal.
A fel-fellihegő zsarátnokból ködszerű vörös világosságok derengtek el Kinga hanyatt nyúlt
teste felett. Még mindíg imádkozott és egész idő alatt csak egyetlenegyszer emelte fel a kezét.
A szeméhez nyúlt, mintha valamit letörölne. Nem akart már soha többé sírni, hiszen az Úr
meghallgatta. Kettőjük közül reá hozta a próbát. Érette, helyette, viseli, akit egész életén át
szeretett.
A csenden át csodálatos elváltozás ereszkedett az arcára. Szeme a lihegő zsarátnok
ködszerű világánál Ungot kereste. Mikor egymásra lelt a kettőjük tekintete a néma, nagy
találkozásban, rekedt, darabos sírás zokogott fel Ung melléből. Két térdre rogyott az ágy előtt
és a kezébe temette az arcát.
— Ung, — suttogta Kinga, mintha álomban, távolodón szólítana álomjelenést, — ne sírj, én
kedvesem, már elkészültem az útra...

X.

Egy magányos ember futott bele a szürkületbe. Öklét a mellének szegte. Két könyöke görcsben
feszült hátra. A haja visszalobogott a homlokából és ő futott, futott, mintha már csak ez az
eszeveszett vad futás lenne a világon.
Akik szemben jöttek, félreugrottak előle. A sikátorban ődöngő tehenek és birkák a fal mellé
takarodtak az útjából. Egy markos legény hajolt ki a mészárszék ajtaján. A bűzhödt átjárók
alatt legyek és disznók riadoztak a sárban. A halpiacon bámészkodva néztek utána a halászok.
Szokatlan volt ez, felsőbb rendből való embert ilyen futásban látni, fegyvertelenül, fedetlen
fővel, mintha valami nagy erős parittyavető hajította volna neki a világnak.
Iramodó alakja mellett már eleresztették egymást az összekapaszkodó zeg-zugos fekete
faházak. Sövények szaladtak felé, ólak, düledező csűrök. A járókövek sem ugráltak fel többé az
útból.
Ung rohanó lába alatt keményen, szárazon csattogott a föld. Úgy csattogott, mintha a saját
futása kiáltoznék utána.
Szaladni, rohanni, kitörni a tehetetlen zsibbadt iszonyatból. Belelódítani a kétségbeesése
erejét ebbe a lélekzetvesztő, vad futásba. Arcával szaggatni, testével tépni a levegőt,
belebódulni az inaszakadt sebességbe, gázolni, tiporni, rohanni.
Már a sík mezőnek szaladt neki. Ragadta magával a saját iramodása.
Ott, a vesztőhelynél, a keresztúton túl...
A komáromi bitófák sötéten ugráltak elő a fiatal tavaszból. Errébb az erdőszélen felborított
kormos üstféle bukkant fel. Elfeketült, púpos szalmatető... egy kunyhó. Az lehet...
Összehúzott szemmel futott arrafelé. A szíve elszorult.
...Hát már csak ettől a kiközösített szegény viskótól vár ő segítséget? Itt, a vesztőhelynél...
Ez lett az utolsó reménység?... Nekiesett az ajtónak és keserves dühvel megcsapkodta a
korhadt fát a jelzőkalapáccsal.
Zörgetésétől egy magányos kis erdei állat surrant odébb a sűrűben.
Megint zörgetni kezdett. Megint hallgatózott. Lesoványodott nyakán szakadásig feszültek az
inak. A melle úgy járt, mint a sebesült vadé. A szája keserves szitkokat hajigált. Már a
sarujával rúgta, két öklével verte az ajtót.
A kunyhóban nem mozdult semmi. Csak a saját maga hörgő lélekzete hallatszott a szürkülő
tájban. Valami ismét elfacsarta a szívét. Talán nincs is itt, aki őt meghallja. Egyedül van, olyan
egyedül... Egyszerre kimondhatatlanul elfáradt. Nekidűlt a földbesüppedt kis ajtónak és a
bálványfának támasztotta a fejét. A kenderkócon fityegő fakalapács még egyet kalimpált a
könyöke mellett, aztán sokáig tartott a csend.
Odakinn a keresztútnál, mint három hajlott fekete vándor, lassan beleindultak a bitófák a
növekvő homályba.
Már nem tudta, mióta nézi ezt. És miért nem megy vissza Kingához? Talán eszméletre tért
ezóta és hívja őt a négy ágyoszlop közül, hívja magához a homályos kamrába. Összerázkódott.
Nyomorultul rettegett, hogy ott majd megint irtóznia kell attól az ijesztő, idegen arctól, amelyik
már senkié és mégis mindíg ott fekszik a Kinga összegyömöszölt vánkosán a romlott, szörnyű
levegőben.
Olyan nagy volt a szenvedése, hogy nem lehetett többé elviselni. Ki a megmondhatója, mi ez
ő benne? Lehetséges-e egyidőben szerelem és iszonyat, vágy és undorodás? Lehetséges-e a
tébolyodott viaskodás azért, hogy Kinga éljen, akárhogy, csak éljen és a homályos, borzasztó
kívánás, bár végeszakadna mindennek és a szegény ne szenvedne tovább, neki pedig ne
kellene már a kínját látnia.
Lassú szédülés fogta el.
Mikor volt, hogy utolszor evett, mikor aludt utolszor? Tiltakozón kiáltott fel, ellene akart
szegülni a kimerültségének, de a térde mégis előre rogyott, a háta lefele csúszott az ajtófán.
Aztán nem értette, miért ül ott a küszöbön.
 Tüstént feláll és visszamegy. Tüstént... csak egy keveset vár. Hátha mégis előjön a házból
valaki. Nyilvánvaló, hogy ezért ül ő itt... dehogy is iszonyodik a Kinga kamrájától. Ő most csak
vár... Mióta?... Talán már ez is régen tart és kétségbeesett önmaga felett.
Attól az éjtszakától kezdve, mikor két karjában vitte Kingát a rémületes ágyra, semminek
sem tudta többé megmérni az idejét. Egyszer volt-e azóta nappal? Egyszer éjtszaka? Vagy
sokszor harangoztak a barátok? Homályosan emlékezett, hogy Nagypéntekre elnémultak a
tornyok és szent Húsvétra megint feltámadott az úr. Úgy tetszett neki, közben ő felhúzott
térddel mindíg a földön ült a szőnyegnek terített farkasbőrön, az ágy lábánál, a háta
meggörbült, a szeme kiégett a virrasztástól és már egészen megöregedett.
Hallgatózva hajlította oldalt a fejét az idegen küszöb felett.
Valaki jajgat! Kinga hangjával jajgat és a szél viaskodik a viaszkolt kenderszőttessel az
ablaknyílás torkában, mintha bagoly huhogna odafenn. A halász meg csak dobja, minden éjjel
dobja az udvarfalnak a kavicsot. Ilyenkor Kinga felijed. Ders nagy fekete lováról beszél, s hogy
a patkója csattan és kérdi: — „Hallod-e?... Értem jön!...” — Ezt mondja a szegény kis hang.
Amaz éjtszakán is egyre mondta, mikor a betegsége kezdődött és ő még mellette térdelt, az
asszonyházban pedig már egyéb dolgok történtek. Milyen szörnyű volt... A folyosón lépések
kezdődtek... Elmennek? Nem... többedmagukkal visszatérnek. Hogy topognak a garádicson...
Ung felnyögött ott a kiközösített, árva viskó előtt vergődő félálomban, lehúnyt szemmel
mindent újra látott. Mint akkor éjjel...
Kinga ágyas kamrájának az ajtaja nyílik. Nyílásában sebesen virrad egy mécsvilág. Az ingó
fényben gonosz karvalyarc hajlik befele az alacsony szemöldökfa alatt. Fenyegetőn gúnyos lesz
a szeme, mikor őt asszonya ágyánál meglátja és tátogó, foghíjas sárga csőre rávijjog: — „Úr
Ders halotti torára tértetek be ide beste parázna vitéz?...” Ő pedig nem üti le, csak az ágyra
mutat. A mécses emelkedő világa a négy ágyoszlop között éppen a fehér fejaljára esik... Nem,
már nem Kinga arca volt az ott... az ember keze olyan hideg lett ettől, mint a vas... Talán
valaki más feküdt oda. — És ő most itt újra álmodná azt az éjtszakát? — A karvaly némber
felsikít, elszörnyedve hátrál egyre sikít, s mögötte az ajtótorokban mennyi arc! Mind befele néz.
Sok rémült arc, és egyre több... már egyre kevesebb és mire a reggel bedereng, már csak
egyetlenegy. Az ott marad, azóta bólogat a küszöb felett és mondja, hogy ő kolontói rabszolga,
lakodalomkor onnan hozták el ide, Jószágnak hívják és tud egy jó kis imádságot,
egyetlenegyet, amit még a monostorbeli jámbor donátáktól tanult. Jó kis imádságot tud. Úgy
morzsolja, mint patak vize a kavicsot. Mondja, mondja, akkor is, mikor a kútból merít, mikor
ecetes ruhával mosogatja Kingát, inni ad neki, tüzet éleszt a kamra szegletében, vagy szagos
venyigét éget az udvaron az ágyaskamra ablaka alatt... A sok tisztító füsttől hogy
megaszalódott ezekben a napokban Jószág képe, egészen ráncos és kicsi lett. Gyulladt szeme
szüntelen nedvez, mint az égett seb és a feje helybenhagyólag egyre bólogat. Ettől ordítani
lehetne... Helybenhagyólag, most... Hé! kinek adsz te még itt igazat?... De a kolontói
rabszolgaasszony nem felel és mindíg újra kezdi, ami nem segít. Már semmi sem segít. Hiába
hurcolta oda szent László füvét, koporsódeszkát, balzsamot és mindent, amit a betegek
ispotályában adtak. A barátok sok íres kenete, sem az ő sok imádkozásuk nem segített, még a
sánta ráolvasó sem, aki fekete kecskebakot terelt az ágyhoz, hogy az venné magára a
kórságot. Akkor mondotta Jószág titkolódzva, hogy balkéz felől a vesztőhelynél van egy
kunyhó... akkor mondotta először a bűbájos asszonyt, akit pogány névvel Bíbornak hívnak.
És ő egyebet nem is kérdezett, csak futni kezdett. Fedetlen fejjel, mint az őrült,
fegyvertelenül futott, futott s most itt ül és vár és valami fenevad tépi a mellét, mint régen
egyszer vadászaton, mikor a vadkan belemart, a vére pedig ömlött az avarra. Hogy marja a
szívét, nem tud mozdulni, kínjában nyöszörög, a vére meg csak egyre ömlik s lassan ringatózva
úsztatja őt.
Zsibbadtan nyujtotta el a lábát, két karja befelé forduló ököllel a feje fölé feszült:
— De rosszat álmodtam... nyergeljetek, hé... a kardom...
Maga mellé kapott, a keze a korhadt küszöbbe ütközött. Miféle gonosz bűbájoskodást
bocsátott rá ez a hely? Elkínzottan nyitotta fel a szemét. Nem, most nem a vadkan szaggatja.
Sokkal szörnyűbb fájdalom marcangolja a szívét. Már megint mindent tudott, amit emberi
erővel végiggondolni nem lehetett. Gyorsan, hamar... Rémülten fogta fel, hogy elaludt.
Közben a bitófák egészen beleenyésztek a növekvő sötétbe.
„Mit keresek még itt?”... Reménytelen tekintete a komáromi révhely irányába fordult.
Visszamenni, visszamenni így?... Különös kis zörej kapott hozzá. A korhadt faház, mintha a
hosszú csendben nekibátorodott volna, óvatosan, lassan nyílni kezdett ekkor. A hántatlan
fatörzsekből összerótt falban lyuk támadt és a lyukon kidugta fejét egy asszony. Nagy dióbarna
szeme bizalmatlanul kémlelte az ismeretlent. A haja olyan sűrű volt, mint kettéhasított fénylő
fekete sisak. Kemény arcán valamilyen régi büszke szépség elhamvadt tüze sötétlett. Ung
meglepetten nézte:
— Kinek szólítsalak? Te vagy az, kit Bíbornak neveznek?
— Mi járatban vagytok itt, úr vitéz? — kérdezte az asszony sok hallgatástól berozsdásodott,
mély hangon. — Ne háborgassatok, mert én nem cselekedtem a Krisztus hite ellen...
— Nagy bűbájosnak mondanak!
— Csakis együgyű és tanulatlan asszonyember vagyok és tiltott dolgokban nem
mesterkedem, még ha a klastromos atyafiak küldtek is el leselkedni ide.
— Az atyafiakhoz semmi közöm, — felelte Ung nyersen, — bármiket is cselekedtél volna,
nem jöttem, hogy perbe fogjalak. Azt sem bánom, ha a sátán hitére esküdtél, vagy ha az ördög
a harmadik ujjával nyomta rád az ő jelét. Semmit se bánok, csak jöjj el most vélem, jó
szolgálatjára egy nehéz betegnek, akihez hívlak.
Az asszony ajka közül, mint a ragadozóknak, fenyegetően villant ki a foga:
— Mind e csúfságokért és szidalmakért menjek veled és a bosszúságokért, amiket
mondottál, mikor is mondottad, hogy az ördög tette rám az ő jelét...
Mialatt beszélt, felvonta nehéz, kékes szemhéjjait s úgy nézett Ungra, mintha szegény
rongyaiban valahonnan magasból nézne lefele.
— Jól vegyétek észbe, úr vitéz, sem az ördögöknek, sem a szerzeteseknek az ő jószáguk
nem vagyok. Ti pediglen ezeknek utána menjetek el tőlem.
Ungnak a homlokába lobbant a vér, de olyan nagy volt a nyomorúsága, hogy mégis
engesztelő szóra kényszeredett:
— Nem akartalak bántani, jó asszony.
Bíbor oldalt billentette a fejét, mintha hallgatóznék:
— Nekem... nekem mondottátok? — durva ingét belülről valami sebesen mozgatta a mellén
és konok szája hullámot vert, mint a gyerek szája, mielőtt sírni kezdene. — Nekem mondta... jó
asszony... nekem... de nagyrégen hallottam ily nyájas beszédeket.
Ungnak eszébe jutott ettől, hogy otthon is, Kolontón, mennyivel többet győzött a robotosnép
az ő kedvéért, mint a serkentő béresek ostoráért. És Vutuk és Pünkösd is mily nagy igyekvéssel
szolgálták, semmiért, csak a szeme nézéséért, vagy talán a hangjáért. Nem lehetett ezt
bizonyosan tudni. Most mégis kívánta volna, hogy Bíbor is az ő kedve szerint tegyen és
valahogyan a szívével eloszólította magából azt a nevezhetetlent, aminek ilyen hatalma volt az
emberek felett.
Szép aranyfényű szeme rákönyörgött az idegen asszonyra:
— Segítsd meg őt!
Bíbor ekkor vette észre, hogy a jövevény vitéz fegyvertelen és szomorú és milyen fiatal.
Önkénytelen mozdulatot tehetett felé. Ung is közelebb, hajolt. Senki sem mondta neki, mégis
érezte, hogy ez az asszony nem azok közül való, akiknek parancsolni lehet, s most már egész
erejéből, csak úgy némán, akarni kezdte, hogy Bíbor is azt akarja, amit ő.
Az asszony egy darabig kíváncsian, ellenszegülőn nézte őt. Aztán elhatározta magában:
— Mégis elmegyek ama nehéz beteghez...
— Eljössz! — Az élet és a reménység visszaömlött Ung hangjába.
Bíbor kikönyökölt a nyíláson:
— Mondjátok csak, úr vitéz, bélpoklos lenne-e, kihez hívtok? Avagy a dög...
Ung arca megvonaglott. Olyan szörnyű volt ez a szó. Először mondták úgy, hogy Kingához
tartozott. Nem tudott felelni.
Később valahol egy madár kiáltott. Felnéztek mind a ketten. Úgy hangzott, mintha
gyötrelmében ember kiáltott volna a sűrűség felett.
A sötét hallgatást Bíbor bolygatta meg:
— Most pediglen jó türelemmel legyetek, míg elkészülök az ő gyógyítására.
— Siess!
A nyílás becsukódott a ház falában. Kint a vizeknél már elszórt vöröses derengéseket
vetettek maguk fölé a parti halásztüzek. A kunyhó mellől hosszú, száraz neszeléssel láthatatlan
kígyó siklott bele a tavalyi avarba. Aztán ez is elmult.
Ung homloka mögött dobolni kezdett egy szó, ami még azelőttről maradt ott: siess, siess,
siess... A gallyak résein át most már a révhely felől is a szemébe lappangtak zavaros apró
világosságok. Ott, szent András felett... az ott talán a Kinga ablaka és bentről kihallatszik a
jajgatása.
Felordított:
— Hé, bűbájos asszony! Hiszen meghal!
Már megint őrjöngve döngette az ajtót.
Bíbor szemből, az út irányából jött ekkor felé. Megfoghatatlan volt, hogyan került oda. Nagy
nesztelen lépésekkel közeledett. A kezében füstös agyagkorsót hozott és egy kis nyaláb
rügyező ágat.
Aztán nem szóltak egymáshoz, csak gyorsan menni kezdtek, mintha megegyeztek volna. Jó
ideje haladtak így a révhelynek kanyarodó marhacsapáson, mikor Bíbor kérdezte:
— Kihez hívtok?
Ung mentében sietve felelte:
— Az úr Ders udvarába!...
— Hozzá? — Bíbor hirtelen megállt. A dereka előrehajlott és ijesztő, lassú nevetéssel
belenevetett az alkonyatba. — Hát őt is megkívánta már a dögmirigy... Hé, te! És elevenül
rothad Ders úr az ő udvarán? Mit? Hogy nem ő? Hogy máshoz hívnál? Semmit ne szólj!
Semmit, úgysem hiszem és hozzá nem megyek. Had vigye a dög a dögöt. Vigye...
Ung dermedten látta Bíbor félelmes elváltozását. Már hiába mondta, hogy Ders meghalt,
hiába mondott bármit is, az asszony féktelenül, süketen, vakon kiáltozott:
— Vigye... vigye a dög! Ha száz halálnak halálával hal, az se lenne nékie elég bűnhödés. Ide
nézz... ide...
És feltépte az inget a mellén.
Ung indulatos ellenszenvvel fordult felé. Undorodott tőle. Sötét bőrén, két elszáradt melle
között még a homályban is látszott valamiféle csúf vörös heg.
— Menjünk!
De Bíbor meg se hallotta.
— Tudod-e, miért tették ezt rám? Bizony betegeknek gyógyításáért, akikhez hívtak. A
monostori atyafiak rontással vádoltak, ők adtak Ders udvarbíró kezére. András-egyház pitvarán
böjtöltettek és ennek teltével, miképpen boszorkányokat, a templom tüzesített kulcsával
megbilyogoztak a keresztnek képére. Csúfságra... itt a hátamon is...
— Ne háborogj most ezen, — kiáltott rá Ung ingerülten, — ne vesztegelj!
Bíbor elnézett felette. Az alakja idegenszerű, sötét gőggel növekedni kezdett:
— Jobb ágyban születtem én, mint ők. Hiába tagadják. Foglaló szabadok vére vagyok, ezért
is az ő bilyogjukat mindenestől kiégettem. Parázsra feküdtem, úgy égettem, hogy ne lássék, —
diadalmasan fellángolt a hangja: — nincs többé rajtam a keresztnek jele! Csak a tűznek jele
van rajtam... a régi szent tűznek jele...
Már egész magasságában állt ott az útfélen, mínt egy eltiltott régi bálványkő.
Ung szeme megakadt rajta. Végtelen messzeségek rejtélyes ereje érintette meg. Nem tudta,
mi volt ez, de egyszerre hinni kezdte, hogy e világon már csak a bűbájos asszony tudná Kingát
megmenteni. Magányos szenvedésében beszélni vágyott volna vele a gyötrelméről, most,
végre, egyetlenegyszer, mindenről, aminek a szavát sem tudta. És mintha azt a mindent
mondaná, belejajdult a hangja a tavaszba:
— Mentsd meg őt, hiszen szeretem...
Ez a hang felrezzentette Bíbort kövültségéből:
— Kiről beszéltek? De hát akkor kihez hívtok engem?
— Kinga asszonyhoz hívlak, — felelte Ung és kettétört fuldokló szava, — hozzá, a megholt
Ders udvarába...
Bíbor döbbenve pillantott a révhely felé.
— Ő lenne ama nehéz beteg?... Hát őt is megkereste a fekete dög?... Bizony,
veszedelmemre fordulhat amiket tőlem kivántok, mert ha most harmadízben is megfognak,
mindenestül tűzre vetnek a poroszlók. — Elnyomott iszonyat rázta meg. Aztán kihúzta magát.
— De azért hozzá, én szegény galambocskámhoz, mégis elmegyek.
És mintha fejedelmi ajándékot akarna adni, elindult az úton.
Kétoldalt az alacsony bokrok, mint guggoló alakok ugráltak a hátuk mögé. Gyors menésük
közben Bíbor hangja sötéten fel-fellihegett:
— Ismerem őt, — megint mentek egy darabot, — akkoriból ismerem, mikor a tüzesített
kulccsal ama csúfságot cselekedték rajtam a templom pitvarán...
Ung saruja egyre sebesebben csattogott az úton. Bíbor elfulladva beszélt:
— Akkor, a szégyenből jövet mind a sikátorbeli latinusok kövekkel hajigáltak és menedéket
senki az ő házában nem adott, csakis Kinga asszony egymagában. Az ő udvarán már nem
bántalmazhattak, jóllehet kívül erősen fenyegetőzött a más nyelvben született sokaság. Ő
pediglen mindez idő alatt érettem imádkozott. Imádkozott a galambom és kívánta, hogy
azonképpen én is imádkozzam. De én vonakodtam ezt cselekedni, miért is ő felette
elszomorodott.
Ung nagy, feléledő tekintettel nézett rá és bár egész úton szinte futva jött, hirtelen megállt.
Megint az a megfoghatatlan rejtélyes messze erő érintette meg, amely mióta csak emlékezni
tud, mindíg viaskodik érte, hogy az életét a hatalmába ejtse. Most egy szempillantásra még
Kingától is elrántotta a gondolatát. Suttogva kérdezte Bíbort:
— Eleink pogány hitén lennél?...
Az asszony csökönyösen nézte maga előtt a fogyó utat.
— Ki bátorkodnék a jelenvaló időkben, — egy darabot mentek előre, mire folytatta:
— Jóllehet, öregapám még amazok módjára élt és közülük való volt, kik jártak délen
Koppány ősi tartományában, az ő nagyhatalmas véréből sarjadt táltos fejedelemnél.
— Kiről beszélsz? — riadt fel Ung. De az asszony nem erre felelt:
— Ezért is a bírák kezére adták öregapámat, — mondotta sötéten, — noha nem cselekedett
ő egyebet, csak a haját nyiratta, miképpen azok, kik a régi hiten voltak, oszt madárszóból meg
pernyéből jövendölt, élő fákhoz ment és kútfőkhöz, nem pedig a klastromos atyafiak
egyházába, miértis eltemették élő elevenen. Én pediglen gyermekségemben nagy siralommal
néztem, miképpen mozgolódik felette a föld. Derék, sudár ember létére hányta, vetette magát
még a rög alatt is és a klastromos atyafiak azonközben szünetlenül énekelték az ő templomos
éneküket...
Bíbor váratlanul megállt és elmaradt, mintha nem tartoznék az ifjú emberhez.
Szemben emberi alakok bukkantak elő a homályból. Elvétett szavak hallatszottak a hűvös
tavaszi alkonyatban. De azok is megijedtek a találkozástól, sebesen szétváltak és az út két
oldalán beletűntek a sűrűbe.
Mikor már megint csak a kettőjük lépése verte a sík csendet, Ung, mintha egész idő alatt
ezen gondolkozott volna, unszolva kérdezte a bűbájos asszonyt:
— Hiszed-e, hogy meggyógyítod őt?
— Amiket cselekedni tudok érette, azokat cselekedni fogom, — felelte Bíbor. — Szent
élőfáról hoztam ágat és a tiltott kútfő vizéből merítettem a korsómmal.
— Hát te nem izsóppal és ráolvasással gyógyítasz? És kútban nőtt fűvel sem bűvösködöl?
Bíbor feje megvetően egyenesedett fel:
— Én nem tudom az ördöngösök hatalmát és nem tudom az új Isten embereinek a hatalmát.
Én csak a tűz és a víz hatalmát tudom. Mert e világon mindeneket csak a tűz és a víz gyógyít
meg. A naptűz és a földön égő tüzek és a folyók és a források ereje...
Valamerről megint beszéd hallatszott. Egy csapszék nyitott ajtaján szurtos vörös világ esett
a fűre. Visító borzas leány szaladt ki. Dülöngő részeg férfiak vetették utána magukat.
Az út lakott helyek közé szorult. A zeg-zugos fekete faházak alatt egyre szűkebb és sárosabb
lett. Bíbor ismét elmaradozott. Nagy nyugodt lépései úgy csattantak a járóköveken, mintha
egészen magányosan járnának. Ungnak pedig ekkorra már megint csak a Kinga háza látszott az
egész világból. A magas nádtető, az útra kémlelő egyetlen kis ablak és a szállingózó ritkás füst,
amint az öreg cserfa rügyezésébe akadozott. Olyan erős és elhasználatlan volt benne az élet,
hogy Kinga halálos veszedelmét nem tudta mindíg felfogni. Ok nélkül újból reménykedni
kezdett. Talán már nincs úgy, mint mikor elment, talán jobbra fordult minden, miközben
odajárt...
De a ház nem adott életjelt.
A sikátor torkából hallgatagon összeverődött népségek néztek arrafelé. Szegény emberek
voltak, a Kinga szegényei és Bíbort nem bántotta közülük senki sem. Egy siránkozó púpos
alulról felnyúló reszkető kezével még küldte is:
— Az Úr Jézus megáldjon, Bíbor... Gyógyítsd meg őt nekünk, ha tudod.
— Azonközben vigyázunk idekinn, hogy az atyafiak, avagy a poroszlók meg ne lepjenek...
Az udvar tájéka messzire egészen kihalt és néptelen volt. Eltűnt a karvalyarcú némber, a
cselédnép elbújt vagy szétfutott, csak az ólakban rángatta fel-felbődülőn valami menekülni
akaró állati rémület a fékláncokat.
Az iszonyat már kijött a házból és körben ólálkodott mindenütt.
A kapudorong a földön hevert, a kapu nyitva volt. Nem tért már be oda senki sem. Ung
mellére rázuhant a hely rettentő, árva szomorúsága. Pillanatra szorongva megállt.
Váratlanul, sötét alak cammogott ki ekkor a szomszéd udvartelek mögül. Ung öntudatlanul
Bíbor elé hajlott, hogy eltakarja. Mi jut eszébe? Ez az ember tartóztatná fel őt? De hiszen olyan
gyámoltalanul botorkál, mintha már horgadtan a kasza elé dűlne.
A keserűség felnyögött Ungban.
Mégis Kinga fekszik odafenn és ez a horgadt megyen odébb, holnap is megy majd és
holnapután is. A koldusnépség pedig a sikátor torkában, a Kinga szegényei, nem irtóznak ettől,
de tőle félnek, akinél szebb senki sem volt ezen a helyen... Ung ekkor, mintha szemközt jönne,
szinte látta galambszürke világos tekintetét, szép, fiatal testét, leányos kis fejét patyolat fátylak
lobogásában, míg a háza előtt nagyot került bűzhödt rongyaiban a horgadt öreg és befogta az
orrát a kezével.
Nekifutott, hogy leüsse, aztán csak visszagörbült a karja és két öklét a homlokának vágta,
hogy kívül is fájjon, amit belül már nem lehet többé elviselni.
— Bíbor! Hé...
Fejvesztetten szaladni kezdett a ház felé, oda, ahol már minden ajtó nyitva volt.

XI.

A sötétség megnövekedett a házban, mióta odajárt.

Csak a pitvarkamrában az asztal szélén pislogott egy mécses, egészen az asztal szélén
pislogott, mintha sietségében tette volna le oda valaki.
Ungnak a szemébe szúrt az árva fény és maga sem tudta miért, minden ok nélkül már
jóformán semmit sem remélt.
Mi történt közben odabenn? Rettegni kezdett, hogy ezt most meg kell tudnia.
A világtalan folyosóban kétszer is megállt. Ujjai a falat tapogatták, előrenyujtott lába a
garádicsot kereste, aztán lekapta a fejét. Az átjáró alacsony gerendájához ért és a levegőtlen
csendben, mintha megint a Kinga hangját hallaná: „vigyázz... meg ne üsd magad”... Még akkor
is vele törődött, nem magával, mikor a két karjában erre vitte, talán meghalni vitte azon az
éjtszakán.
Elzsibbadt keze szabódva tolta befele az ágyaskamra ajtaját.
Ecetszagú, romlott levegő ütötte meg, rászakadt a gyomrára, visszalökte a testét. Szédülve
kapott az ajtófélfához. Minden a fejére dűl már, a sötét ágyoszlopok is dűlni kezdenek...
Később ez valahogyan mégis abbamaradt. A fedeles nászládáról a szemébe világított egy
mécses. A szegletben tűz égett a füstlyuk alatt és Jószág is ott volt. A kolontói rabszolga
kinyujtott kezében kövült lemondásban tartotta az ecetes edényt, de a feje azért a mécses
lobbanása szerint szanaszét mégis több helyen bólogatott a kamrában, az ágynál is, a falon,
olykor a mennyezeten is.
Mikor Ungot meglátta, állati megadással kezdte mondani:
— Hiába mosogatom ecetes ruhával, mán csak úgy él, mint vizen a bugyborék, rajta semmi
sem segít. Napköltekor a főasszony kedvelt lovából is kimúlott a pára. A hajlottszarvú tehén
idétlent ellett. A veder is magától leszakadt a kútba. Nagy rossz jelentések ezek, miértis
hamarsággal kimúlik mán ő e világból.
A négy oszlop közül fojtott nyöszörgés hallatszott. Errébb még egy árnyék támadt a falon.
Bíbor, mint sudár fa, állt a mécsvilágban. Pillanatig semmi sem látszott tőle, csak ő látszott az
egész kamrában. Idegenszerűen nagy volt a gerendás mennyezet alatt s most ráhajlott Kinga
ágyára. Mennyi idő telt? Egy kés hasított az Ung halántékába. Nem, nem is kés volt! Valaki
felsikított. És a kolontói rabszolga is a füléhez kapta a két kezét.
Kinga sikított:
— Te vagy, bűbájos asszony! Ki hívott ide? — a hangja már jajgatva könyörgött: — Üzzétek
el, menjen... irgalmas Isten... ne ő... az Úr Jézus szolgája jöjjön...
Bíbor keményen felegyenesedett. Még ott volt, még nem ment el az ágytól, az alakja mégis
olyan sötéten magányosnak rémlett, mintha nem tartoznék többé oda.
Ung előregörnyedve nézte őt:
 — Ne menj el, maradj, segítsd meg, még ha nem is akarja.
De Bíbor karja elutasítóan emelkedett, aztán, mint egy bárd, átzuhant a levegőn és valamit
elvágott:
— Nincs mit keresnem itt, beteltek az ő napjai...
Már a küszöbön látszott a körvonala. Már üresen tátongott az ajtótorok. Eltávolodó nagy,
nyugodt lépések mögött valahol lenn Jószág futamodása hallatszott a kihalt házban.
— Ő sem segít... senki többé, — mormolta Ung és reménytelen magányában erőszakkal
hurcolni kezdte kimerült testét az ágy felé.
— Ung...
Hallgatózva, ferdén hajolt oldalt. Szívébe markolt a hang, az utolsó, ami Kinga szépségéből
még megmaradt.
— Ung, te vagy? Nem látlak, valami elveszi a világomat... Míly forróság van itt, mily igen
sötét van itt... Gyujtsa meg Jószág mind a gyertyákat és lámpákat a házban és te hozzad
közelebb a ládáról a mécsest. Jer,... nem, ne hallgass rám, ha kérlek... A kezemtől tudom az
arcom elváltozását. Nem szabad többé rám tekintened. Te csak arra emlékezzél, aki voltam...
Ezalatt az ágyon valami kísértetiesen emelkedni kezdett a félhomályban. Már előrehajlik,
hegyesen kimeredő két könyöke felett erőtlenül ide-oda inog keze közé fogott feje.
— Ung... eszembe jut, amit tegnap is akartam... Az Úr Jézus irgalmára, mégis vedd ama
mécsest, vedd... csak az egyszer, utolszor, hamar az arcodhoz tartsad... de azonközben a
szemedet erősen húnyd le, hogy engem ne láss és téged én... mégegyszer lássalak.
Ung borzadva visszahőkölt:
— Ilyent kívánnál tőlem?
— Kedvesem... hiszen soha többé nem kérek én már tőled egyebet...
Mint egy utolsó halálos bűvöletben érezni kezdte ekkor Ung, hogy a szenvedés és a
szánalom olyan mozdulatokat parancsol rá, amelyeket nem ő akar. Már ott állt Kinga ágyánál,
kezében az égő mécsessel, lehúnyt szemmel állt a csendben, mozdulatlanul. A szaggatottan
remegő fény megvilágította kínban felemelt fejét, beesett arcát, a szája vértelen, fájdalmasra
feszült vonalát. Ezt is el kell viselnie... És állt, mint a kőből faragott kép és várta, hogy a szíve
meghasad.
— Ne... ne nyisd ki a szemedet!
Lassú, súrlódó neszelés csúszott ekkor felé. Kinga előbbre hajlott az ágyon.
— Ung... te... mivé lettél?... Mily igen megvesszőzte az Úr a te arcodat... Hová múlt el a te
szép ifjúságod?... Avagy csak az én szemem csalatkozik? — a kezét tördelte és erőlködve
nyujtotta előre lesoványodott nyakát, — kevéssé látlak. Fogytán van az olaj a lámpában...
Nem, ne jöjj közel hozzám, és felnyöszörgött, — már tisztábban látok... És te sírsz, aki mindent
bátran elviselsz... Ung, tartóztat a siralmad. Inkább mosolyogj, ha tudsz és ezenképpen
bocsáss el a boldogoknak helyére...
Ung erőszakosan lezárt szemét tágra tépte ekkor a fájdalom.
De Kinga már elfedte az arcát két felismerhetetlen szegény kezével.
— Most hát küldj a monostori testvérekért...
A magasba emelt mécses alatt Ung előrehajlottan meredt le az ágyra, ahol Kinga hangjával
az a szörnyű, elkékült rém beszélt, amelyik egészen idegen volt és kettőjükről mégis mindent
tudott.
A szava már alig hallatszott:
— Fuss, küldjed a cselédszolgákat, oltáros papot hívjanak... imé kiérdemeltem az utolsó
útravalót...
A kín elhomályosította Ung eszét. Nem megy! Hiába akarja. Nem adja oda a barátoknak. Kell
még valaminek lennie az ellen, ami Kingával az ágyon történik, ami leveszi szép arcáról azt az
ijesztő, kelevényes idegen arcot. Kell még valaminek lennie... hiszen felnyitná érte az ereit,
hogy a maga vérét adja neki.
Kinga összekulcsolta a két kezét:
— Ne hívj már vissza én édes életem... Ezentúl is utánam jössz te majd... szállást csinálni én
mindig előtted megyek...
Ung homlokát hideg verejték lepte el. Miért beszél így, mint valaki öreg, aki messziről
gyerekhez beszél?
Nem mondta ki, Kinga mégis felelt:
— Már régen élek... ezért az Úr sok megpróbáltatással adta nékem tudtul kegyelmét, —
zavarosan, félhangon számolni kezdte az éveit, — bizony, nagy idő betelt már... Tizenkilenc
esztendő forgott el felettem és most vinni akarnak...
— Kik akarnak elvinni tőlem?
— Hát te nem látod az angyalokat?...
Ung odanézett, de az angyalokat nem látta.
— Nagy tündöklésben a felülvaló lakóhelyre akarnak vinni, — suttogta Kinga titokzatosan. —
Számosan vannak... itt körülöttem... szárnyuk a mennyezetig ér, nagy fehér szárnyaiktól nem
térnek a kamrában... Várják, hogy a siralmad elbocsássa az én szívemet...
A révedező kis hangot pillanatra valami eltépte ekkor. Elváltozottan, ijedten felkönyörgött:
— Siess, most már a gonoszok lelkei akarnák megszállni a házat. Viaskodnak érettem,
űzzétek el őket... Adják fel rám a viaticumot... Siess, sokakat meggyógyít ezenképpen az Úr...
— Ezenképpen, meggyógyít? — Ung csak ezt hallotta. Hát tudna a Megfeszített ily csodát
mívelni? Felzaklatott szívében megint rohanni kezdett az elakadt vér. Mégegyszer feléledt
benne a remény. Hamar, hamar... A folyosón már zihálva ütközött a hangja a falak között:
— Jószág, hé! Asszonyod szolgálatjára légy!
A cselédház felé is kiáltott, de onnan senki sem felelt. A halántékában doboltak az erek: —
Pokol tüzére valók vagytok, miképpen gazdátok! — Bizony a Ders cselédei ezek! Holnap karóba
huzatja valamennyit... Jól esett most erre gondolni. Dühösen visszarázta homlokába csapzott
haját. A kardja, a kopjája... Mintha hirtelen szélvész sodorta volna át az udvaron, bele a
növekvő éjtszakába.
A sikátorból kis utcatűz fénye karmolt a szemébe. Lobogásában emberi alakok guggoltak. A
falnál egy ködmönös támaszkodott. A szurtos átjáróból kinézett valaki, de egyikük sem
tartóztatta fel.
A sötétből ekkor már sebesen jött felé szent András egyháza és odabenn most mondja a
Pater nostert a kaputartó barát. Milyen soká tud tartani egy Miatyánk...
A monostorajtón egy laikus testvér hajolt ki.
— Benedicite... Hogy soká várakoztatok? Mi is felette kevesen vagyunk már itt. Alig
egynéhányan, elfáradottak... És ti kihez hívtok pátert ily éjtszakai órában? Mit mondtok?...
Pillanatig hallgatott.
— Hozzá?...
A fráter már nem kérdezett egyebet.
Ung arca előtt sietős súrlódás hideg szelet csapott. A monostorajtó visszatért a helyére.
És ő fázott és kívül volt, kívül mindenen. Előrevetett tenyerével öntudatlanul, hiábavalón
befele nyomta a mozdulatlan kaput, aztán abbahagyta. Mereven ideoda kezdte húzgálni
mutatóujját a vaspánton. A pánt hideg éle kellett most neki. Ide-oda... Egyszerre ráeszmélt,
hogy mit tesz. És ezalatt Kinga várja őt, ott a szörnyű ágyon. Elkapta a kezét. Inkább egy Pater
nostert mondhatna. Az lesz a legjobb, az még használhat is s mire a végére ér az ember, a
kapu is kinyílhat talán.
A szája meg-megrándult, egyre-másra könnyek csurrantak le az állán a bőrujjasára. És a
mutatóujjával remegve tovább rajzolta a kapupánt vonalát.
Mintha a háta mögül valaki siettetőn szólította volna ekkor, hirtelenül arccal fordult a térnek.
De a piactér reménytelenül elhagyatott és sötét volt. Csak odaátról, a monostorházhoz
toldott szurtos kis ispotályból vetődött ki a sárra valamelyes szederjes fény. A megvilágított
ablaknyílásban egy szerzetes-atyafi mozgolódott. Ung látta, amint a földre szórt szalmán
fetrengő emberi formákhoz egyre lehajolt.
Ettől a megismétlődő, szegény mozdulattól csodálatos vádoló fájdalom nyilalt belé. Ezek itt,
idegen beteg népségekhez is lehajolnak, akiktől mindenki elszalad. A bélpoklosokhoz is
kimennek, mikor kereplővel járnak a városfalak alatt, hogy eleséget vessen és meneküljön a
nép. A szerzetes atyafiak sohasem menekülnek, még a megkövezett fekete ember mellé is
letérdepeltek és elmennek a haldoklókhoz is. Ő pedig... egész idő alatt mit tett Kingáért?
Megsimogatta-e vagy egyszer is a homlokát? Lemosta-e róla a forróságot ecetes ruhával? Csak
a csókját törölte le... Pedig nem félti a saját életét. Hiszen Kinga mindene e világon és mégis
megborzad, ha feléje nyúl...
Odabenn az ispotályban megint lehajolt a szerzetes atyafi egy beteghez. De hát miféle ereje
is van ezeknek, hogy ilyent tudnak tenni?...
És kint a piactéren, ő, aki fiatal, erős fegyveres volt, egy pillanatig fegyvertelennek érezte
magát.
 Aztán jóformán észre se vette, mikor a monostorajtó kinyílt. Mögüle világosság csapott bele
a külső sötétbe és a füstös fáklyafényben egy páter csuklyás feje tűnt elő. A felvont csuklya
árnyékában viaszszerű keskeny arc látszott, a mozdulatlan száj valamikor sokaknak
parancsolhatott. Kemény álla alatt nyakbaakasztott bőrtarisznya lógott a mellén.
A Szentséget hozta a bursában. Ung letérdelt a földre:
— Ave Pater reverendissime.
A páter pillanatig meglepetten nézett rá. Aztán odább ment és gyors haladásában imádkozni
kezdett.
Mindössze csak egy szolgáló barát járt előtte magasba tartott fáklyával. Feje felett visszafele
lobogott a szurkos láng. A nyugtalanul hintáló fényben ijesztő lendülésekkel ugrott át a
csuklyás páter egyik járókőről a másikra.
Ungot szíven lökte ez. Már látta így... egészen így...
Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
Névtelen iszonyat rázta meg. Mintha újra akkor este lenne, mikor a városba bejött... de a
fegyveres ember, aki a barátot kíséri, most ő maga. Az árnyéka ott mozog a földön,
árnyékkezében átnyúlik a dárdanyél a piactéren és feketén, egyenesen oda mutat, ahol Kinga
lakik...
Fent a toronyban pedig megszólal a lélekváltság kis harangja, hogy valaki útrainduló lelkét
elkisérje.
A szegleten az utcatűznél némán, nehézkesen térdeltek le a guggoló alakok. A ködmönös
ember is letérdelt, aki az előbb a falnál támaszkodott. A sötét átjáróból előretolódott néhány
elmosódott körvonal. Mind odafele fordultak. Az alsó város irányából kolompolás hallatszott.
A barátok közeledtére Kinga kis kertjéből nagy menekülő lépések enyésztek bele az udvar
sötétjébe.
Ung tudta, hogy Bíbor volt.
A fáklyafényben már emelkedni kezdett a páter karja, a kámzsa bő ujja visszacsúszott a
mozdulattól, keskeny, előkelő keze szinte az alacsony szemöldökfáig ért.
— Pax huic domui, — mondotta, mikor átlépte a küszöböt és megáldotta a haldokló házat.
Aztán a válla felett fáradtan hátranézett. Némán parancsoló szája nem mozdult, Ung mégis
megértette, hogy nem szabad tovább követnie.
A laikus fráter is rátekintett ekkor. Mintha csak most látta volna meg, hogy ismeretlen ember
hívta őket ide, úgy elbámészkodott ezen, hogy ágaskodó nagy szőrös keze közben nem a
helyén kereste a falon a szövétnektartó vasat. Mire beletalált a fáklyanyél a vasba, a fráter
rosszalóan morgott valamit Ung felé, aztán összehúzódott az egész ember és osonó
macskalépéssel, mint aki ismeri a járást, ő is eltűnt a házban.
Ung undorodva nézett utána. Mit keres ez itt? De a másik... Ki az a csodálatos barát? És
hiábavaló kínban arra gondolt, utána futna, elállná az útját. Nem... hiszen nem is állná el az
utat, már olyan alázatos lett, mint soha életében. Csak a fal mellé húzódnék a folyosón a
garádicsnál, az alacsony gerenda alatt, hogy mondja néki: vigyázzon... mint Kinga mondta...
akkor... A szája remegni kezdett: „Vigyázzatok...” ezt mondaná és mélyen meghajolna. Földig
is lehajolna, úgy esedezne hozzá, ha van benne iránta szánalom, tegyen valamit, tegye meg
azt, amit ő mindentől könyörög, még a füvektől is, a fáktól, a víztől, a tűztől... Bíbortól is.
Mentsék meg őt... tegyenek csodát!
Hiszen már ők uralkodnak az egész házban. Megszálltak minden helyet. Kingát is elveszik
tőle és őt nem engedik hozzá, pedig itt olyan egyedül van. Szomorú tekintete tévetegen körbe-
körbe járt az elárvult kamrában. Szeme megakadt a zsámolyon... Az ő kis padja... ott ült, térde
körül kulcsolt kézzel, fehér szépségében a boldog éjtszakán, akkor, először. És azóta hová
jutott... Minden egyéb a helyén van még, a guzsaly árnyéka is a falon, csak ő nincs itt többé és
a tűzhely is kihűlt. Régen betakarhatták a parazsat, a parázs meghalt a hamu alatt. Oda dobta
a Kinga gyűrűit, amiket mindíg az ujjain viselt. Bűnbánóan letérdelt a tűzhely elé, keresgélni
kezdett a régi hamuban. Ha megtalálná, az jót jelentene... Már kétségbeesetten hányta szét az
üszköt, mintha egész élete ettől függne. Felkiáltott. Az egyik gyűrű a kezébe akadt... De hiszen
ezt leánykorában is viselte. Mégsem szólt, mikor ő a tűzbe dobta, csak nevetett. Akkor még
nevetett... Ha majd visszaadja néki, megint nevetni fog, nevetni fognak mind a ketten.
Óvatosan lefújta a gyűrűről a hamut és a kisujjára húzta.
Mi volt ez? Kábultan felállt. Beszédet hallott odakintről. Lépések jártak a ház előtt,
türelmetlen hangok kiáltoztak fel. A barátokat keresték, hívták őket, siessenek. Bentről, az
útranéző ablakból a laikus testvér kiáltott vissza nekik. Ung nem értette hogy mit, de a valóság
megint mindenestől rászakadt és zavaros pillantással keresni kezdett valamit, amibe
megfogódzzék.
Csak később eszmélt rá, hogy a falüreg Krisztus keresztjébe fogódzik bele a szeme.
Összerezzent.
Ezt a keresztet tette Kinga kettőjük közé az ő éjtszakájukon. Az úr képével védekezett
ellene, mikor akarta őt, mikor egyetlen egyszer szerethették volna egymást. Az Úr Jézust, aki
mindig ott szenved a keresztfán.
Lassan közeledni kezdett felé. Felvont szemöldökkel, mereven nézte a máskor ijesztő
szenvedést. Most nem volt ez neki idegen és egy pillanatig ott a kereszt előtt oldalt
csüggesztett fejjel, a kín örök mozdulatában, kinyílott a karja a levegőben. Aztán kimerülten
megingott a teste, a falnak dőlt és Krisztus felé emelte két összekulcsolt kezét:
— Úr Jézus tartsd meg őt az én szívem vigasztalására és én hinni fogok ezért Te benned és
nem kételkedem többé a Te hatalmadban, tiltott dolgokon sem elmélkedem többé Uram, és a
Te vitézed leszek és monostort rakatok a Te szolgáidnak, kelyheket s ezüst edényeket, füstölőt
és sok lámpákat viszek be szent egyházaidba a Te dicsőségedre, Uram...
Már felriadt. Hátamögött, a kert felől mintha Bíbor szólt volna be ekkor a nyitott ajtón.
— Hiába kéred, Ő nem segít!
A sötét, mély hangból Ungot ragadozó sas szárnya csapkodta meg. És odabentről...
képzelte-e, vagy igazán hallotta... a páter hangja mint galamb szárnya, szelíden zsongítón
szállt át a házon:
— Ego te absolvo...
— Feloldozta, — suttogta hangtalanul Ung. A falnak dűlve a válla tengelyén kifele fordult. —
Feloldozta... És ekkor olyant érzett, mintha ez most eltiltaná tőle Kingát s eltörölné, ami eddig
közöttük volt. Aztán megfoghatatlan, tompa szavak ezdtek terjedni.
— Kyrie eleison... Christe eleison, orate pro ea...
Ki mondta ezt? Miért imádkozzák itt a haldoklók imádságát?... Csak arra eszmélt, mikor a
folyosóajtóból belejött a mécsvilágba a páter alakja.
— Úgye élni fog? — sajgott feléje a hangja, mintha kegyelemért könyörögne.
— Az örökkévaló boldogság mennybéli országában, — felelte fojtottan a barát és lehajtott
fejjel, sebesen elhaladt mellette. De a küszöbön, mintha valami feltartóztatta volna, ami nem is
látszott, lassú fejmozdulattal mégis visszanézett reá.
Ung lesoványodott teste idegenszerűen merevre nyujtózva dűlt a falnak. Az arca beesett
volt, mintha belülről kétoldalt beszívták volna, a szeme világában meghalt a fény.
A laikus testvér barátságtalanul pislantott oda és róla mondhatott valamit, mert suttogva
közel hajolt a másikhoz. A páter szótlanul az ajtó felé intett a kezével és sok szenvedést látott
szomorú tekintete úgy nézett az ismeretlen fiatal emberre, mintha ilyen szenvedést még nem
látott volna soha:
— Hát oly igen szeretted őt?
Ung vértelen ajka megmozdult, de hangot nem adott. Kissé megnyílva úgy maradt a szája és
a falnak hanyatlott fejnek ez még fájdalmasabb kifejezést adott.
— Uram Istenem, — a páter leeső keze megcsörrentette az övkötelébe akasztott olvasót.
Csend volt egy pillanatig.
— Szegény, — mondotta ekkor a barát olyan halkan, mintha ezt végtelen szánalommal
befele, magának is mondaná. És a szeme összehúzódott, mint aki messzire visszanéz, oda, ahol
egykor maga is járt.
Aztán sötét kámzsájában megint csak egy fáradt, idegen pap volt és a hangja is egészen
idegen lett:
— A vigasztaló szent Lélek irgalma legyen véled!
— Megálljatok páter, — riadt fel Ung s utána botlott, — megállj...
A laikus fráter kiemelte az égő fáklyát a szövétnektartó vasból. Csak ő felelt:
— Várjatok jó türelemmel. Nekünk még sietős utunk van, imént hívtak egy haldoklóhoz. —
És futtában kiáltotta vissza a kertből: — Mielőtt pirkad, eljövünk érte a halotthurcolókkal!
Ung torkában elrekedt, rémült suttogás fuldoklott:
— Meghalt? Nem igaz! — Ekkor felordított: — Nem ment ő el így éntőlem! — A lába mintha
nem lett volna az övé, ellene szegült. Az ajtót sem találta már ott, ahol azelőtt volt, a zavaros
sötét folyosó is elmozdult, a garádicsok is elmentek a régi helyükről. Másutt volt minden és ő
mindenbe belebotlott.
Mikor Kinga ágyaskamrájához ért, kétoldalt az ajtófélfába fogódzva támasztotta fel a testét.
Így állt egy darabig ingadozva, aztán mintha előre bukna, a felső teste lassan befele hajlott.
A zsarátnok még élt a kis tűzhelyen, a nászláda fedelén még égett a mécs. Semmi sem
változott, minden úgy volt, mint azelőtt, csak a csend lett más, valami hiányzott belőle.
— Kinga...
Hallgatózva, lábujjhegyen indult át a kamrán. A térde az ágynak ütközött, mire megállt. De a
csend most is folytatódott és még mindig hiányzott belőle a Kinga lélekzete. Már hiányzott az
egész világból.
— Kinga, kedvesem... felelj!
Ung szívében valami ijesztően buggyant ekkor.
A csend borzasztó lett.
Először volt, hogy Kinga nem felelt.

XII.

A hír terjedni kezdett a városban. Elvétett fáklyafények alatt surrant át a fekete zeg-zugok
között.
Egy ablak rácsrostélya mögül lekiáltott valaki. A szemközti udvarról is kérdezték: mi történt
megint?
A csapszékből kijöttek az emberek. Az éjjeli menedékhelyről álomból riadt alakok ődöngtek
elő és a latinusok sikátorában is sokfele óvatosan nyílt a sötét kis műhelyek ajtaja. Az
ötvösmíves, a fazekas és a pajzsgyártó, akik emberemlékezet óta haragos szomszédok voltak,
pislogó faggyúmécseseikkel most az ijedtség egyetértésében botorkáltak felfele a falak mentén
gyülemlett szemétdombok között. A koldulóbarátok temploma alól az aranyfonó, a
gyapjúfestőmíves és a cipellőcsináló is odajött. Komáromi civisek és hospesek elkeveredve,
csípőre támasztott ököllel, Ders udvarbíró háza irányába fordulva izgatottan beszéltek az
utcatüzeknél.
Odafenn a halottasház udvarán is tüzet raktak azóta. Mintha a szokatlan fény visszahívta
volna az elmenekült cselédnépeket, félénk körvonalak szállingóztak elő az éjtszakából és
messziről nézték a lángoló világosságot.
Az egyik udvarfához kötötten ott állt Ung lova. Nem lehetett tudni, ki vezette elő Jákó úr
óljából, csak ott állt nyergelten, útra szerszámoltan. A gazdája fegyverzett volt, mintha hadba
menne.
A válláról hosszú gallérköpönyeg lógott le a sarkantyújáig. Valahányszor mozdult, a sisakja
vasában vörösen gyulladozott a tűz fénye.
Többen látták, mikor odament a lovához és egészen közel hajolt hozzá. Kívüle nem ismerte
őt már itt senki sem. Az arca szinte az állat pofájához ért és a ló és a gazdája egy darabig
szomorúan, mintha egymást nézték volna. Aztán Ung elfordította a fejét, ahogy az ember
idegenek között nehéz órában elfordul a barátja tekintetétől, mert különben talán sírva
fakadna.
A ház előtt bátortalan lépések tétováztak. Most a koldusok voltak legelől. Már Kinga
szegényei is tudták, hogy meghalt a főasszony. A siratók üvöltő siralma felverte a fojtott
csendet. Fekete nagykendőkben nézőbe is jött néhány elszáradt anyóka, de a pitvarajtón azért
mégse mert bemenni senki. Pedig odabent alacsony cserépmécsesek és hosszú gyertyák égtek
az asztalon. Az egyenlötlenül libegő kis lángok világátol, szemközt még a feszület is látszott a
falüregben. Az ablaktábla szelelőnyílásán át most is kivetődött a kerek sárga folt a fűre, mint
akkor éjjel, mikor Ung először ide jött.
Bénult tekintettel nagyon régen nézte ezt a fényfoltot. Hogy összegázolták azóta a füvet...
A kert alatt ekkor már a halottdícsérők elnyujtott, vonító énekléssel dícsérték a megholtat.
Bent a sikátorban hangosan jajveszékelt az előbujt nép, hogy oly nagy főembernek, mint
amilyen életében Obor fia, Ders udvarbíró volt, a dög veszedelme miatt ily sietségben, tor és
vigadozás nélkül temetik az ő hitespárját.
Szent András egyházában harangozni kezdtek.
A sarkig tárt udvarkapun már két szurkos szövétnek lángja kanyarodott be. Alattuk felvont
csuklyák hegyes körvonala húzódott előre. Jöttek a barátok. A többiek közül egy fejjel
magaslott ki az a páter, aki Kingának elhozta az utolsó útravalót.
Csak árnyszerű, megfoghatatlan mozgalom volt ez Ung számára. Nem tudta felfogni, hogy
valóság lehet és várta, mikor múlik el. Kis ideig lehúnyta a szárazságtól fájó szemét, de minden
folytatódott.
A pitvarkamra küszöbén mécsessel a kezében a kolontói rabszolga állt. Már elvégezte utolsó
szolgálatát megholt asszonyánál.
Jószág törődöttebb és aszottabb volt, mint egyébkor, a feje most is bólogatott. Az út felől, a
kapu irányából nehézkes járású férfiak jöttek át az udvaron. Az orruk felett keresztbe kötött
kendő látszott. Szurtosak és szomorúak voltak, de azért még a barátok is utat nyitottak
előttük.
— A halotthurcolók...
Fojtottan mondta ezt valaki. Hátul az ólaknál mondta, mégis olyan erősen hallatszott, hogy
közben szent András harangja is elvesztette a hangját.
Ung úgy összeszorította két kezét a kardja keresztjén, hogy egészen elfáradt.
Aztán mintha egy titokzatos rém söpörte volna ki az udvart, eltüntek az arcok, eltakarodtak
az árnyékok. Csak a barátok maradtak ott. A kolontói rabszolga később megint az ajtónyílásban
állt. És miközben elindult a menet és vitték Kingát ki a házból, ki a kapun, meredt szemmel,
szüntelenül, lassan bólogatott.
Valahol elől egy horgadt öreg cammogva kolompolni kezdett. De a nép most nem futott el.
Az emberek a házak falához lapulva vártak. A kevés előkelők is, akik a körülzárt városban
rekedtek, kijöttek a füves térségre. Arcukra húzott köpönyeggel ott verődtek össze a vén cserfa
tövén.
A fáklyák füstje, mint a baldachin ingott a levegőben úszó koporsó felett. Akadozó, nehéz
útját, Ung a többiek mögött, magányosan követte a lovával. Mentében egész idő alatt egy
felszakadozott bőrfoszlányt tépdesett a keze a nyeregről. Csak jóval később merészkedett
előbbre a tekintete.
A menet kanyarodott. A páter csuklyás feje most is felmagaslott a szerzetes atyafiak közül.
Ung vonásai, valami keserves erőlködéstől kimozdultak a helyükből. Görcs facsarta meg a
száját és ekkor mégis az úszó láda irányába nézett... Pillanatig megint lélekzeni tudott... A
kolontói rabszolga fehér patyolat alá takarta az utolsó útra asszonya arcát. Vagy a szél
játszanék lágyan az ő fátylaival még egyszer felette?
Szent András komor harangozásába már belecsengetett a kolduló barátok éles kis harangja
és a naszádosok útja felől az apácák fazörgetője is megszólalt. A kolompok csaholtak, a barátok
énekeltek. A fekete faházak tövén egyre sokasodtak a libbenő lángok. Fáklyák, gyertyák,
mécsesek jöttek elő a zegzugokból s lefele húzódtak a sikátoron, mintha a levegőn át sok
vércsepp pergett volna végig az éjtszaka arcán.
Megint kanyarodott az út. Ungnak úgy tetszett, a házak is oldalt hajolnak, az emberek is és
a páter ott elől kimerültségében meginog. Csak azoknak a sűrűsége tartja fenn, akik szorongva
körülte mennek. Nem lehetett ezen gondolkozni. Többen rákiáltottak, mikor mint a vak,
nekitörtetett a zavarodásnak és botladozva a lovát is húzta maga mögött. Aztán remegő hideg
kezével, az önkívület mozdulatában egyszerre odatartotta a papnak a kengyelvasat.
Már elsodorták, visszanyomták, de ettől kezdve a többiek feje felett, nyeregben vezette a
menetet lóháton a barát.
Hátrább azért mégsem indult tovább a vonulás. A testek torlódtak, megálltak, minden
akadozott, fullasztó zürzavar kerekedett. Az egyik halottvivő ember támolygott és a koporsó is
arrafelé billent.
— Valaki fogja meg!
Sokan kiáltották, de mindenki irtózva elhúzódott. A négy ember körül üres térség támadt.
Ung, mintha lökték volna, átugrott a térségen. Már a deszka alá nyomta vasinges vállát és
másik kezével félrelódította a roskadozó embert.
A dermedésben fojtott kérdések szakadoztak:
— Honnan került elő?
— Úr Isten...
— Ki ez itt, hogy szabad vitéz létére beáll halotthurcolónak!?
Ő pedig, mint szörnyű rémálomban, megsemmisülten ment. A szeme nem látta többé az
utat, a lába önmagától lépett, a feje neki-neki esett a deszkának és közben úgy érezte, mindent
elmulasztott, amíg Kinga élt... A melle zihált a súly alatt és a harangok és énekek zúgásán át
egyszerre Kinga hangja kezdett hallatszani. Mintha szólítaná... halk hangjával lágyan, édesen
mondja neki: „jó, hogy itt vagy... félni lehetne, ha nem lennél velem...” És mialatt így
haladnak, mind csak szólítgatja, egyre kérdez onnan fentről, mindent kérdez, amit egész
életükön át még egymással beszélni akartak, otthon Kolontón is majd ha öregek lesznek, ők
ketten, a tűznél a télben...
— Te meg én...
— Kyrie eleison, Christe eleison!
Háromszor kiáltotta a nagy könyörgést az éjtszakai nép és legelől szent András egyháza elé
értek a fáklyák.
A templomban az előbb még Vigiliákat énekeltek a barátok. A kapu oszlopos sötét mélyéből
most gyertyák derengése jött elő és a pitvarlépcsőn csuklyás körvonalak álltak, mintha a
főasszony fogadására surrantak volna össze a megmaradt monostori atyafiak.
A páter hátraszólt, miközben leszállt a nyeregből:
— A templomnak tartsatok.
Közelről jött a hang, beleesett Ung fülébe és megütötte belül a homlokát. Rémülten felnézett
a deszkaszálak mellől. Ne oda... ne a templom kövezése alá, ahol rajta tapodnak... töredezett
át a szívén s már fennszóval is mondta:
— Légy irgalmas atyám. A folyó partján, szabad ég alatt, a cinteremben adj neki temetkezési
helyet, ahonnan messzire ellátni.
A páter kereső tekintete találkozott Ung tekintetével. Szeme egy pillanatig csodálkozón rajta
feledkezett az ismeretlen ifjú emberen, aki a halotthurcolókkal emelte a koporsót. Körültük a
várakozó lángok rőt világosságokat vetettek az emberek arcába. A lépések bizonytalanul
topogtak, mintha kérdeztek, feleltek volna, merre menjenek.
A csuklyás körvonalak lesuhantak a lépcsőn. Tanácsot tartottak maguk között.
— Ily nagy vész idején...
Mindenki állt, a hátulsók békétlenkedtek.
— Biztonságosabb elföldelni odakinn.
A páter mögött ekkor a fáklyák is elkanyarodtak a templomkaputól. Haladó fényükben már
felvetődött a keresztvivő árnyéka szent András oldalfalán. Aztán szétpárázott a füstös világ a
sokfele kiásott gödrök felett. Készen várták itt a gödrök azokat, akiket mostanában
éjtszakánként sietve a házakból kihoztak. De a pap ott elől, még tovább ment egy darabot.
Arrafelé ment, amerre a szentelt föld partosa valahol lent belemerült a Dunába.
Az ég olyan messze és magas volt, mintha mély szakadék fenekéről látszanék. A folyó elsikló
nagy tömegeinek özönlése odahallatszott a füzek alól. Utóbb már nem látszott az ég, nem
hallatszott a víz. Az út véget ért egy keskeny verem előtt és a nyitott föld felzokogott. Énekelni
kezdtek a barátok:
— Requiem aeternam done ei Domine...
Megremegtek az emberek, a fák, a csillagok s a Libera után a szorongás gyötrelmében a
Pater noster csak olyan halkan morzsolódott, mint a megásott sírba lepergő föld.
Ez is abbamaradt. Elnémult, akár az ének és az imádság. A rövid csendben valakinek a
saruja alatt megcsúszhatott egy rög ott a szélen. Ütközve görgött alá a parton és csobbant a
folyóban, mikor elmerült.
Ung hallotta ezt a csobbanást és a patyolattal fátyolozott arc felé nézett, le oda a földre.
Most hát eljött Kingával a Dunához... De milyen csendesen fekszik. A teste keskeny és hosszú
és olyan merev és ünnepélyes, mint ájtatosan megfaragott templomi szobor.
Egyszerre már nem láthatta őt. Esetlenül hajladozó sötétségek kerültek kettőjök közé.
Kötelek surlódtak a deszkák alatt.
Akadozó lélekzettel előbbre lépett. A szeme beleszédült a megásott sirgödörbe. Olyan soká
tartott ez, hogy a barátok hátulról már visszafele húzták. Ő mégis lefele nézett. Úgy nézett,
mintha a tekintetével ágyat vetne neki odalenn a földben.
A szeme kifejezése azután is olyan maradt, mintha nyitott sírba nézne és a szívére nehéz
hegyek kezdtek esni. Óriási, dörömbölő nehéz hegyek zuhantak Kingára is, de mire nem
hallatszott többé semmi, a földből mindössze csak egy kis hant emelkedett.
Aki még ott volt, sietni kezdett. Szakadozott rajzásokban apró lángok mentek elfele. A
távolodó fáklyák, mint a lidércfények uszkáltak a piactéren át. A templomkaput is becsukták. A
temetőn egyre feketébb lett az éjtszaka.
Ung nyugtalanul nézett szét. A növekvő csendben, elhangzott szavak tértek vissza hozzá.
 ...et lux perpetua luceat ei...
De hiszen mindjárt egészen sötétben fog feküdni Kinga, pedig ő félt a sötéttől. Utolsó estéjén
is akarta, hogy meggyújtsák a házban mind a mécseseket és gyertyákat. És egyszer, még
odahaza, Kolontón, ő szaladt égő forgácsért a tűzkamrába, hogy világosság legyen a pitvaron s
a kezében hozott láng alatt hozzá bújt a tekintete.
Mintha eszét vesztette volna, egyszerre ki akarta venni az egyik laikus fráter kezéből a
fáklyát. Pillanatig szinte dulakodtak egymással. A fráter ellene szegült, rá is kiáltott, aztán
észrevette, milyen fenyegető lesz ennek a különös idegennek a tekintete.
Dörmögve ment el onnan. Ung a hant fejénél a földbe szúrta a szövétneket.
A magára maradt láng fénygyűrűje hol áradt, hol apadt a megtiport földön. Mikor már
lassan, borzadozón minden élet elhúzódott tőle s az utolsó emberi hangok is szétmállottak az
éjtszakában, ekkor lépett bele a virrasztó szövétnek világosságába egy barát.
A páter volt és most megint olyan szomorú tekintettel nézett az ismeretlen ifjú emberre,
mint ott a pitvarkamrában.
Fáradt kezével megérintette a vállát:
— Azokat próbálja az Úr, kiket kiválaszt és szeret.
— Szeret... — élettelenül, keservesen ismétlődött az utolsó szó Ung meghúzódott száján.
Olyan kegyetlenül hangzott ez most neki, olyan sötéten fájt, hogy elfordította a fejét.
Mire visszafordult, a barát már nem volt ott.
Az ég újból magas lett, mintha szakadék fenekéről látszanék és a nagy elnémulásban újból
hallatszott a víz hideg tömegeinek szüntelen özönlése, a dunai füzek alatt.
Soká tartott, mire Ung valaki jelenlétének a tudatára ébredt. Nem messze lehetett az, aki
kívüle, még ott volt.
A temető túlsó végén, elfeledetten, Rege is felnyerített ekkor. Az emberek a piactér szélén a
gonosztevők szégyenfájához kötötték a lovát, mikor már nem kellett. Odalátszott bizonytalan
formája, de errébb is állt még valaki. Egy magasbamerevedett megsűrűsödött sötétség figyelte
őt s a lélekzésével is folyton háborgatta.
Rémülten kezdte érezni, hogy ez most már egészen magához téríti kövült bénulásából, pedig
ilyen szerencsétlenséget csak dermedt félhalálban lehet elviselni. Úgy, mint az előbb, mikor
még magányosan, mozdulatlanul állhatott itt a halottak között és semmi sem történt és semmi
sem kezdődött el.
A földre meresztette a szemét, de ez se segített. Mintha fekete kárpit nyílásából tolódott
volna egyre előbbre, Bíbor arca belehajlott a fáklyafénybe és nehéz kékes szemhéjjai alól
kérdőn nézte őt:
— Mit használt az imádságod?
Mikor Ung nem felelt, az asszony lepillantott a frissen felhányt hantra. Elrozsdásodott hangja
mélyebb és halkabb lett:
— És ő, szegény galambocskám, ő is csak a Megfeszített irgalmában bizakodott, de a
Megfeszített nem akart segíteni. Ő a szenvedést szereti és a halált szereti! A teremtett lelkek
azért mégis mindiglen az életet és az örömet kérik tőle.
Ung most sem felelt, de miközben az asszony beszélt, elsötétülő szívvel mérte minden
szavát. Ha vigasztalással kezdi, elűzte volna magától, de azt, amit mondott, belőle vette, a
lélekzetéből, eleven húsából, mérhetetlen szenvedésébol. Ó, hogy meggyötörte Kingát a
Mindenható, mielőtt elragadta és milyen elviselhetetlen sanyarúságra taszította az ő
szétmarcangolt életét!... A halálra sebzettek borzasztó hangja tört elő a melléből. A kíntól
megalvadt vér felszakadt az ereiben és minden elinduló cseppjével vádolón, lázadón az Isten
ellen fordult.
Bíbor előrefeszítette a nyakát, úgy leste és a hangja félelmessé lett, mikor megszólalt:
— Elfordultunk a mi régi istenünktől, ezért ő is elfordult mitőlünk. Az új pediglen próbálja
eme népet, mert nem bízik a hűségében. És küld ránk dögnyavalyát és háborgást és
tatárveszedelmet, miért is a nép térden csúszik eléje és nagy fáradalommal tanulja a sok
jövevény imádságot és zsoltárt, hogy engesztelje.
Titokzatos vad fény csillant meg a szemében:
— Pedig ha néminapon megölnék az új Istennek mind az ő papjait, miképpen megölték a mi
nagyrégi hitünk papjait és elemésztenék, amik írva vannak róla, miképpen elemésztették a mi
bűvös rovásainkat, bájoló énekeinket, irott köveinket, bizony csak kifaragott keresztje maradna
meg, de a tanítását senki sem ismerné és annak utána elkorhadna kifaragott keresztje is.
 Mialatt beszélt, megkerülte a hantot és árnyéka hatalmasan, fenyegetőn rávetődött a
templom falára. Egészen közel ért. A tekintete azért pillanatra sem eresztette el Ungot, s a
szemében most már diadal volt.
— Te pediglen emlékezzél rá, — és két kezével szinte megrázta maga előtt a levegőt, —
emlékezzél rá, hogy megöltek mindeneket, kik a mi régi hitünk titkait tudták... De amíg a tűz ki
nem alszik e világon és a vizek el nem apadnak, van tanítása a régi istennek. A tűz és a víz
megmarad a földön, ha nem is emlékeznek többé, hogy a Tűz is isten, a Víz is isten.
A fáklya fokán magasba kapott a láng, mintha jelt akart volna adni a tűz és a part alatt
fenséges ágyán felemelkedett a folyó.
Ung öntudatlanul előbbre lépett. Bíbor árnyéka mellé az ő árnyéka is rávetődött ekkor a
templomfalra.
Most már hallgattak mind a ketten.
A csendben csak a fáklyaláng sercegett. És miközben a szurkos fán egyre lejjebb szállt a
láng a földhöz, odakinn a folyón is csodálatosan tükröződni kezdett. Vagy lassan közeledő párja
támadt volna a Dunán?... Már tisztábban látszott.
Éjtszakai naszád úszott lefele a sötét vízen. Jött magányosan, kísértetiesen a néma partok
között.
A naszád orrán nagyrakás fából tűzhalom égett és vöröslő fénye két oldalt, mint cafrangos
skarláttakaró lobogott le a hajóról a habokba.
Fenn a fedélzeten a füstös világban fegyveres emberi alakok mozogtak. Mire a révhely
tornyai alá értek, elnyújtva, hosszan kiáltozni kezdtek az éjféli hajósok:
— A királynak felőle!... Fegyverre keljetek minden várbeli vitézek és közönséges népek!
Szent András egyház temetőjében hallgatózva egyenesedett fel Ung magába roskadt alakja
és úgy fordult a Duna irányába, mintha az az úszó naszád csak neki kiáltana.
A levegő áramlása megint hozta a hangokat:
— Béla király úr már a Sajó mellé szállott a hadakkal!... Sietve gyülekezzetek!
Ung visszarántotta tekintetét a folyótól. A két tenyerét beleszorította a szeme gödrébe. Így
állt kis ideig, majd lehajolt a sírhoz, egészen úgy hajolt, mint Kinga fölé, mikor megcsókolta.
Egy felemelt röggel megérintette a homlokát, az ajkát, a szíve táját, aztán kinyújtott keze
lassú, bús mozdulatban szétporlasztotta a rögöt a hant felett, mintha virágokat morzsolna le rá,
vagy talán mindent, ami az élete volt.
Bíbor ámultan figyelte. A reménytelen kétségbeesés pillanatok alatt hősies bánattá lett az
elkínzott fiatal arcon. Már valaki másnak tetszett, amint merev tartással átment a temetőn.
Csak mikor megoldott lovára felvetette magát, kinn a piactéren, akkor nézett még egyszer
vissza.
— Hová indulsz, úr vitéz? — kérdezte az asszony és elrozsdásodott hangja megint mélyebb
és halkabb lett.
— Engem hívtak azok... hadba indulok. — És Ung arra gondolt, hogy ott férfimódra meg
lehet majd halni.
Az asszony szomorúan húzta át az ujjait az állat sörényén.
— Így, magányosan akarsz kimenni e betiltott városból? Az utat sem ismered. És ama
villások és kaszások...
Ung fáradtan felvonta a vállát. Már helyrefészkelődött a nyeregben, a lába is beletalált a
túlsó kengyelvasba.
— Ha ezenképpen akarod, — mormogta Bíbor, — én tudom a vizek rejtett dolgait és tudok
egy gázlót a Vágon át.
Mikor a lovas elindult, alig hallhatóan szólt utána:
— Ne lásson most engem senki véled. A naszádosok helyeinél meglelsz, a Donáták
monostora alatt, — és mint aki ismeri az utakat, már letért egy láthatatlan gyalogösvény felé.
Ung rövidre fogta a fékszárat, a térdével is szorította a nyugtalan lovat. Ez az erőfeszítés
valamennyire elfoglalta, mialatt a sötét téren áthaladt. Mikor nem látszott többé az az árva fény
a temető felett, akkor egyetlenegyszer, mintha a torkában lánc csikordulna, röviden, rekedten
felzokogott.
A ló visszanézett rá és botlott. Aztán csak elvétve csattant a patkó a sikátorbeli járóköveken
s a magányos csattanásoktól még félelmesebb lett a csend.
A fordulóknál már jó ideje eltaposhatták az utcatüzeket, még az üszkük is meghalt azóta.
Ember nem látszott sehol. A nagy temetés után elbújt az élet a házak mögé és magára
reteszelte az ajtót.
De odafenn, Kinga udvarán minden ajtó nyitva van. Nem égnek többé mécsesek. Az
ágyaskamra is világtalan és szent András egyház alatt haldoklik az utolsó fáklyafény...
Hátrafordult a nyeregben. A fekete csenden át mintha visszhangos patkócsattogás követné.
Ki lovagol mögötte sötéten, mint az éjszaka, szótlanul mint a halál? Vagy senki sem...
A naszádosok sikátorába ért. A Donáták monostora közelebb jött. Fák körvonala látszott.
Mintha már a Vág hangja is hallatszott volna.
A ló felhorkant, valaki keze kinyúlt és megfogta a pofaszijját.
— Te vagy Bíbor?
Ettől kezdve nagy, nyugodt lépéssel vezette a bűbájos asszony a Vágnak a lovat.
— Ha megszokja a szemed a sötétet, — mondotta, mikor leértek, — te is meglátod, túlnan a
topolyákat... arra tarts és baj nélkül átkelsz a folyón.
A sekély parti víz loccsant, buggyant a köveken. Ung már odahallgatott. Bíbor szava
rezzentette fel:
— Mikor is a folyó derekán mélyebb lesz a meder, ne riasszon ez. Nem ellenséged a folyó,
miért is ott erősen lemossad az arcodat és a kezedet. A víz jót akar és ezenképpen leveszi rólad
a beteg helynek minden rossz rontását, mert a dögnek nincsen hatalma a vizek felett.
— Te is jót akarsz vélem, — mondotta Ung élettelenül, — ezért szerencsével járj minden
utadon.
Vívódva hallgatott egy darabig. A hangja tompa volt, mikor megszólalt:
— Már mind idegenek ők nekem, kik odabent a városfalak között lakoznak. Ezért is te vígy
majd némi napokon tüzet az ő nyugvóhelyére, — aztán még a sötétben is elfordította a fejét,
mintha nem akarná, hogy most a szemébe nézzenek. — Mikor pediglen a Boldogasszony
csipkerózsái nyílnak, Bíbor... vígy egy csipkerózsát is neki...
A ló patkója fulladtan csattant a vízalatti köveken. Freccsenve gyöngyözőn szóródott fel a
hab.
Bíbor, mint eltiltott régi bálványkő állt meg a part felett.
— Kelj át bántatlanul a vizeken! — kiáltotta a távolodó után, — légy régi dolgok hírmondója,
jelentsd meg a népnek az ő útját!
És ekkor, nagy ősi mozdulattal magasba emelte két kezét és tenyérrel fordította a folyó felé:
— Amerre jársz, keresd a régi istent, mert csak ő menthet meg minket... Számosan vagyunk
még... szétszórt üldözöttek... — hallatszott az éjtszakában. — Várunk rád... találd meg... találd
meg... ezenképpen legyen...
Már elömlött a folyó minden hang fölött, csak a víz hallatszott és emelkedése egyre feljebb
jött. Körülözönlötte az állat himbálva haladó, nagy testét, vonta magához, mélyebbre, egyre
mélyebbre, vitte a felnyaldosó hullámokba. A kengyelvason már átfutott az ár. A lovas saruján
beszivárgott a lucskos hideg, a térdét csapdosta.
Letért volna a gázlóról? Elvétette volna a vízi utat?
...nem ellenséged a folyó a víz jót akar veled...
Újra hallotta Bíbor szavát és öntudatlanul lenyúlt a hozzá ágaskodó árba. Megmerítette a
tenyerét s feje fölé emelt kezéből az arcára csorgatta a vizet.
A ló lába alatt elveszett a meder. Elmerült a folyó ágya és az állat úszni kezdett. Rugaszkodó
térde, felfelkapkodó patája tajtékot túrt a szügye előtt. Tágult két orrlyukából kimorajlott ziháló
lélekzete. A megdagadt tavaszi ár ragadva sodorta. A lovas előre kapott. Pillanatra a fiatal élet
kapott a ló sörényébe. De már lazult is a marka, szinte nem fogódzott többé. Megpihent benne
a gondolat, hogy jól van így, most majd beszívja a folyó mélye és odalent mindennek vége lesz.
A folyó temeti el, lován, fegyverzetében... a folyó temeti el, úgy ahogy a régiek temetkeztek...
Az ár pedig csak egyre emelkedett.
Lobogó, suhogó, hideg selyempalástban futott el mellette kétoldalt a víz. A teste kimerülten
ráhanyatlott a lova nyakára és nem tudta, hogy két karjával átöleli. A felhabzó víz lefolyt a
képén, a tajték belekapkodott a szemébe.
Aztán, nem ő akarta. Semmit sem akart... A ló feje mégis irányt változtatott s mintha
álmodna, ő is látta már...
Halavány káprázat úszott az ár felett és messziről, tévetegen, el-eltűnően átúszott ekkor
bódult öntudatán a csallóközi hattyú vizek színére kelten... Ott, előtte... a folyón... és mutatta
az utat.
A topolyák tar gallyai között lassan fordult le ekkor a fogyó hold ezüstsarlója s a hattyú,
Kinga rejtélyes régi mozdulatával, fehéren haladt előtte a sötét vizen.
Már minden elhomályosult és Ung nem tudta többé, alámerült-e a mélybe a hattyú, vagy
úszik-e még, szállást csinálni néki a túlsó part felé?
 Tormay Cécile

Az ősi küldött

Második rész

A túlsó parton

(Budapest, 1934.)

I.

Virradatkor nagy köd ereszkedett le a vízre, és a köd szürke csendje alatt futott tovább a
folyó... Tovább futott...
Egy kiálló kövön mindig újra csobbant az ár. Az alámosott topolyák mezítelen gyökerei
közé beömlött a futosó hab, kiszaladt, és ott is halkan szüntelen locsogott. A part felett
sötéten tornyosuló állatforma körvonal hegyezte a fülét. A gomolygó homályból nehezen,
lassan jöttek elő a fák.
Később halványan megzöldült a köd a füzeken, és felhősen feslett szét a tavaszi
éjtszakán támadt rügybomlás. Már átvilágított a folyó elsikló teste a puha szürke párák
alól. A kavicsos fövényen is világítani kezdett valami, mintha a víz egy mozdulatlan
darabját partravetetten ott feledte volna.
A nap megcsillant egy hanyatt esett sisak homlokvasában, s a halálfehér lucskos arc
alatt kifénylett a szakadozó ködből a páncéling elnyúlt ezüstje. Felette árván csak egy
nagy sötét ló állt őrséget.
A parti sűrűben emberi hang kiáltott.
A ló arrafelé nyúló pofával, segélyt hívón nyerített élettelen gazdája felett.
Óvatosan többen jöttek elő a füzesből. Egyiknek szigony volt a kezében, némelyiknek
háló fityegett a vállán. Már jó ideje tanakodtak egymás között, mire a legöregebbik
elszánta magát. Mikor odatérdelt az élettelen vitéz mellé, a ló is lehajtotta a nyakát, és
kitáguló orrlyukából belefújta a párát gazdája arcába.
De az az arc nem mozdult. Az emberek közelebb merészkedtek. Halászok voltak, és
ilyenkor tavaszi áradások idején gyakran akadt dolguk vízbefúltakkal a nekivadult
Vágduna mentén. Vállukról már ledobták a hálót, mégis nagy meggondolással nyúltak a
folyó partravetett zsákmányához. Sohasem tudhatja az ember, nem fordul-e ellene
prédája megelevenítéséért a víz haragos hatalma?
Egyik-másik halász kereszttel jelölte magát, mielőtt élesztgetéshez látott volna. Arccal
fordították a testet a kavicsos fövényre, jól megemelték a lábát, rázták és ismét
visszasodorintották.
— Kerekedjünk csak kétfelől az oldalának...
— Ököllel taszítsátok, ezenképpen kergessük ki belőle a víziszellem bosszantását!
Mikor ez sem segített, a halászgazda a sisakot is leoldotta róla. Az idegen szép sötét
haja lucskosan tapadt a fejéhez. Arcán hosszan, mozdulatlanul nyúltak el az árnyékok.
Az emberek odabámészkodtak.
— Pedig még nem telt el tőle az idő. Attul még élhetett vóna...
Az öreg fényesre törölgette durva ingalján a sisakot, és az elkékült merev ajkak elé
tartotta. Egy darabig lehasalva, hunyorgó szemmel közelről nézte:
— Ha vagyon még lélek néminemű vízbefúlt vitézben, megmutatkozik az a sisakja
vasán — még közelebb csúszott, még jobban hunyorgatott: — amondó vagyok,
élőelevennek mutatkozik benne a lélek. Hurcoljuk el a kunyhóhoz.
 A ló lassan követte gazdáját. Az üres kengyelvasak ideoda himbáltak, ahogy lépett.
Haladó patája előtt az előreesett kantárszár a földön akadozott.
Nem messze a víztől már látszott is a kunyhó. Hatalmas odvas fűz törzse körül rakták
nádból, sötét bejáratával olyasféle volt, mint egy rettentő nagy behasított üveg. Az
emberek letették előtte terhüket. Ujjukkal erősen tapasztalgatták a vasgyűrűs
páncélinget, a vállszíjba akasztott kardot is, és mondotta az egyik:
— Ha élőeleven emez, majd felserken, mire kedvére lészen!
— Majd felserken...
Aztán megbéklyózták a lovat, kiverték füves helyre, és visszafordultak a folyóhoz.
— Merthogy a víz elviszi a kései halásztól a korai fogást — dörmögte az öreg és ő is
elindult.
A füzesből feljebb került a nap, belefogódzott két mohos vén ágba, ráhajlott a magára
hagyott árva vitézre és odamelegített a szíve tájára. Ettől a melegtől lassanként
valamilyen idegenszerű zsibbadt álomba fordult az öntudatlansága. A lélekzete mélyet
merített tiszta futó vizek, zöld zsombékosok, szabad rétek fanyarkás ízéből. A szél meg-
megzizzentette a part menti örvényfüveket, csendesen összesuhintotta az ágakat. Olyan
volt ez, mintha az ember felett a fákon, hogy ő meg ne hallja, nagyon halkan
suttognának.
Az átmelegedett kavicsra kijött egy teknősbéka és kémlelődve nyújtogatta bele a
nyakát a napsütésbe.
Dél fele visszaszállingóztak a víztől a halászok. Mondották egymásnak, kinek milyen
fogást adott a folyó. Az élettelen vitézről halkabban beszéltek, mintha csak a víz
folydogálna át a hangjukon, elvétve csobbanna, buggyanna egyet.
A szigonyos rossz pillantással sunyított rá:
— Tán közelebbről megnézdegélném a Vág hozta jövevényt...
A szomszédja vigyorgott:
— Azonképpen mutatkozik, kedvére van nekie a szendergés.
— Nagyot henyél, mióta ide ért.
— Egy szóval megmondom: úrhoz illőn henyél.
A magával tehetetlen fegyveres kiszolgáltatottsága izgatta őket. Már a halászgazda
sem volt oly igen egykedvű, mint az előbb, de azért mégis rendreutasította a többit:
— Mit herregtek, morogtok?
Az emberek késükkel serényen vakarni kezdték a térdük közé szorított halat. A
pikkelyek, mint ezüst pénzek ugráltak szét a levegőben. Egy darabig senki sem beszélt. A
tűzvigyázó elkotorgatta a pernyét a parázsról. Miközben lángot gerjesztett, köhécselve
odaszólt a fölkerekedő füstből:
— Le kéne nyúzni róla ama vasas bőrt...
Az öregnek rávillant a szeme:
— Elhallgass Bicegő, mert a komáromi pristaldus majd mirólunk nyúzza le az eleven
bőrt! Nagyobb ez közembernél valamivel, még holta után is meggyűlhet miatta a
hatalom nélkül szűkölködő nép baja.
A tűzvigyázó megijedt.
— Vigyük hát ki megintelen oda, ahol leltük.
— Nyugodjék inkább ott békességgel — hagyta rá a szigonyos —, leljék meg
egyebek...
Közelebb húzódtak, akik messzebb ültek. Erősen tanakodtak. Az öreg csavargatta a
fejét, aztán szólt az egyik legénynek:
— Te, Keszeg, szaladj csak a nyárfás iránt a felülső révészhez. Jeles törvénytudó
ember ama révész, már felette gyakracskán zárott helyre vitték. Majd megmondja ő,
mitévők legyünk.
Keszeg nagyon egyetértett:
— Megmondja ám, merthogy tömlöcviselésben nincsen nálánál tudományosabb a
közelvaló szomszédságban.
— Cimborája ő a vízitolvajoknak és latroknak — bólogattak tisztelettel a többiek.
Bicegő, a tűzvigyázó, meggondolással adta tudtul:
 — Jelenvaló időkben is bujkál nála néminemű jövevény, kiről mondják a dudvági
halászok, nagy járóföldön jött át két emberre való fegyverzettel. Jóllehet, egymagában
jőve.
A tűz lángolása elhalványult az erősödő napfényben. A kunyhó tájékán csak száraz
pattogása hallatszott egy ideig. A csuka már megsült a szabad tűzhely körül átizzott
köveken, mikorra előkerült Keszeg, akit elszalasztottak a felülső révészhez. Sötétképű
ember követte nyomon. Térdnél elvágott, szemétről szedett szurtos fekete barátcsuhát
viselt. Nagy kiülő fogai között sebesen szívta a levegőt. És mögötte beljebb is mozgott a
csalitos sűrű, mintha még jönne valaki.
A halászok felugráltak a tűz mellől.
— Hol van? — kérdezte a révész fojtottan. Pillanatig figyelmesen vizsgálgatta a földön
fekvő vitézt.
Alattomosan hunyorított egyet:
— Bizonysággal bizonyos, hogy emezt vetettem én által némi napoknak előtte a
Vágon. — Sugdosódni kezdett, és hüvelykujjával válla felett a komáromi rév irányába
döfött. — Jól vigyázzatok, ő ama betiltott helyről jön, és a dögnyavalyát hurcolja.
Az emberek riadtan hátráltak. Az öreg halász tapodtat sem mozdult.
— Miért mondasz ily beszédeket, te révész, ki a vizek erejének tudója vagy? A vizeken
nem hatalmaskodik a Dög és a folyók cselédeit sem ragadozza. A víziszellem még azokról
is leveszi a nyavalya veszedelmét, kiket, miképpen eme vitézt, kedvére megmerít.
A fekete révész szétnézett:
— És mily csalárd igyekezettel kerülte meg eme vitéz a villás és fustélyos strázsákat,
kik az innenső parton felálltak, hogy a révhelyről senki eleven által ne kelhessen?
Az öreg a vállát vonogatta:
— Leúsztatta a Vágduna. Ott leltük, hol felette mély a víz, és gázló teljességgel nem
találtatik.
A révész két felső lapátfoga mozdulatlanul támaszkodott ki a szájából, s lassanként
egészen belesüllyedt az alsó ajkába. Mindenképpen látszott rajta az erős gondolkozás.
Azután mondotta:
— Tudni méltó, van ennek pénzes zsákocskája! Láttam, mikoris az átkelésért
megfizetett. Ha elhurcolnók amoda a villásokig, oszt amazok a torkát jól megmetszenék,
sose tudná senki, hová lett derékszíjáról a pénzes zsákocskája... És nékem eme
tanácsadásomért hamarsággal fizessetek meg nyert prédátok felével.
— Fele préda? — méltatlankodott az öreg. Nagyon felháborodott a révész rút
kapzsiságán, s legott eltért lappangó szándékától. — Vedd eszedbe — mondotta
fölényesen —, a tanácsodért nem fizetünk meg, eme vitéznek zsákocskája pediglen
bántatlanul megmarad, merthogy mi nem vagyunk latrok, hanemha a király halásznépei
vagyunk.
Hátrább, akár a csörtető vad, ekkor rontott ki a sűrűből egy zömök legényke. A feje
kerek volt, mint az alma, az orra fitos, két kiálló pofacsontján valamilyen hirtelen
soványodástól nem tudott még helyére fészkelődni a szomorkás bőr.
A halászok már csak őt nézték. Ez lenne az a bujkáló veszedelmes vízitolvaj, akinek
két emberre való hadifegyvere van, mégis egymagában jár?
— Emez itt?
A legényke most vette észre a földön fekvő vitézt. Rettenetes nagyot ordított, és
mintha hátulról kirúgták volna a füzesből, fejjel kalimpált a páncélinges test felé:
— Kis gazdám, nagy jó uram... drágalátosom —, jajgatta esze nélkül. — Ó, miért is
küldöttél el magadtól! — Két térdre rogyott mellette és sírva csókolgatta mozdulatlan
kezét. Aztán hirtelen zokogva felnevetett:
— Hiszen meleg még benne a lélek. Eleven még! Csakhogy megleltelek! — Már
mérgesen integetett az álmélkodó halászoknak, szemével is, állával is mutogatta, mit
tegyenek, hogyan segítsenek.
— Az én jó gazdám, az enyém... — szipákolta, miközben két kezével húzta róla feje
felett a páncélinget. Kapkodva tépdeste a karikákból az ujjas fűzőjét, és nagy
nekifohászkodással dörzsölgetni kezdte a szíve tájékát.
— Borostömlőcskémet, boroskenyeret... amitek csak van, hamar... mit bámészkodtok,
hé...
 Már az öreg halász is ott térdelt mellette. A többiek összebújva, bárgyún nézték a
mozdulatlan fakó arc lassú elváltozását. Halvány vörösség támadt a pofacsontja felett,
keskeny fehér szája széle meghúzódott vonalába is visszatért a vér. Egyszerre felvonta a
térdét, egyik kezét már az ébredés mozdulatával nyomta a feje alá.
A legényke négykézláb a földre tenyerelve egészen föléje hajlott, és mintha
kolompolna a fejével, előre-hátra bólogatott:
— Éled mán, feléled...
— Te vagy, Pünkösd? alig hallhatóan mondta ezt a vitéz. Közben olyasvalami is
juthatott az eszébe, amitől a képe megint fakóra vált. Így feküdt kis ideig, mintha
szorongva várná, hogy egy szívszaggató rémséges álomból egészen felébredjen.
Az emberek odabámészkodtak és gondolták, talán akad még látnivaló. De a vitéz csak
végighúzta a kezét a fején, és miközben csendesen, feszesen húzta, a szeme meredten
szélesre tágult. Miért ilyen csuromvizes a haja? Névtelen rettegés fogta el, hogy a
homloka mögött valami elő talál jönni a zűrzavarból, és mindjárt az eszébe jut. Egy nagy
kő máris rázuhant. A lélekzete elállt tőle, az erek összehúzódtak a torkában. Pedig nem
is kő volt az, ami rázuhant, inkább csak egy rög lehetett, kevés omló föld, amennyi az
ásóról lefordult, ott... Szent András egyháza alatt, Komáromban... a temetőn.
És Kinga neve némán felzokogott ekkor a mellében. Soha már, soha többé... Megint
tudta, hogy meghalt, és tudta, hogy ő maga nem halt meg, él és élnie kell, hiábavalón,
nyomorultan, párja nélkül, magányosan.
Élni...
A révész elunta a bámészkodást. A pénzeszsákocska dolgában már úgy sem volt neki
itt keresnivalója. A halászok is lefele szállingóztak a folyóhoz. Csak az öreg halász
álldogált még ott egy darabig. Szótlanul nézegette a szomorú idegent. Aztán, honnan is
sejthette volna, miért, kihozta a nádkunyhó sötétjéből hosszúszőrű condrás gubáját,
egyetlen földi gazdagságát, s mintha véletlenül tenné, odaejtette a vitéz mellé a
kavicsra.
Mikor már majdhogynem eltűnt a parti sűrűben, megfordult és visszakiáltott
Pünkösdre:
— Hé, minek hívnak, te... vízitolvajocska! Oszt gondját viseljed a gubámnak!
— Fenét a gubádnak — feleselt félhangon Pünkösd, és jól betakargatta vele a
gazdáját. Még a maga irháját is a feje alá gyömöszölte, aztán megélesztgette a tüzet,
száradni egy fára aggatta a sok nedves holmit. Mire elkészült ezzel, megint odatérdelt az
ő ura teste mellé és nézte, nézte őt, oly nagy szeretettel nézte, hogy a könny is
kicsordult a szeméből.
— Mivé lettél — nyöszörgött fel keservesen —, mivé lettél ily rövid időnek alatta? Hálni
is alig jár beléd a lélek, az ember bizony már holtnak hihetne.
Fájdalmasan megrezzent ettől a mozdulatlan arc.
Az úr szeme belepillantott a szolgája szemébe:
— Pünkösd... láttál te már valakit is meghalni?
— Hát igen — dadogta a legény, és menten kiverte az izzadtság a képét, hogy
engedetlenségéért most rákövetkezik. Hiszen Ung úr erősen meghagyta neki, igyekezzék
Vutukkal Kolontóra, ő pedig mégis itt van.
Már olyan komoly idegenül hangzott a gazdája hangja, hogy rá se ismert volna.
— Másmilyen a halál — mormogta Ung és elfele nézett. Viadalban, utak mentén,
árokban, vesztőhelyeken sokakat látott ő már meghalni, de az a mások halála volt. Ott
Ders úr udvarán pedig, az asszonyházban, az oszlopos ágyon... az a halál ott az övé volt.
És ezt nem lehet többé se karddal, se ököllel megváltoztatni.
Fel akart ugrani fektéből, de a feje hátrazuhant, a szeme belemeredt az égbe, fel oda!
Ott van az Isten, aki nem hallgatta meg, aki a szenvedést és a halált küldi, aki elvette
tőle Kingát. És elnyújtott kiáltással olyan vadul kiáltott a magasba, mintha a gyötrelme
hadat üzenne az égnek.
Aztán úgy maradt a szája, nyitva, hangtalanul és Pünkösd hiába szólítgatta.
— Nagy jó uram... örömest hallanám beszédedet, szidalmazzál, nagy fennszóval
bántsál, csak mondjál valamiket, uram, uram, Ung úr! — Rémületében már jajgatva
rimánkodott: — Látom, mily igen nagy a te haragod ellenem, mégis irgalmazzál. Hiszen
azonképpen ügettünk mi a váci püspöki hely felé, miképpen meghagytad, de az utakon a
futamodó népek a tatárokat mondották, mire mondottam, mitévők legyünk?... Vutuk is
mondotta... oszt azonképpen egyeztünk, toronyiránt Kolontónak megyen ő, én pediglen
még ha nyársra is vonatnál, csak ide térek, eme vizekhez, hol te elbocsátottál magadtól
bennünket.
Ung üres szemmel tekintett a levegőbe. Közben megint olyan volt az arca kifejezése,
mintha várná, hogy egy rettentő álomból egészen felébredjen. Később rátette a kezét a
csatlósa fejére. A legényke szíve gyorsabban vert. A kegyelem jelét sejtette ebben a
mozdulatban, s jó ideig mukkanni sem mert, hogy el ne kergesse magától ezt a nagyjó
boldogságot. Pofáját mereven tartotta, és feszesen térdelt egyhelyben, ha rettenetesen
nyomta is egy hegyes kavics a térdét. Nem baj az, csakhogy már minden rendbe jön.
Ung pedig ezalatt nem őt, hanem fején a maga kezét nézte. Egy zöldköves arany
asszonygyűrűbe csillant bele ujján a napsütés. Kinga gyűrűje volt... Akkor vette ki a
hamuból, mikor neki a páter feladta az utolsó útravalót, ő meg a tűzhelynél térdelt, és a
kihűlt üszökben keresett, keresett, hogy múljék a rettenetes idő.
Azóta elmúlt, minden elmúlt, és számára semmi sem maradt...
Kétségbeesetten a szájához kapta a gyűrűt.
— Te, hallod-e szolgám — mondotta aztán kimerülten —, az imént miről is beszéltél?
A füves hely irányából lassú mozgolódás közeledett, de ők nem vették észre, s a
lenyugvó napban a halászok is jöttek már a folyó felől.
Pünkösd se látott, se hallott. Csak fordult vele egyet a világ. Valami párás meleg fújt a
nyakába, és ő felüvöltött:
— Teremtőm! Ihol a lófejű vízirém, jaj... a nyakamnál fogva viszen a folyóba...
A halászok is odaértek. hanyatt bukfencezve bámészkodott maga fölé a legényke. A
szája tátva maradt:
— Te vagy, Rege, te vagy? — aztán határtalan örvendezés robogott ki belőle, hogy
most már igazán minden úgy van, mint volt régen. Felugrott, sebesen hajladozott erre-
arra, pofozgatni kezdte az állatot, és beszélt hozzá, beszélt édesded csucsorításokkal:
— Hát meghordoztad a mi gazdánkat vizeken és felhőkön? Ó, csakhogy itt vagy mán
szépséges virágom. Aranyszálat fonok a sörényedbe, arany abrakot adok a jászladba,
arany ólat rakok neked kolontói nádból...
A halászok taszigálni kezdték egymást, hogyhát mennyi teméntelen aranya is lehet
ennek a vízitolvajnak. Ő pedig elragadtatottságában, hogy Rege is megkerült már,
nekiesett a lónak és boldog ábrázattal kétoldalt is megcsókolta a pofáját.
— Hallottátok? — az öreg halászgazda az oldalát fogta. — Akkorát cuppantott, mintha
a komaasszonyát csókolná.
Az emberek dülöngtek a nevetéstől. Már Pünkösd is nevetett. Remegett körülte a
levegő. Odébb is halk remegés futkosott a csalitok felett. A fűzeken megint feljebb feslett
a duzzadt gyantás rügyezés, és a vizek tükrén és a földeken langyos szellőben iramodott
előbbre a tavasz.
Ung hallotta a nevetést. Mintha éles kavicsokat hajigáltak volna a fejének, s a
halászingek lobogásában, a fűzek hajladozásában meglátta a viháncoló fiatal szelet.
Az arca eltorzult. Hát minden tovább tart, és minden úgy marad?... Megint hanyatt
nyúlt a földön, a feje hátrafele lógott. Lehunyta a szemét, sokáig nem mozdult.
Mire beesteledett, magasba rugaszkodott a tűz a halásztanyán. A nádak között
felvöröslő fényben megnőttek az emberi alakok. A bográcsban rotyogott a főtt hal leve.
Lenn a Vágparton valaki énekelt.
Már Pünkösd is visszatért a révésztől. Nagybüszkén vezette elő a sűrűből fegyverrel,
zsákokkal, prémekkel megrakott lovát. Igaz, hogy közben erősen feldagadt a képe.
Pofonok és ütlegek nyomai látszottak rajta. Fekete vendéglátója nem egykönnyen
adhatta ki, amit ő most onnan elhozott.
A halászok tisztelettel kezdték nézegetni, mert a felülső révész nemcsak
tömlöcviselésben, de verekedésben is járatos férfi volt. Később erről sem beszéltek
többé. Az emberek ásítva szedegelődztek a tűznél.
Ung már nem hallotta a kunyhónak ódalgó lépéseket. A szenvedés halálos
elfáradásának mély, sötét álmát aludta.
Aztán nem tudta bizonyosan, akkor éjjel történt-e, vagy a halásztanyának egy másik
éjjelén?... A szél megfordult. Elvétett messze harangkongatásokat hozott elő a sötétből.
Sajátságosan ismerős volt ez a távoli halk kongatás. Mintha már hallotta volna, mielőtt
itt elaludt. Borzadva ismert rá. Ezt a hangot a vízen túlról hozza a szél, s amint hozza,
mindig újra vele jön egy kelevényes, elkékült álarc onnan, Komárom felől. A kongatás
hintázza ide-oda, a hinta valahol fent az éjtszakában akaszkodik, és Szent András egyház
harangozója húzza a kötelét. Az ijesztő álarc pedig repülve jön vele a levegőn át, és vele
enyészik és ismét vele jön...
A halásztanyán a tűznél nyugodalmasan mondotta ekkor Pünkösdnek az öreg halász:
— Nézzed csak, mily igen hányja-veti magát a te gazdád, miképpen ha hideglelésben
hánykódnék.
A csatlós egymás után többször kereszttel jelölte magát:
— Tán inkább boszorkányok nyomasztják.
Ung szólni akart, de a harangkongásban hintázó szörnyű álarc megint odaért. A
levegőbe kapott, hogy letépje. Hiszen alatta Kinga régi szép arca van.
Verejték lepte el a homlokát, és a szíve némán könyörgött:
„Kinga, kedvesem, miért nem mutatod magadat miképpen annak előtte?...”
Éjszakai vízipárák kerekedhettek fel ekkor a szélben. Már alig látszott a hintázó álarc,
és így elviselhetőbb volt ez az iszonyat.
— Mélységes fáradtság nyomása vagyon rajta — mondotta újból Pünkösd.
Az öreg halász elgondolkozott:
— Nem álmélkodni való dolog ez. Csodára maradt a te gazdád élőelevenen. A fekete
Halál lovagolt mögötte amaz éjszakán, mikor a révhelyről kijött. A holtdunai halászok
mondották, mily igen kergette őt a komáromi parton, de a folyón már nem bátorkodott
utána által jönni, merthogy a Dög nem kedveli a folyót — az öreg ember hangja még
halkabb lett: — és akkor éjjel a Hattyú is úszkált a vizeken...
— A Hattyú?...
Ung utána kapott az elenyésző szónak. Már emlékezett. Felnyaldosó hullámok
csapdosták, suhogva sodorta elfele az ár... De akkor fehéren haladt előtte a Hattyú a
sötét vízen.
Egyszerre felült és mereven, idegenül körülnézett. Jól megnézte a halászgazdát, a
csatlósát is jól megnézte. Keményen meghúzta a kezét az arcán, hogy vajjon egészen
ébren van-e?
Pünkösd hüledezve bámészkodott utána, mikor magányosan indulni látta a folyó felé.
Gyorsan ment át a füvön. Fűzek súrolták a vállát. Kint az alámosott parton
megfogódzott egy haránt meredő ágban. Két keze a feje felett fogódzott, az arcát
szembefordította a víz folyásával. Ágaskodó lába már alig érte a földet, nyújtózó teste
kihajló ívben feszült az örvénylő ár fölé.
— Kinga! — kiáltotta bele a sötétbe. — Kinga!
Aztán semmi sem hallatszott többé a világtalan éjtszakában. A komáromi rév valahol
messze rejtőzhetett, túl a bozótos nádas helyeken, és onnan felől vakon, némán rohanva
csak a fekete folyó jött.
A magányos árva ember szívében is ilyen vakon, némán rohant a fájdalom. Mégis
hátralökte a testét a part felé. Van a Vág örvényeinél szebb halál, Béla király fegyveres
népei között, szabad mezőn, vad kürtölésben. Mire felkél a nap...
Keleten szürkült az ég alja. Mint hadba induló lándzsatenger, kigyúltak a nádak a
virradatban.
Milyen vörösen hasad a hajnal. Milyen vérzőn tükröződik a vizeken...
— Mely nap van ma? — kérdezte Ung, mikor Pünkösd elővezette a nyergelt lovakat.
A legény soká számlálta az ujján, és mindíg újrakezdte:
— Ha nem csalatkozom uram, szerdai nap vagyon, és ímez Szent György havának
tizenegyedik hajnala.
Az öreg halász is számolt ezalatt:
— Aligha csalatkozol, merthogy többször volt nappal és éjtszaka, mióta a Szent
György virágok kibújtak a rétből, oszt a komáromi egyházban is mostanában
harangoztak Húsvét után második vasárnapi misére.
A csatlós szeme pillanatig megakadt a gazdáján. Mi dolog ez, hogy az arca így színét
veszti a komáromi harangozástól?
 Nyugtalan hajnali szél kapkodott a lovak üstökébe. A part alatt világoszöld hullámok
játszottak fehér kavicsokon. Lüktető tavaszi vizek fiatal szaga szállt. Ung úgy érezte,
kiszakad a szíve a helyéből.
Tavasz van és Kinga nincs többé...
Feje fáradtan emelte a sisak súlyát. Szomorú szeme lassú, akadozó tekintettel fogta át
a tájat. Minden tovább él, a virradat se változott, és mennyi a madár... Felnézett.
Mozdulatától beletört a sisak vashálója a nyaka hajlásába. Aztán ellenségesen elkapta a
szemét az égről.
A halászok kis távolságból figyelték. Titokzatos és megfoghatatlan volt az ő szegény
elméjüknek ez a szótalan jövevény, akit éjtszakának idején hozott a folyó, s akinek
mindössze egyszer hallották a hangját. Akkor is csak a tatárokat kérdezte. De ők a
tatárokról nem tudtak semmit.
— Jól vigyázzatok! — kiáltoztak utána, miután felszedték a földről a közéjük dobott kis
pénzeket —, merthogy sok veszedelmes vizek futkosnak errefele.
— Nem eresztik el könnyen, aki járatlan...
A két lovas már távolodott a reggel hűvösében. A süppedő gázlókon hosszú
kémlelőfütykössel a kezében vezetőnek az öreg halász mendegélt. A lovak patája elvétve
cuppogott, és előttük olykor mintha felkerekedtek volna a kökörcsines partok, felrepültek
volna a csillámló lucskos kis rétek, az üstökös ős zsombékok, odébb szálltak, és megint
lecsaptak a rajokban menekülő madarak.
A csalitos között lopakodó ér partján, botjára támaszkodva egy ember állt.
Az öreg halász, aki eddig valamiféle mocsárbeli állat csendes ringásával szedegette
mezítelen lábát, egyszeriben megállt, mintha legalábbis fegyveres strázsa tiltaná, hogy
odébb menjen.
— A szomszéd halászok őrálló helye az ott. Ama magányos őrálló ember pediglen
közülük való — aztán beleköhintett a csendbe: —, az éren túl amazok ismerik a rejtett
gázlókat. Vegyetek mindiglen vezetőt, uram, merthogy nádi farkasok is kószálnak a
Vágduna víziszellemeinek ez ingoványos alsó tartományában. A sűrűkben egyéb nagy
vadak is leskődnek az eleven húsra, és sötéttel a tüzesember ragadoz a mérges lápok
mentén.
Pünkösd nagyon elcsendesedett ettől.
Az öreg még feléjük fordulva állt, ők már nem törődtek vele.
Előre... előre...
Őrhelyeikről átkiáltottak egymáshoz a vizek népei, és a magányos halásztanyáktól a
szomszédos halászokig vezették a lovasokat.
— Hová, merre?...
— A Sajóhoz!
— Ó, uram, mi csak a másik gázlóig tudjuk az utat.
Az északnak forduló nyílt szekérúttól messze elkanyarodtak. Szembe lovagoltak a
nappal, és mögöttük maradoztak a Katapánok és Hontpázmán urak sík földjei. A régi
országút mind mélyebbre vitte őket az esztergomi érseki tartományba. A földeken
gondtalanul végezte a nép a tavaszi munkát. Errefele se beszélt senki a tatárokról. Csak
egy parasztasszony mondta, hogy öt napja egyházi fegyveresek itattak a Zsitva vizéből.
Lent délnek utolszor mutatkoztak meg a messze égben Esztergom sűrű kis tornyai. Aztán
eltünedeztek a templomos városkák, apró falvak, és a két lovas körül nem volt egyéb,
csak sárgavirágos süppedékes rétek, zavaros lápok, összeverődött sátoros ősmocsári
tölgyek és megint rétek, vadvizek, csermelyek, és a csendben teméntelen sokhangú
madárszó beszélt.
A lovak szügye előtt suhogtak a széthajló nádak. A vizek titokzatos osonó élete felett
némán haladt tovább a lovas.
— Engem szólítottál, uram? — kérdezte Pünkösd, mikor már elviselhetetlen lett a
csend. De a gazdája nem felelt, s a haladása olyan kísérteties volt a ragyogó tavaszban,
mintha nem is élő ember lenne, de talán a másvilágról tért volna ide.
A legény nyughatatlanul fészkelődött a nyeregben. Torkában fel-le járt a nyeldeklője.
Akárhogy is szerette volna, mégsem mert kérdezősködni, hol, merre is bolyongott az ő
gazdája, miközben nem látta őt. Honnan jött, mikor partra vetette a folyó? Miért ily
szörnyen fakó és szomorú a képe?
 Hideg borzongatta a hátát.
Előtte a nagy sötét ló árnyéka lebegve úszott át a kökörcsines réteken és a lovas
fénytelen szeme sehova se nézett.
Pünkösd félni kezdett. Talán már csak a gazdája hazajáró lelke vonult itt, és ő
egyenest a másvilágra megyen a nyomában. „Bár összeütné a képemet, avagy erősen
rám kiáltana” — gondolta magában keservesen. De a nap elmúlt, és Ung úr nem szólt
egyet sem. Halászó népeknél, megint csak kint háltak szabad tűz mellett azon az
éjszakán. Kora derengéssel indultak tovább. Később visszafordult az utolsó ember is, akit
vezetőnek maguk mellé vettek.
— Bocsássatok el — mondotta —, itt már nem a mi halasvizeink népei őrködnek.
Az állatok lába alatt keményebb lett a föld. A patkók régi árterület kőmezőin
csattogtak keresztül. Láthatatlan hegységekből legörgetett sziklatörmelék és vízhordta,
korhadó szálfák hevertek egymáson. Majd öreg erdők szélén mutatkozott csapás.
Alkonyat előtt megint egy folyón gázoltak át. Errefele marhanyomok látszottak a fűben. A
fák mögül emberek leselkedtek, egyiknek csak a fél arca állt ki, mintha a mohos görcsös
fatörzshöz tartoznék, és nyirkos hosszú haja a lelógó gallyak folytatása lenne.
Ung az íjához kapott, aztán mégis csak leeresztette. Ettől a békés mozdulattól előbbre
merészkedtek a bujkáló alakok. Ártalmatlan erdei emberek lehettek, mert féltek. Egy
közeli patak irányából is jöttek néhányan, és ahogy csípőjüknek támasztott szilkével
félmeztelenül, vizesen az alkonyatban megálltak, olyanok voltak, mint vasból kalapált
nedves szobrok.
— Mi járatban vagytok? — kérdezte ekkor a sűrűből egy gazdátlan hang a lovasokat.
— A Sajóhoz akarok menni! — felelte Ung.
A mohosképű kijött a fa mögül:
— Ti ennek előtte az Ipoly vizén keltetek át úr vitéz, és mi aranymosók vagyunk, és
honnan tudnók ama helyet?
A lovas türelmetlenül sürgette:
— Beszélj, messze vannak még ide a hegyek?
— Országjáró vándorlók mondották, hogy emez erdőségeken túl mutatkoznak
néminemű süveges hegyek.
Az erdei emberek közelebb bátorkodtak. Nézték az utasok fegyverzetét, a
nyeregkápára akasztott tegezből kilátszó nyílvesszőket.
— Veszedelmes tájék ez annak, ki is nem benne született — mondotta ravaszkodva az
egyik szilkés, miközben lopva a tegezre pislantott —, adjatok némi kevés nyílvesszőket,
szigonyt mívelnék vasas fejükből.
— Nekem is adjatok!
— Nekem...
Kérges tenyerek nyúltak fel a ló nyaka mellett. Ung hátraeresztette a fejét:
— Vezessetek az erdei csapásig!
Hangjától iramodva tűntek a fák mögé valamennyien, csak a mohosképű maradt ott, s
mintha végórája előtt fohászkodnék, csendesen mormogott magában.
Pünkösd közelebb nógatta hozzá a lovat.
— Te, hallod-e, igazán aranymosó vagy, oszt aranyperecet, láncot meg koronát is
lehet abból mívelni, amit a patakból mosogatsz?
— Láncot is, koronát is — dörmögte az ember, és egyre figyelte őket.
Pünkösd elragadtatásában szélesen vigyorgott. Az aranymosó pedig vissza-
visszapillantgatva lassan indult, hogy a lovasoknak az utat mutassa.
Soká mentek így. Mire a járt csapásra értek, Ung egy pénzt vett elő a tarsolyából, és
nyitott tenyerén odatartotta a vezetőnek. De az aranymosó közömbösen nézte, és nem
nyúlt utána.
— Mitévő legyek véle, úr vitéz? Eme vert pénzeteknek nincsen tehetsége az erdőn.
Haszontalan értéktelenke nékem, miképpen mind amaz aranyfövény, mi
választószilkémbe akad...
— Haszontalan értéktelenke — utánozta Pünkösd nyivákolva és ide-oda billegette
magát a nyeregben, aztán dühbe jött: — vad buta erdei ökör vagy te, csak nékem lenne
belőle egy zsákkal.
 — Az aranyat nem lehet megenni — dünnyögte a vezető egykedvűen —, és nem segít,
ha az ember egyedül van.
— Nem segít?... — Ung homloka mögött valami új és idegen révedezett fel ekkor.
— Az aranyhoz — mormogta az aranymosó —, hogy tehetsége légyen, nem elégséges
egyetlen ember, mindíglen másik ember is kell hozzá. Nem világol magától a sötétben,
nem is melegít, ha fázom, rongyaimat se szikkasztja, ha a vizesérből kihágok, az eleség
is fövetlen marad tőle, oszt a fenevadat se riasztja, miképpen a tűz... Uram, merthogy
biztos földre vezettelek, adj nékem inkább egy darabocska szent követ...
A lovas intett a szolgájának.
Az aranymosó szeme összehúzódott előreálló lombos szemöldöke alatt, miközben a
markába dobott tűzkövet nézegette. Aztán nem köszönte meg, csak ráhajolt, és mohos
szájával áhítatosan megcsókolta.
Ung utána pillantott. Mintha egy magasba egyenesedett árnyék szegődött volna nagy
nyugodt lépéssel a távolodó emberhez. És abból az irányból, de sokkal messzebbről,
Bíbor titokzatos hangja hallatszott felé.
...Szétszórtan... sokan vagyunk még...
A fák között már sötétedett és a lovas eltűnődve lovagolt bele Szent György havának
ebbe az új alkonyatába.

II.

A rengetegben leroskadt egy óriás. Reccsenve felüvöltött, és lassan, félelmesen dőlni

kezdett az erdők őse. Esésétől sokáig visszhangzott a vadon. A roppant tölgy jajgató
fiatal fákat sodort magával. Zihálva nyöszörgött az összezúzott cserjés. És a fa belső
korhadásának sárga porfelhőiben megrázkódott az egész erdő.
A tölgy régi helyén szakadék tátongott. Kifordult gyökerei, mint ragadozó karmok,
földet és köveket emeltek, és a tájból riadtan hussantak tova a menekülő madarak.
Alattomos futással erdei állatok iramodtak odébb. Aztán csend lett a növekvő homályban.
Mint gonosz varázslattól, megváltozott arrafele az erdő. A nagy roskadás
összekuszálta a vadont. A csapás eltűnt, és a két lovas elvesztette az irányt. A sűrűsödő
sötétség bekötözte a szemüket. Ijedező lovaik körül tolongani kezdtek a fák.
Mire tapogatódzva szálláshelyet leltek az erdőn éjtszakára, fentről már elvétett
csillagfények csurrantak bele a sűrűbe.
Egy védett kis mélyedésben tüzet vert Pünkösd a kovából. A száraz erdei füvek lángot
fogtak. Andalgó jó szagú füst terjedt. A legény előkotorta zsákjából a kenyeret.
Gazdája a leoldott nyergen ült. Két térde között mozdulatlanul nézett maga elé a
földre, lába hegyével nyugtalanul mégis topogott, mintha menni akarna. Messze még a
Sajó idáig! De nagyon is halogatja az Isten az ő szabadulását... Belevágta tíz körmét a
halántékába. És megint Kinga nevét mondta magában. Reggel óta mondta a rétek felett,
az erdők alján, belemondta a magasságokba, a mélységekbe, a napsütésbe, árnyékokba,
hangtalanul egyre mondta a tavaszba. Kinga... Hogy dalolt és csengett valamikor ez a
név, hogy csókolta és égette a száját, hogy bűvölte és hívta, áthívta őt az egész világon.
Kinga... és most csak sír, nyöszörög a mellében és vádol. Azzal a szörnyű álarccal vádol.
Az álarccal, amelyik akkor kezdődött el az ő szépsége felett, mikor nyomorultul letörölte
a csókját.
Keze felmarkolt a földről egy száraz ágat. Azt akarta tenni ő is, amit a mellében tett a
fájdalom és vadul, kegyetlenül megfacsarta az ágat.
A halomba dőlt vadonból felsóhajtoztak a leterített fák. A visszanyújtózó gallyak
keservesen tördelték egymást. Valahol a sűrűben félénk lépkedés kezdődött. Mintha
óvatosan egy menyét jönne a tavalyi avar színén, vagy talán egy madár ugráló, lassú
közeledése?
Ung felrezzent. A csatlós dárdája hegyével izgatottan döfködte a levegőt. Éppen abba
az irányba döfködött, hol az ágas-bogas gallyak között egy emberforma test mutatkozott
a tűzfényben. Az emberforma is félt, Pünkösd is félt. Ung a válla felett pillantott oda. A
sötétségből előkerülő jövevény sebesen pislogott a világosságtól, és hajlongva mondotta:
 — Életemnek jó szerencséje hozott e barátságos szállástüzecskéhez... ha
megengednétek...
Ung beleegyező bólintására örvendezve kászálódott ki a sűrűből. Vézna hátán szegény
zsákocska lefetyelt, és míg két közel szeme figyelmesen nézelődött, szerényen
összehúzta a vállát. Aztán, hogy mentől kevesebb helyet foglaljon el, lekuporodott a tűz
mellé.
— Rám sötétedett az erdőn...
Pünkösd gyanakodva vizsgálgatta. Mikor észrevette, hogy az egész kis emberi
teremtés remeg a félelemtől, nagyot fújt:
— Azt hittem, madár vagy, hogy olyan ugrálva jársz. Tán szarka vót az öreganyád?
Az emberke kissé felhúzta hegyes orrán a bőrt:
— Hát... honnan lehessen az ilyesmit tudni? Merthogy értem a madarak beszédjét, és
madárszóból jósolok.
A csatlós kimeresztette a szemét. Ültében emelgetve magát, érdeklődőn közelebb
igyekezett az emberhez. Nagyon tudakolta, miféléket értett már meg a madarak
szavából? De a másik félemedetten, kérdőn, csak egyre integetett az állával a legény
gazdája felé, vajon beszélhet-e ő ily nagyhatalmas vitéznek a színe előtt?
Pünkösd észbekapott ettől, és lemondóan hallgatott is valameddig. Közben elnyűtt
birkabőrdarabokat szedegetett ki a nyeregzsákból. Nagy tehetsége volt hozzá, hogy
egyebekre hárítsa át a munkáját, és ezért odavetett egy birkabőrt az embernek. Ha már
itt melegszik, fényesítse legalább a fegyvereket. Utóbb maga is nekilátott, mert Ung úr
az előbb erősen rájuk nézett.
Pedig a gazdája egészen másra gondolt. Míg olykor-olykor belerebbent a szemébe a
tűznél gunnyasztó alakok formája, úgy tetszett neki, hogy Pünkösd mellett ott túl Vutuk
az a másik, aki ringatódzva az ő sisakját fényesíti az ölében. A sisak vastükrében
mozgolódó tűzfény altatón, nyugtatón simogatta, és ettől mintha visszafordult volna tőle
az idő. Odafent vannak megint északon, azelőtt, valamelyik vágvölgyi szállástűznél,
mikoriban még Kinga életétől éltek a nappalok és az éjtszakák, és az ő szépségétől volt
szép a világ.
Mennyi idő telt el azóta?... Sehogy sem tudta ésszel felfogni, hogyan öregedhet meg
az ember ilyen hirtelen, mikor még ilyen fiatal?
Pünkösd már nem türtőztette magát.
— No, mondjad csak — súgta kíváncsi izgalomban a jövevénynek.
— Elaludt? Nem hallja? — tudakolta a kis ember, és újból a hatalmas fegyveres úr felé
pislogott, aztán hangosakat nyelt, s egészen halkan mondotta:
— Bizony, rosszat jelentő rút madarak szállnak mostanság az erdőn. A kerecsenek is
igen alacsonyan kerengőznek, oszt tegnap rárómadár repült nagyhamarsággal
menekedve kelet felől a nyugati erdőknek. Napszálltakor pediglen, mikoris madárszóra
vigyáztam, fennszóval huhogták egymásnak a baglyok, hogy öldöklést kezdenek az
emberek, és a varjaknak gyülekezései is rémletesen károgják, hogy emez idők a
királyságnak veszésére rendeltettek...
Ung felkapta a fejét.
— Hogyan bátorkodol? Hord el magad innen, hogy cselédszolgámmal meg ne
nyúzassalak.
Az ember egész testében remegett. Rémületében térdre vetette magát.
— A madarak mondták ezeket, nem én, uram... Nagy méltóságod irgalmazzon nékem!
Hiszen ha elűz a te haragod a tűztől, felfalnak a sötétben leskődő erdei fenevadak — és
olyan keservesen kezdett zokogni, hogy Ung elfordította a fejét.
— Hallgass hát — rivallta keményen, mintha szánakozásáért önmagának tartoznék
ezzel —, teremtett embernek pediglen ily botor dolgokat mondai többé ne merészkedjél.
A királyság dicsőséges és hatalmas, és nincsen oly erő, ami veszedelemre dönthetné.
A madárjós még mindig térdelt. Előre horgadva tördelte a kezét:
— Uram, a tölgy is kidőlt az imént... A rengeteg őstölgye is kidőlt, jóllehet, mióta az
erdőt járom, mindíg hajlongtam előtte elmenőben, merthogy sok régi rovások voltak írva
rajta, s valamikor eleink szent fája lehetett. Áldozati lófőket és egyéb ajándékokat
aggattak rája. Ennek utána néminemű jámbor remete a boldogságos szűz Anya képét is
megfaragta a törzsében, de azért mindenestől mégis teljességgel kidőlt.
 Ungot, mintha hirtelen támadt örvény hidege csapta volna meg.
— Tudnál a tatárokról valami híreszteléseket mondani?
Az ember hangosan jajgatott:
— Uram, még ha kerékbe töretnél, avagy lassú tűzön pörköltetnél, akkor se tudnék
róluk semmit sem mondani, merthogy sohasem találkoztam vélük, és róluk itt a madarak
sem beszélnek.
Pünkösd nagy nyaláb száraz ágat vetett a tűzre. Mire felkapott a láng, lobogó fényétől
a fákon madarak ébredeztek. Az emberke két kezét előre nyújtotta, mintha az életéért
könyörögne:
— Hallod, uram... ímez jót jelent! Fejed felett álmukban hangicsálnak a madarak.
Mondják, sok sanyarúságokban hánykódol, de ez végezetül is javadra válik, mert erőssé
tészen, miért is az emberi renden felül való vitéz lész.
Ung tenyerébe támasztott feje megrándult. Eléje került a régi vágy, és annak a
vágynak kard volt a kezében. Dicsőséget és hírt szerezni, új csillagot tenni a magyar
csillagok közé... Eltűnődve a tűzbe nézett. — A régi vágy?... Már elmúlt az is,
beleütközött egy koporsó, amit négyen vittek a vállukon, Szent András egyház temetője
felé.
A madárjós közben alázatost térden állva egyre a magasba pislogott. A vitéz úr felett
az ágakon a felriadt madarakat hallgatta.
— Ó, uram — kezdte rá megint —, jövendölik, hogy nagy vígasságtól vigadozol te
még, mert a latroknak gazságától nagyobb gazdagságod lészen, mint az arany és
nagyobb hatalmad lészen, mint a hatalmasok hatalma, és végezetül hosszabb életed
lészen, mint az élet...
Ung irtózva rázta meg a fejét. Nem kellett néki az élet. Felemelt kezével jelt adott az
embernek, hogy hallgasson.
Pünkösd sebtében lehasalt, és lopva integetett a madárjósnak: fogja be a száját! Az
ember még kisebbre kuporodott. Lélekzeni is alig mertek ők ketten, és lassan, lassan
még a csend is elaludt.
Mintha az erdő összehajló sötét boltozata lenyomta volna a tüzet, már egészen
alacsonyan égett. Olykor kis erdei állatok szeme fénylett ki a sűrűből, olykor távol
osonások rémlettek át az éjtszakán.
Ung magányos virrasztásában sehogy sem győzte tovább a pirkadást várni. Izgatottan
felállt. Égő ágat vett ki az ernyedő tűzből, és mintha eszét vesztette volna, elindult, hogy
keresse az eltűnt csapást. Frissen kivetett mohának és földnek, felszakadt gyökereknek
kesernyés szaga érzett a sötétben. A magával rántott erdő közepén, mint ledőlt hegy,
félelmesen szétágazón hevert az óriási tölgy.
Az erdők őse... amely szent egyfa volt valamikor.
Ung nagyot került. Arca előtt a szenesedő ág lángja imbolyogva kapkodott, egy
fordulónál hirtelen fuvallat kioltotta a kezében. Jó ideig semmit sem látott, eltévedten
csak állt, mintha megolvadt sűrű fekete viasz ömlött volna rá, és most lassan, kihűlőn
odadermedne a tagjaira. Soká tartott az is, mire szeme előtt az egyöntetű puha sötétség
fatörzsekbe sűrűsödött össze. A fekete viaszból ágak és gallyak kezdtek formálódni.
Odafent magasan, mint sok apró tőr hegye, átdöfködték az éjszakát a csillagok.
Az erdei avar egymásra terült rothadozó tengernyi rétegéből nyirkos párák gőzöltek
fel. Minden gyökértelenül lebegőnek tetszett a föld színe felett, s a fákon túlról lebegőn
egy kis tisztás is mintha jönni kezdett volna.
Ung ekkor döbbent rá, hogy valahonnan titokzatos világosság dereng a szemébe.
Azt hitte, álmodik, védekezőn mégis egy fa törzse mögé húzódott a teste. Visszafojtott
lélekzettel várt. Fülében lüktetett a csend. Melle előtt nyugtalanul tördelte a keze az öreg
fa felpattogzott kérgét. De a csodálatos világosság nem szűnt meg, inkább még kifele
terjedt az erdőből és a tisztáson már a fűszálak is látszottak tőle. Egyszerre megtiport
ágak ropogása közeledett. Ungnak úgy rémlett, mintha a fejében valami fordulni
kezdene.
Emelt szövétnekekkel valószínűtlen alakok szaladtak ki a sötétből. Vállukkal hajlították
szét a gallyakat és közöttük félig futva, nagy pajzzsal gyalogos fegyverhordozó jött.
Mögötte hátrébb egy ló feje nyomult előre. Az állatot drága féken csatlósféle ember
vezette bele a vöröslő ködbe.
 Minden ködszerű volt, és csodálatosan halk és gyors és megfoghatatlan.
Az átvilágított párák felett már látszottak a ló homlokán és szügyén a nehéz hadi
vértek. Már a lovas sisakos körvonala is látszott. Keztyűs balkezét a combjának
támasztva ült a nyeregben, keztyűtlen jobbján gyűrűk fénylettek a kantárszárak között.
Egész testtartása olyan volt, mintha az erdei ágak alatt lehajtott fejét elfeledte volna a
sűrűből kiérve újból felemelni. Kemény állát páncélinges mellének szegte, és mereven
úgy nézett maga elé, mintha egyes-egyedül lenne a világon.
Egy pillanatra ekkor rálobogtak mind a szövétnekek.
Ung összerezzent rejtekhelyén. Az éjtszakai lovasnak olyan szomorú hatalom volt az
arcában, és olyan megsemmisítő bánat volt a tekintetében, hogy nem tudta róla levenni
a szemét.
— Ki ez?...
Babonázottan utána fordult a tovatűnőnek.
Honnan jött? Hová megy az erdőségeken át, hangtalan kíséretével így, éjnek
közepén?...
Csakis oda! Oda, ahova ő maga is útban van, ahova most mindenek táborba szállnak.
Ki akart törni a sűrűből, hozzáfutni ellenállhatatlanul, mondani neki, hogy vele megy...
Mégsem mozdult. Valami lenyűgözte, amit nem is értett. Az idegen lovasnak a fejtartása
tiltotta volna el, vagy a megközelíthetetlen szomorú magány az arcán? Nála
magányosabb embert még nem látott soha, pedig nem is volt egyedül, vezetők,
fáklyások, szolgák, fegyverhordozók futottak előtte, és mögötte is folytatódott még az
álomszerű menet. Hátrább is jött még egynéhány fegyveres lovas. A fel-le mozgó kopják
pillanatig fekete árnyékokat vetettek a megvilágított erdőfalon.
Aztán, mintha csak bájolás lett volna, hangtalanul eltűnt a lovas és kísérete, és a
sötétség felszívta a sűrűbe surranó fáklyafényeket.
Ung kiáltani akart, de nem volt hangja, rohanni akart a jelenés után, de a hirtelen
visszaözönlő sötétben mindenfelől körülállta a lidérces erdő. Nyirkos fatörzsek lökték
hátra, reccsenő karmok téptek bele a hajába. A lába, mintha szabadon kúszó mohostestű
kígyókra lépett volna.
Kimerülten, fázósan megállt. Nagy magányos elfáradásában egyszerre a szállástűzhöz
kívánkozott, a szolgájához, a lovához.
Hallgatódzva felkapta a fejét. Onnan felől, amerre a menetet eltűnni látta, egyre
távolabbról, felriasztott erdei vadak üvöltözése hallatszott. Emerről riadt kiáltozás
szaggatta a zűrzavaros, bomlott éjtszakát. A szállástűznél most vehették észre hűlt
helyét az emberek. Egy magasba emelt csóva keresgélő fényében már kiötlött Pünkösd
alakja és a madárjós, mint valami nyomot szaglászó állat futkosott körülte.
Ungot eleresztette a lidérces erdő.
Aztán jó volt a farkasbőr alatt elnyújtózva melegedőn a tüzet nézni. Jó volt a lovak
mozgolódását, az emberek hangját hallgatni, amint halkan szóltak egyet-egyet.
— Ímé, megmondtam, mikor is megbíztattalak — suttogta később a madárjós
Pünkösdnek —, nem veszhet el a te gazdád nyomorultul néminemű erdei mocsárban,
avagy gödörben, mert a madaraknak szerinte elsőbben még sokat kell vándorolnia és
vitézkednie.
Ez a beszéd követelődzőn beleakaszkodott Ung álomra hanyatlott fejébe. Egy darabig
keservesen viaskodott vele. Mire való lenne vándorolni, sokat vitézkedni?... Hiszen nem
akart ő már semmit... S mintha félálmában reménytelen ürességbe taszították volna,
felnyöszörgött: senki sem boldogtalanabb nála e világon... Senki?... Ködszerűen,
megfoghatatlanul ráhajlott ekkor az ő sanyarúságára a csodálatos lovas arcának
mérhetetlen magányos bánata, és ettől a soha nem látott bánattól gyors elváltozásban
valahogyan kis suhanc lett belőle. Gyámoltalanul ismét ott álldogált az erdőn, a fatörzs
mögött, a tisztás szélén, az a lovas pedig rejtett nagy bánatával tovább lovagolt. Kábult
gondolata utána révedt, megfogódzott benne és vitte le magával a képét az álom
mélyébe.
Mikor virradattal felébredt, jó ideig nem tudta, hol van. Mereven, furcsa ingerültséggel
nézte a hosszúorrú kis embert, aki ott guggolt a tűznél, és pislogva egyre csak őt
figyelte. Aztán Pünkösdön akadt meg a szeme. A legényke hátát egy fának támasztva
majszolta maradék kenyerét. Ung tekintete beletévedt az erdei sűrűbe, és egyszerre
eszébe jutott éjtszakai bolyongása is.
Már elfele lovagoltak a szállástűztől, de ő a fák között nézelődve még mindig azt a
lidérces kis tisztást kereste.
— Erre uram, erre — mondotta a madárjós, aki a szürkületben már olyan biztosan
ugrált a vadon erdőn, mintha otthon lenne —, erre, napkeletnek kell tartanod, uram, ha
a lakott földeken és megintelen az erdőkön túl, ama messze Sajó vízéhez akarnál sietni.
Ung rántott egyet a száron, azért mégis a túlsó irányba nézett. Sehogy se tudta
megérteni. Emlékezetében az éjtszakai menet amarra tűnt el. Hát nyugatnak tartott
volna? Elfele a táborba szállott hadaktól? Tépelődve rázta a fejét. Fegyveres vitézek,
ilyenkor, az ellenkező irányba? Mikor tatárok dúlása fenyeget...
És nem kételkedett többé, hogy az éjjel csak álmodott.
Mire a nap már lesütött a lovak lába elé, ritkulni kezdett a rengeteg. Mintha rügyező
háló szakadozott volna a levegőben, az ágak gyantás fénylő csomózásai között egyszerre
ki lehetett látni az erdőből. Fiatal zöld vetések, széles sötét szántások csillantak a reggeli
világosságban. Távolabb, körülárkolt földön egymáshoz toldozott cselédszállások,
juhaklok és baromólak karimájában nagy udvarház állt. A ház mögött messze
elkanyargott az út a sík mezőkben. A túlsó erdők előtt, akárcsak öregpásztor körül a
nyáj, elfeketült régi fatemplom tövén valamilyen falucska látszott.
Ungnak feltűnt, hogy az úton, mintha a hely processziót járna, szakadozott rajokban
lovasok, gyalogos emberek mozgolódnak. A nagy udvaron is sok népség nyüzsög a kora
reggelben, és a szekerek, barmok zűrzavarában erre-arra fehér asszonykendős fejek
villannak a napban.
A madárjós értetlenül, dünnyögve nézte ezt:
— Torozást, avagy lakodalmat ülnének Máté úr udvarán? Noha ő maga fegyveres
házanépével Fehérvasárnap miséje után legottan elméne innen.
Az udvartelek mögött jó messze, egy dombon, váratlanul, nehéz, nagy lovas jelent
meg ekkor. Vasból volt az ember és a ló is. Még egy jött így elő. Még egy. Vasfejük felett
irdatlan dárdáikon ékbe vágott kurta zászlócskákat fújdogált a szél, és nyomukban, mint
sebesen növekvő, fénylő kemény füvek, kopják hegyei bújtak ki a domb gerincéből. Nem
sok idő telt, szép renddel már egész lovascsapat ereszkedett le csörömpölve az innenső
oldalon.
„Ezek is a királyi hadakhoz szállnak. Fegyveres népével néminemű várispán lehet
amaz első” — gondolta Ung, és ettől valahogyan megenyhült önmagát hajszoló
nyughatatlansága. Ha ezek csak most jönnek, így sietség nélkül, akkor ő sem késett még
el.
A madárjós lefetyelő zsákocskájával a hátán, mint a kengyelfutó, sebesen szedte a
lábát a lovasok mellett. Már bekanyarodtak a körülárkolt udvarra, hogy itatóhelyet
keressenek.
A kút tájékáról gyanakvóan odanéztek a csoportokba verődött emberek. Többen
voltak, mint az útról látszott, előkelőek, közrendűek, még egyházi emberek is, és
fegyveresek valamennyien. Nyergelt lovaik a tornáclábaknál, jászlak előtt, a fák törzsénél
lógatták a fejüket.
Egy tisztes fehérhajú lovas Ung felől kérdezte a közelállókat:
— Mely tartományból jőve el emez?
— Mindegy mán, akárhonnan jöve —, dörmögték körülte egykedvűen. Mióta látták,
hogy nem idegen nemzetbeli az utas, felé se hederítettek. Mindenki a maga baját
beszélte, és senki sem hallgatta a másikat.
A madárjós emeltfejű, magasnövésű, öregedő asszony elé szaladt, és hajlongva
jelentett neki valamit. Ung pedig levette előtte a süvegét. Ha nem is mondta senki,
bizonyosan tudta, hogy leányai és sok szolgálói között ő ennek az udvarnak a
főasszonya.
A szeme pillanatig rajta feledkezett a fehér gyolcskendős fején. Olyan keménynek és
nyugodtnak látszott ez a magára maradt, gondtelt asszony, amint parancsolón rendet
tartott a szokatlan zsivajos zűrzavarban, hogy ellágyultan az édesanyjára kellett
gondolnia. Úratyja ezóta már hadba ment fegyverforgató házanépével, miképpen
Fehérvasárnap miséje után ama Máté úr és az anyja talán éppen ilyen egyedül van a
kolontói udvarban... Erőset rántott ez a szívén.
A főasszony ránézett, s mintha a kezével adna engedélyt, a ház felé is intett:
— Az én uram telkén van szálláshely és eleség minden betérő utasnak.
A kútnál izgatott lármával, újonnan érkező lovasok köré sereglett a férfinép.
Fegyverzett egyházi szabadok lehettek a jövevények. Egy szó beleszaggatott Ung fülébe.
— Miről beszélnek ezek?
Az emberek káromkodtak. Bizonyosat senki sem tudott. Tétovázó hangok ellenkeztek.
Valamelyik lovas erősítgette:
— Hiszen a feldúlt Eger város alól jöttünk egyvágtában mi is...
Ung, mintha már egész testével odafigyelne, kihajolt a nyeregből. Az itatóvályú mellől
tarjagos arcú kopjás ember kérdezte őt bámészkodva:
— Hová mégy?
— Most?
— A tatárok ellen?... — Egy előkelő viseletű öreg főember szomorúan csüggesztette le
a fejét. Elsárgult régi gallérköpönyegén a foszladozó nagy vörös keresztről is látszott,
hogy még néhai András király szentföldi vitézei közül való lehetett.
A tarjagos arcú egyre közelebb jött Unghoz.
— Hagyj fel szándokoddal. Nagyrossz híreket hurcolnak szét a király hadairól...
Ung tekintete indulatosan csapott az ember tisztátalan képébe.
— Nem dicsérendő, ki ily időben gyávaságot beszél.
A tarjagos vállát vonogatta, és morogva elfordult. A keresztes vitéznek kedvére volt a
fiatal ember. Hátrább az udvarbeli asszonynép már a madárjóst faggatta felőle. A
fegyveresek fogadkozni kezdtek a kútnál, hogy majd ellátják még ők a tatárok baját.
Lihegve, porosan két lovasember ügetett be ekkor a kapun. Akik előbb jöttek,
ágaskodtak, lökték egymást, mindenki a lovasokat nézte.
— Hát ezek...
— Mit... hogy mit?...
Valaki elkiáltotta magát:
— Elveszett a csata!
A telken szörnyedve riadozott végig a kiáltás. Megkavarta az egész udvart.
Csuklyás gyapjúkápában, fáradtan rázódva a nyeregben, nagy darab lovaspap
kanyarodott be ekkor. Kápája szélesen lóbálódott körülötte. Szakálla alatt kilátszott
pikkelyes nehéz páncélinge. Durva paraszti keze kopjanyélre tűzött irdatlan vaskeresztet
támasztott a kengyelkarikának.
— Halljuk csak!
— Mely hírek hozója a vecsernyeköpönyeges?
A pap dühösen rivallt oda:
— Balhírek hozója! Elpusztították már mind a hadirendet!
A kúttól egyszeriben köréje sereglettek a férfiak. A ház felől is többen jöttek át
szaladva.
— Mondjad!
— Mátyás urat is leölték — tört ki a pap —, leölték karddal az esztergomi érseket...
— Honnan tudod ezt?
— Futamodó fegyveresek beszélték az út menti udvarokban — fújta a pap —, amerre
jöttem, beszélték, hogy úr Ugrin érsek is elesett volna a szörnyűséges öldöklésben,
miképpen Gergely győrbeli püspök, ama Rajnald nevezetű és Jakab nyitrai püspök, sok fő
esperesekkel, mind a templomos vitézek, és megintelen jámbor Azariás confraterem is
elesett...
— És Dénes nádor és az országbíró, a tárnokmester, Miklós bán és még
számlálhatatlan világi főemberek és királyi szolgák és közrendűek — szólott csendesen a
szentelt keresztes vitéz —, mert végezetül ott volt már özön sok haddal szinte mind az
egész késlekedő ország.
— Ott volt! — dörögte a pap, aztán kimaradt a szava. Búsan leszegte a nyakát. Nagy
szakálla, mint sűrű fekete súly feküdte meg ziháló vasinges mellét.
— Na most beszélj — szólt oda a tarjagosképű Ungnak, és torzan elégültnek látszott
az arca, hogy hát mégis neki volt igaza.
 A többiek mögül egy dagadt fej furakodott elő. Véres, piszkos rongyokkal volt bekötve
a fél szeme. Felrepedt szája kék volt valamilyen rettentő ökölcsapástól.
— Én tudom... én...
Visszalökték.
— Mit tudsz te! Csak olyan tábor mögött járó lehettél.
Egy másik, aki most jött, közbevágott:
— Végső romlása volt az a hadaknak!
Ung konok haraggal méregette őket. Nem tudta elhinni, amiket beszélnek, mert hát
hogyan omolhatnék össze, ami örökkévalóság? És mintha a tűrhetetlen emberkárogással
szemben valami ellentmondást várna, nyughatatlan tekintete keleti irányba révedt.
A túlsó erdő alól fityegő hadivértekkel, lovas nélkül, csörömpölőn, nyerges,
szerszámos nagy ló száguldott át ekkor bomlottan, hanyatt-homlok a mezőkön. Jött,
gazdátlanul, repülő üres kengyelvasakkal, megvadultan, robogva, dübörgő vágtatással,
és az udvarárok mellett oly közel rohant, hogy szinte hallatszott a fúvása. Ungnak a
képébe csapott a szele.
Ez a zörgő, dörömbölő, gazdátlan állat; mint a csatavesztés szörnyű magányos réme,
véres szemmel, tágult orrlyukakkal lobogva süvöltött bele a céltalanság távolába.
Ung kínlódva, megalázottan érezni kezdte, hogy körülötte az emberek talán mégis
igazat beszélnek. Az arca elváltozott, de makacs szája még ellent akart volna mondani.
Lassú, sötét hangon, fehér gyolcskendője alól, ekkor szólalt meg az udvartelek
főasszonya:
— Nem tudjátok ti azt... a királynak is menekülnie kellett már onnan.
Ung megmarkolta a nyeregkápát. A nagy, magasnövésű asszony, aki olyan keményen
és egyenesen állt, lehajtotta a fejét, mikor mondta:
— Tegnap napszálltakor Béla király eme kútnál itatta meg a lovát...
Sok idő telt.
Remegve egy kéz emelkedett bele a levegőbe:
— Arra lovagolt.
Némán, komoran abba az irányba néztek valamennyien. Hátrább felzokogott valaki,
férfiember nehéz darabos zokogásával belesírt a csendbe.
— Arra lovagolt...
— Arra?... — Ung visszafordult a nyeregben. Tenyerét a lova farára támasztotta, és
összehúzott szemmel nézett a nyugati erdők felé, oda, ahová már nem is lehetett ellátni.
És a lidérces vadonban libegve jött a ködben egy kis tisztás, megint felgomolyogtak a
vöröslő párák, újra látszottak a vértek a ló szügyén és a homlokán. Már a lovas sisakos
körvonala is látszott, és Ungot megint szíven ütötte a megsemmisítő bánat a nagy,
komoly szemek tekintetében, s megint kis suhancnak érezte magát ott a fa mögött, a
tovatűnő fejedelmi arc szomorú magányos hatalma előtt.
Ő volt...
Nevezhetetlen borzongás futott át rajta. Nem hallgatta, amit a főasszony a kútnál a
többieknek beszél, de közben valahogy egyre tisztábban látszott minden, mint akkor.
Igen... horpadt sisakján aranyleveles kis korona futott körben, keztyűtlen gyűrűs keze
keskeny volt és izmos, vaspikkelyes saruján száradt sár tapadt, sarkantyúja szeges nagy
tövisébe agyagkölönc szorult, kengyelén tépett gaz és sás fityegett. És a kardja... az
Árpádok régi kardja... és az arca vágása, az Árpádok régi arca. És vele mentek mind,
mikor tovább lovagolt.
Ő volt... Nem álmodott... Ő volt és elment.
Szegény szívébe belemarkolt ez az új fájdalom is, és kifosztottan lehorgasztotta a
fejét. Úgy érezte, köröskörül minden üres lett, minden elmúlt.
De az udvar nyersen megint belesivalkodott a fülébe. Mint a többiek, ő is az ellenkező
irányba nézett.
A falu mögött az erdőből egy csapat lovas vágódott ki. Sebesen, eszeveszetten
kanyarodtak elő, és jöttek a kis fatemplom alatt, mint iramodó lándzsás förgeteg. A
nyomukban zavarodás támadt, rohanva indult az egész falu.
Az udvartelekre nyugodalmasan, lomha csörömpöléssel ekkor kocogott be a várispán.
Vasas népei ellepték az árkolás mentét. A kút körül sötét morgással csapott fel
valamilyen ingerült hang:
 — Hát most jöttök csak?...
— Későn jöttök!
— Győztek mán a tatárok.
Az ispán vörös arca egészen elfehéredett.
— A zólyomi tartomány turóci gyepüjének vagyok a hadnagya. Messze onnan idáig az
út!
A tarjagos képű ismét nekibátorodott.
— És te uram — agyarkodott Ung felé —, tán te is eme késedelmeskedőkhöz tartozol?
A főasszony odaküldte udvarbeli elöljáróját, csendesítse a kiabálást, hogy senki az ő
telkén ne sértse a vendégjogot, és keményen, tiltóan maga is odanézett. Kintről megint
új lovasok fordultak be. Egyiknek-másiknak vérrel kevert volt a ruhája, és a
nyugtalanság egyre növekedett. A levegőn át a fergeteges lovascsapat közeledése is
hallatszott már. Hirtelen egy páncélos vitéz robogott el, meg sem állón, fejvesztetten,
kint az úton.
Patkócsattogás, kavargó por, vad káromkodás. Sovány, hosszúlábú lovon megint
előtűnt egy ember.
— Meneküljetek!...
Az ember ide-oda ingott a nyeregben.
— A tatárok!
Valami új és megfoghatatlan tört be ezzel a kiáltással az udvarba. Hogy ide is
bejöhetnek? Ide, ahol biztonságban érezték magukat a teremtett lelkek.
Megrakott, nyikorgó szekerek, futva terelt nyájak, lihegő, szaladó gyalogos népségek
torlódtak előre.
— Jönnek!...
Még egy lovasember ordította ezt. Annak, aki azután benyargalt, már nem hallatszott
a hangja, csak a szája nyílása látszott, csak a keze emelkedett fel a rémült zsivajban és
megint leesett.
Az úton vágtató alakok sodródtak el, el amarra... A felkavart porból csak a kiáltásuk
rivallt vissza:
— Jönnek!...
— Üldözik...
— Halálra keresik a királyt!
A királyt!... tépett bele Ung fejébe, és Kinga halála óta először fordult a szíve az élet
felé. Valakit félt megint! Hogy félti..., és fiatalságát felülhaladó súly szakad reá. Őrá,
csakis rá..., s mint máskor, annyiszor, nagy bajban, kis bajban, neki kell most vetnie
magát mindennek. Rá nehezedik az egész, egyedül reá, az is, amit a többieknek kellene
viselniük. Ő felel érte. Ő!... Ott a kútnál, az örvénylő riadalomban egyszerre magasba
egyenesedett a nyeregben. Már a fejére zörrent a sisak, belefűzte a karját a pajzs
szíjába, és mint emelt kard a napsütésben, megcsillant a többiek felett.
— Hát emez itt?
— Mit akar?
Meg se hallotta. Sisakja alól ekkor már a messze falucska irányába nézett: mi az
ott?... Az erdő előtt... a templomnál is...
Halántéka forrón lüktetett a hideg vas alatt, a szája kinyílt:
— Lóra, lóra! — vadul követelőn ordította bele a zűrzavarba. Rá se ismert a tulajdon
hangjára.
A főasszony megrendülten figyelte.
Sokan kiszaladtak a házból. Hátrább az ólakból, errébb a kút mellől is ránéztek
valamennyien. Nyugtalanító varázs volt az elszánt fiatal arcban, pillanatra magához
igázott minden tekintetet, és e hirtelen támadt erő, mint láthatatlan marok, összefogta
és megrázta az egész udvart.
Senki sem ismerte. Nála öregebbek, főemberfélék, azok is, akik egymáshoz tartoztak,
most egyszerre mégis felé fordultak, mintha tőle várnának valamit.
— Honnan jött?
— Ki légyen?
A felindult asszonynép között izgatott sugdosás futkosott.
— Nékem olyannak mutatkozik...
 Valamilyen bátortalan felismeréssel mondotta a másik:
— A lándzsáját is azonképpen tartja, miképpen a sárkányölő szent a templomi faragott
képen.
A főasszony nem vette le róla a szemét.
— Szent György vitéz havában vagyunk — mormogta aztán csendesen.
— Amoda nézzetek! Ott...
A szemek babonázottan követték Ung tekintetét.
A mezőkön túl, az erdő előtt, a fatemplom szalmatetejéről fekete gomolygásban sárga
láng csapott fel a napvilágba. Már a kis faházak is égtek összevissza, és a füstben
sebesen, alacsony idegen lovasok mozgolódtak.
A legelőmezőkről ügető csordák és nyájak mögött pásztoremberek jöttek futva. Az
udvaron jajgatva szaladoztak a szolgálóleányok, az ólak irányából villás cselédemberek
rohantak elő, és a lármában elnyújtva vonítottak az ebek.
Ung megrázta a kopjáját a levegőben:
— Lóra! — hallatszott újból, olyan kiáltással, mintha nem emberi hang kiáltotta volna.
— Üldözik a királyt!
A vecsernyeköpenyeges pap, az öreg keresztesvitéz már lóra vetette magát. Mások is
gyorsan kapaszkodtak vissza a nyeregbe, és senki sem tudta többé, miféle parancsnak
engedelmeskedik. Az ismeretlen vitéz lova két lábra ágaskodott a sisakos fejek felett.
— Huj! Huj!
— Utána!
Az udvarház fala szétdobálta a kiáltást, rikoltva csapkodott, hangzott, erre, arra, kint
az úton is, és megfordultak tőle, akik robogva szembe jöttek. A körülárkolt telek
kavargott. Kürtölni kezdtek az ordításban. Az a fiatal idegen lovas pedig nem nézett
hátra, van-e aki követi, csak vágtatott kantárt eresztve neki a szabad mezőknek, az égő
templom iránt. Lova nyakára dűlve, előre szegett kopjával kettészakította maga előtt a
levegőt. Száguldó rohanása örvényt tépett. Ellenállhatatlanul mind többen sodródtak
utána.
Az udvarárkon túl fegyveresen nyeregbe szálltak a határispán emberei is.
— Mi dolog ez? — ordította az ispán, mint veszett tulok, aztán megindult alatta a ló,
és ragadta a dühöngő vastornyot a nyargalók után.
Legelől már csak egy elnyúló villanás volt a föld felett a száguldó kopjás fiatal vitéz.
Sisakja mellett irdatlan nyilak süvöltöttek, óriás vasszögek koppantak a pajzsán.
— Rajta, rajta!
Ung nem tudott többé semmiről, nem gondolt többé semmire. Vitte a veszély féktelen
mámora, és eszeveszetten véresre sarkantyúzta a lovát, amint a halállal szembe
vágtatott.
Van még szép halál, szabad mezőn, vad kürtölésben...
Már érzett az égő falu füstje. Idegen hangok ütődtek ki a süvöltő sistergésből. Bőgtek
az ólakban rekedt barmok, gerendák zuhantak, lángolva süppedtek le az apró tetők, és
mintha a tűz nyelte volna el a gyújtogatókat, alacsony gyors lovaikon szétfoszlottak a
sötét gomolygásban.
Pillanatig magára hagyatottan csak az égő falu látszott. Ung mögött elbizakodott
kurjongatással dübörgött fel a föld, mikor oldalról nyílzápor szakadt a vágtatókra.
Karéjban nyargalva, ijesztő apró lovasok bukkantak elő a füstből. Kiáltás nem hallatszott,
hangtalanul, nyilakat szórva jöttek. Szélről görbe kardok kaszálták a levegőt, aztán
lekapták bivalybőr sisakos nagy fejüket a vézna testű, széles vállú szörnyek. A lovak
hátán már csak barna bőrpajzsok ültek. Mintha néma repüléssel óriási denevérek akartak
volna a vágtatók mögé kerekedni...
Ettől meginogtak a tatároknak kanyarodó fegyveresek. Elszakadt a dübörgésük. A
térség sebesen növekedett Ung közt és közöttük a szabad mezőn. A vértezetlen ló
könnyen vitte lovasát. Az állat füle hátra lapult. Szája mellől tajtékfoszlányok repdestek.
Aztán sokan látták. A lovas karcsú, izmos teste felállt a kengyelvason, és száguldásában
visszanézett.
— Utána!
 Ez a vad bátorság onnan előlről elkapta a maradozókat. Megint nyomába igazodott a
robogás. Az egymásnak verődő vértek és fegyverek zörejétől viharzúgás támadt a
mezőn.
A füstből tüzes parittyák csapódtak elő. Hulló pernyék alatt kerekedtek egymásnak a
viaskodók. Izzadtság és friss vérszag érzett. Öklelődárdák reccsentek, rekedten ütköztek
össze a vasak, csörömpölő zuhanások hallatszottak. A lovak patája üvöltő emberhúsra
lépett.
— Isten akarja! — kiáltotta az öreg keresztesvitéz, és lebukott a nyeregből.
— Kutyafejűek!
— Ördöghada!
— Krisztus! Krisztus! — harsogott túl mindent a páncélos pap hangja.
Az ácsolt templom lángoló fatornya megroskadt a füstben.
— Krisztus!
Ung féloldalt rivallt a pap képébe:
— Égő egyházára nézz! Ő nem segít!...
Már elsodródtak egymástól a hörgő kavargásban.
— Nesztek Márton érsekért! Nesztek sok keresztényekért! — ordította a pap, és nagy
vaskeresztje, mint a kelevéz, véresen körbecsapkodott.
A tatárok fejük fölé kapkodták a pajzsukat. Szélről zuhogtak a csatabárdok, középütt
meleg vér folyt az emberi karmok alatt. Mint halomba csimpaszkodó fenevadak tépték
egymást az ellenfelek és hallatszott az összeszorított lovak fúvása. Ungnak szekercevas
mart a vállába. Kitépte magát a harapásából. Nehéz nagy kardja visszavágott. Vér
freccsent a szemébe. Nem lehetett most kitörölni. Zavarosan ezen a véren átlátta, amint
egy széthasított test kettészakadt előtte. Hó!... Meredt pofával lefordult az egész. Más
arcok kerültek elő. A füstből rémeket hoztak ki magukkal a tatárok.
— Az ördögök!
— Végóránk ez!
A pap keresztje felsötétlett a füstben. Ung vakon, irtózva beletaszította a kardját az
egyik rém szemébe. A rém hátrazuhant, de az arca levált, a kard hegyén maradt, és ő
magasan a feje fölé emelte.
— Álorcájuk van!
— Oda nézzetek!
Röhögve üvöltözött a mező. A rémület szétesett. A felszaggatott föld előbbre lökte a
támadókat. A lovak csúsztak a vértől lucskos füvön. Tiporva gázolták a tatárokat.
Szélsebesen menekültek az élő kevesek. Az égő falu füstjében eltűntek az utolsó surranó
denevérek.
A győzelem már beleordított a halálordításba, és részeg zsivajától nem hallatszott
semmi egyéb.
A földeken át villások, kaszások, fustélyos emberek szaladtak. Botorkáló öregek
mögött rémült bámészkodással udvarbeli szolgálók is jöttek kifelé tatár tetemeket nézni,
és a tűzben összeomlott falu előtt gondtelt parasztok álltak a füstben. Panasztalanul
szemlélték a pusztulást, mert már amúgy sem lehetett ellene tenni.
A sebesültekkel senki sem törodött. Egy sárgaképű ember felült a halottak között és
integetett. Kint a mezőben az összegabalyodott testek fölött horkolva léptetett a kápás
pap lova, míg ő a lassú haladásban, lefele fordított véres nagy vaskeresztjét oda-
odanyújtotta csókra a haldoklóknak.
— Előre! A tatárok után! Űzzük őket! — bömbölte a határispán, aki eddigre már
hetvenkedőn az élre került. Nyomában az összeverődött hadinép, ölni akaró vad vággyal
robogott a völgy felé.
Ung velük vágtatott, de mintha felhő jött volna elé a völgytorokból, alig látta az utat.
Szeme előtt elsötétült a világ. Teste lefele csúszott, keze még markolta a kardot. A
napsütésben már nyargaló árnyékok iramodtak el felette. Nehéz paták felszaggatott
földet vágtak rá, rothadt avart rúgtak az arcába. Elrobogtak mellette a fegyveresek.
Nagy lármával, ordítozva követték a várispánt a könnyű üldözésben.
Ung lehajszolt lova még velük sodródott egy darabig, aztán kivált és hosszan, keresőn
belenyerített az erdőkbe.
Pünkösd kihajolt a nyeregből.
 — Uram... mi lelt, uram? — Már dühösen rázta öklét az elrobogók után. — Úgy itt
hagytak ezek, mintha a veszedelemben nem is te lettél volna elől.
A távolodók dübörgése mind messzebbről vetődött vissza a völgy kanyarodóiból.
Elmentek... Nélküle... Kifordított tenyérrel végigtörölte a homlokát. — Mit bánta!
Semmit sem bánt. Ő a halált kereste. De még az is elment... Mellette ment el...
Nélküle...
— Azért szép vót ám az, uram — lelkendezett a legény —, csodára szép, a kolontói
kiskirály ott elől, mint a förgeteg — szeme a gazdája tekintete után fordult —, messze
járnak mán azok... De annakelőtte mégis csak neked engedelmeskedtek, akár az otthoni
határban a legények és a tatárördögök is úgy elkanyarodtak előled, miképpen a tiszai
földön a megvadult gulya.
Pünkösd jó darabig várta, hogy erre majd csak felel a gazdája. Sehogy sem tudta
ésszel felfogni, miért oly igen csendes ily nagy diadalom után... még ha nem is
magasztalták fel érte...
Miközben egy fa derekához kötötte a lovakat, és a hevedert is megeresztette rajtuk,
nyugtalanul egyre hátranézett.
— Felelj már, én gazdám — mondotta alázatosan, s megint közelebb került —, hiszen
másmilyen vótál te annak előtte, teljességgel másmilyen — a melle gyorsan járt, felemelt
karjával törölgette az arcát. — Mióta ott a halászoknál megleltelek, gyakracskán rájárt
vóna a szám, hogy kérdezzelek, csak nem bátorkodtam, ezért is azt se tudom mán,
örülsz-e, búsulsz-e? — Hirtelen ijedtség parázslott fel a szemében: — Mi az ott? A
vasingből gyün, a válladon... vérzel... ama veszett tatárkutyák...
Ung fél szemöldöke lassan felhúzódott, ahogy oldalvást lenézett a vállára:
— Kevéssé megsebesítettek.
Már kiegyenesedve állt az erdei út szélén.
A völgyben nagy és üres volt a csend. Onnan felől, amerre a fegyveresek elrobogtak,
lódobogás sem hallatszott többé. Egyetlen mozdulattal leverte magáról a rothadt avart,
amit azok száguldásukban a képébe vágtak, és indulatosan helyére rántotta keskeny
csípőjén az elcsúszott övszíjat. Aztán egy marok leszaggatott fiatal tavaszi fűvel törölni
kezdte a száradt vért a kardja rovásából. Még föléje hajolva állt, mikor megakadt a keze
a vason. Fáradt szeme, csodálatosan megéledt tekintettel elcsillant a kard felett, arra a
tegnapi erdők felé.
De őt már nem üldözik! Ung magára maradottságában felemelte a fejét:
— Bántatlanul mehet útján a király...

III.

