ANTOINE B.

DANIEL
Az inkák I.

A NAP HERCEGNŐJE

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2003

TARTALOM
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Antoine B. Daniel: Inca. Princesse du Soleil I.

International rights management for XO Editions:

Susanna Lea Associates
© XO Editions, 2001. All rights reserved.

Hungarian translation
© Jancsó Júlia, 2003
Antoine B. Daniel köszönetet
mond BERNARD FIXOT-nak,
mert az ő ötlete, lelkesedése és
érzékenysége nélkül sem ez a
regényfolyam,
sem hármunk találkozása
nem jöhetett volna létre.
ELSŐ RÉSZ
 1
Pocona vidéke, 1526. december

Anamaja, szorosan ölelve édesanyját, hirtelen felriad, és

csak hallgatja az eső neszezését a kunyhó tetején.
Sötét van még, az őserdő mélységesen, áthatolhatatlanul
sötét. Erősen esik. Nem hallható sem a gerendák reccsenése,
sem a majmok rikkantása, sem az erdőben osonó vadak
hangjai.
Megfordul a nádból összetákolt fekhelyen, és anyja kezét
keresi. Érthetetlen, miért szökött ki szeméből az álom.
A félhomályban a tetőgerenda kígyónak látszik, a vizes
edények pedig vicsorgó szörnyeknek. Ha lehunyja a szemét,
az eső zaja elviselhetetlenné válik. Úgy érzi, mintha a súlyos
cseppek áthatolhatnának a vastag pálmalevél tetőn, s a
mellkasán dobolnának.
Nem érti igazán miért fél. Elönti a szomorúság, éles és
érthetetlen fájdalom, amilyen álmunkban lep meg.
Remegve felhúzza a lábát, szorosan az anyjához húzódik, és
egyetlen panaszszó nélkül sírdogál.
Majd észrevétlenül álomba merül.

A hajnal első fényeire tovatűnnek az éjszakai félelmei.

Egy ugrással felpattan, és átbújik a függőágyak között, hogy
minél előbb kint lehessen az üres udvaron.
Hatalmas őserdőben megbúvó, aprócska falu az övék.
Kihegyezett rönkfákból épített, magas fal öleli körül és
védelmezi a központi térség négy oldalán álló négy nagy
közös házat. A tér most üres, az eső elállt. A levegő meleg és
nyirkos. A magas füvek között fénylő sáros vízfoltok az
egyhangú szürke eget tükrözik.
Anamaja elnyom egy szúnyogot a karján. A vérszívók fürge,
áttetsző felhőként cikáznak a párás levegőben.
A kislány hamar a karókerítésnél terem, és a kapu mellett
posztoló őrhöz szalad. A harcos még fiatal, mint a faluban
mindenki, az összes chiriguano, „fagytól félő", csak szőttes
ágyékkötőt visel. Az állára és az arcára fekete és zöld
kacskaringókat festett, a haját tökéletes formájú koponyája
tetejéig kiborotválta. A bőrétől, mely éppolyan ragyogó
okkersárga, mint a falu sáros talaja, élesen elütnek a
mellkasán vadul ragyogó hosszú türkiz nyaklánc gyöngyei.
Félálomban kuporog, és egyetlen ugrással ébred, amikor
Anamaja beletoccsan egy pocsolyába. Játékosan célba veszi a
lándzsájával a kislányt, majd elneveti magát:
- Mit keresel idekint ilyenkor, te óriás szúnyog?
- Segítek megvédeni a falut - feleli Anamaja komolyan. A
harcos elkomorul és bólint:
- Jó gondolat! Ha az inkák megneszelik, hogy te is velem
vagy, sosem mernek megtámadni!
- Soha bizony!... Akkor megengeded, ugye, hogy kimenjek?
Az őrszem felnevet, és gyengéden megsimítja a kislány
fejét.
- Eredj, szúnyog! De ne menj túl messzire, mert akkor
anyád belenyomja a fejemet a boszorkányüstjébe! -
tréfálkozik, miközben kioldja a liánt, amellyel a súlyos
cölöpkaput bezárták.
Anamaja kisurran a nyíláson, s a sűrű erdőig szalad.
Nem fél a tüskés növényektől, melyek az ágyékkötőjébe
kapaszkodnak. Néhány ugrással egy tisztáson terem,
meztelen lába csak úgy repül a száz színben pompázó virágok
fölött.
Amint elér a kis tóhoz, nyújtott karral beleugrik, gyermeki
teste éppolyan puha és lágy, mint a víz. Jó ideig élvezi az
úszás gyönyörűségét. Egy cissus mélyen lehajló ágához érve
kiemelkedik a vízből, hogy az ágba csimpaszkodjon és egy
majom ügyességével kapaszkodjon rajta felfelé.
Alakjának tükörképe szilánkokra hullik, majd újra összeáll
a víz színén. Tízéves korához képest nagyra nőtt, jóval
magasabb és sápadtabb bőrű, mint a többi lány a faluban. A
homloka is laposabb, csaknem hegyes, akaratos álla
megnyújtja az arcát. A legjobban persze az orrát utálja, mert
nagyon is hosszú és sokkal vékonyabb, mint a chiriguano
indián kislányoké. Még a szája is más, keskenyebb, az ajka
szép vonalú, de nem elég vaskos.
No és mindenekelőtt a szeme!
Le is hunyja gyorsan, lábával tapicskolja a víz felszínét,
hullámokat ver, és elmossa a tükörképét.
Miért ilyen a külseje? A faluban sok mindent beszélnek, de
az édesanyja sosem mesél erről a dologról.
Az édesanyja... Hirtelen elönti a vágy, hogy láthassa, hogy
megérinthesse. Egészen elszorul a szíve a nagy
vágyakozásban.
Nevetve kiáltja az édesanyja nevét, s miközben a kiáltás
visszaverődik a sűrű lombokról, a kislány lehuppan a cissus-
ágról. Inaszakadtából fut a falu felé, szíve a torkában dobog a
túláradó szeretettől.

Délelőtt, amikor a felhők hirtelen felszakadoznak,

fénysugár pásztázza végig az erdőt, majd megállapodik a
kunyhókon. Amikor Anamaja vállát éri, a kislány felkacag.
Táncra perdül, arca felragyog a nevetéstől. Kitárja két
karját, súlyos fekete fürtjei ritmusra hullámzanak, meztelen
testét a napsütötte égről hulló esőben fürdeti.
- Anamaja! - szólítja az édesanyja.
Az egész faluban az édesanyja az egyetlen, aki ruhát visel:
hosszú, szőttes tunikát, amely a térdéig ér. A ruha színe már
régen kifakult, alig vehetők ki rajta a gondosan mintákba
rendezett négyzetek, keresztek és rombuszok. Néhány helyen
agávéfonállal öltötték össze a szakadásokat.
- Kisütött a nap! - kiabál a gyermek az aranyló fényben
pörögve. - Gyere, mama, gyere!
Anamaja az édesanyjához szalad. Elkapja a kezét, és
megpróbálja magával ráncigálni. Az édesanyja nevet, egy
pillanatig ellenáll, majd enged a kislány örömének.
Szökellve táncolnak. A sár ki-kifröccsen a lábuk alól,
beteríti a rikoltozó nőalakokat. Egyszer csak Anamaja
elcsúszik. Édesanyja megtartja a karjával, felemeli és
magához szorítja. Kis híján ő is elesik. A nevetésük lassan
lecsillapodik, ismét biztosan állnak a lábukon, szorosan
átölelik egymást.
- Még, mama, még! - suttogja Anamaja édesanyja nyakába
kapaszkodva.
Az asszony gyengéden és mélyen a gyermek szemébe néz.
- Elfelejtetted volna, amit ígértünk? - suttogja tettetett
nehezteléssel.
Anamaja elkomorodik. Nem, nem felejtette el, de a
dologban nincsen semmi mulatságos.
- Tényleg segítenünk kell a vén boszorkánynak?
- Anamaja! Nem vén boszorkány, hanem a szellemek
nagyanyja!
- No és? Akkor sem szeretem!
Édesanyja elmosolyodik, és már viszi is magával. Kéz a
kézben kerülik meg az egyik nagy közösségi épületet, és
átvágnak a főtéren. A nap ott tükröződik a tócsákban, melyek
felszínét továbbra is szemerkélő, de kitartó eső paskolja.
Olyan meleg lett, hogy az őserdő valósággal gőzölög.
Hajlékony és áttetsző ködpántlikák libbennek a fák fölé,
mígnem a kerítés hegyes karói szétszaggatják őket.
Az egyik kunyhó sarkában, aprócska tűz mellett ülő
öregasszony hikorifából készült, hosszú kanállal valami sűrű,
zöld folyadékot keverget egy széles szájú edényben. Anamaja
nem tudja megállni, hogy ne grimaszoljon.
- Elhoztam a szövetet, szellemek nagyanyja...
A boszorkány bizalmatlan arckifejezéssel vizsgálgatja a
négyzet alakú anyagot. A szövet annyira kopott, hogy már-
már áttetsző, és a rózsaszín hímzés egészen kifehéredett.
- Megteszi - dünnyögi a foga között.
Anamaja lábujjhegyen pipiskedik, hogy beleleshessen a
folyadékot tartalmazó az edénybe.
- Honnan tudod, hogy szellem van benne? - kérdezi az
öregasszonyt.
- Hiszen én tettem bele, te kis ostoba.
- Nem vagyok ostoba. De nem látom...
- Hallgass, Anamaja - szól rá az anyja nem túl erélyesen.
- Hogy lehet, hogy te látod, én meg nem? - köti az ebet a
karóhoz Anamaja.
- Mert nekem megadatott a látás tudománya, és ezt te is
nagyon jól tudod - bosszankodik az öregasszony. - Most pedig
hallgass! Fogadj szót édesanyádnak, te lány!
Anamaja felsóhajt. Együtt tartják a szövetet egy füsttől
fekete korsó szája fölé. Az öregasszony lassan belecsorgatja a
folyadékot. A szöveten valami zöld üledék gyűlik össze, erős
illat árad belőle, az erdő mélyének illata, ahol sosem éri
napfény a földet.
Anamaja a szellemet lesi, de csak a cseppeket hallja, amint
egyre lassulva hullanak a korsóba.
Nagy kedve volna valamit kérdezni, de nincs hozzá
bátorsága. Egyszerre valami hűvösséget érez a vállán, melyet
eddig csak úgy perzselt a nap. Az égen áthaladó árnyékra
emeli a tekintetét, és elengedi a szövet csücskét.
A zöld seprő a korsóba pottyan. Az öregasszony érdes
hangon felkiált.
- Anamaja! - kiált rá az édesanyja is. - Mit csinálsz?
- Mama! Nézd, milyen madár!
 A madár hatalmas, kitárt szárnya majdnem olyan széles,
mint a kunyhó, ragyogó fekete tollai suhognak a levegőben.
Olyan alacsonyan repül, mintha mindjárt leszállna. De nem.
Ide-oda forgatja hosszú, pelyhes nyakát, előreböki ijesztően
hegyes csőrét, és egyetlen szárnycsapás nélkül ismét a
magasban kering.
- Mama, nézd, milyen szép!
A pucér gyerekek abbahagyják a játékot az udvaron. A
felnőttek mozdulatlanná dermednek. A férfiak homlokukat
ráncolják aggodalmukban. Még az öregek is elősereglenek a
nagy kunyhókból, és kezükkel védekezve az éles napfény és
az eső ellen, az eget figyelik.
A madár két szárnyának szélén ujjszerűen szétterpesztett
hosszú, fehér tollak rezegnek. Most, hogy ismét fölöttük
száll, jól látszanak emberi kéznél is szélesebb, irdatlan
karmai. Anamaja megérzi, hogy a madár őt nézi. A kerek
pupillák, a kidülledő szemek az ő tekintetét keresik, s egy
pillanatra bele is mélyednek. A kislány már nem látja a
körülötte lévőket, csak egyre hangosabb dübörgést hall, az
éjszaka sötétjéből feltörő zajt, lábdobogást, mintha emberek
százai futnának együtt. Kiáltani szeretne, de édesanyja szelíd
kezét érzi a vállán. Ez a kéz nyugtatni akarja, pedig remeg.
- A kondorkeselyű... - dadogja az édesanyja, és még
erősebben szorítja az ujjaival.
- Az inkák követe - fejezi be a boszorkány.
Anamaja szorosan az édesanyjához simul, aki halkan
mormolja maga elé:
- A kondorkeselyű... de hiszen a kondorkeselyű nem
errefelé él. Sosem ereszkedik le a hegyekből az őserdőkig...
Anamaja az anyját figyeli. Látja, hogy a vonásai feldúltak,
az arca elsápad.
- Mama, mama, mi van veled?
A madár egyetlen szárnycsapással a magasba röppen.
Keletnek fordul, még magasabbra emelkedik, egészen a
ködfoltok fölé, majd hirtelen lebukik. Mintha a falura akarna
lecsapni. De mégsem, inkább egyre feljebb és feljebb száll. A
felhők szétfoszlanak, szabad utat engedve a nyugati hegyek
vonulatai felé; az ég ismét szikrázóan kék.
Anamaja reszket felindulásában, hirtelen ezernyi kiáltás
visszhangzik benne, nehezedik a lelkére, szinte megnémul
tőle.
A falu főterén még mindig fölfelé néz mindenki, és hallgat.
Minden mozdulatlan. Zaj sem hallatszik. Még az őserdő is
csendes.
Ekkor azonban tülök harsány hangja hasít a csendbe...

- Az inkák! Az inkák!
Az őrszem átszökken a cölöpkerítésen, és úgy szalad,
mintha részeg lenne.
Abban a pillanatban, amikor elkiáltja magát, már össze is
esik. Zuhantában a türkiz nyakék elszakad, a színes kövek a
porba hullanak, majd eltűnnek a sárban. Az őr halántékán
feketés vér csorog, és összemosódik arcának piros és fekete
festésével. A parittyakő lyukat ütött a koponyáján.
Anamaja érzi, amint édesanyja tetőtől talpig megborzong. A
tülök még mindig harsog, mint valami vadállat, az erdő
beleremeg a dobok dübörgésébe. Csataordítás hasít a
levegőbe. A férfiak futva indulnak a kunyhók felé, hogy
kihozzák a fegyvereiket. Mások már a cölöpkerítés felé
igyekeznek, íjukkal a kezükben, kettős nyelű nyilaik vége
kilóg a puzdrából. A lárma elviselhetetlenné válik. Anamaja
anyja hasához szorítja az arcát, édesanyja riadt
aggodalommal simogatja a kislány haját, arcát, kezét.
A kondorkeselyű eltűnt a hegy fölül. A gyorsan vonuló
felhők újra összezáródnak az égen. A chiriguano harcosok a
cölöpkerítés tövébe kuporodnak. Egy pillanatra mindenki
mozdulatlanná dermed.
Egyszerre a levegőt furcsa zümmögés tölti be. Anamaja úgy
látja, mintha valaki bevonalkázta volna az eget. Széles, fekete
felhő zúg feléjük, mint valami hatalmas rovarsereg: nyilak
százai süvítenek lefelé, és csapódnak be az udvarban.
- Mama! - Anamaja most sem tud mást sikoltani.
Édesanyja föléje hajol, a testével védi, óvja. Mindketten
lehunyják a szemüket, de így is hallják, amint a dárdák hegye
egyforma könnyedséggel hatol a harcosok testébe és a
pocsolyák sarába. Vér keveredik vízzel, meglett férfiak sírnak,
mint a kisgyerekek.
A zöld folyadékkal teli korsó felborul.
Félelem és halál uralkodik el mindenütt. Az édesanyja
dúdolni kezd, hogy megnyugtassa a szorosan hozzábújó
kislányt, hogy jelezze: ott van vele, nem kell félnie. Anamaja
azonban meg sem hallja.
Amikor újra kinyitja a szemét, az udvart tarkabarka
tollazású nyilak borítják. A ragyogó színű tollak virághoz
hasonlítanak, amely mintegy varázslatra kibomlott az elesett
férfiak testéből.
- Gyere - súgja az édesanyja.
Kézen fogja a gyermeket, és magával húzza, át a nyílréten,
ám ebben a pillanatban kiáltások harsannak a cölöpkerítés
mögül. Férfiak bukkannak fel sokszínű sisakban az immár
haszontalanná vált hegyes karók fölött. Parittyák süvítenek,
az aylló-k bőrszíjai suhognak. A túlerő és a fejlettebb
fegyverek legyűrik a chiriguanó-kat, akik semmit sem érnek
rövid buzogányaikkal, mind elesnek.
- Siess, siess! - kiabálja az édesanyja.
Mindketten szaladnak, nem néznek se jobbra, se balra,
nem törődnek a törött dárdákkal, melyek felsebzik a lábukat.
Parittyakövek sivítanak a fülük mellett. Egy fekete fogú
öregember éppen akkor int nekik, amikor egy kő beszakítja a
mellkasát. Némán a földre hanyatlik.
 - Gyorsabban, Anama...
Anamaja a kezén érzi a becsapódást. Az ütés az ő karját is
megrázza. A keze hirtelen kiszabadul. Édesanyja mellé zuhan
a földre, de rögtön fel is tápászkodik.
- Mama, gyere, légy szíves!...
Az édesanyja nem mozdul. Anamaja nem néz az arcára. A
kezét fogja meg, a meleg, jó erős kezét, amely egy pillanattal
előbb, s mégis már olyan régen szilárdan tartotta az ő kezét.
Megrángatja. Édesanyja teste alig mozdul odébb a nedves
földön.
- Mama, siess, mindjárt ideérnek...
Már a háta mögött érzi a közeledő katonák színes tunikáját.
A csatakiáltások hátteréből csak jajgatás és néha már röhögés
hallatszik.
Ekkor végre az édesanyja arcára tekint.
A homloka közepén vérvörös virág nyílt. A szeme lezárva, a
szája szögletéből kevéske barna lé csordogál.
A kislány most már tudja.
A szövetdarabot nézi, melyet édesanyja még mindig a
kezében szorongat, s amely még most is nedves a zöld
folyadéktól, amiben a lélek rejtőzködik. Anamaja
széthajtogatja a görcsbe szorult ujjakat, kiveszi a szövetet.
Nem hallja a győztes katonák röhögését, a haldoklók
panaszát, a függőágyában felejtett csecsemő egyik kunyhóból
kihallatszó sírását. Nem látja, amint az utolsó harcosok is
elesnek, az első lángokat sem, amint először a cölöpkerítés
izzik fel tőlük, majd a kunyhók is. A szívében csak csend
uralkodik, mintha megszűnt volna a külvilág.
A parázstenger dühödt recsegése-ropogása közepette
szelíden letérdel, és az édesanyja teste mellé kuporodik.
Az édesanyja már nem lélegzik, az életnek semmi más jelét
nem őrzi, mint valami maradék melegséget, amit átad a
kislánynak, s Anamajában csupa bánat lesz belőle.
Ekkor talál rá a katona.
 Amikor magával akarja vinni, a kislány nem sír, de minden
erejével ellenszegül.
A katona kénytelen erővel kifejteni az ölelésből, amellyel
az édesanyjába kapaszkodik, s megpróbálja életre kelteni.
Amikor végre sikerül szétválasztania őket, úgy kell magával
vonszolnia a kislányt a porban és a sárban, mint egy
magatehetetlen élőhalott kis testet.

Az inka tiszt chuqui-t, egy lándzsafélét tart a jobb kezében,

melynek a hegye bronzból készült, keményfa nyelét pedig
kondorkeselyűtollak díszítik. Mellkasát bőrvért védi. Még a
sisakját sem vette le, a finom nádszövet sisakot, melyet piros-
sárga tollforgóval ékítettek.
Kesernyés füstszag terjeng a levegőben. Anamaja a
selyemdarabot szorongatja a kezében, szemét makacsul a
földre süti. Csak sejti, hogy az inka magas és sovány férfi.
- No, végeztünk már ezekkel az átkozott chiriguanók-kal? -
kérdezi a katonát, aki a kislányt hozza.
- Igen, Sikinchara kapitány. Csak néhányuknak sikerült
elmenekülni az erdőbe.
- Jól van.
Majd Anamaja felé fordul, akinek az arca és egész teste
fekete a földtől.
- Hát ez meg kicsoda?
- Nem tudom, Sikinchara kapitány. Egy halott asszony
mellett találtam. Idehoztam, mert...
- Nézz rám, te lány - vág közbe a kapitány.
Anamaja nem mozdul. Az ujja még egy kicsit jobban
összeszorul a rongydarabon. A katona már készül, hogy
felrángassa, de Sikinchara kurta parancsszavával megállítja.
- Nézz rám, kislány - kéri váratlanul szelíden.
A gyermek még most sem moccan. A tiszt átadja lándzsáját
és sisakját a katonának, és szép lassan közeledik. Térdre
ereszkedik, és vékony ujjai közé fogja a gyermek állát.
Felemeli a kis arcot. Figyelmes tekintete elcsípi a kék
szempár ragyogó sugarát.
Annyira meglepődik, hogy kis híján hátrahőköl.
Anamaja látja a férfi büszke orrát, szép vonalú száját.
Látja, mennyire meglepődött.
És azt is látja, hogy fél.
 2
Quito, 1527. október

Ezen a reggelen Anamaja hirtelen ébred a nagy

hálóteremben.
A lányok többsége már felkelt a fekhelyül szolgáló
gyékényről. Egy arc azonban föléje hajlik, és összevont
szemöldökkel, torz fintorral, figyelmesen vizsgálja. A fiatal
lány a cuzcói hercegnőkre jellemző kiugró arccsontú, szúrós,
fekete szemű. A neve Inti Palla. Idősebb, mint Anamaja, a
teste már nőies, szereti is mutogatni.
Ami azonban ennél is fontosabb: Inti Palla Huayna Capac
királynak, a Négy Égtáj Birodalma Egyetlen Urának egyik
leánya.
Vajon hány gyermeke lehet a királynak? Ahány arany- és
ezüsttábla a templomaiban: kétszáz, háromszáz, senki sem
tudhatja pontosan!
Amint a tekintetük találkozik, Inti Palla fintora
csúfondáros mosollyá változik:
- Anamaja - vihorászik -, hogy lehetsz ennyire csúnya?
Amióta csak Anamaja az északi vidék nagy királyi városába,
Quitóba, a Nap Szüzeinek Házába érkezett, Inti Palla
állandóan a közelében van, nem tágít mellőle, de a szájából
csak gonoszság fröcsög! Annyi szörnyűség, hogy Anamaja
megpróbál csak azért is nem odafigyelni rá.
- Anamaja, tudom, mi vár rád a mai napon! - vihog fel újra
Inti Palla.
Anamaja odébb húzódik, és közömbösséget színlel. Inti
Palla a karkötőket csörgeti a csuklóján.
- Nem akarod megtudni?
- De igen, hogyne akarnám!
- Hamarosan megmondom.
 - Ilyen ez az Inti Palla! Anamaja legszívesebben
rámordulna haragjában, de elhallgat. A hercegnő azonban
megérzi az elfojtott indulatot, és tovább erősködik, mintha
mindenáron ki akarná hozni a sodrából.
- Rajta, te senki lánya, mondd meg szépen, hogy lehetsz
ennyire csúnya?
Ez alkalommal Anamaja hirtelen mozdulattal feláll, és
elhárítja a lányt.
- Azt bizony nem tudhatom. Hiszen olyan tudatlan vagyok!
De neked tudnod kellene!
Inti Palla nevetése mint egy kosárnyi kagyló, úgy csikorog.
- Szegény lány! Hiszen lassan négy évszak telt el, amióta itt
vagy, és még mindig nem tudsz beletörődni, hogy sosem
leszel olyan, mint mi!
Anamaja hátat fordít, gondosan összehajtogatja
szőttestakaróját, hogy ne látszódjék, milyen szomorú. Ha van
valami, amit biztosan tud, hát ez az. Nemcsak azt, hogy nem
tartozik a királyi vérből való hercegnők közé, de azt is, hogy
minél nagyobbra nő, annál jobban látszik, hogy a teste nem
olyan, mint a fiatal inkáké. Az ő lába és a combja nyúlik, a
hercegnőké gömbölyödik. Az arca is keskenyebbé válik,
ahelyett, hogy szélesedne. A homloka sem olyan domború, az
ajka túlságosan vékony, a szemöldöke sem olyan sűrű, mint a
többieké... No és a szeme!
A szeme vágása majdnem olyan, mint amilyennek lennie
kellene, de a színe kék. Egészen elképesztően kék, mint a
tóban tükröződő délutáni ég a hegyek fölött.
Ez a kékség visszatetszést vagy félelmet vált ki
mindenkiből, néha gúnyt fakaszt. Förtelmes kék szín, amely
távol tart minden barátságot és szeretetet. Ez alatt az egy év
alatt, amit az acllahuasi-ban töltött, senki sem akart igazán a
barátnője lenni. Az Anyák is csak nagy ritkán szólítják emberi
lényhez illően. Egyedül Inti Palla küzdi le a viszolygást - mely
úgy terjeng Anamaja körül, mint valami fertőző betegség -, de
ő is csak azért, hogy többet csúfolhassa.
Anamaja könnyes szemmel szorítja magához a takarót, úgy
vág vissza:
- Ha úgyis annyira csúnya vagyok, miért forgolódsz folyton
körülöttem?
A hercegnő mosolya szélesebbre húzódik, és kivillantja
apró, hegyes fogait:
- Azért, mely olyan furcsa vagy!
- Nohát, most már kifurcsálkodhattad magadat! Elég volt...
- Hát, ez bizony igaz - pukkad ki a nevetés Inti Pallából.
De amikor Anamaja már éppen indulna a helyiségből, Inti
Palla megcsörrenti a karpereceit, és mézédes hangon
folytatja:
- Anamaja, elmondom, mi vár rád ma.
- Ne szólj semmit, nekem úgy is jó!
- Ma nagy nap virradt rád. Apám, Huayna Capac, az
Egyetlen Úr megnéz magának...
Anamaja mozdulatlanná dermed, még a lélegzete is elakad.
Hónapok óta tudja, hogy egyszer eljön ez a pillanat. De hogy
éppen ma...
Amikor megfordul, hogy még egyszer farkasszemet nézzen
Inti Pallával, kaján gyűlöletet lát a hercegnő tekintetében...
- És megmondja neked, te senki lánya, hogyan kell
meghalnod.

Előző éjjel, mint minden újholdkor, Anamaja az erdőbéli

faluról álmodott. Keze az édesanyja kezében, körülöttük
mindenfelől kiáltások harsantak. A tűz forrósága szinte
égette a testét. Amikor azután az édesanyja a földre zuhant,
jeges csend és a felfoghatatlanság rémülete költözött belé.
Úgy látta, mintha édesanyja ajkán szavak formálódnának,
szavak, melyekkel odaátról akar üzenni, ő azonban képtelen
volt megérteni, hogy mit. Sírva ébredt, remegett a magánytól,
teste az álombéli testbe kapaszkodott, karja a semmit ölelte.
A hajnal szürkésfehér sugarai már megvilágították a
kárpitokat, Anamaja azonban lehunyta a szemét, hogy elűzze
a halált és a félelmet. Majd lassan megint halkabban
lélegzett, nehogy meghallják, s azt képzelte, hogy a végtelen
csöndben ott visszhangzik még édesanyja szelíd hangja...
Amikor felébredt, a kincsként őrzött kis szövetdarabot
szorongatta a kezében. Szaga már alig van, legfeljebb valami
távoli, enyhe erdőillat, amely napról napra halványabb.
Senki sem tudhatja, milyen fájdalom él benne: el kell
süllyesztenie a lelke legmélyére! - ez jár a fejében, miközben
öltöztetik.
A Nap Szüzeinek Házában mindenfelé izgatott suttogás
hallatszik. Az Anyák megmossák és finom, vékony copfokba
fonják Anamaja haját, s közben rosszalló pillantásokat vetnek
rá. Anamaja Inti Palla kegyetlen szavait ismételgeti magában,
és a félelemtől már fáj a gyomra: ha az Egyetlen Úr úgy
határoz róla, hogy halálakor nincs joga a Másik Világba jutni,
akkor a pumával falatják fel?
Amint az Anyák befejezték a fésülést, bő nyersselyem
lebernyegbe burkolják, amely a mellkasától a bokájáig
eltakarja. Egyszerű, piros övet tesznek a dereka köré, és
durván megszorítják. Majd egy llicllá-t terítenek a vállára,
hosszú, mályvaszín köpenyt, melyet a nyak körül fehérrel
szegélyeztek, és cédrusfa csattal rögzítik a mellén. Végül
pedig vadoñatúj szalmasarut adnak neki, amibe Anamaja
csak nagy nehezen tudja bebújtatni a lábát.
Az Anyák hátrébb húzódnak, hogy szemügyre vegyék.
Nyilvánvaló, hogy az új ruhák semmit sem enyhítettek a
csúfságán, és az Anyák láthatóan visszatetszőnek ítélik. Nem
is mernek a szemébe nézni!
Majd sokáig váratják egy aprócska, félhomályos szobában
magára hagyva.
 Bőven marad ideje arra, hogy tovább nőjjön benne a
félelem...

A nap már delelőn jár, amikor végre kiviszik a Nap

Szüzeinek Házából. Odakint két katona várja. Anamaja
hónapok óta nem tette ki a lábát az acllahuasi-ból.
A katonák szótlanul vezetik a magas falak között húzódó
szűk sikátorokon a királyi palota főteréig. Útközben teremtett
lélekkel sem találkoznak, és Anamaja azon töpreng, hogy
vajon miatta ilyen kihalt-e a város.
Amikor kiérnek az üres térre, a palota keskeny bejárata felé
tartanak, melynek kőgerendájába az örök élet kígyóját
faragták. Ott a katonák koppantanak a lándzsájukkal, s
mozdulatlanná dermednek, Anamaja pedig még a lélegzetét
is visszafojtja.
Mindjárt megismeri a díszruhás katonatisztet, aki megáll a
palota kapujában. A nevére is emlékszik: Sikincharának
hívják. Az arcát sosem tudja elfelejteni: annak a tisztnek az
arca ez, aki az édesanyját lemészárló katonákat vezényelte.
Ma félelem és meglepettség nélkül néz Anamajára, csak
egy kis távolságtartás érződik rajta. Szép és tekintélyt
parancsoló. Mellkasát aranymellvért fedi, haját sárga
gyapjúszalag szorítja le, melybe két széles, rövid, zöld tollat
tűztek. Most, hogy a haja nem hullik az arcába, tisztán
láthatók a vonásai. Fülét valósággal elrejti a jókora
ezüstlemez, melyet a megnyúlt fülcimpán átfúrt
ujjvastagságú ezüsthenger tart. Az irdatlan ékszerek minden
mozdulatára megrezzennek, és szikrázó fényt szórnak.
Kezének egyetlen gesztusával magához inti Anamaját.
Mivel a lány nem mozdul, az egyik katona megböki a hátát a
lándzsája hegyével. Ekkor Anamaja belép a palotába, követi
Sikincharát, aki a tekintetével parancsolja, hogy maradjon
mellette.
Először az alacsony épületekkel szegélyezett első patión
haladnak át. A kövezett út két oldalán fehér orchideák, bíbor
cantuá-k és rózsaszín azáleák borítják a tágas, négyszögletű
teret. Anamaja azonban alig érzékeli a virágok pompáját.
Ezután egy ereszféleség alatt haladnak tovább egy
hatalmas, sima kövekből rakott fal mentén, amelybe számos
fülkét vájtak: mindegyikben csodálatos arany- és festett
fatárgyak ragyognak. Végül egy keskeny ajtóhoz érnek,
melynek keretét tökéletesen faragott, egyforma kövekből
készítették.
Anamaja éppen csak egy pillantást vethet egy másik
patióra, egy még tágasabbra, melynek közepén jókora
medencében forró víz gőzölög. Sikinchara metsző hangon
parancsolja:
- A földre, te lány! A porban csússz Egyetlen Urad előtt!
Anamaja térdre hullik, törzsét előrehajtva két kezét a földre
teszi, és a szeme sarkából látja, amint a kapitány továbbmegy,
belép az ajtón. Ő is követi, amennyire tudja, bár a naptól
felforrósodott kőlapok felhorzsolják a tenyerét és a térdét.
Mégis, csaknem jobb így, mivel mostantól a Nap Fia színe
elé került.
Zajokat hall, halkan elhangzó szavakat, melyeket érteni
nem ért. Hirtelen botütést érez a vállán. Megmerevedik. S
újra Sikinchara hangját hallja, amint bejelenti:
- Egyetlen Úr, íme a lány, akiről beszéltem.
Válasz nem érkezik, csak a meg-megkavargatott víz
csobbanása hallatszik. Nagy sokára egy távoli, ernyedt hangot
vél hallani:
- Fáraszt ez a fürdő. Kérem a ruháimat...
Anamaja talán tíz nő ruhájának alját látja, és kapkodó
sürgölődésüket. A szövetek igen szépek, élénk színű mintákat
szőttek beléjük. A lány tudja, mi történik, hisz nemegyszer
elmagyarázták neki a Nap Szüzeinek Házában. A szolgálók
most vadoñatúj ruhákat adnak az Egyetlen Úrra, olyanokat,
amelyeket senki nem érinthetett, amióta megszőtték őket. A
Nap Fia maga jelöli ki azokat a fiatal lányokat, akiknek a
vikunyagyapjú tunikába kell bújtatniuk, az övét kell
feladniuk, a köpenyt a vállára borítaniuk, és a királyi fejéket a
homlokára helyezniük...
Anamaja lehunyja a szemét, és megpróbál lélegzethez
jutni. A szíve olyan hevesen ver, hogy alig hallja az elhaló
hangon kiadott parancsot:
- Sikinchara kapitány, állítsd fel azt a lányt!
Újabb ütést érez a hátán, és Sikinchara halkan rámordul:
- Állj fel az Egyetlen Úr előtt!
Anamaja azon töpreng, lesz-e elég ereje ehhez a feladathoz.
Olyan nehezen tápászkodik fel, mintha saját súlyának
háromszorosa nyomná a vállát. Amikor végre feláll, makacsul
az udvar kőlapjaira süti a tekintetét, de az Egyetlen Úr hangja
most újabb parancsot ad:
- Nézz rám, te lány!
Ekkor Anamaja megpillantja az Egyetlen Urat, Huayna
Capacot, minden inkák Inkáját, a Nap Fiát és a Négy Égtáj
Birodalmának királyát!
Öregnek látja. Nagyon, nagyon öregnek...
Bármilyen mesébe illően szépek a ruhái, bár arany
karpereceket visel a csuklóján, bár a nyakát teljesen elfedi a
színpompás tollakból készült fejék, fülében pedig a cimpákat
megnyújtó, irdatlan aranylemezeket visel, bármilyen finom
munka is az igazgyöngyökből varrt mellvért rajta, mégis
olyan törékeny, mintha a teste nem is emberi, hanem
madárcsontokból volna. Arcán olyan feszes és csillogó a bőr,
mint egy elöregedett cserép máza. A kezén viszont annyira
ráncos, mintha egy másik testhez tartozna.
Megemelt, párnázott trónon ül, és egyenesen Anamaja
szemébe néz. Tekintetében nincs különösebb meglepetés
vagy aggodalom.
 Egyszerre éles, parancsoló hang hallatszik:
- Nézd a lány szemét, Egyetlen Úr! Soha inka nőnek nem
volt és nem lesz kék szeme!
- Hallgass, Villa Oma! Várj, hadd nézzem meg jobban!
Az imént megszólaló férfit Anamaja még nem látta. Jobbra
áll, tisztes távolságra az Egyetlen Úrtól. Fülében ő is a királyi
vérből származó inkákat jelölő díszt hordja. Keskeny ajkai
közül ki-kicsordul a megállás nélkül rágcsált kokalevelek zöld
leve.
Huayna Capac egy pillanatra sem ereszti Anamaja
tekintetét, miközben kérdez:
- Az erdőből érkezett, Sikinchara?
- Igen, Egyetlen Úr. A vad chiriguanó-k egyik faluját
számoltuk fel. Ez a lány is ott volt néhány más gyerekkel és
az anyjával.
- Hová lett az anyja?
- Meghalt, Egyetlen Úr. Parittyakő ölte meg a falu ostroma
során. Sejtjük, hogy ki lehetett, mert még mindig inka
tunikát viselt.
- Cuzcói nő volt?
- Minden bizonnyal.
- Tisztátalan vérből való gyermek - morogja Villa Oma, a
zöld szájú férfi.
- No és az apja? - kérdez tovább az Egyetlen Úr.
Villa Oma bizonytalanul és viszolyogva fintorog. Huayna
Capac Sikincharához fordul.
- Tudsz róla valamit?
Sikinchara kapitány is csak hallgat, és lehajtja a fejét. Az
Egyetlen Úr megint Anamaja szemét fürkészi, de a tekintete
most csupa fájdalom. Az ajka megremeg, és az ujjai
görcsösen kapaszkodnak a trónus karfájába. Olyan erősen
verejtékezik, hogy a homlokán mindenütt a királyi fejék alól
gyöngyöző izzadságcseppek csillognak.
A gyomrát szorongató halálfélelem mellett Anamaja most
valami másfajta félelmet is érez az ősöreg férfi fájdalma
láttán, bár maga sem érti, miért. Félti az öregembert,
együttérzés fogja el iránta.
Az Egyetlen Úr egy pillanatra meginog, szemhéja meg-
megrebben. Majd behorpasztja a hasát, és kiegyenesedik.
Tompa hangon teszi fel a kérdést:
- Villa Oma, mit mondanak a jósok erről a lányról?
A zöld szájú férfi megvetően morog, és legyint.
- A többség azt állítja, hogy szerencsétlenséget hoz. Kék
szeme van, s amint magad is láthatod, a teste sem jó
felépítésű. A melle lapos, és magasabb, mint a mi lányaink!
Az anyja révén inka vér folyik az ereiben, de ez a vér már nem
tiszta! Az Alsó Világból való, és oda is kell visszatérnie!
- Még egy jel! - suttogja az Egyetlen Úr végtelenül fáradtan.
Ezzel elhallgat. Anamaja furcsamód úgy érzi, mintha a
kimerült öregember jóindulatúan szemlélné.
- No persze, nem minden pap van ezen a véleményen... -
folytatja Villa Oma kényszeredetten.
- Mit mondanak a többiek?
- Azt, hogy ez a lány kedvező jel az uralkodásodra nézve!
Hogy Quilla küldte, Édesanyánk, a Hold, aki ennek a lánynak
a kék szemével ígéri neked az égi utazás boldogságát.
Az Egyetlen Úr gyorsabban veszi a levegőt. Bármennyire
próbálja is palástolni a szenvedését, Anamaja egyszerre
megérti.
Olyan biztosan tudja, mintha máris kinyújtva, lélegzet
nélkül feküdne előtte: a Nap Fia haldoklik. Hamarosan
elindul azon a láthatatlan úton, amely Atyjához vezeti, a
Másik Világba!
Kénytelen visszatartani a könnyeit, melyek már-már
kibuggyannak a szeméből.
Az Egyetlen Úr még mindig nem veszi le róla a tekintetét.
Újabb kérdést tesz fel.
- Mi a neve?
 - Anamaja.
Alig hangzik el Sikinchara válasza, amikor az Egyetlen Úr
feljajdulna, de elfojtja a jajszót, és két kezét a hasára szorítja.
Anamaja megsejti, hogy a kapitányt jeges rémület fogta el. Az
Egyetlen Úr azonban ismét összeszedi magát, és alig hallható
hangon kérdezi:
- No és te, Villa Oma, te mit gondolsz?
- El kell tűnnie! - morogja Villa Oma. - Méghozzá gyorsan.
Ha engem kérdezel, a pumának kellene adnunk. Úgy a puma
jóllakik, a lány pedig eltűnik! Ne alkalmatlankodjon neked
soha többé, sem ebben a világban, sem a másikban! Inti
atyánk nem tűrheti, hogy egy efféle teremtmény tovább
éljen!
- No és ha Quilla anyám küldte hozzám?
- Akkor kivehetnénk a szívét, hogy áldozatul kínáljuk fel,
de...
Villa Oma, a Bölcs nem fejezi be a mondatot. Az Egyetlen
Úr egyszerre tompán felnyög. Előregörnyed, és sötét epét
öklendezik a trón szegélyére. Gyötrődése hirtelen olyan
elviselhetetlenné válik, hogy lecsúszik az ülőhelyéről, és
térdre esik. Férfiak és nők, urak és szolgák, akik körülötte
állnak, mindannyian mozdulatlanok maradnak
rémületükben.
Anamaja ösztönösen mozdulna, de mindjárt meg is áll.
Az Egyetlen Urat senkinek sem szabad érintenie!
Sikinchara máris elkapja a kislány vállát, hogy odébb
húzza. De a fájdalomtól torz fintort vágó Egyetlen Úr
Anamaját nézi és szólítja:
- Segíts! Segíts, te lány!
Az öregember úgy nyújtja feléje csonttá aszott, remegő
kezét, mintha bele akarna költözni a testébe. Tátott szájából
rekedtes hörgés hallatszik, mellkasa zihál a tunika alatt.
Előrehajló törzzsel, térden csúszva int öreg kezével:
- Segíts rajtam!
 S ekkor nincsenek többé nagyurak, sem tilalmak, Anamaja
már attól sem fél, hogy meg kell halnia. Az oly régóta
visszatartott könnyek most elhomályosítják a látását, és
végre lecsordulhatnak az arcán...
 3
Quito, 1527. novembere

Bár a falak tökéletesen illesztett köveit ragyogó arany fedi,

a helyiség mégis homályos, befüstölik a parázstartókban
perzselődő kokalevelek.
Az Egyetlen Úr immár három napja fekszik a vikunya- és
lámagyapjú takarók alatt. Néha el-elszunnyad, és reszket
álmában. Majd az ébrenlét hosszú, hallgatag időszakai alatt a
félhomályban mintha tekintetével keresné a folyton kísértő
kérdésekre a válaszokat.
Hogyan fogadja majd atyja, a Nap a Másik Világban, ha úgy
hal meg, hogy nem jelölte ki az utódját?
Mi lesz a Cuzcóból kinőtt Birodalommal, amelyet ő,
Huayna Capac tett olyan hatalmassá, hogy hosszú hónapok
alatt lehet csak eljutni az északi végéből a déli végébe?
Mit jelentenek azok a különös jelek, amelyek hegyként
bukkannak fel az égen a legutóbbi évszakban?
Atyja, Inti, a Nap mutatja ki így a haragját? Vagy anyja,
Quilla, a Hold jelzi félelmeit?
Kérdés kérdésre halmozódik ebben a kimerítő litániában
mindaddig, amíg a láz miatt újra el nem homályosul a tudata.
Fájdalom hasogatja a fejét, gyötri a beleit, sőt a csontjait is,
melyek nélkül az ember állni sem tud! Isten tudja miként
keletkezett kínok pusztítják a testét, melyeknek sosem lett
volna szabad a Nap Fiát megtámadniuk!
Gyötrelmei közepette egyszer csak újra látja a Dél
erdejében foglyul ejtett lányka különös, kék szemét. Olyan a
szeme színe, mint a Titicaca, az idők kezdete óta szent tó
vizéé. Ez a szem elcsitítja a fájdalmat.

O
 A palota kapujában tülökszó harsan, majd lépések és
emberi hangok visszhangzanak a patióban. De csak egyetlen
férfi bukkan fel a szoba küszöbén, aki mindjárt térdre is veti
magát, fejét mélyen lehajtja. Egy súlyos követ tesznek a
hátára, így csúszik előre a betegágy felé, meg sem remegve a
jókora kő terhe alatt.
Az Egyetlen Úr jajgatva félig felemelkedik. Láztól
elváltozott hangon kérdezi:
- Atahualpa? Te vagy az, fiam?
Villa Oma hangja szólal meg a legsötétebb sarokból:
- Igen, Egyetlen Úr, Atahualpa jött el hozzád.
- Állj fel!
Miközben az Egyetlen Úr levegő után kapkodva
visszahanyatlik a fekhelyére, egy szolga leemeli a követ
Atahualpa tarkójáról, s a férfi kiegyenesedik.
Tökéletes homlokán a hercegek fejéke díszlik. Az uralkodó
klán motívumait viseli a tunikáján és a köpenyén. Az orra
határozott, sasorr, a koponyája csúcsos. Szeme vérbe borul,
mintha a haragját fojtaná el, de az arca egyetlen pillanatra
sem árulja el, hogy mit gondol. S noha a jobb fülcimpája
aránytalanul megnyúlt, ez a fej tekintélyt parancsoló.
Megrendülten nézi idős édesapja, az Egyetlen Úr arcát.
Huayna Capac bizony jóval betegebb, mint gondolta.
Nehezen lélegzik, szeme üveges, mint a kokától és a chichá-
tól lerészegedett férfiaké. Hirtelen megöregedett. Atahualpa
kis híján hátrahőköl, és azon töri a fejét, helyes-e elmondania
az édesapjának a rossz hírt, amit hozott. Mivel sehogy sem
akarja megtörni a hallgatást, az Egyetlen Úr kitalálja, mi
lehet a csend oka.
- Mondd el, amit tudsz, Atahualpa fiam! Ne titkolj semmit
előlem!
Atahualpa Villa Omára pillant, aki egyetértően bólogat.
- Egyetlen Úr - kezd bele Atahualpa óvatosan -, nincsenek
jó híreim.
Huayna Capac int, hogy folytassa.
- A part menti kereskedők furcsa teremtményekkel
találkoztak, akik az óceánon érkeztek, fából épített hegy
hozta őket, amely fennmarad a hullámokon...
Huayna Capac lázas tekintete a fia arcát fürkészi.
- Sokan vannak?
- Nem. Nem többen, mint tízen vagy húszan. Miután
elloptak egy tumbezi balsafarakományt, és hajósokat ejtettek
foglyul, el is mentek.
- Emberi lények voltak?
- Ezt nem tudni, Egyetlen Úr... Voltak közöttük, akiknek a
felsőteste valami különleges ezüstből készült, a többiek csak
szőrösek voltak mindenütt, még az arcuk is. Két lábon járnak,
mint az emberi lények, de erősen bűzlenek, és ismeretlen
nyelven karattyolnak.
- Mikor történt mindez?
- Három évszakkal ezelőtt.
- És mindjárt vissza is mentek?
- Igen, az óceánon, azon az úszó hegyen, amelyen érkeztek,
Egyetlen Úr.
Villa Oma már-már a szavába vágva előbbre lép:
- A Viracochá-k... Erre nem gondoltál?
- Mit akarsz mondani ezzel? - kérdezi nyersen Atahualpa.
- Viracocha, Urunk, aki a világot teremtette, a Titicacából
bukkant fel, hogy tőle foganjanak a síkságok és a hegyek, a
nő és a férfi. Viracocha, a Nagyhatalmú akarta, hogy Inti, a
Nap beragyogja a nappalainkat, Quilla, a Hold pedig vigyázza
éjszakáinkat...
- Túl sokat beszélsz, Villa Oma. Azt, hogy ki Viracocha, én
is pontosan tudom!
- Akkor hát azt is tudod, hogy amikor bevégezte a
munkáját, az óceánban tűnt el, hogy a nyugati láthatáron
pihenjen meg. De előbb még megígérte, hogy egy nap
visszatér...
- Te pedig arra jutottál, hogy ő jött vissza most - szakítja
félbe Atahualpa ingerülten. - Úszó hegyen, fakult ezüsttel és
szőrrel borított, bűzlő emberek képében?
Villa Oma rezzenetlenül állja Atahualpa tekintetét, majd
Huayna Capac felé fordul.
- Bizony megeshet, Egyetlen Úr. Viracocha bármilyen
alakban képes megjelenni. Jöhet egy alakban vagy sokban,
emberként vagy állatként, erdőként vagy hegyként... Mindent
meg tud tenni.
Huayna Capac lehunyt szemmel, zajosan lélegzik, alig
hallani a hangját, amikor megkérdezi:
- Te, fiam, nem hiszed, hogy Viracocha térne így vissza
hozzánk?
Atahualpa vállat von, úgy feleli:
- Nem tudom, Egyetlen Úr. Azt gondolom, korai lenne még
erről döntenünk. Tudjuk, hogy a korcs emberek kinézete igen
különös lehet. Háborúid során magad is láthattál mindenféle
fajtát a déli erdőségekben és hegyekben... Miért éppen ma
térne vissza hozzánk Viracocha? Itteni világunk nagy és
hatalmas. Tiszteljük a rendet és a törvényeket...
- Én azonban hamarosan Intinél leszek - súgja az Egyetlen
Úr. - És nem jelöltem ki azt, aki majd utánam viseli a királyi
borlá-t.
E szavak hallatán súlyos csönd üli meg a helyiséget. Az
öregember nagy nehezen fél könyökre támaszkodik, és
erősebb hangon szólal meg.
- Atahualpa fiam, miért nem hagyod, hogy téged jelöljelek
ki? Tudod, hogy a fiaim közül te állsz legközelebb a
szívemhez! Tudod, hogy te vagy a legbölcsebb és a
legalkalmasabb! Miért utasítasz hát vissza, és állsz az utamba
abban az órában, amikor a Másik Világba indulok?
- Atyám, Egyetlen Úr, mindketten tudjuk a választ a
kérdésedre. A cuzcói klánok sosem fogadnának el engem
uruknak! A te fiad vagyok, de anyám nem valamelyik
hatalmas klánból való. Ha én viselem a homlokomon a
királyi fejéket, sosem leszek képes rendet tartani a
Birodalomban, és a törvényt sem tudom betartatni! Ugyan,
mire volna jó?
- Egyetlen Úr! - kiált fel Villa Oma. - Döntened kell. Nem
indulhatsz útnak anélkül, hogy az utódodat kijelölnéd.
Vétkezel vele, és a vétked ránk, mindannyiunkra száll majd!
- Villa Oma! - feddi meg Atahualpa. - Hogy merészelsz...?
- Azért merészeltem, mert a szerencsétlenség itt áll
előttünk! Talán megfeledkeztél a jelekről, Atahualpa? Múlt
éjjel Anyánk, a Hold három körre oszlott a palota fölé érve.
Az első vérvörös volt. A második zöld és fekete egyszerre. A
harmadik pedig csupa füst!
Huayna Capac kimerülten hanyatlott vissza a fekhelyére.
Rekedten fújtatva lélegzik. Atahualpa éppen csak rápillant.
Éles hangon kérdezi a Bölcset:
- Szerinted mit akar ezzel mondani Quilla?
- Az első kör azt jelenti, hogy amikor az Egyetlen Úr
megérkezik Atyjához, a Naphoz, az ő törzséből valók vére
elárasztja a földet. A második azt jövendöli, hogy a
mészárlások és a háborúk áthághatatlan szakadékot ékelnek
Észak és Dél közé. A harmadik kör csak füst, mert ha
mindezek a vétkek bekövetkeznek, Inti és Quilla olyan
hatalmas haragra gerjed, hogy csak füst marad belőlünk,
Egyetlen Úr nagyhatalmú fia!
- Ej! Mennyi ostobaság! - morogja Atahualpa dühös
legyintéssel. - Bölcsebbnek hittelek, Villa Oma. Túlságosan
sokat hallgatod a jósokat, akik összevissza beszélnek. Csak
fecsegnek és fecsegnek! Jól tudod, hogy egy másik efféle sült
bolond épp ennek az ellenkezőjét állítaná.
- No és, ki a bölcs? - kérdezi Villa Oma összevont
homlokkal. - Az, aki figyeli a jeleket, s meg is érti őket? Vagy
az, aki eltakarja a szemét, hogy ne kelljen tudomást vennie
róluk?
- Az is bölcs, aki hallgatni tud, amikor hallgatni kell, Villa
Oma testvérem!
- Atahualpa... Atahualpa - suttogja Huayna Capac remegő
kezét felemelve. - Atahualpa fiam, ne dühöngj! Szeretem a
gondolataidat és szeretem az erődet. De Villa Omának talán
igaza van. Mindig jó tanácsadóm volt, hallgass majd rá,
amikor már nem leszek...
Az idős ember egész teste beleremeg a mellkasát
marcangoló fájdalomba. Majd gondosan tagolva a szavait,
folytatja:
- Azt hiszem, Anyám, Quilla más jelet küldött nekem. Villa
Oma, hívasd ide a kék szemű lányt!

Hajnal hajnalt követ, de mindegyik másnak tetszik a Nap

Szüzeinek Házában.
Amikor Inti Palla belép a helyiségbe, és nesztelenül
becsusszan az élénk színű takaró alá, Anamaja megremeg
félelmében. A legutóbbi napok szorongása még nem múlt el
teljesen. Inti Palla azonban cinkos mosollyal bújik melléje.
- Tessék! - suttogja. - Vedd el! Neked hoztam...
Anamaja meghökkenten látja, hogy a hercegnő csodálatos
arany karperecet nyújt feléje. A két egymásba fonódó kígyó
mintha valósággal felkéredzkedne a karjára.
- Vedd el! - erősködik Inti Palla. - A tiéd!
- Milyen szép...
Inti Palla elkapja Anamaja csuklóját, és ügyesen felhúzza a
kezére a karperecet.
- Sose válj meg tőle, húgom! Ez mindig megvéd majd!
Húgomnak szólította? Anamaja alig tud hinni az imént
hallott szavaknak. Ugyanaz az Inti Palla van itt, aki tegnap
mosolyogva közölte, hogy hamarosan meg kell halnia?
 Az ő szíve azonban nem haragtartó, félénken Inti Pallához
hajol, és pirulva odasúgja:
- Köszönöm.
Inti Palla kitárja a karját, és magához öleli. Anamaja érzi
ennek az idegen testnek a melegét, a szíve dobogását a fiatal
keblek alatt. Lám, egy hosszú év telt el azóta, hogy utoljára
megölelték, megsimogatták. A torka akaratlanul is
összeszorul, és megszorítja a hercegnő vállát. Mindketten
megborzongnak, s ebben Anamaja szeretne valamiféle jelet
látni.
Inti Palla bontakozik ki elsőként az ölelésből. Anamaja
szemébe néz, és ünnepélyesen azt mondja:
- Sose felejtsd el, hogy a barátod vagyok.
Anamaja szemében hála csillog, mégsem biztos abban,
hogy megbízhat a másik lányban.
- Igyekezz - folytatja Inti Palla, miközben felkel. -
Sikinchara kapitány jött érted. Az Egyetlen Úr megint látni
akar...
Az immár ismerős aggodalom hátterében Anamaja új
érzést vél felfedezni - valamiféle furcsa izgatottságot,
várakozást.
Sőt büszkeséget is.

Mielőtt a földre borulna a homállyal teli szoba küszöbén,

Anamaja aprócska, pirosba öltözött, különös emberalakot
pillant meg, akinek átható tekintete szinte belefúródik az
övébe. Gyermeknél is kisebb, és mégis férfi, erőteljes keze az
Egyetlen Úr fekhelyének szélébe kapaszkodik. A szája furcsa,
elkeseredett fintorba torzul.
Amikor Sikinchara ráparancsol, hogy jöjjön közelebb, a
szoba levegője kellemetlenül csípi Anamaja szemét és orrát.
A perzselődő kokalevelek szaga a betegség szagával
keveredik. A félhomályban inkább sejti, mint látja, hogy
mások is jelen vannak, és felismeri a tunikájáról a kokától
zöldellő szájú Bölcset.
Amikor tenyerén és térdén csúszva az Egyetlen Úr
fekhelyének közvetlen közelébe ér, a Törpe odébb húzódik,
hogy helyet adjon neki, de nem vonul egészen háttérbe.
Anamaja érzi, hogy az idomtalan test ott van nem messze az
övétől, s furcsamód ez az érzés nem kellemetlen. Majd az
Egyetlen Úr hangját hallja, amely úgy csikorog, mint a
homok.
- Állj fel, lányom! Nézz rám!
Anamaja kiegyenesedik, és rettenetes látvány tárul eléje.
Az Egyetlen Úr olyan beteg, hogy az arca szinte már
oszlásnak indult. Visszataszító foltokkal teli a homloka, a
halántéka és remegő keze is. A hangja már csak suttogás:
- Atahualpa, nézd meg jól a szemét...
Fiatal nagyúr lép oda hozzá, és szembefordul vele.
Anamaja kis híján hátrahőköl, mert érzi, micsoda erő
lakozik ebben a férfiban. Atahualpa határozottan
megvizsgálja a kék szempárt, Anamaja viszont meglepődik a
férfi szeme fehérén elhatalmasodó vérerek láttán. Bár
Atahualpa arca így is szép, a szája nagy és tiszta, nemes
vonalú.
A lány nem meri tovább méregetni, és elfordul. Ekkor
azonban olyasmit pillant meg, amitől riadtan rezdül össze, s
csaknem felkiált. Az Egyetlen Úr fekhelyéről egy másik
szempár villan rá. Sötét orr mered előre. Éles szemfogak
világítanak!
Megborzong, majd lassan megérti, hogy a puma már nem
él. Csak a bőrét terítették az Egyetlen Úr lábára. De a feje
olyan élethű, hogy a fenevad tekintete szinte keresztüldöfi a
lányt.
- Ki ez, és honnan jött? - kérdezi Atahualpa.
- Villa Oma majd elmagyarázza - suttogja az Egyetlen Úr. -
Gyere ide, te lány, lépj közelebb!
Anamaja vonakodva közelebb húzódik a királyi fekhelyhez.
A szag egyre fojtogatóbbá válik. Anamaja arra gondol, vajon
nem rosszabb-e az, ami most történik vele, mint ha
vadállatok elé vetnék. A Törpe egészen közel hajol a lány
füléhez, és amikor az már-már eltaszítja magától, gyorsan
odasúgja neki: „Ne félj tőle." Csak ennyit súg csupán, amit
senki más nem hall, Anamaja mégis megnyugszik. Az
Egyetlen Úr minden erejét megfeszítve nyújtja feléje meg-
megrángó kezét.
- Fogd meg a kezem, te lány!
Villa Oma felkiált a háta mögül:
- Vigyázz, Egyetlen Úr!
Anamaja fel sem meri emelni a kezét. Borzadva figyeli a
feléje nyújtózó ujjakat, melyek olyan feketék, mint a fagy
korhasztotta gyökerek. A Kiválasztott Nőkön kívül soha senki
nem érhet az Egyetlen Úrhoz!
A láztól kidülledő szemek azonban farkasszemet néznek
vele. Huayna Capac ismét ráparancsol:
- Érints meg engem, te lány!
Az émelygés már a torkát szorongatja, amikor Anamaja
sápadt ujjai az Inka kezéhez érnek.
Az öregember ösztönös mozdulattal belekapaszkodik.
Felhördül, lehunyja a szemét, feje visszahanyatlik a
verejtéktől lucskos szövetre, mintha valami hűvös hullám
döntené hanyatt a testét.
Mindenki elhallgat körülöttük.
Anamaja, aki most már ugyanúgy remeg, mint az Egyetlen
Úr, meg sem hallja nyugtalan lélegzetüket.
Végül az Egyetlen Úr kicserepesedett ajka torz fintorra
húzódik. Bár az is lehet, hogy mosolyog. Szemhéja fel-
felrebben, de a tekintete olyan fátyolos, mintha kába volna. A
hangja csak valami rekedt zörej, ami a száraz torokból tör fel.
- A Titicaca-tó vizének kéksége van a szemében, fiam. Az
égi vizeké. Köszönöm, Quilla anyám, hogy elküldted hozzám.
Most már tudom. Tudom...
- Egyetlen Úr, édesapám...
- Hallgass, Atahualpa! Jól van ez így. Atyám és Anyám
küldték hozzám, hogy ő kísérjen el a Másik Világ küszöbéig.
A szeme jótékony hatással van rám. Hallod a hangomat,
fiam? Máris tisztább lett. A fájdalom kiszáll belőlem. Ó,
köszönöm, Quilla!
Anamaja meginog. Nem érti, mit akar mondani az Egyetlen
Úr, de azt érzi, hogy milyen erősen szorítja a kezét. És azt is
megsejti, hogy igazat mond, hogy enyhültek a fájdalmai.
A legszívesebben megkönnyebbülten mosolyogna.
Hosszú-hosszú csend után saruk csosszanását hallja a
köveken. Megérti, hogy Villa Oma és az ifjú Atahualpa nagyúr
is elhagyja a helyiséget. Csak ő marad a fekhely mellé
kuporodva, keze még mindig az Inka kezében, mögötte pedig
a Törpe bújik meg.
- Elsőszülött fiam itt van még mellettem? - kérdezi Huayna
Capac.
- Itt vagyok, szeretett édesapám.
A Törpe hangja komoly, olyan mély, mintha egy óriás
mellkasából visszhangzana.
- Hagyj most magunkra minket, fiam - suttogja az Egyetlen
Úr.
Anamaja fejében válasz nélkül maradó kérdések egész
serege kavarog, miközben a távolodó Törpe neszezését hallja.
Hogyan lehet az Egyetlen Úr egy efféle torzszülött apja?
Márpedig a hangjuk valóban végtelen gyengédségről
tanúskodott.
Ekkor az Egyetlen Úr olyan erővel fogja kezébe az ő kezét,
amire Anamaja nem is hitte volna képesnek. Az ajkába kell
harapnia, nehogy felsikoltson. Majd az öregember egészen
halkan azt mondja:
- Légy türelmes, te lány, sok mindent kell elmondanom
neked.

Az Egyetlen Úr egész éjszaka Anamaja kezét szorongatja, és

közben egyre csak beszél és beszél. Elhaló hangján pihenés
nélkül mesél, mintha másra nem is volna már ereje.
Beszél a múltról, a Világ születéséről, a cuzcói
Birodalomról, amelyet az első Inka alapított, és arról a szívós
küzdelemről, amellyel a Nap Fiai a hegyeket, a síkságokat és
a tavakat vették birtokukba.
Elmeséli, hogyan terjesztette ki ő, Huayna Capac, a
Tizenkettedik a Fiak közül a Négy Égtáj Birodalmát északon
egészen Quito izzó hegyeiig, délen pedig messze túl a
Titicaca-tavon, odáig, ahol egész évben a hó és a jég az úr.
Beszél a csatáiról, a leigázott városokról és a meghódított
népekről.
Levegőt is alig kap már, az ajka kisebesedik a beszédtől, de
elmondja, mit jelent a Nap Fiainak hatalma és a bölcsessége,
nagysága és ereje.
Hol zokogva, hol a vég közeledtétől hörögve meséli,
mennyire szerette őt Anyja, a Hold, és mennyire boldoggá
teszi most a gondolat, hogy végre eljuthat Intihez, Atyjához, a
Naphoz. De azt is bevallja, mennyire fél attól, hogy a Másik
Világban találkoznia kell az ősökkel, akik a szemére vetik
majd, hogy nem biztosította a Birodalom jövőjét, egyik fia
homlokára sem tette fel a királyi pántot.
Mégis reménykedik benne, hogy kővé válhat, akárcsak
fajtájának Nagy Öregjei, s Cuzco valamelyik hegyén heverhet
majd a lágy és selymes füvön.
Végül pedig egy titkot mond el Anamajának. A fülébe súgja,
mit hoz a jövő!
Olyan, mintha a szavak nem is az Egyetlen Úr szájától
jutnának a lány füléig, hanem az elroncsolódott, öreg kéz
közvetítené őket a rugalmas, fiatal tenyérnek.
Anamaja pedig megrészegedik a szavak tengerétől, szinte
nem is hall már.
Fogalma sincs arról, hogy a Birodalom hatalmasai ott
gyülekeznek a szoba ajtajában, s egészen megtöltik a palota
fáklyák százaival megvilágított nagy udvarát.
Mindannyian pompás ruhákat és ékszereket viselnek. A
fülcimpájukon átdöfött dísz aranya úgy ragyog az éjszakában,
mintha a csillagok mind ide sereglettek volna. De ez a sok
ember egyetlen szót sem szól. A szobában csakis az Egyetlen
Úr suttogó hangja hallatszik, ami valami konok bogár
zümmögésére emlékeztet.
A hatalmasok pedig egész éjszaka ezt a felfoghatatlan
jelenetet figyelik: a halálos ágyán fekvő Egyetlen Urat, aki a
fáradtságtól meg-megingó, térdeplő lányka kezét fogja a
kezében! Egy tókék-szemű, tisztátalan vérű lányét, aki még
csak nem is valamely nemes törzs sarja. S az Egyetlen Úr
csak beszél, csak beszél szűnni nem akarón!
Rá bízza mindazokat a titkokat, amit csakis a Nap Fia
ismerhet!
Rá bízza az Atyák és az ősök titkait!
Sokan legszívesebben üvöltenének ekkora szentségtörés
láttán - de pisszenni sem mer egyikük sem.

