KODOLÁNYI JÁNOS

EMESE ÁLMA

I. RÉSZ
ISTENEK
ATHENAEUM KIADÁS
KODOLÁNYI JÁNOS
ISTENEK
2. KIADÁ S
ATHENAEUM KIADÁS
435967. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Budapest.
Felelıs: Kárpáti Antal igazgató
 ELSİ RÉSZ

I.

Kilépett a sátorból s a felkelı Nap felé fordulva, rövid, vaskos ujjait ég

felé emelve néhány pillanatig csendesen állott. Ajka iiangtalanul mozgott.
Komoly, szinte komor, nagybaj úszú, szakállt alán arcán merengı áhítat
ömlött el. Szemét behunyta, mélyet lélekzett. A vörös hajnali napfény
pirosra festette ıszülı haját, megcsillogtatta hajfonataiba sodort
gyöngyfüzéreit, széles mellén fémesen csillogott s szinte vakítón verıdött
vissza kék gatyája bı redıirıl.
Megkezdıdött a nap.
Lád nembéli Bese, a Sas, hetediziglen ismert apák ivadéka, fiak és
unokák nágytekintető örege, a felakasztott Bülcső közelije, az egész
környék hatalmas ura, Bese apa, elvégezvén imádságát, lassú, megfontolt
lépésekkel elindult, hogy körülnézzen a szállásán.
Enyhe keleti szél fújt a Balaton felıl, vidáman szárnyalt le Gulács
hegyes csúcsáról, meghempergızött a borzas erdık fanyar, ıszi illatában,
körüldudorászta-nyalogatta Bese apa szép kerek sátorát, megsimogatta a
ballagó öregember haját, arcát, meglobogtatta bı, kék gatyáját, aztán
nesztelenül továbbfutott az egymással versenytfutó két patak felé.
Megfodrozta egy kissé bokrok, nehézkoronájú főzfák között sikló vizüket,
oly könnyedén, szelíden s illatosán, hogy az arasznyi halacskák eszüket
vesztve szöktek ki utána. Végezetül a nyárfákkal, bokrokkal csodálatos
kertként díszelgı síkságon a szürkén fölmeredı másik hegyoromra
szökkent s elillant Nyugaton, más tájak felé.
Ott is, köröskörül, ameddig a szem el sem láthat, mindenütt Bese apa
közeliéi uralkodtak szolgáikon, földjeiken, erdeiken, vizeiken és
barmaikon.
Bese apa elégedetten nézett körül. Jó idı mutatkozott, piros fényben
úszó göndör fellegecskék szálltak az égen, bı harmat csillogott a
főszálakon, a világ szép volt, rajta mosolygotté az öregisten szelíd
tekintete.
A nagy, vén sátor körül már mozgott az élet. Péntök, a naplopó
bivalyos, unottan csoszogott a kövér, napszítta gazban, mintha attól félne,
hogy kényes talpát megsebzi a tüske. Félszemmel az úr felé pislantott,
kezét ijedten homlokához emelte s kopasz fejével gyorsan biccentett.
Tettette a sietést, szinte megugrott, majd szétvetette a nagy igyekezet.
 – Mit keresül, hé? – kiáltott rá az úr olyan hangon, mintha át akarna
kiáltani a hegyen.
Nem haragból tette, csak mert Péntök nagyot hallott. Igaz, nem mindig.
Voltak jó napjai, amikor a suttogást is megértette, különösen ha Güzü, a
szolgák réme, összedugta vén bolond fejét a két hetyke, mindig rosszban
járó fiatal lánnyal, Játékkal, meg Szeretıvel, hogy szapora nyelvvel,
oldaltvetett sőrő pillantások és fojtott vihogások közben izgalmas titkokat
közöljön velük. Péntököt rettentıen bosszantották ezek a titkok. Nyomban
fölforrt benne a düh, amint meglátta Güzüt, meg a két fiatal szolgálót.
– No, súgnak má, hogy a fene rágja meg, – dünnyögte s
denevérszárnyként megnıtt füllel hallgatódzott.
Ilyenkor élesen hallott, akár a nyúl.
De ha firtatni kezdte a dvornik, vájjon behozta-e a levágásra szánt
szopós borját, megjavította-e a nagyobbik csőr tetejét, ahol befolyt az esı,
ado^tt-e szénát az igás biva-lyoknak, egyszóval, ha a kötelességérıl kellett
elszámolnia, meg-megrázta a fejét, mint a ló, ha darázs kerülgeti, pofáját
fölfújta s úgy nézett maga elé, mint aki végképpen megsike-tült. Most is,
hogy Bese úr rákiáltott, éppencsak megállt s fölfújt képpel meredt rá.
– Szólottál? – makogta aztán tót alázattal s mezítelen lábát váltogatta.
– Tám forró vízben állasz? – kiabált rá az úr. – Mit váltogatod a lábod?
– He-he, – vigyorgott Péntök.
– Hol a dvornik?
– Uram, Csépán kimene a morkákhoz.
– Nohát. Eredj dogodra.
Péntök csodálatos igyekezettel meglépett. Mikor azon-
ban a nagy körtefához ért, mintha görcs lepte volna meg, alig húzta a
lábát.
A csőr környékét Szereda, a másik rabszolga söpörgette buzgón.
Kopasz feje vidáman bókolgatott a söprés ütemére, szıke szakálla lengett,
mezítelen lába kimérten lépett egyet-egyet, ahogy meglódította a söprıt,
mintha kaszálna. Bese urat csak akkor köszöntötte, amikor már közel volt
hozzá.
– Jó röggelt.
– Neköd es.
– Hogy s mint esött éccakai nyúgovásod, nagytekintető uram?
– Meg vala, jó vala.
Minthogy Szereda tisztességesen ellátta a dolgát, Bese apa ritkán
lármázott vele. Derék, erıs, vidám ember volt Szereda, megérte, amibe
került. Felesége, Csimasz, ugyancsak szorgoskodott hajnaltól késı estig –
nagyon szorgalmasak ezek a kis vakarcs, csúnya, sovány asszonyok,
amilyen Csimasz is volt. (Ezért nevezték el Csimasznak.) Az Isten tudja,
hogy tudta megszülni két szép lányát, Játékot, meg Szeretıt, a két kis
kövér, kemény, fehérhúsú csibét, meg növendék fiát, Mikulét.
Szombat, a harmadik udvarbéli rabszolga, nagy terő sót cipelt
rogyadozó inakkal a munkáló házba. Majd meg-ırlik a lányok télire. A
zsák száját fogva félkézzel, másikat pedig csípıjére támasztva, Szombat
nem tudta illendın köszöntem urát. Ezért letette a zsákot s jobbját nagy
sóhajtással keselyszínő hajjal csapzott homlokához emelte.
– Veszed föl azt a saót! – kiáltott rá Bese apa. – Ne hajladozz elıttem,
gyisznó, ha saót viszöl. Könnyebb a lelke, ha letöheti, – tette hozzá
dörmögı hangon.
– Ha meg nem köszöntelek, uram, megversz, – panaszolta Szombat
vinnyogó hangon.
– Ha akarom, megverlek, ha akarom, veled ıszöm. Nézd csak.
Takarodj.
Most megpillantotta Csépánt, az udvarost, amint nagysebesen törtetett
át a gazon a legelı felıl. Bese apa meg-cövekelte magát s várt. Várt
mozdulatlanul, kemény ábrá-zattal, már elıre fontolgatva a szavakat,
amiket az udvaros fejéhez ver s a válaszokat, amiket kap. Szeretett
ráijeszteni az embereire. Nem gonoszságból, nem kegyetlenségbıl, csak
mert másként alig boldogulhatott volna velük. A világ észrevétlenül, de
annál gyökeresebben megváltozott Bese apa ifjúkora óta. Elmúltak azok a
szép idık, amikor válogatni lehetett a szolgákban. Amikor még a
hitványabbját meg sem vették.
Közben megérkezett Csépán.
Mélyen meghajolt ura elıtt, homlokát érintette ujja-hegyével s
tisztelettel mosolygott. Nagy, darabos ábrázata volt, tömpe orra, kis barna
szeme. Bese apa végignézett az udvaros hosszú, csontos termetén, majd
szigorúan a szemébe tekintett.
– Hol kódorogsz? Nem tudod-e, hogy elsı dolgod röggel
megmondanod, miként tölt el az éjszaka?
– Megengedj, uram. Elfuttam, hogy lássam a papunkat. Bese apát
elfutotta a méreg. De nem kiabált, nem, kiabálni csak akkor szokott, ha
nem haragudott komolyan. Bese apát mennél inkább elfogta a harag, annál
csöndesebb lett a hangja. Legveszedelmesebb éppen akkor volt, amikor
már csak hallgatott. Most sem szólt semmit, csak lassan mozgatta az
állkapcsát, mintha rágott volna. Kezét összekulcsolta a hátulján.
Szekernyébe szorított vaskos lábát szétvetette.
 – Megengedj, uram, – mentegetızött Csépán, szintén halkra fogva a
hangját – de az egész nép azt sem tudja, mit mivel jön. Nem leli helyét.
Ismerte urát. Belelátott a májába is. Tudta, hogy minden mozdulata,
szava, akárcsak egy pillantása is elszabadíthatja haragját s akkor Isten
legyen irgalmas mindnyájunknak.
– Hm... – nyögött végül Bese apa, mint az öklelni készülı bivaly és
sötéten bámult az udvaros képébe. – No s mit mivel? – kérdezte lassan,
vontatott szóval.
– Még sömmit, uram, mert az éjszaka érköze.
– Hol vagyon?
– Ott üte szállást magának a hogy aljában. Vermöt vaja, ággal béfödé,
átalvetıjét karóra akasztá, a karó högyibc kresztöt kötöze s béüle, mint
bagoly az odvába. Most osztán a nép men hozzá, fıként a némböre. Itn es
ott valék, megnézem. Jó nagy darab pap.
Ennél váratlanabb, meglepıbb hírt nem is hallhatotz volna Bese úr.
Izgatottan, némán, komoran pislogott. Megmérte a hír jelentıségét. Hát
csak ez kell még, hogy at Öregisten leszakassza már az eget. Eddig nem
igen bújtak ki a papok távoli fészkeikbıl, például Szalavárról, ahol régi-
régi épületeik vannak a mocsarak közt, még Árpád urunk elıtti korból, tán
Attila fejedelem idejébıl. Bese apa
gyakran hallott róluk, de látni még nem látta ıket. Armyira pedig nem
volt kíváncsi természető, hogy elutazzék Szala-várra s megnézze a kr észt
yenek házát. Látott eleget. Felıle imádhattak olyan istenhez, vagy
ördöghöz, amilyenhez akartak. De a rabszolgákon egyre erısebben látszott
a kresztyén isten káros hatása, bizonyos napokon külön ünnepet ültek,
összegyülekeztek s énekeltek, zsolozsmáztak, amikor pedig munkatévı
nap lett volna, sıt egyre gyakrabban emlegették, hogy ık is olyanok Isten
elıtt, mint az urak s a másvilágon elnyerik az üdvösség »koronáját«.
Szavakat hallott, amiket azelıtt itt senki sem emlegetett. Kreszt,
miioszt, krácsun s efféléket. Egy téli este nagy éneklést hallott a
szolgaházból. Örvendezı, meg-megismétlıdı dalt. Kiküldte feleségét,
Balsamot, nézné meg, mit mívelnek a naplopó gyisznók. De mert Balsam
zavaros dolgokat fecsegett az égi gyermek születésérıl, csillagról, Istennek
fiáról, maga ment ki, hogy meggyızıdjék róla, miféle égi gyermek
született, miféle csillag ragyog az ól fölött. Csillagról szó sem volt, az eget
sőrő sötét hófelleg borította, az ember az orráig sem látott volna, ha a hó
nem derengett volna némiképp. A szolgaházba benyitván, Bese úr egy
sereg nıt, férfiút, meg gyermeket látott a füstösen lobogó csörje fényében,
amint a földön térdelve, kezüket összekulcsolva elragadtatott áhítattal
imádkoztak egy fából eszkábált félkarnyi jászolka elıtt. A jászolban
bársonnyal, kalárisgyönggyel szépen felöltöztetett fabáb feküdt. Bese úr
megtorpant a veremlépcsı küszöbén s a hajladozó kopasz szolgafejeket, a
nık kendıit szemlélve fulladozott a büdösségben. A szolgák nem
zavartatták magukat, lelkes dalra gyújtottak, arcuk ragyogott. Bese úr tehát
közébük furakodott, csizmájával taszigálta ıket az útból s a jászolhoz
lépve, kiragadta a f abábot. Magasra emelte, megrázogatta. Fabáb volt,
bizony bálvány, vagy, mint másként nevezték: púpi, akárcsak a régi
kisistenek.
A szorongok között ott lelte Csépánt is, a szabadost. Igen, a rabszolgák
között. Ez elképpesztette Bese urat. Hogy már szabados is keveredik a
szolgák közé! Eleddig ilyesmi nem történt. Ott volt azután Szereda
Csimasszal, meg a két lányával: Játékkal és Szeretıvel, ott a fia : Mikule,
ott volt Péntök rozzant, vén ncmberével, ott az egyik lánya, maga is
felesége egy szolgának, ott Szombat, ott egy kondás : Kanocs és ki tudná
felsorolni, ki még Bese úr szállásának szolgái közül. Alig fértek az elég
nagy veremházban. fullasztó füst, meg büdösség volt, Bese úr nehezen
viselte el a szolgaszagot, de még a ház fülledt melegét is.
– Mit míveltök, mit abajgattok itt? – kiáltotta végül, amikor látta, hogy
azok rá sem hederítenek.
Az éneklés tovább folyt s csak akkor szakadt meg rémülten, amikor
látták, hogy Bese úr az isteni Gyermek képét rázza.
De milyen rémült s egyben dühödt arcok meredtek rá! Bese úr
csiklandozó tenyere az övérıl csüngı ötágií korbács után kívánkozott.
Csépán azonban fölugrott térdeltébıl, ura elé járult, ujját homlokához
emelve szinte földig hajolt s halk, tiszteletteljes hangon mondta:
– Uram, engedj meg Isten szolgáinak. A magunk szokása szörént
dicsérjük Atyánkat.
Bese úr magára értette az »atyát« s megenyhült.
– Hát ez meg mi? – kérdezte, Csépán orra elé tartva a bábot.
– Isten Fiát jelönti, uram.
Máskor meg a búza megáldásának ünnepén kereszttel sereglettek össze
a szolgák, – sıt néhány f öldmívelı szabados is. Egy másik tavaszi napon
pedig egész nap semmit-sem ettek, csak sóhajtoztak, sajnálkoztak Isten
fiának szörnyőséges halálán. Tiltani nem lehetett a dolgot. Valamikor
könnyő volt túladni a kelletlen szolgán, annyit kapott az ember helyettük,
amennyitakart. S Bese úr nem sokat hederített szolgáira, felıle
imádkozhattak, térdepelhettek, énekelhettek, ahogy akartak. Sokféle isten
van, szolgáljon kiki a magáénak kedve szerint, az öregisten, a
hetvenhetedik égben lakozó Atya úgyis egy.
De mi lesz, ha elharapódzik az új hit a szabadosok között is? Fölfordul
a rend, a békesség, megáll a munka. Az egyik ekkor ünnepel, a másik
akkor. Hol ez nem dolgozik, hol az. Hol ez az isten kíván valamit, hol az.
Végezetül csak az kell még, hogy a szolgákból urak legyenek s akkor aztán
parlagon marad a föld, pusztul a barom, nem szőrnek bort a szılıhegyen...
Az urakból szolgák lesznek...
– No s mit akar az a pap, vagy micsoda? – kérdezte titkolt dühvei.
– Hát azmit a papok mívelni szoktak, uram. Szólani a néphöz,
gyóntatni...
– Ha-ha! Gyóntatni! Gyón-tat-ni! – ismételte gúnyosan.
– Áldoztatni...
– Mintha mőnk nem áldoztunk vóna emböremléközet óta.
– Kresztölni, azkik még nem kresztölködének meg...
– No iszön! Csak ez kell még.
– Hát, szóval – dünnyögte halkan a nagy darab udvaros és letekintett
egyszerő, poros bocskorára, mintha oda rótta volna, amit mondania kell –
lesz má ezután papunk es.
Majd elválik, gondolta Bese apa s intett, hogy menjen az udvaros a
dolgára. Maga pedig megfordult s kemény, gyors lépésekkel az asszonyház
felé indult.
*
Az asszonyház a nagy sátortól mintegy húsz lépésnyire állott.
Ugyancsak sátor, de valamivel kisebb az úri sátornál s világosabb, szebb
csergével borítva. A koszorőfa nyilasán kéken csavargózott a füst.
Bese apa bebújt a félreakasztott ajtónemez alatt, vigyázva, hogy a
küszöböt ne érintse s körülnézett.
– Hallod-e, feleség!
Balsam a tőzhely mögött a szınyegen ült, térde közé nyeles ezüsttükröt
szorított s a fejkötıjét igazgatta. Széles, táblás képét mosolyogva fordította
ura felé s ültében meghajolt. Valamikor, fiatal korában föl is kelt ilyenkor
Bese úr elıtt, de mennél több gyermeket szült, annál több szokást hagyott
el, annál nagyobb lett a szava is. Bese apa néha szinte félt is tıle,
különösen ha nagy titokban magához rendelt az úrisátorba egy-egy fiatal,
különösen szemrevaló szolgálót.
– Papot es kapánk immár, – vágta oda nyomban, amint belépett.
– Hogy aluvál, uram? – kérdezte Balsam megszokott módján s tovább
babrált a feketével ékesen varrott gyöngyös fejkötın.
 – Aluvék, aluvék, de nem hallod? Papot kapánk. Balsam rámeredt,
kezét ölébe eresztette. Szép derék, vállas, nagycsecsü, vastagcombú, okos
tekintető asszony volt, szája gyermekesen finom, orra egyenes és kicsiny,
orcái barnapirosak, nyaka bıre, ahol az aprón gyöngjTérezett ing karéjából
kivillant, még most is fehér és sima, mint a bársony.
– Mifajta papot? – álmélkodott gyermekesen.
– Kresztyén papot, mi mást kaphatánk. Bizonyosan Szalavárrul jıve.
Nem férnek meg má a bolyban, gyünnek, hogy zavarják a szolganépöt.
Megérjük, csak várj, hogy mindahány szabadosunk es vízbe mártja fejét,
kreszt elıtt csúszik-mászik, gajdol, osztán nem munkál, hogy szakadjon rá
az ég, meg egynéhány kisisten.
– Ne háborkodj, uram, – csittította Balsam s győrős, kövérkés kezét a
szınyegre tette, mintegy helyet mutatva ura számára a tőz belsı felén. –
Ülj s nyugodj.
Bese apa komoran leült. Belenézett a csendesen pislákoló tőzbe,
melynek csípıs, kesernyés füstje könnyedén szállingózott a nyitott koszorú
felé s gyorsan elillant a reggeli szélben.
– Haj, haj, – sóhajtotta s elgondolkozva húzogatta lecsüngı ıszes
bajuszát. – Hiába vagyon fejödelmünk. Rosszra fordul az élet vénségünkre.
– Ne aggódj. Vájjon hozzálátnak-e az építéshez? – vetette oda
mosolyogva s figyelte ura arcát.
– Mióta Bulcsú apát megölék, veszendıbe men mindön.
– Ha hamarost bele nem kapnak, télire nem lakhatunk benne.
– Hogy szakadjon rá az ég arra a házra es! – hördült föl Bese apa s
hadarintott a kezével. – Csak tudnám, mért akarsz belévonszolni egy
faólba, miként valamely dobroc-verte lovat. Eleink megvalának faház
nélkül es, te kedég nem szőnsz kénoznod uradat, hogy az ég szakadjon rá
valahány faházat épétöttek ez fıdön. Nem férsz bőrödben, hallod. Mert
immár néhány finnyás, kényös, erkıcsös úr faházban lakozik, utánzanod
kell üköt.
– Tudod, szakgat a derekam. Nem vagyok immár hajló vesszı.
Régóta húzakodtak már a faház dolgán. Balsam fejébe vette, hogy
nekik is olyan úri faházat kell építeniök, amilyet Tőrje úrék ácsoltattak.
Híre ment az egész környéken. Ország-világ csudákat mesélt róla. Kıre
rakták, faragott gerendák tartották, ablakát marhahólyaggal takarták, hogy
szél ne járja. Már csak az kell, hogy ne is fa-, hanem kıházakba menjen
lakni a bırébe nem férı úr.
Bese apa már csak meg akart maradni a régi szokásoknál. Megfulladt
volna valami fa-, vagy kıházban. Utálta a feszengést is. Legszívesebben
azon a régi, kemény nyelven beszélt volna ma is, amin apái, de hát ki
értené ma már azt a nyelvet a fiatalok közül?
Feszengve hallgatta felesége unos-untalan visszatérı sürgetéseit s úgy
tett, mint Péntök: nem hallotta. Ha pedig túlságosan terhessé vált a
fecsegés, mogorván fölhorkant s elnémította Balsamot. De nem hiába
öregedett meg Balsam vele, értette a módját, hogyan kell kierıszakolni
akaratát. Minden reggel az volt az elsı szava : mikor építik a faházat.
Amikor látta, hogy ura szikrát sem törıdik a kívánságával s nem akarja
megérteni, milyen hasznos, szép s elıkelı dolog faépületben lakni, meg
hogy mennyire lenézik ıt azok az úrinépek, akik már csak nyaranként
laknak a régi, szellıs sátorban, magához rendelte az ácsokat s
megmagyarázta nekik, milyen csudálatos épületet szeretne. Hány öl
hosszú, hány öl széles legyen, milyen oszlopok tartsák, hogyan faragják a
gerendákat, hogy csinálják az ablakot, az egészet pedig faragott kövekre
rakják, belül polyvás agyaggal simára verjék, nagyobb, szebb legyen, mint
Tőrje úré. S már itt az ısz, nemsokára beköszönt az ıszi sör ünnepe s a
házból nincs semmi. Holott milyen jó lenne a télen benne lakni, főtözni,
szél nem járná fájós derekát.
Nagyon bánatos lett, fejét lehajtotta, barna arca el-komorult, finom,
lányos ajka csücskébe öreges árok vésıdött.
Bese apa félszemmel nézte élettársát, sok jóban-rosszban hőséges
feleségét s megsajnálta. De nem mutatta. Ismét a tőzbe bámult, mintha nem
venné észre az asszony szomorúságát.
– No, – mondta végül, amikor már neki is fájni kezdett a hallgatás.
– Hát nem lesz ıszre házunk, apa.'
– Én azon évıdöm, hogy Toksun uiunk,^ akár valami vénasszony,
szabadjára hagyja velág folyását, te kedég csak a házval, csak a házval... -
morgott kelletlenül.
Kevésszavá férfiú volt, különösen reggel kerülte a beszédet, úgy
déltájig alig lehetett a hangját hallani. Szótlanul hallgatta Csépán
jelentését, mi történt ezen a földön, vagy amazon, hogy állanak a mezei
munkák, milyen a gulyák, ménesek és kondák állapot ja, hány birka beteg,
hány jerke ellett, mit mutat a szılı, melyik szolga követett el ismét
gonoszságot, melyik viselkedett derékul, mi hír a halászó-helyekrıí. S csak
néha-néha vetett közbe egy kérdést, egy véleményt, egy elítélı szót –
dicséretet alig. Ma reggel máris túl sokat beszélt. Ezért úgy érezte, gátat
kell vetnie a fecsegésnek.
– Hát az ıszi sör idnapja elmúlik s nekünk... – kezdte az asszony.
 – Hallgass. Nem teszöm velág csúfjává magam, hogy némbör szavára
tomboljak. Jó nekünk immáron így es.
Balsam sóhajtott, de nem mert szólni. Szaporán s élesen tapsolt.
Csakhamar belépett Güzü. Mélyen meghajolt.
– Akszin, hívtál.
– Öhetnénk.
Güzü sebbel-lobbal kiment.
Távolról fejszecsapások csattogtak. Ez még jobban elszomorította
Balsamot. Bese apa azon töprengett, miféle fejszecsattogás ez, honnét jön,
mit mívelnek a naplopói. Kutya ugatott s az ajtóban csakhamar megjelent
egy kis göndörszırő, fekete kócgombolyag. Pofáját a küszöbhöz fenve
trüsszögött, farkát szaporán csóválta, hangosan ásított s félszemmel urára
pislogva, mint valami ravasz rabszolga, azon töprengett, vájjon
odamehetne-e asszonyához. De nem tudott eligazodni a kedvetlen arcokon.
Ekkor kettıt vakkant ott s várt. Nem kapván választ, bosszúsan kifarolt a
sátorból s leült az ajtó mellé.
Harsányan kukorékoltak a kakasok.
Lúd gágogott. Éles gyermeki hang lúdsereget hajkuiá-szıtt a folyóra.
Verebek csiripoltak az egyre melegedı porban.
Valahol levelibéka brekegett, mintha a hasát nyomkodták volna,
távolabbról egy másik felelgetett reá.
Güzü visszatért.
– Uram s akszin, jó étvágyat, – mondta alázatosan s vigyázva maga elé
engedte a kis, feketehajú, gömbölydeci Játékot, hogy a faragott.berakással
díszített evıszéket ura elé tegye.
Túlzott tisztelettel, szinte hízelgéssel nevezte Balsamot akszinnak –
asszonynak – noha nem volt fejedelmi személy. De már másfelé is ez volt
a szokás, a szállások urainak házában mindenfelé asszonynak szólongatták
az úrnıt.
Játék szemkápráztató fürgeséggel s egyszersmind alázattal helyezte el
az evıszéket, vánkost adott gazdáinak, megigazgatta alattuk. Güzü pedig
ügyesen beleállította az evıszék nyílásába a kis ezüstkondért, egy másik
asztalkára ezüstkorsóban savanyú tejet, mellé kenyeret helyezett s maga
odaállt az ajtóhoz, hogy kéznél legyen.
Bese apa lassú mozdulattal vette elı övébıl a kést, kenyeret vágott,
belenyúlt a kondérba s egy darab fıtt disznóhúst kihalászva, eszegetni
kezdett. Minden foga megvolt még, de Balsamnak is. Szép egyenes, fehér
foguk volt. Balsam mohón tépte a húst s nagy kenyérdarabokat harapott
hozzá, Bese apa férfiúhoz méltó tartózkodással evett, kicsiny darabokat
metszett a húsból, a kenyeret is késsel metszette háromszögő falatokra.
Míg ettek, egyikük sem szólt. Némán állott az ivópadka mellett Güzü
is. Magas, nagycsontú besenyı asszony volt, szeme sötét, széles arca
barna, fejét hátul kötötte be, kendıje lecsüngı csücske között hosszan
lógott pirossal s feketével kivarrott fej kötı-szalagja. Vaskos lábikráját
mintha tölgyfából faragták volna, lába mezítelen. Oly némán, figyelmesen
s mégis közönyösen állott, mintha nem ı hordaná össze a környék minden
hírét, minden gyalázatosságot, ami az úri, vagy akár a szolgaházakban
emberemlékezet óta történik.
Az úr ezután fölemelıdött, halkan áldást mondott s lassú, megfontolt,
himbálózó járással kiment.
A lovász már ott állott Dzsovánnal, a karcsú, csontos kancával és a
maga kis tarka Szilenjével, a Kígyóval. Bese apa sohasem ült más lóra,
mint feketére. Ha kényszerőségbıl pejre, szürkére, vagy tarkára kellett
ülnie, – ritkán fordult elı – kényelmetlenül érezte magát. Lád nemzetsége a
világ kezdete óta fekete iovon járt.
Nehéz testét nyögve lódította nyeregbe, de amint kengyelben volt a
lába, megifjult s megkönnyüít, lehányta esztendeit. Megveregette a
nyugtalanul topogó Dzsován sima nyakát s rendbeszedve a kantárt, elindult
a sőrő burjánban Lábdi felé.
A nap már melegen sütött, fölszívta a ködöt és a harmatot, ökörnyál
úszott az arányló fényben, egy-egy bokor ágai között pókháló csillogott.
Fanyar illatú szél fújt Keletrıl, magával hozta a Balaton vizének sőrő
szagát. A víz, meg a fonnyadó levelek szaga összevegyült s olyan volt,
mint a régi bor olajos illata.
Himbáló ügetéssel haladt Bese úr, meg a fiatal lovász : Szereda fia
Mikule. A hosszú, sovány legény vagy három lépéssel ura mögött lovagolt.
Szorgos kis tarka heréitje szaporán kocogott a hosszú járású Dzsován
mögött.
Sokáig csak a lópaták ütemes dobogása, a fő suhogása, a rajként
fölrebbenı szökcsék rezzenése s a szél dudorászása hallatszott. A mégis
szinte síri csendet magányos vércse vijjogása törte meg, amint lecsapva a
főbe, egeret ragadott gyors iramlással s elszállt az erdı felé.
Bese úrnak szılıi voltak Lábdiban, Elsı útja minden reggel
odavezetett. Szeretett gyönyörködni a sőrő szılıbokrokban, az arányló
fürtökben, kikérdezte Melegdit, a szılımívelı szabadost s olykor evett
egy-két fürtöt is, gondosan megvizsgálva a szemeket és lassan forgatva
nyelvén.
 Útközben parasztokkal találkoztak. Nyikorgó bivalyszekereken
szállították Bese úr csőreibe a gondosan megszárított gabonát, hogy aztán
egész télen csépeljenek a szőrőn. Búsan ballagó bivalyaik elıtt lépegetve,
alázatosan emelték homlokukhoz a kezüket, s hangos kiáltással kívántak
jóreggelt. Veremházak is akadtak sőrőn, körülöttük pucér gyermekek
futkároztak, meztelen hasukat, mint a rézkondért, süttetve a Nappal.
Asszonyok dolgozgattak mindenfelé, s meglátva az urat, mély
meghajtással köszöntötték. Tyúkok rebbentek el a lovak elıl, ludak
gágogtak ıszies hangon s nekilódulva, nagy suhogással szálltak a patak
felé. Itt-ott karóra tőzött, napszítta lókoponya vicsorgott hófehéren, de
akadt kereszt is.
Csakhamar Lábdiban voltak s most már lépésben poroszkáltak fölfelé a
kanyargós, sziklás hegyi úton. Éles kövek gördültek le a lópaták nyomán, a
szél erısödött, a Balaton vízillata megsőrősödött. Itt már kusza
szılıbokrok kapaszkodtak a sziklás hegyoldalba, rozsdás levelük közül
érett fürtök duzzadtak ki, mint tejjel tölt asszonyi emlık. Bese apa mélyet
lélekzett, hogy szinte megpattant széles mellén az ing s elégedetten nézett
körül. Lovát visszafogta, leszállt, a kantárt odadobta Mikulénak. Kajla,
zömök lába nehezen birkózott a köves, hepehupás úttal, de szívesebben
ment gyalog, hogy közelebbrıl lássa kedvelt szılıtöveit.
Mikule is leugrott a tarkáról, csupa tiszteletbıl.
Így ballagtak, meg-megállva a hegyoldalon fölfelé.
Bese apa nagy gonddal szétválasztotta egy szılıtı leveleit s a
kibukkanó fürtrıl lecsípve egy szemet, lassan ízlelgette. Bólintott. Jó sőrő
bora lesz az idén.
– Hát az papotokat látád-e? – kérdezte Mikulét, mert igen elégedett volt
most a világ sorával.
– Látám, uram. Még hajnalban látám.
– Örvendözöl, mi?
– Örvendözünk uram, mindnyájan,
– Osztán mit akar az pap?
– Megmondá, uram, hogy valakik pagányok ez hdyön, az igaz útra s
Jézus urunk vizére vezérli üköt.
– Engöm es, hé?
– Nyilván tegöd es, uram.
Bese úr kevélyen mosolygott.
– Valék én má Nyugoton es, azhol annyi a krösztyén egyház, mint ett a
szılıtőke. Annyi a kreszt, mint ett a karó. Annyi a füstölı, mint ett a
szılıfürt. Valék Keletön es, rumi földön, ott meg annyi a palástos pap,
mint ett a búkor. Annyi az arany egyházi edény, mint ett a kődarab. Bülcső
urat es vízbe merítek. S én mégsem levék krösztyén.
–- Majd megtérsz, uram, ha elıbb nem, hát halálod hóráján, –
nyilatkoztatta ki biztos hangon a pelyhesállú, szıke szolgalegény.
– Nem vagyok én birka, hogy kolompoló szamarak után igessek.
–- Bülcső úr sem vala birka. Sıt horka vala. Nagy kán, mindön népek
röszketének elıtte. S méges megtére, uram.
– Föl is akaszták csúfosan, Léi úrral egyben.
Mikule nem firtatta tovább, nem volna illı. Csak megvonta a vállát,
hogy neki ugyan mindegy, urak dolga, tegyék, ahogy akarják. Ö szolga,
eladhatják, bezárhatják, meg is korbácsolhatják, jobb, ha hallgat.
Ismét szótlanul poroszkáltak fölfelé. A járás megizzasz-totta ıket, a
Nap szinte forrón sütött. A hegyoldal mögött kibukkant a Balaton jégfehér
tükre, sirályok szálldostak fölötte s vijjogva csaptak le egy-egy halért.
Elhagyatott, üres volt a szikrázó víz, vakítón verte vissza a koradélelıtti
napfényt.
Bese úr szeme elé tartott tenyere alól hosszan nézte a fény ragyogó
játékát. Vájjon lát-e legalább egy csónakot? De nem látott.
Hányszor állott már itt élete hosszú során s nézte a Balatont. Hányszor
látta már fehéren szikrázónak, zölden tajtékosnak, sírnának és kéknek.
Hányszor látta már jégtıl hályogosnak, piszkosnak és zajlónak, hányszor
nézte, hogy kavarja rajta és söpri a havat a szél, hányszor figyelte, hogy
mászkálnak rajta a halászok, mint ezüstlapon a hangyák, vágják a jeget,
tolják a hálót, méregetik a halat. Hányszor számlálgatta, hány szekér vonul
a túlsó, ködbemerült partra a jégrehintett szalmaúton. S valahányszor látta,
újnak találta s megbékélt tıle a szíve. Akkor is idejött, ide lovagolt
magányosan, amikor elsı kedves felesége, a feketehajú, feketeszemő,
fehérarcú Szomorú ifjan meghalt, akkor is, amikor elvette Balsamot,
Szemera nembeli Ügyek lányát. Az elsı együtt töltött éjszaka után
napkeltekor ide lovagoltak kettesben, innét nézték, amint a Nap
félelmetesen vörös korongja kiemeikedik á ködbıl s véresre festi a Balaton
t^t; i&nét lesték, hogy issza föl a tó a ködöt, hogy tisztul "a tájék, hogy
csaponganak a halászó sirályok, itt hallgatták %-'pÜ&^ecék&.
csícsergését, a nádiverebek és rigók* harsány Łlpí^ft|it/^ráf-
'tŁóaÉQttlEC>ictótt Bese úr karjára bágyadtán, álmosán, kéjes
fáp^Stsággal Balsam. Milyen régen volt s milyen tisztán emlékszik
mindenre. Mintha most lett volna. Még irt is érzi, milyen könnyő, szinte
üres volt a teste a mámoros éjszaka után.
Akkor tavasz volt s most ısz van.
 Be sok történt azóta. Be sok öröm s mennyi keserőség. Mennyi
reménység s mennyi hiábavalóság. Mennyi halál s mennyi születés.
Melegdi, a szılımíves, elıbukkant a szılıbokrok mögül egy
veremhajlékból s lassan urához lépkedett. Látva azonban, hogy elmereng,
azt hitte, imádkozik. Várt tehát egy kicsinyég, amíg befejezi s rátekint.
Bese úr pedig, rajtakapva magát az öreges elszomoro-dáson,
megkeményítette arcát.
– No, mi hír?
– Uram, váljék egészségődre az éjszakai nyugodalom, – köszöntötte
Melegdi. Piszkos, szakadt, kerektetejő kalapja alól tisztelettel szögezte
Bese úrra napfényhez szokott szemét, megrángatta piszkos inge ráncait. –
Hír nincsen, csak hát ezök a gyalázatos darazsak, uram, ezök a darazsak. –
Utánacsapott egy dühös darázsnak. – Nem tudok mit kieszelni ellenük.
Mind elfalja a szılıt. Annyi van az idén, uram, mintha valaki reánk küldte
vóna üköt.
– Jut a darázsnak es, – nyugtatta meg Bese úr.
– Dejszen a dacsot ördöng terömtevé, uram.
– Majd elhajtja immár a papotok.
– Hogy-hogy, uram?
– Nem tudod? Papotok került.
Melegdi elámult. Váltogatta a lábát, töprengett, mit mondjon erre.
– Hát ha eddig megvalánk nélküle, ezután es meg-lövénk lönne, –
mondta óvatosan.
– Nem es örvendezöl, hé? Tudtomval te es krösztyén vagy.
– Az vónék, az vónék, – húzta el a szavakat Melegdi s óvatosan
pislogott Bese úrra, vájjon mit akar, néhányszor lábat is cserélt, mintha
biztos talajra akarna támaszkodni – de azért azt mondom, uram, az úr es
maradjon meg a magáénál, a proszt es, meg a szluga es. Meg a pap es. A
pap, példának okáért, áldozzék szépön, meg füstöljön, meg énököljön, meg
kresztöljön, meg tümessön, ha halál esik, a szılımhjes kedég törıdjék a
szılıvel, mint példának okáért én es, ni. Mi lönne, uram, ha én, példának
okáért, beülnék úri házadba s te kedég, uram, engedj meg, itt mivelködnél
a szılıben? Hz a Mikule meg a te szépségös lovadon járna, te kedég az ı
tarka heréitjén? Avagy, példának okáért...
Megakadt, nem tudott, vagy nem mert több cserét említeni »példának
okáért«, óvatosan vizsgálta Bese úr arculatát, de fölvidult, mert az úr
elégedetten bólintott.
– Okosan szóiasz, Melegdi. Az én üdımben... No, de most immáron ott
tartunk, hogy szerte egész velágon kiki hirdetheti, hogy a szlúga legyön úr,
az úr meg szlúga, megértjük, hogy az urat elhajtják ısi szállásáról,
ekeszarvat nyomnak a kezébe, avagy kapát, hogy az ég szakadjon le rájuk.
– Nem jó vége lesz, csak azt mondom, – helyeselt szaporán Melegdi s
megint lábat váltott. – Mert imádjon kiki a maga hite szörént, ez igazságos,
de példának okáért az má mélység, hogy velág röndjét fölforgassák, az
urakat megfosszák, miként a ludat s szlúgát mivel jenek belılük.
Okosságára büszkén nézett Bese úrra.
– Jól vagyon, jól vagyon, szlúgám.
– Mert ha az a krösztyén pap krösztül, teszöm, avagy behinti a sért meg
a meghóttat, vagy avagy, példának okáért, hirdeti Jézus urunkot, az még jó.
De ha, példának okáért, olyasmit hirdet, hogy az úr szántson-vessön,
kapáljon, lovat csutakoljon, mert az úr es olyan embör, mint a szlúga,
akkor baj vagyon, uram. Mert a szlúga nem fegyverre termött, az úr meg
nem ekére. Milyen velág vóna, uram, ha te, példának okáért, a bihalok elıtt
gyalogolnál, a bihalos kedég gyönyörvetös fekete lovadon, Dzsovánon,
vagy a csudáltos kalánszömő Csapáron igetne melletted? Ez már sok,
uram.
Fejét fölháborodottan csóválta, már a gondolatától is megrémült,
milyen fölfordult világ lenne az. Bese úr hangtalanul nevetett.
– Most kedég ezt akarja hirdetni a papotok. Mi másért jtitt lönne?
– Ha megtöszi, hajtsd el, uram, szállásodról. Sönki sem ré utána.
Inkább ő menj ön, mintsem étien vesszünk.
Mikule, a pelyhesállú barna legényke, villogó szemmel, kíváncsian
hallgatta a beszélgetést. Karját a legelni akaró lovak rángatták, de rájuk
sem hederített. Dzsován észrevette ezt s ügyesen behalápolt egy fürt
aranysárga szılıt, Leve lecsurgott fekete ajkáról. Melegdi látta, de nem
mert szólni, elvégre Dzsován az ura hátasa, a szılı is az úré, dehogy
kívánta megsérteni a nemes kancát. Falja föl az egészet, Isten éltesse.
Mikule megszólalt:
– Uram, szavam lönne, megengedj.
– Szólj, – egyezett belé kegyesen s egy kissé kíváncsian Bese úr.
– Az papnak oly hatalma vagyon Isten akaratából, uram, hogy a
legerısebb táttós sem bírhat vele. Ha a táttós jégverést bulcsátana a vetésre
s a pap nem akarná, elmúlna a jégverés, akár a füst s a jég megszölédülne,
akár a pehely-tollú. S ha a táttós elkergetné a kórt s a pap akarná, kénban
fetrentene az embör s kór tekerné tagjait s maga sarát önné kénjában. Ezért
nem es lıhet elhajtani a papot, ha magátul nem mönne. De miért mönne?
– Hát, papval nem jó kötözködni, az bizonyos, – igenelte Melegdi a
legény szavait.
 – Még az kéne csak, – dörmögte elboruló arccal Bese úr, – hogy jütt-
ment pap jégesıt, tüzet, kórt igézzön reám, hogy szakadjon rá az ég.
Letépett egy száradó szılılevelet, összemorzsolgatta s eldobta.
– No, Isten áldjon. Hát lesz borunk az idén.
– Ha így marad az üdı, szüret ölhetünk, uram. Mindönt elkészéték a
szüretre.
Bese úr megfordult s lefelé ereszkedett a hegyrıl Mikule a lovakkal
követte.
Hanem Bese úrnak szöget ütött a fejébe, amit Mikule mondott. Eddig a
kresztyén papok szerencsésen elkerülték. Vagy nem mertek száliást ütni az
ı falujában, vagy nem akartak, mert kevesen voltak. Idık jele azonban
hogy itt is fölbukkant egy pap. Hogyan lehetne szabadulni tıle csak úgy
szépszerével? Mert a papok hatalma nagy. A kreszt nagy varázslat. A
füstölı minden rontást ront, minden kötést megold. A szentelt víz avagy
olaj minden bajt gyógyít. Még a haldokló is f ölérez, sıt meggyógyul tıle.
Mogd, a halász egyszer már meghalt. Lelke kiszállott a kunyhó ajtaján. S
jött egy pap, megkente Mogdot s ime, föltámadt. Lelke leszállott a kunyhó
tetejérıl, visszabújt Mogdba s ı ma is él, egészséges, halászik, mint
azelıtt. Maga hirdeti a csodát.
Bese apa aggódni kezdett.
Milyen nap is van ma? Nem valami jeles nap? összeszedte eszét s
apróra végiggondolta a legelsı percenettıl fogva. Ahogy kinyílt a szeme,
tekintete a szürke hajnalban különös komolysággal rámeredı púpira esett.
Mereven állt, csúcsos süvege, hasán összefont keze az áldozati szilkével,
zömök, rövid lába éppen olyan volt, mint máskor. De ma mintha
fenyegetın s gúnyosan mosolygott volna. Most világosan emlékezett a
különös mosolyra. Hátha nem tett új kását a szilkéjébe? Hátha nem kente
meg vajjal? Bese apa erısen törte a fejét, de nem tudott rábukkanni
semmiféle mulasztásra.
Bülcső apa bálványát is fölállította, mihelyt megérkezett csúfos
halálának híre, külön egyházat ácsoltatott számára, szépen megfaragtatta
bálványát, ezüsttel födette arcát, bársonykendıket, szıtt ruhákat, válogatott
prémeket akasztott mellé, lóvérrel maga kente meg az egész házacskát s
jeles napokon áldozott elıtte. Bülcső apa nem haragudhatott rá.
Sıt ma reggel, alig kelt föl a Nap, egy pók ereszkedett le reá a sátor
szarufájáról hosszú, vékony selyemszálon s a mellére telepedett, ha jól
emlékszik, éppen a szíve fölé. Ott üldögélt egy kicsit, azután eliramlott
dolgára. Ez is jó jel.
Csakhogy két béka vertyegett, amikor az asszonyházban ült.
 Ez meg rossz jel.
Mi van ma? Hétközi nap. Még ha ketted volna, lehetne szó
aggodalomról. Hacsak a múlt kedden valamelyik gyalázatos kresztyén
szolgáló nem mosott, nem szitáit, vagy söpört s föl nem keltette a keddi
Szépasszony bosszúját.
S ı súgta meg Szalavárott a mocsarak kellıs közepén duruzsoló papok
valamelyikének, hogy Bese úr falujába vonuljon, hajlékot emeljen,
tarisznyáját karóra akassza, a karóra keresztet kössön, az egész kunyhót s
környékét meghintse szentelt vízzel minden ártalom ellen, szemöldökfáját
megkenje olajjal s így fölkészülvén, fölforgassa Bese úr békéjét,
rászabadítsa rabszolgáit, kiéheztesse s megalázza ıt. Most aztán el kell
készülnie minden keserőségre. Tej elapadására, szolgák, szabadosok
betegségére, halálra, dögre, tőzre, áradásra, száradásra, élelem csodálatos
megfogyatkozására, férgekre s bogarakra, derékszakgatásra, kelésre, ezer
nyevolyára.
A papot el kellene valahogy távolítani a környékrıl.
Annyi szolga, annyi szabados van mindenfelé, menjen közéjük kerülje
az urak szállását. Menjen német földre, rumi földre, latin földre, ott
mindenütt annyi a pap! Kicsik, nagyok, étkesek és kopottak, válogathat
bennük. Menjen a maga fajtájához.
Bántani nem szabad. Miért is bántaná? Imádjon, áldozzon, füstöljön,
Isten dolga, hogyan tekintse. Ka nem szólana a néphez, ha nem suttogna
titkon, ı sem bánná. Egyik pap ilyen, másik olyan, ısidık óta voltak
kresztyének még a magyeri nép között is. Sohasem jutottak semmire.
Töprengve botorkált le a hegyrıl s lovára lendült. Bizonytalanságában
rácsapott Dzsovánra s a karcsú kanca sértıdötten fölhorkant, majd hosszú
vágtatásba kezdett.
Meg kéne nézni.
Már-már a hegy felé fordította lovát a vizes síkságon át, amikor mégis
mást gondolt. Még azt hinné a pap, hogy meg akarja tisztelni, mert fél tıle.
Nem, maradjon csak a pap is a maga helyén, ı is a maga udvarában.
Elvégre, ha mégsem támad dög, sem kórság, sem víz, sem tőz, ha minden
megmarad a maga rendjén, talán nem is kell elhajtani innét. Hadd
énekeljenek, térdepeljenek, duruzsoljanak s füstöltessék magukat a
szolgák.
Kár, hogy ebben nem nagyon bízott, de, máskorra hagyván az ügyet,
megbékélt valamelyest.
 2.

Bese apa egész napját csöndes tétlenségben szokta tölteni. A nemzetség

uradalmához tartozó falvakban egy-egy unokája, veje, süve, vagy más
közelije ült, az udvarosok ellátták a felügyelet dolgát, a parasztok
dolgoztak, idırıl-idıre behordták a gabonát, szénát, árpát, komlót, a vágni-
való állatot, a méhészek a mézet, a halászok a halat, a páká-szok a csíkot,
rákot, gyékényböngyıt, télen a nádat, a kanászok a malacot, szalonnát,
sódart, a gulyások a sajtot, túrót, a lovászok a kancatejet, igáslovat, fiatal
csikót. Mindenki tudta s végezte dolgát s a föld ontotta az áldást Bese
úrnak s az egész nemzetségnek, ısszel mustot szőrtek, gyümölcsöt szedtek,
télen bort görgettek hordókban a pincébe. Ácsok, kovácsok meg-
megjelentek idınként az udvarházban, hogy egy hónapig az úrnak
dolgozzanak s nrtán egész éven át megint maguknak. Bese úrnak semmi
fáradalma sem volt mindezzel, a szállás ügyeirıl Csépán minden reggel
jelentéssel élt, este pedig, napáldozatkor, megjelent, hogy hallja az úr
parancsolatait.
Ami a gazdaságból begyőlt, Balsam asszony tartotta számon, ı
kormányozta a szolgálókat, ırlette a gabonát, fızette a sört, süttette a
kenyeret, vágatta a csikó meg a borjú kivételével az állatokat, sózatta a
húst, süttette a zsírt, köpültette a vajat, gyúratta a sajtot, szövetett, fona-
tott, – maga is font-szıtt telente – fehérítette a vásznat a két patak partján,
mosatott és varratott, az ı vállán nyugodott a ház belsı életének egész
súlya.
Rabszolgák és szolgálók serege tartozott a keze alá. Ha kellett, meg is
korbácsoltatta ıket, de hirtelen lobbanó indulata elszállván, nyugtalanul
aludt s akárhogy szégyelte is sajnálta a megbüntetett rabot.
Bese úr három leányt adott férjhez tisztességes kelengyével s
hozománnyal s szép marhákat, ezüst-aranyedényeket, ritka prémeket kapott
értük. Egy fia elveszett a teutonoknál, a nagy romlásban. Bülcső apával járt
odakint, a gyalázatos német folyóba hajszolta a csata végén, pedig jól
indult az ütközet, már-már odaveszett a német minden reménysége, hogy
rogyjon reá az ég. Másik fia, a kisebb hír szerint megcsonkítva került haza
magyeri földre, szégyenében bujdokol, nem hallott róla senki.
Tulajdonképpen azóta olyan egykedvő Bese apa, mióta hírül jött, hogy fia,
Altin, otthagyva orrát-fülét német földön, gyalá-zatra tért meg hat társával
hazai földre. Az öregisten elfordította róla orcáját. Valaki nagyon
megverte, hogy ilyen csúfot kellett megérnie. Ez volt Bese apa életének
legsötétebb, legszörnyőbb foltja. Ezen pedig nem segíthetett többé semmi.
 Néhány napig nem kérdezte Csépánt a pap felıl. Ügy tett, mintha
legkisebb gondja is nagyobb volna a kresztény isten szolgájánál – s a
szolgák szolgájánál. Nem is hallott felıle semmit. De hogy ott kucorog
valahol az odújában s lesi ıt, bizton érezte. Titkon félt, hátha van ereje az
ördöngökön, manókon s rájuk parancsol, hogy zúdítsanak reá tüzet, vizet,
szárazságot, dögöt, lázt, hagymázt és mirigyet, apasszák el az állatok tejét,
támasz-szanak sáskát, békát, fogyasszák meg a halat – vagy küldjék át a
Balaton túlsó partjára más urakhoz –, tegyék meddıvé a nıket és a
nıstényeket...
De Bese apa várhat. Minden ıse tudott várni. Majd megcsúfolja az
öregisten azokat, akik gonoszát cselekesznek.
Várjuk meg hát, míg a pap szégyenszemre elkotródik innét s hírt sem
hallunk többé felıle.
Igen, de az esıs idı váratlanul beállt s Melegdi*, a szılımíves,
kétségbeesett rikácsolással kiabálta, hogy mind ottrohad a szılı a
hegyoldalban.
Ilyen ronda esızés nem volt már esztendık óta. Szép meleg ıszi
napokra hirtelen lassú, bánatos, kitartó esızés következett, a felhı füstként
szállongott Gulács orma körül s a környékbeli púpos sziklahegyek mind
eltőntek benne. A rozsdavörös fák búsongva csurgatták a dermesztı vizet,
egyre szőkült bennük a nedv keringése s ha szél kerekedett, világgá
bocsátották beteg leveleiket. Olyan váratlanul köszöntött be az ısz, hogy
mindenki láthatta, rontás van a világon.
Bese urat elıvette a köszvény.
Ott ült sátra küszöbénél egy alacsony kis széken, térdére nyugtatott
keze lecsüngött, kerektetejü kalapját a szemére húzta s keserő tekintettel
szemlélte az elborult világot. A sátor bıroldalán sötét sávokban csurgott az
esıié, a földet sár és lehullott levélhalmaz bontotta, a síkságon még
lombosán, de panaszos bánattal meredeztek a sudár nyárfák, a hegy
sziklaoszlopai szinte feketék voltak.
Hiszen a fecskék igen korán elutaztak az idén s az ittmaradt madarak
igen ették a szılıt, mindez korai télre vallott, de hogy ilyen hirtelen
megforduljon az idı s a legszebb, legtisztább koraıszbıl egyszerre ilyen
didergetı, esıs ısz lesz, ki hitte volna.
Komoran szemlélte a patak mentén emelkedı vén körtefát s
valahányszor szél zúdult végig a tájon, összeráncolta a homlokát,
összevonta sőrő, ısz szemöldökét s leste, hogy rebbennek föl a hulló
levelek.
Valami okos férfiúval kéne tanakodni, mit tegyen a pappal.
 De kivel tanakodjék?
Talán Apsát, a nagyhírő táttóst kellene ráereszteni a papra. Rontsa meg,
őzze el innét. Ö meg tudná mondani, honnét jöttek ezek a hideg szelek,
miért kell rothadtan lehullania a szılınek. Miért nem lesz bor, testünk-
lelkőnk vigassága. Miért szakgatja csontjait a köszvény.
Igen, a köszvény bele-belevágta sajgató fogát a térdébe, megcibálta
combig, hogy Bese apa könnye is szinte kicsurrant a kíntól. Éjszakái
rosszul teltek, nem alhatott, félkönyökre támaszkodott a puha, meleg
medvebırön, magára tekerte a farkasbırt és sóhajtozott. Odakint is
sóhajtozott a szél, suhogott az esı, verte a koszorúfa likán a bırtetıt, amit a
szolgáló gondosan behúzott, bámulta a lassan pislákoló tüzet, melynek kék
füstje könnyen úszott a szınyegek fölött. Most érezte öregségét s agyában
ezer emlék tolongott.
Tagjai fájdalmát szép emlékeivel csittította. Bülcső apával, a horkával,
járt be messze földet, szép fiatalsága, szép férfikora volt. Szinte
gyermekként már ott forgolódott apja mellett a harcban, fekete Szil lován,
a csillagoshom-lokún. Vitte nyilait, élelmét, s íjat, csákányt is, ha az apjáé
törik, kéznél legyen. Megjárta a messze Nyugatot, négyszöglető kıvárak,
tornyos városok alatt táborozott, földúlt, fölégetett falvakon nyargalt át, s
egyszer futtában oly ügyesen szúrt le egy menekülı katonát, hogy mellén
jött ki a dzsida. Apja visszafordulva, látta a remeklést, ránevetett s vígan
felé kiáltott valamit, de nem értette. Most is tisztán hallotta apja harsány,
rikkantó hangját, látta nevetı barna arcát, lobogó hajfonatait. Vájjon mit
kiálthatott? Akkor nem kérdezte meg, elfelejtették mind a ketten, de most
szerette volna tudni, oly élesen emlékezett a régi eseményre. Sohasem
kérdezheti meg többé!
Mély, sajgó, de édes fájdalom nyilallt a szívébe.
Azt a sebet pedig, ami most is viszket és lüktet az oldalán, azt a
kétaraszos szép vágást Délen kapta, a rumiaktól. Nem vágás volt
tulajdonképpen, hanem szúrás, azt hitte akkor, belepusztul. Orvos vágta
föl, kitisztogatta, tüzes vassal kiégette, összevarrta, mint valami tömlıt.
Most is megvan a varrás, meg a forradás helye. Ha megtapogatja, érzi.
Mennyi kecskét látott arrafelé! A rémült parasztok bebújtak vermeikbe,
még a tüzet is kioltották, csak kecskéik, meg fekete disznaik csatangoltak
szerteszét. Dzsidával szúrták le a katonák s este megsütötték hosszú
nyárson. Sohasem evett annyi kecskehúst.
Hát még Bizánc!
A tenger keskeny, kék szarva benyúlik a városba, az ölnyi várfalak, a
roppant tornyok és kapuk, a csillogó tetejő egyházak, a magas paloták!
Képzeletben ott járt a sürgıforgó nagyváros utcáin s olyan tisztán látott
mindent, mintha most is ott volna. Bülcső úr nagy megtiszteltetésben
részesült akkor, a római fejedelem udvarában lakott, elıkelı tisztséget
nyert, palástot, aranyos dzsidát ajándékoztak neki s amikor vörösbéléső,
aranyhímő, fényes palástjában kilovagolt a fejedelem oldalán, mesebeli
asszonyok és aranyvértes urak között, senki sem ismert reá a magyarok
közül, ö, Bese, ott állt lovával néhány nemzetségbeli férfival s nézte a
vonulást, de mikor apja elkiáltotta magát : Bülcsü 1 Bülcső I – hiába
meresztgette a szemét, nem látta Bülcső apát. Most is hallotta apja
vidáman dörmögı szavat : »Nem látod, te tompa, ott üget, ni, a
pirospalástos úr jobbján U S akkor látta.
Valahányszor rossz éjszakája volt, vagy valami keserőség érte,
nyomban Bülcső úrra gondolt. Szép, vállas, zömök termetére széles,
mozdulatlan arcára, tőzı szemére, arany-bogláros ruhájára, aranyos lovára.
S a szíve körül tompa fájdalmat, agyában megbúsuló, tehetetlen haragot
érzett.
Bosszús volt egész nap, Balsamot kerülte s ha az asszony mégis bement
hozzá a sátorba, mogorván hallgatta szapora fecsegését, nyőgös panaszait,
vagy ráiipakodott :
– Szőnj meg, szőnj meg hát! Mőte elveszött Bülcső urunk, rosszra
fordult ez velág.
Egy gyalázatos éjszaka után, amikor kínlódva hánykolódott
medvebırén s akárhogy fordult, nem csökkent a tagjaiban rágódó
szakgatás, elhatározta, hogy izén Apsá-nak, jöjjön, kergesse ki belıle a
kórságot s mondjon néhány erıs szállóigét a keresztyén papra is.
Amikor Csépán megjelent, hogy beszámoljon az ügyek folyásáról,
rekedt, nyögı hangon szólt :
– Menjön valaki Apsáért. Megvere valaki, alig mozdulhatok.
– Szép kort értél, uram, – vigasztalta Csépán. – Nem kellött verés.
Vénség ellen nincs orvos, uram.
– Vénség! – hördült föl Bese úr. – Apám vénebb vala s nem
panaszolkodék sömmi baj árul. Alig ıszüle s foga sem hiányza. Az
gyalázatos pap vére meg. Tudom, érzım.
– Hátszen lıhet, hogy nem vénség, – hagyta rá Csépán.
S nyomban meghagyta Mikulénak, lovagoljon el Apsáért.
Estére meg is érkezett az orosember. Jöttére jó zsíros húsoskását fıztek
az asszonyok s erıs óbort készítettek egy kancsóba, hogy szükséget ne
lásson. A birkák közül Csépán kiválasztott néhány szép fiatal ürüt, az
aprómarha közül Balsam három gyönyörő fekete kakast fogatott Güzüvel,
egyébként majd megmondja Apsa maga, mit kívánnak a gonoszok, hogy
elhagyják Bese apa testét.
Megérkezvén az oros, nyomban bebújt Bese úr sátrába. Az egész
szállás elnéptelenedett, a keresztyén szolgák rémülten széledtek fi, vagy
húzódtak kuckóikba, hogy közelében se legyenek a sátán emberének.
Apsa sebhelyes arcú, sovány, görnyedt ember volt, nem lehetett tudni,
hány tavaszt ért meg. Szótlan komolysággal emelgette bocskoros, kajla
lábát s cipelte csengıkkel, cafrangokkal televarrt, hímes bırködmönét. A
sátorba lépve, meghajolt a ház ura elıtt s intett, hogy az asszony menjen ki.
Majd leguggolt és sarkán ülve, kongó, réveteg hangon megkérdezte az
öregembert :
– Midet fájlalod, he?
Bese apa nyögve leült a szınyegre s bütykös kezével megpiszkálva a
gyengén világító tüzet, titkolt megületıdéssel panaszkodott.
– Hun a térgyem, hun a derekam, hallod-e. Bujkál bennem a rossz.
Nem tud kijünni sehol. Nyilván a kresztyén pap vert meg.
Apsa fölfigyelt, vékony ajkán gúnyos mosoly játszott. Megrázta
hosszan csüngı, zsíros hajfonatait. ~ Ahá! Pap jüve a környékre, mi?
– Te es tudod?
– Érzım. Nyomban megérzem, ahogy jüve Majd kiöntjük.
Ibriket vett elı iszákjából, viaszt tett bele, tőzhöz állította. Míg a viasz
megolvadt, egy másik ibrikbe vizet öntött a csobolyóból. Majd elrévedve
imádságot mormolt, a viaszt beleöntötte a vízbe. Mohón vizsgálta.
Valóban emberformájú volt, három bütyök támadt rajta.
– Isza, – mutatta föl diadalmasan. – Megmutatkozik a rontó. Itt vagyon,
ni. Pap ez, még a vak es látja. Olyan szokmány van íajta, meg olyan süveg
a fején. Lásd magad es.
Bese úr elámulva nézte.
– Pap ez, hogy rogyjon rá az ég.
– Haj, haj, nehéz leszen szabadulnod tőle, uram, – sóhajtott Apsa. –
Mert ügön-ügön erıs. Olyan vize vagyon, kit ha szertehint, mindönöket
megfog. Olyan olaja, kivel ha valakit megken nincs tőle szabadulása többé.
Olyan nyel vön szól, kit embör nem es érthet. Ügün erıs, no.
– Nem sajnálok sömmit, – biztatta óvatosan Bese úr. ¦– Most oztán nem
es lohet. Nehéz munka, fáradságos munka, kiszívja az embör vérit.
Meglepı könnyedséggel fölkelt guggoltából, hátrált néhány lépést s
botjával kört kanyarított maga körül a szınyegen. Majd elırenyujtott
kézzel lassan forogni, lépegetni kezdett körbe-körbe, ügyelvén, hogy
mindig a meghúzott »váron« belül maradjon. Nagyot kiáltott :
 – Kajái! Kajár! Igézlek, Kajár isten I Győjj meg, győjj meg!
Intett s Bese úr szolgálatkészen átadta neki csörgıkkel teleakgatott,
vonalakkal, emberi alakokkal, állatokkal telerajzolt, egyfenekő dobját.
Apsa egy csontverıvel eleinte lassan, majd egyre szaporábban verni kezdte
a dobot, megmegrázta a csörgıket, bocskoros lába egyre sebesebben járt.
Végezetül szédítı keringélés lett a táncból, a dobolásból harsány, ijesztı
lárma s Apsa egyre rekedtebben, egyre ırjül-tebben rikoltozott. Tombolt
minden erejébıl. Sovány arca kínzottan forgott, szája odúként kinyílt,
lélekzete zihált, hajfonatai röpködtek, homlokán verejték gyöngyözött,
nehéz ködmenén vadul röpdöstek a cafrangok, zörögtek, csilingel-tek,
jajgattak a csengık és rézlapocskák. Bese úr mereven, áhítatosan s egyben
ijedten nézte.
Sokáig keringélt, tombolt és üvöltözött Apsa, majd tántorogni kezdett,
eszét teljesen elvesztette. A dob kiesett kapkodó kezébıl. Mérges
galócától-e, tánctól, dobtól, csengızajtól-e, részegség fogta el, szemét hol
behunyta, hol kimeresztette. Tagjai görcsösen rángatóztak. Már alig állt a
lábán, de azért a megvont körbıl nem billent ki
Most lezuhant, mint a szélütött s megmerevedett. Szája csücskén
hólyagosán csordult a nyál. Szemét behunyta, mint egy halott. Nehezen
lélekzett, csontos melle meg-megrázkódva emelkedett és süllyedt.
Érthetetlen szavakat mormolt s föl-fölnyögött kínjában.
– Fehér legyön, harmadfő, három, – hadarta rekedten, mint aki álmában
szól.
– Legyön-e szarva? – kérdezte suttogva Bese úr s egészen elırehajolt
ültében.
– Fehér legyön.. harmadfő.. három... vellás-szarvú...
– Megadom, – egyezett bele az öregember boldogan
– Kerüld a harcot velem... Én erıs vagyok.. Vizem van hét forrásbul,
olajom van hétféle...
Bese úr feszülten figyelt.
Apsa lélekzete megcsillapodott, fogát nem csikorgatta már, ajkán a hab
megszáradt. Most már csak meg kellett várni türelmesen, míg révülete
enged s lassanként fölesződik. Némi idı múltán ez is bekövetkezett. Míg
várt, Bese úr óvakodott tıle, hogy akár egyetlen mozdulattal is háborgassa
az orost. Még a tőzhöz sem nyúlt, a száraz tızeg gyengén parázslott, kékes
lángjai alig-alig világították meg a cifra koporsókat, a falon függı
fegyvereket s a szarufákról lógó szép, pirosszélő kendıket.
Apsa föltápászkodott s bizonytalanul gugpolt a sarkán. Ingujjával
megtörölte verítékes homlokát. Hosszan belebámult a tőzbe.
 – No, – szólt végül nehezen íorgó nyelvvel – most már eredj mindön
este a feredıházba, de a vizet széna-törekre öntsed. Gızével füröszd
hosszasan magadot. A rontás kimen belőled, akár a gız. S add meg, azmit
Isten kíván.
Bese úr megadta. Megadta nemcsak a bárányokat és a kakasokat,
nemcsak a három szépszarvú harmadfő tinót, hanem ezenfelül még
gabonát, sót, de egy vég vásznat is tiszta szívvel.
Még aznap tüzet vettetett a fürdıházban s egy kosár szénatöreket
söpörtetett Játékkal. Annyira fölvidult, hogy Játékot rendelte a fürdıházba.
De Balsam elkergette a gömbölyded kis barna szolgálót, s maga ment,
hogy urát a fürdıházban kiszolgálja.
– Vén gyalázatos, – korholta fölháborodva Bese apát. – Te csúf vén
embör. Szégyöntelen. Még meg sem gyógyulál s máres Játék kellene. Hát
Steeretıt ne küldjem bé hozzád, te vénség? Meg az egész szállás mindön
szolgálóját? Még most sem jün meg eszöd, hallod-e? Valahány símaképő,
vastagcombú, faras szolgáló vagyon a környékön, te mind megherkélnéd?
– Csak kémélni akartalak, feleség, – dünnyögte Bese apa.
– Ne kémélj engöm! – ripakodott rá Balsam.
Így hát Balsam sürgött-forgott a fürdıházban. Fölszította a tüzet,
megmelegítette a szürke termésköveket, rájukszórta a szénatöreket, segített
Bese apának ruhái megoldásában, lehúzta bocskorát s háromlábú kis széket
tett elébe.
Bese úr szótlanul letelepedett. Szırös lábszárát kinyújtotta, vastag,
hurkás derekát a kövek felé fordította, s mélázva vakargatta a bordáin
fehérlı arasznyi sebhelyet. Pokoli forróság volt a kis alacsony
veremházban. A gıztıl alig lehetett látni. Balsam asszony meztelen karral,
föltőzött pendelyben, kövéren, pirosán, csapzottan tett-vett, mintha
disznóölést rendezett volna. Vizet lódított a sistergı kövekre s csakhamar
tőrhetetlenül sütötte a gız Bese apa szakgatástól gyötört tagjait.
– Pfő, pfő, – fújt Bese apa elégedetten. – Most oztán kihúzi belőlem a
fájást s elszáll vele.
– Ne áldkozd a papot, – figyelmeztette Balsam s tenyerével nagyot
csapott Bese apa kivörösödött, széles lapockájára. – Hunnét tudod?
– Megmutatá! Saját szömömvel látám, megmutatá magát! Szokmánya
es vala, csúcsos süvegje es vala. Pap vala!
– Felőlem lıhet vala pap es. No, érzöd-e, hogy használ? Húzi-e belőled,
he?
– Húzi, húzi, érzım. Nyisd ki egy küsség a farkas-lesıt, hadd szálljon
ki, menjön arra, azki küldé.
 – Csak hadd húzza még.
Ismét vizet öntött a cseberbıl. A hıség szinte elviselhetetlen volt. A
széna édes illata izzadságszaggal keveredett. Balsam csipıre tett kézzel
állott a gızfellegek között s elnézegette ura vastag, párnás, húsos testét.
Hogy megöiege-dett szegény. Vájjon ez volna az a szíjas, inas, csontos
test, amelyen egy csipet háj sem volt, amikor elıször feküdt mellé az
ágyon? Ez volna a fej, amit annyiszor simogatott, ez az ıszülı hajfonat,
amit oly magafeledten csavargatott az ujjara csendes éjszakákon? Ez a
nehéz vénség feküdt az ölében, nemzette fiait és lányait? Lám, a
gyalázatos, mihelyt egy kis könnyebbülést remél, már fiatal, kemény-
csecső, faras kis szolgáló kellene neki a fürdıházba. Elmosolyodott s
megsímogatta ura vállát.
– Kell-e még víz?
– Öntsed, hadd szálljon arra, azki küldé. Te, – fordult hirtelen az
asszony felé csapzottan, vérpiros, izzadó képpel. – Nem tégöd mutatott a
viaszk? Hátha tám nem es pap vala, hanem némber.
Balsam elkeseredett.
– Hogy én küldém reád a rontást? Jaj, embör!
– No, hát a szolgálók miatt. Merthogy a viaszk szok-mányt, meg
csúcsos süvegöt mutata.
Miután a fürdıben rákká fıtt és egy cseber rosszat kiizzadt magából,
Bese apa lefeküdt medvebırére s jól betakaródzott két hatalmas
farkasbırrel. Elégedetten nézegette a tüzet, amint szelíden játszadozott a
kotúban álló kisisten merev ábrázatán. Elsóhajtotta imádságát s most már
semmi híja sem volt nyugodalmának. Minden a maga rendjén haladt. Apsa
kifogott a papon, előzte a rontást, megszabadította a szakgatástól. Kéjesen
elnyujtózva a jó meleg szırmében, jókedvre pendült, szinte érezte, hogyan
fiatalodik. Már azon járt az esze, hogyan játszhatna ki Balsam sasszemét,
hogyan csalhatná be észrevétlenül Játékot, vagy Szeretıt, hogyan
kerülhetné el, hogy kitudódjék a dolog, mert ha kitudódik, Balsam csudát
mivel
 3.

A pap azon a bizonyos holdvilágos estén, amikor poros, gizgazzal

lepett csuhában, kezében bottal, vállán tarisznyával megérkezett Bese úr
szállására s egy alkalmas, bokros helyen kiválasztotta székhelyét, letérdelt
s buzgó imádságban hálát adott Istennek, hogy szerencsésen idevezérelte.
Majd egy pillanatot sern várt, hanem nyomban hozzáfogott, hogy
ideiglenes kunyhót eszkábáljon. Némi rozsét hordott össze, egy-egy
vastagabb ágat metszett görbe késével, Észak felıl búvóhelyet készített,
hogy a szél ne bántsa, botját leszúrta elıtte, tarisznyáját ráakasztotta. Jó
késıre járván az idı, elıvett egy darab kenyeret s lassan megette. Majd a
közelben csergedezı tiszta patakból vizet merített összefogott tenyerével s
jóízőet ivott.
Most hát elrendezte egyelıre a dolgait s lefeküdt, mert igen fáradt volt.
A kis kuckóból áhítattal nézegette a hold ezüstkaréját, a bokrok csendesen
guggoló fekete seregét, egy-egy nagy nyárfa hosszú sudarát s hallgatta a
könnyíi szél suhanását, amint végigszárnyalt a békés éjszakai tájon
Öszikék trí-tríztek a hegyoldalban. Egy-egy bagoly nesztelenül libbent el a
rét fölött. Nagy békesség honolt a világon köröskörül.
Arra ébredt, hogy fázik. Keleten már sárga csíkban derengett a hajnal,
bár az ég sötét volt még s itt-ott halványan csillogott egy-egy csillag.
Bıséges harmat verte be nedvességgel a pap csuháját. Kidörzsölte
szemébıl a csipát s feltérdelt. Elsı dolga volt, hogy imádkozzék, azután
hozzá akart látni, hogy tisztességes veremhajlékot építsen magának. Ehhez
azonban ásóra s fejszére volt szüksége.
v'í;» imádkozott, lomhalépéső görnyedt férfiú közeledett felé a
bokrokon át.
– Adjon Isten, – köszöntötte a papot.
A pap keresztet vetett s fölkelt térdeltébıl.
– Jó regeit, jó regeit, – mondta nyájasan. Egy kicsit nézegették egymást
a szürkületben.
– Kit, tisztölhetök? – kérdezte óvatos, dörmögı hangon a görnyedt -
emben Kerek kalapját megbökte ujjával, kétfelé törölte lecsüngı ıszes
bajuszát, megvakargatta ujja-hegyével borostás állat, mintha tisztesség
okáért igazított volna külsején, majd könyökével rátámaszkodott furkós-
botjára s bocskoros lábát megpihentette.
– Istennek szegín szlúgája, szegin szlúgája, – mosolygott a pap. –-
Neve Kirill. Gyitte Mosaburh beül. Ott vágynak még teben. S te?
 – En kedég Bese urunk szabadosa vónék, – felelte büszkén az ember s
kihúzta magát. – Gyisznait legeltetöm.
– Kresztyén megvagy, atyámfia?
– Az vónék, – mondta egy kis sértıdöttséggel. – Takarodol, he! –
kiáltott egérszínő sovány kutyájára, mert gyanús pofával bőzölgette a pap
köntösét. – Ügyelj, atya, mert hamis.
Kirill szelíden nézett a kutyára.
– Engemet nem megharapja eb.
– Oztán mit akarsz itt, atya? – kérdezısködött tovább a kanász.
– No, hát hirdetem Jézus úr hitit, Jézus úr hitit. Ügylátszik, ebbıl eleget
tudott a bocskoros ember, mert nem firtatta tovább a dolgot, hanem rátért
az idıjárásra.
– Jaó meleg napunk lesz ma es, – jelentette ki, föltekintve a világosodó
égre. A reggeli köd leszállt, megfeküdte a bokros hegyoldalt s elterült a
réten.
A Nap vörös ábrázata félig kibukkant a látóhatár szélén.
– Fejszít kelene, meg ásót, – tapogatózott Kirill atya.
– Minek a?
– Ipítek házat. Ások geder, csinálok teti, lakok benne.
– No, majd csak kerül az is. Hát Isten áldjon. Azzal meggondoltan,
lassan elballagott s csakhamar
eltőnt a bokrok között.
Rövidesen egy asszony fehérpendelyes alakja törtetett át a sőrő
gizgazon, minduntalan beleakadva a bokrok irigy ágaiba. Amint meglátta a
pap kis rızsekuckóját s elıtte a földbeszúrt botot, amelyre keresztként
ágacskát kötözött az atya, futni kezdett s lihegve közeledett. Térdrevetette
magát Kirill elıtt, sőrőn hányta a keresztet s a pap csuhája szélét
csókolgatta.
– Eljüvél hát, Isten emböre, eljüvél hát 1 – kiáltotta lelkesedéstıl
rikácsoló hangon s hiába kapkodta elıle köntösét a pap, egyre csak
csókolgatta. – Jaj, hála legyön Istennek, hogy gondul reánk, szegény
elhagyottakra!
Güzü volt. Mert a kanász, betérve az úr udvarába, éppen Güzüt találta
elsınek a nagy hírrel Güzü a szolgálók házából lépett ki, hogy elszőrje a
reggeli tejet. Egyszerre kiszállt szemébıl az álom, lecsapta a csöbröt s inait
a folyó felé, át a keskeny gerendahídon, hogy szinte lezuhant a vízbe,
tovább, tovább a másik patak felé, egyszuszra, hog> lássa a csudát. Nagyot
kellett szaladnia, míg a bokros hegyoldalhoz ért. Egészen kifulladt,
homlokát verejték lepte. És csakugyan igaz volt, amit az öreg Kanocs
bátya mondott.
– Ó, leányom, leányom, – örvendezett Kirill atya boldogan, megfogta
az asszony vállát s fölemelte. – Vag}' Jézus úr szolgálója! Vagy bódog,
mert hagytad munkát, siettél hozzám, szegin leányom!
– Futok s megmondom a hírt! – kiáltotta Güzü s rohanni kezdett
visszafelé.
– Hej! Hej! Állj ad meg hát! Ne fussa, ne fussa, mint bolond! –
ordítozott utána az atya s hadonászni kezdett, hogy visszatérésre bírja.
Güzü megállt.
– Hozzad nekem fejszit, ásót, hogy csináljam tiszte-siges házat, irted?
– Jaj, fejszét, ásót akarsz, – lihegte boldogan Güzü s mindkét kezét
ziháló mellére nyomta. – Lesz ásó es, fejsze es.
És még nagyobb sebességgel vágtatott az udvar felé.
Még futtában találkozott Péntökkel, a bivalyossal Szinte sikítva
kiáltotta oda a nagy hírt. Péntök elámult, úgy nézett Güzü után, mintha
kísért et et látna, majd megvakarta a fejét.
– Megént bolond.
De azért nagy lapos talpán, mint valami óriási vízv madár, kacsázva
elindult a hegy felé. Fúrta a kíváncsiság s okosabbat úgysem tehetett volna.
Szereda éppen kilépett, hogy fólsöpörje a szolgaház környékét. Güzü
neki is elhadarta a csudát. Majd berohant a szolgaházba s el-elharapott
szóval, izgalomban égve kikiabálta valamennyi szolgálónak, öriási
kavarodás, zúgás kelt a hír nyomán. Mindenki abbahagyta, amit mívelt.
Valamennyien egyszerre beszéltek. Kicsoda? Hol? Mikor? Ki mondta? Mit
mondott Kanocs bátya? Mit szólt a pap? Milyen ember, kövér, sovány,
magas, alacsony? Fiatal, avagy vén? Vagyon-e szakálla? Meddig marad,
mit akar? Végehossza nem volt a kérdéseknek.
A kavarodás közepén piros képpel, kócosán, lihegve s büszkén állott
Güzü, szeme eleven szénként izzótt, izgalmában topogott, mint a
türelmetlen ló. Ajkán csodálatosan megnıttek a pappal váltott szavak. Üjra
meg újra elmondta, hogy borult elıtte térdre, milyen méltóságteljes
szavakkal köszöntötte, hogy emelte föl az atya térdeltébıl, hogy szólította
kedves leányának, Jézus urunk szolgálójának, igaz kresztyénnek, hogy
kérdezısködött a többi kresztyén felıl, hogyan tette végezetül ál dón a
fejére kezét s minı érthetetlen szent szavakat mormolt.
-– így terjeszté fölibém kezét, – pihegte. – így álda ineg,,.. S halljátok,
az égın még egy kis piros föllegecske es viréta, éppeg fejem fölött.
Halljatok csudát!
 – Igaz, hogy jobban érti a bájolást, mint akár a vén Apsa? – kérdezte
szégyenlısen Szeretı.
– Mindönt, mindönt jobban tud Apsánál 1
– Ó, te topa lány, – dorgálta Szereda felesége is Szeretıt. – Nem tudod-
e, hogy Jézus úr erısebb s hatalmasabb mindön táttósnál s orosnál?
Szeretı boldogan sóhajtott. Elhatározta, hogy megszerzi a vén Farkas
fiának, Kücsidnek néhány szıreszálát, elviszi a paphoz s megbájoltatja
Kücsidet, se éjjele, se nappala ne legyen, mindég csak ıt lássa, utána
sóvárogjon, másra nézni se tudjon.
– Jaj! – kapott végül a fejéhez Güzü – én tompa, én buta! Hátszen
fejsze kell néki meg ásó, házat akar mívelni. S elfeledem, én nyomorult
szegény.
Egyszerre hárman rohantak, hogy fejszét, ásót kerítsenek a papnak.
Azonban Mikule volt a legfürgébb, meg ı is tudta legjobban, hol a
szerszám. Egy-kettıre fölkapta s fut vast vitte Kirill atyának. Ekkor már
Csépán is elbal lagott a hegyoldalba, hogy maga szemével lássa, mi igaz a
hírbıl, maga fülével hallja, valóban Jézus úr szolgája szól-e az idegen
képében, összeszidta ugyan Güzüt, meg a többi megvadult asszony népet,
sıt Bese úr haragjával is fenyege-tıdzött, de azért ı is csak nehezen tudta
titkolni izgalmát
Mire Kirill atya tanyájához ért, Mikule már ott dolgozott a korareggeli
piros napfényben a pappal, hogy tisztességes ház emelkedjék a bokrok
között. S a környékrıl odasereglett néhány más asszony is. Ott volt Péntök,
kissé távolabbról pedig Kanocs bátya szemlélte botjára támaszkodva a
kalákát. Disznait a cserjésbe terelte s rábízta egérszínő kutyájára.
Amikor Bese úr fölébredt s körülnézett a háztájon, már az udvar egész
népe ott volt. Csak a falu távolabbi részébıl szállingóztak egyre újabb
csoportok. Akinek dolga volt, átadta a venyigét, a kapát, a baltát másnak.
Ez ment, az jött. Maga Kirill atya is derekasan dolgozott. Ütött-kopott,
szakadt, piszkos, gíz-gazzal bevert, napszítta fekete csuhájában leszállt a
verem egyre táguló mélyébe, nyomta az ásót, hajigálta a földet, vagdalta a
gyökereket. Szakállá-ból idınként kirázta a port, a falevelet, csuhája ujját
fölgyőrte, kalapját letette. Csurgott róla a verejték. Minden újonjöttet
boldog diadallal fogadott, fiának, lányának, öccsének, bátyjának, húgának,
nénjének nevezett, hálálkodva emlegette igaz kresztyén szívüket, csodálta
munkájukat, lelkesedett, nevetett, hol kiugrott a verembıl, hol
beleszökkent, még a szájtátó kis gyermekeket is munkára serkentette.
 Így épült a ház, olyan gyorsan, mintha tündérek építenék. Takaros,
csinos ház lett belıle. Meglakhatott volna benne akár Bese úr, sıt még a
fejedelem is.
Ormára keresztet biggyesztettek.
Tetejét ágakkal, falevelekkel vastagon s melegen betakarták,
letapicskolták, földdel befedték.
Lépcsıket vágtak a bejáratnál, kényelmesen le lehetett szállani rajta a
házba. A lépcsıvel szemközt nyílást hagytak az oromfalon, hogy akkor is
szőrıdjék be világosság, akkor is járjon a levegı, ha az ajtó a hideg miatt
csukva van.
Köröskörül padkát vágtak fekvıhelynek. Középen nagy, lapos követ
helyeztek el a tőz számára.
Végezetül még kallantyút is mesterkedtek az ajtóra, hogy be lehessen
zárni, ha az atya eltávozik hazulról, nehogy valami vadállat beosonjon s
fölfalja élelmét, széthurcolja szent könyvét, megrágja köpönyegét.
Amikor minden elkészült, már délutánba hajlott a Nap. Csodálatos idı
kedvezett a kalákának : meleg volt, a csúcsos szálai hegyeken kéklett az
erdı, vidám szökcsék szökdöstek, sziszegtek a buja főben, ezüstösen
rezgett az ırálló vén nyárfák lombja. Az égen vadludak kiáltoztak. Délben
a pap letérdelt, imádkozott, nagj keresztet vetett egy darab kenyérre, meg
néhány almára, s jóízően evett, a munkálkodók meg ugyancsak elıvették
kenyerüket, köleslepényüket, szalonnájukat, hagymájukat, körbeültek
tisztes távolságban az atyától. Mások, akik közel laktak hazamentek enni s
elégedetten tértek újra vissza
Míg pihentek, Kirill atya szép szóval tartotta ıket. Egy nagy kıre ült,
megsímogatta fényes fekete szakáilát, sötét, nagy szemét körülhordozta a
kíváncsi arcokon. Vidám volt s vidám az egész csapat. Különösen akkor
derült föl, amikor kitudódott, hogy az emberek között is vannak »tótok« s
értik az ı anyanyelvét. Ezekkel szapora szláv nyelven beszélt, látszott,
mennyire megkönnyebbült, amikor egy kissé fölhagyhatott a magyeri
nyelvvel folytatott kemény birkózással« A magyarok azonban zúgolódtak :
– Mü nyelvünkön szólj, apa!
– Ne ugass, magyarán szólj, hallod-e!
Jobbnak látta hát, ha abbahagyja. Türelmetlenek voltak, kérdésekkel
ostromolták, nem akarták elszalasztani egyetlen szavát sem
Egy kövér, zsírosképő, pirospozsgás asszony, Emelı, például azt
kérdezte, vájjon a boldogságos Mária csakugyan kék bársonyruhát visel-e.
– Ó, te tukma! Hallgass, te lüké némber! – kiáltoztak rá mindenfelıl
nevetve
 A kövér asszony szégyenkezve elnémult, bár nagyon fúrta az oldalát,
milyen lehet Mária ruházata.
Egy másik asszony, a szelíd, sápadt Szomorú, köhé-cselve, izgatottan
firtatta, hogyan születhetik meg Jézus minden esztendıben újra meg újra s
hogyan feszíthetik keresztre minden Nagypénteken. Kirill atya mosolygó
türelemmel magyarázta, hogy ezek csak ünnepek, csak a régi csudálatos
események emlékére vannak, Jézus úr odafönt ül az égben az Égi Atya
jobbja felıl.
– Hát akkor miért dobolunk, kerepölünk, durgatunk ostorval Krácsun
éjjelén? – rikoltotta egy fiatal legény.
– Hogy elkergessük a gonoszokat, te buta, – oktatta egy bölcs
öregember. – Még ezt sem tudod?
Közben a pap néha fondorlatos kérdéseket ejtett ei mellékesen. Okos
ember volt, tisztában akart lenni a hellyel, ahová került. De hívei csak
kelletlenül felelgettek. Bese úrról senkisem mondhatott semmi rosszat
– Jó úr, igazi apánk. Ritkán veret, csak ha igön-igön haragos.
– Ő maga akkor sem szokott üti a
– Verés nélkül nem lehet, igaz-e?
– Igaz. Ő az úr, mink meg csak szlúgák vagyunk
– Pagán-e uratok? – kérdezte a pap szelíd mosollyal.
– Pagán, pagán, de az csak nem bőn? Attúl még lehet jó embör, igaz-e
– Kresztyén ő, ha nincs es rajta víz. Régön ez nem vala, hogy pagán,
nem pagán.
– Hát a többi urak? Ük csak igazán pagánok.
– Megvannak gyermekek? – vizsgálódott Kirill atya.
– Vágynak, vágynak, hát. Vejei, lányai vágynak. Unokái es. Ki erre, ki
arra.
– Ez az egész vidék az üvé. Bülcső úr közelije, Lád nembéli úr ő
– Nem elkerget innét? – aggodalmaskodott Kirili.
– Miért hajtana el, apa? Ha nem bántod, ő sem bánt. Este boldogan
hajtotta fejét álomra a gyönyörőséges házban. Güzü nagy áhítattal tüzet
hozott egy szilkében, most már csak ügyelnie kellett, hogy ki ne aludjék. A
tőzzel együtt kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt, meg egy kis kosár
vöröshagymát is rejtett a kötıje alatt. Volt hát Kirill atyának mindene,
akárcsak Illés prófétának : háza, a házban tüze, padkája, ahol alhatik,
eledele. Még kereszt is függött a házban s alatta fából faragott, piros, meg
kék festékkel gyönyörően színezett Mária-szobrocska állott. Virágot tett a
szobor lábához. Most már nincs szüksége semmire, csak békességre. Igen,
még árnyékszéket is csinált neki Szereda : gödröt ásott egy sőrő bokor
mögött, támasztékot eszká-bált reá.
**
Kora reggel naponként hosszú sétákat tett a környéken Breviáriumot
olvasgatva gázolt a sőrő főben, szemlélıdött, gyönyörködött a szelíd táj
szépségében. Csöndes, vidám ember volt. Kevéssel beérte. Elkészült a
vértanúságra, de nem sóvárgott utána. Isten gyenge, igénytelen szolgájának
tartotta magát, nem törekedett elsı helyre a Mennyben, megelégedett volna
valamely félreesı sarokkal, ahová Isten dicsıségének egy kis sugara esik,
az angyalok énekének egy-két magasztos hangja hallatszik
Vonulásait tervszerően végezte. A patak mentén lépkedett, meg-
megállt, elnézte a legelın fehérlı csordát, szóba ereszkedett a mogorva
csordással. Megállt a disznócsürhe mellett s kikérdezte Kanocs bátyát az
idıjárásról, a disznók természetérıl, számáról, a malacozásról. Megintette
a libafalkát ırzı gyermekeket pogány játékaikért. Elballagott a falu
szétszórt házai közé, megnézte, hol beteg valaki, hol várandós az asszony,
számbavette, mely házak elıtt fehérlik lókoponya, melyikben guggol
kisisten. Fölment a Gutács ormára és széttekintett a csúcsos hegyekkel
teleszórt meszi tájon, vigyázta a Balaton halászait. Megtudakolta Bese úr
erdıırétıl, merre járnak szarvasok, hol isznak, van-e sok vaddisznó s mire
vadászik legszívesebben Bese úr. Ismeretségeket kötött, tudakozódott.
Gyakran fölgyőrte csuhája ujját s maga is segített a munkálkodóknak,
Eleinte megütközést keltett : hogyan végezhet szolgai munkát egy pap! Az
emberek restelkedve hárították el, még meg is szidták :
– Csak nem hordasz fát, atya? Ilyen szégyönt nem hagyhatunk
magunkon.
Kirill atya nevetett.
– Sémi munkát nem szígyen, – kiáltotta. – Urunk Jézus atyád volta ács,
fia is letté ács. Mi benne szígyen?
– Az pap dogozik – mondták, suttogták, sóhaj-tozták, dörmögték
mindenfelé.
Sokan csodálkoztak, sokan megvetették, sokan gyanakodtak.
Legnagyobb csodálója Mikule volt. Amikor csak lehetett, ellátogatott a
pap házába, ujját illıen homlokához emelte, majd letelepedett egy kıre s
elnézte Kirill atyát, amint háza küszöbén ülve, a nagy főzfa árnyékában
szorgalmasan varrogatta szakadt csuháját, vagy szurkozott zsineggel a
saruját. Kalapácsa, ára, tője, zsinege, mindene volt Kirill atyának. A hollók
mindennel ellátták. Elég volt kimondania : tő kellene, elszakadt a sarum – s
már hoztak neki. Kalapács kellene, ár kellene, zsineg kellene – s mindent
megkapott. Vissza pedig nem fogadtak tıle semmit.
– Használd, atya, egészségvei – mondták. – isten nevében adjuk.
Pedig de nagy szeme volt tőnek, kalapácsnak, árnak.
Mikule hosszasan bámulta, amint gyönyörőséggel dolgozgatott. Kirill
atya néha fürkészı pillantást vetett a legénykére, de nem bolygatta, mire
gondol. így ültek szótlanul, legfeljebb dúdolgatott a pap. Mikule n«aa
értttte, mit énekel, de ámulva hallgatta.
– Igaz, hogy föltámasztád a holtat? – kérdezte végül szinte nyögve a
hallatlan csudától.
– Nem, áztat nem igaz, – rázta a fejét Kirill atya.
– Mondják, megkened homlokát, ajakát, kezét-lábát a holtnak s
nyomban eszméié, szóla, mozdula s jára.
– Nem, áztat nem igaz. Megkenyém haldoklót kriz-mával s gyógyula
meg. De halott nem vala.
– Akkor Jézus úr sem támasztá föl ama leányzót, meg ama ifjút, meg
ama Lázárt, vagy hogy hittak.?
– No, az vala igazat! – kiáltott föl Kirill s nagyot csapva az árra kérges
tenyerével, zsineget főzött a lyukba, jól megrángatta s figyelmesen nézte,
fogja-e a bırt eléggé.
– De esıt tudsz támasztani, he?
– No, imádni tudom, tudom imádni Istenhez, adja zesi, de támasztani...
Nem, támasztani áztat nem tudom.
Megint eltelt egy kis idı. Hallgattak.
– Hát tejet elvenni tehéntül tudsz-e, he?
– Megszigyenled-e magadot, fiam, megszigyenled-e? – ripakodott rá
szelíden. – Mondasz esszé minden bolondság. Vágyom Isten szegin
szlúgája, szegin szlúgája vágyom neki s nem vágyom gyivé-mené baksa,
sem nem vín banyát. No.
– Akkor hát mire vagyon hatalmad?
– Hatalmam semmi sem nem vagyon, – nevetgélt s gyönyörködve
vizsgálta a sarut, mert szépen összegyógyult a talpa a szíjjával. – Vagyon
hatalmad csak oldani s ketni, mikint Jézus urunk rendelé. S vagyon
hatalmad szólani s mondani : elsíkbil lesznek utolsók s utolsókból kedig
elsik.
Mikule megint elnémult, összecsípett szemmel bámult a napfényben
fürdı messzeségbe. Derengeni kezdett benne valami. Hát csak nem
árulhatja el titkát a pap? íme, most mondta : hatalma van oldani s kötni...
És elsıkbıl lesznek utolsók, utolsókból elsık...
 – Hutyan kötsz s hutyan ódasz? – kérdezte óvatosan s jól kinyitotta a
fülét.
– No, teredelmest megvallod bínedet s én mondom : ego te absolvo in
nomine Domini... s ódlak fel, hogy ne bintesse tigedet Isten. Ne bintesse. S
ha nem mondom : ego te absolvo s nem ódalak, akkor Isten sem nem ód s
ner vagy ódozva, hanem ketve, ketve vagy, irtesz?
– Hol kötöd s hol... – tapogatózott a frú.
– Hol, hol 1 Hát azmi ketve vagyon felden, vagyon ketve Mennyben s
azmi vagyon ódozva felden, vagyon ódozva Mennyben. Nohát. Itt is
vagyon, ott is vagyon, irt esz? – s szurkos fekete ujjával fölmutatott a kék
égboltra.
Ez már igen, gondolta Mikule s egyszerre igen melege lett. Hiszen ha ı
is megtanulná a titkos szavakat... Motyogni kezdte magában : ego te... ego
te... abso... abso... De ha megfeszült, sem jutott eszébe több. S ez még
bizonyosan nem is az egész, a pap nyilván nem mondta el az egész igézést,
– Megódozhatod, teszöm, Bese urat es?
– No, hát meg, meg, ha bínét bánja.
– Avagy meg es köthetı d?
– No, kethetem, hát, kethetem, azkit akarok, mert binét nem bán.
– Még akár fejödelöm urunkat es?
– Áztat is, hát mirt ne?
– Toksun urat?
– Nem ismerek áztat a Toksun urat, de itet is, hát
– Hő, a mindönödet! – rikkantott Mikule. – Hátszen te hatalmadval
sönki sem veteködhetik azkor!
– Jézus úr hatalmával nem vetekszik senkise nem. Senkise nem, –
ismételte szokása szerint, nagyobb nyomaték kedvéért s olyan áhítatosan,
hogy még a sarut is a térdére tette ebben a pillanatban.
Sok látogatója volt Kirill atyának, de senkisem feszegette a vallás
titkait olyan makacsul, mint ez a pelyhesállú legény. Ezért igen kedvelte
Mikulét. Félszemmel figyelte, hogy töpreng, rágódik, hogy villan a szeme,
amikor valamit megért, hogy csap a térdére s milyen kemény, elszánt
arccal kel föl a kırıl, ha már mennie kell. Jártak hozzá kegyes
vénasszonyok, elhagyottak, megbüntetettek, tanácsát kérték megszorultak,
ajándékkal, étellel-itallal látták el – de ez a Mikule kemény, zárkózott és
harcias volt, ebbıl Jézus katonája válik, ez még a vértanúság koszorúját is
megszerezheti egyszer.
***
 Eleinte attól tartott Kirill atya, hogy Bese úr elkergeti a faluból. Várta is
minden nap. Elképzelte: megjelenik lóháton, ötágú korbáccsal a kezében,
szeme szikrázik, hajfonata körüllengi kegyetlen arcát. Nagyot kiált s lovát
nekiugratja, hogy legázolja. A korbács fütyölve tekereg a levegıben.
Szinte hallotta szívremegtetı rikoltását. Valahányszor lovast , látott a
réten, megdermedt a szíve. Jön, jön a pogány úr, elkergeti, vagy tán meg is
öli.
De múltak a napok, Bese úr nem jött.
Ez nyugtalanította Kirillt. Mit akar a kegyetlen vénember? Mert
lehetetlen, hogy megtőrje. Maga is nehezen vállalta a megbízatást,
szívesebben maradt volna a Szála biztos lápjai között, a düledezı vén
klastromban, megszokott fészkében, szelíd társai között. Csöndesen
dolgozgatva, kertet mővelve, csuhát varrva, tehenet vakarva, reggel-este a
rokkant kis egyházban imádkozva s énekelve Isten dicsıségére. De a
parancsolat elhangzott : menjen bátran a vad pogány ok közé, hirdesse a
Megváltó hitét s kereszteljen az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek
nevében. Szegény muraközi szolgafiú, aki valaha apját-anyját elvesztvén
került a jóságos atyák közé Szalavár berkeinek kellıs közepébe, azt hitte,
halála pillanatáig bizton éldegélhet a rozzant, mohlepte, düledezı falak
között. S bár tudta, azért veszítette el szüleit, azért felejtette el már'a
nevüket is, hogy egyedül Jézusé legyen, a nehéz küldetéstıl szabadkozott,
mint Jeremiás az Őr hívásától.
Ha tehát meg kell lennie, hogy pogány kezétıl vesszen el, történjék
meg rögtön. Mert jobb a bizonyos baj, mint a bizonytalan békesség,
Minden nap Isten kegyelmébe ajánlotta magát. De Isten szabadjára
hagyta, nem bocsájtotta reá a pogányt.
Csodálkozva hallotta Bese úr szolgáitól, szabadosaitól, hogy az úr
igazságos. Valamikor kemény harcos volt, jó katonája Bülcső úrnak,
akárcsak apja, vagy a fiai. De más a háború, – mondta Csépán – s más az
itthoni békés élet. Ujjat húzni nem tanácsos vele, de hiszen nem asszony.
De azért Kirili atya élt a gyanúperrel. Ezek a pogány ok olyanok, mint a
macska. Hosszan ülnek, felajzott idegekkel, türelmesen, majdnem
közönyösen, hogy a legalkalmasabb pillanatban csapjanak áldozatukra.
Bese úr is csak vár. Hagyja áldozatát, hadd éljen, vígadjon, ájtatoskodjék
kedvére. Hadd söpörje, csinosítsa kunyhóját, hadd kódorogjon, amerre
teszik. Hadd higyje, hogy szabad. Hiszen úgyis a hatalmában van. Ha
egyszer megunja, végetvet életének. Talán nem is ı maga, hanem például
Csépán. Egy reggel kedvetlenül ébred s így szól : van itt valami pap, mit is
cselekszik? Jézus urat hirdeti. Eredj csak, te Csépán, fogd a csákányt, vágd
agyon.
De Csépán megteszi-e vájjon, amit ura parancsol? Vájjon nem szegül-e
ellene? Hiszen kresztyén. S vannak mások is, bizonyosan megvédenék,
elrejtenék.
De múltak a napok s a veszély nem jelentkezett.