Félelmes lombhullás kezdődött el a tavaszban. Mintha egy földöntúli erdő rázkódott volna
meg a világ felett, lassú kísérteties hullással bongó levelek zuhantak bele a rengetegbe,
és az esésük úgy hangzott, mintha vasból lettek volna.
— Harangoznak...
Amarról is, emerről is, fent a hegyoldalakon, konventek, apátságok templomaiban. És
valahol a sűrűségben is felcsaholt egy régi monostori fazörgető.
A lovak horkanva rángatták a kötőféket. A nyugtalan magányban már nyöszörgött,
recsegett, kongott, sóhajtott az egész erdő, és az úr és szolgája arcán elsápadt a
gondolat.
— Halált harangoznak mind az egész tájban.
Ung a magasba nézett. Ha el lehetne látni a fák felett, túl a völgyeken. Mi történik ott?
Merre van még út, merre fordíthatja a lova fejét?
Eszeveszetten nekivetette magát a hegynek emelkedő erdőnek.
Pünkösd kiáltozása már a mélyből hallatszott utána.
— Hadd mosnám le a vért rólad, uram!
De ő egyre gyorsabban iramodott. Vállsebe sajogva lüktetett fel a nyakába.
Erőlködésétől szinte szakadoztak homlokában az erek. Az erdőn ölyvek riadtak, mögötte
kígyózó csörgéssel peregtek az ágon maradt tavalyi levelek. Összeharapta a fogát. Még
ez a kapaszkodó! Már átkéklik az ég. Fojtós, perzselt szagot érzett. Orrcimpái sebesen
jártak, mint vészt szimatoló nagyvérű lovaké. Hirtelen széttépte maga előtt a gallyakat.
A ragyogó tavaszban szürke füstfelhők húzódtak a hegy alatt a túlsó oldalon, és a
földeken töméntelen fekete libegés szállt. Szálltak a varjak keletnek.
A szomorú Sajónak, a Hernádnak talán?...
Odalent a szorongó tájban a vizek mentén, mint nekivadult tűzsörényes fekete
ménesek, kanyargó gomolygások rohantak bele a mezőkbe. Égtek arrafelé a lábon
maradt tavalyi nádak. A szántók és rétek között világtalan fakó lánggal égtek a falvak a
napsütésben. A patakban egy leszakadt fahíd... Üszkös boglyák, rügyezésükben
megaszalódott erdők. Túl egy égő malom fénye vérzett a vízen.
Ung kiszáradt szája felett verejték gyöngyözött. Amerre a szem elláthatott, égett az
egész tavasz.
A tűz mindenfele átvilágított a füstön, és ő sápadtan, mozdulatlanul nézte ezt. Nincs
többé út... Béla király lova patkójának elmerült a nyoma erdők avarában, és a futótűz
felperzseli a menekülő hadak elszéledt nyomát. Megfacsarodott a keze a kardja nagy
vasgombján.
Hát felgyújtották már a királyságot...
Fájdalom és düh és szégyen szorongatta a torkát. Soha nem érzett új gyötrelem
szaggatott a mellébe. Igazában csak most tudta meg, hogyha nem is járt ezeken a
tájakon, ha nem is az ő jószágai itt a földek, sem pedig az ő atyafiaié, szeret mindent
mindenestől, még azt is, ami ide se látszik, szereti az egész országot, mintha Kolontó
lenne.
A pusztuló tavasz füstjében egyszerre olyan messzire kezdett látni, mint soha
életében, sem a havas hegyek hágóiról, sem a végtelen pusztaságban, és felderengett
benne, hogy valamilyen nagy nehéz tennivalója van még neki ezen a világon.
Míg ő messzeségekbe tűnődött, alatta egy marhajáráson bátortalan kis csapatokban
emberek jöttek ki az udvartelek irányából. Ezek is a tájat kémlelték, a tüzet nézték. Ung
most vette észre, hogy közel hozzá, hosszúnyelű vaskeresztjére dűlve is áll egy ember a
hegyoldalon. Csuklyás kápában állt ott. Lefele nézett, és széles páncélinges melle olyan
küszködve lélegzett, mintha nehezen emelgetné a ráterülő sűrű fekete szakállt.
— Eger fele akartam volna ellátni, merthogy ott születtem — mondotta, mintha csak
magának mondaná —, jóllehet, botorság ez... nagy járóföld ide, és a tatárok fel is
égették már ama püspöki helyet. — Egyszerre elakadt a lélegzete. — Te vagy ama vitéz?
Ung tétovázva nézte őt, aztán ráismert a kápájáról meg a szakálláról is.
A szerzetespap széles, alacsony homlokában, mint két öklelődző bolyhos fekete kos,
egymásnak ugrott a szemöldöke:
— Te vagy, aki kiáltottad akkor, hogy a Krisztus nem segít?
— Én — felelte Ung és sötéten lemutatott a tájra.
De a pap tekintete nem követte a távolba a mozdulatát. Szeme fáradtan, pillantás
nélkül nézte a nyúlánk fiatal kezet a levegőben. Egy asszonygyűrű aranya csillant meg
rajta. Aztán lenézett a maga durva nagy paraszti kezére.
— Ha urak rendjéből is születtél, vitéz...
Nem mondta tovább, amit kezdett. Egy darabig hallgatott. A szerzetespap nyomott
nehéz homlokában megint egymásnak szökött két borzas szemöldöke. Felzaklatott arca
egészen eltorzult. Fákat szeretett volna tövestől kitépni, sziklákat lódítani, az öklével
szerette volna tulajdon mellét betörni, amiért ilyen pusztulást kell itt látnia, amiért
riadtan éreznie kell, hogy ingadozik az isteni irgalomba vetett hite.
Felhördült. Épp jókor vetődött ide emez, hogy kitöltse rajta vad kétségbeesését:
— Hallod-e? Hogyan bátorkodtál az Isten ellen fordulni? Bizony, az Egyház
törvénytevése elé hurcoltatnálak másmilyen időkben, hogy a hóhér kiszakítsa nyelvedet
a szádból.
— Felsőbb rendből való vagyok. És a kardom is megvédene ellened.
— Ily főbenjáró vétekért a felsőbb rendből valók is lakolnak. A kardodat pediglen
könnyen kiverhetném asszonygyűrűs kezedből.
Ung félig lehunyt pillákkal, megvetően nézett reá. A többiek elrobogtak mellette, és ez
az egri atyafi csak arra az egy szavára emlékezik?
De a pap már megint a tájra meredt.
 — Ott! — nekicsapta két kezét a halántékának. — Látod-e?
Messze az ég szegletében, a távol déli erdők alján, apró barna denevérek repdestek
elfele a napvilágban. És amint lóháton odább surrantak, fel-fellobbanó villanások
sodródtak velük.
— Viszik a tüzet!
— Gyújtogatnak! — tördelte az egri barát. — Csapkod a láng... amarra is füstöl...
Uram Jézusom...
— Ne hívd! — kiáltott rá Ung keservesen. Egyre várta már, hogy valakinek a szemére
vethesse boldogtalan szegény élete kínját: most hát megtalálta. — Ne hívd!
A harcban elfáradottak, mint az ellenségek fordultak egymással szembe.
— De bizony hívom! — rivallta a pap — és te is jól tennéd, ha hívnád.
— Hívtam! Ő nem segít, nekem sem segített, mikor kértem. Ő a halálnak segít, a
tatároknak. Oda nézz, te, aki az ő papja vagy! Nekik adja a hatalmat az Isten
kegyelméből való király és keresztény országa felett.
— Ezeket nem az Isten cselekszi — morogta a szerzetespap —, hanemha a fekete
ördög.
Ung rászegezte a szemét:
— És a mindenható Istennek nem lenne hatalma az ördög felett?
— Az Isten a hatalmat a felkent királynak adta — az egri barát hangja egyre
bizonytalanabbá lett —, de a főemberek közül sokan ellene szegültek, és a Gonosznak a
kezére játszották az országot. A Gonosz pediglen nem a farkasokat pusztítja, hanem az
Úrnak nyáját.
— És az Úr nyája megszalad!
— Ne ócsárold ama számlálhatatlanokat, kik meghaltak a csatamezőn.
— Győzniök kellett volna! — kiáltotta Ung.
A pap arrafele pillantott a fák között, amerre lent, az égő falunál együtt verték ma
reggel a portyázó tatárokat.
— Győzni, mint ott — mondotta komoran.
Ung felrántotta a fejét:
— Valamikor a mi öklünktől reszketett a világ, reszkettek a német tartományok, és a
gallusok agyába rontottuk a kardunkat. Valamikor adót fizettek sok körülvaló
szomszédok és hódolt fejedelmek és népek térdeltek a magyar király előtt. Most pediglen
— keze a torkához kapott, mintha fojtogatnák —, most futnia kell az ő birodalmában
éjnek idején, mint latroknak erdőségeken által, neki, aki Árpád fejedelemtől és a szent
királyoktól vette eredetét.
Miközben beszélt, a pap hatalmas teste ellenállhatatlanul egyre közelebb mozgott a
gallyak között. Ung hangja elrekedt:
— Eszét veszti ettől dühében a teremtett ember!
Az egri barát lehorgasztotta széles nyakát.
— Jóllehet, alázattal kellene viselnünk az Úr próbálását.
— Alázattal? Hát te alázattal viseled?
A pap roskadtan hallgatott.
Ung szeméből szinte láng csapott a szemébe:
— Miért nem felelsz? Ti papok tanítottátok alázatra ezt a büszke, bátor népet és ímé,
megalázottá lőn.
— Eszedre térj! — förmedt fel a másik.
— Most térek eszemre, mikor mondom. És mondom, hogy a rettenetes bosszúálló
Isten félelmével ti tanítottátok a mi vérünket a félelemre is.
A pap hüledezve meredt rá:
— Féljed őt te is magahitt vitéz, mert szörnyűséges az ő hatalma.
— Hát akkor miért nem segít?
— Hogy miért nem segít?... — A szerzetes atyafi, mint a bekerített erdei bölény,
tétován lóbálta ide-oda a fejét és alulról nézett a messzibe.
Egyszerre irdatlant bődült:
— Vétkeztünk! Vétkeztünk és ímé bűnhődnünk kell! — Megkönnyebbült. Most hát
meglelte, amit mondania kellett és ezt nagy szorongattatásában csakis az Isten
sugalmazhatta neki.
 — Vétkeztünk...
Ung fázni kezdett a napos hegyoldalon. Szívébe belenyilallt a maga nagy
boldogtalansága. Mit vétett Kinga az ő ájtatos szomorú kis életében? És milyen szörnyen
szenvedett, hogy végül is csak meghaljon.
— Mit vétett?...
Az egri barát dörmögve kérdezte:
— Kiről beszélsz?
Ung szomorúan nézte őt, és arra gondolt, ha ez a pap másmilyen lenne, hogy
vágyódnék most elmondani neki magányos keservét. De így egyebet mondott:
— És te, vitéz atyafi, ki a Krisztust szolgálod minden erődből, mit vétettél, hogy itt e
pusztulás láttára ezenképpen kellessen sanyarognod?
— Hogy én?...
A nagydarab ember félszegen reszelt egyet a torkán. Ki törodött eddig ezzel? Hát az ő
bajára is lehet gondolni?
Figyelmesen megint csak szemügyre vette az ismeretlen vitézt, ahogy ott állt,
megsápadtan, hajadonfővel a hegyen és mély aranybarna tekintetétől felmelegedett
valami a szívében. Milyen elszánt és szomorú az arca... Az atyafi pillanatra
megfeledkezett a haragjáról. Szinte a fiának szerette volna tudni ezt az ifjú embert, a
Krisztus vitézének, mert ilyenek kellenének most papoknak ebben az országban.
Ilyenek?... Félben maradt a gondolata: — Szent Jézus, miket beszél ez itt? Mire
vetemedik megint? — Hirtelen elöntötte a méreg, és most nem furdalta a lelkiismeret
indulatos természetéért. Az erek, mint kék ágak dagadtak ki a homlokán:
— Mondani mered, hogy a tatárokkal van az Isten? Te... te... nincs velük! Ördög
fattya, rút csalárdságokat beszélsz. A mi ostorozásunkra küldte ki őket az Úr! A te
ostorozásodra! — ordította és előrelódultában nagy vaskeresztjével Ung felé sújtott.
De ő fél kézzel elkapta a keresztet:
— Megvert már — suttogta —, ne üss meg Ővele! — aztán megtántorodott. A vasinge
alól kibuggyant vállából a vér. A képe még fakóbb lett. Megroskadt hátát nekiejtette egy
fának.
A pap elvörösödött nyaka feléje görbedt. Közel voltak egymáshoz. Tikkadt lehelete
Ung képébe fújt. Most vette észre, hogy sebesült.
— Ott vágtak meg, ama viaskodásban?...
Ung magához húzta a keresztet, és sokáig fölé hajolt. Rászáradt, kitépett hajcsomók,
barnult bőrcafrangok, szétkenődött velőcsiriz alatt csakis a Krisztus látta. Mintha megint
Kinga keresztje lenne előtte a mécsvilágban, azon az éjtszakán, mikor kialvó életéért
imádkozott. Most nem imádkozott és nem könyörgött már. Csak nézte a megfeszített
Krisztus képét, és a melle gyorsan zihálva járt:
— Nem segít! Nem segíthet, mert odaszegezték a két kezét!
Ekkor eleresztette a keresztet.
A kereszt vasas feje belevágódott a földbe. Ung hangja elhomályosult, mintha halkan,
tűnődve messze emlékekről beszélne:
— A mi régi Istenünknek nem volt odaszegezve a keze... Ő kardot fogott népe
védelmére.
A pap megborzadt:
— Ki tanított téged ily káromlásra?... Honnan tudod, amiket mondottál?
— Mai napig nem tudom, hogy tudom — felelte Ung, és nem csodálkozott, hogy ez
most már így van.
Az egri barát nehéz testét egyik lábáról a másikra döntötte. Menni is akart volna
innen, nem is, merthogy mégsem hagyhatta ezt a dolgot ennyiben. Elszánta hát magát,
és nagy zuhanással letelepedett a földre. De aztán minekelőtte a térítés munkájának
nekilátott volna, előbb mégis inkább enni akart. Éhes volt. Tegnap óta nem került falat a
szájába, veszedelmes messze utakon lovagolt át, és reggel keményen verekedett.
Előkotorta a kápája alól bevérezett szurtos kenyérzsákját. Hasznos okulására lesz ez
ennek a vitéznek! Hadd nézze, miképpen elégíti meg magát, neki pedig azok után,
amiket mondott, egy harapásnyi eleséget se ad. Kényelmesen megtámasztotta a hátát,
és két combját jó messzire szétvetette a földön. Ung se bánta, hogy így ő is csendesen
maradhat itt még egy keveset. Visszahajlított karjával megfogódzott maga mögött a fa
derekába. Fáradt tekintete ezalatt szinte tudtán kívül a pap szedett-vedett fegyverzetét
kezdte nézni. Egyszerre a szemébe ötlött, hogy mezítelen lábán fatalpas, szőrös
kecskebőr sarut visel, és mindegyik saruján felszíjazottan másmilyen sarkantyú
kapaszkodik. Az egyik nagy volt és hosszúszegű, a másik kurtanyelű kis tüskés.
Az atyafi elkapta az ifjú ember pillantását.
— Nézed? Sietségben a csatamezőn találtattak eme sarkantyúk különb-különb
lábakon, merthogy amúgy sem kellettek már ama tetemeknek.
Azután mire jóllakott, megint csak utálni szerette volna az elvetemült vitézt, akinek a
beszédei mégis felbolygatták az ő elméje nyugalmát, amit különben is elégszer
kísértgetett incselkedéseivel az ördög... Igaz, hogy sebesített ember ez itt és bizonyosan
éhes is... Megszánta. Hüvelykujja és a kés csorbult pengéje közé fogva a szalonnát,
odanyomta neki:
— No, akarsz?
Mikor már egy ideig így tartotta kezét a levegőben, és a vitéz nem nyúlt utána, ismét
elöntötte a harag. Nyelt egyet-kettőt, hatalmasat és oldalvást dühösen egy fatörzsnek
vágta a szalonnabőrt.
— Nem igaz, hogy az öreg istennek kardja van a mi védelmünkre... Semmi sem igaz
abból, amit mondottál!
Megrázta egész roppant testét, mintha az elvetemült beszédeinek a jármát akarná
levetni magáról, és a gondolatai messze háromkúti monostorának a tanításai után
kapkodtak:
„Uram, világosítsd meg együgyű szolgádnak elméjét... Uram...”
Felnézett a gallyak között az égre, és sokáig úgy maradt. Már nem evett, a szája
mégis mozgott. Szakálla fekete sűrűjében látszott az ajkán, hogy imádkozik. Közben
egyszer sem pillantott Ungra, csak jóval később mondotta nagy meggondolással azt, ami
közben az eszébe jutott:
— Szent István királyunk már kétszáz esztendőnek előtte mindenestől kiirtotta a
pogány szokást és beleíratta ezt az ő törvénykönyvébe és kegyes Szent László király is
megintelen beleíratta — mind erősebb és biztosabb lett a hangja: —, ezenképpen
győzedelmeskedett a szent királyok királyságában a világosságok világossága, a Krisztus!
Ung megcsúszott lábbal még mindig a fának támasztotta a hátát, és előrecsüggesztett
fejét olyan csodálatosan ejtette a mellére, mintha titkosan ébredő mélységek fölött
hallgatóznék. Aztán megszólalt:
— Jól gondold meg, Fráter, ha vajon mindenestől kiirtották-e? Jól gondold meg. Az Úr
Jézus jövevény papjai elevenen temették el sok pogány eleinket, ezért élőelevenen
temették el a régi hitet is. Feltámadhat még az eme nagy kétségbeesésben...
A pap iszonyodva rárivallt:
— Soha nem!
Ung szemöldöke kérdőn, fájdalmasan felhúzódott:
— És te megnyugszol abban, hogy így legyen?
— Megnyugszom — ordította a pap —, hogy ama pogány istennek még az emlékezete
is elveszett!
— Elveszett? — Ungnak fejébe rohant a vér, érezte, hogy valami félelmeset fog
kimondani, mégis kimondta: — Majd én megkeresem! — Hogy csattant ez. Mintha
mennykő csapott volna az erdőbe. És utána egy darabig csak a halántéka lüktetését
hallotta a hegyen.
Az egri barát megdermedt a szörnyűségtől. Azok az emberek, akik a marhacsapáson
kijöttek az udvartelekről tüzet nézni, már visszaszállingóztak. Egyedül voltak. Egészen
egyedül ők ketten. És a pap elfödte kezével a szemét.
— Mire vetemedtél...
Ung úgy állt ott, mintha kiszakadt volna a világból.
— Megkeresem! — hallatszott újból a hangja. — Megkeresem! — és kétségbeesett
szívében akarattá lett a lázadás.
A pap a kereszt nyeléhez kapott. Betöri ennek a száját, tüstént leüti!... De azért
rémületében csak rettenetesen kiáltozott:
— Te ördög teremtése, hiába forgatsz ily gonoszságokat elmédben, a pogányságot
már meg nem lelheted, merthogy még nyoma is teljességgel elveszett. Írott kövei is
elporladoztak, és a bálványos oltárokat a folyókba vetették, ama magyar isten
énekmondóinak az énekeit pediglen nem ismeri többé ezidőkben senki!
Mert Ung hallgatott, az atyafinak még más egyéb is jutott az eszébe, és már nem is
kiabált annyira, miközben beszélt:
— Megmondotta Basilius apátúr és Azariás írástudó confraterem is mondotta nékem,
hogy a pogányságnak ereje és titkai a táltosokkal enyésztek el, miképpen a büdöskő
füstje a Gonosznak távozása után elenyészik! Tűzrevaló balgatag pásztoroknak és
együgyű halászoknak babonaságai pediglen, mik még rejtetten lappangnak, nem
kellenek többé sem királyoknak, sem főembereknek, sem másodrendbelieknek, kiknek
elei már nagyrégen Krisztus hitére tértek. De még a tanulatlanoknak sem kellenek, mert
a pogány szokás csak baromi oktalanságú népeknek való, avagy a kárhozat fiainak van
kedvükre...
Ung vérében fellángolt ettől az ősi eredet gőgje:
— Úgy hiszed, Fráter, hogy baromi oktalanságúak voltak a mi eleink, kik a birodalmat
éles karddal és éles elmével oly igen erősen megalapították? Gondolod, hogy csak
balgatag pásztoroknak és halászoknak való isten volt az ő istenük?
A pap széles képén ijedt zavarodás futott el, de azért mégis mondotta:
— Ezenképpen tanítják...
— Külső országokból bejött papoktól vették, akik tanítják — kiáltotta Ung —, azoktól
vették, kiknek általa kezdetben idegen nyelveken szólalt meg itt az Úr Jézus. De a mi
pogány fejedelmeinknek a hatalma és dicsősége, és az ő népüknek a fönsége ellene
mond minden ócsárló beszédnek. A régi táltosok és jósok és bűbájosok az ő
tudományukat a mély Ázsiából hozták, annak titka pediglen öregebb a keresztény papok
tanításánál.
— Már elenyészett — hajtogatta a pap izgatottan —, sem írott könyv, sem zsoltár róla
nincsen — és sebesen megjelölte magát a kereszt jelével. — Te pediglen elhallgass!
Gonosz bűbájosok varázskodása van rajtad. Ezért is szüntesse meg az Úr a te
tévelygéseidet, hogy a te háborodott elméd elkerülje a pogányság sötétségét és
tisztátalan fertőjét.
Ung elgondolkodón, lassan ingatta meg a fejét:
— Csalatkozol, Fráter, nem lehetett ott sötétség és fertő. A tűz a régi isten
világosságát mondja, és az ő tisztaságát mondják a vizek, és az ő erejét mondja a mi
régi tündöklésünk.
Növekvő rémület tükröződött a pap szemében:
— Ki sugalmazta néked ezt? — kérdezte fojtottan —, merthogy némelykor én is tudok
ilyeneket, jóllehet nem tudom, honnan veszem...
— Tudsz ilyeneket? — Ung tekintete a sötét pillák árnyékából kérőn fordult felé. — Ám
akkor ne mondjad, Fráter, azokat sem, amiket a pásztorokról és halászokról mondottál.
Ősi dolgainknak utolsó tudói ők. Ugye, te is hallgattad beszédeiket ott, ahol születtél?
— Hallgattam — felelte a pap, és nagy szakálla sűrűjében gyámoltalan, ellágyult
mosolygás révedezett.
Ung közelebb hajolt hozzá:
— Miért ócsárlod hát akkor a halászok elméjét? Közülök valók voltak a Tanítványok is.
És ama dolgok sem tisztátalan babonaságok, amiket a pásztorok a mi csillagainkról
beszélnek, mert a pásztorok oly messze látnak, mint a jó királyok. Még a Tanítás szerint
is ők látták meg elsőknek a betlehemi csillagot.
A pap egy darabig babonázottan nézett rá, aztán nyugtalanul elfordult tőle.
— Ékesszólásoddal miért kísértgetel ezenképpen? — töredezett az ajkán. — Erősen
rettegek, merthogy nem szabad nekem ily dolgokon elmélkednem. És mostantól kezdve
te is tartóztassad magadat...
A szava félben maradt.
Jajgatva iramodó zsoltározás kapkodott fel hozzájuk a sűrűségen át.
— Odalent a völgy alján siralomban menekülő népek énekelnek — mormogta az egri
barát.
Ung most már megint csak a füstben égő messze tájat látta:
— Nem jajgató zsoltározók, hanemha bátor férfiak kellenének eme veszedelemben!
Olyanok, mint foglaló pogány eleink voltak.
 — Olyanok — kiáltotta magafeledkezetten a pap —, kiknek öklétől reszketett a világ!
— és sötét magyar szemében ősi tüzek vad lángja villant.
Forróság öntötte el Ung arcát. Pillanatra, mintha Bíbor nagy tekintete fénylett volna rá
a pap szeméből, az aranymosóé is, a madárjósé, mikor a szent egyfáról beszélt.
„Vannak még!” — gondolta lenyűgözötten — „és él bennük az, amire nem is
emlékeznek többé”... Néki pedig nem a király futását, nem a menekülő hadak elszéledt
nyomát kell követnie...
Karcsú fiatalságában már felegyenesedve állt. A lejtő szélén állt, és a hangja, mint
távolból érkező üzenet hangzott az erdőn:
— A régi isten férfiak istene volt, nem hűlt ki a kard az ő kezében, és csakis ő menthet
meg minket, akiket az Úr Jézus irgalma elhagyott.
A pap felüvöltött:
— Hát minden jó igyekvésemmel sem tudtam elűzni tőled e szörnyű pogányságokat?
Megintelen csak azokat mondod?...
— Mondom — felelte Ung végtelen komolyan —, mert keresni akarom, aki bennünket
megsegít!
És a két feldúlt arc meredten egymásba nézett.
Aztán a pap volt, aki elsőbben mozdult. Ide-oda kezdte vetni a fejét, mert eszébe
jutott, hogy ez az elvetemült mégis tudhatja tekintetének a hatalmát, ezért nem veszi le
róla a szemét. Hiszen akkor is ilyen volt a nézése, mikor az udvartelken felágaskodott a
nyeregben. Hogy ordított: Lóra!... lóra!... és egymagában rohant az ellenségnek. Vissza
se nézett, van-e, aki követi. Húj! — Az atyafi otromba páncélos hátán megint futkosott
az a kiáltás. De szép is volt a vad kavarodás! Ez a vitéz pedig elől berohant a tatárokba,
és a lova mögött olyan csapás maradt, mint irtáskor az erdőn. — Hirtelenében már arra
is emlékezett, hogy ellenállhatatlanul ő is utána rontott. Utána, valamennyien... És íme,
ismét rohanni akar emez, hogy a pogány szokást keresse... Úr Isten, ha csakugyan
elindulna és kiáltana, mint akkor, és mint akkor, megint akadnának, akik utána
erednek?...
A pap sűrű fekete haja alatt merő verejték volt már alacsony homloka. Megroppant az
állkapcsa, ahogy a fogát összeharapta. Ellene akart szegülni annak a varázskodásnak,
amivel ez az idegen vitéz őt az udvaron is megejtette.
— Mit bámulsz rám! — dörömbölte félelmesen, merthogy nem jutott más az eszébe,
és nagyot fújt, miközben hatalmas testét felemelte az erdei avarból. Úgy tett, mintha
indulni készülne, de mikor a másik felé se nézett, mégis csak szóba akart volna
ereszkedni vele, hogy istenes beszédekkel valahogyan jóra fordítsa őt:
— Felette bátor természetű, tanult embernek mutatkoztál — kezdte el ismét, de ettől
is csak dühbe jött, mert hát egyebet kellett volna mondania ennek a megtévelyedettnek
és zordul rákiáltott: — Tudjad meg, csakis az ördög tüzesíti a te éles elmédet, ékes
szavaddal a Gonoszt szolgálod és bizony a Sátán vitéze vagy!
— A király vitéze lennék, miképpen te magad — mondotta Ung, s arccal most is az égő
láthatárnak fordult.
Az egri barát jól megmarkolta keresztjét:
— Én a Krisztus vitéze vagyok!
— Bizony jó vitéze vagy, de eme pusztulás láttára egy a mi kettőnk bánata.
A pap halántéka alatt összeráncolódott a bőr, mintha hüvelykszorítóval facsarnák az
ujját, és a szemét elfutotta a könny.
Nem, mégsem tudta utálni ezt a lázadót. Akárhogy is akarta, nem tudta utálni, és
ezért egyre haragosabban nézte:
— Ha az ország baja feletti búskodásod indított is a sok rút káromlásra — förmedt rá
szigorúan —, mégis a pokol tüzére való vagy! Ezért is térj eszedre, nehogy a fő papi
emberek és törvénybírák Isten kegyelméből visszatérve székeikbe, miképpen
megérdemelnéd, már e földön tűzre vessenek.
Mikor elvégezte, mélyet lélekzett. Most jól megmondotta ennek! Aztán megtörölgette
piszkos öklével az arcát, mint nagy elfáradásában a szántóvető paraszt.
A két ember egyszerre megfeledkezett egymásról. Horgas csőrű roppant madár repült
el a fejük felett. A hegyekből jöhetett és közel repült. Két behúzott karma is látszott
tollas mellén, és lassú lendüléssel ereszkedett bele a füstbe.
 — Keselyűmadár...
A pap nagyot köpött.
— Sok járóföld felett is megérzi ez a dög szagát.
A nap már nem látszott a füsttől, már a madár sem látszott. A fák között szél
kerekedett. Nyugat felől esőfelhők kapaszkodtak az égre.
— De hát mitévő legyen a teremtett ember? — töprengett az atyafi. Egyszerre föléledt
a szeme: — Nem baj mán! Íme, miközben szívemben tanakodtam, megmondotta nékem
én áldott Jézusom. Bizony sok sebesültek és haldoklók áhítják mostanság az utak
mentén, és a mezőkben a hit vigasztalását.
Nagy keze már úgy szorította a kereszt nyelét, mintha kapaszkodnék bele és elindult
döngő, biztos lépéssel a völgynek.
Ung nem nézett utána, azért egy darabig még hallotta a távolodását. Amaz ott, jól
tudja, hová menjen. Ő pedig? — Lassan végighúzta tenyerét a homlokán. — Ha sohase
jött volna el a pusztákból... ha nem tanulta volna a sok oskolákat, könnyebben indulna
most... Mióta senki sem mondott ellent neki, nehéznek érezte, amit elhatározott.
Milyen egyedül van... De talán így kell ennek lenni. Mert ő ezentúl már a régi istent
akarja keresni. És az Istent csak egyedül lehet keresni...
Elgondolkodón nézett maga elé. Ilyesfélét mondott Bálint mester is, mikor elhívták
hozzá a szajnamenti kolostor tömlöcébe, hogy megfeddje őt. Akkor mondotta: „Keressed
az Istent e magányodban, mert a dicsőséget, a boldogságot, a testi lángolásnak
gyönyörűségét és a jelenvaló élet minden javait és kincseit lehet e világon másokkal
keresni, de az Istent csak magányosan keresheti az ember.”
Vajon a pogány istent is? Őt is ezenképpen lehet fellelni? Avagy csak a töviskoronás
Krisztust?
Névtelen rettegés szorongatta meg Ung szívét. A megfeszített Krisztus tartóztatná? És
Kinga és az anyja mintha ott állnának a kereszt lábánál...
Zavarodott és kimerült volt. Mégis menni akart. Mennie kellett valami felé, aminek
nem volt útja.
Vasas saruja alatt csikordulva kimozdult ekkor egy kő a hegy oldalából. A kő ütközve
ugrott át a mélységek felett, és feltarthatatlanul rohant. Nem lehetett többé megállítani.
És Ung elindult lefele a lejtőn.
— Hé, vigyázz! — kiáltott fel odalentről a pap, s az ágak között már látszott is az arca.
— Majd fejbe csapott ama kő. — Aztán bevárta a másikat, mert csak nehezen vonszolta
magát ez a sebesült vitéz. Feléje nyúlt, hogy támogassa.
De Ung eltolta a kezét. Onnan, ahol állt, kilátott a sűrűből.
A völgy alján, mint rémülettől üldözöttek, lovasok bukkantak fel. Nyomukban vissza-
visszanézőn futó alakok is jöttek. Durva szürke ingek lobbantak át a fatörzsek közt.
Hosszú hajú férfiak barmokat tereltek. Az avarban disznók és birkák aprózó szaladása
neszelt. Vánszorgó öreg parasztok között, egymás hegyén-hátán, megrakott szekerek
torlódtak.
Egy egész falu menekülő népe tódult papjával a hegyek közé. A pap kis sárga
parasztlovon ült. A ló mind csak botlott, de azért a pap maga előtt mégis emelve tartotta
a monstrantiát.
Az egri atyafi felzokogott:
— Nézzed... Viszik a Krisztusmutatót! — Aztán leroskadt, mint egy dűlő szikla, és
kétségbeesetten döngve verte a mellét.
Ung zsibbadtan állt még egy pillanatig. Olyan megfoghatatlan volt a menekülő Krisztus
itt kint az erdőn. A gyülemlő felhőkön át a gallyak között lesütött a szentségtartóra a
nap, s amint a fény tovább villant róla, a fák törzsei, mint a vert vörösréz fel-
felragyogtak.
— Az Úr az erdőn...
Most Ung is letérdelt, nem akarta titokban tartani a szándékát. Meg akarta mondani az
Isten egy Fiának, hogy ő is megtudja, és magában imádkozni kezdett:
„Bocsáss el engem Úr Jézus, merthogy keresnem kell, aki minket megsegít.”
Mióta letérdelt, az egri atyafi, mint megbékélt komondor, ellágyultan nézte.
A Krisztusmutató haladó fénye kialudt a fatörzseken. Lent a völgyi csapáson eltűnt a
lovas pap. Mások jöttek, egyre jöttek. Menekülők, hajléktalanok, lehajtott fejű szomorú
asszonyok, ijedt gyerekek, meggörnyedt férfiak, csupa magyarok. Halott nélkül húzódó
végtelen halottas menet.
És Ung keserű kínjában úgy érezte ekkor, hogy elbocsátotta őt az Úr az erdőn.

IV.

Keselyűk repültek ki a hegyekből, a sűrűségekből ragadozó vadak osontak elő, és a

lakott tájak felől menekülő népek özönlötték el az erdőket.
Helyet cseréltek a vadak és az emberek.
A völgy alján megzöldült mohos kövön hajlott hátú kis ember ült, és meredten hol az
elhúzó nagy madarak lebegését, hol a földönfutók siralmas vonulását nézte.
Ung ráismert. A madárjós volt. Már a csatlósa és fához kikötött lovai is látszottak.
Körülöttük idegen fegyveres urak beszéltek át lóhátról egymáshoz. Odébb néhányan
nyeregből szálltan az erdőszélen csendben ültek. Lehettek vagy tízen. Kevés maradék
íjasaik és szolgáik távolabb, az út mentén ettek zsákjaikból.
A felsőbb rendből valók között egy talpig vasas rosszkedvűen nógatta a többit.
Hústalan arcán zöldes fakó volt a feszesre száradt öreg bőr. A teste is merő csontból
lehetett a páncéling alatt.
— Ne késelődjetek!
De hiába mondott akármit, nemigen hallgattak rá. Elfáradt emberek voltak azok. Még
a nyeregben maradottak is kengyelből kiemelten lógatták a lábukat, és üres tekintettel
néztek maguk elé. Szélről az egyik karjára akasztott fékszárral támaszkodott a lovának.
Ez ismerősnek tetszett.
Ung összehúzta a szemét, hogy jobban lássa. Szokatlanul magas és széles volt a válla,
a fejét állhatatosan hátraszegve tartotta, noha ez a mozdulata igen fáraszthatta kurta
nyakát.
— Jákó! — kiáltott rá Ung szinte fájdalmasan, és ebben a kiáltásban minden néma
panasza egykori élete után kapott. — Honnan vetődtél ide?
A magas vállú fegyveres vitéz sebesen fordult. Az arca szélesre nyílt, de hirtelen
megint elkomorodott.
— Honnan kerülök ide? Hát onnan — dobálta ki magából rövid lélekzettel a szót, és
állával bizonytalan messzeségbe intett.
Aztán különös zavar támadt kettőjük között. Régen volt, hogy utolszor találkoztak.
Sok minden megváltozott azóta. Külön-külön eszükbe jutott valami, és egymásra néző
szemük elborultan tétovázott.
„Vajon tudja-e már Kingáról?” — nyilallt át Ung szívén. Egyetlen pillanat alatt
visszavette a szenvedés, és minden egyébtől elvonta őt.
„Vajon tudja-e, mi történt a hadakkal?” — ötlött Jákó eszébe, s megint erőszakolt
tartásba igazította a fejét.
— Ez itt Ung — mondotta a többieknek —, emez urak pediglen onnan jöttek, ahonnan
én. Mohi pusztán innen a Heő pataknál néminemű monostornak közelében verődtünk
össze a futamodáskor.
Csak ekkor eresztették el egymás kezét.
— A csatlósod ismert rám nagy kiáltozással — folytatta aztán Jákó halkabban —, az
imént, mikoris eme völgyön általügettünk és mondotta, hogy tatárokkal viaskodván,
megsebesítettek. Ezért is tartottunk itt pihenőt — beszéd közben szüntelenül nézte Ungot
—, no mi az? Merő vér a vállad.
Ezalatt az erdőn, egyik fától a másikhoz ugrálva, egyre közelebb settenkedett a
madárjós:
— Úr vitéz...
Senki sem törodött vele. Majd a földig hajolva újra kezdte:
— Az udvarból küldöttek ki utánad uram, merthogy megmentetted az ottani népet.
Ung zavaros tekintete türelmetlenül siklott el felette. Ő most csakis a barátjával akart
volna lenni. Jákó követte a szemét és rárivallt Pünkösdre:
— Hé, csatlós, minek hívnak? Húzzad csak le a gazdádról a vasinget, hadd lássuk azt a
sebet minekelőtte felkerekednénk.
 A lovas csontvázvitéz rosszkedvűen morgott:
— Hamarsággal siessünk.
— Csendesebben húzzad — mondotta Ung a szolgájának. A szája széle alig mozdult és
egészen elfehéredett.
Erre már a fegyveres cselédek is közelebb húzódtak. Szerették felsőbbvalóknál az
ilyent nézni. Jákó csak csóválta a fejét. Az urak nyeregből hajoltak Ung meztelen
vállához.
— Csúnya, rossz seb.
Egy marconaképű, aki valamilyen nemes vitézeknek életben maradott hadnagya volt,
bedugta az ujját a sebbe, mikor kihúzta, kétfelől is jól megnézegette:
— Gennyedtség mutatkozik már ott bévül.
— Értelem nélkül való ember ez — mormogta félhangon Jákó. Leszakított egy darabot
Ung ingéből, rápökött és törölgetni kezdte vele a seb szájáról az alvadt vért.
Az egri barát is odajött. Szalonnás késével intett Ungnak:
— Ülj ama kőre, megorvosollak én.
Az íjasok és szolgák maguk között beszéltek:
— Elsőbben baromtrágyát kéne a sebbe gyűrni!
— Avagy póknak hálójával kéne befedni.
— Fogd be a szád.
Ung feje minden ok nélkül néha előrebillent, mintha nem győzné egyenesen tartani.
— Vizet hozzatok. Add ide — hosszan, szomjasan ivott, az arcát és a kezét is lemosta.
A pap ekkor már járatosan vájkált csorba szalonnás kévésével az eleven húsban, s
piszkálta volna kifelé a sodronying bent szakadt gyűrűit.
Jákó hátraszegett nyakkal állt és mozdulatlanul nézte ezt. Egy hosszúlábú sápadt fiatal
vitéz oldalvást elfordult. Ung mezítelen felsőtestén csíkokban folyt az izzadtság és a vér.
Az arca és a szeme mindinkább beesett. Nem szisszent, csak olykor kurtán, rekedten fel-
felnevetett a kíntól. Régen volt, hogy utolszor nevetett.
A madárjós megint rimánkodásra fogta:
— Várják őt odabent Máté úr udvarán, mert nagy becsületet aratott. Jó szeretettel
ápolnák ott az asszonynépek.
A hosszúlábú halvány vitéz egyszerre izgatottan kezdte tudakolni:
— Hát Simád fia, Máté úr udvarához értünk volna? Ha ezenképpen lenne, nem messze
járóföld hazáig — de ezt már örömtelenül mondta, és holdkóros képe még jobban
elsápadt.
Ékes fegyverzetű volt ez a vitéz. A páncélinge ezüstszövésű, a sisakjáról ázott
pávatollak lógtak le a hátán.
Egy félszemű lovas feléje fordult:
— Nagyfejű Máté urat mondod? — csendeset sóhajtott. — Bizony még a két
szememmel láttam, mikor a fejét kettéhasították.
— Fele feje is fene nagy darab lehetett — dörmögte mellette a marcona hadnagy.
Kis ideig fásultan hallgattak.
A félszemű beljebb nyomkodta az átvérzett rongyot kivert szeme üres gödrébe:
— Az ő fejével is akkor történt ama dolog, mikor az én szememmel... már igen sűrűn
jöttek a tatárok, és pokolszerszámaikkal rettentő köveket vetettek ránk.
A marconaképű egy darabig a lova marjára meredt:
— Mi pediglen éppen győztünk volna a körülvaló helyen.
A csontvázvitéz szája körül lefele mozdult az arcára száradt bőr:
— Mi beszélnivaló van még ama dolgokról, amik ott történtek? — hideg szeme
fölényesen pillantott le rájuk, — a hadakozásról utóbb csak az szeret beszélni, aki szélről
nézte.
Az egri atyafi serény igyekvéssel feszegette kifele Ung sebéből a bent szakadt véres
kis vasgyűrűket, de azért mégis közbeszólt:
— No, emez ifjú ember itt ugyan nem nézte szélről ma reggel!
A marconaképű még mindig a csontvázvitézt méregette, aztán bosszúságában
belerúgta sarkantyúját a madárjós hajlongó, sovány kis hátába.
— Hát ez a csókaorrú mely fán termett?
 — Kegyelmezzetek néki uram — hebegte Pünkösd —, merthogy a gazdámnak hozott
üzenetet.
— Mit lábatlankodtok itt! — kiáltott oda Jákó.
A csatlós elódalogva magyarázta:
— Emez ember az, ki madárszóból jósol.
A pap is meghallotta.
— Ez itt? Madárszóból? Elhordd magad! Szent Péter székéből mondatott, hogy Krisztus
urunknak ellenségei a jövendőmondók.
A kis ember két közel szeme kétségbeesetten pislogott:
— De mikor én csak azokat mondom, amiket a madarak, és a madarak nem ellenségei
az Úrnak...
— Ne bántsátok őt — szólalt meg Ung, miközben a combjára könyökölve tartotta a kés
alatt a vállát, aztán a papra is felnézett —, bocsáss meg néki, hiszen még nekem is
megbocsátottál, tiszteletreméltó Fráter.
Az atyafi arca elvörösödött:
— Ha magadba szállsz...
Jákó kérdőn pillantott hol az egyikre, hol a másikra:
— No hiszen jól van így is. Semmi közöm hozzá —, és mintha már nem is érdekelné, a
beborult eget kezdte nézni. — Erősen megeresztvén a szárat, még sötét este előtt
elérkezhetünk Dömötör úr hegye alá.
— Elérkezhetünk?... Ám a hegy alól a várig tán repdesni akarsz? — kérdezte a
csontvázvitéz fanyarul, aztán odább nógatta tőle a lovát.
Jákó lehajolt Ung füléhez.
— Joakim úr volt ez itt, atyafia Ugrin érseknek, és bizony az érsek vitézei között verte
tegnapelőtt éjjel a tatárokat. Bátor és vakmerő főember, jóllehet olyas tudományos
eszelősféle, miért még bálványos eretnekségek rossz híre is kószált mögötte...
Az egri barát csorbás kése hirtelen fordult egyet.
Ung rövid pillantással fölnézett.
— Hogy mondtad?
Jákó már bánta, hogy kiszaladt a száján a szó. Fontoskodva magyarázni kezdte:
— Nagyjeles törzsből való eme Joakim úr és egytestvére Dömötör úrnak, jó emlékű
Andorás király kedvelt étekhordó mesterének, kihez most útban vagyunk. Nékem
pediglen közelvalóim ők Csák nembeli öreganyámról — látszott rajta, hogy igen büszke a
rokonságára. A szeme ide-oda járt, már a holdkóros pávatollasra intett: — és eme
Pongrác nevezetű is Dömötör úr sarjadékaiból való... Te csatlós! — kiáltotta oda
Pünkösdnek —, azt a kötőféket ne hagyd ott a fűben! — S megint tovább mondta az
atyafiságot.
Ung nem figyelt rá. Még mindíg Joakim úrra gondolt. Mit is beszélt az előbb Jákó?
Bálványos dolgok híre kószálna mögötte? Különös embernek látszik, s most ő küldi hozzá
Pongrácot, hívná magukkal, hogy innen végtére is tovább induljanak.
— Szállj meg úratyámhoz, míglen fel nem épülsz — mondotta a pávatollas félszegen
—, van a várban egy jó pap, ki járatos a sebek orvoslásában és a hadiveszedelmeknek
miatta ezidőkben anyám megholt úröccsének felesége, Ágota özvegyasszony is ott
lakozik, ki megintelen a füvekkel való gyógyításban tudományos.
— Szép boszorkányasszony az — hunyorintott oda sokatmondóan Jákó —,
megboldogult hites ura, jó Hedre comes is beszélhetne erről, ha visszaszólna a
másvilágról.
Az egri barát erősen meghúzta fogával Ung vállán a kötést. A hangja fojtott és
nyugtalan volt:
— Mégis inkább Máté úr udvarába térj be. Oda szállok én is éjtszakára... Annyi
védtelen asszonynép van odabent.
Akik hallották, komoran néztek maguk elé:
— Bizony, most már majd minden udvaron védtelenek ők...
Ung szinte újra látta a főasszonyt, ahogy magasba egyenesedve állt a kútnál, és
keményen rendet tartott a nagy zűrzavarban. De azért mégsem őrá, hanem a maga
édesanyjára gondolt. Hirtelen kimondta:
— Kolontóra akarok én innen lovagolni.
 — Hová?... A Tiszának?...
— Egymagadban, sebesítetten?
Csak bámultak rá:
— Nincs már többé arra út.
Jákó észbekapott:
— Így mennél el? — rövid lélekzettel dobálta ki száján a szót: — elmennél,
minekelőtte beszédbe ereszkedtünk volna egymás közt, kettőnk dolgairól?
Ung tekintete, mintha igazában ekkor találkozott volna először a barátja tekintetével.
Fiatalságának legrégibb barátja... s míg maga három esztendőn át messze külső
tartományokban járt, ő ott élt Komáromban, Obor fia, Ders háza mellett. Látta Kingát
minden nap reggelén egyetlen rövidke útján templomba menni. Látta hazatérni az út kis
emelkedőjén, a kék égben. Látta szürke szomorú falak tövén... Megint olyant érzett,
mintha átzuhanna szívén az a föld, amit holt párjára dobtak, és ettől kezdve tudta, hogy
mielőtt akármerre menne, beszélnie kell még Jákóval Kingáról.
— Hamarjában... Siessetek! — kiáltott rájuk Joakim úr.
A nap már régen eltűnt a felhők mögött. Feketén violaszínű volt az ég. Hideg esőszél
fújta féloldalra az emberek köpönyegét, és fel-felzúgott a fák tetején. A völgy mélyéből
olykor lódobogás hallatszott, aztán senki sem jött, és a dobogás kísértetiesen elmúlt
valamerre a hegyekben. A fegyveresek nyugtalanul visszanéztek. Hirtelen nyeregbe
kapaszkodtak valamennyien.
Ung eleresztette az egri barát marasztaló kezét. Pünkösd már odatartotta a vállát,
hogy sebesült gazdáját nyeregbe segítse.
— Hát ő is megyen? — a madárjós szaladt a paphoz: — Ó Fráter úr, ne bocsássad el
azokkal! Várják az udvarban és suttogják róla, hogy sárkányölő Szent György vitéz az ő
képében védte a helyet.
Az atyafi hökkenve fordult a távolodó lovas után.
Nem lehet az! — tántorogni kezdett körülötte az erdő —, de ha mégis úgy lenne, mint
ahogy ez a madárforma állítja?... Ha az Úr, fenn a hegyen, csakis az ő próbálására
mondotta volna eme sárkányölővel a sok káromlásokat? — Verejték gyöngyözött ki az
arcán, és ijedtében sehogy se tudott ráemlékezni, miképpen is állta ő azt a próbát?...
Izgatottan vitatkozott magával, és a fejét csavargatva csak törölte a nyakába futó
izzadtságot. Jó időbe telt, mire vaskeresztes lándzsájával nagy zavarodásában elindult az
udvartelek felé.
A hajlott hátú kis ember ekkor már hanyatt-homlok iramodott a lovas után:
— Ó uram, ha ezenképpen elmégy, tartsad elmédben, amiket a madarak mondottak
— megint szaladt egy darabot —, sokat kell még neked vándorolnod és vitézkedned...
A fegyveresek csapata elkanyarodott. A zápor megeredt. Az esőfelhőkből lucskos
hegygerincek hágtak egymás fölé, és egyik völgyből csak nyílt a másik.
A hajlott kis ember felágaskodott a kapaszkodónál. Nyújtogatta a nyakát, mint a
madarak és az ágak között még egyszer meglátta a lovas felfénylő sisakját... „Hosszabb
élete lészen nékie, mint az élet” — gondolta magában, aztán visszafordult.
A hegyek között már morajlott a zivatar.

V.

A lovas emberek morogva szidták az istenítéletes időt. Az eső hidegen csorgott róluk és
csatornákat mosott az állatok szőrén.
Ung feje mégis tüzelt, mintha parazsat vinne a sisakjában. Szeme előtt
összemosódtak a fák körvonalai a záporfelhőkben, és míg lassan ügettek, benne is ilyen
szürkén és vigasztalanul mosódott össze minden, ami tegnap és ma történt.
Az egri atyafi szalonnás késének a gyógyítása még most is hasogatta a vállát, és olyan
fáradt volt, hogy sem a kerülő út, sem az elvesztegetett idő nem nyugtalanította többé.
Előtte csak a növekvő vágy ment: valakivel beszélni fog, aki ismerte Kingát. Amit pedig
fent a hegyen elhatározott, az most oldalvást került, elmaradozott tőle, de kis távolságra
mégis szüntelen követte.
 Egyszerre visszanézett. Az esőben zöldfakó csontváz arccal Joakim úr lovagolt
mögötte. Ung meghökkent. Ő lenne a megmondhatója, hol keresse a régi hit mivoltát?...
Nincs vesztegetni való idő. Ezekbe a félreeső völgyekbe is betört már a szerencsétlenség
és a rémület. Ázott batyuikkal és barmaikkal, az erdő alatt a lucskos puszta földön is
Istentől elhagyott, kivert menekülők tanyáznak és várják azt, aki segít...
A sűrűségben valamerre egy eltévedt gyerek hangja az anyját hívta. Félszegen
megrántotta a lovát.
Jákó rábámészkodott:
— Csak nem akarod minden elveszett fattyúnak az anyját keresni? — aztán
káromkodott és megint dőlt belőle a szó.
Ungot ingerelte a sok beszéd. Már Dömötör fia, Pongrác úr sisakján is íngerelték a
lucskos pávatollak, amint ott előtte csepegve seperték a hosszúlábú vitéz kurta hátát.
Mióta észrevette, hogy a vitéz is úgy fityeg és csepeg, mint a tollai, erősen kellett fognia
a fékszárat, hogy a holdkóros fityegést mindenestől le ne tépje. Ez az ellenszegülés
elfoglalta egy ideig. Aztán... jól hallotta-e? Pongrác úr sóhajtott volna olyan nagyot?...
Most tűnt fel neki, hogy ez a Pongrác úr nálánál mennyivel fiatalabb, és olyan
lányosképű, mint öreg emberek kései gyereke. A hangja pedig annak az eltévedt
gyereknek a hangjára emlékeztette, amelyik az előbb az erdőn az anyját hívta.
— Én jó Istenem — panaszolta ki-kiújulón a pávatollas —, miképpen bátorkodjam
úratyám színe elé?... Hat fiak szálltunk hadba és ímé, magányosan térek meg.
Senki sem felelt, csak az eső zuhogása neszelt a fiatal lomb között, és mint a
hólyagosan kivert vas, üresen zörögtek a lucskos fegyverek.
Jó darabot lovagoltak. Az út egyre kövesebb lett. Jákó ásítva kérdezte:
— Vajon eme völgyek felett már Dömötör úr hatalmaskodik?
Pongrác rövid felsőteste még kurtábbra roggyant a nyeregben.
— Nem csalatkozol, úratyám várföldjei ezek.
Az emberek háta meggörbült az emelkedőn. Hirtelen támadt patakok szaladozó vize
alatt lefeküdt a fű. Csúsztak a patkók. A völgy összeszorult, és a záporból mogorva hegy
kezdett elejbük jönni. A hegy lábánál legörgött sziklák között fekete kunyhók guggoltak,
de ember és állat nem látszott sehol.
Hátulról Joakim úr hangja hallatszott:
— Elfutamodtak volna már ezek is?
Szemben egyre közelebb jött a mogorva hegy. Bozontos nyakán hordott fal éle
kapaszkodott felfele. A lucskos esőfátyolon át egyszerre megmutatkozott a magasban a
vár.
Erősített kevély hely volt, és az északi meredeken, mint az uszályát húzta fel maga
mögött a völgyből a meztelen, szürke sziklákat. A tetőn is eleven kövekből nőttek ki a
rakott falak, nem látszott meg, hol kezdődnek, hol végződnek, s a vár oldalán egy
vigyázótorony is lógott a mélység felett. A fegyveres őrt álló onnan kiáltotta le a belső
udvarra, ha mozgalom mutatkozott a völgyekben.
Dömötör fia, Pongrác félénken szólította meg Joakim urat:
— Feljössz úratyámhoz a várba? Mióta én e világra születtem, mindig elkerültél
bennünket.
Joakim úr egyenesen maga elé nézett, és összeszorított apró fogai között mormogta:
— Eme nagy bánat idején mégis csak felmegyek.
Ung is a magasnak fordította az arcát. A jól védett napnyugati tartományok kis
hegyvárai jutottak az eszébe.
A lovak patkói felfele csattogtak a meredeken.
— Ily várak alól még a tatárhadak is eltakarodnának — fújta Jákó ázott bajuszán át —,
megmutatkozik most, miért parancsolta a király, hogy a hegyekre rakassunk erős
helyeket.
— Rá sem hallgattak a főemberek — szólt oda Joakim úr —, mert a mi véreink
miképpen a sátrakat, szabad mezőkben szeretik rakni az ő nagy nyílt udvaraikat.
— Most pediglen sokfele égnek azok az udvarok — mondotta Ung hosszú hallgatás
után — és a föld népének nincs hova menekednie.
Jákó megütközve tekintett rá:
— Mit fájdítod te a közönséges nép baját, mikor magunk ily nagy bajban vagyunk.
 A lovasok közeledtére záporba mosódott fegyveres kis alakok tűntek elő a várkapu
felett a szuroköntő helynél. Már odafentről, idelentről is kiáltoztak egymásnak az
emberek. Soká kiáltoztak. Tanakodtak, jeleket adtak, még Pongrác úr is kiállt, hogy
lássák. Sötétedett az este, mire láncok csikorgásában nagy reccsenéssel ereszkedni
kezdett a híd. Mint lapjával leszálló bárd ereszkedett, de hamarosan megakadt a
levegőben és meredten úgy maradt.
— Mégis kedvemre valóbbak a nyílt udvarok — dörmögte rosszkedvűen a marcona
hadnagy.
— Dömötör úrnak az első keresztes hadakkal szent földön járt elei építették eme várat
— felelte Jákó sértetten, noha ebben a hideg, lucskos vesztegelésben nem volt már olyan
büszke az atyafiságára.
Az ég morajlott. Az emberek két tenyerükkel törölték a sisakjukról képükbe csorgó
vasízű vizet, aztán rágörnyedtek a nyeregre. Az ázott lovak patája be-becsuklott a
fáradtságtól. A várbeliek még mindig a láncokkal birkóztak. Fáklyák szaladoztak a
magasban, ismét eltűntek. Koromfekete éjtszaka lett, mire arasznyi esésekkel megint
lejjebb recsegett a híd és megvetette magát az innenső sziklán. A szuroköntő erkély alatt
is megindult a kapu felvonórostélya, már csak ragadozó vasveretű fogai meredeztek elő
a kőboltozatból. Hirtelen szövétnekfény lobogott ki a sötétbe. A bekanyarodó lovak
patkója dobogva kongott a mélység felett a hídon.
A kapuálló emberek megint kiáltoztak és húzták a láncokat. A fegyveres csapat
mögött nehézkesen visszaemelkedett a híd, és döngve rácsapódott a kapu szájára.
A vár elszakadt a túlsó földtől. Magányos és megközelíthetetlen lett, mint egy úszó
szikla a viharzó égben.
Pillanatra Ung is valami ilyesféle elszakadást érzett attól, ami túl a zuhogó esőben kint
maradt. Ha megállhatna itt, fedél alatt, ha megtámaszthatná pillanatra a fejét, és nem
kellene tovább mennie, világosságba, emberek közé. De az előrerugaszkodó lovak már
az ő lovát is kifele tolták a kaputorokból.
Aztán sorban egymás mögött ügettek a hegy hajlásaihoz igazodó girbegörbe várfal
mentén. A kövek közé vert vaskarikák mellől visszanyerítettek rájuk a kikötött lovak. A
torony alja, az ólak, még az aklok is sok népnek menedékhelyei voltak most. Fekete
nyílásaikon át álmukból felbolygatott várföldi emberek néztek ki barmaik közül.
A második kapunál egyetlen fáklyatartó karban égett szövetének. Fénye hosszan,
ércesen vöröslött a lovak lába elé a csatakos, gödrös kövezésen. A belső várpiac
sötétjében az egymáshoz szorított keskeny komor házak alatt csak a kápolna nyitott
ajtaján át szűrődött világ. A hadba szállt fiak hazatéréséért imádkozhattak ily kései
órában odabent. Az oltár előtt kis gyertyák égtek a földön. Alulról felvilágló sárga
derengésükben hirtelen hátrafordultak a fejek. A palotaház szabad lépcsőjén
szövétnekhordozó futott le. Már a kápolna irányából is ködmönös alakok jöttek szaladva
az esőben. Mint madárszárnyak csapkodása, asszonyi hang csapkodott át az udvaron, és
valaki ráborult Pongrác úr lucskos páncélingére.
Sok gyerekszüléstől kimerült, koravén, kicsiny asszony volt. Magasba kapó gyűrűs két
keze alig ért fel a fia válláig. Aztán riadtan, keresőn körülnézett, még oda hátra a
maradék fegyveres szolganép mögé is nézett, bele a sötétbe. A szája remegett, mikor a
többi fiát kérdezte. És kisvártatva az ő ura három elhalt feleségének a fiait is kérdezte.
Rémült fiatal asszonyarcok, álmos gyerekfejek kerültek bele a szövétnekfénybe.
Pongrác úr földre sütött tekintettel állt. Látszott rajta, hogy nem tud odanézni.
Elviselhetetlenül sokáig tartott a csend. Később valaki élesen felsírt, és mint eldobott
kő gyűrűzése a vízen, egyszerre zavaros jajgatás terjedt, egyre terjedt és tompán
verődött a szűk várfalaknak.
Ung arra gondolt, hogy Máté úr udvarán is így hangzik most. Mindenütt, az egész
országban. Vajon a Tisza partján is?... Előre ejtett vállát merev rándítással felhúzta kissé,
hogy megint lélekzeni tudjon. Elgyötrött tekintete közben egy asszonynak a szemébe
akadt. Ez hátrább állt, magányosan a többiek mögött és özvegyi asszonykendőjének a
homályából mozdulatlanul nézte őt. Már ezelőtt is nézhette. Eszébe jutott, mint
megismétlődő rossz érintésnek az emléke. A közel házak megvilágított falán emberi
árnyékok inogtak. Egyszerre Joakim úr arca látszott a rőt fényben. Olyan volt most,
mintha még a bőr is lekopott volna a csontjairól, s hol látszott, hol eltűnt. Aztán Jákó
képe tolódott előbbre, és egészen idegennek tetszett, mikor mondta, hogy azért még
semmit sem lehet bizonyosan tudni. A hadak rémséges kavarodásában ki sem látta már
a másikat, és a királyt sem látta már akkor senki.
A palotaház emelete felől váratlanul kemény öreg hang kiáltott bele ekkor az udvar
zokogó kétségbeesésébe.
— Asszonyemberek, ne tartóztassátok őket!
A várpiacon szinte még a lélekzet is fennakadt. A palotaház oldalfalán kapaszkodó
garádics legfelső nyugovóján, a kiugró tető alatt, botjára támaszkodva őszszakállas,
testes aggastyán jelent meg. Bokáig érő vércseszínű köntösére ráesett egy felemelt
fáklya fénye. Drágakövekkel megrakott derékszíján széles, rövid kard lógott. Fél kezének
hüvelykujját a szíjba akasztotta. Így várt odafent.
Mire a várpiacon át összezsúfolódva a garádicshoz értek valamennyien, az öreg ember
körülhordozta a tekintetét, de semmit sem kérdett, csak külön-külön mindenkit jól
megnézett. Aztán intett és fordult.
Vasas lépések csörömpöltek, asszonycipellők kopogtak felfele az ázott falépcsőn.
— Ez Dömötör úr volt — mormogta Jákó Ungnak, miközben a többiek még egyre
mentek előttük felfele. Szemével Joakim úr felé is intett: — Láttad, mikor egymásra
néztek? Nagybátor, kemény emberek ezek. Sok ide-oda haragot tartottak ők, és
Dömötör úr tömlöcre is vetette emez egytestvérét. Mert Joakim úr, hiszen tudod...
Jákó nem mondta tovább. Már az az özvegykendős asszony húzta őt maga után a
garádicson. Ung hallotta, hogy az asszony vontatott puha hanggal felőle tudakozódik.
Mikor az emeleti ajtó világosságába értek, megütötte a fülét: Jákó az özvegyet beszéd
közben Ágota néven szólította.
A válla türelmetlen mozdulatával ledobta magáról lucskos köpönyegét.
Fent a palotaház pitvarán már falhoz támasztották a férfiak a kézben hozott
fegyvereket. Az ázott emberekről tócsákba folyt le a víz a kövezésre, és a vastag falakból
mindenfelől áradt a télről bent rekedt hideg. A boltozott apró ablakok felett a nedvesség
puhatestű kis szürke bogarai másztak.
A mély palotateremben is érzett a nyirkos hideg, noha a füstlyuk alatt tuskók lobogtak
a nagy öreg tűzhelyen. Felvöröslő fényük az elfeketült gerendás mennyezetnek csak egy
részét világította be. Túl a keskeny asztaltáblából kimeredező vasszögekben megnyúlt
lánggal égett néhány faggyúgyertya a boroskorsók között. Az asztal végighúzódott majd
az egész termen, le az ablakokig, és csak a belső oldalán voltak padok. Mikor Dömötör úr
elfoglalta hátas székét középütt a fal mélyedésében, többen felálltak, hogy a helyéhez
juthasson. Menekülésükben éjtszakára betért pereszlényi és galsai urak voltak ezek, az
ipolyi konvent két fegyveres kanonokja, a drégelyi várbíró és egy őszfejű Szent János
vitéz. De a nagy úr most rájuk se hederített.
— Sietséggel elégítsétek meg az én vendégeimet! — kiáltotta oda a betóduló
asszonyoknak.
Hatalmas szavától engedelmesen kanyarodott vissza a mozgalom, már húzódott is a
küszöb felé. Egymásután tűntek el az asszonykendős fejek, gyerekek, várbeli
kisasszonyok, asztali szolgálók. És míg ők így alázatosan mentek, az ajtófélfánál, hátán
összetett kezének támaszkodva csak Ágota asszony állt még egy darabig. Kisebb volt,
mint amilyennek látszott. A homloka sima és domború, kis orra hajlott, az álla rövid és
puha. Csak szórakozott piros szája körül mutatkoztak ráncok, különös mosolygásának a
nyomai.
Pongrác úr anyja elhaladtában megérintette a vállát, és felemelt ujja mozdulatával
odakintről is hívta. De ő nem akarta meglátni. Egyszerre keskeny és hosszú lett a szeme
vágása, és a szegletéből fénylőn másfele pillantott. Ő mindig akkor pillantott fel, mikor
senki sem várta. Később eltűnt az ajtónyílásban.
Dömötör úr szót sem szólt, míg egyetlen asszony is látszott. Köszvénytől meggörbült
ujjai türelmetlenül doboltak az asztaltáblán. Ez a száraz dobolás még azután is
hallatszott egy ideig a csendben.
Aztán a fiához fordult:
— Csak egymagadban tértél meg?
Pongrác arca egészen elfehéredett.
 — Láttam még úrbátyámékat udvari hadunk népeivel — mondotta tétovázó fulladt
hangon — láttam, mikor a táborban a sátrak már égtek, és a tűz hőségében nagy
zavarodás támadt a hadak közt, annak utána pediglen már futottunk.
— Futottatok! — hörrent a szó Dömötör úr torkában, és gőgös öreg szája lefele hajlott
—, mondották nékem eme szégyent, kik még náladnál is erősebben futamodtak.
Fojtott morgás támadt az urak között, akik előbb érkeztek. Valaki felugrott, de megint
visszaült. Dömötör úr oda se nézett. Mit bánta. A vendégvitézek nagy zörejjel tolták félre
a boros korsókat, és mélyen bekönyököltek a táblán. Mindenki a magáét kezdte
mondani, s ellentmondott a másiknak.
— Nem is úgy volt.
— De úgy volt!
— A megdagadt vizes érnél...
— A Sajó volt az, te!
— Hát légyen... ott ama hídvégnél, hol a mieink közül sokak előre rohantak, hogy
elsők legyenek a támadásban...
Valamelyik pereszlényi úr felemelte bekötött fejét az asztaltábláról. Eddig nem is
látszott.
— Meggyőztük már mi akkor azokat — a szeme véresen villant a gyertyafényben —,
éjnek középső táján a királynak egytestvére, nagyvitéz Kálmán úr és Ugrin érsek úr és
Jakab mester is visszaverték ott Batu kán seregeit.
A drégelyi ivott egyet, aztán kétfele törölte kezével a bajuszát:
— Oszt mikor ama tatároknak már végük lett, és mi a diadalom örvendezésével
álomnak adtuk magunkat...
— Aludni tudtatok? — dörögte oda Dömötör úr.
A drégelyi várbíró zavarodottan elnézett:
— Merthogy mindíglen igen lebecsültük mi ama tatárságot...
— Noha a király — szólt keserűen a fiatalabbik ipolyi kanonok — amaz utolsó
éjtszakán is járta a tábort. A mi sátrunk előtt is megállt, mondván, hogy készüljünk a
harcra, és maga kezével osztott zászlókat a főembereknek.
— Kik végezetül bátran meghaltak — fűzte hozzá az öregebbik kanonok —, jóllehet
elsőbben sokan tévedtek és sokat mulasztottak.
— Azért a király is nagyot tévedett ott a csatamezőn — morogták maguk között a
galsai urak.
Ung szemöldöke összeszökött. Hát még mindíg? Még most is akadnak ilyenek? — És
ekkor ráhajlott a szép királyi arc végtelen magányának az emléke... Hogy tévedett?...
Mintha megint a messze Vág menti monostori éjtszakának a hangja ütötte volna meg,
pedig most már véresen, cáfolhatatlanul minden balvégzet arra a hangra felel. A szava
merészen végigvágott a levegőn:
— Ha tévedett is a csatamezőn a király, igaza volt neki azelőtt, és most már csak neki
van igaza!
Pillanatra csend támadt. Joakim úr hideg tekintetébe hirtelen kis fény vetődött, az
ipolyi konvent két fegyveres kanonokja összebólintott, és Dömötör úr hűdötten leesett
bal szemhéja alól ugyancsak odanézett. Ung arca ekkorra megint szomorú és elzárkózott
volt, mintha nem is ő mondta volna, amit az előbb mondott. A Szent János vitéz szép
fehér feje mégis feléje fordult:
— Nem hiszünk — szólott fájdalommal — és mikor hiszünk, már későn van.
Lent az asztalvégen megint kiáltoztak:
— Ezenképpen jőve ránk a romlás!
— Ezenképpen — vette vissza a szót a drégelyi —, merthogy álmunkban leptek meg
amaz éjszakán két felől két tatár királyok, oszt sok láncokkal összeláncolt szekereink
fogáságban, mint akolba zárt barmokra nyilazhattak ők.
— Nem is nyilakkal, hanem égő kanóccal nyilaztak — zúgták az innenső végről a
pereszlényiek — és legottan tüzet is fogtak a sátrak..., s kik beljebb voltak, a sok égő
sátorkötelekbe akadozva lángban keringőztek akkor már a mezőn.
Dömötör úr arca olyannak tetszett, mintha nemcsak a bal szemhéja lenne hűdött.
Joakim a tenyerébe döntötte a fejét.
 — Jó messzire, Borsa földjén is hallatszott még szörnyűséges halálüvöltésük — és a
drégelyi várbíró most roskadtan ült a helyén.
— Nem volt ottan többé tennivaló — mormogta a marconaképű hadnagy. — Mire én a
Heő patakon innen nyeregből hátrafordultam, mindenfele szörnyűségesen futottak a
megmaradott hadak, és ama Mohi előtt tűzben hánytorgott már az egész tábor.
Dömötör úr fél karjával olyan zajjal könyökölt fel ekkor az asztalra, hogy
valamennyien odameredtek.
— Ám ha ezenképpen volt, dicsértessék az Úr neve, mert az én öt fiam nem
futamodásban, hanemha a csatamezőn nyerte el férfiaknak természetszerinti halálát —
kevélyen tekintett végig a soron —, azt pediglen vegyétek észbe ti, kik a királyságnak
hosszas biztonságában már elfeledtétek régi hadiszokásainkat, és ezért pironkodás nélkül
beszéltek futamodásról, hogy az én vérem nem futamodik — megsemmisítő pillantást
vetett megmaradt fiára —, emez itt az anyja vére, merthogy az utolsó.
A várbeli kapellánus, mintha közbe akarta volna vetni magát, kígyózó mozdulattal
felállt az izgalomban, és lehunyt szemmel az asztali imádságot kezdte mondani. Pongrác
úr irányából valami szegény eltört hang hallatszott ekkor.
Az atyja elnézett felette, és kegyelmesen intett a többieknek:
— Foglaljatok ti urak magatoknak helyet asztalomnál, ki-ki milyent érdemel — aztán
végig méregette az utóbb érkezetteket, de Joakim öccsén nem állt meg a tekintete. —
Jákó, te is itt vagy? — Elcsodálkozott, hogy ott látja, noha az előbb beszélt vele. — És
ama másik?
Jákó előbbre hajlott:
— Tomor nemzetségbeli Benk fia, Ung ez.
— A magaviselése és ruházkodása szerint külső országbelinek vélném, avagy
templomos vitéznek — vetette oda Dömötör úr.
Ennek hallatára Jákó, bár csakis a maga módját tartotta helyénvalónak, mégis
halkabb, udvarbeli ildomos beszéddel kezdte mondani, hogy Ung neki is közelvalója
asszonyanyja révén, kinek elei közt fejedelmi vérből való is volt és püspök is és királyi
krónikás papok. Közben eszébe juthatott, amit nagyfejű Máté úr völgyében a csatlóstól
hallott, mert már azt is mondta:
— Hiába tiltod a szemeddel beszédeimet — és úgy rácsapott Ung sebesült vállára,
hogy szikrázott előtte a világ —, egyvágtában jött ez itt a tatárveszedelem hallatára
napnyugati külső tartományokból. Tudniméltó a párizsi nagyoskolát tanulta, és vitéz
létére oly tudományokat is tanult, miket csak fő papi emberek tanulnak, és királyok közül
is kevesek.
Dömötör úr régen nem figyelt oda. Ung türelmetlenül intett Jákónak a szemével. Ő
meg csak azért is nagy szóval harsogta:
— De biz mondom én, az Istenit neki, ha már ilyen tudományos ember lett belőled.
Ekkor hívta Joakim úr Ungot, üljön át melléje. A kapellánus észrevette ezt.
Keskenymellű, skrofulás nyakú, deresedő ember volt a pap, és az arca görcsös kis
ferdülésekkel követte felsőtestének kígyózó mozdulatait. Később is többször arrafelé
hajlott, látszott rajta, nincs kedvére annak a kettőnek közeledése. Ung pedig, valamilyen
furcsa bosszúságtól egyhajtásra kiitta az elébe tett korsóból a bort. Pillanatra elszédült.
Égette az ital. Üres gyomra szinte fordult egyet a helyén. Most eszmélt rá, milyen
kiéhezett. Tagjait is nyűtte a halálos fáradtság. Jákó baráti ütése óta olyan fájdalom
szaggatta a vállcsontját, mintha kis vasgyűrűk törtek volna bele, és a vér is megint
szivároghatott a sebből, mert elvétve vékony csurranások melegítettek végig a mellén.
Mit keres itt? Ha mehetne innen. Nem, sehol sem szeretett ő már lenni...
Összeszorította az állkapcsát. Mégis elviseli ezt, mert beszélnie kell Jákóval. Otthonról se
hallott régen. Két esztendejénél is több lehet, hogy egy claravallisi szerzetestestvér, aki
az egresi szürke barátoktól jövet Kolontón átlovagolt, utolszor hírt hozott neki a Szajna
menti kolostorba.
Az asztalnál már nem beszéltek. Komoran ültek. Ittak.
De Ung fejében megint zúgott az elveszett csata. Megint csak odagondolt, Sajó
partján a Mohi pusztára és az atyjára is gondolt és testvéreire. Mikor otthonról indultak,
a régi kopján repdeshetett a kis zászló a tiszai szélben, és a fiak vitték pajzsukon piros
mezőben a három éket, három jeles kardvágásnak bizonyságtevését. Bátyjaura, a
rettentő erejű Laczk fejére tette nagy, nehéz sisakját. És Kolos... ő belehalt a vereség
szégyenébe, ha a csatát túlélte. Csakis azok között lehettek ők, kik egyedül kiváltak a
sorból, hogy a támadásban elsők legyenek, s a jámbor Gint érettük is imádkozott, mikor
együttesen rohantak... Itt, ezek közül senki sem ismeri őket. A kis Évát sem ismerik,
sem Annokot, aki mindíg olyan magasan hordta a fejét, mint ő, sem Priszkát, aki szerette
a vitézi dolgokat hallani, ha a férfiak egymás közt beszéltek. Szétszórtan, különböző
várispánságokban magukra maradottak most udvaraikon, és várják, hogy megtérjenek a
hadból az ő uraik. Panasztalanul várnak. A kolontói udvaron pedig az anyja vár.
Az eső szüntelen rohamokban dobolt az apró ablaktáblák ökörhólyagján. Kint a
vártetőn, valahol forgolódva csikorgott a kakasvitorla a szélben.
Ungot hiába szólították, elfeledte, hol van.
Az étekfogók és szolgálók előtt megint bejöttek az asszonyok. Csendben, egymás után
átlépkedtek a tűzfényen, és az asztal felett egyszer itt, egyszer ott belehajlottak a
gyertyák gyér világosságába.
A kicsiny főasszony arca jóformán eltűnt a hímes fejkendő árnyéka alatt. Derékövére
akasztott sok nehéz kulcsa, az aranyláncon csüngő tarsoly, olló meg miegyéb úgy
lehúzta, hogy szinte roskadozva járt. Mégis rendet tartott a szemével. Már végesvégig
felhalmozott tál ételek, tornyos kalácsok, mindenféle tésztaneműek kerültek a táblára. És
az arany és ezüst vertedények után még a régi áldomáskupákat is előhozták a kincstartó
kamrából.
Mióta a fiak elmentek, hazatértük ünneplésére így készültek ők minden nap.
Most Ágota özvegyasszony sem állt meg az ajtófélfánál. Puhán andalgó lépéssel
közelebb került. Jákó borgőzös tekintettel hajolt át a táblán, hogy tartóztassa. De ő nem
oda figyelt. Szórakozott szája körül belebújtak a ráncok különös mosolygásába. A szeme
vágása ismét keskeny és hosszú lett, és a szeme fénylőn másfele pillantott:
— Te vagy amaz Ung, kit megsebesítettek?
Fenyegető gyors kis kopogás kezdődött el ekkor. A hirtelen támadt csendben Dömötör
úr begörbült köszvényes ujjai doboltak az asztalon. Sok lányai, menyei szinte futva
tűntek el a palotateremből, felesége is kifordult az ajtón, mire Ágota asszony lassú, ringó
léptekkel elindult.
A tűzhely bolyhos gomolygásából rőten rávilágítottak a lángok.
Ettől kezdve a férfiak megint magánosan ittak. Szemük vörös volt a füsttől és az
italtól. Kupáik körül lucskos karikákban sötétlett az ellocsolt bor. Aztán mire étvágyuk
megcsendesedett, az étekfogó cselédek beengedték Dömötör úr vadászebeit is. Az ebek
morogva harapdálták az asztal alá dobott csontokat.
A vendégek erre-arra dűlten könyököltek a táblán. Dömötör úr testtartása közben
egyre merevebb lett. Hátra eresztett feje nem mozdult a magas szék támláján. A nyaka
meredten nyúlt ki vércseszínű köntöse prémezett nyílásából. Csak a szeme felett nem
volt hatalma. Már kétszer is oldalvást nézett, mintha kifele, túl a falon, messzire figyelne.
— Hallod-e — szólt a kasztellánusára —, a kaputoronyban kettőzzék ma éjjel a
strázsákat, hadd lássák meg, ha mégis jönni találna valaki... utas...
Az utolsó szót olyan halkan toldotta hozzá, mintha maga se akarná hallani, amit
mond.
Az ember futva indult.
— Megállj!... — Dömötör úr arca most sem moccant. — Legottan küldjél ki tíz
fegyverezett embert egy tizedessel. Szálljanak le a völgyeken ama Sajó vizéig, és az
arccal földre hullott halottakat is forgassák hanyatt, merthogy szentelt földbe akarom
temettetni az én fiaimat. Hirdessed meg felőlem, aki tetemeiket meghozza, szabaddá
teszem sírjuknál az oltár előtt... Megállj!... Ki pediglen nélkülök bátorkodik ide megtérni,
felnégyelve szegeztesd ki a kapukra. Mehetsz!
Az urak csak rázták a fejüket.
A félszemű vitéz kevéssé beljebb nyomta a tépést a szeme üregébe.
— No — súgta oda asztali szomszédjának —, kiket ma eme biztonságos falak közül
kiküldenek, csakis a másvilágra térnek meg azok.
— Bizony, nem messze, nagyfejű Máté úr völgyén is végigportyáztak ma reggel a
tatárok.
— Merthogy mindenfele a királyt keresik.
 A kapellánus mondta ekkor:
— Hazafele vonuló vasas vitézek kiáltozták a hegy alól a várbeli strázsának, hogy Máté
úr faluját is mindenestől felégették a portyázók. De az udvart megvédte néminemű
rettenetes bátor túróci ispán, ki űzőbe vette a tatár pogányokat, jóllehet fegyveres
népeivel elkésett ő a nagy csatából.
Dömötör úr csodálatosképpen meghallotta ezt:
— Mit akaszkodtok bele, hogy Mohi pusztán a gyalázatos futamodástól elkésett.
Nagyobbat cselekedett amaz ispán, merthogy ezenképpen feltartóztatta a király üldözőit.
Ung zsibbadt tekintettel nézett fel.
Jákó megragadta boroskorsóját és ráemelte:
— Emez is ott volt akkor.
Dömötör úr ősz feje most sem mozdult a hátas szék támláján, csak a szeme pillantott
oda.
— Ott voltál?
— Ott voltam...
Jákó hirtelen, kérkedve, mintha maga dicsőségét harsogná, eléje vágott Ung
szavának:
— Elmondhatom én, ama falunál sebesítették meg, mikoris... — de mert az ispánt
ekkor már nagyon magasztalták, nem folytatta tovább.
Ung szép szomorú tekintete végig tétovázott az emberek arcán. Valamit mégis várt
tőlük. Azután semmit sem mondott már. És miközben az asztalmentén nagy
tisztességadással elosztogatták a túróci várispánnak azt, ami az övé volt, csalódottan
lehajló arca árnyékában, keskeny száján az ő fiatal életkoránál sokkal öregebb
mosolygás kezdődött. Kissé oldalvást döntötte a fejét, s mintha valamit felírna magának,
rendre-rendre egymás mellé hiábavaló kis rovásokat húzott a körme hegyével a táblára.
Dömötör úr megnyúlt nyakkal most is a szék hátának támasztva tartotta a fejét, de
azért a válla felett lefele a soron mégis Ungra nézett. A beesett, keskeny fiatal arc
magához vonta a szemét. A fiaira gondolt. Az ő szép fiaira, és keserű düh fogta el. Ez itt
van. És ők?... Sebzetten háborgott benne az indulat, hogy nem parancsolhat annak, ami
történt, nem tőle függ az, és a hangja belemorajlott a levegőbe:
— Ilyenek ezek a mostani fiak, külső országbeliek módjára ékesítik magukat,
fürödnek, miképpen asszonyok és egy kis sebesüléstől oly igen halavány az arcuk, mint
az én időmben a valóságos megholtaké.
Ung felvágta a fejét. A keze nem húzott többé rovásokat a táblán. Ökölbe szorult.
Joakim úr elkapta az emelkedő öklöt.
— Csendesedjél!... Öreg ember ő, és most az egyszer életében fájdalomtul beszél.
Sohasem panaszkodott még, jóllehet egymás után három asszonyt temetett el
gyerekágyból, és mikor felvevén a keresztet szentföldi Andorás királlyal az Úr szent
sírjához méne hadakozni, oly sebet ejtettek testén az odavaló szaracénusok, mely
sohase gyógyul. Mikor pediglen Halicsban vitézkedett, soknak találtatván két rettenetes
karja, tőből lehasították az egyiket. Ám most az ágakat hasították le a törzsökös fáról.
Így beszél ez, akit a másik valamikor tömlöcbe vetett? — Ung közelebb rántotta a
kupát, de nem ivott, csak merően belenézett.
— Ne oda nézz — szólalt Joakim úr —, Dömötör úr bátyámra tekintsél.
Az öreg ember lehunyt szemmel ült most az asztalfőn. Mezítelen, ínhúros nyaka, mint
vén saskeselyűnek a nyaka, kinyúlt köntösének prémezett nyílásából, és lassanként
kevéssé oldalvást hajlott, mintha távolba hallgatódznék. Aztán megrázta a fejét.
— Senki sem jön...
Ung egyszerre szinte már furcsán, elnézően pillantott át az önkénykedő öreg
zimankóra. Mert megállta, hogy ne feleljen neki kihívó bántására, nálánál erősebbnek
kezdte érezni magát. Először érezte a hallgatás hatalmát. Egész életében megvetette a
hajlott háttal hallgatókat. De ez más volt. Emelt fejjel hallgatni láthatatlan belső hatalom,
s felderengett benne, milyen messze utat is tett meg a Szajna menti kolostor
káptalanházából a vágvölgyi monostori menedékhely tűzfényes füstös szegletén át, mire
ide elérkezett.
Az asszonyház felől nagy siralom hallatszott ekkor.
 — Csukjátok be az onnansó ajtókat! — üvöltött fel Dömötör úr, hogy reszketett bele a
palotaház. — Bizony az én asszonyanyám fennen vígadozott mikoris fél karommal a
hadból megtértem.
Csakis az ő tekintete uralkodott megint, csakis az ő hangja hallatszott:
— Ti pohárnokcselédek, sűrű bort hozzatok! Ha már nincs vitézi torna e halotti toron,
ám sietve hívjátok az énekes mestert és az énekeseket, hogy dícsérjék az én megholt
fiaimat és a mi nemzetségünknek eleit.
Jákó boros fejjel merészebb volt most, mint a többi:
— Miért toroznátok, Dömötör úr bátyám? Lakmározzunk és igyunk csak úgy...
megtérhetnek még ők a hadból.
Az öreg ember nagyon megütődött ezen. Hát ilyen is akad, aki bele mer szólni az ő
parancsába? Sokat hörpintgethetett ez a Jákó... Összerántotta fehér szemöldökét. Hajlott
orra felett éles barázda meredt bele a homlokába. Mit tudják ezek itt, mikor ő maga is
csak homályosan tudja, hogy ezzel a babonás halotti torral nem siratni, de idézni akarja
az ő fiait. Jöjjenek haza! Engedelmet ad rá, hogy most az egyszer ellentmondjanak
neki...
Váratlanul odafordult az öccséhez:
— Emlékezel-e Joakim, mikor úratyánk halála hírét hozták Gácsvár alól a
bölényvadászatról, és nagy torral búsultunk már e tűzhelynél? A kaputoronyban meg
csak csikordultak a láncok, és az éjnek középső táján maga személyében belovagolt ő a
hídon, s tulajdon halotti torán jó egészségben bizony velünk vígadozott reggelig, aztán
sok esztendőket élt.
— Gyerek voltam, mégis emlékezem — felelte Joakim úr, és nagyon uralkodott magán
—, ott az ablakbarlangban álltam, ő pediglen jött csörömpölő nehéz fegyvereivel felfele a
garádicson. Nem hallatszott egyéb, csak az ő közeledése... és mikor ide belépett,
emlékezem még, mind a gyertyák égtek e palotaházban.
Dömötör úr felemelt keze már parancsot intett:
— Hozzatok sok gyertyákat! A téli kamrából lámpákat, a kápolnából a templomi vasas
tartókat, világosság legyen, nagy világosság... égjenek ma is mind a gyertyák.
A két testvér szótlanul, hosszan egymásra nézett. Évek felett néztek, vad dühök, sötét
harcok, elmúlt bosszúk, kihűlt tüzek felett, és közben mintha mozdulatlanul közeledtek
volna. Észrevették ezt mások is. A kapellánus előre hajlott, s ők már nem láthatták tőle
egymást.
Joakim úr csendesen rászólt:
— Másfele tedd a fejedet, Reverende, ha nem akarsz most megint kettőnk közé állni.
A kapellánus felsőteste kígyózó mozdulatával még előbbre hajlott. Dömötör úr a
levegőbe pillantott. Joakim elfordult.
A szolgák égő gyertyákat szúrtak végig az asztalon a táblából kimeredő vasszögekbe.
Hosszú pislogó viaszgyertyákat tűzdeltek a templomi tartók töviseire is, s a szanaszét
éledező sárga lobogásban énekelni kezdtek a várbeli énekesek. A hárfás a tűzhely
lábánál ült, és lehajló arca nem látszott az árnyékában. Sötéten, mélyen dúdolva a kupák
mellől is mind többen csaptak bele az énekbe. A fiatalok közül néhányan felálltak halotti
táncra. Kupáik mellett kitartottak a sebesítettek és fáradtak. Senki sem mert volna
Dömötör úr ellen olyan bántást tenni, hogy torozásáról nyugovóra térjen. Szédülő
szederjes arccal ittak és énekeltek a palotaházban, és a tánc lassú és bús volt, mint a
húrok pengése.
Joakim úr, mintha a papot akarná ingerelni, fanyar hangon mondotta ekkor:
— Egyházi embereknek és asszonyoknak való siratóének ez. Bizony lobogóbbak voltak
eleink zengedezései. — Aztán már csak Ungnak beszélt: — Úratyám még ama régi vitézi
énekeket énekelte nékem, mikor kisdedségemben térdére emelt... Hogy jöve a napisten
aranylován Don vizén át, Havas erdőn, Ügyek fia Álmos és Attila király örökségét, földet,
folyót, Isten kardjával diadalban vette vissza a véréből való fejedelem Árpád... Még a
bölcsőket is ily énekekkel ringatták, még a szolgáló asszonyok is ezeket énekelték,
miközben búzát morzsolva, kezükkel körbe-körbe forgatták az őrölőkövet. Miért nézel így
rám?
— Mondjad nékem — Ung már olyan halkan szólt, mint Joakim úr, és ettől valamiféle
összetartozás kezdődött el közöttük: — a régi magyar isten énekeit is énekelték akkor?
 — Fiatalságomban hallottam egyszer ilyent — mormogta az öregedő ember —, túl a
Sátoroserdőn hallottam, mikor megkergettek a zsiványok és bemenekedtem a básti
urakhoz.
A kapellánus felkapta az utolsó szót.
— Kiirtotta azóta amaz elkárhozott urakat tüzes villámával az igaz Isten —
csattantotta oda mérgesen —, és mostanság csakis ördögök és boszorkányok
paráználkodnak szombat éjjeleken a pogány básti várhelyen.
A táncból is, kupájuk mögül is többen figyelni kezdtek a kiabálásra. A kapellánus
hangja egyre élesebb lett:
— Bizony Joakim úr, ki is fiatalságodban papnak indultál, jól vigyázz, hogy a te
beszédeid a Gonosszal való cimboraságnak ne vétessenek.
— Ha papnak is indított atyám parancsolatja, ilyenek, mint te, Reverendus,
kedvetlenítettek el amaz úttól.
A pap féken tartott ferde arca most fenyegetően eltorzult, és botránkozásában már
izgatottan felugrott. A tábla és a lóca között az urak és kutyák lábán tiporva, kígyózón
izgatottan kezdett Dömötör úr hátas széke felé furakodni. Az emberek káromkodtak. Az
asztal alatt vonítottak az ebek.
Ung még mindíg a száraz csontarcú ember felé hajlott.
— Elmennék akármerre is — mondotta hirtelen —, hogy hallhassak egyszer olyan régi
éneket.
— Sok napi járóföldön kellene általmenned, ha ugyan életben van még utolsó tudójuk.
A kapellánus hangja visszasüvöltött:
— Ne vedd a szádra az ő elkárhozott nevét!
A tánc pillanatra abbamaradt. Aztán ismét pengett a zene és a kövek csattantak a
lépések alatt. Semmit sem lehetett többé érteni.
Dömötör úr ekkor odaszólt a szomszédjának és lefele az asztal mentén már
egymásnak adták tovább, amit mondott.
— Állj elő, te...
— Maga elébe hívat!
— Engem? — kérdezte Ung meglepetten, s átszaladt a fején, hogy őt most Joakim
úrtól akarják elvonni. Majd beszél vele később, mindenáron beszél vele, mert mégis
valami titkos végzés lehet, hogy éppen most találkozik ezzel a különös öreg vitézzel. Már
megállt szemben a főhellyel, idegenül, magányosan.
Sokan odanéztek. Dömötör úr csak később nézett oda. De mikor megszólalt,
valahogyan mást mondott, mint amit akart.
— Az imént udvari papom jelentette rólad, hogy elfáradott és sebesített vagy. Ezért is
jó kegyelemmel elbocsátalak. Térj most nyugovóra és lakozzál udvaromban, miképpen
magad házában, ameddig kedvedre lészen.
Ung fellélekzett, hogy mehet innen. Legalább egy éjtszakára fedél alatt elnyújtózik, és
megköszönte a vendégelést:
— Ha a hidat holnap leeresztetnétek...
— Hová akarnál ily sietséggel a kívülső bizonytalanságba menni? — kérdezte Dömötör
úr szórakozottan. — Hogy a király?... A hadak járnak elmédben? — darabosan
felnevetett, mégis úgy hangzott ez, mintha a mellében sírva ugatna, aztán féloldalt
elfordult. — Mit beszélsz, Kolontónak akarsz lovagolni? Megállj, jut eszembe... ismernéd
a kolontói urakat? Nagyideje, hogy láttam őket, minekutána Andorás királyt
szerencsésen megkoronáztuk — alsó ajkát elgondolkozva kissé leejtette —, bizony...
eltökélt szép emberek voltak a kolontóbeli Tomor fiak, éles elméjűek és járatosak a
fegyverforgatásban és ékes beszédben és bátrak voltak mind, merthogy a király előtt is
igazat merészkedtek mondani. — Megint szembefordította az arcát. — Ha még életben
lelnéd Tamás fia Benk urat, köszöntsed felőlem, azonképpen az ő nagynemes vérből való
feleségét is köszöntsed és az ő közelvalóit és atyjafiait.
De azt már nem hallgatta meg, amit a fiatal ember felelt. Még a kezével se intett,
mikor meghajtotta előtte a fejét.
Az asztal mellől csak Joakim úr bólintott Ungnak és Jákó kiáltott felé valamit. Kint a
palotaház pitvarán meghagyta az ácsorgó cselédnépnek, keresse valamelyik Pünkösd
nevű csatlósát, és küldje az ő szolgálatára. Mialatt ment, lépések kezdődtek mögötte.
Mécsessel a kezében a kapellánus jött utána. A légvonatos kis ablaknyílásokon bevert az
eső, kiújuló hideg áramlások mozgatták a lángot. Jó ideje mentek így, mire elébe került a
pap. Egy falmélyedésnél váratlanul megállt. Két ujjával kijjebb húzta a kanócot a
cserépmécses nyakán, és a láng felett Ungra pillantott:
— Mégis megmondanám néked ama Joakim úrról... és mondanám, vessed magad
mögé az ő beszédeit, merthogy megtévedett ember, ki nem tudott a Gonosznak ellene
állni.
Ungot megint elkapta az a hirtelen furcsa bosszúság, amit a pappal szemben az
asztalnál is érzett.
A kapellánus felsőteste kígyózó mozdulatot tett.
— Tudjad meg — köhintett bele a mécsvilágba —, Joakim úr egyházi ember és fő
jobbágyúr létére nemtelen nemből való ágyast tartott magának, miképpen ha felesége
lenne és annakutána sem taszította el, míglen az Úr amaz asszonyt és mind az ő
gyermekeit el nem vette tőle.
Ung élesen nézett a szeme közé:
— Miért mondod ezt nékem, ki az ő bátyjának házában vagyok, és amúgy is feltett
szándékom, hogy e helyről holnap tovább lovagoljak?
A pap arcán gyors egymásutánban szaladoztak át a görcsös kis elferdülések és két
olajos ujja megint a kanócot kezdte babrálni:
— Azért mondom, mert a rossz kóró magja hamarsággal bokrosodik a termőföldben...
Ung már elzárkózottan hallgatott és konokul gondolta, akármi is történjék, Joakim
úrral fog ő innen útnak eredni.
A kapellánus sebtében felfohászkodott:
— Estéli imádságodban pediglen kérjed az Úr kegyelmét, hogy elkerülhessed ama
megtévelyedettet. Én most már nem kísérhetlek tovább. Dömötör úrnak hatalma alá
vetett asszonynépeknek kell még sietséggel vigasztalást szolgáltatnom. Vedd eme
mécsesemet, és mindíglen egyenesen amarra tarts, az asszonyházon túl a fegyveresház
után a kívülső folyosóra térj, és legottan megleled Jákó úrral közös vendégkamarátokat.
Ung sebesen indult odébb. Egy nyitott ajtón imádkozás hallatszott ki. Alacsony
zsámolyokon üldögélő, egymáshoz bújt asszonyi alakok látszottak. Felettük a sötét kör
közepén magasba egyenesedve fiatal diakónus állt. Senkinek sem volt arca, és neki sem
volt arca a homályban. Az egyetlen gyertya gyér világossága melle felett összekulcsolt
kezére esett, mintha csakis ez a két imádkozó kéz lett volna odabent. Az asszonyi
hangok pedig halk siralomban ismételték a megholtak lelkéért való könyörgést.
Az udvaripap befordult az ajtón. Ung magányosan ment tovább, de az örök
szomorúság szavai vele mentek, mintha nem is most kerültek volna hozzá, hanem hozta
volna őket, át a tavaszon, a viharon, Komárom óta. Nyugtalanul lélekzett. Végre beszélni
fog Jákóval Kingáról.
Ő még nem látta, de a folyosó hajlásánál már előbbre lépett valaki.
Ágota asszony állta el az útját. A testtartása most merev volt, és felemelt kezét is
mereven, nyitott tenyerével tartotta bele a levegőbe, szinte hogy feltartóztassa a
közeledőt. Másik karjával egy szelencét szorított a mellének.
— Ama jó papnak ma nincsen érkezése a te gyógyításodra — szólalt meg vontatott
puha hangon —, ám én sebgyógyító orvosságot hoztam néked — és ráirányította ekkor
fénylő sötét szemét.
— Hálát mondok gondoskodásodért — felelte Ung, s közelebb lépett, hogy átvegye
tőle az orvosságos szelencét. De ő nem adta oda. Sajátságos andalgó lépésével elindult
előtte, és amint ment, a válla felett könnyedén visszanézett rá. A palotaházhoz
közelépített szomszéd házba szabad fahíd vitt át a levegőn. Pillanatra felhallatszott
hozzájuk a terem alatti istállóból a lovak mozgolódása, emberek is beszéltek odalent.
Aztán nekik kerekedett a kívülső szél, és sivítva csapkodta le rájuk az esőt. Kezével már
Ágota asszony is védte a mécses lapuló lángját. Gondozott és fehér volt ez a kéz a lihegő
világban. Sok gyűrűvel megrakott ujjai tőben párnásan gömbölyödtek, elvékonyult
hegyük pillanatig lágyan súrolta Ung kezét, és ő megint olyant érzett, mint mikor először
vette észre, hogyan nézi őt ez az asszony.
Elkapta a mécsest. De Ágota asszony azután is szorosan ment mellette a csúszós
keskeny deszkákon. A szél Ung kilépő lábszárához tapasztotta lobogó köntösét, szinte a
testét is. Mire átvergődtek a hídon, Ágota eltávolodott tőle, és gyorsabban indult a
csendes sötét házba. Egy ajtó előtt megállt:
— Ez a te kamrád.
— Köszönöm, hogy útbaigazítottál — Ungot hirtelen megkönnyebbülés fogta el —,
köszönöm és kívánok kedvességteknek is jó éjtszakát.
Az asszony, mintha nem hallotta volna, elhúzta a reteszt és a válla lassú
macskamozdulatával befele tolta az ajtót. A küszöb magas volt, a boltozott nyílás olyan
alacsony, hogy még Ágota asszonynak is le kellett hajolnia, mikor belépett. A
mestergerenda is alacsony volt, alatta ember nem állhatott, az ablak mély és kicsiny,
fatáblája szelelőjénél a viaszkolt kenderszőttes körül befolydogált a víz. A füstlyukon is
bevert az eső, és halkan sistergett a hamuval fedett parázsban. Ung szétterített
farkasbőr takarója ott feküdt az egyik ágyon. A fegyverei is a szemébe ötlöttek, a sisakja
fent a mestergerendán, a pajzsa a szegletben, a tűzhelynél gallérköpönyege száradt egy
kampón.
Pünkösd járt itt. Pillanatra felderült ettől az arca. Ágota asszony észrevette. Az
asztalhoz ment. Most nem nézett Ungra, de a szája körül megint elbújtak a ráncok
különös mosolygásában.
— Gyógyítani jöttelek — gyűrűi nekikoccantak a szelencének. Mikor felnyitotta,
csodálatosan jó szagú füvekből főzött orvosságnak a szaga érzett. Az asszony
szórakozott piros szája megnyílt, mintha ízlelné ezt a szagot, szemének a vágása
keskenyen elnyúlt a halántéka felé, aztán váratlanul fénylőn felpillantott. Ez a pillantás és
a szelencéből kiáradó illat egyszerre betöltötte az egész kamrát.
„Miért nem megy el?” — gondolta Ung, és türelmetlenségében céltalanul elindult és
megint visszajött.
— Fáj a vállad? Megmutatnád?...
— Nem — mondotta Ung kurtán, szinte nyersen.
— Ülj le, fáradt vagy — és Ágota asszony odaintett az ágyra.
— A te színed előtt, főasszony? — Ung azt hitte, ezzel az illendőséggel mégis csak
megszabadul tőle. Az ördögbe is... végre lehúzhatná magáról a vasinget és elnyújthatná
a tagjait.
Az asszony kissé hátraejtett fejének nyájas méltóságával fogadta az udvarias
magaviselést:
— Kedvemre van, hogy elfáradásodban is tisztességgel adózol nékem — puhán
andalgó lépésekkel már a tűzhely felé haladt, és leereszkedett egy zsámolyra —, most
már pironkodás nélkül leülhetsz te is, rád fér... beszélte Jákó, tatárokkal viaskodtál ma
reggel, kik a királyt üldözték.
Ung ingerülten, némán dacolt magában.
Nem mondja neki, semmit sem mond. De azért leült az ágyra és elszántan tovább
hallgatott.
Ágota asszony félig lehunyt pillái alól figyelte őt. Az arcáig nem emelte fel a szemét.
Az övszíját nézte. Karcsú combjához simuló lábszárharisnyáját, a saruját, a sarkantyúját
is.
— Külső országokban jártál? Sok városokban és szép várakban vendégeskedtél?...
Ung elfordított fejjel bólintott.
„Várakban” — gondolta ingerülten, ahol a vendéglovagnak járó élő éjtszakai ajándék
várakozott rá a kamrájában. — „Éjtszakai ajándék!” — a szeme odafitymált az
asszonyra: — „Ez is az”... és még facsarni akarna az ő elvérzett szívén.
A tetők és tornyok körül megint nagyobb erőre kapott a szél. A vihar úgy csattogott
odakint, mintha a levegőn át száguldó vad lovak lucskos sörényükkel verdesnék a
falakat. Az ereszpárkányokról ömlött a víz. Ágota egyre csendesebben himbálta térde
felett az övláncán lógó kis tőrt. Jó ideje nem vette le a szemét Ung kezéről. Ott az ujján
az az asszonygyűrű vonná el őt tőle?...
Sápadtan belángolt ekkor egy villanás az ablak kendervásznán. Szétkáprázott a falon
és az arcokon.
— Ung — suttogta fülledt hangon az asszony —, adnék neked egy varázsgyűrűt ezek
közül itt — kis mozdulatokkal, mintha hárfáznék, megemelgette a levegőben aranytól és
drágakövektől nehéz ujjait. — A tied helyett adnám, mert balszerencse van azon.
 Mialatt ezt mondta, Ung védőn, hirtelen belevette egyik kezét a másikba:
— Ne beszélj erről!
— Pedig meg tudnám orvosolni a bánatodat is.
Valamilyen vad, sötét undorodás kezdett emelkedni Ung torkában. Nem a fáradtság
kimerültsége, nem a sebesülés fájdalma tiltakozott benne, egy másik mindenható
fájdalom irtózott a testében, lelkében ettől az asszonytól, és nem is csak őtőle... minden
asszonyt taszított volna most magától.
Ágota elgondolkozásában mind kisebbre vonta össze piros száját. Sehogy sem értette,
miért szegül ellene ez a fiatal férfiember? Miért oltja magában a tüzet, amit ő
mindenkiben fel tud gyújtani? Miért böjtölteti a testét és csendesíti erőszakosan a
kívánását? — a pillái csapkodtak —, vagy talán ott, a kívülső országokban tanulta volna
el a szerelemnek ily csalfa mesterkedését?... Vagy az üdvösség reményében az
Egyháznak tett volna fogadalmat? Sokan vannak... a királyi házból valók között is, akik
az egészséges szokásnak ájtatosságból ellene élnek — s egyre gyorsabb lett a lélekzete.
Semmi sem izgatta őt féktelenebbül, mint az ilyen kegyes megtartóztatás. Nem nézett
oda, mégis látta, hogy a fiatal vitéz egymásra vetett lábának az árnyéka milyen
nyugtalanul himbál a földön. — Akárhogyan is van, nagy küzdelmet folytat az ott
magában. Ám legyen... ha nem veszi, majd odaadja neki ő a gyönyörűség jóságát.
Eleresztette a tőrt. Az övlánca végén kiválasztott egy füles kis ezüstkanalat és
megmerítette a szelencében. Megejtő és hódító akart lenni. Halkan nevetett:
— Minekelőtte aludni térnék, adok néked eme lictáriomból. — Már diadalmasan haladt
az ágy irányába. De Ung most is mereven nézett le maga mellett a földre.
Ne jöjjön közel hozzá ez az asszony... ne jöjjön, és az ember őserdőkből hozott
emlékei borzongtak fel a vérében, a sebesített hím dühe a magát kellető nőstény ellen.
Ágota kissé mögé került, áthajolt a válla fölött, lehellete a halántékát borzongatta,
keze étető mozdulattal emelte felé a kanalat. Ung hirtelen félrerántotta a fejét, Ágota
megnyílt ajka oldalvást a szája szegletét érte. Megcsókolta.
Ung felugrott. Az arca eltorzult. Elkapta az asszony két csuklóját és megrázta:
— Mit tettél! — ordította a képébe. A felszakadt fájdalom visszalökte őt és
beletaszította megint Kinga halálos kamrájába, utolsó csókjához. És ez az asszony most
lecsókolta róla még azt is, amit akkor nem törölt le.
— Mit tettél! Mit tettél! — és rázta és ordított.
Ágota tágra nyílt szemében reszketett a fény. Érezte a két nekivadult marok
szorítását, de nem hallotta Ung szavát, nem hallott semmit, fülében sistergett a vér. Az ő
csókja vette el ennek az eszét, megtébolyította... Ha már boszorkánynak híresztelik, az
akart most lenni. Boszorkány, varázslóasszony, ellenállhatatlan, még ha tűzre vetnék is
érte.
— Ung...
Ekkor megrettent. Miért mereszti ez így rá a szemét? Olyan, mint a megszálltak.
— Térj eszedre! Mi lelt?...
Ung eleresztette. Két összefacsarodó ökle remegett a melle előtt a levegőben. Fél
szemöldöke ferdén ágaskodott a homlokában, s ez valami ördögien fenyegető kifejezést
adott az arcának. Csúnya volt a dühtől.
Ágota hátrálni kezdett. Már felkapta a mécsest:
— Holnap majd pihentebb lész...
És kisurrant az ajtón.
Ung lélekzet vesztve bámészkodott bele a hirtelen támadt sötétbe. Aztán már
eszeveszetten szitkozódni kezdett. A falban fellobbant és megint elmúlt a megvilágított
kenderszőttes körvonala. Az ő homloka mögött is hol világos volt, hol elsötétedett.
Egyszerre nekiugrott az ablaknak. Fölrántotta a vasas akasztókampót és beletaszította a
fatáblát a szélbe. Fél kézzel birkózott a förgeteggel. Torkában lüktettek az erek. Nem
látott semmit, csak mélyen kihajolt és nyelte a vihart. Az ereszről fejére csorgott az
esővíz, lefolyt az arcán, csorgott a száján. Még jobban odafordította, hadd mossa,
mossa... Csak utóbb eszmélt. Sivító légvonat rohant a hátába. Az ajtó nyílt volna?
Megöli, ha visszajött! És két sarkán elszántan nekiperdült a kamrának.
A bevágódó ajtónál rémült pofával Pünkösd lapult. Melle előtt a kezével védte fuldokló
mécsesét. Már az ujjai fölé éledt a láng és halványan átderengte a homályt.
 Ung visszalökte arcába csapzott haját.
— Te vagy szolgám? — aztán nyújtózott egyet.
A legény már rohant és berántotta a csapkodó fatáblát.
— Jaj nekem, szörnyűséges veszedelmeken át jöttem ide. Bizony, jól megmondották
odalent az istállóban a lovaknál, amaz Ágota főboszorkány asszonyról. Keresztül megyen
ő a falakon, most is, hogy erre tartottam, szemben jött, nem is lépett, csak pillangózott a
szélben, egyik ablakon ki, másikon be, oszt világ is volt a kezében.
Felsandított két válla közül a gazdája arcára: mit szól most ehhez? Mert lehet, hogy
ijedtében hazudott valami keveset, aztán mégis csak felső rendből való főasszony nevét
merte ő a szájára venni. De Ung úr a derékszíját oldozta, megint nyújtózott, és távolról
sem fenyítette őt beszédeiért. Nekibátorodott hát:
— Hála légyen minden mennybéli szenteknek, hogy eme falakon itt nem került bévül
— ekkor akadt meg a szeme a jószagos szelencén. Kitágult orrlyukakkal nagyot szítt a
levegőből: — „Hát csakis a boszorkány főasszony hozhatta ezt ide” — gondolta magában
és kerek szemének a tekintete váltogatva hol a gazdáját, hol a szelencét nézte. — Nem
marad egyéb hátra, ha már ő ideérkezte óta oly serényen hallgatózott mindenfelé, tudja
meg Ung úr is, amiket e helyen, az istállóban és a konyhán, a jólelkek suttognak.
— Mondok — kezdte rá és óvatosan körülnézett —, az is tudva vagyon, hogy ki nem
keresi ama főasszony kedvét, azt rossz szerencsére juttatja. Merthogy eladta a lelkét a
gortvai ördögnek, és ama fekete ördög mérget tett a szent ostyára és ezenképpen
elemésztették együttesen a főasszony urát, hogy ő férje után sok jószágokat bíró,
hatalmas özvegy legyen...
Ung az ágya szélén ülve már vetkőződni kezdett. Meg se hallotta, amit a csatlósa
beszél. A maga gondolatait követte, miközben Pünkösd ott térdelt előtte, és leszíjazta a
sarkantyúját a sarujáról. A ruhája, az inge, a teste is véres volt, és jól esett neki, mikor a
legény lágy esővízzel lemosta. Aztán végigfeküdt az ágyon. Párna volt a feje alatt. A
szolgája pedig szépen betakargatta, és ő lehunyta a szemét. De ez a megenyhülés csak
rövid ideig tartott. Most, hogy elnyúlt, embertelenül fájni kezdtek a tagjai, a háta úgy
sajgott a fáradtságtól, mintha az is merő seb lenne. Még a farkasbőr alatt is fázott.
Pünkösd elkotorta a pernyét a parázsról, barátságos lángot gerjesztett, aztán leült az ágy
lábánál a földre és egészen csendben maradt. Ung a nyugvás megoldozottságában ismét
gondolkozni kezdett, és a fején előlről átrohant minden... Nem hallotta többé a szél
sivítását. A nagyobbik vihar odalent üvölt, szerte az országban. Ő pedig most a vihar
felett van... Igaz, hogy e tétlenségben valami szüntelenül facsarja a szívét. Hiszen
mindenfele várják az emberek azt, aki segít... De akárhogy is történt, nem lett volna
ereje ma tovább lovagolni és ázni, éhezni és megint lovagolni.
A hegyek között már távolodón, tompán dörgött a zivatar. Az ablak kenderszőttesén
csak elvétve világosodott ki a villámlás. A várfal alatt, a felnyúló fák koronáiban enyhülőn
sustorgott az eső.
Ung az első álomból valami zajra ébredt. Ágya mellett Pünkösd is mozgolódott.
Elalhattak az előbb mind a ketten. Láncok csikorogtak át az álmán, és lejjebb valamerre
a kaputorony felé, nehézkesen recsegve talán a híd is leereszkedett.
— Hát mégis hazatértek a Dömötör fiak?... Valamilyen homályos megnyugvásban
mintha merülni kezdett volna, és gyerekkori álmos hanggal mormogta: — hát mégis
hazatértek... siess csak Pünkösd, nézzed meg...
Még akkor is mélyen aludt, mikor Jákó benyitott az ajtón. A füstlyuk alatt már
összeomlott a parázs. Jákó megbotlott a hamukotró vasban. Káromkodva dohogott
magában és a földön keresgélt. Nehezen lelte meg a vasat, mikor meglelte, figyelmesen
jó ideig közelről nézte. Közben a teste előre-hátra lassan ingadozott.
Ung felébredt a zajra. A káromkodó hangot is megismerte, de nem nyitotta ki mindjárt
a szemét.
Jákó részeg volt. Pedig ő beszélni akart vele. De hát így?... És mégis... hiszen reggel
tovább akar lovagolni. Csak egy szót... a nevét szerette volna kimondani, fennhangon
Kinga nevét... valaki előtt, aki ismerte őt.
Felnyitotta a szemét.
Jákó már elkotorta a hamut a parázsról, de azért kotróvassal a kezében, ingadozva
guggolón úgy maradt. A fején és a vállán is ingadozva világított a fény.
 Megint káromkodott.
— Nem volt az rendes dolog, te... — közben vissza se nézett: — hallod-e? Hát mégis
megtértek...
— Hallottam — mormogta Ung fáradtan, és arra gondolt, hogy talán nem fog ő már
soha Jákóval a maga nyomorúságáról beszélni.
— Mit hallottál? — riadt fel Jákó.
— Ezelőtt, valahol lent, láncok csikorogtak. Homályosan rémlik... mintha a híd
ereszkedett volna.
Jákó maga alá húzta a zsámolyt. Két lábát elnyújtotta a tűz mellett.
— Ha amúgy is tudod — fogott neki botladozó nyelvvel —, csak elmondom, hogy...
bizony éjnek középső táján lehetett, mikoris a vár alatt erős kiáltozás kezdődött... no,
kifutottak erre a kapu fölé a strázsák, kiáltoztak a viharban emezek is, amazok is,
odalent már Jézus nevében kértek bebocsáttatást, mire a strázsák leeresztették a hidat.
Hát sok lovak dobogása jött ekkor előre... szörnyűségesen kongott a sötétben a
mélység... sok patkóktól kongott, ám a hídon senkit se lehetett meglátni.
Ung odafordította a fejét a párnán.
— Már a várpiacon is erősen csattogni kezdtek a kövek... beljebb, beljebb — mesélte
egyre halkabban Jákó. — A torozásból némelyek fáklyákkal szaladtak elejbük, de senki se
jött felfelé a garádicson, csak fegyvercsörömpölés járkált mind az egész várban. Addigra
a palotaházban is nagy zörgése hallatszott a vasnak és páncélos saruknak lépése ment
egyenest a tűzhelyhez, mintha ott akarnának többen melegedni. A gyors mozgalomtól
köröskörül hajladoztak mind a gyertyalángok, mégsem látszott senki...
Ung felkönyökölt fektében.
— Hiszen ennekelőtte mondtad, hogy hazatértek.
— Azt mondottam?... Hát akkor mondottam, hogy szemmel ezt meglátni nem lehetett,
csak valamiképpen tudni lehetett, mert rettegéssel szökdöstek onnan mind a
cselédszolgák, egymásután kimentek a vitézek, még a papi emberek is. Csak Joakim úr
maradt ott az ő bátyjaurával és a kis főasszony, hárman öregek a tűznél.
— Nem jöttem volna el, ha ott vagyok — mondotta Ung, s nem érzett sem iszonyatot,
sem borzadást.
Jákó zavarosan motyogott:
— Te, mi ez a sok szánakozás benned? Most ezeket is szánod, mint amaz eltévedt
fattyút az erdőn, és a csavargót, ki madárszóból jövendölt, meg a föld népét... Beteg
vagy te Ung, ezért szánakozol, miképpen ispotálybeli irgalmas atyafi — mérgesen
felcsattant —, asszonynak való ez, nem férfinak, mert akiket megszán az ember, azok
végül is beverik a fejét.
Ung jóval később felelt:
— Lehet, hogy csakis az tudja szánni a másikat, ki nagy próbáltatás óráiban egyedül
volt és megszánta önmagát.
Jákó egy darabig értelmetlenül nézett rá.
— Az előbb is gondoltam, amint ott feküdtél... Hogyan lehet az ilyesmi? Felette
elpazarlódott már a te arcodnak ifjúsága. Avagy csak én látom, mert sokat ittam?
— Jól látod, Jákó...
— Mit harapod úgy össze a fogadat, Ung? Én is megértem gonosz próbákat, és nem a
Sajónál volt a gonoszabbik, hol vitézek módjára viaskodtam, hanemha a komáromi rév
alatt, mikor éjjel onnan kijöttem... Csúnya sötét éjjelen, lefele a sikátoron, a Donáták
monostoránál... te,... ide hallgatsz-e? Hát a folyón errül villás parasztok rohantak rám.
Felső rendből való ember létemre nemtelen népek kergettek, hogy gyalázatra
agyonverjenek — pillanatig csendben maradt, széjjelnézett, aztán titkolózva suttogta: —
mert addigra ama parasztok is tudták, hogy a révbe görög hajósok behurcolták a
döghalált.
— Onnan jövök!
Ung már az ágy szélén ült. A lába lefele lógott. Csepp vér sem volt az arcában.
— Te, onnan? — Jákó levegő után kapott, — Szent Úr Isten, ne hallja más. Még e
helyen is a fejünkbe kerülhet ez.
— Pedig a házadban szálltam meg.
Jákót egyszerre már csakis ez érdekelte:
 — A házamban?... Jól tetted no, oszt a vén lator Csülök s egyéb cselédnépeim
hűségest őrzik-e javaimat? — Dőlt belőle a kérdés: az udvara, fegyverei, lovai, barmai?
— és közben kuszán, zavarosan mindig újra a gonosz éjtszakáról beszélt, meneküléséről,
magáról, egyre magáról.
Ung a térdével görcsösen szorította egymásnak két összetett tenyerét, és előrehajolva
nézte. Hát ez lett gyereksége, ifjúsága régi barátjából? Messze nagy útjai közben, egész
idő alatt, másmilyen volt Jákó az emlékezetében. Mióta az otthoni kisoskolából, hol a
szerzetes atyafiak énekelni és ministrálni tanították, Tamás comes tiszai nagyúr
udvarába került, mindíg ismerte őt. Együtt gyakorolták ott az udvarias magaviselést és
ékesebb fegyverforgatást, később pedig sokat űzték együtt a vadat a kolontói erdők
között. És akkor mennyit beszélt néki Kingáról...
Hanyatt vetette magát az ágyon, reménytelenül lehunyta a szemét. Miért is jött ide?
Mire való volt ez?... Hátha nem is annyira Jákó lett közben másmilyen? Víg cimbora,
gyors lovas, bátor és kemény verekedő, nagy ivó volt mindíg, és bizonyosan most is az.
Talán nem is ő, hanem saját maga változott meg? Megváltozott! De azért csodálkozón,
szomorúan mégis gondolta, vajon mi marad későbbre, ha már az ifjúságban minden így
elmúlik?
Ott a tűz előtt Jákó megint a hamukotró vasat szorongatta, míg másik kezével körben
tapogatva a földön kereste. Előredűlten, alulról szólt vissza Ung irányába:
— Jut eszembe, te... ha már Komárom felől jöttél, tudod-e Dersnek halálát? —
csendesen nevetgélt magában. — Némely kun főemberek küldötték át a másvilágra, és
rendjén is volt ez, mert Ders elsőnek vette észbe a dögnek lappangását, mégis legottan
elment magányosan. Ama kun asszonyhoz ment, kiről mind az ottani kunok és egyebek
is tudták, hogy jó egyetértés van közöttük...
Kis ideig várakozott a csendben, hogy Ung majd csak szól. Közben egyre erősebben
ráncolta a homlokát, és vörös arccal erőlködőn, bárgyún elgondolkodott. Most jutott
eszébe, hogy már az elébb is akart valamit kérdezni.
— Te — kiáltott hátra — és Kinga asszony? Ott volt-e még? Láttad-e őt? No... mi lel?
Miért nem felelsz?
Az eső lefrecskelt a füstlyukon és sistergett a parázsban. Jákó pislogó szemmel nézte
ezt. A tűzhelyről kis gőzölgések árnyéka szállt és tűnt el a kormos falon.
— Hé... elaludtál? Kingát kérdeztem.
— Meghalt — mondotta Ung, és két összekulcsolt kezét a szemére szorította.
— Meghalt?
Jákó felugrott, zavaros feje pillanatra kitisztult. Ung teste sajátságosan kinyúlt az
ágyon. Egymásba fogódzó két kezének árnyéka alatt csak összeszorított keskeny ajka és
az álla szögletesre soványodott vonala látszott. Melle felett a takaró, mintha meg-
megrángatták volna, kis időközökkel mozdult.
— Ejnye... meghalt — Jákó leszegett fejjel, önmagával vesződve, elérzékenyülten
dadogott —, meghalt, pedig én is szerettem őt — és ekkor kitört belőle a részeg emberek
fel-felnyikorgó sírása. — Nem volt szebb nála e világon és boldogtalanabb se igen,
merthogy nehéz életet adott néki az Isten, és megvetett volt ő az Obor fiak asszonyai
közt terméketlenségéért, miértis Ders bezárva tartotta, sokszor kezet emelt rá
egyebeknek és nemtelen szolgáknak szemeláttára, jóllehet vigadozások közben még
vendégei előtt is nagy gerjedelemmel kívánta volna őt...
Ung két keze már egymást facsarta a szeme fölött, a feje hátrasüllyedt, a teste egyre
hosszabbra nyúlt, mint a kínpadra feszítettek teste. De Jákó nem látta ezt, szájából folyt
a megeredt beszéd:
— Szerettem... miképpen te is szeretted hajdan, Ung... ám ő nem akarta az én
ölelésem vigasztalását. Ha megközelítettem, olyankor nagy szemérmetességében
menekedett előlem és ő, ki szelíd volt, úgy nézett rám, mint kegyetlen királynéasszony...
Mikor pediglen ama dögnyavalya már igen elhatalmasodott és én hívtam... ezért is nem
jött ki a révhelyről vélem...
Ung a könyökére támaszkodva felemelte a testét. A haja arcába csüngött. Az álla
vonala megkeményedett:
— Elhallgass, Jákó! — üvöltött fel fenyegetőn. — Elhallgass! — és hirtelen befele
fordította az arcát, s a homlokát minden erejéből nekinyomta a falnak.
 — Hát akkor nem beszélek — dörmögte Jákó a részegek suta érzékenykedésével. —
Tőlem ugyan alhatsz, ha oly igen álmos vagy — és megint az orra elé tartotta a
kotróvasat és közelről, bandzsítva nézte: — Ki hitte volna, hogy csak ily kevéssé
szeretted. Avagy elmúlt a te szép szerelmed nagy utazásaid közben?... Hé, te!... no, nem
feddelek ezért, én se vagyok különb — bűnbánó zokogásokkal kurtákat röhögött —,
ilyenek vagyunk mi férfiak, mit tehetünk, ilyenek, te... aztán mondjad csak, szép
asszonyemberek vannak ama tartományokban, holmerre jártál?
Jóval később is dünnyögött magában, asszonyokról beszélt, Ágota özvegyasszonyról,
hogy még feleségül is venné, és szidta ennek-annak a mindenségét, káromkodott, s
azonmód ruhástól elterült az ágyon.
— Nem feddelek Ung, nagy idő elforgott... igazad van, sok kedvünkre való
asszonyember találtatik még Kingán kívül e világon, és te bizonyost számosakat
ölelhettél utazásodban...
Az eső elvétve csurrant az ablaktábla szürkülő kenderszőttesén. Ritkulón sistergett fel
olykor a füstlyuk alatt a kialvó parázson. A hegyek közül zöldesen derengett be a lucskos
hideg hajnal, és a túlsó ágyon, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkolt Jákó. Ung
két kezét hol a homloka, hol a szája felett kulcsolta össze, de hirtelen mindíg újra
szétvette. Nem, nincs többé kihez imádkozzék és várta a reggelt, hogy mehessen innen.
Aztán sehogy sem lehetett megtudni, miképpen történt az a dolog. A felvonóhíd egyik
lánca valahogyan elszakadt azon a különös éjszakán.
Az eső megint csorgott a hegyekre, a falakon folyt a víz, és egész nap beletellett, mire
a várkovácsok a nagy láncot megint összekalapálták.
Ung nem beszélt többé Jákóval Kingáról, és Ágota asszonnyal is csak egyszer
találkozott, mikor az útra kelő vitézek közül már többen lóra szálltak a palotaház istállója
előtt. Joakim úr is nyergeltetett, az ipolyi konvent két fegyveres kanonokja is és a
drégelyi várbíró. Dömötör úr hajlottabbnak tetszett a borús világosságban. Az
asszonynép Pongrác úrral csendes bús vonulásban húzódott át az udvaron. A kápolna
mélyében néhány hang énekelt.
Ágota asszony pillanatra megállt a garádics alatt Ung lova mellett.
— Nemigen biztonságosak most az utak — hirtelen elhallgatott, akik a közelben álltak,
odébb mentek. Gyűrűktől nehéz ujjaival megérintette a fiatalember kezét. Szórakozottan
piros ajkai most szinte alig észrevehetően mozogtak: — Kár... szeretni tudtalak volna,
Ung.
Ő ekkor kissé meghajolt, hogy ne kellessen most erre az asszonyra néznie:
— Kedvességtek bizony felette nagylelkű, hogy nékem érdemtelennek ily nyájas
beszédeket mond.
Ágota egy lépéssel hátrább lépett, a fejét is hátraeresztette, de azért valamilyen
szemrehányás még átsuhant fénylő tekintetén. Aztán az is elmúlt, csak kevély tartása
maradt meg. Mosolygott.
A híd, mint kiugró fenevad, nagy robajjal reccsent a mélység felett a túlsó sziklának.
Mikor Ung Joakim úr mellett kilovagolt a kapun, nem nézett vissza.
Elmaradt mögötte az asszony, a barátság.
Dömötör úr vára is lassan beletűnt az esőbe.

VI.

Gyertyagyújtás idejére elérkezünk udvaromba — mondotta Joakim úr egy keresztútnál,

mikor Unggal kettesben maradtak.
A fegyveres ipolyi kanonokok kevés emberükkel konventjük felé, nyugatnak fordultak,
és a drégelyi várbíró is hozzájuk szegődött. Joakim úr a keleti erdőségeken ereszkedett
le. Ung vele lovagolt. Most már tudta, merre tartson a hegyeken át, a legrövidebb úton,
amerre talán még átvághatja magát a tatár portyázók között, le a Zagyva völgyén a
Tiszáig.
Így mondotta Joakim úr. Aztán mire már jó messzire jártak fegyveres kíséretükkel, azt
is felvetette, szálljon meg Ung nála éjtszakára, s mindekelőtte tovább venné útját,
pihenjen az ő udvarán.
 Errefelé már nem járt hírmondó. A Sajótól visszaügető elszórt kis csapatokkal, vasas
vitézekkel, kódorgó menekülő népekkel sem találkoztak sehol. Hallgattak az erdők és
folyók völgyei. Az eső is elhallgatott, csak az ágakról hullottak le elvétve hűvös nagy
cseppek a lovasokra. Ők sem beszéltek, de arról mégis lehetett közöttük valami néma
beszéd, hogy most még egyikük sem szól rejtett gondolatairól, mert hosszú idő óta
egyetértő csendben poroszkáltak.
A hegygerincről már beleágaskodtak a napkorongba a fák. Árnyékba süllyedt az út.
Távolból kutyaugatás hallatszott. Az alkonyodó rétben tavasztól telten egy patak
hemperedett ki ezüstösen a parti virágokra. Túl a patakon, az erdő előtt, szalmatetős,
kőlábú ház bukkant fel. Vályogba rakott gerendái feketék voltak az időtől, és a
megsüppedt tetőn barna volt az öreg moha.
Gyertyagyújtás idejére hát csakugyan elérkeztek Joakim úr udvarába.
Valamikor gazdag vitézi udvar lehetett. Most sem gyertyaláng, sem tűzhely fénye nem
világított sehol. Sötétek voltak a kis ajtók és az ablakok.
A kihalt csendben csak a kút körül állt néhány öreg fa udvari őrséget.
A lódobogás közeledtére emberek szaladtak ki az ólakból. Később az udvarbeli elöljáró
is odasántikált. Hajlott korú szabadosféle ember volt, és jelentette Joakim úrnak, hogy a
pásztorok két napja lovasokat láttak az erdőkön túl. Errefele senki sem járt, mióta ő
elment. Közben a fegyveres kíséret csörömpölésétől megéledt a csend. A tornác előtt
körülállták az érkezőket, de innen-onnan, mindenünnen csak cselédszolgák és szolgálók
jöttek elő. Se asszonya, se gyereke nem volt ennek az öreg vitézi udvarnak. Üresen
kongott a lépés még az emelt tornác megkoptatott lépcsőin is. A ház is kongott. Az élet
nem állta útját a hangnak, sokáig hallatszott minden odabent.
Mikor a férfiak a pitvaron lerakták fegyvereiket, Joakim úr mondotta Ungnak, üljön a
padkára s várakozzék egy keveset, míg ő világot gyújtat a kamrában.
Ung még sohasem látott ilyen csodálatosan elöregedett helyet. A falikampókon
rozsdás bárdok, kaszák, hadiszekercék lógtak, a szegletben szakadt halászháló fityegett,
és mihelyt csend lett, feje felett szorgalmas kis nesszel azonnal őrölni kezdett a szú. Jó
ideje hallgatta a lassú őrölést, s az jutott az eszébe, hogy ez a ház inkább csak tegnap
volt, ma már alig van és holnap talán nincsen...
Felrezzent. A csontvázvitéz állt előtte.
— Elaludtál? — Joakim úr egy sötét, alacsony ajtó felé terelte. A kamrába addigra már
tüzet vittek. A kezdődő láng sápadt fénye kecskelábú asztalba botlott. Az asztal belső
oldalán a fali lóca felett, két rostélyos ablak közén, szegletre akasztott feszület függött,
mintha kitárta volna karját az egész kamra felett.
Ung meglepetten pillantott a keresztre. De hát akkor miért mondott Joakim úrról Jákó
és a kapellánus is olyant, mintha pogány dolgok híre kószálna mögötte? És ő hiába jött
volna ide?...
A kovácsolt lábastartó vastagra öntött faggyúgyertyájának a lángja épp ekkor
boszorkányosan belehimbált a polcon egy klepsidra gömbjébe. Régen vízre való lehetett,
de most már fövény folydogált benne. Joakim úr úgy vette kezébe a homokórát, mintha
élő eleven teremtés lenne. Nagy vigyázattal elindította és megint visszatette a szelencék,
cserépedények és fekete ónból kalapált sokféle mérőszerszámok közé. A polc alatt,
vashálóval behálózott üregben, féloldalra dőlt könyvek ötlöttek Ung szemébe. Egészen
szokatlan volt ez, sohasem látott még könyveket vitézi udvarban. És többször odanézett.
Az étekfogó szolga kenyeret, túrót és mézet tett elejbük az asztalra. Horpadt
ónkupákban bort is hozott, és a töltögetésre való nagy italoskántát Joakim úr lába mellé
állította a földre. Kintről elvétve behallatszott Pünkösd nevetése. A cselédlányok is
nevettek. Ung nem szerette mostanában az ilyen hangoskodást hallani. És a merev
szürke csontvázfej is rosszkedvűen többször a rostélyos ablak felé fordult.
Mire elkészültek az evéssel, és már csak a boroskupák mellett ültek, kiküldte Joakim
úr az étekfogó szolgát, hogy csend legyen odakint! Eresszék szabadjára a láncos
komondorokat, az ólakban tartsák kéznél a kaszát az emberek.
Az udvaron hirtelen ijedt csendesség támadt. Lépések szaladtak elfele, aztán valahol a
szérűben a széna közt a szaladásnak is vége szakadt.
Bent az urak, mióta kettesen maradtak, szinte idegenebbek lettek egymáshoz.
Nemigen beszéltek.
 Egy éjjeli madár surranó szárnya megcsapta az ablak felett a külső falat.
Ung átpillantott a száraz öreg arcra. Ha így hallgat, miért hívta őt Joakim úr ide? És
miért hagy ő maga is hiábavalón ennyi időt szótlanul elmúlni? A gyertyákról, mint télben
a jégcsap, egyre nyúlik lefelé az olvadó faggyú, a klepsidra is leszűrte már a fele fövényt,
de azért neki nem jut eszébe, hogyan terelje a beszédet arra, amit mindenáron meg kell
tudnia.
Falnak támasztott fejjel ült, két karja kinyúlt az asztaltáblán, mozdulatlan pillái alól az
oldalt dűlt könyveket nézte. Egyszerre ráeszmélt, hogy nézi. Mégis igen sok könyv van
abban a falüregben a vasháló alatt. Hétnél is több lehet. Csakis gazdag eklézsiákon láthat
ennyit az ember... „És vajjon mi azoknak a könyveknek a foglalatja?... Aligha jámbor
szentek élete...” A gyertyaláng megint belehimbált a klepsidra gömbjébe. „Talán
ördöngös tudományok?” — döbbent rá magában. A szíve gyorsabban vert: — „Ha a régi
pogány vallás mivolta is írva volna bennük...” És ekkor, itt távol a hegyek alján, a hűvös
tavaszi csendben, megint ugyanaz a hajszoló sietség fogta el, mint az égő táj felett a
lejtőn, mikor megsejtette az ő útját a füstben, ahol nem látszott semerre út.
— Nagysok könyveid vannak, Joakim úr — kezdte félhangon —, beszélték nékem, te is
ismered a latin írás jegyeit és járatos vagy az olvasás tudományában.
Az öreg ember szórakozottan bólintott.
— És te a párizsi nagyoskolát tanultad?
— Ez csak Jákó kérkedése volt — felelte Ung kedvetlenül —, csupán a quadriviumot
tanultam én ott végig. Annak utána pediglen megszöktem a Szajna menti kanonokoktól,
jóllehet asszonyanyám egytestvére, Bálint mester vezetett el ama kolostorba,
merthogy... engem papnak szántak.
— Bálint mestert mondottad? A király krónikás udvari papját? — Joakim úr
elgondolkozott. — Ismertem őt. Sok évvel minekelőtte a párizsi nagyoskolára
általküldötték, együtt voltunk generále studiumon a mi itthoni veszprémbeli
nagyoskolánkon, ám ő jó pap maradt...
Egy darabig idegesen forgatta elvékonyult aranygyűrűjét az ujján, mintha csont körül
laza karikát pörgetne, aztán még csendesebben szólt:
— Ő jó pap maradt, én pedig... noha legottan dús javadalmas apátságot nyertem
volna, mégis megintelen világi ember lettem. — Két öklére támaszkodva, öregesen
felkelt az asztaltól, tuskót vetett a tűzre, s háttal fordulva onnan szólt vissza: — Nem is
lehetett az másként, merthogy feleséget vettem magamnak, és a gyerekáldás már itt
növekedett az udvarban.
De Ung csak félig hallgatta. Konok fiatal önzés követelődzött benne, hogy ne legyen
másról szó, mint amit ő mindenáron tudni akar. Pedig már nem kételkedhetett. Ez az
öregedő ember, aki sok esztendeje magányosan ül itt az ő udvarán, csakis azért hívta őt
ide, hogy életében egyszer utolszor arról beszéljen, ami belenémult a szívébe.
Még egyikük sem fedte fel, mi jár a fejében, valahogyan mégis küzdöttek egymással,
hogy melyikük mondhassa a magáét, és Joakim úr hátán összetett kézzel nyugtalanul
fel-alá kezdett járni a kamrában. Hosszúakat lépett, de egyszer sem ért a falhoz, mikor
fordult. Talán csukott szemmel sem ért volna oda. Sokszor járhatott ő így magányos
nyári estéken, vagy ha a ködben kint már lombja hull a kút körül a fáknak, vagy a
behavazott ház dermedt hidegében és mindig csak a saruja csattanását hallgatta. Most is
csak a saruja csattant. Ő akkor sem nézett fel, mikor megszólalt. Gyorsan, halkan
beszélt, mint aki régi csendben fuldokolva kiemeli magát kisidőre egy emberi lélek mellé
a partra:
— Hát... eme dolgaimért tartott fogva hat esztendőn át Dömötör úr bátyám az ő
várának tömlöcében. Ezért váltak ellenségeimmé sok egyházi emberek, és bizonyosan
beszélt ott néked erről az udvari pap is — megint fordult, a saruja csattant, aztán szoros
apró fogai között morzsolta: — Ám ha erősen gondolkodom, lehet, hogy igazuk volt nekik
is...
— Nekik? — Ung az asztalra csapta az öklét. — Bizony ily nagylelkű beszéd nem telnék
tőlem!
Joakim úr elvétette ettől az ökölcsapástól a lépést. Sarkantyújának hosszú szöge
beleütődött a tűzhelykőbe. Megállt. Rosszul leplezett félszeg hálával átnézett a fiatal
vitézre.
 — No, azért nem nagylelkűség ez tőlem, hanemha inkább gyengeség, mert aki
meglátja mindenki igazát, annak magának sohasem lesz igaza. Nekem se volt... miért is
végezetül már háborodott elméjű embernek híreszteltek.
Szórakozott mozdulattal hamvát vette a gyertyának, égőn a földre dobta és
rátaposott. A kamra homályosabb lett ekkor. Az ő arca eltűnt.
— Eretnekséggel is vádoltak — mondotta kisvártatva rekedten, és megint fel-alá
kezdett járni az elkoptatott kőlapokon. — Ily beszédeket hintettek szét ellenem, mert
szeretem nagyrégi énekeinket és pogány eleinket meg nem tagadom, jóllehet ez időkben
sokan szívesen elhallgatják őket, mintha szégyent hagytak volna a fiakra.
— Dicsőséget és országot hagytak! — Ung szeme felcsillant: — Ezt mondjad uram,
erről beszélj nekem...
Valami nyers és követelődző lehetett a hangjában, amitől az öreg vitéz szinte
visszahúzódott. Gyéres szemöldöke kérdőn felemelkedett száraz homlokában. Egy
darabig figyelt. Ung már érezte, hogy megint egyszer gyorsan rohant. Hirtelen
meghátrált a gondolata. A szavát is halkabbra csendesítette:
— És talán... ama könyvekből is a mi eleink énekeit és ősi vallásának hagyományait
olvasod, uram?
— Tanult ember létedre hogyan kérdezhetsz ilyent? — vetette oda Joakim úr, de azért
ezt a beszélgetést is elfogadta, ha már magáról elterelődött a szó. Így is jó, fődolog,
hogy nem kell minduntalan arra a szörnyű elvesztett csatára gondolnia. Visszaült az
asztalhoz és reszelt egyet a torkán: — Hogyan kérdezhetted, mikor históriás énekeink is
feledésbe merülnek manapság? A magyar boldog isten árva énekmondóit pediglen még
Szent István királyunk idejében bélpoklosok közé vetették a külső tartományokból
beözönlött sok jövevény papok és ezenképpen kiirtották a mi dicsőségünk kezdetének
emlékét.
Ungot különös szorongás fogta el. Ha ez így van, és az idők forgásában minden nyom
és minden jel elveszett, honnan vegye ő azt, amit keres?
Mintha áthatlan köd ereszkedett volna le ekkor rá.
Eltévedt egyszer a ködben, szakadékos, erdős tájon, vadászat után... Valahányszor
indulni akart volna, hátrálnia kellett. Körülötte mindenütt mélységek tépték a hegy
testét, és ő egész éjjel egyhelyben állt, míg reggel fele meglátott egy ágat a sűrű
homályban. Mindössze egy ágat látott, de azt mégis látta. Megfogódzott benne, húzni
kezdte, aztán az ágnál fogva kihúzta a fát, az egész erdőt kihúzta a ködből... Ám most
még egy ágat sem lát, és mióta indulni akarna, egyhelyben áll, hátrál vagy vesztegel, s
talán örökre ködben marad az erdő. Pedig csak egy ágat akar, egy ágat, amit
megmarkoljon...
Melegen szépen, szinte könyörgött a hangja, mikor ismét megszólalt:
— Ó, mondjad, Joakim úr, te, ki szereted a mi elmúlt dicsőségünk nagyságát, és sok
énekeket hallottál már, és sok könyveket olvastál, mondjad nékem, ha vajon régebbi
könyvíró szerzetes atyafiak mégis feljegyeztek volna valamiket a táltosok sok ezeréves
bölcsességéből?
— De hát miért jutnak mindiglen ily dolgok az eszedbe, miktől az egyházi emberek
minket szigorúan eltiltanak?
Ung szeme a faggyúgyertya lángjába tétovázott. Hogy inog az a láng, mintha elfele
táncolna, egyre messzebbre, messzebbre. Már szinte úgy tetszett neki, a Szajna menti
kolostor nagy refektóriumának mélyében a fekete pulpituson ég a gyertyavilág, és az
olvasókanonok tonzúrás feje megint ráhajlik a nyitott öreg könyvre...
— Igaz — tűnődött félhangon —, minket eltiltanak pogány eleink bölcsességének még
a keresésétől is, ám a párizsi kolostori oskolán, hol én tanuláson voltam, sokszor
olvastak nékünk oskolásoknak Szent Ágoston és Szent Jeromos könyveiből, noha ama
szent könyvekben gyakorta előkerültek régi pogányoknak bölcsességei, miket nekünk
mégis hallanunk lehetett.
A száraz csontarcban, mintha megéledtek volna a fénytelen szemek:
— Jól mondod, valóban kedvére volt hippói Szent Ágostonnak ama Plátó nevezetű
jeles görög, és ha nem csalatkozom, Szent Jeromosnak könyveiben is előkerülnek a
rómabeli Cicerónak és Plautusnak bölcselkedései, jóllehet azok pogányok voltak.
 — Ímé, ily meggondolásokkal kérdeztem az előbb a táltos papokat, és a mi régi
hagyományainkat — mondotta Ung fojtottan —, mert ha a latinusok tisztességben
tarthatják, és még az Egyháznak szentjei is felvették elmélkedéseikbe, és beleírták
könyveikbe pogány eleiknek bölcselkedéseit, miért pusztították el ama latinusok a mi
pogány hagyományainknak még a nyomát is?
— Merthogy azok nem az ő eleiknek hagyományai voltak! — fakadt ki Joakim úrból
ellenőrizhetetlenül, aztán már fékezte keserűségét, lenyúlt maga mellé a földre a nagy
kántásedényért, színültig töltötte Ung kupáját: — Igyál... igaz, hogy a térítésnek miatta
jövevények pusztították a mi ősi dicsőségünk emlékeit, ám mi hagytuk és tűrtük, és ez
időkben késő azokat keresni.
— Ne mondjad, hogy késő — szólt Ung nyugtalanul.
— Pedig miegyebet mondhatnék? — mormogta fásult beletörődéssel Joakim úr —,
mikor már több emberöltőnek előtte is késeinek mutatkozott az ilyen igyekezet.
Kiitta kupáját, mielőtt folytatta.
— Még gyerekségemben hallottam egy hajdani jeles királyi nótárius papról, hogy az én
eleimnek és egyéb környékbeli főembereknek udvarában gyakorta megfordult, s ott a
nemzetségeknek hagyományait tudakolta. De a pusztítást már jóvá nem tehette, mert a
szent királyok előtt megírott köveket, avagy kecskebőröket ő sem lelhette fel sehol.
— Most, hogy ezeket mondod uram — eszmélt rá Ung —, jut eszembe valami...
Elvezetett egyszer minket a Szajnamenti kolostorból a mi magisterünk, túl a
városfalakon a szent Genovéva-hegyi apátságba. És az ottani benedekrendi testvérek
egyike, megtudván, hogy magyar nemzetbeli vagyok, mutatta nékem álmélkodásomra
valamelyik hajdani Béla királyunk jegyzőjének, néminemű magyarországi Péter
mesternek, eleink cselekedeteiről írott könyvét. A jó benedekrendi soká keresgélte a
könyvet az ő könyvesházukban, hátul a polcon is, és közben beszélte, hogy ama Péter
nagyrégen az ő apátságuknak kolostori oskolájában tanult, és későbben, hazatérvén,
ezért is küldte el könyvét egyik odavaló társának és szíves barátjának.
Joakim úr elgondolkodva hallgatta.
— Péter mester?... Nem, nem emlékezem, mi névvel nevezték ama jeles papot, kiről
szólottam, ám mégis dereng most előttem, mintha öregapám Bors ivadéka Miskolcz
nemzetségbeli atyafiságunkból valónak mondotta volna... azám, jóllehet... — Kérdőn
felpillantott. — És te bizonnyal felette örvendeztél, hogy ezenképpen külső országban a
mi eleinkről olvashattál?
— Kezdetben örvendeztem, mikoris a szent Genovéva-hegyiek rövid időre általadták a
könyvet az én kolostoromnak. — Ung a tenyerébe támasztotta az állát, aztán kissé
leverten vallotta: — Noha nem szolgál dícséretemre, csak megmondom... Utóbb hosszú
idő lett abból az általadásból, mert a magisterek, hogy szelídítsenek, még le is
másoltatták vélem amaz írást a maguk számára.
Joakim úr mereven mosolygott:
— Nemigen jó emlékezéssel mondod ezeket.
— Nem én — felelte Ung, és másra gondolt. Aztán megrázta a fejét. — Hiábavalón
erőltetem az elmémet, sehogy se tudok ráemlékezni, hogy ama régesrégi magister Péter
a mi eleink vallásának mivoltáról valamiket is feljegyzett volna az ő könyvében.
— És miért érdekel téged éppen az, ami nem volt ama könyvben? — kérdezte Joakim
úr.
— Miért? — Ung nem tudta tovább elviselni a kerülgető halogatást. Halvány vörösség
szaladt a halántékába, és nyíltan Joakim úrhoz fordult: — Mert beláttam, hogy
egymagukban mégis csak szegények és balgatagok a pásztoroknak és halászoknak a régi
hitről való bús meséi ahhoz, hogy az emberek szívében a kereszténység tanításával
találkozzanak. Több kell... mélyebb kinyilatkoztatás kell. Ezért is mondjad nékem uram,
amiket fent a várban torozáskor a régi magyar isten amaz utolsó tudójáról mondani
kezdettél.
Joakim úr száraz öreg feje kis ideje már fáradtan hátraereszkedett. Tüskés sovány
nyakából kimeredt az ádámcsutkája és a szeme a gerendás mennyezeten tétovázott.
— A nagy Ugurt kérdezed?
— Ő az? — Ung lélekzete pillanatra elakadt, aztán mintha az éjtszaka csendjében
sötéten, mélyen, messziről Bíbor hangja szállt volna az ajkára:
 — ...aki Koppány nagyhatalmas véréből sarjadt utolsó táltosfejedelem...
Joakim úr még mindig hátraeresztett fejjel ült, de a tekintete oldalvást hirtelen Ung
felé fordult:
— E vidéken csakis hajdanában emlegették, mikoriban híre kelt a básti urakról, hogy
titkon az ő messze udvarában jártak valahol a Dráva alatt.
— Hát valóság ő... és lenn délen él? — suttogta Ung, s a szeme úgy fénylett, mintha
hirtelen támadt lángolásba nézne.
Az öregedő ember nyugtatón rátette sápadt csontkezét a forró fiatal kézre:
— Későre jár az idő, idd ki Ung vitéz a borodat. A nagy Uguron pedig ne tépelődj, mert
ha élne még, eljárt már tőle az idő és kiátkozott az ő nemzetsége.
Ung magafeledkezetten ugrott fel az asztaltól.
— Mégis megkeresem!
— Megkeresed? — Joakim úr rámeredt. — Miféle szándék vezet? Beszélj!
Kis ideig csak Ung szaggatott, gyors lélekzése hallatszott a kamrába, aztán elszántan
felelte:
— Tőle akarom megtudni a mi régi vallásunk titkait.
A szürke csontarcban sajátságosan megkeményedtek a száraz ajkak:
— Ha nem rosszat, hanem jót akarsz, bizony sehogy sem tudom ésszel felfogni, miért
mondasz ily beszédeket, te, ki keresztény hitben nevelkedtél és kolostori oskolákat
tanultál? — Pillanatig habozott. — Vagy az Egyháznak lennél ellensége?
Az egyik gyertyáról lecsurrant az olvadt faggyú, és hallatszott a csendben, mikor a
kőre cseppent.
— Nem vagyok az ellensége az Egyháznak — felelte Ung —, de akkor nap reggelén,
mikor véletek a völgyben találkoztam, megláttam egy hegyről messzire mind az egész
égő tájat, és eldőlt az én szívemben, hogy abból a tűzből, amiben most ami országunk
ég, kimentek annyit, amennyit én emelni tudok.
Joakim úr fürkészőn tekintett fel rá.
— Ám miért kell néked ily eltökélésed miatt elenyészett pogány vallásunkhoz
fordulnod?
— Mert emberi erő nem elég a mi mentésünkre, az Úr Jézus pedig rajtunk már nem
segít.
Az öreg ember összerezzent.
— Szörnyűséges a te kételkedésed az ő irgalmában.
— Tatárok kezére engedi az országot — mormogta Ung —, ahhoz, hogy
visszafoglaljuk, olyan kard kell, mint amilyennel eleink itt földet foglaltak. A régi isten
kardja...
— Honnan veszed, amiket szerencsétlenségünk nagy keservében mondasz? — kiáltott
rá Joakim úr izgatottan. — Ki vagy?... és többen is vannak a te társaid, kik ezenképpen
beszélnek manapság?
— Magam vagyok és ne félj, nem leszek templomromboló új Vatha. — Ung egy
darabig mozdulatlanul állta a tekintetét, aztán még mélyebben elkomolyodott. — Nincs
már az én akaratomban ama régi magyar konok vakerő, mely rohant és nem nézett
maga körül. Napnyugaton jártam, és a napkeleti ember mérget iszik a lenyugvó napból,
olyan mérget, mely kioltja szent kelet tüzét, csak üszke marad bennünk, csikorog, ha
rátaposnak és fáj, de többé nem lobog. Mégis innunk kell napnyugat mérgét, mert
nélküle nem tarthatja meg itt foglalását, aki keletről jön. Innia kell a mérget annak, aki
itt élni akar! Attila népe nem ivott belőle és kioltotta a nagy népet a langyos napnyugat...
Mi ittunk, hogy éljünk, én is ittam, és ezért nem lesz itt többé új Koppány és új Vatha.
De lesz, ami e népből kiveszett, és visszahozom én a régi pogány erőből a
győzhetetlenség hitét.
Sápadtan állt, idegen és érthetetlen volt a tekintete, mintha túl látna a kamra falán,
túl beszélne az udvaron, az éjszakán.
Joakim úr megkövülten hallgatódzott a hangja után. Ő mondta?... Ez a fiatal vitéz, aki
itt áll? Nem tudta róla levenni a tekintetét. Szinte csak most látta meg az arcát,
homlokának uralkodó vonalát, halántékának korán kiélesedett szegleteit, szép vágású
keskeny száját, amelyikbe a belső magány és elhagyatottság árnyékai új vonalakat
húztak. Lekönyökölve nézte őt, aki dacból, vagy fájdalomból, szenvedésből, vagy
őrületből, akármiből, csak nem nagyravágyásból ily halálos elszánással indul, hogy a
pusztulásból kimentsen annyit, amennyit ő emelni tud... Ez a magányos élet... feldúlt
lélekkel a feldúlt országon át, amelyikből még a hatalom is elmenekült...
Egyszerre, mintha azt is megérezte volna, amit Ung elhallgatott. Mi vár reá?... De
végig sem gondolhatta a gondolatát. A megfoghatatlan fiatal tekintetben meglátta az
önmagába vetett hit hatalmát, amit ő sohasem érzett. Valaki más volt ez itt, valaki más,
mint akikkel eddig találkozott... Pillanatig, mintha ellenállhatatlan tavaszi vihar kezdte
volna ragadni az ő reménytelen öreg életét. Aztán valahogyan mégis megvetette két
könyökét az asztaltáblán, és feltámasztott fejében, mint a tagadás, megint ott volt a
sajómenti szerencsétlenség sötét valósága.
— Te egymagadban? Sebesülten, így?... Nem, nem láttad te azt, amit én láttam,
mikor ama Mohi pusztán szétporzott semmibe a roppant hadisereg... és már csak
menekülők voltak minden utakon.
— Össze kell szedni, akit lehet — kiáltott fel Ung, és ismeretlen erők növekedtek
benne —, a tatárok mögé kell kerülni, rájuk vetni magunkat, mint a párduc, a hátukba
marni, marni őket, míg eleresztik markolt prédájukat. A mi régi hitünk pediglen majd
adja hozzá a bátorságot és erőt.
Joakim úr felnézett ekkor magányának egyetlen társára, a megfeszített Krisztusra.
— Bocsássa meg Ő, ami a te szándékodban bűn és segítse meg, ami benne jó. Én
nem ítélkezem feletted és nem feddelek, merthogy életemben sokat vétkeztem...
Ung megmarkolta az öreg ember karját:
— Ne mondjad tovább... az Úr engem már elbocsátott.
— Az Úr elbocsátja, aki tőle távozni akar — felelte Joakim úr —, ám kis távolságra
mégis kíséri, hogy két karjával felfogja, ha elbukik.
Lassan felállt.
— Leégett már a gyertya, hamarsággal sötétben maradunk — kivette a lábastartó
vastövisből a gyertyavéget, és a láng inogva elindult a kamra ajtaja felé.
Ung azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott az idegen ágyon. Sebesült válla egész
nap nyilallt. Mióta lefeküdt, még erősebben kínozta a fájdalom. Feje felett őrölt a szú,
körülötte is őrölt. A falakból, az ágyból, a taposott kamraföldből is rég bezárt dohos hideg
áradt.
Később egy kis fuvallat jött át az erdő felől a házhoz, és gyengén befele mozgatta a
viaszkolt kendervásznat az ablakon. Ung azt álmodta, hogy vad szél viaskodik a
kenderszőttessel, és ő ott ül Kinga kamrájában, még mindíg ül, felhúzott térddel az
oszlopos ágynál. Még mindíg... és szorongó bánatban, lappangó borzalomban valahogyan
reménykedik. Már Kinga hangját is hallja, de most nem az ágy felől beszél, a tűzhelynél
áll, háttal áll, és a láng felett melegíti két kihűlt kezét. „Kinga én édes szívem...” Hiába
kéri, nem fordul vissza. Az álarc miatt nem mutathatja magát neki, csak melegíti
gyűrűtlen keskeny kezét, és a feje lehajlik, mintha nagy gondban felette gondolkoznék,
mert mindent tud róla.
Mikor Ung a kora derengésben eszmélni kezdett, lassan, mint a kísértet előjött egy
ágyoszlop a szürke homályból, aztán utána jött a másik, és a két oszlop odaállt az ágy
végéhez és mereven nézte őt.
Riadtan a szeméhez kapott.
Elalvás előtt nem látta ezeket az oszlopokat. Csak most... Régen lakatlan
asszonykamrában aludt ezen az éjszakán, egy asszonyágyban. Valamikor Joakim úr
felesége alhatott benne... És mikor haldokolva itt feküdt, mellette a földön felhúzott
térddel ült tehetetlenül Joakim úr, és olyan magányos és nyomorult volt, mint ő a
komáromi kamrában. Bizonyosan erről akarhatott beszélni tegnap este, de ő nem
hallgatta meg. Szégyen fogta el: másról beszélt, mint vele Jákó...
Már régen lógatta az ágy szélén a lábát. Homlokát a két tenyerébe fogta. Odakintről
kéken virágzott be a hajnal az ablakon. Aztán, mintha messze kolontói reggelekből sok
hajdani harangszó emléke jött volna be ezzel a virágzással, arra kellett gondolnia, hogy
hány nap óta nem imádkozott. Tegnap sem, azelőtt sem... Lehunyta a szemét. De ez
sem nyugtatta meg. Gondolatában csodálatos processzió kezdődött, mintha otthonról
indulna a tiszai földről a virágos füvön át. Elől kis keresztjükkel a monostori atyafiak
mennek, és a pesti révhelyen, a Duna partján, forró napsütésben, repülő porban megy
tovább a processzió. Csuklyás szerzetesek, diakonusok, fátyolos apácák húzódnak végig
a messze országutakon. Kanyarognak a kövezett párizsi sikátorok hideg árnyékában,
kongó fahidak felett, fekete paloták, megbarnult templomok tövén. A püspöki infulán
sápadt viaszgyertyák fénye lobog a rheimsi székesegyház kapuja előtt... És míg lent a
skarlát baldachin alatt tömjénfüstben úszik az Oltáriszentség, már felzúgnak a
tornyokban a bambergi harangok... A processzió még mindíg megy. Sokszínű templomi
zászlókkal emelkedik a wartburgi hegy oldalán, s völgynek ereszkedik Eisenachon át és
megy, megy... Koronás szentek kihozott merev faszobraival vonul a komáromi Szent
András piacán. Fehér karinges klerikusok sorfala között örvénylő zsoltárokon át viszi a
gvardián az ereklyetartót. És amerre a végeláthatatlan processzió a földön áthalad,
császárok és királyok, fejedelmek és nemes lovagok térdelnek le előtte az út mentén a
porba.
Ő pedig mostantól kezdve szembe megy vele...
Két kezével a melléhez kapott. Szembe megy vele! Mert itt elhagyottan, kiverten egy
birodalom keresztény népe fut. A felgyújtott falvak és városok alatt megreped a tűzben a
föld, és minden hasadása beleszalad az ő szívébe, és ott tovább hasad. Nem!... nem
nyűgözi többé a roppant hatalom, amelyik nem segít! — Erőszakosan kiegyenesedett. —
Már szakadoz a köd... és őt nemcsak a szenvedés és kétségbeesés viszi, de nagyobb erő:
vérének homályos régi emlékei. Ugur!... hogy zeng ez a név, mint időtlen idők magyar
éneke és olyan mély, mint a titok... Kiáltani akart volna: megmarkolta az ágat, s az
ágnál fogva kihúzza a fát, az egész erdőt kihúzza a ködből...
Ébren volt, és mégis mintha csak most ébredt volna. Odakintről hangok vetődtek be.
Szabódó öntudatán eleinte átcsúsztak a hangok, mint laza hálón az apró halak, aztán
fogva maradtak.
Felrázta magát.
Az udvarról ekkor már kifele kocogtak Dömötör úr kíséretül adott lovasemberei és
fegyvereik zörgése lassan távolodott a visszhangos hegyek tiszta hajnalában. A kút körül
lépések jártak, állatokat itattak a vályúnál, az ólak felől lónyerítés hallatszott.
Mikor később Ung Joakim úrral összetalálkozott a pitvaron és ráköszöntöttek
egymásra, félszegen, oldalvást néztek egy darabig. Nehéz lett nekik a napvilágban, amit
az éjjeli sötétben feltártak magukból. Aztán kissé meghúzódott Joakim úr száraz ajka,
amint Ungot így talpig fegyveresen, útra készen látta. Eszébe jutott: ha élne még, ilyen
nyúlánk szép legény lehetne az ő kisebbik fia... Valahogyan marasztalni szerette volna.
Ám mostanság másmilyen idők járnak... Az öregedő ember mereven magához ölelte a
fiatal vitézt.
— Ha áll még ez udvar, s e tájra vetődnél, bármiképpen is forduljon sorod, csak
zörgess ajtómon, mintha hazatérnél.
Egy darabig erősen fogták egymás kezét, de már nem szóltak, csak a kezükön szaladt
át, amit a tegnapi este után még egymásnak mondaniuk kellett volna.
— Jó szerencse kísérjen nehéz utadon — vetette oda Joakim úr, mikor Ung az
udvarfáknál nyeregbe szállt, és nem várta be, hogy elinduljon. Sietve ment a ház felé. De
a mohos tető alatt, a pitvarlépcsőről mégis sokáig utána nézett, szomorúan nézett, mint
öreg emberek, ha a fiatalságukra gondolnak.

VII.