Amikor a nap újra megjelenik az ég peremén, Anamaja

olyan fehér, mintha vérét vették volna.
Százszor is azon a ponton volt, hogy elalszik. Százszor is
véresre karmolta a combját szabadon maradt kezével, nehogy
lecsukódjon a szeme.
Százszor is magán érezte a puma átható tekintetét, melytől
éberré vált.
Most, amikor pirkad a hajnal, a teste annyira
meggémberedett, hogy egészen érzéketlen és dermedt már,
mintha hótakaró fedte volna be. Már gondolatai sincsenek, és
az Egyetlen Úr szavai is elmosódtak a fejében.
Egyszerre azonban, amikor a még mindig az udvarban
ácsorgó hatalmasok szemhéja lehunyódik, fejük le-lecsuklik
a kimerültségtől, a suttogó hang elakad.
Anamaja megborzong, a szeme tágra nyílik, fejét lehajtja.
Elgémberedett ujjaiban tüzes tűszúrásokat érez.
Az Egyetlen Úr megint reszket, és gyorsan, hangosan szedi
a levegőt.
Öreg arca egyetlen éjszaka alatt úgy meggyűrődött, mintha
az állkapocs és a halánték csontjai nyomtalanul semmivé
váltak volna.
A szeme azonban, mely áthatolhatatlan, akárcsak az imént
leküzdött éjszaka, olyan heves tűzben ég, ami az aranyat is
megolvasztaná, s olyan mélyen néz Anamaja szemébe,
mintha együtt eljuthatnának a Másik Világba. Anamaja nem
fél, de a szíve majd' meghasad a fájdalomtól. Halott anyját
látja maga előtt a faluban és az öregember arcát. A bánat
hulláma elárasztja, könnyek csorognak az arcán.
Amikor kitör belőle a zokogás, mindannyian meghallják
odakint, még az udvar legtávolabbi sarkában is. És
megremegnek a rémülettől.
Pedig az Egyetlen Úr még egyszer, utoljára, megragadja
Anamaja kezét, s olyan erővel, hogy magához rántja, a
fekhelyére, s váratlanul felerősödött hangon kiáltja:
- Anamaja leányzó! Tó leánya, Quilla leánya! Élj sokáig
ebben az itteni világban! Én pedig emlékezni fogok rád,
amikor már Atyám, a Nap mellett leszek!
Visszahanyatlik, s ezzel vége. Az Egyetlen Úr halott.
A királyi palota udvarán eget rengető jajszó hangzik fel.
Mintha egy kard tört volna ketté: Anamaja a földre omlik.
 4
Quito, 1527. december

- Hát nincs eszed, te lány, nincs emlékezeted? Hallod a

szavakat, de nem érted? Az Egyetlen Úr egy egész álló
éjszakán beszél hozzád, s te annyit sem hallasz belőle, mint a
kokalevél zizzenéséből az ujjaid között?
Villa Oma órák óta kínozza ugyanazokkal a kérdésekkel.
Anamaja pedig mindig ugyanazt a választ adja lehajtott fővel:
- Nem tudom, hatalmas nagyúr, kiment a fejemből. Nem
értettem... Csak beszélt és beszélt! Olyan szavakat mondott,
amiket azelőtt sosem hallottam. Nem akartam elfelejteni. De
a puma rám nézett, és minden kitörlődött az agyamból...
- A puma rád nézett, és minden kitörlődött az agyadból!
A bölcs vihogása csupa keserűség, dühös gúny, Anamaja
kénytelen elfordítani az arcát.
- Higgadj le, Villa Oma! - szólal meg ridegen Atahualpa.
Villa Oma öklével arany mellvértjére sújt, és odébb lép,
mintha ezek a mozdulatok kissé csillapíthatnák a dühét.
A homályos, szűk helyiségben, amelyben egy fekhelyen és
egy jókora, üres edényen kívül nincsen más berendezési
tárgy, a levegő elviselhetetlenné válik. Villa Oma rándít egyet
a köpenyén, és indulatosan hadonászva visszafordul:
- Atahualpa, hatalmas nagyúr, velem egy vérből való
fivérem! - kiált fel. - Nagyon tisztellek, de úgy látom, nem
vagy tisztában a helyzet súlyosságával. Immár egy hónap telt
el, amióta atyád, Huayna Capac a Másik Világba költözött.
Úgy távozott innen, hogy nem jelölte ki az utódját. Bár lehet,
hogy haldoklásának zavaros óráiban erre a lányra bízta
végakaratát, s lám, mi történt! A lánynak egy döglött pumától
minden ki törlődött az agyából!
Villa Oma itt rövid szünetet tartott, és megvető pillantással
végigmérte Anamaját. Anamaja érzi, hogy a térdéből kiszáll
az erő, és a szégyentől megdermed a szíve.
- Így történhetett - folytatja a Bölcs jeges hangon -, így
történhetett, hogy a Birodalomnak világosság nélkül kell
élnie. Egyetlen Inka sem állíthatja, hogy ő jogosult a
homlokára helyezni a királyi borlá-t. A Négy Égtáj
Birodalmának immár nincsen fővárosa. Intinek sincsen fia,
aki irányíthatna minket. Azt hiszed, sokáig tarthat ez az
állapot, és a világunk nem omlik össze? Atahualpa!
Atahualpa! Te lehettél volna az Egyetlen Úr...
- Te is tudod, miért utasítottam vissza, Villa Oma! Nincs
értelme újra szóba hozni!
- Mit számít itt az értelem! Huayna Capac a te
visszautasításod miatt kényszerült rossz döntéseket hozni
nagybetegen, amikor fél lábbal már a Másik Világban volt.
- Gondold meg, mit beszélsz, Villa Oma!
- Talán nem ez az igazság? Kit jelölt ki helyetted? A
legkisebb fiát, aki alig egy hónapos! Egy csecsszopót! Akinek
az előjelek sem jósolnak semmi jót. A jósok szerint ez a
döntés rettenetes. Fájdalom, atyád, akit tönkretett a betegség,
megmakacsolta magát...
- Semmi újat nem mondasz, Villa Oma. Folyton ugyanazt
hajtogatod, és még tiszteletlen is vagy!
- Akkor most mondok neked valami igazi hírt, ami ma
hajnalban jutott el hozzám...
- Halljuk!
- A papok elmentek Tumebambába, hogy a csecsemő
homlokára helyezzék a királyi pántot, hiszen ő lett a
Kiválasztott. Mire azonban odaértek, a csecsemő éppolyan
halott volt, mint az édesapja!
A csend hirtelen úgy telepszik rájuk, mint valami hideg
fuvallat. Anamaja akaratlanul is figyelmesen hallgatja a két
férfit. Amennyire csak képes rá, mozdulatlan marad. Inkább
csak sejti, mint hallja Atahualpa lassú lélegzetét és a Bölcs
fogcsikorgatását, amint megkérdezi:
- Mi történik most? Mondd meg, Atahualpa, hiszen te
tudod!
- A cuzcói hatalmasok klánjai habozás nélkül Huascar
fivérem homlokára fogják helyezni a királyi szalagot - ismeri
el komoran Atahualpa. - Hiszen ő a másodikként
kiválasztott...
- Így igaz! De az előjelek őt illetően éppolyan
kedvezőtlenek voltak, mint a csecsemőt illetően! S még ha
helyeselték volna is ezt a választást, és te éppoly jól ismered
Huascart, mint én. Huascar kiszámíthatatlan. E pillanatban
még szívesen aláveti magát a nagybátyjai és a nagynénjei
akaratának Cuzcóban, akik teljhatalomra törnek, s a szívük
csupa gyűlölet az összes északi klán iránt. Senki sem
tudhatja, mi a szándéka a Négy Égtáj Birodalmával, de egy
biztos: akármit tesz is, azt véres mészárlás követi. Szeret
szenvedést okozni másoknak! S minket fog megnevezni mint
ellenségeit, íme, ez lesz hát a holnap. Ezt talán értelmesnek
találod? Elmondom neked, mit gondolok én magam. Félek
Atyánk, Inti haragjától. Félek Quilla könnyeitől és Illapa
villámaitól! Atahualpa, csakis te tudod megtartani a
Birodalom egységét és erejét!
Atahualpa fegyelmezett hangon csupán ennyit válaszol:
- Nem. Huascar fogja viselni a borlá-t. Atyám, Huayna
Capac így akarta.
Villa Oma olyan dühösen toporzékol, hogy Anamaja
rémületében felpattan. A Bölcs határozott mozdulattal feléje
bök: kinyújtott ujja olyan, mint a lándzsahegy. A koka levétől
zöld foga és ajka a félhomályban feketének látszik, a szája
rémes lyuk, ahonnan korholó szavak röppennek ki:
- Ugyan, mit tudsz erről? Az igazi akaratát erre a lányra
bízta! Egy teljes éjszakán át beszélt! Meg kell tudnunk, mit
mondott neki. Csak emlékeznie kellene rá!... Ó, Atahualpa!
Bízd csak rám, hagyd, hogy elevenen megnyúzzam, ha kell.
Megígérem, hogy mielőtt az est leszállna...
- Nem, Villa Oma - szakítja félbe Atahualpa ellentmondást
nem tűrő hangon. - Semmi effélét nem fogsz tenni.
Egy múló pillanatig a két férfi szeme ellenségesen
összevillan. Anamaja már-már összeomlik, amikor a Bölcs
végre elszánja magát a távozásra, és a helyiség szűk ajtaja felé
indul. Atahualpa metsző parancsszava hívja vissza:
- Hallgass meg figyelmesen, Villa Oma fivérem! Tudom,
hogy a javamat akarod, és nem is feledkezem meg erről. De
tiszteletben akarom tartani atyám választását, még akkor is,
ha nem tetszik. Ha ő úgy gondolta, hogy Anyánk, a Hold
küldte hozzá ezt a lányt, megvolt rá az oka. Ha rábízta a jövőt,
bár a lány ma képtelen visszaemlékezni, erre is megvolt az
oka.
Villa Oma felsóhajt. Némi habozás után visszalép, hogy
megkérdezze:
- Mit vársz tőlem, mit tegyek?
- Tedd, amit tenned kell. Te is hallottad, csakúgy, mint én,
amikor apám azt mondta: „Anamaja leányzó! Tó leánya,
Quilla leánya! Élj sokáig az itteni világban..." Őt választotta
ki, hogy legyen a „Képmás-Fivér" őrizője. És így is lesz.
Villa Oma fáradt arccal rázza a fejét. Úgy beszél, mintha egy
elviselhetetlen kölyköt leckéztetne:
- Képtelenség. A Képmás-Fivéreknek sosem volt feleségük.
- Nos, mostantól kezdve pedig lesz. Te magad fogod hírül
adni a papoknak: ez a lány lesz a Képmás-Fivér társa, a Coya
Camaquen.
- Nem fognak beleegyezni! Engedd meg, hogy a pumák
közé vessem, és mindjárt eszébe jut majd minden.
- Nem! Huayna Capac, az Egyetlen Úr azt akarja, hogy itt
legyen mellette. A nagyurak, akik tegnap éjszaka jelen voltak,
mikor atyám átment a Másik Világba, éppúgy látták és
hallották, mint mi.
- De hiszen ez a lány csak vadember! - tiltakozik még
mindig Villa Oma. - Nem tudja, kicsoda a Camaquen, sosem
látta a Képmás-Fivért!
- Rajtad áll, hogy megtanulja, amit tudnia kell. Méghozzá
gyorsan...
- Atahualpa! Hiszen ez a lány nem is igazi inka, hogyan
bízhatnánk hát rá a titkainkat? Ez ellentmond a
hagyománynak és a törvénynek...Tudod-e, milyen sors vár
ránk, ha tévedsz?
- Ha atyám akaratát követem, nem tévedhetek.
- Ugyan ki mondja meg? Ha túl nagy hibát követünk el, a
Nap nem bukkan fel többé a keleti hegyek fölött! Azt akarod
talán, hogy a nappal egyenlővé váljon az éjszakával, és a Nap
örökre a Lenti Világban maradjon? Hogy megálljon az idő, és
nekünk, mindannyiunknak is végünk legyen?
Minden egyes szó ostorcsapásként éri Anamaja szívét.
Atahualpa azonban higgadt hangon rendelkezik:
- Hagyd abba a jajgatást, Villa Oma, és tedd, amire kérlek!
A Bölcs egy pillanatra lehunyja a szemét, de végül mégis
legyőzötten fejet hajt, majd gyors mozdulattal megfogja
Anamaja állát; az ujja olyan kemény, mintha fából faragták
volna ki. Megemeli a lány arcát, és mélyen a szemébe néz:
- Anamaja leányzó! Megértetted? Mostantól mindenben
engedelmeskedsz nekem. Így akarja fivérem, Atahualpa. Én
pedig megígérem neked, hogy ha valaha azért tér vissza az
emlékezeted, és azért oldódik meg a nyelved, hogy ne nekem,
hanem másoknak meséld el, amit az Egyetlen Úr a halála
előtt mondott neked, apró darabokra szabdalom a szívedet!
Aztán olyan erőszakosan löki el magától a lány fejét, hogy
az felér egy arculütéssel. A Bölcs kimegy, s közben egyetlen
pillantást sem vet Atahualpára. Anamaja térde meginog, és a
lány a keskeny fekhelyre hanyatlik. A büszkesége most mit
sem ér, a rémülettől eláll a lélegzete, és alig bírja megállni,
hogy ne sikoltson. Atahualpa, a nagyúr egy pillanatra habozva
figyeli, majd előbbre lép, és lehajol. Ujja hegyével megérinti a
lány vállát, olyan ez, mint valami simogatás.
- Nézz rám, kislány - mondja, s bár parancsol, a hangja
mégis szelíd.
A Bölccsel folytatott vitától a szeme fehére vörösebb, mint
valaha. Szép vonalú ajkán azonban mosoly ül.
- Ne sírj, Anamaja, te lány - mondja egészen halkan. - Légy
erős és méltóságteljes! Ne félj a Bölcstől! Sokat kiabál, de
korántsem olyan gonosz, mint amilyennek látszik. A javunkat
akarja.
Úgy fürkészi a kislány arcát, mintha még mindig valami
rejtély kulcsát keresné a kék szempárban. Már nem
mosolyog. Az arca megint szigorú, amikor megszólal:
- Ne félj senkitől! Én majd megvédelek, ahogyan atyám
kívánja, a Másik Világból.

- Anamaja húgom...
Inti Palla, aki lopva osont be a helyiségbe, miután
Atahualpa távozott, letérdel Anamaja mellé, és megsimogatja.
Ujjai végigsiklanak a kígyós karperecen. Tekintetében
kíváncsiság csillog.
- Igaz, amit beszélnek? - suttogja.
Anamaja csak nézi, és nem érti.
- Az, hogy nem emlékszel semmire! - folytatja Inti Palla, és
a szemhéja idegesen meg-megrebben. - Semmire, amit az
Egyetlen Úr mondott...
Anamaja nem válaszol mindjárt. Villa Oma, a Bölcs
fenyegetése még ott visszhangzik a fejében. De nem akar
bizalmatlannak mutatkozni újdonsült barátnője előtt.
- Az Egyetlen Úr szólt hozzám, és a szavai itt vannak
bennem - mondja óvatosan.
- De nem emlékszel rájuk? - kérdezi újra a hercegnő, és
erősen megszorítja Anamaja csuklóját.
 - Amikor az Egyetlen Úr majd úgy akarja, emlékezni fogok
rájuk...
Inti Palla felsóhajt, de olyasmit olvas Anamaja kék
szemében, ami miatt jobbnak látja nem erőltetni a dolgot.
Ujjai engednek a szorításon, könnyedén végigsimítja
Anamaja kezét. A rövidke kacajtól, amelyben a barátság
árnyéka sem érződik, szinte ki sem nyílik a szája.
- Ám legyen. Ha nem bízol meg bennem...
- Nem tehetem, Inti Palla! Nincs hozzá jogom!
Az ifjú hercegnő megvonja a vállát, kiegyenesedik, és a
köpenyét rögzítő aranytűt igazgatja. A pillanat törtrésze alatt
megint olyan gőgös és gúnyos lesz, amilyennek Anamaja már
régóta nem látta.
- Nem fontos - veti oda. - Azért jöttem, hogy valami jóval
fontosabbat közöljek veled. Mivel az Egyetlen Úr halála óta el
sem hagytad ezt a helyiséget, bizonyára nem hallottál róla...
- Megtiltották, hogy kimenjek - suttogja Anamaja bosszús
pillantást vetve az ajtó kárpitjára.
- Hiszen én is ezt mondtam! - folytatja Inti Palla. - És
nekem sem szabad túlságosan sokáig időznöm itt. Mégis,
jobb, ha tudod. Amint véget ér a böjt, amelyet az Egyetlen Úr
Másik Világba való utazása miatt tartunk, a hatalmas
Atahualpa ágyasa leszek!
- Ó!
- Úgy bizony... Meglepődtél?
- Nem, hiszen szép vagy! Megértem...
- Igen - nevet Inti Palla öntelten. - Meghiszem azt, hogy
nagyon szépnek talál. És látod, így annak sincsen jelentősége,
hogy semmit sem akarsz elmondani. Majd megtudom
másképpen. Amikor két lábon áll, minden nagyúr gőgös és
néma, de amikor az ágyasa karjában hever, mindjárt
megváltozik minden.
Inti Palla távozását finom gyapjútunikájának suhogása és
gyöngyöző nevetése kíséri.
 - Egyetlen szavát se hidd - mondja egy mély, komoly hang,
melyet Anamaja azonnal felismer.

- Inti Palla hazug és kegyetlen!

A Törpe először a vállát szabadítja ki az edényből, majd a
mellkasát és a lábát is. Sűrű hajában imitt-amott
kukoricaszemek díszlenek. Ügyes mozdulattal az edény
peremére csücsül, és elmélyült komolysággal vizsgálja
Anamaját.
- Nagyon hazug, és gonosz, mint egy sebzett kígyó - fűzi
tovább a szót, miközben megpróbálja kirázni a hajából a
kukoricaszemeket. - Amikor először találkoztunk, folyton
fenéken rúgott. Az erőseknek szolgál, a gyengéket eltiporja.
Ha csak hallgatod, akkor is minden szava fáj.
Ha nem hökkent volna meg annyira, Anamaja felnevetne a
félbemaradt kisember láttán, aki majomügyességgel bújik elő
az edényből, a fejét, mint valami aranyos eső, a szent növény
magja borítja. Most azonban szigorúan összevonja a
szemöldökét, és úgy tesz, mintha megsértődött volna:
- Mi közöd neked mindehhez, és hogy kerültél ide?
- Rád vigyázok, hercegnő.
- Nélküled is pontosan tudom, hogy kik a barátaim.
- Ó! Ennyire biztos vagy benne?
A Törpe felkacag. Teljes testével ruganyosan kihúzódzkodik
az edényből, és egyetlen ugrással a földre szökken, hogy ott
azután térdre boruljon Anamaja előtt. A kislány majd'
kipukkad a nevetéstől.
- Hercegnő!
- Ugyan, ne bolondozz már!
- Nem bolondozom, Hercegnő - tiltakozik a Törpe
fájdalmas komolysággal. - Épp ellenkezőleg. Az én uram
halott, én pedig nem óhajtok más megtiszteltetést, mint azt,
hogy téged szolgálhassalak.
- Engem szolgálj? Én csúnya vagyok, és...
- Jól megnéztél magadnak, Hercegnő?
A nevetés, amelyet Anamaja a Törpe felbukkanása óta
magába fojtott, végre kitör belőle - s ez a nevetés egész testét
felszabadítja. Olyan régóta nem nevetett már, olyan régóta
csak fájdalom és félelem lakozott benne, hogy most sehogy
sem képes abbahagyni. A Törpe viszont kihúzza magát, és
kifürkészhetetlen arccal áll előtte.
- Bocsáss meg - dadogja Anamaja, amikor nagy nehezen
sikerül végre lecsillapodnia.
- Azt sem tudom, ki vagy...
- Nem hallottad talán, amikor Egyetlen Urunk fiának
szólított?
- De igen, csak...
- ...csakhogy azt hitted, hogy a betegség már elvette az
eszét, nem igaz?
- Nem is tudom. Nagyon féltem, és talán nem...
- Ne aggódj - szakítja félbe a Törpe minden rosszindulat
nélkül -, nem sértetted meg a méltóságomat...
Ahogy a könnyű szellő fellebbenti az ajtót fedő kárpitot,
Anamaja megsejti a nagy a sürgés-forgást a palotában. A
Törpe érzi a lány nyugtalanságát, s egyetlen mozdulattal
elhessenti.
- Ide senki sem fog bejönni - suttogja cinkos
bizalmassággal.
- Honnan tudod?
- Ismerem ezeket a dolgokat - válaszolja komikus
magabiztossággal.
Egy pillanatra mindketten elhallgatnak, amint szemben
állnak egymással; Anamaja lassanként megszokja a furcsa
alakot, az aránytalanul nagy fejet, amely neki csak a
mellkasáig ér, a hosszú, vörös tunikát, melynek rojtjait a
földön húzza, minden port és sarat összeszedve. Már akkor is
ezt viselte, amikor Anamaja először pillantotta meg az
Egyetlen Úr fekhelyének lábánál.
- Sosem veted le ezt a tunikát?
- Ezt viseltem aznap is, amikor Huayna Capac Nagyúr
fogságba ejtett, és fiává fogadott.
- Nem értem.
- A canari-k törzséből származom, akik időtlen idők óta
harcban álltak az inkákkal. Egy nap, amikor Huayna Capac
egészen a Yaguarcocha-tóig üldözte az enyéimet, és
rettenetes pusztítást vitt végbe a házaink között,
félelmemben reszketve egy halom vastag gyapjútakaró alá
menekültem.
A Törpe arca, miközben mesél, úgy elborul, mint az ég az
esős évszak idején. Tekintete az egyik pillanatban rettenetes
rémületet sugároz, a másikban derültséget.
- Hallottam, amint a nagyúr rettenetes haragja szavakban
tör ki, mint a villámot hordozó felhők. Egyszóval, alávalóan,
rémesen féltem, hogy meg kell halnom. Amikor pedig
megéreztem, hogy egy kéz kutat a takarók között, valóban azt
hittem, hogy eljött a vég.
- Gondolom, könyörögni kezdtél.
- Szó sincs róla, Hercegnő. Nem tudom, miért, de ostoba
módon azt kiáltottam: „Ki húzta le rólam a takarót? Azt
akarom, hogy hagyjanak aludni!" Többször is elmondtam
ugyanezt, miközben ásítozva feltápászkodtam, mintha mély
álomból ébredtem volna fel. „Hagyjanak aludni!"
Anamaja ismét elneveti magát, a szíve egyszerre könnyűvé
válik.
- Mit szólt erre az Egyetlen Úr?
- Úgy tett, mint te most, Hercegnő. Teli torokból nevetett.
És vele nevetett mindenki, aki körülötte volt: tábornokok,
harcosok, Nagyurak, bár mindegyikük szemében kegyetlen
fény lobogott, mégis nevettek, mert az uruk nevetett.
Egyetlenegy ember nem nevetett közülük, az Egyetlen Úr
vörös szemű fia.
- Atahualpa? Miért?
A Törpe egy pillanatra elhallgat.
- Én és még néhányan, tudjuk az okát. De hidd el, jobb ezt
nem tudni.
A kezével olyan mozdulatot tesz, mintha elnyisszantaná a
torkát.
- Ennyit ér most az életem - egy hajszállal sem többet.
Azaz, ennyit érne, ha Huayna Capac király nem mondta volna
ki, hogy én is a fia vagyok, elsőszülött fia, s hogy nekem is
kijár a tisztelet. Ennek köszönhetően vagyok még életben. De
most, hogy az Egyetlen Úr átköltözött a Másik Világba...
A Törpe hirtelen elnémul. Anamajának elmegy a kedve a
nevetéstől.
- Elvesztettem az atyámat - szólal meg újra a Törpe, és
hangja szomorú, nyoma sincs már benne vidámságnak.
Anamaja szíve majd kiugrik a torkából. A Törpe pedig
ugyanolyan komoly, kimért hangon folytatja:
- Engem éppolyan hevesen gyűlölnek, mint téged.
- Te is egy szál egyedül vagy, akárcsak én? - suttogja
Anamaja, aki végre megérti, hová akart kilyukadni a Törpe.
- Nagyon úgy tűnik.
A testvéri közösséget teremtő csendben Anamaja nem fél
többé attól, hogy ő csupán kislány. Réges-régi érzések öntik
el, meg sem próbálja megérteni őket, de beléjük remeg. A
gyengédség hulláma összeszorítja a mellkasát, és ködfátyolt
von a szeme elé. Szavak tolulnának fel belőle, de úgy érzi,
mintha gombóc volna a torkában. El szeretné mesélni, a
Törpére szeretné bízni a benne élő félelem- és
emlékfoszlányokat. De csak dadogni tud. Miközben a sírástól
elakad a lélegzete, a Törpe nagy mancsa, furcsán aránytalan
ujjaival végtelen szelídséggel fogja meg a kezét.
- Ne szólj semmit, Hercegnő! Egy szót se szólj, minden
rendben van.
- Szeretnék... Szeretnék...
De a szavak még mindig nem akarnak formát ölteni.
Anamaja a Törpe mellkasához bújik, és hirtelen egészen
kicsinek, aprócskának, olyan elveszettnek, olyan
gyámoltalannak, még a Törpénél is kisebbnek érzi magát! És
mégis, hónapok óta először, a szíve megtelik reménnyel és
hálával.
Végre barátra lelt.

A Törpe minden zajra, minden látogató érkeztére elrejtőzik.

Amikor már egészen besötétedik, leheveredik a gyékényre,
Anamaja mellé, és beszélgetnek.
A kislány mesél neki a falu elpusztításáról, az édesanyja
haláláról, Sikinchara kapitányról, arról a különös, gyűlölködő
szenvedélyről, amellyel Inti Palla kötődik hozzá, arról,
mennyire fél most, hogy a Huayna Capac által reábízott titok
benne rejtőzik, és mindenki meg akarja szerezni.
A Törpe a királyi udvarról és az ottani ármánykodásról
mesél, az ágyasok gyűlölködéseiről és a Hatalmasok
kegyetlenségéről. Elmondja a titkot is, amelyet Atahualpa a
szíve mélyén rejteget, az igazi okot, amiért nem lehet ő az
Inka. Arra biztatja Anamaját, hogy ne bízzon senkiben és
semmiben, csakis az Egyetlen Úr szavaiban, amelyeket reá
hagyott, s most ott szunnyadnak benne.
Mindketten bevallják: félnek attól, hogy elválasztják őket,
ha már így egymásra találtak, de megfogadják, hogy
amennyire csak lehetséges, vigyáznak egymásra.
A Törpe megnevetteti a kislányt, még ha csak halkan is,
Anamaja „Nagyuramnak" szólítja, a Törpe meg őt
„Hercegnőnek". Az éjszaka magányában lehullik róluk
rettentő magányosságuk páncélja és eltűnik a beléjük ivódott
félelem.
Nem sokkal pirkadat előtt a Törpe azt mondja Anamajának,
biztos benne, hogy hamarosan megölik.
A kislány pedig minden erejével belekapaszkodik, mint egy
fuldokló, és könyörögve kéri: ne haljon meg, ne hagyja
magára.
 5
Quito, 1528. január

- Coya Camaquen! Coya Camaquen! Ébredj, kérlek!

Anamaja összerezzen, és kábán rögtön felkönyököl. Hat-
hét fiatal nő nyomult be a kis kamrába. S amint nekikészül,
hogy felkeljen, a szolgálók földig hajolnak és a falhoz
hátrálnak: a mély tisztelet olyan jelét mutatják, ami csak a
legmagasabb rangú nőket illeti meg.
A legidősebb közülük, aki maga sem lehetne még Anamaja
anyja, lesunyt fejjel borul térdre. Tenyerét a döngölt
földpadlóra terített szőnyegre teszi, és lehajtott fejjel
mormolja:
- Coya Camaquen! Kövess minket, kérlek. „Coya
Camaquen"...
Így hát Atahualpa, a hatalmas, a nagyúr akarata teljesült,
bárhogy ellenezte is Villa Oma, a Bölcs! „Coya Camaquen"!
Ha legalább annyit tudna, mit is jelent ez a cím valójában!
Hogy milyen szerepet kell betöltenie, és mi lesz a feladata!
De nincs idő ilyesmin törnie a fejét.
Az ajtó elől elvonták a kárpitot, odakint ragyogóan süt a
nap. Végre kijuthat hát ebből a helyiségből, amely inkább
emlékeztetett börtönre, mint hálószobára!
A Törpét egyszer sem látta az óta az éjszaka óta, amikor
eljött, hogy a saját magányát felajánlva megtörje az övét,
Anamajáét. A kislány néha már azon gondolkozott, nem álom
volt-e mindez...
Felkel hát, és követi a szolgálókat, akik közül egy sem mer
hosszabban a szemébe nézni. De alig tesz néhány lépést a
napsütésben, amikor egyszerre megborzong.
Az irdatlan királyi palota jajszótól hangos. A kertek virágait
lekaszabolták, a földön hervadoznak. Az Egyetlen Úr
asszonyai fel-alá járnak, bánat torzítja el arcukat, fennhangon
panaszkodnak. Mindannyian olyanok, mintha elvesztek,
eltévedtek volna, céltalanul, dologtalanul kóborolnak
összevissza.
A szolgálók egy másik udvarba vezetik át Anamaját. Itt
férfiak gyülekeznek kis csoportokban, nem kevésbé komoran.
Ruházatukról és a fülükben díszlő aranylemezekről mindjárt
látni, hogy nagyurak. Amint Anamaja átvág közöttük,
félrefordulnak, és mozdulatlanok maradnak mindaddig, amíg
el nem hagyja őket.
Végül az egyik nagy kőépületbe megy be. A falakat
mindenütt aranylemezek borítják, a magas falfülkékben
pedig kőből faragott vagy agyagból készült lámák, szépen
festett favázak állnak. Egy fapadon pompás öltözet vár
Anamajára. A sötétvörös llicllá-ba, a köpenybe nagy V alakot
szőttek világoskékből és élénksárgából. Amikor Anamaja
megérinti a szövetet, az ujja megremeg. Alig mer
hozzányúlni: olyan puha, mint egy kisgyermek bőre!
A tunika, az acsu még ennél is csodálatosabb, soha nem
látott még hozzá foghatót. A színe ugyanolyan vörös, mint a
llicllá-é, és két széles sávban sárga-fehér és kék-piros
geometrikus mintákkal díszítették olyan finomsággal és
olyan tökéletesen, hogy egy-egy színes vonal nem vastagabb a
hajszálnál.
- Ezeket a mintákat viselte az Egyetlen Úr, Huayna Capac -
mondja zsémbesen egy hang a háta mögött, melyet azonnal
megismer.
Annyira felkavarta az elé táruló látvány, hogy nem hallotta,
amikor Villa Oma, a Bölcs belépett a helyiségbe. A szolgálók
lehajtott fejjel hátrébb húzódtak. A Bölcs ujjával a tunikára és
a köpenyre bök:
- Gondolom, mindenre meg kell tanítsalak, Anamaja
leányzó. Mostantól fogva te is a néhai Egyetlen Úr klánjához
tartozol. Bizonyos szertartások alkalmával fehér tunikát és
köpenyt fogsz hordani. Egyébként az Egyetlen Úr színeit
viseled, Coya Camaquen.
Mintha az utolsó szavakat maga sem hinné még, a Bölcs
egy pillanatra megáll, felsóhajt, és kokaleveleit rágcsálva
komor pillantással méri végig Anamaját. Majd a fejét rázva
folytatja, mintha csak magában beszélne:
- „Coya Camaquen"! Lám, ez lett belőled. Atahualpa így
akarta, és én nem tudtam lebeszélni a papokat erről a
gondolatról. Bár Inti is velünk lenne őrületünkben!
- Hatalmas Bölcs...
- Értelmetlen dolog lenne most kérdezned, Anamaja
leányzó, majd később elmagyarázom, amit tudnod kell!
És a szolgálókhoz fordulva durván utasítja őket:
- Igyekezzetek, öltöztessétek fel gyorsan! Nehogy
megvárakoztassatok!

Amikor Anamaja ismét felbukkan a palota fő udvarán, a

jókora arany füldíszes hatalmasok elhallgatnak, de már nem
fordulnak el.
Sőt ellenkezőleg, le nem veszik szigorú tekintetüket a
fiatalka lányról. Leginkább nem testének furcsa arányain
ütköznek meg: a magasságán, világos bőrén, túlságosan
egyenes vonalú orrán, túlságosan keskeny ajkán, hanem
ragyogó kék szemének rendkívüli erején. Nem egy közülük
arra gondol, hogy olyan ez a különös kékség, mint valami
egészen különleges, utolsó ékkő, amely az Egyetlen Úr,
Huayna Capac színeihez társul.
Anamaja, akit zavarba hoz ez a nagy figyelem, minden
erejével azon van, hogy szerényen Villa Oma, a Bölcs felé
lépdeljen.
A férfi a következő udvar kapuja mellett áll, súlyos,
szertartásokon használatos lándzsát tart a kezében, egy
arany-hegyű chuqui-t, amelyen zöld és vörös tollak lógnak.
Mozdulatlanul várakozik, s így a kislány kénytelen egyedül
átvágni a hatalmas patión, a nagyurak sokasága között. De a
szeme sarkából mindent lát, egyetlen meghökkent tekintet
sem kerüli el a figyelmét, amely a lánykát kíséri.
Amikor Anamaja végre néhány lépésnyire van tőle csupán,
halkan odamormogja neki:
- Most pedig kövess! Figyelmesen hallgatsz, és csak akkor
beszélsz, amikor megparancsolom.
Majd hátat fordít a lánynak, és gyors léptekkel a kapu felé
indul, ahol a hatalmas, vérvörös kárpit két oldalán katonák
strázsálnak. Amikor közvetlenül eléjük ér, Villa Oma a földre
koppint a chuqui-jával. A katonák utat nyitnak neki, a Bölcs
pedig elhúzza a kárpitot, és bemegy. Anamaja dobogó szívvel
követi.
Amint belép, hirtelen megáll, képtelen egy tapodtat is
továbbmenni.
A következő udvar hatalmas, és tökélyre törekvő
alapossággal kövezték ki. Három oldalát alacsony épületek
szegélyezik, melyeknek nyílásait kék és sárga tollakból szőtt
leplek fedik. A falak mindegyikét, ahogy az udvart lezáró falat
is leheletfinom aranylemezek borítják, amiket a legenyhébb
szellő is meg-meglibbent.
Ez a könnyed mozgás olyan, mint valami káprázat. A
délutáni nap verőfényében, mintha olvasztott aranyfolyam
ölelné körül az udvart. A fény vakítóan erős, szinte megigéz.
Anamaja pislog a szemkápráztató világosságban. Izmain
finom remegés fut át, és a bőre szivárványosan csillog a
finom kelmék alatt.
Alig néhány lépést tett, s lám, most itt áll, Inti, az Inkák
Nap-Atyja szemében. Itt bent, mintha minden súlyosabb
volna, még levegőt is nehezebb venni.
Villa Oma nem várja be a kislányt, egyenesen az udvar
közepére megy, ahol kerek aranylemezek
megszámlálhatatlan sokaságával borított kárpitok határolnak
egy fedetlen szobaféleséget.
Amikor a Bölcs a kárpitfalhoz ér, Anamaja felé fordul, és
parancsoló mozdulattal magához inti.
Anamaja elszoruló torokkal teszi meg az első lépést. Az
arany és nap egymásba olvadó visszfénye tüzes pírral árasztja
el az arcát. Láztól és hidegtől reszket a teste. Tarkójáról kis
patakban csurog a verejték a hátán. A tűzforró kőlapokon
nehezére esik a járás.
Mikor végre a Bölcs mellé ér, az hátat fordít neki, és a nap
felé emeli a lándzsáját. Hátraveti a fejét, és tompa, mély
hangon mormolja:
- Inti! Inti, napjaink nagy hatalmú ura! íme eljött hozzád
fiad, Huayna Capac társa, a Coya Camaquen, hogy fejet
hajtson előtted. Fogadd magadhoz, és ne vedd zokon a
tudatlanságát!
S csak ekkor lebbenti fel az aranyozott kárpitot a
lándzsával, egy pillantással maga után inti Anamaját is.
Az a férfi van odabent, akinek Anamaja egy egész éjszakán
át fogta a kezét, miközben haldoklott. Finom gyékényekre
hintett, dús fű- és quinoaszalma ágyra fektették. Körülötte
mindenütt nagy aranylámák őrködnek. Az égetett agyagból
készült, jókora kerek tálakban kokalevelek perzselődnek.
Néhány lépéssel odébb pedig csiszolt gránittalapzaton
aranyszobor áll, melynek szemét smaragdból rakták ki.
A holttest bőre barna és feszes. A hasat felnyitották,
kiürítették, és valami csillogó fekete füstös szagú masszával
kenték be. Anamaja a tenyerébe vájja a körmét, hogy fel ne
sikoltson és el ne fusson. Soha, de soha nem látott ehhez
hasonló szörnyűséget; ez még annál is szörnyűbb, mint
amikor az édesanyja ott halt meg mellette!
A Bölcs karnyújtásnyira tőle meghajol, és olyan szavakat
mormol, amelyeket Anamaja nem ért. Azon töri a fejét, hogy
vajon utánoznia kellene-e, mivel azonban semmiféle
utasítást nem kapott, félelmében kővé dermed, és állva
marad.
Nagy nehezen elfordítja a tekintetét a tátongó hasról és
mellkasról, szemét az Inka arcára szegezi. A szemhéjat
kivágták az üres szemgödör fölül. Kiugró arccsontjain
megfeszült a bőr, megnyúlt fülcimpái furcsán lefittyennek,
hiszen már nincsenek bennük a jókora aranylemezek. A Nap
Fiának arca azonban, amelyet eddig csak fájdalmas fintorba
torzultan látott, mostanra megenyhült, nyugodt és békés lett.
S főként az az aranyszobor a háta mögött olyan, mintha
eleven tekintettel figyelné. A szoboralak nem nagyobb egy
gyermeknél, mégis álló férfit ábrázol, aki nyitott tenyerét
mereven a combjához szorítja. Az arcán jól felismerhetőek az
elhunyt vonásai.
Anamaján eluralkodnak az érzelmek, meginog. Ha Villa
Oma hangja épp ebben a pillanatban nyersen és világosan
meg nem szólalna, a kislány összerogyna. A Bölcs a szoborra
mutat, és komoly, zord hangon azt mondja:
- Leányzó, Egyetlen Urad Képmás-Fivérét látod magad
előtt. Miközben egyikük útra kelt Imihez, a másik itt marad
velünk, közöttünk él, hogy megoltalmazzon minket. Az
Egyetlen Úr téged jelölt ki, hogy légy a társa most és
mindörökre, így hát mostantól, amíg csak élsz, az arany Fivér
közelében kell maradnod. Soha, hallod szavam: soha nem
szabad magára hagynod! Ezért fognak mostantól fogva Coya
Camaquen néven szólítani. Az Egyetlen Úr a te száddal és
Képmás-Fivére életével fogja kifejezni az akaratát, és véd
meg majd minket.
Anamaja még jobban összeborzong.
Nem biztos benne, hogy jól érti ezeket a szavakat. Néhány
pillanatig a legszívesebben elmenekülne, és megrémült
gyermekként sírna.
És mégis, mintha egy láthatatlan kéz csitítaná szívét,
enyhítene tarkója fájdalmán, amíg Villa Oma szavait
hallgatja. Anamaja mozdulatlanul és türelmesen áll,
miközben lassacskán megnyugszik az Egyetlen Úr békés
arcának látványától.
- Most pedig - folytatja Villa Oma lassan - mondd utánam:
Egyetlen Uram, én vagyok a te megkettőződött lelked
hitvese...
A szavak nehezen formálódnak a kislány görcsbe
merevedett szájában. Minden izma pattanásig feszül, a hasa
behorpad, mintha olyan üres volna, mint az előtte fekvő
holttesté.
- Mondd utánam! - morogja a Bölcs, és le nem veszi a
szemét az aranyszoborról.
- Egyetlen Uram, én vagyok a te megkettőződött lelked
hitvese.
- Egyetlen Uram, én őrködöm itt, ebben a világban, amíg te
a Másik Világban élsz!
- Egyetlen Uram, én őrködöm itt, ebben a világban, amíg te
a Másik Világban élsz!
- Egyetlen Uram, hűséges hitvese leszek Képmás-
Fivérednek.
- Egyetlen Uram, hűséges hitvese leszek Képmás-
Fivérednek.
- Most pedig, Coya Camaquen Anamaja, borulj le az előtt,
akinek a szolgálója vagy!
 6
Quito, 1528. február

Az elkövetkező húsz nap során Villa Oma, a Bölcs még öt

alkalommal viszi magával Anamaját a Nap udvarába, ahová a
főpapokon kívül senkinek nincs joga belépni.
Még öt alkalommal látja az Egyetlen Úr múmiává váló
holttestét. Hol a nap és a gyógyfüvekből és salétromból
kevert kence szárítja, hol pedig éjszakára, nagy, szalmába
burkolt jégtömbök között fagyasztják, amelyeket csakis erre a
célra hozattak a hegyekből.
Az utóbbi alkalmakkor a testet már nem nyújtóztatták ki,
hanem nádköteggel ülő helyzetbe támasztották fel. A lábát
behajlították, a sarkát a combja alá csúsztatták, mely annyira
kiszáradt már, hogy alig vastagabb a puszta csontnál. Végül
pedig az Egyetlen Úr teste nem volt már meztelen, hanem
csodálatos vikunyagyapjú kelmébe burkolták. Békés arca fölé
toll fejéket illesztettek.
Anamaja annyira megilletődik a látványtól, hogy a
félhomályban egy pillanatra úgy látja: a holttest szeme rá
szegeződik, ajka szóra nyílik.
Villa Oma, a Bölcs barátságtalansága minden egyes
látogatáskor enyhül egy kissé. A hangja immár türelmesen
cseng, amikor újra és újra ugyanazokat a mondatokat
ismételteti a lánnyal a Képmás-Fivér szobra előtt. Higgadtan
emlékezteti arra, hogy a világ három részből áll. Az egyik az,
amit magunk előtt látunk, melynek Kay Pacha a neve.
Idetartoznak a hegyek, a tavak, az állatok, az emberek és az
ember minden műve. Idetartoznak háborúik és örömeik, a
gyermeknemzés és a betegségek is. Ugyancsak ennek a része
a cuzcói Inkáknak, a Négy Égtáj Birodalma Fejedelmeinek, az
emberi világ egyedüli nagyurainak - akiket a Nap tulajdon
fiainak tekint - a rendje és minden törvénye.
- A Nap viszont a Fenti Világban él. Ott jár-kel Hitves-
Húga, a Hold és a Fivére, Illapa, a Villám. A lábad alatt pedig,
Coya Camaquen, az Ősök birodalma húzódik...
- De hol van most az Egyetlen Úr? - értetlenkedik Anamaja.
- Mindenütt, leányzó. Atyja, a Nap mellett a Fenti Világban.
Az Ősök mellett, a Lenti Világban. És itt is, mellettünk, a
Képmás-Fivérnek és neked köszönhetően, hiszen te
meghallod, amit mond... Ha ugyan képes vagy rá!
Villa Oma már-már elmosolyodik. Mostanában, ha
gúnyolódik is Anamajával, a hangjából eltűnt a düh és a
megvetés.
- Ezért mondjuk, hogy a Másik Világban van - folytatja. - Ez
a Másik Világ a boldogság világa. De hogy oda juthassunk, itt
vétkek nélkül kell élnünk, nem szabad megsértenünk Cuzco
törvényét. Azután pedig meg kell halnunk.
A Bölcs egy percig szótlanul rágcsálja a kokalevelet, majd a
fejével rábólint az utolsó szavakra:
- Te azonban csakis akkor halhatsz meg, ha Huayna Capac,
az Egyetlen Úr azt akarja! És nem hagyhatod el a Képmás-
Fivért! Megértetted?
Valóban megértette volna? Anamaja nem egészen biztos
benne.

Ennek a napnak az estéjén találkozik Anamaja először újra

a nagyhatalmú úrral, Atahualpával. A fiatal férfi akkor jön be
a kis szobába, amikor a lány egyedül költi el a vacsoráját.
Meglepetésében kis híján kiborítja leveses és krumplis
tálkáját.
Anamaja azonnal meghajol, és térdre borul a fekhelyénél,
Atahualpa azonban kedvesen szólítja:
- Állj csak fel, és nézz rám, Coya Camaquen!
 A lány kissé aggódva ugyan, de engedelmeskedik.
Atahualpa bizalmat sugárzó tekintete megnyugtatja.
Ugyanolyan szépnek és erősnek találja, mint amilyennek
először látta, bár hogy most még gondterheltebb és
komolyabb, arról a szája sarkában húzódó ránc árulkodik.
Amikor újra megszólal, azt mondja:
- Anamaja, elégedett vagyok veled. A Bölcs szerint gyorsan
tanulsz, engedelmes vagy, és erősnek tűnsz.
A kislány elpirul, szelíden lehajtja a fejét köszönete jeléül.
De ekkor rögtön lecsap rá a kérdés:
- Coya Camaquen, emlékszel már az Egyetlen Úr szavaira?
Anamaja szomorúan rázza fejét:
- Nem, hatalmas nagyúr. Nem emlékszem...
- Egyetlen szóra sem?
- Nem... De...
- De?
Anamaja kiegyenesedik, hogy Atahualpa a szemébe
nézhessen, és lássa, hogy őszintén beszél:
- Tudom, hogy a szavak itt vannak bennem. Csak azt
hiszem, az Egyetlen Úr még nem akarja, hogy emlékezzek
rájuk.
Atahualpa kis ideig szótlanul szemléli, mielőtt odalépne
hozzá. Előbb az ajtó kárpitjára vet egy pillantást, s csak
azután kérdezi olyan halkan, hogy alig hallani a hangját:
- Biztos vagy benne?
- Nem - válaszol Anamaja ugyanolyan fojtottan. - Biztos
nem lehetek benne. De amikor a Képmás-Fivér mellett
vagyok, érzem, hogy nem felejtettem el őket. Csak a számon
nem tudnak kijönni.
Atahualpa vörös gyűrűvel körülvett sötét szemében az
öröm szikrája villan. Meglepően szelíd gesztussal kinyújtja a
kezét, és az ujja hegyével finom megsimogatja a kislány
karját. Mindketten hallgatnak egy ideig, míg végül a férfi
megint suttogni nem kezd:
 - Légy óvatos, Coya Camaquen, légy óvatos! Itt meg tudlak
védelmezni, de a más klánokhoz tartozók sokat árthatnak
neked.
- Miért, hatalmas nagyúr, miért akarnának ilyesmit tenni?
- Azért, mert a mondatok, amelyek ott rejtőznek benned, az
egész Birodalom jövőjét eldönthetik. Ne bízz senkiben,
Anamaja leányzó, vigyázz a szavaidra, főként a nagy
szertartás után!
- Milyen nagy szertartás után?
- Majd meglátod... Én bízom benned. Azt hiszem, atyám
helyesen választott, még ha különös is ez a választása. De te
csak légy éber, mert a Huascar fivérem klánjához tartozók
nem jó emberek. Márpedig ők is meg akarják ismerni a
testedben élő szavakat!
Később, amikor Anamaja ismét magára marad az
éjszakában, pánikszerű félelem fogja el. A csönd bezárul
körülötte, mintha egy barlang mélyére tévedt volna.
Mindenhol csönd veszi körül, ami megdermeszti a palota
levegőjét.
Benne is mélységes csönd van, amitől jéggé fagy a teste.
Valóban úgy volna, ahogy Atahualpa, a nagyúr mondja:
olyan nagyon fontosak azok a szavak, amelyek a szívében
rejlenek, s amelyek nem tudnak kitörni? És miért azok?
És főként: miért éppen ő?
Akkor sem lenne rémültebb, ha egy kőtömb zuhanna felé,
hogy összezúzza a testét. Miért éppen ő?
Hiszen alig élt még! Mit tett, amiért ilyen súlyos terhet kell
cipelnie?
És mi lesz vele, ha mégis téved? Ha a szavak nem is
rejtőznek benne, ha egyszerűen elfelejtette őket, mert
túlságosan belefáradt az Egyetlen Úr, Huayna Capac vég
nélkül áradó mondatainak hallgatásába?
Elhomályosul a tekintete. A fekhelye mellett égő lámpa
kurta lángja elmosódik könnyei fátyla mögött.
 Anamaja fél, szinte retteg! És senki nem siethet a
segítségére. Amióta ő lett a Coya Camaquen, a Törpe egyszer
sem férkőzhetett a közelébe. Talán még fél is tőle... Anamaja
egyedül van, egyes-egyedül mindhárom világban, amelyről a
Bölcs beszélt!
Egyszer csak felugrik.
A helyiség legsötétebb sarkában mintha hirtelen fény
villanna, mintha egy puma sárga szeme meredne rá. Anamaja
az ajkába harap, hogy fel ne sikoltson. Ujjai a takarót
karmolják.
Valóban, két arany fényű szem figyeli: a puma leselkedik
rá. A lány inkább csak sejti, mint látja lekerekített füleit,
szimatoló orrát, karmai hegyét. Lélegzetet sem mer venni.
Szavakat formálgat valahol legbelül, melyek azonban
képtelenek hangosan kifejeződni.
- Ne ölj meg, puma! Ne ölj meg, sokáig kell élnem, hogy
elkísérjem útján a Képmás-Fivért! Könyörgök, ne falj fel!
Hagyj életben, és én nem felejtem el, hogy hálával tartozom
neked!
A puma egy villanás alatt eltűnik, a homály most már
valóban homály csupán.
Anamaja még sokáig nem tud elaludni, s amikor elalszik,
akkor is ülve, meg-megremegve.

Másnap hajnalban egyszerre jajszó és rémült kiáltás veri

fel a palota minden zugát.
Anamaja miközben kimegy az udvarra, meg van győződve
róla, hogy ismét valami szerencsétlenség történt.
Megdöbbentő látvány tárul elé. A szolgálók és a feleségek
körbe-körbe járnak az épületek közötti tágas téren. Néhány
lépésnyire követik egymást, könnyáztatta arcukat a föld felé
fordítják. Hirtelen visszafojthatatlan fájdalom tör ki belőlük,
az ég felé emelik a karjukat, és így kiáltanak:
- Viracocha! Viracocha! Segíts rajtunk!
Majd könnytől nedves arccal, félelemtől tágra nyílt
szemmel sikoltják:
- Ó , Inti, légy a mi Egyetlen Urunkkal! Ó , Inti, ne hagyd
magára! Mondd meg neki, hogy várjon türelmesen, hiszen
hamarosan ott leszünk mellette, hogy szerethessük és
szolgáljuk!
Anamaja borzongva figyeli ezt az ijesztő látványt. Amikor
hátrébb húzódik az épület árnyékába, hogy visszameneküljön
a kamrájába, újabb zúgást hall, most távolabbról, a palota
falain túlról. Ezer és ezer kiáltás száll az ég felé és
homályosítja el, noha egyetlen felhő sem látható.
Anamaja remegve kuporodik le a fekhelye szélére, karjával
átfonja felhúzott két lábát. Órák hosszat vár így a félelemtől
őrlődve. Senki sem jön be hozzá. A fájdalom e hatalmas
örvénylésében mintha megfeledkeztek volna róla.
A fájdalom és a félelem olyan mélyen átjárja, hogy most
először, lehunyt szemmel, mintegy öntudatlanul a Képmás-
Fivért szólítja. Suttogva biztosítja, hogy semmi rossztól nem
kell tartania.
- Hű leszek a fogadalmamhoz! Soha, de soha nem hagylak
el, Képmás-Fivér. Minden kívánságodat teljesíteni fogom...
Nem sokkal azelőtt, hogy a nap delelőre érne, Villa Oma, a
Bölcs lép be a szobácskába. Az öltözéke pompásabb, mint
valaha. Hosszú, bő, vörös-kék köpenyt visel és hosszú,
vékony, sokszínű tollakból készült fejéket. Mellkasától a
derekáig finoman kidolgozott aranyvért borítja. Az arca
nyugodt és derűs.
Két Anya jön a nyomában a Nap Szüzeinek Házából,
lesütött szemmel lépnek be. Egyikük hosszú, fehér tunikát
hoz, a másikuk pedig fehér szövetből készült főkötőt s rajta
diadémot formázó aranysisakot, melyre zöld üvegdarabok
közé két vörös tollat tűztek.
 A két Anya némán, mesteri kézzel adja fel Anamajára a
fehér tunikát, majd hosszú fonatokba font hajára illesztik a
főkötőt.
Amikor végeztek a munkájukkal, lehajtott fejjel, a földet
nézve kihátrálnak a szobából. Villa Oma egy pillanatig
Anamaját fürkészi, farkasszemet néznek. A lány úgy érzi,
hogy a Bölcs rövid hunyorítása helyeslést jelent, Villa Oma
elégedett vele.
- Kövess - mondja a Bölcs keresetlen egyszerűséggel.
Az udvar közepén négy katona hordszékben viszi a
Képmás-Fivért. A szobor teljes fényében tündöklik, versenyt
ragyog a nappal.
Villa Oma ügyet sem vet a körmenetüket járó asszonyokra
és szolgálókra, akik hangosan panaszolják fájdalmukat,
egyetlen pillantásával odainti Anamaját közvetlenül a
hordszék elé. Ő maga az egyetlen, aki még előbbre áll,
lándzsája hegyét az ég felé szegezve.
Abban a percben, amikor a furcsa menet nekilódul, hogy
átvágjon a palota négy udvarán, Anamaja megint meghallja a
kívülről jövő, rémítő lármát. Villa Oma azonban úgy megy
előre, mintha nem látna, nem hallana semmit. A nap most
már az égbolt tetején áll, az árnyékok rövidek és
koromsötétek.
Amikor végre a palota kapujához érnek, a kinti kiáltozás
fülsiketítővé válik. Két kagylókürtös férfi megy előttük. Villa
Oma meglóbálja a lándzsáját, mire a kapu kinyílik.
Anamaja kővé dermed a borzalomtól.
Ameddig a szem ellát, hatalmas tömeg zsúfolódik össze a
nagy téren, és üvölt. Férfiak, nők, lányok és fiúk emelik a
karjukat az ég felé, és könyörögnek Intihez!
Ekkor azonban újra hosszan felharsan a kagylókürtök mély
és vibráló hangja, s elfedi a sikolyokat. Az arcok
megmerevednek. A tömeg a palota kapuja felé fordul.
Ezer és ezer szempár fedezi fel a Bölcset, a Coya
Camaquen-t és a Képmás-Fivér szobrát. Egybehangzó
jajgatás tölti be a térséget. Villa Oma egyenesen a sokaság
felé tart, mely kettéhasított szövetként válik szét előtte.
Tompa panasz hullámzik mindenfelé, majd mint valami
hullám, tiszteletteljes sóhajban hal el Anamaja lábánál.
A fejek mintegy vezényszóra a föld felé hajolnak, a testek
meggörnyednek.
Anamaja csak ekkor mer kilépni, egyetlen lépést tesz előre.
Falfehéren, szépségesen és nyúlánkan, csakis maga elé nézve
indul el a téren a Villa Oma előtt megnyílt ösvényen.
A kürt megint megszólal.
Immár egyetlen suttogás sem hagyja el a sokezernyi ajkat,
egyetlen tekintet sem vetül a lesütött pillák alól a fehér
szűzre. A tömeg még inkább szétválik, és úgy hajlong
Anamaja előtt, mint quinoamező a szélben.
A tér túloldalán Viracocha templomának kapui szélesre
tárva állnak a katonák kettős oszlopa mögött. A kürtök ismét
felmorajlanak, hangjuk komor, Villa Oma pedig elsőként lép
be egy tökéletes kör alakú terembe, melynek falait a talajtól a
mennyezetig apró, világos kagylók borítják. A kokalevelek
füstje fátyolként száll a levegőben, és elhomályosítja a fényt.
A hordszékvivők pontosan középen teszik le a Képmás-
Fivért, s míg Villa Orna a bal oldalon marad, Anamaja
ösztönösen a szobor jobb oldalára húzódik.
A Bölcs megvárja, amíg a katonák elhagyják a termet. Majd
a magasba lendíti a karját, és határozott hangon felkiált:

- Semmi sem él hiába, ó, Viracocha!

Mindenki a Titicaca partjai felé tart,
Mindenki arra a helyre kerül, amit te jelöltél ki neki!
A világ a te vágyadból lett, Viracocha,
Te tartod az eredet vesszejét,
Ó, Viracocha, hallgass rám...
Ó, Te, Valóságos odafent és Valóságos odalent,
 Válaszd Huayna Capac Képmás-Fivérét,
Válaszd az Egyetlen Úr Coya Camaquenjét!
Ó, Viracocha, a leányzó neve Anamaja,
Ha megmondod neki, merre vagy, pillái alól csodál
majd téged,
Miközben szemét a földre süti.
Ó, Valóságos odafent, Valóságos odalent,
Ne engedd, hogy ez a lány elfáradjon,
Ne engedd, hogy meg kelljen halnia!

Az utolsó szavak még ott visszhangzanak Anamaja fejében.

A templomban azonban már éppolyan mély csönd uralkodik,
mint odakint.
A Bölcs arra kéri Anamaját, mondja vele együtt a fohászt.
Háromszor szólítják az isteneket, és emelik a kezüket az ég
felé. Majd a Bölcs egy korsó szentelt sört hoz, és körüllocsolja
vele Anamaját és a szobrot. A papok csak ekkor lépnek be a
templomba, és egyenként elmondják az imádságot, mielőtt
ők is sört loccsantanának a földre.
Mindez sokáig tart. Olyan sokáig, hogy a nap már
leszállóban van, és az árnyékok olyan hosszúvá válnak, mint
a lándzsák.
Végül pedig újra megszólalnak a kagylókürtök, majd a
menet kivonul a térre.
A tér azonban, Anamaja legnagyobb megdöbbenésére, most
teljesen kihalt.
És amikor a szobor nyomában lépdelve visszatér a
palotába, és átvág az udvarok során, egy teremtett lélek sincs
sehol. Sehol egy asszony, sehol egy gyermek, sehol egy férfi.
Olyan kihalt minden, mintha soha senki nem lakott volna
itt...
A csend hideg, ijesztő.
- Hová lettek? - kérdezi a kislány elszörnyedve. - Hová
lettek az emberek?
 Villa Oma merőn néz rá, szája szokás szerint zöld a ko-
kától. Békés elégedettség ül az arcán, amint válaszol:
- Elmentek az Egyetlen Úr után, hogy szolgálják őt a Másik
Világban!

Ezen az éjszakán a palota csöndje annyira nyomasztó, hogy

Anamaja szemére sehogy nem jön álom.
Csak sír, egyre csak hullik a könnye...
Hányan lehettek, akik felmentek a Quito körül mindenütt
látható szent kövekhez, hogy szívüket és itteni életüket
Huayna Capacnak, az Egyetlen Úrnak ajánlják? Hányan
indulhattak el az ősök útján, hogy a Másik Világba térjenek,
és ott szolgálják az Egyetlen Urat?
Ezrek lehettek!
Az összes feleség, az ágyasok és szolgálók, az összes szolga,
akit a háborúkban szerzett, a rabszolgák és a ház körüli
szolgák, kicsik és nagyok egyaránt!

Mindannyian megváltak az itteni élettől! A vér és a halál

bűze keveredik a város levegőjével. Ugyanaz a visszataszító és
émelyítő szag, amelyet akkor érzett először, amikor az inkák
lerohanták a faluját az erdőben.
Még nem is hajnalodik, amikor nem bírja tovább, felkel, és
kimegy az udvarra. Még fenn van a hold, kereken és olyan
fényesen, hogy éles körvonalú árnyakat rajzol a kőlapokra.
Anamaja egy pillanatra elveszettnek érzi magát, mint akit egy
kihalt világban felejtettek.
Majd hirtelen ezer és ezer jajszó vibrál fájdalmasan az
éjszakában, mintha az Egyetlen Úrhoz indult lelkek mind
eljöttek volna búcsút mondani.
 7
Tumebamba, 1528. december

Csaknem négy évszak is eltelt azóta, hogy a Huayna Capac

holttestét kísérő menet elhagyta Quitót, Észak fővárosát,
hogy megkezdje hosszú vándorlását a cuzcói Coricancha
temploma felé. Inti Raymi hónapjának eleje óta pedig az
északi Birodalom második legnagyobb városában,
Tumebambában időznek. Huayna Capac, az Egyetlen Úr
maga is szívesen jött ide, hogy a kellemes éghajlatot élvezze
északi asszonyaival és ágyasaival.
Tumebamba tartományi főváros csupán, de elrendezése és
építményei annyira hasonlítanak Cuzcóhoz, hogy az északi
nagyurak nemegyszer csak a „másik Cuzcóként" emlegetik.
A Nap-templom előtti hatalmas központi teret szegélyező
canchá-k falai hosszú, egyenes utcákat alkotnak, melyek
többnyire merőlegesek egymásra, körülöttük pedig gondosan
karbantartott öntözőcsatornák húzódnak. A nagyurak palotái
közvetlenül a tágas szent tér mellé épültek. Védelmező
falgyűrűjük már a méreteivel is tiszteletet parancsol, ezt
szilárdabbra építették, mint az egyszerű lakóházakat.
A falak magasak, köveik bámulatos tökéllyel illeszkednek
egymáshoz, belül pedig számos lakrész található, mint
megannyi hálószoba szegélyezik a szépen gondozott,
virágoskertekkel és a szent növények termesztésére szolgáló
veteményesekkel díszített patiókat. A csodálatos kőkutakba
láthatatlan csatornák szállítják a soha ki nem fogyó vizet.
A szolgák tízes csapatokban sürögnek-forognak,
lajstromozzák és felügyelik az élelmiszer-, a gyapjú-, a színes
pamut-, a cserepes-, a szőnyeg- és kárpitraktárakat, az inkák
szolgálatában álló kézművesek és parasztok szorgos
munkájának eredményét.
 Huayna Capac, az Egyetlen Úr holttestének érkezése óta a
város még a szokottnál is nagyobb lett, sátrakat vertek fel
körülötte, mivel az összes klánt nem tudták a palotákban
elszállásolni. Ettől kezdve Tumebamba nap mint nap
énekszótól, tánctól, nagy ünnepségektől, véget nem érő
italáldozatoktól és hatalmas közös étkezésektől hangos, ahol
a hatalmasok, a nagyurak fiait ünneplik, akik a huarachiku-
ra, a nyári napéjegyenlőség idején tartott nagy beavatásra
érkeztek.
Hosszú és kemény próbákon kell átesniük ezeknek a
fiúknak, míg végül férfivá válhatnak. A legkiválóbbakat
mindenki tisztelni fogja, őseik a Másik Világban csakúgy,
mint az e világi hatalmasok. Az utolsó próbatétel, a Nagy
Futás győzteseiből lesznek majd a jövő nagy harcosai vagy
főpapjai, míg a többieknek be kell érniük azzal, hogy
szorgosan és hűségesen szolgálják a Birodalmat.
Ráadásul pedig csakis azoknak a fülét szúrják át
aranytűvel, s kapják meg az első nagyúri fülkorongjukat, akik
nem hagyják abba idő előtt a próbákat. Egyelőre ők is csak
szerény fakorongot kapnak, amelynek helyén azonban
később a leghatalmasabbak aranyjelvénye díszeleghet.

Villa Oma parancsának engedelmeskedve Anamaja soha

nem hagyja el az arany testű Képmás-Fivért. Mostanra mégis
sok minden megváltozott körülötte.
Ma már senki sem merészeli gúnyolni sem őt, sem a szeme
színét. Az északi klánok nagyurai mély tisztelettel lesik
minden mozdulatát. Mély tisztelettel, de aggodalommal és
türelmetlenül is. Mindannyian arra várnak, hogy végre
eszébe jussanak az Egyetlen Úr szavai, vagy valami jelt
kapjanak tőle a lány közvetítésével, s ez a jel megerősítse
vagy érvénytelenítse Huascar kiválasztását.
 A Coya Camaquen megjelenése is nagyon megváltozott
ebben a környezetben. Anamaja jóval magabiztosabb lett,
nem lepődik már meg a fürkész pillantásokon, a szolgálókon,
akik leborulnak előtte. Megszokta a szertartások hosszú
várakozásait éjjel csakúgy, mint nappal, a papok véget nem
érő vitáit, az újabb és újabb áldozatokat.
A teste is megváltozott. Reggelente, amikor belebújik
finom szövésű tunikájába, látja, hogy a lába megnyúlt, a
csípője kigömbölyödött. Kislányos alakja napról napra egyre
inkább a múlté, s hovatovább már - ahogy a szíve és az esze
edzettebbé válik - nőies formát kezd mutatni. A magánytól
sem fél már annyira, és a könnye sem ered meg olyan
könnyen. A Törpe ugyancsak a menettel tartott Quitóból, de
nagyon kevés alkalmuk akadt arra, hogy szót váltsanak
egymással. Anamaja néha felismeri a tekintetét a tömegben,
megérzi, hogy ott van a közelben, és olyankor melegséget
érez a szívében.
Tudja, hogyan kell alkalmazkodnia Inti Palla szeszélyes
hangulatváltásaihoz, aki egyszer olyan gyengéden bánik vele,
mint egy szerető nővér, máskor pedig olyan sebeket ejt, mint
a parittyakő!
Az Atahualpa nagyúr ágyában töltött éjszakák hatására a
hercegnőből kész fiatal nővé vált, bár a jelleme cseppet sem
lágyult meg, sőt ellenkezőleg. A szépsége viszont szemet
gyönyörködtető, olyan tökéletes, amennyire csak inka nő
tökéletes lehet. Dús idomú, a vonásai nyersek és
határozottak, az arca kerek, homloka domború. A szája egy
sólyom kiterjesztett szárnyára emlékeztet. Amióta pedig
Tumebambába érkezett, a fiatalemberek sóvár pillantásaitól
ragyogóbb lett, mint valaha.
Anamaja néha szeretne olyan lenni, mint Inti Palla, olyan
szép, olyan gondtalan, arcátlan és változékony... Máskor épp
azért fohászkodik Intihez, óvja meg minden efféle
változástól!
 Ma azonban nagy nap van, a huarachiku futóversenyének
napja. Most az egyszer Anamaja is olyan lesz, mint a többi
fiatal lány, és ezt a kivételes szabadságot Inti Palla
cselszövésének köszönheti. Ő vette rá Atahualpát: járja ki az
Öregeknél, hogy Anamaja is bekerülhessen a szüzek közé,
akik egy-egy versenyzőt segítenek. Egész nap, amíg az
emberpróbáló futóverseny zajlik, ez a lány támogatja,
bátorítja majd a versenyzőt.
Az igazat szólva Anamaja egészen ma éjszakáig örült ennek
a lehetőségnek, de Inti Pallanak most is sikerült elrontania
ezt a boldogságot.
Néhány nappal ezelőtt, egyik délelőtt, amikor éppen a
közelgő szertartások szabályait magyarázta neki, Inti Palla
csillogó szemmel egyszer csak a város körül emelkedő
meredek hegyoldalakra és hágókra mutatott.
- A futás lesz a legkeményebb próbatétel. Csak az igazán
bátrak fognak célba érni! A legelsőket pedig a hatalmasok
között is a leghatalmasabbakként fogják tisztelni! Meg kell
küzdeniük a hideggel, az esővel, a hegyekkel és a saját
félelmükkel. Nem lesz más ennivalójuk, mint egy kevéske
nyers kukorica, semmi több. Annyira elfáradnak, hogy alig
állnak majd a lábukon, és mégis folytatniuk kell...
- De hiszen egy egész hete böjtölnek már - kiáltott fel
Anamaja. - Nem lesznek képesek ilyen sokáig futni!
- Dehogyisnem. Három hágón kell átkelniük, meg kell
feledkezniük a gyengeségükről, és Intire kell bízniuk
magukat.
- És ha nem sikerül?
Inti Palla szemében könyörtelen fény villan.
- Akkor semmi nem lesz belőlük, szégyent hoznak a
klánjukra. Ha csak nem marad bennük annyi bátorság, hogy
egy szakadékba vessék magukat, vagy a légszomjtól
pusztulnak el még a célba érés előtt! Azzal járnak a
legjobban.
 Anamaja döbbenten hallgatja Inti Palla kegyetlen kacaját.
Bár ő is jól tudja, Inti Pallanak igaza van: így kívánja a Négy
Égtáj Birodalmának törvénye és rendje. Mindig
győzedelmeskedni és hódítani kell. Ha nem így történik, nem
lehetséges boldogságot nyerni a Másik Világban.
A hercegnő gondolkodik egy kicsit, majd így folytatja:
- Idén semmiképpen nem győzhetnek a cuzcói klánok fiai.
Attól csak még jobban megjönne a kedvük a hatalomhoz.
Sajnos, én nem segíthetem a mi fiainkat, mivel nem vagyok
már szűz. Te azonban megteheted!
- Gondolod?
- A helyedben ezt kérném...
- Ó, nem, képtelenség! És a Képmás-Fivér? Villa Oma soha
nem menne bele, hogy akár egyetlen napra is magára
hagyjam!
- Vagy talán mégis - köti az ebet a karóhoz Inti Palla. -
Egyébként sem hagynád igazán magára, hiszen ő is figyeli a
futóversenyt fentről, a templomból. Ő lát majd téged, és te is
látod őt.
Inti Palla az ötlettől fellelkesülve, vidám kacajjal öleli át
Anamaját:
- Bizakodj csak! Atahualpa biztosan belemegy! Tudom, mit
kell tennem, hogy elérjem, amit akarok.
S valóban el is érte, amit akart.