A szabados parasztok között Hosszú tartott rendet. Nagytekintélyő,

lassúmozgású nyurga, fekete pogány volt, elég takaros veremházban lakott
a falu Keszi felıl lévı részén. Feleségével, két fiával s két növendék
lányával két eke földet mővelt szabadosként. Magyeri volt, mint a
szabadosok valamennyien s igen lenézte a »tót« szolganépet. Lovat tartott
– hármat is – meg ökröket, szép nagyszarvú fehér ökrei voltak. İsszel
birkát legeltetett a tarlón, volt disznaja is, tyúkja, lúdja annyi, hogy tán a
számát sem tudta. Rátarti felesége begyesen járt-kelt a ház körül, néha a
szomszédokhoz is leereszkedett s ilyenkor mindig éreztette, milyen
jómódú szabadosok ık.
– Jaj, azt se tom, hol áll a fejem, – panaszkodott gyakorta. – Annyi
kendörünk vagyon ezidén, hogy meg sem tudjuk tilaóni. Nem segétenél, te
Emelı?
A hatalmas termető kövér Emelı – akit nagy, nehéz emlıje miatt
neveztek így – hazug sajnálkozással csóválta a fejét.
– Csak baj ám az is, ha sok vagyon valamibül, ked-vesöm... De ha
ráérök, átmék.
Kevély asszony, – Hosszú felesége – amiatt is sokszor panaszkodott,
nyögött, hogy az ura falunagy.
– Mindég győn-men, – sóhajtozta – tanakodik, ítél. Ő felel mindönért,
tudod Néha éjjele sincsen. Ha tudtam vóna, ő lesz a folnagy, kiríttam vóna
a szömómet. Mert én csak nappal vagyok feleség, éjjel özvegy vagyok.
Emelı ura ugyancsak szabados földmíves volt, ámde alig volt egy eke
földje, az is rossz, köves, égeményes. Lovat csak egyet tarthatott, ökre
kettı volt, nyeszlett, sovány marhák, süveget lehetett akasztani a
csípıjükre már tavasz felé. No, de gyermeke annyi volt Emelınek, mint
Kevélynek aprómarhája. Néha már a nevüket is összekeverte. Tizenhét
gyermek. A legidısebb már bajúszos legény, a legkisebb még csecsszopó.
Ebben a nagy seregben ikerpár is akadt, olyan egyforma, hogy Emelı
gyakran verte meg az egyiket a másik helyett.
– De ézöe! – ordított fölháborodva Nemvaló, miközben anyja ádázul
püfölte – nem én üttem agyon a csíkét, hanem Nevetlen!
 – Fene kölyke! – dühöngött az asszony, – hát most melyikıtök a bínös?
A két ikerfiú rendesen egymásra kente a bőnt, de mégsem érte el, hogy
a veréstıl szabaduljon. Mert Emelı mind a kettejüket megfenekelte, így
biztos, hogy a bőnös is megkapta a magáét.
Ha Kevély azért kevélykedett, mert ura folnagy, hát Emelı meg arra
volt büszke, hogy eddig tizenhét gyermekkel ajándékozta meg urát,
Patádit, mind a tizenhét ép, egészséges és ha Isten engedi, még
egynéhányat szül neki. Hatalmas teste bírja a munkát, dús emlıje ontja a
tejet, Patádi meg jó erıben dolgozik. Keserőségnek, elégedetlenségnek,
viszálykodásnak nyoma sincs Patádiék házatáján. Ünnepen tisztát öltenek,
áldoznak a ház sarkában álló kisistennek, elmennek a játszóhelyre s
gyönyörködnek a fiatalok táncában, fogócskájában. Nagy sereg gyülekezik
össze a sima, virágos réten s a falut még késı este is fölveri a csapatokban
vonuló legények-lányok dala.
Pogány játék, pogány dal, Kirill atya komoran ül kunyhójában, szent
könyvébe merül, hogy ne hallja az ördögi lármát. Néhány öregember,
öregasszony keresi föl, szidalmazza a fiatalságot, áhítatos énekeket
zengedez mély-döngéső, meg vékony hangon, de a kacagó, sikongató,
daloló ifjúság harsogó lármája betör a házba. Sıt néha nemcsak a lárma tör
be, hanem maga a csintalan nép is. Beront, betölti a kis házat, kacagja a
különös varázsjelet, a keresztet, forgatja a Boldogságos szobrocskáját,
vihogja a pap csuháját, bosszantja ıt és csalogatja, menjen táncolni velük,
hiszen asszony nélkül él. Ezért is van mit hallgatnia Kirill atyának. Ilyen
vén férfiú, – csúfolódnak a lányok – s magában tengeti életét. Tán bizony
nem is férfiú...
Egy-egy vidám, napsugaras ünnep pokol az atya számára. A tánc( játék,
dal megismétlıdik minden kedden s ezenkívül sőrőn máskor is.
Amikor sürgeti, hogy tartsák a keresztyén ünnepeket, meg a hetedik
napot, húzódoznak, kelletlenkednek.
– Nem lehet azt, atya. Mikor munkáljunk akkor?
– Az egész falú keddön üdnapol emböremléközet óta.
– Mért tigedet neveznek Pintek? Mért Szereda? He? – emlékezteti ıket
a nevükre. – Nem mutatja kresztyin napokat? Neved Szereda, neved
Pintek. S idnapolsz keddet. Nem te szigyeneled magadat? Nem
szigyeneled?
Szégyeneitek magukat. Fejüket bánatosan lehorgasztva ültek a
terebélyes főzfa alatt s körmükkel vonalakat húz-gáltak a porba. Nagyokat
sóhajtottak, mintha a lelkők akarna kiszakadni.
 – Igazságod vagyon, apánk. De hutyan tehetnénk, he? Mindég a
kettedöt ültük. Megverne mőnket Ketted Szépasszonya, ha munkálnánk a
napján.
– Egyszörcsak eléállhatnál atya, hogy ne munkáljunk hétközi napon. S
azkor megkorbácsoltatna urunk.
– Jól es tönnéje.
Másnap Melegdi méltatlankodva mondta Bese úrnak, amikor, szokása
szerint, merengve bámulta a hegyrıl a Balatont :
– Azért mégsem jó, hogy amaz atya kettednapi munkát kévánna tőlünk.
Bese apa egykedvő képpel, de fülét hegyezve fordült Melegdihez.
– Mit kéván, te?
– Hát hogy már... hogy hát kettednapon munkáljunk s hétközi napon
meg üdnapoljunk, uram.
– Hm, – dörmögte Bese úr. – Látom, nem leszön jaó végi az ő
dolgának. Addig papol, míg megneveli szlúgáim szarvát.
Mikule a lovakra vigyázott s éles füllel figyelte a beszélgetést. S még
aznap este izgatottan suhant a réten át Kirill atyához. Az atya éppen
szerény vacsoráját költötte el: kását fızött, azt kanalazta jóízően, utána
néhány almát evett, de elıbb gondosan meghintette kereszt vetéssel, hogy
ördögöt ne egyék benne.
– No, tertinte valamit? – sürgette nyomban a legénykét.
Mikule sarkára ereszkedett, kezét lelógatta térdérıl s a pap arcába
nézett.
– Rossz végezetre jut dolgod, atya, – suttogta. – Azt hirdetıd,
munkáljunk kettednapon s ne munkáljunk hétközi napon. Megnevelöd
urunk szlúgáinak szarvát.
– Ki monda? – riadt meg a pap s rágatlanul maradt szájában az alma,
szeme kitágult a tőz világában, arca egy kissé elsápadt. Sőrő, fényes fekete
szakálla reszketett.
– Urunk monda Melegdinek, röggel.
– Sohse nem mondám, ne munkáljátok hétközi napon! – kiáltotta. –
Csag mondám, munkáljátok ketted napon! Inkább munkáljátok tebbet!
– Fölforgatod a rendöt, atya. Mondják.
– Ezt et rend? Ez pagán ilet rend? Akarom csinálni rendet, ez igaz 1
Nem akarom csinálni rendetlensig, eztet is igaz! Facsarják szavamat ki 1
Facsarják, mikint rongyot 1 Facsarják!
Mikule elgondolkozott.
– Hát Jézus úr nem akar változtatni ez velágon?
 – Igen, akarja, változtatja meg, rendetlenbil csinálja rend! Ez igaz! De
mondja : adjatok kaisárnak, az mi kaisáré s Istennek, az mi Istené.
Ez eléggé megzavarta a tépelıdı legény agyát. Ült még egy keveset,
majd fölkelt s távoztában még megjegyezte :
– Most elmék, csak azért gyüttem, hogy szóljak. Rossz végezetre jut
dolgod, atya, így monda urunk. S ha ő valamit mond, úgy leszen
Elment.
Kirill atyában ismét föltámadt a rettegés. Fülelve hallgatta Mikule
lépéseinek halk suhogását a főben, a galyak recsegését, bocskora
nyikorgását. Aztán fölugrott a pad-ke r \1, kiköpte a keserővé vált almát s
topogott a szők házban. Melege volt, kiment a szabadba. Hátuljára kulcsolt
kézzel járt föl s alá a ropogó gazban.
Ki tudja, talán még az éjjel hozzá lopakodik valaki és kést márt bele,
azután elássa, a varjú sem károg utána. Pedig hát ı jót akar, az igazságos
Jézus Evangéliumát hirdeti, boldoggá, tiszta életővé akarja változtatni
ezeket a nyavalyás, éjszakában botorkáló, piszkos élető pogány okát. S
íme, a pogány úr attól fél, hogy munkátlanságra neveli szolgáit, lázadásra
bírja ıket, fölforgatja az élet rendjét.
Nem tenné-e okosan, ha elmenne hozzá bátran, szelíden s emelt fıvel
megmagyarázná neki, hogy Jézus Evangéliuma nem vesztét, hanem örök
vígasságát jelenti? Ki tudja, mit fecsegnek ezek a félig kresztyén, félig
pogány esendı lelkek? Melyikükben bízhat? Csimaszban talán, aki
gondolkodás nélkül játszana Bese úr kezére Szeretıt meg Játékot?
Szeredá-ban, a néha siket Péntökben, Melegdiben vagy Patádiban? Hosszú
feleségében, Kevélyben, aki még panaszait is dicsek-vésbıl mondja?
Avagy a beteg vénasszonyban, Csipásban, aki görnyedten jár egyik lázról a
másikra, sóhajtozik, szüntelenül hányja a keresztet, itt egy kis húst majszol,
ott egy kis kenyeret kér? Talán Mikule az egyetlen. Ebbıl a legénybıl
kemény, igaz kresztyént farag. Ez vele érez Most is elfutott hozzá, hogy a
bajra figyelmeztesse.
Szőkölve térült-fordult a sötét estében s imádságból iparkodott
megnyugvást meríteni. Végül arra gondolt, hogy, ha veszélyessé válik a
helyzet, idejekorán visszamenekül Szalavárba, a mocsarak közé. De ha
váratlanul éri a halál?
Hát akkor vértanúja lesz Jézus hitének. Akármennyire ragaszkodott is
életéhez, bizonyosan tudta, hogy Isten irgal-mas szívvel fogadja s beveszi a
boldogok sorába.
Reggelig járt, keringett a ház körül, nem tudott aludni.
 Amikor virradt, botjára támaszkodva a görbe Csipás caplatott felé.
Mintha keresgélne valamit a főben, hosszú orrát szinte a földbe verve
bóklászott. Balkezével legyintge-tett piszkos kendıvel bekötött feje körül,
nyilván beszélt magában. Csapzott, mocskos kenderszoknyája lebegett a
szélben.
Amikor föltekintett s látta a ház elıtt álló papot, amint jöttét figyeli,
jajgatni, óbégatni kezdett, megállt, botját a másik kezébe fogta és sőrőn
hányta a keresztet.
– Isten dücsısége! Jeézus dücsısége! Angyelok dücsı-sége! – vonította
éneklı hangon.
– Mi tigedet bántja? – kérdezte Kirill atya meghatódva s elébe ment
egy-két lépést.
A vénasszony leomlott elıtte, térden csúszott hozzá, görcsösen
kapaszkodott csuhája szélébe, vadul csókolgatta a piszkos posztót.
– Ó jaj, atyám, jaj, atyám! – vinnyogta kétségbeesve. -– Jeézus
dücsısége! Angyelok dücsısége! Eredj, fuss, fuss, amerre látsz!
– Mi tiged lelte? Vagy te bolondos?
– Haliám, meg akarnak ölni, atya! Menekülj, fuss, amerre látsz.
Kirill atya megdöbbent. Isten ujját látta a vénasszony rémült
figyelmeztetésében. Az álmatlanság amúgyis érzékennyé tette, most
mindenütt veszedelmet látott. Riadtan tekintett körül. A hajnal ólomszürke
homályában ijesztı volt minden bokor. Az égbolt meghasadó alja is mintha
hideg kajánsággal vigyorgott volna rá. Fölrántotta Csipást a földrıl s
megrázta. Belemeredt ráncos, sovány, ijesztı ábrázatába.
– Ki engem akarja élni? – rikoltotta. – Kicsuda, he? Csipás leomlott
egy kıre, mint egy halom rongy. Szaporán, fakó hangon suttogott, néha-
néha megrázkódva s föl-föl-sikítva.
– Kanocs monda bujtárjának : legjobb lesz, ha megöljük a papot. Mert
csak bajt hoz ránk.
– Az, ki megérzi gyisznók? Az vín Kanocs?
– Az, az, ő monda.
– Nem filek. Élje csag engemet meg, nem filek. Jutja enyim lilék
Mennyek uruszágba, ilje otan Istennek jobján De hát mirt engemet akarja
élni, he? Mirt akarja?
Csipás csak a fejét rázta.
– Hogy hát bajt hozol az egész falura. Hogy erısebb vagy, mint Apsa.
Igaz, hallod-e? Csakugyan erısebb vagy? – nézett föl rá kíváncsian ültébıl.
 – No, hát vagyok erísebb, igen. Jézus urunk vagyon erisebb. Eztet így
vagyon már, – dicsekedett biztos hangon s úgy érezte, mindennél erısebb
az ı hatalma.
– Eredj, fuss hát, ha csakugyan erısebb vagy.
– Mirt akkor fussak?
– Mert erısebb vagy. Hatalmasabb vagy. Ha gyöngébb vónál,
maradhatnál. De te föltámasztád a holtat. Apsa nem tudj a föltámasztani.
– Hallgassál te! – kiáltott Kirill atya szinte fenyegetı hangon Csipásra.
– Nem feltámasztám holtat! Sohse nem! Hazugság!
– Ne tagadd, atya, – vágta oda egyszerre a vénasszony s olyan
gyanakodó arcot vágott, mint aki tudja : nagy róka vagy, te pap, hiába
tekergeted magad, hiába rünnyögsz juhászkutyaként. Rámeredt hidegen,
lassan megnyalta vékony ajkát, gúnyosan mosolygott,
– Ne tagadd, – ismételte mély, férfiasán reszelıs hangon – Tudom, nem
mondod ki a titkot. De amaz embör föltámada. Üsmerik, látják, hallják.
Hát vigyázz, atya. Én krösztyén vagyok, nem veszöm leikömre, hogy
megéljenek.
S aztán egyik napról a másikra beállt az ıszi esı.
KiriU atya ugyanúgy ült háza küszöbén, mint Bese úr a magáén.
Ugyanúgy bámulta a gomolygó ködöt, a hegyek füstölgı ormát, az esı
sőrő. finom selyemfátyolát, amit a szél vetélıje ördögi szaporasággal szıtt
ég és föld között, mint Bese úr. Háza tetejérıl csurgott a víz s a fák vizet
ontottak. Csakhogy Kirill atyának nem volt sirataivaló szılıje, nem voltak
tilolatlan kenderkévéi, nem volt bivalyfogata sem, hogy megszakadjon a
sárban. Mindenét magával hordta. Az ı keserősége a nép keserősége volt:
hallania, látnia kellett, hogy panaszkodnak, átkozódnak, könyörögnek
kresztyének, pogányok egyaránt.
– Bódogakszin elfordejtá rólunk orcáját, – mondogatták a pogányok.
– Imádj Bódogakszinhoz, – kérték a kresztyének – adjon szép üdıt
esmég.
– Verjük meg a kisistent, – tanakodtak a pogányok. – Mért rohaszt
mőnket vízzel!
– Nem ér Jézus urad sömmit, – szitkozódtak a kresztyének. – Mért nem
fordétja reánk az Napot? Kérd, talám reád hallgat, te pap.
– Urdüng hozott ide tegöd, hallod-e, – dörmögték a pogányok. –
Éppenséggel Üj holdkor szakad ránk ez a sok víz. Most oztán el nem áll
többet. Bódogakszin haragszik, mert ide fészkeltél, te gyütt-ment.
Güzü hírelte, hogy az úr beteg, szakgatása vagyon. Elhívatta Apsát,
tudja meg, ki küldte rá a rontást. Javalljon orvosságot. Apsa révületbe esett
s részeg állapotában kimondta, hogy Kirill az oka Bese úr szakgatásainak.
Óvatosan tudakolta :
– Nem valál beteg az este, atya?
– Hálád Zistenek, nem beteg válik, – csodálkozott a pap. – Mirt letté
vóna, he? Mirt?
– Nem éröztél szakgatást derökadba, szarodba, he?
– Nem in irezte semmit se nem.
– Nem valál részög?
– Riszeg fene vala, nem in, – mérgelıdött Kirill s bosszúsan legyintett.
– Nem iszok in bort, avagy komiszt, nem eszek in galócát, mikint urus!
– Nem es izzadál?
– Ilyen hívesbe mirt izzadjak, te üke nimber, mit? Güzü csodálkozva
bámulta.
– Hát ha ilyen erıs vagy, miért nem imádói Bódogakszinhoz, hogy
fújja el a Nap elül a föllegöt, he?
Mikule ifjonti méltósággal taposta sarat, bebújt a kunyhóba, térdéhez
csapkodta vizes süvegét s tőzı szemmel Kirill atya szemébe nézve,
ugyancsak firtatta:
– Minı est véd vala tegnap, atya?
Kirill fakanalat faragott. A kérdésre elámult, megállt kezében a munka.
– Te is hiszed, atyámfiad, hogy válik beteg?
– No, mert Apsa kiınté alakodat. Hogy hát te küldéd az nyevolyát
urunk derekába, térgyébe. Oztán reád küldé az nyevolyát.
– Reám nem nyevolyát kilde senki se nem.
– Nagyhatalmú atya, – kiáltott föl megrendülve Mikule – hát akkor
miért nem imádói Jézus urunkhoz, szóljon anyjának, mő
Bódogakszinunknak, kergesse el föl-legeit az Nap elül?
Kirill atya kétségbeesett nyögéssel hallgatta a szemrehányásokat.
Végre, hiszen ezt megtehette, Güzü, Mikule, Péntık meg Csépán
társaságában letérdelt, keresztet vetett s buzgó imádságot küldött az egek
Urához, adjon szép idıt ismét, hogy szegény szolgái elvégezhessék ıszi
munkájukat. Az imádságot szórul-szóra utánamondták valamennyien, így
aztán megnyugodtak, csak Péntök dünnyıgte, körültekintve a ködös, borús
látóhatáron i
– Ha most az új Bódogakszin erısebb vóna, mint a régi, már láttatja
vóna.
De nem volt láttatja.
Kevély panaszai kiáradtak, mint az egek csatornái.
 – Mi leszen belılünk, atya? Két eke födje vagyon uramnak! Hová
legyünk? Hát még a szılı! Hát még az méhek! Oztán hun tiloljak, atya?
– Mit te kirkedel nagy gazdagságval, mi? – feddette a pap. – Gyisz te
panaszolkodnod s kirkedel, miné gazdag te vagy! N€m szigyeneled magad,
mit?
– Ó, atya! – nyögte Kevély nagy alázattal. – Tudod, adok én Jézus
úrnak, Bódogakszin anyánknak jércét, bárányt, gyimölcsot, mindınt, csak
adjon egy kis jó üdıt.
S kosarából almát, körtét, virágot, meg két összekötött lábú
kendermagos jércét emelt ki.
– Hozom az báránt es, atya. Hozom, ne félj. Csak imádj. Mihelyest
kisüt az Nap, hozom az báránt es.
Mélyen meghajolt a kis Mária-szobor elıtt s széles keresztet vetett.
Este buzgón imádkozott a pap, megáldotta az almát, a kenyeret s
elıvette kését. A tőz barátságos világánál jóízően eszegetett a padkán.
Majd rozsét vetett a parázsra, vízért ment, a két tyúkocskának árpát vetett a
fıidre s maga is levackolt éjszakára. Kint egyhangú suhogással esett az
esı. Szélrohamok rázták a bekötözött ajtót s visszaverték a kesernyés
füstöt a likon. Kirill atya úgy érezte, titkos szem figyeli a sarokból. Mellén
összefont kézzel feküdt s figyelt. Nem is a sarokból, távolabbról, a házon
kívül nézte az a szem. Nem is a ház környékén, sokkal messzebb.
Mezıkön, réteken, erdıkön s hegyeken túl ült valaki a földön s ıt figyelte.
Áthatolt a távolságon, át az esın, a sötétségen, a veremház falán, a tetın.
Egyre kényelmetlenebbül érezte magát Kirill atya. Falnak fordult, sóhajtva
rebegett el egy fohászt, kérte Istent, ırizze meg az éjszaka veszedelmei
között s békés álom után hozzon rá szerencsés virradatot, az egész falunak
pedig napfényt és szelíd meleget.
Amikor fölriadt, már mintha nem is egy szempár, hanem egész
láthatatlan sereg élesen tőzı tekintetét érezte magán. Bıre viszketett,
gyomra émelygett, szeme káprázott. Fektébıl a tőzhöz nyúlt s vetett rá
néhány galyat, hogy világosabb legyen. Nyilván éjfél volt, minden
rossznak órája. Bizonyosan tudta, hogy egész sereg ördög tolong körülötte.
Riadtan, tágult szemmel tekintett körül a kis házban. De nem látott semmi
szokatlant. Ott függött a kereszt, ott állt Mária, ott lógott a tarisznyája, ott
hevertek az ıszi virágok és a szépen megfaragott kanalak sárgán, mint a
vaj, ott állt a gyümölcsöskosárka a túlsó padkán, ott a csöbör s mellette az
ivócsanak, ott hevertek sáros bocskorai... Es ott aludt a két jérce is a
sarokba húzódva, szárnya alá dugott fejjel. S amikor Kirill atya a tőzzel
szöszmötölt, szelíden csirregtek. Ahá, – világosodott meg Kirill atya
elméje – ezekben bújtak meg az ördögök.
Fölemelkedett s hangosan imádkozva sőrő kereszteket vetett rájuk.
A jércék megriadtak ugyan – s ez mutatta, hogy ördög bújt beléjük – de
megnyugodtak aztán s tovább aludtak.
A szorongás azonban nem hagyta nyugton Kirill atyát. Alig feküdt egy
kis ideig, a félelem még erısebben megragadta, szorongatta a torkát,
hajszolta a szívét. Ha most felesége lett volna, könnyebben elviselte volna
a gonosz lelkek ólálkodó fenyegetését. Miért is nincs felesége? Régen ideje
lett volna már, hogy keressen egy tisztességes, igaz kresztyén leányt,
összekösse vele sorsát, gyermekeket nemzzen vele, családot neveljen isteni
félelemben. Most, lám, fölébredne az asszony, megkérdezné, mi leli,
biztatná, vigasztalná, együtt imádkoznék vele. Kevesebb győlölet
csapkodná körül, a legények például nem féltenék tıle a falubeli lányokat,
nem szövetkeznének elvesztésére. Az apák is jobban bíznának benne,
látván, hogy maga is apa. Az asszonyok több bizalommal fordulnának
hozzá, mert hiszen a papné közelebb tudna férkızni szívükhöz, mint ı, a
férfiú. Igen bizony, meg kellett volna már nısülnie, semmi kétség.
Gondolatban végigjárta a falut, meglátogatta a kis házakat, sorra
nézegette az eladósorban lévı lányokat. Voltak néhányan, egy-kettı
tetszett is neki, de hogyan vehetné meg valamelyiküket? Hiszen sem
marhája, sem dénárja, sem szırméje nincsen. Semmije sincsen. Ingyen
nem ad leányt senki. S ha adna, sem merne adni, nem tőrnék a falubeli
legények. Valami elhagyott árva kellene neki, akit nem tart számon senki
sem. Akit számára rendelt az Ür, elhagyott árva számára. Aki jóságból,
irgalomból, Jézus hitébıl, szeretetbıl csatlakoznék hozzá. Ilyen leányzó
kellene, bizony.
Szíve összeszorult, arca elsápadt. Minden vér lezúdult a lábába. Most
határozottan tudta, hogy a házat ördögök sőrő serege fogja körül. Szoros
ördögsereg, akár a győrő. Bejönni nem tudnak a kereszt, a Mária-szobor,
meg a tarisznyában lapuló szent könyv miatt. De odakint kaján vigyor-
gással várják, mikor lép ki a házból. Vagy rágyújtják a tetıt.
Ki kellene mennie, keresztet hintenie a világ négy tája felé s előzni az
ördögöket oda, ahonnét jöttek. De miért leskelıdnek reá?
Most azután megvilágosodott az elméje. A réten, a két patakon túl,
szemközt Gulács ormával, Bese úr udvarában áll a régi, díszes sátor. Bese
úr ıseinek sátra. Ott hever ágyán álmatlanul a sátor ura. Es reá gondol.
Győlölettel gondol reá, el akarja veszteni. Apsa táltossal küldette reá a
pogányok valamennyi istenét. (Ezek a kisistenek, természetesen, minci
ördögök.) Ahány szent liget, ahány egykı, ahány temetı van a környéken,
mindbıl gyalázatos ördögnép támadt föl ellene. Ahány kisisten vigyorog a
házakban, mind meg-elevenült az ı romlására. Ahány bálvány elıtt
áldoznak mind ıt fenyegeti.
Sötét, pokoli föld ez, ördög íajzatai lapulnak, vigyorog nak, fenekednek
s pöffeszkednek köröskörül mindenütt Akárhová lép, szentségtelen talajon
tápod a lába. Mini láthatatlan tüzek füstoszlopai, emelkednek körülötte a
kai hozat lelkei, hogy megrémítsék, előzzek
Kínlódva, gyötrıdve meredt a tőzbe.
Az egyik pillanatban érezte roppant erejét s hatalmát a pogány alvilági
lelkek s fejedelmek fölött, a másikban reszketett a gyomra s tétován
simogatta vastag, töredezett kırmő ujjaival a-szakáiiát, mint akit kínpadra
készülnek vonszolni. Gyámoltalan volt, mint egy gyermek.
– Ha Isten velem, ki szállhat velem szembe?
Ezt mondogatta magában s összeszedve minden erejét, fölugrott. Az
ajtóhoz lépett, hallgat ózott. Suttogást, zúgást, vihogást, nyerítést, távoli
ugatást és kukorékolást hallott. Kétségtelen: az ördögi nép. Az huhog,
vinnyog, röhög, kukorékol és ugat. Az tombol fertelmes vigassággal a ház
körül, az szökdös a fákon, ugrálja át a bokrokat.
Kirill atya óvatosan kioldotta ajtaját, gyorsan kitárta s nagyot rikoltott i
– In nomine Domíni apage, Satanas! S figyelt.
A sötét éjszakában súlyosan s komoran ieküdt a hegy az égen, suhogva
szitáit az esı, kottyanva hullott a víz a háztetırıl egy tócsába, a fekete fák
ziláltán bókoltak a szélben.
Az ördögök elkarikáztak
Ez után a nehéz éjszaka után buzgóbban végezte reggeli ájtatosságát,
mint máskor. Hálát adott Istennek, mert megszabadította a Gonosztól s
pogány hadától. Csimasz egy csupor bivalytejet hozott neki s míg
megnyugodva itta, elsorolta a falu híreit.
– Az gyisznó Kara, Hosszú íia, öszveadá magát Patádi lányával, a
középsıvel. Minı gyalázat, atya I Kedig kresztyénöknek vallják magikat.
Csipás elapasztá Emelı teheninek tejét. Szegény Emelı. Lovuk meg
nyevolyás leve, át kell hajtani elsı tőzön. Mennyi gond, mennyi gond s
még ez boszurkán es reájuk veté igéit. Urunk meg, Bese urunk,
mindönképpen Játékot akarná. Ki tudhat ellene szólani, atya? Nagy
hatalmú úr, mő jótevınk, Isten orozzon haragjától. Hát most mit tegyek,
atya?
– Álljál gonosznak ellene, lányom.
 – Nehéz krösztyénnek lenni, – sóhajtott keservesen Csimasz s
kezefejével megtırılte száját, megrángatta vizes kendıje csücskét. – Mert
igön-igön nagyhatalmú úr, mü jótevınk, Bese urunk. Isten fölibénk
rendőié, mint urunkat. Nagy szó ám az, bejutni az úr házába, az úr
medvebőrére feküdni. Majdnem feleség ám az ulyan.
– Paráználkodik, ha teszi meg, – kondult rá komoran Kirill atya,
lenyelve egy korty tejet. – Erdeng viszi el, binest. Viszi erdeng.
– Méges... – tőnıdött Csimasz. – Ha nem vóna Balsam akszin oly igön
kemény...
– No, látod, Balsam nem megengedi. Üt agyon Játik s halja meg. Mit te
mi vélsz akkor? Mit? He?
Csimasz tépelıdött. A földön guggolván elmélázva piszkálgatta a tüzet
s félszemmel hol a papra, hol a földre pislogott. Kis vakarcs alakja
ısszekuporodott, mintha a nagy gond földhöz lapította volna. Csatakos
kendervászon szoknyája eltakarta lábát.
– Bese urunktul gyermöke lönne, atya... Félig úi lönne, atya... Majdnem
ulyan úr, akár Bese úr. Isten rendőié fölibénk Bese urunkat, talám nem
verné meg Játékot..
– Hallgassál, te parázna nimber! Hallgassál! Fölháborodva tette le a
csuprot a padkára. Kámzsa-
jjával megtörölte csöpögı bajuszát, szép fekete szakáilát. Ekkor bebújt
a házba Csépán.
– Adjon Isten jóröggelt, – köszönt illendıképpen, íomlokához emelte
ujját, meghajolt a kereszt elıtt. – (Jram hivat.
– Mit? Mit? Kicsuda? Mit te mondái, fiam? – képpedt el Kirill atya,
mint aki rosszul hall.
– Uram hivat. Győjj udvorába.
Kirill atya orcája halálos sápadtra vált Ujai remegve babráltak sőrő
szakállában Félig fölemelkedett ültébıl, majd megint visszazökkent.
– Mirt hivatja engemet? – dadogta végőig amikor valamennyire
visszanyerte hangját s torka szorongása engedett.
– Szólam kéván veled. Ne telj, atya. Nem bánt. Nem öl meg, ne félj –
biztatta Csépán s kilépett a házból
Az atya tehát fölkészült. Kalapot, köpönyeget kerített magára,
fölrántotta bocskorát, mélyen meghajolt a kereszt elıtt vagy háromszor,
Istenhez fohászkodott, kezébe ajánlotta lelkét s ment. Csépán már
türelmetlenül várta. Mind a hárman megindultak a cuppogó, lágy, vizes
réten át, csurom vizes bokrok, csöpögı fák alatt az udvar felé.
Hallgattak.
 Amint az udvar épületei: a csőr, a szolgaház, a félszer, az ólak, meg a
sátrak föltőntek, Csépán megköszörülte torkát s Kirill atya könyökét
megfogva, halkan szólt:
– Ne félj tőle. Légy szöléd s mondd, hogy sömmit sem akarsz
megmáséttani...
– Jó kedviben vagyon? – aggodalmaskodott Csimasz.
– Mint máskor.
Elmentek az épületek elıtt. A szolgaházból asszonyok, gyermekek
bújtak elı s kíváncsian, egy kissé ijedten nézték az atyát. Többen keresztet
vetettek. Péntök lassan dagasztotta a puha földet széles talpával s bütykös
ujjaival. Most nemcsak siket volt, de vak is. Nem látta meg Kirill atyát.
A konokul csapkodó hideg esıben földre verıdött a tetık alól kéken
gomolygó füst.
Egyszercsak Csimasz is eltőnt a pap mellıl. Besurrant a szolgaházba,
mintha ott sem lett volna. Mindez igen lesújtotta Kirill atyát s megint bánni
kezdte, hogy nincs felesége. Egy szeretı kresztyén asszony elkísérné,
bátorítaná a kegyetlen pogány úr küszöbéig. Meg is kérlelné, ne bántsa,
hiszen szegény családapa, nem vétett a légynek sem.
Kutyák rohantak rájuk, fekete kóctömegek éles, vad, rikácsoló
csaholással. Csépán azonban rájuk szólt s elolda-logtak, makacsul
szaglászva Kirill atya lábnyomait s bámulva szır közé bújtatott fekete
szemükkel a lassan cammogó kopott, csuhás alakot.
– Most eredj, Isten nevében, – utasította Csépán Kirill atyát a nagy
sátor ajtaja elıtt s félreállt.
Kirill keresztet vetett, mélyet sóhajtott s dobogó szívvel belépett a
félrehajtott nemezajtó nyílásán.
***
A majdnem sötét sátorban a tőzhely belsı oldalánál keresztbetett lábbal
ült vánkosain Bese úr. Régi borvörös kabát feszült széles mellén, a kifakult
halványzöld hímzés alig ütött már át rajta. A hosszú kabát hasítékából
kilátszott bı, redıs sötétkék szokmánya s ráborult a lábszárára is, csak
pirossal hímezett puha sárga szekernyéje bújt ki alóla. így, ülı helyzetben
hatalmas férfiúnak látszott, magasabbnak, mint ha állt. Széles válla,
domború mellkasa, vastag dereka öles emberre vallott.
Mozdulatlan, egykedvő arccal bámult a tőzbe s éppen csak fıivetette a
szemét, amikor Kirill atya belépett. De rr\ég kíváncsiságát is leplezni tudta
– vagy talán nem is volt kíváncsi? Nem érdeklıdött különösebben az
idegen iránt, aki zavart, rendetlenséget akar támasztani szolgái, szabadosai
között, betegséget küldött rá s tijhold napján hozott esıt a vidékre? Térdén
pihenı kezét kabátgombjaihoz emelte, végigfuttatta rövid, vastag ujjait a
szép sıtétvörös gombokon, megtapogatta zsinórjait s a legfelsıt kinyitotta,
hogy kilátszott vastag barna nyaka s aprón gyöngyérezett vászoninge.
Kerek feje sima volt, csak a meghagyott ısz fonatok csüngtek le
gyöngyösen. S orra alatt a hosszú bajusz vékony szárnyai.
Kegyetlen, félelmetes arc, – gondolta szorongva Kirill atya. De
mindenre elszánta magát, s fölkészült, hogy igazát s ha kell életét is
megvédje.
Amint mlépett, tisztelettel meghajolt, ujját homlokához emelte s
tomapa hangon szólt :
– Mosaburhbul valód Kirill atya keszent tigedet, uram.
Bese úr, mintha álmodoznék, csak bámult a tőzbe. Aztán föl tekintett s
alig észrevehetın biccentett. Biccenté-sét is csak hajfonatai
megrezzenésébıl lehetett észrevenni.
– Hivatal, uram, – folytatta a pap, elfojtva türelmetlenségét. – Csipán
monda, hivatol.
Most rászegezte tőzı szemét s végignézte az atyát tetıtıl-talpig.
Belevágta tekintetét, mint sólyom a csırét a reszketı nyúlba, belevájt Kirill
atya szemébe, végigszántotta arcát, megtépázta csuháját, belecsípett sáros
bocs-korába, majd visszaröppent megint az arcára s a szemébe fúródott.
Aztán visszabújt szemhéja mögé, mintha álmos volna.
– Mit keresıi itt? – szólalt meg érzéketlen, tompa hangon.
– Hivatal, uram, Csipán...
– Azt akarom tudni, mit keresıi szállásomon? – ismételte türelmesen,
de megrándult a bajusza vége.
– Uram, – hebegte Kirill atya készségesen s azt sem tudta nagy
igyekezetében, milyen szavakat válogasson. Nehéz pillanataiban
elfelejtette a magyar szavakat s kínosan érezte, hogy a Szentlélek, aki meg
szokta súgni, mit mondjunk, ıt éppen akkor hagyja cserben, amikor
sugallatára égetı szüksége volna. – Uram, szegin szlúgája vágyom
Nem is keresem semmit se, csag Jézus urunk dicsése'g... Istennek
dicséség...
Bese úr némi szánalommal nézett a papra.
– Hát oztán az lınne Isten dücsısége, hallod, te pap, hogy belülem
szlúga legyön, szlúgáimbul kedég úr?
– Nem, nem, – tiltakozott hevesen az atya s úgy rázta a fejét, hogy szép
fekete szakálla lobogott. – Urak is vágynak, szlúgák is vágynak, mikint
Isten rendelt!
 – Tekénts ki, – folytatta nyugodt hangon Bese úr, de Kirill éppen ettıl a
nyugodt hangtól félt leginkább, – tekénts ki – s kimutatott az ajtón. – Mit
látsz, te pap?
– Semmit se nem látok, – csudálkozott az atya, megfordulva s
kitekintve a félrehúzott ajtónemez nyílásán. – Csag esik zesi s vagyon nagy
sarat.
– Ügy vagyon, – bólintott helyeslıleg az úr. – S ez es Isten dücsıségére
vagyon?
– Minden, mit Isten akarja s teszi, vagyon dicséségére, uram.
– Tahát, ha szakad az esı s kint rohad mindön, vagyon Isten
dücsıségére, – ismételte némi gúnnyal Bese úr. – S hát az es az ő
dücsıségére vagyon, hogy neköm szakgat a derökam, térgyem, kór
tekergeti tagjaimot?
– Áztat is, uram.
– Szóval, azért jüvél, hogy sziúgáimat ellenem lazítsd, esıt hozz
földjeimre, szılıimre, derökamba, térgyembe nyevolyát küldj s mindez
Isten dücsıségére. De mőnk, régiek, azkik még nem tébolyodánk meg s
nem feledénk hét ısünk bülcseségét, másként véljük, te pap. Mőnk még el
tudjuk választani az jót a gonosztul s az gonoszát a jótul. Mőnk még
tudjuk, hogy miként szól az igaz elme s miként az hazug.
Az úr mindezt ugyanolyaii nyugodt hangon mondta, mint a többit.
Lassan, meggondoltan beszélt, kezét meg sem mozdította, csak éppen a
szemét hunyta be néha, hogy aztán végül rátőzze a pap tiszteletteljes
ábrázatára.
Kirill atya félt is, szánakozott is. Ennek a pogánynak csak intenie kell s
már viszik ıt a vesztıhelyre, nyakába kötelet vetnek s fıihúzzák
irgalmatlanul. Vagy még erre sem volna szükség. Fölkelhet ültébıl s
belevághatja kését. Egyet sem nyikkanna, már vége volna. Avagy még föl
sem kellene kelnie. Csak hátranyúlna ahhoz a csákányhoz, ami a háta
mögött függ a sátor rácsos falán s ültébıl belehajíthatná a koponyájába.
Mestere ı az ilyennek.
De szánakozott is a pogányon. íme, milyen balhiedelr mek között
hánykódik, hogy vergıdik a pogányság fekete mocsarában. Nem tudja, mi
jó s mi gonosz. Retteg, hogy szolgái szolgává teszik. Isten szegény
szolgájáról azt hiszi, kórságot küldött reá, esıt hozott varázslattal, még tán
föl is tudja támasztani a halottat.
Mekkora érdemet szerezne magának a másvilágon, ha meg tudná
téríteni ezt a kegyetlen pogányt!
 – Uram, – mondta alázatosan – nem terek in rendnek ellene, az ki
szlúga, legyen csag szlúga s az ki úr, legyen csag úr. Isten akarja, legyenek
szlúgák is meg urak is. Szlúga dolgozza serényen, úr bánja vele jorgalmast.
– Tudom, tudom, ne papolj ett nekım, – szakította félbe Bese úr s
megemelte a kezét. – Úgy vélöd, te pap, hogy nem haliam még hírét
hazugságaidnak? Nagyobb fıdet béjárék, mint te. Valék Nyugaton,
Keletön egyaránt. Láték kőbül rakott egyházat kívül-bévül eleget. Papot es
láték, kücsit-nagyon. Lát ám Bülcső apát Rumban, amint meg-kresztülék s
pirosbéléső köpönyegöt vétenek vállára. Hát ne facsard az szaót, te pap.
Tudom, mit hirdetsz : elsıkbül lesznek utolsók s utolsókbul elsık. S azkit
megtartotok, megtarttatnak, azkit megkötöztök, megkötöztetnek, azkit
megódoztok, megódoztatnak.
Kirill atya helybenhagyólag bólintott, bár mosolygott magában, hogy
ez a pogány mit szedett össze úton-útfélen, anélkül, hogy értené
– Mióta Bülcsü urunkat gyalázatosán megölék az teutonok, – íolytatta –
tespedözünk, pusztulunk. Maholnap elmöhetünk szántani-vetni, szlúgák
leszünk ıseink földjén. Jütt-möntek csavarognak közöttünk, hintik
hazugságaikat, gyükerestül forgatják életünköt. Ki vagy, te pap? – riadt rá
hangosabban s belevájta szemét Kirill atya alázatos tekintetébe, úgy. hogy
nem bírta kiállani s lenézett maga elé, szíve pedig összefacsarodott. –
Honnét jüvél?
– Mosaburhbul, uram, – suttogta a pap. – Gyitte Mosaburhbul,
munkálok Jézus urunk szelejit.
– Szalavárbul jüttél, mocsarak kızepébül, baglyok fészkébül, szétrúgott
kövek hasadékibul, – recsegte érdes hangon Bese úr, de arca mozdulatlan
maradt. – Miként az kélgyó, kúsztá] elé odvadbul. Tudom, megmaradátok
néhányan Szalavár düledékei között, tákolátok magatoknak búvóhelyet s
meghúzódátok az lápban, hová nem ménének utánatok. Kik valának
atyáid?
– Nem iket ismerek, uram. Valik szegin árva, elhagyott, meglelinek
papocskák, nevelinek Isten kegyeimibii, uram. Isten szlúgájának, uram.
– Még atyáid nevét sem tudod. S még szólani sem tudsz böcsületösen.
De jól vagyon, – tette hozzá engedékenyen s Kirill atya megint megrémült.
– Hirdetıd, hogy mindönök egyképpen állanak Isten elıtt, urakbul nem
lesznek urak, szlúgákbul szlúgák az másvelágon. Ódozol meg kötözöl.
Jütt-ment vagy, hát mit mívelhetnél mást? Atyáid nevét sem tudod, hát mit
mondhatnál egyebet, mint, hogy utolsókbul lesznek elsık? Hát hiszen
utolsóbb vagy a legutolsónál es, szlúgább a leggyalogabb rabnál. Hirdesd
csak, nem bánom. Kiki tisztülje Istenét, ahugyan jónak véli. De – s megint
reszelısebb lett a hangja, tekintete pedig élesebb, fenyegetıbb – ha
rabjaimot lazítod, ha szabadosaimhoz egy ujjal es hozzányúlsz, ha esıt,
dögöt, inségöt hozol reám, ha kórságot küldesz tagjaimba, vagy akár, ha
holtakat föltámasztasz, megöllek.
Olyan szavak voltak ezek, hogy Kirill atya elsápadt, majd elvörösödött.
Tiltakozni akart:
– Uram, nem lazítom, nem nyúlom ujjval sem, nem csinálom esi, nem
kildem nyevolyád, semmi se nem csinálom, semmi se nem! Holtat nem
támasztom, sohase nem támasztom, nem igaz!
De csak eddig jutott, mert Bese úr közbevágott:
– Hallgass, most én szólok. Tudom, mit mívelsz. Tudom, kik fordulnak
meg nálad. Egytül-egyig tudom. Azt es tudom, mit mondasz nékik.
Üsmeröm kresztödet, kisistenöd képét, tarisznyába dugott könyvedet, azt
es tudom, mit mondái lovászomnak szlúgákrul s urakrul. Beléd látok,
gyalázatos ravasz. Azok küldenek, azkik megölék Bülcső apát s Léi urat.
De nem bánom, mondom, tisztöld istenödet, hirdesd Jézus uradat, ahogy
akarod. Hitöd hazugság, mért vessek véget neki? De vigyázz : esı ne
essék, kórság ne bántson, barom el ne hulljék, tej el ne apadj ék s
végezetül, valamely szlúga úrnak hinné magát, veled együtt köttetım föl a
legmagosabb fára. Elmöhetsz.
Intett, hogy távozzék.
Kirill atya kihátrált a sátorból, miközben mélyen meghajolt. Amint ki
akart lépni, megbotlott a küszöbben.
– Vissza 1 – ordította Bese úr szivremegteto hangon s arcát elöntötte a
vér, keze ökölbe szorult.
A pap ijedten visszalépett.
– Hogy merészeiéi küszöbömre lépni? – rikoltotta az úr s tekintete
gyilkos volt.
– Uram, uram, – dadogta, nyögte Kirill – hivatal s hivém...
– Amint kiléptél, lábbal taposád küszöbömet. Hej! – üvöltötte s
hevesen tapsolt. – Csépán!
Csépán bámulatos hamar megjelent.
– Szólítál, uram.
– Vidd ezt a jütt-ment szlúgát, – mutatott dühtıl reszketı ujjal a
vénember Kirillre – veress rá ötvenet. Lábbal taposá küszöbömet.
Csépán meghajolt s könyökön fogta Kirill atyát. Miközben kivezette,
vigyázott, nehogy ismét a küszöbre lépjen.
Amint odakint álltak az esıben, Kirill támolyogva dılt Csépán
vallanak. Mintha kínzókamrából szabadult volna, minden íze reszketett,
térde összeverıdött, homloka izzadt, nyakán az ér hevesen lüktetett,
gyomra vonaglott. Sárga volt az arca, mint a halotté.
– Nem irtek. Semmi se nem irtek, – dadogta s meg-nyálazta kiszáradt
ajkát. – Bolondulta urad meg? Nem irtek, mit akarja
– Győjj, – vonszolta kámzsájánál iogva Csépán s igen nagy sajnálattal
tekintett rá. –Mit tevéi, te bódogtalan.
– No, nem tevik sémi, sémi se nem, igazán! – magyarázta elcsukló,
magas hangon, szinte vonítva s kicsordult a könnye. Kicsordult s
gyöngyözve pergett végig sőrő fekete szakállán. Szája vonaglott, bajusza
végét rágcsálta izgalmában. Alig tudott járni, ha Csépán nem támogatja,
elterül a sárban.
– Küszöbre hágtál, – magyarázta haikan Csépán. – Ó, te szöröncsétlen!
Te gyámótalan! Most ötvenet kell vágatnom rád, atya. Mit tegyek?
– Etvenet, etvenet... Jaj, Isten, Jézus, Mária!
– Meg kell tennöm, mert urunk rajtam vereti le, azmit te nem kapál, de
úgy, hogy belehalok. Nincs möntség, nincs möntség, atya. Talám egyet
tehetünk, – töprengett megállva. – Hogy én adom ki neköd a verést. Mert
ha másra bízom, még csontod es törik.
Kirill atya nagy szorongattatásában valósággal boldog volt, hogy maga
Csépán ver reá ötvenet. S nem valamelyik íiatal, kegyetlen pogány. Legyen
meg Isten akarata, de ha szenvednie kell, szenvedjen egyik híve kezétıl.
Majd meg a haját tudta volna tépni keserő dühében. Hogy olyan barom
volt 1 Minden jól végzıdött volna, ha rá nem lép a küszöbre. A vén pogány
nyomban kitört, mint a csıdır, ha darazsat érez a farában. Mért nem
gondolt rá, jaj, mért nem gondolt 1 Hiszen hányszor hallotta, hogy a
küszöb meggyalázását nem tőrik!
Már elmehetett volna békével, még azt is megengedte az úr, hogy
hirdesse Jézus hitét. Igaz, tekergı varázslónak nevezte, szép idıt,
egészséget kívánt tıle, féltette rabszolgáit s a hatalmát, de békével
elbocsájtotta. S ı, tökkelütött hülye, bárgyú, rálépett a küszöbre. Most,
íme, ötvenet kell elviselnie a hátán s még hálát adhat Istennek hogy Csépán
vállalja a megverését.
Azt hitte, kettecskén bemennek valamelyik félszerbe, ott leveti csuháját
és Csépán rá veri az ötvenet csak úgy tessék-lássék. Hiszen fájni fog, de
nem lesz halálos mégsem
Csakhogy nem így történt.
Mert Csépánnak össze kellett kolompolnia az egész udvart, hogy
mindenek lássák, most verik a papot. Okulásul nézze, nehogy elbizakodjék
s hasonló bőnbe essék.
 – Hát, atya, nincs mit tennöm, – sóhajtotta Csépán – mint
összeharangozom a népöt s oztán kiállód a verést. Ne neheztelj rám, atya.
Kérlek, ne neheztel] rám.
Lehajtott fejjel állott elıtte.
– Nem neheztelem, fiacskám, nem, – zokogta KirilJ ellágyuJva.
– Jobb, ha én teszöm, mint más.
– Jobb, jobb, tudok in áztat.
– Bizony, sohasem hiszöm vala, hogy én verlek meg, atyám í De hát
fogadd alázatval Jézus érdömiért. No, hát lássunk hozzá.
Odalépett a lármafához. Leakasztotta a kalapácsot s elıször lassan,
majd egyre gyorsabban verni kezdte a fa-kolompot. Átható, messze
hallatszó zengéssel szállt a szapora kolompszó az esı esendes
suhogásában. Szinte dalt vert Csépán. Táncolni lehetett volna reá.
A kolompolásra gyorsan elıbújtak a csőr, a szolgaház, a félszer, az
asszonyház s a környékbeli házak lakói. Legelıször a nık, gyermekek
rohantak elı, majd férfiak is mutatkoztak Loholva érkezett Hosszú, a
folnagy, kezében hozva szépen faragott bírói pálcáját. Szereda kíváncsian
kiáltotta a csőr kapujából:
– Mi történe, Csépány?
De Csépán oda sem hederített, csontos, széles, kemény ábrázata
megfeszült, homlokát összeráncolta, szétvetett lábbal állott az esıben s
verte a kolompot.
A süket Péntök is elıcsoszogott s szájtátva bámulta az eseményt.
Elıügetett Patádi is, meg Emelı vagy tizenkét gyermekkel. Egyet a
karján tartott.
Lassú léptekkel közeledett Mikule, a pap láttára keresztet vetett. Vagy
öt legény jött nevetgélve s a lányoknak kiabálva. Játék meg Szeretı ütemre
himbálta a derekát, mintha táncba hívná a népet a lármafa.
Mind ott ácsorogtak, lökdösıdtek, kérdezısködtek, vihogtak,
kíváncsiskodtak a fák vagy a félszer csepegıje alá húzódva s várták, mi
fog történni.
Amikor Csépán elkalapált három verset s még egyet-egyet ütve a
kolompra, fölakasztotta a két kalapácsot, egész magasságában s
tekintélyével odalépett Hosszú s megkérdezte i
– Mért hívod összve a népöt tudtom nélkül?
– De nem urunk tudta nélkül, – felelte Csépán. Ö meg a folnagy évek
óta vetélkedtek egymással. Hosszú minden alkalommal kihirdette, hogy a
falu igazi, valóságos parancsoló] a ı, míg Csépán csak amolyan udvari
seprı-toszogató, kutyaszar-eltakarító, bivalyfejıkre, lóvakarókra ügyelı
szolga. Bírói pálcája neki van, Csépán legfeljebb kutyákat igazgat
korbáccsal. Az udvaros viszont röviden bánt a folnaggyal. Az igazi úr Bese
úr, az ı udvara nélkül gazdátlan prosztok volnának a faluban mindnyájan,
beleértve Hosszú folnagyot is. Ha ı, Csépán akarná, földönfutó lenne
Hosszú is családostul. De ı, Csépán, jó ember, nem kívánja vesztét, nem
véteti el két eke földjét, barmait, lovait, házát, nem őzeti el innét, ahol
vígan lakozik. Sıt szolgaságra is vettethetné, ha akarná, ha nem volna
olyan jó szíve.
Most is fölfújta magát Hosszú, megsértıdött, hogy tudta nélkül
harangozzák össze a népet. Felesége is méltatlankodva panaszolta
Emelınek, Güzünek és Csimasznak :
– Szernyőségös I Sem éjjele, sem nappala nincs szegény uramnak,
mióta folnagy leve. Én es csak nappal vagyok feleség, éjjel özvegy vagyok.
Mindın teher rajtunk. Mink felelünk az úr elıtt az egész faluért. S mégsem
szólanak neki, hogyhát mit akarnak...
Égı győlölettel nézett Csépánra. Utálta a gyalázatos udvarost, ezt a
belsı embert, ezt a hazug hízelgıt.
Eközben Kirill atya szemét behunyva állott a lármafa mellett, kezét
összefonta mellén s szaporán mozgó ajakkal suttogva imádkozott. Még
sohasem érte ilyesmi. Sohasem volt még faluban, sohasem vonta magára
valamely pogány úr haragját, sohasem bántották. Konstantin atya
figyelmeztette ugyan, hogy legyen óvatos, ne bıszítsen magára senkit,
kerülje a pogány szokások megsértését, de készüljön a legváratlanabb
bántalmakra. S milyen hamar, milyen váratlanul baibaesett.
Most már csak Isten, meg Csépán segedelmével mennél hamarabb
kerüljön ki belıle.
A hosszú fekete folnagy megjelenésekor attól rettegett, hogy ez a nagy
darab pogány magának követeli a büntetés végrehajtásának tisztét. De
megnyugodott, amikor Csépán röviden leintette Hosszút.
– Urunk parancsolatjára ötvenet vágunk Kirill atyára, Jézus szlúgájára,
– mondta Csépán magyarázatul Hosszúnak. – Ehhöz néköd sömmi közöd.
A parancsolatot én kapám s én töltöm bé. Te csak hirdesd ki az népnek,
hogy tudják mindönök, mi vala bíne.
– Hát mi vala bíne? – kérdezte sértıdött hangon Hosszú s félszemmel
végigpü lant ott a papon, mintha a külsejébıl egy tekintetre megtudhatná a
bőnét.
– Ráhága urunk házának küszöbére.
– Tudhatta vóna, hogy nem szabad. Mindön kis-gyerök tudja, –
jegyezte meg lenézın Hosszú.
 Majd az ácsorgókhoz fordult s harsány, tekintélyes hangon kihirdette :
– Imez papot ötvenig vereti urunk, mert meggyalázá küszöbét.
Lássátok, miképpen bőnhıdik, azki nem tisztöli a küszöböt, miként atyáink
tisztölék.
Zúgás, nevetgélés támadt. Mikule élesen rikoltotta:
– ötvenet egy küszöbért! Gyalázat!
– Szokás, szokás. – vágta rá fenyegetı hangon Hosszú.
– Pagány szokás! – sikította Emelı.
– Majd szájadra lépık, pimasz némber! – ordította Hosszú s megemelte
a folnagyi botot.
– Kösd meg, Csépán s lássuk. Hadd essın át rajta, – biztatta az
udvarost Kanocs bátya, aki éppen a szóváltásra érkezett egérszínő
kutyájával.
Eközben Kirill atya összekulcsolt kézzel, magát megadva várakozott a
lármafa mellett. Kerek kalapjáról, hosszú köpönyegérıl csurgott a víz.
Körültekintett a sokadalmon. íme, többnyire kresztyének, ıseik már akkor
azok voltak, amikor Bese úr apja megszállta ezt a földet. Itt áll Szereda, a
vidám fiatal férfiú, itt áll Emelı hatalmasan, húsosán s bıtejő emlıvel, itt
Güzü, a szaporanyelvő, s Csimasz, akis vakarcs. Amott meg Kevély tekint
rá. Kissé távolabb kíváncsiságtól kipirult arccal, pirosszélő kendıben a két
hamis lány, Játék meg Szeretı, legényektıl körüldongva s ferdén
vigyorogva. Ott hátrább pedig Mikule, az ı legkedvesebb, legokosabb
híve. Mi lesz most? Rárohannak Csépánra, kiveszik keze közül ıt s
megmentik a gyalázattól? Jézusra gondolnak s nem hagyják szegény, árva
szolgáját? Az Evangéliumra gondolnak s föltámadnak az örömhír hirdetıje
mellett?
Nem, nem támadnak föl. Szégyenlik magukat., de cserbenhagyják ıt.
Miként Jézust cserbenhagyták tanítványai a Gecsemáné kertben,
miként Péter megtagadta az ırtőznél nevetgélı katonák elıtt.
De csak nem kötözik meg?
Csépán kötelet vett el egy serény, szolgálatkész legénytıl s
szégyenkezve kérte Kirill atyát:
– Nyújtsd kezedet, atya. Most megkötlek. Ne neheztelj rám
– Nem neheztelek, fiacskám, nem neheztelek, – nyögte Kirill s
odanyujtotta a kezét.
Csépán megkötözte s hozzáhurkolta a cölöphöz, mely a lármafa mellett
állott. Ehhez szokták kötni a megkorbácsolandó bőnöst.
– Mióta verik az embört kabátban? – rikoltotta Kanocs Bátya.
– Hadd, te vénség, – kiáltott rá Mikule. –Jó lesz úgy es.
 – Nem addig az I Le az kabátval!
– Le vele! – kiabáltak a legények. – Bőit akarunk látni!
Csépán bosszúsan eloldozta Kirill atyát. Remélte, hogy nem vetkıztetik
le szegényt, de Kanocs bátyának s a pogá-nyoknak rajta volt a szeme.
– Vetkızz hát, atya.
Kirill sápadtan dobta le köpeny egét, majd lassú, szégyenkezı
mozdulattal kibújt a kámzsájából is. Fehér teste borzongott az esıben.
Félelemtıl, megaláztatástól dideregve vakargatta szırös mellét. Sovány
vállát összehúzta s riadtan tekintett körül. Igen, ebben a nehéz percben
látta, hogy egy igaz keresztyén sincs a gyülekezetben. Ha volna, nem
hagyná ıt szégyenszemre^ meztelenre vetkıztetni s megkorbácsolni.
Most azután ismert megkötözte Csépán s kezébevette övén csüngı
ötágú korbácsát.
– Oztán nehogy kéméld, – figyelmeztette Hosszú. – Üsd csak, hogy
tegöd ne üssenek. Nem hal belé, ne félj, majd én számlálom.
– Ides feleim, – rimánkodott vékony hangon, kiáltva Kirill atya s
körülhordozta könyörgı, megalázott tekintetét az elırenyujtott arcokon –
Jézus úr irdemiirt! Imádjatok!
A korbács lecsapott vizes hátára s piros csíkot vágott rajta. Egı
fájdalom vonaglott végig Kirill testén, megrán-dult, szemét behunyta,
könnye kicsurrant.
– Egy I – kiáltotta Hosszú tekintélyes hangon. A korbács csattogotc.
– Pater noster, qui es in coelo... – kiáltotta Kirill atya s az égre nézett.
Borús volt az ég, köd füstölgött a Gulács ormán, az erdık szinte feketék
voltak, mintha meg-pırkölıdtek volna, az esı állhatatosán, kitartóan esett s
vízzel öntötte el égı hátát, megáztatta könnyektıl lepett zakállát.
– Kettı!
– Santificetur nomen tuum...
– Három!
– Adveniat regnum tuum..
– Négy!
Kirill atya szaporán kiáltozta az imádságot. A korbács csattogott,
Hosszú minden ütés után elkiáltotta, hogy hányadik. A pap Csépánra
tekintett : csontos, kemény barna arca szinte megfagyott, homlokán
kemény redı támadt, száját összeszorította, felsı fogsora beleharapott alsó
ajkába. De a szemében szánalom felhozott s ez jólesett Kirill atyának.
Háta égett, de már nem is fájt, szinte édes volt a korbács. Gerince
ké'esen csiklandozott. A hideg esı jótékonyan simogatta, mintha olajjal
kenték volna.
 Emelı eltakarta arcát s elfordult. Csimasz sikítozott. Egy legény
elégedetten kiáltotta :
– Jól vagyon, látjuk már vérit!
Nyilván nem állottá volna ki az ötvenet, ha más korbácsolja. Valóban,
még csontja is tört volna. Csépán azonban ügyesen verte, vére kicsordult s
ez megnyugtatta Hosszút,
meg a többi pogányt, a kresztyének szívében pedig szánalmat
ébresztett. Azt azonban hiába remélte Kirill, hogy, ha elıbb nem is, de
néhány korbácsütés után föltámad a nép s megvédi ıt. Már a tizedik, már a
húszadik csapás sújtott le, már harmincat kiáltott a folnagy, már megállt
Csépán, hogy pihenjen, már újra kezdte, már negyvenet vágott, már
kıdben úszott hályagos szeme elıtt a világ s összeka-varodtak elıtte az
emberek. Elıször a szeme mondta fel a szolgálatot, de a füle annál
élesebben fogta föl a hangokat. A sötét égen nagy gágogással vadlúdak
szálltak a Balaton felé láthatatlanul.
– Ötven! – harsogta a tolnagy hangja s Kirill atya félig térdrerogyva
fölsóhajtott. Ha nem kötötték volna cölöphöz, már a földön hevert volna.
– Ámen... – nyögte s mellére ejtette fejét.
Arra ocsúdott föl, hogy egy vödör vízzel végigöntött ék. Keményen
zúdult rá a víz, mintha éles jégdarabokat vágtak volna hozzá. De nyomban
jólesı meleg árasztotta el s szinte boldog volt. Es íme, él, szeme tisztán
látja a házakat. És amott Emelı mintha sírna s Játék sem áll már az
elégedett legények között, Mikule pedig gyorsan közeledik hozzá. Kezét
megoldják, Csépán a hóna alá nyúl s megemeli, sıt szól is hozzá :
– Megtörtének, atya. Most pihen]. Eredj szépön, majd vezetünk.
Megtámogatják két felıl, vállára vetik csuháját és köpönyegét, fejébe
nyomják vizes, sáros kalapját. Támolyog, de lép, érzi, milyen puha a föld.
Fölszabadult kezével áhí-tatosan keresztet vet, az égre tekint. Most
vértanúságot szenvedett. Odafent látták. Isten jóságosán szemléli: ez az ı
kedves fia, akiben kedve telik. Örvendeznek az égi seregek, ismét gyızött
az igazság. Ó, most már minden jól van, csak haza, haza a békés kis házba,
a nagy főzfa alá, csak fektessék most az otthonos padkára, hogy szeme
ismét gyönyörködhessen a tőz kedvesen libegı lángjaiban.
Hazatámogatják, köpönyegét a padkára fektetik. Ott ül a homályos
házban, még didereg, szeme révetegen merül a tőzfénybe, de már
könnyőnek érzi magát.
– Igyál, atya, – bíztatja Mikule s egy csupor bort emel a szájához.
Mohón issza a jóíző, olajos balatoni bort.
Korán sötétedik, a szomorú tájon sehol egy fénysugár.
 Kirill hasmánt fekszik a padkán s néha nyög. Hosszú idısebb lánya,
Csillag áll mellette. Leveszi a megmelegedett ruhát Kirill atya hátáról,
belemártja a csöbörbe s óvatosan ráteríti. Mosolyog. Leguggol a tőzhöz,
megigazgatja. Fiatal, kerek arcán, kék szemén, rövid kis orrán pajkosán
játszik a sárga fény. Nagy, hasas, mezítelen lángok nyúlnak a tetı felé,
táncolnak, forognak, pattognak s ölelkeznek, sötétkék fátylukat teregetik,
lengetik, csókolódznak s eltakarják magukat, kiszöknek s kacagnak.
– Fáj? – kérdi szinte vidáman Csillag.
– Nem, nem fájja már, – mosolyog Kirill atya. – Gyógyulja meg.
– Köszönd Csépánnak, atya, hogy kibírád az ötvenet, – vigasztalja
Csillag s egyre mosolyog. Jólesik Kirillnek a mosolygása, nem sérti.
Megnyugtatja. Mintha mondaná: nem olyan nagy dolog, látod, csontod
nem törött, sebeid beforrnak, Istennek tetszı szenvedést állottal ki hitedért,
derék férfiú vagy. Ne szomorkodj, ne vesd meg az embereket, ne erezz
bosszút Bese úr iránt, Hosszút se ítéld el, feledd a vad fiatalok kaján
röhögését, ne neheztelj Kanocs bátyára sem... Ne erezd, hogy csalódtál
atyádfiaidban. Lám, én itt vagyok, vizes ruhával takargatom megkorbacsolt
hátadat, nem vetlek meg, sajnállak.
Kirill atya bódultán elszenderedett.
Amikor íölesződött, a lány még ugyanabban a helyzetben kuporgott a
tőznél. A pap sokáig nézegette félig hunyt szempillája alól. Közepes
termető, kövérkés, gyermekes lány volt Csillag, mélázva bámult a tőzbe,
vaskos, gyermekes keze lecsüngött zömök térdérıl. Mozdulatlanul ült a
sarkán, bı fehér vászonszoknyája betakarta izmos lábszárát, csak mezítelen
lábujja látszott ki a kender vászon alól. Kirill atya meghatottan nézte – s
nézte volna reggelig észrevétlenül, ha a lány meg nem érzi, hogy figyeli ıt.
Nyomban fölemelkedett és szolgálatkészen lépett hozzá.
– Nem alszol?
Kirill csak a fejét rázta.
– Fáj?
– Nem fáj. Semmit se nem fáj. Édes.
– Mi ézös? – kérdezte csodálkozva Csillag.
– Minden édes immár. Ilet édes, halál édes, veris édes, sebek édes. Isten
édes.
Túlvilági fájdalommal mosolygott. Csillag rátapasztotta
nevetı szemét a pap kuszáit fekete szakállára, domború homlokára,
szinte simogatta tekintetével. S mosolygott, mindig mosolygott. De a
mosolya mintha egy sokat szenvedett anya mosolya s nem egy szinte
gyermek leány vidámsága lett volna. Ártatlan szája csücskén mély árok
húzódott s annál mélyebbnek látszott, mennél inkább gyappant a tőz.
Tizenhét tavaszt látott ez a lány? Nem kétszeramryit?
Eddig nem törıdött vele Kirill atya.
Most pedig itt áll, föléhajolva nézi ıt, arca mint egy anyáé, aki beteg
gyermeke álmát vigyázza a bölcsı mellett.
– Teszök rád másik ruhát, – mondta a lány kérı hangon.
Kirill atya nem szólt. Hagyta. Könnyedén borult rá a vizes vászon s
megint érezte a kimondhatatlan édességet: minden édes, édes az élet, a
halál, a sebek is édesek, édes az Isten.
– Kresztyin te vagy, lányom? – kérdezte.
– Nem, nem vagyok, – rázta a fejét mosolyogva Csillag.
– Hogyan te mondod I – csudálkozott Kirill atya s félkönyökére
emelkedett.
– Nem, – rázta a fejét egyre mosolyogva a lány s leült a padka szélére.
– De csak hallottál te már Jézus úrról s Sziz Máriádról?
Bódogakszinról?
– Hallék odahaza, – vonogatta a vállát szégyenlıs mosollyal. – De nem
értık én ahhoz. Meg oztán... De nem, nem merık én errői szólani, –
némult el hirtelen. – Nem aludnál jonkább? Pihenj.
Kirill atya azonban nem volt álmos. Érthetetlen vidámság villódzott
benne. Ügy érezte, valami nagy, igen szép dolgot szalaszt el, ha most
alszik. Kérdések tömege kavar-gott a fejében. Mindent tudni szeretett
volna Csillagról: hogyan gondolkodik, miért jött el hozzá, miért ápolja.. , S
apja-anyja szemelt-e ki már számára valakit. Ott folytatta tehát, ahol
abbahagyta.
– Mondjál csag, leányom, mondjál csag, – bíztatta szelíden. – Mit te
gondolsz Istenrői, Jézus uradrúl, Bódog-akszinrul? Tudod-e, hogy Jézus
urunk Istennek fiad s anyja Bódogakszm?
– Haliam, atya, – felelte halkan, áhitatosan Csillag s zavartan húzogatta
térdére a szoknyáját. – De én úgy gondulom... Ne nevess ki, atya, de úgy
gondulom...
Hogy a kresztyén Isten nem más, mint az égi Atya, vagy^^ Ukkon, azaz
hogy Tengri, mint az urak mondják, a régiek nyelvén. Az ő felesége kedég
Bódogakszin, a Szépségös, azki könyörög Egi Atyánknak, hogy szegény
emböröket ne sújtsa inségvel, bánatval, keserőségvei...
– Mely pogányság I – kiáltott föl Kirill atya s öröm bizsergette szívét,
mert a lány olyan ártatlan dadogással, szégyenkezéssel, vonakodással
mondta el mindezt, hogy csak örvendezni lehetett rajta. Magános életében
sohasem találkozott ilyen ártatlan, kedves lélekkel. Szíve hálával telt meg,
elérzékenyedett. – Pogány te vagy, ides lányom, – folytatta vigyázva, hogy
meg ne bántsa, – de csag egy lípist kell kresztyinsighez, csag egy lipist.
Hallottál te már amaz útonjáró emberről, azki menvin rablók kézibe este s
rablók megvertik s hagyták úton fekve szegin? Hallottál?
– Nem, nem hallék róla, – rázta a fejét Csillag s kényelmesebben ült a
padka szélére, hogy meghallgassa a mesét. – Mondd el, atya.
– S hát elmente szegin ember mellett egy levita s nem segilte szegint. S
elmente egy másik ember, gazdag ember s nem segilte szegint. S arra
mente egy samáriabeli s megsajnálta szegint, kedig vala megvetett ember,
samáriabeli, idegen. S ez ember leszállta szamarábul s tett sebibe neki
olajat s bort s szamarába tette szegint s vitte szállására, adta pénzát s
gondoztatta szegint. S ez az ember vala samáriabeli, tisztátalan s idegen,
tudod. S migis... migis tette jót neki...
Kirill atya szava elakadt. Nyelt egyet, szeme megcsillant, kezével
hadarintott, mintha legyet hajtana arcáról s vonagló ajakkal mosolygott.
– S most te... te, lányom, – szótagolta halkan, – vagy te samáriabeli s in
vágyom szegin ember, azkit rablók kifosztanak s hagyának el útban... S
megverinek... S mind elmente mellette, mind hagyta ott kifosztva, viriben
fagyva szegint. Kik valának atyjafiai, hunyták be szemik s mentek el. Kik
valának szerelmetes bráti, hagyták itet... Otthagyták itet... Őgy-e, lányom,
vágyom in itten idegen, mi? – kérdezte hirtelen s rászegezte lobogó szemét
Csillagra.
A lány meglepıdött a kérdésen, mert egész leikével a történeten
csüngött. Nem tudta, mit feleljen. Vállát vono-gatta, szoknyája ráncát
csípdeste, tépelıdött, mosolygott.
– No, mondjad csag, igaz lelkedre mondjad, – bíztatta Kirill s leste a
választ.
– Hát... hát, igaz, idegın vagy, – felelte^ végre Csillag s elborult az
arca. – Ne haragudj, atya, ne haragudj, igazán, nem akarálak bántani... –
kérlelte szaporán s megint fölragyogott arcán az anyáskodó mosoly, mintha
egy gyermek vérzı ujját akarná szép szóval meggyógyítani. – Bémártom
az vásznat, ráteszöm sebeidre...
Fölugrott, de Kirill atya megfogta a csuklóját s visszaültette maga mellé
a padkára.
– Várjál, – mondta erıs hangon. – Nincsen viged még tertinetnek.
Hagytak engemet ott sárban, virben s nevetinek rajtam... Mert vágyom in
idegen... Ügy-e, vágyom idegen itten, mi?
– A szavad idegön...
 – S gyitte akkor te, kis lányom, noha vagy te pogány. In vágyom itten
idegen, tisztátalan s te vagy pogány, igaz? Kresztvíz nem irte fejedet... S
mondod, Egi Atya nem más, min Isten s Fiad neki Jézus s anyja Jézus
úrnak Bódog-akszin s lakozza Hódban... Igaz? S te gyitte mégis ide s
ápolja engemet s borogatja sebeimet s vigasztalja engemet... Ó, édes
lányom, de nehiz nekem most szívem s debódog vágyom migis... Mert
Isten adta nekem valami... és... és...
Megint elakadt a szava, megint hadarintott a kezével s olyan szomorúan
s boldogan mosolygott, hogy Csillag szeme is elborult.
– Most aludj, – mondta. – Hallgass, atya s aludj.
S ott ült a padkán mozdulatlanul, míg Kirillt el nem nyomta a fáradtság
és az álom.

6.

A faluban sem múlt el nyom nélkül Kirill atya meg-korbácsoltatásának

különös eseménye.
Itt volt maga Csépán. A büntetés végrehajtása után kötelességéhez
híven belépett Bese úr sátorába s jelentette, hogy az ötven korbácsütést ı
maga osztotta ki a papnak, a folnagy jelenlétében. Semmi híjjá sem vala,
Hosszú számlálta hangosan, szokás szerint. Bese úr bólintott.
– Csontja es törék vájjon? – kérdezte aztán.
– Nem tudom, uram. De ketten támogatánk házába Mikuléval s egy
leányzó egész éjjel borogatá sebeit vizes kezkenıvel.
– Jól vagyon. Majd ezután tisztüli küszöbömet.
Így hát eleget tett a parancsolatnak s a törvénynek, de hát igazságos-e,
hogy megverjenek egy papot, Isten szolgáját, mert nem tudta a törvényt?
Azzal vigasztalódott, hogy maga korbácsolta meg Kirill atyát s nem
bízta valamelyik kegyetlen pogányra Igaz, ütni kellett becsületesen, de
minden ütés úgy fájt neki, mintha magának adta volna. így legalább nem
volt olyan elhagyatott a szenvedésben szegény Kirill. ö, hogy mért nem
vigyázott a szokásra, mért sértette meg a küszöböt! Hát olyan nagy dolog
az? Ne lépj a küszöbre, mert meggyalázod a ház kisistenét. Hát ne lépj!
Lépd át a küszöböt! Mért nem tanulta meg az a szamár pap?
Így tépelıdött Csépán, sajnálta a papot s félt, hogy Isten bosszút áll az
egész népen, egész Gulácson, elsısorban rajta, Csépánon, mert ha nem
ütött is csontrepesztı ütéssel, hátha Isten olyan magasról nem látta jól az
ütéseket?
 Ötvenszer vetett keresztet – minden ütésért egyszer – s fohászkodott,
hogy Isten bőnéül ne vegye tettét.
Az újhitőek, – tehát a rabszolgák nagyrésze s néhányan a szabadosok
közül, – akik végignézték Kirill atya vértanúságát, lázadozva,
szégyenkezve, megalázva tértek vissza munkájukhoz. Szidalmazták
Csépánt, mert megkorbácsolta a papot. Nem mondhatta meg senkinek,
milyen vigyázva verte s hogy fájt neki is a verés. HaBese úr megtudja,
milyen hőtlen volt, megkorbácsoltatja, elkergeti, vagy eladja rabszolgának
családostul. így a kresztyének elkerülték, mint a dögöt s ha szólaniok
kellett vele, félrenéztek, hogy ne is lássák az arcát
A pogányok meg, – tehát a szabadosok túlnyomó része s ennélfogva a
magyarok, – zúgolódtak, mert csekélynek tartották a büntetést. İseink
halállal büntették, aki ráhágott a küszöbre s ez a jött-ment tót pap csak
ötven korbácsütést kapott. Még csak el sem kergették. Hát vége már az
igazságnak? Vége a világnak? Megcsúfolhatják az ısi törvényt csavargó
idegenek s vérüket sem veszik?
– Miért vagyok én már folnagy? – kiabált Hosszú, amikor az esetrıl
beszélgettek Patádi házában. – Hát nincs immár törvény? Mahónap
bárakárki tombolhat a küszöbön s nem esik bántódása. Mivé leszünk, he,
ha lábbal tapossuk a törvényt?
– Őgy vagyon, ahugyan Bese urunk mondja, – bólintott Patádi
óvatosan. – Miuta Bülcső urunk meghala, ve^ztön-vész az egész velág.
Most láthatjuk.
– Bolondok vagytok, – ripakodott rájuk Emelı a tőz mellıl, ahol
vacsorát fızött a szolgafán függı kondérban. – Egy hitvány küszöbért
ilyen csudát tönni! Megverni egy papot!
– Hallgass, némber! – torkolta le Hosszú s egész nagyságában
kiegyenesedett, hogy szinte fejével verte a ház tetejét. – Férjfiak dolga az
törvény. Sunnyogsz te es az pap környül, de szádat csak tartsd.
Figyelmeztetés volt ez Patádinak is.
A legények örvendeztek Kirill atya esetén. Azt hitték, elhordja innét az
ördög, nem ólálkodik többé a falubeli lányok körül. Néhányszor el akarták
döngetni, de mindig neszét vette, vagy megvédelmezte az istene. Most hát
rájárt a törvény. Agyon kellett volna verni, de sajnos, ez nem történt meg,
Csépán mintha hájjal kenegette volna. De most már talán mégis elhordja
innét azt a mocskos fekete csuháját,
De még ık is hangoztatták, hogy rút dolgot cselekedett Csépán, nem
lett volna szabad éppen neki megkorbácsolnia a papot. Mindenki tudja,
hogy Csépán kresztyén. Ha már a szolgák hitét vallja, miért emelt kezet
Jézus szolgájára? Mutatni akarta, milyen hőséges udvaros? Nehogy Bese
úr a pappal együtt ıt is elkergesse? Mert erısen hitték, egy nap megunja az
úr Kirill atya sündörgéseit s kikergeti, de vele együtt az újhitőeket is.
Ezt azért remélték, mert irigykedtek Csépánra.
Sokan a kresztyének közül is helyeselték Kirill megbüntetését a küszöb
megsértése miatt. Mert a Krisztus hite nem kívánhatja, hogy ne tiszteljük
többé a törvényt. Akár kresztyén valaki, akár nem, a küszöb szent. Hiszen,
ha nem ragaszkodunk az ısök szokásaihoz, fölbomlik, összedıl minden.
Napokig csak errıl folyt a szó.
Azelıtt nem volt ilyen forrongás, békétlenség. Az öreg Mogd nagyapa,
Emelı apja, a »föltámadott« idınként összegyőjtötte a falu újhitőit a
szolgaházban, letérdepeltette ıket, keresztet vetett s hangosan imádkozott.
Sőrőn emlegette az ártatlanul kiontott vért s a milosztot, töredelmesen
bőnösnek nevezte magát s a hívıket, zokogva verte a mellét, szemét a
fölfüggesztett keresztre emelte s megrendítı szavakkal hangoztatta Jézus
szörnyő szenvedéseit, amiket érettünk, érdemetlen bőnösökért elviselt. Azt
is mondotta minden alkalommal, hogy jobb világ támad ezután a
szegényekre, szolgákra, szenvedıkre és bőnbánókra s mihelyt mindenki
megkeresztelkedik, eljön az Isten országa. Akkor a süketek hallani, a
vakok látni fognak, a sánták és bénák táncolnak, a szomorúak vigadoznak,
az urak megaláztatnak s a megalá-zottak fölmagasztaltatnak.
Mindezt Mogd nagyapa egy igen öreg, igen jóságos és igen bölcs
rabszolgától tanulta, aki azóta már meghalt. Sírjánál évenként imádkozni
szoktak Halottak Havában s mécsest gyújtanak emlékezetére.
Amíg a pap ide nem jött, így gyakorolták hitüket. És nem törıdött
velük senki. A szolgákkal azért nem, mert ki törıdnék szolgákkal, a
szabadosokkal meg azért, mert mindenki úgy tisztelheti Istent, ahogy
akarja.
Senki sem emlékezett rá, hogy valaha békétlenség lett volna emiatt.
Volt család, ahol az apa igazhitő volt, az anya újhitő, a gyermekek ilyenek
is, olyanok is. A szokásokat és törvényeket ki-ki szigorúan megtartotta,
akármilyen hitő volt.
De most veszekedés, harag, győlölködés, bosszúvágy támadt az
emberekben egymás iránt. Ha máson nem, hát azon veszekedtek, hogy
miként kell érteni ezt, vagy azt a kresztyén tanítást, meg kell-e tartani a
szokásokat, vagy most már fölbomlik minden, amiben nıttek? És
csúfolódtak mérgezett nyelvvel. Vájjon szeretnünk kell-e ellenségeinket is?
Hát akkor a teutonokat is szeressük? Bülcső úrnak, Léi úrnak szeretnie
kellett volna azokat, akik gyalázatosán fölakasztották? Akiknek levágták
fülét-orrát s csúfságra visszakergették hazájukba, most hirdetniök kell
megcsú-folóik szeretetét? És adjuk oda ingünket is, magunk pedig legyünk
nyomorultak, dideregjünk, pusztuljunk el az árokparton?
S hogyan lesz az, amikor az elsıkbıl utolsók s az utolsókból elsık
lesznek?
Ettıl a szabadosok is megrémültek. Nem akartak egy sorba kerülni a
rabszolgákkal. Ügy látták jónak a világot, ahogy volt: urakkal, szolgákkal,
szabadosokkal. Mert hiszen, ha teszem : Péntök kerülne az úr helyébe,
ugyan mi haszna volna abból a világnak? Péntök nem érti az írást, ha
kezébe nyomnának egy botot, amelyre fölrótták, hogy e bot vivıjét vágják
ötvenig, hát elvitte s ötvenig vágatta volna magát. Péntök meg sem tudja
fogni a kardot, ha le akarna nyüazni egy repülı madarat, fordítva tenné a
nyilat az idegre. Hát rá lehetne bízni a földet s a népet? Szép kis had lenne,
amit Péntök vezetne a teutonra
73
A vak is látja, milyen oktalanság, amit a pap elsıkrıl, meg utolsókról
mond.
Az igazi háborúság azonban Hosszú házában tört ki.
Aznap, amikor Kirill atyát megkorbácsolták s Hosszú, folnagyi tisztjét
teljesítve, hazavitte a bírói pálcát, Csillag késı estig nem mutatkozott.
– Játszódik, – mondta Kevély. – Lány, most éli velágát.
De Csillag éjjelre sem jött haza.
– Szeretıje vagyon, – legyintett Kevély. – Szép lány, folnagy láaya,
nem csuda. Majd megjün.
Reggelre megjött.
Nem szólt semmit, vizet vett a szájába, megmosdott. Haját kibontotta,
újra befonta. De amikor apja a reggeli kölesáldozatot bemutatta s a kisisten
képe elé elhelyezte az áldozati szilkét, Csillag nem imádkozott olyan
elmélyedve, mint máskor. A sastekintető apa azt is észrevette, hogy Csillag
arcán szelíd, fájdalmas mosoly borong, szeme a távolba néz, ha szólnak
hozzá, összerezzen s nem tudja, mit kérdeztek tıle.
– Hol valál az éjjel? – kérdezte nyersen s vizslatva nézett a szemébe.
Csillag vállat vont s lesütötte a szemét.
– Ne bántsd hát, – védte Kevély s nagy vásznat terített a fejére, hogy
kimenjen az esıbe. – Szeretıjénái vala. Igaz, lányom?
– Az papnál valék, – vallotta meg halkan a lány.
– Mi? Mi? – képedt el Hosszú s egész magasságában megállt elıtte,
szinte a tetıt verte. – Mit mondái?
 – Az papnál valék, no. Nem haliád? – ismételte türelmetlenül s
elfordult, hogy vizet öntsön a kondérba s a tőz fölé akassza.
Hosszú néhány pillanatig hallgatott, nézte a lányt, amint megfordul,
emeli a csöbröt, zúdítja a vizet. Izmos dereka hajlik, telt emlıje megrezzen
a ráncos ing alatt, hajfonata elırecsüng hajoltában.
Leült a padka sarkára, megvakarta kopasz tarkóját, bámulta a lányt.
Változást látott rajta.
– Mért csudálkozol? – kérdezte Csillag s felé fordult, kezében a
kondérral. – Az papnál valék. Borogatám sebeit, vígasztalain, virjaszték
nála.
74
Most megértette Hosszú, miért olyan álmatlan Csillag szeme, miért
olyan sápadt, győrött az arca. Iszonyú rémület támadt benne. Szíve
megdagadt, a torkába nyomult, feje megtelt megbúsúlt vérrel, arca vörösre
váltott.
– Az papnál... azkit megverének... – hebegte. – Hallod, Kevély?
Kevély belépett s megdöbbenve látta ura dühét. Ijedten nézett hol rá,
hol a lányára.
– Az papnál! – üvöltötte Hosszú s fölugrott. – Hallod? Az papnál!
Tekergınél, jütt-mentnál, megkorbá-csultnál! Ott vala, nála vala, ott hála!
– ó, jaj, jaj neköm! – jajgatott Kevély, lerogyott a padkára, letépte
kendıjét, cibálta fejkötıjét, tépte a haját. – ó, jaj, jaj, én bódogtalan anya!
Elhagyott a kisisten! Gyalázat éré fejemet!
Akkora lárma, jajongás kerekedett, hogy Csillag befogta a fülét.
– Isten szlúgája... – kezdte.
– Szlúga! Szlúga! A folnagy leánya szlúgával hála!
– Nem hálék! Csak ápolám! Sebeit gyógyejtám! – kiáltozott Csillag.
Beszélhetett már. Apja belemarkolt Csillag dús szıke hajába,
csuklójára csavarta, fejét a földhöz verte, megvonszolta. Kötelet kerített,
azzal verte a vászoning alatt feszülı hátát, duzzadó mellét, pendelye alól
kimeztelenkedı fehér combját, gömbölyő lábikráját. Elszabadult dühében
mindenáron agyon akarta verni. Dögöljön meg, ha szégyenbe került.
Folyjon vére, ha szüzességét egy jött-ment kódorgónak, egy megkorbácsolt
hitetlen kutyának adta. Nyalja a földet kínjában, ha egy utolsó gazdátlan
szolga sebeit borogatta, szakállas arcát csókolta. Itt pusztuljon apja-anyja
házában már az elsı reggel, meg se érje a második virradatot.
Kevély szedte ki vasmarkából heves küzdelem árán.
Akkor sarokba vágta a kötelet s iszonytató káromkodással a kisistennek
rontott.
 – Hát azért áldozom neköd naponta? – rikoltotta vérpirosán s
megragadta a kis bálványt, mely örök nyugalommal, rejtelmes mosollyal
gunnyasztott a kotúban s tekintett el az áldozati szilke fölött, hasán
összetett kézzel, fején csúcsos süveggel. – No, az istenét ennek a háznak,
az istenét ez lánynak, ez anyának! Hát így viselsz gondot reánk, gyalázatos
istenke? Te gyisznó, kutyafékta isten? Győjj csak, majd megtanejtlak!
76
Földhöz csapta, rátaposott, megrúgdalta, leköpdöste. A kötelet a
nyakára kötötte, kivonszolta a sárba, meghurcolta, belekeverte. Elhúzta a
ház mögé, ahová szükségüket végezni járnak, beletaposta az istenkét a
mocsokba. Végre kifulladt dühében, még egyet rúgott a kisistenen s
otthagyta kötelestül, mocskosán, büdösen, meggyalázva.
– így bánok el veled, – köpte még utoljára lihegve, – ha nem ügyelsz
házamra. Hogy a jóságos Oregisten verje meg az ilyen gyisznó istent is,
valahány vagyon ez velágon 1
Most végre kiadta dühét s úgy-ahogy lecsillapodott. El is rohant
nyomban, hogy lovai után nézzen, feledjen.
– Az esı sem szőnik már, – dörmögte a sötét égre tekintve. –
Mindönnek az a pap az oka!
Hosszú háznépe visongva, szipogva, kahicsolva sírt. Csillag a földön
hevert, karjába temette arcát, úgy zokogott. Anyja melléje térdelt,
simogatta, csókolgatta s közben szidta is. Minek ment a paphoz, minek
keveredett ekkora gyalázatba. A kisebbik lány, Virág, rémülten nézte az
egész tébolygást, bebújt a sarokba a ködmönök, szokmányok közé, ahol
aludni szokott, onnét pislogott ki dúltan, szipogva. A két legényfiú eltőnt a
ház tájékáról. Csillag szíve össze-facsarodott, ha arra gondolt, hogy apja,
meg két öccse megkeresi a papot s vérét ontja. Riadtan fölült, ujjaival
fésülte megtépett haját, piros arcát megtörölgette pendelye szélébe s
görcsös zokogással nyögte:
– Csak meg ne öljék! Istenöm, meg ne öljék! Sömmi rosszat sem
mívele!
– Még jónak es mondod, te szegény? – Kevély visított.
– Nem mívele sömmit, istenömre! – bizonygatta Csillag.
Ettıl megvigasztalódott Kevély. Vizes kendıvel megmosta Csillag
arcát, s a magáét, megigazgatta a lány tépett ruháját, megcsókolgatta vállát,
mellét, ahol csak piros foltot gyanított, megitatta egy szilke tejjel s
bíztatgatni kezdte.
 – Hát, ha nem mívele sömmit, még nem ulyan nagy baj. Meg
megbékélhet apád. Mért nem mondod, he? Tám nem bántott vóna oly igön
keményen. Ó, jaj neköm, te szegény!
– Még az istenkét es megveré, – nyögte Csillag.
– Meg ám, de megcrdömölé. Győjj, mossuk meg, tegyük vissza az
kotúba.
Kimentek, hogy megkeressék. Virág is velük tartott. Nagytermető,
hideg arcú, kékszemő szıke lány volt, – ı is az anyjára ütött – idısebbnek
látszott Csillagnál,
76
pedig egy évvel fiatalabb volt. Szép rózsás, gıgös arca piros volt a
rémülettıl és a sírástól. Könnyeit letörölte s buzgón kereste az istenkét.
ö találta meg hátul a mocsokban. Alig látszott ki az emberi ürülékbıl.
Most az istenkén sajnálkozott a három nı. Csöbörben vizet hoztak,
leöntözték, mert hozzá sem lehetett nyúlni. Majd a kötélnél fogva elı
vonszolták gy alázat a büdös színhelyérıl s belemártogatták egy tócsába.
Amikor úgy-ahogy megtisztult s elıtőnt változatlan hővös mosolya,
keresztbefont keze, tiszta vizet merítettek a vizeshordóból s megfürdették
derekasan
– Ó, istenkém, – rimánkodott Kevély, – ne haragudj reánk. Ökörbır
bocskor rugdalt meg, nem az én uram. Kendörkötél vonszolt meg, nem az
én jó uram. Jorgalmazz, istenkém! Csavargó szlúga sarában úsztál, nem az
mü mocskunkban. Kegyüggyél, istenkém! Feledd el, ístenkém I
– Zsírval kenjük szépségös orcikádat, – gügyögött Csillag, mintha
kisgyermeket vigasztalna s meggyötört, köny-nyes, vörösre vert arcán
megjelent a szelíd anyás mosoly. – Beültetünk jó meleg fészködbe. Őj
kását kapsz, istenke, új szilkében kapod. Imádunk hozzád, istenke, ne félj.
Az istenke hővösen mosolygott s hasán összefonta a kezét, mintha
csodálkoznék a történteken.
– Vajat kell kenni orcájára, – ajánlotta Virág. Csillag karjára vette a
kisistent s bevitte a házba.
Odaállította a kotúba. S amikor ismét ott állt a helyén, megmosva,
Csillagnak eszébe jutott az a másik kisisten a kereszttel jelölt kunyhóban.
Miközben Kirill atya nyugtalan álmát virrasztotta s hallgatta sóhajtásait,
nyöszörgését s az egyhangúan suhogó esı zúgását, elnézegette a tőz
fényében mozdulni látszó s mégis mozdulatlan Boldogasszony-szobrot.
Festékkel kékre, pirosra mázolt alakja olyan csodálatos volt, mintha élne.
Az is összetette a kezét, de nem úgy, mint a kisisten. Az is mosolygott, de
nem ilyen hidegen
 Miközben vajat vett az ujjara, és mintha sebeket kene-getne, könnyő
mozdulattal mázolta a kisisten ábrázatát, nagy-nagy szeretet öntötte el.
Őjból kibuggyant a könnye, de nem a fájdalomtól. íme, most már öt is
megkorbácsolták, földön vonszolták, háta, válla, emlıje és combja tele van
piros csíkokkal s kibuggyant vérrel. İt is ápolni kellene most, reá is vizes
vásznat kellene takargatni, mellette is yirrasztani kellene a tőznél.
MÁSODIK RÉSZ
I.
Amint eltakarodtak a felhık s megint kisütött a szégyenlısen mosolygó
Nap, – mintha megbánta volna, hogy két hétre elbújt, – hozzáláttak az ıszi
hálaadó áldozatok elıkészítéséhez.
Csak a szüret volt még hátra, meg a méhkasok kiürítése, hogy minden
szérőn, csőrben, hordóban, veremben legyen, amit Boldogasszony adott.
Bese apa is megbékélt, amikor látta, hogy a felhık szétfoszlanak,
könnyő keleti szél támad s a sárga, piros, meg rozsdabarna levelek
fölragyognak az ıszi napsütésben. Csak így tartson még néhány hétig,
akkor nem lesz nagy kár a szılıben. Elégedetten gondolt Apsára. íme,
elkergette a rontást, legyızte a pap hatalmát, visszahozta a jó idıt,
meggyógyította öt is. Orvossága, imádsága használt. Most olyan
könnyőnek érzi magát, mintha megfiatalodott volna
Reggeli szemlélıdésén meghagyta Csépánnak, ne bántsák a papot. Már
nyilván észretért s vigyáz magára. Beláthatta, hogy nincs ereje fjlötte.
Maoa válogatta ki a három kost, amit majd föl fognak áldozni, maga
jelölte meg a tavalyi bort, amit az ünnepe isznak
Balsamot izgalom szállta meg. Miközben Bese apa az asszonyházban
ült s késével egy sós dísznócsülköt faragcsált, szapora, hol panaszos, hol
követelı hangon magyarázta, hogy Isten azért adott ismét jó idıt, mert azt
akarja, hogy a faházat még az ısszel fölépítsék. Ha most elszalasztják az
alkalmat, tavaszig nem lehet hozzákezdeni. Bese apa hallgatta, végül ráúnt
78
– Hallgass, hallod-e, hallgass 1 – mordult rá mérgesen, egyik kezében a
lefaragott csontot, másikban a kést fogva és sőrő, ısz szemöldöke alól
hegyes pillantást vetve Balsam duzzogó, kövér arcára. – Ti, némberek
fordejtjátok föl ez velágot. Mert hívságotoknak nincsenek határai.
Az asszony azonban fejébe vette, hogy a télen faházban fog lakni s nem
nyugodott. Ismét elısorolta a faház szépségeit, minden elınyét, a szégyent,
hogy még sátorban laknak, holott Tőrje úrék már régen faházat építettek.
– Nem olyan velágot élünk, – mondta, – miként valaha. Amikor még
hadakozátok, nyargalátok Napkelettü] Napnyugatig, meg barmokat
hajszolátok, miként meg ma es az kozárok néhol, s nem vala megállásotok,
jó vala a sátor. De ugyan mire való ma már? Magad mondod, uram, mióta
meghala Bülcső apa, megváltozék az élet.
– Meg, – bólintott keserően Bese apa. – Meg, hogy rogyjon rá az ég.
Az asszony azonban nem kesergett az élet megváltozásán. Örült neki.
Mert, hála Istennek, hosszú békesség köszöntött rájuk, nem barangolnak a
férfiak úttalan utakon, idegen földön, vérben és tőzben, nem jönnek haza
behasított fejjel, átdöfött mellel, kivert szemmel, hogy ennél is rosszabbról
ne szóljunk. Nem kell itthon ülniük szegény asszonyoknak, álmatlanul és
szorongva s naponként áldozva az Istennek, hogy hozza vissza az
embereket jó egészségben, vagy legalább elviselhetı sebbel. Mit bánják ık
a különös ezüstpénzeket, az ismeretlen mívő serleget, tálakat s ékszereket,
az elhajtott marhát, a különös kelméket, selymeket. Mit törıdnek ık
dicsıséggel s a megölt ellenség számával. Mit gondolnak a férfiak sok
haszontalan tervével, ami mindig csak vérbe, gyászba került. A föld
megadott mindent, a szolgák dolgoznak, a szabadosok szántanak, a gulyák,
nyájak, kon-dák és ménesek szaporodnak, a méhek mézet győjtene]:, van
kender is elegendı, az erdıben nyuszt, menyét, rók, farkas és medve.
Balsam is eleget szomorkodott a háború miatt. BüIch apa nagy ember
volt, híres hadnagy, s mi lett a vége? S m annak a sok ezernek, aki
odaveszett? Csak titkon siratta ke; szép fiát : Barszot, akit vízbe fojtott a
teuton a nagy pusztu láskor, meg Altint, az Aranyost, akit megcsonkítva
eresztettek haza, mint mondják s akit sohasem látott azóta. Titkon siratta
ıket, nyíltan nem volt szabad. Amikor a szörnyő hír megérkezett,
hangosan jajgatott, megtépte haját,
79
lakomát rendezett a halottnak, megfaragtatta bálványát s fölállította egy
dombon, nyírfákat ültetett köréje s minden esztendıben kitette áldozatát,
hogy Barsz a másvilágon szükséget ne szenvedjen. De többé nem volt
szabad sírnia, talán, hogy ne zavarja föl Bese apa fájdalmának elcsitult
hullámait. Altin nevét sem volt szabad kimondani többé, mintha meghalt
volna.
Ezt köszönhette a háborúnak.
Mit jelentett számára az a néhány aranyedény, meg selyemruha, amit
Bese apa Itáliából, meg Konstantinopolis-ból hozott?
Két lánya közül a legidısebb, Fekete, Tőrje úr felesége volt, a középsı,
Piros, Pöttönd úré, a legkisebb, Gyöngy, Szöréndé. Mindenét nekik adta :
drága bársonyait, remek-mívő edényeit, kösöntyőit, bogiárait, karpereceit
és győrőit, csak emlékül tartott meg néhány kincset, amit az ura Keletrıl,
Nyugatról hozott. Megszedett fa volt Balsam, egyedül állott, leveleit is
hullatta már, ısz köszöntött rá.
De nagy nemzetség leánya volt, Szemera nembeli Ügyek úr volt az
apja, ura is nagy nemzetség fia, hát méltóképpen kellett élnie, hogy a
másvilágon is méltó helyre jusson. S mert, Istennek hála, híre sem volt
háborús készülıdésnek hosszú idı óta, békén, elıkelıén akart élni,
gazdagon, faházban, mint Tőrje úrék, mint leánya i Fekete s mint odaát, a
Balaton túlsó partján a híres hadnagy, Szörénd, Taksun fejedelem közelije.
Mennyivel kisebb ember az ı ura, Bese, mint Tőrje úr, vagy Szörénd úr?
Mennyivel hitványabb nemzetség Ládé, mint a fejedelemé?
Nagy, új házat akart hát mindenáron, hogy összegyőjt-hesse benne vıit
s leányait, unokáit s rokonait az ıszi sör ünnepén, hadd lássák, elıkelı
nemzetségbıl vettek feleséget, nem alábbvalók sem Bülcső úrnál, sem
Szórendnél, sem Tak-sunnál.
Mi öröme maradt? Fiai elvesztek, lányai messze tıidre távoztak,
unokáit csak nagy ünnepeken látja, nem rajongják körül, mint méhek az
édes, menedéket adó lépet, ahogy még a szolgákat, szabadosokat is
körülrajongják unokáik. Hát legalább faháza legyen. S hátha, hátha
visszatér egyszer az elveszett fiú? Hátha egy szép napon kiderül, hogy
Barsz nem halt meg teuton földön, csak rabságba esett? Hogy Altin, az
Aranyos, nem csavarog csonkán hazátlanul, hanem leányt vett valahol s
hazaállít feleségével, gyermekeivel, megszaporodva, mint a bujdosó vad?
Akkor azt mondja majd :
80
– Megjüvél, szeretett fiadom, boldog vagyok, meghalhatok immár
békességben! Te kedég telepedj meg itt, látod, új házat építetténk.
Népesedj, örvendözz. Neköm már jó leszen hátralévı napjaimra régi
asszonysátram is.
Tehát a házat föl kell építeni.
– Nem vagy küsebb Türjénál, – bizonygatta szaporán, hogy fölébressze
Bese apa hiúságát. – S neki faháza vagyon. Nem vagy küsebb Szörénd
úrnál s ő es faházban lakozik Pogányvárán. Még fejödelöm urunknál sem
vagy küsebb.
– Nem én, – hagyta jóvá büszkén az ura.
– Hát ilyenképpen...
– Nem leszön ház s vége! – vágta el a vitatkozást Bese apa s övébe
dugta kesét.
Balsam könnye kibuggyant. Öklével a térdét verte. Ha akarata
ellenállásba ütközött, törni-zúzni tudott volna. Arca gyermekesen eltorzult.
 – Jól vagyon, – engedett Bese apa bosszúsan s legyintett. – Legyön hát,
fene vigye. Hadd épüljön az ház, De én bé nem teszöm lábomat.
Megfulladnék benne.
Fölkelt s kiment a sátorból.
Balsam elégedetten mosolygott. Nyomban hívatta Csépánt s lelkére
kötötte, hogy teremtse elı az ácsot. Most éppen az épületek szokásos ıszi
javítását kell végeznie, hát hozzáfoghat az építéshez. Csépán nagy
tisztelettel hallgatta meg a parancsot, elámult, összecsücsörítette a száját.
Ez aztán teszi! Üj ház épül, tiszta fából. Igazi úri ház. Csodájára jár majd a
nép. Híre megy messzi földön. A maga nagyságának érezte rohamos
növekedését, nem amolyan mindennapi dvornyik ı. Majd rajta lesz, hogy
becsületesen, szépen faragják ki a gerendákat, nem feledkezik meg
díszeirıl. Elıkelı ház épül, annyi bizonyos. Nem lesz miért lenézni még
Szörénd úrnak sem, noha Levédi nemzetségbıl való.
A cséplés szaporán folyt. Dalos ütemben pufíogtak a cséphadar ók,
vidám dal hallatszott a szérőrıl, a két lány, Játék, meg Seretö nevetgélve
forgatta az elterített búzát, söpörte a kihullott magot kosarakba. Aranyos
napiény tőzött l sötétkék égbıl, aranylemezekként csillogtak a falevelek,
arannyal volt hintve a fő, aranylegyek dongtak, aranydarazsak zúgtak a
melegen csurgó levegıben, arany borította a hegyeket is. Ezüstszálak
úsztak a könnyő szélben,
81
egy-egy sıtétvörös lepke részegen táncolt a csipkebogyók kibuggyanó
vércseppjei körül. Vörösrézhez hasonlítottak a bokrok.
Szombat, a kesehajú szolga, búzát szeleit egy nagy ponyván. Szombat
szél mentén állt s vékony sugárban öntötte a búzát. A szél vígan hordta a
könnyő polyvát s otthagyta a sárga aranymagot. Tyúkok szemtelenkedtek
Szombat közelébe, búzát lopkodtak s ha rájuk kiáltott, rikoltva röppentek
arrébb. Vitéz, a kócos fekete kutyák hadnagya, keményen ült a ponyva
sarkán s fogvicsorítva herregett a tolvaj tyúkokra.
Vadludak szárnyaltak összekavarodott ékekben az égen Ok odafönt
gágogtak, a szelídek meg idelent kiáltoztak lelkes búcsúszavakat az utazó
rokonoknak.
Feketerigók ugráltak az épület körül, kotyogtak, mintha ökölnyi tyúkok
volnána s mohón szedték a bokrok piros, meg kék bogyóit.
Szarka csörgött a lármafán, kényesen billegette hosszú nehéz farkát,
kíváncsian nézegett körül a háztájon. Nyilván vendéget jelentett.
Péntök, a bivalyos, cammogva lépdelt vasból kovácsolt állatai elıtt,