Ung egyedül volt. Csak a szolgája követte. Délidőben olyan tájon lovagoltak át, ahol sem
fejszének, sem kaszafenőnek, sem malomnak a hangja nem hallatszott. A fák alatt mély
volt a tavalyi lomb és úgy sustorgott, mintha a lovak lába körül fel-felvetődőn forrott
volna a száraz avar. Az ágakon gyorsan suhantak a madarak.
Az öreg vitézi udvar, bent a hegyek alján, már régen elmaradt. Ung mégsem
szabadult attól, amit Joakim úrral egymás közt beszéltek. Az éjtszaka emléke is
odatartozott, és a kék derengésben az a csodálatos processzió... Most megint elébe
forgott. Bekerítette a végeláthatatlan hatalom, átkarolta a gondolatát, le akarta nyomni a
fejét, vállára akarta tenni a keresztet, s a vonuló sorokból ismerős arccal sokan intettek
felé... Ő azért tovább megy. Megy tovább... és ellenszegülőn feltekintett.
De szemben nem a körmenet jött. Az erdő jött, és felvette őt magába. Az őshajlék, az
örök bölcső, az erdő vette fel, amelyben népek kezdődnek el, és valamilyen
elváltozásban, megfoghatatlanul, mintha már ő is előlről kezdődött volna, túl a
gyerekkorán, messzebb, előbb, mindennél előbb, valamikor... amikor még nem is volt.
A délóra csendjében megálltak körülte a fák. Kijjebb a patak felett a napsütésben
pillanatig emelt szárnnyal egy szitakötő is megállt. A bűvöletet csak a patak törte át.
Futott és magáról énekelt: emberemlékezet előtt övé volt az egész völgy, vad sodra
rovásokat irt magasan a szemközti hegy oldalán. Süllyedő tükrének kővé vált
hullámzásai még sokfele látszottak a mohos sziklákon, és mint az elmúlt vizek emléke,
zöld fátyolban táncolt a régi partfalon a lomb.
Az ágak között lesütött Ung fejére a nap. Hajlékony aranyából meleg páncélinget
öntött tusakodó szíve fölé, amitől odabent elbágyadt a fájó zavarodás. Aztán belelángolt
homlokába a sugárzó tűz. Mint a tiszai pásztorok meséiben a hadba induló pogány
magyarok, nyeregből felnyújtózó régi mozdulattal ő is kiáltani akart volna most a
napistenhez. És fénytől igézetten, öntudatlanul belekiáltotta a magas ragyogásba:
„...Deus, qui es... splendor mirabilis!...”
Összeharapta a fogát. Nem ezt... mást akart kiáltani. Ezt onnan hozta még: hideg
kolostori derengésekből, templomok homályából, a napkeltének keresztény zsoltárából.
Nem ezt...
De ő egyebet nem tudott.
Elhárító mozdulatot tett. Pillantása megakadt a kezén. Még látszik rajta a heg. Puszta
ököllel görbítette el a rácsrostélyt a Szajna menti kolostor tömlöcablakán. Ha belenőtt
volna azóta a húsába az a tömlöcrács, akkor is kitépné most. Szabadulni akar mindentől,
szabadulni attól, ami onnan utána nyúl és nem segít.
Már hitte, hogy ez az erdő varázslattal állította meg. Tűnődve körülnézett... Talán
szent liget lehetett valamikor? Szent folyó volt a patak? És kezdetben áldoztak a partján,
mikor még lángoltak a tüzek a ledöntött régi oltárokon. Dacosan átfutott rajta a
gondolat: üssön szikrát ezen a helyen a szolgája! Tükröződjék ma itt össze a naptűzzel a
földön égő tűz a vízen. Csapjon a magasba ez a pogány imádság, ha már ő csak
keresztény zsoltárt tudott mondani.
Ekkor leszállt a lováról.
— Delelni akarsz, uram?
Pünkösd egyetlen rándítással kapta ki a lábát kétfelől a kengyelvasból, és beleugrott
az erdőbe. Delelni fognak. Boldog Isten... A lovaknak is van itt jó füves hely a rétecskén
— nevetni kezdett örömében —, tarisznyázni lehet, mint a nagy útban, mielőtt a
vágmenti halásztanyától hajszolni kezdte Ung úr a lovakat... És ma van is miből
megelégülni! Ama Joakim nagyúr udvarán rettenetesen teletömték nyájas szolgálólányok
a nyeregzsákokat. Még most is majd kiszakad az oldaluk, bár ő mindent megtett, hogy
könnyítsen szegény lován, s hátul kocogva egész úton két pofával igen igyekezett... Ám,
ki gondolhatott ily szerencsés fordulatra? Ung úr mindenképpen kegyelmet osztó
kedvében lehet. Távolról sem löki félre az eleséget, eszik, mint másmilyen rendes
teremtés. Azt is engedi, hogy a vasinget lehúzza a fején keresztül és a sebét jól
megmosogassa a patak vizével. Még oda is tartja a napnak mezítelen vállát, azonmód
vizesen, mint hajdan fürdéskor a verőfényes Tiszában...
Pünkösd haza gondolt ettől, de csak csendeset sóhajtott. Hanem aztán mikor olyan
helyre húzódott el, ahol nem láthatta a gazdája, és hanyatt feküdt a fűben, a vakító
ragyogástól, vagy miegyéb miatt, nagyon erősen a szemére nyomta a süvegjét.
Ung úr később is jó ideig nem mozdult a parton. A csatlós pedig mélyen aludt.
A levegő színesen remegett a tűz felett, és az ágak is lebegtek, mintha nagy lélekzet
emelgetné meg feslő szépségüket. Csodálatos készülődés kezdődött el. Ung felvont
szemöldökkel, feszülten figyelte a rejtélyes, lassú elváltozást. Nem értette, csak látta a
jeleket. Már úgy tetszett neki, arca van a tűznek, lobogó haja aranyvörösen repdes a
kéklő füstben, és kapkodó lángkezével valamerre mutat. Azt sem értette, amit a víz
énekelt, de a vére felvette az ének lüktetését, és visszhangok éledtek benne,
amelyeknek eredő hangját nem hallotta soha.
 A völgy mélyéből hirtelen szél futott ki, és beleszaladt az erdőbe. A fák nyugtalan
árnyéka átsuhant a törzsek alján szétszóródott napfoltokon, és a halk tavaszi zúgásban
nevezhetetlen várakozás rázta meg Ungot.
A régi isten közelednék a tündöklésen át? Ő léptetne a hegyek felett nyergeletlen
csillámló ménje hátán? Harcos, férfias szépségével ő, a lovas nép lovas istene?
Csalhatatlan íjával a vállán, győzelmes kardjával sugárzó kezében?...
A tűz arccal borult a földre, lánghaja lecsapódott és szétterült a füvön. A víz
megvonaglott a partok között. Ung szeme sóvárgón tágult bele a mindenségbe. Hát csak
ő nem láthatja a nagy Közeledőt?...
Aztán elmúlt a pillanat. A bűvölet már visszaejtette Ungot, de a lelkében valami mégis
átváltozott. Titokzatos megújulás káprázata játszott vele. Mint kötelek szaladtak róla a
gyerekkora óta hordozott parancsolatok és tanítások. Szabadnak érezte magát, akár ősei
az erdőkben, vizek partjain. És belenézett a napba.
Ragyogástól elvakítottan sokáig csak végtelen lángolást látott.
A patak szélén lehimbált egy ág. Csúcsáról vízi seregély ivott. Villanó kristályokat
rázott fel tollaiból a fénybe és megint ivott. Messzebbről egy pásztorsíp hangja is odajött.
Annak a sípnak az irányába indultak el később a lovasok. A ritkuló törzsek között egy
erdei rét fölött kéklett az ég. A csapáson baromcsülkök nyoma látszott a friss trágya
között. Kijjebb tehenek álltak tőgyig a mély fűben. A patkódobogásra riadtan menekült el
pásztoruk a túlsó sűrű felé.
— Hé! — kiáltott utána Ung —, ne fuss el. Miféle erdő ez itt mögöttem?
A pásztor megtorpant a cserjés előtt. Onnan felelt:
— Bálványos erdőnek mondják... ne bántsatok, uram...
— Bálványos erdő?... — Ung visszanézett.
Még Pünkösd is észrevette ekkor, hogy a gazdája valami felett nagyon erősen
elgondolkozik. Aztán jó darab utat tettek meg, mire egy irtásnál emberi szállásra találtak.
Az alacsony lombkunyhók mintha négykézláb néztek volna fel az indás kusza zöldből.
Elvadult gyerekfejek és asszonyok leselkedtek ki a lovasokra. Nehéz lépéssel
tagbaszakadt szekercés ember jött az irtás felől. Csak szűkszavúan dörmögve válaszolt a
kérdésre.
— Arra tartsatok, mindíg a csapáson, lejjebb már szekérnyomra leltek.
Később mégis utánuk szaladt és loholva kiáltozott:
— Mondjátok csak... igaz-e, miket az erdei népek néminemű Dzsingisz főördögről
beszélnek?... Hogy túl a Mátra hegyen kijött volna sátán hadaival az ő székéből?
A csatlós lépésre fogta a lovát és leereszkedőn szóba elegyedett vele:
— Ama Dzsingisz már régen a pokolban pörkölődik, ám a tatárok mégis nyakig bent
járnak az országban, és a király úr hadait mán mindenestől széjjel is vetették.
— Nagy tréfamondó lehetsz te — rikkantotta utána a favágó, s azután is sokáig
egyhelyben állt még, rázta a fejét és nevetett.
Ettől a nevetéstől Pünkösdnek is jobb kedve támadt, és a békés erdei csendben szinte
már maga sem hitte, amit az előbb beszélt.
A csapás emelkedett. Mintha a hegyekről óriás templomok dűltek volna le,
sziklaomladékok hevertek a sűrűségben. Mélységekből felnőtt fák koronáját érinthette
kezével az ember. Megtiport moha szaga érzett. Nem hallatszott a lovak lépése.
A nap sugarai már rézsút vágódtak bele az erdőbe, mikor váratlanul csuklyás, kerek
fekete gallérban, meggypej lovon, kevés kísérettel egy fegyveres bukkant át a
lombréseken. A csuklyás óvatosan kémlelődve minduntalan körülnézett, aztán
megfoghatatlanul, sebesen eltűnt kíséretével a sűrűben. Azon a helyen Ung kettéágazó
ösvényt talált. De a lovas csapat nem került elő. A hegyoldal irányából hangok
hallatszottak. Arra fordult. Az emelkedő utat szálfákból és sziklatömbökből összerótt fal
torlaszolta el. A fal mögül leskelődő arcok figyelték.
Odakiáltott:
— Mit cselekesztek itt?
A torlasz mögött csend lett. Ung ekkor vette észre, hogy a lenyomott bozótban nyitott
szemmel egy ember fekszik. Az orra hegyes és sárga volt. Kis távolságra még egy ember
feküdt. Ennek csak a háta látszott. Nem mozdultak. Halottak voltak.
Kopjája hegyével rájuk mutatott:
 — Hát ezek?
Sötét fej bukkant ki fenyegetően a kövek közül:
— A többi megfutott... emezek pediglen ezenképpen adják tudtul, hogy e tilalmas
helyre senki ne bátorkodjék, merthogy mi őrizzük a várösvényt.
Ung a magasba nézett, de a fák felett sem tetőket, sem tornyokat nem láthatott.
— Hiába nézed — kiáltotta le a sötétképű ember —, a básti vár nem mutatja magát
senkinek idelent.
— A básti vár? — Mint tompa szikladörej csapta meg Ungot a pogány hely neve.
Gondolkodás nélkül vetette oda Pünkösdnek a szárat.
— Ne menj közéjük, uram — rimánkodott ijedten a legény.
Rá sem hallgatott. A cserjés között megkerülte a torlaszt. Ennek a bátorságnak
hatalma támadt az emberek felett. Már hökkenve figyelték a közeledését. A sötétképű
kétkézre való pallossal várt. A hegynek forduló várúton hajításra emelt kövekkel
guggoltak a többiek.
Ung a szíve táján és a homlokán is érezte a veszedelem szorongató hidegét, de azért
csak ment feléjük és kurtán kérdezte:
— Élnek még a básti urak?
A sötétképű ember testtartása megváltozott. Nem markolta többé olyan fenyegetően a
pallosát. A hangja tisztességadó lett:
— Én a vár porkolábja vagyok és mert ismered a nagyjeles nemzetséget, tudjad meg,
hogy kimentek már ők e világból. Mostanság csak a básti asszonyok tartják a helyet.
Ung csalódottan felelt:
— Nincs akkor nékem itt keresnivalóm.
Az ember hátraszólt. A guggolók eldobták a hajításra emelt köveket és messzebbre
húzódtak.
— Asszonyvár vagyunk — dörmögte a porkoláb —, több esztendőnek előtte bent égtek
mennykőcsapáskor a nagy tűzben az urak. Ám erősek a básti asszonyok is! Ott ülnek a
kapu felett. Ha lépés zörren, köveket vetnek a mélybe. Halál fia, ki közel bátorkodik.
— A tatárveszedelemtől féltek? — kérdezte Ung elgondolkodva.
— A tatárokról mi csak a menekülőktől tudunk — felelte az ember —, merthogy
ráakadtak az alsó barlangvár bejáratára, s elözönlötték a hegynek belsejét. Ezért őrizzük
emez utat, és nem bocsátunk fel jövevényt. De ki a megmondhatója, mi történik még
itt... A sok futamodó gyülevész ember között zsiványok és latrok is lappanganak, és igen
zúg odalent a barlangokban a bujdosó nép, mióta a királytól követség érkezett.
— A királytól?... Ki mondott ilyent?
— Amaz emberem hallotta, kit kémlelőnek az alsó várba küldtem.
— Én is bemegyek oda — mondta Ung röviden —, adjál vezetőt!
— Bemennél? — a porkolábnak megéledt az arca. Tudni akarta volna ő is, mi lehet
annak a királyi követségnek a foglalatja. A szeme mozdulatával magához intette azt a
fegyveresét, aki a hírt hozta. Aztán Unghoz fordult:
— Szolgálatodra lészen emez, és tőle bántódás nem érhet. Ezért is mindíglen előtted
megyen majd és sohasem mögötted... Hogy pedig a menekülő népekre leskődő latrok se
üssenek rajtad, olyan nyíláson vezet le a barlangvárba, mit kívülünk senki nem ismer.
A hegytetőn rőt világosság libegett fel ekkor az esti égnek, aztán levetette magát a
vöröslő fény a mélybe, megint felszaladt a fák között a meredeken, és futtában óriásira
növelte és beleszórta a völgyekbe az árnyékokat.
— Tüzet gyújtottak a régi áldozóhalom felett — mondotta később a porkoláb —, még
az első básti urak idejéből maradt fenn nálunk napszálltakor, napköltekor ez a szokás.
Többet nem beszéltek erről, de Ungnak eszébe jutottak azok, akik valamikor innen
indultak el a nagy Ugorhoz.
A barlang nyílásán át már lassan szállt le előtte a fáklyafény a föld alá. Az alacsony
sziklaboltozat mellének lökte a füstöt. Kétoldalt nedvesség csurgott a falakról. A lépés
csúszott a kőbevágott, iszamos garádicsokon.
A dermedt szürkeségből olykor apró rozsdás vasrácsok vicsorítottak ki, a haladó saruk
titokzatos vermek csapóajtóit kongatták. A zajra valahol rimánkodó gyors kis kopogás
kezdődött a kövek mögött. Később úgy rémlett, mintha állati hanggal ember kiáltana a
mélyből.
 — Ezek még a felső vár tömlöcei voltak — mondotta a vezető.
Aztán sokáig nem hallatszott semmi. A levegőtlen csend is kővé válhatott a földalatti
halott sziklavárban.
Ung nehezen lélekzett. Előtte megállt a fuldokló fáklyaláng. A szorongó közel falak
barlangba tágultak, és a sötétből hatalmas, vágott kődarab jött ki a világosságra.
Tétován, nehézkesen jött, mint fénytől elszokott bús óriás. Mély bazalt barázdáiba
mondhatatlan dermedt szomorúság fészkelte be magát. Fekete ereiben megkövült a vér.
Kivájt medrében rég meghalt üszök sötétlett.
Ung elkapta az ember karját, fáklyástól rántotta közelebb.
De a kőben csak egy sugaras napkorong megfaragott képét láthatta, és neki idegen
jelek és rovások enyésző kísérteteit. Mégis belerendült a szíve. Már tudta, hogy ez a
földalatti bús fogoly valaha pogány oltár lehetett. Egy elfeledett istennek oltára,
emberektől elhagyott...
— Az volt — suttogta Ung meghatottan és rátette a kezét.
— Nem tudom — felelte a vezető —, mondják a várban, hogy hajdan a régi
áldozóhalmon állt.
— És te ismered rajta a rovások jelentését?
Az ember üres tekintettel nézett maga elé. Mélyen fekvő szeme olyan volt ekkor,
mintha vak lenne.
— Magyarázhatatlanok már a rovások... odafent se ismeri jelentésüket senki sem. Ami
várasszonyaink előtt félős is e dologról beszélni, mióta meghaltak a básti urak. Mert az
urak bizony nem mind a tűztől pusztultak el, hanemha oly utakon, hol az új hit
embereivel kerültek szembe, oszt nem tértek vissza, és nyomuk is örökre elveszett.
Amiket mondottam, tartsad titokban odakint a napvilágon, s azt is hallgassad el, amit
most megláttál...
Egyszerre időtlenül öreg és elmúlt lett a kő, és amint a fáklya odébb haladt,
elhagyatottan, lassan belehátrált sötét magányába. Megfejthetetlen titkával alámerült a
sziklák között, mint vizek mélyére vetett testvérei.
Vontatott lépéssel már Ung is tovább indult. Megint a nagy Ugurra gondolt. Elmegy
hozzá. Megtudja mindennek a jelentését, ami elhallgatott.
Csak később vette észre, hogy körülte a hegy mélye mennyire megváltozott. Errefele
a zegzugos sziklapitvarokból messze elágazó barlangok nyíltak, némelyiknek emelete is
volt, de a sötétben semminek sem látszott a vége.
Az ember jelt adott.
— Jó irányba megyünk... még ébren vannak.
A kanyarodónál Ung is meghallotta a hangokat.
— Azokhoz vezess el, akik előtted a királyi követségről beszéltek!
Már nem kellett messze menniök. Amerre elhaladtak, izzadtságszagtól és gőzölgő
testek melegétől volt nehéz a levegő. Behurcolt almon, szétterített állatbőrökön, a puszta
köveken is sok ember szorongott. Szikláknak támasztott kaszák és villák alatt hanyatt
horkoló parasztok feküdtek. Beterelt birkák, disznók, tyúkok között, egymásra hányt
tarisznyákon és batyukon, asszonyok ölébe dőlt gyerekek aludtak. Néhol alaktalan
sötétségek káromkodtak fel a földről, néhol imádkozás hallatszott.
A szomszédos barlangokban is elnyúlt testekbe ütődött Ung lába. De itt fegyveresek is
akadtak a menekülő nép között. Mentében számlálni kezdte őket: Tíz... húsz... elég lenne
ennyi is, hogy elinduljon velük tatárok űzésére. Majd utánuk jön a többi...
A fő barlangba értek. Ez sokkal tágasabb volt, és jobbára felsőbb rendből valók
foglalták el maguknak.
Az alacsony kőboltozatról csepegett a víz. Elvétve sziklarepedésekbe szúrt fáklyák
fénylettek fel a nedves falakra. Világosságukban szomorúságtól görnyedt emberek
beszéltek egymással. Szétszórt bazaltdarabokon, mint csüggedt szárnyú zord sas
madarak, köpenyes alakok gubbasztottak. Egy otromba nagy kőasztal mellett néhányan
tenyerükbe hajtott arccal ültek, és szótlanul ott ült velük a vereség. Ung napok óta
nyomát vesztette ennek a rémnek. Amerre a hegyeken átjött, nem tudtak róla a
falvakban és erdőkben. Most, mikor viszontlátta, megborzadt tőle... Nemcsak a
kőasztalnál, mindenütt ott volt. A vereség kuporgott a homályban megbúvó előkelő
asszonyokkal, a vereség imádkozott az imádkozókkal, és átkozódott a csoportba verődött
felindult férfiakkal.
Onnan hallatszott leghangosabb beszéd. A kör közepén egy ellenszenves arcú ember
állt, és hosszú borzas haja árnyékából óvatosan kémlelődve minduntalan széjjel nézett.
Ungnak most jutott eszébe. Az a csuklyás volt, aki ma alkonyattájt meggypej lován
eltűnt előtte a cserjésben. Ez nem búsult és nem imádkozott. Időnként valamit nagyon
magyarázott. Mindenkivel szóba állt, aki a szomszéd barlangokból, vagy a külső
éjtszakából bejött. A kísérői Simon úrnak szólították, és igen helyeselték, amit mondott,
de azért furcsán figyelték. Gyanús legények voltak azok is, és ha a kör gyűrűje lazult,
szinte elállták az emberek útját, hogy el ne mehessenek. Simon úr tüstént ott termett.
— Ne tanakodjatok és tépelődjetek — mondotta jobbra-balra —, hanem szánjátok el
magatokat a visszatérésre, mert veszedelmetekre fordulhat e vonakodástok, és bizony a
birodalomnak se szolgál javára, hogy a föld tengődő népe fejvesztetten futamodik, s a
főurak is elhagyják az ő udvaraikat.
Az emberek gondtelten néztek maguk elé:
— Mi vár ránk, ha visszatérünk? — és az emlékezés borzadása futott át az arcukon.
Egy magas homlokú kopasz férfi szembe fordult ekkor Simon úrral:
— Miért zavarod még te is ezenképpen a józan ítéletet?
— Nem én mondom, amit mondok — felelte a másik —, hanemha a király.
Erre a szóra mind elcsendesedtek. Ung is közelebb ment. Mégsem téved... Ezt a
gondozatlan borzas fejet jóval ezelőtt, másutt is látta már.
— Miről beszél? — kérdezte félhangon.
Többen is feleltek:
— Királyi levél van nála...
— Honnan vette?
Simon úr meghallotta a kérdést.
— Mondottam már — lármázta képéből kikelten —, mikor a király az északi erdőknek
menekülvén szerencsésen általlovagolt a lengyel határon, akkor bízta rám levelét,
merthogy én, jó főemberemmel együtt, kíséretében voltam Mohi pusztától mind az egész
úton.
Ung felágaskodott.
— Én is láttam őt menekülésében! — kiáltotta oda izgatottan, — ám a király nem a
lengyel végek felé vette útját és te nem voltál az ő vitézei között.
A kőboltozat alatt különös halk morajlás támadt.
— Ki mondja ezt?
Simon úr már Ungra szegezte fürkésző tekintetét, aztán tétován meredt a levegőbe,
szinte valahol a messziben is kereste az arcát:
— Te... te mondtad? — és zavarodottan úgy rágta szájában a szót, mint aki felszedett
morzsát rág.
Ung most ismerte meg. A vágvölgyi monostorban a dadogó comesnek az asztalánál ült
ez... Ama Mikának a papja...
— A te főember patrónusod sem volt a király vitézei között! — tört ki indulatosan. —
És nem is lehetett ott, mert emlékszem rá, mikor egyszer nagy fennszóval ócsárolta őt.
Még többen sereglettek köréjük. A homályból asszonyi körvonalak néztek ki. Két
világos leányfej ágaskodott. A kőasztal mellől is odajött egy menekült kamaraispán.
Simon úr elvesztette hidegvérét. Apró szeme kapkodva járt. Tátogó szájában
összezavarodtak a szavak.
Gyanakvó hangok kiáltoztak felé:
— No, most felelj!
Simon urat, mintha kényszeríteni is, védelmezni is akarnák, hirtelen körülvették
különös kíséretének emberei. Egyszerre megmerevítette behúzott nyakát és rövid ujjú,
szőrös keze magasba tartott egy írott pergament.
— Beszéljen helyettem a király pecsétes levele!
Valaki kiemelt egy szurkos fáklyát a sziklarepedésből. Felhevült arcok zsúfolódtak bele
a fénybe. De közülük senki sem tudott olvasni. Csak az ujjukkal tapogatták a pecsétet.
A magas homlokú kopasz ember egészen közelről nézte:
— Most is csak azt mondhatom, hogy bizony a király pecsétje ez.
 — Én is ilyen cifrázásúnak láttam a királyi pecsétlő vasat — mondotta a kamaraispán
—, aranyláncon függött a vicekancellárius nyakában, mikor Gábor arkangyal napján a
kancellárián jártam.
Egynéhányan sajátságos kérdő pillantással néztek vissza Ungra. Mit szól ehhez?...
Nem váratott magára. Vakmerő elszánt testtartással tolta félre azokat, akik előtte álltak.
Utat tört és ráhajolt a pergamenre. De a nyugtalan fáklyafénynél nehezen viaskodott a
szeme a szorosan egymás alá írott sorokkal. A szája hangtalanul mozgott.
Simon úr tekintete meglepetten, és mégis alattomos örömmel követte a keskeny,
finom ajkak néma nyiladozását.
— Csakugyan járatos lennél az olvasás tudományában?
Ung betűzés közben türelmetlenül odabólintott. A hosszú borzas haj árnyékából
gúnyosan hunyorogtak rá az apró ravasz szemek. Simon úr hirtelen kezébe adta a
levelet.
— Ez kell nékem... Lássad tennenmagad... hallják meg a levél foglalatját tőled is a
kételkedők.
A kőasztal göröngyös lapján szétterítette Ung a viaszpecsétes pergament, és kétoldalt
lekönyökölt mellé. Mögötte sűrű csoport tolongott. A hátulsók felágaskodtak. Az
asszonyok homályos sziklaüregéből odajött a magas homlokú kopasz ember két hajadon
leánya, és szemérmetesen lesütött szemmel egymás kezét fogva az atyjukhoz álltak. Egy
karmazsinzekés vitéz is előbbre törtetett.
— Jól eszembe véstem én minden szót, mit nékünk eme Simon a levélből kiolvasott.
Meglátjuk az egyezést, ha most emez olvas.
De Ung még mindig csak könyökölt az írás felett. Nehezen boldogult vele. Régen volt,
hogy utolszor betűt látott.
— Fennszóval mondjad — sürgették sokfelől.
— Mi is hallani akarjuk!
Simon úr már nyugodtabban nézett körül. Ung arcán olvasás közben növekvő zavar
kínlódott, de azért lassan, ki-kijavítva magát, most már mégis fennszóval kezdte
mondani a levél invokációját:
— In nomine Sanctae Trinitatis et individuae Unitatis. Amen. Mi, Béla, Isten
kegyelméből Magyarország királya...
Eddigre a szomszédos barlangokból is szállingóztak befele emberek.
— Hangosabban mondjad!
— Nem halljuk...
Akik elől álltak, hátra kiáltoztak:
— Békességben maradjatok!
— A királytól való hiteles levél!
Közelebb tartották a fáklyát.
— A király levele...
Már tisztán hallatszott Ung hangja, amint olvasta:
„Ne félemedjetek meg a kutyák vad dühétől, és a ti házaitokból ne bátorkodjatok
kimenni...”
A karmazsinzekés rábólintott:
— Ezenképpen mondta a levél foglalatját a pap is.
— Ne szólj közbe — intették többen.
— Halljuk csak tovább ama levelet!
Ung növekedő szorongással folytatta:
— „mert jóllehet, bizonyos előre nem látott dolog folytán, miképpen táborunkat,
azonképpen sátrainkat elvesztettük, Isten kegyelméből mégis feltett szándékunk, hogy
azokat visszaszerezzük, új, bátor harcot viaskodva vélük. Miért is ti csak imádkozzatok,
engedné meg az irgalmas Isten, hogy ellenségeinknek fejére verhessünk...”
Már végére ért az utolsó sornak, zavarodottan mégis tovább nézte a betűket.
— Megfoghatatlan...
De senki sem figyelt rá. Egymásra pillantottak az emberek.
— Emez is azt olvasta, amit a másik.
Ung pedig csak állt, zsibbadtan állt az írással kezében, mint aki maga fejére olvasott
ítéletet. Verejték lepte el a homlokát. Mit jelentsen ez? Ki érti meg?... A király Mika
papjának adta volna pecsétes levelét? És mért rendeli vissza az égő pokolba menekülő
népét, mielőtt új seregével megérkeznék? Valami rejtőzik e mögött, amit ő nem láthat.
— Mégis mondom én — törte elszántan a szót —, magyarázhatatlan e levél, és a király
Lengyelországban semmiképpen sem bocsáthatta ki, merthogy nem arra vette útját... és
az ő üldözőit is az Ipoly völgyén innen, a nyugati erdőségek előtt vertük szét.
A kamaraispán komoran tekintett rá:
— Ám ez semmit sem bizonyít. A tatárok sokfele vadásznak a királyra. Borsodi
várnépek mondták, Mohi felett, Nagygyőrnél, Türje Dénes lovászmester meg Ákos
nemzetségbéli Ernye úr tartóztatta fel a király üldözőit. Oszt Rugacs úr hős fiai, Don és
Barnabás és a jeles Ivánka fiak, Andorás és Tamás is ott voltak sokakkal.
A gyanús kíséret emberei most megint nagyon figyelték Ungot.
— Mondjad mégis — tudakolta mohón az egyik —, valóságosan hol láttad volna te a
királyt?
Valami nyugtalanítóan átvillant Ung fején. Nem válaszolt. Simon úr is erősen
odanézett ekkor, de azért a többiekhez ment és kérdezte tőlük:
— No, határoztatok már?
— Haza megyünk — dörmögték szűkszavúan az emberek.
Aztán hátrább mondta valaki:
— Haza megyünk, merthogy a két olvasás egyezik egymással.
Simon úr gyors pillantást váltott kísérőivel. Magához vette a levelet és fölényesen
fordult a közelállókhoz:
— Jó szerencsétek, hogy ez a kérkedő írástudó idetévedt, mert ezenképpen elhittétek,
mit hasztalan erősítettem.
Ungot elöntötte a harag:
— Bár inkább azt hitték volna el, mit én rólad mondottam — tekintete számonkérőn
belemarkolt Simon úr szemébe. — Mikor először láttalak, Mika comes papja voltál. Kit
szolgálsz most? Mert te sem Istennek, sem a királynak szolgája nem vagy!
— Mit mondott?
— Hát papi ember ő? — kérdezték többen megdöbbenve.
— Az vagyok! — kiáltotta oda Simon úr. — És vessétek el e vitéznek rólam mondott
beszédeit. Olyan ember ő, ki még a király pecsétes levelében is kételkedni bátorkodott!
Mind helyben hagyták, hogy így volt, és azt elfelejtették, hogy maguk is kételkedtek.
Akik az előbb még gyanakodva húzódoztak Simon úrtól és a kíséretétől, mióta
megtudták, hogy papi ember a királyi levél hordozója, mindent elhittek neki. Ung pedig
magára maradottan állt a barlang sziklaboltozata alatt, és látnia kellett, hogy hiába
mondott igazat, mégis a másik bizonyít.
— Megálljatok, hallgassatok rám! — a hangja szinte már könyörgött. — Minekelőtte
asszonyokkal, gyerekekkel elindulnátok, küldjetek ki magatok közül néhány fegyverest,
vezetem őket én, és hírt is üzenek néktek.
Szava elhangzott az emberek között. — Mit zavarog ez még?... A reménykedésükben
megbolygatottak ingerültségével pillantottak rá. Mit háborgatja őket, mikor így is nehéz
elviselni azt, ami történt.
Ung szemöldöke kínlódva rándult, aztán leejtette a kezét. Itt akart ő fegyvereseket
gyűjteni a tatárok ellen? Ő akarta tartóztatni a gyengéket és fegyverteleneket, hogy a
bizonytalanságba vissza ne térjenek? Halálos fáradtság szakadt a szívére. Milyen egyedül
van. És miért van ő sokakkal szemben mindíg egyedül?... Miért tesz mindent, amit
tesz?... Pillanatig lehunyta a szemét, mintha befele nézne. De már elmosódott, ami
átszaladt rajta, s azt sem tudta többé, mit is kérdezett az előbb önmagától.
Körülötte sietősen járkáltak a fáklyák fényében. A nyomasztó sötét reménytelenségből
egyszerre érthetetlen vakreménység támadt.
— Nagy sereggel jön a király! — kiáltozták, és mintha minden jóra fordult volna, egyre
többen beszéltek biztató híreket.
— Tán még a római pápa is küld segítséget...
— Útban lehet mán osztriai Fridrik a pogány tatárok ellen.
— Jönnek a keresztény fejedelmek!
Simon pap emberei elszéledtek a szomszédos barlangokban. Szóba álltak az álmukból
ocsúdó parasztokkal is, és lassanként erre-arra beszélni kezdte a menekült nép, hogy
csak cselvetésből futottak el a Sajó vizétől a hadak... Meg hogy a király egytestvére,
nagyvitéz Kálmán úr, verembe csalta Batu kánt a pesti rév országútján.
— Hallod? — egy majomorrú kis aggastyán, szinte boszszúálló szemrehányással tolta
Ung elé a képét. — Győztünk a pesti rév útján! Miért akarod megakasztani a mi
hazatérésünket? Nem felelsz?...
Ung komoran nézett le rá:
— Jussak eszetekbe, ha majd feleletet kaptok.
A mérges kis aggastyán legyintett. Mikor odébb ment, többeknek is mondta:
— Megszállt elméjű ember ez...
A barlangokban tovább gyűrűzött a feltarthatatlan készülődés. Dárdák és kaszák
mozogtak a férfiak feje felett. Két laikus barát nagy templomi keresztet döntött előre,
hogy kitérjen az alacsony sziklanyíláson. Az urak felrugdosták alvó szolgáikat. Állatokat
tereltek a parasztok. Zsákokat, batyukat, gyerekeket vonszoltak. Prémekbe burkolt
főemberek, rongyos félmeztelenek keveredtek el. Az asszonyok sietve igazgatták
fejkendőjüket. A majomorrú kis aggastyán pedig többször kiküldte cselédeit, nézzék,
virrad-e már? A hajnalt várták mindannyian. És Ung ott látta a készülődők között a
kopasz embert is két hajadon leányával. Előrevetett hajuk fonata nyugtalanul himbált le
fejletlen vállukról. Világos kis fejük összehajlott. Választékukra pillanatig ráesett egy
elhaladó fáklya fénye, és a tűzlángtól, homlokuk felett, olyan lett a szoros csík, mintha
bárdcsapástól véreznének.
Ung elindult feléjük. Valami tartóztató szót akart volna az atyjuknak mondani. De az
egyik leány épp ekkor gyorsan félénken visszanézett rá.
Már nem ment oda, megállt.
A pap gyanús legényei megint előkerültek a belső barlangokból. Összehunyorogtak a
nyugtalan mozgalom láttára, és váratlanul kiáltozni kezdtek:
— A királynak felőle! — aztán feltuszkolták Simon urat egy nagy kőre. Nemigen akarta
ezt, ám hiába ellenkezett. Borzas fekete hajában sötéten sárga volt most az arca,
színtelen szája csakis akkor látszott, mikor kinyílt, és a válla rángatózott, mintha hideg
lelné. Mégis intett, hogy beszélni akar.
A készülődő emberek fél füllel figyeltek.
— A királynak felőle! — hirdette lihegve a pap. — Minekutána majd kimentek,
mondjátok ti is az utakon, amerre jártok, hogy térjenek meg a bujdosó főemberek és
vitézek az ő udvaraikba, és várakozzanak jó türelemmel. A közönséges népek serényen
dolgozzanak, a parasztok pediglen szántsanak és vessenek, hogy munkálatlan föld ne
maradjon, mire a király új hadi seregével a tatároknak fejére ver!
Mialatt Simon úr beszélt, mögötte erősen tanakodtak az emberei, és lopva többször
Ungra néztek. Ő is észrevette ezt. Aztán látta, mikor ketten a barlang túlsó kijárata felé
húzódtak, és a boltozat alatt a sziklához lapulva kétoldalt felálltak. Tudta, hogy azok ott
reá lesnek. Maga mögé pillantott. A básti ember nem moccant a helyéről, mióta ide
értek. Várta őt, hogy visszakísérje. Ung intett neki, és elindult vele a hegy belsejébe.
Mire Simon pap kísérői keresni kezdték, már nem találták sehol.
Ment a maga útján, amelyik nem a mások útja volt.

VIII.

Az utakon délnek fordultak a patkónyomok. A völgyekből kifelé kanyarodott a sok

kerékcsapás.
Visszatérőben volt a föld népe.
Parasztok jöttek elő a hegyekből. Nagy porfelhőkben ügető marhacsordák, akadozó
szekerek közt káromkodó fegyveresek, birkanyájak sodrában kocogó lovas diakonusok,
előkelő főemberek, gyalogoló szerzetesek és megint parasztok, asszonyok, gyerekek,
nyájak és csordák kavarogtak. A velük haladó porban lassan úsztak a kongató ostorok,
pásztorbotok, kopják, villák, kaszák, templomi keresztek...
Az északi erdőkből napok óta ereszkedtek le a hazatérők. Mindenfelé beszélték az
utakon, hogy a király akarja így. Már közeleg is a tatárság leverésére!
 Haza... haza... és sokan énekeltek. Akik pedig közülük szótlanul, mogorván húzódtak
hegyen-völgyön át, azok ott voltak a Sajónál.
Ki törődött velük? Azokkal sem törődtek, akik kidőltek.
Az útszélen fakóképű sebesültek vonszolták magukat. Kiáltozva elhagyatott asszony
vajúdott a szabad mezőben. Egy virágzó fiatal fa alatt sárga arccal vén parasztember
haldoklott. Tréfálkozva siettették az elhaladók.
— Mit tarisznyázgat az öreg, menjék mán által a túlsó világba, hiszen a pap is
megadta néki a hitnek vigasztalását.
A por odébb hömpölygött, szálló ezüstjében szépen nyergelt lovaikon nemes
asszonyságok himbálódtak a gyalogolók feje felett. Mikor letértek az útról, nyílt udvaraik
felé, szekerek, cselédek, szolgálók, gulyák, parasztok, rabszolgák húzódtak utánuk. A
tatárveszedelem hírére kiürült falvakba, mint akolba a nyáj, robogva tódult vissza a nép.
A templomtornyokban csengtek a harangok. Felugráló kutyák csaholtak a hazatérők
képébe.
Akiknek még messze útjuk volt, bizakodva mentek odább.
...Nem járt itt ellenség... Csak a rémület járt, de már az is elmúlt.
A básti erdőségeken innen Ung is belekerült a vonulók sodrába. Naptól és portól volt
sötét az arca, és a szeme sötét volt a gondtól. Rettenve látta a tódulást, és ha a
kiáltozásban és állatkolompolásban vesztegelnie vagy kerülgetnie kellett, sokakkal szóba
elegyedett. De mint a földalatti vár barlangjában, most is hiába mondta, hogy korai ez a
sietős hazatérés és jóra nem vezet. Hitetlenül hallgatták. Mentek tovább...
Később egy kútnál, itatáskor, mégis izgatott beszéd folyt erről a felsőbb rendből való
lovasok között, és Ung ott szólott először többekhez. Felágaskodott a kengyelvason:
— Jeles főemberek és vitézek, nem oktalanul mondom, hogy térítsük vissza erdők
biztonságába az erőtlen népet. Mi, fegyveres férfiak, pediglen gyülekezzünk fel itt a
tatárság mögött, és csapjunk a hátukba, míg a király a fejükre verhet.
Mialatt beszélt, szíve a torkában dobolt, de azért a homlokát elszántan emelve
tartotta. Kis ideig megütközve nézték. Elcsigázottak, mosdatlanok és szomorúak voltak
ezek is, mint ő maga. A képükről rég nem vakarták le a szakállt. Öltözetükön és
fegyvereiken is látszott, hogy sok napja bolyongnak az erdőkben, puszta földön háltak
szabad ég alatt. Egyiknek-másiknak mégis lobbot vetett most a szeme:
— Rajtuk ütünk! Felkoncoljuk a kutyákat!
De ez sem tartott soká. Egy idősebb főember, aki megmaradt atyafiságával és udvari
népével Pécskőre volt hazatérőben, hamar megfordította a lovasok vakmerő kedvét. A
pécskői előkelő és gazdag embernek látszott. Az urak inkább ráhallgattak, mikor mondta,
hogy maroknyi ember ily merész vállalkozásának semmi foganatja sem lehet a nagy kán
aranyhordáival szemben. Inkább várja be ki-ki a maga udvarán a király új seregét.
— Hátha a tatárok érnek előbb oda? — kérdezte Ung, de már otthagyták. Még az a két
vitéz is a többivel tartott, aki Pogánybáston innen, Egyházasbást alatt csatlakozott hozzá,
és eddig igazat adott neki. Utánuk nézett. Irdatlan kerülővel ezek is a Sajótól vetődtek
kevés fegyvereseikkel az erdőkbe. Aztán lefelé a Zagyva völgyén már vele lovagoltak. Az
egyiket Csete fia Boncznak hívták. Sötét nagy vassisakja alatt fekete és szögletes volt a
képe. A tiszai Homoknak tartott. A másik Dunántúlra igyekezett volna, és István comes
fiának, Monoszlónak mondotta magát. Hamvas gyerekarcú úrfi volt, a kezecsuklója
keskeny, mint főember udvarából való leányé. Sebesült karja szurtos kötésben lóbált a
mellén. Vaspikkelyes páncélingén asszonyosan vékony aranyláncon, aranyszelencében
szentföldi ereklye zörgött. Az anyja akaszthatta a nyakába, mikor ő a Sajtó vizéhez
hadba szállott.
Ung most keserűen fordította el tekintetét a két vitézről, és a gondolata is elfordult
tőlük. Körülte szekerek akadoztak, emberek taszigálódtak. Már ezeket nézte. Vonulnak,
egyre vonulnak... Haragtól és kétségbeeséstől tüzelt a feje. Ha még azt sem hiszik el
neki, ami látszik, hogyan hiszik majd el, ha a láthatatlant mondja? Ekkor jutott először az
eszébe, hogy nemcsak a hitet, hanem a hívőket is keresni kell... De van-e halandónak
felsőbb segítség nélkül ily feladathoz ereje?... A básti barlang éjszakája óta megtanulta:
vagy Istennek, vagy a Gonosznak közbejötte szükséges ahhoz, hogy egyik ember a
másiknak higgyen... Vajjon kinek hittek ezek, mikor kijöttek az erdők biztonságából?
Szerteszét, sokfelől, ki csábította a népet a hazatérésre?... Az a pap, aki királyi követnek
mondotta magát a básti sziklavárban? — Megrázta a fejét. — Nem elégséges egyetlen
ember és egyetlen pecsétes levél ily nagy erejű forduláshoz. Félelmesebb hatalom segít
itt! — Verejték gyöngyözött a homlokán. — Annak a papnak a képében az ördög járhat a
nép között az erdőkben. Csakis a Gonosz mesterkedése lehet ez a szörnyűség, hogy így
megzavarodott az emberek józan ítélete.
Egy erdei ösvényről, csapkodó szürke kámzsákban, apácák lovagoltak fel ekkor az
útra, és még jobban siettek, mint a többiek. Elől két gyalogoló laikus soror szinte futva
vezette a gyülekezet fejedelemasszonyának ijedős fakó lovát. Felhólyagzó hosszú
köntösük sebesen verte a port.
„Ezek nem követhetik az ördög sugallását” — gondolta Ung — „ők jók és szelídek, és a
Gonosznak semmiképpen sem lehet felettük ereje.” — És mert olyan egyedül volt a
keserűségével, hogy mindenáron kellett neki valaki, aki elhiszi, amit mond, nem állhatott
ellent. Közelebb nógatta a lovát:
— Mater abbatissa...
A megriadt testvérek gyülekezete pillanat alatt körülvette őket.
— Korán tértek meg, tisztelendő anyám — mondotta Ung kissé zavarodottan —, ne
várjátok a dolgoknak gyors jóra fordulását...
Mögötte az úton, keselylábú lován, egy majomorrú vézna aggastyán haladt el ekkor.
Ugyanaz a mérges kis öreg volt, aki a básti barlangban már nekitámadt Ungnak. Most
fintorogva integetett az apácák felé, s a kezét úgy mozgatta a homloka előtt, mintha
ennek a vitéznek nem lenne rendben az elméje. Néhány gyalogló is felbámészkodott a
porból.
A fakó hátán már lesütött szemmel, elnézően mosolygott az abbatissa és sápadt kövér
arcában hangtalanul hullámzott imádkozó puha szája, miközben tovább lovagolt.
Egy fegyveres prépost, aki látta ezt, nevetve rázódott a nyeregben. Másik is nevettek.
Az árokparton elkurjantotta magát egy sánta lábú vándorlólegény:
— Gyün a király, futnak a tatárok!
A kiáltás tovább szaladt az úton. És mire előlről szájról szájra visszaforgott, már hír
lett belőle.
— Futnak a tatárok!
Senki sem tudta többé, hol kezdődött, de lóhátról, komolyan a bölcsebb öregek is
erről beszéltek.
A lármás vonulás közeledtére az út menti galagonyabokrokból szerzetes atyafiak
jöttek ki a Zsitva partjára. Mondották, hogy monostori népeikkel a tatárveszedelem elől
menekültek az erdőkbe. A sűrűből még mások is utánuk csörtettek. Híreket tudakoltak.
Ung hallotta, hogy a hazafelé ügetők ezeknek is a királyi levélről beszélnek.
— Még az ujjatokkal is tapintottátok rajta a pecsétet? — kérdezte lelkendezve egy
jámbor szolgáló fráter.
— Tapintottuk — és erősködve többen mondták, hogy Lengyelországból már nagy
sereggel jön a király, várakozzék rá mindenki saját udvarán.
„Hát így harapódzik a hír? Így növekszik a hazatérők sokasága?” — gondolta Ung, és
újra sarjadó kínjában még egyszer nekivetette magát a terjedő vak bizakodásnak.
— Halljátok csak! Valami mégsem megyen jószerével ama levél körül... én a nyugati
erdőkben láttam a királyt!
A hirtelen támadt csendben ő maga is érezte, hogy ez nem hangzott meggyőzően és
tétován a levegőbe nézett. A majomorrú kis aggastyán, fent magasan a lova hátán,
csúfolódva köhécselt most megint:
— Tudja Isten, kit nézett emez itt Béla úrnak.
Ungnak az arcába szökött a vér. Elfordult. Nyakvédő vashálója fölött már csak kemény
állának türelmetlen, gőgös mozdulása látszott. Belevágta a sarkantyúját a lova oldalába.
Szétugrott előtte a gyalogos nép. A csúfolódók utána néztek. Mit bánta! Elég volt! Forrott
benne a harag. Higgyenek, amit akarnak. Menjenek, ahová a kedvük tartja! Nem kolduló
barát ő, hogy igazával az országútján kéregessen.
A nyomában már csakis a szolgája kocogott. Szemben úgy jöttek felé a rétek,
udvarok, apró falvak, az egész völgy úgy jött felé, mintha bántatlan szépségével még a
táj is ellent akarna neki mondani.
 Egy füstös kis kunyhó küszöbén fiatal asszony ült. Gyerekét szoptatta, és egyszer sem
pillantott fel fedetlen nehéz mellén kapaszkodó kicsinyéről, hiába szóltak le hozzá trágár
tréfálkozással az elhaladó férfiemberek. A kunyhó mögötti dombon, azonmód, ahogy a
menekülésből hazatért, nyakba taszított báránybőr süveggel, ösztövér fiatal
parasztember indult. Derekán keresztbekötött zsákjából a várakozón nyitott barázdákba
repült a mag a napsütésen át. És az úton, akár énekeltek, akár káromkodtak a messzebb
falvak tovább dübörgő népei, a hazatért paraszt oda se nézett. Száraz barna arcába
beletűzött a fény. Ment a szántott fekete földön és vetett.
Ilyenek, mind ilyenek, otthon Kolontón is ilyenek ők...
Ung már messze lovagolt, de a lenyugvó napból még mindíg repülő szilánkos arany
káprázott a szemébe. Aranyló búzaszemek repültek az egész táj felett. Az az ösztövér
magyar paraszt veti a dombról, ő veti mindenütt, ahova hazatért, és az asszonya minden
kunyhó előtt ölében tartja a gyerekét.
De ki tudja, meddig?...
A völgyhajlás mögött egy monostoregyházban harangozni kezdtek a visszatért
barátok. Megnyílt kis templomuk kapuján befele tódult a nép. Nyeregből szálltak a
lovasok. Az ájtatos homályban, gyertyák világánál, térdeplő páncélos vitézek imádkoztak
a szentélyrács előtt.
Ung komoran elkapta róluk a tekintetét, és még árvább és magányosabb lett az
emberek között.
Aztán erre-arra már kékes füst szállingózott a monostori népek kunyhóiból az esti
szürkületbe. Serpenyővel futottak át oda tűzért a szomszédok. Kint a szabad mezőben is
gyulladozni kezdtek a gyalogos vonulók tábortüzei. A felsőbb rendből való urak és vitézek
betértek asszonyaikkal a barátok udvarára.
Ung még mindíg előre poroszkált, és nem tudta, hogy az elmaradozó emberek
beszédét hallgatja.
— Haza, haza...
Ez a szó, elhagyatottságában mintha mécsvilágot csillantott volna elébe a sötétből.
Otthon is ég most mécsvilág, és az anyja várja őt. Rég várja, hogy valamikor mégis csak
befordul a tornácon. Már szalasztja is a kemence mellől a szolgálóleányokat: — „Galamb,
Derága, Szőke, Viola, nézzetek csak ki az útra!...” Maga is indul a hűvös, visszhangos
pitvaron át. Jön eléje, úgy jön, mintha egyik lábával kicsit halkabban rövidebbet lépne,
és olyan jó azt hallani, amint közeleg. „Hát hazatértél fiam?...” Nem kérdezi, miért oly
későn, hol járt elsőbben másfele. „Pihenj meg, elfáradtál...” Ennyi az egész, mert
asszonyanyja nem mond soha semmi édeset, és csak olyankor felejti rajta a szemét,
mikor azt hiszi, hogy nem látja meg. Aztán már messzire néz és emelt fejjel
elmosolyodik, mikor másnak könnybe borulna a tekintete.
„Anyám...”
Csak már befordulhatna végre a kolontói útra, ahol kétoldalt a fűben feküsznek a
lehajló ágak, a szekércsapás mély lombbal gázol, és a ló patája élő zöld falevelekre lép...
Olyan tisztán látta ezt most, mintha egyenesen az udvarnak tartana. Az őrfa sok fokával
felmered, s a csúcsáról belenézhet az ember a messze pusztákba. A kút gémje is ott van
az égben. Megkoptatott kávája fénylik, mint az öreg ezüst. Az esti fuvalomban mocsári
tölgyek és nyárfák jönnek csendesen felé. Jön az egész gyerekkora, ifjúsága... Hirtelen
eltűnt az anyja képe, az út, a kút, az őrfa, és a széles határban mindenütt csak Kinga
emléke volt megint.
Haza...
A szívéből került elő a szó, vagy most is az út menti tűznél mondották? Milyen szépen
mondták azok a szegények. Megállította a lovát.
Már ott ült egy fa alatt. Nem ellenkezett többé senkivel. Lehunyt szemmel hallgatta
őket.
— Alszol? — valaki tréfásan beletaszított a térdével a háta közepébe.
Felvont szemöldökkel visszanézett rá a válla felett.
— No, nem tudtam, hogy ily kényeskedő nagyúr vagy — és a tréfás hirtelen
elódalgott.
Mire a Mátra völgyeiben megvirradt, újra kezdődött a vonulás.
 Éles hegyi szél fújdogálta a lovak sörényét, az emberek haját, és néha érthetetlen,
kihűlt perzselt szagokat hozott magával. Ilyenkor, mint a borzongás futkosott a szél az
előregörnyedt arcokon.
Napközben egyre gyérültek a szekerek. A gyalogos nép is megfogyatkozott. Mire
megint elsötétültek a hegyek hullámai, hazaügető kis lovascsapatok kanyarogtak
távolodón a völgyek alján.
Errefele nem nevetett a táj. A violaszín alkonyatban komoran nézte a Mátra az utat.
Már senki sem énekelt. Akik ezelőtt oda se hederítettek, most megzörgették még az út
menti bokrokat is. Az élen járók tétováztak, megmegálltak, mintha várnának valakit.
A Zagyva bealkonyult völgyében legelől egyszerre egy magányos lovas haladt. Ung
most vette észre, hogy mind mögéje kerültek. Nem bánta. Amúgy sem szeretett ő
csapatban járni. Így a szél is szabadabban fújhatta az arcát. Nagyokat lélekzett. Ismét
érezte azt a kesernyés perzselt szagot. A homályban mindenfele nyugtalanul mozgott a
fű, a lomb. Egy mélyedésen léptetett át, mikor meghorkant a lova. Oldalvást farolt,
mintha visszajáró rossz lelkeket szimatolna. Nem messze, elaszalódott gyertyánfák
között, üszkös fal meredt elő. Arrább még egy... és még sok...
Vad tűzvész pusztíthatott itt. Sötét roskadt romok vették körül a lovast. A riadozó állat
alatt szárazon csörgött a föld. A patkó üszökben gázolt.
Egy egész eltűnt városka alja volt ez az égett hely.
Hátul ijedt jajgatás szakadozott fel. Ungot ügetve, futva többen utolérték. Tanácsot
akart tartani a tanácstalan rémület. Akik ide hazatértek, mint a tébolyodottak, keresni
kezdték az utcájukat, a házuk tájékát. Akik tovább mentek, süketen, vakon sietve
igyekeztek át az elkárhozott kis városon, és az irtózva lépő emberlábak és lópaták alatt
kísértetiesen velük haladt a csikorgó nesz.
Itt már jártak a tatárok...
Valaki félénken szólította Ungot. Egy ló oldala súrolta a térdét. Az a szentereklyés
gyerekvitéz ügetett mellette, aki tegnap Csete fia Bonczcal otthagyta őt a kútnál, és
azóta egész úton a többiekkel lovagolt. Most porosan, szomorúan görnyedt a nyeregben.
Mellén zörgött az aranyszelence. Sebesült karja erőtlenül himbált a piszkos
gyolcshurokban.
— Amazok is, hátul, többen rágondolnak arra, amit mondtál — a hangja
megszégyenülten akadozott, aztán hirtelen hozzá is toldotta: —, jóllehet a király
pecsétjét számosan látták ama hiteles levélen.
Ekkorra már Boncz vitéz medvedörmögése is a közelben hallatszott:
— Én is megtapasztaltam ujjammal ama levelet.
Szögletes fekete arca rosszkedvűen sötétlett a nagy vassisak alatt, és a szája mellett
egy régi sebhely forradása, mint valami vörös kampó, féloldalra húzta a képét. Akik
ismerték, tudták róla, hogy mióta ily csúful megvágták, minden ellenfele képén kampót
hasít, mielőtt a másvilágra küldi. De azért a szeme jó és tiszta volt.
A girbegurba üszkös utca megint kanyarodott. A beomlott falak alatt olykor hajladozó
sötét alakok keresgéltek. Egy puszta udvaron mellükre csüggesztett fejjel mozdulatlan
emberek álltak. A föld itt is csikorgott, mintha fekete csontokon járkálnának sokan. A szél
fel-felbúgó jajveszékelést hozott a völgyi réteken át. Talán egy másik felperzselt
városból.
Boncz dörmögve ismét rákezdte, mintha egész idő alatt ezen gondolkozott volna:
— Jó lélekkel senki sem kételkedhetett, merthogy a levéllel királyi hírmondók jártak
közöttünk az erdőn, és még minekelőtte veled az úton összeismerkedtünk,
könyvolvasásban járatos írástudó betűzte ki előttünk a foglalatját.
Ung rövid pillantással nézett rá:
— Simon úrnak szólították amaz embert?
Boncz elámult:
— Ezenképpen szólították az ő társai — egyszerre valami elkedvetlenítő juthatott az
eszébe, mert a heg vörös kampója még jobban oldalvást rántotta a száját.
A lovasok nyugtalanul figyeltek át Ungra. Vívódott magában. Mondja-e még egyszer,
vagy már ne mondjon semmit?
— Higgyetek, amit akartok, én jól tudom, hogy csalárdság van ama pecsétes levél
körül, és nem a király emberei járnak vele.
 Előbbre tolongott a gyalogos nép is. A lovasok közül most senki sem mondott ellent. A
homályból zavarodott arcok, riadt szemek néztek rá. Tépelődő csendben mindenki
hallgatott.
Csak később kérdezte egy urak rendjéből való ember:
— Ám, ha ezenképpen vagyon, te magad miért nem fordulsz vissza?
— Engem nem a pecsétes levél indított útnak — felelte Ung dacosan —, ezért is
tovább megyek, és amerre megyek, mondom másoknak, amit ti nem hisztek el.
Odébb lovagolt, a többiek pedig ügettek, dobogtak utána, mintha sereg előtt járó vitéz
lenne. Siralmas szegény földönfutó sereg szomorú vitéze. Maguk országában bujdosó
urak, bitangoló várföldi népek, menekült parasztok és kiéhezett rongyosok élén, ő ez itt,
aki a mások sorsát megint magára vette?
Milyen megfoghatatlan mostanában az élete, és nem mindig maga akarja azt, ami
történik. Azelőtt másként volt. Nem is függött így össze. Vagy csak ő nem vette észre?...
A menekülő király ott a lidérces erdőben... Az égő táj és az egri atyafi a hegyoldalon...
Dömötör úr várában is sok minden elmúlt tőle... Jákó... Ágota asszony... Joakim úrnak
öreg udvarából pedig csakugyan elindult!... És a szent liget s az elhagyott básti oltárkő
mutatták az utat... De a barlangokban rá se hallgattak. Útközben semmibe se vették.
Most mégis elől lovagol... Valami megborzongatta. Micsoda hatalom küldi őt?...
— Megállj... megállj!...
Panaszos hangok kapkodtak utána:
— Meddig megyünk még? Hol térjünk nyugovóra?
Hátulról futva elébe kerültek. Egy alsóbb rendből való beesett szemű ember
ágaskodott a lova elé:
— Sokak kidűlnek az elfáradástól. Hová vezetsz minket, uram?
Ung döbbenve pillantott le rá.
— Én vezetlek titeket... aki mondottam, hogy forduljatok vissza?
Az ember kétségbeesett és alázatos volt.
— Úr vitéz, ne hagyj el bennünket!
— Legyetek bátorsággal — felelte Ung elfogódva —, táborhelyet keresek most néktek
éjtszakára.
Miért mondta ezt? Mi köze hozzájuk?... De már így volt, és nem változtathatott rajta.
Az emberek pedig megnyugodtak, hogy nem az ő gondjuk többé, meddig menjenek.
Hiszen vezeti őket az a lovas!...
Megint hallatszott a patkók és lépések új indulása.
Hát így van ez? — Ung elgondolkodott. Valamit ismét megtudott az emberekről.
Vezetni kell őket, ezt akarják, ez kell nekik, talán az egész világon. És csak az erősek és
bátrak vezetnek, akik magukra veszik mások helyett a felelősség terhét, hogy a többiek
könnyebben járják az utat.
A városka végére értek. Fekete juharfák alól még egy utolsó leégett ház került elő.
Puszta udvarán vöröslő fény vetődött fel az egyik falra. A tűz körül arcba világított alakok
ültek a földön. Fegyveres legények voltak. A feldúlt hely nem lehetett az övék. Mikor a
vonulók eleje a közelükbe ért, csípőre támasztott ököllel kiálltak a kapuba és mondották,
hogy megjött az oktalan emberek esze, hazatérnek házaikba.
Mialatt beszéltek, mögöttük az egyik omlott vályogfalról mintha nesztelenül levált
volna egy sötét darab. Valaki futni kezdett a földeken át. Ung követte a tekintetével.
Miféle futó lehet az? Hová visz hírt? Egyenesen a domb irányába szaladt, és onnan felől
már világosság surrant le a fák között. De ez is csak addig tartott, míg egy ajtó nyílik és
csukódik.
— Ki udvara az ott?
A kapu mellől vonakodó hang felelt:
— Hát... Demény mester udvara, ám mostanság Salom nevezetű lakozik benne.
— Salom?...
— Mi az? — kérdezte Boncz félelmes hangon, — izmaelita, szerecsen, avagy zsidó?
— Tizedszedő.
Közben Pünkösd besettenkedett az üszkös helyre, és a lángoló rőzséből tüzet hozott ki
a sisakjában. Amint léptetve haladt vele, a parázs felvilágított az arcába, és ijedező lova
körül lent a földön is előbbre terjedt a fény. A domb felé megkímélt vetések látszottak.
Ettől visszatért a vonulók bátorsága.
Bántatlan élet, épen maradt tetők, lábon maradt falak, és az előbb még nyugalmas
házitűzhely világa is mutatkozott az éjtszakában.
Megint hallatszott elvétett beszéd a keserves, nehéz haladás felett:
— Otthon minálunk is így lesz majd! Se híre, se pora a tatárnak...
A tizedszedő dombja alatt, nyílt helyen, egyszerre nem mozdult tovább a kimerült
vánszorgás. Pünkösd sisakjából erre-arra apró tábortüzek éledeztek. Már vörösen
karmoltak bele a sötétbe. Aztán kiálltak a fegyveres virrasztók. A táborjárók csendesen
körbe-körbe kezdtek mendegélni, és a puszta földön barmaik között elfeküdt
menekülőket letakargatta a halálos fáradtság.
Ung elindította a lovát az udvar felé. Néhányan szótlanul utána ügettek.
Odafent kinyitottak egy ajtót. Szűkös világosság derengett szét a jómódú, rendetlen
nagy udvaron. A sötétből dézsmaszedő színek és pinceházak zsuppos teteje került elő.
Ronda ólak között, a lotyakos trágyában, szétheverő marha fehérlett. A csűrnél kikötött
lovak álltak. Egy rosszul felhányt boglya alatt emberi alakok settenkedtek.
Ekkorra a tizedszedő Salom is kijött a tornácra. Mögötte az ajtónyílásban többen
szorongtak, aztán hirtelen eltűntek megint.
A tizedszedő arca olajos sárga volt, az ajka húsos és piros, mint leves gyümölcs a
göndörödő fekete szakállban. Hosszúkás feje búbján úgy ült kerek kis selyemsapkája,
mint makkon a makk csészéje. Alóla kétoldalt megnövesztett tincs himbált a fülére.
Öltözetéről ítélve inkább írástudó, mint tizedszedő zsidó lehetett volna. Látszott rajta,
hogy nincsenek kedvére az éjtszakai jövevények, de azért mélyen hajlongott, és közben
a lovak hasa alatt sebesen számolta az állatok lábát. Hányan lehetnek még kijjebb a
sötétben? Kevesen vannak... Már felegyenesedett. Mióta megszámlálta a lovak lábát, és
azt is megtudta, hogy lent a mezőben javarészt csak falvaikba visszatérő népek
táboroznak, nemigen hajlongott. Izgatottan himbálódó hajtincsei is megnyugodtak, és
mindenre úgy felelt, hogy inkább ő kérdezett.
Ung közelebb lépett:
— Nagyon megkíméltek e domb tájékán a vetések.
— Megkíméltek? — A tizedszedőnek kerek selyemsapkája alatt vörös lett még a
nyakszirtje is.
Boncz előretolta szögletes képét.
— Hogyan maradt bántatlan ez udvar, mikor odalent a várost mindenestől
felperzselték?
— Hogyan maradt?... Hát az Isten az égben az semmi? — És Salom már befele
tessékelte a jövevényeket. — Talán többet tudnak az idemenekült utasok.
A rossz szagú, zűrzavaros kamra mélyében leégett faggyúmécsesek pislogtak az
asztalon. Szanaszét heverő kenyérhéjjak és kimert zsíros edények között emberek
könyököltek. Kevéssel ezelőtt kimehettek néhányan, mert ott is állt boroskorsó, ahol
senki sem ült.
Monoszló gyors pillantással Ungra nézett:
— Ezek itt... menekültek?...
Az utasok helyet adtak a lócán az érkezőknek. Többnyire izmaelita kalmárok voltak.
Errébb az egyik cseh nemzetbeli embernek látszott.
Miféle odú ez?... Ung küszködött magával, mikor undorodva leült.
Később egy szurtos szolgáló, keresztények használatára tartott serpenyőben,
birkahúst hozott. Salom is bejött, de nem telepedett az asztalhoz. A felfordított
gabonamérőn nagy tízkántásból bort kezdett töltögetni a kisebb ivókorsókba. De mielőtt
a korsókat a táblára tette volna, szájához emelte az egyiket. Így mutatta, hogy nem ad
mérgezett bort. Se Ung, se két társa nem nyúlt az italhoz. Mondták, sietős az útjuk, csak
híreket tudakolni tértek be ide.
Két izmaelita utas, aki az előbb nagyon összehajlott, széjjelebb húzódott. Errébb is
felnézett a csehországbeli. Pillátlan szemhéja alatt csúnya véreres volt a szemefehérje.
Már sokat ihatott. Az asztal túlsó végén karja hajlásába dűlten még egy ember feje
látszott. Aludt. Meg se moccant, mikor Salom frissen töltött korsót tett eléje. Akkor se
mozdult, mikor mögötte a falban ajtó nyílt. Odaát a másik kamrában is sokan lehettek,
de csak két nyurga fiú szállingózott befele. Salomhoz hasonlítottak. Hárman egymás közt
apró, gyors kézmozdulatokkal, suttogva beszéltek. A keresztény szolgálón kívül
asszonyszemély sehol sem mutatkozott. Az a véreres szemű pedig ásítva kezdte
mondani, hogy minden rendbe jön, már a menekültek is békességgel hazatérnek.
— És azonképpen gondolod, Vencel — kérdezte tőle a szomszédja, mintha
összetanultak volna —, eme békességben meg is maradhatunk a király jöttéig?
Vencel rábólintott:
— Megmaradhatunk, még ha késlekednék is a király. Tudniméltó, Batu nagyúr, az
aranyhordák kánja, nem ellensége annak, ki is végezetül az ő lába elé teszi fegyverét, és
annak sem ellensége, ki szorgalmatost kaszál és arat.
Az izmaelita kalmárok a király pecsétes levelét említették ekkor.
Monoszló szája kissé kinyílt a várakozástól. Boncz keményen ült, és egész idő alatt azt
az alvó embert nézte. Ung csak akkor szólalt meg, mikor az utasok már nagyon
belemelegedtek a beszédbe.
— Láttátok ama levelet, avagy ti is csak hallomást mondatok?
— Mindahányan láttuk — felelték többfelől — és nem lehetett abban kételkedni.
— Ám én kételkedem!
Míg a szív egyet dobban, behajlított karja felett az alvó is Ungra tekintett. Bonczban
elhűlt a vér. Milyen tatárvágású annak ott a szeme.
A Vencel nevezetű kis ideig zavarodottan pillogott.
— Rosszat tesztek a népnek, vitéz úr, ha másoknak is mondjátok ezeket.
Mintha elmúlt volna Ungról a fáradtság, ültében fenyegetően kiegyenesedett.
A lekushadt emberek alattomosan integettek a vörösképűnek.
— Mutasd meg neki, hadd lássa... ne mondhassa többé — és közelebb csúsztak a
padon.
Csak az alvó aludt tovább.
A vörösképű sietve kotorászott maga mellett a lócán nagy birkabőr tarsolyában.
Behajtott viaszkolt kendőt bontogatott.
Az izgalomban Salom is közelebb jött. Lesöpörte karjával a megrágott csontokat és
nagyon figyelt.
Szétterítve már ott feküdt a tizedszedő bortól lucskos asztalán a királyi levél.
Ung mozdulatlanul nézte. A király levele itt... Torkán könnyek szaladtak le, és a szívét
ismét megrázta a messze, magányos hatalom... Az ő levele itt... ezeknél... és hibátlanul
olyan, mint volt az a másik. A pecsét is olyan... Hát több is van belőle?
Monoszló halálsápadt arca egészen előrehajlott. Mozdulatától a szentföldi ereklye az
asztalnak koccant. Boncz esetlen tisztelettel érintette meg ujjával a pecsétet. Mindenki
láthatta nagy medvekeze remegését a pergamen felett.
Az alvó ember fél szemmel megint kikukkantott a karja mögül.
— Hitelt adtok már most? — kérdezték egyszerre többen, és az arcokon ugyanaz az
elégedett kifejezés szélesedett, mint Mika comes papjának az arcán a básti barlangban.
Ung nem felelt. Maga mellett a Vencel nevű fejét nézte. Ahogy a levél fölé könyökölt,
hirtelenszőke, hosszú zsíros haja kettévált. Nem volt füle, levágták. Vöröses szőrrel
benőtt lyuk látszott a helyén. Megbélyegzett ember... Le tudta volna ütni, de csak a fogát
csikorgatta.
— És a király úr felségének méltósága eme levelet reád bízta volna?
Az ember önkénytelenül a füle helyéhez kapott, és összenyomkodta felette lelógó haja
szétvált zsíros rojtjait.
— A gazdámra bízta — mondotta rövid lélekzettel — és a gazdám megintelen énrám
bízta, meg ama vitézre, aki ott alszik... hogy hirdessük meg a balgatagon elfutamodott
népnek.
— Mert majd aratni is kell ám — szólt közbe az egyik izmaelita kalmár —, különben
éhínség támad fel az országban.
A tizedszedő már a kezével is kérdezte:
— És akkor hogyan élődnek a hadak?
„A tatárhadak” — gondolta Ung, mintha látni kezdene valamit, amit eddig nem látott.
Közben Boncz magából kikelten faggatta a Vencel nevezetűt, mondja meg, ki az ő
gazdája.
 — Oszt hadd halljam azt is, ki légyen ama láthatatlan Demény mester, kinek udvarába
itt eme tizedszedő zsidó így betelepedett?
Az elmetszett fülű ember legyintett:
— Nagyhatalmas főemberek azok, minek mondjam, úgysem ismeritek őket.
A gabonamérőn Salom megint serényen töltögette a kántásedényből a korsókba a
bort.
Ung nem oda nézett. Jól látta-e?... Mióta Boncz ordítozni kezdett, az ablak kis nyílásán
át, mintha egyszer-kétszer ferdeszemű tatárpofák lestek volna be. Keze a kardjára
csúszott, aztán vad robajjal felugrott az asztaltól. Mentében két pénzt vetett a
gabonamérőre. Már az ajtóhoz ért. A másik kettő nem kérdezett semmit, csak
csörömpölt utána.
A kamrában összenéztek. Salom beseperte a pénzt.
— Mire való ily sietség? — kérdezte halkan.
Odakint néptelen volt az udvar. Csak az urak csatlósai várakoztak a lovakkal. De
mikor a kapuból visszanéztek, többfele nesztelenül mozgott a sötétség.
Pünkösd gyors lélegzettel lihegte a gazdája képébe:
— Siessetek uram, telten telve vagyon e zsidónak udvara tatár lovakkal és a
boglyákban is tatárok ülnek — hirtelen felhúzta félcombját, a nyerge mellől hegyes
bőrsisakot ráncigált elő. — Elhoztam emlékbe! Oszt mikor keresni kezdte az, akié volt,
kifénylett a koponyája a boglyából s olyan tarnak mutatkozott, mint a tenyerem, csak a
feje búbján himbált néminemű ménkű nagy bajusz.
Ung elhallgattatta a keze mozdulatával. Megfoghatatlan volt előtte az egész. Honnan
vetődtek össze ezek az emberek? Mit tervelnek, hogyan került hozzájuk a második
pecsétes királyi levél?... Mindíg újra elvetette azt, ami az eszébe jutott. De már biztosan
tudta, hogy rossz szándékú sötét latrok voltak azok ott mindannyian, és a tizedszedő
zsidó kiszolgálja őket, mint eddig a magyar urakat. Néhány nyíllövésnyire porig égtek a
házak, legázolt a vetés, és a domb alatt földönfutó kivert nép tanyáz. Itt megkíméltek a
vetések, bántatlan az udvar, és Salom körül ép fedél alatt együtt vannak ők. Az pedig,
aki aludt, nem alszik. Ezentúl akárhova mennek, vérszomjas tatárszemével mindig
utánuk les...
Valaki hangja felrezzentette.
— Oda nézz!
A tizedszedő udvarának kapuja felett, mint megbontott, sötét nagy guzsaly, lófarkas
tatárkopja kezdett emelkedni.
— Kitűzik, hogy védje a helyet!
A házban becsukták a pitvar ajtaját. Az udvar eltűnt a sötétben. Kapuja felett, mint jel
az égen, már csak a lófarkas guzsaly ágaskodott.
Boncz felhördült dühében:
— Bizony cudar csalárdság lappang ama pecsétes levél körül.
— Igaza volt Ungnak — suttogta Monoszló és alázatosan nézett utána. Néma
haladásában olyannak látta őt most sötét lován, mintha megcsillanó vértjeiben a csillagos
éjtszakából faragták volna oda mindnyájuk elé.
Mire az udvarból visszaértek a táborozó néphez, különös menekülő izgalomtól kezdett
mozgolódni a föld. Nem váltottak többé a virrasztók. A táborjárók is beljebb kerültek, és
a pislogó kis rőzsetüzeknél hallgatták a nyugtalan beszédet. Aztán szájról szájra terjedt,
miféle hely az a telek. A tizedszedő színekben tatár lovak szénáját gyűjtik. Nem
dézsmába szolgáltatott bor van a pincékben, hanem keresztényektől ragadozott
fegyverek és kincsek.
Elnyújtva bőgtek a felriadt barmok. Lovak nyerítettek, szekérlőcsök, álmos gyerekek
nyekeregtek. A felsőbb rendből való urak és kaszafegyveres parasztok nyomában a
rongyosok táborozása is felkerekedett. Elindult lassan délirányba a mező.
Csak később kérdezték egymástól az emberek:
— Mit is mondott a sereg előtt járó vitéz?
— Hogy inkább az erdőkbe bujdossunk vissza!
De ők csak mentek, és a vágy dobogott, mint a lépés, lefele a Zagyva mentén.
— Haza... haza...
 Egyre gyorsabban zörögtek a szekerek. Az emberek és állatok vonulása kiömlött az
éjszakából a virradatba. Körvonalat nyertek a haladó alakok. Már látszottak az arcok.
Mire szétfutott a derengés, elment a Mátra az erdőkből és a hajnali égen csak nagy üres
helye maradt.
Előttük a Zagyva, mint fénytelen sarló, álmos ívet suhintott a tájba. Partja felett, a fák
között, egy ház állt. Többen odakiáltottak. A ház leszakadt ajtaja szilánkokban fityegett a
félfán. Belülről névtelen magány nézett ki a sötét lyukon.
Semmi sem történt, az emberek mégis sajátságosan elcsendesedtek. A lovasok
felágaskodtak a nyeregben.
Keleten ökölbe szoruló fekete felhők fenyegetőztek a föld peremén. A nap borulás
mögött járt. Megint megtiport mezők, legázolt vetések maradoztak. Az alacsony égen
idegenszerű madarak lebegtek át.
Szemben régóta nem jött sem lovas, sem gyalogos ember, akit kérdezni lehetett
volna. Onnan felől por sem kerekedett.
— Hát kiküldött hírmondó sincs már az országban?
Üvegesen, élettelenül álltak még a fák is. Csak a láthatáron néztek föl olykor elvétve
különös csonka templomtornyok, és megint elbújtak a földben.
— Talán a pásztói apátság tornya volt az?
— Inkább a szentjakabi egyházé lehetett...
A tér növekedni kezdett Ung és a többiek között. Előttünk a rossz rögös út meredten
tapogatott bele a síkba. A levegő nem mozdult. Időnként mégis undorító nehéz szagok
tántorogtak ki a megkuszált mély fűből. És ez olyan volt, mintha a szörnyű szag
valamilyen várakozó, elkerülhetetlen rémületből jönne elő, amit nem lehet ésszel
felfogni, pedig a szem talán már látja is.
Ung teste lassan, dermedten előrehajlott a nyeregben.
Az utat keresztben kihalt nagy országút szelte át. Gödreiből a szörnyű
mozdulatlanságban lerágott lábszárcsontok és emberi karok meredtek fel. Messzebb is,
arrébb, kétoldalt a földeken, mindenütt... Az egyenletes árnyéktalan ónos világban sűrű,
sötét nyüzsgéssel egymásba folyt döghalmok rengtek. A viaszosan, barnán olvadó
hullaboglyákon többfele jóllakott nagy madarak gunnyasztottak.
A menekült nép már csak bomlott kis csapatokban vánszorgott. Egyszerre úgy
tetszett, mintha tompán összenyöszörgő bilincses láncot kezdene vonszolni magával. A
lánc hörgött a porban, és visszafele húzta a hőkölő lépéseket. Előttük Ung lova patáit
kapkodva ijedezőn fel-felszökött. Oldalt fordultan horkolva haladt. Közeledtére
széthurcolt emberi csontokról lompos szőrű kóbor kutyák szaladtak le. Az erdő előtt
elnyúlt testű ragadozó vadak osontak prédáikról a sűrűbe.
A lovas keze kihűlt a kantárszáron. Mellében megállt a szíve, aztán egy félelmeset,
magányosat döngött, mielőtt újra elindult benne a vér.
Elérték a pesti rév nagy országútját...
Erre menekültek a Sajótól a futó hadak, és itt is utolérték őket az üldözők... De mily
romlás lehetett az ottani mezőkön, ha a menekülés útja ilyen iszonyú halottas út, soha
nem látott szörnyű csatatér.
Ung dermedt arca előtt nagy zöld legyek dongtak el. Mögötte feljajgatott a menet:
— Ne tovább... ne tovább...
Aztán egy darabig csak a szétheverő döglovak és félig felfalt emberhalmok felől
hallatszott valami émelyítőn bizsergő, halk zúgás. Nem tudott odanézni, mégis
kényszerítette magát, és egyszerre úgy nézett bele a szerencsétlenségbe, mint rémületes
ellenségnek az arcába, akivel mérik egymást, kettőjük közül melyik lesz erősebb? Nem
engedi, hogy összetörje. Már felrántotta magában a megroskadt erőt. Ezt az erőt ebből a
legyilkolt, rokontalan, magára hagyatott népből vette, oda fogja adni azoknak, akik még
belőle megmaradtak.
Ekkor, mintha a siralmas úton és sehol másutt, keserves jajgató szél búgott volna fel.
Férfiak tolongták körül a lovát, asszonyok emelték hozzá remegő kezüket:
— Mondjad te... aki megmondottad...
Egy kaszafegyveres ember is állt ott. Rabszolgasorból való lehetett. Tömpe
orrcsontján feszesen fénylőn tapadt a bőr, mély szeme gödrében, mint fekete bogarak
mozogtak a szemek. Válla felett, a messzeségbe nyúló halottas útra nézett. Egyszerre
befogta az orrát.
Ung megrázkódott. Már látta ezt... Egy cammogó horgadt öreg, a komáromi ház
előtt... de akkor Kinga feküdt ott.
A lova nyaka mellől galambősz paraszt tekintett fel rá:
— Mitévők legyünk, nagyuram?
— Emberek — mondotta szomorúan —, szegény emberek, térjetek vissza az erdőkbe.
Csendesen szólt, a hangja mégis messzire hallatszott, és a földönfutóknak úgy
tetszett, mintha külön-külön mindegyikükre nézne. Mögötte lehorgasztott fejjel ültek
nyeregben az urak. Egy asszony félénken megsimította saruját a kengyelvason. Aztán
mellükre szorított süveggel, fedetlen fejjel, némán haladtak el előtte a visszaforduló
emberek. Kevés barmait törődötten terelte maga előtt a nép. Szekereikkel és fegyveres
kíséretükkel a néhány felsőbb rendből való lovas is utánuk kanyarodott. Az utolsó
tétovázott. Egészen összeroskadt, mikor Ungra nézett:
— Jól van, hogy te tovább mégy és hirdeted a népnek, mitévő legyen... Ha pedig
netán Szolnok nagyrégi városát elérnéd, az én udvarom népének is mondjad, amiket
nékünk mondottál...
A hangja kettétört. Sírva fakadt.
Ung ekkor vette észre, hogy keselylábú lova hátáról az a majomorrú vézna aggastyán
beszél hozzá, aki tegnap csúfolta és nevette őt. De most olyan mindegy volt neki, amit
ember mondhatott. Olyan kicsinnyé lett előtte a maga igaza a valóság roppant
bizonyságtevésével szemben.
Aztán már csak hárman álltak kevés kíséretükkel az út felett. Ung tekintete számlálta
őket. Ez lett az ő álmából? Ez lett a tatárság hátába harapó győzhetetlen fegyveres
seregből? Csak Boncz és Monoszló maradt vele.
— És ti? — elviselhetetlenül irtózott most a gondolattól, hogy a gonosz útra egyetlen
cselédszolgájával magányosan induljon el.
— A Homokig veled lovagolok — dörmögte Boncz.
Monoszló hangja alig hallatszott:
— Én követlek Ung, míg el nem küldesz magadtól.
A fák mögött ekkor tűnt el az utolsó szekér. Ung pillanatig belenézett a fiatal vitéz
tiszta gyerekszemébe, a szájára halvány fény suhant, de hirtelen kialudt megint.
— Az én utam nehéz — most Kolontónál is messzebbre gondolt —, nehéz az én utam
és te nem tudod...
— Mégis veled megyek, ha akarod...
Már jó ideje letértek a szörnyű országútról a szolnoki szekérút felé. Ung még mindig
tépelődött. Elmondja-e a szándékát ennek a törődött arcú gyerekvitéznek, akinek a
páncélján aranyláncon szent ereklye zörög? Hiszen látta tegnap éjjel, mikor a mezei
tűznél, mint az ágy lábánál, két térdre térdelve hívta szegény az Úr Jézust, hívta, míg le
nem döntötte a földre a fáradtság és az álom. Megrázta a fejét. Sehogy sem tudott
kitalálni a saját hallgatásából. Közben annyi idő telt, hogy már alig lehetett arról szólni,
amire eddig nem felelt.
Monoszló felsóhajtott. A táj emberölő gyászos szomorúságában olyan volt Ungnak ez a
kis fiatal bánat, mint mikor valaki mérhetetlen szenvedése közben gyereksírást hall.
Áthajlott a nyeregből, rátette a kezét az ifjú ember vállára.
— Én el nem küldelek.
Monoszló hálásan pillantott rá.
— Mi dolog ez benned, Ung, hogy ilyen hatalmad van az emberek felett?
A nap most sem látszott a borulás mögött. A kis csapat egyre mélyebben lovagolt bele
a szétáradó néma síkba. Elvétve lerogyott néptelen kunyhók maradoztak. Egy kihalt
udvar felett magányos kútágas fekete háromszöget szakított az ólmos égbe. Mikor
közelebb értek, a kút gémje felrepült, darabokra tört a levegőben és sötéten károgott.
Később még a varjak is eltűntek a tájból. Mióta átszelték a pesti rév nagy országútját,
mindössze csak egy bitangoló ló jött szemben. Mint gazdátlan sajka az árban, lassan
himbálva jött a magas fűben az ég alatt. A nyereg horpadt hasa alá csúszott, bogáncsos
hosszú szőre sűrű volt a portól. Földbe gyökerezve, búsan nézett utánuk. Előttük pedig
még mindig terjedt a síkság és az iszonyat. És a szomjúság egyre növekedett. Valaki
kimondta. De a kutakban rossz szagú és poshadó volt a víz. Színén zsíros felhőzés
úszott, olykor feloszló testek libegtek odalent.
Senki sem beszélt. Monoszló sápadtan, inogva ült a nyeregben. Egész idő alatt
imádkozott.
Fás mocsarak között bujkáltak át. Később megint meglelték az elvesztett szekérutat.
Egy kócsag repült a fejük felett. Vízimadarak húztak. Az emberek fellélegeztek.
Visszaértek a folyóhoz. Itattak és lehasalva maguk is szomjasan ittak. Beljebb, lassú
susogással mozgott a nád, de azért nem látszott semmi sem. Csak mire a lovasok megint
nyeregbe szálltak, jött közelebb gyorsuló lökésekkel a susogó mozgás.
Fatörzsből vájt csónak siklott ki a meztelen vízre. A csónakban egy ember állt, és
hosszú taszítókaróval lökte magát közelebb. Rég figyelhette már őket rejtekéből, de
hangot most sem hallatott, és később is suttogva beszélt. Kérdezte, nem találkoztak-e
tatár portyázókkal? Azt is mondta, hogy sok menekült nép van mindenfele a nádak
között a szigeteken. Közben kinézett a messzibe. A melle zihálva járt:
— Ott volt a mi falunk tornya, ahol most semmi sincsen.
Ung intett neki:
— A nádak között maradjatok! És mondjad a te falud népének és a többi falvak rejtőző
népének is mondjad, hogy a biztonságból elő ne jöjjenek. Ha pediglen közétek vetődnék
olyan, aki benneteket onnan kihívna, verjétek agyon, még ha pecsétes királyi levelet
mutatna is.
Ezután hosszú ideig, nagy kerülőkkel lépést haladtak a lovasok. Az emberek melléből
nehéz sóhajtások szakadoztak fel. Ung fejében elviselhetetlenül égett a kín és a harag.
Itt a maga világában járt. Ezekben a pusztákban vadabb és szabadabb volt benne a
lázadás...
A bozótos sűrű mögül, mint a kísértet, hirtelen már megint egy felperzselt falu
emelkedett ki. Innen senki sem menekült. Az udvarokon, mint szérűtűzkor széthányt
kévék, mindenfele emberi testek omlottak egymáson.
Boncz elbődült:
— Ezeket itt érték a tatárok!
A falusi kis piactéren zöldes foltok világítottak az ónos ég alatt. Kardélre hányt ökölnyi
lenhajú parasztgyerekek tetemei között meztelenre marcangolt asszonytestek hevertek.
Keresztben az úton, szétfeszített tagokkal egy fejletlen leány meggyalázott hullája
feküdt.
A szív csak nehezen vert. Mint a tébolyodott, felordított Ung.
— Nem marad élő tatár az én utamban!
Fejvesztett iszonyatban robogtak utána mind. Aztán időbe telt, mire a ziháló lovak
széthányt dobogása megint közel került egymáshoz.
Boncz arca egészen fekete és ferde volt a kétségbeeséstől:
— Elfordult tőlünk az Isten, nincs ebből menekedés.
— Van! — rivallt a képébe Ung, — lesz menekedés! — és nemcsak neki, magának is
rivallta ezt, hogy elviselhesse az elviselhetetlent.
Mohón, szótlanul hallgatták a csüggedt emberek, pedig de nagyon szerette volna, ha
most valaki az ő számára is mond olyant, ami élni segít.
Boncz szája lassan mozdult:
— És te igazán hiszed azt, amivel megbíztattál?
— Ne kételkedjél az Isten irgalmában — tördelte alélt hangon Monoszló —, hanemha
kérjed az ő segítségét.
Ung kemény tekintettel pillantott fel:
— Rajtunk már csak a mi régi istenünk segít!
Monoszló keze rémülten kapaszkodott a szent ereklyébe.
— Ó, Ung, miért mondottad...
— Újra mondom! — kiáltotta ő fékevesztett kínjában —, adja a kezünkre a mi régi
istenünk az asszonygyalázó tatár kutyákat!
Megnyílt szájában elhalt a szó. Előre mutatott.
Lélekzetvesztve mind arra fordultak. Diadalmas remegés futott át az arcokon.
Egy füves földhalom felett lófarkas tatárkopja látszott.
— Ott vannak!
 Mint a halálos néma bosszú, elnyúlt lovakkal nyargaltak a földhalom felé.
Nekieresztett sötét dühvel sodródtak a magyarok. Vad, halálra szánt csapat, a régi ősök
kísérteties fiai, a legyőzött ország maroknyi vihara. A robogás szétvált és kétfelől karolt a
földhalom mögé. Üvöltve hemperedett fel a tűz körül a portyázó tatárok kis tábora.
Még a gondolatnak se volt ideje. A lekaszabolt rétből már csak magyar lovasok
fegyveres alakja emelkedett. A meggyalázott üszkös faluból pedig kijött a halottas csend
és ráfeküdt a leölt tatárokra.
Ung tekintete egyetlen pillantásban összefogta azt, ami a faluval történt, s amivel ők
itt megfizettek. És az álla kemény, hirtelen mozdulatával komoran ráütött erre a
leszámolásra.
Jó messzire, egy mezei kőrisfa alatt verődött megint össze a lovascsapat, izzadtan,
véresen, kuszán, nagy fegyvercsörömpöléssel. Egyetlen ember hiányzott közülük. Boncz
fegyverese volt. A többi nekiesett a közeli locsogó sáros vizének. Nagy darab
kopjáscseléd sebesült kezét mosogatta benne.
Töviből harapta le a bitang az ujjamat, mikor a nyelvét kitéptem.
— Jól tetted, hogy kitépted, azonközben én összekocogtattam kettőnek a pofáját, oszt
egymást harapták.
Pünkösd tenyerével törölgette a képét:
— Én meg addig ráztam az enyémet, míg kijött a száján a lélek, förtelmes böffenéssel
adván jelt az ördögöknek, hogy ímé, vihetik.
— Sok ördögök ólálkodtak ottan — mormogta a kopjás dühösen.
— Bizony erősen érzett a Gonosznak nagyrossz szaga ama tatár helyen.
Fent az égen még mindig sűrű felhők takarták a napot, csak az éhség mondta az időt.
A három vitéz egy mezei kőrisfa alatt ült. Embereik a nyeregzsákjaikban kotorásztak.
Egyiknek sem jutott eszébe, hogy tűzért visszamenjen a tatárszállásra.
— Pokolból hozták fel maguknak a kutyafejűek a parazsat, árulkodnék még a füstje is,
ha mi itt megélesztenők.
Egyszerre elmúlt győzelmi megelégülésük. Mint gazdáik, ők is a láthatárt kémlelték.
Nyugtalanul ügettek odébb, de az út egyre lassabban fogyott. Már halálos fáradtság
nehezedett emberre, állatra.
Mire alkonyodóra fordult az idő, mint méhzöngések a mezőség felett, olykor elvétve
messze lódobogások rémlettek a csendben. Tatárok jártak valamerre... Titokzatosan
emésztő volt ez. A síkság pedig nyúlt és húzódott, akár a kínpad, amelyiken vár az, akit
odavetettek, várja, hogy a pribéklegények mikor kezdik el. De sehol sem látszott senki.
Csak a megfoghatatlan gyors dobogások hallatszottak néha. Ungnak úgy tetszett, mintha
hálóba lépett volna a lova. Aztán már eszébe jutott, az egész hosszú út alatt hálóba
lovagoltak ők bele. A háló kiterítve fekszik utakon, földeken, városok, falvak halottas
üszkében. Mindenütt kiterítve fekszik a hegyek aljától a roppant síkon, végesvégig az
egész országon, és nem lehet tudni, mikor rántja össze a tatárság, hogy benne
akadjanak.
Boncz ráborult a lova nyakára és felzokogott mélyen, félelmesen, úgy, ahogy talán
csak a puszta tud sírni. Monoszló fennhangon egyre mondta a Páter nostert.
A nehéz boltozat még mélyebbre ereszkedett, a föld feljebb emelkedett egy nagy régi
hun sírhalom felett. A lovasemberek szinte nehezen férkőztek a halom és a boltozat
közé. Sisakos fejük felett sötéten karcolta dárdájuk hegye az alacsony, terhes eget.
Ung megállt a dombtetőn és visszanézett. Kis ideig megkövesedve állt a ló, és
megkövesedve meredt a megjárt útra a lovas. Onnan fentről messzebbre látott. Újra
látta az elmaradt vidéket, és egy szörnyű pillanatra megingott benne még a magára
kényszerített bizakodás is. Feltámadhat-e még ezen a tájon valaha az élet? Vagy
mindennek vége lesz a birodalomban? Elvesznek nyomtalanul a magyarok is, mint a hun
és az avar ősök? És a síkban csak nagy magyar halmok lesznek a holtak felett, mint ez
itt, hogy más népek, akik majd utánuk jönnek, messzebbre lássanak a pusztákban a
halottas dombtetőkről?...
Nem lehet az! Ellene fordult a saját gondolatának, átvágtatott felette. Előre nézett.
Távoli csobbanások ütődtek a füléhez. Vizek lélekzetével telt meg a szája.
Tudta, hogy a Tisza birodalmába ért.
 Másként gondolta el ő ezt a találkozást, mikor messze idegenből a partjára vágyott.
Egészen másként... Azóta minden elmúlt, csak a Tisza nem változott. Táborozó áradásai
között, vizekben álmodó ezüst rengetegek alatt, lassú hömpölygéssel most is úgy vonult
a nagy folyó, mínt népei közt elhaladó pusztai király.
Ung előrehajlott a nyeregben és a tekintete utána fordult a Tiszának, le, arra, Kolontó
felé.

IX.

Mintha egy pelyhet fújt volna a föld felett a szél, kantárt eresztve, szédült iramban
vágtatott a magányos lovas. Magas füves rétek, élettelen téli szálláshelyek, égett fekete
foltok suhantak vissza a holdfényben, és a kihalt udvarokról felmeredező őrfák üres
fokokkal néztek utána.
A vad robogás mentén csakis ezt ismételte kétoldalt az elmaradó táj. Kiújuló
borzadások repültek át Ung arca felett... Az ott a nyárfák alatt a Keled fiak nagy
udvartelke volt... ez a romhalom a szentkúti apátság lehetett...
A ló lába előtt szürke parlagi sas lendült bele a keservesen derengő szürkületbe...
Miféle templom omladványa ez?... És az a vályogcsonk a gazban?... Már nem nézett oda,
mégis mindent látott, nem akart gondolkozni, mégis gondolta: „Hát itt is jártak? A Tisza
földjeit is végigdúlták, erre Kolontónak is?...”
Az ég futott felette, a föld futott alatta, és a szédült vágtatás a fejében is szédülten
vágtatott. Haza... haza... a nyárfás, az út, az őrfa, a kút... az anyja a tornácról int felé...
Milyen gyorsan pirkad az ég... A nádasokon már átvilágít a nap. Belekáprázik a
szemébe. Vörös foltok ugrálnak tőle a széthasadó levegőn. Úgy ugrálnak, mint azok a
véres arcok a szolnoki föld füzesei között, mikor megint összeakadtak egy csapat
portyázó tatárral. Valami még mindíg csörömpöl a fülében. Eszébe jut: így hangzott,
amint Monoszló hanyatt zuhant a lováról sok halott tatár közé. Felmarkolta, vitte... Mint
a nádi farkasok bevették magukat sebesültjeikkel a holt vizek sűrűibe.
— Rege, hé, jó lovam, merre megyünk?...
Az ismerős táj milyen idegen lett, miközben odajárt. Hogy összekuszálódtak errefele
az utak, és verejtékesen lihegett fel benne a kérdés: „Mi történt azóta Kolontón?...”
Mikor még a hegyek közül erre délnek lovagolt, nem gondolt ilyet soha. Odafent olyan
biztos volt neki a otthon tudása, a szülői ház, a régi udvar, amelyik mindíg védelmet
adott... Megint sarkantyúzni kezdte a lovát. Élesedő árnyéka vele rohant a füvön... Vajon
hazaért-e Boncz? Áll-e még az ő kolosegyházi udvara, túl a Homokon? A sötét
keményfejű volt az első, aki a nádasból kitört. Megmaradt fegyvereseivel ellovagolt egy
éjtszakán. Sóvárgón, hogy nézte, amint haladt. Maga a hazatérés volt a távolodó lovas.
Attól kezdve néki sem volt többé maradása. A vizek és a nádak szavával hívta az
otthoni határ. Monoszló hiába könyörgött. Otthagyta Pünkösdöt szolgálatára, legyen
vezetője Kolontó felé, ha sebesülésétől megint nyeregbe szállhat. Ő maga hátára vetette
íját és elindult.
Mi ez? A nap már a nádak fölé emelkedik? Nyilazni kezd és vágtat a fény.
Aranysörényes fehér lován vágtat a nap... Megrántotta a fékszárat... Minden látszik, és
valahol idegen lovak dobogása lüktet fel a mezőkben. Jönnek, vagy távolodnak? Olyan
ez, mint álmos délidőben kerengő méhrajok zöngése. Nyugtalanít és bekerít, hol erre, hol
arra felbizsereg, és a szabad ember többé nem szabad.
Ung szíve lázadón hasztalan vert a nagy magányban... Hát itt is kiterítve fekszik a
halálháló, amely felett a Mátra völgyei óta léptetett? Itt is, a régi, büszke földeken? És
neki, mint szökött szolgának, akit űznek, gödörbe vagy sűrűbe kell rejtőznie, hogy meg
ne lássák?
Mintha elvesztette volna józan eszét, dühtől csapzottan meredt ki csalitos
búvóhelyéről a tájra. Hát beletiport a tatárlovak patája a nagy hősies pusztákba is, ahol
annyi vér folyt a törzsek és nemzetségek között, mire ilyen mély és buja lett rajta a fű,
és a föld megnyugodott. Idáig merészkedtek? Még a hatalmaskodó Tisza medrében is
felzavarták az ősmagyar temetkezési helyek felett a szűzi vizeket?...
 Két keze közé szorította a fejét. Étlen-szomjan így várta, hogy elmúljék tőle ez a
hosszú tétlen nap, és mire estére hajlik az idő, az árnyékok néma seregeivel lovagoljon
tovább.
De azon az éjtszakán megszakadt az út. A nádasokban, mint rejtélyes óvások,
csodálatos sötét hangok fakadoztak fel. Aztán az erdők alján nagy, ormótlan formák
sokadalma mozdult a közeledtére. Ijesztő szemek parázslottak a sötétben, s mint
pokolbéli elkárhozottak gomolygó, bőgő förgetege, egy gazdátlanul barangoló nekivadult
gulya zúgott el mellette.
Rege horkolva emelkedett két lábra a rémületben. Eszeveszetten kitört. A lovas már
csak elmosódva látta a barmok púpos ezüstös hömpölygését a holdfényben. Sokáig nem
tudta, hogy a riadt ló vágtatása merre viszi. Mocsaras, mély erdőségek, lucskos rétek
húzódtak kétfelől. A táj csendbe némult, és ő úgy érezte, hogy üres, kihalt világon halad
át, s a nagy magányban lassan-lassan alámerül.
Erőszakosan felrántotta a tekintetét. Mióta a vágtatás szédületében nem figyelt
semmire, idegenszerűen elváltozott az éjtszaka. Váratlanul valamiféle szállástűz fénye
pislantott bele a lápos fekete vizekbe.
A magány kieresztette Ungot szorongató hideg karmai közül. Mégis csak emberlakta
tájra ért, és ide aligha tévedtek a tatárok. Lónyerítést hallott. Már sebesen szaladó
árnyékok vetődtek fel. Nesztelen karikában pányva repült át a puha holdvilágon.
Annyi idő se telt bele, míg a szív egyet is dobban. Lerántották a nyeregből.
Körülfogták. Közel meleg lószagú emberszag érzett. Mifélék? Mégis tatárok?... nem,
magas süvegjükről látszik... kunok ezek itt. Szöges sarkantyújával kapálva vagdosott
beléjük. Mellének szegte az állát. Őrjöngve harapta a pányvakötelet. Rövid, vad
dulakodás hemperedett a füvön. Kiáltozva már a tűzhöz vezették.
Megkötözöttségében is felegyenesedve, bátor tartással haladt közöttük, pedig a
belsejében valami megroskadt. Elfogták... Az útja végére ért volna e gyalázatos
rabságban?... Zavarosan imádkozni kezdett, de hogy melyik Istenhez imádkozik, azt
maga sem tudta. Csak fohászkodott... Nem, még nem... hiszen neki még sok tennivalója
van e világon. Élni akart. Kinga halála óta először akart élni. Élni, nélküle is... Lehajtotta
a fejét... Ez volt azóta az ő első hűtlensége.
— Ki vagy?
Szolgák voltak, akik kérdezték. Nem felelt, és az arca olyan kemény volt, hogy talán a
dárdahegye is lepattant volna róla. Pedig vérszomjasan civakodtak felette az emberek.
Az egyik lármásan követelte magának, hogy ő végezhessen vele.
— Elhallgass, nem téged illet — förmedt rá a másik. — Te semminemű sátorból sem
születtél.
— Eme Modok nevezetű itt — toldotta egy idősebb —, a hetedik sátorból való,
mégsem akarja leölni.
Megint az előbbeni mondotta:
— Merthogy a mi ifjú urunkat, Bojtát illeti ez. Ő a harmadik sátorból vette eredetét, ő
tartson törvényt kardjával a magyar felett.
Nem messze, a rét túlsó oldalán már látszott is a tábortűznél az az előkelő fiatal kun
főember, akiről ezek itt beszéltek. Gazdag, nagy sátra mögött fegyveres vigyázók
strázsáltak. Egy földbe leszúrt lófarkas kopja pedig mutatta, hogy olyas tatárokhoz állt
emberek ezek. Mindössze se lehettek sokan, de Ungnak ez már úgyis mindegy volt.
Mérges utálattal nézte magán a szégyenkötelet.
— Oldasd meg ezt itt — mondotta elrekedve, mikor a tábortűzhöz ért.
Bojta két hüvelykujját beleakasztotta a derékszíjába, és lassan himbálta magát
szétvetett lábán.
— Félsz?
— Sohasem gondoltam még olyant, hogy félek.
Pillanatig hátul is elcsendesedtek.
— Nem félemedett természetű emez — aztán összedörmögtek rosszkedvükben.
Rabságra jutott embernél tréfásabb lett volna ijedelmet látni.
Bojta tovább himbálta magát:
— Nem akarod tudni, mi vár reád?
 Ung kíváncsiság nélkül, hidegen nézte őt egy darabig. A kun szeme úgy fénylett, mint
a pusztai farkasé.
— Meghalsz — mondta lassú, kegyetlen hanggal —, mind a magyarok meghalnak,
merthogy leölték Kötönyt, kunok királyát.
— Én is ezenképpen cselekednék azzal, ki magyarok királyára merészelne támadni,
ám én nem a ti királyotok ellenségei közül való vagyok.
— Mind közülük valók vagytok — rivallt rá a kun.
Ung vergődő agyában megfoghatatlanul felötlött ekkor egy embernek a képe. Szinte
látta. Fegyveres naszádos volt. A komáromi kikiáltó... Szent András piacán, azt
mondotta... és most már ő is mondta:
— Amaz osztriai Fridrik úr indította fel a tatárság dúlásán háborgó sokaságot, a ti
királyotoknak és főembereiteknek legyilkolására, hogy ezenképpen maga hasznára
egymás ellen vesse a magyarok és kunok népét. Ha van benned becsület, lássad be az
igazat, mit mondok. A mi királyunk, ki behívta az ő birodalmába a kunokat, mikor a
tatárok elől futamodva tőle bebocsátatást kértek, bizony semmiképpen sem
cselekedhetett ilyent, mert oly nagy kegyelmében tartott benneteket, hogy még tulajdon
népe is sokallta.
— Igaz beszéd, hogy sokallta — mordult oda kurtán a másik.
— Ti pediglen most a tatárokkal rontjátok az ő pusztuló országát.
— Vannak néhány rossz magyarok is, kik hozzájuk álltak...
— Elhallgass! — tajtékzott ki Ungból a visszafojtott harag.
A kun mereven mosolygott.
— Batu kán solti táborában, Béla király régi szálláshelyén, kevés napoknak előtte a
tieitek közül néminemű Mika comesnek mondott főembert láttam udvari népével, sok
szekereivel, méneseivel és barmaival betérni. Oszt még egyebek is voltak ott a kán
hódolására!
Ungnak mintha nyilat forgatott volna fejében ez a beszéd. Az arca eltorzult.
— Mika comest mondottad?
— Azonképpen szólították az ő szolgái — felelte Bojta, és visszaült egy leoldott
nyeregre a tűzhöz. — Nagy hátramaradása a ti népeteknek, hogy akiknek közületek
hatalmat és gazdaságot ad az Isten, azoknak a Gonosz könnyen elveszi az eszét.
— Oldasd meg ezt a kötelet! — ordított fel Ung.
A kun, mint aki már nem siet, két öklére támaszkodva, kegyetlen szemével újra
méregetni kezdte a rabul ejtett magyart. Gyönyörűsége tellett benne, hogy még
megalázza, ha már balsorsa nem törte meg.
— Hát azt tudod-e — mondotta lassú szóval —, hogy nagy kínzások után, de bizony
mégis írástudó magyar papi ember írta a kán parancsából ama csalfa levelet...
— Miféle levélről beszélsz? — Ung állkapcsa remegni kezdett. Összeharapta a fogát.
Ne lássa ezt a másik.
A kun tekintete, mintha karmokkal fogódzott volna a képébe.
— Akármilyen konok és kevély is a magadtartása, mégis elsápadt ettől az ábrázatod,
mert hát azonképpen igaz, miképpen mondom.
— Miképpen mondod? — hördült fel Ung csaknem önkívületben.
— Halljad meg minekelőtte meghalsz, hogy a tatárok életben hagyott magyar
foglyokkal és idegen nemzetbeli latrokkal, az ő régi kémeikkel hurcoltatják most ama
levelet az erdőkbe és nádasokba menekedett főemberek és népségek közt.
— Néminemű pecsétes levélről beszélsz?
A kun nevetett.
— Jut eszembe, pecsétet is nyomtattak rája. Elsőbben még a királyi
vicekancelláriusnak lógott a bilyogos pecsétlovas aranyláncon a nyakában, de mert a
Mohi pusztában pallossal az ő fejét is elválasztották a törzsétől, ama királyi bilyogos
pecsétlovas belehullott a tatárok markába.
Unggal fordult egyet a világ... Most mindent megtudott.
— Hát ezenképpen csalnak minket — suttogta megborzadva —, hogy ne legyen többé,
aki ellenük fegyverre kel.
A kun megint nevetett:
 — Hogy az ő lovaik emberségest legeljenek a ti legelőmezőiteken, ők pediglen
barommódra legeljenek a ti asszonyaitok testén és... elégséges rabszolgájuk is legyen,
kik nékik arassanak.
Ung zihálva, gyorsan lélekzett:
— Rabszolgák, mi! Külső hatalomnak igáját e nép sohase viselte.
A kun egy darab idő óta megint összehúzott szemmel nézte őt. Mégis megkínozta.
Milyen rendetlenül emelkedik a melle. Jól meghúzták rajta azt a kötelet.
— Te is viseled most az én igámat...
Egyszerre vadul elváltozott Ung arca. Az állcsontja mintha kifordult volna a helyéből,
összeszorított foga megcsikordult, az erek kidagadtak a homlokán. Üvöltve szétfeszítette
a vállát. Ahol az előbb harapta, kettészakadt mellén a kötél.
Látták a tűzön túl is. Rohanva jöttek. Jöttek, hogy rávessék magukat.
Ő nem mozdult. A feje zúgott, a vállán megint felszakadt a seb. Azért a kötelet mégis
maga alá tiporta és megfoghatatlanul magasnak látszott a tűzfényben.
Már odaértek. Már felé kaptak a kezek. Bojta is felszökött. A vér az arcába lángolt, de
a kardját hirtelen leeresztette.
— Hozzá ne nyúljatok! — A szeme úgy fénylett most, mint a farkasé, amelyik a másik
farkasra néz. — Nagy régi eredettel egy vérből valók a mi törzseink! — Gőgösen
hátravágta a fejét, aztán rákiáltott a fegyvereseire: — Mit bámészkodtok, a barmaitokhoz
takarodjatok!
Egy darabig konokul nézték egymást, mikor magukra maradtak a tűznél.
— Hozzánk állsz, ha életben hagylak?
— Nem állok — felelte Ung.
Jó idő eltelt, mire a kun folytatta:
— Pedig bizony nem szolgál javadra emez elbizakodottságod — egyszerre dühbe jött.
— A ti királyotok is bölcsebben cselekedett volna, ha a tatárok betörésekor az ő hadi
seregeivel az erdőkbe és nádasokba veszi be magát, semhogy kiáll viaskodni a nagy kán
aranyhordáival, mikor e világon magyarok népét sem a római pápa, sem senki
keresztény fejedelem fegyverrel meg nem segíti. Kár volt róluk özön sok véretekkel a
tatárokat elhárítani. Kár volt... hadd robogtak volna tovább napnyugatnak, falták volna
fel őket, míg ezenképpen minden bajjal eme földön állapodtak meg a ti vesztetekre.
— Ki mondott ilyeneket néked? — Ung összerántotta a szemöldökét. Egyszerre
átvillant a fején, hogy most békesség van a kívülső országokban, amerre ő átlovagolt, és
biztonságban másolhatnak könyveket a szajnamenti kolostorban, hol szaracénusoknak
csúfolták a magyarok népét, és nem tudták, merre fut a Tisza vize, és a véres Sajót sem
tudják majd soha.
A kun még mindig keresgélt az emlékezetében:
— Hogy ki mondotta nekem?... Hát a nevét már elfelejtettem. Ám mondják ezt mind,
akik a kánoktól tudják. Mert a tatárság csak az ő alábbvaló, hadi népéből tenyészt ronda,
büdös vadállatot, de éles elméjűek és felette ravasz szívűek az ő vezéreik és félelmetes
bölcs törvényhozók a nagy kánok és sok tatár királyok, kik most már birodalmat akarnak
itt rakni, hogy eme földről hajtsák igába a világot.
— Bölcs törvényhozók... birodalmat akarnak itt rakni? — Ung jobban megirtózott ettől,
mint a tatárság minden baromi kegyetlenkedéseitől. És a halál hidegével borzongott át
rajta, hogy így is maradhat, ahogy most van. De ez csak pillanatig tartott.
— Nem hiszed? — kérdezte Bojta. — Mi kunok már megtanultuk a Volga és a Kalka
mentén, régi Kunországban, hogy a kánok hordái véghez viszik Dzsingisz kánnak nagy
törvényét. Annak szerinte pedig a tatárságnak győzedelmeskednie kell minden népek
felett.
— Igaz — mondotta Ung elgondolkodóan —, a győzhetetlenség hite a győzelem
törvénye. Ám ilyen törvénye volt és lehet még a magyarok népének is.
— Volt, de elmúlt, mert elfelejtettétek ti magatok...
— Eszébe juthat földi embernek, amit már elfelejtett, ha van, aki emlékezteti. — Ung
most közelhajolt Bojtához: — Ezért te is emlékezzél... ha a tatárok itt netán mégis
elvégeznék a mi irtásunkat, ti kunok és minden egyéb jövevény népek és törzsek, kiket
birodalmunkba befogadtunk, a halálba is utánunk jöttök.
 — Ily dolog nékem is gyakran eszembe jut — mormogta tompán a kun. Aztán, mintha
valami rosszat törölne ki a szeméből, odadörzsölt a kezefejével. Másra terelte a szót:
— Kémkedésben jártál a mai éjjelen?
— Messze útból tértem e tájra, de nem kémkedésben jártam.
— Hát akkor mi járatban voltál egymagadban ily nagy bátorsággal?
Ung zavarodottan nézett maga elé.
— Nem volt az bátorság... asszonyanyámhoz haza igyekeztem.
Ekkor egy kevéssé a kun is elfele nézett:
— Én asszonyanyám is magyar volt és keresztény volt... Hé! — kiáltott oda
cselédszolgáinak, mifélék vagytok ti? Se eleséggel, se borral nem elégítitek eme
vendégemet?
Mikor az emberek borostömlőket és élelmet hoztak ki a sátorból, még keményebben
rivallt rájuk:
— Azt pediglen vegyétek jól észbe, hogy közületek e vitézt itt senki sem látta, mert
aki látta, annak mind a két szemét kitolatom.
A hold ezüstje már jó ideje elenyészett a fák között, mikor a rétség túlsó oldalán
portyázó tatár lovasok ügettek elő. Meglátták a kitűzött lófarkas kopját.
— Kunok vagytok?...
A vezetőjük átkiáltott a túlsó erdőszélről, de nem jött oda. Sietős lehetett a dolga.
Csak úgy messziről kérdezte: nem láttak-e errefelé egy magányos magyar lovast, akit ők
a szolnoki föld óta űznek, merthogy rosszban jár a bujdosásból visszaforduló nép között.
A tatár sötét rövid arcában egy darabig még nyitva maradt széles, vérszomjas szája,
mintha azzal is a választ hallgatná.
A kunok felkönyököltek a földön, de csendben maradtak. Bojta megnézte a tatárt,
köpött egyet, aztán előbbre dőlt ültében. Széles vállával egészen eltakarta Ungot.
— Amarra neszelt lódobogás az éjjeli sötétben! Arra keressétek! Északi irányban — és
nagy, nyugodt mozdulattal a távolba mutatott.
Az apró lovak dobogása már elfele csörtetett az erdőszélen. Ők ketten a sátor előtt
egyet sem szóltak, nem is moccantak, de azért mióta a tatárok itt jártak, mégis mintha
közelebb kerültek volna egymáshoz.
— Miért mondottad neki, hogy amarra lovagoltam? — kérdezte később Ung, és a
hangja melegen csengett a hűvös csendben.
— Hát azért — dörmögte nyersen a kun, aztán elnyújtózott a füvön, háttal fordult,
mintha bosszús lenne, és hamarosan el is aludt.
Alig derengett, mikor éjtszakai táborhelyéről felkerekedett a kun csapat. Már
felszedték a nagy sátorfát is. Táborral járó asszonyszemélyek jöttek ki alóla a gyepre.
Aztán lóra szálltak fegyveresek, asszonyok. Keletnek tartottak. Ung egy darab úton velük
ügetett.
— Adnék útravalóba egy lófarkas tatár kopját — vetette oda Bojta —, azzal
bátorságosabban járhatnál a pusztákban.
Ung megrázta a fejét. Mióta tűnőben volt az éjszaka sötétje, mind jobban szégyenelte,
hogy ezek itt el tudták őt fogni. Bojtát meg ugyancsak ingerelni kezdte, hogy ezt a
kevélykedő magyart, ördög tudja miért, oly igen jó kegyelmébe vette. Az erdő lassan
suhogva ingott körültük. Bojta maga fölé pillantott:
— Ama tatárok, kik téged űznek, embert akasztottak helyetted valahol — az ajka
felhúzódott hegyes fehér fogai felett —, csakis akasztott ember hoz ily szeles időt...
Nem szóltak többet. Konokul ügettek kifele a szürkületből. Aztán nem is igen
búcsúztak, és az útjuk csak úgy magától kettévált. Egy partos kis emelkedőről mégis
visszanéztek a kunok. Megbánták, hogy ép bőrrel elengedték azt a magyar lovast. De ő
akkorra messze vágtatott.
A kelő napban, kint a síkon, már csak egy pelyhet fújt a föld felett a szél.

X.

Egy ember nézett ki a füzesből. Lopakodva feljebb is kinézett egy másik. Átkiáltottak
egymáshoz:
 — Ama lovas mondotta!... Elő ne kerüljetek búvóhelyetekről! Ne higgyetek senkinek,
tatárbérencek, akik hívnak...
A vizek sűrűségeiben szájról szájra bujdosott az üzenet. Amerre terjedt, mozogtak a
nádak a tiszai szigetek körül, és többé senki sem mutatkozott.
Ung megint tovább ügetett. Ahol átjött, mindenütt óvta a menekült népet: El ne
hagyjátok a rejteketeket! — Arra pedig már nem gondolt, hogy tatárok és kunok között,
két halál torkából szabadult.
Mélyet lélekzett.
Keserű lapulevelek, réti virágok, füvek, nádasok szaga... Behunyt szemmel is tudta
volna, hogy Kolontó határába ért.
Nógatni kezdte a lovát. De azért az itthoni tájon is elkerülte a nyílt szekérutakat, a
falvak helyeit. Mióta meghallotta, hogy űzőbe vették a portyázók, inkább csak
zsombékok, csalitok mentét, és a járatlan ösvényeket kereste.
Amint haladt, a maradozó erdőkből emlékek jöttek elő. Kinga lépésével jöttek át a
réten, csendesen ballagtak az andalgó érrel, sárga gólyahírek szétszórt aranyában.
Egyszerre felijedt... Szíven ütötte a valóság. Sohasem fogja őt többé viszontlátni... És az
emlékek hirtelen halálos árnyékot vetettek bele az ő hazatérésébe.
Mit szól majd asszonyanyja, ha megtudja nagy bánatát és lassanként más egyebet is
elmond neki?...
Visszafésülte két kezével a haját. Ne lássa így az anyja, mikor a tornácról int felé.
Leverte magáról a port, leoldotta a nyeregkápáról a sisakját, megtörölte a
köpönyegében. Aztán furcsán, tétovázva körülnézett. Ott túl, az ősöreg mocsári tölgyek
mögött mindíg kilátszott az udvarház nagy zsuppos teteje. Hogy összehajlottak azóta az
ágak, mióta utolszor erre hazatért. Itt is sok minden megváltozott. A vezérnyárfába
villám ütött. Az ér felett elvitte a tavaszi ár a hidat. Karfáján kiskorában tündérországba
lovagolt... Hallgatódzni kezdett. Szekér se zörög, kutya se ugat?... Egy bogár zümmögött
a levegőben. A földön gyepes csík futott, ahol út volt azelőtt. Ezt is benőtte a fű... Megint
körülnézett. Hát másfele járnak a házhoz? A lecsüngő lomb, mint régen, most is az útra
borult, de kerékcsapás nem vagdosta át sehol fiatal zöldjét. Középütt mindössze egy
magányos régi patkónyom jött szembe az udvar felől. Ki tudja, mikori lehetett? Fű nőtt
már abból is.
Névtelen sejtelemtől nyílt tágra a szeme. Keze a fékszárakkal a lova marjára esett. Az
állat nógatásnak vette a mozdulat ütését. Elindult magától, lassan, tétován az élőhalott
úton, és vitte megdermedt gazdáját a csenden át a régi otthon felé. Ung szívében
kétségbeesés kalapált, teste szabódva visszahajlott a nyeregben. Tudta, hogy a
fordulónál már látszania kell a háznak. Most...
Kiszáradt torka hördülve rántotta be a levegőt, és jajdulva lökte ki. Mi történt itt?... A
régi nagy udvaron fekete boglyákban dombosodtak a lerogyott tetők. A csonka
vályogfalak közül üszkös gerendák meredeztek elő. Csak a kútágas állt még a helyén,
csak az őrfa rimánkodott az égnek sok kitárt fakarjával.
Ung bénult aggyal, megroskadva ült a nyeregben. Az elosonó ördög lába nyoma lett
volna az a patkónyom a fűben?... Térde nem szorította többé a lovat, a keze nem fogta
többé a szárat. Előrecsuklott feje felett összecsapott az iszonyat.
Már jó idő eltelt, mire nagysokára lecsusszant a teste a remegő állat horpaszán.
Szédülve kötötte ki a tornác üszkös lábához a lovát. Szokásból kötötte ki, úgy mind
hajdan, de nem tudta, hogy teszi. Semmit sem tudott többé: — Uram, segíts... Kinek is
mondta ezt? Hiszen az emberen már senki sem segít. És lassan behajlott egy nyíláson,
ahol azelőtt az ajtó lehetett.
A lába üszkös dolgokba ütődött. Leszakadt falilócákra, törött cserépedényekre lépett.
Tántorogva hurcolta előre vonakodó testét, és gyűlölet és bosszúvágy lüktetett benne.
Hajdani gazdag pitvarkamrájuk fakampóin nem lógott többé kifüggesztett medvebőrök
között a Tomor fiak híres gerelye, és sok hadban meghordozott elsőbbeni kerek pajzsa
sem.
A széttiport régi tűzhely előtt ismét megállt. Téli estéken itt ült az atyja, s miközben a
lobogó láng mellett nyílvesszőket faragott férfi házanépével és cselédszolgáival, gyakran
mesélte az új fiaknak, hogy legyőzöttek vérétől piros az ősi pajzs, és mezejében a három
rézsút fehér ék, három hű kardcsapásnak a jelentése. Az Egyház ellenségeinek szól az
egyik, a király ellenségeinek a másik, és a harmadikat az ő nemzetségük ellenségeinek a
fejébe vágják a Tomor fiak.
Hideg borzongás futott el Ung homloka felett.
Vajon emlékeztet-e még a kolontói atyafiak oltára előtt, régi temetkezési helyük felett
a három kifaragott kardcsapás a kőlapon?
Lassú, irtózó lépéssel ment tovább. Az arcára már rádermedt a szülői ház egész
pusztulása.
A fegyverkamrát is kifosztották. A téli tűzkamrában sem igazodott el. Ott a szegletben
tán a kemence az a beomlott vályogboglya? És beljebb, a zavaros falak között, az ő
egykori ágya helyén, mint púpos fekete macska guggol az elszenesedett szalma...
Leszakadt mennyezeteken botladozott át. Egymásnak zuhant gerendákat taszított
félre.
Az asszonyházhoz ért. Itt nem emésztett el mindent a tűz. A vadul széthányt dolgok
felett ott függött az anyja keresztje a lerogyott térdeplőnél a falon.
Ung árva kínjában ráemelte nagy, panaszos tekintetét:
— Úr Jézus... és Te megint nézted ezt...
Beletörött torkába a hang. Az anyja roskadt térdeplője előtt nem lehetett erről többet
mondani.
Azok a latrok, akik itt dúltak, hadiszekercével sietve hasogattak el mindent. A becsben
tartott ékes nászláda nagy lakatja is csak úgy lezártan, ferdén lógott a szétvert
deszkákon.
Lehajolt és óvatosan megérintette mutatóujjával a pántok kiszaggatott sátorfejű
szögeit. Kicsi korában ünnep volt, ha megnyílott a láda fedele. A gyerekeknek semmihez
sem volt szabad hozzányúlniok. Csak nézniök lehetett... az anyja lakodalmas ruháját és a
nászingét, régi Tomor fiak asszonyainak nyakbavaló láncait, ezüstből vert tarsolyát, a
vállravetős selyem palástköpönyeget, téli cobolysüvegeket, patyolat gyolcsokat... Elmúlt
minden, semmi sem maradt...
Homályos tekintetét valami megtiport fehérség húzta le magához. Egy kis patyolat
asszonykendő feküdt a téglakövezésen. Mozdulatlan pillákkal nézett oda és ekkor
felzokogott.
— Anyám, hol vagy, édesanyám?... És hol van az atyja, a testvérei, az udvar népe?...
Hát mindenestül kihalt volna az ő nemzetségének régi tűzhelye?
A tetőtlen kamrába kéken hajolt be az ég. Nap sütött a romokon, és a csonka
vályogfalakra leszállt egy sárga pillangó. A szárnya, mint virágszirom a szélben, finoman
remegett. Ung nem tudta, hogy könnyes szeme mióta nézi ezt. De közben valamitől, ami
eddig a földnek nyomta, csodálatosan megkönnyebbült.
Felkapta a megtiport, gyűrött kis patyolatkendőt és beletemette az arcát. Aztán leült
vele a küszöbre. Már nézni kezdte. Óvatosan forgatta a kezében. Sehol sem mutatkozott
rajta folt... elbarnult vérnek a foltja... Lassan körülpillantott. A házban sem látszik
harcnak és öldöklésnek a nyoma... Csak tűznek és fosztogatásnak a nyoma látszik.
Felugrott. Minden kisebb lett, a szerencsétlenség is kisebb lett: Elmenekültek innen!
A keblébe gyűrte a kendőt. Rohant az udvarra, a fonóház felé, cselédházakon, ólakon,
színeken át. Már elfulladt, mégis egyre futott, körbe futott, kémlelte a füvet. Nyomot
keresett. De azóta felverte az udvart a gaz, sok tavaszi eső mosta. Régebben
történhetett, ami itt történt.
Kapkodó tekintete az őrfába ütődött. Belátni róla az egész határt. Nekivetette magát,
mint gyerekkorában. Sebesen hágott feljebb, feljebb a keresztbe vert fokokon, kúszott a
csúcsig, bele a magasba.
Megfogódzott. Szél fújt odafent, érdes pusztai szél, és visszacsapkodta homlokából a
haját. Előtte lassú lökésekben szédülten keringeni kezdett a táj, és a keringés
odafordította a lekaszabolt falut. A monostori atyafiak tornyát is odafordította. Nem volt
süvege... Most már az út is látszott, régi vasárnapi misék útja. Gyerekkori didergő hajnali
roráték... elő-előkerülő havas éjféli misék... vadvirágos nyári istentiszteletek... Elől
ünneplőben magányosan az atyja megyen. Még ilyenkor is a földeket nézi. Mögötte
tisztes távolban kígyózik mindaz udvarbeli nép, tíz falujuk határa, talán a ménes is jön, a
csorda, a gulya, a nyájak. És milyen magasan, fehéren emelkedik az anyja gyolcskendője
a sok gyerekfej felett...
 De hát hová lett a fatörzsekből ácsolt monostorház kisoskolája, ahol őt a betűvetés
első tudományára oktatták a barátok?... Az ott?... Csak üszkös dombocska látszott az
összeborult magas gaz közül.
A száradt őrfa lassú ingással nyöszörgött alatta a szélben. Vagy ő maga nyöszörgött?
Hirtelen az ellenkező irányba fordult. Mintha árbocon állna, messze kihajolt, és szabad
kezével beárnyékolta a szemét.
Túl a nádakon, a víz csillogása mentén, a fák között, csak puszta rom volt Kinga
nemzetségének hajdani udvara.
Nem győzte a kínt tovább viselni, és szívében a reménytelen, vad szomorúság
vigasztalni kezdte önmagát: annak az udvarnak a népei is elmenekültek, mind
elmenekültek idején. Valamerre biztonságos helyen együtt vannak... Mesélt magának,
mint régen gyerekkorában, csakhogy most nem hitte egészen, amit mesélt. Erőtlenül
remegett a térde, mikor földet ért. Lihegve törölte homlokáról a verejtéket. Szomjas volt,
inni akart, de amint a kút fölé hajolt, meg kellett fogódznia kétoldalt az ezüstösre
koptatott öreg kávában.
Kísérteties idegen vitéz nézett fel rá a vízből. Ki ez? Szögletesre soványodott állához
kapott. Odalent is ezt tette ekkor a tükröződő vitéz. Nem tudta róla levenni a tekintetét.
Ez a kiégett szemű szegény arc az ő arca lenne? Ha jönne most teremtett ember és
rápillantana, nem ismerné meg benne többé a hajdani kolontói kiskirályt.
Még mindíg egyhelyben állt. A nap melegen sütötte a kávát. Olyan melegen sütötte,
mintha mellette könyökölne valaki. Mint egyszer régen... Kinga a vállának támasztotta
akkor a fejét és egymásra nevettek a kút vizében, mert ott egészen egyedül voltak ők
ketten. A kislány fehér homlokába kékfeketén ékelt bele a haja növése és nagy
gyerekszeme olyan világos volt, hogy színe se látszott a tiszta vízben. Odalent a
napbarnította fiatal suhanc kötekedve rázni kezdte a fejét. Az arca körül vadul ide-oda
lódult a haja, nevető ajka közt, mint fehér kavics a fényben, csillámlott a foga, és
aranybarna szeme veszedelmesen ragyogott. Elfeledkezett játékban már nagyon
összehajolt a képük a kútban, mikor valaki átjött az udvaron. Az őrfáról kora reggel ékes
lovasok közeledtét kiáltotta le aznap a vigyázó. A lovasok Kinga úratyjának udvara felé
voltak útban, de azért tisztelkedni és itatni ide is betértek. Aztán amint ők itt a kávánál
álltak, mint az istennyila, egy idegen arc csapott le a vízbe kettőjük közé. Obor fia, a
komáromi Ders volt. Leánynézőbe jött a szomszéd udvarba, és attól kezdve ottmaradt az
arca mindéltig Kinga és közötte. De ő akkor mégis belevágta a vedret a kútba.
A napfény rég lefordult a káváról, Ung még mindég erre gondolt. A puszta udvar pedig
szomorúan állta körül és nézte őt. Akkor is utána bámult az elvadult gaz közül, mikor a
lovával, mint zűrös álomban bolyongó, már lefele ballagott a folyó felé, s biztatta magát,
hogy a tiszai halászok majd nyomra vezetik...
Embernyi magas keserűlapulevelek között gázolt. Lucskos növények indáit tépte a
lépése. Lassú haladása előtt csapkodó bibicek keltek fel a kezdődő homályból. Nádasok,
ősi füzesek suttogtak. A folyó erejétől és fenségétől örökkön örökké remegtek a fölé hajló
fák és füvek.
Ung két kezével választotta szét arca előtt a gallyakat. Mellette egy ismerős öreg fűz
lehorzsolt kérgén, mint régi heg látszott a hajdani kompkötél nyoma. De a komp eltűnt.
Bárkákat sem úsztatott a folyó, parti falvak és szállások világával sem játszott a víz,
halásztüzek fényét nem sodorintotta maga köré a sok kis örvény.
— Emberek! Emberek!...
A hang szétfoszlott a Tiszán. A part alatt félálmában fel-felijedt a víz. Fehér tajtékja a
fövényre futott. Egy csapat nádiveréb odébb menekült. Az elhagyatott tájból csak
végtelen csend felelt.
— Emberek!...
Újra kiáltotta és újra várt. Mire vár?... A nagy hiábavalóságban roskadtan leült, és a
messzeségbe hallgatózón, két elnyújtott lábszára között szűrni kezdte, lassan, mereven
egyre szűrte kezében a fövényt... Gyerekkorában várat akart belőle építeni, és a Tiszát,
hogy ne kellessen megválnia tőle soha, magával akarta vinni a kútvederben a monostori
kisoskolába is. A nádas rengeteg volt akkor, tündérország a rét, és ő mindennek a
királya. Sárga virágból csinált magának koronát, sásból kardot. Még a nádi verebek is az
ő népei voltak.
 Ő volt az a fiú?...
Kezéből kifordult a fövény. Miért nem jön erre senki, se nyáj, se pásztor? Csak az esti
árnyak jönnek ki a partra, onnan a puszta udvar felől. Szaladni kezdett előlük.
Szétvetette maga körül az ájult zsibbadást. Hangot akart hallani:
— Rege!
A lova elbandukolt azóta. Lehajló nyakkal harapta a füvet, és a meglazított nyereg
egészen a marjára csúszott. Ung már visszarángatta, fogával húzta meg a hevedert.
Kengyelbe hágott. Sietett.
De hová?
A növekvő sötét ráfordult, mint egy koporsófedél. Fojtogatta, nyomta a mellét. Lelöki
magáról! Beletaszított két öklével a levegőbe.
Hirtelen a feje fölé nézett.
Csillagok voltak az égen, fénylő, nyugalmas csillagok. Szakasztott úgy ragyogtak most
is, mint hajdan a laposban, régi tavaszokon, mikor öregpásztor Maradék a titkukat
mesélte.
A füzes suttogott? Vagy a nádas zizzent?... „Ha bajban léssz, lelkem kicsi gazdám,
fúdd meg ezt a kürtöt...” Valami halkan messziről beszélt.
A kürt... Itt van-e még a nyeregzsákjában az a kis darab Kolontó? Hiszen nagy útján,
külső országokban is mindíg magával hurcolta! A karja könyökig merült a zsákba. Kotort,
keresett türelmetlenül a sok összevissza hányt holmiság között. Egyszerre megmarkolta.
Kirázta belőle a port, kenyérmorzsákat, aztán felágaskodott, s mintha a kürt száján át a
csillagos magast csókolná, odaszorította hozzá az ajkát. A kihalt csendben, sok
hallgatásban elrekedten akadozott a hang. A ló indulni akart a lovas alatt. Visszarántotta
és lélekzetvesztve figyelt. Semmi sem mozdult. Megeresztette a szárat. A tiszai nádasok
felé vágtatott. Odalent újból megfújta a kürtöt. A hangja, mintha ekkor haza talált volna,
mélyen, hívón szétzengett a kolontói határban.
Ung hallgatózva nyújtózott a nyeregben.
Messze, nagyon messze, valahol a szigetek táján, felsóhajtott a nád. A sóhajtás
később közeledni kezdett a gázlók felett, a partos oldal iránt. Egyre tisztábban
hallatszott. Óvatos lépések alatt töredezett a csörmöly. A széthajló sás és nád közül
bizonytalan emberi formák tünedeztek elő.
— Maradék! — kiáltotta arrafele. — Maradék!
Fojtott füttyszó felelt. Mintha borzas kosok törtettek volna előbbre, ügető embernyáj
szaladt át a suhogó füzesen. Pásztorsubák lóbálódtak, téli birkabőrsüvegek mozogtak fel-
le. Már körülfogták a lovast.
— Te vagy? Te lennél?... — Szaglászták, tapogatták a sötétben, nevettek, sírtak, a
saruját csókolgatták a kengyelvason, s az öreg Maradék ráborult a kezére.
— Csakhogy hazatértél... és ímé, merthogy belefúttál a kis kürtbe, legott itt
termettünk.
Az emberek halkan el-elvakkantották magukat. A sötétben fel-felszökött a ló mellett
esetlen formájuk. Mintha komondorok ugráltak volna.
— Nagyrégen vártunk mán...
Ung rátette a kezét Maradék vállára:
— Asszonyanyámról beszélj!
Tenyere alatt megroskadt az öregpásztor válla, a szája hangtalanul mozdult
egynéhányszor, aztán levette süvegét és csendesen letérdelt a fűbe. Mögötte a többiek is
térdre estek, és mintha végtelen templomban lennének ott a nagy határban, már
fedetlen volt a pásztoremberek lehajló torzonborz feje.
Lassú mozdulattal Ung is levette ekkor fejéről a süveget:
— Hallgatlak, Maradék.
— Uram, ő már békességben elnyugodott...
A pásztoremberek riadozón nézelődtek a fűből. Mit jelentsen ez? Csak a ló patája
csapkodja a földet, és Maradéknak senki sem felel? Sehogy se tudták felfogni: bánatában
miért nem húzat közülök Ung úr senkit sem karóba? De azért mégis nagy lett előttük a
becsülete, merthogy pusztai emberhez illően olyan szűkszavúnak mutatkozott. És a
csend alatt az ő szegény fejükben, ott a Tiszaparton, régi suhancos kisgazdájukból
valahogyan komor, nagyhatalmas főember lett.
 Maradék megmarkolta Rege pofaszíját. A menet elindult, és hangtalanul merült a
nádak sűrűjébe. Óvatosan haladtak előre. A gázló hol a vízbe süllyedt, hol emelkedett,
lápok között kanyargott, bujkált a csalitban, gyakran cselt vetett. Már magasan járt a
hold, mire a szigetre értek.
Vízinövények között tűzvilág szűrődött át. Egy kiirtott helyen, mint valamiféle kis
piactéren, nádkunyhók látszottak, és a sötétből emberek szállingóztak elő. Már tudták,
hogy ifjabb gazdájuk hazatért. Mélyen meghajolva, nyugtalanul nézték őt. De azok sem
ismertek rá, akik gyereksége óta jól ismerték. Az arca nem is az övé, a teste csont és
bőr, és errefele soha se járt még ilyen ruházatú vitéz. Mikor lováról szálltában a
világosságnak fordult, Maradék is teljességgel idegennek látta. Bizony, ha a kürt hangja
nem lett volna, talán el se hitte volna...
Ung a feje bólintásával köszöntötte a várakozó népet, és a keze mozdulata már el is
bocsátotta őket. Mire lassanként, engedelmesen, csalódottan mind elhúzódtak, leült a fa
alá és magához intette Maradékot:
— Mondjad!
Az öreg pásztor két felemelt tenyerét a tűznek tartotta, miközben guggolva
leereszkedett a gazdája mellé. Jó ideje guggolt már így a talpán, azért még mindíg nem
szólt. Ung végtére is rápillantott. Az ő gyerekkorában nemigen lehetett ily lassú
eszejárású ez a Maradék.
— Hát — mormogta torkát reszelgetve az öreg —, annak előtte vót, hogy kicsaptuk a
gulyát a rétre. Osztán csak jött néminemű sebesített képű futóember a túlnansó
nádasból, és a föld népe hallotta tőle az ördögök bejövetelét és megfélemedett.
Fegyveresek pediglen nem vótak mán azidőben az udvarokon, merthogy úratyáddal és
egytestvéreiddel, s egyéb udvarok fő embereivel a pesti révhelyre a király úrhoz mind
hadba szállottak.
Ung mellének támasztott fejjel ült, és mereven a tűzbe nézett. Az öreg pásztor
elgondolkozva ráncolta barázdás homlokát.
— Hát mondok, jőve ama futó ember, oszt támadott erre sebes vándorlása a
barmoknak és nyájaknak és teremtett lelkeknek. — Megint soká reszelgette a torkát. —
No, híresztelték is a monostori atyafiak, hogy a főasszony bizony égi indításra
parancsolta meg legottan a népnek, hogy mindenestül eme szigetre vessük által
magunkat. Nagy hamarsággal jöttek is mán napkelet felől a gonoszoknak sokaságai, és
csak ellepték mind az egész körülvaló földet.
Az öreg piszkálni kezdte a tüzet.
— Magunk mentésére leoldottuk még a fakolompot is a gulya vezető barmáról, hogy
nagyobb legyen a mi csendességünk. Csak a nádból kukucsáltunk, oszt olyan világosság
tündökölgetett itt éjjel, mint napsütésben, mert dúltak, gyújtogattak a gonoszok.
Mikor az ember ide ért, egyszerre belezavarodott a beszédbe. Két kézre fogta
elnyújtott hosszú pásztorbotját, állát nekitámasztotta a kampójának. Ung várakozón
megint rápillantott. Az öreg nyelt egynéhányszor mielőtt belefogott:
— Azidőkben sok rossz jelek vótak. Egy sánta fekete bak is bejött a szigetre, ennek
utána pediglen idétlent ellett a tehén, és nem nagy időnek teltével erőtelenség
nehezedett főasszony anyádra, uram.
Ung úgy összeszorította az ajkát, hogy csak egy keskeny elszíntelenedett vonal
látszott az arcában.
Maradék újból megpiszkálta a tüzet.
— Ímé, ezenképpen csendesen méne ki testéből a lélek utolsó útravalóval, merthogy
azidőkben még itt vótak a monostori atyafiak közül egynéhányan.
Kint, valahol a csalitban, nagy víziragadozó csörtetett fel ekkor, de Maradék oda se
nézett. Ha már az ő kisebbik gazdája így parancsolta, mindent megjelent most. És
csendesen folytatta:
— Eme szigeten adatott ő által az örök nyugodalomnak. Mondok... a víznek partján
temettük el, keletnek fordított arccal, miképpen a te eleid nagyrégi szokásából vettük.
— Azonképpen temettétek el?
— Azonképpen. Oszt mióta eltakarodtak innen a dúló rossz lelkek, és későbben a
monostori szent atyafiak is elvezették néminemű biztonságos kolostorba a te
egytestvéreidnek feleségeit és kis cselédkéit, gyakorta vittünk ki tüzet a testhalomra,
jóllehet a szent atyafiak ezt keményen megtiltották, merthogy pogány szokás.
Ung a baloldalához szorította a kezét, mint a sebesült ember, aki befogja a seb száját,
hogy el ne vérezzék.
— Aztán mondjad csak, asszonyanyám nem hagyott semmi üzenetet?
Maradék erre-arra pislantgatott, mintha túl a fényen, a sötétben keresné a
mondanivalóját.
— Ó kis gazdám, ily együgyű pásztoremberrel hogyan beszélt volna erről? — De
mihelyt az öreg észrevette a várakozást gazdája arcán, bizonytalan hangon mégis
megtoldotta: — Ám jóllehet, mikoriban mind jobban elgyöngült, s a tejet nékie és sok
szolgálóinak reggel meg este elvittem, látnom engedtetett, hogy miképpen ha várna
valakire, gyakorta arrafele tekintget, amerről jöhetnél...
Ung ezután már nem kérdezett semmit. Csak mikor az anyja elárvult nádkunyhójába
befordult, szólt vissza, hogy a vigyázók jól figyeljék a fákról a kolontói partot. Ha pedig
sebesült vitézzel fegyvereseket látnak közeledni, vezessék őket elébe, mert azok a
lovasok békés szándékkal menedéket kérnek.
Éjtszaka múltával elkísérte gazdáját az öregpásztor a felső szigetre. Aztán, mikor Ung
elküldte őt magától, Maradék a sűrűből hátrapillantgatva olyast látott, mintha a
főasszony sírjánál keletnek fordultan, földbe leszúrt vasaskopja állna a testhalom felett.
Sokáig állt így Ung a hajnali szélben ingó füvek között. Egyedül volt. Csak a folyó
hallatszott. A sziget csúcsa, mint gálya orra, szüntelen csobbanásokkal hasította ketté a
vizet, és a néma sírhalom körül két ágban elfutón pengette a Tisza a nádakon az ő
bűvölő régi énekét. Változatlanul pengette, mint Ung gyerekkorában, mikor bánataival
még az anyja térdére hajthatta a fejét. És most már csak is erre vágyódott ő e világon,
egy szempillantásig legalább, hogy azalatt ne kellessen a szívének minden súlyt
egymagában emelnie.
A fájdalom megtaszította elfáradt testét, térdre esett a sír előtt, és ekkor, mintha
mégis az anyja ölébe hajolna, a földhalomnak támasztotta a homlokát.
Ha mindígre így maradhatna, ha eloldhatná ezt a szigetet, s az anyja sírjával és a
maga nagy bánatával elhajózhatna rajta révtelen örök vizeken... De a sziget és a sír
mélyen horgonyoz és áll. Néki pedig tovább kell mennie.
— Anyám, de mikor a Krisztus már nem segít...
Üldözött tekintettel, riadtan nézett körül. Aztán hirtelen lesöpörte az anyja sírjáról a
pásztorok pogány tüzeinek az üszkét.
Mire lent a nádkunyhóknál megint jönni látták őt a felső sziget felől az emberek, még
különösebbnek találták, mint tegnap. A szomszéd lápos szigetekről is sokan
összesereglettek. Idegenkedő tisztelettel nézték hazatért urukat: Hogy elmúlt róla az
ifjúság tavasza, mióta odajárt...
Közben a régi udvarbeli elöljáró is megkerült. Ő, felszabadított ember létére, már
kérdezni is merte, miképpen tudott Ung úr a nagy kietlenségen át magányosan idáig
ellovagolni?
— És cselédszolgáid, jó urunk? Amaz öreg Vutuk, meg a legényke?
— Vutuk?... Régen volt, hogy hazabocsátottam.
— Jaj uram, nem került az ezideig vissza.
— Nem-é?
Ung még hű öreg szolgájára gondolt, de az emberek már Pünkösdöt tudakolták. Egy
éltes számadó beletérdelt báránybőr süvegjébe:
— Hála légyen néked Úr Isten, hogy életben vagyon ama kópé, merthogy én az apja
vónék.
Egy csinos képű kis parasztleány ezalatt ájtatosan csak egyre Ungot nézte, és olyan
közel sündörgött hozzá, hogy a férfiemberek hátrább hessegették:
— Mire vetemedik eme lány!
Az öreg számadó felegyengette magát a fűből, s magyarázni kezdte a hátul álló
népnek, hogy ezt a leányt még a megboldogult főasszony határozta Pünkösd párjának,
mielőtt Ung úr jószága lett a kópé.
— Merthogy kicsiségük óta hűséget fogadtak egymásnak.
 — Kicsiségük óta? — Ungnak eszébe jutott, hogy a legényke e mátkájának nem nagy
hűséget tartott az útban, és pillanatig derültebb tekintettel nézett az emberekre.
A szorongás enyhült az arcokon, és Pünkösdnek megnövekedett előttük a becsülete.
Kívánni kezdték a hazatértét. Jöjjön és mondja, miképpen keressék komor gazdájuknak
a kedvét.
Kevés nappal ezután történt, hogy valamelyik alkonyaton, a víz irányából futva jött a
kunyhók piacára egy pásztorember és jelentette:
— A vigyázók már napszállta óta fegyvereseket figyelnek a kolontói parton. A
nádakban bujkálnak, és látni a fa tetejéről, hogy sebesültet is hurcolnak magukkal.
— Mire a Göncöl szekere felhúzza a saraglyájához kötött csillagos eget — mondotta
fiatal gazdájának az öreg Maradék —, színed elé tereljük uram ama jövevényeket.
Ung eléjük ment, mikor közeledtek. Monoszló lovát kétfelől vezették. Még így is
bizonytalanul, inogva ült a nyeregben. Sápadt arca szinte elfogyott a sisakja alól.
Szemében, mintha az útból hozta volna, zavaros iszonyat tükrözodött. Beesett mellén
gödörben zörgött a szent ereklye. Le kellett emelni a nyeregből. Azután se tudott
megállni a lábán.
Ung a maga nádkunyhójában vettetett neki ágynak való szénát a földre.
Odakintről már csak Pünkösd hangja hallatszott:
— Ám azért Ung úr egynéhányszor mégis ismeretségbe bocsátkozott a tatárokkal! Úgy
aprítottuk a fejüket, mint a tököt.
Monoszló bágyadtan kinyújtotta lesoványodott kezét a barátja keze után. Sokáig nem
eresztette el, és amint ráemelte rémült gyerektekintetét, csupa könny volt a pillája:
— Nem tudok én többé ama szörnyűségektől szabadulni, miket mi láttunk.
Ung szomorúan, szótlanul nézte őt. Halántéka felett ezüstös fény csillant a
faggyúmécses világában. Most látta csak, hogy ez a gyerekvitéz megőszült útközben.
A fiú felkönyökölt az ágyon.
— Ha valaha még haza vezérel Dunántúlra az Úr irgalma...
— Gyógyulj meg, aztán majd vélem jössz, mert én is arrafelé veszem utamat.
Monoszló szeme megéledt az örömtől:
— Arra?...
— A Drávához megyek — szólt Ung, és ettől kezdve megint csak a maga szándéka járt
a fejében. — Mondjad, te, ki ismered a dunántúli részeket, merre van a Koppány
nemzetségből való nagy Ugurnak vára?
A gyerekvitéz irtózva húzódott el tőle.
— Hála legyen az Istennek, jó messzire a mi udvarunktól, valahol a Dráva alatt,
járhatatlan mocsarak közt — hirtelen a kereszt jelével jelölte meg magát. — Mit forgatsz
elmédben, Ung? Rettegek a te lelkednek üdvösségéért, mert semmiképpen sem
felejtettem el, mikor az útban a pogány istent hívtad, adná kezünkre a tatárokat.
— És ő a kezünkre adta! — felelte Ung élesen. — Ám te, aki mondottad nékem, hogy
követni akarsz, míg magamtól el nem küldelek, szívedben attól kezdve mégis elfordultál
tőlem.
Monoszló arcán most lecsordult a könny.
— Nincsen többé erőm világi életre. Kolostorba vágyom menni, Ung... ott imádkozom
majd éretted, ameddig élek.
Két kezét görcsösen összekulcsolta a szentföldi ereklye fölött, aztán lehunyta a
szemét, mintha el akarta volna takarni maga elől az egész világot.
Nehéz nap és nehéz éjszaka következett.
Valahányszor Ung benézett a kunyhóba, a beteg vitéz mindíg imádságokat mondott a
szolgálatára rendelt asszonyokkal. Még éjjel is hallatszott a mormoló imádkozás. Ung
nyugtalanul kiment és lefeküdt a csillagos ég alatt. De ott sem találta helyét, és a
türelme is fogytán volt. Elviselhetetlenül rágódott a szívén a bánat, őrölte a tétlenség.
Pedig sietnie kellene, mert ha soká késik, kiirtják a népet, mielőtt ő a segítséget
megleli.
Mint a kísértet bolyongott a partokon. Átevezett a szomszéd szigeteken bujkáló
néphez, és mindenütt meghagyta, senki se merészkedjék a falvakba visszatérni.
Valamelyik estén átlopódzott a kolontói oldalra is. Egyetlen egyszer a régi udvarba is
beosont. Sietett. Nem nézett sehova. A térdeplő felett tapogatott a falon. Aztán futni
kezdett a kereszttel. Kivitte az anyja sírjára, és elbúcsúzott tőle.
Tudta, hogy ma éjjel elmegy innen, mire felkel a hold a nádasokból. Monoszló is erőre
kapott már, nyeregbe szállhat végre.
A vadrucák alacsonyan húztak a szigetek körül. Sötétedett. Ung még egyszer leült a
nádkunyhók kis piacán, hol egymásra hányt állatbőrökből emelt helyet készítettek neki a
pásztorok. Még egyszer meghallgatta a nép baját és törvényt tartott a fa alatt, mint
hajdan úratyjától látta. Az emberek kijáró tisztelettel figyelmeztek ifjabb gazdájukra,
mégis elálmélkodtak némely parancsán. De hát mért rendelkezik úgy, mintha útra
készülődnék?
Ung ekkor már elgondolkodva Pünkösdöt nézte.
A legény egy leánnyal beszélt két kunyhó közén. A szeme boldogan csillogott. Gazdája
keze elejtő mozdulatot tett, aztán odakiáltott a népnek:
— Szólítsátok ide ama lányt!
A fiatalabb legények összesúgtak:
— Úri kedvből parancsolja most magához.
— Éjtszakára kell neki.
— Hiszen az ő jószága.
Tüstént vezették is elébe a lányt. Szép fénylő állatszeme riadtan nézett Ungra, de
azért megadóan tartotta a fejét.
Pünkösd csak ekkor kapott észbe. Kifordult a nevetés a szájából.
— Hallod-e — mondotta Ung az udvarbeli elöljárónak —, lenne tudomásod arról, mit a
nép cselédszolgámról és e lányról beszél? Hogy asszonyanyám egymásnak szánta volna
őket?
— Egymásnak szánta — egyezett bele hosszas meggondolás után az ember.
— Hát akkor azonképpen akarom én is.
Mind nagyon odafigyeltek.
Ung egy darabig megint szótlanul tekintett a szolgájára, aztán mintha ítélkeznék,
kiegyenesedett ültében a fa alatt.
— Vegyed észbe Pünkösd, és vegye észbe a nép is, hogy téged, ki hűségest szolgáltál
engem sok vándorlásomban, ímé, szabaddá teszlek, részemről egy ekényi földet adok, és
eme lányt is néked adom feleségnek.
Nagy elképedés támadt a szava nyomán. A legény ugrott egyet, fordult maga körül, s
mint az eleresztett csikó, közel futott, aztán földbe gyökerezett a lába, és nyerítő hangot
hallatott. Most fogta fel, hogy mi történik vele. Szabad ember lesz ezután!
Hátulról lökdösni kezdték a leányt. Zúgták, mondták, köszönje már ő is, és egyszerre
odasodródott Pünkösdhöz a kör közepébe. Nagy szégyenkezésében legottan fel is kapta a
szoknyáját, hogy szemérmetesen eltakarhassa a képét. A legény pedig térdre vetette
magát a gazdája előtt, lehajlott a földig, és először esett meg vele életében, hogy egy
árva szó se jutott az eszébe. Ung urat hazatérte óta ekkor látták egyetlen egyszer
mosolyogni az emberek. De hamar elmúlt ez is, már intett az udvarbeli elöljárónak,
bocsássa el a népet. Aztán kis ideig még felszabadított csatlósa után nézett. Távolodó
halk nevetés gyöngyözött, amerre két közel hajló fiatal élet eltűnt szeme elől a fák
között.
Lassanként csend támadt a part alatt is. Fűzfatörzsekből vájt csónakok siklottak
nesztelenül a vízen a szomszédos szigetek felé. Mögöttük megint összesuhantak a nádak,
és kint a Tisza felett nem mozdult többé semmi sem.
A kis piactérről is rég behúzódtak kunyhóikba az emberek. Csak a vigyázó pásztorok
virrasztottak, mint álmos nagy madarak a fák tetején, csak ők látták, hogy a gazdájuk
magányosan még mindig ott ül az öreg fűz tövén. A tűzbe néz, talán azt se veszi észre,
hogy Maradék csörmölyt és harasztot hoz a parázsra.
A pásztor leguggolt mellette, s az elfeledett pogány tűzimádság öntudatlan régi
mozdulatával emelte két tenyerét a lobogáshoz.
Ung tekintetéből szomorú szeretet melege csillant ekkor Maradék felé, és nagyon
nehezére esett a beszéd, mikor megszólalt:
— Mire a hold előjön a nádasokból, felébreszted Monoszló urat és az ő cselédeit. Az én
lovamat is felnyergeled, és emez éjjelen átvezetsz majd a gázlókon a kolontói partra.
 Az öregpásztor nem moccant, csak a szemét hunyta le egy pillanatig, aztán lassan
megint kinyitotta.
— Elmégy, uram?
— Elmegyek.
Megint jó darabig hallgattak.
— Hallottunk ilyest Monoszló úr fegyveres cselédeitől — mondotta Maradék és furcsa
dörmögő zokogáshoz hasonlított ekkor a hangja —, ám nem adtunk hitelt az ő
beszédeiknek, mert ki uralkodnék akkor az idevaló népeken és földeken? Ó, ne hagyjad
magukra a te apád jószágait.
Ung csak később felelt:
— Ti békességest rejtőzhettek e szigeteken, míg úratyám megtér, és egytestvéreim
elhozzák ide az ő feleségeiket és gyermekeiket. Jóllehet időbe telik a hazatértük, mert
zavarosak most az utak. Bajban az ország és a király, miértis nékem mennem kell, hogy
minden erőmből keressem azt, aki minket megsegít.
Az öreg pásztor búsan nézett egy darabig a tűzbe, aztán hajlott orra alatt
széttaszította tenyerével két oldalra a bajuszát és feltekintett:
— Lelkem, kicsi gazdám, ugyan hol lelhetnéd őt még meg?
Mérhetetlen magány szakadt ekkor Ungra.
— Te is így beszélsz? A szívetek mélyén, ti pásztorok is elfordultatok volna tőle az én
gyerekségem óta?
— Elsőbben történtek, amik történtek — mondotta Maradék. — Mikoriban a térítés
után már mindenki elfordult tőle, a régi boldog isten hűséges népei a pásztorok és a
halászok még soká várták a pusztákban és a vizek mentén, hogy megtér ő mi hozzánk.
Ám mikor az emberek irtani kezdték az erdőket és mesterséggel sok kunyhókat és
házakat és templomokat építettek a földnek eme tájain, és a harangoknak szava is
mindenfele kiszéledt, istent hordozó ménje hátán eltávolodott ő innen, mert soha többé
nem látta közülünk senki. És ki légyen a megmondhatója, hol, merre jár azóta magyarok
bujdosó istene?
— Beszélj, Maradék, te, ki gyerekségemben lent a laposban a csillagok alatt olyan
szépségesen meséltél. Mondjad a boldog istenrol és az ő régi tiszteletéről, amiket
hallottál.
— Ó, kis gazdám — mormogta az öregpásztor —, merthogy cselédember vagyok, én
csak a régi isten cselédeit és szolgálóit tudom, a csillagokat, meg holdasszonyt, a vizeket
és megintelen szélúrfit, napurat és a tüzet... Ám amiket te tőlem hallani kívánsz, biz az
mindenestől a táltosoknak vót a tudománya, ama táltosok pediglen meghaltak már.
— És ha valamerre mégis élne közülük az utolsó?
Az öregpásztor naptól cserzett, száraz barna nyakán látszott ekkor egy ér verése.
Ung szemében rejtélyesen elmélyült a fény, aztán fellobogott benne a feladat tudata.
Elkapta a tekintetét onnan, ahol a felső sziget csúcsán az anyja sírja van. Sötét
pillantással átnézett a kolontói partra. Ott fekszik nemzetségének puszta udvara, túl rajta
a haldokló ország, és messze, Szent András egyház tövén, Kinga fekszik a föld alatt...
Mindent elvesztett. Semmije sincs többé, de azért van még ereje, hogy a pusztulás és
az elmúlás ellen népének harcát vezesse.
Felugrott.
A fogyó hold, mint sápadt fáklya hajlott lángja, belefénylett a vizekbe, és mondotta az
indulás idejét.
Azon az éjtszakán a gázlók tájáról álmukból felvert vadak csörtetését hallották a tiszai
emberek. A szigetről, kanyargón soká suhogott a kolontói part felé a nád.
Mikor délirányban elenyészett az óvatosan távolodó kis lovascsapat patkódobogása,
Maradék sarkonfordult. Süveges árnyéka hajlottan, sebesen haladt vele a füvön. Csak a
víznél állt meg. Aztán a szeme se rebbent. A kora derengésben is úgy állt hosszú botjára
dőlve az öregpásztor az ég alatt a Tiszaparton, mint aki örökre ott marad.

XI.