Múlt éjszaka azután, az éjszaka kellős közepén felverte

Anamaját, hogy bejelentse neki:
- Anamaja! Anamaja! Atahualpa nagyúr a beleegyezését
adta! Te leszel Guaypar mellett!
- Ki az a Guaypar?
- A nagybátyám fia. Ő a legbátrabb a klánunkban. És még
szép is, majd meglátod!
 Most Anamaja öleli meg a hercegnőt örömében, homlokát
Inti Palláéhoz érinti. Az örömteli nevetés után a hercegnő
azonban hirtelen elkomolyodik, és úgy folytatja:
- De cserében azért, hogy ezt kijártam neked, meg kell
ígérned valamit...
Anamaja rajongó jóhiszeműséggel, meggondolatlanul vágja
rá:
- Amit csak akarsz.
- Ne engedd, hogy Manco vagy a fivére, Paullu nyerje meg a
futóversenyt!
Anamaja ereiben megfagy a vér. Ösztönösen hátrébb
húzódik, ügyel arra, nehogy Inti Pallához érjen.
- No de miért? - tiltakozik erőtlenül. - Őket sem ismerem
jobban, mint Guaypart!
- Jaj, Anamaja! Ne légy már ilyen ostoba! Néha nem értesz
semmit, de semmit! Guaypar a mi vérünkből való, Manco és
Paullu viszont Huascar, az őrült cuzcói klánjához tartozik! Ha
Manco vagy a fivére győz, a cuzcóiak mindenáron jelet látnak
majd a dologban.
- Inti Palla! Tudod jól, hogy éppen Atahualpa nagyúr nem
hajlandó...
- Tudom, amit tudok! És ami ezeket a dolgokat illeti, jóval
többet tudok róluk, mint te.
- Mégis hogyan akadályoznám meg, hogy Manco vagy
Paullu győzzön, ha egyszer ők a legerősebbek?
Inti Palla hercegnő szemében kérlelhetetlen keménység
csillog:
- A Képmás-Fivér segítségével! Az itteniek mindannyian
tudják rólad, hogy megvan a képességed bizonyos
dolgokhoz... Éppen ezért fogadtunk be magunk közé,
Anamaja, ezt sose feledd!
Anamaja arca bíbor színűre változik, de még így is
tiltakozni próbál:
- Ugyan, nem igaz. Nem tudok én semmit!
 - Hogyne tudnál! Vagy nem te vagy a Coya Camaquen?
Elég, ha annyit mondasz, hogy a Képmás-Fivér nem ismeri el
őket győztesnek!
- Őrült vagy, Inti Palla!
- Nem én! De ha jobban tetszik, mondhatod azt is, hogy
Huayna Capac, az Egyetlen Úr nem kér a győzelmükből!
Hiszen általad szól, nem igaz?
Anamaja megremeg a haragtól és a szégyentől, sértetten
húzza ki magát:
- Atahualpa nagyúr akar rávenni erre a hazugságra vagy te
magad?
- Ugyan mit számít?
- Tudni akarom, mert ha az ő akarata, az ő szájából akarom
hallani.
Inti Palla arca eltorzul a dühtől, s már-már azon van, hogy
pofon üti Anamaját:
- Ó, milyen végtelenül ostoba vagy! Ajándékul szánom
neki... És neked is meg kell ajándékoznod ezzel! Sokkal
tartozol neki, ha jól tudom...
Egy hosszú percig úgy csatáznak a tekintetükkel, mint
harcosok a fegyverükkel. Végül Inti Palla azt suttogja:
- Anamaja, ne akard, hogy megbánjam, hogy a barátnőd
vagyok, és elfeledem, hogy nem vagy igazi inka...
Most, a Beavatás nagy napjának küszöbén, amikor a hajnal
első fényei kirajzolják a hágókat, melyeken a fiúknak át kell
kelniük, Anamaja megremeg, az arca komor.
A méreg, amit Inti Palla csepegtetett belé, már hatni kezd.
A boldogság pillanatának szánt idő immár csak árnyék, mely
a jövőre vetül.

- Ne kiálts! Tartsd lehunyva a szemed!

Anamaja hirtelen riad fel a sötét éjszakában, a szíve
bolondul ver. Széles, szarukemény kéz nehezedik a vállára. A
komoly hangon adott parancsszó ellenére kinyitja a szemét: a
Törpe árnyéka olyan ijesztő, mint valami kísértete.
- Az utóbbi időben meglehetősen nehezen vagy
megközelíthető, Hercegnő...
- Azt hittem, több ötletesség szorult beléd! Már-már
csalódást okoztál.
- Ó, isteni Coya Camaquen...
- Semmi kedvem nevetni, elsőszülött fiú! És utálom,
amikor így ébresztenek!
Anamaja már felült, kék szemét harag homályosítja el. A
Törpe azonban nem vesz tudomást a rosszkedvéről, és
közvetlenül Anamaja mellé, a gyékényre telepszik.
- Abban igazad van, hogy nincs kedved nevetni - helyesel
bólogatva. - Közel a háború.
- A háború?
- Bizony, érzem. Sőt tudom. A holnapi huarachiku-ban
nem a fiatal harcosok szállnak szembe egymással, hanem a
klánok: Atahualpa és az északiak Huascar és a cuzcóiak
ellen... Fivér a fivér ellen, egy vérből valók egymás ellen...
- A barátnőd, Inti Palla arra kért, éljek a hatalmammal, s
így fosszam meg a győzelemtől a cuzcóiakat. Úgy látom,
főként Mancótól tart...
- Atahualpa parancsára cselekszik.
Anamaja a fejét rázza.
- Azt mondja, hogy nem így van. Én sem hiszem. Atahualpa
túlságosan nemes lélek ahhoz, hogy efféle aljassághoz
folyamodjon. És hadd emlékeztesselek, hogy ő maga
utasította vissza a királyi borlá-t.
- Mások viszont azt akarják, hogy ő viselje. No és mit
válaszoltál az én kedves barátnőmnek?
- Azt, hogy nincs ilyen hatalmam.
A Törpe felsóhajt.
- Ismerem őket, hiszen régóta figyelem már a fajtájukat. Ó,
nemes inkák, a Nap, a Hold és a Mennydörgés szellemének
idézői! Olyan mohón szomjazzák a vért és a hatalmat, mint
egy izmos, vad kutyafalka.
- Hallgass, ne káromold az isteneket!
- Nem káromlok én senkit, Hercegnő. Éppen csak meghalni
nem akarok.
A Törpe elhallgat. Anamaja hallja a saját lélegzete mellett
az övét is, és érzi, hogy a Törpe keze, amely még mindig a
vállán nyugszik, baráti kéz. Coya Camaquen... Ha álmodott is
valaha valamiről, ami megóvja, az az oltalom nem lesz
elegendő ezekben a kegyetlen időkben.
Nincs mit tenni, nincs mit mondani, a könnyek ideje pedig
elmúlt már. Eszébe jut az első éjszaka, amikor a magánytól
rémülten a Törpénél talált menedéket.
Most ő öleli magához a férfit, érzi, hogy remeg és reszket.
Halkan dúdol, úgy ringatja, mintha gyermek volna, akit meg
kell vigasztalni, hogy ne féljen és ne reszkessen.
 8
Tumebamba, 1528. december

Az ég szürke, nyomasztó. Manco a domb lábánál, a

ködfoszlányokon és az áldozati edényekből felszálló füstön
keresztül, a finoman szemerkélő eső függönyén át is látja
Tumebamba palotáit és házait. A főtér közepén, a Nap-
templom előtt a legfőbb tisztségek viselőinek tarka sokasága
a tollbaldachin köré sereglik, amely Huayna Capac, az
Egyetlen Úr összeaszalódott testét oltalmazza.
Nem messze onnan, a templom magas lépcsőin tündöklik a
Képmás-Fivér arany alakja.
Hozzá kell elérkezniük, ha képesek lesznek rá, a futás
végtelennek tűnő napja után.
Ez a cél pedig olyan messzinek, olyan távolinak tűnik!
- Dehogyis, nem is olyan távoli - súgja Paullu mellette,
mintha belelátott volna fivére gondolataiba. - Számodra nem,
Manco. Elég, ha erősen akarod...
Abbahagyja, egy pillanatra elneveti magát, barátian oldalba
vágja Mancót, és így csúfolódik:
- Igaz ugyan, hogy kicsit kurtára sikeredett a lábad! Sebaj...
Majd bevárlak!
Manco mosolyog. Kétszer olyan gyorsan fut, mint Paullu.
Bár az is igaz, hogy amíg csak tehetik, együtt fognak futni.
Ugyanabban a holdhónapban születtek, s a barátságuk
szétszakíthatatlan.
Mindketten az elhunyt inka, Huayna Capac fiai, csaknem
egy napon jöttek a világra, de a barátságuk mégsem a
születésüknek köszönhető - hiszen az Egyetlen Úrnak több a
fia, mint ahány csillag van az égen.
Az igazat szólva egyikük sem találkozott soha az Egyetlen
Úrral. Vagy legalábbis nem emlékeznek a találkozásra...
Mindkettőjük édesanyja a legmagasabb rangú cuzcói klánok
lányából lett Huayna Capac asszonya, akiket azután az
Egyetlen Úr elhagyott, amikor Quitóba települt át, hogy ott az
északi ágyasokat ejtse teherbe minden áldott éjszaka, oly
bőven osztogatva a magját, ahogy a szél hinti szét a virágok
porát.
Az anyák együtt nevelték kettőjüket, amióta csak a szemük
lát, és a szájuk szóra nyílt, Manco és Paullu mindig egymás
mellett van, mint az egy kézen nőtt ujjak.
Paullu megszorítja Manco vállát, és határozott, magabiztos
hangon közli:
- Te fogsz győzni, tudom. És magam is győzni fogok, mert
egyetlen pillanatra sem veszítelek szem elől! Most pedig
gyere, itt az ideje, hogy chichá-t locsoljunk a földre, és
áldozatot mutassunk be!
A papok Anahuarque huaca, egy kővé változott ős lábánál
gyújtottak tüzet, akiről az a hír járja, hogy a sólyom röpténél
sebesebben tudott futni. Alpakagyapjú-kötegek, kokalevelek
és gyümölcsök hamvadnak el csendesen a tűzben. Csak
ezután kerül sor a fiatal lámák levágására.
Manco alig figyel arra, ami körülötte történik. Éhes, a
gyomrában fájdalmat érez. A többi fiú beesett arcán, karikás,
lázban égő szemén ugyanezt a kimerültséget, ugyanezt a
nyugtalanságot látja.
De mindannyian kihúzzák magukat, egyikük sem akarja,
hogy gyengeségük látható legyen.
A kellemetlen szagú füstön át inkább csak megsejtik a
nagybácsik ismerős alakját. A verseny hamarosan
megkezdődik, de előtte el kell még viselniük a korbácsolás
szertartását. A beavatandók mindegyikét tulajdon
nagybátyjának kell megkorbácsolnia, hogy az ifjú megtudja,
mit ér a Törvény, amelynek aláveti magát.
Manco jobban tart ettől a perctől, mint a futóversenytől.
Nem a szenvedés miatt, hanem mert a megaláztatás miatt
már előre veszett düh forrong benne.
A nagybátyjába szerencsére nem szorult semmi erő:
amikor a többi idősebbel egyszerre ütlegelni kezdi Manco
karját és lábszárát, a bőrszíjak alig érik a fiú bőrét.
Zavart, mentegetőző mosollyal tápászkodik fel. „Még a
tizenötödik évemet sem töltöttem be, gondolja, de erősebb
vagyok, mint ő. Mindenkinél erősebb vagyok."
Hinnie kell a fivére szavának. Bíznia kell, ugyanúgy, mint
Paullunak. Ma ő lesz a győztes.

Amikor felhangzik a jel, és a kürtök hangjától zeng az egész

völgy a szakadékok mélyétől egészen a csúcsokig, Manco
minden ereje kirobban. Megfeledkezik a kételyeiről, a
fáradtságáról, elfelejti, milyen hatalmas feladat vár rá, és
hogy milyen hideg az eső, immár nem gondol semmi másra,
csak a futás boldogságára.
Az első lankának olyan ruganyosan iramodik neki, mint
egy puma: csupa öröm, erő és szabadság. Ha nem kellene
takarékoskodnia a levegővel, üvöltene a boldogságtól.
Az út első szakasza északra tart: a rövid lefelé menő rész
után a futóknak mindjárt egy fekete csúcsra kell feljutniuk,
mely nem túlságosan magas, de félelmetes kőomladék van az
oldalában, ahol minden lépés kimerítő. Csak ezután
következik, immár nyugat felé a hosszú, szelíden lejtő
ösvény, amely a Huanacauri lábához vezet. Az Apu-hoz, a
Hegy-Nagyúrhoz, mely kihívóan figyeli a versenyzőket. Ha
felérnek a csúcsra, és a leereszkedést is túlélik, egy kanyarral
a Nap templomának fennsíkja mellett fognak továbbfutni,
míg a nehéz próbatételt jelentő emelkedő után el nem érik a
szakadék fölötti sziklameredélyt, ahol a szüzek várakoznak, s
onnan végül vissza nem érkeznek a dombra, amit az imént
hagytak maguk mögött.
 Paullu közvetlenül mögötte halad. Így együtt hagyják
maguk mögött a futók többségét a lankás út első
kanyarjaiban, a szörnyű kőmezőn azonban a fáradtságtól
elnehezedik minden tagjuk. Hirtelen az eső is rázendít,
feltámad a szél is, az arcukat korbácsolja, a nagybácsik
bőrszíjaiénál is fájdalmasabb csapásokkal.
Manco érzi, hogy a lélegzete hamar felgyorsul, és zihálni
kezd. A tüdeje ég, a lába egyre merevebb. Paullu rekedtes
lihegése egyre távolodik. A nyomukba eredt és biztatóan
kiáltozó idősebbek hangja is egyre jobban eltompul, mintha a
hatalmas völgyek minden hangot elnyelnének. A test
fájdalmasan küzdő ellenséggé válik.
Manco hátrafordul, és meglátja Paullu eltorzuló arcát,
kidülledő szemét, tágra nyitott száját, s azt is, hogy a másik
int neki, menjen csak tovább, ne várjon rá.
Néhány lépéssel feljebb pedig egyszerre az északi klánhoz
tartozó fiúk maroknyi csapatának körvonalai rajzolódik ki a
szeme előtt. Manco egy villanásra látni véli Guaypar, a
legvakmerőbb megvető pillantását, azét, aki most már
mindenkit megelőz.
Ekkor a düh siet segítségére, hogy gyorsabban tudja
kapkodni a lábát, ügyet sem vetve a kődarabokra, amelyek
megindulnak a kötélből font saruk talpa alatt.
Hamarosan érzi, hogy ismét teret nyert, és több levegőhöz
is jut. De Guaypar még mindig előtte van, ügyesen szökell a
kövek között, magasra emeli a lábát.
Manco megfeledkezik a tüzes fogóként izmait szaggató
fájdalomról, a tüdejét emésztő forróságról, megfeledkezik
mindenről, ami a testével kapcsolatos, és már csakis a futásra
gondol, mintha a szelleme független erővé válna.
Hamarosan utoléri Guaypart egy szűk ösvényen, ahol
éppen csak elférnek ketten.
Fej fej mellett haladnak, megpróbálják lehagyni egymást,
egyformán nyögnek az erőlködéstől. Végül Guaypar enged. A
válla hátrébb húzódik, az arca is a háttérbe kerül. Egyre
kevésbé érződik, amint a kezével maga előtt hajtja a levegőt.
Abban a pillanatban, amikor Manco megelőzi, Guaypar
kétségbeesett erőfeszítéssel próbál versenyben maradni,
majd elveszíti az egyensúlyát, és könyökével meglöki Mancót.
Az ifjú herceg egy pillanatra úgy érzi, hogy a mélység magába
szippantja, de azután gyorsan összeszedi magát.
Szinte öntudatlanul győzelmi kiáltás szakad ki belőle,
amely mindenfelől visszhangzik a köveken.
Guaypar minden erejével azon van, hogy a nyomában
maradjon.
Mancónak hátra sem kell fordulnia, úgy is érzi, hogy a
többiek messze lemaradnak mögötte. Még Paullu is. Bárhogy
fogadkozott is az agyafúrt Paullu, nem fog tudni lépést
tartani vele. De Manco bízik benne: elképzelhetetlen, hogy
Paullu az utolsók között legyen, s a gyalázatos fekete
ágyékkötő viselésére kényszerüljön.
Amikor felér a csúcsra, mint egy gördülő kő, Manco is
nekilódul a lejtőnek. Egyre hosszabbakat lép, s ezzel növeli az
előnyét.
Szemét a következő hágóra szegezi, és csodálatos érzés
fogja el, amiért ilyen erősnek bizonyult az élők világában.
Ember a kövek, a bogarak és a lelkek között. „Én vagyok a
szél, én vagyok az eső, én vagyok a fény!"
Úgy érzi, hogy az égből, de minden egyes szikla mögül is
baráti tekintet követi, olyasvalakié, akinek a szeme mindent
lát, s akinek a tekintete régi jó ismerős.
Furcsamód, amikor azt kívánja, bár soha ne érne véget ez a
futás, a lélegzete is szabályosabbá válik, de a Huanacauri első
lankái előtt észrevétlenül mégis lassul a lépte. Odafent az
ösvény egészen összeszűkül egy sziklameredély tetején.
Mintha szédítő kötelet feszítettek volna ki egy sziklaredő
fölé.
Manco tudja, milyen erővel hat rá a szédülés. Tudja, hogy a
túlságosan meredek szakaszokon elhagyja a bátorsága, bénító
rohamként tör rá a félelem, egy lépést sem tud tenni.
Felkészült erre az érzésre, minden erejét összeszedi, hogy
túljusson a rémület mindent elárasztó hullámának
pillanatán, amikor megfagy az ereiben a vér.
De jaj, amint a szakadék közelébe ér, azt teszi, amit nem
szabadna tennie! Futás közben lenéz a tátongó űrbe.
Szinte máris ott látja magát, amint zuhan lefelé a kövek
között. A lába megremeg, jeges fuvallat borzolja a tarkóját,
összeszorul a gyomra. A mélység mintha egyre nőne,
különös, mintha a szakadék mosolyogva csábítaná.
Ekkor Manco a sziklafalhoz tapad. Két kézzel kapaszkodik
a biztonságot jelentő kőbe.
Pedig már csak néhány lépést kellene tennie, csak egy
sziklatömböt kellene megkerülnie, ami után az ösvény egy
széles, füves lankán halad tovább... Ahhoz azonban, hogy
odáig eljusson, egy pillanatra el kell engednie a sziklafalat, és
megküzdenie a tátongó ürességgel. Bele kellene törődnie.
Képtelen rá.
Verejték önti el. Az esőcseppek egybemosódnak a düh
könnyeivel. A környező hangok csak ködösen jutnak el
hozzá: az elbukók és a sebesültek kiáltásai, a hívó szavak és a
buzdítások.
Ahogy Guaypar gúnykacaja is, amikor szélvészsebesen
megelőzi, és teli torokból odakiáltja:
- Manco! Manco! Mindjárt lezuhansz, és még csak fekete
ágyékkötőd sincsen, amin fennakadhatnál! Gyáva vagy,
semmi más, Cuzco fia!
Guayparnak igaza van. A gyávaság úgy hatalmasodott el
rajta, ahogy az imént még a bátorság. Most a szégyen
burkolja olyan védelmezőn, ahogy az imént a
legyőzhetetlenség érzése óvta. Akár az éj leszálltáig is itt
maradhat, és várhatja, hogy a keze elernyedjen. Később majd
megtalálják kifacsarodott tagú testét, odalent, a meredély
aljában. Minden mindegy már. Ugyan hol marad az ősök
hangja? A bizonyosság, hogy ő a legerősebb?
Semmi sem maradt belőle. Csak a pánik. A szíve olyan
hevesen ver, mint egy kolibri szárnya.
- Manco!
Paullu jól ismert hangját hallja. Mancónak nem kell
magyarázkodnia, mindent ért.
- Add a kezed...
Manco enged a kérésnek. Minden ízében remegve, apró
lépésekkel hátrál a vállig, ahol a fivére várja.
- Lélegezz óvatosan! Engedd, hogy én irányítsalak! Én
megyek előre. Segítek átjutni.
Paullu eléje lép, egyetlen mozdulattal túl van azon a
sziklán, amelyik Mancót az imént megállította.
- Most rajtad a sor.
- Nem tudom megcsinálni.
- Ha én meg tudtam, te is meg tudod.
Ha én tudom, te is tudod. Ez a gondolat összeköti őket
gyermekkoruk óta, ettől váltak lelki ikertestvérekké.
Manco csigalassan araszol előre, testvére hangja irányítja,
bár a szavakat, amiket mond, nem érti. Amikor a mélység
fölött áll, úgy érzi, hogy feladja, hogy mindjárt lezuhan.
Paullu keze elkapja a csuklóját.
- Maradj velem, fivérem!
Manco látja, hogy jó néhány futó lehagyta őket, és már
fölöttük jár, a csúcs közelében. Paullu azonban nem engedi,
hogy az elvesztegetett idő miatt keseregjen.
- Fuss, szeretett fivérem! Fuss, te vagy a legjobb, és én
büszke vagyok rád.
- Nem igaz, a leggyávább vagyok.
- Bátor és erős vagy, Manco, és még egy fivéred is van, aki
szeret, és mindig is segíteni fog... Eredj, győzz kettőnkért!
Manco szíve megint hevesebben dobban, a fiú letörli a
szemébe csurgó esőt.
 „Én vagyok a szél..." - gondolja, miközben emeli a lábát,
bár úgy érzi, hogy az a gránátnál is súlyosabb.

Ahogy felfelé iramodik a szakadék mentén, egymás után

hagyja le azokat, akik az imént, gyengeségét kihasználva, elé
kerültek. Nem akar tudomást venni a fájdalomról, a szégyent
pedig jéggé dermeszti szíve zugában. Összeszorított foggal fut
tovább.
Fut, és az első büszkeségére gondol, azéra, aki a „sólyom"
lehet, és végignézheti, amint a többiek, az összes többiek,
erejük vége felé járva a célba érnek.
Titokban ugyan, de örülni fog, amikor Guaypar vereségét
látja, Guayparét, akit most újra lehagyott, s ez alkalommal
már pillantásra sem méltatta.
Úgy fut, mintha levegőt sem kellene vennie. Alig látja az
ösvényt maga előtt és kicsit lejjebb, a szakadék túloldalán a
buzdító szüzek csoportját. Az egész világ az ő futásának
ütemére táncol, táncolnak a hegyek, a felhők, a bokrok, a
völgy is az ő leheletére ropja. Manco megmámorosodik a
futástól, de száll tovább, sebesen, mint a szél.
- Vigyázz!
A kiáltást ugyanabban a pillanatban hallja meg, amikor a
kígyó sziszegését, s egyszerre mozdulatlanná dermed.
Hosszú, sárga csíkos, karvastagságú kígyó ágaskodik előtte az
ösvényen.
- Vigyázz - mondja a hang, immár halkabban, különös
lágysággal.
Ekkor meglátja a lányt is, aki a kígyó mögött közeledik
hozzá, a kígyó fenyegetően himbálózik, tágra nyitott,
rózsaszín szájában jól látszanak a hosszú méregfogak.
- Ne mozdulj! - kéri a fiatal lány.
Mancónak a lélegzete is eláll, amikor észreveszi a lány
szeme színét. Létezik ilyen szín egyáltalán?
Kék szemek, kékebbek, mint a déli ég színe. Valóságos,
hús-vér teremtmény ez a lány?
Manco azonban nem töprenghet sokáig. Látja, amint a lány
szelíden térdre ereszkedik, s közben egyetlen pillanatra sem
veszi le különleges tekintetét a kígyóról. Az állat tovább
himbálja a fejét, ideges gyűrűkbe tekeredik, mintha támadni
készülne.
Manco ösztönösen lehajol, felkap egy követ, és a markába
szorítja.
- Hagyd azt a követ - mondja a lány, bár nem is néz felé. -
Hagyd csak!
A hangja nyugodt, magabiztos. Határozottan adja az
utasítást, és a fiúnak eszébe sem jut, hogy ne
engedelmeskedjen. A lány a kígyót nézi, mereven figyeli, és
lassan, óvatosan lekuporodik hozzá.
A kígyó pedig összetekeredik, fejét saját gyűrűibe dugja...
Hátulról futó léptek zaja hallatszik, Guapar érkezik az
árokszélen. A kígyó azonban egyszerre kitekeredik és elsiklik
a kövek közé, mintha eltörölték volna a föld színéről.
A kék szemű lány felegyenesedik, és mosolyog. Különös
tekintete beragyogja a hegy minden zöldjét és szürkeségét.
- Szabad az út! - mondja jókedvűen.
Manco megérzi, hogy Guaypar megállt, és őket figyeli. Ő
maga habozik még egy pillanatig. A lány bátorítón int, hogy
induljon tovább.
Nekilódul hát, fut tovább Tumebamba síkjáig, mintha
testének egyetlen porcikája sem sajogna már.
Amikor azonban a dombon összegyűlt idősebbek
ünneplése közepette futása végére ér, amikor félig ájultan
összeesik, úgy érzi, mintha egész valójával az ismeretlen lány
szeme kékjében úszna, mintha a lány juttatta volna el idáig.
 9
Tumebamba, 1528. december

A teret arany- és ezüstvillákba fogott, hosszú aranyhúrral

kerítették körül. Középen tűz ég, melyet az eső sem olt el.
Koka- és kukoricalevelek perzselődnek rajta, cukros és kábító
illatot árasztva.
Manco lepedéket érez a szájában, nyelve és szájpadlása
még őrzi a chicha savanykás csípős ízét. Miközben Villa Oma
és a többi pap alig néhány lépésnyire tőle a harcosok
bátorságát dicsőíti, fejében újra és újra a futóverseny képei
villannak át. Valahol a messzeségben most is érzi még az
erejét, a szörnyű szédülést és a győzelem mámorát.
Langyos légörvény kokafüstbe burkolja Huayna Capac
arany Képmás-Fivérét, egy pillanatra fátyolt von annak a
lánynak különös arca elé is, akit csak Coya Camaquen-ként
emlegetnek. Majd ismét előbukkan Anamaja kék szeme, szép
vonalú, szelíd szája. Egy villanásnyi időre találkozik a
tekintetük.
Paullu, aki fivére mellett áll, felfigyel erre az
összevillanásra. Elmosolyodik, és halkan azt kérdezi:
- Szépnek találod?
- Nem is tudom... Tényleg nem olyan, mint a többiek.
Honnan származik?
- Azt mondják, az erdőségekből.
A papok az avatandók felé tartanak. Tollat mártanak a
lámavérrel teli edénykébe, és egy vonalat húznak vele a fiúk
arcára. Majd elérkezik a fogadalomtétel pillanata.
Manco úgy érzi, hogy a Napnak mondott hűség- és az
Inkának szóló engedelmességi fogadalom szavait nem ő
mondja, hanem valaki más. Csakis egyetlen dologra vár:
hallani akarja a szavakat, amelyek végre auqui-vá, igazi
harcossá nyilvánítják.
Mivel ő a futóverseny győztese, ő kapja meg elsőként a
fehér ágyékkötőt, majd a gyékénysarut, a fehér csíkos vörös
tunikát és a tollas fejéket, amelyen arany- és ezüstlemezkék
csüngnek.
A tömeg őt figyeli... A rokonok, a klánok, a cuzcói és quitói
főurak mind csodálattal - igaz, néha irigyen is - tekintenek rá.
Manco büszkén kihúzza magát. Most következnek az
élbolyban utána érkezők, közöttük Paullu és Guaypar is.
Fivére szeretetteljes pillantást vet rá, Guaypar viszont dühtől
villogó tekintettel viszonozza a győztes kissé csúfondáros
mosolyát. Nem sunyja le a fejét, mint a vesztesek, akik éppen
most kapják meg a szégyenletes fekete ágyékkötőt, Guaypar
arca gőgösen kihívó, alig leplezett fenyegetést fejez ki.
Telik-múlik az idő, az énekek után a táncra kerül a sor.
Nevetés és ünneplő kiáltások töltik be a tágas teret. Manco
sorra meghajol az idősebb harcosok előtt, akik mosolyogva
veszik szemügyre, a vállára teszik a kezüket.
De bármit csinál is, a pillantása mindig visszatér
Anamajához, a fiatal lányhoz, az arany Képmás-Fivér
hitveséhez.
Amikor a szertartás végre befejeződik, a szüzek nagy
korsókban hozzák a chichá-t a fiatalembereknek. A lányok
itallal kínálják az újdonsült harcosokat, és mellettük
maradnak a próbatétel utolsó éjszakáján, amit a fiúk a
csillagos ég alatt töltenek. Az ifjú harcosoknak sörtől
mámorosan kell találkozniuk Mama Quilla tisztaságával és a
Másik Világból való Régiek szellemével, jókkal és rosszakkal
egyaránt.
Manco meglepetten látja, hogy Anamaja Guaypar felé tart.
Az ujjával mutatja Paullunak, és felkiált:
- Hát ezt a hitvány kutyát buzdítja?
- Biztosan nem volt más választása, Manco! Hiszen
Atahualpa klánjához tartozik.
 - A klánok, Paullu, mindig ezek az átkozott klánok! Amikor
a nagy Manco Capac megalapította a dinasztiánkat, szó sem
volt még klánokról. És mondhatom neked, én sem gondoltam
a cuzcói klánokra, amikor az imént futottam!
- Nem az a gond, hogy te gondolsz-e rájuk, fivérem, elég,
hogy ők maguk gondolnak a klánjaikra.
A melléjük kijelölt fiatal lányok mosolygós arccal, lesütött
tekintettel közelednek. Alacsonyak, takarosak, mint a játék
babák, minden mozdulatuk tiszteletet sugároz, amint a
korsókat nyújtják. Manco hosszú kortyokban az utolsó
cseppig kiüríti a chichá-t. Az ital édes-savanyú frissessége
felüdíti a száját, a torkát és fáradt testét.
A lányok máris térülnek-fordulnak, hogy újratöltsék a
kiürült korsókat a hatalmas edényekből, amelyeket a szolgák
kötelek segítségével döntenek meg. Anamaja csakúgy, mint a
többiek, megy, hogy megtöltse korsóját a szépen festett, óriás
maccá szájából csorgó itallal. Patakokban folyik a sör, fanyar
illata kissé émelyítően tölti be a levegőt.
Az utolsó, Imihez szóló fohász is véget ér. Lassanként a
részegség erőt vesz a fiúkon, és a fáradtság hirtelen
ólomsúllyal zuhan rájuk. Néhány perc alatt elkábítja a fiatal
harcosokat. Máris összecsuklik a térdük, és lecsukódik a
szemük. Ellenállhatatlan vágy önti el őket, hogy leheverjenek
a téren, és aludjanak. Manco most is érzi a vigyázó
tekinteteket. Lehunyja a szemét, hogy nyugodtabban
lélegezzen, és kinyújtózik.
- Manco?
Paullu az, a tunikája ujját rángatja. Amikor Manco kinyitja
a szemét, Anamaja áll előtte.
- Ó, te vagy az! - kiált fel a fiú, s magában átkozza a rá törő
szédülést. - Még nem is mondtam köszönetet, Anamaja.
Talán neked köszönhetem, hogy nem kellett ma meghalnom!
Anamaja tagadón int:
- A kígyó legfeljebb a győzelmedet akadályozhatta volna
meg! Én még járni is alig tudtam, s már kígyók csúsztak a
lábamnál. Megtanultam, hogyan tegyem a barátaimmá őket.
Azzal megmutatja neki a csuklóján viselt karkötőt, amely
két összefonódó kígyót formáz. A fiú alig néz az ékszerre.
Sehogy sem tudja megszokni Anamaja kék szemét. Rajongva
figyeli törékeny és mégis erőteljes alakját.
- A kígyó a bölcsesség jelképe, ugye?
- Azt mondják.
- Miért vonod magadra a tekinteteket, Anamaja? Anamaja
úgy mosolyog, mint egy egészen kicsi lány. - Téged jóval
többen bámulnak, nemes harcos. Anamaja látja, hogy Villa
Oma szigorúan figyeli. A Bölcs parancsolón int neki, jelzi,
hogy távoznia kell. A lány meghajlással köszön el a két
fivértől:
- Most csatlakoznom kell ahhoz a fiúhoz, akinek a segítője
vagyok. De békés éjszakát kívánok mindkettőtöknek! Legyen
hozzátok kegyes Mama Quilla!
Amint a lány eltávolodik, Paullu csúfolódva fordul
Mancóhoz:
- Nos, mit gondolsz róla, fivérem? Szépnek találjuk vagy
bizony inkább rútnak?
- Annyi biztos, hogy nem olyan, mint a többiek... De láttad,
hogy vigyáz rá a Bölcs, mint valami féltékeny, öreg férj? És
nem hiszem, hogy helyeselné, hogy a védence a mi
társaságunkban mutatkozik!

Sötétedés után Anamaja szívét félelem szorítja össze.

A cancha udvarán megnyugtatóan ég a tűz, Guaypar
szemében azonban egyre zavarosabb fények villódznak.
Megállás nélkül iszik az éj leple alatt, a chichá-ba fojtja a
megaláztatást, amelyet el kellett viselnie.
Apró kortyokban nyeldekli az italt, és a keze annyira remeg,
hogy legalább annyi sört löttyint az unku-jára, mint a
torkába. A részegség azonban csak indulatot gerjeszt benne,
álmot nem hoz a szemére. Kellemetlen szag terjeng
körülötte. Időről időre kidülleszti a mellkasát, és a Hold-Anya
felé nyújtja a kezét, mintha meg akarná markolni, a szája
kiáltásra nyílik, mégis néma marad. Majd visszarogy a földre,
és az italos edényt keresgéli.
- Üres az edény - csaholja. - Eredj, hozz újat, kék szemű
lány!
- Már így is túl sokat ittál, Guaypar - próbálkozik Anamaja.
- Nem kellene inkább lepihenned?
- Menj, és hozz chichá-t - hadonászik Guaypar. - Menj,
hozd a chichá-t, ne vitatkozz!
Amikor azután Anamaja feláll, a fiú kinyújtott kézzel el
akarja kapni a combját. Anamaja hirtelen odébb pördül, hogy
szabaduljon, a tunikája csak úgy lebben körülötte,
Guayparnak azonban sikerül elkapnia a szövetet, és annál
fogva rántja magához. Anamaja egyetlen térdmozdulattal
eltaszítja magától, mire a fiú vihogva dől az oldalára:
- Megtetszett a fivérem, Manco, nem igaz?
- Guaypar...
- Láttam, hogy bámultatok egymásra ti ketten! De te csak
erdei lány vagy. Ő pedig, ő pedig a cuzcóiak közül való! Sosem
lesz a tiéd...
- Te pedig ne feledkezz meg arról, hogy én mindenekelőtt
atyád Képmás-Fivérének a hitvese vagyok!
- Tudom, tudom! A Coya Camaquen! Mit nem mondasz!
Villa Oma külön nevet talált ki, csakis neked!
Guaypar hátrébb tántorog, arca eltorzul a dühtől.
- Manco hitvány csaló! - morogja vádlón az égieknek
csakúgy, mint Anamajának. - Nemsokára mindenki tudni
fogja, hogy csalt...
Anamaja Inti Palla gyűlölködő szavaira gondol, amelyeket
Mancóról mondott. És Manco lett a győztes!
 Ennek az éjszakának az erő és az öröm jegyében kellene
telnie, de a lány úgy érzi, sötét árnyak és veszedelmek
nehezednek a szívére. Igen, a gyűlölet hullámai áradnak
Cuzco és Quito klánjai között, és mindent elpusztítanak.
Guaypar tántorogva kiegyenesedik, és a mutatóujjával
Anamaja felé bök:
- Ráadásul a te segítségeddel csalt, Coya...
- Az én segítségemmel?
- Te intézted úgy, hogy ő győzzön! - Ne légy ostoba! Csak
egy kígyótól mentettem meg...
- Azt a kígyót Inti hozta az útjába, te pedig elűzted a kígyót.
Mi ez, ha nem csalás? Győzelemre segítetted ezt a rühös
kutyát, aki még csak nem is vér szerinti fivére Atahualpának,
mint én! Elárultál bennünket!
- Én nem akartam...
Anamaja elhallgat. Semmi értelme válaszolni. Guaypar
túlságosan részeg ahhoz, hogy értelmesen lehessen vele
beszélni. Csak abban reménykedhet, hogy lassan elkábul, és a
részegség leteríti.
Csakhogy Guayparnak, ha imbolyogva is, de sikerül talpra
állni.
- Gyere - morogja. - Gyere utánam!
- Hová megyünk?
Guaypar újfajta figyelemmel vizsgálja Anamaját. Válasz
helyett csak vihog, és a fejét rázza:
- Igen, tényleg csinos vagy a magad nemében! Tetszel
nekem, erdei lány! Sőt, jobban tetszel mindenki másnál, de
akkor is rossz vagy!
Anamaja az ajkába harap, és hátrébb húzódik. Guaypar
durván elkapja a karját, és szó nélkül magával rángatja.
Durván húzza magával, amint átvág a patión, s amikor
Anamaja látja, hogy a fiú el akarja hagyni a canchá-t, és
ellenkezik, Guaypar minden maradék erejét összeszedve
kicsavarja a karját, s maga előtt tolva viszi tovább, ügyet sem
vet a tiltakozására.
Az utcákon mindenütt a részegség uralkodik. Senki sem
figyel fel rájuk. A canchá-k ajtaján át danolászás, kiabálás,
néha fuvola- és szaggatott dobszó is hallatszik. A tüzek
bolondos árnyékot vetnek. A szűk sikátorok
kereszteződéseiben eszméletlen férfiak hevernek tulajdon
okádékukban. A chicha átható szaga bebűzösíti a levegőt.
Guaypar hirtelen megáll, egy gondosan épített falnak
tántorodik, és elüvölti magát:
- Manco! Paullu!
Még el sem hal rekedt hangjának visszhangja, amikor
Anamaját továbbra is maga előtt taszigálva átlépi a két fivér
canchá-jának küszöbét.
- Guaypar!
Anamaja megkönnyebbülten pillantja meg a tűz előtt álló
Manco magas, nemes alakját. A fiú nem látszik részegnek,
bár a szeme kivörösödött, és hangosan szedi a levegőt.
- Engedd el azt a lányt! - mordul fel Manco Anamajára
mutatva. - Engedd el a Coyá-t, nincs jogod így bánni vele!
Most már Paullu is feláll. Lassú léptekkel jön elő a
félhomályból:
- Menj vissza a szállásodra, Guaypar - mondja higgadt
hangon. - Végig kell csinálnod a próbát...
- A fivérek! - rikoltja Guaypar, és olyan hevesen löki előre
Anamaját, hogy a lány elveszíti az egyensúlyát, és térdre esik.
- Itt vannak hát a fivérek, akiket annyira szeretsz! A két csaló,
akik el nem válnak egymástól, hogy jobban leplezhessék a
gyávaságukat!
Manco előreugrik, hogy felsegítse Anamaját. Paullu
felkacag:
- Hogyhogy nem fekete ágyékkötőben vagy, Guaypar?
Pedig igencsak jól állna neked, hiszen éppolyan sötét volna,
mint az éjszaka, ami a lelkedben uralkodik!
Manco összeszorítja a száját dühében, hátralöki a köpenyét
a vállán, és öklét maga előtt tartva közeledik.
- Ne, Manco, ne - tiltakozik Anamaja. - Nem tudja, mit
csinál...
De elkésett. Guaypar harsány ordítással húzza be a jobb
kezét a tunikája ujjába. Amikor azután megint kidugja, egy
tumi félhold alakú pengéje villan meg a tűz fényében.
Guaypar eltökélt mozdulattal kétszer maga elé suhint a
levegőbe, majd a rézkéssel Manco arca felé szúr.
- Most aztán futhatsz, Manco! Ahogy csak az erődből telik!
No meg ahogy én akarom.
Paullu Anamaja mellé siklik, megragadja a lány vállát, és
hátrébb húzza, Manco pedig eközben két könnyed lépéssel
oldalra lép, ruganyosan, mint az ocelot a sivatagban.
- Nézzétek csak! - veti oda Manco színtelen hangon. - És
még ő beszél gyávaságról! Tumi-t ragad, hogy megverekedjen
valakivel, aki fegyvertelen.
- Csaló! Átkozott cuzcói fajzat! Mind csalók vagytok
arrafelé! Azt hiszitek, nincs nálatok nemesebb, pedig
egyszerűen csak csalók vagytok...
A környező sötétségből elégedetlen morgás hallatszik.
Mostanra valóságos sokaság veszi körül őket: szolgák, de
nagybácsik, lánytestvérek és nagynénik is... Egyikük sem szól
közbe. A részeg ember őrültségeket is mondhat mámorában.
A sértés azonban Mancónak szólt, neki is kell tehát
válaszolnia.
- Itt az idő, Guaypar! Régóta vártam már ezt a pillanatot.
Gyere csak! Gyere csak, döfd belém a késedet... Gyere, ha
tudsz!
A két fiú most már a tűz körül kering. Guaypar mintha
kissé kevésbé lenne részeg. De amikor át akar ugrani a
parázsló tuskókon, Manco könnyen kitér előle. Rugalmas
mozdulattal oldalra hajlik. Ebben a pillanatban előrelendíti
mindkét kezét: az egyikkel Guaypar karját ragadja meg, és a
vállához szorítja, a másikkal pedig a tumi-t tartó kezét kapja
el. A düh elragadja, kibontakozik, és villámgyorsan
körbepördül. Jobb karjával nagy kört ír le a tűz fölött, amitől
a kés pengéje végigsiklik Guaypar arcán. Guaypar hátraugrik,
és felkiált fájdalmában. A seb erősen vérzik... Guaypar
végighúzza a kezét az arcán, és hitetlenkedve nézi vörösre
vált tenyerét.
- Menj vissza a szállásodra, Guaypar - mondja megint
Paullu. - Még most sem késő!
- Nem - vág vissza ujjongva Manco. - Már késő! Guaypar
azonban, mintha a vérző sebtől felébredt volna, messzire
hajítja a kést, és Mancóra veti magát, derékon ragadja. Együtt
hemperednek a tűz mellé, a földre, a parázsló fadarabok
szikrafelhőben omlanak le a lendülettől. Anamaja felsikolt,
Paullunak kell visszatartania, nehogy a fiúk közé vesse
magát, s úgy válassza szét őket.
- Hagyd! Hagyd őket: ennek már meg kell lennie!
Manco és Guaypar a porban birkóznak, olyan szorosan
összefonódva, hogy az egyik vére bemocskolja a másikat is.
Zihálásukat időnként fájdalmas nyögés tarkítja, amikor egy-
egy ütést célt ér, vagy amikor az ujjaknak sikerül kicsavarni
valamit vagy belemarni valamibe, majd egyszer csak Anamaja
azt látja, hogy Guaypar oldalra gurul, az unku-ja nagy
reccsenéssel elhasad. Manco abban a pillanatban talpra ugrik,
ráveti magát, két térdét keményen szorítva a hasára telepszik,
ujjaival pedig már a másik vértől iszamós torkát szorongatja.
- Te esküdtél arra, hogy vakmerő vagy, mint a harcosok? -
kérdezi Manco alig érthetően. - No meg arra is, hogy mindig
ügyelsz a becsületre?
Guaypar nem válaszol. Tágra nyitott szájjal, hörögve küzd
levegőért. Manco most még egyszer felteszi a kérdést,
hangosabban:
- Megesküdtél Inti Atyánkra és Hold Anyánkra, vagy nem
így volt? És minden ősünkre és minden eddigi Egyetlen Úrra
is.
 Anamaja érzi, hogy Manco nem ura már a haragjának.
Ellöki magától Paullu kezét, és közelebb megy a két fiúhoz:
- Manco, kérlek szépen, engedd el...
De Manco már nem hallgat rá.
- Te támadtál a szűzre, aki atyám szellemét őrzi idelent?
Keze leválik Guaypar torkáról, ökölbe szorul, és harcos
indulattal sújt a gyűlölt fivér arcába. A Guaypar torkából
kiszakadó jajszó éppúgy nem állítja meg, mint Anamaja
sikolya. A rokonok gyűrűje szorosabbra zárult körülöttük, de
senki nem lép közbe. Anamaja éppen meg akarja ragadni
Manco karját, amikor az ifjú inka szemében a tűz táncoló
lángjait látja meg. S mintha Guaypar minden gyűlölete ott
lobogna ezekben a lángokban...
- Elég legyen!
A parancs úgy csattan az éjszakában, mint valami
korbácsütés. Papi ruhába öltözött férfi áll a tűz előtt kezét
kinyújtva, és megismétli, amit parancsolt:
- Elég legyen, Manco! Ne öld meg!
Anamaja Manco egyik nagybátyjára ismer a férfiban. A férfi
mélységesen bizalmatlan, rövid pillantást vet rá, és így
folytatja:
- Megleckéztetted, ahogy kellett, és ezt senki nem felejti
majd el. A cuzcói klánokat senki sem sértheti meg
büntetlenül.
Manco elhúzódik Guaypartól, és lassan feltápászkodik.
Anamaja elkapja Paullu pillantását, Paulluét, aki az egész
küzdelem alatt szótlan és mozdulatlan maradt. A fiú
tekintetében szomorúság ül, amint lassan lehiggadó fivérét
figyeli.
Guaypar vért köpköd, zihálva megfordul, hogy nagy
nehezen feltérdeljen. Végül sikerül feltápászkodnia,
Anamajától vár segítséget, aki azonban nem nyújtja a kezét. A
fiú egy utolsó lendülettel feláll, kezével a hasát szorítja, s
még mindig van annyi ereje, hogy odasziszegje:
 - Légy átkozott, Manco! Elevenen fogsz elégni, mielőtt még
a Másik Világba jutnál! Soha nem szabadulhat a lelked!
Manco letörölgeti az ujjai közé tapadt vért, és visszavág:
- Az átok az átkozódóra száll.
Guaypar imbolyogva kifelé indul a canchá-ból, Anamaja
azonban habozik még. Egy pillanatra összenéznek Mancóval.
- Utána kell mennem - szólal meg végül a lány. - Nekem
kell vigyáznom rá ma éjjel, akkor is, ha igazságtalan volt
veled.
Manco Paullura néz, mielőtt válaszolna, a hangjában a
nagy erőszakosság után meglepő gyengédség vibrál:
- Tudom én, kék szemű húgom...
- Vigyázz magadra, Manco, és ne félj a kígyóktól!
- Sajnos nem állsz majd mindig az út szélén, hogy eltérítsd
őket az utamból!
Anamaja alakja azonban már eltűnt a füstben és az
éjszakában.
 10
Tumebamba, 1528. december

- Ébredj, Anamaja!
Anamaja úgy érzi, mintha valami nehéz súlytól nem bírná
kinyitni a szemét. A legszívesebben fel sem kelne a
gyékényéről. Szorosabbra húzza a mantá-t, amibe
beburkolózott. Villa Oma szigorú tekintettel néz rá.
Nesztelenül jött be a szobába a Bölcs, szalmafonatú
szandáljába bújtatott lába hangtalanul csusszan a
kőburkolaton. Magas alakja és kissé zöld szája széle, váratlan
felbukkanása, mint már annyiszor, most is fenyegetéssel
terhes.
- Ébredj tüstént!
- Mi történt?
- Ne kérdezősködj! Kelj fel, és gyere velem!
Anamaja megpróbálja összeszedni a gondolatait. Alig két
napja csupán, hogy a fiúk avatásának szertartása véget ért.
Két éjszaka telt el azóta, hogy Manco és Guaypar
összeverekedett és sértegette egymást. Két napig volt béke
csupán, és máris újabb dráma van a láthatáron!
A lány felkel, bánatos pillantást vet meleg és biztonságot
adó fekhelyére. A nap fénye alig szüremlik be a patióra nyíló
ajtó kárpitján.
- Mi rosszat tettem?
- Nem tudom, mit tettél. De lehetséges, hogy az ittléted
nem hoz jót Tumebambának!
- Nem én akartam, hogy Guaypar és Manco
összeverekedjenek...
- Ugyan, ki beszél ezekről a gyerekségekről?
Villa Oma olyan kemény hangon szól, hogy Anamaja most
már egészen felébred, és megborzong.
 Az ablak mellett, egy falfülkében Mama Quilla, a Hold-
Anya ezüstlemeze látszik. Gyengén világít a félhomályban,
mintha sírna. Villa Oma kiszáradt bőrű ujjai görcsösen
kapaszkodnak a kárpitba. Tompa hangja úgy visszhangzik,
mint a mennydörgés.
- Az Egyetlen Úr holtteste nincsen már a templomban.
Anamaja kinyitja a száját, de nem kap levegőt, mintha
ököllel vágtak volna a gyomrába. Alig hallható hangon
suttogja:
- Mit mondtál?
- Jól hallottad. Huayna Capac múmiájának nyoma veszett.
- De hogyan? Hogy történhetett?
Villa Oma tehetetlenül néz az ég felé. Az árnyékban még a
szokottnál is magasabbnak és soványabbnak látszik. A harag
és a félelem mély árkokkal redőzi az arcát.
- Napkeltekor Inti templomának csarnokába mentem a
papokkal. A falifülke üres volt. A test nincsen a talapzatán.
- Mégis ki... ki vetemedne ilyesmire?
- Kicsoda? És hogyan?... Egyetlen dolog biztos: téged
vádolnak majd, leányzó, a bűntett elkövetésével!
- Engem? Engem? Ugyan miért? Nem vádolhatsz ilyen
gaztettel, Villa Oma, tudod jól!
- Nem én vádollak, Anamaja - sóhajt a Bölcs csüggedten. -
Mások viszont annál nagyobb örömmel vállalkoznak erre a
feladatra! Te vagy a Coya Camaquen. Nem a te dolgod talán,
hogy a Képmás-Fivér segítségével vigyázz a holttestre? Nem
ezt a parancsot kaptad Huayna Capactól az útra kelése
éjszakáján? Azt, hogy te légy a támogatója ebben a világban,
miközben ő már a másikba tartott?
Anamaja szemét elhomályosítják a könnyek. De annyira
súlyosnak érzi ezt az igazságtalanságot, hogy mindjárt le is
törli a könnycseppeket a kézfejével. Kinőtt már abból a
korból, amikor megfélemlített kislányként hurcolták az inka
színe elé. Harag vibrál a hangjában:
 - És miért követtem volna el ilyesmit?
Villa Oma egyetlen kézmozdulattal hárítja el a kérdést.
- Mit számítanak itt az okok! Atahualpa védence vagy. Ha
kell, majd kitalálnak valami hazugságot.
- Nem értem...
- Valóban? Még mindig nem fogtad fel, hogy a cuzcóiak
egytől egyig gyűlölnek minket, és kapva kapnak mindenen,
hogy félresöpörjenek az útból...
Villa Oma hirtelen félbehagyja a mondandóját. A patióról
kiáltozás hallatszik. Anamaja neve hangzik fel torzan, teli
torokból üvöltve, mint valami szitokszó.
- Nos hát, nem vesztegették az időt - jegyzi meg nyugodtan
Villa Oma. - Készülj, lányom. Őket kell majd meggyőznöd az
ártatlanságodról.

- Ő az!
- Ő tüntette el Egyetlen Urunkat, Huayna Capacot!
- Szentségtörés, szentségtörés! A Világ el fog pusztulni! Inti
bosszút fog állni rajtunk!
- Ez a kék szemű lány rontást hoz ránk! Inti azt akarja,
hogy hamuvá váljon, Quilla azt akarja, hogy vesszen a
folyóba!
Huayna Capac palotájának patiója hatalmas, most mégis
oly zsúfolt, hogy az újonnan érkezők izgatottan, hadonászva a
két kígyóval díszített kapun kívül maradnak. Mindannyian a
cuzcói nemesekhez tartoznak, mindannyian Huascar
klánjának tagjai. Akad közöttük olyan is, aki felfegyverkezett,
és szitkozódva lóbálja gyilkos erejű, fekete köves, fényesre
csiszolt buzogányát. Mások a lándzsájukat rázzák, néhányan
pedig parittyájukat vagy obszidián-baltájukkal hadonásznak.
A patio közepén a nemzetség legfőbb vezetői állnak kört
alkotva. Beszélgetnek, pusmognak, méregetik egymást; ha
szavaik mértéktartóak is, a nézésük félreérthetetlen.
Mindannyian Anamaját bámulják, akit az egyformán
rezzenetlen arcú és hallgatag Atahualpa és Villa Oma fog
közre.
- A jelek semmi jót nem mutatnak, amióta ez a lány közénk
érkezett - rikoltja egy öregember. - Nem más ő, mint a
megtestesült szentségtörés!
- Csak azért védelmezed, hogy ne nekünk legyen igazunk -
hangoztatja egy díszes ruhájú harcos, aki hatszínű tolldíszes
lándzsájával Anamajára mutat.
Körülötte helyeslő moraj hallatszik. A férfi homlokát
hadvezéri fejpánt ékíti, unku-ja vikunyagyapjúból készült, és
a legfőbb klánok négyszögei és háromszögei tarkítják. Kihívó
mosolyra húzza a száját:
- Kitaláltuk, mit szándékozol tenni! Meg akarod
akadályozni, hogy Huayna Capac múmiája eljusson Cuzco
Egyetlen Templomába! Félsz, hogy végül elfoglalja helyét a
Világ Születésének ősi szellemei mellett, mert akkor
Huascarra, a mi Egyetlen Urunkra száll majd atyja ereje,
hogy uralkodhasson! Ezért kérted hát ezt a lányt, hogy
tüntesse el a testet.
- Tartsuk tűzbe a lábát, akkor majd megmondja, hogy hová
rejtette!
Az udvar egyik távoli szegletében Anamaja Manco merész
arcélét és Paullu nemes vonásait véli felfedezni. Mindketten
zavartan a földre sütik pillantásukat. Ők is Huascar klánjához
tartoznak. Még ha akarnának, sem tudnának segíteni.
A szemközti oldalon, ott, ahol Atahualpa rokonai és a
quitóiak gyűltek össze, Anamaja megpillantja Guaypart.
Arcán ott a seb, bal orcáját gyógyfüvekből készült borogatás
fedi, amelyet vékony szövettel bugyoláltak be. Feldagadt ajka
azonban görcsös mosolyra húzódik.
Atahualpa hangja úgy csattan a kiáltozások közepette, mint
a korbácsütés:
 - Mikor fejezitek be végre az üres fecsegést?
Nem engedi kitörni a haragját, amelytől meg-megremeg a
keze. A kiabálás egy csapásra abbamarad. Atahualpa
kinyújtott karral, lefelé fordított tenyérrel, a cuzcóiak
csapatára mutat:
- Egy sem hiszi közületek igazán, hogy a Coya Camaquen,
az a lány, akit atyám jelölt ki, hogy Képmás-Fivérének
kísérője legyen, lehetne ennek a szentségtörő rablásnak a
kieszelője. Egyikőtök sem hiheti, hogy szembeszegülök Inti
akaratával, és azzal, hogy atyám megtérjen Cuzcóba.
Atahualpa most jobb felé fordul, és egy öreg férfira mutat,
kinek homlokán a Leghatalmasabbak aranylemeze
ékeskedik:
- Collá Topac maga is jelen volt a többi Leghatalmasabb
társaságában, amikor Huayna Capac, az Egyetlen Úr kijelölte
a Coya Camaquen-t, mielőtt a Másik Világba indult volna.
Atyám Collá Topacot bízta meg a feladattal, hogy amint a
szokás kívánja, ügyeljen az Egyetlen Úr akaratának
tiszteletben tartására mindaddig, amíg Huascar fivérem
homlokára nem kerül a borla. Neki kell elvinnie atyámat
Cuzcóba. Ő fogja bevinni Coricancha templomába.
- Igazat szól - kiált fel az öregember. - Én vagyok az akarat
letéteményese, és mondhatom, senki nem óhajtja nálam
jobban, hogy láthassa, amint Egyetlen Urunk megtér
szeretett városába! Én pedig nem hiszem, hogy a Coya
Camaquen olyasmire vetemedett volna, amivel vádoljátok:
maga a Nap Fia találta őt bizalmára méltónak.
- Akik most a leghangosabban kiabálnak - veszi vissza a
szót Atahualpa -, jobban tennék, ha meggondolnák, mit
beszélnek... Ki tudja, nem ők követték-e el a gyalázatos
tettet?
A másodpercnyi csendben szinte érezni, ahogy a cancha
levegője megdermed. Majd egy harsány hang hangzik fel:
- Minket vádolsz? Fenyegetsz minket, Atahualpa? Minket,
tulajdon fivéred, Huascar klánját? Atyád legkedvesebb fiáét!
Hogyan merészeled?
Erre már Atahualpa haragja is kirobban:
- Semmivel sem merészelek többet, mint ti, akik
sértegetitek és megköpköditek azt a lányt, akit atyám
választott ki!
Anamaja nem bírja tovább, előrejön, egészen a kör
közepéig. Felemeli a kezét, és határozott hangon közbeszól:
- Ne vitatkozzatok miattam!
Minden szempár feléje fordul.
- Vezessetek a templomba hitvesemhez, a Képmás-
Fivérhez! Majd ő megmondja nekem, hol van most a test.
Villa Oma ugyanolyan döbbenten néz, mint Atahualpa.
- Tudod, mit beszélsz? - suttogja a zöld ajkú Bölcs.
Anamaja bólint. Őszintén szólva, iménti szavai őt magát is
éppúgy meglepték, mint a Bölcset! Nem saját akaratából
mondta ki őket, önkéntelenül buktak ki belőle, egy pillanatra
sem elbizonytalanodva. Most viszont összeszorul a szíve,
tenyere a szorongás verejtékétől nedves. A tömegen végigfutó
moraj azonban legalább annyira tiszteletteli, mint meglepett.
Manco és Paullu a túloldalon felemelt fejjel, csillogó
szemmel néz feléje. Guaypar arcáról lefagyott a mosoly.
Egyszerre újabb kiáltás hasít a csendbe:
- Atahualpa! Ha ez a lány nem találja meg Urunk, Huayna
Capac testét, szemétre vetjük a belsejét!
A tömeg helyeslőn morajlik.
Atahualpa gondterhelten figyeli, amint Villa Oma keze
béklyóként zárul Anamaja vékony karjára. A lány megérzi a
büszkeséget Atahualpa hangjában, mikor a férfi a tömeg felé
fordul, és odaveti nekik:
- Fenyegetőzzetek! Fenyegetőzzetek csak! De meglátjátok,
ez a lány nem fél tőletek!

O
 A palota és a templom között nem túlságosan hosszú az út.
A hőség azonban egyre nyomasztóbbá válik. Anamaja érzi,
amint a tarkójára nehezedik, és lelassítja a lélegzetét. Az
egész városból ellenségesség árad: férfiak tülekednek a szűk
kis utcákon, arcukon harag és félelem, néhányan
szitokszavakat mormolnak, amikor a lány elhalad előttük.
Asszonyok jelennek meg a canchá-k küszöbén, fintorogva
követik a tekintetükkel Anamaját.
Anamaja kihúzza magát, úgy lépdel, pillantását a köpenyre
szegezi, amely Atahualpa daliás vállán libeg.
Megkönnyebbülten érzi, hogy az oldalán az övéhez hasonló
gyors léptekkel ott halad Villa Oma és a katonai kíséret.
Belépnek a kihalt templomba, a kilencfülkéjű terembe,
melynek egyéb teteje sincsen, mint a fölé boruló végtelen ég.
Anamaja hallja a csatornák és a szökőkutak vizének élénk
csobogását. A leszálló nap finom árnyékot vet a csodálatos
pontossággal rakott kőfalakra, állatokat és istenalakokat
rajzol. A fülkék a fal mentén sorakoznak, fölöttük
rombuszokkal, trapézokkal, madártojáshoz hasonló ovális
formákkal ékített aranyfríz húzódik.
A középső fülkében kapott helyet az arany Képmás-Fivér.
Az oldalán álló talapzat azonban, ahol a múmia hallgatta a
Felső- és az Alsó-Világ hangjait, üres. Anamaja alig mer
odanézni.
Villa Oma viszont úgy kémlel körül, mintha nyomokra
bukkanhatna, végül azt mondja Atahualpának:
- Biztos vagyok benne, hogy Huascar fivéred emberei
követték el ezt az ostoba gaztettet!
- Bizony valószínű. De elment az eszük. Soha nem sértették
meg így atyánkat.
- Ami azt jelzi, hogy Huascar és az övéi valójában rettegnek.
- Rettegnek? Ugyan miért? Tudják, hogy fenntartás nélkül
tiszteletben tartom atyám szavát! Tudják, hogy nem kívánom
a homlokomra a szent llautu-t. Nem akarom, hogy én legyek
az Egyetlen Úr. Hiszen te is tudod, Villa Oma! És ők is tudják
mind: a jelek ellenem szólnak...
- Nem minden jel...Túlságosan meg akarod győzni
önmagad. Huascar pedig mint valami állat, inkább
ösztönösen érzi, hogy így van. De a maga módján messzebbre
lát, mint te: fél a körülötted lévő erőktől. És fél tőle is...
Villa Oma Anamajára mutat, és így folytatja:
- Attól tartanak, hogy a lánynak egyszer csak eszébe jut, mit
mondott neki az Egyetlen Úr útra kelése éjszakáján. Félnek
tőle, nehogy a Képmás-Fivér az ő szájával hirdesse ki atyád
valódi akaratát!
Atahualpa egy pillanatig elmélyülten nézi a Képmás-Fivér
békés, ám kiismerhetetlen, arany arcát. A keze már-már
mozdul, hogy megérintse, de azután meggondolja magát,
Anamajához fordul, és megkérdezi:
- No és te, kicsi lány, te is úgy gondolod, mint a Bölcs, hogy
nem értem meg atyám akaratát?
- Azt hiszem, nem tudod, hogy ki is vagy valójában,
hatalmas nagyúr!
Alighogy ezek a szavak kiszaladnak a száján, Anamaja egy
kiáltást fojt el, és az arca elé kapja a kezét.
- Bocsánat! Ezek nem az én gondolataim, csak úgy
kiszakadtak belőlem!
- Hallgass rá - suttogja Villa Oma. - Hallgass rá, Atahualpa!
Huayna Capac akaratából beszél, érzem, hogy így van!
Atahualpa kissé kivörösödött szeme hol a Bölcsre, hol a
fiatal lányra pillant. Anamaja azonban nem őt nézi, hanem a
Képmás-Fivér fali fülkéjét. A szobor arcát egy napsugár vette
célba, s olyan pontosan találta el, mint egy lándzsahegy.
- Találd meg a múmiát, Anamaja - suttogja Atahualpa. -
Találd meg!
Amikor megfordul, a nap végigsiklik a sisakján és fülének
aranykorongjain. Anamaja úgy érzi, hogy az arany visszfénye
a belsejébe hatol, és a testében vibrál, mintha szavakká
akarna kovácsolódni, most még ismeretlen és
kimondhatatlan szavakká.
 11
Tumebamba, 1529. február

Anamaja és Villa Oma egyre előbbre jön a templom előtti

tágas teraszon. Szemben velük, Tumebamba dombján a
palotákat, a patiókat és a közemberek házait körülzáró
canchá-k falai szabályos négyszögeket alkotnak.
A Bölcs hallgat. Anamaja tudja, hogy ilyenkor nincs helye a
beszédnek. A völgy túloldalán a Huanacauri kékesfekete
csúcsa rajzolódik ki a szeme előtt. A kövezett út, amelyen
járnak, nyílegyenesen vezet a hegycsúcstól a templomig.
A hőség egyre elviselhetetlenebb, Anamaja érzi, amint
verejték üt ki a halántékán, a tarkóján, és végigcsorog a
hátán, az ünnepi tunika vastag szövete alatt.
A Bölcs nem lassít a járásán, miközben kezét a chuspájá-
ba, szöveterszényébe mélyeszti, amitől sosem válik meg. Egy
kis csomó kokalevelet vesz ki belőle, és egy kis fiolában
fehér, púder finomságúra őrölt mészport.
- Vegyél - mondja egyszerűen, és odakínálja neki a kokát.
Ő maga egy kis meszet kever hozzá a tenyerében. Anamaja
összegöngyölíti a vastag, zöld leveleket, és óvatosan kezdi
rágcsálni a kis hengert. Az édes-kesernyés íz szétárad a
szájában.
A várost lassacskán maguk mögött hagyják, a gondosan
kikövezett utat is hamarosan földes ösvény váltja fel, amelyet
kétoldalt durva, de szabályos fallal vettek közre. Anamaja
erőlködés nélkül, fáradhatatlanul lépdel, derűs és emelkedett
nyugalom árasztja el a lelkét.
Amikor átérnek a domb túlsó lejtőjére, szelíd lankán
haladnak tovább a fennsíkig. Ott egy hatalmas szikla
kanyargós és repedezett, halvány tömbje emelkedik előttük,
amit az őskáosz egyazon lendülettel emelt ki és süllyesztett
bele a talajba.
Anamajának nincs szüksége a Bölcs magyarázatára, anélkül
is tudja: egy huaca van előttük. Az Őskövek egyike, egy az
ezer és ezer szent kő közül, melyek a Négy Égtáj
Birodalmának határait jelölik ki azoknak a tengelyeknek
mentén, amiket csakis a Főpapok ismernek.
Ezekbe a kövekbe az Ősök és az Istenek lélegzete önt
életet, és fogadja be a látható világban élő emberek, férfiak és
nők imádságait.
Villa Oma egy pillanatra mozdulatlanul áll a bejárati fal
előtt. A finom munkával kidolgozott köveken, melyek szinte
el sem ütnek magától a sziklától, követi a Mennydörgés és a
Villámlás Nagyurának, Illapának cikcakkos útját.
Villa Oma most ismét degeszre tömött chuspá-jába nyúl
újabb kokalevelekért. Ezeket azonban nagy gonddal teregeti
szét a fal egyik fülkéjében, egy kis aranyszobor lábánál. Majd
egy üvegcse chichá-t vesz ki az általvetőjéből, és néhány
cseppnyit szétlocsol a fülkében, és a földet is megöntözi vele.
Végül kiegyenesedik, kihúzza magát, fejét oldalra hajtja,
tenyerét az ég felé emeli.
Egy pillanatnyi csendes áhítat után Anamajához fordul,
odanyújtja a chichá-t, és int, hogy igyon belőle. A lány
engedelmeskedik, nagyot kortyol, amitől furcsa, égető érzés
járja át a torkát.
- Most pedig várunk - mondja a Bölcs.
Anamaja leül egy meleg, lapos kőre, lábát maga alá húzza.
A nap úgy simogatja a bőrét, mintha szólna hozzá. Különös
zsibbadás fogja el: a szempillája elnehezedik, lélegzete
lelassul. A szeme lecsukódik, egész teste súlyossá válik,
minden egyes tagját külön-külön érzi: a karját, a lábát, a
törzsét, a fejét. Majd hirtelen mintha újra egybeforrnának a
részek, de olyan hatalmas súly húzza le őket, hogy szédítő
csuszamlással vonja a föld mélyére, s Anamaja sehogy sem
tud ellenállni.
 Ekkor talán álomba merül.
Amikor ismét magához tér, a nap már lemenőben van. A
fennsíkot körülövező hegyeken imitt-amott már világot
gyújtanak.
- Villa Oma!
Hiába szólítja. A koka és a chicha hatása egyre gyengébb.
Már csak valami nehéz fáradtság marad belőle, és a
hullámokban rá törő félelem, amely egyre jobban elborítja,
ahogy sötétedik.
- Villa Oma!
A hangja messze visszhangzik, s visszaverődik a hegyek
oldaláról.
Anamaja feláll, a combja zsibbadt, a térde sajog. Kezével a
falat tapintja, hogy tájékozódni tudjon, s nem szakad el Illapa
falától. A fal végénél keskeny út vezet tovább, amelyet
egészen benőttek a tüskés növények, s amely mintha a
huacá-t. kerülné meg.
Anamaja óvatosan lépdel, vigyáz, nehogy elcsússzon
szalmafonatos sarujában. A két kígyót formázó karperec
arany csillámokat vet a holdfényben.
Hirtelen sűrű cserjékből álló bozótoshoz ér, amely minden
kapunál biztosabban zárja le az utat. A lány megijed, ziháló,
rekedt lélegzettel hátrahőköl. Csakhogy a hirtelen
mozdulattól meginog, kezét előrelendíti a vaksötétben. Ott
azonban, ahol sziklára számított, karja egy résbe csúszik,
előrezuhan, és estében felhorzsolja a combját egy éles
sziklaperemen.
Amikor visszanyeri az egyensúlyát, lélegzetet sem mer
venni, kővé dermed a sötétben és a csendben, és megérti,
hogy a szikla megnyílt előtte, és magába fogadta.
Idebent hideg van, és éjsötétség...
Anamaja egész testében reszket, remeg a keze, a válla,
belereszket még a szíve is. De most már bizonyos benne,
hogy nem hátrálhat meg.
 Feltápászkodik, és miközben a válla minduntalan a
sziklafalhoz súrlódik, lépésről lépésre halad előre.
Az út enyhén lejt, lefelé ereszkedve egyre mélyebbre hatol
a föld belsejébe, kérlelhetetlen bizonyossággal jut egyre
messzebb és egyre beljebb.
Anamaja szája kiszárad, szíve hevesen ver, testének
minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy elhagyja a fenti
világot.
Egyszerre hatalmasra tágul a tér körülötte, enyhül a
sötétség, a levegő sem olyan hűvös. Anamaja kinyújtja a
karját, egyre tovább jut a sötétben, és nem ütközik bele
semmibe. Sem jobbra, sem balra nem állja semmi az útját! S
ekkor, bár nem hall semmi neszt, semmi fényt nem lát,
valami bizonyosság lopódzik belé, bizonyos abban, hogy
nincs egyedül.
- Villa Oma - suttogja már-már sírva.
A sötétben sárga szempár villog. A puma!
Hiszen ezt akarja Villa Oma az első naptól fogva: a puma
elé vetni a szívét, és felfalatni vele, a testét pedig a Lenti
Világnak adni, megtisztítani a világot a kék szemek
tisztátalanságától, homályos származásától.
A sárga szemek most elmozdulnak, mintha szemügyre
akarnák venni.
Ekkor egyszerre Huayna Capac hangját hallja a fejében, a
hangot, amelyre napok óta vár, amely leküzd minden haragot
és minden gyűlölködést. A hang tisztán érthető, már nem
annak az öregembernek a fáradt hangja, aki egész éjszaka
beszélt hozzá, és azt ígérte, hogy mellette lesz - Anamaja
mégis azonnal felismeri.
„Anamaja leányzó! Tó-kék szemű, tiszta lány, hogyan is
hihetted, hogy nem állom a szavamat? Rajta, Anamaja
leányzó, gyere közelebb hozzám! Ne félj!"
Anamaja elindul a puma sárga szeme felé. A félelem
elcsitul benne, noha még most is retteg tőle, hogy a puma
felfalja. És mégis boldog, amiért rátalált az Egyetlen Úrra,
mielőtt el kellene hagynia ezt a világot.
„El akartak rabolni - mondja a hang végtelenül szelíden -,
de én melletted akarok maradni addig a pillanatig, amíg
örökkévaló trónusomra nem ültetnek Cuzcóban, Atyám, a
Nap mellé. El akartak rabolni, de most már hamarosan
visszatérek oda, ahol mindig is voltam...
Ne kételkedj bennem, Anamaja leányzó! Maradj a
közelemben, és bízz a pumában..."
A hang visszhangot ver a köveken és Anamaja fejében...
Anamaja kitárja a karját, hogy a puma elé vesse magát. A
sárga szempárnak azonban nyoma vész. Nincs körülötte más,
mint a végtelen sötétség...
Nem, mégsem így van!
Nem, mert egy sziklarésen át, a feje fölül a Hold Anya erős
fénye ragyog rá!
Anamaja felkacag, s ahogy kezével az arcához kap,
megkarmolja a halántékát.
Így hát életben maradt!