hosszúnyelő ostorát unottan lengette s hátra-hátra tekintett, vájjon nem
marad-e el a sárban nehezen nyikorgó fogata. Terméskövet szállított az
udvarra, Isten tudja, miért. Haragudott Csépánra, hogy ilyen puha talajon
hordatja a követ, nem tud várni, míg jobban megszikkad a föld. S várhatott
volna nyárig. Fene tudja, minek ez a sok hasztalan kı. Csak arra jó, hogy
ı, Péntök, megszakadjon az emelgetésben.
Balsam pedig maga ügyelt a sörkészítésre. Nagy hombárba öntötték a
kicsirázott új árpát. Komlóval, mézzel fızik majd az ıszi áldozat ünnepére.
Édeskés illata volt a hombárnak, darazsak zúgtak körülötte s mindenáron
meg akarták szúrni Balsamot, meg Güzüt, akik a fészerben forgolódtak. 5
– Hétfıhöz egy hétre kezdjük a szüretöt, – mondta Balsam. – Ha osztán
az is meglesz, megtartjuk a sörüdnapot.
– Szép üdnapunk lesz, – nyájaskodott Güzü. – Meg-jün Tőrje úr s
Pöttönd úr feleségestül, gyermekestül... Mindönök itt lesznek, akszin!
Mennyi gyermök í Sınki sem hiányzik majd.
Balsam nevetett, mintha a lánysága támadt volna fö!i egy pillanatra.
Szíve hálával volt tele Bese apa iránt, meri;
Kodolányi: Istenek. 0
82
megengedte, hogy betöltse vágyát, örült az aranyos ısznek, a
cséphadarók vidám puffogásának, a dalnak, a lányok nevetésének, a
darazsak zúgásának, az árpa édeskés szagának. Fején egy kosár csírázott
árpával úgy állt mosolyogva a félszer nyílásán beömlı napfényben, mintha
aranyfüst borította volna. Szerette az ıszi munkát, az ıszi lármát, a
vadludak ıszi kiáltozását, az ıszi fényt. Ilyenkor mindig apja udvarára
emlékezett. A sört lánykorában anyjával ı fızte. Milyen víg éjszakák
voltak azok a sörünnepi éjszakák! Hogy táncoltak, daloltak, játszottak I
Milyen vidám köszöntıket mondtak s hogy mókáztak a fiatalok! A legjobb
táncos messze földön Bese testvéröccse volt, Bulán, a Bölény. Bozontos
üstökét leszedve táncolt s ık tapssal tüzelték egyre gyorsabb forgásra. Ugy
táncolt, mint a vihar. Balsam az ünnnep után egy hétig sem tudott aludni,
mind-egyre Bulánon járt az esze. S mégsem ı vette feleségül, pedig már
alkudoztak is a kérık Ügyek apával a kálimon. De aztán Bulán meghalt
valahol rumi földön s Bese kérıi egyeztek meg Ügyekkel.
Meleg szeretet, édes szomorúság öntötte el az apai udvar emlékétıl.
S az édes szomorúság hirtelen tompa fájdalommá vált: nem lesz itt
mindenki! Barsz, a Párduc és Altin, az Aranyos nem lesz itt többé. Nem
issza az elsı sört, nem dalol, nein táncol többé....
De az élet itt ragyogott, zengett, dalolt, puffogott, kiáltozott és
zümmögött körülötte s a tompa fájdalom csendes megadássá enyhült.
Hiszen eljönnek a vejei, eljönnek a lányok, az unokák valamennyien. Lesz
evés-ivás, tánc dal és nevetés.
Megérkezett az ács.
Lóháton jött, a kutyák hısi csaholással fogadták Leszállt, lovát egy
fához kötötte s karikázó, lomha járással a félszer felé tartott.
– Hivatal, – mondta, amikor meglátta a kilépı Balsamot, mélyen
meghajolt s ujjait a homlokához emelte.
– Győjj csak, Halmudi, – örvendezett Balsam s elvezette az ácsot arra a
helyre, ahol a házat építtetni akarta.
S elfeledve hirtelen belényilallt fájdalmát, lelkesen, részletesen
magyarázni kezdte, hogyan gondolja. Halmudi némán figyelte, kilépte a
terület hosszát, szélét, dünnyögött, egy pálcikára jeleket rótt. Lassú, szótlan
ember volt, szakadt í ocskort, kék gatyát, bırzekét s birkabır süveget
viselt,
tüszıjérıl egy csomó rováspálcika csüngött rézkarikáról. Bal fülében
aranycsillag volt rontás ellen.
– Ulyan ház legyön, – mondta nyomatékosan Balsam
– hogy szégyönben ne maradjunk sem Tőrje úr, sem Szörénd úr mellett.
Nagy legyön, jó tágas. Oztán ne kéméld tőle az faragást sem.
Halmudi bólintott.
– Ablaka es iegyön, – figyelmeztette Balsam. Halmudi ismét bólintott.
– Kő, meg gerönda leszen, már régön kiválogattatám. Halmudi újból
bólintott.
– S még az ıszi sörüdnapra készen legyön.
– Hát ha csak tindérök nem segélnek, – dünnyögte az ács, – nem íöhet.
Ezt a szót, hogy »nem lıhet«, Balsam nem értette.
– Mert nem annyi ám az, – magyarázta most Halmudi igen
nyomatékosan, – hogy ide hordatom az küet, rá-fektetöm az geröndát,
fölállétom az ágasokat, ráteszöm az koszorúfát, hegyibe rakom a szarufát,
befödöm náddal, ablakát beragasztom hólyagva] s kész. Mert ez sokkal
nagyobb munka ám. Fölfúni nem lıhet.
Körülállták, tisztelettel nézték. Ott volt Güzü, Csépán, késıbb Szereda
is odaállt. Basám elkedvetlenedett, Csépán vitatkozott, Güzü kérlelte,
Szereda pedig tanácsokat adott
– Hát hiszön ıszi munkád még kezdetlen, – mondta Balsam. – Egy
hónapig úgyes az udvarban kell dolgoznod, Halmudi.
– Miért ne lıhetne megraknod egy hódnap alatt, he?
– firtatta Csépán. – Az a néhány ágas, meg koszorúfa, meg szarufa,
meg az a kis nádkötés, mi az?
 – Haha! – mondta az ács.
– Majd hordjuk mőnk az küet, geröndát, nádat, ne félj, – bizonykodott
Szereda. – Csak úgy miveld, hogy amint mőnk hordjuk, te nyomban
munkáld.
– Haha! – mondta ismét elnézın Halmudi s legyintett.
– Néköm fıdre kell raknom mindönt, hogy lássam, miképpen rójjam
összve. Hordhatjátok, ahutyan akarjátok.
– Megleszen, avagy sem? – fejezte be a tanakodást Balsam
– Hogyne lönne, – telelt Haimudi helyett Csépán.
– Szeretném látni, hogy nem lesz meg.
– Jó, jó, – biccentett Halmudi. – Hát csak hordjátok s én gyüvök.
Hozok három embört. Valahutyan csak lesz.
84
Elköszönt, lovára ült s elügetett. A kutyasereg ünnepi zenebonával
kísérte.
Kora reggeltıl késı estig hordta Péntök, meg Szombat a követ.
Harmadnap melléjük rendelték Mikulét is, fiatal, könnyebben rakja a
bányában, mint a két lassú szolga. Egész nap csikorogtak a lomha
bivalyszekerek az udvaron, dobogtak a nehéz kövek, kiabáltak az emberek.
Csépán két szabadost berendelt udvari munkára, ezekkel a gerendát
hordatta be az erdırıl.
Az udvar egyik részén öt óriási diófa terebélyesedett. Ezek mögött
jelölték ki az új ház helyét, hogy a diófák enyhe árnyékot vessenek rá a
legforróbb nyárban is. Föltúrták a földet, lefaragták a dombocskát,
talicskán hordták a földet egy árokba, ahol össze szokott győlni a víz
kacsák és elkódorgott disznók örömére. Ezt az árkot most egyúttal
betöltötték, ne éktelenkedjék büdös pocsolya a szép úri ház környékén.
Csikorogtak a talicskák s a két serény férfiú, körülkörül lesve, vájjon
látják-e ıket, elmélyült beszélgetés közben munkálkodott.
Csak Péntöknek nem fért a fejébe a dolog.
– Nem nyughatnak, – morogta, amikor nehéz kövektıl meghúzott
derekát kiegyengette. Köpött egy hegyeset s fölmászott a megrakott
szekérre. – Sohasem nyughatnak. Mi a keserves nyevolyát mívelnek, mi?
– Házat, te barom, – kiáltotta Szombat.
– Ne ordéts, – háborodott föl Péntök. – Nézd csak. Te taknyos.
–- Ha nem hallasz, Péntök bácsi, – magyarázta Szombat, a »taknyos«.
İ sem volt sokkal fiatalabb Péntöknél.
– Urak, urak, – dünnyögte Péntök. – De fáj a derö-kam. Hát már az a
szép sátor nem es jaó nekik, mi? Csu-dálom urunkat.
 – Most oztán olyan házunk lesz, hogy Szörénd kapgán úré sem különb,
– mondta Szombat.
– Bőrbül, csergébül nem es vala jaó.
– Ablak es kell rá. Hólyagablak. Haliam, mikor monda Balsam az
ácsnak.
– Hólyag? Minı hólyag? – csudálkozott Péntök.
– Marhahólyag.
– Elsıkbül lesznek utolsók s utolsókból elsık, – mondta komoran
Mikule.
– Ezt monda Jézus iir. Meg az papunk.
85
– No, csak várjatok, míg meg nem feketödtök, – legyintett Péntık,
ismét köpött s nekihuzakodott egy kınek, hogy elhelyezze a kocsin.
Zúgolódtak, mert úgyis meg kellett szakadni a munkában. Péntök azzal
vigasztalódott, hogy majd a sörünnepen esznek-isznak kedvükre legalább
egy hétig. De Mikule lehőtötte reményeit.
– Sörüdnapig készen lesz az ház, – mondta, – ha belészakadunk es.
Eljün Tőrje úr családostul, Pöttönd úr szinte. Lóthatunk-futhatunk.
Hegyibe még nem es mü üdnapunk, hanem pogány oké. Kirill atya majd
tiltja, ne félj.
Erre mind a ketten fölhördültek.
– Nem tilthatja! Hutyún tilthatnája! Mije vagyon az embörnek, csak az
üdnapja!
– Az vóna jaó, ha krösztyén idnapot es tartanánk, meg igazhitőt es.
– Igazhitő az öreganyád. Pogány nap, nem krösztyén.
– Csak Isten dücsöségére vagyon.
Hordták a követ keményen. Pihenésük sem volt, Balsam rajtuk tartotta
a szemét. Még az udvarost elkerülhették, mert kiment a lovakhoz, a
disznókhoz, a marhákhoz, megnézte, hogy a tavaszi nyírás óta szépen
gyapjasodtak-e a juhok, megpofozta Kanocs bátyát, mert egy göbe
agyonnyomta a malacát s a bátya megsütötte, megette, holott be kellett
volna vinnie a szolgaházba. Csépán gondja volt az egész gazdaság s mert
évrıl-évre több erdıt irtottak s törtek föl, több földet vetettek be, munkája
egyre szaporodott. Télen ismét irtás lesz a Gulácson, szabadost hoznak rá,
vagy egy eke föld megint szántás alá kerül. Errefelé nem tartottak annyi
barmot, mint a sík vidékeken, ahol több a legelı, jobban lehet terelgetni,
mert a nemzetségek nem olyan népesek, mint itt, több szállásföld jutott
egynek-egynek. Mostanában nem is szedték annyira a marhát, hogy
Karantán földre hajtsák a nyerészkedı hajcsárok. így a szántók egyre
nıttek.
Könnyebb volt tehát elkerülni Csépán figyelmét. De Balsamét,
minthogy a házról volt szó, alig lehetett. Eddig nem sokat törıdött a
szolgákkal, teljesen Csépánra hagyta ıket. Inkább Güzüre s a szolgálókra
volt gondja. Most meg elfeledkezett minden másról. Ha egy sajtot sem
gyúrtak volna, egy marék sót sem ıröltek, egy kéve kendert sem tiloltak,
egy falat húst sem sóztak, egy kancsó sört sem
86
fıztek volna, azt sem vette volna észre. Csak a ház, a ház járt az
eszében éjjel-nappal Hogy elkészüljön elsı sör ünnepére.
Halmudi, az ács, be is állított három legénnyel, szeker-cékkel, fúrókkal,
mérı lécekkel Föltekintették a színhelyet, kilépték a ház hosszát, szélét,
tanakodtak, újból kilépték, újból tanakodtak. Majd leültek enni a
legnagyobb diófa tövébe.
Evés után újból tanakodtak, ismét kilépték a területet széltében-
hosszában. A nagy tanakodásra elıjött Balsam az asszonyházból, hogy
munkára noszogassa ıket. A noszogatásból megújuló tanakodás lett.
Minthogy a házat kıre akarták rakni, kérdés, elegendı-e a behordott kı,
avagy sem. Halmudi szerint nem elegendı, Balsam szerint sok is. A
tanakodókhoz csatlakozott Csépán, majd Szereda, végül Güzü. De ennyien
sem tudták eldönteni, hogy volna jobb : ha még hordanának néhány kocsi
követ s azután látnának az alap lerakásához, vagy rögtön hozzáfognának s
munka közben hordanának még valamennyit. Csépán így vélte helyesnek.
A háttérben azonban ott állt Péntök s fülét denevér szárnyához hasonlóan
kinyitva megértette, hogy a derekát végképp meg akarják szakítani. Ezért
közbeszólt, hogy ennyi kıbıl hat házra futja, ha már kıre építkeznek,
ámbár ı sohasem hallott ilyet.
Csépán leintette.
Ügy határoztak, hogy nyomban hozzálátnak az alapozáshoz. Ki érti a
kırakást? Farkas? Fuss, Mikule, hivd Farkast
Ács elvégre nem nyúlhat kıhöz. Csak fához nyúlhat. A fának más a
természete.
Farkas megérkezett, ı aztán ért a kıhöz, a mindenségit I Le is rakja
szépen, körbe, csak húzzanak árkot. Ki egyengette el a házhelyet? Patádi,
meg Mogd? Hát micsoda szamarak ık? Ha már ásó, kapa, lapát volt a
kezükben, mért nem húztak rögtön árkot köröskörül? Meglátszik, kit
csinált bújában az apja. Patádit bújában csinálta, de az is Modgot.
 Mikule, ugorj nyomban Patádiért. Aki kıvel bánik, nem bánhatik
földdel.
Patádi megérkezett a fiatal Mogddal.
– Miért nem húzál árkot környös-környül? – mordult rá az ács. – Most
hutyan rakják föl a követ alapnak?
87
– Miért nem monda sönki?
– Nem látál még házat? – csúfolódott Farkas. – Hogy velıd? Csak
letöszik az geröndát az fıdre? Vágynak embörök, fölnıtt férjfiak, azkik
gyermökcsék maradnak halálukig. Ni csak, már ıszbe tekerödik hajad 1
– Ha tudni akarod, – ripakodott rá szégyentıl dühösen Patádi – hát
igenyöst fıdre szokták tenni az geröndát. Vagyis hogy az talpat. Háztalpat.
– Ügy ám, tótok, – vágta rá gúnyosan az ács. Legényei harsányan
röhögtek.
– Tót az öreganyád! – ordította Patádi. – Nézd csak! Magyeri vagyok,
mindön ısöm magyeri vala, fejödelöm törzsébül, csak idevetött az sors
Bülcső urunkhoz!
– Csönd! – rikoltotta Csépán. – Még megbúbolják egymást.
Balsam kipirult a haragtól. Ó, hogy milyen értelmetlenek, topák az
emberek. Neki, asszonynak kell erıszakoskodnia velük, hogy valamire
jussanak. Mert Bese apa ugyan nem törıdik semmivel. Most is Lábdin van,
gyönyörködik a szılejében. Még jó, hogy itthon hagyta Mikulét s maga
lovagolt ki, a szolgálókat kellett volna futkostatni Farkasért, Patádiért.
De hát végre is csak hozzá kell fogni, hogy ház legyen belıle.
Minthogy pedig addig nem lehet a követ rakni, amíg az árok meg nincs
húzva, újból kilépték a ház szélét-hosszát s végre Patádi, meg Mogd
hozzáfogtak, hogy megcsinálják a hosszú négyszöglető árkot.
Ezalatt Farkas a kırakásra telepedett, nézte a munkát. Elmesélte, hogy
Szörénd kapgán háza tulajdonképpen nagy földsáncok között vagyon,
pogányok csinálták, mert vár volt, de lehet, hogy Etilé urunk, Taksun
fejedelem ıse építtette. A sáncok fönt vannak a hegyen, szédítı mélyre
lehet lepillantani, éppen a Balaton csillogó tükrére. Ha onnét lebukfencezik
valaki, hát elbúcsúzhat a nyakától.
– Látád talám? – kérdezte Halmudi, ugyancsak a kırakáson ülve s
idınként hosszút köpve egy vakondtúrás tetejére.
– Én oztán látám.
– Mikor?
– Mikor? Még régön. Süheder koromban.
– Fenét látál te, nem várat. Nincs es ottan vár.
 – Van az ugyan, – erısködött Farkas és fölfújta széles képét,
megrángatta a bajuszát, izgett-mozgott mérge-
88
ben. – Sa sáncok között vágynak mindönféle házak, sátrak es,
amolyanok es, vermök, csőrök, félszerök, ott vagyon az szőrő es.
– Hát az gabnát hutyun viszik oda, mi? – gúnyolódott az egyik legény.
– Hátul, szekérön. Hát I
– Hagyjátok, hadd járjon a szája, – szólt át hozzájuk az árokból Patádi.
– Ahhon mit szóltok, hogy olyan nagy kígyóküvet talála fiam, mint az
öklöm.
Egyszerre a kígyókırıl kezdtek tanakodni. Patádi fia, Hazugd, gombát
szedett az erdın. Már alkonyodott. Egyszercsak gyönge világosságot látott
egy óriási tölgyfa tövében. Tüstént gyanította, mi készül ott, ezért
leguggolt, úgy mászott a tölgyfához. Csakugyan, vagy ötven kígyó
sistergett, tekergett ottan. Közbül nagy hegyesen ágált a fejedelmük,
gyémántkoszorúval a fején. Fújták ám teljes erıbıl a követ. Hazugd
hirtelen rájuk rikoltott, mire úgy megijedtek, hogy otthagyták a követ s
elkarikáztak. Amikor hazahozta, még világított egy kicsit. Akkora, mint az
öklöm. Igen jó lesz betegség ellen.
– Ulyat már én es lelek, –- toldotta meg az ács – mint a hüvelyköm. De
akkorát, mint az öklöm, mégnemláték.
– Igön nagy ereje van az ulyannak, – magyarázta Farkas
Irigykedve neziók Patádit. Ekkora kígyóköve még emberemlékezet óta
senkinek sem volt.
Közben haladt a munka, az arasznyi árok egyre hosszabbodott. Meleg
volt, nem lehetett gyorsan dolgozni. Levetették zekéjüket, fölgyőrték ingük
ujját, sőrőn törölgették gyöngyözı homlokukat, kapájuk, lapátjuk nyelére
támaszkodtak 3 eltőnıdtek a kígyókövön, majd az idıjáráson. Végre
Mikule vetette a nagy szót közéjük :
– Oztán mi leszen az ház ormán, lókaponya-e, avagy kröszt?
Csakugyan, mi lesz a házon?
– Hát lókaponya, – jelentette ki Halmudi. – Urunk háza leszen.
– Nem bizonyos, – ellenkezett Farkas. – Akszinunk krösztyén.
– Marhabıgés, – röhögött a másik legény. – Pagán ő, vagyis hogy
igazhitő.
– Pagán hát. Igazhitő, – erısítette a harmadik legény. – Istenkéje es
vagyon.
– Nem igazhitő, hanem pagán, – szólt Mikule szemtelen hangon. –
Lókaponya illik házára.
 Patádi okos ember volt, azt ajánlotta, tegyenek rá koponyát is, kresztet
is. Vannak ilyen házak. így biztos, elkerüli a rontás
Megint csak haladt egy kicsit az árok.
A patak felıl elıloholt Csépán, mire elhallgattak, erısen ástak s
hányták a földet. Csépán mindent megtekintett, majd ajánlotta, hogy amíg
az árok elkészül és Farkas fölrakja a köveket, Halmudi szedje szerbe a
gerendákat. Amott, azon a tiszta helyen, rakja le a ház talpát, főrészelje ki,
jelölje meg a csapolást, illessze össze. Azon a másik tiszta helyen meg
szabja ki a koszorúfákat.
– Ne oktass te engöm, – intette méltósagosan az ács. – Nem vagyok
mái gyerök. Rakék már házat fábul, nem egyet. Tőrje úrét es én rakám.
– Sohasem hallék errül, – kételkedett Csépán.
– Hát nem azért bívata Balsam, mert Tőrje úrét es én rakám, he?
– No, így hát helyben hagyod, amit mondek.
– Helybe, helybe, de vagyon még üdı, ne félj. Mindamellett, látva,
hogy Csépán hajaz valamit az
ácsmunkához, lekászalódott a kırakásról s három legényével a
gerendarakáshoz ment.
Balsam sőrőn kiballagott a munkálkodókhoz s izgatottan leste, épül-e
már a ház. Azt szerette volna, ha reggeltılestig a szeme láttára alakult
volna épületté, sıt a nád is csak úgy magától, mint amikor tündérek
építenek várat, fölrepült volna a tetejére. És este már lehetett volna hordani
a díszes koporsókat, a szınyegeket, asztalszéket, vánkosokat, mint mikor
gyermekkorukban kis sátrat vertek az apai udvaron, hipp-hopp, már
elkészült a sátor, beleülhettek s nézhették belıle a világot
Amikor déltájban Bese apa elıkerült Labdirol, maga is megtekintette a
munkát. Lomha lépésekkel odaballagott, biccentve fogadta az alázatos
köszöntéseket, megállt zomok, kajla lábán. De nem kérdezett semmit. Nem
törıdött az egész üggyel. Csináltassa Balsam, ahogy akarja. O úgysem
lakik benne. Az egész munka értelmetlen volt szamara. Árkot húznak,
követ raknak, arra építkeznek. Lehet, hogy más nemzetbélinek jó. De a
miénk jobb.
Megvetın elfordult és sátrába tért enni.
90
2.
Hát a pappal mi történt?
Néhány napig nem mozdult ki házából. A padkán üldögélt, hogy ne is
lásson senkit. Aztán leballagott a patakhoz s távolról szemlélte az úri udvar
életét. Lelke békessége fölborult. Akárhogy hajtogatta is, hogy Isten látta
szenvedéseit s javára írja ıket, a szégyenteljes esemény egy-egy fordulata
késként hasított szívébe s agyát elöntötte a vér. Megtörtént, hogy éppen
evett, amikor föltámadt benne a korbácsoltatás emléke. Ilyenkor megakadt
szájában a keserővé vált falat, a legízesebb almát is ki kellett köpnie,
megállt kezében a kés. Komoran bámult maga elé, szemét könny öntötte el.
Vagy éjjel, legmélyebb álmából riadt föl. Torka elszorult, szíve vadul
kalapált, homloka izzadt. Mintha a lármafa kalapácsát hallotta volna. S
nem tudott elaludni többé reggelig.
De lassan lerázta magáról kínzó érzéseit s megkísérelte, hogy ismét
olyan szeretettel, vidámsággal s kíváncsisággal nézze a falut, mint eddig.
Elhessegette a gyanakvást, elfojtotta a haragot, elcsitította a vágyat, hogy
elmenjen innét, elnémította aggodalmait. Nem akart úgy gondolni Bese
úrra, mint kegyetlen, hatalmaskodó, rideg pogányra, s híveire sem, mint
alakoskodókra s gyávákra. Ilyen az emberi szív, – mondogatta magának –
aki fölül van, nem látja az igazságot s aki alul, retteg a fölüllévıtıl. »Isten
távol van, de urunk a sátrában ül« – mondják. Mennyire meg kell
változniok Krisztusban, amíg úgy érzik, hogy Jézus velük, közöttük van,
amíg meghallják a szavát.
Megaláztatása után elıször Güzü látogatta meg. Túrót, köleslepényt,
almát hozott s egy csokor kikericset a Boldogasszony lábához »áldozatul«.
Lekuporodott a ház sarkában, lesütötte szemét és nagyokat sóhajtott.
– Haj, haj, hogy Csépány minı gyalázatos embör! – nyögte
méltatlankodva.
– Csipán nem roszat, – tiltakozott Kirill.
– Megvere!
– Vére meg, hát, de kell vala. Őr parancsolá neki eztet.
– Hát már mégsem ő! Hogy ő emelj ön kezet rád, atya!
– Hányszer emelnek kezet egyre-másra atyafiak s
91
migis bulcsátanak meg. In is bulcsátom neki meg. Imádom irte.
Imádom.
Güzü csudálkozva ingatta a lejét, s elment.
A hívek elkerülték. Napáldozat után nem gyülekeztek össze, mint
szokták, hogy pihenésig hallgassák oktatásait, tanulgassák imádságait és
énekeit. Akik ezelıtt naponként többször is elfutottak hozzá, hogy néhány
szót váltsanak, elmaradtak.
Aztán, hogy elmúlt az elsı izgalom, megjelent Mikule. A szokottnál
mélyebben meghajolt, keresztet vetett és leguggolt. Komoran, fürkészön
nézte Kirill atyát.
 – Meggyógyulál? – kérdezte szinte suttogva.
– Csaknem már gyógyulík meg.
– Mindön sebödért megfizetık Bese úrnak, – mondta fenyegetın s
olyan volt az arca, mint egy gyilkosé. Szeme késhegyként villogott.
Kimutatta erıs, egyforma, fehér fogait, farkasként vigyorgott, – Mindön
kék fótért kék fót, mindön pirosért piros, mindön ütésért ütés.
Kirill atya megrémült. Tiltakozón emelte föl a kezét.
– Isten tigedet mentse meg bosszútul! – kiáltotta.
– Majd ha belıle, elsıbül, utolsó leszen s belőlünk, utolsókbul, elsık,
atya, megfizetünk neki. Csak várj türe-lömvel.
– Nem hallád-e, – ripakodott rá a pap – hogy valak tigedet dobja meg
kével, dobjál vissza kenyeret? Nem haliád, valaki üti tigedet balrúl, tartsad
orcádat neki jobbrúl? S amaz apostol, Szent Petrus, nem tevi le kardot
Jézus parancsolatjára, mikor akarta videlmezni meg?
Mikule zavartan bámult a földre. Szaporán mozgatta mezítelen lábujját,
azt nézte erıs figyelemmel.
– Vájjon igaz krösztyénnek vélsz engöm, atya? – kérdezte, fölütve a
fejét.
– Nem, nem in tigedet tartalak igaz kresztyin, – pirongatta Kirill. – Ha
szóiasz így, elbúsulja szívem s nem vagy igaz kresztyin.
– Bőn így szólanom?
– Bin, hát, bin, nagy bin. Isten keseredje meg.
– Hát, majd ha az elsıkbül utolsók lesznek s Bese úr szolgaságra jut,
én, Isten látja lelkömet, olyan ötvenet verık rá, hogy úgy szödik összve
izönként-porconként. Mert úgy es rossz krösztyén vagyok. Azután
meggyónom neköd, atya, vétkömet s bánom tiszta szívembül. Mert tudom,
bánom majd. Bánom, tudom, – ismételte merengve –
92
mivelhogy szeretöm én Bese urunkat. Azután oztán már igaz krösztyén
leszök halálomig.
Kirill atya tehetetlenül nézte. Mit kezdjen vele? Hosszú magyarázatba
fogott, fejtegette Jézus szavainak értelmét, a jó keresztyén kötelességeit,
kérlelte, vesse ki szívébıl a bosszút s hangoztatta, hogy ı maga, Kirill,
sohasem haragudott megszégyenítıire s Bese úrra. Mikulénak azonban
beszélhetett. Konok figyelemmel hallgatta, bólogatott, de mindenre csak
ezt mondta:
– Bízd csak ide. Ne törıdj velem. Majd ellátom én az ő baját.
– Jutol te pokolba beszidednek miatta!
 – Nem félök én attúl, – legyintett a legény. – Mert igaz a szavam. De
hallgasd csak, – folytatta titokzatos képpel s kis hegyes bajusza hamisan
billegett – neköd hatalmad vagyon ódanod s kötöznöd. Mért nem kötözéd
meg apámat, amikor vére? Hogy ne tudott lönne ütnie.
– Hallgasál! Hallgasál te! – kiáltozta Kirill s toppantott, befogta a fülét.
– Jó, jó, nem kell azért haragudnod, atya. Tudom, hugyan vélöd. –
Közelebb húzódott a padkához, pödör-getni kezdte a kopott farkasbır
szálait, arca igen ravasz volt, hunyorgott. – Nem szólok sönkinek, ne félj.
Ego... ego té absol... Hugyan es vagyon? Ezök az oldó igék. Azt mondd
meg most neköm, atya, hugyan kell kötni. A kötözı igéköt mondd.
A pap fölháborodva húzódott hátrább.
– Mert ládd, nem kell neköd magadnak bántanod Bese urat. Neköm
sem kell hozzányúlnom. Ha megtanejtasz kötözı igéidre, majd én
elmondom s Bese úr mozdulni sem tud. Akkor oztán addig kénlódik,
fetreng, vergölıdik, amég meg nem ódozzuk.
– Eredjil te! – mutatott ki az ajtón Kirill. – Vagy te lelked fenekibe
pogány. Hittem, vagy igaz kresztyin. Eriltem neki. Sokat in vártam tiled.
İ, fiam, fiam... – kiáltott föl s elfordult. – Eredjil te s bánjad binedet meg!
Mikule fölkelt s lassan kioldalgott. De az ajtóban visszafordult.
Ravaszkás, hamis arca vidám volt.
– Gondolkozz, atya. Ha nem kévánod, hogy pokolra jussak s ürdüngök
égessenek kénnak küveiben, mondd el kötözı igéidet. Tanejts meg rá,
hallod-e.
Kirill legyintett. Mikule pedig elment.
93
. Mintha a korbácsolás fölszabadította volna a pogányok minden
ördögét. Mert óvatosan, szégyenkezve, pirulva bebújt a házba Szeretı is.
Nagy tisztelettel hajolt meg elıtte s a kereszt elıtt, alázatosan keresztet
vetett s engedelmet kért, hogy egy kicsit leülhessen. Kirill atya örömmel
üdvözölte a szép, izmos, barna lányt. Tudta, hogy Bese úr foga fáj reá, meg
Játékra, most legalább a lelkére beszél, nehogy engedjen ördög
csábításainak s ágyasa legyen Bese úrnak, esetleg Játékkal együtt.
– Isten hozott tigedet, lányom. Iljél, iljél csak s szóljál. Szeretı
csakugyan zavartnak, tépelödınek látszott.
Fényes fekete bogárszemét, kerek barna arcát, alacsony, széles
homlokát Kirill atyára emelte, majd meg lesütötte. Szaporán tépdeste
szoknyája szélét. Hol mosolygott s kimutatta csillogó fehér fogsorát, hol
összeráncolta a homlokát és sóhajt ózott
– Mi tigedet bántja? – kérdezte szelíden a pap s leült a padka szélére.
 – Sömmi, – suttogta Szeretı s lehajtotta a fejét.
– Migis? Valami szomorúság lepte szívedet meg? Mi?
– Nem, sömmi.
– Hát? Verte meg tigedet maminka? Szeretı elnevette magát s rázta a
fejét.
– No, migis! Valál talám Bese uradnak ágyában? – húzogatta a titkát
óvatosan s már a gondolattól is fölháborodva. – No, valljál meg szipen.
Bánjál meg.
– Nem, nem, – tiltakozott pirosán. – Engöm nem es akar. Csak Játékot.
– Én tudok, hogy tigedet is akarja. De Istennek hálád, hogy nem te ott
valál,
– Atya, – kezdte végül hosszas huzavona, tépelıdés után – vagyon itt
egy legény. Kücsid,
– ismerek itet, – bólintott a pap. – Ő is akarta engemet verni meg.
– Elhozám Kücsid három szál szırét, – s reszketı kézzel kibontotta
kendıje csücskét, s óvatosan, mintha aranyszálat szedne föl, kicsípte belıle
a szırszálakat. – S elhozám még gatyája kötıjét es, –kivette az
összecsavargatott kötıt. – Azt kévánom tőled Jézus urunk nevében, hogy
hát... hogy hát... tedd meg őtet... Olvass rá nagy könyvedbül... Mert azt
akarom, hogy hát... hogy hát mindég csak reám gonduljon, csak engöm
kévánjon. Soha-soha másra tekinteni se tudjon...
94
Kérı arcát reá emelte.
– Hát vágyom in már urus?! – kiáltotta Kirill vérig fölháborodva. – Hád
vágyom in pogány táltus? Vágyom vin boszurkán? Nem te szigyeneled
magadat?
Ó, nagyon szégyelte magát. Majdnem ríva fakadt. Lehajtotta a fejét,
kincseit lassan belecsavarta megint kendıje csücskébe, de félszemmel azért
föl-fölpillantott a szent haragban háborgó papra, hátha csak játszik, hátha
megszánja ıt s mégis megteszi Kücsidet...
Ámde nem tette meg. Nem nyúlt a titkos könyvhöz, nem törıdött szíve
vágyával. Haragos sötét ábrázattal nézett rá, szakáiiát tépdeste, keze
reszketett.
Lassan fölkelt hát ültébıl s mintha követ kötöttek volna zömök barna
lábára, elballagott. Vissza sem tekintett Kirill atyára.,
Mit tegyen, mit tegyen ezekkel a pogányokkal!
Rövid, kemény lépésekkel méregette a házat, majd elfulladva kiment s
körüljárta egyszer, ötször, tízszer. Vájjon nem volna jobb visszatérni
Mosaburgba? A Szála nádrengetege, mocsári tölgyese közé, az ısi falak
dőledezı, de mégis biztonságos menedékébe? Vájjon nem haladja-e meg
erıit a vállalt föladat?
Napról-napra magányosabbnak érezte magát.
Hangosan olvasta Breviáriumát, hogy emberi szót halljon. Társalkodott
a két jércével, amely úgy megszelídült, hogy az ölébe is föltelepedett,
kezébıl evett s ha szólt hozzá, felelt
Mégis csak meg kellene nısülnie.
Most már nem töprengett, kit venne el. Ha erre gondolt, nyomban
Csillag jutott eszébe. Attól az éjszakától kezdve, amikor ápolta, vigasztalta,
megalázottságából fölemelte, gyakran rajtakapta magát, hogy tervezget. S
elképzelte a kis ház életét Csillag gazdasszonykodása alatt. Milyen szép
rend volna benne, milyen vígan zümmögne a bogrács, lobogna a tőz, hogy
virítanának a száradó ruhák a bokrokon, hogy kárálnának a tyúkok,
kukorékolnának a kakasok, hogy ugatna éjszakánként még \ kis kócos e'
ete kutya is a ház körül – s hogy gügyögne csakhamar egy kövér kis fiú is
Csillag emlıjén Látta a lány anyás mosolyát, amint lenéz az ölében
ringatott gyermekre így nézett rá, amikor kérdezte • nem fáj?
Hajjaj, de hát errıl le keli tennie. Nem veheti meg Csillagot Hosszútól,
a pöffeszkedı folnagytól. S nem jönne e1
95
hozzá Csillag sem feleségül. Félne a falutól, a szüleitıl, szégyenlené,
hogy idegené lett. Mert idegen ı itt, idegen.
***
Csillag azonban rövidesen betoppant hozzá.
Kissé szégyenkezve állított be a házba. Kirill atya éppen a csuháját
javítgatta s bánatosan dúdolt egy litániát. Magába merülve öltögetett,
győsző nélkül, ahogy férfiak szokták, elnagyolt ráköltéssel. Arca földerült,
amikor meglátta a belépı lányt, Rozskalászhoz hasonló haja, vastag
hajfonata bevilágította a homályos veremházat.
– Adjon Isten, atya! – köszöntötte vidáman
– Ó, lánykám, kedves Lánykám, – lelkendezett a pap s fölkelt ültébıl,
hogy kinyújtott kézzel elébe menjen s üdvözölje. Megfogta Csillag vaskos
barna kezét, szakálla reszketett. – Gyittél hozzám migis, te kedves I
– Jüvék, hogy lássam, meggyógyulál-e.
– Meg, meg, semmi se nem fájja már! – örvendezett Kirill atya. –
Keriljed beljebb, üljél tőznál, lányom. Üljél hát, – kínálgatta topogva s egy
ököi koponyát tett elébe a tőzhöz. – Vagyon már kaponyát is, hozták
nekem, ülni jó. Hát hogy megvagy, lányom?
 Csillag leült a koponyára, maga alá húzta vaskos lábát, rácibálta fehér
vászonszoknyáját bokáig, s mosolyogva pillantott föl rá ültébıl.
Körülnézegetett, mint a madár, félszemmel s megint mosolygott.
– Mit mívelsz, atya?
– No, hát varrom, varrom koszlott csuhát. Nincs ki varr ja meg nekem.
Hajjaj, látod, vágyom csag ilyen egyedül. Mióta te elmente innét,
senkisenem vígasztala engemet. Senkisenem.
Csillag elkomolyodott.
– Add ide az csuhát, – mondta.
– Nem, nem, mit te gondolsz! – szabadkozott Kirill atya. – Szigyenelek
in csuhát, vagyon már igen rigi, koszlott. Szakadja meg minden nap.
Varrók magam.
– No, add csak, – sürgette ellentmondást nem tőrı hangon a lány s
összevonta szemöldökét. – Nem tudsz te varrni. Istenöm, hugyan varrád! –
nevetett hangtalanul s ferdén nézett a nagy, nehéz, kogott csuhára, mint
madár a barázdára. – Nem így kell, te! O, te szegény! Győsződ vagyon-e?
96
– Vagyon, vagyon, Csimasz hozta nekem gyíszit. De hol vagyon? Nem
illik ujjamra.
Szaporán keresgélte a győszőt s meg is találta a tarisznyában, az ár, a
fonalak és a kisebb-nagyobb tők között.
Jókora vasgyősző volt.
- Csillag nevetve húzta rövid, zömök ujjara s ferde madártekintettel
nézte. Sötétkék volt a szeme, mert egészen kitágult a homályban, széles
arccsontja, kövér kés álla simán fénylett a tőzfényben.
Hozzálátott, hogy megvarrja a csuhát. Térdére vette, ügyesen
szétfeszítette, egymásra illesztette a szakadást, visszájáról behajtotta,
azután gyors, apró mozdulatokkal varrni kezdte. Minden figyelme a
varráson volt most, homlokán ránc támadt, duzzadt száját
összecsücsörítette.
KiriU atya leült vele szemközt a padkára, elırehajolt, úgy nézte,
nehogy egyetlen mozdulatát elszalassza.
Szólani is kellene valamit. De minden tudománya megrekedt.
Csak meghatottari nézte a gyorsan mozgó kezet s a figyelmesen lehajló
arcot.
– Múltkor, – szólt végül – virj asztál nekem, vizes vászon tevid
sebeimre. Most kedig varród nekem csuhát. Mirt teszed?
Csillag föltekintett. Hosszan elgondolkozott.
– Nem tudom. Csak mert ulyan egyedül vagy itt.
 – Hát vágyom egyedil. Igaz. Szomorú eztet. Varrom, fezem, csinálom
minden magam. Niha nem is szólhatom semmitsenem. Beszilem csak
tikocskákval. Nincs mig egy kutyám senem. Szomorú.
– Miért jüvél ide?
– Mert kellett gyinni pogány ok kézibe, iljenek igaz ilet. Azirt gyitte.
Ezt Csillag nem értette. Elgondolkozott, majd ismét folytatta a varrást.
Elharapta a szálat, gombot sodort rá megnyálazott ujjahegyén, körmével
lesimítgatta a posztót.
– Hogy azért egyedül eljön valaki! – nevetett hangtalanul s a fejét
csóválta. – Igaz hitön vagyunk mink valamennyien. Tisztöljük Istent,
áldozunk, idnapot ülünk. Fejö-delminknek púpit állítunk. Holtak havában
ennivalót, ajándékot teszünk az sérra. Mindég tisztösségben éltünk. Minek
jüvél hát, idegönbül? Hogy új hitöt hirdess?
– Mert pogány hit nem igaz hit. Jézus hite igaz hit. Gyinni kell Isten
uruszágának. Gyin utolsó itílet, kelnek
97
fıi holtak, vonulják itfletre. Telik be ezer esztendl s lesz vige világnak.
– Sohasem lesz ugyan! – nevetett a lány. De nyomban enyhítve tette
hozzá : – Mőnk ugyan nem sokat hede-réttünk ez velág végére, atya. Ilyet
hiába es hirdetsz. Ezért hagyád el apádot-anyádot? Atyádfiait? Házad
népét? Ezért jüvél idegönbe?
– Nem nekem vala atyám, anyám, – felelte szomorúan Kirill. –
Vágyom árva.
– Hát atyádfiai?
– Ki nekem atyám? Ki nekem anyám? Kik nekem atyámfiai? Ezt
kirdezte Jézus úr. In is kirdezek eztet. Nincsenek. Senki se nem nincsen.
– Hát hun neveiködéi, he?
– No, nevekedik rigi klastrumban, Szála mocsarában, érdi kezepiben.
Nevelinek papocskák, azkik ilnek ottan szip bikessigben. Tanejtának,
olvasni, írni, minden. S mondák : eredj, Kirill, gyin ezer év, lesz vige
velágnak, itílje Isten s ez féld nipe ilje pogányságban.S vágynak
kresztyinek, kell nízni iket, vigyázni rájuk. Oztán gyittem ide s hirdetek
Jézus úr hitit. Igaz hitet.
Csillag megint mevetett. Félszemmel vizsgálgatta a varrást s
hangtalanul nevetett. Kirillt bántotta a nevetése. Azt hitte, idegen beszédét
neveti. Elkomorodott, elcsüggedt, magányossága még fájdalmasabban
nehezedett rá.
– Mirt te mevetel? – kérdezte fájdalmas hangon és szemrehányó
tekintettel nézett Csillagra. Egyszerre igen elszégyelte magát, mintha
mezítelen volna. Mintha Csépán levonná róla csuháját s ingét s ott állana a
mohó, kegyetlen tekintetek elıtt s várná a korbácsot. Összehúzta magán
birkabırbıl varrt zekéjét, bocskoros lábát maga alá húzta s lehajtotta a
fejét. – Te mevetel engemet ki. Mirt? Mert vágyom idegen?
– Nem mevetlek ki, nem, nem, – rázta a fejét heves tiltakozással a lány.
– Csak úgy magamban mevetek. Hogy hát ilyesmit hirdetsz, atya. Vájjon
elhiszik, hogy vége lesz a velágnak? Nem, nem. Jonkább eredj, szánts,
avagy halássz, végy feleségöt s nevelj gyermököket.
Ez aztán nagyon szíven ütötte Kirillt.
– Ki nekem adja felesig? – kiáltott föl keserően. – Vágyom magam,
vágyom árva. Feldern nincsen. Pinza nincsen. Barom nincsen. Arany, ezist
marhák nincsenek. Semmi se nem nincsen Ki gyinne velem semmire, ki?
Kodolányi: Istenek. *
– Valaki tám elmönne.
– Nem elgyinne. Kresztyin is legyen, szeginy is legyen árva is legyen,
kalimot se nem kirje senki, gyijjen is velem, ha megyek pogányok közibe...
S gyászolja ingemet, ha eldesnek pogányok meg... Nem, nem, – rázta
hevesen a fejét s összekulcsolt kezét hajtogatta, hogy hosszú, csontos ujjai
ropogtak – senkise nem akarja ilyen ilet, ilyen házasság.
Most megint hallgattak. A lány bevégezte a varrást, kirázta a csuhát s
féloldalvást szemlélte mővét. Elégedetten mosolygott. A pap megint azt
hitte, rajta mosolyog.
– Mevetsz megint, lány, – mondta elkeseredve. – Mirt gyittél ide hát?
Engemet mevetni ki? Nem, – kiáltott föl – senkise nem irti engemet. Ügy-
e, vágyom nagyon idegen?
– Hát... idegön vagy. Az vagy. Nagyon idegön vagy, – bólintott Csillag
komolyan s átadta a csuhát. – Csakugyan, nem es tudom, ki mönne el
veled. Sönkit sem tudok.
– Senki se nem tudsz, – sóhajtott csalódottan Kirill. Mit mondhatott
volna még ezután? Idegen, nagyon idegen. Feleséget sem tud mondani
Csillag. Pedig lelkendezve, szorongva várta, hogy mond valakit. Nem
mond. – Hát, készének szipen varrást, – mondta merev mosollyal, a csuhát
fogva s nézegetve, mintha a szakadást keresné rajta. – Munkád gyenyeri,
nem is látok, hol vala szakadt.
Csillag fölkelt. Leveregette szoknyájáról a szálakat.
– Most már megyek, – mondta gyorsan. Fürge mozdulattal lesimította
rozskalászhoz hasonló haját s meghajolt a Mária-szobor elıtt. – Dolgom
vagyon s ha nem megyök haza, apám megint elver.
 – Mit? – kiáltott föl KiriÜ meglepetten. – Apád veri tigedet el? Talám
verte tigedet meg, mikor valál nálam?
– Egy kicsit, – mosolygott fájdalmasan Csillag. – Hát Isten áldjon.
Majd elgyüvök még s megvarrom csuhádat.
Kilépett az ajtón s gyors járással megindult a bokrok között.
Kirill atya kiállt a ház elé, nézte. A lány keményen a sarkára lépett,
kezét könnyedén lengette. Sietett. Fehér, bı vászonszoknyája ütemesen
verdeste vaskos barna lábikráit.
3-
Csillag dúdolgatva ment át a réten. Sötétkék égbolt feszült fölötte,
halványpiros felhık úsztak a lenyugvó Nap fényében. Mint roppant küllık,
vágódtak a napsugarak az
égbolt közepéig s a Nap orcája félelmesen lángolt. Csillag megállt a
fényben, Nyugat felé fordult s kezét fölemelve, tenyerét kitárva suttogta:
– Köszöntelek s áldalak, Isten i Támassz új Napot Keletön s adj
szöröncsés föl virj adást mindnyájunkra.
Aztán tovább sietett, hogy napáldozatra otthon legyen. A fonnyadó fő
szelíden verte mezítelen lábszárát, haját esti szél kúszálta, belefújta a
szemébe, minduntalan el kellett simítania, hogy lásson. Könnyőnek,
vidámnak érezte magát. Szinte szökdelt jártában. Kislány korában szeretett
szök-dellve iárm, minden lépésnél ugrott egy kicsit, kezét fölemelte,
mintha repülne. Most is így szökdelt néhány lépést, a dúdolás hangos
énekbe csapott:
Kékvirágú kökerics, pirosszárnyú pille, szeretömre ne viríts, ne szállj a
szömömre!
Butaság, gondolta s nevetett. Kikericsek világítottak a főben, mint
szelíd mécslángok, pirosszárnyú lepke csapon-gott fölöttük, errıl jutott
eszébe a dal. Ezt dalolta hazáig. S egy-egy kis szünetet tartva mélyen
beszívta a fonnyadó fő, a hulló levél s az erdık felıl szálló szél fanyarédes
illatát. Boldogasszony szép ıszt adott, elfújta a gyászos felhıket kegyesen,
méz, vaj és szılı ragyogott az aranyos esti levegıben.
Apja lekantározta hátaslovát s megkötötte a félszerben, szénát vetett
elé. Szótlan volt, mint rendesen, de elégedettnek látszott a bajusza
csüngésérıl, nyugodt, cammogó járásáról. Virág éppen vizet vitt a házba.
Két bátyja a rét felıl érkezett lassú ballagással, vállra vetett zekével.
Hevesen vitatkoztak valamin, Csillag azonban csak néhány szót hallott.
Ökrökrıl beszéltek, valamelyik ökör megsántult. Bıs, az idısebb legény
erısítgette, hogy rosszu] lépett, Kara, a fiatalabb, ostobának nevezte
bátyját, meg vaknak, meg hogy sohasem látott még sánta ökröt. Csillag
nem sokat hederített rájuk. A férfiak gondjait általában ostobaságnak
tartotta. Fö] tudnak bıszülni hiábavalóságokon. Napokig elveszekednek
olyasmin, hogy rosszul lépett-e egy ökör, vagy másként sántult meg. Ha
férfiak vitatkozásait hall-gatat, titkon nevetnie kellett.
Belépett a házba. A tőz vörösen lobogott, nyaldosta a ko»dér hasát,
Rotyogott az új köles, zsíros, hagymás illata
100
betöltötte a házat s elvegyült a füst csípıs szagával. Anyja a kondér
mellett állt, fakanállal kavargatta az ételt.
– Győjj már, hadd együnk; – mondta türelmetlenül. – Apád es végeze s
ládd, megjüvének bátyáid es.
Hosszú belépett, ledobta zekéjét a vacokba s harákolt.
Virág a ház közepére állította az evıszéket, leakasztotta a bográcsot s
rátette.
Beléptek a fiúk is. Barnahajú, barnaképő legény volt mind a kettı, akár
az apja. Bıs még olyan hosszú termető is. Kara, – feketébb Bısnél, ezért
nevezték Karának – tömzsi volt, széles vállú, szögletes mozgású, termetére
hasonló Csillaghoz.
– Hun valál? – kérdezte csúfondárosan Bıs, amint belépett. – Látám,
igön szökdelél, akár valamely szökcse.
– Hátam mögül jüvék, orrom felé menék, – felelte kihívón Csillag. –
Mi közöd hozzá?
– Égör pataka felül jüvél, – olvasta rá lassú szóval Kara s leült a földre
a bogrács mellé.
– Tám állanál, míg apád bemutatja az esti áldozatot, he? – intette
Kevély.
Hosszúnak csak egy szigorú, rendreutasító pillantása volt a fia számára.
Nyomban fölkelt s szégyenkezve köszırülte a torkát.
– Áldozzunk, – mondta Hosszú s fölemelte kezét, körültekintett, arca
még komolyabbra, még méltóságosabbra változott.
Mindnyájan áhítattal néztek rá.
– Áldalak, Isten, – mondta Hosszú mélyen zengı hangon. – Fogadd
ajándékinkat szívesen. Köszönjük eledelünket s az Napot, hogy békével
lenyugtatod ez estve es. Adj nyugodalmas éjszakát, testünknek-lelkünknek
üdülést. Áldalak, Isten.
A kisisten képe elöl elvette a kásás szilkét, kiöntötte a földre, kanállal
újat tett belé s az istenke elé helyezte. Egy másik szilkébe némi tejet öntött
a tejes csobolyóból, azt is a kotúba állította. Most már letelepedett a
kondérhoz, elıvette hosszúnyelő kanalát s evéshez látott.
 A fiúk is enni kezdtek.
Kevély, meg a két lány a férfiak mögé állt. Hol a kenyeret, hol a vizet
adták oda. Senkisem szólt.
Mikor végeztek s jóllakottságuk jeléül tiszteletteljes, hangos böfögést
csaptak, a három nı is leült a kondér mellé bekanalazta, ami a közepén
maradt.
101
A férfiak most váltottak néhány szót. Hosszú olyasfélét hallott, hogy
Bese úr nem sokáig tőri Csépánt, mert kiderült, hogy lanyhán verte a
papot.
– Magam es látám, – erısítette Bıs reszelıs, méltóságteljes hangon.
Éppen olyan nagytekintetü férfiú volt, mint apja. Máris meglátszott, minı
komoly ember válik belıle.
– Nem véré lanyhán, bizony, – kapta föl a fejét Csillag.
– Vérét láttuk, – támogatta Kara.
Csillag, meg Kara igen jól megfért egymással. Csak egy év különbség
volt közöttük. A természetük meglehetısen egyezett. Egyik sem volt olyan
hideg, zárkózott, mint Bıs, meg Virág.
– Te hallgass, – utasította rendre Csillagot az apja. – Nem vére ugyan
olyan lanyhán, miként én verélek tégöd, de verhetlek még keményebben
es. Ha eszödbe jutna esmég virjasztanod az papnál.
– Nem, nem jut többet, embör, – védelmezte a lányát Kevély
Csillag megijedt. Ha megtudják, hogy ismét a papnál járt, agyonveri az
apja. De hogyan is lehetne titkolni valamit a faluban? Ha elhagyott is a
határ, nem lehet tudni, nem veszi-e észre valaki. Sikerült meggyıznie ıket,
hogy nem hált a pappal, de elhiszik-e, hogy ok nélkül jár hozzá, ha még-
egyszer meglátják?
Hosszú a nyakába kanyarította birkabır subáját s kifelé indult. Fiai
szintén a bundájuk után nyúltak.
Fehér orcával kelt a Hold a fekete nyárfák mögött. Ezüstös palástját
szétterítette a vidéken. Szelíd, sejtelmes derengés öntötte el a tájat. Fehéren
kígyóztak a gyalogutak a fekete bokrok között, gyémántként csillogtak a
kavicsok. A mély csendben hallani lehetett egy-egy keringélve lehulló
falevél száraz zörgését, a főben surranó egér neszét s a Balatonra utazó
vadludak távoli kiáltásait.
A férfiak a színben aludtak, a nık a házban. Ki-ki belefészkelte magát
bundájába s mély álomba merült.
A kutyák megkezdték éjszakai ırjáratukat. Itt magas, ott mély ugatással
értesítették egymást megfigyeléseikrıl
 **
102
Virág gyakran csúfolta Csillagot, hogy szeret a holdfényben járkálni.
Kicsiny korában ugyan azért nevezte Kevély Csillagnak, mert méltatlannak
találta volna, hogy egy kétekés szabados lányát, mondjuk, Emelınek,
Emesünek, Gombának, vagy Csipkének hívjanak, de a név késıbb
csakugyan Csillag tulajdonságát jelentette: szeretett tiszta éjszakákon
kóborolni. Különös testi izgalmat érzett, ha a Hold fehéren, sugárzón
ragyogott. Számontartotta változásait, tiszta idıben sohasem mulasztotta el
megnézni, vájjon telik-e már. Ha kelt, mereven csodálta hatalmas, vörös
arcat,amint varázslatos tekintettel kinézett a látóhatár szélén, lebegve
fölemelkedett, eltőnt a hegyoldal mögött, majd fehéren, sápadt an
elıbukkant s hideg mosollyal nézett le a tájra. Csillag ilyenkor nem volt
fáradt, bizsergı szívvel surrant ki a házból s puhán lépegetve a hővös
főben, bámulta, bámulta a Holdat, a sötét bokrokat, a feketébe borult erdıt
s a Madarak Utjának csillagokkal behintett tej fehér ködszalagját. Hajnalig
ébren volt s mikor visszabújt vackába, könnyő borzongással húzta magára
a meleg farkasbırt.
Üjholdkor sohasem mulasztotta el, hogy vászonkendıvel megszedje a
harmatot s megmosdjék benne. Mert a Holdban lakó Boldogasszony hinti a
harmatot s aki megmosdott benne, megszépült, egészséges maradt,
ellenállhatatlan vágyat keltett a férfiakban, szerelme boldog és termékeny
lett s a férfiú, akit magához kapcsolt, nem hagyta el soha.
Hiába csúfolta Virág, hiába szidta Kevély, hiába mérgelıdött Hosszú
apa, Csillag nem tudott uralkodni holdnézı szenvedélyén. Végülis híre
terjedt, hogy Boldogasszony különösen kedveli Csillagot s beletörıdtek,
hogy a holdvilágos éjszakákat többnyire álmatlanul tölti.
– Bódogakszin hív, – mondta Csillag nevetve s ment.
Szerette a néma, elpihent világot. Szerette hallgatni a kutyák ismerıs
ugatását. Tudta, most Bundás ugat, most Vitéz, most Száva, most meg a
vén Lombos. Szerette hallgatni a kakasok kürtszavát, amint hirdették az
idı múlását. A halk neszezést a főben. Megismerte az egér surranását, a
menyét osonását, a kígyó siklását. Szerette a fürj vidám, virrasztó
pitypalattyszavát, a vizimadarak kurrogását, csir-regését, pittyegését, a
vonuló vadludak rekedt, messze-hangzó gágogását.
Néha magányos sípszó támadt valahol. Fürge ujjakkal kacskaringós,
bánatos dalt billegetett valaki furulyáján.
103
 Elgondolkozott, találgatta, ki lehet az álmatlan férfi. S elképzelte
szıkének, barnának, szakállasnak, kopaszareúnak, magasnak, vagy
alacsonynak. A síp szavára dalt dúdolt önként kibuggyanó szavakkal. A
dalt ünnepen elénekelte a játszóhelyen, a többiek megtanulták, változtattak,
csi-nosítgattak rajta. Az egész falu tele volt Csillag ajkán kelt kis dalokkal.
Álmodozva, vidáman lépegetett a gyalogúton, sötétbemerült házak
mellett járt, egy-egy ismerıs kutya farkcsóválva, prüsszögve futott elé s
mezítelen lábikrájához törleszkedett. Csudálta Csillag, hogy az emberek
ilyen világos, langyos ıszi éjszaka alusznak.
A veremházak ormára tőzött lókoponyák fehéren vicsorogtak.
Vájjon alszik-e most Kirill atya?
Fejét kíváncsi madár módjára félrebillentve, mosolyogva gondolkodott.
Keze önfeledten tépegette egy vérvörös csipkebokor sima, ékszerhez
hasonló bogyóit. Szájába vett egyet, éles fogával beleharapott. Fanyar volt,
szırös magvai a nyelvére tapadtak. ízlelgette, örült neki, majd kiköpte.
Milyen kár, hogy nem lehet fonálra főzni a csipkebogyót, négy-öt főzérben
a nyakára akasztva viselni. Szebb lenne minden kalárisnál.
Ha elmenne Kirill atya házához, észre venné-e? Fölébredne-e álmából?
Vagy tán nem is alszik. Ül a padkán, fekete szakáiián, barna arcán, sötét
szemén tőzfény játszik. Gondolkodik Istenrıl, az utolsó ítéletrıl. Vagy
talán járkál ı is a csendes főzfa alatt s nézi a Holdat. Bizonyosan nem
hiszi, hogy ott lakik Boldogasszony.
Közben lassan lépegetett tovább.
Mi történik majd az utolsó ítéletkor? Igaz volna vájjon? Ha betelik az
évezred, összedıl a világ, föltámadnak a holtak, mindeneknek ítéletre kell
menniök az Égi Atya elé? Jó volna többet tudni errıl. Kirill atya csodálatos
történeteket tud. Milyen szép volt a tisztátalan idegenrıl mondott meséje.
Hovávalósi volt az a kirabolt ember? Ki volt, aki segített rajta?
Éger patakához érkezett. Rálépett a keskeny hídra: egyetlen vastag,
fejszével nagyjából simára faragott fatörzs volt. Megállt a közepén,
belenézett a vízbe. Most olyan, mintha fejjel lefelé állana a világban. Ott
lent csillog a Hold, sötétlik az égbolt. Apró vízgyőrők rezgik körül. Az ı
feje köré is csillogó fény győrőket vet a víz.
104
Gyönyörőnek látta magát.
Hát a másik patak, a Sebes, milyen most? Annak tisztább a vize, látni
lehet a fenekén heverı kavicsokat, a korcsolyázó vizipókokat, az arasznyi
halakat.
 Elment a másik patakhoz. Megállt fölötte, csodálta egy sőrő főzbokor
csipkésen ragyogó ezüstleveleit, a víz ezüstjét, az ezüstkavicsokat, az
ezüsthalakat. Minden, minden ezüst volt. S az égbolt kék.
Csak a fák, a bokrok olyanok, mintha aranyból és vasból kovácsolták
volna.
Hirtelen elhatározta, hogy elmegy egészen Kirill atya házáig. Óvatosan
körülnézett, félrehajtott fejjel hallgató-zott. Aztán összeráncolta homlokát s
tétován megindult a hegy szélesen elterülı lába felé.
Egyszerre ott állott a nagy főzfa alatt. Megrémült: rekedt csárogást
hallott. Föltekintett s a főzfa sötétjében megpillantotta Kirill atya két
tyúkját. Elmosolyodott s a fa törzsének dılve vidám izgalommal tekintett
körül.
A ház néma volt, mintha kihalt volna.
Ajtaja nyitva. Pislákoló tőzfény verıdött ki rajta aranyos fénnyel.
Ormán kereszt feketéit.
Elıtte simára taposott tisztás. Itt szoktak üldögélni az újhitőek, amikor
Kirill szól hozzájuk. Nyirfaseprı áll az. ajtófélfának támasztva, ezzel
szokta az atya esténként tisztára söpörni a sima térséget. Miért nincs
keresztbetéve az ajtónyílás elıtt? Hiszen így bemehetnek a gonoszok.
Milyen buta ez a pap.
De bizonyosan keresztje és bálványa erejében bízik. Ezért nem teszi
keresztbe a söprıt.
Csillag azonban nem bízott ennyire az újhitő istenekben s erısen
tépelıdött, nem lenne-e jó keresztbetenni a söprıt.
Lábujjhegyen, óvatosan, mint a macska, fölemelt karral
egyensúlyozgatva magát, hogy reccsenı galyra ne lépjen, ajkába harapva s
homlokát komolyan összeráncolva osonkodott az ajtóhoz. Még a lélekzetét
is visszafojtotta. Ogy lépkedett, hogy fehér vászoninge, bı, rövid
szoknyája ne világítson a holdfényben. A vén főzfa árnyékába húzódott a
házig.
Most odalépett az ajtóhoz, megfogta a söprıt.
Halántéka lüktetett. Nevetés csiklandozta. Szíve szaporán vert. Mi
lenne, ha kilépne a házból? Mit mondana neki? Hogy a söprıt akarta
kereszbetenni?
105
Nesztelenül keresztbetette s betekintett a házba. A tőz halvány
világánál csak annyi látszott, hogy valaki oldal-vást fekszik a padkán.
Minden fekete. A fekvı alak, a kereszt s a kis Boldogasszony-bálvány.
Alszik, alszik a ház, csak a tőz nem alszik. Pislákol, bóbiskol, pattog.
Füstje fátyolként húzódik ki az ajtó szemöldökfája alatt.
Ahogy ott állt s leskelıdött, szeretett volna belépni, hogy
megsímogassa az alvó fejét. Szegény, olyan idegen s olyan egyedül van.
Árva. Milyen szépen mondta, amikor véres hátára borította a vizes
kezkenıt: minden édes, sebek édes, Isten édes. Bolond szegény, de olyan,
mint egy gyermek. Édesnek mondta Istent.
Szépen visszalépkedett a főzfához s elnézegette a pap háztáját. Jól esett
itt állania, játszania a veszedelemmel, hogy fölébreszti s kilép, megszidja,
hazakergeti. Nem, nem szidja meg. Tudja, hogy nem szidná meg. Csak
csudálkoznék s azt mondaná : Hold édes, Boldogasszony édes, minden
édes.
Látszanak-e még a sebei?
Most a maga vállához nyúlt, kibújtatta ingébıl s erısen hátrafordított
fejjel nézte. Az ezüstös holdfényben tejfehéren világított a bıre s látszottak
még rajta a halványzöld csíkok. Megtapogatta ujja hegyével. Már nem
fájtak. Kirill sebei is csak ilyen halványzöld csíkok most már. Egyszerre
kapták mind a ketten.
Valahol galy reccsent. Rémült vadként szökkent vissza az árnyékba,
vállát bebújtatta ingébe, félrebillent fejjel fülelt. Olyan volt, mint egy riadt
állat. Aztán egy-két zajtalan ugrással a bokrok közé surrant, megállt,
magas mellére nyomott kézzel hallgatózott. Semmit sem hallott. Csak a
főzfa vékony aranylevelei hulldogáltak.
Meztelen lábával csúszkálva lépegetett a főben visszafelé s halkan
nevetett.
Reggelig nevetett magában, hogy milyen megrökönyödéssel lép ki a
pap az ajtón. Elámulva nézi a keresztbetett söprıt. Körültekint, nincs-e
valaki a közelben. Töri a fejét, nem ı tette így? Miért tette volna? Nem
emlékszik rá. Valamelyik kisistenre gyanakszik. Vagy boszorkányra.
Csillag bebújt a farkasbır alá, összekuporodott, majd meg kirúgta a
lábát jókedvében, ı volt a kisisten. ı a boszorkány. Csak éppen ırá nem
gondol Kirill!
**
106
Néha olyan komoly volt, mint egy asszony. Néha meg gyerekesen
csintalan, Néha napokig alig szólt, csak szomorúan mosolygott, mintha
régi bánatos emlékeken járna az esze. Néha meg egész délután s fél éjszaka
táiicolt fáradtság nélkül s olyan odaadással, hogy mindenki ıt nézte.
 Néha olyan csúnyának érezte magát, hogy undorodott magától, néha
meg szépnek, tündédnek. Ilyenkor hosszan nézegette a csöbör vízben
tükrözıdı arcát., sötétszıke haját simogatta, homlokát ráncolt a, majd meg
mosolygott, kiragyogtatta fogait, forgatta a fejét, nem gyızött betelni saját
szépségével. Néha soványnak, nyurgának, csontosnak s lomhának látta
magát, szégyelte termetét s azt hitte, a legények összevihognak mögötte,
amikor a játszóhely fele megy. Szerette volna fejszével levágni a lábát,
miért olyan nagy, mint egy medvéé, a kezét, miért olyan széles és
szögletes. Ilyenkor Virágot, a húgát, csodálatosan szépnek látta. Irigykedve
nézte lassú járását, milyen méltóságteljes és ringó. Feje tartását, milyen
kecses, könnyed. Derekát, csípıjét, milyen húsos, kívánatos. Ha ı most
férfi volna, nyomban megölelné, megcsókolná, feleségül venné, soha el
nem hagyná. Ilyenkor sajnálta, hogy nem született férfinak. De máskor
csúnyának látta Virágot, fő, milyen hideg, kedvetlen, lustamozgású! Vájjon
kinek volna kedve megölelni, megcsókolni? İ szebb, sokkal szebb. Nem
magas, nem is alacsony, gömbölyded, puha és izmos, keze-lába kicsi,
ügyes, járása gyors, s milyen szépen ring a szoknyája jobbra-balra, jobbra-
balra... Olyan, mint egy dal.
S ha szépnek tudta magát, koszorút font kék, meg piros virágokból, a
fejére tette. Nagyon illett sötétszıke, vastag hajához, széles almaarcához,
kék szeméhez, világos arcszínéhez. Kényesen lépkedett s félrehajtott fejjel
leste, megfordulnak-e utána.
Ezen a holdvilágos éjszakán is nagyon-nagyon szépnek érezte magát,
vidám volt, hangtalanul nevetgélt s észrevétlenül aludt el, amikor a
holdfény már sápadozott s hajnali hideg borzongatta testét a farkasbır
alatt.
Még álmában is mosolygott.
Sokan jártak utána. Elsısorban Kücsid. Derék, megtermett, ügyes
legény volt, táncban páratlan, munkában gyors, mindig vidám. De Szeretı
nagyon esengett utána majd kinézte a szemét, ha meglátta, szinte rátapadt s
könnyben úszott a szeme, mint egy kancáé. Őtálatos volt. És győlölte
Csillagot, Mert Csillag tudta, mi mindent elkövetett
107
már Kücsid szerelméért. Azt hitte szegény, hogy Csillag etette meg,
bájolta el, ezért nem fog rajta az ı mesterkedése. Megkérte Csipást,
míveljen vele valamit, adott is érte kakast Bese úr udvarából, meg egy
oldal szalonnát, Csillag tudta ezt Güzütıl. S mégis hiába. Apsához is
elment, a legerısebb igét mondatta Kücsidre. Akkor néhány hétig
csakugyan mintha kezdett volna hajlani Kücsid s Szeretı már boldog volt,
kedvesen beszélt Csillaggal, mint aki szánakozik rajta. De ebbıl sem lett
semmi. Szívesen Kücsidé lett volna Szeretı, ámbár feleségül csak Bese úr
engedelmével mehetett volna hozzá s nem bizonyos, hogy Bese úr
megengedte volna, nem, semmiképpen sem bizonyos. De hát nem ırizgetik
a szénaboglyákat, Gulács erdeit, vagy a vízmosta mély árkokat. Búvóhely
mindenütt akad. Csak már azon kellene törnie a fejét Szeretınek, hová
bújjon Kücsiddel.
De hát a legény, mintha fölébredt volna, megintcsak Csillaghoz húzott.
Csóktáncban ıt választotta s ugyancsak sokáig kellett körülöttük forogniok
a többieknek, amikor megcsókolta. İ meg, hogy bosszantsa, s megbékítse
Szeretıt, Farkas kisebbik fia, Ravasz elıtt forgott a körben, ıt választotta s
úgy tett, mintha hozzáforrt volna a csókban. Támadt is óriási nevetés,
rivallgás, mert Ravasz amolyan ügyetlen, makutyi legény.
Azonban mindez nem ért semmit. Csillag úgy ment végig a legények
között, hogy egyik sem mozdította meg a szívét. Olyan volt, mint a forró
nyári szél: elsuhan a fák között, minden levél tapsol, reszket és
lelkendezik, sóvárog, illatozik, de a szél nevet, kavargó ingében könnyedén
szökik tovább, otthagyva atikkadt fákat szomj asabban, vágyakozóbban.
Nem volt szeretıje?
Nem.
Mindig valami mást vart, mint amit kaphatott volna. Mohón hallgatta a
lányok suttogásait nagy eseményekrıl: találkozásokról, ölelkezésekrıl,
összeveszésekrıl, kibékülé-sekrıl, halálos bánatról, halálos örömrıl.
Szabadon élt, mint minden lány. De úgy látta, mindaz semmi, amirıl hall,
semmi, ami történhetnék vele. Töprengett ı is álmai jelentésén, sőrőn
vizsgálta a tenyerét, kíváncsian figyelte, mint bontakozik a teste, hogy
támadnak a vágyak s ha gyermeket látott, amint anyja fehér, duzzadt
emlıjét szívta s kis ujjai hol kitárultak, hol összecsukódtak, vad öröm
szállta meg, bele tudott volna harapni, elkapta, fölemelte, forgott vele,
nevetett és sóvárogva kívánta, bár az övé lenne
108
Puszta kíváncsiságból, szinte véletlenül adta oda szüzességét
Kücsidnek, amikor este táncból mentek hazafelé. Daloltak, kötekedtek s
még egyre ugrándoztak a gyalogúton. Kücsid arca hirtelen elkomorodott,
szigorúan, szinte gorombán nézett rá, megfogta a karját s megszorította,
mintha vasbilincsbe verte volna. S húzta, húzta magával a patakpart egy
sötét, bokros, rekettyés zugába. A többiek nem is hede-rítettek rájuk,
elviharzottak, nevetésük csak távolról hallatszott. Csillag nem érzett
különösebb izgalmat, vágyat sem, csak nagy-nagy kíváncsiságot. Végre
tudni akarta, mi fog történni vele. Csak akkor szállt fejébe a vér, csak
akkor főtötte láz, akkor szállta meg vad bódulat, amikor már vége is volt
mindennek. Bosszúsan ült a főben, kapkodva húzta szoknyáját a térdére,
dühösen pillantott a zavartan mosolygó Kücsidre s mindkét kezével
eltaszította. Ügy érezte, becsapták.
Semmi gyöngédséget, hálát nem érzett Kücsid iránt. Nem törıdött
többé vele. S bár Kücsid nem tágított tıle, – két tavasz múlt el már azóta, –
hallani sem akart róla, hogy megint »úgy« legyen vele. Megalázták s annál
hetykébben, nyersebben viselkedett. Vigye Kücsidet Szeretı, neki nem
kell.
Csodálta Virágot, nem értette. Virág szótlan, hővös, merev, ügyetlen
leány volt. Jól tudta titkolni szerelmi életét. S bár a kis faluban mindenki
tudott mindent, Virág úgy viselkedett, mintha semmit sem tudnának róla.
Olykor Csillag arra ébredt, hogy Virág csendesen, titkolva szipog, de
reggel semmi sem látszott rajta, legföljebb a szeme volt egy kicsit vörös.
Nyilván forró és szenvedélyes volt a szerelme, de nem tudta megmutatni.
Gıgös volt, mint az anyja. Sıt gıgösebb: még panaszkodva sem
dicsekedett, dicsekedve sem panaszkodott.
Amikor apja azzal gyanúsította Csillagot, hogy szüzességét egy
szolgának, a »szolgák szolgájának« adta, a lány úgy tiltakozott, mintha
érintetlen lett volna. Csakugyan, sohasem gondolt rá, hogy nem szőz. Az a
találkozás Kücsid-del valóban nem jelentett semmit. Legföljebb annyit,
hogy ezután könnyebb volt megıriznie magát.
Lábdihegyen hajnal óta zengett az ének. Bese úr a terjedelmes szılı
közepén Melegdi háza elıtt ült egy óriási körtefa árnyékában. Elégedetten
nézte a hegyoldalt.
109
Mindenfelé lányok, legények hajladoztak a tıkék között. Szüreteltek. S
harsány énekszótól visszhangzott a vidék.
Ott volt Játék, meg Szeretı, ott volt Virág, meg Csillag, ott volt Ravasz,
Kücsid, Mikule, a fiatal Mogd, ott volt Bıs, meg Kara. Ott volt Güzü, a
csontos besenyı asszony, ott volt Emelı is a legidısebb lányával, Kökkel,
ott volt Patádi maga is, hogy segítsen Melegdinek. A taposókádban
egymást váltották a lányok. Most Szeretı ficánkolt benne combig kötött
szoknyában, fehér lábszára ragyogott, mint a selyem, pirosán fröccsent rá a
szılı nedve s ütemesen tocsogott gyors talpa alatt. Kezét csípıre tette,
barna arcát hol lehajtotta, hol fölvetette a napfénybe, szeme tüzelt,
homlokán apró verejték gyöngyök csillogtak. Olykor-olykor odakacsintott
Bese úrra, odavágott a szeme sarkából, kivillantotta fogait. De ez csak
Kücsid miatt volt. Mély, sima zen-géssel dalolt.
Kemény, fiatal emlıje reszketett a tánc gyors ütemére.
Aranydarazsak zúgtak körülötte éhesen.
– Vigyázz, megszúr az dacs! – kiáltotta Bıs és belezúdította kosarát a
kádba. – Oztán megdagad valamid.
– Ne irígyöld az dacsot, – vágta rá a lány.
Bese úr elmosolyodott, összecsípett szemmel nézte a táncoló, nevetı
lányt. Olyan volt a melle, mint két érett, duzzadt szılıfürt a levelek között.
Keményen kiálló hegyén egy-egy túlérett édes szılıszem.
Arra gondolt, hogy ma itt marad éjszakára, sıt holnap is. Itt tartja
Szeretıt, magához rendeli ágyába. Balsam odalent maradt, Güzüt küldte
maga helyett, ı az építést vigyázza. S egyébként is, hát miért ne tarthatna
ágyast? Apja is tartott, az anyja egyet sem szólt ellene. De hiszen csak mert
volna szólni!
S ki tilthatja meg neki is, hogy feleségül vegye Szeretıt, vagy akár
Játékot is? Hát nem elég nagy úr ı ahhoz, hogy három feleséget tartson?
Még hosszú idıt érhet, jó erıben van, különösen, mióta Apsa segített rajta.
Nem bír magával. Szép némber mind a kettı, világra hozhatnak három-
négy fiút egyenként, a lányokat nem számítva.
Mohón nézte Szeretıt. Legszívesebben ráparancsolt volna, hogy úgy,
ahogy van, szálljon ki a kádból s jöjjön vele a házba.
Melegdi nagy zubogással hordókat mosott. Lépett egyet-egyet a hordó
után, ide-oda döntögette, majd kiütötte a
110
dugót s a víz bugyborékolva, kotyogva ömlött. Bese úr gyönyörködve
nézte.
– Szeép kis szömély uram, – vágott Melegdi a szemével Szeretı felé.
Kedveskedett az úrnak, tudta, hogy kívánja nagyon. – Kár lenne odaadni
valami hitvány szlúgának, vagy szabadosnak.
– Kár, – biccentett Bese úr.
–- Nem szegény embör ágyába való.
– Nem az.
Tıtikélıt tett a hordóra, vizet öntött bele. Minden olyan szép s vidám
volt, Bese úr fiatalos képpel nézte. A Nap melegen sütött, pirosán s kéken
ragyogtak a szılılevelek, aranyosan s vörösen az érett fürtök. Az
asszonyok fehér kendıi, szoknyái, a hányok szıke, barna feje, gömbölyded
lábikrái villogtak a fényben. Sárga s rozsdabarna erdık göndörödtek a
csúcsos hegyeken, néhol a mezítelen sziklaoszlopok úgy bújtak ki belılük,
mint lábszárak az ingbıl. Gömbölyded kis pucér felhık hevertek az égen
hangtalan nevetéssel.
A tıkék között valamelyik nı hangosan sikított. Harsány fériikacagás
felelt rá. Utána ismét fölzendült a dal i
Szıdd a szılıt, szép mönyecske, Tıdd kosárba, kisleány...
Bese őr nevetett. Biccentett Szeretı felé :
– Tombolj, lányom, hadd csurogjon leve!
Szeretı nem szólt, de annál nagyobb lelkesedéssel járta a táncot
kifulladásig. Lihegve dılt a kád szélére, karjával törölte gyöngyözı
homlokát.
– No, kifulladtál, he? – kiáltott rá Güzü negédeskedve. Egy véka szılıt
hozott a fején, szálegyenesen, billenés nélkül
– -Kifuüada ám a szılı, – nevetett Szeretı.
– Tombj, istenit neki, úgy leszen ézös. Egyszerre négyen is öntötték a
szılıt. A lány a kád
szélére ült, föltámasztotta lábát, körülnézett. Kücsid feléje sem
hederített. Messze járt Csillag körül.
– No, ha úgy tombolsz borátul es, uram, – mondta Bese úrnak – miként
én itt, jó bor leszen belőle.
Bese úrnak tetszett a beszéd, lassan megtörölte lecsüngı bajuszát,
köhentett. De nem szolt, nem lett volna illı.
Délben valamennyien összegyőltek a ház elıtt s Bese őr
111
imádkozott. Aztán letelepedtek a főbe, pihentek, mókáztak, ettek. Bese
úr is evett a vén körtefa alatt, kissé távolabb, szalonnát, hagymát, szılıt, új
kenyeret.
Fölharsant a dal, kiki vette kosarát, vékáját s indult munkára. Mint a
madarak, szállták meg a hegyoldalt, ráse-reglettek, szétfutottak, lármáztak,
visongtak, nevettek, énekeltek.
Most Játék szállt a kádba.
Jól fölkötötte ı is a szoknyáját, barna lábát, fehér combját megmosta
egy tekenıben, tapsolt, nekifutott, fölugrott a kád szélére s ügyesen
belehuppant. S olyan sebesen járta, úgy forgolódott, fickándozott, úgy
kapkodta fürge lábát, miközben kezével a halántékát fogta, hogy vadu]
röpködı vastag barna hajfonatai a szemébe ne csapjanak, mintha tüzet
nyelt volna. Bese úr lépegetett néhányat a tisztáson, kajla, zömök lábát
szétvetette s leszegte a fejét, mintha öklelni készülne.
Alacsonyabb, kerekebb, húsosabb lány volt Játék, ugyanolyan
almaképő, mint a nénje, de rózsásabb, gyermekesebb. S pajzánabb. Mikor
belezúdították a szılıt a kádba, magasan fölhányta a térdét, mint a
kényesjárású ló. Bese úr úgy is vizsgálta, mint egy szép kancát. Feje
tartását, lába mozgását, dereka, fara szabását, még a nézését is.
Mért ne tarthatna két ágyast? Mért ne lovagolna két paripán?
Olykor-máskor kerített magának kedvére való szolgáélót, gyermeke is
futosgált néhány a környéken, például Emelı is szemrevaló némber volt
fiatal korában, ı adta férjhez, amikor áldott állapotba került. A régi
világban meg válogathatott bennük Itáliában, Rumban, szerb földön. De ez
csak olyan dorbézolás volt, amilyet csatangoló férfiak szoktak csapni, ha
nem tudják, fölvirrad-e rájuk a másnap. Aztán hosszú idın át ült szállásán s
egyre bizakodott, hogy ád még Isten gyermeket Balsamnak az elveszettek
helyett. De nem adott. Valami baj érte utolsó szülésekor. Hiába áldoztak,
hiába fordultak a leghíresebb oroshoz, gyeimek csak nem lett több. Ezeket
az éveket elpazarolt idınek tekintette. Még gyanakodott is Balsamra, hogy
tett magávai valamit, vagy erıs varázslattal elejét vette a gyermekáldásnak,
de aztán megértette, hogy nem tehet róla szegény Annyit sírt, annyit
reménykedett hiába.
Most, hogy élete alkonyán itt állt Bese úr a szılıhegyen, hallotta a
szüretelık dalát, látta a csurgó mustot, a táncoló
112
lányokat, a szılı édes levére várakozó hasas hordókat, elfutott
haszontalan napjait sóvárogta vissza. S úgy érezte még nem múlt el
minden, meg lehet még ragadni néhány hátralévı esztendıt, másként lehet
rendezni az életet.
Odalépett Melegdihez. A kádból csurgó mustot öntö-gette egy hordóba.
– No, milyennek ítélöd? – kérdezte.
– Jaónak, jaónak, uram! – dicsérte Melegdi. – Visszaadja ez még az
ifjúságot is, uram.
– Vissza, vissza, nem adja azt immár vissza, – sóhajtott Bese úr.
– Dehogynem, uram. Csak bízd ra.
– No, sokat iszom belüle, hallod-e. Hogy adja vissza.
– Dehiszen nem kell neköd, uram. Jó erıben vagy te még, uram. –
Hízelgett a szılımíves és fölegyenesedve nagy elismeréssel tekintett végig
Bese úron.
– Gondulod?
– Gondulom, gondulom. Túlteszöl te még sok húsz-évesön es
– No, no...
– Túl ám! – bizonykodott hevesen. – Ulyan dörék nagydarab embör
vagy te, uram, ulyan mejjed-boncod vagyon, akár, példának okáért, egy
bihalnak. Olyan szü-gyöd. Tekéntetöd, akár az sasé. Hajjaj, kettébe tudnál
te még haséttanod akár egy vasas teutont es.
Bese úr kihúzta magát, kidomborította széles mellét, megvetette rövid,
vastag lábát, megtörölgette csüngı bajú-szát.
– Még tám ágyast es tarthatnék, – dünnyögte s kérdın tekintett
Melegdire.
Az valósággal föllelkesült. Arca kiragyogott, nevetett.
– Hajjaj, uram! Ágyast! Fiatalt, gyöngét, kövéret I Ulyan fiákat,
lányokat nemzenél, uram, ulyan kis vas-gyermököket, miként, példának
okáért, azok a szeép fiaid valának. Ulyanokat, mint, példának okáért az
tuskó. Tıfa-tuskó.
– Merthogy éppen magam es úgy vélöm.
– Okosan, uram, okosan. Válassz valakit, áldjon meg az öregisten jó
egészségvei, ágyasodat kedég sok szeép gyerökvel.
– Tám kettıt es választanék, – nevetett Bese úr hangtalanul s megint
kérdın tekintett Melegdire.
– Igazságod vagyon. Kettıt. Megfelelsz te kettınek es, hajjaj! Példának
okáért, magam es tudnék mondani egyet-
113
kettıt. Ott vagyon mindjárást Hosszú két lánya, Vefág, meg Csillag.
Bese úr töprengett, mintha még nem nézte volna ki magának az
ágyasokat. S mintha Melegdi, meg a többi is nem tudná, hogy már kinézte.
– Majd még körülnézök, – mondta.
Lova, Dzsován, vadul fölnyihogott s eszeveszett rug-dalózásba kezdett.
Erre Mikule lova is megvadult, rángatta a kötıféket, mellyel a körtefához
kötötték. Erıs, nyers hangon rájuk szólt, odaballagott és Dzsován lágyékán
agyoncsapott egy hüvelykujjnyi lódarazsat. Megsímogatta, megnyugtatta
lovát. S miközben simogatta, becézgette odatekintett Játékra.
– Ő semjártatta az eszit ágyason ezelıtt, – dörmögte Melegdi
Mikulénak, amint* éppen mellette ment el egy térı szılıvel. – Vénül már.
**
Korán alkonyodott, a Nap vörösbe borulva süllyedt le a föld szélén.
Soká tartott, míg lenyugodott, sugarait egy nagy, medvealakú kék felhı
mögül lövellte az ég közepéig. De az ıszikék már szóltak köröskörül
parányi trillázó aranysípjaikon.
A szüretelı nép lassanként visszaszállingózott a ház elé. Ott már
ugyancsak lobogott a tőz vörössárga, ropogó lángbokra. Güzü nagy
kondérba hagymát, meg birkahúst dobált.
 Mikule megitatta a lovakat, szénát vetett elébük. A legények
körülállták, tisztelettel nézték a karcsú Dzsovánt s némi irigykedı gúnnyal
Szilént.
Játék kiszállt a kádból, megmosta a lábát. Leeresztette szoknyáját.
Majd leült a főbe, kebelébıl szarúfésőt vont elı, fésülgetni kezdte a
táncban összekúszált haját, befonta két vastag korbácsba. Szeretı
mellételepedett, összedugták a fejüket, sugdolóztak, vihogtak, szemük
sarkából Bese úrra pillantgattak. Szeretı az ajkát harapdálta, úgy leste
Kücsidet.
– No, elf áradatok? – kérdezte Kücsid. Igen magasról szólott, szeme
Csillagot kereste s meg sem várva a lányok feleletét, elballagott a bokrok
közé, ahol Csillag sötétszıke fejét látta.
Csillag hegyesen, unottan felelgetett egész nap Kücsid széptevésére.
Rosszkedvő volt, alig dalolt s amikor kérték, találjon ki valami szép dalt,
rájuk ripakodott i
Kodolányi: Istenek. i-
114
– Nem vagyok én madár!
Mogorván szedte a szılıt, délben kedvetlenül evett, elkerülte a
legények csoportját, inkább Virág mellett maradt egész nap.
Máskor vígan készült a szüretre, nem fogyott ki a dalból, nevetgélt,
kötekedett csúfolódott, este pedig vígan ugrott táncba, tüzesen rakta a lábát
késı éjszakáig a furulya sikoltozására s az összevert tenyerek vad
csattogására. Nem szoktak hazatérni a faluba este, bundán aludtak
szanaszét a bokrok között, de hát, természetesen, alvásról szó sem volt.
Gyönyörködtek az ıszikék szavában, a holdfényben meséltek, viaskodtak a
legényekkel, fölcihelıdtek s egyik helyrıl a másikra vonultak, hogy békén
maradhassanak tılük. Azok meg kísérgették ıket, mint szarvasbikák az
ünık seregét. Három-négy nap múlva kerültek elı a hegyrıl, tánctól
fáradtan, rekedten a dalolástól, kék foltokkal s dagadt szájjal. Majdnem
olyan nagy esemény volt a szüret. mint az ıszi áldozat és a sörünnep.
De most nem találta benne kedvét Csillag.
Maga sem tudta, mi leli. Haragudott magára. Megkísérelte, hogy együtt
daloljon a víg sereggel, de hirtelen elszomorodott s abbahagyta.
– Legjobb lönne megszödnünk a szılıt s hazamennünk, – mondta
Virágnak.
Húga hővösen mosolygott.
Már csoportosultak a jó illatot árasztó kondér körül. Bese úr a tőzhöz
állt s kezét fölemelve, a lenyugvó Nap felé fordult. Arca méltóságteljes
volt, gyöngyös hajfonatai nem is rezzentek. A kresztyének áhítatosan
keresztet vetettek. Az áldás szavai komoly, mélydöngéső hangon hullottak
közéjük.
Aztán evéshez láttak.
Bese úr a fıhelyen ült, hegyes késével fölbökött egy húsdarabot,
kenyérre tette.
– Adjon Isten jó étvágyat! – zúgta a népség.
– Nektök es, – bólintott Bese úr.
Játék mohón maj szolt, kerek almaképe zsírtól fény lett. Szeretı lassan
maj szólta a húst, el-elbámészkodott, szemét behunyta. Güzü Bese úr
mögött állt. Emelı hatalmas teste, dagadó melle föltornyosult a lányok
közül, táblás képe elégedetten vigyorgott. Hangosan dicsérte a húst.
Minden nagyon kedvérevaló volt. A férfiak komoran ettek, késük hegyére
bökték a húst s nyelték, mint a batonya.
115
– Hát borunk leszen-e? – rikkantott Melegdire Bıs. Hogyne lenne,
tudta mindenki, hogy lesz. Melegdi már
hozta is vödörben, ki-ki annyit meríthetett, amennyit kívánt. Kücsid
fölkelt, kétfelé törölte hetyke bajuszát, fölemelte a vödröt s vedelni kezdett.
– Nézd csak, – ámuldozott, vihogott, kiáltozott a nép, – vidörbül issza!
Hé! Nekünk es maradjon.
De Kücsid rendületlenül ivott.
Kara, meg Bıs fölugrott, hogy erıszakkal vegye el a vödröt. Letette,
harákolt s nyugodtan visszaült a helyére.
– Nem hagynak innom, – dörmögte hatalmas nevetés közepette.
Kücsid hát kezdte már. Mindig így szokta. Eleinte mókázik, röhögteti a
népet, azután megrészegszik s akkor tágulni kell a közelébıl.
Szeretı áhítattal nézte, ı meg Csillagra vetett kevély pillantást : látod,
ilyen legény vagyok én, egy vödör boron alul nem adom.
Csillag rá sem hederített.
Alig nyelték le az utolsó falatot, alig dugta övébe a kését Bese úr, alig
mondták hangos szóval: »Váljék egészségére!« – s Melegdi máris belefújt
furulyájába. Ennyi maradt meg ifjúságából. Feleségét már évekkel ezelıtt
elkergette, mert rajtakapta egy vonuló fegyveres férfiúval, aki betért
Melegdi házába egy kis édes szılıre. Agyon is üthette volna az asszonyt,
de sajnálta. Fiai részint elvesztek betegségben, verekedésben, részint
Tihanyba telepedtek, lányai férjhezmentek. Maga élt a hegyen, szılıivel
babrált, hordóit kotyogtatta, csapolta, öblögette, kergette a rigókat s
bámulta a Balatont télen-nyáron. Bölcs ember volt, nem várt semmit a
világtól, Siralom Völgyének nevezte, mióta a vén térítı, akinek sirján
évenként csörjét szoktak gyújtani vízbe buktatta a fejét s kijelentette, hogy
ezután immár keresztyén.
Néha elballagott az öreg Mogdhoz, a föltámasztott halászhoz,
különösen telente.
Hanem a vidámság nem halt meg benne a Siralom Völgyében sem.
Furulyáját magányos, csendes estéken, meg ünnepnapi táncokon gyakran
megfújta a maga, meg mások gyönyörőségére. Sıt, ha íölöntött a garatra,
táncba is ugrott s egyedül] árta a kopjatáncot, mint az ördög.
Melegdi hát megfújta sípját s Kücsid nomban a tisztás közepére pattant.
Tarkójára csapta a kezét, csípıre tette
116
a másikat, rikkantott, letekintett szaporajárású bocskoros lábára,
illegetni, billegetni kezdte magát. Erre Játék, meg Szeretı sem türtıztette
magát tovább, majd Bıs, meg Kara is fıipattant, nagyot rikkantott.
Fölcihelıdött s derekát kényesen vonogatva táncbament Virág is, csak
Mikule nézte tábolabbról a sereglést komor képpel.
– Mikule, hej, Mikule! – kiáltotta csúfondárosan Kücsid, ugrott egyet,
rávert a bocskorára, hogy csakúgy csattant, – győjj, te halottképő!
– Vén banya! – csúfolta Bıs.
– Állasz, mint valamely föstött púpi I – tette hozzá Kara s feléje
bokázott.
– Üjhitő púpi!
– Nyughassatok, – korholta ıket Melegdi, levéve sípját s kiköpve a
nyálat. Aztán tovább fújta puffadt képpel, hamisan csillogó szemmel s a
tombolás kavargott, mint a forgószél, por szállt a tőz parázsló fényében. A
Hold rézvörösen emelkedett föl a hegy mögül.
Csillag sem maradhatott ki, csúfolták volna jövı szüretig. Beállt hát a
táncba, forgott, bokázott, nevetett, azonban üres volt a kedve.
Hanem Bese úr I
Egyszercsak elunta az üldögélést, a borszopogatást, nehézkesen fölkelt,
arca elkomorult, rikkantott egyet resze-lıs, zordon hangján s rakni kezdte ı
is. Helyet engedtek neki, ámulva nézték. Ez igen! Ez ám az ember I
Fölkapott egy hosszú karót, forgatta, mint egy kereket, csakúgy zúgott.
Tágult mellıle mindenki. Dobbantott, rikkantott, föl-fölhányta, elkapta,
mint valami dzsidát. Ledobta a földre, átugrált rajta apró lépéssel,
leguggolt, fölvette, megpörgette, karikáztatta.
– Csak szívesen! – ordított Melegdire. – Sohasem halunk meg!
 A síp vadul sikongott, a tenyerek szaporán csattogtak. Dzsován vérben
forgó szemmel bámulta gazdáját, nyerített, röhögött, kivicsorította sárga
fogait, forgott a kötıféken, rúgott. Bese úr rikkantott egyet, tarkójára
csapta balkezét, jobbjával fılrıpítette a karót, elkapta ügyesen, megint
leguggolt, rávert a bocskorára. Rúgta, hányta a port.
A legények egyre inkább vérszemet kaptak. Vadul rikoltoztak, ki-
kiugrottak a körbıl, fölragadták a vödröt, jót húztak belıle, majd
visszaszöktek megint, derékon, kaptak egy-egy lányt, megforgatták, maguk
elé tartották,
117
szemébe néztek, nevettek, Güzü az üres kondér feneket verte egy
bottal.
Sokáig járta Bese őr magányos kopjatáncát. Arca vörös volt, hajfonatai
repültek, szeme tüzelt, homlokát kiverte a verejték. Végre eldobta a karót
messze, hogy csakúgy zúgott. Nevetett,visszaült a földre s inge korcával
megtöröl-gette izzadó arcát. Fújt, mint egy bika. Hasa rengett.
– Sohase halunk meg! – kiáltotta. Összeverte széles, vastag tenyerét.
Pihenésül a fiatalok bújócskát játszottak, majd ismét megszólalt
Melegdi sípja. Most csóktáncot jártak. Legény, leány körbefogózott,
középen Kücsid járta kényesen, a kör pedig forgott,hajfonatok repültek,
szoknyák, gatyák lobogtak. Kücsid gyorsan térdreesett Virág elıtt, Virág is
letérdelt s hővös mosollyal adta csókra vastag, olvadékony ajkát. Míg
csókolták egymást, a kör szétbomlott s legény-lány együtt járta hujj ázva.
Most Virág került a kör közepébe, hideg mosollyal, de izzó kék szemmel
táncolt, a kör forgott körülötte. İ a fiatal Mogd elıtt térdelt le. Mogd vadul
magához ölelte a lány fejét s olyan hosszan csókolta, hogy Virág levegıért
kapkodott. A többiek vijjogva nevettek.
A fiatal Mogd Csillag elıtt térdelt, a lány ügyesen csak az arcát
fordította felé, hiába erıszakoskodott, nem tudta elkapni a száját. Csillag
pedig a bátyja, Kara elé térdelt, Zúgás támadt, a kör megállt. Tiltakoztak a
csalás ellen. Ordítoztak :
– Bátyád I Bátyád! Nem ér I
Kücsid odaugrott a lovaknál ácsorgó Mikuléhoz, ügyesen elkapta a
karját, hátracsavarta s kényszerítette, hogy letérdeljen Csillag elıtt. Mikule
dühöngött, rúgott. Kücsid a fejét ütögette ököllel.
– Térdepölj! – kiáltozta. – Tégöd kéván Csillag, nem látod? Mit
gornyasztasz ott a süt étben, akár az kanalas gém?
Kicsi híján verekedés lett.
 Lassan-lassan belefáradtak a játékba. Elıkerültek a bundák,
fekvıhelyet kerestek maguknak. Kücsid egyre Csillag körül ólálkodott,
duruzsolt a fülébe, derekára tette a kezét. Szeretı izzó győlölettel nézte
ıket. Kúcsid már részeg volt. Vadul körülnézett, kivel verekedhetnék.
Belekötött Karába. Dulakodni kezdtek, Kara kést vett elı s úgy
forgolódott, hogy nyakonszúrhassa pajtását.
– Kés vagyon nála! Kés vagyon nála I – visítottak a lányok rémülten.
118
Erre odacammogott Bese úr s öklével úgy vágta fejbe Kücsidet, hogy
összeesett.
– öntsétök le vízzel, – mondta.
Kücsid lassanként magához tért, mintha álomból ébredne. Kinevették.
Bese úr ezután visszavonult a házba.
Güzü mindenfelé kereste Játékot. Végre ráakadt egy sőrő bozót mélyén.
Bundába burkolózott s hallgatta Emelıt. A lányával ült egy bundán s
halkan mesélt a sárkányról, aki minden nap elrabolt egy szüzet s a város
éjjel-nappal sírt-rítt miatta.
– Urunk hívat, – mondta suttogva a magas, csontos besenyı asszony s
meghúzgálta tarkón megkötött kendıje csücskeit.
– Mit akar urunk? – suttogta riadtan Játék s föltekintett a holdfényben.
– Majd megmondja maga. Ergye hát. Nem esz meg, no, – nevetett
csúfondárosan. – Ostoba. Neköd es marad, meg másnak es.
Játék komoran fölcihelıdött.
– Haj, haj, – sóhajtotta Emelı. – Ilyen vala ám velágéletiben.
A lány derekát vonogatva, szoknyáját hosszasan igazgatva indult.
Mintha térdig sárba ragadt volna, alig vonszolta a lábát. Güzü szelíden
hátbaütötte s korholta :
– No, de kényös vagy, no. Más lány örülne, te meg húzod az orrod. Ne
légy buta 1 Nagynemő úr ám ő, nagyhatalmú úr! Bülcső horka közelije!
Nézd csak...
Mikule a lovak mellett dılt le a szénán, kalapját szemére húzta, az alól
nézte a hold világos tájat, a fákat, a parázsló tüzet, meg a szénát ropogtató
lovak árnyékát. Bundát terített magára, komoran, magányosan elmélkedett.
Ilyennek képzelte Sodomát, meg Gomorrát, amirıl Kirill atya beszélt. Ha
most megjelenne az angyal szép ifjú képében s megkérdezné ıt, vájjon
van-e három igazhitő ebben a gyülekezetben, hát csak magát mondhatná
igaznak. Meg Játékot, a kedvest. Az ı vidám, jó kis húgát. Akivel olyan
szépen játszadozott kisfiú korában. Aki sohasem bántott senkit. S aki olyan
szépen tud keresztet vetni, imádkozni, térdepelni, énekelni. Mindenki azt
hinné, hamis minden porcikája, de nem igaz. ı ismeri. Es ha nem is
egészen igazhitő, akkor is kikönyörögné a szép ifjútól, hogy ne veszítse el
kénköves tőz esıben.
119
Most megpillantotta Játékot, amint lassú, vonakodó járással, lesütött
arccal a ház felé ballagott. Mögötte vag^ két lépésnyire Güzü ment
keményen, peckesen s korholó hangon duruzsolt valamit.
Mikule figyelt.
Játék nem nézett sem jobbra, sem balra, egyenest bement a ház nyitott
ajtaján. Megállt a küszöbön, a Hold tetıtıl-talpig megvilágította hófehér
ingét, bı szoknyáját, két ágba font haját.
Aztán behúzta az ajtót. Mikule hallotta a kallantó kattanását.
Fölült, arcát elöntötte a vér. Homályba borúit elıtte a holdfényes
tisztás. Mereven maga elé bámult, fogát csikor-gatta, önkéntelenül a
tüszıjén függı késhez nyúlt. Félig kihúzta a kést, meg megint visszatolta,
kihúzta, megint visszatolta. ~
Hasravetette magát a bundán, tenyerébe temette arcát, lábszárát
mereven megfeszítette, mintha görcs kínozná. Meg sem moccant. Hiába
minden, szolga, szolga, szolga apástulanyástul, mindenestül. Eladhatja,
agyonütheti Bese úr. Nem tehet semmit.
Kiabáljon? Kinevetik. Az úr : úr. A szolgáló : szolgáló. Hiszen nagy
dolog ám az, hogy ilyen hatalmas, nagyhírő, derék úr, mint Bese úr,
magához szólít egy szolgalányt. Könnyebben kap férjet is az olyan, hiszen
Bese úr megjutalmazza gazdagon, ád neki szép kösöntyőt, selymet, tán föl
is szabadítja. Hiába kiabálna, ordítozna! Rágyújtsa a házat? Széttépnék
nyomban s nem is lenne foganatja, eloltanák. Lesse meg Bese urat és
szúrja le? Igen, ezt kell tennie, csak ezt teheti. Aztán megölik. De még
meggyónja bőnét Kirill atyának, töredelmesen megbánja, hogy urára kezet
emelt s mint jó keresztyén, egyenest magához a hetvenhetedik égben lakó
Öregistenhez, Ukkon Atyához repül a lelke.
Egész éjjel nem aludt. Néha a bundát rágta kínjában, néha elfásult s
arra gondolt, úgyis az történik, amit Játék akar s enged. Gyalázatos némber
Játék is. Győlöli. Mocskos ringyó. Ha nem akart az úr ágyára feküdni,
miért járta úgy a bolondját a taposó kádban?
Ott villogott elıtte húga nevetı arca, fehér foga, égı szeme, szaporán
táncoló gömbölyő,^ fehér, vastag térde. Nem Jézus híve ö, hanem ördöngé.
Őr kell neki, kösöntyő, karperec, boglár, selyem és brokát.
Meg kell ölnie Játékot is.
120
 Meg Güzüt, a gyalázatos, képmutató besenyıt.
Istenem, Istenem, – tördelte hangtalanul, – mikor jün el te uruszágod!
Mikor lesznek elsıkbül utolsók s utol-sókbul elsık 1 Mikor leszen a nagy
ítélet, mikor állítod jogod felül az jókat, balod felül az gonoszokat 1
Győlölete most átcsapott minden szolgára. Győlölte apját, anyját,
Szeretıt, Péntököt, Szombatot, győlölte a szabadosokat is, mert többet
tehetnének, mint a szolgák s mégis tőrik, hogy az úr magához rendelje az ı
kis húgát, kedves kis húgát, Játékot... Ó, jaj, jaj, az ı kis húga Bese úr
ágyán fetreng és sír, sír keservesen.
Oda akart osonni a házhoz, hogy hallgatózzék, nem kiált-e érte a húga,
de nem lehetett. A tisztáson a tőz mellett bundájába burkolózva Melegdi
apa meg Patádi aludt, horkolt, mint a medve. Amodább Güzü vackolt
helyet magának s összekuporodva feküdt, tán nem is aludt, Játékra gondolt,
ırizte az úr szerelmes békességét. A bokrok között a többiek aludtak,
beszélgettek, viháncoltak. Kara vidám, rekedtes hangját hallotta:
– Csillag húgomat még fölszívja az Hód, miként vizet a szuvárvány!
Moccania sem lehetett. Béklyóba verték, mint a lovat, darázs szurkálja
fullánkkal, gazdája veri husánggal, nem menekülhet. Csak a fogát
csikorgatja s nyí kínjában.
Keleten sárgán pitymallott az ég alja. Acélszínő volt az ég, a Hold
elhalványodott. Mikule összetörve, bénán feküdt. Könnyei rászáradtak
pelyhedzı szakállára, szeme égett, torka sajgott. Izzadt a keze. S a hajnal
vasszíníí derengésében makacsul zárva volt a ház ajtaja s nem hallatszott ki
mögüle egyetlen sóhaj, egyetlen suttogó szó sem.