Egy zivataros szürkületkor, lent a Dunán, fegyveres bárka ért partot Valkóvár alatt.
 Ettől kezdve nem látták többé a kószáló kunok és a kánok futárai azt a kis
lovascsapatot, amelyiket Kolontótól délirányban sokfele üldöztek a portyázók. Hol erre,
hol arra bukkantak fel akkoriban a vakmerők, Gyümölcsényerdő táján, Szatymaz
határán, lent Bodonynál. A fényestói mocsarakban elveszett a nyomuk, aztán Szinta rév
vidékén megint hallották az üldözők nyugatnak elfoszló távol ügetésüket.
A kunok és tatárok tábortüzeinél felriadtak a vigyázók és az alvók, ha éjórán
lódobogás vetődött a csendbe. Babonásan beszélték, hogy kíséretével a legyilkolt magyar
nép halálistene robog fel ezidőkben. Ha kergetik, elmúlik, ha lesnek rá, másfele jár. Nyíl
nem fogja, ám ő lenyilazza azt, aki az útjába akad...
Virradatkor nem találkozott vele soha senki sem. Eltűnt csapatostól, csalitos, bozótos
helyeken, és napvilágnál emberi szemnek nem mutatkozott. De mire a hold felkelt a
sűrűségekből, a Tisza-Duna síkján, lejjebb, egyre lejjebb megint úsztak a suhanó
fegyveres árnyékok a feldúlt, elnéptelenedett földeken.
Mögöttük a temetkező pusztai szél felkavart porában, mint kísérteties éji bábok,
romvárosok, leomlott falvak, felperzselt konventek és udvarok maradtak el a
messzeségben.
A hold már elfogyott, és újra telőben volt, mire a bujdosók Bodrogmonostor tornyaitól
jó délnek elérték a Duna mocsarait.
Itt már biztonságban voltak. De azért, mikor átkeltek a nagy folyón, lucskos lovaik
nyaka mellől mégis úgy tekintettek vissza az elmaradt tájak felé, mint aki éjféli órán
rémektől üldözötten temetőn futott át, és a temető árkán innen a borzalomtól betegen,
irtózva hátranéz.
A következő nap reggelén elbúcsúztak egymástól a lovasok.
Monoszló hiába hívta Ungot, térjen be véle Valkóvárba, tartson pihenőt, mielőtt tovább
lovagol. Két fegyveres cselédjét is hasztalan ajánlgatta szolgálatára. Ő mindent elhárított
magáról.
— Én nem pihenek, kíséretre pediglen nem tartok számot, mert egyedül kell keresnem
az utat.
Csontosra soványodott arca szomorú volt, mikor ezt mondta. Szemébe pillanatig
belesuhintott mind a szenvedés és borzalom, amit átélt, és a kíntól vad lett a tekintete.
A gyerekvitéz felemelte ekkor barátja homlokához a kezét, mintha kereszttel akarná
jelölni. Riadtan egymásra néztek. A mozdulat félben maradt, és szegény szomorú áldás
lett belőle.
— Isten fizesse meg néked Ung, amit érettem cselekedtél.
Monoszló még azután is sokáig állt az útfélen. Mellén ziháló kis lökésekkel zörgölődött
a szent ereklye, és könnybe lábadt szeme rémülettel és vonzalommal tekintett Ung
távolodó alakja után. Olyan elhagyatottnak és magányosnak látta most, olyan
megfoghatatlannak, mint soha. Csendesen lehúzta nyaka mellől sebesült karja
bepiszkolódott gyolcskötésének a csücskét, elkente vele az arcán a könnyeket, és
imádkozni kezdett eltűnő barátjáért. Még akkor is érette imádkozott, mikor fegyveres
cselédeivel már befele ügetett Valkóvár kapuján.
Ung a lova két füle között kérdőn nézte a szembe jövő ismeretlen utat.
Mások védett helyre veszik be magukat, mások megpihennek. Miért nem lelhet az ő
lelke és teste nyugovást? Holdváltozástól holdváltozásig megállás nélkül, szüntelen
hányódik, pedig mióta szétfeszítette vállával a kunok pányváját, sokszor érzi a
tatárszekerce gonosz régi sebének a sajgását. Olyankor még a napmelegben is fázik, a
fák hűvösében is tüzel a feje, és néha a szíve is botlik a kimerültségtől.
Lefogyott háta előre görnyedt, mintha rettentő súly nyomná, és többször felsóhajtott.
Ki küldi őt? Ki küldi, mikor fáradt és sebesült, s még akkor is, mikor nincsen út és
nincs világosság? Összezúzott, kifosztott életével, ki küldi őt?
Isten nevével köszöntöttek fel hozzá az út porában elhaladó gyalogos emberek.
Zavart tekintettel pillantott körül.
A közelben szekér zörgött. A szekérről állva hajtotta egy legény a lovakat és
kurjongatott. Rongyos inge hátra lobogott a szélben. Az élő sövényeken fehér
tajtékzással táncolt a virágzás. Az udvarokról asszonyi nevetések csapdostak fel, mintha
madarak repültek volna a fákra.
Ungnak összeszorult a torka. Ezek nem tudják, mi történt messze az országban...
 Valami kápráztatta a szemét. Előtte az istenáldotta békés tájban kis templomtorony
öreg süvegén játszott a verőfény. Lejjebb, a lomb között, egy komonostor tornyocskái is
belekönyörögtek az égbe.
Megint felsóhajtott.
Mennyi torony, mennyi templom, és minden templomban hiába imádkoznak az
emberek. Jámbor szerzetesatyafiak, ájtatos papok, térdeplő népek. Még a szent királyok
felkent sarjadéka, Béla király is hiába imádkozott szegény országáért. Ő is hiába
imádkozott Kinga életéért... Homloka mögött egymásnak feszültek a gondolatok, s
egyszerre, maga sem tudta hogyan, hívni kezdte a régi bujdosó isten kegyelmét, legyen
már ennek vége, és vezesse el valahára ahhoz, aki eleitől még átvette az idők
mélységéből hozott ősi erdők titkait.
Nem vette észre, milyen nagy darab járóföld maradt el mögötte. Később egy falusi
lóváltó kocsma előtt megállította a lovát. Nyeregből hajolt az alacsony ajtónyíláshoz és
bekiáltott.
A kocsmáros kijjebb jött a ház homályából. Csodálkozva hunyorgott, mikor a
magányos utas kérdezte tőle, tudna-e a faluban olyan lovasvezetőt keríteni, aki jól ismeri
délirányban az erdős mocsarak közt az utakat?
Ung arra gondolt, amit Monoszló még Kolontón mondott a nagy Ugur várhelyéről, de
az is eszébe jutott, milyen riadtan húzódott el akkor tőle. Most sem tudakozódott hát
sokat. Valahogy csak lesz. Addig keresi, amíg odatalál.
Közben a harangozó is átcsoszogott a templom alól. A kúttól is közelebb ténfergett
néhány bámészkodó gyerek, és egy böszörmény viseletű kalmárember kidugta a fejét a
lóváltó kocsma ablakán.
A kocsmáros ekkorra már nagyon csavargatta a nyakát.
— Veszedelmes tájékra vagy indulóban, uram. Jó pénzzel kell fizetned, ha netán mégis
találnék kedvedre való vezetőt.
— Állítsd elém — sürgette Ung türelmetlenül — és egyébre gondod ne legyen.
A kocsmáros gyors pillantást vetett a lovas fegyverzetére.
— No... hiszen te ismered magad bátorságát.
Mikor elszalasztotta a csaposlegényét vezetőért az ötödik udvarba, közelebb jött
Unghoz, és halkabb szóval kezdte magyarázni:
— Majd ha a kórógyi nemzetség földjei alá érsz, mégis messze elkerüljed a mocsaras
erdőket. Ott a lápok között sok elkárhozott pogányok gonosz lelkei zavarognak, és
lehúzzák a hínárba, aki arra megy.
A harangozó feje előre ingó kis mozdulatokkal helyeselt:
— Merthogy a mondott nemzetség valamikor soká késlekedett a pogány szokásban, és
ama fertelmes Vathától vette eredetét, ki Szent Gellértnek agyvelejét kövekkel
összerontotta... Oszt megintelen az is tudva vagyon a kórógyi urakról, hogy földjeiknek
szomszédságában, az erdős mocsarak között, ők leplezték, s titkon fegyverrel is
megsegítették a nagy Félelmetest, aki bizony még az ő vérüknél is megátalkodottabb
pogány vérből való volt.
Ung kérdő pillantása szinte lecsapott rá. A kocsmáros megijedt, és oldalba taszította a
harangozót. Ne beszéljen így urak dolgáról ismeretlen utas előtt.
A harangozó köhögni kezdett.
— Hát igaz, ezidőkben már istenfélőbbeknek mutatkoznak ők... Közülük idősebbik
Fülöp úr kőmonostort is rakatott, és az ő közelvalói füstölőket és alamizsnákat visznek be
az egyházakba, így engesztelgetvén pogánykodó eleiknek vétkeiért az úr haragját.
A böszörmény viseletű kalmár kiszólt ekkor az ablakon:
— Ismerem idősebbik Fülöp úrnak fiait, Fülöpöt és Keledet. Most is Keled úrnak és az
ő hites feleségének, Mácsa asszonynak meghagyásából vagyok útban az eszéki révbe,
hogy miseruhákhoz való aranyselymet, és kelyhek veréséhez való ezüstöt vásároljak a
Dráván lehajózó kalmárok hajóin.
A harangozó fogatlan szája kinyílt a rémülettől.
— Hogy mondod?... Te bejáratos vagy az ő udvarukba? — hirtelenében már édesebb
szóval kezdte emlegetni a kórógyi urakat. — És ha majd hozzájuk kerülsz, semmit ne
szólj előbbeni beszédeimről, mert hát, no...
 Sebesen behúzta a fejét, és elillant a templom irányába. A szerémségi böszörmény
fekete pofája kajánul nevetett az ablaknyílásban. Az ötödik udvar tájékáról, kehes lovon
poroszkálva közeledett a vezető.
Ung kedvetlenül nézte az embert. A lába hosszú volt, mint a szöcskéé,
kengyelkötelének a szára olyan kurta, hogy két feltuszkolt térde szinte a könyökét érte.
Satnya vállának támasztott lapátfejű öreg lándzsájával beillett volna lovas sírásónak.
Csak mire jó messze ügettek a falutól, kérdezte tőle Ung, ismeri-e a járást a kórógyi
urak földjei alatt az erdős lápok felé?
Kehes lován ijedten kapaszkodott a vezető a kápába, és olyan hangon felelt, mintha
prüsszentgetne.
— Istennek és a fő esperességnek és papoknak és kolostoroknak háta mögött van
ama rossz lápos hely, odalent, kabar, besenyő határvigyázók és denevérhitű patarénus
népek szomszédságában, miértis a mondott tájékot keresztény lélek inkább elkerüli.
Beszéd közben az izgatottságtól nyál frecsegett ki a száján, és orra előtt apró
bugyborékok repdestek a napban. Aztán még magasabbra húzta két hegyes szöcske
térdét, és gyorsan kereszttel jelölte magát. Ettől kezdve lopva egyre oldalvást pillantott.
Ung látta, hogy fél. Tőle sem kérdezett hát egyebet. De azért az ember csakis akkor
bátorodott neki valamelyest, mikor egy erdő mögül lovasok bukkantak elő. Prüsszögve
jelentette, hogy ismeri őket. Az eszéki főesperesség fegyveresei voltak, és ide-oda
útjaikban a monostorok között gyakran megfordultak a falujabeli lóváltó kocsmában is.
Most kötélvégen két egymáshoz kötözött asszonyt, és egy beteges képű férfit hajtottak
magukkal. Ha ügettek, a raboknak futniok kellett, ha megálltak, leroskadtak mellettük a
földre. Mondotta az egyik fegyveres, hogy az asszonyok véresre változtatták haragosaik
istállójában a tehenek tejét, a férfinak pedig rontó hatalma van, mert bebizonyosodott
róla, hogy tüzeket tud támasztani messze vidékeken, valahányszor ő maga az udvarán
hidegrázásban hánykódik. Vezekelni és az Egyházat megkövetni vitték hát őket az
esperességre.
Ung nemigen hallgatta az emberek beszédét, a rabokra se vetett ügyet. Nyugtalanul
többször is kérdezte, merrefele húzódnak az erdőkőn túl a vizes mocsarak?
Az útfélről egy irányba mutattak az esperesség emberei, és igen helyben hagyták,
hogy ennyire tudakolja a járást, mert így messze elkerülheti a gonosz helyet.
A fegyveresek lovainak patkódobogása elenyészett észak felé. Ők délnek tartottak.
Gyanús csapszékekben ettek, rossz falusi kocsmában háltak. A vezető pedig hasztalan
ajánlgatta Ungnak az előkerülő monostorok bátorságosabb menedékhelyeit. Nem akart ő
most jámbor barátoktól éji szállást kérni...
Végül ez már az embernek is feltűnt. Egy kútnál szóba ereszkedett két szerzetes
zarándokkal, és suttogva beszélt velük. Közben a szemével izgatottan az utas vitézre
intett.
Ettől kezdve még lassabban kocogott. Mire a kórógyi urak földjei alá kerültek,
minduntalan megállt.
Mikor Ung később hátra nézett, az úton senki sem követte. A lovas sírásó nem látszott
többé a tájban.
Magára maradt. Az ember megszökött tőle. Kis darabon dühösen vissza is poroszkált,
szitkozódott, de nem vesztegette sokáig az időt. Majd talál vezetőt a következő lakott
helyen, vagy valamerre... Aztán egyre jobban hajszolta a lovát, és mindíg abba az
irányba tartott, amerre felemelt kezükkel az eszéki fegyveresek s mások is az erdős
ingoványok tájékát mutatták. Nem kételkedett, hogy csakis ott lehet a nagy Ugur vára,
mert arról senki sem beszélt...
Fejére melegen tűzött a nap, de tündöklésében nem látszott többé falunak vagy
monostornak a tornya. Legelő nyájak és gulyák, karámok, pásztorok sem kerültek már
elő. A világos réteket sötéten állta körül a rengeteg.
Fák alá kanyarodott az út. Később szétágazott és elmerült a rothadó avarban. Ung
keskeny csapáson lovagolt tovább. A csapást emberek fejszéje vágta valamikor. Elvétve
beforradt jelek is látszottak a törzsek kérgén, és nem régen patkolatlan lovon járhatott
erre valaki. Egyszerre kitágult tekintettel hajlott le a nyeregből. A különös nagy nyomok
már szinte babonásan mind beljebb vonták az erdőbe.
 Ki jár előtte nyűgözetlen, sohse patkolt, földöntúli lován? Vállra vetett íjjal,
szárnyaslábú hatalmas ménje hátán, vajon isteni kardját viszi-e sugárzó kezében?...
Hirtelen elmúlt róla a végtelen magány nyomasztó gyötrelme. Akit ő keres, azt csak
egyedül lehet keresni... És a fékszárak felett kínlódva, könyörögve kulcsolódó ujjai
eleresztették egymást. Rendetlen lélekzete már nem hajszolódott szorongó mellében, és
megint mindent vállalt, amit hallgatva, vívódva, társtalanul eddig is hordozott.
Elhagyatottságot, szenvedést, elfáradást, viszontagságot, mindent, hogy meglelje azt,
aki pusztuló népét még megsegítené.
A rengetegben egyre áthatlanabb lett az árnyék és a csend. Régen volt, mikor az
erdőszélen Ung mögött visszafordult a napfény a rétek felé. Itt nem sarjadt fű, virág se
nyílt az örök homályban. Csak fekete moha nőtt a törzseken, és a tölgyek, mint óriási
sötét oszlopok tartották magasra emelve a lombos roppant boltozatot.
Lent mélyen, a fák tövén, lovastól is egészen kicsiny volt a kopjás lovas, amint
hátraejtett fejjel, szédülőn felnézett.
Fészek sehol sem látszott az ágakon. Madárszó nem hallatszott. Egy idő óta az erdei
vadak távol csörtetése sem neszelt. Csak a haladó ló patái alatt döngött a gyökértúrta
üreges föld. Ung fülének olyan csodálatosan ünnepélyes volt ez a döngés, mintha
fegyveresen, nagy néptelen visszhangos templomba lovagolna be.
Levette a süvegét.
Rejtélyes, néma fekete templom volt ez a rengeteg...
Aztán a patkolatlan nagy lónyom sem látszott többé a földön.
Ung megint szorongva nézett körül. Eszébe jutott, amit az emberek odakint a lakott
helyeken beszéltek. Ma reggel a falusi kocsmában egy vándorló is óvta, és az útfélen
még kabar határőrök is mondták, hogy aki mögött bezárult ez az erdő, az előtt nem
nyílott meg többé soha.
Most bezárult az erdő.
A sötét törzsek összébb tolongtak. Kísértetiesen feltáruló omladásokból fenyegető
sűrűségek kúsztak elő. A föld süppedezett, és olykor sajátságos mocsárszagokat fújt fel
magából.
Ezóta az erdő egyenletes komor homálya felett is bizonyosan bealkonyult az ég.
Az elhagyatott ember már karjára akasztott száron, gyalogosan húzta maga mögött
horkoló lovát. Néha úgy rémlett neki, hogy a fekete oszlopok közén álmos szürke nagy
testek mozognak át, néha láthatatlan ragadozók tompa üvöltése hallatszott messziről.
Ung torkába mintha egy kő fészkelte volna be magát. Nehezen nyelt, és gondolkozás
nélkül is egyre bizonyosabban tudta, hogy ha éjtszaka elől nem talál emberi hajlékra, itt
vész, nincs számára menekülés. Magányában megalázottan, keservesen felkiáltott.
A ló patái becsuklottak a fáradtságtól. Reménytelenül hallgatózva a gazdája is megállt.
Még egyszer kiáltott.
Valamerről csörtetés felelt. Elindult a hang után.
Megint várt. Vad ugatással két hosszúszőrű óriási komondor rohant ki a sűrűből.
Mögöttük futva emberi lépések közeledtek.
Azok is ketten voltak. Mikor látták, hogy magányos fegyveressel van dolguk,
visszafüttyentették az ebeket. Aztán szót sem szóltak, csak zordon tekintettel erősen
nézni kezdték az idegen vitézt.
Elszántan Ung is nézte őket.
Alacsonynövésű, izmos lovasfajta emberek voltak. Kurta ingük szabadon hagyta
kemény, szőrös mellüket. Keskeny csípőjükről bő kenderszőttes ingalja harangozott le
csupasz térdükre. A hátukon irdatlan, nagyszarvú íj akaszkodott. Ruházatuk, régies kurta
rossz gerelyük és mezítelen lábszárukra felszíjazott nemezsarujuk után ítélve alsó
rendből való vadászok lehettek, de azért nyestprém süveg volt a fejükön.
Mikor Ungra szegezett mozdulatlan szemük már jó ideje nem pislantott, csendes
meggondolással szólott az idősebbikhez a fiatalabbik:
— Tán abbahagyhatnók mán eme nézést?
— Abbahagyhatnók — egyezett bele a másik, s kérdezte az idegen vitéztől, hogy mely
rossz szándékkal jött el ide?
 — Jó szándékkal jöttem, és úr Ugurnak várát keresem — Ung nagyon mélyet lélekzett.
Most mondta ki ezt fennszóval először. Aztán kimértebb hangon folytatta: — Igazítsatok
útba, éjtszakára pediglen adjatok helyet a ti tüzeteknél.
Az emberek összepillantottak.
— Mi ama várnak vagyunk a népei.
A lovas megint nagyon mélyet lélekzett.
— Úr Ugurnak a népei vagytok?
Nyugodalmasan billentett fejével az idősebbik.
— Megmondottam mán, oszt mert mi most innen elmegyünk, téged rabul magunkkal
oda beviszünk.
— Engem, rabul? — mordult Ung kevélyet, kurtát. Egyszeribe nyeregbe szállt. Már
felülről nézett le rájuk, s ő mondta nekik, hogy indulhatnak.
A két embert ez a változás se hozta ki a sodrából. Egyikük melléje lépett, a másik
mögéje kanyarodott. Többé egy árva szót sem szóltak.
Csendes haladásukban csak a fegyverek csörrentek, a ló patái ütődtek elvétve a
szétkúszó gyökerekbe.
Ung mellében kalapált a szíve. Olyan gyorsan kalapált, hogy szorgalmas számlálással
se lehetett volna utolérni. De ezt a legnagyobb zörejt nem hallotta senki más.
A tölgyek eltávolodtak egymástól. A fekete erdőtemplom oszlopai odafent már nem
emelték zártan a lombos mennyezetet, sokfele beszakadt, zölden lezuhant a magasból a
törzsek közé és szétterült a füvön. A támadt réseken esteledőn nézett le az ég, és az
elzárkózott ingoványos sűrűségekből, mintha régi álomból jönnének elő, lassan
emelkedtek fel a nagy vízivár őrfái és sötét fatornyai.
Az emberek a lápos árkok, bozóttal benőtt gyepűk gyűrűzésén át már üstökénél fogva
húzták előre a lovat. Csörtetésükre vérszomjas üvöltözés tört fel a földből. A kapu hídja
alatt, bűzhödt nagy verem fenekén, körbe-körbe, lompos keringéssel, összefogdosott
farkasok osontak. A várkapu nehéz reteszdorongjai tompán puffantak le odabent.
Mikor Ung a földsáncokkal bekerített homályos udvaron nyeregből szállt, jó ideig senki
sem közeledett. Két kísérője is eltűnt az ágakból összefont boronakunyhók és ólak
irányába.
A sáncok oldalából, mint félig befalazott fekete strázsák, vizek mélyéről felhozott, kővé
vált tölgyfa-törzsek meredeztek elő. Némelyiknek arca volt, régi arca és szeme is volt, és
a repedésekből fű lógott a homlokukba. Egyik kijjebb dőlt, a másik beljebb, de mind oda
figyelt.
Ung körülhordozta tekintetét. Most vette észre. Mint a félig befalazott fekete
támasztócölöpök a sáncban, a kaputorony lábánál és a cselédkunyhók kis ablakai mögött
is mozdulatlan alakok álltak. Idegenszerű sötét szemek néztek rá mindenfelől.
Pillanatig nem tudta, mitévő legyen. Aztán, mint máskor is, ha egészen tanácstalan
volt, jó erősen megmarkolta a kardja keresztjét és elindult.
A bálványemberek most mégis kijjebb hajoltak. Meglepő volt a magányos fiatal vitéz
csendes, bátor haladása a téres udvaron át. Látták a feje tartásán, hogy bízik magában.
Vállára akasztott, földig érő violaszín köpönyege szegélyét fel-felvetette hátul a
sarkantyúja, mikor lépett.
A torony gerendái közül kivált ekkor egy ember és lassan előbbre jött. Nyomában
elmozdult helyéből a többi bálvány is, és hangtalanul körülállták a csodálatos teremtést,
aki az erdőn túlról így egyedül közéjük merészkedett.
Még mindig nem szólt senki sem. Konok, zárkózott csendben vezették Ungot a belső
várudvar felé.
A második udvart az előkelőek faházai vették körül. Túlsó végén terebélyes öreg tölgy
körvonala látszott az esti homályban. Onnan felől két fegyveres épp ekkor egy
megkötözött embert kísért át a vár piacán. A megkötözött lehorgasztott fejjel jött és sírt.
Csakis idegen fajtából való rabszolga lehetett. Talán szökni akart, elfogták és most
kínvallatásra vagy a halálba vitték. Ung látta, hogy mentében kereszttel jelölte a mellét
és megszánta őt.
Akik ott a fa alatt törvényt tartottak, mindössze se voltak sokan. Heten telepedtek
körben. Egy tagbaszakadt nagyszakállas a tölgynek támaszkodva állt, egy másik
középütt alacsony széken ült, különös méltósággal. Ez ékesebb ruházatú volt, mint a
többi. Naptól barnára sütött arcából élesen kihajlott az orra. Hatalmas bajusza, mint két
sötét sasszárny nyílott szét a szája felett. Hegyes nyusztsüvegje alól két csimbókba
fonva lógott le a haja a mellére.
Valaki odadörmögte Ungnak:
— Amaz ott Aracsa, a fegyverviselő nép hadnagya.
Ung közelebb lépett hozzá, és a feje hajtásával tisztelte.
Aracsa, a köszöntés helyett csak a mutatóujját emelte meg kissé a süvegje irányába.
— Miért jöttél a mi erdőinkbe?
Ung nyugodtra erőszakolt hangon felelt.
Mialatt beszélt, a fa alatt mellüknek támasztották az emberek az állukat, és szótlanul
hallgatták. Röviden mondta, hogyan került ide. Túl a síkon, még fent az északi hegyek
alján hallotta úr Ugur hírét, és az ország sok bajban az ő bölcsességéhez akarna járulni.
A várhoz pedig úgy talált el, hogy a Drávától délnek, az utakon és a lóváltó kocsmákban
mindenütt félemedetten beszéltek az emberek ezekről az erdős mocsarakról. Ezért
gondolta, csakis itt lehet a vár...
Aracsa akaratlanul bólintott egyet, aztán annál keményebben szegte állát a mellének.
A tagbaszakadt nagyszakállas, amelyik a fának támaszkodott, lehajolt a többihez.
Ung hallotta, amint maguk között róla beszéltek. Felesleges szót egyik sem ejtett.
Csak a szemük vadult neki, mikor tanakodtak, hogy ontsák-e, vagy ne ontsák a vérét?
Megrázkódott. Utóbb egy őszfeju mégis a pártjára állt.
— Elszánt ember emez, aztán ha igaz, úr Ugurnak nagyjeles híre hozta el ide.
Mind Aracsára néztek. Kemény öklével hátrataszította a süvegét:
— Azonképpen határoztunk, hogy meglássuk, mi lészen.
Ung arcán pillanatig régi mosolya világított. Felcsillanó, nyílt tekintettel fordult feléjük:
— Ám akkor késedelem nélkül vezessetek úr Ugur színe elé.
Az őszfejű összeszorított szájjal válaszolt:
— Túl az erdőkön sok ideje tartja magát ama hiedelem, hogy úr Ugur nagyrégen
meghalt már, és ebben nyugodjál meg te is.
— De ő azért életben van? — kérdezte Ung szorongva.
Senki sem felelt. Az emberek most már valami ki nem mondott komoly megegyezéssel
hallgattak.
Mikor Aracsa felkelt az alacsony székről, odaintett két embert a homályból. Röviden
beszélt velük és Ungra nézett.
— Meghálhatsz ma éjjel az udvarban. Emezek itt gondjukba vesznek.
Mutatóujját ismét megemelte egy kevéssé nyusztsüvege irányába. A többi is így tett,
és elmentek mind.
Ungot a két ember az udvar túlsó végén egy fából ácsolt öreg házhoz kísérte. A ház
mélyebben feküdt a föld szintjénél. Fatörzsekből rakott nyirkos lépcső vezetett le a
küszöbéhez. Az ajtaján nem volt retesz, az egyetlen ablak nyílásán nem volt se
kenderszőttes, se fatábla. A mennyezet hasadásos durva gerendáit feketén ülte meg a
régi füst. Mégis fellélegzett, mikor belépett. Nem csalitban, hanem útszéli kocsma szurtos
zugában fog ma éjtszakázni. Jófajta fedél van a feje felett, és az emberek ágynak való
friss szénával is meghordták a fal alját.
Az ablakhoz lépett. Innen nézve másmilyennek látszott a táj, mint amerre ő az
erdőkön át lovagolt. A lápos sűrűségek eltávolodtak a vár gyepüitől. Alatta a ház fala
cölöpökre könyökölt. A cölöpök lába mozdulatlan mély tóba merült. A szurokfekete vízen,
mint bolyhos fehér nyájak vonultak az ingoványok felgomolygó esti párái.
Ung háta mögött egy csendes járású asszony eleséget és bort tett a fal menti
födelesláda tetejére. Aztán halkan szólította őt:
— Fordulj el onnan, nem jó azt embernek néznie, ami most odakint történik. Itatóra
hajtják nyájukat a megholt pásztorok, és a víziember hidegleléssel látogatja az olyant,
aki leskődik rájuk. Az udvarokban is igen fogyatkozik ettől a nép.
Az ajtón lassan behajlott ekkor odakintről a fegyveres. Az asszony elhallgatott. Ung
éhes és szomjas volt. Nem törődött most egyébbel. Kapkodva, mohón evett, de gyorsan
abbahagyta. A gyomra kavargott a kimerültségtől. Inkább inni akart. Sokat ivott, mégis
fázott, nem tudott felmelegedni. Mikor az ágy szélére szédült, kinyújtotta a lábát, hogy
valaki a saruját megoldja. Így ült egy darabig és várt. Milyen bódult a feje. A térde
lecsuklott. Megoldozta maga a saruját. A maradék borral lemosta a vállát.
Sokáig nem tudott elaludni. Egyre hánykolódott. Alatta halkan, szüntelenül zizegett a
széna. Aztán később, a fáradtság és nyugtalanság kusza félálmában egyszerre úgy
tetszett neki, mintha valaki nagyon messziről jönne felé és nézné őt és mondani akarna
valamit. Az arcán régi büszke szépség kihamvadt tüze sötétlett, középütt elválasztott
sűrű haja olyan volt, mint kettéhasított fekete sisak.
Ung erről ismert rá... „Bíbor... beszélj... itt vagyok...” A széna megint zizegni kezdett
az ágyon. A bűbájos asszony képe hirtelen elenyészett. Ung emlékezetén pedig ijesztő
sebességgel minden átforgott, ami történt... De azért azok a különös emberek, ma, ott
az ő törvénytevő fájuk alatt, hiába hallgattak el oly egyetértően. A nagy Ugur mégis él...
És törni kezdte kimerült fejét, hogy mitévő legyen?
A nyitott ajtó és ablak között nedves levegőt mozgatott a légvonat. A homloka most
sajátságosan tüzelt.
Felnyitotta a szemét.
A meghalt pásztorok fehér éji nyája feljebb jöhetett a tóról, mert már az ablaknál
vonult, és a bolyhos nagy juhok lassan elgomolygó hátán azóta ezüst gyapjú nőtt a
holdvilágtól.
Az ágy felett is ilyen párás ezüst lebegett a falon. Ung beleemelte a kezét. A sápadt
éjszakai fény Kinga gyűrűjébe csillant.
— Kedvesem... — de a hangja megállt a levegőben, és visszaesett a mellére. Megint
eszébe jutott, milyen szándékkal jött ő ide. Nem mert Kingára gondolni. Az anyjára sem
mert gondolni. Két karját az arcára hajlította, és erőlködve, védekezőn elhárította
magától az ő számonkérő emléküket.
Virradattal Ung csodálatos ének hangjaira ébredt.
Az ének zengett, mint erdők zengése, harsant, mint vad folyók harsogása, búgott,
mint a pusztai szél, köszöntött és hívott.
Megigézve fordította arra a fejét. Odakint a nagy Ugur népe a napkeltét köszöntötte, a
titkot énekelte. És ő csodás lázban, kigyulladt reménységben ráeszmélt, hogy annak a
titoknak a várában van.
Felugrott az ágyról. Hányszor gondolta életében, messzire elmenne egyetlen régi
énekért. Most csak az ajtóig kellett mennie. De mire odaért, megint csend volt az
udvaron. A lépcső felett a kora reggeli világosságban, gerelyére támaszkodva, csak egy
mozdulatlan ember állt. Úgy állt ott, mintha rabot őrizne. Ungot elöntötte a harag.
Visszafordult, hogy ne lássa. Hanyatt feküdt a szénában, és dühösen várni kezdte, hogy
valaki bejöjjön és történjék valami.
Később a halkjárású asszony megint hozott eleséget. Egy füstös agyagkorsóban vizet
is hozott, de most ő sem beszélt. Vajjon maguk szántából vagy tilalomból hallgatnak-e
így ezek?... Ung szerette volna az igazat tudni, de nem kérdezte meg.
Aztán már a déli napsütés is kiapadt a kamrából, mire Aracsa, a várbeli fegyverviselő
nép hadnagya elküldte hozzá belső emberét, és üzente, hogy várja őt.
Pillanattal ezelőtt még égette a türelmetlenség, kergette, őrölte, tépte. Most egyszerre
fáradt és nyugodt volt. Ha eddig váratták, azért se siet. A keze csendes mozdulatával
vetette át bal vállára violaszín gallérköpönyege csücskét, és elnyújtott, lassú lépéssel
ment át az udvaron.
A házak küszöbéről jóformán csak asszonyok néztek utána. Emelt fejű, árnyékos
szemű asszonyok. Gyerek alig került. Inkább öregek üldögéltek a tornácok napos
padkáin. A fegyveres várőrzőkön, s a dolgozó idegenfajta rabszolgákon kívül férfiember
nemigen mutatkozott. Mindenképpen látszott, hogy ez a szabad nép megveti a bekerített
hely biztonságát. Csak télvíz idején, vagy veszedelemkor lehet népesebb a nagy,
szomorú vár. Különben az elérhetetlen puszták vágyával űzhetik ezek a vadat.
Barangolnak méneseikkel, nyájaikkal, mint egykor őseik.
Ung mentében meglepetten pillantott fel ekkor.
Előtte rézsút ékesen szerszámozott, holdasfejű lován merevtartású leány léptetett át a
belső udvaron. Nem tekintett szét. Gazdagon hímes köntöse, s a haja lelógó két nehéz
fonata is olyan merev és mozdulatlan volt, mint ő maga. Amerre elhaladt, levették az
emberek a süvegüket.
 Kényes járású lova hátán a leány csak a fejét ejtette kissé hátra, mikor Ung
köszöntését fogadta, de nem fordult oda.
— Ez Csen — mormogta tisztelettel Ung kísérője.
Most érték el Aracsa fából rakott palotaházának a küszöbét.
A tornác fala mentén, hosszú padon, fegyveres férfiak ültek. A ruházatuk egyszerű
volt, de azért egyik-másik gyönyörű prémsüveget és drágaköves övszíjat viselt. Az arcuk
vágása, a testük tartása pedig olyan komoly méltóságúnak tetszett, hogy akár a király
tanácsbeli főemberei közé is beillettek volna. És beljebb, még a pitvarajtó bálványfái
mellett is ilyenek álltak őrséget.
Ung kísérője elmaradt. Magányosan ment tovább. Tágas terembe ért. Középütt, mint
valami ősi sátorfa, körbecsigázó rovásokkal megfaragott tölgyoszlop támasztotta fel a
csúcsba szaladó gerendás mennyezetet. A fából ácsolt, füstfogta falakat néhol keleti
szőnyegek, néhol aranyselyem kárpitok borították. Nagy fakampókon fegyverek, agyaras
vaddisznókoponyák, bölényszarvak és óriás agancsok lógtak. Vert ezüstedények álltak a
polcokon. A tűzhelyen álmosan pislantgatott a tűz. Az egész ház és ez a terem is olyan
volt, mint egy gyökeret vert, kincses régi sátor. Az apró ablakokon s a nyitott füstlyukon
kevés világosság szűrődött be. Ung most vette észre, hogy Aracsa ott ül, túl az oszlopon,
egy hímesre festett nagy öreg fegyveresláda tetején. Beretvált, csimbókos fejét a falnak
támasztotta. A keze, mintha húrt pengetne, térdén keresztbefektetett kardja élén
játszott.
Csak akkor mutatott helyet a jövevény vitéznek, mikor már nagyon ingerelte, hogy az
álltában kevélyen lefele néz rá.
— Az eszéki papok küldtek?
— Senki sem küldött — felelte Ung szárazon —, magam eszétől jöttem, és bizony
csodálkozom, hogy ti, a ti váratokban, mint latrot őriztettek.
Aracsa elpillantott felette.
— Mondjad inkább az igazságot, mely szándék vezetett ide?
Ung elszántan vágta fel a fejét:
— Azért jöttem, mert semmiképpen sem nézhettem gödörbe bújtan, tétlenül a
szörnyűségeket, mik a király hadainak pusztulása óta az országban történnek.
— Elpusztultak az ő hadai? — Aracsa darabos morgással taszigálta szájában ide-oda a
szót, mintha magának magyarázná, hogy jobban megértse. — Nem, ennek mi itt nem
vettük még hírét.
— Hát azt sem tudod, hogy tatárok dúlják a királyságot, és leölik a népet mind a nagy
Dunáig?
A másikban megsajdult a vér, összecsikordította a fogát.
— Nem tudtam eddig. Ám úr Ugur régen megjövendölte, hogy ily romlás következik,
mert a királyok nemzetsége és egyéb törzsek és nemzetségek és a közönséges népek is
az idegenek hitére tértek, és elhagyták a magyar hitet.
— Elhagytuk — felelte Ung keserűen.
— Ami istenünk pedig elfordult tőletek és ti királyotokkal szégyenre és nyomorúságra
jutottatok.
— De ez nem marad így! — kiáltott fel Ung. — Mert én most a régi hitet keresem, és
azért jöttem úr Ugurhoz. Vezess el hozzá!
— Későn jöttél.
Ung belemarkolt a karjába.
— Meghalt?
Aracsa az illetéstől sértődötten húzódott el, s közben odacsapta:
— Él!
Ung torkában nagyot lüktetett a vér.
A másik észrevette, hogy mennyire elváltozott most az arca.
— Ne örvendezzél, hogy erről bizonyságot nyertél — kissé megpedzette hüvelykujjával
a kardja élét, s úgy folytatta, mintha már nem odatartozó dologról beszélne. — Aki ezt
eddig megtudta, azt mind leölettem. Te se azért maradsz életben, hogy hozzá
vezesselek.
Az arca megint zárkózott volt, mint tegnap a fa alatt. Ung makacsul nekifordult:
 — Mondjad hát el te, ki úr Ugur helytartója vagy, mind a bölcsességeket, miket tőle
hallottál.
— Én csak vitézkedni és viaskodni tudok, ezért az ő bölcsességét ésszel fel nem
foghatom.
— Vezess el akkor fiaihoz, avagy atyjafiaihoz.
— Az ő fiai és atyjafiai elfogytak előtte a sok harcokban. Fiának unokája pedig, ki
fejedelmi véréből utolsónak még megmaradt, nem számít, merthogy csak lány.
— Ama Csen nevezetű? — kérdezte Ung, és eszébe jutott a leány, kit idejövet az
udvaron látott.
Aracsa bólintott, de másról beszélt.
— Ezenképpen úr Ugurnak már csak szolgái vannak, foglaló törzsek sarjadékai,
olyanok, mint én, tiszta vérűek, kikbe sohasem keveredett jövevények vére.
Szeme szögletéből egyszerre az ablaknyílás irányába pillantott.
Már Ung is arrafele figyelt.
Odakint a tornácon rövid, nyers szóváltás folyt. Valaki felüvöltött. Zuhanás csattant.
Ekkorra Aracsa is az ablakhoz ért.
— Mit zavarogtok?
— Kalandós jött ide, hogy a jövevény vitézt szemlélje.
Közbeszólt egy másik:
— És megintelen a kívülső szokást dicsérte, meg az új hitet beszélte.
Aztán egy harmadik hang mondta:
— Mire én jól beletaszintottam torkába a gerelyemet.
— Meghótt? — kérdezte Aracsa.
— Még nem — felelte az ember.
— Hát taszintsd bele azt a gerelyt még egyszer.
Aracsa félig lehunyt pillái alól nézett vissza Ungra. Mikor már leereszkedett a
hímesláda tetejére, nekicsengette a kardját feje felett a falipolcon valamelyik
ezüstedénynek. Bort hozatott. A rabszolga színültig töltött egy arannyal cifrázott irdatlan
nagy ivószarvat. A gazdája intett, hogy mehet. Mielőtt ivott volna, az ivószarv telijét a
tűzbe loccsantotta.
A bor sercent és füstöt vetett. A tűz felitta a neki járó áldozatot.
Ettől kezdve Aracsa erősen döntötte magába az italt. Aztán mondotta:
— Mi itt, miképpen régi eleink, megvetjük azt, aki maga mentésére, avagy haszonra
beszél. Csakis az olyan szót becsüljük, aminek a kimondása bátorságot jelent.
Nagyot ivott megint.
— Tegnap a fa alatt hallgatag természetűnek mutatkoztál. Jöveteled sem volt híjával a
bátorságnak.
Lehunyt szemmel nyelte most a bort, és hosszút gondolkozott, mielőtt folytatta.
— Jött ide esztendőknek előtte két idegen nemzetbeli. Estórában jöttek, kíséret nélkül
az erdei sötéttől, és a ragadozóktól szorongatottan. Bebocsáttatást kérvén, erősen
zörgettek. Mikor másnap úr Ugur és fiai kevesed magukkal amazokat az ingoványos
erdőségeken jó szívvel átvezették, kirontottak a sűrűből az ő egyházi és világi fegyveres
társaik. Oszt mert tardi és verőfénybeli, meg rozadi, meg tolmányi kaszás népekkel
megerősítetten sokan voltak, leölték a fiakat, és tetemüket a mocsarakba vetették.
Konok düh volt a tekintetében. A szája keményet rándult.
— Úr Ugurt is meg akarták ölni akkor, jóllehet nem fogja a kard, merthogy valóságos
táltos. Mégis elbódult. Amazok meg holtnak hitték, s testét földdel behányták,
minekelőtte elfutamodtak. Ám azért a helyet hamarsággal megleltük. Igaz, hogy a nehéz
föld a mi urunk mellét erősen megnyomta, mégis életre kelt. Azóta vette szárnyára a hír
az ő halálát, mitől legottan véget is ért az esperességgel és monostorokkal folytatott sok
véres viaskodás. Úr Ugurnak színe elé pedig többé senkit sem bocsátunk.
— De én azért jöttem, erőm fogyásáig, inam szakadtáig! — kiáltott fel Ung hajdani
elragadtatott fiatal hangjával. — Jöttem, hogy tanítást és tüzet vigyek úr Ugurtól a
birodalomba, és felgyújtsam a lángot a régi oltárokon.
Aracsa szeme veszedelmeset lobbant.
— Ilyest gondoltunk felőled. Ezért is hagytunk életben.
Felnyúlt a polcra, levett egy ivószarvat, megtöltötte és Ung kezébe nyomta.
 — Igyál és emlékezzél rá, hogy az új hit emberei a mi vérünkkel oltották ki régi
oltárainkat, miértis nem tűzzel, de vérrel kell az oltárokat kigyújtanod. Vérrel, sok vér
öntésével... mint egykor azok...
— Magyarok vérével? — Ung szája szélén remegett a szó.
— Magyarok vérével is, és mind a jövevények vérével! — harsant fel Aracsa
félelmesen. — Ezenképpen te teljesítenéd be, amit én akartam, ami nékem nem adatott,
a nagy leszámolást, az ősi bosszút, te, sok vérrel, sok újhitűek vérével.
Ung tiltakozó irtózattal rázta a fejét.
— Ezt tőlem ne várjad! Nem ölni akarok, én azt akarom, hogy a mi népünk újra az
legyen, aki egykor volt.
Mialatt beszélt, a másik a reményvesztettség dühével nézte. Aztán egyszer-kétszer
gyorsabban lélekzett. Már elszánta magát.
— És ha úr Ugurt mégis megláthatnád, ha egyszer szemtől-szembe látnád az ő
fenségét, erőt merítenél ahhoz, amit elmédben feltettél?
— Erőt merítenék — felelte Ung ünnepélyesen.
Aracsa állkapcsa lassan mozgott:
— Erőt merítene...
És mindegyikük másként gondolta ezt.
Az apró ablaknyílásokon már csak gyéres világ szűrődött be. A rovásokkal megfaragott
tölgyoszlop árnyéka elnyúlt középről a túlsó falig.
A félhomályban vörösebb lett a tűzhely lángja Aracsa szemében.
— Hát akkor... mégis elvezetlek egyszer, hogy meglássad. — Alig mondta ki, már
megint fenyegető lett a hangja. — Ám azt eszedben tartsad, hogy ő varázshatalmú nagy
táltosfejedelem, szólítanod és kérdezned semmiképpen sem szabad.
Ung nyugtalanul pillantott rá:
— De szól-e majd ő, ha én hallgatok?
Aracsa az ajtó felé indult. Mikor kiértek, felnézett az égre.
— Mire megtelik a hold, valamelyik éjtszakán éretted küldetek és te eljössz velem.
A tornác falánál, a hosszú padon, most is sorjában telepedtek a férfiak. Semmi sem
változott. Csak egy szűrrel letakart test feküdt előttük a földön. A szűr alatt igen nagy
csendesség volt, és a külső udvar irányából, számonkérő, vad tekintettel, marokra
szorított gerellyel, fenyegetőn közeledett egy magányos asszony.
Ung odébb ment. A lecsüngő lomb között két különös nagy kapubálványon akadt meg
a szeme. Ekkor vette észre, hogy Aracsa fapalotáján túl még egy rejtett udvara van a
várnak. Bejáratánál, az őrfa legfelső fokán, mozdulatlan vigyázó állt az alkonyodó égben.
Bizonyosan tudta, hogy az ott csakis a nagy Ugur elzárkózott udvara lehet. Alig
pillantott oda, a két kapubálvány nyílásán már nesztelen fegyveres alakok húzódtak át és
intettek, hogy menjen onnan.
Arcába szaladt a vér. De mire befordult a földbe süllyesztett nyirkos lépcső alján a
szállására, eltompult benne a harag. Egyébre gondolt.
Leült az ágya szélére, és a tenyerébe támasztotta a fejét.
Eddig csak az erőfeszítés foglalta el, csak a messziről fénylő titok vakította. De most,
hogy szinte már elérte, amiért áttörte magát a feldúlt országon és feldúlt önmagán, elébe
ágaskodott a kérdés: mi lesz majd azután?...
A külső várudvarból pörölycsapásokat dobált szét a visszhang. A fegyverkovács
rabszolga fulladt zuhanásokkal kardot kalapált. Egy farkas felvonított a kapuhíd
vermében. A vár fokán valaki régi férfiharcokról énekelt.
Utóbb minden halkulni kezdett. Már csak az egyhangú éneklés borzongatta a csendet.
Túl a tó vizén, emitt-amott elbolyongó fakolompok révedeztek a szürkületben.
Búsak voltak errefele még a hangok is, és minden olyan lassú, mintha a mocsaras
rengeteg lankasztó, párás levegőjében megállt volna úr Ugur vára felett az idő.
Ung eltűnődött.
A mozdulatlan időben elvarázsoltaknak látszanak itt az emberek, és mégis konokul
józanok. Számukra minden egyszerű, és semmi sem csodálatos. Meggondolt beszédűek,
de a felemelt ököl sohasem tétováz. Királyok prémeit és drágaköveit viselikk és
igénytelenek, akár az első foglalók. Nem tudni, ki úr és ki szolga közülük, mert a szolgák
is urak. Olyanok, mint kőbevágott zordon ősmagyar rovások, amelyeknek a jelentését
nem olvashatja le többé, aki kívülről jön ide.
De ő azért mégis közösséget érez velük, homályos régi összetartozást. Csak mást
akar, mint ők, nem ezt a kőbedermedt tétlen lázadást.
Ajtaja előtt most is mozdulatlanul állt a fegyveres ember.
Az udvarokon most sem változott semmi, és a növekvő sötétben lassan merült el
álmában a vár.
Aztán másnap sem indult előbbre az idő, és harmadnap is egyhelyben maradt.
Ung zsibbadtan nézte az ezüstsirályok fehér villanásait a halott tó felett.
Néha mindent elfelejtett, néha minden az eszébe jutott.
Ezóta már a Dunáig érhettek a tatárok. Meddig tartóztatja őket a nagy folyó? És a
hátuk mögött vajjon mi történik azalatt?
Torkában felhördült a tehetetlen kín. Bocsássák már úr Ugur elébe! Sebesen fel-alá
kezdett rohanni a kamrában.
Hamar, siessenek! Vissza kell térnie az elpusztult országba...
Egyszerre kifutott az ajtón. Mostanában Aracsa engedelméből valamivel szabadabb
volt a mozgása. Olykor a ház előtt is járkálhatott, olykor a tó partján is álldogált.
Jól ismert már ott mindent. A tó színén hosszúlábú, könnyű rovarok szaladoztak. Ahol
a vízben fürdő ágak között átvergődött a fenékre a nap, sűrű felhőkben nyüzsögtek a
szürke mocsári halak.
Egy ágról szakadt magányos falevél lassan lebegett át a levegőn. Nesztelen hullásának
gyűrűzése sokáig látszott az öböl felületén.
Azon a délutánon történt az is, hogy az égerfák mozdulatlan sötét tükrözése felett,
mozgó, világos tükrözés jött előbbre a vízen.
A kép már egészen odaért, mikor Ung felpillantott.
A tó partján Csen közeledett. A nagy Ugur utolsó sarjadéka, akivel egyszer már az
udvaron találkozott. Ez nem lehetett véletlen. A leánynak látnia kellett őt a várból,
mielőtt erre vette útját. Vagy talán éppen azért jött volna? Mindegy. Ha beszélhetne
vele!... Talán segítségére lenne, talán siettetni tudná Aracsát, hogy beváltsa az ígéretét.
Arccal fordult a leány felé. Csen most is csak hátralökött feje kis mozdulatával fogadta
a köszöntését és odébb ment.
Ung bosszús bántódással pillantott utána. A leány nem nézett vissza, de azért megállt.
Magas volt és keskenyvállú. Az arca is keskeny volt és barna, mint a gyengén égetett
agyag, a szeme nagy és sötét. Leányságának érintetlensége nem bájolt, szinte ridegen
elutasított. Keményen lezárt ajka szavaknál többet hallgatott el.
Ung mégis elszánta magát. Mikor utána indult, Csen bálványszerűen felemelt jobb
kezével váratlanul jelt adott, hogy követheti, s lassú tekintetével már elparancsolta
nyomában mendegélő szolgálóit és a fegyveres kísérőket is.
Szótlanul, kettesben haladtak tovább.
Az ösvény eltávolodott a tó partjától. Tisztásra értek. Még mindíg nem beszélt egyikük
sem.
Ung egyre könnyebben lélekzett és szabadabban lépett, mintha ájult, sűrű levegőből
kezdene most kifele menni.
A rétből virágos domb emelkedett a kék égnek. Csen a dombon megállt. Keskeny,
magas teste, a hosszúszárú füvek és virágok sokszínű ingadozásában még
bálványszerűbbnek tetszett, mint azelőtt.
— Innen messzire ellátni — mondotta, mikor már jó idő eltelt.
Ung bólintott.
Előttük, a sárgaliliomos, sötét lápok között, akárcsak szétszórt szigetek világítottak fel
a megművelt várföldek kis darabjai. Kijjebb, köröskörül, mindenütt mocsaras
ősrengetegek vad gyűrűje zárta el a láthatárt.
Csen abba a lezárt messzibe nézett, mikor megszólalt:
— Mondjad nékem, te, aki a lápokon túlról jöttél...
A szava félben maradt. Felágaskodott a magas virágos fűben, és a távolba
hallgatódzva kissé oldalt hajlította a nyakát.
— Te is hallod?
A leány már türelmetlen méltósággal fordult Ung felé:
 — Miért nem felelsz? Mondjad, hogy mit hallasz?
— Madarak beszédét és a vizek sűrűiben szárcsák szárnya csapkodását... És a békák
dudálását is hallom.
Csen megrázta a fejét:
— Nem hallod azt, ami halkabb ennél?
Ung üres mosolygással tekintett a rét felé.
— Hallom a vadméhek dongását a virágokon.
— És nem hallod, ami még annál is halkabb?
— A szúnyogok zümmögését is hallom.
— Nem a szúnyogok zümmögése az! — tört ki a leány indulatosan, mint aki kincsét
védi, hogy el ne vegyék. — Nem szúnyogok... harangok zümmögnek... Ha úgy fordul,
olykor elhozza ide az esti fuvallat az erdőkön túlról, boldog donáták monostorából...
— Te! — kiáltott fel Ung —, Koppány véréből való utolsó vér, a templomi harangokat
hallgatod?
Csen nagy sötét szeme pillanatig riadtan nézett rá.
— Miért mondod ezt? Hiszen te keresztény vagy.
— Én azért jöttem ide a nagy Ugurhoz — felelte Ung végtelen komolyan —, mert a
régi hit erejét keresem.
— Én az új hit erejét keresem — mondotta félhangon a leány. — Titokban
asszonyanyám is keresztény volt, de ő régen meghalt, még kicsi voltam akkor, és alig
emlékezem az imádságokra, amikre megtanított.
Szinte gyűlölet futott át a tekintetén, mikor Ungra nézett:
— Másnak gondoltalak.
Egy darabig még sápadtan meredtek egymásra. Aztán elindult a leány, lefele a virágos
domboldalon a vár irányába. Csak a tó öblének égerfái alatt állt meg pillanatra.
— Volt egy keresztény rabszolga az udvarban, az mondotta nékem, hogy a vágy is
keresztel. Igaz ez?
— Igaz — felelte Ung —, s akiről beszélsz, az az ember lett volna, kit akkor vezettek el
a törvénytevés fája alól, mikor én idejöttem?
— Az — vetette oda Csen hidegen —, szökni akart, ezért is a farkasok vermébe lökték.
— És te nem szánod őt? — kérdezte Ung tűnődve.
— Megérdemelte, amit elnyert és csak rabszolga volt.
Olyan kérlelhetetlenül, olyan sötéten hangzott ez, hogy Ung visszahőkölt.
— Kemény vagy.
— Én önmagammal is kemény vagyok.
— Csen — mondotta Ung halkan —, a harangokat hallgatod, de nem tudod, mi a
szánalom?
— Nem tudom — szólt a leány közömbösen, és tovább ment a tóparton várakozó
szolgái felé.
Ungot megfoghatatlan zavarodás szaggatta. Pillanatig úgy érezte, hogy a
kereszténység nem a harangokban, nem is a templomokban, de talán a szánalomban
van. És az ő szívében végtelen szánalom volt ekkor a leány iránt.
Elment, pedig már nem akart tőle a maga számára semmit sem kérdezni. Inkább adni
szeretett volna valamit néki. Nem tudta, mit. Valamit... de ma az ő lelke is szegény volt.
Bent a vár udvarán áll az idő, a mozdulatlan időbe dermedve áll egy elzártságban
mindíg egymás közt folytatódó, önmagát ismétlő, kihaló maroknyi nép, és a nagy Ugur
törzsének utolsó sarja a harangokat hallgatja...
Ennek a napnak az alkonyatán küldötte el hozzá Aracsa üzenetét, hogy mielőtt a hold
felkél az erdők sűrűjéből, érette jön.
A hír hozója nem várt feleletet. Mire távolodó lépése is elhangzott, már csak a csend
áradt be az ajtón és az ablakon.
Ung egy darabig még bódultan meredt bele a csendbe.
Később odafent a vár fokán a tegnapi hang kezdett énekelni. Ma messze, boldogabb
ingoványok régi csodaszarvasáról énekelt.
Ung felágaskodva hallgatta. Szívében megint rohant a vér. Elkapta a vad hullám,
amelyik kétségbeesésben és lázadásban idáig hozta, és ellenállhatatlanul sodorta a
közelgő éjtszaka felé.
 XII.

A hold még a láthatatlanból küldte fel fényét maga előtt az égre. A vár alatt, a
mozdulatlan tó vizén már elindult a gomolygó éji párák nesztelen vonulása. A fülledt
hínáros sűrűkből kísérteties nagy fehér mének felhői ágaskodtak. Ezüstös
agancskoronáját emelve fehér ködszarvas suhant az ingoványok színén és a fák lombjai
között, mint fehér szent sólymok akadoztak a fátyolos libegések.
Ung az ablaknak támaszkodva régóta nézte az éjtszaka titokzatos varázskodását, s
akárcsak a gomolygó párák a tájban, álmodón benne is emelkedtek a rejtelmes képek.
Mióta él és emlékezik, a láthatatlan, a távol, az elérhetetlen vonta őt. Azt kereste,
mikor kisfiú korában keletnek fordult arccal a messzibe nézett a fű közül, az igézte és
hívta, mikor a pusztáknak nekivágtatott. És most minden feléje jön.
Mióta kergeti és várja ezt...
Ma átveszi a titkot, az ősi hit erejét és valóra váltja, amit eddig hasztalan akart.
Ő lesz a hordozója a szent titoknak, ő lesz hírnöke a magyar múltnak, amit a földön
utolsónak már csak a nagy Ugur tud.
Forró láng futott át rajta, és kigyulladtak benne mind a kioltott tüzek.
Aracsa kardja csendesen ekkor zörgette meg a külső falat.
Nesztelenül haladtak át az udvaron.
Távolabb is hangtalan sötétségek indultak többfelől, mintha a nyár küszöbén éjféli
misére menne a nép.
Ungot most, az őrfán túl, a két nagy kapubálvány között sem tartóztatta fel senki.
Úr Ugur elzárkózott udvarába értek.
Időtől fekete palotaháza komoran jött elő a sötétből. Szegleténél, a kimeredő
vaskarban, szurkos fáklya égett. Füstös lobogása a fatörzsekből rakott falban egy csukott
ajtóra esett. Erre nem volt ablaka a hosszan elnyújtózó háznak. Beljebb, egy sötét öreg
torony lábánál, fegyveres alakok látszottak a homályban.
Aracsa Unggal az ellenkező irányba ment.
Az erősen megépített gyepü falában boltozott átjáró nyílása fordult a szabadnak. Az
átjáró mélyében kifele ereszkedő ajtó hidalta át a vizesárkot a vár alatt.
Lépésük tompán dobbant meg a hídon. A túlsó oldalon már keskeny gyalogösvényen
haladtak tovább.
Itt szinte a várig ért el az erdő. A nagy fekete templom oszlopai között, mint zöld
lépcső vezetett le a mohos part a vízbe. Arrafele a sűrűség is lazult. Bálványkövek
fehérlettek a szent ligetben. Áldozati csészét tartó merev kőbálványok álltak a régi
sírhalmok tetején.
Ung a szent egyfa alatt egyszerre meglátta az elrejtőzött oltárt.
A vízen ekkor már fáklyás csolnakok közeledtek a lápok felől. Előresikló fények
világították meg a fák leveleit. Halkan loccsantak a partok és az evezők. A vár halászó
népei hálóikban hozták az elmúlt nap fogását. A rengeteg belsejéből száraz ágak halk
ropogása jött. Fáklyás vadászok tűntek fel a tölgyek alatt. Ketten vállukra emelt rúdon
elejtett farkast hurcoltak. Mások a rétek felől, a régi áldozati ménesből fehér lovat
vezettek oda. Fehér juhokat tereltek a pásztorok.
Gazdag virágokat, szagos mentát, nehéz zöld ágakat, pirosan aranyló érett
gyümölcsöket, nagy ivószarvakban szent források vizét hozták magukkal az emberek.
A jövevények ünnepi csendben vegyültek el azokkal, akik a várból tértek ide.
Az idegen vitézt nem látta egyikük sem. Mégis babonás elzárkózottságot vont maga
köré a különös gyülekezet. Csendes szóval beszéltek. Összehúzott szemmel többször
kémlelték a sűrűt.
A hold téveteg kezdődő fénnyel már megvilágította a vár egyik tornyának a tetejét. A
gyepübe vágott földtorokból hirtelen vöröses derengés vetődött ki ekkor az árok vizére.
Emberi alakok, erőlködve, régi nagy áldozóüstöt cipeltek át a leeresztett hídon. Az éji
istentisztelethez úr Ugur nemzetségének tűzhelyéről hozták a soha ki nem alvó tüzet.
Lépésük szerint himbálódva kapkodott fel az üstből a fény. Lobogó rőt szárnycsapásai
meg-megsuhintották a fák törzseit, az álldogáló emberek arcát.
 Aztán beledöntötték a tűzhordozók az oltár sok zsarátnoktól és áldozati vértől üszkös
medrébe az élő parazsat és a füst, mint a tűz imádsága, lassan emelkedni kezdett a
holdat váró égnek.
Keletnek fordult arccal már fölálltak az oltárnézők. Az áldozati maradékok verme
mellett letelepedett az odvas kőlapra az öreg garaboncos. Mezítelenre beretvált,
csimbókos zordon feje hallgatódzva hajlott előre. Melle behorpadt, s míg felhúzott
csupasz térdén fenegette koncoló kését, mozdulatlan szemében régi, végtelen messzeség
sötétlett.
Odakint ekkor érte el a holdvilág a gyepü falát. A vízárok felett, mint vertezüst,
felfénylett a nyirkos híd.
Elviselhetetlen feszültség terjedt a levegőben. Ung szívét hirtelen rettegés fogta el.
Még mélyebb lett a csend.
A vár irányából magányos lépések közeledése kezdődött el az éjtszakában.
Ott a hídon, mintha a felgomolygó éji párákból vette volna testét, már látszott a
holdfényben a közeledő.
Fehérbe öltözötten jött, mint a pásztorok meséiben a régi táltosok. Magas jelenésének
omló ezüstjében csak barna öreg arca volt száraz és sötét. Hosszú haja, mint fehér
selyem simult a fejéhez. Mellén lefolyó ősz szakálla elfedte egy darabon aranyövét.
Ung öntudatlanul visszalépett. Meghátrált az ő fensége előtt.
Ő az, akihez jött... Aki még mindent tud és semmit sem felejtett. Tudja az
őstáltosokról táltosokra szálló szent titkokat, őrzi még népe eredetének kiirtott rejtélyét,
ismeri magyarok életének elmúlt ezeréveit, hősies vándorútjuknak a keleti puszták
sivatag homokjában elmerült nyomát.
Nagy, egyetlen és utolsó.
Ung arca elsápadt a sötétben.
Majd átveszi tőle a múltat, és szétviszi a reménytelen országban a fennmaradás
erejét!
A fehér aggastyán ekkor érte el az oltárt. Jöttét énekkel köszöntötték az ő népei, és a
dalhoz kíséretül íjukon pengették az ideget.
Mire elvégződött az ének és minden elcsendesült, a szent berekben ájtatos lassú
mozgalom kezdődött. Mint egymást követő sötét hullámok, emberi alakok körvonalai
emelkedtek és hajlottak meg mélyen az oltár előtt. Ünnepélyes sorban most ajánlotta fel
áldozati ajándékait az éjtszakai nép.
De oltára magaslatáról a nagy Ugur az ajándékozás mozdulatával visszaadta nékik,
amit hoztak.
A garaboncos szomorúan, kérdőn mindíg újra feltekintett. Ilyenkor a szeme
fehérjében, mint hajdani áldozások emléke, fel-felvérzett a tűz rőt fénye. Az oltárnézők
bálványarca egész idő alatt mozdulatlan sötét bánattal meredt a nagy aggastyánra.
Aracsa felsóhajtott.
Már azok is az egyfa alá értek, akik csak erdei ágakat, a rétek jó szagú füveit,
virágokat, gyümölcsöket és ivótülkökben távoli szent források vizét hozták el magukkal.
Még semmi sem történt, de a szorongás köröskörül oldozódni kezdett. Hirtelen
megkönnyebbülés futott át a teremtett lelkeken.
A nagy Ugur lehajolt, és most átvette a felé nyújtott áldozati ajándékokat.
Égő fáklyáik fokát egymásután földnek nyomták ekkor a szövétnekhordozók. A fák
között mindenfele kialudtak a lángok. Egy időre elsötétült az egész erdő. Aztán csak az
oltáron égett a tűz.
Ettől kezdve, mintha varázslat szállta volna meg Ungot, megfoghatatlan elváltozásban
valószínűtlenné lett számára minden. Kábulatában már úgy tetszett néki, csak elmúlt
pogány idők bájolása ez az éjtszakai istentisztelet, és ő álmodja a szent ligetben a
csodálatos fehér jelenést, s álmában hallja az imádkozó nép énekét.
Titokzatosan zengett az erdő, és a zengés az ég boldog istenét dícsérte, az ősök nevét
kiáltotta a magasba. Messze ősök nevét, akiknek hírét nem tudják többé odakint. És ezek
itt, segedelmüket kérték, hívták, szólították őket, a napistennek fiait, s a távol kelet örök
honvágyával régi otthonuk földjeiről, folyóiról és pusztáiról énekeltek.
 Az oltárkő medréből már fűszeres füstje kelt a halk nesszel zsugorodó erdei lombnak,
füveknek és virágoknak. Leves gyümölcsök hasadtak sisteregve a tűzben. Hűvös források
odaöntözött vizét itta fel a láng.
A felszálló gőzökben emberfelettinek látszott a nagy Ugur alakja. Szent révületében
áldásra emelt két keze a holdfényes füsttel emelkedett az égnek. És mintha földöntúli
fensége ekkor kört húzott volna körülte a levegőben, vallásos félelemmel, megrendülten
hátrálni kezdett a nép.
Elindult az öreg garaboncos. Kimozdultak helyükből az oltárnézők, és elhajtották
magukkal az oltárnak szánt áldozati állatokat. Mögöttük komoly renddel vonultak az
emberek, hogy az áldozatot áldomással szenteljék meg a vár udvarán.
A cserjés sűrűjében fojtottan szólt át Ung irányába Aracsa hangja.
— Megláttad őt és többet ne várj. Mióta úr Ugur a nehéz föld alól életre kelt, vérrel
már nem áldozik, és csak ezenképpen hozza le a mi istenünk hatalmát. Gyerünk.
Mentében még intett Ungnak, hogy kövesse.
De ő mozdulatlanul, bűvölettől kötözötten meredt az oltár felé.
Nem vette észre, kinek a keze takarta le pernyével a zsarátnokot, csak azt látta, hogy
mióta az áldozókőről eltűnt a tűz, a nagy aggastyán alakja csodálatosan egyre jobban
megmutatkozik neki.
A hold már felhívta udvarába az éji párákat. Fénye a falombok résein át most tisztán
hullott a táltosra, és ezüstjében, mintha egyszerre a regék fehér ménjének képe is ott
remegett volna az oltár mellett...
Ung ekkor tépte ki magát a sűrűből. Átszakította a levegőben a bűvös kör vonalát, és
sebesen úgy futott előre a füvön, mintha megvilágított hegy élén futna, fent magasan az
élet felett. Pillanat se telt. Már térdre vetette magát az aggastyán előtt.
Révületéből rezzenve riadt fel a nagy Ugur, s mint merénylettől sértett király, ökölbe
szorította a két kezét. Szeme belevillant a sötétbe. Tekintete a szolgáit kereste, hogy
fogják el, irtsák ki ezt a vakmerőt.
— Uram — tördelte Ung megrendülten —, ne űzz el magadtól, mert régtől fogva jövök
én tehozzád.
Az esdeklő fiatal hang már jó ideje szétfoszlott, mégsem változott semmi. Ung várt és
tudatát homályosan megérintette a csodálkozás. Hát nem rohannak rá a sűrűből, és ők
így egyedül maradhatnak?
Lehajtott feje felett a szenvedés és a reménység könyörgésével nyújtotta a fehér
táltoshoz két összekulcsolt kezét.
— Hallgass meg, nagy és hatalmas úr! Túl az erdőkön kihal a te véredből való ősi nép,
mert rajtunk már sem Isten, sem ember nem segít. Ezért add át nékem a régi hit
elveszett világosságát és erejét. Mentsd meg veszendő népünket általam...
De a félelmes csend még mindig folytatódott, és a kétségbeesés őrjöngve verni kezdte
Ung szívében a hiába múló időt.
Hát mégsem az ő küldetése, hogy szétvigye innen az utolsó tüzet?...
A várakozás gyötrelmében verejték lepte el a homlokát.
Nem értené az ő szavát a táltos, a bölcs és varázsló, múltak tudója, csillagok és
oltárok ősi nézője, jövendők és álmok jelentője, aki még a fák, a vizek, a madarak és
füvek nyelvét is érti?...
Ung válla megvonaglott, mintha valami odakintről, a bűvös körön túlról megrázta
volna. Az ösvényen futó lépések közeledtek, jönnek!... És így csak a halál futhat felé.
A nagy Ugur lehajolt ekkor hozzá és fejére tette a kezét.
Ettől a mozdulattól hirtelen megálltak a lépések. Aracsa leeresztett kardjával
döbbenve hátrált vissza a sűrűbe.
Az aggastyán könnyű keze elnehezült Ung fején, aztán jelt adott, hogy felkelhet az ő
színe előtt.
Ung ráemelte a szemét, és ebben a pillanatban minden boldogtalanságával esdekelt az
elzárkózott múlthoz a jövő.
— Nem tartasz méltónak? — suttogta szorongó aggodalommal, égő izgalomban. —
Elbocsátasz, így?
Tekintete ekkor találkozott először a nagy Ugur tekintetével.
 A csodálatos sötét szemekből a titoktartó mély Ázsia mérhetetlen rejtélyes
szomorúsága nézett rá. És míg a fehér táltos lassan emelkedő jobbjának mutatóujjával
megérintette fájdalmasan lezárt száját, tehetetlen lemondásban megrázta a fejét. Aztán
elejtőn aláhanyatlott a keze.
Ung szívverése a rémület kínjától pillanatra fennakadt. Megértette a balvégzet
mozdulatát. Nem tud beszélni. Néma. Időtlen a hallgatása. Elvették a hangját, akik az
életét nem tudták elvenni.
Őt pedig elborítja a nagy álom omlása, visszazuhan innen messzire, Kinga és az anyja
sírja közé, a puszta szülői udvar, az elkárhozott halottas urak, romvárosok reménytelen
temetőjébe.
Az aggastyán a régi áldással emelte két áttetsző kezét a roskadt fiatal fej fölé, és
elbocsátotta őt fejedelmi tekintetével.
Ung, mintha lába alatt megingott volna a föld, bizonytalan lépéssel hátrált a cserjésbe.
A szent fa kialudt oltárának csendjében magára maradt a mindígre hallgató titok, az
elnémult ősi eredet, a lezárt ajkú nagy múlt. Egyre halványuló alakja végtelen távolinak
tetszett az emberek életétől. A holdfényhez, a lombok és vizek éji ezüstjéhez volt
közelebb. Már a kifürkészhetetlen örök természethez tartozott, és fehér jelenésével
együtt merült bele a régi vallás és az ősi eredet az erdők mélyébe, a vizek közé, oda,
ahonnan egykor előjött.
Ung szeme előtt minden elvegyült és elenyészett a nagy Ugurral, és az élet új
reggelén nem találkozott vele többé soha.
 Tormay Cécile

Az ősi küldött

Harmadik rész

A fehér barát

(Budapest, 1937.)

I.

Ki zörget odakinn?
Senki sem felelt és a zörgetőkalapács sem mozdult többé a kapun.
Mióta az eltévedt lovas közelért, az erdős gerinc kis tisztásain szétszórt kunyhók bujkáltak
elő a gyöngülő világosságból. Valami árva hegyi falucska lehetett a hely. A fák között már egy
négyszögletes, zömök torony homályos körvonala is látszott, alatta csendes kőépület falainak
verődött az esti szélben lebegő lomb.
A mélyen lehajló ágak árnyékában, néhány szürke kőlépcsőnél, alacsony kapu sötétlett ki a
félköríves boltozatból. Aki belül volt, félszemét a kapufába vágott keresztformájú
világítónyíláshoz szorította és figyelmesen kémlelte az utast. Sehogysem értette, miért nem
zörget újból, ha már olyan régen vesztegel.
„Békességes tűrő embernek látszik,” — gondolta magában s a bezárt ajtó mögött még egy
Miatyánkot mondott a saját lelke üdvösségéért és azért is, hogy a másikat próbára tegye. De
amannak odakinn aligha volt sietős a dolga. Mióta lenyúlt a zörgetőkalapácshoz, mozdulatlanul,
hajlott háttal ült a nyeregben és úgy bámészkodott, mintha elfelejtette volna, mire vár. A
fékszár lefele fordult a kezéből. Elvétett lassú pillantásai érzéketlenül ütődtek bele az erdei
fákba. Nem fogta fel, amit nézett és arra sem gondolt, hogyan vetődött ő el ide a völgyek fölé.
Reggel még valamerre lenn poroszkált erdős, sík földeken. Délidőben szőlőhegyek alján,
fatornyokkal erősített városon ügetett át és a kapunál odakiáltották neki a strázsák, hogy a hely
Bertalan püspök úr Pécsnek mondott jó városa. A szűk utcákban nemesek, papok, polgárok,
egyházi fegyveresek, vásározó kalmárok lassú nyüzsgése hullámzott. A piactéren egy prédikáló
barát rémséges híreket kiáltott szét a népnek a tatárokról. Az utasok vendégfogadójában is
arról beszéltek az emberek, hogy nagy sokadalmak menekülnek át előlük a Dunán és befutnak
az innenső parti városokba.
A magányos lovasnak ezután megint mindegy volt, merre botorkál vele lesántult lova.
Mióta egy kísérteties, bomlott éjtszaka fakó virradatán kivezették a néma nagy Ugur
ingoványos, vad birodalmából az odavaló fegyveres emberek és komor tanakodás után magára
hagyták az erdőszélen, nem kérdezősködött többé senkitől. Egy darabig északnak húzódó
lovasok mögött kódorgott, majd böszörmény kalmárok karavánjaival érte el a Drávát.
Azután elmaradt mögötte lomha fekete bárkáival a folyó. Eltűnt tarka sátraival és bódéival a
rév, Eszék templomtornyai elmerültek a messzeségben. Ettől kezdve a lovas még
magányosabban, még céltalanabbul tévelygett az ismeretlen tájban és azt hitte, hogy ez mindíg
így lesz, mert ő amúgy sem érhet el többé soha sehová. Így vonul majd, vesztett csaták vitéze,
halálos csalódásban, egyedül. Vonul nappalokon, éjjeleken, végeláthatatlan hiábavaló utakon és
a lovára rászárad a bőr és az ő testére is rászárad a bőr, míg bolyong, bolyong reménytelenül,
kiverten egy pusztuló országon át.
A kőházban félrehúzták ekkor a kapun a reteszt.
A lovas felrántotta a fejét. Mit ácsorog? Mire vár? Az éhség és a kimerültség állította meg itt
az előbb s a sötétedő erdőkből az éjtszaka is mindjárt rázuhan.
Kezével átemelte térdét a lova marja felett és féloldalt ültében lecsúsztatta testét a
nyeregből.
A kapus, kevéssé kihajolt az ajtó táruló nyílásán. Tagbaszakadt, kéken borostás állú,
szélesszemű ember volt. Térdigérő, durva szürke ingét kötél szorította a derekához.
 Eddigre már egy másik is előjött és megfogta a lovat. A hegygerinc elszórt kunyhóiból
többfelől nagyhajú, őszszakállas öregek néztek ki a kései jövevényre. De a kapus már befele
tolta őt és elreteszelte mögötte a kaput. Előtte szegényes, hosszú folyosó nyújtózott bele az
ólmos homályba.
A folyosó egyik oldalán, az apró ablaknyílásokban madarak fészkeltek, átellenben a másik
oldalon, egymást követő alacsony ajtók sora látszott a falban.
Az utas hökkenve nézett oda.
— Miféle hely ez? Hallod-e! Ki a gazdája eme háznak?
— Az Úr Jézus, — felelte a kaputartó ember békességgel, — merthogy az irughegyi remeték
Szent Jakabról mondott kolostorháza ez.
— Kolostor? — hörrent fel az idegen és kérdőn ágaskodó szemöldöke kínlódva akadt fel a
homlokában.
A kapuskamra mellett, a fal mély átjárójából, már odahallatszott a kolostor belsejéből a
Vesperas esti himnusza. Templomukban a lámpagyújtás Horáját énekelték a barátok.
— Eressz ki! — ordította az utas, — nyiss ajtót! Féktelen izgalommal fordult a kapunak: —
Nem akarok itt maradni!
„Megszállott lehet ez,” — gondolta a kapus borzadva és magasba lendülő kezével keresztet
vetett utána a levegőn át. De mikor az idegen már a reteszt is tépni kezdte, odaugrott hozzá és
gorombán elkapta a vállát. Visszarántotta. Durva ujjai belevájták a vasinget egy hegedő sebbe.
Az utas felszisszent. Kínjában eltorzult a szája.
— Hozzám ne nyúlj, te!
— Hát, — dörmögte az ember, — ha sebesített vagy, mért akarsz könyörületes
remetetestvérek házából éjtszakára az erdei vadonba kimenni?
A vastag fal boltozatos mélyéből fatalpú saruk heves kopogása közeledett. Apró lámpásaikkal
kanyarodtak ki a vecsernyéről jövő barátok. Megvilágított szakállas arcok nyomultak előre.
Ijedten kérdezték egymást a szokatlan zajongás felől. Akik elől álltak, suttogva feleltek hátra.
Valaki belemordult a nyugtalanságba:
— A páter priorhoz vezessük!
— A káptalanházba...
Az idegen szemében indulatos, vad gyötrelemmé lett a tiltakozás. Menni akart innen. De a
kolostorbeliek már olyan szorosan vették körül, hogy hiába taszította őket a könyökével. A
barátok lassan induló gyűrűje vitte magával. Kézben emelt kis lámpáik szűkös fénye
bukdácsolva terjedt előre az egyenlőtlen kövezésen.
A folyosó vége ajtónyílásba torkollott s a küszöbön túl már inkább csak egyhelyben tapogtak
a nehéz barátsaruk. A behozott apró olajoslámpák pislogásai illanó világosságot szórtak szét a
kezdetleges, csupasz káptalanteremben. Szemközt feszület lógott a mezítelen, nyers köveken.
A falak alján keskeny kőpadok igazodtak a zegzugos szegletekbe. Középütt, a boltozat alacsony,
zordon ívelései mélyen lehajlottak az egyetlen, durvatörzsű zömök oszlopra.
Az oszlop árnyékából szikártestű, öregedő szerzetes lépett bele a lámpák lobbanó kis
fényébe. Merev, fekete daróckámzsája felett fehéren havazta be a fejét sűrű ősz haja, mellét
szétáradó szakáll havazta be. Szemöldöke, mint a hóharmat világított ki kérges homlokából.
Mindannyian felé fordultak. A perjel az oszlophoz állt, mint őrséget tartó kemény öreg
harcos, aki a kolostori békességet akarja védeni. Hidegfényű szürke szemét jóideig pislantás
nélkül szegezte az idegenre.
— Mi néven szólítsalak?
— Ungnak hívnak, — felelte kurtán az utas.
— Honnan jöttél ide?
A jövevény messze tekintettel tétovázott a levegőbe.
— Amonnan... a túlsó partról.
A barátok között nyugtalan suttogás borzongott át.
— Miféle helyről beszél?
Az utas felrezzent:
— A Dráván túlról jöttem, az ingoványos nagy erdőségekből... és annakelőtte ott jártam,
ahol elpusztultak Béla királynak hadai.
— Ott jártál? — A perjel megint mozdulatlan tekintettel figyelte őt, majd a barátokra nézett.
Nem tűrte, hogy világi dolgok háborgassák a kolostor békességét. Csontos kezével jelt adott a
testvéreknek. Egyedül akart maradni a jövevénnyel.
 Egyik atyafi letette lámpását a földre, egy másik is letette a magáét, aztán mind elmentek.
— Most pediglen mondjad, amiket láttál, — szólt oda Ungnak a perjel.
Az ajtó előtt, kinn a folyosón, összedugták fejüket a barátok.
— Hallottátok miket beszélt?
— És miért felelgetett oly zavarosakat ama vitéz?
Túl hosszú kámzsájából hirtelen kiágaskodott ekkor egy egérarcú kis szerzetes és fürgén
körülnézett.
— Talán nem volt bizodalommal a mi sokaságunk iránt.
— Avagy nemigen jó helyről jöve el ide, — mormogta epésen egy rosszkedvű atyafi.
Az alacsonynövésű, szelíd méltatlankodással tekintett fel rá.
— Ó fráter Villermos, miért kerülnek a te elmédből mindíglen ily kedvetlenítő dolgok elő?
Villermos testvér kesernyésen forgatta szájában a szót:
— Mert ha eme jövevény nem ölt felső rendből való embert és templomot sem rabolt ki,
miért akart innen bejövetele után erőnek erejével legottan kimenni?
Erre senki sem tudott felelni.
A folyosó madárfészkes ablakaiban elcsendesedtek a madarak. A kolostor körül már egészen
besötétedett az erdő.
Benn a káptalanteremben komoran hallgatta a perjel a kései utast. De azért, miközben
hallgatta, mind erősebb bizodalom mutatkozott az arcán. Elvétve bólintott is egyet. Aztán
beletaszította a két öklét a kámzsája bő ujjába és maga elé meredten dörmögte:
— Ezenképpen mondta el nékem Bertalan pécsi püspök is a hadaknak és a királyságnak
romlását. Mert a püspök is ott volt s csakis a Szent Lélek kegyelméből menekedett ki László
ispánnal a tatárok markából.
Mikor megint felpillantott, észrevette, milyen fakó és elkínzott ennek a fiatal utasembernek
az arca. Talán a fáradtságtól, az éhségtől, vagy az álmatlanságtól?
— Most eleséget adatok néked, annakutána pediglen Isten nevével térj nyugovóra.
Ung körül egyszerre megmozdultak a kolostori falak, jöttek és beszorították.
Kétségbeesetten taszította neki két kezét a levegőnek.
— Páter prior, ne adass nékem se eleséget, se szálláshelyet. Nem maradok itt!
— Nem maradsz itt?
Ung teste ferdén elhajlott és inogni kezdett, mintha mindjárt elzuhanna.
— Fráter Lénárt! — kiáltott a perjel a folyosó irányába s előrekapó mozdulattal megmarkolta
az oszlopnak dűlő idegen vitézt.
A kis ispotályos lihegve törtetett át a befele tolongók sűrűjén.
— Páter prior... beszélte a kaputartó... sebesített ember emez...
Az utas szeme ekkor már olyan volt, mintha nem látná azokat, akik nézik.
A perjel hozzá hajolt:
— Bizony, az Úr Jézus terelt be ide.
— Csakis ő, — integetett fráter Lénárt, — és mi, az ő szolgái, hogyan engedhetnénk el téged
betegen, ily éjjeli órában.
Ung később sohasem igazodott el, miképpen került ő a káptalanteremből abba a kis cellába,
amelyből sem másnap, sem a következő napokon nem tudott elmenni. Minden összekavarodott
a fejében és arra sem emlékezett, hogy fráter Lénárt volt mellette azon az első éjtszakán. Mióta
hanyatt esett a keskeny, kemény szerzetesi ágyra, akármi történt is, nem nyitotta ki a szemét,
noha Rókus, a szolgáló testvér, megborzadt, mikor a vasinget lehúzta róla.
Fráter Lénárt még jobban odavilágított az olajos lámpával. A két barát feje összekoccant az
utas válla felett.
— Az édes Jézus bizony kemény természetet adott ennek a vitéznek, hogy ezt így elviselte,
— mormogta az ispotályos és a cellaajtó kőbevájt kis mélyedéséből szenteltvizet merített a
sebre.
Másnap fráter Lénárt, miután a templomban buzgó imádságokkal felkészült a gyógyításra,
egy füles serpenyőben parazsat vitt be a sínylődő vitézhez. Két markos szolgálótestvér lefogta a
beteg kezét, lábát, hogy ne mozdulhasson, az ispotályos pedig, sok fohászkodás közben horgas
vassal kitépegette vállából a vadhúst és a húsba benőtt páncélgyűrű karikákat. Végül a
parázson tüzesített horgasvassal jó erősen kiégette a rossz helyet. A sebben sercegve sistergett
a kampó izzó vége. Az eszméletlen beteg ordítása hallatszott az egész kolostorban.
Kinn a kertben, a folyosón, a kapunál, a konyhán, pillanatig riadtan mindenütt felnéztek az
atyafiak és magukban ekkor kezdtek el imádkozni az idegen vitézért az irugi barátok.
Az elkövetkező napokon és éjtszakákon a jámbor remetetestvérek gyülekezete közös
ájtatosságokkor, az oltár előtt is, könyörgéseibe foglalta a jövevény felgyógyulását.
Fráter Lénárt leejtette a kezét, ha a sínylődő vitézről kérdezték.
— Csakis tatárméreggel megkent bárddal hasíthatták bele azt a sebet.
A barátokban elhűlt a vér.
Cellájában úgy rimánkodott ezalatt magában a beteg, hogy eresszék el innen, mintha
szétszakadna a szíve. A kis ispotályos pedig mondotta a folyosón, hogy már mindent megtett a
gyógyítására. Zsályát is tömött a szájába, ám ettől is még inkább megbetegedett s vagy
olyanokkal vádolja magát, miket keresztény lélek nem enged ki a száján, avagy semmi
beszédre nem szól és a lelke eltávolodik a testéből, rázásra se mozdul, eleséget se kíván.
Fráter Villermos fanyar képpel ingatta a fejét. Szerinte csakis az ördög férkőzhetett az idegen
vitézbe.
Mindannyian rettegve hallgatták.
Később a káptalanházban mégis arra a belátásra jutottak, hogy a beteg vitéz, ha nem is
tudja mondani, földi orvosságok helyett bizonyosan mennyei orvosságot kíván. Miért is a perjel
Tertia után feladta rá az utolsó kenetet.
Ung azon a napon és a rákövetkező éjtszakán nyugodtan aludt. Mikor felébredt, nem tudott
semmiről.
Ettől kezdve jobb hírek szállingóztak róla a kolostorban, de azért a beteg cellája előtt
továbbra is kereszttel jelölték magukat a testvérek. Az ajtón is csak egyenként dugta be a fejét
hol egyik, hol másik atyafi és nem vette közülük senki sem zokon, hogy ilyenkor mindíg falnak
fordított arccal fekszik az idegen s ha kérdezgetik, oda se figyel. Hozzá lopództak, meghintették
szenteltvízzel, nehéz kezükkel érintették a homlokát, aztán hátra szóltak a többinek, hogy
csendben maradjanak és örvendeztek magukban, mert Isten irgalmából mégis csak jóra
igazodik az ő betegüknek az állapotja.
Mire az utolsó is elment Ung kifelé fordult és elkínzottan felnyögött. Vádolta őt a hely
védelme, a barátok irgalmaskodása. Mióta tudatára ébredt, hogy hol van s hogy az Úr Jézus
szolgái ápolják, egyre nyomorultabbnak érezte magát és szégyelte, hogy él. Pedig valamikor
népének harcát akarta vezetni a pusztulás és az elmúlás ellen... és hová jutottak azóta az ő
napjai? Magánya és kivertsége végleges. Megmásíthatatlan az ő halálos csalódása... Félkézzel
marcangolta maga fölött a levegőt, birkózott vele. Valamit meg akart fojtani, ami nem látszott
és a lihegése ijesztően hallatszott a kamrában.
Fájó fejében döngtek és égtek az erek. Tágra meresztette szemét a sötétben.
Nincs többé helye sem a földön, sem a másvilágon! Az élet borzalma érthetetlenné vált
számára. Kínjában összeszorította az öklét. Azért mégis kimegy abba a borzalomba! Megint
kimegy. A kardja még megmaradt! Lázas tekintete akaratosan az ajtónak fordult, de
felkapaszkodó teste mindíg újra visszaesett és az ajtó mélyebbre hátrált a boltozatban.
Még várnia kell! Holnap, holnapután... Közben sűrű ködön át hallotta a hajnali és estéli
harangszót, a virrasztó barát zsoltározását, az ébresztő fráter éneklését, az imádságok távoli
zsongását és ablaka alatt az éjtszakai istenszolgálatra vonuló szerzetesek lépéseit. Néha a kapu
zörgetőjének kemény csapkodása kalapált a fején, néha a retesz zökkenése rándult át a torkán.
Vándorló zarándokok, koldusok beszéltek odakin. Egy reggel a klauzurán túli világból jókedvű,
paraszti leányhang kiáltott be a kolostorba: — Felhoztam az új cserépkorsókat!... Megyek mán,
mindent leraktam a küszöb elé.
Mire esteledett, bejött Unghoz a kékszemű, szőke fráter Fridrik, aki írástudó volt. Illés
testvér, a szélesvállú, nagydarab atyafi is eljött, aki napközben kőből és fából ékes képeket
faragott a templomban. A mezei munkából és a kolostori majorságból visszatérő testvérek
erdők rétek és istállók szagát hozták el magukkal. Olykor mézet és vadvirágokat és túrót is
hoztak és tehenekről, juhokról és méhekről beszéltek.
Ung sohasem kérdezett semmit. Olyan volt ő most, mint aki istenkísértő meredekről lezuhant
s csak arra vágyik, ne bolygassák már, ne mozdítsák leszédült testét, ne akarják felemelni tört
tagjait.
De mikor a barátok mind elmentek, még benyitott fráter Lénárt is égő lámpásával a kezében.
Kis, guggoló mozdulattal letette a lámpást a fal mellett a földre s miközben szenteltvízzel
mosogatta a lázbeteg vállát, hogy elnyugtassa, gyakran mesélt. És mert ő egyébről nem igen
tudott, hát mindíg a rend alapításának kezdetét mesélte
 — Tudni méltó, — mormolta ájtatosan, — minekelőtte kolostornak való helyet foglalt itt a
gyülekezet és még remete Szent Pálnak módjára barlangokban laktak az első remeték e
hegységnek rengeteg erdőiben...
Ung fáradtan lehúnyta a szemét.
— Mert ama régiek, suttogta fráter Lénárt, — miképpen a kelő nap sugarai, elsőben a hegyek
csúcsait árasztották el szentségükkel és csak annakutána szállt le az ő világosságuk a
völgyekbe, hogy dícsérje az Urat.
Aztán valamelyik estén olyan szépen tudta elmondani, mily szabadok és boldog örvendezők
voltak a szent jámborok a szűzi erdőségekben, hogy Ung egy pillanatra feltekintett.
A kis ispotályos fráternek átmelegedett ettől a szíve. Gyorsan leült az ágy mellé a földre és
tovább beszélt. Beszélt... majd váratlanul elszomorodott.
— Ám idővel a gonosz Lélek, minden jónak ellensége, nem hagyta ezt ennyiben. Mikor hiába
kísértette incselkedéseivel a hegyen lakozó remetéket, hát lelopakodott a völgyekbe,
besettenkedett az udvarokba, végül már a pécsi városnak kapuján is besettenkedett és a
kutaknál, ahol az emberi teremtések egymással szóba ereszkednek, oly rút beszédeket hintett
szét, hogy többen ócsárolni kezdték a szentéletű remetéket.
Kis egérarcát figyelmesen fordította a vitéz felé, vajjon akar-e végre valamit mondani? Ung
konokul hallgatott. Fráter Lénárt vigasztaló hangon vette fel a szót:
— Kérlek szeretettel, ne add magad búsulásra, mert az Úr végezetül minden rosszat jóra
fordít az ő választottjai számára. Ezért is Bertalan püspök úr amaz időkben, Isten indítására
több diakonusokkal és klerikusokkal sietséggel kilovagolt az ő városa kapuján, hogy
meggyőződjék, mi igaz a rút híresztelésekből. Kegyesen látogatta az elhagyott helyek
barlangjaiban a remetéket, szóbaereszkedett velük és hallván, miket ők mondottak, felette
örvendezett, mert látta az ő szentségüket. Miért is javalta nékik, gyülekezzenek össze
kolostorban, tanuljanak meg közösen imádkozni és tanítsák példájukkal istenes életre és az
erdők okos irtására s a földnek jó mívelésére a tanulatlan népet.
— És ők mindenestől otthagyták szabadságukat? — kérdezte a sínylődő vitéz elgondolkozva.
Fráter Lénárt arca felderült, hogy a Szent Lélek sugallatából olyant mondhatott, amivel mégis
megszólaltatta az ő hallgatag betegét.
— Ó, nem tudod te, — áradozott elragadtatottan, — mily édes a gyarló földi szabadságot
mindenestől az Úrnak adni, ki az ő kolostorának falai között megóv a Gonosznak, a
fenevadaknak, latroknak és hegyi viharoknak ragadozásaitól! — Kis ideig lesütötte a szemét. —
Jóllehet az első remeték kezdetben vonakodtak a mesterséggel rakott falak oltalmát elfogadni.
Felső rendből való nagy nemesek és hatalmas világi urak voltak ők egytől-egyig, kik azért
bujdostak a hegyekbe, mert megvetették az emberek társaságát és szerették a magány
szabadságát.
Fürge kis mozdulattal az ágy irányába pislantott,
— Mondtál valamit?... Nem... Semmit sem szóltál?... Pedig úgy hallatszott. — Oldalvást
hajtotta a fejét és az arcát felhúzott térdének támasztotta. — Hát akkor tovább mondom...
Mondom,... mert hogy mire Bertalan püspök úr itt ez irugi hegyen megrakatta kisded
kolostorunkat, adván Irug faluban egy malmot udvarral és adván a Kövesd patakot is vizével és
halaival az Egyház szolgálatának költségeire, mind több jámborok lemondtak a remeteéletről.
Akik pedig az új közösség szokásának ellene voltak, a kolostor körül építettek maguknak
kunyhót. Végezetül aztán, mikor a jó püspök gyakorta látogatta konventünket, mondván, hogy
ő maga a mi priorunk és püspöki tartományából páter Antalt subpriornak rendelte ide és
kőfaragó fráter Illést és könyvíró fráter Fridriket is felküldte és engem, az Úrnak mindeneknél
kisebb szolgáját is felküldött a pécsi Szent János vitézek ispotályából, addigra a remeték majd
mind belenyugodtak, hogy ezentúl a jó püspök akarata és írott regulája szerint legyen és ők
eme helyen gyülekezetben imádkozzanak, bőjtöljenek és virrasszanak az édes Jézusnak
dícséretére.
Fráter Lénárt felrezzent a szava nyomán támadt hosszú csendességtől. Csak most jutott
eszébe, hogy nagyon régen volt, mikor a beteg vitéz begörbített félkarját a szemére hajlította.
— Elaludtál? — és azt hitte, hogy álomba beszélte az álmatlant. Nesztelenül felállt,
megmártotta kezét az ajtó melletti szenteltvíztartóban és mosolygott mikor kiosont.
Másnap az éjtszakai Silentium előtt, fráter Lénárt megint benyitott Ung cellájába. Túlhosszú
kámzsájában, kis guggoló mozdulattal letette pislogó lámpását a fal aljában a földre s mint
tegnap és azelőtt, a rend alapításáról beszélt.
 — Csodákkal segített minket akkoriban az Úr, — kezdte mondani és lekuporodott az ágy
mellé, oldalt hajtotta a fejét, úgy nézte Ungot egy darabig. — Gyakori csodákkal segített, —
egyszerre megborzongott, — jóllehet sok ellenkezést tett az ördög, hogy akadályozza a kolostor
alapítását. De mert mind magyarok voltunk, az ellenkezéstől csak még nagyobb erőre kaptunk,
noha a Gonosz is megátalkodott volt és nem hagyta magát. Sebbel-lobbal kirontott a
hegységből, ledöntött egy nagy fát a templomra, erős mennydörgéssel köveket görgetett a
meredeken és mikor keresztvetéssel riasztottuk, hirtelen egy rosszacska fráter testébe bújt,
hogy annak szájával keltsen zavart kolostorunkban. Tudni méltó, azidőkben a gyülekezet már
nem szűkölködött semmiben, csakis a forrás volt messze e magasságtól, lenn a völgyben. Hát
mit tett az ördög?... Bizony, a rosszacska fráter beszédeivel a remeték közül többeket legottan
arra indított, hogy visszakívánkozzanak a hegységbe, hol is barlangjaik közelében bővizű
források fakadtak.
Fráter Lénárt ekkor a cella alacsony mennyezete felé emelte az arcát. Szemének olyan volt a
kifejezése, mintha egyenesen az égbe nézne.
— És most halljad vitéz és tudjad meg te is... Mert történt némi napon, mikor a fráter
remeték elégedetlenkedése felett örvendező ördög éktelen szélviharban dőzsölt a körülvaló
erdőkben, hogy erős zörgetés hallatszott a kapun, mire mi imádkozva mindannyian a
templomba menekedtünk. De oda is behallatszott a sietős zörgetés. És, nehogy te most itt
felette megfélemedjél, eleve megmondom, hogy egy jó vándor jött ki a hegyekbol s ő volt az,
aki zörgetett. Ám mi, nagy szorongattatásunkban, soká késlekedtünk kaput nyitni, mire a kapu
magától megnyílott. Mondotta ekkor a vándor: Isten nevében elégítsük meg az ő éhségét és
szomjúságát. Mind törtünk a kenyerünkből az ő megelégítésére, de mert az ördög dőzsölése
miatt reggel óta a forráshoz lemenni nem tudtunk, a korsók üresek voltak az egész kolostorban.
Mire megintelen mondotta a vándor: ha vajjon mégis találtatnék közöttünk oly jó lélek, ki a
szélviharban a forráshoz kimenne? Erősen rettegtünk, de azért ki-ki kezébe vette a korsóját,
mire mondotta páter prior, hogy mi szolgáljuk a jó vándort, míg ő vízért kimegy.. Csakis fráter
Modestust vette maga mellé és miképpen mondotta, kiment. Am fráter Modestus fáklyáját a
Gonosz tüstént nagy széllel eloltotta s míg ők ketten odajártak a sötét erdőkben, egész idő alatt
rémségesen üvöltözött. Mi azonközben buzgóságost imádkoztunk és a vándor is velünk
imádkozott. Minek utána később páter prior szerencsésen megtért az ő kísérőjével, a jó vándor
megáldotta a korsóban a vizet, mondván: „Isten fizesse meg”. Mikor aztán reggel Primára
mentünk, a korsó a belső udvaron állott a földön, víz áradozott belőle és körülötte harmatos
volt a fű. A vándort pedig senki sem látta többé.
— Ki volt a vándor? — kérdezte Ung hirtelen.
— Utóbb, — suttogta fráter Lénárt szinte túlvilági lángolással, — mikor ásni kezdtünk ott,
ahol a korsó állt, forrásvízre akadtunk ily magasan a hegyen. — A barát szeme könnybelábadt:
— Aldassék érte az áldott Jézus neve.
Most soká tartott a csend.
— Fráter Lénárt...
A fal alján sercegni kezdett a mécses. Ung belenézett, a lángba.
— Adj innom fráter Lénárt.
— Enyhítse meg a jó Vándor a te szomjúságodat, — mondotta az ispotályos és a beteg
szájához nyomta a vizes korsót. De Ung már mereven ingatta fejét a szalmán.
— Nem kell.
— Majd később, — szólt a barát alázatos türelemmel. Halkan csikordult az ajtó. Az alvó
kolostorban elhangzottak az utolsó lépések. Semmi sem mozdult, csak a dormitorium küszöbén
morzsolta tovább álmosan a soros virrasztó az időmérő zsoltárt. Ezen az éjjelen felhős volt az
ég a kolostorkert felett. Az elfátyolozott csillagzatok elrejtették az órák állását. A virrasztó fráter
hát egyre ismételte ugyanazt a zsoltárt, tízszer, húszszor, százszor mondta... míg majd
lassanként annyit mér meg vele az időből, hogy a toronyban megkondulhat az első harangszó.
Ung még mindíg nem aludt. Mióta egyedül maradt, megint elkapta a forró láz, parázsló testét
megint sodorta elmúlt éjtszakák vad, tüzes folyója és ilyenkor a hátrasuhanó part felett, mint
eltiltott régi bálványkő, gyakorta egy asszony jelenése állt. Elsötétülő magányban állt ott Bíbor,
a bűbájos asszony s mind halkulóbban kiáltott utána: várunk, várunk!... És most már mindégre
hiába vár!
Verejték csorgott a lázbeteg homlokáról. A tűzfolyó már ismerős tájak között rohant. A
fekete láthatáron, mint véres stigmák, égő templomtornyok keresztjei izzottak bele a boltozatba
és a pusztákon mindenütt a sárgaképű mongol halál lovagolt... Ung felordított... A nádasokban
kísérteties bujdosók osonnak... úttalan erdőn menekül a király... s őt éji párákba omlott álmok
örvényei körül görgeti körben az égő ár. A nagy Ugurral pedig már az örökkévalóságig hallgat
népének fenséges rejtélye. Az elnémult titkot nem érinti többé a mulandóság.
Ung halántéka mögött összecsaptak a lángok. Két forró keze egymásba fogódzott a melle
felett. Kínjában, rég elhalványult imádságok zavaros szavai töredeztek össze kiszáradt ajka
között. Hallgatódzni kezdett. Mi az, amit mond? A szája vad rándításával ellökte magától a
szavakat. Nem... nem így!... Nem most, mikor segítségre szorul, nem tud ő ínségben
visszakúszni oda, ahonnan lázadón elfutott... Közben pedig lenyúlt az ágy fejénél a földre.
Fráter Lénárt odaállította a korsót, mielőtt kiment. Erőlködve kereste a sötétben. Mohón ivott,
aztán a tenyerébe loccsantotta a jó Vándor forrásának a vizét és beledöntötte forró homlokát.
Akkor is így feküdt a szalmán, féloldalt görbülten, kezébe szorított fejjel, mikor kinn, a
szürkületben, már elindult az ébresztő fráter és énekelve költötte álmukból a testvéreket:
— Venite exultemus Domino...
Ma fiatal baráté volt a hang. Örvendezőn, tisztán lengedezett, mint csöngetyű, melyet
odakinn az ébresztő mentében, jöttében meg-megcsengetett az alvó ajtók előtt.
— ...in hymnis et psalmis jubilemus ei, — hallatszott, mikor megint közel ért.
— Deo gratias! — felelték a kinyíló ajtókból a barátok és lépések kezdődtek sokfele.
— Siessünk hálát adni az Úrnak, hogy megintelen megnyertük az életet!
Ung maga sem tudta hogyan jutottak eszébe a szajnamenti kolostor ébredései a sok idegen
között, ahol mindíg virradattal eszmélt rá legsajgóbban a saját idegenségére. És itt...
Milyen jól ismerte a hangokon át ennek a hegyi kolostornak a napjait és éjtszakáit, halk,
hajnal előtti mozgalmát, mely megelőzte a folyosó kis ablaknyílásaiban fészkelő madarak
ébredését.
Már a kolostor belsejében folytatódtak a lépések. Ablaka alatt felvont csuklyával vonultak a
barátok a keresztfolyosón, hosszú sorban párosával, ketten-ketten.
Tegnap is így volt, holnap is így lesz.
Most nem borzadt ettől. Kimerültsége belezsibbadt a mindíg visszatérő megismétlődésbe.
Pedig a Tiszamentén, a messze keleti határig, tövestől szaggatja ki a vihar a templomtornyokat
s elsöpri a földről az emberi hajlékokat... Itt csend lesz délóráig és megint csend lesz
Vesperasig, aztán bejön kis lámpásával fráter Lénárt és a rend kezdetéről mesél.
A kapu irányából szokatlan zaj vetődött el hozzá.
Az erdőn lópaták dobbanásai közeledtek. Megálltak a kolostor előtt és a lovasok erősen
csapkodták a zörgetőt.
A kapus fráter kiáltozva futkosott. Mások is szaladtak a folyosón, a perjelt hívták. A
megnyitott kapun át beáradt egy hang odakintről:
— Salve fratres eremiti!
Ung felemelte a fejét.
Hol hallotta ezt a hangot?
A kolostor küszöbén most a perjel köszöntötte az érkezőket.
— Domus nostra te salutat.
Lépések közeledtek, elhangzottak. Ung még mindíg tűnődve nézett maga elé.
Hol hallotta?
Ez a nap más volt, mint az egyéb napok. Világi utasok, vagy zarándokok érkeztek? És az a
hang? — gondolta Ung. Vajjon visszatér-e még hozzá, vagy elmegy innen számára szótlanul?
Belső várakozása most ért fel az öntudatáig. Elcsodálkozott, hogy van még valami a világon,
amire várni lehet.
Napközben csak fráter Rókus, a fiatal szolgáló testvér jött be hozzá. Letette az eleséget ágya
mellett a gyékényre és félszegen azután is állva maradt.
Ung már ismerte őt. Betegségében többször látta ezt a laikust. Hirtelenszőke szemöldöke
alatt mindíg csodálkozott a szeme, hosszú arca rózsaszín és csupasz volt, csakis hegyes állán
pelyhedzett némi világos kis szakáll, olyasféle, mint a korai bárány szőre. Fráter Rókus eddig
még sohasem mert Ung előtt beszélni. De most valami nagyon fészkelődött a torkában, mert
hegyes állán izgatottan ide-oda mozgolódott a lenszínű kondri szőr. A száját is kinyitotta
egynéhányszor, mégsem szólt semmit. Megmártotta két ujját a szenteltvíztartóban és kiment.
Az ajtó nyílásakor hangok vetődtek be Unghoz. Emlékezete bágyadtan keresgélt ebben a
zsongásban, de az a reggeli hang most nem volt a többi közt. Lassankint visszasüllyedt
fáradtságába. Elaludt és elfeledkezett.
Alkonyattal fráter Lénárt ébresztette fel. Tenyerén tésztaneműt és kis agyagkorsóban bort is
hozott neki a testvérek ünnepi asztaláról.
— Tudni méltó, — lelkendezett az ispotályos, — kolostorunkat nagy tisztesség érte ma.
Özséb mester kanonok úr tért be ide fegyveres egyháziak kíséretében perjelünk látogatására.
A barát egy darabig várakozón leste a hatást, aztán bátortalanul folytatta:
— A magister követséggel van útban a pécsi püspökhöz... Sok hegységeken által lovagolva,
egyenesen Esztergomból jőve el ide mihozzánk.
— Onnan? — kérdezte Ung fásultan. Sose járt ott, nem ismert ott senkit. Aztán, mintha
hirtelen seb szakadt volna fel a fejében, Komáromra gondolt és a Dunára. Arra fut el a nagy
folyó, Esztergom felé. Kinga sírja alatt fut örökké és mégis vele marad, mint az időtlen idő...
Nem vette észre, mikor az ispotályos elhallgatott és kiment.
De a kis fráter lépései ma nem kopogtak odébb a folyosón. Valaki megállította odakinn. A
cella ajtaja előtt csendes beszéd kezdődött. A beszédbe a prior hangja is beledörömbölt.
„Talán engem tudakolnak?” — gondolta Ung nyugtalanul. — „Csak be ne jöjjön senki,” — és
a falnak fordította az arcát.
Mögötte halkan kinyilt a cella ajtaja. Valaki szólította őt a csendben:
— Mondották nékem sínylődésedet, miért is bejöttem a te vigasztalásodra.
Ung lesoványodott válla megrezzent. összehúzott szemmel hallgatózott maga mögé. Ez az a
hang volt! De mintha messzebbről jött volna, mint ahol az állt, aki beszélt és egyebet mondott
neki, mint ami hallatszott. Enyhítő, hűvös olajat öntözött a szíve égő sebére, a lelke poklos
parazsára, lágy hűvös olajat az ő végtelen magányára.
...Ego te absolvo...
Ki mondta ezt? Hiszen nem is mondta... Megzavarodott az elméje? Hogyan hallhat ő ilyent,
aki nem kér absolutiót, aki számára nincs feloldozás?
Egyszerre kifordult a cellának. Egy hátravetett csuklya sötétjéből előkelő, keskeny arc
emelkedett az esti szürkületbe.
Ung lélekzetvesztve meredt oda. Álmodik-e? Jelenést lát? Vagy ott gyötrődik megint a
komáromi éjtszakán, Kinga kis pitvarkamrájában és az a csodálatos, szomorú arcú barát néz le
rá, aki az ő haldokló párjának mondotta: — Ego te absolvo...
Egyszerre felrántotta őt az ágyon az izgalom. Szédülve kapaszkodott érdes, durva
pokrócába. Már tisztán és összefüggően látott maga körül mindent, feje a falnak esett, vértelen
ajka hangtalanul mozdult, aztán nem zárult le egészen és a némán megnyílt száj sötét vonala
még fájdalmasabb kifejezést adott lesoványodott arcának.
Ebben a pillanatban a barát is megismerte őt. Ung szótlan emlékezése már olyan erős volt
ekkor, hogy rejtélyesen megvilágította a másiknak az emlékezését is.
— Te lennél ama komáromi vitéz? — kérdezte a páter fojtottan.
De Ung nem erre felelt. Hallgatva hurcolt sok szenvedéséből szakadoztak ki most a szavak:
— Atyám... te ismerted Kingát...
A páter közelebb lépett.
— Ders udvarbíró özvegyéről beszélsz? — elgondolkodón merengett maga elé. — Valóban
ismertem őt... És az Úr kegyelme jobban engedte ismernem, mint egyebeknek, mert hogy a
gyóntatója voltam.
Ung szívét hallgatag vonzalom emelte ekkor a barát felé. Nem volt néki többé idegen. Hiszen
ő mindent tudott kettőjükről.
— Még Mátyás érsek küldött ki azidőkben Esztergomból oda, — mondotta a páter, — mert
felette megfogyatkoztak a vésztől a komárombeli oltáros papok és megsokasodtak azok, akiket
szólított az Úr.
— Miért? — tört ki Ungból lázadón szétroncsolt életének kínja. — De miért vette el tőlem őt,
hiszen nem vétettünk mi ketten együtt ellene!... És miért vette el édes asszonyanyámat, ősi
udvarunkat, apáim földjét?... És miért veszett el minden, amit én akartam?...
— Ne zúgolódj! — szólította őt a páter szelíden. — A telt kezek nem kulcsolódnak, — és
ekkor olyan lett a hangja, mint Kinga sírjánál, Szent András temetőjének messze éjjelén: — Az
Istenért nagy utat kell megjárnunk s közben el kell mindent ejtenünk, hogy végül két üres
kezünk szabadon kulcsolódjék össze az Úr előtt.
Ung nehezen lélekzett. A páter olyan mozdulattal hajolt le hozzá, mint aki gyónást vesz át.
De ő visszahőkölt az ágyon. Nem ezt akarta. Elutasítón rázta a fejét:
 — Nincs mondanivalóm.
A barát felegyenesedett. Eszébe jutott, amit a perjel erről az idevetődött vitézről beszélt és
végighúzta kezét a homlokán. Lassú mozdulatának árnyékában sajátságosan megváltozott az
arca.
— Mily nagy pusztulás teljesedett be azóta, hogy utólszor láttalak.
Ungot megdöbbentette ez a váratlan eltávolodás. Az elhagyatottság és magány súlya megint
visszazuhant reá. Most már vele sem beszélhet Kingáról és magáról sem beszélhet többé
senkivel.
Mikor a páter ismét megszólalt, csak maga elé mormolta a szavakat, mintha nem is Ungnak
mondaná:
— Bizony, ama komáromi idők óta elveszett a Dunáig a birodalom, elvesztek a hadak és
hontalan a király...
— A király? — törte utána Ung halkan az utolsó szót.
Az ablak alatt egy laikus testvér serpenyőben tüzet vitt el gyertyák gyujtására a templomba.
A haladó vörös lobogás belángolt az ablakrács között, körbefutott a falon és rávetődött a páter
fejére.
Ung teste előregörbült az ágyon. A tovasuhanó rőt fényben úgy tetszett neki, mintha a
csodálatos barát szomorú arcán megjelent volna a messze királyi arcnak valami tétova emléke.
A lenyűgöző bús tekintet, a némán is parancsoló száj vonala... Már eszébe jutott a
kantárszárakat szorító szép királyi kéz tartása is a barát kezének mozdulatától, ahogy a sötét
kámzsa omlásában a szerzetesi övkötelet markolta.
A cellát megint elöntötte a homály. Ung felrezzent:
— Én láttam a menekülő királyt.
— Te láttad őt? — kérdezte a páter meglepetten.
Kinn a folyosón Vesperasra indultak a testvérek. Valaki többször kopogtatott az ajtón.
A páter keresztet vetett az ágy felé.
— Imádkozzál, — szólt csendesen, — és imádkozzál a királyért is.
Ung belemeredt a sötétbe:
— Az Úr Jézus nem hallgatná meg az én könyörgésemet.
Távolodásában mégegyszer visszanézett rá a barát.
— Hogy meghallgasson az Úr, majd imádkozom éretted én is.

II.

Keresztelő Szent János ünnepének oktávájában történt, hogy Ung elindult a templomba. De
aznap még nem ért el egészen odáig.
Előző hajnalokon az ébresztő barát már mind nagyobb hanggal énekelte a zsoltárt cellája
előtt. A kolostorban is növekvő nyugtalanság terjedt. Miért nem keresi az úr világosságát a
felgyógyuló vitéz?...
Ezért misére menet többen bezörgettek az ajtaján s hívták, jöjjön velük Isten tiszteletére.
Útra öltözötten, fegyverzetében látták őt viszont aznap kora reggelén. Csendesen állt nyitott
ajtaja árnyékában, aztán, mint aki sokáig beteg volt, lassú, vánszorgó lépéssel haladt a
szerzetesek vonulása mentén, végig a szegényes hosszú folyosón, alacsony ajtók, madárfészkes
kis ablakok között.
A kapus kamrájánál ő is bekanyarodott a mély átjáróba és a túlsó oldalon, a többiekkel
együtt, egyre előbbre ment a derengésben, a barátok kertecskéje körül a keresztfolyosón.
Mellette a falban, rácsos, sötét ablaknyílások maradoztak. Előtte kitárult a kolostor eddig nem
látott belső világa, ahonnan betegsége alatt csak hangok vetődtek el hozzá, lépések dobogásai,
surranó kis lámpások fényei és egy láthatatlan kert jószagú virágainak az illata.
Ung tekintete a jó Vándor kútját kezdte keresni a homályban. Szemben elkerülhetetlenül jött
felé a kolostortemplom íves ajtaja. Már eléje ért, egészen közel ért az ajtó, mikor ő egyszerre
nem tudott továbbmenni. Izgatottan hárította el magától fráter Lénárt segítő kezét.
Senki sem szólt hozzá. A felvont csuklyák árnyékából csak a tekintetükkel kérdezték őt a
némán elhaladó kettős sorok. A barátok menete nem állt meg, nem is akadozott, felemelkedett
a küszöblépcsőn, végighúzódott a templom hajóján.
 Ott hagyták.
Pillanatra elszörnyedt attól, ami történt. Betegségének világos perceiben mindíg bizonyos
volt benne, hogy a kolostorbeliek első útján csakis az ő egyházukba vezethetik és most, hogy a
Megfeszített színe elé kellett volna kerülnie, mégsem tudott belépni.
A templomban már felzengett a Laudes himnusza. Ung odakinn a völgyek elkanyargó,
messze idegen útjaira gondolt.
Elmegy innen! Most elmegy innen.
Nekiindult. Aztán megvetően rázta a fejét önmaga felett. Nem szökik ő sehonnan! És
kiegyenesedve visszatért a templom ajtajához. Közben a keresztfolyosón egymásután jöttek elő
a homályból az oszlopok s az alacsony, lapos tető alatt, a kert körül, rendre négyszögbe álltak.
Némelyik még fából ácsolt volt, a kolostor első napjaiból való, otromba fejszével faragott. Az
újabb kőoszlopok is mind másmilyenek voltak és a szegletnél egyiknek kurta kőlába lelapított
ördögre tiport. A templomból megint liturgikus mély hangok éneklése hallatszott ki. Az
oszlopfőkön egyre jobban látszottak a tarkán megszínezett nehézkes galambok, nagyszájú
halak, dülledtszemű bárányok kifaragott kőformái. A kolostor kis kertjében már a virágoknak a
színe is látszott.
Megvirradt. A Laudes Benedictusa véget ért.
A templomból kifelé tódultak a remete testvérek. Mikor a perjel közelebb jött, Ung elszánta
magát. Eléje lépett és nagy lélekzetet vett:
— Páter prior, megköszönöm amiért befogadtál. Köszönöm a könyörületes testvéreknek is,
hogy sínylődésemben istápoltak és... bocsássatok el engem most már jó szeretettel a ti
kolostorotokból.
A perjel megütközve nézett rá.
— Elkívánsz menni innen?
Ung arca mind merevebb és élesebb lett a derengésben.
— Mi dolog ez? — kérdezte a prior szigorúan. — Ha erőtlenségednek miatta álltál még itt az
előbb és nem tudtál tested felgyógyulásáért az Úrnak az ő egyházában hálát adni, hogyan
akarnád utadnak fáradalmait magadra venni?
A barátok a perjel beszédétől legott elcsendesedtek és magukban megkönnyebbülten,
gyorsan elfogadták, hogy mégsem eretnekség állította meg a vitézt a templom előtt, hanem
csakis a betegségnek törődöttsége.
De hát akkor miért akar időnek előtt útnak eredni?...
És ekkor hirtelen ráeszméltek, hogy a jövevény vitéz holnap talán már nem lesz itt s tudni
kezdték, mily igen a magukénak tartják őt, aki az ő imádságuknak erejéből nyerte meg az
életet.
Némelyik testvér már félénken marasztalta Ungot.
Fanyar szájjal még fráter Villermos is beleszólt.
— Hát maradj itt, — aztán az igazság kedvéért hozzátoldotta, — én is kértem az Urat, hogy
ajándékozza vissza testednek egészségét, ha ez lelkednek is javára szolgál.
Leghátul ekkor egy sorvadt testű barát, kitágult fénylő szemmel, különös elragadtatott
hangot hallatott.
Ez fráter Modestus volt.
— Az Úr kegyelme eredményessé tette könyörgésünket, — suttogta alázatosan.
— Hogy velünk maradj! — mondotta Ungnak a kis ispotályos.
A perjel körben jártatta tekintetét és megint a jövevény vitézre nézett.
— Adj hálát a Mindenhatónak e jámbor beszédekért, mert az Úr bizony eme szegény
szolgáinak szájával nyilatkoztatja most ki előtted az ő akaratát.
Ung idegenül pillantott rájuk.
Mit akarnak ezek? Hogy ő még itt maradjon? Magányának keserű gőgjével szembefordult
mindannyiukkal.
— Bocsássatok el! Nem illet meg engem, hogy így tartóztassatok, mert én nem a ti hitetek
szerint kerestem az Istent.
Pillanatig kővé meredtek az arcok ettől a vakmerő vallomástól. Némelyik atyafi fejében ismét
felijedezett a gondolat, hogy mégis csak valaminő nagy vétek nyomhatja ennek a zárkozott
vitéznek a lelkét, aki sohasem beszél a maga dolgáról és eddig egyszer sem kérte a hitnek
vigasztalását.
Lassan hátrálni kezdtek tőle a barátok.
 A perjel nem mozdult. Mint kemény öreg harcos állt egyhelyben és jól megmért minden szót:
— Halljad, Ung vitéz, ha vétek nyomja lelkedet, ám annál inkább maradj meg e kolostorban,
mert az Úr közel van az ő jámbor szolgáihoz és irgalma itt közöttük könnyebben rád talál.
Fürkészőn nézett Ung szeme közé.
— Érteni kezdem Özséb mester beszédeit, ki téged betegségedben látogatott. Értem már,
miért hagyta meg, mikor távoztában lóra szállt, hogy el ne bocsássalak, míg ő a pécsi
püspökségtől ide vissza nem tér.
A kelő nap fénye lecsúszott a tetőkről és beleesett a kert innenső szegletébe. Ung alakja a
fénybe került.
— Hát visszatér? — kérdezte és szomorú szeme hirtelen megéledt.
A remete testvérek egyszerre másnak látták őt, mint eddig. Előkelő fiatal vitézi ember volt
Ung most közöttük, talán nem is eddigi szegény, sínylődő betegük. Előző este laikus fráter
Rókus símára beretválta beesett képét és lesoványodott nyaka körül kerekre nyírta
betegségében elvadult haját. A vállára akasztott hosszú violaszín gallérköpönyeg is úgy
elváltoztatta őt, mintha valami megfoghatatlan új jövevény lenne. A barátok összenéztek:
Ki volt ő odakinn a külső világban? És miért jött el éppen hozzájuk?
A perjel kemény, kurta mozdulatot tett a kezével.
— Senki se gondoljon most itt egyébre. Tisztesség adassék Özséb mester kívánságának.
— Tisztesség adassék, — ismételte meg Ung s az járt az eszében, hogy az a csodálatos barát
valóban az egyetlen, akivel beszélni tudna az életéről.
Az előbb eltávolodott lépések gyors dobogással újra visszatértek hozzá. Kedvére volt a
testvéreknek, hogy a különös vitéz, Isten kegyelméből mégis engedelmességre tér.
Ung lassú mozdulattal emelte fel a fejét.
Ismerős arcok, idegen arcok, kámzsás alakok vették körül. A régi remeték zárkozott, komor
főemberek nyugalmával különváltan álltak. Hátrább lesütött szemű növendék barátok,
kíváncsian ágaskodó laikusok szorongtak. A templom falánál birkabőrbe bújt, nagyszakállas
öregek pislogtak bizalmatlanul. És neki most jutott először az eszébe, hogy ezek itt
valamennyien, az ismeretlenek is, mind imádkoztak érte egész idő alatt. Pillanatra melegség
szaladt a szívébe és akaratlanul odafénylett hozzájuk a tekintete.
— Itt marad már, — mormogták többen. Ezután mindannyian fejhajtással köszöntötték a
perjelt és megkönnyebbülten oszladozni kezdett a barátok gyűrűje. Őket is elérte a terjedő
napfény s a nyári reggel hűvös aranyán át örvendező kis rajokban széledtek el a kert körül a
folyosón.
Először történt másnap, hogy Ungot álmából eszmélve nem égette a szégyen, hogy még
mindig itt van az Úr Jézus szolgáinál. Az ébresztő fráter szürkület előtt úgy énekelte cellája előtt
a zsoltárt, mintha ő is a többiekhez tartoznék s mikor a templomajtónál hátramaradt a
keresztfolyosón, a remete testvérek békésebben haladtak el mellette, mint tegnap. „Im ez a
vitéz most vezekel,” — gondolták magukban és imádkoztak az Úr bocsánatáért.
Ő pedig nem tudott lelkében számot adni, dac vagy csakugyan vezeklés állítja e meg Isten
küszöbe előtt? Vezeklés?... Különös, kusza zavarodást vert fel benne ez a szó és türelmetlen
haraggal gondolt a betegségére, ami erre a vesztegelésre juttatta. De azért az elviselhetetlen
belső hajszolás, hogy menjen innen, ekkoriban mégis eleresztette őt. Már nem csak Özséb
kanonok visszatérésére várt. Valami jelre is várt, ami útbaigazítaná.
Olykor megállt a jó Vándor kútjánál és a víz fölé hajolt. Lentről arcába ringatózott a
visszaverődő napfény. A barátok ilyenkor azt hitték, hogy mosolyog. Sokszor elüldögélt a
keresztfolyosó oszlopokkal körülépített nyitott oldalán is és örült, hogy senki sem szólítja. Néha
apró gyíkok sütkéreztek a faragott oszloptalpak régi esőktől fekete mélyedéseiben, néha cinkék
és sármányok fürödtek a tető pártáján a napban.
Ung eloldozódott az időtől.
A kolostor jószagú, meleg kis kertje felett álmosítón dongtak a méhek. Az utacskák
egyenlőtlen, keskeny kövezésén csak a napfény mendegélt lassú arany lépéssel.
Ung jóideje nézte ezt a csendes haladást, mire észrevette, hogy az össze nem illő lapos
kövek réseiből kizöldülő fűszálakon és mohán vízcseppek csillannak.
A kertész atyafi, vállán himbálódzó horgas rúdon, két vederben, kilocsogó vizet vitt el arra.
Aztán már ott térdelt a kert túlsó szegletében a földön és eres nagy kezei óvatosan nyúltak a
virágokhoz. Tegnap vad violákat hozott a hegységből s most szoktatta őket, hogy kertben
éljenek.
 Könyvíró fráter Fridrik ezalatt előhurcolta pulpitusát a házból, majd festékes edényeit kezdte
mosogatni a kútnál. A nyitott templomajtón kihallatszott kőfaragó Illés testvér kopácsolása,
olyan visszhangosan hallatszott, mint a harkály kopogása az erdőn.
A perjel aznap páter Pelbárttal, a növendék barátok mesterével, kora reggel nyeregbe szállt.
A szerzeteseket két kopjás atyafi kísérte. A patkók dobogása arra távolodott, amerre a hegyek
alján, a pécsi püspöki hely lehetett. Ung elgondolkodva figyelt a kapu felé. Lenn a városban
bizonyosan tudják, merre jár a király. Mire a perjel visszatér, talán ő is megtudja, mi történt
hosszú betegsége alatt a külső világban. Aztán elindulhat oda, ahol van még szükség az ő
életére... Ettől valamennyire megnyugodott. A lódobogás nem hallatszott többé. Az arató
testvérek is kimentek már a földekre. A kolostort visszavetette a csend. Kamrájában elaludt a
kaputartó barát.
Ung a keresztfolyosón odafordította beteg vállát a napnak. Balkarja még mindíg élettelen
zsibbadásban lógott le a csípője mellett. A zekéje horpadtan tört be a mellén. Elvékonyodott
bokája körül tágan lefetyelt a hosszú, ezüstszürke lábszárharisnya.
Lassan himbálódó sarujának árnyékába váratlanul egy másik árnyék vetődött. Fráter Lénárt
állt előtte.
— Bizony, az áldott Jézus indítására hagyta meg Özséb mester néked, hogy te innen el ne
menj. Mert miképpen tested a sebesüléstől, azonkívül a vétek terhétől is megkönnyebbül majd
itt a te lelked. Belátod-e?
Hiába várta, hogy Ung válaszolna. A csendben megint hallatszott a méhek dongása, mintha a
virágok kelyhében himbálódó csöpp harangok nyelve harangozna.
— Mondottam és kérdeztelek, — szólalt meg ismét fráter Lénárt és kisvártatva szomorúan,
szinte kiáltotta: — Miért nem felelsz? Özséb mester Isten kegyelmének nagy jeleivel tündöklő jó
pap és te illendően cselekedtél, mikor parancsát engedelmesen meghallgattad.
Ungnak felszaladt az arcába a vér.
— Fráter Lénárt, ő nékem nem parancsol.
— Tartozó tisztelettel kell említened, — szólt a barát riadtan, — mert a tudományoknak
magistere ő és gazdag nagynemes létére alázatos barátja a szegény remetéknek. És még az is
mondatik róla, hogy a szent királyok házából való sarjadékoktól vette eredetét, jóllehet a földi
hívságok nem vétetnek számba az Úr fogadalmas szolgáinál.
Mialatt beszélt, Ung emlékezetében megjelent Özséb képe, mintha hirtelen rávilágított volna
egy elhaladó fény. Látta férfias arca fejedelmi vágását, előkelő szép keze mozdulatát.
— Valóban, fráter Lénárt, ő csakis királyok vérével rokon vér lehet.
— Hát nem parancsol néked? — kérdezte a barát jámbor elégtétellel.
— Parancsol, — mondotta Ung halkan, — mert most már én is akarom.
A kapu irányából gyors zörgetés hallatszott ekkor.
A kaputartó barát nehezen ébredt. A belső folyosón, repülő kámzsájában, szaladva jött fráter
Villermos.
— Falubeliek kiáltoznak odakinn! A patacsi izgága legények megintelen betörték egymás
fejét! Felette véreznek... és kívánják a te füveidet fráter Lénárt, ám azért vidd magaddal az
utolsó útravalót is.
A kert békéje megszakadt.
Fráter Lénárt, hátán ispotályos zsákocskájával, már nagy sietséggel igyekezett a kapu
irányába és izgatottan hívta fráter Fridriket, jöjjön vele, hogy szerzetes atyafiakhoz illőn
kettesben menjenek.
A könyvíró barát felsóhajtott, mégis tüstént letette írópennáját. Csak mentében kiáltott
vissza Ungnak, hogy jó szeretettel vigyázza festékes edényeit és pulpitusát, míg ő odajár.
Ung rábólintott, de máson járt az esze. Mily nagy szaladozás és nyugtalanság támad itt, mert
a patacsi legények betörték egymás fejét! Gondolatában egyszerre összeütközött ennek a
tájnak a védett békessége s az az iszonyat, amin a Tisza-Duna síkján átlovagolt. Tépelődve
bámult a levegőbe. Azokat ott keleten irtják, ezeket itt védi a nagy Duna, kis bajaikkal
vesződnek, élnek és aratni fognak. Hozzájuk nyugat felől jön a vihar. Így tanultak meg
nyugatnak nézni. Talán ezért is lettek másmilyenek, mint a tiszamentiek. Ezért nem akadt
köztük olyan lázadó, mint ő.
Szorongva pillantott a templomajtó irányába. Fráter Illés kopácsolása már elcsendesedett
odabenn a gerendás mennyezet alatt. A kertész atyafi is elment. Ung vontatott lépéssel odébb
ballagott a kis kert kövezett útjain.
 Átnyilalt a szívén. Itt ráérnek kövekkel kirakni hiábavaló utakat és otthon, a kolontói
határban nincsenek többé utak.
Fráter Fridrik pulpitusa pirosló és ibolyaszín murvák között állt a fűben. A kút irányából a
skárlát zsálya és a ménta összekeverődő jó szaga érzett. Hirtelen messzire gondolt. A
szajnamenti kolostor alacsony dohos Scriptoriuma jutott az eszébe. Micsoda áporodott
homályban írtak az ottani másoló barátok! És ez az itthoni barát kihurcolta az árnyékból ide, az
ég alá, a méhek dongásába, az ő könyvírását. Ung szemén futó fény szaladt át. Az irughegyi
remete barátok valóban szeretik a napot, a földet, a vizeket és a szelek szabad járását. Még a
kolostorfalak között is szeretik s ő ezért törődik így hozzájuk.
Forgatni kezdte a másolásra megnyitott könyv lapjait. A könyv sok szentek és vértanuk
cselekedeteivel volt teleírva. Fridrik testvér Szent István királynak életét másolta s mikor
elhívták, éppen új pergamenlevélen kezdte volna meg a betűvetést. Mégis elment zúgolódás
nélkül, alázatosan, noha tegnap is mondta: sietnie kell, mert a pécsi püspökségről csak rövid
időre adták át másolásra a kolostornak a kis Legendáriumot.
Ung megszánta az engedelmes szerzetest és egyszerre adakozó kedve támadt. Vajjon tovább
tudná-e írni, amit a fráter scriptor parancsszóra félbenhagyott? Felemelte a nádpennát,
nézegette, megmártotta a tentás edényben, kirázta a fűre, megint megmártotta és nekilátott.
Nagy idő telt el azóta, hogy utólszor betűt vetett. Vigyázva próbálgatta az első vonásokat,
aztán féloldalt billentette a fejét és mintha a szájával is írna, serény igyekvéssel ide-oda
mozgatta az ajkát. Ettől a penna is jobban igazodott az akaratához s ő már a második sort
kezdte róni. Közben olyan lett a kezejárása, akárcsak faragta volna az ékes, szoros kis betűket
és a rubrumokat éles pirosra festette, hogy messze virítsanak.
Mire a pergamenlevél végére ért, kiapadt a napfény a kertből. Ung felvonta félszemöldökét a
homloka közepéig, megint oldalt döntötte a fejét, úgy nézte az írást. Bólintott. Pedig valami
nem volt ott egészen rendben, mert mitagadás, maga eszétől is beléírt ő némely sorokat, amik
semmiképpen sem foglaltattak a másolásra kitett könyvben:
...Szeressétek magyaroknak országa felett az eget, a napot és a csillagokat. Szeressétek a
szabad szeleket, a tiszta vizeket és az örök tüzet, mert áldás lészen ily szereteten...
Pillanatig meghökkent. Hogyan kerülhetett ez elő a fejéből?... Végigtörölte a homlokát. De
azért a betűk vetése mégis csak jónak mutatkozott. Még a szajnamenti kolostori oskolában is
megelégedtek volna ily jeles munkával az öreg ármárius és a magisterek. Igaz, hogy közben
rettenetesen elfáradt. A nádpennánál könnyebben forgatott volna iromba hadikopját dühös
viadalban.
Karcsú teste hosszasat nyújtózott. Aztán nyomtatónak két követ hozott a kút mellől s
óvatosan a könyvre és a másolásra tette. Fráter Fridrik hazatértekor szunyókálva találta őt a
keresztfolyosó egyik oszlopközében, ugyanott, ahol délután is ülni látta.
Aznap este vacsora után titokzatos suttogás éledezett a kolostori refektóriumban a testvérek
között. Egyre összébb csúsztak a hosszú, keskeny fali lócán, hogy jobban hallják fráter Fridrik
szavát. Az asztalra tett apró cserépmécsesek lobbanásai felhevült arcokba világítottak.
A szőke könyvíró testvér szája elragadtatott, gyermeki mosolyra szélesedett:
— Ó drágalátosaim, — mondotta boldogan, — engem méltatlant ma felette nagy
kegyelemmel látogatott az Úr, mert miközben fráter Lénárttal a verekedő legényekhez Patacsra
mentem, szívemben erősen háborkodván, hogy elmulasztom a mi kolostorunk használatára való
másolást, jóllehet az sietős lenne, csoda történt.
— Csoda történt! — ismételték áhítattal a többiek és néhányan felálltak, hogy nagyobb
tisztességadással hallgassák a hírt.
— Hazatértemkor, — folytatta fráter Fridrik, — pulpitusomon egészen teleírva találtam az
iratlanul hagyott pergamenlevelet, noha mondotta a kaputartó, senkit sem bocsátott be és a
keresztfolyosón egész idő alatt magányosan szunnyadozott a jövevény vitéz, ki ugyancsak
mondotta, hogy azonközben senkit sem látott a kertben.
Még inkább elálmélkodtak a jámborok, mikor kőfaragó fráter Illés is megerősítette ezt, mert
bár estszürkületig a templomban dolgozott, ember lépését nem hallotta.
A testvérek, noha egyikük sem volt írástudó, már igen szerették volna látni az írott oldalt.
Mégis legyőzték magukban a kíváncsiság rút bűnét és türelemmel vártak. Fráter Gergelyt illette
elsőnek a beszéd, ki mint legidősebb, utazásaikor a perjelt helyettesítette és ilyenkor az
asztalközépen, a feszület alatt ült.
— Jó Fridrik testvér, — szólt ki most nagy szakállából a nyájas öreg remetebarát, — sietve
siess, hogy láthassuk amaz édes írást.
Mikor aztán fráter Fridrik beletartotta a mécsesek sárga világosságába a pergament,
összehajló fejek árnyéka vetődött a mennyezetre. Mutatóujjukkal ájtatosan mind megérintették
a sorokat. A könyvíró barát tiszta kék szeme ártatlanul fénylett és mert ő, aki szebben másolta
le az előző lapokat, ezt az oldalt mégis szebbnek magasztalta, egyszerre a többiek is szebbnek
látták azt.
Az ünnepélyes csendben erős meggyőződéssel mondotta Gergely barát:
— Bizony, csakis Istennek angyala lehetett, aki ilyent cselekedett.
— Istennek angyala járt a mi kertünkben, — rebegték a testvérek és közülök többen
könnyeztek.
Fráter Lénártnak lángolt az arca.
— Ezenképpen az én betegem se lehet olyan igen vétkes, mint vallotta, mert különben nem
látogatta volna az angyal az ő jelenlétében a mi kolostorunkat.
— Igaz, hogy mélyen szunnyadozott akkor a te beteged, — jegyezte meg fráter Villermos az
igazság kedvéért.
Gergely testvér nem értett ezzel egyet s mondotta:
— A fekete ördög a vétkesek szunnyadozása közben is jelen van és elriasztja az angyalt. Már
pediglen innen nem futott el az angyal, mivelhogy írt.
Ezt mind helybenhagyták. Fráter Lénárt is felderült és az éjtszakai Silentium előtt benyitott
Ung ajtaján. Az arca még mindíg piros volt az izgalomtól, a hangja remegett, mikor elmondta,
mily áldott csoda történt.
Ung meglepetten pillantott rá, aztán kevéssé elmosolyodott.
Az ispotályos szeméből szinte sugárzott a szeretet, mikor ezt meglátta és magában arra
gondolt, hogy nagy előhaladás az ő betegének felvidulása ily szent csoda felett.
Ezek a remete testvérek korban idősebbek voltak Ungnál, ő mégis gyakran érzett irántuk
olyant, mintha gyerekek lennének. Most is olyant érzett. Ezért is nem szólt egyet sem az írásról
és mindent ráhagyott fráter Lénártra, amit szegény olyan boldogan mesélt.
A folyosón, a dormitórium irányába kopogtak a lépések. A kis ispotályos sietni kezdett.
— Megyek már... Amúgy sincsenek számodra jóféle füveim. A patacsi legények, kiknek
kedvére volt, hogy betörjék egymás fejét, sok gyógyítást áhítottak tőlem. Üres a zsákocskám,
de holnap majd szedek új füveket odakinn az erdőn.
— Odakinn?...
Ung két tenyerével megdörzsölte a szemét. Ebben a bezárt házban már olyan tompa lett a
látása, mint a kopja vasa, mit szüntelenül kőfalnak vernek.
— Mondjad fráter Lénárt, onnan, hova te füvet szedni mégy, kilátni az erdők sűrűjéből?
Messzire is látni?...
— Velem jönnél? — kérdezte a barát és felragyogott a hangja. — Fráter Gergely bizonyosan
megenged ily örvendezést a mi épülésünkre.
Mikor a szerzetes kis lámpásának lángjával minden világosság kisurrant a cellából, Ung egy
darabig még görnyedten ült az ágya szélén.
— Messzire ellátni, — mondotta bele hangosan a sötétbe.
Előtte három lépés volt a tér a szemközti falig, éppen három lépés. A szeglétnél lehajolt,
megtapogatta az íjját, a kopjáját és a kardja markolatján sokáig rajtafeledkezett a keze. Válla
mellett, egy horgas kampón, fenn lógott a nyeregzsákja és a vasinge, egy másik kampón
violaszín flandriai posztóköpönyege. Mindene ott volt, amit a világból magával hozott. Mindene
ott volt.
A következő reggelen isteni szolgálat után fráter Lénárt megnyitotta Ung előtt a kolostor
kapuját. Mire kijjebb értek a napfényes füvön, a hegygerinc szétszórt kunyhóiból kidugták
fejüket a nagyszakállas öregek.
— Amaz estén, mikor bezörgettem nálatok, — mondotta Ung, — ezek a kunyhók tévesztettek
meg. Hegyi falunak hittem a helyet és néminemű erősített háznak a klastromot.
Fráter Lénárt jókedvűen lóbálta vállán üres füveszsákját. Minden kis gyökérért és virágért
külön lehajolt, erre-arra szaladozott s csak jóval később vette észre, hogy nem jön mögötte
lépés. Visszafordult. Ung vitéz egy lábon maradt öreg fának dülve állt, s az irtás felett
tágranyitott szemmel nézett a völgyek alján messze elkanyargó utakra. Lelkét megérintette a
szabadság és a távol. Aztán, mintha hosszú elfeledkezésből serkenne, átkiáltott a baráthoz:
— A lovam!... Hozzá vezess elsőbben is, Lénárt testvér.
 A kis ispotályos szívén erőset rándított az ijedtség. Félni kezdett, hogy ez az ő titokban
magához fogadott fia talán mégis el akar menni innen.
— A lovad?... Ó drágalátosom, mily igen jó dolga van a te lovacskádnak, bizony szügyig jár a
kolostori ménessel a kövér legelőmezőben.
— Messze van ide ama legelőmező?
— Hát... elég messze a te törődöttségednek, — mormogta Lénárt és a földre nézett.
Abbamaradt közöttük a beszéd. Túl az irtáson, a fiatal sarjerdőben szaggatott kis csörtetés
emelkedett a völgy felől.
Fráter Lénárt kiágaskodott hosszú kámzsájából és visszahajló vékony mutatóujját a füle
irányába emelte.
— Az ördög incselkedése jön ott felfele.
A hullámzó lomb között egy parasztleány kapaszkodott elő a meredeken. Kerek arcában úgy
járt a szeme, mint a vadmacskáé, a szája széles és piros volt. Vállon hozott görbe rúdján üres
koccanásokkal agyagkorsók himbálództak a lépése szerint.
— Íme megmondottam, — mormogta a szerzetes és zavarodottan elfordult.
A leány beletűnt a zöld sűrűbe. Az ösvény alatt kis hegyipatak kezdett nevetni a mélyben.
Valahol kiáltott a kakuk.
— Az irugi fazekas magzatja ez, — szólalt meg fráter Lénárt, mire csak az erdő volt ott, meg
ők ketten férfiemberek. Aztán később, szemlesütve, olyasmit is mondott, hogy a leány képében
többeket megkísértett már az ördög. Fráter Illésnek, mikor is egyszer követ fejtett a hegyben, a
leány kezével küldött fel bort a Gonosz egy új cserépkorsóban, mióta fráter Illés igen kedveli az
italt, noha ezért sok fenyítésben van része.
A lombok résein át leláttak ekkor a kolostori malomra.
Lénárt borzadozva intett arrafele.
— Odalenn a malomban is van egy tisztátalan szolgálóasszony, kivel ugyancsak sok zavart
kelt a gonosz Lélek a hegyekben.
Most juthatott eszébe, hogy még sincs rendjén ilyetén beszédje, mert serényen megint
szedegetni kezdte a füveket. Zsákocskája egyre jobban dagadozott s valahányszor megnyitotta
rajta a kenderkóc zsineget, mindíg oly erős jószag keveredett a levegőbe, mintha mind az erdők
és tisztások lélekzettek volna ki a zsákból. És ilyenkor nekik is nagyot kellett lélekzeni.
Délórában egy forrás mellett megálltak.
Fráter Lénárt kiszedte tarisznyájából a magával hozott kenyeret és mondotta:
— Asztalvetőnk e virágos rét lészen, korsónk a hűvös forrás és tányérunk a tenyerünk. Ezért
is imádkozunk Istenhez, hogy így megelégíthetjük a mi éhségünket és szomjúságunkat.
A kis szerzetes letérdelt a virágos fűbe és két kezét összetette az ég felé.
Ung mozdulatlanul nézte őt.
Milyen boldog ez a szegény jámbor és milyen megelégedett. Szerette volna tudni, vajjon
ilyen volt-e mindíg, fiatalságában is?
— Nem kívánkozol el innen soha? — kérdezte, mikor már megették a kenyerüket és a forrás
vizéből is ittak.
— Hová kívánkoznám? — válaszolta a barát, miközben mállott kámzsája öléből tenyerébe
szedte a kenyérmorzsákat s maga mellett széthintette egy kis hangyabolyra. — Az ember sehol
sem talál több világosságot és több békességet, mint amennyit a szívében egyik helyről a
másikra magával visz.
— Nagy szép igazságot mondtál, — bólintott rá Ung kisvártatva.
Fráter Lénárt a dícsérettől kevéssé kiegyengette a derekát, de hamar magábaszállt és már
alázatosan felelte:
— Ami igazat én mondok, azt az Isten mondja általam.
— Hát ami rosszat és rútat én mondani találok, — kérdezte Ung, — azt az ördög mondja
általam?
— Távol legyen tőlünk, hogy ily dolog megtörténjék, — válaszolta a barát, — de bizony azt
általad az ördög mondaná.
— Ám akkor, mikor mondod te, amit mondasz és mikor mondom én, amit mondok? —
kérdezte Ung.
A szerzetes tekintete odakapott a fiatal ember ajkához, szinte hogy a szavát jobban
megérthesse. Aztán barázdába vonta a homlokát és a levegőbe bámult, mintha a szemével
követne valamit, ami az ő elméjéhél magasabbra száll és elrepül.
 — Hogy mikor mondom én, amit mondok és mikor mondod te, amit mondasz? — ismételte
félénk hangon. — Bizony ily dolgot sem magamnak, sem neked megvilágosítani nem tudok. De
mi szüksége is lenne a teremtett embernek, hogy magától mondjon valamit... hiszen a
magasságos Isten mindíg vele van, az ördög rút sugalmazásait pedig elkerülheti.
Ung elgondolkozott ezen, aztán megint kérdezte:
— És te bizonyossággal megismered a te szívedben, ha Isten hangja szólít és ha az ördög
hangja szólít?
— Imádkozom, hogy megismerjem.
— Fráter Lénárt, számodra minden felette egyszerű.
Jódarabig mentek elfele a forrástól, mire az erdőkben bujkáló kis ösvény megint erősen
emelkedni kezdett. Egyre homályosabb és zárkozottabb lett a rengeteg. A nyomott levegőben
lezuhant törzsek és nagy, nedves fagombák régi rothadása érzett. Az óriás fák szétkúszó
gyökerei félelmes karmokkal markolták a köveket. Fenn, az összeakaszkodó vén ágakon,
ezüstös halotti zuzmó lógott. Ung megérintette a szerzetes karját.
— Ki énekel itt kinn a vadonban?
Fráter Lénárt figyelni kezdett és mondotta:
— Bizonnyal ő énekel Isten dícséretére hálaadó éneket.
— Kiről beszélsz?
— Emberemlékezet óta él fenn, a nagy bükkfák felett, János remete, — felelte a barát, — ki
az ő barlangjából már nem jön elő soha. Lábai megzsugorodtak a csorgó őszi időkben s a
hegyek téli hidegében. Mégsem engedi, hogy levigyük kolostorunkba, mert megpróbáltatásáért
mindéltig remeteségben akarja magasztalni az Urat.
Ung megborzadt.
Errefelé csodálatos sötét virágok nyíltak a hegy oldalán. Egy láthatatlan forrás szétszivárgó
vize áztatta a meredeket és a fekete erdei földből, mint a hegy csontjai, síkos fehér kövek
világítottak ki. A lépés csikordulva csusszant rajtuk. De az éneklő hang azért tovább
folytatódott, mélyen, titokzatosan, mintha egy hegytoroknak a hangja lett volna.
Fráter Lénárt keskeny vállával szétnyomta az erdőalja tüskés indáit. A támadt résen át, nem
messze, egy kis tisztás túlsó oldalán, lecsüngő kőszikla alatt, barlang nyílása látszott. Mire
közelebb értek, a belső árnyékból barnára aszott emberi test emelkedett bele a világosságba.
Az aggastyán hártyaszerű száraz szemhéja merevre feszült a mozdulatlan öreg szemgolyók
felett. Meglátta az idegen vitézt. Nem kérdezte, hogy kicsoda. Csak nézte. Előregörnyedten
nézte és hatalmas feje körül olyan zilált volt ősz haja, mint magányos vén sziklán fennakadt
felhőgomolyag. Elvadult szakálla, mint valami megakadt felhőfoszlány lógott mezítelen mellén.
„Ez lenne az, aki az előbb énekelt?” — gondolta Ung.
— Kívülem nincs itt senki, — mormogta a béna aggastyán és a hangja ismét úgy jött elő a
barlangból, mint hegyek gyomrában hánytorgó vizek tompa morajlása.
„Honnan tudja?” — tépelődött Ung. — „Honnan tudja, mit gondoltam?” — El szeretett volna
menni innen. De fráter Lénárt a lecsüngő füstös nagy kő alatt már bebújt a sziklaüregbe.
Odabenn előkotorászta tarisznyájából a megmaradt kenyeret, füveszsákjából édes gyökereket
válogatott és hogy a béna ember kezeügyében legyen, szép renddel mindent egy lapos kőre
tett. Aztán kisepregette a barlangot és lement a forráshoz vízért.
Ung kis távolságra állva maradt a sziklaüreg előtt. Mikor már sehogysem tudta mihez
kezdjen, kérdezte az öreg remetétől:
— Hogyan élhetsz itt a hegyek magányában?
— Olykor eljönnek hozzám a kolostori testvérek és a hegységben megmaradt régi remeték,
— felelte az aggastyán, — egy tavaszon pásztorok is látogattak, a pókok is szeretik e helyet s
ha eljön ideje, a holdfény is befordul.
A fiatalember most barátságosabban szólt át hozzá a külső verőfényből:
— És közben nem kívánsz többet látni a világból, mint amennyit azon a szűk nyíláson át
látsz?
— Jöjj közelebb és nézzed innen, mily sokat enged látnom az Úr.
— Kevéssel beéred és már oly nagy idők óta, — mondotta Ung, mikor a barlangból kinézett.
A hegyi öreg elgondolkodva pillantott elő ősz hajának fehér felhőiből.
— Nem számláltam az éveket, de sokszor volt azóta ősz és nyár és tél is sokszor volt, mióta
az Úr egyszer Mindszentekre virradó éjjelen, nagy szél zúgásában, rám küldte e
mozdulatlanságot, hogy jobban szemléljem azt, amit ő látnom enged.
 — Bizony kevés az.
— Kevés? — csodálkozott el János remete. — A vén bükkfában látom az egész erdőt, látom a
madárfészket ott az ágon és éjtszakánként látom az idefénylő csillagokban mind az egész
csillagos eget.
Oldalthajló felsőtesttel hosszasan, figyelmesen nézett maga mellett a földre. Aztán lefelé
mutatott a kezével. Csorba kis agyagkorsóban virágok álltak ott.
— Két napja, kőfaragó fráter Illés hozta ezeket a virágokat, mikor feljött követ fejteni a
templomi képhez. Azóta mind csak nézem a szépségüket és közben elmélkedem, ha két nap
helyett két esztendőn át vándorolnék, vajjon megnézném-e oly erősen az útmenti virágokat,
mint ezeket itt?
„Miért mondja ezt nekem?” — tépelődött el Ung magában, miközben az aggastyán beszélt.
— Mikor pedig már elhervadnak korsómban a virágok, — mondotta János remete még
nyugodalmasabban, — és a madarak sem térnek meg fészkükbe és a felhők gomolygásától
semmi sem látszik többé idefenn e magas hegyen, akkor a szívembe nézek, jobban belenézek,
mint hajdan jövésemben-menésemben és bizonyosan azért állított meg az Úr, hogy ezt
cselekedjem.
Ung egyszerre sajátmagára gondolt.
A betegséggel és elfáradással őt is meg akarta volna állítani az, aki azelőtt egyre küldte a
világon át?
— Azért mondottam ezeket, — folytatta a titokzatos hegyi öreg, — mert csak ennyit tehetünk
egymásért mi, emberek.
Mire a kis ispotályos felcipelte a forrástól a vizeskorsót, búcsút vettek a remetétől és
hazaindultak. Ung egész idő alatt szótlanul ballagott lefelé az erdős oldalon.
A hegy csodálatos sötét virágai elmaradtak. Mélyen, a völgyek alján, lovasok tünedeztek elő
a kanyargó úton.
Fráter Lénárt szaladni kezdett.
— Özséb kanonok üget ott az ő fegyveres kíséretével! — örvendezett nagy kiáltozással. — És
Antal perjel és páter Pelbárt is közöttük lovagol! Ha jól sietünk az irugi erdőszélen
összetalálkozhatunk velük.
Nekivágtak az irtásnak.
Futó szederindák szétáradó zöldjébe merült ezüstös öreg fatönkök között gázoltak előre,
magasba kapkodva a lábukat. Fráter Lénárt felszedte hosszú kámzsáját a térdéig és sebesen
pislogott a lenyugvó nap alacsonyan káprázó fényétől. Ung beárnyékolta kezével a szemét.
A vakító csillogásban kicsiny fekete alakok tünedeztek elő a lejtőn. A vetés sűrű aranyában
derékig hajladoztak az aratótestvérek. Mire az erdők csendje felett lekongatott hozzájuk a
kolostori harang, énekelni kezdték a búzában a Vesperast a dolgozó atyafiak. Az alsó erdőszélen
most kanyarodott ki a hazatérő lovasszerzetesék csapata.
Páter Özséb csuklyás feje beleemelkedett a többiek felett a leszálló napkorong tüzébe.
Mögötte kopjás barátok ügettek és vállukravetett kaszával nyomába fordultak az aratótestvérek
is. A kalászos életen át már ő vezette az egész menetet.
Ung levett süvegét görcsösen kulcsolt két kezével szorította a mellének. A sugárzó képben
egyszerre csak a földeken úszó árnyékokat látta és emlékezetében felsötétlett a komáromi
éjtszaka, mikor ez a lovas barát a halál sikátorán át egy másik menetet vezetett.
Ettől kezdve az árnyak vonulásának nagyobb ereje volt Ung felett, mint az életnek. Fráter
Lénárt nem vette le többé a tekintetét a fiatalember összekulcsolt kezéről.
— Bejössz holnap a templomba? — kérdezte tőle alig hallhatóan. — Most, hogy Özséb mester
visszatért, úgy-e meggyónsz neki?
Ung közelhajolt hozzá és jóideig mozdulatlanul nézett rá, mintha nem fogta volna fel a szava
értelmét.
— Mondd csak, fráter Lénárt?... — Nem folytatta tovább, kétszer-háromszor nehezet
lélekzett: — Siess, fráter Lénárt, te siess, hogy ott légy, mire a kolostorhoz érnek.
Akkor este, Ung szomorú csendben ült a barátok szűkös vacsorája mellett, az ablakmélyedés
gyalulatlan kis asztalánál, hol felépülése óta helyet jelöltek neki a testvérek.
A perjel többször odapillantott a feszület alól. A hosszú szerzetesi asztal mentén sorbanülő
testvérek arca előtt elsikló pillantással nézett rá, mintha a tekintetével akarna neki valamit
mondani. Talán arról a külső világról, melytől úgy őrizte az ő rendjét? És Özséb kanonok vajjon
miért nincs itt?
 Ung a következő nap reggelén is hiába kereste őt. Soká ácsorgott a folyosón, a
káptalanteremben, a kertben is hasztalan várakozott rá. Csak utóbb hallotta fráter Fridriktől, aki
mindazt látta, amit elmondott, hogy Özséb mester az éjtszakai istenszolgálat után kiment a
remetetestvérek kis kolostori temetőjébe, befedte csuklyájával a fejét és azóta ott imádkozik.
— Rossz híreket tudhatott meg a püspök városában, — szólott Ung félhangon.
— Ne mondj ily beszédeket, — súgta oda Fridrik testvér, — páter prior nem akarja, hogy
világi híreket hallgassunk. Özséb kanonokot pediglen ne keressed. Nékünk is meghagyatott,
senki se kerüljön elé, míg ő maga minket nem hivat.
Ung türelmetlenül nézett el a szerzetes felett.
Meddig kell még várakoznia? Meddig vesztegesse itt az időt? Lelkét egyszerre megszállta a
régi, távolbakészülődő vágy.
Később mondotta a kaputartó atyafi, hogy kiengedte őt a kapun. Semmit sem vitt magával.
Csak az íja lógott a hátán és egy darabig gyorsan ment elfele a kolostortól. Lehajtott fejjel
ment, mint aki nyomot keres a földön.
Jó messzire a kolostortól, egy nedves erdei völgyben, patkolatlan lónyomok ötlöttek Ung
szemébe. Ettől kezdve a nyomokat követte. Sok bolyongás után, a túlsó hegyoldalon, rátalált a
monostori ménesre.
A napsütésben könnyű szél fujdogált a hegyi legelő felett. A lovakat egy dombról izmos vállú,
fiatal parasztbarát őrizte olyanképpen, hogy hanyattfeküdt a fűben és kócos fejét egy
asszonyszemély ölébe támasztotta. Mikor a közeledő idegent észre vette, ijedtében hirtelen
felült. Az asszony visítva futni kezdett.
— Tetves betegség van a fejemben, — hebegte a parasztbarát, — ama malombeli szolgáló
éppen azt gyógyítgatta.
De egészen hiába beszélt. Az íjas rá se hederített, csak ágaskodott és kiáltozott a ménes
felé. A rét túlsó végén felkapta egy ló a fejét. Tágult orrcimpákkal szagolt a levegőbe, mintha a
szelet szimatolná, szép nyaka előrenyúlt s akár a förgeteg, gyönyörű rohanásban, repülő
sörénnyel, robogva jött.
A parasztatyafi talpraugrott, hogy jobban lásson. Tátva maradt a szája.
Hát ez mi? Már az íjas is szalad. Közelérnek. Hó! Ívben kanyarodik el a ló, oldalt dűl,
hempereg a hátán és négy lábát úgy mozgatja maga felett, mintha az ég viszketését akarná
vakarni.
A pásztorbarát hangosan nevetett. Sose látott ilyet. Az az íjas odatérdelt a ló mellé s mintha
beszélnének, az állat és az ember nagyon összedugták a fejüket.
— Elmegyünk innen, — mondotta Ung a lovának.
Az atyafi megint megszeppent. Hátha lótolvaj az ékes jövevény s a lóval most egyeznek
ellene? Fütykösével hadonászva iramodott át a legelőn. De az íjas nem várta be. Félkézzel
megmarkolta az állat sörényét, felvetette magát a hátára. Hajrá! Szőrén ülve meg a nekivadult
mént, körülnyargalta a rétet.
A pásztor hanyatthomlok futott utána és torkaszakadtából ordítozott:
— Hó! Megállj! Eme lovat innen el nem viszed! — Csak akkor tért észre, mikor az íjas nevetni
kezdett a rémületén. Mire Ung földet ért, megtántorodott az erőfeszítéstől. Hasznavehetetlen
balkarja, mint valami élettelen dolog, lecsapódott a csípőjére. Dühében káromkodott egyet.
Az atyafi közel jött és nézte. Még sem akarhat ez lovat lopni... Szóba elegyedtek és mert az
idegen különben sem látszott rosszszándékú embernek, a parasztbarát nyájasat vigyorgott.
— Jól ülöd a lovat, — bólogatott most már tisztelettel, — a tetves betegségről pedig, mit ama
szolgáló a fejemen gyógyítgatott, ne tégy említést a fő atyafiaknak, ha netán az irughegyi
kolostorba vetődnél.
Másnap, mikor a pásztor észrevette az íjas vitéz jöttét, messziről kiáltozott örömében s ettől
kezdve a lóval is jobban törődött.
Ungot ekkoriban többször látták azon a tájon a földekről hazatérő testvérek.
Magárahagyatottan, tépelődve bolyongott az erdőkben. Néha egyhelyben állt a hegyoldalon és
elfele bámult, valamerre, ahol pedig nem volt semmi néznivalója. A dolgozó atyafiak odébb
ballagtak. Fáradt emberek voltak ezek. Ők takarították be a termést. Mások a templomot
ékesítették, a kertben tisztogattak és még az ágyak alatt is söpörgettek a házban. Olyas hírek
szálldostak a testvérek között, hogy Bertalan pécsi püspök készül a kolostor látogatására. Ung
elmaradásait senki sem tette szóvá. Özséb mester pedig talán megfeledkezett róla, mert még
egyszer sem hívatta.
 Illés testvér mondotta aztán, hogy mikor követ fejteni a hegységbe ment, messze, egy
elhagyatott régi remetebarlangnál látta imádságba merülten Özséb kanonokot, ki ezidőkben
olyan magányt kíván, melyben a földi dolgok rosszrafordulása miatt a mennyei dolgokról
elmélkedhet.
Ung ettől fogva kóborlásai közben akaratlanul is keresni kezdte a magistert.
Valamelyik reggelen a korsós leánnyal találkozott a sarjerdőnél.
A leány most úgy került eléje, mintha a fákról és füvekről visszaverődő zöld fényben a
völgyek élete jött volna szembe a hegyen. Nem szólította meg. Továbbment és a képét
elzavarta a fejéből. De hazatérőben, megint a fiatal erdőnek vette útját. A leány most is a lomb
között őgyelgett és egyenesen ránézett a sűrűből. Csak akkor tűnt el, mikor ő már egészen
közel ért.
Az emelkedőn lüktetni kezdett Ung fülében a vér. Furcsán lüktetett, mintha gyors lépések
szaladtak volna mellette a fák alatt. Többször odapillantott. Az ágak nem mozdultak. Az irtásnál
már úgy tetszett neki, körben szaladnak a lépések és bekerítik. Türelmetlenül kitört ebből a
körből. Egészen más irányba ment, elfele attól a helytől.
Szemben ekkor lassú lépéssel a leány jött az ösvényen. Széles, piros szája kissé nyitva volt,
a vér melege átsütött az arcán, erős fehér fogai között valami erdei bogyót ropogtatott.
— Mit jársz itt? — kiáltott rá Ung haragosan, de azért megállt.
A leány felemelt karja hajlásába fúrta a képét. Szeme szögleténél mégis látszott, hogy nevet.
Ung is elnevette magát.
— Minek hívnak?
— Hát... Incselkedésnek hívnak.
— Tán csak kaptál másmilyen nevet is a keresztségben?
— Emezt is a kolostori fráterek adták, — mondotta a leány és most már nyiltabban nevetett
ki Ungra mezítelen karja felett.
— Aztán kire vársz itt, hé?... A szeretődre?
— Arra várnék, — felelte a leány és beszaladt a sűrűbe.
Ung maga sem tudta, hogyan vetődött el másnap megint arra a tájékra.
Az irtás felett rekkenő hőség sustorgott a levegőben. A nyári nap forrón feküdt rá a lihegő
földre. A hegység tündöklő csendjében halkan dobogott az erdők lüktető szíve.
A leány hónaljig állt a fiatal sarjerdőben. Mikor Ung közel ért, mint zöld palástot, hirtelen
szétnyitotta maga előtt a remegő sűrűt.
Ung összehúzott szemmel hajolt előre. Homlokán kidagadtak az erek. Fiatal vére vad
hullámban ömlött át a testén. Aztán az álmából felvert ragadozó éhségével kapta el a leányt és
magához rántotta.
A hegyek felett még sugárzott a fény, Ung már magányosan ment odébb az ösvényen. És
mire a leány iramodása is elenyészett a leszaladó meredeken, nem gondolt többé rá. Kinga
emléke messze messziről, mint tompa fájdalom ütődött a szívéhez.
Jó ideig kószált az erdőn. Beljebb, egy kidőlt fa helyénél hirtelen nyílás kéklett le a lomb
között. A hulló világosság özönlésében fráter Modestus térdelt a mély mohában. Karjait a fény
felé tárta és két üres kezét visszahajló tenyérrel úgy tartotta a levegőbe, mintha láthatatlan
kincset emelne felajánlóan a magasba. Sok virrasztástól és böjtöléstől sápadt arca
viaszsárgának tetszett a napvilágon, s míg gyéres fekete szakállában elvétve mozdultak a
vértelen száraz ajkak, a szinte halott arcban elragadtatottan könnyeztek az égbe néző szemek.
Ung megállt.
Mialatt ő ott azzal a leánnyal volt együtt, közben ez itt... Eltöprengve nézte őt. A
remetebarátoktól hallotta, hogy Modestus kis fiú korában került a kolostorba. A rend
alapításának első idejében, egy nyári kora reggelen, kapunyitáskor a kapus atyafi találta őt a
küszöb előtt. A gyermek a földön ült, magányosan és apró ujjával ékes kereszteket írt a porba,
de hogy mi a neve és hogy ki hozta oda, azt sohasem tudta megmondani. Azóta az irugi hegyen
élt, növekedett és imádkozott és semmit sem tudott a világról.
Mégis mennyivel boldogabb, mint ő, — gondolta Ung keservesen s olyan csendes lépéssel
ment odébb, mintha álmában álmodó mellett haladna el.
A kolostornál nagyot került és aznap, messze, egy lakatlan völgyben hallotta meg az esteli
harangszót. Mire visszaért, az irugi hegyről már felszállt a Magnificat és a tömjén az ég felé.
A kolostorkapunál, a lehajló ágak homályában valaki ült a koldusok padján. Mikor Ung
közelebb ért, rásmert. Fráter Modestus volt, aki jámbor alázatában méltatlannak találta magát
arra, hogy elfoglalja helyét a refektóriumban. A helye mindig üres maradt s ő még télben is,
hóban is, odakinn a koldusok padján ette meg a remetetestvérek asztaláról kiadott
hulladékokat.
Most letette maga mellé a padra fatálacskáját, lassan felállt és félénken intett. Nesztelen
lépéssel indult Ung felé és felemelt sovány mutatóujjával megérintette a mellét.
— Magam terhére veszem Isten előtt a te lelkednek sok kísértését, — suttogott halkan és
egyre közelebb hajolt, — imádkozni és virrasztani fogok helyetted én és magamra vállalom a
vezeklést is, míg te bűnben élsz.
Ung rettenve nézett rá, a szíve hangosan vert, a melléhez kapott. Ezzel a mozdulattal
pillanatra magához szorította fráter Modestus hideg kezét. Már eleresztette. Gyors lépéssel
haladt el a kapuskamra mellett. Nem akart most senkivel találkozni. Bekanyarodott a fal mély
átjárójába. A kolostorkertben csendes és magányos volt a kezdődő éjtszaka. Frissen
megöntözött föld szaga érzett az elmosódott kis virágágyak felől. Odatámaszkodott a jó Vándor
kútja pereméhez. Soká állt ott. Fáradt volt és Modestus szavai égették a bőrt az arcán.
A keresztfolyosó oszlopai alatt, mint összesuhanó árnyak, lassanként mindenfelől gyülekezni
kezdtek Completoriumra a testvérek.
Még hűvös és homályos volt a hajnal, mikor Ung másnap kiment az erdőre. Most már
mindenképpen meg akarta keresni Özséb kanonokot.
Egy erdei mélyedésben, földig lombos fák között, váratlanul megint felbukkant előtte a
korsós leány. Mikor közel ért hozzá, a leány sustorgó vihart kavart maga körül a lombokban és
két kézzel vadul tépdesni kezdte a faleveleket.
— Azt hittem, nem jössz már többé erre.
— Hát aztán... Mit bánod!
— Félek, hogy elmégy, — felelte a leány, — másmilyen vagy, mint azok, akik mindíg itt
maradnak...
— Milyen vagyok? — kérdezte Ung félvállról.
— Nem tudom megmondani, de másmilyen vagy... és a völgyekben is beszélik ezt rólad az
emberek.
A leány megint tépni kezdte a lecsüngő ágak lombjait s egy darabig görcsösen gyűrte forró
markában fénylő zöldjüket. Aztán messze dobta magától a leveleket és két tenyerébe temette
az arcát.
— Mi lel? — Ung hangja hirtelen furcsán elrekedt. Égető forróság csapott a fejébe s egyszerre
hinni kezdte, hogy az ördög küldi útjába ezt a leányt. — Menj vissza a faludba. Eredj! — kiáltott
rá sötéten, kegyetlenül. — Eredj! — Aztán utánakapott.
Mikor elváltak egymástól, a leány felágaskodott a legázolt fűben. Tekintete követte a
távolodót, de az nem nézett rá vissza.
A refektórium gyalulatlan asztalánál megint üresen maradt Ung helye. A perjel keményen
pillantott oda a feszület alól. A hosszú szerzetesi tábla mentén csendesen meredtek maguk elé
a testvérek és közülük már csak kevesen hitték, hogy az elkószáló vitéz lelkének dolga valaha
jóra fordul. Vecsernye idején még nagyobb szorongás támadt a kolostorban. A majorból
hazatérő atyafiak látták Ungot messziről, az irugi hegy veszedelmes omlásai felett és mikor
kiáltoztak neki, nem felelt.
Elhagyott remetebarlangok kormos üregeinél óriás szirt ugrott ki ott a rengetegből a mélység
fölé. Ung előre hajlottan ült a sziklán, lábát a szakadékba lógatta és a falombok mozgó nyílásán
át lenézett a tájra. Apró falvakkal, monostorokkal teleszórt völgyek, erdők alján bujkáló utak
ötlöttek a szemébe. Keletnek, mint földbe szúrt kopják, felmeredő kis tornyok látszottak a
messzeségben: talán a püspöki város tornyai? Szemben, a Dráva síkja felett, vihar készülődött.
Ott járt ő, ott túl a folyón, úr Ugur lápos birodalmában... Oda ment el az ősi titokért s csak
mozdulatlan, gőgös lázadást és halálos némaságot talált. Azt hozta el magával, azt hurcolja és
azóta ő is néma és mozdulatlan, akármerre jár, akármit beszél.
Két öklét nekiszorította a homlokának és mereven lebámult a mélységbe. Ez lenne az út
vége? Ez a gyáva menedék?... Megvetően fordította el a fejét.
De hát akkor miért nem szökik talpra? Miért nem rázza fel a maradék országot? Miért nem
rohan sokak előtt elől? Miért nem tesz csodát?...
Háta mögött éles, idegen hang nevetett fel ekkor. Visszanézett. Kopott vitézi viseletű, nyurga
fekete ember állt az erdőn és egyre hahotázott.
— Ha nem akarsz repülni, gyere onnan, — kiáltotta gúnyolódva, — csalárdul szakadozik ama
rettenetes nagy kő az ember lába alatt.
Ung jól megnézte a furcsa vitézt. Vadászni járhatott ez erre. Bevérezett övszíjáról elejtett
nagy madár fityegett le. Hátán íj lógott, a mellén egy ócska kürt.
— Mihozzánk is feljön a vihar, — szólott a kopott viseletű vitéz. Aztán, mert egyirányba
kanyargott az útjuk, kérdezte Ungot, mit keres itt? De be sem várta a válasza végét, már
mondani kezdte, hogy őt Bóthnak hívják és anyja révén amaz Árus nevezetű jobbágy úrnak
lehetne dús örököse, ki istenes jámborságában a remetetestvérek kolostorának adományozta
szőlőhegyeit, malmát, szántóföldjét és kaszálóit is az Irug patak partján, a Magosd hegy alatt,
melyen az ő váracskája áll.
Egyebet most nem szólt erről, mert beszédje közben fülheggyel elfogta, hogy Ung a
kolostorban van szálláson. Csak a karját emelte fel, mint valami sovány madárféle tépett
szárnyát és az állával foszlott zekéjére intett.
— E bús lyukakat könnyen meg lehetne foltozni egy kis kaszálóval, avagy szántóval, de
nekem már csak annyi földem van, hogy legfeljebb fazéknak hordhatnák el a fazekasok.
A nyári éjtszaka lassú készülődésében felkapott a vihar a Dráva síkjáról a hegyek közé. Az
erdők suhogni kezdtek a növekvő homályban, ágak töredeztek, a szél ide-oda csapkodta a
férfiak haját. Az emelkedő mind kövesebb lett.
Bóth vitéz nagyon gyorsan szedte a lábát s mondotta, hogy kis kerülővel közelebb esik az ő
váracskája, mint a remeték klastroma és szívesen hívta Ungot, térjen be hozzá a vihar elől.
— A pokolban is akad egyszer ünnep. Van még két tömlő savanyú borocskám lenn a
pincében, így fenn a toronyban el lehet feledkezni a világ bújáról. Hé... mire gondolsz? Tán
nincs kedvedre az elfeledkezés?
— Kedvemre van, — mondotta Ung mogorván s egyszerre keserves kívánkozás fogta el,
hogy mindent elfelejtsen, ami a fejében sajog, amitől az a korsós leány sem tudta elfordítani az
eszét. Hát inni fog, míg elbódul, míg nem emlékezik többé semmire. És ő is erősen kilépett.
Pécsváradtól délnek már zengett az ég a hegyek felett, de Bóth úr vára még mindíg nem
mutatkozott.
— Fortélyos jószág az én váracskám, — nevetgélt az ember, — csak akkor kerül elő, mikor
akarom. Az utakról nem látszik, ám én a tornyomból jól látom, hogy mi közeleg odalenn...
A várúr felemelte mellén a kürtjét és jeladásnak három kurtát belefújt. Úgy hangzott ez, mint
a vaddisznó röfögése, de a várban megértették, mert a széltől hánytorgó sűrűség mögött nagy
recsegéssel, ropogással kapu nyílt.
A furcsa recsegés később is folytatódott, a köves árok felett, a korhadt hídon, a szűk udvar
sötét szögleteiben, az egész roskadozó váracskában. Falépcsők nyöszörögtek, megereszkedett
ajtók nyikorogtak, egy ferde ablaknyílás mögött éles hanggal visítoztak a gyerekek.
— Nálam, hízlalt disznók helyett, csak éhes kölykek visítanak, — nevetett fel Bóth úr, mintha
ezen a dolgon igen mulatna.
A boltozott lépcsőtorokba nyugtalan mécsvilág vetődött le ekkor a magasból. A felső
toronykamrán lámpással a kezében, elhanyagolt külsejű, fésületlen asszony szaladt át. A
garádicsra állította a mécsest és hirtelen egy falmélyedésbe húzódott. Nem mozdult, míg a két
férfi elhaladt mellette és Bóth úr úgy tett, mintha nem is látná. De alig értek fel a
toronykamrába, alulról már rendelkező asszonyi hangok hallatszottak. Hamarosan füstös
zsírszag kezdett terjengeni a várban. Egy udvaros ember borostömlőt cipelt a garádicson.
Odalenn valami nehéz láda kinyíló fedele nagy döngéssel nekicsapódott a falnak.
A váracska gazdájának kedvére volt a hangos készülődés. Egyre elégedettebb képet vágott,
nagyokat nyelt a zsírszagból s mondta, hogy felesége, Druzsina asszony, kinek ékes szépsége
híres mind az egész Magyarországon, felette jeles gazdasszony és neki már eddig is tizenhat
gyermeket szült.
— Számot vethetsz, mennyit kell ezeknek vadásznom...
A garádics most megint felfele recsegett és a lépcsőtorokban lassan, rangosan megjelent
maga Druzsina asszony. Fésületlen fejét eddigre hímes asszonykendővel kötötte be s avult
pompájú nászruhájában jött, amit dörömbölő ládájából csak az imént kaphatott sebtében
magára.
Felvont szemöldökkel és leeresztett szemhéjjal fogadta a férfiak köszöntését. Lépcsőmászás
közben hátracsúszott a kendője, meredek homloka szabadon látszott és a feje búbjáig ért. Az
arcán állandó sértettség kifejezése ült. Mire úgy vélte, hogy a vendég is eléggé megnézhette őt,
helyet foglalt az asztalnál. Lassanként belemelegedett a beszédbe, aztán nyújtózó
mozdulatokkal szinte átfeküdt a táblán és sűrűn vonta magához az öreg fakupát. Bóth úr egyre
visszahúzta tőle.
— Druska! Duruskám, — intette közben félig gúnyosan.
— Druzsina, — igazította helyre az asszony szemrehányó méltósággal, miközben vöröses,
duzzadt szemhéjai alól figyelmesen nézte Ung ruházatát és tisztára megmosott kezét. Utóbb
gondolhatott valamit, mert a lépcsőlejárathoz ment, kétoldalt falnak támasztott tenyérrel a
meredek fölé hajolt és sürgetőn a leányait hívta.
Ugyanekkor a kapu felől is kiabálás hallatszott. Bóth úr abbahagyta a töltögetést. Kinézett a
torony kis ablakán.
— Ti vagytok? — szólt le.
— Mi vagyunk!
— Későn jöttök. Már iszunk...
Nem sok időbe telt, mire nehézkes mozgással egy kisnemesféle deresedő ember
kapaszkodott fel a lépcsőn két legényfiával.
— Jó szomszédok, — mondotta Bóth úr elismerően s a hátuk mögé intett a szemével. A
vendégek nyomában nagy borostömlővel egy cselédszolga csoszogott. Magukkal hozták az italt.
Letelepedtek a lócára. Nagy hangon beszéltek.
Druzsina asszony sértetten elnézett.
— Más asztalára mernek italt hozni, — mondotta félhangon Ung irányába, de azért a
vendégek borából is serényen töltögetett magának.
Közben leányai is feljöttek a toronyba. A leányok nyurgák és sötétszeműek voltak, inkább
Bóth úrra ütöttek. Nevetgélve tették az asztalra, otromba fatálon, a nyárson kormozódott, félig
sült őzgerincet. Sarkukban nagy csapat borzas gyerekfej leselkedett be a lépcső nyílásán.
— Hess! — kiáltottak vissza a lányok. Jókedvük elkapta a többieket is. Az emberek
hahotáztak, ettek, ittak, énekeltek és utóbb egy dudasípos várbeli öreget is felnoszogattak a
sutból. Az öreg nekidült a falnak, hóna alá fogta a muzsikáló tömlőt és bús igyekezettel fújta a
sípot. A legények már tenyerükkel csapkodták a combjukat, a leányok dobbantgattak, az
öregek pattintottak az ujjukkal. Druzsina asszony elrendezte csípője felett a ruháját, kissé
felkapta a lába előtt és ő is táncolni kezdett. Bóth úr és a deresedő kisnemes dülöngözve
indultak utána.
Ung már egymagában ült a lócán. Sokat ivott ő is, szédült bele a feje. Összefont két karját az
asztaltáblára fektette, rátámasztotta az állát s barátságosan úgy nézte a nagy vigadozást.
Táncközben rámosolyogtak a leányok, visszamosolygott rájuk. Senki sem hallotta többé, hogy a
toronyban recsegnek a gerendák, megszépült az omladozó szegény váracska s a dudasíp lihegő
rossz muzsikája.
— Úgy-e jó az elfeledkezés? — szólt Bóth úr Unghoz és ekkor pillanatra olyan más, olyan
szomorú volt az arca. — Belehalna az ember, ha mindíg mindenre emlékeznék...
A kisnemes ember is odaült hozzájuk. Egy darabig csökönyösen nézte oldalvást az idegen
vendéget.
— No, — dünnyögte aztán megenyhülten, — miképpen látom, szűkszavú legény vagy.
Ismertem egy tiszamentit, az olyan természetű volt, hogy reggel mondott egy szót, oszt estig
gondolkozott, oszt este megintelen mondott egy szót. Onnan jöttél te is?
— Onnan.
— Miért nem mégy vissza a te udvarodba?
— Nincs már nékem udvarom és másnak sincs már arrafele.
— Tán Bertalan püspök vitézeivel vetődtél ide, mikor a Sajótól a mezőkön által menekültek?
— Magányosan jöttem, — felelte Ung kurtán.
A tatárdúlásra került a szó. Nem énekeltek többé. Druzsina asszony és a leányai aludni
mentek. A férfiak nekikeseredetten ittak. Kérdezte Ung, hol van a király? Mely híreket hallani a
püspök városában? A két cimbora üres szemmel pislogott egymásra. Később a deresfejűnek
mégis eszébe jutott valami.
— Hát... olyas hír is szálldosott már odalenn, hogy miközben a kánok lovasai a Dunáig
pusztítanak, azonközben az osztriai herceg németjei megintelen Győrig gyujtogatnak és
rabolnak tehetségük szerint.
Ung fejében süvölteni kezdett a sípduda hangja. Megmarkolta az ember karját:
— A keresztény fejedelem is betört az országba? — Szeme előtt szétszakadt a bor felhője. —
Megérzi még az öklünket! Nem sokáig lesz ez a nép zsiványok prédája!
 Az ittas emberek döbbenve néztek rá. Kétségbeesett düh szikrázott a szemében.
Félretaszította a korsót. Már nem kellett neki a lealázó elfeledkezés. Megint mindenre emlékezni
akart. Felugrott. Bóth úr lefogta, a kisnemes ember töltött neki és csendesítette, hogy nem
érdemes ezen háborkodni, mert ezóta már be is kerítették Győrött az osztriai herceg zsoldosait
az odavaló magyarok és jó tűzön mindenestől megsütögették őket.
Nagyot nevetett ezen.
— Ezelőtt se volt jobb, most se rosszabb, — botladozott ki a száján, — ne búsuljunk hát!
Bóth úr nyekkentett egyet, de azért bánatosan horgasztotta le bortól nehéz fejét. Mozdulata
közben rongyos zekéjén akadt meg a szeme. Megint eszébe jutottak Árus jobbágy úr
elajándékozott földjei. Felforrott benne a harag s mert már nagyon részeg volt, nem tartóztatta
magát, mint idejövet az erdőn. Dühében szidalmazni kezdte az irughegyi remetéket.
— Azok ott bőségben élnek az én örökségemből, mi meg itt koplalunk!
Ung végigjártatta tekintetét az ételhulladékokkal telehajigált, bortól lucskos asztalon és
gondolatában felmerült a barátok szűkös asztala.
— Ne mondj ilyent róluk, Bóth vitéz. Inkább békélj meg velük. Ők a kezük munkájából élnek,
szegények és jóságosak és mind magyarok. Ne mondj ilyent.
A hangjában annyi szomorú kérés volt, hogy Bóth úr zavarában suta nevetésre fakadt.
— Bánom is én, hát békéljen meg velük a fene.
Ung elnézett a tivornyázó részegek feje felett. Nem volt itt köze senkihez. Vette a süvegjét.
— Köszönöm a vendégelést. Szerencsés jó reggelt.
— Vissza gyere hozzánk! — kiáltozott utána Bóth úr a toronyból, mikor a recsegő kapu
becsapódott mögötte.
Ung a falunak vette útját. A duhaj éjtszaka közben szétfújta a szél a felhőket. Már a
völgyekben is virradt. A vízmosásos köves út mentén, kis zugokban összebújt házikók
tünedeztek elő. Barmaikkal egy födél alatt lakó emberek odvai, rossz ólak, szolganépek és
kolostori kézművesek kunyhói. Az egyik házikónál füstölgött a kupacba hányt föld. A kupac
mellett hajlottan dolgozott a fazekas a kora derengésben. A házikó falánál feketére füstölt új
cserépkorsók és vörösre égetett agyagmécsesek álltak sorjában a padkán.
Mikor Ung odaért, az ember alázatosan köszönt. Nem vette észre, hogy a kunyhója mögül
valaki az idegen vitéz nyomába surran.
Az irtásnál utolérte Ungot a korsós leány. Felfele rohanó csörtetéssel jött a meredeken. Most
is úgy jött, mintha lihegő vággyal a völgyek élete szaladt volna a hegyre, de a régi fény már
lemaradt róla.
— Ne menj el, várj! — kiáltozta vad lódulásában és egy darabig még odébb futott, előbbre
került, elállta Ung előtt az ösvényt.
— Mondd meg a nevedet, — könyörgött fel hozzá, mikor végre eszébe jutottak a szavak, —
mondd meg, hogy egyszer azonképpen szólíthassalak... Ung... — mormolta utána halkan, —
milyen szép neved van, — és szaggatottan sokszor ismételgette, mintha jól meg akarta volna
jegyezni magának.
Ung egész idő alatt szótlanul nézte őt. Álmatlan szemébe lassú szánalom emelkedett. Aztán
lehajolt és megsimogatta a fejét.
Ettől az érintéstől hangtalanul felzokogott a leány. Most tudta meg, hogy szereti ezt az
idegen vitézt.
— Eljöhetek még errefele? — kérdezte alázatosan.
— Eljöhetsz, — felelte Ung és nem gondolt oda. Fáradtan továbbment.
Feljebb, egy kis erdei rét szélén lefeküdt a fűbe, tenyerét a feje alá nyomta és mélyen
elaludt.
Mire felébredt, keskeny, sárga csíkokban aranybéklyókat vert a leszálló nap a fák törzse
köré. Ung szamócát szedett a süvegébe, aztán lehasalva, hosszan ivott egy csurgó vizéből.
Közben egészen kitisztult a feje az éjtszaka borától. Emlékezetében megint egyenesen állt a
tántorgó, részeg váracska. A dudasíp és duhaj nóták, a durva tréfák és hahotázó nevetések
elfoszlottak az eszéből, csak valamiféle ottani beszéd tetszett neki egyre hangosabbnak.
Keresően jártatta körül a tekintetét. Egyszerre döngni kezdtek fülében a szavak.
Hát az emberi fenevadak már kétfelől is tépik az országot?...
A fák alatt, mint odavágott hatalmas buzogány, letört nagy bunkós ág hevert a földön.
Felmarkolta és kitartotta a levegőbe. Zihálva, elégedetten bólintott. Utóbb balkézzel is emelni
akarta az ágat, de ettől a próbától belenyilalt beteg vállába a fájdalom.
 Mindegy! Félkézzel is lehet verekedni. Verekedni? Valamilyen várispán csapatában járni?
Valakit követni, aki előtte megy? Kevélyen rázta a fejét. Nem, nem ilyesmiért kergette őt az a
belső unszolás, ami mostanában megint olyan ellenállhatatlanul kezdi küldeni. Még álmában
is... és bizonyosan ezért kószál ő el szégyenszemre a remetetestvérek kolostorából és
botránkoztatja őket. Ezért keres nyomorult elfeledkezéseket. Ezért... és nem tehet róla. Mennie
kell innen! Eljött az idő. Valamit be kell teljesítenie, amitől sohasem nyughatott, amit rábízott az
élet. Régen bízta rá... talán már kisfiú korában, messze, Kolontón, a tiszai nádasok között.
És miközben így haza gondolt a feldúlt otthonra, tekintete öntudatlanul a kolostor irányát
kereste. Békesség, tiszta csend... és a jó fráter Lénárt, Fridrik a kedves könyvíró testvér,
Modestus a szent együgyű és Özséb úr, a nagyszerű magister... Izgatott képek vetődtek fel
benne: völgyek, falvak, városok messze tornyai, elkanyargó utak... és ő az egyiken majd el fog
menni innen az úttalan országba.
Kis kövirigó ugrált el előtte a földön. Feljebb őzek váltottak a tisztáson. Valamelyik odvas fán
üreseket kopogott a harkály. Egyszerre elhallgatott a vadon. A hegységből láthatatlan
ösvényen, egyenletes, könnyű lépések jöttek lefele. Benn az erdőben egy szerzetes haladó
alakja bukkant fel időnként és tűnt el a fák törzsei között. Mikor megint látszott, Ung ráismert.
Özséb mester jött ott. Egy száraz ág roppant a saruja alatt. Feltekintett, de azért időbe telt,
mire elszakadt attól, amin gondolkozott. Észrevette Ungot az alsó ösvényen.
És ekkor elindultak egymás felé. Miközben Ung előre ment, fejében minden hátrálni kezdett,
ami csak az ő maga keserű sorsa volt. Mire odaért, lázas nyugtalansággal szólította a
kanonokot:
— Igazak a gonosz hírek, miket a pécsi püspöki városban beszélnek?
Özséb mester arcán nehéz szomorúság rágódott.
— Bűnök és rémségek ideje ez, — mormogta inkább csak magának.
Ung közelebb lépett.
— Az osztriai herceg németjei is betörtek volna az országba?
Özséb felvont szemöldökkel fejtől talpig végignézte őt, mintha mérné a szemével, mielőtt
felel.
— Igaz, — mondotta aztán sötéten. — A babenbergi beküldte vad német zsoldosait azokra a
tájainkra, miket a tatár még el nem ért. Gyalázatunkra már kétfelől mar belénk az ellenség. De
Isten ennél jobban is megalázta a magyar királyt.
— Elfogták? — hördült fel Ung. — Mégis elfogták a tatárok?
— Keresztény fejedelem fogta el. — Özséb mester hangja elrekedt a szenvedéstől és
felindulástól. — Fridrik fogta el, a babenbergi, ki eléje ment a Morva vizéhez, becsalta vendégül
osztriai tartományába a menekülő magyar királyt és bezáratta őt várába.
Ung ugrásrakész, vad mozdulatot tett.
— Bezáratta? Keresztény fejedelem létére a szent királyok felkent sarjadékát?
— Bezáratta és el se bocsátotta, míg váltságdíjul ki nem csikarta tőle az osztriai
tartománnyal szomszédos három szép megyéjét és minden aranyát és ezüstjét és drágaköveit
is ráadásul.
— De hát hol találja meg a királyt, aki őt szolgálni akarja?
Özséb mester szemébe szomorú melegség vetődött.
— Én is ezt akartam volna cselekedni. És kevéssel ezelőtt, mikor az osztriaitól kiváltotta
magát, még közel volt ő ide. Talán két napi járóföldre se, a királyné asszony birtokán, a segősdi
udvarban. Ám azóta már onnan is messzebb részekre kellett menekülnie.
— Utána megyek oda is!
— A király útját most semmiképpen el nem érheted. Ezidőkben még Bertalan püspök sem
tudja, merre jár. Udvarának hűséges emberei titokban tartják, hol rejtőzik, mert a tatárok
bérelt gyilkosai mindenütt keresik. Elfogott kémeik és kínra vont cinkosaik kivallották, hogy a
nagy kán meghagyta az ő kánjainak, élve avagy holtan, de bilincsbe verve hurcolják színe elé
Karakorumnak mondott ázsiai fővárosába a magyar királyt. — Özséb tekintete a messzibe
révedt. — A mongolok még az Ural-hegység alján ismerték meg Árpád törzsének rejtélyes régi
hatalmát és hiszik, hogy a felkent királyok átadják egymásnak az uralkodás titkát és az akarat
hatalmát s így él tovább a holt királyok ereje abban, aki utánuk jön. Ezt az erőt akarják ők most
bilincsbe verni az élő vagy holt magyar királyban.
Mialatt beszélt, Ung arcából leszaladt a vér. Egy darabig csak a nyár fojtott zümmögése
hallatszott az erdőn.
 Özséb lehorgasztotta a fejét:
— A királyok nem boldogok, nem boldogságra koronázzák őket.
— Engem nem a hatalma hívott, — mondotta Ung halkan. — Azóta kívánom őt szolgálni,
mióta ócsárolták előttem, mióta láttam, hogy üldözik.
— Ki vagy te? — kérdezte a pap megütközve.
Ung nyugtalan tekintettel tétovázott. Már kérdezték ezt tőle. Fenn északon, a hegyek alján,
Joakim úr is kérdezte ezt.
— Mikor elindultam, nagyot vállaltam magamra, — szólt elgondolkodón, — de a feladatot
nem tudtam teljesíteni. Én a pusztulás és elmúlás ellen akartam népünknek harcát vezetni.
Özséb hirtelen felpillantott.
— Te, magányosan?
— Én mindíg egyedül vagyok. Az Isten sincs velem... és kértem is, bocsásson el magától.
A pap tekintete elsötétült.
— Kérted őt?
— Kértem, — felelte Ung, — mert keresni akartam azt, aki rajtunk még segít.
— Kitől vártál te a mi Urunk Jézus Krisztusnak kívüle segítséget?
Ung gyorsan lélekzett:
— Kitől?... Most mindent megmondok magamról néked.
Özséb keskeny, beretvált arca szinte beletávolodott a felvont csuklya árnyékába. Imádkozott.
Aztán intett Ungnak.
— Mondjad! Kit akartál te a mi népünk segítségére megkeresni?
— Őt, akit eleink a Krisztus hitéért elhagytak.
Özséb megborzadt.
Ung látta ezt és olyant érzett, mintha dacos elhagyatottságba sodródnék el innen, valahova
messzire, ahonnan emberhez így vissza nem tér többé soha.
A páter ekkor már egy fának támaszkodva állt az erdőn és elborultan nézte őt.
— Csakis sötét hatalmak kényszeríthetik Isten teremtését ilyen szörnyűségre, — mormogta,
mintha ezt a megtévelyedettet önmaga ítélete előtt akarná menteni.
De Ung nem nyúlt a mentség után.
— Senki sem kényszerített, magamtól tettem, amit tettem.
— Azért mégis a Sátán kísértett meg, miért is én most Istennek nevében kérdezlek. Könnyíts
a lelkeden. — Özséb jobb tenyerével feltámasztotta behajlított balkarja könyökét és emelt
kezével eltakarta a szemét. Így várakozott hosszú mozdulatlanságban.
Ung hallgatott. Miért akarja megkönnyíteni az ő helyzetét? Miért fedi el a szemét? Ez
megalázta őt és szégyenletessé tette számára a vallomást. A torka égett és összeszorult.
Özsébben a nagyúr egyszerre megértette ezt az elnémulást és a pap megbocsájtotta.
Leeresztette a kezét. Isten szabad ege alatt két ember nézett ekkor egymásra, aki életében
sokat szenvedett.
A csendet Ung törte meg.
— Mióta emlékezem, nevezhetetlen belső unszolás küldött engem, de világosságot nem adott
nékem az útra.
Aztán pillanatig olyan lett a tekintete, mintha láthatatlan, verőfényes távolba nézne. A
gyerekkorát kezdte mondani, mikor a szíve még önkívületben vágyódott oda, ahol messzebb
éltek egykor a pogány magyarok, mint a pásztorok meséiben. És Kingáról is úgy beszélt, mintha
mesében látta volna és mesét mondana kettőjük eltűnt napjairól. Megéledt a kolontói határ, az
udvar, az atyja, házanépe és édes asszonyanyja. Már az ő ájtatos intéseiről és sok
szomorkodásáról beszélt, mikor kisfiú korában belopódzott a kamrájába és faleveleket gyűrt a
feszületen az Úr Jézus keze alá. Miért tette?... A kolontói atyafiak gvardiánja is faggatta. Nem
felelt. Megbüntették. Akkor sem felelt. Talán nem is tudta... Csak később tudta meg, sokkal
később, mikor a maga élő szívében érezte, hogy szegekkel van televerve az egész élet, de senki
sem gyűr faleveleket alájuk, hogy ne fájjanak.
— Mert én az örömet és a szabadságot szerettem és gyűlöltem a szenvedést...
Ung égő tekintettel meredt maga elé. Ettől kezdve szinte futva, sebesen beszélt és a
hangjában megint feltorlódott a régi kín: a tiszaparti nász, a párisi kolostoroskola évei, nagy
vándorlása, hazatérte... Minden az eszébe jutott s szavaiban egyre gyorsabban múlt az idő. Már
Kinga halálos éjtszakájáról beszélt, mikor a komáromi pitvarkamrában az ő kialvó életéért
imádkozott és mindent ígért az Úrnak.
 — Magadból mit ígértél?
— Magamból?... Én fellázadtam ellene.
A pap elsápadt.
Ung hangja olyan lett, mintha mellére szakadt súlyos boltozat alól beszélne:
— Amaz éjtszakán, mikor Szent András temetőjében már egészen egyedül voltam, jött egy
asszony és mondotta, amiket én gondoltam.
Özséb összevont szemöldöke alól hirtelen fürkészően rátekintett:
— Te mostan a komáromi bűbájos asszonyról beszélsz!
— Ha valamikor elérné őt a te kezed, ne add törvényre. Mindent én gondoltam, amit ő
mondott, miközben a síron az utolsó szövétnek is elfogyott és kinn a Dunán, egy úszó naszádról
segítségért kiáltottak a király nevében... Ekkor gondoltam, hogy elhagyott minket az Isten... és
mondotta az asszony: nem halt meg a mi népünknek régi istene, mert a tűz is tanítja és a víz is
tanítja az ő életét.
— És az Úr tanítását elfelejtette akkor a te szíved? — kérdezte fájdalmasan a barát.
Ung csak pillanatig hallgatott el, aztán folytatta:
— Gondoltam én... és mondotta amaz asszony, ha az Úr papjait kiirtanák, miképpen a
pogány isten papjait és elégetnék, amik a könyvekben az Úrról írva vannak, miképpen a mi sok
ezeréves rovásainkat elemésztették, senki sem ismerné többé az ő tanítását és végezetül
elkorhadna az ő keresztje is.
— Ha minden papját leölnék, — szólt Özséb az alázat fenségével, — ha minden könyvet
elégetnének, ami róla írva van és elkorhadna szent keresztjének a fája, akkor is megmaradna a
földön az ő tanítása és a keresztje is megmaradna örökkön örökké. Mert az ő keresztje a
szenvedés és az ő tanítása a szeretet. Lázadásodban nem gondoltál erre?
— Nem gondoltam. Elborult előttem az ő keresztjének és az ő tanításának jelentése, mert
elrejtőzött előlem az ő szeretete. És mikor futni láttam a királyt és a Krisztusmutatóban maga
az Úr is menekült az erdőn és az ő templomjai égtek és a csatamezőn elestek az ő papjai, attól
kezdve keresni kezdtem a régi magyar istent, vagy valakit, aki a nyomába igazít.
— Bizony, te sötét hatalmaknak adtad meg magad, — kiáltott fel Özséb.
— Nem adtam meg magamat senkinek! Jóllehet vannak dolgok, amikről nem tudok számot
adni... Azidőkben is elfogott a régi vágy és kergetett a nevezhetetlen belső unszolás. Hajszolt
füstölgő üszökben, vérszagú utakon, legázolt mezőn, felperzselt fekete városokon át,
melyeknek nem volt többé neve. Sokszor elfáradtam, mégsem állhattam meg, sokszor
eltévedtem, mégsem fordulhattam vissza, csak hajszolódtam tovább, kihalt pusztákban, atyáim
legázolt földjén, nemzetségem feldúlt udvarán, anyám sírja felett le a Drávához, ingoványos
nagy erdőségeken át.
— Hol jártál ott? — kérdezte Özséb hirtelen szorongással. — Kit kerestél te ama tájakon?
Pillanatig mozdulatlanul néztek egymásra.
— Ott rátaláltam, — suttogta Ung.
— Nem lehet az! — Özséb szívét rémület fogta el. — Nem találtál rá, régen meghalt már a
mondák lázadó Ugurja.
— Él még, — felelte Ung sötéten, emlékezőn, — de ellenségei kitépték a nyelvét és nehéz
volt neki a föld, amit a mellére dobtak. Azóta nem tud beszélni. Néma, mint a mi eredetünk
titka, ősi törzsének utolsó sarja pedig a szélben odahangzó kolostori harangok szavát hallgatja
és a nagy Ugur arca előtt kialszik az utolsó régi tűz.
Özséb a szeme közé meredt.
— És ha Isten akkor azonképpen tesz próbára, hogy még beszélni tudsz vele, ha lobogó tüzet
lelsz még amaz elkárhozott helyen, mit cselekedtél volna?
— Kezemben vittem volna szét a tüzet és elégtem volna benne.
— Hamis tűzben égtél volna el! — és a pap összefonta két karját a mellén, mintha egyszerre
elzárkóznék a fiatal vitéz elől.
Valami visszalökte ekkor Ungot régi önmagához.
— Nem gyónásban mondottam néked, amiket az életemről mondottam és tudva cselekedtem
így, hiszen beláthatod... — Dacos fájdalommal emelte fel a fejét: — Fogass el az egyház
nevében, ha szerinted azonképpen érdemlem.
Özséb tekintete lassan, szánakozón fordult megint felé.
— Én nem földi törvénybíráknak, hanem az Istennek nevében kérdeztelek. — Nagy gondban,
sokáig tépelődött magában, mire ismét megszólalt: — Az Úr kegyelméből nem esik átok alá a
gondolatban elkövetett eretnekség... Ezért is te nem lettél apostata.
Ung összerezzent.
— Irgalmasabban ítélsz életemről, mint én magam.
— Az Úr mindent tud rólad és tudja, hogy eltévelyedésedben sokat szenvedtél. Te pedig
tartsad eszedben, hogy Krisztus eljövetele előtt a szenvedés csak puszta szenvedés volt, de
mióta ő kínszenvedésébe belefoglalta a megváltást, azóta benne foglaltatik a megváltás minden
földi szenvedésben. A tiedben is, mindenkiében és a mi népünk mostani szenvedésében is.
Ung néma megrendülésben érezte, hogy hosszú idő után reménység árad felé. Özséb
szavaiban pillanatra megjelent a lelke előtt a szenvedés misztériuma.
Mikor megszólalt, megindultságtól volt tompa a hangja:
— A te hited szerint szenvedésünk megváltja a jövőt?
— E világban a jövendőt és a másvilágon az üdvösséget, — felelte a pap, mintha felülről jövő
sugallást mondana. — István, a szent király elvezette az ő népét a keresztségbe, de e népet
mostani szörnyűséges megpróbáltatása erősíti meg örökkévaló időkre a kereszténységben és a
fennmaradásban. Ezért kellett mindennek ránk következnie...
Elhallgatott.
Az erdő alján már összeosontak az árnyak. Özséb homloka felett még azután is csodálatos
fény derengett, mintha egy másik világ távol sugárzásából vetődött volna oda.
Előttük az alkonyodó ösvényen éjjeli madarak riadtak, egy homályos, szakadékos helynél
alattomos lopódzás hallatszott a mélyből. Rosszban járó emberek járkálnának odalenn?... Ung
megmarkolta derékszíjába nyomott kétélű tőrét. Óvatos lépéssel mentek odébb. A fák álmosan
mozgó fekete lombjai között, keményen meredeztek fel a kolostor szürke falai. Mikor a kapuhoz
értek Özséb mester nem zörgetett. Leült a koldusok padjára, hol a testvérek étkezése alatt
fráter Modestus ette az asztal hulladékait és olykor kéregetők és betegek várakoztak. Most
szokatlan csend áradt mindenfelől.
Özséb magához intette a fiatal vitézt.
— Mondjad, mitévő lész?
— Elmegyek innen.
— Hová mégy?
— Arra! — Ung felemelt keze céltalan ívben lendült át a levegőn.
A páter tekintete ráfeledkezetten követte a semmibevesző, szomorú mozdulatot.
— Megállj! Ne űzzenek tovább a véred vak emlékezései, ne tévelyegj hiábavaló sötét utakon.
Ung vívódva gondolkozott. Nagy ellentétek csatáztak benne, titokzatos régi hagyományok,
fiatal, vad elszánások és rontó álmok konok marasztalásai és új sejtelmek kezdődő hívásai.
Aztán, mint ökölcsapás szétütött a józansága ebben a zavarodásában.
— Nem tudok én e magány tétlenségében élni.
— Nem tétlenség a magány, — mondotta Özséb elgondolkodón. — Maradj itt, míg meglátod
az utat. Az Úr állított meg eme kolostor előtt, eddig is ő vezetett, aki nem hagyja befejezetlenül
az ő munkáját. Ung, az Úr vár reád.
Özséb felállt és most már bezörgetett a kapun.
A folyosón a perjel jött eléjük.
— Salve! — szólt kurtán és hidegen pillantott Ungra. Most mindíg így nézett reá. Aztán a
vendég pap felé fordult. — Megnyugszom Özséb úr, látván, hogy fegyveres kíséreted volt. Rút
híreket hoztak fel hozzánk a völgyekből. Nem barátságos már emez áldott környék. Bertalan
püspök is küldött üzenettel hírmondót, hogy ne várjad az ő látogatását, nem jöhet el ide, mert
kóborló latrok garázdálkodnak többfele a monostorokban. Vakmerőségükben ma éjjel a Szent
Ágoston-rendiek prépostságára is bementek, hol pedig akkor egyetlen fegyveres sem
találtatott.
Özséb kanonok Ung vállára tette a kezét.
— Íme, az irughegyi remetetestvéreknek van egy jó vitézük.
A két pap már odébb ment, mikor Ung behúzta maga mögött cellája ajtaját. Lecsatolta
övszíját a derekáról, kétélű tőrét az ágyra dobta, aztán egyenként előszedte szegletbe
támasztott fegyvereit. Miközben végigjátszatta ujját a kardja élén, barázdába szökött a
homloka. Annál a szakadékos helynél mégis rosszban jártak azok az alattomos lépések. Holnap
kikalapáltatja a kardja csorbáit a kolostori major kovácsával.
Csak ekkor vette észre, hogy kis korsójába valaki vizet öntött és fatányérjára eleséget tett.
Néhány megfonnyadt, csodálatos sötét virág is feküdt a földön. Csakis fráter Lénárt hozhatta a
hegységből ezeket a virágokat, mintha mondani akarta volna, hogy füvekért ma magányosan
járt arrafele, amerre multkoriban ketten jártak.
Ung leült az ágyra, megette a fatányérról a kenyeret, a juhsajtot és ivott a korsóból. De nem
itta ki a vizet egészen, meghagyott valamennyit és belenyomta a virágokat. Aztán úgy nézte
magasszárú violaszín szépségüket, mint ahogy sok vándorlása közben, az utak mentén nem
nézett meg soha semmit.
Egyszerre az életére gondolt.
Talán mégis igaza volt annak a titokzatos hegyi öregnek, mikor mondatta: Isten betegséggel
és elfáradással állítja meg az embert, hogy látni tanuljon és belenézzen a saját szívébe.
A virágok kelyhéből lassanként már kijött a mély violaszín és átterjedt a fal köveire. Ung
körül egyetlen nagy violaszín kehely lett a cella és csendesen beszítta magába a küszködésében
elfáradottat.
Álmában mély völgyek alján, zavaros utakon járt. Az utak sehova sem vezettek s ő végre,
sok barangolás után a kolostorhoz ért és leült a kapunál a koldusok padjára. Ott ült törődötten,
tépelődve és emlékezni akart valamire, amit most már mindenképpen meg kellett tennie.
Egyszerre az anyja hangját hallotta a sötét erdőből, aztán már az otthoni tornácról szólította és
ő az otthoni ágyon feküdt és gyerek volt. „Még alhatnám anyám”... Az anyja behajolt ekkor
hozzá az ablakon. Gyolcskendős feje egészen közel hajolt: „Ébredj fiam, virrad már” — és a
templomba hívta őt.
Ung hirtelen felszökött. Kidörzsölte szeméből az álmot. Arca előtt feketén rajzolódott az
ablakrács a külső éjtszakára.
Odakapott a kezével.
Hiszen rácsrostély van itt. De az anyja mégis behajolt az előbb az ablakon és hívta őt...
A kolostorban mélységes volt az éjtszakai csend. Csak a dormitórium előtt, kis lámpása
mellett a földön ülve, morzsolta álmában a virrasztó barát az időmérő zsoltárt. Ung gyorsan
haladt el előtte. Már kifordult a boltozott átjáró túlsó oldalán. Nyugtalanul a templomajtó
irányába nézett.
Onnan felől derengő, halvány világosság érintette a sötétben az oszloptörzsek belső oldalát.
Errébb, éppen az ő cellájánál, mintha gyertyafény álldogált volna az ablak alatt. Nesztelen
lépéssel futni kezdett. A fény is megindult, egyre erősödőn ment előtte a templom felé,
rávetődött a küszöbre, belebegett a nyitott ajtón és szelíden úszott át az egyház homályos
hajóján. Mire Ung odaért, a boldogságos Szűz fából kifaragott szobra alatt, a lecsurrant sárga
viaszban, egyetlen pillogó gyertyavég égett.
— Anyám, — mondotta Ung s a hangja magányos visszhangot vert a néptelen templomban.
— Anyám, — suttogta, mintha nagy vándorlásból hazatérve most találkoznék először vele.
Aztán már letérdelt az olvadt kis gyertyavég mellé a kövezésre és maga fölé emelte két
összekulcsolt kezét.
— Imádkozzál érettem, anyám.
A fény felkapott a mezitelen kőfalra. És keresztjéről lenézett ekkor a Megfeszített az anyja
előtt térdelő emberre, aki bejött az ő templomába.