Amikor kifulladtan felbukkan Illapa fala mellett, Villa Oma

már várja, fehér árnyalakja kirajzolódik az éjszakában.
Anamaja mosolygó arccal áll meg előtte.
- Szólt hozzád, jól látom?
Anamaja bólint, ragyog a szeme a sötétben.
- És azt is tudod, hol van?
- Gyere!
Most rajta van a sor, ő húzza maga után a Bölcset. Szinte
futva indulnak vissza a városba, suhannak el a falak mentén,
a kis utcácskákban és az álomba merült canchá-k kapui előtt.
Amikor már a templom közelébe érnek, két gyermekarcú
pap siet eléjük. A hajuk kócos, láthatóan nagyon izgatottak
valami miatt.
- Bölcs Villa Oma! Bölcs Villa Oma!
A Bölcs egyetlen határozott kézmozdulattal nyugalomra
inti mindkettőjüket.
- Bölcs Villa Oma! A múmia visszatért!
- Tudom - mondja a Bölcs, és a szeme sarkából Anamajára
pillant.
Huayna Capac, az Egyetlen Úr teste ott ül a kilencfülkéjű
teremben a talapzatán. Mama Quilla megvilágítja
aranymaszkját, s a testét fedő, denevérszőrből és a
vikunyagyapjúból készült leheletfinom takarót. Úgy ül ott,
mintha soha, egyetlen pillanatra sem mozdították volna el.
Fénylő fémarca a Képmás-Fivér szobra felé fordul. Villa Oma
esküdni merne rá, hogy valami mosolyféle rajzolódik ki rajta.
Ő, az agyafúrt és magabiztos öreg Bölcs megremeg, Anamaja
pedig azt súgja a fülébe:
- Megnyugtatott, hogy soha nem is távolodott el tőlem...
Villa Oma az égnek emeli a karját, áhítatosan, bár némán
fohászkodik, majd elcsigázott tekintete gyöngéden megpihen
Anamaján.
- Jó lesz, ha odafigyelünk rád, ifjú leányzó. Huayna Capac,
az Egyetlen Úr maga látogat el hozzád, amikor úgy akarja. A
halottak között utazol, lemész az Alsó Világba, és vissza is
térsz... Becses élet a tiéd, nagyon is becses mindannyiunk
számára!
Anamaja árnyalatnyi félelmet vél felfedezni a máskor oly
gőgös hangban.
- Már nem akarsz a puma elé vetni?
- Dehogynem. Inkább, mint valaha, mert most már tudom,
hogy a puma megoltalmaz.
Anamaja visszagondol egy pillanatra a puma sárga szemére
a homályban, és az elhagyatottság érzésére, amely a
félelemnél, a halálnál is erőteljesebben áradt szét benne.
Szűnni nem akarón visszhangzanak fejében az Egyetlen Úr,
az ő ura szavai: „Maradj a közelemben, és bízz a pumában!"
MÁSODIK RÉSZ
 12
Spanyolország, Sevilla, 1529. február

A fiatal férfi hajnal óta csak vár.

Még pirkadat előtt jöttek érte, hogy felrángassák a
szalmazsákról, és kiszakítsák nyomasztó álmából. Az első
gondolata az volt, hogy ma fog meghalni.
Ez a lehetőség nem is rémíti annyira, mint gondolta volna.
Kevésbé, mint a kínvallatás, amivel hónapok óta fenyegetik,
és kevésbé, mint ez a véget nem érő várakozás, ami kínzással
is felér.
A déli verőfény megvilágítja a Triana-kastély nagy
előcsarnokát. A férfi annyira hozzászokott már zárkája
sötétjéhez, hogy kénytelen lehunyni a szemét.
És ezt a soha véget nem érő csöndet is el kell viselnie.
A széles lépcsőkön semmiféle zaj nem visszhangzik, még
madárdal sem hallatszik odakintről. A férfi kissé széjjelebb
teszi a lábát. A bokáját körülfogó és a harisnyája maradékát
szaggató bokaperechez forrasztott lánc megcsörren, s a
parketta viaszos fájához ütődik. A lánccsörgést elnyeli a
csönd.
A Szent Inkvizíció működésének alapja a csönd. A csönd
uralma és ereje. Nincs az a zaj, amit ez a hatalom el ne tudna
fojtani.
Az élet neszeit csakúgy, mint a halál hörgését...

Már csaknem beesteledik, amikor az inkvizítor rámosolyog.

A mosolya gyengéd, s félelmetesebb, mint egy fenyegetés.
A mosoly még akkor is ott ül az ajkán, amikor párnás
kezének apró mozdulatával az inkvizítor egyértelműen
parancsolja a férfinak, hogy lépjen közelebb.
A terem immár ismerős. A magas ablakok vörös
bársonyfüggönyei a napot éppúgy kirekesztik, mint az
éjszakát. A gyertyák imbolygó lángja mozgó árnyékokat vet a
mennyezet festett kazettáira. Az ajtótól mályvaszín szőnyeg
jelzi az utat. A közepén magas, egyenes támlájú tölgyszék áll,
melyet vádlottak százai koptattak fényesre miközben az
ítéletre vártak.
A székkel szemben emelvény, rajta a hosszú asztal mögött
hárman ülnek. A gömbölyded, fiatalos arcú inkvizítor, fehér
homlokával és orcájával, egyszerű fekete reverendában,
korán kopaszodó fején négyszögletű sapkában. A jobbján,
ugyancsak feketében, de állig begombolt kabátban a titkár.
Szomorú szájú öregember, óvatos tekintettel. Az írnok még
alig került ki az iskolapadból, lesüti a szemét, halántéka
csupa apró, piros pörsenés.
Gabriel éppen csak leül, amikor máris neki szegezik az első
kérdést:
- A neve: Gabriel Montelucar y Flores?
Az inkvizítor hangja az arcával ellentétben vékony és
száraz, csaknem olyan nyikorgós, mintha egy öregember
szólna. Gabriel türelmetlenül vonja meg a vállát:
- Jobban tudják a nevemet, mint én magam.
Kétszázötvenharmadik napja aszalódom a börtönükben, és
immár tizenkettedszer teszik fel ezt a kérdést...
- Válaszoljon illő tisztelettel őméltóságának! - vakkantja a
titkár.
Gabriel legszívesebben elmosolyodna, de beéri egy
sóhajjal:
- Eminenciád pontosan tudja, hogy mi a nevem. Ahogy
apám nevével és rangjával is tisztában van. És azzal is, hogy
anyám egyszerű cselédlány volt...
- Csak a kérdésre válaszoljon, don Gabriel. Igaz-e, hogy az
Úr 1525. esztendejében került a Mayores Santa Maria del
Jesus Kollégiumba?
- Igaz. Négy évet töltöttem ott. Nagy kár, hogy el kellett
jönnöm, sokat tanultam ott.
- Mint például bizonyos északról származó tévelygéseket?
- Tévelygéseket, eminenciás uram? Netán a teológia
tudománya, a természet elemei és törvényei, a filozófia...
- Azt mondják, ön Erasmus nagy csodálója és hű követője.
- Nem kevésbé hűséges híve, mint az írni-olvasni tudó
városlakók fele, eminenciád!
- A fél város azért mégsem barátja doña Francesca
Hernandeznek - mosolyodik el újra az inkvizítor.
Gabriel elbizonytalanodik egy pillanatra. Tekintete még az
írnokot is végigpásztázza, és a hangja nem valami
magabiztos, amikor válaszol:
- Eminenciád is pontosan tudja, hogy mindössze három
alkalommal jártam doña Francesca házában.
- Mit számít, hogy hányszor! No de mivel töltötte az idejét
abban a házban?
- Társalogtunk.
- Édes kettesben?
- Soha.
- Mégis miről folytak ezek a... társalgások?
- Szellemi dolgokról.
- Feltételezem, a vallásról is.
- Mint az eminenciád előtt sem ismeretlen, a szellemi
dolgok néha egybeesnek a vallási kérdésekkel.
- Tehát Luther tanairól beszéltek.
- Nagy ritkán. És csakis azért, hogy elítéljük!
- Igaz, hogy doña Francesca szívesen hirdette, hogy
testünket is át kell engednünk az eksztázisnak, arra
hivatkozva, hogy Isten szeretete a gyönyör forrása az
emberben?
- Néha igen. Azonban ezt is az áhítat egy formájaként,
ugyanis...
 - Nem állította-e azt is, hogy Isten szeretete önmagában is
elég ahhoz, hogy a bűn távozzon tőlünk, s épp ezért nem kell
félni sem az Istent, sem a poklot?
- Engedje meg, méltóságod, de ez a gondolat valójában
jóval összetettebb! Doña Francesca úgy gondolja, hogy...
- Elhangzott a szájából az az állítás, hogy nem kell félni
Istent, vagy nem?
- Csakis abban az értelemben, hogy nem félni kell tőle,
hanem örömmel és megnyugvással szeretni.
- Olyannyira nyugodtan, hogy többször is a test bűnébe
essen, még nyilvánosan is, azzal az ürüggyel, hogy mint az
imént mondta, ez is az „áhítat" egyfajta útja volna?
Az inkvizítor arca olyan kemény és hideg, mintha fémből
készült maszk lenne. Gabriel megdermed, a gunyoros mosoly
lehervad az ajkáról.
- Ezt a kérdést nem tudom értelmezni, eminenciás uram.
- Valóban?
Az írnok elgémberedett ujjait dörzsölgeti, az inkvizítor
kerek arcán álságos mosoly ül. Egyik kezét a titkár felé
nyújtja, aki bólint, egy levélkét húz ki az előtte lévő
papírkupacból, és az inkvizítor nyitott tenyerébe teszi:
- Ezt az ön könyveinek egyikében találtuk. Erasmus
Enchiridion-jában, hogy egészen pontos legyek...
- Amit Palencia kanonokjai fordítottak a Szentatya
helyeslésével, amint azt eminenciád is nyilván tudja.
- Engem nem a könyv aggaszt, don Gabriel, hanem ez a
levélke, amit doña Francesca a tulajdon kezével írt.
Gabriel érzi, a lába elgyengül, és mintha megállt volna a
szívverése is, pedig az inkvizítor még nem is folytatja.
- Nem veszi rossz néven, ugye, ha csak egy részletet
olvasok fel belőle...
„Gyengéden szerető barátom, hogyan lehetséges, hogy ha
önnel vagyok, úgy érzem, Isten kebelén jutok el a
gyönyörhöz? És a legteljesebb bizalomban? Lehetséges-e,
hogy ez az isteni tűz hatol belém? Tudja-e, hogy tegnap
egész éjjel azon gondolkodtam a kettőnkre kiszabott
igencsak rövid és édes percek után, hogy ön az én
megváltóm. Ön olyan, gyengéd barátom, mint az égbolton
álló csillag, mely egy nagyvad, egy ragadozó jegyét viseli: az
oroszlánét vagy talán a macskáét! De tudom, hogy az önben
rejlő bestia békés természetű, és szívemnek kedves az ő
dorombolása..."
A továbbiaktól eltekintünk.
Az inkvizítor leteszi a levelet. Szemében gyűlölet és bujaság
villog, amikor megkérdezi:
- Ezek a ragadozókról szóló megjegyzések szintén a...
teológiai eszmecserékből következnek?
- Egy születési foltra utalnak, amely a vállam alatt van,
méltóságos uram. Olyan, mintha egy nagy macska lenne, és
doña Francesca...
- Hogyan fedezte fel a hölgy ezt a foltot? Netán pőrére
vetkőzött előtte?
- Dehogyis! - tiltakozik Gabriel skarlátvörösen. - Egy
alkalommal beszéltünk róla, amikor...
- Ebben a levélben doña Francesca félreérthetetlenül utal a
„kettőnkre kiszabott igencsak rövid és édes percek"-re. Ön
viszont az imént azt állította, hogy sosem maradt kettesben a
hölggyel. Kinek higgyünk hát, don Gabriel?
Az írnok tollának percegése abbamarad. Gabriel szeme
három szempárral találkozik, melyek mind az ő tekintetét
vizslatják. Jeges a csend, mint a bokájára erősített lánc. Az
inkvizítor végigsimítja kerek orcáját. A hangja hirtelen
nyájassá válik:
- Gondolkodjon józanul, don Gabriel, kérem! Elég, ha
csupán az igazat mondja! Tudjuk, hogy doña Francesca vitte
istenkáromlásba, nem is egyszer. Tudjuk, hogy nem ön volt
az egyetlen, és hogy egyetértőn beszéltek Luther tanairól.
Tudjuk, hogy olyasmit követett el önnel, ami...
 Gabriel egyetlen kézmozdulattal megállítja.
- Eminenciás uram!
Feláll, zihálva lélegzik:
- Tegyen velem, amit csak akar. Mostantól hallgatni fogok.
- Gondolja?
- Ha nem, úgy meghalok.
- Van rosszabb a halálnál is, uram.
Gabriel mereven néz az inkvizítor szemébe, aki végül nem
állja a tekintetét, lehunyja a szemét, és kis mozdulattal int az
alguaziloknak:
- Holnap újra találkozunk, don Gabriel. Hogy
szerszámokkal vagy anélkül, az önön áll...
 13
Sevilla, 1529. február

Ezen az estén Gabriel több mint egy óra hosszat járkál fel-
alá a szűk cellában, és szinte vibrál a feszültségtől. A négy,
mocskos fekete falon csak két nyílás van: egy faajtó és egy
aprócska szellőző, amelyen át a patkányok surrannak be. A
latrinaként szolgáló, bűzös dézsa fölött faggyúmécses
pislákol, a falak mentén szalmazsákok hevernek.
Gabriel kezdetben két cádizi kelmekereskedővel osztotta
meg ezt a visszataszító zugot, később egy pékkel, majd az
elmúlt két hónapban egy Bartolomé nevű, furcsa szerzetes
lett a cellatársa.
Ez utóbbi bár nagyon fiatal még, de máris kopasz.
Amennyire a börtön állandó homályában egyáltalán kivehető,
a szeme olyan fakó, mint a ködös reggel, hol szürkésnek, hol
pedig kéknek látszik.
Jobb kezének gyűrűs- és nagyujja érdekes módon
összetapadt - talán valami születési rendellenesség folytán -,
mintha meghökkentő áldásosztó mozdulattal egyetlen ujjat
alkotnának.
Nem éppen bőbeszédű ember, sosem panaszkodik, azt sem
árulja el soha, hogy fél-e.
Többször is érte jöttek már, hogy vallatásra vigyék, s az
egyik efféle alkalom után este az őröknek kellett
visszavonszolniuk a szalmazsákjára. Egész éjszaka
nyöszörgött, reggel azonban Gabriel egyetlen kérdésére sem
válaszolt. Azt sem tudja, miért börtönözték be. Mégis úgy
látszik, hogy inkább valami különös bölcsesség miatt
burkolózik hallgatásba, semmint a rejtőzködés szándéka
miatt.
Ha ugyan nem arról van szó, hogy a szerzetes nagyszerű
komédiás, s egyben azon kémek egyike, akiket a Szent
Inkvizíció a zárkákba telepít, hogy megjegyezzék a rabok
óvatlanul elejtett szavait. Amint az ember a rács mögé kerül,
bármi megtörténhet!
Bartolomé testvér azonban hirtelen barátságtalan hangon
ráparancsol:
- Hagyja abba ezt a járkálást, don Gabriel! Feküdjön le, és
nyugodjon meg! Semmi értelme kifárasztania magát.
Gabriel összerezdül, és engedelmeskedik. Összekuporodik
a szalmazsákján, és egy pillanatra mozdulatlan marad. Majd,
amikor megérzi, hogy Bartolomé testvér világos szeme még
mindig rá szegeződik, azt suttogja:
- Félek! Holnap a szerszámokkal fognak kezelésbe venni.
Képtelen vagyok leküzdeni a félelmemet.
A szerzetes bólint és elhallgat. Gabriel hálás érte, mert a
vigasztaló szavaktól csak haragot és szégyent érezne.
Az ég minden szentjeire, miért is nem semmisítette meg
doña Francesca levelét? Mindjárt, amikor megkapta, érezte,
micsoda elővigyázatlanság volt megírni és elolvasni is!
A bizalmatlanságot félretéve egyszerre kínzó erővel tör rá a
beszélhetnék. Mit számít, ha éppen a hóhérai küldték ide a
szerzetest! Muszáj beszélnie. El kell mondania az igazságot,
mintha ezzel megkönnyebbülhetne és elfelejthetné!
Legalábbis annyira elfelejthetné, hogy holnap, amikor a
fogók tépkedik a húsát, legyen bátorsága hallgatni...
- Bartolomé testvér, hallgasson meg! A bíróság téved,
mindenben téved. Olyasmit képzelnek, ami meg sem történt.
Csak beszélgettünk, érti? Szerelem, eksztázis, isteni
szenvedély, szabadság, édesség, gyönyör, birtoklás... Mind
csak szavak! Csakis szavak. De sosem fogják elhinni nekem.
- Soha bizony.
- Talán mégis elmagyarázhatnám, hogy...
- Ne magyarázz semmit - torkolja le komoran a szerzetes. -
Ne mondj semmit! Üvölts a fájdalomtól, ha akarsz, de
hallgass!
Gabriel megborzong, úgy reszket, hogy összekoccannak a
fogai. Majd kiegyenesedik, és leül, hogy összeszedje magát.
- Őt, doña Francescát megkínozták már, ezt tudom. Isten
tudja, mi mindent vallhatott be... A pápa megtagadását, a
hitehagyottságot, a lutheránus eretnekséget! Hogy
mindenféle bacchanáliák fertőjébe merültünk...
- Nem. Ő nem mondott semmit, hiszen akkor rád nem
lenne már szükségük.
- Gondolod? Azt akarják kiszedni belőlem, hogy szeretők
voltunk... Micsoda ostobaság!
- Talán nem voltatok azok?
- Szavak, ezek csak szavak, mondtam már.
- Ó, jaj, barátom! A szó is bőségesen elegendő nekik.
A pillanatnyi csendben meghatározhatatlan, surranó
neszek kísérik a fejükben járó szörnyű gondolatokat.
- Holnap - folytatja Gabriel -, amikor szétzúzzák a
hüvelykujjamat, izzó parázzsal égetik a talpamat, átszúrják a
tenyeremet...
- Hogy a felnégyelésről és a sebekbe kent szurokról ne is
beszéljünk!
Gabriel elmosolyodik a szerzetes szemében felvillanó
szikra láttán. Egy pillanatra megfeledkezik a fojtogató
rémületről. Bartolomé fráter visszamosolyog rá, és hűvös
kezét Gabriel verejtékező csuklójára teszi:
- Ne hagyd, hogy elszabaduljon a képzeleted, don Gabriel!
Épp elég lesz, ha holnap rettegsz a kínzószerszámoktól.
- Te már ismered őket, igaz?
- Ismerem.
- No és milyenek?
Bartolomé fráter keze visszahúzódik Gabriel csuklójáról.
Szeme a zárka falait vizslatja, nyakán kidagadnak az erek.
Gépiesen megdörzsölgeti nyomorék ujjait.
- Semmit sem tudsz magadról addig a pillanatig, amíg a
vasakat a tűzbe nem tartják - suttogja végül. - Akkor aztán
lesújtó dolgokkal ismerkedsz meg!
- Beszéltél?
Bartolomé nem mozdul. Fiatalos és mégis oly sokat
tapasztalt arcán kifürkészhetetlen mosoly ül, amint két
összenőtt ujját Gabriel felé emeli.
- Te ne szólalj meg, testvérem! Most pedig pihenj csak!

Gabriel álmában a cella ajtaja hirtelen ablaktáblává

változik. A zárka küszöbén azonban nem a szabadság, nem is
fény árad be, hanem nyálkás kígyóhad. Valóságos
hüllőáradat, amely a testére, a torkára tekeredik!
Üvöltve ébred. Amit érez, már nem álom, és az őrök, akik
lefeszegetik a vasakat a bokájáról, nagyon is valóságosak.
- No, magát aztán nem könnyű felébreszteni! - zsémbel az
egyik, födetlen fejű alguazil.
Gabriel csak nézi, ahogy a vasak lehullanak róla, és
együgyűen megkérdezi:
- Itt az idő?
- Így is mondhatjuk. Rajta, álljon fel!
- Hová visznek?
- Hát nem tudja?
A homályban Bartolomé fürkésző tekintettel mered rá. De
sem neki, sem Gabrielnek nem marad ideje egyetlen
mozdulatra, egyetlen szóra sem. Gabrielt már kitaszigálják a
lépcsőkhöz, majd a folyosóra, és alig néhány perc alatt, maga
sem érti hogyan, a börtön szűk átjárójában találja magát. Az
ott strázsáló alguazilok nem vesznek tudomást róla, mintha a
világon sem volna. Egy fekete képű őr csattogtatja a zárakat,
a kis, vasalt ajtó kinyílik, odakint, a túloldalon, a téren már a
hajnal sápadt fénye dereng.
Micsoda nevetséges helyzet! Megint taszigálni kezdik.
Gabriel megbotlik a küszöbön, az egyik lábujját felsebzi egy
utcakő élében. Épp idejében fordul vissza, hogy még lássa,
amint az ajtó becsukódik mögötte. Most hát itt áll egyedül a
plaza del Rosarión. A keze-lába szabad. Feje fölött a végtelen,
szabad ég!
- Ez azt jelentené? - mormolja magában.
Nem akarja elhinni. Kiejteni sem meri a szót. Mostanra
már nem hisz a szavakban.
Egyszerre azonban egy kutya üget el mellette, hanyagul
levizeli a börtön kapuját, majd átvág a téren, a Cuesta del
Rosario felé tart. Amint követi a tekintetével, Gabriel egy
kétlovas fogatot fedez fel a mellékutcában. A hintó fekete és
ezüst színben pompázik, az ajtaján levő címerpajzsot azonnal
felismeri.
A csodálkozástól tátva marad a szája.
Talavera márki fogata... Az apja hintója!
Az ajtó félig kinyílik. Kesztyűbe bújtatott kéz int feléje. A
bakról egy lakáj lesi.
Gabriel kavargó, zűrzavaros gondolatokkal megy át a téren.
Meztelen lábfeje lassan meggémberedik a hideg köveken.
Amikor már elég közel ér a fogathoz, jól ismert hang szól rá
ellentmondást nem tűrőn:
- Szálljon már be, szerencsétlen idióta! Vagy azt akarja,
hogy az egész város megcsodálja, milyen állapotban van?
Gabriel engedelmeskedik, ahogy mindig is azt tette. Alig ül
be, a hintó máris nekilódul.
A fogat fényűző belseje és apjának pompás segoviai ujjasa
hirtelen rádöbbenti, milyen állapotban is van. Hajdan fekete
rövid nadrágja most szürke a portól, inge csúfondárosan
buggyan ki szűk zekéje hatalmas hasadásán. A harisnyája a
térdéig merő lyuk, a csizmáját pedig réges-régen elkobozták a
börtönőrök azzal az ürüggyel, hogy a vasak tönkretennék a
finom bőrt.
A márki fejében láthatóan hasonló gondolatok futnak
végig. Undorodó grimasszal fordítja el róla apró fekete
szemét, miközben kesztyűs ujjával az ülésen heverő batyura
bök:
- Az isten szerelmére, hiszen ön bűzlik!... Abban talál tiszta
ruhákat. Mindjárt átöltözhet... Ó, micsoda förtelem!
Gabriel kajánul bókol előtte:
- Szívből sajnálom, nagyságos uram.
- Sajnálhatja is! És nem csupán ezt. A kiszabadítása
háromezer-kétszáz dukátomba került! Azaz az almeriai
birtokaim teljes egyévi jövedelmébe. Mindez az ön
ostobasága és a miatt a cafka miatt!
- Nagyságos uram, én...
A kalap megbillen egy zökkenőnél, a márki keze azonban
határozott mozdulattal csattan.
- Nem! Egy szót se, uram! Egyetlen szavát sem akarom
hallani! Befejeztük. Eddig is csak a tulajdon nevem
becsületéért viseltem gondját, ezért fizettem a tanulmányait
a kollégiumban. Ön pedig kezdettől fogva szüntelenül őrültek
és eretnekek társaságában forgott és használta a nevemet!
Szentséges isten! Talavera márki a hitehagyás gyanújába
keveredik, pusztán azért, mert fattyú kölyke lealacsonyodik a
lutheránusokhoz!... Háromezer-kétszáz dukát! No meg a sok
hajlongás, folyamodvány, a megalázó fogadkozások, két
hónapi aggodalom és susmogás a sötétben, hogy
levetethessem a nevemet a Szent Inkvizíció listájáról, hát
ennyibe került ön nekem! Most azonban végeztünk, egyszer s
mindenkorra végeztünk. Megígértem őeminenciájának, a
Főinkvizítornak, hogy ön hamarosan eltűnik. Kitörlöm az
életemből, olyan egyszerűen, ahogy hajdan befogadtam...
A márki egy vörös pecsétes levelet húz elő ujjasa zsebéből,
és úgy tartja, mint egy döglött patkányt.
- Íme, annak a hajórakománynak a papírjai, amely
Nápolyban várja a dominikánus frátereknél. Ezzel az utolsó,
kegyes keresztényi gesztussal próbálom biztosítani a jövőjét!
Jól jegyezze meg azonban, hogy mostantól fogva soha nem
fordulhat hozzám semmilyen úton-módon! Egy törvénytudó
férfiú törölte az ön létezésének minden jelét az összes
nyilvántartásomból...
- Megtagadott, ugyebár? - zsémbel Gabriel. - Mint tette
volna egy utcalánnyal...
Nehezen szedi a levegőt, hangja metszővé válik a haragtól.
Kikiabál, hogy állítsák meg a lovakat, s miközben a kocsi nem
mozdul tovább, Gabriel kikapja az apja kezéből a levelet,
darabokra szaggatja, és a papírfoszlányokat az ülésekre
szórja. Mint parittyaköveket veti oda ezeket a szavakat:
- Mindig csak kolonc voltam önnek, nagyságos uram! Mivel
pedig semmi sincsen bennem önből, öntől sem akarok
semmit. Ön megtagad, hát én is ezt teszem. Megvet, hát én is
megvetem, sőt gyűlölöm. Nem viselhetem többé a nevét?
Cseppet sem bánom: egy szép napon majd hallani fog az
enyémről.
A márki úgy tátog, mint a partra vetett hal. Gabriel kipattan
a hintóból, és becsapja az ajtót. A kocsis tanácstalanul vár,
nem tudja, mit tegyen. Belülről megzörgetik az ablakot. A
kocsi nekilódul, az ajtó megint kinyílik, és a ruhás batyu az
utcakőre puffan.
Gabriel felnevet, pedig valójában jeges hideg dermeszti
meg. A szíve viszont hevesen ver. Amikor a kocsi zörgése
elhalkul, csuklásszerű hangok törnek fel a torkából, s a
falnak dőlve könnytelen zokogás rázza a testét.
Minden ízében remeg, térdre rogy, mint a haldokló férfiak,
mit sem törődve a hajnali járókelők pillantásaival.
 14
Tumebamba, 1529. február

- És a puma beszélt hozzád?

Manco szemében hitetlenkedés és izgatottság csillog. -
Halkabban, Manco...
Paullu fojtott hangon utasítja rendre fivérét. Mindenki
alszik a canchá-ban. Anamaja összehúzza kék szemét.
- Az alakját nem láttam annak, aki szólt hozzám, Manco.
Hogy ember volt-e vagy állat, nem tudnám megmondani. De
a hangja atyádé, Huayna Capacé volt. Azonnal felismertem,
noha most erősebben csengett, mint aznap, amikor a
kezemet a kezében tartotta.
- Atyám megérintett téged?
- Nagyon öreg volt és beteg... Arra kért, hogy nézzek rá.
- És te megnézted?
Manco annyira meghökken, a szeméből olyan ártatlanság
sugárzik, hogy Anamaja elmosolyodik. Manco nem sokkal
idősebb nála, s a lány mégis érettebb, mint ő, hiszen eddigi
életében már súlyos tapasztalatokat szerzett.
- Igen, megnéztem az Inkát - súgja derülten -, és nem
estem össze holtan. Vagy ha meghaltam is, visszatértem az
itteni világba!
- No de a holttest? Mégis hol volt?
- Nem tudom. Talán a templomban. Rettentően sajnálom,
de nem tudok többet...
- Vannak titkok, amelyekről jobb nem fellebbenteni a
fátylat - sóhajt Paullu.
- És nem is érdemes - folytatja Anamaja mosolyogva. -
Vagy nem az a lényeg, hogy atyátok visszatért a helyére, a
templomba, és ott is marad fiainak és minden ősének
közelében? Nem ez a világ rendje, az egyedül helyes rend?
 Manco csak bólint, úgy helyesel, de a két fiú még hosszú
percekig elgondolkodva néz maga elé, mintha arra
próbálnának rájönni, mit jelenthet az efféle csoda. Majd
Paullu szelíd hangon bejelenti:
- Holnap indulunk.
- Ilyen gyorsan? De hát miért?
- A történtek után - mondja Manco - a mi klánunkba
tartozók úgy határoztak, előbbre hozzák az indulást, hogy
csatlakozzanak fivérünkhöz, Huascarhoz odalent, Cuzcóban.
- Úgy látom, a ti Huascar fivéretek nem bírja a várakozást.
Főként azt bírja alig kivárni, hogy ő lehessen az Egyetlen Úr!
Paullu halványan elmosolyodik, Manco azonban nem
értékeli az iróniát. A fivér kedvességével cirógatja meg
Anamaja karjának arany színű bőrét.
- Ha megtudja, milyen hatalmad van - mondja egészen
halkan -, maga mellett akar majd tudni. Pusztán ezért is
képes lesz háborút indítani.
- Háborút? Miattam? Micsoda őrültség!
- Nem az. Hiszen jössz-mész a világok között, atyánk szól
hozzád, ő ad tanácsot neked. Atahualpának nagy hatalmat ad,
hogy vele vagy... Huascar nem fogja eltűrni.
- Így igaz - folytatja komoran Paullu. - Inkább holtnak
látna, mint hogy távol legyél tőle!
- Villa Oma is ezt mondta - feleli komoran Anamaja.
Kő koppanása hallatszik a patióban, mire mindhárman
felpattannak.
- Valaki kihallgat bennünket! - suttogja Paullu.
Egy pillanatra mindhárman a kinti éjszakai sötétséget és
ürességet fürkészik. Majd Manco vállat von, és még egy kis
fát tesz a parázs tartóba.
- Jobb lenne, ha nem látnának minket együtt - súgja
Anamaja. - Mostantól minden és mindenki gyanús! Talán
Guaypar volt az!
- Felejtsd el Guaypart! - morog Manco, és a szeme épp
olyan tüzes, mint a parázstartóban fellobbanó lángok. -
Történjen bármi, Paullu meg én megvédünk tőle!
- Hiszen te is megígérted, hogy mindig a barátunk leszel,
nem igaz? - kérdezi Paullu szeretettel.
- Így igaz. A barátotok vagyok.
Anamaja hangja fojtotta válik a benne dúló érzelmektől.
- De ti is tudjátok, hogy nem ugyanazokhoz a klánokhoz
tartozunk. Ha velem látnak benneteket, a cuzcóiak azzal
fognak vádolni, hogy árulók lettetek.
- Tudod, mit - torkolja le Manco, miközben megfogja a lány
kezét, hogy a szívéhez szorítsa -, mi akkor is azt fogjuk
mondani, hogy a barátunk vagy, hiszen te vagy az, akit
atyánk, Huayna Capac a bizalmába fogadott!
Egy ideig mélyen Anamaja szemébe néz, majd némi
habozás után hozzáteszi:
- No meg azért is, mert szép vagy, és mert szeretünk...
- Odanézzetek! - kiált fel ekkor Paullu.
A parázstartóban egyszerre magasabbra csapnak a lángok,
már az agyagedény peremét nyaldossák. A sárga mésszel
befestett vályogfalon különös, megelevenedett, hosszú
árnyékok mozognak. Anamaja hirtelen megérti, mit mutat
Paullu. Az árnyék madáralakot rajzol. A madár pedig olyan,
mintha táncolna. Tisztán kirajzolódik a hosszú nyak, a csőr és
a fej, az ívelt, hegyes végű szárnyak. Kondorkeselyű! Úgy
bizony, egy kondorkeselyű aprócska árnyéka, mintha a madár
fent repülne a magas égben, Mama Quilla közvetlen
közelében!
- Vigyázz ránk - suttogja Anamaja, kezét a madár felé tárva.
- Vigyázz ránk, és repülj a végtelenségig odafent!

- Atahualpa nagyúr!
Inti Palla awacó-jának szövete a legfinomabb gyapjúból
készült, és lágyan öleli körül a kebel dús, de feszes
domborulatát. Sötét szemében izgatottság szikrázik, amint
lehajtott fejjel belép az Inka hálószobájának ajtaján.
Atahualpa int a szolgának, aki fel akarja tartóztatni a lányt.
A yanacona meghajol, és kihátrál a patióba, ahonnan egy kút
vizének csobogása hallatszik.
A szobát gazdagabban díszítették, mint egy templomot;
arany és ezüst szalagokkal, kék, bíborpiros és élénksárga
tollakból szőtt kárpittal, százféle mintás szőnyegekkel... Az
aranylemezekkel borított, keskeny, trapéz formájú fali
fülkékben aranyból készült, férfiakat, nőket vagy lámákat
ábrázoló kis szobrok állnak. Más agyagfigurákat finom
színárnyalatokkal festettek meg: harcosokat jelenítenek meg
küzdelem közben, buzogánnyal a kezükben. A bal oldali falon
kis arany négyszögekkel kivarrt ünnepi tunika lóg, alatta,
kerek asztalkán egy pumafejet formázó keros, finoman
kidolgozott vonásokkal, tátott szájjal, és tele chichá-val. A
fáklyák táncoló fényében vadul felszikráznak az aranyozott
metszőfogak, mintha mindjárt marni készülne, olyan élethű
a festett faedény.
Atahualpa két fiatal nő között hever alpakaszőttesén, testét
mindössze fekete-fehér kockás unku fedi. A nagyúr most
felkönyököl. Keresetlen testtartása, fedetlen feje, melyet csak
a homlokát övező pánt ékít, még szembetűnőbbé teszi
arcának nemességét és erejét. Az áthasított cimpájú fülből
most hiányzik az aranyhenger.
Noha nem volna szabad, Inti Palla mégsem tudja megállni,
hogy néhány másodpercig el ne nézze ezt az arcot, csak
ezután hajt fejet előtte. Nem tudná megmondani, mi vonzza
inkább: a hely pompája vagy pusztán az, hogy ennek a szép,
tökéletesen formált ajkú férfinak a látósugarában lehet... A
tekintete és a vágya tárgyaként.
- Mit akarsz, Inti Palla? - kérdezi a férfi fáradt hangon.
- Beszélni szeretnék veled, hatalmas nagyúr.
 - Éjnek éjén, amikor már lepihentem? Fáradt vagyok! A
napok hosszúak és súlyosak az életemben. Ha valami
semmiségért zavarsz, korbácsot kapsz, fennhéjázó lány.
Inti Palla mosolya csupa kétértelműség:
- Én csak azzal fennhéjázom, hogy neked tetszhetem,
hatalmas Nagyúr. És bizonyságot is akarok adni erről még
hajnal előtt.
Rekedtes hangja, csípőjének ringó mozgása, ahogy
meghajlik, félreérthetetlen. Atahualpa érti, amit mindezzel
közölni kíván.
Jobb kezével megsimítja az egyik mellette fekvő fiatal lány
arcát. Ujjai mezítelen vállon siklanak végig, és futólag
megérintik a kamasz lányos mellet. Majd elmosolyodik, és
parancsoló hangon szólal meg:
- Most menjetek vissza az Anyákhoz, és hagyjatok
magamra az ágyasommal!
A lányok azonnal felkelnek a fekhelyről. Amikor a
szolgálók odaugranak, hogy valami takarót vessenek rájuk,
halk susogás hallatszik. Atahualpa megvárja, amíg minden
elcsendesül, és felül, szemben Inti Pallával.
- Gyere közelebb, asszony!
Inti Palla színlelt félénkséggel, térden csúszva közeledik,
míg kéznyújtásnyira nem ér. Még egyszer földig hajtja a
homlokát, magához vonja Atahualpa bal kezét, és
megcsókolja a férfi gyűrűsujján díszlő, napot formázó gyűrűt.
A fiatal nő cantutá-val illatosította be magát, arcára pedig
gardéniakrémet kent, amitől sápadtabbnak tetszik. Tetteti
vagy sem, de a lélegzete szaggatott, gyors. Valami olyan
mohóság sejlik benne, ami a pumafejű keros vadságához
hasonlatos.
Atahualpa szakértő mozdulattal oldja meg az Inti Palla bő
cumbi-ját összefogó övet. Az okkersárga szövet a földre
hullik: a fiatal nő mezítelenül áll előtte, tekintetét a földre
süti.
 Mivel azonban Atahualpa nem mozdul, beéri annyival,
hogy így, kéznyújtásnyi távolságból csodálja a selymes,
hibátlan bőrű testet, Inti Palla kiegyenesedik, két kezébe
veszi a keros-t, és odanyújtja a nagyúrnak.
Amikor a férfi, ujjával a puma aranyfogaiba kapaszkodva,
már ivott egy jókora kortyot, Inti Palla odacsusszan a
gyékényre, és átöleli Atahualpát.
- Bizonyára igazad van - sóhajtja a férfi, és fenékig üríti a
chichá-s edényt -, ez valóban nem várhatott volna reggelig.
Inti Palla becsúsztatja a kezét a kocka mintás unku alá, és
Atahualpa testét simogatja.
- Nagyúr, azért is jöttem, hogy örömöt szerezzek... De még
ennél is inkább azért, hogy megtudd...
- Hogy megtudjam? Ugyan mit?
- Azt, hogy az a lány elárul.
Atahualpa alkoholtól elnehezült szemhéja összehúzódik,
tekintete egyszerre merev, kifejezéstelen lesz. Inti Palla
homlokához szorítja a puma arany metszőfogait.
- Ki mer elárulni engem szerinted?
- A kék szemű lány. Kihallgattam, amikor Mancóval és
Paulluval, Huascar fivéred két ebkölykével beszélt.
Hallottam, amit mondtak... A lány Huascarnak és a
cuzcóiaknak fogja elmondani, amit az Egyetlen Úrtól hallott
aznap éjszaka, amikor az Egyetlen Úr elindult a Másik
Világba!
Atahualpa az első pillanatban csupán a felsőtestével
húzódik hátrébb, hogy Inti Palla ne tudjon hozzáérni. Majd
egyetlen csuklómozdulattal az asztalkához vágja a keros-t. Az
edény tompa puffanással törik darabokra. A puma arany
metszőfogai szilánkokra törnek, és szétszóródnak a földön. A
düh és a vadság azonban nem tűnt el - ott ül Atahualpa arcán:
- Hát ezért volt olyan sürgős, hogy még ma este
találkozzunk?
Inti Palla ösztönösen hátrál, eltakarja a keblét, és
meghajol.
- Én csakis a te javadat akarom, Nagyúr. Az igazat mondom.
Atahualpa végtelen gyengédséggel fogja meg ágyasának
finom arcát, és megemeli az állát. Figyelmesen vizsgálja az
érzéki ajkat, a lágy orcát, a hosszú szempillákat.
Hüvelykujjának hegyével finoman megérinti a lehunyt
szemhéjat:
- Majd te segítesz, Inti Palla - súgja.
- Amiben csak akarod...
- Ha még egyszer beleártod magad atyám, Huayna Capac
szent akaratába, előbb leérsz a Lenti Világba, mint hogy
engem gyászolnál és követnél. Megértetted?
Inti Palla arcából kifut a vér. Egész testében reszket,
sehogy sem tud uralkodni magán. Megpróbál szabadulni az
Inka izmos kezéből. Atahualpa szorítása egyszerre durvává
válik.
- Hiszen csak neked akartam szolgálni, Nagyúr.
- Te csakis egyetlen módon szolgálhatsz engem, asszony.
Csakis egyféleképpen.
Inti Palla szeme tágra nyílik a rémülettől.
Atahualpa szorítása megenyhül. A keze végigsiklik
ágyasának csodás, meztelen testén. Hirtelen mozdulattal
magához vonja a fiatal nőt, s eközben a napot formázó gyűrű
hegyes végei keskeny sebet ejtenek a sötét, kemény
mellbimbón, amelyen aprócska vércsepp jelenik meg. Inti
Palla már-már feljajdul, de összeszorítja a száját, és moccanni
sem mer, amikor Atahualpa odahajol, és nyelvével lenyalja a
sebet.
Mostanra az egész canchá-ban eluralkodik az éjszaka
csendje, melyben csak tapintatosan neszez a kutak vize. A
sötétség szövetébe itt-ott hasít csupán a fáklyák imbolygó
fénye.
Ők ketten sem beszélnek, csak a lélegzetük gyorsul
fokozatosan lihegéssé, nagy néha egy kiáltás, egy nyögés
hallatszik.
Atahualpa heves örömmel, felszabadultan elélvez. Nem
látja, hogy Inti Palla arcát könnyek áztatják, miközben
mosolyogva lesi a gyönyörét. Azt sem láthatja, hogy ezek a
könnyek a gyűlölet könnyei.
 15
Sevilla, 1529. február

Az ajándék vinkóhoz csapszék fogadósa kövér, mogorva

alak, akit a börtön szomszédsága jó emberismerővé tett,
cseppet sem csodálkozik Gabriel kérdésén: kaphatna-e egy
szobát, és egy dézsa meleg vizet, hogy megtisztálkodjon és
átöltözzön. Nem kérdez, csak odamorogja:
- Három maravédi lesz.
S amikor Gabriel rábólint, hozzáteszi:
- Előre fizetendő.
Gabriel szánalmasan lapos erszényt kotor ki nadrágjának
viharvert maradékaiból. Kiveszi a benne lapuló egyetlen
pénzdarabot, az egyetlen, szomorú reált, és gondosan
megszámolja a harmincegy maravédit, amit a fogadós
visszaad belőle.
Egy órába sem telik, s mintha új ember született volna. A
ruházata nem túl elegáns, de minden darabja tiszta és jól
szabott. Mindene fekete, a harisnyától az ujjasig, csak az inge
nem az. Most már csak egy borbélyt kell találnia ahhoz, hogy
teljesen újjászülethessen, azután eltöprenghet a jövőjén.
Már éppen kilépne az utcára, amikor szalonnával főtt leves
illata csapja meg az orrát. Most érzi csak igazán, milyen
rettenetesen éhes.
A fogadósnak nem kenyere a fecsegés, egyszerűen odabök a
terem egyik zugában lévő asztalra. Gabriel támlátlan, kerek
széket húz maga alá, és egy szuszra elhadarja a rendelését:
- Egy tányér gacha, egy kancsó cádizi bor és egy
olívabogyós cipó.
- Az meg négy maravédi lesz, és ugyancsak...
- Előre fizetendő, megjegyeztem már.
Kis idő múlva a tányér kitörölve, a cipóból morzsányi sem
maradt, és a kancsó is kiürült. Gabriel mennyeinek érzi a
levest, a cipót valóságos mesterműnek, a bort varázsitalnak.
A feje ugyan most is kába, de ez a kábaság immár
kellemesebb. Hiszen mióta nem volt már része olyan
étkezésben, amely méltó lett volna erre a névre!
Jóleső részegség árad szét benne. Még egy kancsó bort
rendel.
Miközben mélabúsan felhörpinti a maradék italt, és a
maravédik szempillantás alatt eltűnnek a fogadós
tenyerében, Gabriel egyszerre úgy találja, hogy a szabadság
nem is olyan varázslatos.
- Megbocsásson, kegyelmes uram, ha meg nem sértenénk,
ön kíváncsivá tett minket.
Az asztalához lépő férfi valóságos óriás, a válla olyan széles,
mint egy teherhordóé, arcvonásai viszont annál finomabbak,
a szakálla tiszta és ápolt. Hajlott orrától ravasznak tűnik az
ábrázata, és a gonoszkásan csillogó szempár egy cseppet sem
cáfol rá erre a látszatra. A homlokát ráncok barázdálják, a
bőre napszítta.
A másik férfi, aki mellett áll, fekete. Arcvonásai elbűvölők,
szép vonalú, kiugró járomcsontja kiemeli a fürge, eszes
tekintetet: magabiztosan, de nem kihívón figyel. Az ajka
keskeny, az álla szőrtelen, jobb füléből jókora aranykarika
lóg, ahogyan az a tengerészeknél szokás. Igazi szerecsen,
amilyet keveset látni errefelé, Spanyolországban - gondolja
Gabriel.
- Uraim? - emeli fel a fejét érdeklődőn.
A fehér óriás még szélesebben mosolyog, és nyomatékos
udvariassággal fejet hajt. Majd odahúz egy széket, és
keresetlen egyszerűséggel Gabriel mellé ül.
- Kegyelmes uram... Éppen errefelé jártunk, amikor
uraságod az imént megérkezett szutykosan és rongyosan. S
lám, patyolattisztán bukkant fel újra! Úgy esett neki ennek az
avas szagú levesnek, nyeldekelte a háromnapos cipót,
kortyolta ezt a vinkót, mintha valami királyi lakomában volna
része! Látod-e, mondom erre az én Sebastian komámnak, ez
az ember bizonyára börtönből szabadult!
S ezzel kacsint egyet, rámosolyog a még mindig ácsorgó
feketére, és halkabban teszi hozzá:
- Méghozzá nem is oly régen! Amivel persze a világért sem
akarom megsérteni, épp ellenkezőleg...
Gabriel szinte megnémul. Előbb feláll, fenyegetőnek szánt
mozdulattal emeli a kezét; de ettől a mozdulattól egyszerre
rettentő fáradtság fogja el, és akarata ellenére nevetve ül
vissza a székére.
- Nem is oly régen, így igaz! De ha meg nem bántom vele,
erre nem szívesen gondolnék. Megtudhatnám, kihez van
szerencsém?
Mielőtt válaszolna, az óriás hatalmas kezének egyetlen
mozdulatával odainti a fogadóst, és még egy kancsó bort
rendel.
- A teljes nevem Pedro de Candía, de a barátaim csak a
Görögnek hívnak. Ez pedig itt Sebastian de la Cruz, s bár a
bőrszíne miatt rabszolgának látszik, mégis a társam minden
kalandban.
A fekete férfi gunyoros pillantással nyugtázza a
bemutatást, s most szólal meg először:
- Szolgálatára, kegyelmes uram!
Gabriel nem tudja megállni, hogy bosszúsan fel ne kapja a
fejét.
- Ugyan honnan veszik ezt, uraim, hogy folyton kegyelmes
úrnak szólítanak?
A Görög kérdőn néz Sebastianra. Mindketten őszintén
meglepődtek.
- Talán nem ez a caballeró-k megszólítása?
Gabriel harsányan felnevet.
- Jó évtizede már, hogy ez a megszólítás kiment a divatból!
Mosolyogva szemléli a két férfit: mindkettő ódivatú, fakóra
kopott ujjast, inget, nadrágot és harisnyát visel, nagyjából
annyira ódivatút, mint az iménti megszólítás.
- Mi ugyanis az Indiákról jöttünk. Nincs egy hónapja sem,
hogy hazaérkeztünk.
- Csakugyan?
- Ott pedig egy új országot fedeztünk fel - szólal meg a
fekete Sebastian.
- Már értem - mormogja Gabriel, és legyőzhetetlen
kíváncsiság keríti hatalmába.
A Görög a börtön napsütötte kapujára bök a tér túloldalán,
és így folytatja:
- A kapitányunk, don Francisco Pizarro, aki több mint tíz
évre a világ legvégére vezetett bennünket, most ott van, rács
mögött egy igen régi és közönséges adóssághistória miatt. Az
alguazilok álnokul letartóztatták, amint a partra léptünk.
Micsoda szégyen! Immár három hete aszalódik a zárkában,
szegény. Mi pedig itt várunk rá.
A konkvisztádorok csüggedten néznek maguk elé. Gabriel
akaratlanul is némi sajnálatot érez.
- A nevem Gabriel Montelu... nem is. Inkább mostantól
egyszerűen csak Gabriel. Hívjanak csak Gabrielnek, úgy is jó
lesz. Önök azonban némileg tévedtek: igaz ugyan, hogy ma
reggelig börtönben voltam, de nem ebben...
- Hanem melyikben? - kérdezi a Görög.
Gabriel mosolyogva fordul felé.
- Nem mesélnének inkább az Indiákról? - jegyzi meg
derűsen.

A Görög és Sebastian kifogyhatatlanok a történetekben.

- Képzelje csak el, don Gabriel! Előttünk a tenger
végtelenje, lábunk alatt az égetően forró homok, hátunk
mögött az áthatolhatatlanul sűrű erdő, mint valami fal, a
fákon pedig vademberek csimpaszkodnak, és mérgezett
nyilakkal lesnek ránk. Mi meg pecsenyévé sülünk az izzó
napon!
- Sokáig tartott ez az időszak?
- Hónapokig, don Gabriel! Hónapokig. Kínunkban már
pókot ettünk. A nagyobb fajták potrohán némi hús volt, csak
arra kellett ügyelni, hogy a fullánkját kiszedjük, mert
különben felfúvódtunk tőle... Na, meg az elülső lábai sem
ehetők, a szőr miatt. Ha mégis lenyeltük, megakadt a
torkunkon, és a belünket is kiokádtuk tőle! De kezdetben
akadt még hangyatojás is... Nem is volt rossz. Vagy jó, kövér
férgek, csillogó barna színűek. A kidőlt fák törzsében találtuk
őket. Kisütve igen ízletesnek bizonyultak...
- No és a saját jószágaik? - kérdezősködik Gabriel, akinek a
bortól és az imént hallott förtelmektől felkavarodott a
gyomra. - Megehették volna a jószágaikat, ahogy néha a
háborús időkben rákényszerül az ember...
A két hódító harsányan felnevet.
- Azon már jó ideje túl voltunk! A parton töltött negyedik
hét végére a kutyák megvesztek az éhségtől. Azokat sütöttük
meg először. Két lovunk volt: az utolsó falatnyi húst is
lerágtuk a csontjukról. Szörnyen, rettenetesen éhesek
voltunk, mondhatom. Egyszer valamelyikünk lecsatolta a
derékszíját, azt főzte meg. Kínunkban még a csizmánkat is
megettük!
A fekete Sebastian szelíd hangon folytatja:
- Fogtunk gyíkot is... Nem rossz. Csak elkapni nehéz. A
harapása pedig két óra leforgása alatt végzett az emberrel.
Választani lehetett: éhen hal az ember, vagy a gyíkharapásba
hal bele...
- Édes Jézusom!
A Görög megragadja Gabriel csuklóját.
- A Kapitány azonban mindvégig szilárdan hitte, még a
legválságosabb pillanatokban is, hogy megtaláljuk az arany
országát! Még azon az átkozott parton is, ahol kis híján ott
hagytuk a fogunkat... Neked már meséltem, ugye, Sebastian?
A fekete férfi mosolyogva bólogat, miközben Candia lassan
kiegyenesedik, és hátrataszítja a székét. Az óriás félig lehunyt
szemmel, egy vérbeli caballero méltóságával méri végig
Gabrielt.
- Hallania kellett volna, ahogy a Kapitány szálfaegyenesen,
elsötétült tekintettel, egyenként szólította meg az embereit,
akik már-már fellázadtak. „Türelem, ha mondom! Türelem,
barátaim, türelem bajtársaim! Ruiz hamarosan visszatér.
Meg fogja találni az arany országát, amelyről éjszakánként
ábrándoztok, a tenger utat nyit neki, és Miasszonyunk, a
szent megmutatja, merre tartson. Bízzatok bennem! Voltam
én már rosszabb helyzetben is hosszú életem során. Amikor
verekedni kell, megverekszünk. Amikor várni kell, várunk.
Nézzetek rám: én törtem át elsőként a vademberektől és
félelmetes vadállatoktól hemzsegő őserdőkön, hogy
megtaláljam a Csendes-óceánt. Most pedig én kelek át
elsőként a Csendes-óceánon, hogy elérkezzem abba a csupa
arany Piruba, amelyet a Szent Szűz minden éjszaka nekem
ígér! Türelem, emberek! Én mondom nektek: vissza fognak
térni. S azzal a hírrel térnek majd vissza, hogy megtalálták!
Ha pedig nem bírjátok már az éhséget, és nem tudtok
ennivalót szerezni, imádkozzatok! Az imádság is
küzdelem!..."
A csend szinte megdermed a teremben, mikor a Görög
visszaül. Gabriel érzi, hogy mintha félne, a karján feláll a
szőr. A felindulástól megmerevednek a tagjai, elakad a
lélegzete. Mégis fegyelmezett hangon kérdezi:
- No és visszajött az a Ruiz?
Pedro a serlege fenekét vizsgálja, úgy bólogat.
- Igen vissza, három héttel később. Dél felől hajózott vissza
hozzánk, olyan könnyedén, mintha egy tavon jött volna.
Híres-nevezetes kormányos ám!
 - És megtalálta?
- Megtalálta. Meg bizony - bólint rá a Görög mosolyogva.
- Szóról szóra úgy, ahogy don Francisco mondta - tódítja
Sebastian tiszteletteljes főhajtással.
- Megtalálta azt a Pirut?
- Pirut vagy Perut, ahogy jobban tetszik, don Gabriel. -
Telides-teli arannyal?
- Telides-teli, mindenütt! Arany és arany mindenfelé! No
meg indiánusok, amilyeneket nem látni sehol másutt,
mesébe illő ruhákban, furcsa állatok, különös zöldségek...
- És ti is láttátok a saját szemetekkel?
- Láttuk bizony! Kérdezze csak meg Sebastiant!
- Igen, láttam. Akár meg is esküszöm rá.
- No de akkor, mit kerestek most itt?
- Don Francisco eljött a királyhoz, hogy kormányzói
kinevezést kérjen tőle. Ahogyan Cortez kapitánnyal is
történt!
- Csakhogy ehhez a találkozáshoz előbb a börtönből kellene
kijutnia - veti közbe Sebastian csúfondárosan.
- Ez a pillanat nem alkalmas a gúnyolódásra - mordul rá a
Görög.
Ismét csend borul rájuk. Gabriel odébb tolja a boros kupát,
és maga is meglepődik, amint a saját kérdését hallja:
- És ha don Francisco kapitányból kormányzó lesz, akkor
visszamegy az Indiákra...
- Hogyne! A lehető leghamarabb.
- Hogy meghódítsa azt a Perut?
- Pontosan.
- Akkor pedig szüksége lesz derék férfiakra!
A Görög mosolya olyan melegséggel ragyog fel, mint a tűz.
- Nocsak, Sebastian, mintha új barátunknak, don
Gabrielnek kedve támadt volna világot látni...
A fekete bőrű férfi azonban felkiált, és karját a levegőbe
lendítve a börtön felé mutat:
 - Pedro! Ott van! Nézd csak!
Mindhárman egy lendülettel pattannak fel. Nem messze
tőlük, a verőfényben elképesztően sovány férfi jelenik meg
szürke és gránátszín, fényesre fakult ujjasban, színehagyott
zöld harisnyában, és három lépéssel eltávolodik a mögötte
bezáruló börtön kapujától. A férfi hosszú, őszes haján
libatollas kalap ül. A széles karima árnyékában azonban az
izgalomtól remegő Gabriel olyan ragyogó pillantást vél
felfedezni, amilyet sosem látott még.
Peru felfedezője még egy lépéssel közelebb jön, megigazítja
a kardszíját. Senki sem gondolná, hogy ebben a pillanatban
szabadult a börtön mélyéről, ahol három hétig sínylődött.
Olyan embernek látszik, aki, ha kell, akár száz évig is vár
türelmesen, hogy fejet hajtsanak előtte.
Egyszerre csak nem Pedro, a Görög hangja visszhangzik
már Gabriel szívében, hanem magáé don Francisco
kapitányé. Ebben a pillanatban úgy érzi, a hatalmas, puszta
tengerparton, szükségtől szenvedve, az éhségtől és a láztól
reszketve, de dacolva az ismeretlennel minden istenáldotta
napon, ennek a töretlen akaratú férfinak a segítségével
megvalósíthatja majd legtitkosabb álmait is.
 16
Tumebamba, 1529. február

Bár nagyon későre jár, imitt-amott még égnek a fáklyák

egyes canchá-kban. Az éjszaka mozdulatlan levegőjében az
úti készülődés zaja visszhangzik. Holnap a Huayna Capac
holttestét kísérő díszmenet elhagyja Tumebambát, hogy
Cuzcóba induljon, így reggelre mindennek készen kell állnia.
Anamaja észrevétlenül kisurran a canchá-ból. Ha akarja,
olyan, mint a kígyó, amely porszínűvé válik a porban, és
sebes, mint a víz sodrása.
Mintha szólította volna valaki az éjszaka kellős közepén. A
hívás nem fennhangon szólalt, nem volt semmiféle látható,
kézzelfogható jele. Egyszer csak mégis bizonyos volt benne,
hogy haladéktalanul a templomba kell mennie, és ott is kell
maradnia egész éjszaka a Képmás-Fivér mellett.
Ettől a perctől kezdve tudja, hogy éberen kell vigyáznia.
Hiszen egyetlen dolog választja csak el Huayna Capac, az
Egyetlen Úr közelségétől: tulajdon félelme. Az Egyetlen Úr
sokféleképpen üzenhet neki: egy elsuhanó árnyékkal vagy
egy madár kiáltásával. A puma pillantásától sem szabad
megijednie, a puma karmaitól sem szabad megrémülnie.
A keleti dombon magas, holdfényben fürdő lépcsőfokok
vezetnek felfelé.
Anamaja biztos léptekkel vág át a tágas teraszon. A
bejáratnál őrködő yanaconá-k mindjárt megismerik, amint
fáklyáik fénykörébe lép, és továbbengedik. Sőt, meg is
hajolnak előtte, és tisztelettudóan hátrébb húzódnak.
Vagy talán nem ő a Coya Camaquen? Nem áhítozza-e
minden szavát a Birodalom minden Nagyura, a Törvényhozók
mind, valamint a nagy Atahualpa és Villa Oma, a Bölcs is?
Huayna Capac múmiája most is a kilencfülkés teremben
van. Hold-Anya ezüst sugara ragyogó fényt villant az arany
maszkon, és békésnek mutatja a vonásait. A közelében
elhelyezett parázstartó edényben különös illatú füvek
perzselődnek, az iszap nedves szagát és valami orrfacsaró
fanyarságot árasztva.
Anamaja a néhai uralkodó elé kuporodik. Félelemmel és
tisztelettel hajtja le a fejét, mint aznap, amikor kislányként
vezették a színe elé.
Egy hosszú percig nem történik semmi.
Majd valami hullám árad felé. Az aranymaszktól hideg
fuvallat érkezik, és végigsimítja Anamaja homlokát. A
holttest vállát ékítő tolldísz enyhén felborzolódik. Egyetlen
szó sem hangzik el, de Anamaja engedelmeskedik a
parancsnak. Szelíden felemeli a fejét, és kezét a vastag unku-
ra helyezi, amely az örök álomra szenderült Egyetlen Úr
testét fedi.
Melegséget érez a gyermekbőrnél is puhább szövet alatt.
Még magasabbra emeli az arcát. A holdfény beragyogja a
haját, fehérre festi a kezét, elsápasztja a szeme színét.
Anamaja lehunyja a szemét. Nincs álomban, de nincs is
egészen ébren. Nem mozog, de nem is mozdulatlan. Az időből
is kizökkent: ez most nem a múlt, és nem is a jövő pillanata.
Párás őserdőszagot lélegez be, a boldogság hajdani illatát.
Az alacsony ég, amely alatt annyit futott és nevetett lélek-
szakadtig, felhőktől terhes.
Egy hang, egy arc van előtte. Szép és kedves, csupa-csupa
szeretet. De milyen messze van tőle, milyen irdatlanul
messze!
Hirtelen a szívverése is eláll: az édesanyja szólítja. -
Anamaja!
Édesanyja dallamos hangja szól hozzá, és a világ egyszerre
nem erdőként veszi már körül, hanem kékké és folyékonnyá
válik, mintha tó ölelésében volna. Édesanyja van ott vele,
mindenütt, hatalmasan, mint az egész világ, karját kitárva
várja. Mintha az egész világ a teste, a méhe, a melle volna. A
nevetése úgy vibrál a levegőben, mint a szél, mely szárnyára
veszi a madarakat, a válla gömbölyű, mint a hegyek vonala.
Ajkán a szeretet dala csendül, üdvözli a hozzá érkezőt. Karja
és keze lágy, mint a boldogság. Két karja Anamaját öleli,
láthatatlan, gyengéd ujjakkal simogatja a lány fejét,
homlokát.
Anamaja nem is érzi az arcán patakzó könnyeket.
- Ne sírj - vigasztalja. - Itt vagyok veled.
Anamaja lassacskán megnyugszik. Még mindig érzi a
melegséget és a haját simító kezet. A simogatás vigaszt hoz a
szeretetlenül leélt évekre, a simogatás messzire viszi minden
félelmét és rettenetes emlékeit.
Majd, mintha szél támadna, mely elsodorja az oltalmazó
gyengédséget, minden szertefoszlik.
Anamaja kinyitja a szemét, és meglátja a kezét, amely még
mindig az Inka unku-ján pihen.
A ködfátyol, mely az utóbbi éjszakákon Mama Quilla körül
lebegett, eltűnt. A holdfény beragyogja az ég legtávolabbi
zugát is. Hirtelen olyan éles lett, mintha valószerűtlenül a
nappal találkozott volna, s az lángra lobbantotta volna.
Ekkor hitvese, a Képmás-Fivér vonzza magára a lány
tekintetét. Az arany test olyan tündöklően világít, hogy
Anamaja csaknem belevakul, és védekezőn emeli maga elé a
kezét. Ez az egyszerű gesztus is elég azonban ahhoz, hogy
valami rendkívülit idézzen fel.
A föld egyszerre beomlik a saruja alatt. A lány
megkapaszkodna, de nincs miben. Felsikolt, de nem hallja a
hangját.
Szárnyra kap, és felreppen az éjszakában.
Látja, hogy a templom ott ragyog alatta, önmagát is látja,
amint ott térdepel az Inka közelében.
Látja az alvó várost, a nyugovóra tért embereket. Atahualpa
nagyurat is látja, magányosan a gyékényen, tolltakarói alatt.
A nagyúr hirtelen felkel. Fel-alá jár, mint egy háborúra
készülődő ember, mint a ketrecbe zárt puma.
Anamaja olyan közel kerül a csillagképekhez, hogy akár
meg is simogathatná őket a tenyerével. Megérzi a Colca
örvényének kavargását, Amaro, a kígyó ott tekergőzik a lába
alatt. Haja Chacana, az övet viselő nagyúr körül hullámzik.
Karját a Tejút végtelen folyamába meríti, a szent folyó égi
másába!
S most végre megérti.
Az Inkának szüksége van rá.
A tizenegyedik Egyetlen Úrnak, a világ másik végében rá
van szüksége.
Ekkor a délkeleti horizonton tűzgolyó bukkan fel, mint
valami új csillag. Hatalmasan, a hegyvonulatoknál is nagyobb
csóvát vonva maga után, belehasít az éjszakába, és egyenesen
feléje, Anamaja felé tart.
Ahogy azonban közeledik, a fénye hihetetlen erővel
egyetlen tűzgömbbe sűrűsödik. Minél inkább
összezsugorodik ez a golyó, annál elviselhetetlenebbé válik a
ragyogása! Majd hirtelen irányt változtat, és lebukik a földre,
mintha egy széláramlat csapná oda.
Végül süvítő parittyakőként Atahualpa homlokának
ütközik, és ott kialszik.
A hatalmas nagyúr a földre zuhan.
A földön hever, és nem mozdul.
Anamaja felüvölt.
Egy kéz nehezedik a vállára, és megrázza.
- Mi történt, kislány? - kérdezi aggodalmasan Villa Oma, a
Bölcs.
Anamaja megremeg.
Hitetlenül néz körül, vizsgálja a kilencfülkéjű termet,
Huayna Capac holttestét, a Képmás-Fivért.
A zöld szájú Bölcs a szemét fürkészi, mindenfélét kérdez
tőle.
 - Ne most. - Ennél többet nem tud kiszedni Anamajából. -
Ne most!
Képtelen elmesélni. Az, ami az imént történt vele, még
nem önthető szavakba. Senki sem értheti meg, még maga a
Bölcs sem.
Villa Oma megfogja a karját, és felsegíti. Szép csendben
elhagyják a templomot.
Anamaja szíve a cancha felé vezető úton mindvégig őrülten
ver. Mint valami kísértetet, folyton az Egyetlen Úr képét látja
maga előtt, amint csak zuhan és zuhan.
Majd elhalványul a kép, és súlyos köd telepszik a
gondolataira. Immár nem kavarognak benne az érzelmek,
nem érez egyebet, mint a magány végtelenségét és
leküzdhetetlenségét.
 17
Tumebamba, 1529. március

- Tűzgolyó? Csillag nagyságú tűzgolyó?