A szüret második napján kevesebb volt a dal, több a fecsegés. Az idı is

megromlott egy kissé, az ég kékje hővös szélben száguldó, ezüstfényő
felhık között ragyogott, élesen s egészen közelrıl látszottak a barnuló
hegyek s a Balaton idevillogó csíkja sötétzöld volt. Míg följebb nem
emelkedett a Nap, a szüretelık fáztak. Nevetve vacogtatták a fogukat s
iparkodtak hátat fordítani a szélnek.
Különösen Játék, meg Mikule fázott
Mind a ketten sápadtak voltak. A szemük vörös. Játék elkerülte bátyját,
s Mikule is elkódorgott a szüretelık csoport-
121
jától. De azért ı is észrevette, meg a többiek is meglátták a lány
nyakába akasztott gyöngyfőzért s azt is, hogy Bese úr hajfonatában
kevesebb a gyöngy.
 Szeretı, meg Csillag taposta a szılıt. Bese úr öntelt mosollyal, de
kívánkozva szemlélte Szeretıt, délután pedig Csillagot. A lány kelletlenül
táncolt, vaskos, tömzsi lábszára szinte dühösen merült a frecsegı csócsába,
kezét mereven a csípıjére támasztotta, fejét félrehajtotta s nem nézett az
úrra. Ilyenkor szokta kiválasztani Bese úr azokat, akik egykét éjszakára
fölébresztették a kíváncsiságát. Nem is ellenkezett senki. Hiszen az úrnak
kedvére lenni, tıle egy-egy ékszert kapni s aztán dicsekedve gondolni rá,
hogy az úr szeme megakadt rajta, legszebb jutalma volt fiatalságuknak,
kívánatosságuknak. Ki mert volna szembeszállni vele akár gondolatban is?
Es »jut is, marad is« – mondták nevetve. Valamikor, öregapjuk idején,
amikor az úr félelmetes nemzetsége megszállta ezt a földet, válogatás
nélkül hajtották a nıket, – lányokat, asszonyokat egyaránt – az udvarokba s
mert volna valaki görbe szemmel nézni a nagyhatalmú úrra, könnyen halál
fia lett volna. így mesélték az öregek.
Isten tudja, miért, ezidén történt elıször, hogy a kiszemelt lány sápadt
arccal, szégyenkezve, némán kódorgott el a szüretelık közül s egy legény a
kését tapogatta a bezárt ajtó elıtt. Ezidén történt elıször, hogy egy lány
szorongva pillantott a hallgatag úr nagytekintető arcába s félt hosszan
csüngı bajusza rándulásától. Elıször történt, hogy valaki aggódott : hátha
ma este ıt hívatja Güzüvel.
Szeretı nem járta olyan vígan a taposótáncot, mint tegnap.
Megijesztette húga fehér arca, vörös szeme. Csillag pedig legszívesebben
kiugrott volna a kádból s elfutott volna messze, messze. De hová? Tán a
paphoz, hogy mentse meg az úr kívánságától?
Most szerette volna, ha csúnya. Vagy, ha olyan hővös és parancsoló,
mint Virág. Tánc közben elégedetten nézte vastag, húsos lábszárát, széles
csipıjét • mégsem olyan szép, mint akár Játék, akár Szeretı. Félszemmel
vizsgálta az úr kemény képét: talán nem tetszik neki. Lomhán mozgott,
kedvetlenül kapkodta a lábát, nem mosolygott, szeme bágyadt volt,
homlokát összeráncolta, sőrőn pihent s ilyenkor oldalvást ült a kád szélén.
A legények, asszonyok bíztatták, csúfolták, szidalmazták, hiába. Egyszer-
kétszer szaporábban szökdösött, forgolódott, de amint elmentek, olyan lett
a ánca, mintha követ kötöttek volna a lábára.
122
Este fáradtan, pihegve, mogorván szállt ki a kádból s érezte, hogy az úr
bosszúsan nézi. Kaján öröm szállta meg. Most már bizonyos, hogy nem ıt,
hanem Szeretıt hivatja, ha ugyan nem kívánta meg Játékot.
Nem kívánta. Bosszúsan nézte ájult sápadságát, komor tekintetét,
hallgatag arcát s arra gondolt, hogy lám , megkapta a gyöngyöt, de
megutálta ıt. Hitvány némber. Megalázó ttan emlékezett az éjszakára :
hogy fordította el minduntalan az arcát, hogy sóhajtozott, hogy feküdt
lankadt karja a nyakán, hogy vacogott a foga s milyen néma, milyen néma
volt. Pedig különb ı akármelyik hitvány, taknyos, húszéves legénynél.
Különösen szolgalegénynél. Még be kell törni, mint a csikót.
Inkább Szeretıt hivatta Güzüvel. Az esti tánc, meg dal hamar
bevégzıdött, Melegdi sem fújta olyan szívesen, mint tegnap. Bár az
asszonyok rikoltoztak, a legények vadultak. Kücsid, úgy belekötött
Mikuléba, hogy szörnyő verekedés támadt. Mikule szótlanul, összeszorított
foggal birkózott, Kücsid meg hetyke, részeg dühösséggel. Ma végképp
nem állhatta Mikule fanyar pofáját, epés tekintetét, mogorva-ságát. Ügy
teremtette földhöz Mikulét, hogy a nık sikoltozva rohantak vízért, Bese úr
pedig vörösen káromkodott s mindenáron meg akarta korbácsolni
Kücsidet. Ettıl mégis elállott, amikor Mikule szerencsésen magához tért és
véres nyálat köpködve, szörnyő átkokat szórva elsántikált a nagy körtefa
alá. így aztán mindenki elkotródott a bundájával s levackolt a bokrok közé.
Amikor Güzü odasurrant Szeretıhöz s intett neki, senkisem törıdött vele.
Csillag megkönnyebbülten sóhajtott. S Virághoz bújva, álomba merült.
Mikule azonban égı tekintettel, iogvacogva leste a lovak mellıl, hogy
lépeget a nénje a ház felé, hogy hajlik meg fehér alakja, amint belép s hogy
csukódik be mögötte halk koppanással az ajtó. Szeretı nem ment olyan
vontatott járással, mint Játék. Ha már meg kell lennie, legyen. Mindig így
volt s mégsem esett ki a világ feneke. Jobb így, mint ha lerágja kezét-lábát.
S még tán gyöngyöt is kap, szebbet, mint Játék. Nem kesereg, nincs miért.
Nem törıdik Kücsiddel. igazán sohasem törıdött vele. Fusson Csillag után,
ha kell neki az a lomha medve, az a szıke, verteién szabadoslány.
Boldogasszony bolondja.
Hátha ágyasa lesz Bese úrnak? Rebesgetik, hogy ágyast akar, második
feleséget. Milyen jó dolga lesz akkor. Egész nap
123
eszik, szınyegen üldögél, piperézi magát, bársonyba öltözik, ezüst
tükörben fésülködik, befesti a körmét hennával, rózsavízzel illatosítja
testét. Es szül egy-két szép, kövér fiút az úrnak. Mit bánja Kücsidet? 1
Balsamtól nem félt. Elég hatalmas az úr, ha ágyast akar, majd elnémítja
a feleségét. S vigyáz, hogy bosszút ne állhasson rajta, ı meg kedves,
szolgálatkész lesz hozzá. Elvégre Balsam már hosszú idı óta nem szült
gyermeket, nem szólhat semmit.
Megelégedhet azzal, hogy mégis csak ı Bese úr igazi felesége.
 Mikule dermedten feküdt a főben. A Hold nem ragyogott olyan tisztán,
mint tegnap, minduntalan torlódó felhık mögé bújt. Mintha Boldogasszony
bánatosan el-el-takarta volna arcát sötétkék, ezüstszegélyő palástjában. Hol
nappali fény, hol sőrő sötétség.terült a vidékre. A hegyek púpjai feketén
domborodtak, mint óriási heverı bivalyok. Hideg szél suhogott a zörgö
ágak között, sodorta, táncoltatta a lehullott avart s hol édes vízillatot, hogy
nehéz, fonnyadt szagot söpört. Csak az ıszikék tritriztek fáradhatatlanul s a
vadludak kiáltoztak a felleges égen.
Most már nem azon tépelıdött Mikule, hogy be kellene rúgnia az ajtót,
megölnie az urat, azon sem, hogy rájuk kellene gyújtani a házat. Sokkal
jobb gondolata támadt. Elmegy Kirill atyához s addig könyörög,
fenyegetızik, magyaráz, amíg meg nem átkozza Bese urat olyan nehéz
átokkal, hogy Apsa sem tudja föloldani alóla.
De hát ingyen nem teszi meg a pap. Mivel fizessen neki?
Báránnyal? Kossal? Kakassal? Tinóval talán? Szalonnával, borral?
Honnét vegye? Semmije sincs, rabszolga. Lopnia sem lehet, agyonvernék.
Meg aztán Kirill atyának nincs is szüksége semmire, visznek neki élelmet,
bort, még inget, bocskort is. De pénzát nem visz senki. Olyan kis
ezüstlapocskákat, amikre varázsjeleket, ismeretlen betőket, számokat
vertek. Olyan ezüstje senkinek sincsen, csak Bese úrnak. Egyszer Mikule
éppen akkor lépett a sátorba, amikor az úr néhány ilyen pénzát nézegetett,
gondosan beleöntötte egy kostökbe, madzaggal bekötötte s a legszebb
koporsóba, arany meg ezüstkincsek közé zárta. Ha abból a ritkaságból
vinne legalább egyet, bizonyosan legerısebb igéivel verné meg Bese urat.
Hiszen egy olyan ezüstkorong bizonyosan hatalmat ád neki minden idegen
fölött. Mondják, hogy azért mindent oda kell adni: rabszolgát, lovat,
prémet, bársonyt, asszonyt.
124
Mikule most már megnyugodott egy kissé. Csak azt kellett kifıznie,
hogyan jusson a sátorban ırzött koporsóhoz, hogyan vegye ki belıle a
kostököt.
Most már el is nyomta az álom. Kábultan aludt a bunda alatt.
Amikor a szılı leve mind hordóban volt s a szüretelı nép levonult a
hegyrıl, Bese úr lóra ült s Mikule kíséretében hazatért.
Csépán mély meghajlássál, homlokához emelt kézzel üdvözölte, s
megkérdezte, hogy szolgál az egészsége a nagytekintető úrnak. A sátor
ajtajában Balsam várta gazdagon hímzett, bokáigérı sötétzöld, bı
szoknyában, aranysárga bekecsben, csúcsos, gyöngyös sögkelével a fején,
sárga, pirossal hímzett bocskorban. Vastag ujjain győrők csillogtak,
közöttük az a kristálygyőrő is, amelybe ha belenézett, mindent meglátott,
ami a nemzetségben történik. İ is mélyen meghajolt ura elıtt, kézenfogta s
mosolyogva vezette a sátorba.
Maga tett vánkosokat a tőzhely mögé Bese apának, letelepedett és
tapsolt. Játék belépett az evıszékkel, Güzü a kenyérrel, sajttal, szılıvel,
almával és egy kancsó savanyú tejjel. Játék szemlesütve, alázatosan tette le
az evıszéket s nyomban kiment, hogy ne lássák sápadt arcát. Güzü, szokás
szerint, megállt az ajtónál a vizespadka mellett.
– Isten hozott, uram, – mondta mosolyogva Balsam. – Hogy sükerült a
szüret?
– Sükerült, sükerült, – dünnyögte elégedettem Bese apa s tört a
kenyérbıl, vágott a sajtból – Jó borunk leszen. Hát itthon? Nem esek
sömmi kár?
Nem, kár nem esek. Balsam megrázta gyöngyös sög-keléjét s
mosolygott. Minden a legjobb rendben volt, a ház falai már álltak.
Csudálatos épület, szebb lesz, mint Balsam gondolta. Milyen magas,
milyen tágas! Lépcsın kell fölmenni az ajtóhoz, a tetıt faragott gerendák
tartják. S milyen méltóságos máris. Pedig még teteje sincs. De ahogy ott áll
terméskı alapon, magasan, testesen, olyan, amilyeneknek a várakat
mondják.
Bese úr arcrándulás nélkül hallgatta. Ferde vágású szemét behunyta,
gondolkodott. Nincs mit habozni, ı az úr itt, ameddig a szem ellát.
Némberek sohasem térítettek el igazi férfiút a helyes útról. S nem vezetett-
e a csatákban
125
ezer lovast? Az ezernagyi dob, a dömbek, most is ott díszeleg a
sátorfalon s a sátor elıtt ott áll földbeszúrva a sörényes kopja, a fekete
lobogóval. Nem verte-e a dömbeket lovas, valamerre ment s nem járt-e
elıtte két ember az ezernagyi jelvényekkel?
– Hát majd béköltözhetöl, – bólintott. – Jó es leszen. Mert kell az
asszonysátor.
– Mire kell? – kérdezte csodálkozva Balsam.
Bese úr föltekintett az álnok egykedvőséggel fülelı Güzüre. Intett,
hogy távozzék. Amikor a besenyı szolgáló kicammogott, megköszörülte
torkát s erıs hangon, mintha törvényt hirdetne, kinyilatkoztatta szándékát :
– Ágyasaimnak kell.
Balsam elképpedt. Gyermekes száját kinyitotta, meg becsukta, mint a
szárazra vetett hal. Bese úr nem nézett rá, maga elé meredt a tőzbe, majd
ivott egy korty savanyútejet s keményen visszatette a kancsót az evıszékre.
 – Ágyasokat veszók.
– Ágyasokat? Ágyasokat? – hőledezett vérig sértve, de még egyre
hitetlenül Balsam. – De hát, ézös uradom ézösöm, miért? Mit gondolái?
– Már régön gondolám, – mondta Bese úr s egyenesen Balsam arcába
nézett. Nem csodálkozhatik, gondolta, hiszen eleget mondogatta. Eleget
mókázott Balsam is rajta. De miért sápadt el, mintha meg akarna halni?
Miért hajtja le a fejét, miért rázza, mintha darázs zúgna körülötte? Miért
torzul el az ajka? Miért ebednek el a könnyei, miért görögnek le
barnapiros, puha, kövér arcán? Bese úr emlékezett: akkor rázta így a lejét,
akkor volt ilyen sápadt, akkor ferdült el ilyen gyámoltalanul az ajka, akkor
harmatozott így a szeme, amikor megtudta, hogy Barsz elveszett német
földön s Altin megcsúfolva nyomtalanul eltőnt.
– Ne réjj, – szólt reszelı hangon, akárcsak akkor, • amikor a lesújtó hír
megérkezett. – Mit rész? Vájjon fogansz-e gyermököt?
Balsam csak rázta a lejét s hullott a könnye. íme, boldogan várta haza
az urát, szépen fölöltözött, ékszerrel díszítette magát, fejére tette gyöngyös
sögkeléjét is. Mélyen meghajolt a sátor bejáratánál, kézenfogva vezette be
az urát, vánkost tett alája, sajttal, tejjel, gyümölccsel vendégelte... Igaz,
része volt ebben a háznak is : meg akarta engesztelni Bese apát. De hiszen
akkor is jó felesége volt, amikor nem volt ok engesztélésre.
126
Ura szavai szívenszúrták. Igaz, Isten nem adott gyermeket. Rontás lett
rajta, nem fogant többé. Nem volna-e jobb, ha fogant volna s mégis ágyast
kívánna az ura? Legalább nem emiatt kivánná. De így, így még nem is
szólhat semmit,
– Ó, uradom, uradom, – nyögte fakó hangon, mint egy kisgyermek s
bekecse hölgyprémes ujjába törölgette a szemét. – Miért hányod
szömömre? Ha így akará jóságos Égi Atyánk.
– No, lásd. Ü akarta így, – nyugodott meg végképpen Bese apa. – S
merthogy megrokkanok immár vénségnek miatta s elveszött fiaim helyött
nem lehet többé fiam... Én kedég fiút akarok... Hát így leszen, – fejezte be
s nehéz rövid kezét a térdére ejtette.
Most sokáig hallgattak. Bese apa megkönnyebbülten, hogy a dolgon
átesett, Balsam sírva, hogy megtörtént, amitıl esztendık óta mindig
rettegett.
– Mit miveljek most? – zokogta Balsam, leborult s keservesen sírt.
Széles háta meg-meg rázkódott a görcsös zokogástól.
– Hallgass! – rikoltott Bese apa. Majd csöndesebb szóval tette hozzá : –
Mit mívelnél, feleség? Azmit eleddig es. Mívelködöl, ahugyan eddig. Te
vagy házom akszina. Lakozol szépségös, úri házban, lábod alatt szınyeg,
körülötted vánkos, medvebőr, kéncsökvei tölt koporsók, bársun. Mindönök
földig hajolnak elıtted. Szavad parancsulat. Szolgáid, szolgálóid vágynak s
lesznek. Ágyasaim lesik moccanásodat s ha fiat szülnek, beviszik hozzád s
áldásodat kérik. S bemutatják. Mit mívelnél egyebet, he?
– Ó, jaj, ó, jaj, – zokogta vakon, süketen Balsam, ez az oktalan némber.
Hiszen csak nem hitte, hogy élete fogytáig ıt nézi az ura, mint Napot a
forgó virág? A férfi: férfi. Olyan mint a hiúz : új, meg új húsra éhes, meleg
húsra, gızölgı szívre. S amíg él s mozog, nemzeni akar, hogy lássa erejét
az asszonyokon, hatalmát a szaporodó gyermekekben. – Ó, jaj neköm, –
vinnyogta Balsam, mert nem tudta fölfogni ésszel, hogy ennek így kell
lennie.
– Ne jajgass, – korholta Bese apa s ellágyulását kemény hanggal
titkolta, – sömmi az. Itt vagyon ama két szép ifjú lány Játék s Szeretı.
Gyermököket adnak neköm. Sönki ulyant, mint ők. Tengri mosolyog
öröméhen Őj nemzetség támad s nem térök vigasztalan s nyomtalan
séromba. Lesz, azki képömet megfaragja. Halottak Havában eledelt
127
hoz, bekeni képemet vajjal és csörjét gyújt emiéközetömre. Barsz, a
Párduc, meghala... – mondta halkan s megkeményedett az arca, – Altin, az
Aranyos, csúffá leve s nyomát vészejténk. Lányaid vágynak, de fiaid
nincsenek többé. Hogy távozzam ez velágbul megnyugodva, ha sönki-sem
marad utánam?
– Ó, jaj neköm, jaj neköm, bódogtalannak, – sirán-kozott Balsam s ide-
oda ringatta térdére hajtott fejét. Sögke-léje hímzett vörös szalagja
leomlott, mintha vére folynék.
– Most hát, amint elkészül házad, feleség, ott lakozol békében s
örömben s vígasságban. S tisztöletben. Asszonyházadat kedég általadod
Játéknak, meg Szeretınek. S esztendıre két fiat mutatnak bé majd
ágyasaim s karodba helyhözik s mondják : akszin, tekéntsed saját fiainak,
mert mi urunk, Bese úr nemzé velünk. Lád nemzetségének díszére, Tengri
dücsıségére s maga békéjére s büszkeségére. Mert, feleség, – tette hozzá
fojtott hangon, sötét arccal s ferde vágású barna szeme elborult, – vissza
kellene járnom sérom-bul s kódorognom kellene szállásomon s
áldkozódnom és jajgatnom kellene üres sátramban, látván, hogy sönki sem
áldozik képem elıtt s nem követ a másvelági útra idık múltával, így
vagyon hát, feleség.
Fölkelt, topogott, meghajlítgatta fásult térdét s kiballagott a sátorból.
Most hát túl van rajta.
 Majd megvígasztalódik Balsam.
Kakasléptekkel ballagott végig a szálláson.
Hangos szekercecsattogás fogadta. Az épülı ház falai csakugyan
tetszetısen emelkedtek a kıbıl rakott alapon. Halmudi lovaglóülésben ült
a koszorúfán s fejszefokkal hosszú faszeget vert a csapolásba. Egyik
legénye szarufát húzott föl kötéllel. Mindenfelé faragott gerendák hevertek,
a másik legény egy hatalmas tölgyfa-törzsbıl nagy gonddal s a hővös
reggeli szélben is izzadva deszkát főrészelt. (így nevezték a »tótok«.) Nagy
halom nádkéve halmozódott az új ház mögött, ebbıl lesz a teteje.
Csakugyan nem lesz rossz, bár valamirevaló férfiember aligha laknék
benne.
Csépán hamarosan elıkerült s mutogatni, magyarázni kezdte az
építkezést. Bese úr hümmögve hallgatta.
– Hívd Szeredát, – mondta.
Az udvaros elfutott az ólak felé s egykettıre elıkerült Szeredával.
128
– Hallod-e, – mondta Bese úr, amint a rabszolga megállt elıtte s
értelmes, fiatal arcát alázatosan lesütve várta parancsait, – elhatározám,
hogy ágyasokat veszök.
– Isten éltessön, uram, sokáig.
– Kettıt veszök.
– Adjon nekik Ukkon bı gyermökáldást.
– Te lányaidat. Játékot, meg Szeretıt.
– Ó, uram, – hajlongott Szereda. – Ránk tekénte az Nap!
----Ott lakoznak majd, – mutatott Balsam sátrára.
– Mondd meg nékiek. Te kedég, – fordult Csépánhoz, – ügyelj, hogy
mindönük meglegyön. S ki-ki második s harmadik feleségömnek tekéntse
őket.
– S mikor, uram?
– Ha Balsam háza elkészül. Gondod legyön mindönre. Amikor
elfordult, hogy továbbmenjen az udvaron,v
Csépán, meg Szereda összenézett.
– Burokban szült anyád, –-jegyezte meg az udvaros.
– Isten reánk tekinte, – örvendezett Szereda. Majd nyomban a sörfızı
ház felé igyekezett, hogy a hírt, melytıl pattanásig feszült a melle, tudtul
adja Csimasznak s a lányainak
A sörfızıben nagy izgalmat támasztott. Csimasz leült egy tuskóra,
hápogott, levegı után kapkodott. A két lány szinte megdermedt. Játék
elsápadt, kezét a mellére nyomta. Szeretı gyıztesen, gonoszul nevetett.
Mind a kettınek gyöngysor csillogott a nyakán és Szeretıé nagyobbszemő
volt, mint Játéké.
– Tán ríva fakadsz, he? – kérdezte csúfondárosan.
– Rén az örömtül, szólani sem tud, – nyögte Csimasz.
– No, két koszos, – dörmögte Péntök, s letette a vékát, amit már hosszú
idı óta a kezében tartogatott, – most oztán henyelhettök. Hogy ki munkál
helyöttetök, nem tudom. Esztök, isztok, hentörögtök éjjel-nappal.
– Haj, drága ám a második feleség, – nyögte könnyek között Csimasz.
– Hát a harmadik? – kérdezte Péntök gúnyosan.
– Ha a második térdi kalácsa aranybul vagyon, harmadiknak a bonca
tüvig arany, – hetykélkedett Szeretı.
– Mit szól majd Kirill apa? – tőnıdött Játék s fáradtan dılt a ház sárral
tapasztott sövényfalának, körmével a vakolást kapargatta. Olyan komor
volt az arca, mintha eladták volna távoli vidékre e<<v ismeretlen úrnak.
129
– Kirill apa, Kirill apa! – utánozta Csimasz. – Hát halljátok, én már
szólék es nékie. Mert én már régön alétám, hogy mit forgat elméjében mő
jóságos urunk. S hát mit szólott volna? Sömmit. Ez a szokás, ez a törvény.
Az úr : úr. A szlúga: szlúga. Adjátok meg az úrnak, azmi az úré. Nem ezt
mondá-e mindég, he?
– Még tám föl es szabadejt münköt, – vígadozott Szeredasa tenyerébe
csapott. – S oztán irtok magamnak erdıt Mikuléval s lesz vagy egy eke
fıdem.
– Csak két kis ringyója légy ön valakinek, – dohogta Péntök s hegyeset
köpött, a nyálat elkente mezítelen lábujjával.
– Hallgass! – rikoltott lángoló képpel, villogó szemmel Csimasz s kis
vékony vakarcsból egyszerre dagadt kenyérré vált, szinte pillanatok alatt
megkelt. – Többé nem nevezhetöd őket ringyónak. Teszök rúla. Nézd csak.
Nevük elsı, meg második feleség, mert immár ulyanok, mintha az úrnak
felei volnának. Tetves szlúga.
– Ne bándd te az én tetveimet, – vágott vissza Péntök dühösen. – Itt
vágynak lányaid. Most már nézz az ő fejükbe.
Azzal kikotródott a házból.
Csimasz nyomban elindult, hogy szétvigye a hírt. Peckesen s igen
szaporán haladt. Balsam asszony még most is az ura sátrában ült, a tőzbe
meredt s könnyeit törölgette. Csimasz betekintett az ajtón, majd belibbent s
letérdelt az asszony mellé.
– Én nem akarám, ó, akszin, – sóhajtozta részvéttel s megcsókolta
Balsam bágyadtán csüngı kezét. – Én nem tehetık rúla.
 – Én tehetık rúla, – kesergett Balsam. – Ö, miért es vénül meg a
némber. Miért röndölé így a jóságos Égi Atya. Miért nem szülhetek még
fiákat uramnak...
– Ő akará így, Ukkon atyánk, – nyugtatgatta Csimasz. – De majd
meglásd, akszin, Égi Atyánk megáldja a házat. Lányaim pillantásodat,
gondulatodat es lesik. Még helyedet es megfújják. Tenyerükön hordanak,
akszin. Lányaidnak tekéntik magukot.
– Eredi, – sóhajtotta Balsam s legyintett. – Nincsen ez rontás nélkül.
– Mindég így vala s nem vala rontás.
– Én azt hivém, rajtam nem esik meg soha. -– Mind azt hisszük, akszin.
– Jó neköd, – nézett rá harmatos, gyermekien szo-
Kodolányi: Istenek ^
130
morú szemmel Balsam. – Te szlúga vagy. Urad es szlúga. Uram
öszveada Szeredával s együtt éltök-haltok mindörökké. Másvelágon es
együtt munkáltok uratok hatalma alatt. De ő, de ő... Még a másvelágon es
lányaidval szeretközik s neköm látnom kell az üdık végezetéig. Ö, mért
nem szülétek én es rabnak! S uram es rabnak!
Csimasz meghatódott képpel guggolt még mellette, aztán csöndesen
fölkelt s gyorsan elvitte mérhetetlen örömét Emelıhöz. Érezte, összerogy,
ha nem osztja meg valakivel.
Emelı számtalan gyermeke között ült a napsütötte földön, vastag lábát
maga alá kanyarítva azzal foglalkozott, hogy széles ölében sivító legkisebb
gyermeke fejérıl vart, meg csúnyaságot szedett egy vászonra. Ebagos volt
a gyermek, meg akarta gyógyítani.
– Vízbe rekkentöd? – kérdezte hozzáértı hangon Csimasz.
– Vízbe. S elküldöm. Nyughass, no, – kiáltott a kisfiúra, aki egy szál
ingben fickándozott s mindenáron szabadulni szeretett volna anyja vastag,
puha karjai közül. Négy kisebb-nagyobb fiú, meg lány szájtátva állta körül,
nagy lánya, Kök, vadul tilolta a kendert, kamasz fia meg éppen most
fordult be szerszámért a házba egy törött járommal, hogy megjavítsa. – Hol
vagyon a szaru? – kérdezte sürgetı hangon Nevetlentıl.
– Nemvalónál, – mutatott az iker a másikra.
– Jaj, hát te Nevetlen vagy! Nemvalónak véltelek! Adjátok ide, hogy a
fene rágja meg.
Nemvaló odaadta az ökörszarvat. Emelı gondosan belegyömöszölte a
vásznat s föltápászkodva, szabadjára hagyta a megkínzott kisfiút.
– Urunk ágyast véve, – mondta kipukkadó gıggel Csimasz.
– No!
 – S kettıt.
– Haha 1 Kettıt!
– Balsam az új házban lakozik, két ú] felesége kedég Balsam sátrában.
– Ugyan!
Szédült az izgalomtól; Gyanította, hogy kik az ágyasok, söt, valljuk
meg, tudta is, de úgy tett, mintha semmit sem sejtene.
– ó, bódog némber, azki üköt szüle! – kiáltotta áhí-tatosan és széles
képe ragyogott. – Bódogok ük maguk es.
131
ilye., hatalmas úr, ilyen nagy erejő úr, ilyen dörék, nagy tekintető úr!
Ilyen nagy nemzetségő úr! Nem es vén. Apol-gassák meg lába nyomát es!
Nohát! S kit tisztölhetünk, he?
– Az én lányaimot. Játékot s Szeretıt.
– Já... Szere... – csapta össze húsos kezét hangos csattanással Emelı. –
Jól hallok-e? Nohát, nohát. Mindég mondtam, gyönyörvetös két lány,
mejje, fara, bonca ulyan van mindöniknek, mintha kőbül vágták vóna. S
micsoda szép kerékképő lányok! Nohát, nohát.
– Jaj, futok, – indult Csimasz – sok tönnivalóm vagyon. Mert építik az
új házat Balsamnak, tudod, ahugyan ő kéváná s fönn kell készétenöm
lányaimat es, tudod, annyi tönnivalóm vagyon most... Bizonyosan
megüljük a házasságot. Jaj, jaj! – lelkendezett a lakoma puszta gondolatára
is, – jaj, mennyi munkám leszen azzal es, jaj, az a hétországra szóló
lakodalom...
– No, ez még megpukkad, – dünnyögte Emelı a lányának, amikor
Csimasz elloholt. – De még ilyet! Álmában sem hitte vóna ez nyevolyás
szlúga. Ügy lökék ráadásnak az vásáron, s most elsı, meg második feleség
a fattya.
– Nincs bájolás nélkül, – vélekedett az anyjához kövérségben is, arcban
is meglepıen hasonló Kök s nyomban abbahagyta a tilolást. (Csak a szeme
volt egy kissé ferdevágású és sehogysem illett sötétszıke hajához.)
Le vereget ve szoknyájáról a pozdorját, futott Hosszúék-hoz, hogy
Csillagnak s Virágnak elmondja a nagy hírt.
Csillag a főben ült, szoknyáját szorosan duzzadó combjához simítva
térde alatt veszettül gágogó idei ludat szorongatott, hogy megkopassza.
Késıre maradt, mert késıbb kelt, dugva költötte a kotló.
– Haliád? Haliad már? – rontott rá Kök s még egyre csípegette magáról
a pozdorját. – Jaj, – lihegte elfullad-tan, – úgy futtám, majd elröpülök!
– Mit? – nézett föl rá Csillag.
– Urunk ágyast vevött. Kettıt.
 – Isten éltesse.
– De kit? De kit?
– No, kit?
– Most bámulj. Azt a lépcsıs Játékot, meg azt a cafran-gos Szeretıt.
Csillag ajkbiggyesztve hallgatta.
– Mintha különbet nem kaphatott vóna! Ilyen úr! Ilyen nagyhatalmú,
nagynemzetségő úr! – hadarta Kök s
132
topogott, mintha hascsikarása volna. – Hallottál ilyent? Bizony, nem
hiába tombolának olyan cifrán az kádban. Csúfot vallánk, az ám!
Csillag sértıdötten vonta össze a homlokát. Még ı azért táncolt
szüretkor a kádban, hogy szemet vessen rá Bese úr! Holott attól félt,
megtetszik neki.
– Te mért nem tombolái? – kérdezte csúfondárosan.
– S te mért? – vágta oda élesen Kök.
– Tompa vagy. Tomboltál vóna, ha kádba hívtak vóna.
Kök nyelt egyet s gyorsan lelkendezni kezdett:
– Ha! Játék s Szeretı í Balsam sátora, szınyegök, vánkosok! Koporsók,
színültig ékszerszámokval, bársunnyal, gyönggyel! Kivarrott szokmányok,
hölgybekecsök, gyöngyös szekörnyék s bocskorok. Csizma! No, most
ehetnek lóhúst, karabagrimot vagy mi a fenét., még a nevüket sem tudják.
Tanulhatnak úri nyel vön. Hajlongunk elıttük, az ám, ézös leiköm,
hajlongunk, miként rabszlúgák. Ha! Holott ők valának szlúgák s mőnk
szabadosok. Hallod?
Csillag elgondolta, micsoda gazdag, álomszerő életet élnek a
fölkapaszkodott lányok. Megint elbiggyesztette húsos, duzzadt száját.
– Csak ügyeljenek, hogy Balsam beléjük ne fujtsa a karabaglimot vagy
mit.
Virág két vödör vízzel érkezett a folyóról. Letette a vödröket, haját
elsimította homlokából s hővös, mosolytalan képpel hallgatta Kök
lelkendezését. Nem lehetett azonban tudni, mint vélekedik az esetrıl, mert
nem szólt semmit.
Kök elrohant.
Kevély nem tudott hová lenni izgalmában és sértettségében.
– Még hogy az a két nyevolyás szlúga? – kiáltotta fölháborodva s
letottyant egy fa alatt heverı ökörkoponyára. – Tíát mire ugyan? Hiszen
sem mejje, sem bonca, sem képe sincs egyiknek sem! Még ilyet l El kell
vesznie ez velágnak. Bese úr elveszte eszét.
– Szép két lány, – ellenkezett Csillag. – Mint két egyenlı járású ló.
 – Még hogy ló? Gebe, lányom, gebe i S hogy ki mindönki lovagola már
rajtuk!
Pillanatok alatt elfutott a hír a falu legszélsıbb, leg-hitványabb háziba
is. Lehanyatlottak a puffogó cséphada-rók, megállt a kendertilók csattogó
álla, hasztalan zúgott
133
a víz a szolgafán, nem ırölt a malomkı, megszőnt a munka. Aki ült:
felemelkedett izgalmában, aki állott: leült.
Ilyet még nem látott a világ.
Hogy szolgálók ne csak néha-néha, kötelesség és törvény szerint, mert
az úr megkívánta ıket, feküdjenek elıkelı medvebırére, hanem
beköltözzenek asszonyházába feleségnek! Hiszen Bese úré voltak enélkül
is. Hálát adhattak egy jó szaváért, egy öleléséért Istennek.
A nık egyképpen úgy vélekedtek, hogy a dolog nincs bőbájosság
nélkül. Csimasz, az a gyalázatos, tetves, sunnyogó némber, titkon
megetette Bese úrral a lányai szıreszállát. De elıbb megkötötte az úr
férfiúi erejét Balsam iránt, hiszen mindenki tudja, hosszú idı óta egyetlen-
egyszer sem ejtette teherbe Balsamot. Ha jól számítjuk, éppen azóta,
amióta megszületett Szeretı. Mert Csimasz csak a maga idejét leste. Most
aztán mind a kettıt rákötötte az úr nyakára. Hatalmában van. Ellopta
körmét, szırét, haját, fába dugta, beviaszkozta.
Mert két ilyen hitvány, görbe, sovány, kajla, csípás-szemő, kóchajú,
keshedt, lusta, piszkos lafancos lány nem termett még a földön, mint az ı
lányai. Hiszen az egyik még kehes is. A másiknak, az idısebbnek pedig két
különös barna jel van a hátán, látta valaki, amint a folyóban éjnek évadján
fürdött.
Megjósolták, hogy Balsam nem tőri a szégyent. Vagy megöli saját
kezével a két szajhát, Csimaszt és Szeredát pedig eladja, vagy olyan rontást
bocsát rájuk, hogy attól koldulnak. Szegény Balsam, szegény jó öreg Bese
úr. Hogy némelyeket hogyan ver az Isten.
A férfiak véleménye más volt, merıben más. De hát a férfiak nem
tudnak semmit. İk kívánatosnak, kövérnek, széparcúnak, szépszemőnek,
épkézlábnak mondották a két lányt, nevették Bese urat nagy elismeréssel,
szívesen cseréltek volna vele egy-két éjszakára, de azt helytelenítették,
hogy fölszabadítja s nyakukra neveli Szeredát. Mert ez már bizonyosnak
látszott. Ha magához veszi ágyasnak a lányait, csak nem hagyja
szolgasorban? Elcsapja Csépánt, nadrágba öltözteti, juhászbotot nyom a
kezébe s kiküldi a birkákhoz bacsának. Szereda lesz a dvornyik. No, lesz
mit tőrniök, amíg megszokják s amíg simára csiszolódik a foga. Csépánt
megszokták, értették, ismerték rigolyáit, tudták, mit kell mondaniok, hogy
behunyja egy kicsit a szemét, amikor búzát, szénát, fát s miegyebet
szállított az úrnak. De ez a
134
képmutató Szereda a nyakukon lovagol majd. És ugyancsak
sarkantyúzza ıket.
Egyébként ık is vallották, hogy fondorlatos bájolással vették le Bese
urat a lábáról.
Mikule a paphoz sietett.
Kirill atya különféle magvakat dörzsölgetett a tenyerében, kifújta a
szemetet s a magot kis szütyıkbe csurgatta Gondosan bekötötte a szütyık
száját.
Nagy örvendezéssel fogadta vendégét. Egyik padkájáról vigyázva
lesöpörgette a magot egy kosárkába s hellyel kínálta Mikulét.
– Iljed, fiacskám, íljed nálam, ne elvigyél álmumat. Hát rigen láttam
tigedet. Mi veled tertinte, he? Mi tertinte?
Mikule lassan, nehézkesen letelepedett a padka szélére, kalapját a
földre tette, kezét térdére támasztotta s ferde mosollyal nézett az atyára.
– Atya, segélj, – mondta fakó hangon.
– Mit segiljem, mi? Vagy nyevolyás? Valamid fájja? Megrázta a fejét,
komoran nézte bocskora orrát, nagyot
sóhajtott.
– Segélj rajtam, atya. Mert nagy bőnbe esık,
– No! – hökkent meg Kirill s melléült a padkára.
– Megölöm az urat.
Dermedt csend támadt a kis házban. Csak a tőz ropogott, pattogott,
pörölt, jelezvén, hogy békétlenség lesz.
– Mit te mívelsz, he? – kérdezte végül suttogva a megdöbbent pap. –
Isten tigedet óvja!
– Megölöm az urat. – ismételte konok győlölettel Mikule.
– Isten, Jézus, Manát : Mi tigedet lelte megint?
– Ha nem segélsz rajtam, megölöm.
Most szembenézett Kirill atyával. Összecsípte a szemét, mintha füst
bántaná. Sápadt volt.
– Segilem, segilem, csag mondjál nekem, mit segiljem.
– Tanejts meg az igékre, atya.
Kirill nem értette, de aztán eszébe jutott, hogy Mikule már máskor is
sürgette, tanítsa meg a föloldozó szavakra. De nem tudta, miért. Mi baja az
úrral, mért akarja mindenáron »megkötözni.« Valami nagy bántás érhette.
 135
Megfogta Mikule kezét és szelíden szólt:
– Most, fiacskám, szipen mondod nekem el, mirt »akarod eldesni meg
uradat s mirt mindenkippen akarod varázsolkod-nod vele. Bántotta tigedet
urad? Bántotta? No, szóljad szipen. Mikint ha gyónnál nekem. No.
Addig-addig noszogatta, amíg sikerült megoldania a nyelvét. Eleinte
nyögött, habogott, akadozott, fejét lehajtva, hallgatott, majd meg
nekilendült, mint törtszárnyú madár a repülésnek. Mikuléval, a
szolgafiúval, sohasem beszélt így senki. Anyja is csak egyszer fogta meg
ilyen szelíden a kezét, amikor még kisfiú korában nagy láz gyötörte s úgy
volt, hogy meghal. Ijedt arcára, ahogy föléhajlott a csörje sárga világánál, s
keze érdes, hővös tapintására most is emlékezett. Alig cseperedett föl, már
dolgoznia kellett. S mindig attól félt, hogy az úr eladja s messze kerül
apjától-any-jától, húgától, talán idegen országba, talán a tengerre. A
tengertıl rettegett leginkább. Hallotta, hogy köröskörül csak vizet lát az
ember, a hullámokból kígyófejő szörnyek kelnek ki s fölborítják a hajót. És
hogy éjjel-nappal roppant evezıket kell húzniok a rabszolgáknak, a
szabadosok pedig korbáccsal járnak közöttük s agyonkorbácsolják ıket.
Amikor keresztvízbe mártották, úgy érezte, most már törıdik vele az Isten
s nem lesz szolga a másvilágon. Legalább ott nem. Soha senki sem
simogatta meg Mikule kezét, senki sem nézett rá ilyen szeretettel, mint
Kirill. Csak Játék szerette igazán, mézet is adott neki, amikor köhöeött
Mikule sírvafakadt.
Csendesen, hüppögve sírt, keze fejével törölgette köny-nyeit. S
eldadogta, hogy mióta kresztyén, napról-napra várja az utolsó Napot,
amikor ítélni fog az Égi Atya eleveneken és holtakon, s a halottak
föltámadnak, az urak, akik sanyargatják a szolgákat, lóháton ügetnek Isten
elé s jajgatva zuhannak Pokolra. És azután már csak az igazak uralkodnak
a földön s elsık lesznek azok, akik most utolsók. Elnyögte, hogy hiába vár,
az ítélet napja csak nem érkezik el s az úr, íme, tovább hatalmaskodik, elsı
most is. Kirili atyát is megkorbácsoltatta. Elhatározta, hogy megöli az urat,
azután megbánja bőnét s a másvilágon bevonul a/, égi seregbe. Nem
várhat, mert az úr olyat tett...
Itt elakadt és szaporán győrögette az inge korcát.
– Mit mívele? No, mit mívele? – noszogatta Kirill.
– Mikor odafönt valánk Lábdin és szüret vala, húgomat, Játékot,
magához röndölé Güzü által és... és... és
136
 én röggelig vergıdék s harapám kezemet s az bundát s Játék... szegény
kis húgom... ı, jaj, Játék...
Rekedt kiáltással mondta ezt, a kezébe harapott, görcsösen megrándult
egész testében.
Kirill komoran hallgatta.
– És másnap éjjel Szeretıt es magához rendölé Güzü által... És őt én
nem szeretöm oly igön nagyon, de azért méges... És sönki, sönki nem vala,
hogy szóljon s kiáltson... S most ágyasa leve mind a kettı. Atya! – kiáltotta
kigyúlt arccal, égı szemmel s fölugrott. – Mondd el amaz erıs kötı igéket
s az oldókat es. Hadd tanuljam meg. Hadd küldjék rontást reá. Mert ha
nem, én... én megölöm az urat.
– Nizzed, – mondta halkan Kirill s megfogva Mikule csuklóját,
szelíden visszaültette maga mellé a padkára. – Nizzed, fiam. In
megtanejtlak tigedet, ha akarod, de igikvel nem ketel s nem oldozol senkit
se nem. In nem vagyon táltus, sem urus, sem varázsló baksa, mint pogány
csalók s erdeng gyalázatus papjai. Mindenek viselik kresztet, fiam, viselek
in is, te is, Játik is, Szerété is, Balsam is, még Bese urat is. Itilet nem
enyim, bosszút nem enyim, nem mienk, fiam. Itilet Istené. Majd Játik gyin
hozzám s mondja, bines, bánja meg, in mondom: ne paráználkodjál,
lányom, tagadd meg magadat s imádj. S ha bintet Bese úr, tőrjed, lányom.
S mondom Szeretinek is így. S mondom, Bese úr paráználkodja lánykákval
s kirem, mártsa fejit vízbe s tirjen meg Jézus úr igaz hitire s eressze
ágyasait...
Mikule egyre gyanakvóbb arccal figyelte. Elırenyúló álla, alacsony
homlokába csapzott fekete haja, sötéten villogó, összehúzott szemrései
közül alig látszó szeme hajszolt s megszorult farkashoz tette hasonlóvá.
Kirill atyának olyan viszolygó érzése támadt, hogy a legény egyszercsak
fölugrik, kést márt bele s elfut, mint egy ırült. Látta a legény arcán
növekedı győlöletet s bosszúvágyat.
– Nézd, atya, – szólt közbe Mikule s hadarintott a kezével, mintha el
akarná tépni a pap beszédének fonalát. – Vagy megtanejtasz s rámbízod,
mit míveljek, vagy megölöm az urat. Ha megtanejtasz, – tette hozzá
ferdén, ravaszul mosolyogva és a tüszıjébe nyúlt, – olyan ajándékot adok,
olyat... Még nem es látál olyant. Nagy erı vagyon benne, mindönt
megkapsz rajta... Olyat adok. – S elıvett egy halványan csillogó
pénzdarabot.
– Mi eztet? – kérdezte csodálkozva Kirill s elvette a pénzt. – Pinza!
Dirhem! Honnét te vevid dirhem, fiam?
137
 – Neköd adom, ha megtanejtasz. No?
Kirill atya kiváncsian forgatta a tőz fényében a dirhemet. Kacskaringós
jelek voltak a vékony, kerek kis ezüstlapon, idegen nyelv szavai.
Valamikor látott már pénzát, Szala-várott mutatott egy öreg pap. De azon
nem ilyen jelek voltak. Hanem latin betők s érthetı szavak. Ezt az írást
nem ismerte.
– Honnít vevid, he? – firtatta ijedten.
– Vevém, – vonogatta a vállát Mikule. Most erısen reménykedett. Látta
a pap izgalmát, amivel a pénzt forgatta, látta csodálkozását s ijedelmét. Hát
mégis csak meglelte a kulcsot, amellyel megnyithatja titkait. – No? Tartsd
meg, atyám, neköd adom. Csak tanejts meg szépön. Tanejts meg hát,
kérve-kérlek, – rimánkodott s hizelegve simogatta Kirill atya csuháját. – Ez
mindönnál erısebb. Csudát mívelhetsz vele. Én nem értık hozzá, de te,
atya...
Mikule nagy veszedelmek árán szerezte meg a pénzát. Ravaszul
fondorkodott, hogyan juthatna Bese úr sátorába, hogyan férhetne a
koporsóhoz, amelyben a kostököt ırzi. De sokáig hiába leste a sátrat, nem
tudott besurranni. Mindig volt valaki vagy benne, vagy a közelében.
Güzünek már szemet is szúrt, mit settenkedik a sátor környékén, mért nem
megy dolgára.
– Miért sündörködsz, miként ravasz az ludak körül, he? – ripakodott rá.
–- Nincs mit mívelnöd? Ergye, feküdj hasadon, igyál bort s damboráztass
magadnak, ha ráérsz.
De aztán mégis sikerült. Egy óvatlan pillanatban, amikor a nık mind a
sörfözı házban munkálkodtak' – és fecsegtek, – a férfiak csépeltek a szérőn
vagy odakint jártak a csordánál, Bese úr pedig Dzsován megrepedt patáját
vizs-gálgatta, a sátor körül nem mutatkozott senki. Csak a bozontos kis
fekete kutya feküdt az ajtóban, fejét a küszöbre hajtva. Mikule szíve a
torkában dörömbölt, halántéka lüktetett, térde összeverıdött. Egykedvő
képpel, lassú mozdulattal belépett a sátorba, lábujjhegyen a koporsóhoz
ugrott, lekapta a szépséges hiúzbırt, meg a vánkosokat, s kinyitotta.
Nyikorogva nyílt a koporsó, mintha rászólt volna valaki. Mikule
hátatfordított az istenkének, belenyúlt a koporsóba s nyomban megtalálta a
bekötött kostököt. Kibontotta, hallgatózott. Csend volt. Kivett egy pénzát,
tüszıjébe dugta, bekötötte a zacskót, visszadobta, lecsapta a koporsó
födelét. Kiugrott a sátorból s egykedvően ballagott el onnét.
Izgatottan vizsgálgatta a sóvárgott kincset. Csakugyan
138
 titokzatos volt. Vájjon mit jelenthetnek rajta a jelek? Naponként
többször elıvette s megnézte. Keze mindig a tüszıjén volt: csak el ne
vesszék, csak el ne röpüljön 1
S most, íme, átadta Kirill atyának. Hogy tanítsa meg érte a bájoló
igékre. Csak megtanítja most már?
Kirill keményen vizsgálta Mikule arcát.
– Nyomban mondjál te meg, – parancsolta szigarú hangon s
mellenragadta Mikulét, – honnit te vettil ez pinzát. Hallod?
– Atya! – kiáltotta Mikule megrettenve, – nem tevék sömmit... Nem
bánták sönkit, sömmit. Találám!
– S hol?
– Bese úr sátorában.
– Vigyél hát vissza Bese úr sátorába, – parancsolta recsegı szóval s
reszketett a szakálla. – Ürdünk ada eztet. Rajta J^ín vagyon s vér. Hallod?
Vér vagyon rajta. In nem érintem pinzát. Nesze, vigyél innét.
Visszanyomta Mikule markába a pénzát, ujjait erıszakkal rácsukta s
kifelé tuszkolta a legényt. Ámde közben eszébe jutott, ha így ereszti el,
vígasztalás, megnyugtatás nélkül, még valami jóvátehetetlen bőnt követ el
s lám, könyörgött is, hogy mentse meg a bőntıl, úgyszólván hozzá
menekült a sátán üldözése elıl. Visszafordította, a kereszt elé vonta,
vállánál megragadva letérdeltette s keresztet vetett.
Mikule akaratlanul keresztet vetett, miközben markában szorongatta az
érmet.
– Mondjál mostan utánam, – parancsolta Kirill atya. – Mi Atyánk, azki
vagy Mennyekben...
– Mü Atyánk, az ki Mönnyékben vagy... – dadogta Mikule s egyre
megrendültebben nézte a veremfalon függı keresztet, meg a kékre-pirosra
festett szobrocskát.
– Szenteltessik meg Te neved... – folytatta Kirill atya szigorú hangon.
– Szentöltessék meg Te neved...
így mondotta Mikule elıtt az imádságot s a legény utánamondta.
Amikor ahhoz a helyhez ért, hogy : ne vigy minket kísérteibe, de szabadíts
meg a gonosztól, hangját fölemelte, szinte kiáltott. S amilyen mértékben
erısödött Kirill atya hangja, úgy gyengült Mikuléé. Ijedt borzongással
mondta a szent szavakat, közben egyre a keresztet nézte. Foga szinte
vacogott. S amikor rámondta az áment s a pap fölkelt, ı még úgy maradt
térdenáUva néhány pillanatig, mintha minden erejét elveszítette volna.
139
 – Most eredj il te, – mondta a pap. – Isten kenye-rilje rajtad a veszi el
szernyi gondolataidat, fiam. Pinzát kedig tegyil vissza szipen, hol vala.
– S mi történik most már húgommal? – kérdezte tétován Mikule s
megállt az ajtóban, tekintetét könyörgın, gyámoltalanul emelte az atyára.
– Hete neki s nekem s neked s uradnak s szlúgáknak vagyon kéziben
Istennek. Bízzad rá dolgodat. In is bízok rá mindig s vágyom bikiben.
Eredj.
Mikule zavaros érzések között, de szinte megbénulva ballagott el a pap
házából. Alig vonszolta a lábát, fejét lehorgasztotta, nem látott, nem hallott
s egyre azon járt az esze, hogy a bájoló igéket most sem tanulhatta meg. De
mintha ıt bájolta volna meg a pap. S még vissza kell lopnia a pénzát 1
Nem, ezt nem teszi. Eldugja, valamikor még használja is, ha megtudja a
titkát.
Kirill atya reszketett az izgalomtól. Nyugtalanította Mikule viselkedése,
bár remélte, hogy Isten jó útra téríti s megmenti a bőntıl. De elkeseredését
megértette.
Hiszen ı maga is majdnem kétségbeesett a tenger bőn láttán, amely
körülvette. Versengés, győlölködés, bosszúvágy, paráználkodás,
hatalmaskodás, kapzsiság uralkodott a lelkeken s még azok is, akiket
kezdetben jámbor kresztyéneknek hitt, csalódást okoztak neki. Itt van
mindjárt Csimasz. Hogy lelkendezett, rajongott, hálálkodott, amikor Kirill
fıiütötte szállását ezen a helyen. Hogy hányta a keresztet, hogy
imádkozott, hogy énekelt. Hogy emlegette Jézus urat, Máriát s a túl világi
üdvösséget. S most egy szava sincs a gyalázat ellen, amit Bese úr a lányain
elkövet.
S a két lány is. Szeretıben ugyan sohasem bízott egészen, de Játék...
Milyen kedves, vidám, ártatlan, noha túlságosan pajzán lány volt. S most
mégsem fut hozzá, hogy tanácsait kérje, kisírja magát s föloldozást
keressen bőnei alól.
Es Szereda sem, a hallgatag, nyugodt, szelíd rabszolga, a lányok apja.
Valóban, lelkiismeret csak Mikuléban van s ı is vérrel akarja
megnyugtatni lázongását. Vájjon, ha nem a húgáról s nénjérıl volna szó, -
kongatta volna-e szíve éjjelnappal : paráznaság, paráznaság... Fájt volria-e
neki Jézus szomorúsága, ha nem a maga szomorúsága fájna?
140
Mit tegyen, mit tegyen? Hagyja itt ezt a veszett csordát, amely vakon
rohan ösztönei bozótjában, mert hajtja a gyomra, üzekedı vágya,
irigysége?
 Csakugyan, jobb lenne elmenni innét, vissza Mosaburgba, a Szála
mocsarai közé. Békén élhetne öt társával a düledezı romépületben,
imádkozhatna s énekelhetne Isten dicsıségére s a maga leikével törıdve
várhatná csendesen eltöltött élete nyugodt végét.
De ha elmegy, annyi, mintha megszöknék. Mintha elhagyná ırhelyét,
ahová Isten állította. Hiszen nem kívánta ı ezt az ırhelyet, irtózik a
vértanúság gondolatától is, gyenge lélek, gyarló ember, kötelességei
fölülmúlják képességeit, tanultsága is csekély, éppen hogy tud valamelyest
latinul s olvasni megtanították, de már a nép nyelvén oly gyalázatosán
beszél, hogy szégyen, az urak türk nyelvét pedig éppenséggel nem érti. 0,
miért éppen ıt küldték ide, hogy számbavegye az Ür kerge, széledezı
nyáját, térítse a pogányokat, kereszteljen, s temessen?
És hát mégsem futhat el innét. Nem tud beszélni s mégis maradnia kell.
Nem tud téríteni s maradnia kell. Nem tud még csak két leányt sem
visszatartani a paráznaságtól s mégis maradnia kell. Fél – s maradnia kell.
Ha elmenne, örökké vádolná magát.
Istenre kell bíznia minden dolgait. Bizonyára különös szándékai vannak
vele.
így lassanként megnyugodott valamennyire.
A hívek meglehetısen elkerülték. Bizonyára féltek kor-holásaitól.
Egyenként jöttek s ha látták, hogy van már nála valaki, úgy tettek, mintha
máshová indultak volna.
Legelıször mégis Csimasz bukkant fel egy ködös, nyirkos, kedvetlen
késııszi napon. Kullogva jött, kosarat vitt a karján.
– Adjon Isten jó napot, atya, – köszöntötte s nagy keresztet vetett. –
Gondulám, megnézlek. Hozok egy kis gombát, tojást, vajat.
Letelepedett a főzfa alatt heverı nagy kıre s kosaráról leoldozta a
kendıt. Sőrőn szívta az orrát, törölgette is a kezefejével, kicsire húzódott,
alázatos és szánalmatkeltı volt.
Amikor Kirill látta, hogy vontatott járással közeledik, megint
fılhorgadt benne a harag, meg az utálat. De a hogy ott kuporgott a nedves
kövön, orrát szívta és sőrőn pislogott, megszánta.
141
– Nézd, atya, minı szép gomba, – mutatta. •
– Hát hogy te megvagy, he, – kérdezte Kirill kelletlenül.
– Vagyunk, vagyunk, Isten segödelmével. Sok gond, sok nyomorúság
között. Szegény szlőgának milyen élete lehet, nem igaz? Hát fogyaszd jó
szívvel, atya s imádj érettünk Jézus úrhoz.
 – Haliam, – vágott a dolog közepébe a pap, mert nem tudta türtıztetni
magát, – lányaid paráználkodják Bese úrval. Igaz eztet?
Csimasz vonítani, sopánkodni, ápékodni kezdett.
– Jaj, neköm, mit mondasz, atya I Hogy az én lányaim! Kisülne
szömöm az szégyöntül. Igaz krösztyénök ők! Agyonverném őket, de még
az apjuk es I Jaj neköm, még ilyen gyalázatosságot!
KiriU atya elképpedt. Valóban képmutatás ez, vagy tudatlanság?
– Ne hazudjál te! – kiáltott az asszonyra pirosra gyúlt Képpel. – Hát
nem te adtál iket ágyasságra neki? Nem te?
– Az csak nem bőn? – csudálkozott Csimasz.
– Ó, Jézus, Mária, bulcsáss meg neki eztet I – fohászkodott Kirill égre
emelve kezét s feltekintve a gyıngyszínő, nehéz felhıkre. – Hogy ágyasság
nem bin. Paráznaság nem bin. Gyalázat nem bin, nem ferté! Hát nincsen
Bese úrnak felesig?
– Van hát, de ki bántja őtet?
– S valakinek felesig vagyon s vesz mást, nem paráfc-nálkodja? Mi?
– De lám, nem hozott velágra gyermököt, – felelt éles, csúfondáros
hangon Csimasz. – S az én lányaim olyan gyermököket szülnek... meglásd.
Mert szép dörék, egésa-ségös némberök ők.
– Ó, anya, az ki gyalázatra adá lányait I – kiáltott föl ismét Kirill – Isten
iorgalmazzá! neki! Ne hallgassa? itet »
– Ne mondj ilyet, atya J – Kiáltotta fölháDorodva Csimasz s
kiegyenesedett... – Azért gyüvél-e, hogy mőnket, szegény szlúgákat,
gyalázz, még Istent es elfordejt-sad tőlünk?
– Mirt te adád lányaidat paráznaságra, gyaiázatba?
– Hugyan állhat ellent hatalmas urunknak egy szlúga?
– Mirt nem vállaltál bintetis? Mirt?
142
– Segélní nem tudsz, korbácsot szenvedél magad es, engöm meg
kárhoztatsz? Veressem agyon magamat, uramat, gyermökeimet? Adassam
el magunkat? Vessenek timnüc mélységes fenekére? Ott rohadjunk meg
valamennyien az verımben?
Kirill tehetetlenül lehajtotta fejét.
– Mit árt, hogy lányaim sátorban lakoznak, szınyegön ülnek,
medvebőrön alusznak, bort isznak, karabaglimot eszneK, szlúgáknais
parancsulnaK, bársunban öltöznek, aranyat viselnek fülükben, nyakukban,
karjukon, gyöngyös íıkötıt fejükben, mit árt? S miféle gyalázat, hogy
második, meg harmadik felesége az úrnak? Micsuda paráznaság, hogy
fiákat szülnek neki?
 Kirill legyintett. Csimasz pedig földúlt képpel, szúró tekintettel nézte ıt
s remegett haragjában.
Sokáig álltak szemben egymással. Akkor az asszony fölkapta kosarát s
gyors, peckes lépésekkel elsietett.
Dél felé Szereda jött.
– Szidalmazád feleségömet, lányaimat, – mondta szomorúan s ı is leült
a kıre, amit »vallató kınek« neveztek a faluban. – Miért tevéd, atya?
Kirill megkísérelte, hogy érthetıen megmagyarázza Sze-redának a
paráznaság bőnét. Nyugodt hangon beszélt. Letelepedett a kıvel szemközt
egy tuskóra, kezét Szereda térdére tette.
– Lássad, fiam, – mondta neki, – firíiú te vagy s irtesz firfiút, Isten
emberit. írva vagyon, fiam, hogy valakinek felesige vagyon s mást vesz,
paráználkodja. S Bese úrnak felesig vagyon s mást veszi, mig hozzá ketti
veszi s paráználkodja.
– Ez az ő dóga, – mondta Szereda nyugodtan.
– De kik vei paráználkodja, azoknak is dóga üvík 1
– Még szabados sem kapálózhatik, – magyarázta Szereda. – Bese úr
nemzetsége nagy nemzetség. Öregapám idejében gyüvének s most uraljuk
őket. Hatalmukban vagyunk. S ha lányaim gyermököt szülneK neki,
szölédebb lesz hozzánk, keménysége enged. Még tám föl es szabadejt
münköt.
– Feldi haszon cserilitek mennyei iletet?
– Majd Isten kegyösen tekint reánk. Ü akará, hogy lıgyenek urak,
szabadosok s szlúgák. S ő akará, hogy megadjuk urunknak, azmi urunké s
Istennek, azmi Istené.
– Lányod Istené! Minden emberek Istené 1
– Mondd meg urunknak. Majd Istené leszól te es nyom"
143
ban. Meg oztán, – fejezte be Szereda alázatosan – esv lány sem hala
még belé, hogy ágyasa leve valamék úrnak Te dolgod imádni érettünk,
kresztülnöd, tümetnöd s ezért tartunk tegöd Isten nevében. A többit bízd
Istenre
^ Emelı fölháborodva szólt a gyalázatról Hogy az a sunyi Csimasz
bizonyára megetette az urat. A két kis hit-Wyjfaía- Cfak az nemkapta meg
ıket, aki nem akarta.
akadflw/K KÍrÍ1J örvendez™ kezdett- hogy mégis csak akad, aki
fölfogja az eset gyalazatosságát, Emelı a saját lányának, Köknek kezdte
dicsérni szépségét ügyességét itt arra is hivatkozott, hogy olyan
nagyhatalmú úrnak min tíese ur nem lenne szabad ország-világ elıtt
második mee
f*TZXŁSÉgül fogadnia két rabsz^áthi bX!
^.SdSJSS? Emelıt'csak
Kevély még inkább fölháborodott, mint Emelı Neki
SHÄhasoniíthatatian' 4i
Végezetül KiriU egyedül maradt. Senki, senki sem értette nu a bun
abban, hogy a nagytekintető úr két ágyast vesz' noha felesege van s miért
gyalázat, ha valaki öregségére fiákra vágyik s mert feleségétıl már nem
kaphat többé azzal nemz, aki tud és akar gyermeket szülni. '
Minden olyan szomorú, leverı volt Kirill atya számára keVfcsak déff6
VTdUlhf 7 kAÖdTkpte haJ-^t a™drJ ábÍáLSt\ f / "°SZl0,tt eL A Nap
ali^alig mutatta meg abrazatat a fak erısen kopaszodtak, elnémultak az
ıszikék
vádlud'laf1' ,meéVeg^e nagy°bb Sere^ekben vonultak 1 sétááíít t
5mU?tya még elvégezte mindennapi
lett a köSy "k dG CSUh^át Sár Verte be' szakáUa vizes lett a kodtól s
néha már fázott is. De azért elbandukolt
az udvar környékére s látta, amint Halmudi, meg a három
e! eypSlmhaSai; kÖtÍ a nádat aZ ^ ház ^" ™™ Skérdezíí L '•',
meg.veregette a gyermekek orcáját, iUKerdezte egészségükrıl, ]ó
tanácsokat adott sıt le is ült
ST/S^ ^ ^^ féSÜlte a '^1^
144
Hosszú házát nem kereste föl. Gyakran elment mellette s látta Kevélyt
munka közben, bólintott felé, be is kiáltott, hogy jól van-e, látta Virágot is,
mosni való ruhát szedett egy vékába s a fejére emelte, hogy a folyóra
vigye. Kara, meg Bıs gyakran ment el mellette ökrös szekéren az erdıre.
Csillagot azonban nem látta. Már arra gondolt, hogy talán beteg.
Nem, Csillag nem volt beteg. Gombázni járt az erdın, ez fıképp az ı
dolga volt, mert szerette a fanyar illatú erdıt, Szeretett egyedül járni benne,
meg-megállva s lesve a madarakat, figyelve a íitkuló s világosodó rengeteg
sok halk hangját: surranó menyét, róka, legelészı ız zörgését, harkály
kopácsolását, cinke cikegését, ölyő vijjogását, lehulló galy koppanását. Az
erdı ajándékait győjtögetve kis dalokat eszelt ki s végtelenül békésnek
érezte maga körül a világot.
így a PaP hiába irányította vonulását Hosszú háza mellett, Csillagot
nem láthatta.
 Pedig érezte, hogy Csillag, a pogány, megértené az ı magányos
fájdalmát, keserő csalódottságát, tehetetlenségét.
Igen, Csillag most elfeledkezett Kirillrıl s az egész faluról. Nem bánta,
ha tizenkét ágyast vesz is Bese úr, azzal sem törıdött, milyen sátorban
laknak majd irigyelt lánytársai, hány puha vánkoson ülnek, hányszor
esznek naponta karabaglint, hányszor isznak bort s milyen fülbevalót,
gyöngyfőzért, karperecet viselnek. Az ısz volt az ı ideje, mint a szarvasé,
az ıszi erdı a hazája. Kora reggel gyönyörőséggel nézte a kéken elterülı
ködöt, kosara mélyére kenyeret, hagymát, almát, szalonnát dugott s ment,
ment ki a faluból, föl Gulács meredek oldalán, egészen a csúcsig. S az
erdıbe érkezve lassan lépegetett nyikorgó bivalybır bocskorában, fejét
félrebillentve, szemét kissé összecsípve s a hővös szélben kéjesen meg-i.
orzongva. Dércsípte kökényt, csipkebogyót, bokrok, fák tövében
meglapuló gombát, mohos vén faóriások oldaláról taplót szedett. Ilyenkor
győjtögették mindezt a nık télire ételnek, orvosságnak.
Megkönnyebbült, amikor elmaradozott mögötte a falu jól ismert
lármája : kutyaugatás, kukorékolás és kodácsolás, messzehangzó
férfikiáltás, kürtszó, fejszecsattogás és gyermeki nevetés. Kifelé ballagott a
világból Hétszőnyi Kapó-
145
nyányi Monyok birodalmába, a Menkü országába. * Egyre leste, vájjon
nem találkozik-e valamelyikkel. Hétszőnyi Kaponyányi Monyóktól nem
félt, de a Menkü félelemmel töltötte el. Mindamellett még a félelmet is
szerette az erdıben.
Egyszer az öreg Melegdi az erdıt járta, – maga mesélte ezt a történetet,
hát el lehet hinni, – s találkozott a Menkkel. Téli este volt, a hóval borított
fák némán, mozdulatlanul álltak köröskörül. Melegdi apa nyestre
vadászott. Alkonyo-dott. Hát amint ment-mendegélt, ahhoz a szakadékhoz
ért, amely a hegy lábáig húzódik. Gondolta, leül egy kicsit s pihen. Leült.
Egyszercsak a szakadék túlsó partján kibukkant a fák közül a Menkü.
Akkora volt, hogy a legmagasabb tölgyfát fejjel meghaladta. Lába vastag,
mint egy malomkı. Feje is óriási, szeme, mint egy-egy szilke. Szája, mint
egy odú. Ha egyet lép, rálépett volna Melegdi apára. De nem lépett, hanem
megállt és szimatolt.
– Embörszagot érzık, – mondta dermesztı mély hangon.
– Jól érzıd, Menkü, – szólt Melegdi apa bátran, pedig úgy félt, hogy
kiverte a verejték s maga mondta, még össze is tojta magát. De hát a
Menkü elıtt nem szabad félelmet mutatni, mert széttépi az embert.
– Mit keresel itt? – kérdezte a Menkü.
 – Nyestöt, ravaszt, ha lönne.
– No, most megöllek, – kiáltotta a Menkü s lépett egyet Melegdi apa
felé.
İ azonban ugyanakkor beleugrott a szakadékba, csúszott, hengergett
egy darabot, a másik parton negysebesen fölmászott s éppen a Menkü lába
között sikerült a háta mögé kerülnie. A Menkü pedig nem tud megfordulni,
csak egyenest megy mindég, a fejét sem tudja fordítani, mert nyaka-válla
vas. Melegdi apa rémületében összeesett. Csak reggel tért magához.
Nyomban hazaiszkolt, még íjját, puz-dráját is elhagyta. Azóta sincs olyan
jó íjjá.
Csillag sőrőn pillantgatott a fák közé, vájjon nem látja-e a Menküt. ı is
átfutna a lába között, de nem ájulna el, hanem csöndesen feküdne a bokrok
tövében s jól megnézné az óriást.
Egy este, amint hazafelé tartott a bozótban s lenézett a síkságra,
meglátta a szemközt púposodó hegy aljában Kirill atya kisded házát. Ott
guggolt a lombjahullott nagy főzfa alatt, akkora volt, mint egy tyúkborító
kosár. Csillag nevet-
Kodulán>i: Iateiiek iO
146
gélve nézte s arra gondolt, vájjon tudja-e Kirill, hogyan került a söprı
keresztbe az ajtaján. Dehogy tudja. Azóta is töpreng rajta. Bizonyosan
valamelyik igazhitő istenre gyanakszik, akit ördögnek tekint. Ma éjjel egy
kosár gombát, bogyót, virágot kellene az ajtaja elé tenni, hadd ámuldozna
reggel. Csakhogy ma nincs holdvilág. Már pedig Csillag csak holdvilágon
szeretett kóborolni, sötétben félt. Hátha Kapo-nyányi Monyok valamelyik
dühös kutyájával találkozik s széttépi ıt? Ilyenkor ısszel már kibújnak az
erdıbıl, hogy birkát, borját, disznót öljenek meg s behordják a húsát
gazdájuknak, Kaponyányi Monyóknak. Es ha emberrel találkoznak
ilyenkor, agyonmarják.
De a gondolat nem hagyta bekén. Majd dug a kebelébe egy marék
farkasfüvet s elkerülik a farkasok.
Szedett is nyomban, megszagolgatta, meleg kebelébe dugta.
Nevetett.
Áem vagyok Hold, Csillag vagyok, megpihennék, álmos vagyok, nem
menyasszan, leány vagyok, győjj szerelmem, magam vagyok!
Halkan daioií, a ntkás erdı csengın visszaverte hangját. Félrebillentett
fejjel hallgatta, mosolygott. Gyönyörködött a hangjában. Különösen
mulatságos volt, hogy a Hold is, meg a maga neve is benne van a dalban.
Elénekelte őjra meg újra, hol egy kissé magasabban, hol mélyebben. De
mélyebb hangon volt a legszebb, mert Csillagnak mély, puha, selymes,
sötét hangja volt.
Ha most elıbújna Hétszőnyi Kaponyányi Monyok, táncra pördülne
vele. Hogy lengne hosszú, fehér szakálla a kisistennek! Hogy csattognának
széles, varrott bocskorai. Huh és ha megcsókolná az istenke, arcához
dörzsölné singnyi szakállát 1 Csiklandósan nevetett s megint dalolt.
Igen, az éjjel visz egy kosár gombát, kökényt, meg virágot Kirill
atyának. Leteszi az ajtajához. Es a söprıí megint keresztbe állítja, mint
múltkoriban.
Alkonyatkoi hazasietett. Mint aki titkot ıriz, hallgatagon végezte
munkáját. Segített beszedni a fákra teregetett ruhát, vizet vitt a házba,
gaiyat dobott a tőzre. S amikor ^pja s két bátyja megérkezett, áhitatosan, de
hamiská.-tekintettel hallgatta az esti áldozat szavait.
147
Amint Hosszú elmondta az áldást, s új kását tett a kisisten szilkéjébe,
elégedetten szólott:
– Megérdımöléd, istenkém. Jó istenke vagy. Gyisz-nót adál.
– Mit? Mit? – kiáltotta Csillag lelkendezve.
– Csak tám nem hozatok gyisznót az erdırül? – álmélkodott Kevély is.
– Micsoda 1 Olyan gyisznót hozánk, hogy alig gyızénk szekérre tönni,
– vigyorgott Kara s meghúzogatta koromfekete üstökét.
Gyorsan ettek, hogy a szekérhez siethessenek.
Már sötét volt, mire végeztek, csak Nyugaton látszott még hosszú
halványzöld csík az égen. Ezüstös fény szitáit.
Mindnyájan a szekérhez mentek.
íme, ott feküdt Kaponyányi Monyok disznaja feketén, rıten, agyarasan
s puffadtan, tonka orral, véres szájjal, elnyúlt lábbal és bojtos farokkal. Az
istenke kutyái rosszul ırizték az erdei csőrhet. Éppen ez a hatalmas kan
csatangolt Hosszú és két fia közelébe, sıt dühösen meg is támadta ıket.
Nyilván emsék túrtak beljebb, azokat féltette. Szerencsére Monyok istenke
kutyái nem mutatkoztak, Karánál hosszú kés volt, Bısnél fejsze. De még
így is baj lett volna, mert Bıs elvétette az ütést, azonban Kara oldalt ugrott
s olyan ügyesen vágta kését a kan bordái közé, hogy a szívét érte. Ott múlt
ki hörögve elıttük. Kivonszolták a sőrőbıl, két jó erıs póznát vágtak,
fölhengedtették rajta a szekérre. És most itt van.
A falu valamennyi kutyája üvöltött s elkísérte a szekeret a házig. Itt
ólálkodtak most is kicsik és nagyok, feketék és vörösek, szukák és kanok,
nyüszítve kerülgették a ház környékét, sóváran villogó szemmel meredtek
a megbékélt vadra, hösileg kujtorogtak körülötte, sıt rá is merték
vicsorítani fehér fogukat.
Hát az egész család lázban égett. A férfiak szótlanul emelték le a
szekérrıl a kant, a nık késért futottak, vizet öntöttek a kondérba. Virág
szalmáért szaladt, hogy meg-pörzsöljék zsákmányukat. Egy-kettıre lobogó
máglya vö-röslött a ház elıtt, keserő füstje beterítette az egész környéket.
Csillag hát nem szabadulhatott hazulról. Fölgyőrt ingujjal, föltőzött
szoknyában sürgött-forgott a tőz körül. Szıke haja mintha maga is lángolt
volna. Arca piros volt, kék szeme feketének látszott. Alig bírt magával.
Mélyen
10*
148
beszívta a pörzsölıdı vadkan égı szırének szagát, a szalma füstjét.
Nem tudott betelni a hasmánt fekvı, agyarát vicsorító, lábát szétvetı fekete
vadkan képével. Most meg-dicsıült Monyok istenke disznaja!
Gyönyörőséges tőzön, arany tőzön feküdt, elszállott lelke elégedetten
röpködött szépséges ravatala körül.
Amikor a pörzsölést befejezték, a szalma sajgó, kékesen kígyózó
parazsa összeomlott s ellibbentek a könnyő lángocskák is, mint táncoló
tündérek selyemszoknyái, a disznót ágasra emelték s fölhasították.
Ezzel a mai napra végeztek is vele. A férfiak behúzódtak a lovakhoz, a
nık a házba aludni. Csak a kondorszırő házırzı kutya maradt ott, égnek
tartott pofával nyítt s ırizte az erdei disznók fejedelmét.
Ekkor mégis eszébe jutott Csillagnak a szándéka. Oly élénken kieszelte
már tervét, hogy nem tudta másnapra halasztani. Csöndesen fölkelt s
lábujjhegyen kiosont a házból. Csak odakint húzta föl bocskorát.
Vászonkendıt kerített vállára, fölkapta kosarát s gyorsan elsuhant a patak
felé.
Riadozva, néhol óvatosan csúszkálva ment. De azért igen vidám volt.
Nevetgélt magában. Szüntelen az erdın költött dalocska szavaira gondolt,
suttogva ismételte: »Nem vagyok Hold, Csillag vagyok, megpihennék,
álmos vagyok..« Forgatta a szavakat. Talán jobb lenne így: vNetn vagyok
Hold, Csillag vagyok, nem menyasszony, leány vagyok...«
Vadászó baglyok suhantak feketén a rét fölött a vij-jogtak: csuvijju,
csuvijju...
Csillag még egyre a máglya parazsán fekvı vadkan hatalmas fekete
szépségére gondolt. Milyen erıs még holtában is! Milyen büszke!
Odaért a házhoz.
 Most óvatosan« Talpát csúsztatta a füvön, kosarát levette karjáról.
Hallgat ózott. Csend volt. És majdnem teljesen sötét.
Lehajolt, a kosarat kiöntötte, a virágot elrendezte s visszahúzódott.
Igen, most még a söprıt kell keresztbetennie, mint a múltkor. De a
sötétben nem lelte sehol. Halkan körüljárta a házat, végre a főzfánál találta
meg.
Fölvette, az ajtóhoz vitte.
Aztán nesztelenül elfutott.
149
Ahogy Kirill atya elvégezte reggeli imádságát s »kilépett a házból,
elzuhant elıtte a keresztbetett seprı.
– Oi, Bog... – suttogta elámulva. – A seprı megint keresztben volt az
ajtón!
Egy lépéssel odább meglátta a gombát, a kökényt s a virágot. Kék, meg
sárga virág volt, szelíd, alázatos dísze az ısznek. Megállt, szakáiiát
simogatva, töprengve nézte. Kihozta vájjon? Az, aki a seprıt megint az
ajtóhoz támasztotta? Ki gondol rá ajándékkal, ki szedett Mária tiszteletére
virágot? Mária tiszteletére... Hiszen pogány lehet. Pogány, aki félti ıt a
gonoszoktól, ezért állította keresztbe a seprıt már másodszor. Ámbár
hiszen ezek a keresztyének! De ki féltheti ıt? S ki az, aki nem akarja ezt
elárulni? Ki a titkos ajándékozó?
Ügy érezte, valaki a közelben aggódva figyeli, óvja, gondot visel rá.
Valaki azt hiszi, mióta paráznaságért korholja híveit, nem adnak neki enni.
Valaki társul szegıdött mellé gondjaiban, magányában, kételkedéseiben.
Nincs már egyedül.
De ki a titkos társ? Férfiú? Nı? Igen, csak nı lehet, férfi nem surran
éjnek éjszakáján, hogy ajándékot hozzon, hozza nyíltan, nappal. Férfi nem
teszi keresztbe a seprıt. Férfi nem hoz virágot.
Töprengve ült a tuskón s a »vallató kıre« bámult. Mélyen elmerült
gondolataiba. Hagyta, hogy képzelete szabadon ringassa elé azokat a
nıket, akik föl szokták keresni ajándékaikkal s ezen a kövön ülve
beszélgetnek vele. De a kı nem vallott.
Hanem hirtelen villanással fölismerte a titkos látogatót. Megjelent
elıtte magas, testes alakja, nehéz, ráncos, zöldbársony ruhája, hölgyprémes
bekecse, hímzett bocskora, gyöngyös, csúcsos sögkeléje. Balsam volt.
Igen. Balsam jött el hozzn kétszer is. ı sajnálta meg, amikor
megkorbácsolták, ı gondol rá szeretettel nagy megalázottságában,
elhagyatottságában. İ aggódik érte, ı védelmezi pogány módon, ö hozta
az ajándékot s a virágot. Kihez forduljon szegény Balsam? Kinek
panaszolja el bánatát?
S a követ nézve, Kirill atya látta az úr feleségét. Magányosan lopakodik
át a réten, elhelyezi ajándékát s elsurran. Szíve hangosan ver, keresztyén
szeretne lenni, de Bese úr felesége nem hajthatja fejét nyíltan keresztvíz
alá. Nem mondhatja el nyíltan, ami a szívét nyomja...
- - Látod, Kirill, – mondtr a kövön ülı hangtalan,
150
láthatatlan asszony s szomorú szemét Kirillre emelte, – senkisem ért
meg engem. Ágyasokat telepítenek piros sátramba, amit menyasszony
koromban atyámtól kaptam. Szınyegeimen két szolgalány repedt sarka
tapos, két parázna némberé. Vánkosaimon ık hevernek, kupámból ık
isznak, bársonyaimba ık öltöznek. Uramat ık ölelik, gyermeket szülnek
neki. S gúnyolnak, megvetnek, sajnálnak, alázatos képpel hazudnak, elsı
feleségnek neveznek, holott utolsóbb vagyok náluk. Ki vigasztal engem?
Senki. Megvénültem, gyermeket nem foganok többé s fiaim meghaltak.
Aki társam volt az életben, nem társam többé. Csak Jézus vígasztalhat meg
már engem, csak az ı anyja, Mária.
Mindenképpen beszélnie kell a magányos, megalázott asszonnyal.
Amikor Güzü, a ráncosképő hírhordó besenyı szolgáló megjelent, hogy
egy csupor tejjel kedveskedjék Isten nevében s megkérje, mondjon
imádságot, mert igen fáj a dereka, Kirill megkérte, szóljon az akszinnak,
engedje magához, szólani szeretne vele.
– Isten intis nekem kildte, – mondta, – hogy vegyem le szivirül bánat.
Mondjál neki eztet. Irti már meg, ne filjil te.
És csakugyan, Güzü hamarosan visszatért, hogy asz-szonyához kísérje
a papot.
Kirill most vidám szívvel, de alázatosan lehajtott fejjel lépegetett az
udvar felé. Akik látták, csodálkoztak: vájjon megint látni kívánja az úr?
Csak nem jutottak fülébe a kemény szavak?
De Kirill atya nem a nagy úri sátorba, hanem az asz-szonysátorba
megy. Most ügyel, hogy rá ne lépjen a kü-szöbre. Mélyen meghajlik, kezét
homlokához emeli, megáll s vár.
A gyönyörő kis sátorban szınyegek virítanak, vánkosok duzzadnak.
Hiúz, párduc, meg nyestbırök hevernek a festett koporsókon. A fal rácsát
is eltakarják a fölakgatott drága, régi, keletrıl hozott szınyegek. Ezüst
tükör függ a mindenféle nıi eszközöket tartó hímezett, bojtos szükık
között s a szarufákról piros kendık lengenek. Rézzel s gyöngyházzal
berakott ébenfapadkán áll az aranyból vert vizesedény, mellette aranykupa.
És sejtelmes illat terjeng a sátorban. Talán nem is fa parázslik a koszorúfa
nyílása alatt, hanem ritka keleti illatszer.
151
A kotúban álló kisisten arca arannyal ban borítva.
– Mit kívánsz? – kérdi Balsam vánkoson ülve s lábát bıredıjő zöld
szoknyája alá rejtve.
– Akszin, szólani akarom veled, – suttogja Kirill atya szelíden s
boldogság önti el arcát. Megsímogatja sőrő fekete szakáilát, mosolyog.
Balsam hosszan nézi. Arca egykedvő, de a szeme vörös és karikás.
– Szólj, pap, – biztatja szelíden s gyermekes álmél-kodással tekint rá.
Jobbkeze egy vánkos csücskét simogatja. Majd észreveszi, hogy Güzü
jelenléte zavarja a vendéget s int, hogy távozzék.
– Akszin, – kezdi Kirill, – nem egyedül vagy bánatban, keserisigben.
Isten vigasztalja tigedet s Jézus úr várja tigedet.
– Mit mondasz, pap? – kérdi összevont homlokkal.
– Csag bízzál, leányom, megbulcsáttatnak te bineid, – folytatja szelíd
hangon Kirill. – Valakik megaláztatnak, magasztalja ükét Isten fel s
valakik felmagasztalják magukat, Isten alázza őket meg. Tigedet urad s
égisz világ alázza meg. Bizzál, ne filjél. Tudok in jól, mit te mondasz, –
folytatta némi szünet után s megint látta a kövön ülı asszonyt, hallotta
panaszait. – Mondasz nekem, akszin, sátramban lakoznak repedtsarkú
nimberek, tiporják szınyegeimet, ilnek vánkosomon. Eszik, isszák
sátramban, azmit kapik atyám-tul, mikor válik menyakszin. S mevetik
engemet, sajnálják engemet, alázzák meg engemet...
– Ki mevet engem? Ki sajnál engem? Ki mevet en--em? – emelte föl a
hangját sértett önérzettel Balsam. – Mit fecsegsz össze-vissza, te pap?
– Titkolod bánatodat, – folytatta nyugodtan Kirill atya s mélytüzü sötét
szemét Balsam arcára sütötte. Mélyen átjárta ez a szem az asszonyt,
nyugtalanította, megijesztette. Azonban Kirill, aki látta ezt, egy e
biztosabban beszélt. – Titkon futsz, ijszaka, riíen át, vizén át, rejted
bánatodat, viszed Jézus úrhoz, Máriához, teszed le kis ház elibe. S nem
szóiasz, biszke te vagy, urad nagyhatalmú úr, nemzetsige nagy s vagy te is
biszke... Ó, ne vidd bánatodat titkon, tedd le nyilván Jézus lábához, Mária
elejbe s ne ligy te biszke. alázd meg magadat, sirjál te eléttem s valld meg
binedet... In fogadlak be tigedet Jézus báránykája közibe...
– Várj, – intett nyugodtan Balsam, mert különösnek, majdnem
félelmetesnek MAtn oyf az ütött-kopott, alázato?
152
 és mégis kemény, feketecsuhás alakot, idegen beszédében pedig semmi
nevetségest nem talált. – Mirıl szóiasz te?
– Urad ágyasokat vesz s paráznáikod ja...
– Hallgass ide, pap, –- mondta Balsam s nagyon kedvesen, szelíden
tekintett Kirillre. – Egyször uram már megkorbácsoltata. Merészségöd
csudáltos. Uramat gyalázatosnak, bőnösnek, paráznának, kögyetlennek
mondod s még hozzá szömömbe. Ágyasait, második s harmadik feleségét
repedtsarkúnak, szajhának s olyaknak, azkik sátramat el-vöszik s dúlják.
Rúlam azt mondod, titkon futok rétön át, vizön át s bánatomat viszöm te
Jézus uradhoz s Máriádhoz, újhitő isteneidhez. Én, te pap, nem bántalak.
De vödd észbe s ne feledd: uram jól cselekszik, mert én már nem tudok
gyermököt szülni néki s ágyasai szülnek. Nem szajhák s paráznák tahát
ágyasai, hanem feleségök. S anyák lesznek. S bemutatják nekem uram fiait
s alázatosan meghajolnak elıttem, mintha én lennék fiaik anyja. Nem futok
titkon, nem viszöm bánatomat sem Jézus urad, sem embörök elejbé. Égi
Atyánk némbernek terümtöve s én uram elsı felesége vagyok. Másvelágon
es az maradok. Miért magasztalna föl Tengri, hiszen nem aláza meg!
Zavaros az te elméd, pap.
Kirill csodálkozva meredt rá. Milyen büszke! Még elıtte is tagadja,
hogy titkon sír, álmatlan éjszakáján ajándékot s virágot visz neki. Zavartan
váltogatta lábát. Melyik az igazi Balsam? Az-e, aki átsuhan a réten,
keresztbe teszi a seprıt, sír s Jézus úrhoz akar futni bánatával, vagy ez a
gyönyörő bársonyba, prémbe, gyöngybe és aranyba foglalt elıkelı
asszony, aki vánkosán egykedvően, de jóaka-ratúan ül drága sátorában s
bizonykodik, hogy az urának igaza van, az ágyasok nem paráznáikodnak s
nem esett csorba az ı feleségi méltóságán?
– Engedj meg, akszin, – sóhajtotta, – nagyon ke-miny hijja burkolja be
te szivedet, de imádom, Isten ol-dozza meg nyelvedet s hajtsa meg tirdedet
kresztje elítt. S tudjál te szólanod bánatrul s keseriségnek epéjéril...
– Eredj, te pap, – mosolygott Balsam. – İrjült vagy, nem tudod, mit
szóiasz.
– Engemet találsz meg mindig, ijjel-nappal, – biztatta Kirill, s mélyen
meghajolva homlokát illette ujjaival.
Kifelé hátrált a sátorból s igen ügyelt, hogy a küszöbre ne lépjen. Mert
olyan kemény, asszony ez, hogy még megkorbácsoltatná. Csakhogy ne
sajnálja senki.
HARMADIK R É S' Z
I.
 Az ıszi sör ünnepe czidén jelentıségteljesebb volt, mint máskor,
Egybeesett a második, a harmadik feleség beiktatásával.
Nem csoda, hogy Bese úr szállása olyan ıszi sörünnepet még sohasem
látott, mint az idei volt.
Tőrje úr elsınek érkezett, egész haddal volnult be a szállásra. Tőrje
maga lóháton három fia : Kücsüm, Erdim és Arszlán társaságában, felesége
: Fekete pedig a lányokkal, Ojccsal, a Holdacskával, Hölggyel, a Menyéttel
és a kis Gombával szekéren. Vagy tíz fegyveres szolga, meg egy sereg
szolgáló nyüzsgött körülöttük.
– Ezös lányom, czös lányom! – sóhajtozott Balsam s újra meg újra
megnézegette a lányát. A magas, büszke tekintető, barnabırü, feketehajú
fiatal asszony nehéz borvörös bársonyruhájában, dúsan prémezett
bekecsében, fülében remekmívő aranyfüggıkkel, csuklóin kígyóhoz
hasonló karperecekkel, pirossal hímzett puha bocskorban, forrón, hosszan
megölelte anyját, megcsókolgatta kétfelıl puha, sima, húsos arcát, de
éppen csak addig tartózkodott Balsam
sátrában, amíg illett. Azután rohant/'hogy a sátrak fölállítására ügyeljen.
így Balsam alig szólhatott hozzá néhány
– Hát ti! -- kiáltotta örömtıl kipirulva s szemét ellepték a könnyek.
Vaskos, erıs karjába ölelte a három kamaszlányt. – Hogy megnövétök!
Hogy megszépülétök! Vájjon ennétök-e, innátok-e? Güzü! Hol az a lusta
tekergı? Taj, megálda Isten ezzel az hitvány besenyıvel!
154
Befelé terelgetve a lánykákat, maga indult, hogy enni-ínnivalót
hozasson.
De a lányoknak semmi sem kellett. Rohantak, hogy a sátorállításban
segítsenek. Mert anyjuk, noha faházban lakott, még régivágású asszony
volt, ragaszkodott a szokásokhoz s utazáskor ugyanúgy törıdött a
sátrakkal, mint anyja, nagyanyja. »Lánynak értenie kell minden nıi
munkához«, – mondogatta és kemény kordában nevelte leányait, még a
legkisebbet, a kis Gombát is.
Güzü a férfiak ellátásával volt elfoglalva. Mélységes alázattal
sürgölıdött Tőrje úr körül, – félt tıle, meg ajándékot is remélt, – a fiúkat
unos-untalan borral kínálgatta, a díszes evıszékre pedig hatalmas
aranytálban vagy ötféle mézes süteményt, csemegét készített. Bese úr
sátrában nagy tanakodás, tereferélés folyt, noha az öreg inkább hallgatott,
csak néha vetett közbe egy-egy kérdést. Szokott helyén ült, a tőz belsı
oldalán, nagy, lomha teste súlyosan nehezkedett a párnákra, zömök, kajla
lábszárát maga alá hajtotta, bajusza komolyan lecsüngött, bozontos ıszülı
szemöldöke alól nyugodt méltósággal, szokatlan szelídséggel világított
ferdepillantású szeme. Jobbján Tőrje őr ült, majdnem olyan zömökén és
vaskosan, mint az ipa, de arcát ijesztıvé tette minden nyogodtsága és
örvendezése ellenére is egy szörnyő vágás fehéren húzódó sebhelye. Ez a
forradás a bal halántékán bújt elı gyönggyel befont haja alól, átvonult
borostás fekete arcán, le az állkapcsáig s ott elveszett a szırben.
Legidısebb fia, Kücsüm, az Erı, Bese úr balján foglalt helyet. Vele
szemközt Erdim, nagyapjával szemben, háttal az ajtónak pedig a legkisebb,
Arszlán.
Mig az asszonyok a sátrakkal bíbelıdtek, ık rágcsálták a csemegét,
kortyolgatták a bort s beszélgettek. A sátor belsejét már csak a magasan
lobogó tőz világította meg.
Tőrje úr igen jó családból származott. Hét ıse közül egy Álmucs
fejedelem kedves híve volt, egy másik pedig elveszett a besenyıkkei vívott
harcban. Ugyancsak egyik ıse hısködött a dunai bolgárok földjén is a
rumiak ellen, majd teuton földön járt követségben s része volt a morvák
elleni szövetség megkötésében. Apja Léi úr seregében pusztult el
Merseburgnál. Hallgatag, de rendkívül indulatos ember volt, fiait
keményen zabolázta. De kellett is, mert mind a három makacs, kegyetlen
verekedı volt s egymás fejét is úgy beverte néha, hogy kicsi híjján halál
lett belıle
155
– Hallád-e, apa, – kérdezte Tőrje rendkívül tiszteletteljes hangon s
aranykupáját a kezében tartva, félszemmel vizsgálta a csillogó bort – hogy
fejödelmünk, Toksun úr, elöregödvén, általadja hatalmát fiának, Gyécse
úrnak?
– Micsoda! – hörkent meg Bese apa.
– Azt mondja Toksun úr: nem birok meg immár gondjaimval, ölég
neköm erdıvel, marhával, szlúgával bajlódnom, itt vagy te, fiam, férfiúvá
levél, házad, feleségöd, gyermököd vagyon, törıdj te es ország gondjaival,
én már elnehezödék, csontjaim fájnak, inaim ropognak, nemsokára halálé
leszök.
– No, hát úgy megvénüle Toksun urunk? – csodálkozott Bese apa.
– Mondják, utóbbi üdıben ügön-ügön megrokkana. Szakgatása vagyon
mindön tagjában, tetemiben, messzi földrıl hozat orosokat, de sömmit sem
töhetnek érte.
– Üdéje már, hogy ifjú fejödelöm üljön az tanács lóbőrén, – vélekedett
Bese apa elégedetten. – Már ügön úgy valánk, mint azkiket vén némberök
rángatnak. Mert, teszöm azt, ha elébb-utóbb számadoltatás leszen
közöttünk s teutonok között, mégcsak hadnagyunk sem leszen.
– Leszen, leszen, – nyugtatta meg Tőrje úr. – Csak nem hiszöd, apa,
hogy Bülcső úr halálával kivesze mindön magyeri hadnagy?
Tőrje konokul hitte, hogy Bülcső úr helyébe nem találhatnának jobbat
nála. Elıkelı nemzetségő, bátor, erıs, jó harcos, okos férfiú, többet ér a
horkák törzsének bármelyik nagytekintélyő uránál. Még horka is lehetne.
Nem is értette, miért nem választották meg hadnagynak s horkának is
egyben, hiszen Bülcső úrnak nem maradt fia, aki méltóságát örökölte
volna, váratlan is pusztult el, messze idegenben, nem jelölhetett ki senkit
utódává. A horka s a hadnagy tisztségét nem töltötték be mindmáig. Tőrje
egy kissé mindig megsértıdött, ha arról beszélt valaki, hogy a mai romlott
idıkben igazi jó hadnagyot sem lehet látni a törzsek élén.
Az unokák tiszteletteljes figyelemmel hallgatták e komoly beszélgetést.
Kücsüm már hozzászólhatott a kérdéshez, mert átesett a legényavatáson s
házasuló sorban volt, de öccsei még gyerekeknek számítottak s csak akkor
szólhattak, ha kérdezték ıket.
– Majd lönne apánk hadnagy, csak hagynák, – jegyezte meg Kücsüm
meglepıen mély hangon.
– Mért nem leve öregapánk hadnagy? – firtatta a kölyök Arszlán, aki,
bár alig látszott ki a vánkosok közül, máris oroszláni tekintettel tőnt ki.
– Hallgass, –¦ intette le az apja.
Tőrje ivott az eljövendı dicsıséges harcokra s a teutonok
megaláztatására, majd elmesélte, hogy régi kedves hátas-lova, Csapár,
megvakult, a vén Csaudur pedig, a Hatalmas, lábát törte s le kellett szúrni.
– Majdhogy nem könnyezek, – panaszolta Tőrje.
– Ha meg nem sértenélek, – kedveskedett Bese apa – mutatnék neköd
néhány jobbfajta lovat, hátha valamelyik neköd es megtönné.
– Nem, nem, – tiltakozott Tőrje. – Gyönyörvetös lovaid vágynak,
apánk, de én már haliám Tas úr harmadfő ménjének, Isimnek hírét.
Sütétpej, kicsiny száraz feje vagyon s több mint tizenöt markos.
Megnézım, megveszöm.
Mindeddig magyarul beszélgettek, de most Tőrje olyat kérdezett,
amihez jobban illett a türk nyelv.
– HallánK, második feleséget veszel, apánk.
– Temirdi kizganda szók, – mosolygott Bese apa némi kevélységgel.
Addig üsd a vasat, amíg meleg. – Nemcsak második feleséget veszek, –
tette hozz? – hanem harmadikat is.
 – Hogyan? Harmadikat? – ámuldozott Tőrje. – Kemény férfiú vagy,
apa. Isten örömében teremtett.
– Barimtadan korkkan mai dzsijmasz, – idézte a bölcs szólásmondást az
öregember s mosolygott. – Aki fél a rablás-tói, nem győjt vagyont. – S
megtoldotta : – Aki fél a ném-b értıl, nem marad fenn a neve.
Mindnyájan bámulattal tekintettek rá.
– Öregapámbul lönne igazi hadnagy I – kiáltotta elragadtatott hangon,
fölcsillanó szemmel Arszlán magyarul.
– Hallgass! – horkant rá az apja.
– Két új feleség! – csodálkozott Kücsüm.
– No, mamiaszok, tik még tám nem cs ölelétök lányt, – csúfolta ıket
szeretettel az öregapjuk.
Közben egyre rágcsálták a mézes csemegéket, iszogatták a bort. De
semmi sem volt olyan édes, mint az a hír, hogy Bese apa két új feleséget
vesz egyszerre, semmisem olyan részegítı, mint az öröm, hogy két asszony
lakodalmán vedelik a bort, rúgják a földet, holott csak söi ünnepet
reméltek.
157
Míg a férfiak estébe nyúló tereferével töltötték az idıt, az asszonyok a
szolgálók segítségével két sátrat állítottak! Egyet a férfiaknak, egyet
Feketének s a lányoknak. Szolgáik, szolgálóik ott húzódtak meg, ahol
tudtak: szolgaházban, félszerben, színben.
A sátorverés nem folyt minden szó nélkül. Fekete s Balsam munka
közben meghányta-vetette az eseményeket.
– Soványabbnak, sápadtabbnak látszol, anyám, – mondta Fekete
ugyancsak türk nyelven Balsamnak, hogy a szolganép ne érthesse. – Bevog
vagy?
– Semmi bajomat nem érzem, – mosolygott Balsam.
– Sok gondod van talán?
– Nem több, mint máskor.
– Igen, a sok munka, – folytatta Fekete, miközben egy csergét kiterített
az anyjával s kötelet főzött a szélébe. Szemközt álltak egymással s a fiatal
asszony fürkészve merítette sötét szemét anyja szemébe.
– Ó, a munka! – rázta meg a íejét szomorúan Balsam. – Igaz, sok
tennivalóm van, készülnöm kellett az ünnepre... Ház is épült, faház, amott,
ni, – mutatott a lombjukat hullató diófák felé némi büszkeséggel. – Meg
aztán új feleséget vesz apád...
Fekete abbahagyta a kötél szapora főzögetését s kiegyenesedett.^
– Üj feleséget! – kiáltotta halkan. – Hiszen órcg már.
 – Nincsenek fiai, lányom, – sóhajtotta Jbalsam. – Én már nem
szülhetek többé, tudod. Valaki megvert. Hát feleség kell neki, aki majd
szül. S mert öreg már, kettı kell neki.
Lánya elképedt.
– Kettı! Lehetetlen í
- Miért volna lehetetlen? Ha kettıt vesz, két fiat szülnek neki egy év
múlva. Ha egyet venne, csak egy fia lenne. Sietnie kell, nem tudhatja,
mikor szólítja Tengri.
– Ó, jaj, szegény anyám! – sóhajtozott Fekete s leült a csergére. – Hát
ezért vagy olyan sovány és sápadt.
– Nem, nem ezért, – tiltakozott szégyenkezve Balsam. – S te is jobban
teszed, ha nem ülsz, mert este van. S asszonyok bánata miatt nem állhat a
munka.
– Bolond, bolond, – hajtogatta Fekete dühösen. – Vénségére bolondult
meg. Miért engedted?
158
– Vájjon mit tehettem volna? – kérdezte csüggedten Balsam. – Asszony
vagy, megérted. En már nem szülhetek neki s öreg vagyok. Szépségem
elhervadt. Szemem pókháló szövi be. Sem gyermekkel, sem szépséggel
nem tudom megkötni többé. Ez a törvény.
Leányát meghatotta ez a bánatos ıszinteség, ez az alázatos
megnyugvás. Tudta, teli a szíve kétségbeeséssel s mégsem szidja az urát.
Sıt mentegeti. Mit tenne ı, ha Tőrje feleséget, vagy akár ág3^ast hozna a
házba? Megölné azt a nıszemélyt. Megfojtaná. Ököllel, körömmel esne
neki, letépné arcáról a bırt, kitolná a szemet, addig szorongatná a torkát,
amíg lélek van benne.
– Szomorú ünnepünk lesz, – jegyezte meg halkan.
– Nem, nem, – tiltakozott hevesen az anyja. – Ünnepünk szép lesz.
Vigadunk, dalolunk, eszünk-iszunk, táncolunk mindnyájan. Hálát adunk
Tegrinek az áldásért, megemlékezünk ıseink jóságáról s megköszönjük,
hogy közbenjártak értünk Istennél. Üj sört iszunk. Es bevezetjük apád új
feleségeit az én sátramba. Könyörgünk Istenhez, adjon szép
fiúgyermekeket nekik. Es én is bevonulok az új házba. Te még nem érted
az életet, – magyarázta csöndesen. – Ti, fiatalok, nem akarjátok megérteni,
hogy a férfi nemzeni akar s a nı szülni. S ha szülni nem tud, vagy nem
akar, eldobja ıt a férfi könyörtelenül.
Sokáig hallgattak. Szorgalmasan főzögették a csergékbe a kötelet,
sorban a sátor rácsos falára akasztották, megfeszítették. Gyorsan folyt a
munka. Az egyik sátor még el sem készült s a lányok, meg a szolgálók már
a másik falait is fölállították, a görbe szarufákat beleszorították a koszorúfa
lyukaiba, helyre tették az ajtófélfát, s nyomban a csergék fölrakásához
láttak. Mire leszállt az este, mind a két sátor készen, puha, selymes
szınyegekkel fészek módjára kibélelve, a rácsfalra akasztott kendıkkel
földiszítve várta lakóit. Fekete tüzet hozott cserépszilkében, a sátor
közepére helyezett kerek, lapos kıre tette, megfújogatta, vékony gallyal
táplálta.
Lányai gyorsan sürögtek-forogtak a munkában. Ojcs, a Holdacska,
szelíd, kerekarcú, sötétszemő, álmatag leány, szeretett sátrat állítani.
Munka közben mindég dalolt. Most is ı kezdte magas, messzecsengı
hangon, húga, Hölgy, a Menyét, belevágott, Gomba, a kis tömzsi
gyermeklány lelkesen csatlakozott hozzá. A rabszolgálók nem tudták ezt a
dali nem értették, így a három lány maga dalolt:
159
Kúra szirma tetlamar, Mana inge toda bor.
Balsam elérzékenyülve, gyönyörőségben ringatózva hallgatta a fiatal
hangokat. Ezt a dalt ı is gyakran énekelte apja házánál s késıbb is, fiatal
feleség korában. Fájdalmasan gondolt a dalra. Valamikor ı is eperszedni
csalogatta kedvesét az erdıbe, Bulánnak, a Bölénynek énekelte ezt a dalt.
Bulán halott. Es urának, Besének, két új feleség dalolja majd az eperszedı
dalt az ıszi sör ünnepén.
De hát nem kesereghet olyasmin, amin változtatni úgysem lehet.
Két nap múlva együtt volt az egész rokonság.
Bese apa összegyőjtötte vendégeit sátrában a kisisten elıtt s a
szokottnál erıteljesebb hangon mondta el az esti áldást. A púpi lábához és
szilkéjébe helyezve az áldozatot, letelededett s intett, hogy üljenek le.
Mindenki leült, csak a nık maradtak állva.
Végignézett rajtuk. Most Szórend, a másik veje ült a jobbján, teljesen
kopasz, ıszbajúszú, testes férfi, akit kopaszsága miatt Tarnak neveztek.
Méltósága – kapgán volt – lesugárzott komoly, mozdulatlan kemény
arcáról, kegyetlen ferde szemérıl, nagy, lomhán a térdére fektetett széles,
szırös kezérıl. Bese apa balján Tőrje ült, mellette Pöttönd, szokatlanul
kistermető, de igen szélesvállú, széles pofa-csontú, feketcszemő dióbarna
férfiú. Piros, Pettend felesége, az ura mögött állott, kezét a férfi vállára
tette s megrendült ábrázattal tekintett Bese apára. Gyöngy, Szörénd kis
kövér felesége, a vizespadkánál anyjához bújt, gyermekes szája fodrosán
összeszorult, szemét félénken tágranyította, rövid, kövérkés keze a
nyakában csillogó halvány gyöngyfőzérrel játszott öntudatlanul. Balsam a
padka mellett állt, mosoly:-gott, de fátyolos szemén látszott, hogy
szomorú. Mintha szakadék nyilt volna meg elıtte, lesütötte a szemét, meg
megint fölvetette s Bese apára tekintett, mintha bátorítást várna tıle.
Fekete magasan, komoran, feketén állt az ajtó másik felénél.
A lányok nem voltak idebent. És nem hívták be Erdimet, meg Arszlánt
sem, valamint Szörénd kisfiát, Ojbarszot. Csak a legény sorban lévı
Kücsüm üldögélt a tőz mellett.
160
Es nem volt idebent Pöttınd fiai, lányai közül sem senki, mert még
igen fiatalok voltak.
Bese apa megköszörülte torkát s kezét megemelte.
– Szólani kívánok hozzátok, fiaim, lányaim. Tengri akaratából
elhatároztam, hogy második s harmadik feleséget veszek. Idım eljár. Mert
ez az élet tırvénye. – Elhallgatott, lesütötte ferde szemét és sóhajtott, de
arcán egyetlen izom sem moccant. Kozár nyelven beszélt, a kemény,
ropogó szavak darabosan hulltak ajkáról. – Fiat csak kettıt adott Isten.
Barszot s Altint. Barsz Tengrinél van, teuton szolgák serege környezi s ı
lábát pihenteti nyakukon. Altin, kinek nevét sem volna szabad
kimondanom, elveszett. Leányaim maradtak csak, de a leányban elvész a
nemzetség. Fiat nem szült többé feleségem, így akarta Isten. Nem térhetek
vissza atyáimhoz s Tengrihez anélkül, hogy fiat ne hagynék magam után.
Ezért elhatároztam, hogy feleséget veszek, – itt megállt, fölvetette szemét s
torkát ismét megköszörülte – elhatároztam, hogy két feleséget veszek, kot
szolgálót emelek magam mellé második, meg harmadik feleségül. Azért
kettıt, hogy esztendı multán ne egy, hanem két fiam szülessék. Alázatosan
könyörgök Tengrinek, ne leányt, hanem fiat adjon.
Elhallgatott. Csend támadt szavai nyomán.
– Uram szándékában megnyugodtam, – mondta halkan Balsam. – Nem
adhatok neki több fiút. S tudom, ha fiú nélkül kell meghalnia, lelke nem
talál békességet Tengrinél. Hanem visszajár és kesereg élete
hasztalanságán.
– Van valakinek ellenvetése? – kérdezte Bese apa s kemény tekintettel
végigsöpört a jelenlevık arcán.
Senki sem szólt.
– ürülök, – fejezte be mondanivalóját Bese apa s mintha
megkönnyebbült volna, bajusza megrezzent – hogy szándékom
mindnyájatok egyetértésével találkozott. Ha valaki azt gondolná közületek,
hogy öreg vagyok, vesse ki magából gondolatát. Apsa táltos előzte
testembıl a betegséget s nem érzem gyöngének magam. Jó erıben,
egészségben megérhetek még néhány sörünnepet s erıs fiákat mutathatok
nektek.
Most mindnyájan kiáltozásban törtek ki.
– Isten éltessen! Tengri tartson meg sokáig! Bese apa tapsolt.
– Vezesd bé Játékot, meg Szeretıt! – parancsolta a belépı Csépánnak.
161
Mindnyájan várakozással fordultak az ajtó felé, ami*-kor a két nı
belépett. Drága, nehéz bársonyruhába öltözve, – világos kékbe Játék, sötét
vörösbe Szeretı, – mely lábikráig eltakarta ıket bı redıivel, felsıtestükön
nyusztprém-mel szegett, combigérı bekecsben, fejükön hímzett, gyöngyös
csalmával beléptek s mélyen meghajoltak az elıkelı férfiak elıtt.
Ünnepélyesen, gyámoltalanul, arcukat szemérmesen lesütve, kissé
sápadtan álltak a rokonság rájuk szegezıdı, firtató tekintetének
sugárzásában. 'Különösen Játék volt sápadt. Szeretı arca makacs s egy
kissé kihívó volt. Megigazgatta töslükjét, melynek aranyos hímzése
kiragyogott a bekecs nyílása közül s futó pillantással körültekintett.
– Khirzen khizir bolaszran, pire tora szjoratni,– mondta mélyen döngı,
méltóságos hangon Szörénd s mosolygott.
A két menyasszony nem értette a megjegyzést, de a többi nı
elmosolyodott. Igen, hogy a lányok terméketlenül ne maradjanak, azért
teremtette Isten a férfiakat. Csak Balsam nem mosolygott, ıt fájdalmasan
érintette Szörénd bölcsesége.
– íme, láthatjátok, kiket választottam, – mondta Bese apa titkolt
büszkeséggel. – Szépek, épek, fiatalok. Szép gyermekeik lesznek.
Szorgalmasak és alázatosak, tisztelni fogják Balsamot. Ügy bánnak majd
vele, mint anyjukkal. Minden óhajtása parancs számukra. Hálát adok
Tengri-nek, hogy jól választottam.
– Rabszolgák? – kérdezte Pöttönd.
– Azok.
– Fölszabadítod a szüleiket?
– Nem tudom még.
– Add el, apánk. Ha jók, megveszem.
– Majd meglátjuk.
Intett, hogy a lányok menjenek ki. Mélyen meghajoltak s hátrálja
kimentek.
Tar Szörénd Árpád fejedelmünk legidısebb fia, Tarhocs leszármazottja
volt. Ezért óriási hatalma, tekintélye messze sugárzott a somügyi
vidékekrıl az egész Dunántúlra. Tőrje csak tíz fegyveressel utazott,
Pöttönd mindössze öttel, Szörénd úr ellenben egy fél századdal,
vezetéklovakkal, szekerekkel, öt sátorral. Három sátrat a vitézek számára
állítottak, kettıt Szörénd őrnak és szolgáinak.
Kodolányi: Istenek ^
162
Pöttönd egész házanépével szintén két sátorban lakott, öt lovas vitéze s
két szolgája, két szolgálója elszéledt Bese úr szállásán. Harci táborhoz
hasonlított az úri udvar, sátrak serege feketéit a lombjukat hullató
rozsdabarna, meg aranysárga fák alatt. Lézengı fegyveresek kiáltoztak,
haho-táztak, huzakodtak, heverésztek, bámészkodtak és tüzeltek az
épületek között. Vagy öt hatalmas máglyát gyújtottak, megnyíltak az
élelmiszer-kamarák és raktárak, rabszolgák vezették a levágásra szánt
birkát, borját. Leszúrt disznó visított s hörgött, üldözött tyúkok
kodácsoltak, vadul csaholtak a kutyák. Szolgálók cipelték a
hasábszalonnákat, hagymás kosarakat, köleses mérıket. Mindenfelé lótó-
futó férfiak és nık hemzsegtek és természetesen, pörlekedtek, mert a
hatalmas Szörénd úr szolgáival nem lehetett birni, oly gıgösek voltak, a
szegényebb Pöttönd úréi pedig gúnyolódással és szidalmakkal növelték
uruk hatalmát.
Játék, meg Szeretı nem dolgozott most. İk izgalomtól reszketve
készültek a lakodalomra. De annál több tennivalója volt Balsamnak. Még
föl sern kelt a Nap s már talpon kellett lennie. Güzü, a ravasz, lusta
besenyı, sóhajtozva, dörmögva, nyögve végezte dolgát, vagy inkább csak
mulatta, hogy végzi. Minduntalan összeállt kötekedni, tere-íerélni a
katonákkal, meg az idegen szolgákkal, ha vízért ment, nem lehete ,
visszavárni a folyóról.rBalsam bizony nem sokat töprenghetett sorsán, nem
ért :á sem szomor-kodni a lakodalom miatt, sem örülni az ünnepen. Két
lánya, Fekete, meg Piros, segített, de Gyöngy, a legkisebb, inkább
lézengett, nézelıdött és szapora nyelvvel fecsegett. Fekete lányai meg a
maguk sátrában voltak elfoglalva. Már pedig senkinek sem volt szabad
hiányt szenvednie, nem vihették rossz hírét Balsam házának.
Tizenhárom vendég, ötvenöt fegyveres vitéz, rengeteg szolga, vagy
százharminc ló, egy csordára való igás ökör meg bivaly, mindezt el kellett
látni élelemmel, szállással s még hozzá úgy, hogy semmi panasz se legyen.
Sört fıztek, bort csapoltak, vizet hordtak, tejet savanyítottak, vajat,
túrót, sajtot készítettek, szalonnát, húst, kolbászt, lisztet mértek, sót
ıröltek, borsot törtek, állatokat vágtak, nyúztak, daraboltak, pörzsöltek,
sütöttek-fıztek. Degeszre híztak a kutyák a kidobott beleken.
A fızıházban a kondérok körül mozogni sem lehetett.
Csimasz, Virág, Csillag, meg Kök az új ház díszítésén fáradoztak.
 163
Bámészkodó gyermekek hancúroztak a tágas, üres szobában.
Ordítoztak és fütyültek, élvezték a harsányan vizssa-verıdı hangot.
Fölmásztak a gerendákra, a könyöklın lovagoltak, megcsodálták a
virágfőzéreket és az aranyos ıszi gallyakat, a drágakövekként csillogó
piros, kék bogyókat s a fenyıágak haragos zöldjét.
Csillag létrán állt s mely hangon énekelt. A két másik lány virágok,
gallyak között ült a földön s koszorúkat font.
– No, mit szóltok? – kérdezte Csillag, letekintve a létra tetejérıl.
Vastag sötétszıke haja kócos volt, két haj-fonata lecsüngött, duzzadt, puha
szája vidáman mosolygott s kimutatta egyforma fehér fogsoréit.
– Nászház leszen! – kiáltotta Kök. – Ha! Nászház! – kövéren nevetett,
arca gömbölyő volt, mint a dinnye.
– Akszin sírva megyén belé, – jegyezte meg Virág.
– Bánnám es én urunkot, az vén, szíjjasinú sast, – nevetgélt Kök s egy
csokor csipkebogyót font a kikericsek közé. – Ha! Bánnám es én. Csak
lakozhatnék ebben a házban. Felülem mívelhetne Bese úr, meg Játék, meg
Szeretı, meg az többi gyalázatos, ronda rabszolgáló kedvére, valamit akar,
Felé sem bojszintanék. Csak ilyen házam lönne.
– Igazság szörént, – vélekedett Virág s kiválasztott egy szép
fenyıgalyat, lassan, hővös tekintettel nézegette, majd a koszorúja alá
kötötte, – Játéknak s Szeretınek kellenek fölverágozni Balsam házát.
Igazán megtöhetnék.
– Ha! Játék s Szeretı! – kiáltott föl halk, lelkendezı nevetgélés közben
Kök. – Szlúga-házban tanulgatják, miként kell lépni, hajlongani, szömöt
lesütni, alázatosnak lát-szódni. S hogy Bese úr elıtt ne fújják tenyerükbe
orrukat. Ha!
– Mit szól Kirill atya? – kérdezte Csillag, hirtelen abbahagyva a
munkát s féloldalvást ülve a legfelsı létrafokon
– Alit szólana? Haha! Nem kérdik ám.
– Merthogy az újhitőek paráznaságnak mondják Bese úr házasságát.
– Tüzet s kénküet bocsát urunkra, meglátjátok, – vélte Virág s
gúnyosan fölbiggyesztette a felsı ajkát. – Nagy rontó igéket mond, vizet
hint köröskörül, fölemeli azt a kresztöt vagy mit, s nagyot kiált: tőz
emésszön, ürdüng vigyön, gyalázatos pogány. És kigyúl a ház, meg a többi
is valamennyi, jünnek az ürdüngök, fogukat vicsorít*
164
gatják, ülepüket verdösik, röhögnek s elkapják Bese urat. Meg mind a
három feleségét.
 – Nincs ilyen hatalma, – ellenkezett Kök. Csimasz jött be új kosár
virággal, ággal.
– No, haladtok, haladtok? – kérdezte s körülnézett. Szinte megnıtt nagy
dicsıségében. A három lány meghajolt elıtte, aztán összekacsintott s alig
tudta visszatartani kipukkadó kacagását.
De nem szóltak, szorgalmasan dolgoztak tovább. Csimasz ezt iránta
megnyilvánuló mély alázatnak tekintette, még jobban kiduzzasztotta
gégéjét, szemöldökét összevonta, kezét csípıre tette, hogy szélesebb,
tekintélyesebb legyen. Szigorú hangon dünnyögte:
– Csak szaporán, csak gyorsan, szépön. Azzal kiment.
– No, ez es úgy viselködik mar, mintha ő lenne Balsam, – fitymálkódott
Virág.
– Mégcsak nem es szabados. Ha!
– Majd nyakunkra nı hamarosan. Ü szödi ráncba az egész szállást,
meglátjátok, – jósolgatott Csillag. Aztán harsányan dalolni kezdettem
vagyok Hold, Csillag vagyok, Megpihennék, fáradt vagyok...
– No, de Szeretı! – kiáltotta Kök pirosra győlva s szinte megpukkadva
az izgalomtól. – Feledi vájjon Kücsidöt?
Ez nagy kérdés volt. Kezük megállt, szemük kigyúlt, szájuk szaporán
járt. Mind a hárman egyszerre beszéltek, mint a verebek. Tele volt velük a
tágas szoba, a falak úgy verték vissza fecsegı hangjukat, mintha ötvenen
volnának.
Kücsid ugyan nem sajnálja Szeretıt. Mindenki tudja; hogy ez a
szégyentelen szolgáló mennyire oda volt érte. Odavan most is. Láthatták,
hogy táncolt szüretkor a kádban, meg akarta veszteni Kücsidet. A
nyavalyás hányszor kajtatott bőbájosok után, csakhogy magához kösse.
Most aztán sóvároghat utána.
Más ám lánynak lenni s más feleségnek. Most már csak az urára néz,
Kücsidet meg sem látja. Eddig jó lett volna a szabados is, ezután úrasszony
lesz.
Hát Mikule? Miért jár olyan élıholt ábrázattal? Szabad lesz, tejben-
vajban fürdik s mégis kesereg. Bizonyosan pap akar lenni, valaki hallotta,
hogy újhitő igéket mormol,
165
Kirill atyától tanulta. Pedig az úr gazdagon megházasítja, ez bizonyos.
Szereda udvaros lesz, Csépánt leteszi az úr.
Majd elbánik az új talpnyalók serege mindenkivel, aki eddig görbén
nézett rá. Lesz itt nemulass.
 Aztán elmondták véleményüket a vendégekrıl sorban. Fekete kancsal,
Piros járása olyan, mint a lúdé, Gyöngy hebeg, beszéd közben fecseg a
nyála s oly lusta, mint a malomkı. Brokát kehes, nem él soká, Kedves
alattomos, Kérı meg úgy nyávog, mint a macska. Tőrje úr mindenáron
versengeni akar Szörénd úrral, de hogy tudna versengeni a fejedelmi
nemzetség tagjával? Szörénd úr ladikokon szállította át lovasait, szekereit
és sátrait a Balaton túlsó partjáról, ezt senki sem tudja utánozni. A
legények közül csak Kücsüm számít, a többi kölyök. De oly szemtelen s
követelı, oly erıszakos és kevély valamennyi, mintha fejedelem lenne
belılük.
Csimasz ismét megjelent s kiszidta ıket lustaságukért. Nevettek a háta
mögött, szembe viszont alázatoskodtak, sıt a kövér Kök úgy tett, mintha
bánatában ríva fakadt volna
A férfiak lóhátra ültek s bejárták az egész szállást. Megnéztek erdıt-
mezıt, ménest, gulyát, nyájat és kondát, dicsérték a lovakat, marhákat,
juhokat. Még Szörénd úr is, pedig neki mérhetetlen ménesei és gulyái
voltak Somügyben, elismerıleg nyilatkozott Bese úr barmairól. Különösen
a lovakkal nem tudtak betelni. Az egész férfinépség, még a kis Arszíán,
meg a szinte gyermek Ojbarsz is szinte fölfalt a szemével egy gyönyörő
fekete csıdört, meg egy egészen fiatal kancát. A fekete csıdör járása olyan
volt, mint a páváé, hosszú farka a földet söpörte. Minden porcikája arányos
és feszes, megfeszített idegek játszottak benne. Kicsiny feje száraz,
tekintete lángolóan dühös. A csikós csak nehezen tudta kifogni a ménesbıl
s amikor néhányszor elfuttatta pányváján az úri nép elıtt, azt hitte volna az
ember, fölfalja dühében lovastul. Vadul nyerített, gyönyörő fogait
kivicsorította, kétlábon járt. forgott, szájáról rongyokban szakadt a tajték.
– Nem éppen rossz, – bólogatott Tar Szörénd, hátralökte kopasz, kerek
fején nyusztbır kucsmáját. – Ha ilyen dögön mehetnék teuton ellen
166
– Vége annak, – legyintett útálkozva Tőrje.
– Majd fiaink, – bizakodott Bese úr és szerényen mosolygott. – Csak ád
már Isten fiatal, dörék fejödelmet.
A kis Ojbarsz görcsösen szorongatta kancája kantárát, sóváran bámulta
a csıdört s piros volt, mint a vér. Öregapja ferde szeme sarkából hosszan
nézte.
– No, majd te, fiadom, – szólt kedveskedın, – Látom, ember leszen
belüled.
 A kis pejkanca úgy lépegetett, mint egy kisasszony. Gömbölyő farát
illegette, lábát táncosán kapkodta, kicsi hijja, hogy el nem járta a
kopjatáncot.
Bese úr ma adakozó kedvében volt.
– Mit szólanál, ha neköd adnám e kényös kis madarat? – kérdezte
Ojbarszot, legkedvesebb unokáját.
– Öregapám! – kiáltotta lázasan a kisfiú s kiegyenesedett nyergében.
– Jó még neköd a te szöléd kancád, – hárította el az ajándékot apja.
Bese úr éleset füttyentett. Nyomban odavágtatott hozzá egyik csikósa.
– Azt a küsded kancát fogd ki az úrfinak, – parancsolta Pese úr. – S
majd haza viszik. Addig bétörhetitök.
Ojbarsz szeme könnybelábadt a boldogságtól, Kücsüm, Erdim, meg
Arszlán olyan irigyen meredtek rá, hogy kést mártottak volna a gyerekbe,
ha mertek volna.
A harmadik napon hajnalban vadászni mentek valamennyien. Csépán
kutyapecérnek tette meg a kesehajú Szombatot, Mikulét kirendelte
lovásznak, ı maga nyergelte meg Dzsovánt. Bese apa olyan fiatalos
kedvvel s erıvel vetette magát nyeregbe, hogy Szörénd sem különben s
elıre-rúgtatott. A többiek nagy lárma, hajhózás, füttyögetés, éktelen
kutyaugatás közepette rohantak utána. Estig haj-kurászták a mezıt, a
bozótos ligetet s az erdık szélét izzadó, tajtékos lovaikon.
**
Kirill atya ezekben a napokban behúzódott veremházába s csak távolról
szemlélte a nagy sürgést-forgást, hallgatta az idegen lármát. Csendes
magányát lovasok csör-tetése, hajrázása, kutyák vad üvöltése, bıgı
kürtszó, sivító fütty verte föl. A vallatókıre ült, sütkérezett az ıszvégi
bágyadt napfényben s tépelıdött. Szeme láttára folyt a gyalázatos pogány
élet. Hogyan akadályozhatná meg az
167
ıszi sör ünnepét? A parázna lakodalmat? Hogyan vonhatná ki belıle
szegény, gyámoltalan híveit? Rettegeft a gondolattól: áldozniok kell ronda
bálványok elıtt, nézniök a táltos vad táncát, esznek-isznak,
paráznáikodnak, megcsúfolják hitüket. Milyen egyszerő volna mindez, ha
nem a rabszolgák és szegény szabadosok, hanem az urak lennének Jézus
hívei. Ha keresztvíz alá hajtanák konok fejüket, leiküket Jézusnak
ajánlanák, jámborul, Istennek tetszı módon élnének s világi hatalmukkal
támogatnák az Egyház mővét.
Mert hiszen nehéz a szegényeknek és a rabszolgáknak. Hiába veszik föl
a keresztséget, ha az urak pogányságra kényszerítik ıket. De ha
meggondolta, mennyi idı s erıfeszítés múlik el, amíg az ország urai
megtérnek, elcsüggedt. Hiszen vannak itt keresztyének, valamikor többen
is voltak, viruló egyházak romjaival teli az ország, hallotta, hogy Pannónia
szent földjén hajdani latin városok köveit, leomlott templomait hurcolja a
nép s például Pet Crkve, az Öt Templom városában ma is buzgó szlávok
látogatják Isten oltárait. De új meg új hódítók jöttek Keletrıl, sorsukra
hagyták a megszentelt épületeket, sátrakat állítottak, csordákat legeltettek
az oltárok környékén, bálványokat állítottak, források, ligetek, szakadékok
pokolbéli seregét tisztelik s ahoi, mint itt, a rabszolgaságra jutott szegény
szlávok megtartották is a hitüket, lassan-lassan közömbösekké, vagy
pogány okká lesziu-;:
Tapasztalatait, véleményei szeiettc vouia megírni Szála-várra, de nem
volt téntája, sem pergamenje. Téntát bogyók nedvébıl készíthetett volna,
íróeszközt is tudott volna metszeni lúd, vagy holló tollából, vagy akár
nádból, de pergamenhez nem juthatott semmiképpen. Pedig közölni
szerette volna ,hogy nagyobb, jobb fölkészülés kell ide, több pap, nagyobb
tudomány s fıkép a magyarok s turkok nyelvéne]-: komoly ismerete. Nem
elegendı a szlovén nyelv, hiszen csal: a rabszolgák értik, még a
szabadosok sem. S hány úr ói szerte az országban, aki még magyarul sem
igen tud, s éppen a leghatalmasabb ;:k, legpogányalbak. Győjtsenek hát
fiatal klerikusokat turkok, magyarok közül, bocsássák szét az országban s
kössék leikükre, hogy elsısorban a fejedelmeket, a vezéreket, a
hadnagyokat térítgessék. Meg a szabadosokat. Az apostolok ama szent
Pünkösd napján nyomban tudtak mindenféle nyelven, de Kirill és tár-;.
gyarló emb erek,
168
Lám, ı is úgy jött ide, hogy alig tud szólni a magyarokhoz. Pedig már
tanult valamit a szalavári kolostor környékén kéregetı útjain. S az ı tudása
is csak dadogás. Kicsavarja a szavakat, sok hangot ki sem tud mondani,
gondolatai, ervei elvesznek s bizalmatlanul néznek rá az emberek. Idegen.
Mit keres itt egy idegen? Igaz úton jár-e? Csak hálával gondolhat rájuk,
hogy még nem kergették el, nem ütötték agyon.
Ha ı most tudna magyarul, de úgy, ahogy tudnia kellene, odaállana az
ünneplık közé s olyan gyönyörően, hatalmasan szólana, hogy megutálnák
cselekedeteiket, megtagadnák pokolbeli isteneiket, szánnák-bánnák
bőneiket, szégyenlenék tévelygésüket s megkeresztelkednének.
Kirill néha úgy érezte, nagy szónok lappang benne. Azonban
Demosztenészként dadogott. Legszebb mondanivalóit összezavarta. Ki
kellett volna mennie a tengerpartra s kövekkel a szájában túlkiabálnia a
hullámok zúgását. Ki kellett volna mennie az erdıbe s ötvenszer, százszor,
ezerszer el kellett volna kiáltania ugyanazt a szót, amíg csak úgy nem
hangzik, mintha magyar anyától ölbéli korában tanulta volna. Meg kellene
kérnie valakit, figyelmeztesse minden hibájára. Hogy a legközelebbi
pogány ünnepen odaállhasson az emberek elé s hirdethesse az igaz hitet.
De hát ilyen tanítóra nem tud szert tenni semmiképpen.
Tehetetlenül nézte az úri ház környékén zajló sürgést-íorgást s hallgatta
az idegen lármát. Néha elszántan fölugrott s elindult, hogy maga köré
kiáltsa az embereket, majd meg leült, lehorgasztotta fejét, lecsüggesztette
kezét s maga elé bámult. Látta magát a kíváncsi vendégek és vitézek
győrőjében, amint nagy kiáltással hirdeti az igazságot. S nem értik,
kinevetik, csúfolódva kiáltoznak rá, valaki azt mondja i üssétek, idegen,
csaló, földönfutó, újhitő bitang, ki akar forgatni benneteket... S rárohannak,
ruháját megtépik, arcára taposnak, rugdalják és verik, amíg csak ki nem
leheli leikét. S röhögve hurcolják odább holttestét: egy keresztyénnel
kevesebb, az Evangélium hirdetıi közül egy elment örökre. İk pedig itt
maradnak, pásztor híjján tévelygı nyáj, pogányok, ördög és gyalázatos
kisistenek prédájára.
Nagyon magányos volt mostanában. Nem hagyta el a házatáját, nehogy
találkozzék a dermesztıképő, íjjas, kardos lovasok valamelyikével. Ha a
távolból meghallotta a vitézek harsány kiáltásait, vad hahotáját, füttyét,
kutyáik csaholását, lovuk nyerítését, keserő szájjal bújt házába,
169
leült a padkára, nézegette a szelíden hajlongó lángokat és sóváran
kívánta, bár valamelyik szegény híve fölkeresné. Akár Csépán, aki
megverte, Csimasz, aki lányait paráznaságra adta, Mikule, aki meg akarja
ölni urát, Csipás, aki vén lábaival nehezen caplat házról-házra s kínálgatja
bájoló füveit. De a hívek mintha elfelejtették volna. Nem volt már egy falat
kenyere, egy marék kölese, egy fej hagymája, egy csupor teje sem. Némi
diója, meg mogyorója volt még egy kis kosárban. S ott kapargált a két tyúk
is a ház elıtt, de sajnálta megölni ıket.
Kirill atya jól tudta, hogy a lelkiismeretük tartja távol tıle az
embereket. Nem akarják hallani korholó szavát. Mindegyikük bőnös, ha
csak annyiban is, hogy szívrepesve készül az ünnepi eszem-iszomra, sípok,
dobok és damborák vidám hangjaira, a tánc izgalmára, az áldozati ünnep és
az ágyasok lakodalmára. De ha nem jönnek, néki kellene közéjük mennie.
S megint csak lecsüggesztette fejét és kezét, sóhaj tozott.
Remény és reménytelenség között hányódott. Hát ha már kresztyén
hívei nem keresik is föl, legalább egy pogány jönne. Kanocs bátya, a vén
kondás, aki levettette csuháját megkorbácsoltatásakor s kegyetlen
gyönyörrel szemlélte szenvedéseit. Ha másról nem, de az idıjárásról
beszélhetne vele. Vagy Balsam, a büszke úrasszony. Igen, ıt nagyon várta,
úgy érezte, el kell jönnie. Meddig titkolja megaláztatását, bánatát? Meddig
sír éjszakánként? Mikor enged fennhéjjázó ridegsége?
Ámde Balsam sem jött. Várta hajnalban, napkelte elıtt. Várta este,
sötétedéskor. Várta éjszaka. Jönnie kell, oda kell omlania elé, fejét a
földhöz kell vernie : atyám, segíts rajtam Jézus nevében!
Álmatlanul töltött éjszakáin várta, várta. Megrezzent minden
zörrenésre, minden szélsuhogásban puha sarui és bı ruhája suhogását vélte
hallani. Es csak nézte, nézte a pislákoló lángnyelvek játékát, s Balsam nem
jött. Milyen különös : kétszer látogatta meg titkon, jelet is adott magáról s
most nem jön.
Elhagyta mindenki.
Es megérkezik a tél, vad viharok tépik a kopasz főzfát, rázzák a
meztelenre vetkızött bokrokat, vigasztalan felhık rohannak az égen és a
patakok csillogó tükre elhomályosul. Farkasok üvöltöznek a réten. İ akkor
is itt kucorog a házában egyedül.
170
Holdtölte napján beügetett kócos kis zömök lován Apsa a fiával,
Aporral.
Megérkezve a szállásra, letették puíiadtra tömött tarisznyáikat,
átalvetıiket leszedték a nyeregrıl s lovukat átadták Csépánnak. Csépán
nagy igyekezettel s tisztelettel futott elébük, hajlongott, mosolygott,
kikérdezte a hallgatag táttóst, meg sovány, révedezı tekintető fiát
egészségükrıl, utazásuk körülményeirıl. Apsa igen szőkszavúan s nagyon
kegyesei) válaszolgatott, Apor pedig gıgösen eltekintett az udvarc» feje
fölött s nem szólt.
A táttós úgy mozgott a szálláson, mintha odahaza volna.. Tudta, hol a
helye : egy új színben, amit azért álllíttatott Csépán, hogy az ünnepre
érkezı környékbeli vendégeknek legyen hol meghúzódniuk. E szín egyik
sarkában tette le átalvetıit, tarisznyáit a táttós, meg az ücs. Megjelenésük
az egész udvarban néma félelmet s tiszteletet keltett. A fızı-ház
nıszemélyei egyszerre nem találták a helyüket, hajlongó alázattal forogtak
a híres férfiak körül. Güzü riadozott, Csimasz reszketett s nyomban egy
evıszéket ragadott föi a sarokból, a két szótlan férfiú elébe tette s loholt,
hogy enniük adjon.
Apsa fejedelmi lassúsággal b (jiokelöséggei telepedett a fızıház
földjére, maga alá szedte a lábát, bajuszát kétféle törölte s övébıl kivonta
kését. Güzü a boros tömlıbıl bort öntött egy szép hasas kancsóha s
kínálgató mosollyal adta a táttós kezébe :
– Igyál egészségünkre, apánk!
A táttós megemelte a kancsót, kilöttyentett belıle egy keveset
Földanyának s ivott. Apor ugyanígy cselekedett. Aztán hozzáláttak a
szalonnához, hagymához.
Most belépett Balsam.
– Ót megjüvétök, Apsa I – kiáltotta nagy örömmel. ---Isten hozott.
Áldjátok meg házunkat s mindön lakóját. Nagyon imádjatok, hogy uram
feleségei termékönyek legyenek.
– Imádunk, akszin, – nyugtatta meg Apsa. – De ne sajnáld sem az
áldozatot, sem ajándékidnt tőlünk meg ne vond.
– Panaszolkodátok valaha Bese házára?
– Nem, való igaz, hogy nem, – dörmögte mély hangon Apsa. -
Egészségödre, akszin!
171
Apa és fia mintha folyton némi révületben élt volna. Néha komoran
maguk elé meredtek, fátyolos szemük kidülledt, kezük tétován kapott a
levegıbe, szavuk dadogóra vált s fejük reszketett. Nyilván nehéz életük, az
istenekkel és gonoszokkal való sőrő találkozásaik következménye volt ez.
Félig-meddig ebben a való világban éltek, félig meg a másikban. Apsa
arcán azonban néha gúnyos mosoly suhant át, sıt a szelíd mókát sem
vetette meg. Ha pedig elszállt róla a könnyő révület, szeme, mint a
késpenge, szúrón s élesen hatolt a világba. De fia, aki segédje, üccse volt s
apjától már megtanulta a táttósi hivatás minden kötelességét, az összes
bővölı, bájoló, kötı, oldó, áldó és rontó igéket, az öregisten és a
kisistenek, valamint a gonosz hatalmak minden családi és rokonsági fokát,
a velük való bánásmódot, tevékenységüket és természetüket, a betegségek
fajtáit s a rajtuk való uralkodást, igen, a fiatal Apor szinte sohasem
mosolygott és alig szólt. Elsı tekintetre is láthatta mindenki, hogy még
apjánál, a messze földön híres Apsánál is különb táttós, jobb orvos lesz.
Ahogy ettek, fölcihelıdtek s betértek Bese úr sátrába. Megtudták, hogy
az úr egészsége jól szolgál, teljes férfiúi erejében van, emésztése zavartalan
s teli van reménnyel, hogy új feleségei esztendıre fiákat szülnek neki.
Csépán pedig, a dvornyik, megverte a lármafát s a sátraikból elıkerülı
vendégek, meg a szolgaházakból s a faluból összegyülekezı népség elıtt
kihirdette, hogy Apsa megérkezett, az ıszi sör ünnepe elıtt szokásos
tisztálkodást megkezdi, minden férfiú tehát, aki tisztán akar részesedni az
ünnep örömében, vesse alá magát a hajvágásnak.
 A szinben, amelynek sarka a táttós és fia szállásául szolgált,
megkezdıdött az ünnepi hajnyírás és a tarkók borotválása.
Legelsınek Bese úr ült a földre. Imádkozott, arca komoly, majdnem
komor volt. Ötvenedszer végezték rajta az ıszi hajvágást, mióta legénnyé
avatták. Emlékezett az elsı ünnepi tisztálkodásra. Még a régi táttós, a nagy
erejő Kurt, a Farkas végezte, ennek a táttósnak apja s az ücs, aki segített
neki, nagyobbik fia, Beskurt, a Toportyán volt. Bese úr azóta is megrendült
izgalommal s áhítattal adta át magát az ıszi hajvágásnak. Miközben az olló
csiklandozta, az ücs hájjal kenegette s a táttós ısrégi, pattintott
kovakésével lekaparta és simára tisztogatta a tarkóját, néma áhítattal
bámult maga elé, majd behunyta a szemét s bágyadtán hallgatta
172
az olló nyiszegését, a kés reszegı hangját és a szorgoskodó táttós
szuszogását. Még annak az eves illatnak és hagymaszagnak is, ami Apsa
ruhájából áradt, megnyugtató és jelentıségteljes hatása volt.
Most különösen sokat jelentett az ıszi szertartás. Behunyt szeme elıtt
régi, már-már elfeledett emlékek suhantak el. Csodálatos, hogy napról-
napra jobban emlékezett a régi idıkre. Most például látta magát, mint kis
gyermeket, amint anyja ölében ül és riadt tisztelettel nézi, mint nyírja,
borotválja apja fejét Kurt, a Farkas, mint kenegeti a kedves apai fejet az
ücs, Beskurt s mint vonja végig szürke kıkését a megnyírt tarkón a táttós.
Ugyanez a kés volt az, csak a hely volt más. Még most is érezte a reszketı
tiszteletet, amellyel a félelmetes Kurtot, a híres orvost, csontrakót,
betegségőzıt nézte.
– Elmehetsz, – mondta Apsa s megtörölgette kését egy tiszta kendıben,
amit erre a célra használt.
Fia gondosan összeszedte a levágott hajat s beleszórta a tőzbe, hogy ne
használhassa senki Bese úr megrontására.
Bese úr után Tar Szörénd ült nagy méltósággal a földre, majd Tőrje,
Pöttönd, Kücsüm s így tovább. Erdimet, a kis Arszlánt, meg Ojbarszot nem
nyírták még meg. İk a szín bejáratánál üldögéltek és sóváran nézték a
komor képpel sürgölıdı táttóst, meg ücsöt, egyetlen mozdulatukat sem
tévesztve szem elıl.
Az urak után a lovas vitézek egy részére került sor. Volt közöttük
néhány keresztyén, ıket nem vette ollója s kése alá a táttós. A faluból elébe
járult Hosszú a két fiával, a vén Kanocs bátya, sıt, mindenek nagy
meglepetésére Mogd is, a »föltámasztott« halász. Vénségére visszatért az
ısi szokáshoz s megnyiratkozott.
 – Mi lelt, Mogd? – kérdezte Bese úr, amikor a szín felé ballagott lassú,
vonakodó, némileg bizonytalan lépésekkel a halász. – Csak nem hagyod el
az új hitöt?
– Vén embör feküdjék az régi ágyba, – dörmögte Mogd. – Mert csak
abban alhatik jót.
S eltőnt a szinben, hogy némi idı multán megnyírva, megborotválva,
elıl meghagyott hajjal lépjen ki s ballagjon el a csodálkozók csoportja
elıtt.
Estig tartott a tisztálkodás, este pedig, amikor a Nap vörösen s hidegen
bújt egy sötétkék, vöröshasú felhı alá, Apsa, az ücs, Bese úr, a vendégek s
a falu apraja-nagyja levonult az Eger patakhoz, hogy bemutassa a víz
áldozatát.
173
Apsa imádkozott, kérte Istent, adjon a téli halászat alkalmával sok
halat, a folyó isterikéjének kölest szórt a vízbe, hogy pedig a benne lakozó
keremet ne vonszoljon senkit örvényébe, egy kakas torkát is elvágta, vérét
a vízbe csurgatta, tollat belehintette, vc'gezetül beledobta magát a kakast is.
Másnap már jókor reggel összegyőlt s falu Hosszú fol-nagy
vezetésével, aki szépen faragott bírói botját gıgös méltósággal vitte s
Csépán bosszúságára mindjárt Bese úr, meg a vendég urak mögött
lépkedett, magasan, peckesen és csontosán, mint egy besenyı disznó. Az
áldozatkor egészen a folyó partjára furakodott, majdnem Tőrje úr mellé,
mintha bizony ı is nagynemzetségő férfiú lett volna. Ott volt egyébként
Játék, meg Szeretı is a Bese úrtól kapott világoskék, meg sötétpiros
szokmányban, prémes bekecsben, gyönyörő hímzett csalmával a fején.
Mégis gyalázat, két ilyen tetves, ronda szolgáló Bese őr meghalt felesége
ruháját viseli egész világ szemeláttára, Csimasz meg a maga hitvány,
piszkos szolgálói öltözékében sündörög körülöttük.
Kirill atya szomorúan szemlélhette, mint tolakszanak jámbor hívei a
patak partján, mint néznek áhítattal a kakast lóbálgató, torkát elvágó, vérét
a vízbe csorgató táltos átszellemült arcára, mint merülnek el a gyalázatos
pogánykodás fertıjében, s fohászkodnak a víz mocskos ördögéhez, hogy
adjon a télen bı halászatot. Láthatta a mogorva Péntököt, amint az
asszonynépre sandít, – némbernek nincs hite, nincs nemzetsége, dörmögte
Péntök Játékra, meg Szeretıre tekintve s arra gondolva, milyen nagy
kresztyének voltak ezek is, amíg Bese úr ágyára nem feküdtek, – láthatta
Szeredát, az ágyasok apját, Szombatot, a kesehajú, hallgatag szolgát, meg
Patádit valamennyi gyermekével s Emelıvel, sıt még a csecsszopó
legkisebb Patádi-ivadékot is. Melegdit, a szılımívest, Mogdot, a
»föltámasztottat«, meg a fiatal Mogdot, aki a szokottnál is bámészabb
képpel meredt a vízre, Kücsidet s a vén Csipást, amint lelkesen rikoltozva
kiáltja : »Adj halat, istenke, adj halat, istenke, ne végy el közülünk sönkit,
istenke!« Láthatta az egész népet, urat, rabszolgát, szabadost, vénet és ifjút,
férfit és nıt, gyermeket hívıt és hitetlent, mind, mind, az egész szállást s a
közelben lakókat szinte egytül-egyig.
Mindezt láthatta, sıt látta is Kirill atya. S nagy lendülettel indult, hogy
hosszú léptekkel a folyó másik partjára siessen s harsány szóval
szidalmazza pokoli gyalázatosságukat,
174
átkozza vízi ördögüket, pocskondiázza otromba véres áldozatukat és
istenkár omló áldásaikat. Ámde megtorpant s visszaült a vallatókıre, kezét
tördelte, szakáilát huzigálta, sóhajtozott s imádkozott: »Bocsáss meg nekik,
Uram, nem tudják, mit cselekesznek!«
S csak nézte, nézte ıket, reszketve az indulattól, korholva magát
félelméért, sóvárogva is, rettegve is a vértanúságot s lesújtva a látványtól,
hogy leghívebbnek vélt híveit, legjámborabbnak vélt kresztyéneit ott kell
látnia a táttós ördögi hatalmában s a fonotthajú pogány urak istentelen
igája alatt.
Es senki sem hederített a hegy lábánál meghúzódó veremházra, ahol
Kiriil atya a kövön ült. Pedig azt a házat ık építették kalákában, nagy
gonddal és szeretettel, még keresztet is tettek az ormára.
Senki? Nem, valaki mégis átnézett hozzá a távolból s miközben a kakas
vére biborpirosan folyt a győrőzı vízbe, tolla apró hullámokon ringatózott,
arra gondolt, hogy az a szegény bolond idegen,árván imádkozik Istenéhez,
szent könyvét forgatja s virágokat szór a festett Boldogasszonykép
lábához. Annak az idegennek kétszer is keresztbetette a söprıt az ajtaja
elıtt, hogy gonosz ártalom ne érje, gombát, szedret, virágot vitt a háza elé,
annak az idegennek egész éjjel virrasztva enyhítette fájdalmait, azért az
idegenért ı is sebeket és megaláztatást szenvedett. Es most nincs mellette
senki, talán beteg, talán éhen is pusztult. S Csillagnak, amint összehúzott
szemmel nézte a távolban ágaskodó, lombját hullató vén főzfát s alatta a
bokrok közt megbújó háztetıt, úgy rémlett, mégis lát valakit, fekete
csuhában, hajadonfıtt, a kövön ülve s a patak felé bámulva." Egyszerre
nagy kiváncsiság fogta el, szeretett volna odafutni, megkérdezni, nem
szakadt-e megint a csuhája s mi történt azzal a samáriabeli férfiúval, aki
sebekkel borítva feküdt az útfélen. Vagy nem is ı volt a samáriabeli,
hanem az a másik, aki olajat és bort öntött sebeibe?
 S valaki nem volt ott a folyóparton a víz áldozatánál. Komoran járkált a
néptelen udvaron, betért a kényes hátaslovak óljába, megfordult a
sörházban, ahol készen volt az új sör, hogy vidám torkokat öntözzön,
fızıházban, ahol pislákoló tőz parázslott a széles tőzhelyen, a
szolgaházban, ahonnét már rövidesen kiköltözik két szép leány, • o&y az
úr asszonysátrában szınyegeken heverjen, tükörben nézegesse magát,
pirosra fesse körmét s dagadó vánkosokon várja
175
a nagyhatalmú öregember kegyes intését. Magában bájoló igéket
mormolt: Ego ¦..ego te absolvo... in nomíne... domi... domi... Homlokát
összeráncolta, minden erejét összeszedte, hogy emlékezetébe idézze a pap
titkos szavait. Kócos kis fekete kutya került elébe, hangosan ásított,
lábához dörgölıdzött, de Mikule dühösen elrúgta magától, hogy hármat
hemperedett és nyiva, farkát lába közé kapva, isz-kolt el. Gyalázatos
pogányok, – suttogta Mikule s azon töprengett, hogyan tépje ki Játékot,
kedves húgát, az úr hatalmából. Meg-megtapogatta a tüszıjében rejtegetett
ezüst-pcnzát s kesergett. Miért nem fogadta el a pap? Miért nem tanította
meg a kötözı igére, miért csak az oldót mondta el? Most nem tehet mást,
magára kell vennie a bőnt, akár-mint irtózott is Kirill atvn
Alkonyatkor Bülcsü apa Laiványképéhez ment az egész ialu és az úri
sereg. Nyirfákkal beültetett dombon, magas házikóban állt a púpi, hogy
esı, szél, fagy ne érje. Arcát aranylemez takarta, csúcsos fejét mintha sisak
födte volna, kezében tálat tartott. Eribülcső bálványán vér feketedett, a
tálban köleskása száradt, köröskörül a kis házat szinte megtöltötték a
szebbnél-szebb prémek, kendık, aranyboglárok és gombok. A hallgatag
nyirfaligetben némán állt a bálvány s merev tekintettel bámult az
örökkévalóságba. A kis házra szelíd madarak szálltak, csicseregtek és
szeretkeztek, a nyírfákon lóbır lengett, szél suhogott a csendes tájon, s a
buja fő borzongva fogadta simogatásait. Viharok zúgtak a bálvány fölött s
távoli országok csatatereinek vérszagát, süvöltı nyílzáporának sötét
fellegét, jégveréshez hasonló ropogását, száguldó harci csıdörök nyerítését
és pata-dobogását, megölt tízezrek bugyborékoló hörgését s jajgatá-sát,
szolgákká tett férfiak nyögését hozták.
Évrıl-évre, mielıtt az ıszi hálaadó áldozatokat megkezdenék,
Eribülcső lelkének áldoznak itt, hogy vissza ne térjen, ne kísértsen, bosszút
ne álljon a feledékeny utódokon, de megnyugodva legeltesse csordáit és
méneseit a másvilágon rabszolgák tömegével s dicsı arcát elégedetten
fordítsa Tengere Kán, a Nagyisten sugárzó tekintete felé.
 Bese úr vejeivel, lányaival, unokáival s a környék egész népe Apsa
vezetésével ide vonult, a szelid kis nyirfaligetbe. Még Mikule is eljött, mert
rettegett Bülcsü úr leikétıl.
176
Letelepedtek a főbe. Hibátlan harmadfő csıdört, har madfő tinót,
hároméves juhot vezettek a táltos elé. Apsa most magára öltötte
csengıkkel, rézlemezekkel, cafran-gokkal ékesített tesmetjét s bizonytalan
léptekkel ment az istenház ajtaja elé. Kivéve a bálvány lába elıtt heverı
két-kardot, szarvakkal díszített börkje, csőcsos süvege fölé emelte s
pengéjüket keresztben tartva Demir Kánhoz, a Vasfej edelemhez
imádkozott. Pisszenés sem hallatszott a tömegben. A keresztyének,
Eribülcsü visszajáró leikétıl rettegve, komor, ijedt képpel meredtek maguk
elé, az igazhitőek égı tekintettel, megforrósodott testtel, moccanás nélkül
ültek s a táttósra tekintettek. Apor a főben ülve szarvasbırrel bevont
dobverıivel megverte a kongó dobot s a táttós türk nyelven kiáltotta :
– Mint széles vas, olyan a te vállad! ívíint edzett acél, olyan a te
melled! Orcád vonásai vasrudakhoz hasonlók! Szived a fekete csodakıhöz!
Dadogó vagy és nem szóiasz! Balog vagy s balkézzel lövöd ki nyilad! A
fehér Ülgen fia vagy, Demir kán vagy!
Szavait csak az urak s néhányan a katonák közül értették. İk tudták,
miért balog Demir Kán, miért dadog – mert átlıtték a torkát – s ki Ülgen, a
Fehér Kán, a Jóságos. De a rabszolgák, meg a magyar szabadosok már
csak az idegenül ropogó szavakat Aallották szent borzongással s inkább
ördögnek, mint istennek érezték Demir Kánt, meg Ülgent.
Apsa a dob egyhangú dobogására lassú táncba kezdett. Feje fölött
forgatta a kardokat, sovány, hajlott lába méltó-ságos ütemben lépegetett.
Amint a dob puffoígása gyorsult, egyre szaporábban járta. A kardpengék
tölcsért utak a levegıben, néha összecsendültek s ilyenkor a táttós ugrott
egyet, bokáját összeverte, fejét leszegte. S ahogy gyorsult a tánc ahogy
egyre villogóbban peregtek a kardok, úgy hatotta át az áhitatos
szemlélıket, különösen Bese urat és rokonságát valami különös, vad düh
és lelkesedés. Eleinte csak a fejüket, késıbb egész testüket jobbra-balra
ringatták a dobszó, meg a tánc ütemére. Szinte fölpattantak, hogy kardot
ragadva ık is táncra perdüljenek s villogó pengéiket vadul összecsendu-
sék. Hadd lássa Bülcsü apa lelke, hogy nem aludt ki bennük a harci tőz,
nem alvadt meg a vérük s készek akár nyomban rárontani azokra, akik a
nagy férfiút gyalázatosán megölték, megcsúfolták, idegen földbe temették.
Az áldozatra szánt ló, meg a tinó riadt tekintettel bámulta Apsát,
konyult füllel hallgatta a szédítı dobolást s a férfiak-
 177
ból ki-kiszakadó rekedt üvöltést. Gyanakodva rángatták kötelüket,
fújtak, toporzékoltak. Csak a szelíd birka legelészett békésen, néha-néha
rázott egyet vastag farkán, megunva a dob ütemes pufogását.
Végezetül iszonyú rikoltással földbeszúrta kardjait Apsa s vele együtt
bıszen rikoltott mindenki. Néhány piHantig révülten meredtek maguk elé.
Ezután a táttós elıvette kését s a nyerítı, egész testében reszketı
földredöntött ló szü-gyébe nyomta. Lassan megölte az állatot. Sokáig
vergıdött a ló vérében fetrengve s fogait kivicsorítva. Nyomban a
nyúzáshoz láttak, Apsa pedig leszúrta a tinót is. Végezetül a szinte
gyermeki hangon bégetı birkára került sor. Hosszan haldoklott, farkát
szaporán rázta, szemét könyörögve jár-tattá a részvétlen sokaságon.
Apor a bögrében hozott parázzsal tüzet gyújtott. Az emberek pedig az
istenházhoz járultak s egy-egy kendıt, prém-darabot, vagy akár csak színes
rongyot tettek Eribülcsü képe elé.
Csillag is megtisztálkodott az ünnepre, fehér ruhát öltött, haját kétágú
korbácsba fonta, fejére kikericskoszorút tett s átadta magát az ünnepnek.
Most napokig nem dolgozott senki, a ház környékét tisztára söpörték, vizet
hoztak a folyóról, hogy még vízért se kelljen menniök. Nem is fıztek,
hanem köleslepényt, sózott húst ettek, tejet ittak.,
Csillag forró szívvel kívánta, hogy a víz istenkéje adjon bıséges
haláldást. Meghatottan gondolt Földanya, a Boldogasszony jóságára,
hálával köszönte a nyári termést, a virágokat, az állatok szaporodását, a
Nap jóságos melegét s hogy Boldogasszony egészséget adott. Szelid,
kedves, engedékeny és csendes volt az ünnepen Csillag, mindenkit
szeretett, senkire sem haragudott, senkit sem csúfolt, szerette vo]na
megosztani mindenét mindenkivel.
De a Bülcső bálványánál tartott áldozat elkeserítette, fölizgatta.
Menekülni szeretett volna a félelemtıl, amit a halott hadnagy emléke
keltett benne, a rettegéstıl, hogy lelke a síron túlról visszajár. Megrémült
az ismeretlen istenek nevétıl, Apsa félelmes táncától, a villogó kardoktól s
a férfiak, különösen az urak vad rikoltásaitól, eltorzult arcától, vérszomjas
tekintetétıl. Az áldozati állatok megölése szívszorongató fájdalommal
töltötte el. Szeretett volna odamenni
Kodolányi: Istenek. **
178
a lóhoz, hogy megölelje, megcsókolja, a tinóhoz, hogy kedves ráncos
pofáját megveregesse, a birkához, hogy megsírassa. ökölbeszorított kézzel,
fogait ajkába vájva, könnyeit visszafojtva, torkában verdesı szívvel nézte
vergıdésüket s hala lukat, – nem is nézte, mert végül behunyta a szemét.
Amikor azonban kimúltak, megkönnyebbült és a húsukból már éppen
olyan jóízően evett, mint a többiek.
Ahogy ott ültek a mély áldozati üstök körül, eszébe jutott, hogy Kirill
atyára nem gondol senki. Hiszen, ha újhitő pap is, el lehetett volna hívni,
hogy velük ünnepeljen s egyék az áldozati húsból, az ünnepi
köleskenyérbıl, igyék az óborból. Neki nincs ünnepe. Elhagyatottan ül
házában s hallgatja a vidám lármát, a hozzá is elható dobszót.
Kis kosarába széles útilapu-levelek közé húst, köleslepényt dugott s
amikor a fiatalság körbefogódzott, hogy az áldozati lakoma után játsszék,
elillant a réten s eltőnt a sőrő bokrok között.
Megérkezve a kis házhoz, Kirill atyát nem találta odakint. Óvatosan
benyomta az ajtót s vidám mosollyal benézett. Ott ült a pap a tőznél, kezét
összekulcsolta s gondolataiba merült.
– Adjon Isten, – szólt Csillag s a pap ijedten összerezzent. – Ó, nem
akarálak megijeszteni, atya! – mentegetızött, gyorsan belépett, meghajolt
Boldogasszony képe elıtt s a kosárkát tartva lassan ide-oda ringatózott
álltában. – De alítám, hogy sönki sem osztja meg veled az üdnapot s tám
eledelöd sincsen.
– Ó, lánykám, lánykám, – örvendezett Kirill, fölugrott s nagy
lelkendezésében megragadta Csillag vállát. – Hát gondoltál te inrám,
szeginy árvára! IIjel, iljél hát! Ne fussál!
Csillag leült.
– Megszökék, – nevetgélt halkan s félrebillentett fejjel, madárként
nézte a tüzet. – Hozék neköd húst, meg lepényt. No, egyél hát.
Kibontotta a kosárra kötött kendıt, kiemelte a lepényt s nem tudván
hová tenni, térdén Kisimított szoknyájára helyezte. Majd óvatosan kivette a
levelek közé takart fıtt húst is és, mert a térdén már nem volt hely, csak
úgy a tenyerén kínálta a papnak.
Kirill kíváncsian várta, mi kerül elı a kosárból. Könnyekig meghatva
nyúlt a hús után, mosolygott, mély, sötét pillantását hosszan nyugtatta a
lány kerek, húsos képén, többször is megnyílt a szája, de szólni nem tudott.
Csak
179
nyelt. Csillag elkomolyodva nézte. KiriU sápadt volt, noha a nyári
barnaság még nem múlt el egészen róla. Sőrő fekete szakálla és hosszú
haja még sápadtabbnak mutatta a képét. Mintha csontból faragták volna,
olyan volt Kirill arca, sima, csillogó és halavány, S karikás szeme még
sötétebb s nagyobb, mint rendesen. Fénye lázas nyugtalansággal bujkált
hosszú szempillája alatt.
– Beteg vagy? – kérdezte ijedten. Megszánta ezt a magányos,
fehérarcú, feketeszemő, nagyszakállú fiatal férfiút. Ó, sem anyja, sem
testvére, sem felesége szegénynek, itt tengıdik elhagyottan, betegen, senki
sem gondol vele. Ha meghal, tán hetekig észre sem veszik, csak amikor
már Kaponyányi Monyok kóbor, vad kutyái vonszolják dermedt holttestét.
– Beteg vagy? Mi lelt? – kérdezte ismét s elırehajolt ültében.
Kirill a húst levelestıl letette a padkára, leült, sóhajtott s mosolyogva
rázta a fejét.
– Nem beteg vágyom, hálát Zistennek, – mondta csöndesen s örömtıl
ragyogott az arca, szeme alatt egy-egy könnycsepp csillogott, mint a
gyöngy. – Csak vágyom kicsit gyengicske. Hívek nem hozzák mostanában
nekem itel s fogyta el hagyma, kenyír, még amám se nincsen, sem kert-
vim. Gyomor kicsikát imelygi, keveregje, fejem szédilje niha, de nem
nagyon. Vágyom nagyonálmus, de nehezen aludom, vagyoni gyakran
szomorú s szánom-bánom vítkemet, mert vágyom szomorú. Isten utálja
szomorúság s most nagyon utálja engemet.
Nevetni akart, de nevetése nem sikerült, félbemaradt. Szája elferdült,
szemét behunyta, legyintett, mintha darazsat kergetne arca elıl. Sóhajtott.
– Hivek felejtenek el ingem, – folytatta erıltetett vidámsággal. – Güzü
nem gyin, Csimasz se nem gyin, Szereda se nem, még Pintek se nem.
Csipás se nem. Urnái vagyon sok vendig mostan, szaladozzák, lótják-
futják, dolgozzák, nem pihenik, Kirillt feledik el.
– Egyél hát, – unszolta Csillag s térdén kínálta a köleslepényt. – Törjél
hát belüle. Egyél húst es. Jó ám. Fıtt hús. No, egyél.
Lassan szájához emelt e^y darabkát a köleslepénybıl, keresztet vetett
rá, megszagolgatta, mosolygott. A falatot lenyelve hosszan nézte Csillagot.
A lány kinyújtotta kezét, nyitott tenyerével Kirill szeme elıtt legyintgetett,
mintha pókhálót akarna eltakarítani.
180
– Ne nézz rám olyan erısen, – mondta, lehajtotta a fejét s nevetett.
Kirill elfordult s lassacskán evett. Harapott a húsból, de fölismerve
bőnös mohóságát, kést keresett, azzal falatozott. Jól esett a hús, meg a
köleslepény. Amíg evett, Csillag szótlanul nézte, duzzadt ajka meg-
megrezzent.
– Tsten küldette tigedet, lányom, hogy tápláljál enge-met, – szólalt meg
Kirill, megtörölte s hüvelyébe dugta kését, kétfelé törölte bajuszát.
Csillag nevetett.
 – Mirt te mevetel engem? – meredt rá fájdalmas tekintettel Kirill. – Ha
valamit szólom neked, te csag mindig mevetel. Beszilem rondán?
– Nem, nem, gyönyörően szóiasz! – tiltakozott ijedten Csillag.
– Nem mondok jól szavakat, tudok in jó, – folytatta bánatosan Kirill s
lehajtotta a fejét. – Idegen vagyok, kelletik tanulni beszid. De mostanában
alig beszilem, elke-rilnek engemet. Szeginy hívek, tudok in áztat, bines
vágyom in. Hogyan szólhatnik nekik Jézusról, Máriádrúl, idvessig, meg
bin, binbánat, meg miioszt, meg Isten édessíges szerel-mirül, leánykám,
hogyan? Hát sem nem irtik engemet, sem nem meghallgatnak igazán,
mevetik engem s jószágok vesznek kárba.
Megint legyintett s fáradtan behunyta a szemét. Különös érzés kerítette
hatalmába. A tőz vadul villódzott elıtte, a kis ház, mintha megrendült
volna a föld, kimozdult sarkaiból, füst csapott a szemébe s homlokát hideg
verejték verte ki. Mereven maga elé nézett, hogy megállítsa az imbolygó
világot, kezére támaszkodott.
Csillag ijedten hajolt fölé.
– ó, beteg vagy, beteg vagy, látom, – kiáltotta aggodon,
összecsücsörítette duzzadt ajkát, kék szeme szinte feketére változott.
Megtapintotta Kirill homlokát. Nedves volt, de forró. – Feküdj, te szegény,
– kérlelte anyás-kodva. – Nem kellött volna húst adnom, lepényt adnom.
Jaj, én buta némber!
Megigazgatta a szalmát s lenyomta Kirillt a padkára Betakarta egy
koszlott farkasbırrel. Kirill didergett.
– Meghalsz, jaj, meghalsz! – tépelıdött Csillag s leült a padka szélére.
– Mit tevék, én szöröncsétlen! Megöltelek I
– Nem halom, nem, – mosolygott rángatózó ajakkal
181
Kirill s túlvilági rajongással nézett Csillag föléhajló arcába. – Irzem
magamat jól, nagyon jól. Minden bikessiges most. Minden édes. Minden...
Csillagnak eszébe jutott : minden édes, sebek édes, Isten édes.
Akaratlanul körülnézett, mintha a vizes csobo-lyót, meg a borogató vásznat
keresné. Segíteni akart Kirillen, el akarta távoztatni a lázat, a halált. S mert
egyre azon tépe-lıdött, hogy ı a bőnös Kirill betegségében, –
»megmérgezte«, – összevont homlokkal, félrebillentett fejjel törte az eszét,
miféle orvosságot szerezzen, miféle javast keressen. Hiszen most már
megértette: nem lett volna szabad Kirillnek, az újhitő papnak, az áldozati
ételbıl adnia.
Földhöz tudta volna verni azt a buta lányfejét keserő haragjában.
 , Most már mennie kellett volna, hogy észre ne vegyék tiltott
látogatását, de nem hagyhatta itt ezt a beteg embert. Senki sem törıdik
vele. Egy korty vizet sem adnak neki. Hát, ha gyötri a láz, görcsök kötözik
testét, cserepes ajkán megszólal a gonosz Hagy, ki törıdik vele akkor? Ki
vigasztalja a sötét éjszaka rémeitıl való félelmében?
Nem hagyhatja itt semmiképpen.
De, ha nála marad, apja agyonveri. A falu kicsúfolja. Senki sem hiszi,
hogy a hitvány idegennek nem adta oda lányságát. Kivetik, újjal
mutogatnak rá : ott megy a lány, aki szolgák szolgájának, jött-ment
idegennek feküdt az ágyába, köpjétek le! Anyja megátkozza. Elszárad a
keze, lábát töri, Mirigy lepi testét, Láz gyötri éjszakánként, meddı lesz a
méhe, végül ki is kergetik a faluból mezítelenül, útfélen pusztul el étlen-
szomjan. S már látta is magát betegen, soványán, csapzottan, rongyosán és
mocskosán, romlott ifjúsága messzirıl sír róla, szépsége oda.
Fölkelt a padkáról, tenyerébe temette forró arcát. Mit tegyen, mit
tegyen. Jobb volna inkább tüstént meghalnia, mintsem elszenvedje apja
kegyetlen verését és rúgásait, anyja átkait, a falu csúfolódó kiáltozását, a
meztelenre vetkıztetést, a dühös hahotát, a kivettetést s a biztos, gyalázatos
pusztulást.
De mégsem hagyhatja itt.
Mégis elment a lépcsıig, rátette a lábát. Nem pusztulhat el egy bolond
újhitő miatt. Kije, mije neki? Honnét jött, mit akar, hová megy? Holnap
már senki sem tud róla. De neki itt kell maradnia a faluban, ahol született,
feleségül mennie talán Kücsidhez, ha megfizeti a kalimot, talán más-
182
hoz, akit apja mes9ze vidékrıl hoz. Gyermekeket kell szülnie. Hiszen
nem ırült, mint ez a pap, aki édesnek mondja Istent s a betegséget.
Gyorsan megfordult, leguggolt a tőz mellé, galyat vetett rá. Aztán Kirill
arcába nézett és mosolygott.
– Nem te migy még el? – kérdezte Kirill bágyadtán.
– Nem, – rázta a fejét Csillag s olyan halkan szólt, hogy alig lehetett
hallani.
Kirill csak mosolygott. Homlokáról csurgott a verejték.
Itt ült hát megint a padkán és virrasztotta a beteget. Milyen különös.
Amikor elıször találkozott vele, akkor is virrasztania kellett. Minden
összeillett, minden Isten megmásíthatatlan akaratát jelentette. Csak most
ismerte meg félelmes mélységében ezt az akaratot. Üjra meg újra egymás
mellé illesztette a jeleket: Kirillt megkorbácsolják, ı ápolja, apja ezért
megyeri, ugyanúgy szenved, mint Kirill. Éjjel hozzászökik, játszik a
gondolattal, hogy megzavarja Kirillt, ajándékot hoz neki másodszor,
mindent titkol. Máig sem tudja, kire vélekedett Kirill. Talán csudát sejt. S
most élelmet hozott, pogány áldozati eledelt s Kirillnek rosszat cselekedett.
Ismét itt ül és virraszt. Már mindenki haza-széledt, holnap lesz az ıszi
hálaadó áldozat és a sörünnep, s ıt nem látják sehol. Titkon jött, titkon
virraszt. Hogyan menjen el innét, ha nem gyógyul meg Kirill? Hiszen ı
most a samáriabeli. Nem hagyhatja egyedül ezt az idegent.
Hosszan nézte a lángoló lázban, tehetetlen önkívületben heverı
szakállas fejet. Milyen szép, tágas, bátor a homloka, milyen mély a
szemürege, hogy domborodik nagy szemgolyója, milyen piros és tüzes az
arca, mélyen fényes, fekete, hullámos a szakálla. Idegennek mondja magát,
de hát ilyenfajta emberek mindenfelé vannak itt, szlávul beszélnek, mint a
rabszolgák s úgy hírlik, itt éltek már a foglaló nemzetségek megtelepedése
elıtt. İ sem idegenebb, mint Szereda, Péntek, vagy akár Bese úr! Hiszen
Bese úr, meg a többi urak olyan nyelven beszélnek maguk között, amit
nem ért senki. Apsa táltos is érthetetlen nyelven imádkozott.
Valamikor, ısi idıkben, itt éltek Kirill apái is ezen a földön. Az öregek
mesélik, hogy már Baján úr idején is itt laktak. Ez iszonytató régen volt,
tán még akkor, amikor
183
Boldogasszony a földön járt, nem volt még Hold sem s ^ végtelen nagy
vizek éppen eltakarodtak a földrıl.
Igaz, különösen, nevetségesen beszél. De milyen csodálatosakat mond!
Hirdeti, hogy Isten fia egy ólban, jászolban született, ökrök, juhok
melengették lehelletükkel és fejedelmek, mint mondja: kralok járultak
hozzá, hogy imádják. Aranyat, illatszerszámot, meg olajat vittek ajándékul.
Anyja Boldogasszony volt, szőzen foganta s szőz maradt, amikor szülte.
Elevenen szállott föl az égbe s ott találkozott fiával, Jézussal. Milyen
csudálatos!
Szegény, árva Kirill, jött egy tarisznyával, Isten kegyelmén él, ha nem
hoznak neki ajándékokat, éhen is hal. S miközben Istenrıl, Jézusról, meg
Boldogasszonyról mesél, nem szegyei kendert tilolni, ruhát, sarut varrni,
földet ásni, beteg gyermekekért imádkozni. Isten bolondja. Titkokat tud,
istenekkel beszélget, mentegeti azokat, akik megbántották. Mindenki
csodálja Bese urat, csak ı nevezi paráznának. Bíztatja Csimaszt, ne adja
neki feleségül lányait, hirdeti, hogy az elsıkbıl utolsók s az utolsókból
elsık lesznek. Utolsó ítéletrıl beszél. Az emberek sanyargat ói, a hatal-
maskodók örök kárhozatáról.
 Nem hagyhatja magára. Isten megbüntetné. Boldogasszony elfordulna
tıle. Szépasszony bosszút állna rajta. Mi rosszabb, ha apja megveri, anyja
elátkozza, falu kicsúfolja, elkergeti, vagy ha Isten, a hetvenhetedik égben
lakozó Atya így szól: bolond szolgámat árvaságában, nyo-morúságában
elhagytad, betegségében nem vigasztaltad! Boldogasszony pedig:
holdvilágos éjszakákon reám gondoltál, szerettél, de szegény szolgámat,
Kirillt, aki képemet házába állította, virággal áldozik nekem s imádkozik
fiamhoz, cserbenhagytad! És ha így szólna Szépasszony, aki a csillagokban
lakik: a nekem szentelt napon daloltál és táncoltál, de Boldogasszony
szolgáján nem segítettél l Ez bizonyára rettenetesebb lenne, mint a
legkegyetlenebb verés, mint a kitaszíttatás.
Múlt az idı, a falu kakasai az éjszaka teltét jelezték. Kutyák ugattak a
távolban. Csillag tépelıdve ült a padkán s meg-megtörölgette a nyugtalanul
hánykódó férfi verejtékezı homlokát. Ha sorsára gondolt, megborzadt.
Csak abban bízott még, hogy reggelre meggyógyul Kirill s ı minden
nagyobb nehézség nélkül hazamehet. Ó, Atyám, Ukkon, segélj meg, –
sóhajtotta százszor, – Istenkém, aki ott állasz házunkban és békességét
ırzıd, segélj meg! Orcádat
184
vajjal kenegetem, lábadhoz virágot teszek, sohasem szidalmazlak,
sohasem mocskollak, csak segélj meg! Boldogasszony, Holdban lakozó égi
anya, tekints rám I Hogy falu csúfjára ne jussak, kergesd el a betegséget,
őzd fába, főbe, sziklába, vagy a vén Bese úrba, hiszen eleget örvendezett
az életnek. Add, hogy ne változzék a sorsom!
A beteg megmozdult. Aggódó arccal, száját anyáskodón
összecsucsorítva hajolt fölé s figyelte, nem akar-e valamit, nem suttog-e
önkívületében.
Hajnal felé már olyan izgatott volt Csillag, hogy szinte sírt.
Minduntalan a betett ajtó felé nézegetett, majd fölugrott, körüljárta a tüzet,
megigazgatta a festett kép elé helyezett virágokat, meg megint leült.
Reszketı kézzel simította hátra haját s kezébe akadt az ünnepi koszorú.
Levette, nézegette. A kikericsek szirma lekonyult. Végtelen szomorúság
fogta el. Kezében tartva a koszorút, azon töprengett, vájjon tőzbe dobja-e,
vagy kivesse az ajtón. Ha tőzbe dobja, a tőznek kedveskedik vele, ha
kiszórja, megenyhíti a sötétben leskelıdı s kujtorgó gonoszokat. Végezetül
mégis úgy döntött, hogy Boldogasszony képe elé teszi a többihez. S
vigyázva odatette
Az áldozati hónap majd minden napjára esett egy-egy áldozat. Bese úr
és Balsam a gondosan kisöpört csőrben kost áldozott a ház népéért, majd
másnap a gabonáért, harmadnap a barmokért. Ezután elvégezték a
lúdáldozatot. Végül az új házért mutattak be áldozatot s így következett el
a legnagyobb ıszi ünnep, a sör ünnepe. Mindez öt napig tartott
Balsam elıször aludt az óhajtott, büszkén mutogatott faházban. A
virágfőzérekkel, koszorúkkal díszített hajlék, melynek ormán gallyak,
virágcsokrok között a Bülcsü apa halványánál megölt ló fehérre
tisztogatott koponyája vicsorgott, csendesen pattogott a tőz s
megvilágította a díszes falakat, a festett koporsókat, a válogatott
állatbıröket, vánkosokat és színes szınyegeket. Ugyanúgy rendezték be,
mintha sátor volna.
Balsam medvebırön feküdt, farkasbundával takaród-zott, Még fülében
hangzottak a szíves jókívánságok, még elıtte kavarogtak a tisztelettel
hajlongó rokonok, közöttük ünnepi ruhában, gyöngyös csalmával a fején a
két alázatos
185
új feleség is. Hiába fúrta arcát a puha, meleg medvebırbe, hiába hunyta
be a szemét, hiába kérte a kotúban áJló kis-istent, új háza békéjének
ırzıjét, hogy adjon szemére csendes, üditı álmot, az éjszaka múlt s ı nem
tudott elaludni. Balsam emlékezetében minden gond, kellemetlenség,
csalódás, betegség, az élet minden fájdalmas fordulata, pillanata
fölbukkant. Miért emlékezett most oly gyötrelmesen arra a régi-régi napra,
amikor anyja keményen arculütötte egy gyermekes, ártatlan hazugságért?
Hát olyan nagy bőn volt, hogy nem merte megvallani : igen, ı ajándékozta
el a zöldköves győrőt egy szabados lányának, Játszónak, mert nem tudta,
hogy a zöld kı a szüzességét óvja annak, aki viseli? Miért gondolt
borzongva arra az estére, amikor, még növendéklány korában, ünnepesti
játékban apja egyik fiatal vitéze elfogta s olyan módon ölelte meg, hogy
ujjanyoma harmadnap is meglátszott a jobb emlıjén? Miért látta azt a
pillanatot, amikor egy szeles, hideg, napfényes tavaszi napon hirtelen
támadt haragjában földhöz vágott egy kiskutyát? Mi ért hallja szívfájdító
nyüszítését, miért látja keserves vonaglá sát, ahogy tört gerinccel kúszik
anyjához, miért látja a szelíd öreg szuka szemrehányó tekintetét most is?
Mindez elmúlt, eltőnt az idıben, aki pofonütötte, meghalt, a vitéz tán
elesett teuton földön a nagy romláskor. Régen eltőnt mellérıl az ujjak
nyoma, el is feledte már egészen, a kiskutya is megdöglött s kimúlt a szelíd
öreg szuka is. Odaát vannak valamennyien a másvilágon. Miért lengenek
elı, hogy ne hagyják aludni?
De él az ura, élnek ú] feleségei. Mint a bábok, lépkedtek ma elébe a föl
virágozott házban, arcuk sápadt és merev volt, szemüket lesütötték,
mellükön összekulcsolták a kezüket s mélyen meghajoltak elıtte. Akszin,
élj sokáig az új házban – mondták tompa hangon s ı azt mondta:
köszönöm, békességet, bı gyermekáldást kívánok nektek is a ti
házatokban. És meghajoltak elıtte a lányai, az unokái is, ki vidáman, ki
meghatottan s elrebegték a jókívánságokat. Bese apa vajjal kente meg az
Apsától kapott kisistent, kását, tejet helyezett elé, kezét fölemelte s
imádkozott. És Fekete gondosan körülsöpörte a házat, beszórta a földet
kölessel, hogy a gonoszok szedegessék s ne jusson eszükbe a házba
surranni. És meghintette elıhasú tehén új tejével mind a négy sarkát, hogy
a Menkő belé ne üssön, föl ne gyújtsa. Elvégeztek minden tennivalót,
minden áldozatot. És mégsem tud aludni.
186
Holnap feleségnek jelentik ki a két szolgalányt. S neki már semmi
reménye sincs, hogy fiút adhat az urának.
Balsam könnyei eleredtek s lefolytak kövér, húsos arcán,
beleszivárogtak lihegı szájába s megtöltötték sós ízzel.
Egy régi dal jutott eszébe:
Jobb a lánynak nem szüleim, földre szállni, szomorkodni, ha születik,
jobb meghalni, szülésekor torba menni, elmúlásai ünnepeini.
Kozár nyelven mondogatta a dalt, oda sem gondolt már, de egyre
mondta.
Fölkelt, hosszú, bı éjszakai tonidirjában, puha papucsában a tőzhöz
ment, leguggolt elé. Nag}?, derék, kövér asszony volt, guggoltában még
kövérebbnek látszott. Bı fehér melle kiduzzadt a ruha nyílásán. Fejét csak
kontytartó ékesítette.
Senki sem törıdik vele, vájjon alszik-e, vagy magányosan kesereg.
Csak az az új hit ü pap látott bele a szívébe, az tudja, hogy titkon sírdogál.
Elmúlt az ifjúság, szépség, épség oda, nem csicsereg már szerelem az
ajkán, nem szopja többé emlıjét puhaszájú gyermek. Üj asszonyok
feküsznek az ı sátrában, surrannak este az o urához, jóban-rosszban
társához. Akit nemrégiben még a fürdıházban széna gızével gyógyítgatott,
nyírgallyal veregetett, tiszta vízzel locsol-gatott. Akinek elöregedett,
elnehezedett testén, mint egy gyámolt alán gyermekén, sajnálkozott.
Milyen piros, kedves volt, hogy kötekedett, dörmögött, zúgolódott, hogy
nyögött. Már szinte halálán tudta magéit.
Aki magát fölmagasztalja, megaláztatik, aki megalázza magát,
fölmagasztal tátik, – ötlött eszébe hirtelen a pap különös szava. Itt állt a tőz
elıtt fekete rossz csuhában, sárosán, fekete szakálla csillogott, sötét szeme
parázslott, nagy homloka fehéren világított. Ez a hibás beszédő férfi tudja,
hogy ıt megalázták. Senki sem, csak ı. Hiszen a szokás : szokás. A
törvény : törvény. Aki gyermeket akar nemzeni, lányt vesz. Aki nem tud
már szülni: belenyugszik, hogy mások szüljenek. Örvendez az egész
nemzetség, az egész falu, örvendeznek még a Balaton túlsó partján, meg
Pettenden, Türjén is. Csak a pap nem örvendezik, csak ı tudja, hogy
megalázták.
187
Arra gondolt, hátha elhívatná. De nyomban fölülkerekedett benne a
büszkeség. Szemera nembeli Ügyek lánya nem fordulhat panasszal újhitő
paphoz.
Játék sem aludt ezen az éjszakán. İ is álmatlanul töprengett az
asszonyház puha medvebırén, ı is a szelíden hajladozó tüzet bámulta.
Neki is emlékezetébe szöktek az elmúlt esztendık elfeledett pillanatai.
Végiggondolta ıket, a meleg farkasbunda alatt kéjesen kinyújtva izmos
lábát s keményen duzzadó mellén összefonva győrővel ékes ujjait.
A tőz másik felén Szeretı barna feje látszott, lebontott haja elkeveredett
a mackó sőrő, göndör barna bundájával, arcai: falnak fordította, jobbkeze a
mellén pihent s lassan emelkedett és süllyedt. Szeretı m^lven aludt, nem
törıdött semmivel
Kis piszkos, tetves, sovány, majdnem mezítelen lány volt Játék, amikor
apjával, anyjával s testvéreivel együtt megvásárolta Bese úr egy nagy
sokadalomban. Tavasz volt., a hővös szél port és virágillatot kavart. Sátrak,
ponyvafélszerek, szekerek tömege között ácsorogtak két teljes napon át s
mindössze egy kis köleslepényt kaptak. Körülöttük kavargott a vásár.
Ökrök, bivalyok tolongtak, bıgtek, ostor csattogott, szidalmak
örvénylettek, lovasok verıdtek tanácskozó csoportba. Síp szólt, gyermekek
visítottak. Apja féllábát a térdére támasztva állott, anyja a földön guggolt
és az ordítozó Fülest csittítgatta emlıjével. Szeretı jajgatott, hogy
menjenek haza innét. Olykor egy lovasember léptetett hozzájuk s
megkérdezte urukat, aki mellettük állt lovával, minduntalan kiabált,
köszöntött valakit s érthetetlen nyelven tanakodott, hogy mit kér ezekért a
sovány, gyönge szolgákért. Némelyik hahotázva legyintett s
továbblovagolt, némelyik meg alkudozni kezdett. Hol magyarul, hol
kozárul beszeltek. Valahányszor megállt egy lovas, a gazda rájuk kiáltott,
hogy álljanak föl s húzzák ki magukat, ne vágjanak olyan kehes pofát,
sohasem tudja ıket eladni Keservesen fölálltak hát és hasukat
kidüllesztették. Csal: Mikule nem akart fölkelni ültébıl. Folyton
kavicsokká játszott s csak akkor hagyta abba, ha az úr korbácsa hegyével
belecsípett meztelen fenekébe. Mikule ordított s a kis Füles is visított
torkaszakadtából. (Hamar meghalt s mép kettı utána, de már itt, Bese úr
szállásán.)
188
Ilyen képekre emlékezett Játék : jött egy nagybajuszt bırvértes,
farkasbırıs zömök úr kényes fekete lovon. Dobos lovagolt elıtte,
kengyelvasához erısített kopjáján fekete lobogó röpködött. Teljes erejébıl
verte a dobot s ordító zott. »Utat, utat! Helyet! Félre az útból!« S a
sokadalom tolongva utat nyitott a fekete lovas elıtt.
– Álljatok! Halljátok, álljatok! – ordított rájuk a gazda. – Húzzátok bé
hasatokat! Nyomjátok ki mejjetöket!
– Eladók? – kérdezte az elıkelı úr s korbácsa nyelével rájuk mutatott.
– Neköd úgyszólván ingyön adom! – kiáltotta boldogan a gazdájuk.
Egy-kettıre tömeg sőrősödött köréjük. Mindenki nagy tisztelettel nézte
a fekete lovast. Dicsérték gyönyörő csı-dörét.
– Lád nembeli Bese, – mondta a gazdájuk s megfogva amúgy lóhátról
Szereda fejét, odapöndörítette a fekete paripa elé. – Ügyszólván ingyön
adom.
Játék nem félt, szemével falta az embereket. Nénje, Szeretı, szipogott s
szétmázolta a piszkot a képén. Csimasz a kisdedet csittítgatta, Mikule
leguggolt, hogy tovább rakosgassa kavicsait. Azt magyarázgatta Játéknak,
hogy a fekete kövek bivalyok, a fehérek ökrök, a pirosak lovak s az
egészen aprók juhok. Terelgette csordáit, méneseit és nyájait. Dicsekedett,
milyen nagy úr ı. Játék sohasem gondolt késıbb erre a napra, de most
olyan tisztán fénylett elıtte, még a lovak patáit is látta, hortyogását is
hallotta.
– Szeretı! – kiáltotta halkan.
A másik medvebırön megmozdult Szeretı, de nem szólt.
– Szeretı 1 – ismételte Játék.
– Mi lele? – kérdezte fölriadva, kócos fejét fölemelte s álmosan
ránézett.
– Emlékszöl, Szeretı, – suttogta Játék izgatottan, – ama napra, amikor
urunk megvásárla mőnket?
– Emlékszöm, emlékszöm, de hagyj aludnom, – zsörtölıdött a nénje.
– Ezös néném, emlékszöi koromfekete lovára? Emlék-szöi az dobosra?
Elıtte jára s véré dobját. Még nem alétánk, hogy ezörnagy az urunk.
– Nyughass.
De Játék nem nyughatott, beszélnie kellett, kicsordult belıle az
emlékek föltoluló áradata.
189
 – Az úr reászóla dobosára, de nem magyeri nyelvön. S az dobos
leszálla lovárúl s hozzánk lépe s megtapogatá apánkot s megnézé fogát,
megfogdosá boncát. S megtapogatá anyánkot s megnézé neki es fogát s
megfogdosá bcncát s mejjét úgy, hogy anyánk sikolta. Emlékszöl?
– Aludni akarok, aludni akarok! – nyıszörgött Szeretı s arcát a
medvebırbe fúrta.
– Nem tudok aludni. Testöm forró, szömöm ég, nem álhatók. S amaz
embör leguggola s megnézé fogunkat, ujjával belenyúlt számba s
rámkiálta, tátsam meg s megtá-tám. S megemelé ingömet s tapogata,
fogdosa, de oly igön kemény keze vala, hogy jajgaték.
– Ne szólj, ne szólj, hallod! – ripakodo tt rá pirosán a dühtıl Szeretı s
megrázta kócos fejét, mintha vízbıl, emelkedett volna ki. – Hogy az ón
istenkém némítson el, te taknyos '
– Es kozár nyelvön veszeködének mü urunkval s végezetül Bese úr
inte,hogy jól vagyon s az dobos ember elhajta mőnket lova elıtt, de
futnunk kellött, különben lova reánk lép vala. S így futánk keservesen és
apánk szomorú vala, anyánk jajgata s apánk reákiálta, ne jajgass, mert
agyonverlek, de amaz embör meginté dühösen, hogy bizony nem veri, mert
nem az üvé, hanem Bese úré, fizete érte. S végezetül én töviskbe lépek s
apánk vállára véve s Mikule fölragada egy küet s meghagyitá amaz embört
dvhé-ben s az embör megüté ostorával. Emlékszöl?
– İ, gyalázat, gyalázat, te ribanc, – szitkozódott Szeretı, kilépett a
bunda alól s mezítláb, haragtól dagadó mellel odaállt Játék elé. – Aludni
akarok, nem haliad?
– Jó leszen, csakugyan, jó leszen, – gúnyolódott piros képpel, villogó
szemmel Játék s fölült. – Mert vajmi keveset alhatol már ezután. Urunk
vén testét simogathatod, büdös száját apolgathatod, fejébe nézhetsz már s
haját tetvész-hetöd, súghatsz siketedı fülébe szép szavakat s imádhatsz
Jézus úrhoz, möntsön meg akszin bosszújától, ételödbe kevert mérgétül,
álmodbort lepHködn fojtogató ujjaitul, imádhatsz már!
Szeretı merev képpel hallgatta.
– Beszélj csak, bolond, én alszom, – mondotta aztán s visszabújt a
farkaskor alá, – Csak emlögesd vénségét, csak hajolj ürdüng szavára. Nem
vén, nem vén, erıs, miként az ijj s kemény, miként a kés. Nem vagy szlúga
immár. Akszin vagy. Hatalmad vagyon, intésöc! parancsulat, s
190
valahány nyomorult, mocskos, alázatos férfiú vagyon ez faluban, lábod
nyakára vethetöd. Bese úr harmadik felesége vagy. S én a második vagyok.
Majd kitöröm én Balsam kövér nyakát, majd megszorongatom én dagadó
gıgjét, csak törjön romlásomra. Te megdögölhetsz, legalább magam
maradok. Csak mondogasd otrombaságaidot Megkapod a magadét, ne félj,
mint az pap, mikor küszöbre hága.
– El kellött volna mennünk hozzá, – mondta csendesen "Játék. –
Paráznaságra adtuk magunkat, hirdeti az pap.
– Adának mőnket, de ez mindég így vala és sohasem nevezik vala
paráznaságnak. Bolond vagy, mint Kirill atya. Mit bánom én, paráznaság,
avagy sem? Urunk hatalmas, tejben-vajban feredünk s fiat szülünk neki.
Szlúgának len-nöm halálomig, orromval szart túrnom gyisznó módjára,
cafatban di dörögnöm tél víz üdéjén, éhkoppot nyelnöm, hogy eladjanak
valamely ordas úrnak s gázoljon rajtam, avagy béparancsoljanak, ha
részögök s turkáljanak bennem s lepjenek vénségömre fekélyök s
kelevényök, valahány kór kujtorog áldkozott házuk körül, mind belém
költözzék... – Elfulladt, keblére nyomta a kezét s földúlt arccal meredt
Játékra. – x\Tem, nem húgom, nem, nem, s szólhat az pap, Jézusa s
Máriája s mindön angyelai sem möntenének meg... S most, lásd, nem
vagyok immár szlúga.
Játék tenyerével a térdét ütögette, arca eltorzult.
– Jobb lıtt volna, bizony, ha feleségül adtak volna valamely szlúgához,
azki fiatal s nem kellenek vén csont ágyát nyomnunk. Igaza vagyon Kirill
atyának i paráznaság ez! Isten verése lesz rajtunk, meglásd, Isten verése.
– Isten verése I Isten verése I – utánozta dühösen Szeretı sı is a térdét
csapkodta. – Vájjon nem Isten akará, hogy legyenek szlúgák, meg urak?
Nem ő akará, hogy urunk míveljön szlúgáival. valamit akar?
Játék hallgatót!
– Változtassa Kirill báránnyá az iarkast, galambba az vércsét, kenyérré
az küet, s ne legyön úr, meg szlúga. Krösztyén vagyok én es, ne félj,
akárcsak te. Imádok Jézus úrhoz s anyjához, Máriához. De csak egyszöi
vala, hogy némber fiat szült s szüzessége csorbát nem szenvedött vala.
Urunk fiat akar tőlem, miképpen maradhaték szőz tőle? s fohászkodjam,
keserögjek, kérjem Istent, adjon fiat nekem s Bese úrnak s magam legyek
érintetlen? – Elhallgatott, arca sötét és dúlt volt, hosszan bámult a tőzbe.
Kezét fölemelte, majd csüggedten leejtette megint. Halkan
191
folytatta, mert eszébe jutott, hogy az ır meghallhatja odakint : – Tudod,
nem titok, kellött volna neköm Kücsid bármiképpen. Ha csak fittyentött
volna, elébe feküdtem volna. Testömet-lelkömet néki adtam s fiat szültem
volna. Ki törıdik egy szlúgával? Áldott állapotban vagyon-e, avagy
nincsen s kitül... Ki törıdik a szuka kutyával, hasas-e, avagy sem? De
Kücsidöt megkötözé ama gyalázatus szömély, ama szıke, kékszömő, éjjel
kujtorgó szabadoslány s gyönyörködik tombolásában, miként karikára
főzött medvéében s dobol néki s fittyöget s csak meveti. Most hát iegyön
így 1 Ür felesége vagyok > bársunban öltözködöm, szınyegön ülök,
medvebürön alszom s urat szülök uramnak. Irégyöljenek csak s mondják:
burokban szüle anyja e hitvány szlőgát s akszin leve... Mért fáj neköd
testöd érintése s vén csont szerelme? Mit vonogatod orrodat? Akszin levél.
Sönkit sem siratsz, sönki sem vetött vala félre. Mint >ngöm. Hallgass hát s
hagyj békén engöm.
Falnak fordult, nem szólt többet. De sokkal, sokkal csöndesebb volt,
mintha aludt volna.
Játék sem aludt virradatig.