III.

Forró és fülledt volt az a nyár.

A föld megrepedezett a szárazságtól. Az erdőkben szokatlan tüzek támadtak és a völgyekre
elnyúló füst ereszkedett. Éjjelenkint vörös lihegéssel világítottak a parázsló meredekek. Aztán
már a hegyek alján, a sűrűn lakott síkban is fellángolt egy-egy udvar. A nép rossz jelentésekről
beszélt és rettegve nézte az ég alját. A pécsi kapuk felé vívő utakon fegyverzett püspöki
lovasok kis csapatai ügettek. Összefogdosott idegen embereket vonszoltak magukkal kötélen,
akik nem tudtak számot adni, miért kószálnak ezeken a tájakon.
Még az irughegyi kolostorhoz is bizonytalan, sötét hírek lopództak fel az erdőkön át. Különös
utasok hozták a híreket. Nem kértek menedéket, csak az utakat tudakolták és a tatárok
szörnyűségeit beszélték. Közben, mintha rossz lelkek üldöznék őket, egyre maguk mögé
pillantottak.
Mire odébb mentek, a kapus atyafi az istenfa ágaival kifüstölt az ajtón a Gonosz rontása
ellen.
A csűrökben csépelni kezdtek a testvérek és zsoltárokat énekelve, zsákos lovakat tereltek
völgynek a kolostori malomba. Templomukban, fenn a hegyen, ekkoriban készült el fráter Illés
a kóruspadok faragásával és írást is vágott a fába:
Anno Domini 1241.
Özséb mester már nem volt ott. Egyik napon Bertalan püspök levelet küldött fel hozzá és ő
rákövetkező virradaton komor búcsúzással útrakelt a levéllel Esztergom városa felé. A perjel és
mind a remetetestvérek kimentek a kapuhoz. Ung is ott állt a kora hajnali homályban. A
többiekkel együtt ő is elkísérte Özséb mestert egy darabon. Mikor a testvérek visszafordultak,
elmaradt tőlük. Eszébe jutottak a búcsúzó Özséb utolsó szavai: „Isten veled van Ung, de a te
útad nem egy napi út őhozzá”.
Imádkozni próbált ott kinn az erdőn. Arca előtt a faleveleken elvétett friss fények csillantak,
de ő nem látta meg, hogy már felkelt a nap.
A kolostorban Primát harangoztak.
Aztán egy péntek estén ismeretlen ember jött ki a hegységből. Sebes, szakadozott haladása
közben hosszú fekete gallérjának rongyai ide-oda lengtek megsorvadt teste körül. Vad, fekete
szakálla is úgy lengett, mint a rongyai.
A kaputartó növekvő rémülettel leste őt a keresztformájú világítónyíláson át. Az ember nem
zörgetett, a koldusok padjára sem ült le vándorlók módjára. Tétován állt jóideig a kolostorház
előtt. Csak most látszott, hogy tar koponyája milyen sárga és göröngyös. Karéjban megmaradt
sötét haja a válláig lógott. Szeme nyugtalanul járt, mint a megszállottaké.
Az ajtón belül már a harmadik Pater nostert mondta a kapus. Közben a kezével egyre a háta
mögött integetett, hogy jöjjön már oda valaki. De a tekintete azért pillanatra sem eresztette el
az idegent.
A feketeköpönyeges ember gyorsan mozgó, szörnyű szeme egyszerre megakadt. Két karját
eltartotta a testétől és lábujjhegyen, ingadozva, mint aki mélység felett keskeny pallón jár,
lassan-közeledett a kapuhoz. Aztán hirtelen a világítónyílásra szorította a száját és titkolódzó
hangon besúgta a lyukon:
— A tatárok... Eljönnek ide is...
A kapus visszahőkölt. A jövevény fülledt, rossz lehellete egyenesen a szemébe fújt. Ettől
esze nélkül futni kezdett, hogy hívjon valakit. Mire fráter Villermossal visszatért, az idegen
libegő gallérjában már beletűnt az erdőbe.
— Jól hallottad, testvér? — kérdezte izgalommal fráter Villermos. — A tatárok nagymessze
vannak ide.
A kapus megtörölte izzadt homlokát.
— Jól hallottam és ama feketeköpönyeges semmiképpen sem lehetett a patacsi ördög, avagy
a pécsbeli gonosz Lélek, aki ezenképpen incselkedett volna vélem, merthogy azokat ismerem.
Mikor a perjel erről a magyarázhatatlan dologról tudomást szerzett, a káptalanházba hivatta
páter Pelbártot, a növendékbarátok mesterét és hosszú tanácsot tartott vele. Később elküldött
egy laikust, szólítsa be a kolostorbelieket és a jövevény vitézt is. Mire mind összegyülekeztek,
rendelte a perjel páter Pelbártnak, készülődjék késedelem nélkül fráter Barnabással és fráter
Lukáccsal a Dunához, hogy az ottani monostorokban minden valóságot maga fülével hallhasson.
Pillanatig elgondolkozott, aztán még Jodok szolgáló atyafit is melléjük adta, mert ismerős
volt azokon a tájakon. Elálmélkodott a gyülekezet. Mit jelentsen ez? Jodokot sohasem küldték ki
eddig sehova.
A perjel Unghoz fordult:
— Ha kedvedre van, lovagolj velük útjuk védelmére.
Fráter Villermos lehajolt a kis ispotályos füléhez:
— Nézzed, mily nyájas beleegyezéssel hallgatja páter perjel beszédeit a te vitézed. Aligha jön
ez már ide vissza.
Lénárt testvér arcáról átterjedt az ijedtség mások arcára is. Ekkorra többen meglátták, hogy
a vitéz csakugyan mosolyog.
Ung gondolatában kinyíltak az erdők és a völgyek. Messze, szabad tájak kápráztak felé és ő
hinni kezdte, hogy mire kiér a világba, odakinn talán mégis jobbra fordult már valami és annak
a hírét ő hozza meg ide, aki már semmit sem tud adni senkinek.
Másnap, mikor lovára szállt, a régi fiatal fény csillogott a szemében. Az irtásnál kibukkant a
szederindás sűrűből a korsós leány és sokáig nézett a hegyről alákanyargó kolostori lovasok
után.
Beszéd nem zavarta a kis csapat csendes ügetését. A szerzetesek imádkozva lovagoltak. Elől
Jodok atyafi kereste az utat, aki itt kinn, a szabad ég alatt, még elnyűtt kámzsájában is
kemény, harcos fajta embernek látszott. Mindössze csak egy fustélyt hozott magával, de azt
úgy tartotta, mint a kopját.
Ungnak eszébe jutott, amit erről a csendes, szomorú emberről hallott. Ez a laikus atyafi régi
nemesi udvarból vette eredetét, de szóbeszéd szerint, olyan vér száradt a kezén, hogy a
bűnhödés elől fiatalon bemenekült a kolostorba, hol az asilum fejében egész életére az egyház
szolgája és harangozója lett. Azóta tizenöt esztendő forgott el és Jodok most lépte át először a
kolostor küszöbét.
Patakokon gázoltak keresztül, erdők között, meredekek tövén. Majd elmaradtak a sziklás
utakba koptatott kerékcsapások. Völgyi ösvényekre értek.
Pécs kapui előtt lekanyarodtak a nagy útról. Nem tértek be a püspök városába, mert a perjel
erősen meghagyta, kerüljenek minden sűrűn lakott helyet és korcsmát és asszonyszeméllyel
szóba ne ereszkedjenek. Így menjenek Pécsváradra. Kérjenek az ősi Szent Benedek-rendi
monostorban éjtszakai menedéket és napkeltekor ott imádkozzák a Primát, annakutána pedig
sietséggel induljanak a Boldogasszonyról címzett czikadori apátságba.
Minden az ő meghagyása szerint történt.
Mire másodszor is leszállt a nap, a fáradtan kocogó irughegyi kis lovascsapatnak, egy
visszaaranyló utolsó fényben, megmutatkoztak a nagyszerű és gazdag czikadori apátság
tornyai. A kapuban cisterciumi szürke barátok fogadták az érkezőket. A vendég szerzeteseket,
tömjénszagú boltíves folyosón át, a klauzurába kísérték. Ungot egy szürke barát az utasok
monostori szálláshelyére vezette.
Haladó lépésük síma, nagy kőlapokon kongott végig a hegyes kis ablakokkal áttört folyosón.
A falakból kiugró kőtalpakon, többfele hosszú, keskeny kőszentek álltak. A rendalapító Szent
Róbert apátnak és Szent Bernátnak szobra mellett mécses égett. Előttük mélyen meghajtotta
fejét a szótlan szerzetes. Megint odébb mentek. Megfaragott, súlyos ívek alatt, vassal vert
tölgyfaajtók, fortéllyal összerakott garádicsfokok maradoztak. A kegyes fundátor Géza királynak
sok régi adományából olyan volt itt minden, mint valami erősen megépített várban. Még a
hospitiumot is inkább palotateremnek, mint a jövevények szálláshelyének nézhette volna az
ember.
Mikor Ung belépett, a homályba vesző túlsó szegletben, a behordott ágyak szalmáján már
utasok aludtak. Cselédnépeik elterülve horkoltak a földön. Az innenső oldalon, a fal alján, jó
messzire egymástól, két ember ült egy asztalnál a padon és éhesen falt a tányérjából. Felettük,
a régi fáklyatartó karban, vastagra öntött viaszgyertya pislogott. Az egyik utasnak vállvas volt a
zekéjén. Vaskeztyűje és a kardja előtte feküdt az asztalon. A másik poros, kopottas ujjast
viselt, még az arca is csupa por volt.
Az étekfogó fráter cseréptálban eleséget és korsóban bort tett Ung elé. A két idegen utas a
lováról beszélt egymásközt, aztán szidták a hőséget, a korcsmákat, a rossz utakat. Messziről
jöttek. A porosképű Székesfehérvárott járt pörös ügyben, a másik Budáról volt hazatérőben.
Ung nem szólt közbe; csendesen evett, de azért egyre jobban figyelt. Lassanként kivette
szavukból, hogy a koronázó város védelmére ezidőkben több vitézek sereglenek össze. Fenékig
itta boros korsóját. Odamegy, tüstént odamegy! Ekkor említette a poros utas, hogy
Székesfehérvárott egy Péter nevezetű nagyhatalmas tartományi bán a vitézek főembere.
Ungnak összeszökött a szemöldöke: Péter bán?... Már elvégződött benne: oda semmi áron nem
megy... Míg ő így magában vesződött, mondotta a vasvállas nemes, hogy a felperzselt pesti
révhellyel szemben, a királynak rendeléséből, az ő régi vitéze, Geregye ispán összeszedett hadi
népe vigyázza az innenső dunai partot. A vasvállas is ott táborozott Szent Iván nap óta, de már
elúnta a vesztegelést... Vesztegelnek?... Ez sem volt kedvére Ungnak. Csapatban élni,
fegyveres semittevésben?... Rándított egyet a száján. Nem veszi be ezt az ő természete.
A két utas most már arról beszélt, hogy a tatárok nem mernek átúsztatni a széles Dunán,
mint egykor a földet foglaló első magyarok. A keleti országrészeket pedig amúgy sem lehet
megsegíteni. Mióta az erdőelvi végekről a szászok ispánja, hatszáz előkelő német fegyveressel a
hegyeken által vezette a tatárokat, azóta a Dunáig gyilkolnak és dúlnak a mongolok. Aratás
időben pedig sok fondorlattal még a vadonba és nádasokba rejtőzött magyarokat is kicsalták és
mire a szerencsétlenek begyüjtötték nekik a kalászosokat, lovaiknak a szénát, kegyetlenül
leölték valamennyiüket.
 Kicsalták a népet! — nyilallt Ung mellébe és arra gondolt, mikor ő az északi hegyekben és a
Tisza mentén, az erdőkbe és nádasokba küldte a földönfutókat.
A vasvállas vitéz tenyerébe támasztotta a fejét:
— Nincs már egyéb tennivaló, mint hogy ki-ki maga udvarán várja be, mikor üzen érettünk a
király.
— De hát hol van ő?
— Ki a megmondhatója? — dörmögte búsan a másik.
Ung ezen az éjtszakán nem húnyta le a szemét. Második kakasszó után kitapogatódzott a
folyosóra. Most is érzett a tömjénszag, most is égett a mécses Szent Róbert és Szent Bernát
keskeny kőszobránál. A kapus atyafi előbotorkált kamrájából és pislogva nézte őt, mikor
kérdezte tőle, merre visz az út a Dunához? A fráter dörmögött, de azért mégis kinyitotta előtte
a kaput és álmosan mutatta az irányt. Ung a cistercita apátság jól megművelt földjei között,
egy őrházikónál, vezetőt vett magához. Ingoványokhoz értek. A lápok szürke reggeléből, nagy,
görcsös füzek alatt, vakon jöttek elő a dunai holt vizek. Ung arca és a ruhája is nyirkos lett, a
saruja átnedvesedett. A zsombékok között már ellopódzó folyóvizek lassú csörgedezése
hallattszott. Hirtelen felriadt vizimadarak csattogó csapatai foszlottak bele az ingoványok gőzös
szürkületébe.
Az apátság kis halászfalujában kifutott a nép a nádkunyhók elé. Ung felfogadta a legjobb
hajóst. A hajós magasnövésű, keményvonású, erősmarkú ember volt. Szótlanul csóválta a fejét,
mikor a vitéz parancsolta, hogy olyan helyre evezzen vele a kis Dunák ágain át, ahonnan ellátni
a nagy Duna másik partjára. Aztán jó darabon karóval taszította a fűzfatörzsből vájt hajót, a
gázlóknál kötélen húzta, olykor evezett. A csónak feneke iszapot kavart, néha kavicson
csikordult, néha lebegve ringott. Szúnyogfelhők zümmögtek felette. Kijjebb láthatatlan áramlás
kezdte ragadni a hajót. Egyre gyorsabban vitte a két férfit a nyílt víz felé. A hajós kinyújtotta
hatalmas karját, megmarkolt egy lehajló fűzfagallyat, visszarántotta a csónakot. Megpördültek
a vizen. Ung arcába egyszerre belesütött a fiatal nap. Valahonnan messze, Kolontó felől sütött.
Kiugrott a fövényre. Futni kezdett. Csakis a nagy folyó szélénél állt meg, a felkapkodó kis habok
között. Sokáig állt ott összeszorított ököllel s a teste ágaskodón egyre jobban felmeredt a
parton. Káprázó szeméből átrohant a vágy a fénylő, óriás Duna felett, rohant a düh és a bosszú
oda, ahol már a tatároké volt a folyó, a föld, az élet, a hatalom és az ő büszke hősi népéé már
csak a rabszolgaság volt és a halál.
Szívét megfacsarta a fájdalom. És a valóság, mint irgalmatlan szörnyeteg rávetette magát,
tépte az agyveléjét, a húsát, kitépte testéből a csontjait. Csak az akarat tartotta őt lábon, hogy
össze ne essék.
Ott átellenben, végesvégig, tatár tábortüzek füstje gyűrűzött fel a kék reggelbe. A
megszállott dunai parton idegen sátrak, idegen lovasok körvonalai tünedeztek elő és ő feljajdult
a gyötrelemtől. Ekkor fogta fel! Túl azokon, akik látszanak, mindenütt, meg nem szűnőn, így
folytatódnak ők, démoni végtelen összeköttetésben a Kárpátok sziklaszorosain, lengyel és orosz
fejedelmek földjein, túl a Volgán, az Uralon, a tibeti havas hegyeken, leigázott ázsiai birodalmak
és kísérteties sivatagok felett a nagykán aranytrónjáig, hová élve vagy holtan akarják elhurcolni
a magyar királyt. Velük szemben pedig az egész világon már csak a magyarok
magárahagyatott, maroknyi népe áll egyedül.
Ung lelkében valami nekifeszült ekkor annak az ellenséges végtelennek, mintha egy óriási
falnak feszülne, amit nem lehet emberi erővel a helyéből kimozdítani. Belsejében a
kétségbeesés mégis ellenevetette magát a megmásíthatatlannak. Taszítani akarta volna az
eltaszíthatatlant, míg fejében megpattannak az erek, míg beleszakad az utolsó lélekzete is.
Mögötte a halász evezőjére dűlve állt csónakában. Szeméből kicsordult a könny, mikor
mondotta:
— Előlük menekültem át ide és onnan, eme partra, még a madár sem hozhat többé hírt
nekem.
Ungot az irughegyi barátok csak akkor látták viszont, mikor a czikadori apátság monostora
előtt megint nyeregbe szálltak. Búcsúzáskor az odavaló apátúr és páter Pelbárt megölelték és
csókkal illették egymást a küszöbön. A két összehajló szerzetes mögött, az íves boltozat két
oldalán, mint faragott kőszentek a templomkapuk mélyedésében, mozdulatlanul állt négy
felvont csuklyás szürke barát.
Az irughegyi remetetestvérek hazafelé is egész úton imádkozva ügettek. A nap forrón tüzelt
a fejükre, a por belepte kopott kámzsájukat. Ung arca olyan fakó és szomorú volt, mint
betegségében, elborult szeme mereven nézett el a lova feje felett. Ezen az úton messze
ellovagolt ő a világtól. És mikor fenn a hegyen, a lehajló csendes lomb között, meglátta a
kolostor kapuját, nem esett nehezére oda visszatérni.
Másnap Te Deumot énekeltek a remetebarátok a kolostori utasok szerencsés hazatéréséért
és Ung is ott volt a templomban.
Kijövet fráter Villermos megállt a keresztfolyosón. Fanyar képpel nézett utána.
— Ime visszatért és... az igazság kedvéért megmondom, hogy csalatkoztam.
Akkor délután Antal perjel megint hosszasan tanácskozott páter Pelbárttal a
káptalanteremben. Egymásközti beszédeikből a testvérek csak annyit tudtak meg, hogy a
mongolok istentelen népe a Dunán átúsztatni nem mer és ezért az ellenség majd csak
kitakarodik a keleti részekből is. Aztán mind imádkoztak az ottani szegény magyarok és sok
leölt vitézek lelki üdvéért és kérték az Urat, térítené jóra a tatárok gonosz szívét. Mivel a
felzaklatott kolostor így megbékélt, Ung nem szólt arról, amit ő másként látott az útban, mint a
többiek.
Kiment az erdőre. Soká bolyongott a sziklás sűrűségekben, mire eltalált ahhoz a lakatlan
remetebarlanghoz, ahol Özséb mester a nagy magányban imádkozott.
Feje felett, a kék égen, kergette a hegyi szél a kis fehér felhőket. Vércsék keringtek a magas
napsütésben, vijjogtak, lecsaptak, mint az ő gondolatai. Ekkor felcsengett benne Özséb mester
hangja: nem tétlenség a magány.
Már mély homályban álltak a fák, mire a kolostorkapun bezörgetett. Várnia kellett a kapusra.
Szeme a kenderkócra kötött, barnára fogdosott, rossz fakalapácson tétovázott. A czikadori
apátság kapujának vasból kivert szép kalapácsa volt... Mikor benn, a madárfészkes folyosó
göröngyös apró kövezésén végighaladt, eszébe jutott a tömjénszagú folyosó, a síma nagy
kőlapok és az is, hogy ott Szent Róbert apát és Szent Bernát kifaragott kőszobra előtt éjjel is,
nappal is olajmécses ég. Itt pedig fogytán van az olaj a kőkorsókban, — mondotta a fráter
lampadarius és a tömjénnel is takarékoskodni kell, mert ezidőkben a kolostorföldi népek sem
prémek, sem halak adóját nem szolgáltatják. Ung körülnézett. Eddig sohasem vette észre,
milyen szegényes és kicsiny ez a hegyi kolostor és eddig arra sem gondolt soha, hogy így
szereti, éppen így, ahogy van... itt fenn, messze az erdők csendjében.
Egyszerre sietni kezdett. Benyitott a káptalanterem ajtaján. A lehajló boltozat magányos
tartóoszlopa alól, fekete daróckámzsájában, kilépett a perjel. Pillanatig úgy álltak egymással
szemben, mint azon az első estén, mikor Ung a kolostorba tévedt.
— Páter prior, meg kell néked mondanom, amit én a Dunánál láttam.
A szerzetes nyugtatóan felemelte a kezét.
— Tudom, megálltak már a tatárok!
Ung a szeme közé nézett:
— Nem állnak azok, de várnak.
A perjel arca elszürkült. Ung csak később mondotta:
— Szerencsés hírt nem tudtam hozni néktek. Semmit sem tudtam hozni. Gondoltam hát
visszatértemkor, hogy talán mégis elfogadnátok tőlem valamit a kolostor szükségeseire. Az olaj
fogytán van a kőkorsókban... a testvérek mostanában nem gyújtanak lámpást, mikor sötétedik
és a tömjénnel is takarékoskodni kell. — Leakasztotta kis pénzes tarsolyát a derékszíjáról és
odatartotta: — Páter prior, vásároltass ebből a pécsi fegyverkovácsoknál jó fegyvereket is.
— Hát azt hiszed?...
Ung csak a tekintetével felelt.
Mikor a perjel átvette a felé nyújtott pénzeszsákocskát, vele együtt két nehéz keze közé
fogta Ung kezét és nem eresztette el mindjárt.
— Ezért is, amit adtál és azért is, mert elkísérted az én fiaimat a Dunához, áldjon meg
ittmaradásodban az Úr Jézus, miképpen én, az ő szegény szolgája, téged megáldalak.
A perjel ettől kezdve szíves szóval beszélt Unghoz, ha a házban vagy a keresztfolyosón
találkozott vele. A kolostorbeliek látták ezt és mondották egymás közt:
— Jó volt, hogy nem hagytuk magára rossz idejében a vitézt! — Emlékezetükben szinte
elhomályosult az ő csodálatos jötte, zárkózottságát megszokták. Mind több bizalommal
viseltettek iránta. Még a kapuhoz is őt hívták, ha rosszképű idegenek zörgettek és gorombán
tudakolták az utakat.
A völgyekben híre terjedt, hogy fegyveres vitéze van a rendnek, aki éjtszakai sötétben is
kimegy a kolostor elé a latrok és fenevadak ellen.
 Az irughegyi remeték földjei körül nem lángoltak fel többé veszedelmes bozóttüzek.
Barátságosabb lett a tájék és a testvérek megint félelem nélkül jártak a vadonban. Szárításra
gombát, erdei gyümölcsöket hordtak be az éléskamrába, kipergették a mézet, még a vadméhek
viaszát is összegyüjtötték gyertyamártogatás idejére. Fráter Lénárt az őszi viharok jötte előtt
felszedegette az erdőszélen az utolsó gyógyító füveket. Fráter Fridrik, zsákkal a hátán,
vadalmát keresgélt az alsó lejtőkön, aztán tentát kevert levükből a kútnál.
A pécsi püspökségről másolásra új könyvet adtak kölcsön a kolostornak. Ung kivitte magával
a keresztfolyosóra a könyvet, térdére fektette és csendesen forgatta a leveleit. Páter Pelbárt a
káptalanterem odanyíló kis ablakából nézte ezt. Kezdettől fogva jó szívvel viseltetett a jövevény
vitéz iránt. Mióta visszatértek a czikadori apátságból, többször beszélt előtte a rend regulájáról
és a kolostor dolgairól s mintha véletlenül jutna eszébe, azt is szóba hozta, amit ő fiatal korában
Bologna városának nagy oskoláján tanult. Látva most, hogy Ung a könyvet lapozza s ujját
vezeti a sorokon, elmosolyodott örömében és kiment hozzá.
— Még Kálmán király idejében íratott viselt dolgainknak eme könyve, — szólott csendes
derüvel, — és szépsége bizony felülhaladja mind ama Gestákat, miket a latinusok országaiban
oly igen kedvelnek.
Ung feltekintett Pelbárt napfényes arcába.
— Nagy a te tudományod, mégis olyan vidám és nyájas vagy.
— Jól mondod, Ung vitéz, a tudás nem vidámítja az embert és sötétségben van az, aki csak
tud, mert az igazi világosság túl van a tudáson. Özséb, jeles és tisztességre méltó magisterünk
talán ezért is hagyta meg, hogy beszédeimmel téged, ki gyakorta szomorú vagy, ama
világosság felé tereljelek.
Ung hirtelen kérdő tekintettel fordult felé.
— Özséb úr ezenképpen gondolt reám?
— Az ő szíve nagy szeretettel viseltetik irántad, mert te a te lelkedben bátran viaskodol.
Elhallgattak. Egy darabig csend volt közöttük, aztán másról kezdtek beszélni.
Ez akkoriban történt, mikor a Szent Jakab hegység déli lankáin már sokfelé megszedték a
vincellérek a szőlőhegyeket és a dolgozó atyafiak puttonyban hordták fel hátukon az irugi
kolostorba a csurranó édes fürtöket. Mentükben zsoltárokat énekeltek. Fejük felett dongtak a
darazsak a napsütésben.
Az erdőszéleken még földigérő aranyréz palástot húztak maguk körül a bükkfák. A Kövesd-
patak vizében megúsztatták nyírásra a nyájat a pásztor atyafiak. Lenn, a völgyek népe, mustot
taposott az udvarokon és nagy dalolással beverték egymás fejét az emberek.
Mikor egyszer sötétedő estórában lehívták a kis ispotályost a verekedőkhöz, Ung elkísérte őt.
Utóbb napközben is elment vele a falvakba nehéz betegekhez.
Odalenn emberi siralom és nyomorúság szurtos kisodvaiban jártak. Hazafele fráter Lénárt
egész úton a betegek lelke üdvösségéért imádkozott. Ung a maga dolgai felett tépelődött. Mégis
csak megváltozott ő az utóbbi időben. Azelőtt, ha jót tett, azért tette, mert gyűlölte a
szenvedést és nem akarta látni. De amit most cselekedett, az más volt, azt talán azért tette,
hogy ezzel is kevesebb szenvedés legyen a világon.
Mire a kolostorhoz visszaértek, a mélyedések nyirkos avarából könnyű violaszín párák
gőzölögtek elő. Reggelre, mint nagy, lomha fehér gályák, terhes felhők úsztak be a hegyek
közé. Felettük, a borus égben, gyökértelenül lebegtek az elvétett magányos csúcsok.
Ung ekkoriban már alig találkozott a kis korsós leánnyal. Aztán még egyszer hallatszott a
hangja, kinn a szélben, a kapu felől. Új cserépmécseseket hozott fel a barátoknak télire. Sokáig
várt odakinn. A fejére szüntelen, szomorú nesszel csepegett a köd a sárga levelekről. A kolostor
tornya körül vadludak jajgattak a ködben. Szálltak délnek, nagy vizek felé. A leány nem jött
többé. Félt az erdők mélyében halódó öreg fák kísérteties hangjától és a lejtőkön lecsörtető
ragadozóktól.
A parasztok behúzódtak kunyhóikba. Már csak az erőtlen kis napsütésekre jöttek elő
körülnézni és szalmával tömték el házikóik szűk ablaknyílásait. A tél félelme, a hosszú sötét
éjtszakák, a dermesztő hidegek közelsége borzadozott fel bennük.
Mindszentek Vigiliáján még áthatlanabb lett a kolostor körül a köd és Ungnak úgy rémlett,
hogy a tompa ködben most már mindíg minden így marad.
A föld kihűlt, kihűltek a kövek a templomban és a kórus hideg homályában, a Nocturnusok
után olyan nagy lett a didergő csend, hogy hallatszott, mikor fráter Fridrik a lábas könyvtartón
a könyvet forgatta. Az alakja nem látszott. Csak az arca hajlott ki a sötétből s a gyertya
fénykarikáján kis időközökkel gőzölt át a lehelete. A leckék olvasása most gyorsabb és halkabb
volt, mint máskor. Közben fráter Barnabás kormozódó lámpásával végigjárta a kórust és erre-
arra háromszor egymásután belevilágított a testvérek arcába, hogy senki el ne aludjék.
Kőfaragó fráter Illés előreejtett fejénél sokáig imbolygott egyhelyben a füstös lámpafény.
Lehúnyt szemét nehezen nyitotta fel, pedig fráter Barnabás már kétszer is megrázta a vállát.
Végül kezébe nyomta a lámpást, vigye tovább és adja annak, akit kívüle még megkísértett az
álom.
Az oltáron ezalatt egyre jobban sápadt a két gyertya lángja, mégis minden tisztábban
látszott. A Szent Szűz sötét, keskeny faszobra előjött a homályból, a feszület kirajzolódott a
falon, körvonalat nyertek az oszlopok. A hajóban különös, vak világosság derengett szét az ajtó
felől és mire a barátok menete kiért a templomból, a kolostorkert, a kút, a tető fehér volt a
hulló hóban.
Ettől kezdve napokon át kavargott a zimankó a hegyekben.
A téli tűzkamrában nemigen aludt ki többé a tűz. Éjtszakai istentisztelettől hajnali
zsolozsmáig senki sem tért vissza fagyos fekvőhelyére. Primáig mind ott melegedtek a
testvérek a tűzhely körül és a lángoló hasábok világánál, közelhúzott gyalogszékeiken
tisztogatták kis lámpásaikat.
A dormitoriumban, a cellákban, a káptalanházban egyre dermesztőbb lett a hideg. A barátok
már nappal is csukva tartották az apró ablakok fatábláit. De a világítónyílásokon át bevágódott
a hó és ropogott a lépések alatt. A testvérek kezén és lábán kiújultak és elgennyedtek a régi
fagyások s ha a kolostorházban már semmiképpen sem viselhették el a fázást, az erdőre
mentek fát dönteni. Az atyafiak ilyenkor többször látták Ungot is kijönni a kapun. Vállára
támasztott kopjával haladt el mellettük a mély hóban. Mikor visszatért, vadat hozott a testvérek
szűkös asztalára és a kolostori költségekhez fizetésre való nyuszt és menyétprémet is a hiányzó
pénz helyett.
Már sokan voltak együtt a tűzkamrában, mire Ung napszálltakor átfagyva benyitott. Az
alacsony mennyezet füstös nagy gerendái alatt olvasztott viasznak a szaga érzett. Az atyafiak
lenfonállal megcsavart pálcikákra gyertyát mártogattak egy lábas vasfazékban. Köszöntötte
őket. Behúzódott a padkára és mint máskor is, nyílvesszőket és tűzben keményített rudakból
lándzsákat hegyezett.
— Miért teszi?
A testvérek nem tudták ezt mire magyarázni. Ő pedig konokul csak tovább dolgozott.
— Minden igaz munkában Istent szolgáljuk, — mormolta félhangon fráter Fridrik, miközben
vadkörtefaágból olvasóhoz való szemeket faragcsált.
Fráter Lukács bükktőkéből vágott alacsony asztalán sarubőröket szabott és a hozzájuk való
fatalpat külön-külön faragták meg maguknak a barátok. Fráter Lénárt ekkor már nagy
csendesen a második párhoz faragta a talpat.
Villermos testvér oldalról egyre nézte ezt. Végül is nem állhatta szó nélkül:
— Mit mívelkedel ily serényen, jó fráter Lénárt? Két lábadhoz miért van neked négy sarura
szükséged?
A kis ispotályos erősen elpirult ettől a kérdéstől. Csak a szemével intett Ung felé:
— Szakadozik már a saruja, noha ő erről sem beszél.
Villermos testvér fanyarul elhúzta a száját.
— Isten mentsen, hogy ily dologért megrovassál, ám a te vitézed az ő lelkében, saru nélkül
is elérkezhetett volna már oda, hova mi oly nagy igyekvéssel vezetgetnők.
A felkapó láng Ungra esett. Figyelmesen, előrehajolva ült és lassú forgatással egy kopja
kihegyezett végét keményítette a tűzben. A vöröses fény megvilágította kinyújtott karját és az
arcát. Sovány és megviselt volt az az arc és mégis fiatal, noha oldalvást, a szájától az álláig, két
korai barázda kezdte betörni a vonásait.
Nem pillantott fel, mikor fráter Villermos hangja hozzá ért. A tűzbe nézett.
— Ne bántsd meg őt, fráter Villermos, — súgta oda Lénárt a rosszkedvű atyafinak, —
titokzatos jel van őrajta.
— Hát te ezért beszélsz vele oly édeskedvesen, mint a szentekkel? — tudakolta érdeklődve
fráter Villermos.
Munkájuk felett ekkor mások is Ungra néztek. Ők is gondoltak már arra, hogy van valami
nevezhetetlen ebben a vitézben, kivált mióta itt közöttük azokat a hiábavaló fegyvereket
faragja és olyan különös fény látszik a szemében, ami pedig nem is egészen a tűz tükröződő
világából jöhet.
Fráter Fridrik gyorsabban kezdte mozgatni a kését. Elhatározta magában, hogy Ung vitéznek
is faragcsál egy olvasót. De még el sem készült az olvasó faragásával, mikor egy reggelen
előtünedezett a nap a felhők mögül. A hóhullás elállt. A testvérek kiásták a kolostort a fehér
torlaszokból és a völgyi majorból három parasztatyafi felhúzta szánon az Irug hegyre a
kámzsáknak való nyers darócot.
A perjel összehívta a káptalanházba a gyülekezetet. Mint ünnepélyes órákban tenni szokta,
megállt középütt a lehajló boltívek magányos oszlopánál és mondotta:
— Emez ínséges esztendőben üresek maradtak kolostorunkban a festékes edények, miért is
az elkövetkező időkben sötét kámzsáink helyett fehér kámzsákban szolgálják az Urat az
irughegyi testvérek.
A gyülekezet figyelmes csendben hallgatta a szavát. És fráter Lukács a sarubőrök után most
már kiszabta a darócot is.
Aztán Advent második vasárnapján megint betört a nagy tél a hegyek közé. Még a levegő is
megfagyott. A fák jajgattak a csikorgó hidegben és csengett az ág, ha letört.
A kolostor hófúvásokban állt. Az atyafiak hiába akarták kiásni magukat, sivalkodva jött át az
erdőkön a fehér vihar és mindent betemetett megint.
Most már nem volt se út, se ösvény a világon, csak végtelén hó volt a lesüllyedt ólomszürke
ég alatt. Emberi teremtés nem vergődhetett fel többé arra a tájra, de éjtszakánként lejöttek a
hegységből a farkasok. És ha a folyosón Rorátéra gyülekeztek a testvérek, a figyelőnyílás mellől
odaintett nekik a kaputartó atyafi. Kinn, a fák törzsei között, lompos árnyékok lassú osonása
látszott a havon.
Az Advent kora hajnali miséiről Ung sohasem maradt el.
„Rorate coeli”... zengett a kórusban és az ő lelkében is.
Megállt a Szent Szűz oltáránál. Szorosra fogta melle felett az ujjasát, aztán akárhogy is
marta a fázás, nem moccant. Csak a lábát váltotta néha a fagyott kövezésen, hol egyik, hol
másik talpát tartotta a lábafején, hogy melegítse. Úgy, mint gyerekkorában... messze kolontói
Adventek hajnalán, nagyobb testvérei között, a dermedt kis egyházban.
Ilyenkor haza gondolt és minden az eszébe jutott, amiről sohasem beszélt.
A templomból jövet megállt a behavazott keresztfolyosón és mozdulatlan pillákkal nézett ki a
kolostorkertre. Prima, Tertia, Sexta... Completoriumig. És újra Matutinum és újra Prima... A hó
pedig hull, hull nagy pelyhekben, egyenletesen.
De egyszer mégis csak történt valami, ami megjelölte az időt.
Advent negyedik vasárnapja után felküldte a perjel páter Pelbártot eleséggel és állatbőrökkel
János remetéhez. Kíséretül Lénártot és Illést adta mellé és egy fűzfahordággyal négy szolgáló
atyafit, hogyha Istennek szent embere mégis beleegyeznék, lehozzák őt magukkal a kolostorba.
Már a Vesperas órája közeledett és azok, akik kimentek a hegységbe, még mindíg nem
tértek meg. A kolostorbeliek harangozni kezdtek. Feltváltva húzták a harangot, hogy a kiküldött
testvérek hazataláljanak a hang után. De a szél az ellenkező irányba vitte a kongatást.
— Fáklyával világítsatok ki a toronyból! — kiáltotta a perjel.
Ung hirtelen magára rántotta a köpönyegét, felkapta a kopjáját.
— Kimegyek én, mielőtt a sötétség egészen rájuk szakad.
Mire a hóhulláson át visszanézett, már sokan sereglettek mögé. Hivatlanul ennyien még
sohasem követték életében. Pillanatig arcába szaladt a vér.
— Énekeljünk, — szólt hátra, mikor az erdőbe értek. És belefogott ő maga:
— Isten siess én segítségemre...
A homály egyre növekedett. A szél az emberek szemébe vágta a zimankót és belekavarta a
hóförgetegbe az éneklő hangokat.
Ung mégis ment. A többiek követték és a zsoltár, mint templomi zászló csattogott felettük.
Már sötét volt az éjtszaka, mikor az eltévedt barátok és azok, akik keresésükre indultak,
előkerültek az irugi erdőszélen.
A kolostorkapuban magasra emelt fáklyákkal álltak az otthonmaradottak és amint
meghallották a hazatérők közelgő zsoltározását, ők is énekelni kezdtek.
— Laudate Dominum...
A folyosón már összeözönlött a várakozók és érkezők éneke és megrázta az alacsony
boltozatot. Az emberek szája előtt gyors leheletek füstöltek a fáklyafényben. A fehérre havazott
barátok hátracsapott csuklyájáról csattanva esett le a hó a kövezésre. Egyszerre többen is
beszéltek.
A harangot nem hallották a szélben. A testvérek éneke mentette meg őket, mert hazajövet
elvétették az utat a hóban, szakadékba zuhantak és az erdőn már sokfele üvöltöztek a
farkasok, mire Ung vitézzel az atyafiak odaértek. De a hegyen János remetét életben találták. A
hidegtől és a farkasoktól hófuvással óvja az Úr az ő barlangja bejáratát. Áldását küldi az
eleségért, csakis abban szűkölködött, de keményen megtiltotta, hogy hordágyra emeljék. Isten
ezidőkben sok látomást ad neki, miért is mondotta, hog az emberlakta helyekre a farkasoknál
vérengzőbb fenevadak készülnek betörni, néki pedig magányban kell imádkoznia minden
szegény lelkek üdvösségéért.
Páter Pelbárt aggodalmasan pillantott át a perjelre.
— Ezt üzeni néked János remete.
Antal perjel azon az éjjelen ném tért meg fekvőhelyére. A templomba ment, magányosan
imádkozott.
Másnap reggel behivatta Ungot a káptalanházba. Odabenn, a füstszagú hidegben, gyönge tűz
égett a füstlyuk alatt. A perjel háttal állt az ajtónak és kezét melegítette a tűzhelynél. A lépések
neszére visszanézett.
— Te vagy? No... hát akkor megköszönöm néked, hogy hazavezetted az én fiaimat.
Ung illően meghajtotta a fejét, aztán hirtelen szakadt ki belőle:
— Páter perjel, nagy hamarsággal vásároltassál fegyverkovácsoláshoz való vasat és öntésre
való szurkot is.
A szerzetes egy ideig lebámult a földre.
— Azám... a farkasoknál vérengzőbb fenevadak csakis a tatárok lehetnek...
Ung csökönyösen folytatta a maga gondolatát.
— Erősíttesd meg a házat, páter perjel, hogy biztonságban legyetek és ha azonképpen
fordul, a kolostori népek is bemenekedhessenek ide hozzátok. A tatárok elnyargalnak az
erősített helyek alatt.
— Ily dologra nem kerülhet sor, — vesződött magában a perjel, de azért mégis hallgatta,
mikor Ung a külső tartományok várhelyeiről és a megerősített konventek biztonságáról beszélt.
— Hajolj szavamra, páter perjel, van itt kő és kidöntött fa is van az erdőn és én jól
megnéztem, amit egyéb népeknél, Burgundiában, a rajnamenti földeken és Thüringiában
látnom lehetett. Nem szégyen a fal és az árok, ha bátor ember áll mögötte. Jóllehet a mi
népünk csak támadni szeret és a védekezést megveti. Ezért is veszett el a Sajónál ama szörnyű
csata.
A perjel most olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy még a homloka is dolgozott. Megrázta
a fejét.
— Ide nem jöhetnek, — felderült az arca, — minden mesterkedéssel rakott erősségnél
nagyobb erősséget állított az Úr a mi védelmünkre, mikor a Dunát tette közénk és a tatárok
közé. És én nem is azért hívtalak, fiam, hogy mondjad, amiket mondottál. János remete
látomásai ráemlékeztettek, hogy az egyháznak ily zavaros időkben nálunknál fiatalabb
harcosokra van szüksége. Te fiatal vagy és Özséb kanonok úrnak szerinte is bátor szívű. Nem
szeretném, ha elkívánkoznál innen. Aztán meg jó hajlandósággal vannak hozzád az én fiaim is,
mert nem igen botránkoztattad az ő jámbor lelküket.
Ung elmosolyodott.
— Reverende páter, én egy szajnamenti kolostorban majd három kerek esztendőt töltöttem.
A perjel rámeredt.
— Hát ezt miért nem mondtad eddig?
— Már elmult tőlem az az idő.
— És mit cselekedtél te ott?
— A quadriviumot tanultam az ottani nagy oskolán, — felelte Ung egykedvűen.
— A grammaticának, a philosophiának, a muzsikának és decretumoknak tudományát? —
kérdezte a perjel elképedve. — De hát akkor miért jöttél el?
— Nem voltam közéjük való.
A szerzetes egy darabig erős lépéssel fel-alá járkált a káptalanteremben. Egyszerre megállt
Ung előtt.
— Ha ezenképpen van és te ama francia tartomány konventjében a növendékek idejéből
majd három egész esztendőt eltöltöttél miért gondoltad, hogy nem vagy oda való? Hiszen itt
több holdváltozás óta türelmetest elviseled a mi szegénységünket és magányunkat, mintha
rendünknek regulája szerint élnél.
Ung arca elzárkózott.
— Oda bekényszerítettek. Ide nem kényszerített senki.
A perjel szeme rávillant a fiatal vitézre és megint nagy léptekkel kezdte mérni a
káptalantermet.
Kinn sivalkodva tépte a szél a szalmát a tetőn. A füstlyukakon visszavágta a füstöt. Már
szólni sem volt kedve senkinek. Délután elfeketült az ég, sötétség támadt. Az éjtszaka
előrevetette borzalmát. A vihar fel-felbúgott az erdőn és az ónos levegőben kísérteties
mozgással inogtak a fekete fák.
— Az ördög szántja a hegységet, — mondotta a kaputartó két szolgáló atyafinak a kapunál
és mind a hárman keresztet vetettek.
Senki sem aludt azon az éjjelen.
Az ablaktáblák világító nyílásán fütyülve süvöltött be a szél és vágta az ágyukban didergő
emberek arcát. Ung magára húzta a köpönyegét. Nem nyughatott. A fagyos sötétben minden
komorabb és követelődzőbb lett számára. Régen van már itt. De most azonnal ki fogja
gondolni, hová megy. Valahova majd csak elér. És olvadáskor a betemetett utak is előkerülnek.
Egyszerre eszébe jutottak a budai parton táborozó hadi népek, a Székesfehérvárra sereglett
vitézek. Feldühödött. Azok ott tétlenül vesztegelnek, emezeknek meg az a Péter bán a
főembere, aki a vágvölgyi monostorban ócsárolta a királyt s őt magát is szégyenre akarta vinni,
mikor kevélyen mondotta: „Hát eme kóborlócska vitéz miféle?”
Hördült egyet. Kinn felsüvöltött a szél.
A sivító hideg belehasogatott a vállába. Mostanában ez is sok gondot okozott neki. Titkolta,
szégyelte, de a balkarját még mindíg nehezen használta.
Uram Isten, mitévő legyen? Küszködő töprengésében visszatértek hozzá Özséb mester szavai
és egymásután megszólaltak az üres világban... Nem, nem azért maradt ő itt, mert beteg volt,
mert befújta az utakat a hó, mert nincs hová mennie! Attól akár holnap is indulna,
egyesegyedül, fegyveres szolgák nélkül, szegényen, félkarja erejével. Nem azért maradt!
Valami más váratja ebben a kolostorban és döbbent csodálkozással eszmélt rá, hogy a régi
belső unszolás most nem küldi őt.
A külső vaksötétben csattogva viaskodtak a fák a széllel. Ung önmagával viaskodott, mint a
viharral az erdő.
Mire megvirradt a szürke téli hajnal, ő lábon állt. A tántorgó rengetegben elzuhantak az
erőtlen fák.
A kolostorbeliekhez az éjtszakai borzalom közelebb hozta János remete üzenetének az
emlékét. Az első harangkondításra a templomba menekültek a testvérek és a bűnbánat
szomorúságával s az ájtatos várakozás reménységével készültek Krisztus eljövetelének
ünnepére.
Ung nézte őket, mikor visszatértek a keresztfolyosón. Milyen erőseknek és megbékélteknek
látszottak most ezek a szegény jámbor barátok! Egyszerre ő is karácsonyra gondolt. Elszántan
megindult a templom felé.
A perjel magányosan még ott imádkozott az oltárnál. Csendesen hozzá ment.
— Gyónni akarok, — mondotta tisztességgel, halkan. Aztán egyre érdesebb, rekedtebb
hangon beszélt, de nem mentette és nem vádolta magát.
A perjel arcán váltotta egymást az ijedtség és az indulat, mert sok oka volt ennek a vitéznek
a megbánásra.
— Hajlítsd lelkedet az isteni szeretet tüzében a vezeklésre, — mormogta elfulladva. Aztán
időbe telt, mire lassanként mégis megenyhült: — Krisztus nem azért jött, hogy igazakat, hanem
azért, hogy bűnösöket hívjon megtérésre, — és végül megadta a feloldozást.
Így következett el a szent születés ünnepe. Sötéttel az egész gyülekezet az egyházba vonult.
Égő faforgáccsal hidegtől reszkető kezükben, fehérre havazottan, jégcsapos szakállal
betopogtak a kunyhók öreg remetéi is.
Ung legjobb ruháit vette magára és a Missa in nocte tisztességadásául a kardját is felövezte.
Ő volt ott az egyetlen világi ember. A nagy hófúvás miatt a völgyekből sem kisnemesek, sem
kolostorföldi népek, de még favágók sem jöttek fel éjféli misére. Egyedül állt a szentélyrács
előtt a hideg templomban s az Evangélium védelmére emelve tartotta a kardját. A kórusban
felzengett az ének. Ő imádságokat mormolt, szinte űzötten, megszakítás nélkül imádkozott,
hogy ne gondolkozzék, hogy meg ne hallja magában régi élete elmerült hangjait.
 A perjel felmutatta az ostyát és a kelyhet.
Halk dobogással letérdeltek, megint felálltak a testvérek. Csendben, egymásután mind
előbbre mentek. Haladásuk közben az oltárgyertyák sárga fényeket váltottak a böjtöléstől és
virrasztástól beesett arcokon. Egyszerre elakadt a lassú vonulás. A miséző perjel lehajolt és
megölelte páter Pelbártot: — Pax tecum! — Páter Pelbárt visszafordult és megölelte fráter
Gergelyt. Az ősz öreg remetebarát továbbadta a békecsókot s az elindított liturgikus mozdulat
végighullámzott a sorokon.
A földreborult kámzsás alakok felett, redős hosszú kazulájában, ünnepélyesen magaslott fel a
gyertyafényben a perjel. Aztán megáldoztatta az ő nyáját.
A testvérek lehajtott fejjel, mellükön keresztbevetett karral, ájtatos boldogságban tértek
vissza helyükre.
Ung a szentélyrács előtt áldozott. A kórusból senki sem fordította felé a tekintetét. A valóság
kicsiny távolságánál messzebb voltak most tőle a többiek. Ők összetartoztak, hozzá senki sem
tartozott. És magányából felnézett ekkor a megfeszített Krisztusra.
Lelke mélyén egyedül Krisztussal maradt azután is, karácsony egész oktávája alatt. A
testvérek a templomban zsoltároztak, kinn a zizegve hulló hó muzsikált. Más hang nem
hallatszott a csendben.
— Beteg vagy? — kérdezte Ungtól fráter Lénárt aggodalmasan. Tagadóan rázta a fejét. A kis
ispotályos elszomorodva nézett utána. Különben is sok gondja volt mostanában. A testvérek
közül mindennap hiányzott valaki a sorból. Szüntelen köhögéstől visszhangzott a templom. Az
idősebbeknek csontját rágta a köszvény. Kőfaragó Illésnek fogfájástól dagadt fel az arca, fráter
Villermosnak még zsörtölődni sem volt kedve. Bekötötte a képét fülszaggatás miatt és közel ült
a tűzhöz. Felsőteste ide-oda hajladozott kínjában s a kendője csücske, mint a nyúl füle, billegett
a feje búbján.
Fráter Lénárt, miközben füveket főzött és kavargatta az orvosságokat, többször is mondotta,
hogy az ablaktáblák világítónyílásain kegyetlenül besüvölt a hideg. Egyszer aztán odaszólt neki
Ung, hogy szalmatömés helyett ökörhólyagot kellene a táblákra feszíteni. A dormitorium
szegletébe pedig rakjanak tüzelőhelyet a testvérek.
Az ispotályos kevéssé megrettent ennek hallatára, mert mégsem illő, hogy remetetestvérek
házában ily kényeskedés lábra kapjon, de azért elgondolkozott. Igaz, hogy ehhez fogható
kemény télre senki sem emlékezett a hegységben.
Mikor ünnepek után Antal perjel a káptalanteremben osztani akarta volna a szerzetesi
munkát és a testvérek közül megint újabbak hiányoztak, fráter Lénárt engedelmet kért, hogy a
világítónyílások dolgáról és a dormitorium némi melegítéséről szólhasson. Végül azt is
megmondotta, hogy Ung vitéz szerint ily védekezés nem kivetett dolog a külső tartományok
konventjeiben.
A perjel a betegekre gondolt és nem ellenkezett. A hidegtől elkínzottak csendes vonzalommal
pillanottak most Ung felé.
A következő hét első napján már ökörhólyag feszült az ablaktáblák világítónyílásán és a
dormitorium szegletében kis tűz égett a szikrafogó kürtő alatt.
Az öreg remeték kidugták fejüket a kunyhójuk ajtaján és a hó dermedt csillanása felett
egyetértő rosszalással hunyorgattak át egymáshoz.
Miféle újítás ez?... A meleg restségre és mulasztásra indítja a teremtett lelkeket. Az ő
idejükben csakis barlangokban teleltek Istennek emberei. És ezzel visszabújtak elmélkedni a
meleg állatbőrök alá.
Nem sok idő mulva még nagyobb csodálkozás és megütközés támadt a jámbor öregek
között.
A remeték oltalmazójának, Szent Pál első remetének ünnepe közeledett. Előző estén,
vacsorakor, fráter Fridrik a Szent életét olvasta a refektoriumban, majd Vigiliát tartott a
gyülekezet és zsoltározva, imádkozva várta a hajnalt.
Ekkorra készült el fráter Lukács a rend új ruháinak varrásával. És remete Szent Pál
miséjének reggelén először öltötték fel fehér kámzsájukat az irughegyi testvérek.
— Fehér barátok, — mondotta a nép mise után s a néhány kolostorföldi ember, kit a gyönge
napfény felbíztatott a hegyre, hazamenet egész úton erről beszélt. Aztán lassanként a
völgyekben is elterjedt a hír.
Az öreg remeték csóválták a fejüket.
— Mi dolog ez? Mit kezdenek már megint a kolostorbeliek?
 Sokáig nem tudtak megbékélni.
A hulló hóban elmosódtak a nyomok, a kolostorban egymásbamosódtak a napok és az
éjtszakák. A testvérek a tűzkamrában kosarat fontak, gyékényt kötöttek. Egyikük-másikuk
lehasított nyírfakéregből már nyári sarut és ivóedényt is metszett. Fráter Lénárt érlelt jávorfából
orvosságos íreknek való tégelyeket és szelencéket vágott. Ung még mindíg nyílvesszőket és
kopjarudakat faragott. A soros testvér egy darab faszenet vett el a tűzhelyről, hét vonást
kormozott vele a falra és minden este letörölt egyet a tenyerével. Mire az utolsót is letörölte,
vasárnapi mise következett. Aztán megint húzott a soros hét új vonást a falra.

IV.

Megfagytak a vizek a hegységben. A patakok medréből zöldes jégtáblák torlódtak az élettelen

partoknak. A kolostor előtt fagyoskodó, sötét varjak várakoztak naphosszant a hóban.
— Böjtelő havában járunk, de a tél nagydühösen visszajött a hegyből, — mondották
dideregve a barátok.
A káptalanteremben és a refektoriumban nyirkos hasábok sisteregtek a füstlyuk alatt.
Vecsernye táján a dormitoriumba is parazsat vittek a testvérek, a lehellet mégis ráfagyott a
szájukra és a hidegtől meghasadoztak a fatáblák az ablakon. Éjtszakánkint vonítottak a
farkasok a ház körül. Az álmatlan erdőkön vad halálsikoltásokkal nyargalt át a szél és a csikorgó
fák zuzmarától nehéz gallyai durrogva, süvöltve zuhantak le a magasból.
Reggelre tört ágak, tépett fészkek hevertek szerteszét a dermedt fehérségen. A hó nem
szakadt be többé a lépés alatt.
Ung a kolostorkapuban állt. Prémvadászatra való idő volt ez. Az eget kémlelte.
Szemben két emberforma szaladt előre a havon.
Az egyik az a paraszt atyafi volt, aki nyárban a hegyoldalon őrizte a ménest, a másik is a
kolostori majorhoz tartozó cselédlegény lehetett. Mire odaértek, a paraszt atyafi lerogyott a
koldusok padjára. Jajgatott, nyögött és két tenyerével dörzsölte a térdét. A cselédlegény ide-
oda szaladt és a fejét fogta.
Ung előrehajlott.
— Mi történt?
— Szörnyűséges szerencsétlenség...
A néptelen folyosón páter Pelbárttal a perjel jött lefele. Meghallotta az utolsó szót. A kapuhoz
lépett.
— Mi az? Miféle szerencsétlenségről károgsz?
A paraszt atyafi felugrott a padról.
— Jaj nekünk, bejöttek mán...
A pap rárivallt:
— Beszélj hát!
Az atyafi rémülten dadogott:
— Bejöttek a tatárok az innenső részekre.
— Ki mondotta?
— A majorból küldtek ki minket, — lihegte a parasztbarát, — a barmok etetésekor csak
nézzük, nézzük, hát bekocog egy lovas, oszt állítja, Esztergomból viszen követséget a pécsi
püspökségre és Özséb kanonok úr erősen meghagyta neki, ide is feljöjjön, de sietős az útja
és... Özséb úr többedmagával már be is ment az ottani körülfalazott várba.
— Hát a Duna! — ordított fel a perjel. — Hamis híresztelés ez. Nem jöhetnek át a folyón!
— Szakasztott így mondották odalenn is a bölcsebb öregek, — dadogta az atyafi, mire
megjött a hangja, — oszt eleinte ezért vonakodtak minket felküldeni. De azonközben, míg ők
tanakodtak, már beérhetett a lovas hírmondó a püspökségre és több népek beszaladtak
hozzánk a majorba, erősítvén, hogy a gonosz hírek igazak, mert mind az alsó tájban hallatszik,
mily igen verik Pécsett az öt harangokat.
Ung az egész idő alatt lefele nézett a kőlépcsőre és a saruja hegyével egy darab összefagyott
havat taszigált ide-oda. Olyan pontosan taszigálta, mintha ettől függne az élete, aztán úgy
belerúgott, hogy fehéret porzott a levegő.
Valahol a keresztfolyosón barátsaruk kopogtak.
 A perjel nyersen belelépett az ajtónyílásba.
— Elhallgass! — mordult az atyafira, — most már elhallgass! — és csípőjére támasztott
ököllel szétfeszítette két könyökét, mintha így akarta volna elállni a hír elől a kolostor kapuját.
— Te velem jössz, Pelbárt testvér, — szólott vissza rekedten, — ti majorbeliek meg előttünk
szaladtok és keresitek a hóba keveredett utat. Te pedig, Ung vitéz, zárasd le erősen a kaput, be
ne bocsáss senkit és rajta légy, hogy a kolostorban emez emberek beszédeit senki meg ne
tudhassa, míg hozzátok a püspökségről haza nem térek.
Ezzel küldte Pelbártot a ködmönéért és a két pap nekivágott a hónak Pécs felé.
Esteledett az erdőn, mire lassan, fáradtan megint felbukkantak a kolostori erdő szélén.
Hidegtől pirosra mart arcuk, fedél alá érve, hamar visszasápadt. Mikor a káptalanházban
összegyülekeztek a testvérek, már olyan szürke és barázdás volt a perjel képe, mint a kövek a
falban.
Megöregedett, mióta odajárt.
— Én drágalátos atyámfiai, — kezdte el, de tüstént abbamaradt a hangja. Ahogy ott az
oszlopnál állt, kemény, egyenes válla valahogyan előreroppant. Most neki kellett behozni az ő
fiaihoz a külső világot.
Előtte félkörben, le az ajtóig, halálos csendben szorongtak a testvérek.
A perjel melle nagyot, magányosat emelkedett:
— A pogány tatárok általjöttek a Dunán.
Elnyomott rémület morajlott szét a káptalanteremben. A perjel maga elé meredt.
— Tudjátok meg... Ami nagyrégen nem történt, beállt a Duna... Innenfelől Geregye ispán
fegyveres népei őrizvén a partot, mindennap törték a jeget és alája nyomták a gyalogkémeket,
kik általlopakodtak, miért is a tatárok egész télen nem merészkedtek a pesti rév felől átkelni.
Jőve ekkor, most bőjtelő havában, a nagy hidegnek visszafordulása, mire ama pokolbéli
ördögök oly ravaszsághoz folyamodtak, hogy éjnek idején sok lovakat és barmokat tereltek a
folyó partjára, maguk pedig nem mutatkoztak meg három napon át, hogy a lovak és barmok
ezenközben gazdátlan jószágnak vétessenek.
Megint elhallgatott. A pillanat csendje időtlennek tetszett.
A testvérek rettenve néztek perjelükre.
— Akkor történt, — folytatta ő, nehezen válogatva a szót, — most ötödik napja, hogy a mi
népeink közül kevély vitézkedésből többen átalmentek a jégen és a barmokat és lovakat
áthajtották maguknak az innenső partra...
Valaki ekkor a szavába kiáltott, de nem lehetett érteni, mit mond. Mind arra fordultak.
Ung állt ott magányosan, hátul, az üresen maradt térben. Szétvetett lábbal állt,
összeszorított ököllel és félelmes volt ránézni, úgy elváltozott az arca, mintha nem is az övé
lenne és a tekintete olyan emberének rémlett, aki haláltusáját vívja. Ő maga is olyasmit érzett,
hogy most meghal a lelke egy része. Belehal a kínba és haragba és mire ez az emberölő
szenvedés elmúlik róla, ő már valaki más lesz.
A káptalanházban fékevesztetten zúgott fel a rémület. Ung elkínzott arcáról jobban
megértették a testvérek azt, ami történt, mint a perjel szavából.
— Könnyen hívők, kései megismerők! — kiáltotta fájdalmasan. — Ki könyörül rajtunk,
szegény magyarokon?
— Isten könyörülj! — morajlott utána, mint egy nagy imádság vége.
— Ó könyörülj Uram, könnyen hívő szegény magyarokon! — mondotta megrendülten a perjel
és valamilyen nyers nagysággal önmagát is megvádolta ekkor: — Igazak voltak a te szavaid
Ung vitéz, a tatárok Szent György hava óta nem álltak a Duna partján, de vártak! Vártak, hogy
ránk rohanjanak és amaz időkben, mit nékünk Isten adott, hogy rákészüljünk az utolsó próbára,
megmaradt tűzhelyeinknél bizony nyílvesszőket és kopjarudakat kellett volna faragnia
mindnyájunknak.
Annyi töredelem és egyszerű alázat volt a szavában, hogy megrázkódott bele a gyülekezet
szíve. Néhányan felzokogtak, néhányan Ungra néztek.
A perjel erőt vett magán.
— Miképpen mondottam, azonképpen tudták meg a tatárok, hogy a Duna jege nem szakad
be nehéz súly alatt sem és sietséggel átkeltek, lovaikkal, barmaikkal, sátraikkal egyhuzamban,
oly nagy sokasággal, hogy az innenső part mentén már mindenestől ellepték a föld színét.
Az első remetebarátok öregebbjei, világi életükben nemes nagyurak, most hallgatagon
meredtek maguk elé. A fiatalabb testvérek szinte menekülőn tolongtak a perjelhez. Remegő
kezükkel illették, faggatták, kérdezték, kérlelték, még többet akartak tudni. De ő, ősz feje
gondtelt intésével, visszaparancsolta őket.
— Mai napig Bertalan püspök úr sem tud egyebet, mint amiket hírmondójával Özséb mester
üzent, aki nem feledkezett meg rólunk, szegény remetékről sem. Ti pedig ezeknek utána
vegyétek eszetekbe, hogy a kard kettétörhet, de az Úr Jézusnak tanítása nem törik ketté. És
most imádkozzatok, mert mi egyebet úgysem tehetünk.
A lehajló kőívek alatt engedelmes imádságok kezdődtek, aztán elhalkultak, akadoztak,
félbenmaradtak és a kétségbeesés csendje megint visszazuhant a gyülekezetre.
Ekkor lépett előre Ung. Meggyötört lelkében elvégződött, amit tenni akart. Az arca elszánt
volt. Egyenes alakja különvált a többitől. Kimagaslott, mint lobbanó láng a zsarátnok felett és
még mindíg előbbre ment.
— A kard hatalma ketté törött, — szólt keményen, — de van még kard, ami megmaradt és itt
közöttetek, irughegyi testvérek, sokan élnek egykor kardforgató nagynemes urak. Ha úgy
következnék, ne hagyjuk veszni a kolostort! Jöhet idő, mikor maradék népünkkel elindulhatunk
még visszavenni, ami most magyarok hatalmából kiesett.
Felemelte a hangját:
— Páter perjel, fogadj be engem a ti rendetekbe.
A barátok lenyűgözötten néztek rá és megilletődött tekintetükkel pillanatra maguk fölé
emelték őt. Egyik közeli boltív alján, mint keskeny támasztókő, a falhoz tapadva állt Modestus.
Meredt arcából csak nagy sötét szeme fordult élőn, kérdőn Ung felé. A perjel hidegfényű szürke
tekintetében megelégedés villámlott. Arra gondolt, hogy a nehéz időkben fiatal és nemes vitézi
embernek ily elhatározása nagy nyereség és vigasztalás a kolostorbeliek lelke számára.
— A veszedelemnek emez órájában bizony jó vitéze vagy te a mi kolostorunknak! — szólt a
perjel és ezt szinte Özséb mester hanghordozásával mondotta, ami szokatlan méltóságot adott
neki. Aztán már darabosan, maga módja szerint folytatta: — No hát, merthogy te ama külső
tartomány konventjében, tisztes tanulásban, a növendékek idejét betöltötted és itt is időztél, a
negyvennapi remetemagány után befogadlak az Úr Jézus Krisztusnak nevében a mi rendünkbe.
Van-e még negyven nap? — gondolta Ung.
A testvérek körülfogták. Többen megölelték, néhányan nyájasan szóltak. Hátul fráter Lénárt
halkan felzokogott:
— Ugy-e megmondottam... Én szívemnek fogadott fia közénk való... Ugy-e
megmondottam... hozzánk állt a mi szorongattatásunk órájában.
Fráter Villermos mutatóujja hegyével felülről lenyomta Lénárt testvér vállát.
— Hallottad? Már volt kolostorban is a te vitézed, de azért világi ruhában került be ide.
A kis ispotályos lelkendezésében nem figyelt rá. Villermos újja hegyével megint lenyomta a
vállát.
— Ráemlékezzél, mily nagy bölcsességet mondott ennekelőtte ő maga: könnyenhívők és
kései megismerők vagyunk mi magyarok, ezért is ne örvendezzél elhatározásán időnek előtte.
Fráter Lénárt most az egyszer faképnél hagyta Villermost s mikor a testvérek imádkozni az
egyházba vonultak, akkor is jó messzire állt fel tőle a sorban.
A templom magasban nyíló ablakain át egész éjjel sápadt fények estek ki a hóra. A kórusból,
mint mélységből morajlottak fel a karban mondott zsolozsmák s hol egyik oldalról, hol a
másikról hallatszottak, mintha pislogó mécsesek mellől két visszhang felelgetett volna át
egymásnak.
Fráter cantor nyugtalanul nézett körül.
A responsoriumok időnként beálló csendjébe elkésetten, többször beleimádkozott valaki,
fojtottan, tompán, mintha az oltár alól jönne elő a hangja.
Aztán megint felhullámzott a zsolozsma.
A soros fráter kis olajlámpásával ma nem járta végig a kórust. Ennek az éjtszakának
officiuma közben senkit sem nyomott el az álom. A perjel híreinek sötét rémei a testvérekkel
virrasztottak.
Mikor a kórusból kifelé indult a barátok felsorakozó lassú vonulása, Ung még állva maradt a
Szent Szűz oltáránál Ő is arra gondolt egész éjjel, amire a tübbiek, de — másként. Számára a
hírek nem a tatárság bizonytalan, távoli fenyegetését hozták el a külső világból. Ő már ismerős,
vérszomjas tömegek szörnyű terjedését érezte és a lelkében csodálatosan készült ellenük.
Az oszlopok között még sötétebb lett az éjtszaka. Az utolsó szerzetesi lámpák derengése is
lefele osont a templom hajóján. Csak az örökmécses világa vergődött egy kimeredő vaskarban
a kőtabernaculumnál, csak a Boldogasszony keskeny faszobra előtt imbolygott kis gyertyaláng a
földön.
Ung lehajolt. Felemelte a lángot és a lobogó fénnyel előbbre lépett.
Didergett a hidegtől... Bár felvehette volna őt a perjel legott az irughegyiek rendjébe! Bár
tüstént letehette volna a fogadalmat. Hamar, késedelem nélkül, mielőtt mindenről gondolkozni
kezd... A lehellet a szájára dermedt, a homloka mégis verejtékes volt. Feje fölé emelt lánggal
így haladt egy darabig. Közben, fenn a feszületen, lassan megjelent a Krisztus képe és az Úr
előreejtett fejének árnyéka megnövekedve már beljebb is ott lebegett a mezítelen falon.
Milyen nagyok voltak az árnyéktövisek a szürke köveken, s amint Ung magasabbra tartotta a
gyertyát, még mindíg nagyobbak lettek. Felmeredtek a templom gerendás mennyezetéig,
átfúródtak a falakon, ki a szabadba... Ungnak, úgy rémlett, az a töviskorona már elborítja az
egész országot.
Egy hang hallatszott ekkor az üres templomban. Valahonnan lentről tört fel, mintha az oltár
alól jönne.
— Eredj közelebb, — mondotta a hang.
Ung riadtan megállt.
A templom fagyos kövezésén, elnyúlt testtel, széttárt karokkal Modestus feküdt a földön.
Aztán két egymásratett öklére támasztotta az állát és úgy nézte Ungot mozdulatlanul, majd a
könyökére emelte magát. Mezítelen melle vércsíkos volt az ostorozástól, kitágult szeme
fehérjébe belefénylett a gyertyaláng.
— Eredj közelebb az Úrhoz, — mondotta Modestus újból, fojtottan, konokul, — még messze
vagy tőle! Eredj közelebb...
Mindenfelől visszhangzott ez a szózat. Ung lelkében is megismétlődött. Gyertyát tartó keze
lecsapódott.
A falon eltűnt a tövises árnyék.
Azon az éjjelen sok friss hó esett a hegyekben. A kolostorkert fehéren világított a téli ég
kékfekete négyszöge alatt. A keresztfolyosón lépések távolodtak a tűzkamra felé. Ung fázott, de
nem ment be melegedni. Megmosakodott a hóban és az ágyán hanyattfekve várta a virradást.
Reggelre kelve hosszasan beszélt a perjellel. A maga dolgáról beszélt és a kolostor erősítéséről
is szó esett közöttük.
Nem sok idő múlva lovakat hajtottak fel a majorból a paraszt atyafiak. Horgot vertek a
kidöntött szálfákba, eléjük fogták a rugaszkodó állatokat és az erősítéshez való törzseket a
kőházhoz vonszolták. De más egyéb azutan már nem történt.
Lenn a Dráva síkján ekkoriban emberek, nyájak és szekerek gyors vonulása kezdődött el,
keresztül-kasul a havas földeken. A Kapos völgyén jött le a hír, hogy a Dunán átözönlő
tatárokat Buda alatt addig tartóztatták az országbíró seregei, míg mögöttük elmenekült a nép.
Azóta felbomlottak a hadak, összezavarodott az iszonyat. Már fejvesztett sokaságok kavarognak
le északról a Dráva hídja felé. Útközben, amerre futnak, felrettennek tőlük a falvak és a
városok. A templomokban félreverik a harangokat. Vad robogásoktól dübörög a föld, elvágtató
szekerek zörgésében rémségeket kiáltoznak le a menekülő emberek. A piactereken, udvarokon,
korcsmákban, kutaknál megdermedt az élet. Fenn az irughegyi erdők békességében tovább
imádkoztak a remetetestvérek.
Antal perjel egyszer nagy fustéllyal lement a püspöki udvarba és páter Pelbártot is magával
vitte. De arról, amit odalenn hallottak, csak egymás között beszéltek a káptalanházban, mikor
este, kormozódó kis lámpásuk fénye mellett egészen magukra maradtak. Ilyenkor néha
beszólították Ungot is.
A két szerzetes elvétett hangja, mint a denevérek surranása neki-nekiütődött a falaknak.
— Bizony, mióta a tatárok átkeltek a Dunán, szétnyargaltak minden tájak felé.
— Özönsok haddal már a székesfehérvári mocsarak gyűrűinek rontanak... És a veszprémi
hadúton is közelegnek, mintha repülnének és Batu kán rettentő sereggel Esztergomnak vágtat.
Páter Pelbárt végigtörölte kámzsája ujjával a homlokát.
— A királyt keresik, aki már sehonnan sem várhat segedelmet.
— Csakis Istentől, — mormogta a perjel, miközben kereszttel jelölte magát.
A három férfi ezután sokáig hallgatott a káptalanterem nyirkos hidegében. Az apró
ablaknyílások előtt vigasztalan nesszel csepegett le a tetőről az olvadás.
Reggelre még jobban meglágyult az idő. Az ereszről, köröskörül, sok ezüst fonálban csorgott
le a víz. De ezen a télutón szorongó rosszatvárással nézték a kolostorbeliek a hó olvadását. A
tünedező fehérségből előkerültek a betemetett utak és az embereken átriadozott a gondolat,
hogy azokon a távolból lekanyargó utakon már irányt kaphat a veszedelem.
A levegő fényes és tiszta volt, szinte tükröződött benne a nap ragyogása. Valahonnan
messziről tavasz szagú szelek jöttek át a magas csúcsokon.
Ung ebben az esztendőben kinn az erdőn találkozott a tavasszal. Tündöklő közeledtét a
kővágó bérc felett látta meg, annak az elhagyott remetebarlangnak a nyílásán át, melyben mult
nyáron Özséb mester elvonultan több napig imádkozott.
Csak a köpönyegét, a tőrét és azt az olvasót vitte ki magával a remeteségbe, amit téli
délutánokon a tűzkamrában fráter Fridrik farigcsált neki egy vadkörtefa ágából.
Az éjtszakák még hidegek voltak és éles szelek fújtak a tetőn, de a farkasok már
visszalopództak a járatlan, sziklás sűrűségekbe. A hegyek belseje láthatatlan csörgedezésektől
lüktetett. Virradattal olykor tejfehér ködök terpeszkedtek a völgyek felett. Aztán valamelyik
reggelre, a déli lejtőkön, halványzöld fátylak szálltak ki a rügyekből a fákra. A bükkök törzsei
között lesütő napfényben nagyprémes kis ragadozók kergetődztek, az alacsony aljerdők felett,
mint a vadon suhanó tüneményei emelték fejüket az eliramló szarvasok.
Emberi beszéd, szekerek zörgése, patkók csattanása sohasem hallatszott fel oda a magasba.
A hangban elmúlás van, a csendben örökkévalóság. Ung a hegyi magány napjaiban elfele
indult a mulandóságtól. Egyre messzebb ért, oda, ahol sajátmagához eljutott. Tépelődni
kezdett. Milyen sokakkal kell találkozina az embernek, mielőtt önmagával találkozik.
Összefont karokkal, hosszasan nézett le a meredek széléről, a völgyek irányába. A fák között
tűzhely füstje szállingózott fel valamelyik faluból. Egyszerre másra gondolt.
Vajjon arra is elvetődnek majd a tatárok?
Már ökölbeszorított jobbjával állt a szélfújta meredek partján, de a balkarja azért most is
zsibbadtan lógott lefele a csípője mellett. Emelt fejét pillanatra lerántotta ez a rossz
emlékeztetés.
A hold feljött a hegyek közül. Átlátszó felhőfoszlányok vágtattak előtte.
Mikor Ung a füves hegyháton felfele indult a remetebarlanghoz, a kék éjjeli fényben barna
szörnyeteg emelkedett a hold elé. Az embert megrészegítette a veszély, kitépte övéből a tőrt és
az állatnak esett.
Ősi vad harc volt ez a hegytetőn. Mint az idők kezdetén, ember és állat egymás ellen a
végtelen magányban. S a nyargaló felhők között le-levilágított rájuk a hold. A megtámadott
medve két talpra állt. Szőrbunkós mancsa iszonyú erővel csapott előre. A vérszomjas sötét
kavargásban, feltátott ragadozó szája egyre közelebb tolódott. Poshadt, meleg fúvása érzett a
levegőben. A tőr hegye lefelé meredt, a fenevad szívét kereste. Az ember dühödten döfött.
Tompa állati halálbődülés gurult le a hegyről és szakadozott moraja sokfelől hallatszott,
mintha szikla görgésétől visszhangozna a rengeteg. Az erdők királymedvéje négytalpra zuhant,
néhányszor sűrű meleg vért öklendett magából, aztán szőrös, puha nagy halomba esett össze a
füvön.
Elnyújtott vad kiáltás szakadt Ung torkából. Jövendőmondó jó jelentés volt neki ez a
győzelem. A tatárokra gondolt, mikor veszedelmet szomjazó kedvében a medvére rohant.
Vérrel kevert zekéjében, tépetten, lihegve állt most a tetőn. Felegyenesedve állt, sovány,
hajlékony teste újra megismert erejének mámorában és a tekintetét vitte a szél a vágtató
holdfényes felhőkkel, ki az ország fölé, ahol valamikor lesz még tennivalója.
Másnap két bükkfa között, szélnek akasztva száradt az óriás medvebőr. A nyúzott dögöt Ung
egy szakadék szélére vonszolta és úgy lökte le a sziklás partról, mintha a tatárság tetemét
rúgná a mélységbe. Aztán elővette fráter Fridrik vadkörtefa olvasóját és fénylő tekintettel soká
imádkozott a barlang előtt, a napsütésben.
Így találták őt laikus fráter Rókus és fráter Ferenc, akik minden szombatnapon kenyeret
hoztak fel neki a kolostori konyháról. Az atyafiak a perjel meghagyása szerint szótlanul tették le
a kenyérzsákot a fűre és már indultak is volna, mikor nagy álmélkodással meglátták a
medvebőrt. Egyszeriben elfeledkeztek a silentiumról. Izgatottan tanakodni kezdtek maguk
között, mitévők legyenek.
Ung odaintett nekik. Vihetik a zsákmányt.
Hazamenet kőfejtőkkel találkoztak az atyafiak. Így terjedt el az erdei emberek között a
medveölés híre. Aztán már lenn, a völgyi falvakban is szálldostak a nép száján a mesék.
Pásztorok, favágók jöttek fel a hegyre és messziről tisztelettel nézték a vitézt, aki
remeteségében medvét ölt.
 Egyszer a pásztor atyafi borzas feje is felbukkant a meredek szélén és kerekrenyitott
szemmel soká kukucsált a fű közül. Úgy tett, mintha véletlenül vetődött volna arra, de azért az
erdőből mégis visszakiáltott:
— Hé, medveölő vitéz! A lovadnak ezentúl még jobb sora lészen!
Mióta Ung a medvét helybenhagyta, nagy békesség lett a hegyen. A fénylő csenden át
láthatatlan erdei állatok hívták egymást. A tündöklő fiatal lomb között apró madárhangok
csurrantak, mintha ezüst csordult volna ágról-ágra.
A lejtők alján már virágozni kezdtek a fák és amint a hegyek oldalán feljebb jött a virágzás,
egy napon feljött vele a völgyből a kis korsós leány. A legszélsőbb fa mohos törzse mögül
sokáig nézte a vitézt. Nyitott szájjal lélekzett a nagy kapaszkodástól. A szeme ide-oda járt,
aztán kiáltotta:
— Igaz, hogy az Egyházat akarod szolgálni, te nagy bátor vitéz?
— Én az Urat akarom szolgálni, — szólt oda Ung megfeledkezve a köteles hallgatásról, —
téged pedig a sátán küldött most ide, hogy engem megkísérts.
A leány kis ideig tiltakozón rázta a fejét, aztán cikázó szemmel felvinnyogott, mintha egy
vadmacska kezdene sírni.
— Engem nem az ördög küldött ide, hanemha a rossz sanyarúság a szívemben, mitől
sohasem nyughatom, mióta te engem megejtettél!
Még többet akart mondani, bugyborékoló keserű dühvel, de Ung most szembefordult vele.
Ettől elmúlt a bátorsága. Mezítelen talpával, mint zavarodott vásott gyerek súrolni kezdte a
lábaszárát. Hirtelen begörbítette a vállát és mérgesen Ung felé fújt egyet.
— Mért jártál utánam az erdőn? Mért tetted azt velem, ha nem kellek neked?
— Hogyan mondod? — kérdezte Ung gúnyosan és egy darabig keskenyre húzott szemmel
nézte a leányt, aztán lerántotta ezüstcsattját az övszíjáról és felé dobta.
— Fogd és ne gondolj többé rám!
A csattba beleszúrt a napfény a fű között. A leány sóváran nézte, közben kérdőn, hitetlenül a
vitézre pillantott.
— Igazán... nekem adod?
— Vidd! — Ung most már felszökött a földről. — Eredj innen! — kiáltotta konok
elhatározással, — és ezentúl lenn a sarjerdőnél se várakozzál rám.
A leány azt hitte, tán azért közeledik a vitéz, hogy visszavegye a csattot. Mohón lehajolt érte,
felkapta és sebesen elfutott vele.
Ung megkönnyebbülten törölte végig verejtékes homlokát.
Aztán alig telt el két nap és két éjtszaka, mire már a szemközti hegyoldal élén is
belevirágzott az égbe egy fa. Mint lehorgonyzott fehér felhő ingott a mély kékben és a szél sem
tudta elhajtani onnan lebegő szépségét.
A kővágó meredek felett, a tetőn, egyre tarkább lett a tisztás. Reggelről reggelre új virágok
kerültek elő a rétből és aranysárga, violaszín, halványkék és piros színekkel írták a
kalendáriumot a fű közé.
Már Ung remetemagányának utolsó napjait írták a hegyi rétbe a virágok. Ezekben az időkben
megint sok zavarodás támadt fel az ő fejében. Éjtszakánként nem aludt. Napközben nem nyúlt
száraz kenyeréhez. Hová indul? Merre viszi a szándéka? Hiszen ő diadalra és szabadságra
küldetett! Gondolata beleszéledt a távol világba... Nem... Sehova sem vágyott. Magának már
semmit sem kívánt. Özséb mester mondotta egyszer: el kell mindent ejteni, hogy az ember két
üres keze szabadon kulcsolódhassék az Úr előtt... De hát kulcsolódik-e az ő keze? Vagy még
mindíg ökölbe feszül? Szinte felhangzott hozzá a mélyből Modestus hangja, mint akkor a
templom éjjelén. Közelebb kell mennie Krisztushoz! Még messze van tőle... Mert hiszen
megretten, ha váratlanul eléje mered a fogadalomtevés közelgő napja. Ennek az egynek nem
tud a mélyére nézni s csakis azzal csendesíti belső vergődését, hogy senki sem kényszeríti.
Halálosan elfáradt a gondolataitól. Két kezét a nyaka alá kulcsolta és hanyattfekve nézte az
eget.
Tollászkodó fehér hattyúfelhők eveztek át a mély azúron. Később, távol a többitől, még egy
utolsó hattyú jött lassan, a hegyek felett, a kék égi vizeken és magányosan, tündöklőn úszott a
nap felé.
Ung tekintete elkáprázott. Egyszerre olyant érzett, mintha a hajdani időkből szállna felé az a
felhő. A csallóközi hattyú, vizek színére kelten a tündérmesékben...
Lehúnyta a szemét. De ekkor már a réten át is jött valaki. És ő tudta, hogy Kinga jön a
tavaszban. Kis feje körül fehér patyolatfátylak lobogtak a könnyű szélben. Haladó, csendes
lépése közben oda-oda tapadt a térdéhez fehér köntöse.
Ung megszédült álmában. Elfelejtett régi boldogság ömlött át a testén. Már látta Kinga
lépkedő saruját a virágok között, megcsúszott övét keskeny csípője felett, két feléje nyújtott
gyűrűtlen kezét, a keble vonalát, nyulánk fiatal nyakát. De az arcáig nem mert feltekinteni.
Eszébe rettent az az elkékült lárva, ami akkor tapadt kedvese szép arcára, mikor ő letörölte a
csókját. Iszonyodó álmaiban mindíg a szörnyű álarccal látta Kingát számlálhatatlan éjtszakán és
mióta könyörgött hozzá, hogy másként mutassa magát, azóta mindíg elfordulva állt.
...Én kedvesem, nézz hát reám, — mondotta most Kinga, de a hangja távol, az erdők ezüstös
madárhangjai közül hallatszott, míg ő bájolón közel fölé hajolt.
Ung lassan, szorongva emelte rá a tekintetét. A szíve pillanatra megállt.
Kinga arcán nem volt többé álarc. Újra láthatta igéző szépségét. Fehér homlokába
belefénylett kékfekete hajának a sarkantyúja, keskeny sötét szemöldöke kérdőn felívelt. Világos
szeme, az árnyékos hosszú pillák alól, tisztán, mélyen nézett Ung szemébe és a szája
élőpirosan mosolygott le rá.
Sóvárogva nyúlt utána, de Kinga már a rét túlsó oldaláról intett neki felemelt kezével. És
mintha a szellő bevitte volna őt a fák alá, meg-megvillanó fehér fátylaiban egyre távolodott a
törzsek között, a kolostori ösvény felé.
Mikor Ung felébredt, már lobogó nagy csillagok fénylettek a végtelen boltozaton. Az álmára
nem emlékezett, mégis Kingára gondolt, olyan friss és éles fájdalommal, olyan égő reménytelen
vággyal, mint halála után az első napokban, fenn északon, a Vág vizénél, ahová még utána
hozta a szél a komáromi Szent András harangok kongását.
Két karjával átnyalábolta felhúzott lábszárát és a homlokát a térdére ejtette.
Hogyan tudta ő Kingát magányosan elengedni a földi világból? Hogyan tudott azóta tovább
élni, nélküle, árván, koldusegyedül? Ekkor megkérdezte önmagától, vajjon ez az ő nagy
boldogtalansága sodorja-e oda, hogy felvegye az irughegyiek ruháját?
Hirtelen felnézett az égre.
Még sohasem látta ily tündöklő szépnek az eget. Akkor sem, mikor Kingával Kolontón, a
Tiszaparton álltak ketten egyedül, akkor sem, mikor kisfiú korában, a tűznél, vén pásztor
Maradék a pogány isten csillagainak rejtett hatalmáról mesélt. Ezek a ragyogások, itt a hegyek
éjjelén, olyanok voltak, mint a betlehemi csillag lehetett... Ung fennhangon mondani kezdte az
Úr imádságát és ma csodálatos szép borzongásban fogta fel mélységeinek jelentését. Egyszerre
tudta, hogy minden szó, amit kiejt, magának Krisztusnak a szava. Tudta, hogy fenn a galileai
hegyen, egytől-egyig valamennyit megérintette a Megváltó ajka s minden szót az ő hangja vitt
ki örökkévaló időkre az embereknek.
Hogyan lehetséges, hogy ő erre, így még sohasem gondolt?
A csillagokat is látja az ember, gyerekkorától kezdve, minden felhőtlen éjtszakán. De
hányszor van az, hogy meglátja bennük a titokzatos csodát? Csak nézi a magas fényeket, mint
ahogy a Miatyánkot mondja. Aztán egy estén meglátja a csillagokat és egy estén igazán mondja
az Úr imádságát. Ilyen este ez a mai... És ő, mire másodszor is felkel a nap, leteszi majd a
fogadalmat az irughegyi egyház oltára előtt. Nem, senki sem kényszeríti erre... Maga akaratából
teszi, amit tenni fog. Maga akaratából...
Megint felnézett a szikrázó, csillagos égre és halkan mondotta:
— Uram... legyen meg a te akaratod.
A következő napon, alkonyat előtt, feljöttek Ungért a kolostori testvérek. Élükön páter
Pelbárt haladt, mögötte fráter Fridrik és kőfaragó fráter Illés és fráter Lénárt is. A kis ispotályos
testvér füves zsákja üresen lóbált a vállán, de két keze tele volt vadvirággal.
Egészen közelhajolt Unghoz. Csak neki mondta:
— Oltárunk lépcsőjének meghintésére szedtem ezt. A te fogadalmas beöltözésed ékesítésére.
Szavait senki sem hallotta meg a barátok közül, hazamenet azért, mind a többiek is, virágot
kezdtek tépni a hegyi réten és az erdőn ágakért nyújtóztak, mintha fráter Lénárt jelt adott
volna nekik. Csakugyan vadvirágok illenek az ő noviciusukhoz és nem a kolostorkertecske
szelídített, sápadt palántái.
Az Irughegy gerincén már színesen haladt a mély fűben a fehérkámzsás szerzetesek lassú,
virágos menete. Jöttükre, az elszórt kunyhók megművelt köves kertecskéiből, többfele felnéztek
az öreg remeték.
Móg úr, a nagyszakállas kis remete, szinte szimatolón szemlélődött. Szőrös tömpe orrán
összeráncolódott a bőr.
— Mindenestől megszedték a kaszálókat ezek a kolostorbeliek. Menyegzőre készülődnek,
vagy mi egyébre ily nagy tékozlással?
— Naponként akad itt most álmélkodni való, — szólt át a szomszéd kertecskéből az egykori
országbáró, Márton remete, aki olyan hosszú volt, hogy a feje túlhaladta a kunyhója
szemöldökfáját.
Közelükben vén Kalán remete, valamikor zalavári comes, a földön ülve foltozgatta rongyos
ruháját. Fel sem pillantott. Mire való is lett volna ily hiábavalóság? Harminckét esztendőnek
előtte fogadalmat tett a hallgatásra. Azóta nem beszélt és az emberek mívelkedését sem
tartotta érdemesnek arra, hogy szemlélje.
A testvérek már elhaladtak mellettük és bevitték a virágokat a templomba.
Completorium előtt a káptalanteremben gyülekezett össze a kolostor népe. Odamenet, a
folyosón, nyers mozdulattal állította meg Ungot a perjel.
— Hallod-e! — mondotta hirtelen, szintúgy, mint aki valami terhet akar ledobni, hogy
könnyítsen magán. — Híre jött... Már Esztergom városát is felégették a tatárok. Kegyetlenül
legyilkolták mind a lakosokat, bemenekült nemeseket, közönséges népeket. Isten óvja Özséb
mestert és irgalmazzon nekünk.
Ung sovány arca halálsápadt volt, mikor a perjel mögött, a homályos káptalanterembe lépett.
A testvérek, a falmenti keskeny kőpadokról figyelmesen előrehajolva néztek a lábas könyvtartó
irányába. Szolgáló atyafiak helyett ma, kézben emelt lámpásukkal, Fridrik és fráter Illés
világítottak oda. Páter Pelbárt ünnepélyes hangon kezdte olvasni a remeterend reguláját:
— Mi Bertalan, Isten kegyelméből pécsi püspök az irughegyi remetéknek üdvözletet...
Ung ismerte a jó püspök e regulájának foglalatját, mégis újszerű hangzással hullottak rá a
szavak. Most neki szóltak.
— Drágalátos testvérek! — mondotta tovább az írást páter Pelbárt: — Akarjuk, hogy
házatokban közösen együtt lakjatok, kezetek munkájával emberségesen és mértékletesen
éljetek, a templomokat szorgalmatost látogassátok, illendő és az alázatosságot külsőtökben is
megjelentő, állástokhoz méltó ruházatot viseljetek...
Ung kis ideig a földre nézett. De milyen egyenlőtlen itt a kövezés... És a tatárok már
Esztergomot is felégették...
— Az egyház kánonjait és határozatait buzgóságost megtartsátok, — folytatta Pelbárt az
olvasást, — ájtatos és erkölcsös életre törekedjetek és ne csak magatok legyetek
feddhetetlenek, hanem egyebeknek is jó példát adjatok, hogy ezenképpen Istennek tetsző és
kedves áldozattal szolgáljatok...
Mikor páter Pelbárt a regula végére ért, még erősebb lett a hangja:
— Ezenképpen törekedjetek a tökéletességre, hogy minden cselekedeteteket, úgymint
imádságtokat, elmélkedésteket, olvasástokat, böjtölésteket, virrasztástokat,
szentgyakorlataitokat, kezetek munkáját és minden külső és belső igyekvésteket ama célra
irányítsátok, hogy általuk az örök bölcsesség szeretetére könnyebben eljuthassatok, a mi Urunk
Jézus Krisztusnak általa, ki titeket minden vezekléstekben megvigasztalni kegyeskedjék. Amen.
A káptalanteremben valamennyien Ungra néztek. Csendben, felegyenesedve állt, aztán
némán intett a fejével, hogy mindent jól megértett. A perjel az oszlophoz ment s mondotta
Ungnak:
— Miképpen te megismerted a mi életünket és rendünknek reguláját, azonképpen
megismertük mi a te szándékodat és természet szerinti hajlandóságodat és tudományodat.
Miért is tudtodra adom neked és mindeneknek, akiket illet, hogy a holnapi napon, a szent
misének előtte, beöltöztetlek a mi rendünknek ruháiba, hogy az Úr elvezessen az üdvözülésre.
Krisztusnak dícséretére. Amen.
Azon az éjjelen Vigiliákat énekeltek templomukban a remetetestvérek. A merev, alacsony
kóruspadok felett időnkint kicserélődtek az arcok, a gyertyák pislogó sápadt fényében, egymást
váltva, egyre mások jöttek. Kettőnként jöttek elő a sötétből a barátok, aztán megint kettőnként
tűntek bele a templom homályába.
Ung egész idő alatt mozdulatlanul térdelt a Szent Szűz oltáránál. Imádkozni akart feltett
szándékáért és önmagáért. Imádkozni úgy, mint fenn a szabad, szélfújta hegytetőn, a lobogó
nagy csillagok alatt. De a mennyezet ráhajolt, a kövek és gerendák összetámaszkodtak a
mellén. S a szíve szinte már verni is alig tudott. A gondolata nem szabadulhatott attól az új
szerencsétlenségtől, amiről a perjel a folyosón beszélt.
 Két keze összefacsarodott az álla alatt. Pillantása felmenekült a Szent Szűz szobrához.
— Istennek anyja, magyarok Boldogasszonya, oltalmazzad meg a te országodat a végső
romlástól.
Valahol az éjtszakában másodszor kiáltott a kakas. Ung lépése kísérteties visszhanggal indult
ki a néptelen templomból. Kézben vitt lámpásának lobbanásai vergődve bolyongtak az oszlopok
között végig a folyosón. A cellájához ért. Behúzta maga mögött az ajtót, de a lámpást azután is
égve hagyta. Fülében csengett a csend. Egyedül volt ébren az egész kolostorban. Csak a
kormozódó lámpás virrasztott vele, csak a hűvös, fekete éjjel jött be hozzá a kert felől, á
rácsrostélyos szűk ablakon, hogy nála maradjon hajnalig.
Messziről egy emlék ért ekkor a tudatához. Hajdanában egyszer, úratyjával és bátyja uraival
Bács várába lovagolt át a kolontói udvarból s látta, mikor az odavaló legifjabb fiú, beöltözése
előtt, búcsút vett a szüleitől. Ama távozó ifjú ember körül ott voltak akkor mind az ő testvérei,
nagynemes törzsének atyafisága, várföldi népei, sok gazdagsága, lovai, fegyverei, ékes
köntösei.
Ung száraz arca meghúzódott.
Neki nincs senkije, akitől elbúcsúzzék, se szülője, se atyafia, se népe, se udvara, se jószága.
Semmije sincs, amit elhagyna e világon.
Tekintete megakadt a nyeregzsákján. Szemben, egy horgas kampón, ott lógott a falon.
Leakasztotta a zsákot és kifordította maga mellé az ágyra. Csak kevés holmiság volt benne.
Sorjára mindent a kezébe vett és hosszasan beletartotta a pislogó lámpafénybe.
A zsák fenekéről legfelülre egy árva, elgörbült aranysarkantyú került. Olyan, amilyent a
franciák tartományaiban nagynemes uraknak ad az ottani király. Ung elmosolyodott. Ennyi
maradt meg egyszer egy languedoci lovagból, akit kivetett az ablakon. Valami nemes
asszonyság miatt történt a dolog... A lovag csakis letiport aranysarkantyúját hagyta ott
emlékül.
Ung most fásultan dobta vissza a sarkantyút a nyeregzsákjába.
Milyen messze volt ez tőle, furcsán, idegenül messze... Nyugtalanság fogta el. De hát mik
járnak az eszében ezen az éjjelen, mikor magába kellene szállnia, mikor imádkoznia kellene...
Végighúzta kezét a fején. Ejnye, hiszen fráter Rókus lekurtította már a haját, mint a
barátokét... Megrezzent a válla és arra gondolt, vajjon ő volt-e az a sugárzó, hetyke legény, aki
kitáncoltatta a lovát a vágvölgyi monostor udvarából és visszaintett az ordas torony felé annak
az őrséget álló barátnak, amelyik olyan szomorúan nézett utána... Szánalomból intett vissza
neki, mert az is fiatal volt és mindéltig ott maradt.
Ung belebámult a lámpa lángjába. Alig mult egy esztendő azóta, hogy ez megesett és most
magának int, mert senki sem néz rá vissza, magának int, szánalomból, hiszen még ő is fiatal és
mindéltig itt marad.
Elnyűtt kis erszény tévedt a kezébe. Mikor Bálint mesterrel a nagy útra készült, asszonyanyja
varrta erre az erszényre a bőrszalagokat, hogy a nyakába akassza. Néhány elfeledett
ezüstdénár csörgött benne. Ékesebbik pénzes tarsolyát, amit a párisi városban vett a Szajna
partján, megmaradt aranymárkáival a kolostornak adta. Nem volt már itt neki ilyesmire
szüksége...
A cella falának egyenlőtlenül rakott nyirkos köveiből, mintha elmosódva, lassan, egy borostás
öreg arc formálódott volna ki előtte. Az aranymosó jutott eszébe, akivel odafenn, messze az
északi erdőkben találkozott. Az mondta, hogy az arany nem segít, ha az ember egyedül van. És
vajjon van-e a világon magányosabb Isten teremtése, mint ő?... Észre sem vette, milyen régen
tartja már a tenyerén öreg pásztor Maradék kopott kis kürtjét. Felemelte és megfújta felé a
levegőt. Szája oda se ért, úgy fújta messziről, hogy rajta kívül senki se hallhassa, csak ő
hallhassa a pusztai kürt régi hangját. Már visszaejtette a kürtöt és vele ejtette egész Kolontót.
Az anyja fehér gyolcskendője a kezében maradt. Onnan hozta el a feldúlt szülői házból, a
széthasogatott régi nászláda mellől... Beletemette az arcát és virradatkor abból a gyűrött
gyolcskendőből rezzentette fel öt az ébresztő fráter hajnali éneke.
Ung tekintete mozdulatlanul meredt bele a szürke homályba. Pillanatig behúnyta a szemét,
aztán lassan lehúzta ujjáról Kinga gyűrűjét és erős csomózással a kendő csücskébe kötötte.
— Venite exultemus Domino, — hallatszott odakinn.
— Deo gratias! — feleltek sokfelől és mindenütt kinyílottak az alacsony ajtók.
A madárfészkes apró ablakokban sisegtek a madarak. A folyosón, szótlan sorakozással,
felálltak a barátok.
 A templom hajójában kolostorföldi népek és kézművesek, pásztorok, favágók gyülekeztek
össze a völgyekből. A leckeoldalon, kevés majorbeli asszony mögül, a korsós leány tolakodott
elő.
A keresztfolyosóról ekkor ért be az egyházba a barátok vonulása. Elől, lehajtott fejjel jöttek a
noviciusok, utánuk a laikus atyafiak, az öreg remeték és párosával, ketten-ketten a szerzetes
testvérek. Páter Pelbárt most lépkedett fel a küszöblépcsőn. Leghátul, miseruhában,
magányosan haladt a perjel.
Az irughegyi remeterend így vezette Ungot, ünnepre öltözötten, az oltár elé. Az oszlopok
homályában felcsillogtak a gyertyafények a sisakja vasán, a páncélinge gyűrűin. Vállára
akasztott violaszín köpönyege, lépés közben lassan verte a sarkantyúját. Hosszú, egyenes
kardja keresztjét két kézzel szorította a mellére.
Egyszerre egyedül állt. És az arca sápadt, szinte áttetsző volt, mint ifjú királyok arca a
viaszpecséteken.
Intettek neki. Letette kezéből a kardot. Amint odatámasztotta az oszlophoz, megcsengett,
mint egy kiáltás. Ő pedig érezte, hogy ezt a hangot nem fogja elfelejteni, ameddig él.
A szentélyrácson belül félkörben sorakoztak fel a testvérek. Ung már ott térdelt az
oltárlépcső legalsó fokán, úgy, egészen úgy, mintha az esküvőjén lépne. Hirtelen oldalvást
nézett. De a lépcsőn nem térdelt mellette Kinga fehér alakja és mögötte nem állt atyjaura és
édes asszonyanyja. Egyedül volt most is, mindíg egyedül... És mégis esküvő ez. Örök hitet tesz
az Úrnak és Kingának és túl, minden tájak felé, a feldúlt ország szegény árva népének is.
Szeme egyszerre mozdulatlanul szegeződött az oltár leckeoldalára. Kikészítve ott feküdt a
fehér kámzsa.
Tompán esett bele a csendbe a perjel hangja.
— Mit kívánsz?
— Istennek és a rendnek irgalmasságát, — válaszolta Ung.
A perjel a ruhák megáldásához fogott.
— Az Úr veletek.
Felelte a kar:
— És a te lelkeddel.
Ájtatos halkan, meghatottan mondotta a prior az imádság szavait.
— Úr jézus... kérjük a te bőkezűséged mérhetetlen adakozó jóságát, hogy eme ruhát, melyet
a tiszta lélek és alázatosság jeléül rendeltetett viselni, ez a te szolgád, ki mostantól fogva
neveztetik Pálnak, azonképpen vegye magára, hogy méltó legyen téged is magára ölteni...
— Amen.
Az elindult szó, sok hangból összetevődőn morajlott végig a templom hajóján s az oltárnál
magasra lendült a perjel kezében a szenteltvízszóró, a szerzetesi ruha felett.
Páter Pelbárt Unghoz lépett és leakasztotta válláról a hosszú, violaszín flandriai köpönyeget.
Az oltárnál mondotta ezalatt a perjel:
— Vetkőztessen ki téged az Úr a régi emberből minden cselekedetével.
Ekkor átbuktatta Ung fején a fehér kámzsát. Nyúlánk testén halk nesszel csörrent meg a
páncéling, a surlódva lesikló daróc alatt.
Ung most letérdelt és arccal a kövezésre borult. Felette megzendült a Mindszentek litániája.
Ő pedig közben, mint élőhalott feküdt a templom kövein, akinek a temetési szertartása folyik.
És a megmásíthatatlan, a végleges és időtlen súlya ráfordult, mint a sírkő. Soha nem érzett,
csendes fáradtság szállta meg. Eltávolodott tőle, ami körülte volt és úgy tetszett neki, mintha
mindez valaki mással történnék, akinek ő parancsol.
Mire elhangzottak a könyörgések, páter Pelbárt megérintette a vállát. Felegyenesedett. Az
alakját megváltoztatta a hosszú, fehér kámzsa. Magasabbnak látszott, mint különben. Kevély
feje sápadtan, megilletődve meredt ki a csuklya darócából. Rövidebbre nyírt, fénylő barna haja,
nem vetett többé árnyékot szép, keskeny arcára.
A perjel lassú, nehézkes lépéssel szállt le az oltártól és békecsókkal illette a fiatal testvért. A
kórusban felálltak a barátok. Fráter Pál külön-külön mindegyikhez odament. Megölelte és
megcsókolta őket.
Aztán, mikor a mise is végetért, visszaindultak a templomból a remetetestvérek a kolostor
magányába. Mentek csendes, fehér sorban, párosával, ketten-ketten és Ung már közöttük
haladt. Hozzájuk tartozott.
 V.

Megkondult a kolostori harang.

Ung felnézett a kút mellől, mintha a hang után tekintene, aztán tovább hajtotta a vedret a
körülfalazott mélybe. Odalenn, a nedves kövek között, könnyű zöld füvek rezegtek. A vízben
kéken gyűrűzött az ég.
A keresztfolyosóról kipillantottak a testvérek. Mióta Ung egészen hozzájuk tartozott, gyakran
eszükbe révedt az az este, amelyiken az ismeretlen vitéz a kolostor kapuján először
bezörgetett. Csodálatos jötte mostanában újból feléledt az emlékezetükben és jelenléte, a rend
fehér ruhájában, nyugtalanítóbb volt számukra, mint azelőtt, mikor még fegyveres
világiöltözetben járt közöttük. Meglepődve nézték és nem tudták, mire gondol. Elfojtott
izgalommal kérdezték és nem értették, miért nem felel. Szótlansága másmilyennek tetszett,
mint a köteles kolostori hallgatás. Magányosságát akkor is érezték, ha kettős soraikkal együtt
haladt, ha a templomi homályban velük imádkozott, ha a refektóriumban velük evett a hosszú
szerzetesi asztal végén.
Mindíg közel volt és mégis mindíg messze. De azért napról-napra jobban szerették, szinte
úgy, mintha ezt a növekvő néma vonzalmat ő parancsolta volna rájuk. És csakugyan! Ung
akkoriban megint akarta, hogy szeressék, mint gyerekkorában, mikor utána indultak az otthoni
udvar népei és később, még az idegen utakon is, az idegen emberek.
A kertész atyafi már jóideje állt mellette a kútnál és öntudatlan tisztességadással, csendben
várakozott a vederre. Fráter Lénárt is odajött hozzá, mások is. Valaki szólította.
Egy darabig úgy látszott, nem figyel a testvérekre, aztán váratlanul belefénylett a szemükbe
a tekintete.
— Fráter Pál, — kérdezte tőle ekkor egyikük, — nem tartasz semmi rossztól, ami ezidőkben
ránk következhetnék?
Ung régi, kevély mozdulatával vetette fel a fejét.
— Ha ránk következik, ellene szegülünk.
A csípőjéhez markolt, mintha a tőrét keresné. Keze az övkötelébe akadt. De a többiek csak a
feje tartását látták, csak a szava csengését hallották. Megnyugodtak. Valahogyan rábízták
magukat és a félelmüket is.
Már Antal perjel is sok mindent rábízott ezidőkben az új testvérre és mondotta neki egy
reggelen a káptalanházban:
— A pécsi városfalak gyűrűit és a kapukat is megerősíttette jó Bertalan püspök, ama
franciáknak módjára, kiknek burgundiai tartományából ő egykor, fiatalságában Magyarországba
bejött.
Később, mikor a szerzetesek napi munkájának kiosztására került a sor, váratlan meghagyta
a prior a testvéreknek, hogy a kolostor félbenmaradt erősítéséhez megint hozzálássanak.
Ettől fogva a perjel esténként odakönyökölve nézte, miközben Ung pislogó lámpása mellett,
nagy elgondolkodásában, egy darabka faszénnel, vonalakat kormozott az asztaltáblára. Semmit
sem értett belőle, de azért rábólintott és másnap mindíg úgy hányták az atyafiak az árkokat,
úgy verték le a kihegyezett palánkkarókat, mint ahogy azok a vonalak az asztaltáblán futottak.
A kolostorkapu előtt sáncok nőttek a bozót között, árkok és vermek támadtak. Ung a
kertfalon állt. Ilyenkor mind ráfigyeltek.
Lassanként, nézelődve, a kunyhók remetéi is közelebb kerültek. A hadi munka láttára, kialvó
öreg szemükben, tűnő lángocskákkal pislogott fel fegyverforgató messze fiatalságuk, amiről
már alig tudták, hogy volt valaha. A hajdani országbáró, Márton esete is előjött a házikójából és
egy nagy kövön ülve irdatlan szálfakopját kezdett faragni a fejszéjével. Közben helybenhagyóan
mordult fel Unghoz és a maga régi vitézi emlékeit élte.
Néha favágók vetődtek arra. Felbámészkodtak a kertfalról lekiáltozó fiatal barátra.
Ráismertek. A hegységben még mindíg babonás híre élt a medveölésnek és a vad erdei
emberek esténként titokzatos meséket dörmögtek a tüzeknél a remete vitézről. Mikor Ung most
jószóval hívta őket, hogy segítsenek, engedelmeskedtek neki és munkába álltak.
Lendülő fejszék fütyültek a levegőn át, fák zuhantak, süvöltözve suhogott le a lombjuk, ásók
csattantak meg a köveken. Élet és akarat támadt az erdők között a magasban. Lenn a hegyek
alján, tétlen várakozás merevedett rá a földre.
A Dráva síkján már nem húzódtak menekülők a folyó irányába. Eltűntek a magyarok délnek
nyargaló kis lovascsapatai is. A monostorok között sem váltottak többé üzenetet a hírmondó
futók. Ameddig a szem ellátott, a fiatal, zöld vetések közt néptelenül nyúlt a régi hadút a
püspöki város kapuja felé és a félreeső völgyekbe is belopódzott a rettegés. Lassanként minden
olyan verejtékesen csendes lett, mintha halálfélelem fojtogatta volna a tájat.
Ung mellére is ráfeküdt ez a rossz nyomás, ha néhanapján lekísérte fráter Lénártot a
hegyről, a nehéz betegekhez.
A házak apró nyílásaiból riadt asszonyszemek nétzek utánuk. A földekről kijöttek az útszélre
a parasztok, mintha várnának valamire.
Ung elhaladtában mindíg odaszólt nekik:
— Ne féljetek! Ha veszedelem híre támad, jertek fel a kolostorhoz.
Egy alkonyaton csoportba verődött emberek izgatott beszéde hallatszott ki az esti homályból.
Többen álltak ott az úton. Mire a két szerzetes odaért, elcsendesedtek és kevéssé széjjelebb
húzódtak. Valaki megszólalt ekkor, aki eddig elnyújtott lábbal, meredten ült a földön, a kunyhó
előtt. Falnak támasztott, dagadt feje lassan fordulni kezdett. Az arca véres volt. Foszlányokra
tépett durva inge nyílásában a melle is vérzett. Fráter Lénárt letérdelt mellé. A sebesült hörögve
dadogta:
— Átszöktem a tatár strázsák között... A fele bőrömet lenyúzták addigra.
— Meghal mán ez, — mormogta egy hang.
— Vegye irgalmába az Isten.
Ung előbbre lépett.
— Hol kerültél a tatárok kezére?
— Ott a hegynek mögötte, — lihegte a sebesült, — a túlnansó oldalon... ők vannak már
arra... oszt lobogva égnek a falvak, mint a száraz rőzse. A monostorok is úgy égnek... a
monostorokban keresik a királyt.
A körülállók háta meggörnyedt.
Fráter Lénárt odaszólt Ungnak és ketten bevitték a sebesültet a kunyhóba. A kinnmaradottak
hallgattak egy darabig, aztán megint beszélni kezdtek.
— Hát akkor az is igazat mondhatott, aki mondotta...
— Bizony, az sem volt hamis hírmondó... A pécsváradi feketepapok gazdag monostorát is
felégettek a tatárok. Mán kétfelől is közelgetnek a hegység mögül.
A parasztok tanakodni kezdtek.
Sötéten dörömbölt fel egy hang.
— Túl a hegyen nem is vetettek ám erre az esztendőre a parasztok.
Dühös fenyegetés parázslott ki a szemekből:
— Legázoljuk mi is a mi vetésünket!
— Felgyújtjuk a falut! Helyét se leljék, ha jönnek.
Az emberek nem vették észre, hogy valaki áll a kunyhó küszöbén. Kámzsája fehéren
világított elő a homályból. Kijjebb lépett. A hangja belecsengett az esti szürkületbe.
— Házaitokat fel ne gyujtsátok. A tűzzel magatokra hívnátok az ellenséget.
Az öregebbeknek megváltozott az arca. Egyik-másik súlyosat bólintott.
Ő pedig mondotta:
— Inkább hurcoljátok fel a kolostorba az elesetteket és véneket, ti pedig meneküljetek
házatok népével és barmaitokkal az erdőkbe.
A parasztok egy darabig tétováztak, összedörmögtek, lassan elszéledtek.
A két szerzetes nekivágott a hegynek. Ung a lejtőn hirtelen megállt.
— Hallod? A kolostorból lehozza a szél járása a harangzúgást.
— Azám! Mily igen messzire hallatszik...
Gyorsabban indultak odébb. Alattuk, a készülődő éjtszakában, ekkor már komor szándékkal,
sötét alakok mentek bele a vetésbe. Cséphadarók, fütykösök meredeztek a fejük felett.
Sulykokkal jött mögöttük az asszonynép.
Aztán elverték a vetést, mintha a jég verte volna el.
Hajnali szürkülettel új mozgalom támadt a legázolt földek között. A szegény kis falvak köves
útjain állatjaikat terelve, batyukkal, zsákokkal a hátukon, némán húzódtak fel a hegységbe a
völgyek fájdalas népei.
Matutinum után Ung bevárta a perjelt a keresztfolyosón.
Egy darabig halkan beszéltek egymással a homályan. Mikor fráter Jodok harangozni indult a
torony felé, Ung megérintette a perjel karját.
 — Ha felszél kerekedik, leviszi a kongatást a mélybe. Páter prior, ne húzasd meg a harangot.
A pap hökkenve kémlelt a fiatal szerzetes szemébe. Aztán beharapta ősz bajúszát a foga
közé és izgatottan rágni kezdte.
— Mily beszédekre vetemedel.
— Páter perjel, a hegy túlsó oldalán már az erdők rejtett monostoraiban is keresik a királyt.
— Ki mondta?
— Még a falvak népei is erről beszélnek.
A perjel erőset reszelt a torkán. Nem szólt többet, de mikor világosodni kezdett a keleti ég
alja, kiment a szakadékhoz a nagy sziklára, ahonnan messzire elláthatott. Ungot is maga mellé
vette. Aztán leültek a kőre és várták a virradást. A csendben hallatszott a hajnali szél járása a
lomb között. Az erdőrengetegből lassan áradt ki a boltozatra a láthatatlan nap aranya. A korai,
hűvös fényben, odalenn, egyszerre lovasok kerültek fel a hadútra. Később nyugatról, az
alacsony, agyagos dombok mögül is lovascsapatok sötét foltjai harapództak előre, mintha
láthatatlan felhők húzták volna gyors árnyékukat a földeken. Nyomukban lángolón felfüstölgött
a láthatár.
A perjel szeme pillantás nélkül meredt le a mélybe, míg kemény, öreg arca úgy elváltozott,
mintha egy nehéz kalapácsütés össze nem illő darabokra törte volna. Ung egész idő alatt Máté
úr messze völgyére gondolt. Eszébe jutott a hegyoldal és az egri atyafi. Ott is égett a táj s a
füstös, véres reggelben ott is mindenfele a sárgaképű mongol halál lovagolt. És ő akkor az Isten
ellen lázadt. Azóta sokat vándorolt. De az ember a legnagyobb utat nem az utakon járja meg.
A perjel vérbeborult tekintettel nézett rá vissza.
— Fiam... te, mi az odalenn, arra... ami látszik, aztán megint elfoszlik?
— A kánok lovasai, — tört ki Ungból gyötrötten.
Antal perjel lehorgasztotta a fejét. Hazamenet egész úton néma gondjaival birkózott. A
rábízott nyáj sorsa tépte a szívét. A kolostor előtt pillanatig megállt, de akkor sem szólt, csak
felsóhajtott és ez olyan volt, mint mikor egy elhajlított nagy ág visszasüvölt a maga helyére.
A kapuban már kemény volt a tartása. A mély átjáróból a kert felé kiáltott:
— Hé, ki van itt?... Fráter Jodok! Ide gyere!
Az atyafi futva jött.
A perjel hangja nyugtalanul dörömbölt.
— Mostantól fogva nem harangozol, míglen én a harangozást neked meg nem parancsolom.
A keresztfolyosó felől többen odasereglettek. De ő ma nem törődött senkivel. A testvérek
köszöntését is alig fogadta.
— Csend legyen a toronyban, miképpen Nagypéntek napján, — ismételte most mindenki füle
hallatára, — és te, Jodok atyafi, kereplővel adsz jelt, hogy ezenképpen őrködhessék az Úr
irgalma a mi magányunk felett.
Fráter Modestus sorvadt arca feszülten, fájdalmasan nézett ki rá a többiek feje között.
— Ó, miért hallgattatod el a mi harangunkat, atyám?
A perjel homloka ráncba rándult:
— Messzire elhallatszik a kongatás, felfedhetné kolostorunk helyét az igaz hit ellenségeinek.
Modestus kitágult szemén különös fénnyel csillant át egy gondolat és Istenhez vágyó
tekintettel nézett fel az égbe. Már egész testében remegett.
— Ám akkor annál inkább húzassad a harangot, páter perjel, hogy az Úr kegyelme a
harangnak általa hívhassa le ránk a vértanúság pálmáját.
— Akaratomban megmaradok! — kiáltott oda nyersen a prior és továbbment.
Hirtelen halálos sápadtság ült ki Modestus arcára. Gyér, fekete szakállában kínzottan,
szavakat keresőn vonaglott a szája. Egyszerre gyanakodón, kérdőn és mégis vádolón Ungra
meredt:
— Te... csakis te akarhattad ezt.
— Én, — felelte Ung dacosan.
A testvérek egymásra néztek. Még sohasem esett meg oly dolog, hogy Modestust nyilvános
feddés érte volna. És mit jelentett az, ami közte és fráter Pál között folyt? Homályos
nyugtalanság vette meg a kolostort. Többen leakasztották övkötelükről az olvasójukat és
izgatottan, imádkozva, járkálni kezdtek a keresztfolyosón.
Később csapzott, rongyos falusi emberek betegeket és tehetetlen véneket hurcoltak a kapu
elé. Bezörgettek, aztán zavaros kiáltozással otthagyták őket.
A perjel bevitette a hajléktalanokat a házba és most már beleegyezett, hogy Ung a szolgáló
testvérek közül vigyázókat állítson a völgyek fölé.
Délidőben elsőnek fráter Ferenc jött vissza futva az irtástól. Később fráter Rókus szaladt haza
a patacsi út felől. Utolsónak Jodok tért meg a szikláról. Mind ugyanazt mondották.
A hegy alatt nagy lánggal ég a Szent Ágoston-rendiek prépostsága. A Dráva síkján tűzben
lobognak a monostorok...
Ennek hallatára maga elé hivatta a perjel a kunyhók öreg remetéit és meghagyta, hogy ki-ki
sietséggel oltsa ki a tüzet házikójában, aztán menjenek fel mind János remetéhez, avagy
húzódjanak az elhagyott régi remetebarlangokba, míg majd ő üzen, hogy már visszatérhetnek.
Alkonyat előtt engedelmesen indult el a kis csapat. A mély erdei ösvényen csendben, egymás
mögött haladtak az öreg remeték és birkabőr ruházatukban, vállukra támasztott fejszéjükkel,
foltozott zsákjaikkal olyanok voltak, mintha az első hitvallók és réges-régi szent barátok
legendáiból jöttek volna elő. Nagy bottal Móg úr vezette őket, messze mögöttük Kalán remete
botorkált, az örök hallgató.
Mire mind eltűntek a lombok között, Márton úr, az egykori országbáró, irdatlan
szálfakopjájával megdöngette a kaput és beköltözött a kolostorba. Aztán leült a keresztfolyosó
egyik oszlopa alá és akit megállíthatott, annak régi hadi mesterségéről beszélt, mikoriban Imre
királlyal Bolgárországban járt és Andorás királlyal a Szentföldön vitézkedett.
Jelentőségteljesen emelte fel a kezét.
— Éppen Eckbert bambergi püspökkel itattuk a Genezaret-tónál a lovunkat, mikor látom,
hogy a keresztesek fővezérének, ki is maga a magyar király volt, nagy tisztességadással a
ciprusi király és Ottó meráni herceg tartotta oda kétfelől a kengyelvasat...
Ung nem hallgatta tovább. Elkérte fráter Illéstől a kővágó csákányt, kiment a kolostor elé és
mélyebbre szaggatta a vermeket a kapunál. Belecsapkodta a köves erdei földbe a vére
nyugtalan lüktetését és temérdek haragos keservét. Nem jól haladt itt a munka. Másként akarta
ő ezt! Sebtében zöld ágakat hurcolt oda és elfedte lombjukkal az árkokat és vermeket. Aztán,
mint mostanában sokszor tette, féktelenül nekivetette magát egy meredeknek, hogy hiábavaló
erejéből elhasználjon valamit.
A fák alatt már sötétedett az este. Vesperas előtt ma Jodok atyafi kereplővel járta végig a
folyosót, a kertet, a konyhát. Modestus két kézzel fogta be a fülét és a templomba menekült. A
testvéreket szorongó félelem szállta meg. Ung ajánlkozott, hogy éjtszakai őrségre kiáll a nagy
sziklához.
De a perjel bezáratta a kaput.
A házban mindenüvé elhallatszott a nehéz csapódás zaja és ekkor hirtelen, zuhanó fájással,
Ung testére, lelkére is rácsapódott a bezártság kínja. Ilyen erősen és elviselhetetlenül nem
érezte ezt még soha, talán azért, mert mióta felvette a rend ruháit, még egyszer sem akart
innen kimenni.
A szabadság vágya és szenvedése beleszaggatott a halántékába. Más lett körülötte a csend.
Kövek közé falazott jajok, elnémított régi szenvedések, leigázott, vérző vágyak kísértetei
surrantak körülötte a kolostor falak alatt. Aztán, mikor a testvérekkel együtt éjjeli
istenszolgálatra a templomba ment, először gondolt arra, mit is igázhattak már le itt magukban
évről-évre a kórusban térdeplő szerzetesek? A szelíd kis fráter Lénárt? Fridrik, a nyugalmas,
tiszta kékszemű barát? A fanyarképű Villermos... és mind a többiek?
Hát erősebbek lennének ezek a jámbor testvérek, mint ő? Megvetette a vereséget! Maga
felett is győzni akart.
Az egyházban már elhangzott a Divinum officium utolsó himnusza, mire nagynehezen
leküzdötte belső békétlenkedését. A templom homályos hajóján kifele kopogtak a lépések és az
alacsony, sötét kis ajtók rácsukódtak a rövid szerzetesi éjtszakára.
Ezen az éjjelen Modestus volt a soros virrasztó. De ő nem ült le, mint mások, a dormitorium
küszöbére. Tétován, szüntelen járkált a kolostorban és közben félhangon egyre énekelte az
időmérő zsoltárt. Később nyugtalanul befordult a templom ajtaján. Sokáig nem jött ki, már a
lépkedése sem neszelt. Letette maga mellé a lámpást a földre. Odaborult az oltár elé.
Imádkozott. Sóvárgó vággyal boldog hitvallók és vértanúk nevét suttogta, akiket angyalok
seregei vittek az égbe.
Az egyház magasban nyíló ablakain át ekkor lágy szárnysuhogás hullott le rá. Hallgatódzva
feltekintett.
Távol hangokat hallott, titokzatos hívást. És csodálatos, ujjongó lángolásban, sírva fakadt.
Mire szürkülni kezdett az éjtszaka sötétje, Modestus, mellén keresztbevetett karokkal, a kert
innenső szegletében állt. A tető felett, a falombokban, lassan megjelent a torony. Falában
egymás felett előtünedeztek a keskeny, szűk ablakok, a kijebb álló kövek.
A barát sokáig, megigézetten nézett oda. Egyszerre elindult. A toronyajtó küszöbéhez ért.
Csak pillanatig habozott. Aztán már nem gondolkozott, martaléka lett a belsejében égő tűznek
és magasnak fordított arccal emelkedett feljebb, feljebb a meredek garádicson. Zilált fekete
haját a keskeny ablakok nyílásánál meg-meglibegtette a befúvó légvonat. A lelógó harangkötél
csomója a fejéhez ütődött. A szeme kitágult. Két sovány keze utána kapott a kötélnek.
Bongva megkondult a harang.
Eleinte halkan, szinte síró kis sikolyokkal szólt a lengő érc, aztán egyre hangosabban,
mélyebben kongtak a hangok és megrázták a hajnali virradást a kolostor felett.
Ajtók nyíltak. Lépések futottak. Mindenfelől tódultak a barátok és rettenve néztek a
magasba.
— Modestus harangoz!
Ung nyomában már Jodok is a toronyajtó felé szaladt. Le akarták rángatni odafentről
Modestust. A perjel állta el az útjukat. Látszott az arcán, hogy a nekifeledten harangozó barát
nyilt engedetlensége megdöbbentette őt. Maga hágott fel a toronygarádicsra. A tekintete előtte
futott a lépcsőfokokon, aztán megakadt. A magasban himbálódzó harang alatt imbolyogva
hajladozott Modestus vezekléstől senyvedt teste. Repkedő haja ide-oda csapongott. Szemében
a vértanúsággal jegyben járók epekedése tüzelt és ennek a lángolásnak láttára lenyűgözötten
maradt félben a perjel lépése. Hátraszólt:
— Senki se emeljen kezet Istennek emberére! Mívelkedése kedvére való lehet az Úrnak.
Ung konok haraggal fordított hátat a toronynak. Hát jöjjön, aminek jönnie kell!
Odafenn pedig, Istenben elragadtatott arccal, földöntúli erővel húzta tovább Modestus a
harangkötelet és az érc úgy zúgott és búgott, mint a vihar. A hangok kiörvénylettek, a
szabadba, hullámot vertek a torony falánál a lombok fölött és szálltak, szálltak a völgyek felé.
Lenn az elhagyott falu táján, egy őrtűz mellett, idegenszerű, alacsony emberi körvonalak
ugráltak fel a mezőben. Ágaskodva figyeltek az irugi hegy felé.
A nagy hadúton fegyvereseivel, egy tatár orkhon lovagolt el arra, a kora szürkületben. Távol
felvonuló seregek kis előhada lehetett a csapat.
A tűz mellől odaszaladtak az őrség emberei.
Az orkhon megállította a lovát. Tompa feketére futtatott sisakja és fekete páncélja között
sárga folt volt az arca. Szája körül a foltba, sötét karikát vágott lekonyuló bajusza. Mialatt a
többiek beszéltek hozzá, lassan mozgott az állcsontja, mintha széles fogai közt valamit apróra
harapna.
Az őrség emberei felfelé mutogattak. Az orkhon ferdevágású szeme a magasba villant s
mintha fülét is hegyezte volna, úgy kereste, hogy merről jön a hang.
A hajnali ég alatt egyszerre elszakadt a harang szava.
A kolostorkert szegletéből, borzongón összebújva, még mindíg a torony irányába néztek a
barátok.
Modestus feje lebukott az ablaknyílás mögött. Nem látszott többé.
Ájultan hozták le a testvérek.
Ung ekkor már a falnak támaszkodva állt a keresztfolyosón. Nem törődött azzal, amit az
elhaladók mondottak. Ő most arra gondolt, hogy szereti ezt a kolostort és meg akarja menteni.
A perjel hozzálépett. Az arca szürke és szomorú volt.
— Fráter Pál, hallod-e, fiam! Eme napra visszaadom néked vasingedet és fegyvereidet, miket
a világból hoztál be ide magaddal. A szerszámos kamrából pedig vedd elő a tenkezeddel
faragott kopjákat és gerelyeket és osszad ki azokat. A te adakozásodból vásárolt szurkot is
olvasztasd meg a konyhai atyafiakkal és ha a veszedelem ránk következnék, tégy egyebeket is
belátásod szerint, a mi kolostorunk védelmére.
A patacsi út felől ekkor már szokatlan, gyors csörtetés emelkedett a hegyen.
A kiküldött vigyázók botladozó futással fordultak vissza.
Lihegve hozták a híreket.
— Az irtás táján, apró borzas lovakon, idegen lovasok mozognak!
— Kötélre hurkolt keresztény foglyokat hajtanak maguk előtt...
— Szentháromság egy Isten, könyörülj rajtunk! — tördelték kezüket a barátok.
Ung magára rángatta a vasingét. Mikor a kardját szíjazta, mellében vad, hősi dalt kezdett
verni a szíve. Elnyomott életéből előparázslott régi harcos kedve. Vérében fellüktetett a
veszedelem mámora.
A folyosón csákánnyal, fejszével többen várakoztak rá. Ott volt fráter Illés és Jodok atyafi,
fráter Barnabás és öles szálfakopjájával Márton remete. Csendesen, egyszerűen közéjük állt a
perjel is. A rendfőnök övkötelében ma fejsze lógott az olvasója mellett.
Míg ők torlaszolni kezdték a kaput, a toronyablakokban sápadt, szakállas barátarcok
váltották egymást. Előretolódtak a szűk nyílásokban és kifelé figyeltek.
A kolostor alatt közelgő korbácscsattogás hasogatta a csendet. Gyors suhintások tépték
cafatokra a vonakodó keresztény foglyok mezítelen hátát. Letiport bozót ropogott. Kíntól
nyögve hajszolódtak az előrekorbácsolt szerencsétlenek. Mögöttük bőrpáncélos sötét
hullámzásban kerekedett fel a tatárok csapata. Már közel értek, egyre közelebb, mikor hirtelen,
recsegve, süvöltve megnyíltak a lombbal takart alattomos vermek és árkok a gyalogfutók alatt.
Fejvesztett üvöltözésben, hanyatthomlok zuhantak utánuk lovak és lovasok. Az állatok patája
belegabalyodott a foglyok kötelébe. Bőgve vonagló testek kavarogtak egymáson. Felettük, a
tatárok feketepáncélos főembere, sárga arcával egyenesen a palánkkaró hegyének esett. Vértől
borítva rántotta vissza magát. De még lábra se állt... a kolostorkert falán előmagaslott Ung
alakja. Feje felett nagy követ emelt. Lecsapta a tatárra.
A kapufő nyílásából forró szurkot lódítottak le a barátok. Bomlott zűrzavarban visszapattant a
támadás. A tatárok már tudták, hogy erősített a hely. A foglyok ordítoztak:
— Vasas vitézek védik a kolostort!
Hirtelen belecsendesedett a hátrálásba a harci zsivaj. A templomból egyre erősebben, bízón
zengett ki a zsoltár.
A sűrű mögött talpra ugráltak az ostromlók. Vezetőiket tanácstalan tétovázás lepte meg.
Rövid szóváltás támadt közöttük. Korbácscsattogás hallatszott megint. Egy fegyvertelen embert
löktek előre. Az ember emelt kézzel, szabódó, bizonytalan nekiszaladásokkal közeledett a
kolostorhoz és kiáltotta:
— Kegyelmet ígérnek néktek! Adjátok ki a királyt!
A fal mögül sok hang felelt:
— Nincs itt a király!
Az ember eszeveszetten futni kezdett a védők felé.
— Ha ott van, akkor se adjátok! — ordította most már torkaszakadtából, — inkább vesszünk
el mind egy szálig!
Ez magyar volt.
Hátulról utána ugrottak a tatárok. Kettéhasították a fejét.
Ungban felüvöltött a vér haragja és ez úgy hangzott, mint harsanó csatakiáltás. Meghallották
a templomban is. Rohanva jöttek a barátok. Magasba emelt kereszttel, lobogó kámzsában páter
Pelbárt szaladt elől. Fejszét, csákányt fogtak valamennyien. Még a köveket is felszaggatták a
kerti utakon és egymásnak adták feljebb, feljebb a falon.
Ung egykor hiábavalóknak hitte ezeket az utakat.
„Semmi sem hiábavaló” — villant át az eszén, de a gondolata félbenmaradt.
Most már kintről is sűrűn hullottak a kövek. Döngött, recsegett a kapu. Elhajított gerelyek
süvítettek, tatárnyilak zizegtek át a napsütésen és mind a vasas vitézt keresték. Lekoppantak a
falakról... belefúródtak a tetőkbe.
A kertben Modestus térdenállva kitártá két karját a sok repdeső halál felé. Csodálatos,
elragadtatott, búgó hangokat hallatott, mintha galambokat hívna magához. Aztán hirtelen a
halántékához kapott.
— Jézus! Én szerelmetes Jézusom! — kiáltotta és leroskadt a földre.
Senki sem figyelt rá.
Csattogva, csörömpölve újult ki a küzdelem. Kihegyezett kopják, véres fejszék emelkedtek a
levegőbe. A kolostorbeliek nekiszántan fogadták a támadást. A régi harcos törzsekből való
testvérek hősök lettek. Lábuk előtt már a fal kiálló kövein kapaszkodtak felfele az ostromlók.
Országbáró Márton remete szálfakopjáját zúdította a fejükre. Jodok iromba öklelőfát forgatott a
fal tetején. Hatalmas ütéseitől beszakadtak a sisakok és koponyák.
— Visszaverjük őket! — rivalt oda Ung. Alatta meredt, sárga tatárpofák zuhantak hanyatt.
Nekivadult kardja rendet kaszabolt.
Modestus lassan, bukdácsolva vonszolta magát a templom felé. Halántékából csorgott a vér,
bekeverte az arcát, kezét, fehér kámzsáját. Négykézláb kúszó teste mögött lucskos, vörös
nyom maradt a keresztfolyosó kövezésén, a küszöbön, végig a templom hajóján. Az oltárhoz
ért. Megtört szeme a feszületet kereste. Aztán a magasba nyúlt két felemelt kezével, mintha
odafentről, boldog vággyal, átvenne valamit.
És mosolygott, mikor meghalt.
Kinn a falak alatt megint hátráltak a támadók.
Jodok diadalt ordított. Kiáltásától visszhangzott a kolostor.
Ung a tatárokat figyelte.
Valahonnan a mélyből, rikoltva hívó sípjelek jöttek most át az erdőn.
Az ostromlók arrafelé kapták a fejüket. Egymásra meredtek, aztán eszeveszett sietséggel
száraz harasztot hordtak össze a bükkös szélén. Tüzet csiholtak. Sárgán lobbant a láng.
— Vizet merjetek, testvérek! Fel akarják gyujtani a kolostort! — üvöltötte Ung.
Már égőfejű, szurkos nyilakat szórtak a tatárok, lobogó tűzcsóvákat hajigáltak a tetők felé. A
káptalanház táján tüzet fogott a zsúp. A templomtoronynál felcsapott a láng.
A testvérek kis korsóikkal, lélekszakadva hordták a vizet. De a tűz sisteregve kapta be az
apró loccsantásokat és kavarogva tovább rohant.
Rettenve, többen látták ekkor, hogy a perjel meginog és elzuhan a fal tövében.
Hozzáfutottak, körülvették, letérdeltek mellé a földre, fráter Lénárt feltépte a kámzsáját. Vér
szivárgott az oldalából, de nem tudta, mikor sebesült meg. Talán a harc kezdetén, talán
később... Csak arra emlékezett, hogy beletörött a húsába a nyílvessző, amint ki akarta tépni.
— Semmi... semmi ez.
Erőtlen pillantása keresőn körbenjárt.
— Testvérek, itt vagytok mind?
Ung már a tűz ellen viaskodott a magasban. Egymagában hányta kopjájával lefele az égő
szalmát és olyan volt, mintha kigyulladt kazal tetején állna. Alakja hol eltűnt, hol előkerült a
vöröslő füstből, a tűz lihegése lobogtatta a haját. Feléje hajított gerelyek hullottak a lángokba.
Süvítő nyilak keresték. Valahonnan a mélyből megint felsivalkodtak a sürgető, idegen sípjelek.
A tatárok mind összefutottak. A völgyi utak irányába hallgatóztak. Nem sok idő telt. Hirtelen,
állati iramodással beletűntek a rejtős sűrűkbe.
A kolostorban pillanatra felszabadult a rémület.
— Eltakarodtak!
— De visszatérhetnek még...
Ekkor már égő gerendák zuhantak a keresztfolyosó tetőiről.
— Páter perjel! Testvérek! Meneküljetek! — hallatszott át a tűz ropogásán Ung kiáltása.
A lehulló, izzó perjében fejvesztetten rohantak szét a barátok. Ki-ki azt markolta, amit el
tudott kapni a lángok elől. Pelbárt a rend regulájának pergamen leveleit szorította a melléhez,
Fridrik testvér a Leckék könyvét és tentás edényét mentette, fráter Lénárt füveszsákjával
szaladozott. Mások hordágyat cipeltek elő.
A perjel fájdalomtól eltorzult arccal tápászkodott fel a földön, mintha neki akarna eredni a
templomnak. De csak a karja maradt emelten a levegőben.
— A Krisztusmutatót... Mentsétek ki a szentségházból!
Visszahanyatlott.
Páter Pelbárt kapta el a parancsot. Futni kezdett a templom felé. Az ajtó torkából már sűrű
füst gomolygott. Belevetette magát. Kábultan törtetett előre. Mögötte mások is jöttek. Fehér
kámzsák sápadt foltjai tévelyegtek a hömpölygő homályban. Felülről ijesztő tüzek estek le és
szétszóródtak a földön. A Szent Szűz faszobra lángolva égett a falnál. Aztán már csak elvétve
villant ki egy-egy botladozó alak körvonala a füstből.
A barátok feje felett kísértetiesen recsegett az égő mennyezet és lassan, izzón lefele hajlott a
magasból. Hörgő robajjal szakadtak ki helyükből a gerendák. Repülő lángok világítottak át a
sötéten. Parázsló tűzhalom zuhant az oltárra.
Elviselhetetlenné vált a hőség. Áthatlanná lett a füst és visszalökte a barátokat. Fuldokolva
hátráltak ki a templomajtón.
A kertben már riadtan emelték hordágyra a perjelt. Remetetestvérek, bemenekült
kolostorföldi népek, öregek, elesettek szorongtak körülte.
— Hagyjatok itt! — kiáltotta ő fájdalmasan. — Még visszafordulhatnak! A Szentség nem
kerülhet Istent gyalázó pogányok kezére...
Ung leugrott a falról.
— Ne késlekedjetek!
A testvérek közül most többen ellenkezni kezdtek. Kétségbeesetten maradni akartak.
 A tűz félelmesen terjedt. A lángok összesziszegtek. Csörgő neszeléssel égő üszök hullott a
kövekre. Felörvénylő fekete füstszörnyek tántorogtak a tetőkön.
Ung utat tört magának. Bevérezett homlokával, két kormos öklével megállt a többiek előtt.
Most nem könyörögni, nem kérni, nem térdelni kellett, de védeni! Védeni az Urat...
— Páter perjel, — kiáltotta rekedten, — bízzad az én kardomra a Szentség őrizését. Fogadom
és ígérem, hogy hívségest megoltalmazom.
A perjel mellét száraz zokogás rázta meg.
A magasban berogyott ekkor a torony süvegje. Csörömpölő, vad robajjal leszakadt a harang.
Hulló szikraeső borította az egész kolostort és a tűzfényes füstben futva indult el a menet, a
barátok kis temetőjén át, a hátsó kolostorfal sohasem használt ajtajának.
A sírok között megtorlódtak a menekülők. A perjel visszanézett. Gyötrődő, szürke arcába
vörösen vetődött az égő kolostor fénye.
— Krisztus vitéze, — suttogta Ung felé és ekkor megáldotta őt.
A lépések sebesen távolodtak a növekvő alkonyatban és elmerültek a mély rengetegben.
A kolostor falai alatt sem hallatszott semmi. Elnémult az utolsó nyöszörgés is. A beszakadt
vermekben és árkokban nem mozdult többé élet. Csak a levetődő tűzfény rőt lobbanásai
táncoltak sántítva a hepehupás halál felett.
Jodok atyafi magányosan járt az elhagyott csatatéren. Nagy öklelőfájával hengergette bele a
megnyitott földbe, a többi mellé, a szanaszét heverő tetemeket.
Közben az irugi erdők alján is elenyészett a visszavert tatárcsapat fegyvercsörömpölése. A
portyázók kikanyarodtak a völgyekből és Batu kán délnek húzódó hadoszlopai felvették őket
magukba. Vonultak tovább, feldúlt földeken át, égő falvak, hamvadó városok és kolostorok
között, foglyok, barmok és lovak, zsákmánnyal és sátrakkal megrakott szekerek
hömpölygésében, dobolva, sípolva, le a Dráva felé.
Felettük a magasban vöröslött áz ég. A tűz megszínezte a tavaszi felhőket, bevérezte a fák
koronáját. Mint máglya égett a hegyen az irugi remetetestvérek kolostora.
Mire az éjtszaka leszállt, a templom táján és a refektóriumnál már csak kormos falak
füstölögtek.
Ung a felszaggatott, összegázolt kerten át a jó Vándor kútjához ért. Vasinges alakja felett el-
elsuhant a tűzfény. Szomorú szeme beletűnődött a pusztulásba. A templomajtó mélyéből még
mindíg kígyózott a füst. Az omlások felett lidérces kék lángok lopództak. Állhatatlan világuknál
váltakozva tünedeztek elő a fedetlen keresztfolyosó kormos oszlopfőin, a nehézkes kőgalambok,
a nagyszájú halak és a szegletről mindegyre elővigyorgott a kő alá lapított ördög faragott képe.
Ung tekintete, a cellák arra nyíló, sötét kis ablakai között, keresni kezdte azt, amely az övé
lehetett.
Hányszor gondolta ott benn, a rácsrostély mögött, hogy mindéltig itt marad. De neki egyre
odébb kell mennie. Egyre odébb. A kolontói udvarból is... Kingától is... még a sírjától is...
Felborzongott a lelkében, hogy mire ideért, minden elveszett. A szülői otthon, a szerelme, az
ország... És most hamvad el a tető az utolsó menedék felett.
Özséb mesterre gondolt.
Most már valóban üres a két keze. És ekkor a templom ajtaja felé fordította az arcát s két
üres kezét összekulcsolta a kardja keresztje felett.
Így állt ott mozdulatlanul, belekövülve a csendbe, magányosan az éjtszakában.
Tartotta az őrséget a Szentség mellett.