Collá Topac, az öreg Törvénytudó úgy ismételgeti Anamaja
szavait, mintha sehogy sem tudná elhinni őket.
Villa Oma már akkor is hozzá fordult segítségért és
útmutatásért, amikor az Egyetlen Úr holttestének nyoma
veszett, hiszen mindaddig, amíg mindannyian el nem
ismernek valakit a Nap Fiának, ennek az öregembernek jut a
feladat, hogy elkísérje a múmiát Cuzcóba és a Törvény szavait
ismertesse a többiekkel.
Az olaj lámpa szegényes fényében olyan vénséges vénnek
látszik, hogy szinte azt hinné az ember, már nem is él. A háta
olyan gömbölyűre hajlott, mint egy öreg szikla, az arca olyan
hústalan és ráncoktól barázdált, mint egy múmiáé. A szeme
azonban olyan hihetetlenül éberen figyel, mintha csakis ez a
szempár volna eleven belőle.
Kis ideig Anamaja kék szemét fürkészi a fáklyák fényében.
Majd váratlan rugalmassággal megfordul, és Villa Omát
kérdezi.
- Bizonyos vagy benne, hogy Atahualpa él és egészséges?
Villa Oma bólint:
- Magam győződtem meg róla, Törvénytudó. E pillanatban
is békésen alszik az ágyasai oldalán. Azt mondják, kettőt is
megtisztelt, mielőtt álomba merült volna.
- Akkor hát mire véled a Coya Camaquen szavait? Jó jelnek
vagy rossz jelnek tartod?
- Nem tudom megmondani, Törvénytudó! És éppen ezért
akartam, hogy te is halld ezt a történetet. Ne felejtsd el, hogy
a tűzgolyó délkelet felől érkezik, Cuzco irányából!
- De ugyanúgy mindenek szülőhelye, a Titicaca felől is -
vágja rá a Törvénytudó.
- Akkor tehát - mondja egyetértőn Villa Oma - ez két dolgot
is jelenthet. Vagy azt, hogy Illapa, a Villám tüze hamarosan
elpusztítja Atahualpa nagyurat, vagy pedig azt, hogy Inti
tüzes jellel jelöli meg Huayna Capac utódjaként!
Ezek a szavak olyan súlyos gondolatokat hordoznak, hogy a
két férfi elhallgat egy időre, hogy kivárja, míg felhőjük
eloszlik a fejük fölül. Nagy sokára a Törvénytudó megfogja
Anamaja karját, és szelíd erővel megszorítja. Tekintete úgy
parázslik, hogy Anamaja figyelmet is érez és gyengédséget is:
- Coya Camaquen, te igencsak fiatal vagy még, én pedig
igencsak öreg. De te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy
mennyire fontos, amit láttál. Ugye így van?
Anamaja túlságosan megindult ahhoz, hogy válaszolni
tudjon, így csak bólint.
- Még egyszer megkérdezlek hát: a tűzgolyó egyenesen
Atahualpa szívébe hatolt?
- Nem, hatalmas Nagyúr. A homlokán hunyt ki.
- És...?
- Nem tudom - dadog Anamaja. - Nagyon megijedtem.
- Megijedtél?
- Azt hittem, hogy Atahualpa nagyúr meg fog halni.
- És most már nem hiszed?
Anamaja megrémül a szavaktól, amelyeket kimondhatna.
Lecsüggeszti a fejét, és hallgat.
- Ez a lány látja a dolgokat - lép közbe Villa Oma -, de
gyermek még. Érteni hát nem érti, amit meglát, mi azonban
dönthetünk. Így hát illő tisztelettel én teszem fel neked a
kérdést: baljóslatú jel ez, s ezért meg kell szakítanunk
Huayna Capac holttestének útját? Maradjon itt...
- Ne, semmiképpen sem! - kiált fel az öregember. - A
Törvény kimondja, hogy a testnek haza kell térnie Cuzcóba. A
Törvénynek senki nem állhat útjába, erről gondoskodom. Ha
nem így történne, Atyánk, a Nap haragja sújtana le
mindannyiunkra!
- De hiszen talán már le is sújtott ránk, Törvénytudó! -
ellenkezik Villa Oma. - Talán ez a látomás éppen azt jelenti,
hogy Huascar, a Bolond kezében Cuzco tűzgolyóvá vált, ami
bármely pillanatban végezhet velünk. Talán éppen ezt látta a
Coya Camaquen: Quilla így figyelmeztet és akar megóvni egy
olyan utazástól, ahonnan nincs visszatérés?
- A látomás éppúgy jelentheti ezt, mint ennek az
ellenkezőjét - ellenkezik eltökélten a Törvénytudó. - Törvény
azonban csak egy van, Villa Oma, tudod jól. Én Cuzcóba
megyek az Egyetlen Úr testével, akkor is, ha megköveznek
érte. Ti pedig, te és a Coya Camaquen, velem fogtok tartani,
mert ez a kötelességetek.
A Bölcs fáradt kezével végigsimítja kimerültségtől beesett
arcát. Az ujjai remegnek.
Anamaja tudja, mi jár Villa Oma fejében. Az utóbbi
napokban a jósok hússzor is összegyűltek abban a
reményben, hogy Atahualpa egyértelmű jelt kap atyjától,
Huayna Capactól: parázsló kokalevelekből, a csillagok
állásából vagy lámabelekből próbálták kiolvasni az Egyetlen
Úr akaratát.
Akárhányszor olvasták is azonban, mindig mindenből
ugyanazt olvasták ki: a Négy Égtáj Birodalmának hamarosan
bekövetkező bukását. És mindeddig semmi nem jelölte ki a
Nap következő Fiát.
- Egyetlen dolgot engedj meg, Törvénytudó - kéri hirtelen
Villa Oma olyan halkan, hogy nagyon fülelnie kell annak, aki
hallani akarná.
- Mondd csak!
- Atahualpa nem fogja elkísérni a testet Cuzcóba. Nem
szabad szemtől szembe kerülnie Huascarral, mert az - te
éppoly jól tudod, mint én - menthetetlenül háborúsághoz
vezetne. Itt fog búcsút venni az édesapjától Tumebambá-ban.
És ami ennél is fontosabb, egy szót sem tudhat meg arról,
amit a Coya Camaquen látott. Mi értelme volna félelmet
csepegtetni belé, amikor a cuzcóbeliek már úgyis ezen
munkálkodnak? Szépen megkérjük: maradjon itt Északon, a
Birodalom rendje érdekében.
A vén Törvénytudó kimerülten helyesel, Villa Oma pedig
Anamaja vállára teszi csontos kezét, és így folytatja:
- És te, Coya Camaquen, te sem szólsz egy árva szót sem
senkinek.

Anamaja már nem tud elaludni.

Mielőtt a nap első sugarai felragyognának, mintha valami
előérzet kínozná, Atahualpa érte küldet, és áthívatja a
patiojába. Megosztja vele a kukoricakenyeret és a forró égövi
gyümölcsöket, amelyeket mindennap hoznak neki.
Anamaja megpróbál megfeledkezni a bensejét rágó
félelemről, és mosolygós tisztelettel borul le a Nagyúr előtt.
Valójában szívét egyszerre járja át a megkönnyebbülés
érzése, hogy Atahualpa nagyurat most is olyan elevennek és
erősnek látja, mint máskor, de a tűzgolyó képének
érthetetlen és gyötrő emléke is.
Amikor kiürítik a szentjánoskenyérfa-lével megtöltött
kupát, Atahualpa váratlanul megkérdezi:
- Nem szólt hozzád atyám?
Anamaja beleborzong a hazugságba, a rossz érzés egész
testét áthatja.
- Nem, hatalmas nagyúr - válaszolja nagyon gyenge
hangon.
Atahualpa figyelmesen nézegeti a lányt, majd a halványuló
égre vet egy pillantást, és felsóhajt.
- A Törvénytudó nem akarja, hogy veletek tartsak Cuzcóba.
Azt hiszem, igaza van. A jövendölések túlságosan zavarosak, a
cuzcói klánok pedig túlságosan is esztelenek. Hiányozni
fogsz, Anamaja leányzó. Jobban szeretem, ha itt vagy
mellettem.
A lányt mélységesen meghatja Atahualpa hangja, és még
mélyebben lehajtja a fejét, nehogy a férfi észrevegye a
szemében megcsillanó könnyeket.
- A hegyek néma csendje fenséges és szép - folytatja
Atahualpa szelíden. - Atyám, Huayna Capac néma csendje
súlyos teher, Inti néma csendje rettentő.
- Hamarosan szólni fog, nagyúr - bátorodik fel Anamaja.
- Valóban így hiszed, Coya Camaquen?
Atahualpa hangja hirtelen annyira megtelik
reménykedéssel, hogy Anamaja kénytelen az ajkába harapni,
nehogy elszólja magát. Atahualpa kurtán, rekedtesen
felnevet, ami olyannyira nem jellemző rá, hogy Anamaja
felkapja a fejét.

Találkozik a tekintetük. Atahualpa tekintete csupa

várakozás, de gyengédség is. Ettől azután egészen szokatlan
lesz az arckifejezése, kevésbé erőteljes, kevésbé szigorú, talán
egy kissé öregesebb.
Anamaja összeszorítja a száját, de a szeméből kibuggyanó
könnycseppeket sehogy sem tudja visszatartani. Atahualpa
szája széles mosolyra húzódik. A kora hajnal első fényénél a
szeme fehére nem annyira véres, de a szemhéja duzzadt az
álmatlanul töltött éjszakák után.
- Nem - mondja egészen halkan. - Nem bizony, nem vagy
biztos benne.
Kinyújtja a kezét, és az ujjaival megérinti Anamaja vállát. A
kéz hirtelen elbizonytalanodik, mintha félne attól, hogy az
élő, meleg testhez érjen, s inkább az arcot simogatja meg.
- De megmelengeti a szívemet, hogy ezt mondod a
kedvemért. Szép tőled.
A férfi visszahúzza a kezét, és úgy nézi az ujja hegyét,
mintha a simogatás nyomot hagyott volna rajta. Majd
váratlanul az egyre világosabb keleti láthatár felé emeli a
karját, és felkiált:
- Látom, hogy háborús idők közelegnek, látom, amint Intit
vér szennyezi be! Azt szeretném, ha megtörne a némaság,
mielőtt vérré kellene változnia! Nem akarom, hogy én legyek
a zűrzavar okozója a Négy Égtáj Birodalmában... Nem
akarom, hogy én legyek az, aki az egyik klánt a másik ellen
uszítja! De nem élhetek tovább atyám némaságában!
Anamajának alig marad ideje, hogy átérezze e szavak
súlyát. Villa Oma magas, szikár alakjának körvonala jelenik
meg a patio trapéz alakú ajtajában, és a hangja is felcsendül:
- Itt az idő, nagyúr! A szent térre kell indulnod. Már várnak
rád.
Atahualpa néhány másodpercig Anamaján nyugtatja a
tekintetét.
- Nos, akkor menjünk - mondja, és feláll, miközben a lány a
földre borul. - Kísérj el atyám holttestéhez!

A teraszon, a tündöklő napfényben papok és szűz lányok

csapata dalol és táncol a Nagyurak előtt.
Az ushnu-hoz vezető lépcsősor tetején Huayna Capac
múmiája trónol arany hordszéken, testét a győzelmeit
jelképező kétszáz világoskék és élénksárga mintával hímzett
tunika fedi. A Képmás-Fivér kissé hátrébb várakozik,
ugyancsak hordszékben. Túlvilági tekintetükkel mindketten a
táncosok szemében csillogó búcsúkönnyeket figyelik.
A domboldalakon álló kunyhók lakói: szolgák, kézművesek,
parasztok és pásztorok sűrű sorokba gyűlve állnak a tér
körül. Mindegyikük ott akar lenni, hogy fejet hajthasson az
Egyetlen Úr holtteste előtt, amikor elkezdődik a hosszú
utazás Cuzco, szülővárosa és minden ősének szülővárosa
felé.
 Az ushnu-hoz vezető lejtő felénél álló Atahualpa
rezzenetlen arccal figyel. Magasztosságát nem a toll fejdísz,
nem a mellkasán díszelgő, ezer és ezer kék és piros gyönggyel
hímzett vért, nem is a füléből lógó aranylemezek adják. Az
arcáról sugárzik, egyszerű nagyúri fejpánttal övezett
homlokáról és eltökélt vonalú ajkáról.
Anamaja fülében még most is ott visszhangzanak, szívében
még ott csengnek a férfi szavai, melyekkel a némaság ellen
tiltakozott.
Mostanra azonban, az összes nagyhatalmú úr jelenlétében
ismét magabiztos és erős lett. Amikor egyszerre az ég felé
emeli a karját, kürtök harsány hangja zengi be a teret. Az
énekszó elhal, a fuvolák dala is elenyészik, a dobok pergése is
abbamarad, amikor a táncosok hirtelen mozdulatlanságba
dermednek.
Atahualpa hallgatása, mély hallgatása úrrá lesz a szent
teraszon, és hamarosan eluralkodik Tumebamba egész
városán.
A tömeg lélegzetvisszafojtva figyel.
Ekkor Huayna Capac, az Egyetlen Úr ifjú, északi fiának
hangja hasít az Andok kristálytiszta levegőjébe:
- Nem akartam a szomorúságomról szólni nektek, de ez az
érzés erősebbnek bizonyult nálam. Íme, itt van előttünk, és
lát minket az Egyetlen Úr, s ugyanakkor ott van már Atyja,
Inti mellett is. S itt állok én, az atya nélkül maradt fiú, és
némaság vesz körül. Ahogy némaság vesz körül titeket is...
Eljött hát az idő, amikor el kell indulnia örökkévaló
lakhelye, Cuzco felé, ahol hajdan első őseink, Manco Capac
és Mama Occlo ütötték aranykapájukat abba a termékeny
földbe, amelyet Viracocha adott nekik.
Az Egyetlen Úr eljött Északra, és meghódította Északot.
Inti adta erejével olyan messzire terjesztette ki a Viracochá-
tól réges-régen kapott föld határait, hogy mára a Négy Égtáj
Birodalma éppoly hatalmas, mint az égbolt. Olyan nagy, hogy
most darabokra hullhat, mint egy cserépedény.
Az Egyetlen Úr eljött Északra, és Inti akaratából és az
északi nők méhének segítségével fiakat nemzett Északon is.
Atyám, Huayna Capac, az Egyetlen Úr fiai ott termettek
mindenütt a Birodalomban, ahogyan a kukorica vagy a
quinoa hajtásai bukkannak elő.
Az Egyetlen Úr nem széthúzást, hanem békét akart
teremteni összes fiai között. Nem választott hát sem a
cuzcóiak, sem a quitóiak közül, mert azt akarta, hogy a béke
egyetlen hatalmas vikunyatakaróként borítsa be a földet
Északtól Délig.
Huascar fivérem azonban nem várta ki a jóslatokat, hanem
mindjárt tulajdon homlokát övezte fel a királyi szalaggal.
Most pedig azt akarja, hogy boruljak le előtte. Azt akarja,
hogy egész Észak boruljon le előtte.
Atahualpa hirtelen elhallgat. Minden arc feléje fordul,
mindenki az ő szavát várja, olyan csönd van, hogy még a légy
zümmögése is hallatszik.
Atahualpa folytatja:
- Így szól a Törvény. Mindenkinek le kell borulnia az
Egyetlen Úr előtt. Ha valóban Huascar a mi Egyetlen Urunk,
amint atyánk, Inti megparancsolja, megyek és leborulok
előtte. Ezekben a percekben azonban túlságosan nagy még az
én szomorúságom. Nem tudom elhagyni ezeket a földeket,
ahol születtem, ahol atyám uralkodott, ahol élni és halni
akarok.
A nemesemberek és a szegények lehajtott fejjel állnak.
Bánat és aggodalom tölti el szívüket, de arcuk merev.
Atahualpa most a Törvénytudó felé fordul. Egyetlen
jeladásra az összes pap lehunyja a szemét, az ég felé emeli a
karját, majd a múmia hordszéke felé tartva leereszti.
Felharsannak a kürtök. A hordozók felemelik a hordszéket,
és lassan lefelé indulnak az ushnu lépcsőin.
Anamaját annyira lenyűgözi a pillanat fenségessége, hogy
moccanatlan marad. Villa Oma azonban megragadja a karját,
és a fülébe súgja:
- Csatlakozz a Képmás-Fivérhez, Anamaja leányzó!
Csatlakozz hozzá, akitől sohasem szabad elválnod, és akinek
a bölcsessége ott szunnyad a bensődben!

Hajszálra abban a percben, amikor a nap az ég tetejére ér, a

hosszú menet végre elhagyja Tumebambát. Legelöl mintegy
húsz szolga sürög-forog minden irányban, akik aratoll
seprűjükkel megtisztítják az út kőlapjait a lábuk előtt.
Őket a zenészek követik, akik közvetlenül a hordszék előtt
járnak. A levegő hol a trombiták magasban szárnyaló hangját
emeli ki, hol a tengerikagyló-kürtök mélyebben zúgó hívását,
hol pedig a fuvolák jajongó panaszát. A múmia előtt és
mögött száz asszony cipeli a karcsú nyakú chichá-s edényeket
és a kukoricával, gyümölcsökkel, hússal, szövetekkel,
ékszerekkel megrakott kosarakat, mindazt, amiben az
Egyetlen Úrnak egyetlen percig sem szabad szűkölködnie.
Őket követi a Képmás-Fivér hordszéke. Színpompás toll
fejéke úgy lobog a könnyű szélben, mintha nem is emberek
vinnék, hanem madarak ragadnák magukkal. A hordszék
belseje párját ritkítóan díszes és gazdag. Anamaja az
aranyszoborral szemközt ül egy szőnyegen, melyet csupa
aranyszín, zöld és vörös pehelytollból szőttek, a forró égövi
tájak madarainak begyéről tépett tollakból.
Leghátul jönnek végül a nagyhatalmú urak hordszékei,
majd az egyszerű nagyurak, akik már gyalogosan járnak, és
további szolgák százával és százával. A menet két oldalát
pedig parittyákkal és bronzbaltákkal felfegyverkezett őrök
kettős sora szegélyezi, akik mozgó falként a végtelen
menethez igazítják lépteiket.
A kikezdhetetlen összhang egyetlen szabálytalan eleme a
Törpe, amint a holttest hordszéke körül futkos, soha le nem
vetett vörös tunikája csak úgy lobog futtában, ahogy minden
percben ellenőrzi, elég szabályosan lépnek-e a hordszékvivők,
makulátlanul tiszta-e előttük az út, és szemrehányások
özönét zúdítja mindazokra, akik netán porfelhőcskét
vernének lépteikkel. Anamaja lopva, gyengéden figyeli ezt a
nagy buzgalmat. A Törpe egy-két szökelléssel mellette terem,
és groteszk táncot lejt.
- Nos, hercegnőm, bízol-e az oltalmamban?
- Nem te szorulsz inkább az én védelmemre mostantól?
- De bizony így van. Tudod, miféle ajándékot készítenek
nekem a cuzcóiak?
Anamaja hirtelen a rettenet fényét látja felvillanni a Törpe
szemében.
- Félek, hercegnő, sosem féltem ennyire azóta, hogy az
Egyetlen Úr rám bukkant a nagy halom takaró alatt.
A lány csak nézi, nem tud mit válaszolni, a Törpe meg
lassan eltávolodik ügyetlen tánclépteivel a többiek nevetése
és gúnyolódása közepette.
Épp elérik a várost övező utolsó falakat, Anamaja a nevét
hallja az útszélről. Amikor kihajol a hordszékből, Inti Pallát
pillantja meg a fegyveres kíséret kordonjának túloldalán.
- Anamaja! Engedd meg, hogy odamenjek!
Anamaja int a legközelebbi tisztnek, de a menet már így is
egy parittyalövésnyivel odébb halad, amire Inti Palla végre
odaférkőzhet a Képmás-Fivér hordszékéhez.
Anamaja első ránézésre észreveszi a másik lány sírástól
kivörösödött szemét, az átvirrasztott éjszakától nyúzott arcát.
- Beteg vagy? - aggodalmaskodik.
- Nem! - nevet rá Inti Palla, aki gyors léptekkel halad
mellette. - Nem, csak szomorú, amiért a barátnőm elutazik.
Lehetséges volna, hogy sosem látjuk egymást többé?
- Ki tudja? Majd eljössz hozzám Cuzcóba...
- Atahualpa ugyan sosem fog Cuzcóba kívánkozni - zsémbel
Inti Palla hirtelen felvillanó haraggal. - Ezt biztosan tudom.
Sosem fog Cuzcóba menni.
Majd a tekintete jegessé válik, amint így folytatja:
- Milyen kár, hogy nem tudtad meggyőzni arról, hogy atyja
őt választotta utódjául! Ahogy a két cuzcói fivérért is kár. A
huarachiku napján hagytad, hogy ők győzzenek, most pedig
utánuk mész!
- Inti Palla! - tiltakozik Anamaja.
Az ifjú ágyas azonban megragadja a kezét, és kapkodva
mondja:
- Semmi, semmi, nem haragszom. Én tévedtem, tudom,
biztosan tudom. Hiszen te képtelen lennél ilyesmire... Hiszen
tudom...
A hangjában is, az arckifejezésében is van valami, ami
meghazudtolja a szavait. Anamaja azonban ezt nem akarja
észrevenni.
- Gondolok rád - mondja -, nem felejtlek el, Inti Palla.
Inti Palla elmosolyodik. Megint könnyes lesz a szeme, bár
hogy mi rejlik a könnyek mögött, azt senki sem tudhatja. Inti
Palla megsimogatja Anamaja karját, elfordítja az aranykígyós
karperecet.
- Ne felejtsd el, hogy tőlem kaptad, Anamaja. Én vagyok a
testvéred! És úgy intézd a dolgot, hogy Atahualpa legyen az
Egyetlen Úr!
 18
Úton Toledo felé, 1529. március

Reggel óta, ahogy több napja minden reggel, az évszakhoz

képest elképesztő hőségben járják az útjukat.
Don Francisco megy legelöl, őt követi Pedro, a Görög, majd
egy kissé távolabb Gabriel és mellette Sebastian.
Mögöttük igencsak különös menet vonul. Először is két
láma abból a hatból, amelyik az Atlanti-óceán túlpartjáról
érkezett: mindkettő a Sebastian nyergéhez csomózott kötőfék
végén csámpázik. Úgy rágják a semmit, mintha valódi
ennivaló volna a szájukban, és tágra nyitott, kerek
őzszemükkel úgy csodálják a kasztíliai tájat, mint valami
kényeskedő kisasszonyok.
A lámák után vagy tíz királyi alabárdos vesz közre
közömbösen három nyikorgó szekeret, amelyet csordultig
megpakoltak mindenféle sosem látott holmival.
Az egyik szekér bakján, mint becses bálványok, két, az
arany országából hozott indián ül, színes tunikába öltözve, és
buzgón kasztíliai nyelven próbálnak társalogni az
öszvérhajcsárokkal. A szavak többségét nem értik, de a
spanyolok igen jól mulatnak a dolgon, és nem tudják
megállni, hogy a nyelvtanítás ürügyén mindenféle rémisztő
históriát ne meséljenek nekik.
Sebastian már csaknem negyed mérföld óta lesi a szeme
sarkából Gabriel savanyú képét. Végül nehezen leplezett
nevetéssel megkérdezi:
- Mondja csak, don Gabriel, minden spanyolországi spanyol
ilyen fenn hordja az orrát, mint ön?
Gabriel gyilkos tekintetet vet rá.
- Hát az Indiákon minden fekete rabszolga olyan arcátlan,
mint te?
 - Jaj, kegyelmes uram! - pukkad ki Sebastian, s színlelt
félelemmel meresztgeti a szemét. - Tudom én, persze, ki
vagyok... Fekete is, meg rabszolga is, a világért meg nem
feledkeznék róla. De ez sem von le semmit abból, hogy azok
közé tartozom, akik az arany birodalmát, Perut felfedezték!
- Ugyan mire akarsz kilyukadni?
- Csak arra, hogy a kegyed arca mindig összerándul, amikor
a Kapitány „diák uramnak" nevezi!
Gabriel bosszúsan rándítja meg a vállát.
- Jó ideje befejeztem már az iskoláimat, és nem vagyok
diák! Ez a műveletlen aggastyán bizonyára nem tudja, milyen
nagy különbséget jelent ez! De ennél is fontosabb számomra,
hogy egyszer és mindenkorra megtudjam, hajlandó-e
elfogadni a felajánlkozásomat, hogy vele tartanék az
Indiákra, amikor majd visszamegy... Két hete is van már,
hogy megmondtam: minden tudományomat, írástudásomat
és az egész életemet a szolgálatába állítanám. Ő pedig annyi
fáradságot sem vesz, hogy választ adjon. Úgy megy el
mellettem, mint valami út menti kavics mellett!
- És ugyan ki eteti kegyelmedet Sevilla óta? Ki fizette az
ágyát Elcijában, Córdobában, Morenában és mindenütt, ahol
csak indulásunk óta megálltunk? Ki nézegeti kegyelmedet fél
szemmel naponta háromszor is? Ki kérte meg, hogy olvassa
fel a levelet, amit a Kapitány a fivérétől, Hernando úrtól
kapott, amikor a Görög éppolyan jól eleget tudott volna tenni
ennek a bizalmi feladatnak?
Gabriel óvatosan méri végig a fekete férfit, de a
tekintetében már reménykedés csillan.
- Komolyan beszélsz?
- Senki sem beszélhetne...
- No de, Krisztus szerelmére! Akkor miért nem mondja
meg egyenesen, hogy felfogad, hogy tartsak vele Peru
meghódításában?
- Azért, don Gabriel, mert amíg Károly király hivatalosan
meg nem bízza ezzel a küldetéssel, Pizarro kapitány senki és
semmi. Bármit ajánlana is, e pillanatban az csak légvár lenne.
Légvárat pedig, don Gabriel, épp eleget kínált már eddig is, és
épp elég baja származott belőle.
Gabriel egy ideig szótlanul lovagol a karaván felverte
porban, és Sebastian szavain tépelődik. El kell ismernie, hogy
nem kevés igazság és bölcsesség van bennük.
Hiszen napok óta olyan ábrándokat kergetett, amelyekkel
Pizarro kapitánynak édesgetnie sem kellett. Arról álmodozik,
hogy elhagyja Spanyolországot, átkel az óceánon, és a
végtelen víz innenső partján hagyja a Szent Inkvizíció
megaláztatásának emlékét. És egyszer s mindenkorra
messzire kerül az apjától is, aki sosem viselkedett apaként!
Ott, abban az ismeretlen országban más emberré válhat.
Igen, ott majd dicsőséget szerez, és mindenütt megismerik
a nevét. Híres-nevezetes lesz, majd ha visszatér, hogy
megfizessen, és bosszút álljon mindazokon, akik megalázták!
- Mondd meg az igazat - fordul váratlanul Sebastianhoz. -
Gondolod, hogy don Franciscónak sikerül rávennie a királyt,
hogy kinevezze kormányzónak?
A fekete férfi barátságos arcán széles mosoly virul:
- Mind a mai napig nem találkoztam olyan emberrel,
állattal, dologgal, de még óceánnal sem, amelyik
szembeszegülhetett volna a Kapitánnyal. Legyen csak olyan
türelmes, don Gabriel, mint ő!

Csaknem öt óra van már, amikor Pedro, a Görög hirtelen

megrántja félvér lova zabláját. Mint egy álmélkodó kisgyerek,
ujjával mutat a pompázatos látványra, amely egy cédrus- és
fenyőliget végére érve bukkant fel előttük.
- Ez Toledo? - kérdezi az elképedéstől kikerekedett
szemmel.
 Gabriel nevetve bólint.
A kígyózó Tajo egyik kanyarulatában megtelepedő város
úgy emelkedik dombjának magaslatán, mintha egyenesen az
ég felé törne. A forróságtól remegő délutáni levegőben a
házak egyetlen téglaépítménnyé folynak össze, amelyet
fenségesen ural az Alcázar hatalmas tömbje.
Toledo, a városok városa, a világ királynője!
Mindjárt első látásra, már kétmérföldnyiről is mindent
elmond V. Károly császár hatalmáról, arról az uralkodóról,
aki kénye-kedve szerint tágítja az univerzum határait.
Gabrielnek nagy kedve volna a Görög álmélkodásán
csúfolódni, de annyi ideje sem marad, hogy a száját kinyissa.
Don Francisco Pizarro megrántja hátasának zabláját, és a ló
az erőszakos mozdulatra hirtelen megfordul. Az öreg
konkvisztádor metsző tekintetében most düh villog, a szavai
csak úgy süvítenek:
- No, mi van, Görög? Mindazok után, amit az óceán
túlpartján láttál, mindazok után, amiben mellettem volt
részed, még meg tudsz lepődni holmi téglavároson?
- Megbocsásson, don Francisco! Azért történhetett...
Pizarro egyetlen keresetlen kézmozdulattal elhallgattatja.
- Ne magyarázkodj! Mostantól fogva, bármi történjen is,
semmin sem csodálkozol, semmi sem nyűgöz le!
Megértetted, Pedro? Hiszen te már olyan várost is láttál,
amelynek minden falát arannyal vonták be! Arannyal! Arra
vetemednél, hogy megfeledkezz róla?
A kapitány visszafordul a vörös város felé, amely remegő
körvonalakkal mutatja magát a fehéren izzó kasztíliai
fényben, és tompa hangon folytatja:
- Mi jöttünk azért, hogy ezek a híres toledói uraságok
csodát lássanak!
Don Francisco kemény tekintete végigpásztázza
mindannyiukat. Gabriel akaratlanul is elvörösödik.
- Mi hozzuk azt az aranyat és azt a hatalmat, ami a nagy
Károly császárnak kell! - mennydörgi don Francisco. - Mi
vagyunk csodálatosak és bámulni valók! És amikor
hamarosan belépünk a város kapuján, minket fognak
éljenezni! Ti pedig egy cseppet sem csodálkoztok majd!
Az öreg konkvisztádor kecskeszakálla gőgtől remeg, a lova
toporzékol, oldalazni próbál. A kapitány sarkantyújának
egyetlen könnyed mozdulatával megzabolázza.
Don Francisco mutatóujja most ismét a Görög felé bök,
majd a fekete Sebastianon állapodik meg:
- Ti ketten sose feledkezzetek meg erről az elkövetkező
hetekben! Ezer halállal dacoltatok, s lám itt vagytok épen és
elevenen. Amit ti véghezvittetek, senki más nem vitte volna
véghez. Amit ti láttatok, senki más nem látta. Ti voltatok,
akik Tumbez utcáin jártak, az arannyal borított erőd-város
utcáin. Megküzdöttetek az indiánok idomította
vadállatokkal! Az én akaraterőmnek hála felfedeztétek az
Indiák leggazdagabb birodalmát! Most pedig azért vagyunk
itt, hogy megkapjuk, ami jár: a dicsőséget a hódításunkért!
Amikor elhagyom ezt a téglából épült várost, már Peru és
Tumbez királyságának kinevezett kormányzója leszek. A
Szent Szűzre és a Kisdedre, ugyan mondjátok meg, mi lehet
ezen a vidéken olyasmi, amin még meglepődhetnétek?
Senki sem válaszol. A tücsökciripelés hirtelen fülsértően
hangosnak tűnik.
Sevillából való elindulásuk óta Gabriel most látja először,
hogy Pizarro kapitány ráncos arcán mosoly játszik.

Don Francisco helyesen ítélte meg a helyzetet. Valóban ők

lettek a csodálat és a bámulat tárgyai.
Amint érkezésüknek híre ment, helybéli polgárok,
kézművesek, asszonyok, szolgák, öregek és fiatalok, gazdagok
és szegények valóságos tömege verődött össze a San Martin
kapunál, majd a városfal és a kanyargós utca mentén, amely a
csodás székesegyházhoz vezet. A gyerekek messziről eléjük
szaladnak a piedrabuenai úton, és nagy lármával a menet
kíséretébe szegődnek.
Az élen don Francisco vonul egyik kezét nyerge előkápáján,
a másikat kardja markolatán nyugtatja. Három lépéssel
hátrébb, nem kevésbé fenségesen követi Candia, a Görög, aki
olyan hatalmas, hogy a ló aprócskának látszik alatta. Amikor
a menet elhalad előttük, a tömegben ácsorgó férfiak lekapják
a kalapjukat, sapkájukat, miközben maguk a menet tagjai
mintegy tízlépésenként biccentenek szigorú tekintettel
köszönetképpen.
Mostanra a furcsa lámák kötőféke a két mosolygó és
elképedt, bár cseppet sem nyugtalan, sőt inkább büszke
indián kezébe került. A gyerekek ott szökdécselnek az állatok
mellett, próbálják megsimogatni a gyapjukat. A nők
megcsodálják Martinillo szép és rezzenetlen arcát, széles
arccsontját, rézszínű és mégis olívzöldes bőrét, kissé ferde
metszésű szemét és finom vonalú száját, és kezüket a szájuk
elé emelve fel-felsikkantanak. Egyikük megragadja a mellette
álló asszony csuklóját, és odasúgja:
- Nézd csak! Szinte olyanok, mint a mi embereink!
- De az a másik gonosznak látszik! - rikácsolja a
megszólított, és Felipillo vékonyabb, szikárabb arcára és
fürge járású szemére mutogat.
A várostól mintegy félmérföldnyire német zsoldosok kis
csapata jön az érkezők segítségére, veszi körül a szekereket,
amelyeken a délutáni tiszta fényben Peru aranya szinte
szikrát hány.
Sebastian ösztönös mozdulattal felugrik az első fogatra, és
egy meztelen férfialakot ábrázoló szobrot kap két kezébe. A
férfiszobor arcvonásai finom rajzolatúak, a két szeme két
lazúrkő. A tömegből a bámulat kiáltása szakad ki. A sikeren
felbuzdulva a fekete férfi egy vérvörösre festett hatalmas
maszkot emel fel, mely napot formáz, a széléről színes
szalagocskák lógnak. Sebastian az arca elé teszi a maszkot, és
vad dörmögéssel pislog a bámészkodókra, akik most
félelmükben kiáltoznak: a nők hangja hisztérikus
magasságokba szökik. Majd finoman megmunkált
aranyedények kerülnek sorra és sosem látott állatok
képmásai: aranylámák, cizellált ezüstlemezek, fazekak,
ivókupák, kagyló nyakláncok, arany fonallal egybefűzött toll
mellvértek... Mindenütt arany, annyi arany, hogy a szem
káprázik belé!
A menet egyetlen pillanatra sem áll meg, noha a bámuló
sokaság egyre nő. Akik már látták őket, most újra látni
akarják. Kuncsorogva nyújtogatják a kezüket, amint a fogatok
nyomába erednek, befurakodnak a lovak közé, el-elkapják az
öszvérek kötőfékét, amíg a katonák el nem hessegetik őket.
Gabrielt is megrészegíti a pillanat, és Sebastian példáját
követve a második szekérre ugrik fel, amelyet
agyagedényekkel raktak meg. Mintha ő maga hozta volna
őket a világ másik végéből, széles karmozdulatokkal
mutogatja az emberarcot formázó korsókat, melyeket olyan
gonddal alakítottak és festettek ki, minden részletüket
aprólékosan kidolgozva, hogy olyan elevennek látszanak,
mintha mindjárt megszólalnának. Majd a madár, emberi láb,
kéz, fogas és fogatlan hal alakú edények kerülnek sorra,
azután az aranyszínűre, bíborra vagy cinóberpirosra festett
ikerformák, a gyíkot, nőt, lopótököt, szörnyeket, sőt akár
párzó alakokat formázók.
Egy nép minden szépsége, minden tudása, a kézművesek
évszázadok alatt felgyűlt tudománya vonul fel a száz és száz
bámuló szempár előtt, és tanúsítja, hogy odaát, az óceán
túlpartján valódi, nem mesebeli országot fedeztek fel.
Több mint egy órába telik, mire végül eljutnak a katedrális
előtti térre, ahol majd a keresztség jelével látják el mindezen
csodálatos dolgokat, hogy megtisztítsák őket a pogány
szellemtől. Gabriel szíve azonban máris úgy lángol, mintha
már kezdetét vette volna a hosszú utazás a csodák világa,
Peru felé.
 19
Rimac Tambo, 1529. április

A királyi út széles, jól kövezett. Két oldalról közepes

magasságú, szépen felrakott fal szegélyezi. Ahol az építők
kifogytak a kőből, ugyanolyan magas cölöpökkel folytatták a
munkát. A hegyoldalban vezető szakaszokon széles
lépcsőfokokat alakítottak ki az úton, melyeken a menet
óvatos léptekkel halad előre.
Amikor egy-egy tambó-hoz, e tiszteletet parancsoló
fellegvárakhoz érnek, ahol az Inka számára a vidékről
begyűjtött és felhalmozott élelmiszert, szöveteket,
agyagedényeket, mindenféle javakat őrzik, a hírnökök oda-
vissza járnak, hogy a pihenőt előkészítsék.
A curacá-k, a helyi hatalmasságok minden városban
ugyanúgy a hordszék elé járulnak, amelyen Huayna Capac
teste trónol. Mély alázattal hajolnak meg előtte, súlyos követ
tesznek a vállukra, hogy a gerincük kellőképpen
meggörbüljön.
A holttestnek kijáró tisztelet mindenütt rendkívül
látványos.
Anamaja mégis belefárad az egymást követő napok
egyformaságába. Már nem számolja, mennyi idő telt el azóta,
amióta Tumebambából útnak indultak. Minden állomásukat
ugyanolyannak látja, mint az előzőket. Hónapok óta nem
hajlandó hosszabb időt a hordszékben tölteni, a múmiával
vagy a Képmás-Fivérrel szemben ülve, inkább beáll az
asszonyok és az öregemberek közé, és megpróbál észrevétlen
maradni.
Megesik, hogy Villa Oma, a Bölcs is elhagyja a legrégebbi
hatalmasok sorait, és beáll mellé a gyalogosan haladók közé.
Mostanában már tisztelettel bánik a lánnyal, sőt néha már-
már félve közelít hozzá. Szigorú és gondterhelt, amikor
Anamaja mellett lépdel. A menet hosszú sorait mindennap
rémhírek járják be. Az arcokon feszültség és nyugtalanság
tükröződik. Minél távolabb kerülnek Északtól, annál jobban
elhatalmasodik rajtuk a félelem, melynek más oka talán
nincs is, mint az, hogy lassan egyre közelebb kerülnek
Cuzcóhoz.
Az egyetlen ember, aki oldani tudja ezt a nyomasztó
hangulatot, a Törpe. Gyakran a menet élére áll. Aránytalanul
hosszú, vörös tunikájával legalább olyan jól felsöpri a port,
mint a szolgálók százai, akiknek ez a feladat jutott, s akik
fáradhatatlanul tisztogatják az utat a hordszékek előtt.
A Törpe azonban szép fokozatosan Anamaja mellé jut, és
apró, fürge lépteivel a nyomában marad.
- Elábrándoztál, hercegnő?
- Miattad ábrándozom, nagyúr.
A Törpe elmosolyodik. Tudja, hogy kettejük csúfolódása
csupa gyengédség. És tud kettejük szótlan barátságáról is,
amely mindkettőjük számára nagyon becses az óta az első
éjszaka óta, amikor megnyitották a szívüket egymás előtt.
Egyikük sem olyan, mint a többiek, akik az elhunyt Inka
hordszékének nyomában lépdelnek. A rájuk vetődő
pillantásokból éppúgy süt irigység, mint viszolygás. A holnap
mindkettőjük számára csupa bizonytalanság.
- Vajon mi vár ránk, hercegnő?
- Honnan tudhatnám?
- Azt hittem, hogy te mindent tudsz!
- Gúnyolódj csak, nagyúr! De amiről én tudok, arról te is
tudsz. A hírvivőkről, akikből egyre több érkezik, az Atahualpa
nagyúr falvaiban véghezvitt mészárlásokról szóló
rémhírekről. És mindarról, amit Huascar őrjöngő dühéről
beszélnek.
A Törpe felnevet, de a nevetésében nyoma sincsen
vidámságnak.
 - Nem bírja kivárni, hogy végre láthasson! Úgy hírlik, én
leszek az ajándék, hogy szerencsét hozzak neki. Bár azt is
mondják, hogy gyűlöl mindenkit, aki nem szépséges, daliás
inka fajta, nem csúcsos fejű és hosszú lábú.
- Gondolj arra, hogy engem is vár - mondja halkan
Anamaja.
Ez egyszer egyiküknek sem jut eszébe semmiféle tréfa.
Egymás mellett lépkednek a forrongó folyó partján. Az esős
időszak sárga sáráradatot hozott a mederbe, s a folyó most
úgy háborog, mintha az egész föld beteg lenne.

Délután meglehetősen meredek, de gondosan

karbantartott útra érnek, amely egyre jobban kiszélesedik,
hogy Rimac Tambo fennsíkjára vezesse őket. A láthatár
északi peremén Anamaja magas hegyet pillant meg, melynek
csúcsa nyílhegyként emelkedik ki a völgy két lankája közül.
Mint máskor is, a falu lakói futva jöttek eléjük, hogy a földre
boruljanak a hordszékek előtt, miközben a kürtök és a
fuvolák hangja felveri a völgyet.
Az itteni tambo nem túlságosan nagy, de a szent terasz
támfalai tökéletes építészmunkára vallanak. A templom
arányai harmóniát tükröznek, a falak simára csiszolt és nagy
mesterségbeli tudással illesztett kövei magukba gyűjtik a nap
utolsó sugarainak melegét, mielőtt a tűzgolyó lebukna a
hegyek taréja mögé.
A curaca könnyező fekete szemű férfi, aki jól láthatóan
nem csak a szertartásokon, az illendőség kedvéért hörpint a
chichá-ból. Nagy lelkesedéssel és alázatos odaadással fogadja
a legrégebbi hatalmasokat. Olyan sokáig marad a földre
borultan a Törvénytudók előtt, hogy a vénséges vén Collá
Topac, akit kimerített az út, már ingerülten figyeli.
Végül, az esti áldozatbemutatás után az egyik canchá-ba
kísérik őket, amely a szent helyhez vezető lanka félútjánál áll.
A szobákat gondosan kitakarították, szép fonatú gyékényeket
terítettek le, pompás agyagedényeket és vadoñatúj
asztalneműt hoztak mindegyikbe, amelyek most kerültek elő
a raktárakból.
Ezen az estén Anamaja sokáig kinn marad a patióban. A
folyó zúgása immár megnyugtató szuszogásként szüremlik
csak fel. Az alkonyati hegyoldalak védelmező
virágszirmokként veszik körül a falut. Épp a canchá-val
szemközt pedig mély és szűk völgytorok nyílik kelet felé. A
völgyhasadékból, mely különösképpen világos marad a lassan
leszálló éjszakában, áttetsző ködfátyol gomolyog.
Amikor Villa Oma nyugtalankodni kezd a lány távolléte
miatt, és kijön hozzá a patióba, Anamaja hirtelen megkérdezi:
- Hová vezet ez a völgy?
A Bölcs szemöldökét ráncolja, bizalmatlan pillantást vet rá.
Anamaja meglepődik a habozásán, és feléje fordul.
- Nem tudom - morogja végül az idős férfi zsémbesen.
A hangja azonban nem elég magabiztos ahhoz, hogy elfedje
a hazugságot. Anamaja lelkében harag gerjed, a szíve
hevesebben ver.
- Mondd csak, Bölcs, mennyi időnek kell még eltelnie
ahhoz, hogy végre megbízz bennem? Nem álltam ki éppen
elég próbát?
- Tudom, ki vagy te, ifjú leányzó - mosolyog Villa Oma
zavartan. - Megismertem a szívedet. Nem is ezzel van a baj.
- Akkor miért hazudsz nekem? - vág vissza ingerülten
Anamaja. - Biztosan vezet valamilyen út ebben a völgyben.
Egy út nem lehet olyan különleges, miért ne tudhatnám...
- Ifjú leányzó! - vág közbe Villa Oma, és megfogja Anamaja
karját. - Sokat tudsz, de sok mindent nem tanultál még meg.
És vannak olyan dolgok is, amelyeket jobb nem
megtapasztalni.
A Bölcs szavaiban annyi szelídség rejlik, hogy azzal egészen
lefegyverezi a lányt. Szívesen mérgelődne még, folytatná a
vitát, szinte csak a vita öröméért, de egyszerre elhallgat. És a
Bölcs is mozdulatlanná merevedik.
A rejtelmes völgy vonalában, melyet mostanra teljesen
elsötétített az éjszaka, a fekete égbolton, az első csillagok
között egy tűzgolyó bukkan fel előttük.
Halványsárga tűzgolyóbis, mintha a nap éjszakai
ikertestvére volna, alig kisebb a holdnál. Hosszú csóvát húz
maga mögött, mintha a sörényét lobogtatná a szél.
Mindennél különösebb azonban, hogy úgy látszik, mintha a
támadó vadnál is sebesebben száguldana az égen, s
ugyanakkor, mintha mozdulatlanul is állna.
Lassan, nagyon lassan mégis a hegyek tömörebb sötét
árnyvonulata fölé emelkedik.
Anamaja hevesen megborzong, és akaratlanul is feljajdul.
Elcsukló hangon suttogja:
- Bölcs Villa Oma, mondd meg nekem, mit látunk odafönt!
Az öregember feléje fordul, és észreveszi, hogy a lány szája
remeg, a szeme a rémülettől tágra nyílt.
- Ezt láttad aznap éjszaka, amikor útra kelni készültünk
Tumebambából? - kérdez vissza válasz helyett. - Ez rémített
meg annyira?
Anamaja bólint, a karját szorosan összefonja a mellén, a
gyomra úgy összeszorul, hogy úgy érzi, mindjárt vége van.
- Igen! Igen, ez volt az... Csakhogy akkor gyorsan haladt!
Nagyon gyorsan.
Villa Oma megfogja a lány kezét, és csontos ujjaival
megszorítja.
- Vetkőzd le a félelmedet, Coya Camaquen - suttogja. -
Hagyd, hogy a szellemed vezessen! Emlékezz az Ősök
kövének mélyére tett utazásodra. Vetkőzd le a félelmedet!
Anamaja olyan mereven nézi az üstököst, hogy belefájdul a
szeme. De - talán a Bölcs közelsége miatt - a szíve
megnyugszik, rémülete csillapodik. Majd hirtelen megérti, és
felsikolt.
Az üstökös és csóvája hajszálra olyan, mint a királyi
fejpántba tűzött curiguinga-toll. Amit tehát akkor Atahualpa
homlokán látott, nem a halál jele, nem a pusztító tűz volt.
Nem! Épp ellenkezőleg az Egyetlen Úr jelképét látta. Inti jele
ez itt, ma este is, az égen, mellyel fiának, Atahualpának, az
Inkának üzen!
- Mi történt? - nyugtalankodik a Bölcs. - Mit látsz?
Anamaja feléje fordítja a tekintetét. Nem mer beszélni.
Lehajtja a fejét, és lehunyja fájó szemét.
- Mit látsz? - faggatja a Bölcs.
- Semmit.
 20
Toledo, 1529. április

- Aznap tehát az óceán tükörsima volt, alig érződött némi

szellő, bár az ég beborult. Én nem láttam, mikor jelentek meg
a láthatáron - magyaráz Sebastian. - A San Cristobal hátsó
fedélzetén lévő éléskamrában voltam éppen. Ruiz, a
kormányos, vasra veretett valami szerencsétlen megjegyzés
miatt, és az én tisztem volt a levest megfőzni.
A Görög viszolyogva mordul egyet.
- Még hogy levest? Tudod te egyáltalán, hogy kell levest
főzni? Hiszen addigra nemigen maradhatott más a raktáron,
mint csicseriborsó-liszt, halfej és sós káposztalé! Ahogy
ismerlek, abba is tettél némi zsizsiket, hogy feldúsítsd.
A megtermett fekete férfi halványan elmosolyodik, és
folytatja:
- Három hete folyamatosan dél felé tartottunk, azt sem
tudtuk, hová megyünk, és kikötni sem tudtunk, mert a part
kikötésre alkalmatlan volt. Valahányszor egyikünk morogni
kezdett, Ruiz azt válaszolta: „Érzem, hogy itt vannak! Itt
vannak egészen közel!"
A reggeli nap már egészen mélyen besüti a nagy
fegyvertermet a házban, melyet Bejár királyi herceg, don
Francisco egyik legújabb és leglelkesebb híve bocsátott a
rendelkezésükre. A por vidám táncot jár a kévékben hulló
napfényben.
Gabrielről patakzik az izzadság, amint ingujjban és szűk
nadrágjában, kezében vadoñatúj kardot tartva issza bajtársai
szavait. Candia, a Görög nyitott ingéből kivillan az izmos
mellkas, amint a férfi kesztyűjével törölgeti az arcát. Emlékek
visszfénye tükröződik a szemében, arca felhős lesz. Sebastian
azonban már folytatja is az elbeszélést:
 - Szóval, épp a levest kavargattam, amikor egyszer csak
Niceno hangja harsant fel, az őrségben lévő matrózé, aki teli
torokból elbődült: „Vitorla! Vitorla! Vitorla balra előttünk!
Mondom, hogy vitorla!"
- Ó! - szólal meg a Görög meghatottan, és kezét Gabriel
vállára teszi. - Mind a tizennégy megmaradt fogamat szíves
örömest odaadnám, ha ott lehettem volna. Nézd meg, ha csak
elképzelem, feláll a szőr a karomon!
- Na és valóban ők voltak azok? - suttogja Gabriel.
- Hogy a csudába ne! - veszi vissza a szót türelmetlenül
Sebastian. - Egy igen szépen megépített, jókora tutajon, ami
olyan volt, mint egy óriás keze, kormánnyal és vitorlával.
Vagy húszan voltak, férfiak és nők egyaránt. A többség vízbe
ugrott, amikor meglátott minket! Gondolja csak el, don
Gabriel: a vízről, ahol a tutaj úszott, a San Cristobal-t.
valóságos úszó hegynek láthatták!
- Azt azonban mindjárt észrevették, hogy nem közönséges
vademberekkel van dolguk - nyomatékosította a Görög. -
Olyan tunikákat viseltek, amilyeneket a minap az utcán
mutogattál. Mondják, hogy volt közöttük egy férfi, aki... No,
az cseppet sem hasonlított a mi tolmácsainkhoz, a Martinillo-
és Felipillo-félékhez, de nem ám!
- Nem bizony, szálfaegyenesen állt - vág közbe Sebastian
bosszúsan. - Láttam, a saját szememmel! A tekintete kemény,
a vállán csuklyás köpönyeg. No meg a fülében
aranyhengerek, ahogy arrafelé szokás.
A Görög szeme csillog az izgalomtól, majd' meghal, hogy
maga is tódíthasson a történeten, de végül csak hatalmas
mancsát lóbálja szótlanul Gabriel előtt. A mesét pedig
Sebastian fűzi tovább:
- Úgy bizony, pontosan ekkorák. Az aranylemezek akkorák,
mint ez a tenyér itt. És a dugó, amivel a fülcimpába rögzítik,
színarany. A lyuk pedig, amin átfűzik, olyan széles, hogy két
ujjam is beleférne. Istenemre, nem hazudok!
 Candia meg sem mozdul, szeme a távolba mered.
- És nem csak a fülükben volt arany - tódítja Sebastian. -
Amikor a San Cristobal egészen közel került a tutajhoz, Ruiz
intett, hogy az az indián férfi jöjjön fel a fedélzetre. Amikor
felért, széthúzta a köpenyét. Szentséges Szűz! Az állától a
köldökéig arany borította! És még a csuklóján is... Nem igaz,
Pedro?
- Bizony ezt mondták, Ruiz és a többiek is - mondja halkan
a másik.
Gabriel ideges mozdulattal letörli a verítéket a
halántékáról, és egy pillanatra lehunyja a szemét. Csend
telepszik a három férfira, mintha közös áhítatba merültek
volna.
- Egy indián nagyúr - mormolja Gabriel.
A másik kettő némán bólogat.
- Egy a sok közül, akivel meg kell küzdenünk, ha don
Francisco végre valóban Peru kormányzója lesz - morog a
Görög megrázkódva.
Heves kézmozdulatától, mellyel a terem fülledt levegőjébe
hasít, a porszemek örvénylő táncba kezdenek.
- Elég volt! Itt az ideje, hogy folytassuk a leckénket! Talpra
és en garde! Ha egy nap épségben akarsz kikerülni az
indiánokkal folytatott harcokból, diákocskám, akkor
másképpen tartsd a kardodat! Nem fakanál az, az ördögbe is!
Ahogy a tercvágásból szeptimbe mész át, az felér egy
mészárlással! Gyerünk, dologra!
A Görög apró léptekkel hátrál, miközben nagy sóhajtással
Gabriel is feltápászkodik a padjáról.
Gabriel vívópozícióba helyezkedik: térdét kissé behajlítja, a
mellkasát kidomborítja, a keze azonban, melynek a kard
mintegy a meghosszabbítása, korántsem olyan rugalmas és
erős, mint szeretné. A Görög villámgyorsan forgatja a karját,
és minden mesteri elővigyázatosságot mellőzve vadul
odacsap vasával az övéhez.
 - Tercben, magasabbra a kart, a bal lábadat pedig told
előbbre, így ni!
A pengék összecsapnak. A Görög visszahúzódik, és balra
tér, majd mindjárt újra előrelendül, és rézsútvágással támad.
Gabriel pengéje úgy hajlik hátra, mint egy kis ágacska. Nagy
lendületében a fiú annyira előrehajol, hogy ha a kard
védőkosara nem lenne, a Görög pengéje megvágná a kezét.
- Nem! Nem így, ha mondom! - süvölt rá Pedro. - A
szeptimvágás mélyről és belülről indul! Talán máris
elkábultál a sok arany hírétől? Emeld a karodat! Fordítsd a
csuklódat fölfelé, és szúrj lefelé... így, így! Hiszen egyszerű ez,
mint a karikacsapás, a kutyafáját!
Még hogy egyszerű volna! Gabriel azonban bátran, sőt
kissé mérgelődve kezdi újra. Olyan lendülettel veti bele
magát a küzdelembe, hogy néhány perc alatt a vívólecke
ritmusa igencsak felgyorsul.
Sebastian mosolyogva figyeli kardot táncoltató két
bajtársát. Gabriel teljes hévvel küzd, s szuszogva, szigorú
tekintettel nemsokára magabiztosabbnak mutatkozik már, a
vágásai tisztábbak, mozdulatai kevésbé kényszeredettek. A
Görög kartávolságra merészkedik, majd macskaügyességgel
tér ki a támadás elől. Az ő vágásai tapasztalt vívóra vallanak,
pengéje villan, suhog a levegőben. Gabriel egyszer csak
felkiált.
- Ó, az ostoba! - szakad ki a Görögből, bár az arca inkább
bűnbánónak látszik, amint hátrébb ugrik.
- Semmiség - motyogja Gabriel a vállát tapogatva.
- De vérzik - jegyzi meg Sebastian, aki közelebbről is
megnézi.
- Miért ugrottál nekem?
- Azt hittem, ki tudok térni - dadogja Gabriel szánalmasan,
kissé fakó arccal. - De semmiség az egész...
- Vedd le az ingedet, és mutasd - parancsol rá a Görög. -
Sosem lehet tudni!
 Amikor azonban Gabriel végre lehúzza az ingét, csak egy
jókora, de szerencsére nem mély vágást találnak a bőrén.
- Hát ez meg micsoda itt a válladon? - kérdezi a Görög a
szemöldökét ráncolva.
- Semmi különös, csak egy születési folt - magyarázza
Gabriel, miközben az ingével fölitatja a vért a sebről.
A Görög azonban cseppet sem gyengéden megforgatja a
tengelye körül, és súlyos mancsával a fiatalember vállára
csap.
- Mondhatod születési foltnak is, ha akarod... Sebastian,
téged nem emlékeztet semmire?
- Hogyne emlékeztetne: arra a nagy macskára, amelyik
Tumbez előtt akart felfalni minket!
Gabriel rosszkedvűen a vállára veti az inget, s ezzel véget
vet a mesének. S bár azt hiszi, ezzel is csak újabb gúnyolódást
vált ki bajtársaiból, azok inkább elgondolkodó tekintettel
méregetik.
- Nohát, barátom - mondja végül a Görög a homlokát
törölgetve -, mondhatom, fura véletlen ez!
- Megtudhatnám végre, miről beszéltek?
- Egy különös ragadozóról, amelyik ott, Peruban kószál -
mosolyog rá a Görög. - A tolmácsok szerint az indián
nagyurak varázserőt tulajdonítanak neki.
- Márpedig ez csak egy folt, bárminek lássátok vagy
nevezzétek is - morgolódik Gabriel.
A Görög továbbra is figyelmesen nézi, egy szót sem szól
többé, csak a fejét rázza.
Gabriel - még mindig sértett arccal - hagyja, hogy
bekötözzék, de hiába duzzog, a várakozástól olyan feszültté
válik, mintha az imént valami ígéretet hallott volna.
 21
Toledo, 1529. április

Toledótól északra nyár végi vihar morajlik, sötét éjszaka

van. Gabriel egy karosszék mélyén húzta meg magát, s most
mélyen alszik. A Görög jókora betűivel teleírt papírlapok
kicsúsztak a kezéből, és szétszóródtak a szoba vörös
kövezetén.
Egyszerre, mintha ajtónyikordulást hallana, olyasfélét,
amit a börtönök félhomályából ismer, és ez a hang
beszüremlik lidércnyomásos álmába. Ijedtében hirtelen
felriad: egyetlen ugrással talpon van, a szája nyitva, a szíve
vadul ver.
Tágra nyílt szemmel fürkészi a helyiség súlyos árnyait,
hátha észrevesz valamit.
Egy pillanatig még mindig mintha nyomasztó álmában
volna, amint karját nyújtva könyörög a kövér inkvizítornak,
hogy kímélje meg doña Francescát, aki meggyötörten,
ziláltan és tépett ruhában fekszik a földön, a lába előtt!
De mégsem, már ébren van! A lábánál pedig nincsen egyéb,
mint néhány teleírt papírlap, csatos cipőjével rajtuk tipor.
Bosszantja, hogy így megrémült az álmait kísértő ostoba
látomásoktól. Letérdel, és összeszedegeti a papírokat. Ekkor
azonban egyszer csak ruhasuhogást hall, ami nagyon is
valóságosan jelzi, hogy valaki más is van a szobában.
Épp abban a pillanatban, amikor Gabriel kiegyenesedik,
egy emberi alak lép be a gyertya fénykörébe. Két szénfekete
szem csillan fel a maszkszerűen sima és könyörtelen arcban.
- Hé! - Gabrielnek elakad a lélegzete, amint Felipillóra, az
indiánra ismer a behatolóban. - Hát te mit keresel itt?
A férfi egy macska nesztelenségével jutott be hozzá. A
toldott-foldott térdnadrág szabadon hagyja szikár, inas,
gyalogláshoz szokott lábikráját, a vállára pedig valami barna
takaróféleséget vetett. Finom vonalú szájáról elképesztő gőg
sugárzik. Mosolyog.
Gabriel nemtörődöm mozdulatokkal szedegeti a
papírlapokat, hogy leplezni próbálja hirtelen felindulását.
Végül leporolja zubbonyának ujját, és újra megkérdezi:
- Mit akarsz?
Felipillo arcáról eltűnik a mosoly. Hangja nehézkesen
utánozza a kasztíliai nyelv fanyar dallamosságát, amikor
bejelenti:
- A kapitány nagyságos úr látni akar.
- Épp most, éjnek idején?
- A kapitány nagyságos úr azt mondta: most gyere!
A hang éppolyan ellentmondást nem tűrő, amilyen zavaros
a nyelvtani megoldás. De Gabriel leginkább az indián
túlságosan komoly és kifürkészhetetlen tekintete miatt érzi
kényelmetlenül magát.
- Mégis miért akar látni?
Az indián ismét elmosolyodik:
- A gondolatait nem dalolta el Felipillónak.
Gabriel nem tudja megállni, hogy ne helyesbítsen:
- Nem jó. Úgy kell mondanod: „Azt don Francisco nem
árulta el nekem."
Az indián bólint, de szólni nem szól egy szót sem. Olyan
közönyösen viselkedik, hogy Gabriel kötelességének érzi,
hogy kioktassa:
- Meg kell tanulnod helyesen beszélni a kasztíliai nyelvet,
Felipillo. Mert ha nem teszed, sosem lesz belőled jó tolmács!
Felipillo még mindig hallgat. Gabriel megvonja a vállát,
összegöngyöli a Görög papírjait, és úgy dönt, hogy azokat is
magával viszi, hátha don Francisco tudni szeretné, mi áll
bennük. Majd begombolja a zubbonyát, és az ajtó felé indul:
- No, akkor menjünk - sóhajtja.
Az indián férfi egészen don Francisco ajtajáig nem tágít a
sarkából. Ott egyet koppint az öklével, és engedélyre sem
várva benyit. Gabriel belép, már az üdvözléshez készülődik,
de az eléje táruló látványtól úgy meglepődik, hogy elakad a
szava.
A helyiséget mintegy ötven gyertya világítja meg, amitől
olyan világos van, mint fényes nappal. Francisco Pizarro
pedig egy hatalmas, baldachinos ágy előtt térdepel,
alázatosan lehajtott fejjel: szemben vele egy kisalakú
festményen a Szűzanya alakja a kisdeddel és a rózsával. Az
imádkozáshoz a kapitány harci öltözékét is levetette.
A gyertyák fényében az acél mellvért, a vállvédők, a
combvértek is ragyognak, már ahol nem fogta meg őket a
rozsda, vagy nem horpadtak be a számtalan csatát idéző
csapások alatt. A kalap és a pompás damaszkuszi acélból
készült markolatú kard, melynek védőkeresztrúdja lóherét
formáz, a kapitány mellett hever a földön.
Gabriel kővé dermedve hallgatja az egyre közeledő vihar
morajlását, és don Francisco heves áhítattal mormolt
imájának szavait:
- Istennek szent anyja, te, aki soha nem hagytál cserben!
Te, aki mindig segítő kezet nyújtottál szükségemben, te, aki
kikormányoztad hajóimat a tomboló viharokból, és megóvtad
az életemet minden ütközetben! Szentséges Szűz, bizony
mondom neked, a te szavad irányítja az életemet. És azt is
tudom, hogy még többet vársz tőlem. Azt akarod, hogy a te
erőd és a te fényességed ragyogjon Peru arany falain. Ó,
Szentek Szentje, tudom, hogy te fogsz vezetni az utamon!
Tedd, hogy Károly király fogadjon és meghallgasson! Hiszen
érted kelek fel minden reggel, és várok végtelen türelemmel!
Szentséges Szűzanya, kérlek, ne hagyj el, s megfogadom,
hogy úgy helyezem az öledbe Peru országát, mint egy
újszülött kisdedet. És én fogom megtenni, én, aki életem
minden percében szerető és hűséges fiad vagyok. Amen.
Don Francisco Pizarro keresztet vet, s inkább szakállával,
mint az ajkával érintve megcsókolja a Szűz képét. Majd olyan
ruganyosan pattan fel, mintha fiatalember volna. Felköti a
kardját, s csak ekkor fordul Gabrielhez.
Ha más pillanatban lennének, a szobája közepén feszítő,
mélyen beesett arcú, viaszosan fehér bőrű öregember bizony
nevetségesnek tűnne. Bohóckodó, nagyotmondó vén
bolondnak. Elképzelhető egyáltalán, hogy egy efféle
vénember eljuthat a világ túlsó végére, és ott meghódíthat
egy országot?
Gabriel azonban csakis csodálni tudja.
- Szokott imádkozni, ifjú ember? - kérdezi don Francisco
felhúzott szemöldökkel. - Szereti ön a Szűzanyát?
- Ööö... Azt hiszem, igen - hebegi Gabriel.
- Azt hiszi! Ó! Én mindennap imádkozom. A Szűz százszor
is megmentette az életemet. Ha ő nem így akarja, régóta nem
lenne már egyetlen csepp vér sem az ereimben. Ő azonban
még nálam is jobban akarja Perut!
A hangja öreges, a tekintete viszont korántsem az, lángol,
mint a tűzre vetett fa. Átvág a szobán, kinyitja az ablakot, és
elnézi az égen átcikázó villámot. A fény egy pillanatra kékes
villódzásba vonja mellvértje acélját és szürke szakállát. A
mennydörgés lármája közepette megfordul, összehúzott
szemöldökkel végigméri Gabrielt, úgy mondja:
- Pedrótól, a Görögtől hallom, hogy szépen haladsz a
fegyverforgatásban. Helyes. Az írás-olvasás tudománya nem
elegendő annak, aki konkvisztádor akar lenni! De a Görög azt
is állítja, hogy isteni jelet viselsz a hátadon...
- Ugyan, nem több az, mint egyszerű születési folt,
nagyságos uram!
- Hm.
A kapitány az újabb villámlás és mennydörgés idejére
elhallgat, majd hirtelen újra rákezdi:
- Hernando fivérem nem kedvel téged, diák úrfi. Azt akarja,
hogy küldjelek el.
 - De miért? Hiszen alig váltottunk néhány szót!
- Nem bízik a börtönviseltekben.
Gabriel érzi, hogy elsápad. Akkor hát ezért hívatta magához
don Francisco éjnek idején! Hogy ugyanolyan kurtán-furcsán
szabaduljon tőle, mint ahogy az apja tette!
Don Francisco tekintete azonban inkább mosolygóssá
válik.
- Csak semmi orrlógatás, diák úr! - dörmögi. - Én magam is
most szabadultam a börtönből. Hernando azt mond, amit
akar, de dönteni én döntök, érted? Lehetséges, hogy a
fivérem maga is attól fél, hogy hamarosan börtönbe kerül?
Don Francisco arca fintorra húzódik, s Gabriel mintha
valami kuncogást hallana.
- Egyelőre mindenesetre mellettem maradsz - közli a
kapitány, miközben becsukja az ablakot.
- Egyelőre - kockáztatja meg Gabriel. - No de mikor indul
újra útnak?
- Meglátjuk. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ez a nyomorult
királyi audiencia csak nem akar megvalósulni!... Miféle
papírokat tartogatsz a kezedben?
Ekkor már annyira közel van Gabrielhez, hogy keményen
vállon tudja ragadni.
- Pedro, a Görög beszámolóját az önök felfedezéseiről,
nagyságos uram.
- Vagy úgy? És jól írja le a történteket?
- Igen... Azt hiszem... De annyi mindent kell elbeszélnie...
- De mennyit! És még így is elfelejt ezt-azt.
Don Francisco mély árkok barázdálta, vihar és harc edzette
arca olyan rendkívüli erőt sugároz, hogy Gabriel még a
lélegzetét is visszafojtja.
- Diák úrfi, azt hallom a Görögtől, hogy te már láttad a
királyt közvetlen közelről.
- Így igaz.
- Milyen a külseje?
 - Nos hát, hm... Nem túl magas. Alacsonyabb, mint
kegyelmességed. De nem is igazán alacsony, és...
- Állj! Mindezt én is tudom. De meg tudod-e mondani, hogy
miért gúnyolják olyan gyakran?
- Az álla miatt.
- Az álla miatt?
- Túlságosan nagy álla van. Az alsó fogsora kijjebb áll, mint
a felső, amitől nem tudja teljesen összezárni az állkapcsát.
- Szegény ember.
- Nagyságodnak is ügyelnie kell majd, mert emiatt nehezen
érteni, amit a király mond. No meg, a kasztíliai nem az
anyanyelve. Úgy dadog, mintha megcsócsálná a szavait...
Don Francisco dühödten döngeti a mellvértjét:
- Ezt bezzeg senki sem mondta!
- Elmondtuk volna, fivérem, ha kérdezed.
- Hernando!
Don Hernando olyan nesztelenül nyitotta ki az ajtót, mint
valami indián, s most ellenségesen Gabrielre mered.
- Ugyan miért hallgatod meg ennek a suhancnak a
szamárságait? - szúr rajta egyet egy megvető mozdulattal.
Előbbre lép, a fénybe, és egyszerre csak széles mosoly
ömlik el az ajkán. Eleganciája, ápoltsága, daliás külseje
szöges ellentéte don Franciscóénak. Bíborszínű, hímzett
ujjasa, testhez tapadó damasztnadrágja parfümillatot áraszt.
Az orra azonban vörös, apró szeme pedig túlságosan fürgén
jár ide-oda. Immár ügyet sem vet Gabrielre, hirtelen felkacag,
és úgy tárja ki a karját, mintha keblére akarná ölelni don
Franciscót:
- Elintéződött, Francisco! Elintéződött, fivérem! Az imént
Los Cobos tanácsos úrral vacsoráztam. Holnap reggel a
kezedben lesz az audienciára hívó levél!
Don Francisco remegve vet keresztet, és a Szent Szűz képét
heves mozdulattal az ajkához emeli.
Majd ragyogó, megfiatalodott arccal újra feléjük fordul, és
Gabriel és Hernando elé tartja a szentképet:
- Ő akarta így! Ő akarta így! Rajta, gyertek, csókoljátok meg
a képet, és boruljatok térdre előtte!
 22
Rimac Tambo, 1529. április

Az üstökös minden este elszáguld a rejtelmes völgy fölött.