– Hallod, embör? – suttogta Csimasz a szők vackon ;i szolgaházban.

– Hallom, – telelte halkan Szereda s lassan megfordult, kemény csípıje
odaszorult a feleségéhez.
– Áldozni kéne Baldogakszinnak.
– Mibül áldozzam? – kérdezte meglepıdve Szereda. – Ostoba vagy,
mint a lúd. Sömmim sincsen.
– Majd leszen, majd leszen.
– No, ha leszen, áldozom. De addig megelégszöm mások áldozatával s
eszöm az úr barmaínak áldozati húsát, mamár es annyit evek, hogy szinte
megpukkadok belé.
Nevetett.
– Nem tudom, tetszik-e Istennek, – folytatta némi aggodalommal. –
Kirill váltig mondja, ne pogánykodjunk. De hát mi bőn vagyon benne, ha
eszöm az hősbul?
– Sömmi, embör, sömmi.
– Hát aludj.
Egy darabig hallgattak mind a ketten. Az asszony azonban fészkelıdött,
sóhaj tozott s megint nem állhatta meg szó nélkül.
– Hallod-e, embör.
– Hallom, hallom, hogy némulnál meg. Fıiverıd az házat s megvernek.
– Csudálatos ám ez, – suttogta szinte alig hallhatóan az asszony. –
Minı kis kócosok s mocskosok valának, szegényök s minı hitványkák s
íme, urunk feleségül vévé őkıt, Ó, jaj, jaj, minı csuda ám ez. Isten reánk
tekinte s csudát mívele, mint amaz ácsval, Jósepvel. Imádni kell hozzá. – S
révülten susmogta i – Hálákat adok Néköd, Égi Atya, Jézus úr s
boldogságos akszin. Köszönöm, hogy kiemeled lányaimat szlúgaságnak
mélységébıl... Te, embör.
– No! Mit karátyölsz megént?
– Most osztán Csépányt elcsapja urunk s tégöd tesz dvornyikká. Ó, mü
jóságos urunx, minı fényös tekéntete vagyon s minı nyájas ábrázata. Ma
es rámnéze s monda: no, Csimasz, örvendözöl-e? S én ríva fakadék,
embör, most es... most es rínom kell... – szipogott, orrát húzta.
– Csuda, csakugyan csuda, – ismételgette Szereda is és szinte
megpattant a melle, úgy teleszívta magát a szolgaház büdös, forró
levegıjével. – Kimék innend. Fölszaba-dejt urunk. Dvornyik leszök.
Dvornyik. Ma még lefeküvék, mint Szereda szlúga s holnap tám fölkılök,
mint Szereda dvornyik. Ilyen még nem vala, mióta azt a bizonyos Dávidot,
vagy kit, fejödelömmé nem kenyék.
Nagy-nagy szünetek, mély hallgatások s meg-megújuló suttogás közt
telt az éjszaka. A szolgaház fáradt lakói mély álomban hortyogtak,
szuszogtak, nyögtek, dadogtak és csámcsogtak. A tőz álmosan pislogott a
nagy ház közepén. Odakint ugattak a kutyák s egy macska vernyákolt.
Nem tudtak betelni a csudával. Üjra meg újra végiggondolták az
eseményt. Ünnepi lakmározástól jóllakottan hevertek a melegben, – a
maradékból nekik is jutott, még a kutyák is degeszre töltekezve lézengtek a
ház körül – vérük kellemesen zsongott, szívük vidáman dobogott, részegek
voltak a gyönyörőségtıl. S elemlegették, hogy bizony, itt az ideje Csépán
elcsapatásának, képmutató, tolvaj s kegyetlen is, Szombatot éppen tegnap
verte pofon, mert elejtett egy véka lisztet. Mintha bizony nem volna
elegendı liszt. S nagy kurafi is ez a Csépán, azért »fúj« Csimaszra, mert
tudja, hiába sündörködik körülötte. Ha Szereda lesz a dvornyik, más világ
virrad az egész szállásra. Majd elbánik ı Hosszúval is, megmutatja, hogy
nem sokáig lesz falunagy. Kevélynek sem lesz sokáig mire kevélyke<s!nie.
A nyavalyás
193
dög mindent elkövetett szüretkor is, hogy Bese úr, »Isten tartsa sokáig
ınagyságát, szemet vessen hitvány szıke lányaira, a takonyvérőekre.
Táncoltatta ıket a kádban. (No, csak Csillagot, vetette közbe Szereda.)
Ámde az áldott, jóságos Bese úr rá sem hederített, egyre Játékon, meg
Szeretın járt az a szép barna szeme, mint egy fiatal legényé. Tudta, hogy
szüzek.
– Csak Kirill monda, hogy megver Isten a paráznaságért, – dörmögte
Szereda s nagyot sóhajtott.
 – Mért kellött idejünnie neki es? – fakadt ki Csimasz izgatottan. –
Mintha nélküle nem tudtunk volna imádni. Mintha nem lıttünk volna
krösztyénök. Szóljon csak urunk akarata ellen, majd megkorbácsoltatja, de
nem Csépánnal, hanem olyannal, aki nem sajnálja. Mért szól belé Isten
röndölésébe? Urunk fiákat kéván hajlott korára. S miként ajándékozza meg
Isten fiákkal, ha nem vösz magának fele-ségöt? Szép, szép, ha valaki
krösztyén, különösképpen pap, de ebbe ne szóljon belé. Mi lönne ez
velágbul, ha férfiú nem nézne többé némberre s némber nem szülne gyér-
mököket?
Végre boldogan elaludtak, hosszú évek óta elıször fordulva szemközt a
vackon. Elaludtak, hogy tovább álmodják a csudát s reggel arra
ébredjenek, hogy Szereda, Csimasz s Mikule szabad. Csépán szedi
cókmókját s megyén a nyájhoz, vagy a csordához. S új dvornyik kemény
tekintete pillant végig a szállás ezer ügyes-bajos dolgán, gondján.
Bese úr megoldotta övét, letolta bocskorát, s könnyő, puha lenvászon
külmekjében végigfeküdt a medvebırön. Fáradt volt, elnehezedett a bı
evéstıl-ivástól. Nem bánta már, hogy beesteledett. A sok járás-kelés,
szóbeszéd, lakomázás, az áldozásokkal járó ácsorgás és izgalom
kimerítette.
Zúgó agyában Bülcső fejedelem énekének elsı szavai zsongtak kozár
nyelven : »Minı híres fejdelemnek hír elitek én nevemet, minı neves
fejdelemnek nevezitek én nevemet...« Fülében pengtek a kobúz lágy
hangjai, amiket könnyő ujjal az ügyes Apor ücs csiklandozott ki a
hangszerbıl. Eribülcső bálványképe elıtt ülve az istenház ajtajánál harsány
torokkal s fennen szárnyaló szavakkal Apsa táttós énekelt. Igen, be más
világ volt még, amikor Bülcső apa élt. Hány rabszolgát hoztak, mennyi
aranyat, ezüstöt..
: Istenek. lí>
194
bársonyt, pénzt. Hogy elmúltak azok a szép hısi idık, amikor Bülcső
úr meghordoztatta a véres kardot és lovasok ezrei csatlakoztak minden
hadból s az ország minden részébıl diadalmas seregéhez. Magyeriak,
kozárok, eszigülök. Fekete, meg piros lobogók lengtek a kopjákon, togrul,
szongur, arsz-lán, farkas, párduc képe büszkélkedett a lobogókon. S ki-ki
tudta, hogy két lóval, íjjal, tegezzel, karddal és csákánnyal, főrésszel,
húsporral, ivótülökkel, korbáccsal s pányvával, sıt tíz-tíz varrótővel a
tarsolyában kell megjelennie a száz-nagy elıtt. Amikor megverték az ı
ezernagyi dobját, széles mellére fölöltötte bırvértjét, fejébe tette bivalybır
sisakját s megkötötte állán a hosszú fül védıt. Lobogós kopj áj a pedig
magasra emelkedett s a szállás rivallgó népe között, mely elkísérte a
hadbamenıt a másik nemzetség határáig, kilovagolt a dicsıség véres-füstös
mezejére. Amikor még élt Bülcső apa s az ı, Bese úr apja is, Lád nembéli
Türde, a szomszédos Türdemis ura.
Térdére vetette a farkasbır takarót s félkönyökére támaszkodva
mélázott. Nem jött álom a szemére. Már csak kevesett tudott aludni, az
éjszaka felét könnyő szen-dergésben töltötte tisztán rajzó emlékképek
kavargása között, másik felét ébren, gondolataiba merülve. S délután
szende-redett még egy kicsit ültében, fejét mellére ejtve s kezét bágyadtán
pihentetve térdén. Az éjszaka e csendes, szundí-tással telı ideje néha
csodálatos tisztaságban támasztotta föl kora gyermeksége eseményeit,
szinte kézzel tapinthatta, füllel hallhatta, szemmel láthatta a rég elmúlt
embereket és dolgokat. Bese úr lelke gyakran kiszállott testébıl, elröppent
a megholtak birodalmába s találkozott azokkal, akik már meghaltak. S
nemcsak emberekkel, állatokkal, de dolgokkal is. Találkozott Csaudurral,
legkedvesebb csat a menj ével, a Hatalmassal, akit kopja döfött szügyön s
szinte sírva búcsúzott gazdájától. Apja egyik vadászkutyájával is
találkozott, aki az ı gyermekkorában oly vén volt már, hogy futni sem
tudott s ugatás helyett rekedten csaholt, de megveszett az örömtıl, ha
vadászni mehetett. Es találkozott a nagy vadkörtefával, akit apj'a
kivágatott. S egy kedves csákányával is, aki eltörött s zúgva elröpült,
amikor lesújtott vele egy vassisakos, nagytermető vitézre, – pedig milyen
kézheŁálló volt az a csákány, sima nyele, mint a csont, megkopott a
használatban. S találkozott még egy pendelyhálóval is, akivel apja egyik
öreg halásza végezte magányos halászatait s ı is megkísérelte, hogy bele
tudja-e vetni a vízbe olyan
105
szép pörgessél, szétterülı hullással, ahogy a halásztól látta s
megcsodálta. Sıt találkozott illatokkal is, lovak, tehenek és kutyák
szagával, a tavaszi juhnyírás illatával, egy különös, olajos boréval, amit
Itáliában ivott, elsı felesége, Szomon'i izgató izzadtságillatával, egy rég
elfeledett latin lány hajáéval, akit erıszakkal a magáévá tett s mert
beleharapott a kezefejébe, dühében agyonrugdalt. Egy rét illatával,
amelyen ki tudja mikor s hol keresztüllovagolt.
És elhangzott hangokkal is találkozott ezeken a csendes éjszakákon,
amikor behunyta a szemét, de mégis tudta, hol van s mi van körülötte.
Harsányan éneklı katonák dalával, lónyerítésekkel, egy rosszul ledöfött
bölény hörgésével, nyúl nyikogásával, Isten tudja, honnét hangzó
hahotával, fog-csikorgatással, sóhajtással és édes suttogással.
 Ha kinyújtotta a kezét, tudta, mit ér el a sátor falán. Ha megmozdult,
már szétrebbentek a képek s lelke vissza-rıppent testébe. S aztán nyomban
elhallgatott a tőz pattogása, hogy messzirıl szálló fáradt nyilak kopogjanak
vértjén, a szél suhogása, hogy bo nıi szoknyák suhogjanak körülötte s a
kutyaugatás, hogy egy rég-rég elfeledett pajtásának kiáltása törjön be
hozzá a csendbe.
így szendergett és gondolkodott, anélkül, hogy aludt volna.
Szépasszony csillaga s Göncöl szekere már hajlani kezdett Nyugat felé,
amikor lelke egészen visszatért testébe s elhagyta azt a másik világot, ahol
két kicsi szolgalánnyal társalkodóit, két kis szolgalánnyal, akiknek a nevét
már nem tudta.
Feketehajú, kerekképü, piszkos, kövér kés lánykák voltak, szakadt
ingükbıl kilátszott a hasuk, meg gömbölyded combjuk. Futottak, hajuk
lobogott, szláv szavakat kiáltoztak visszafelé harsány nevetéssel. S ı
lélekszakadva rohant utánok, beletörtetett a magas főbe, sáskák, szökcsék
raját verve föl. Kis hímzett bocskora suhogott a főben, bı kék gatyája a
lábszárát verte, rövid bırzekéje alól kilátszó hasát hővös szél simogatta,
fonott haja korbácsként verte arcát. Futottak, futottak, már-már elérte ıket,
de a lányok megkerültek egy hatalmas cserefát, akörül keringtek
elfulladva. Egyikük ráöltötte piros macskanyelvét. Föl-buzdulva keringett,
majd gyorsan cselt vetve szembefordult s a kisebbiket elkapta a nyakánál.
Most meghalsz, most meghalsz – kiáltotta s lenyomta a kislány fejét a
főbe,^ mellétérdelt, kezét a hátára csavarta, lefektette s mohón szorította
magához kövér, lihegı, vergıdı testét,
Jo*
196
Milyen forró volt, milyen jószagú. Arcát arcához szorította, – milyen
sima volt s milyen kemény, mint egy nagy alma. S fekete szeme hamisan
rátekintett, sőrő apró fogait kimutatta. Nem is tudta, mit mővel, vadul
belecsókolt a nyitott nevetı szájba, hogy a lányka szinte megfulladt.
– Ha nagyobb leszök, ágyasom leszöl, akarod? – kérdezte szédülten.
– Ühüml – integetett a lány. Apja hangját hallotta most :
– Minı gyalázatos fiú! – kiáltotta nevetve a hang s a férfi maga is
fölbukkant egy bokor mögött. – Alig látszol ki a főbül s máres lányt
hentörgetsz, hé!
Szétrebbentek. Bese úr kinyitotta szemét s itt volí megint, ebben a
világban. Megforrósodott fejét fölvetette, homlokát megsimította s
mosolygott.
 Szép fiai lesznek. A két feleség esztendıre, vagy mé^ hamarább kövér,
kemény kis fiúkat tesz elé boldog mosoly-lyal. Békén vénül már meg
azután. Ha vissza-visszatér is a lelke, mosolyogva nézi növekedı fiait s
vígan száll vissza Tengri Kánhoz. De miért is járna vissza? Sírjára eledelt s
italt tesznek Halottak Havában, megfaragják képét, fiai gyakran emlegetik,
mint hıst s nagy nemzetségő, hatalmas férfiút. Es fiaiban látja magát az
idık végezetéig, fiaiban s azok fiaiban. Mind férfiak s hısök lesznek,
félelmes harcosok, víg lovasok, új és új nemzedékek nemzıi.
– Hálát adok neked, Tengri, – gondolta fölriadva ; könnyő
szendergésbıl, mely piros, meg sárga bársonyszok nyák lengedezését
mutatta a tőz pislákoló fényében. -Köszönöm férfiúi erımet s két
feleségemet s add, hogy szcV fiákat szüljenek... S szólíts azután, ha
megvénültem > fogadj magadhoz mindörökre. Hogy ne járjak vissza,
hanem boldogan távozzam e világból, atyáimhoz.
6.
Reggel végítélet pusztított a szállás lúdjai közöl Rakásra vágták a
söráldozatra, hogy elegendı legyen. vendégeknek és kísérıiknek. De a
faluban is minden szabados ludat ölt ezen a napon.
Mint a gazda elsı felesége, – mégis csak ı volt az »igazi« – s a ház
úrnıje, maga Balsam végezte a véres munkát. Güzü, meg Csimasz
adogatta a gágoio csapkodó ludakat,
197
Balsam pedig, ruháját a combja közé szorítva s a iijdak csırét a
begyükre nyomva, éles késével elmetszette nyakukat a nyakszirtjüknél. A
csurgó vért tálba eresztette. Halomban feküdtek mellette a kinyúlt nagy
madarak.
Fızıházban, szabadban tüzek lobogtak.
A legnagyobb szín elé, amit az ünnepre. eszkábáltak, bakokra hosszú
deszkákat fektettek. S mikor a hideg ıszi Nap fölkelt, Balsam lányai,
leányunokái kicsinosították magukat s várakozó arccal, ünnepélyesen
bújtak ki sátrukból. S jóllehet az áldozatra, mint többnyire minden esetben,
csak alkonyatkor kerül majd sor, az ünnep áhítata s a mulatság öröme már
hatalmába kerített mindenkit, de legfıképpen a lányokat. Hiszen az ıszi
sör ünnepe elsısorban az ı ünnepük volt.
Bese iir három vejével, meg Kücsümmel egy falka kutya harsány
kíséretében vadászni ment. A kisebb fiúk egy tisztáson fegyverforgatást
gyakoroltak Erdim felügyelete alatt. Zömök, vastagszırő, nagyfejő fürge
vasderes lovaikon bısz nyargalást mőveltek. Vad kiáltásaikat, visítozásu-
kat, füttyeiket visszhangozták a hegyek. Míg az udvarban lakomára
készültek, leszőrték az új sört s ízlelgették, vájjon jól sikerült-e, méz is
van-e benne elegendı, míg a lányok faluszerte mosakodtak, fésülködtek,
koszorút fontak, csino-sítgatták magukat és talpuk máris táncra viszketett,
Erdim, Arszlán, Kéve, Szongur, meg a kis tömzsi Ojbarsz vadul vágtatott a
réten, vágtában nyilazott, Erdim sivítására, amit szájába dugott ujjával
mővelt, visszakanyarodott, a kengyelben állva hátrafelé lıtte ki nyilait,
nagyokat rikoltott s szétrebbent, mint egy seregélycsapat.
Vadul belemelegedtek a kemény játékba. Erdim folyton mellettük
forgolódott, rekedten kiabált, egyiküktıl a másikukhoz vágtatott, szidta
ıket, magyarázott, újra meg újra elvégeztette velük a gyakorlatot.
– Arszlán, te buta, – ordította Erdim kivörösödve, dióbarna hajfonatai
arcába lógtak, széles melle zihált. Odakanyarodott Arszlánhoz s
korbácsával végigsuhintott a hátán. – Hányszor mondjam, hogy válladnak
nem szabad hintáznia, mit gubbasztasz azon a lovon, mint macska a karón?
Hiszen úgy száll a nyilad, mint a vaké, vagy föl-megyen a Mennybe, vagy
a földbe csapódik, te vén banya. Nem szégyenled magad?
Arszlán szegyeite magát. Arca kigyúlt, kis ferdevágású barna szeme
vadmacskáéhoz hasonlón villogott.
198
– Ne üss, te disznó! – kiáltotta rekedten. S csákányát emelve
nekirontott.
Erdim egyetlen fogással elkapta a csákányt, kitekerte öccse kezébıl.
– Ellenszegülsz? – sziszegte. – Majd kíséreld meg a harcban!
– Engedj meg, – dadogta Arszlán. – Add vissza csákányomat.
– Itt van, nesze. – Nagyot rikkantott. – Kezdjük, kezdjük! Vissza
egészen a cserfáig. Hajrá! Most, most! Huj! Huj!
A roham megindult. Legelıi a kis Ojbarsz lovagolt, lehúzódott szálló
lova nyakára, majd, amikor elhangzott Erdim élesebb sivító füttye,
megtorpant, fölállt, nyilát egyenesen kilıtte, megfordult s lóhalálában
visszakanyarodott jobbfelé. Miközben lova szügyébe vágott fejjel nyargalt,
hátrafordult nyergében s biztos kézzel röpítette ki második nyilát.
Pillanatnyi habozás nélkül új nyilat tett az idegre s máris lıtt. Süvöltve
szálltak a nyilak s messze-messze eltőntek a főben.
A többi fiú ugyanezt mővelte, azonban nem ilyen tökéletesen s némileg
össze-vissza. Kéve, meg Szongur lova túlközel került egymáshoz,
Erdimnek oda kellett vágtatnia s korbácsával Szongur combjába csípnie,
hogy figyelmeztesse a hibára. Szongur fölordított, de lovát elkanyarította
Kéve mellıl, rögtön megértvén, hogy súlyos hibát követett el. Hiszen ha
ilyen közel nyargalnak egymáshoz, magukra vonják az ellenfél
hajítódárdáinak pusztítását.
– Nézzétek Ojbarszot, – kiabált Erdim rekedten t-megtörölgette izzadó
homlokát. – İ csak taknyos kiskölyök s máris tudja. Ti meg már majdnem
féiiiak vágytól;. Szegy en-gyalázat. Ügy lovagoltok, mintha tótok volnátok
Kozár nyelven beszéltek s a vad rohangálást távolról, meg-megállva
szemlélı rabszolgák csak elvétve értették egy-egy szavukat.
– Ürdüngök ezök, nem embörök, – dünnyögtc Pen-tök. – Még szavuk
sem böcsületös szó. Haj, haj, ézös Jézusom, mikor möntesz meg tőlük...
Ojbarsz makacs, szótlan fiú volt, Nyeregben ülve nagyobbnak látszott,
mint gyalog, mert a lába rövid s kissé túlzömök volt. Széles pofacsontján
tüzesen ragyogott a kipirult barna bır, ferde metszéső szeme szúrt, mint a
késvékony ajkát összeszorította, balkezében keményen tar..
199
totta az íjjat, jobbját biztosan hátrahúzta. A kantárt lova nyakába vetette
és csak a sarkával irányította a ló mozgását. Szilárdan ült a nyeregben.
Ellenvetés nélkül fogadta Erdim oktatásait s amikor az ı vállába is
belecsípett a hosszú karikásostor csapója, meg sem szisszent. Arszlán
viszont szőnös-szőntelen pörlekedett, vitatkozott, dohogott. Ojbarsz
lenézte Arszlánt. S éppen ezért Arszlán jobban szégyenkezett a kelleténél.
Most lovaglási gyakorlatok következtek. Erdim parancsára le kellett
ugraniok a vágtató lóról, föl kellett szök-kcniök rá, féllábbal a kengyelben
függve, a ló oldalához simulva kellett lovagolniok. Majd meg földre
fektették a lovakat, mögéjük hasaltak s vadul falaztak egy kidılt főzfára.
Nyilaik surranva csapódtak a korhadó törzsbe. Most rákiáltottak a
hullaként heverı lóra s abban a pillanatban termettek a hálán, amikor
nyerítve fölugrott.
Idınként megkeresték kilıtt nyilaikat Ez a pihenés ideje volt.
Miközben a íőben botorkáltál*, – oly ügyetlenül, mint o vízbıl kikerült
kacsák, – hangos vitatkozásba merültek, hogyan kellett volna ezt, vagy azt
csinálniok, hol követtek el hibát, ki olyan, mint egy lusta bivalyborjú, ki,
mint az ostoba birka. Olykor kicsihijján összeverekedtek.
Bágyadt aranyfénnyel sütött a Nap, a hegy orma ragyogott, a mezítelen
sziklák kéken sötétlettek a rozsdabarna erdık között.
Mikor belefáradtak a mulatságba s lihegı tüdejük kifulladt, homlokukat
verejték öntötte el, a szállásra lovagoltak s evéshez láttak.
Ekkor Apsa táttós ballagott közéjük. Letelepedett a fonnyadt főbe,
maga alá szedte lábát, sovány, szíjjas áb-rázatát megvakargatta s csúf
ondáros pillantást vetett rájuk.
 – No, de írni nem tudtok, híresek, mi?
– En tudok, tiszteletreméltó, nagytekintető apa, – felelt büszkén Erdim.
– Én is, nagytudományú kám, – nyilatkozott dagadó képpel Ojbarsz.
– Micsoda? – ámuldozott Apsa s kezével a térdére csapott. – Te kis
tuskó. Hol tanultál meg írni?
– Apám tanított.
– Hát ti? Hát ti, Kéve, Szongur? He?
– Mink is tudunk már valamennyire, – húzódozott Szongur s irigy
pillantást vetett a felnıtt férfi módjára üldögélı s komolyan viselkedı
Ojbarszra;
200
– Ügy ám, tudtok, – csúfolódott Apsa. – Akár a kutya a karó mellett.
Elég az nektek. Elég a kutyának is. Odafut egy másik kutya, megnézi, már
tudja, ki járt ott s nőt üzen. Ügy ám! Hehel No, lássuk csak, itt van ez a
pálcika. Olvasd el.
S övérıl leakasztva a karikán függı rováspálcikákat, odaadta
Szongurnak. A fiú hosszan nézte, forgatta, hüm-mıgıtt, rázta gyöngyös
hajfonatait, végre kinyögıtt néhány hangot. %
¦ – No, látom már, mit tudsz. Tovább, Kéve!
Sorban jártak a pálcikák. De csak Erdim, meg Ojbarsz tudta elolvasni.
Erdim egy szót nem értett, a táttós megmagyarázta. Nem, rázta a fejét
Erdim, ezt ık másként írják, nem balfelé álló ággal, hanem jobbfelé.
– Bizony, fiaim, – oktatta ıket Apsa s mindnyájan mély tisztelettel,
tátott szájjal hallgatták, – még könyvek is vannak ám ilyen írással. Nekem
van ilyen könyvem. Apámtól örököltem, ı meg örcgapámtól, az pedig
ükapám-tól, így egészen a hetedik atyámig, ı pedig az Égbıl kapta, amikor
az a nagy áradás volt, a Hold leesett az égrıl s nem volt Hold.
Most belemelegedett. Es mesélt nekik Tengrirıl, s a Holdról, az égbıl
lezuhogó rettentı sziklaesırıl, égı szurokról, az egész földet elborító
áradásról. És szólott az Égi Asszonyról, aki egy vadásszal találkozott az
erdın, s ég és föld tőzbeborult, a fák parázslottak s az Égi Asszony,
jóllehet felesége volt Égi Atyának, úgy megkívánta a vadászt, hogy
lefeküdt vele a főbe és fogant tıle s amikor visszatért az égbe, szarvast
ajándékozott a vadásznak. És szólott Emesürıl, akinek ágyékából hatalmas
folyam támadt s áradt, áradt egyre szélesedı hullámzással Nyugat felé. És
szólott a togrul madárról, aki a fejedelem ısét nemzette s akinek képét rá
varrják a Levédi-nemzetség fekete lobogóira. És szólott az alsó világról,
ahová lyukon lehet leszállani egy rengeteg kellıs közepén s odalent
Menkük, elátkozott vén banyák, kıvé vált fejedelmek és gyönyörő lányok
laknak s ott uralkodik Hétszőnyi Kaponyányi Monyok.
így mesélt nekik Apsa s a fiúk csodálkozva, borzongva,
gyönyörőségben úszva és szemkáprázva hallgatták.
– No, de nem maradhattok olyan tanulatlan tuskók, – feddette as
írástudatlanokat a táltos, – hogy a betővetéshez ne értsetek. Ide
figyelmezzetekl
201
S nagy türelemmel, kemény fejüket meg-megkoppintva és szidalmazva,
mutogatta nekik a betőket. Késével jeleket vágott egy pálcikára s
megmagyarázta, hogy egy-egy jelet többféleképpen is írnak. Most csináld
te, Szongur, – mondta s átadta a pálcikát, meg a kést.
– Vannak földek, birodalmak, várasok, – magyarázta, meg-
megvakargatva szíjjas ábrázatát, – ahol mindenki efféle mocskos, hitvány
házakban lakik, mint a mi rabszolgáink. Még a fejedelmek is kıbıl rakott
házakban laknak. Testüket-lelküket így nyomorgatják s megcsúfolják az
igaz életet. Büdösség, piszok, sötétség uralkodik h likban s nyáron oly
rekkenı forróság, hogy mezítelenre kell ve okozni, télen oly farkasordító
hideg, hogy bundában kell henteregni éjjel-nappal. Nem csuda, hogy azok
a népek oly Hitványak s puhák. És vannak fejedelmek, akik nem tudnak
írni, ez pedig már a legalávalóbb dolog. Ti el sem hiszitek, de én már sok
földet bejártam, sokat hallottam, sokat tudok. Kérdezzétek meg csak
apátokat, nagyapátokat. Ezért gyıztük mi meg a sok hitványát, mert mi
okosak s tanultak va gyünk. Az ám. Vannak nagy házak, ahol csak papok
laknak, olyanok, mint itt az a Kirill, feleséget sem vesznek, s éjjel-nappal
énekelnek, füstölnek, vaj ákoskodnak, rontó igéket mormolnak,
betegségeket támasztanak, meg küldenek s hirdetik, hogy az ı tudományuk
az igaz tudomány. De nézzétek csak, mire mentek bölcseségükkel és
isteneikkel. Valahány ilyen ház magyeriak útjába esett, mind meghódolt s
átadta nehéz kincseit. No, hát ezekben a házakban tudnak írni, de amolyan
olvashatatlan, ostoba jelekkel, amiket csak az ördögök értenek. De más
nem ír, nem olvas, ostobák, alávalók, tudatlanok, sıt többnyire
eszeveszettek is, szegények. Egy ilyen ırjülttel találkoztak a mieink is,
nem bántották a nyomorultat, sıt megetették, megitatták, játszottak vele.
Akkor volt ez, amikor egy Kücsid nevő vitéz lezuhant a toronyról, mert le
akarta rondítani pajk-társait, hehehe!
Ojbarsz végre olyan ember közelébe jutott, akinek a tudománya
hasonlatos a mély, kimeríthetetlen kúthoz. Véghetetlen szomjúsággal
hallgatta a táltos csapongó történeteit, magyarázatait, tapasztalatait és
tudományát. Szemét mereven rátapasztotta kicserzett, borostás, szíjjas
ábráza-tára, nyugtalanul pillantgató, hol elkomolyodó, hol vidáman
csillogó, hol csúfondáros tekintetére, nagy, szırös, a térdén nyugvó s néha
gyorsan fölrebbenı, meg lehulló kezére,
202
egyik ujjara, amely csonka volt, ünnepi, tiszta fehér vászoningére,
széles övére s az arról csüngı szerszámokra: kovára, acélra, taplós,
varrótős kostökre, rováspálcikákra, bırtokos rövid késre. Apróra
megvizsgálta Apsát, de leginkább különös, félig mosolygó, félig szenvedı
vékony ajka tetszett neki, mert úgy csordodáltak, gyöngyöztek róla a
szavak, hogy Ojbarsz elfeledkezett mindenrıl s egészen más világba
képzelte magát.
A többiek is elmélyedve okultak Apsa szavaiból s csüggedten látták
tudományuk hézagos voltát. Anyjuk mesél-getett nekik, amíg kis fiúk
voltak s az asszony házban éltek, de apjuk nem sokat hederített effélére.
Elvégezte az áldozatokat s röviden megmondta, kinek s miért áldoznak,
melyik istennek, keremetnek milyen a természete s hol lakik, de többet
csak a rabszolgáktól hallottak elvétve. Hiszen igaz, fiatalok még, de
Ojbarsz gyermek s lám, máris hogy ír, hogy olvas és miket kérdez Apsától.
Mert Ojbarsz egy-egy kérdést vetett közbe. A táltos lelkesen válaszolt.
Nagyon érdekelte a kisfiút, hogy melyik Isten igazi fia, az-e, akit az
újhitőek Jézusnak neveznek, vagy az, akit az Egi Atya felesége, Küldücs
szült az erdei vadásztól. Apsa mély megvetéssel szólt az újhitőek
Istenfiáról. Nem is lehet igazi fia Tengrinek, mondta, hiszen a rabszolgák
istene s vájjon közbenjár-e Istennél, hogy megszőnjenek rabszolgák lenni?
Vájjon megszabadítja-e ıket nyomorúságos állapotukból? Ámde az igazi
Istenfiú, Küldücs fia, hathatósan szól érettünk, magyeriakért s nem is
vagyunk szolgák, hacsak valakit gyalázatos bőnéért el nem adnak. Az igazi
tudomány megmutatkozik a tapasztalatban is. Az igazi isten kinyilvánítja
akaratát a földön. Lássátok a rabszolgákat s nézzétek magatokat. Urak
vagytok, gazdagok, hatalmasak, egész föld retteg tıletek, az ı istenük
papjai pedig azért imádkoznak földreborulva, hogy nyilainktól mentse meg
ıket. És ha nem vetkeztünk volna mi is Tengri ellen, ha nem lettünk volna
fölfuvalkodottak, nem esett volna rajtunk a szörnyő gyalázat teuton földön
s nem veszett volna oda válogatott férfiáink serege s büszke fejedelmünk,
Eribülcső, meg Léi úr.
Múlt az idı s a fiúk csak ültek, ültek, sütkérezve a napfényben s
hallgatva Apsa táttós bölcs szavait.
 S amikor szétoszlottak s ki-ki a falu elszórt házai felé ment, hogy
nézelıdjék s lányokat keressen, akikre érdemes szemet vetni a sörünnepi
táncban, – volt olyan is,
akire már szemet vetettek, különösen Erdim, meg Kéve – a táltos pedig
leballagott a folyóra, hogy elmélkedjék, Oj-barsz Apsa után sündörgött,
mert nem tudott betelni meséivel. Apsa leült egy kidılt főzfára s Ojbarsz
melléje telepedett.
– Mit kuncsorogsz utánam! – förmedt rá a táltos mogorván. Magyarul
beszélt, mert észrevette, hogy a kisfiú meglehetıs nehezen érti a kozár
nyelvet s a goromba szó könnyebben is esett magyarul. – Eredj játszani.
Játszanod kell még neköd.
De Ojbarsz nem hagyta lerázni magát Apsa nyakáról. Bár megszeppent
s kis barna bogárszeme féloldalvást neheztelve tekintett a táltosra, csak
annyit tett meg, hogy egy kissé odább húzódott a reves fatörzsön s
összeszorította a száját
– Látám, ügön csüggel rajtam, – dörmöglc Apsa s megvakarta borostás
állat. Töprengett. – Ostoba nemberek között élhetsz, hallod-e. Üsmeröd
Dzsidöt?
– Üsmeröm, –¦ ragyogott föl az arca Ojbarsznak.
– No, hát ő nagy táttós, nagy tudós, nagyobb» mint én. Mért nem
hallgatod oktatásait?
– Dzsid ritkán szól s ha kérdım, azt mondja, még ügön kisded vagyok,
nem érthetım az titkokat.
– Nohát, – bólintott Apsa. – Igazsága vagyon. Küs-ded vagy még
ahhoz, hogy megértsd az isteni titkokat. De csak nıjj gyorsan, egyél, igyál
s gyakorold inaidat. Lovagolj mindön nap s forgasd a kardot. Mert, úgy
lıhet, nékıd kell visszaszöröznöd, valamit az atyák elvesztögettek. Látod-
e. – mutatott a másik patak partján emelkedı háztetıre, – ott, ama házban
es lakozik valaki, azki új maszlagok s be-léndekök magvát hinti széjjel s
kavarja az népöt igaz hit ¦-, urai ellen. Ott lakozik ama kiösztyen ürdüngök
fejödelme, valamiféle Kirili. Még szólani sem tud emböri nyelvon,
mondják, valakik hallak. De ő es beavatott féríiú, mert valahol, Szála
mocsarai között béavaták ürdüngök éle tébe s titkaiba s most pusztulást,
dögöt, lázadást, szegény-ségıt, szlúgaságot akar hozni reánk.
Ojbarsz csodálkozva meredt a távoli bozótból kitetszı háztetıre. Látta,
hogy kereszt van a veremház ormán. Ilyen jelet errefelé sokat iátott. Odaát,
Pogányvárott, meg a fo noldi hegy alatt sereglı falu házain nem látott
egyet sem Csak lókoponyát, meg sok-sok lóbırt a nyírfaligetek ágai] s az
istenházak körnvékén.
 204
– Miért nem öli meg öregapám? – kérdezte s megint közelebb húzódott
Apsához.
– Mert azt mondja örégapád: h^dd hirdesse hazugságait, az igaz Isten
úgy sem engedi diadalmaskodni. S azt mondja: mikor mőnk ideérközénk s
megszállánk e földet, itt valának már, hát hadd maradjanak ezután es
békén. Szlúgák népe imád kresztöt, szlúgák szlúgája Istenük s e hitvány
pap es. Magyerinak hiába szaval. Rontásait kedég el tudom hár ej tanom,
ha akarom, ür dünge in gyıznek a kis-istenek s az Égi Atya erıi. Kedég...
kedég, – ismételte győlölettıl eltorzult arccal s aggódva vakarászta hosszú,
hajlott körmével az állat, – rossz vége lesz ennek, rossz ám, addig kell
megfujtanod az kélgyót, amég meg nem mart, hiszön mérgét verıdbe
bocsájtván, már hiába ölöd meg. De hát, – legyintett – azt mondja Bese úr:
apáink üdéjén es valának efféle papok s kresztök, már Levédi üdéjén s még
elébb, Ogurda s Mogyeri urak üdéjén s mit árta? Sım-mit.
Hallgatott, gúnyos mosoly játszott csapzott bajsza körül.
– De vigyázz rá, – fordult Ojbarszhoz s fölemelte vastag, bütykös ujját,
– mire te férfiú leszesz s öregapád sírjába száll, ellepik ez földet ama
feketecsuhás ürdüngösök. Mert tudd meg, tarack ez, bujkál s hajt lábod
alatt, tépd ki itt, zöldéi ott, szakgasd ki emitt, fölüti szárát amott. Valahol
rabszlúgák vágynak e földön, mindönütt virétt, leveled-zik, hajt, sarjad, s
észre sem vesszük, elnyomja vetésünköt. így gyıznek meg münkıt,
fiadom, így! – kiáltotta s fölemelte öklét. – Karddal s kopjával nem
gyızhetének, jüvénk zúgó viharként s legázolánk üköt s uralkodánk rajtuk
s ők, e gyalogok, vigyorgának, kitárák kezüket s földig hajlanak.
Csöndességben vágynak. De összebújnak odvaik-ban, térdreesnek,
ürdüngökhöz imádnak duruzsolva s jajgatva énekölnek, hogy mii csúfos
halálnak halálával vesz-szünk s ők éljenek.
– Mért nem mondod ezt öregapámnak? Apámnak? – kiáltott föl a fiú
éles hangon s kipirult a haragtól.
– Mondám, mondám, – eresztette ismét alább a hangját Apsa. – De
csak meveti. Úrnak kard, szlúgának kreszt, mondja. Ürnak ló, szlúgának
bárány, mondja. Mert vagyon es nékik valami bárányuk. Égben lakozik s
elvövé ez velág bőneit. Hitvány, nyomorult tekergı, mondja öregapád,
hadd kénlódjék, ő es él. Hallom, egyször azért meg«
205
vereté. Azúta nem járnak annyira hozzá. De itt ül odyában, mikén€ az
bagoly s mormol s itt ülnek odvaikban hkvány hívei, szlúgák, tótok s
mormolnak ők es és ürdüngeik egymáshoz visszék híreiket s biztatják őkıt,
várjanak, várjanak csak, már meggyızé egyízben uraikat krösztyénök
kardja s árulása, majd meggyızi nemsokára végképpen. S akkor ők urak
lesznek s mőnk rabszlúgák. Ügy ám, riadom! – kiáltott föl csúfondárosan.
– Elsıkbıl utolsók lesznek s utolsókbul elsık. Mert ebben remélnek.
Most megint elnémult s a távolba nézett. Gyöngyszínő volt az ıszi ég, a
Nap sőrő párákba burkolózott s a rozsdás fák olyan szomorúak voltak,
mintha örök halálra hajtanák fejüket. A patak vize hidegen, sőrőn
folydogált, csak néha vetett apró karikákat, amikor belehullott egy falevél s
lassú ringassál úszott tova.
– Majd egyször beavatnak, amit tudnod kell, – folytatta csöndesen
Apsa. – Beavatnak a legnagyobb titkok híjján mindönbe, valamit Égi
Atyárul, istenökrül s kere-metökrül tudnod illik. Mert a legnagyobb
titkokat csak mőnk üsmerjük néhányan, táttósok. Dzsid, meg én, meg még
néhányan, nagyok. Apám, öregapám, ükapám. S ıseink, kik még
szömükvel láták, fülükvei hallak Istent s az ő szavát s láták ama sárkányt,
ki szárnyasán, pikkölyösen s tarajosán szágulda az égboltozaton, szörnyő
vihart támaszta, tüzet szóra s köveket hajigála. Ük láták, hogy elsötétüle s
elfeketödék s nem vala többé Hold... – Maga elé meredt, vérrel futott
szeme kitágult, arca elsötétült. – Ük még láták, ıseink s többet tudának,
mint mőnk.
Ojbarszot izgalom csiklandozta. Egészen közel nyoma-kodott Apsához,
bırzekéje a táttós fehér ingéhez simult, arcát sürgetı kiváncsisággal
fordította a komor férfiarc felé, ujjaival önfeledten babrálta az övérıl
csüngı rováspálcikákat.
– Alünk immár sokat ieíedénk, – beszélt tovább Apsa. – Amaz óriások,
Menkük közül olykor-olykor látunk még egyet-kettıt, s valakik
beavatottak, miként én es, tudnak még szólani istenökvel s gonoszokval, de
ők, régi eleink, még akkora sziklákat tudának hengörgetni s haji-gálni,
miként amott az hogy ódalában látod s réület nélkül -zállának országokon,
fölhıkön által. Még eleink olyanok valának, mint az a nyárfa. Hatalmasak!
Erısek!
Megfeledkezve haragjáról a pap iránt, belemerült az ısök
tudományába. Hangja megszelídült, nem volt olyan
érdes, rekedt, mint még az imént. Szeme fátyolossá vált. Nehéz kezét
hol a térdén nyugtatta, hol fölemelte, hogy mag* elé rajzolja, amit a
képzelete látott. Ojbarsz minden moccanását lelkesen csillogó tekintettel
figyelte, minden szavát tág füllel szívta.
– Hajdanában vala egy ügön-ügön magos hogy, – folytatta, – olyasféle,
miként Gulácsnak hıgye, csúcsos, de százszorta nagyobb. Hétágú nyírfa
állott a tetején s oda jára valamennyi emtör áldozni. S imé, e fa gyükerei
lassan-lassan rothadni kezdenek s amikor hetedik gyükére es szét-mállott
vala, kidılt. S íme, törzse alól vér árad, vér árad s belepi az földet, belepi s
elpusztítja mindönütt, égeti és pörzsöli s árad, árad, mert az vér: tőz. S imé,
tőz után víz ömlik, ömlik, árad és zuhog, árad szerte mindön népekön s
meg-áradának az folyamok, patakok s források. S Égi Atya tőz-áradatot
küld ürdüng elpusztítására s tengör vizet s a tőz víz és a víz tőz. És íme, hét
évig árad s pusztít a víz tüze s a tőz vize s nem meneködik sömmi és sönki
röttenetös hatalmától. S hét évnek utána tengörré válik a föld. Csupán egy
fiú s egy leány meneköszik, sas hálára ülvén száll az Égbe, Egi Atyához. S
mikor eloszlék tőznek s víznek áradata, ismég sas hátára ülnek s szállanak,
sz állanak, valameddig szárazra nem leiének, hol elpárolga már a víz s
kialuvék a tőz s megmutatkozik a föld. S kerepön hajózának aztán s mikor
mind elhamvadának a tüzek s érpárolgának a vizek, gyér-mököket
nemzének s így megmaradónak e föld férfiai s némberei maiglan.
– Honnét jüve a tőz s a víz? – kérdezte elfulladó hangon Ojbarsz.
– Honnét? Honnét? Hát a Holdbul jıve. De te még ezt nem érthetıd. S
hallgasd csak tovább: hét napig futott az Bak a föld körül s iszonytatóan
mekögıtt, hét napig rengött a föld, hét napig lángoltak a högyek, hét napig
zuhogott a víz, hét napig dőlt a jég s tombolt a zivatar, hét napig hullott a
hó...
– Miféle Bak vala az, amelyik hét napig futott s mekögıtt?
– Aj, fiadom, nem érthetıd te még azt. Majd ha férfivá érsz, megtudod,
hogy e velág forgásán állatok uralkodnak, Égi Atya állatai, Arszlán,
Disznó, Ló, Bika, Bak s még több es, tizönketten. S mikor ez megesék,
mikor eleink a szörnyőségös pusztulást szömiikkel láták s fülükkel hallak,
az égın Bak uralkodék s megzavarodván 1 őznek s víznek
207
láttán, rémülten futkosa és síra, mert elmúla az üdı s jneg-zavarodának
az ı útjai es. Csillagok hullának s örökre elveszék Arszlánnak s Kosnak s
más állatoknak ereje s ret-töge, hogy ő es elvész örökre.
Mindebbıl Ojbarsz alig értett valamit, ámde annál többet látott. Mert
föltekintett a párás, szürke égre s látta, amint a csillagok lehullanak, kı,
jég, esı s tőz zuhog alá s nincs Hold sem, egy iszonyú nagy bak pedig
mekegve vágtat az égbolton, helyét nem leli, sárkány száguld a nyomában.
– S hogy leve aztán? – kérdezte.
– Majd mindönt megtudsz egyször. Amikor ama tüzes víz elmúlék,
sokáig sötétség vala, mert Hold nem velágla az égın. S azután csmég leve
Hold, kitetszék orcája s fényié. De ügyelj csak, ézös fiacskám: eljün amaz
üdı, mikor röt-tenet s jajgatás leszen, birodalmak s nemzetök öszveromla-
nak, geröndába s szálkába kapaszkodik az embıriség, a Hold lehull,
csillagok lehullanak, elfeketül az ég boltozata s megjelenik a Sárkány,
tarajosán, pikkölyösen, torkát táltva... En tudom. Dzsid es tudja. Bülcsü
apánk es tudá. Valamennyi bölcs tudja. Nagy táttósok tudják... Csak az a
hitvány, nyekörgı pap nem tudja! Mert ő tudatlan. Az igaz tudományt
nekünk adá Isten No, de ölég. Sok es. Eredj dolgodra mo-t
Ojbarsz fölkelt a íőzfatörzsiıl, de tétovázva álldogált még egy darabig.
Nehezen tudott elmenni onnét. Feledve éhséget, játékot, lovat, éjjel-nappal
ott tudott volna ülni a tuskón, lesve a táttós vékony ajkáról gyöngyözı
szavakat.
– Ama sárkány hol vagyon most? – kérdezte hosz-szas tusakodás után.
– Ama sárkány hatalma elvesze, – mondta a bölcs. – Bézáraték Keletön
egy nagy-nagy hogy gyomrába, vagyis barlangjába. Ott lakozik mostan.
Néha kitör s bécsatangol emböri szállásokat, szőzeket s ifjakat fal s ha nem
adnak néki, pusztít. De ha embört nem talál, beéri tehénnel, lóval es.
Olykor meg fölszáll az égre s vihart támaszt, fejszéket dob le, birkózik az
Menküvel. De eredj hát. Nem szeretöm én a sok szót. De te okos fiú vagy,
fiacskám s nagy nemzetség ivadéka, Azért mondom, ródd szüvedbe s
elmédbe az igaz tudományt, s bé ne férkızzék soha vajákos papok s
idegönök hazudozása. Eredj hát, mert ölég vala. No, eredj, eredj, mert
megharagszom.
Szaporán legyintgetett s elkergette közelébıl Ojbarszot, hadd verıdjék
a hallottakkal, hadd törje a fejét sárkányon,
208
bakon, tüzes vízen, hétágú nyírfán és sas hátán szálló ifja-kon. Hadd
vonuljon félre a szőrő sarkában, ahol most csend van, mert kihirdették az
öregek: pihenésnek napja vagyon, víg üdnapot hirdetünk, zörgelıdni nem
szabad, füvet tépni nem szabad, fıidet ásni nem szabad, fürdıt futni nem
szabad, szárogatni nem szabad, csépelgetni nem szabad ¦.. Kikiáltották,
hogy: tarkát viselni nem szabad, fehéret viseljetek, tíz napig üdnapot
üljetek... Pihentek a gereblyék és főzfaseprık, falnak támasztva
szundikáltak a szórólapátok és karikába kuporodva aludtak a szelelı
rosták. Köröskörül rend és tisztaság uralkodott az ünnepek tiszteletére.
Édes szalmaillat szállongott a sőiőn s vidám verebek csiripoltak a sástetın.
Itt kuporodott le Ojbarsz s gondolkodott azon a sok csudálatos dolgon,
amit Apsától hallott
– Irgalmazz, Isten, – kiáltotta Bese apa a bakokra fektetett hosszú
deszkalap belsı oldalán, a hevenyében esz-kábált szín elıtt. Mind az öten
fölemelt kézzel állottak s áhitatosan néztek az alkonyodó égre. A
véráldozatot is, több más áldozathoz hasonlóan, a ház urának kellett
végeznie, sıt a ludakat is neki kellett volna levágnia, de már ettıl az ısi
szokástól eltért s Balsamra bízta az elvégzését.
Jobbján Szörénd állott, balján Tőrje. Tőrje mellett az asztal végén
Kücsüm, a másik oldalon Pöttönd, Bese apával szemközt nem állott senki,
szabad volt a térség, oda lehetett látni a szomorúan feketélı nagy körtefára
s ki, a messzibe, a hegyoldalra.
Csend volt, a színben várakozó nık pisszenni sem mertek s a szolgák
elkergették a csatangoló kutyákat is. Egyébként a szolganép, meg a
vendégeket kísérı vitézek jó távol szintén ısszesereglettek, akár újhitőek,
akár igazhitőek voltak. Kalapjukat, süvegüket, kucsmájukat a bal hónuk alá
szorítva, miként az áldozatot bemutató férfiak, áhítatos képpel meredtek az
imádkozó Bese úrra. Javarészük egyetlen egy mondatot sem értett az
imádságból, vagy legfeljebb néhány, az uraktól ellesett szót. De vájjon
abból értettek-e valamit, amit Kirill atya szokott mondani, amikor
letérdeltek elé s hangosan elmondták bőneiket?
– Senye tire-bule jargibe, tav tevatper, pus sabatper... – mondta Bese
apa. – Üj gabona rendjével köszönetet mon-
209
dunk, fejet hajtunk, hét fajta gabonáért. Engedd, hogy aki fázfa jön:
melegedjék, aki éhezve jön: jóllakjék. Engedd, hogy egy részét megegyük,
megigyuk, két részét a csőrbe rakjuk. Jószágot szerzünk, engedd, hogy
megtartsuk, ruhát öltünk, engedd, hogy megtartsuk. Gyarló imádságomat
vedd szívesen. Irgalmazz, adjál
Elhangzott a sirlakha-bav s mind az öten mélyen meghajoltak. Bese apa
levágta a köleslepény orrát, kikanyarí-totta a köldökét s beletette egy
fatányérba. Fakanállal három kanálnyi köleskását is tett mellé az asztalra
készített tálból. Három fakupát megtöltött sörrel a dézsából s egymásnak
adogatva, mind az öten ittak mindegyikbıl. Ettek riárom kanálnyi kását is,
azután megint imádkozott a ház ura. Mikor ennek vége lett, a fatálba
győjtött áldozati ajándékokat Kücsüm Bese apa sátrába vitte s a kisisten elé
helyezte.
Alig futott vissza a színbe, öregapja már fogta a kését s várta a sült
ludat, amit Balsam hozott terjedelmes cseréptálban. Kezét megmosta egy
csöbör vízben s lassan, nagy gonddal s biztos mozdulatokkal földarabolta a
ludat. A húsdarabokat búzalepény-darabokra tette s tálastul a kezébe vette
az egészet. Míg elmondta az imádságot, a négy férfi ismét sört merített,
egy keveset visszaöntve belıle. Aztán ittak a kupából. Bese úr most még
kisebb darabokra szeletelte a lúdhúst és szép rendben egy nagy tál
köleskása tetejére rakosgatta. Mindenki csudálta ügyességét, amivel a lúd
földarabolását végezte s csodálatuk évrıl-évre minden söráldozatkor
megújult. Mert egyetlen mozdulattal metszette el a tagokat a forgóknál,
nem marcangolta a húst, mint harmadéve Pöttönd őr, akit kegyetlenül ki is
csúfoltak ügyetlenségéért.
Be végzıdvén az imádság, iériiak, nık letelepedtek a földre terített
csergékre s csoportosan körülülvén egy-egy öblös kásástálat, hozzáláttak
az evéshez. Bese apa, a három vı, meg a legidısebb unoka egy csoportban
falta a zsíros lúdhúst, meg a sárga kását, lepényt törögetve hozzá, a fiú-
unokák ismét más csoportban ültek. Balsam, Játék, meg Szeretı hárman
ettek egy tálból, Fekete, Piros, meg Gyöngy együtt telepedtek le, lányaik
pedig mellettük ültek egy tál körül S bent a színben meg kint a szabadban,
fák alatt, vígan lakomáztak a háznép seregei, külön a katonák, külön c
szabadosok, külön a rabszolgák. De mindenkinek jutott sült lődhús, kása,
meg bőzalepény elegendı s mikor Bese apa a
Eodoláuyi: Istenek. x ~*
210
sörısvedret a szín közepébe állítva s a kucsmát bal hóna alá szorítva,
rákıszıntıtte a kupát a férfiakra, már ugyancsak megszomjazott mindenki.
– Aki meg nem issza, ne feküdjék a szeretıje mellé! – kiáltozták az úri
férfiak s kiáltásuk visszhangzott a szállás valamennyi lakomázó férfiának
ajkáról: – Ne feküdjék a szeretıjéhez! Feküdjenek külön! Igyunk!
Egymást köszöntgették a sörrel. Bese úr Szórendet köszöntötte,
Szörénd Türjét, Tőrje Pettendet, Pettend Kü-csümöt, Kücsüm ismét Bese
apát. Nem került sor büntetésre: mindegyikük fenékig, az utolsó csöppig
itta kupáját s lefelé fordítva mutatta, hogy elfogyott.
No, de a ház ura, meg az áldozok, kiegészítésül magukhoz híván Kévét,
meg Szongurt, süvegüket a hónuk alá fogva kiálltak a szin közepére, hogy
megigyák a tánc sörét, elmondják a tánc imádságát.
– Kanca mellé csikót adjál, tehén mellé borját adjál, jerke mellé bárányt
adjál, medvebırre fiút adjál, ajtó mellé vevı legényt, asszonyházba kis
menyecskét, irgalmazz, Isten! – zengte szép, mély szóval Bese apa s
egyhajtásra kiitta a kupát.
Most aztán megszólaltak a sipok, damborák és dobok. Melegdi, maga
alá szedett lábbal ülvén a sarokban, szájához illesztette furulyáját, két-
három sikító hangot fújt ki belıle, majd éles, kacskaringós táncdalba
fogott. Patádi térdére nyomta damborája hasát s szapora kézzel pengette
acélcsengéső húrjait. Szcreda az őr ezernagyi dömbekjén szaporázta a
dobverık pergését, a dal ütemére nagyokat vágott rá, csakúgy durrogott.
Egy lány elsikította magát: ujjujú! – s Bese úr intett Balsamnak, járja el
vele az elsı táncot. Balsam mosolygotr, nagy méltósággal csípıre tette a
kezét, fejét oldalt billentette, jobbjában kendıt lengetett. Sötét vörös, bı,
nehéz bársonyszokmánya ringott-kavargott, ékes sögkeléje ragyogott,
karperecei csörögtek, pirossal hímzett puha bocskora ügyesen pattogott a
ledöngılt sima földön. Szemben vele az ura járta lassúdan, komolyan, egy
kissé nehézkesen, de érezni lehetett, hogy a lassú forgószélbıl könnyen
dagad vihar, ha rákerül a sor. Szörénd a gımbölyded, kövérkés Gyönggyel
járta szinte harcias komorsággal, Fekete az urával, Türjével. Kéve Kököt, a
nagydarab, kövér lányt választotta táncosául, tetszett neki magasan dagadó
melle, puha, fehér nyaka, gyönyörben úszó olajos barna szeme, vastag
szája. A többi fiú szintén
211
választott párt, így Erdim Virágot, de egyre Kévére sandított, irigyelte a
kövér lányt s kelletlenül szemlélte hővös/ szótlan táncpsát.
S kavargott, dongott a tánc, fogyott a sör. Uj, meg új csöbröket
állítottak a szín sarkába, új meg új dalba fogott Melegdi sípja, egyre
vadabb ütemben puffogott az ezernagyi dob s ördögi gyorsasággal
pattogott a dambora húrja.
Fekete lánya, Ojcs, torkaszakadtából rivallta r
Khir sziri tuszibir, Khirla aldan ouzibir, Pirzsizane ouverzene, Vijiz-
omne khoribir!
– Iiiijjujú 1 – sikította s feje fölött meglendítette kendıjét, megfordult a
sarkán s belenézett Kücsid lángoló, részeg szemébe.
Gyere, kislány, az erdıbe Földi epret szedegetni! Ha nem édes az
epernye, Adj egy csókot ajakamra!
Türk, meg magyar dalok keveredtek össze az egyre forróbb levegıben.
Most már Bese úr is vadul járta, szü-gyébe vágva fejét, mint a bika.
Balsam, eljárva a táncot, félrevonult, leült a fal mellé, onnét nézte, hogy
tombol Bese apa Szeretıvel. Szívét keserőség járta át : ha ı lehetne Szeretı
helyében, ha ı volna ilyen fiatal, sudár, erıs és gyors, ilyen tüzes és
vérmes!
Khora kirzene
Khora korgaba szira barasz,
Khir le kirzene
Khirle korgaba szira bar asz!
Kücsid addig járta, addig jár+a Ojccsal, hogy szinte forgott vele az
egész szín s a tomboló tömeg úgy össze-kavarodott elıtte, hogy senkit sem
ismert meg. ördög vagy tündér volt Ojcs s bár Kücsid egy szót sem értett
vadul elrikkantott szavaiból, nagyon tetszett neki a dala s teljesen
egyetértett vele.
Még a kis Ojbarsz is táncolt hőgocskájával, Gombával.
212
A sövényfal mellett fáradhatatlanul ácsorogtak s gyönyörködtek az
asszonyok. Ott volt Kevély, – akit valami más is hajtott ide, mint a
táncolok bámulása – Emelı, legkisebb gyermekét tartogatva széles,
vánkosként duzzadó keblén. Csimasz mellettük ült a földön, egyre
sóhajtozott s inge ujjába törölgette a szemét.
– 0, jaj, hogy ezt es megérem! İ, jaj, jaj, ézös jó Atyám, Istenöm,
Máriám! Ó, jaj!
S egyre forgatta a fejét, lesve, hol táncolnak a lányai, milyen a ruhájuk,
hogy villog nyakukban a gyöngy, csörög csuklójukon a nehéz karperec.
Sohasem látott még ilyen szépet.
– Gyönyörvet ısök, gyönyör vetösök! – suttogta kábul-tan, mintha a
Mennyek országába került volna s angyalok táncában gyönyörködnék. –
Hát nem? Kevély! Emelı! Hát nem?
Güzü megszakadásig hordta a sörös edényeket. Szíjjas-inas lába a dal
ütemére mozgott, de ráncos képe dühös volt, szeme győlölettel pillantott a
sokadalomra. Nem volt megállása, nyögött és panaszkcdott : fáj a lába,
majd leszakad a dereka, mozdulni is alig tud. De mindez amiatt, hogy
szemetvetett Tőrje úr egyik derék vitézére s korát, minden gondját feledve,
arról ábrándozott, hogy az ünnep valamelyik éjszakáján kimegy hozzá a
szolgaházból s vele hál, ha az ördög maga volna is. De nem volt
szabadulása semmiképpen. Mert Balsam szeme szüntelen kísérte cam-
mogó, zsörtölıdı útjain s ha egy csöbör kiürült, nyomban intett neki, hogy
hozzon másikat. Csak gebednének meg valamennyien ezek a gyalázatos
népek, ne ordítoznának, innának, tombolnának reggelig, hagynának neki is
egy kis nyugtot. Mikor volt az az idı, hogy ı férfival hálhatott? Még
Péntök sem hederített rá, pedig egy olyan kis rabszolga is megtette volna
néha, mint az ujjam.
Mikule távolról, egy vén bodzabokor mellıl szemlélte az áldozat
bemutatását. Kezét tüszıjébe dugva, lábát szétvetve állott ottan, leszegett
homloka alól sárga pillantásokat vetett Bese úrra. Sápadt volt, szeme
álmatlanságtól vörös. Egész testében didergett s melege is volt egyben.
– Ó, ti pogányok! – dünnyögte, amikor Bese úr ötödmagával ott állott a
nyitott szín elıtt s messzehangzó
213
 szavai méltóságosan hangzottak az ıszi táj csendjében. – Száradjon le a
kezed – suttogta, amikor az úr fölemelte a kásás, húsos tálat. – Fulladj meg
– mormolta, amikor átadta a három kupát a többieknek. – Fene rágja le
boncod húsát – sóhajtotta s csikorgott a foga dühében, amikor Bese úr
táncimádsága kihangzott a színbıl s a sípos, a dam-borás, meg a dobos
rákezdte a dalt.
Most már nem tudott változtatni semmin. Játék felesége az úrnak,
asszonysátorban lakik, bársonyruhában díszeleg, az úrral táncol. Még
szólani sem tud hozzá. Reggel mellé szegıdött, amikor lement a
szolgaházba, hogy valamit elvigyen onnét, ami szívének kedves, kendıt,
miegymást s fojtott hangon szólongatta:
– Játék! Játék! Húgom I Mi leszen belőled... De Játék sápadtan
teKintett rá, megállt, toppantott
s kiabálva, mintha parázsra lépett volna, vagy mintha undorító hernyó
esett volna inge kebelébe, ráripakodott Mikuléra :
– Te es csak életömet rontod 1 Hagyj! Sömmi közöd hozzám!
– Játék, meglásd, megver az Isten...
– Megvere már!
– Eredj Kirill apánkhoz...
– Kirill atya! Ő es csak vésztımet akari. Eredj, eredj, takarodj! Nem
takarodol hát?
Mikule elképedve bámulta. Ez nem az ı húga. Nem ezzel játszott kisfiú
korában. Nem ez adott neki mézet, amikor gyík volt a torkában.
Kicserélték. Hogy topor-zékol, hogy lángol imént még sápadt arca, hogy
szikrázik a szeme! De hát talán igaza is van. Apjukból dvornyik lesz,
anyjuk új szoknyát, inget, birkabır bekecset, bocskort kap, nem kell
dideregnie télvíz idején piszkos rongyaiban. Isten rájuk tekintett. Nincs
igaza Kirill atyának, hazudik, hazudik, nem paráznaság ez! Sohasem
emlegetett ezelıtt ilyesmit senki. Csak amióta itt kujtorog az a
feketecsuhás pap, azóta fecsegnek paráznaságról, bőnrıl a vénasszonyok.
İk is csak azért, mert nem az ı lányukra esett Bese úr választása.
Lassan vonszolta a lábát s elkullogott.
A rabszolgáknak sem volt szabad dolgozniok ilyen nagy ünnepen, csak
a legszükségesebb munkát végezték el az állatok körül. így Mikulénak is
volt bıven ideje a töprengésre. Péntöknek segített az igás bivalyok etetésé-
214
t
ben, majd vizet hordott csöbörszám a fızıházba, ezután pedig lézengett
a faluban, az udvaron. Bámulta a vitézeket, hogy csapiák agyon az idıt
szerencsejátékkal, hogy hajigálnak egy lapockacsontot s lesik, ki nyer,
hogy üvıltenek fıi, ha arra az oldalára esik, amelyikre várták. Kiballagott a
rétre, nézegette a fiúk gyakorlatait. Győlölte a jókedvő, lustálkodó
katonákat is, az úrfiakat is. Mindenütt, ahová tekintett, ezeknek a zömök,
laposképő, kiálló pofacsontú, sötétszemő fickóknak az erejét, hatalmát
kellett látnia.
Sohasem lesznek ezekbıl utolsók...
Nem ült senkivel együvé lakmározni, pedig Szombat igen noszogatta,
egyék a lúdhúsból, faljon kását, igyék sört, ma még a szolgák, sıt a kutyák
is sört vedelnek. Érthetetlen konokságában s talán, hogy dühét csak
növelje, növelje egészen a gyönyörőségig, megtagadta magától az ünnepi
ételt-italt. S amikor a rabszolgák is meg-megmozdi-tották mezítelen,
elkérgesedett lábukat a síp ütemére, ı még komorabb, még elvadultabb s
kétségbeesettebb lett.
– Ezt a kutyakölyköt megronták – dünnyögte Péntök, amikor látta,
hogy félrehúzódik a csőr tövébe, leül s maga elé mered. – Hej, megszálla
ürdüng? Mi lele?
– Csakugyan, megszálla – felelte fahangon. S maga elé bámult.
A húga egyébként nagyúri csöndesen viselkedett ezen a vidám
éjszakán, amikor "minden szabadosházban elégé detten böfögtek a
libahősos kása elköltése után és új sört iszogattak mértéktelenül. Az egész
faluban sikoltoztak a sípok, pengtek a damborák, zümmögtek a dudák, az
egész faluban harsogott a dal, a hahota, vijjogott az ujjujú. De Játék
szívében csend volt. Megrendülve sorsa elképesztı, csudálatos
fordulatától, csak állt, mint lúd a jégen. Egyetlen gondja az volt, hogy
miként kell viselkednie, mint a nagyhatalmú úr harmadik feleségének.
Mereven lépegetett a táncban, megrémült, ha rosszul lépett és szüntelenül
tapogatta nyakában a gyöngyöt, csuklóján a karperecet, nem veszett-e el.
Nehéznek találta díszes kék ruháját is, hiszen eddig csak inget, rövid, bı
kenderszoknyát s télen hitvány, másoktól már elviselt báránybır bekecset,
szakadt bocskort viselt. Milyen könnyen repült a táncban ezelıtt s milyen
kínosan, nehézkesen, ügyetlenül mozgott most.
215
Az is kínozta, hogy mindenki szeme rajta csüngött. Most méricskélik,
bírálgatják, éles tekintettel vizsgálják, suttognak róla. Milyen a ruhája, a
járása, a tánca, látszik-e rajta, hogy szolgalány, méltónak ígérkezik-e ilyen
nagyhatalmú úrhoz, nem különb-e nála Szeretı vagy valamelyik másik
lány? Ha arra gondolt, hogy csúfot vall, elsápadt. Most már beletalálta
magát új helyzetébe s meghalt volna, ha Bese úr, éppen olyan váratlanul,
mint ahogy feleségül választotta, visszalökné a szolgaságba. Játék belátta,
hogy így a legjobb, ahogyan történt s amikor ott ült Balsam társaságában
Szeretıvel a bı kásáshús mellett s ivott néhány kupa sört is, megértette,
hogy az ı rendeltetése szép, erıs barna fiat szülni Bese úrnak s még azt is
érthetetlennek találta, hogy valaha irtózott tıle.
Szeretı azonban túlságosan is vidám s nyughatatlan volt. Bıven evett,
a lúdhús zsírja lefolyt gömbölyő állán, fenékig ürítette a kupát, már ültében
ütemesen ringatta ékes ruhába öltözött testét a dal ütemére. Sőrőn és
hangosan nevetett. Kihívó tekintettel nézett körül az ıt bámuló
asszonyokon, lányokon s úgy emelgette a kezét, hogy vastag, súlyos
aranyperecei villogjanak a csırjefényben.
Bese úrral úgy táncolt, hogy mindenki ıket csudálta. Repülı piros
szoknyája tágas győrőt vágott az emberek között, combig repültek bı
redöi, puha bocskorba bújtatott lába motólaként járt. S amikor Kücsiddel
táncolt, még jobb kedve támadt. Pirosán, fogát kimutatva pörgött, ringott,
hajladozott s gúnyosan nézett a legény szemébe. Xjgy-e, kellenek most? –
kérdezte sötét szeme s szép ajkát lebiggyesztette. De Kücsid szeme máshol
járt, keresett valakit. Valakit, aki nem volt itt, akit Kevély is keresett s
akirıl Virág sem tudott mondani semmit.
De tombolt a tánc, sikoltozott a síp, zengett a dambora, lobogtak a
sőrőn váltogatott csırjék, Güzü rogyásig hordta a teli csöbröket,
visszhangzott a dal, az újjongás, a nevetés, magasra hágott az élet öröme.
Es Szeretı vadul táncolt, amíg csak bírta a lába – s bírta akár egy hétig is
éjjel-nappal.
Hajnalfelé már alig volt különbség a színben mulatozók, meg a szabad
ég alatt levı szolgák és vitézek között. Hatalmas tüzek világították meg
vörös lángjaikkal az ıszi fákat, mindenütt harsogott a dal, a nevetés, sípok
sikoltozta!:.
216
kacagás, hahota verte föl a máskor olyan néma tájat, folyt a sör a
torkokban s a fölrúgott vödrökbıl ki a földre is.
A színben Bese apa komoran s némán maga elé bámult. Jobbján
Szeretı, balján Játék ingatta jobbra-balra részeg fejét s uruk átölelve
tartotta ıket. Szeretı öntudatlanul énekelt valami zavaros, magakitalálta
dalt, Játék merev arccal mosolygott. Bese úr egyszer csendesen s szinte
észrevétlenül visszavonult vele némi idıre a maga sátrába s Játék zavartan,
lesütött szemmel tért vissza, ura pedig egykedvő képet vágva telepedett
megint a helyére.
 Kissé távolabb három veje ült egy csoportban s egyre vadabbul
vitatkozott, de szavukból nem lehetett érteni semmit. Sörös cseber állott
mellettük s egy-egy kupa. Sőrőn merítgették és hajtogatták a sört.
Végezetül azonban már nem is kupából ittak, hanem magát a csöbröt
emelték a szájukhoz s a habzó ital lecsurgott ünnepi fehér vászoningükre.
Odább táncoltak.
Erdim odalépett Kévéhez s ajkát alig mozdítva súgta :
– Ha nem hagyod e lányt, megöllek, te kutya I
Kéve vadul forgatta a kövér, de kövérsége ellenére is fürgén,
fáradhatatlanul forgó Kököt s gúnyosan nevetett öccsére. Kık észrevette a
két legény vetélkedését s ugyancsak kiduzzasztotta a gégéjét
büszkeségében.
Fekete meg Piros a sarokban egymás vallanak dılve édesdeden aludt.
Elnyomta ıket az álmosító mézes sör
ereje.
Lányaik féktelenül ropták a táncot.
Güzü egyre dühösebben, álmosabban s katonájára vágyakozóbb szívvel
hordta a sört. Noha asszonya észrevétlenül visszavonult a faházba és
Csimasz segítségével levetkızött s lefeküdt, az úrtól való félelmében egy
pillanatra sem mert tágítani kötelességétıl. Mélységes győlölettel nézte
szeme sarkából a fiatalokat, különösen a két hitvány szolgálót, Játékot meg
Szeretıt. Itt nıttek fıi a tetvesek, a rongyosok, a kis ringyók a szeme
láttára s most az úr oldalán ülnek drága ruhában, ékszerrel megrakva,
telefalva és vedelve magukat, kényesen mosolyogva s oly merev tartással,
mint a bálványok. De hiába vigyázott rájuk az úr kölyökkoruktól fogva,
nem voltak ezek szüzek, ı tudja, mit mívelt ez a rusnya Szeretı is a
legényekkel. S most azt hiszi szegény Bese úr, hogy tıle származnak majd
a gyermekeik. Tudták ezek, mit kell mfvelniök, hogy
217
látszata ne legyen a szajhálkodásnak, kitanult disznók ezek 1 Hát most
majd lesz fiúk, lesz ám, de nem az uruktól. Kár volt feleségül venni ıket,
jók lettek volna ágyasoknak is, mint más, például Emelı, akirıl tudja az
egész falu, hogy Köknek miért van olyan ferdevágású barna szeme, mint
Bese úrnak. S ezek a pogány legények is, Er dini meg Kücsüm, jobban
tennék, ha nem forgolódnának körülötte. Amikor Güzüt útja a
bodzabokrok közelében vezette el, észrevette Mikulét. Már nem állt,
hanem ült a sötétben, térdét magasan fölhúzta, könyökével rátámaszkodott
és homlokát karjára hajtva úgy tett, mintha aludt volna. De nem aludt, mert
amikor Güzü meglökte, nyomban fölemelte sötét arcát s mérgesen
rámordult:
– Hagyj békén, te szipirtyó!
– Mit gubbasztasz itt? – ripakodott rá csúfondárosan az asszony. –
Eredj, igyál. Nénéd s húgod bezzög iszik. Van mit lemosniok, hehe!
Belıled es úr leszen, legalább es szabados, te bihalborjú.
Igaz, mit gubbaszt itt a sötétben, a hővös éjszakában? Mit hallgatja
keserő szájízzel, dagadó epével a hejehuját, sípszót, dobpuffogást, mit
mardossa itt magát? Lomha mozdulattal fölkelt s ıdöngve egy csapat
vitézhez ment. Azon nyomban belekötöttek, itatták, ugratták, nagyokat
csapkodtak a hátán vasból való öklükkel. Es Mikule ivott, ahogy csak bírt.
Nem evett semmit, de most ivott, ivott, mint a föld. Es ordítozott
torkaszakadtából. Szláv dalt énekelt s ivott. Majd meg hirtelen elhallgatott,
révülten maga elé bámult s olyan volt a képe, mint a váltott gyereké.
Késın virradt s már foga volt a hidegnek. Dér suhant végig nesztelen
jéglábakon a földön, jégujjaival megsimogatta a fonnyadó leveleket,
jégajkával megcsókolta a kökény, a csipke, a berkenye, a fagyai bogyóit s
kit kékre, kit haragos pirosra, kit húsvörösre csípett dermesztı csókjával. A
felhıket nem lehetett látni, fekete volt az ég, mintha fekete csergébıl
feszítették volna a sátrát. Mikule azonban nem fázott. Izzadt. Feje forgott,
nyelve dadogott, alacsony, kemény homlokába belecsüngött csapzott haja,
szája olykor rekedten elbıdült. Vigasztalan ürességet érzett magában s
köröskörül a világban, minduntalan arra gondolt, hogy elmegy Kirill
atyához, leteszi szerencsétlen fejét a térdére és sírvafakadt mint egy
kisgyerek.
Ráborult egy tagbaszakadt, zömök katonára.
– Hadd sírjak válladon – mondta. – Végem vagyon.
218
A katona talán észre sem vette, hadonászott, dalolt és nevetett.
Mikule késıbb föltápászkodott s kanyargó járással elment a berkenyés
felé. Sötétben botorkált, a deres főre alig vetett fényt egy lobogó máglya
tüze. Feketén csüngtek a berkenye alvó ágai s az érett fürtık, mint nagy,
nyers marhaszívek itt-ott kivilágítottak közülük. Távolabb vékony nyírfa
ezüst törzse világított, ritkás gallyain mintha olyan különös pénzák
figyegtek volna, amilyet Mikule a tüszıjé-ben tartogatott.
Könnyíteni akart magán Mikule. De rémülten megállt. A berkenyefák
közül, éppen ahol a nyírfa vékony törzse fehérlett, fekete, elmodósó alak
mozdult odébb. S hang-talán libbenéssel a legény mellett termett. Most
hangot hallott Mikule, olyan hangot, mint a szél dudorászása. Es hideg,
borzongató lehellet csapta meg, átjárta egész testét a vékony gúnya alatt.
Tetıtıl-talpig megborzongatta, szinte elalélt tıle.
Nyomban arra gondolt, hogy ez Kujún, az ördögök segítı üccse.
– Kujún vagyok – susogta csakugyan a hang s csúfon-dárosan nevetett.
Mikule dermedten megállt. Szívét vak rémület facsarta össze,
homlokáról dılt a verejték. Menekülni akart, azonban inába szállván a
bátorsága, majdhogy össze nem rogyott.
– Isten, Isten, Isten... – hadarta rángó szájjal s megkapaszkodott a
berkenye lehajló, nedves, jeges tapintású ágába.
– Mit ténferegsz itt? – zizegte a csúfondáros hang s úgy rémlett, nem is
magyeri nyelven szólt, de csudálatosképpen mégis megértette Mikule
minden szavát. – Mosí eljött az üdı. Hideg van, hadd legyön meleg. Sutét
van, hadd legyön velágos. Fagy, hadd olvadjon. Sert isznak., hadd fussanak
vízért. Hevernek, hadd szökjenek. Dalolnak, hadd ordítsanak.
Mikule ránézett. Fekete testét nem födte ruha. De szırös volt tetıtıl-
talpig. Kepébıl csak szúrós, fényes sárga kis szeme világított, de azért
Mikule látta, hogy vigyorog. Borzadva hátrált, hogy hozzá ne érjen.
Hallotta, értette, mit susog, de nem tudta, mire akarja rábírni.
– Eredj, eredj föld alá, levegıbe, vízbe, fába – nyögte Mikule s a
halántékához kapott. Forgott vele az éjszaka, gyomra háborgott.
219
– Majd megyek, ha akarok – nevetgélt Kujún s most hirtelen átkerült
Mikule baljára, de olyan nesztelenül, mint az árnyék.
– Jézus! – nyögte Mikule s minden csepp vére lefutott az arcából.
– Hahaha! – nevetett Kujún s eltőnt.
Most óvatosan körülnézett a legény, vájjon nem pillantja-e meg a bokor
mélyén, de csak a berkenye szürke ágait, a nehéz fürtöket s a nyírfa fehér
húrját látta. Megfordult, gyorsan maga mögé nézett. Még látott egy eltőnı
árnyékot, de ott sem volt semmi. Most eszeveszetten futni kezdett a
szolgaház felé, berúgta az ajtót s megállt a lobogó tőz elıtt. Csipást találta
ott az üres házban, guggolva szundikált s melegedett a tőznél. Mikule a
vackához ment, súlyosan ledılt a szalmára, dideregve összekuporodott,
mint a megvert kutya s arcát eltakarta egy rongyos, piszkos birkabırrel.
Ügy rcmlett neki, valami szörnyő nagy, sohasem látott kondért kavargat
hosszú fakanállal, a gız belecsap arcába s jólesı símogatássaJ melengeti.
Csillag a padkán ült, ölében Kirill bozontos fejét tartogatta s nézte a
szinte sárga arcot. Kirill behunyta a szemét; nehezen lélekzett.
Igen, nincs mit tagadni, mióta Apsa meg a fia itt vendégeskedett a
szálláson, senkisem törıdött vele. Arról szó sem volt, hogy hívei közül
valamelyik letelepedett volna a vallató kıre s elpanaszolta volna nagy
gondjait, bánatát, megvallotta volna bőneit s vigasztalást keresett volna
Kirillnél. Féltek a táltostól. Hiszen itt volt most csengıs-cafrangos
ködmenével, csúcsos-füles süvegével, dobjával s egész félelmetes
tudományával. Ök bizony félénk, gyenge emberek, csak nem
szabadíthatják magukra ördögi erejét?
S azt sem lehet tagadni, hogy Kirillrıl megfeledkezvén, vagy inkább
elhúzódván tıle a maguk békessége, épsége és nyugalma érdekében, enni
sem adtak Kirillnek. Ó, neki nem volt irtásföldje, nem volt lova, nem
voltak ökrei, nem takarított be semmit, még arról is megfeledkezett, hogy
bogyót, gombát győjtsön az erdın, mint a nık ısz idején, hangos nevetés,
énekszó közepette járván az. erdıt és győjtögetve ajándékait. S nem
halászott, horga sem volt, eszébe
220
sem jutott, hogy halásszék. Gyámolt alán férfiú volt, arra sem gondolt,
hogy levágja azt a két szelíd tyúkot, amely békésen kapirgált, kárált a háza
körül, fölszállt térdére, vállára, megcsípkedte a fülét s ha szólt hozzá,
okosan felelt. Sıt böjtöt tartott Kirill, ha lett volna mit ennie, akkor sem
evett volna, hogy kényszerítse Istent, tekintsen reá, nézzen hőtlen, gyönge,
bőnös híveire, fordítsa vissza szívüket a pogány ünnepléstıl és
dorbézolástól a jámborság útjára.
Hirtelen támadta meg a betegség. Elgyöngült, mintha erejét kiszívták
volna, arca megsárgult, szemefénye megtört, feje elnehezedett. Gyanította,
hogy a táltos rontotta meg, de bízott Isten hatalmában és sorsát békésen
tőrve imádkozott, olvasgatott, tett-vett a házában. Idınként egy kis vizet
ivott, volt egy-két marék kölese, sóval-vízzel megfızte, majd végigfeküdt a
padkán, feje alá kulcsolta a kezét s elmélkedett. Nem volt rosszul, sıt azt
lehetne mondani: soha ilyen békésnek, nyugodtnak, tisztának nem érezte
még magát. Ebbıl is kitőnt, hogy Isten szívesen fogadja kényszerő, de
önként vállalt böjtölcsét s szeretettel néz reá.
Csakhogy igen egyedül volt. Néha-néha szeretett volna beszélgetni
valakivel. Jól esett volna elmondania, milyen gyámoltalanok, félénkek s
ingatagok a hívei.
Végül már mozdulni sem tudott. Imbolyogva, ajtófélfába, fatörzsbe,
bokor ágába kapaszkodva lépegetett a ház körül, majd fáradtan ledılt a
padkára, mellén összekulcsolta a kezét s a tetıre bámult. Annyi fája volt
még, hogy egy-két napig táplálhatta a tüzet akár fektébıl is, egy korsó víz
is állott a földön a padka mellett. Most már nem volt éhes, könnyő volt a
teste, mint a pillangóé, amikor bábként alszik a meleg gubó ölében s titkon
nınek színes, virágporos szárnyai.
Békés bánattal gondolt sanyarú ifjúkorára, magánosságára, a szalavári
csendre, a mocsarak útvesztıiben megbújt düledék épületekre, négy
szegény társára s Dionüzioszra, a legöregebbre és legszelídebbre. Talán
sohasem látja ıket többé.
Még kivonszolta magát a kıhöz, letelepedett s keserő tekintettel nézte,
hogyan áldoznak hívei a pogányokkal együtt a víz ördögének, hogyan öli
meg a kakast ördög büdös szolgája, hogyan szór a folyóba köleskását.
Aztán hallotta az ünnep zaját s végkép bevonult kis háza oltal-
221
mázó sötétjébe, csalódottságába, imáiba s az Istennel való szelíd
társalkodásba.
Csillag aggodalmasan nézte a beteg pap arcát.
De Kirill nem törıdött most vele, zihált, verejtékezett és nehéz álomba
merült.
Néha-néha fölvetette a szemét s fájdalmasan elmosolyodott.
– Te mig vagy itt, lánykám – suttogta cserepes szájjal s megnyalogatta
ajkát, mintha mézet nyalt volna. – Ó, vagy te jó, vagy te igaz! Mondod,
nem vagy te kresztyin, de szíved jó, mint kenyir. Nem te elhagysz
engemet.
– Nem hagylak el – rázta a fejét Csillag s aggódva bámult az arcába. –
Majd ha meggyógyulál, elmegyek. Mit es mívelhetnél, te szegény!
Kirill elszunnyadt.
Majd megint fölébredt s észrevette, hogy feje a virrasztó lány ölében
hever. Fölemelte, körülnézett.
– Hol in fekszem? Hol in fejem vagyon? – kérdezte fakó hangon. –
Nizel fejembe?
– Pihenj csak – nyugtatta meg Csillag. – Igön hánykolódál s azért
vevém fejedet ölembe. Most már nyugton valál.
Miközben Kirill félig eseméletlenül, félig hallva a lány halk lélekzését s
a tőz ropogását, szendergett, Csillag bıven elgondolkozhatott különös
sorsán. Most már vissza sem megy többé. De hát hogyan lehetséges
mindez? Hiszen vége az életének! Mit tett vele ez az idegen pap? Mivel
hajolta meg, hogy törte meg az akaratát? Emlékezett, amikor elıször látta,
milyen különösen tekinett rá. Sötét, mély, szelíd s mégis kegyetlen a
tekintete, nem lehet szabadulni tıle. Nyilván ı akarta, hogy kétszer is
visszajöjjön éjszakának idején, keresztbe tegye ajtaján a seprıt, gombát s
virágot hozzon neki s gondoljon reá még akkor is, amikor Iíribülcső úr
bálványa elıtt áldozati húst fıznek, ö kényszeríti szelíd tekintetével, hogy
itt üljön mellette álmatlanul még ma éjjel is, amikor odalent lobognak a
tüzek, sikong-nak a sípok, pengnek a damborák, buffog a dob faluszerte s
az ıszi sör, a lányok ünnepét ülik. Ö nem ünnepel. Sohasem hitte volna,
hogy valaha lesz olyan sörünnep, amit ı nem ül meg. Lánytársai táncolnak,
dalolnak, sört isznak, csókolóznak, találós kérdéseket mondanak, ott van
Virág, ott van Kök, ott forognak drága ruhájukban az új feleségek is, –
csak ı nincs ott. Itt ül egy idegen pap házában, nézi
222
sápadt arcát, fekete szakáiiát, szemhéja alatt duzzadó nagy szemét s
lesi, lélekzik-e még, nem aludt-e el örökre.
Tegnap reggel még reménykedett, hogy hazamehet s minden úgy folyik
tovább, mint eddig. De ma már nincs remény. Bizonyosan tudják, hová
szökött. S nem kerülheti el sorsát.
Lassan letette ölébıl Kirill fejét, ruháját lesimította, körülnézett a kis
házban s fölsóhajtva kilépett az ajtón. Lábujjhegyen lépett ki, hogy az alvót
föl ne riassza. Most már elfut innét, majd csak lesz valahogy s mi köze
ehhez az idegenhez? Szökve lépett néhány lépést s az éjszaka ıszi hidege,
fanyar hervadásillata megcsapta arcát. De megállt s hallgatódzott. A
szálláson tombolt az ünnepi lárma. De mintha anyja hosszú, fenyegetıen
hívó hangját hallotta volna : »Csillag! Csillaaag!« így hívta mindig,
gyermekkorától emlékezett erre a hívó, fenyegetı hangra. Éveket kiáltott át
benne ez az elnyújtott magas, éles hang. S aztán mintha Kök távoli
kacagása verıdött volna hozzá férfiak vad hahótájavai s damborapengéssel
együtt.
Ha most észrevétlen odasurranna, beállana a táncolok dalolok közé,
ennék és innék, talán nem mondanák, hogy Kirillnél volt.
Az éjszakai hidegben borzongva, sebesen elindult a szállás felé.
De amikor a patak hídjára lépett, megtorpant.
Lenézett a sőrő, olajos, fekete vízre. Itt állt azon a világos, holdas
éjszakán, amikor elıször szökött ide, hogy a seprıt Kirill ajtajának
támassza. Fölötte is Hold, alatta is Hold, kék és ezüst fény a vízben
tükrözıdı arca körül s milyen szép volt akkor, Istenem, milyen szép! Most
hiába néz le, nem látja az arcát. Elnyelte a sötétség.
A híd közepén érezte, hogy nem tud tovább menni, valami húzza,
húzza vissza. Teljesen elgyöngült. Szegény kis Csillag, hiába hajtotta el
kinyújtott kezével Kirill tekintetét, most mégis látta a szemét s nem tudott
szabadulni tıle. Szomorúan, szelíden, vádolón s mégis kegyetlenül nézett
rá az a szem. Kétségbeesetten sóhajtott, tehetetlen haragjában kicsordult a
könnye. Fejét lehajtotta, karját szorosan összeszorította a mellén s szinte
meggörnyedt.
Ha visszamegy, többé nem szabadulhat innét.
Megfordult és visszament.
Amikor belépett az ajtón, csodálkozott, hogy el akart futni.
Megkönnyebbülten sóhajtott, mintha súlyos kı esett
223
volna le a szívérıl. Nyomban a padkához lépett s száját
összecsücsörítve, fejét oldalt billentve nézte a beteg férfiú sápadt arcát.
– Te vagy, lánykám? – kérdezte Kirill, fölserkenve a hidegtıl.
– Én vagyok. Kimének. S haliam, minı lárma vagyon urunknál, hogy
sípolnak s tombolnak ott. Hallod?
– Hallom, – susogta a pap kissé fölemelkedve s hall-gatódzva. –
Urdüng dala eztet. Iszonytató. Nem te vagy fáradt? – kérdezte
aggodalmasan.
– Nem, nem, – rázta a fejét tiltakozva Csillag. – Vetık a tőzre. S most
mesélj, – kérte, amikor vetett a tőzre s a lángok tiszta fénye megvilágította
a kis házat. – Mesélj esmég. Tudod, mirül? – kapta föl a fejét megvídá-
modva. – Utolsó naprul.
– Itiletrül?
– Arrul.
Kirill bágyadtán, halkan, de meleg csillogó tekintetét a lányra
szögezve, mesélni kezdett.
– Akkor, lánykám, – mondta átszellemült hangon – megzendülik
harsonák s ég elfeketedje. S leszen ég, akár szırzsák. S ime, por hullik
égbül s csillagok hullják, mikint esı. S Hold leszen hatalmas és vercs,
borítja el égnek felit s nem kelje fel többet Keleten s nem nyugodja le
többet Nyugoton, hanem kelje Nyugoton s pihenje Keleten. S nem leszen
többet idı s fordulja meg Hold immár napnak hat hórája alatt. S dagadják
meg patakok folyókká s folyók tengerekké s nyílnak meg hegyek és
okádják tüzet s borítja el égi tőz s pokolnak tüze világot. S féld rendülje
meg akkor s nyílnak meg sírok s bújnak elé megholtak s hallván rettentı
harsonáknak zengésit, támadják új iletre s örök halálra. S zuhogják égbil
sziklák s csapnak ki tengerek. S hangzik akkor iszonytató szózat s kiáltja:
»Jijjetek, Atyám áldottai s bírjátok nektek kiszített urszágot!« S jinnek
áldottak, kik valának jók s tiszták s lesz ingük s gatyájuk fehír, miként hó s
arcuk fénylik, mikint Nap s mennek, mennek Eg felé hosszú sorban s
vonulják boldogan s zengezedve Jézusnak trónusa elejbe. S harsán megint
szózat : »Távozzátok tilem, átkozottak, mert ihes válik s nem adatok
ennem, szomjúhos válik s nem adatok innom, mezehtelen válik s nem
ruházatok, szomorú válik s nem vígasztalátok s most, ime, távozzátok erek
tőzre!« S mennek és zokogják, jajgatják és sírják binesek és átkozottak, ing
fekete s gatya is fekete s orcájuk,
224
mikint korom és szurok, oly fekete. S mének kegyetlenek, kik ülték
emberek s kínozták ártatlanok s forgatták meg bikessig s viseljék
homlokukon az fenevadnak billogját, S mennek hatalmasak, kik tiporják el
szegnyeket s dúlják házukat s tapossák gyermekeket s veszik ekenyeret s
vizet szájuktul. S mennek fejedelmek, kik rontják esszve falvakat s
várasokat s hajszolják nipeket s kergetik íhezísben s nyomo-rúságben s
öldesik meg szeginyeket. S mennek, kik keminyen itílkeznek s bintetnek s
mennek, kik hazudnak s kipmutatók s viselnek báránybőrt s beül farkasok
ők. S mennek, mennek zokogva s tipve hajukat s szakgatva ruhájukat s
kenyeregve, rimánkodva. De íme, állítja őket Jézus baljára s igazakat,
szelídeket s tisztákat jogjára s mondja : »Most erek dicsi-ségbe jőjjetek,
áldottak s ti, gonoszok, zuhanjátok le pokolnek müyibe s igjétek tőzben s
ne szabaduljátok meg sohasenem!« Kezét kinyújtotta, sápadt arcát lázas
pirosság gyújtotta ki, szeme égett.
– S mi leszen azután? – sürgette izgatottan Csillag, tágranyitott sötét
kék szemét a ház közepén lobogó tőzre meresztve s ott élve testestül-
lelkestül a vad látomásban, amit Kirill tárt elébe.
– Azután, lánykám, íme, romolja esszve égisz világ s nem leszen tebb
világ soha se nem. És nem leszen Nap és nem leszen Hold és nem lesznek
csillagok s nem lesz égboltozat, mert szakadja szerteszíjjel és tekereszik
esszve, mikint pergamentum s feld sillyedje el tengernek hullámaiban s ez
leszen utolsó nap. S valakik felvevik fenevadnak billogát elvesznek
Pokolben s valakik nem vevik fel. Jézushoz mennél; s zengedeznek
Mennyben.
– Én vájjon fölvevém fenevadnak billogát? – kérdezte aggódó arccal
Csillag s szorongva tekintett Kirillre.
– Nem, lánykám, te vagy ártatlan s nem vevid fei semmifile billogot, –
felelte szelíden Kirill, megfogta Csillag kezét és ujjait egyenként
megsímogatta. – Te ihezınek adái ennie, szomj uhosnak innia s hozál
nekie virág is és vigasztalant vígasztalád s beteget virjasztád s elhagyottad
emelid fel... S mikor mások tombolták és sípolták és damburát vertik és
itták sert és paráznaságban fetrengtik, te gondolái utolsó napra s szemliléd
igazak fehir ruháját s Jézus szaván: figyelmezél.
 – Hát Boldogasszony, azki lakozik Holdban, hová leszen ha majd Hold
már többé nem leszen? – firtatta Csillag, megnyugodva Kirill szavaiban.
325
– Boldogasszony, mi Anyánk, ülje fent Égben, Fiának, Jézusnak jogján
s lakozza mindig ott.
– ó, jaj, én úgy félök, hogy már talám holnap, vagy ma éjszaka
elérközik amaz utolsó nap, – sóhajtotta Csillag, összevonta szemöldökét,
kék szeme elsötétült. Oda sem figyelt, hogy Kirill öntudatlanul simogatja
ujjait, átengedte a kezét s mintha semmi más, csak ez a kéz, Kirill simogató
keze volna az egyetlen biztos támaszték a rettenetes ítélet idején, megfogta
s görcsösen megszorította.
– Utolsó nap nem jin, míg be nem teljesedje ezer esztendı. S akkor jin
majd. Mikippen jitt ama tengernek árja, mikor valának már emberek oly
binesek s gonoszak, hogy építek égigérı házat s kiáltanak : »Istenhez
hasonlók vagyunk s hatalmasok s fejünk veri eget!« S mint akkor jitt
tengernek árja s feldnek szernyő rengése s negyven nap, negyven éjjel
zuhogott víz s emberek jajgatának és sírának-rívának s kapaszkodának
főbe-fába, sziklába s mászának, mikint békák s hergének s fulladának meg,
csak amaz egy nem, ki vala igaz s lát a mindent már, mert Isten megmondá
neki: mívelj kerepet s hordj belé minden barmot s vedd felesigedet s
gyermekeidet s zárd be ajtót s leszen víznek özöne s áradása... így jin
majdan utolsó nap, ha kell s leszen vige idınek.
Fáradtan elhallgatott s behunyta a szemét. Az éj sötét csendjében s
békéjében a vigadozók vad rikoltozása, sípok, »damborák zengése
hallatszott. Csillag félrebillentett fejjel fülelt a hangokra. Keze még ott
nyugodott Kirill bágyadt kezében s ez olyan jól esett neki. Mert mintha az
ünneplık lármája föltámadó halottak zsivaja lett volna, a dob ütemes
puffogása égbıl zuhogó sziklák robaja s az ajtó résén bevilágító tőzfény az
utolsó nap szörnyő lángolásának, a lehulló vörös Holdnak s a csillagoknak
félelmetes^ ragyogása. És a szél hideg suhogásában özönlı áradat zúgásét
hallotta. S látta magát, talpig fehérben, tisztán, Napként ragyogó arccal,
csillagként fénylı szemmel az igazak seregében, mellette Kirill lépkedett
hófehér csuhában s vezette ıt. Ragyogott az arca, mint a Nap. Szakálla
fehér volt, mint az ezüst. És a szeme fénylett, mint a parázs. S egyikükön
sem volt a fenevad bélyege! A fenevadé, akit tarajos, pikkelyes sárkánynak
gondolt Csillag, lángoló farokkal az eget söpörte s tüzes vassal ütögette
bélyegét a gonoszok homlokára. Azokéra, akik nem adnak enni az
éhezıknek, inni a szomjazóknak, nem melengetik a mezítelenül
didergıket,
 Kudülányi: Istenek 15
226
világgá kergetik a szegényeket s letapossák házaikat. Mindazokéra,
akik megöldösték magyeriak ezreit, nyársba húzták s fölakasztották
Bülcső, meg Léi urat, seregével árvaságra juttattak gyermekeket,
özvegységre anyákat.
Mért nem értik meg mindezt Bese úrék s az igazhitőek? Nem is igaz a
hitük. Az igazságot Kirill tudja s hirdeti.
– Pihenj, lánykám, – intette suttogó hangon Kirill, szemét kinyitotta s
szelíden tekintett Csillagra.
Csillag csak a fejét ingatta.
– Eredj haza. Eredj, mert apád ver tigedet meg. De Csillag csak rázta a
fejét. Szeme fátyolosán csillogott.
– ^íugyan es mondád, atya? – kérdezte szomorúan mosolyogva. –
Betegség ézös, sebök ézös, Isten ézös...
Kirül mosolygott.
– Nem t3 feledid még el? – kiáltotta fakó hangon. – Nem? Igen,
mondám így. Betegsig édes, sebek édes, Isten édes... De nem in akarok
neked szomorúság. Eredj mostan. Vágyom jobban már, gyógyulom. S
minden nagyon jó.
– Nem megyök. Itt maradok, – mondta halkan Csillag s fölkelt. –- Nem
hagylak el.
– Holnap sem nem?
– Holnap sem.
– Sohasem nem?
– Soha,
- Maradsz mindig itt, nálam? Lakozol velem? Csillag bólintott
– S tudod, in nem tudok adni apádnak kálim? Nincs nekem prém, nincs
tinók sem s lovak sem s nincs semmi se nem, nem adnak nekem erdı, hogy
irtsam, szántogassam s arassam... Nincs nekem semmi, csak tarisznya s
benne szent könyv... Ó, jaj...
Könnyei végigperegtek a szakállán.
– Nyugodj, atya, – csittította megrendültén s egészen elkomorodó
arccal Csillag.
– Nem, nem atyád, nem vágyom atyád, – tiltakozott majdnem rikoltó
hangon Kirill. – Vágyom in csak neked atyafi, bátyád vágyom s te vagy
húgom, szeginy bátyád vágyom s te vagy szeginy húgocskám nekem s
talám kell menni innen messze s nem lesz hol fejed lehajtsad velem... S
leszel, mint Embernek Fia, mert vágynak rókáknak barlangjuk s égi
madárkáknak fészek, de neki nincs hol fejit lehajtania. S nekem sincsen és
neked sem sincsen már... Ó, jaj! Te áldott, te áldott!
227
Nagynehezen fölemelkedett fektébıl. A lány csodálkozva, riadtan
nézte. Nem mert szólni, hogy feküdjék s pihenjen, mert érezte, most
valami sohasem látott, sohasem sejtett szent mőveletre készül, amit nem
lehet s nem szabad megakadályoznia.
Bizonytalanul állt föl Kirill s megtántorodott. De nem törıdött vele.
Megfogta Csillag csuklóját.
– Gyere! Gyere! – unszolta hevesen, szinte páran-csolón s szelíd, mégis
erıszakos szemét rászögezte. – Gyere, ide.
A kereszt és a kis festett szobor elé húzta. Ott térdreesett.
– Tirdepeljél, tirdepeljél, – parancsolta. Csillag tétovázva, félénken
letérdelt.
– Adjad kezedet, – suttogta Kirill. Megfogta Csillag jobbját s
összekulcsolta a maga jobbjával. Áhítatosan a keresztre nézett. Sápadt
arcán megrendültség sugárzott. Szakálla reszketett. –S most mondjad :
Istenem, Atyám...
– ístenöm, Atyám, – suttogta izgatottan Csillag s csaknem sírvafakadt.
– Nizzél minket, gyermekeidet...
– Nézzél mőnket, gyermökeidet...
– Azkik elibed állunk, egymást soha el nem hagyjuk... A lány lehajtotta
fejét, magas, telt keble remegett az
indulattól. Suttogva kezdte ismételni a különös szavakat. i)e hangja
elfulladt, ráborult Kirill vállára, könnye meg eredt. Es leomlott körülötte
minden, s elsüllyedt az egész világ. S vad elszántságot érzett, hogy
elmenjen akárhová. elhagyja apját-anyját, testvéreit, az egész falut,
szülıföldje megszokott erdejét, hegyeit, patakjait, fáit és virágait. S hogy
akár meghaljon, ha kell.
Ha majd föltámad a rettenetes Utolsó Napon, ruhája fehér lesz és orcája
fénylik, mint a Nap.
15*
NEGYEDIK RÉSZ
I.
Bemutatták a kár ellen tartott áldozatot, Bese őr elmondta imádságát,
könyörögvén Istenhez, védelmezze meg a ház népét Pügambár –
Kaponyányi Monyok – kutyáitól, tőzveszedelemtıl, győlölködı
ellenségektıl, majd ezután elvégezték a kenyérszegés áldozatát, végül a
»hódoltatást«. Ezeken az áldozatokon szintén résztvett az egész falu s folyt
a sör, sikongott a sip, pengett a dambora, buffogott a dob minden éjjel
hajnalig.
Különösen a hódoltatás áldozata hatott meg mindenkit a lelke mélyéig.
Álmatlan, ivással töltött éjszakák tették érzékennyé az ünneplıket, így
amikor Bese apa, meg Balsam egy-egy kupa sörrel fölállt a szín fıhelyén s
a rokonok, meg a háznép elébük járultak, leborultak s megérintették
jobbjukkal Bese apa, baljukkal Balsam lábafejét, homlokukat a földre
nyomták, Bese apa pedig mélyen konduló, lassú hangon rákezdte: »No,
gyermekek, mindnyájan áldottak legyetek, rossz emberek ne legyetek, ha
úton jártok, az út felét másnak engedjétek s ha valakivel találkoztok,
üdvözöljétek...« – mindenkinek könny szökött a szemébe. Mert eszébe
jutott, hogy ı is így borult le valaha öreg apja-anyja elıtt, így érintette
lábukat, így fektette homlokát a földre s ugyanezeket a szavakat hallotta:
»A házban esett szót a faluban ne beszéljétek el, a faluban esett szót,
hazulról elmenvén, ne beszéljétek el, ketten feküdjetek le és hárman
keljetek föl...« Bese úr kozár nyelven mondta az áldást, ık odahaza
magyarul, még a kresztyén rabszolgák
229
között is akadt, aki a szolgaházban letérdeltette gyermekeit s szlovénul
szólt hozzájuk.
Ezután Bese apa ismét jelt adott a dáridóra s új kedvvel, új erıvel,
mohón láttak a mulatáshoz.
A hódoltatás áldozatát Hosszú házában is elvégezték. A ház ura
alkonyatkor a fıhelyre állt Kevéllyel, Virág, Bıs, meg Kara a házba
gyülekezett, hogy leboruljon elıttük.
– Csillag! Csülaaag! – kiáltotta éles hangon Kevély.
– Csillag! – bömbölte Hosszú sértett méltósággal s úgy tekintett ki az
ajtón, hogy Csillagnak akár halottaiból is elı kellett bújnia.
De Csillag nem mutatkozott.
– Hol vag}7on? – kérdezte összevont szemöldökkel s haragjában
fölmagasodott szinte a tetıig.
– Nem tudom... nem látám...
– Bülcső úr áldozatakor nyomaveszék, – mondta Bıs.
– Már nézügetém mindönütt, – kapkodott ijedten Kevély – lesem
söráldozaton es, nem látám. Gondulám, megkerül. Nem merek szólni.
– Nem merek szólni, nem merek szólni, – utánozta Hosszú. – Vájjon
mért nem merél szólni, he? Hát mi vagyok én, hogy nem mersz szólni?
Tanácstalanul hallgattak egy darabig. Mintha az utolsó pillanatban
betoppanna Csillag s alázatosan leborulna szülei elıtt. Majd Kevély kiállt a
ház elé s néhányszor elkiáltotta még Csillag nevét. De. a lány nem került
elı.
Komor kedvvel mondta el az áldást Hosszú, egyre azon fortyogván,
hogy bár lányt sohase adott volna Isten. De meg aggódott is érte, hiszen
mégiscsak a lánya volt. Hátha Kaponyányi Monyok kódorgó kutyája kapta
el valahol? Hátha az erdei öreg, a medve ütötte le, miközben bogyót,
gombát keresett? Mindig haragudott azért a szokásáért, hogy szeret
egyedül járni erdın-mezın.
Csillag pedig nem hódolt ezen az ıszön apja-anyja elıtt.
Hallotta a jólismert, elnyújtott, éles kiáltást, türelmetlen s izgatott lett, a
szokás hatalma hajtotta, hogy fusson s boruljon a földre. De az ajtóban
megállt, visszafordult. S mert mégis csak le kellett borulnia ezen a napon,
hát a padkán fekvı beteg Kirill elıtt borult le, megfogta saruját,
homlokával a földet érintette s kérte:
– Áldj meg, Kirill! Ma hódoltatás áldozata vagyon
Kirill a fejére tette kezét, aztán szelíden fölemelte.
230
– Ne hódoljál te eléttem, – mondta neki. Virágot azonban valami
sejtelem a patak felé hajtotta.
Vakon hullott le a Nap, köd szitáit, a sötétedı táj szomorú volt, sírtak a
lombjukat hullató fák. Lába alatt csicsogott a nedves, iszamos fő.
Beburkolózva széles vászonkendıjébe, Virág borzongva futott a kanyargó
gyalogúton Kirill háza felé.
Ahogy benyitott a sötét, füstös kis házba, meglátta Csillagot. A tőz
mellett guggolt, arca piros volt, szıke haja a szemébe csüngött. Erısen
fújta a tüzet. A kövön pufók fazék állt, nyilván köles fıtt benne.
Kirill a padkán feküdt Sápadt arcát a tőz felé fordította, szeme lázasan
égett.
– Csillag! – kiáltotta Virág. – Te meg ett vagy? Csillag csodálkozva
föltekintett s elkomorodott,
– Hun vónék? – kérdezte.
– Mért nem jövel haza hıdoltatás áldozatára?
– Lithatcd, Kirill bsteg, – intett a fejével a beteg-pap felé.
* Most halkan megszólalt Kirill is:
– Isten kildette hozzám, hogy ne vesszél: in el. Virág csodálkozva állott
a tőz elıtt. Megcrtette, hogy
Csillag Bülcső áldosata óta itt van a kunyhóban.
– Győjj ki, – mondta hővösen s nyomba:: kifordult ojl ajtón.
Csillag kiment.
 Ott álltak a hullongó, füsírzagú ködben. Virág dideregve burkolózott
kendıjébe, melynek s.réle alól csak szép, sírna arca s kék szeme világított.
Csillag íödeílen fejére víz hullott a bánatosan sírdogáló vén főzfáról.
– Mi történek veled? – kérdezte suttojva Virág.
– Sömmi, – felelte vállatvonva Csillag s mezítelen lábujjával köröket
hőzgált a főben.
– Mért nem jüvél haza?
– Mert neköm ett a helyem, – vágta oda dacosan, összevonta homlokát
s komoran nézett Virág arcába.
– Ett a helyed! – kiáltotta halkan Virág. – Apánk haragszik, ő es, meg
anyánk es aggódik, hogy baj ére. Én e§ azt hívem, farkasállat, vagy medve
öle meg. Már keresni akaránk szerte az egész határban.
– Ne törıdjetök ti velem! – csattant fel Csillag. – Mit futkostpk
utánam?
Virág élesen, fürkészın nézett az arcába.
231
– De hát ezön az napon csak otthon kellött volna len-nöd, – folytatta
óvatosan. – Nem tudod, hogy* le kell borulnod apánk-anyánk elıtt?
– De tudom. Akarék es mennöm... De hát... Tudod, – folytatta egyre
vontatottabban, – te ezt nem érthetıd. Valami történek velem... Valami
csudálatos történek... És én nem hagyhatom el többé Kinllt.
– Mi történek? Mi? He? - firtatta izgatottan Virág.
– Valami azt súgá: eredi Kirillhez, mert nélküled elpusztul. És én
eljövék.
– Ó, te szegény, – gúnyolódott Virág. – Vájjon mért nem pusztula még
el eddig nélküled?
Csillag azonban fölháborodott s olyan gorombán felelt, hogy Virág
megdöbbenve hátrált egy lépést
– Ne csúfolod], hallod, mert megfogom a torkodat s belédfujtom a
szaót! – kiáltotta elcsukló hangon. – Nerr értıd? Nem érted, te topa? Ó, de
te mindég es olyan bögyös, olyan fölfuvalkodott valál. Csak te és sönki
más!
Hosszan nézték egymást. Aztán Csillag lehajtotta a fejét s megint
köröket rajzolt lábujjával a főbe. Jobbkeze serényen csavargatta-símogatta
az m<ruiját Haja fénylett a szürkületben
– Jaj, kedvesöm, – suttogta szaporái. – én nem es tudom, mi s hogyan
történek velem. Égyször idejüvék éjszaka, kresztül tevém ajtaja elıtt a
söprőt. S rnegént el-jüvék éjszaka s rnegént így tevék. Mert eszömbe juta,
sönki-sönki meg nem védelmezi e szegény gyámótalant az gono-szoktul. S
hozék neki szedret, kökényt s gombát s verágot s letevém küszöbe elé. S
aztán érzem, hogy egészen meg-változék. S Bülcső áldozata napján látám
ló, meg tinó, meg bárány megölését s egyszerre ügön kivánkozék megint,
hogy jüjjek. s hozék neki húst. S majdnem meghala. S megrémülék s
azután látám.. Ó, Virág, kedvesfim! – sóhajtotta s hirtelen rábomlt a vállára
és szapora szépe-géssel sírra kezdett, nedves válla, vizes feje meg-
megrándulí a sírástól. – Ér. nem tudom. De azúta rnindön egészer más.. És
olyan boldog vagyok, jaj, olyan boldog vagyok És szeretnék "meghalni, ha
ő meghal..
– Szöröncsétlen, szöröncsétlen, - suttogta rémültei} Virág s
önkéntelenül simogatni kezdte a fejét, hogy vigasztalja. – Mi lesz sorsod
ezután?
– Akármi, nem bánom – zokogta hevesen '"sül?" –
232
De többet nem megyök haza. Itt kell lennöm mellette, síromig mellette.
– Megbájola, – mondta Virág.
– Mit bánom én!
– Ágyasa levél? Szeretıje?
– Felesége...
– Jaj, jaj, mit tevéi, mit tevéi, – ingatta kétségbeesetten a fejét Virág. –
Egy jüttmöntnek, egy kresztyén varázslónak! Szlúgák szlúgájának!
– Neköm uram, – suttogta Csillag.
– S ha apánk agyonver?
– Hadd verjön. Megérdemlım.
– Ha anyánk megáldkoz?
– Száradjon el kezem-lábam, ne lássam többé a Napot.
– Hallgass! Hallgass! Ilyet még ki es mondanod! Nem félsz, hogy
nyomban elveszöl?
– Mi baj érhet engöm immár?
– Kivernek a falubul... Mindönök megtagadnak!
– így szokták ők. Megtagadnak titokét az embörök, monda Kirill. És
azt es monda: ki apám? Ki anyám? Kik feleimP
– íviegırjüiéi, – dadogta Virág egyre rémültebben s úgy nézett
Csillagra, mintha sohasem látta volna. – Jaj, mit tevéi, te szegény!
Kiszakadál meleg fészkedbül, meg-tagadád szüléidet, társul szegıdél egy
szlőgához, kivettetöd magad faludbul, hazátlanul jársz velágszerte, ruháid
meg-szakadoznak, könyörület kenyerén élsz... s egy idegönnel...
Megborzongott, szorosan beburkolózott kétszél kendıjébe.
Tehetetlenül, tanácstalanul, haragosan, kétségbeesve s egyszersmind
sajnálkozva állott talpig fehér ünneplıben s reménytelenül hullott rá a
szomorúan szitáló sőrő ıszi kod.
– Hódoltatás áldozata vagyon, – folytatta fakó hangon, alig mozduló
ajkai közül szorongatva ki a nehezen születı szavakat. – S mindönök
szégyönére s te gyaláza-todra nem hódolsz. Holtak Havában nem jössz
velünk temetıbe s nem áldozol az elköltözöttek sírján. Fonunk s te nem
fonsz velünk, szőjünk s te nem szusz velünk. S évfordulón dalolunk,
dobolunk, kajáltozunk s te nem őzöd velünk a gonoszokat a faluból. S
viaszkot öntünk, hogy meglássuk urunkat s te nem leszöl közöttünk. S
tavasz lesz és Hiszi képét vízbedobjuk s te nem leszöl közöttünk. Ütta-ían
utakon jársz, messze tılünk s nevedet nem mondjuk ki többé. Megtagadál
münköt, elveted hitödet, rossz levél
233
Megtagadád szüléidet s feleidet s azt mondod: kik szüléid s s kik feleid,
Jaj, Csillag, Csillag, hogy változál így meg, hogy romolhatál így meg!
Kicserélek szüvedet, kitépek szömödet, hogy nem tudsz immár eszmélni s
látni.
Míg mindezt egyre növekvı izgalommal elmondta, Csillag mereven állt
elıtte fehér vászonszoknyájában, fehér ingében, s meg-megborzongott
keményen duzzadó melle, a köd nedvessége lecsöpögött sötétszıke, érett
rozshoz hasonló vastag hajáról. Duzzadt ajkát összeszorította, homlokát
vadul összeráncolta, fejét félrebillentette
– Hallgass! Hallgass! – kiáltotta különös mély hangon s megrázta a
fejét. – Mi közöd hozzám? Mi köze hozzám akár az egész velágnak?
– S mindezt miért tevéd? Miért?
– Nem tudom. Nem es kérdözöm, hallod.
– Győjj velem, – kérlelte gyors szóval Virág s megfogta a vállát. – Még
tám segélhetünk.
– Hagyj! – ripakodott rá Csillag s megrántotta a vállát, mintha parázs
hullott volna rá. –- Hallod? Hagyj engöm!
– ÄLajd mondunk valamit..
– Hallgass!
– Vedd észbe: jütt-ment idegön, sömmije sincsen. Varázsló, kuruzsló...
Vajákos... Alamizsnán él. Sönki sem veszi embörszámba.
– Eredj, eredj innét!
– Csak szép fiatalságod kell neki. Szép hajlós derökad, puha kebeled,
gömbölyő farod, sima orcád, szıke hajad. Majd eldob s továbbmen. S te,
bolond, hiszöl neki
 – Hallgass hát, kélgyó! – tiltakozott vadul Csillag s eltakarta arcát
vállát összehúzta, mintha jégverés zúdult volna reá.
– (lyőjj* még nem késı. Tám nem fogánál még tőle gyermököt...
– Ó, bár foganék iönne!
– S ha fogánál, Csipás néni segéi rajtad. Nem tudja meg sönki. Urad
lesz, kalimot ád apánknak. Szép, dörék legény, lovas kérıket küld.
Lakodalmat csapunk, lányok vetik meg nyoszolyádat. Fiad leszen, fiad,
sok fiad Ketten feküsztök le s hárman kıltök...
– Hallgass, hallgass.. hallgass... – nyöszörögte Csillag s zokogott. –
Nem megyök, nem kell neköm lovas kérı, nem kell sönki. Ha fiat ád Isten,
Kirilltül foganok...
234
Eredj, mondd meg apámnak-anyámnak, ne nehezteljenek rám. Mondd
meg Bısnek s Karának, ne szégyönöljenek. Mondd meg lány társaimnak,
ne sajnálkozzanak, ne gyaláz-zanak. Mondd meg mindönöknek: ne
vessenek rám követ. Én nem tehetık róla. Isten akará s nem szegülhetek
ellene.
Azzal megfordult s lassan bement a házba. Az ajtó bezáródott mögötte.
Virág sokáig álldogált még a vén főzfa alatt, azután lassan elindult.
Tépelıdve ment, alig tudta, merre jár. Nem kételkedett benne: Csillagot
megetette, megitatta valamivel a pap. Vagy olyan ördögi hatalom van a
szemében, hogy nem tudott ellenállni neki. Ó, szegény lány. Elveszítette
magát örökre. Isten tudja, hová, merre veti a sors. És egyszer talán hazajön
rongyosán, soványán, betegen, mellén gyermekkel, szép kék szeme
csillogása megtörik. Leborul, fejét a küszöbre teszi, haját megoldja és sír.
Csak egy falat köleslepényt, csak egy ital vizet adjatok, apárn, anyám, édes
feleim. Csak engedjetek, hogy fejemet lehajtsam a régi kuckóban, ahol
csöndes álmaimat aludtam lánykoromban. Csak tőrjetek meg, ne is
szóljatok hozzám...
Vagy megfogja apja-anyja átka, a falu gonosz kívánsága. S elszárad
keze-lába, megvakul, nyomoiultul vész el sgy hófúvásos téli éjszakán, szép
testét farkasok vonszolják, kék szeme fagyettan tekint a csillagtalan égre.
G apja azt mondja: úgy kell annak, aki megtagadja Istent, a törvényt és
szüleit. S anyja így szól: ne is emlegessétek a nevét, gyalá-zatra szültem.
A szótlan, hővös Virág zaklatottan botorkált a ködülte vizes réten. És a
patak fölött megállt a keskeny hídon, kinézett a vízre. Feketén folyt a
patak, csak ott csillogott kísértetiesen, ahol a lány fehér ruhája tükrözıdött.
De Virág gyorsan letipegett a síkos bürőröl, még szorosabban vonta fejére
s derekára a vászonkendıt, meggönryedve ment, mintha nagy terhet cipelt
volna.
Nem, nem értette Csillagot. Mindig olyan különös volt, holdfényes
éjszakákon egyedül csatangolt a mezın, kicsiny dalokat talált ki,
bolonditotta a. legényeket, olyan volt, mint egy boszorkány. Néha
fáradhatatlanul táncolt, énekelt s nevetett, néha pedig, egészen váratlanul,
félrevonult, komoran összeráncolta a homlokát, gorombán szólt, nem
lehetett vele bírni. Néha ölébe kapott egy-egy kisgyermeket, ájnározta,
kebelére szorította, nevetgélt rá, fölhúzta ingecs-kéjét s gömbölyő testét
össze-vissza harapdólta puha ajkai-
235
val, leült a nagyobbacskák közé a főbe, koszorút font a fejtikre, dalolt,
mesélt nekik, fogócskát játszott velük/majd meg elkergetett maga mellıl
mindenkit s oktalanul kesergett, évıdött magában. »A fekete lányokat
fekete isten teremtette, a piros lányokat piros isten, – szokta mondani
Csillag. – így van a sörünnepi dalban. Engem két isten teremtett: fekete is,
piros is.« Csakugyan, néha mintha a fekete isten szállta volna meg, néha
meg mintha a piros bújt volna belé.
Hanem azért Virág bámulattal is gondolt most Csillagra. Valamit
mondott holdas éjszakáról, söprőrıl, gombáról, virágról. Csak nem
Kirillnél járt azokon a holdvilágos ıszi éjjeleken? Csak nem lett a szeretıje
már akkor, amikor apjuk olyan kegyetlenül megveite? İ, Virág sohasem
mert volna elmenni a pap kunyhójához, sohasem meite volna keresztbe
tenni ajtaján a seprőt, nem meit volna gombát, szedert, kökényt, somot
vinni neki, sem áldozati húst, meg kását, Virág sch2.rsrn merte volna
megtenni, hogy a hódcl-tatás ünnepén le ne boruljon szülei elıtt s csöndes
áhítattal ne hallgassa meg apja áldó szavait s jókívánságait. Virág sohasem
vetemedett v~?r* arra ho-°y ssy újhitő rjap ágyára feküdjél:... • ~
BoizoiigGíí c gondolattól :s.
Ha dolgoztak, Virág dolgozott. Ha aludtak, Virág aludt. Ha daloltak,
dalolt, ha játszottak, játszott. Ha szeretıje, a fiatal Mogd, megkívánta,
átadta magát neki s ügyelt, hogy senki a szájára ne vegye. Hallgatag volt,
érzéseit nem mutatta, gıgös volt, mint az anyja. Belehalt volna, ha valaki
ujjal mutat rá. Azt akarta, fcogy elvegyék, kaíimot adjanak apjának, z falu
lányai vessék meg ny oszolva ját, öregasszonyai kössék be a fejét. Apja
büszke volt rá, sohasem verte meg, míg Csillagot gyakran meg kellett
büntetnie, de a leg-keményebb büntetés sem fogott rajta, csak egyre
dacosabb lett. Bolondnak mondták. Virág nem viselte volna el, hogy akár
csak egyszer is bolondnál: nevezzék.
 S lám, Csillag mert éjszaka a Holdhoz dalolni, mert az erdıben
viharhozó Menkükre leskelıdni, nem félt Monyóktól és kutyáitól, az erdei
öregtıl sem félt. El mert menni az idegen paphoz, hogy sebeit borogassa,
mert vinni az áldozati eledelbıl, meg merte tagadni a hódolat ünnepét,
szüleit, az egész falut, mindenki szemeláttára ott mer lakni a kunyhóban.. «
Hogy odavágta neki, amikor fölhányta, bog}7 mnderH sápijával fl:
»Nekem uram!« Hogy meg-
236
modta: »Felesége vagyok!« Hogy rákiabált: »Hallgass, hallgass!« –
amikor szörnyő sorsát emlegette. Hogy nem törıdik kálimmal, családdal.
Milyen egyenesen, bátran megy ırületében a gonosz úton s mégcsak azzal
sem gondol, hogy ez a tót pap nem bájolta-e el.
Ha ı ilyen bátor tudna lenni. Ilyen könyörtelen, ilyen szabad.
De ha apja így szól majd hozzá: »Lányom, kérık jövé-nek, két eke
földje van a vevı legénynek, szép kalimot ígér, neki adlak«, – hát ı többé
sohasem néz rá a fiatal Mogdra, feledi szép szavait, a vele töltött csendes
estéket s hogy vigyázott, gyermeket ne foganjon tıle. Mindent feled s
annak a felesége lesz, akinek az apja adja. S esztendıre diarkodik fiút
szülni neki.
Csodáatos az a Csillag. Fél, ha rágondol.
Amint az udvar felé sietett s szorongva latolgatta, hogyan mondja meg
mindezt a szüleinek s milyen bot rá n-kozás támad Csillag tettébıl
faluszerte, Apsával, a táttóssal találkozott. Apsa lehorgasztott fıvel
ballagott a szemetelı ködben a falu Lábdi felıl esı része felé. Házról-házra
bejárta az egész vidéket. Keresztyénhez, pogányhoz válogatás nélkül
betért. Nagy türelemmel s bölcs jóindulattal hallgatta a panaszokat,
megöntötte a nyavalyásokat, betegségeket vízbe-fába őzött, orvosságokat
tört és fızött, jó tanácsokat adott, meddı asszonyokra igéket mondott,
eladó lányoknak vılegényt jósolt, tenyereket vizsgált s jövendıt mondott.
Még azokban a házakban is, amelyeknek ormát kereszt díszítette, nagy
megilletıdéssel, alázattal s félelemmel fogadták. Néhol ugyan
megemlítették, hogy Kirill atya ezt, vagy azt mondotta, tanácsolta, de Apsa
gúnyos legyintésére meghátráltak s megígérték, hogy nem hederítenek a
szavára. Apsa hitte is, hogy megtartják.
Látván, hogy Virág dúltan, süketen-vakon siet a réten át, Apsa
ráköszönt:
– Jóestét, lányom. Mi bajod?
– Ó, Apsa apánk, – sóhajtotta Virág s megállt a görnyedt, sovány
öregember elıtt. – Ki sem tudom mondani!
 – No, jőjj csak s húzódjunk födél alá valahol, – biztatta a táttós. – S
majd elmondod.
287
Behúzódtak a szőrő félfedele alá. Apsa leült egy csé-peletlen kévére, a
lány meg elıtte állt s kínlódva tépégette vizes kendıje csücskét.
– Mondd hát, – bátorítgatta Apsa. – Közelrül nézvést nagynak látjuk
gondjainkat, de múljék csak el egy-két év s nevetjük.
Most Virág sebbel-lobbal, könnyezve, topogva, megmegakadva
elmondta, mit tett Csillag. Apsa figyelmesen, némán hallgatta. Olykor
hümmögött, olykor hitetlenkedve rázta hajfonatait.
– lm ígyen halászik Jézus úr halásza, – mondta gúnyosan, amikor Virág
befejezte izgatott mondókáit.
– Mit tögyek, mit tögyek? –¦ kérdezgette Virág. – Falu csúfja leszünk,
Csillagot kiénökölik s apám agyonveri. Ilyen szégyönt! Nem élım túl...
– Nem töhessünk mást, – felelte Apsa – neköm kell szólnom apádnak.
Azzal nyomban föl is kelt, hogy megkeresse Hosszút. Kettejük
beszélgetése ugyancsak a szőrőben történt.
– Lányod meghótt, – ezzel kezdte. S amikor Hosszú fájdalmasan
összecsikorította fogait s elsápadt, egy kis szünetet tartva hosszan,
élesen^meredt Hosszú szemébe. – Tekéntsd halottnak, Hosszú. İrizd meg
emlékét szegénynek. Holtak Havában tégy eledelt, italt s verágot sírjára,
már ugyanis nem valóságos sírjára, csak egy dombocskára.
– Hol hala meg? S miképpen? Mikor? – kérdezte rekedten Hosszú.
– Meghala, amikor Eribülcső apának áldozánk, – magyarázta halkan a
táttós. – Megölıje ama Kirill, azki ott lakozik túl az Egörön. Sírja az pap
háza. De te ne menj hozzá, képpel se fordulj feléje. Eleink hitét elhagyá,
testét-lelkét ürdüng papjának ajánlá. Agyasa leve néki s ürdüng-nek. Nevét
ki ne mondjátok többé. Áldozzatok lelkének, ahogy szokás.
– İ, jaj, ó, jaj, – hörögte Hosszú s folnagyi méltóságát feledve, egy
kévére ült, görnyedten eltakarta arcát, ujjai görcsösen markolászták a
térdét, mintha fojtogatnának valakit. – Csillag, Csillag! Rosszabb történek
veled, mintha meghálál lönne.
Aztán dühödten kiáltotta:
– De hát mért tőri Bese urunk e gyalázatos papot:
– Hadd, ő es él, – legyintett Apsa.
-~- Ágyasává, parázna ágyasává tévé lányomat!
238
– Hatalma vagyon rajta.
– Míg ide nem jüve, békességben valánk mindnyájan,
 – kiáltozott Hosszú s most ismét folnagynak érezte magát.
– Mindönök serényen végezek dolgukat. Soha-soha nem vala ett harag,
viaskodás, marakodás, soha! Újhitőek, igaz-hitőek békén megférének. Ki-
ki imádá istenét, ahugyan akará. S jüve e gonosz férfiú, e hitvány tót s
elhinté közöttünk visszavonás magvát. Átok nehezül ránk, apa, átok! S mi
tőrjük s hagyjuk, miként birkák. Most oztán... most oztán éppeg engöm
szömöle ki, falu nagyját s rámveté ürdüng hálóját, béfogá lányomat,
elbájolá, ágyára veté, elméjétül megfosztá, hit ebül kiforgatá. Ó, hogy az a
jóságos, magosságos Eg szakadjon rá s mindön kisisten! Hagy láza rázza,
Mirigy verje ki testét, Hízi tapossa éjszaka, feketöd-jék meg Kajár
lehelletétül, Menkük csapkodják házát, rogyasszák fejére s változtassák
szálló hamuvá! Hétszőnyi Kaponyányi Monyok egyék hasáról tüzes kását,
kutyáival szabdaltassa bőrit! Ne legyön sem éjjele, sem nappala,
Szépasszony szele forgassa, míg meg nem némul! Eltaposom! Kitépöm
beleit s fölkötöm rájuk a legmagosabb fára!
Ki akart rohanni a íéiszerból, de Apsa keményen megfogta birkabır-
bekecsét s visszahúzta a kévére.
– Ülj s hallgass, – mondta parancsoló, rekedt hangon.
– Szót sem. En tudom, ki ő s minı hatalma vagyon. Urunkat ő véré
meg, kiönteni viaszkkal. Igazsága vagyon urunknak: hadd él]ön s mondja
imádságait, hintse vizét, kenje olaját. Hét vizet hint, hétféle olajval ken s
föltámasztja az megholtat halottaibul. Emléközz Mogdra. Egy ilyen ürdüng
papja kéné meg s híva vissza halálnak birodalmábul. Ma es él, jár-kel,
halászik. Ama Kirill hatalma nagy, igön nagy. Kara bonc ő, fekete táltos,
rontó hatalmak ura s fejödelme. Ke vondd a falura haragját. Egy lány nem
a velág, s tudod, némbernek hiti nincsen, csak urának s az az ő hite. Fajtája
sincsen, ura fajtája az üvé. Akarata sincsen, mert ura akarata az üvé.
Elméjét uránál tartja, szíve ura kebelében lüktet s míg mást megölne
önkezével, uráért forró könnyeket ont egy ártatlan tövisk miatt. Némbernek
nincsen igazsága sem, csak urának vagyon, ha vagyon. Tojáshéj az
némber, hitvány cserép, ha kikölt belüle a sasmadár. Lányodat Isten adá s
ürdüng elvivé. Nem elsı s nem es utolsó némber, kit elvive ürdüng. Áldozz
érte ifalottak Havában, hogy megbékél jön szíved, hiszön lányod
239
vala. Temesd el, majd ád Isten másokat, ha már éppenséggel lányra
vágyakozol.
Mindezt észbevette Hosszú, de vajmi kevéssé vigasztalódott. Agyába
rajként tódultak az elmúlt évek kicsiny emlékei. Csillag születése,
betegsége, amikor anyja, meg ı fölváltva ringatták éjszakákon át, elsı
szavai, nevetése, tipegı, bizonytalan elsı lépései a görbe világban, különös
szokása hogy már kicsiny korában szeretett a Hold fényében járkálni, – azt
mondta: ezüs: víz ömlik a Holdból, tapicskol benne... Minden-minden
eszébe jut ott s végezetül az a keserő nap is, amikor kötéllel verte, sarokkal
rugdalta gyönge testét, megtépte vastag szıke haját. Ö, bár ütötte volna
agyon akkor. Hiszen már elkövette a gyalázatot, odaadta lányságát a jött-
mentnek, a szolgák szolgájának. Bár akkor halt volna meg már, amikor
kicsiny korában leesett egy fáról, s fejébıl dılt a vér. Miért is verte meg
Isten egy ilyen rongy lánnyal?
Csorba esett folnagyi méltóságán. Hiába parancsolgat ezután, azt
mondják: ne parancsolgass te nekünk, hiszen a saját lányodnak sem
parancsolsz! Hiába mond ítéletet: hallgass, tulajdon lányod fölött sem
tudtál ítélni. Hiába szidalmazza a vétkeseket: töröld csak meg az arcod,
Hosszú, hiszen mocskos, nem szégyenled magad?!
– Akár törjem öszve folnagyi botomat, – dörmögte fakó hangon.
– Inkább azt, mint Kirill csontjait, – figyelmeztette Apsa.
– De öszvetöröm én! – kiáltott eltorzult arccal.
– Gyalázatval tetézöd gyalázatodat. Kirill vendég. Vendég ő, hallod? S
míg Bese úr szállásán ül, nem bánthatod.
– 0, hogy az a magasságos Isten... Fölugrott s elment.
Hosszőéknál a hódoltatás ünnepe gyalázat napja lett. A folnagy
hazaparancsolta feleségét, lányát s fiait, lökött a tőzre egy rakás galyat,
betette az ajtót és sötét képpel, fojtottan kiáltozó hangon elmondta, amit
Apsától hallott.
Aztán rátámadt Kevélyre. Szidalmazta, rázúdította megdagadt epéjét.
– Hát te, te hitvány némber! – üvöltötte elébe állva, szét vet ve lábát s
fejével szinte a tetıt verve. – Te nyomorult dög! En vigyázzam lányaidat?
En ügyeljek rájuk? En tartsam számon mindön lépésüket? En lessem, kire
240
kacsintgatnak? Te szuka! Dögöljön rakásra, valahány szukát terömte az
a magasságos Égi Atyai Te, Kajár szlúgája, te kutyafékta némber!
Kevély porigsújtva hallgatta. Zokogott, könnyei lefolytak megalázott
arcán, ö védelmezte Csillagot, ı vette ki legutóbb is apja szörnyő keze
közül. Hát hazudott Csillag: már akkor az idegen pap ágyán feküdt.
– Ezért kujtorogsz reggeltül estig, – üvöltötte Hosszú s nem bánta, hogy
a hangja messze kihallat szik a kunyhóból. – Ezért vizslat a szömöd
mindön zúgban-odúban, ezért jár az a lépcsıs szád, ezért firtatod mindönök
dolgát? Hogy még azt se lásd, mi történik a saját tőzhelyöd mellett?
 Nekiment Kevélynek, megragadta kontyát, letépte fı-kötıjét,
földhözverte, megvonszolta, belerúgott. Féktelen dühében, keserőségében,
megalázottságában és fájdalmában rázúdította mindazt az ütleget, amit
Csillagnak szánt. Kevély halkan vinnyogott, karjával eltakarta arcát, hogy
legalább azt védelmezze, ne lássák a falubeliek, mit tett vele az ura.
Ezután Virágnak esett Hosszú. A lány halálsápadtan nézte apja
dühöngését, könyörögve emelte fel a kezét, ne bántsa már. A két fiú sötét
ábrázattal guggolt a tőznél, de anyja meghurcoltatását látva fölugrott s apja
elé állt. így Hosszú dühe most a lányára fordult s tébolyodott, vérrel futott
szemét reávetve, ordítani kezdett:
– S te, lány! Te másik szuka. Te sem látád, mit mivel az a hitvány
cömönde, azkinek nevét sem veszöm ajkamra? Nem tudod, folnagy lánya
vagy, nem hentöröghettök mindön jött-ment varázsló ágyán? İ, te... te...
Nyakonragadta, földhöz csapta, rátiport. Virág jajgatott.
A fiúk jobbról-balról megragadták apjukat, de a nyurga, izmos férfi
lerázta ıket magáról, megfordult, mint a vaddisznó, szörnyő ökle lecsapott.
A fiúk nem ütöttek vissza, némán tőrték apjuk rettenetes csapásait, kemény
rúgásait s csak azon iparkodtak, hogy ártalmatlanná tegyék. Ez azonban
meddı iparkodás volt. Hosszú elvesztette a fejét, ö az a higgadt,
méltóságos, tiszteletet gerjesztı személy, aki kezében faragott folnagyi
pálcával, fejedelmi léptekkel megy végig a falun? Ö az a tiszteletreméltó
szabados, akinek két eke földje, három lova, szép villásszarvú ökre,
számtalan juha, disznaja van? Ö nem tudja szerit kenderének, számát
lúdjának, tyúkjának?
241
Nem, Hosszúra nem lehetett ráismerni.
A két legény egyértelemmel kiugrott az ajtón s eldobogott a sötétben.
Apjuk pedig ott maradt a két nıvel, a magasan csapkodó, ropogva égı tőz
fényében. Leült a földre, térdére csüggesztette sajgó kezét, maga elé
meredt, arcán könny csordogált.
Igen, akár törje össze szépen faragott folnagyi pálcáját. Adja másnak
két eke szép földjét, lovastul-ökröstül. S menjen el messze, messze innét,
valahová, ahol nem ismeri senki. Legyen halász a Balaton rekettyés,
elhagyatott vidékén. Hagyja el feleségét, a szukát, lányát, a gyalázatost,
mert mind egyforma ez, mihelyst némbernek teremtette Isten.
Kevély zokogva kucorodott a vackára, Virág még egyre a földön
hevert, megalázottságában föl sem merte emelni a fejét.
De állt a dáridó, folyt a sör, meg a bor és alig törıdött valaki azzal,
hogy Hosszú, Kevély, Virág meg a két legény miért tőnt el olyan hirtelen a
mulatságból. Bıs, meg Kara nemsokára be is állított megint a táncolok
seregébe. A testvérek, odahagyva dühöngı apjukat s fölbıszül ve Kirill
cselekedetén, – mert, hogy elhajolta Csillagot, abban egy pillanatig sem
kételkedtek – néhány rövid szóval megegyezett abban, hogy az újhitőekkel
végre el kell bánni. Sohasem kínálkozik erre a mostaninál jobb alkalom. A
mulatságban együtt van újhitő, igazhitő, csak ki kell válogatni ıket s aztán
hegyibe.
Csak egyet nem tudtak: mit kezdjenek Kücsiddel. Kücsid jó pajktársuk
volt, sok szép ivásban, mulatságban, verekedésben tett ki magáért Hosszú