VI.

Reggel volt.
Páter Pelbárt néhány jámbor társával óvatosan közeledett az üszkös kolostorhoz. Hajtotta
őket az aggodalom és ájtatos vágy a tűz fogságában maradt Szentség után.
Benn, messze a hegységben ezalatt szorongva várta vissza a kiküldött testvéreket a sebesült
perjel. János remete barlangja előtt, lombravetett fekvőhelyéről figyelt a fák közé. Már elhaladt
a csúcsok felett a nap, mire az ágak zöld hullámzásában fehér kámzsák tünedeztek elő a
meredeken. A fáradtan kapaszkodó testvérek mögött páter Pelbárt hozta magasra emelt
kezében a megmentett Krisztusmutatót. Nyomában vasbaöltözötten, mezítelen karddal, Ung
kísérte az Urat.
Közeledtükre sietséggel sereglettek össze a testvérek. Az elszórt sziklaüregekből előjöttek az
öreg remeték és a vadonból, a kolostori falvak menekült népei, favágók, pásztorok, kőfejtők
szállingóztak oda. János remete, árnyékos barlangjában, kitárta két karját a napfényben úszó
Szentség felé:
— Eljött hozzám az Úr! — kiáltotta megrendülten. — Eljött a mai napon. — És a szava úgy
hangzott, mintha a hegység mondta volna.
Kinn, a nyári ég alatt, mind letérdeltek ekkor a fűre és a tetőn felzengett Isten dicséretének
a himnusza. Mire az ének véget ért, páter Pelbárt bevitte a Szentséget János remete
barlangjába és ájtatosan abba a kis sziklaüregbe tette, amelyikben a hegyi öreg a kenyerét
tartotta.
A prior hidegfényű szürke szemét elfutotta a könny. Most már minden eleven élet együtt volt
körülte, mint ezelőtt, a kolostorban: az Úr, a testvérek és remeték és Ung, és Jodok is feljöttek.
Mintha számbavenné az ő nyáját, végigjártatta a tekintetét az arcokon. Valaki hiányzott.
— Modestus!... Hol van? — A perjel Pelbárthoz fordult. — Ő nem jött veletek?
Felelték ekkor a testvérek:
— Mi sehol sem leltük nyomát a kolostorban.
Növekvő nyugtalanság terjedt a tetőn. Lombágyán feltámaszkodott a perjel.
— Foglaljátok őt imáitokba emez éjjelen, — mormogta ólmos hangon, — és virradattal, mire
Isten megint látni engedi az ösvényeket az erdőn, készüljetek az ő keresésére. Te pediglen, —
szólította Ungot, — elfáradásodban erősítsed most magadat álommal, mert a holnapi napon
meg kell kísértened, hogy helyettem, a veszedelmes alsó tájakon általjutva, bemenj a pécsi
városba, hírt vinni Bertalan püspök úrnak a mi kolostorunk romlásáról.
Egyszerre elhallgatott és megilletődve oldalvást fordította a fejét. A körülötte álldogálók
odébb húzódtak. Mikor egyedül maradt, a hegyi öreg kiszólt a barlangjából és mondotta neki:
— Ne várjad vissza Modestust és ne is kerestesd őt. Amaz órában, mikor a ti klastromotok
tűzbe borult, révületemben tudtomra adatott testének halála és lelkének üdvözülése.
A perjel kezébe temette az arcát.
János remete hangja elhalkult:
— A titokból jött ő el kora gyermekségében a ti kolostorotokba és a titokba tért vissza.
A hegyi öreg hosszú szünetet tartott, mielőtt folytatta:
— És most azt is megmondom néked, Antal úr, hogy a kolostort se sirassad a te szívedben
és ne szomorkodjál ifjú rendeteknek megpróbáltatásán. Istennek szentelt házatok
hamvadásakor, itt messze a hegységben, megnyilatkoztatta nékem az Úr a tűznek
dühösködését és mindeneket, amik elkövetkeznek. És én láttam ekkor a lángokból sok hollókat
felemelkedni. Elsőbben fekete volt a tollazatuk, mint a perje, avagy kezdetben a ti remete
rendeteknek sötét ruhái, majd hófehérek lettek a madarak az új nap ragyogásában és ama régi
szent hollókhoz hasonlóan, mik egykor csőrükben kenyeret vittek remete Szent Pálnak a
pusztába, szájukban emezek az élet és az ige kenyerét vitték szerteszét mind az egész puszta
Magyarországba.
Az aggastyán már csodálatos, látnoki elragadtatásban beszélt:
— Ezért is valamikor nagy magyar rend lészen az irughegyi tűzből és a rend fiai majd
szárnyra kelnek Isten kenyerével századokról-századokra.
A hegyre mély csend ereszkedett. Az aggastyán és a perjel imádkozott. Felettük halványan
kifénylettek az esti égből az első csillagok.
Az erdőszélen, a kolostori tűzvigyázó, fráter Tamás ekkor bontotta meg a vén bükk odvában
a hamut a betakart parázs felett. A barátok és öreg remeték, mint éjjeli fényes bogarak,
szétmentek az élő zsarátnokkal a hegyen. A barlangok előtt és a védett mélyedésekben, az
elszórt kis tüzeknél, erdei gombát és halat sütöttek maguknak a testvérek vacsorára.
Ung alig nyelte le a falatot, hamar elhúzódott a többiektől és azonmód, ahogy a kolostorból
felkerült, bevérezetten, üszöktől kormosan végignyujtózott a füvön. Embertelenül fáradt volt.
Hanyatt ejtett feje belecsúszott egy horpadásba, mégsem emelte meg, hogy jobban feküdjék.
Később hozzálopódzott valaki az esti homályban. Botorkálva, fráter Lénárt jött. Lekuporodott
Ung mellé, ügyetlenül feje alá tuszkolta elveszettnek hitt nyeregzsákját és a kámzsáját is
rátakargatta.
— Elhoztam a kolostori tűzből, — suttogta jósággal, — és a füveszsákocskámat is elhoztam
akkor.
Ung felálmában szakadozottan, suhancosan nevetett és halk szavakat mormolt magában. A
kis ispotályos közelebb hajolt a szájához. Nem értette, miért beszél ez most olyan zavaros
gyorsan valami gyűrűről és az anyja gyolcskendőjéről, meg egy öreg pásztorember pusztai
kürtjéről.
A hegyen lassanként kialudtak az apró rőzsefények. Már csak János remete barlangja előtt
vetettek fel a lángok elvétett, lassú lobbanásokat az óriási bükkök lombjaira. Éjfél idején felvont
csuklyás szerzetesek suhantak bele a rőt világosságba. A hajléktalan rend ott gyülekezett
éjtszakai officiumra. A törzsek tövén, mint kolostori templomuk oszlopai között, leborultak a
testvérek. Fráter Fridrik egy mohos fatönkön megnyitotta a tűzfényben a Leckék könyvét és az
ágak mély bolthajtásai alól, halk antifonákkal, felváltva felelt a kar. Fráter Barnabás égő
szövétnekkel bolyongott a hátsó sötétben s mint az otthoni kórusban, erre-arra belevilágított a
térdeplő barátok fáradt arcába.
Istenszolgálat után, mire szürkülni kezdett az ég, a szerzetesek közül többen vállukra
vetették fejszéjüket és útnak eredtek a kolostor felé. A kapus atyafi csendben nézte ezt a
hajnali mozgalmat. Mióta a rend felmenekült János remete hegyére, ő a tető szélén, két közel
fa alá telepedett és nem is igen mozdult el onnan, csak a fejét forgatta a lehajló lomb mögött
és úgy tett, mintha összehúzott szemmel a kolostorkapu világítónyílásán át figyelné az erdőt.
Ha valamelyik tetsvér elkerülte és másfelől jött a tisztásra, erősen morgott, de jámborul
köszöntötte azt, aki az ő két bükkfája között haladt el.
— Jó reggelt, drágalátos atyámfia, — mondotta Ungnak, mikor leszaladt mellette a
meredeken a patakhoz. Most kedvére megmosakodott a rohanó tiszta vízben. Két nedves
kezével odaigazgatta a fejéhez tűzben megperzselt haját, páncélinge fölé húzta a kámzsáját, a
tőrét az övkötelébe nyomta és kopjával a markában ő is elindult a hegyek kék hajnalán. Jó
darabig csak kőfaragó fráter Illés követte a nyomát, akit kemény ember létére rendelt mellé
erre az útra a perjel. Később, két menekült, kolostorföldi paraszt csörtetett ki a sűrűből, majd
mások is jöttek, távolabbról, szétszórt búvóhelyekről, kaszával, szekercével. A ritkuló
szálerdőben közelebb húzódtak a barátokhoz az emberek. Lenéztek a hegyoldalon.
A völgy mélyén bántatlan volt a falu.
— Isten megáldjon tanácsodért, — mormogta az egyik kaszás és kérges kezével
megsimogatta Ung kámzsáját.
— Bizony, jól megmondottad, hogy ne gyújtsuk fel, — szólt hozzá egy másik, — elvágtattak
a falunk mellett a tatárok.
— Bár a vetést se gázoltuk volna le ama gonosz éjjelen.
Komoran dörmögtek magukban:
— Elfogy az utolsó kenyér is Szent András haváig. Éhínség lészen emez esztendőben, a
dézsmát meg behajtják rajtunk a püspöki tizedszedők.
Ung elgondolkozva csendesítette őket:
— Vadaknak bősége van itt az erdőkben és halakban gazdag a patakok vize.
— De nem ám a parasztnak, — hörrent fel egy ragyásképű ember, — uraké és papoké az
erdők meg a vizek joga.
A kaszások hátralökték a ragyást, aztán, mint valamiféle fegyveres testőrző szolgák, nem
tágítottak többé Ung mögül. Szótlanul követték a hegyek oldalán, a sűrűségekbe osonó
ösvényeken. Lentről nem hallatszott fel emberi hang, sem tehénbőgés, sem szekerek zörgése.
A nyugtalanító csendben kis fakolostor romjai sötétlettek a lombok között. Távolabb, szénné
égett viskók, felperzselt nagy udvarok tünedeztek elő a napfényes mezőkben. De tatársátrak és
portyázó lovasok nem látszottak sehol. A néptelen hadúton, a kerekedő szélben, csak a por
futott, mint hosszú fehér borzongás Pécs előtünedező vörösesbarna falai felé. A falak előtt
fekete karéjban húzódott a felégetett külső város zavaros foltja.
Keserveset sóhajtottak az emberek.
— Itt is lesuhintott Isten haragjának tatár ostora!
Eddigre a pécsi kapuőrök és vámszedők is meglátták a közeledő kis csapatot. Mire odaértek,
lekiáltották a strázsák a fatoronyból, hogy kaszás, fejszés népeket ezidőkben a belső városba
be nem bocsátanak.
A parasztok fenyegetődzni kezdtek.
Ung lassú pillantással visszanézett rájuk.
— Eszemben tartom, hogy nincs vetésetek!
 A lázadozó, sötét paraszthangok egyszerre elnémultak. A két irughegyi barát tovább ment.
A falakon belül már híre terjedt, hogy nyilt helyről szerzetesek közelednek a kapuhoz. És
mert ekkoriban a polgárok és közönséges népek csak vándorló prédikáló barátoktól hallottak
újdonságokat, sokan kifutottak házaikból. Az apró boltok és műhelyek füstös, fekete nyílásain
kufárok és kézművesek dugták ki a fejüket. A lépcsős, szűk sikátorok magasából asszonyok
néztek le előrehajolva.
Az irughegyieket, a zegzugos faházak alatt, egyre többen követték, már szemben is jöttek
emberek és mire a Mindszentek templománál kiértek egy gödrös, dombos kis piactérre,
nyugtalan csődület lökdösődött körülöttük. A polgárok és nemesek mögött árusok, fazekasok,
fegyverkovácsok, rézművesek, bemenekült népek zsivajogtak. Szélről, a Püspökvár
utcaszegleténél megállt két papi ember is és csodálkozva nézte ezt.
A zajongók híreket akartak hallani a barátoktól.
— Mondjátok csak! Honnan jöttök? Mi történik odakinn? — Izgatottan lármázva
kérdezősködtek a környékbeli falvakról, kolostorokról, udvarokról és kinnrekedt atyafiaik nevét
kiáltozták a zűrzavarban.
Fráter Illést egy ház falának szorította a sokaság. Ungot a terecske emelt helyére sodorta fel
a tolongás. A hátulállók már torkuk szakadtából ordítottak:
— Beszélj hát! Beszélj...
Illés testvér hírei eddigre elterjedtek a nép között. Kétségbeesett riadalom támadt a piacon.
Ung a prédikálóhelyről némán nézte a kavargást és az irughegyi magány után, halántékában
olyan gyorsan vertek az erek, mint egykor a básti úton, mikor a kútnál a bujdosó lovasokhoz
beszélt, nagy felszóval... akkor... sokakhoz, először életében. Aztán megint a fejébe lobbant a
tudat, hogy ezek itt most mind tőle várnak valamit és hirtelen elkapta őt egy rejtélyes, belső
iramodás ereje. Már úgy tetszett neki, álltó helyében előrerohan és felemelte a hangját, mint
ütközetben a kardot:
— Quinque Ecclesiae! — csengett a tér felett, — nagy jeles püspöki város, ne félemedjél meg
és ne siránkozzál rossz szerencsénknek miatta, mert magyarok országa csak az ő népének
bűneibe és szégyenébe pusztulhat bele, de feltámadhat még nagybüszke régiségünk bátor
erejétől. El ne feledjétek, a mi eleinket sasok vezették át a havas határhegyeken, de az
ellenségeinket mindíg rabszolgák és megfizetett kémek vezetik. Ezért is mi itt megmaradunk!
A gondolatok, mint égő vér tódultak a fejébe, forró lángot vetett a szó az ajkán, a tekintete
hatalmába vette a teret.
Hökkenve néztek rá mindannyian. Ez a soha nem látott fiatal szerzetes, ott felettük, az emelt
helyen, fehér kámzsájában, kopjával a kezében, más volt, mint a vándorló barátok és a hangja
szinte olyannak tetszett, mintha régtől fogva jött volna hozzájuk, hősi emlékekből, lobogó
tüzekből, ősi pusztákon át a fiatal széllel.
A Püspökvár utcaszegleténél most összesúgott a két papi ember és közülük az egyik gyorsan
eltűnt a térről. A tolongó nép már magafeledkezetten keveredett a nemesek és polgárok közé.
— Mit tegyünk? Hová legyünk? — zúgták össze-vissza.
Ungban különös, haragos szeretet támadt fel az ismeretlen emberek iránt és ez az arcán is
látszott.
— Menjetek ki a falakra! Emeljétek magasabbra a védelmet, mit nektek püspök uratok
gondviselése adott!
A sokaság felmorajlott.
— Most? Minek? Mire való lenne? A kapuk előtt már felgyujtotta az ellenség amit lehetett!
Elől egy testes polgár valamennyinél jobban harsogott:
— Rettentő iramodással eltakarodtak már innen a tatárok!
— De visszafordulhatnak! — szólt le hozzá Ung, — és a ti városotoknak még erősebbnek kell
lennie addigra!
A közelállók elkapták a szavát.
— Visszafordulhatnak? — üvöltözte a tér.
A kopjás irughegyi szerzetes most a magasba nézett, mintha a felső fényben keresne
valamit.
— Legyetek bizodalommal! — kiáltotta aztán és meleg, fiatal hangja olyan volt, mintha
hirtelen napfény cikázna szerteszét a szomorú, árnyékos kis tér felett. — Szent István első
királyunk az ő koronáját és birodalmát a Boldogasszony oltalmába ajánlotta. Sancta Maria ora
pro nobis!
 Gyolcskendős asszonyfejek hajoltak ki a templomajtó homályából. Az öreg faházak falán
gyerkőcök kapaszkodtak. A szemközti sikátorból nagy sietséggel jött egy fiatal klérikus és
kiáltotta Ung felé:
— Bertalan püspök úr meghallotta a te jöveteledet és beszédeidnek hírét, miért is hivat
téged az ő házába!
Az emberek lökdösődve nyitottak utat az irughegyi szerzetesek előtt, aztán összeözönlött
mögöttük a nép és így kísérték őket a pécsbeliek a Püspökvár hídjához.
A tetők felett egyszerre megjelent a négytornyú ősi székesegyház és lábához húzódva
előtűnt Szent Maurus elfeketült szálfákból és szedett kövekből rakott régi háza, melyhez
kétszáz esztendő püspökei toldozgatták a maguk erősített palotáját. A szoros, vörösbarna kis
téglákból épített uj falak alján fegyveresek álltak.
Fráter Illés már a nép közé tűnt, rég nem látott övéit kereste. A Püspökvár kapujában intett
Ungnak a fiatal klérikus. A meredek lépcsőkön, a hűvös folyosókon udvari papok jöttek
szemben. A klérikus benyitott egy aprócska csúcsíves ajtón. Bolthajtások alatt elnyúló terembe
léptek. A falnál, mint kórusi stallumok, magashátú faragott padok húzódtak. Középütt,
szabadon álló, hosszú keskeny tölgyfaasztalnál, szemben az ablakokkal, magányos nagy
székben, kicsiny, soványtestű, hirtelenmozgású pap ült. Bertalan pécsi püspök volt. Előtte írás
feküdt, nádpennáját gyors koccanásokkal merítgette az öblös tentásedénybe. A szétteregetett
pergamenről valami sápadt, fehér világosság verődött fel finom, nyugtalan arcába.
Mögötte, mint két templomi gyertyatartó, két mozdulatlan diakonus alakja állott.
A fiatal klérikus térdet hajtott az asztal irányába és visszalépett. A püspök nádpennája
bennakadt a tentásedényben.
— Benedicite, — mormogta oda sebesen, de azért félszemmel az írást is olvasta.
Ung figyelmesen nézte őt ezalatt. Mozdulatai és a hanghordozása eszébe juttatták francia
származását, noha a püspök továbbra is latinul folytatta, de most már hozzá intézte a szót:
— Kegyelmesen helyben hagyjuk a te beszédeidet és magadviselését, mióta jó városunkba
bejöttél és hallani kívánjuk, mely híreket hoztál az irughegyi remetékről? — Ezután intett az
egyik diakonusnak, aki az ő tolmácsa volt, hogy magyarul mondja, amit ő mondott.
— Megértettem latin beszédedet, atyám, — szólalt meg Ung a franciák nyelvén, mint egykor,
a szajnamenti kanonokok messze kolostorában.
A püspök meglepetten pillantott fel.
— Hol tanultad te meg az én szülőföldem nyelvét?
— Ott, Párisban, az érseki nagyoskolán, — felelte Ung.
— Ott, Párisban, — ismételte halk hangon a püspök és szeme az ablak felé révedt, el, Pécs
megbarnult öreg tetői felett, valahova a távolba. — Régen volt, — mormogta ellágyultan, —
milyen régen volt... Csak akkor kapta vissza a tekintetét, mikor Ung már az irughegyi kolostor
balvégzetéről beszélt, a perjel sebesüléséről, fráter Modestus csodálatos eltűnéséről és a falvak
és konventek és udvarok pusztulásáról, amit idejövet látott.
— Ó én Uram, Úr Jézus Krisztusom, — suttogta a püspök szokatlan lassan s a mellére
horgasztotta a fejét.
Ung felegyenesedett.
— Azért még így is kiállunk a pusztulással szemben.
— Ki mondja ezt? — rezzent fel a püspök és az arca csupa könny volt.
— Mondja az Istenbe és a magunk erejébe vetett hitünk, — felelte Ung.
— Ilyenek vagytok ti! Akkor is bizakodtok még, mikor egyéb nemzetbelieknek már elveszett
minden reménysége — szólott a püspök bágyadtan, de azért kiegyenesedett. Az ismeretlen
fiatal szerzetes akaratos, éles arcának különös varázsa és ereje megérintette őt és a
nagylelkűség hulláma átfutott a szívén.
— Felépíttetem az irugi hegyen a kolostort! Mégegyszer felépíttetem majd és megadom a
rendnek, amiben szűkölködik.
— Elviszem könyörületességed hírét, — mondotta Ung röviden, meghatottan és köszönte a
püspök szándékát. Aztán könnyű zavar szaladt el az arca felett, mielőtt folytatta: — Püspöki
tartományod eme tájain sokfele elpusztult a földeken az új vetés. Éhínség fenyegeti a népet.
Atyám, tiltsd el a tizedszedést kalászosokban, ott, ahol szűkös lesz a termés.
Az egyik szigorúképű diakonus türelmetlen mozdulatot tett.
Bertalan püspök hirtelen letörölte arcáról a könnyeket és visszanézett reá.
— Nyugodj meg, Kunrád diakonus, az ő beszédei jók és Istentől valók.
 Aztán Unghoz fordult:
— Legyenek életedben a te szavaidhoz hasonlók a cselekedeteid. Ezért is menj, és menj el a
te kolostorod fejéhez és mondjad néki, miképpen én most mondom néked, azonképpen
akarom, hogy te ne csak imádságnak és elmélkedésnek élj és a magad üdvösségéért légy e
világon, hanem azért is, hogy ezidőkben erősítsd az erőtleneket és vigasztald a vigasztalanokat
és járjad az Úr akaratából ama tájakat, melyeket ő felette megpróbált.
Ung gondolata már hozzátoldotta ehhez, amit nem is a püspök szavából, de önmagából vett.
Arcába lángolón felkapott a vér. Olyant érzett, mintha az elégett kolostor kapuja kinyílna előtte
és beletárulna a végtelenbe.
Néma, bátor vállalással nézett a püspök szemébe.
Bertalan úr gyűrűs keze gyöngén a levegőbe emelkedett. Megadta neki a felhatalmazást,
hogy ezentúl prédikálhasson és azt is mondotta, hogy ha feladata végeztével, a zavaros idők
után újra megépített kolostorába visszasegíti az Isten, elnyeri tőle az egyházirend szentségét.
— Most pediglen menj és várjad be udvari kancelláriámon parancsommal megírt és
gyűrűmmel lepecsételt levelemet, hogy azt kolostorod fejéhez elvigyed és így mindenek
meghagyásom szerint történjenek.
Ezzel megáldotta és elbocsájtotta őt.
Miközben Ung a palotában volt, nagy sokadalom gyülekezett össze a püspökhíd előtt és a
közeli sikátorokban is. A nép hallani akarta az irughegyi barátot. Mindszentek piacáról már
Szent Péter egyháza mögött, a felső városban is híre terjedt beszédének és a tolongásban
többen faggatni kezdték felőle kőfaragó fráter Illést, aki mondotta, hogy ez az ő szerzetestársa
akarta a kolostor erősítését, miért is az odavaló testvérek neki köszönhetik
életbenmaradásukat.
Mikor Illés meglátta, hogy szavaira mily nagy álmélkodás támad, magajelentőségétől
elkábultan, egyre hangosabban kiáltozott:
— Vitézek módjára, karddal viaskodott eme testvér a tatárok ellen a kolostorfalon! És a
Szentséget is ő őrizte, minekutána a tűzben a templomi mennyezet beszakadt.
Fráter Illés egészen elrekedt a sok harsogásban. Ezért is egy nemes ember korsóban bort
küldetett ki neki a házából. Két polgárasszony eleséget hozott számára és kérték őt, ajánlaná
tűzhelyüket szerzetestársának imáiba. Ung ekkor jött ki a püspökvár kapuján. Pillanatig
csodálkozva nézett a sokaságra.
— Beszélj! Beszélj! — kiáltotta felé a nép.
A fiatal klérikus csendesítőn intett.
— Ne tartóztassátok! A püspök pecsétes levelét viszi!
A tömeg szétvált, megint összeözönlött és végigkísérték az irughegyieket a városon. A
strázsák megnyitották előttük a kaput és azután is jóideig néztek a fatoronyból a két magányos
barát után, akik védett falak biztonságából, így alkonyat előtt, fegyveres kíséret nélkül, nyilt
helyre bátorkodnak.
Jöttükre, a feldúlt külső város elhagyatott, kormos viskói között csak kóborló ebek futottak
odébb előlük. Lépésük alatt szárazon csikordult az üszkös föld. A hadutat most is elkerülték.
Ember nem látszott sehol, a kolostorföldi parasztok is régen visszafordulhattak innen.
Ung mentében Bertalan püspök levelére gondolt és fejében némán kovácsolta a jövőt. Fráter
Illés egész idő alatt dünnyögve vitázott magával. A nemes ember bora mégis csak erős volt,
szédült tőle és sokszor megbotlott, ilyenkor félhangon szidta hol a jobb, hol a bal lábát.
Már szürkült az este, mire a hegyoldalon a mély erdőkbe értek.
Fráter Illés nagyot sóhajtott:
— Azonképpen ítélem, hogy fatetején éjtszakázunk, noha én, mint érett gyümölcs, lehullok a
fáról.
A hegy alatt, egy felperzselt udvarban, furcsa kis világosságok libegtek át a növekvő
homályon.
— Égő szurkosfával kutatnak odalenn, — mondotta Ung, — latrok fosztogatják a gazdátlan
házakat.
Ekkor már másfele is látszottak ilyen elszórt, rossz világosságok a tájban. Távol, tompa
ordítozás hallatszott a mélyből. Később mégegyszer ordított valaki, aztán nagy lett a csend.
Illés megint botlott egyet.
— Jó szerencse, hogy a zsiványok most odalenn vétkeznek, mert különben idefenn az erdőn
zavarognának.
 Egyre lassabban mentek, valahol letérhettek az ösvényről. Sokáig botorkáltak az ismeretlen
erdőn, mire egy kis tűzfény szűrődött elő a sötétből. Lopódzva közelítették meg a helyet.
Fekete barátok ültek a tűznél, egy gőzölgő bogrács körül.
Illés megismerte az egyiket.
— Szervác testvér az ott a fényben, — szólott megkönnyebbülten, — a szentlélekvölgyi kis
famonostorból való benedekesek ezek.
Kiáltottak nekik, hogy se kővel, se fejszével meg ne hajítsák őket, aztán bátorságosan a
tűzhöz mentek.
A Benedek-rendiek nagy szomorkodásban beszélték a tatárok jövetelét, az ő menekülésüket
és monostoruk szörnyű égését.
— Két jámbor testvérünket legyilkolták a pogányok!
Miközben Illés az irughegyi kolostor vesztét mondotta, előszedte tarisznyájából a kenyeret és
szalonnát, amit neki a két pécsbeli polgár asszonyság adott, megosztotta Unggal s erősen a
lelkére kötötte, hogy elalvás előtt imádkozzék a jószívű asszonyszemélyek házanépéért.
Mire az éjtszakából már annyi idő eltelt, hogy kevéssé látni lehetett az ösvényeket az erdőn,
felkeltek az irughegyiek a földről és útnak eredtek János remete hegye felé.
Lépésük neszelésére felkönyökölt a tető szélén a kapus atyafi, aki úgy feküdt a két öreg
bükk között, mintha küszöbön feküdnék.
— Isten vezérelt benneteket haza, — dörmögte megnyugvással a visszatérőknek és odébb
húzódott, hogy helyet csináljon.
Ung egyenesen a perjelhez ment, átadta neki Bertalan püspök pecsétes levelét.
Antal úr lélekzetvesztve nézte az összehajtogatott pergament, aztán Ungra pillantott.
— Tisztedben híven eljártál, — mondotta megelégedéssel, de a pecsétet csak akkor nyitotta
meg a levélen, mikor már magára maradt János remete barlangjánál.
A levegőben jószagú füst érzett. Az odvas vén bükk tövén, fráter Barnabás, éjtszakai
istenszolgálat idejére fáklyának való rudakat mártogatott a szurkosbográcsba. Az erdő szélén
Lénárt testvér ágaskodva aggatta ki gyógyító füveit száradni a napra, mint ezelőtt a
keresztfolyosón.
Ung hozzá ment és segített neki. Felakasztgatta a herberákat a magasabb ágakra is, ahová a
kis ispotályos keze nem ért fel.
A vadonban ekkor már csodálatosan újra kezdődött a kolostori élet, mintha mindenki ott
akarta volna folytatni, ahol az irugi hegyen abbahagyta. Páter Pelbárt leült a fűbe a növendék
barátok közé, olvasott nékik a megmentett Regulából és fejből is oktatta őket. A nagyszakállas
öreg remeték, kis kerteket kapartak a barlangjuk előtt. Kalán remete felkapaszkodott egy
magányos sziklára és ott állt naphosszant mozdulatlanul. Móg úr kecskét fejt a cellájánál és
Jodok atyafi a csordabeli fakolomppal kongatta a Primát. Aztán, mint otthon, a káptalanterem
szürke kőívei alatt, összegyülekeztek a testvérek János remete sziklaürege előtt, a tetőn.
A perjel páter Pelbárt kezébe adta a püspök pecsétes levelét, hogy fennszóval olvassa a
foglalatját. Az erdők zömmögő csendjében ünnepélyesen bongott a hangja:
— Üdvözlet az irughegyi remetéknek!...
Páter Pelbárt megrendülésében akadozni kezdett, már a testvérek lélekzete is akadozott.
— Bertalan püspök ígéri, hogy újból megrakatja a mi kolostorunkat, — kiáltozták aztán
boldog elragadtatással. Egyebet már nem is igen fogtak fel a levélből. Egymás vállára borultak.
Örvendezésükben sírtak és nevettek valamennyien. Egymagában csak fráter Lénárt állt
szomorúan a kör szélén. A levélből ő azt is meghallotta, hogy lelkének fogadott fiát kiküldi a
püspök. Félénken Ungra pillantott. Kis távolságra állt a tisztáson. Arcát a magasnak fordította,
tekintete egy vonuló nyári felhőt követett a hegyek felett és a szája körül olyan megfoghatatlan
mosoly világított, amilyent senki sem látott rajta, mióta a kolostorba jött.
Fráter Lénárt lassan elfordult és fáradtan lefele ballagott az erdőn.
Antal perjel is ekkor vette le Ungról a tekintetét. Valahogyan már nemcsak arra gondolt,
hogy romjaiból felépül a kolostor. Pelbárt olvasása közben széles örömét nyugtalan tépelődés
kezdte háborgatni. Nem tudott egyetérteni a püspök levelének némely rendelkezésével, bár
lelkében mégis alázatosan engedelmeskedni akart. Keményet rándított magán. Mire megszólalt,
még lombágyán fekve is egészen olyannak tetszett, mintha a káptalanház zömök oszlopa mellől
beszélne a testvérekhez.
— Legyen minden Bertalan püspök akarata szerint és ti, jámbor atyámfiai, adjatok hálát
Istennek.
 Aztán elmúlt a nap és a perjel nem szólt többé senkihez. Csak mire beesteledett, fordította
fejét János remete felé. Erősen vádolni és szidalmazni kezdte magát az aggastyán előtt, amiért
szünetlen tépelődik a püspök parancsán és szíve mélyén nem tud beletörődni, hogy szerzetes
fiai közül egyet is elbocsásson a világba.
A hegyi öreg aszott, barna teste kihajlott a belső homályból.
— Nyugodj meg, Antal úr, — szólott csendesen, — és bocsássad el jó szeretettel a világba
amaz ifjú szerzetest, kit a püspök ily nagy feladatra kijelölt. Ő lészen az első. Későbben majd
mások is járni fognak a nép között, itt lenn a völgyekben. Mert miképpen mondottam, a tűznek
amaz éjjelén sok fehér hollókat láttam az irughegyi kolostorból felszállani és ők az élet és az ige
kenyerét vitték ki a puszta országba.
A rőzsetűzből, mintha belecsillant volna ekkor egy láng a perjel szemébe és az a láng az
elkövetkező napon is ott maradt.
Tertia idején, az erdőkön át, néhány öregebb parasztember jött fel a remetékhez. Azt a fiatal
szerzetest keresték, aki Pécsett járt a nép bajával. Így mondták. Aztán kérték a perjelt,
küldené őt vigasztalásukra gyakorta közéjük.
Mire elmentek, a perjel tanácsot tartott páter Pelbárttal és János remetével. Későbben Ungot
is hivatta és sokáig beszélt vele. Ezalatt több testvér megállt egy fa tövén. Most egyszerre
eszükbe jutott, hogy a püspök levelében a kolostor megépítésén kívül egyéb is írva volt és
nagyon hallgatták fráter Illést, mikor elmondta, mik történtek a pécsi városban, mit beszélt
fráter Pál a sokaságnak, mily igen lelkendezett az odavaló nép és hogy végezetül maga
Bertalan püspök hivatta őtet házába.
Szokatlan dolgok eljöveteléről kezdtek suttogni a barátok. Páter Pelbárttól hallotta
valamelyikük, hogy a fiatalabb testvérek ezentúl, a szegény nép gyámolítására, párosával
járják majd a völgyi falvakat, fráter Pált pedig Jodok atyafival a holnapi napon távolabbi utakra
küldi ki a perjel.
Egy közeli mélyedésből lassan, hosszan kiemelkedett ekkor országbáró Márton remete.
— Mely dolog felett tanakodtok? — kérdezte a testvérektől.
Fráter Villermos is odajött. Fanyar képpel, keresőn nézett szét. Lecsapott a tekintete
Lénártra. Mint egyébkor, most is őt szemelte ki magának.
— No, úgy-e jól megmondottam néked, hogy a te vitéz frátered felette barangoló természetű
és nem időzik majd mindéltig közöttünk a remeteségben.
Az ispotályos kis egérarca elvörösödött a felindulástól.
— Ó Villermos testvér, hiszen a püspök küldi ki őt és miért búsítasz te engem akarattal?
Fráter Villermos felvonta félvállát s leejtve két kezét, mint megadó áldozat tekintett reá.
— Hát azt hiszed, jó fráter Lénárt, hogy nékem kellemetes mindíglen kellemetlent mondani?
De mit tehetek egyebet? Ezenképpen kell cselekednem az igazság kedvéért. Az igazságért! —
mormogta mély meggyőződéssel és nem csekély méltósággal odébb ment.
Ung ezen a délutánon magányosan bolyongott a hegyek ösvényein. A kolostori ménest
kereste. Aztán az északi oldal egyik rejtett völgyében akadt rá a lovakra. Nem messze a lejtőn,
botjára dűlve állt a parasztatyafi.
— Mindössze ennyi maradt meg a mi ménesünkből, — dörmögte szomorúan.
Ung a lovához ment. Megmarkolta az állat üstökét, magafelé fordította a fejét és belenézett
szép, sötétfényű szemébe.
— Rege, emlékezel-e még, amire már csak én emlékezem?
A ló odanyomta nedves, fűszagú orrát a gazdája képéhez és jóideig álltak így egymás
mellett, mintha mind a ketten nagyon elgondolkoznának.
Aznap este, Vesperas után, mikor a pislogó tüzek körül már lepihentek éjtszakára a
testvérek és az erdőszélen csak tűzvigyázó Tamás atyafi virrasztott az odvas vén bükk tövén,
nyugtalan, aprócska fény indult át a tisztáson. Arrafele tartott, ahol, elhúzódva a többiektől,
Ung hanyattfekve nézte a fűbol a csillagos eget.
— Te vagy, fráter Lénárt? — kérdezte halkan, mikor a fény egészen közelért.
Az ispotályos kicsiny guggoló mozdulattal a földbe szúrta az égő szurkos fát, mint ahogy
egykor, a kolostori cellában mécsesét a fal mellé állította. Aztán Unghoz ült, arcát felhúzott
térdére támasztotta és oldalvást nézte őt.
— Hát... elmégy Ung vitéz? — Ijedten kapta tenyerét az ajka elé. — Ejnye, no, — nagyon
bánta, hogy ez a világi név így kiszaladt a száján és csak jóval később folytatta: — Pál testvér,
visszajössz-e te még ide valaha?
 A két jóbarát egymásra nézett.
— Ha Isten is úgy akarja! — mondotta Ung komolyan, mintha ígéretet esküdne.
Fráter Lénárt egy darabig csendesen szipákolt magában, aztán kotorászni kezdett kámzsája
ráncai között, előszedett egy tenyérnyi zsákocskát és odaadta Ungnak.
— Jóféle herbák ezek, hideglelés ellen... és jávorfából vágott íres tégely is van a füvek
között, hogy gyógyíthasd magadat, ha Isten netán úgy akarná, hogy rossz emberek
megsebesítsenek.
Ezzel gyorsan felállt és lement a lejtőn. A pataknál az éles kövekre térdelt és imádkozva így
büntette magát, amiért földi dolgok felett ilyen nagyon tudott szomorkodni.
Hajnallal a csillagok, mint fénylő könnyek felszáradtak az ég arcán. Egymásután jöttek elő a
homályból az irugi barátok. Páter Pelbárt misét énekelt János remete barlangja előtt.
Mikor Ung felvette kámzsája alá a vasinget és felszíjazta övkötele mellé a kardot és nagy
kopjával fegyverzetten Jodok is mögé állt, mondotta nékik búcsúzáskor a perjel.
— Soha el ne felejtsétek jártatokban és maradástokban, hogy ti a mi irughegyi rendünkből
valók vagytok és Istennek szolgálatára küldettek a világba. — Már elrekedve mormogta: —
Vadite in pace, Dominus sit vobiscum...
Félkörben felsorakozva, lehajtott fejjel hallgatták ezt a barátok. Lénárt kis egérarca egészen
feszes és sápadt volt. Villermos a szája szélét harapta. Illés oldalvást fordultan övkötele
csomózását igazgatta nagy figyelemmel. Aztán sokáig néztek le mindannyian a kapus atyafi
bükkfái közül, távolodó társaik után. Egyre messzebb, messzebb bukkantak fel a hajnali erdőn.
Ung mégegyszer visszaintett felemelt kezével.
Mondotta ekkor könyvíró fráter Fridrik:
— Csak nyugvó harcos volt ő közöttünk és most megint harcba megy.
Odalenn eltűnt a két fehérkámzsás szerzetes a mohos törzsek között.
A sziklás gerinceken imádkozva mendegéltek haza barlangjaikhoz az öreg remeték. Valahol a
magas verőfényben fakürtjét fújta egy Pásztoratyafi.
Az alsóbb sűrűkből elbujdosott parasztok törtettek ki az ösvényre. Elállták Ung útját és
kérdezték: mi lészen a dézsma dolgában?
— Bertalan püspök úr ígérte előttem, hogy tőletek, emez esztendőben, nem szedet tizedet a
kalászosokból — mondotta Ung és a szava nyomán, mintha láthatatlan jeladások terjedtek
volna az áthatlan vadonban, egyre-másra emberek kerültek elő az erdőkből és ezek is mind
tanácsot kértek.
Mikor tovább ment, csuklyáját hátracsapták az ágak. A kis hegyi réteken szabadon sütötte
fejét a nap, haját visszalobogtatta homlokából az eleven fuvallat. Erősnek és fiatalnak érezte
magát és egyre gyorsabban ment. Már a szíve is gyorsabban vert és gyorsabban futott az idő
is, amely a kolostorban azelőtt olyan sokáig vesztegelt egyhelyben.
Az Irug-hegy zöld lejtőire értek. Ismerős öreg fák tűzben perzselt koronái közül csonkán
vágódott a kék égbe a négyszögletes kolostori torony. A lehajló ágak nyílásainál előtünedeztek
az elhagyatott falak, a beföldelt halottasvermeken túl a koldusok padja, a szürke kőlépcsők, az
íves kapu mély boltozása.
Ung elgondolkozva nézett oda. Most egyszerre nem tudta felfogni, miképpen törte volna bele
magát, hogy benn, retesz mögött maradjon élete végéig, csendes biztonságban, védett
békességben, míg kinn az utakon véres veszedelmek tépik az embereket, akik várják, hogy
jöjjön valaki, aki segít... Őt pedig, mióta emlékezik, mindíg űzte egy rejtélyes belső unszolás,
hogy tegyen valamit. Felegyenesedett. Annak az unszolásnak a hangját hallja most is.
Tekintete a gallyak között a kolostori templom irányát kereste, ahol ő, sok tévelygése után,
először imádkozott és szívére visszaszálltak az akkori fohász szavai. Egyszerre hallotta, hogy
háta mögött, mormogva, Jodok is imádkozik.
Mikor tovább mentek, az irugi hegyen túl is nyugatnak tartottak. Nagy bükkösök alján,
források ezüstös vize folyt szét a fagyökerek felett, csorgók buzogtak le az óriási páfrányok
közé. Egy iszapos völgyből néma halászmadarak repültek fel a csendben. A mélybe, járt ösvény
ereszkedett.
— Odalenn lakott helyekre kell találnunk, — mondotta Jodok.
Egy hegyhajlásnál váratlanul messzire látszott a táj. A sík földek zöldjében, mint szétszórt
ködfoltok, falvak és távol városok elmosódott képei jelentek meg. De mire lejjebb értek,
eltűntek a képek. Közelről minden megváltozott. Az elgazosodott országút mentén, legázolt
vetések között, elhagyott fekete romok púposodtak, mintha szénné égett fekete halottak
feküdtek volna hanyatt a földön.
Jodok fel-felnyögött a csendben.
— Itt is... mindenütt.
Fáradt lépéssel mentek odébb. Az út túlsó oldalán, nagy nyárfák alatt, lápos rétek húzódtak.
Víz csillogott elő a kemény, zöld fűszálak közül. Itt nem látszottak a tatárdúlás nyomai. Sokáig
nem látszott semmi. Jó messzire egy dombnál azután, egyetlen árva, félreeső ház ötlött fel a
kihalt magányban. Zsuptetején át ritkás tűzhelyfüst szállingózott a levegőbe.
Jodok arca felderült.
— Ott emberek vannak és éji szállást kérhetünk.
Ekkor már mindketten különös, közeledő neszt hallottak.
— Valaki jön!
Jodok felágaskodott a bozótban.
— Hírmondó lehet.
A félreeső ház irányából magányos ember került fel a nyilt útra. Bogáncs és gaz között, az út
kellős közepén jött az alkonyodó sárga fényben. Mellén kolduszsák lógott, keskeny testének az
árnyéka hosszan nyúlt bele a mezőkbe.
A különös nesz egyre erősebb lett.
Az az ember, fenn az úton, emelt kezében egy fakereplőt forgatott.
Jodok irtózva visszaugrott.
— Bélpoklos az ott!
Már mind a ketten tudták, hogy a messze földön megkímélt egyetlen ház, a lápos rétben, a
domb alatt, a poklosoknak az ispotálya. Ez megmaradt!... És az a kiközösített leprás ember, aki
haladásában a törvény szerint jelt adni tartozik, onnan jön. És kerepel, kerepel, mert nem
tudja, hogy nincs többé, aki kenyeret vessen neki és meneküljön előle.
— Ezenképpen óvott bennünket az Isten, hogy ne arra menjünk, — dörmögte Jodok
hátrálva.
Ung arca elborult a kíntól, belenyúlt a tarisznyájába, letette kenyerét az út szélére, azután
kiáltott.
A szörnyű kereplős ember hirtelen megállt, beárnyékolta beteg szemét és mosolygott a hang
irányába. Felvette a kenyeret, majd tovább ment nyilt úton, a sárga napfényben és még egyre
hallatszott kísérteties kereplése.
Csak ez hallatszott az egész tájban.
Mint egy késpenge beleszaladt Ung fejébe az emlékezés. Arra gondolt, mikor az Irug-hegyről
kiment a Dunához és meglátta a keleti részeket. Most nyugatnak látja az országot. A kettő
között békesség csak a kolostorban volt, de ő nem maradhatott a békességben. Félig lehúnyt
szemmel nézett ki messze, a felégetett vetések irányába. És ekkor valahogyan, elmúlt időkből
kaszák pengése jutott az eszébe. Ilyenkor arattak ezelőtt, otthon a Tiszaparton és gyönyörű
vad dalokat daloltak a kolontói legények.
— Soha többé nem aratnak már ezen a tájon, — mormogta bele Jodok tompán a vigasztalan
elhagyatottságba.
Ung lelkében még mindíg hallatszott a kolontói kaszák alatt dűlő rend suhogása, az elmúlt
nyarak távoli éneke.
— Megint aratni fognak és megint dalolni fognak!
A gondolata belemarkolt a földbe és megfogódzott benne. Egyszerre olyan érzése támadt,
hogy nem tévedhet el és mint aki ismeri a járást az ismertetlenben, folytatta az útját.
Kinn a tájban alacsonyan libegtek a varjak. A nyilt úton, gaz és bogáncs között még mindig
csak a leprás botorkált. Errébb, rovarok zúgása hallatszott. Hullámzó felhőik alatt, egy
mocsaras süppedésnél, sárral kevert dög lovak és halott tatárfejek meredtek ki az iszapból.
Ung odanézett. A lápos mélyedés felől, a legázolt fűben, magányos nyom kanyargott be a
fák alá. Valaki arra menekülhetett el a viaskodáskor.
Az irughegyiek elkerülték a nyomot. Jó messzire felkapaszkodva, egy forrás közelében
kerestek helyet éjtszakára.
Jodok útközben szikkadt rőzsét szedett, halomba dobta és neki látott, hogy tüzet csiholjon a
ragadozók riasztására. Mikor a láng életre kapott, elővette kenyerét a tarisznyájából, megjelölte
a kereszt jelével és letette Ung mellé. Aztán ültében csendesen bolygatta a parazsat és makacs,
szomorú tekintetével, hol a kenyeret, hol Ung sovány arcát nézte. —„Nem nyúl hozzá... azért
mégis nagyon éhes lehet,” — gondolta magában s egyre inkább adni kívánt volna neki valamit.
Végre is esetlen, nyers mozdulattal lökte feléje üres kezét és megszólalt. Ennél többet az ő
elnyomott, mogorva szíve amúgy sem adhatott.
— Tudod-e fráter Pál, mely vétek terheli az én lelkemet?
Ung tekintete két várakozón felé izzó szemmel találkozott.
— Tudom, hogy sok esztendők óta vezekelsz.
— Hát tudod?... és mégis belenyugodtál, mikor a mi perjelünk engem választott ki, hogy
nehéz vándorlásodban a te kísérőd legyek?
— Bátor és igaz testvérnek ismerlek, — szólt át hozzá Ung a tűz felett és megesett rajta a
szíve. A sírig árnyékot tartó barátcsuklya alatt már beszőtte Jodok sok tömött, fekete haját az
ezüst, összeszorított szája körül mély barázdákat hasított az élet, amelyet pedig nem is élt.
Kurta, keményre száradt arca egyszerre megrándult, a melle erőset emelkedett, mintha bezárt
helyről szabadba akarna indulni.
— Nagy bűnt követtem el, — mondotta elváltozott, keserű hangon, — megöltem egy embert,
magamhoz méltatlanul, álmában, mikor nem védekezhetett, noha nemesi ágyból született...
mégis megöltem. — Komoran lenézett a földre. — Hát megöltem, mert erőszakot tett szép,
szűzi mátkám testén és ezenképpen vérbe keveredett két szomszédos udvar és mindkét felől
kihalt virágja a törzseknek. Én pediglen kolostorban leltem menedéket, jóllehet sok esztendő
elforgott, mire megbántam tettemet.
Ung egesz idő alatt a tűzbe bámult és Dersre gondolt.
— Ki a megmondhatója, — mormogta csendesen, — miért követ el egyikünk olyan bűnt,
amilyentől a másikunk csodára megmenekszik.
Az erdő mélyében valamerre ágak roppantak és megsuhogott az aljlomb, mintha álmában
hemperedve nagy vad fordult volna egyet fekvőhelyén.
Jodok pillanatig arra meredt, aztán tovább bolygatta a parazsat és törte a fejét, hogyan is
oldózódhatott meg benne Ung szavától, minden feloldoztatásnál jobban a keserves szorongás.
Megrezzentek mind a ketten. A lombok izgalma újra kezdődött az erdők sötétjében. Mint a
szél sóhajtása, elnyújtott, panaszos hang hallatszott.
Ung ferdére húzott szemöldökkel figyelt bele az éjtszakába. Jodok hamut kotort a zsarátnok
fölé. A két barát megvilágított arca eltűnt a sötétben és már csak a forrás buggyanásai
neszeltek a fák alatt. Jóideig semmi sem változott. Később egy sudár bükk lombjaiban mintha
ezüst gyíkok szaladoztak volna, lesikló kis fények remegtek alá a magasból. A Szent Jakab
hegység sötét hullámzása mögül felkelt a hold.
Idegenszavú, szörnyű jajgatás hörgött most bele a csendbe.
Ung felszökött a földről. Oda kiáltott:
— Hol vagy?
— Ki vagy? — mordult utána óvatosabb hangon Jodok.
Semmi sem moccant. A két szerzetes emlékezet után indult az elnémult hang irányába. A
szétnyomott ágak hátrasuhanó levelei hűvösen csapkodták a képüket. Egyszerre émelyítő,
nehéz bűz kavarodott a zöld sűrűk friss, fanyar szagába. A megnyitott ágak résein át, régi
erdőtűzből kizöldült hegyiút szélén, egy fa alatt, meredten ülő emberi testre esett a holdfény. A
testet, mellén behasított tatárpáncél tartotta fenn. A nyakvédő vértnek támaszkodó, sárga
mongol arc halott és mozdulatlan volt. Arrébb, a lenyomott aljlombon hanyattfekve, most már
egy másik emberi alak is előtűnt. Ennek gazdagabb volt a vértezete. Ezüsttel átfuttatott fekete
páncélján és fejebúbjáról lecsavargó, hosszú befont haján is látszott, hogy valamiféle mongol
főember lehet.
Erdei hajszában megsebesült tatárok voltak ezek. Otthagyottan, talán a lápos mélyedésből
kúsztak fel ide, mikor a többi tovább vágtatott.
A hanyattfordult alak felett, mint a kétségbeesés beszéde, kínlódva megfacsarodott ekkor
két felemelt keze.
— Él, — suttogta Jodok fülledt, sötét hangon és a holdfényben ugrásra görbült a teste, —
most bosszút vehetünk sok magyar halálért.
Ung elkapta a karját.
— Megállj! Ne öld meg álmában!...
Jodok árnyéka megingott a füvön.
A hanyattfekvő tatár főember most halott szolgáját kezdte szólitgatni. Valamit kért és törten,
magyarul is nyögte:
— Víz... én szomjas... vizet...
 Ung leakasztotta ivóedényét az övköteléről.
— Eredj Jodok testvér, hozz vizet neki.
A csenden át kelletlenül távolodtak Jodok lépései. Ung pillanatig elképedt önmaga felett. Ő
rántotta vissza a másiknak a karját? Ő áll itt most tétlenül, aki a pesti rév országútja alatt,
meggyalázott asszonyok holttesténél fogadta, hogy nem hagy élőeleven tatárt?
Lába előtt a földön újból vonított egyet a sebesült. Fején csontig nyitott, nagy seb volt.
Keskenyhasítású ferde szeme rettenve kimeredt. Bevérezett kezével feléje kapott.
— Te... magyar?
— Magyar
— Adj vizet... tudok én is beszélni... szomszéd baskiroknál, Ázsiában tanultam... ottani
magyaroktól...
Ung letenyerelt a fűbe. Fölé hajolt. Megint megcsapta a halálszag.
— Egészen egyedül vagy te itt?
— Ellovagoltak... mind...
— Nem jönnek vissza érted?
— Sohasem jönnek... nem látom többé, ahol születtem... nagy legelőmezőket... szent Tula
folyót.
Jodok eddigre felbotorkált a forrástól. Ung a tatár szájához tartotta az edényt. Nehezen ivott,
tikkadt torkába bicsakló nesszel folyt le a víz. Jódarabig megint csak a falevelek zizegtek.
Egyszerre felriadt a sebesült tatár:
— Meghalt! — hörögte nyöszörögve, kínlódón.
Ung egy darabig visszafojtott lélekzettel hallgatódzott.
— Kiről beszélsz?
— Ogotaj nagykán, a világ ura meghalt, suttogta maga elé a tatár. — Kurultájra vágtatnak
sok mongol hercegek és királyok, Csagataj fiai és Kujuk és rettenetes Mangu is. — Aztán már
úgy suttogta, mintha látná, amit beszél: — Vágtatnak a naptűzben, forró szélben, sivatag
homokban, nagykánt választani... és Batu is hazaindul már a Dunától, kevesedmagával... mert
sok harcosát leöltétek ti. — Nekivadult bosszú lihegett fel a hangjából: — És Ogotáj fia Kadán is
indul, ha majd bilincsbe verte a magyar királyt.
Ung szíve rohanva vert. Népe sorsáért gyötrődő agyában éles és világos lett minden és nem
kételkedett, hogy valamilyen felsőbb, láthatatlan erő tartóztatta őt, mikor életben hagyta ezt a
tatárt:
— Úr Jézus, irgalmas voltál hozzám!
— Vizet, — fuldokolta a sebesült és széles, színtelen szája az ivóedényt kereste. De a
torkában nem hallatszott többé a bicsakló nesz. A víz vékony fonálban csorgott le az ajka
szegletéből a fűre. A holdfény merevedő, sárga képére esett.
— Elmentek, — mondotta Ung és mélyet, szabadat lélekzett, mintha régi kínban feszülő
kötél lazulna a mellén. — Elmentek a tatárok! Kezében lassan emelkedett az ivóedény és a
maradék vízzel keresztet hintett a haldoklóra.
Jodok zavarodottan nézte ezt és nem értette, miért gondolkozik el az ő társa oly hosszú ideig
egy halott tatár felett.
Az éjtszakában pedig nyugtalanul tovább suttogott a rengeteg. Hajnali szürkületkor aztán
bizonytalan, messze neszelések kígyóztak szét a vadonban, mintha végnélküli, bonyolult
folyosókon óvatos lépések osonnának. Lenn, a felperzselt városok és falvak között elnyelte a
gaz és bogáncs a néptelen utakat; a hegyekben egyre új ösvények támadtak. Menekülő
vándorcsapatok bujkáltak az erdőkben. Barmaikat hajszolva hontalan földönfutók keltek át a
járatlan hágókon. Az üldözött ember utat taposott a rengetegben, megint megszállta a
barlangokat és földvermeket. Magyarországon ekkoriban már többen éltek a vadonban és
nádaslápok között, mint a hajdani virágzó, népes tájakon.
Mire bevilágított a derengés a lomb alá, Ung elindult a hegyek oldalán. Jodok most is némán
ment mellette hosszú utakon. De ők valahogyan már szótlanul is értették egymást.
Haladásuk közben megcsillogott a reggel a rengeteg felszínén. Felébredt az erdő. Madárszó
hallatszott. Egy szakadékos helynél, mohos fagyökér mellől, kis kövinyest futott az ösvényre.
Szinte nekiszaladt a két szerzetesnek. Összenéztek. Ez a nyest nem tőlük riadt meg. Emberek
lehetnek a közelben.
A kőomlások túlsó oldalán, mint zűrzavaros, iramodó falka, elvadult külsejű férfiak kis
csapata tűnt elő. Az emberek integetéssel és néma jelekkel kérdezték a barátokat, nem láttak-e
útjukban közelgő veszedelmet? Mikor megnyugodtak, néhányan előbbre kerültek a barangoló
csapatból. Rongyosak, sebesültek, fegyvertelenek, még félmeztelenek is akadtak közöttük.
Ezek éjjel menekülhettek el udvaraikból.
Az egyik szakadekből most már hangok hallatszottak fel. A bozót többfele megmozdult és
ketté vált. Ijesztően lesoványodott emberi árnyak tántorogtak elő. Sokan rejtőztek odalenn a
mélyben. Olyanok is, akik a hegység északi oldaláról szökve futottak át a tatárok közeledtére,
olyanok is, akik a kaposvölgyi apátságok és nemesi udvarok földjeiről menekültek az erdőkbe.
Különböző tájakról és rendekből összeverődött szerencsétlenek voltak ezek. Mégis valamilyen
félelmes hasonlatosság mutatkozott rajtuk. A két irughegyi barát döbbenve figyelte őket.
Mindannyiuknak merev, kísérteties halálfélelem ült az arcán ami már hozzájuk tartozott,
átfaragta a vonásaikat, belefészkelt a szemük gödrébe, belemarta magát elkínzott szájuk
szegletébe. Ezek itt mind tudtak valamit, amit a világon csak a tatárdúlta tájak megmaradt
lakosai tudhattak. Ők az életnek és a halálnak olyan iszonyatát látták, amitől az is megöregszik,
aki még fiatal.
A kőomlásból lassan, mintha sírból kelne, csonttá fogyott, hosszú fekete barát emelkedett ki.
Nem messze, korhadt fatörzsön egyszerre egy asszony ült, a rettegés, az inség és borzalom
megkövült réme s mint a tébolyodottak, magas, éles hangon énekelt. A fekete barát imádkozni
kezdett. Vinnyogó éhes gyerekek kenyérért rimánkodtak. Fészekből tépett, árva kis madarak.
Nyomorúságuk összeszorította Ung szívét. Feléjük ment. Félénk alakok botorkáltak elé s mintha
rossz szellemek hallgatódznának a hegységben, titkolódzva, bomlott suttogással beszéltek a
tatárok vérengzéseiről.
— A sűrűket is átkutatták utánunk!
— Még a gödröket is...
— Felhajtották a teremtett embert, mint a vadat.
Irtózva sikított most az az asszony, aki az előbb énekelt.
— Ne, ne ezt beszéljétek! — és kinyújtotta Ung felé két sovány kezét: — Mondj némi
vigasztalást, te, aki messziről jösz!
— Mondj vigasztalást! — visszhangzott a szakadékokból, a földomlások, a fák, a cserjék
mögül. Aztán néma várakozás következett.
Ung pillanatig mozdulatlanul állt a nyomasztó csendben. A vér és szégyen, tüzek és
pusztulások, minden nyomorúság és a kereplős ember is elhátrált az emlékezetében. Már csakis
az éjtszakai haldokló szavaira gondolt, mint talált fegyverekre, melyeket most elosztogathat a
fegyverteleneknek.
— Halljátok! — kiáltott fel. — A tatárok eltakarodtak eme részekről!
Izgatott zsivaj kerekedett. Éhségtől és gondtól megviselt arcok tolongtak előbbre.
Ismét hallatszott Ung hangja:
— Menjetek és lássátok magatok szemével, amiket mondottam. És annakutána erősítsétek
meg sietve e tájak védhető helyeit, hogy esős őszidő előtt hajlék alá jussanak emez asszonyok
és gyerekek, ti férfiak pedig falak mögül üthessetek le minden ellenségre.
Egy kétségbeesett, vékonytestűu nemes ember jött most közelebb. Mezitelen, sovány
válláról leszaggatott rongyokban lógott le a zekéje.
— Hiábavalók a te beszédeid, — vetette oda Ung nak keserűen, — időben és hatalomban
szűkölködő nép vagyunk már mi.
— De roppant hősi idők hatalma áll mögöttünk! — felelte Ung és a hangjában ekkor sokan
meghallották a saját régi büszkeségüket.
Egyszerre különös vonzást éreztek az emberek. Jobban megnézték őt. Nem lehet ez akárki!
A fejét urak módjára tartja, a kopjáját úgy markolja, mint hadi mesterségben járatos vitézek.
Halljuk csak! És mind többen sereglettek össze. Fás vízmosás szélén fegyveres férfi jött lefele.
Néha érte a nap a lombok nyílásain át, néha sötétzöld árnyékba került.
— A Kapos völgyének hajdani urai közül való amaz ott, a saárdi nemesek törzséből, —
dörmögte valaki.
— Megismerem én is, — mondotta egy másik. — Míg ő maga délnek kísérte menekülésében
a királyt, asszonyát, gyerekét, minden házanépét felkoncolták a tatárok. Azóta járja mint
sebesült nagy vad az erdőket.
— Ne járjátok már az erdőket, — mondotta ekkor Ung melegebben, szinte mintha kérne.
Aztán hirtelen messzire hallatszott a hangja. — És ha nem maradt egyéb, vegyétek
hatalmatokba a puszta földet, miképpen eleink, az első foglalók!
 A kőomláson sötéten, magábazárkózottan állt a kaposvölgyi nemes. Felfele nézett, mintha
nyughatatlan tekintete madarak cikázását követné. De azért erősen figyelte a beszédeket.
A bozótból egy sápadt főemberféle ugrott ki ekkor Ung felé.
— Mit akarsz te klastromos atyafi, sisak és pajzs nélkül így, egy szál karddal e rossz
veszedelemben?
Ung felvetette a fejét. Most hatalom volt a szemében:
— Mindíg egy szál kardban van a többi kard győzelme!
Nem várt senkire. Elindult völgynek az erdők alatt.
A kaposvölgyi megszólalt, mintha vasas fegyverekkel csörömpölne:
— Igazat szólt! — aztán ő volt az első, aki utána fordult a távolodónak.
Ennek láttára többen összekapkodták szegény lim-lomjukat és nekilódultak. Mások Jodokot
faggatták: kicsoda, honnan jött ez az ő szerzetes társa?
— Fráter Pál volt az ő neve a mi kolostorunkban, — felelte Jodok kurtán, — és a világi életből
való hozzánk jövése és ottani maradása is olyan csodálatos, mint mostani beszédei.
Ezzel félretolta az embereket és ment.
Ung már messze járt.
Amerre elhaladt, hangok kiáltoztak egymásnak. Füttyjelek hívták a távoliakat és a fákat
kerülgetve, mint a farkasok, csavargó fejszések, bujdosó, rongyos úri népek, láncos furkóikkal
mogorva parasztok lopództak elő. Megmozdult az erdő. És ez Ung akarata volt.
A járása egyre biztosabb és elszántabb lett. Most eljött az ő ideje. Megfordítja innen a földről
népe rossz csillagzatának baljós állását. Vezetni fogja a sorsot, amely eddig őt hányta, vetette
és parancsolni fog az életnek, amely eddig neki parancsolt.
Mire a Szent Jakab-hegység utolsó lejtői is belehajlottak a völgyekbe, felkúsztak az emberek
kémlelődni a legmagasabb fákra, de ők is csak azt kiáltották le odafentről, amit Ung a
bujdosóknak mondott.
Az alvó tájban sehol sem látszott többé ellenség. Elmentek a tatárok. A lakatlan kis
parasztmajorságok között belepte a gaz az utakat, amelyeken ott azelőtt haza jártak.
Esteledett. Az elcsendesedő szürkületből egy kőhíd íve fehérlett ki a sás közül. A dombról
régi pogány őrtorony omladékai kúsztak le egy tűzvészben pusztult helység felé. Az elhagyatott
templom körül üresen kanyarogtak a rendetlen, fekete házsorok üszkös kis utcái. Élet nem
mozdult sehol.
Valaki felhördült. Zokogás hallatszott az úton.
— Ez Kutas, a mi otthonunk!
A közelgő éjtszaka sötétsége elől az őrtorony romjai alá húzódtak be a fáradt emberek.
Tüzet csiholni senki sem mert. Földre kuporodva, erdei gyökereket rágtak a kiéhezettek. A
kínlódó csendben keservesen sóhajtott fel a félelem és a holnap gondja.
Mire a hold megcsillogott a kőhíd alatt a vízen, az őrtorony omladékai között, mint szétdobált
zsákok feküdtek az alvó emberek. Ung átlépkedett felettük. Elindult az éjtszakai fényben. Jodok
akár az árnyék, lopódzva követte.
Feldúlt, világtalan kis udvaraikon komoran ültek a parasztok.
Ung közibük ment.
— Hajnal hasadáskor megerősítjük a kutasi helyet! Veszedelmek idején ti is bevehetitek
magatokat oda.
A parasztok fel se néztek. Sokára szólott az egyik:
— Ha feléled emez egyházas hely, megintelen csak tizedet szedet rajtunk az apátúrság.
— Ne tépelődjetek most ezen, — mondotta nekik Ung. — Maga a pécsi püspök sem szedet
dézsmát ily nagy ínségben.
A parasztok erre már felnéztek.
Kora virradattal látták a pogány toronynál az emberek, hogy a két jövevény barát köveket
hengerget le a dombról az egyházas hely felé. Egyszerre többen is nekivetették magukat az
omladékoknak. Görögtek a kövek, halomba szaladtak. Rakott falak alacsony gyűrűi növekedtek
a templom táján. Frissen hányt árkok, boronából rótt sövények, sietséggel vert palánkkarók
kígyóztak körbe, mint egykor az irugi hegyen. A parasztok konokul nézték ezt. Végre szótlanul
felkerekedtek udvaraikon és ki-ki elvitte a védekező munkához a maga keze erejét.
Unghoz odajött a kaposvölgyi nemes. Búcsút vett tőle és mondotta, hogy visszatér udvarába
és hasonlóan akar cselekedni falvai és földjei népének javára.
— Számlálhatatlan helyeknek volt romlása a védtelenség. Még a királynak is ezért kellett a
tatárok prédájára hagyni a segősdi castellumot.
— Az is elpusztult volna? — döbbent meg Ung és ettől fogva többektől tudakolta Segősd
irányát.
A kutasiak eddigre eltemették a szerteszét heverő, elszenesedett tetemeket. Sokan fedni
kezdték a házuk fedelét és kidobálták a szemetet és üszköt az utcákra. Közben emelkedtek a
falak és a boronasövények körülfonták a helyet.
Az erdőkben, a völgyekben híre széledt ennek és a fehérkámzsás barátot emlegették, akik
látták amit cselekedett és hallották amit mondott.
Így kezdődött. Aztán már egyre többfele hallatszott kalapálás, döngés, dobogás a tájban,
mintha a halott városoknak és falvaknak megint verne a szíve.
Ung pedig tovább ment, erdőkből kihívott bujdosók között, ugaron maradt földek, elpusztult
vetések kietlen vidékén.
Egy estén, a Kapos vadvizei és erdőségei között, kis gázlónál, magányos, parasztszabású
ember bukkant fel az irughegyi barátok előtt. Csendesen a nyomába eredtek. A lombos sűrű
egyszerre behasadt és a fák mély zöldje közt megbúvó kis dűlőföld tűnt elő a homályból. Itt
lábon állt a beérett búza és a paraszt már a vetés szélén térdelt. Az ő kenyere megmaradt...
Két összetett kérges keze között morzsolta a kalászt és imádkozott.
A dűlőföld túlsó végében megállt Jodok az erdőszélen.
— Bizony megfáradtunk...
Ung rábólintott. Erre az atyafi, mintha elhagyta volna az ereje, beleereszkedett a mély fűbe.
Félhangon, dadogva imádkozott, aztán kinyújtózott és elaludt. Ung nem messze tőle, egy öreg
somfa alatt leült a földre. Ő is fáradt volt. Hátát nekivetette a fa törzsének, aludni nem tudott.
Farkasszemet nézett a csenddel és a megmaradt kicsiny búzatábla felett kiszállt a gonlata a
messzibe. Keservesen szaggatott fejébe a gond. Szerteszét az országban megállnak majd a
földeken a visszatérők és a barnára égett, sovány paraszti arcok lezárt, kemény ajakkal
belemerednek a semmibe.
Sok idő telhetett. A holdvilág már átderengett a fák között. A fény elérte a dűlőföldet,
meghintette ezüsttel a vetést.
A kék fényben egyszerre leheletkönnyű remegés futott el a kalászok felett. Aztán már szelíd
hullámok verődtek, megújultak, terjedtek a dűlőföld túlsó végéből, mintha valaki jött volna a
búzán át. Ahogy közeledett, alakot vett a holdfényből és látszott, hogy haladásában köntöse
ingatja a kalászokat.
Ung szívében megállt a vér.
Már nem akarta volna, mint hajdanában, nagyhatalmas vitéz képében látni Krisztust. Tudni
kezdte, miért járt Ő egykor szentszegényen a búzában, az Evangélium szerint: azidőben
szombat napon, a vetéseken át.
Lelkéhez szállt a mélységes titok. A búzából kenyér lesz és a kenyérből Isten. És az Isten
most közel van.
Felfohászkodott:
— Én Uram, sokasítsd meg a mi szegény népünkek termését.

VII.

Jodok testvér, nagy útunk van, — mondotta Ung, mikor reggel elindultak.
Az atyafi felpillantott.
— Mióta melléd rendelt a mi perjelünk, mindíg sejtettem, hogy nagyok lesznek a te útjaid.
Ung komolyan, elgondolkozva nézett a napfényes messzibe.
— A királyné asszony földjére akarok menni. A segősdi udvarba, honnan a király, a tatárok
elől a tenger partjára menekült.
A két szerzetes jó darabig a Kapos mentét követte. Kívülük, az elhagyatottságban, csak
erdőkből osont vadak és szerteszét kószáló haramiák jártak. Rajtaütöttek a ragadozókon,
megkergették a fosztogató latrokat és megint elmerült utakon, néptelen falvak, üres udvarok
mellett vergődtek előre. Sok földet megjártak, mire egy partos helyen, szikkadt, agyagos sárba
keményedett nyomokra leltek. A víztől, nemrég taposott ösvény vezetett a sűrűbe. Később
parasztokkal találkoztak. Elbujdosottak voltak ezek is. Mondották, hogy a segősdi földnek
menekült királyi népei közül valók. Nem értették, hogyan kerültek erre a vidékre a magányos
barátok.
Ung kérdezte tőlük az utat.
Az emberek csak nézték.
— Szörnyűséges veszedelmek között vetődhettél ide.
— Elszáguldottak már a tatárok, — szólott Ung. — Ama részeken, hol általjöttem,
visszatérőben is van a nép. Bátorságost velem tarthattok ti is. Segősdnek indulok.
Úgy mondta ezt, hogy az emberek bizalmat fogtak. Nem sokáig tanakodtak. Erre-arra
bekiáltoztak maguk mögé az erdőkbe:
— Halljátok csak! Hé! Egyéb tájakon már hazatérnek a bujdosók!
A sűrűben mozgalom támadt. Soványra éhezett udvarbeli cselédek, lerongyolódott királyi
madarászok, kézművesek, parasztok verődtek össze. Szedelőzködni kezdtek. Egyikük indult is,
hogy a két szerzetesnek mutassa az utat. Konokarcú, izmos ember volt, füle mellett csimbókba
kötött haja ide-oda lódult a vállán, amint baltás kezével maga előtt a cserjést osztotta. Gyerek,
asszony és az öregje a sor végére szegődött. Haladásuk közben mindenfelől erdőbe szaladt
emberek ódalogtak elő. Ezek javarészt királyi kanászok és juhászok voltak. Mikor Ung később
visszanézett, megnépesedve botorkált a menet, már nyájastól, kondástól sereglett a nyomába
a barnakepű, keménykötésű pásztornép.
A fatörzsek közé később befénylett olykor a külső napsütésből egy rét, vagy mező tündöklő
zöldje. Földigomló nyárfák füves térségén, egyszerre feltűnt a királyi castellum sötét, vert fala
is.
A népet előrelökte a szorongó látnivágyás. Mindannyian tódulva törtettek kifelé az erdőből.
Tudni akarták, mi sors érte a királyné asszony házát és az ő szegény viskóikat.
Elhagyatott nagy magányosságban, füstös falakkal állt ott az erdők ölében a felperzselt,
hajdani gazdag fejedelmi szálláshely. A bedöntött kapun túl, mint szögletes, kormos ököl
meredt az égnek az udvari kápolna süveges tornya. A tatárok tüze mindenen végigfutott itt.
Szétszaladozott a palotaházról, el a várőrségek helyei, az istállók, a cselédkunyhók felett.
Mogorván, mozdulatlanul nézték ezt a sötét pusztulást a királyi földek népei.
Ung a kopjájára támaszkodva állt előttük. Egyszerre hátraszólt:
— Hát ilyen romlást leljen itt a király, ha visszatér? Indulatos arccal tiltakoztak mögötte az
emberek.
Odakiáltotta nekik:
— Meg kell újítanunk a királyné asszony várkastélyát!
— Meg kell újítanunk! — zúgott utána az erdőalja messzire.
És ez a szó megtörte a táj halálos csendjét.
Az elkövetkező napokban verejtékes, makacs akarattal, már rakta is a nép a megomlott
falakat. Fákat döntöttek, gerendákat ácsoltak, nádat hordtak, fedték a tetőt és Ungra hallgattak
mindannyian. A szava olyan erőt is kivett az emberekből, amiről ők nem tudták, hogy bennük
rejtőzik.
Büszkén és engedelmesen vetették magukat a dolognak. Utóbb cifrázták is a munkát, hogy
mentől szebb legyen és ebbe valahogyan csendesen beleszóltak a pásztorok emlékei. Mint
terelőbotjaikat, megfaragták a kapufélfákat, az ablakokra való táblákat, sok régi rovással,
ügyes keresztekkel és a napisten sugaras képével. Közben, kérges kezüktől, királyné asszonyuk
egykor tornyos, napnyugati várkastélya valamilyen ünnepélyes, sátorfedelű ázsiai palota lett.
Így készítették a szállást, a hontalanságból hazavárt Béla király úrnak, az ő szegény hű
népei.
Aztán eltelt az idő. Ungot megint odébb zaklatta, ami ismeretlen távolokban várt rá, más
tájakon, más emberek között. Vívódva szánta el magát, hogy tovább menjen. Itt a segősdi
tölgyek alatt, a feléledt castellum falainál szerette volna látni a királyt. Még egyszer látni —
nem a menekülőt, de a visszatérőt. S a szíve nehéz volt, mikor vontatott lépéssel elindult. Az
emelkedőn elfojtott vággyal hátranézett.
A királyné asszony várkastélya, a búcsút köszöntgető nép már eltűnt a fák mögött.
Lassankint a nap is eltűnt. A hosszú nyári esteledésben egyre szorongatóbb lett az út
elhagyatottsága. Mindig újra kanyargott az erdők árnyéka alatt és kifürkészhetetlenül
folytatódott.
A két szerzetes maga elé kémlelt. Valahonnan szekérzörgés görgött bele a nagy magányba.
Mint gonosz álomban, egyszerre megmozdult az útmenti aljlomb. Prédaleső sötét alakok
rontottak ki a sűrűből. Bundás vad hajuk sárga volt, akár a kén. Németszavú, ijesztő
ordítozással futottak a zörgés irányába. Ung dühös iramodással vetette magát utánuk. A kardja
élével véreseket vagdosott beléjük. Jodok fejszéje lezuhant egy közel koponyára. Rossz
reccsenés hallatszott. Összeesett az egyik. Üvöltözve futott el a többi.
— Szépen beszakadt a feje, — dörmögte az atyafi nagy megelégedéssel, aztán lábával
leigazította az árkos parton a halottat és imádkozni kezdett a lelke üdvösségéért.
Eddigre odaért a szekér. Egyetlen fegyveres lovas kísérte. A gyékényernyő alatt, a kasban,
rémült gyerekek és lányok ültek. Egy sápadt asszony meredten fogta a szárat. Már nem hajtott.
A segősdi várkastélyhoz tartozók voltak ezek is, a fegyverzett lovas pedig udvari tisztségű,
belső ember. Hálálkodó beszédjükre Ung elhárító mozdulatot tett.
— Honnan jöttök, jó emberek?
— Zalavár alól vagyunk hazatérőben, — felelt a lovas, — mert a menekült népek közt oly hír
széledezik egy fehér barátnak beszédei szerint, hogy a tatárok kitakarodtak az országgyepűn
túlra.
Az esthomályból most a szemébe villant Ung fehér kámzsája.
— Te?... Te lennél az?
— Békesség veletek! — mondotta Ung és elindult Jodokkal arra, amerről ezek az emberek
jöttek.
Mire a két irughegyi szerzetes a Zala zöld völgyébe ért, az öreg égerfák alatt mind népesebb
lett előttük az út. Erdők és nádasok lappangói, ingoványok bolyongói, bujdosó üldözöttek
tartottak hazafelé. Búvóhelyeikről őket is kiindította a szálldosó hír, hogy a Szent Jakab
hegységből egy fehér barát jött elő az ő társával és mondotta a népnek, még túl a Kaposon,
hogy a tatárok elmentek ezekről a földekről.
Egyszerre nyugtalan, izgatott beszéd támadt szerteszét a vándorló kis csapatok között.
Valaki, aki Kutas felől került ide, megismerte Ungot.
— Ez volt az! — kiáltotta és felé mutatott.
Hirtelen szétszaladt a szó. És már sok hanggal mondta egy lélekzetben a nép
— A fehér barát!
Odébb, a mocsárvizes rétekből, keskeny domb emelkedett. Egyetlen megközelíthető oldalán,
a felkanyargó úton, nemes törzsekből való lovasok ügettek fegyveres cselédeikkel a zalavári
apátság régi monostora felé.
Ung is arra indult Jodokkal.
Vesperas előtt bezörgetett a két szerzetes az apátság kapuján. A kaputorony boltozott
bejárójában megakadt a lépésük. Előttük, a monostori udvar gyepes térségén, csoportokba
verődött fegyveres utasok, betért vitézek, kerkamenti határőrök, világi nemesek beszéltek
egymásközt. Valami főbenjáró dologról lehetett itt szó, mert mindannyian elkeseredett
komolysággal vitatkoztak. Felettük, az öreg falak kicsiny ablakai mögött, sápadt, sovány
szerzetes arcok jelentek meg és tűntek tova. A belső udvarra kapaszkodó, nyitott lépcsőn, a
többiek fölé magasodott az apát feketekámzsás alakja. Időnként a hangok zavarába vetett egy-
egy nyugtató szót. Egyszerre feljebb emelte a fejét. Meglátta a kaputorony boltíve alatt a két
jövevény szerzetest. Odaintette őket magához.
— Mely szerzetesrendből valók vagytok ti és honnan jöttök ide?
— A Szent Jakab hegység tatárdúlta irugi kolostorából vagyom útban, — felelte Ung, — és
engem, Bertalan pécsi püspök úrnak meghagyására, a mi konventünk perjele küldött ki
ezidőkben.
Az udvaron már többen körülállták a két kopjás szerzetest. Egyik utas ember az apát felé
kiáltott:
— Ő ama fehér barát, kiről beszéli a nép, hogy sokfele híreszteli a tatároknak kitakarodását.
Visszhangozva ismétlődött ez a beszéd az udvar felett, szétkongott az ódon falak között.
Az apát kérdőn nézett Ungra.
— Honnan veszed te azokat, amiket elhíreszteltél?
Ung arca elkomolyodott:
— Egy sebesített tatár főember mondotta nékem halódásában, hogy Ogotáj nagykán
meghalt és ezért visszavágtatnak sok tatár királyok az ő ázsiai birodalmukba. Batu kán is indul
már a Dunától és ama Kadán is hazafordul, kinek kószáló lovasai benneteket itt fenyegettek. —
Magasabbra szegte a fejét. — És hogy nem ravasz fondorkodás volt ama mongol harcos utolsó
földi beszéde, arról meggyőződtem, mert jártamban a pécsi várostól emez apátságig sehol sem
láttam többé tatárokat.
Az udvar elnémult. Lélekzetfojtva tolongtak közelebb a férfiak. Aztán erősen meghányták-
vetették maguk közt, amit hallottak és a gondtelt arcokon megoldozódott a régtől fogva
odamerevedett, nehéz aggodalom. Néhányan fennszóval dícsérték az Istent.
— Kyrie eleison. Christe eleison, — mondotta az apát megrendülten.
A begyülekezett emberek egyszerre könnyebbülten mérték fel az eltávolodott, roppant
veszedelmet. Az ország baja hátrább került a fejükben. Megint eszükbe jutott a maguk kisebb
gondja. Arról kezdtek beszélni, ami e zavaros időkben ide hozta őket, a messze földön
törvénytudó okos ember hírében álló, zalavári apáthoz.
A falmenti, hosszú kőpadon tanakodó öregebbek közül mondotta ekkor az egyik:
— Összegyülekeztünk most itt, miképpen apáink Andorás királynak idején Ketü hídjánál,
mert sok bosszúságot és gyalázatot szenvedtünk az országbárók gonosz kapzsiságának miatta.
Egy Hada nevezetű nemes ember nagy izgalommal legott magyarázni is kezdte:
— Míg én két közelvalómmal, Kuppánnal és Lászlóval a kerkamenti gyepüőrökhöz álltam a
tatárok ellen, földjeinket megszállották a németújvári gróf tegzes lovasai.
Indulatosan vágott közbe egy szederjesképű:
— Ily cudarul cselekedtek velem is a Haholt Buzád nembeli Haholtiak. Hadban jártamkor
erővel elvonszolták barmaimat az ő udvarukba, leölték a szolgáimat, kifosztották a csűrömet.
Most már egyre többen hánytorgatták fel nehézre fordult sorsukat. Káromkodva tüzelték
egymást és haraggal szidalmazták a garázda országbárókat.
Ung megütődve hallgatta ezt. Hirtelen eszébe jutott a messzi, vágvölgyi monostorban
éjtszakázó főembereknek egykori beszédje. Azok ott a király ellen fenekedtek, ezek meg itt a
főemberek ellen háborognak. Lázadozó hangjaikból egy új szerencsétlenség közelgése ütődött
hozzá. Önkéntelenül fellépett az apát mellé a lépcsőre, mint aki szólni akar.
— Beszélj! — biztatta az apát.
— Nevezetes és jeles vitézek, — mondotta Ung a garádics magasából, — sok a ti keserű
bajotok és nem méltatlan a felindulástok, ám vegyétek észbe: az egyes ember káránál nagyobb
veszedelem ma mind egész népünknek szörnyű ínsége. Ha a Mohi mezőn a király mögé állnak
mindenek, legyőzhettük volna a tatárt és viszontag legyőzhetjük most a romlást, ha a király
hazatértekor egyek vagyunk az ő akaratának szolgálatában. Ezért is meg kell békélnetek
egymással, nektek és a főembereknek!
Többen nagy lármával, dacosan rándították a vállukat. Egy higgadtabb hang mégis közbe
szólt:
— Hát hiszen nem lenne a mi szívünknek ellenére ily megbekélés, ha a hatalmaskodó urak
letennének a mi javaink fosztogatásáról.
— De ki mondja meg nekik a mi igazságunkat?
Várakozón az apátra néztek. Gondolatokba mélyedve állt ott.
— Hadnak idején hallgatnak a törvények, — mormogta magában.
— Majd lesz, aki megmondja! — kiáltott fel Ung.
— Te mondod meg?
— Szóba se állnak veled!
— Nehezet vállalsz bátor elszánásból, — óvta Ungot az apát, — mert még az Egyház javai
ellen is nagy vakmerőségre vetemedtek ők, mióta távol van a király. Bizony nem csak gyökeres
nemzetségek és szabadok jószágait háborgatják, de már eme zalavári apátság három falujára,
szántóira és egyik malmára is rátették a kezüket. Elhajtották barmainkat és a monostori
szolgaszállásokról elhurcoltak két vincellért és három takácsot az ő váraikba.
Megint nehéz, sötét haraggal zúgott fel az udvar.
— Ezenképpen cselekedtek, — nyomta meg erősebben a szót az apát, — jóllehet, mikor is
Szent László király, nagyrégi időkben e helyet látogatta, maga parancsolta, hogy a monostor és
annak népei szabadok legyenek minden időkre és mentesek a világiak hatalma alól és az
adószedésre kiküldöttek zaklatásaitól.
Ez a beszéd sehogy sem csillapította az elégedetlenkedőket. Nyers és elvadult szavak
hullottak. Egyre jobban forrott a düh.
A Zada fiak közül felcsattant az egyik:
— Ha a zalavári apátúrság ellen az országbárók ily dologra vetemedtek, hogyan védekezzünk
mi az ő erőszakoskodásuk ellen?
Az izgatott lármában már csak Ung állt ott bizakodással:
 — Majd ha a király hazatér...
Az apát közbeszólt:
— Az Isten mindíg itthon van.
— Hogy megpróbáljon minket! — kiáltotta egy keserű hang.
— Hogy kipróbáljon minket! — mondotta Ung.
Pillanatnyi csend támadt.
— Legyetek türelemmel, — szólott ismét az apát, — Istennek sugallatára igazságot tészen
mindeneknek a király.
A Hada nevű nemes előbbre jött:
— Az egyház hangja elhallatszik a király ájtatos szívéhez, de bezzeg az én panaszom
magányos szavát erőszakkal elállják majd a főemberek.
Ung feléje fordult:
— Nem magányos a te szavad! — Két kinyujtott kezével olyan mozdulatot tett, mintha egybe
akarná markolni a háborgókat és már mindannyiuknak mondotta: — Felette nagy a ti erőtök,
merthogy ti sokan vagytok.
Az emberekből, mint hullámnak a járása áramlott vissza hozzá saját szavának az ereje és
magasabbra emelte őt. Egyszerre belenézett azoknak a lelkébe, akik hallgatták. Már
feleszméltek. Túl láttak a maguk szűk életén, megsejtették nagy sokaságuknak a hatalmát. Ez
a megvilágosodás különös fénnyel vágódott Ung szemébe. Aztán hirtelen elfogta valaki előle a
fényt. Az udvar szegletében, falnak vetett háttal egy módosabban öltözött nemesember
támaszkodott, aki mozdulatlan arccal figyelte őt. Az ember keshedt képébe, a szája mellett,
merev barázdákat hasított a gúny. A szemét úgy összehúzta, hogy a helyén csak két fekete csík
sötétlett.
Pillanatig se tartott. Ungtól már eltávolodott ez a nyugtalanító kép. Megint csak arra tudott
gondolni, hogy a vad zűrzavarba omlott birodalomban új erők dübörögnek elő, örvénylik az élet
a romok felett, birkózik a jövő. És ő most elindított valamit az elkövetkező idők felé.
Az apát hozzá lépett.
— Amiket te itt mondottál, mondjad egyebütt is és tanácsold össze az egymással
meghasonlott magyarokat.
Ezután eloszólította a belső udvarról a fráter hebdomadáriust, néhány laikust rendelt mellé
és meghagyta nekik, elégítsék meg a betért utasokat és vezessék a monostori hospiciumba
azokat, akik éjtszakára itt maradnak. Tekintete pillanatig Ungon tétovázott. Megint szemébe
ötlött keskeny arcának nemes vágása és eszébe jutott, hogy ez a betért szerzetes sehogysem
lehet valamilyen közönséges klastromos atyafi.
Megérintette a vállát és elindult vele a klauzura felé.
A belső udvaron a kőkút körül, bőjtben és imádságban élő csendes Szent Benedek-rendi
barátok várakoztak az apátra. Hozzájuk ment és elmondotta nékik a híreket, miket Ung a külső
világból a tatárokról hozott. A szerzetesek félénk kíváncsisággal tekintettek a jövevény barátra.
Közelebb jöttek. Többeknek könnyes volt a szeme. Ettől kezdve mindenképpen kedvében
akartak járni az irughegyieknek. Míg az apátságban megpihentek és a szolgáló atyafiak tisztára
kimosták fehér kámzsáikat a maguk rendjének ruháiból adtak nekik váltani valót s a monostori
hajnyíró laikust is szolgálatukra küldték.
Ungot maga az apát is megkülönböztette. Mikor látta, hogy tanult szerzetessel van dolga,
megmutatta néki az apátság nagyrégi, gazdag könyvesházát és a szent királyok ajándékából
való vertarany, ezüst és segyházi edényeket és drágakövekkel hímzett templomi ruhákat.
Egymásközt ezalatt búsan beszéltek azokról az írott könyvekről és kincsekről, miket szerteszét
az ország száz és száz feldúlt kolostorában elpusztítottak a tatárok.
— Pedig mily igen sok régi tudomány volt a mi birodalmunkban, — sóhajtotta az apát.
Egyszerre felemelte a fejét. — Oda nézz! — A monostor időtől elfeketült, alacsony szárnya
irányába mutatott. — Onnan indult el, több mint kétszáz esztendeje Kunrád és Albert, ama két
írástudó magyar barát, kit Szent István király oltáros papnak és tolmácsnak rendelt a csanádi
egyház tartományába, Szent Gellért püspökhöz.
A tetőn lassanként megszáradt és kifehéredett a két szétteregetett irughegyi kámzsa és a
vendég szerzetesek sok szíves köszönéssel útra készülődtek.
Mondotta ekkor nékik az apát:
— Nagy bátorsággal és fáradtsággal gyalogosan jöttetek át oly tájakon, hol akkor keresztény
ember sehol sem járt. Ezért a mi ólainkból két nyerges lovat adok néktek és tarisznyátokat
megtöltetve eleséggel, áldásommal elbocsájtalak benneteket.
Mikor Ung a monostor kapuja előtt nyeregbe szállt és hosszú idő után megint kengyelvasat
érzett a lába alatt, örömében hirtelen arcába csapott a vér. Felnézett a kék égbe vágódó
kaputoronyra és búcsúzásul emelt kopjával köszöntötte az apátságot. Nekieresztette a szárat.
Az idegen állat megérezte, hogy urára talált. Egyetlen lüktetés szaladt át a lovason és a lovon.
Ungot régi, vad vágtatások mámora ragadta. Nem nézte az utat, a távol vágya sodorta előre,
valahová, ahova talán nem is lehetett eljutni.
Soká tartott mire Jodok kifulladt lovával utól érte. A tekintete rajta feledkezett. Bizonyos,
hogy gyönyörűen üli a lovat. És milyen más most ez a fráter Pál, mint az, akit ő a kolostorból
ismert. Pillanatig úgy tetszett neki, mintha hadak előtt járó vezér képe káprázna a fényben.
Nagy nádasok között, vakító tükröződéssel csillogtak fel ekkor a távol balatoni vizek.
A parti sásban elmaradoztak a zalavári apátság utolsó halászkunyhói. Törpe
parasztmajorságok, elszórt szolgaszállások tünedeztek tova. Emberek szaladtak ki a utszélre.
Integettek, kiáltoztak. És megint más-más falvak és várföldek gyér népei jöttek, dörmögve,
siránkozva, inségüket panaszolva, mert békesség nem lakott itt sehol. Ungnak mindhez volt
szava. Felbámészkodtak rá és köszönték ezt, mintha kenyeret kaptak volna. Pedig ő csak
vígasztalást, szegény nyugságot, gondfeledtetőt adott. És a legelők és rétek mély zöld
tengerében megint odébb suhant a két fehér lovas.
Délórában a Görbő-patak vizénél itattak az irughegyi barátok. Mind hullámosabb lett a táj,
erdők ereszkedtek le a dombokról. A sűrűk felett kis sziklavár tornya figyelte az utat. Lovasok,
néha egy szekér, néha gyalogosan ballagók jöttek szembe. A patkódobbanások közeledtére
összerezzentek az emberek. Rettegésben tartotta őket a tatárveszedelem és ekkoriban a
várhelyekről is gyakran eljártak fosztogatni az őrségek. Sehogysem volt biztonságos az utasnép
járása. De ha aztán az útfordulóknál a két ügető barát került elő, megenyhült a félelem az
arcokon. Mindenki köszöntötte őket. Szokatlan tisztességadással tekintettek fel rájuk az
emberek. Előző nap, a zalavári apátság felől jövet, lovas nemesemberek jártak erre az
irughegyiek előtt. Azok hintették szét, hogy e tájakon vándorol át az a fehér barát, aki hírül
hozta, hogy letelt a tatárok dühösködésének ideje.
Alkonyattal megint lápok közé osont be az út. Csak a zsombékokban ellopódzó kis folyóvizek
csörgedezése hallatszott a csendben. Később, mint dermedt árnyékok, különös hegykúpok
sötétlettek elő a keleti égen. Az imbolygó esti párák felett zömök, nagy hegyivár könyökölte
meg a fekete sziklákat. Alatta a völgyben, várföldi népek szétszórt kunyhói lapultak riadtan.
Onnanfelől egy lovas papiember került fel az útra. Fegyveres kísérőjével ecclesiájára volt
hazatérőben. Bevárta az irugi barátokat. Aztán elvétve át-átszólt hozzájuk a nyeregből. Mikor
megtudta tőlük, hogy a kutyafejű pogányok kitakarodtak, hálálkodott Istennek, hogy ezt a
tájékot teljességgel elkerülte az ellenség.
— Jóllehet a Gonosz azért maga személyében gyakorta látogat bennünket.
A kővár mind sötétebb és fenyegetőbb lett az út felett, a hegyen.
A pap időnként gondterhelten nézett a magasba.
— A vadhatalmas Tátika főembernek a fészke az ott. — Lopva maga köré kémlelt, nem
hallgatja-e ki valamilyen besúgó cseléd, aztán sóhajtott: — Gyakorta lecsap ő a völgyekre és
ezenképpen sokasítja földjeit, marháit és szolgáit, az Egyház embereinek és az erőtelen
nemeseknek elragadozott javaiból.
Ungnak eszébe jutott, amit a zalavári apátságban hallott és amit maga szántából ott
megígért.
— Odafenn van ezidőkben ama Tátika nevű főember és szóba állhatnék vele?
— Minekutána Szántót, a pozsonyi prépost birtokát végigrabolta, megintelen kalandozásra
ment fegyveres népeivel, most már a veszprémi püspökség embereinek károsítására, —
mormogta a pap és gyorsabban kezdte nógatni a lovát.
Mire a pap házához értek, csak nehezen lehetett eligazodni a sötétben. Az ajtó lassan nyílott.
A pitvarkamrában a pap öregasszony anyja, meg a szolgálók ébren várakoztak. A tűzhelynél
egy utas árnyéka látszott a falon. Ez az utas a papnak atyjáról való rokona és káptalani hites
ember volt, aki saját lován járt s most Sümegre tértiben itt éjtszakázott.
Az öregasszony leakasztotta a tűzhelyről a bográcsot. Vízben főtt kölest és szűkös kenyeret
tett az asztalra. A szolgálók istállószagú szalmát hordtak be a pap kamrájába és fekvőhelyet
vetettek a földre a jövevényeknek. Közben a káptalani hites ember rokonaival e környék
sanyarú szorongattatásáról beszélt. Ung elvétve, bíztató szóval nyugtatta őket. A hites ember
mind nagyobb figyelemmel hallgatta ezt, aztán kérlelni, kezdte, jöjjön el társával a sümegi
városba és mondja el az ő híreit a nép vígasztalására, mert ezidőkben nagy siralom és
bizonytalanság van ott. Mind a fegyverforgatók elmentek az ispánok zászlói alatt a pogányok
ellen és nem tértek vissza, noha az osztriai hercegségből kódorgó latrok törnek be fosztogatni
és a stíriai tartományból német rablók hajóznak le a Dráván Alsó-Magyarországba.
Jodok mordult egyet:
— Azok a haramiák is közülük valók lehettek, kiket mi Segősdről jövet helyben hagytunk.
— Segősdön jártatok? — kérdezte a hites ember hirtelen megbecsüléssel.
Az atyafi Ungra intett a szemével:
— Ő újra rakatta a felperzselt királyi castellumot az odavaló népekkel.
Mikor a csillag keltével Jodok kiment az istállóba, hogy a lovakat itassa, a sümegi hites
ember már nyergelt az udvaron. Azonnal megszólította az atyafit és kérdezgette, mi járatban
vannak itt és kicsoda az ő társa?
Jodok itatás közben mondott egyetmást. A sümegi mindíg többet akart tudni és egyre jobban
erősködött, hogy a szerzetesek az ő városa felé vegyék útjukat.
Felelt ekkor az atyafi:
— Aligha kerül el benneteket az én társam, mert hiszen mondottad neki, hogy ott baj van.
A hites ember arca hirtelen felderült és barátságosan integetett Jodoknak, mikor az udvarból
kiügetett. De ekkor már csakis a másik barátra gondolt. Egyre jobban hajszolta a lovát. Nem
lassított a kapaszkodókon, tajtékosra gázolta a patakok vizét, megállás nélkül, sebesen
kocogott át az útmenti falvakon, nyeregből kiáltozott be az ismerős udvarokba és szétszórta az
irughegyi szerzetes hírét.
Sümeg határában szekeresekkel és lovasokkal találkozott. Csütörtöki nap volt. Heti vásárra
mentek az emberek. Szóba ereszkedett velük, aztán tovább mondogatta, végig a városban, a
templomi piacig, hogy örvendezzen a nép, mert ide hívott egy fehér barátot, aki bizonyosat tud
a tatárság kitakarodásáról és az emberek vigasztalására csodálatos szép sugallattal beszél a
jelen idők dolgairól. Ezért is nyargalt ő most ily sietséggel haza, hogy legyen ideje a
városbelieknek méltón fogadni a közeledőt.
— Jön! Hamarsággal ide ér!
Mire a két irughegyi szerzetes előtt felkelt az égben Sümeg kőtornyos vára a hegytetőn, már
eléjük csődült emberek várakoztak az útszélen. Egy vadkörtefa tetején pirosképű legényke ült
és a távolt figyelte. A túlsó erdőkből előtünedező lovasbarátok láttára tüstént lesiklott a földre
és tülkölve rohanni kezdett Sümeg irányába. A tülkölésre összefutottak a városbeliek. A
terecskéken és sikátorokban nagy szaladozás támadt. Az előkelőbbek is kiálltak az ajtókba. Az
asszonyok és leányok füvet hintettek a házakból előszivárgó pocsolyákba és a kidobált
szemétre. Zöld ágakat szórtak fel a templom előtt. A sikátorokra nyíló, elvétett kis ablakok
vasrostélya között tarka kendőket aggattak ki többfele.
A káptalani hites embert jártában már mindenütt körülvették. Hallani akarták és a szavát
úgy adták tovább, mintha ezüstpénz lenne.
— Ama barát hívta ki elsőnek a földönfutó bújdosókat az erdőkből! — ismételte
elragadtatottan egy fiatalasszony.
— Ő mentette meg az ellenségtől kolostorának népét! — szórták szét a szót egyre többen.
— És erős falakat rakatott ama helyeken, hol általjött, — mondotta a hites ember a Jodoktól
hallottakat.
Lejjebb már ordítozták ezt egymásnak az emberek.
— Feltámasztotta romjaiból a királyné asszony segősdi kastélyát!
— Ő az, aki tudja, hogy az ország eme részeiből kifordultak a tatárok!
A szenvedésben, borzalomban és rettegésben régóta hányódó emberi lelkek
nekifeledkezetten kapkodtak reménység után és Sümeg egyszerre, mint felszabadító hadi
sereget várta a felszabadulás hírét hozó barátot.
A nagyút irányából ekkor már meg-megújuló kiáltozás közelgett. A belső városban kongató
ostorok terelték félre a szemben ügető állatokat. A szekeresek beálltak a zegzugos kitérőkbe.
Kintről besodorta a nép hullámzása a sikátorok kanyargó medrébe, hozta, emelte maga felett
Ung lovas alakját.
Pillanatig többeknek úgy tetszett, nem szerzetest, de harcost látnak. Lábát most megvetette
a kengyelvason, mintha állna, egyenes háta derékban könnyen visszahajlott, emelt kopjája
mellett magasan hordta fiatal fejét. Aranybarna szemének szép tündöklése belefénylett az
emberek arcába.
Halk riadalom kelt. Aztán valamilyen áradó igézet futott szét és magával ragadta az
elfáradottakat, a közömböseket is. Már ki-ki túl akart tenni a másikon, mintha fejedelmet
fogadnának. Felzúgott a levegő. A templomtéren, ágaskodva torlódott a sokaság. Minden
tekintet a sikátor kanyarodása felé nézett.
— Jön! Ott... Most!...
Ung kardján és kopjáján megcsillant a nap. Karcsú fehér alakja sugárzott a nyárban.
A kétoldalt szorongó nép mélyen levette süvegjét. A magasban meghúzták öreg templomuk
harangját a sümegi barátok. Mint jeladásra feleltek a várhegy oldalában a zárdák, az elszórt
kicsiny egyházak tornyai és a város felett kongva, bongva, csengve zenélt az ég.
A fehér barát naptól barna arcába meleg hullámban szaladt fel a vér. Nevezhetetlen mámor
kapta el és az ajkára hazatalált valamilyen régi, elfeledett mosoly. Álmok és emlékek bűvölete
szállt a szívére. A valóság felett, mint színes pillangók, távol idők képei libbentek át.
Kolontó... és őt a vad, zendülő gyereket édes asszonyanyja büntetésből a téli tűzkamrába
zárta. Keservében megfogadta akkor, nagy, jeles vitéz lesz! Közeledtére meghúzzák a tornyok
harangjait. Levett süveggel hódolja meg a nép. Aztán hirtelen utat nyit a túlsó végen a
sokadalom. Az anyja jön az élő sövény között. Ráborul a lova nyakára. Ő meg lehajlik hozzá és
megbocsátja, hogy a téli tűzkamrába zárta: „mert hiszen Asszonyanyám nem tudta ki vagyok”.
Fátyolos szeme a sikátor túlsó végére nézett. Beteljesült a régi vágy meséje, csak rajta
kámzsa van a fénylő hadivért helyett s az anyja nem jön az eleven embersövény között és
Kinga sincs itt, mikor minden igaz lett...
Ung lovának a patkóvasa már a templom piacán csattogott. Az egyház boltíves kapujából
elébe jött a gvardián. Körülötte kavargott a nép. Még a tetőkön is ültek emberek. A
törvényháza falánál, vaskarikákba kötött lovaik mellett, csípőre támasztott ököllel a felsőbb
rendből valók várakoztak.
Jodok büszkesége is megnövekedett ettől a fogadtatástól. Kihúzta magát a nyeregben és
máskor sötét, szomorú arca most szinte világított társa dicsőségének a fényétől.
Mikor Ung alakja, a kövekből emelt prédikáló helyen a tér fölé egynesedett, torlódva özönlött
közelebb a sokaság. Kezek nyúltak a magasba. Vigasztalás és reménység alamizsnáját kérő
asszonyi kezek. Mindenünnen keserűség, gond és panasz jajdúlt felé.
— Ó, mondjad, miképpen segítsünk magunkon?
— Segítsetek egymáson, mert ezenképpen segíttek magatokon. — Ung már előrehajolva,
kevéssé felvont szemöldökkel, fájdalmasan és kedvesen nézett le a népre, mintha beteg gyerek
bánatát nyugtatná.
— Gyűlölség és harag ne legyen közöttetek, mert kevesen vagyunk mi magyarok és ha mi
nem szeretjük egymást, akkor minket e világon bizony senki sem szeret.
Csengő fiatal hangjából, megfoghatatlan, könnyű izgalom hulláma suhant át az emberek
arcán. Már a hátukban is érezték hangjának ezt a furcsa meleg futkosását és nem tudták miért,
ellenállhatatlanul feléje fordult a szívük.
A távolabb állók ágaskodtak, egymásba kapaszkodtak, kiáltoztak. A melléksikátorok
mélyéből, szakadozott lökésekkel, még mindíg tolongtak az elkésettek.
Ung tekintete egyszerre megakadt egy feszülten felé figyelő, keshedt arcon. Már eszébe
jutott. A zalavári apátság monostorudvarán látta ezt az embert. Pillanatig farkasszemet nézett
vele. Aztán elfordult. Beszélni kezdett a néphez:
— Hozom a hírt! Eme tájakat nem fenyegeti többé a tatár!
Bódult ujjongás tört fel a téren. A hangok mámorosan összekavarogtak. A bánatot elöntötte
az öröm. Időbe telt, mire a csapkodó rivalgásban újból hallatszott a fehér barát szava:
— Sok nyomorúságban sínylődtetek és sok megpróbáltatásban van részetek, de vegyétek
észbe, hogy a mi országunk nehéz szeglete a világnak és emberemlékezet óta mindíg
csatáznak érte a kelő nap és a nyugvó nap népei. Itt csap össze keletnek és nyugatnak örök
forgószele és minden népet hamarsággal elsöpört innen. Senki birodalma sem volt itt
maradandó. Csak magyarok népe állt meg e földön kimozdíthatatlanul és magányosan, véresen
is megáll majd helyén, míg lesz, aki meghaljon érte. És lesz! Sok harcosaink sírjától dombos a
mi országunk. Magyar temetők nyomják le itt nagy súllyal a földet, hogy se a nyugati szél, se a
keleti szél, talpunk alól a világnak vesztére, soha el ne hordja, mert ettől bizony kibillenne a
forgandóság örök tengelye. Ezért nekünk akkor is küzdenünk kell, mikor nem csatázunk. Nem
csak hadibárddal, nyíllal és kopjával kell megvívnunk a harcot, de vívnunk kell a lelkünkben is,
csaták után, romlásban és szerencsétlenségben. A bátorságot és a hadifegyvereket Ázsiából
hozták a mi pogány eleink. Sohse tagadjátok és feledjétek őket! A harc feletti harcra pedig a
szent királyok és térítő nagy papjaik örökségül hagyták reátok az Úrnak tanítását, mellyel
mindig akkor győz majd a mi népünk, mikor elvesztek a csaták fegyverei!
Az emberek izgalomtól verejtékesen, lenyügözve hallgatták őt. Közben forró fények
lobbantak a szemekben és ezt a tüzet Ung adta a maga tüzéből.
— Ily idők jöttek ránk! — kiáltotta messzehangzón, — és mi ily idők felett fogunk
diadalmaskodni!
— Utánad megyünk, ha vezetsz! — ordította egy hang.
Felzaklatottan zengett, hullámzott a sokaság. Lármázott és suttogott a nép. Erőre kapott a
remény. Diadalokról beszéltek. Fennmaradásról! Zürzavaros lázban ismételték a jövevény barát
szavát. És már elfelejtették, hogy tőle vették, amit mondanak, a vérükbe ömlött, az övék lett
és élni segített.
A nyári égben ekkor ismét meghúzták tornyuk harangját a sümegi atyafiak. A téren sokan
leborultak a földre és felfele tartott arccal így maradtak. Magasan és rejtélyesen állt felettük a
fehér barát.
Mögötte a sötét öreg kövekből rakott templomfal meredt, előtte a napfényben térdelt a nép
és ő olyan volt, mintha lángból és vasból lenne.

VIII.

Azidőkben egy fehér sólyom keringett Magyarországon a romok felett.

Lelkében új fényt vitt és a fényt kis lángokra szaggatta, hogy számlálhatatlanoknak
világítson. A szívét szétosztotta, mert nem volt egyebe.
Róla beszéltek a falvakban, a városok terecskéin, a kutaknál. A templomokban nyugtalanul
néztek hátra a hívők, ha szokatlan lépések hallatszottak a nyitott ajtó felől. És estórán, ha
magányos patkók csattantak az elhagyott, köves utakon, kilestek házaikból az emberek. Őt
várták a Bakony völgyeiben, a balatoni vizek öblei felett, rejtett kis zárdákban, a távol Mezőföld
nemesi udvarain, az erdei falvak kunyhóiban. Várták messze földön, mindenütt.
Mikor jött eléje mentek, körül állták, lesték a szavát. Mikor ment tartóztatták és a hadviselt
vitézek, egytelkes nemesek vagy a szent király szabadjai, kiknek jártát-keltét nem tiltotta a
törvény, sokszor követték faluról-falura, udvarról-udvarra, hogy újra hallhassák.
Pedig ekkoriban már hites hírmondó futók is átigyekeztek olykor a barátságtalan tájakon,
üzeneteket váltottak a megmaradt apátságok és kolostorok között. De közeledtükre most nem
csődült össze a nép mint hajdan. Menni hagyták őket kérdezetlenül. Az elkínzott szegény lelkek
titokban arra az egyre vártak, akinek a szavát ismételni lehetett gondban, félelemben,
nyomorúságban, mikor az ember egészen egyedül maradt.
Aztán egy napon feltűnt délirányból, a nagy hadúton az első királyi futó. Nem sok időbe telt,
porosan, verejtékesen, nyargalva jött a többi.
— A tenger mellékéről visszafordult a király!
Lovasok vágtattak szét parancsaival. Iramodva dobogtak a patkók Karakó, Kőszeg,
Essegvár, Sopron elvadult útjain. Ahol a tatársanyarúság alatt babenbergi Frigyes, osztriai
herceg és a stíriai határgrófok rávetették magukat a kimerült magyar földekre, most hirtelen
felmeredt ököllel, véresen visszacsaptak a magyarok. A várispánok sietséggel állították hadra a
várjobbágyokat a teljességgel ki nem pusztult vidékeken. De azt senki sem tudta, hogyan
indultak el a megsarcolt nyugati végek felé, szétszórt udvaraikból összeverődve, a kisebb
nemesek és szabadok. Ezeket a leszegényedett fegyveres lovasokat gyakorta egy fehérkámzsás
barát vezette, aki a veszedelemben mindíg elől járt. Majd váratlanul megint másfele látták őt
szerzetes társával, lefele ügetve az égerfák völgyében, a Marcal-folyó mentén, Karakó királyi
vára alatt, a mély úton, a Kígyós-patak partján, a bakonyi rengeteg magányos ösvényein.
Aztán már hullott rá és a lovára a sárguló lomb. A hegyek közül előszáguldoztak az őszi
viharok. Fehérre szántották a borzongó Balaton színét. Az ég elkomorodott. A föld még
szomorúbb lett.
Azon az estén sivítva rohant ki a szél a Bakonyból. Tépte a zsuppot és a füstöt a tetőkről. A
sötétség zúgott és örvénylett a kálvölgyi nagy udvarház körül. Benn a tűzhelyen lelapult a láng.
Az asztalon meglobbantak a gyertyák.
Menyhért comes fia, Lőrinc úrnál vendégek voltak. A szörnyű tatárrémület után, elszórt
váraikból és udvaraikból többfele egymáshoz indította most a bizonytalanság az atyafiságos
törzsek hatalmas urait.
Elhúzódva, nyugtalanul figyelték ezt a szabadok és parasztok. Megint készülne valami?
Alighogy beügetett Lőrinc úr udvarára jó tegzes kísérettel fekete Omode fia és a pénzzel és
marhával gazdag Gyovad nembeli Dancs, csörömpölve odakerült vad cselédszolgáival Tátika úr
egytestvére is, a kegyetlen, vérontó Akus és Finta, az ő keshedtképű udvarnok cimborája.
Később, a hegyek felől, megjött hét kopjással Mizse fia, Szerafil úr, a vöröskői és a foglaló
Zágor és Lád nembeliek közül is ketten-ketten, akik tanakodni akartak volna egymással, most,
hogy a várispánságokra és kolostorokba mind több hír érkezett a király visszatéréséről.
Egyik-másik azon tépelődött, hogy eléje indul Béla úrnak az ő fogadtatására. De volt olyan
is, aki nagy földjein uralkodva, titokban a nyugati hercegek módjára való tartományúrságra
vágyott és hatalmát a királytól féltőn, vára megerősítésére gondolt. Senki sem tudta közülük
mitévő lesz elpusztított, kiölt országában a király. A balsorsban sokan elhagyták őt. Vajjon nem
fordul-e most majd azokhoz, akik elkísérték és vele maradtak a szerencsétlenségben?
Alkonyatig sok szó esett erről, meg egyébről. Aztán, mire már nagy evés-ivásba merült a
tanakodás, váratlanul új vendégek tértek be éjtszakára. A sárban terpeszkedő alacsony
udvarház előtt lóról szállt Herrnand, a hatalmas kőszegi Henrik comes fia, aki anyjáról való
atyjafiával, egy Urlandus nevű német lovaggal és erős vasvértes kísérettel volt útban a
pannonhalmi hős Uros apáthoz.
Az ebédlőházban eddigre már az asztalon is folyt a bor. A kupatöltő cselédszolgák nagy
italoskántákkal hordták fel a pincéből a bort. A férfiak között egyre nyersebb lett a beszéd. És
Zsuzsánna asszony, Lőrinc úrnak szemérmetes és ájtatos felesége, férjeurának két hajadon
hugával szemlesütve sietett el az asszonyházba.
A tágas úri pitvaron csatlósok ácsorogtak. Zsuzsánna asszony elhaladtában halk parancsokat
osztott az őrséget álló udvarbelieknek.
Benn éppen ekkor harsogva nevettek az urak. Vérontó Ákus tréfát mondott Mizse fia Szerafil
úrról, meg egy cifra asszonyról. A vöröskői hosszú ujjaival feszengve gereblézte át borzas, rőt
szakállát. A rakoncátlan ládi nemesek még mindíg tovább fonták a trágár csúfolódást. Kőszegi
Henrik úr fia, ki német tartományi hercegek módjára akart viselkedni, mert anyja a
Lichtenburgok házából való volt és ezért magát egyebeknél többre tartotta, idegenkedve nézte
őket. Fekete Omode úr fiához fordult. A határszéli dolgokról kezdtek beszélni. Az asztalnál rájuk
figyeltek a szomszédaik.
— Sok gyilkosság történik most az utakon, — mondotta a kőszegi. — A tatár
kegyetlenkedésekben felette elvadult a nép, jóllehet sose tódult ily nagy sokasággal a
templomokba.
A Gyovad nembeli Dancs odaszólt:
— A kisnemes emberek pedig fegyveres csapatokban kódorognak mostanában egyéb
szabadokkal. Szállást követelnek és dacosan beszélik: hadba indulnak a király segítségére,
hogy Béla úr a nyugati gyepükön visszavehesse az osztriaitól három elrablott megyéjét.
Fekete Omode fia kedvetlenül tolta félre a kupát.
— Sok gonosz zavarodás van ezidőkben. A nép sem oly békességes tűrő, mint annakelőtte.
Fennszóval nyög. Panaszkodik a tized, meg a robot ellen.
Ákus úr dühöset mordult:
— Tépesd ki a nyelvüket, ettől megcsendesednek.
Előredűlő csontos válla árnyékából mondotta ekkor Finta, az ő keshedtképű udvarnok
cimborája:
— Egy kóborló fehér barátnak szava után indul manapság a sötétben botorkáló, tanulatlan
nép és nagy hatalma van nékie a kisnemesek konok, megátalkodott elméje felett is.
Az asztalnál abbamaradt a lárma. Finta felé figyeltek az urak. Ők is hallottak olyas híreket a
barátról, mint amilyeneket ez az ember most mondott. Némelyikük találkozott is vele. Más-más
utakon váratlanul jött szemben. Nem törődtek vele. De mikor völgyeikben járt, váruk ablakaiból
utána néztek az asszonyok és mindíg pártját fogták.
— Mert a templomokban ékes beszédekkel bódítja el őket!
— Mi az ő szándéka?
— Mely rendtartományba tartozik?
 — Tudja ördög!
— Jut eszembe, — mormogta Omode úr fia, — találkoztam egyszer vele én is. Kíséret nélkül
járja egyetlen társával a bizonytalan utakat.
Dancs úr rábólintott.
— Cselédszolgáim még sötéttel is látták nyílt helyeken általügetni. Mondják, nem fél senkitől
és ha valamerre bezörget, hangja hallatára még éjórában is megnyitják az elreteszelt ajtókat.
Örvendezve befogadják a zárdákban, a kisnemes emberek udvarán, a szegények viskóiban is.
Lőrinc úr nagyot hörpentett a kupájából.
— Ki a megmondhatója, miért húznak úgy hozzá az erőtlenek?
Omode úr fia öklére támasztotta az állát.
— Nincs se vára, se jószágaseszolgája. Semmije sincs. Egyedül van. — Pillanatig
beletűnődött az ingó gyertyalángba. — Talán azért követik, mert nem lép ki püspökségnek,
avagy gazdag apátságnak kapuján a néphez.
— De fegyverrel jár, — dörmögte Dancs mogorván.
— Jóllehet éppen ezért kedveli a nép, — kiáltozták oda a foglaló törzsekből való urak. — A mi
fajtánk még a szerzetesek között is a harcos szabásúakat szereti.
— Meg aztán beszélik róla, — bizonykodott Dancs úr, — hogy ő hozta elsőnek a tatárok
kitakarodásanak hírét és mert ez igaznak bizonyult, most vakon hisznek neki.
— De hát miket mond?
Finta gonosz, gúnyos arccal fészkelődött.
— No megmondom én, hogy miket mond!
— Elfajzott ez a Finta jó nemzetségétől, — mormogta fekete Omode úr fia a foga között.
De azért félvállról mind odafigyeltek.
Az elcsendesedésben kintről megint hallatszott a szél üvöltözése.
A keshedtképű most kiegyengette magát:
— Eme nyáron, mikor a zalavári apátságon egybeszaladtak a kisebb nemesek és dühös
haraggal háborkodtak a hatalmasok ellen, fennszóval bíztatta őket a barát, hogy nagy az ő
erejük, mert ők vannak többen!
Ez már senkinek sem volt kedvére. Valaki káromkodott egyet.
— Mégis beszélni kellene véle, — vetette oda fekete Omode fia.
Vérontó Ákus úr nagy szürke keze görcsösre görbült az asztalon.
— Inkább el kéne hallgattatni valamely magányos útján, hogy sose beszéljen többé.
— Mostanában errefelé is látták őt, a Kál völgyében, — mormogta Lőrinc úr furcsán,
révetegen.
Kőszegi Henrik fia hátravetette magát a falilócán. Duzzadt ajka felhúzódott és gyűrűs
jobbjával kevélyen intett:
— Hát akkor parancsoltasd őt elénk!
Ittasan nevettek az urak. Az egyik ládi nemes dűlöngve rázta a fejét.
— Van annak magához való esze, hogy be ne térjen e farkasverembe.
Kinn egyre sötétebb lett az éjtszaka. A szél zúgva csavarta az udvarfákat és letört gallyakat,
kavicsos port csapdosott a csukott ablaktábláknak. A kutyák ugattak. Egy hirtelen légvonat
kivágta az ajtót.
A küszöbön a fehér barát állt.
Pillanatig meredten néztek rá valamennyien. A mozdulatlan csendben csak a gyertyák lángja
ingott sárga lobbanásokkal végig az asztal felett.
— Köszöntöm mind az egész házat, — mondotta a barát.
Lőrinc úr, mint a fejbeütött bámészkodott rá. Hogyan került ez ide? Ki bocsátotta be? Hol
volt az udvari őrség?... Ködösen a feleségére, a hugaira gondolt. Az ő kezuk van ebben! Aztán a
hosszú üléstől és az italtól is nehézkesen felállt az asztal mellől.
— Köszöntelek viszontag! — mormogta félszegen.
Ung tekintete elfutott a vendégek felett. Könnyű fejhajtással fogadta a házigazda szavát:
— Ne haragítson, hogy hívatlanul és ismeretlenül házadba bejöttem, de tudtam, hogy együtt
vagytok ti hatalmas urak. És nékem mondanom kell valamit.
Lőrinc akarata ellenére is kínálni kezdte üléssel a jövevényt. Italos zavarában még boros
kupát is hozatott számára. Közben tétován szétnézett, vajjon mit gondolnak a többiek?
Ung a keze mozdulatával köszönte a hívást. Behúzta maga mögött az ajtót, de állva maradt
a keskeny, sötét mélyedés íves keretében. Egyenes tartással, felemelt arccal állt ott, mint kőből
vágott, karcsú fehér szobor.
A távolság tovább folytatódott közte és az asztalnál ülők között, míg régi elszánása a lelke
néma mélységeiben kereste a szót. Most arra gondolt, amit mondani fog. Aztán, mint nagy
szárnycsapás, végig szállt a hangja a termen.
— Az Isten adott néktek a hatalomból, a király adott néktek a hatalmából és ez kötelez!
A főemberek hökkenve, felmeredt fejjel ültek most a sok ingó gyertyafényben. Még a
kőszegi közönyös, önző képe is elváltozott. Urlandus lovag, aki semmit sem értett az egészből,
feszülten nézte hol a barátot, hol az urakat. Jó időbe telt, mire az arcuk kifejezését megint
megkeményítették.
Ákus úr lassan előbbre dűlt ültében, két csontos nagy ökle ugy feküdt az asztalon, mint két
göröngyös, szürke kő. Durva homloka egyre vörösebb lett. Hirtelen felmordult:
— Mit tűritek, hogy eme barát itt leckéztessen minket?
Ung pillantása súlyosan ütődött hozzá. A többiekhez fordult.
— A körulvaló idegen tartományokban azt tartják a fejedelmek és népek, hogy elmult
Magyarország. Osztozhatnak a prédán. Ne keltsen hát ellentétet avagy zavart senki idebenn,
mert bizony rossz szomszédaink hasznára cselekszik és ellenségeinket szolgálja.
— Ez néktek szól, főemberek, — sipákolta félhangon a keshedtképű.
— Hogyan bátorkodik! — ordította Ákus úr. — Mi senki szolgái nem vagyunk! — Egészen
elöntötte a düh. Az asztalon felfele mozdult a keze, de nem nyúlt mindjárt oda, ahova akart.
Egy darabig csak tapogatott a levegőben. Félelmes kurtákat nevetett hozzá. Végre elkapta
maga előtt a gyertyát és kiemelte a tartó vasszögéből.
— Meggyujtom a kámzsáját! Hadd lássuk, elfut-e, vagy akkor is úgy áll majd veszteg, mint
viaszgyertyaszál?
Az urak torkán akadt a lélekzet. Szokatlan látnivaló készült. Mind tudták, hogy a
vadhatalmas Tátika öccse megteszi amit mond.
A rettenetes csendben, begörbített térddel, kegyetlenül közeledett Ákus a baráthoz. Az égő
gyertya lassan haladó lángja felett, már nekivadultan fenyegetett a részeg ember két kidülledt,
véreres szeme.
Az ajtó mélyedéséből egyszerre megváltozott, mozdulatlan arc nézett rá. A hátraszegett fej
kiálló arccsontjai alatt, a behorpadt vonásokban, a sötét szemek vágásában, a felemelt áll
büszke hajlásában valami ázsiai volt most. Egy régi származásnak néma méltósága.
Ónos zsibbadásban bámészkodtak oda az urak és a foglaló törzsekből valók vérén tompán,
tudatlanul, átborzongott a multak emlékezése.
Ákus visszahőkölt a lobogó gyertyával.
A barát finomvonalú szájának megfejthetetlen mosolyában elővillant most egy pillanatra
hatalmának rejtélye.
— Honnan jött ez? — kérdezte elfeledkezetten kőszegi rokonától Urlandus, a német lovag.
— Honnan jött?
Ung arra fordult!
— Mi magyarok onnan jöttünk, lovag, ahonnan a nap jön. — Mégegyszer meghordozta
tekintetét a megvilágított arcok felett. — Ezért is csatázunk a sötétségek ellen! Mindíg... most
is, mikor ily nagy szerencsétlenség idején a kapzsiság és gonoszság kiöntött medréből és
eláradozik védtelen kolostorok, udvarok és kunyhók pusztulása felett.
Többen indulatosan közbekiáltottak. Ung hangja ércesen csengett:
— Hajlítsátok erőtöket, ti hatalmasok, a hazatérő királyi akarathoz, legyen egyetértés
köztetek és a szegénységre jutott nemesek sokasága között, az ínségben sínylődő,
nyomorúságos népnek pedig békességet és igazságot adjatok!
Odakinn megint megrohanta a vihar a házat. A boltozott ajtótorokba besüvöltött a légvonat.
De Ung nem erre figyelt. Hozzá egy messze, kaposvölgyi kis dülőföld felől fújt most a szél. A
hangja, mint elszálló szárnycsapás, mégegyszer hallatszott a csendben:
— Valamikor régen áthaladt a vetésen az Úr. Ezenképpen az ő járása megszentelte e világon
a búzaföldeket. És ti emlékezzetek rá, hogy a kalászokban azóta benne foglaltatik mindenki
mindennapi kenyere.
Kinyujtott keze oldalvást megnyitotta az ajtót. A pitvaron már távolodón csikordultak a
kövek.
 — — — — — — — — — —
1937 április 2-ára virradó éjjelen itt szakadt meg az írás.
Tormay Cécile nemzete számára a magyarság ősi küldöttjét akarta örök időkre élővé tenni,
hogy az minden szenvedésen át mutassa az utat. És mikor mi, akik itt maradtunk, utána intünk
és tovább megyünk az úton, felidézzük egy régi mondását:
„Nem tudom az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más. Mindegy. Ha
töredék marad, még a töredék is tanúskodhat.”
— — — — — — — — — —

Aztán csend lett.

Mélységes, tompa csend.
A füstöt szálladzó gyertyalángok közt valami átérhetetlen, nagy üresség támadt azután, aki
elment. A levegő súlyos volt, mint mikor vihar lóg benne.
Félmámorukból döbbent álmélkodással, nehezen ocsudtak az urak. A csend kövén lassan
köszörülődött nem együkben a háborgó indulat. De még nem volt erejük lerázni magukról az
ősi arc igézetes tekintetét. A kupák fölé kornyadozva, bosszusan rándították megrestült
vállukat, mintha semmibe akarnák lódítani mindnyájuk emésztő gondját.
A lenhajú Urlandus lovag nyelve oldódott meg elsőnek. Mindahányuk szóba nem érő
gondolatát mondta ki:
— Veszedelmes bűbájos ez a barát. Rontást tud tenni a szemével.
— Mit érted te ennek a szemét, — horkant fel Lőrinc úr, — szilaj puszták messze vihara
kavarodik benne.
Felragadta cinkupáját. Sarkantyújához verte. Aztán mintha cselédszolgáin akarta volna
hűteni oktalan felforrott bosszúságát, rájuk rivalt:
— Korbács kell nektek! Szátokat tátjátok mihasznán és a bor kifogy a kupákból.
A szolgahad lelkendezve ugrott. Nagy vödrökben hozták a bort.
A keshedtképű rákacsintott a fekete Omodéfira. Omodé kisebbik fia két tenyere közé fogott
fejjel tűnődött bele a füstjével küzködő gyertyalángba. A Gyovad nembeli Dancs üres kupájával
kongatta az asztalt. Rojtos bajszából úgy csöpögött a bor, mint polyvás zsup ereszetéből a
szennyes tavaszi hólé és kis erekben folyt le a szakálán. Olykor némelyik eltévedt csöpp
beleszercsegett a szavába:
— Igaza van a lovagnak, veszedelem vagyon eme barátnak erejében. Sok tájakon térül-
fordul és mindenhol varázskodással zudítja ellenünk a kósza nemeseket, portájukról kipörkölt
jobbágyokat és mind a hontalan szédelgő, aljanépet.
— Hisz imenten éppenhogy a békességet prédikálta. Egyakaratú megegyezést király úr
szándékával és segítő kézadást egymásnak magyari népek nagy bajában, — vetette ellene
Menyhért comes fia, Lőrinc úr.
A főemberek alázott gőgje berzenkedőn csattant fel.
— Mi dolog az, hogy ilyen semmicske barát oskolázzon bennünket? — hallatszott innen is,
onnan is.
Az egyik Zádor nembeli gúnyos hangja süvített közbe:
— Nincsen szükség arra, amit ez cselekszik. És mit tészünk vállunkra gondot az ő
országjárásának miatta? Széles az út, a hadak igencsak kitaposták. Kátyu is sokasodik bőven,
ki hírével, szavával mihamarább benyelje.
— De még sűrűbben sokasodnak a hívei, — emelte fel fortélyosan settenkedő szavát a
keshedtképű. Mint megduzzadt bércivizek áradása, úgy hömpölyögnek a nyomdokán. És emez
álnok barát maga ébresztgeti bennük hatalmuk eszméletét. A zalavári apátság udvarán tulajdon
két fülemmel hallottam, amikoron bizgatta a nyugtalan szorongó sokaságot, hogy mitől se
tartanának ők az erősebbek, mert ők vannak többen.
Hernand úr, a kőszegi Henrik gróf fia, megcsillogtatta a gyertyalángokban drágakövektől
szikrázó gyűrűit. Mintha távoli bilincsek ígéretét zörgette volna az összecsörrenő gyűrűkben:
— Országháborító ez! — berzenkedett fel. — Ítélőszék elé kell idézni! Vasörvöt a nyakára,
mint veszett állatnak.
Lőrinc úr nem hagyta rá:
— Papi ember, comes uram, az Egyház ruháját hordozza. Ennek okából csakis püspökök és
apátok széke idézhetné maga elé.
 A keshedtképű már készen is volt a válasszal. Sanda fortélyosság és ártó indulat fűtötte
minden szavát:
— Azután ugyan miféle barát is volna emez? Úntalan csak e földi ország javát hánytorgatja.
Istennek országáról árva szót sem ejt. A sümegi piactéren pediglen éppenséggel pogány
eleinknek nagyságát dícsérte, hogy senki őket meg ne tagadja.
— Ha előbb szavát fogadtuk volna! — dörmögte a bajuszába Lőrinc úr, de már a
keshedtképű tovább tódította szaporaszavú beszédét:
— Megvárnátok-e nagyuraim, hamíg egybeharangoz itt mindeneket Dráva vizétől Duna
árjáig, Bakony rengetegétől a bérces felsővidékekig? Ellenetek ingerli a királyt, akinek talán
vagyon is oka, neheztelni rátok. Felbujtogatja a népeket és kipörköl a váraitokból, melyeket
még megkímélt a tatár dúlása.
Lőrinc úrnak még mindíg volt mentsége:
— Nem rombol ez, épít, úgy ver a hír róla. Királyné asszony földig tarlott segősdi várát is
újra rakatta, tornyosabbra, mint valaha volt.
— Magának rakatta. Mi ellenünk, — zördült bele Dancs úr, akinek tekintete homályosodott
már a buzgón kortyolt bortól.
Mizse fia, Szerafil, Vöröskővár ura, szótlanul ült eddig. Eltemhedt testét az asztalnak
támasztotta és vizenyős szeme tétován úsztatta tekintetét a gyertyaláng udvarában. Ormótlan
keze begörbült ujjaival, mint esetlenre hízott pók, ült szakálla rőt hálóján. Most felállt és
botladozó léptekkel dűtötte magát az ajtó felé. Tán, hogy elnehezült, borgőzös fejét élessze az
éjtszakai fuvalmak híves gyolcsaival.
Ahogy az ajtó nyílt, falánk sietséggel furakodott be a szél. Kormot tépett a hajladozó
gyertyalángokból és elkergette a szúrósan szürekedő álmosságot az ivók szeméből. De a fehér
barát mögöttük imbolygó árnyát nem tudta elverni. A fekete Omodé fia újból ráterelte a szót:
— Váltsuk magunkhoz a lelkét úgy, miként a szolgálatját. Ejtsük meg aranykelepcével.
Hurkoljuk meg mézes beszéd pányvájával.
Vérontó Ákus úr erőszakos nyers arcát elöntötte a méreg:
— Kóborló barátra akarod bízni magadat? Kezet csapnál vele, aki nem a mi fajtánk? Ki
tudhatná, tán kósza kún ember ez az atyafi, úgy olvasom a szeme vágásából. Vagy holmi
útszéli bitók alól szalasztották el!
A kőszegi gróf megint kimérten emelintette gyűrűs kezét, de gyulladt szemében düh
fortyogott:
— Lőrinc uram, — fordult a házigazdához, — parancsolója vagy itt sok darab földeknek,
kergesd el eme tájakról kemény tilalmazással.
A keshedtképű még fanyarabbra húzta fancsali ábrázatát. A tekintete is mondta, hogy mind
e hatalmas és zsarnok indulatú főemberek rossz nyomon űzik a vadat:
— Bizonnyal mondhatom, hogy sok pántos ládáitokban nincs annyi aranymarha, miért eme
sárhoz ragadt barát vásárra vinné a lelkét. De kevés a fegyveretek is ellenében, mert
kopjáknak, kardoknak és fent kaszáknak egész erdeje szálasodik fel egy szavára. Többen
vannak, mint ti. De csak emez egyet kell kipusztítani közülük és szerteszóródik sokaságuk, mint
szélsodorta polyva.
Elhallgatott. Csend ülte meg ismét az ebédlőház sűrű levegőjét. Többen összesúgtak.
Seppegő nesszel folyt a tanakodás. De már piszkos szürkébe pálladzott az éjtszaka és a
pitymallat kengyelfutó szele zörgette a hólyagos ablakok ólomkarikáit. Az alig kezdődő
derengés rázó didergésében a leveletlen fák ágai ösztövér ujjaikkal kaparásztak rajtuk, míg
benn úntalan csak az egynek vesztére kerestek új meg új módot a bortól ködösödő elmék. A
tövig égett gyertyák pereme felszálkásodott és olvadt viaszuk nehézszagú, sápadt tócsákban
terpedt el a tartók kormos szöge körül.
Most egyszerre felugrott vérontó Ákus úr. Megsűrűsödött benne a vér és a düh. Nem
türtőztethette tovább magát. Székét hátrarúgta, feldöntött kupájából dűlt a vörös szőlőlé.
Göröngyös, nagy ökle veszettül csapkodta az asztal döngő tölgyfalapját, hogy mint a
vérharmat, fröcskölt szét alóla a kiömlő bor:
— Szégyen, hogy ennyi szót vesztegettek egy hitvány barátra! Tán nincs elég mély odú a
váratokban, ahonnan se szó, se szag fel nem szivárog az arasztos penész alól? Vagy nem
tudnak hallgatni az erdők? Tévedjen csak az én tájékomra, elbánok vele!
Visszaroggyant a székére, amelyet szolgálatra készen tolt alá a mögötte ácsorgó cseléd. Az
urak elismeréssel pillantottak rá.
 — De ha északnak venné útját? — kérdezte Herrand úr.
— Az más dolga lesz, — mordult vissza Ákus úr.
Nyílt az ajtó. Mizse fia, Szerafil úr tolakodott be rajta, féloldalt taszítva nagy testével maga
előtt a nyikorgó szárnyat. Az urak mind feléje fordították tekintetüket. Szinte egyszerre
mondták:
— A te dolgod lészen örök pecsétet tenni a fehér barát szájára, ha netalán a te tájékodra
vinné az útja.
— Hanemha emez is nem mindétig az asszonynépeket hajkurászná, — pöccentette még oda
csúfolkodón a Gyovad nembeli Dancs úr. A fekete Omodé fiak, a sárvári urak, a keshedtképű,
meg Akus úr is egyszerre kiáltoztak felé. Mizse fia, Szerafil úr már ott ült a helyén. Boltozatos
koponyája, bozótos álla előremeredt, mint vadkan sörtés feje. Némán nézett maga elé és
begörbült ujjaival gereblyézte rőt szakállát.
Az urak is elhallgattak. Rápillantottak, azután összenéztek:
— Ez majd elvégzi.
Kinn hallgatott az elborult táj, mint hant alá zárt halott. A csend beleüvegesedett az
ólomszürke derengésbe.
Messze a kálvölgyi udvarháztól kis fegyveres csapat várta Ungot, hogy bátorságos járása
legyen ösvényein.
Valahol az enyésző éjszakában hajnali harangot verdesett a szél.

IX.

Reggelre dér lepte be a mezőt és a réteket. Őszbecsavarodtak a földek gyéren torzsálló