Anamaja alkonyat idején minden este átvág a canchá-kon,
körüljárja a templomot, lemegy a szakadék fölé emelkedő
teraszhoz vezető lépcsőkön.
Minden este „látja" Atahualpa megkoronáztatását, és a
szívét olyan titkos félelem szorítja össze, amelyről még a
Törpének vagy a Bölcsnek sem beszélt.
Attól tart, hogy az álom elmossa minden reményét, ezért
sokáig elüldögél egy falon, az éjszaka sötétjébe, a csillagok
fényébe és mélységes aggodalmába burkolózva. Collá Topac,
a Törvénytudó, aki magas kora miatt álmatlanságban szenved
- ha ugyan nem az ifjú Coya Camaquen iránt érez túláradó
rokonszenvet, akinek szorongását is megsejtette -,
nemegyszer csatlakozik hozzá.
Éjszakáról éjszakára, mint egy öreg, kiszolgált katona, aki
Észak és Dél minden hadjáratát és lázadását egyaránt jól
ismeri, mesél Anamajának a múltról. Quilla tejszerű
fényében olyan mély árkok húzódnak az arcán, mint az
aszályos földön.
- Holnapután elhagyjuk Rimac Tambót - jelenti be a
lánynak ezen az estén. - Itt az ideje, hogy az Egyetlen Úr
holtteste befejezze utazását.
Az öreg Törvénytudó felemeli köszvénytől karomszerű
ujját, és a falutól délkeletre eső meredek lejtőre bök, ahol a
királyi út úgy vágódik a növényzetbe, mintha parittyakő
repült volna arra, s egyetlen kanyar nélkül vezet fel a hágón.
- Hamarosan - folytatja a Törvénytudó öreges, de
határozott hangon - meglátod a pumát...
- A pumát?
 - Igen, a puma városát, Cuzcót, a fővárost, ahol a nap ezer
tűzcsóvával ragyogtatja fel Coricanchát, a templomunkat...
Azt a várost, amelyet hajdan, a messze múltban Manco Capac
és Mama Occla Viracocha akaratából alapított. Egy nap
megérkeztek a környező hegyek sziklagerincére. Meglátták a
síkságot, a síkságon pedig, egy folyó körül egy puma alakja
rajzolódott ki előttük. És az öregember új mesébe kezd.
Anamaját lassan elringatja a szavak muzsikája, mely
istenekről és emberekről szól, azokról, akik naggyá emelték a
Négy Égtáj Birodalmát.
A Törvénytudó szája néha kiszárad, s olyankor elhallgat,
megfáradt, öreg kezét Anamaja finom kezére teszi.
Mosolyogva simogatja meg, mintha erőt merítene ebből a
simogatásból, majd újra felveszi az elbeszélés fonalát.

Huascar küldöttei napkeltekor, szakadó esőben érkeztek.

Hajnalban, mint mindennap, a papok fehér lámát áldoznak,
és a hatalmasok, akik elkísérik útján a múmiát, egytől egyig
összegyűlnek az áldozatbemutatásra. Vér fröccsen a szent
kőre, chicha csorog a szent földre, az Egyetlen Úr holtteste
előtt kukorica perzselődik. A kürtök és a tülkök gyászos
panaszszavát a környező hegyek visszhangozzák.
Anamaja azonban éppen a szürke és alacsony felhőkre
emeli a tekintetét, amikor az északi hágó tetején megpillantja
az érkezőket. A katonák mintegy tucatnyian lehetnek, eső
áztatta mantá-juk élénkvörösen válik ki a zöld végtelenből.
Már a falu szélén járnak, amikor a lány azt is felfedezi, hogy
fegyverben vannak: parittyával, lándzsával és főként
félelmetes, csillagos bunkósbotjaikkal jönnek. Nem,
láthatóan nem békések a szándékaik. A terasz lábánál
mozdulatlanná dermednek, mint az idegenek, és tisztes
távolságban maradnak, egyetlen szavuk, egyetlen gesztusuk
sincsen, a szertartással sem törődnek.
Villa Oma szokásától eltérően udvariasságot erőltet
magára, és közelebb megy hozzájuk. Ő üdvözli őket elsőként:
- Legyetek üdvözölve nálunk, hatalmas Huascar urunk
követei!
- Huascar, az Egyetlen Úr követei! - helyesbít rögtön a tiszt,
egy nyers, fiatal férfi, mélyen ülő szemének tekintete
kifürkészhetetlen.
- Értük jöttünk - folytatja a mondókáját, és nyers
mozdulattal a múmia előtt leboruló Törvénytudókra bök.
Villa Oma hirtelen kijön a béketűrésből.
- Ezt meg hogy érted, kapitány?
- Egyetlen Urunk azt parancsolja, hogy a legrégebbi
hatalmasok járuljanak eléje előbb, mintsem atyjának
holtteste Cuzcóba érkezne.
- Előbb? Mégis miért? - csodálkozik Villa Oma. - A Törvény
nem így szól...
- Netán megtagadnák Huascar, az Egyetlen Úr parancsát? -
vág vissza a tiszt gúnyos fintorral.
- Nos, nem tudom - morogja Villa Oma. - Ezt tőlük kell
megkérdezni. Ők birtokolják a Törvényt, és ők tudják, hogy
mi a teendő. Addig is, gyere, és oszd meg velünk az ételünket!
A katona azonban elhárítja a meghívást, sőt várni sem
hajlandó.
A követek érkezése óta a feszültség egyre csak nő a
menetben. A nők össze-összenéznek, és alig tudják megállni,
hogy ne sugdolóddzanak. A Törpe Anamaja közelébe húzódik.
- Értünk jöttek? - kérdezi aggodalmasan.
Anamaja a fejét rázza.
- Nem, nem értünk. A Törvénytudókért.
- Megőrültek? - dörmögi a Törpe.
Collá Topac azonban méltóságteljesen és rezzenetlen arccal
odamegy a tiszthez, és megkérdezi:
- Miért akar Huascar, a hatalmas nagyúr maga előtt látni,
mikor a törvény úgy kívánja, hogy atyja mellett maradjunk?
- Az Egyetlen Úr, Törvénytudó - helyesbít ismét a tiszt
hűvös tisztelettudással. - Indokot pedig nem mondott. A
parancsa viszont úgy szól, hogy velem kell tartanotok: neked
is és a legrégebbi hatalmasoknak mind.
Collá Topac Villa Omához és a többi Törvénytudóhoz
fordul. Mindnyájuk tekintetében szorongás és értetlenség
tükröződik.
- Fegyverben vagy, te tiszt - jegyzi meg a Törvénytudó. -
Huascar talán félt minket?
- Az Egyetlen Úr türelmetlenül várja, hogy mellette
legyetek - válaszol a tiszt megenyhült hangon. - Azt hiszem,
csupán azért sürget benneteket, hogy atyjáról kaphasson
híreket.
- Vagy úgy... És látta azt az üstököst, amely az utóbbi
éjszakákon mindennap átszelte az eget? Ez alkalommal a
tiszt nem szól semmit, a szemét is lesüti.
- Huascar óhaja ellentétes a Törvénnyel - folytatja a
Törvénytudó fennhangon, hogy mindenki hallja. - De nem
akarom, hogy keserűség támadjon a szívében. Tudja, hogy
békével jövünk hozzá, s magam is ezt akarom bizonyítani. Ha
megnyugtatásra van szüksége, talán annyi is elég, ha atyja,
Huayna Capac bátorságát idézem eszébe példaként...
A tiszt hátrahőköl, mintha arcul ütötték volna.
Ellenségesen fürkészi a Törvénytudó vonásait, aki az imént
nyugodt és határozott hangon szólt, bár a szavaiban rejlő
iróniát nem lehetett félreérteni. A katona nem felel, nem
mutatja ki érzelmeit. Beéri annyival, hogy megparancsolja:
hozzák közelebb a legrégebbi hatalmasok hordszékeit.
A gyülekezet mozdulatlanul áll a kitartóan zuhogó esőben.
A hegyek hátát szürke fátyol fedi, és a völgy megtelik köddel.
Anamaja látja a megütközést a körülötte állók
tekintetében. Villa Oma csaknem lehunyt szemmel rágja a
kokaleveleket. Amikor megérzi, hogy a lány kék szeme őt
figyeli, a Bölcs elfordítja a fejét.
Ekkor Anamaja Collá Topachoz lép, leborul előtte, mielőtt
az öregember beülne a hordszékébe.
- Törvénytudó, köszönetet szeretnék mondani neked
mindazért, amire megtanítottál.
Collá Topac megragadja a fiatal lány kezét, és rámosolyog.
- Bizony jó dolog ébren tölteni az éjszakát, ha melletted
lehet az ember, Coya Camaquen!
Anamaja érzi, amint az öreg kéz hevesen megszorítja az
övét.
- Vigyázz magadra, Törvénytudó nagyúr - mondja egészen
halkan. - Légy óvatos!
Colla Topac csettint egyet a nyelvével, és egy oldalpillantást
vet a tisztre, aki le nem veszi a szemét kettőjükről.
- Az én koromhoz nem illik már a félelem. Elértem azt a
kort, Anamaja leányzó, amikor már csak egyetlen utazást
remél az ember, a Másik Világba vezető utat.
Mielőtt azonban Anamaja még egyszer meghajolna előtte,
az öregember magához vonja, mintha a lány vállára
támaszkodva akarna felkapaszkodni a hordszékbe.
- Figyeld meg az üstököst ma este, Coya Camaquen! - súgja
a fülébe. - Tudom, mi járt a fejedben az utóbbi napok
éjszakáin, amit nem mertél kimondani. Figyeld az üstököst,
és segítsd Atahualpát, ahogy eddig is tetted. Támogasd!
Szüksége van a támogatásodra. Én, a Törvénytudó kérlek rá.

Az éjszaka közeledtével szörnyű szél támad, amely úgy zúg

a völgyekben, mint ezer és ezer kürt hangja, és hegyről
hegyre kergeti Illapa, a vihar és a villámlás istene haragjának
visszhangját.
Béke csak a templomban uralkodik. Anamaja kimért
mozdulataival próbálja leplezni a szívét marcangoló félelmet,
amely a Törvénytudók távozása és Colla Topac utolsó szavai
óta kínozza, óvatosan teszi le a kukoricát és a quinoát a
Képmás-Fivér talapzata elé, majd chichá-val locsolja körül az
oszlopot.
Azután, mint máskor, letérdepel, és sokáig marad így az
Egyetlen Úr aranymaszkja előtt.
A templom levegője annyira nyirkos, hogy az áldozatok
parazsa alig vöröslik.

Anamaja hirtelen zajt hall a háta mögött, és mindjárt

felismeri Villa Oma tapintatos lépteit. A Bölcs is nagy
szükségét érzi annak, hogy az Egyetlen Úr aranymaszkja előtt
merüljön áhítatba. Az arcéle szikárabb, mint valaha, nyúzott
vonásai álmatlanul töltött éjszakákról tanúskodnak és
azokról a hosszú órákról, melyeket a jósok társaságában a
jelek olvasásával töltött, hogy végre megfejtsék, mit is
jelképez az üstökös. A szája szegletében, mint mindig, most
is a kokalevelek zöld nyoma látszik.
Azonban ezen az éjszakán sejti meg Anamaja először, hogy
Villa Oma milyen tehetetlen, és döbben rá, hogy az arcára
merevedett harag a megalázottság indulatának a jele.
- Mit mondanak a jelek? - kérdi a Bölcstől.
- Azt, hogy Atahualpának kell a királyi pántot viselnie -
válaszolja ridegen az öregember.
- Tudtam! - kiált fel Anamaja.
- De egy szóval sem mondtad...
- Azt gondoltam, nem hinnél nekem.
Villa Oma csüggedten legyint.
- Végül is mindegy. Mostantól tehát elkerülhetetlenül
háború lesz Észak és Dél között! Huascar már a Törvényt
sem tiszteli. Idő előtt maga mellett akarja tudni a
Törvényhozókat. Kényszeríteni akarja őket, hogy őt ismerjék
el atyja jogos utódjául!
- Collá Topac sosem fogja ezt elfogadni! - tiltakozik
Anamaja.
- Akkor Huascar még jobban megalázza! És meglesz az
akarata a Törvénytudó beleegyezése nélkül is!
- A hatalmas Atahualpának tudnia kell, hogy az üstökös őt
jelöli meg Egyetlen Urunkként - erősködik Anamaja. - Meg
kell tudnia, Bölcs Villa Oma.
- Akkor pedig kitör a háború! - kiált fel a Bölcs. - Te még
nem tudod, mi a háború, Coya Camaquen! Érzem, hogy ezek
a harcok szét fogják zúzni a Birodalmat!
- Tudom, milyen a háború, Bölcs Villa Oma - felel szelíden
Anamaja. - Elfelejted, hogy Sikinchara kapitány elpusztította
a falumat, ahol gyermekkoromban éltem. A szeretteim mind
odavesztek azon a napon. Édesanyám a kezemet fogta, és
futva menekültünk, amikor a parittyakő eltalálta... Ez egyszer
a Bölcs nem válaszol.
Anamaja a parázs halvány visszfényét nézi a Képmás-Fivér
arany testén, és békés hangon folytatja:
- Tudom, milyen a háború, és értem, miért félsz tőle. De
éppen tőled tanultam meg, hogy Intinek csupán egyetlen
akarata van. Tiszta szívemből örülök, hogy ez az akarat a
hatalmas Atahualpát jelölte ki. Mostantól azonban Atahualpa
mellett van a helyem. Meg kell tudnia, hogy az atyja szólt
hozzám, és megmutatta a tűzgolyót. Meg kell tudnia, hogy
immár nem némaság veszi körül, és a másik világbelieknek ő
az egyetlen reménye. Meg kell tudnia, hogy minden jel azt
mutatja: neki kell az Egyetlen Úrrá lennie, ez Inti akarata.
Bölcs Villa Oma, ha egyedül kell is visszatérnem, hogy
segítsem Atahualpát, egyedül is visszatérek.
Villa Oma szólni sem tud, úgy meglepődik.
- Nem teheted - súgja nagy sokára. - El kell kísérned a
Képmás-Fivért Cuzcóba. Ezt mondja a Törvény.
- Bármi történjék is ezután Cuzcóban, azt már nem a
Törvény diktálja, Bölcs - vág vissza Anamaja felegyenesedve. -
Ezt maga a Törvénytudó mondta.
 Villa Oma úgy néz utána, amint kimegy a templomból,
mintha most látná életében először.
Anamaja a templomból kilépve nem fedi el arcát az egyre
csak zuhogó eső elől. Különös, de bármily bizonytalan is az
előtte álló jövő, megkönnyebbült és békés. Sőt, mi több,
boldog. Most már végre tudja, hogy helyesen beszél.
Meg-megborzongva átvág a kihalt teraszon, vékony llicllá-
ja nem védi igazán a hidegtől. Szinte önkéntelenül emeli
egyik kezét a homlokához az eső és a szél ellen védekezve, és
egy pillantást vet a völgy felé, mely fölött az üstökös most is
titokzatos útját járja.
De sajnos az ég olyan erősen borult, hogy a tűzgolyót
eltakarják a sűrű fellegek. Dél irányában is komor a vidék,
arra, amerre a Törvénytudók indultak.
Anamaja egy futó pillanatra szeretettel gondol az öreg Collá
Topacra, amikor a vizes füvön surranó lépteket hall, gyorsan
hátrafordul, látni azonban nem lát semmit.
Nagy, izmos tenyér tapad a szájára, mielőtt még kiáltani
tudna. Egy erős test magához szorítja, és oly könnyedén
kapja fel, mint valami játék babát.
 23
Rimac Tambo, 1529. április

Némán halad a menet.

A vénséges vén Collá Topac ráncos kezével előbb fehér
haján simít végig, majd erős, szögletes állán, melynek hajdan
egyetlen mozdulatával is parancsolni tudott. Az öregember
dühös a tehetetlenségtől, és - bármennyire restelli is
bevallani - a félelemtől.
Miért nem szólnak hozzájuk egyszer sem Huascar katonái,
amióta elhagyták a tambó-t? Miért fordítják el a tekintetüket
zavarukat színlelt közömbösséggel palástolva, amint
megérzik, hogy rájuk néz?
Amikor az út emelkedni kezdett, a Törvénytudó magához
szólította a menet parancsnokát, a mélyen ülő szemű férfit,
akit reggel úgy megszégyenített. Hiábavaló volt, mert a másik
annyira sem méltatta, hogy közelebb jöjjön. Collá Topac
egyszerre megérezte a vele tartó idős férfiak
bizonytalanságát.
Az ösvény morajló, egyre szűkülő torkú zuhatag mellett
vezet, a fák lombja boltívként hajol rá, amitől fényes nappal
is sötétben járnak. Az eső esik, eláll, majd újra rákezdi. Az
öregember jeges hideget érez a csontjaiban.
Az éj leszálltával néhány nyomorúságos vályogkunyhó előtt
állnak meg, egy meredek és csúszós lejtő kellős közepén. A
katonák parancsnoka végre feléje tart, ezúttal nem fordítja el
a tekintetét.
Collá Topac most már tudja, hogy mindnyájan meg fognak
halni.
Itt és most.
Még ma éjszaka.
 O

- Semmi jobb nem jutott eszedbe?

- Nem akartam, hogy kiálts.
Anamaja Mancót fürkészi az eső áztatta éjszakában. Alig
néhány hete váltak el egymástól, de még a sötétben is
feltűnik neki, hogy a fiú arca megfogyott, vonásai
megkeményedtek.
- Láttam a katonákat, és kénytelen voltam elbújni, hogy
kilesselek.
- És honnan tudtad, hogy nem hiába vársz?
- Azt gondoltam, hogy atyám most már szólni fog hozzád.
- Mi történik itt, Manco?
- Csak annyi, hogy Huascar megőrült.
- Megőrült?
- Nem tudom, hogy az égi jelek miatt történt-e vagy az
Atahualpa lázadásáról szállongó hírek miatt, de Cuzcóban
nyílt titok, hogy Huascar orgiákat rendez, egyre gyakrabban
lerészegedik, annyira, hogy szinte eszét vesztve, a tulajdon
anyjának is nekitámad, és Atahualpa ringyójának nevezi...
Nemrégiben úgy találtak rá, hogy Sacsayhuaman
templomának tornyai között üvöltött, mint valami farkas, és
egyre csak azt hajtogatta, hogy támadnak a chancá-k, a
köveket átkozta, és azt követelte, hogy változzanak
harcosokká.
- No és te? És Paullu?
- Mostanáig nem sokat törődött velünk. De amint felfigyel
ránk, ki tudja, miféle árulással gyanúsít majd!
- Ő parancsolta meg, hogy vigyék el a véneket?
Manco megdöbben.
- A véneket? Nem értem.
- Egy kapitány jött értük az imént. Huascar hívatta őket,
hogy előkészítse a holttest érkezését.
Manco hirtelen felugrik, Anamaja is feláll.
 - Gyere, siessünk!
- Először Villa Omával kell beszélnünk.
- A zöld szájú Bölccsel? Biztosan így gondolod?

A templom elé érnek, melyet fáklyák világítanak meg.

Szemben a terasz a szűnni nem akaró esőben valóságos
sártengerré vált. Anamaja futásnak ered, kapkodja a lábát,
szalmasaruja csak úgy cuppog a pocsolyákban.
- A Bölcs biztosan tudja majd... - mondja mély
meggyőződéssel.
Futás közben azonban egyszerre eszébe jut, hogy talán a
Bölcs sem fogja tudni, mit kell most tenniük.

- Milyen parancsot kaptatok?

- Nem parancsot kaptunk, hanem tisztet: nekünk kell
elkísérnünk a néhai Huayna Capac inka holttestét a cuzcói
Coricancha-templomba, ahol hivatalosan is bejelentik a Nap
következő Fiának uralkodását.
- Milyen parancsot kaptatok Atahualpától?
- Semmilyet. A követei azonban ugyancsak ott vannak a
menetben. Fivére ajándékait és hűségesküjét hozzák
Huascarnak, az Inkának.
- És mi Atahualpa valódi szándéka?
- Ha azzal gyanúsítasz, hogy az árulás bűnébe estünk, miért
nem viszel Cuzcóba, hogy ott ítélkezzenek felettünk, és akár
meg is büntessenek, ha bűnösnek bizonyulunk? Miért tartasz
itt ezekben a kalyibákban a hegyek között, mintha a
bűnöknek titokban kellene maradniuk, nehogy az istenek
tudomására jussanak?
Collá Topac érzi, hogy ereje fogytán, de megpróbál a
hangján uralkodni, és olyan határozottan beszél, amennyire
csak telik tőle. Az öregembert erős agávékötéllel egy karóhoz
kötözték az egyik földes padlójú kunyhóban. Társait
egyenként kivégezték: vagy kővel zúzták be a homlokukat,
vagy szívükbe nyilat lőttek, vérük most már a folyó vizét
szennyezi, melynek morajlása idehallatszik.
Már csak egyedül ő van életben.
A sötét tekintetű kapitány a fegyveres kíséret minden
katonáját kiküldte, hogy magukra maradjanak.
- Te vagy a parancsnokuk - mondja kimérten.
- Ugyan már! Én csak a Törvénytudók feje vagyok. Mit
tehetnék?
- Atahualpa, az áruló küldött, hogy kilesd a Sapa Inka, a
hatalmas Huascar seregeit, és beszámolj neki minden fontos
tudnivalóról, amire ahhoz van szüksége, hogy megindíthassa
lázadó hadjáratát!
- Képtelenségeket beszélsz. Tíz szerencsétlen öregember,
amint a holttest hordszéke mögé bújik, hogy kémkedésre
adja a fejét...
A kapitány szemébe egy pillanatra némi kétely költözik.
Közelebb húzódik Collá Topachoz, eléje kuporodik, és mélyen
a szemébe néz.
- Nekünk ezt mondták Cuzcóban.
- Tekints rám, nézd a bajtársaim tetemét, akiket halálra
kínoztál, és még a halál küszöbén sem tudtál egyebet
kicsikarni belőlük, mint rettegő tekinteteket. Nem gondolod,
hogy ha igazad lenne, ne tudtál volna legalább valamit
kiszedni belőlük? Nem értél el semmit, csak a kezedet
szennyezted be a vérükkel.
- Te is követed őket hamarosan. Beszélj, ha nem akarod,
hogy megkínozzanak, és a lelked a puma martaléka legyen!
- Tőlem nem hallasz semmit, fiam. Még egy jajszót sem.
A kapitány szótlanul felpattan, eloldozza az öregember
kezét, és kitaszigálja a kunyhóból.
Szép éjszaka van, a csillagok folyama békésen, időtlenül
árad az égen. Collá Topac mély lélegzetet vesz. Igen, ez a
kemény tekintetű férfi akár a fia is lehetne. Az is igaz, hogy a
harcosok zord élete megtanította arra, hogy az ellenséggel
szemben nincs könyörület. De hogyan lehetséges, hogy nem
veszi észre, hogy egy bomlott elme parancsait teljesíti?
Hogyhogy nem érti, hogy a parancsadó zűrzavart és
háborúságot szít a Négy Égtáj Birodalmában? És nincs szó,
amellyel meggyőzhetnék minderről.
Így hát meg kell halnia.
A katonák már körbefogják, és keményen megragadják a
kezénél és a lábánál fogva.
Az öregember olyan tágra nyitja a szemét, amilyenre csak
tudja, hogy a világegyetem magához hívja, és békében
elnyugtassa. Épp ebben a pillanatban a hegyek fölött
szétfoszlik az utolsó felhők fátyla, s tejfehér ködjük mögül
felragyog az üstökös fénye.
Kezek rángatják tovább, erőlködő nyögéseket, morgást hall.
Egyszerre rémületes sikoly hasít a levegőbe, és Collá
Topacnak csak villanásnyi ideje marad, hogy rádöbbenjen: az
ő torkából szakadt ki a kiáltás.
Életének utolsó pillanatában úgy érzi, hogy vén teste
parittyakőként a levegőbe lendül, nekicsapódik egy sziklának,
és mintha ezer darabra robbanna széjjel.

A Törpe szalad legelöl, mint az erdők fia, aki az elmozdult

kövekből, a törött ágakból és tépett bokrokból
tévedhetetlenül kiolvassa, hogy mikor jártak erre akár
emberek, akár állatok.
Villa Oma, Manco és Anamaja csendben, szorongó szívvel
követik.
Az éjszaka még nedvességtől súlyos levegőjében lassan,
egyenként gyúlnak ki a csillagok. Egyszer csak meghallják a
rémes sikolyt.
 O

Majd megtalálják a testeket is, egyiket a másik után.

Voltak, akiket az út mentén öltek meg, s most úgy
hevernek ott elnyújtózva, mint a gyerekek elalvás előtt.
Mások furcsa, természetellenes pózokba merevedtek
szörnyűséges, szinte nem is emberi lényként, mintha a
szellemvilág minden gonoszságát megtapasztalták volna.
Egyiküket olyan súlyos kövekkel sújtották agyon, hogy
egyetlen ép csontja sem maradt a hátában. Törött vállcsontja
hegyesen mered az ég felé.
Amott, egy másiknak a szája tátva: a nyelvén még most is
ott van néhány gyötrően csípős paprikamag - halála előtt el
kellett még szenvednie a gyomrot és a beleket emésztő tűz
minden kínját.
Mindenütt vérnyomok, húscafatok; körös-körül mintha
még most is jajgatás és a haldoklók hiábavaló hörgése
hallatszana.
Collá Topacra találnak rá utoljára, aki szétzúzott tagokkal,
fájdalmas fintorba merevedett arccal fekszik előttük.
A szemében pislákol még némi élet, a büszkeség utolsó,
megmaradt fénye, amely a kiállott gyötrelmek során sem
hunyt ki.
Anamaja letérdel melléje, és kezébe fogja a kezét, ahogy
délben is tette, amikor még esett az eső, és a sötét, mélyen
ülő szemű tiszt határozott hangon osztogatta parancsait.
- Maradj életben, kicsi lány - mondja az öregember utolsó
erejével. - Őrizd meg kék szemed fényét...
- De miért? Miért tették?
Collá Topac irdatlan erőfeszítéssel emeli fel a tekintetét.
Mintha az ég egy távolabbi pontjára akarna mutatni, az
üstökös felé, melynek zavaros fénye őket is bevilágítja.
Anamaja feláll, a szeme csupa könny, amint Mancóra néz.
 - Miért nem jöttél előbb?
Manco nem felel. Erre nincs válasz, gondolja magában a
lány. Úgy kell tenni, mint a Törpe, aki a port és a sarat
felszedő vörös ruhájában csak táncol és táncol, amíg össze
nem rogy.
- Most már vissza kell mennem - mondja végül Manco.
Anamaja Villa Omához fordul.
- No és mi, velünk mi legyen? Menjünk vissza a tambó-ba,
és várjuk ki nyugodtan, amíg egy újabb csapat minket is
lemészárol?
- Nektek is el kell mennetek innen - mondja Manco. - Azért
jöttem, hogy ezt az üzenetet átadjam nektek.
- És te, Bölcs, mit mondasz?
Villa Oma mintha hirtelen éveket öregedett volna. Az arca
még jobban megnyúlt, a tekintete csupa felhő.
- Azt mondom, hogy az ifjú Mancónak igaza van: mostantól
téged kell védelmeznünk.
- Paullunak és nekem - folytatja sürgetően Manco -
Cuzcóban kell maradnunk, te viszont menekülj, mert
figyelmeztetned kell Atahualpát.
- És mi lesz a holttesttel meg a Képmás-Fivérrel?
- Őket nem pusztíthatja el Huascar, bármennyire
hatalmasodjon is el rajta a téboly. Neked azonban élned kell:
hiszen az Egyetlen Úr szavait te őrzöd.
Mostanra egészen kivilágosodott, mintha soha nem is esett
volna, és soha egyetlen felhő nem takarta volna az eget. Az
üstökös még fényesebben ragyog, Anamaja hosszan elnézi,
hogy világosságot találjon benne.
Manco és a Bölcs hallgat. Anamaja mélyet sóhajt, és arra a
percre gondol, amikor végzetének ereje beléje költözött, s
amikor lelke mélyén megérezte, hogy kész elfogadni mindazt,
aminek jönnie kell.
A Törpe felkapaszkodott és leült egy kőre, amely
majdhogynem akkora volt, mint ő.
 - Arra vársz, hogy én is kérleljelek, hercegnő? Anamaja
rámosolyog, felborzolja a haját. - Tudod, hogy a kérésed
számomra parancs, nagyúr.
- Menjünk - szólal meg Villa Oma -, siessünk!
- De hová megyünk?
- Csak kövess!
Manco eltűnik az éjszakában, a hegycsúcs és a fennsík felé
tart, ahol majd rátérhet a cuzcói útra. A Törpe, a Bölcs és a
fiatal lány sietősre fogják lépteiket.
 24
Toledo, 1529. április

- Itt vannak, megjöttek! Ó, milyen szépek! Ó, fenséges

uram és királyom, olyan szelídek, mint a bárányok! És
milyen nagyok! Mira, mira! Igazi gyapjú borítja őket, olyan
finom, hogy a kisbárányé sem különb. Óóóó! Milyen
aranyosak, mennyire aranyosak!
Az udvari bolond nyávog, kényeskedik, felcsattan, majd
kipukkad belőle a nevetés. A hangja meglepően erős aprócska
termetéhez képest. Rettentően kicicomázták: testén csipkék
sokasága fodrozódik, babaruhába bújtatták, a fejére pedig
hatalmas kalapot tettek. Kurta karjával hadonászva szaladgál
egyik lámától a másikig, a hasuk alá bújik, simogatja és
markolássza őket, felkapaszkodik a nyakukba, arcát a
gyapjúkba dörgöli, majd megint továbbugrándozik.
Az állatok nyugtalanok, nagyokat rántanak a kötőfékjükön,
amivel furcsa, kapkodó mozdulatokra kényszerítik a két
indiánt, Martinillót és Felipillót. A két férfi, aki már amúgy is
elveszettnek és riadtnak érzi magát a hatalmas, pompásan
díszített teremben, szemét meresztve érthetetlen szavakat
vált egymással.
- Holá, de hiszen ezek a furcsa ember-állatok karattyolnak,
királyom!
Azzal a pöttöm emberke idegenszerű hablatyolással
utánozza az indiánokat, meg-meghúzza a mantá-jukat, és
fintorogva szökdécsel a lábuk alatt. Majd egyszer csak,
színlelt ügyetlenséggel Felipillónak tántorodik, és estében
magával rántja a vastag szőnyegre. Az egyik láma így
elszabadul, és mindjárt egyenest a trón felé iramodik... Pedro,
a Görög azonban egyetlen ugrással ott terem, elcsípi az
állatot, az rekedten felordít, és köp egy nagyot.
 - Hát ez meg mire vetemedik! - tör ki az udvari bolond
tettetett szörnyülködéssel a láma előtt bohóckodva. - Talán
nem veszi észre, hogy tiszteletlenül viselkedik a király
jelenlétében?
- Ha láma sértődik, señor, mindig ilyet csinálja -
magyarázza nehézkesen Felipillo.
- Ha láma sértődik... - utánozza komikusan a törpe, és
leköpi Felipillót.
A jelenlévők nagy nevetésben törnek ki, sőt, van, aki tapsol.
A bolond ettől csak felbátorodik, és most a kalapjával
csapkodja Felipillót:
- Királyom, ennek ugyan csak két lába van, de azt sem tudja
használni. És nézzék csak: igaz, hogy a teste nem gyapjas,
mégis szívesen lelegelné a szőnyeg szőrét!
Gabriel lesújtva látja, hogy don Francisco elsápad
haragjában a sértésre. Bőrkesztyűs keze vadul szorítja kardja
markolatát, remegő orrcimpával fordul a királyi pár
emelvénye felé. S bár a fiatal királyné kétségkívül enyhén
elmosolyodik, V. Károly arca rezzenetlen marad. Széles és
erőteljes álla miatt otrombának látszik a feje, ragyogó
tekintete azonban megsemmisíti ezt a benyomást. És ha csak
egy kicsit figyelmesen nézzük, üdvözléskor kurta
biccentésében, felhúzott szemöldökén nyoma sincs
iróniának.
Don Francisco mellkasa már nem is zihál. A tőle telő
legnagyobb eleganciával hórihorgas alakja mélyen meghajol,
és kalapját oly tiszteletteljesen emelinti meg, hogy a zöld toll-
dísz a padlót söpri.
Pedro, a Görög biztos kézzel fogja a láma kötőfékét,
Felipillo ismét talpon van, a fekete Sebastian egyetlen
kézmozdulattal lecsillapítja. Erre Gabriel is sóhajt egyet, és
megenyhül.
Ekkor már huszadik órája teljes készültségben álltak. Don
Francisco nem győzte türelemmel, és az éjszaka kellős
közepén felkeltette a csapatot. Százszor is elismételtette
magának ugyanazokat a jó tanácsokat, százszor is
megparancsolta, hogy porolják ki még egyszer vadoñatúj,
szénfekete ujjasát, cseréljék ki a kalapja tolldíszét sárga
színűre, azután pirosra, s csak hajnaltájban kötelezte el
magát végleg a zöld mellett. Százszor is rájuk szólt, hogy
mind az öten: Pedro, a Görög, Sebastian, Gabriel és a fivére,
Hernando éppúgy, mint a két indián, térdeljenek le a Szent
Szűz kicsiny képe előtt.
Kora reggel azután a várakozás csak folytatódott az
Alcázarban, ahol izzadó tenyérrel, üveges tekintettel, korgó
gyomorral járkál fel-alá, és az egyre hevesebben tűző
napfényben észre sem vették, milyen gyönyörűek a kertek.
Déltájban végre bevezették őket a szalonokba, ahol a puffos
szoknyájú, dús gyöngysorokkal, bruges-i csipkével és arany
ékszerekkel felcicomázott dámák úgy vizsgálgatták őket
közvetlen közelről, mint az arénában a fenevadak elé vetendő
állatokat.
Most már nemsokára alkonyodik. Az imént juthattak be a
király fogadótermébe. A perui aranytárgyak, agyagedények és
szövetek mind ott vannak egy hosszú asztalon. De sajnos a
terem olyan hatalmas, és annyi dísztárgy, bútor, kárpit,
szőnyeg, festmény díszíti, hogy bármilyen különlegesek is a
messziről hozott holmik, hirtelen nagyon csekélynek tűnnek!
Aki csak számít Spanyolországban, az mind itt van.
Mintegy száz hangzatos név és cím tulajdonosai, akik - mint
télvíz idején - selyembe-brokátba öltöztek, mindenféle
divatos csecsebecsék fityegnek rajtuk, a férfiak szakálla
viaszozott, a nők arcának pirosító kölcsönöz élénkséget. A
tekintetek fennhéjázók, a szájak azonban, legalábbis e
pillanatban, nevetésre állnak.
Gabriel gyomra úgy kavarog, arca belepirul a szégyenbe,
mintha ő maga volna don Francisco, Peru felfedezője, aki egy
udvari bolond gúnyolódásai miatt nevetség tárgyává válik.
 A király azonban egyetlen intéssel véget vet a hahotának,
és úgy hívja vissza a törpét, mintha a kutyájának füttyentene.
- Elég volt, Estebanillo!
A hang nyugodt, és akkor is jól érthető, amikor így
folytatja:
- Hallgatjuk, Pizarro kapitány.
Néhány másodpercig súlyos hallgatás üli meg a termet.
Don Francisco egyszerre úgy áll ott, mintha egyetlen szót
sem tudna kinyögni. Fivére, Hernando már előrelép,
mosolyogva meghajol, amikor don Francisco kíméletlen
kézmozdulattal visszarántja.
- Engedj! Enyém a szó - feddi meg halkan az öccsét. Oldalra
állítja Hernandót, és nyers hangon bejelenti:
- Felséges uram, felfedeztem egy országot, amely valóságos
aranybánya, és amely gazdaggá teszi Spanyolországot, amíg
csak világ a világ.
A király nem mozdul, nem szól semmit. A bolond bezzeg,
aki az oldalán áll, felvihog:
- Arany és arany, merő arany! Hallod-e, királyom, arany
mindenütt! Ugyan már! Mert bizony ezek a nagy birkák itt
előttünk, szavamra mondom, nem aranyból vannak, hanem
gyapjúból!
Néhány jelenlevőből kibukik a nevetés, de a királyné
váratlanul megszólal, s csengő hangja elnémítja őket:
- Pizarro kapitány, szeretnénk az ön szájából hallani ennek
a felfedezésnek a történetét.
- Hosszú história az, felséges asszonyom. Több mint tíz év
története.
- Akkor hát, mesélje el röviden, don Francisco!
- Röviden elbeszélni, felséges asszonyom, nehéz lesz...
Hiszen minden akkor kezdődött, amikor a Dél-tengert, már
ahogy mi hívjuk, felfedeztük, a Darien-hegység túloldalán. És
milyen küzdelmes volt már ez is! Egyike vagyok azoknak,
akik Panama városát megalapították az akkori kormányzóval,
kivel is... ööö...
Don Franciscót ismét elfogja az izgalom, és elakad a
hangja. Hórihorgas teste remeg a rettentő belső feszültségtől.
- Balboával - súgja Gabriel gondolkodás nélkül. Hernando
Pizarro villámló tekintettel néz rá. Don Francisco azonban
bólint:
- Úgy van, Balboa kormányzóval...
Gabriel megkönnyebbülten hallja, hogy a kapitány hangja
ismét nyugodtabban cseng.
Egyre jobban belemelegszik a mesébe, mondatai egyre
gördülékenyebbek és színesebbek. És ez így megy csaknem
egy órán keresztül, valóságos hősköltemény, amit elmond, a
hallgatóság pedig lélegzetvisszafojtva figyel. Elmagyarázza,
hogyan kellett egy egész karavellát ízekre szétszedni, és
darabokban átszállítani az őserdőn keresztül az Atlanti-
óceántól a Dél-tengerhez. Mesél a szüntelen küzdelemről a
rovarokkal, a kígyókkal, a vadállatokkal, az indiánokkal, a
szomjúsággal, az éhséggel és a betegségekkel szemben.
Hogyan történt, hogy csak a legszívósabbak tudtak életben
maradni, bennük azonban elég keménység és kurázsi volt
ahhoz is, hogy újra útnak induljanak, amikor hírét hallották,
hogy a hegyeken és erdőkön túl egy arannyal borított
országra találhatnak. Beszél arról is, hogyan győzték le a
kételyeiket, bizonytalanságukat, kétségbeesésüket, a
hiábavalóság érzését. És hogyan kellett e tíz hosszú év alatt
állandóan megküzdeni a tengerrel s mindazzal az
elképzelhetetlen nyomorúsággal, amivel az ismeretlen
sújthatja Isten gyermekeit!
- Egy nap azután, felséges királyom, lássanak csodát! A
hajónkról egy várost látunk felbukkanni a parton! Erdő
ölelte, hatalmas várost, amelyből olyan illat áradt, amit csakis
arrafelé lehet érezni. Ó, higgyenek nekem, legalább kétezer
ház volt ott, ha nem több! És az egész város tündöklött,
mintha a mennyek birodalmába érkeztünk volna, felséges
királyom! Csak akkor értettük meg, amikor közelebb értünk,
hogy a nap a fényével vetekedő aranyról verődött vissza. A
Szentséges Szűz kegyelmével, a falakat mind arany borította!
Ilyen hát Tumbez városa. Esküszöm, hogy ilyen!
Don Franciscót annyira elragadta az áhítat heve, hogy
hirtelen mozdulattal letérdel, és keresztet vet. És a többiek is
körülötte, mind, gondolkodás nélkül, az elbeszéléstől
felhevülten: Sebastian csakúgy, mint Hernando, az indiánok,
a Görög vagy Gabriel, mindahányan letérdepelnek, és
keresztet vetnek!

A csodálat moraja fut végig az audienciaterem lenyűgözött

hallgatóságán. Ebben a pillanatban azonban ismét a királyné
tiszta és világos hangja szólal meg:
- Don Francisco, igazán szép történetet hallottunk öntől.
Csakhogy én arról is hallottam, hogy e rettenetes kalandok
során igen sok embernek kellett nyomorultul odavesznie...
Don Francisco mostanra annyira felhevült, hogy egyetlen
lendülettel felpattan. Egyetlen pillantást sem vet a királynéra,
izzó tekintete csakis a királyét lesi, és az udvariasság minden
előírásos formuláját mellőzve kiált fel:
- Bocsásson meg, kegyelmes királyom, de ez a
szemrehányás nem más, mint merő ostobaság! Ha annyira
könnyű dolog volna olyan, aranyban bővelkedő országot
találni, mint Peru, akkor felséged is jó ideje a vacsoránál ülne
már ahelyett, hogy engem hallgatna!
- Jól beszél! - kacag fel az udvari bolond tapsikolva.
- De nem lehet-e, hogy azért mégis van benne igazság? -
kérdezi a király némileg kifacsarva a kasztíliai nyelvet.
- Halottaink persze voltak, sajnos! Az Indiákon
könnyebben hal az ember, mint másutt, ha szabad így
mondanom. No de ezt ellenem szóló érvként felhozni! Hiszen
én mindig a társaimra bíztam a döntést, hogy követnek-e
vagy visszafordulnak!
 - A szóbeszéd szerint, señor Pizarro, ön száz férfit tett ki és
hagyott egy teljes évig egy szigeten, akiknek a fele meg is
halt...
- Szó se róla! Szó se róla, felséges királyom! Én magam
maradtam ott számkivetve, mivel mások meg akarták
akadályozni, hogy folytassam az utamat. És halottunk sem
volt több, legfeljebb húsz. Tudja, kegyelmességed, hogy mit
tettem, amikor a mentésünkre küldött hajó végre
megérkezett? A tengerparton álltunk, a csónakok ránk vártak,
mindegyikünknek el kellett döntenie, hogy továbbindul-e dél
felé, vagy visszatér Panamába...
Don Francisco itt megáll egy pillanatra az elbeszélésben,
előbbre lép, és a jelenlévők rémült kiáltása közepette kihúzza
a kardját hüvelyéből, és meglengeti a feje fölött:

- Íme, ezt tettem, felséges uram! Akkor is éppen így

emeltem fel a kardomat. Majd pedig a homokba döftem.
Szavát tettel követve don Francisco a vastag szőnyegbe
szúrja a kardot. Mérgesen mordul egyet, és egy vonalat húz a
szőnyegre.
- Don Francisco - kiált fel az ifjú királynő hevesen intve. -
Kérem, uram! Bánjon óvatosan azzal a szőnyeggel, az
ottománoktól szereztük kemény csatákban!
Don Francisco hátrahőköl, szemöldökét komolyan ráncolva
a királynéra néz, bizonytalan mentegetőző gesztusba kezd,
majd megfeledkezve róla, inkább ismét a királyhoz fordul.
- Ott, Gallo szigetén, a tengerparton is ugyanilyen vonalat
húztam, kegyelmes uram, csak éppen mélyebbet. És így
szóltam: „Barátaim és bajtársaim! Én nem megyek vissza
Panamába, hanem továbbindulok az ismeretlen déli
vidékekre. Akik velem akarnak tartani, lépjék át ezt a vonalat!
Ezen az oldalon a munka, éhség, mezítlenség, áztató eső,
elhagyatottság van, és talán a halál... Akik a túloldalon
maradnak, visszatérnek Panamába, a hétköznapi életbe, a
kényelemhez és az örömhöz. Nekik is köszönetet mondok,
mert mind ez idáig osztoztak velünk az embertelen
szenvedésekben, olyan kálváriában, amely után
megérdemlik, hogy ugyanúgy szeressem őket, mint a
többieket... A többieknek viszont Perut ígérem és Peru
aranyfolyamait. Senkit sem akarok kényszeríteni. De eljön a
nap, amikor a bátorság elnyeri méltó jutalmát! Ezt biztosan
tudom." Ezt mondtam hát, felséges uram. És bizony az az
igazság, hogy jó néhányan visszatértek Panamába, én pedig a
kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam őket!
Tizenhárman viszont átléptek az általam meghúzott vonalon,
és mellém álltak: az a tizenhárom férfi pedig, felséges
királyom, egy olyan legenda hősévé vált, amelyet évszázadok
múlva is emlegetni fognak!
A parfümillatot árasztó sokaságban a hölgyek keze tapsra
lendül, a királyi hercegek, márkik, kamarás és tanácsnok
urak helyeslően bólogatnak.
Ebben a pillanatban Gabrielnek szinte eláll a lélegzete,
mert szemtanúja lesz, amint Károly király, Európa ötödik
császára és leggazdagabb uralkodója feláll trónusáról, szája
széles mosolyra húzódik. Ellép a tróntól, és leszáll az
emelvényről. Már-már olyan, mint valami köznapi ember,
amikor egyetlen mozdulattal int az indiánok és a lámák felé:
- Most pedig halljunk valamit ezekről a különös
teremtményekről is, Pizarro kapitány!
 25
Salcantay, 1529. május

- Hová megyünk? - kérdezi Anamaja.

Amióta elhagyták Rimac Tambo fényeit, hogy az éjszaka
sötétjébe merüljenek, többször is feltette már ezt a kérdést
Villa Omának. A Bölcs azonban nem felel, csaknem
ellenséges hallgatásba burkolózik. Nem vittek magukkal
mást, csak két szolgát, két katonát, s mivel Anamaja
ragaszkodott hozzá, a Törpét, aki felajánlotta, hogy terhet
hord, harcol vagy bármit megtesz, amit kérnek tőle. Villa
Oma zsémbelt ugyan, de végül igent mondott.
A tambo fényeit gyorsan elhagyják. Már csak egyetlen
kapcsolat marad közöttük és a maguk mögött hagyott völgy
között, a zuhatagos hegyi folyó hangja, amely nem csendesül,
bár a keskeny út meredeken emelkedik a sűrű növényzet
között.
A vízfolyás hangja a kicsordult vérre emlékezteti Anamaját,
egyre csak az öreg Collá Topac képét látja maga előtt,
verejtéktől csatakos ősz haját, tágra nyílt szemét a semmibe
hullás előtt, és a ráncos öreg kezet, mely az övébe
kapaszkodott. A lány összeszorítja a fogát, hogy ne sírjon.
Még így, a sötétben is érzékeli, hogy ködgomolyagokon
vágnak át, melyek elfedik előlük az éjszaka árnyait. Az
állatok, mókusok, őzek, neszezése megnyugtatja, de a bokrok
suhogásakor feszülten fülel: hiszen a zaj éppúgy származhat
menyéttől, mint annak a csapatnak a felderítőitől, akiket
talán azért küldtek, hogy elfogják és halálra kínozzák őket,
ahogyan az öregek kis csoportjával tették.
Az emelkedő hirtelen még meredekebbé válik, Anamaja
nehezen jut előbbre az omladékos talajon, ösztönösen a
nagyobb kövek tetejét keresi, amelyeken megvetheti a lábát.
Tudja, hogy hágóhoz közelednek, a növényzet megritkul, és
végre egy meglehetősen nagy fennsíkon bukkannak ki. Villa
Oma letéríti őket az ösvényről, csenevész tocacho-liget mögé
vezeti társait, egy lyukas zsúpfedelű, málló falú vályogház
felé. A házat alacsony, hevenyészett kőfal veszi körül; egy
vékony vízér kerüli meg az épület sarkát, majd kígyózó alakú
csatornában tűnik el két kő között. Anamaját hosszú órák óta
most először önti el a nyugalom ezen a világvégi helyen.
Az áldozatok bemutatása után a Bölcs először szól
hozzájuk, amióta elindultak:
- Itt megpihenünk.
- Most már nemsokára megmondod, hová megyünk?
- Mit számít a hely neve, ifjú leányzó? Odavezetlek. Így
döntöttem, akkor is, ha a döntésem netán téves.
Az egyik szolga már indulna, hogy tüzet rakjon, de a Bölcs
egyetlen intéssel megállítja. Igaz, hogy hideg van, de
oltalmazó a sötétség.
Amikor belépnek a ház egyetlen helyiségébe, ahol
gyékényeiket már leterítették a földre, Anamaját ólmos
fáradtság önti el. Mantá-jába burkolózva mindjárt
elnyújtózik a fekhelyén.
- Hercegnő?
Anamaja nagy nehezen kinyitja a szemét. A Törpe
közvetlenül melléje csúsztatja a gyékényét, megfogják
egymás kezét és már alszanak is.

Mélykék az ég, a nap már magasan jár. Még néhány perc, és

a csúcstól jobbra bukkan fel, s elűzi a hegy árnyékát, mely
most még a völgyre vetül. Anamaja egy hóvonulat szökését
figyeli, melyet a heves szél rohamai lesodortak a csúcsról.
Az aranybarna fényfolt a háta mögött húzódik lejjebb a
lejtőn, s most már a lány bokáját simogatja. Anamaja lehunyt
szemmel élvezi a cirógató meleget.
- Szép nap virradt ránk a halál napja után.
Anamaja nem fordul meg, tudja, hogy Villa Oma áll
mögötte.
- Ha nem is oda megyünk - mondja a lány hegycsúcsra
mutatva -, a nevét azért talán szabad megmondanod.
- Te tudsz olyasmit, amit mi nem, de az sem elég neked...
- Mire gondolsz?
- Semmire, leányzó, semmire... Hiszen annyi mindent
tudsz már! Ez a hegy előtted a Salcantay.
Anamaja most mégis a Bölcs felé fordul. Az öregember
szeme ragyog, szinte vad fényben ég.
- Most pedig gyere - hívja -, indulnunk kell.
Három egész napon át járják a hágókat, és a Salcantay
hatalmas tömbje, soha el nem olvadó jegével még mindig
fölöttük magasodik. Esténként kalyibában hálnak,
ugyanolyan egyszerűben, amilyen az első napi volt. A nap
járásától, a felhők érkezésétől, a fények és árnyak játékától
mindig másnak látszik a gleccser. Már majdnem körüljárták,
amikor a jégmező egyszerre elkanyarodik, majd szürkésfehér
tóként tárul Anamaja szeme elé, melyet kék csíkok és a
szakadékok komor árnyékai tarkítanak.
A Bölcsnek igaza volt: ez a hely nem embernek való.
Az utolsó hágónál hirtelen kitárul előttük a vidék. A kékes
horizonton mély völgyek sötétebb vonalai húzódnak az
erdőkben. Amint lefelé ereszkednek, Anamaja látja, hogy a
gyér füvet lassanként kisebb fák váltják fel, s megérti, hogy
két világ határára ért.
A két ember most egy szélesebb útra tér, mely a sziklafal
szélén vezet, ahol végig kövekből rakott szilárd fal véd a
lezuhanástól. Az út kövei egyenletesek és laposak,
Anamajának nem kell félnie, hogy megcsúszik, s szabadon
átadhatja magát az álmodozásnak. Hol árnyékos, hol
napsütötte helyeken járnak, néha pedig a szikla mélyébe vájt
folyosókon, ahol forrás csörgedezése visszhangzik, vagy a
föléjük hajló növények zöld alagútjában.
Gyorsan haladnak, alkonyatra azonban leküzdi őket a
fáradtság.
Sötét éjszaka van még, amikor a Bölcs Anamaja vállára
teszi a kezét, hogy felébressze. Csak int, és a lány máris
engedelmesen követi.
Az ösvény meredek. A süvegcukorszerű hegycsúcs tetején
fennsíkot alakítottak ki, és csupán egyetlen sziklát hagytak
meg rajta.
- Ahhoz, hogy bejuthassunk oda, ahová tartunk, meg kell
szereznünk az Apuk beleegyezését - suttogja Villa Oma.
Anamaja hallgat: lemondott a tudni vágyásról, s ettől most
valami rossz érzés vesz rajta erőt. A csillagok már
elhalványultak, és a bátortalan hajnali világosságnál óriás
hegy válik ki az éjszakából fenségesen, tömören és
félelmetesen. A távolságtól csak még hatalmasabbnak látszik.
- A Salcantay az egyik leghatalmasabb Apu ezen a vidéken.
Senkit nem enged a lámái közelébe férkőzni. Az a néhány
vakmerő, aki visszatért róla, egy vörösbe öltözött nőalakról
beszélt, mielőtt megtébolyult volna. De ha tiszteletben tartod,
leányzó, jóindulattal lesz majd irántad, és megvédelmez.
Anamaja még mindig némán áll, lenyűgözi a látvány ereje.
A hegy csúcsa hirtelen fellángol, mint a szél fuvallatától
lángra lobbanó parázs. Egy perc sem telik bele, s már az egész
jégtenger lángokban áll, örvénylő narancsos vörös fény táncol
rajta.
- Nézd csak, Villa Oma! Inti átöleli Salcantay Apuját.
A ködfoszlányok szelíden az erdők fölé emelkednek,
körülölelik a hegy oldalát, és a csúcs lábánál sűrű felhővé
tömörülnek.
Villa Oma a magányos szikla elé kuporodik. Hat
agyagedényt helyez a földre, melyeket tiszta vízzel tölt meg,
majd egy kis, négyszög alakú szövetet terít melléjük.
Anamaja alig tudja követni a szertartás hagyományos
mozdulatait. Rosszérzésében éppúgy van szorongás, mint
öröm.
A Bölcs az ajka elé emeli kokás chuspá-ját, és lehunyt
szemmel összpontosítva ráfúj. Kivehetetlen szavakat
mormolva három levelet húz ki belőle a legduzzadtabbak, a
legélénkebb zöldek közül, és gyengéd mozdulattal a kis
szőnyegecske egyik sarkába helyezi őket; majd újabb három
levél következik a másik szögletben. Ezután apró
lámafigurákat tesz középre lassú mozdulatokkal, színes kis
gyapjúgombolyagokat és fehér, lila meg fekete
kukoricaszemeket.
A felhő időközben észrevétlenül emelkedni kezd,
egyenként burkolja be a gleccser első jégtűit. Az Apu most
aranyszínben tündököl, hol puha, hol éles körvonalai körül
állandó dicsfény lebeg.
A pap egy pillantására Anamaja a szikla elé ül, ahonnan a
szikla éppen olyan, mint a Salcantay alakjának kicsinyített
mása.
Az edényekbe öntött víz felszínén magok úsznak és
különféle porok, amik lassacskán színes habban oldódnak
fel: az erjedés végbement, az Apu elfogadja az áldozatot.
Ekkor Villa Oma felemeli az edénykéket, Anamaja pedig
érzi, amint egyenként a fejére teszi őket, miközben mindig
ugyanazt a szöveget dünnyögi, amiből csak két szót ért: a
saját nevét és a hegyét. Majd a Bölcs mindegyik edény
tartalmát a sziklára loccsintja.
- Most rajtad a sor.
Anamaja behajtogatja a kis szőnyeg sarkait, gondosan
ügyelve, hogy ne bolygassa meg az áldozatok sorrendjét, s
amikor a csomag elkészül, minden figyelmét a hegyre
irányítva háromszor ráfúj.
Majd megint Villa Oma folytatja az áldozati szertartást, és
kezét Anamaja hajára teszi. A lány érzi a kéz melegét. A Bölcs
szava kezdetben csupán suttogás:
- Hamp'u Apu Salcantay, Hamp'u! Hamp'u Apu Salcantay,
Hamp'u! Hamp'u Apu Salcantay, Hamp'u!...
A fohászkodás egyre hangosabban, egyre zengőbben szól,
és amikor Villa Oma hangja eléri a szomszédos sziklafalakat,
úgy hallatszik, mintha a környező csúcsok hívnák
hatalmasan hömpölygő kiáltással az Aput. A lány testét
meleg hullámok járják át...
Az utolsó visszhang is elhal a völgy mélyén. A Salcantay
csillámló csúcsa a csendben eltűnik a felhő szemérmes fátyla
mögött.
Anamaja tudja, hogy bejutott a hegy belsejébe. Béke tölti el
a szívét. Az Apu hát beleegyezett...

Az orom lábánál a Törpe várakozik. Az Apu szentélyének

őreivel csendben figyeli a szolgákat, akik a csomagokat
pakolják fel minél egyenletesebben a lámákra. Az utolsó
terasz alatt széles lépcső vezet a sűrű növényzetbe, majd
hamarosan a felhők tengerébe vész. A felhőtenger mindent
elnyel, csak néhány közeli csúcs bukkan ki belőle.
- A világ tetején vagyunk - mondja a Törpe örömtől csillogó
szemmel.
Villa Oma nem várja meg Anamaja válaszát.
- Menjünk. Sürget az idő.
Azzal egy maréknyi chunó-t merít a mantá-ból, melyet egy
szolga nyújt oda neki, és megindul lefelé a hosszú lejtőn.
A kövek nedvesek és csúszósak. A kis csapat néhány perc
alatt nyomtalanul belevész a sűrű ködbe. Ahogy az erdő egyre
sűrűbb lesz, az alját pedig teljesen elborítják a páfrányok és
az élénk színben pompázó rengeteg virág, párás meleg veszi
körül a vándorlókat. A fák törzsén vastag zöld mohaszőnyeg,
a sziklákról víz csordogál, liánok csüngnek, imitt-amott
csomókban szökken szárba a bambusz. A föld termékenysége
kimeríthetetlen.
Anamaja az édesanyja halála óta nem járt erdőben. Most
mohón szívja be az elfelejtett szagokat, és örömmel fedezi fel
a nedvességtől duzzadó széles leveleken, az ázott földön, a
piros, sárga, rózsaszín virágok kibomló szirompártáján a
bogarak és rovarok hadseregét, nyüzsgő világát. Úgy érzi,
mintha a harctól és a száműzetéstől meggyötört testében
egyszerre felengedne a feszültség.
Még Collá Topac borzalmas halála is oly távolinak tűnik,
mintha valamikor nagyon régen történt volna.
Anamaja látja a Törpét, amint kőről kőre szökken,
felszabadultan, hiszen ő is, akárcsak Anamaja, az erdő
szülötteként, jól ismeri ezt a titkos életet, mely a völgylakók
és a fennsíkokon élők számára mindig is idegen marad.
Néhol a növényzet annyira sűrű, mintha valamiféle
természet alkotta alagútban járnának, fényes nappal is
félhomályban. A szolgák nyakán patakokban csorog a
verejték. Az egyik szolga alig hallhatóan magában dúdolgat,
de a halk, szomorú hangtól mégis elszorul a többiek szíve.
A végeláthatatlan lépcső egyszer csak nem folytatódik
tovább. Az út kőlapjai azonban még mindig síkosak, mintha
valami színes hab borítaná őket. Az ösvény néhol annyira
összeszűkül, hogy csak libasorban férnek el. Anamaja
óvatosan lélegzik, annyira figyel, nehogy egy elővigyázatlan
mozdulattól megcsússzon. Egyetlen bizonytalan lépés
csupán, s máris repülne, mint a madarak.
Amikor végre kiérnek a felhőtakaró alá, feneketlen mélység
fölött, egy szakadék szélén találják magukat. Egy
sziklameredélyen hágnak feljebb, a fejük fölött csaknem
függőleges sziklafalak emelkednek, melyeken valahogy mégis
megkapaszkodik a növényzet.
A menet élén a Törpe halad. Most már nem táncol, nagyon
is ügyel minden lépésére, lassan lélegzik, a nagy igyekezettől
alig mozdítja a lábát. Hirtelen élesen felkiált.
A menet megáll. Anamaja egyetlen pillantással felméri, mi
vár rájuk.
Az út hirtelen véget ér, a simára kopott kőperem szélén
már csak a mélység tátong előttük.