fiainak oldalán s a legények tudták, hogy nem kevésbbé dühös náluk
Csillag elcsábítása miatt. Hiszen örökké Csillag után ácsingózott s a két
testvér nem is bánta volna, ha feleségül veszi. Nem, Kücsidet nem szabad
ama gyalázatos kresztyének közé sorolniok.
– Nem lehet válogatni, – mondta Kara. – Egyrakásra hányjuk
valamennyit. Ha Kücsid böcsületös gyerök, mért imád Jézushoz, he?
– Ne bántsuk Kücsidöt, – védelmezte Bıs.
– Egyrakásra velük! – kiáltotta Kara.
Küdolányi: Istenek ^
242
A sötétségbıl kibukkant a lobogó tüzektıl megvilágított térség, a
csörjefényben úszó félszer s egyszerre megcsapta ıket a sípszó, meg a vad
kurjogatás sőrő lármája.
A legények besomfordáltak a félszer alá, megtapogatták farukon lógó
késüket s elkapva egy-egy lányt, fergetegesen beleugrottak a táncba. Bıs
elragadta Kévétıl Kököt, Kara a szelíd, félrevonuló, beteges Szomorút
kapta el s minden tiltakozása ellenére ropni kezdte vele a kopogóst. Tágas
térséget kaszáltak maguk körül, a mulatság új lángra gyulladt.
Balsam nem volt a mulatozók között. Ellenben a két új feleség
ugyancsak szaporán rakta.
Bese úr a vıkkel saját sátrába húzódott egy kis csendes beszélgetésre.
Ott ültek a tőz körül színes, dagadó vánkosaikon, lábukat maguk alá
szedték s lassan kortyolgatták a sört, ami csöbörben állott mellettük.
Kupájukat a szınyegre tették.
– Terjednek, terjednek, – mondta kozár nyelven Bese apa. – Nálam is
van egy, ott lakik a hegy lábánál, túl a patakon. Elıször azt mívelte, hogy
betegséget bocsátott rám. Hát, tudjátok, szakgatott ám derekam, térdem,
lábam, könyököm, vállam, mindenem. Elhívattam Apsát. Mondom, tudja
meg, kinek köszönhetem ezt a gyalázatos állapotot. Kiöntötte a papot.
 – Mért tőröd? – kérdezte mogorván Tőrje úr. – Nálam is mutatkozott
egy árpaaratáskor, de bizony magam elé idéztettem s megmondtam neki:
hallod-e, te Jézus kányája, nálam ne károgj, mert kitekerem a nyakadat.
Pöttönd nevetett.
– Tudjuk, mit akarnak, – mondta harsányan s a térdére csapott.
Keresztben állott a szeme, szaporán pislogott s idınként egy dalt
dúdolgatott, ide-oda ringatva széles, zömök felsıtestét. – Lazítják a
szolgákat, biztatják, csak higyjenek Jézusban, imádjáks majd ık lesznek az
urak.
Bese apa bólogatott.
– Ezt mőveli az én papom is. Hirdeti, hogy elsıkbıl lesznek utolsók s
utolsókból elsık.
– így van! – dörmögte Tar Szörénd s méltóságosan ivott egy kortyot.
– Nem így kellett volna! – tüzelt Pöttönd s megint a térdére csapott. –
Hanem mikor Árpád úr megszállta ezt a földet, meg kellett volna hagynia:
kardélre mindenkit. Kardélre, aki itt él, válogatás nélkül.
243
– Ostobaság, – legyintett Szörénd. – Ki dolgoznék mostan?
– Hozni kellett volna rabot máshonnét.
– Az sem lett volna jobb. Mind kresztyén lett volna.
– Meg aztán sokan voltak már itt s annyit nem lehetett volna hozni, –
helyeselt neki Tőrje.
– Vagy el kellett volna rendelni, – folytatta heveskedve Pöttönd – hogy
most pedig hagyja el mindenki azt a nyámnyila hitet s térjen a mi hitünkre.
így sohasem bi-runk velük.
– Hogyan? – kérdezte Bese apa s fölütötte a fejét. – Hát hiszen
közöttünk, magyeriak között is vannak mindenféle hitek. Más hitő a
szabados, megint más az úr. Egyik Boldogasszonyt tiszteli, a másik nem
ismeri. Még az Istent is többféleképpen nevezzük. Mink Tengere Kánnak,
mások Égi öregnek, mások megint Ukkonnak. S vannak, akik Újhold
napján áldoznak, mások meg csak nevetik ıket. Még olyanok is vannak,
akik Muhammedet tisztelik s a Koránt magyarázzák. Nem, nem, csak
tiszteljék kedvük szerint, ki ezt, ki azt, arra azonban ügyeljünk, urak, hogy
szolgáinkat ne lazítsa senki.
– Hát, ha ügyeljünk, mért nem kergeted el innét azt a papot? – kiabált
Pöttönd.
Bese apa féloldalvást rátekintett, mint aki helyteleníti ezt a nagy
lelkendezést.
 – Lassan, lassan, – mondta csöndesen s engedékeny mosoly rezdült
meg a bajusza alatt. – Fiatal vagy, egy csapásra akarod kivágni az erdıt.
Ha elkergetem szállásomról, megsértem a vendégjogot. İ is ember, élnie
kell. Ha más istenben hisz, vagy akár ördögben, az ı dolga, meg Istené.
Emlékezzetek ıseinkre. Mogyeri fejedelmünk kresztyén volt. S össze
akarta törni aranyból, ezüstbıl való bál ványainkat. Amíg erre nem került
sor, nem bánták, legyen kresztyén. De mikor szedni kezdték a képeket s
tördösni, föllázadtak s Ogurdához állva megölték Mogyerit. Kár volt érte,
vérünkbıl való vér volt. Hát mink sem bánjuk, csak hirdessék Jézusukat.
Szólhat ez a pap is, ahogyan akar. De ha föllazítja a szolgákat s rábocsátja
ıket, teszem, Eribülcső apa képére s széthányatja egyházát, akkor
búcsúzzék el hitvánv életétıl.
A heves, izgága, türelmetlen Pöttönd dühödten nézett ipára s majdhogy
meg nem feledkezett a köteles tiszteletrıl is. Egyre a térdét csapkodta s azt
hajtotta, hogy ez a
16*
244
mi nyavalyánk, ez a gyámoltalanság, ez a tétlen lomhaság, Látjuk a
veszedelmet, tudjuk, mit kellene tennünk s mégsem teszünk semmit.
Vendégjog? – kiáltotta. – Ajándékozd meg egy kossal s mondd neki, most
menjen egy másik faluba, itt már eleget hirdette Jézusát, eleget imádkozott
s énekelt. Ha azután kiment a szállásról, valamelyik jóravaló, ügyes
embered csínyján leszúrhatja. Akkor már nem védi a vendégjog.
– Nézd, ifjú felem, – feddette Bese úr reszelıssé vált hangon. – Inkább
éldegéljen ı csak itt, a szemem elıtt. Tudom, mit mond, mit mivel, kik
járnak hozzá, kik táplálják. Hatalma neki is van, szakgatást bocsátott rám.
Ki tudja, miféle rosszat zúdít mindnyájunkra, ha alattomosan megölöm?
Nem szeretem az efféle véres munkát. Ha nem lazítja föl szolgáimat,
mondhat, tehet, amit akar.
– De föllazítja! – kiáltotta Pöttönd.
– Igyunk, feleim, – ajánlotta Bese apa s megemelte kupáját.
Ittak, kétfelé törölték lecsüngı bajuszukat.
– Ez mind kicsiny dolog, – legyintett azután Tar Szörénd. – Itt van pap,
nálam nincs pap. Ahol tótok vannak, ott van pap. Ahol magyeriak, ott
nincsen. Ez az igazság. Ezzel a silány tót szolgafaj zattal meg csak
megbírunk még, magyeriak? Szégyen lenne, ha félnénk tılük. Hiszen
lazítsanak csak, majd elbánunk velük. Nem errıl van szó. Hanem arról,
hogy Toksuny urunk igen öreg már s nem törıdik semmivel. Az a
szörnyőséges romlás teuton földön igen-igen elgyalázott mindnyájunkat. A
legjobb törzsekbıl válogattunk sereget s mind ott veszett. Ezt nehéz ám
kihevernünk, fıkép olyan vén fejedelem alatt, amilyen Toksuny úr. Már
mondtam, mit cselekesznek most. Ataladja a fejedelmi kardot Gyécse
úrnak.
– Ismered azt a Gyécsét? – kérdezte Tőrje bizalmatlanul.
Szörénd ismerte. -Nagy méltósággal bólintott, meg-símogatta arcán a
rettenetes forradást s elégedetten nézett a kanyargó tőzbe. Most egy fejjel
megnıtt, pedig eddig is kimagaslott közülük, nem ugyan testi mivoltával,
de tekintélyével. Ha ı szólott, még Pöttönd is elhallgatott, nem csapkodta a
térdét s arcán megfagytak a vonások.
– Valék nála vadászaton, – mondta magyarul. – S mondhatom, szép,
dörék, tüzes férfiú. Éppen követöt külde, hív Pilisbe. Hát lássátok,
Stefanosz úr...
245
– Kicsuda? – hökkent meg Pöttönd.
– Hát Gyécse úr. Merthogy ő Stefanosz. Ez neve néki.
– Hogy-hogy? – bámult el Bese apa. S mind a hárman meglepetten
néztek Szórendre.
Ö rendíthetetlen nyugalommal, s nagy tekintettel ült a legelıkelıbb
vendéget megilletı belsı helyen s lassan megsímogatta tömzsi, kerek, sima
koponyáját.
– Hát úgy, ézös ipamuram s ézös feleim, – mondta dörmögı hangon –
hogy Gyécse úrnak rumi neve vagyon.
– Rumi • neve? – kérdezték mindnyájan.
– Merthogy krösztyén.
– Hm – dünnyögték s maguk elé meredtek. Mintha fejbevágták volna
ıket, kábultan bámultak a tőzbe.
Elıször Bese apa szólalt meg :
– Hát ezt es megérénk.
– Meg – mondta komoran Tőrje.
– Kár a szóért – csapott a térdére keserően Pöttönd.
– Adj fejödelmet, ó, Isten – sóhajtotta egy imádság egyik mondatát
Bese apa. – Megvénülék, sok nehéz üdıt megérek, de azt mondom: végy
magadhoz, Tengri, ne lássam nemzetségöm pusztulását.
Szórendet bosszantották ezek a beszédek. Sebhelye kipirosodott, torkát
többször is megköszörülte, hogy úrrá legyen indulatán. Mire megszólalt,
már nagy nyugalom sugárzott kemény arcáról, csak ferde metszéső szeme
csillogott tüzesen.
 – Tudjátok, neköm közelim Gyécse úr – mondta figyelmeztetésül. –
Üsméröm, tudom, mi lakozik benne. Kemény keze vagyon. Ilyen férfiú
kell nekünk.
– Őjhitü – dünnyögte szelíd megvetéssel Pöttönd.
– Krösztyén, haj, haj – sóhajtotta Tőrje.
– No, én már csak megvárom, míg fiam születik s aztán már indulhatok
– jegyezte meg keserően Bese apa.
– Azt a keserves mindöm't, -- mondta csodálatosan nyugodt képpel Tar
Szörénd – kiben válogassunk? Gyécse úr fiatal, erıs, okos, ép, szép,
böcsületös férjfiú. Hogy krösztyén? Bülcső úr es az vala. Gyécse úr öccse
es az. Aktum úr es az. S még hányan, még hányan! Tisza vidékének
gyulája es krösztyén.
– Mire jutunk? – kérdezte fakó hangon Bese apa. – En csak ülök itt,
szállásomon, békével. Napok telnek, napok múlnak, hajamba ısz szál
keverödik s közelög nap-
246
jaim vége. De ha föltekéntök s nézım ezt, elbúsulok. Krösz-tyén.
Hallom azt s megkeserödik a szám. Krösztyén. Tekéntök emerre:
krösztyén. Nézık amarra : krösztyén. Toksuny urunk igazhitő, miként apja,
öregapja s eleink valának. De már megvénüle s mi, azkik valaha
megforgattuk kardunkat velág nyugati s déli tájékain, megvénü-lénk vele.
S ime, jünnek az fiák. S krösztyénök. Hát ki bosszulja meg Eribülcső s Léi
apánk halálát? E krösztyénök? Soha!
Megrázta gyöngyös hajfonatait, száját összeszorította, legyintett. Majd
kupáját megmerítette a csöbörben, megemelte s hosszan-hosszan ivott.
Kiitta az utolsó cseppig.
Tőrje, meg Pöttönd hasonlóképpen cselekedett s Szö-rénd látva, hogy
magyeriak jó sorsára, bajok, csapások eltá-voztatására isznak, lassú
méltósággal ugyancsak kiürítette kupáját. -
– Ne keserögjetök, – szólt feddıleg – megérénk e mái napot, megérjük
a többit es.
– De hugyan, hugyan? – kiáltotta Pöttönd. Most már túlontúl volt oka a
kiabálásra s kiabált is teljes erejébıl.
– Itt vagyunk még mü es, hé! – ordított rá Tőrje.
– Hát én? En támnem vagyok itt? –kérdezte recsegı hangon Szörénd. –
Vagy azt hiszitök, rosszabb vagyok, mert krösztyén úr közelije vagyok?
– Haj, haj, ez mü nagy gondunk, –rikoltotta kétségbeesve Pöttönd. –
Tudjuk, hol a bibi s tudjuk, mit kellene tennünk. Tohonyák, nyámnyilák
vagyunk. Papok túrják földünket orrukval s ápékodnak Jézushoz, lázejtják
szlúgá-inkat s nézzük. Fejödelmink kresztyénök s tőrjük.
– Ki bosszulja meg Bülcső s Léi apánk halálát? – hajtogatta egyre Bese
apa.
– Hát mi, istenét! – ordította Szörénd s egyetlen mozdulattal fölpattant
ültébıl. Sima koponyája vörös volt, arcán lángolt a forradás, mint a
kacskaringós istennyila. Lábát szétvetette, kezét hátul összekulcsolta,
mellét kidül-lesztette. Szép szál félelmetes ember volt. Holmi lágyszívő
tót, vagy magányos teuton megrémült volna láttán.
– Ez a mi emberünk! – rikoltotta turkul Pöttönd s szintén fölugrott
ültébıl. –Te akkor sem leszel hit ványabb, ha megbuktatnak is a vízben!
S ujját fölemelve, magát mórikálva dalolni kezdett:
247
Lapka-lapka júr serat, Jusz sedeknye túliarat, Pire kurajman edemzem,
Kelekszer esne túlydarát!
Most fölugrott Tőrje is, átölelte Pöttönd vállát s apró lépésekkel
táncolgatni kezdett.
Pire kurajman edemzem, Kelekszer esne túly darát /
így daloltak a pilinkézve esı hóról, a hölgymenyét betakart lyukáról s a
győlölködı emberek hiábavaló pöffesz-kedésérıl. Legénykorukban ünnepi
körtáncon dalolták. Most visszatért szívükbe az if jonti tőz, a régi
hetykeség, úgy érezték, hárman le tudnák gázolni az egész teuton íöldet,
frank földet, Itáliát, Rumot s a gyalázatos besenyıket ott Keleten, ahol –
aki akkor született, még éldegél – olyan szörnyő romlást hoztak a magyeri
nemzetre, földúlva házaikat, letiporva földjeidet, megöldösve
gyermekeiket, véneiket s elrabolva szép asszonyaikat.
Már hárman fogóztak össze, fejüket a szügyükbe vágták, mint a
paripák, majd meg fölkapták s a sátor koszorúfáját nézték mereven. Torkuk
teljes erejébıl énekelték a hölgymenyét dalát. Düh, keserőség, vidámság,
kétségbeesés, reménység villogott a szemükben, piroslott szélescsontú
arcukon. Lábuk könnyedén járt, a selyemszınyeg össze sem győrıdött
alattuk.
De amilyen váratlanul ugrottak talpra, éppen olyan gyorsan
abbahagyták a táncot s elkomorodtak. Tőrje, meg Szörénd leült a tőz mellé,
Pöttönd pedig odacövekelte magát elébük s rövid, zömök lábát szét vet ve
s kezét csípıjére támasztva zavaros tekintettel nézett le rájuk.
–Elmenünk Pilisbe, – kiáltotta fenyegetı hangon s megrázta csapzott
hajfonatait. – Majd megmutatjuk mőnk! Oda-állunk Toksuny, meg Gyécse
úr elejbe s megmondjuk : emlé-közzetök foglaló apáinkra. Eddig besenyı
gyisznók akarának fölfalni mőnket s most odalöktök teuton keselyők
lakomájául? Nem kell nekünk új hit! Nem kellenek papok, kresztök,
münköt ne mártogassanak vízbe, ne kenyögessenek olajval.
– Ki kell nyitnunk szömüket, – tódította Tőrje.
– Apámnak,, öregapámnak jól vala, ahugyan vala.
– Igazságod vagyon! Igazságod! – bömbölte Tőrje
248
s oda vágta kupáját a földhöz, hogy kettéhasadt s darabjai szerteszét
szökdöstek a szınyegen.
– Majd megmutatjunk mőnk! Egész háznépemvei lóra szállók s
odamenek. Jüttök tik es. Te es, apánk, te kedég, Szörénd, olyan haddal,
hogy csakúgy dong tőle az föld. Tanácsot tartunk, öszveszödjük
mindnyáját, valahány böcsületös magyeri vagyon e rohadt velágon.
Visszük Szeme-rát, Boroksát, Bugádot, apánk, te hozod Ládot, Szörénd, te
Tarhocs ivadéka vagy, fejödelöm közelije. Üzenünk Sza-lóknak,
Szuvardinak, majd megmutatjuk mőnk.
– S megmondjuk Toksuny úrnak s szerelmetös fiának, állétsa helyre az
igazságot, ahugyan a nagy romlás elıtt vala. Ezt mondjuk nékiek.
Hadnagyokat akarunk, válasz-szunk horkát es. Minı dolog, hogy Bülcső úr
halála óta nincs horkánk?
– Lassan, lassan, – intette ıket Bese apa s keményeu lecsapta a kupát.
– Sömmi lassan! Gyerünk. Nyomban induljunk, – rikoltozta Pöttönd s
máris indult volna az ajtó felé. – Meghajlok tisztöletreméltó vénségöd
elıtt, apa, de induljunk tüstént. Mindég attul szenvedénk, hogy tőrtünk,
hevertünk, miként bivalyok. Orrunkba karikát főzének. Most látván-látjuk,
mi leszen belılünk, ha tovább es tőrünk s hallgatunk. Olyak vagyunk,
miként Balatin hínárjában hentörgı roppant harcsák. S jün az háló s
belekötor öblébe s partra vonszolnak. Oztán tátoghatunk, vergıdhetünk
már!
– Most ilyen szépön együtt vagyunk, áldozánk es, üljünk hát lóra
csakugyan, – helyeselt Tőrje. – Vessük végét_ nyomorúságainknak.
Ök ketten nyomban indultak is, de a vén Bese apa, meg Szörénd nem
tüzelt ennyire. Bese apa fáradtan, sörtıl, ételtıl, vadászattól, virrasztástól
kábultan csak arra gondolt, hogy az ı csontjainak pihenés kell, s nem eszik
a kását olyan forrón, ahogy fızik. Szörénd meg sokat várt Gyécsétıl, bízott
benne, ha átveszi apjától a fejedelmi kardot, Älmucs kardját, vége lesz a
tespedésnek. Mint fejedelmi nemzetség tagja, nem szívesen állt volna élére
egy elégedetlen, számonkérı, lázadozó seregnek. S még ha velük tartott
volna is, semmiképpen ilyen készületlenül, ilyen hebehurgyán, szinte
részegen. Rettentıen bírta az italt, hideg feje nem szédült meg soha.
– Apánknak igaza van, – mondta kozárul s elgondolkozott. –
Gyermekek beszélnek így, mint ti, ne vegyétek
249
zokon. Legelıbb is meg kell várnunk, míg Gyécs úr meghív Atil
városába, hogy tanácskozzunk. Ha Toksuny úr átadja neki a fejedelmi
kardot, ez nem történhetik tanácskozás nélkül. Ott lesz hát minden
nemzetség, szólhat ki-ki, ahogy jónak látja. Te is, Pöttönd, elmondhatod
kívánságaidat. Te is, Tőrje, elpanaszolhatod az újhitő papok
garázdálkodásait. Választhattok megint horkát. En nem ellenzem, sıt
helyeslem. Tudjátok, kapgán vagyok, nem áhítozom a horka méltóságára.
Mindég a ti törzsetek adott horkát, így volt ez örök idık óta. Választhatunk
rátermett kánokat is, olyanokat, akik méltók legyenek Eribülcső, Léi, Edü,
Botond, vagy Árpád kagán emlékéhez. Új sereget állíthatunk ki s alkalmas
idıben rámehetünk a vén Ottóra, megtaníthatjuk a szép imádságra, amit
már elfelejtettek latin földön is : >>Ab ungarorum nos defendas taculis /«
Es bıven hozhat rabszolgát, aranyat s küldhetünk szolgákat a másvilágra
Bülcsőnek, meg Léinek ezerszám. Vissza lehetne fizetni az augsburgi
gyalázatot.
– Merseburgit, – szólt közbe Bese apa.
– Azt is, de fıképpen az augsburgit.
– Merseburgit, – ismételte Bese úr.
Szörénd nem akart vitázni az öregemberrel. Agya már nem vált jól,
összekeveri Augsburgot Merseburggal. Pedig ı tudja, ott volt Botond
seregében a Majnánál, amikor bosszúból Bülcső, meg Léi haláláért s a
Lech és Wertach folyókba fullasztott magyar seregért húszezer foglyot
koncoltak föl. Szörénd mint fiatal legény vett részt a hadjáratban, németül
is megtanult, nem keveri össze Augsburgot Merseburggal, vagy akár
Mosaburggal.
– Burg, bürg, egyik es bürg, másik es bürg, – legyintett Bese apa. –
Elég messze vagyon s régön vala.
– Kár lönne felednünk, – mondta Tőrje. – Apám es ott veszek.
így tanakodtak hol magyarul, hol kozárul. Szörénd véleményét
gondosan mérlegelték, ha szívesen is mentek volna nyomban Gyécse
szállására, hogy tisztában legyenek vele.
– Meg aztán, ha ekkora útra men az embör, – szólót; meggondoltan
Bese úr – mindég érheti valami. Én máj öreg vagyok ehhöz. Noha sömmi
bajomat nem érzım s férfiúi erım teljességgel megvagyon, inkább ülök
már itthon. Szeretném látni fiaimat. Azután megtérhetık atyáinkhoz.
250
A verekedés váratlanul tört ki, mint a tőzvész. Bıs kivonta kését és
vonalat húzott a szín földjére.
– Igazhitőek, ide, – kiáltotta s a vonal egyik oldalára állt, kését jól
megmarkolta, üstökét megrázta s olyan vad képpel nézett körül, mint egy
bika.
A színben táncoló, daloló, nevetgélı nık mintegy parancsszóra a fal
mellé, meg a sarokba húzódtak. Sokan kirebbentek a szabad ég alá.
– Ügyeljetök, hé! – ordította Melegdi, lekapva szájáról a sípot.
A dambora, meg a dob is elhallgatott. Itt-ott rémülten sikoltott egy
lány.
Kara fölrúgta a fal mellett álló csöbröt, hogy a sör szertefröccsent s az
edény nagy zúdulással kirepült a sötétbe.
– Vigyétök! Vért iszunk ma! – bıdült el s odaugrott Bıs mellé,
kirántotta kését, szeme parázsként villogott, arca kipirult a megbúsult
vértıl.
Nyomban hozzájuk lépett vagy öt-hat legény. A harci kiáltás
kihallatszott a mulatozó, ordítozó-katonák közé is s egy pillanat sem telt el,
máris rohanvást jöttek kivont késsel, fölemelt csákánnyal vagy tízen-
tizenketten.
A vonal másik oldalára Kücsid állott a fiatal Mogddal s néhány
keresztyén legény. Tőrje úr fegyveresei közül szaporították néhányan a
számukat.
– Valaki átallépi e vonalat, – bömbölte Bıs – halálfia!
Kücsid gondolkodás nélkül átlépte a vonalat. Azon nyomban átlépték
valamennyien.
– Högyibe! Högyibe! – üvöltötte Bıs.
– Huj rá, huj rá! – rikoltotta Kara.
– Vérét csapold gaz újhitőeknek!
– Vesszetök, pogányok!
– Hé, hé! Legyön eszötök hát! – jajgatott egy kétségbeesett asszonyi
hang.
– Megölik egymást!
– Hosszú! Hosszú! Folnagy! Hol a folnagy? – kiabáltak összevissza a
rémült nık, mint a ludak.
– Högyibe!
 Üvöltve, rikoltozva, magasra emelt késsel-csákánnyal, vérvörös képpel,
lobogó üstökkel kavarodott össze az imént még békésen mulatozó két
csapat. Egy katona ügyesen leverte a foklatartókban lobogó csırj éket
hosszú ostorával. Ügy csapkodta le ıket sorra, mint a pilléket. El sem
mozdult
251
a helyébıl, esak megfordult maga körül s a másik pillanatban már
koromsötét volt a színben.
– Ide, Bıs! – ordított a szörnyő kavargásban Kara hangja.
– Ett vagyok!
– Kücsid! Kücsid! Hol az a gyalázatos újhitő pofád? – bömbölte Bıs.
– Ett vagyok, el ne bújj!
– Jaaaj!
– Nesze!
Csákányok csattogtak. Összegabalyodott testek vágódtak a szín
falának, majdnem kidöntve az egész hosszú épületet. Lezuhanó sebesültek
ordítottak, káromkodtak s hörögtek.
– Heeej, Úristen, ide tekénts! – rikkantotta egy érces, vidám hang s
valaki cséphadaró gyanánt söpört maga körül, kihányva a szitáló fekete
ködbe két emberi testet, mint óriási békákat. A fekete alakok elnyúltak a
sárban, de tüstént fölpattantak s visszarohantak a színbe.
Menekült, ki merre látott. Fehér ünneplıben szálltak ki a nık s
kísértetként rohantak a vizet hullató fák alá. Güzü a fejét fogva, vonítva
rohant végig a térségen a szolgaház felé. Segítség! Megölik! Megölik! –
visította tőhegyes hangon. Két fekete, nehézkesen rohanó nıi alak mintha
Játék, meg Szeretı lett volna. Csakugyan, az asszonyház felé futottak s
eltőntek a sátor sötét odvában. Kök ide-oda futkosott, mint tyúk a
vízparton s egyre Kéve nevét sikí-tozta. „
Az udvar mélyébıl loholva rohant elo Csepan. Meglehetett ismerni
magas, csontos termetét s bömbölı hangját.
– Gyisznók! Kutyák! Farkasok! – ordította torka-szakadtából. S
belevetette magát a kavargásba.
Mindenfelöl fekete alakok rohantak a szín felé. Szörénd vitézei az
igazhitőeknek segítettek, Pöttöndé rátámadtak Szörénd embereire, Tőrje
legényei Pöttöndére. Bese úr unokái vadul forgolódtak a homályban s
iparkodtak fejbeverni mindenkit, akinek kresztyén ábrázata volt, de hát ki
tudta most megismerni az ábrázatokat? Csákány, kés, korbács dolgozott
veszettül színben, udvaron mindenfelé. Megvadult bivalyok vak tolongása,
kavargása, bömbölése, üvöltése, szarvcsattogása és toporzékolása verte föl
a sötét, csendes ıszi vidéket.
Valaki a hátán cipelt elfelé, a bodzabokrok irányába egy hullaként lógó
testet. Majd ketten hurcoltak egy rúgka-
252
pálódzó emberi alakot, mint vérittas farkasok a ledöntött s vadul
nyerítı, fogát csikorgató csikót.
– Hol bujkálsz, Bıs? –harsogott Kücsid tülökszava, túlzengve a pokoli
kavargást.
– Ett vagyok, pajktárs! – felelt Bıs rekedt hangja. Két férfi rohant ki
egymásután a színbıl.
– Ne fuss, ne fuss, állj meg, állj meg hát, ézös pajk-társom, – csalogatta
farkasüvöltéshez hasonló szózattal Bıs Kücsidet. – Ne forogj, ett vagyok,
győjj hát, ézös felem!
Nekiestek egymásnak.
Magasra lendült egy sötét kar, megvillant egy penge s lecsapott a másik
sötét alak vállára. De ez kígyómozdulattal elhajolt a kés elıl s most a
másik kar emelkedett föl és sújtott le. S talált. Kücsid nyögve összeesett.
– Megszúrtál, te gyisznó, – hörögte. – Ö, jaj, te gyalázatos...
Megszúrtál, ézös egy pajktársam... Hehehe!
Nevetett s összegomolyodott a sárban.
Csépán ezalatt, egyre Hosszú nevét ordítozva, korbácsával verte-
csépelte vaktában a kavargó népet, ahol a legsőrőbb volt.
– Kutyafékta gyisznók! – rikoltozta éles, magas hangon. – Farkasok!
Bihalok! Gyisznók! Hagyjátok abba, Kajár húzgáljon bennetöket...
gyisznók!
– Istenét istenödnek es! Fölfordult az egész szállás.
De nem sokáig tartott a haddelhadd. Csépánnak Pöttönd s Tőrje
legényeivel sikerült kivernie az igazhitőeket a színbıl s szétszórnia ıket a
világ négy tája felé. De még sokáig vissz-hangzott a vidék a verekedık
ordítozásától. Szétvált verekedık csalogatták egymást becézı szavakkal a
bokros, csali-tos réten. Hol vagy, ézös felem? – kiáltozták itt is, ott is. –
Győjj, kedvesöm, eggyöm, hadd foglak torkon... Hun vagyon szépségös
pofád, pajktárs? És mindenfelıl szíves kiáltások feleltek : Itt vagyok, győjj
csak, várlak! Hozd csak hitvány tetemidet, fiú!
Ahol sikerült egymásra találniok, folytatódott a késelés, vagy a
csákányharc.
össze-vissza rohangáltak az emberek a sötétben. Reszketı lányok
síránkoztak dideregve :
 – Jaj, jaj, meghala, meghala!
– Nem hala meg, ne félj.
– Kéve! Kéve!
– Kara! Megölék, megölék Karát!
253
Ekkorra már kilépett sátrából Bese úr is három vejével. – Vége legyön,
hé! – ordította bikaszelidítı hangon. Pöttönd nevetett.
– Jó vér, jó vér, – mondogatta elégedetten Tőrje.– Csak hadd csapolják
egymást.
3-
– Mit kívánta Virág? – kérdezte suttogva Kirill, amikor Csillag
visszatért a házba.
– Sömmit, pihenj csak, nyugodj csak, kedvesöm, – csittította az
asszony. Föléhajolt, elsötétülı arccal, összecsücsörített szájjal nézte,
megsímogatta hosszú haját, sápadt orcáját, leült a padka szélére és
sóhajtott. Nehéz volt a szíve, a »két isten«, aki teremtette, hajbakapott a
szívén. A piros isten jobbra húzta, a fekete balra. Kezét a keblére nyomta,
fejét lehajtotta, félelem hatalmasodott el rajta.
– Egyél, – suttogta aztán s szomorúan elmosolyodott. – Adok kását.
Van még.
– Nem, nem, – ingatta a fejét Kirill. – Jól így vagyon.
– Sárgaságot külde reád valaki, – folytatta Csillag, görcsösen
kapaszkodva legnagyobb gondjába, Kirill betegségébe. – Oros kéne.
– Nem kell. Majd gyógyulok meg Isten segedelmivel, – bíztatta Kirill s
megsímogatta Csillag zömök, rövidujjú húsos kezét. Mosolygott.
– Csipás néni es tud orvosságot.
– Nem kell, nem kell, ne gyíjjen ide senki. Akarok lenni magam, veled.
Gyógyulok meg.
Aztán némi hallgatás után, miközben Csillag elfordította arcát Kirillrıl
s kifelé figyelt az ıszi szél suhogásába, mintha szüntelen várna valakit, a
pap így szólt :
– Hát most mi veled tertinik?
– Az, mi veled.
– İ, lánykám, lánykám! Mit te eszel majd?
– Tám hoznak neköd híveid ennöd. S majd megölöm a tikokat es, ha
kell.
– Nem, nem, tikokat nem megéled, kicsike. Tikok szelídek, szeretnek
engem, beszilgették nekem, mikor válik igen egyedil. Szólik hozzájuk s
felelinek, kárálgatának szipen. Tojjak majd szipen tojás, minden nap kettıt.
Csak kellene nekiek kakas. Mi, kakas!
254
– Lásd, akkor tavasszal költhetnének, lönne kiscsi-bénk, – vidult föl
Csillag s vizes haját hátrasimította. – Fősőm sincsen. Odahaza marada.
– Fisi van nekem tarisznyában.
– Igazán? Megkeresım.
Fürgén a tarisznyához lépett. Ott függött a kunyhó sarokágasán.
Beleturkált s kihúzta a vastag, nehéz szent könyvet. Félrebillentett fejjel
nézte, mint madár a barázdát, megtapogatta óvatos ujjakkal, megszagolta,
kinyitotta. Nagy piros, meg fekete betők voltak benne. Megrázta a fejét,
nevetett :
– Ebben vágynak bájoló igéid, úgy-e? Nem értık belőle sömmit.
– No, majd tanejtalak meg, csak legyek megint égisz-siges.
A könyv után kést, néhány új fakanalat, csinos ivócsanakot, egy kis
ezüstkeresztet, kicsiny gyertyacsonkot, acélt, kovát, töredezett taplót, meg
egy kis kendıt kotort ki a tarisznyából. Nagy gonddal, repesı
kíváncsisággal megvizsgált, meg is szagolgatott mindent. A kés, meg a
csanak rendkívül tetszett neki. A keresztet úgy fogta, mintha tüzes
parázshoz nyúlt volna, aggódó, tiszteletteljes arccal nézegette, aztán
gyorsan visszatette a tarisznya mélyébe. A pirosszélő fehérkendı láttára
izgalom fogta el. Szemét összehúzta, száját csücsörítette, arca elsötétült.
– Minı kezkenı ez? – kérdezte gyanakodva s fölmutatta a kendıt.
– Ó, gyermek, gyermek, – nevetett Kirill vidáman s egy kis pirosság
lepte el sárga arcát. – Hát kezkeni. Kell niha. Hozam magamval.
– Hunnét?
– No, hát Mosaburhbul, Szalavárrul, hát. Terilem kezemet, orcámat
bele. Nem látál kezkené eddig?
– Kitül kapád?
– Senkitil sem nem! Hozam papoktul.
– Nem némber adá? De el ne tagadd!
Kirill nevetett, Csillag pedig, nyakig elvörösödve, lehajtotta fejét s
visszadugta a kendıt. Végre megtalálta a szarú-fésőt is. Mindent visszatett,
csak a könyvet vitte Kirillhez, kezébe nyomta, letelepedett a padka szélére
s haját kibontva hozzálátott a fésülködéshez.
– Mondd hát, – kérte. – Mondd, mi vagyon ez könyvben.
255
– Latinul megvan, nem irted áztat!
– Csak mondd.
 Engedett hát unszolásának s félkönyökre emelkedve, lassan sillabizálta
a latin szöveget, ahol éppen kinyílt a könyv, a lobogó tőzfényben. Csillag
összevont szemöldökkel, félrebiílentett fejjel hallgatta. Figyelte az idegen
szavak játékát. S közben lassan-lassan vonogatta a fésőt sőrő hajában.
– S te ezt értıd? – kérdezte csodálkozva.
– Irtek hát.
– S minı bájolás vala ez? Gyógyejt ás? Rontás? Igézés?
– Nem bájolás vala, te szeginy kicsi pogány. Vala imádság.
– Nohát, ki hitte lönne! – álmélkodott. – Olyan ez es, mint Apsa apa
imádságai. Csak az urak értik, mert kozá-rul vágynak. Tudod, most nem
eresztöm le hajamot, hanem kontyba kötöm, hiszön nem vagyok immár
lány.
Korbácsba font haját gondosan fölkontyolta, megtapogatta mindenfelöl.
Forgatta a fejét, mint egy madár.
– Jó lönne, ha tükör vóna, – sajnálkozott. – De tám csöbör vizében
megláthatom magam.
Leguggolt a vizescsöbör fölé s hosszan nézegette magát. Ajkát
összecsücsörítette, szemét hol tágranyitotta, hol összecsípte, kimutatta
fehér, egyenletes fogsorát, igazgatta haját. Tetszett magának. Dúdolgatott :
Nem vagyok Hold, csillag vagyok,
Megpihennék, fáradt vagyok,
Nem vagyok lány, akszin vagyok...
Nevetett.
– Akszin! Verömházban akszin. Uram suton hever s nem ölele még
meg. Két tikom vagyon s földem, ameddég szömöm ellát, ökreim es
vágynak... vagy már nincsenek? Alusznak a tücskök, nincsenek
vellásszarvú ökreim. Cincérök es alusznak már. Téli ólban, f aodőban
szénáznak vellásszarvú ökreim!
Csak néhány napja voltak férj-íeieség s Kirill el sem tudta gondolni,
hogyan élhetett eddig oly magányosan, árván. Gyönyörőséggel figyelte a
vaskos szıke, gyorsmozgású, változékony kedvő lányt, hallgatta mély,
sima hangját s úgy érezte, örök idık óta ismeri. Többször elpirult sápadt,
sovány arca, amikor Csillag lehajolt s rövid, b'ı vászonszok-
256
nyája fedetlenül hagyta vékony kék erekkel hálózott gömbölyő
térdhajlását s izmos, gyermekes lábikráját. Ha meg a tőzhöz guggolt, s
széles csípıje kidomborodott, térde megfeszült, keble megduzzadt az ing
alatt, hogy szinte kibökte a vásznat, be kellett hunynia a szemét
gyönyörőségében s mély sóhajtással köszönte meg Istennek, hogy ilyen
váratlanul s véletlenül társat rendelt mellé. Csillag néha kiment a házból s
Kirill türelmetlenül várta. De a kis feleség is sietett vissza, letette a
vizescsöbröt s nyomban hozzá lépett, megsímogatta, rámosolygott, de arca
szinte sötéten komoly volt s kék szeme majdnem fekete.
Aggódott a feleségéért. Féltette. Ha apja-anyja elátkozza, a falu
kiközösíti s talán el is kell menniök innen, hogy tudja mindezt elviselni
Csillag? S nem halnak-e éhen mind a ketten? Mibe öltözteti, ha megjön a
tél, vad szelek süvöltöznek, hó kavarog s ez a könnyő ünnepi vászonruha, a
vékony kis bekecs nem lesz már elegendı? Hogyan melengeti majd
didergı gyönge tagjait?
Gondolni sem szeretett rá s csak azt hajtogatta, amit Jézus mondott :
»Ne kérdezzétek, mit egyetek, mit igyatok s s mivel ruházkodjatok. A ti
mennyei Atyátok gondot visel rátok. Az 6 akarata nélkül egyetlen
verebecske sem vész el s nem vagytok-e ti százszor drágábbak a
verebecskénél?«
Ügy látszott, Csillag nem sokat gondol a jövendıvel. Amikor
megromlott az idö, szél kerekedett, szemetelni kezdett a köd s nyirkos,
sáros lett köröskörül a vigasztalan világ, emlegette ugyan, hogy jó volna
elhozni hazulról bocskorát, báránybır subáját, két-három szoknyáját, sıt
fej kötı is kellene, hiszen nem lány már... De látva Kirill gondokba merült
arcát, nevetett s nem törıdött többé gondjaival.
Addig noszogatta Csillag, míg evett néhány kanál köleskását. Csillag
maga adta szájába az ételt, mint egy csecsemınek s boldogan anyáskodott
vele. A faragott csanakból meg is itatta. Húst nem adott neki, maga rági-
csálta az áldozati húst, de csak Kirill erıs sürgetésére evett s nagyon
keveset.
Es alig aludt. Valahányszor Kirill fölébredt, ott látta maga mellett a
padka szélén, amint elsötétülı, komoly, szinte komor arccal, félrebillentett
fejjel, majdnem feketére vált tekintettel, száját összecsücsörítve nézi, nézi s
aggódó hangon szól:
– Jobban vagy? Ugy-e, jobban vagy?
257
– Jobban, jobban, – bólogatott Kirill boldogan s megfogta Csillag
vaskos, húsos kezét, egyenként simogatta ujjait s hosszan nézte, hogy
minden vonását, hajaszínét, mozdulatát magába vésse feledhetetlenül.
Éjszakába fordulván az idı, Csillag megoldotta szoknyája korcát s
föltelepedett Kirill mellé a szők padkára. Vaskos lábát maga alá húzta,
betakarta ruhájával, kezét ölébe eresztette s várakozó arccal fordult
Kirillhez:
 – Most mesélj.
– Mit?
– Az hugyan vala, hogy Jézus f öltámada. Ezt meséld. Es Kirill mesélt.
Bal könyökére támaszkodva a kedvesen ropogó-lobogó tőzbe bámult,
jobbjával Csillag kezét fogta s mesélt. A farkasbırön kucorgó asszony
feszült figyelemmel hallgatta. Gyönyörő, békés, csendes este volt. A tőz
libegı fénye kedvesen játszott a falon, a sarokban összebújt a két
kendermagos tyúk s fejét szárnya alá dugva szundikált. Odakint suhogott a
szél s a vén főzfa törzse nyikorgott. Messzirıl ideszőrıdött a mulatozók
zaja, a sípszó, meg a dobok puffogása. A falubeli kutyák ugatva végezték
ırjáratukat Néha Délnek vonuló vadludak gágogása hallatszott, jelentve
hidegebb napok közeledését. Csillag éles füllel figyelte a jólismert távoli
hangokat, néha-néha mélyen fölsóhajtott, mert eszébe jutott különös sorsa.
De rávetve sötétkék szemét a mesélı férfira s hallgatva szokatlan szavait,
megfeledkezett mindenrıl s végtelenül könnyő, vidám, boldog volt.
Kirill elmondta, hogyan halt meg Jézus a kereszten. Csillag arcán
minden indulat megmutatkozott. Amikor arról beszélt Kirill, hogyan
cipelte az Isten Fia a keresztet s rogyadozó inakkal miként kapaszkodott a
Koponyák Hegyére, Csillag összeszorította duzzadt száját, kezével
eltakarta szemét s telt, kemény melle pattanásig feszítette ingét sőrő
sóhajtásaitól.
– Iszonytató, iszonytató vala, – suttogta s mereven a tőzbe nézett. –
Mikor Egi Atya fia, ama Világvigyázó férfiú...
– Jézus, – javította ki az ura szelíden.
– Neköd Jézus, lehet, így nevezek, – hagyta rá Csillag. – Iszonytató
vala. S anyja zokogva mene utána s látá vérös homlokát s roskadozó
léptit... ó, jaj, iszonytató vala...
Kodoiányi: Istenek. 1?
258
– S mikor ott figett szeginyke s haldokolta már s szomjúhos vala s kirte
innia, nádszálon adtak nekie spongiát s mártottak bele ecetbe s epibe s vala
keseri. S fordította el arcáját s nem vala innia. S ottan vala anyja s
Johannes, ő atyafia s zokogta. S még ő vigasztalta szeginyeket. Gondold,
lánykám, vigasztalta! S emberek csúfolták s kepdestik s mondták: Jőjj le
most kresztril, ha Isten fia vagy! S szenvedte szeginy s haldokolta.
– Én követ ragadtam s közébük vágtam volna s le-vöttem volna
krösztrül, s nem engedtem volna! – kiáltotta Csillag egész testében
reszketve a haragtól -– De mondád, föltámada.
 – Támada hát. Sírját ásták sziklába s temettík bele testit. S tanítványok
szomorkodták s búsulták s kesereglík s voltak egy itt mind s mondták,
sohse nem t ebbet látják Jézust, halta meg erekre. S másnap mentek
nimberek s látták, sírja üres. Csak lepel volt ottan s test nem volt sehol. S
ülte ottan egy angyal nagy kövön s mondta: »Ne keressétek s ne sirassátok,
mert támadta fel s nincs itten már.«
Az ámuldozó asszonyka oly boldog volt, hogy vadul megszorongatta
Kirill kezét, ráborult s szégyenkezve megcsókolta. Nem elıször mondta el
a csodálatos történetet az ura. Torkát könnyek fojtogatták, amikor az utolsó
út borzalmát mesélte, körmét a kezébe vájta, ajkába harapott s iszonyodva
szidta a szinhedrint, a helytartót s a zsidókat. De elérkezvén a
föltámadáshoz, diadalmasan ragyogott a szeme, arca kipirult, nevetett s
összeverte öklét.
Azon nem csudálkozott, hogy Jézus föltámadt. Hiszen Isten fia volt. Es
Isten csak nem engedhette, hogy fia a sírban rothadjon, férgek emésszék
testét? De amikor azt magyarázta Kirill, hogy az utolsó napon mindnyájan
föltámadunk, értetlenül csóválta a fejét. Hiszen gyönyörő lesz az a nap,
megszólalnak az égi seregek harsonái, kettéhasad az égbolt, lehull a Nap, a
Hold s a csillagok serege, fölpattannak a sírok s a halottak ítéletre mennek
Isten széke elé. De hogyan lehetséges mindez? Hiszen minden megholt
lény s minden elmúlt s elpusztult dolog tovább él a másvilágon, ki az
Alvilágban, ki pedig az elsı, a második, a harmadik s a többi Égben, s
olyanok is voltak, – nag}/ hısök, fejedelmek, hadnagyok – akik a
hetvenhetedik Égben lakoznak magánál az Egi Atyánál, de hogy az a sok-
sok ember, aki világ kezdetétıl fogva meghalt s világ végéig meg fog
halni, mind-mind föltámadjon, érthetetlennek látszott.
259
Azon sem csudálkozott, hogy a föltámadt Jézijs mS' negyven napig
járt-kelt a földön, találkozott atyafiaivalé megjelent az országúton, bement
a zárt ajtón, hiszen vannak nagy-nagy bölcsek, akik puszta akaratukkal
egyik faluból, egyik országból a másikba tudnak szállni s azután megint
visszatérnek a falujukba. De hogy Jézus a hegyrıl fölemelkedett s
elevenen, testestül-mindenestül fölszállott az Égbe, Atyjához, azon
ugyancsak csóválta a fejét. Végül minderre azt mondta:
– Igaz, megtöheté vala, Isten fia vala!
Kirill azután megrótta ezért. Isten fia volt, de egészen ember, tetıtıl
talpig. Éppen úgy evett-ivott, aludt, fázott, izzadt, fáradt, örült és
szenvedett, vérzett, haldokolt s meghalt, mint minden ember. Sıt a
kétségbeesés, az Istentıl való elszakadás is osztályrésze volt. Amikor a
kereszten haldokolt, így kiáltott föl: »Atyám, atyám, mért hagytál el
engem!« Ez volt Jézus emberi halálának legborzalmasabb pillanata.
Kétségbeesett, mert úgy érezte, minden hiábavaló. Isten elhagyta ıt. S a
végén: »Elvégeztetett« – mondta s meghalt, ahogy mindnyájan meghalunk.
Míg a pap beszélt, magyarázott s elfelejtette minden baját-betegségét,
Csillag mozdulatlanul ült a farkasbırön, térdére húzott szoknyáján pihent a
keze s szomjasán itta-szívta Kirill szavait. Néha megmozdult az ajka,
mintha magában mondott volna valamit. Es csakugyan mondott. Azt
mondta: »Szép a szömöd!« Es azt mondta: »Minı különös a szavad!« Es
így suttogott: »Nem bánom, ha meghalok es.'«Ebbıl Kirill nem hallott
semmit. Ha hallott volna, bizonyára haragudott volna, hogy a legmélyebb s
legcsodálatosabb misztériumok hallgatása közben ilyen hívságos
gondolatok jutnak eszébe. Csillag azonban mindent együtt talált
csodálatosnak, gyönyörőnek, titokzatosnak és isteninek: Jézus
kínszenvedését, halálát, a föltámadás misztériumát s Kirill szemét,
szakáiiát, tágas homlokát, ügyetlen, idegen beszédét s azt a különös módot,
ahogy ı a felesége lett.
Leugrott a padkáról, új fát vetett a tőzre. Meleg volt a házban, a füst
kéken kanyargott a hátulsó kis falnyílás felé. Csillag szoknyája lehullott.
Szégyenkezve, nyakáig elvörösödve tekintett Kirillre, fölkapta a szoknyát,
megkötötte a derekán. De Kirill látta combig érı kisingében s olyan erıs
vágy szállta meg, hogy belekábult.
– Jijjél, jijjél te ide, hozzám, bújjál be ide, – suttogta szaporán, égett a
szeme és remegett.
17*
Csillag azonban vonakodott.
– Nem szabad, nem szabad, beteg vagy, – susogta s forró kezével
megsímogatta az arcát. – Türelömvel várj. Ett vagyok melletted, ideülök,
ni, csak maradj békén s pihenj. Gyógyulj meg, fiadom. Nem akarom, hogy
most foganják, amikor beteg vagy. Várj, várj...
Lecsittította Kirillt, pedig látszott, hogy szívesen bebújna mellé a meleg
farkasbır alá.
Lecsittította s hallgatta különös szavait. Elnémult benne a »fekete
isten« s teljesen a »piros« uralkodott rajta vidáman, biztatón. Megnyílt
elıtte az Ég, látta Jézust az Egi Atya jobbján, talpig hófehérben, szakállas
arca fénylett, mint a Nap. Égi seregeket látott s egy tó partján – éppen
olyan volt, mint a Balaton – szegény halászokat, amint a főben ültek,
kenyeret, szalonnát, meg hagymát eddegéltek s szomorúan mondták: Jézus
meghalt. Szeretett volna fölkiáltani: nem halt meg, föltámadt, ne
szomorkodjatok! És szeretett volna kimenni a suhogó szélbe, a szitáló
ködbe, végigfutni a vizes réten, betoppanni a mulatozók közé, akiknek
idehallik a rikkan-tása, ujjongó dala, fölemelni kezét s elkiáltani a
csodálatos igazságot:
– Megálljatok, férfiak, némberek, kedves társaim! Hallgass el, Melegdi
apa, ne verd a damborát, bátya, ne szóljon a dob. Urak, szabadosok,
szolgák, figyeljetek. Én tudom az igazságot: Jézus föltámadt! Égbe szállott
testestül s eljön a földre, hogy megölelje azokat, akiket szeret. Engem
szeret!
S futni szeretett volna a ialuban, bedörömbölni minden ajtón: Jézus
föltámadt, ez az igazság! Belépni otthon, megállni kemény apja elıtt:
apám, nem fáj, hogy megvertél, kitagadhatsz, elkergethetsz, tudom az
igazságot, Jézus föltámadt. S leborulni anyja elıtt, megfogni a kezét s így
szólni: átkozz meg, nem fog az átkod. Mert az igazság ez: Jézus föltámadt.
Izgalom futkosott egész testében. Mosolygott s szelíden nézte Kirillt.
Ez a jött-ment idegen, ez a szolgák szolgája mondta meg neki az igazságot.
Mit bánja már, hogy apja nem kap kalimot? Hogy mindenki megveti?
Hogy nem tudja, mit eszik holnap? Hogy közeleg a tél s nincs ruhája, bocs-
kora? Hogy elkergethetik innét s hosszú, bizonytalan útra kell mennie talán
már reggel? Hogy semmije-senkije sincs a világon?
261
Hamisan elmosolyodott s ide-oda forgatta a fejét, hol rátekintett
Kirillre, hol elfordult s lesütötte arcát. *
– Mi leli tigedet? – firtatta az ura.
– Sömmi. Igazán sömmi.
– No, mondjál csag! Hallgatok.
– Hát... hát... – kezdte vonakodva, arcát el-el-takarva Csillag s még
jobban összekuporodott a padkán, – tudod, uram... Emlékszöl, a söprő...
kétször es...
– Sepri? Sepri ajtóban? – kiáltotta Kirill s fölült.
– Szóval, én valék, azki a söprőt... kétször es...
– Hát kekinyt? Gombát? Virágot? Csillag csak a fejével intett, hogy azt
is. Kirill visszadılt.
– Csudáitus, csudáitus, – hebegte. – Te valál. Ó, lánykám te valál.
Csudáitus.
– Az, csudálatos, – igenelte Csillag.
– S in hittem, Balsam! Bese úr felesige, Balsam! Valik nála s
mondám... – legyintett, nevetett, rázta a fejét.
 Most aztán kitört a nevetés Csillagból is. Ráborult Kirillre, nevetett,
rázta, rázta a kacagás. Könnye kicsordult, Kirill szakállára gyöngyözött,
A nagy ünneplésben, meg-megismétlıdı áldozatokban, mulatozásban,
zenebonában és kavargásban ki törıdött volna Mikuléval? A
rabszolgáknak annyi dolguk volt, – különösen a nıknek, – hogy majd
megszakadtak a lótás-futasban. Aki meg nem dolgozott: ivott, dalolt,
henyélt, megint ivott s töltögette a hasát, lézengett, asikot játszott s
verekedett. Es ha nem így lett volna is, ugyan ki törıdött egy szıtlan,
bujkáló, sötétszemő rabszolga-legénnyel.
Csimasz, ha megállhat ott, váltig azt hajtogatta, hogy ilyen csuda még
nem történt, Isten a porból emelte ıket a legmagasabb polcra. Már nem is
titkolta, hogy Csépán uralma rövidesen megszőnik s fölvirrad Szereda
udvornyik-ságának dicsısége úrnak-szolgának egyaránt legnagyobb
örömére s boldogságára. Ha szólhatott a lányaival, – bizony, alig
szólhatott, úrnık leltek már s elfoglalta ıket új helyzetükkel járó sok nehéz
tevékenységük* öltözködés, fésülködés, körömfestés,, illatosítás, úri
viselkedés gyakor lása. – suttogva noszogatta ıket, figyelmeztessék nrukrr
262
a kötelességére, csapja el Csépánt, tegye udvornyikká apjukat. Mi ez
nekik? Egy ilyen derék, jóságos, igazszívő öregember örül ám, hogy két
ilyen gyönyörő, tiszta, fiatal szőzlányt kapott, mint amilyenek ık. Hálával
fogadja kedveskedéseiket. Csak szólni kell neki, mindent megtesz...
Szereda kakasléptekkel járt-kelt a világban. Valóságos udvornyiknak
érezte magát. Senkinek sem köszönt, legfıképpen Csépánnak nem, úgy
tett, mintha meg sem látná. Parancsolatait eleresztette a füle mellett. Most
süketebb lett, mint Péntök. Fiáról teljesen megfeledkezett. Csak sétált az
udvarban, nézelıdött, elmélkedett, hümmögött, vagy összesúgott a
feleségével. Keveset aludt, éjszakái boldog tervezgetés között múltak.
Güzü meg, akinek mindenütt ott szokott lenni a szeme, dühödten
végezte dolgát, tapogatta fájó derekát, hintegette mérges ítéleteit és híreit
szerteszét, csepülte a két fiatal asszonyt, Balsam lányait, unokáit, a
falubelieket s nem utolsó sorban Csimaszt. A nyalka vitézzel semmire sem
jutott. Olyan volt Güzü, mintha parazsat nyelt volna. Tüzet fújt, vörös volt
a képe, ráncai megszaporodtak. Csak egy asszonyról szólott részvéttel:
Balsamról.
Balsamon ugyan senki sem vehetett észre semmit. Szaporán forgott a
ház körül, ott volt mindenütt. Vigyázott, hogy mindenki megkapja ételét-
italát s még arra is volt gondja, hogy az új feleségek sátrába mézes
csemegét készítsenek. Éppen Güzüt figyelmeztette rá, el ne feledje.
Megjelent lányai sátrában, kikérdezte lányunokáit, mit csináltak, hogy
mulatnak, nincs-e híjjá valaminek. Megigazgatta ruhájukat, befonta
hajukat. Enyelgett, van-e már valakijük. Áldozatkor komoly méltósággal
állott Bese úr balján, szívesen kínálgatta vendégeit hússal-sörrel,
mosolygott, szólt is egy-két szót. De amikor a dáridó kezdett megdagadni s
hullámai kicsaptak a szállás udvaráról, eltőnt s visszahúzódva elıkelı
faházába, a tőzhöz ült, gondolkodott s könnyezett. Újra meg újra
végiggondolt elmúlt ifjúságán, házaséletén, gyermekei születésén, halálán,
férjhezmenetelén s tanulgatta, miként kell belenyugodni a reménytelen
öregségbe. Mint asszony: meghalt s eltemették. Mint anya s öreganya:
újjászületett. Hiszen Gyöngy el-ujságolta neki, hogy harmadik hónapja
áldott állapotban van s fiút vár a kis Ojbarsz mellé.
Mindenkit elfoglalt a maga gondja-öröme, ünnepe és gyásza. Mikule
magára maradt. Urától, úrnıjétıl nem kapott
263
parancsot. Az udvaros nem törıdött vele. Péntök zúgolódva ténfergett
egyik házról a másikra, el-elcsípett egy kis húst, egy kis kását, meg sört s
szidta a lányokat. Pokolra kívánta ıket dalaikkal, visítozásukkal,
szerelmeskedésükkel s fecse-gésükkel mindenestül. Ellátta bivalyait s ha
evett-ivott eleget, egész nap henyélt a szolgaházban a szalmán. Szombat
szótlanul hurcolt a fızıházba húst, vadat, szalonnát, lisztet, hagymát,
kölest, fát, forgatta a malmot, tömlıket cipelt s csutakolta az urak
hátaslovait, amikor sárosan-lucskosan megérkeztek a vadászatról, meg a
játékból. Tompa, az ökrös, úgyszólván láthatatlan volt. Magányosan járta
bús útjait a hizlalásra, igára befogott ökrök óljában s egyébbel nem
gondolt.
Mikule egy pillanatra sem felejtette el Kujúnt. Rettegve tekintett
napjában többször is a nyírliget felé, ahol körülsündörögte. Szavait nem
tudta kirázni a fülébıl, ott susogtak-durőzsoltak csúfondáros noszogatással
s Mikule össze-vissza forgatta ıket, hogy az értelmüket kiszedje. Akkor
este, amikor Kujúnnal találkozott, ronggyá itta magát. Elbotorkált egy
szénakazal tövébe, szinte öntudatlanul belevájta magát s aludt, mint egy
malomkı. Hasogató fejfájással, fogvacogva ébredt hajnaltájon, belseje
égett s olyan szomjas volt, mint egy harcsa. Lecaplatott a folyóhoz,
föléhajolt s összefogott markából vadul ivott. Közben megcsúszott az
iszamos parton s derékig a vízbe zuhant. Ettıl úgy elkeseredett, hogy leült
a főbe s dühösen, zokogva sírt.
Megkönnyebbülvén a sírástól, bement a szolgaházba. Éppen ott találta
az anyját.
 – Milyen vagy, te szöröncsctlen? –^ kiáltotta Csimasz s összecsapta a
kezét. –¦ Megverének? İ, a gyalázatosok! Gyüjj hát, mosdj meg, feküdj s
pihenj, te szegény.
– Megvere engöm Isten, – dörmögte mogorván Mikule s leült egy
tuskóra, tenyerébe hajtotta a fejét s alulról fölfelé nézett az anyjára
farkaspillantással.
– Még ilyent ki es mondanod! S most, hogy úgy reánktekint e s
fölemele az porbul!
– Rajtad nem lehet segélni, anyám, – nyögte undorral a fia.
– Mi bajod velem, he? Te lüké! Nézd csak, részögön allét ide s engöm
szidalmaz.
– Józan vagyok én, akár a vasvella. Magad vagy ré-szög.
Megrészögödél tőié, hogy lányaid befektetted urunk gyalázatos ágyába.
264
– Hiiii, haaaa, – sikított Csimasz s elsápadt. – Te ırjült!
– Rossz vége lesz ám ennek, hallod. Megemléközzél rúla, mit mondok.
Rossz vége lesz. Megmondá Kirill atya: paráznaságra aflád lányaidat.
Csimasz tehetetlenül topogva, dembölıdve bámulta Mikulét. Mozdult a
keze, hogy kócos, csapzott hajába markoljon s tömzsi fejét odaverje a ház
földjéhez, de megijedt ferde, sötét, fenyegetı s egyben riadt tekintetétıl.
Nyomban az volt az elsı gondolata, hogy Mikulét megszállta valami. S
csakugyan, rémülettel hallgatta rekedten kilökött szavait.
– Igaza vala Kirill atyának. Jézusnál az igazság, hallod. Mert én
találkozék valakivel. Tegnap este, ahogy arrafelé menék... – fejével az ajtó
felé biccentett, – ott, ott a nyírfánál... Sutét vala s magam valék. Könnyé-
tenöm kelle magamon. S ahogy odamenék, hát... Tudod, kivel találám
magam szömbe?
– Kivel? Kivel, te szegény?
– Most ess hanyatt, némber. Kujúnval.
– Ku... ku... – dadogta Csimasz s falfehérré vált, mint a tojáshéj. –
Csórt... – nyögte, lekuporodott a földre, szája hangtalanul mozgott. – Ó,
Bog... Kújőnt látád... Te, nem valál részög?
– Vala ugyan bennem egy kis sör, – felelte fakó hangon a fia, – de
színjózan valék. Itt álla, ezön az ódalamon. Súgdosa. Azután átkerüle emez
ódáira, súgdosa s mevete. Körülkujtorga s mevete. És súgdosa.
– Mit súgdosa?
– Nem tudom. Valami tőzrıl suttoga. Mondd, anyám, – emelte föl
hirtelen a fejét s szúrósan nézett a kuporgó, tehetetlen asszony szemébe,
mint a késpenge, – nem érzöl valami, valami nagy veszödelmet?
Embörhalált, tüzet?
– Borzasztó, borzasztó. Égnek áll hajam. Istenöm, segélj meg. Ó, Bog,
pomilujl Imádj, fiam, meneküdj Kujúntól. Eredj Kirillhöz s kérd, imádjon
érettünk. Öntsön fejedre szent vizet, olajat. Kenjön meg. Füstöljön meg,
van neki füstölıje es, haliám. Tüstént eredj hát. Hallod? Eredj!
Mikule azonban mozdulni sem tudott. Szabadulni szeretett volna torkát
szorongató kínzó érzéseitıl, makacsul kelepelı gondolataitól, amelyek
szüntelen Bese úr megölése körül hajszolták s ırölték, ırölték éjjel-nappal.
Az ördög súgdosásaitól. De tehetetlen volt. Keresztet vetett, Istenhez
265
fohászkodott: segélj meg, segélj meg s ezt elmondta százszor, de Isten
nem törıdött vele, nem nyugtatta meg. Tudta, addig meg nem nyugszik,
amíg kést nem márt az úrba.
Ha elmegy Kirillhez, megszidja, bőnösnek nevezi. S nem tanítja meg
azokra az igékre, amelyek elpusztítanák Bese urat, anélkül, hogy ı egy
újjal is hozzányúlna. Nem akarja megszidatni magát, nem viseli el, hogy
bőnösnek nevezzék, – holott mindenki bőnös itt, egyedül ı nem – s hogy
lebeszélje Kirill atya arról, amit meg kell tennie, ha addig él is.
Föltekintett sápadt, kétségbeesett anyjára s bánta, hogy szólt neki. Mi
köze ennek a szegény, buta, vánnyadt szolgálónak ıhozzá? Győlölettel
nézte. Lassan, észrevétlenül dagadt benne a győlölet, Bese úron kezdıdött,
Güzün folytatódott, győlölte Játékot s Szeretıt, győlölte apját s végül most
már anyját is. Győlölte Kirillt, az egész világot. Futni szeretett volna innét,
messze-messze, ahol nem találja meg senki, ahol nem ismer senkit. Ahol
békén imádkozhatna s megvárhatná az új világot, amiben utolsók lesznek
az elsıkbıl s az utolsókból elsık.
Sóhajtva fölkelt s rá sem hederítve anyjára, kiment a szolgaházból.
Aznap este, amikor a nagy verekedés támadt, Bıst megszúrta Kücsid,
Kücsidet Kara, Karát leütötte egy ismeretlen vitéz, Kévét fejbeütötte a
fiatal Mogd, Kanocs bátya vállonszúrt valakit, akit a sötétben nem is látott,
Csé-pán dagadtraverte a mafla Ravasz balszemét, az ügyetlenül menekülı
Szomorú szoknyáját letépték, Szongur fülét lehasították, a borzként
verekedı, karmoló és harapó Ojbarszot egy fához lapították s a kezére
tapostak, egy katonát Pöt-tönd úr csapatából csákánnyal megöltek s
általában annyi vért ontottak, annyi inget-, bekecset-, fület-, ajkat- s arcot
megtéptek, amennyit eddig még egyetlen ıszi áldozatkor sem, szóval :
aznap este Mikule bement az ólba s fölkantá-rozta heréitjét, Szilént. Ezután
hideg, de reszketı szívvel, verejtékezı homlokkal s keményen pattogó
járással az úri sátor közelébe húzódott s várta, mikor jön ki Bese úr a
lármára.
Mikor pedig kijött, dühös léptekkel a szín felé ment, szarvasbika ıszi
bıgéséhez hasonló hangját megzendítette s
266
a három vı, a verekedık közé rohanva, magára hagyta, Mikule hátulról
ráugrott s kését fölülrıl teljes erejébıl az úr jobb válla és a nyaka közé
ütötte. A kulcscsont mellé sújtott, oda, ahol a nyak ütıere lüktet. A kés
azonban lecsúszott a csontról s kijjebb vágott Bese úrba. Mikule nyomban
tudta, hogy rosszul szúrt. Abban a pillanatban, ahogy az úr meglepetten
hátrafordult, eldobta a kést, mélyen lehajolt s szinte négykézláb, mindenütt
a legsötétebb zugokat keresve, rohant a térségen kavargó tömeg közé.
Vadul csapkodva maga körül, el is érte a hátaslovak s az ellı kancák
hosszú, tágas ólját. Beugrott, megragadta Szilén kantárját, kihúzta az ólból,
rápattant, sarkával megütögette a heréit vékonyát s nyílegyenesen
nekivágott a sötét bokrokkal borított vizenyıs rétnek. Füle körül szél
sivított, arcába sőrőn szitáló hideg köd csapott. Szilén horkolva rohant,
meg-megriadva s oldalt kivágva egy-egy szokatlan alakú bokortól.
– Egoteabszolvo... innotninedomini... cgoteabszolvo...
innominedomini... – suttogta szaporán Mikule s görcsösen szorongatta a
megeresztett kantárt. Mellében izgalom csiklandozott, térde görcsösen
fogta a ló lihegı, ütemesen nyögı oldalát, orrát megcsapta megnyugtató
szaga. – Egoteabszolvo... egoteabszolvo... – hadarta most már hangosan.
Fogát összecsikorította dühében. Most már csak abban bízott, hogy Bese úr
sebe azért elég veszedelmes, a penge olyan helyet ért, amit nem lehet
meggyógyítani. Talán a tüdejét. S vén már az úr, nehezen forr be a sebe.
Ez megvigasztalta némileg.
De föl is kellett volna gyújtani a szállást. Minden ólat, a szolgaházat, a
csőröket és félszereket, a sörfızı házat, ahol az ünnepi sört fızték, a
szőrőt, ahol a gabonát csépelik egész télen, az éléstárat s hát az új faházat
is. Az égne még csak igazán!
Csakhogy ügyetlen volt, terve rombadölt.
– Istenöm, tedd, hogy meghaljon az úr, – fohászkodott mélységes
áhítattal.
Most üldözni fogják. »Üldözni fognak bennetöket« – mondta Kirill.
Jézus úr szavai ezek. Most üldözik. Lóra kaptak s keresik mindenfelé. Ha
megtalálják, meztelenre vetkeztetik, szégyenfához kötik, összekolompolják
a falut s ıt agyonkorbácsolják. Bıre cafátokban szakad le, vére elönti a
sáros földet, szeme kifolyik, csontja megreped... Iszonyú. Hej, Szilén,
Szilén, lomha dög! Szilén, ézös kis lovam! Gyii, gyii!
267
Sarkával ütögette, térdével szorongatta, öklével verte a nyakát. S a ló
vadul fújtatva, horkolva, lihegve s ütemesen nyögve vágtatott.
De hová, merre?
Amerre legsötétebb. Az erdı felé.
Mögötte megkezdıdött a vadászat. Huj huj-ordít ások harsantak. Tülök
szólt. Kutyák ugattak. No, kutyákkal nem sokra mennek, – gondolta
Mikule, – ilyen sárban nem lelik nyomomat. S azt sem tudják, merre
szöktem, úgy összetaposták az egész szállást.
Vágtató alakját betakarta a sötét éjszaka, a feketén fenyegetızı fák
fölriadt serege s a sőrőn szemetelı köd.
Bese úr szeme piros karikát hányt. Észrevette, hogy megszúrták.
Föltépte ingét s balkeze mutató, meg hüvelykujjával erısen összefogta a
sebet. Nyugodtan, lassan bement sátorába, ágyára ült s megvizsgálta a
lobogó tőzfényben; mit mi veit az a sötét, ismeretlen orgyilkos.
A seb nem látszott veszedelmesnek, de rossz helyen volt. Már most, ha
elérte a tüdı szárnyát, az nem gyerekjáték. De ha nem, akkor semmi baj.
Kiáltani akart, hogy jöjjön valaki, de meggondolta, óvatosan lehajolt,
fölvett egy kupát s verni kezdte vele a söröscseber oldalát. Csakugyan,
Pöttönd meghallotta s kíváncsian belépett a sátorba.
– Fiam, – mondta halkan Bese apa, hogy meg ne erıltesse a tüdejét, –
megszúrtak.
– Ki? – ordította Pöttönd.
– Nem tudom, majd kiderül.
Kozárul szólt ebben a komoly, ünnepélyes pillanatban.
– Hol? Mutasd?
Megmutatta a vállát. Ahogy eleresztette a sebet, vastagon buggyant ki
sötétvörös vére s elöntötte fehér ünnepi ingét.
Pöttönd szorgosan megvizsgálta a sebet, szemöldökét összevonta.
Egyszerre színjózan lett.
– Tán nem érte a tüdıt, – mondta aggódva.
– Hívd Csépánt, Balsamot, Apsát, – rendelkezett az úr s megint
összefogta a seb vékony, vértıl síkos ajkát, ledılt medvebırrel takart
nyugvóhelyére. Sóhajtott : –
Hát ezt is meg kellett érnem. De megfogom a gyalázatost s megölöm.
 Pöttönd Csépánért, Balsamért, meg a táttosért futott, Ütközben
elmondta az eseményt Szórendnek s Tőrjenek. Még a hívottak ott sem
voltak, ık már rohantak az úri sátorba s aggodalmas képpel álltak elıtte.
Pillaftatok alatt megtelt a sátor. Lélekszakadva rohant Balsam, loholt a
megtépett ingő, kócos, vérvörös arcú Csépán, még most is lengetve ötágú,
ólomgombos korbácsát, mintha nem tudná megállítani a kezét. Futott Bese
apa három lánya, sikoltozva rohant be a kis Gomba, rémült ábrázattal a
többi unoka, sárosán, megtépve, összetiport balkezét a jobbjával fogva
Ojbarsz, szakadt fülét ingeujjával tapogatva Szongur, dagadt koponyáját
kucsmájával nyomogatva Kéve. Mind besírültek a sátorba, Bese apa elé
tolongtak s egymás válla fölött iparkodtak megnézni a sebesültet.
Odakint jajgatni, visongani kezdtek a nık.
– Meghala urunk! Megölék apánkat! Odavan Bese úr!
– Csépán, – parancsolta Bese úr nagy nyugalommal, – tudd meg, ki
szúra vallómba. Keresd meg kését, nézd meg, melyik lovon szıkék. Mert
megszökék, az bizonyos. Fogd meg s hozd elém.
Az udvaros tigrisként fordult meg s kiugrott az ajtón.
– Balsam, –fordult most a sápadt an, reszketı ajakkal föléhajoló
asszonyhoz. – Nem gondulom, hogy meghalok. De ha méges meghalnék,
eredj Türdemisre, Szalárd ücsémhöz.
– Dehogy megyök, dehogy megyök! – tiltakozott Balsam. – Itt
maradok csöndes özvegységben. Púpit állítok s áldozom neköd, ézös uram.
– Ha így akarod, legyön így. De Szalárd ücsém feleségül vesz s hátha
szülhetsz még fiút?
– Nem, nem, tudom, hogy nem szülhetök többé.
– Azkor maradj ett. Játékra, Szeretıre ügyelj kilenc hónapig. Ha nem
szülnének, add férjhöz őket. De legyenek szabadok örökre. Feleségeim. Ha
szülne valamelyikük, neveld gyermökömet, mint sajátodat s anyját add
férjhöz illendıen. Szeretıt Szalárd ücsémhöz, Játékot kívánságod szır ént.
– Jaj, kedves uram, kedves-ézös uradom, – sóhaj-tozott Balsam.
– Ne ápékodj hát! – ripakodott rá Bese apa. – Nem halok meg. De ha
meghalnék, így legyön. Mit üvöltöznek
269
odakint azok a tébolyodott némberek? – kérdezte dühösen. – Eredj,
Kücsüm, mondd meg nékik, hogy élık. Élık s ha sokat jajgatnak, kimék s
szétverök közöttük.
Elcsitulván odakint a lárma, jajgatás, Bese apa megnyugodott.
 – Ojbarsznak lovad ajándékozék, – folytatta s mosolyogva tekintett
Ojbarszra. – Vereködél, fiú, látom. Reménylöm, nem maradál alul.
Pöttöndnek szlúga kellenek. Nékiadom Szeredát feleségestül, fiástul.
– Köszönöm, apa, – dörmögte meghatottan Pöt-tönd.
– Most kedég takarodjatok ki házambul, magam akarok lennöm.
Mindnyájan kihúzódtak a sátorból.
– No, Apsa, – mondta Bese úr, amint a táttós belépett. – Hát nézd
sebömet. Megszúrának.
A táttós komoly igyekezettel vizsgálta a sebet. Hosszan nyomogatta,
hümmögött. Aztán leguggolt, erısen magába mélyedt, gondolkodott.
Csend volt köröskörül, csak a lóra-kapó férfiak kiáltozása, majd az
eliramló lovak dobogása hallatszott, azután elhalt ez is. A kutyák egyre
távolabb ugattak.
– Meggyógyulsz, – mondta a táttós nyugodtan. – így történek :
csenevész, sovány legényt látok, haja sutét, szöme sutét, szőve sutét.
Kilépsz házadbul, hátad mögé lopakodik, vállonszúr. Elfut, tarka lóra ül,
vágtat Nyugat felé. Ő szúrt meg.
– Miért?
– Látom, tib-láb, szüve keserő. Szlúga. Két szép lányt látok, szüzet.
Ezért.
– Mikule! Lovászom! – kiáltott föl csudálkozva Bese úr. – No, ezt sem
hivém. Feleségeim atyafia. Szereda fia! Magam kezével töröm ossz ve
csontjait.
– Nem kerül meg, – csóválta a fejét sajnálkozva Apsa. – Köd elıtte,
köd utána. Erdı elnyeli, esı elmossa nyomát.
– Meg kell fogni! Meg kell fogni! Agyonverök mindönkit, ha meg nem
fogják.
– Ne verj agyon sönkit, uram, nem fogják meg. Más lesz az ő sorsa.
Bízd Tengörére, uram. No, de most meggyógyítunk.
Elment s rövid idı múltán fiával, Aporral tért vissza. Magukkal hozták
a táttós cafrangos besmetjét, csücskös
270
börkjét, egyfenekő dobját, meg a tarisznyáját. Most megint kört írt
Apsa a szınyegre, magára öltötte nehéz, csilingelı ruháját, fejébenyomta
sapkáját s lassú ütemben megverte néhányszor a dobot. Apor is a
szınyegre ült s egy damborát pengetett szapora ujjakkal.
A zenebona egyre nıtt.
Apsa táncolt. Táncolt, forgott, rikkantott. Szeme véresen forgott, szája
elıbb nyálazott, majd tajtékzott. Dermesztı hangon üvöltötte :
 Tyinas sindzse jokhat mániek, Khundzsa ona tömer kassza jon kelaraty,
Sandzsokne tyin tömer fon kelarder!
Nagyot fújt, szaporán verte a dobot. Újult erıvel üvöltött :
Tyinas sindzse jokhat khora mámek, Khundzsa ona tömer kassza jon
kelaraty, Sandzsokne tyin tömer jon kelarder!
Még egy dalt üvöltött hol elnyújtott, hol szaporán hadart szóval, aztán
összeesett. Néhány pillanatig hevert a szınyegen, keze-lába rángott, szája
tátogott, melle zihált. Úgy megmerevedett, hogy nyakát-bokáját
megtámasztva föl lehetett volna tenni két bakra s nem csuklott volna össze.
Tengörön úszik jehér toll, Amikor abbul vért csal a vas, Akkor ontson
vért az a vas.
Ezt dadogta öntudatlanul s egyre rekedtebb, halkabb hangon.
Tengörön úszik fekete toll, Amikor abbul vért csal a vas, Akkor ontson
vért az a vas.
S alig hallhatóan, susogva :
Tengörön úszik sárga toll, Amikor abbul vért csal a vas, Akkor ontson
vért az a vas
271
Elhallgatott. Lassan-lassan megnyugodott, eltorzult, kínlódó arca ismét
sima s békés lett. Letörölgette szájáról a habzó nyálat s reszketı testtel
fölült.
– Add sebkötözı orvosságomat, – intett a merev képpel ülı s apját
bámuló szótlan Apornak.
A fiú kikotort a tarisznyából egy kis zacskót.
– Ezt fızzétök s mosd vele sebödet. Ennál erısebb orvosság nincsen.
Tizenkétféle főbıl vagyon, még Dzsid, az igön nagy táttós es csak
hétfélébül keveri. De ez jobb. Még az törött csontot es összeforrasztja.
Apor maga ment a szükıvel, hogy a fızıházban megfızze az
orvosságot. Valóban, jól összeválogatott tizenkétféle fő duzzadt benne.
Hosszú tapasztalat eredménye volt ez az orvoság. Az egyik összehúzta a
sebet, a másik hegesztette, a harmadik a forróságát csillapította, a negyedik
a sérült csontot forrasztotta össze, az ötödik a vért alvasz-totta meg, a
hatodik segített az ötödiknek, a hetedik a negyediknek, a nyolcadik
fájdalmat szőntetett, a kilencedik szárított, a tizedik megakadályozta a seb
gennyesedését, a tizenegyedik távoltartotta a rontást, a tizenkettedik
megkötötte a gyógyulást. Volt a fızetben egérfarkú fő, sárgaliliom,
ökörfarkkóró, forrasztó levél, farkasalma levele meg gyökere, gáboz,
keserő lapu, martilapu, vérehulló fő, ebszölö, csikótalpú fő, varádicsfő.
 Most már csak mosogatni kellett a sebet s szépen bekötni olyan
ronggyal, amivel áldozat után sörösedényt mostak. S Bese úr, néhány napi
nyugodt pihenés után, a biztos gyógyulás útjára lépheteti.
Hanem Alikule cselekedete szörnyő kavarodást, lármát, átkozódást és
kétségbeesést keltett az udvarban, sıt egész f aluszerte. Csépán utána
eresztett vagy tíz lovast s keményen meghagyta, egyetlen ligetet, erdıt,
bozótot, szakadékot, patakmedret se hagyjanak kutatatlan. Ebek seregét
vitték magukkal. Azt is megparancsolta Csépán, hogy elevenen hozzák
vissza Mikulét.
Nyomban megkötÖztette s verembe löketté Szeredát, meg Csimaszt.
Szereda komoran hallgatott, Csimasz a haját tépve üvöltött. Ó, jaj, mü
drága urunk! Jaj, jaj, Isten bulcsássa meg bőneinket! Jézus, segélj! Mária,
Boldog-akszin, könyörülj rajtunk! Potniluj, pomüuj! Száradjon el
272
keze-lába Mikulénak, fusson ki szöme, ragya verje, tályog lepje,
ürdüng vigye! Ó, jaj, mit kellött megérnöm, szegény anyának!
így sínylıdtek étlen-szomjan a vizes, hideg veremben, míg Bese úr meg
nem parancsolta, hogy eresszék ki ıket s csapják Pöttönd szolgái közé,
mert nekiadta ajándékul. Ez mindenesetre megvigasztalta Csimaszt, mert
élete felıl biztonságban volt, de el kellett búcsúznia Gulácstól, szép,
nyugodt élete színhelyétıl. Csak Szeredát nem vigasztalta, hogy
megmenekült a haláltól. Némán ült Pöttönd úr szolgái között, nem evett,
nem ivott, nem aludt, csak sóhajtozott, kesergett. Sápadt volt, szeme
fénytelen. Szerette urát s most elborította a gyalázat szennyes pocsolyája.
Ó, mért nem halt meg Mikule, amikor gyík volt a torkában! Mért nem törte
nyakát, mért nem fojtotta meg ı maga már születésekor!
Játék keservesen zokogott éjjel-nappal. Szeretı hol vigasztalta, hol
szidta.
– Mi íeszen belılünk? – jajgatott Játék, amikor ketten voltak a sátor
csendjében. – Ezért kellött nekünk ruha, szınyeg, vánkos, gyöngy,
fülönfüggı, karperec! Ezért kellött nekünk illatszerszám, fost ék! Ezért
urunk Bese! Megöl, megöl mőnket es...
– Csak halna meg, – sziszegte fojtott hangon Szeretı.
– Röttögök, hogy hívat, – nyöszörgött Játék. – Igaza vala Kirill
atyának. Ezös Kirill, kedves Kirill, csak szólhatnék veled. Csak
megmondhatnám mindön bőneimet, térdedre nyugtathatnám fejemet,
sírhatnék, zokoghatnék, könyveimmel moshatnám lábodat! Csak imádnál
érettem Jézushoz...
 – Ne jajgass, ne ivölts, – szidalmazta Szeretı s befogta a fülét
tenyerével, fejét a farfcasbır sőrő bundájába dugta s olyan kicsire
húzódott, mint a megtaposott féreg. Azok, akik Csimasz dicsıségébıl már
torkig laktak s szorongva várták a sötét pillanatot, amikor Szeredából
dvornyik s Csépánból juhász, vagy csordás lesz, kaján örömmel
sajnálkoztak nyo-morúságán s hajtogatták, hogy Mikulét megszállta
valami. Hiszen mondja Csimasz, hogy magával Kujúnnal találkozott a
nyírfaligetnél. Nem hitték ugyan, csak Csimasz védekezésének tartották,
de azért riadozva tekintgettek a nyírfákra s messze elkerülték a bozótot,
ahol Kujún Mikulénak oly szörnyőségeket sugdosott.
Hosszú szégyenében némi vigaszul szolgált Mikule tette. Nem
fetrengett egyedül a gyalázatban. Mintán kegyetlenül
273
kitöltötte dühét Kevélyen, meg Virágon s a kisistent is meghurcolta,
össze-vissza rugdalta, köpdöste és szidalmazta, bement az ökörólba, elbújt
a világ elıl s hanyattvágva magát a szalmán, zúgó aggyal füstölgött sorsán.
Most mit tegyen? ölje meg a papot, meg azt a cemende lányt is? Rúgja szét
a viskót, gyújtsa föl? De, ha megteszi, talán romlásba dönti az egész falut.
Szent könyve, hétféle vize, olaja, füstölıje, titkos igéje van a papnak.
Uralkodik az ördögök egész seregén. De Apsa is megtiltotta, hogy bántsa.
Fiai elmentek. Még csak meg sem kérdezheti ıket, mit tegyen. Gıgös,
rideg fekete férfiú volt Hosszú, de most, amikor minden hiúsága csúfosan
összeomlott s utolsóbbnak érezte magát a rühes kutyánál, megkönnyebbült
volna, ha fiai sokszor megvetett szavát hallja.
Evıdött, tépelıdött, hol embertelen bosszúvágy főtötte, hogy arca majd
kicsattant a hıségtıl, hol meg tehetetlenül elnyúlt, szinte megdermedt
gyámoltalanságában.
Éjszaka nagy zendülést hallott. Fölpattant s kilépett az ólból. Bese úr
udvarán tombolt a verekedés. Csakhamar Emelı kisfia, Nevetlen bukkant
elı a sötétbıl s lihegve hadarta :
– Győjj, folnagy bácsi, ölik egymást kresztyénök, meg igazhitőek!
– Kik ölik egymást?
– Hát újhitőek, meg igazhitőek. Nem hallod az ordétozást!
Valóban hallotta.
– No, ha ölik, hát csak hadd öljék, – hagyta rá s köpött.
– Ügön, de Bıs kezdé s Kara es benne vagyon ám s veri üköt Kücsid.
Meg ott van már mindönki s csákányval, késvei ölik egymást. Bese úr
unokái es ott vágynak s mindön embörük. Folyik a vér, hogy öröm nézni!
 Hosszú végre meggondolta, hogy ı a folnagy. Bement hát bírói
pálcájáért s elsietett a kisfiúval. Most elfeledte, milyen gyalázatba döntötte
a lánya. Folnagynak érezte magát s teljes tekintélyével s méltóságával
sietett a nagy romlás színhelyére.
Amikor odaért, Csépán már verte-nyomta szanaszét a verekedıket.
Óriási lárma kavargott, mint tőzvész fölött a füst. A veszett lótás-futásban
ügyelnie kellett, bele ne vágjanak egy csákányt, hozzá ne sújtsanak egy
követ, le ne rántsák a földre, el ne gáncsolják, össze ne tapossák.
Valóságos augsburgi vész volt.
Kodolányi: Tstenek 18
274
De a megvert hadak már visszavonulóban voltak, a gyızteseket pedig
Csépán s néhány segítıtársa csendesítette kíméletlenül.
Hosszú nyomban Csépánhoz csatlakozott, fölemelte bírói pálcáját, –
mintha látták volna a sötétben s ha látták is, mintha törıdtek volna vele! – s
harsány hangon kihirdette, hogy folnagyi szavával csendet, békességet
parancsol mindenkinek.
Közben Csépánt behívták az úrhoz, majd mindenfelıl futni kezdett az
egész rokonság az úri sátor irányában. A fák alá, csőrbe, félszerbe,
szénakazlak mögé, bokrok közé menekült asszonynép pedig rákezdte
kétségbeesett, fülhasogató temetési jajgatását: Meghala urunk! Vége
urunknak! Megölék Bese urat!
Hosszú bírói pálcája lehanyatlott.
Ennek tele seirí volt játék.
A verekedés egycsapásra megszőnt, az udvarról kivert őjhitőek
megfordultak s visszatódultak, az igazhitőek, betelvén gyızelmi
mámorukkal, leeresztették a lendülıbek lévı csákányt, ülepükhöz fenték a
véres kést s visszadugtán hüvelyébe. Az asszonyok, mint ludak a vízre,
gágogó jajga-tással szálltak elı menedékükbıl s egy falkába verıdve
lármáztaK.
Ki ölé meg? fiikor? iíoi? Miért? Hogyan?
Senkisem tudott semmit.
Hosszú belebotlott Bısbe. Görnyedten ballagott, oldalára szorította
jobbkezét s magában kacskaringósan káromkodott. Apja megfogta tépett
ingét s rákiáltott :
– Mi történek itten, hé?
– Haha, ett vagy, jómadár! – rikoltotta Bıs és elkapta Hosszú nyakát.
– Részög gyisznó! – ordította Hosszú.
 – Te vagy, apám? Engedj meg, azt hivém, Kücsid. Megszőrt a
gyalázntos, ett ni, ódalamon. De megfizetık neki.
– Mit míveltök, iie?
– Megölelgeténk egy küssé az új hit ő gyisznókat, – hebegte Bıs és
egyre tekergette a derekát. – Mert nekiek köszönhetjük, hogy gyalázat esött
rajtunk Csillag miatt.
– Igaz, hogy meghala urunk?
– Hallom, hallom, sikótoznak, ápékodnak az némberek. De én sem
tudok többet. Sömnai közöm hozzá, csak Kücsidöt kapjam el, visszaadom
neki, amit kapék»
275
Most két összeölelkezett alak közeledett bizonytalan támolygással.
– Ez meg Kara leszen, – vizsgálta ıket Bıs. – De ki a másik? x
A másik : Kücsid volt. Egymást támogatták. Kara meg-szúrta a vállán
Kücsidet, de ıt abban a nyomban csákányütés érte, iigy, hogy a feje
megfakadt. Látván Karát súlyos sebében összeesni, Kücsid szíve
megengesztelıdött, föl-cibálta pajktársát a földrıl, hóna alá nyúlt s a csőr
felé támogatta, hogy vizet kerítsen s kimossa sebét. De az ı válla is erısen
vérzett, érezte, sápad, gyengül, ı is támogatásra szorult, összekapaszkodtak
hát s egymást támogatták, vonszolták a csőr felé.
– Te vagy, Kara? – szólt rájuk Bıs.
– Łn... – felelte rekedt hangon Kara.
– Csak nem Kücsidöt viszöd, he? *
– En őtet, ő meg engöm, hehe! Egy kicsit... egy kicsit nehéz a lábunk.
– Várjatok, hadd segéljek, – lépett hozzájuk. – Bátor neköm és csurog
az ódalom. Csapraütének. No, fogódzatok belém.
Jobbfelıl Kücsid, balfelıl Kara fogódzott a vállába. így bóklásztak
nagy veszekedés közben a csőr felé.
Hosszú végre elıkapta Csépánt, amint a sátorban kapott parancsolat
szerint lovasokért kiabált, hogy vegyék üldözıbe Mikulét.
– Ki ölé meg urunkot? – kiáltott rá Hosszú.
– Sönki, – köpte oda Csépán félszájjal s elfutott.
Lovak dobogtak, kutyák ugattak. A mindenfelé szétvágtató férfiak
ordttozása hamar elveszett a s&itáló ködben.
Hosszú tovább botorkált s egy fekvı emberbe botlott. Részög, –
gondolta s belerúgott. De az ember nem mozdult. Lehajolt, hogy lássa,
kicsoda, akkor vette észre, hogy halott. Fejébıl fekete vér csurgott, olyan
volt a fél arca, mintha megnyúzták volna. Fiatal, erıs nyaka kilátszott fehér
ingébıl.
 No, ennek is vége.
Bement a színbe, ahol a hódoltatás ünnepe lezajlót}. Fölrúgott csöbrök,
szétszórt kupák, elhányt kucsmák, csákányok, husángok között botorkált.
Sarkára kuporodott, megkereste acélját-kováját, egy kis darab taplót kotort
ki a kos tökbıl s nagy busgatomisial tőset csikott. Szorgalmasan
18*
276
fújta a tapló parazsát, majd fenyıforgácsot keresett s türelmes
veszıdséggel lángralobbantotta. Most megtalálta az ostorral lecsapkodott
csırj éket a földön, sorra meggyujtotta s a foklat art óba dugta ıket. A szín
megvilágosodott.
Hát meglátszott, hogy nem valami szerelmes tánc folyt benne. Földjét
föltúrták, mint egy csorda vaddisznó, egyik falát szinte egészen
kidöntötték. Sörtócsa, alvadt vér, szakadt ruhadarab, letépett övszíjj,
elvesztett bocskor, kés, hasadt-nyelő csákány, még egy horpadt karperec is
hevert a gödrössé vájkált földön. A sarokban ott hasalt Bese úr ezernagyi
dobja, de a dobverı nem volt sehol. Még egy szép piros csalma is
hentergett félig a porba taposva a hosszanti fal mellett.
Minden ıszi sörünnepen volt verekedés. Elvégre nem holmi takonyvérő
népség ünnepelt itt évrıl-évre. Hol ezért, hol azért kaptak hajba a legények.
Most a sörünnep elmúlt civakodás nélkül, hanem a hódoltatás napja annál
forróbb lett. Ezúttal újhitőek-igazhitőek mérkıztek egymással és a Hosszú
családján esett szégyenfolt lemosására kellett a vér. Az idei verekedés nem
csak amolyan kis férfijáték volt, mint a tavalyi, vagy még elıbbi, hanem
ádáz, dühös, győlölködı leszámolás. Hogy éppen Kücsid, a Hosszú-fiak
pajtása lépett át a vonalon, arról Bıs nem tehetett. Kücsid sem tehetett róla,
hogy Bıs, meg Kara éppen a kresztyénekbe akart belekötni.
Hosszú mogorván szemlélte a tusakodás földúlt színhelyét s kiment,
hogy megkeresse a sebesülteket. De a sárban csak az a halott feküdt, akit
megnézett az imént s kissé távolabb, egy vén hársfa tövében nyögött még
valaki félig fekve, félig kuporogva. Szegény Tompa volt, az ökrös. A
földkerekség legszótlanabb, legbékésebb rabszolgája. Komor magányos
ember, a nevén kívül senkisem tudott róla semmit. Elvonulva éldegélt a
többitıl, meghallgatta Csépán parancsolatait, elvégezte dolgát, keveset s
szótlanul evett, napkeltekor már kint járt s késı éjszaka is hallották néha,
amint a vackán sóhajtozik és érthetetlen szavakat suttog. Senki sem tudta,
hol született, ki volt apja-anyja, volt-e felesége, családja, hogy került
szolgaságba. A vén Melegdi szerint embert ölt, elrabolta lovát s ezért jutott
rabsorsra, de Melegdi is másoktól hallotta az esetet s így ez sem volt
bizonyos. Sohasem mosolygott, de senkivel, még az állattal sem
gorombáskodott. Nem rúgott meg kutyát, nem hajított
277
meg verebet, nem használt ostort. Eleinte szúrta a szállás lakóinak a
szemét, kérdezgették, bökdösték, csúfolták, borsot törtek az orra alá, de
végül megszokták s beletörıdtek : Tompa már ilyen. Nem bizonyos, hogy
mindig Tompának hívták, de rajtamaradt ez a név, szegény valóban olyan
életlen s közönyös volt.
Öt szúrta le Kanocs bátya, úgyszólván véletlenül. Az öreg egérszínő
kutyája kíséretében elıkerült disznai mellıl – aludtak a disznók egy tömeg
sáskéve tövében – s körülnézett, hol ihatna az ünnep örömére egy korty
sört. De méginkább bort ivott volna. Belekeveredett a hajcihıbe s az elsı
embert, akivel összeütközött, egy csapásra leszúrta. Aztán megfordult s
békésen elment disznaihoz.
Hosszú a nyögı emberhez lépett, lehajolt hozzá.
– Eszödnál vagy-e, hé? – kérdezte erıs hangon.
Tompa csak nyögött.
A folnagy átkarolta a derekát s ügyesen becipelte a félszer alá.
Lefektette, kibontotta véres, szakadozott gúnyáját. A kés a kulcscsontjánál
hatolt be jó mélyre. Biztos szúrás volt. Értett a késhez, aki ejtette. Csupa
vér volt a rabszolga melle, inge s az alvadt, iszamos vérhez még egyre
bugyogott a meleg friss piros vér. Látnivaló volt, hogy Tompa elvérzik.
Otthagyta hát, éppen csak a fejét tette rá egy elvesztett kucsmára, hogy
puhábban feküdjék. Azután a halotthoz ment s bevonszolta azt is a színbe.
Kinyujtóztatta szépen a haldokló mellé. Még meleg volt, de már
merevedett a keze. Görcsösen szorongatta csákányát.
A többi nyilván elvitte sebét, hacsak majd holnap nem kerül elı még
valaki egy bokor, vagy szénakazal alól. Hosszú mindenesetre
megnyugodott : az ı fiai élnek s egymás sebét mosogatják.
Hosszú mogorván lézengett a földúlt udvaron. Néha egy-egy ijedt nı
fehér alakja suhant el a sötétben, vagy egy részegen dúdolgató,
bizonytalanul imbolygó férfi. Tőrje sátrából heves vitatkozás lármája
hangzott, a fiúk veszekedtek, de Hosszú nem értette, mert kozárul
beszéltek. Egyébként sem törıdött most semmivel. Szíve sajgott, szerette
volna elhessegetni borongó szeme elıl azt a szégyenletes jelenetet, amikor
üt ötté-verte, rugdalta és szidalmazta feleségét, lányát, meg a kisistent.
Csakhogy egyre gondolnia kellett rá, hiába nem akarta. S ettıl még inkább
elkeseredett.
278
 5-
Játékot csakugyan hivatta az úr.
– Ergye hozzá, – mondta Güzü. – Tám búcsúzni akar tőled. Apádtul-
anyádtul már elbúcsúzék.
– Meghal? – riadt föl Játék s izgalmában ide-oda futkosott a sátorban.
– Nem hal meg mü jóságos, kedves urunk, – vigasztalta Güzü mézes-
mázosán s győlölködve nézte Játékot, meg az ágyán falnak fordulva fekvı
Szeretıt. – Ne félj, azért tiktöket nem kötöztet meg, mint apátokat-
anyátokat. Nem vettet verımbe, mint őket. Nem korbácsoltat agyon, mint
üköt.
Erre Szeretı is megfordult s halálravált arccal, tágranyílt szemmel
meredt Güzüre. Majd hangosan zokogni kezdett. Játék egész testében
reszketett.
– Imádj, Szeretı, kedves néném, imádj, – suttogta. – Jaj, mindég
éröztem, nagy csapás éri szegény fejünket.
– Ne jajgass, hanem győjj, – szólt rá gorombán Güzü.
Játék vontatottan ment Bese úr sátra felé. Hosszadalmasán kerülgette a
víztócsákat, a bokrokat s a sátor elé szúrt lobogós kopj a mellett megállt.
Ügy érezte, összeesik.
Keresztet vetett, Jézushoz, Máriához fohászkodott s belépett.
Ura hanyatt feküdt a medvebırön, szeme nyugodtan csillogott ısz
szemöldöke alatt, nehéz, vastag kezét összetette a mellén. Amikor Játék
belépett, feléfordította kissé sápadt arcát s ujjával intett, hogy jöjjön
közelebb.
Játék odament. Alig tudta titkolni reszketését, alig tudta visszafojtani
rémülettıl kisajtolódó égı könnyeit.
– Ülj, – mondta nyomatékosan Bese úr s szemével intett, hogy üljön az
ágya szélére.
Az asszony tétován ereszkedett a medvebırre.
– Nem mondom, ülj közelebb, – szólt az úr egyked-vően. – Ha
akarnám, közelebb ülnél, ha akarnám, ide es feküdnél. Urad vagyok s
engedsz akaratomnak. De nem mondom. Tudom, örülnél, ha meghalnék.
– Uram, – nyögött a kis gömbölyő asszony s olyan kicsire húzódott,
hogy szinte elveszett nehéz, hímes bársonyruhájában.
– Tudom, tudom, ne tagadd. Ne hazudj. Nem tudsz te hazudni. Utálod
vén csontjaimot, kerülöd tekéntetömet.
279
 ha ágyamba hívlak, röszketsz, ha ölellek, fogad vacog. Hidegön fonod
rám karodat, öled es hideg s borzong, mert imádói Jézushoz, mentsön meg
a foganástul. Kegyetlenül nézett rá.
– Nénéd es győlöl, tudom, de ő jobban tud hazudni. Ügy tesz, mintha
kedvemet keresné. Ha röszket, mintha vágytul röszketne, ha borzong,
mintha forróságtul volna s behunyja szömét s azt súgja, fiút akarok adni
neköd, uram. De én nem törıdöm veletök. Röszkethettök, vacoghattok,
hazudhattok. Fiút akarok s ti szültök neköm fiút. Adtok neköm fiút, én meg
adok nektök, amit szömötök-szátok kéván.
– Uram, beteg vagy, láz kénoz, azért szóiasz így, – suttogta Játék
vonagló ajkkal.
Bese úr hosszan, áthatóan nézte kedves, fodrosán vonagló száját,
lesütött könnyes szemét, fehér szilekjét, mely könnyő redıkkel ta,karta
barna haját s körülölelte barna kerek orcáját. Szeme az asszony kemény
mellétıl duzzadó, hímzett töslükre, a szők mellrevalóra siklott s onnét
fiatal, hajló derekára s dagadó csípıjére.
– Látni akarlak, – folytatta csöndesen, – te ugyan bízvást-bízál benne,
hogy végem. De nincs végem, ne félj, megéröm még fiaim születését.
Rosszul gondulátok. Bátyád kése hibázott.
Játék nem volt már sem élı, sem holt. Kicsi híjján összeesett.
– Rosszul tervezétök, – ismételte közönyös hangon Bese úr, de mennél
nyugodtabban, közönyösebben beszélt, annál jobban megrémült Játék. İ
látta rémületét s tetszett neki. Most nem utálattól reszket, hanem
rémülettıl. Nem attól borzong, hogy gyermeket fogan, hanem a halál
ölelésétıl. – Hugyan terveiétök, mi? – kérdezte s belefúrta hideg szemét
Játék arcába.
– En... mü... én... – nyögte Játék s eltakarta arcát, könnyei leperegtek a
feszes töslükre, magas melle hullámzott. – En... nem tudok sömmit!
– Jó. Tudom, nem hazudsz. De nénéd?
– Ő sem... ő sem tud sömmit... Es az nem lıhet, – tört ki
kétségbeesetten, – hogy ücsém, Mikule akart volna megölni, uram 1
– Meg akara ölni. Tudom. Kergetik már s elémhozzák a nyomorultat.
Ronggyá veretöm húsát, összvetöretöm mindön porcikajat. S te, meg
Szeretı látjátok majd. Sasé-
280
gyönfához köttetöm s mindönök szömeláttára cafatokra veretöm. Ott
álltok majd tik es és látjátok. Hogy eszötökbe ne jusson kést szúrni belém,
amikor ágyamban ölelgetlek bennetöket. Eszötökbe ne jusson megfujtani
méhetökben a fiamat. Hogy tudván-tudjátok, uratok vagyok, szınyegön
ültök, bársunban öltöztök, vánkoson henyéltök, örök életötökre akszinok
vagytok, neköm fiút szültök, de jaj nektök, ha ezt egy szömpillantásra es
feleditök.
Hosszasan hallgatott, de mozdulatlan szeme rebbenés nélkül tapadt a
csendesen síró asszony arcára. Lelke legmélyére akart hatolni. Ismerni
akarta minden rezdülését.
– Nézz rám, – szólt rekedten.
Játék levette kezét arcáról, de ránézni nem tudott. Könnytıl lucskos
képét lesütötte, szája elferdült, a zokogás most még erısebben rázta.
– Nézz rám, – ismételte az úr fenyegetıen. Pislogva erıltette a szemét,
hogy ránézzen Bese úrra. Az öregember szeme belevájt, mint a karvaly
csıre.
– Látom, igazat mondái, – szólt nyugodtan és sóhajtott. – Te nem tudsz
sömmit ücséd gazságáról. Nyomorult, gyáva szlúga, hitvány rab, hátúiról
szúrt meg, sütétben. S elfuta. De kezembe kerül s bélét kutyák vonszolják.
Most eredj. Megállj, – parancsolta nyomban, amikor Játék sebesen
fölugrott s ki akart futni a sátorból. – Megállj, hé. Küldd bé hozzám
Szeretıt. Hadd nézzek a szömébe. Te meg, – tette hozzá egészen halkan, –
ha utálsz es... Ha győlölsz es... Néha tégy úgy, mintha nem győlölnél. Vén
vagyok, életöm alkonyatához értem. A Nap nemsokára leszáll. Ha most
meggyógyulok es, mert látni akarom még fiamat, elıbb-utóbb szólít
Tengıre Kán. Nem akarok elmön-nöm, amég nemzetöm sarjadékát nem
látom. Ha azt akarod, hogy hamarosan megválj tőlem, fogadd méhedbe
fiamat s ha látom őt, nem tart ez velágon többé sömmi.
Ha valaki megkérdezte volna Játéktól, mit mondott neki Bese úr,
egyetlen szót sem tudott volna felelni. Mint ahogy nem tudott Szeretınek
sem, amikor zokogva, remegve, szédelegve visszatért az asszonysátorba.
Leborult az ágyra, tenyerébe szorította arcát, szemét olyan erısen
behunyta, hogy szinte fájt. Agyában össze-vissza kavarogtak a gondolatok.
Mikulét hajszolják, Mikule meg akarta ölni az urat. Mikulét
agyonkorbácsolják.
– Utálod vén csontjaimot... Utálod vén csontjaimot... – kopogtak benne
az úr nyugodt, hideg, kemény szavai.
281
Hüvelykujját a fülére nyomta, de így is hallotta a félelmetes igazságot.
Mennél tisztábban gondolt a különös talákozásra*, annál jobban
megrémült. Félelmetes, kegyetlen, ijesztı hatalmú férfiú Bese. Megbénult
a hatalmától. Foga összekocódott, térde zsibbadt. Csak szabadulni tıle,
menekülni, futni! Ki a világból, oda, ahol nincs Bese úr. Ahol nem látja
zömök vállát, széles mellét, dermesztı barna arcát, késpenge-tekintetét,
ferde szemére ereszkedı ısz szemöldökét. Ahol nem hallja nyugodt, egy
kedvő hangját. Ahol nem éri el szelidsé-gében is rettegtetı, simogatásában
is fenyegetı kemény keze. Ahol nem kell testébe fogadnia ıt s gyermeket
szülnie neki.
Milyen boldog volt szolgálólány korában. Mennyit nevetett, dalolt,
játszott. Mennyit táncolt ünnepeste. Hogy irigyelték szépségét, fiatalságát.
Most asszony voltát irigylik, de milyen más irigység ez! Inkább
szánakoznának rajta.
Végre annyira lecsillapodott, hogy szólhatott Szeretınek. Ekkor vette
csak észre, hogy nénje vadul rázza a vállát s szidja, mért nem mondja el,
mi történt Bese úrnál.
– Eredj, hívat! – kiáltotta fuldokolva s megint belemerítette arcát a
puha szırbundába.
– Engöm?
Játék meg sem mozdult.
Dacosan lebiggyesztette hát ajkát, megigazgatta fején a szileket,
összehúzta keblén a piros töslük zsinórját s megkötötte. Fejét elszántan
fölvetve határozottan, de kissé fagyadozva ment urához.
Most is úgy feküdt, mint az imént. Amikor Szeretı belépett,
feléfordította sápadt arcát, ısz szemöldöke sőrő eresze alól hosszú, hideg
pillantást vetett rá.
– Ó, uram, uram, – suttogta Szeretı s hozzásietett, leült a medvebırre,
megragadta Bese úr vastag csuklóját, föléhajolt s aggódva nézett
ferdemetszéső, kegyetlen szemébe.
–- Ülj s hallgass, – hárította el az úr s kényszerítette, hogy egyenesen
üljön. – Meg akarom mondani, hogy nem halok meg. Nem menekszöl
tőlem, amíg fiút nem szülsz.
– Uram, ézös uram, talán már foganék es, – mosolygott Szeretı s
lesütötte a szemét.
– Okos némber vagy. S hazug. Mindön izöd hazug. Ezös uradnak
nevezıi s mosolyogsz. Hazug a szömöd, az orcád, hazug a szád, hazug a
hangod. Hazug a röszketésöd. Üsmerlek, ne félj. De sömmi közöm hozzá.
Fiút akarok s
282
nem halok meg addig, amíg meg nem kapom tőled. Addig nem
meneködsz, hallod. Hiába akaratok megölni.
– Uram! – sikolt ott a Szeretı s arcához kapott ijedtében. – Hát ki akara
megölni?
 – Ti, ti, te, meg ücséd. Az a hitvány, gyalázatos szlúga. Az a róka.
Szeretı lélekzet után kapott. Szája megnyílt, nem tudott szólni. Arcából
lefutott a vér, elsápadt, mint a halott. Szeme kimeredt s rátapadt Bese úr
fürkészı, éles szemére.
– Ücsém, Mikule... Ó, Istenöm, Istenöm, – suttogta végül, kínos
erıszakkal szorongatva ki magából a szavakat. Jobbkeze szaporán
tépegette a töslük összebogozódott zsinórját.
– Mikor terveiétök ki? Hol? Mugyan akaratok?
– ölj meg, uram, – kiáltotta Szeretı s végre elszakította a zsinórt,
föltépte a töslüköt s odatárta szép mellét ura elé. – Szúrj le, uram. Hitöt
teszök Istenre s életömre, hogy nem igaz. Jaj, Mikule, Mikule, mit tevéi!
Ráborult az öregemberre, de ı kemény kézzel visszalökte s belevájta
karvalytekintetét a szemébe. Szeretı riadt tekintettel nézett rá vissza,
szemébıl sőrőn pergett a könny, lehullott fehér mellére, ahol az urától
ajándékul kapott gyöngysor csillogott.
– Hazudsz, tudom, – folytatta vontatott, nyugodt hangon az öregember.
– Takard el mejjedet. Ügy, – bólintott, amikor Szeretı riadt gyorsasággal,
megalázottan eltakarta keblét. – Győlölsz, tudom s utálod vén tetemimet.
örvendöznél halálomon. Akarád halálomat. Hugyan terveiétök ki
megölésömet? He? Te bíztatád?
– Mikule mondja? – kérdezte rémülten az asszony.
– Mikule.
– Hazudik! Hazudik! Nem igaz! – sikoltotta s fölugrott, vadul tépni
kezdte szilekjét, ronggyá szakgatta, hajába markolt, sikoltozott, letérdelt a
medvebırrel takart széles fekvıhely elé, fejét a földhöz verte.
Ura féloldalvást fordulva nyugodtan nézte. így tépte-törte magát az a
lány is ott Itáliában, akit agyonrugdalt. Ezt is agyon tudná rugdalni. De
csak nézte, nézte nyugodtan, hidegen. Szépnek találta. Ha nem volna vérzı
seb a vállán, megfogná sőrő haját, beemelné ágyába s halálra ölelné.
– Ne sikoltozz, hazug némber, – szólt lassan s fejére tette nehéz kezét.
– Ücséd meg akara ölni. Ezért megöle-töm őt. Ide nézz, szömömbe, –
rikoltott rá dermesztı
283
rikoltással, vastag ujjai karmokként ragadtak bele az asszony hajába s
fölemelték a fejét akarata ellen. Szeretı jajgatva ránézett.
– Nem látok beléd, – mondta Bese úr s eleresztette Szeretı haját.
Az asszony visszahullt a földre.
 – Nem látok beléd, de azt tudom, hogy halálomat kévánád, akarád,
várad. Talám nem szóla tervérül alattomos ücséd, talám szóla. Majd
kiderül késıbb.
– Isten nevére, Jézusra mondom, nem szóla! Most haliám, mit teve!
– Tengıre nevére sem?
– Tengıre Kánéra sem s Ukkonéra sem!
– Ügy segéljön Isten, ahugyan szóltál.
– Ogy segéljön.
– Eredj hát. Ha nern hazudál s csakugyan gyermököt fogánál tőlem,
aranyba foglaltatlak. Neköd adom bizánci kéneseimet. Bársunt hozatok
Rumból egy szekérvei. S ha fiad leszen, gazdaggá teszlek. De ha hazudál...
– Isten látja leikömet, – zokogta Szeretı s ráborulL Bese úrra, vadul
csókolgatta a kezét.
– Menj innét. Eredj. S küldd be Balsamot, – parancsolta az úr s
elfordította arcát Szeretırıl.
Az asszony kirohant a sátorból s megállt a földbeszúrt kopja mellett.
Görcsösen szívta a hideg, fanyarszagú levegıt. Mindkét kezét a mellére
nyomta, keblén szorosan összefogta nyitott töslükjét. Fehér szilekje s
megtépett haja lobogott a szélben. ^
– Ó, Mikule, Mikule, -- suttogta – mért nem öled meg, mért nem! Isten,
óvd meg, Isten, segéld meg!
S elfutott a faház felé, ahol Balsam lányaival s vejeivel
üldögélt s beszélgetett.
#**
– Ülj mellém, feleség, – suttogta Bese apa, ahogy Balsam belépett s
nesztelenül odament hozzá.
– Fáj? – kérdezte Balsam s könnyedén megérintette ura vállát.
– Kicsiség! En jobban szúrok vala.
– Güzü monda, meglátogata Szeretı, meg Játék.
– Hivatám üköt. Tudni akarám,vala-e közük öccsükhöz.
– S vala?
– Nem vala! De minı győlölet lakozik bennük, minı
28'
győlölet! – sóhajtotta keserően s legyintett. – Erzöm, vastag győlölet!
dagad körülem. Vastag, miként a köd. Behatol házamba, fülembe,
orromba, tüdımbe. Nem bízhatok másban, csak magyeriakban.
– Aludj, uram, – csittította a felesége s homlokára tette a kezét.
– Nem álhatók. Mondd, hugyan es vala, mikor nálatok valék s te fonál?
Hugyan es vala?
 – Sok mindön vala akkor, nem tudom, mire gondolsz.
– Hát mikor együtt valánk mind s tél vala s te, meg anyád fonátok s te
dalolál. Mit es dalolál?
– Ó, uram, tudom, tudom.
– No, mondd.
– Csak nem dalolok most?
– S mért ne dalolnál? Eszömbe jut az az este. Piros csalma vala fejedön.
Nem valál még ilyen szép kövér, nem ám! Könnyen tombolái, f orgolódál s
minı ügyesen pörgeted orsódat, feleség. Mi beszélgeténk, a tőz loboga s te
gondol-kodál s pörgeted az orsót. S dalolál. No, mit dalolál? Hugyan vala?
Lardem khuren tyap sinye... Nyirfa mellett üldögélek...
– Hát várj. – Balsam megköszörülte torkát s halk, gyermekes hangon
dúdolni kezdte :
Lardem khuren iyap sinye, Khuren sirli pjiziccseny...
Bese apa mély, reszelıs, dörmögı medvehangon utána-dúdolta.
Nyírfa mellett üldögélek, Míg megérett az eper, Apám mellett
éldegélek, Míg el]övéi, kedvesem.
– így vala, ez vala, – bólogatott elégedetten az öreg ember. –Szép üdık
valának, még Szulta úr vala f ejödelmünk. Fiatal valék... s te es fiatal valál,
feleség. – No, hát most azt es dalold el, améket azon a szép sörüdnapon
dalolál.
Balsam összevont szemöldökkel meredt maga elé. Gyermekes, tiszta
kék szeme elrévedezett. Próbálgatta a hangokat, szavakat rakott egymás
mellé.
– Tıfárul s almárul szóla, – segített neki az ura.
– Tudom már. – S halk, rezgı hangon mondta :
285
Jumandanakh iilnta ftulat-si, Pulzanda sitne \uvat-si?
Az öregember mosolygott. Félkönyökre támaszkodva bámult a tőzbe,
lecsüngı bajusza rezgett, ujja önfeledten ütögette a medvebırt. Csöndes
dünnyögéssel dalolta :
Terem alma tölgyfa ágán S ha tevem is, édes-e? Lesz-e rokon
idegenbıl És ha lesz is, édes-e?
– Haj, haj, – sóhajtotta s visszatette fejét a medvebırre. – Igaz, igaz.
Mondd el mégegyször.
Merengve figyelte a dalt, száját összeszorította, sőrő ösz szemöldökét
összevonta. Arcán elmúlt évek emléke tükrözıdött.
Amint Hosszú, befejezvén a bosszú mővét, kirohant házából, Kevély
szitkozódva, sírva föltápászkodott s azt mondta a sarokban kesergı kócos,
megtépett Virágnak, hogy most nyomban elmegy a paphoz. Kezefejével
megtörölte szemét, szoknyája aljába fújta orrát, tíz ujjával megfésülte s
fejkötıje alá dugdosta lebomlott haját, kétszél vászonkendıt borított
magára, amely térdig takarta s elment. Virág ottmaradt egyedül a földúlt
házban.
Kevély futott, ahogy csak a lába bírta. Jól eseti forró, vörösrevert
arcának, égı szemének a hideg szél, a köd nedves simogatása. A kutya
vidáman futott vele egy darabon, azután elmaradt.
– Majd megmutatom én! Majd megmutatom én! – ismételgette félig
hangosan Kevély, de nem tudta, mit mutat meg.
Meg-megcsúszva sietett át az Éger, majd a Sebes keskeny hídján. A
bozótos réten félelem fogta el. A feketén guggoló, berzenkedı bokrok
minduntalan belekapaszkodtak a ruhájába s úgy sziszegtek, zúgtak,
zörögtek és suhogtak, mintha pörlekednének, ki akarnák tépni magukat a
földbıl, hogy egymásnak fussanak, s tépjék-marcangolják egymás üstökét.
Kevély félt. Világéletében irtózott a sötét éjszakától.
266
Mintha mindenfelıl kezek nyúlnának feléje, mintha üldözık futnának
mögötte, – a sötétben kujtorgó, ólálkodó, fene-kedı gonoszok. Ilyenkor
kóborolnak sírva a csendes idıben sírhalmokon üldögélı árva gyermekek,
lengenek a földi élettıl elszakadni nem tudó szerelmesek, rohannak a
meggyilkoltak, tépik hajukat az anyák. Ilyenkor csatangol Kujún is, hogy
sugdosson a magános virrasztók fülébe s gonosz tettekre ingerelje ıket.
Ilyenkor lappangnak bokrok közt, rétek sástengerében, zsombékokon az
égıszemő farka-ok, Hétszőnyi Kaponyányi Monyok dühös kutyái.
Ilyenkor bukkan föl a vízbıl Vízöregje, lesvén, olyan ember jár-e a parton,
aki elmulasztotta az áldozatot, vagy megszidta % vizet. És a környék
rengetegébıl még elıbukkanhat ilyen-coraMenkü is, a Vasnyakú, aki a
vihart támasztja s földig lejtja, recsegve kicsavarja a iákat.
Ahogy közeledett a vén főzfához s a hegy lábának •> írtí bozótjához,
úgy lappadt a dühe s nıtt a félelme.
Tétovázva állott a sötét ház elıtt. Most már szeretett volna
visszafordulni. Erezte, titkos hatalom ırzi a házat, mint áthatolhatatlan
győrő s a pap varázsereje megkötöz minden ártó szándékol.
Látta a sötétben a ház ormán í eket én meredezö keresztet s akaratlanul
keresztet vetett. Azután óvatosan az ajtóra került s hallgat ózott.
Halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Csillag mély, selymes hangja
hallatszott, lassan, nyugodtan, megállás nélkül zümmögött, mint a földön
pergı orsó.
 Benyitott.
A szelíden lobogó tőz lényében legelıbb is a földön heverı fehér
ökörkoponyát pillantotta meg. Majd a szemközt lévı" falon a keresztet s
alatta a festett Mária-képet, mint vala tlí kisistent a kotúban. Ez
megnyugtatta. Lelépett a földi evágott lépcsıfokon s a kékes füstben
megpillantotta Csilk got. Mezítelen lábát maga alá húzva, térdén
megfeszülı fehér ruhában ült a padkán, mosolygó, de azért komoly arcát
sárga tőzíény világította meg. Valami íekete tömeg feküdt az ölében, azt
vizsgálta figyelmesen 5 közben beszélt.
– Majd, ha lesz kokasunk, – mondta éppen, amikor "vevély belépett, –
csikéket nevelök, sokat. S lesz csikénk, meg tojásunk mindég. S kivágjuk a
bokrokat s fölássuk a fıdet...
Ekkor ijedten íölpiUantott s megismerte az anyját.
Mereven nézte.
287
– Ézös, – susogta s abbahagyta, amit éppen mővelt. Jobbkezében fésőt
tartott s óvatosan fésülgetté az
ölében "fekvı fekete fejet. Az itt-ott mutatkozó kicsiny állatokat
balkeze mutató s hüvelykujjával vadászta. Kirill sárga arca égi
nyugalommal feküdt Csillag ölében, kezét összefonta a mellén, testét rossz
farkasbır takarta.
– Ézös, – ismételte hangosabban Csillag.
Keyély megállt s körülnézett. Szánalomraméltó némber volt, fejétıl
térdig csapzott vászon takarta, amelyen sötét sávokat vont a víz. Bocskora,
lábszára sáros volt, szoknyáját beverte a vizes rét fölfreccsent pocsolyája.
Arcán vörös foltok égtek, szeme véres volt s ka.rikás a sírástól. Vádoló
bánattal állt a lépcsın.
– Ki gyitte? – kérdezte erıtlen hangon Kirill s felemelte fejé
– Anyám.
– Nízzed, Kevil, – ismerte meg a pap is nagy csu-dálkozással. – Mit te
kérésül.itten ilyen este? Mirt futottál ide? Mi lelte tigedet?
Kevély a koponyához lépett és fáradtan, sóhajtva leült.
Nem szólt, csak nézte, nézte a lányát, Kirillt, a kis házat, a tüzet, meg
megint a lányéit.
Mind a ketten sejtetlek, hogy valami nagy bajnak kellett történnie. S
hogy a baj okozója éppen Csillag, meg Kirill. Mert milyen inas volt most
Kevély, a panaszkodva dicsekedı, dicsekedve panaszkodó gazdag asszony,
a két ekés folnagy felesége. Az ı büszke feje verte az eget? Az ı kevély
arca mosolygott olyan megvetı szánalommal a falu minden asszonyára?
Az ı hangja szólt olyan érdesen, amikor mások tetteit megszólta? Ö járt
olyan peckes, szapora járással, keményen a sarkára lépve ^ ütemesen
hányva bı szoknyája ráncait?
Ez a Kevély görnyedten ült az ökörkoponyán, arca szomorúan, foltosán
hajolt a tőz felé, szeme sírástól volt bágyadt, ajkát szorosan összezárta,
kezét lecsüggesztette. S a hangja olyan megtört, olyan szelíd s halk volt.
mint a légyzümmögés.
– Mi történek, anyám? – kiáltotta ijedten Csillag s leszállva a padkáról,
anyjához ment, hogy közelrıl lássa szinte idegenné lett arcát.
– Ilyen szégyön. Ilyen szégyön, – sóhajtozott Kevély s ujjával fáradtan
megtörölte kirepedt ajkát. – Vége mindönnek.
2SS
– Minek vége, ézös?
– Egész életünknek.
– Miért?
– Miattad. Szégyön, szégyön. Nem mehetök embörök elejbe. Apád
félig agyonvert.
– Tégöd?
– Engöm, meg Virágot. Meg a kisistent.
– Istenöm, Istenöm, – susogta Csillag. Gyorsan leült anyja mellé a
földre, kezét a térdére tette. – Miattam? De hát én nem tehetık róla!
– Eljüttél a paphoz, – intett a fejével Kirill felé, aki a padkán ült és
értelmetlenül nézte ıt, – szeretıje levél...
– Felesége, – igazította ki Csillag s elkomorodott az arca, kék szeme
szinte fekete volt.
– Ajjaj, felesége! Egész velág szégyönére. Mért tevéd, mért tevéd...
Sírvaf akadt.
– Isten akará, ézös, – felelte Csillag csendesen s lehajtotta a fejét.
– De újhitőhöz. Paphoz. Idegönhöz. Sömmije sincs, nem közibénk
való. Isten tudja, hunnét jıve s hová men. Nem akarlak sérteni, apa, –
fordult ijedten Kirill felé, – nem azért mondom, tudod. De ez a lány egy
két ekés szabados lánya, folnagyé. S igazhitő. Mőnk mindnyájan igaz-
hitőek vagyunk s emböremléközet úta igazhitőek valának apáink-anyáink
es. Nem akarlak sérteni, atya, de miért veted hatalmodat mü lányunkra?
Tudod, minı habalygós vala. Olyan bolondos vala ez mindég. S te látád ezt
s ráveted hatalmadat. Miért tevéd? Mi leszen most már belflle?
– Szeginy nimber, – szólt Kirill s nagynehezen fölkelt a padkáról,
Kevély elé állott. Bizonytalanul imbolygott, arca még sápadtabbnak
látszott, mint fektében, a padka sarkának homályában. Szemét szelíden,
szánakozón tőzte Kevély szomorú arcára. – In sohse nem vetette hatalmat
Csillagra. Sohse nem. In nem hitta itet s nem akarta tile semmit se nem. In
válik olyan egyedil s olyan árva. Sem apám, sem anyám, sem atyafiak
nekem nincsenek. Valik egyedil s nem vala már nekem betevi falat. S letté
in beteg, estem nyevolyádba. Kellett nekem már pusztulni el, vagy venni
botot s vánszurgani be faluba s kírni egy csepp vizet, egy falas ítélt. S
estem volna in eszve. Itt válik magamban
289
s imádék Jézus urunkhoz s Máriádhoz. S ő gyitte s adta nekem enni,
inni, s vigasztalta engemet s maradta itt. Varrta» meg csuhámat. Kendi
mártotta vízbe s mosta arcomat meg. S ujjacskájával szedte ki szeginy árva
fejembil tetők. S mondta, marad, mindig marad s nem vagyok idegen neki.
Csillag, – fordult most a földön ülı, komolyan rátekintı asszonykára, –
igaz ezt et, mit mondok?
– Igaz.
– Igaz, nem in vetettem rád hatalmat?
– Nem igaz. Hatalmad van rajtam, Kirill s én akarám, hogy legyön.
– Hát vagy te nekem felesig?
– Az vagyok. S tudd meg, ézös, – fordult Kevélyhez rendíthetetlen
nyugalommal, s arca olyan komoly, szinte sötét volt, mintha a halállal
nézne szembe, – tudd meg, s ne feledd : neköm Kirill uram. Nem idegön, $
em gyütt-ment, nem újhitő, nem szegény. Soha-soha el nem tudnak
szakejtani tőle. Ne es győjjön sönki, ha ezt kívánná tőlem. Mert ebben nem
üsmerök apát, anyát, nincs atyámfia.
Csöndesen kezdte, szinte kiáltva végezte.
– S ha te úgy gondulod, hogy vége életödnek, mert szégyönbe esel
miattam, én azt sem bánom. A te életöd a tiéd, az én életöm enyém s
Kirillé.
– Jó, – bólogatott Kevély s teljesen összeroppant Csillag kemény
szavaitól. – Egy újhitő pap miatt elhagyod...
– Ő tudja az igazságot! – kiáltotta Csillag szenvedélyesen.
– Igazság! – legyintett Kevély szomorúan. – S így akartok élni? Sömmi
nélkül? Betegön?
– Majd ád Isten eledelt, meg egészségöt es.
– S ha kiénökölnek innét velág csúfjára....
– Akkor elmegyünk innen, ézös.
Az asszony hosszan hallgatott. Forgatta a fejében, amit hallott.
Reménytelen arcát a tőz játékos fénye hol aranyba foglalta, hol sötétbe
merítette. Csillag még egyre ott ült elıtte a földön, de kezét már levette a
térdérıl. Kirill mellette állt s mosolygott.
Ámbár Kirill okozta, hogy az események így tıvel-heggyel fordultak
egymásnak, mégis érezte, hogy nem tehet semmirıl. Ahogy végiggondolta
különös találkozását Csillaggal, váratlan s meglepı házasságát, látta Isten
ujját, amint beavatkozott életébe.
– Ne szomorkodjál, ne keseregjil te. Isten akarja,
Kodolányi: I*tentk M
290
legyen így. Csillagot küldte hozzám, árvához s in fogadtam itet hálával
s szeretetvei. Adánk hálát Zistennek s lettink házasok. Isten akarta, nimber,
hogy te ne puffaszkodjál tovább s aláztassál meg színe elítt. Hajtsál te
fejedet meg s lássad, mire kevilykedel...
Fáradtan ült vissza a farkasbırre.
Csillag aggódva pillantott rá, fejét félrebillentette, száját
összecsücsörítette, szeme elsötétült.
– Feküdj s pihenj, beteg vagy.
Szigorúan mondta, Kirill nem is ellenkezett vele. Mosolygott, ledılt s
könyökére támaszkodva nézte Csillagot. Szíve mélységes örömmel,
meghatottsággal, hálával telt meg. Gyönyörködött benne, boldog volt,
érezte, hogy gyógyul, bizseregnek erıi, bizakodik Istenben, Csillagban és
önmagában.
– Nem jüssz hát velem? – kérdezte félénk reménykedéssel Kevély a
lányát.
Csillag csak a fejét rázta.
– Nem sajnálsz? Nem sajnálod szülıanyádat, ki szop-tata, apolgata,
álmodat es ırzé, tisztába teve s jóra bíztata?
– Sajnállak, ézös. Ne kénozz. De nem tehetık mást, – felelt könyörgı
hangon Csillag. – Äldkozz meg, kévánd, száradjon el kezem-lábom,
szegjem nyakamat, fusson ki szömöm velága, kévánd, békességöm ne
legyön, vess ki magadbul, nem bánom. Akkor es csak azt mondhatom :
maradok.
Kevély tétovázva fölállt. Mégegyszer körülnézett. Lassan elindult az
ajtó felé.
– Hát akkor Isten áldjon – mondta s nem nézett a lányára.
Csillag szíve majd megszakadt. Fölugrott, megfogta anyja kendıjét,
könyörögve nézett rá. Duzzadt szája le-biggyedt, szeme elsötétült, könny
futotta el szempilláját. De látta, tudta, el kell válniok s nem tehet ellene
semmit.
 Mikor Kevély elment, sokáig hallgattak. Csillag visszakuporodott a tőz
mellé, komoran bámulta a sajgó parázs és a kis kék lángok játékát.
Hangtalanul, mozdulatlanul sírt. Könnyei lassan peregtek sima, kerek
arcán, mint a nyári harmat gyöngyei. Kirill az ágyán feküdt, nagy
szomorúsággal nézte.
– Lánykám, eredjíl te haza, – mondta. – Nem in akarlak elszakejtani
anyádtul.
De Csillag csak a fejét rázogatta.
291
– Ha irzel, menni jobb, menj. Nem haragszom, fiem, kesergem, eredj il
csag szipen.
– Hallgass, hallgass! – kiáltott rá Csillag.
Kirill hát hallgatott. Hiszen természetes, hogy a gyér mek sír anyja
után. Sír a bárány is. Természetes, hogy fél, hová viszik s mi történik vele.
De ık férj-feleség örök idıre s Csillag nem hagyja el. Pedig félt egy kissé,
hogy így lesz. S egyedül lesz ismét, elviselhetetlenül egyedül, jobban, mint
ezelıtt volt, mert most már hozzáforrott valakihez, aki nélkül az élete
csonka.
Suhogott a szél, egyhangúan csettegett a főzfáról hulló víz, ropogott a
tőz. S ezeken az apró hangokon túl, messze-messze, a csend végtelen, sötét
tengere hullámzott a világ végéig. Még a falubeli kutyák is elhallgattak.
Csillag lassan fölemelkedett s odaült Kirill mellé. Megfogta a kezét.
– Nehéz ám ez, Kirüi.
– Nehiz, lánykám, irtek in áztat. Nehiz. Azért mondám, eredj szipen,
tám minden szipen simulja bikessigbe.
– Nehéz, de nem mék. Tudom, uram, – mondta csöndesen, – hogy
akárhová mönnék, csak ett maradnék veled. S mindönt tudnék rúlad. Rád
gondulnék s te megéröznéd. Ha távol járnál innen, látnám, hugyan élsz,
tudnám, mi bajod s gondulsz rám. S utánad kellene mennöm velág végére
es. Mert nem lönne nyugságom. Többet nem élhetnék úgy, ahugyan eddig.
Idegön lönne már neköm mindön.
Ahogy ott ültek, s egymást nézve hallgattak, megint nyílt az ajtó.
Kevély volt. Nagy sebbel-lobbal jött, kendıje alatt kosarat szorongatott.
– Hát, ha már így vagytok, – mondta sebesen s kapkodva elıcibálta a
kosarat, letette a földre, leguggolt s reszketı kézzel matatott benne, –
hozék egy kis önnivalót.
Igen, Kevély megtöltött egy kosárkát vajjal, sajttal, hagymával,
kölessel, ünnepi lepénnyel, egy szilkében tejet is hozott, s külön Csillag
számára egy kis fıtt vaddisznóhúst.
 – Csak lett volna halam, – sajnálkozott, – hoztam volna, tudom,
szeretöd. De hát hal most nincsen, sön-kisem halászik. De hozék húst. Már
csak ne legyetök így, mindön nélkül.
Csillag megölelte anyját. Mégis csak anya az anya. Hiszen fájdalommal
szülte lányát, tejével táplálta, gondozta, ápolta kicsiny, gyönge testét.
Orvosolta, ha beteg srolt, hordozta, ha sírt, örült elsı szavának, térdére
állította
yj*
202
szájába rágta a kemény ételt, fölkapta, ha elesett s megverte a fıidet, ha
megütötte magát. Oktatta, hogy a kis-isten jó s vigyáz a házbeliekre, hogy
az erdın Hétszőnyi Kaponyányi Monyok uralkodik dühös kutyáival s az
Erdei öreggel s egy lyukon jár le az alvilágba, ahol sátra van, egy igen-igen
vén asszony gondozza. Óvta Menkütıl, a Vasnyakútól, imádkozni tanította
Égi Atyához, a jóságos Boldogasszonyhoz, aki a Holdban lakik s gondot
visel minden asszonyra, csirázó magra, az emberek vetésére, a virágokra, a
gyümölcsfákra és az ellı állatokra. Tanítgatta, hogy az asszony testestül-
lelkestül uráé s akkor áldja meg az Isten, ha híven mellette marad, bajában-
gondjában. munkájában segíti, betegségében ápolja, életét adja érte,
vigyázza álmát, vigasztalja szomorúságában, zokszó nélkül fogadja
haragját s gyermekeket, elsısorban fiúgyermekeket ajándékoz neki, hogy
hangos legyen a ház nevetésüktıl, zajongásuktól s munkájuktól.
És Kevély, ahogy reménytelenül ballagott hazafelé a félelmetes
éjszakában s körüllengedezték, körülsurrogták az lehagyott tájék bokrai,
ligetei között ólálkodó gonosz lelkek, tisztán, élesen látta Csillag
gyermekkorának minden napját. S fölfakadt benne a fájdalmas boldogság,
amit a lány születésekor érzett s újra meg újra átélt esztendık hosszú során.
Szabad-e ellöknie magától a gyermekét? Isten úgy akarta, hogy újhitő
táttóshoz menjen feleségül. De hát Apsának is van felesége, lánykorában
Killének nevezték, most Tengri-berdinek, Istenadtának hívják, így nevezte
el Apsa. És hátha nem is ördögökkel cimborái ez a pap. Nem látszik
olyannak. Szelíd, csendes, okos tekintető. Hosszú fekete haja s szép
hullámos szakálla van. Igaz, idegen, de hát majd megtanulja a magyeri
nyelvet s a gyermekei már nem lesznek idegenek.
Szíve körül melegen áramlott a vér, amikor a maga fiatalságára
gondolt. Milyen szép, derék, erıs legény volt Hosszú. Amikor apja
megmutatta neki, – Isten nyugtassa szegényt, – félt tıle, olyan szótlan s
fekete volt. De nyomban megkívánta s szívesen hozzáment feleségül. Az ı
lakodalmán lánytársai koszorút tettek a fejére, sípszóval kísérték ura
házába, daloltak, lakomáztak, táncoltak három éjjel-három nap, ágyát a
nyoszolyalányok szépen megvetették s kölest szórtak rá, hogy termékeny
legyen... Sírva búcsúzott apjától-anyjától, a háztól, melyben nevelkedett
Türdemisen, az ökröktıl s a lovaktól, a házırzı
293
kutyától s boldogan sírt, amikor körülvezették az új házban. ö leborult
Hosszú apja-anyja elıtt s teljes szívébıl alázatos engedelmességet fogadott
nekik.
Csillag fejét nem díszíti koszorú, ı az áldozat ünnepi koszorújával
lépett ura házába. Nem vidítja sípszó, a síp Bese úr szállásán szólt, amikor
Kirill pap felesége lett. Nem lakmároztak, nem táncoltak lakodalmán, nem
hintették meg kölessel az ágyát. De azért Csillag is alázatos, szeretı
felesége urának, ápolja betegségében, virrasztja álmát, vigasztalja
szomorúságában... S milyen keményen mondta, hogy nem hagyja el az urát
soha-soha. Nincs már apja, anyja, nincsenek atyafiai, elbúcsúzott
gyermekkora házától s új házba költözött. Es gyermeket ajándékoz az
urának, szoptatja, ırzi, csókolgatja, lesi elsı szavát, járni tanítja, fölkapja,
ha elesik s megveri a földet, reszket életéért, ha láz gyötri...
Isten s Boldogasszony akarta, hogy így legyen s Csillag mindég
különösképpen vonzódott Boldogasszonyhoz. Éjszaka holdfényben járkált,
mintha ezüstvízben tapicskolt volna. Üjholdkor harmatot szedett,
Gyümölcsoltó napján koszorút tett a fejére, Gyertyaszentelıkor szépen
énekelt a medvéhez, Búzaáldásakor bejárta a vetéseket s áhítatosan
imádkozott Boldogasszonyhoz, hogy áldja meg a gabonát. Isten és
Boldogasszony akarta így.
Ahogy mindezt szépen sorjában meggondolta, végtelen szeretet és
sajnálkozás árasztotta el lánya iránt. Rettegett érte. Az emberek nem így
gondolkodnak majd. Hanem föl-bıszülnek rajta, hogy falubéli lány
idegenhez állott, elhagyta apját-anyját, nem várt kérıket, nem volt kálim,
nem búcsúztatták el, nem hódolt ura szülei elıtt, nem hintettek kölest az
ágyára. A legények pedig bosszút állanak, mert ki-semmizte ıket.
S még ennivalójuk sincsen.
Mit adhatna nekik?
Belépett a házba. Bıs, meg Kara vérrel borított, tépett ingben,
meglehetısen sápadtan ült a tőz melett s ibrikben orvosságot fızött.
– Istenkém, segélj, – kiáltotta Kevély, megpillantva sebesült fiait.–Mit
mívelének veletök, he? Jaj, neköm!
– Sömmit, – dörmögte Bıs.
 – Egy küssé meglikasztának, – felelte Kara. Olyan volt a feje, mint egy
fazék.
– Meghaltok, meghaltok, – jajgatott Kevély.
294
– Hal a fene, – nyugtatta meg Bıs. – Ne ápékodj, hallod. Meg kellött
tanogatni már azokat a gyisznó újhitüe-ket. S Kücsid áthága az vonalon.
– Apsa igét monda ránk, ne félj, – nyugtatta meg Kara. – Sebünkre
vasat tevött. Orvosságot adott, tizönkét-féle füet. De meggyógyél ez kétf
életül es.
Kevély keservesen sóhajtozott. Ezek a fiúk, ezek a fiúk! Egyszer
otthagyja valamelyikük a fogát. De mit tehetne egy anya! Egy szegény,