hajszálai. A nap bújdosó felhők közül tekintgetett le rájuk.
Az erdőszélen elhagyott monostor falai rogyadoztak. A kápolna még ép volt, de széljárta
tornyában dermedten lógott most a harang.
A napfény betérdelt a nyitott ajtón a kápolna pitvarába, aztán térdenállva kúszott beljebb a
hideg földekről s meg-megbotolva az egyenetlen kövezet gödrösre vásott kockáin, akadozva
húzta maga után aranyszínű fátyolát végig a templomhajón, fel egészen az oltárig és ott
tündöklőre gyúlt a kereszt szikrázó ércén.
Ung leborult a nap szétomló aranyfátyolába és mélyen elmerülve imádkozott. A némaság
hidegfényű, fázós ragyogással állta körül. Imája nem tudott szabadon fellebegni a tiszta
magasságokba. Borzongón botladozott a földön, mintha ólmos eső csapzott volna szárnyaira.
Valahonnan, a bizonytalan homályból mögüle, arnykezek nyúltak és riasztón tapogatták körül.
Ung úgy érezte, mintha valami nevezhetetlen és testetlen rémség kúszott volna utána abból a
kálvölgyi udvarházból. Maga sem tudta, hogy mi. Csak sejtette, hogy ott van mögötte. Nyirkos
fuvalmat lehelt rá, mint odvas völgyszurdokok poshadt mélysége. Egyre újra kezdett imákkal
erősítette magát. Próbálta elhessegetni a balsejtelmek árnymadarait. De azok váltig csak ott
huhogtak mögötte... Most hirtelen, mintha még testet is öltöttek volna. Ung riadtan eszmélt
mély rémületéből... Elérték volna a láthatatlan üldözők?... Nem. Már tisztán hallotta. A nyitott
ajtón át lódobogás verődött be hozzá.
Kereszttel jelölte magát és felállt. Jodok jutott eszébe. Alighanem az atyafi tér vissza a
lovakkal, amelyeket patkolni vitt, hogy az udvarház előtt megváltak egymástól. Keveset várt.
Újra feszülten figyelt. Már tisztábban hallotta a közeledő zajt.
Mégsem lehetett Jodok. Az érkezők többen voltak. Egész lovascsapat ügetett a kápolna felé.
A lovak patkója keményen dobbant az őszi zimankótól kérgesre gémberedett úton. Fegyveresek
voltak. Nagy csörömpöléssel szálltak nyeregből. Ung az egyik ívtartó oszlop mögé húzódott.
Most otromba nagy test takarta el az ajtón beáradó napot. Percre megsötétedett a kápolna.
Valaki oldalvást tolta be magát az ajtórésen. Lábujjhegyre lépkedve, imbolygón, lompos
járással jött befelé. Ung láthatatlanul figyelte.
Rőthajú, vörösszakállas, ormótlan, elsúlyosult testű férfi tért be a kápolnába. Nagyrangú
főember volt, drága de elhanyagolt köntösben. Kísérete a kápolna előtt várakozott rá.
Ung le nem vette róla a szemét és amint a kápolna megint kivilágosodott, megismerte.
Lőrinc úr asztalánál látta a többi közt a kálvölgyi ebédlőház borgőzös, gyertyacsillagos
félhomályában.
 A főember nagy, vörös állat lomha mozgásával haladt előre. Az oltárnál térdreroskadt és
imádkozni kezdett. Töredelmes, mély magábaszállással könyörgött. Közben nagyokat sóhajtott,
keservest nyögött, mintha már előre kóstolgatna a kárhozat rávárakozó kínjaiból. Öklével
döngette földig kornyadozó, boltozatos mellét. Teste láthatatlan lidércek nyomásától rázkódott.
Két kezét felnyujtotta a mozdulatlan kereszt felé, mintha várná, hogy lehajlik hozzá és segítőn
felemeli a láthatatlan lángok marcangoló poklából. De a kereszt állt tovább mozdulatlan,
hidegen szikrázott rajta az őszi nap. Az imádkozó újra magába roskadt és kétségbeesett
vergődéssel tördelte egymásba kulcsolt kezét.
Ung szívében szánalom bomladozott. Kínzó volt neki ez a látvány. Bárcsak jött volna már
Jodok, de az atyafi még egyre váratott magára.
Most felállt az imádkozó az oltár előtt. Tán könnyített valamelyest a lelkén. Kifelé indult a
kápolnából. Amint az oszlophoz közeledett, amely mögött Ung várakozott, a lassan oldalvást
kúszó napfény éppen ráesett a fehér kámzsára és a főember észrevette.
Ő is megismerte Ungot. Imbolygó lépte egyszerre elakadt. Tétova szeme álmélkodó, üveges
merevséggel állt meg a baráton. Aztán valami furcsa lobbanás zavarodott benne. Szája is
mozdult a vörös bozót közt, de hang nem jött ki rajta. Pedig mintha szólni akart volna. Ám
lomha nyelvén nem született formába a vajúdó gondolat. Egy szempillantásig még merőn nézte
Ungot, aztán düllöngő, lompos kullogással ment kifelé.
Ungot is megfogta a látvány különös igézete. Mire kilépett a kápolnából, a lovasok már
nyeregben ültek. Elől a nagytestű uruk. Távolodóban voltak az erdős hegyhátak irányában.
Akorra ért oda Jodok testvér a két lóval. Látta nyeregbe szállni a vitézeket s ő is hosszasan
nézett a távolodók után. Ung hangja rezzentette fel:
— Nem tudnád, ki volt eme főember? Lőrinc úr udvarházában láttam a lakomázók között.
Az atyafi készségesen válaszolt:
— Úgy mondják, igen gonoszindulatú nagyúr, ádáz sanyargatója a szegénységnek. Mizse fia
Szerafil a neve és a hatalmas Vöröskővár ura.
Nyeregbe szálltak ők is. Azon az úton haladtak, amelyen a vöröskői nagyúr már messze járt
előttük kíséretével. Nem volt sietős útjuk. Ung pillanatra meg is állt, míg benyúlt a tarsolyába.
Jól esett neki a késő őszi nap simogatása, amint langyosan lefeküdt az út oldalába, mint nagy
járástól megfáradt vándor.
A barát csendesen mélázott maga elé. Az aranyverőből régi, boldog napok sugárzása nézett
vissza rá. Egészen beléfeledkezett a multba és önmagától szabadult lelke nem is tudta, hogy
soha nem lehet már úgy, mint valaha volt. A ló, amelyet alig fogott, botlott a barázdás árokká
tiport úton s gazdája nagyot zökkent a nyeregben. Ez visszarántotta az őszi nap fanyalgó
valóságába. Egyszeriben seregestől szállongták körül a gondok fekete madarai. Tervek
kódorogtak a fejében. Az ilyen néma nyugovású tájak mondottak neki legtöbbet az országnak
és népének halálos nyugtalanságáról. Van-e olyan iratos szere a világnak, amelytől épre
sarjadnak a szörnyű sebek? Karjait tőből vagdosták el. Sérült minden tagja. Törzsét rostává
tépték a tüzes nyilak. Buzog-e még élethajtó nedvesség a gyökereiben? A királyra gondolt.
Lelke egyik néma lapjára törölhetetlen vonásokkal edződött be annak a szomorodott hatalmú,
megcsüggedt lovasnak a képe a sajómenti rengetegnek futó fáklyalángoktól tályogos
éjtszakájában.
Hátrapillantott. Jodok engedelmesen poroszkált a nyomában. Most, hogy társa
visszatekintett rá, szólásra bátorodott:
— Minemű szándékaid volnának testvérem, már ami az útnak irányát illeti?
— Én arra megyek, amerre a baj szólít.
— Baj az most mindenhol vagyon sereggel és meg nem fogyatkozik mindétig, — mormogta
az atyafi és megvakarta a tarkóját.
— Ahhoz menjünk hát, — mondta Ung, aki minden bajoknak orvoslója. Úgy vélekedem,
térjünk Fehérvárnak.
Jodoknak felcsillant a szeme:
— Oda iramodtak sebes futamodással néminemű udvari hírhordók is.
Ung vékony szájaszélén mosoly játszott:
— Jól hallottad Jodok testvér. Fehérvárra igyekszik a király. Néki kell elsőbbet számot adnom
sok dolgaim végzéséről.
— Akkor szorosabbra fogd keveset a kantárt, Pál testvér, mert nem volna illendőséges, hogy
Király Felsége várakozzék tereád.
 Ügetésre fogták a lovakat. A várúr és nagy csörömpöléssel haladó kísérete már eltűnt előlük.
Az út kanyarodót vett. Odébb csalitosok váltották a nyájban állongó fákat, jeléül, hogy
hamarost erdőséges részek kezdődnek. Ilyen csalitos zöld kárpitja takarhatta el szemük elől
Szerafil urat és fegyveres szolgáit.
Ung és szerzetes társa nem sok ügyet vetettek rájuk. Maguk is bekanyarodtak a fák közé. A
napfény aranyporrá törve permetezett le a gyérlombú fakoronákon át. Szőke fénypillangók
telepedtek Ung arcára és röppentek hirtelen tova. Jodok porlepte, nyűtt kámzsája aranyszőttes
köntössé szépült.
Jó darabot ügettek így. Sokasodtak a fák. Sűrűsödött a csalitos bozót. Ung lova egyszerre
riadtan kapta fel a fejét. Füle figyelmesen előre feszült. Nemes nyakán remegtek az inak. Az
atyafi is rántott egyet lova zabláján. Az állatok nyugtalan toporzékolással álltak meg. Jó
távolból, ahol jóformán erdővé gyarapodtak már a fiatal sarjadék fák, baljós lárma kiáltozott át
hozzájuk.
Figyeltek. A zaj mind éktelenebbre dagadt. Szívhasogató sikoltozás kavarodott egybe
fegyverek rekedt zörgésével. Dobogott a föld. Gallyak recsegtek, száraz ágak pattogtak. Olykor
szinte állati üvöltés bődült közbe. Lónyerítésre durva szitkok jégesője kopogott. De az egész
összevissza zajgáson túlharsant valami keserves, asszonyi sivalkodás. Kisvártatva már inkább
csak ez hallatszott. És mintha lassudan távolodott volna.
— Néminemű tatárportyák kóboroltak volna el eme tájakra? — vélte Jodok testvér, —
istentelen szokásuk, hogy asszonyszemélyeket ragadnak magukkal sátraikba.
Ung már sarkantyúba kapta a lovát. Vágtában kiáltotta vissza az atyafinak:
— Akárki fajták légyenek, testvéreim kiáltoznak ott halálos bajban.
Vitte a lova erős iramodással. Jodok nagy igyekezettel loholt a nyomában. Az út néptelennek
látszott. Csak a sűrű homályából sóhajtott ki nagynéha egy-egy elfulladt nyögés. Most egy
dombtetőn elővillant a fák közül a vöröskői várúr csapata. Messzire nyargaltak már. És mintha
megszaporodtak volna? Ezek ütöttek tán rajta a kósza tatárokon? De mért hallották akkor azt a
keserves asszonysikoltozást?
A domb hajlása elnyelte a vágtató csapatot. Ung lassabbra fogta a lovát. Jodok fráter
nagyokat szusszant mögötte. Homlokán veríték gyöngyözött, pedig csípősre fordult már az
alkonyatba hajló őszi délután.
Léptetve mentek és oldalvást a csalitost tartották szemmel. Amint Jodok hátrapillantott,
észrevette, hogy emberfő óvakodik elő nagy vigyázattal a bozótból. Szavára Ung is figyelni
kezdett. Szélringásra fehéret villantott a megrebbenő, sötétzöld homály.
A búcsúzó nap mégegyszer kiragyogott a bíboros felhőkárpitok közül és mintha minden
aranyát Ung fehér kámzsájára loccsantotta volna.
És egyszeribe megélénkült a néma bozótos. A tüskés bokrok közül asszonyok tápászkodtak
elő. Arcukon, kezükön, véres írást szántott a tüskék hegye. Voltak köztük egészen zsenge
hajadonkák is. Gyönge mellük még alig halmadzott a durva gyolcs alatt. Éltesebbek is
lézengtek elő a homály oltalmából. Szemük törtfényű ablakán elsanyargatottság könyökölt ki.
Görnyedt hátukba belegémberedett a hajlongó alázat.
Ungnak torkát szorongatta a forrón felbuggyanó szánalom. Jodok szólalt elsőbbet:
— Néminemű megkésett tatárok ütöttek rátok tüzes portyával, vagy kóválygó martalóc
hadak tépáztak meg meg ilyen csúfságosan?
— Ha tatárok voltak, — zendült melegen Ung szava, — utólszor tett próbára az Úr. Adjatok
hálát neki, hogy leveszi rólatok a csapást.
— Úgy vagyon, — tódította Jodok, — a dúló tatárok mind egyképpen hazatakarodnak távol
tartományaikba.
Roskadt öreg ember furakodott elő a megtépett asszonyok sorából. Arcán annyi volt a ránc,
mintha hálót borítottak volna rá. Hangja csukladozott, akárcsak rogyadozó térde:
— Tatárnak nyomát sem látni már sok napi járásokra. Hallottuk, hogy Isten küldötte számos
vidékekre meghozta már a szabadulás hírét. Néminemű fehér barát járja eme tájakat, aki
bizodalom magvát szórja szét a megrendült népek között. Éppen Te volnál az uram, úgy
gondolnánk, annak okáért is merészkedtünk elő.
— Dehát ki tett véletek ilyen kegyetlen csúfot? — kérdezte Ung szánakozón.
— A martalóc hadakat Sümeg alatt ugrasztották szét, — bizonykodott Jodok. — És csak az
imént haladt el emez úton Mizse fia, Szerafil úr, nagyhatalmú főember számos fegyveres
kísérettel.
 A vén embernek félelem fakult a hangjában.
— Hát éppenséggel ő maga volt a csúfottevő. Gonoszabb ez dúló martalócnál, gyilkos
tatárnál. Bizony kegyetlen gyönyörűségét leli emez elvetemedett főember a kínoknak
fintorgásában. A megcsigázott tagok kalimpálása azonképpen deríti kedvre, akár a vásári, dévaj
bohóságok. Legtöbbet pediglen az asszonycselédek miatt vagyon a riadalom.
Ungot fojtogatta az undorodás.
— Asszonynépeket sem átal sanyargatni?
Az öreg reszketőn ingatta a fejét:
— Azok más kedvre kellenek neki. Mert szüntelen mohó és gerjedt, akár a buja szarvasbika.
Öklel, miként bőgéskor ama nekiszilajult dúvad. Úntalan új prédát áhít a falánksága. Vagyon
egy fertelmes kerítője is, bizonyos ormótlan púpú, sandanézésű törpe. Pogonya névre hallgat
az idomtalan féreg. Az kufárkodja össze urának a prédát, lányt, asszonyt, zsengét, korosabbat
elegyest. Olcsó a vásár, rettenetes a nyomorúság. Olyan is van, aki életét vásárolja meg
szégyennek vetett gyermekével vagy hitestársával. Dehát mit is tehetünk? Ha széles kedve
kerekedik a nagyúrnak, meghajtatja asszonyokért a falvakat és az erdőket, aki ellenszegül,
karókról nézheti pokolbeli kínok közt üvöltve, hogy verik fel kopjanyéllel, áztatott kötéllel a
nyomorult asszonynépeket Vöröskőre.
Ung szomorú szeme Jodokra tévedt. Látta, hogy az atyafi ökle marcona szorongatással
birkózik kardja markolatával. Ung is alig bírt keserű háborodásával. Úgy érezte, hogy a vad
ázsiai orkán dúlásánál éktelenebb veszedelme az országnak emez elfajult hatalmaskodás,
amely nem kívülről származott, hanem belül kezdte ki rothadásával. Határtalan szánalom szállt
a szívébe. Balsejtelmek szorongatták. Elbír-e vajjon szavának és hitének minden ereje
bajoknak és átalkodott bűnöknek ilyetén sokaságával. De azért bíztatón szólt a lova köré
sereglőkhöz:
— Legyetek bízó szívvel. Járuljatok nevemben a zalavári apát úrhoz. Segít legkiáltóbb
bajotokon.
— Hát nem retteg eme szennyes parázna a kárhozat tüzétől? — csordult ki most Jodok
fráterből a visszafojtott méltatlankodás.
— Retteg ám, — mondta az öreg, — még a mások kárhozatától is. Mert felettébb kegyes úr.
Mindíg misét imádkoztat azokért, akiket halomra öldöstet.
Ung némán mélázott maga elé. A nap az ég peremére bukott már és vér futotta alá tüzes
nagy szemét, ahogy búcsúzkodón visszapillantott ezekre a romladékemberekre. Régi történet
járt a fejében, tűz körül mondották el neki a visszaszállingózott népek, amikoron ama Tátika
nevezetű főember bűntevéseit keseregték. Az ő sziklafészkétől nem messzire lakozott kis
várában egyetlen cselédszolgájával néminemű hirtelenharagú úr, akinek sok ártatlan halál
terhelte lelkét. Ezt a gonosz öldöklőt úgy sujtotta az Úr haragja hogy mögötte meglátszott
mindazoknak a lábanyoma, akiket vérszomjas indulatában megölt. És egyre sokasodtak
mögötte a jelek. És a lábak emlékét őriző üres nyomok megindultak s követték minden lépését.
Végezetül már nem mert csak gránitra lépni, meg kemény és síma kövekre, mint a márvány.
De ezeken is látszott a nyom, mintha nedves lábak tapostak volna rajtuk. És amaz úr rettegett
lábával a földet érinteni. Szörnyű szorongások közt kuporgott köntöse szárnya alá rejtve
saruját, míg vezeklő bűnbánattal engesztelést nem tett sok gyilkolásáért.
Ez járt most Ung fejében és a lézengő véres árnyak olyanok voltak körülte, mint a vöröskői
főember megéledt, vádoló nyomai. Egyszerre átvillant lelkében a szándék, hogy fellátogat a
nagyúr várába, hátha igazabb utakra tudná téríteni.
— Induljatok csak most Zalavárba, — mondta nyugtatón a körül állongóknak — magam
pediglen módját keresem, miképpen fordíthatnám el rólatok eme nagy próbáltatást.
Kereszt jelével intett búcsút a hálálkodóknak. Azután az erdős halmoknak fordította lova
fejét. Azon az úton haladtak, amelyre Szerafil úr elnyargalt kíséretével. Estébe fordult már,
mikorra elérték a dombtetőt. Völgynek ereszkedve hatalmas erdőség alján kétfelé ágazott az
út. Egyik nekivitt egyenest a sötétlő rengetegnek. Az útvilla hegyében megállították lovukat.
Ung Jodokra tekintett. Az atyafi már régóta szótlanul meredt maga elé, mint aki vívódón forgat
fejében valamit. Most rátalált gondolata a szavak ösvényére:
— Megmaradsz-e mondott szándékodnál, Pál testvér? Imenten az út is kétfelé osztódik
lábunknál és nehéz választás elé állít.
Ung tétovázás nélkül felelt:
— Térüljünk csak balkézt, egyenest az erdőségnek. Elhatároztam, hogy szólok ama vöröskői
főemberrel, ha szerét ejthetem.
— Imént még Fehérvárra készülődtél — vetette ellene Jodok.
— Mire a király megtér koronázó városába, magunk is ott leszünk — nyugtatta meg Ung.
Jodok feje mellére csüggedt:
— Nem véled-e, Pál testvér, hogy egy napon meg is kellene térni békés monostorunk
csendjébe Irug hegyén? Kenyerem volt hajdanán a vitézkedés, most mégis megfáradtam rövid
napoknak alatta. Nem is a karom ereje ernyedt el, hanem a szívemé. Bizakodol, hogy két
szegény atyafi valaha is győzedelmeskedhet ennyi sok gonoszoknak ellenében?
Ung arcán fény csillant:
— Ki az Úr erejének fegyverét, az igazságot suhogtatja, pusztul az elől minden gonosz, mint
szétomló pozdorja.
Jodok csak mindegyre csüggedezett:
— Félek én, fráter Pál, emez éktelen nagy erdőségtől. Veszejtő árnyakat hány felém. Nagy
baj leselkedik ottan reád. Szüntelen csak ezeket forgatom én most elmémben.
— Imádkozzál, Jodok testvér — mondta csendesen Ung.
Jodok tovább békétlenkedett.
— Az imádság is akadozik nyelvemen. A kegyes szó belésuvad a gonosz sejtelmek
kátyújába. Azokról sem hallgathatok, hogy amíg a lovakkal jártam, néminemű suttogások értek
el hozzám. Igaz, csak úgy félfüllel neszeltem, hogy amoda a kálvölgyi udvarházban a te
vesztedet megtanakodni járultak egybe a főemberek. Talántán éppen eme Mizsa fia Szerafil úr
esküdött pusztulásodra. Térjünk vissza szelíd hajlékunkba, testvérem, mégegyszer is csak
ebben a vélekedésben vagyok.
Ung ráemelte mélytekintetű szemét az atyafira. Ez a pillantás nem ismert ellenkezést:
— Bertalan püspök azért küldött el engem, hogy eme tájakat járjam és erősítsem a
bizodalmukban fogyatkozottakat. Láttál-e ezeknél esettebbeket? Messze vidékek kegyetlen
sanyargatója pediglen itt lakozik emez erdőségek között. Oda kell mennünk a vöröskői úr
városába.
Már fordította is lova fejét és indult az erdőnek vágó ösvényen. Jodok is vele. Az éjtszaka
sötétje együtt borult rájuk a rengetegével.
Elsőbbet még világított valamelyest az út az erdő gyéresében. A hold fellegekkel birkózott s
mikoron olyikat maga alá gyűrte. Óriás fekete árnyakkal nyúltak feléjük a fák és fekete
pillérekkel forogtak körültük. Majd megint elbújt a hold és a törzsek sötét fallá folytak egybe,
amelyen semerre nem mutatkozott rés. Az éjtszaka vastagfalú mély börtöne állta körül őket. A
szurkos sötétségben nem folytathatták tovább útjukat. Nagy üggyel-bajjal megkötötték a
lovakat. Maguk is lepihentek és szürkületig váltva vigyázták egymás álmát.
Másnapra kelve ólmos zegernye csapkodta az utakat, mire Jodokkal a várhegy alá érkeztek.
Nehéz útjuk volt a Bakony vad rengetegén át, százados faóriások közt, megdagadt patakok
gázlóin át. Nyesett süvegformájú hegy tetején emelkedett előttük Vöröskő vára. Jodok testvér,
aki sok éveknek előtte vitézkedő nemes ember volt, elégedetten tartotta rajta a szemét.
Egymást övező falgyűrűk közül két szögletes, zömök torony bámult le a mély szakadékba
kétfelen a széles kapubolt mellett, amelynek nyílását egészen elfödték a láncoshíd szögekkel
kivert pallói. Agyagos, kőtörmelékkel kevert vályog ragasztotta a hegyoldalhoz a testes
cölöpöket és öles keresztgerendákat, ezek támasztották és emelték a magasba kapaszkodó
falakat s a kiugró tornyocskákat. Körül a tornyokban lábtól rések futottak, hogy olvadt szurkot,
forró vizet, nyílzáporokat zudíthassanak le az ostromló ellenségre. A várhegy lejtőit legörgetett
kerek kövek sáncolták körül a falak aljáig. A falakból itt-ott nagy kőkoloncok nyomakodtak ki,
mintha odebentről kidugta volna félvállát a bástyákat tartó, busa kőóriás. Hátul
legmeredekebben szakadt le a hegyoldal. Itt állt a palotaház. Ónkarikás ablakai alámerengtek a
mélységbe és sudáran felszökő torony felhőkkel ingerkedő oszlopa állt őrséget fölöttük éjjel-
nappal. Csak nézte-nézte az atyafi a takaros várat és nem állhatta meg szó nélkül:
— Jól megerősített, biztos menedéket adó hely ez. Nagyhatalmú főember messzire
hivalkodó, megvívhatatlan sasfészke.
Annál siralmasabban bújt meg a várhegy lábánál a városka. A vár urát szolgáló míves
emberek lakoztak itten sárból tapasztott kalyibákban, roskadozó faviskókban, sövénytelen,
mezítlen udvarok közt. Sokhelyt féloldalt csúszott a tetők penészes zsupszalmája s féltől a
földre támaszkodva nagy erőlködéssel tartotta csak magát. Nyúlós, híg sár kanyargott a falak
közt, mint szennyes fekete folyó. Utcák helyett inkább árkok hasadtak a homlokukkal szinte
egymásnak dűlő házak során. Áporodott szagok páráztak elő a reves odukból. Poshadtvízű
pocsolyák mentén elsenyvedt növények sorvadoztak. Ordító szegénység sírt le mindenütt a
vedlett házfalakról. Ember alig mutatkozott. A tekintet riadtan osont el rejtezkedni készen.
Csak az udvarok mocskában állongott bambán egy-két éhségtől elcsigázott, félmeztelen
gyerek.
A várhelytől jó kőhajításnyira szegényes kolostorház kurta tornyán ázott a rozsdás
vaskereszt.
Ung bezörgetett a kapun. Bévülről bizalmatlan hang válaszolt:
— Koldulóknak mostanság zárva a kapunk. Jómagunk is Isten szegénykéi volnánk. Alig
vagyon, amiből eltengessük gyarlandó földi életünket.
— Tarsolyunkban hozzuk, ami csekélyre testünknek szüksége vagyon, — mondta Ung —
csak födelet kérünk a csontig áztató zegernyében.
— Meg istállót a lovainknak és kevés abrakot — tódította Jodok testvér.
De a kapu csak nem nyílt. A hang meg egyre gyanakodón szólt ki:
— Ki tudhatná, nem volnátok-e néminemű országháborgatók, amilyenek sok bajosságokat
szereznek emez időkben. A mi szerény jószágainkban is nagy kártevésekkel voltak már.
Ung szelíden mondta:
— Testvéreid vagyunk, jámbor barátok az Irug hegyi remeték rendjéből.
— Furcsa szerzet lehet, — kötözködött tovább a láthatatlan kapus — még ezideig nem vevők
hírüket.
— Vess hát egy tekintetet a kémlelőrésen át, testvér, — dörrent most bele Jodok atyafi
mérgesen — és szemeddel láthatod rajtunk a rendi köntöst. Társam itt egyebekben Pál fráter,
ama nevezetes fehér barát, kinek hírét bízvást hallhattad már magad is. A kegyes Bertalan
püspök küldötte őt az öt egyházakban dús Pécsnek városából távol vidékekre, hogy nyugtatná
és okosítaná a népeket eme fölöttébb zavarodott napokban.
A kapu csikorogva nyílt meg. A nyomott, nyirkos lehelletű kapubolt homályában kereszt
jelével fogadta őket a kapus fráter. Véraláfutásos, durva ábrázatú férfiú volt. Rezes bőrén úgy
ültek a barna bibircsókok, mint szőrös nagy legyek. Bozótos szemöldöke minduntalan
hegyberándult pislogó tekintete fölött. De a hangja már megszelídült.
— Benedicite, testvéreim, — mondotta — bocsássatok meg nekem az Úr irgalmáért, de
igenis háborodott az idők járása. Alkalmatosabb, ha csekélyt nehezebben tárul a kapu.
Ung pillantása némán méregette a dísztelen, komor falakat. A lovak patája dübörgőn
csattogott a kapualj göröngyös kőkockáin. Jodok felelt az atyafinak:
— Meggémberedtek tagjaink az őszi zimankótól. Áhítoznánk bizony némi tüzecske melegére.
De mondd csak, milyen néven is tiszteljünk téged, jámbor testvér.
— Szólítsatok csak Egyed fráternek, — mondta a bibircsókos s azzal megnyitott egy durván
ácsolt fatáblát és sűrű szemöldökrángatások közt nagyhangosan bekiáltott az ablakrésen:
— Euszták testvér!... Euszták! Vándortestvérek jöttek hozzánk az Úr Krisztus nevében.
Lovastól födél alá kívánkoznak eme keserves esőszakadásban.
A kapubolt végében ösztövér fráter csosszan elő. A bőre szabott szőrcsuha kalimpált rajta,
mint paszulykaróra akasztott, idomtalan zsák. Ám a szeméből jószándék hivogatott. Átázott
kámzsájukon akadt meg elsőbbet a tekintete:
— Ugyancsak megöntözött benneteket a sírósra keseredett ég. De sietőst gyujtok jótékony
tüzecskét.
Azután Jodokhoz fordult, aki a lovak fékszárát tartotta:
— Bizony emezeknek sem fog ártani kevés száraz alom. Hilárius testvér majd
gondoskodással lesz róluk.
Szólítására már jött is a fráter. Éppenséggel olyan volt, mint aminőnek neve mondotta.
Mindenfelé kedves gömbölydedségek nevettek rajta. Két orcája közepén és az álla hajlásában
pedig formás gödröcske mosolyodott. Kivette Jodok kezéből a fékszárakat. Rámosolyintott a
lovakra. Megveregette a nyakukat, végigsimított csatakos tomporukon és már vitte is őket a
négyszögű udvar világosságán át a hátsó istállószínek felé.
Közben a hórihorgas Euszták Ungot és atyafitársát vette gondozásába. Mély, sötét
bolthajtásos teremfélébe vezette őket, amely keskeny ablakréseken át kapta szűkös
világosságát. A falak mellett és a zömök, ormótlan faragású oszlopok körül nyersen vágott
kőpadka futott. Euszták fráter mély lehajlással hatalmas fatönköt igazított a kormos
vastartólábra a sátorosan kikunkorodó füstfogó alatt. Száraz rőzsét tolt alá, kovakövéből szikrát
ugratott egy taplódarabba és már pattogott is nagy ropogások közt a füstölgő rőzse. Bíboros
nyelvek táncoltak a sistergő fahasáb körül s hamarost csípős füsttel elegyest melegség kezdte
párologtatni a lucskos kámzsákat.
Euszták fráter mázos csuporban tejet állított a vándorok mellé a kőpadkára és maga is
hozzájuk telepedett. Kíváncsian mindjárt jövetelük szándékát tudakolta. Ung megmondta
nyiltan:
— Eme nagyerősségű várnak urával volna szóm. Sok háborító sanyarúságokat láttam e
vidékeken.
A fráter savanyú arca még siralmasabb fintorba rándult:
— Mizse fia Szerafil úrral volna szólásod?
— Tulajdonmagával, ha ez itten Vöröskő vára, amelyben lakozik
A fráter arca nem sok jót ígért:
— Ez itt éppenséggel az. És ama kérdezett úr is benne lakoznék. De nagy fenti gőgjében
aligha is vet ügyet efféle kóborló barát szavára. A szegénység meg éppen annyi neki, mint
szélnek a szállongó, hitvány polyva.
— Hát ismeritek eme nagyhatalmú főembert? — kottyant bele megáztatott kenyerét
nyeldesve Jodok.
A lajtorjabarát legyintett:
— Hogy esmérjük-e? Hiszen éppenséggel ő a mi urunk és kenyéradó gazdánk.
— Mely régi nagy nemzetség származottja? — kérdezte most Ung.
A fráter vértelen szájaszéle gúnyosan fittyent le:
— Úgy mondaná magáról, hogy ama nagynevezetű Gutkeled nemzetségnek ágazatja, kit
még első szent királyunk szólított be külső tartományok néminemű tornyos városából. De
nincsen emez úrban cseppenetnyi vér sem ama kiváltságos nemből. Alanti származású bizony
Szerafil úr, miképpen apja Mizse úr és emennek apja is az volt.
— De duskálnak minden földi javakban, — szólt közbe Jodok.
A fráter bólintott:
— Sok földjeik és barmaik vannak. A ládafiában meg mindennemű drágaságaik és
aranymarháik. Mert úgy vegyétek eszetekbe, testvéreim, hogy eme Szerafil úrnak nagyapja
még a királyné cselédszolgája volt és szolgáló cselédnépek voltak valamennyi ükeik. Aki a
szerzést kezdte, egy falut kapott, mert alázattal szolgált. Sose voltak vitézkedő katonák, király
hadinépei, hanem királyasszonyok tányérnyalói. Így gyarapodott nemzetségük a zsíros életben.
Míg mások harcok mezején hullottak, ezek éltek és megkaparintották a holtak földjeit.
Hűségesek voltak, de nem a királyhoz, hanem a hatalomhoz. Ezenképpen a hűtlenek földjeiből
is jussoltatták őket.
Ung feje csüggedezni kezdett, míg a barát a szót szaporázta. Szemehéja mint ólom süllyedt
alá. A fráter észrevette, hogy igen megcsigázhatta őket a nehéz út a Bakony rengetegén át. Kis
kamarába vezette őket. Afféle volt csak, mint dohos pincefülke. De jót pihentek benne a
vastagon felhányt szalmaágyon.
Csak sötéttel ébredeztek. Különös zaj szürekedett be homályos fülkéjükbe. Talán arra
neszelhettek föl. Valami elnyujtott kántálás nyekergett be. Mintha sirató éneket mondott volna
valaki csukladozó cérnahangon. Közben boroskupák csörgése zajdult és olykor tisztán hallották,
amint a kantából az öblös kupákba csordul a bor.
Jodok a fejét csóválta:
— Ezek az emberséges fráterek is szokatlanképpen tartják a hórákat. De eme Hilariusnak
almaorcájából menten sejthettem.
Felserkentek. A világosság a boltozatos terembe szólította őket. A gyertyák fénye erősebb
volt itt az őszi nap szürke derengésénél. Látták most, hogy a belső bolt alatt két töppedt oszlop
között vastag faderéklábakon ferde asztal áll. Székek nem voltak körülte. Az ivók csak a fal
meg az oszlopok padkáin ültek. Oldalt, rozsdás vasgyűrűkbe akasztva három fáklya füstölgött.
Az asztalon feketült vastartókban két faggyúgyertya sercegtette nehézszagú világát.
A két gyertya közt fekete köntösben egy férfi állt. Magasra dombozott homloka ereszes éllel
ugrott ki mélyen ülő szeme fölött. Orrában hosszú és élesen kiálló volt a csont, mint a
késpenge és vékonyra sodort bajsza, mint két zsinór fityegett le szája szögleténél. Hátrakent
haja, amelyet tarkója fölött fésű fogott össze, egészen fejéhez tapadt a sűrű kenettől.
Ez az ember énekelt kántáló, cérnavékony hangon. Sirató éneke minden verse után nagyot
csuklott, azután jókorát húzott kupájából. Ilyenkor a barátok is ittak és a súlyos kupák döngőn
koppantak vissza az asztallapra.
Ung és Jodok Euszták fráter mellé húzódott, aki a fali padkán szélsőnek ült az asztal
sarkánál.
— Nehogy némiképpen botránkozás essék bennetek azokért, amiket itt szemléltek, — súgta
oda nekik a zörgőcsontú barát. — Kegyes szokásnak szolgálunk mi imetten.
Ung a kántáló ember felé bólintott:
— Miféle szerzet amaz ottan?
Euszták készségesen felelt:
— Nem tudod, testvérem? Lélekváltó ez, aki is itt lakozik velünk eme kis kolostorházban.
Véle együtt vagyunk számszerint hatan. Ifjúi éveiben Szerafil atyja Mizse úrnak volt belső
rabszolgája. A hatalmas főember lelkének üdvösségéért szabadította fel és fia Szerafil úr
rendelte a kolostorba. Itt éldegél közöttünk. Az a kötelessége, hogy jótevője halálának
fordulónapján tort üljön érte. Siratókat kántáljon, amit néminemű imádságokkal is megtoldunk.
Hát éppen ma vagyon ama Mizse főember halálának fordulója.
Ung mélán révedezett a sercegő gyertyalángba. Az oldottnyelvű Euszták fráter tovább
sugdosta:
— Egyebekben, ha tudni kívánod, ilyesfajta lélekváltók volnánk mindahányan, akik eme
kolostorba egybekallódtunk.
Ung csodálkozva pillantott rá.
— Bizony bőségesebb világosítást fűzhetnél szavadhoz, így alig látom az értelmét.
Euszták megloccsantotta torkát a kupából:
— Tudd meg, testvér, — mondotta egészen közel hajolva Unghoz, — hogy mi nem élünk
itten rendes reguláknak szerinte. Én a domonkosok rendjéből vagyok. Egyek, a kapusfráter,
szent Augustinus rendjéhez tartozó, Hilárius, tán láttad is rajta tüstént, minorita fráter volt, a
többiek meg Szent Benedek fiai közül szakadtak. Úgy futamodtunk ide a nagy romláskor az
országnak minden széleiből. Vöröskő ura gyüjtött bennünket eme csendes hajlékba. Ő adat
nekünk kulcsárjaival élést, búzát, csekélyke borocskát, faggyút is, hogy gyertyát márthassunk,
meg ami egyéb itt e kicsiny egyháznak szükségletére való. Jut magunknak is szűkös falat,
olykor, ha csekélységet bővebben vagyunk, segélhetjük az ínséget látókat is. Ilyenek igenis
erős sokasággal zörgetnek mostanság kapunkon.
Ung alig hitt a fülének. Eleddig más beszédek járták a vöröskői főemberről. Meg is mondta
egyenes szóval a fráternek:
— Másnemű hírekbe keverték előttem Szerafil urat. Ahogyan te mondod, kegyesség lakozik
lelkében.
A lajtorja fráter szája a füléig szaladt. Olyan volt a képe, mint akit belső nyilallás szaggat,
pedig tán éppen nevethetnékje volt:
— Nem kegyességből cselekszi, — magyarázgatta — hanem éktelen nagy riadalmában a
kárhozat tüzétől. Bűnök terhétől roskadozik a lelke. Szakadatlan a sátánnak mind a hét
leányával társalkodik. De legfőképpen a hetediket tartja igen nagy becsben: a tisztátalanságot.
Undok paráznasággal tivornyázik palotaházában tulajdon egyama földél alatt hitvestársával, a
kegyes Donáta főasszonnyal. Minden gonosz fortélyok mestere, a púpos Pogonya törpe keríti
neki a gyalázatos prédát. Minket pediglen azért tart itten, hogy tengersok bűntevéseit
leimádkozzuk. Minket vezekeltet magának helyébe. Olykoronta szűkre szabja asztalunk
adományát, hogy böjtön sanyarogva is könnyítsünk a számadásán. Imádságon kívül
mindennemű vezekléseket is kíván, ezért mondottam, hogy némiképpen az ő lélekváltói
vagyunk mindahányan.
Másnapra kelve a hajnali hórán tulajdon szemével láthatta Ung, hogy Euszták fráter ugyan
tartózkodó mértékkel mondta el neki a valóságot. A barátok véresre térdelték lábukat a kis
kápolnában. Földig roskadva verték mellüket penitenciás magukbaszállással. Volt aki szöges
korbáccsal csapkodta hátát és mindezt azért a másik lélekért, aki így akarta velük
levezekeltetni a maga számlálhatatlan bűneit.
A napok egyebekben csendesen teltek a szerény kolostorházban. Ung némi délutánokon,
amikor a degez saraktól tehette, a városkának vette útját. Ahová csak lépett, mint érett tályog
fakadt fel a kietlen nyomorúság. Minden penészes odu ontotta a siránkozó panaszt. Ung alig is
érte fel ésszel, hogy férhet meg a pállott, szűk üregekben ennyi baj.
— Sok sűrű könnyeinkkel sózzuk kőkenyerünket, — kesergett egy asszony, aki majd eldult
az éhségtől. A képe olyan aszalt volt, mint a fán felejtett vadkörte.
 — Eleventen suvasztja le rólunk a bőrt, — háborgott egy szerkovács.
Más mívesek is sűrűn méltatlankodtak:
— Szilaj szolgái kopjákkal verdesnek bennünket dologra, pediglen jártányi erőnk hogy alig
vagyon. Kilankad nyeszlett kezünkből a szerszám.
Már lázadók is akadtak. Egy nyomott homlokú hangos szóval átkozta a várurat. Veszett
vadkannak szidalmazta, kinek szívébe kést kellene mártani, rengeteg mélyén, hogy
magánosan, tajtékos kínban follyék el fekete vére. A kolostorházban elmondták erről a
békétlenről, hogy hites asszonyát és szép hajadon leányát ragadta fel a várba Pogonya törpe.
Azután mindenek szégyenére seprűztette ki őket a hatalmas főember, hogy kedvét töltötte
rajtuk. Az asszonyok elbolyongtak gyalázatukkal a rengetegbe és ettől a naptól senki nem látta
őket. Talán maga az ember emésztette el azokat, akik valaha legkedvesebbek voltak szívének.
Szerte békétlenség bujtorgott mindenekben. A földön csúszó tekintetek megmaradt tüze úgy
röpdösött titokban a vár csúcsos tetői felé, hogyha gyujtó csóva lett volna, menten lángra
kapnak tőle a tornyok, palánkok és mind velük együtt a büszke palotaház.
Ung hamarost észrevette a pillantások bújkáló háborgását. Türelmetlenül várta már, hogy
szólhasson végre a vár urával. De a láncos híd makacs mozdulatlansággal tapadt a kapu
nyílására. A fráterek úgy mondták, le nem csikordul a szakadék fölé semmi hívó jelre, ha a
várúr akaratos kényének kedvére nincs.
Egy köddel ébredő reggelen is ott állt várakozásban telt hosszú napok után a várnak
kanyarodó ösvényen. Szeme türelmetlenül zörgette a hidat, amely átalkodott
mozdulatlansággal harapta bele magát a kapubálványok esetlen kőkoloncaiba. És egyszerre
tülök bődült a falak mögül. Csikorogtak a láncok. Ung alig mert hinni a szemének. A nehéz
kapuhíd lassan ereszkedni kezdett.
Ung olyan mohón nézte, hogy a szeme káprázón belesajdult. Hangos kürtszóval kis csapat
rajzott elő a várból. Íjasok elől, kopjások hátrább, középütt pedig sudár, büszketartású asszony
ülte a kényesléptű lovat.
Ahogy a hídon innen az ösvényre ért, jobban szemre vehette. Sötétzöld ruhája szorosan
tapadt karcsú derekához, a kurta, vidrabőrrel szegett bőrzeke alatt. Hosszan, bő redőkben
omlott alá az arannyal átsodort öv alól. Még a lovat is eltakarta, csak az úrasszony csőrös
cipőjének kunkora hegye kandikált ki hullámzó sátorából. Az asszony jobbkeze a kantárt
tartotta, balkezén, melyet ökölbe szorítva melléhez nyomott, villogó tollú vadászsólyom ült.
Karma biztosan megfogódzott a vastag bőrkesztyűben, csak a fejét borító sapka bóbitája
himbálódzott, amint a ló erősebb ügetésbe kezdett.
A csapat mind jobban közeledett. Ung már az asszony arcát is tisztán kivehette. Elsőbbet
mély pillantású szemére feledkezett rá. Tengerek haragos zöldje határtalanodott benne. Arca
pedig olyan volt, mint finomra munkált agyagföld, amelyre hosszú csókban ott felejtkezett
hajnalt égetett be messze déli tájak tűző napjának kemencéje. Némaságában is beszélt ez az
arc, de a keskeny száj keserű vonala akaratlanul titkolt szomorúság tartós bánatát panaszolta.
Ez a néma panasz is arról tanúskodott, hogy nem lehet más, csak a vár asszonya. Ung úgy
emlékezett, hogy Donátának mondották a nevét a kolostorházban.
A csapat egyenesen feléje tartott és Ung félrehúzódott, hogy szabadon hagyja az ösvényt.
Fehér kámzsájáról messzire elébük kiáltott a reggeli világosság. Már az ösvény felső
kanyarodójáról jól láthatták őt. Ungnak úgy tetszett, hogy a főasszony pillantása megpihen
rajta.
Az íjasok már elléptettek előtte, amikor a főasszony hirtelen megállította lovát éppen vele
szemben. Intett a kopjásoknak. Ezek előbbre rugtattak az íjasokhoz. Csekély futamodásra
megálltak és együtt várakoztak veIük asszonyukra. Ez kis időt szótlanul várt nyugtalan kapáló
lovával az útszélen. Ung érezte, hogy tusakodik magában, megszólítsa-e. Fele úton elébe
sietett:
— Dícsértessék, — mondotta halk szóval.
A főasszony félénk tartózkodása is megoldódott:
— Ne vedd tolakodó szemérmetlenségnek, hogy asszony tart fel útjában férfit. Ám te papi
ember volnál és úgy vélem, alighanem ama fehér barát, kinek jámbor hírével csordultig teltek
most a szívek.
Ung földre szegezte tekintetét:
— Így neveznek a népek, akikhez jártomban-keltemben vigasztalást viszek.
Az asszony szemében lángolás izzott fel:
 — Hoznád el hát hozzánk is vigasztalásodat. Nemcsak a szegényék és a nyomorúságos
sárviskók szorultak rá. Akadnak némifajta magasratornyozott paloták, holott is még inkább
sóvárogják talán a megcsitítás írját.
Ung felnézett rá. Egyenest a szemébe. Abban most meghalt a fény.
Ung csüggedten tárta ki kezét:
— Nincs nekem egyebem a világon, csak a puszta szavam.
A főasszony tekintetében fény hajnalodott:
— Varázslatos erő lakozik a te szavadban. Úgy mondták nekem.
— Ha van ereje, csak az úr nagy kegyelme az, — mondotta Ung halkan.
A büszke úrasszony szava szinte csengőre vált most:
— Munkáld hát nálunk is eme kegyelemnek útját. Tárd meg nekünk a jóság és szeretet
ösvényeit, amelyek régtől fogvást messze kerülik a mi várunkat.
— Mi szavam lehet nekem ott, ahol vad fegyverek és mérges indulatok hangoskodnak, —
szabadkozott Ung.
Donáta mély bizakodással pillantott rá:
— Én hiszek a szavad hatalmában. Szólj az urammal! Beszélj a lelkére! Bizonyára elérkezett
már hozzád is gonosz híre mindennemű bűnök fertőjén elsüllyedt életének. De vannak talán
még benne is néminemű morzsái a jónak. Hisz Istenben és retteg büntető haragjától.
Kísérelnéd meg, hogy szívéhez férkőzzél. Nálunk sok egyéb főrangúakkal is találkozásod lehet.
Azok ugarlelkének sem válna ártalmára az Úr vetése.
Ung némán merengett maga elé. A főasszony tovább kérlelte:
— Te, aki mindenkihez jósággal és segítséggel vagy, nem tagadhatod meg az én kérésemet.
Jöjj fel palotaházunkba. Térítsd jó útra uramat. Főképpen pedig — most meghalkult a hangja s
pillantásával lova nyakán tétovázva rebegte, — térítsd vissza hozzám.
Ung kérdésében már félig ott derengett az ígéret:
— Talán meg sem tárul nekem a ti gőgös váratok kapuja?
— Arra nekem leszen gondom, — mondta Donáta. Arca már sugárzott. Szemében újra zöld
végtelenséggel csillant a fény. De amint oldalt pillantott, hirtelen elkomorult megint.
Az ösvényről árny vetődött rá. Fegyvercsörömpölés hallatszott. Ung is arra fordította
tekintetét. Míg ők elmerülten beszélgettek, észrevétlen egészen közelükbe érkezett Szerafil úr
egynéhány fegyveres szolgájával. Tekintetét nem mozdította róluk, mióta az út felső
kanyarodójáról szembe kapta őket. Ezek így együtt! Ármányos elmejében izgágán rajzottak föl
a tervek. Régi vágya volt már, hogy szabaduljon Donátától. A tűrő hitves nem volt ugyan gátja
buja tivornyáinak, de Szerafil úr rég szemet vetett Tátika leányhúgára, a tüzes szépségű
Veronikára. Ezt nem lophatta be hozzá a törpe Pogonya. Veronika kezéhez csak úgy juthatott,
ha szabadul Donátától. Úgy érezte, hogy most a véletlen is kezére jár. Hogyan bogozhatná
egymásba hitvesének és a barátnak sorsát? Ezzel kedvére tenne az uraknak is. Szívük
szándéka szerint volna és mindnyájuknak javára válnék, ha bajba keverhetné a barátot, de
magának is malmára hajthatná a vizet, ha Donáta asszonyt is véle sodorja a veszedelembe.
Mire hozzájuk ért, nagyjában meg is fogamzott a terv benne. Csukladozó röffenésekkel görgött
fel torkán a váratlan öröm:
— Együtt veszejtem mind a kettőt!
És szótlanul elnyargalt mellettük.
Két nap elteltével maga a főasszony látogatott le a kolostorházba. Serény cselédszolgák
hozták utána lovak hátára kötözve a búzát, szép oldalszalonnákat, tömlőben a bort. A nagy úr
adakozóbb kézzel mért most vezeklőinek, mint egyébkor. Donáta Unggal kívánt szólni. A barát
a kapusfráter padkájára ültette magas vendégét a nyirkos homályú fülkében.
— Az Úr meghallgatta könyörgésemet, — mondta a főasszony és két szemén ragyogott ki
egész lelke, — uram kívánságom szerint cselekszik. Ime ezt küldi hozzád való hajlandóságának
bizonyságául.
Övéről lógó tarsolyába nyúlt és finom, halovány ujjának szelid mozdulatával kövekkel
kirakott ezüst keresztet nyujtott Ung felé. Szavában mély megindultság reszketett:
— Az én szómmal hív téged várába vendégnek. Jöjj itt e szenvedés keresztjének jegyében és
szakaszd végét a mi szenvedésünknek.
Nem is várta, hogy Ung válaszoljon. Könnyedén állt fel s úgy takarta el a záruló kapu, mint
szertefoszló látomást.
Ung arra ocsúdott, hogy ismét csattog a kapu zörgetője. Jodok testvér tért meg. Az atyafi
széttekintett kevéssé a tájakon, hogy tudomással legyen mindazokról, amik ezekben a nehéz
próbáltatású időkben végbemennek. Riadt ábrázattal lelkendezte:
— Sok nagy félemedések kelnek most mindenfelé a népek között. Azonképpen sustorognak,
hogy a főemberek Király Felsége ellen volnának kerekedőben. Ama véreskezű Tátika úr
bujtogatná őket, meg a kőszegi Henrik comes, ki az osztriai Fredrikkel fúj egy követ.
— Efféléket magam is hallottam emerre térülő kódorgóktól — kottyant bele padkájáról
Egyed, a kapus fráter.
Jodok mint vészmadár vijjogott tovább:
— Sűrű összefutamodások vannak ennek okáért. Hajlok híján szűkölködő nemesemberek
fegyveres csapatai zörögnek az utakon. Kaszára kap a bujdokló póri nép, mivel Király Úr
pártján kíván vitézkedni az országrontók ellen. Nagy zavarodások készülődnek. Nem volna
ártalmas, ha közibük tekintenél, Pál testvér.
— Más utam lészen, — mondta csendesen Ung — eszembe vettem, hogy fölmegyek eme
Szerafil úr várába.
Jodok sóbálvánnyá meredt. Riadt szavakba szakadozott a rémülete:
— A kegyes Krisztus Úr nevére kérlek, Pál testvér, be ne tedd lábadat e nyüves
farkasverembe! Veszekedett dúvadnál rosszabb ama gonosz főember. Úgy mondják mindenek,
életedre esküdött.
Ung csak a fejét ingatta:
— Harc és veszedelem nélkül nincsen győzelem. Szólnom kell a nyomorultaknak eme
sanyargatójával. Hátha jóra lészen az utam.
— Tőrbe kerítenek, — riadozott Jodok. — Megtanakodták még amoda a kálvölgyi
udvarházban.
Ung tántoríthatatlan maradt:
— Nem lehet másképpen.
— Nem ám, — szűrte foga közt a szót a bibircsókos Egyed — ha valakiért a hatalmas
főasszony tulajdon személyében jön hivogatóba.
Ung ügyet sem vetett rá. Jodokhoz fordult:
— Te maradj itt e jámbor testvérek hajlékában, amíg én odajárok. De nyitva tartsd a szemed
és éberen vigyázz mindeneket.
Az atyafi fejét csóválta. Sokáig dohogott még magában, de nem ellenkezett tovább.
Reggel a kelő nappal indult Ung a várhegyre kapaszkodó ösvényen. A szakadék szélén
felmutatta a drága ezüstkeresztet a vártorony felé. Most látta, hogy lenn a szakadék mélyén
egészen a két hegy közé szorulva tajtékos folyó sustorog. A felvonóhíd, mely eddig mint
prédájába kapaszkodó párduc viaskodott a fallal, elbocsátotta martalékát. Hanyatt zuhant a
szakadék fölött és nagy csattanással dobbant le Ung elé. A szerzetesnek nagyot dobbant a
szíve, amikor nyikorgó deszkáira lépett.
A kapunyílásban, mint óriási száj fogai, meredeztek ki a felhúzott rács vasdorongjai. Ha most
rázuhannának, összemorzsolnák ezek a rettenetes fogak. A kapuboltot mintha hegybe vájták
volna. Keskeny falfülkében mécsláng gyötrődött. A mohától zöldes kövek feketére kormosodtak
a vaskarikák fölött, amelyekben lángtalanul csüggedeztek most a beléjük akasztott fáklyák.
Az egyik fegyveres strázsa alacsony ajtót nyitott meg a hatalmas, négyszögletes
kőkockákból rakott toronyban. Sötét sikátor kanyargott fel Unggal, hepehupás, csigamódra
csavarodó garádics. Névtelen szorongás lidérce ülte meg lelkét. Örült, amikor megint napvilágot
ért.
Tetők hegyesen felszúró csúcsain bukdácsolt a tekintete. Magasan felszökött köztük a
kápolna tornya. Meredeken lejtősödő alappillérein karcsún álltak az ablakok vállköves
oszlopocskái. Most keskeny kapubolt erősen kapaszkodó útján vezette a kopjás strázsa. A
csipkézett szélű falban szabályosan illeszkedtek itt a téglák és a csipkézetet kiugró tornyocskák
szaggatták meg.
— Innentúl magad is megleled már az utat a palotaházba — mondta a kopjás és ballagott is
már visszafelé.
Ung megállt. Mentás szagok kezdtek hízelkedni az orrának. Arrafelé ment, amerre a jó
szagok vezették. Egy falon túl kis kert mosolyodott elébe. Virágait már letarolta az ősz.
Egynehány fáradt, fehér szirombóbita árvállott még a kopasz szárakon. De a zsályásfüvek és a
bogyógyöngyöket ringató borókák füstölték az ámbrás fuvalmakat.
Szemben állt a palotaházzal. Durva terméskőből rakott fala szürkén komorodott le rá. De az
ablakokat faragott fehér kövek fonták koszorúba. Mintha dúsan épített monostorban járna, a
négyszögletes udvart oszlopos, boltíves folyosó futotta körül és a síma udvar kockái színt
váltottak. Az oszlopfejekről meredt rémarcok vigyorogtak le rá. Az egyik szakállas bak Szerafil
úrhoz formázott.
A főember belső cselédszolgája itt várta. Megint falbametszett szűk lépcsőkön kanyarodtak
fel. Magas padmalyú, alacsony szemöldökkövű ajtókon botorkáltak át. Egyszer mintha furcsa,
esetlen szörny húzódott volna el Ung mellett. Csaknem beletapadt a láthatatlan falba. Olyan
volt, mint homályt kereső, sunyító állat. Hirtelen megint világosság káprázott Ung szemében. A
várúr előtt állott.
Megriadt. Maga sem tudta mért. Két nagy, vizenyős szem dülledt felé, mintha óriás hal
bámulna rá a víz alatt. Fulladozott. Sűrű volt itt a levegő. Nehéz testszag csapta meg. A
vöröskői úr inas nyaka szennyes ing kétfelé tűrt hajtókájából meredt ki. Nagycsontú, ormótlan
teste resten terpedt szét egy medvebőrrel leterített, magastámlájú széken. Kényszeredett
mosolygásra rándította puhán lihegő száját rőt szakálla bozótjában. Szava nyájaskodón
csúszott Ung elé.
— Légy üdvözölve házamnál. Pihenj le egy keveset, fáradalmas kapaszkodó ez idáig.
Rest mozdulattal széket taszított Ung elé. A szerzetes leereszkedett rá, de csak úgy
csimmedt rajta, mint akinek tüstént fel kell ugornia.
A főember pillantása most alulról, kémlelőn kúszott fel rajta. Ung viszketést érzett, mintha
szőrös hernyó mászta volna meg. Minden indulatát visszafojtva tűrte.
Megint Szerafil úr szólalt meg:
— Bízvást hiszem, nem ellenséges érzülettel jöttél ide. Jómagam atyafiságos hajlandósággal
vártalak, mint kedves vendéget szokás.
Ung hűvösen mondta:
— Én barátja és segítője vagyok mindeneknek, akiket jószándokokkal tudok.
A főember foga kivicsorodott vörös bajsza alatt:
— Mert néminemű urak igenis acsarkodnak rád. Mondják, ellenük vadítod a közrendűeket.
Az aljanépet bujtorgatod.
Ungnak villant a szeme. Hangja pattant, mint az edzett penge:
— Békét akarok én, nem testvérgyilkolást. De igazságot is! És fölöttébb sok méltatlanságot
tesznek most ezekben a bátortalan időkben.
Látta, hogy a várúr keze ökölbe rándul. Olyanok voltak az öklei, mint aszott gyermekfejek.
De ellenséges arca még egyre alázatos és hízelgő maradt:
— Jó tudomásom van azokról, amik szerte hírlenek felőlem, hogy hirtelen indulatú és
kegyetlen kedvű vagyok. Bízvást hallhattál olyasmi beszédeket is, hogy szertelen mohósággal
kívánkozom asszonyszemélyek örömötadó ölére. Éppenséggel nem is volnék válogatós. És arra
sincsen gondom, kitől ragadom el, ha olyik lángra szítja a véremet.
Ung útálattal hallgatta. Közbeszólt, hogy ne folytathassa tovább:
— Nyomodban jártam, amikor meghajtattad asszonyszemélyekért a csalitost.
A várúr arca tüzelt. Most megint olyan volt, mint rőt vadkan, amely nekigerjedten törtet az
erdőn. Látszott, gyönyörűség neki, hacsak emlegetheti is a bűneit.
— Ha nem láttad volna, se tagadnám, — mondta és felegyenesedett a medvebőrön. — Nagy
bűnök vannak rovásomon, megvallom neked, mint egyházi rendűnek, vezeklő bánással.
Különösképen pedig a paráznaság szennyével vagyok végtellős végig fertezett. Egyéb
bűntevésekre is a nagy testi vágyakozás falánksága hajszol.
Ung hökkenve pillantott rá. Mégis lakoznék hát benne őszinte megbánás? Szava már
biztatóbban csendült:
— Ha magad is látod hibádat és megbánással vagy, tarts penitenciás vezeklést. Vedd az úr
testét és imával űzd a kísértő incselkedést!
— Próbáltam már mindezeket. A kárhozat kínjait kápráztattam fel magamban. Mint
megszállottak, úgy vergődtem az imádság bilincsében és bűnbánat szöges ostoraival
csapkodtam magamat. Hasztalan volt. — Reszketett a hangja. Könny gyöngyözte durva rőt
pilláit. Csukladozva sírt. Szemehéja is kivörösödött. Ung egészen megszánta:
— Esdekeld az Úr segítő kegyelmét. Ha pedig olthatatlanul tüzel férfiindulatod, van ifjú és
szépséges hitvesed.
Szerafil úr szinte várta ezt. Lecsapott a szóra:
— Éppen ennek okáért vagyon minden átalkodottságom a bűnökben. Nem szeretem a
hitvesemet. Királyné asszony udvarában boronáltak össze. Untalan másfelé vágyakoztam
mellőle.
Ung közbevágott:
— A házasság nem mindíg szerelemből lesz, de mindíg kötelesség és törvény marad.
A vöröskői úr szeme szögletéből ravaszul hunyorgott Ung felé:
— Nem kívánom én törvény romlását. Van törvény, amely módját adja, hogy szabaduljak
ebből rabságból. Ha az asszony bűnben találtatnék, kolostorba zárná az Egyház parancsa...
Kezemre járhatnál.
Ungnak egyszerre fakó arcába tódult minden vérem, felugrott:
— Hogyan merészelsz ígyen szólni vélem?
Szerafil úr megragadta a kezét:
— Nem gondoltam semmi rosszra. Isten óvjon, hogy hitszegéssel tisztátalanság bűnébe
essél. De lehetne olyan látszatja, mintha tilalmas dolog esett volna köztetek. Donáta kedvel
téged. Könnyen megnyerhetnéd minden kegyét.
Ung lerázta magáról a nyirkos kezet. Förtelem volt még az érintése is. Az ajtót kereste,
menni akart tüstént. De nyomát sem látta sehol. A várúr pedig beszélt tovább. Igéretekkel
csábította. Fenyegetődzött. Rémíteni próbálta. Szemében lobogó gyűlölet váltogatta az állati
sóvárgást. Végül zokogásba csuklott a hangja. Leroskadt Ung elé s a két válla görcsösen
rángatódzott.
Mégis mágába szállt volna? Tán éppen a tulajdon nagy ocsmányságába csömörlött belé? Ung
maga sem tudta hányadán van vele. Újra szólt hozzá, de beteges undort érzett. Istenről és a
kegyelemről beszélt, de ennek a csúszómászó féregnek a jelenlétében maga is alig hitte, amit
mond.
A vöröskői keze könyörgőn kulcsolódott felé. — Miféle ember ez? — tünődött Ung. Megint a
kezét nézte. Most a testtől elszakadva magában látta ezt félelmes, pókszerű kezet. És a két kéz
átnyúlt a falon. A messzeségben folytatódott. Aztán — Ung maga se tudta hogyan —
összefüggésbe került Donáta asszonnyal. A nyakára kúszott fel, éppen a nyakára. Markolászni
kezdte, vérszívó mozdulattal szorította, vonaglott rajta, mint hálójába szorult prédáján a pók.
Ung felrezzent. Szörnyűség volt ez. Mért gondolt ilyeneket? Dobbantott a lábával, mintha a
valóságba akarta volna magát visszazökkenteni:
— Bocsáss a váradból! Nem akarok tovább itt maradni.
Szerafil úr most kérlelni kezdte:
— Felejtsd el, amiket mondottam. Gonosz gerjedelem súgta. Maradj még egynéhány
napokig. Jótékony ír a szavad lelkemnek. Meglátod, még jóra fordul minden.
Ung némán állt ott. Szerafil úr a kerevethez lépett. Felvette kardját és az övére csatolta:
— Küldöm a kapellánuszomat, az majd eligazít a kamrádba, — mondta Ungnak. Azzal
elnyelte egy eddig láthatatlan ajtó.
A kapellánusz hajladozva jött be, mint derékban és vállban is megtört kóró. Fekete haja
csúcsosan nőtt be a homlokába. Ösztövér álla hegybe szökött. Apró szeme fölött megtört a
szemöldök keskeny vonala. Hajladozva jött, hullámzón himbálta a testét. Volt benne valami
kígyószerű. Ung egyre azt várta, hogy vértelen szájan hirtelen kéthegyű nyelv szisszen ki.
Rövid dícsértessékkel köszönt. A szó furcsán sustorgott ki untalan csucsorodó száján. És alig
hogy kibukkant, menten felében elharapta.
A kamra, melybe Ungot vezette, nyomott szűk odúcska volt. Keskeny, mélyöblű ablaka a
hátsó bástyafalba nyílt és rostély zárta el. Csak az volt benne, ami a legszükségesebb. Heverő
padon durva szőrpokróc, asztalon olajos mécslámpa, a falon függő kereszt alatt imazsámoly.
Mikor az ajtó a hajladozó kapellánusz mögött becsattant, úgy érezte Ung, mintha
bebörtönözték volna. Mozdulatlanul állt a sűrű félhomályban. Valami megnevezhetetlenre várt.
Lépések csosszantak a kamrája előtt. Valahol döngőn vágódott be egy ajtó. Ung éberen neszelt
az áporodott csöndben. Most az ő ajtaján motozott valami. Jól hallotta. Az ajtó alig
észrevehetően nyomult befelé. Biztosra várta, hogy a bilincseket hozzák neki.
Nem tudta már fékezni türelmetlen indulatát. Hirtelen mozdulattal berántotta az ajtót.
Nagyot nézett. Minorita barát állott az alacsony nyílásban. Barna kámzsáján goromba
görcsökbe kötve lógott a kenderkötél. Törékeny, finom kis alak volt a barát. Egészen jól elfért
az alacsony ajtó keretében. Olajbarna arcát, mintha mesterkezű faszobrász faragta volna ki.
Szája körül jóságos, szinte angyalszelíd mosoly játszott. Ungnak úgy rémlett, hogy falképet lát,
mely holmi rejtekajtót takar. De a kép megszólalt:
 — Hozott közibénk az édes Jézus, testvérem!
Azzal csosszant is beljebb fasaruin és alig látszó mozdulattal tolta be maga mögött az ajtót.
Beszédének furcsa idegen íze volt:
— Mely szerzetnek reguláit követed, mivelhogy ruhádat nem ismerem?
— Szent Pál remete rendjéből vagyok és magam is a Pál nevet viselem — mondta Ung.
A barát is megmondta a nevét:
— Az én nevem Bonaventus. Amaz assisibeli Francesco fiacskái közül szakadtam ide.
Ung bólintott:
— Az irughegyi kolostorházban, ahonnan én útrakeltem, gyakorta szólottak Istennek eme
jámbor szegénykéiről, akik a szent alamizsnálkodás jóságára tanítják meg a kérgesedett
szívűeket.
— Úgy vagyon valóságban. Útonjárók vagyunk mi is, miképpen te magad. Ám mi csak
magunk szükségére kéregetjük a bőség lehulló morzsácskáit, te pediglen a lelkeknek sok
nélkülözéseit éteted dús alamizsnával. Hallottam már a híredet.
Ungot szégyenítette a dícséret. Másra terelte a szót:
— Igen dícséretes léleknek látszol te fráter Bonaventus! Miképpen vagyon hát, hogy itt
talállak eme gonoszságba süllyedt helyen?
A barát szép arcán bánat felhőzött át:
— Donáta asszony kedvéért. Nagy szüksége vagyon rám, mert sok félemedések és szüntelen
kísértések környékezik. Keserű mártiromságok itt minden napjai. Csak az szövöget csekélyke
derűt élete sok szomorúságába, ha hazája nyelvén imádkozom vele és a távol déli tartományok
szelíd tájairól festegetnek neki szavaim képeket egyazon enyhe színek fényével, akárcsak a
képíró testvérek tudós ecsetje. Álomba ringatja ez, mint hárfák pengése, mert a ti nyelvetek
erővel dübörgő, akár harcok robogása, a mienk pediglen olyan, miként langy fuvallatban
zsongó fa, amelynek ágait ezüst csengőkkel aggatták tele.
Ungban is meglangyult a részvét:
— Miért nem tér meg asszonyod távol déli hazájába? — kérdezte — mért nem hagyja itt eme
rosszhírű helyet, ahol talán még élete sem biztonságos?
— Jól mondod, testvérem, — kapott szavába az olajképű — régen elemésztette volna már ez
a buja vadkan. Csak azért nem merészeli, mert halálos rettegéssel féli a pokloknak kínjait.
Szemforgató álnoksággal keres hát okot, hogy lelkiösmérete elcsitítgatásával küldhesse
másvilágra.
— És mindezeket így nyilván tudjátok?
— Tudja Donáta asszonyom is.
— Mégis marad? — háborgott Ung.
— Tartóztatja a hitvesi hűség parancsolatja, — mondta csendesen a barát — mindíg abban
bizakodik, hogy istenesebb ösvényekre terelheti urát az édes Jézus kegyelméből. Ennek okáért
szólított ide téged is.
Bonaventus elhallgatott. A nap vándorlása éppen úgy esett, hogy hatalmas fénykéve
aranydárdái döfködtek át a keskeny ablakrés hólyagain s gyujtották lángra a szűk kamara
homályát. A kis barát megfogta Ung kezét és az ablakhoz vonta őt. Leültek az ablak mély
benyílójának két átellenes kőpadkájára.
Kinn rozsdásan ragyogott a meggyérült lombok aranybafoszló rőtje. Távolabb az erdőséges
hegyek hajlata violaszín árnyakat ringatott. Másfelé kiszélesedtek a földek s a későn lombban
maradt erdők fenyegető méltósággal álltak a dombokon.
Bonaventus szeme végig vándorolt a halmok rőt hullámzásán. Hangjában mintha régi
látomások emléke édesedett volna:
— Férfias erőnek komolysága vagyon nálatok a táj arculatjában, a mienk hivogató kecsekkel
teli, andalító bűbájú, mint szépséges asszonyi száj mosolya.
Ung elálmélkodott:
— Miképpen van az, hogy neked a tájakhoz is vagyon szemed? És a természet érthető
nyelven szól hozzád.
Az olajfából faragott arcon lelkesedés heve parázslott át:
— Istennek amaz áldott szentecskéje, a csodálatos Francesco megtanított rá. És ugyanő
volt, aki megértette a kövek és zordon törvények ridegségébe zárkózott emberekkel, hogy
Isten szépséges kertje, a természet, nem ellenség, hanem jóbarát. Az Úr teremtő kezének
mestermíve, nem sátán kelepcéje és bűnök mérgezett kútfeje. Isten pediglen csodatételeket
mívelt az ő lépteinek nyomán, hogy tanúságát adja az ő igazságának. Mert amikoron jámbor
szavainak édessége megzendült, némultan hallgatták őt a lombok hangosszavú madárkái és a
vizekből kiemelték fejüket a halak, hogy épüljenek beszéde nagy kegyességén. Lépte nyomán
szeretet vert csirát a földekben. És ő is szeretett mindeneket. A rétek virágocskáit. A ciprusok
zöldlobogású szövétnekeit, a csillagmécseket a mennynek boltozatján. Szelíd asszonyunkat, a
holdat, és az egek határtalan kék sátorán tündöklő napot.
— A napot? — kiáltotta Ung és olyan volt az arca, mintha hirtelen nagy világosságba nézne.
— Úgy szerette a napot, — lelkendezett a kis szerzetes, — hogy éneket is szerzett hozzá.
Hallgasd csak:

Dícsértessél, én Uram,
dícsérjenek minden teremtményeid,
kiváltképpen testvérurunk a Nap,
ki a napokat számunkra megvilágítja;
ő, a szép és nagy fényességgel ragyogó,
ki tőled hoz jelentést, magasságos.

Ung elvarázsoltan hallgatta. Régi emlékek bolygó tüzei hánytak lobot a lelkében. Vágtató
rohanása a vele úszó szelekben beborult pusztákon, süppedő ingoványokon át láthatatlan
dobogású tatár és kun portyák között. Felrémledezett benne ama hináros erdő a nagy Ugur
földvára alatt. Mindez mélyen elmerült már benne. Feledés enyészete kúszott fölébe kavargó
fátylaival. És íme most ennek a szerzetesnek a száján ének emelkedik a naphoz, minőt talán az
ő ősei sem tudtak. És az ének amaz Isten szegénykéjének szívéből szállott ki, mint puha
fészkekből a nagy szabad egekbe röppenő madárkák. És kinn a nap csoda tűzkereke gurult már
az égsátor peremére és teleöntötte káprázatos arannyal szegényes cellájukat. Ung már tudta,
hogy ez a tündöklő csoda lángoló kezdőbetűje annak a zsoltárnak, mely Isten erejének
dícséretét írja az egek végtelen pergamentjére.
— Az Úr Krisztus áldjon meg eme csodálatos énekért, testvérem, — mondotta
Bonaventusnak. — Látod, nekünk elégséges ilyen csekélyke ablak, mert abban benne van Isten
egész tündökletes napja és benne vannak mindennemű napok, amelyek csak azért multak el,
hogy újra visszajöjjenek.
A kis barát hallgatott. Maga is igézettel merengett bele a hűlttüzű őszi napba. Ung szavai
felrebbentették. Serényen ugrott a padkáról:
— Imé, hogyan elragadott a szép emlékezés szülőhazám tájaira! Elpocsékolom a drága időt.
Pediglen Donáta asszonyom olyatén meghagyással küldött ide, hogy sietőst vezetnélek hozzá.
Ung egészen másnak látta most Vöröskő asszonyát, mint amikor vadászó útján találkozott
vele. Most mintha láthatatlanul ott suhogott volna mögötte a szomorúság. Magas széken ült az
úrasszony. Ruhája a hajáról lehulló gyolcsfátyollal együtt bő redőkben omlott a zsámolyra,
melyen két lábát nyugtatta. Felső teste különös merev volt, mint görög klastrumok aranyos fali
képein a szent asszonyoké. Keze ölében pihent és hosszú, halovány ujjainak hegyét mint
tölcsért szorította össze.
Ung főhajtással köszöntötte. Mikor oldalt pillantott, a kis barát már nem volt mögötte.
Nesztelen maradt el és az ajtót is bezárta maga után. Az asszony csak nézte Ungot mozdulatlan
tekintetével. Ez pedig akaratlan Kingára emlékezett. A büszke főasszony mindenben
különbözött tőle. Csak szemük bánata volt egy testvér.
— Köszönöm neked, hogy eljöttél — szólott most Donáta.
— Úgy vélem, hiába jöttem, — szakította félbe sebten Ung. — Nem lészen itt szavamnak
foganatja. Már találkoztam uraddal.
Donáta szemében kíváncsiság szorongott:
— Miket beszéltél véle?
Ung lehajtotta fejét:
— Ne kívánd, hogy újra eszembe idézzem. Mint undok kerítő akarta belém hízelkedni a
bűnöket. Jobb néked is, ha hamarost megyek innét, mennél távolabbra.
Donáta megremegett:
— Maradj még, csak néhány napokig. Kedvező fordulást várok szavad varázslatától. Sok és
nagy vétkek terhelik uramnak lelkét, de nem azonképpen gonosz, miként magát mutatja.
— Hozzád a leggonoszabb, — tört ki Ungból. — Bizony bölcsebben cselekednéd, ha magad
sem maradnál a kárhozásnak e helyén.
Donáta szeme büszkén villant:
— Én innen nem mozdulok. Tapodtat sem... soha.
— Fürkészhetetlen titokzatosságok lakoznak az asszonyoknak szívében, — suttogta csak úgy
maga elé Ung.
Donáta meghallotta.
— Az én titkom egyszerű, — mondta szelíden — szeretem az uramat és megbocsátok neki.
Ung összeborzadt:
— Szereted?... Szegény asszony!
Donáta feje lassan lecsuklott. Süllyedő szemhéja alól remegőn osont fel a tekintet és Ung
szemét kereste. Néma könyörgés esdekelt ebben a tekintetben. Ung szívén áttüzesedett a
szánalom. Szinte csak magának súgta:
— Maradok.
De Donáta hallotta.
Ung gyorsan felszakította az ajtót. Ment sebesen, hogy ne lássa a főasszony csüggedt
szégyenét. Amint kilépett, mozdult a homály. Csak bizonytalanul látta, hogy töpörödött árny
bukdácsol le a garádicson és enyészik bele a sötétbe.
Hallgatódzott volna valaki?
Nem egy ízben lepte meg az az érzés, hogy leselkednek utána. Láthatatlan léptek
burjánoztak fel a nyomán. Mintha mohó szemek gyötörték volna át magukat az ajtók kilátó
résein. Itt is, ott is belészúrt láthatatlan nyiluk. Útjából egyre árnyak enyésztek el soha nem
sejtett rejtekajtókon. Váratlanul Pogonya huppant fel a lába alól, mint óriási rút varangy.
Máskor hirtelen a várúrral találta szembe magát, mintha a falból született volna elő.
Olyan volt a vár, mint számlálhatatlan oduval csavarodó kagyló, szüntelen és egyre változó
morajlás volt benne, mintha hangpatakok fúrták volna keresztül-kasul üreges barlang méhét. A
kútvödör úgy kongott a várban, mintha öblös emberi hangok kiáltoztak volna a fenékről, az
emberi hang pedig mintha feneketlen kutak torkán görgött volna fel. Éjjel bagolyhuhogásba
botlott az őrség döngő lépése. Az istállókban úgy dobogtak a lovak, mintha hangosan vert volna
a vár mély szíve.
Naprakelve megcsitultak a neszek. Ung torzonborz őszbeborult csatlóssal találkozott egy
reggel a folyosón. Olyan volt a csatlós feje, mint hűséges vén komondoré. Tőle tudakolta a vár
sok éjjeli zajdulásának titkát. A komondorképű színt váltott. Keresztet dobott magára. Hangja
suttógásba fult:
— Sok embereket öltek ezeken a helyeken, uram. Átok alatt vagyunk. Betömködi itt azért a
fülét minden jótét lélek, csak úgy megyen nyugovóra. Mert éjfeleken láncok csörrennek itt.
Lónyerítés, kutyavonítás hallatszik. A kürtők odván kísértet huhog és a füstfogókon
lábszárcsontok, vázkezek, meg koponyák hullanak le.
Ung esténkint betolta ajtaján a reteszt. Mégis arra riadt gyakorta, hogy valaki nesztelen
fölébe görbed és éberen lesi, nem ejt-e álmában áruló szót. Keze maga elé kapott a sötétben,
de üres árnyba markolt.
Egy este Bonaventus tért be hozzá. A mécslámpás lángja riadtan verdesett kezében. A
tövises vaskoszorú, amely a mennyezetről lógott, kísértetes árnyékokat hányt tőle a falakra. A
kis barát fürkészőn tekintett vissza és Ung füléhez hajolva mondta:
— Nagy óvatossággal légy minden szódban, Pál fráter. A kapellánusz verejtékezve rajzolja
pergamentre ami beszédeket előtte ejtesz. Közben pedig efféléket dohog magában: Eretnekség
ez! Máglyára való herézis. — Kifelé menet újból visszaszólt. — Nagy óvatossággal légy. `
Ung szemét kerülni kezdte az álom. Megfinomult hallása az öles falakon keresztül
megsejtette az éjtszaka minden neszét. Egy éjjelen keserves sírás szúpercegése őrölte a falak
kövét. Ködösen hallotta, csak úgy félálomban. Lehet, álmodta csak. De nem, megint percegni
kezdett a csöndességben. És mintha kínzón a szívét karistolta volna.
Feszülten figyelt. Ki sírhat ilyen hosszan, keservesen? Már tisztábban kivette: asszonysírás.
Csak Donáta lehet. Hirtelen éles sikoltás hasított belé a vár éji zsongásába.
Mi történik itt? Ung felugrott. Kétélű tőrét kapta és Donáta asszony szobája felé botorkált a
sikátorfolyosók vak sötétjében.
Most egyszerre sűrű némaság vette körül. Előbbre tapogatódzott. Megbotlott valamibe.
Nehéz test zuhant el előtte. Fegyver csörrent. Valami strázsát vagy leselkedőt dönthetett fel,
akit a falnak dőlve elnyomott a buzgóság.
 A zuhanás zajára megéledt a palotaház. Valahol rőt fény csillant. Garádicsokon kúszott lefelé
a világosság. Fáklyás cselédszolgák igyekeztek előbbre. Ung kába tétovaságban meredt maga
elé. Mi lesz, ha ezek itt érik? Mi keresnivalója éjtszaka derekán Donáta asszony kamrája táján?
Akaratlanul is kezére járt a várúr förtelmes szándékának.
A fáklyák közeledtek. Most mécsvilág csillant mellette is. Mögötte ajtó nyílhatott
észrevétlenül. Csak nem Donáta asszonyt vezérelte hozzá valami gonosz véletlen?
Megmarkolta tőre gombos vasát. Most látta, hogy Bonaventus áll mellette. A kis barát
megemelte mécslámpását és suttogón csak ennyit rebegett:
— Mondottam neked Pál testvér, hogy nagy óvatossággal légy.
Azzal lassan megindult vele kamrája felé. Ung ajtaja bezárult és rászakadt egész letipró
súlyával az éjtszaka.
Nyugtalan éjek lidérce borzongatta a várhegy alatt megbújt viskók lakóit is. Mindenki a fehér
baráttól várt bíztatást, segedelmet a marcangoló nyomorúságban. De a vár telhetetlen szája
benyelte a barátot és hallgatott csukott kapujával. A fehér barát nem jött, hiába esengtek érte.
Az őszi éjtszakák vad szelekkel jajgattak. A rozoga sárkunyhók didergőn vacogtak a jeges
fuvallmakban. A vár óriás árnya úgy magaslott fölöttük, mint félelmes fenyegetés.
Csillagtalan vak sötétben kopjás parasztok, kardos kisnemesek osontak össze a riadt
városkában. A fehér barátot keresték. Erre vette útját. Sok jó hetek teltek már, hogy semmi
híradás nincsen róla. Itten veszett nyoma. Mikor megtudták, hogy maga jószántából ment fel a
várba igazságot kérni a nyomorult népnek kegyetlen sanyargatójától, nagy félelem kezdett
háborogni bennük. Hátha amaz átkozotthírű főember már el is emésztette egyetlen
támaszukat. Akkortájt neszét vették már itt-amott a kálvölgyi tanakodásnak.
Egy reggelen, hogy illőbb számmal verődtek össze, megindultak a vár felé. A szakadék
elébük hasadt. Széléről felkiáltoztak a tornyokba. Kövekkel döngették a kapuhidat. Kopjákat
sujtottak belé. És a kopják remegő nyéllel álltak meg a híd pallóiban, hogy olyan volt, mintha
óriási sün szorult volna a tornyok kőbálványai közé. De a vár néma maradt.
Délidőig hadakoztak így hasztalan. Akkor elszéledtek. De az egybesereglett nép, ember,
asszony, gyermek vegyest ott maradt a vár alatt. Gyötrő éhségükben eszeveszetten kiáltoztak
fel a falakra. Mintha kárhozottak üvöltöztek volna a poklok pitvarában.
Az éktelen zsivajra előtolta lomha testét Szerafil úr. A törpe Pogonya volt vele. Egynéhány
fegyveres szolga is lézengett körülte. Jól felhallatszott hozzá a nagy kiáltozás. A bástya
falcsipkéi közt kihajolva látni is lehetett a siralmas csődülést. A vörös vadkan derült kedvében
volt. Tán bor is bizgatta:
— Mit zsivalyog ott lenn a népség? — kérdezte Pogonyát.
A púpos vigyorgott:
— Éhesek.
— Van köztük asszony is?
A púpos jól előrehajolt:
— Van ott seregestől. Ki ifjabb, ki vénebb. Fiatal anyák gyermekükkel...
A várúr vizenyős szeme megcsillant:
— Hajtsd fel a szépjét. Majd megétetem, amelyik éhes.
Pogonya már futott is az íjas, kopjás cselédekkel és felhajtotta őket.
Aznap este útálatos tivornya kezdődött a várban. Ropogott a tánc. Gyötrött asszonyi sikoltás
alélt bele részeg hahotázásba. Reggelre mámoros álomban, kifulladva hevertek kereveteken, a
puszta földön, szerteszét a várúr és tivornyázó vitézei.
Ezen a reggelen papirendű ember kért bejárást a várba. Az úr részegen horkolt. Donáta adta
ki helyette a parancsot, hogy bocsássák be.
Jodok volt. Ungot kereste.
Ung riadt hívei erős ígéretet vettek tőle, hogy belopja magát a vöröskői Szerafil úr várába és
végére jár, mi eshetett ott társával.
— Hála legyen az Úr Krisztusnak, — mondotta sugárzón az atyafi, amikor Bonaventus
megnyitotta előtte Ung kamrájának ajtaját. — Bizony mondom, nehéz kő esett le szívemről.
Mert mi valahányan, a te hívségeseid egyazonképpen, miként a kis kolostorház jámbor lakói,
keserves szomorúsággal voltunk temiattad. Úgy hittük már, hogy valamelyes mély pincebörtön
fenekén senyvedsz, ha ugyan életedet is el nem emésztette ez a lator nagyúr.
Jodok testvér azután nagy hálálkodások közt kétszer is keresztet vetett magára és közben
akkorákat lóbált a karján, hogy szinte szűk volt neki a kamara.
 Újra eleredt a szava:
— Sátán szállása ez. E helyt nincs mit időznöd tovább. Érted jöttem Pá1 testvér. Amodalenn
a kolostorház körül, ahol is békességgel lakoztunk, seregest gyülekeznek most számos tájakról.
Mindenek a te szódat kívánják hallani, mivelhogy igen meggyarapodott, közöttük a
nyomorúság.
Ung homlokán ború rancosodott:
— Siess hát vissza, Jodok fráter és mondd meg nekik, hogy hozzájuk megyek.
Az atyafi búcsút vett Ungtól. Bonaventus, a kis olasz barát, elvezette a kapustrázsák között.
Azután sebten visszatért.
— Legbölcsebbnek látnám, Pál testvér, ha urunk mámorának alkalmatos idejét használnád te
is. Másképpen aligha leszen bátorságos a távozásod innen. De Donáta asszonnyal előbb még
szólanod kell.
Ung csak a szemével intett. Bonaventus sóhajtva mondta:
— Szomorú kétségben hagyod őt itten. A te erődben volt még végső reménykedése.
Körülhordozta tekintetét a kamarában és így folytatta:
— Vennéd most magadhoz, ami javaid e kamarában vannak és várakozzál a palotaház előtt
a kerti méntás ágyaknál. Odahívom úrnőmet.
Már fordult is. De Ung megragadta kezét. Szorításában testvéri csók volt:
— A Krisztus fizesse meg neked atyafiságos indulatod, amellyel javamra munkáltál, —
mondotta egyre melegedő hangon. — De különösképpen köszönöm amaz assisibeli Francesco
énekét a naphoz. Ha nem terhelnélek kérésemmel...
A kis barát csillogó szemmel vágott a szavába:
— Mondjad csak bátorsággal kívánságodat, Pál testvér!
Ung egész nézésével is kérte:
— Jegyezd fel nekem pergamentre a nap énekének szavait, hogy világoskodhassanak nekem
is eljövendő sötét óráimon.
Nem sokkal azután a kerti ágyaknál várakozott. Igen tarlottak voltak már. Csak itt-ott
csellengett kókadozón némi gyér zöld növény. A virágokat megszedte az ősz, amely
rongyosszélű felhőkkel kárpitozta búskomorra csendesen hervadozó napjait.
Mintha Donáta déli napok aranyához szokott arca is az őszt hozta volna magával. Szava
olyan volt, mint targallyak kuszaságában eltévedt szél sírása:
— Hallomással voltam Pál testvér, hogy másíthatatlan szándokod elhagyni várunkat. Szép
reménykedéseimet szaggatod szét.
Ung küzködött magával. Arcára ült a keserűség, hogy nem tud neki vigasztalást adni:
— Maradásom itt már semmi jót nem munkálhat. Odakívül pedig sok esett szívek
nyomorúsága vár.
Donáta két szeme az övébe villant:
— Isten vezéreljen hát utadon, melyre bölcsesége küldött. És imádkozzál az én szegény
veszendő lelkemért is.
Elfordult, tán hogy nagy megindultságát elrejtse. Szomorú, szép arcára egyszerre ráfagyott
a fájdalom. A palotaház kapujának alacsony szemöldökíve alól Szerafil úr oldalgott ki,
szemében a még ki nem aludt mámor üres nézésével, bizonytalan lábon botladozva. Egyenesen
feléjük tartott. Szakálla szennyes ereszén szivárgón csöpögött ki a szó.
— Kapellánuszom mondja, hogy itt akarod hagyni várunkat. Csak így... búcsúszó híján?
Csukladozó nevetést erőltetett magára:
— Na, szép dolog! Szökik a vendég. Nem láttalak talán szívesen?... Étekben avagy
egyebekben volt fogyatkozásod?
Ung arca márvánnyá kövült:
— Úgy mondották, édes álmodat aluszod. Nem kívántalak háborítani. Engemet pedig sietőst
várnak.
— Nálamnál magasabb személyek? — szólt kérkedőn a várúr.
— A legalacsonyabb sorból valók. Koldusok, hajléktalanok. Tömegest sereglettek össze kiáltó
szegénységükben, hogy legalább a vigasztaló szó kenyerét ehessék. Várnak, hozzájuk megyek.
Szerafil úr tartóztatni próbálta. Ténfergő beszéde, amely még a bor mámorától botladozott,
mintha rejtett fenyegetést takart volna. Donáta szemében új reménység csillant. Segítségére
igyekezett akadozó nyelvű urának. Most ketten tartóztatták.
Ungból keményen csattant ki a türelmetlenség:
 — Torkig csömörlöttem váraddal. Nem azért jöttem ide, hogy részeg tivornyáid szemlélője
legyek, hanem hogy igazságot és kímélést kérjek a megsanyargatottaknak. Igazságot nekik
szerezni nem tudok, ne hihessék hát azt se, hogy itt lakomázván, részese vagyok gonosz
aláztatásuknak.
A várúr rőt arca lángba izzott át. Véres szeméből félelem párázott. Összekushadt, mint
megrugdalt állat. Ung megint olyannak látta, mint akkor a kis erdei kápolnában. A szavak
tusakodtak nyelvével és leterítve szégyenülten hemperegtek ki habzó szájából. Könyörgött
Ungnak, hogy maradjon. Fogadkozott, hogy fordít elvetemedett életén. Szinte szükölve
erősködött:
— Jóságos atyja leszek a népnek. Végét vetem sok sanyargatásának. Úgy szabadítson meg
engem poklok tüzétől az Úr Krisztus vére.
Ungot nem lágyította ez az alázkodó esdeklés. Ha nem is vélte puszta alakoskodásnak,
tudta, hogy csak az italtól korbácsolt agy rettegő látomásai fogadkoznak belőle. Szárazon
mondta:
— Sok ilyes ígéretekkel áltattál már. De amit mondtál, mindétig puszta szó maradt. A
kárhozatban pediglen már későn leszen.
A vöröskői arcán az iszonyat kínja vonaglott át. Meggyötörten horkant fel marásra készen:
— És ha neked is későn volna már indulnod innen?
Mint két mozdulatlan szikla álltak egymással szemben. Ungnak merev volt minden vonása,
mint a márvány. Szerafil úr arca tüzelt. Szeméből szikrák pattogtak.
Meddig álltak így? Izzott körültük a levegő. Egyikük sem vette észre, hogy Donáta
Bonaventustól támogatva eltűnt a palotaház kapuja alatt. Ung csak arra eszmélt, hogy
egyszerre a benőtt homlokú kapellánusz ott áll ura mögött, a füléhez hajlik és szaporán sugdos
neki valamit.
Ekkor megfordult és határozott, de nem sietős léptekkel megindult az udvaron át a várkapu
felé.
Senki sem állta útját. Senki sem jött utána. A híd, amelyet Donáta parancsára még Jodok
testvér előtt leeresztettek, mozdulatlan méltósággal ívelt át a szakadékon. Ung már a pallóin
dobogott és egyre azt várta, hogy megcsikordulnak a láncok és a híd óriás nyelve emelkedni
kezd alatta, hogy visszanyelje őt a kapu éhesen tátott szájába.
Semmi sem rebbent a várban.
Ám egyszeriben megzsondult az egész völgy. Mihelyt észrevették Ung fehér kámzsáját a
kanyargó ösvény magasságában, sűrű rajok áradtak feléje. Utat nem is nézve tódultak fel a
dombra. Egyesek lelkendezve előljártak. Lobogó ingjükben mint fehér zászlók úsztak a szélben.
Magasra tartott kopják mozogtak elébe, mintha lombjavesztett kis szálerdő indult volna meg a
hegyen. Voltak, akik énekeltek. Elébe borultak és lelkendezve kiáltoztak:
— Csakhogy megjöttél Pál testvér. Áldassék az úr Krisztus kegyelme, aki megtartott
minekünk.
Majd egyszerre harsogták mindannyian. És mintha a kövek és a messzire hullámzó
hegyhátak is velük zúgták volna:
— Te vagy a mi kardunk, a páncélingünk. Te vagy a mi vitézségünk és bátorságunk. Az Úr
Jézus vegye irgalmába a te ájtatos szolgálatodat.
Körülömlötték. Úgy kísérték a kis kolostorházig, mint valami buzgó körmenet. Esettek és
rongyosak voltak. De szívük ragaszkodásának királyi bíborát emelték feje fölé baldachinnak.
Ungot különös, soha nem érzett balsejtelmek szorongatták. Az özönlő tömeg, amint ott
kavargott körülte, viseléstől kérges gyolcsaiban, vásott zekéiben, rongyokkal pólyázva
gémberedő tagjait, olyan volt neki, mint a hegyről tajtékzón, földdel, iszappal vegyest
alámosódó áradat. És ez a szennyes áradás fejeket hömpölygetett. Csapzotthajú, időrozsdás,
kínbarázdálta, kiülőcsontú félelmes fejeket. Mély gödrökből sötétárkú szemek parázslottak rá.
Látott más szemeket is. Üvegesen elmeredtek, mint vízbefultaké. Talán nem is éltek már? Csak
valami magával tehetetlen erő sodorta őket? A komor őszi nap gomolygó ködléséből születtek
ezek a halottas lárvák.
Próbálta lerázni magáról a lidérces káprázatot. Merőn nézett előre, hogy embereket rajzoljon
ki magának, mert eddig csak fejek, kezek, lábak kavargását látta. Most még nyomasztóbb
gonddal szakadt rá a látvány. Csupa magába roskadt, láthatatlan óriásokkal küzdő alak volt ez.
Mintha mérhetetlen súly alatt görnyedezne valamennyi. Mit hurcoltak ilyen kínban vonszolódón?
A tulajdon sorsukat? Vagy az ő sorsát is?
 Önkénytelenül hátrapillantott. A vár komoran meredt le sötét tömegével. Kapuja úgy
tátongott utána, mint elszalasztott préda után. Mit rejteget ez a vár? Miről tanakodnak a
sikátorain surrogó hangok? Mi készülődik ott?
Ungban kiállott halálveszedelmek emlékei tántorogtak. Úgy sodorta most ez az emberfolyó,
mint akkor a komáromi Vágduna ingoványain a megduzzadt vizek hömpölygése. De most nem
úszott előtte a vezérlő fehér hattyú, csak süket és üres távolok tátongó szakadéka. Mintha
diadalra ragadnák itt. És tudta jól, hogy az útja romlásba visz.
A kis kolostorház előtt megtorlódott a nép. Ung hangja végiggördült a nyugtalanul imbolygó
fejek hullámzásán:
— Ime újra közöttetek vagyok. Vigyétek hírül minden tájakra, hogy megyek tovább az
utakon, amelyekre küldöttek.
A kolostorházban néma riadalom fogadta. A fráterek kedvesen köszöntötték ugyan. Egyetlen
szorongó szó sem sietett elé. De a hangtalan falak lehelték a félelmet. Az arcok redőiben
bujkált. Tudnának már valamit ezek a szegény barátok? Míg ő a várban időzött, kósza hírek
térhettek be hozzájuk. Azoknak jelírását nem tudja már rejtegetni beszédes arcuk?
A nap lassan elfogyott. Zimankós szelek söpörgették az eget. Ungban most már megérett a
bizonyosság, hogy romlás vár rá. A zsarnok indulatú, kapzsi főemberek összefogtak ellene.
Tátika úr, vérontó Akus, talán éppen ez a szertelen rőt dúvad fenekedik rá legádázabb dühvel?
Meneküljön innen, míg nem késő? Rejtse el magát jobb jövendők idejére? Fejében mint az
ég fellegei űzték, hajtották egymást a vadul dobogó gondolatok. Magas alakja szinte
belegörnyedt a tépelődésbe.
Aztán egyszerre úrrá lett minden kétségén. Maradni fog. Maradnia kell. Nem futamodhat el
innen gyáván. Nem osonhat el hunyászkodón, mert megfogyatkozik híveiben a belévetett
bizodalom. Soha nem érezte még olyan bizonyossággal, mint most, hogy be kell teljesítenie,
amit rábíztak és ezért itt a helye.
Feltekintett a várra. Sötéten, baljós némasággal állt ott. A száguldó fellegek közül éppen
bontakozott a hold.
Gonosz, vörös sarlója volt a holdnak.
Másnap sokan gyülekeztek a városka templomába, akik látni és hallani akarták Ungot.
Jobbrészt nyomorult, földönfutó nép. A városka sárviskóinak lakói. A fegyverkovácsok utcájából
is közeledett néhány előkelő polgár, akiknek ruházatán és testesebb mivoltán látszott, hogy a
városbeli felsőbbekhez tartoznak. A közeli udvarokból behúzódott nemesek az ajtónban
állottak.
Ung magábahulltan térdelt cellája árnyán és imádkozott. Homályos foszlányokban motozott
benne a gondolat. Az imádság távoli morajlás maradt az ajkán. Elméje szüntelen egyazon
körben topogott. Kerülte, hogy tisztán szemébe nézzen téveteg sejtelmeinek.
— Pál testvér!... Pál testvér! — hangzott be magánya némaságába a hívó kiáltozás. Olyan
különös zengést vert most benne ez a név. Csak magára vette ezt a nevet, mint a kámzsát, de
álatta ott volt az ő valóságos neve, mint testén a sodronying kámzsája alatt.
És egyszerre vasszemek fűzésénél erősebb sodronyinget érzett magán. A hite, küldetésének
tudata vértezte. Sudáran felmagaslott a térdeplőről. Ment a templomba biztos, erős léptekkel. A
nép barázdába hasadt előtte, mint szél útjában a sűrű vetés. Alázattól meglangyult arcuk most
nem volt merev halotti lárva. Szemükben élt a fény.
Megzendült a zsoltár és zúgott, mint őszi vihar az erdőn. Kör tágult Ung körül és ő
magánosan végigment rajta. Fellépett az egyik oszlop padkájára. Az őszi délután bágyadt napja
sápadt aranyporral szitálta körül. Döbbent csendben hallgatták.
Meghordozta tekintetét a gyülekezeten. Lábánál térdeplő, hajlongó emberek imádkoztak halk
siralommal. Az oszlopok mellől, a homályba merült zugokból feltört egy-egy fájdalmas sóhaj.
Sokan könyörgő várakozással tekintettek föl rá. A szemükből sugárzó fény betűkké
csavarodott. Sorokba egyenesedett, mint lelkük írása. Ung abból olvasta, mit mondjon nekik. A
szava úgy szólt, mint szelid, mégis ellenállhatatlan parancsolat:
— Kedves testvéreim, szívetek néma beszédje mondja nekem, mily igen nagy teher
vállatokon az élet igája. De segítsetek élni egymásnak. A fák és vizek is segítenek egymásnak.
A fagyott moha a hó alatt segít az erdőkön bujdokló vadaknak. A szél is segít, amint söpör.
Oktalan állatok segedelemmel vannak egymásnak nagy veszedelmek óráin. Csak az embernek
nem segít az ember.
És ahogy egyre áradóbban zúdult szájából a beszéd, mintha lelkének csodálatos varázsát
hömpölygette volna. Mint valami látomás magaslott fel a nap fényudvarában. Megnőtt körülte a
templom. Sötétje, mint beláthatatlan óceán állta körül és ő fénnyel lebegett a morajló vizeken.
Ung keskeny száján elfogyott a szó. Csend hullt a gyülekezetre. A nap már lebukott és
árnyba hullt a templom. Az oltárokon síri didergéssel égtek a gyertyák. Hátul valaki
magábaszállt töredelemmel felnyögött.
És ebbe a feszült csendbe, amelyben szinte meghallatszott a szívek dobbanása, egyszerre
vágtató csapat dobaja vert be. Fegyverek csörömpöltek. Már a templomnál, a köveken
csattogott a lovak patkója. Fegyveresek állták körül a templomot. Az ablakokon bevillant a
kopják hegye. Az egyre sűrűdő homályban rőt csillagokat lobbantottak a fáklyák.
Az emberek szíve rémülten vert, de tagjaikba beledermedt a félelem. Névtelen riadalom
kötözte meg a kezeket és lábakat. Ung csontjáig érezte a körülte dermedő rémület jeges
igézetét. Nem volt szabad, hogy őt is hatalmába igázza. Egy mozdulattal meg kellett törnie a
csönd fásult merevségét.
Leereszkedett az oszlop padkájáról. Két lépést tett előre. Út hasadt neki és ő megindult rajta
méltóságteljes, biztos léptekkel.
Mint fehér fény haladt át a templom hajóján. Ez a fény csak akkor alélt el, mikor a nyíló
kapuban ráözönlött a fáklyák világa. Egyszerre körülgyűrűzte a láng, és nem jött senki, hogy a
tűzkörből kiszabadítsa. Állt némán, büszkén villanó szemmel a fegyverek előtt. Csak szájának
finom vonala volt még vértelenebb. Mögötte nagy erővel nyomakodtak ki hívei a szűk
kapurésen.
Egy pristaldus formájú, sebhelyes, sandaarcú ember lépett elébe. Mint korbács csapott
arcába a szava:
— Bilincset rá!
— Mi bűne van? — morajlott fel a sokaság és a templom hajója öblösen megsokszorozta.
— Se szeri se száma az ő sok bűneinek, — rikácsolta a sebhelyes, — házasságtörő
paráznaság, bűbájos boszorkánymesterkedés, káromló pogányság. Ki tudná mind sorjára.
Ung a fejét rázta, mintha le akarná dobálni magáról ezeknek a bűnöknek rácsapkodott sarát.
De már marcona pribékek ugrottak hozzá, csavarták hátra a kezét. Bilincset vetettek reá.
Testét kötelekkel guzsolták meg. Erőszakkal vonszolták egy nyeregtelen lóhoz, hogy
rákötözzék.
Hasztalan zajdult meg a tömeg. A vöröskői úr lovasai körbefogták őket és fenyegetőn
szorították vissza a templomba.
A csapat más része pedig nyargalt a megkötözött baráttal a vár felé. A magasra tartott
fáklyák mint lobogó dárdahegyek sorakoztak. A városkában kenyeret dobáltak a lovasok a nép
közé. A gyér fáklyavilágban kiéhezett vázalakok mohón vetették rá magukat a földrehulló
áldásra. A sárban csúszva, a lovak éles patkói elől kapkodva a drága falatokat, idejük sem volt
észrevenni, milyen prédát ragad magával az elviharzó csapat.
Végigmennydörögtek a felvonóhídon. Majd újabb dübörgés remegett alá a völgybe. A hídon
újabb fénykígyó kúszott át. A csapat másik fele is bent volt a várban. Akkor megcsikordultak a
láncok és a híd szöges lakatja rácsattant a kapunyílásra. Mire Jodok Ung fegyveres híveivel
nagy lelkendezve a szakadék széléhez érkezett, már némán, keményen nézett le rájuk, mint
gőgös, dacos száj, amelyből hiába várnak egyetlen irgalmas szót.
Estére már mindenki tudta a városkában, mi történt. Az égen ólomszínű fellegek
gyülekeztek. Szorongó, mély gyász csüngött belőlük, mintha szemfedőt takartak volna a halott
házakra. A sikátorok elnéptelenedtek. Az ablakokban sehol nem látszott világ. Befedték a tüzet
a tűzhelyeken. És a sötét, hideg odukban mindenütt erről beszéltek az emberek.
Az ólmos fellegekből lassan, ritkás nagy pelyhekben hullni kezdett a hó.

X.

Nehéz déli szél hátán szurkos fellegek nyargaltak fel az égtetőre. A szemhatáron megtorlott
peremük tajtékos rőten forrott. Az alkonyatba egyszerre belezuhant az éjtszaka. A hóesés
viharrá sűrűsödött. Örvénylő kavargás vágta a havat, mint tüzes csípésű, fehér nyílhegyek
záporát.
Akkor már a sikátor folyosókon dobogtak Unggal a pribékek. Néma és üres volt a vár, mintha
holtak laknák. Lefelé vitt az út. Lépcsőkön bukdácsoltak alá. Ung láthatatlan falba ütközött.
Vaskesztyűs ököl lökte durván előre. Majd elfogyott lába alatt a lépcső. Gödrökbe szakadt be a
lépése. Saruját visszafogta a tapadó, nyirkos talaj.
Sokáig mentek zegzugos, kanyargó sötétségben. Egyszerre nem engedte tovább a kötele. A
fáklyák bolygó csillagtüzei megálltak. Ung szeme szokni kezdte a vak homályt. Mintha nedvesen
csillanó kövek közül fekete kapu bámulna rá. Testén engedett a gúzsok szorítása. Lecsörrent
kezéről a lánc. Most zár csikordult hosszú, keserves nyöszörgéssel. A vasajtónak fájt, hogy
megnyitották. Vad öklök taszították Ungot, hogy előre tántorodott. Döngő csattanás vágta el
mögötte a fáklyafény derengését és a zaj egyre gyöngülve elfogyott. Süket némaság született
belőle.
A némaság a köteleknél jobban szorította. Csak állt ott mozdulatlanul. Magánosan meredt
átsemmisülve a szorosan rátapadó éjtszakába. Apródonkint ocsúdott. Hogy eshetett ez?
Egyetlen szál kard se szállt ki védelmére. Egyetlen kar se emelkedett. Nem tudtak puszta kezük
erejével nekirontani a pribékek szelindek torkának? Micsoda félelem béklyózta meg őket, hogy
dermedt tehetetlenséggel engedték elhurcolni?
Vére első felzúdulásában számot sem tudott magának adni, mi történik vele. Most tudta már,
hogy a vöröskői úr várának börtönében van. De mi szándéka van vele, ennek a parázna
dúvadnak? Talán itt felejtik örökre, elzárva levegőtől, szabadságtól, naptól? Itt kell
megrothadnia ebben a dohos sírveremben? Szilaj háborgással csatázott benne a kétség. Keze
ökölbe görcsösödött. Az áthatolhatatlan sötét orráig furakodott. Ung teljes erejével vágta öklét
az arcába. Iszonyú fájdalom sajdult végig a karján Tüzes nyilalás hasított hegedt vállsebébe. És
ökle véresre zúzva hullt le a sötétség mögött bujkáló kövekről.
Hideg szúrást érzett az arcán. A kezére is cseppent valami. Mintha nyirkos csiga tapadt volna
rá. A sötétség verejtékezett az arcán. Nyálkásan tapogatódzott feléje, mint mohos kövek alatt
nyüzsgő férgek csápja. Beleborzongott.
Csigázó vágy vonaglott át rajta. Rések repedtek az éjtszaka falán és emlékek furakodtak be
rajtok. Nagy nomád vándorutakra gondolt. Erdők és rónák egymást váltó újulására a
szajnaparti kolostor börtöne után. Bolygó rohanására tetemekkel szegett éjjeli utakon, irdatlan
ingoványok közt, rémjárta tájak kietlenségében. Megrohanta a határtalan távolok gyötrelmes
sóvárgása. Bonaventus barát napénekére gondolt és lelkében énekké gyulladt a kínban vergődő
vágy:
— Szabad szerettem lenni, mint a szél! Szabad, mint végtelen égmezőjükön a csillagok, a
hold és a nap!Szabad, mint Isten minden teremtménye!
Soha nem tudta ilyen fájó bizonyossággal, milyen halálosan szereti a szabadságot. Az erdő
szabad vadja volt és az emberek prédájukká tették. A leghitványabbak vetették rabságra.
Féktelen gyűlölet lobogott fel benne. Szinte beleizzott a sötétségbe.
Mégsem tudta világra gyujtani. Ernyedten, mindent elnyomó sűrűséggel omlott rá a
feketeség. Sivár, halálos szélcsend volt körülte, amelyben lankadtan alélt el minden. Úgy
érezte, hogy most beköltözik szívébe a vak magány és örökre ott marad.
Hosszan elmerült kábult tétovaságába. Nem látott semmit. De mintha az áthatolhatatlan
homályból ütemes, egyhangú sóhajok neszeltek volna felé. Mi volt ez? Tán mélyen alvó tompa
szuszogása? Hát nincs egyedül? Újra tapogatódzni próbált a szeme. Hasztalan. Kezét is
utánamozdította, a fekete semmibe süllyedt szemének. Lába csúszón lépett előre. Kinyujtott
keze most falba ütközött. Félkörbe topogott egyre maga elé tartott kézzel. Most nem volt előtte
akadály. Botorkálva tett néhány lépést. Lába alatt gödrösen hullámzott a talaj. Zizzenő szalmán
csuszamlott meg a lába. Csüggedt kétségbeeséssel leroskadt rá. Szeme egy darabig, mint
bányász csákánya nyugtalan ütésekkel törte a sötétség nem mozduló szikláját, míg halálosan
bele nem fáradt. Akkor ellenállhatatlan erővel lecsukódott a szeme. Szabadító álomba szédült.
Még egyre vak árnyban ébredt. De a csend megszűnt. Percegő nesz őrölt körülte. Ide-oda
iramodó surranások zörögtek át a szalmán. Ez a nem szűnő, egyhangú nesz még kínzóbb volt,
mint a sokféle kísértetes zaj várbeli kamarájában. Nem bírta tovább. Nagyot rúgott a
szalmacsomóba. A láthatatlan percegés hajszálvékony cincogásokkal szisszent szét. Aztán
megint újra kezdődött. Egerek lakmároztak a sovány almon. Már szinte kedves is volt neki a
zaj. Az élet adott jelt magáról a kietlen magánosságban.
A percegés egyhangú zaja végtelenné tette az idő múlását. Ung lelke sebesre marjult a
várástól és azt sem tudta, mire vár. Égő viszketések borzongtak elő a bőrén is. Mintha
tüzeshegyű tűk hagyták volna rajta lábuk nyomát. Arcához kapott. Nyirkos puhaság nyúlott az
ujja alatt. Utálattal söpörte le a férget. Tüzes sajgás maradt a helyén. Felugrott a rothadt
szalmáról. Az alacsony padmajba koppant a feje. Nem törődött a fájdalommal. Szerette volna
leszaggatni magáról a bőrt. Ezek az apró, tüzes bélyegek mint poklost jelölték meg.
Elidegenítették a tulajdon testétől.
Nagysokára megrepedt a sötétség. Feje fölött halk derengés húzott vékony rést. Világosság
szivárgott rajta. Eleintén sok is volt a szemének.
Reggeledett.
Ez újra kegyetlen keserűséggel töltötte el. Mit nyer ő ezzel az új reggellel? Várhat még
valamit az élettől? Bár ne is ébredt volna fel soha! Szeme kezdte megszokni a világosságot.
Egészen fönn kis ablaklyuk rostélya kockázta be a szürkülést. Irugi cellájának rácsa ötlött
emlékébe. Ott is elzárkozott a világtól. De maga akaratából tette. Nem kényszerítette senki. És
azon a rostélyon át a szeretet jött be hozzá. Ezen át a gyűlölet.
Leült a szalmára. Fejét két tenyerébe temette. Újfajta neszre riadt. Valami mozdult mögötte.
Odatekintett. Homályhoz szokott szeme tisztán kivette. Csakugyan nem volt egyedül. Az egyik
sarokban, penésztől málott rongyok közt kócosüstökű, bozontos szőrrel benőtt arcú ember
hevert és tágranyílt szemmel őt bámulta. Különös látomás lehetett neki ezen a helyen egy
fehérkámzás barát. Szurkos öklével kétszer is beledörgölt a szemébe, mintha a káprázatot
akarta volna kinyomkodni belőle. De hogy semmiképpen sem foszlott szét, átrikácsolt Unghoz:
— Te meg kiféle bogomil szerzet vagy? Sátán csuhása? Poklok prófétája? Tán néminemű
céda boszorkány nyoszolyájából rúgtak ide?
Utálatosabb volt ez a beszéd Ungnak a tömlöc férgeinél. Jóságos, megcsitító igéről
gondolkozott, de úgy érezte, szélhordta, árva mag volna ennek a rothadásra vetettnek
sziklalelkén. Lehorgasztott fejjel hallgatott.
A szalmán heverő felült. Nyugtalan szeme majd átszúrta Ungot.
— Egyébkor is láttak már tar ágon varjút, — mondta és kifordultszélű szája gúnnyal
vigyorodott — kár bizony olyan fennen hordozni az orrod. Kifordíthatod előttem a szennyesedet,
ha nem is volnék éppen papi személy, akinek te mutatkozol. De majd levonja rólad ezt a kényes
kámzsát a bakó, ha éppen addigra szét nem rágja itt a penész.
— Nincs más bűnöm, csak hogy az igazságot akartam — dobta oda kurtán Ung.
A kifordult szájú szeme sötétet villámlott:
— Jómagam sem akartam egyebet. Mivel pediglen haszontalan kértem, magam szereztem
meg. A késemmel tettem igazságot. A szívekből vájkáltam ki. Vérrel itattam meg, hogy jobb
kedve legyen. Miért a másé minden? Jusson nekem is! Ez az én igazságom.
Ung beleborzadt, hogy ilyen vérontó fenevad fúj mellette.
— Gonosztevő voltál? Útonálló haramia?
A rothadt emberforma rándított egyet a vállán:
— Ha rongyokban jár és rejtekből sujt a fustéllyal, akkor haramia. Ha ékes köntösén páncél
csörömpöl, pribékje, hóhérja gyilkol, akkor hatalmas főember, ki előtt földig kornyadoznak.
Ung a vöröskői várúrra gondolt és hallgatott. A kifordultszájú se szólt többet. Később nem
egyszer próbálkozott vele, hogy beszédet kezdjen. De választ nem kapott.
Déltájt lehetett. Az egyforma félhomály nem mutatta a nap állását. Kulcs birkózott
csikorogva a zárral. Tenyérnyi rést engedett a vasajtón. A résen valami kenyérforma gurult be.
A rongycsomó felcihelődött a szalmáról és négykézláb vetette rá magát. Rekedt csörgés
bukdácsolt utána. Ung most látta, hogy oda van láncolva a kőhöz.
A szőrös száj mohó, nagy harapásokkal falta a kenyeret. A falatok mögül pislogón fürkészett
tömlöctársa felé. Csaknem tövig rágta a kenyeret. A csücskét visszakapta a szájától. Egy
pillantást vetett rá, mint aki magával küzködik, aztán szótlanul hajította Ung felé. A kenyér
koppant lábánál. Száraz volt, kemény mint a kő. Ung nem nyúlt érte. A gonosztevőből kilobbant
az indulat:
— Megennéd még magad alatt a követ is. A szalmát rágod majd, ha gyomrodba vágja
karmát az éhség. Nem minden napokon hull be ide az áldás. Ezt gondolom neked szánták. Tán
erőben akarnak tartani, legyen a kínvallatóknak mit lesütögetni rólad.
Ung fásult tekintetében először szikrázott fel megint riadt fény. Erre nem is gondolt eddig.
Kínvallatás is várna rá? A marcangoló sejtések előre megtépték tüzes vasfogóikkal. De a
gyötrelmeknél jobban reszketett embervoltának eljövendő megaláztatásától. Csontját
összetörhették, húsát véresre szabdalhatták, de hátha megtiporják a lelkét is?
Sok szenvedésben volt része, mióta a haláltól látogatott Komáromban a legdrágábbat
ragadta el tőle a fekete rém. De talán ez most kegyetlenebb lesz? Felzaklatott lelke
megpróbálta felidézni mindazt, ami még érheti. Mégis mennél jobban megéledtek benne
mindezek a szenvedések, annál jobban kezdte emelni lelkét a megnyugvás ereje. Lassan-lassan
bizonyossággal élt már benne, hogy a szenvedés nemcsak lakolás a bűnökért, hanem mindenek
felett menekülés a bűnöktől. Tudta, hogy a megváltás mennyei bére, a szenvedés lesz az ára az
ő teljes megtisztulásának és lelke végső megbékülésének is. És ettől kezdve rendíthetetlen
nyugalommal várt. Ült némán és maga elé merengőn hallgatott. Nem esett nehezére a hallgatás
meg a magány. A tiszai nádasokban is ezt szerette. A szürkület újra vak éjtszakába feketült. Ő
csak várt és imádkozott. Ez így tartott háromszor három napig.
Közben zsongott a vár megzajdult darázsfészke.
Másnap reggelre kelve azután, hogy Ungot a tömlöcbe hurcolták, már jó korán nagy lótás-
futás verte fel a palotaházat. A nagyúr máskor mámorát aludta még ezidőtájt és tilalmas volt
háborítani. Most parancsokat osztott. Megállás nélkül szalasztotta cselédszolgáit. Döngtek a
sikátorfolyosók. Kiáltások iramodtak kiálló falszögletekbe verődőn. A kapellánusz saruja
kopogott a garádicsokon. A várudvaron lovak patkója csattogott. A palotaház kapuján
lélekszakadva csörömpölt ki egy láncinges kopjás. Bomlott sietség kapkodott. Mintha elejébe
akartak volna vágni valaminek, amitől volt okuk félni.
Kisvártatva lefelé csikorgott láncain a híd is és lovas csapat dübörgött végig rajta. Elől kürtös
járt. Kopjások közt az a pristaldusforma ember ügetett, aki előző este Ungot megkötöztette. A
lovasok lefelé kanyarogtak a városka irányában. A kürtszó recsegőn rikoltozott bele a hajnali
csendbe. Az ébredező házak kócos embervázakat dobáltak ki a hóval egybegémberedett sárra.
Ahol megtéresültek a sikátorok, lézengő toprongyos alakok verődtek össze.
A csapat a piacnak tartott. A szállongón gyülekező városlakók szorongón húzódtak utána. A
templom előtt utolsót reccsent a kürtszó. Félkörbe szakadoztak a kopják és a pristaldusformájú
hangos szóval hirdetni kezdte, hogy a fehér barát nagy bűnökbe esett. Sátánnak adta el fekete
lelkét és sok gonosz bűntevésekkel sértette meg Istennek és az országnak törvényeit. Mindeme
nagy gonoszságainak okáért tömlöcre vettetett és székülő bírák mondanak fejére ítéletet az
igazság nevében és a törvénynek rendelése szerint.
A hírmondó most felemelte szavát:
— Aki pediglen emez elvetemedett és többszörös bűnökben talált gonosztevő mellett pártot
fogna, vagy neki bármineműképpen is segedelmére lenne, az osztályos társává leszen a jónak
és igaznak árulásában és véle egyazonképpen veszi irgalom nélkül való lakolását.
A kürt pontot reccsentett a szózat végére. A lovak patkója döngött a fagyos rögeken. A
hunyászkodón megbúvó viskók mintha még mélyebbre süllyedtek volna. Láthatatlan nagy súly
nyomta őket. Megülte a lelkekeket is. Riadt némaság ütött pecsétet a szájakra. Csak a szemek
kérdezték egymást tétova félelemmel. És mégis, ki tudná hogyan, az árkokká hasogatott utak
mély barázdáin kushadozva, vagy a hangtalan hóesés selymes neszében tovalopakodón, a
széljárás halkan sívó zizzenésével üzenve, mégis csak ment a hír. Szállt az erdők rejtektanyái
felé. Iramodott azokra a tájakra, ahol esettek és elhagyottak szívszorongva várták már a
vigasztalót és ahová csak a baljós üzenet érkezett el helyette.
Jodok testvért a kis kolostorházban nem érte váratlanul ami történt. Az atyafi lelke előre
megborzongott már a bújkáló vihar szelében. Óvta, intette társát, de mire az szavát fogadta,
késő volt. A kolostorház is megrendült, mintha a föld indult volna meg alatta. Az arcokra halálos
rémület fagyott. Szegény barátok reszkettek, hogy ők is kegyetlenül lakolnak, amiért Ungnak
födelet adtak. Biztosan teher volt már itt az ő személye is, bár senki nem tett még ilyesmiről
említést neki.
Jodok nem is vesztegette hát soká az időt. Rövid köszönetet mormogott a barátoknak. Ment
az istállóba. Felnyergelte a lovakat. A bibircsókos fráter némán kaput nyitott neki.
Aztán látták, hogy tétován nyargalászik fel és alá a mezőn, mint akinek eszét vette a nagy
fájdalom. Egy darabig némán meredt fel a várra. Aztán hirtelen gondolt egyet. Délnek fordította
lova fejét és hamarost elnyelte a ködlő messzeség. Ment egyenest Irugra, hogyha lehet,
segedelmet hozzon szerencsétlen társának.
Az ősz dereitől és a hótól iszamos utakon más lovasok is igyekeztek ugyanez időtájt Irug
felé. Egy ösvényt tapostak Jodok testvérrel, de az atyafi be-betért az udvarokba, ahol Ungot
már ismerték, hogy híradással legyen, miképpen ejtette társát tőrbe a gűlölet. A lovasok,
akiknek küldetéséről Jodok nem tudott, a vöröskői úr emberei voltak. A benőtt homlokú
kapellánusz elméje fondorkodta ki, hogy sebten útnak eredjenek Irug felé, híreket hozni ama
remetetestvérek kolostoráról, ahonnan Bertalan püspök a fehér barátot az ország elárvult
tájaira küldötte volna.
Szerafil úr is nagy fejtörések közt erőltette ármányos elméjét mind az időtől, hogy Ung
mögött a mély várbörtön vasajtaja becsapódott. Mitévő legyen tovább? Hogyan végezzen a
fehér baráttal? Felejtse a tömlöc fenekén? Egyszerű, biztos mód. De mi haszna belőle neki?
Mert elsőnek mindíg csak a maga hasznát tekintette. Mit bánta ő, mért törnek az urak a barát
vesztére. Mit gondolt vele, hogy a visszatérő rendnek féktelen uraskodásukra veszedelmes
erejét akarják benne megsemmisíteni. Őmaga csak azt fürkészte, miképpen húzhatna hasznot
Ung vesztéből. Ha az ő várában vesz nyoma, semmiképpen. Az egész városka szemeláttára
hurcolták ide, távol vidékekről összesereglettek ellenkezése közt. Rajta fogják hát keresni. És
azt tudta a vöröskői úr, hogy keresni fogják. Ung puszta veszte inkább csak bajt hozna rá. Nem
az ő kezétől kell hát halnia. Mért szennyezné be még ennek a vére is. Nem. A fehér barátra az
igazság pallosa fog lesujtani. A megsértett törvény engesztelhetetlen bosszúja. Itélet, amelyet a
törvény rendelése szerint székülő bírák szája mond ki másíthatatlanul. Ez lesz az útja annak is,
hogy hitvesét bajba keverje. A fehér barát ítélete Donáta asszonyt éppúgy sujtja. És ő végtére
szabadul ettől a nyügöző tehertől. Ám ha a törvény segítségét akarja használni, ügyelnie kell a
törvény szavára. Ezért kívánta elsőbbet is törvénytudó ember tanácsát hallani. Kapellánuszát
hivatta.
Mikor a benőtt szemöldökű hétrét görnyedezve kamrájába lépett, a német borbély, aki
palotaházának orvosló mestere is volt, éppen szakálla rőt bozótját nyesegette egy ormótlan
ollóval. Szerafil úr az orra alatt kalimpáló vasak közt szólt oda a kapellánusznak:
— Eme jámbor borbély előtt nyugalommal ejthetsz szót, mivelhogy német füle mindegészen
süket a mi nyelvünkre.
— Főbenjáró dolgokban kívánsz hát velem tanácsot ülni? — alázatoskodott tudákosan a
kapellánusz.
Szerafil úr félig nyírt szakálla jókedvűen rázkódott:
— A barátnak igencsak fejébe kerülhet. Mert törvény elé akarom őt állítani, hogy az igazság
erejével lakoljon sok gonosz bűntevéséért.
— Az igazság folyásának nem lehet semmi gátja, — bólogatott a kapellánusz.
Szerafil úr szavába vágott:
— Félelmem vagyon ám attól, hogy emez egyházi embert néminemű püspöki szentszéknek
végezései ítélhetik csak. Ez pediglen nagy körülményességgel eshetne. Holott igen erős ártalmú
gonosz ez, kivel gyors számadás volna idvességes.
A kapellánusz maga elé nézett. Egyszerre felvillanó szemmel kezdte dörzsölni a kezét:
— Vajjon miféle hites bizonysága lehet ama barátfélének, hogy tagadhatatlanul fölkent
egyházi személy? Mivelhogy fehér kámzsát visel? Bárhol is felszedhette azt e mostani
háborodott időkben. Meg arról is hallottam, hogy a kámzsa alatt láncinges vitézi ruha fedezné
testét. Én mondom uram, hogy nem jár ez igazsággal.
— Úgy gondolnád hát, hogy nem is papi ember? — kapott a szaván mohón Szerafil úr.
— Soha hírét nem vettem ama remeteszerzetnek, kivel ez a kódorgó barát dicsekszik, —
erősködött tovább a kapellánusz. — És arról sem jutott hozzám tanúság, hogy az öt egyházas
Pécs városa mellett magasodó Irug-hegyen kolostor állana. Parancsolj oda nagy sebten némi
hírhordó lovasokat és hamarost megtudhatod, miképpen az én tudomásom szerint vagyon az
igazság.
A vöröskői úr már szalasztotta is a lovas küldötteket s aztán faggatta tovább a kapellánuszt:
— És ha netalán nemesi eredet volna eme barát? Mert úgy mondják, nem együgyű fráter,
hanem magas iskolákon szerzett bölcs tudományokat. Az is meglehet hát, hogy hatalmas
főrangúak nemzetségbélije. Akkoron pedig kiváltságos személy a comesek úri székének ítélete
alól.
A kapellánusz nem jött zavarba:
— Ugyan már ki is hihetné ilyen országutakon csavargónak, hogy főrangú sorból került. Mi
tanusággal szolgálhat felőle?
— Hát sok tudományai? — kétségeskedett Szerafil úr.
— Csak ártalmára lehetnek. Mivel ha nem papi személy, akkor néminemű kolostori
oskolákból oldott kereket, — mondta a kapellánusz. És nagy szemöldökrángatások közt
hozzátette: — Ennek bizonyságát pediglen majd meghozzák amaz Irug-hegynek szalasztott
hírhordók.
A borbély rendet teremtett a várúr szakállának rozsdás bozótjában. Berakta szerszámait az
övén függő bőrtarsolyba. A kapellánusz szeme gyanakvón kísérte ki az ajtón. Bekallantotta
utána a reteszt és közelebb bátorkodott urához:
— Melyek volnának eme kódorgó barát nagy bűntevései azon hamisságán kívül, hogy
egyházi személyek köntösének álságával tévesztette meg a könnyűhitűeket?
Szerafil úr arcára erős botránkozás ült ki:
— Házasságtörő paráznaság bűnébe esett tulajdon hitvesemmel vendéglátó fedelem alatt.
A kapellánusz hitetlenkedett:
— Donáta úrasszonyunk maga testbetermett érdeme a hitvesi hűségnek és az igaz
tisztaságnak koronájával ékes.
Szerafil úr felcsattant:
— Mégis kamrájából jőve lelték meg öreg éjtszakának derekán ama kódorgót cselédszolgáim.
Lassanként egészen nekitüzesedett színlelt háborgásának: — És eme szégyenülés sem
félemlítette. Cselédjeim utána leselkedőn híradással voltak, hogy a barát éjnek magános óráin
szorgalmatost osonkodik Donáta kamrájába és hogy amaz álnok talián minorita is
segedelemmel járt volna kezére.
A kapellánusz hunyorgott:
— Efféléket magam is hallottam a fehérkámzsás barátról néminemű szóbeszédekben.
A várúr szinte fuldoklott a kíváncsiságtól:
— Minémű szóbeszédekrol vagy tudomással? És tudnál-e róluk olyatén tanúbizonyságot,
minőt a székülők is hitellel latravehetnének?
A kapellánusz tekintete a kamara boltozatáig szökött. Ura türelmetlen pillantása nem érhette
el. De ő maga sűrű pislogások közt kémlelte, hogy reszket a prédájára éhes rőt vadkan a falánk
várakozástól. Jócskán hallgatott, hogy annál inkább csigázza. Aztán nagy kerülgető
óvatossággal kezdte:
— Nem tudnám, vajjon a tiszta igazság útján járnak-e ama szóbeszédek, hiszen a mostani
háborodott időkben sok kósza hírek vándorlanak azonképpen, hogy az istenes lélek nem is
tudhatja, miket végyen igaz valóságszámba eme mondani is kárhozatos szörnyűségekből?
— Azokat mondd, amiket hallották! — csattant rá türelmetlen rikácsolással Szerafil úr.
A kapellánusz tekintete aláereszkedett a magasból. Erőset reszelt a torkán, csak aztán
mondta:
— Volna itt cselédszolgáid közt egy kopjás legény, ama szederjes, búsafejű. Tán tudod
melyiket gondolom?
— Tudom, de szólj már, — nógatta a nagyúr. Rőt arca szinte lángot vetett a kíváncsi
hévségtől.
— Hát eme busafejű kopjás, — aprózta szavát a kapellánusz, — néminemű Dömötör
nevezetű főember várából iramodott el a felsőbb vidékekről. A sajóparti veszedelem nagy
futamodásában keresett ott menedéket Dömötör fia, Pongrác úr népei közt. És úgy mondaná,
miképpen vélük lett volna ez a barát is, akkoron, még vitézi fegyverzetben, de módfelett
elgyalázva, mivelhogy nagy sebesülés csúfolta meg a vállát néminemű tatár szekercétől.
— Ki tudja, jól látta-e ama riadt kopjás szeme? — ernyedt el a nagyúr mohó öröme.
A kapellánusz fújt egyet a lankadó parázson:
— Hittel esküszik rá a busafejű, hogy ez volt tulajdon személyében. Azon pillantásban
ráeszmélt, hogy elsőbbet szembevette itt palotaházadban. Olyan ábrázat ez, amelybe tüstént
beléakad a tekintet. Ott is úgy esett Dömötör úr várában. A nagyúrnak édes testvérhuga,
bizonyos Ágota özvegyasszony egész este le nem vette égő pillantását ama sebesült vitézről.
Szerafil úr lomha teste előrefeszült. Szemével itta a szót a kapellánusz szájából. A pap
folytatta:
— Emez Ágota özvegyasszonyról pediglen az egész palotaházban köztudomású volt, hogy
kárhozatos mesterkedéseket folytat, gonosz hatalmakkal cimborálva kotyvaszt vajákos szereket
és nagy járatossággal vagyon mindenfajta boszorkányos bűbájolásokban.
— És a barátnak köze lett volna eme varázsló asszonnyal?
— De volt ám, — hunyorgott szavához az udvari pap, — ama pirosajkú, kígyóderekú,
parázna asszonszemély az egész éjtszakát kamarájában töltötte. Eme kopjás tulajdon szemével
látta, amikoron átosont a palotaházból a hosszú, keskeny fahídon. Szelencéjében gonosz erejű
kenetet is vitt hozzá, amelynek segedelmével sátáni tivornyák bódító gyönyörűségei közé tudott
repülni választottjával. Ki is hallatszott kamarájukból csókos nagy szerelmi dulakodásuk.
A várúr arca lángban állt. Rekedten fuldokolta:
 — Szavának is áll ama kopjás? Tanúságot tesz mindazokra, amiket nekem mondottál?
— Hittel fogadja, miképpen két élő szemével látta és tulajdon fülével hallotta mindezeket, —
erősködött a kapellánusz.
Szerafil úr felgyujtott vére még egyre parázslott. Tekintete befelé fordult. Talán Dömötör úr
várának kamaráját próbálta idézni magában, Ágota özvegyasszony boszorkány varázsával.
Halántékán vadul lüktetett a kidagadt ér. Időbe tellett, míg lassan megcsitult. Akkor ravasz
öröm szikrái ugráltak a szemében
— Most már nem szabadul emez átkozott barát, — dörzsölte a kezét, — ime sok súlyos
tanúságtételek vannak ellene. Mert arról is vettem híreket, hogy bejárása lett volna amaz
istentelen pogány Ugur táltospap ingoványvárába.
A kapellánusz rábólintott:
— Pediglen mindaz, ki ama kárhozott helyre bebocsátást nyer, nincsen jó szerrel és a
sátánnak kötelezte el magát.
A vöröskői úr már jó nyomot lelt. Serényen tódította, amit papja a barátnak felrótt:
— Sok nemes rangbéliek hallgatták eme barátnak kemény beszédeit. Valóban rút
pogányságokkal kérkedett. Eleink istentelen szokásait emlegette. Titkos haraggal van ez
szívében az Egyház és a főrangúak ellen.
— Imígyen vagyon, — erősködött a kapellánusz is. — E földi siralmaknak völgyében nem
átallotta azt tanítani eme vétkes ember, hogy az élet sok szépségekkel teljes és érdemesebb,
mint a halál. Örvendezést tanít vezeklés és bűnbánat helyett.
Szerafil úr arca felragyogott.
— Bizony hosszú rendje vagyon már sok bűntevéseinek. Nem lészen menekvése az ítélet
sujtásától.
A végét már csak maga elé dörmögte:
— Ám Donátának sem.
Mintha ez a gondolat még inkább sarkallta volna. Felserkent a medvebőrről és döngő
léptekkel mérte végig a kamarát egyik falától a másikig. Fejét mélyen a szakállába szegte.
Homlokán ráncba szaladt a veres foltoktól tarjagos bőr.
A kapellánusz az ajtónak hátrált. Már a reteszen volt a keze, mikor Szerafil úr megragadta.
Darab időt csak nézett rá, még nem hányta meg egészen elméjében, mit is mondjon neki.
Aztán egyszerre világosság derengett fel benne. Már tudta mit cselekedjék. Elsőbbet is magát a
kapellánuszt küldötte el Tátika úrhoz amaz erőszakos főemberhez és rokonához, a hirtelen
kezejárásáért rettegett vérontó Ákus úrhoz. Híradással szolgált nekik az előttük is örvendetes
eseményről, hogy a fehér barátot várának tömlöcébe vetette és hogy igenis nagy sokasággal
vannak terhére mindennemű súlyos vádak, melyeknek fele is bőségest elegendő volna, hogy
ítélőszék elé ragadva hóhér pallosára juttassák eme lelketlen országháborítót. Arra kérette őket,
hogy bíztatnák rá mindezeknek okáért Lőric comest, ültetné egybe Vöröskő várában az
igazságosztó bírói széket és mondana törvényt a fehér barát bűnei fölött.
Még a hídon sem dobogott végig a sebten igyekvő kapellánusz, már sarkába ért a másik
lovas hfrhordó. Emezt pedig egy zalavári udvarházba menesztette a várúr ahhoz a keshedtképű
nemeshez, aki tulajdon füle hallásával volt többszörös rendbeli tanúja a fehér barát gyujtogató
és pogány eretnekségekkel teljes beszédeinek. A keshedtképűt is sürgőst várába szólította. És
ettőlfogvást nem volt se éjjele se nappala. Lovas szolgái szerte röpdöstek minden tájakra, ahol
csak tanúságot szerezhettek a fehér barát vétkeire. De főképpen az volt a parancsolatjuk, hogy
minden rossz szelekre rábízzák a barát fejére szórt gonosz vádaskodásokat.
Szüntelen sürgés-forgás zavarodott a palotaházban is. A várúr újra meg újra kihallgatta
cselédszolgáit, faggatta, szorongatta őket. Rábeszélésekkel élesztgette, serkentgette
emlékezetüket. Amelyik gyávább, akadozóbb beszédű volt, maga tanítgatta alkalmatos
szavakra. Annyiszor ismételgette velük amaz éjtszakán történteket, amikor Ungot az egyik
folyosó sikátorában lelték, hogy apródonkint már nemcsak a szolgák hitték, de ő maga is hinni
kezdte a mesét, melyet újra meg újra a szájukba rágott.
Nyolcadnapra pedig megérkezett a várba Tátika úr és vérontó Ákus úr Lőrinc comessel, aki
sűrű rábeszélésre mégis elszánta magát nagynehezen, hogy igazságosztó törvényt üljön és
ítéletet mondjon a fehér barátra.
Ung lenn a tömlöc fenekén már nem számolta a napokat. Agya megfáradt a gondolatok őrölő
zajlásában. Testi erői fogytak. Alig evett egy-két falást a penészes kenyérből. Kábulatok
környékezték.
 Mégis, amikor újabb derengéssel, — talán a harmadszor harmadik volt, — szélesebbre nyilt a
síró vasajtó, mint egyébkor, úgy érezte, megint megtér belé az élet.
A folyosó árnyában fáklyák gyülekeztek. Ung felállt és az ajtó felé tántorodott. Eleintén
reszketőn ellenkezett a lába. Aztán ott állt magasba egyenesedve. Megnyúlt árnyéka rávetődött
a börtönkövekre és mintha ő maga is nőni kezdett volna testetlen magasságba. Szólni akart, de
a hang nem talált el szájáig. Lassan és mégis könnyen lehajtotta a fejét. Várt.
A börtönajtó szűk torkában sötét alakok szorongtak. Az imbolygó fáklyafény csak nyugtalan
vonalakat rajzolt ki belőlük. A pristaldusformát, aki a városka piacán bilincset vetett reá,
megismerte köztük. Ez most előre lépett és a törvény szavával szólította Ungot. Gyér és
kemény szava mint tüzes kalapács csattogott le rá. Ung úgy érezte, hogy fuldoklik belül a lelke.
Szájáig ér a szenny fertelmes iszapja és elissza előle a levegőt.
Minden szó végtelennek tetszett. Mintha most eláradt volna rajta a pártatlan napok meg nem
apadó folyása. Meddig tart még? Csak vége volna már! Csak belefulladna egyetlen
megsemmisítő némaságba.
A szenvedés úgy kimerítette, hogy le kellett csuknia a szemét. Aztán nem tudta újra
felnyitni. Pedig nem aludt. Ez valami más volt... elhagyta az eszmélete. Amikor magához tért,
gondolkozni akart. De gondolata visszafelé botorkált. Mintha egy házba menne be, amelyben
elvesztett valamit és most sorra venné az ajtókat, nyitná egyiket a másik után. Ment vissza
soká, de amit keresett, nem találta. Csak aggasztó foszlányok nyugtalanító töredékek voltak a
fejében, akárhogy is erőlködött. Pedig készülni akart... felkészülni valami szörnyűre. Elméje
pattanásig feszült. És semmi sem jutott az eszébe. Sírni tudott volna kétségbeesésében. Hideg
borzadás rázta meg. Olyasmit érzett, hogy most menten elhagyja józan esze.
Szinte észre sem vette, hogy a pribékek bilincset erőszakolnak a kezére. Nyakába vastag
hurkot vetettek és a kötél végét poroszló tartotta. Valaki durván taszított rajta egyet és a
fáklyák előre mozdultak.
Kábultan bódorgott a téveteg fények nyomában. Olyan volt az egész, mint lidércnyomásos
álom. Hosszú folyosókon hajszolták végig. Alakok maradtak el mellette. Nem látta őket, csak
tudta, hogy ott vannak. Alacsony, boltíves helyiségbe ért. Fáklyák égtek és füstjük szaga
összekeveredett sűrű, nehéz emberszaggal. Sokan voltak itt, érezte a jelenlétüket. De azért
különváltan egyetlen arcot sem látott meg. Összefolyó, tapadós hústömeg volt az egész, amely
mozgott, ágaskodott, előreterjedt, belefurakodott az útjába. Ösztönszerűen kitért előle.
Mint egy torok, kinyílt ekkor egy ajtó a falban. Látta a kezet, amely kinyitotta. Erőlködött,
hogy az arcát is lássa annak az embernek, de hiába. A körülte nyüzsgő hústömegnek csak keze
volt, de arca sehol.
Mintha belökték volna a tátongó torokba. Egyszerre benne volt és az ajtó becsukódott. És ő,
aki eddig kissé hajlottan járt az emberek közt, most emelt fejjel haladt fehér kámzsájában a
keskeny mély termen át. A testét szinte nem érezte. Lelke nehéz volt.
És egyszerre megtorpant körülte a nyüzsgő zsibongás. A falak között csend támadt. És ebben
a csendben fráter Pál híre és dicsősége még egyszer utólszor mondott magáról valamit. Az
embereken végigfutott a nagyságadta borzongás.
A barát meghordozta tekintetét. A földalatti terem alacsony boltjai alatt álarcos emberek
ültek egy hosszú asztalnál. Előttük pislákoló mécsvilágok közt fekete feszület emelkedett. És túl
a falon is kitárt karral függött a feszület. Ungot mindíg valami névtelen irtózat járta át eddig a
keresztrefeszített kínjaitól. Most megértette.
Az emelvény előtt alakok álltak, akik utat nyitottak neki. Aztán körbesereglettek és ebben a
gyűrűben állt a fehér barát.
Még senki sem szólt hozzá. Még érintetlen maradt. Még az volt, aki tegnap és azelőtt, akinek
jöttére megszólaltak a városok harangjai, akinek útján leborultak az emberek. Még ő volt...
Egyszerre váratlanul, idegenül, mintha korbáccsal vágtak volna az arcába, gyűlölködő
pillantást érzett magán. Arrafelé fordult. De nem volt ideje a pillantás útjáig érni. Valaki
köhögött és a padlóra köpött. A köpés elcsattant és egyszerre meghalt a csend. Az emelvényen
előrehajolt a két mécs között egy ember és a hangja belédöfött Ungba:
— Te vagy fráter Pál?
— Az vagyok, — hangzott a válasz.
És most egymást kergették a kérdések:
— Hol születtél? — Hány éves vagy? — Mi a foglalkozásod?
— Szerzetes vagyok, — felelte Ung szilárd szóval.
 A kérdező figyelmesen és gyanakvón nézett rá:
— Csak szerzetes? És valóban az volnál?
— Az vagyok, az irughegyi remeték rendjéből való, — mondta nyugalommal Ung.
Az álarcos szava feléje csattant:
— Hazudsz. Hírhozók jártak amaz Irughegyen, ahol semminemű kolostornak és szerzetnek
nyomát sem lelték. Méltatlanul, Isten szentségének megcsúfolására, emberek megtévesztésére
hordod ezt a köntöst, amelyet bűnöknek sokaságával szennyeztél be.
Most egymásután kezdtek hullongni rá a szavak. Rémséges mondhatatlan borzalmú szavak.
Úgy kerengtek fölötte leselkedőn, mint undok dögkeselyük. Egyenként csaptak le rá. Tépni
kezdték. Egyre merészebben marcangolták. Dögszavú szavak voltak és egészen ellepte őt
bűzhödt keselyücsőrük.
Ung felvetette a fejét. Válaszolni akart minden vádra.
Középütt az álarcos ember előrehajolt két felhúzott válla közt, mintha közeledni akart volna
prédájához. Két könyöke az asztalon támaszkodott. Keze előrenyúlva egymásba kulcsolódón
feküdt a gyalult deszkán. Az álarc eltakarta fejét, megtompította a hángját:
— Vedd jól eszedbe és töredelemmel valljad, ami való igaz. Azzal vádolnak, hogy egész
életed, minden szavad és minden tetted hazugság volt. Átalkodott gonosztevő vagy. Nemcsak
magad bűnös, hanem bűnök gyalázatába ejtője másoknak is.
Itt is, amott is fejek bólintása bíztatta. Az álarcos nekibátorodott.
— Azzal vádolnak, hogy gonosz szándékkal bujkálsz. Bajt, szégyent és zavart hordozol. A
Hahót nembeliek nyitrai várából pediglen kénytelen voltál éjnek leplével osonni, hogy életed
mentsed, mivelhogy leöltek volna...
— Sohasem jártam ama várban, amelyet te mondasz, — csattant fel Ung. Közeledett az
emelvényhez, de a kín és a szenvedés úgy kimerítette, hogy alig bírta irányítani lépéseit. Lábát
valami homályos, előbb feltett szándék mozgatta, nem az ő pillanatnyi akarata.
Az álarcos bíró intett. Hátrább, durván ácsolt padféléről, idomtalan hájtömeg emelkedett:
— Ismered itt emez embert? — kérdezte az álarcos és Ungra mutatott.
A hústömeg két apró sertésszeme a barátra pislogott:
— Ismerem. Hogyis ne ismerném? Eleget láttam. Tulajdon ő az, akit bűnösnek mondtál.
— Talán összevéted más valakivel.
— Dehogyis vétem. Jól ismerem őt.
— És nem vagy ellenséges indulattal hozzá? Nem vagy haragosa?
A hájtömeg édeskésen csucsorította a száját és szelíd hangot fuvolázott ki rajta:
— Senkinek soha haragosa nem voltam, emez embernek sem.
A bíró keményen szólt rá:
— Mondd el hát, amikről tudomással vagy. De jól ügyelj, igazság járjon veled, mert
esküdnöd kell Isten nevére. És kegyetlenül lakol, aki hamis esküvést teszen.
A hájtömeg ünnepélyesen rebegte:
— Isten engem úgy segéljen és Bódogasszony nekem irgalmat úgy nyerjen, amiképpen igaz
az én szavam. Mivel tudván tudom, hogy emez ember házas volt és asszonyát magától elverte.
És tudván tudom azokat is, miképpen nem szerzetes, csak szerzetesnek öltözötten jár és eme
kegyes színben lopakodik be mások házába, ahol is bűnök fertőjébe ránt esendő
asszonyszemélyeket. Úgyszintén való az is, miképpen lóhalálában menekült a Hahót nembeliek
nyitrai várából, holott is ártatlan leányzót ejtett gyalázatba. Éjnek leple alatt lopakodott,
falvakban bujkált, különben agyonverték volna, mint veszett ebet.
A bíró szeme az álarc kis résén át Ung felé fordult:
— Mit mondasz te mindezekre?
Ung pedig ott állt és benn a mellében ordított a tiltakozás, de mire a szájáig ért, rekedtre és
halkra vált:
— Hazudik.
Erre a szóra felcsattant a gyűlölet a hústömegben. Nem fért a fejébe, hogy a barát tiltakozni
is mer. Olyan biztosnak és egyszerűnek hitte az egészet. Csak mondania kell, amire
megtanították, azzal vége. A válasz megzavarta. Hát lehet az, hogy nemcsak neki van itt szava?
A másik is szólhat? Fejét rázhatja, ha akarja?
Neki szeretett volna rontani az előtte állónak, hogy elhallgattassa. Eddig közömbös volt neki.
Most gyűlölni kezdte és a gyűlölet még jobban megoldotta a nyelvét. Vallott kérdezés nélkül.
Vádolt habzó szájjal, konokul. És közben ingerülten nézett Ung szemébe.
 Ungba dermesztő iszonyattal fagyott belé a megdöbbenés. Keze és lába kihült. Merevvé vált,
mint a halott tagok. — Mért mondja mindezeket? — gondolta és rettenetes tiltakozást érzett: —
Mért mondja? Hiszen tudja, hogy hazudik. — Egész testét zsibbadás lepte meg. De a feje élt
még és a homloka mögött élt minden sebzetten, vérzőn, gyilkos fájdalommal.
Hazudik! Hazudik! — vergődött tiltakozó gondolata. Szerette volna megrázni a fejét, de ezt
már nem tudta megtenni. A nyaka megkövült. Nem bírta mozdítani.
Fenn az asztal túlsó végén egy ember ült. A fáklya világossága oldalról esett az arcára. Olyan
volt ez az arc, mintha életlen bicskával durván faragták volna ki, kemény, megbarnult, szurágta
fából. A bajuszát is mintha fából metszették volna baldachinnak csúnya szája fölé. És a
baldachin kétfelé fogott, rojtos szőrkárpitja alatt egyszerre kinyílt a száj. Kérdezett. Feleletként
rakta bele a kérdéseket a vádaskodók szájába. Nem volt elég neki a szenny. Még többet akart
tudni az aljas dáridótól részegülten. Még több ökölcsapás, több rúgás kellett neki szabad
prédája lelkére.
Egy asszony állt most a vádlók élén. Buta szeme fénylett az izgalomtól. Zavartan beszélt.
Mindent összekuszált. Bele-belebotlott tanult leckéjébe.
Az emelvényen összerebbentek az álarcos fejek. Mintha riasztotta volna őket a tanuságtevők
kapkodó kuszasága. Az asszony végkép belezavarodott bestédébe. Csend támadt. A csendben
valaki felsikoltott. Többen mozdultak a lépcsőn. A lépcső tetején egy ajtóban állt valaki és
változatlanul merev tekintettel nézett le Ungra. Ung elkínzottan meredt a mennyezetre.
Az emelvényen újra nyílt a fából faragott száj. Megint kérdezett. És segítő kérdésében
megint benne volt a felelet.
Még piszkosabb lett a vád. Az ajtóból a vörösszakállas merev szeme hálásan pillantott a fából
faragott felé.
Az asztal másik szélén toll sercegett. A bíró tollbamondta a vádat. Úgy mondta súlyosan,
ahogy a fából faragott arcú a tanú szájába beleigazította.
Ung agya vergődőn küszködött. Mi történik itt? Valóság ez? Nem inkább valami borzasztó
álom?
Újra csend támadt. Csak a toll percegett. Ung valóság és képzelődés között lóbálódott ide-
oda iszonyú lódulásokkal. Didergett. A tenyere pedig izzadt, mintha vízből húzta volna ki.
Mindjárt hátrazuhan... nem... inkább előre... lecsattan az arca a kövekre. De nem szabad
elesnie. Megfeszítette minden erejét. Felegyenesedett vadul, gőgösen. — Ülitek a becsületem
torát? Gyávák! — hördült meg benne a megvetés. Ököllel szeretett volna az arcokba vágni.
Minden arcba külön. Kegyetlenül, gyűlölettől izzó erővel.
Szinte sikoltott lelkében a kétségbeesett harag.
— Gonosztevők!... Gyilkosok!... Meg akarnak ölni!... Összebeszéltek, ellenem esküdtek mind.
És egy sincs köztük, akinek emberi arca volna... emberi mozdulata... emberi irgalma... egyetlen
egy sincs! Nincs, aki védelmére szót emelhet. A bírónak sincs szava, csak a vádlók élnek és
rothadó dögvermek piszkát dobálják rá. Az álarcos bíró kérdésére riadt fel:
— Nahát, mi mondásod vagyon mindezekre, barát?
Ung kissé oldalt fordult:
— Hazudnak.
— És mégis igaz, — kiáltotta izgatottan a puffadt ember és pállott tenyerét mintegy
bizonyságul szíve helyett a hasára szorította.
— Igaz, igaz, — szipákolta az asszony is gyulladt szemmel.
— Hát te? — szólt most újra a bíró.
Dülledt sárgaarcú ember lépett elő csípőjét mozgatva, szinte lábujjhegyen. Szemét bambán
forgatta. Szelídre tompítva igyekezett beszélni, mintha jelezni akarta volna, hogy fölöttébb
sajnálja, de meg kell vallania az igazat.
— Én is ismerem a barátot, — halkan sóhajtott, aztán felhúzta a vállát, majd megadón
leejtette, mint aki nem térhet ki a valóság elől és kénytelen kelletlen teljesíti kötelességét. —
Sokszor találkoztam vele. Ajtót is nyitottam neki.
A bíró szigorú pillantással mérte végig. A sárgaképű jobbról-balról megnézte a barátot.
— Nem, itt nincs tévedés, — mondta magabiztosan. — Mindegyképpen igaz, amit róla
mondanak. Megrontója volt az asszonyoknak. Agyon is verték volna, ha idején el nem
rejtezkedik a bosszulók elől.
A bíró előrehajolt:
— Csak arról szólj, amit szemeddel láttál!
 — Én mindent láttam, — fuvolázta a sárgaképű édesdeden, — tulajdon két szememmel
láttam, amikoron fenn, itt a magas kőhegyen a várban a mi úrasszonyunkat magához
szorongatta, csókkal halmozta és kezével simítgatta. Úgy igaz, amiképpen két szememmel
láttam.
A bíró szava ráugrott Ungra:
— Erre felelj barát! Védelmezd magad, ha tudod!
És Ung szavának zsilipje most egyszerre felszakadt:
— Hazudik ez is. És hazudnak mindahányan. Nyitra várában sohasem jártam. Nem ismerem
azokat, akik bosszúból életemre törtek volna. Sehol zavarnak és szégyennek hordozója nem
voltam. És fenn a palotaházban, miképpen lenn a szegény szerzetesek kolostoránál csak
vigasztalást adtam a vár asszonyának nehéz óráiban. Tudják ezt valamennyien, akik a várban
lakoznak. Kérdezzétek őket, ha nekem nem hisztek.
A lárma résén át hideg fény sugárzott felé. A bíró hangjában hideg gúny élesedett:
— Akik a várban lakoznak és láttak téged, itt vannak mind. Nézd, amott állanak és vádolnak
téged. Nincs közöttük csak egy sem, ki tanúságával melletted fogna.
Ung kissé oldalt vetette a fejét. A lépcső körül emberek sereglettek és most egyenként
mozdultak a bíró szavára. Vádolták és gonoszakat mondtak rá. Fogadkoztak és erősítgették,
hogy látták őt kiosonni éjtszakánkint Donáta úrasszony kamarájából. Olyik azt állította, hogy az
úrasszony kamarájába rejtőzködve leselkedett és látta őket házasságtörő paráznaság bűnében.
Ung szeme végigfutott a csoportba verődött emberek arcán. Kezdett emlékezni az arcukra.
Ráismert a kopjásokra. Senkit sem bántott közülük. Jót tett, akivel csak tudott. Volt akinek
kenyerét adta oda, mert éhezett ura fukar falatján. És most mégis gyűlölködőn fordulnak ellene.
Hazudnak. Rágalmazzák és vádolják lihegő, őrjöngő gyűlölettel. Miért? Mi okát adhatná
mindennek.
Ekkor elbolyongó tekintete újra megakadt a lépcső fölött az ajtón. Ott állt fönn lomhán a
nagytestű vörös ember, a várúr és szemével uszította cselédhadát. Ott állt a gazdag és
hatalmas férfi, sok földek és jobbágyok ura. Nem szólt semmit, de annál többet mondott a
pillantása. És Ung már nem kérdezte, miért gyűlölik őt itt ezek. Eszébe ötlött Bonaventus fráter
intése. És tisztán átlátott mindenen.
Összefonta mellén a karját és mereven ránézett a várúrra. A vörös ember összerezzent és
ásószerű kezét hirtelen arca elé kapta. Aztán ráeszmélt mit tesz. A keze mozdulata puhább lett,
mintha véletlenül emelte volna csak. Mintha szórakozottan a homlokát akarta volna
megsimítani. Ung már tudta: — Ez az, aki fizet.
A vörös ember nyaka kidagadt inge gallérjából s mint szőrös, vastag, vörös hernyó
kunkorodott bele feje vonalába.
Közben új tanú lépett elő, aki azzal vádolta, hogy néminemű Ágota nevezetű
asszonyszeméllyel is bűnbe esett, aki pedig mindenek tudomása szerint sátánnal cimboráló
boszorkány és bűbájoskodásaival is sok gonosz rontásokat tett.
Az álarcos bíró most megkérdezte tőle, vajjon van-e tatárszekercétől származó sebesülés a
vállán. Ung nem tagadta. Azután megismerte a keshedtképűt, akinek sanda tekintete Sümegen
és a zalavári apátság udvarán is szemébe szúrt. Ez a tulajdon szavát olvasta rá, káromló
eretnekséggel, ország és nép lázító háborításával vádolta. Nem volt bűn, amivel nem illették
volna. Nagysokára mégis elfogytak a vádoló tanúk. A bíró felállt:
— Esküdjetek! — mondta mélyről döngő hangon.
És a vörös ember parancsolón, igéző szemmel nézett le rájuk. És azok morajlón zúgták a bíró
után az esküt.
— ...Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy méltódjék, föld tetememet bé úgy
fogadja, Istennek szent színét úgy lássam és örök poklokra úgy ne vettessem, hamint igazság
szólott tanúságtételemben...
Ung szívét éles tőrrel hasította minden szavuk. Íme most egyek lettek a hamisságban.
Rosszabbak, mint a tatárok. Megértette az országra zúduló végzetet. Ezért küldötte az Úr a
tatár fergeteget. Ezért nem segítette ezeknek fegyvereit, mert ilyenek mind. Megérettek az
ítéletre és önmaguk idézik fejükre a kérlelhetetlen égi bosszúállást. Úgy érezte, láthatatlan
rémkéz markol a belsejébe és szorítja össze irgalmatlanul. — Hát ezért éltem, hogy ide jussak
el? — zúdult elméjébe egyre szilajabb áradással. — Ezért volt minden? —Körülhordozta
megsebzett tekintetét. Van-e egyetlen megértő tekintet? Van-e szemernyi emberi irgalom? Hol
a tisztelet és a hála, amelyről annyit beszéltek neki az emberek? Egy szélfúvásra megfordultak
volna? Egy szisszenés, egy tiltakozó mozdulat, egyetlen szemnek felháborodó rebbenése...
ennyit, legalább csak ennyit adtak volna!... Hiába... semmi, semmisem volt már itt az övé.
Mind ültek fenn a magasban, vagy körülfogták egykedvű fagyossággal. Ő ott állt köztük és
azok néztek le rá. Karvalyszemük leste arca változásában a prédát. A bizonyítékot a maguk
vádjára.
Ung mellében szilaj nekizúdulások dörömböltek. Védekezzék! Tiltakozzék! Szaggassa szét ezt
a hálót, amelyet mindenáron rá akarnak hurkolni. Döntse halomra ezt az egész, jogtalan, fölébe
tolakodott bíróságot. Ő szerzetes és nemes ember. Az ő dolgában nem ítélkezhet hűtelen
cselédek, kártevő jobbágyok bírószéke. De ki hinne itt az ő szavának. Letorkolják. Hazug
rágalmakat olvasnak rá. És esküsznek hamis hittel, ahogyan valami sötét hatalom ereje
kényszeríti őket. Kár volna már itt minden szóért.
Összeszorította a fogát. Sovány arcán kirajzolódtak a fakóra hervadt bőr alatt a csontok.
Egyszerre úgy szakadt rá a kétségbeesett útálat, mintha lerázhatatlan sziklát hengergettek
volna rá. Elviselhetetlen lett neki, hogy a becsülete nem az övé, hanem ezeké, akik
belegázolnak. Nem bírta el, hogy ne ő, de mások legyenek a becsülete bírái. És még hozzá
miféle emberek! Pillantása nekiütődött a vörös embernek. Ordítani tudott volna kínjában, hogy
az ő becsületét tépi, marcangolja szennyezi olyan, akinek magának nincs becsülete. Neki ad
igazat mindenki, mert hatalmas, mert pénze van. Mintha maga a sátán állna hátul alakján a
kárhozat lángjának bíborával. S karmos markából láthatatlan szálak futnának, melyeken
pányvázott lelkek rángatódznak. Itt minden arc vonásait az ő nagy rőtt kezének intése igazgatja
és ezekről az arcokról a saját ítéletét olvasta le. Csak a bíró arca nem látszott a fekete lárva
alatt.
De most lassan felemelkedett székéről a bíró. Két nehéz ökle nekifeszült az asztal lapjának.
Fakón, megtompultan bukdácsoltak ki a szavak száján a lárva alól, mintha mély sírveremből
döngtek volna fel:
— Utolszor vagyon most módod, hogy a vádolók igazságának megrontásával és mások segítő
tanúságtételével védelmezzed magad. Avagy pribékek húzzák le csípővasakkal bőrödet, amíg
szádon töredelmes vallomás nem fakad?
Ung úgy érezte, hogy kialudt szíve alig ver. De erőt vett magán. Szája összeszorult, a ráncok
dacosan, szinte vadul ágaskodtak bele szép szemöldöke között kemény homlokába. Nem szólt
egy árva szót sem.
Az álarcos tompa hangja már megint ott kongott fölötte, mint félrevert harang:
— Mivelhogy hallgatsz, beismeréssel vagy. Annak okáért pediglen, mivel ennyi sok vádolók
mind egyazonképpen szóval és hittel tanúsították bűntevéseidet, nincsen szüksége, hogy
próbatételképpen meghordoztassuk véled a tüzes vasat. Vétked nyilvánvaló egyképpen Isten és
emberek előtt. Halljad ezeknélfogva az ítéletet.
És Ung hallotta. A bíró repedt harangszava a mindenható Isten erejével kezdte és az égi örök
igazság nevében hullatta rá szemenszedett hazugságok szavát. Ungnak egészen belekábult az
agya. Megtompult lelkébe süketen verődtek a szavak. Kegyetlen dörömböléssel kopogtattak a
fülén, de értelme nem bocsátotta be őket. Csak az utolsó emeltebb hangok ereje törte át
kövesülő közönye kérgét. Szinte beledörgött a lelkébe az ítélőszó másíthatatlan valósága:
— Mindezeknek okából pedig a törvények foganatjáért és azoknak erejével rendeljük, hogy
emez átalkodott gonosz sok istentelen bűntevésének miatta halállal lakoljon, neki e várnak
piacán hites pörosztók színe előtt hóhér pallosával feje véttessék.
Az alacsonyboltú terem megzajdult. A fáklyák nyugtalan fénye félelmet és mohó indulatokat
csillantott a szemekben. Ung megint csak homályos kavargást látott. Beszédcafatokat
lobbantott arcába valami perzselő, párás fuvalom. Nem tudta róla beszélnek-e. Értelme csak
félig kapaszkodott a szavakba.
Keskeny, elefántcsontbőrű asszonyarc úszott el mellette. Vértelen szája szóra mozdult.
Mintha ezt rebegte volna:
— Milyen szép edénye vagyon ilyen rút bűnöknek!
Az arc kémlőn hajolt feléje. De valaki elrántotta. Fulladozó, rezes hang dörmögte:
— Lucifer is szép angyal volt...
A többit elnyelte az általános zsongás. A tömegen poroszlók furakodtak keresztül. A testek
ide-odanyomódtak. Hullámzásuk egy-egy jajduló hörgést tajtékzott fel. Ung egyre
tompultabban meredt a homályos zsongásba. Kiszáradt a lelke a testében. Idegen volt
mindenkihez. Szinte idegen lett önmagához is. Nem érezte, hogy mozdul a tömeggel. Lökik
előre. Nyakán meg-megrándult a kötél. De testekbe ütközött, amelyek visszataszították.
Kiáltozás támadt. Kopják vasa villant. Ütések puffantak. Lassan rés nyílt előtte és mintha
nyomták volna a testeknek forrón párázó szűk sikátorán át.
Egyszerre elmaradt a fojtogató forróság. A sikátorfalakról most nyirkos hideg lehellet kúszott
felé. A fáklyacsillagok meggyérültek. Lépcsők szakadtak le útján. Csavarodón csigáztak fölfelé,
aztán megint le a mélybe. Ung csak mozdult előre, mintha nem is tulajdon lába vitte volna.
Lelke konokul megtagadta, hogy számot adjon magának arról, mi történik vele. Csak azt érezte,
hogy egyre nehezebb a levegő. A falak verejtékesen csillantak a szemébe. A fáklyafények
megtorpantak és elmaradtak mögötte. Csikorgás sikoltott a fülébe. Láthatatlan taszítás érte.
Lódulva tántorodott meg tőle. Valami rekedten csattant, szinte olyan volt, mint saját testének
koppanása a pernyesáros, hideg köveken.
Megint bent volt a börtönben.
A sötétség újra mellé telepedett. A magány próbálta felserkenteni eszméletét. De ami vele
történt, megőrölte, szétzúzta minden gondolatát. Sem kívánságot, sem vágyat nem érzett
többé. A fáradtság lázában nyitott szemmel feküdt. Mintha kialudt volna a szíve.
Egyszerre tompa ütések dobogtak a fején. Az őr lépése fenn a börtön kis ablakánál.
Befurakodott hozzá a külső világ. Holnap utolszor látja. De ez a másnap olyan valószínűtlen volt
neki. Nem tudta felfogni, hogy eljön. Pedig el fog jönni. Nincs, aki megállítsa az időt. És nincs,
aki kiszabadítsa innen. Hiszen nem volt senkiben annyi bátorság sem, hogy a kezét mozdította
volna érte. Csak egy akadt volna, egyetlen egy, legalább, aki előáll, hogy tanúságot tegyen
mellette, hogy a fuldokló kétségben megmentse hitét a szeretetnek egyetlen szavával. Talán a
szánakozásnak egyetlen résztvevő tekintete elég lett volna.
Nem jött sehonnan. Hagyták lezuhanni a feneketlen mélységbe. Mit tettek vele, hogy most
latornak kell mondania mindenkit, aki testvére volt? Őt pedig testvérének mondhatja minden
lator.
Pedig hogy szerette a véreit. Érettük adta volna mindenét, amije volt. És a puszta életét csak
értük tartotta meg. Boldogságot és nagyságot akart nekik építeni. Feltámadást a halálból.
Tündöklést a föld minden népei közt. És ezért idetaszították a halálos sötétségbe.
Sohasem érezte még ennyire egyedül magát. De micsoda úton jutott idáig? Hát minden
szenvedésen át kell mennie az embernek, hogy önmagával egyedül maradjon? És ez a nagy
magánosság kell, hogy eljuthasson oda, ahonnan ilyen egymagán indult el, — Istenhez?
Egyszerre úgy érezte, hogy a homály kárpitja mögött láthatatlanul szemben áll vele valaki.
Tudta, hogy a halál. Áll és reá vár. Átsápad a sötéten és világosságot önt belé. Most hallotta a
csöndben a szívét. Elméjében éber kedvvel serkentek megint a gondolatok. Egészen utolsó
ízecskéjéig tisztán át tudta érezni a végtelen pillanatot, amelyben a láthatatlanságból kilép a
csontkéz és lassan ráfagy az övére. Nem volt semmi félelem benne. Vad mámor habzott fel a
szívében. Szinte szomjazta a halált. A segítőt, aki megszabadítja ettől az elviselhetetlen
szennytől. Szemében remegő csillagokat hányt a káprázat. Szurkosan csillámló fekete víz áradt
előtte és a vizek távolában valami halk derengés, amely egyre fényesedett. Tekintete forró
viharban száguldott felé. Sejtelme nem csalta meg. Fehér hattyú lebegett a vizeken.
Kinga volt. Eléje suhant ragyogón, tiszta sugárból szőve. És Ung diadalmasan magaslott
minden kétsége fölé. Lelkéből áradó röppenéssel könnyebbült föl a hála:
— Uram, hát elküldötted a szabadítót!
És a sugárzó lény vigasztalást ragyogott belé. Fényében újra tisztára fürdött. Kinga vele volt
és pillanatra sem hagyta el többé.
A vöröskői várat szinültig öntötte szurokkal a sötétség. A halált előző éjtszakák hidege
dermedt szét sűrű árnyával. Hideg feketeségbe ütődtek bele az őrök dárdái. Árva mécsvilág
verdeste az éjtszaka sötétjét. Donáta asszony is beleütközött riadt szívével, amikor lopva a
lépcső felé indult. Jobban reszketett mécse lángjánál. Pedig mindent gondosan elrendezett.
Bonaventus testvér is kezére járt. A kapuőrök pénzt kaptak. Lenn a börtönajtónál az ő két
biztos cselédszolgája volt most a strázsa.
Óvatosan haladt, hogy zajt ne üssön. A lépcsőn szolgák ültek és aludtak. Lentről lépések
kopogtak fel. A toronynál megállt Donáta. Csípős huzat markolt belé. Alig tudta mécsét
megoltalmazni. A levegő sodra hangokat hozott. A várúr ágyas házából nevetés, asszonyi
visítás csapódott ki. Szerafil úr tivornyázott odabenn.
Donáta a falhoz lapulva surrant végig az udvaron. Csak itt bele ne ütközzék valakibe, aki
elárulhatja. Túl a sötét sikátorokban lélek sincs már. A börtönfolyosón az ő emberei várnak.
 Fellélekzett, mikor lejtősnek indult lépte alatt a göröngyös kövezés. A börtönajtó megjajdult,
amint megnyitotta előtte a strázsa.
Benn a barát valami messze álomból meredt feléje. Donáta a földre tette le mécsét. Csak álla
ért a gyérülő fénykörbe. Szava leheletként rebbent, mintha félt volna a homálytól:
— Pál barát, megtudtam mi vár reád. Holnap estére kelve hóhér bárd alatt hull le a fejed. —
Most mintha megtántorodott volna a hangja. — De én nem engedem. Lelkem nem lel
nyugovást, mivelhogy vesztedben magamat is osztályosnak érzem. Én hívtalak emez átkozott
várba. Az én nagy bajomban hoztál segedelmet. Megmentelek.
Ung szomorúan rázta a fejét:
— Te nem menthetsz meg engem. Éppen te nem.
Donáta vergődőn fuldokolta:
— Ne légy felőlem balhittel. Ne gondold, hogy nékem is tudomásom volt, miképpen itt tőrt
vetnek neked. Még sincsen csitulása háborgásomnak, csak mert én hívtalak. Fogadd hát el a
kezem, amelyet most mentségedre nyujtok.
Ung némán nézett maga elé. A vasajtón nesz szüremlett be. Donáta gyorsabbra fogta a
szavát. Szinte lihegett bele:
— Kevés az időm. Megzavarhatnak. Jól vésd hát elmédbe, amiket mondok. Bonaventus
testvér adta nekem ezt a kámzsát. Húzd magadra. Én mindeneknek híradással voltam, hogy
papot kérettél utolsó órád vigasztalásául. Nem szúr hát szemet, ha pap távozik a börtön felől.
Ajtód előtt most két hű emberem áll, ezek kibocsátanak, ha hármat koppantasz a vason.
Éjtszaka van, arcod vonását nem láthatják. De nem árt, ha óvatossággal leszel. Itt a kámzsa.
Az Úr Krisztus segéljen.
A főasszony csüggedten visszahulló kezéből földre csúszott a kámzsa. Ung ügyet sem vetett
rá. Szeme megkereste Donáta két szemét a homályban és szavánál vallatóbban kérdezte:
— Tudod te, mi bűnökért adtak engem halálra?
— Nem tudom, — súgta halkan Donáta.
Ung hangja elfacsarodott:
— Tőlem ne is tudd meg sohasem. De ha engem mentesz, magadat vádolod menthetetlen.
Donáta előbbre lépett a mécsvilág fuldokló fényudvarába:
— Nem értelek, — rebegte. — Halálod örökös tövis lesz lelkemben. Még irgalmatlanabbul
környékeznek akkor a félelmek sötétségei. Mentsd meg magad, hogy lelkemet megmentsed.
Ung szeme a láng párázatába káprázott. A fénymorzsák viaskodtak a mohó feketeséggel.
Hajszálvékony kárpitjuk mégis falat épített a rajta kívül álló világ elé. Donáta úgy hallotta a
szavát, mintha megfoghatatlan messzeségből jönne:
— Nem szököm bujkálón, idegen köntös álorcájában.
— A te köntösöd, — próbálkozott mégegyszer Donáta, — csak bűntevő kézzel levonták rólad.
Ung szava kettévágta beszédének útját:
— Halálnak köntösét öltöttem én már magamra. Semmi vissza nem csalogathat azokhoz,
akik az életnek megvetésére oktattak engem.
Sóhajtást lebbentette arcába a mécsvilág felszivárgó melegét. Aztán lassan, remegve
emelkedett a sötétben a fény, mint félve kelő csillag és távolodni kezdett tőle. Hirtelen
megvilágította Donáta arcát:
— A kámzsát itt hagyom, — töredezett a főasszony hangja, — ha netalán más határozás
erősödne benned. Tudod, az én híveim strázsálnak kinn. Háromszor koppants nekik. A Krisztus
kegyelme oltalmazzon!
A választ nem is várta. A mécsvilággal együtt elenyészett a sötétségben.
Ung arra eszmélt, hogy a szalma zörrent mögötte. Valaki közeledett felé az áthatolhatatlan
árnyban. Rabtársa kúszott előre. Tapogatódzó keze beleütközött. Göröngyös hang horzsolta
Ung arcát egészen közelről:
— A szabadulást hozzák neked, te pediglen botorul elveted magadtól?
Ung egykedvűen felelt:
— Kevésbe telik már itt a rabság.
Az érdes szó akadozón sipolt felé:
— De a halál lesz a váltód belőle. Meghalunk mind a ketten. Téged készen vár a bakó tőkéje,
nekem egész éjjel fuvarozták a fát. Akkora máglya nő a piactéren, mint a hegy.
Csend hullott közéjük. Megint a másik kezdte:
— Egyikünknek most itt vagyon a szabadulás. Ha te magadtól elveted...
 Elakadt a szava. Nem merte tovább fűzni a gondolatot. Magában tusakodott, mikép
hozakodjék elő vele. Ung kérdése riasztotta meg:
— Te mi bűnökért vagy itt?
A gonosztevőből most könnyebben eredt a szó:
— Mondtam már, öltem. Sok embereket veszelytettem el kárhozott helyeken. Most engem
ölnek meg. De nem is lehet másképpen. Az emberek mindenekfelett veszekedett fenevadak.
Vagy ők ölnek, vagy őket kell ölni. Nincsen máskép.
Ung lelkében különös döbbenés ámult. Mintha csak az ő gondolatait verné vissza ennek a
halálba küldött embernek a szava. Úgy van hát csakugyan? Az embert csak félelemmel lehet
féken tartani. Igazán ez volna az ember? Minden hitványosságok edénye. Ő már úgy sem
láthatja meg, amit szeretetnek gondol. Hogyan is láthatná. Az emberi jóság, az önmagunkon
győzedelmeskedő fönség maga az emberek közé leszállott Isten. De hogyan is szállhatna le ide
Isten jósága, ahol az ördög lakozik.
De már megint hallotta, hogy a gonosztevő szól hozzá:
— Mi károddal járna, ha én vonnám magamra a kámzsát. Te úgy sem akarod hasznát látni.
Engedd nekem, hadd menjek benne.
Ung már csak az eszével ellenkezett:
— Ide vagy vasalva a kőhöz.
A gonosztevőből most reménykedőn lelkendezett a szó:
— Amíg oda voltál, porkolábok jártak itt. Leverték lábamról a nehéz bilincset. Utolsó
éjtszakára már nem kell. Ha adod a kámzsát, megszabadulok.
Hangja szinte részegen tántorgott ki belőle. Ung fáradt megvetéssel lódította feléje a
kámzsát.
— Siess, — mondta, — húzd jól az arcodba! Kinn nyugodtan lépj. Az őrök előtt mondd, hogy
„Dícsértessék”.
Az ember szinte szaggatta magáról penészes rongyait. Ung hallotta, hogy zörög rá a kámzsa.
Értelmetlen hang buggyant ki a gonosztevő száján. Valamit akart mondani, de magába nyelte.
Ha Ung a szemét látta volna, gonosz gyanút olvas ki belőle.
— Mi érdeke lehet emennek? — villant a gonosztevő fejébe. Talán arról tud, hogy kegyelmet
kapok utolsó pillanatban? Füléhez jutott valami, amíg odakívül járt?
Kinn az ablak alatt koppanó lépéssel váltott az őrség. Poroszlók szava hallatszott az udvarról.
Az ember reszketett a kámzsában.
— Hát csakugyan magad helyébe engedsz? — hitetlenkedett rekedt fulladozással.
Ung tompán csak ennyit mondott:
— Eredj! Te közéjük való vagy. Én nem vagy közéjük való.
A vasajtó háromszor döngött ökle alatt és sírva rést engedett. A kámzsás kifért rajta.
Ung egyedül maradt a némaságban. A sötét lehajolt hozzá. És mintha most tisztábban nyúlt
volna arcához a nyirkos levegő. Imádság zsondult benne. Szájáig nem ért el, de lelke tele lett
vele. Igazi imádság volt. Egész lénye megoldódott benne. Fehér oltárfény sugárzása világított
rá: Kinga.
És a szíve alatt morajló imák egy másik asszonyt vezettek hozzá. Azokra a zsenge
fohászkodásokra gondolt, amelyek anyja szavát ölelték be az övébe. — Anyám tanított
imádságokra, — gondolta, — de imádkozni a szenvedés tanított meg.
Az imák egyre mélyebbről fakadtak benne. Hűs gyolcsukat fehér kéz takarta lelkére írnak. És
Ung úgy érezte, eljött órája az utolsó nagy békélésnek. Mikor reggel nyilt a börtön ajtaja, hogy
utolszor vessenek be neki kenyeret, kiszólt a strázsáknak:
— Papot küldjetek!
Síri derengéssel égett börtönében a magános gyertya és a haldoklók olaja, mint a közeli ég
ígérete, illatozott. Ungnak még fülében csengett a pap latin zsolozsmája:
— Asperges me Domine, hysoppo...
Aztán eltávolodott a gyertyaláng. A pap sem volt már ott, csak fenn a rácsos börtönablak
derengése nézett bele magányába.
Egyszerre valami hideg ért az arcához. Majd egyre sűrűbben csípkedték a jeges tűhegyek.
Fáradtan pillantott fel. A szél hóport söpört be a rostélyon.
— Asperges me, Domine, — fohászkodott csendes megadással és ólmosodó szemhéját utolsó
álomba csókolta egy sápadt angyal ujjának érintése.
Kinn egyre vadabb szél kavarta a havat. A hegyek felől a völgyeknek nyargalt a fergeteg. És
naphosszat egyre mérgesebb rajzással röppentek neki a várfalaknak a nagy pihék fehér
darazsai. A várudvarra puha vánkosokat dobált a fúvástól megtorlódott hó. A cselédszolgák
topogva verték le lábukról és szaporán huhukolták kékre gémberedett körmüket. Rendezkedtek
nagy igyekvéssel. A sarokból mogorva arcú zömök ember figyelte őket. Sötét pillantását a föld
felé verte bozótos szemöldöke. Egymagán állt ott. Látszott, a szolgák ügyelnek rá, hogy közel
ne menjenek hozzá. Mint poklost, úgy kerülték. Ruhája piroslott a havon, mint valami nagy
vérfolt. Érdes szava olykor túlmordulta a szélzúgást. A bakó igazgatta ott a szolgahadat.
Készülődtek a kivégzésre.
A vöröskői úr még déltájt is csontjaiban érezte az éjjeli tivornya bizsergését. Vastag
állatbőrök sem tudták felmelengetni. Úgy érezte, lassan megalvad tagjaiban a vér. Halántéka
mégis lüktetőn tüzelt és agyában rémképek kergetőztek.
A falakra mindenütt vigyázókat állított. De a sűrű hórajzásban botladozott az őrök tekintete
és égőre gyulladt a fehérség meg nem álló táncától. Szerafil úr felbátorkodott néhányszor
közéjük. Nyugtalan szólongatta őket. De a hóesés megtompította a látást. És ez a
bizonytalanság még riadtabbá tette a várurat.
A zajokat nem itta fel a hulló hó nesze. Időnként különös lárma kapaszkodott fel a falak
határtalanná vált mélyéről. A láthatatlanság meggyarapította és félelmesebbé tette a semmiből
feltörő zajokat. Mi történik a vár lábához bújt házak között.
Ha látja a vöröskői nagyúr, még kegyetlenebbül riadozott volna. De a mozgó fehér kárpitok
eltakarták előle a vad háborgást, amely majd szétfeszítette már a szűk sikátorok dülledező
viskóit. A városkába hamarost lelopakodott az ítélet híre. A gonosz főember hát mégis elveszíti
a fehér barátot. Pedig van-e nála tisztább, igazabb. Bűntudatuk szöges korbáccsal csapkodta
belsejüket. Lelkükön szárad a barát vére. Ujjukat se mozdították, amikor rabul ejtették.
Gyávaságuk juttatta idáig a dolgot. Rohanták volna meg rég a várat. A vöröskői urat számos
fegyveres vitézek őrzik, igaz, de ők sokkal többen vannak. Kövenként kellett volna
széthordaniok ezt az átkozott fészket. Ung hívei is segítettek volna. Talán még nem késő? De
sietni kell.
És a néma viskók megelevenedtek. A nyomorult rongyosok az utcákra sereglettek. Átkokat
kiáltoztak a vár felé. Hangos szóval bízgatták a tehetősebb polgárokat. Öklök és kaszák
csapkodtak bele a hóba. Olykor lovas hírvivő iramodott tova. A toronyban riadozva lelkendezett
a félrevert harang, mint nagy veszedelem óráján. Foszlányait feldobta egy-egy hirtelen eleredt
szélroham a várfalakra. A vigyázók vakságtól éberedett füle újuló lódobogásokat, sokasodó
fegyvercsörömpölést hallott.
Ennek híre végképpen kihozta sodrából a nagyurat. Végezni kell a baráttal! Ezt súgta benne
valami fékevesztett rettegés parancsoló erővel. Már láthatatlan hadak tódulását hallotta. Poklok
kiszabadult seregei robajlottak feléje. Életéért reszketett s a kárhozat kísértetei borzongatták.
Ólmos fellegek alatt korán letorpant az este. Mire várnak még? Csak túl volnánk már
mindenen! Percnyi késedelem is romlást hozhat. Szitkok hördültek belőle. Egy cselédszolgának
arcába vágott, hogy vér öntötte el az öklét. Kopjásai lélekszakadva rohantak a folyosókon.
Hanyatt-homlok bukdácsoltak a lépcsőn. Fejvesztett zürzavar kapkodott. A várúr szalasztott a
bakóért, aztán parancsot adott, hogy kísérjék tüstént a várudvarra a fehér barátot.
Már éjtszakába hullott a kora este, amikor Ung a porkolábok közt kilépett a várpiacra.
Sötétség vette körül. Valahol egy szál árva fáklya viaskodott a széllel és a hóeséssel. Nem
mertek többet gyujtani vagy nem volt idő?
Ung mereven nézte a fáklyát. Homályos árnyak imbolyogtak körülte. De arcokat nem látott
sehol. Csak a fáklyaláng villant a szemébe sűrű, szurtos kis füstökből. Az egyik lobbanás
beleütődött egy rézsut földnek támasztott kardba. Ungot pillanatra undorodás borzongatta meg.
Tudta, hogy ez a bakó pallosa.
Most kemény szavak élesedtek felé. Parancsok korbácsa hajszolta az embereket. Kinn,
messziről tompa lárma szüremlett odáig. Egy-egy erősen felmorajló hulláma közelebbről
hallatszott.
Ung mögött trágár szitok hördült. Mintha a vöröskői úr hangját hallotta volna. Durva csapást
érzett a hátán. Előretaszították. Megtántorodott a taszítás erejétől. A másodiktól térdre esett.
Álla kemény tönkhöz ütődött. Borzadva érezte ezt. Egy pillantásig alig vert kialudt szíve. Aztán
a nyakában érezte szilaj lüktetését. Majd megint nem vert a szíve, csak remegőn zakatolt. Nem
félt sohasem. Most sem volt benne félelem, csak valami undorító borzadás. A fáklya rőt lángja
mintha fakóbbra vált volna. Hátul lépések kopogtak felé. Égő türelmetlenség kínozta. Kívánta,
bár leütnének már rá.
A szél havat vágott a szemébe. Valaki káromkodott.
— Mire vártok, — ordította egy parancsoló hang. Valami villant az arca elé. Szájához ért.
Talán egy kereszt volt. A fáklyaláng most meghalt előtte. Nyakára irtózatos erejű csapás
zuhant. Belecsendült az agya, kegyetlen fájdalom szikrázott végig a tagjain, aztán vak és süket
lett benne minden.
De kinn a várfalak alatt megsokasodott erővel zúgott fel a lárma. Szerafil úr lihegve
furakodott előre. A tönk mellett élettelen testtel hevert a fehér barát, körülte vörösre festette a
havat a kiömlő vér.
A várúr parancsszava túlharsogta a közelgő zajt. Két szolga felkapta az élettelen testet, a
saraglya készen várta már, rádobták.
— Gyorsan, gyorsan, — nógatta őket a várúr türelmetlenül. Legjobban szerette volna már,
ha nincs a várban a fehér barát.
A szolgák felragadták a saraglyát. Futva indultak vele. Serényen megtártak előttük egy hátsó
kis kaput. S az éjtszaka elnyelte őket.
A vár túlsó felén pedig a fehér hóban, mint pokolbeli fekete lovasok, vágtattak fel már ekkor
a várúton jónéhányan Ung hívei közül. Szilaj kisnemesek, elkeseredett mívesek és parasztok,
hogy megrohanják a kaput.
A nép is ébren volt odalenn sötét házaikban. Az asszonyok sírtak és sokfelé imádkoztak a
férfiak.
A vad lovasok ordítoztak. Kopjákat dobáltak a falakra. A parasztok kövekkel döngették a
kaput. Mind nagy zajjal és fenyegetésekkel követelték a fehér barátot.
A strázsa hangja zordonan mordult alá:
— Pallos által veszett a törvény erejével.
A fájdalom eszeveszett ordítása rázta meg a kaput. Aztán mélységes csend lett. Valaki
felüvöltötte a toronyba:
— Adjátok ki a holttestet!
— Útnak indult szolgák vitték magukkal, — hangzott a zord válasz.
— Sietséggel el is ásták már, — kiáltozták le a kapustrázsák. — Térjetek nyugovóra. — Az
éktelen havazásban úgy sem lelhetitek a sírja helyét.
Többé nem hallatszott már a várból semmi. A lovasok sem voltak már félelmetesek és
feketék. Csüggedt fejjel, fehéren húzódtak lefelé a hegyoldalon a végtelen hóhullásban.
Ung élettelen testét pedig vitték némán a cselédszolgák. A legelső falunak tartottak. Csak a
hó világított nekik. Út semerre sem látszott. Lépésük fáradón veszett bele a süppedő fehér
mezőbe.
Lihegve szedték már a lélekzetet, mikor egy felmagasló kereszt megállította őket. Temetőhöz
értek. Nem gondolkoztak sokat. Nagyot lódítottak a saraglyán és a nehéz test tompa
huppanással fordult be az árokba.
Zúgott a szél mint sötét jóslat.
Kapkodva hányták magukra a keresztet a pribékek és nagy sietséggel igyekeztek vissza a
vár felé. Nyomukat jól betakarta leplével és láthatatlanná törölte a szakadatlan hullással omló
hó.

XI.

Kezdődő halavány világosság derengett át a sötétségen.