A Bölcs higgadtan, könnyedén a Törpe mellé lép,

visszafordítja az ösvényen, s bár az már meg is fordul, azt
nyöszörgi, hogy moccanni sem mer, hiszen mindjárt meghal.
Azután Anamaja mellé húzódik.
- Láttam, hogy ezen a szörnyűséges hegyen fogok
meghalni, Hercegnő, az őrült Bölcs pedig kacagva küldött a
halálba!
A túloldalon mozgolódás támad. Anamaja a hatalmasra
nőtt páfrányok mögött valamilyen építmény körvonalait
fedezi fel. Majd két harcos bukkan fel, és közeledik feléjük.
Villa Oma megmondja a nevét és a rangját, majd a saját
emberei felé fordul, és azt morogja:
- Csakis a lány mehet!
A Törpe komikusan, de mégis meghatóan rikkant fel:
- Hercegnő, ne hagyj itt!
Anamaja szíve összeszorul, bár nem tudja megállni, hogy el
ne mosolyodjon.
- Ha nem akarod, hogy önkezemmel taszítsalak le a
mélybe, akkor most visszafordulsz, és Rimac Tambóba mész
a yanaconá-kkal meg a katonáinkkal - szólal meg ismét Villa
Oma türelmet kényszerítve magára. - Innentől egyedül a
Coya Camaquen mehet tovább. Indulás!
A két harcos erre vagy tucatnyi hosszú, karvastagságú ágat
húz elő, és átfekteti a szakadékon.
A Törpe elkeseredett pillantást vet Anamajára, de nem
szegülhet szembe a paranccsal. A lány gyengéden a vállára
teszi a kezét, majd a Törpe útnak indul a szolgákkal és
katonákkal, s nemsokára eltűnik az első kanyarban.
Anamaja szíve hevesen dobog. Magukra maradtak Villa
Omával.
A híd után az ösvény enyhén emelkedik, és még mindig
növények között vezet, majd újra véget ér, most azonban a
puszta szikláknál. Anamajától balra hegybe vájt lépcső vezet
egyenesen a csúcsra, magas, széles fokokkal. Amikor a lány
felnéz, két zömök oszlopot pillant meg, amely a felfelé vezető
út végállomását jelzi, mint egy kapu, amely a kék égre nyílik.
Bár a félelem összeszorítja a szívét, Anamaja még sosem
tapasztalt ujjongást érez.
- Hát ide jöttünk, ez az?
- Mindig mindent tudni akarsz, mindent ismerni...
- Válaszolj, Bölcs!
- Hamarosan az istenek birodalmába lépünk, ahová csak
kevés ember juthat be.
Anamaja mozdulatlanul áll, az eget kémleli.
- És most nemcsak azt kell esküvel fogadnod, hogy sosem
lépsz be ezen a kapun egy idegennel, hanem azt is, hogy a
nevet, amit megmondok, sosem árulod el senkinek.
- Legyen hát ez a titok az enyém, én pedig megőrzöm.
- Ez a hely itt a Picchu.
Anamaja kilép a fénybe.
 26
Toledo, 1529. október

- Hó, hó!
Don Francisco egy sűrű magyal- és borókaligetből bukkan
elő, felemelt kézzel, hátasát sarkantyúzva ugrat Gabriel elé,
hogy elvágja az útját, és rámordul:
- Hová, hová ilyen sietősen, fiam?
Gabriel lova, amely eddig zavartalanul vágtázott, most
megriad a váratlan jelenéstől. Hirtelen visszahőköl, s miután
kis híján leveti a lovasát a nyeregből, egy keskeny ösvényre
fordul, ott azután rémült vágtába kezd, miközben lábát a
tüskés borókaágak összevissza karmolják.
Gabriel a ló nyakához lapulva hagyja, hadd vágtasson az
állat, amíg meg nem nyugszik. Közben szelíd hangon
csillapítja, meglapogatja, óvatosan lassítja az iramot.
Amikor azután ismét don Francisco mellé ér, látja, hogy az
öreg kapitány andalúz félvére egy tapodtat sem mozdult a
helyéről. Don Francisco szokásos merevségével ül rajta,
megint azt az ódon, kifakult bársonyú ujjast viseli,
amelyikben a sevillai börtönből is szabadult. A kapitány
csúfondáros mosollyal figyeli a fiút.
- Most látom, hogy ez a legény nemcsak a tollal tud bánni,
hanem derekasan megüli a lovat is!
- Apró gyerekkorom óta lovagolok. Önnek azonban
majdnem sikerült kidobatnia a kengyelből, don Francisco!
- No és te, te miért követtél? Amióta a várost elhagytam,
egyre csak a nyomomban vagy.
- Megbocsásson, don Francisco, de minden hajnalban
látom, amint sétalovaglásra indul...
- Sétalovaglásra? Ostobaság. Harminc éve megszoktam
már, hogy vágta közben gondolkodom! Ha kihagynék egy
napot, az olyan volna, mintha az imádságot hagynám ki!
Pizarro bosszús dörmögéssel a lova farára csap, és rövid
ügetésben megindul a folyó felé.
Borús az idő, a felhők alacsonyan vonulnak, és a párás
levegőben a köd lágy arabeszkként lebeg a Tajo partja fölött.
A frissen megforgatott földeken itt-ott asszonyok és
gyermekek répát keresgélnek. A toledói házak piros tetői
eltűntek a dombok és az erdők kacskaringóiban.
Gabriel maga is gyorsabb tempóra fogja a hátasát. Amikor
utoléri don Franciscót, kissé nyers hangon szólítja meg:
- Nagyságos uram, kérem! Szánjon rám egy kis időt!
- Ugyan minek?
- Meg kell tudnom: magával visz-e, amikor elindul, hogy
meghódítsa az arany országát? Hamarosan megérkezik a
királyi levél, amely kinevezi önt Peru kormányzójává, és...
- Mit tudsz te...
- Ön kormányzó lesz, ezt biztosan tudom. Láttam a király
tekintetét, amikor ön a hódításokról beszélt!
- A király tekintetét? Na persze! Hát nem tudod, hogy a
királyok ébredéstől nyugovóra tértükig egyfolytában csak
komédiáznak?
- Nem úgy van, nagyságos uram! Ön tetszett a királynak.
Hamarosan újra útra kel Spanyolországból, de már
kormányzóként, ebben biztos vagyok...
Gabriel megrántja a ló kantárját, gyorsít, és most ő áll
keresztbe don Francisco előtt, megállásra kényszerítve őt.
- Méltóságos uram, ne hagyjon tovább hiábavaló
bizonytalanságban! Tegnap az ön fivére, don Hernando
biztosan állította, hogy semmi szüksége rám, és szó sem
lehet arról, hogy az önök hajóival tarthassak az Indiákra.
Nem sokkal később Pedro, a Görög épp az ellenkezőjéről
biztosított. Ő úgy gondolja, hogy ön megkedvelt egy kicsit...
Don Francisco! Olyan helyzetben vagyok...
Gabriel nem meri befejezni a mondatát. Don Francisco egy
csizmaszorítással lassúbb léptekre fogja a félvért, és durván
odaveti:
- Az ön helyzete kétségkívül nem valami rózsás, Talavera
márkifi úr!
- Nem vagyok senki ia-fia, nagyságos úr!
Gabriel akkorát kiált, hogy don Francisco megfordul, és
kíváncsi tekintettel mered rá.
- Én nem így hallottam.
- Akkor félrevezetik, nagyságos uram! Mostantól fogva
senkifia vagyok, és ha valaki az ellenkezőjét állítaná, csak
azért teszi, hogy ártson nekem. Nincs egyebem, csak a testem
és a lelkem. A családfám még ki sem hajtott.
A vén konkvisztádor keskeny ajkán különös és szokatlan
mosoly jelenik meg.
- No lám, ezt magam is elmondhattam volna sok-sok évvel
ezelőtt!
Úgy méregeti Gabrielt, mintha most látná először igazán, s
mintha a „diák"-ban most látná meg először a vérbeli férfit.
- Valami nagy ostobaságot követett el, ami miatt az
Inkvizíció kezére került?
- Meglehetősen nagyot... már ha a fák levele is
meggyanúsítható azzal, hogy sanda gondolatok forognak a
fejükben! Ha a puszta igazságot tekintjük, nevetséges volt az
egész.
- És felmentették?
- Annál is jobban jártam, nagyságos uram. Mostantól fogva
a lehető leghivatalosabb módon töröltek az emberi világból, s
már nem vagyok más, csak kísértet!
Don Francisco halványan elmosolyodik, de a tekintete
hirtelen megkeményedik és szúrós lesz:
- Hajlandó hűséget esküdni nekem? Feltétel nélküli
hűséget, egyéni akaratának teljes feladását, ami azt jelenti,
hogy minden körülmények között engedelmeskedik nekem,
és csakis nekem? Még akkor is, ha nagy árat kell fizetnie érte,
nagyon nagyot...
- Igen, nagyságos uram.
- Előttem ismeretlen okok miatt a fivérem, Hernando
gyűlöli önt. Önnek mégis tűrnie kell a fivérem jellemét, és
minden bizonnyal meg kell majd hajolnia a gőgje előtt, ami
pedig nem csekélység.
- Minden erőmmel ezen leszek, nagyságos uram. Az
egyetlen vágyam, hogy ön úgy bízzon bennem, ahogy én
bízom önben! Don Francisco, nekem nincs apám, önt
azonban úgy csodálom, ahogyan az édesapámat szerettem
volna csodálni. Esküszöm a Szűz Máriára, az ön kegyes
védőszentjére, hogy az utolsó csepp véremig hű leszek önhöz!
Don Francisco fensőbbséges arccal biccent. A szája széle
azonban remeg, az állkapcsa meg-megmozdul, begörbített
ujjaival a szakállát fésülgeti. Majd hirtelen benyúl az
ujjasába, és egy vaskos irományt húz elő, melynek
viaszpecsétjét Gabriel azonnal felismeri.
- Nagyságos uram! Hiszen ez a királyi levél!
- Tegnap érkezett. Két apród hozta illő ceremóniával.
Szerencsére Hernando nem volt jelen. Úgy gondoltam,
imádkozom egyet, mielőtt elolvassuk, és végre megtudjuk a
döntést. Hiszen elutasítás is lehet... Olvassa fel nekem, don
Gabriel!
Gabriel lázas türelmetlenséggel, egyetlen mozdulattal
feltöri a pecsétet. Csupán néhány másodpercig nézi a papírt,
amikor nagy megkönnyebbüléssel, csengő hangon felnevet.
- Hát nem megmondtam, nagyságos uram? Ön mostantól
Új-Kasztília, vagy ahogy az Indiákon mondják „Peru"
kormányzója és főkapitánya... Aki ráadásul
hétszázhuszonötezer maravédis királyi kegydíjat is kap. Sok
minden áll még itt, nagyságos uram, de ami a legfontosabb: a
kézjegyével maga a királyné látta el, méghozzá júliusi
dátummal.
- Szó van a panamai társaimról is? Milyen címet juttattak
Almagrónak?
- Egy pillanat... Ó, itt is van: Don Diego Almagrónak, aki
személyesen kivette a részét Új-Kasztília felfedezésének
küzdelmeiből, sőt a saját javaival fedezte ezek költségeit, és...
- A címet!
- A cím: Tumbez legfőbb alguazil-ja, nagyságos uram, azaz
a tumbezi erőd kapitányi címe és kiváltságai, valamint évi
háromszázezer maravédi.
- Hm. Olvassa fel az egészet, don Gabriel, az első sortól az
utolsóig, egyetlen szót se hagyjon ki! És ne túlságosan
gyorsan, ha kérhetem.
Gabriel úgy olvas, ahogyan Pizarro kérte: lassan, minden
szótagot tisztán ejtve. Úgy érzi, mintha minden egyes szó a
vérévé válna, és megmelengetné a szívét - mintha máris az
őserdőkben vándorolna, sziklameredélyeken kapaszkodna,
hogy végre megláthassa a híres-nevezetes, csupa aranyból
épült városokat.
Amikor befejezi az olvasást, egy darabig még a papírt nézi,
mielőtt újra a kapitányra merne pillantani.
Pizarro sír... nem félénken, szégyenletesen, mint az
olyanok, akik attól félnek, hogy férfiatlannak fogják találni
őket, amiért elpityeredtek, nagy könnyeket ejt, amelyek
fényes nyomot hagynak az arcán, mielőtt belevesznének a
szakállába.
Gabriel hallgat. Pizarro végül feléje fordul, a szeme csillog:
- Miénk a világ, fiam, az egész világ!
És Gabriel nem csak arra gondol elragadtatottan, hogy új
hazát talált - felkavaró csodálkozással döbben rá, hogy
egyben apára is lelt.
 27
Machu Picchu, 1530. január

Anamaja és Villa Oma lendületesen lépdel felfelé a

meredek lépcsőn, amely a fényes égre nyíló két kőoszlophoz
vezet.
Villa Oma megy elöl. A levegő olyan enyhe, mintha az
áttetsző ég, a Fenti Másik Világ kékje és a lankák
megszámlálhatatlan sok zöldje mind együtt lélegezne,
csendesen, békésen.
Amikor azonban a két oszlop közé érkeznek, Anamaja
csupán egy gondosan kikövezett, széles utat lát, amelyen
egyetlen fűszál sem sarjad a kövek között. Még most is felfelé
haladnak az enyhe emelkedőn, a bambuszligetek, bíborszín
azáleák és hatalmas orchideák között, majd, mintegy kétszáz
lépés után megint csak űr tátong a lábuk előtt.
Anamaja szíve olyan hevesen dobog, hogy levegőt is alig
kap. A tarkója, a tenyere izzadságtól nedves, de nem az
erőfeszítés miatt, hiszen nem volt nehéz és nem is tartott
sokáig idáig eljutni.
Amint távoli hegyek lankái tárulnak elébük, a Bölcs
hirtelen megáll, és széles mozdulattal lefelé mutat. Lassan
Anamaja is odaér mellé.
Odalent a Tiltott Város terül el a mélyben.
Anamaja még sosem látott ilyen csodát, ennyi szépséget
még sosem tapasztalt.
Az ormok és a völgyek kanyarjai közé ékelődő város olyan,
mint valami hatalmas, tökéletes szobor, mely teraszról
teraszra egyre magasabbra emelkedik a zúgó folyó fölötti
meredélyek oldalában.
A házak, az utcák, a templomok, az udvarok, a falak és a
szent növények táblái csodálatos barna, okker, halvány- és
élénkzöld mintákba rendeződnek, rajzolatuk olyan finom és
légies, mint egy királyi unku.
Körös-körül, a látóhatár pereméig mindenütt, az emberek
ismeretlen világától távol, s az ég kissé felhőfoltos mélységes
kékjéhez közel, a hegyek úgy vonják védőgyűrűjükbe Machu
Picchut, mint megannyi éber harcos. A szédítő meredélyek
egymásba olvadnak az esti fényben: vannak köztük a tumi
pengéjéhez hasonlóan élesek éppúgy, mint a csúcsukig
végtelen zöld bársonnyal borítottak. Messze-messze, ott
abban a szűk völgyben, ahol az őskígyóhoz hasonlóan tekergő
sárga folyó folyik, már az éjszakai köd sötét gomolyagjai
gyülekeznek.
- Picchu - suttogja Villa Oma. - Picchu!
Anamaja megborzong, a torka kiszáradt.
A szigorú sorban álló ichu-k élénksárga vagy szürke
tetejéről imitt-amott füstbodor száll fel. Férfiak és nők
csoportja vág át a hosszú udvaron, melynek rövid füve
szőnyegként simul a talpuk alá. A tunikák és köpenyek élénk
színei felragyognak a leszálló nap fényében, az aranydíszek is
fel-felszikráznak, míg az árnyak egyre hosszabbá, tömörebbé
válnak a völgyekben.
- Maradj mindig ötlépésnyire mögöttem - parancsolja Villa
Oma, majd újra nekiindul.
Anamaja azonban csak most érti meg, mit lát, és nem
mozdul a helyéről. Az alkonyat fény-árnyék játéka révén
félreismerhetetlenül rajzolódik ki előtte a Szent Város
nyugati oldalán emelkedő hegyvonulat alakja: s az nem más,
mint egy puma. Mint a hosszú és diadalmas vadászat után
jóllakott vadállat, a hegy is elnyújtózva fekszik. Pofáját
büszkén a magasba emeli, erős mancsai közt tartja a
templomokat, az utcákat, a házakat, és a prémhez hasonlóan
lágyan felgyűrődő teraszokat.
- A hegy is él - suttogja megbűvölten Anamaja. - A hegy is
él!
 Villa Oma azonban megfordul odalent, és ellentmondást
nem tűrően int, hogy induljon utána.
Amikor már csak egy parittyalövésnyire vannak a város
első falaitól, a Bölcs megint megáll. Egy széles bejáratú kis
házra mutat az egyik feltöltött teraszon.
- Ott várj rám - parancsolja. - Várj, ameddig csak vissza
nem jövök, és semmiképpen ne mozdulj a házból!
Anamaja fejében kérdések kavarognak, de a Bölcs
elzárkózó tekintettel hallgat. Úgy indul útnak, hogy búcsút
sem mond, mintha a hely túlságosan nagy hatást tett volna
rá, semhogy az érzelmeit kimutathatná.
Anamaja csak a szemével követi, amint az öregember lefelé
tart egy hosszú lépcsőn, aztán hirtelen jobbra fordul, és még
meredekebb vonalban egy magas fal mellett vezet tovább. A
fordulónál azonban vastag, bambuszpóznákból készült kapu
zárja el az utat. Villa Oma megáll a kapu előtt, és Anamaja
hallja, hogy néhány szót kiált, de érteni nem érti, amit mond.
Hosszú percekig nem történik semmi, mintha nem
akarnák beengedni a Bölcset.
Majd egyszer csak lassan kinyílik a kapuszárny, és alacsony
házak között futó utca tárul fel. Három férfi jelenik meg
lándzsával a kezében, köpenyüket a bal vállukra vetve,
ahogyan a papok viselik. Az üdvözlés ceremóniája igen
hosszúra nyúlik. Villa Oma sokat beszél, s közben többször is
mélyen meghajol tisztelete jeléül. Végül azután belép a
kapun, és eltűnik a papok nyomában, a bambusz kapuszárny
pedig lassan bezárul.

Anamaja az éj leszálltáig üldögél a Picchu fölött épült üres

kis ház előtt.
Odalent sötétedésig parasztemberek dolgoznak a
teraszokon. Vannak, akik a fiatal kukoricatöveket kapálják
újra, melyeknek terméséből a szertartásokon fogyasztott
chicha készül, mások szent babot ültetnek, vagy a
legalacsonyabban fekvő teraszokon kokaleveleket szednek,
amit azután fiatal férfiak hatalmas kötegekben visznek a
városba. A teherhordókat annyira megpakolják, hogy amikor
a meredek lépcsőkön járnak, csupán a lábuk látszik belőlük.
A munka csaknem zajtalanul folyik, kiáltásokat nem
hallani. Papok is vannak a teraszokon, akiket selymes anyagú
unku-jukról és a fülükbe fűzött aranyhengerekről lehet
felismerni. Ők ellenőrzik az öntözőcsatornákban folyó vizet,
felügyelik az ültetvényeken végzett munkát, néha szent
énekeket zengenek a barázdák előtt, vagy egyszerűen a koka-
szállítmányokat veszik számba.
Anamajához senki sem közelít. Pedig egy csapatnyi gyerek,
akik a távolabbi teraszokra terelnek egy lámanyájat,
kéznyújtásnyira halad el mellette, de egyetlen pillantást sem
vetnek rá.
Mintha a világon sem volna, mintha csak a Másik Világból
való árnyék lenne!
Az esti ködfoltok egyszerre elszakadnak a folyóvölgytől, és
szélsebes madarakként emelkednek a hegyek között. A hűvös
párásságból enyhe szél kerekedik, amely meghajlítja a fiatal
kukoricát, összeborzolja az azáleák ágait.
Ekkor női ének hangzik fel a városból. Anamaja láthatja,
amint a nők kivonulnak az egyik szemközti negyedből, a
menet átvág a nagy téren, és a várost övező fal tövében
meghúzódó kis házak felé tart. Fehér, vörös és sárga
ruhákban vannak a nők, a fejükön súlyos aranydíszeket
viselnek. Hármas sorokban, egyenletes léptekkel járnak, s
lépdelnek fel a lépcsőn.
Majd az éneknek hirtelen vége szakad, és harsány, hosszú
kürtszó rikolt fel a város legmagasabb pontjáról, az Intit, a
Nap-Atyát visszatartó szikla mellől.
Most férfiak jelennek meg a főtéren, ők azonban nem
rendezett sorokban vonulnak, hanem a legkülönfélébb
irányokba tartanak. Anamaja felismeri közöttük Villa Omát.
A Bölcs egy buja, ám a sötétben már felismerhetetlen
színekben pompázó tolldíszt viselő pap oldalán egy széles
lépcsőhöz megy. Lassú léptekkel járja be, majd egy hosszú,
téglalap alakú épületbe lépve eltűnik Anamaja szeme elől.
Néhány perccel később már éjszakai sötétség van.
A hegyvonulatok kivehetetlen tömbök csupán, melyek
mintha meg-megrezzennének, mint holmi álomba merült
szörnyek. Az eget vastag felhőréteg borítja, sem a holdat, sem
a csillagokat nem látni.
Apró szemű, szapora eső érkezik, és rövid idő múlva
minden csupa víz.
Anamaja bemenekül a házba. A döngölt földpadlón még
egy ichu, kő- vagy vályogpad sincsen, amin
végignyújtózhatna.
A lány az ajtóval szemközti fal tövébe kuporodik, hallgatja
az esőt, a csendet, érzi a tűzhelyek füstjét a párás levegőben.
Anamaja éhes, de azt már tudja, hogy ma este nem
vacsorázik.
Ameddig csak bírja, nyitva tartja a szemét, a sötétséget lesi,
hátha felbukkan egy fáklya vagy felhangzik Villa Oma hívó
szava.
De csak a hegyek csendje borul rá.
Végül a sok új érzéstől kimerülten észrevétlenül lecsukódik
a szeme, és elalszik.
Hirtelen felriad álmából, mintha egy párduc hangját
hallaná. Úgy érzi, hogy csak néhány percig aludt. De téved,
mert az eső már elállt, és a csillagok fennen ragyognak az
égen.
Felkel hát, kimegy a házból. Igen, az ég kitisztult, enyhe,
meleg éjszaka van, a párás levegőt szinte gyúrni lehet. A
Szent Város alszik a sötétben a puma mancsai között. Csak a
gyermek nagyságú aranyfigurák villannak fel a csillagfényben
a mellett a lépcső mellett, ahol előző este kutak egész sorát
látta.
Hogy jobban megfigyelhesse a csillagokat és a Szent Város
árnyait, kissé eltávolodik a háztól. Most már igazán kiment az
álom a szeméből. Egy lépcsőre ül, szorosan beburkolózik a
mantá-jába, úgy őrködik az éjszakában, mintha egyedül volna
az egész világon.
Egyes-egyedül.
Szeretné, ha Huayna Capac, az öreg Inka szólna hozzá.
Szívesen hallaná az öregember titokzatos és megnyugtató
hangját, de csak a csend öleli körül.
Maga sem tudja, hogy miért, de Anamaja szorongva gondol
arra, hogy be kell lépnie a Szent Városba. A felfedezés
csodálatos érzése már elmúlt, s most hirtelen újra
gyermeknek érzi magát, mint régen, minden hatalom és
képesség nélküli kislánynak, amikor még mit sem tudott a
láthatatlan világról, csak nevetett, és nem félt semmitől, s
amikor nem ismerte fel a hegy alakjában rejtőzködő pumát.
Mire a hajnal első fénye felvirrad, és Anamajának már az
egész teste elzsibbadt a virrasztástól, a város kapuja kinyílik.
A három pap, aki előző nap Villa Omát is elkísérte, odalép
hozzá, és mozdulataikkal megparancsolják, hogy tartson
velük.

- Ígérd meg Mama Quillának, hogy örökre hallgatni fogsz,

és senkinek nem árulod el az ide vezető utat, és azt sem, amit
itt látsz! Anamaja két, a derekáig érő fal között áll egy
sziklaszirt tetején. A teraszszerűen kialakított rész alatt
szédítő mélységben van a völgy, olyan kicsinek látszik,
mintha egy tenyérben is elférne.
A főpap, Huilloc Topac Anamaja mögött áll, onnan
pattognak parancsszavai. Keskeny szája, akárcsak Villa Omáé,
kokalétől zöld, a szeme azonban különös szürke színben
játszik. Villa Oma azt mondja, hogy a csillagok
megfigyelésével eltöltött száz és száz éjszakától
elszíntelenedett a szivárványhártyája.
- Nézz Mama Quillára, és neki mondd el a fogadalmat! -
mordul újra Anamajára a főpap.
Anamaja a nyugati horizonton tornyosuló legmagasabb
hegyet figyeli, melyen ronggyá szakadoznak a felhők, s
kibukkan alóluk a hegyoldal sok-sok redője, melyen úgy
burjánzik a növényzet, mint a gyapjú. S mintha az ég, a szél,
az eső is Huilloc Topacnak engedelmeskedne, egyszerre egy
hosszú, kék sáv tűnik elő, melynek közepén a tiszta, fehér
fényű, harmadik negyedében járó, kövérkés hold ül.
- Ígérem neked, Mama Quilla - kezdi Anamaja határozott
hangon -, ígérem, hogy soha nem beszélek a Szent Városról.
Hallgatni fogok az ide vezető utakról, és a szívemben őrzöm,
amit itt látok. Tépjék ki a nyelvemet, ha megszegem a
fogadalmamat!
Alig hangzanak el az utolsó szavak, amikor Huilloc Topac
nyersen megmarkolja Anamaja vállát, és úgy nyomja a falnak
a lányt, hogy Anamaja éppen csak hogy meg tud kapaszkodni
a kövekben.
- Nézd az alattad tátongó űrt, leányzó! Nézd meg
alaposan, mert oda fognak letaszítani, ha mégis megszegnéd
a fogadalmad! Soha senkinek nem szabad Picchuról
beszélned! Senki sem tudhatja meg, hogy ez a város létezik! S
még ha Atahualpa, a te nagyurad faggatna, akkor is némának
kell maradnod. Megértetted?
Huilloc Topac enyhít a szorításon, Anamaja megfordul és a
szemébe nézve válaszol.
- Megértettem, hatalmas főpap.
Villa Oma a háttérben áll, nem emeli fel a tekintetét. Egész
testtartásából alázat sugárzik, világosan mutatja, hogy itt
neki is engedelmeskednie kell.
 - Most pedig, kövess, csodálatos leányzó!
Huilloc Topac hangjában a csúfondárosság megvetéssel
keveredik.
Sarkon fordul a kövezett ösvényen, és jobbra, az égi
megfigyelések szent városrészébe vezető lépcsőhöz megy.
Anamaja követi, de hallja, amint Villa Oma könnyed léptei is
ott surrognak a nyomában.

Anamaja négy napja van már a Picchut övező falak között.

Négy napja egy aprócska, sárgára festett, dísztelen
helyiségben tartották, ahol még csak egy falifülke sem volt,
ahová a legjelentéktelenebb szobrot állították volna. Négy
nap telt el úgy, hogy senki sem szólt hozzá: férfi éppúgy nem,
mint asszony vagy gyermek. Még Villa Oma sem, akit csak
egyszer pillantott meg rövid időre, amint szent italt, chichá-t
ivott a papokkal az Intihuatana, vagyis a körül a szikla körül,
amelyen a Nap megállapodik.
Néha, amikor közelebbről megnézte volna a templomok, az
aranykutak, a kondorkeselyű huacá-ja városrészét, tiltó
kezek emelkedtek elé, és dühös csaholással
visszaparancsolták. Egyik nap egész délután az ékszerészek
műhelyeinek küszöbén kuporgott, elnézte, hogyan kalapálják
ki az aranylámákat, a füldíszeket, hogyan illesztik a
smaragdokat és a tollakat a fejékekbe és a bőrből készült
ruhadarabokba. De nem akadt aranyműves, aki egyetlen
pillantásra méltatta volna.
A gyerekek meg-meglökték, amikor elszaladtak mellette,
mintha nem is látnák, a szövőszékek előtt tízesével dolgozó
asszonyok elfordították a tekintetüket, ha arra járt, mintha
már a nézése is beszennyezte volna csodálatos munkájukat...
És amikor nagy sokára visszament magányos szobájába, a
földön egy szilkében chunó-t, babételt talált. De soha,
egyetlen pillanatra sem láthatta a kezet, mely az ennivalót
odatette.
- Ki kellett várni, hogy Mama Quilla színe előtt tehess
fogadalmat - suttogja Villa Oma, aki a lépcső tetején beéri. -
Márpedig az utóbbi napokban mindig felhős volt az ég.
- De miért nem látogattál meg legalább? - kiált fel
Anamaja, meglepetésében, hogy végre hallja a hangját.
- Beszélj halkabban! A főpap jelenlétében csak suttognunk
szabad! Azért nem mehettem el hozzád, mert a
fogadalomtételed előtt senki sem látogathatott meg, senki
sem szólhatott hozzád. Mindeddig úgy tekintették, mintha a
tested még nem is lenne Picchuban.
Huillac Topac most szaporábban szedi a lábát előttük a
főtérre vezető utcácskában. Majd hirtelen balra fordul, és
bemegy egy igen szűk átjáróba, az egyikbe, ahová
Anamajának eddig tilos volt belépnie. Villa Oma látja, hogy a
lány habozik, ezért gyengéden taszít egyet rajta:
- Mostantól jogod van hozzá! És ne aggódj! Huilloc Topac
szigorú és hallgatag ember, de igazságos. Úgy ismeri az égi
valóságot, mint senki más. Húsz éve itt él már, és
éjszakánként a csillagokkal társalog. Ráadásul Collá Topac a
bátyja volt. Mára ő az egyetlen, akinek kellő ereje és akarata
van ahhoz, hogy helyreállítsa a rendet.
Anamaja igen különös helyiségbe lép be a főpap nyomában.
A falak szabályos alakú köveit tökéletesen illesztették
egymáshoz, alulra a nagyobbakat és felülre egyre kisebbeket.
Ez a fajta építkezés nagy jelentőségű helyre vall. A két trapéz
formájú ablak a Vilcamayo völgyére nyílik, ahonnan a
nyugati csúcsokat éppolyan jól lehet látni, mint a zubogó
folyó sárga kígyóját. Teteje azonban nincsen. A padlóba két
nagy, sekély, kristályosan tiszta gránitmedencét
süllyesztettek. Az egyik sarokban fiatal papok ültek, és egy
bambuszrúd előtt foglalatoskodtak a lecsüngő quipu-k
sokaságával: a csomókat számlálgatták ezen a nagy, kötelek
sokaságából álló rendszeren. Néha nagy szakértelemmel és
fürgeséggel egy újabb csomót kötöttek, máskor egy egész sort
kibogoztak, így őrződött meg hónapok, évek és korszakok óta
a Birodalom emlékezete és az inkák minden nagy horderejű
tette.
Huilloc Topac int a papoknak, hogy hagyják el a helyiséget,
és amikor egyedül marad vendégeivel, Anamajához fordul, és
ridegen megkérdezi:
- Szóval, megláttad az üstököst, és azt gondoltad, hogy ez a
jel, mely szerint Atahualpa lesz az Inka?
Anamaját annyira megdöbbenti a kérdés nyersesége, hogy
nem válaszol rögtön:
- Huayna Capac egy álló éjszakán keresztül beszélt hozzá,
mielőtt átlépett volna a Másik Világba - súgja Villa Oma
zavartan. - És a pumával is találkozott...
- Tudom - szakítja félbe Huilloc Topac. - De őt kérdeztem.
Felelj, kék szemű leányzó!
- Igen, hatalmas főpap. Láttam az üstököst, és tudom, hogy
csakis Atahualpa lehet az Inka.
- Tudod!
- Igen.
- De azt is tudod, hogy mi történt a hatalmas Collá
Topackal.
- Én fogtam a kezét, amikor meghalt. Ő is tudta. Ezért
kínozták és ölték meg olyan kegyetlenül.
- Ó!
Huilloc Topac fájdalmas gesztussal fordul el, és a
gránitmedencék fölé hajol. A víz még csak a felhők vonulását
tükrözi.
- Árnyakat láttam az éjjel - mormogja a főpap. - Feketét
láttam feketén. A csillagok nem jöttek fel, és üres helyek
vannak az égen... sosem figyeltem meg ehhez hasonlót!
Az áhítatos és gondterhelt hang felbátorítja Villa Omát, aki
ez alkalommal nyomatékosan szólal meg:
 - Ha tétlenül állunk, a Négy Égtáj Birodalma darabokra esik
széjjel! Atahualpa és a cuzcói klánok háborúja mindent
elpusztít. És ha egyenlő erő áll mindkét oldalon, a Birodalom
kettéválik.
- Arra kérsz, hogy álljak valamelyikük mellé, Villa Oma! Én
a csillagok papja vagyok. Nem szolgálom sem Cuzcót, sem
Atahualpát. Intit és Quillát szolgálom és mindazokat, akik
nemzettek és oltalmaznak bennünket!
- Éppen ez az, Huilloc Topac! Nem azt kérem, hogy klánt
válassz, hanem azt, hogy ments meg mindannyiunkat, akik a
Nap fiai vagyunk. Hiszen mostani tetteink csakis oda
juttathatnak, hogy felborítjuk a világ egyensúlyát! Elszívjuk
az Ősök erejét, de nem áldozunk nekik. És azért jöttem épp
ezzel a leányzóval, mert a másik világbeli Ősök megbíznak
benne. Juttass neki kellő tisztaságot és erőt, hogy
meghallhassa az Ősök hangját! Hallassa Huayna Capac az ő
szájával az akaratát, mielőtt még késő lenne! Nincs
közöttünk más, aki megkaphatná ezt az adottságot, csakis ő.
Mi pedig fohászkodunk. Hiszen nincs szentebb hely...
- Tisztaságot és erőt! - morog elégedetlenül Huilloc Topac,
amint végigméri Anamaját. - Ha képes lesz végigcsinálni,
holnapután reggel együtt mutatunk be áldozatot. Addig pedig
menjen, és fürödjön meg a Húsz-forrásban! Szólj az
asszonyoknak, hogy készítsék elő!
 28
Cádiz, 1530. január

Cádiz kikötője hajnaltól napestig munka zajától és

kiáltozástól hangos.
Immár harmadik napja, a hajnali óráktól szekerek és
felmálházott ökrök végeláthatatlan menete vonul fel a San
Antonio mellett. Húsz-harminc férfi rakodja fáradhatatlan
mozdulatokkal a lisztes- és csicseriborsós zsákokat, a
szárított húst, a tűzifát, az olajos és boros tömlőket, a
gyapjúzsíros ládákat vagy éppen a narancsot.
Bár január van, és hűvös az idő, a férfiak meztelen
felsőtesttel dolgoznak, válluk verejtéktől csillog. Gabriel a
hajó farában áll, a legénységi szállás tetején, onnan felügyeli
a nagy sürgés-forgást.
Egy írópultfélét tetetett a hajópárkányra, rajta tartja bőrbe
kötött lajstromkönyvét, melybe a szállítmány fajtáját és
mennyiségét rója fel. Időnként látja, amint a fekete bőrű
Sebastian egyetlen szökkenéssel kint terem a parton,
bekukkant egy ponyva alá, kinyit egy zsákot, méricskél és
számol, mindezt a kapitány ingerült tekintetétől kísérve. Ha
mindent rendben talál, Sebastian hosszú karjával int
Gabrielnek, aki lajstromba veszi a rakományt.
Kétszer is megesik azonban, hogy az öklét mutatja,
hüvelykujja lefelé mutat. Ilyenkor a teherhordók sora megáll.
Az egyik mázsa lisztben feltűnően sok a rozs. Nem sokkal
később pedig a csatakígyókhoz szükséges puskapor érkezik
valami alkalmatlan tárolóhelyről, ahol a nedvességtől
egészen összeállt.
- A nedves lőpor döglött lőpor - mosolyodik el Sebastian. -
A döglött lőporba pedig már sokan belehaltak.
A San Antonio kapitánya, száraz fickó, őszülő hajú és
szakállú, a bőre pedig olyan cserzett barna, mint egy móré,
bosszankodik, és a kereskedők pártjára áll. Sztentori hangon
harsogja:
- Hé, te fekete! Mi a fenét képzelsz magadról? Csak nem
gondolod, hogy egy szenesképű traktálhat mindenféle
ostobasággal? Ezen a hajón én vagyok az úr!
- Engedelmével, kapitány - vág vissza Sebastian, nem
veszítve el nyugalmát, s ezzel még jobban feldühítve a hajóst
-, a hajón minden bizonnyal, de a rakparton ugyan nem! Itt
ugyanis ő az úr!
Ujjával Gabrielre bök, aki érzi, hogy vihar készül, és máris
ott van mellettük. Szava éppoly határozott, mint a tekintete
és a kézmozdulat, amellyel most ő nyitja ki a liszteszsákokat
és a lőporos tartályokat.
Szúrós, fenyegető tekinteteket érez a hátában, ő maga
viszont fagyos komolysággal erősíti meg az iménti
véleményt:
- Bizony, señor Sebastiannak nagyon is igaza van, uraim.
Csak nem gondolják, hogy átveszem ezt a rakás szemetet? Ez
a puskapor még egy kemencében sem robbanna fel. Ami
pedig ezt a lisztet illeti, csak a zsizsikek vennék örömmel!
A kereskedők tiltakoznak, a kapitány megsértődik. Gabriel
a szeme sarkából Sebastiant lesi, aki egyre szélesebben és
csúfondárosabban mosolyog, majd metsző hangon így
folytatja:
- Nemet mondtam, uraim. Egyértelmű nemet. Csak az
időnket vesztegetjük. Vigyék innen a zsákjaikat, mielőtt még
señor Sebastian a vízbe dobatná őket!
A berakodás minden további fennakadás nélkül folytatódik.
Végül, egy órával az éj beállta előtt, kiürül a rakpart a San
Antonio mellett, az utolsó szekér is eldöcög.
Ismét csend van, csak a hajótestek verődése, az árbocok
nyikorgása hallatszik, néha a sirályok rikoltása vagy a
vitorlákat foltozó matrózok nevetése.
 Gabriel egy kevés homokkal szárogatja a feljegyzéseit,
amikor erős hang reccsen rá:
- Gondolom, most elégedett, kormányzói tanácsos uram! A
hombárok tele vannak, és csakis azzal, amit ön megfelelőnek
talált...
A kapitány olyan nesztelenül érkezett a hátsó legénységi
szállás tetejére, mint egy macska. Ujjával a nyitott lajstromra
és a tollra bök, amit Gabriel még mindig a kezében tart, és így
folytatja:
- Most esett meg velem először, hogy így ellenőrizzék a
rakományomat. Ha tudni akarja, mit gondolok a lelkem
mélyén, uram, hát azt gondolom, hogy az effajta módszerek a
Szent Inkvizícióra vallanak!
Gabriel nem tudja megállni, hogy ne nevessen:
- Az ön lelke mélyén, kapitány, éppannyi képzelgés rejlik,
mint tévedés. Az igazság az, hogy Pizarro kormányzó azzal
bízott meg, hogy teljesítsek egy feladatot a tőlem telhető
legjobban. Én pedig ezen vagyok. Ugyan már! Ne vágjon ilyen
keserves képet! A lisztért és a puskaporért járó jutaléknak
ugyan búcsút mondhat... de azért jócskán duzzad az erszénye
azoktól a jóféle dukátoktól, amiket azért csikart ki tőlem,
hogy ne lopjuk itt az időt sokáig, s ez talán jóváteszi az előbbi
kis kellemetlenséget.
A kapitány arca bíborvörös lesz, a hangja pedig olyan
savanyú, mint egy egész hordónyi ecet.
- Ön, uram, túl fiatal ahhoz, hogy efféle megjegyzéseket
engedjen meg magának. Már csak azért is, mert, ha jól
értettem, most kel át először a tengeren. Tudja, láttam én
már nem egy magához hasonló zöldfülűt útnak indulni.
Amikor elindulnak az Indiákra, mint akik nyársat nyeltek,
olyan büszkék és merevek! De bizony igen ritkán alakul úgy a
sorsuk, hogy visszafelé is megtegyék ezt az utat! Legyen szép
estéje, uram! Hajnal előtt, ahogy megegyeztünk, felszedjük a
horgonyt.
 Alig fordít hátat a kapitány, hogy eltűnjön a hajó farában,
amikor Sebastian könnyed nevetése csendül fel.
- No, ez sem igen fog önre mosolyogni az elkövetkezendő
két hónapban!
- Nem is kell, elég, ha a hajót átviszi az óceán túlpartjára -
mondja kedélyesen Gabriel -, s akkor a kegyeire már nincs is
szükség...
Miközben becsukja a lajstromkönyvet, és elrakosgatja a
tollait, a nagydarab fekete férfi mosolya elhalványul, és
szokatlan zavar ül ki az arcára.
- Köszönettel tartozom önnek, don Gabriel.
- Nekem?
- Ha úgy fordult a kocka, hogy valaki négernek, ébenfa
tuskónak, szenesképűnek vagy más kedvességnek titulál,
ritkán találkoztam olyannal, aki megvédett, és aki válaszul
señor Sebastiannak szólított volna! Mármint Pedrót, a
Görögöt kivéve persze...
Gabriel egy pillanatig habozik, majd színlelt
nemtörődömséggel nagyot nevet:
- Szavamra, señor Sebastian, én nem látok semmi meglepőt
ebben. Hamarosan meghódítjuk Perut, a világ kitágul: éppen
ideje volt, hogy most már ketten értékeljük kellőképpen a
kegyed társaságát!
Együtt nevetnek tovább, aztán zavartan bámulják a vöröslő
napfényben himbálózó árboc- és vitorlafaerdőt.
Még néhány perc, gondolja Gabriel, és a tüzes égitest
lebukik a csalókán keskeny óceánba, hogy amíg nálunk
éjszaka van, az arany országára ragyogjon. Ott, ahol
hamarosan mi is leszünk, és ahol végre semmi sem
akadályozhat meg abban, hogy önmagam legyek. És ki tudja,
nem a Görögnek van-e igaza, amikor azt állítja, hogy a folt a
vállamon a sors megkülönböztető jegye?
- Nehéz megmondani, hogy mi vár ránk odaát, don Gabriel
- mormogja Sebastian, mintha olvasott volna a bajtársa
gondolataiban. - Néha arról álmodom, hogy abban a Peruban
annyi sok arany van, hogy még belőlem is szabad ember
lehet, olyan szabad, mintha fehér bőröm volna! De ez csak
mesebeszéd. Igaz ugyan, hogy don Francisco Peru kinevezett
kormányzója, de egyelőre csak egy légvárat kormányoz. Peru
a világ másik végén van, és azok az inkák az urai, akikről az
indián Felipillo nem győz mesélni. Őket pedig nem fogjuk a
puszta megjelenésünkkel legyőzni! Ráadásul don Francisco
sem talált elég embert...
- Tudom - vág közbe Gabriel. - És a hajóskapitány is tudja,
aki nem átallott még ötven dukátot kiszedni belőlem azért,
hogy éjnek idején hajózzunk ki, mielőtt az Indiák Tanácsának
tisztviselői engedélyeznék az indulást! De majd Panamában
találunk embereket.
- Ha ugyan akad olyan bolond, aki velünk akar tartani!
Nem azért mondtam, hogy megbántsam, don Gabriel: ön
mindent megtett azért, hogy közénk tartozhasson.
- Vannak napok, amikor eltöprengek, hogy vajon igazán
közülük valónak tartanak-e.
- Hernandóra gondol?
- A kapitány két fiatalabb öccse sem különb, ha jól látom:
Juan és Gonzalo is forrófejű, remélem, harcosnak kiválóak
lesznek. Egyébként viszont... Bár ma este nem sokat számít
mindez. Nem don Francisco az egyetlen, aki hisz az álmaiban.
Ma este, ma éjszaka kezdődik az igazi életem. Tudom, érzem,
hogy így van! Igen, mintha ez a bíborvörös ég szólítana,
mintha maga a horizont szélén lebukó nap is magával akarna
csábítani!
 29
Machu Picchu, 1530. január

Anamaja egész éjszaka érzi a bőrére permetező, csontig

hatoló nedvességet, amit még itt, a falak között és a takarók
alatt is érez. Mielőtt alkonyatkor aludni tért volna, sokáig
bámult az ablakon, tekintete végigpásztázta a völgyet, ahol a
mélyben a Vilcamayo morajlik. Itt van, karnyújtásnyira ez a
csodálatos mélység, és valahányszor csak kinyitja a szemét,
az enyhe levegőben Anamaja magát látja, amint oly
könnyedén libben lefelé, mint egy madár.
Villa Oma és a papok szavai úgy kavarognak a fejében, mint
az éjszakai lepkék: a háború olyan távolinak tűnik itt, ezen a
helyen, ahová az istenek csak azzal a feltétellel hívták az
embereket, ha titoktartást fogadnak. S lám, mégis - a háború
közeleg, a háború már itt is van.
- Holnap hajnalban - suttogta a Bölcs, mielőtt éjszakára
magára hagyta volna.
Azóta, egész éjjel, az elmúlt napok izgalmaitól álmatlanul, a
hajnalt várja dideregve. Holnap hajnalban? Az éjszaka
sötétjében ének szüremlik fel hozzá, amely inkább
panaszosnak tűnik, mint ünnepinek; a hangok körülölelik, és
hívják, csatlakozzon hozzájuk. Anamaja csak hánykolódik.
Holnap hajnalban? Valami világosságot remél, a völgyre nyíló
ablakhoz megy, némán az Inkát, Huayna Capacot szólítja. De
nincs világosság, ami utat mutatna, hang sem szólítja, hogy
segítse.
Amikor a nap első sugarai egy távoli hegylánc hóborította
csúcsaira esnek, Anamaja mélyen alszik, és Villa Oma
kénytelen megrázni, hogy felébressze. A lány izgatottan
ébred, a szíve majd' kiugrik a torkából. A kis cellába
beszűrődő fény még inkább csak szürke. Anamaja
feltápászkodik, és megigazítja a tupu-t, a mantá-ját összefogó
tűt.
- Itt az idő - közli egyszerűen Villa Oma. Végigmennek a
város szűk utcácskáin, melyek a Nap-templom dombjára
vezetnek: már látszik is a templom kupolája. Anamaja
pillantása akaratlanul egyre csak a hegyek felé kalandozik
vagy éppen a völgy és zúgó folyója felé. Amint megfordul,
látja, hogy mögötte a fény már elárasztja a Huayna Picchut,
és aranyszínt villant a csúcs sárgásbarna szikláin.
Huilloc Topac, a főpap a templom előtt várja őket. Fehér
öltözete finom vikunyagyapjúból készült, és szent fejékét is
feltette: arany nap fénylik a homlokán.
Villa Oma meghajol előtte.
Anamaja tekintetét yanaconá-k, a templomból érkező
szolgák kis csapata vonja magára; egy rampá-t, hordszéket
hoznak, melynek díszítése korántsem olyan gazdag, mint a
múmia hordszékéé, de azért ezt is igen finom szövésű cumbi
borítja.
Anamaja megborzong.
Bár a nap már felkelt, a levegő még érezhetően nedves. A
Nap-kapu fölött felhők gyülekeznek.
A kis csapat szép lassan felkaptat az őrházhoz a szent
földek látványos teraszsora mellett, ahol valóságos
színkavalkád vonzza a szemüket a quinoa lilájától a kukorica
ragyogó sárgájáig. Egyetlen szó sem hallatszik.
Legelöl a főpap és a Bölcs megy, őket a yanaconá-k követik
a hordszékkel és más szolgák hat fehér lámával. A sort
Anamaja zárja.
Ahogy elhagyják az épületeket, a lány látja, hogy a
Napkapu, az Inti Punku felé tartanak, ahonnan néhány
nappal ezelőtt először pillantotta meg a várost. Az út
kövezése tökéletesen egyenletes, és az emelkedő ellenére is
kényelmesen járható. Már a kukoricateraszokon is túljutnak.
Anamaja a hegyre emeli tekintetét, melynek csúcsa mint
valami madárszárny rajzolódik ki fölöttük a még halványkék
égen.
A Machu Picchu. A vénséges vén hegycsúcs. Amint a lány -
csak úgy magának - elsuttogja ezt a nevet, szorongó félelem
telepszik a szívére.
A főpap egyszerre letér az Inti Punku-hoz vezető útról, és
jobbra tart, ahhoz a lépcsőhöz, ami egyenesen a Machu
Picchu felé visz. Anamaja gyorsabbra fogja a lépteit, hogy
beérje a papot és Villa Omát. Menet közben megpróbál
bepillantani a rámpa belsejébe, de hiába.
- Hová megyünk?
Villa Oma könnyed mozdulattal a csúcs felé mutat.
- És mit csinálunk ott?
A sürgető hang ingerli a főpapot, aki szigorúan előbb a
lány, majd Villa Oma felé fordul.
- Hogy merészel ez a lány így megszólítani minket?
- Csak megkérdeztem, hogy mit is csinálunk.
- Intinek mutatunk be áldozatot - mondja Villa Oma fáradt
hangon.
- Lámaáldozatot?
Villa Oma nem válaszol. Anamaja pillantása megint a
hordszéket keresi. Villa Oma elfordítja a tekintetét.

Az út keskenyebbé és meredekebbé válik, s ami ennél is

fontosabb: erdős részre értek, ahol olyan sűrű a növényzet,
hogy az eget is eltakarja előlük. A zöld levelek között itt-ott
sárga, rózsaszín és vörös orchideák nyílnak nagy csomóban.
Az út mentén és a sziklák oldalában mindenütt kis árkokban,
patakokká duzzadva csapódik le a nedvesség.
Amikor a kis csapat kibukkan az erdőből, Anamaja
visszafordul, és az alattuk elterülő város látványától
egyszerre eláll a lélegzete. Mintha szárnyra kapott és a
magasba emelkedett volna, ahonnan most beláthatja a
teraszok, a házak és a templomok tökéletes rendjét a főtér
középen viruló zöld foltja körül.
Majd ismét felfelé néz, és a Machu Picchu csúcsát figyeli,
amely feketén rajzolódik ki az ég egyre kékebb hátterén.
- Talán nem én tanítottalak az első naptól fogva, nem én
vezettelek a megismerés útján?
Villa Oma hangja meglepi a lányt: már-már panaszosnak
hallja.
- Nem én meséltem neked arról, milyen hosszú utat kell
bejárnunk a világosságig, nem én értettem meg veled, mit is
jelent az a háború, melynek lángjai már emésztenek is
bennünket?
- Te a puma elé akartál vetni, és csak Huayna Capac
parancsára hagytad meg az életemet.
- Én tanítottam neked mindent, ide is elvezettelek, a
legtitkosabb helyünkre, s lám, most...
- Nem értem, Villa Oma.
Az út két oldalán két-két fal áll. Anamaja szívverése
felgyorsul: ez az a hely, ahol a hegy feltárja rejtélyeit.
A yanaconá-k leteszik a hordszéket. A cumbi finom szövete
meg-megrezzen, mintha könnyű szél fújná. Egy kislány lép ki
a hordszékből. Alig tízéves lehet. Szája szegletén kokalé
csordul ki. Egyszerű, fehér anacó-ba öltöztették, amit az öv
magasságában pirosra festettek. Fekete szemével mélyen
Anamaja szemébe néz. Anamaja nem lát a tekintetében
derűt, de félelmet sem. Semmiféle érzelmet.
A lány most mindent megért, és a hirtelen támadt
ellenérzéstől szinte émelyeg.
- Erre akartál rávezetni? Hogy ezt a gyermeket fogjátok
feláldozni?
- Hallgass!
Villa Oma most ismét a megszokott parancsoló
hanghordozással kiált rá. A szolgák lesunyják a fejüket, a
lámák nyugtalanul rángatják a kötőfékeket.
- Az egész világ kifordul a sarkából, a háború parazsa máris
vörösre festi az eget, Viracocha felkorbácsolja az óceánt, nagy
világrengés készül... és te ennek a kislánynak az életéért
aggódsz? Ez az áldozat a capacocha - már atyáink és az ő
atyáik is gyakorolták, s így lettek az inkák a föld urai. Te
pedig, kék szemű ifjú leányzó, te pedig el akarod rontani a
világ rendjét, meg akarod akadályozni azt, hogy a vér
visszatérjen a földbe?
A Bölcs minden egyes szava szíven üti Anamaját. Igen,
valóban az ő tanítását követte mindeddig, és amióta a titkos
városban tartózkodhat, az inka lélek legmélyével
ismerkedhetett meg. Igen, maga is tudja, hogy tudni kell
életeket áldozni azért, hogy az Élet folytatódhasson. Igen,
nyomorultul érzi magát, ha az eljövendő földindulásokra
gondol. De ahogy ennek a kislánynak a kifejezéstelen
szemébe néz, valami, ami nagyon mélyen rejlik benne,
valami, ami hónapok hosszú sora óta eltemetődött, most
egyszerre kikívánkozik belőle.
Anamaja lehunyja a szemét, egy ideig lehunyva tartja, hogy
ne kelljen a fénybe néznie.
Villa Oma egy szót sem szól. Tudja, hogy Anamaja
engedelmeskedni fog.
Anamaja odalép a kislányhoz, megsimogatja a haját, és
kézen fogja.
- Gyere – suttogja - én melletted leszek.
S miközben együtt mennek tovább az ösvényen, érzi a
gyermek kicsiny kezét a kezében, ahogy ösztönös
bizalommal, mint valami kis állat, rábízza magát.
 30
Machu Picchu, 1530. január

Az ösvény szélét sziklakorlát szegélyezi: olyan magas, mint

egy erődítmény fala.
Anamaja magabiztosan lépdel, nehogy megijessze a kezébe
kapaszkodó gyermeket.
Amikor egy nyílás elé érnek, nem hőköl hátra, karjába
kapja a kislányt, és ügyesen bebújik a résen. Csak akkor néz
vissza, amikor már kijutottak a túloldalon, s ahol a keskeny
ösvény alatt már az irdatlan, riasztó mélység tárul eléjük,
alján az aprónak látszó várossal.
Fölöttük nincs már más, csupán az ég, az égen pedig
egyetlen madár lebeg, fekete folt a felhők és a hegyek
horizontján, villám cikázása az égbolton.
A csúcs közvetlenül a feje felett emelkedik, olyan, mint egy
elhullott, szélsodorta madártoll a levegőben.
Üresség alattuk, üresség fölöttük - föld szinte már sehol,
csak ég és levegő, a világhoz sem köti egyéb, mint ez a kis kéz
a kezében.
Néhány lépéssel a csúcs előtt, azon a keskeny földsávon,
amely az égtől választja el őket, áldozati asztalt véstek a
huacá-ba. A távolban, a felhőkön túl havas örökkévalóságban
emelkedik a Salcantay. Ködfátyol szövődik, majd foszlik szét
körülöttük, mintha finom vikunyagyapjú csomói
lebbennének az égre a szélben. Egyetlen szemhunyásnyi idő
alatt kitisztul az idő, majd újra beborul.
Anamaja leül, és a térdére ülteti a kislányt. Kezébe fogja a
kezét, és mámorosan ringatni kezdi a gyermeket. A kislány is
kokát rágott, ivott a chichá-ból, és nincs annak a tudatában,
hogy hamarosan feláldozzák. Anamaja néha érzi, amint a kis
ujjak megfogják arany karperecén az egyik kígyó fejét, és
abba kapaszkodnak.
Ha most felállnának, és néhány lépést tennének csupán,
kondorkeselyűszárnyakon repülhetnének, mielőtt a folyóba
merülnének, melynek zúgása most már csak bizonytalan
neszként hallatszik fel a völgy mélyéről.
A szolgák tüzet raknak a huaca előtt az első áldozatok: a
kukorica, a quinoa, a koka elkészítéséhez.
Ezután kerül majd sor a lámákra.
Végül pedig a kislányra.
Anamaja nem fél többé, és lázongni sem lázong.
Nem Villa Oma akaratának vetette alá magát, hanem az
egész világegyetemnek: a hegyeknek, a felhőknek, a napnak
és az árnyéknak.
Tekintete úgy járja be a tájat, mintha maga is madárrá
változott volna, az eget mozgásba hozó felhőkkel száll fel,
majd egészen a titkos város házaiig ereszkedik, amelyek
idefentről kis kavicsok és homokszemek. Anamaja valami
dalocskát dünnyög a kislány fülébe, és elringatja.
A köd egyre tömörebb foltba gyűlik össze, leszáll a völgybe,
és fokozatosan befedi a várost. A világoskék ég csaknem
kifehéredik. A madár elrepült, most már csak a szél fütyülése
hallatszik.
Anamaja előtt megjelenik a puma.
Hatalmas árnyéka rávetül a Huayna Picchura, a város fölé
emelkedő, a házakat minden ifjonti erejével védő hegyre. A
puma szeme két szikla, a szája egy sziklahasadék árnyéka: a
füle feláll, mint amikor a vad támadni készül, a mancsa
elmerül a köd óceánjában.
Anamaja mosolyog: a puma a barátja.
- Ne félj - suttogja a szélben a kislánynak -, ne félj, nézd a
pumát!
A lámák vérét aranyedényekben fogják fel. A főpap és a
Bölcs most feléjük fordul.
Felállnak hát. Anamaja kezét a gyermek vállán nyugtatja,
mintha mostantól csak testté váltak volna.
- Most - mondja Villa Oma.
Amikor azonban Anamaja kitárja a karját, villám cikázik a
láthatáron, és hasít az égbe.
A kondorkeselyű. A hatalom és a halál madara betölti az
eget suhogásával, árnyéka éppen a fejükre hullik. A levegő
elfeketül.
A pap keze, melyben az ezüst tumi csillog, megáll mozdulat
közben.

- „Huayna Capac vagyok - szólal meg Anamaja erős hangon,

amely túlzengi a szelet és az eső első cseppjeit -, az Inka
vagyok, akinek uralkodása alatt a Négy Égtáj Birodalma
felvirágzott.
Mindent látok, amit ti láttok, de a ti szemetek nem lát
engem. Látom a rejtőző Napot és a nyugvó Holdat, látom az
örvénylést, amely megrendít eget és földet.
Látom a káoszt, látom az értelmetlenül kiomló vért, látom
a sarkából kifordult világegyetemet, hadseregeket látok,
amint úgy zúdulnak le a hegyoldalakon, mint a kövek, látom
a fivérére lesújtó fivért, a fiút, aki megöli a másik fiút, hallom
az asszonyok sikolyát, akiket megerőszakolnak és
legyilkolnak.
Igazi könnyeket sírok."
Anamaja mellkasa szelíden emelkedik, lélegzete szaggatott.
Nem mer felnézni a kondorkeselyűre, és a szeme előtt lebegő
ködfátyol eltakarja a főpapot, a Bölcset, sőt még a kislányt is,
csak árnyképeket lát a helyükön. Beszél, de mégsem ő szól.
- „Látom, hogy az emberek halomra gyilkolják egymást
mohóságukban, látom, hogy az éhség elemészti a testüket és
a szellemüket, látom, hogy a kutak kiapadnak, a fény és az
árnyék útjai pedig, amelyeket bejárva megismerhettük a
világot, lezárulnak.
Egyebet sem látok már, mint a fájdalmat, amint egyre
lejjebb száll a föld szívébe vezető lépcsőkön.
És látom Képmás-Fivéremet, Nap-testvéremet, akinek
menekülnie kell, a homályban kell rejtőznie, mielőtt újra
kiléphetne a fényre, sok-sok hónap után, hogy hírt hozzon a
következő pachacuti-ról."
A lány elhallgat.
Nem látja, amint a pap kést tartó karja lehanyatlik, nem
látja Villa Oma sötét tekintetét és a szolgák rémületét sem.
A kondorkeselyű röptét sem hallja, amint eltávolodik.
Csak akkor rázza meg a fejét, mintha álmából ébredt volna,
amikor az újra előbukkanó nap a tarkójára süt.
- Anamaja leányzó - mondja a Bölcs -, tószín-szemű lány,
nem tudom biztosan, amit hallottunk tőled, de hiszek neked.
- Én magam sem tudom.
- Éppen ezért hiszek neked. Érted már, miért volt felesleges
lázadoznod?
Anamaja bólint, de nem tudja megállni, hogy ne suttogja:
- Nem áldoztátok fel a gyermeket...
- Ne hidd, hogy miattad történt így. Jelet kaptunk.
- Tudom, Villa Oma.
A szolgák vállukra vetik a lámák még meleg tetemét. A köd
lassan eloszlik, s már látni a várost, amint smaragdzöld
ékkőként felragyog.
Anamaja lassú léptekkel indul lefelé a keskeny
sziklagerincen, majd a meredek lépcsőkön a sziklarésig.
Egész úton a várost figyeli, melynek falai és zsúptetői
minden lépésnél egyre tisztábban látszanak.
Egész úton arra gondol, hogy a háború hamarosan feldúlja
ezt a világot. Villa Oma szavai csakúgy, mint Huayna Capac
szózata, a látomások és a hangok: minden vérről, halálról,
pusztításról beszél.
Egész úton azon töpreng, miféle titkot akart rábízni a
szemközti hegyre kapaszkodó puma. És végig, egész úton ott
érzi a kislány kezét a kezében, s csendes, elmondhatatlan és
megoszthatatlan boldogság költözik a szívébe.
HARMADIK RÉSZ
 31
Puná-sziget, 1532. március

- Hívatott, nagyságos uram?

Bár igen erős a hullámverés, Gabriel ösztönösen lehalkítja
a hangját.
Fekete éjszaka veszi körül őket, csak a hold vézna
kiflialakja bukkan elő időről időre a felhők mögül, tükörképe
fénytelenül hullik darabokra a dühödt hullámokon. A
hajólámpák panaszos nyikorgással hintáznak, mintha az
ördög lóbálná őket kényére-kedvére. Az árbocok recsegnek-
ropognak, a szél süvölt a felcsavart vitorlákat tartó vitorlafák
között, a hajó szűnni nem akaró lánccsörgéssel próbálja
feltépni horgonyait.
Noha Puná szigete alig puskalövésnyire van, semmit nem
látni belőle.
Francisco Pizarro egy csónakcsörlő könyöklőfájába
kapaszkodik, széles terpeszben áll, a kardja lóg az oldalán, és
mereven néz maga elé az éjszakába. Őszbe csavarodott
szakálla ugyanúgy kiviláglik a sötétből, mint a háborgó óceán
tajtékja. Alig fordítja odébb a tekintetét, miközben Gabriel
kérdésére válaszol.
- Tizenkét mérföld! Tizenkét mérföld és háromnapi hajóút:
íme, ennyi választ már csak el Perutól, Gabriel! Itt van
előttünk Tumbez, az első város, ahol öt évvel ezelőtt
kikötöttünk, az a hely, ahol bizonyossággá vált az Arany
Birodalmának ígérete...
Egy pillanatra elhallgat, összehúzza a szemét, mintha már
látná is a templomokat és a pazar gazdagságot.
- Minden holnap kezdődik, fiam! - suttogja egyszerre, de
olyan halkan, hogy Gabrielnek kéznyújtásnyi közelségbe kell
húzódnia hozzá, hogy hallja. - Bármilyen akadályok álljanak
is az utunkba, a Szent Szűz mindig segíteni fogja a
hódításainkat.
- Amióta elhagytuk Cádizt, nagyságos uram - válaszol
Gabriel, maga is fojtott hangon -, egy pillanatra sem fogott el
a kétely. Még akkor sem, amikor a hónapokból évek lettek.
Még akkor sem, amikor az út idáig nagyon is nehéznek és
gyilkosnak bizonyult. Még akkor sem, amikor egy
örökkévalóságig kellett várakoznunk Panamában,
hitetlenkedés és mindenféle ármányok közepette.
- Mindeddig inkább ígéreteket osztogattam, mint aranyat
és smaragdot - mondja Pizarro rá nem jellemző iróniával.
Don Francisco megszorítja a kardszíját, és hosszú
hallgatásba merül, így csak a hullámok zúgása hallatszik.
- Mit gondolsz De Soto kapitányról? - fordul hirtelen a
kapitány Gabrielhez.
- Nos hát - Gabriel gondosan megválogatja a szavait -,
rendkívül vakmerő kapitánynak látom, nagyon bátor és
igencsak jártas a hadviselésben...
Pizarro ideges mozdulatokkal tépkedi a szakállát, és
mordul egyet:
- Ez mind így igaz, az első szótól az utolsóig. De sajnos...
A hajó meginog egy hevesen visszacsapódó hullámtól.
Gabriel megcsúszik a nedves fedélzeten, és csak azért nem
esik el, mert sikerül elkapnia a hajóperemet. Amikor ismét
biztosan áll a talpán, továbbfűzi iménti gondolatait:
- Ha lehetek oly bátor, hogy megmondjam az igazat,
excellenciás uram, én nagyon is örülök, hogy a kapitány
utánunk jött Nicaraguából! Gondoljon csak bele: két hajó,
száz ember, huszonöt ló! Ezzel megduplázódott az
expedícióra induló csapat ereje.
- Benalcazar is csatlakozott hozzánk... és benne nem
kételkedem.
- De Benalcazarnak csak harminc embere van.
Pizarro bosszús legyintéssel hárítja el ezt az érvet.
 - A győzelmünk nem számokon fog múlni, fiam.
Gabrielnek egy pillanatra átvillan az agyán, mennyire ki
tudja hozni az embert a sodrából Pizarro azzal a
meggyőződésével, hogy a Szűzanya segedelmével minden
körülmények között biztonságban tudhatják magukat.
- Hiszen mondtam már - folytatja azután mégis higgadtan
hogy ami engem illet, én sosem kételkedtem, és most sem
kételkedem. De azért csak öregebb lettem két évvel, amióta
Spanyolországból útra keltünk, és egész idő alatt egyebet sem
tettem, mint megpróbáltam kisiklani a rosszkedv csiholta
verekedések és a betegségek elől!
- Bizony, jól is tetted!
- Most végre itt vagyunk az ön híres-nevezetes Perujának
kapujában - folytatja Gabriel, nem tűrvén, hogy
félbeszakítsák -, s lám, most meg az esők miatt vagyunk
kénytelenek hat hónapig ezen a szigeten rostokolni. Az
indiánoknak pedig, akik örömünneppel fogadtak, amikor
megérkeztünk, mára már máson sem jár az eszük, mint azon,
hogy hogyan végezhetnének velünk az első adandó
alkalommal. Tegnap azok a bugrisok, akiket ön katonának
toborzott, olyan természetességgel támadták és erőszakolták
meg az indián lányokat, ahogy az orrukat fújják ki. Ma pedig:
ha csak felvillan előttük egy indián arc, máris futhatnak a
fegyvereikért! Az ön Hernando fivére, aki köztünk szólva
maga sem viselkedett különbül, mint egy német fatuskó, még
két hétig nem ülhet lóra a combjába kapott nyíl miatt! No és
az ön ifjabb öccsei, Juan csakúgy, mint Gonzalo, egyébbel
sem törődnek, mint azzal, hogy kéjelegjenek és
fosztogassanak, noha mindeddig egy ócska nádkunyhót sem
foglaltak el. Bocsásson meg az őszinteségemért, don
Francisco, de annyi bizonyos, hogy De Soto kapitány nélkül
ön sosem lesz Peru kormányzója!
Pizarro meglepő módon nem botránkozik meg a heves
bírálaton, hanem köhögésszerű, kis nevetés fogja el.
 - Nem számít. Hiszen már most is én vagyok a kormányzó,
így akarta a Szűz Mária, így akarta a király, és így akartam
jómagam is! Soto viszont magának is akar valamiféle
területet, s félek, hogy az első lehetőséget megragadva
faképnél hagy minket...
- Megeshet, don Francisco - morog Gabriel. - Megeshet! E
pillanatban azonban máshol kell keresnünk a veszélyt. Az
emberek halálosan kimerültek, mielőtt még a lábukat az
arany országának földjére tették volna. Nem tudják elviselni
a gondolatot, hogy itt vannak, ennyire közel. Éhesek és
betegek. Mivel pedig az a szóbeszéd járja közöttük, hogy a
förtelmes gennyes kelések betegségét, amelytől halomra
hullanak nap mint nap, alvás közben kaphatják el, egy
szemhunyásnyit sem mernek aludni. Mások azt beszélik,
hogy ezt a verruga-kórt a halak és a rákok okozzák, ezért
azután nem esznek, hiszen itt nemigen akad más betevő
falat...
- Mindez csak neked újdonság, fiam! - mulat don
Francisco. - Te most indulsz először csatába, és még csak
most tanulod a leckét. Én viszont már negyven éve biflázom!
Pizarro tekintete áthatolhatatlan, egy pillanatra elhallgat,
szálfaegyenesen áll, bár a hajó erősen himbálózik. Hirtelen
mozdulattal elkapja Gabriel csuklóját, úgy megszorítja,
mintha ketté akarná roppantani, majd váratlanul szertartásos
udvariassággal kérdezi:
- Don Gabriel, emlékszik-e még arra a napra, amikor
Toledo vidékén a nyomomba szegődött, és könyörgött, hadd
indulhasson az én oldalamon Peru meghódítására?
- Sosem felejtem el azt az órát, nagyságos uram, amíg csak
élek, nem felejtem!
- És mit válaszoltam önnek?
- Ön feltétel nélküli hűséget, egyéni akaratom teljes
feladását követelte tőlem, azaz azt, hogy minden
körülmények között és csakis önnek engedelmeskedem. Még
akkor is, ha nagy árat kell fizetnem érte, nagyon nagyot...
- Nos hát, eljött az idő, amikor teljesítenie kell az
ígéretének egy részét. Holnap hajnalban a hajóink elindulnak
Tumbez partjai felé. A sólyák azonban nem elég tágasak
ahhoz, hogy az összes ember és az összes ló beférjen.
Tárgyalásokba bocsátkoztam Tumbez indián törzsfőnökével
annak érdekében, hogy itteni módra készült tutajokat
küldjön értünk.
- Láttam is a tutajokat az imént - vágja rá Gabriel lelkesen.
- Jól megépítették őket. Nagyobbak és teherbíróbbak, mint
gondolnánk. Az ön málháit és a fivéréét, don Hernandóét már
át is rakodták...
- Nem is a tutajok teherbírásáról volna szó, hanem a Soto
iránti bizalmamról vagy bizalmatlanságomról - vág közbe don
Francisco bosszúsan. - Soto ugyanis arra hivatkozott, hogy
ezek a balsá-k gyorsabban haladnak, mint a mi hajóink, és
felajánlotta, hogy az indiánokkal tart, hogy előkészítse a
partraszállásunkat... No persze, nagyra értékelném, ha illendő
fogadtatásban részesülnénk. Nem szeretném viszont egy
csapásra elveszíteni a csapataim felét...
A minden eddiginél magasabbra torlódó újabb hullám
ismét elválasztja a két férfit egy pillanatra. A háttérben, a
sziget láthatatlan partjáról nyerítés és kiáltások hallatszanak.
Pizarro most könyökénél fogva ragadja meg Gabrielt, és
olyan közel húzza magához, hogy kardjának markolata
fájdalmasan az ifjú andalúziai oldalába nyomódik:
- Figyelje meg, miben mesterkedik De Soto, amikor
szemtől szembe találja magát a tumbezi indiánokkal!
- Azt beszélik, hogy a balsá-k könnyen felborulnak...
- Hiszen te jó úszó vagy, fiam! - mordul fel don Francisco
most már ismét a szokásos nyers kedélyességgel. - Élj ezzel a
tudásoddal! De főként a szemedet és az eszedet használd
ügyesen! És most az egyszer ne a nyelved peregjen!
- Feltétlenül szükségem van egy megbízható társra.
Engedje meg, uram, hogy Sebastian is velem jöhessen!
- Ha épp egy fekete rabszolgában van minden bizodalmad,
ám légy boldog vele!