gyámoltalan némber! Csak topog, kárál, futkos, mint vízparton a kotló, ha
kiskacsái vígan lubickolnak-viritölnek a folyóban. Es bár csúnya volt a
fiúk állapota, ijesztı a vértenger, ami kifolyt belılük, bele kellett törıdnie.
A férfiak már ilyenek. Hányan vesztek oda teuton földön is, emlékszik,
lánykorában milyen jajgatás, üvöltözés volt f aluszerte. Odaveszett az
egész sereg. Az itthonmaradt férfiak késsel hasogatták meg arcukat, a
táttós áldozatot tartott s új ének is támadt akkor Bülcső, meg Léi urak
gyalázatos vesztérıl. Esztendıkig emlegették, hogy bosszúra szomjazó
lelkők visszajár. Ha meg nincs háború, hát egymást öldösik.
De számtalanszor elıfordult eddig is hol egy lány, hol egy ló, hol egy
goromba szó miatt s lám, mégis megnıttek, itt vannak, mosogatják
sebeiket s orvosságot fıznek.
Beletörıdve hát fiai javíthatatlan természetébe s hogy megint megadták
s megkapták, ami járt, gyorsan vajat, sajtot, hagymát s tejet tett a kosárba.
Még egy kis vadhúst is vágott Csillag számára. Eközben a fiúk szők szóval
elmondták, hogy az újhitőeket kiverték a szállásról, Kücsid tisztességes
sebet kapott emlékül – de azért jól verekedett, meg kell hagyni, derék
gyerek az a Kücsid, jó magyeri vér! – s Bese urat leszúrta valaki. Most
sátrában fekszik s végsı akaratát közli atyafiaival, meg Balsammal.
Bezzeg, nyüszí-tenek az új feleségek. S beszélik, hogy Mikule, az az
alamuszi rabszolga szúrt bele. Keresik is már mindenfelé. Lóháton ugrott
meg. Ha megfogják, nem szeretnének a bırében lenni. Korbáccsal verik
szét gyalázatos testét. S a másvilágon örökké veri-korbácsolja majd Bese
úr, de ez kell neki. Kara véleménye szerint minden »tótot« ki kellett volna
irtani már régen, amikor a Lád-nemzetség megszállta ezt a földet.
Kevély egyik elképedésbıl, ámulatból a másikba esett.
– Hugyan legyünk, ha meghal Bess úr? – kérdezte.
– Legelébb es megbosszuljuk halálát. – magyarázta
 295
Kara, az orvosságos ibrikkel bíbelıdve. – Azután kerül másik úr. Ne
félj, úr mindég leszen.
– Majd ideszáll urunk valamelyik közelije. S fám születik majd fia.
Vagy kilenc holdnapig ügyelnek ám a szépségös feleségökre, addig nem
fujtja őket forróvízbe Balsam akszin.
– Kár lönne értük, – nevetett Bıs.
– S már nem es szlúgák. De bezzög Szereda! Le-huppana a
dvornyikságbul. Meg Csimasz. Ott nyiszognak most a verımben, miként
tırbeesött ravaszok.
– Nem leszen már tikhús, lúdhús! Kevély otthagyta ıket s elsietett.
Ismét megtéve a rettegett utat a sötétben, sebbel-lobbal kirakosgatta az
élelmet s nagy sóhajtozások, jaj gátasok, kéz-csapdosások s ijedelmek
közepette elmondta a sok szörnyő hírt. Kirill szomorú volt, Csillag
megnémult.
– Gonosz lilék szállta meg Mikulét, – mondta a pap. – Szegíny
szerencsítlen legíny! Imádom írté, vezesse Jézus úr igaz útra s bínbánat
viziben musja tisztára megtívedett éíetit.
Balsam késı öregségéig emlékezett arra a különös éjszakára, amikor
ura behívatta s daloltatott vele. Igen ritkán fordult elı, hogy Bese úr
ennyire ellágyult volna. Még amikor megérkezett az augsburgi szörnyő
romlásnak, Barsz halálának, Altin megcsúfoltatásának lesújtó híre, akkor
sem lágyult el. Csak bevonult sátrába, nem evett, nem ivott, nem szólt
senkihez, mindenkit elkergetett maga mellıl. Megtiltotta Balsamnak is,
hogy sírjon. Titokban siratta el szép fiait. Egész életét, mert többé nem
születhetett gyermeke.
Most meg behívatta, ágyára ültette s régi-régi, elfeledett dalokat
daloltatott vele. O is dünnyögte a dalt. S éppen azokat, amikét
lánykorában, apja házában dalolt.
Sokáig üldögélt ura sátrában s régi eseményekrıl beszélgetett vele.
Emlékszel-e, kérdezte. Emlékszel-e, kérdezte az ura. Még Altinról is
szólott – neve említése nélkül. Eszébejutott egy esmény Altin
gyermekkorából. A kisfiú vadászaton volt apjával. Hideg, csikorgó,
napfényes téli napon történt ez. Egy sásos, bozótos laponyagból farkas
ugrott föl elıttük. Fogvicsorgatva bámult rájuk, aztán menekülésre
296
fogta a dolgot s elıbb vágtatni, majd ügetni kezdett az erdıszélfelé.
Altin megsarkalta zömök kis fekete lovát, – szapora-járású kis kanca volt,
Szilnek hívták, – s utána eredt. Apja kiabált utána, forduljon vissza, hagyja
a fenébe, de Altm nem hederített rá. Megközelítve a farkast, fölállt a
kengyelben s olyan ügyesen vágta utána zúgó csákányát, hogy az állat
bezúzott fejjel hemperedett a hóra.
Azt a farkasbırt kicsereztette, sokáig viselte Altin. Milyen büszke volt
rá!
Hosszú-hosszú esztendık óta ez volt az elsı eset, hogy Bese apa Altint
emlegette.
Aztán elszenderedett. Balsam vigyázó léptekkel kiment s bejárta az
udvart, a sártakat és a házakat. Találkozott orvosló munkájában Apsával.
Együtt mosták ki Kéve sebét, Ojbarsz megtaposott kezét, azután a színbe
mentek. Csatlakozott hozzájuk a fomagy is. Hosszú igen szótlan s
meglepıen alázatos volt. Sóhajtozott, meg-megrázta a fejét s olyasmit
dörmögött, hogy vége már neki, vége az egész világnak, nem éli túl ezt a
szégyent. De máskor is megesett, hogy az ünneplı fiatalság verekedéssel
fejezte be a táncot s Hosszú mégsem sóhajtozott, mégsem beszélt
szégyenrıl. Balsam azt hitte, Bese úr sérelmén szánakozik, azt nevezi
országos szégyennek s mondta is magában, milyen jóravaló, becsületes
ember ez a folnagy, hogy évıdik ura baján.
Megnézte a halottakat s elrendelte, hogy másnap takarítsák el ıket. A
vitéznek égetést parancsolt, a rabszolgának temetést. Szóljatok Kirillnek, –
mondta – tümesse el hite szörént az újhitőek közé.
– Látni sem akarom az papot, – hördült föl Hosszú s olyan tekintettel
nézett asszonyára, mint az üldözött csikasz.
– Miért nem? – csudálkozott Balsam. – Tompa krösztyén vala s
böcsületös szlúga.
Hosszú elfordult s hallgatott.
Ezután a sebbel-lobbal, nagy dühösen érkezı Csépánhoz fordult s
megparacsolta, hogy kutassa meg az egész környéket, nem hever-e még
valahol sebesült, vagy halott. Végül bement a szolgaházba.
Güzü nyomban föltápászkodott a szalmáról s éktelen jajgatásba,
panaszkodásba, szitkozódásba kezdett. Isten verje meg azt a gyalázatos
Mikulét. Isten verje meg azokat a disznó pogányokat, akik a verekedést
kezdték. Isten büntesse megSzeredát, meg Czimaszt, ı mindég tudta s
mondta is,
297
hogy ördöggel cimboráinak, lám, mesélik most,.hogy Mikulénak
megjelent Kujún ott a nyírfa mellett s föl-bujtotta, ölje meg urát. Azt a
jóságos, igaz, becsületes, nagynemő, nagytekintető urat, ország-világ
ékességét, a nép szeretı atyját, védelmezıjét, Isten örömét. Mert
pogányban nincs, nem volt és sohasem lesz olyan igaz férfiú, mint Bese úr.
-Elsíratta Tompát s kimondta egyenesen, hogy a halott katona a Pokolra
jut. Végtelen szóáradatát azzal fejezte be, hogy igen beteg, mindene fáj,
alig áll a lábán, de csak azt bánja, hogy még soha-soha nem volt ilyen
keserves ıszi sörünnep, meg hódoltatás, mint ezidén, hiszen ez az ı
jóságos asszonyának megaláztatása vala...
– Hallgass, – szólt rá szigorúan Balsam. – Hogy merészölsz te, hitvány
szlúga, megaláztatásomrul szólni?
Güzü sóhajtva elnémult. Nyögve visszatelepedett a szalmára s
féloldalvást nézegette Balsamot. Az asszony átlátott rajta, tudta, minden
moccanása képmutatás. Azt is tudta, hogy bizonyosan katonát kajtatott,
körülsündö-rögte, szidalmazta, kicsúfolta ıt s a ház dolgairól fecsegett. Az
ünnepet is csak azért szidja, mert nem sikerült a leg-részegebb legényt sem
megfognia. Győlölte Güzüt, aminthogy győlölte mindenki. Güzü
nagyapját-nagyanyját, egész családját még Etilközbıl hurcolták ide
rabszolgának. Keserves sorsuk volt, a besenyıknél jobban nem győlöltek,
nem utáltak senkit. Güzüt nem adták férjhez, mint más rabszolgálót s
annyira fékentartották, hogy titkon sem igen juthatott férfihoz. Ha
valakivel rajtakapták, a férfit a falu szemeláttára megkorbácsolták. Félt is
hozzányúlni mindenki. Güzü bizonyosan tudott besenyıül, megtanult
apjától még gyermekkorában. De titkolta. Soha-soha el nem árulta, hogy
tud. Pedig ilyenformán valamennyit érthetett ura kozár nyelvébıl is, noha
mindég olyan ostoba képet vágott, ha a jelenlétében kozárul beszéltek,
mint egy birka.
A sarokból Péntök emelkedett föl fektébıl. Hasát va-kargatta, ásított,
köpött.
– Megölék Tompát. Haj, haj, – dörmögte. – Ez lesz sorsunk
mindnyájunknak. Mikulénak is. Ez a némber meg csak jártat ja száját.
Látván, hogy a szolgaházban nem fekszik sebesült, Balsam kiment.
Most végre nyugovóra térhetett ı is.
Belépett a faházba. A tőz mellıl Szomorú kelt föl. Álmosan, fáradtan
kuporgott, ügyelt, hogy a tőz ki ne aludjék. Tépett ruháját igazgatta, a
szakadást összesímít-
208
gatta, mintha várná, hogy beforr. Szelídén, bánatosan mosolygott,
kahicsolt egyet-egyet, majd fakó hangon szólt:
– Kellök még, akszin?
– Eredj, aludj, – szólt Balsam.
 Hosszan, a lány után nézett, ahogy meghajolva kihátrált a házból.
Vékony, sovány, túlságosan pirosarcú, hallgatag lány volt, örökösen
kahicsolt, néha mellére nyomta a kezét, szeme könnybelábadt, sóhajtozott.
Balsam nem szerette, olyan vádoló, panaszos volt a tekintete, olyan lassú,
fáradt a mozgása, olyan hitvány a munkája. Táncba nem ment, mert
másnap forró volt az arca, erısen köhögött s nem tudott dolgozni. A
legények elkerülték. Az a hír járta róla, hogy nagyon szeretett valakit, – a
fiatal, korán elhunyt szabadosfiút, Tömírt emlegették, a föltámasztott vén
Mogd fiát, – s a legény lelke azóta éj szakár ól-éj szakára visszajár hozzá,
öleli-csókolja, ebben a szerelemben sorvad.
Balsam elgondolkozott. Visszakiáltotta Szomorút.
A lány riadtan lépett be a házba.
– Kívánsz valamit, akszin? – suttogta, összefogott kezét leeresztette s
bánatosan nézett Balsamra.
– Fáj valamid? – kérdezte Balsam, lassan csavargatva fejérıl a fehér
szileket.
– Nem, akszin, – suttogta Szomorú.
– Forróságod vagyon?
– Nincs, akszin.
– Fáradt vagy?
– Nem vagyok, akszin.
– Mondd, nem vágyakozol valaki után, egy legény után?
– Nem, akszin.
– Kívánsz valamit? No, mondd meg bátron, – noszogatta türelmetlenül,
mert bosszantották a rövid feleletek.
– Nem, akszin.
– No, hát eredj akkor, – intett bosszúsan s hozzáfogott, hogy kifőzze
sötétvörös, feszes bársonytöslükjét.
• Fölölt ötté hosszú, bı éjszakai ruháját, levetette hímzett szekernyéjét s
mezítláb járkált a puha, sima szınyegen. A tőzhöz guggolt, vetett rá
néhány fadarabot, hosszan belenézett. Mosolygott.
– ó, Tengri, – suttogta mosolyogva kozárul, – adj békés, csöndes
éjszakát. Adj könnyő álmot és jó ébredést. Adj uramnak egészséget s békét
s szép fiákat. Adj lányaim-
299
nak sok örömet gyermekeikben. Adj unokáimnak erıt, egészséget, a
lányoknak jó urat és sok gyermeket, a fiúknak hatalmat, erıt, hogy féljék
ıket s igazságos szívet, hogy szeressék s tiszteljék ıket. Adj megholt
fiamnak, Barsz-nak, sok-sok kövér legelıt, nagy nyájakat s méneseket a
másvilágon és sok teuton szolgát, hogy mindörökké uralják s nyögjék
nyakukra helyezett lába nehezét. Adj Altinnak könnyő halált, ha élne, hogy
megmenekedjék a csúfságtól. Irgalmazz, Isten.
Leborult a szınyegre, majd ágyához lépett, lefeküdt, betakaródzott egy
könnyő, meleg hiiizbırbıl varrt cifra takaróval.
Az egész szállásra leszállt végre a hajnalodó éj csendje.
De Balsam nem tudott aludni. Szeme elnehezedett, egész teste
bizsergett a fáradtságtól s az átélt izgalmaktól. S mégsem alhat ott. Egyik
oldaláról a másikra fordult, majd hanyattfeküdt. Agyában ezer gondolat
kergette egymást. Ojra meg újra eszébejutott Mikule merénylete,
szorongott, sikerül-e elfogni. Képzeletben követte ıt a hideg szélben
szitáló ködben, borzongó bokrok, fenyegetı fák, tocsogó pocsolyák között.
Nem értette Mikulét. Hiszen apjának-anyjának mindene megvolt, ı maga
az úr mellett lovász-kodott. Húgát, nénjét feleségül vette az ura. Mi lelte
mégis? Csakugyan Kujún kísértette meg? De hiszen Mikule újhitő.
– Idegenbıl lesz-e rokon és ha lesz is, édes-e? – mondogatta magában a
régi dalt s elgondolkozott az értelmén. Az újhitőek azt mondják, hogy
Krüsztosz kegyelmébıl mindnyájan egy test tagjai, akik ıt hiszik.
Aztán egészen oktalanul azon tépelıdött, hogy miért nem született
legkisebb lányának, Gyöngynek, olyan hosszú ideig gyermeke. El is
határozta nyomban, hogy a szülésre átmegy Pogányvárra, nehogy valami
baj történjék. Majd hirtelen eszébe villant, hogy Szombat nem ırölt
elegendı lisztet. Harag szállta meg Szombat iránt. Inkább Güzüvel ıröltét,
hadd üljön egész nap a malomkı mellett, hadd forgassa reggeltıl-estig,
legalább nem hurcolja a híreket s nem panaszkodhatik, hogy lótnia-futnia
kell, pedig alig áll a lábán. A disznó besenyıje.
De most már lecsukódott a szeme s érezte az álom ré-szegítı
örvénylését.
Kinyitotta a szemét. Valaki mintha messzirıl, nagyon messzirıl nézte
volna. A házfal szemközt lévı részére bámult s megpillantotta a résbe
tőzött kerek, nyeles ezüst-
300
tükröt. Szép régi tükör volt, öreganyjától kapta, odakint készítették még
az Ugor hegyeken túl. Nyelét f ínommővő, négy lábával a nyél végére
támaszkodó, hátával lefelé forduló kicsiny ló díszítette. Nagyon szerette
ezt a lovacskát, kislány korában mindég ebben a tükörben nézegette magát,
öreganyja ezért ajándékozta neki.
Bizonyosan a tükör csillogását nézte szemnek.
 Falnak fordult, de a rászegezıdı szem folytonos, kitartó, mozdulatlanul
csillogó fényét most is látta. Megrémült. Csak nem az a sötétszemő újhitő
pap nézi ıt kunyhója mélyébıl, aki a napokban meglátogatta s olyan
különös szavakat mondott? Figyelte a szemet. Nem, ez másféle szem. Nem
is szempár, félszem. Egyetlen egy szem. Panaszosán, könyörgın mered rá.
Vájjon nem Barsz lelke jár a sátorban?
Nem, Barsz sohasem jár haza. Mindent megkap. Halottak Havában
eledelt, italt, áldozati állatot. Dalt énekelnek róla, dicsérik hısiességét, igaz
szívét, szidalmazzák meg-ölıit, bosszút ígérnek neki.
Barsz békén pihen sírjában, lelke Tengrinél van. S ha letekint az apai
házra, megnyugszik, mert mindent megkapott, amit kíván. Menyasszonyt
is választottak neki, meglakták lakodalmát, táncoltak s ittak képe elıtt.
Fölült s mereven belenézett győrője kristályfejébe.
A vádoló, panaszos félszem most élesen csillogott s egyre közeledett.
Altin! Altin jár haza, Altin keresi az emlékére állított púpit, a kijelölt
menyasszonyt, Altinnak nem visznek eledelt, italt, Altinnak nem áldoznak
kost, Altinról nem énekelnek hısi éneket. Alt innak nincsenek rabszolgái
odaát, Altinért nem fogadnak esztendırıl-esztendıre bosszút. Altin nevét
nem ejtik ki ebben a házban.
Tekintetét elkapta a győrőrıl s rémülten imádkozott:
– Ó, Tengri, irgalmazz! Adj fiamnak, Altinnak, békés nyugtot. Ne
járjon haza, ne keresse bálványát, ne éhezzék halottak eledelére, ne szomj
ázzék halottak italára. Ne kívánjon róla költött éneket. Ne kérdezze, miért
nem emlegetik, miért nincsenek szolgái. Irgalmazz néki, Tengri!
Szorongva, elfulladó torokkal, vadul kalapáló szívvel bámult a pattogó
tőzbe. Pörölt, sistergett, ropogott a tőz. Balsam riadtan hallgatta hangos
pörölesét.
ÖTÖDIK RÉSZ
I.
A falu élete visszazökkent a megszokott kerékvágásba. A nık
levetették fehér ünneplı ruhájukat, a férfiak kialudtak nehéz mámorukat. A
halott vitézt lobogó máglyán elégették s az egész falu nagy jajgatást
csapott, hogy lelke ne járjon vissza. Tompát eltemették. Kirill fölkelt
betegvackáról s szépen imádkozott sírja fölött. Itt is nagy jajgatást,
siránkozást míveltek újhitőek, igazhitőek egyaránt. Megjelent a temetıben
Kanocs bátya is egérszínő kutyájával, a disznókat rábíz-, ván egy faragott
botért Emelı egyik kisfiára, Nevetlenre. A temetésen Kanocs bátyja
meglepı hangosan rikolt ózott. Csépán gondolt is valamit, de megtartotta
magának. Intézze el a vén Kanocs Tompa leikével, nem nagy dolog,
elvégre csak rabszolga volt.
Nyirkos, sötét, szomorú ıszi napok jártak, a Nap sohasem mutatta meg
fényes arcát. Sártenger, fölfakadó víz öntötte el a környéket. Az
asszonynép meg a gyermekek beszorultak a házakba, az úri vendégsereg a
sátrakba vonult. Most már útra készülıdött mindenki. A kíséret vitéz tagjai
is elunták a henyélést, asikozást, az urak is az iddogálást, Gyécse úr dolgán
való vitázást, tereferét.
Bese úr mihamar lábrakapott s a régi nyugalommal üldögélt sátrában a
tőz belsı oldalán. A szállás ügyes-bajos dolgait nagy bölcseséggel,
körültekintéssel és szigorral intézte. Mikulét elnyelték az erdık, de azért az
úr megparancsolta Csépánnak, hogy a kutatást folytassák s hirdessék ki
messze földön, hogy szökevény rabszolgát üldöznek, aki hol éri, fogja meg
s adja át az úr embereinek.
302
Hosszú megjelent ura elıtt s nagy alázattal, lábát szüntelen váltogatva,
torkát sőrőn köszörülgetve elmondta, hogy le akarja tenni folnagyi botját a
rajta esett szégyen miatt. Bese úr csodálkozva tekintett rá.
– Minı szégyen, he?
Hosszú eldadogta, hogy lánya, Csillag, az újhitő pap házába ment, a
pap felesége lett s ı ezt nem viseli el szó nélkül. Ország-világ ıt rágja,
csúfolja, neveti most. Kétekés szabados, folnagy, nem a gólya költötte.
Nem dobhatja oda a becsületét. S mert Bese úr nem kergeti el a papot, ı
sem sértheti meg a vendégjogot, nem állhat bosszút rajta a gy alázatért.
Bese úr figyelmesen hallgatta a íalunagy akadozó, kínlódva kinyögött
szavait, nézte pironkodó arcát, ködmönén babráló csontos ujjait s
legyintett.
– Vájjon mindön lány szüzességét én ırizzem? – kérdezte. – Mióta
viselnek lányaitok zöldköves győrőt?
– Nem mondom, nem viselnek, uram, – sóhajtotta Hosszú.
– Nohát. Ha neköm jó második, harmadik feleségnek az tót lány, neköd
es jó vınek az tót férfiú. Ha lányodnak jó.
– De pap, – nyögte Hosszú.
– Tud azért gyermököt nemzeni, ha pap es.
– De még kalimot se adhat, uram. Nincs annak ögyebe, mint tetője
– Én sem adék kalimot Szeredának. Sıt oda ajándé-kozám Pöttöndnek.
Még verımbe es löké feleségöstül Csépán.
– Uram, tisztöletreméltó, nagytekintető uram, mindnyájunk apja, –
lelkendezett fanyarul a folnagy, – bölcs vagy, uram s igazságod vagyon.
Látod, nem es mívelék sömmi rosszat Kirill pap ellen. De a nép másként
ítél, uram. S ezért szeretném átaladni folnagyi botomat másnak.
– Botodat megtartod s némberök dolgával nem hábor-kodol többé –
ítélt Bese úr s intett, hogy menjen útjára.
Hosszú olyan tartással ment ki a sátorból, mintha egy térı sót nyomtak
volna a vállára s azt neki még föl is kellene mind nyalnia.
A verekedés oka is tudomására jutott Bese úrnak. Ezért elrendelte,
hogy mindazokat, akik újhitő, meg igazhitő között békétlenséget kavarnak,
vezessék a folnagy elé s ı szabja meg, hány korbácsütéssel igazítsák helyre
meghibbant elméjét. Mert az ember magyerinak születik s csak aztán lesz
igazhitő vagy újhitő.
303
így a békesség nagyjában helyreállt.
Azonban a nyomorúságos, sötét ıszi napok igen alkalmasak voltak,
hogy a legények sebeik gyógyítgatása közben arról tanakodjanak,
miképpen állhatnának csúfos bosz-szút Csillagon. Az egész környék azt
neveti, hogy egy idevalósi lány nem talált magához való legényt a
falujában, hanem egy jött-ment újhitő paphoz, egy csavargóhoz szegıdött.
Hát le lehet ezt nyelni szó nélkül?
Kücsid fortyogott legjobban. Mióta Csillag anyányi, mindig járt utána.
Orsót faragott neki. Szépen szólt hozzá. Vele táncolt, vele játszott.
Kísérgette. Sıt egyszer az övé is lett. (Errıl nem szólt.) S azóta tudni sem
akar róla. Most meg a papé. De ha már ı, Kücsid, nem volt elég jó, nem
talált mást? Ha az ı szép, derék, pirospozsgás, vidám alakja nem tetszett
neki, ha nem törıdött azzal sem, milyen munkás, milyen ügyes, itt a fiatal
Mogd. Ha az sem jó, itt van Ravasz. Ha ez sem, itt van Halmudi ács két
legénye. Ha ezek sem, itt van Patádi legidısebb fia, Kök bátyja. És ha
végképp nem kell neki a faluból senki, várhatott volna kérıt Keszibıl,
Türdemisrıl, vagy akárhonnan. Jó magyeri szabadosok élnek ott is.
–Kiénekeljük – határozta el Kücsid.
S egyetértett vele mindenki.
A híreket Güzü hordta Kirill házába. Apsa miatt nem futkoshatott
ugyan olyan gyakran hozzá, mint azelıtt, de azért szerét ejtette, hogy egy
kis köleslepényt, túrót, vajat, sót, hagymát dugva hosszú vászonkendıje alá
a kiskosarába, átsurranjon a réten s meglátogassa az új házasokat. Kiverte a
láz, reszketett a kíváncsiságtól. Begye teli volt izgalmas hírekkel.
Alázatosan, sőrő keresztvetés közepette lépett a házba, Kirill csuháját
csókolgatta, hajbókolt a Máriaszobrocska elıtt, sóhajtva, nyögve telepedett
az ökörkoponyára s boldog mosollyal teregette ki ajándékait.
 – Ó, Kirill, jóságos apánk – lelkendezett s ezer finom ránc pókhálójába
szıtt széles arca csakúgy sugárzott. – Meggyógyulál? Ó, hogy nem
jüheték, mikor kellött volna!
Kirill majdnem egészséges volt már. Kemény böjtöt tartott, buzgón
imádkozott s türelemmel itta az orvosságot, amit Kevély füveibıl fızött s
nagy gonddal maga tartott a szájához Csillag. Most már ismét barnapiros
volt az arca, szeme vidáman fénylett, mozdulatai nyugodtak s erıteljesek
voltak.
304
– Hálát Zistenaek s in kedves felesigemnek, – örvendezett – most már
vágyom in jó egiszsigben..
– Hogy aggódánk, hogy aggódánk! – kiáltotta Güzü.
– Hallánk, beteg vagy s imádánk éretted. Éjjel-nappal imádánk,
fıképpen én. S te, lelköm, – fordult Csillaghoz – magad ápolád szegényt!
Haj, jaj! De sáppadt es vagy ám, sovány es vagy, te szegény!
Csillag bosszúsan nézte Güzüt. Sem sápadt, sem sovány nem volt s
olyan boldognak érezte magát, amilyennek álmában sem merte volna.
Gyermekes, égi öröm sugárzott róla. Kék szeme ragyogott, mint a drágakı.
Nyugodtan guggolt a tőz mellett s a fazék fortyogását figyelte. Húst fızött.
Mellette a két szelíd kendermagos tyúk kárálgatott, tollász-kodott. Csillag
tulajdonképpen mindenkitıl félt, aki betette a lábát. A külsı világtól nem
várhatott jót, csak rosszat. Kirill ugyan csitította, nem olyan gonoszok az
emberek, hiszen nem vétettek nekik, Csillag azonban csak akkor volt
nyugodt és vidám, ha kettesben hallgatták az ısz finom hangokkal teli
csöndjét. A hosszú s mégis oly gyorsan röppenı éjszakákat, amikor
önfeledt ölelkezésük s elragadtatott szavaik után egymás mellett ültek a
padkán, nézték a kedvesen lobogó tőz játékát s arról a sok csodáról
beszélgettek, amit Kirill tudott. Ilyenkor békésen suhogott a végtelen esı,
csettegett a fáról hulló víz, távol-távol kiáltoztak a vad-ludak s nagyritkán
ugatott egy-egy kutya. Ezeken az éjszakákon Csillag Kirill vállára borult s
könyörgött :
– Keressünk földet valahol, Kirill. Törjük föl, vessük bé. Ne járkálj az
emberek között. Éljünk úgy, mint más.
– Nem ervendez szivecskíd, Csillag, – kérdezte a pap,
– mikor hallod isteni igazságokat s csudákat?
– Örzendöz – sóhajtotta boldogan Csillag.
– S akarod mégis, hogy emberek, szegínyek, ne hallják ezt et? S ne
tudják, mi igazság?
 – De én tudom, – kesergett komoran az asszony – hogy az embörök
elvösznek tégöd tőlem.
– Nem veszik engem, senki se nem tudja venni engem tíled! – kiáltotta
Kirill. S magához ölelte, arcát az övéhez szorította.
– Érzım, meglásd, elvösznek. Egyször elvösznek. Érzım, tudom.
Amikor Tompát temették, semmiképpen sem akarta elengedni Kirillt.
Fölágaskodott elıtte, átölelte a nyakát, mellére fektette arcát és sírt. Kirill
simogatta, vigasztalta,
305
nevetett félelmén. De aztán erıteljesen rászólt s lefejtette magáról puha,
meleg karját. Temetés végeztével pedig, ahogy Kirill belépett a házba,
Csillag már ott állt a lépcsın s olyan görcsösen szorította magához, hogy a
lélekzete is elfulladt.
– No, lássad, itt vágyom, nem meghalik – nevetett Kirill.
– Hála Istennek, hála Istennek – zokogta Csillag boldogan. – Most még
visszajüvél. De ígérd meg, hogy ezután hiába hívnak, nem mégy.
– Ilyen ígíret in nem mondom. Alig tudta megvigasztalni.
Még az anyjától is félt. Kevély minden nap eljött, színigtelt kosarát a
földre tette és sopánkodott: mégis csak nehéz élet ám ez, jobb volna
valamit kezdeni. Levethetné Kirill ezt az idegen csuhát. S talán kapna
valahol, jó helyen, Bese úr erdeibıl egy kis területet, amit kivághatnának,
fölégethetnének s megmővelhetnének apránként, ı, Kevély, hoz még
tyúkot, ludat meg malacot is. Talán azért sem haragudna meg Hosszú, ha
egy gyöngébb borját ajándékozna a lányának, így lassacskán emberséges
életük lenne s ha megszületik a kisfiú, Hosszú egészen megbékél, boldogan
veszi ölébe unokáját s elfelejti, milyen szégyen esett rajta.
Csillag nem szerette hallani az ilyen beszédet. Még pedig azért, mert
maga is így szerette volna. Képzeletében szántóföld, két bivaly vagy ökör,
esetleg Kirill számára még egy hátasió, egy sereg baromfi, egy macska,
meg egy kutya képe lebegett. Kirillt látta, amint izmos karján fölgyőri ing-
ujját, lábát megveti a barázdában, szakállát-haját szél lengeti, vigan kurjant
az ökröknek és szánt. A falubeli szabadosokkal terefere és nevetgélés
közepette dolgozik az úr földjén, arat, gabonát szállít az udvarbeli csőrbe.
İ meg kiválasztja az úrnak szánt tyúkot, ludat, malacot s azután leül s
megszoptatja fiát. Míg a tuskón ül, játszadozó nagyobbik fia odatipeg
hozzá s csodálkozva nézi falánk öccsét. Errıl álmodozott Csillag, de ha
anyja rákezdte mondókáját, haragosan rákiáltott:
– Hallgass, ézös! Krilli pap, ő az igazságot hirdeti! Nem szántó vetı ő.
 Kevély elhallgatott, de jelentıségteljes pillantásokat vetett Kirillre s
titkon integetett a lányának, dobassa el vele a fekete papi csuhát.
Most, hogy Güzü mézes-mázas beszédét hallgatta, fir-
KnüuJáini: íMeurk. 20
306
tató pillantását látta, legszívesebben kikergette volna a kunyhóból.
Güzü minden szava szíven döfte. Hogy ı sápadt és sovány. Hogy mennyit
kellett virrasztania Kirill mellett. Hogyan kellett neki, szegénynek, ápolnia.
S a faluban milyen nagy a zúgolódás miatta. Hát mért nem hagyják békén?
Mit firtatják az életét? S mi köze neki hozzá, hogy Bese úr négy rabszolgát
veszített egyszerre? S hogy Bese úr a feleségeire is gyanakodott, de azok
mindent tagadnak?
Gyakran vágyódott a faluba, szerette volna végigjárni a házakat,
meghallgatni a lányokat nagy-nagy ügyeikrıl, az összeveszésekrıl és
kibékülésekrıl, a reménységekrıl és csalódásokról, de amikor betoppant az
anyja, vagy egyhangú kelepeléssel fecsegett Güzü, szinte borzongó félelem
fogta el. S olyan idegennek érezte a falut, hogy még a nyelvét sem értette.
Ó, álmos, békés, végtelen, borongó ıszi napok. A szőrőn egyhangú
ütemben puffognak a cséphadarók, a cséplık meg-megállnak, pihennek,
beszélgetnek, bírálgatják az idıjárást, nagyokat köpnek. Az éléstárban
Szombat álmosan forgatja a malomkövet, csöndes durúzsolása elvegyül az
esı zizegé-sével. A hízó ökröket lustán taszigálja odább a szolga, egy-egy
térı szénát cipelve elcbük. A bivalyok feketén s komoran állanak
helyükön, alattuk térdigérı ganéj, testük mozdulatlan, mint az öntöttvas.
Sátor koszorúján, háztetı alatt kéken, súlyosan gomolyog a füst és elterül a
fák alatt. Magasan, a sőrő fellegek között, láthatatlan vadlúdékek
vonulnak, lent pedig, a fekete föld fekete bokrai fölött, alacsony
szárnyalással, rekedt károgással vitorláznak a varjak.
Csapottfarkú didergı tyúkok lépegetnek a sárban, kakasok gázoljak
kényes lábbal a tócsát.
Nagy gágogással örvendeznek a ludak s csırüket a sárba dugva
kutatnak giliszta után. De a giliszták mélyen behúzódtak a földbe s
dermedt téli álmukat alusszák.
Alig világosodott meg a nap, már alkonyodik. Orsót s guzsalyt visznek
a nık, óvatosan kerülgetik a sarat, mint a macskák. S benyitva egy-egy
alacsony házba, nagy csáro-gás közepette foglalnak helyet a padkán a tőz
mellet. Félig mezítelenül hancúroznak, verekednek a kölykök a meleg
suton, ülepük a tőzfényben olyan, mint a rézkondér. Fülsiketítı zajongásuk
pukkadásig megtölti az alacsony, szők házat, sıt kigyőrıdik a környékre is
és összevegyül a más házakból kihúzódó gyermekzsivajjal. Az öregember
dörmögve szidja ıket, de nem hederítenek rá. S az asszonyok végtelen szó-
307
áradatot bocsátanak világgá, hosszút, mint a kenderszál, amit fürge,
nyálas ujjúkkal sodornak a megpöndörített, földredobott orsóra. Ülnek,
beszélnek, ütemesen nyalják ujjúkat s eresztik a szálat.
Más háznál lányok gyülekeznek. Elıször szorgalmasan fonnak, azután
dalolgatni kezdenek, végül beállít közéjük Kücsid, Mogd, Ravasz s
megtelik a szők kis ház. Ravasz egyhangú, éneklı szóval mesél az egeket
bejáró táltos lóról s a fönt lakozó szépséges tündérekrıl, a többiek kéjes
elfeled-kezéssel, vagy borzongással hallgatják. Míg a mese csillogó
szógyürői hullámzanak, egy-egy lány szerét ejti, hogy a legényével
csókolózzék s a többiek teszik, mintha nem látnák. Sarokbaállítják azután a
guzsalyt s játszanak, találós kérdéseket dobálhatnak egymásnak, mint
könnyő, színes labdát, elkapják, visszadobják, vagy leejtik s nevetnek rajta.
»Egy likon bé, kettın ki, s amikor bent van, akkor vagyon kint, mi az?« –
kérdi Kücsid. Ravasz igen furfangosán néz, de csak mamlaszságát
rejtegeti. »Gatya!« – kiáltja a fiatal Mogd harsányan. S nevetnek.
– Az egyszöri embör kimene szöllıjébe, azmit megfoga, otthagyd,
azmit nem foga meg, hazahozá, mi az?« – hadarja Kök. Virág legyint:
»Balha. Régúta tudjuk.« S Mogdnak igen tetszik, hogy a szeretıje ilyen
okos, nem is töri a fejét, semmi neki az egész. »Hát az mi: mindég van, de
négy hetös-nál sohasem öregöbb?« – kérdi most Virág s arra gondol, hogy
Csillag eszelte ki ezt a kérdést egy szép világos este. Nem találja ki senki.
»Hát az Hold,« – mondja s Mogd még nagyobb csudálkozásba esik.
Játszanak, hamiskodnak, nevetnek, dalolnak. Kücsid olyan kérdést
mond most, hogy a lányok fülig pirulnak, de Kücsid komoly, egyetlen
arcizma sem rándul, bajusza hegye sem rezzen. Szidják, nevetik, mintha
csiklandoznák ıket, de a legény csúfondárosan rávágja : »Hát epörnye!«
Keményen hátba verik Kücsidet hogy ilyen csúnyán félrevezette ıket.
Kücsid pedig arra gondolt, aki olyan szép, mély, sima hangon tudta
dalolni: »Gyere velem az erdıbe, piros epröt szödögetni.« Szíve megtelik
keserőséggel s elhallgat, maga elé bámul.
Balsam meg sorra megbeszéli lányaival minden gond-jukat-bajukat.
Tanácsot ad Gyöngynek, mit csináljon, hogy biztosan fiút hozzon a
világra, kikérdezi, miért nem volt
20*
308
 áldott állapotban olyan sokáig. »Miért, hogy esmég hadbavigyék? –
kérdi sóhajtva Gyöngy. – Odavesszön, mint bátyánk?« S Balsam megfeddi
Gyöngyöt. De most már Gyöngy úgysem tehet semmit, teherben van, hat
hónapra fiút szül, reméli. Elszánta magát, fél, hogy ágyast vesz az ura s ı
fiatalon kesereghet, tőrheti az új feleség fennhéjázását. İ bizony megölné
elsı nap, nem úgy, mint az anyja.
Fekete fáradt, szeretne már otthon lenni. Nagy a gazdasága, ezer a
gondja. Míg távol van, veszendıbe megy minden. Udvarosa hanyag s
tolvaj, többször megbüntette, azonban hasztalan. Szolgálói csak azért
születtek a világra, hogy neki kárt okozzanak. Nincs hát nyugta, indulni
kell már.
Piros örül az ajándékba kapott rabszolgáknak. İ a legszegényebb a
három testvér között, mindenért hálálkodik, de lesi is az ajándékot. Ügy
csavargatja a szót, hogy anyja megrakassa a szekerét minden jóval.
Fıképpen vászonnal, mert hiszen tudhatja Balsam, mult télen olyan
keveset szıttek, kender alig termett. Balsam tudja. S hozzáteszi: »Sohasem
szerettél szıni, lányom, emlékezz, mindig azért pofoztalak meg, mert
nyögtél, kókadoztál a szövés mellett.« Kozárul mondja, hogy ne legyen
sértı, de Piros így is meg-orrol, elhallgat, fölhúzza vállát s ajkát
lebiggyeszti.
Balsam azután a lányok férjhezadásáról kérdezısködik. Ojcs, Brokát
meg Kedves már eladósorban van. Ojcs meg Kedves tizenhét tavaszt látott,
Brokát tizennyolcat. Itt az ideje, hogy elvegyék ıket. Hasonlóképpen a fiúk
közül Kücsüm már megérett a házasságra, vájjon az ismerıs családok
közül hol akad számára feleség? Sorbaveszik a Balatonkörnyék minden úri
udvarát, kifirtatják, ki kinek a nemzet-ságéhez tartozik, mekkora szállása
van, milyenek az öregek, kinek a lánya szebb, elevenebb, ügyesebb,
melyik az igazi magyeri vér. S melyik fecsegı, lusta, kényes, piszkos,
lompos, idısecske, melyikre nem lehet gondolni. Csodálkoznak, hogy
milyen kevés jóravaló lány van mostanában s milyen sok derék legény. Az
augsburgi romlás után seregével születtek fiúk a lányok rovására. De meg
nagyon is szigorúan ítélkeznek az asszonyok az eladó lányokon, már ahogy
a nık általában szokták.
– Ha pedig nem találtok alkalmas lányt, – tanácsolja Balsam, – majd
keresünk tavasszal, amikor Toksuny úr országos tanácsba hívja a foglaló
nemzetségeket. Uram is elmegy, ha Tsten élteti. Megkérem, vizsgálódjék
akkor, kinek
309
volna jóravaló eladó lánya. S ısszel meglakhatjuk Kücsüm lakodalmát.
 Fekete ennek igen örül.
A gyermekek jövıjérıl beszélgetve kitervelték, hogy miután Eribülcsü
utód nélkül halt el s horkát azóta sem választottak, ügyes házasság s a
délsomügyi meg Szala-vidéki nemzetségek okos megszervezése révén
Kücsümöt kellene horkává választatni. Természetesen egy-két esztendınek
el kell még addig telnie. Kücsümnek be kell bizonyítania rátermettségét s
tapasztalatokban is gazdagodnia kell, de a terv könnyen megvalósíthatónak
látszott. Balsam megígérte, hogy beszél a tervrıl Bese apjával, ı meg Tar
Szórenddel. Szörénd támogatása nagy jelentıségő. A hatalmas kapgán, a
fejedelem rokona, döntı súllyal vetheti szavát a mérleg serpenyıjébe.
így fonogatták-szövögették nagyralátó terveiket s bizalommal
tekintettek a jövendı elé. Büszkén gondoltak a fiúkra, szeretettel a
lányokra. S mikor Balsam, gyermekes kék szemét a három nagyobb lányon
legeltetve enyelgın mondta: »Hát, lányok, esztendıre férjhezadunk
benneteket, kettıre fiúkat hozzatok a sörünnepre« – boldogan pirultak s
összebújva folytatták öreganyjuk és anyjuk szép terveinek szövögetését.
Hazafek' akarta irányítani lova fejét Apsa is. Itt volt az ideje,
kívánkozott felesége, Tengri-berdi, meg hat gyermeke után, aggódott
egészségükért s várták a Türdemis-környéki betegek, ügyes-bajosok is.
Meg azután hovatovább nem lehetett már utazni sem Az ıszi esı átáztatta
a talajt, csődig merült a ló lába.
De napról-napra halasztania kellett indulását. A színben, ahol tanyát
ütött, reggeltıl-estig tolongtak az emberek. Gyorsan hírefutott a Balaton
mentén egészen Vashegyig, hogy a táttós Gulácson tartózkodik s gyalog,
lóháton, szekéren áradt hozzá a nép, ki hogyan tudott. A szegény szolgák
gyalog, a szabadosok lóháton, a betegek szekéren. Reménytelen
szerelmesek hozták titokban a szeretett lány vagy legény szırét, ruhája
darabkáját, hogy süsse pogácsába. Kelésesek kérték, őzze főbe-fába
betegségüket s adjon orvosságot. Torokgyíkos gyermeket hoztak, nyúljon a
torkába, fakassza föl a tályogot mondjon igét, tudja meg,!d volt a
310
megrontója. Öregember tért be hozzá s köhhentgetve, nagy-kínosan
megvallotta, tetszik neki valaki, el akarja venni, de fél, hogy férfiúsága
kudarcot vall, adjon hát valami erı-visszahozó szert, mondjon fölötte
imádságot. Töröttkező asszonyt hoztak, rakja össze a csontját. Medı
menyecske könyörgött, segítsen rajta, mert, ha nem szül gyermeket,
elhagyja az ura könyörtelenül. Váltott gyermeket hoztak, cserélje ki.
Ördöngöst, őzze ki belıle az ördögöt.
 Apor, az ücs egyenként bocsátotta apjához az ügyesbajosokat s dolguk
végeztével elvette s megköszönte ajándékaikat. S ha a táttós kiáltott, hogy
adja elı ezt, vagy azt a füvet, magot, zsírt, megkereste s odaadta. S a táltos
bámulatosán tudta, melyik bajról mi kell. Volt halott gyermek ujjcsontja,
volt szárított békafej, egércsont, csiga porrátörve, zöld, sárga, szürke zsír,
füstöléshez való fő, hétféle virággal bekötött kutyakoponya, amit gyógyító
fürdıbe kellett tenni, szemvíz, borogatóvíz, kenıcs. Sebes, dagadt,
töröttcsontú, táragyos, gyikos, csúszós, csömörös, himlıs, csizmarágásos,
tüzes, szemmelvert, megrontott, feketehólyagos, csecsfájásos, csikarásos,
békarühes, bedrókás, boszorkánynyomásos, ebagos, aszalványos, fájósfülő,
gugás, vaksebes, ízes, imelyes, varas, koszrnós, folyosós, tehetetlen,
szélérte, fenés és sőlyös betegek jöttek sóhajtozva, jajgatva, panaszkodva,
lemondón s mentek el megkönnyebbülve, bizakodva, kipirulva. A nagy
orvos néha-néha fölöltötte sallangos-csengıs besmetjét, megverte dobját s
révületbe táncolta magát. A besmet ujjairól csüngı hosszú sallangok
lengtek, mint egy óriási keselyő szárnyai.
Mindenki súlyosnak érezte a maga baját, elviselhetetlennek a maga
terhét. Aki a jövendıre volt kíváncsi, éppen olyan nyugtalanul várakozott,
mint aki a halál közeledtétıl rettegett. Aki fiút akart, semminek tekintette
annak a gondját, aki ráktól szeretett volna szabadulni. S akinek
megkötötték férfiúi erejét, éppen olyan bizakodva nyúlt a csipkebogyóból,
szárított nyúlherébıl, szederágból, kutyatejbıl, zsályából, kankalinból,
bakzófübıl s egyéb füvekbıl készült fızet után, mint amilyen
reménykedve tőrte a folyosós beteg, hogy vörös, tüzes arcába köpködjön a
táltos, megfüstölje s igéket mondjon rá.
Mindenütt éltek nagytudományú orvosok : tudós férfiak, füves banyák.
Most ugyancsak szégyenben maradt a tudományuk Apsáé mellett. Ha
ugyanazt a füvet, magvat, csinál-mánjrt ajánlották is, amit Apsa, a táttósé
erısebb, »haszna-
311
latosabb« volt s az övék szemétre repült. Ha ugyanúgy öntötte is meg a
beteg gyermeket, ugyanúgy söpört Vájta keresztbe bővös hamut, ugyanúgy
igézte, bájolta – mégis, ez valami »más« volt. Elég volt a közelébe
kerülniök, hogy érezzék sugárzó erejét, csodálatos hatalmát, minden
rontáson uralkodó tudományát.
Míg a faluban tartózkodott, Kirillnek semmi reménye sem maradt Jézus
kertjének mővelésére. Betegségét mindenki úgy emlegette, mint rajta
véghezvitt rontást. S talán éppen Apsa rontotta meg biztosan ható
szállóigéjével. Hiába viselt hát papi csuhát, mellén keresztet, hiába volt
kereszt a háza ormán, bsnt a falon is, hiába állt a kotúban Mária festett
szobra, hiába tartott szent könyvet a tarisznyájában, Apsa igéje megtörte
hatalmát. S ha nem vett volna feleségül igazhitő lányt, aki tudta a módját,
miképpen gyógyítsa meg, talán rútul elpusztult volna. Igen, mióta Apsa
buzgón tevékenykedett Gulácson, a »tót« pap, Jézus pásztora, nyáj nélkül
maradt. Mindennap látták, amint térdig fölhúzott csuhában taposta a sarat,
morgott, nézelıdött, szóbaállt egy-egy rabszolgával, szabadossal, de
fıképpen nıvel-gyermekkel, azonban a házát alig kereste föl valaki s ha
Kevély, meg néha-néha Güzü nem vitt volna ajándékot, feleségestül
éhenhalt volna.
Még az öreg Mogd, a halász is csak irnmel-ámmal felel, amikor
megkérdezi valaki, igaz-e, hogy egy újhitő pap föltámasztotta. »Valaliogy
úgy vala« –mondja s elfordul. Kirill hazugságnak jelenti ki, ö nem volt ott,
nem is tud halottat föltámasztani. Hát, ha tudna, csakugyan hatalmasabb
volna Apsánál. Esıt sem tud csinálni, égiháborút eltávoz-tatni. Azt is
mondta, hogy nem tudja »elküldeni« a betegségeket, csak imádkozik, hogy
Isten gyógyítsa meg a beteget. Valami csekély hatalma hát van, nem lehet
tudni: mennyi, de ha itt mívelkedik Apsa, bizony kár szót vesztegetni rá.
– Mirt nem gyinnék most hozzám? – kérdi egy alkalommal Kirill
Güzüt.
– Jobb es, hogy nem jünnek, – vág közbe elégedetten Csillag. – Békén
hagynak. Ügy es félök tőlük.
– Hát... most ett vagyon Apsa. Az büdös vajákos, – feleli Güzü s
nyomban a Mária-szoborra pislant, gyorsan keresztet vet, hogy baj ne érje
Apsa szidalmazása miatt.
– S hívek hagyják Jézus urat cserben? – kiáltja fájdalmasan Kirill.
Orcája kipirul szent haragjában, szeme ég, szakálla reszket.
312
•« Nem hagyják, dehogy hagyják, atya Csak félnek Apsátul.
– Mirt filnek hitvány varázslótul? Mirt filnek gyalá-zatus vajákustul?
Mit teheti ő Jézus ellen?
– Hát... nem töhet sömmit, tudom, de méges... Nem tudhat az embör
sömmit. Nem olyan igaz hívó mindönik, "miként már én, ni. Hogy nem
félök, csak Jézus úrban bízom.
– Mirt nem gyinnek hozzám sok nyevolyájukban?
– Nem tudsz te gyógyétani, atya, – legyint sajnálkozva Güzü. – Lám, az
én derökamat sem gyógyétod meg.
Csillag meghúzódik a sarokban, onnan nézi Güzüt, meg az urát. Kirill
egyetlen mozdulatát sem szalasztja el Ügy ismeri már arcjátékát, szeme
villogását, szakálla rezgését, válla állását, kézmozdulatait, hangját s mégis
mindig talál benne újat. Gyakran nem is hallja, mit mond, csak különös,
gyermekesen idegen kiejtése zümmög a fülébe s mégis érti. Még duzzadt,
összecsücsörített ajkát is úgy mozgatja, ahogy Kirill. S vad kívánság szállja
meg, vére az agyára tódul, arca elsötétül, kék szeme szinte feketére válik.
Elırehajol ültében, magas, telt melle fehéren villan ki ingébıl. Sötétszıke
haja a homkokába hull. Szeretné megölelni Kirillt, magához szorítani,
forrón megcsókolni. De uralkodik magán s megnyugszik.
Csillag tudja, hogy Kirill az igazságot hirdeti, de azt kívánná, hogy
csak neki hirdesse és senki másnak. Üljön itt a tőz mellett, ölelje magához
s mondja, mondja végnélkül Jézus életét, szenvedését, föltámadását, az
utolsó ítéletet, beszéljen Istenrıl, Máriáról, az üdvözültek égi seregérıl, az
angyalokról és ördögökrıl, a Pokolról. Arról az elsı emberrıl, aki egy
gyönyörőséges kertben lakott s evett a tiltott almafa gyümölcsébıl. A
negyven nap–negyven éjjel zuhogó vízrél és a szörnyő pusztulásról.
Beszéljen csak, ı önfeledten hallgatja akár reggelig. S ha elálmosodik, ott
szenderedik el Kirill mellén, álmában is oda-odanyujtva duzzadt, puha
száját, odatörleszkedve szakállához, hogy érezze símogatását. Csillag
testestül-lelkestül Kirillnek adta magát, dorombolva, sóhajtva, néha
zokogva öleli, puha arcát sós könnyek áztatják, szeme Kirill sötét szemébe
mélyed, fejét hátraveti és suttog:
– Te, te, te, te... – s ezt elmondja százszor.
Ha Kirillnek eszébe jut ez a mély, selymes hangon kimondott »te«,
mámor szállja meg s behunyja a szemét, szinte szédül.
313
Igen, Csillag megcsókolgatja Kirill kezét, amikor álombamerül s
mosolyog, mert arra gondol, hogy méhe megnyílt s befogadta Kirill
magvát. S gyermeke lesz, fiúgyermeke.
Mit törıdik hát a hívekkel, akik Apsához járnak s félnek mutatkozni
Jézus papja elıtt? Menjenek mind! – kiáltja Csillag s legyint. – Egyet se
lássak!
– Ó, lánykám, te kis pogány, – kiáltja Kirill s tenyerével betapasztja
Csillag száját.
– Menj ön Güzü es. Mit keres itt? Egy szır kiverem s utánahajítom teli
kosarát.
– Nem, nem, mígis ő egyetlen, azki gyin s látogatja engeniet, –
tiltakozik a pap.
– Mondd, – kérdezi Csillag s nagy gondban fı a feje, – másvelágon
együtt leszünk mink? Te, meg én?
 – Ha Jézusban találkozunk s élink, leszink egyitt ott is.
– És Jézusban találkozánk?
– Míg nem égiszen, kicsike. Mert míg nem vetted fel kresztsiget.
– S ha fölveszöm?
– Nem in kedvemírt kell venni, – figyelmezteti az ura, – hanem Jézus
kedviírt. Ha in nem volník, kellene venni fel. Ha in nem lennik másvilágon
veled, akkor is kellene venni fel. Irt ed?
– Nem értım, – rázogatja a fejét szomorúan. – Igön tompa némber
vágyik ám én. Mért ne vehetnem az te kedvedért? Hogy majd odaát es
veled lehessek?
– Mert ez evilági kívánság csak. Hívságos.
Csillag elkeseredik. Összevont szemöldökkel töpreng s nem érti, hogy
amit Kirill iránt érez, csak evilági, hívságos c'rzés. Hogy az övé, hogy
gyermeke fogan tıle, hogy lesi éjjel-nappal a szeme rebbenését is, hogy
apja megverte, megtagadta, hogy a falu győlöli, csúfolja, kirekeszti, hogy
urát betegségében ápolta, virrasztotta, fejébıl a birkéket kiszedte,
orvosságot fızött neki s maga kezével itatta, hogy odabújik hozzá s idegen
lett a falu, a gyermekkori társak, Virág és az egész eddig való élete. Ez
mind hívságos dolog.
Fejét lecsik^esza, szomorú. Kirill szelíden simogatja, állánál fogva
fölemeli arcát és a szemébe néz.
– Ne búslakodjál, – kérleli s fáj a szíve Csillag szomorúsága miatt, -
majd irted meg, mit mondtam. Bízzad rá Jézus úrra.
Csillag mosolyog s bólint. Rábízza Jézus úrra.
314
Most már csak azt várják a vendégek, hogy szőnjék az esı s
indulhassanak. Egy reggel csakugyan megszőnik, sivító északi szél söpör
végig a földön, rázza a csupasz fákat, kerge ti a súlyos felhıket, borzolja a
tócsákat, rongyként röpíti a földrıl fölkapott, fonnyadt leveleket. Suhog,
jajgat, 9Ír és nyí a szél, messze elıreküldi a lomha lépésekkel, bundáját
rázva közelítı tél. S a Nap nem bukkan ki a felhık közül egy pillanatra
sem.
Ködmönükbe, csekmenjükbe, bekecsükbe Lurkolódzó emberek
küzködnek a széllel. A nok bı szoknyáját combjukra nyomja, hogy
kirajzolódik a testük, lábikrájukra csapja, tépi, mintha le akarná szakgatni,
hogy jeges ölelésével, dermesztı kezével megsímogathassa ıket. Szolgák,
szolgálók sürögnek a szekerek körül, fürge kezek szedik le a sátrak
nemeztakaróit, bonyolítják rendre köteleit, szedegetik a koszorúfa likaiból
szarufáit, nyomják össze s teszik kocsira rácsíalait. Szınyegeket
göngyölgetnek, koporsókat rendeznek, vánkosokat számlálnak, ruhákat
hajtogatnak s tesznek el. A szolgák elıcipelik a szépen faragott jármokat,
kivezetik a téli ólból villásszarvú fehér, füstöshomlokú ökreiket s a
szekérrúdhoz faroltatják. Kiáltások, rikkantások hangzanak a zúgó szélben
s tovalibbennek, mint elsodort madarak. Hahóznak, hihíznek, ökörneveket
rikoltcznak.
Ott sürög-forog szomorú ábrázattal, kelletlenül Szereda, meg Csimasz
is Pöttönd őr szolgái között. Hát örökre el kell szakadniok ettıl a földtıl.
Sohasem alusznak többé a megszokott szolgaház otthonos kuckójában,
ahol annyi szép tervet fıztek ki éjszakánként. Sohasem lesznek többé
boldogok. Elbúcsúzhatnak az Égertıl, ahol Csimasz mosni szokott, ahová
Szereda forró nyári napokon a hátaslovakat úsztatni vitte, ahol Mikule
kiskorában húgával, meg nénjével hidakat ırzött. Azt hitték, itt fognak
megöregedni, itt temetik el majd ıket a kis kresztyén temetı búsongó íőz-
fái alá, ahogy illik. S most csúfosan mennek el, fiúk bujdosik s a halál
hollói kárognak fölötte, lányaik az úr hideg fekhelyén hevernek kényre-
kedvre kiszolgáltatva, paráznaságban, bánatban.
Nem ismerik urukat, Pöttönd urat, csak látták. Nem szokott egy-egy
szót vetni szolgáinak, mint Bese úr reggelenként, amikor körülnéz az
udvaron. Pöttönd úr meg sem
315
látja szolgáit, hideg, közömbös képpel megy el mellettük,
hajlongásukra, köszöntésükre nem is hederít. Alacsony, szélesvállú,
lassújárású, hidegtekintető, de heves, könnyen haragvó úr, félfüllel
hallották, hogy kegyetlenül bünteti a legkisebb vétséget is. Udvornyikja:
Mavagy, szótlan, rideg, hallgatag ember, korbácsa örökké a kezében,
állatot, embert nem kímél s ha valaki lassabban mozog, vagy nem bírja a
terhet, kíméletlenül odavág. Szereda, meg Csimasz, mióta kikerült a
verembıl, némi köleskásán, meg vízen kívül egyebet nem látott. Holott
míg Besse úr szolgái voltak, fúlásig faltak húst, kenyeret, szalonnát, ittak
még sört is ünnepnapon s bár szigorú embernek tartották Csépánt, bizony
lustálkodhattak, lézenghettek kedvükre. Mennyi húst, hagymát, vajat,
tojást, búzakenyeret hordott Csimasz Kirillnek s nem verték el a körmét
miatta.
A vendégsereg még utoljára összegyőlt Balsam asszony szépséges
faházában. Ettek-ittak, beszélgettek, búcsúzkodtak. De bár a két új feleség
egyedül üldögélt az asszonyházban, Szereda meg Csimasz nem mehetett be
hozzájuk, nem sírhatta ki magát drága ruhával íedett vállukon, nem
ölelgethette meg ıket. Játék többször is kiállt a sátor ajtajába s összevonva
magán meleg bundácskáját, könyörgı tekintettel nézte a szekerek körül
cipekedı, sürgı-forgó Csimaszt, ı nem mehetett oda hozzá, mert az új
dvornyik, Mavagy hegyes tekintete rajta volt s nern kívánt megismerkedni
a szeménél is csipısebb korbáccsal.
Végre az ajándékok is fönt voltak a szekéren. Az urak fegyveres vitézei
lovukat táncoltatták. Ökrök, bivalyok befogva, a szolgák fönt ültek a málha
púpozott tetején. Nagy búcsúzkodás folyt a ház tornácán, a nık ölelgették-
csókolgatták egymást, elhalmozták Balsamot s Bese apát jókívánságaikkal.
Ojbarsz izgatottan futkosott ajándékba kapott lova körül, nehogy
ittfeledjék. Nagyanyja ölelését-csókját kelletlenül tőrte, megtörölgette arcát
s hátasához futott. Futtában szökött nyeregbe s nagyot kurjantva vágtatott
körül a rémülten menekülı baromfiak, vadul csaholó kutyák között az
udvar térségein.
Hideg, szeles reggel volt. Elsınek Szörénd úr szekérsora csikorgott ki a
szállásról, egy sereg kényes, kopjás lovas elıtte, egy sereg utána. Maga
Szörénd úr fiával a menet élén lovagolt, rettenetes sebhelyét vörösre csípte
az éles ısri szél, kopasz fejét, vastag szırkucsm? takarta.
316
Lassan, lomhán feküdtek az ökrök a járomnak, a hajcsárok hosszú
ostorai belecsíptek vékonyukba s fürgébb lépegetésre ösztönözték ıket.
Ezután Tőrje úrék vágtak neki az úttalan útnak. Szekere sátrából még
sokáig integetett a meghatott Fekete, meg a három lány Balsamnak, aki
egy kis emelkedésen állott és tenyerét befelé fordítva integetett utánuk.
Végezetül Pöttönd úr kis serege s néhány bivalyoskocsija kanyarodott
el az udvar térségén Éger pataka felé, hogy nekivágjon Pettend irányában a
sárnak. A fiúk, Kéve, meg Szongur, irigyen tekintettek a Balaton felé
vonuló Szörénd-had után s szívükben kitörölhetetlenül égett az Ojbarsznak
ajándékozott ló édességes képe. Hogy apjuk két rabszolgát kapott, nem
vigasztalta ıket. Az utolsó pillanatig remélték, hogy Bese apa
megajándékozza ıket is egy-egy tetszetıs paripával, de reménységük
füstbement. Hiába, annak a taknyos kölyoknek kapgán az apja s hkii a
különbek ık, annak kedveskedik még az öregapjuk is. Kéve még külön
fájdalmat hurcolt magával sebei mellett. Az ünnepek alatt úgy
összemelegedett a kövér Kökkel, hogy alig tudott elszakadni tıle. Esze
egyre a lány húsos, fehér keblén járt, ajkán érezte olvadékony csókját,
orrában vajjal megkent szıke haja illatát, ujjaiban teste jó melegét és
simaságát. Ha a két rabszolga helyett azt a lányt vihetnék magukkal! De
Kök szabadoslány, elajándékozni nem lehet. Legfeljebb megvenni,
feleségnek, illı kálimért. Most még korai volna. De erısen elhatározta,
hogy egyszer lórapattan s átlovagol Pettendrıl Gulácsra s akkor ismét
találkozik a szép kövér lánnyal. Ha beáll a tél s járható lesz az út. Hátha
kiderül majd, hogy Kök gyermeket vár tıle?
Kócos, tömzsi lovára szállt Apsa, meg Apor is. Tarisznyájukból
kifogytak az orvosságok, de helyükbe gyönyörő sonkák, sódarok,
szalonnahasábok, búzakenyerek kerültek. És degeszre tömve duzzadoztak
átalvetıik is a nyeregkápán. Alig fértek tılük. Bese úr bıkezően
megajándékozta a táltost öt dirhemmel is, Balsam asszony pedig
megtömette iszák-jaikat, tarisznyáikat, még egy-egy tömlı óbort is
akasztatott a nyergükre. Apsa hálálkodva köszönt el az asszonytól, mélyen
meghajolt Bese úr elıtt s homlokához emelt ujjal kívánt bıséges áldá-st,
egészséget, békességet s feleségeinek
317
gyermekáldást. A hallgatag Apor csak meghajolt s megütöget-ve
sarkával lova vékonyát, apja után léptetett. Lassan bandukoltak, elıttük
Péntek szállította szekéren a betegek ajándékait.
így hát egyszerre kiürült, elnéptelenedett a szállás. Milyen szokatlan
volt most az udvar üressége. Ahogy Balsam a háza elıtt állt s bekecsébe
burkolózva hallgatta az egyre távolabb nyikorgó szekerek zaját, a
hajcsárok kiáltozását, az ostorok durrogását s végigtekintett a térségen,
fájdalom fogta el. Nem voltak ott a kedves sátrak, nem lobogtak a katonák
tüzei, nem harsogott az udvar jóíző kiáltásaiktól, dalaiktól, csicsergı
füttyszavuktól, kutyáik csaholásától. A sáros, föltúrt földet szemét, hamu,
lóganéj borította, látszottak a kerek száraz tisztások, ahol a sátrak állottak s
megóvták a földet az esıtıl. Vájjon mikor gördülnek be megint a kedves
szekerek, mikor ugratnak elı a komoly férfiak s a hetyke fiúk? Vájjon
mikor borul megint a nyakába Fekete, Piros, meg Gyöngy? Mikor fésülgeti
megint a lányok makrancos haját s mikor enyeleg velük, kérdezvén, van~e
választottja szívüknek? Mikor hallja zengı dalaikat?
Most megszedett fának érezte magát. Ahogy ott állt a ház elıtt s
lenézett a térés udvar föltúrt földjére s a nagy, vén körtefára, amely sovány
fekete karjait égnek tárva egész testében reszketett a szél hidegen süvöltı
rohamaiban, szomorú magány érzése hatalmasodott el rajta. Elhagyott,
föltúrt udvarnak érezte magát, kopasz, gyümölcstelen körtefának. S a szél
bebújt bekecse alá s megdidergette öregedı testét.
Egész Halottak Havában tartott a hideg, szeles idıjárás. A sírok
látogatói nem tudtak csörjét gyújtani, a szegényes virágokat elsodorta a
szél. Balsam is kivitte a Barsz emlékére állított bálványhoz ajándékait:
bárányhúst, köleskását, bort, tejet és sokáig álldogált a kicsiny egyház
elıtti, amely a bálványt rejtette. De hamar alkonyodott s haza kellett
mennie. Otja Kirill háza közelében vezetett. Hirtelen megvillant a fejében :
hátha meglátogatná? Megállt, sokáig habozott. Emlékezett a pap különös
szavaira. De vájjon nem tekintené-e megalázkodásnak, ha betoppanna
hozzá? ı, Bese úr felesége, egy újhitő papnál! Egy jöttment idegennél.
Nem, nem szabad megtennie. De a gondolat izgatta. Milyen lehet a háza?
Milyen az a Boldogasszonykép, amit ezek az újhitőek emlegetnek? S
feleségül vette Csillagot, – vájjon hogyan élnek, mibıl élnek? Hiszen nincs
318
semmijük. Tudta, hogy Güzü idınként elemel egy kis vajat, túrót,
sajtot, kenyeret s húst és a papnak viszi, de hát ez mindenük? Szeretett
volna elbeszélgetni azzal a bolondos szabadoslánnyal, aki holdvilágos
éjjeleken magányosan csatangolt a környéken s magaköltötte dalokat
énekelt. Mit mondana házasságáról s Kirill papról? Bizonyosan
megtanította már a pap az új hit titkaira is.
De aztán mégis tovább ment. Majd máskor, egyszer – gondolta. S
eszébejutottak elintézni való dolgai. Ura vásárra készült, négy rabszolgát
akart vásárolni. Beszélnie kellett még Csépánnal. S számba kellett vennie,
mi fogyott az ünnepek alatt, mennyi lisztje, sója, söre, bora, füstölt húsa
maradt. Nem kell-e disznót, juhot, borjút vágatni.
Aznap, amikor Balsam áldozati eledelt vitt Barsz bál-ványához s
megállt Kirill háza közelében, egy rongyos, görnyedt ember küzködött a
hátába kapó széllel. Szakadozott bırkucsmáját erısen a fülére húzta, hogy
a homlokát is eltakarta a szemöldökéig, hosszú haja körülcsapdosta arcát,
szakadt ingére rákötözte hitvány farkasbırét, mert a szél ugyancsak tépte,
tátogó bocskorát kenderzsineggel erısítette meg s kínosan ügyelt, hogy
vízbe ne lépjen. Nyakán kobúz függött, vállán tarisznya, kezében görcsös
husángot tartott. Nehezen, szuszogva lépegetett Kirill háza felé. Idınként
megállt, kifulladtán lihegett, alsókarjával megtörölte izzadó homlokát s
görcsösen köhögött.
Az idegen ilyenkor hosszan körülnézett. Ijesztıen lapos arca elsötétült,
félszeme égı tekintettel járt a barna, elvadult, csúcsos hegyeken és sivár
ıszi tájon. Másik szeme, a jobb, besüppedt, mint az elhagyott sírdomb.
Egyre lassabban ment, egyre sőrőbben megállt. Egyre hosszabban
nézegette a vidéket. Gulács süvegén olyan sokáig pihentette félszemét,
mintha nem tudna betelni a látványnyal, majd megfordult s a homályos
alkonyatban kéken derengı kis csúcsos Halápot nézegette komor
ellágyulással. Mintha iszonytató vakondok túrta volna a föld alól ezeket a
különös hegyeket. Vizes, mocsaras, kietlen síkság s itt-ott fölhányt,
magányos hegyek. És a mocsaras lapályon vigasztalan fekete nyárfák,
vadul kapkodó főzfák sötét üstökéi és terebélyes hársak. A vékony,
ezüstháncsú nyírfák olyanok,
319
mint az alacsony ég és a sötét föld között megfeszített húrok. Zengtek,
fütyültek a száguldó szélben.
Lomhán ment az idegen, mintha a sár egyre súlyosabban húzná
elmaradozó lábát. Végre elszánta magát, jobbra fordult s nekivágott a hegy
lábának, ahol Kirill kunyhója füstölt.
Benyitott a kunyhóba.
– Jóestét, – mondta mély, dörmögö medvehangon. S kezét a
homlokához emelte, mintha el akarná takarni ijesztı lapos arcát, besüppedt
jobbszemét.
– Jóestét – mondta Csillag s fölkelt a tőz mellıl. De a másik pillanatban
rémülten hátrált a Máriakép felé, szemét kimeresztette, arca elsápadt,
mintha visszajáró lélekkel találkozott volna.
– Isten hozott – mondta Kirill, föltekintve munkájáról. A földön ült,
keresztbetett lábszárán frissen cserzett birkabırt tartott – Kevély hozta – s
egy görbe késsel csiz-maszárat szabott belıle. Csillagnak szánta a csizmát,
hogy télvíz idején meg ne fagyjon. Miközben a bırt szabta, halkan
dunnyogott egy szép keresztyén éneket s Csillag puha, göm-bölyded,
vaskos kis lábára gondolt, amit majd jó melegen tart és puhán védelmez ez
a csizma.
Föltekintett, kezében megállt a kés. Ijedten bámulta az idegent.
– Ki vagy, ídes felem, – kérdezte összevont szemöldökkel, szinte
komoran Gonosz leiekre gyanakodott ı is, akárcsak Csillag.
– Adnátok-e szállást éjszakára? – kondult az idegen mély medvehangja.
Hosszan csüngı bajuszát meghúzigálta, félszemével körülpillantott a
házban s meglepetten nézte a keresztet. Csillag azonban azt hitte, ıt nézi,
mert a kereszt elıtt állt s eltakarta Boldogasszony képét. Rémülten
húzódott még hátrább, a sarokba.
Az idegen fájdalmas gúnnyal elmosolyodott a megrémült arcok láttán.
Lelépett a lépcsıfokról, keményen a tőzhöz ment és leguggolt. Most tisztán
kibontakozott az arca. Orra helyén undorító sötét sebhely s két nagy rés
tátongott, s ettıl olyan széles volt amúgyis széles arccsontú arca, mint egy
serpenyı. Ferde vágású szeme alattomosan hunyorgott s égett, a másik, a
besüppedt, meg sem mozdult. Ritkás szakáll lengedezett állán s összefolyt
hosszan, vékonyán lecsüngı bajuszával.
 – Paphoz kerülék? – kérdezte csúf ondáros álmélko-dással. – Csak ez
kelle még.
320
– Ki vagy? – kiáltotta Kirill.
– Nevetlen vagyok, így tám nem visz el a gonosz, – mondta az idegen,
tarisznyástul-kobzostul leült az ökörkoponyára, szakadt, vizes bocskorát a
tőzhöz nyújtotta s keserveset sóhajtott.
Csillag félelme engedett. Védekezésre fölkészülve fürkészte az idegen
arcát, mozdulatait, ruháját, mint a kotló, ha fészkéhez ismeretlen közeleg.
– Látok, lantos vagy, – folytatta Kirill. – Hunnít gyittél, he?
– S én meg látom, tót vagy. Hunnét jüttél?
– Nem akarom bántani tigedet, – mentegetızött a pap a kobzos éles
feleletére. – De ha gyittél Isten neviben, vagy otthon nálam.
Az idegen nem szólt. Hosszan bámult a tőzbe, ijesztı arca komor volt,
süppedt szeme alól mintha nedvesség szivárgott volna. Erısen
gondolkodott, talán el is felejtette, hol van. Pedig dehogy felejtette el. Sőrő
s fényes emlékek rajzották körül, mint sírból kikelt kísértetek, a
sötétbemerült, láthatatlan táj megelevenült, érezte a hegyeket, sötéten
odvasodó orrlyukába ismerısen áradt a balzsamos levegı. A szél
dúdolását, a vén főzfa vékony ágainak fütyülését, a szállásról hallatszó
gyér kutyaugatást és kukorékolást fájdalmas ábrázattal hallgatta. Nagy út
lehetett mögötte, hogy ilyen mozdulatlanul, komoran, szótlanul ült a tőz
mellett. Talán az egész földet bejárta. Talán bekopogtatott minden
veremházba, megfordult minden sátorban és mindenünnen
továbbkergették, mindenütt irtózva tekintettek rá. Ha ebbe a csöndes
kunyhóba nem téved, talán összeesett volna már a végtelen csatangolás
fáradalmaitól és kınehéz szíve súlyától.
Miközben az idegen hallgatott, Csillag lassan-lassan elıóvakodott a
sarokból s egy darab köleslepényt, meg egy fej hagymát kotort elı a sutból.
– Ne, egyél hát, – kínálta félénken a vendéget.
ı nem nyúlt az étel után, csak bámult a tőzbe tovább.
– Szalonnát, meg egy kis tejet es adok, – folytatta Csillag s megint
kotorászni kezdett a kuckóban, ahol az élelmet tartotta kendıvel takajrt
kosarában.
– Jól vagyon, – dörmögte az idegen rekedt hangon, mint a részeg. S
révedezve fordította ravaszul, de könnyesen csillogó félszemét az asszony
felé.
Most evéshez látott. Övébıl kihúzta kését, tört a lepénybıl, megsózta a
beírdalt hagymát, megszegte a szalonnát.
 321
Állkapcsa lassan mozgott, gyakran megállt, bámulta a tőz olvasztott
aranyát.
Kirill hagyta, hadd egyék, hadd elmélkedjék s folytatta a csizma
szabdalását. Majd megszólal, ha akar, majd elmondja, amit el kell
mondania. Ha pedig nem szól, hallgasson s aludjék.
Fülledt csend volt a házban, Kirill sem dúdolgatott. A szél
visszakergette a füstöt a füstlikon s hideg hullámokkal locsolta körül a ház
lakóit. Lobogott-ropogott a tőz, sírt a nedves fa.
Amikor a vendég eleget evett s megivott egy csupor tejet is,
körülnézett.
– Hát nem kergettök ki? – kérdezte gyanakodva.
– Fekidjél, idegen s aludj, ha fáradt vagy, – biztatta Kirill.
– No, jó.
Most letette tarisznyáját, leakasztotta húros hangszerét, leoldotta s a
padiára terítette farkasbırét, s nyögve, lomhán fölfeküdt a padkára. Némi
ideig a háztetı ékalakban összerótt vékony gerendáit nézegette, majd
feléjük fordult.
– Nem irtóztok tőlem?
– Nem, – nyugtatta meg a pap.
– Te sem, fiatal némber?
– Te es Isten terümtménye vagy, – vonta meg a vállát Csillag,
íölkuporodva Kirill fekvıhelyére s maga alá húzva gömbölyded, vaskos
lábát.
– Az, én es az vagyok. Ismét hallgatott.
– Vájjon Bese apa... Bese úr él-e még? – kérdezte ezután olyan
elszántan, mintha széles ároknak futott volna, hogy átugorja,
– Él s jó egiszsigben vagyon. Ismerted itet?
– No, egy küssé,egy küssé. Hallék rúla. Hát felesége, Balsam akszin?
– Ismered itet is? – csudálkozott Kirill.
– No, az embör gyün-men, hall ezt es, azt es...
– Vagy te idevalósi? – firtatta a pap.
– Mért vélöd, atya?
– Hát beszided olyan, mint itten beszilik.
– Valamikor valék itt, régön. ,. Hanem hogy fúj a Szél i Apja-anyja
futkos, zúg csapkod!
-~ Gyin tél, lesz hideg.
– No, az én orromat, fülemet nem cibálja, – nevetett
Kotlolányi- Istenek. --1
 322
túlságos harsányan a vendég. Csillag ijedten nézte. – Félsz,
mönyecske? Ládd-e, nincs orrom, fülem, elhagyárn.
Megrázta fejét s hosszú, görbe fésővel leszorított haja alól kilátszott
tövig lemetszett tőiének sarlóalakú vörös sebhelye.
Ez valami futó gyilkos lehet, – rémüldözött Csillag. – Büntetésbıl
megcsonkították, most hazátlanul csavarog, nem meri befogadni senki. De
nem mert integetni Kirillnek, félt, hogy észreveszi az idegen s nyomban
megöli mindkettıjüket. Erısen törte a fejét, hogyan szabadulhatnának tıle.
Végre elszántan fölállt, vászonkendıt borított magára s intett az urának :
– Győjj, kedvesöm, segélj fát behozni. Kirill szolgálatkészen vele ment.
Alig tette be az ajtót, görcsösen megkapaszkodott s gyorsan suttogta:
– Gyilkus. Rablógyilkus. Megöle valakit, kirablá. Vagy lovat lopa.
Ezért vágák le orrát-fülét.
– Nem tudjuk áztat, – ellenkezett a pap.
– Győjj arra hátrább, – vonta magával az asszony a kunyhó mögé. – Ha
nincs es füle, hallhat. Küldd el. Még megöl.
Összebújva súgtak a ház mögött s a rohamokban rájuk-szakadozó
szélvész egymáshoz szorította ıket.
– Hogyan elkildjem itet?
– Hát mondj rá valami igét a könyvedbül. Vagyon benne rabló, meg ölı
ellen es.
– Csag imádhatom s nem bizonyos, hogy ménje el.
– S ha megöl? Kirabol?
– Hetink Istené s leszink egyitt Paradisumben. Rabolni nem tudja, mert
nincs mit.
– Azért csak imádj, hallod I Most szedjünk összve egy kis fát s vigyük
bé.
A favágótıke körül összeszedtek egy-egy térı fát s bevitték.
– No, mire jutátok? – kérdezte kaján tekintettel a félszemő vendég s
vigyorgott. – Elküldötök méges?
Csillag elsápadt, Kirill megdöbbenve bámult rá. Ördöge van ennek az
embernek.
– Maradj csak s aludj, – nyugtatta meg a pap s visszaült a munkájához.
– Nem kirdek, ki vagy s mit akarsz, nem firtatok, hová lett orrod s filed.
Maradj s aludj. Ha vágynak bínek, majd gyónod meg s bánsz meg.
323
De tőrhetetlen, elviselhetetlen az idegen gúnyos, komor arca,
gyanakodva pislogó félszeme, rémítı az orra helye. Csillag szívesen
kifutott volna a házból, hogy meg se álljon Bese úr udvaráig, fölverje
Csépánt, fogja el a vendéget, kötözze meg, dobja verem fenekére, mentse
meg ıket. Hanem moccanni sem mert, csak kuporgott a padkán s
összecsípett szemmel figyelte a vendéget.
Az most ismét kérdezısködni kezdett. Él-e Bese úr három lánya? Kihez
ment férjhez? Van-e gyerekük, hány fiú? Ó, hát itt jártak látogatóba az ıszi
sör ünnepén? Milyenek voltak? Lám, Kirill nem látta ıket, nem bejáratos
az udvarba. Ki az udvaros? Hány rabszolga van a szálláson s hány
szabados? Él-e az öreg Mogd, a halász? Hát valami szılımíves, Melegdi
nevezető? És hogy is hívják az ácsot, Halmu-dinak, úgy-e? Öreg lehet
már... Nem, nem, akkor az apja... Az meghalt bizonyosan. Hát az öreg
Sülı, a másik halász? İt nem ismerik, ı is merrhalt. Sokan haltak meg
ebben a faluban.
Azután arról kéroiezuslvüüöu, liogy mióta lakik a pap ebben a faluban.
S van-e sok újhitő. Kirill bıven panaszkodott híveire, bizony, alig lehet
kresztyéneknek nevezni ıket, éppen csakhogy megnedvesítették magukat a
keresztelıvízzel, de a táltoshoz húznak s félnek hitvány bálványaiktól,
gyalázatos ördögeiktıl, mocskos igéiktıl. Pokol valamennyi gonoszlelke
körülöttük kujtorog, egyik hívét például, éppen akitıl sok jót várt, maga
Kujón uszította gyilkosságra. Kicsi híjján leszúrta Bese urat..
– Bese apát? Leszúrá? – kiáltotta a vendég s fölült a padkán. – Mikor?
Hugyan? Miért?
– Hát mert vette el ágyasoknak kit lánykát, ama szlúga feleit s ő akarta
állani bosszú s most gyalázatos pagány idnapon tertinte dolog.
– Beteg? Vére íolya?
– Nem beteg már s gyógyulta meg szípen.
Ettıl az idegen megkönnyebbült s visszafeküdt a rossz farkasbırre.
Már jól bennejártak az estében s a vendég még egyre kérdezısködött.
Kirill lassanként belemelegedett a beszélgetésbe. Bıven elmondott minden
érdekes eseményt. Hogy Balsam asszony elıkelı faházat építtetett, olyat,
mint Tőrje, meg Szörénd úré. Mondják, még tán különb is. Hogy Bese úr
nyakló nélkül paráználkodik, egyszerre két szép fiatal ágyast vett, annak a
megkísértett szolgának testvéreit.
¦j.\*
324
De az ágyasok apját-anyját elajándékozta a vejének rabszolgául. Olyan
zenebona volt itt, hogy majd megsiketült tıle az egész környék. Apsa, a
táltos, áldozati állatokat ölt, tombolt, üvöltözött, a nép pedig messze földrıl
tódult hozzá S verekedés is volt, éppen, amikor ı betegen feküdt, – mert az
a disznó táltos, ördög cimborája, betegséget bocsájtott rá, – a pogányok
kiverték a kresztyéneket, meglékelték szegények fejét, megcsapolták a
vérüket. S hogy ı éppen akkor házasodott meg, ez a jóravaló, becsületes,
szelíd ném-ber lett a felesége, Hosszúnak, a folnagynak lánya. Hosszú
azóta hallani sem akar róla, mert nem kapott kalimot, testvérei feléje sem
néznek, csak az anyja látogatja s hoz ennivalót, ruhát, kendert, hogy el ne
vesszenek. Aggodalmáról is szólott Kirill: jön a tél, mihez kezdjenek most?
Talán jobb is volna másfelé menni, ahol igazán kresztyének a kresz-tyének.
De hát itt kell hirdetnie Jézus igazságát, ahol olyan kevesen akarják hallani
s érteni.
Az idegen megszakítás nélkül hallgatta Kirillt. Akkor sem szólt, amikor
abbahagyta. Hanem, amint elhallgatott, lenyúlt a földre s fölvéve a kobúzt,
hasára támasztotta, megpöngette s csak úgy fektében, mintegy magának,
dalolni kezdett:
Messzi mezın, Wertach mellett Akasztó fát ácsolának, Köteleket
kerítenek, Engöm, erıs, hírıs férfit Rabszolgaként kötözének, Kaiszár elé
hurcolának, vér ıs fejőt vonszolának, Fıdön térdre fektéiének, Kögyetlenül
köpdösének, Csúful arcul csafidosának.. ;
Hirtelen abbahagyta, félrelökte a kobúzt, fölült.
– Borod vagyon-e, pap? – kiáltotta parancsoló hangon.
– Nincs borom, – ámuldozott Kirill.
– Bort! – ordított az idegen.
– Atyámfia, nincs bor, – csitította a pap ijedten. – Hugyan te gondulsz,
van nekem bor?
– No, ha nincs, hát légy ön. Holnapra légy ön. Eredj az udvarba s szólj,
adjanak bort
325
Bıszen nézett Kinllre, Csillagra. Kétségtelen, hogy maga az ördög volt.
Hiszen honnét támadt volna másunnan ilyen hirtelen , mint a föld alól?
Nem jár most utasember, ha csak nem rossz szándékkal. Igen, az ördög
maga ez az orratlan, fületlen, félszemő viharvert emberi alak. Hiszen, ha
csak rabló, vagy gyilkos volna!
Most Kirill mondta Csillagnak :
– Gyíjjél, kedveském, nízzed meg tikokat. Este van, baj íri őket.
Csillag nyomban elértette s kisurrant vele a házból.
– Ez maga erdeng, – suttogta izgatottan az ura.
– Istenöm, én ézös Istenöm, – rémüldözött Csillag. – Hát mért nem
hajtod ki? Vess rá keresztöt, imádj Jézus úrhoz, vedd elı szent könyvedet s
mutasd meg neki!
 – Titkon vetím keresztet, imádám Jézushoz s nem el-iínte mégis.
– Akkor mégsem ürdüng. Vagy tám Apsa küldé s nincs rajta hatalmad?
– Nem írtek, nem írtek.
Visszamentek. Az idegen ismét hanyattfeküdt a padkán. Félszemét
behunyta, melle a szakadt ing alatt egyenletesen hullámzott. Aludt.
A pap, meg Csillag egész éjjel összebújva kucorgott a padkán. Egymás
kezét összefonva imádkoztak. Kirill imádkozott, Csillag gyermekes
félelemmel s bizalommal utánasúgta,
Reggelre kelvén, az idegen mogorván, de iszonyú sokat evett. Nagy
falatokban nyelte a köleslepényt, befalta a túrót, szinte rágás nélkül nyelte
a húst, recsegve abrakolta a hagymát, késével hatalmas szalonnadarabokat
metszett s elsüllyesztette feneketlen gyomrában, végül minden csepp tejet
megivott, ami a házban volt. Szegény pap, meg kis felesége alig ehetett
valamit. De azért nem sajnálták tıle: ha valóban szerencsétlen, hazátlan
csavargó, lakjék jól kedve szerint, Isten tudja, mikor evett utoljára s mikor
eszik megint. Ha meg csakugyan az ördög, faljon, amennyi belefér, nem
szabad ellenkezni. Igaz, hogy kieszi mindenükbıl, de a buzgó imádság,
meg a sőrő keresztvetés az ördögőzı szavakkal együtt majdcsak előzi
végre.
Kirill nagy cerimóniával vetett keresztet az ételre s lám, az idegen
mégis megette az utolsó morzsáig. Evés után
326
Csillaggal együtt hangosan imádkozott s a szótlan, mogorva vendég
szemrebbenés nélkül végighallgatta, nem szökött meg, nem tőnt el
kénköves füstben. Igyhát mégsem a Pokol szülötte, hanem az, aminek
Csillag nyomban gondolta: lótolvaj, rabló, vagy gyilkos, büntetésbıl
csúfították el s most nem fogadja be senio
Váratlanul beköszöntöti a tél. Sőrő dara kavargott, szél zúgott, alig
lehetett kilátni a meleg kis házból. Amikor Kirill kiment, csakúgy dılt a
zizegı hó az ajtó résén. A vén főzfa kétségbeesetten tántorgott, sivított a
viharban, a bokrok megbújtak a hóbuckák mögött s dideregve rázták
vékony ujjaikat, a nyírfák lenge üstökét vadul tépte a szélvész. Mióta ezen
a földön élnek, nem emlékeztek a legöregebbek sem ilyen korai és
kegyetlen télre.
Be voltak hát zárva mindnyájan a melegen védelmezı kunyhó ölébe.
Kirill továbbszabdalta a csizmát, Csillag kétségbeesetten ült a kuckóban,
egyre az idegent, meg szelíden dolgozgató urát nézte s azon törte a fejét
hogy mit esznek ma. Isten, úgy látszik, kemény böjtre fogja most ıket. A
tél amúgy is nagyon meg szokta viselni a kis falu lakóit. Amikor Szélapa
és Szélanya gonosz kölykei tombolva rohanásztak a földön, vadul kavarták
s zúdították a havat, gorombán meghúzgálták a kintjáró ember fülét-orrát,
meg-csípdesték a ködmön alatt didergı testét, megszorongatták a kis
veremházak tetıinek sarkát, megcibálták a fákat, belerúgdostak a
bokrokba, sivítottak, fütyöltek, huhogtak és kacagtak, a bezárt ajtók mögött
a lobogó tőzhöz húzódott mindenki, némán hallgatta a szél robogását s míg
egyfelıl megsült, másfelıl megdermedt a farkaslesı nyíláson bezúduló
hidegtıl. Tétlenül jajgattak, síránkoztak, rosszalkodtak s verekedtek az
összezsúfolódott gyermekek, a nık kölest fıztek a kondérban, vagy
parázson tököt sütöttek, azt majszolta az egész család. Idıtöltésül
gyékénybıl kosarat, bocskort fontak, szerszámot javítottak, a lányok
fölállították a szövıt és szövögettek. Megkíséreltek egy-egy dalt is, de
hamar elment a kedvük tıle. A hetyke legények pedig összeverıdtek s
őzték a falu alatt kódorgó farkasokat.
A hó alatt lapuló házakból csapzottan-rongyosan száll a füst s nyomban
eloszlik a konokul kavargó sötét hófúvásán. Alig lehet látni valakit, az is
keservesen kínlódik,
327
hogy egy-egy lépést tehessen az ólban didergı állatokhoz. Hátán széna,
kucsmáját a szemébe húzza, arcára hideg körmöléssel tapad a hó. Kutya,
macska, baromfi behúzódik a színbe. Szénakazal alá fúrják magukat a
disznók s éhesen visongnak egész nap. S a hó esik, kavarog, forog, tombol.
Sötét van egész nap, elszabadult gonosz lelkek szálldosnak mindenfelé.
Sírból kikelt kísértetek jajgatnak alkonyattói reggelig s rémítik a kuckóba
húzódott embereket. És zúg, kavarog a hóvihar. Öregember bóklászik a
ház mögé, fát keres szegény, vagy aprít gémberedett ujjaival, huhogva fúj
összefogott tenyerébe, hátához csapkodja a kezét s úgy nyúl a galyhoz,
mint a parázshoz. Lobogó ruhában birkózik a széllel egy asszony, tetıtıl-
talpig vászonlepedıbe burkolózik, fehér, mint a hó, alig lehet
megkülönböztetni tıle, még árnyéka sincs. Lovasember üget horkoló
paripáján a méneshez, vagy a csordához, hogy lássa, milyen ott a világ,
hátasa sörényét, farkát úgy cibálja a szél, mintha ki akarná tépni. Pofájába
vág a lónak s könnyeket csal a lovas szemébıl. S kavarog, hull a hó.
Csak nem karabonc, azaz fekete táltos az idegen, hogy ilyen ítéletidıt
hozott?
A padkán ül, nem hederít a vak világra, kobzát pengeti s énekelget.
Hangokat próbál, szavakat keresgél, elmondja tízszer, húszszor is
ugyanazt, végre elégedetten fölüvölt, lapos, orratlan szörnyő arcát a tetı
felé fordítja, száját kitátja, ritkás sötét szakálla reszket. Nem törıdik vele,
hogy a ház lakói nem értik kazár szavait. Pengeti a kobúzt és üvöltve
énekel.
– Hol vagyon a bor? – riad föl végre s fenyegetıen nézi a csizmával
bajlódó Kirillt.
– Atyámfia, – kérleli a pap, – láthatod, bor nincsen s nem in mehetem
mostan itiletidében borirt.
Nemcsak bor nincsen, de tej sem, kenyér sem, szalonna sem hús sem,
Semmi sincs. Havat olvaszt Csillag a tőz föl akasztott bográcsban, vet belé
egy marék összekapart kölest, meg egy kis sót, megfızi, azt isszák. De
még ebbıl is alig jut maguknak, a vendég fölhörpinti az egészet, megtöröli
hosszú bajuszát, hanyattfekszik a padkán s hasára támasztott hangszerét
pengeti. Bizony, éhenhalnak, ha sokáig így tart.
Kirill óvatosan kérdezgeti, mi a neve, hol született, kiféle-miféle. A
vendég azonban leinti: »Nevem nincs, apám-anyám nincs, sömmi közötök
hozzám. Ha akartok,
328
kergessetök el.« De hát nem kergethetik el. Hová lenne ebben a
gyalázatos idıben? Megfagyna.
S hull, kavarog a hó, tombol a vihar. A Menkü végiggázol az erdın,
tördeli, csavargatja, rázza a fákat, hétsinges lépésekkel zúdul át a vidéken s
bömböl. Jaj annak, aki most találkozik vele a rengetegben. Széttépi
irgalom nélkül.
5-
Bese úr szállásán is kihalt a világ. Péntök ugyan nagylomhán, keserő
szitkozódások közepette szénát cipel ökreinek s a Tompától ráhagyott
bivalyoknak, de más nem mutatkozik az udvar hólepte térségein. Különben
sem lehet látni két lépésnél messzebb.
Balsam faházában magasan lobog a tőz. A vastag falon dobol a gonosz
lélek, belecsap a tőzbe is, szétveri füstjét, hogy a nık könnyeznek,
köhögnek belé. De azért itt mégis vidámabb élet folyik.
Szövöszerszámukat térdük közé szorítva ügyes kézzel haj igái ják a
vetélıt, csapkodják a bordát. Maga Balsam is szorgalmasan szı, mellette
jobbrólbalról a második, meg a harmadik feleség guggol, a másik oldalon
Patádi kövér lánya : Kök, meg egészen a melengetı tőznél a szótlan, sápadt
Szomorú.
– Dalolj hát, Kök, – noszogatja a szorgalmas kövér lánykát Balsam.
Nagy szeretettel bánik vele, hiszen Kéve szeretıje lett az ünnepen s már
nem titok elıtte, hogy gyermeket fog szülni Kévének. így hát félig-meddig
a lányának tekinti. Jövı ısszel Kéve felesége lesz. Nagy szerencse ez
Patádinak, elıkelı, nagynemzetségü családba kerül a lánya, ö maga fényes
kalimot kap. Balsam hosszan nézegeti a lány dús mellét, puha, vastag
nyakát, amint bınedvő virág száraként mint redıs levelek közül
kiemelkedik az ing szépen szávonyázott szegélyébıl, kerek, piros,
csókolnivaló arcát, hamiskásan csillogó sötétkék szemét, a csalnia alól ki-
göndörödı sötétszıke haját, vállán átvetett vastag kettıs hajfonata
korbácsát. Szélesen, kényelmesen, duzzadón kuporog a szınyegen s magas
hangon énekel. Balsamot Csillagra, a a folnagy lányára emlékezteti, mert a
dal a kikericsrıl szól, amit ısszel gyakran dalolgatott Csillag s az egész
falu gyorsan megtanult. De Kök hangja vékony, gyermekes, nem olyan
sima, mélyzengéső, mint Csillagé.
– ó, de jó feleség, de jó anya lesz Kökbıl, – gondolja
329
Balsam, szemét gyönyörőséggel legeltetve az éneklı lányon.
– No, hát daloljatok tük es, – biztatja a három másik nıt. – Játék!
Szeretı! Csak nem szomorkodtok urunk után? S te, Szomorú, tám beteg
vagy? Megént járt vala nálad megholt szeretıd?
Bese úr nem tartózkodott itthon. Még ä hóvihar beköszöntése elıtt,
amint elállt az esı, Lóra ült s Csépánnal, meg öt fegyveres legénnyel
vásárra ment. Rabszolgákat kellett vennie a megszökött Mikule, a halott
Tompa, meg a két elajándékozott helyébe. Bolondul választották meg az
idıt. Már másnap nyakukba szakadt a hóvihar s most Balsam nem tudta,
visszafordultak-e, vagy mégis elmentek a vásárra. Ilyen idıben aligha
tudnak rabszolgát venni.
Ura utazására gondolt s erısen aggódott. Nemcsak betegség lepheti
meg, farkasok is megtámadhatják. Igaz, Bese apa nem ijedt meg néhány
farkastól és Csépán, meg a legényei is megálltak a sarat, ha kellett, de
amint a hó belepte a földet, a farkasok hatalmas csordákba verıdtek s
kirajzottak a Balaton sőrő berkeibıl, néha bizony csúffáteve nem öt-hat, de
sokkal több lovasembert is. Éshát a hóviharban szállongó conoszok. İk is
tehettek kárt az urában.
Aggodalmát úgy csicsígatta, hogy magaköré ültette a nıket és
énekeltetett velük.
Ahogy ott szıttek, énekeltek, beszélgettek, izgatottan berontott Güzü.
– Akszin! – kiáltotta. – Hallád-e már, hogy megjüve az ürdüng?
– Kicsuda jüve meg, te bolond? – ámélkodott Balsam. A munka
megakadt. Mindnyájan rémülten nézték az
egész testében reszketı besenyı szolgálót.
– Hát ezt meg kitül haliád, te lepcsösnyelvü?
 – Jaj, – sóhajt ózott Güzü s fulladozó mellére nyomta a kezét. – Hát
Kirill atyához béálléta maga az ürdüng. Ott lakik nála, eszik-iszik, kobzot
pönget s dalol, hogy szinte a bélé fordul ki annak, azki hallja. Éneköl
torkaszakadtábul. Jaj, jaj neköm, jaj! Mitévık legyünk '
Kök sikoltozni kezdett, Játék elfehéredett, Szeretı elejtette a vetélıt,
remegett, szeme rémülten tágrameredt.
– Paráznaság büntetése! Paráznaság miatt vagyon!
– sikította Játék.
– Elveszünk, – rebegte Szeretı.
Balsam is megrémült, de uralkodott magán.
330
– Hallgassatok hát, ostobák! Visétoznak akár az vércsék. Nézd csak.
Oztán minı ürdüng az?
– Hát ulyan, miként az valóságos embör, férfiú, de nincsen néki óra,
sem füle, sem szöme... S méges lát s méges hall... Jaj, neköm!
– Ki látá?
– Kevély élelmöt vive lányának, hogy már Kirill atya feleségének,
tudod, élelmöt szokott vinni, mert hogy nem járhat haza s az atyának
sömmije sincsen... – hadarta Güzü. – S hogy ő látá, maga szömével. S
Kirill atya hiába imád, hiába hányi a kresztöt s mutogat néki mindönféle
könyveket s hiába hinti vízzel s kenyi titkon olajjal, csak nem men el.
Eszik fúlásig, ordétt s bort követül.
– Ez már oztán... Ó, én jó Égi Atyám, hatalmas Tengri, – suttogta
Balsam s ı is elsápadt, szinte hamú-színő lett. – Hívd az atyát, – kiáltotta s
fölkelt ültébıl, félretette a szövıt, megigazgatta szilekjét, szorosabbra
húzta töslükje zsinórját. – Szólani akarok vele.
– Én nem, jaj, én nem menık az atyához, ne kévánd tőlem, akszin, –
tiltakozott Güzü kifelé hátrálva a házból.
– Küldj akárkit, küldd Szomorút, őtet úgyes meglátogatja az a lelök,
neki úgyes jó, akár elvissze, akár nem... De én... Jézus möntsön!
Kit küldjön Kirillért? Güzü inkább meghal, de nem megy. Szomorú
ájuldozik ijedtében. Játék, Szeretı nem mehet, hiszen úri feleség
mindakettı, de meg nem is menne. Igaz, hogy mégis ıket kellene küldeni,
hátha elvinné az ördög..."
– Hívd bé Péntököt, – parancsolta végül.
Güzü elrohant s hamarosan megjelent a lomhán cam-mogó, álmos
Péntökkel. A szolgaház meleg szalmavackáról cibálta föl. Koszlott
kucsmáját illendıen a hóna alá fogta, szívta az orrát, bocskoráról tappogta
a havat.
 ^– Ez ám az üdı, akszin! – dörmögte elégedetlenül.
– Ügy járnak az gonoszok, akár tavasszal a cserebogarak Csakúgy
zúgnak az embör füle körül.
– Eredj Kirill atyához, – rendelkezett az asszonya – s mondd néki:
tisztöltöltetöm s kéretöm, nyomban győjjön hozzám, várom.
– Ki? Ki? – forgatta a fejét Péntök.
– Kirill!
– Elkárhozunk! Elkárhozunk! Érzım! – sikoltozott Játék s leborulva
fejével verte a szınyeget.
Végre megértette Péntök, hogy mit kíván az asszonya. Lomhán
kicammogott s nekivágott a kavargó hóviharnak. Güzü nem merte kidugni
orrát a szabadba, ı már az imént látta, hogy nagy fekete szárnyak suhognak
a levegıben, dehogy megy ki, inkább hasítsák ketté. A riadt nık
összebújva, reszketve várták Kirillt, az idı mintha megállott volna. Most
még a két új feleség is Balsam közelébe húzódott s fogvacogva várta a
végsı ítéletet.
Péntök keservesen törtetett a vakító, sötét viharban. Káromkodott,
keresztet vetett, bővös igéket mormolt. Most rémülten megállt, mintha
odafagyott volna s kimeredt szemmel vizsgált egy nyikorgó nyírfát,
amelynek ezüst törzse eltőnt a fehérségben, csak fekete haja lobogott,
mintha egyhelyben állott volna az örvénylı levegıben. Aztán fölismerte a
fát s továbbtörtetett a hó alatt meglapuló gödrös, csonttáfagyott földön.
Végre bebukott Kirill házába. S halálraválva állt meg a lépcsın. Mert
az idegen éppen szemközt guggolt a tőznél, térde közé szorított hangszerét
verte-tépte, tátott szájjal üvöltött, hosszú haja belelógott széles, lapos
arcába, ép félszeme szúrón meredt rá, orra helyén fekete lyukak tátongtak.
Péntök szinte összeesett.
– Atyám! – rikoltotta a kedvetlenül gubbasztó Kirillnek, – győjj ki!
S nyomban kiugrott az ajtón.
Mikor Kirill kilépett, elhadarta, hogy Balsam hívatja, jöjjön tüstént. S
rögtön futásnak eredt, ahogy csak öreg, kajla lába bírta. Zihált, izzadt,
rohant, olykor-olykor majd hasra nem esett.
Kirill belépett. Lerázta csuhájáról a havat, megtöröl-gette szakáiiát,
pislogott, mélyen meghajolt s ujjával érintette vizes homlokát.
– Atya! – lépett hozzá földúltan Balsam, – ki vagyon nálad?
– Ó, akszin, – felelte Kirill szomorúan s legyintett. – Nem tudok in
áztat. Ne haragudjál, akszin, nem akarta in áztat. De gyitte este, tegnap s
kirte szállás. Adom szállás. Kirte enni. Adom enni. Kirte innia, adom innia.
ívelte borirt, nem adom bort. Nincs bor. Ette mindent meg, falta fel,
íhezink, tej se nincsen. Gyitte felesig anyja, Kevily, hozta lepíny, hús, tej,
miegymás. Vendig ette meg. Vetik
.132
rá kresztet, vendig maradta. Mondík imádság, vendig nem hederítette.
Mászta padkára, verte kobúz, iveltette ínekek, devcsag kevís magyarít,
nem írtek. S ül, ül vendig s veri kobúz s mondja: ezt hallgassál, te pap,
ilyen szípet sohase nem hallottál, igaz? S ivelti megint.
– Megállj, – emelte föl a kezét Balsam. – Milyen az vendégöd?
– Jaj, akszin, orra nincsen neki, file sem nincsen, olyan, mikint
tuskóbul faragott bálvány. Szeme van neki csak fél, másik folyta ki
nyilván. Csillag monda : te, ember, ez lótolvaj vala, hintették meg írté.
Vagy rabló vala, talán gyilkus, elte meg emberek, vágták filit-orrát le,
szúrták szemit ki. Senki be nem fogadja itet, szállás nem adja, kergetik
tovább szernyi idében, nem adja ennise nem. S mondám : ez erdeng. De
vertem kresztet...
– Félszömő? – kérdezte rángatózó ajakkal Balsam.
– Az, fílszemet vagyon neki. S file nincsen s orra sem nincsen...
– Most nyomban hozzá akarok mönni, – jelentette ki Balsam. – Güzü!
Bundámot! Csizmámot! Palaszomat!
Dermedten állták körül. Kök jajgatott:
– Akszin, ézös jó anyánk, ne menj! Mi leszen belılünk, ha te elveszöl?
– Mének.
Fölrántotta meleg bundáját, leült s Güzüvel fölhúzatta puha téli
csizmáját, fejébehúzta csúcsos palaszát s indult. Kemény volt, gyors,
határozott. Félelemnek nyoma sem látszott rajta. Ment, mint akit megszállt
valami, ment, mint akit megbővölt egy kép s azt kergeti most sötétben,
hóviharban, kísértelek kavargásában, gonoszok örvénylésében, hidegben,
hegyen-völgyön át. Kirill melléje szegıdött, fogta a könyökét, hogy el ne
essék. Míg tovatörtettek a sivító hóviharban, egy szót sem váltottak. Csak
amikor a hídhoz értek, szólt Kirill, hogy nyújtsa hátra a kezét, majd ı
fogja, nehogy lecsússzék. De Balsam bámulatos könnyedén lépegetett át a
síkos, keskeny rönkhidon, nagy, nehéz teste szinte súlytalanná vált.
Reszketve nyitott be a házba. Megállt a lépcsın, nátra-tolta fején a
csúcsos ftalaszt, lerázta bundájáról a havat, hunyorgott, hogy szemét
hozzászoktassa a kék füsttel teli ház meleg, párás levegıjéhez. S rámeredt
a tőz melleit guggoló, hangszerét verdesı s torkaszakadtából éneklı
idegenre. Megtántorodott,
333
 – Altin! – sikoltotta s lelépett a tőzhöz, lehajolt a csodálkozva
föltekintp idegenhez. Mellébukott a földre, átölelte, fejét dús keblére
szorította, csókkal halmozta el sőrő, zsíros haját, megfogta állat s arcát
maga felé fordítva belenézett, szemébıl patakként omlottak a könnyek. –
Altin, Altin, Altin... – susogta zokogva s egész teste rángott. – Fiadom,
kicsikém, ézösöm... eggyöm... – sírta kétségbeesve, csókkal hintette széles,
szörnyő arcát, besüppedt szemét érintette puha ajkával, lemetszett orra
ijesztı sebhelyét, elsimította halántékáról a haját s füle félholdalakú
forradását csókolgatta.
– Anyám, – nyögte rekedten az idegen s mereven magáhozölelte a
zokogó, suttogó asszonyt.
Föltekintett a mennyezetre, vékony száját összeszorította, hogy széles
járomcsontja kidudorodott, arca eltorzult. Kirill, a padkán kuporgó s
varrását ölében tartó Csillag, meg a belsı sarokban üldögélı Kevély
borzadva látta, hogy az idegen orcája még szörnyőbb, még sötétebb és
ijesztıbb, mint amilyen az imént volt, amikor harsányan énekelte
érthetetlen dalait.
*
Azon az estén Balsam százszor is elismételte Altin nevét, mintha a sok-
sok esztendı rideg némaságát akarta volna pótolni, amikor nem lehetett,
nem volt szabad kimondania. Kétségbeesett Örömmel sírt és nevetett,
hiába volt elıkelı asszony, nem tudott uralkodni magán. Anyai szíve
túláradt, érzései döntöttek minden korlátot. A földön ült, átkarolta fia
vállát, könnyei lefolytak széltıl kicsípett, tüzelı arcán, gyermekes kék
szeme a megcsonkított szörnyő arcon a régi Altin, az Aranyos kedves
vonásait kereste. Igen, ugyanaz a széles arccsont, ugyanaz a homlok,
ugyanaz a barna szem, keskeny, akaratos száj, ugyanaz a fej tartás.
Képzelete odalátta az egyenes, rövid orrot is, a barna, kissé ferdemetszéső
szem párját. S a fejét is nyírottnak, fonott csimbókkal ékesnek látta, mint
régen, legénykorában, amikor sisakosán, vidáman elindult a szerencsétlen
hadjáratra, kopja a jobbjában, íj a vállán, aranyos kard, ezüstös tarsoly az
oldalán, csótáros lova türelmetlenül hányja a fejét. Jobbján a bátyja, Barsz
léptet harci díszben, komoran, hallgatagon. Mellettük a málhás
vezetéklovak poroszkálnak. S a falu népe zsivalyogva kíséri ıket a
szomszéd falu határáig;.
334
így látta Altint évek során át, így látta most is, amikor ijesztı arcra
rátekintett, szakadt ingébıl kivillogó barna melle feléfordult.
 De mintha késsel hasogatták volna, mert látta tátogó orrlyukát,
besüppedt szemét, s félrelibbenı birkés hajfürtjei alól sötétlı sebhelyei
félholdját is. Látta rongyos bocskorát s az ásító hasadékok közül kiálló
fekete bütykösujját. S látta, milyen romlott állapotban van méhébıl szakadt
teste, hogy lefittyed alsóajka, lecsüng arcán a hús és gúnyos villanással,
olykor kegyetlenül csillog ép balszeme. Itt gunnyasz-tott a maró füst- és
édes sülttökszagú kunyhóban a jött-ment újhitő idegennél, s egy kitagadott
némber kenyerét ette. Kézen kellene fognia, fölvezetni az apai házba,
szınyegre ültetni, fehér inget adni reá, lábára hímzett puha szekernyét,
fejére nyusztbır kucsmát, evıszéket állítani elébe s megrakni
aranykupával, aranytállal... Mindenekelıtt pedig tüzet gyújtani a
fürdıházban, levetkıztetni szíve magzatát s anyai kézzel megmosogatni
sokat szenvedett testét.
Mindezt inkább érezte, mint gondolta s közben kozár nyelven
beszélgetett vele. Könyörgött, mondja el, hol járt, mit mívelt, mennyit
szenvedett. S félt. hogy Altin egyszer-csak így szól:
– Anyám, vezess az udvarba, apai udvaromba, íőttess be a fürdıházban,
vetkeztess le puha anyai kézzel, onts vizet a forró kövekre, mosd meg
sokat szenvedett szegény testemet, vezess aztán apám sátrába, ültess
vánkosra, etess és itass, rendelj szolgálót mellém, teríts fekhelyemre
bozontos medvebırt...
Mert, ha ezt mondaná, meg kellene tagadnia. Altin gyász-magyeri,
megcsúfolták, megcsonkították teuton földön hetedmagával s
hazaeresztették, hogy hirdesse magyeriak romlását, idegenek diadalát.
Nevét kimondani nem szabad többé, faluról-falura, sátorról-sátorra kell
bandukolnia s abból élnie, amit könyörületes, irtózó emberek vetnek
énekéért, mint a kutyának. Meg kell tagadnia, hogy ı szülte, mert nem halt
meg dicsıségesen, mint Barsz és az egész magyer sereg hadnagyostul.
Altin szőkszavúan felelgetett, gyakran önkénytelenül eltakarta arcát s
elfordult, majd meg keményen, kihívón és csúfondárosan rámeredt
Balsamra, mintha mondaná: idenézz hát, asszony, én vagyok a te fiad,
magyeriak szégyene, irtózz tılem! Mogorván ki-kilökött egy-két szót,
mondott valamit arról, hogy végigbujdokolta a karantáni
335
földet s Ostmarkot, valahol a mosoni kapun lépett magyar földre, a
gyepün csavargott s madártojásból, erdei bogyóból, gyökérbıl tengette
életét, azonban ez is jobb volt, mint faluról-falura járni s tőrni az emberek
irtózását, szidalmait, a gyermekek kegyetlen csúfolódását s itt-ott az
énekeit hallgató jobadzsik szánakozó szavait
 – Most mondd te is, – szólt rekedten s mereven anyja szemébe nézett, –
mondd, hogy eredj, szegény, hordd az irhádat, itt egy darab köleslepény,
vidd Isten hírével.
– Jaj, fiam, kedves fiam, – tiltakozott Balsam. – Ne sebezd meg még
jobban anyai szívemet!
Érthetetlen beszélgetésüket Kirill, Csillag meg Kevély álmélkodva
hallgatta. Nem tudták mire vélni az asszony viselkedését. İk rablónak,
gyilkosnak, lótolvajnak, majd ördögnek hitték ezt a borzasztó embert s az
úr felesége öleli-csókolja, sírva ül mellé a földre, könnyes szemmel
nézegeti s kozárnl beszélget vele talán reggelig.
– Atya, – mondta végre Balsam, Kirillhez fordulva. – Valamit láttál,
titkod maradjon. S ti es, Csillag s Kevély, tümessétök magatokba, valamit
látátok s hallátok. E férfiú neköm fiam, szerelmetös egy fiadom, Altin.
Atya, te nem tudhatod, de feleségöd s napád tudja, teuton földön tevék
csúffá, hogy hirdesse romlásunkot s az ü diadalmukot. Míg él, sönki bé ne
fogadja, alamizsnán tengesse hitvány életét s énökölje magyeriak romlását,
Bülcső s Léi urak csúfos végét.
– Jézus kenyerilje rajta, –susogta megrendültén Kirill s keresztet vetett.
– Az, – nevetett rekedt, mély hangon Altin s nagyot csapott a térdére. –
Jézus könyörüle, hát nem látod? Jézus, Jézus, kiálták s földre vétenek,
mejjemre térdelének. Jézus, Jézus, ivölték s lekanyarejták orromat, filemet.
Jézus, Jézus, ordejták s röhögének s elvövék férfiúságomat. Hát könyörüle
rajtam!
A nık elszörnyedve kapták szemük elé a kezüket. Balsam halálsápadt
volt. Kirill keresztet vetett s imádságot suttogott, bocsássa meg neki Isten,
nem tudja, mit mond.
De Altinnak kegyetlenül tetszett a rémület és iszonyat, amit maga körül
támasztott.
– Sóhajtozzatok, ápékodjátok csak, – biztatta ıket csúfondárosan s
nevetett. – Mert ők kresztöt hordozának ám s fennen keálták : Jézus, Jézus!
De rakásra hányának mőnket s Bülcső úrnak megmondák, e föld az üvék
vala s az üvék leszen, eljünnek s kitakarejtanak münköt, vagy vissza-
336
kergetnek oda, ahunnét jüvénk. Jézus, Jézus, – ordította fölemelt
ököllel, – s levágák orromat, filemet, kinyomák szömömet, kivágák
testömet. Jézus, keáltják a nem hagynak orrot, filet, szömöt s férfiúságot
csak maguk fajtájabélinek, Jézus, ordetják s valaki nem szól nyelvükön,
kitépik nyelvét, Jézus, rebögik s kitekerik nyakát az égi madárnak, mert
nem csicsörög s fütyül teuton csicsörgésvel s fütyülésvei, Jézus, ivöltik s
kivágják az fákat, mert nem ő vérük kering benne. Eh, – legyintett, – én
szömömet váják ki s tük vagytok vakok, én filemet tépték le s tük vagytok
siketök, én orromat metszek el s tük nem szaguljátok bőzüket, én
férfiúságomat vövék s tük nem védelmezitök némböreinket, ha jünnek...
Megint legyintett, mélyen, kínosan sóhajtott, köhögésbe fulladt, ijesztı
arca kivörösödött.
– Majd, ha nyelvetöket es kitépik, – nyögte s hadarin-tott a kezével, –
tük akkor es sóhajtjátok, nyögitök, bıgi-tök s rebögitök, hogy Jézus,
Jézus... Eh!
Fölkapta kobozát s bágyadtán pengette. Majd vadul belemarkolt s
üvöltı hangon kiáltotta :
Engöm, erıs, hírıs férfit Rabszolgaként köt özének, Kaiszár elé
hurcolának, Vérösfejüt vonszolának, Fıdön térdre fektétének...
Hirtelen abbahagyta, fáradtan maga elé bámult. Majd váratlanul
fölrikoltott :
– Bort! Bort ide, bort!
Balsam simogatta a fejét, mint kicsiny korában, amikor leesett a lóról,
össze-vissza törte magát s dühös keserőségében hozzá futott vígasztalásért.
– Csillapodj, csillapodj fiacskám, kedvesem, kicsi fiam, – suttogta
kozárul s körülnézett a megriadt háziakon, mintegy könyörögve, ne
haragudjanak, ne is féljenek, ez a nagy darab lomha ember igen beteg.
Sohasem is lesz belıle férfiú.
Altin lecsillapodott s elvonva fejet anyja válláról, nyugodtan szólt :
– Nem kérlek, anyám, hogy vigyél apám sátrába. Tudom, nem tehetıd.
Nagy az én bőnöm : nem veszek oda Bülcső úrral. De ne félj, nem akarlak
csúffá tönni. Apámat sem akarom látni, színe elé sem eresztene. Azért
jüvék, mert
337
már... mert immár látni akarám a helyet... az udvort.,.. s hogy
megvagynak-e még a régi fák... Csak bort adass, anyám. Kérlek, adass
bort.
– Adatok, adatok, – suttogta Balsam.
Fölkelt, mintha ólomból öntötték volna testes tagjait. Arcát, szemét
megtörölgette szilekje szélében s színtelen hangon kérte mégegyszer a ház
lakóit, ne híreszteljék el, amit láttak. Majd kifelé indult.
Kirill vele ment.
– Bort! – rikoltott még utána Altin a házból. Balsam nekidılt a vén
főzfának s mintha mély vízbıl
 húzták volna ki, vadul, mohón lélekzett. Süvöltött, dorombolt, zúgott a
szél, a főzfa vékony ágai fütyültek, mintha síró lelkek ültek volna rajtuk
seregével. Az éles, kavargó dara belecsapkodott Balsam arcába. Jól esett
neki. Könnyeit megfagyasztotta kemény gyöngyszemekként. Összevonta
bundáját, sokáig hallgatott. A házban ismét megszólalt a kobúz acélos
pengése s Altin üvöltı dala.
– Mit tegyünk, atya? – kérdezte végül dideregve, összekocódó foggal
az asszony.
– Tegyíl, mit szíved sugalmaz, – felelte a pap.
– Szővem súgja, öljem meg ıt, – susogta borzongva az asszony.
Dermedt en állt, arcéle keményen rajzolódott ki a kavargó homályban a
pap csuhájának fekete hátterében.
– Nem igaz ezt et, nem igaz!– kiáltott rá Kirill szinte fenyegetıen. –
Hazudsz, akszin! Gég s kevílsiged súgja csak, nem anyai szíved.
Megalázott hívság súgja csak. De szíved súgja: ápoljad, pilálgasd,
vígasszad, simogassál itet, adjál neki ennie, innia. Szíved súgja: legyíl te
mellette, míg csak vonszolja lábát, terilgessed verítik, ápoljad szegínynek
kivájott szemit, órát, filit. Látám, akszin!
– Fecsegsz, pap, – rázta meg a fejét Balsam.– Megént fecsegsz.
Szővem azt súgja, szúrjak kést belé s égessem el testét. Nem élet az ő élete,
hanem gyalázat. Még csak nem es férfiú... – susogta egész testében
megrázkódva. – ó, áldkozott legyön, azki ezt vele mívelé. Szöme kifollyék,
nyelve negdagadjon, tályog verje ki testét, s nyalja vénsé-géig. Kajár
lovagoljon rajta, eledele váljék mocsokká, itala vérré, kezkenıje vessön
lángot, föld ne fogadja bé testét, Ég vesse ki lelkét, soha nyugvása ne
legyön. Jajgatva teke-rögjön sírja körül s legyön sírja ganéjnak gödre. Ha
velágra szülém fiamat mindönök gyalázatára, inkább megölöm.
– Megyink házba, – mondta a pap s megfogta Balsam
Kodolányi: Istenek. 22
338
csuklóját,–adsz neki jó eledel s ital s tiszta imeg s jóbocskor s meleg
bunda, – in hozok mindent neki. S lakozza nálam, míg akarja lenni itten. S
borulsz tírdre s mondasz imádság imigyen: mindenható Isten, jóságus
Jézus úr s anyja, Mária, megalázál hívságomban, ellensíg kézibe adád
fiamat s vissza-vezetíd szegínyt, mikint koldust. Elvevíd aranyos kardját,
nyalka lovát, vevíd el hatalmát, szípségit s firfiúi erejit. S tevíd
feldenfutóvá fiamat. Engem kedig megalázál fiamban, Isten. Bulcsássad
meg bínemet s fiam bínit s ellenségeinek bínit s tegyil szívemet alázatussá,
hogy viseljek el csúfság és szenvedis, vegyed Magadhoz fiamat kegyesen s
engem is, mikor jónak látod... S nyugszom meg jorgalmas akaratodban.
Ezt súgja szived, akszin.
Miközben beszélt, Balsam elindult a íörgetégben s egyre gyorsabban
haladt a híd felé. Mintha menekült volna Kirill szavaitól. Halántékához
szorította széltıl tépett lobogó szilekjét, – vagy talán fülét fogta be, hogy
ne halljon semmit? Kirill nagy lépésekkel követte. S egyre beszélt hozzá,
bár a szélvész el-elkapta s elhordta a szavát.
– Emlíkezzil, akszin, – kiáltotta Kirill a dühöngı szélbe, – válik nálad s
mondám, tetted kresztil ajtómon sepri s hoztál nekem ajándík. S mondám,
gyittél hozzám titkon, mert vagy bíszke s nem akarod vallani meg
bánatodat s megaláztatás sem nem. S mondám, vessed ki biszkesíg s
kenyeregjil Jézus úrhoz szomorúságben. S te gondolád, vágyom bolondos.
Tudok már, nem gyittél hozzám ijszaka titkon s nem állítád sepri kresztil
ajtómon s nem hozál aján-dik. De mégis : vala Isten ujja s lám, most gyivél
házomba s aláztatál meg... És sírál, zokogva sírál...
Megfogta az asszony könyökét, mert megcsúszott a keskeny rönkhídon.
Balsam hallgatott. így érkeztek az udvarba, a ház elé, melynek
marhahólyaggal födött kicsiny ablaka hályogosan világított a hóviharban.
A nık riadtan, értelmetlenül várakoztak a tőz mellett. Munkás kezük
megállott, a vetélık a földön hevertek, de annál szaporábban járt a
nyelvük. Játék, meg Szeretı félelemtıl reszketett, Kök pergı szóval
hajtogatta, hogy rettenetes csapás közeledtét érzi, mert az még sohasem
történt, hogy ürdüng szállást ütött volna egy kresztyén pap hajlékában,
amelynek ormán kereszt ékeskedik, falán kereszt függ, kotújában a
boldogságos Mária képe áll, sıt ezenfelül még szent könyv is rejtızködik
az ágason függı tarisznyában. Még sohasem fordult elı, hogy egy
hatalmas, büszke asszony,
339
aki ısei hitét követi, az ördög hírére elhívassa a papot, kendıt, bundát
kapjon magára s fusson ördög látására. S éppen most nincs itthon az úr!
Talán már ı sem él. Elpusztították a gonoszok.
Szomorú sápadtan gunnyasztott a tőznél, sőrőn kahicsolt s a szemét
törölgette.
Néha elnémulnak s fülelték a hóvihar doromboló hangjait.
Amikor Balsam s a pap belépett, mindnyájan megköny-nyebbülten
fölsikoltottak, fölugráltak s körülvették Balsamot.
– Kit láttál, akszin? Ü vala? Ürdüng vala? Nem bánta?
– Szomorú, – parancsolta szokatlanul kemény hangon Balsam s lerázta
magáról a havat. –Eredj tüstént s adj Kirill atyának élelmöt. Mindenbül adj,
valami csak vagyon élésházunkban. Adj annyit, amennyit csak elbír. Szólj
Güzünek, segéljön, rakjatok meg két-három kaskát színig. S adj egy tömlı
bort es, a tavalyibul. Eredj, eredj, hogy Tengri áldjon meg, siess, ne
vonszold olyan lomhán lábodat. Tők kedég, – fordult a többiekhez, –
menjetök haza. Kök, eredj lányom, hagyj magamra. Tük es, Játék, Szeretı,
eredjetök sátratokba immár.
Szomorú reszketve cammogott ki a pappal, a többiek szótlanul
magukra terítették széles vászonkendıiket, fejükre csavarták a hosszú
szileket, összehúzták bekecsüket s tétován, csodálkozva kiosonkodtak a
ház kedves melegébıl a titkokkal teli hóviharba.
6.
Bese urat és kíséretét ugyancsak meglepte a hóvihar. Csépán ugyan már
tegnap délután gyanakodott, mert a falu környékét sőrő, fekete fellegekben
lepték el a varjak, végigülték a házak tetıit s a kirakott, sütnivaló tökök
halmazát, károgva sürögtek a gızölgı szeméthalmok körül, föltelepedtek a
lókoponyákra és keresztekre s komor ábrázattal bámul-doztak alá, mintha
könyvbıl olvasnának, fölkerekedtek s nagy fekete falevelekhez hasonlóan
szárnyaltak a hideg északi szélben. De, hogy ilyen gyorsan rontson ki sötét
barlangjából Szélapa és Szélanya féktelen fiúserege, hogy a Fagy fiai ilyen
roharwást lepjék el a világot, ilyen korán ropogtassák a házak tetısarkait,
facsarják-húzzák embernek és állatnak orrát-fülét, nem gyanította. Azon a
véleményen volt, – mondta is urának, – hogy mire megjön a hó, ık már
visszatérnek.
22*
340
Csupán hat eladó lovat válogatott ki a ménesbıl. Reggeli után, amint
jól megvilágosodott, eleséget, italt rakatott s elindultak. Dombon-lapályon,
erdık, ligetek között haladtak hol csöndes poroszkálással,– ahol bokros,
gazos, vagy nagyon is köves volt a talaj – hol gyorsabb ügetéssel. Bese úr
élıi lovagolt, sőrő szemöldökéig húzta vastag kucsmáját, könnyedén fogta
a kantárt. Mélyen elmerült gondolataiba, szemlélgette a tájat s gyanakodva
nézte az Észak felıl komoran sötétedı égboltozatot. A szél rohamokban
zúdult rájuk, tépte-cibálta ruhájukat s a lovak sörényét. A legények alig
bírtak a vezetéken tartott lovakkal.
Délfelé megálltak egy kissé legeltetni, enni. Lóról szálltak, leültek egy
széltıl védett partoldalba s ettek. Siettek, mert az ég egészen beborult s a
szélben apró dara szállingózott. Csépán ajánlotta, hogy forduljanak vissza,
de Bese úr ott akart lenni vásárnapján Ukk földjén.
– Gyerünk, – mondta s övébe dugta kését, lóra szállt.
 – Ha leszen es hó, majd eláll s csak összvegyőlik a sokadalom.
– Nem lönne jó átvágni Tőrje felé? – kérdezte Csépán.
– Innen nincs messze, ott bevárhatjuk az üdı fordulását s meghalljuk,
öszvegyőlik-e a nép. Oztán csak egy ugrás onnét Ukk földje. Ha meg nem
tartanak vásárt, egy kis látogatás után hazamegyünk.
– Gyerünk csak, – intett a fejével Bese úr. Nem szívesen ment
látogatóba s ha fejébe vette, hogy eladja a lovakat s rabszolgát vesz, ebben
semmi hóvihar, égiháború, földindulás sem akadályozhatta meg.
Alig törtettek egy kicsit a Bakony alsó nyúlványainak sőrő bozótjában,
jobbról, az Agártetı irányából, lezúdult a hóvihar. Oldalt kapta ıket és
sőrőn kavargó, sziszegı daratömegétıl szinte megvakultak. Válluk,
nyakuk, kucsmájuk csakhamar megtelt finom darával, szemükbıl
könnyeket facsart a szél s jobbfülüket, orrukat úgy tekerte a fagy, hogy
minduntalan meg kellett dörzsölniök.
– Szil sonats sirlach, vatszá an kaj> – dörmögte a szél szárnyához
intézett imádságot Bese úr, kérve, ne romboljon, irgalmazzon.
– Fagy kölykei, gyisznók, – rikoltotta az egyik legény, – de húzza
orromat, fülemet, még kihúzza egészen!
– Hóha, hóha, – ordította a másik, alig birva fékentartani a vezetéken
fickándozó lovat.
341
Csúnya mulatság lett volna belıle, ha a lovak elszabadulnak s világgá
mennek a hóviharban.
Haláp, Sümeg, az Agártetı pillanatok alatt eltőnt a förgetegben.
Sivítottak a kopasz tölgyek, a vadkörtefák s a laposabb helyeken bunkós
fejjel, kócosán meredezı vén főzfák. A dolognak fele sem volt játék. Bese
úr arra a hóviharra emlékezett, amit Északitáliában, az Alpok egy mély,
sziklás völgyében ért meg annakidején. Szép idık voltak azok, azt hitték,
betemeti ıket a hó, egy lépésnyire sem láttak. S hogy doromboltak,
zubogtak köröskörül a láthatatlan magas hegyek, hogy dübörgött a vihar
lent a mélyben. De jó lova volt akkor, Csapár, a Nyargaló. Estére
megfagyott Bese úr lábujja, szénatörekbıl, sóból, székfőbıl, juhganéjból,
disznóepébıl, lavendulából készített fürdıben fürösztötte kilencszer, azt
hitte, sohasem lesz ép. Szerencse, hogy tudtak birka-ganéjt, meg
disznóepét szerezni azon a vidéken. Szép idık voltak. Olyan erısen
emlékezett mindenre, hogy megfeledkezett a hóviharról.
– Hát tük mikor vártok gyermököt? – kérdezte Csépánt.
– Nem hallom, uram, – ordított Csépán s mellé kormányozta
makrancos lovát.
 – Mikor leszen gyermök! – harsogta Bese úr.
– Lehet, uram, mire hazakerülünk, már meg es leszen,
– üvöltötte Csépán vidáman, de egy kis aggodalommal a hangjában. –
Ne botorkálj, hogy vércsék vájják ki szö-mödet, – rikoltott a lovára és
szorosra fogta gémberedett ujjaival a kantárt. – Bizony, uram, – folytatta
büszkén, – az ám a feleség. Már a tizönegyediket teszi velágra, ha Isten
segél. Kár, hogy négy meghala.
– S újhitő leszen?
– Hát már engödelmöddel, uram, újhitő. Miként én es, meg a feleség es,
meg valamennyien. De ezt már Kirill apa krösztülheti.
– Ha nem volnék igazhitő, – nevetett Bese úr, –
– elmönnék hozzád krösztapának, mi?
– Jó lönne bíz' az!
– Csépán messze lakott a falutól. Volt vagy egy ekényi irtásföldje, de
mióta Bese úr berendelte dvornyiknak, alig futhatott haza néha-néha.
Felesége, meg legidısebb fia dolgozott a földön. Csak ha tisztát váltott,
vagy valami baj volt, látogatott haza a kunyhójába. Akkor is futott vissza,
mert az úr kereshette s haragudott, ha nem találta. Ügy nemzette
342
szépszámú gyermekeit Csépán futtában, maga sem tudta, mikor. Mint a
nyúl.
Fölvidult ura kedves szavaitól, csontos ábrázata keményen meredt a
kardként vágó és suhogó szélbe, szemét összehúzta. Kucsmáját féloldalt
vastag hó lepte.
Végre elérték a Marcal völgyét s meg kellett keresniök a gázlót. Széles,
mocsaras síkságon kanyargott a folyó, sőrő főzfaerdı szegte láthatatlan
partjait. A kiáradt víz keményre fagyott, megtöredezett a lovak patája alatt
s recsegett, mint a vas. Megálltak, Csépán elıreügetett, a többiek
káromkodva szidták türelmetlen, szabadulni vágyó lovaikat. Végre az
erısen sötétedı alkonyat mélyébıl fölhangzott Csépán kiáltása s
mindnyájan megindultak arrafelé.
Mire elérték Ukk földét, olyan sötét lett, hogy alig láttak. A lovak
türelmetlenül horkoltak s hátracsapott füllel hallgatták az elvadult környék
hangjait. Farkasra gyanakodtak. De csak Ukk szállásának vadul csaholó
kutyái voltak.
Kissé továbbmenve sátorra bukkantak. Gazdája beakasztotta a
nemezajtót, a lovak egy szekér felé fordulva eszegettek s rúgásra készen
fordították hátuljukat az érkezık felé. Csıdör röhögött távolabb, a környék
valamennyi kancája fölnyihogott rá, Bese úréi is tépték a kötıféket,
forogtak, toporzékoltak dühükben.
– No csakhogy itt vagyunk, – kiáltotta Csépán. – Keserves ut vala. Jó
lönne, ha bészállanál Ukk úrhoz, uram.
Bese ur maga is így gondolta. Továbbléptetve a jajongó fák,
berzenkedı bokrok között, rábukkantak Ukk úr nagy fekete sátrára. Csépán
bebújt az ajtón, majd félreállt s a nyeregbıl szálló úr elıtt tartotta az ajtó
nemezét.
– Lépj be, uram, Ukk úr szívesen lát.
A sátorban lobogó tőz s egy, az ajtófélfához erısített kerege
villágosságában ült a fiatal Ukk úr. Evıszék állott elıtte, a kondérból
köleses húst szedegetett hosszú fakanállal s a földön álló karcsú kancsóból
bort iszogatott hozzá. Ahogy Besse úr belépett, nyomban fölemelkedett
ülté-bıi, elébe járult, ujjait homlokához emelte s mélyen meghajolt.
– Tengri hozott, Bese úr, – köszöntötte kozárul. – Lám, hoz jót is ez a
cudar idı. Ha be nem ver hozzám, nyilván elkerültél volna.
– Fölkerestelek volna, uram, – mosolygott Bese úr s öreges lépésekkel
ment a vendéghely felé. Kucsmáját térdé-
343
liez csapkodta, megtörölgctte zuzmarás bajuszát, szemöldökét, nagyot
fújt s elégedetten leült a tőz mellé.
Megitták az üdvözlı kupát, Bese úr imádkozott s lassan, sok
kínálgatásra evéshez látott. A nagytermető, szikár, fiatal házigazda szíves
szóval kérdezgette egészsége és családja felıl, megtudakolta, hogy van a
lova s igen örült, hallván, hogy Bese úr is, családja is, meg lova, Dzsován
is jó egészségnek örvend. Aztán meghányták-vetették a vásár kilátásait.
Ukk úr igen megörvendezett, amikor hallotta, hogy vendége néhány
haramadfő csikót hozott, majd megtekinti ıket. Bese úr lovai, mint ország-
világ tudja, jó futók, szívósak kevéssel beérik. Nem azok az egészen
kicsiny, tömöttszırő lovak, de nem is egészen magasak, könnyőek. A
kettıt sikerült Bese úrnak úgy kereszteznie, hogy gyors futásra, kitartásra,
teherhordásra egyaránt alkalmas középfajtát hozott létre. Bese úrnak
jólesett a házigazda ıszinte dicsérete, a lovaira igen büszke volt.
Ukk tapsolt s egy karcsú, fiatal, sötétszemő, koromfekete hajú
rabszolgáló új kancsó bort hozott Futó pillantást vetve mandulavágású
szemével a vendégre, vontatott járással kiment s eltőnt a havazásban.
A sátor falai nyikorogtak. nemezponyvái zuhogtak a hóvihar
dühöngésében. A két úr azonban elégedetten üldögélt a bor mellett. Bese
úrnak el kellett mondania, ki s miért akarta leszúrni. Tőrje úr udvarából
már megérkezett a híre Mikule tettének. Majd sok szerencsét, bıséges
gyermekáldást kívánt Ukk a vendégnek, ugyancsak hallván a két uj feleség
hírét is. Helyeselte a házasságot, elvégre, ha nincs fia, nem tehetett
okosabbat. Nyilvánvaló, hogy két asszony több gyermeket szül, mint egy s
több gyermek között inkább akad fiú is.
Sorrakerült Balsam asszony egészségi állapota, a lovak, marhák,
disznók és juhok száma, a gabona, a bor, az új ház, a tavaszi birkanyírás
várható eredménye, a külföldre való marhaszállítás föllendülése, a
rabszolgák megcsappanásának szorongató következményei, az újhitőek
szaporodása s a fiatal igazhitőek nemtörıdömsége. Ukk hallott róla, hogy
Toksuny át akarja adni a fejedelmi kardot fiának, Gyécsének, errıl is
váltottak néhány szót. Az idı észrevétlenül éjszakába nyúlt. Ekkor már a
harmadik kancsó bort eregették le torkukon, nyelvükkel csettintve
dicsérgették zamatát, lágyságát, simaságát és erejét. Arcuk kipirult s nem
mindig várták meg, amíg a másik befejezi mondanivalóit
344
Végül kimentek csillagokat nézni, aztán lefeküdtek és csakhamar mély
álomba merültek. Hortyogááuk összevegyült a hóvihar vad
brummogásával.