Átlátszó hófelhők zuhantak hangtalanul. Nagy fehér pihék telepedtek Ung arcára, aki
élettelenül hevert az útszélén, a temető árkában. Mereven, mozdulatlan nyúlt el a süppeteg
fehérségben. Mellette lassan, egyre szélesebb szivárgással átvöröslött a hó.
A születő derengés most elért a hóban heverő szeméig és egyszerre élővé vált benne.
Halvány mozdulás bizsergette a szívét, mint amikor a szél messziről érinti az erdőt. Az élettelen
mell mintha emelkedett volna. A tagokban is alig észrevehető mozgás indult el. Ung eszmélete
vissza-visszaalélón ébredezett és lassan átremegett öntudatlanságból valami bódultan érző
révületbe. Hideget és nedveset érzett az arcán. A hó magához térítette.
Kezét mozdította. Tétován, bizonytalan tapogatódzni kezdett. A keze is hidegbe markolt. Éles
fájdalom nyilallt a nyakába és mint tüzes sajgás, ottmaradt, hogy a fejét próbálta mozdítani. A
kín még inkább erősítette eszméletét. Szeme már látta a végtelen fájó fehérséget s egyszerre
látta rajta a rózsáló bíbort és csak nézte és nem tudta mi az. Aztán valami furcsa félöntudattal
bizsergett benne a sejtés, hogy vér. Vér volt. Lassanként biztosan tudta már. Mennyi vér.
Érezte az arcán, a kezén. És ez az ő vére. Csupa vér körülte minden.
Talán a földet is elborítja... A nyaka vad kínban tüzelt. Esengett a környező hűs hidegért.
Önkéntelen belemarkolt a fehérségbe és havat nyomkodott égő nyakára.
Kissé megenyhült tőle. De tüzelt a feje is s az agya zúgott. Rászorította havas kezét a
homlokára. Mintha tisztult volna a bódulása. Belül is derengeni kezdett. Egy-egy emlék
kirajzolódott benne, de hirtelen visszahullt a gondolatok örvényébe. Megfeszítette minden
erejét, hogy emlékei közt rendet teremtsen. Aztán egyszerre eszméletébe villant; hiszen őt
kivégezték. Fenn a sötét várudvaron a sűrű havazásban. Most is olyan homályosan kuszálódott
előtte minden, mint ott abban a szörnyű pillanatban. Csak arra emlékezett, hogy egyetlen
fáklya égett. Durva hang hajszolta körülte a kapkodó árnyakat. A vöröskői kapellánusza
hozzálépett és sírva tartott valamit a szája elé. Igen... Emlékszik már... A feszület volt. Ő pedig
imádkozott, görcsösen, gyorsan, hogy ne gondolhasson arra, mi történik. Aztán... előre
taszították. Térdre esett, álla egy tönkbe ütődött. Nem, ezt sohasem felejti el. A zajok akkor
összekavarodtak benne. Körülte léptek topogtak. De kinn a hegyoldal felől vad kiáltozás
kapaszkodott fölfelé. Szapora ütések döngették a kaput. Aztán egyetlen kemény lépés dobbant
le mögé. Borzadás járta át. Tudta, hogy a bakó. Szívében sóvárgó vággyá izzott a várakozás
kínja. Kívánta, hogy csak leütnének már rá...
Itt megszakadt az eszmélete. Mintha óriási, láthatatlan ököl zúzta volna pozdorjává minden
gondolatát. Nem érzett mást, csak valami elsodró szilaj szédülést és magatehetetlen zuhant
vissza a végtelen sötétségbe.
Még egyre áradt benne a nagy sötét, amikor újra megrebbent mélyén az öntudat. Meghalt,
vagy él? Próbálta szétszaggatni a rásúlyosuló homályt. A hó fehérsége lassan rést vert rajta és
új biztatást adott a szemének. Látott megint. Mintha ezüstös, kusza lovasok nyargaltak volna az
égen. Még nem tudta felfogni, hogy a hold előtt vágtató tépett felhők. A fehér mezőn fekete
árnyak feküdtek végig. Újra látni akart az emlékezetével is. Mi történt azután, hogy a bakó
lépése letoppant mögötte és eltépte őt a külső világtól és önmagától. Hol van most? És hogy
került ide? Egyedül, ebbe a fehér pusztaságba.
Mozdulni próbált. Nekivetette minden erejét. Melle sípolt a nagy erőfeszítéstől. Iszonyú kínok
közt kivonszolta magát az árokpartra. Mintha tüzes kés pengéje hasogatta volna a nyakát.
Minden tagja reszketett. Elhagyta az ereje. Visszaroskadt. Megkapaszkodott a havas, fagyos
földben. Sovány két válla előregörbült, melle behorpadt a nagy erőlködéstől. Így csúszott nagy
kínlódással tovább. Aztán megint elernyedt minden ereje. Feje hátracsuklott és koppanva
ütődött valami keménybe Egy fa volt.
Nekivetette a hátát. Ez egy kis pihenést adott. A fájdalom könnyet öntött a szemébe. A
könnyek lassan perdültek végig az arcán. És meleg szivárgásuk mintha valami langyos forrást
fakasztott volna fel szívében. Ellenállhatatlanul áradt meg benne a szánalom. Először szánta
meg most önmagát végtelen elhagyatottságában, égő fájdalommal megtört testében és
lelkében az emlékezések még kegyetlenebbül gyötrő kínjával.
A havazás erősödött. A szél hóport vágott a szemébe. A könnyekbe dermedt fehér csillagok
megvakították. Öklével kitörölte szeméből a havat és ezzel együtt kitörülte a könnyeket is.
Amint felpillantott, távolról egy kis fény vetődött felé a fátyolos, csillogó havazáson át. Maradék
erejével megindult a téveteg világosság felé. Nagy fájdalommal vonszolta magát előre. Mellette
piros gyöngyözés jelölte az utat. De a szél havat hordott rá és a hó fehéren lepte be a vér piros
nyomát.
Botladozva nagy keservesen vergődött előre. Már elfogytak a gondolatai is. Megrogyott
erőinek minden rezzenésével csak azon volt, hogy közelebb jusson a világossághoz.
Olykor elfogyott lába alatt a talaj és előrebukott. Süppeteg gödrökön bukdácsolt. Újra meg
újra feltápászkodott. Fájdalma újult. Inogni kezdett és összeesett és megint elterült a földön. A
füle zúgott. A szíve elakadt és egy pillanatra ez volt a vágya, hogy ne kelljen mozdulnia többé s
haljon bele minden fájdalma a gyógyító megsemmisülésbe.
De a másik pillanatban újra serkentő erővel buzdult benne az életösztön. Már csak az vitte
lebírhatatlan akarattal. És Ung vánszorgott tovább, de egyre előre a fény felé. Dermedt kis
bokrokba kapaszkodott, kiálló kövek adtak neki támasztékot. A világosság hívta és kitartást
öntött belé. Lassan egyenletesebb, símább lett alatta a talaj. Úgy érezte útra ért. Ez új erőt
öntött belé. Az út most egyenest a fénynek tartott. Nem is kellett már soká mennie. Az út
mentén kis ház szüremlő világossága sugárzott felé a havas éjtszakában.
Még egy darabot kellett mennie. Megfeszítette minden erejét. Már egészen a ház közelében
járt. Zúgó füle egyszerre édes enyhülést érzett. Lágy hangok dallama kezdte símogatni. A
házból a hivogató fénnyel együtt halk zene permetezett ki a hajnali csendbe. Olyan volt, mintha
hárfát pengetne bent valaki.
Már a ház előtt állt. Keze a zörgetőhöz nyúlt és a vas zajjal hullott a nehéz vasveretes ajtóra.
Ki zörget? — kérdezte a zene zümmögésén át egy fátyolos, riadt hang. Felelni akart, de nem
mozdult a nyelve. Megint a zörgetőhöz nyult. A kis vaskampó nagyot koppant. Azután csönd
lett. A zene is elhallgatott és ő állt és várt. Emlékében halavány képek rémledeztek. Már várt
így egyszer az irugi kolostor kapujában testben, lélekben meggyötörve. Halavány fény nyomán
indult akkor is és amikor bezörgetett egyszerre határtalan vágyakozás fogta el csend és
békesség után. Egészen elmerült a multba és maga sem tudott róla, hogy harmadszor is
megemelte a zörgetővasat.
Elmosódón hallotta, hogy a házban könnyű lépések indulnak felé. Hallotta, hogy valami
motoz az ajtón. Tán a kémlelőrés reteszét kereste egy kéz. Hirtelen fény vetődött ki a
derengésbe és egyenest reáhullott. Aztán nyílt az ajtó és fénysíkjában egy asszony állott. Ung
homályosuló tekintetébe különös villanás csapott a szeméből. A felismerés bizalma szólt hozzá
nézéséből. Már hallotta is, amint suttogón hozzáért a csendben az asszony szava:
— A fehér barát.
Érezte átfagyott teste mellett az asszonyi test melegét. Megtántorodott, de az asszony karja
alá csúsztatta vállát s úgy segítette óvatosan, gyöngéd gondoskodással befelé.
A mozgásra újra megsajdult egész teste. Mint a fuldokló kapaszkodott megint süllyedező
eszméletébe. Homályosan hallotta csak, hogy az ajtó becsapódik mögötte. Még állt az
ajtófélfának dülve, de kínjaival birkózva már összefolyt előtte minden. Előremeredt, de amit
látott, már semmit sem jelentett neki.
— Azt hiszem... meghalok — nyögte bele a környező nagy ürességbe.
— Nem — felelte halkan az asszony és ebben a határozott nemben mintha ki is mondta volna
az igent Ung életére. De ő ezt nem hallotta már. Tekintete sötétségbe merült s valami tompa
zsibbadás ömlött el benne furcsa zúgással. Belealélt a halálos némaságba.
A némaságból jótékony, dédelgető csendbe eszmélt. Ágy melege langyult körülte és enyhe
félhomály. Ki hozta ide. Hogy jutott a meleg kamarába a fehér és fagyos kietlenségből. Igen,
már emlékezett. Világosság szólogatta az éjtszakában. Aztán egy asszony állt a fényben. És
segítő szeretettel nyúlt hozzá. Nem kérdett tőle semmit, Ungnak mégis olyan volt, hogy
mindent tud róla. Ebben a végtelen csöndben mintha valami nagy összetartozás nyugalma áradt
volna el. Semmi különöset nem érzett abban, hogy egyszer tettek valamit érte is, aki mindíg
csak másokért cselekedett.
Tekintete lassan körültapogatódzott. Kis kamrában feküdt. A nyitott ajtón át nagyobb
helyiségbe láthatott. Az volt bizonyosan, ahová az asszony a havas éjtszakából besegítette. A
szobából langyos, füstös meleg csörgedezett át hozzá. Hallotta, hogy odaát ropog a tűz. Langy
pihe volt a fejealja is. Az emlékezés hamar kifárasztotta. Zsibbatag bizsergés ernyedezett a
tagjaiban. Elnyujtózott. Ez olyan jól esett, hogy elpihentette a gondolatot is.
Furcsa bódulatok révedezték körül. Csodálatos szép hangok zsongtak a fülébe, pedig csend
volt. De ettől a gyöngyöző pengéstől csak mélyebb, tisztább lett a csend. Éppen úgy muzsikált
benne ez a halk szelíd zenehang, mint ahogyan az éjtszakában jött elé, nyugtatón, enyhet
adón, amikor ott állt az útmenti ház előtt és várt. De azóta idő telt el. Ki tudná mennyi. Napok
vagy csak néhány óra. Megállt benne és körülte az idő. Csak azt tudta, hogy eszméléséig
kimosták a sebét. Javas füveket rakott rá valaki és bekötözte. Már nem is tüzel úgy. Inkább
valami enyhítő sarjadás bizsergeti.
Homályos emlékkel kísértett benne a sejtés, hogy olykor besuhant hozzá valaki, szelíden
fölébe hajlott, de ő álomba alélt, mielőtt igazán meglátta volna. Majd ébren volt megint. De
sohasem tudta ezt bizonyosan. Alom és valóság összefolyt benne. Talán álomképek voltak a
falon táncoló nagy árnyak is.
Mikor a tűz fénye a küszöböt nyaldosva bekúszott a szobába, furcsán megnyúltak ezek az
árnyak és az útmenti ház asszonya is különösképpen megnőtt közöttük, amikor végigment a
kamarán. És a karján valami fehéret emelt, ami már nem is volt fehér. Szenny és vér tapadt rá,
Ung csak bámulta tétován. Az ő kámzsája volna? De hova viszi? Mi szándéka véle? De mire
kérdéseire felelhetett volna, a nagy, mély bódulata már újra elmosta minden gondolatát. Csak
feküdt mozdulatlan és nem tudott semmiről.
Az útmenti ház asszonya pedig ott állt, de Ung ezt nem látta már. Ott állt az apró
ökörhólyagos ablak előtt a bederengő reggel világosságában. Karján a bemocskolt kámzsa, mint
összetöppedt hó, amelyet már megpiszkolt az olvadások szennye. Pillantása az ablakra rebbent,
majd újra a kámzsán pihent meg. Nézte hosszan és gondolkodott. A megalvadt vér beszélt neki.
Szavából riasztó bizonyosság fészkelt belé. Nem lehetett kétsége, hogy az a súlyosan sebesült,
akit az éjjeli hóviharban házába fogadott, a fehér barát. És ez a fehér barát a vöröskői várúr
rabja volt. Hozzá is eljutott a híre. Útonjáró szekeresek régtől fogva szóltak már róla. Mondták
sűrű panasszal a nép nagy sanyarúságát és örvendezéssel híresztelték, hogy most már minden
jóra változik Isten kegyelméből. Mert felkelt a tatárok szörnyű dúlásából egy barát, akin fehér a
köntös, mint Isten angyalán és nincs is másképpen, mint hogy az Úr küldte el emberét az ő
nagy szorongattatásuk enyhítésére.
És egyre új meg új hírek kopogtattak be hozzá a fehér barátról. Mindenfelé boldog
reménykedéssel várták, és ahol járt, megcsitultak a lelkek és nagy öröm lakozott mindenek
szívében.
Aztán egyszerre keserű gyászba fordult az öröm. Félelem és szorongatás ülte meg a lelkeket.
Fegyveres pribékek hurcolták el a barátot. És nem tudta senki miért. Csak gonosz szóbeszédek
lopakodtak felőle. A vöröskői hírmondói járták a népeket és nagyszóval harangozták, hogy a
fehér barát bűnbeesett és lakolni fog a törvénynek erejénél fogva. És a nép magára maradt és
félt.
Hallott azután arról is a ház asszonya, hogy sűrű járás-kelés támadt a vár körül. Lovas
hírhordók jártak ki és be a kapun. Sötét tekintetű idegen emberek jöttek más tájakról és úgy
vert a hír, hogy perbe fogták a barátot és istentelen vádak sokaságát mondják fejére a
tanúságtevőknek sűrű seregei. És a nép rettegve bujt össze és sokaknak bizodalma
megfogyatkozott már az ő igazában. Csak a környékbeli kisnemesek háborogtak. Nagy
fogadkozásokkal szidalmazták a sanyargató várurat. De nem volt erejük és bátorságuk, hogy
szembeszálljanak vele.
Senki nem vitt segítséget a fehér barátnak. Csak az asszonyok imádkoztak az elmerült házak
homályán és vérezték fel riadt tekintetükkel a vár halotti csendjét. De a kapu zárva volt most...
És azóta nem jött semmi hír. Megtudni semmit nem lehetett...
Most itt van maga a fehér barát. A kámzsája csupa vér. Fehér gyolcsán sár szennye feketül.
A barát nyakán tátongó nagy seb, mintha pallossal sujtották volna rá. Mi történt vele a vöröskői
várban? Hogyan szabadult a falak háromszoros gyűrűjéből? És hogyan jutott idáig? Felelni nem
tudott rá. Kétségek és sejtelmek tusáztak benne. Csak egyet érzett mind másíthatatlanabb
bizonysággal, hogy a fehér barát nem diadalban, igazának győzelmével jött ide. Ha pedig nem
így jött, alkalmasint keresni fogják előbb-utóbb. Vagy nem is keresnék talán? Gondolata most
új kétségek útján révedezett. Egyszerre mégis rálelt a helyes nyomra. Úgy lehet senki nem
keresi most a fehér barátot. Vesztének hiedelmével vannak és ez nyugodalmat ad nekik. De
hátha híre kelne, hogy él és itt rejtőzködik.
Az asszony most a ház népére gondolt. Azoknak elméjét is szaporán foglalkoztatja a fehér
barát. Únos-úntalan szóltak róla, bár nem ismerték. Csak hallomásokkal voltak felőle, mert
amikor átmentek Vöröskő alá, hogy a kolostorban vagy a városka templomában láthassák és
meghallgassák a szavát, akkorra már a vár rabja volt és a szegény szolgáló népek nagy
riadalommal tértek haza. De azóta sem felejtették el. Nagy ijedelemmel és szánakozással
csüngtek a sorsán.
És sokat emlegették azóta is. Ezek bizonyosan megismerik a fehér kámzsát és óvatlanul is
kisurranhat szájukon a szó és megszülethetik belőle az ártó hír. Akkor pedig újra
megmozdulnak a pribékek. Megkeresik a fehér barátot és bántalmazzák megint. Mert a vöröskői
úr ki nem bocsátja karmából a prédát. Most már még úgyse, hiszen vádolója és veszte lehet.
A reggel világossága sürgetőn szólt be hozzá az ablakon. Valamit tenni kell. Mingyárt nyílhat
az ajtó és bejönnek hozzá a szolgáló asszonyok. Szeme aggodón keresgélt körül, mintha a
néma tárgyak szavát várná nagy tanácstalanságában. Egyszerre lelakatolt pántos láda fogta
meg a tekintetét. Ott várt hivogatón a nagy pitvarkamra egyik szögletében és az útmenti ház
asszonya már indult is felé. A láda jótanácsot súgott és ő gyorsan meghányta-vetette magában,
amíg ujja csörgőn keresgélt az övében függő kulcsok között.
 A berozsdásodott zár nehezen engedett a régen használt kulcsnak. Csikorogva ellenkezett s a
kulcs szapora fordulásokkal serkentette, míg végre nagy reccsenéssel felpattant. A sarokvasak
is sírva emelték a láda nehéz tetejét. De a lehelletnyi szellőben, amit a tölgyfalap mozdulása
vert, megfáradt, finom illát párája füstölt fel az úrasszony arcába és a láda öblén nagy
halomban hevert előtte a gonddal elrakott sok drága köntös. Szempillantásig rajtuk feledkezett.
Beszélgetett a belőlük szálló illattal. Megélesedett a nézése, mintha azzal keresgélne bársonyok,
posztók, inggyolcsok közt. Aztán biztos kézzel emelt ki egy arannyal meghányt, gránátszínű
bársonyzekét, hozzáillő sarut, mindent, ami a lovagi öltözék teljességéhez kellett.
A véres kámzsa földre csúszott a karjáról. Most egész tekintetét felitta a bársonyzeke, mint
hirtelen esőt a megszikkadt föld. Keze gyöngéden megsímította a bársony hamvát. A
felborzongó illatban régi emlékek pernyedeztek. Az asszony befelé hulló tekintete már ott
bolyongott azokon a tájakon, amelyek felé egyhangú napjai csöndjében mindíg sóvárogva
nézett. A multban tévedezett. És a lankadtan összeroskadt ruha mintha megtelt volna és
titokzatosan annak a testnek semmibe tűnt melege csapta meg belőle, amely át meg átjárta
valaha. Rég halott ura viselte ezt a köntöst. Mintha egy pillanatra megint az ő mellén
domborodna! Vajjon, hogy illik majd a másiknak, akinek most rejtekül szánta? Akinek igazában
ő szentül bizakodott minden asszonyokkal együtt, akik ama félelmes napokban riadtan
imádkoztak érte. Talán még azoknál is jobban. Olyan erős volt a hite, hogy készen állt érte
küzdeni is. És a magabízó erő hévsége egyszerre kiült az arcára. A kis ablak hólyagszemein
sárgásan nézett be már a reggeli világosság. És ahogy a fény hozzáért, olyan volt, mintha
benne égne a nap és belülről sütne át finom bőrén. Sötét pillái árnyékolásában hol sötétnek
látszott a szeme, hol meg egészen világos volt.
A kámzsa megvillant a nap ráeső sugarában. Az asszony keskeny keze ijedten kapott utána.
Majdnem megfeledkezett róla. Sietős mozdulatokkal rejtette el a kámzsát a többi ruha alá. És a
pántos láda újra kattanó lakatja jól elzárta a fehér barát titkát.
Az asszony elmélázva húzta ki a kulcsot a zárból. Aztán szelíd, mégis elszánt tartással
magasba egyenesedett és két karján a lovagi köntössel megindult Ung kamrája felé. Olyan
puhán, anyás szeretettel ölelte a ruhát, mintha élő testet vitt volna benne. Halovány tiszta
szépsége úgy lebbent át a nagy pitvarkamrán, mintha csak lelket hordozna gyönge, de biztos
léptű lába. A szeméből azonban erő lángolt. Tudta már mi vár reá és elszánt akarat feszült
benne, hogy beteljesíti, amit feladatának rendeltek.
Benn csendesen lerakta a lovagi öltözéket az ágy mellé, mintha Ung vetette volna le.
Néma egyhangúsággal enyészett az idő. Nap indult nap után. Bő hullásoktól áradón dagadt a
hó az útmenti ház körül. Vad éjjeli fúvások tornyoztak fehér hegyeket az útra. Se vándor, se
szekeres nem vetődött a ház elé. Nem szólt be senki most, csak a végtelen, sápadt csend. És
benn is színültig öntötte a csönd a házat. Csak a tűz pattogott a nagy pitvarkamrában Ung
homályos fülkéje mellett, mintha ostorcsapásaival akarná felserkenteni az elrestült némaságot.
Az útszéli ház asszonya ott ült a tűzhely mellett naphosszat. Keskeny keze szorgalmasan
gombolyította motolláján a fonalat, de figyelme éberen járt ott szakadatlan a sebesült
kamrájának küszöbén. Olykor felállt, halk léptekkel surrant át a pitvaron és óvatosan bekémlelt
az ágy felé. Az udvarban tudták már, hogy néhány éjtszakáknak előtte sebhedett nyakkal,
roncsolt vállal ismeretlen vitéz nyert bebocsátást hozzá, aki azóta magatehetetlen hever itt a
nyugalmat adó nyoszolyán. De azóta mindíg magánosan ápolta a sebesültet régi tapasztalatok
tudományával, iratos füvekkel és enyhetadó főzetek kenetével, amelyeknek titkát anyja és
annak anyja hagyta rá örökül. A jótékony szerek, javas fűszerekkel megszórt borok nyugtató
nagy álmokat hoztak a betegnek a hánykolódó forróságok látomásos révületei után. Most az ő
kamarájára is csendet terített gyógyító békesség.
De hirtelen jajduló sóhajtás tépett belé a csendbe. Az asszony megállította rokkája kerekét,
hogy jobba figyelhessen a beteg kamarája felé, ahonnan újabb neszek osontak ki az ajtón.
Ung szemén váratlan felszakadt a tartós álom. A beteg lassan felemelkedett és kiült az ágy
szélére. Úgy érezte, hogy testében halkan sarjadzó erők bírják már le a bágyadtságot. De a
párlatok feledést adó itala, amely hosszas szendergésekkel erősítette tagjait, lelkét már nem
tudta bódulatba ejteni. Most lefoszlottak eszméletéről a homályosító ködök, magábamélyedő
emlékei nem rekedtek meg félúton, nem hulltak be szárnyszegetten leselkedő alélások
vermébe. Most kezdett először világosan ráeszmélni, mi is történt vele.
Első rebbenése valami határtalan undorodásban és iszonyatban fogant. Elviselhetetlen
szégyen pironkodott benne. És lázongó háborodással szüntelen visszatérő kérdések
marcangolták. Keserű szomjúsággal keresett választ faggató megoldhatatlanságokra. Miért
ment fel a vöröskői várba? Mért bántalmazták és mért kínozták őt az emberek, hiszen nem tett
nekik mást, csak szerette őket? Ragyogóbbá és mélyebbé tette számukra az eget, melegebbé a
földet, mért dobálták hát be gyötrelmeivel az eget és mért itatták a földet az ő vérével? Hát
lehet ilyen gyalázatos emberhez az ember? Erdők dúvadja irgalmasabb. Már nem volt semmije.
Egyetlen, csak neki, magának érő kincse volt: a becsülete. Azt is elvették tőle. Jogtalan bírák
vették el hamis hitű tanuk szavára, igaztalan ítélettel. És mikor megfosztották mindenétől,
kihurcolták a várudvarra, hogy elragadják tőle puszta életét is. Bakó pallósa sujtott le rá. És
most mégis él. Hogyan? Nem tudott magának számot adni róla. Nyakán ott volt a kötés, de
alatta már megcsitult az égő fájdalom. Csak arra emlékezett, hogy gyötrelmes parázslást érzett
ott és vért látott a fehér havon. Sok, égő pirost vért. A pallós hát lesujtott rá, de nem ölte meg.
Talán lapjára csúszott a hóhér kardja. Igen, rémlett már néki, hogy riadt kapkodás volt akkor a
várudvaron. Talán a nagy sietségben történt?
De akár miképpen, most él. Él mégis, hiába volt minden ártó szándék és gonosz
mesterkedés. De hát élhet így becsület nélkül? Nem, az életből már csak a becsülete kell neki.
Azt nem engedi. Csak azért él, hogy azt visszakapja. De ki adja vissza neki. Hol az ő igazsága?
Bárhol legyen is, elmegy érte. Felkutatja sárkányok fészkében is és visszaharcolja. Hangosan
dobbant fel benne a harci tűz, mint régi nagy viadalok idején, mint mikor az égő udvarháznál a
megriadt népek előtt maga rohant a tatárokra. Az vad, idegen ellenség volt, pusztító gyilkos
mérgű. Mennyivel gonoszabb, elvetemültebb fajta ez, amelyik tulajdon vére pusztulására tör.
Úgy érezte, hogy a nyakán bizsergő jellel a tulajdon szégyenük bíborpecsétjét sütötték az ő
testére és hogy alattomos fegyverük rosszabb és embertelenebb, mint a tatárok mérgezett
nyila.
Szemében lángot vetett az emlékezés írtózata. Keze ökölbe facsarodott. Feszült melle
hördülő sóhajtásban engedett fel. A sóhajtás neszére riadtan mozdult kinn rokkája mellett az
útmenti ház asszonya. Ung meghallotta és elméje most a havas éjtszaka kietlen borzalmát
idézte, amikor ennek a háznak a küszöbéhez vonszolta roskadozó testét.
Igen. Ez az asszony befogadta. Mikor magára hagyta mindenki, mikor egyetlen segítő kéz
nem mozdult érte, ez az asszony menedéket adott neki. Vajjon tudta-e kit fogad be? Milyen
veszedelmet zudít magára? Tudnia kellett. Mégis magánál tartotta őt. Gondját viselte és ápolta.
Az ő gyöngéd keze fogta meg és nem bocsátotta el a testétől válni készülő életét. Meg sem
köszönte neki. Szóval sem illette őt. És az asszony se szólt. Csak jött suhanva, mint a szellem.
Szeméből csitító ígéret hullott. Fölébe hajolt jóságosan. A leheletét kémlelte. Őt pedig alélt
tehetetlenség béklyózta. Csak tétova rémledezések súgták neki, hogy valaki jár a közelében és
ködös félöntudatában is érezte egy szelíd kéz gyógyító gondozását. Olykor a szemébe tévedt
fel-felemésztő pillantása és ebből a szemből parancsoló erő sugárzott reá. Az asszonynak a
tekintete is gyógyított, ellenvetést nem tűrő akaratával.
Az ajtón át beáradó meleg langyosan járta át tagjait. Már érezte magában az ébredező erőt.
Mennyi ideje lehet már itt? Hány nap telt el azóta, hogy ez a nyugodalmas ház befogadta?
Szívébe egyszerre vad riadalom zúdult. Mi lesz ennek a háznak a nyugalmával, ha őt keresni
találják? Ha nyomát lelik, veszedelmet hoz erre a jóságos asszonyra. Nem maradhat itt tovább.
Szólnia kell jótevőjével. De hogyan szólítsa? A nevét sem ismeri. Csak a jóságát tudja. Csak a
sejtelme súgja, hogy nemes rangbéli asszony lehet, akár csak az ő édesanyja volt. És a
gyógyítás tudományában is járatos, éppen úgy, mint az ő édesanyja.
Most újra hallotta a pitvarban az asszony mozdulatát. Olyan meghitt volt már a fülének.
Ráismert a neszére. Megmondta az emlékezete, hogy sokszor hallotta. Mindíg, mióta idekerült,
valahányszor szomjúság gyötörte, ha a sebe tüzelt, mindíg ez a mozdulat hajolt fölébe...
Egyszerre, mintha csak megérezte volna a rágondoló szólítást, mellette állt a szótlan asszony
és nézte két különösfényű, mély szemével, amely olyan erősen tudott akarni.
Ung felnézett rá. Szemében hála érzékenyült:
— Köszönöm neked, hogy irgalmat tettél egy ismeretlennel — mondta fátyolos hangon. — De
azt sem tudom, miképpen szólítsalak?
— Orsolya a nevem — szólt halkan az útmenti ház asszonya és Ung szinte hallotta a hangja
árnyékában az ismeretlen zeneszerszám zengését.
Ung szavában csüggedés bágyadozott:
— Sosem hálálhatom meg neked Orsolya asszony, amit értem cselekedtél.
Az asszony lesütötte hosszú pilláit:
 — Vérben vonszoltad magad idáig. Jártányi erőd nem volt.
Ung már védelmet keresett neki:
— A hó vastagon befödte a vérnyomot. Nem lesz árulója a te házadnak.
— Mit árulhatnának el az én csendes hajlékomról? — kérdezte szelíden Orsolya.
Ung olyan mozdulatot tett, mint aki föl akar állani. Hangjában is nyugtalanság riadt:
— Rám találhatnak itt. Akkor pediglen veszedelembe döntelek. Elbír már a lábam, úgy
hiszem, megyek hát tőled nyomban.
Az asszony szavában parancsolt a kérés:
— Maradj itt békességben, amíg az Úr világosságot gyujt a sötétség és a rágalom felett.
Ung álmélkodva emelte rá a szemét:
— Te tudod, kit fogadtál házadba?
— Tudom, — mondta az asszony biztos szóval, — és hiszem, hogy innen indul új győzelemre
a te igazad.
Ung tekintete újra ráfeledkezett az asszonyra. Szíve mint nagyot botló láb zökkent az új
megismerésben. Forró vérhullám zúdult fel benne. Lelke éjtszakájában úgy indult el a halavány
világosság, mint halálos éjtszakájának derengő mécsvilága a szabadító útmenti házból.
Mondhatatlan felujongás emelte. Hát ezt is megérhette újra? Van még valaki, aki hisz az ő
igazában és bízik benne. Ez a hit olyan volt most neki, mint horgony a viharvert hajósnak.
Remény és megtartó bizonyosság. Megkapaszkodott Orsolya hitében és egyszerre olyan jól
esett neki, hogy egy szemernyi édesség hullott lelke nagy keserűségébe.
Ez az öröm szinte sok volt egyszerre. Új elbágyadással roskadt vissza a vánkos pihéire. De
ettől a naptól kezdve az a gyöngéd asszonyi kéz, amely eddig csak a sebét csitította, hozzányúlt
a lelkéhez is. Egy-egy halk szava erősítő, fűszerszámos ital volt a bizodalmának is. A nagy
hallgató csendben már nem a kétség és elkeseredés ült le ágyához. Érezte, hogy békesség száll
a csendben és a szeretet szelíd ujjával halkan a szívéhez ér. Hálatelten köszönte meg Istennek
ezt a gyógyító csöndet.
Egy este annyi sok örömtelen és üres nap után vágy éledt meg benne. Látni szerette volna
az eget, a messzeségből világító csillagokat. Orsolya kinyitotta a kamara kis ablakát. A téli szél
fagyos fuvalmat lökött be rajta. Úgy ért Unghoz ez a jeges áramlás, mintha megint a külső világ
sivár szeretetlensége tört volna be hozzá. Mégis az ablak felé fordította arcát. A tűzhely fénye
ráesett és a halavány világosságban fájdalmasan rajzolódtak ki megélesedett vonásai. Soká
nézett fölfelé a fényekkel kihímzett fekete égabroszra. A szemében csalódás volt. Nem azt
kapta, amit várt. Csüggedten rázta meg a fejét és csak súgta maga elé.
— Összetörtétek bennem a tükröt. Soha nem fogom úgy látni a holdat és a csillagokat, mint
azelőtt.
Lehet, hogy Orsolya meghallotta, mert hirtelen mozdulattal becsukta az ablakot.
De a csönd ezután már nem volt a régi a zárt ablak mögött. A megtárt résen már
beszabadult valami a külső világból és kettőjükhöz szegődött. Ung gondolatai a vöröskői vár
felé szálltak. A várurat hozták elébe felzajló emlékei, amint ott állt a földalatti terem
ajtórésében és bűvölő tekintetével igazgatta a vádolók seregét.
Egyszerre felrajzottak benne a várban töltött napok és felszakították a nyelvén a hallgatás
zsilipjét. Nem bírta többé magában tartani a lelkében meggyűlt sok fájdalmat és a hosszú esték
magányában beszélni kezdett Orsolyának a vár lidérces éjtszakáiról, a börtönről, a per sok
förtelméről, amivel beszennyezték és kínpadra feszítették a lelkét, az ítéletről és a vöröskői úr
számlálhatlan gonosztetteiről. Olyan jó volt, hogy kionthatta magából ezt a terhet, hogy valaki
hallgatta és megosztotta vele a lelkére súlyosuló kínokat.
Orsolya hallgatásában is vigasztalás volt. A nyugtató nagy csendek hozták a gyógyulást és az
útmenti ház asszonyának javas tudománya is megtette a magáét. Az Úr jövetének ünnepe
közeledett és Ung szemlátomást erőre kapott. Szemében újra megéledt a fény. És elkínzott
arcát olykor halavány pírral színezte már a megpezsdült vér futása.
Úrjövet ünnepére ébredve úgy érezte, hogy megint régi maga támadt fel benne. Mintha e
világ üdvével benne is valami új született volna, ami mégis a hajdani akarásra feszült napok
ízét hordozta magában. Tagjai mozgást áhítoztak. Lassan kiszállt ágyából és meghordozta
tekintetét a kis kamra derengésében. Kámzsáját, kereste, hogy felöltözhessen és a gránátszín
zeke bársonyába botlott a tekintete. Ott feküdt az ékes lova öltözet, úgy, ahogy az asszony
gondosan odakészítette.
Ung szeme káprázón tapadt a hamvas tükrű bársonyra. Az aranyhímek úgy derengtek felé,
mint rég eliramlott idők messzeségből csillámló köde. A lovagi sarukon hajdani álmok ígérete
surrant felé. És miközben az első mozgásoktól zsibbadozó tagjaira óvatosan húzta föl a puhán
símuló ruhákat, látta magát a párizsi iskola boltja alatt, ormótlan pulpitusok fölé görnyedve,
míg a lelke messze járt vitézi tornák öklelő csatáira.
A ruha illett neki. Aki viselte valaha, hasonló lehetett hozzá termetre. Orsolya asszony szeme
is rajta feledkezett, amikor kicsit még téveteg léptekkel átment a pitvarkamrába. Mintha jelenés
lépett volna be hozzá. És a jelenéssel együtt az a visszahozhatatlan idő, amikor még ennek a
háznak az urán feszült a rég elrakott köntös. Ez a tűnt idő töltött itt most be minden teret, a
nehéz bútorok közt színesedett és fürkészhetetlen titokzatossággal remegte át annak a
szelleme, aki egykor életének nagy, boldog szerelme volt.
Ung meg-megtántorodón közeledett a gránátszín zekében. Bizonytalan járásában, halavány
színében volt valami árnyszerű. Orsolya már segítő készséggel emelkedett fel székéről és lassan
a tűzhely felé vezette a lábadozót. Ung látta milyen különös tekintettel járja körül az asszony
szeme. Megállt és nyugtatón szólt hozzá:
— Mitől se tarts. Tisztességet adok ruhádnak.
Az asszony felemelte hozzá a pillantását:
— Fehér köntösöd dicsőségét add neki — mondta és bízó fény ömlött el arcán.
A tűzhelyhez értek és Ung hirtelen megfáradva ereszkedett le a farkasbőrrel párnázott
lócára, amely hosszan futott a fal mentén végig. Világosságot gyéren szokott tekintete is
pihentető vánkost keresett. Langyos állatbőrökre ereszkedett le. Volt belőlük bőven a lócákon
és a földön is szanaszét. Hogy ezeken megfrissült kissé a pillantása, lassan kezdett ismerkedni
a faragott ládák szépmívű pántjaival. Értő szeretettel szemlélte őket. Aztán a nehéz
asztaltáblához telepedett a nézése. A lángtalan merengő mécslámpa elengedte maga mellett,
inkább a tűzhely színesen játszó lángja vonzotta. Egyszerre csak furcsa alkotmányba ütközött.
Két kis zömök lábon lekerekített hasas faszekrényke állt, amely kétoldalt két holdfertály formájú
résen lélekzett. Olyan alakja volt, mint fordított, felfelé keskenyedő széktámlának és ott, ahol
újra szélesedni kezdett, szívalakú hajlással kétfelől csigába kunkorodó faragott perem végezte
be. Hat húr indult el innen és lenn a hangláda széles hasán csúcsba futott össze.
Ung hosszan elnézte, vizsgaszemmel. Bizonyosan ez volt a zeneszerszám, amelyet Orsolya
pengetni szokott. Ennek a hangját hallotta azon az éjtszakán is, amikor a ház ajtaján véresen
bezörgetett. Most szinte magához bűvölte a tekintetét. Szemével szólítgatta a húrokat. Az
útmenti ház asszonya megértette néma kívánságát. Fölemelte a hangszert és lágyan
megpendítette.
Ungon édesen bizsergett végig a hang. A szemével is kérte az asszonyt.
— Zenélj nekem, Orsolya! Nagy kívánságom támadt hallani ezt a szerszámot, amely úgy
dédelgette sok bódult álmaimat, mint angyalok enyhe citerája.
Orsolya nem felelt. Némán leereszkedett egy székre a tűzhely előtt. Ujjai, mint sápadt
elefántcsont pálcácskák perdültek végig a húrokon és zenélni kezdett. Csodálatos, lágy zengés
fodrozódott elő a zeneszerszám mélyéről. És Orsolya ott ült gyöngéden karolva az ölébe símuló
hangszert. A hangok láthatatlan szálai belefonódtak a tűz bágyadtan permetező fényébe.
Ő pedig szelíden hajolt rá nagy magányosságának egyetlen társára. Szemével dédelgette
húrjait s egy-egy fátylasan elsóhajtó futam után kezével is megsimította rőtbe csillanó barna
fáját. Most messze röppent a tekintete, mintha a hólyagos ablakon, a sápadó fehér hósíkokon s
a láthatatlanságban komorló erdőkön és fellegkárpitokon túl keresne valamit és dallamos
hangja szöveget mondott a húrok pengésével kísérve:

Mily csalfa csúf is ez világ!

Falánk vágy és fukarság marja.
Gyermekében sem bízhat apja
S ebben sem ég hozzá szívbéli láng.

Ezért emészt gond. Nincs vigasz,

Mit enyhe szó hullat szívemre.
Számnak hazudni volna kedve,
Hogy ez világ mégis szép és igaz.

Orsolya szeme a bizonytalanságba révedt és szelíd kéksége lassan sötétebb színt váltott.
Gondolata nem fogta a szavakat. Úgy hullongtak azok álmatag rebbenéssel egyenként, mint
magános fáról megsápadt őszi levelek. Ki tudja hol járt az elméje, távolba tűnt életének milyen
elsüllyedt tájain?
Mély sóhaj tett pontot a vers végére. Az elefántcsont ujjak hajladozó tánca megállt a
húrokon. Még az utolsó pendülést elhallgattatta az egyik lágy tapintása. Azzal Orsolya letette
maga mellé az elnémult zeneszerszámot.
Ungot mintha más világból szólította volna vissza az újra közéjük telepedett csend. Most fájó
volt ez a hallgatás. Szét kellett tépnie. Mégis félve kérdezte a maga elé merengő asszonytól:
— Hogyan került házadba eme húros szerszám? Csak külországokban láttam hasonlót.
Orsolya szomorú mosolyt hullatott a hangszerre:
— Ez is messziről jött. Egy keresztes vitéz ajándékozta anyámnak, aki országunkon át volt
megtérőben szülőföldjére. De sohasem jutott el hazájába. Gonosz kórságot hordott magában és
gyilkos forróságok emésztették el életét.
Ung hálás akart lenni:
— Bizonycsak mintha túlvilági szépség sóhajtozna húrjain, — dícsérte Orsolya játékát, — de
ujjaid is jól magukba szedték a zenélés tudományát.
— Anyám tanított meg zenélni, — mondta csendesen Orsolya — ő pedig az idegen vitéztől
tanulta.
Este megint a zeneszerszám hangjával édesítették a magános óra csendjét. A zene lágy
fuvalma lassudan megoldotta a hallgatás kérgét az útmenti ház asszonyának szívén. Ha a
dallam elhalt, olykor szelíd mosolyában csengett tovább az emléke. De Ung régi bánatok
hamvát érette meg a mosolyokon. Vigasztalón tudakolta:
— Miért fonod bánatok gyászvirágát mosolygásodba? Mondd el a régi boldog napokat és
megoldódik a fájdalmuk.
— Úgy igaz, sok boldog napokat éltem itt hites urammal, aki a Szár nemből származott és
terjedelmes földek és erdőségek ura volt. Örömben telt akkor legtöbb időm.
Ung részvéttel hajolt hozzá:
— Rólad ítélve, ifjú korában halhatott meg. Sietőst ragadta el tőled a halál. Hadakban
veszett?
Orsolya szavát halkra bágyasztotta az emlék.
— Még a hadak dúlása előtt esett. Uram nemzetségének nagy kedvtelése volt a vadászat. Ő
is naphosszat űzte a vadat a Bakony mély rengetegeiben. Én ilyenkor riadt félelemben vártam
vissza. De ő csak nevette félelmemet és mikor bő zsákmánnyal megtért vele együtt nevettem
én is. De ha elment, megint csak reszkettem érte. Egy éjtszakán közelgő veszedelem sejtése
tépett fel. Álom nem jött többet szememre. És hajnaltájt haldokolva hozták haza az uramat.
Megdühödött vérmedve ölte meg.
A mosoly egészen meghalt már Orsolya ajkán. Hosszú pilláján egy könnycsepp szivárgott elő.
A tűz nagy lobot vetett és felkapó fénye rávilágított födetlenül hagyott, puhán omló hajára,
amelyben már hamvas remegéssel csillantak a könnyű ezüstös szálak az ifjú arc fölött.
Ung hosszan elnézte. Ilyenkor nyugalom és csendes fény volt a lelkében s azon kapta magát,
hogy valami magyarázhatatlan vonzódás kezdi fűzni ehhez a szelíd szavú asszonyhoz. Kívánta
hallani. Magános óráiban is felrémlett lelkében a képe, kezében a zeneszerszámmal, haján a tűz
remegő fényével. És ez a kép olyan jól megfért Kinga emlékével. Úgy érezte, Orsolya asszony
az egyetlen, akivel Kingáról beszélni is tudna. Aztán mégsem szólt róla. Pedig itt volt a téli este
és a tűz. Úgy ahogyan Kingának mondta, mikor Kolontóval és öreg napjaik ígéretével áltatták
magukat. Az emlékezés fájdalma elhallgattatta.
Mikor Úrjövet ünnepén együtt ültek este, szívében az áhítat melege áradt el és lelke az
irughegyi kolostor békéjére emlékezett. És akkor sokat beszélt a kolostorról, ahol a jámbor
fráter Lénárd füveszsákocskája éppen úgy lopta vissza testébe az életet és erőt, mint Orsolya
jótékony gondoskodása. Eszébe jutottak az egyszerű testvérek imádságai. Nagy megtérés volt
ez Istenhez és önmagához. Kettőjük lelke mély hódolással borult le a nagy kegyelem előtt az Úr
eljövetelének ünnepéjtszakáján és úgy érezték, hogy angyalének zendül a zeneszerszám
húrjain és fölöttük mézzel csordulóvá váltak az egek.
Újra bőséges erővel indultak meg a havazások. A ház mögött sötét erdő állt. És a hóport
kavaró szélben nyögve panaszkodtak a fák. A dermesztő kietlenségben szinte megfagyott a
mindíg előre mozduló külső élet. De a lelkekben már rebbent valami. Lassan indult, csaknem
észrevétlen, mégis változás volt és feltartóztathatatlanul érni kezdett a nappalok és estek
csöndjében.
Ung szemében olykor megint felcsillogott a fiatalság verőfénye. Hit melege sugározta körül
és most benne is vágy támadt, hogy újra megtanuljon hinni az emberekben. Láthatatlan
lényüket kellett megkeresnie, mert ha olyanoknak látja őket, amilyeneknek mutatkoznak, nem
segíthet rajtuk többé. Eddig közömbösen tűrte a napok egyhangú múlását. Az öröm kívánsága
nélkül állt már a világban. De most megint élni akart, lélekzeni és adni-adni másoknak... Ő,
akinek semmije sem volt. Még a testén való ruha sem az övé. Érezte, hogy nem lehet el
szeretet nélkül. Megtanulta már, hogy az ember az állatnál kegyetlenebb, ha hiányzik szívéből a
szeretet. Kellett, hogy megmozduljon benne újra az a forró áradás és hogy éltető meleggel
sugározzon feléje is. El tudta feledni a sok megbántást. Elnéző akart lenni, hogy adhasson és
azért adott, mert undorította az emberek gyűlölete. Nem akarta látni. De nem tudta volna látni
azt sem, hogy a nagy romlás szerte szórja és elveszítse az ő népét, amelyet mindenek fölött
szeretett.
Egyszerre túláradt benne az indulat. A szenvedett kínok és az ujjászületett vágyakozás
tusája vad hévvel ragadta. Szinte elvesztette hatalmát önmaga fölött. A tettek felbuzgó sodrása
akaratlanul mozdította tagjait. Felállt és kitárta karját, mintha ölelni akart volna valami
láthatatlant. Alakja a tűzhely fényében kereszt árnyát rajzolta a falra és Ung úgy érezte, hogy
keresztté lett és mellén hordja a megfeszített Krisztust.
Orsolya is a tűzhelynél ült és font. Az orsót övébe szúrva forgatta a rokka kerekét. Látta,
hogy Ung feláll és különös világosság önti el arcát. Sose látta még ilyennek. Olyan volt, mint a
megdicsőültek. Orsolya szívében félelem váltotta a csodálkozást.
— Hová indultál? — kérdezte szeliden. — Mi után tárod a karod?
Ung csak most eszmélt vissza a valóságra. Csüggedten eresztette le két karját. Hangjában
még ott kísértett nagy megindultsága.
— Úgy éreztem hirtelen, hogy parancs szólít innen. Sok időket mulasztottam már el tétlenül.
Bizony hamarost itt a nap, amikor indulnom kell csakugyan.
Orsolya riadtan emelte rá a szemét:
— Kötözködésig áll kinn a hó. Hova mennél ebben a kietlen nagy télben?
Ung újra leült a tűz mellé. Most már nyugodt volt a szava:
— Nemsokára megtér elvesztett erőm és akkor visszamegyek Vöröskő alá a kolostorházba.
— Vesztedbe futsz — riadozott Orsolya. — Újra elragadhat a gonosz nagyúr.
Ung arcán halavány mosoly bágyadt el:
— Mégis oda kell mennem — mondta. — Ott vár rám hűséges társam, Jodok testvér. Együtt
keressük meg Bertalan püspököt, aki majd igazságot tesz nekem.
Az asszony hangjában féltő gondoskodás lágyult:
— Jócskát kell még odáig várakoznod. Hogyan is indulnál ilyen járhatatlan útakon, minőkre,
ember se állat nem merészkedik.
Ung mélyet sóhajtott:
— Jártam már olyan utakat, ahol tűz és vér áradt és a halál fehérsége azonképp sápadt mint
itt a hó. Akkor csak az életemről volt szó. Most a becsületemről.
Orsolya tudta, hogy nem ellenkezhet. Letette az orsót a hosszú falócára és lassan félre tolta
a rokkát. Aztán felállt és odalépett az egyik pántos ládához. Ung érdeklődve nézte.
Most megcsördült az asszony övében a kulcscsomó. Nyílt a láda teteje és Orsolya fölé hajolva
keresett benne valamit. Mikor felemelkedett, Ung döbbenten ismerte meg kezében a kámzsáját.
De régi fehérségének alig volt már nyoma is. Alvadt vér kérgesedett rajta, sarak piszka
szennyezte és félig ronggyá rágta a penész. Orsolya szomorú mosollyal ejtette vissza a ládába
— Ezt már nem viselheted. Ha útra kelsz, másikat kell magadra öltened.
— De hol vegyek másikat? mondta csüggedten Ung. Orsolya látta, hogy tekintete is vérzik a
kámzsa után.
Akkor ránézett úgy, ahogy csak ő tudott nézni. És Ung szánalmat és biztató vigasztalást
olvasott ebből a pillantásból.
Ettől fogva sokat járt a fejében a kámzsa. Mikor egy reggel kilépett a kamarájából, látta,
hogy Orsolya asszony fehér darócot terített el a pitvar széles asztaltáblájára és azon
szorgalmatoskodik, hogy kiszabja neki az új tiszta kámzsát. Mértéknek ott hevert mellette az
egyik lócán a régi. Esténkint most már ezt varrogatta a tűzhely mellett. A rokka egy sarokban
állt félretolva. A húros zeneszerszám is hallgatott. Ung némán nézte. Gondolata a jövendők
szálait bogozta.
 Egy este aztán az utolsó öltéseket tették a kámzsán az útmenti ház asszonyának finom ujjai.
Magasba emelte a fehér köntöst. Ungnak nagyot dobbant a szíve. Másnap reggel mingyárt
magára akarta ölteni. Orsolya ellenkezett:
— Várd meg, míg beborul az alkonyat. Nem bátorságos a járásod napvilágnál ebben a
ruhában.
Ungot egész nap kínozta a türelmetlenség. Gondolata szüntelen a kámzsa körül motozott.
Végre alkonyat szálltával magára vette. A szíve néhány pillanatig úgy vert, mintha ki akarna
szakadni a melléből. De erővel elcsitította nyugtalanságát.
— Elsőbbet is Jodokért megyek a kis kolostorházba — mondta az asszonynak, aki
mozdulatlanul állt az asztalnak támaszkodva.
— A Jézus oltalmazzon — rebegte Orsolya. Vontatott léptekkel ment az ajtóhoz és
megnyitotta. Ung olyan sok nap multán először lépett ki az útmenti ház ajtaján.
Megtántorodott, amint kilépett. Szédülés fogta el. Gyönge lett volna még mindíg? Néhány
lépést tett előre. Jól bírta a lába. Hirtelen újra borzongás didergett végig benne. Hátha
felismerik, akik kivégezték és most halottnak hiszik. Nem akart vakon belefutni a kelepcébe.
Elhatározta, hogy óvatos lesz. Kerüli az emberjárta helyeket. Majd csak talál valami eldugott
ösvényt is a zárdához. Elkanyarodott a ház elől, amerre az ország útja vitt s a ház mögött
sötétlő erdobe húzódott be. Vigyázva tapogatódzott előre, hogy el ne vétse a helyes irányt.
Egyszerre borzadva hökölt hátra. Fülét fájdalmas hang ütötte meg. Mintha meggyötört állat
szükölt volna. Körülnézett. Az egyik fatörzsön fiatalabb férfi furcsán nyujtózó testét pillantotta
meg. Közelebb lépett most az erdő homályában és észrevette, hogy a fiatal férfinak egyik kezét
a feje fölött nyílvesszővel szegezték a fához, másik kezét és a két lábát kötéllel guzsolták a
fatörzshöz és jól meghúzták, ezért meredt el olyan kinyujtottan a teste. Átvert tenyeréből
szüntelen veres csíkok futottak alá rángatódzó karján a hónalja horpadásába. Vértől
összetapadt haja féloldalt csuklott feje mellett a vállára csapzott. Födetlen melle kidülledt s a
hasa gödörbe horpadt. A kíntól gyöngyözött homlokán a veríték. De szája most néma, volt. Tán
azért hallgatott el, mert megneszelte a közeledő lépteket. Csak haragtól és könnytől tükrös
szeme nézett szörnyű panasszal. Ung sietős léptekkel indult felé:
— Mit cselekedtél, hogy ide juttattak? — Kérdezte szánalommal a fára feszítettől. És választ
sem várva, már nyiszálta is tőrével a vastag kötelet. Nagy erőfeszítéssel kapaszkodott fel és
ágaskodva kemény markolással kettétörte a nyílvesszőt. A nyíl vashegye benn maradt a fában s
az elkínzott férfi szilaj mozdulattal kirántotta a vessző csonkjáról átvert tenyerét. Kifeszült melle
néhányszor besüppedt, majd hirtelen emelkedett, zihálva kapkodta a levegőt, halálsápadt arca
ráesett vérző kezére. Földre köpte a sebéből kiszívott vért. Azután ép kezének első
mozdulatával felkapott egy mohos követ és hajításra emelve, ellenségesen fordult szembe
Unggal. Torkából rekedten szakadt fel a szó.
— Mi új kínzásokra akarsz hurcolni?
Ung már védekezőn kapta arca elé a karját, mikor látta, hogy a megkínzott ember dobásra
emelt keze megakad a levegőben. Szeme a könnyek fátyolán át üvegesen tapadt rá és
egyszerre fellebben benne a megismerés.
— Te vagy, Uram! — kiáltotta szégyenült álmélkodással és elejtette a nehéz követ. Azután
futni kezdett, amennyire két elkínzott lába bírta. Hamarosan eltűnt Ung elől, aki lassan hátrált a
fák homályába.
A megkínzott ember botladozva vergődött előre. Marjult lába megrogyott. De feltápászkodott
újra és futott tovább. Öreg éjtszaka lett, mire hazaért a falujába. Nagy álmélkodás fogadta,
mikor viskója ajtaján bezörgetett. Tudták, hogy tették csúffá a kegyetlen várúr pribékjei. Ki
merte megszabadítani, szembeszállva a nagyúr haragjával?
— Ki oldotta meg lábadon a gúzst? — kérdezte egy megroskadt öreg paraszt, biztosan az
apja.
A megkínzott keresztet vetett magára. A szó csak úgy kireszketett belőle.
— A fehér barát volt!
Az apja hitetlenül ingatta a fejét.
— A fehér barátot kivégezték.
— Mégis a fehér barát volt, — erősítette egyre reszketve a fiú. — A tulajdon két szememmel
láttam.
És másnap híre futamodott az erdei csodatételnek. Megjelent a fehér barát és megoldotta a
fához feszített kötelét. Szállt a hír szerte. Legtöbben kétkedve fogadták. Hanem azért a
lelkekben halkan sarjadzott már a vágy, vajha ők is megláthatnák a barátot.
Ung arca olyan fehér volt, mint az ostya és a keze reszketett a belső felindulástól, mikor
Orsolya ajtót nyitott neki.
— Átfagyasztott a kegyetlen hideg — rebegte részvéttel az asszony és a tűzhelyhez vezette.
Ung leroskadt az egyik székre és két kezébe temette elkínzott arcát. Maga elé mormolt szava
lelke mélyéről jött:
— Első utam is az emberi gonoszsághoz vezetett.
— Mondottam, maradj még — nyugtatta szelíd szóval az asszony. Szájáról békesség
permetezett és Ung lassankint megenyhült. Elmondta Orsolyának erdei találkozását és a
megszabadított furcsa rémületét.
— Pedig rámismert — erősítgette. — A kő kiesett a kezéből és a nevemet mondotta. Aztán
hirtelen futásnak eredt, mint aki rémet lát.
Orsolya arcát halvány pír színezte:
— A sírok kísértő árnya elől futott. Hiszen téged halottnak tudnak.
Ung egyszerre ráeszmélt az igazságra. Maga elé mélázott és jódarab hallgatás után mondta:
— Bizonyost ezzel a hiedelemmel van Jodok is. Talán nem is lelem már a kis kolostorházban.
Aztán megint hosszan nézett a semmibe. Napokon át töprengőn járt azután és napokig nem
mozdult ki az útmenti házból. A kámzsát se vette fel. Esténként szótlanul meredt a tűzbe. Lelke
megint önmagával küzködött. A véres erdei látomás újra megrendítette szívében a bizodalom
lassan épülő templomát. Orsolya nem háborgatta kérdéseivel. Tudta, hogy magának kell
megvívnia belső harcát. Csak még figyelmesebben vette körül jóságával, hogy a gonoszság
ingoványán támaszt adjon a barát hitért küzködő kétségének. Egy este látta, hogy fény szökik
Ung tekintetébe és lassan átsugározza egész arcát. Lelke győzött a megpróbáltatáson és most
már újra másíthatatlanul éledt meg benne az elhatározás, hogy betölti küldetését és segít a
népén. Az is parancs volt neki, hogy az Úr kegyelme ilyen csodálatosképpen váltotta meg a
haláltól. És talán nem is olyan gonosz és elvetemedett az ő népe, mint aminőnek mutatkozik.
Egyszerre hangosan fűzte tovább a gondolatát:
— Ha csakugyan ilyen elfajzottak a magyarok, miképpen lehetséges, hogy felmaradtunk.
Azért van ez, mert csak azok ilyenek, akik látszanak közülük és nagyon sokan, akik nem
látszanak, másmilyenek. Az én küldetésem az, hogy olyanoknak tartsam meg őket, mint mikor
nem látszanak. Mert ennek a népnek fenn kell maradnia beláthatatlan jövendőkig.
Orsolya egész lelkével hallgatta. Ung arcán ellohadt a láng.
— Úgy gondoltam, holnap mégis elindulok a kolostorházba — mondta csendesen.
Orsolya megpróbálta visszatartani.
— Mi járatod van oda? Magad mondottad, alig leled már ott Jodok testvért.
Ung most is hajlíthatatlan maradt.
— Legalább megtudakolom, mi történt vele. És értesülést veszek mindenekről, amik engem
illetnek.
Másnap este még későbben indult útnak a kolostorház felé, mint előző alkalommal. Sötét
este volt már, mire az erdőn át a kapuhoz ért. Pillanatig tétovázott, mielőtt a zörgetőhöz nyúlt.
Összerázkódott. Erről a küszöbről indult el, ami a legsötétebb volt életében. De gyorsan erőt
vett magán. Úgy tetszett neki, hogy a halál már mögötte van és ezzel együtt minden rossz is. A
zörgető nagyot koppant a kezében. Keveset várt és mikor látta, hogy rés támad az ajtón,
erősen a falhoz húzódott és kurta szóval Jodok testvért tudakolta.
— Jodok testvér? — kérdezte valaki vékonyan, elnyujtottan. Ung megismerte a lélekváltó
hangját. A tornyos homlokú ott állt az ajtórésben és a hallgatásra kárhoztatott lelkek szapora
beszédével már mondotta is, amit eddig lakat alatt kellett magában őriznie. Csak úgy ömlött
szájáról a szó:
— Bizony ama Jodok atyafi, akit te tudakolsz, régen elhagyta ezt a békés hajlékot. Úgy esett
az, hogy lakozott itt minálunk egy fehér barát, akit sok gonosz bűntevéseknek miatta ítélőszék
elé vontak. Ennek a kíséretében volt amaz atyafi és még ugyanazon a napon, melyiken a
barátot bilincsbe verték, lórakapott és elvágtatott innen. Úgy mondta egy futamodásában meg
sem áll néminemű Irug hegyig, hogy az ottan lakozó szerzettől társának segítséget hozzon.
— És amaz időtől fogvást máig sem tért meg? — kérdezte a homályból Ung.
A lélekváltó alig várta, hogy megint szólhasson:
— Most már haszontalan is térne. Mert ama fehér barátot néhány napokkal azután
kivégezték. Pediglen mikoron az ítéletnek hírét vevék, nagy zudulás támadt a népek közt.
Sokan megemlékeztek azokról, ami nagy jókat a fehér barát velük cselekedett. Lerázták
magukról a félelemnek nyügét. És a környékbeli fegyveres kisnemesek és számosan
besereglettek a városba. Meg is rohanták a várat, hogy megszabadítsák jótevőjüket a hóhér
pallosától. De a kapuőrök lekiáltoztak nekik, hogy meghalt Pál testvér. Isten nyugosztalja
békességgel.
A lélekváltó itt keresztet dobott magára s közben mély lélekzetet vett, mert egészen kifulladt
a mohó beszédben. De újabb kérdést sem várva folytatta:
— Akkor a holttestét követelték a zavargók. De azt a választ kapták, hogy a kivégzett barát
holttestét már elvitette a várúr, hogy szenteletlen földbe temessék el. Szörnyűséges
hószakadás volt akkoron, kegyetlen fúvásokkal, úgyhogy a tetemet már semmiképpen meg
nem lelhették. Nagy háborodás bujtogatta ezért a népeket és nem is csitult csak néhány
napoknak multával, amikor egyházi emberek érkeztek számos fegyveres kísérettel. Ezeket már
az atyafi szavára küldötte Bertalan püspök úr, hogy kiszabadítanák az ő hívséges fiát. Amaz
egyházi férfiak is több napokig itten lakoztak, ők is váltig mondták a barát igazát. De az ellen,
ami megtörtént, már semmit sem tehettek. Nagy szomorodással indultak hát vissza, de csak Pál
testvér halálhírét vihették magukkal.
— Ha így vagyon, nincs itt mit keresnem — mondta Ung. — Köszönöm készséges híradásodat
és köszöntöm a jámbor testvéreket is.
— Csak egyetlen sincs már itt amazok közül — vágott szavába a lélekváltó. — Nagy
háborodás támadt az ő szívükben is. Nem akartak tovább ilyen gonosz urat szolgálni. A püspök
úr védelmét kérték és valahányan elszéledtek innen. Mikor ez a vöröskői úrnak tudomására
esett, éktelen harag gerjedt benne. Két napig nyargalászott itt az utcákon eszeveszett
indulattal, hogy mindenek rémületben rejtezkedtek el. Aztán engem rendelt eme háznak
őrzésére, maga pedig várába zárkózott. Csak azután merészkedett elő a nép és mivelhogy a
nagy havazások is megcsitultak, sokáig keresték szerteszét a fehér barát holttestét, hogy
szentelt földben tisztességes temetésben részeltessék. De sehol rá nem akadtak. Hanem utóbb,
néhány napoknak előtte jött egy ember, akit Szerafil úr poroszlói az erdőben fához szegeztek,
és úton-útfélen híresztelte, hogy őt a megholt fehér barát szabadította ki. Különös,
megfoghatatlan eset ez. Minden jótét lélek dícséri az Urat.
— Dícsértessék az Ő neve, — köszönt el Ung és indulni akart. Amint előbbre lépett, éppen rá
esett a kelő hold fénye. A tornyoshomlokú szúrós szeme majd kiugrott mély gödréből. Száján
riadt kiáltás szakadt ki és szaporán kezdte magára hányni a keresztet. De lába a küszöbbe
gyökeredzett és egy tapodtat se tudott lépni Ung után, akit gyorsan elnyelt a homály.
A lélekváltónak nem jött álom a szemére. A kapuban várta meg a hajnalt. Már virradattal
futott be a városkába, és akit elfoghatott, nagy riadalommal mondotta neki éjjeli halottjárásos
látomását. Aznap éppen vásáros emberek gyülekeztek a városka piacán és a sátrak körül
hamarost összeverődtek a szétfutamodó hírekre a városka lakói is.
A tornyoshomlokú már ott állott fekete köntösében és széles embergyűrű közepén sűrű
szemöldökrángatások közt emlegette a véle esett csodálatos dolgokat.
— A tulajdon két szememnek csak hihetek — erősítgette szüntelen. — És hihetek a fülemnek
is. Mert szólott velem és megismertem a hangját, hiszen nem egyszer hallottam, amikor még
velünk lakozott Pál testvér és jól a szívembe véstem.
Nagy álmélkodással hallgatták a lélekváltó beszédét. Volt aki kételkedőn ingatta a fejét.
Másokban nagy áhítozás kelt a fehér barát után. Ahol legsűrűbb volt a csődület, idomtalan
szörnyeteg furakodott keresztül. A törpe Pogonya volt, aki sietett megvinni a látomás hírét
urának Vöröskő várába.
De hordták a hírt szerte a vásárosok és szekeresek is. Nemsokára a fehér barát halálon túl
való járásáról beszéltek a környék udvarházaiban, meg a távoli falvakban is. Mindenütt, ahova
csak a hír eljutott és újra várni kezdték a fehér barátot széles körben messze tájakon. A
főemberek magas váraiban pedig lassan névtelen félelem sötét madara rakta meg fészkét.
Ung utolsó nagy harcát küzdötte akkor. Nem ahogy hazatérő végtelen útjaiban álmodta, nem
harcok dúlásában, mint ősei, nem a puszták vad lovasai közt, féktelen ifjúság lángjával öklelő
csatákon. Nem karddal, kopjával, süvöltő kelevésszel, szilaj üvöltések közt a hadi rendek
csattogó zajában. Hanem összeszorított ajakkal, némán, magányos órák elborult
mozdulatlanságában. Ung lelkében vívta a küzdelmet. Most megint sokat ült maga elé meredve.
Az órák süketen jártak el mellette. Lelke most szembe ment velök és a multakat fürkészte. És a
némán visszasóhajtott napokból segítő erők sereglettek felé. Íme hát nem hagyták magára a
legnagyobb próbáltatásban sem. Voltak, akik hittek az ő igazában, voltak, akik törődtek vele és
síkra szálltak érte magukénál százszorta nagyobb és kegyetlen hatalmassággal. Szeretete nem
hullt üres szívekbe. Már tudta, hogyha elindul útján, ott találja a krisztusi patkót, a szeretetet.
Ott hever minden ösvényen és meg lehet enyhülni az árából, csak le kell hajolni érte. Ő ezzel az
élő szeretettel indul majd azok közé, akik a holttestét keresik.
Most gyakran nézett fel és fény öntötte el, mintha a magasban lángútra nézne. Angyalok
emelték fényben a lelkét. Mind sűrűbben vette magára a fehér kámzsát. És gyakorta járt ki
hajnali derengésben és esti szürkülettel. Kis utakkal készülődött nagy útjára. Sokkal mélyebb
vággyal gondolt most rá, mint valaha. Egyre szenvedélyesebben kelt benne az akarat, hogy
népét szolgálja. Erőt érzett a lelkében, és tudta, hogy amit másoknak visz, azt fentről kapta, a
magasságokból fogadta és úgy viszi magában, mint tündöklő monstranciát. Jöhettek már hozzá
meghajszoltak, csüggedők, elesettek, bizonyos volt abban, hogy mindegyik számára talál
vigasztalót.
És várták is megint mindenfelé. Várták, de még több hittel, meg több bizodalommal. Szent
borzadás szorongásával várták, mint valami csodát. A fehér barát megint közöttünk jár, —
röpült szájról-szájra boldog riadalommal a suttogás a nép között. Mert gyakorta látták
mostanában. Az alkonyat homályában mint bizonytalan látomás villant meg fehér kámzsája a
városka valamelyik sikátorán. Látták egyik faluban is. Hajnalhasadáskor az erdőből lépett ki.
Vizek partján haladt el. Észrevették, hogy naplemente után itt is, ott is betekint némely
udvarba, de hirtelen megint eltűnt. Egyszer végigment a templomon is, de a döbbent
megilletődés nem merte szóval illetni.
Ám most már várták mindenfelé félemedett áhítattal és el nem oltható sóvárgással. A kis
kolostorház és az egyház táján csoportba verődve állongtak, hogy szóljanak hozzá, ha arra
hozná az útja. És híre járt, hogy egy útmenti szálláson embereket szólított meg és hogy túlvilági
édesség énekelt a hangjában. A hitványok és elvetemedett szívűek is, akik ezekben a gonosz
napokban bátrak lettek a bűnben, igen megfélemlettek és rendült lélekkel tértek meg Istenhez.
A fehér barát pedig állandóan ott volt a népek közt. Regék szálltak róla. Útját a szeretet kövezte
símára. Szüntelenül látták őt és rejtelmes fény világossága vette körül. Alakja kilépett a
homályból, hogy ezentúl soha ne térjen vissza oda.
Egy alkonyattal korábban indult útra. Most távolabb vidékre készült. Csak annyit pihent,
hogy új erőt gyüjtsön. Már bírta a lába jól a messzebb gyaloglást is.
Egy kis faluba tért be. Járt már itt egyszer. Segösdből Vöröskő felé jövet ejtette útba. Idáig
még nem jutottak el a hírek rejtelmes járás-keléséről. Itt csak annyit tudtak, hogy bilincsbe
verve hurcolták el és mint gonosztevőt hóhér pallosa végezte ki. És most egyszerre ott állt a
templomban bilincstelen, fehér kámzsája világított, sejtelmes fényudvar remegte körül a
szegény kis templom hajójában. Látomásának hírére nagy rémület támadt a népben. Holtnak
tudták és most mégis látták őt, nem álmok káprázatában, hanem éberen, eleven testi
szemükkel. Jövetelének híre rémítette és mégis vonzotta őket. Hitetlenkedő kíváncsisággal
lopakodtak a templomba. Egyre többen gyűltek a sötét hajóba és óvatos léptekkel közeledtek a
látomás felé.
Egy roskatag testű asszony vált ki közülök. Arcán elmult fájdalmak nehéz lépte hagyta ott
nyomát. De most reménység ragyogott át fájdalmán. Kezét a fehér jelenés felé nyujtotta és
mint égi könnyebbülés szakadt fel szívéből a kiáltás:
— Nézzetek rá, Ő már átszenvedte a halált. Nézzetek rá!
Akik pedig a templomban voltak, arcra borultak és egylélekkel esengtek hozzá:
— Mondj nekünk vigasztalást, Istennek küldöttje!
Most esett elsőbbet, hogy Ung sokakhoz szólt, mióta halottnak hitték. Lassan ejtette a szót.
Mintha csak szíve legbensejéből akarta volna belesúgni a szívek mélyébe. És az egybegyűltek
nagy szegénységüknek és elhagyatottságuknak vigaszaképpen vették, amikor ezt mondotta
nekik:
— Eszetekbe vegyétek, hogy vannak a világon nagyobb javak, mint a gazdagság és a
hatalom vagy a testnek örömei. De ebben a háromban van az ember földi rabszolgaságának
kulcsa. Éppen ezeknek okából ezt a három kaput döngetik az emberek, akik vérüknek és
Istennek ellenségei.
És miközben szólt, világított a sötétben a fájdalom, amit elszenvedett. A nép illetődve
hallgatta. És minden szem rászegeződött, amikor így szólt:
— Rejtett értelmekkel van tele a világ és minden ember azért jön, hogy valami világosságot
gyujtson.
És a nép egyszerre meglátta benne a világosságot s ráismert benne a tulajdon fájdalmaira és
önmagára. Szerette őt és áhítozta, hogy ezentúl kimondja álmait, vágyát és reményeit.
Mikor pedig a barát elhallgatott és megindult kifelé a templombál, némán utat nyitottak neki.
Majd sietve iramodtak szegény hajlékukba és ami gyertyácskájuk csak volt, azt kihordták,
amerre ment. És ahogy elhaladt, két oldalt gyertyák égtek az út mentén, fel egészen az égig,
ahol a határtalanba elvesző csillagok álltak sorfalat.
S a fehér látomás ment a csillagok útján, a nép szívében pedig csirát vert a bizodalom, hogy
újra jár valaki a földön, akinek szavában hinni lehet, aki törődik velük és bajaikban megsegíti
őket. És ha látták őt, könnyű volt nekik az imádság, mert ahol ő volt, ott közel érezték
magukhoz az Istent. Ung pedig járta az utakat és ő, aki azelőtt a kifosztott országot építgette,
most a kifosztott lelkekkel cselekedte ugyanazt.
A vöröskői úr várába is minduntalan jöttek emberek és jelentették, hogy a kivégzett fehér
barát megint a nép között jár. Hol abban, hol emebben a faluban látták. Ekkoriban várták már
őt úton-útfélen és a magukénak tekintették, mert szóba állt a szegényekkel. A vöröskői lovasai
keresték, de nyomába nem érhettek. Szálló hírek nyomán tévelyegtek. Ha sebten eleredtek
valahová, a barát már nem volt ott. Beszélt a néphez és többé nem látták azon a tájon.
A vöröskői úr szívében félelem bujkált és egyszerre fegyveresek lepték el a tájakat. Ung
azért mind gyakrabban járt ki. A nép szerette és segítette. A fegyveresek hasztalan kódorogtak
a tájakon. Ung akkor távol utakra ment, hogy mennél messzebre vigyen erőt és hogy saját
visszatérő erejét is kipróbálja.
Egy útján, amint erdőn haladt át, hirtelen rászakadt az este. Sötétedett. Ideje volt hazatérni.
Szívében azonban nem volt nyugtalanság. Nyoma sötéttel is meglátszott a világító hóban.
Önkénytelen visszatekintett, jól látszik-e a nyoma... Meglepődött... Az ő lábnyoma mellett
másik nyom is íródott. A nemrég hullott hó tisztán mutatta. Pedig ő csak magányosan járt itt.
Lélek sem volt a közelében. Megfordult. Álmélkodva látta, hogy a másik nyom messzire kíséri az
ő nyomát. El nem marad tőle. Ung megindult a két nyom vezető fonalán. De a titokzatos
látomás egészen megzavarta. Ki járhatott mögötte. Mélyen elmerült gondolataiba. Szinte
bezárult önmagába. Észre se vette, hogy megint sűrű eséssel hull a hó... Mikor újra felpillantott,
puha fehér takaró alatt rejtőzött el mind a két nyom. Az erdő felitta az ösvényt. A sötétség
egyre közelebb kúszott hozzá a fák között. Hogy talál most haza? Belől azonban a lelke mélyén
egyszerre világosság csillant. Kezdte érteni a sejtelmes nyomokat. Kinga járt mögötte. Ki lett
volna más. És most láthatatlanul is olyan erősen érezte őt maga mellett, mint még soha. A
halál, melynek révéből ő megtért, Kingát is közelebb hozta hozzá. — Nem halt meg, —
remegett fel lelkében valami nagy ujongás — most már velem van akkor is, amikor életében
nem volt velem. — És ez erőt és bizonyosságot adott neki. Tudta, hogy ha Kinga vele jár, jók az
ő útjai. A hóba mosott páros nyom jel volt neki, hogy rendületlenül higgyen küldetésében.
Az éjjel hullott utolszor a hó. A tavasz fuvalma megérintette a fák hegyét. Egy-egy magas
sudáron aranyzászlót lengetett a nap.
Ung most éjjel járt ki. Nappal pihent és magányos óráin gondolta ki, amit az embereknek
mond. Az olvadás eszébe hozta, hogy hamarost szabadulnak az utak is. Nem kell már bujkálnia
a vöröskői fegyveresek elől. Megy innen Irugra onnan Bertalan püspökhöz és megkeresi a maga
igazát.
Orsolya jutott az eszébe. Olyan ritkán látta mostanában nagy útjai közt. Tőle is hamarost
búcsút kell vennie. Egy este nem indult útra, hanem beült mellé a lobogó tűzhöz. Alig ismert rá.
Sápadt volt az arca. Alakja is mintha együtt fogyott volna a holdsarlóval. Ung hosszan nézte,
szótlanul. Orsolya nem beszélt. Nyugalmában valami halk bánat ült. Lelkéből néha sejtelmes
fény villant ki fakó arcára. Hirtelen mozdult a keze. A zeneszerszámért nyúlt. Ungot lágyan
gyöngyöző muzsika simogatta körül. Aztán édesszavú ének szövődött bele a zenébe. Orsolya
kedves meleg hangján szöveget mondott a húrok pengéséhez. Azon az idegen nyelven énekelt,
amelynek dalaira valamikor a keresztes vitéz tanította meg anyját. Ung fülébe ismerősen
csendült az ének. Maga is hallotta ezeket a dalokat, amikor kinnjárt messze idegenben. Akkor
azt hitte, a szilaj életöröm, a lobogó szerelem dalai ezek. Most pedig olyan félve csendültek
Orsolya töredezett énekében. Mintha a hangja is megsápadt volna. Eddig sose látott szorongást
rajta. Olyan keményen tudott akarni mindent. Mi történt vele? Mi bántja most? Orsolya
szeméből riadt fájdalom roskadt elé. Hirtelen félbeszakadt az éneke. Keze lankadtan hullott a
hangszer mellé. Most még töredezettebben remegett a szava
 — Te el akarsz innen menni? Ne menj el.
Ung a tűzbe pillantott. Aztán lassan Orsolyára emelte tekintetét. Rémületet olvasott ott és az
beléje dermedt. Orsolya tovább beszélt:
— Féltelek. Az éjjel látásom volt álmomban. Magánosan mentél ezüstös holdfényben. Víz
csillámlott a fák között. Véres volt a kámzsád és botod vércsíkot húzott a fehér úton. Gonosz
látomás. Ne menj el.
Kinn szél nyargalt neki a háznak. Hátul nyögve panaszkodott az erdő. Ung lassan felnézett
Orsolyára és tekintetében ott volt a válasz. Az asszony megértette. Talán nem holnap, nem is
tudja mikor, de Ung el fog menni. Mennie kell. Parancsol az igazsága, a becsülete. Más tájakon
más emberek várják. Hívja a küldetése.
Szó nélkül állt fel. Letette a zeneszerszámot. De remegő karja nem bírta elég erősen tartani.
A hangszer súlyosan koppant a földre és egyszerre megpengett minden húrja. Ungnak úgy
tetszett az ő kardja csörrent meg így, amikor beöltözése alkalmával letette.
Orsolya hallgatott. Nézett mélyen mozdulatlan Ungra. Még a szempillájának rebbenése is
megállt, mint gyertya viaszába dermedt lepke szárnya a kialvó láng előtt. Sokára nyílt szóra az
ajka:
— Légy szabad távozásodban vagy maradásodban és áldjon meg szándékodban az Úr Jézus
Krisztus.
Akkor egész éjjel harsogott a szilaj déli szél. Reggelre elvitte az összelappadt maradékhavat.
Zavaros tócsák közt már látszott az út. Egy-két napba telt és behallatszott a szekerek zörgése
és a sarat dagasztó barmok nógatása elnyujtott kiáltásokkal. A télbe bezárt emberek az
istállóházakhoz csődültek. Állatokat szerszámoztak. Ásók csörrentek. Ekék nyikorogtak. A
jobbágyság indult kifelé az ébredező tavaszi földekre.
Ung szemében szomjas láng nyiladozott. Szeme mohón simogatta a szélboronák alatt
szikkadó utat.
— Reggelre kelve tán indulhatok — mondotta félig csak magának. De Orsolya éber füle
meghallotta. Ha Ung nem az utat nézi minden figyelmével, észrevehette volna, hogy felhő
fátylazódik át az arcán.
Másnap hajnalban ébredt és mingyárt kámzsáját vette fel. De mielőtt kamrájából kilépett
volna, beszéd ütötte meg a fülét. Visszahúzódott és mozdulatlan maradt. Megismerte a hangot.
Az első szolgálóasszony beszélgetett Orsolyával. Azt is hamarost kivette, hogy róla folyik a szó.
— Bizony szörnyűséges kavarodás vagyon odakívül. A földeket mindenütt fegyveres lovasok
nyargalásszák keresztül-kasul. Mind egy szálig a fehér barátot kutatják.
Most Orsolya hangja szólalt meg. Mintha remegett volna kissé.
— Honnan vagy tudomással mindezekről?
A cselédasszony nagy széllel folytatta:
— A földekről megtérő munkás emberek mondják. Tenger sok fegyverest mondanak. És a
népek nagy riadással félemednek. Rettegnek a fehér barátért. Mert eddig csak a vöröskői úr
pribékjei keresték. De mostanság a környékbeli hatalmasok valamennyien kiküldék szaglászó
portyáikat. Csak úgy nyüzsög tőlük erdő, síkság. Elállják még az úttalan utakat is. A falvakat
úgy hajtják meg, mint vadért az erdőt.
Ung a tőrét ragadta kemény markolással. Indulat hévsége áradt el benne. Se látott se
hallott. Keze görcsbe szorult a tőre markolatán. Mire megcsitult, már csend volt a szomszéd
kamarában. Letette tőrét és megindult a nagy pitvarszoba felé. Már akkor Orsolya maga volt
ott. Régi, nyugodt csendes mozdulatával jött felé. Szeme nagy, nyilt tekintetét a máskor félig
húnyt pillák sem árnyékolták most. Titkolt öröm édesedett át halkan a hangján, amikor
mondta:
— Te nem hallgattál meg. Az Úr meghallgatott.
Aztán újra az álmáról szólt. Most már tudták, hogy jeladás volt. És Ung nem hagyta el többé
az útmenti házat.
Ime hát újra összefogtak ellene, akik a kálvölgyi udvarházban együtt voltak. Eddig is a
vöröskői úr mögött állottak, most megint kiálltak a saját fajtájuk védelmére. Félnek talán, hogy
nem sikerült a kivégzés. És magános utak csendjén, erdők hallgató rejtekén akarják elveszíteni.
De hát mit vétett nekik? Szeretettel volt hozzájuk is. Nagyobbá és mélyebbé akarta tenni az
eget mindenkinek, nekik is és melegebbé a földet. Mért sóvárogják olyan mohón, hogy az ő
vérével dobálhassák be az eget és itassák meg a földet? Meddig loholnak még a sarkában?
Mikor hagynak fel már a hajszolásával? Meddig kell még várakoznia?
 Türelme fogytán volt már. A tavasz ott dörömbölt a szívén. Megint tikkadtan szomjazta a
távolokat.
Aztán hamarost végeszakadt a várakozásának. Hamarább mint remélte. Egy napon jókorán
hangos dörömbölés verte föl az útmenti ház csendjét. Fegyveres csatlósok álltak
felszerszámozott vezetéklovakkal a kapuban. Az egyik tisztelettudó szóval kérte Orsolya
asszonyt.
— Légy engedelemmel, hogy eme váltólovakkal udvarodban várakozhassunk urunkra.
— Ki volna a ti uratok? — kérdezte gyanakvón Orsolya. — E környékbeli várakban lakozó
főember?
A csatlós fejét rázta.
— Nincsen nékie semmi köze a garázda hatalmaskodókkal. Az én uram Győr nembeli Fülep
úr, aki nádorispán őnagyságától vagyon megtérőben. Törvénynapra járult oda főbenjáró
tanúságtételre.
Orsolya asszony helyet rendelt a lovaknak az istállóban és italt is adatott a csatlósoknak.
Déltájt megérkezett a Győr nembeli Fülep úr is. Kísérő szolgája nagy tiszteletadások közt kért
bebocsájtást ura számára, aki köszönetmondással kíván lenni a lovának engedett istállóért. De
személye fontosságának tudata is furkálta az oldalát. Minden útmenti udvarházba állított váltó
lovakat és Fehérvártól hazáig bekéredzett minden úri portára, hogy mint szem- és fültanú,
elsőnek hozhassa meg a történtek hírét, amelyekben az ő szavát is meghallgatta a nádorispán.
Kisebb birtokú, de jó származású nemesember volt. Javakorabeli, erősen kiugró csontokkal.
Kissé alacsony homloka alatt apró falánk nézésű szeme fürgén villogott. Nagy dobogva,
útiságtól szennyesen rontott be. Krákogva reszelte a torkát. Szögletes esetlen mozdulatokkal
csetlett-botlott. Egy állatbőrön majd hanyattvágódott. Nagy tántorogva sikerült magát talpon
tartania. Még üléssel sem kínálták, már álltó helyében mondani kezdte sűrű torokreszelések
között.
— Bizonyost hallomással voltál te is asszonyom ama gonosz cselekedetről, miképpen Vöröskő
várának ura, Mizse fia Szerafil úr igaztalan ítélettel fejét vétette néminemű fehér barátnak. De
most ő is elvette büntetését. A király perbe fogatta hatalmaskodásáért és nádor úr őnagysága
Fehérvárra idézte. És ugyanoda szólított engem is tanúságtételre.
Orsolya szívét langyos jóérzés melegítette. Nem állhatta, hogy meg ne szakítsa Fülep úr
beszédének bő áradását.
— Nagy szomorúsággal hallottuk itt is a fehér barát kegyetlen vesztét. Mostan hát ország-
világ előtt kiderült az ő ártatlansága.
Fülep úr mohón kapta el a szavát és szaporán hadarta tovább.
— Kiderült. Kiderült. De én mindíg is hangoztattam. Elmondottam a nádorispán úrnak előtte
is. És úgy igaz, hogyha rajtam áll, életét is megmentettem volna. Mert amikoron a híre hozzám
jutott, hogy kivégzésére készülnek, osszecsődítettem aki hívséges emberei voltak és a kaszára
kapott népekkel megrohantuk a várat. Már a kaput döngettük és rommá dúltuk volna a falakat,
akármilyen erősek is. De bizony megkéstünk. Közeledtünket a várban is meghallották és
Szerafil úr nagy sebten kivégeztette a barátot.
Ömlött a szó a nemesemberből. Meg se lehetett volna állítani. És szüntelen a maga
személyét tolta előre, mint akin minden megfordult.
— Ha én ott vagyok, — mondta kérkedve, — már a pörét másképpen fordítom. De nem
engedtek oda, mert nem volt ott se jog, se igazság. De most nádorispán úr őnagysága sok
tanúságtételt meghallgatott és meghallgatott engem is, aki tudója voltam minden
gonoszságoknak. Így esett aztán, hogy szavam foganatjával el is ítélték a vöröskői urat, de
nem azért, mivel vétkezett, hanem a népek miatt, akiket bűntetlensége még rosszabbá és a
gonoszban bátrabbá tett volna. Ami azt illeti, keményebb büntetést is kaphatott volna. De hát
igen nagy és bejáratos rokonsága vagyon és azok mind váltig ott kilincseltek és kiesekedték
neki a kegyelmes bánást. Így csak vezeklést róttak rá. Két hónap minden vasárnapján fedetlen
fővel, mezítlen lábbal, kezében égő gyertyával kell ott állnia mise alatt a templom kapujában.
Hogy mind az egész nép lássa megszégyenülését.
Nagyot fújt az egylélekzetre kiöntött beszéd után. Orsolya csak most érkezett rá, hogy
hellyel kínálja a nagy asztaltábla mellett, amelyre gyöngyöző bort és kenyeret készített. De
Fülep úrnak nem volt érkezése. Csak egy kupa bort hajtott fel nagy sietve, de azt is inkább
azért, hogy torkát öblítse és a nyelvét újra megoldozza. A kortyantások közt is beszélt:
— Sietős úttal vagyok mostan. Még sok szíves udvarházakhoz be kell néznem, ahol
türelmetlenül áhítoznak tudomást mindezekről. Hanem ránk következő vasárnapon, már csak
két napba telik, magam is bejövök misét hallgatni Vöröskőre, mert látni akarom ama gőgös
nagy úrnak megcsúfoltatását. Most pedig megköszönöm hozzám való szíves hajlandóságukat és
megyek is Isten nevében. Csak éppen azt kívánnám még elmondani, hogy a tanulatlan nép
mindenfelé olyas beszédeket tesz, hogy a fehér barát megintelen itt jár-kel közöttük. Amitől
igen megfélemedett Szerafil úr és a többi főemberek is, akik véle a király ellen fogtak, mert
nagy rettegéssel gondoltak arra, hogy a barát valamiképpen mégis életben maradt és panaszt
tehet a királynál. El is állattak minden utat fegyveres portyákkal és végigszaglásztattak minden
tájakon. Amikor azonban hallomással voltak, hogy a vöröskői úr bajba keveredett, sürgős
igyekezettel szólították vissza embereiket, nehogy valamiképpen ezt még rovásukra írják. Pedig
hát kár volt a nagy ijedelem. Régen meghótt szegény barát. Mert én csak tudnám, ha élne. De
így volt ez világnak kezdetjétől. A tanulatlan nép mindíg sok hiedelmeket terjeszt. Bizony kárát
vallja, aki amazoknak szóbeszédei után indul.
Keze már türelmetlenül gyűrte a süvegét és az ajtó felé kapkodta beszéd közben a
tekintetét. Még valami rövid köszöntést mormolt. Azzal már kinn is volt. Az egyik csatlós
nyeregbe segítette. Hamarosan el is tűnt embereivel az erdőbe kanyarodó úton.
Orsolya csendesen nyitott be Ung kamarájába. Az arcán látta, hogy mindent hallott. Közel
ment hozzá és ráemelte sötét pilláktól árnyékolt-szemét. A hangja súgásba fullt, mikor mondta:
— Most már szabad az út. Elmehetsz békességgel.
Vasárnap feketélő sűrű seregben lepte el a környék népe Vöröskőt. Mindenki látni akarta
Szerafil úr vezeklését. Mikor azonban a nagy úr a templom elé érkezett, számos rokonsága és
atyafia olyan sűrűn körülállta, hogy senki sem láthatta megaláztatását. Csak Donáta asszony
járt lehajtott fővel a nép között és adott segítő ajándékot a szegényeknek. A misét nagy
tisztességgel és áhítatban énekelve hallgatta. Azután hívségesen kísérte fel a várba az ő hites
párját.
Ung lelkének közömbös volt már mindez. Mi bűnhődés is érte a vöröskőit. Egy szál gyertyát
kellett elégetnie a templom kapuján kívül minden gonoszságáért, mert rangbéli főember volt,
míg annak a közrendűnek, aki vadat ejtett a királyi pagonyban, kezét metszették le. De Ungnak
nem is a más bűnhődése kellett, hanem a maga igaza, tiszta mentessége a rút vádak alól. Ezt
megadta már neki a nép hite és szeretete. Holtnak hitték, de holtában is megadták neki.
Túlvilági árnynak vélték és mennyei pálmával övezték. De ő nem is vágyott már földi
dicsőségre.
Egy estelen nagy tiszta nyugalmat érzett lelkében. És tudta, ez az az óra, amikor Orsolyától
búcsút vehet.
Fehér kámzsáját öltötte magára. És mikor a pitvarkamrába belépett, Orsolya is tudta, hogy
most örökre elmegy innen. Csendes léptekkel ment az asszony felé. Övkötelében olvasója
mellett ott volt kétélű tőre, egyetlen fegyvere. A nagy pitvarkamrában csak a nyugtalan
mécsvilág ébresztgette az este álmos sötétjét. A húros zeneszerszám hallgatott.
Ung meghajtotta fejét. Szava bársonyosan ért az asszonyhoz, mint lágy símogatás.
— Isten nagy jósága áldjon meg sok jóságodért, amikkel engem ajándékoztál. Anyám adta
nekem az életet. De te visszaadtad, amikor már elveszett.
Az útmenti ház asszonyának hangja kedvesen szállt át a csenden:
— Mindíg tudtam, hogy tennivalóm van még e világon. Íme most eljött az idő és az úr
elküldte nekem az ő nagy világosságát.
Ung még jobban meghajtotta fejét.
— Az Úr Jézus legyen veled. Utamban imádkozom majd érted — mondotta és lassan
megindult az ajtó felé.
Orsolya mégegyszer elébe került:
— Hová vagy indulóban? Pécsnek tartasz, Bertalan püspökhöz?
Ung szelíden ingatta fejét.
— Mit keresném tovább igazamat. Eme tájakra pediglen megtér a király segítő kezével.
Engem amoda keletnek szólítanak a tatárdúlta, kifosztott vidékek, ahol segedelmet és vigaszt
áhitanak az emberek.
— Vigyázz, erőd még zsenge. Pihenj meg útközben.
Ung fölemelte a fejét. Szemében olyan láng gyúlt, hogy fény öntötte el az arcát. Lángolt a
hangja is:
— Én nem pihenhetek. Mennem kell és utamon nincs megállás. Kínon, szenvedésen,
megaláztatáson és poklon át, de fényen és ragyogáson át is mennem kell előre.
Orsolya most feléje hajlott. Arca fölött nevezhetetlen borzongás futott el, mint titokzatos
nagy találkozások pillanatában. Mindíg csukott szája megnyílt és szeme mély megértésben
ragyogott fel. Ung tekintete már messze járt akkor. Elméje jövendő feladatok végtelen távlatát
kutatta. Szívében forró indulattal buzgott fel a nagy elhatározás mindent lebíró tettekre. Ajkán
ott égett a magának tett fogadalom: „Odaadni mindent, feláldozni mindent!” Ha belepusztul is,
ha tönkremegy is, de teljesíteni fogja azt, amire küldetett.
Pillantása Orsolyára tévedt. Az asszony arcáról bágyadtan nézett rá vissza az a fény, amely
benne lobogott. Hirtelen elszorította valami a szívét.
Még egy lépést tett az ajtó felé. De megállt. Megrendülve kérdezte:
— Hát te Orsolya?
Az útmenti ház asszonya lassan meghajtotta a fejét. Testén láthatatlan remegés borzongott
át. Most önmagába nézett. Elmult életébe merengett vissza. Aztán káprázva révedt az
eljövendő napok homályába, amikor bekopogtatnak majd hozzá távoli utak hírei. Amikor szelíd
remegéssel csüng más örömén, más életén. És egyszerre megáradt benne valami nagy
melegség. Az asszonyi szeretet örök mozdulatával tárta ki két karját, mintha magához akarná
ölelni az egész világot.
Arcán még csüggedés fakult, de a hangjában már erő csengett:
— Te legjobban tudod, hogy nemcsak az a mienk, amit az Úr kegyelme csakugyan nekünk
adott, hanem az is a mienk, amit szeretünk, még akkor is, ha az, amit szeretünk, a másé.
Orsolya már nem beszélt. Ungban is mély megilletődés hallgatott. Keze a kilincset kereste.
Kinn már ragyogtak a csillagok. Ung kilépett tiszta világuk alá. Fehér kámzsája még sokáig
derengett a sötétből az útmenti ház felé, ahol Orsolya hosszú árnyas szempilláin forró
könnycsepp tükrén csillant meg egy távoli csillag fénye.

XII.

Édes tavaszi szagokkal költötte reggel a sarjúszél.

Az út mentén fehéren virágoztak a fák.
Keleten láthatatlan kehely óriás tűzostyát emelt. Csicsergő madárének csengetyűzött elébe.
Ung belenézett a napba és megindult a fényesség irányában.
Nem kellett sokáig mennie. A szemhatáron csillagokba akadt a fény és sziporkázva röppent
szét. Tornyok keresztjei voltak. Hamarost előtetszettek a városfalak is. Tetők tört vonalai
villámlottak sötéten. S a tornyok fölött magasan, aranyprémmel szegett felhők vonultak. Ung
tudta, hogy Fehérvárhoz érkezett.
Errefelé mind sűrűbben látszottak tornyok és amint közelebb került a falakhoz, már
felmérhette szemével, milyen épségben maradt meg a királyok koronázó városa. Járás-kelése
közben hallotta már ennek hírét, de jóformán maga sem hitte. Most láthatta tulajdon szemével.
Úgy mondották, hogy a királyi várost is körülözönlötte a tatárok tenger hada. De az lett
megmentője, amire tehetős polgársága váltig panaszkodott. Ung már észre is vette a mezők
zöldjében szerte megcsillanó foltokat. Mintha homályos tükörcserepeket szórtak volna
szanaszét. A füvek közt mindenfelé kivillódzott az álnokul megbúvó nedvesség.
Fehérvárt ingoványos, lapos rétek környékezték. Ezeknek köszönhette szabadulását. A
tatárhadak kemény télben keltek át a beállott Dunán. De amint az első tavaszi szelek hévsége
meghozta az olvadást, egyszerre megsüppedt alattuk a talaj. Éjtszakától hajnalig tengerben
lelték magukat. A sátrak gombjáig ért a víz. A lovak feje nyerítve meredezett ki belőle. Ezrével
veszett ember, állat a nyiladozó dágványokba. A langyuló szelekben lázt lihegtek a mocsarak.
Forróság vert ki a testeken és a hadirendek sorában félelmetes hamarsággal kaszált a dög.
Hadaknál erősebb úr kezének sujtását érezték a tatárok és sietve eltakarodtak a tájékról.
Ezeken jártatta elméjét Ung és közben a város kapuja elé érkezett. Az egyik őr szavára riadt
fel. Lánc zárta el a bejárást. Előtte már sűrű csoportban várakoztak a megfáradt utasemberek.
Szekér is tanyázott ottan elégséges számmal.
— Hé, atyafi, — mordult feléje a nagybajszos őr szava — vagyon-e valamelyes
szabadságleveled avagy országjáró utakat engedelmező írásod, érvényes pecséttel?
— Engem Bertalan püspök úr küldött, — mondta szelíd szóval Ung — de szívemben még
magasságosabb Úrnak írása vagyon.
Az őr bambanézésű szemét meregette:
— Pecsétes pergáment kelletik emide, atyafi, mert úgy vedd eszedbe, hogy Király úr felsége
mulatja személyét eme falakon bévül, annak okáért hát minden fajta utakon ténfergőt bé nem
bocsájthassunk.
Ung magasra emelte fejét. Sápadt homlokáról messze vert a fény.
— Éppen Király úr felségének színe elé volna járulásom.
— Te, Király felsége elé, te ágról szakadt! — bömbölte félig haragosan, félig jókedvűen a
strázsa. És már emelte dárdanyelét, hogy odébb lódítsa vele Ungot az útból. De társának
kemény marka még idején elkapta a sujtásra lendült fegyvert.
— Megállj, te baromállat, — recsegett rá a hirtelenkezű őrre, — vak volnál talán, hogy nem
látod ki áll előtted? Egyházi személy, vehetnéd észre köntöséről, kinek szabad járás-kelése
vagyon. Dícsértessék atyafi, — szólt most oda Ungnak és kiakasztotta kampójából a lánc végét,
közben dárdája nyelével nyomta vissza a rés köré tolongókat.
Ung benn volt a városban, ahová úgy húzta már a szíve. És ugyanott volt a király is, akinek
színe látására úgy áhítozott ama szívszorító erdei futamodásának nézése óta. De most a
városnak látomása fogta meg figyelmét. Egyszeriben megmutatkozott, hogy nagy királyok
kedvelték és maguk tetszésére csinosították ezt a helyet. Takaros tisztaság volt az utcákon és
az út mentén lerakott nagy kockaköveken sárvízben is száraz lábbal lépkedhetett az óvatos
járókelő. Kétoldalt szemre való, tehetős házak voltak. Volt amelyiken tornyocskák is
ékeskedtek. A kapukat míves kézzel faragott bálványkövek támasztották, olyik fölött meg
kőpaizsokon domborodó címerek alakzatai hirdették, mely főnemesi családnak birtokai.
Ung jobbra-balra nézelődött. Egy-egy szembejövő a ruhájára pillantott és csendes
dícsértessékkel bökte meg süvegét. Alig adta vissza a köszöntést, úgy elmerült figyelme a
látnivalókba. Néhol magasba kapaszkodtak a házak és szinte szorosságba torlódtak. Bizony
szűk volt nekik a régi falak vastag gyűrűje, mintha egymásnak vetett vállal gyüjtötték volna az
erőt, hogy szétfeszíthessék.
A házak köze nem volt éppen széles. De szekér mellett gyalogosok is megfértek rajta. Ung
visszaemlékezett, milyen sötét és girbe-görbe futású sikátorokat látott külországi városokban és
szívét elégedett érzés melengette. A mi királyi székhelyünknek nem volt oka szégyenkezésre.
Egyszerre térbe szélesedett az utca. Megvilágosodott Ung körül és a délelőtti nap csúcsos
toronytetőkön csillogott meg. A tér közepén hatalmas templom állt szemközt vele és Ung alig
tudott betelni nézésével. Még emeltebb középső hajója sem volt túlságosan magas, de négy
sarkán négy sudár torony szökött az égbe és a tornyokat erős, széles lábukat ferdén megvető
falazatok tartották, akár a római castellumok négyszögletes bástyái, minőket a messze párizsi
iskolában tanult. Nem lehetett ez más, mint a híres nagy bazilika, amelyet még szent István
király kezdett rakatni csodálatos mívelkedéssel az örökké Szűznek dicséretére.
Ung Párizsra emlékezett. Ott a szigeten más mívű volt a székesegyház, amelyet jámbor
érsekek évtizedek során rakattak Childebert királynak régi Szent István-egyháza fölé. Azon
csipkébe tört a kő és a csúcsok mint kőlovasok dárdahegyei álltak őrséget körülötte. De ez itt
csupa erő és hatalmasság volt. Nemcsak temploma, hanem vára is a hitnek.
Most tüzetesebben szemre vette. Bizony nem volt ez sem híján szemrevaló finom
mívességeknek. Falába fonatos faragásokkal ékes köveket raktak be az építőmívesek. És a
tetőket gránitoszlopok erőssége is tartotta. Elől pedig simított kövekből épített boltívezetű
csiszolt márványkapu engedett bejárást. Körülte négylábon álló oroszlánállatok hátán pihentek
az oszlopok és vörös meg kék színezéssel, faragott levelek fűzése csavarodott fel rajtok.
Ung ájtatos főhajlással térült be a bazilikába. Letérdelt a pádimentom márványlapjára és jó
darabig buzgón imádkozott. Mire imájával végzett, szeme is megszokta a homályt és látta,
milyen csodálatos faragásokkal megtarkított a kórus és Krisztus asztala fölött az erezetes
márványkőből való ciborium és mind az oltárok körül sáraranyból vert és drágalátos kövekkel
befoglalt táblák ékeskednek.
Örvendező büszkeséggel telt meg a szíve, ahogy kifelé indult. A téren fekete kámzsás
szerzetes haladt át. Ung úgy gondolta, tőle tudakolhatná, merre térjen, hogy a királynak
közelébe juthasson. Az Úr Jézus dícséretével köszöntötte s mivel látta, hogy a bazilikába tart,
az egyháznak magasztalásával kezdte.
— Boldogság lehet ilyen ékes és nagymívű templomban áldani az Úrnak dicsőségét.
A szerzetes szeme megcsillant az elismerésre.
 — Szemmel látható, — tódította maga is a dicséretet, — hogy adakozó kedvű jámbor
királyok építették. Egyebekben magad szemlélhetted minden kegyes szépségét. De azokon kívül
is, amiket nézhettél, egyéb ékességes dolgoknak számlálhatatlan sokféleségei vannak még ott.
Palástok és mindennemű egyházi ruhák és a szinültig megtöltött kamarákban remekbe mívelt
kristály ezüst, és arany edények, minőkkel csak királyok gazdagsága hódolhat a királyok
Királyának.
Ung szavába kapott:
— Mondják, Király úr felsége maga is itt lakozik most koronázó városának falai közt?
— Ha igyekezettel vagy, — mondta a szerzetes, — tulajdon szemeddel is megláthatod.
Hallottam, miképpen főrangbeli emberekkel és értő mívesekkel a falaknak mineműségét
vizsgázza, hogy vívhatatlanná erősítse újabb nagy veszedelmek idejére.
Ung gyorsan elköszönt és megint a városfalaknak vette útját. Hamarost oda is érkezett és
mert jócskán megfáradt már a járásban, leült a lépcsőzetre, amely egyhelyütt az öles fal
peremére vitt fel. Gondolta a király és kísérete is erre veheti talán útját.
Egyszerre beszédet hallott a feje fölött és lépések dobogását is hallotta. Érces, de már
korosabb hang szólalt:
— Te Király Felséged is láthatja, hogy kevés eme falaknak magaslatja, még palánkokkal és
font sövényekkel kell emeltebbre rakni.
— Úgy, amint ama fehér barát cselekedte segősdi várunkban, — felelt neki egy
tisztacsengésű hang. — Eme kastélyunk nem volt ilyen hatalmas és bátorságos, minekelőtte ő
meg nem rakatta.
Ismét másféle hang kapott szóba, vékonyabb, mégis férfias:
— Azonképpen kell rakatnunk mindennemű vári míveket, amiképpen ő mutatta ott
példájával. Hyeronimus mester is így mondotta.
Most alighanem Hyeronimus szólalhatott, mert idegen lejtésű volt a beszéd és ugyancsak
birkózott egyik-másik szóval:
— Valóban sok csodálkozásokkal szemléltem, ama mondott papi embernek ségösdvári
építkezéseit. Észbe nem is foghatom, miképpen szerezhetett jámbor foglalatosságainak
közepette egyazon járatosságot hadi és építési tudományokban. De azt megbizonyosíthatom,
mikép külországokat járt ember kellett légyen, mert csakis ottan tanulhatta a védekező
műveknek emez újabb szokású és fortélyos alkalmazását.
Most éppen Ung feje fölött csendült meg az az érces hang, amelyet legelsőbbet hallott. Úgy
tetszett neki, megállt mentében, hogy így nyugodtabban szólhasson valakivel:
— Igenis, sok jó hallomással voltunk ama fehér barátról. Itt járt a népek közt. Csitította és
erősítgette őket a nagy romlás napjaiban. Amerre járt épített a keze, köveket úgy mint lelkeket.
Azonképpen csak igaz dícsérettel szólhatok nagy hűségéről koronás Urunk személyéhez. Sok
üggyel-bajjal igyekezett megbékéltetni a nemes rendbélieket a hatalmaskodó főrangúakkal.
Közben már távolodtak megint a hangok. De Ung még jól hallotta, amint valaki így szólt:
— Bizony nagy kár, hogy a vöröskői úr igaztalan kivégeztette.
A tiszta csengésű hang felelt rá. Ung már tudta, hogy ez csak a király szava lehet:
— Bertalan püspök panaszt is emelt érdemes fiának halála miatt és a kegyetlen indulatú úr el
is vette büntetését, de már a szegény barátot fel nem támaszthatjuk. Ambátor, hogy — és itt
kis szünetet tartott, csak úgy folytatta, — a népek, hallomásomnak szerinte, olyan
hiedelmekben leledzenek, hogy még mindíg közöttük jár az a barát. Van olyik, ki erősítgeti,
miképpen szólott volna is vele.
Rekedtes vén hang mondta rá:
— Aki a népért adja önmagát, nem is halhat az meg soha.
A hangok lassan távolodtak. Amint Ung felnézett, éppen akkor látta, hogy kanyarodik el fenn
a városfal széles tetején egy kis csapat. Gazdag öltözetű urak, papi emberek és valamennyien
nagy tisztelettel környékeztek egyet, aki figyelemmel szemlélődött jobbra-balra és ugyancsak
méregette a falakat tekintetével.
Ung elgondolkozva hajtotta le fejét. Érdes hang rezzentette föl. Testes, kivörösödött képű
polgár állott mellette. Formáját nézve a pékek, vagy a pecsenyesütögetők rendjéhez
tartozhatott.
— Hé, atyafi, — dörrent rá Ungra, — mit gubbasztasz itt, mint az özvegy túzok. Ha akarsz
csodát látni, most láthatsz. Amoda tekints.
Megragadta Ung kezét és a falkanyarodó felé fordította, ahol éppen akkor tűnt el a falak
tetejét járó díszes csoport.
— Abbizony, csekélyet megkésüdtél — reszelte a hordótermetű, — pedig hát láthattad volna
magát Király úr felségét és véle Kán László nagyuramot, nádorispán őnagyságát. De ottan volt
a csapatban a hírneves Gutkeled nembéli István úr és a vén Dömötör, a Csáknemből, ki is most
országnak bírája, azonképpen Rátót Lóránt uram, az új étekfogó, na meg a Ludány nembéli
Bakomér a székelyeknek ispánja is. A falakat vizsgázzák mostan széltében, hogy nagy
erősítésekkel készítsék fel a várost minden új veszedelmekre. Azért magukkal visznek bizonyos
külországbeli Hyeronimus nevezetű míves mestert, aki nagy tudós építő hírében áll
Burgundiában és Brabantiában.
Ung már alig hallgatott oda. Szeme a távolba révedt. Még egyre a királyt és kíséretét kereste
a messzeség fátyolos kárpitjai mögött. Elméjében tusakodtak a gondolatok. Íme most
másodszor is látta a királyt. Látta méltóságában. Látta abban a szorgos szeretetben, amellyel
megpróbált országa és népe nagy bajaihoz lehajolt. Látta emberségében és melegséggel
buzgott benne a tudat, hogy a király emlékezetében viseli az ő nevét és megbecsüléssel van
munkájához.
A testes polgár hamarost észrevette, hogy a fehér kámzsás barát nem igen figyelmez rá.
Megbökte süvegét:
— Az Úr kegyelme véled, — mondta. — Úgy veszem észbe, nem nagy figyelmed vagyon a
főrangbéliekre. Bújj csak vissza a cellád odvába és morzsold ott az olvasódat. Mert azért ugyan
kár itten kuporogni a nagyoknak útjában.
Némi nehezteléssel rándított a vállán, mint aki nem érti az effajta közönyt és már döcögött is
tovább. Hirtelen elnyelte egy sikátor torka, Ung utánaküldött pillantásával együtt.
A barát maga is felállt. Lassú, bizonytalan léptekkel megindult a fal mentén abban az
irányban, amerre a királyt és kíséretét eltűnni látta. Maga sem tudta mit akar. Akaratlanul vitte
a lába. De szívében már nem buzgott olyan erővel a szándék, hogy a király színe elé járuljon.
Mit is akarhatna tőle. Dícséretet, elismerést, jutalmat koldulni? Mert ezt hihetnék! Rossz
szándékúak megvádolhatnák. A király tud róla. Elismerését megkapta már úgy, ahogyan
őszintesége felől kétsége nem lehetett. A király ország-világ előtt hirdette az ő cselekedeteinek
nagy érdemét. Alakját emlékezetében az igaztalan halál tiszteletadó fénye övezi. Most álljon
elébe, akit mindenek halottnak tudnak. Nem jó, ha a halottak felkelnek sírjukból és a földet
érintik léptükkel. Sápadt kísértet válik csak belőlük. És nem hihetnék-e csalónak, aki a
másiknak javait és érdemét kívánja a maga hasznára megszedni. Látta a királyt. Hallotta
elismerő szavát. Mi kell még több. Irugra is el akart menni. De az Úr másképpen fordította.
Talán most is jelet adott neki, hogy mintegy a magasságból hullatta hozzá a király szavát.
Oktalan itt tovább vesztegetni idejét. Az Úr egyre figyelmezteti, hogy küldetése van. És az
országnak messze térségei várnak még rá, ahol nem járt nyugtató. Bizonyost nagy
zavarodásban és félemedésben vannak még ottan a népek. Egyszerre felkáprázott emlékében a
kolontói pusztulás. Vajjon miképpen fordult ott azóta? Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek
húznák kelet felé.
A várfal szögletbe fordult és megszélesült térséget hagyott a házak felé. A tekintet ujra
szabadon szállhatott előre. Ung hirtelen megint a királyt és kíséretét pillantotta meg. Már
leszálltak a falakról és jól előtte jártak. A távolból csendesen követte őket a fal árnyékába
húzódva.
Most nagy kiáltozás vert a fülébe. Az egyik utcasikátorból katonák rajzottak ki és hangos
ujjongás harsanó örömével köszöntötték a királyt. Egy katona lelkességében magáról
feledkezve ugrott oda, hogy vállára emelje. A király szeme haraggal villámlott rá és megütötte.
A katona riadtan támolygott vissza. Kemény, szinte kegyetlen volt a király mozdulata és Ung
mégis érezte, hogy nem gőgből fakad. A királyhoz nem lehet hozzányúlni. Mert ha szeretetből
lehet, lehet gyűlöletből is.
Szeme az öles falba ütközött. És a sötéten magasló kőtömeg még világosabbá tette benne
érzését. Igen, keménynek és érinthetetlennek kell lennie a királynak. Ha ellágyul az olyan,
mintha rés támad a várfalon. Beveszik a várat a résen át.
Most olyannak látta a királyt, aminőnek a sajómenti rengeteg látomása után sokszor kívánta
látni. Úgy érezte, hogy minden vágya teljesült. Egyszerre másithatatlanná vált lelkében az
elhatározás, hogy indul Kelet felé. Egy tekintetet vetett még a távolodó király felé. Aztán
szilárdan megfordította lépteit.
Még aznap elhagyta a várost. Gyalogszerrel haladt a széles hadi úton a frissen berzenkedő
tavaszi szélben. Körülte a napfénytől s a szikkasztó fuvalmaktól már aprócska fellegekben
borzolódott az út pora. Az erősen tűző nap hévsége és a szapora járás meg fárasztotta, jó
darabot ment már. Útszéli kő kínálta pihenővel. Leült rá.
A város felé fordította tekintetét. A messzeségből még bizonytalanul kivillantak Fehérvár
magas tornyai. Egyszerre porfelhő kavarodott. Lovascsapat közeledett az úton. Akik legelől
jártak kürtjeiket fújva sebten lovagoltak előre. Ung megismerte a király kíséretét s köztük egy
büszke lovasban magát a királyt.
Tekintetét vizsgálón küldte útjába. Most szemtől-szembe jött vele a király. Bár távolról látta
eddig és sohasem szólt vele, azért tudta, hogy jóságos és szelíd tud lenni a király, érdemeket
elismerő, de szívós, elszánt és kemény is, ha népe javát így munkálhatta. Érezte benne is az
Árpádok erejét s a királyság elmerült hatalmát és felségét látta feltámadni a lovasban.
Lelke útján is port kavart a multak dobbanó járása. Árpádot látta megjelenni a hágó
szorosában hadi népével. Árpád átalölelte az országot. Megroppantak az erdős hegyek bordái
attól a szorítástól. És hamarost megroppantak a világ bordái is magyari lovasok rohamától. Így
száguldottak neki vad ázsiai szélvészként a húnok és avarok is napnyugatnak. De
szétmorzsolódtak tulajdon szilajságukban. A roppant Ázsia jött bennük ide meghalni. Árpád is
elhozta ide napkelet bátor, nemeslelkű, de fegyelmet nem ismerő, erőiben szertelenül
bizakodott népét — idegenek közé.
És a magyar mégis megállt itt. Mert Árpád és sarjadékai nagy küldetést tudtak magukban.
Tekintetük századokba röppent előre. Szentek és hősök termettek közöttük. Férfiak voltak és
lovagok. Cselekvésben kemények, hitben mélységes hódolásúak. És aki most itt jött feléje, az is
milyen terhet emelt vállán. Kegyetlenebbet, mint bármely elődje. Birodalmában még fel sem
száradt a vér, még ki sem hűlt a zsarátnok, keze már falakat rakott. Szíve már tékozolta
jóságát az esettek közt. Komor méltóság áradt rajta és ez magánosan és büszkén szárnyalt
magasba. Ung látta, hogy nem engedi lerángatni a tömeg közé, ez az egy, amit megtart
magának.
A csapat most egészen a kőig ért és a király lova éppen előtte léptetett. Ungnak erejébe
került, hogy megszilárdítsa remegő tekintetét. Érezte, hogy most rajta pihen a király nézése.
Súlya volt ennek a pillantásnak. És amint nyomásában lassan, szinte fáradságosan emelte ő is
tekintetét, látta, hogy a méltóságteljes lovas némán megemeli süvegét. Szent királyok unokája,
a boldogságos Erzsébet testvére köszöntötte az útszéli szerzetest. És azzal a fenséggel nézett le
rá, amelyrol ő maga sem tudhatott, mert mindégtől való volt az ő vérében.
Ung illetődve mélyen hajtotta meg fejét és egész valójában azt a megborzongást érezte,
amit csak választott nagyság színe előtt érez az ember.
Mintha a fáradtsága is eltűnt volna. Megint nekivágott az útnak. Keletnek ment, amerre
porfelhőben tűnt el előle a király és kísérete. Így rótta az utat. Ha nagyon megfáradt, éjjeli
hajlékot adott neki valamelyik udvarház.
Harmadnapon ezüstös csillogás kapott a szemébe a földek szélében. A nap fényessége
gyorsan egymásba múló vízfodrokon bukdácsolt. Már füle is hallotta a habok loccsanását. A
Dunához érkezett.
Végigjártatta szemét a partmentében. A vízfolyás irányában kis zsupkalyibán akadt meg a
tekintete. És mintha a kalyiba előtt sajkát ringatott volna a víz.
Hamar elérte a helyet. Ahogy sejtette, emberek lakása volt. Gyér szalmán két férfi hevert a
kunyhó szűkös barlangjában. Ung köszöntésére felserkentek. Az álom még mindakettőnek
szemében bujkált.
— Hajósok vagytok? — kérdezte Ung kissé bizalmatlanul a két elvadult külsejű embertől.
Az egyik nyomban felelt, készségesen. Tisztelettudó volt a hangja.
— Hajóvontatók voltunk, jámbor atyafi. De már nincs vontatni való hajó a Dunán.
— Mért nem térültök valamely faluba vagy udvarházba, ahol hasznát látnák kezetek
munkájának? — kérdezte jóakarattal Ung.
Most a másik rongyos ember szólalt:
— Nem tudunk elszakadni a víztől. Nem is értünk semminemű kétkézi munkákat. A folyó
megadja falatunkat. Nagynéha vetődnek eme tájakra vándor emberek is, azokat visszük a
partnak mentében ott ama roggyant sajkán. Kis kenyérkével, egy ital borral fizetnek érte.
Ung szeme megcsillant:
— Átalvetnétek engemet a folyón? Jó néhány falat kenyér akad az én tarsolyomban is.
A két ember tágra nyílt szemmel meredt rá. Ung a szemükből olvasta, hogy hibbant
elméjűnek nézik. Csak álltak vele szemben tétován. Hol rá, hol meg egymásra pillogtak.
Végtére szólalt az egyik:
— Miért kívánkozol amoda túlnan, jámbor atyafi. Nem hordozunk mi soha senkit ama túlfelől
való partokra. És ottan se láttunk még emberi lelket felbukkanni, bátorsággal napoknak hosszán
át kémlelődtünk már odafelé sűrű semmittevésünkben.
— Csakis pusztulás sanyaroghat ottan. Hiszen mindeneket leöldöstek a tatárok, — tódította a
másik. Majd nagy fejcsóválások közt folytatta. — Amíg a Duna a kegyetlen télben be nem állott,
szüntelen égések vöröslöttek át hozzánk. Szakadatlan hajnalok hasogatták az égnek peremét.
Amikoron azután a jég hidat vert a nagy vízen, mi is megfutamodtunk és jól elrejtezkedtünk a
lápi nádak között. És hogy ismét elémerészkedtünk, életnek semminémű mozdulását nem
neszeltük odatúlról.
De Ungot semmi riasztás nem ingatta meg szándékában. A két hajós átalvetette a folyón.
Még a kenyeret se vették el tőle. Úgy mondták mindaketten, hogy neki inkább leszen arra
szüksége a megtartott vidékeken. Még a sajkából is visszaszóltak érte. De Ung már nem
hallotta szavukat. Lépte szaporán vitte keletnek az úttalan tájon.
Mert utat eleinte haszontalan keresett. A füvek derékig értek. Sokhelyt még az embert is
tetőzték. Úgy megsűrűdtek, hogy Ung csak tőre segítségével tudta magát keresztül verekedni.
A nádak mindenfelé mohón befalták magukat a földek belsejében. Még jó félnapi járóföldekre is
vízimadarak röppentek föl undok rikácsolással.
Ung megtorpant. Még egyszer visszanézett. Szemébe csillámló szalagot vont a Duna távol
vonala. De a buja zöld nádak közt is szerte villództak a tükrös csillámlások. Rengeteg víz bújt itt
meg a csalóka növényzet alatt. Mintha a Duna nyomon kísérte volna. A vizek párákat küldtek
utána. A párák közt sarkába lopakodtak az emlékei is. A komáromi könyörgő processzió
topogott utána fulladt tolongásával, az ereklyét tartó gvardiannal, a sírokról tépett kis földes
fakeresztek seregével. A némaság úgy hánytorgott utána, mint rettentő halotti siralom. A halál
országába térült most. Az élő természetnek ez a szertelen túlsága hirdette neki az ember
hiányosságát, az elátkozott, öldöklő tétlenséget.
Remegő lábbal botorkált megint előre. Mi vár rá itt? Útnak se leli nyomát. Talán a halál
borítja rá némaságát ebben a kietlen magányban, még mielőtt élővel szólhatna. Szeme
belefájdult az erős nézésbe. Előre küldött tekintete egyszerre beleütközött valamibe a sok
tévesztő zöld között. Mintha sápadt, meggörbült viaszgyertyák meredeztek volna elébe. Most
szembe jött vele a processzió. De lángja nem volt a gyertyáknak. Meghaltak azok is.
Előbbre fúrta magát a látomás irányába. Dögtetem felfelé meredező bordacsontjai voltak,
amiket gyertyáknak nézett. Aztán több tetem is következett sorjában. Mintha látta volna már
így a sorjában elhullott állatokat, de még akkor rajtuk lézengett a foszladozó hús. Az utak
mentén hevertek így, amikor végtelen éjtszakákban nyargalt nyugat felé a leselkedő
tatárportyák közt. A fehérre ázott vázak megmutatták neki az utat.
Gaz és gyom verte fel, mert nem járta senki. De amerre haladt, gyérebb volt a burjánzás,
keményebb a talaj, mint szerte a süppeteg porhanyó. Ung követni tudta.
Szótalan ment tovább. A nagy némaság úgy borult rá, mint óriás cella. Fenséges volt a
magánya és a végtelen egyedülvalóság lassan bontogatta benne a szeretetet azokhoz, akiket el
fog érni és akiknek szükségük van reá. Ung érezte, hogy megint énekelni fog a szíve. És nem
volt már benne pillanatnyi csüggedés sem.
Jódarabot haladt. A táj változott. Fekete tarlók gyásza fogta körül. A felgyujtott vetések
üszkét az őszi záporok, télvizek sem mosták el. Keserűn beleöregedtek a földekbe. Újra lápos,
dágványos morotvák következtek. A tavaszi nap beléjük feküdt s a meglebbenő fuvalom már
undok szúnyogfelhőket hajtott fel poshatag, pállott szagokkal.
Sok dög málladozott ott egymás hegyén-hátán. Egyre elviselhetetlenebb bűzök terjengtek.
Ung délnek kanyarodott kissé, hogy elkerülje azt a förtelmes mocsarat.
Megint öles füveket választott szét. Kezét bogáncsok hasogatták. Nagy nehezen útfélére
talált és bátrabban léphetett. Jól beesteledett már, amikor a sűrűben nagyot botlott a lába.
Üszkös gerenda hevert útjában. Aztán több is. A kibukkanó hold szennyes falmaradékra nézett.
Ung elhagyott falu porig égett romjai közé került. Talált egy falzugot. Feketült gerendákkal
elrekesztette a réseket, ott töltötte az éjtszakát.
Nyugtalan álma volt. A nappal néma magánya éjjelre hangokkal telt meg. Madárvisongás
riogatta álmából. Egészen közelről hallotta a nádi farkasok üvöltését.
Nehezen várta a reggelt, amely záporszagú friss széllel érkezett. Megint a kelő napnak vette
útját. A romfalu mellett ösvény nyomára lelt, azt követte. Másodnapja ment már, emberrel még
nem találkozott. A nagy egyedülvalóság tüzet rakott emlékei alá. Itt a végtelen égmező alatt az
elvadult roppant térségen végiggondolta sok bolyongásait mindazidőtől, hogy Szent Genovéva
városának iskolájából elindult mostani magányos járásáig, és egyszerre ráeszmélt, hogy minden
pillanatában Isten igazította lépteit. Mindennél bizonyosabban tudta már, hogy Isten törvénye
van az ember életében, de csak mikor a lélek ennek bizonyosságát megismerte, akkor érti meg
a törvényt.
Apró fohászkodásokkal erősítette magát és ment, míg a lába bírta. Viskó romjára akadt.
Ebben lepihent kissé. Rövid álma volt a jócskán melengető tavaszi napban. Mikor újra indulóban
volt, a fekete tűzhely mellett elszórva egynéhány hagymát talált. Valaki futtában szórhatta el és
nem volt már érkezése felkapkodni. Ung összeszedegette a megfeketült fejeket és tarsolyába
dugta.
Útja cserjések között vitt. Az ágakon elmúlt ősztől maradt aszott kökénybogyók
csimmedeztek. Azokkal csitította keveset éhségét és szomjúságát. A kenyérrel takarékoskodott.
Parlagon maradt földek, gyérfüvű mezők következtek. Ung szeme furcsán fehéres sárgás
foltokon akadt meg a torzsás, bokros, megtöppedt füvek közt. Mintha fakó ragya verte volna ki
a réteket. A talaj nedvesedett. Zsombékos, tocsogó ingoványok kúsztak a lába alá. Ügyelni
kellett minden lépésére. Egyre sűrűbb és magasabb nádak bólongtak elébe. Szoros, egymásnak
dűlt rendjükben furcsán zúgott a szél.
Lassankint esteledett. Ung tétován állt meg. Körül egyhangúan zúgtak a nádak, hol
megerősödő, hol elhaló nyögéssel, mint óriási, láthatatlan szúnyoghadak. A nádasok lágyan
borzolódó zöld hullámzása fölött messzi égések rózsás gőzét hagyta az alábukó nap. Kelet felől
sebes áradással nyomult előre a sötétség. Ung fürkészőn tapogatta szemével a homályt. Hol
talál éjtszakára nyugvást ígérő menedéket. A nádak tövében kicsillogott a víz. Itt-ott egy csillag
képe remegett szét rajta tétova fénytócsává.
Ung merőn nézett nyugatnak. Egyszerre az égperem violás párájába sötétlő árnyék
rajzolódott. Az árnyék mozdult, lassadán nőtt. Mintha feléje közeledett volna. Csak ember
mozdulhatott ottan, — tápászkodott Ungban a csüggedező reménység és most maga is
megindult feléje a nádak homályából. Fehér kámzsája megvillant és messzire látszott. Az árny
mintha megtorpant volna. Ung látta, hogy gyorsan távolodik. Futva követte és hangosan
kiáltozott utána.
Az árnyék megállt. De olykor még egy-egy riadt szökellése látszott. Ung egyre kötelebb ért
hozzá. Már tisztábban kivette, ember volt csakugyan. Nyeszlett gúnyája cafatokban
csüggedezett le róla. Üstöke csimbókokba csapzott és az arca borostás szőrei közül nyugtalan
villogással furakodott ki két apró szúrós szeme.
Ung újra kiáltott felé és az ember most már nem mozdult. Inkább nagy óvatosan előbbre
húzódott kissé. Szemében furcsa bámészkodás tanácstalanult a fehér kámzsa láttára.
Ung lihegve ért oda. Egy-egy mély ziháló lélekzetvétel szakította meg szavát.
— Miért futamodtál nyargalvást előlem?
Az elvadult ember szeme engedelmet könyörgött:
— Nem tudtam ki légy, uram. Tatár főembernek véltelek szép fehér köntösödről. Mert a
mieinknek csupa feketére viselt rongyok pálladoznak.
Ung arcán áttderűsödött az öröm.
— Számosabban vagytok itten?
Az arcbozót szétvált, de hang nem jött belőle. Az összesuvadt ember magába nyelte az
induló szót. Szemében félelem tágult. Talán máris olyat mondott, ami veszedelmet hozhat rá.
Hallomással volt affélékről, hogy magyar beszédekkel csalogattak számosakat a tatárok
kelepcéjébe. Ung nógatni kezdte:
— Beszélj, segedelemmel jövök hozzátok.
Látta, hogy vizsgaszem kaparász fehér kámzsáján. Hallotta, hogy szól az ember. De nem a
kérdésre felelt:
— Papi rendűnek látszol, — mondta — de mi járatod eme megpróbált tájakon. Aki jószerrel
vagyon, emerre nem tévelyedik.
Ung szavában hitet parancsolt a bizakodó erő:
— Isten küldött ide azonképpen, miként más tájakra is, hogy sok próbáltatások után
kegyelmének vigasztalását hozzam.
A bozótarcú nagyot sóhajtott.
 — Arra értelmezzem szavad, miképpen végét szakasztaná nagy nyomorúságunknak?
Ung szava meghatalmasodott:
— Végét szakasztotta, mivelhogy a tatárok rendre kitakarodtak az országnak földjéről.
Amoda túlnan a Duna vizén már szorgalmatost rakodják helybe a sok rongálásokat, füstölnek
megint a porták, munka igyekedik a földeken.
Az apró mély szemekben fény villámlott:
— Gyere velem, uram és mondd ezt nekik a te nagyerejű szavaddal.
— Hová menjek? — kérdezte Ung és a szavában ott volt a biztatás, hogy akárhová is kész
követni a magányos embert.
Az ember a nádak sűrűjébe mutatott:
— Amoda, a mi rejtektanyánkra, ahol a vizek és a sűrűk megoltalmaztak az öldöklő dúlástól.
Már indult is. A szilárd talaj egy darabon beékelődött a zizegő szálak közé. Aztán zsombékos
következett. Az ember hátraszólt:
— Éberen figyelmezz, hogy mindétig az én nyomdokomba hágj. Máskülönben ólálkodó
hinárok rántanak le.
Így haladtak egy darabot.
Most víz csobbant. Ung a szűkös világosságban sajkát pillantott meg.
Szótlanul beültek. Az ember lapátot fogott. Hol a nádak falában tört rést, hol a sajkát
taszította előre. Zegzugos, sikátorvizek csavarogtak a nádi rengetegben.
Öreg éjtszaka esett már rájuk. Ung csak a vizek redőin széttöredezett gyönge csillámlásból
sejtette, hogy csillagos ég van fölöttük. Egyszerre mintha távolabbra sötétebb, tartósabb
világosság elébe húztak volna rezgő rácsot a meg-megdülő nádvesszők.
A keskeny csatorna, amelyen sajkájuk haladt, keveset tágulni kezdett. Az embernek már
nem kellett olyan vigyázón haladni. Most újra megszólalt:
— Veszed észre ott uram amazt a világot? A mi bújkáló hadunk égeti ott az aszú nádi
füveket. Az a tanyánk.
— Sokan vagytok? — kérdezte Ung.
— Mindegyre kevesebben, — mondta tompán az ember. — Legtöbbünket a forróságos
nyavalyák döntöttek le. Olyikunkat nádi farkas kapta el. De nem egyet a kegyetlen sanyarúság
csigázott halálra. Mert úgy igaz, hogy nagy keserves koplalások közt senyvedünk itt
hetekszámra. A pocsolyás vizekben poshadozó halaknak bűzhödt húsa finom csemege nekünk.
Dáridós lakzit csapunk, ha a messze erdőkben elhullott farkas dögtetemére akadunk, mivel
egyebekben csak rostos gyökereket és eltöppedt bogyókat rágunk. Legkeservesebben sajogjuk
mégis a kenyérnek hiányosságát. Már megzúzott fakéregből és erdei magoknak porából
kotyvasztottunk csombékos fekete lepényt, de csak mintha sáros földet dagasztana a nyelvünk.
Vajha igazságra válnék a te szólásod, hogy vége szakad immáron a mi sok nyomorúságainknak.
Az ember lapátjához kapott. Eltaszította a sajkájáta nádtól. Fordult az út. Kibukkantak az
összeboruló sáslevelek boltos útjából. Ung szemben találta magát a tűzrakással. A vöröslő
fényességben suta alakok kalimpáltak, mint kormos kísértetek.
A sajka partot ért. A vezető szolgálatkészen kisegítette Ungot.
Kis sziget rejtezett a nádak és keskeny vízfolyosók tévesztő útjai között. Azon lakoztak, akik
a gyilkoló nagy dúlásokból elfutamodtak. Ung sebtében megszámlálta őket. Lehettek vagy
húszan-huszonöten férfiak, asszonyok, gyermekek vegyest. Csupa elkínzott, meggyötört arc.
Lézengő váz valamennyi. Riadtan bújtak össze, amikor társukkal a fehér köntösű idegent
megpillantották.
A bozótos arcú látta a riadalmat. Csitítón szólt:
— Ne féljetek. Eme jámbor atyafi örvendetes hírekkel vagyon. Azt mondja, hogy mindama
dúló tatárok kitakarodtak az országból és hogy szerteszét már munkát és bizodalmat terem a
békesség.
Azok pedig a tűzön át úgy néztek Ungra, mint megannyi kárhozottak, akiknek égi
angyalkövet jelenti a szabadulást.
— Ki vagy te mennyei irgalom követe? — kiáltottak felé mind egyszóval.
A tűz Ung arcába világított. Fehér kámzsája rőt ragyogást sugárzott. Szava úgy szólt, mint a
jelenésé:
— Akik vártak és szerettek engem, fehér barátnak neveztek.
Akkor egy asszony emelkedett fel a tűz mellett. Elkínzott vonásain nem a tűz fénye
ragyogott, hanem valami belső lángolás. Szava szelíden csengetyűzött Ung elé.
 — Hozott az Isten a mi nyomorúságunkba, fehér barát.
Ung szávában a vigasztaló szabadulás sugárzott feléjök:
— Immár vége szakad a ti nyomorúságtoknak. A tatárok kitakarodtak az országból. Minden
veszedelmektől szabad ez a vidék. Mehettek békességgel régi hajléktokba. Rakjátok fel a
letépett falakat. Zsúpozzatok az égett fedél helyébe újat. Tisztogassátok meg a gazverte
földeket és serkentsétek fel belőle szátok falatját, az áldott mindennapi kenyeret.
A szemek a parázsnál jobban izzottak. És amikor Ung utolsó szava fölébük szállt, mint egy
álomban szinte elérhetetlen vágy sajgó kínjával ismételték valamennyien:
— Kenyeret! Kenyeret!
Akkor Ung tarsolyába nyúlt és elővette onnan az érintetlen cipót. Kihúzta övköteléből kétélű
tőrét és azzal szelt a kenyérből mindenkinek. A mozdulata nem olyan volt, mintha alamizsnát
adna, hanem mintha a falatot véletlenül tenné úri vendég elé.
A kezek ismeretlen gyönyörűségben remegtek, mikor a kenyérért nyúltak. És sokáig
illetődött csönd szorongott köztük.
A bozótos arcú szólalt elsőnek. Ő lehetett a bujdosók vezére:
— Miképpen is láthassunk munkához, jóságos testvér. Szörnyű kifosztottságunkban
szerszámunk alighogy vagyon.
Egy dongalábú keshedt magyar lépett oda:
— Sövényt még csak fonhatunk hajlós vesszőkből, nád sereggel vagyon zsupot kötni, de hol
szerzünk követ meg vályogsarat, ragasztó maltert meg fát, tartó gerendának?
Ung szíves szóval igazította őket:
— Menjetek bátorsággal napnyugatnak a Duna árjához. Révészek lakoznak a túlsó parton,
akik átalvetnek a vízen. Nádorispán őnagysága Fehérvárt rendelést tett, hogy a hajlékukba
térőket mindenekben segedelemmel részeltessék.
Valaki szegődött hozzájuk, akinek elvékonyult arcát vastag vörös forradás szelte kettőbe.
Deresedő haja homlokába csapzott:
— Vannak környeskörül más bujdosó tanyák is. Amoda futamodásnyit a rekettyés erdőben.
Távolabbra úgyszíntén. Mert mind üszökbe fultak a körülvaló szállások. Tilaj-falu, Berentefalu,
Lád-falu meg Iván-falu és Szent Péter egyház minden tanyáival. Ugyancsak a Kopáncsi puszta
és ezeken kívül a nagy vásároshelyek szintaképpen.
— Legyetek híradással mindamazoknak, akiket csak tudtok és elérhettek, hogy széledjenek
szét immár búvóhelyükből. Magam is megyek tovább napkeletnek. Viszem a szabadulás hírét.
A tűz már lappadt. A hamvadó parázshoz közelebb ereszkedett az ég. És megsokasodtak a
csillagok. Aztán mindnyájuk álmát betakarta az éjtszaka, csak az őrök kuporogtak figyelőn a
tűzrakás körül.
Reggel a bozótos képű más kanyargós járatokon vitte ki Ungot a nádi birodalomból és utat
mutatott neki napkelet felé. Így jutott el másik bujdosó tanyára. Elvadult erdőség mély zugán
volt ez. Fegyveres kisnemesek verődtek e tájt össze. Nagy örvendezéssel hallották a tatárok
takarodásának hírét és erős igyekezettel készülődtek megdúlt udvarházaikba.
Előbb azonban útbaigazították Ungot más bujdosók menedékei felé.
A fehér barát új tájakon járta most a régi utakat és csodálatosképpen itt is előtte szállt már
szállásverőjének a híre. Titokzatos posták iramodtak minden égtájaknak az ő áldott
járáskeléséről. Ki tudná mi módon, megtalálták a leghozzáféthetetlenebb rejtekeket is és a
fehér barátra már minden szállásokon boldog bizodalom várakozott. Sok vigasztalásokat hordott
szét a csüggedt szíveknek. És erővel támogatta fel a lankadt akaratot. Volt, ahol jámbor és
mindenekbe beletörődött kegyességet talált, másutt szilaj káromló keseredéseket, mivel a
szenvedő ember vagy az égbe kapaszkodik, vagy az eget szaggatja, de a földről egyképpen
feledkezik. Ung visszatérítette őket az egek áldásával munkáskezet váró földhöz.
Így haladt egyre napkeletnek. Beszélni most már ritkán hallották. Ismerték szándékait. A
látása elég volt, hogy lelket öntsön a szerteszéledt népekbe és hogy tudják, mit is kell
cselekedniök. A nagy síkokon messzire világított fehér kámzsája. De ha falombok alatt mély
árnyékban haladt is, az emberek úgy látták, mintha végtelen világosságban járna.
Így jutott el a Tisza közelébe. Szélesen elterjedő vad vizek, halkan zúgó nádrengetegek,
füzek hamvas zöld omlású lombkárpitjai mondották neki a folyó közelségét. Akkorra már
hévséges nagy nyár lett. A megtikkadt mezőket nehéz arannyal öntözte a nap.
Nem kellett már sokat mennie, elébe mosolygott a Tisza szőke szalagja. És a Tisza partján
volt Kolontó.
 Hamarost meglelte az ősöreg mocsári tölgyeket. Az út fölött összehajló ágak lombja zöld
boltozattá sűrűsödött. Beljebb ritkultak az útra csüngő lombok. A forduló következett, ahonnét
utolsó ittjártakor összecsukló, bénult iszonyattal először pillantotta meg az udvarház üszkös
romjait. Most is néma riadalommal tartóztatta lépéseit. Feje lehorgadt és tekintete lába körül
tévedezett. Mintha letiprott volt volna a pázsit. Használnák hát az utat? Félt felpillantani, de
közben a lába akaratlan vitte tovább.
Nagy elhatározással felkapta a fejét. Egyszerre ráköszöntött a felépített ősi hajlék. Látta.
Előtte állt. A kútágas és a karjait terpesztő őrfa nem meredezett árva magánosságban. Vad
vágy kapta el. Mintha pányvát vetettek volna a szívére s annál fogva húzná valami rettentő
erejű láthatatlan kéz. Sebesröptű szárny is kevés lett volna vágyának.
És mégsem mozdult. Lába szinte belénőtt a földbe. A szertelen vágyakozás lassan csüggeteg
szomorúságra cserélődött. Minek is menne be. Régen elszakadt már minden szál, ami ehhez a
hajlékhoz fűzte. Az ősi hajlék hatalmas kiskirálya meghalt. Utána még a rettentő dúlások idején
asszonyanyja is elpihent békességben és benn alussza álmát a zúgó nádak rejtett szigetén. Meg
sem ismerné már őt senki ebben a házban. Az az ifjú asszony, aki most itten lakozik, őt
sohasem látta. A fehér barátnak híre talán idáig is eljutott, de senki nincs tudomással affelől,
hogy a fehér barát a Tomor nembeli Benk fia, Ung. Bizony, jobb ha be sem megy a házba.
A fák árnyékába húzódott a tűző nap elől és az egyiknek gyepes tövébe leereszkedett.
Jobbról széles tábla frissen szántott föld feketült mellette. Nagy durva göröngyökbe rögesedett
a messzeségig és a napverőben nedves sárszagú párák szabadultak belőle. Ung tekintetét
delejesen húzta ez a föld. Ősi, rejtelmes összetartozások öntudatlan szálai kapcsolódtak
közöttük. Egész lelkével odatapadt a szántáshoz. Mintha az szívta volna magába magnak és ő
dédelgető tekintetével végig boronálta. Nagy szeretettel vett kezébe egy marékravalót. Ujja
nyomására könnyedén omlott szét a porhanyó rög és szemenkint pergett le ujjai közt
szétmorzsolódva. Az örök magyar gazda mozdult benne. De hát régen elszakadt már ő földtől,
gazdaságtól. Nézte a lábánál szétporlott földet. Aztán az olvasóját morzsolta tovább felcsillanó
tekintettel.
Mindjobban elmerült az imádságban. Egyszerre vidám, boldog kacagásoktól hangos lárma
tépte fel mély révületéből. Azon az úton, amelyen ő jött, az összeboruló fák zöld lugasában
nagy nevetéssel jókedvű gyermekcsapat szaladt a ház felé. Mögöttük életerős, rózsáló arcú ifjú
asszony lépegetett és parancsoló szóval próbálta fékezni a gyermekhad szilajságát.
A gyermekek most észrevették az útszélen ülő Ungot. Tiltó parancs nélkül is megtorpantak.
Lábuk nem vitte őket tovább, de pillantásuk fürge kíváncsisággal röpködött a furcsa
fehérköntösű ismeretlen felé. Egymásra néztek, aztán megint Ungra. Végre egy nyilt tekintetű
kisfiú kivált a többi közül és közelebb bátorkodott. Óvatos léptekkel jött. Lassan húzódott
mindíg előbbre. Már ott állt egészen Ung mellett. Majd felfalta szemével az olvasót. Külön
megnézte minden gyöngyét. A napsugár befurakodott a lombok résén és arannyal porozta be az
olvasó szemeit.
A fiúcska két kis keze mohón kapott bele a napsugárba. De a két kurta kezecske nem ért az
olvasóig. A gyermek arcán pillanatra csalódás felhőzött. Most apró piros szájával próbálkozott.
— Te ember, — szólt oda követelőn Ungnak — adj nekem egy gyöngyszemet.
Ung lassan emelte rá tekintetét. Szívét édes nagy melegség simogatta. Nem szólt semmit,
csak kicsavart egy nagy Miatyánk-szemet a fűzérből és a fiúcska tölcsérben várakozó kis kezébe
tette.
Akkorra már odamerészkedett a többi gyermek is. Körülvették a fiúcskát, aki játékosan
kapkodta előlük apró öklében a keményen szorongatott olvasószemet.
A fiatalasszony is beérte őket. Látta Ungot az olvasóval s félt, hogy a zabolátlan gyermekek
háborgatják Istennek jámbor emberét. Keményen rászólt a gyermekekre:
— Nem látjátok, hogy kegyes zarándok imádságát háborítjátok? Köszöntetek már
illendőséggel?
A gyermekek szeme csodálkozással akadt meg Ung fehér kámzsáján. A lárma és nevetés
megcsitult szájukon. Szelíden meghajtották fejüket és apró szájuk egyszerre lehelte halkan,
illetődötten:
— Dícsértessék...
Úgy hangzott, mint reggeli madárcsicsergés a távoli lombok közt.
A fiatalasszony is mosolygott.
— Menjetek most az udvarra. Játszódhattok, de kevesebb zajgással.
 A gyerekek már futottak a ház felé. Csak a fiúcska, aki a gyöngyszemet kapta, állt meg egy
pillantásnyira, hogy hálás mosolyt küldjön Ung felé.
Ez felállt közben és a fiatalasszony most hozzálépett. Kedves szőkesége úgy mosolygott Ung
elé, mint az aranyba derült nyár. A szava símán csurrant, mint a méz:
— Légy elnézéssel, kedves atyafi, ez oktalan gyermekecskék iránt, hogy megháborítottak
jámbor könyörgésedben. De látom, hogy nagy utakból jöttél, térnél be hát szerény hajlékunkba,
hogy étellel, itallal és némi nyugovással csititsd meg fáradalmadat.
Tekintete is mondta a szíves hívást. De Ung a fejét ingatta:
— Köszönöm hozzám való szíves indulatodat. Már megpihentem itt a marasztaló árnyékban.
Kevés érkezésem vagyon már, mert nagy utakra kell tovább indulnom.
Az ifjú asszony tovább unszolta:
— Még egy falást sem harapsz a kenyerünkből. Egy korty híves bort sem nyelsz.
Ung tekintete a nádak felé révedezett. Ő tudta, mit keres. Hangjában meghatottság rezdült.
— Várnak engem amoda a nádak közt. De téged áldjon meg az Úr Krisztus jóságodért. És
Istennek áldása sokasodjon házad és udvarod felett.
Felemelte kezét és lassan keresztjelet intett a ház felé. Azután lassú léptekkel megindult
visszafelé a fasorban. Szeme előtt még egyszer felrémlett a fiúcska képe és magában azt
gondolta, hogy a hiányzó szemet olvasójában mindíg a gyermekért imádkozza.
Mélyen elgondolkozott mentében. Nagy békesség bomladozott szíve körül, és lelkében
határtalan áradással buzdult fel a hála. Van-e kincsesebb gazdag ezen a földön, mint éppen ő, a
szegény vándor? Íme megtalálta Isten, akit elveszített. Azt hitte elvesztette hazáját és újra
visszakapta. Megdúlták, földig pörkölték gyermekévei boldog otthonát és most áll a ház.
Mindent visszakapott az életben. Látta boldogságban, kacagó szépségben vérének friss
sarjadékait. A gyermeknevetés még ott csengetyűzött a szívében. Ujja remegve nyúlt megint az
övkötelében csüngő olvasóhoz és szája csendesen elrebegte a szemek közül hiányzó
Miatyánkot.
Kiért a fasorból. Előtte újra ott volt a sásak és nádak zizegő sűrűsége. Tudta a járást. Azon a
nyomon ment, amelyet Maradék, az öreg pásztor mutatott neki. Megtalálta az anyja sírját.
Letérdelt mellé és nézte elborult szemmel szótlanul, sokáig. Valami nevezhetetlen szorongatás
ülte meg a szívét. Aztán meleg homály futotta el a szemét és egyszerre két nagy nehéz
könnycseppet hullatott a sírra. Egy fűszál felfogta és ringatta, mint késett harmatgyöngyöt.
Ung akkor felállt és nekivágott az útnak, amerre a pusztaság szólította.
A gázlókat már tudta a Tisza nádi szigetétől. Mélyein átalvetett fűzfatönkök segítették
keresztül. Körül nádak sípjain zizzent a kölyökszél füttye. Vizimadár rikácsolt. Egyre erősödött a
békák ketyegő kiáltozása. Olykor távoli csobbanás nesze halgattatta el. De tüstént újra
rázendült még harsogóbb kedvvel.
Már ritkásodtak a magasra burjánzott sásfüvek. Egy-egy görcsös fűzfa maradt el. Mintha
szomorgón duruzsoló énekhez szegődött volna a békakíséret. Amint Ung végkép kibukkant a
vízibozótból, látta, hogy asszonyféle ül a földön és köveket forgat egymáson. Közelebb lépett és
látta, hogy az asszony búzát őröl és egyhangú munkáját szaporázza borongó énekével.
Köszöntötte. Az ének megszakadt. Az asszony visszaadta a köszöntést, de jóformán fel sem
nézett munkájától. Ung lassította léptét és a köveket vizsgálta. Nem malomkőnek metszették
őket. Egyszerre észrevette rajtok a régi rovásjeleket. A víz koptatása is mindenütt meglátszott a
köveken. Ung tudta már. Pogány oltárkövek voltak valaha. Tán nádi rejtekekben áldoztak
rajtuk. Azután kallódtak elhagyatva. De egyszer csak kihuzták a vízből és most búzát őrölnek
rajtok. A búzából kenyér lesz. Talán ostyát is sütnek belőle, amelyből szent titokzatossággal
Krisztus teste válik.
Ung elgondolkozott. Íme, hogy forog a világ. Az ő népe is így fordult, hogy messze
vándorlásaiból maradásra tért itt. Lelke megfürdött a nyugati világosságokban. Erkölcse
szelídült és elméje sok tudásnak gyümölcsével fogamzott. De hasznát látja annak is, amit
rejtelmes, távol földek mélyéről magával hozott. Ha megkopott is a kő, kemény magja van és
munkáló hatalom lakozik benne. Ez a kettős örökség adta a nagy erőt az ő fajának.
Ment tovább. Dél felől tanyaház zsúpteteje villant el. A bágyadt égbe kútágas rajzolódott. És
mikor már minden látomás elmaradt, még sokáig kísérték Ungot az asszony énekével a nagy
lélekfordulások titkain ásó révületek.
Egyszerre egészen magánosan állt a széltében kerekedő roppant földtérség közepén. Nyugat
felé kis halom dombosodott bele a mindenütt egyszintű laposságba. A nap felvergődött rá és
azon tartotta magát még egy darabig. Ahol Ung állt, már sűrű volt az árnyék, de a halom fölött
szinte végtelenbe veszett a fény. Ung belemerengett a ragyogásba. A végtelen fényben és a
véges árnyban jár az ember, — gondolta — ki-ki választhat magának.
Most mégis hátat fordított a fénynek és a sűrűdő árnyat kezdte szelni kemény, szaporán
haladó léptekkel. Félelmes, őserejű egyhangúság vette körül.
Egyszerre édes szénaszag lebegett hozzá. Bőven illatozott a frissen vágott fű, ahogy reggel
óta jól megsütötte a nap. Az illat emberek közelségét sejtette. Ung nagy messzeségekhez
szokott szeme hamarost elkapta az apró tető kiálló csúcsát az árny földdel elkeveredő határán.
Közelebbről már látta, hogy afféle kis kúnviskó. Nádfalú, sárral megtapasztott putri volt. Félig a
földben guggolt.
Távolabb cserény is volt a lovaknak. Ung arra felé vette útját. Nem sokba telt, megpillantotta
a viskó gazdáját is. Ott állt az ember mozdulatlanul, mintha a földből nőtt volna ki. Befont haja
kócosan csüngött ki a régi vidrasüveg alól. A bajúsza is hosszú zsinórba sodorva lógott
kétoldalt. Vállán csimbókos állatbőr volt a suba. Balkarján hurkos kötél karikában. A jobb
könyökben meghajolva, fortélyos cifrákkal kihányt furkóra támaszkodott.
Lábánál nagyot vakkantott a bozontos fehér kutya. Foga kivicsorodott a csapzott szőrök
közül és farkát dühösen rázva iramodott volna neki a jövevénynek, ha az ember furkója oldalba
nem kólintja. Ung köszöntésére kimért mozdulattal bökött egyet süvegén. Aztán megint
szótlanul nézett egy irányba. A kutya nyugtalan kaffogott.
Ung szinte úgy érezte, valami faragott bálványhoz szól:
— Rám esteledett, — mondta — kaphatnék itt éjtszakai szállást?
— Lehet — mondotta kurtán a vidrasüveges és bámult tovább a messzeségbe.
Ung mélyen a szemébe nézett, de mintha abban csak tovább folytatódott volna a lassan növő
árny messzesége. Olyan volt neki, hogy ebbe a messzeségbe szólt belé.
— Örömest lepihennék. Nagy út mögöttem. Előttem még nagyobb. Szürkülettel tovább állok.
— Ha zsúpalom jó, lehet — mondta az ember és fejével rá-rá ütött a szóra. — Hát lépjünk
amoda.
Keze a botfejére csúszott. Minden mozdulata kimért és biztos méltóságú volt. Megindultak. A
viskó előtt megtorpant a vidrasüveges. Az ágason szalonnás iszák fityegett. Az ember
belekotorászott és szalonnával kínálta Ungot.
Tüzet rakott. Szalonnát pirítottak. Szerteszét kis tüzek gyulladtak az elfeketedett
pusztaságban. A vidrasüveges szótlanul evett. Hallgatott Ung is. Egyszerre érezte, hogy rajta
van az ember szeme. Ez subája szőrébe törülte bicskáját, aztán a térdén bekattantotta.
— Imhol most a szállás, jámbor atyafi, — mondta és ökle a viskó felé lódult. Ung orrát jó
szag ütötte meg. A bejárat fölött gomba száradt, mint valami nyaklánc. A viskóba le kellett
lépni. Az ember nem követte Ungot, aki fáradtan roskadt a magasra hányt zsúpszalmára és
hamarosan elnyomta az álom.
Alig szürkült, már ébresztette a vidrasüveges:
— Úgy mondtad, virradattal vagy indulóban.
Ung bólintott. Az ember fekete csuporban tejet nyujtott neki. Szomjasan itta meg. A
szűkszavú pusztai még egyszer megszólalt:
— Hová volna az utad?
Ungból kilángolt a szó:
— Oda, ahol a nap születik.
Már kinn állottak. A pusztai ember kinyujtotta kezét. Darabig úgy maradt mozdulatlan.
Messziről útjelző fának nézhették volna. Szóval is mondotta:
— Amoda vagyon a nagy csordajárás, ahol már a hajnal feszegeti a homály sátorát.
— Az Úr Krisztus áldjon — mondta neki Ung és már indult előre.
Az ember még utánaszólt:
— Csak a nap iránt haladj! Míg nagy nádakat nem érsz. Mocsári erdő is van ott.
A közéjük kerekedő távolság már felitta szavát és Ung megint egyedül volt a hatalmasra
kerekedő pusztaságban.
Fáradságos vándorlás volt, nyári hévségben, út nélkül való bajos helyeken. A nap vakított. A
kiégett tövek borostáiból minden csekély szélrezdülésre vékony porfellegek futamodtak fel.
Ung csak akkor pihent keveset, amikor legmagasabbra hágott a nap. Aztán megint
lankadatlan rótta a pusztaságot. Mire lefelé hajlott útjában a meglohadt lángú tűzkorong, már
kezdtek feltünedezni a nádak. Fölöttük át-át tetszett a poron a vörösen parázsló ég. Ung a nap
mentében haladt. Messziről fakolomp szava szakadozott oda. Mintha birkanyáj hullámzott volna
el az alkonyat tüzétől megvilágosodott égperemen.
Ung szívét boldog érzés melengette. Mindenüvé megtért már az élet. És ilyen hamar. Érezte
ennek a földnek, érezte népének erejét. Országnyi seb is be tud sarjadni. Messze jövendők
ígéretes reménye melengetett ebben a nagy életbuzgásban. És Isten segítő kegyelmét hirdette
feje fölött a határtalan tisztaságban szétterülő égabrosz.
Ung hosszan belefeledkezett ebbe a roppant égdarabba. Keleten már kékfeketébe olvadt.
Feldomborodott fölé mint végzetes boltú, óriás kupola. Alattomos szél berzenkedett elő. Nem
tudta honnan jöhet. Egyszerre itt volt. Hatalmas szekercéjével belehasogatott az égboltozatba
és a lehúnyt napból felhozott utolsó színeket vérzőn odakente a kialvó kékre. Fájdalmasan
zizegett a nád. Tövében tűzcsóva gyűlt. Erős füsttel égett. Ember köhögött a csípős füstben. De
Ung nem látta.
A szél szembe vágott. Elhalón, egyhangú tompa ének úszott rajta. Sóhajtott, sajgott, sírt ez
az ének. Bús volt, mint a halál. Egy szélrohammal hirtelen felrivalt, mint a hadak kürtje.
Riadójára magányos csillagok ébredeztek. Elszórt fényszemek nyíltak.
A nád aljában feketén csillámlott a víz. A víz felől köd szállt fel és húzódott az erdő felé. A
ködben egy ember jött és nagynak látszott. Olyan volt, mint a föld. Néma és egyszínű vele.
Földszínű volt a gunyája is. És Ung elnézte ezt a mérhetetlen nagy sík földet, amelynek puszta
pereme minden lépésére tovább húzódott előle. Süket, kifehéredett és kemény volt ez a föld,
ahol járó emberek taposták, de barna röge legjobb búzatermő, ahol láb nem tipor rajta.
Az ember odaért hozzá. Süvegéhez nyúlt és szájából lassan morzsolódott a Dícsértessék.
Nem is volt olyan nagy, mint a csalóka köd mutatta. Inkább tagbaszakadt, izmos szikárságú.
Orra keményen hajlott. Csontos halántéka parancsoló, lassan mozduló szemet bástyázott.
Durva szálú haja két tarkára deresedett fonatban lógott. Csak bajuszának ezüstös selyme
nemes vonalú szája felett metszett valami jóságot kemény arcába.
Ung hozzá csatlakozott. Az embernek nem volt ellenvetése. Egy ideig szótlanul léptek
egymás mellett. Akkor az erdőszélben tűz tetszett fel. Hamarost erősödött a lobogása. Ung
sötét alakok imbolygó mozdulását látta fényében. Tudta, hogy a pusztai pásztorok tüze. Akkor
néma társához fordult:
— Jószívvel fogadnátok magatok közé emez éjtszakára?
Az ember végighúzta két ujja közt fehér bajuszát. Lassan latra vetve ejtette minden szavát:
— Van hely a tűznél tenéked is.
Aztán megint hallgattak. A cserények felől lónyerítés enyészett belé a csöndbe. Láthatatlan
karámokból marhák elnyujtott bődülése hallatszott.
— Sok jószágokról vagytok gondoskodással? — törte meg Ung megint a csöndet.
Az ember mélyen ülő szeme megcsillant:
— Szép számmal vannak kezemre bízva. Sok csikós és bojtár legényekkel. De vagyon itten
erdőre szaladó baltavető nép is. Egyebekben a tűznél láthatod.
A szél mind erősebben vágott. Sietősebbre fogták léptüket. Hamarost a tűznél voltak.
Számosan sürgölődtek már itt. Egy jól megszálasodott suhanc parazsat kotort a szolgafán lógó
füstös bogrács alá. Lobogós száraz vesszőt hányt rá. Másik kettő egész tinót aprított bele a
bográcsba. Valahonnan elkésett tülökhang bődült. A szél szilaj füttyökkel riadozott. A fák közül
vad erdei árnyak osontak a tűzhöz.
— Szélisten jele van az erdon — hallotta Ung valahonnan a tűz mögül.
— Vihart vemheszt — károgott rá egy másik hang.
— A vetésben az Aratószűz képét vetette fel a délibáb játéka — mondta valaki és félemedés
bujkált a szavában.
Az ezüstbajszú most levette süvegét. Földszínű ingeujjával törölt egyet a homlokán. Azzal
odafordult Unghoz:
— Hozott közibénk az Úr Krisztusnak kegyelme. Én Bodrog fia Becs vagyok, eme körülvaló
jószágoknak és nyájaknak számadója! És kit tiszteljünk tebenned, mert veszem észbe, hogy
papiember forma volnál.
Ung csendesen emelte meg fejét. Egész alakja felmagaslott:
— Fehér barátnak hív a nép — mondotta.
Leültek a tűz mellé. Becs maga alá húzta a lábát. Vizsga szeme szüntelen Ung körül
csellengett. De jó darabig várt, míg megkérdezte:
— Honnan jössz.
 Ung szava mintha távolból hangzott volna:
— Messziről. Messzebbről önmagamnál.
Az öreg ellódította fejével a szót. Megint kérdezett:
— Hová mégy?
Ung szava beleolvadt az elszáguldó szélbe.
— Messzebbre a többieknél.
Becs furcsán ingatta a fejét.
— Homályos a szavad, mint javas véneké. Keveset értelmezem.
Ung sóhajt fojtott el:
— Szólok és nem értenek. Az igazságot mondom és nem hisznek nekem. És így leszen ez
végezetig. Mindíg jönnek majd hozzátok küldöttek a szeretet világosságával, de ti nem látjátok
őket, mert csak önmagatokig ér a szemetek.
Mire elmondta már bőgött, zúgott, üvöltözött a szél. A pásztorok összenéztek. Becs az eget
kémlelte. Nagy csönd támadt, mintha pogány istenek vonulását hallgatnák. Az égre úszályos
céda felhők tarjlottak fel. A szél pusztai farkasok üvöltését hozta. A láng meghajolt és a földre
kushadt. Ung megbűvölve bámult bele a félelmes pusztaságba, ahol nem volt gátja szél
száguldásának, fellegröptének. Mindenki szabad volt ebben a roppant térségben, ahol minden
szabad volt az erősebbnek. Titokzatos volt ez a puszta végtelen hallgatásával. Ki tudja mi
szunnyadt itt évezredek óta a fűhantok némasága alatt. Csak a szél üvöltözött. — Hujrá! —
ordította pusztai pogányok őskiáltásával. És ivadékaik, a pásztorok, keresztet vetettek.
A felhők birkóztak a széllel. Végül is a szél győzedelmeskedett. Tisztára söpörte az eget.
Egyszerre megsokasodtak a csillagok és csodálatos ereje volt a fényüknek. Ung le nem tudta
venni szemét erről a millió fénnyel sziporkázó égről.
Vannak nagy nyári éjtszakák, amelyeken csillagok sokasága indul el az égről és záporozik le
ragyogva a földre. Ilyen csillagszóró nagy éjtszaka volt ez is. Fényeső sistergett körültük és a
tűznél csillaggal dobálódzó tündérlányokról, mennyei kárbunkulusokat őrző manókról meséltek
a pásztorok.
A nádak fölött már holdfény játszott s a holdfényben meztelen eveztek a fehér gémek. A nád
felől az erdő széle vízben állt. Mintha tündöklő ringó ezüstben fürödtek volna a nagy törzsek.
Vizi indák kúsztak föl rajtuk és lógtak le a földig. Nagy vadvirágok nyiladoztak rajtuk és a tájék
szélén ezüstös patyolatokat bontogattak a rejtelmesen úszó ködök.
Az öreg Becs az égre tekintett:
— Sorsunk a csillagokban van megírva — mondta bólintva. — Jómagam vak vagyok a betűk
ákombákomjához. Inkább olvasom a jelek írását, akit a csillagok járása ró az égbe.
Ung mélyen elgondolkozott. Száz évek óta olvassák már a pásztorok ezt a csillagírást.
Bizonyosan életet olvasnak belőle. Mert hol volna már a magyar, ha halált olvasnának.
A szél más tájakra vándorolt. Megcsendesedett. A tűz hamvába lappadt. Egymásután
elbóbiskoltak a pásztorok. Ung elnézte őket. Háttal hevertek a kemény földön. Szemüket
süvegükkel takarták el. És amint mellük lassan, ütemesen emelkedett, olyan volt, mintha maga
a föld lélekzett volna.
És Ung érezte, hogy a földdel összenőtt álmuk erőt szív onnan. Amíg ez a föld el nem múlik,
ők sem múlnak el. Bennük erjed a puszta ős pogányságának szilaj lebírhatatlansága, fölöttük
virraszt végtelen csillaghadaival az örök és igaz Isten.
Lehajtotta fejét és lassan az ő szemére is álom borult.
Az éjjeli puszta ráparancsolta nagy csendjét az emberekre. De hajnalisten ereje újra életet
öntött beléjük. Ung homályos neszekre ébredt. Szemében még ott bizonytalanodott az álom.
Szinte azon át rémlett felé a furcsa látomás. Az újra felszitott tűz körül homályos alakok
kuporogtak. Talpukon guggoltak és mérhetetlen távolokból hozott mozdulattal tartották a tűz
felé tenyerüket. Ung belékáprázott a látványba. Az ősi, gőgös Ázsia volt ez, amely felvette a
keresztséget, de vérében rejtelmesen és öntudatlanul még emlékezett.
Ung felállt. Tagjaiban fájósan gémberedett a nyirkos föld hidege. Lassan a tűzhöz lépett. Az
öreg Becs is ott melegedett a guggolók közt.
A tűz fényt írt Ung arcára. Szava szomorún szólt a csendben:
— Ha felkel a nap, elmegyek tőletek, csak addig maradok, amíg a sötét tart.
Az öreg Becs felnézett rá:
— És mikor fordít vissza mihozzánk az Isten?
Ung úgy mondta, mint titokzatos szavú jóslást:
 — Valamikor majd visszajövök, egy éjtszakán, amikor igen nagy lesz a sötétség.
— De hát miről tudjuk meg, hogy te vagy — kérdezte az öreg. — Hátha meg sem ismérünk a
sötétségben.
Ung hangjában fájdalom mélysége rezgett:
— Arról ismertek majd rám idő multán, hogy én mindig az leszek, akire a legtöbb követ
dobjátok, akit megszaggattok és megöltök. És mégis én leszek, aki titeket mindenek közt a
legjobban szeret.
Az emberek nem értették meg a beszédjét, csak úgy hallgatták, mert szerették a hangját.
Egyszerre fény ömlött rájuk. A keleti égen kihasadt a felhők közül a nap óriás, tüzes
korongja. Körülte lángban izzott az egész szemhatár.
Ung megfordult ekkor.
Lassan ment a nagy pusztaságban, magányosan a lángoló napkeltében.
Mégegyszer visszanézett.
Senki sem követte. De mögötte volt az egész ország.
Alakja lassanként belefoszlott a napba.

UTÓSZÓ

Tormay Cécile élete főművének tekintette Az ősi küldöttet s utolsó percéig dolgozott rajta. Azon
a végzetes éjtszakán, amelyen élete fonala megszakadt, még szinte utolsó leheletéig. Az ősi
küldöttet írta s regényének írása közben hullott ki kezéből a toll.

Ennek a kötetnek a 251. oldalán dűltbetűs sorok jelzik, hol maradt abban az írás.

A regény úgyszólván derekában tört ketté. De míg élt Tormay Cécile, szüntelen foglalkozott
nagy művével. Vele volt úgyszólván napjai minden percében. Állandóan ez foglalkoztatta és
minden gondolatát, kis ötletfoszlányát, amire tárgya ihlette, ha olykor töredezett sorukban is,
papírra vetette. Utolsó éveinek hűséges társával, gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval állandóan
beszélt regényéről. Ő ismerte Tormay Cécile terveit, a regény elgondolásának fonalát és
látomásos erejű befejezését.
Tormay Cécile hátrahagyott feljegyzései és gróf Ambrózy-Migazzi Lajosné tartalmi vázlata
alapján Kállay Miklós írta meg a regény befejező részét. Egyetlen cél vezette, hogy mennél
hívebben szolgálja Tormay Cécile szellemét és szándékait s amennyire ez lehetséges volt,
simuljon a nagy írónő remekbe formált stílusához és tiszta zengzetű magyar nyelvéhez.