Hanem másnap eltakarodtak a nehéz felhık, elült a szél, a Nap

szikrázva sütött. Hótorlaszok emelkedtek mindenfelé. A meginduló
vásárban csikorogva sikló szának vágtattak. Sátrak, félszerek álltak a
síkságon, máglyák lobogtak, kondérok gızölögtek s rotyogtak, lármázott,
kiabált, sípolt, hahózott, nevetgélt, vitatkozott, káromkodott a sürgı-forgó
nép. Egyre újabb lovasok, újabb csengıs szának és nyikorgó szekerek
érkeztek messze környékrıl.
Itt lovakra alkudoztak csúcsossüvegő, nagybajőszú, hallgatag férfiak.
Kötıféken paripát futtattak, szigorú, hunyorgó tekintetek kísérték minden
mozdulatát. Ott lóháton ülı alkudozók csapkodtak egymás tenyerébe.
Emitt leterített gyapjúpokrócon csepürágó bővész rikoltozott s mutogatta
tudományát az álmélkodó népnek, amott rabszolgákat tereltek: férfiakat,
didergı nıket, síránkozó gyermekeket. Ismét odább vadul énekeltek egy
félszerben, nyakalták a bort, a méhsört, meg a savanyú kancatejet, síposok
jaj-gattatták hangszerüket, távolabb meg asszonynép visongott az árúsok
ponyvái alatt. Volt bıgı tehén, lomha bivaly, nyalka paripa, gyámoltalanul
bégetı birka, dühösen röfögı s vadul futkározó fekete disznó, volt posztó
és gyönyörően szıtt vászon, volt gyékénybocskor, bırbocskor, meg cizma,
volt kucsma, kalpag, bunda, bekecs, ködmön, volt keiis, csekmen, bil-beo,
takki és börk, volt bársonyból szabott nehéz, gazdag szők-men, tomdir,
hófehér, lenge szilek, díszes csalma és maszmak, volt hímzett borvırös,
égszínkék töslük és hosszúujjú dzilán, habkönnyő vékony, majdnem
átlátszó bükendzsik, arannyal díszített, minden nıt lázbaejtı pida és esı
ellen védı fialasz. S voltak ezüst, meg aranyverető, indákkal, levelekkel
díszített, villogó pengéjő kardok, szaruval borított gyönyörő íjjak,
vadonatúj csákányok, egyszerő, meg díszes bırsisakok, mellvértek,
nyakvédık, hatalmas, nehéz tarsolyok, izgató kantárok, nyergek, varrott
nyeregtartók, sárga, még nyers és merev hevederek, terhelık, szügyellık.
Volt sarkantyú mindenféle fajta, kengyel halomszám, csikózabla, feszítı-
zabla gombosvégő, karikás, olyan, amit griffmadár díszített s olyan, amit
lófej. Voltak serlegek és kupák, voltak kövekkel
345
kirakott kisebb-nagyobb keresztek, voltak kígyóalakú karperecek,
zoldköves győrők elıkelı lányoknak szüzességük megvédésére,
piroskövesek betegség ellen, fülbevalók rontás és fejfájás ellen, boglárok,
övcsatok, kısöntyők, násfák, faragott, meg öntött gombok. Voltak nyuszt,
hölgy, róka, farkas, medve, hiúz, vadmacska meg hódprémek, voltak
ritkaszép tollak sisak mellé. A hóvihar nem riasztotta vissza sem a
szíjgyártókat, nyergeseket, sem a kovácsokat, sem a szőcsöket, ácsokat,
kocsigyártókat, sem az ötvösöket. Szekerek hatalmas tábora mélyöblő
ládákat, cifra koporsókat, szırmekötegeket, lószerszámokat,
posztóhalmokat tartogatott még.
Bese úr örült, hogy nem fordult vissza.
Vájjon melyik férfiú nem forgolódott szívesen a sokadalomban?
Acél©s volt a szikrázó levegı, a szavak, kiáltások szinte pengtek. Ember,
állat gızölgött. Vidám kurjan-tások, örömtei üdvözlések, füttyszó, tilinkó,
duda, meg kobúz zengésel, nyerítés, bıgés, röfögés, bégetés, asszonyi
sikongás és nevetgélés, vad vitatkozás, pörlekedés, káromkodás, csengıszó
kavargott a vakító téli napsütésben. Por-zott a hó, ha lovat futtattak, vagy
ha szán siklott el villogó-szemti férfiakkal, vad ostordurrogás közepette.
Melyik férfi szíve ne melegedett volna meg a könnyőjárású, páva-farkő
lovak láttán, melyek úgy vitték büszke fejüket, úgy illegették kerek
farukat, hordozták sőrő farkukat, mintha bontotthajú lányok volnának?
Melyik férfi ne ácsorgótt volna lábaszakadtáig a csikorgó havon, kéjjel
turkálva fegyverek, ékszerszámok között? Melyik ne lelkesedett volna a
gyönyörőséges kisebb-nagyobb sátrakért, amelyek fölállítva, új nemezzel
borítva, szınyeggel s vánkosokkal díszítve, puha ággyal s pirosszélő
kendıkkel fölszerelve csalogatták a vevıt? Melyiknek a torka ne égett
volna epesztı szomjúságtól borra, sörre, kumiszra? S melyik ne érzett
volna kebletfeszítı gyönyört, amikor kieresztve harsány hangját,
beleénekelt egy csintalan dalt a kemény levegıbe?
S melyik nı szívét ne bizserélték volna a bársonyok, a karperecek, a
násfák és kısöntyők, melyik ne epekedett volna halálos vággyal szoknyák,
fátylak, hímzett övek és bocskorok, csúcsos fejfedık és szerelmes
símogatású prémek után? Melyik ne leste volna rebbenı szemmel,
találkozik-e a délceg, szélesvállú, barnaarcú legénnyel, aki kösöntyőt ígért
emlékül? S ki ne bámulta volna ámuldozva a csudát, amikor egy bővész
búzaszemet dugott egy hókupacba, le-
346
takarta bı besmetjével s mikor levette, arasznyi bodzafácska tárult az
eltátott szemek elé? Ki ne borzongott volna azon a másikon, aki marékkal
ette a parazsat, tüzet fújt és szenet köpött? Ki ne búsult volna el a kobzos
énekén, aki egy félszer sarkában ülve vad dalt dalolt Bülcsü úrról s Léi
úrról? Kinek ne viszketett volna a talpa, amikor fülét édes-ded sípszó s
dobok puffogása bizserélte?
Bese úr Csépánra bízta a lovakat, ı meg körülnézett a sokadalomban.
Lovát ügyesen kormányozva a tolongó sokaságban, nyugodt vidámsággal
gyönyörködött s ismerısöket keresett. Az ötvösök elıtt hosszan állt, a
nyugtalan Dzsovánt rövid szavakkal csillapítva s arra gondolt, ne vigyen-e
valamit Balsamnak, Játéknak meg Szeretınek. Elment, majd megint
visszatért. Végre elszánta magát s rámutatva egy vékony, fonott
aranyboglárra, meg két egyszerőbb, de igen szép leveles övcsatra,
megkérdezte, mibe kerül. Az ötvös félvállról felelt. Bese úr tarsolyába
nyúlt, elıvonta a kostököt, nagy gonddal kibontotta s dcnárait kimarkolva
az ötvös hosszú asztalára vetette. Elégedetten dugta ajándékait a tarsolyába
s odábbléptetett. A nép összesúgott mögötte, némelyek ismerték.
Este nagy lakoma volt Ukknál. Kiderült, liogy Szalárd úr is itt van a
vásáron, meg Tőrje is. Vidáman köszöntötték egymást. A karcsú fekete
szolgáló karabaglint s tejben pirított kölest: tankot tett az evıszékre nehéz
vert aranytálon. Két kancsó bort is állított a szınyegre. Csakhamar
megoldódtak a nyelvek, Bese úr nyilatkozott a horkaválasztás
sürgısségérıl s Gyécse úr újhitőségérıl, Szalárd lovakról beszélt, Tőrje
Kücsüm megházasításának tervérıl szólott s megkérdezte Ukkot, meg
Szalárdot, nem ismernek-e valami jóravaló, szép, dolgos és szelíd leányt.
Reggelig beszélget lelc, ettek-ittak, csöndesen dalol-gattak.
Másnap Csépán jelentette, hogy a lovakat sikerült eladnia. Kettıt maga
Ukk úr vett meg, de szigorúan meghagyta, csak otthon szóljon urának,
nehogy nekiajándékozza a lovakat. Bese úr haragudott. Tökfejőnek,
lükének, topának szidta Csépánt, majd ráripakodott, mért nem adta
ajándékba a maga esze után? Csapta volna Ukk őr lovai közé. Most már
azonban nem lehetett segíteni a dolgon, legfeljebb arról lehetett szó, hogy
Bese úr a dénárokat bedugatja Csépánnal a házigazda tarsolyába, amikor a
vásárban lézeng. A többi ló eladása rendben volt. Mindegyiknek a
sırényébıl
347
vágott egy fürtöt s eltette, hogy békétlenség ne legyen az alkuból.
Most még csak rabszolgákat kellett vennie. Nyomban el is indult. Feje
nehéz volt, szeme álmatlanságtól röpdösött, dereka csöndesen fájt, térde
szakgatott. Egyszerre éktelenül vágyódott haza. A tőzı, szikrázó
napfényben kedvetlenül keringélt Dzsovánon, megnézetett Csépánnal egy
sereg rabszolgát s talált is egy férfit a feleségével, meg két fiatal, izmos
legényt. Egyikük teuton volt, bambán méregette pecsenyevörös képét,
kesely haja a vállát verte. Jó tagbaszakadt szolga volt, ez bírja a munkát.
Jókedve derült, szívesen megfizette a legény árát s nevetgélt magában:
majd megtaníttatja Csépánnal a magyarok Istenének tiszteletére.
Aznap korán nyugovóra tért Ukk úr sátrában s másnap reggel csikorgó
hideg idıben hazaindult. Jól intézte dolgát, Csépán ügyesen visszalopta a
pénzát Ukk úr tarsolyába, a lovak elkeltek, rabszolga is volt, az idı is
megszépült, vidáman fehérlettek az erdıkoszorúzta hegyek, a hó ropogott,
csikorgótt, a lovak fehér gızfelhıt fújtak, cinkék röppentek föl a
bokrokról, vadludak szálltak hosszú ékben Dél fele, mutatván, hogy még
nagyobb hideg következik. A legények daloltak, ügetı lovaik ütemesen
nyögették a nyerget. Bese úr iparkodott, hogy mennél hamarább hazaérjen.
Megtapogatta tarsolyában lapuló ajándékait s örvendett feleségei örömén.
Korán hazaértek a álln
Mindjárt észrevette, hogy valami szokatlan dolog történt. Balsam
aggodalmas arccal fogadta, mélyebben hajolt meg elıtte, mint máskor,
még a kengyelvasát is fogta, míg leszállt. Kérdésére, vájjon nem történt-e
valami baj, kedvetlenül, vontatottan felelt. Az öregember éles, firtató
tekintetet vetett rá s lomha lépésekkel a sátorba ment. Balsam követte. Míg
ura levetette meleg bekecsét, kucsmáját, nyögve lehúzta csizmáját s puha
szekernyéjében néhány lépést tett a szınyegen, hogy lovaglástól
gémberedett térdét, hider? lábát meglágyítsa, Balsam a tőz mellé guggolt.
– Rakass tüzet a fürdıházban, – mondta Bese úr, jó távol kezdvén a
dolgot. Kozárul beszélt abban a hitben, hogy a szorgoskodó ábrázattal
elıcammogó Güzü nem érti
 348
– Güzü, vess tüzet az feredıházban, – rendelkezett Balsam.
– Szénatörek es legyön, – vetette utána Bese apa.
– M^gént elıvéve a szakgatás? – kérdezte Balsam.
– Egy küssé, hogy szakadjon rá az ég. – ı is leült, széles kezét
dörzsölgette, ivott egy korty bort. – Eladám az lovakat.
– Kinek?
– Kettıt Ukknak, de visszaadatám az pénzát Csépán-val. A többit nem
tudom, kinek. Jó szlúgákot es hozék.
– Üdéje vala.
– Hát téged mi lelt? – fordította ismét kozárra a szót s egyenesen
belenézett a felesége arcába.
– Semmi.
– Beteg vagy tin?
– Nem, nem, uram, – tiltakozott hevesen Balsam s megrázta szépen
bekötött fejét, de nem nézett az urára.
– Hát akkor?
– Nyugodj meg, uram, igazán semmi bajomat nem érzem.
– Talán Játék? Vagy Szeretı?
– Nem, nem, ık sem.
Bese apa tudta, hogy bizonyos esetekben szavanként kell kihúznia
Balsamból az igazságot. De most nem volt hozzá türelme. Szeretett volna
mielıbb a fürdıházba menni, azután kíváncsi volt két másik feleségére is.
Az ajándékok égették a tarsolyát. Legjobbnak vélte, ha rögtön átadja
Balsamnak a boglárt, így talán könnyebben megszólal. Fél-oldalvást
tekintett rá sőrő szemöldöke alól s látta, hogy Balsam arca sápadt, szeme
vérrel befutott, szemealja karikás.
– Add ide tarsolyomat, – parancsolta. Az asszony fölkelt s odaadta a
tarsolyt.
– Hoztam valamit, – dünnyögte Bese apa, belekotort a tarsolyba,
kivette a kostököt, a kostökbıl a boglárt. Két ujja közé csipte, maga elé
tartotta, összehunyorított szemmel nézte. Ha erre sem derül föl Balsam
ábrázata, ha erre sem szólal meg, akkor vége a világnak.
Balsam szomorúan elmosolyodott, ráborult Bese apa nehéz baljára s
hevesen csókolgatta.
– Édes uram, édes uram, – susogta, mintha a boglárt köszönné, de az
ura érezte, hogy nem azért hálálkodik, sıt nem is hálálkodik, mégcsak nem
is örül. Most már nyugtalan-
m
 kodni kezdett. Itt valami nagy baj történt. Talán a hóvihar tett kárt
valamiben. Talán leégett valami. Talán világgá futottak a lovak a viharban
és farkasok tépték szét ıket. Talán meghalt, vagy megszökött valamelyik
új felesége. Talán a pap mívelt valami szörnyőséget ördögi hatalmával.
Agyában sorra megvillant mindenféle gyanú, de egyiknél sem állapodott
meg. Tanácstalan volt.
– Hallod, ha meg nem mondod... – rikoltotta rekedten, mert máris
érezte, hogy kezére meleg könnyek folynak s az asszony válla meg-
megrándul a zokogástól.
Balsam még görcsösebben borult a kezére, még erısebben szorongatta,
még bıvebb áradással folytak rá könnyei. Bese apa hát erıszakkal emelte
föl a fejét s arcába nézett. Végtelenül megsajnálta ezt a puha, öregedı,
gyermekes arcot. De elérzékenyülését nyers hanggal leplezte.
– Mond már, te ostoba némber!
Erre fölegyenesedett ültében, megtörölte szemét kezefejével, rángó
ajkát összeszorította, ıszinte, szelíd kék szemét fájdalmasan az urára
vetette s alig hallhatóan súgta :
– Altin...
– Mit PAltin? Bolond vagy? Nem megtiltottam, hogy kimondd a nevét?
– Megtiltottad, uram. De Altin...
– Hallgass!
– Szólnom kell róla, uram. Altin itt van, uram. Ekkor ismét ráborult
Bese apa kezére s féktelenül
kitört belıle a zokogás.
Bese apával forgott a sátor. Megbúsult vére elıbb leszállott a lábába,
majd fölzúdult megint. Arca elvörösödött. Szeme elhomályosult. Halántéka
sajogva lüktetett. Merın belebámult a tőzbe, térde remegett, ujjai
eleresztették a boglárt. Hát igen, lássuk csak, – gondolta tétován. – Mit is
mond ez az asszony? Altin, Altin... Altin itt van. Altin megjött. Honnét
jött? Miért jött? Hiszen Altin halott. Nem, ez az asszony megbolondult. El
kell hivatni Apsát, de tüstént.
Lerázta magáról felesége nehéz testét s fölemelkedett. Néhányszor
körüljárta a tüzet, bajuszát tépdeste, tarkóját vakarta, nehezen lélekzett.
Majd megállt megint s lenézve a szınyegen zokogó asszonyra, halkan
szólt:
– Térj magadhoz. Mondd meg, mit akarsz Altinnal. Nem bántalak, no.
350
E szelíd szavakra Balsam átölelte ura térdét. A szavak rekedt
suttogással törtek ki belıle.
 – Altin megjött, uram. Ott lakik az új hit ő papnál. Akkor jött, amikor
az a nagy hóvihar volt. Este együtt ültünk házamban elsı s második
feleségeddel és Kökkel, m.íg Szomorúval és szıttünk. Akkor beront Güzü
s mondja : ördög lakik a papnál. Nincs orra, nincs füle, félszeme hiányzik...
Ó, uram, édes jó uram, egyetlenem, – kiáltott föl iszonyodva, s arca
eltorzult, ajka rángatózott, egész teste remegett. – Nincs orra, nincs füle...
Csak szörnyő sebhelyek vannak ott... És csak fél szeme van. És, Tengri
irgálmazz, Altin... Ó, uram!
– S hogy volt aztán? – dörmögte rekedten az ura.
– Én mindjárt hívattam a papot. S láttam, igaz, amit Güzü mondott.
Rögtön tudtam, hogy ı. Mert egy este láttam a szemét, éreztem, hogy ı,
nem tudtam aludni s imádkoztam, éreztem, igen, biztosan tudtam, hogy ı...
Belenéztem a győrőmbe s láttam, hogy ı. És futottam a pap házába s ı
volt...
Bese apa sötéten bámulta a szınyegen heverı boglárt s hallgatott.
Szeme elıtt vásári nép kavargott, szép ló ficánkolt, sípszót, dobpuffogást
hallott, száncsengık csilin-geltek a fülében s mindezek közepette ott állt
mereven egy ismeretlen arc, orra nincs, füle nincs, félszemét rászegezi. S
egyre hallotta : Altin itt van, Altin megjött.
Megint járt néhány lépést, majd fáradtan ágyára ült, kezét
lecsüggesztette, sötét arcát a szınyegre meresztette, állkapcsa kiduzzadt,
sőrő szemöldöke összevonódott, ferde-metszésü szeme késpenge gyanánt
szúrt a szınyeg cifra cirádájára.
– Uram, tüzet vetek a feredıházba, – hangzott Güzü szava az ajtóból.
– Takarodj, – ordított Bese úr vérbeborult képpel s úgy nézett az
alamuszi szolgálóra, hogy menten kiugrott a sátorból s futott, futott az ifjú
feleségek sátra felé, nehogy elérje az úr csákánya, ha érthetetlen dühében
utána találná hajítani. Ijesztıen bőnösnek érezte magát, csak azt nem tudta,
mi jutott az úr tudtára.
Bese úr pedig megalázottan, megtörve rágódott, mit is cselekedjék
most. Fiát meg kell tagadnia. Azt hitte, már régen megtagadta, csak
halvány, keserő emléke jár vissza idınként gyalázatának. De most látta
csak teljes valóságában, mennyire nem tudta megtagadni. Vad fájdalom
ragadta
torkon. Zokogni tudott volna, ha nem olyan erıs, méltóságteljes férfiú.
Altin ifjúkorában a büszkesége volt. Sokat várt tıle. Sohasem szólt hozzá
gorombán, hibáit, vétségeit elnézte. Olyan kedves volt gyermekkorában,
olyan ügyes, játékos, olyan szemes, vidám, olyan jól bánt lóval, fegyverrel,
olyan szépen hajította csákányát az üldözött farkasra... Legénykorában volt
benne valami hetyke nyugalom, nehéz pillanatokban is mosolygott, annyira
bízott magában, hogy el sem tudta képzelni, nem üthet ki jól, amibe
kezdett. Észrevette mások nevetséges tulajdonságait, jól tudta utánozni,
úgy, hogy a kicsúfolt maga is nevetett. Annyira az apja szívéhez nıtt,
mintha a testrésze lett volna.
Most látta igazán, mennyire nem tudta megtagadni.
De Altin nem maradhat itt. Miért is jött haza? Elég nagy a világ, elég
széles a föld, járhatta volna magányos, keserves útjait ismeretlenül tovább.
Miért nem maradt a feledésben, a halálban?
Hívja sátrába? Fogadja be? Ültesse maga mellé? Vallja s vállalja
ország-világ elıtt, hogy az ı fia ez a megcsúfolt, férfiúságától megfosztott
gyászmagyar? Vagy ölje meg öreg apai kezével, azzal a kézzel, amely csak
simogatni tudta kisfiú korában, amely az elsı ijjat készítette, az elsı nyilat
tollazta neki? Ezzel a nehéz, kemény férfikézzel, amely tanította, hogy kell
kantárt fogni, kopját lendíteni, csákányt hajítani? Vagy adjon kést neki s
parancsoljon rá: itt, a szeme elıtt szúrja szíven magát? Kevertessen mérget
italába?
Vagy kergesse el, ahogy elkergetik minden elıkelı sátorból?
Nekiindult, hogy nyomban a pap házába menjen, de megállt a
küszöbnél. Visszatért, járt a tőz körül s nem látta, nem hallotta a földön
üldögélı Balsam csendes sírdogálását. Ismét elindult kemény
elhatározással, ismét megtorpant. Végre tehetetlen, mardosó dühvei leült
ágyára s mindkét kezével gyöngyös hajfonataiba markolt. Arca eltorzult,
állati nyögéssel sóhajtott.
*
Altin semmi jelét sem mutatta, hogy más vidékre kívánna vonulni.
Fölöltötte az anyjától kapott vadonatúj vászoninget, a szép ropogó
bocskort, hitvány farkasbıre helyébe a puha, meleg birkabır-bekecset,
fejéi;enyomta a
352
drága nyusztsüveget s hallgatagon lézengett a ragyogó téli napsütésben.
Lába alatt ropogott a hó, arcát kicsípte a hideŁ, ijesztı orrlyuka sőrő
gızfelhıt fújt. Magányos kóborlásai közben elnézegette a hegyeket s nem
tudott betelni látásukkal. Hát az ott Gulács hegye, mondta s bámulta a
havas erdıvel borított csúcsot, mintha lába odafagyott volna a földhöz. Az
amott a kis Haláp. És erre jártunk a Balatonhoz, itt hozták a halat. Az a
szántó akkor még nem volt meg, erdı terült el a helyén. És ezen a bozótos
helyen sok futószeder volt, lányok serege szedte hangos énekszóval. Volt
köztük egy szép nagymellő lány, Emelınek hívták, apámnak igen tetszett.
Lám, emitt meg ürgét öntöttünk Barsszal... És amott építettük Pirossal,
meg Gyönggyel a kis sátrat...
Altin jár-kel, újra meg újra megcsodálja a bokrokon csillogó dérlepte
pókhálót, – olyan, mint az ezüstfátyol, – mélyen beszívja a hazai föld
illatát, föltekint a végtelenbe táruló világoskék téli égre, elnéz a hóval
lepett, kristályosán csillogó tájékon, megfigyel egy cinkét, mely »cipıt,
cipıt, cipıt« cincog egy nyírfa vékony ágán, a lomhán keringı varjakat s a
hóban kisded domboknak látszó távoli házak kéken csavargózó könnyő
füstjét. Elillant gyermekkora színhelyében gyönyörködik, kicsiny bocskora
nyomait keresi a hóborí-totta földön, elröppent kacagásokat, kiáltásokat
vigyáz, gyermekeket vár, akik fölnıttek s elszéledtek, öregeket, akik már a
föld mélyében porladnak s lelkők megtért Tengrihez, vagy Ukkonhoz,
lovak, kutyák neve jut eszébe. Megfeled-kezi csonkaságáról, mellében
csöndes öröm csiklandoz, ép szeme olykor-olykor elhomályosul. Milyen
egyedül van e kerek világon. Hogy elveszett az egész élete. Itt vetette le a
ló, innen futott anyjához vérzı fejjel kisfiú korában. Anyja magához ölelte,
megcsókolgatta sebét, kimosta jó füvek fıze^ tével, bekötözte s megígérte,
hogy azt a csúnya, makrancos lovat meg fogja verni saját anyai kezével. Es
ott meg, távol, azon a sással borított laponyagos réten éppen egy ilyen szép
téli napon vágta le csákányával a menekülı farkast. Sohasem volt azóta
olyan kedves farkasbıre.
Fájdalmas gyönyörrel mozgatja testét az új vászoníng alatt, a bırbekecs
jóságos melege megöleli, lába otthonosan elterül az új bocskorban. Fejéhez
nyúl s megsimogatja a drága nyusztsüveget j milyen bársonyos, milyen
könnyő.
Egy öregembert lát, amint fütykösével araszolgatva, egérszínő kutyája
társaságában az apai szállás felé baktat. Arrafelé megy ı is a ropogó havon,
hátha ismerıs arcot lát.
3B3
De az öregember meghıkkenve nézi, gyorsan keresztét vet és sietısre
fogja dolgát. így menekülnek elıle az emberek mindenütt. Kezét arca elé
kapja, elfordul.
A gyermekkori emlékek azonban lassan-lassan fullasz-tani kezdték.
Most már hesegette ıket magától, szökött elılük s bár sehová sem
nézhetett anélkül, hogy eszébe ne jutottak volna, úgy tett, mintha idegen
tájon járna. De hiába. Hiszen látta a terebélyes szénaboglyát, ahol elıször
ölelt lányt surján legény ke korában, látta a szabad mezıt, ahol sátrát föl
akarta állítani, ha majd feleséget vesz...
 Elomlott világ gyomverte, repkényfutotta, néma romjai között járt. Üjra
meg újra visszatért a pap házához. Lehor-gasztott fıvel állott, nézegette a
két szelíd kendermagos tyúkot, hogy kapirgálnak a hóban, hogy
kárálgatnak, milyen vidáman tollászkodnak a napfényben. Vagy Kirillt,
amint térdig fölkötött csuhájában fát vágott a ház mögött, Csillagot, aki
bekecsébe burkolózva, fejére szileket csavarva új csizmájában ropogtatta a
havat, fát rakott gondosan a vén főzfa alatt, csöbrével a folyóra ment vízért.
Keményen a sarkára lépett, arcát pirosra csípte a hideg, orrát meghúzogatta
Fagy apa csintalan kölyke, de azért mosolygott. Ilyen feleséget kívánt
magának ı is, amikor még nem történt semmi s férfiú volt, férfiú, tetıtıl-
talpig. Ilyen feleséget s köréje rosszalkodó, a hóban hentergı gyermekeket.
.Bement a házba, levetette szép bekecsét-kucsmáját. Aztán legyintett,
hanyattfeküdt a lócán, hasára támasztotta a kobúzt. Pöngette, énekelt. Most
arra gondolt, hogy megénekli Bülcső apa búcsúját gyermekkora
színhelyétıl 5 a sátortól, az erdıs hegyektıl, a patakoktól és a sőrő
nádasoktól, a lovaktól, csordáktól és nyájaktól. Fölhevülve keresgélte,
válogatta a szavakat, úgy érezte, maga Bülcső szól az ı szájával. S mikor
egy-egy szót megtalált s a többihez illesztette, harsány hangon elénekelte a
meglelt részt, majd az egész hısi énekbe illesztette. Egyetlen hang sem
hullott ki emlékezetébıl, pedig akár egész nap fújhatta volna végtelen
énekeit s még mennyi régi dalt hordozott a szívében gyermekkora óta.
S falt, amennyi belefért. Éjjel-nappal éhes volt. Bendı-jébe tömött húst,
kölest, búzalepényt, tejet és vajat, sajtot és túrót, sült tököt és pirított
tökmagot s nem nézhetett az ártatlan tyúkokra anélkül, hogy el ne kívánta
volna vágni a nyakukat, fazékba ne szerette volna dugni sárga húsukat,
Kodolányi: Istenek. 23
354
ne érezte volna nyelvén puha, omló ízüket. Güzü számolat-lanul hordta
a teli kosarakat Kirillhez. Csillag fazeka folyton rotyogott-gızölgıtt. És
Altin egyre evett, még fektében is rágcsált.
Es ivott. Alkonyodóra már izzón villogott a szeme, tántorgott, hangja
rekedten rikoltott, vastag ujjai vadul verték a hangszer húrjait. Dala messze
kihallatszott a kunyhódból, reménytelen fájdalmat terített a világra, sőrő,
hullámzó fekete fátylakat, éjféli reménytelen jajongást, rikácsoló
bosszúvágyat, sóhajtó emlékezést, lemondó, reménytelen nyugalmat. A
házbeliek egy szót sem értettek belıle, de leikük mélyéig fölkavarta s
nyugtalanította ıket a hang s maga az énekes, aki, ha megtért magányos,
keserő bolyongásából, eledel, meg bor után kiáltozott, megtöltötte bendıjét
s késı éjszakáig, amíg csak el nem nyomta a részeg álom, hısi énekeit
üvöltözte.
Kirill többször megkísérelte, hogy a lelkére beszéljen s megnyissa
elıtte Jézus békességét. Iparkodott egyedül kapni Altint, leült vele
szemközt a tőz mellé s csöndes szóval mesélte Jézus születésének,
menekülésének, megkísért-tetésének történetét. Altin tovább verte a
kobúzt, de ijesztı arcát a pap felé fordította s kíváncsian figyelt. Rövid idı
múlva azonban ráébredt, hogy megint az újhitőek, a teutonok átkozott
istenérıl van szó, fölpattant, ordított s elnémította a papot. Egyszer kést
fogott rá. Bısz félszemét Kirillre szögezte, nagy orrlika fújt, mint a
bölényé, hangja rikácsolt. Ha Kirill gyorsan ki nem ugrik az ajtón, a
szönryő pogány leszúrta volna.
De hamar megbékélt megint, elfelejtette dühét. Visszafeküdt a padkára,
kobzán futkostatta ujjait s teljes erıvel zengte Eribülcső hatalmát és
kegyetlen végzetét.
Addig ivott, amíg egyetlen csöpp kotyogott a tömlıben, akkor dadogva
mondta :
– Szerelmetösködni akartok, úgy-e? összebújni az bőt alatt? Mit
törıdtök velem? Nem vagyok férfiú, embör sem vagyok, öleljétök-
csókoljátok egymást röggelig. Vájjon törıdtök a tikokval? Ha kutyátok
volna, törıdnétök vele? Nohát, ne törıdjetök velem sem. Faljátok egymást,
úgy leszen gyermökötök, azkit majd teutonok megcsúfolhatnak, fülétorrát
levághatják, szómét kitolhatják, férfiúságát elvöhetik, Jézus nevében.
Nevetett s öklelı ábrázattal bámult rájuk.
35ı
Néha ellágyult, csúf arcára könnyek folytak. Ilyenkor nem szólt,
gyermekesen törılgette a szemét kezefejével, válla meg-megrándult. Kirill,
meg Csillag megrendülve nézte.
De hiába kérte Balsam Kirillt, Csillagot, meg Kevélyt, hogy ne szóljon
Altinnal való találkozásáról. Mert Güzü addig futkosott a kunyhó, meg az
udvar között, míg kiszimatolta a titkot s rebegı suttogással közölte a két
fiatal feleséggel. Játék, meg Szeretı lázas izgalomban hallgatta Güzü
hosszadalmas meséjét s mihamar megbizonyosodott róla, hogy a hír igaz.
Mert uruk, mióta a vásárról hazatért, nem hivatta ıket, ajándékait is
Balsam adta át, ıt magát látni sem lehetett, sátrában ült egész nap. Nyilván
nem betegség bántotta, hanem apai bánat és férfiúi szégyen.
Güzü elcaplatott Emelıhöz is. Elıbb meghiteltette, hogy senkinek sem
adja tovább, amit hall, azután sőrőn körülkörültekin tget ve, hol sápadtan,
hol kipirulva elmondta a titkot : egy szörnyő, borzasztó, ijesztı, rémítı
csonka ember lakik a papnál, elıször azt hitték, lótól vaj, rabló, vagy futó
gyilkos, majd, hogy maga az ördög. De kiderült ám még aznap este, hogy
Altin ı, az úr kisebbik fia, akit teutonok megcsúfítottak, hetedmagával
gyászmagyarul hazájába visszaküldték. És az akszin nyomban hozzáfutott,
majd élelmet, ruhát küldött neki. Azóta is küld néhány kosár jóféle húst,
mézes csemegét, kenyeret meg bort a csonka embernek. Az meg reggeltıl-
estig kobúzt pınget s énekel Bülcső úr, meg Lel úr haláláról. De mi lesz
ennek a vége? Itt marad örökké? Az úr egész álló nap a sátrában ül, bort
iszik és tépelıdik. Látni sem akar senkit.
– Engöm csak igazán szeret, – mondta Güzü, – sönkit sem engedött
magához soha, de most úgy néz rám, ha belépık sátrába, mintha ölni
akarna.
Emelı kikérdezte lányát, Kököt, igaz-e, hogy azon a viharos estén az
akszin esze nélkül futott Kirillhez? És igaz-e, hogy nyomban megrakott
kosarakat küldött a kunyhóba? És igaz-e, hogy vadonatúj inget, bekecset,
bocskort, nyuszt-süveget adott? Igen, mindez igaz volt, de Kök nem mert
szólni, hiszen Balsam unokája lesz az ura, hát nem hordhatja ki a házból,
amit ott hall.
Emelı az urával, Patádival is közölte izgalmas híreit.
23
366
Patädi keményen ráripakodott, hogy urak dolgába ne ártsa magát, még
ha százszor is Altin lakik a papnál. Megvallotta azonban, hogy a kunyhó
mellett elmen vén, maga is hallotta már a keserves éneket, meg a
kobúzpengést, sıt Kanocs bátya látta a megcsúfoltat saját szemével, de azt
hitte, ördög jelent meg neki. Hát most már tiszta sor, hogy nem ördönggel,
társalkodik az atya, hanem... Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Virág sem anyjától, Kevélytıl tudta meg a dolgot. Kevély csakugyan
megtartotta ígéretét, eltemette magában a látottakat, mint a sírba, már csak
félelembıl is. Hiszen annyi gondja-keserősége volt. Hosszú hallani sem
akart Csillagról, sıt fenyegetızött, hogy agyonvágja ıt is, ha szájára veszi
a nevét. Virág Játéktól értesült a félelmes vendég kilétérıl, amikor este
elment hozzá fonni. A kényes-fényes szınyegen, puha vánkoson, pattogó
tőznél pörgették az orsót s bár Szeretı ellenezte, Játék néhány szóval
elmondta, mit hallott Güzütıl.
Virágtól megtudta a fiatal Mogd, ı meg Kücsidnek adta tovább. Aki
pedig még ezután sem tudta volna, annak elmondta Csipás, a vén
füvesasszony. Csipás egyik házból a másikba tért, szorgosan taposta a
havat, fáradhatatlanul battyogott s ahogy megállott a lába, a nyelve
megindult. Letelepedvén a pattogó tüz mellé, sülttököt vagy tökmagot
rágott, orrát lelógatta, mint a varjú, hegyes szeme szúrón vizslatott a
kíváncsi hallgatóság arcán. S beszélt, beszélt, beszélt... İ hallotta már
akkor este, hogy ördöng tért be a paphoz és szállást kért éjszakára.
Gondolta is, hogy Apsának igaza van, nem jár jó úton Kirill atya.
Bizonyosan Kujún telepedett meg nála, aki Mikulét is rosszra vitte.
Azonban nem hitt a mendemondának, – mert sohasem hiszi, csak amit a
szeme lát – s elment Kirill atya házatájára. Hát, Uramisten, nagy zene-
bona, énekszó csapott ki onnét, sıt azóta szünet nélkül zeng a lárma éjjel-
nappal. De mégsem ürdüng lakozik a kunyhóban. Halljatok csudát, Balsam
akszin, mihelyt megtudta, hogy vendég érkezett Kirillhez, tüstént odafutott,
még kendıt sem kapott magára, megöleltemegcsókolta szerencsétlen fiát s
azóta is küldözi neki a jókat. De az úr elıtt titkolja. Éjjel lopódzik hozzá
shajnalig siratja, Altin meg csak a fejét rázza s hallgat. Mert azt akarná,
hogy fölvigyék az udvarba, fıhelyre ültessék, mindenek hódoljanak elıtte.
Ezt meg, lám, nem tehetik egy megcsúfolttal, egy heréittel. Nem vehetik
emberszámba.
Házról-házra battyog Csipás, szívja az orrát, kahicsol,
3Ö7
nyıgdécsel, sopánkodik, ápékodik, keveri-mondja híreit s közben
füveket is kínálgat betegség, rontás ellen, hőtlenség visszafordítására,
férfiúi erı megtartására, fiú foganására, szeretı szerzésére. Még olyan füve
is van, akit harkály keresett, elrontja a legerısebb vasat is, ha valaki
beforrasztja a tenyerébe, semmi sem állhat neki ellent.
Miképpen is gondolhatta Balsam, hogy titka nem kerül a falu nyelvére?
Sıt nem csak a faluéra, hanem az egész környékére? Mert a fiatal Mogd a
»föltámasztott« Mogdnak is elmondta a dolgot, ez meg találkozott egy
tihanyi halásszal. A tihanyi halász elhíresztelte széltében-hosszában a
halászbokrok között s néhány nap leforgása alatt elröppent a hír Márnáig,
Kinezsáig, még följebb Szemera nemzetségének szállásáig. A Balaton
túlsó partján Pogányvárra, Tar Szörénd szállására, onnét le Somügybe.
Egyszercsak mindenki elnémult, lesütötte szemét és szánakozva
sóhajtozott, mihelyt Balsam a közelébe ért. Vagy halkan szólott, mintha
nagybeteg volna a közelben.
Balsam érezte, hogy Altmról pusmognak, vitatkoznak s lesik, mi lesz a
csudálatos történet vége. Kücsid már dalt is költött a megcsonkított férfiú
hazatérésérıl, anyjával való találkozásáról és panaszairól. A dalt érces
hangon elénekelte a fonóban mindenek igaz gyönyörőségére és szívbéli
fájdalmára. Egyszer aztán, amikor Balsam az élésházba ment, hallhatta,
amint Szombat a sómalmot lassan forgatva, önfeledten dúdolgatja mély,
reszelıs hangon:
Orromat levágák, fülem leszakaszták, Szömömet kivájdk, erım
megfokaszták. Anyám, ézıs anyám, eressz el már engöm, Nagyhatalmú
apám, feledj el már engöm...
Balsam megállt, hallgatta a szomorú, vontatott, szépen hajtogatott
hangokat. Kezét lecsüggesztette, egész teste szinte elhalt.
10.
Pedig esténként, mikor a sötétben csak a hó világított s csak falu
csöndes tüzei virrasztottak, Balsam magára kanya-rította kendıjét, puha
bocskorára vastag botoscsizmát húzott s fehér kísértetként suhant a
kanyargó gyalogúton a pap kunyhója felé. Nappal nem mehetett, éjjel
kereste fıi szíve
358
magzatát. Körültekintgetett, mint a menekülı vad, megrettent egy-egy
különös alakú bokortól, dermedezı szívvel hallgatta a nyírfák borzongó
susogását, kábultan nézett a partszélen habosán befagyott, feketén
tovairamló folyóra, majd óvatosan nyitotta ki a ház ajtaját. Kirill még nem
aludt ilyenkor, a tőznél ült és elmélkedett. Többnyire foglalatoskodott is
valamivel. Szeretett kanalakat, ivócsanakot, sótartót, cifra botot faragni.
Míg éles, könnyő kése selymes forgácsot hasított a vajként
engedelmeskedı, jószagú fából, elméje az élet ezer ügyes-bajos dolgán
forgolódott. Faragcsálta, simította, cifrázta, forgácsokat vetett. Mostanában
sőrőn látogatták hívek-hitetlenek. Ezt annak tulajdonította, hogy Apsa
megint eltőnt a vidékrıl, de aztán megértette, hogy a vendégére kíváncsiak.
Kirill a vén főzfa alatt beszélgetett velük, de panaszkodtak a hidegre s
Kirill maga is fázott. Be kellett hát menniök a házba. De odabent főtözött,
vagy heverészve énekelt, kobzot pengetett az idegen. Vagy éppen ivott,
mint egy batonya s ordítozta, megöl mindenkit, aki Jézust emlegeti. Hát
hogyan vezesse szegény báránykáit az üvöltı farkas közelébe? Pedig a
báránykák éppen ezt akarták. Látni szerették volna mindenképpen a
gyászmagyart, Balsam asszony valóságos fiát, akit éjszakánként fölkeres,
minden jóval táplál.
Kirill megérezte, nagy baj lesz még ebbıl, de hiába múltak az éjszaka
csöndes órái. nem tudott kiokoskodni semmit
Az egyik padkán Csillag aludt összegombolyodva, mint egy macska,
orrát a farkasbıi' alá dugta, sötét szıke haja vastagon buggyant ki az ordas
bırre. A másikon a vendég hortyogott tátott szájjal, mellére fektetett
kézzel, fölhúzott térddel, iszonytató arccal, mellette elejtett kobza hevert, a
földön a borostömlı. Kirill faragcsált s hallgatta az éjszaka hangjait. Ördög
belezavart a vizébe megint. Csillaggal békés, édes életet élhetett volna,
Apsa is elment, az idı hideg s tiszta volt, eljárogathatott volna megint a
faluba, gyógyíthatott volna betegeket, gyónt áthatott, sıt keresztelhetett
volna, mert Csépán feleségének lánya született. Még az erdıre is
kimehetett volna, ahol most reggeltıl-estig fát döntöttek, gallyaztak és
vontattak. Fölgyőrhette volna csuhája ujját, hogy fejszét ragadva beálljon a
favágók közé s munka közben Jézusról szóljon nekik. Volna, volna, –
sóhajtotta Kirill atya – mindez csak volna. De belezavart az ördög.
Itt ül a nyakán ez a szerencsétlen csavargó. Sem éjjele,
359
sem nappala tıle. Élelmét megzabálja. Részegeskedik s kikergeti a saját
házából. Fenyegetızik, csúfolódik, parancsolgat. Kobúzát pengeti és
fennen énekel. Hısi énekeket költ s tıle kérdezgeti, mint szól hozzá, ilyen
szépet senki sem tudna kitalálni. Istentelen, gyalázatos pogány énekek, tele
vérrel, jaj gátassal, bosszúvággyal, átokkal és szomorúsággal. Csillaghoz
alig szólhat, legfeljebb ha csavarog az idegen. Hová lettek a boldog esték,
amikor odakint esett az esı, fújt a szél, csikorogtak, zúgtak a fák, idebent
pedig a lobogó tőz kedves fényében átölelték egymást és Jézus
szenvedéseirıl, föltámadásáról, az utolsó ítéletrıl beszélgettek? Most nem
ülhetnek a padkán, nem szoríthatják egymás arcára arcukat, Csillag nem
húzhatja maga alá a lábát, mint szókhoz s nem adhatja oda a száját a mese
izgalmában.
De sajnálja is a szerencsétlen gyászmagyart. Isten ellenségei kezébe
adra, most irtózva fut tıle mindenki. Isten letaszította a lóról, elvette
kardját s hitvány kobúzt adott a kezébe. Es hiába, mégsem hajol meg
töredelmesen Isten elıtt. Nem keres vigasztalást Jézus szeretı, szánakozó
szívénél. Nem borul a lábához. Ordít, ha a nevét hallja. Arca csúf, torz,
nem férfiú többé, szíve megkeseredett, örömét evésben-ivasban keresi,
felejteni akar, de azért olthatatlan bosszúvágy hajtja örökké. Hol, merre
csatrangolt országszerte? Hányszor kergették el, hány kutya marta meg,
hányszor szédült éhségtıl-szomjúságtól, hányszor húzódott éjszakára
szénakazal, sőrő bokor, partoldal alá? Hányszor dermedt meg a hidegtıl,
verejtékezett a forróságtól? Hányszor sírtak föl körülötte a rémült
gyermekek, hányszor dobálták meg kıvel, sárral, hányszor vágták a
szemébe : nem tudtál odaveszni, ahol annyian elvesztek?! S még ez mind
nem elég, nem hever a földön, nem hajtja meg a fejét, nem vet keresztet s
nem mondja : Uram, szenvedtem, mint Te, köszönöm, hogy az út Hozzád
vezetett.
 Hát mit tegyen vele most már?
Balsam szégyenkezve ment Kirillhez, lábujjhegyen lépett a tőzhöz s
lekuporodott. Hosszan nézte nyitott szájjal alvó fiát. Valamiképpen
szabadulni kell tıle. Ura bizonyosan azon töpreng éjjel-nappal, hogy
megölje-e. İ már nem tudná megölni. Mennél többször látja, annál jobban
érzi, hogy vérébıl való vér, tejével táplálta, nagyra nevelte. Napról-napra
jobban sajnálja rettenetes sorsáért. Inkább magát látná így, mint Altint. –
Mit míveljünk, atya? – kérdi bizalmasan. Mióta
360
itt lakik Altin, nagyon megszerette a papot. Hiszen látja, mennyit tőr,
mennyit imádkozik, hogy szeretné talpfaállítani, megvigasztalni, emberré
tenni a fiát.
-*- Mit tehetínk? – sóhajt a pap. – Isten verte, itet s nem fordul mígse
nem Istenhez. In vágyom gyenge.
– Uram vénül már s belepusztul, – susogja Balsam.
– Urad kevíl, – mondja a pap óvatosan. – Te már nem vagy olyan kevíl,
de urad nagyon kevíl.
– Nem veheti bé házába, – figyelmezteti az asszony.
– Mírt nem veheti be házába? Nem írtek ezt et. Valaki Jézus úr neviben
ad íhezének ítél, szomjúhosnak ital, mezeh-teleni.ek ruhát, didergínek
menedík, neki adja. Jézus úr mondja utolsó napon i Gyíjjetek, Atyám
áldottai, mert íhez-tem s adtatok ennem, szomjúhoztam s adtatok innom,
mezeh-telen voltam s elteztettítek fel, gyíjjetek s bírjátok nektek kíszített
birodalmat.
– Nem, nem, ostoba szavak ezök, – rázza a fejét Balsam s szomorúan
tekint a részegen alvó emberre.
– Igaz szavak I Igazak 1 – tiltakozik Kirill hevesen. – Te szíved
mondja, igaz szavak, tudok in áztat 1 Itt van ez ember, íhezte s te adsz neki
ennie, szomj úhozta s adsz neki innia, mezehtelen vala s diderge s adál
neki ímegs bekecs, szomorú s te vígasztod itet. Igaz, míhedbül adád világra
szegíny, de írzed, más is íhezik, szomjúhozza s didergi s adnál neki
eremest. Hát jó, te vagy neki anyja. De mírt nem apja neki apja? Mírt
bánja, mit emberek mondják, mírt szígyeneli? Tudok in, szíve fájja nekie,
szakadja meg kedves fiáírt, siratta hosszú ideig, tudok. Hát mírt nem gyin s
fogja kézit meg fiánek s mondja : íhezel s enni adok, szom-júhozol s inni
adok, mezehtelen vagy s ruházlak fel, vagyok apád, gyíjj mellím vánkusra?
Mírt nízze csak emberek mit mondják, milyen kípet vágják?
– Nem töheti. Altin gyászmagyen.
 – Gyászmagyeri, gyászmagyeri, de szenved s bukik flet útján s ha
mindenki hagyja el, még apja is, mit gondolja akkor? Mit írezze akkor?
Lázad Isten ellen!
Fölzaklatva, kihevülve tekint Balsam arcába. Az asszony lehajtja a
fejét. Nem tehet semmit. İ már nem törıdne az az emberekkel.
Gyászmagyar, igaz, de hiszen ı az anyja. Nem bánná már, ha ujjal
mutogatnának is rá! ott megy az az anya, aki befogadta a gyászmagyart!
Altin megmozdul a padkán. Nyújtózkodik, dörmög, nyámmog,
kicsordult nyálát törli. Fölüti a fejét, körülnéz.
3G1
– Megént itt vagy, – dırmögi s lenyúl a földre, meg-kotyogtatja a
tömlıt, föltartott szájába csöpögtetua bor utolsó cseppjét. – Lesöd, úgy-e,
mikor kotródom el innét. Megszakad a szüved, de nem bánnád, ha sohasem
láttál lönne.
– Fiam, ézös fiacskám, – csillapítja Balsam. – Sokat ivál, megzavard
fejedet.
– De ne félj, – folytatja rekedten s harsogva vakarja a hasát, –
elmegyök nemsokára. Egy szép napon nem látsz. Kebelemön kenyerem,
hátamon házam. Vágynak szegény, böcsületös jobadzsik ez földön, kik
adnak egy falas lepényt, egy korty tejet, kumiszt, miegymást. Vetnek egy
nyaláb szalmát i feküdj, csavargó gyászmagyeri kutya. S meghallgatják
énökeimet, ha nem értik es.
Balsam szótlanul ül, nézi. Nem tud szólni. Megsímogatni sem meri,
megcsókolgatni sebhelyeit, mint elızı este.
– Ölég es vala már, – mondja tovább a magáét Altin. – Eszük falaknak
pöngessem kobzomat? E nyevolyás, idegön papnak mondjam énökeimet?
Köszönöm, hogy ennöm adál, innom adál, ímegöt es adál, meg bekecsöt,
bocskort, süvegöt es, akszin. Szlúgálót nem adhatál, haha, mire adnád?
Nem marada ögyebem, csak hasam.
Falnak fordul, elhallgat, talán alszik. De nem, szemébıJ könny
szivárog. Balsam figyeli, fölkel, a padkára ül, megsí-mogatja a vállát.
– Mire jüvék haza? – kérdi keserően Altin s nem lordul meg, belebeszél
a farkasbırbe. – Látni akarám a szülıhelyemet s látám. Most még
rosszabb. Talán azt hivém, anyám, apám tud valamit... De ők sem tudnak
sömmit. Eh, bolond valék, bolond, hogy idejüvék. Valakinek levágják
orrát-fülét, kitolják szömét, elvöszik férfiúságát... Valaki hazajün
csúfságra, vesztött csatábul teuton föld-rül... ne szagoljon, ne halljon, ne
lásson, ne gonduljon feleségre, gyermökre, ne menjön haza sem. Jobb néki,
ha vállalja sorsát s addig tekerög ez görbe földön, míg öszve nem esik, s
kutyák vonszolják tetemeit. Őgy kell neki.
Közben Csillag is fölserken álmából, de nem moccan, a farkasbır alatt
hallgatja az idegen szívszorongató szavait. Keservesen lázadozik, miért
hurcolta ide az ördög ezt a szörnyeteget békéjük, boldogságuk
megrontására. Van gondjuk enélkül is elég. Szédeleg, ha ránéz ijesztı
képére, fél, ha látja bısz félszemét. Rosszak küldték, rosszat hozott. Sötét
sejtelmek szorongatják: orratlan-fületlen, vak nyomorékom fog szülni, fiút,
aki nem lesz férfiú. Könnyezve gondol mag-p
362
nyos estéikre, a csudálatos beszélgetésekre s az ölelésekre, amikor
dadogva elalélt. Most, ha hozzábújik is urához, fülel, vigyáz, lélekzetét
visszatartja s néma dühvei fúrja fejét a faxkasbırbe, ha hallja a gonosz
idegen sóhajtását, forgolódását. Mennyit zabái, mennyit iszik 1 Milyen
ijesztı, ha részeg 1 Kést fog Kirillre, kikergeti a házból, ıt csúfolja, ne félj,
mondja kajánul, nem vetek szemet rád, kettesben maradhatsz velem,
úgysem teszek kárt benned, szép kis szıke menyecske... Es üvölt egész
nap. A padkán fekszik, hasára támasztja a kobúzt, s üvölt. Egy szót sem
lehet érteni énekébıl. Pedig erre kíváncsi volna Csillag, mondta is, mért
nem magyarul dalol. Akkor magyarul is dalolt és olyan szívszorongat óan
szép volt.
De inkább ne hallaná dalait, csak menne Isten hírével.
– Kergesd el, – súgta többször Kirillnek az éjszaka csendjében. –
Kergesd el, ézös uram., mert elfutok tıled.
Vendéget elkergetni nem szabad, felelte Kirill. A vendéget Isten küldi.
Altin szerencsétlen, mindenki kerüli, nincs hová fejét lehajtsa, éhes,
szomjas, mezítelen, Jézus nevében törıdni kell vele. No, ha Jézus nevében,
talán mégsem pusztulnak bele, talán megszánja ıket Jézus onnét a
magasból. S az utolsó napon szólítja Kirillt, meg Csillagot, álljon a jobbja
felıl. De ezt kivárni! Elviselni I
– Hallod, embnr, – susogja aztán, – mondok valamit. Gyerünk odább
innét, épétsünk új házat, ezt meg hagyjuk itt neki. Hadd lakjék benne
maga.
– S ki adja neki ennie? Ki gondozza?
– Hát akszin.
– S most, tílen rakjunk házat? Ássunk geder? Nem lehet áztat.
Csakugyan, most nem lehet.
– Elmék apámhoz, lába elé vetım magam s kérım, fogadjon bé mind a
kettınket, – töpreng hangosan Csillag. – Munkálnánk néki most az erdın,
tavasszal szántanál-vetnél, kérnénk Bese úrtól irtást, bevetnénk...
Dolgoznánk közösben...
– Apád kevíl pogány, – csóválja a fejét Kirill – s nem fogadja tígedet.
Engemet kedig hajtja el. S Bıs, meg Kara vernínek meg s kínoznák minket
s csúfolnák. Nem tőrnek kresztyín, tudod.
Csillag lázadozott. Kirill látta a tőzfényben, amint nyelve hegyét hátsó
fogába dugva kissé kinyitotta duzzadt
363
száját, fejét félrebillentette, jobbszemét összecsípte, úgy nézett a tőzbe.
Érezte, hogy a »fekete isten« kezd fplülkere-kedni szívében.
– Akarsz hagyni el? – suttogta az ura s mereven nézte. – Bántad meg,
hogy lettő felesig?
– Tudhatod, nem akarlak elhagyni, – mondta komoran Csillag s nem
nézett rá.
– Bántad meg? Látok in, bántad meg...
– Nem bánom.
– Vagyok most mígis idegen?
– Olykor... Olykor egy kicsit... idegön vagy, – bólintott merev arccal az
asszony. – Mért mondod, hogy in? Mért mondod úgy, hogy mígis? Mü
férfiaink nem tőrnék, hogy egy idegön, egy megcsúfétott gyászmagyeri,
vagy akár maga ürdüng befészkelje magát házukba s megrontsa feleségük
békességét.
Most lehajtotta szıke fejét és sírt.
– De in vágyom kresztyin, – dadogta Kirill. Csillag óvatosan fölkelt, a
tőzhöz ment, leült. Egyszerre
fagyos szél suhant át a kunyhón. Kirill szíve dermedezett, keze-lába
szinte elhalt. Szüntelen a fülében susogott Csillag hangja : mért mondod,
hogy in, mért mondod úgy, hogy mígis?! És hogy olykor egy kicsit idegen.
Szemét lehunyta, gyorsan szállt alá a mélységbe. Köröskörül senki.
Mérhetetlen távolságba lódult tıle minden. Most ott volt megint a Szála
végtelen mocsarai, sástengere közepette, régi-régi romfalak málló köveibıl
tákolt szők házában. Mély csend ölelte, elıtte szegényes asztal, rajta
könyv, pergamen, ténta, lúd-toll, fölötte kereszt, a sarokban sásból vetett
ágy, mellette a festett kis Mária-szobor. Hát mindaz, ami azóta történt,
csak álom?
Kinyitotta a szemét, Csillagot nézte. Merev arccal kuporgott a tőznél,
sötétszıke haját, majdnem feketének látszó szép kék szemét sárgán
világították meg az álmosan pislákoló lángok. Gömbölyő nyaka téli-
fehéren hajlott ki ingébıl mint húsos, gyöngéd virágszár. Szoknyáját
fölhúzott gömbölyő térdére vonta, átkulcsolta összefont kezével. Olyan
magányos, olyan sajnálnivaló volt. Kirill szíve csöndesen sajgott. Hát igaz,
hogy nem dobhatja ki azt a szerencsétlen, hazátlan, megcsúfolt embert, de
Csillagnak is igaza van, S igaza van abban is, hogy ı bizony egy kicsit
idegen.
– Gyíjj, kedves, – intett neki.
Csillag nyomban fölkelt s nesztelenül hozzáment.
364
– Bújj mdlím, – hívogatta szomorú mosollyal.
Csillag gyorsan bebújt a farkasbır alá.
Kiríll magához vonta, átölelte, fejét a mellére szorította s lassan
simogatta sőrő haját. így feküdtek sokáig szótlanul, míg csak el nem
szenderedtek.
De ha még sokáig ittmarad Altin, csakugyan elpusztul az életük. Hiszen
Csülag már talán méhében hordja gyermekét, s mégis úgy elkeseredett
iránta, hogy szemére vetette hibás beszédét, idegennek mondta s egyszerre
úgy eltávolodott tıle, mintha sőrő ködbe veszett volna.
Balsam érezte a pap, meg a felesége szerencsétlenségét, tudta, tenni
kell valamit, tenni rögtön, mert mindnyájukat megfojtja Altin jelenléte. De
a pap sem tudott mondani semmi okosat.
Amikor már betege lett Altinnak, mégis bement az urához.
Sőrő, füstszerő, nehéz köd lepte aznap a vidéket. Balsam a mérhetetlen,
szürke, nehéz ködben szinte megfulladt. Fáradtan, égı szemmel, borzonjó
szorongással lépett a. sátorba, mélyen meghajolt s szótlanul állt Bese apa
elıtt. İ az ágyán feküdt, mogorván bámulta a koszorúfa keskeny rését,
amit a behúzott bırtakaró a füst számára hagyott. Esti sötétség volt a
sátorban, a tőz úgy világított, mint alkonyatkor. Az ágy mellett egy marék
mézessütemény s egy kancsó bor állott az asztalszéken.
– Szólj már, – dünnyögte fakó hangon Bese apa.
Balsam leült a medvebırre.
– Mit tegyünk? – kérdezte. Mióta Altin elıkerült, éjjel-nappal ez a
kérdés kalapált a fülében, ezt ismételte magában, ezt kérdezte Kirilltıl.
Bese apa nehézkesen megfordult, hosszan ránézett.
– Te anyja vagy, – mondta kozárul. – Tudom, mit tenn,él. De én férfiú
vagyok. Döntöttem.
– S hogy döntöttél?
– Majd megtudod.
– Megölöd? – kiáltotta rémülten s elfehéredett
 – Nem. Éljen, ameddig Tengere Kán akarja. Szólj Csépánnak, küldje
ide azt a papot.
S65
Most hát ismét ott bandukolt Csépánnal Kirill, mint azon a szép
aranyszínő ıszi napon, amikor elıször hivatta az úr. Tudta, sorsdöntı lesz
ez a látogatás. Bese úr olybá vette ıt, mint aki nincs is a világon. Nem
törıdött a híveivel sem, azon az egyen kívül, hogy nem tőrte a
békétlenséget s kész volt akár megöletni, aki a pap lazítása miatt fölkelne
ellene. Istenét s ördögeit, titokzatos erejét s bosszuló hatalmát nem kívánta
kihívni maga, a nemzetsége, meg a népe ellen. Egyébként rendíthetetlenül
bízott Tengriben, tudta, az ı hatalma mellett eltörpül az újhitőek minden
ereje, csak rá kell bízni, meddig engedi ıket, az ı gyeplıje szoros.
De most ismét hívatta s ennek nagy oka lehetett. Még tán azt hiszi, ı
bővölte magához Altint, hogy megtörje Bese urat. Vagy azért hívatja, hogy
megszámadoltassa Mikule tettéért? Látván, hogy a szökött rabszolga nem
kerül elı, most ıt sújtja le bosszújával?
– Mi hír Mikulérul? – kérdezte Csépánt óvatosan.
– Sömmi. Hetedhét uruszágon túl jár őkögyelme.
– Nem is keresitek?
– Már nem. Hírül adánk, aki hol megleli, fogja meg. De úgy látszik,
heába. Hanem hallod-e, apánk, – fordult felé mosolyogva. – Lányunk
vagyon, megkrösztülnéd-e?
– No, ha Isten íltet, hát kresztilek, csak hozzál itet. Vagyon már
kresztapa, kresztanya?
– Hát volna. Patádi, meg Emelı.
– No, vagyon jól. Ha ílek, megteszem, csak hozzál.
– Mért ne élnél?
– Ha Bese úr haragudja rám s szúr meg, vagy csap agyon, nem ílem.
– Csak ne hágj megént küszöbére, – figyelmeztette Csépán.
Azzal beeresztette a sátorba, ı meg kívül állott az ajtó-félfa mellett.
Kirill belépett. Homlokát ujjaival illetve mélyen meghajolt, szerencsés
jónapot kívánt s megkérdezte, hogy esett az éjszakai nyugodalom.
Bese úr már a tőz belsı oldalán ült vánkosain s ölébe eresztett kézzel,
mozdulatlan arccal, éles, ferde tekintettel fogadta a papot. Mereven
biccentett. Nem szólalt meg
366
mindjárt, gondolkodott. Eközben Kirill nyugtalanul, egy kissé sápadtan
várta sorsát s azon tépelıdıtt, ha meg kell halnia, mi történik Csillaggal?
 – Hívatálak, – kezdte végül lassan, szinte alig hallhatóan Bese úr.
Szemét behunyta, olyan volt most, mintha keményfából faragták volna az
arcát. – Mert dönték ama csonka embör dolgában.
– Altinnil szóiasz, uram?
De nyomban megbánta, hogy közbevágott, mert az úr éles tekintetet
vetett rá s kezét megemelte.
– Ne mondd ki nevét, – mordult rá rekedten s köhen-tett. – Tudod, az
az ember fiam vala. Felıle dönték. Szedd tarisznyádat, botodat, íeleségödet
s hagyd el szállásomat.
– Mírt, uram? – csodálkozott Kirill.
– Béfogadád őt.
– De, uram, gyitt szegíny viharben, dideregte, íhezte, fáradt volt s kírte,
adjam neki szállás iccakára. Uram, nem kildhetek el, valaki szállás kírje
Isten neviben!
– Látád, hogy orra-füle hibádzik?
– Látám.
– Miért fogadád bé hát?
– Uram, ha tígedet kírte volna, te is fogadtad volna be szegínyt.
– Nem fogadám vala bé, ha fejével veri vala küszöbömet, ha éhön vész
vala elıttem, – recsegte Bese úr kipirulva. – Lehet lókötı. Lehet rabló,
vagy gyilkus.
– ítélet Istenre tartózza., uram.
– Itt én ítélök. S fölöttem ítél Tengri.
– De hiszen fiad!
– Nem fiam. Ha fiam volna, nem jütt volna vissza teuton földiül.
Ottmarada Bülcsü úr s Léi úr s két tőmén jó magyeri. Csak heten nem
maradának ott. Mért nem vészének ők es, mint a többiek valamennyien?
Ha nem gyıztek, pusztultak volna férfiként. De ők visszatérének orratlan-
fületlen, megherélve, hogy hirdessék teutonok diadalát. Visszatérének,
hogy házról-házra menvén, alamizsnából éljenek s éneküljék Eribülcső s
Léi úr szomorú vesztét. S még eljüve ide, hogy mindönök lássák-hallják :
él, teutonok billogát hordozza!
– Nem teheti róla, uram.
– Valakit teutonok megcsonkítanak, nem verım. Ilyen csúfság én
verımet nem érheti. Kivetem magambul emlékét es. Takarodjék. Nem
ölöm meg, de takarodjék. S
vele te, hitvány pap, mert béfogadád, megszánád s mondod, nem tehet
rúla.
 Kiril tanácstalanul váltogatta a lábát, simogatta a szakálát. Mintha a
föld megbillent volna, tétován pislogott, támasztékot keresett, ahol
megvetheti tekintetét. Végre csöndes szelíd hangon szólt:
– Uram, parancsulatod, hogy menjek. Megyek. In sohase nem akartam
rosszat neked. Jonkább akartam jót, uram.
Bese úr megrázta gyöngyös hajfonatait.
– Tudom, pap. Betegségöt küldél rám, esıt hozál, hirdeted, hogy
parázna férfiú vagyok. Fölbujtád ama gyalázatos szlúgág ellenem, öljön
meg, igére oktatád, ne tudjam megfogni. Elcsábítád folnagy lányát,
kivettetéd falujából, átkot mondatál reá apjával, feleivel. Lázejtád
szlúgáimat. Hirdetıd nékik a napot, mikor majd eljün Jézus urad s őket
fölmagasztalja, engöm elkárhoztat. Végezetül idecsalád szégye-nömre azt,
ki fiam vala s bé akarád ültetni sátramba, szállásomba, egész velág
csúfjára, hogy mindön nemzetségömre ujjal mutogassanak. De én hagyám,
tedd csak, ha úgy kévánod, lássuk, ki erısebb. Hát most eredj vele egyben.
Széles ez velág, tám akadsz valahol olyan férfiúra, azki megszorongatja
torkodat s elküld istenödhöz. En nem teszöm. Te es embör vagy. Te
istenöd es isten.
– Hadd szóljak még, – kérlelte Kirill megrendülve.
– Szólj.
– Uram, mindaztat, mivel gyanusítol engem, ín nem tettem. Tanúm
Isten, Jézus meg minden szent seregek.
– Mióta bétevéd ide lábodat, csak keserőség, szégyön, zavar tombol
körülöttem.
– Nem ín akartam, uram. Hirdetek igazság, imádok Jézus úrhoz,
akarom bíkessig, szeretet, megírtís. Akarom, gyíjjen el neki országa.
Kíszen vágyom halni is meg írette. Lígynek sem vitettem, uram. De
alázatval fogadom paran-csulatodat s kírem áldás reád s minden nípedre,
egísz házadra. Kírem Jézust, lágyítsa meg te szívedet s lássad, kellett volna
befogadnod fiadat, leterelni verejtík arcárul, meg-vígasztanod ítet s kírned
apai szóval, fogadja alázatosan Isten rendelísit s nyugodj a meg benne.
Kírem Jézust, lássad meg vítkedet, mert szíved kemíny, mint acíl s vagy
kevíl, mint babiloniak valának. Lássad meg, nincsen benned kenye-rilet
szegíny fiad eránt. S kívánom...
– Pusztulj szömöm elül – kiáltott rá Bese őr fenyegetı
m
harcon s arca elsötétült, sőrő sárgás foga kivicsorodott, mint a farkasé, -
r- Iptvány, nyomorult idegön.
 KiriU re^ketve meghajolt. Arca halottsápadt volt, járása bizonytalan.
Kihátrált a sátorból.
Most hát itt állt a sőrő, szürke ködben. S nem tudta hamarjában, merre
induljon. Csépán lépett hozzá.
– Haliám, elkergete, – suttogta s csontos arcán mély szomorúság
borongott. – Győjj hát, menjünk szépön.
Szótlanul lépegettek a latyakos, piszkos hóban. Egy-egy fáról hócsomó
hullott rájuk. Üres, néma, reménytelen volt a világ. Még a kutyák is
elhúzódtak a szőrő szalmája közé.
– Hát most hová? Merre? – kérdezte Csépán. Csakugyan, hová? Föl is
út, le is út. És sehol út. Köd
takarja a hegyeket, alig látni három-négy singnyire. Ma reggel még
vígan lobogott a tőz, fıtt a köleskása. Csillag arról beszélt, hogy
macskakölyket kér anyjától, hadd legyen macskájuk, a nélkül nem is ház a
ház. Tegnap este még Balsam ott töprengett anyai fájdalommal kedves
tüzük mellett, Csillag pedig a farkasbırön aludt. Es milyen szép volt,
amikor a falu házat épített neki, keresztet is tett rá... Milyen szépek voltak
az aranyfényő ıszi napok! Még az is szép volt, jó volt, édes volt, amikor
Csépán megkorbácsolta, mert akkor jött el hozzá elıször Csillag.
– Isten kegyelmire bízom magam, – dünnyögte Kirill s keresztet vetett.
– Madárnek van físzek, rókánek barlang, de ember fiánek nincs hol fejit
hajtsa le. így vágyom most ín is. De Isten akarata híján verebecske sem
nem hullhatja le farul, sem hajad egyetlen szála. Majd ő viselje gondot
rám. De ti, szegíny feleim, brátocskáim, maradtok megint egyedil.
Tívelygitek, gyalázatoskodjátok, vítkezitek s nem lesz, ki mondja nektek,
ez jó, ez rossz.
– Miben segélhetnék, atya? – kérdezte Csépán elszomorodva.
– Nem segílhetsz semmit. Készének neked, fiacskám, hogy vertíl csak
gyengín s nem törted csontjaimat. Isten fizeti meg neked. Imádom írt ed.
Korbácsod jót tette nekem, adta kedves felesig, nem vágyom egyedil, Isten
adta társat nekem. S adja talám gyermek is. Most eredjil. Isten áldjon meg.
Megölelte, kétfelıl vállon csókolta Csépánt. Az udvaros még állt egy
pillanatig, aztán megköszörülte a torkát s elbúcsúzott.
– Jó egészségöt, – mondta, ujjaival megérintette
homlokát s mélyen meghajolt. Aztán elindult lassú, nyugodt'
lépésekkel. Hamarosan elnyelte a köd.
Kirill belépett a házba. Csillag fateknıben egy térı piszkos ruhát emelt
föl éppen, hogy a folyóra vigye. Szoknyáját térdig, ingujját könyökig
fıitőrte. Mezítelen lába, karja vörös volt a hidegtıl. A padkán Altin feküdt,
hasára támasztotta a kobúzt s elmélázva pöngette.
– Szedd tarisznya, minden, megyink, – mondta Kirill.
A menyecske letette a teknıt.
– Hová? – kérdezte elámulva.
– El. Innen el. Bese úr elkergeti minket.
– Ó, jaj neköm, – sóhajtotta Csillag, leült a padkára, kezét térde közé
szorította, fejét megrázta, könnye eleredt.
– Ne sírjál, – kiáltotta Kirill.– Üthette is volna engem agyon. Minden
gonosz szármázza tilem, monda Bese úr. Mióta vágyom itt, csag tertínje
gondok, zavarok. No, ne sírj hát, kedvesem, ne sírjál. Vagyunk egyitt s
nízze ránk Isten s vídelmezze minket... – tette hozzá halkan, megsímogatva
Csillag lehajtott fejét.
– Hát én? – kérdezte Altin, abba sem hagyva a pön-getést.
– Takarodó! te is, hová mink.
– Oda ugyan nem, – felelte harsányan s nevetett. – ölég vala már. Jézus,
Mária, kreszt, miioszt, bőn, ölég vala már. Látám szülıföldemet, hála
Istennek. Evék-ivék, aluvék. Vagyon új ingom, bocskorom, beköcsöm,
süvegöm. Még tám szeretım es volna, ha férfiú volnék. Már úgyes elfelé
álla bocskorom orra.
Kirill sóhajtott. Lassan rakosgatni, szedegetni kezdte a cókmókját.
Csillag pedig csak ült, ült és sírdogált tehetetlenül.
– Halld, Csillag, – fordult hozzá komolyan az ura s.illánál fogva
szelíden fölemelte a fejét, könnyes arcába, sötétkék szemébe nézett. –
Akarsz maradni itten? Akarod kírni apádat, fogadja tígedet vissza? Vagyok
idegen? Nem tudod hallani, hogy beszilem hibásan? Mondd.
Csillag megrázta a fejét s odaborult az ura mellére.
370
Güzü lélekszakadva rohant Emelıhöz. Hallotta-e már, hogy Kirill atya
elmegy? ó, milyen szörnyőség. S Bese úr elkergette Altint is, megtagadta
örökre. Akit a teutonok megcsonkítottak, mejfgyaláztak, neki nem vére. De
mindez Apsa táttós mőve. O rontotta meg az egész szállást. Mer nem tőri a
papot...
Emelıtıl Kevélyhez futott. Hallotta-e, hogy az úr elkergette a papot?
Ó, de igaz is, hogy azóta van itt annyi baj, gond, mióta ı itt van.
Megmondja igaz szívébıl, bár kresztyén, hogy Kirill atya sok rosszat
cselekedett. Legfıképpen Altint nem lett volna szabad befogadnia. Mert az
úrnak igaza van, akit a teutonok megcsúfoltak, meg-férfiatlanítottak, nem
ember az már, nem vére senkinek...
 Kevély teljesen összetört. Leomlott a ház földjére, sírt, jajgatott.
Hosszú komoran nézte. Virág hővösen állt zokogó anyja fölött s
vígasztalgatta:
– Megkapta ő es, amit kévánt. Ne sirasd. Jütt-ment ídegön varázsló
kellött neki. Azt monda, neki ura. Meg, hogy hadd vesszın az útfélın, ha
kell. Megáldkozá magát. Ne sirasd, anyám, az az üvé, amit keresött.
Bıs meg Kara nem volt odahaza. Az egész falu férfinépe kint dolgozott
az erdın. Fát döntöttek, fejszéjük kemény csattogása, hangos, vidám
énekük visszhangzott a ködben. Ott volt Patádi, a fiatal Mógd, Kücsid,
Halmudi a legényeivel, Farkas. Recsegve dıltek a vén fák, a legények
kiáltoztak, fecsegtek, ugratták egymást. Csillag hát úgy megy el
szülıfalujából, hogy sem apjától, sem testvéreitıl, sem gyermekkori
játszótársaitól nem búcsúzhat. Nem járhatja be többé az erdıt, ahol bogyót,
gombát szedett s riadtan várta Hét-szőnyi Kaponyányi Monyókot s a
Menküt, a Vasnyakút. Nem búcsúzhat el a réttıl, a ligetes hegyoldaltól
sem, ahol annyiszor járt a holdfényben, ahol mezítelen lába mintha ezüst
vízben tapicskolt volna. A játszóhelytıl sem, ahol Kücsid vágyakozva
nézte táncát. És Eribülcső púpijátóJ s a kis istenháztól, sem, ahol évrıl-
évre szent borzongássai bámulta a doboló, kardot forgató táttóst s az
áldozati állatok megölését. Es a hevenyészett színtıl sem, ahol ıszi
sörünnepet tartottak, leborultak Bese úr, meg Balsam akszin Hódoltatás
Napján. És a szılıhegytıl sem, ahol combig
371
feltőrt szoknyában táncolt s a szılı piros leve felfreccsent süna fehér
bırére.
A falu talán nem is tudja, hogy örökre elmegy az újhitő férfiúval, aki
Jézusról beszélt neki s akinek felesége lett a sírig.
*
De a falu tudta. Még az erdın dolgozó legények is meghallották a hírt
azoktól, akik fáért mentek. S letették a fejszét, karéjba győltek, hogy
tanakodjanak.
– Most már kiénököihetjük, – mondta Kücsid.
– En őtet nem énökölöm ki, – vetette közbe komoran Bıs, – csak az
papot. Most immár nem vendég. Elkésérjük s mikor kiér a határbul,
kiénököljük.
– Az papot nem, csak Csillagot, – ellenkezett Kücsid. A bamba Ravasz,
aki mindég olyan fondorlatosán
nézett, mintha rejtegetne valamit a füle mögött, csak mosolygott. Hozzá
igazodtak hát, mert nem szólt semmit. Kevély rogyadozó ínakkal caplatott
a lucskos hóban. Szinte úgy bukott be Kirill ajtaján. Akkor már megtömték
a tarisznyát, élelmet, ruhát kendıbe kötöttek, összekötözték a két
kendermagos jérce lábát, levették a keresztet is, gondosan becsavarták egy
farkasbırbe Mária szobrát. Tőz sem égett a tőzkövön, hideg hamvában az
ajtón beáradó nyirkos szél kotorászott. KiriU éppen azzal veszıdött, hogy
egy sebtében összetákolt iszákra kötélbıl fület alkalmazzon. Csillag
sirdogálva tömte batyuba a még vizes ruhát. Altin hevert csak egykedvően
a meztelen padkán, dalt dünnyögött, kobzát pöngette s olykor-olykor
csúfondáros szavakat vetett a két bánatos készülıdınek.
– Lányom, lányom, – jajgatott Kevély, Csillag nyakába borult, könnyeit
a vállára ontotta, remegı keze önfeledt fájdalommal simogatta a lánya
hátát. – Jaj, hát így kell megválnunk, így kell elszakadnunk egymástul! Ó,
bár halnék meg! Milyen sorsod leszen már ezután?
– Jajgassatok csak, – szólt rájuk dühösen Altin. – Mintha bizony
elveszétöttetök volna valamit. Hiszön hazátok úgy es Égben vagyon!
*
24*
372
Bakám a házában ült és sírt.
Bese úr a sátrában ült s komoran hallgatott.
A falubeliek pedig kisereglettek a veremházak elébe s hangos
csárogással vitatkoztak, sajnálkoztak. Végül egy részük fölkerekedett,
hogy ott legyen Kirill mellett, amikor elindul bizonytalan útjára. Más
részük meg a falu Lábdi felé esı végén gyülekezett, hogy lássa az újhitő
pap elvonulását, összegyülekeztek a gyerekek is, szakadozott bocskorban,
rossz bekecsben, koszlott süveggel, vagy hajadonfıtt ácsorog-tak,
veszekedtek, dobálóztak, vörös lábszárukat a csípıs hideg íogdosása elıl
kapkodták. Otthagyva az erdıt, leballagtak a hegyrıl a legények is, ki az
újhitőek, ki az igaz-hitőek csoportjába állott s némán le?te a történendıket.
Elsınek Altin indult el. Látták, amint vállán tarisznyával, hátán a
kobúzzal, kezében vastagvégő husánggal, keményen lépeget Észak felé.
Vissza sem tekintett a kihalt, néma szállásra, ahol egy lélek sem
mutatkozott, a rabszolgák féléken húzódtak a szolgaházba. Altin gyorsan
haladt, új bekecse, szép nyusztsüvege hamarosan beleolveidt a sőrő ködbe.
Majd Kirill, meg Csillag bukkant föl az Éger-patak felıl. Kirill
lépegetett elöl, vállát lehúzta a tarisznya, meg a degeszre tömött átalvetı.
Mögötte Csillag bandukolt talpig beburkolózva kétszél kendıjébe. Vállán
batyut cipelt, kosarában a két tyúkot vitte. Mellette Kevély battyogott,
arcát eltakarta kendıje szélével. Keservesen sírt. Ó, nem volt már benne
sémi kevélység!
Ahogy fölkanyarodtak a Lábdi felé kanyargó, nagyjából kitaposott
havas-sáros gyalogútra, Kirill atya megállt s az ıt kísérı kresztyének felé
fordulva, így szólt :
– Ides feleim, szerelmetes brátim, gyittem, hogy hirdessek nektek Jézus
urat s az ő országát. Tik hallgattátok meg engemet níha, máskor meg
hallgattátok meg Apsát. Miveltítek nekem ház, adtátok kenyír, tejet, mi
kell testnek, de níha nem adtátok semmit se nem. Tudok jól, nem tehettí-
tek róla, vagytok gyengík, esendík, vakok, siketek, sánták, csonkabonkák.
Akartam gyógyítani tikteket, níha hagytátok, níha nem. Most megyek el
innen s szemem könyvezik Kírek Istent, adjon nektek juhászt, azki úgy
szeret tikteket, mikínt szeretlek in. Legyetek bíkessígesek, szeressítek
egymást, mint Johannes apostol úr monda. S bízzátok. Gyin egyszer el
Jézus országa! Isten veletek.
Sorba megölelt, válloncsókolt mindenkit. Az asszonyok
373
sírtak. Kevély Csillag vállára borult, utoljára ölelte meg szíve magzatát.
Mikor azután továbbindultak a hazátlan utasok, az igazhitőek csapata
megrohanta ıket.
– Huj! Huj! Hegyibe! – rikoltotta Kücsid. S harsány hangon rázendített
:
Nem vagy te Hold, nem vagy csillag, Nem mönyecske, esött lány vagy,
Idegönnek ágyasa vagy, Hütehagyoü cömönde vagy!
A többiek rikoltozva, röhögve, csúfolódva üvöltözték a sebtiben költött
dalt. Visítottak a gyerekek. Göröngyöket kaptak föl, a távozók után
hajították.
Föl es út, le es út, Elıtted az gyalogút!
– Ne bántsátok! Ne bántsátok! – könyörgött sírva, kiáltozva Kevély s
elébük állt, kitárta karját, hogy megvédelmezze ıket. De félrelökték.
– Ügy-e, most nem vagy olyan nagyra? – kérdezte Emelı. – Szép lányt
neveltél, ott vagyon, ni, viszik az nagy uraságba!
Kirill nem fordult vissza, de Csillag megállt, végigtekintett a falu
hólepte háztetıin. A ködben csak a közeli házak látszottak, rajtuk imitt-
amott egy lókoponya, vagy kereszt. A hegyek ködbe burkolóztak. De azért
látta ıket Csillag. Es búcsúzott fölük. Piros volt az arca, könnyes a szeme,
szíve pedig oly nehéz, oly nehéz, mintha követ hordott volna a keblében.
Itt kiáltoz Emelı. Ott rikoltoz Kücsid. Amott csúfo-Lódik a fiatal
Mogd, mellette Kök áll kövéren. Távolabb Bıs, meg Kara ordít, csúfolják
a papot, – az ı urát. Csipás károg, mint a varjú. Emitt Nevetlen, meg
Nemvaló, a két iker hajladoz göröngyért s ördögi ügyességgel hajigálja reá.
Egy göröngy éppen a fején malik széjjel, megszédül tıle, sikolt. Kevély
könyörgı jajgatása távolról, egyre távolabbról hallatszik Ó, nincs már
többé anyja, nincs apja, nincsenek testvérei. És nincs hol a fejét lehajtsa.
– Gyíjj hát, Csillag! – kiált Kirill. Megfordul, látja
374
Csillagot, amint ott áll könnyesen, pirosán, fején mocskos a kendı a
göröngytıl.
Visszamegy hozzá, megfogja a kezét, szelíden bíztatja:
– Isten segftsígivel gyerink, kedves. Ne sírjál, ne sajnáljál falut. Jézus
adja neked koronát szomorú fejedre.
Csillag hát elszántan továbblép. Szorosan fogja az ura kezét,
rátámaszkodik a lucskos, síkos úton. Hiszen tudta, hogy megátkozzák,
kivetik, megtagadják. Már akkor tudta, amikor húst, köleslepényt vitt a
kunyhóba s Kirillt betegen találta. De hogy mégis így történik, nem hitte
volna. Most látja, mit jelent újhitőnek lenni.
A lárma lassanként elmarad. Egyre távolabb hullanak a göröngyök. A
köd betemeti a legszélsı házacskát is. Most már Bese úr szıleje felé
tartanak. Rossz az út, a síkos, lágy hó alatt éles szikladarabok lappanganak,
Csillagnak minduntalan rá kell támaszkodnia Kirill kezére.
Mikor elcsendesül minden, Kirill megáll. Itt már érzik a ködbemerült
Balaton édes szagát.
– Most megyink lefelé, Fenik felé, onnan Pogány-várrá, – mondja. –
Szerind úr kresztyin, tudok. Mikor vala itt, haliám. Ott talám kapunk
szállást, talám egy kis föld is. S dolgozunk s imádunk. No, ne sírj már,
mosolyogj már!
Rámosolyog a teleségére, hogy mosolygásra késztesse.
– Hugyan vala? – kérdi halkan Csillag s félrebillenti fejét, mint a
madár. – Mikor meneküle az ács, meg Mária, meg Jézus?
– Nekik vala szamaruk, – nevetett Kirill.

(Akarattya-Budapest, 1941 ıszén.)