Hogy erősek a balsá-k, nem kétséges.

A formájuk, mint valami hatalmas kézé, a közepükbe egy
póznát állítottak, az szolgál árbocként; olyasfajta vitorlát
húznak fel rá, amilyet a Földközi-tenger felukkáin látni; a
tutaj egészen a víz felszínén úszik. Olyannyira így van ez,
hogy valahányszor csak egy kicsit nagyobb hullám érkezik,
végigsöpör a fedélzeten. A rönkfákat agávérostokból font
kötelek szorítják gúzsba. Don Hernando Pizarro málhái,
melyeket nemigen polcoltak alá, alig egy órával azután, hogy
útnak indultak Puná-szigetéről, máris feketék a nedvességtől.
- Az Úr minden szentjére - jajgat Bocanegra -, ha ez így
megy tovább, don Hernando ujjasai mind elrohadnak. No és a
szép lenvászon ingei! Meg a váltás csizmái! Még egy ilyen
nap, és olyan kemények lesznek, mint egy öl tűzifa. Ebbe
belebetegszik!
- A helyedben nem aggódnék annyira az excellenciás fivér
úr kórságai miatt - vihog Sebastian. - Úgy látom, megvan
neked a magad baja.
Bocanegra fájdalmas grimasszal fordítja el eltorzult arcát,
és összegörnyed. A boldogtalan egyike azoknak, akiket a
verruga kórsága szörnnyé változtatott. Arcának bal oldalán
füge nagyságú, förtelmes nyúlvány fityeg. Egy alig kisebb
másik, mely gyászos bíborszínben pompázik, az orra hegyén
hintázik, s mint kirajzó apróságok megtermett anyjuk körül,
vagy egy tucat borsónyi kelés borítja a nyakát és az állát.
Épp aznap reggel, egy órával azelőtt, hogy a szigetről
elindultak volna, Bocanegra a tulajdon bicskájával metszett
le egy daganatot, amelyik az álláról lógott. Mivel a seb erősen
vérzett, valami szövettel burkolta be az arcát. Dél óta
azonban újabb rémes kelések jelentek meg a jobb
halántékán, amik a látását is zavarják, s immár valóban olyan
torz lett a képe, amilyen csak a keresztény katedrálisok
vízköpőin látható.
A hatás annyira viszolyogtató, hogy Gabriel csak nagy
nehezen tudja rávenni magát, hogy ránézzen. E pillanatban
azonban van más is, ami jobban nyugtalanítja.
Felkapaszkodott a málhákra, és a balsa árbocába
csimpaszkodva jó ideje fürkészi a hullámokat.
- Semmi - kiáltja Sebastiannak. - Sehol semmi!
Majd elhagyja a magaslest, és elővigyázatosan lekuporodik
a balsa hátuljára.
- Már csak egyetlen vitorlát látok - folytatja összehúzott
szemmel. - Pedig reggel még nyolc tutajjal indultunk.
- Biztosan az áramlatok miatt - morogja Bocanegra, de nem
fordul feléjük. - Láttam már ilyet. Ezeknek a lélekvesztőknek
nincsen tőkéjük, így nehezen irányíthatók.
- Az áramlatok vagy De Soto kapitány akarata miatt - vág
vissza Gabriel. - Martinillo, a tolmács vele van. Akár olyan
parancsot is adhatott, hogy veszejtsenek el bennünket! Don
Franciscónak igaza volt, amikor nem bízott benne...
- Én viszont - dünnyögi Sebastian nagyon halkan - attól
tartok, hogy mindkét feltételezés hibás.
S azzal állának egyetlen mozdulatával a négy indián felé
bök, akik könnyedén kezelik a nagy lapátokat, melyekkel a
tutajt kormányozzák.
- Nem tetszik a fizimiskájuk. Amint rájuk néz az ember,
mindjárt vigyorognak.
- No és?
- Ez is olyasmi, amit meg kell tanulnia, don Gabriel. Ha egy
indián ránk mosolyog, akkor éppenséggel az a gonoszság jár a
fejében, amit ellenünk készül elkövetni.
Gabriel már válaszolna, de ebben a pillanatban az egyik
indián érthetetlen szavakat kiált, és valami olyasmit mutogat,
ami ott van előttük.
Egészen közel a tutajhoz, mintha az óceán színén lebegne,
egy sűrű, sötétzöld erdővel borított földdarab emelkedik ki a
hullámok taraja mögül.
- Itt a kis sziget! - kiált fel Sebastian, aki máris talpon van.
- Nos akkor - mosolyodik el Gabriel -, az útitársainknak
még sincsenek gonosz szándékaik. Tudják, hová tartanak, és
így legalább az éjszakát a szárazon tölthetjük. Holnap estére
pedig, ahogy terveztük, kikötünk Tumbezben.
- Én - nyöszörög Bocanegra - ugyan el nem hagyom a
tutajt! Megfogadtam, hogy soha életemben nem alszom
többet fa alatt, sem homokon.
Gabriel és Sebastian csendesen ül a homokpadon az
ereszkedő sötétségben, tekintetük a távoli hegyek
narancssárga taraját kutatja. Az indiánok beszéde vagy
inkább suttogása elvegyül a hullámveréssel.
Gabriel levette az ingét, hogy a nélkülözéstől és a rossz
táplálkozástól száraz, kisebesedett törzsét és karját
vizsgálgassa.
Sebastian a homokba rajzol valamit.
- Mi ez?
- Nézd meg jobban! Ezt láttuk a Göröggel először ott, a
tumbezi parton...
Gabriel felnevet:
- A nagy macska! Az, aminek a jelét a vállamon viselem,
ugye?
- Nem gondolod, hogy eljött az ideje, hogy a valóságban is
találkozz vele?
Sebastian néhány egyszerű vonással elevenséget kölcsönöz
a roppant erejű vadállatnak.
Gabriel pillantása végigsiklik a ragadozón, nekiindul az
óceánnak, és meg sem áll a távoli, láthatatlan partig, az
erdőig és a hegyekig; az ígéret földjének bizonyossága
valósággal megrészegíti.

Talán éjfél felé járhat az idő, amikor Gabriel meghallja az

első üvöltést.
A másodikra már egészen felébred, lerántja magáról a
takarót, és felpattan, mert megérzi, hogy Sebastian már
talpon van mellette.
- Bocanegra! - tör ki Gabrielből. - Az a szegény ember a
kínok kínját szenvedi. Talán éppen egy újabb daganatot metél
le magáról...
Ekkor egy harmadik, az eddigieknél is kétségbeesettebb
sikoly hasít az éjszakába, és válik ki a hullámok folyamatos
neszezéséből.
- Nem! - mondja határozottan Sebastian. - Bocanegra nem
jajgatna egy kelés miatt. De még harminc efféle förtelem
miatt sem! Ez most valami más.
Mindketten ugyanarra gondolnak.
Egyetlen ugrással kint teremnek a görbe törzsű fák
fedezékéből, ahol eddig meghúzták magukat, és lefutnak a
homokpartra.
Odakint sötétebb van, mint egy barlangban, de Bocanegra
üvöltése alapján olyan pontosan tájékozódnak, mintha fáklya
vezetné őket. Amikor a nedvességtől a homok már összeáll a
talpuk alatt, Gabriel olyan heves mozdulattal rántja ki a
kardját, hogy a penge süvít a levegőben.
Bocanegra kiáltásai átalakulnak, most már tisztán
kivehetően segélykérésnek hallatszanak.
- Ide, ide, bajtársak! Kirabolnak minket. Ide hozzám,
mindjárt megölnek, megölnek!
Gabriel inkább sejti, mint látja fekete árnyékként a
sötétségben a tutaj széltől duzzadó vitorláját. A balsa immár
eltávolodott a parttól, és ferdén kiemelkedik, egyik rönkje
már a víz fölött van, miközben a kiáltások egyre sűrűbben
harsannak fel.
- Átkozott áruló indiánjai! - ordít fel Sebastian. - Hát nem
itt hagynak minket!
Gabrielt veszett düh fogja el, szembefut a hullámokkal,
melyeknek tajtékja fehérrel csíkozza az éjszaka feketeségét.
Kardját magasan a feje fölé tartva egy pillanatra úgy érzi,
hogy ezzel a lendülettel még elkaphatja a tutaj hátulját.
Tisztán látja, amint két indián a rönkökhöz szorítja
Bocanegrát, miközben a harmadik egyetlen bunkócsapással
agyonüti. A kiáltozás abbamarad. Már csak az óceán idegőrlő
morajlása hallatszik. Majd pedig Sebastian hívó szava:
- Csak semmi őrültség, don Gabriel! Jöjjön vissza, de
gyorsan! Még megfullad...
A düh azonban erősebb a józan észnél, legalább akkorát
lódít Gabrielen, mint a hullám. Már át is töri magát az első
víztorlaszon, szinte utat nyit kezével a hullámfalban. A tutaj
hátulja csak egy kardnyújtásnyira van, és a kormányt tartó
indián szemében nyugtalanság csillog.
S ekkor hirtelen, amikor a hullám úgy lendül támadásba,
mint valami üvöltő fenevad, Gabriel ólomnehéznek érzi
minden tagját. A csizmája, a nadrágja, de még az ingujja is
csurig megtelt vízzel.
A hullám most rázúdul, fölborítja, úgy gyúrja-hajlítgatja,
mintha egy darabka agyag volna.
Kardjának éle az arcához csapódik, tótágast áll a vízben, és
körös-körül mindenhonnan még több víz tolul feléje. A
halálát hirdető morajlás majd megsüketíti, s közben úgy érzi,
mintha a végtagjai le akarnának szakadni a törzséről.
Mikor a feje a homokos óceánfenéknek ütődik, és nagy
kortyokban nyeli a sós vizet, a fulladás tüze robbanásszerűen
uralkodik el a mellkasában. Egy villanásnyi időre magához
tér, és van benne annyi szellem, hogy a sors iróniájának
tulajdonítsa ezt a gonosz tréfát, hogy itt fog vízbe fúlni, az
Újvilág kapujában.
Majd ismét szilárd talajt érez a lába alatt, és kétségbeesett
erőfeszítéssel elrúgja magát, megpróbál a felszínre jutni. A
rengeteg lenyelt víztől fuldokolva is dühödten tempózik, és
sikerül elérnie a tutajt. Az indiánok ugyan egyetlen rúgással
visszaküldhetnék a hullámokba, egyetlen botütéssel
agyonsújthatnák, ahogy a boldogtalan Bocanegrával is
végeztek. De inkább megdöbbennek, amint kísértetként
felbukkan előttük a víz mélyéről.
- Tartson ki, don Gabriel - hangzik a közvetlen közelből
Sebastian ordítása.
Mostanra a fekete férfi is beérte, s ez már sok a három
indiánnak, vízbe vetik magukat, és úszva próbálnak
menekülni. A kifulladt Gabrielnek épp csak annyi ereje
marad, hogy felkapaszkodjon a tutajra. Sebastian azonban
ismét lemerül, hogy elkapja a leglomhább indiánt: úgy dobja
a balsa rönkjeire, mint valami csomagot, majd nagy lihegve
és köpködve maga is felmászik.
- Ha menekülni próbálsz - mondja, és nyakon ragadja az
indiánt -, elevenen felfallak.
A fiatal férfi, vagy inkább csak legényke, reszket
rémületében. Sebastian és Gabriel lassan kifújja magát.
- Mit kezdjünk vele, don Gabriel?
- Ha meg akarod enni, meghagyom neked.
- Az igazat szólva az én gőzös fejemben inkább az a terv
kovácsolódott, hogy vezettessük el vele magunkat Tumbez-
be. Már ha önnek is megfelel, természetesen.
- Sebastian?
- Don Gabriel?
- Azt hittem, nem tudsz úszni.
- Én pedig, legmélyebb bánatomra, csak megerősíthetem
ebben a hitében - hacsak nem azokat a kecstelen és nagyon is
rendezetlen mozdulatokat nevezné úszásnak, amelyekkel
hevesen kalimpálva próbáltam élve kijutni ebből a
förtelemből - mutat a sötét bőrű férfi az óceán fekete
tömegére.
A hullámzás enyhül kissé, Sebastian a kormányevezőre
mutat, s a fiatal indián némi habozás után meg is ragadja.
Gabrielt elönti a boldogság, amiért életben maradt, és a
tengernyi csillagtól is, amely beragyogja az eget a feje fölött.
- Sebastian?
- Tessék, don Gabriel.
- Neked köszönhetem az életemet. De őszintén szólva még
egy szívességet szeretnék kérni tőled... Megtennéd a
kedvemért, hogy egyszerűen Gabrielnek szólítasz?
Sebastian nem válaszol, mintha teljesen elmerült volna a
tenger szemlélésében. Majd egy idő múlva Gabrielhez fordul,
és szótlanul megfogja a kezét. Gabriel közelebb húzza, és úgy
ölelkeznek össze, mint két testvér.
 32
Huamachuco, 1532. március

Finom szemű, kitartó eső pereg Huamachuco fennsíkjára,

a nagy ködfoltok fennakadnak a környező hegyoldalakon és
elfátyolozzák a hegycsúcsokat. A tetőkön kiáradó füst nem
tud felemelkedni, és betölti a levegőt a szentjánoskenyérfa
fűszeres illatával.
Atahualpa Inka és kísérete előző nap érkezett, s a tambo
egyszerre megtelt élettel: a békés vidéki életet kiáltások,
nevetés, fuvolaszó és tánc kavarta fel.
- Szeretem ezt a síkságot - suttogja ábrándosan Anamaja -,
csodálatos volna, ha a száraz évszakra egy ehhez hasonló
faluban telepedhetnénk meg. Végre nem kellene többé az
utakat járnunk, hidak és hegyek sokaságán átkelnünk!
Kezdem megutálni a hordszékeket.
A háta mögött ülő Inti Palla, akinek a haját, akárcsak az
övét, ügyes kezű szolgálólányok mossák finom, szürke
iszappal, rosszallóan mordul fel:
- Jobb, ha mások előtt nem hangoztatsz ilyesmiket! Épp te,
aki látod a jövőt, nem érzed, hogy Huascar lassan elveszti a
háborút?
- Te tudod a legjobban, hogy hónapok óta nem látok és nem
hallok semmit - sóhajt Anamaja szemét lehunyva, hogy még
inkább átadja magát a szolgáló simogatásának.
- Ami azt illeti, ezt valóban tudom - tör ki Inti Palla. - Az én
Majdnem-Hitvesem kezd megdühödni a hallgatásod miatt.
Soha nem láttam még Atahualpát ennyire nyugtalannak és
zaklatottnak. Éppen most, amikor pedig annyi csata után
ilyen közel került a győzelemhez! Érthetetlen...
- Mit tehetek, ha egyszer elveszítettem a képességemet,
hogy lássak? - súgja Anamaja alig hallhatóan.
 Egy pillanatra elhallgatnak, amíg a szolgálók friss,
kristálytiszta vizet zúdítanak a hajukra. A cancha sarkában
kamasz lányok fonnak megállás nélkül, újabb és újabb adagot
kivéve a hatalmas alpakagyapjú kötegből, amit eléjük
terítettek, s a munka közben elragadtatott tekintettel lesik a
két kiváltságos nőt.
Az udvar túloldalán mintegy tizenöt fiatal nő sző az eresz
alatt. Görnyedt háttal ülnek, körülöttük, mint jókora virágok,
tucatjával hevernek az élénk színű fonalgombolyagok.
Szövőszékük alját övfélével rögzítették a derekukhoz, a felső
részét pedig egy oszlophoz kötötték. A szövőnők mozdulatai
hibátlan szabályossággal követik egymást, kezük elképesztő
ügyességgel egyesíti és választja szét a sok-sok színes fonalat,
a vetélők játékos ritmusban kígyóznak, buknak fel-alá.
Néhány kelme már csaknem elkészült. Anamaja tudja,
milyen finom, rugalmas anyagok ezek: azok közül valók,
amelyeket csakis az Egyetlen Úr érinthet.
Miközben a szolgálók aranyszemcsékkel kevert
balzsammal szárítgatják a haját, nem tud meghatottság
nélkül nézni a „szövés szüzeire", akik olyan derűs
komolysággal végzik a feladatukat. Ő sosem fog közéjük
tartozni, soha nem lesz része a békéjükben, a nyugalmukban.
Mennyi-mennyi minden történt azóta, hogy egy kis időt a
Megnevezhetetlen Város-ban töltött!
Mára olyan közel került Atahualpához, amennyire nő csak
közel lehet hozzá, ha nem felesége és nem is ágyasa az
Egyetlen Úrnak. Szolgálólányok sürgölődnek körülötte, mély
tisztelet övezi. Minden szeszélyét - már ha volna ilyen -
azonnal teljesítenék. Ma még azok a bizalmatlan vén
parancsnokok is, akik hajdan egyetlen pillantásra sem
méltatták volna, hacsak azért nem, hogy tűzhalálra ítéljék,
tiszteletben tartják, amit mond! Inti Palla pedig, aki Első
Ágyassá küzdötte fel magát, a legközelebbi, a legbizalmasabb
barátnője lett.
 És mégis, nehéz dolog ez az udvari élet, súlyos
ellentmondásokkal terhes!

- Bizony igaz, hogy az utóbbi hónapokban nagyon

megváltoztál - szólal meg váratlanul újra Inti Palla, mintha
olvasna barátnője gondolataiban.
A hercegnő parancsoló mozdulattal hátrébb inti a
csodálatos hajzatával foglalatoskodó szolgálólányokat, és
közelebb húzódik Anamajához.
- És nem csak a szemed változott meg - folytatja.
- Úgy látod? - derül Anamaja. - Az arcom is kikerekedett, és
olyan komoly lettem, mint valami vénasszony. Erre
gondolsz?
Inti Palla felnevet, és egész közel húzódik hozzá,
gyengéden megfogja barátnője kezét.
- No igen, és főként a hátsó feled gömbölyödött ki -
csúfolja. - Meg ezek is...
Inti Palla az anaco vékony szövetén keresztül megérinti
Anamaja keblét, Anamaja azonban szemérmes mozdulattal
elhárítja a kezét.
- Már majdnem igazi mellek - folytatja a hercegnő, és most
a lány két combját szorítja meg. - Amikor megismertelek,
furcsa és gőgös kislány voltál. Egy cseppet sem tetszettél.
- De főképp majd megvesztél, olyan féltékeny voltál rám!
- Ez is igaz. De rájöttem, ki vagy. Ahogy a többiek is. Így
azután most kellene csak igazán féltékenykednem. Igazi nő
lett belőled! Mondhatni, majdnem olyan szép, mint én...
- Csak majdnem? - nevet Anamaja.
- Igen, majdnem. Ennél többre még nem jutottál - állítja
komolyan és magabiztosan Inti Palla. - Még mindig hiányzik
belőled valami...
- Úgy?
Inti Palla kihívó fintorral hátrébb lép, előretolja a csípőjét,
megrángatja a derekát szorító tocapu-t, hogy jobban
érvényesítse a szövetek alatt feszülő mellét. A körülöttük álló
szolgálókból kipukkad a nevetés, de mindjárt a szájuk elé is
kapják a kezüket.
- Az enyémek mégiscsak szebbek, nem igaz?
- Talán - ismeri el Anamaja, hirtelen lángvörösre vált
arccal.
- Nem talán. Egészen bizonyosan. És tudod, miért?
- Mert Mama Quilla úgy akarta, hogy nagyobb melled
legyen, mint eszed - gúnyolódik Anamaja.
A szolgálók harsányan kacagnak, Inti Palla éjsötét
tekintetére azonban elhallgatnak.
- Mama Quilla egészen mást adott nekem: az Egyetlen Urat
a lábam közé! Bizony, ettől szépülnek meg igazán a nők...
- Ostoba!
Anamaja beéri ennyivel, és ismét szokott komolyságát ölti
magára. Az udvar túloldalán egy újonnan érkezett alakja
bukkan fel négy fegyveres katona kíséretében. Inti Palla
követi Anamaja pillantását, és a tapasztaltak elismerésével
kiált fel:
- Ó! Csak nem a szép Guaypar kapitány? - halkítja le a
hangját. - Az angoyacui csata hőse személyesen? No, látod, ő
az egyik férfi, aki szíves örömest bevezetne téged az ágy
rejtelmeibe, Képmás-Fivér Hitvese!
Guaypar már megszólította az egyik eunuch őrt, aki rögvest
sietős léptekkel indul Inti Palláék felé. Az eresz alatt és a
cancha sarkában a lándzsák zajára mozdulatlanná
dermednek a szövő és fonó lányok, és mohó kíváncsisággal
figyelnek.
- Hívjátok be! - mondja a hercegnő huncut mosollyal.
Alig van annyi idejük, hogy mantá-ba burkolózzanak, és
befedjék még kissé nedves hajukat, amikor Guaypar már ott
áll a bejáratnál. A harcos nyitott tenyerét az ég felé fordítva, a
legteljesebb tiszteletet kifejező köszöntéssel lép eléjük, de a
tekintete kerüli Anamaját.
 - Hercegnők!
- Inti védelmezzen, Guaypar kapitány - fogadja Inti Palla
mézédes hangon. - Boldog vagyok, hogy ismét szolgálatban
látlak. Hiszen ez azt jelenti, hogy meggyógyult a sérülésed.
Guaypar büszkén húzza össze a szemét, és ujja hegyével
megnyomogatja a bal vállát.
- Igen, akár a következő csatában hadba szállhatok, ha az
Egyetlen Úr úgy akarja, hogy csatázzunk.
- Nagy hatást tett rám a bátorságod - évődik tovább Inti
Palla.
De az ifjú kapitány mintha nem is hallaná, amit mond,
mert Anamaja pillantását keresi a tekintetével.
- Képmás-Fivér Hitvese, az Inka azt akarja, hogy legyél
mellette.
- Most rögtön?
- Vár téged, és azért jöttem, hogy elkísérjelek hozzá.
Még szinte ki sem mondta az utolsó szavakat, s Inti Palla
máris felpattan, nagy hanggal sürgetve a szolgálókat, hogy
készítsék fel Anamaját.

A Guaypar és katonái gyűrűjében vonuló Anamaja, akit

szolgálói baldachinnal óvnak az esőtől, minden pillantást
magára von, amint kilép a Hitvesek canchá-jából, hogy a
curaca palotájának hosszú falakkal védelmezett részébe
induljon, ahol Atahualpa ütött szállást.
Amikor azonban már elérték az Inka palotarészét, és a
kíséret katonái lemaradnak az első udvarban, a szolgálók
pedig visszafordulnak, Guaypar megpróbálja egy mozdulattal
visszatartani a lányt. Anamaja ösztönösen hárítja el az
érintést, és a heves mozdulattól a hajába font arany- és ezüst-
darabocskák megcsörrennek.
- Szentelj nekem egy percet! - kiált fel Guaypar eltorzult
hangon. - Ne félj tőlem, Anamaja!
Anamaja keményen akar visszavágni, de hirtelen
észreveszi, hogy Guaypar tekintetéből legalább annyi
szorongás sugárzik, mint zavar.
- Mit akarsz tőlem?
- Hogy bocsáss meg nekem!
- Guaypar, én nem...
- Ne, engedd, hogy végigmondjam! Ezek a szavak évek óta
feszülnek bennem, és most már megfojtanak! Anamaja, fiatal
voltam, csupa hiúság, és elment az eszem!
- Én már el is felejtettem, az Egyetlen Úr pedig...
- Hallgass meg, Anamaja! Tudom jól, hogy emlékszel arra a
tumebambai éjszakára, a huarachiku éjszakájára.
Megalázottnak éreztem magam a vereség miatt,
lerészegedtem a chichá-tól, sötét és gonosz árnyak kerítettek
a hatalmukba. Démonok szívták a véremet, de... de mindez
régen volt, nagyon régen. Négy téli napforduló telt el azóta,
négyszer is bejárták körforgásukat az évszakok. Gyerek
voltam még, ahogy te is. Ma már katona vagyok, és Egyetlen
Urunk kapitánnyá nevezett ki az Angoyacu hídjánál folytatott
csata után...
- Igen, tudom, milyen bátran viselkedtél az ütközetben. Azt
mondják, Huascar két főtisztjét is foglyul ejtetted - helyesel
Anamaja kedvesen.
- Úgy bizony - kiált fel Guaypar kezét a sebéhez emelve,
büszkeségtől csillogó szemmel. - így történt! Már nem az a
hiú és gyáva siheder vagyok, akit Manco, az Inka kétszínű
fivére megalázott előtted!
Anamaja némán hallgatja e szavakat, Guaypar pedig kissé
halkabban, de nem kevesebb hévvel folytatja.
- És te, te is megváltoztál. Te vagy...Te vagy a legszebb nő
szerte a Négy Égtáj Birodalmában! Senki sincsen, aki felérne
hozzád! Senkinek a tekintete nem sugároz ilyen erőt, nincs
olyan hatalma, mint neked, és nem szól olyan édesen a
szája...
- Guaypar, kérlek...
- Hallgass meg, Anamaja! Az óta az átkozott éjszaka óta
állandóan rád gondolok. Még az angoyacui csata közben is te
jártál az eszemben! Én vettem észre először, hogy milyen
szép vagy, Anamaja! Én voltam az első... És mindeddig
hallgattam. Kerültelek. Most azonban az Egyetlen Úr
közvetlen környezetéhez tartozom, és úgy intéztem a dolgot...
- Mit vársz tőlem, Guaypar kapitány?
- Azt, hogy hozzám jössz feleségül!
- Te megőrültél! Hiszen tudod, hogy a Képmás-Fivéré
vagyok!
- Ugyan! - fakad ki Guaypar, és dühösen legyint. - Ez csak
egy hangzatos cím, amit Atahualpa akkor adott, amikor még
nem is ő volt az Inka! Ma már ő az, amit nem kis részben
neked köszönhet. Akár vissza is vonhatja, amit kimondott.
Anamaja döbbenten keresgéli a szavakat, amelyek észhez
téríthetnék Guaypart. Csakhogy olyan mélységes és szívből
jövő elkeseredettséget fedez fel az ifjú kapitány tekintetében,
hogy ez őt is felkavarja. Bizony igaz, hogy aki előtte áll, már
nem a chichá-tól mámoros hajdani tumebambai kamasz fiú.
De ez a mámor, amely most elragadtatta, semmivel sem
kevésbé heves. És ezt most ő, Anamaja okozta.
- Az itteni világban lakó lelkem csakis érted ég, Anamaja -
panaszolja Guaypar. - Hitvesed, a Képmás-Fivér aranyból
van, nem tudja, micsoda szenvedés a szerelem. Én viszont
tudom, érzem, és izzik a testem. Ha csak rád gondolok, elönt
a szenvedély. Mondhatom, a hitszegő Huascar kieszelte
kínzások eltörpülnek a szenvedéseim mellett.
A remegő ajak, az egész testén átfutó borzongás, a fátyolos
hang mind csak bizonyság arra, hogy minden szavát
komolyan gondolja.
Anamaja torkát elszorítja az izgalom, egyre hátrébb
húzódik.
 Soha senki nem tett még neki efféle vallomást. Olyan
elevenen érzi a fiatalember fájdalmát, mintha nyílt sebet
érintett volna. És mégis, mégis, minden gondolata azt súgja,
hogy el kell zárkóznia ez elől a könyörgés elől.
- Mindent elfelejtettem - mondja szelíden -, ami azon az
éjszakán Tumebambában történt, Guaypar kapitány. Ahogy
elfelejtem az imént történeteket is. Mert nem hallhatom és
nem is hallgathatom meg a szavaidat. De köszönöm a... a
bátorságodat, és remélem, hogy Inti segítségével egyszer
Atahualpa nagyurunk legnagyobb és legszerencsésebb
tábornoka leszel. Most azonban vezess oda hozzá, mielőtt
még az Egyetlen Úr türelmetlenkedni kezdene!
Guaypar arca a fájdalomtól és a tehetetlen dühtől eltorzul,
amint Anamaja elfordul, és habozás nélkül a patio felé
indul...
A lány azonban ezt már nem látja.

Az utóbbi időben, valahányszor csak Anamaja viszontlátja

az Egyetlen Urat, mindig szíven üti, mennyire megváltozott a
külseje.
Atahualpa immár nem az a sudár, gyors mozgású férfi, aki
megvédelmezte, s aki egyetlen pillantásával uralkodott
fölötte.
Az erejéből semmit sem veszített, épp ellenkezőleg. Amióta
Quitóban, hatalmas ceremóniával feltette a fejére a királyi
borlá-t, amióta ő lett az Inka, minden porcikája hatalmat és
erőt sugároz. A teste azonban a véget nem érő ünnepségeken
mértéktelenül fogyasztott chicha miatt, melytől
kétségbeesetten remélte, hogy szent részegségében az ősök
majd szólni fognak hozzá, láthatóan elnehezedett.
Az arca mostanra felpüffedt, tokát eresztett, a törzse is
megvastagodott, a szeme pedig véreresebbé vált, mint valaha,
mintha rettenetesen megerőltette volna magát. A tekintete
furcsa bíborban és feketében játszik, melytől a szeme
kiismerhetetlen, s egyaránt tükröz vihart és valami
vigasztalhatatlan szomorúságot.
Amikor Anamaja a földre borul előtte, kezét és térdét is a
kőlapokra téve, fejét lehajtva, az uralkodó nem tétovázik,
rögtön nekiszegezi a kérdést:
- Még mindig nem szólt hozzád atyám, Huayna Capac?
- Nem, Egyetlen Úr.
- Ó! De hát miért nem? Miért?
- Talán azért, mert semmi oka rá.
- Semmi oka ne volna? Bolond vagy?
Anamaja érzi az Atahualpa hangjában vibráló keserűséget
és haragot. Még mindig a földre borulva kérdezi:
- Beszélhetek veled egészen őszintén, Egyetlen Úr?
- Mindig azt tetted, nem tudom, miért hallgatnál el most
bármit is!
- Szeretett Nagyúr, nem értem a félelmedet és a
türelmetlenségedet. Kilenc csatát vezettél eddig fivéred, az
őrült cuzcói ellen. Huascar csak kétszer nyert csatát ellened.
Elmentél Quitóba, és Inti akaratát követve az északi
hatalmasok, a papok, a Bölcsek és az Ősök a fejedre tették a
mascapaichá-t és a curiguinga-tollat. Te vagy az új Inka, a
Négy Égtáj Birodalmának Egyetlen Ura. Holnap végső
csatába indulsz Huascar serege ellen, és győztesként fogsz
bevonulni Cuzco szent városába. Akkor majd békeidőben
uralkodhatsz a háborús idők elmúltával. És nem lesz eleven
ember a Birodalomban, aki ne neked köszönhetné, hogy
szabad levegőt szívhat, ehet és ihat kedvére.
Anamaja elhallgat. Mivel azonban Atahualpa egy szót sem
szól, a lány folytatja, az iméntinél is több meggyőző erővel a
hangjában:
- Egyetlen Úr, semmi okod a kételkedésre és a félelemre.
Igaz ugyan, hogy atyád, Huayna Capac régóta nem szól már
hozzám, de ez azért van így, mert jó ideje erős és hatalmas
vagy. A puma dühével küzdesz, és a kondorkeselyű árnyéka
védelmez előrehaladásodban... Ennyi elég is.
Atahualpa tompa hangon parancsol rá:
- Állj fel, Coya Camaquen, és nézz rám!
Atahualpa ajka körül mosoly bujkál. Anamaja régóta nem
tapasztalt hasonlót.
- Tudom, hogy úgy találod, megváltoztam - mondja a férfi. -
No de te, te meg olyan komoly lettél, mint valami pap!
Bizony, Villa Oma jól kitanított: abban a korban vagy, amikor
más nők férjet keresnek maguknak, te azonban olyan
megfontolt és józan vagy, mintha az anyjuk lennél.
- Csakis veled, Egyetlen Úr. Hiszen én is neked
köszönhetem, hogy élek.
- Nem is tudom, ki köszönhet kettőnk közül többet a
másiknak, kék szemű leányzó! Miután a Megnevezhetetlen
Város-ban jártál, eljöttél hozzám. Én éppen egy vesztett csata
következtében fogolyként sínylődtem egy földbe vájt
lyukban, és te eszelted ki, hogyan menekíthetsz ki onnan...
Még azt is elhitetted, hogy kígyóvá változtam!
Erre az emlékre Atahualpa nem tudja megállni, hogy
kurtán fel ne nevessen.
- Néha, amikor erre gondolok, szinte látom, amint levedlett
kígyóbőrt rakosgatsz a kis fal tégláira, az őrök békés
horkolása közben! Ez volt életem egyik legmulatságosabb
pillanata!
Atahualpa arcára azonban hamarosan megint szorongás ül
ki. Vad mozdulattal hátralöki a székét, és olyan közel megy
Anamajához, hogy a lány a bőrén érzi a lélegzetét:
- Igen, azt is te mondtad, hogy elmehetek Quitóba, és le
fogom győzni Huascar seregeit. De akkor atyám eljött, és
szólt hozzád. Ahogy a tűzgolyó jele is megjelent neked, vagy
ahogy a Megnevezhetetlen Város-ban történt, és
Tumebambá-ban, amikor a holttestnek nyoma veszett.
Valahányszor csak szükség volt rá, atyám, Huayna Capac
megmutatta neked az utat! A Másik Világ minden ilyen
alkalommal feltárult előtted. Most pedig nincs más, csak a
csend. De miért?
- Talán másképpen fordulnak a dolgok, amikor
megérkezem a szent városba, és viszontlátom hitvesemet, a
Képmás-Fivért.
- Odáig azonban el kell még jutnunk!
- Le fogod győzni Huascart, Egyetlen Úr! Tudom, hogy így
lesz...
- Nem! - robban ki Atahualpából, és szikrázó szemmel
kiáltja: - Én nem Huascartól és a katonáitól tartok. Ők már
nekem nem árthatnak. Cuzcótól félek! A cuzcói klánoktól,
amik olyanok, mint valami fekete verem. Soha nem fogadtak
el, mintha csak valami jöttment északi asszony fia volnék!
Anyám ereiben azonban ősi vér folyt. Mit számít nekik, hogy
az Inka fia is vagyok! Annyian vagyunk, mint égen a csillag.
Azt mondják rólam, hogy tisztátalan vagyok. Az ő szemükben
csak egy a törvénytelen fiak közül. Anamaja! Csakis egyvalaki
tudna enyhíteni a szenvedésemen: az édesapám. Ha végre
eljönne hozzád... Ha a te száddal elmondaná, hogy velem van
a cuzcóiak ellen. De ő hallgat... Vagy ha legalább az eszedbe
jutna, amit az útra kelés éjszakáján mondott! Ha legalább
arra vissza tudnál emlékezni!
Anamaja megint térdre borul, csüggedten rázza a fejét, s
most végre megérti, milyen fájdalom emészti az Inkát napok
óta.
- Nem, Egyetlen Úr. Soha nem jutott eszembe.
Atahualpa szótlanul szemléli, a keze már-már moccan,
mintha meg akarná érinteni a lányt, de azután odébb lép, és a
szoba kijárata felé tart. Az őrök rögtön meghajolnak előtte
odakint.
A férfi még vár egy kicsit, majd a Huamachuco csúcsa körül
gyűrűbe gyűlt ködre mutat:
 - Van odafent egy nagy hatalmú jövendőmondó: Catequil ki
tudja olvasni, hogy mit hoz a jövő. Holnap meglátogatjuk.
 33
Tumbez , 1532. március

- Balra, balra, az istenért! Balra, te Görög, vagy mind egy

szálig a vízbe vesznek a lovaink!
Don Francisco úgy kiereszti a hangját, hogy a hullámverés
zaját is túlharsogja.
A tutaj ugyan jókora rakományt visz: néhány rémült lovat
és mintegy féltucatnyi embert, mégis felfut a hullámhegy
tetejére. A vitorlát levonták, a lovak kantárját jó erősen az
árbochoz kötözték. Gabriel már a tumbezi partról - ahová
nagy nehezen sikerült eljutniuk - felismeri a tutaj hátsó
részén Pedro, a Görög magas termetét és piros
pamutsapkáját.
A Görög teljes erőből ránehezedik a súlyos evezőlapátra.
Sajnos azonban, bármilyen irányba fordulnának is, a tutaj
csak rézsútosan billeg a hullám hátán. Végül pedig jobbra
térül, a legerősebb hullámverés felé, mintha valami
láthatatlan erő vonzaná oda.
Aztán felgyorsul, úgy tűnik, mintha a víz fölött száguldana,
mintha nagyságát és súlyát meghazudtolva kis fadarab lenne
csak egy ördögi kézben.
Ebben a pillanatban a vízfal üvöltve morajlik a farönkök
alatt. Az emberek is szinte azonnal felfigyelnek a jelenségre,
és ordítozni kezdenek. Riadalmuk átterjed a lovakra, az
állatok szeme kidülled, a kötőféket rángatják, mellső
lábukkal kapálnak, és felvillanó fogukkal és ínyükkel
olyanok, mint valami nyerítő sárkányok.
Mindez olyan gyorsan megy végbe, mintha az idő
megdermedt volna. Gabrielen is nyugtalanság lesz úrrá,
amikor egyszer csak Sebastian rémült kiáltását hallja maga
mellett.
 A tutaj a nagy hullámzás közepette hirtelen forogni kezd. A
lovak a pánik lendületében mind a tutaj szélén tülekednek,
az emberek pedig meg-megcsúsznak a tajtékos fán. A
hullámalagút egyre szélesebbre nyílik alattuk, majd
gigantikus sugárkévében lövell ki, mielőtt irdatlan recsegés-
ropogással szétzúzódna. A balsa, amely e dühödt ívelés
tetejére küzdötte magát, egy pillanatra váratlanul visszanyeri
az egyensúlyát.
Ekkor a hullám teteje fehér tajtékot okádik dühében, a
rönkfákra zúdul, derékmagasságig elönti az embereket is. A
balsa árboca meghajlik, a tutaj alja olyan könnyedén fordul
felfelé, mint a szellő libbentette falevél. Don Francisco egy
villanással a hullámok fölé emeli a kardját, és egyetlen
vágással elmetszi a lovak kötőfékjét, s a következő
pillanatban a tenger fölötte is összezárul, szétroppantja az
agávéköteleket, és olyan könnyedén szórja széjjel a
rönkfákat, mintha gyenge ágacskák lennének!
- Mind odavesztek! - kiált fel Gabriel akaratlanul.
- Még nem - torkolja le gyorsan Sebastian.
És neki van igaza.
Csak annyi időt kell várniuk, amíg a hullám kizúdul, és
eloszlik a part menti lassú, zöld vízben, s lám a lovak egymás
után emelkednek ki a habokból. Majd a tajték folytonos
pezsgéséből előbukkannak a fejek, a szakállak, a nyitott
szájak, a rémült tekintetek is.
- Ott van Pedro! - üvölt Sebastian egy piros sapkás fejre
mutogatva.
Nem messze a Görögtől megjelenik don Francisco fehér
sörénye is, s a kapitány máris fennhangon buzdítja
legénységét, hogy ússzanak ki a partra.
Gabriel erősen sántítva próbálja követni Sebastiant, aki a
többiek elé kerül, és maga is derékig a vízben lépked. Amikor
azonban az első erősebb hullám a combjához verődik, Gabriel
meghátrál.
 - Úgyis ez az utolsó szállítmány ma este - mormogja -, a
tenger erősen háborog.
Az előző napi emlék, hogy csaknem vízbe fúlt, még nagyon
is elevenen él benne, a torka még most is ég a sós
tengervíztől!
Egyébként nincs is szükség a segítségére. Mindegyik
bajtársának sikerül belekapaszkodnia valamelyik lóba, az
állatok pedig igyekeznek, hogy mielőbb kiérjenek a
biztonságos szárazföldre.
Don Francisco számára hiúsági kérdést jelent, hogy hátasa
nyergében maradva, egyenes derékkal bukkanjon ki az
óceánból, kantárral a kezében, víztől csatakosan, mint
Neptunus, akinek döngő léptei nyomán kontinensek
emelkedtek ki a tengerekből.

- Tudtam, hogy nem lehet rá számítani!

Hernando Pizarro fél könyökre támaszkodva úgy tajtékzik
dühében, mint az óceán, és fenyegetően bök Gabrielre.
A part és a hajók között - melyeknek végre sikerült a
parttól néhány kötélhossznyira horgonyt vetniük - egy időre
megszakadt a kirakodás művelete, mivel túlságosan
veszélyesnek bizonyult. Mindössze maroknyi embernek és
lónak sikerült a szárazföldre vergődnie, ők azonban
mostantól fogva el vannak vágva a hajóktól és a tutajoktól.
Don Francisco nyugtalansága ellenére sem szállt ki a
nyeregből, amióta hősiesen megérkezett. Pillantása
szüntelenül a hatalmas homokpart túlsó szélét fürkészi,
átjárót keres a mangrovék sűrű zöldjében, mintha máris
látná Tumbezt az út végén.
- Csak egyszerű ruhaneműk voltak, fivérem - mondja
testvérének. - Majd hozatunk helyettük másikat.
- Tizenkét lenvászon ing, egy pár csizma és három ujjas,
ami egy ló árába került, egy páncéling, hogy legyen váltás...
Mindezeket ön egy könnyed legyintéssel elintézi, kedves
bátyám!
- Ők pedig kis híján otthagyták a fogukat miattuk, fivérem,
márpedig minden egyes emberre szükségem van.
- Ezekre? - fújtat don Hernando viszolyogva.
Don Francisco ingerülten szorítja össze a száját, és még
mindig csuromvizesen, megsarkantyúzza a lovát, hogy
távolabb kerüljön öccse rosszkedvétől.
Ezt a pillanatot választja Sebastian, hogy gyorsan
felszaladjon a parton, és a mangroveerdőt kettészelő folyó
torkolatának egy pontjára mutasson, oda, ahol sártól
sárgállón a Dél-tengerbe ömlik.
- Újabb tutajok! Öt vagy hat... Felénk tartanak.
- Indiánok? - kérdezi don Francisco.
- Egyelőre túlságosan messzire vannak még ahhoz, hogy
tisztán lássam őket.
De a bizonytalanság nem tart sokáig, mert a Görög, aki
máris előreindult felderítőnek a folyótorkolathoz, rohanvást
jön visszafelé, sötét porfelhők gomolyognak mögötte,
menekülésre késztetve a kis vörös rákok rajait, amelyektől
nyüzsög az egész part.
- Soto az, kormányzó úr! Soto végre visszatér! - kiabálja,
amint hallótávolságba ér.
- Tehát meghallotta! Megértett minket. A vele érkező
tutajok segítségével gyorsabban kirakodhatunk holnap! -
örvendezik Gabriel.
- No és mit értett meg Soto? - morog Hernando fájó
combját masszírozva. - Attól, hogy a lábamban vas van, a
fülem legjobb tudomásom szerint még nem dugult be! Én is
szeretném megérteni...
Gabriel don Francisco pillantását keresi. A kormányzó
komoly helyesléssel biccent, majd a hidalgók egyik szárítkozó
csapata felé irányítja a lovát.
 - Sikerült De Soto kapitány értésére adnunk, hogy az
indiánok elárultak, méghozzá azelőtt, hogy a szárazföldre
lépett volna - közli szűkszavúan Gabriel, és Sebastianra
mutat.
Hernando értetlenül vonja fel a szemöldökét, és várja a
folytatást, ami azonban elmarad. Némi kényelmetlen
hallgatás után, csípősen csak annyit mond:
- Vagy úgy?
Amikor a Görög leugrik a hátasáról, az inge és a nadrágja
még mindig vizesen tapad a bőréhez. Gyengéden
meglapogatja a ló oldalát, és titokzatoskodva összekacsint
Gabriellel.
- Meséld csak el az éjszakádat! Úgy hallom, csupa
gyönyörűség volt, de még én sem értem pontosan, miféle
zűrzavarba keveredtünk.
Gabriel nem cifrázza, ami történt, néhány egyszerű
mondatban elmeséli, milyen szomorú véget ért Bocanegra,
akit az indiánok megleptek és megöltek.
- Ami pedig engem illet - mondja végül az óceánra mutatva
-, az itt jelen lévő Sebastian nélkül mostanra már a rákok
osztozkodnának rajtam.
Miközben a Görög őszinte barátsággal szemléli fekete
bajtársát, don Hernando ugyanolyan elcsigázott pillantást vet
mindhármukra, mint a makacs kis rákokra, amelyek megint
előmásznak a homokból, és mintha dühíteni akarnák, ott
futkároznak a csizmája körül.
- És így hagytad, hogy a holmijaim odavesszenek a tenger
mélyén - morogja.
- Minden tiszteletem az öné, don Hernando, de ha
megbocsátja, túlságosan lefoglalt, hogy mentsem az irhámat,
így nem tudtam kellőképpen ügyelni az ön becses holmijaira.
Tudom, ha önön múlna, legszívesebben azt a sorsot szánná
nekem, hogy menjek, és keressem meg őket húsz öl mélyen.
De ha meg nem bántom, ezt inkább a következő életemben
tenném meg...
Néhány hidalgó csendesen mosolyog a bajusza alatt.
- Ezt jól megmondta a diák - jegyzi meg a Görög.
- Ekkora pánik néhány majom miatt - morogja Hernando
vérig sértetten.
- Ezek a majmok, ahogy mondani méltóztatik, megölték
Bocanegrát, minket pedig hagytak volna itt pusztulni
háromlábnyi homokpadon. Ahogy egyébként szándékukban
állt lemészárolni De Soto kapitányt és a katonáit, amint
kikötnek ott a folyónál, a mangrovék tövében...
- Te azonban egymagad kijátszottad ezt a csapdát? -
gúnyolódik Hernando. - Mégis, hogyan csináltad?
Gabriel egy szót sem szól, csak megvetően végigméri,
Sebastian azonban egy kis kacajjal fordul a Göröghöz.
- Igen meggyőzően hatottunk egy indián vezetőre, hogy
elhozzon idáig...
Azzal észak felé mutat, a folyó túloldalára, ahol most De
Soto tutajainak vitorlája duzzad.
- A part ott még keskenyebb, a mangrovék pedig még
sűrűbben nőttek. No és mit látunk? Indiánok tucatjait és
megannyi vigyorgó pofát! A Szűz Mária oltalmazzon minket,
mondtam don Gabrielnek. Ezek mindjárt megfőznek minket,
még a fűszerezésre sem vesztegetik az időt! Mire ő azt
válaszolta: Elég, ha üzenünk nekik valamit!
- És elvágtuk a vezetőnk torkát... - folytatja Gabriel
könyörtelen arccal.
- Mindjárt megértették - vihog Sebastian. - így azután a szél
és a jó szerencse segedelmével sikerült eljutnunk idáig. A
hullámokkal nekünk is meg kellett küzdenünk, mint nektek,
de végül sértetlenül a partra vetettek itt, ezen a szent helyen.
És ami a legfontosabb, az indiánok számára
megközelíthetetlenül, mert ők nem tudnak átkelni a folyón,
amíg a sodrás ilyen erős. Ami pedig a tutajunkat illeti, semmi
baja nem volt a ti ügyes érkezésetekig. A mangrovék közé
rejtőzve vártuk a kapitány balsá-it - veszi vissza most a szót
Gabriel. - És amikor láttuk, hogy közeledik, olyan harsányan
kiabáltunk, annyira hadonásztunk, hogy végül eltávolodott a
parttól.
Folytatná még, de Hernando Pizarro feltápászkodik és
erősen húzva a lábát, odébb sántikál, nem hallgat már rá.
- Bátyámuram! - kiált don Franciscónak. - Egy óra múlva
besötétedik. Hogyan határozott?
Don Francisco lépésre fogja a lovát, kimérten közeledik.
Amikor már csaknem öccse mellé ér, kihúzza a kardját a
hüvelyből, és megvillantja a pengét Hernando orra előtt.
Mindannyian látják a fénylő vízcseppeket, amelyek lassan
egybefolynak, és vékony erecskét alkotnak az él mentén,
mielőtt lehullanának, mintha az éles penge nyisszantotta
volna el vonulatukat.
- Megítélésem szerint - mondja, és tekintetét végigjáratja a
köréje gyülekező férfiakon - még nem vagyunk abban az
állapotban, hogy nemes méltósággal vonulhatnánk be egy
aranyvárosba. Főként akkor, ha a bennszülöttek árulásra
hajlanak. Ez a partraszállás minket is, a lovainkat is
kimerítette. Nem lenne elővigyázatos dolog így átkelni a
mangroveerdőn.
Majd egy pillantást vet az óceán szürkeségére és a balsákra,
amelyek immár az apályban szárazra került homokzátony
közelében járnak, és így folytatja:
- Soto még nincs itt velünk. Jobb, ha megvárjuk. Nem lesz
elég időnk, hogy a partra hozzunk lovakat. Úgy gondolom,
hogy az éjszakát itt töltjük, és merő elővigyázatosságból
lóháton alszunk.
- Csak nem gondolja, hogy egész éjjel egy rossz gebén fogok
csimpaszkodni, amikor egy fél mérföldet sem tudok
lovagolni! - háborog Hernando.
- Nem, öcsémuram, nem önre gondoltam - felel mézes
hangon don Francisco, de a szeme szikrázik. - Ön majd a
homokon pihen le. Derék barátunkról azonban tudom, hogy
jól megüli a lovat, ön tehát bízvást rábízhatja a gebéjét.
Bizonyára eleget tud tenni a feladatnak, és gondosan őrködik
majd az ön álma felett. Végül is, kiérdemelte ezt a
megtiszteltetést. Neki köszönhetjük, hogy csak a holmijaink
vesztek oda, és nem az életünk!
Ezzel a kormányzó Gabrielre mutat, aki elpirul örömében.

Hernando De Soto kapitány nem tud meglenni a lova

nélkül. Ahelyett, hogy a kis csapathoz csatlakozna a parton,
egyenesen a három kötélhossznyira lehorgonyzott Santiago
felé tart, s sikerül is felcsalogatnia a tutajra elválaszthatatlan
andalúziai szürkéjét. Igaz, neki is kijut a trópusi fürdő
örömeiből, most azonban már csuromvizesen, de
diadalmasan jelenik meg a többiek előtt.
Először a kormányzót köszönti, majd Gabrielnek is biccent.
- Örülök, hogy újra látom önöket, barátaim - mondja
egyszerűen, mivel nem a szavak embere.
Az egész éjszakát nyeregben töltik, izzadt lábukkal szorítják
a lovakat, amelyek már-már kidőlnek.
Néha el is alszanak, de amint rák neszez a homokon,
mindjárt éberen figyelnek. Azt képzelik, hogy üvöltő indián
hordák zúdulnak rájuk a mangrovék alól, pedig csak a
szárcsák rikácsolása és a csillogó tajtékú óceán morajlása
hallatszik.
Alkonyatkor még olyan erős volt a dagály, hogy csak hat
hidalgó tudott a partra vergődni hátasával. Most hát, a
gyalogságot is beszámítva, alig tucatnyian állomásoznak itt, a
nyílt tengeren lehorgonyzott hajóktól és balsáktól elvágva,
feszülten virrasztanak az éjszakában és próbálnak ébren
maradni. Van, aki kivont karddal éjszakázik, s a nyeregkápára
fektetett meztelen pengék fel-felcsillannak a csillagfényben.
 Ha néha mégis legyűri őket a fáradtság, mindannyian az
immár nagyon közeli városról álmodnak, melyet már csak a
mangroveerdő áthatolhatatlan sűrűje takar el előlük, s ahol
mindent arany borít. Azokról a történetekről álmodnak,
amelyeket a kormányzó és a Görög szájából hallottak, a
hatalmas palotákról, falaik borításáról, amelyek egész
vagyont érnek...
Elnehezedő szemhéjjal küzdenek az álmosság és a vadaktól
való félelem ellen, és miközben a rájuk váró nagy halom
aranyról álmodoznak, végül már úgy látják, mintha az eget is
aranydarabkák lepnék el. Ahogy a kimerültségük nő, az
éjszaka legsötétebb zugaiban is aranylámpákat vélnek
felfedezni.
Amikor azután a hajnal keleten fehérre festi a ködfoltokat,
nem bírják tovább.
Pizarro kormányzóval az élen átkelnek egy keskeny öblön,
amelyből az apály idején levonult a víz, és csak sűrű, bűzhödt,
fekete iszapot hagyott maga után - majd végre bejutnak a
mangroveerdőbe.
Keskeny, száraz, sőt helyenként kényelmesen kikövezett
ösvény vezet az őrülten tekergő törzsek és fügefagyökerek
között, a magasban, a fejük fölött leírhatatlan állatok rázzák
az ágakat. Két ízben is vadul nyerítenek a lovak, amikor
karvastagságú kígyók bukkannak fel előttük. Majd egy
harmadik hasonló szörnnyel is összeakadnak, amely a
megszólalásig hasonlít egy korhadt fatörzsre, csakhogy ennek
a fadarabnak olyan állkapcsa van, amivel bizonyára egy
borjút is ketté tudna roppantani.
A fullasztó dzsungel legmélyén csupán az ég kis darabkája
látszik a fejük fölött, mintha egy óriás a kardjával szelte volna
ketté a fákat.
Indiánt azonban sehol sem látnak. Sem az erdőben, sem a
mezőn, amely mögött a távolban már feltünedeznek Tumbez
legmagasabb falai.
 Lázas sietséggel ügetésre fogják a lovakat.
Amikor már csak egy íjlövésnyire vannak a várostól, a
Görög felvonja a szemöldökét, és csodálkozó pillantást vet
don Franciscóra. A kormányzó azonban rezzenetlen arccal
néz vissza rá.
Gabriel arra számít, hogy a távoli dombok fölött végre
megjelenő nap sugaraira most már hamarosan felcsillan az
arany visszfénye - de semmi sem történik.
Üvöltő, remegő vagy átkozódó indiánok sincsenek sehol a
láthatáron.
Végül még be sem érnek a városba, mikor meglátják a
lerombolt tetejű házakat, a tűzvésztől fekete, beomlott
falakat. Romba dőlt utcák, sárrá olvadt vályogtéglák,
barlangként tátongó hajdani szobák...
A csend, mely a városban uralkodik, a háború csendje,
fosztogatás utáni csend, a pusztulás némasága.
Egy elhagyott, feldúlt város áll előttük!
Ez lett hát Tumbezből.
- A szent feszületre! - tör ki Soto, lovával don Francisco
Pizarro hátasa elé kerülve. - Erről zengett nekünk ódákat? Ez
az a híres-nevezetes csodaváros?
Gabriel Pizarrót figyeli, s a harag vagy akár csak a kétely
jeleit lesi a gőgös arcon. De csak valami nehezen
megfogalmazható bosszúságot lát.
 34
Tumbez, 1532. április

Az első felröppenő kődarab csak súrolja Gabriel vállát,

majd a mögötte lévő fal sarkából tör le egy darabot. A
második tompán csattan: Pedro, a Görög combja állította
meg. A Görög odébb szökdécsel, és káromkodik, mint egy
kocsis.
Gabrielnek azonban nincs ideje kérdezősködésre, vagy
húsz torzonborz szakállas, lerongyolódott férfi, könnyű
sisakban, ócska, széttárva lebegő pamutzubbonyban tódul elő
a sikátor minden zugából, és harsány üvöltésbe kezd.
- Rablók, tolvajok! Hazug disznó! Rohadt Görög!
Felemelt öklükben köveket szorongatnak. Az egyik kissé
erejét vesztve Gabriel és Pedro között ér földet.
- Azt hiszem, ezek a barmok az én bőrömet akarják -
dörmögi a Görög, akinek magas termete eszményi célpontot
nyújt.
Még be sem fejezheti a mondatot, amikor egy újabb,
ezúttal kisebbfajta, de ügyesebben elhajított kő a fején találja.
Ha nem lenne rajta a piros sapka, amitől soha nem válik
meg, bizony, most lyukas volna a koponyája. Így is meginog.
Gabriel a karját nyújtja, hogy támogassa. A kőzápor azonban
hirtelen éppolyan sűrűn hullik rájuk, mint a szitokszavak és a
sértések... Pedro, akit most meg fültövön találnak, egyszerre
ordít haragjában és a fájdalomtól. Folyik a vére is, és rácsorog
a szakállára.
Gabriel a veséjénél kap fájdalmas találatot. A kardja máris
kint van a hüvelyből, amint odébb ugrik, hogy kitérjen az
újabb össztűz elől, Pedro pedig felemelt karjával védelmezi az
arcát.
- Gyorsan, az erődbe! - kiabál Gabriel. - Menj, menj csak,
majd én lefoglalom őket.
- Ízekre fognak tépni - morogja a Görög.
- Engem ugyan nem, de téged annál inkább, ha
makacskodsz!
A Görög dicstelenül vonul vissza a kőzáporban az
erődítmény külső kapujáig, amin csak az imént léptek ki.
- Elment az eszetek? - ordítja Gabriel, és a haragtól
eltorzult ábrázatok felé szúr a pengéjével.
- El bizony, méghozzá akkor, amikor hallgattunk ennek a
sátánfinak a hazugságaira!
- Itt nincs semmi! Arany pedig nem is volt soha.
- Még hogy a falakat arannyal borították! Nincs ebben a
városban egy betevő falat, de még egy szaros indián sincs itt!
- Pedro nem hazudott. Ő már járt itt, és a saját szemével
látta!
- Hát persze! Bolond vagy, ha még mindig hiszel neki! Na
persze, te biztosan megtalálod az aranyadat ebben a
porfészekben!
- A várost elpusztították az egymással háborúskodó
indiánok - próbál érvelni Gabriel. - De honnan tudhatta volna
ezt a kormányzó?
- Nem tud az semmit! Még azt sem, hogy hová megy!
- No és te mit tudsz, zöldfülű? Azt sem tudhatod, hogy
tényleg járt-e már itt!
- De igen! Láttam az ajándékokat, amiket a királynak vitt
ebből az országból. Ezzel a két szememmel láttam! Egy egész
szekérnyi volt...
- Marhaság! Ugyan miért is hinnénk neked?
- Te is csak olyan vagy, mint ők, kislegény! Minden áldott
nap a talpukat meg a seggüket nyalod!
- Neked nincs vesztenivalód, nincs családod, házad, ugye,
fattyú? Te is csak olyan habókos vagy, mint az állítólagos
kormányzód!
- A király csak nem habókos - üvölt Gabriel most már
magánkívül. - Az Indiák Tanácsa sem az! Márpedig ők
nevezték ki don Pizarrót, és nem ok nélkül! Ti háborodtatok
meg! Az agyatok olyan, mint a szita! Az indiánok háborúznak
egymással, ha mondom...
- Na és akkor?
- Akkor türelmesnek kell lennünk. Azt hiszitek, hogy egy
nap alatt meghódíthatunk egy országot azzal, hogy egyetlen
városba bevesszük magunkat?
- No persze, a türelem! Úgy prédikálsz, mint don Pizarro,
kislegény, és a te szavad egy fikarcnyival sem ér többet, mint
az övé...
- Inkább megint tutajra szállnátok?
A férfiak elhallgatnak ugyan, de Gabriel pontosan tudja,
hogy a pusmogások és a dühös tekintetek nem ígérnek
semmi jót.

- Nem bírják tovább! - közli szárazon Soto, és immár nem a

Görög vértől maszatos arcát figyeli, hanem don Franciscóval
néz farkasszemet.
- Nem bírják már, hogy ennyit szenvedjenek semmiért.
Hetekig étlen-szomjan küszködnek, betegségek pusztítanak
közöttük, az indiánok bármely pillanatban megtámadhatnak
mindannyiunkat, s mindezt egy porig rombolt városért és a
hangzatos ígéretekért kell tűrniük. Kormányzó, ezeknek az
embereknek igazuk van. Tudni szeretném, hogy mit
szándékozik tenni. Mire várunk még?
Don Francisco nem válaszol azonnal. A szakálla reszket,
mint amikor belül fortyog a méregtől, de a harag semmi
egyéb jelét nem mutatja.
- Nézzen csak körül itt, De Soto kapitány - mondja végül
meglepően visszafogott hangon.
El kell ismerni, ez a környezet valóban csodálatos. Erődre
emlékeztet, melyet öt magas védőfal vesz körül, mindegyik
százlépésnyire épült a másiktól. Mégpedig olyan jól
megépített falak, amelyek minden különösebb pusztulás
nélkül álltak ellen annak a támadásnak, ami a fél várost
romba döntötte. Az erőd közepén palotaféleséget emeltek, itt
gyűltek össze most a tanácskozók. Az itteni falakat mesterien
dolgozták ki, élénk színekkel különleges mintákat festettek
rájuk, amelyeken állatok, égitestek és szigorú pontosságú
geometriai ábrák váltakoznak, illetve szövődnek egymásba.
- Nem gondolja, hogy mindez nagy és gazdag országra vall?
- szólal meg újra don Francisco.
- Aranyat azonban sehol sem látok.
- Arany, mindig csak az az arany! De Soto kapitány, tudom,
hogy szeretne az én helyemen lenni, én azonban
mindenekelőtt arra gondolok, hogy ezt az egész országot a
Szent Szűz és a király lába elé helyezzem. Utána meglesz az
arany is ráadásul, maga a Szűz Mária fog megajándékozni
vele!
Soto, aki holmijainak elveszítése ellenére is elegáns,
frissen borotvált, a tekintete éles és eleven, mint az olyanoké,
akik parancsoláshoz szoktak, most megvetően kacag fel:
- Ugyan már, Pizarro! Hagyjuk a Szent Szüzet békében,
nekem ne papoljon, szépen kérem!
- Soto! - kiált rá Hernando, és előbbre lép, kezével máris a
kardja markolatát szorítva. - Beszélj illő tisztelettel a
kormányzóval, vagy móresre tanítlak!
Soto higgadtan figyeli. A szemében könnyed derültség
csillan meg, egy pillantást vet Gabrielre és Pedróra is, majd
visszatér Hernandóhoz.
- A híres Pizarro fivérek! Sőt, amint mondják, még az egyik
unokaöccse is itt van a csapatban. Mindannyian egy atya
gyermekei, de ez minden.
Hernando kardja immár ott villog a levegőben, igaz, Sotóé
is mindjárt készenlétben áll.
 - Nyugalom, Hernando - csillapítja az öccsét don Francisco.
- Hallgass a kormányzóra, Hernando! És gondolkodj el egy
kicsit, ha ugyan képes vagy rá! Ha én visszavonulok a
katonáimmal, elveszítitek az aranyat, amit már nekem
juttattatok. No és Perut is! Hányan maradnátok nélkülünk?
Ötvenen? Hatvanan? És vagy húsz lóval, amik alig állnak a
lábukon.
- Veled sem vagyunk sokkal többen - morogja Hernando.
- Nem sokkal, de mégis kétszer annyian! Márpedig, ha don
Francisco előbb az országot akarja, s az aranyat csak az után,
akkor hasznotokra lehetünk, nem igaz? Nélkülem...
- Excellenciás uram! Excellenciás uram!
Vicente Valverde fráter, az egyik dominikánus szerzetes a
kettő közül, aki Panamából jött ide, hirtelen megáll a
küszöbön, amikor a kivont kardokat látja. Ösztönösen
széttárja a karját, és kérlelni kezdi a bent lévőket:
- Nagyságos uraim! Higgadjanak le, kérem! Nem gondolják,
hogy a jelenlegi helyzetben semmiféle megfontolatlanságot
nem engedhetünk meg magunknak?
- Az ön megjelenése, Vicente fráter, szerencsésen véget vet
a gyerekeskedéseinknek - nevet fel Soto, és visszadugja a
hüvelybe a kardját. - Bár a rosszkedvünket nem űzi el...
- Honnan tudja?
Azzal Vicente fráter don Franciscóhoz fordul, keresztet vet,
és suttogva, mintha titkot adna tovább, közli:
- Egy öreg indián érkezett hozzánk ma reggel. Egészen
elképesztő dolgokat mesél a tolmácsunknak, Martinillónak.
Olyasmit, amit önnek is feltétlenül hallania kell, excellenciás
uram. És önöknek is, señores...

A férfi meglehetősen alacsony. A tekintete csupa mélység

és őszinteség. Furcsamód, úgy látszik, rajongó csodálattal
fordul a körülötte álló idegenekhez. Tisztelettudó
mozdulattal éppen csak megérinti ruhájuk kelméjét, a
szakállukat, a tőrüket és a kardjuk markolatát, s közben
folyton elégedetten mosolyog. Úgy látszik, mintha csak
valamiféle reménységéről akarna megbizonyosodni.
Ő maga egyszerű vörös és élénksárga pamuttunikát visel. A
bőre cserzett, megviselt, ráncos, könnyed, hajlékony hangját
élénk mozdulatokkal kíséri. Gördülékenyen formálja a
szavakat, a nyelv, amit beszél olyan folyékony és susogó,
hogy Gabriel számára inkább éneknek tetszik, semmint
beszédnek.
Martinillo pedig, a spanyol módra öltözött indián a lehető
legnagyobb komolysággal és immár szabatos kasztíliai
nyelven fordítja, amit mond.

- Azt állítja, hogy ő maga is háborúzott az ország Egyetlen

Uráért, az Inkáért, azaz a Nap Fiáért. Azt mondja, ő az
egyetlen, aki itt maradt, hogy bevárja a máshonnan érkező
nagyurakat, mert kedveli, ahogy harcolnak. Azt mondja, hogy
Tumbez városa körülbelül ezer házat számlált, mielőtt a
Puná-szigeti ellenségek, akik nem ismerik el az Inka
hatalmát, felégették volna. De igen sokan odavesztek, a
többiek pedig elmenekültek, amikor megtudták, hogy
szakállas, bestiákkal összenőtt férfiak jöttek a tengerből. Ő
azonban nem akart elmenekülni, mert jól ismeri a háborút.
Azt mondja, Cuzcóban is járt már, az Egyetlen Úr szent
városában, amelynek az egész világon nincsen párja.
Aranyból vannak az utcák, a házak, de még az állatok és a
növények is. Azt mondja, hogy a szakállas emberek és
bestiáik nagyon erősek a háborúban, és messzire fognak
jutni. Azt gondolja, hogy bizonyára mindent meghódítanak.
Ezért nem akart elmenekülni, mint a többiek, és csak annyit
kér, hogy ne fosszák ki a házát...
Amikor az indián elhallgat, teljes a némaság, mert
mindannyian szívesen hallgatnák még. Még De Soto kapitány
arcáról is eltűnt a szokott, gőgös mosoly.
Don Francisco hirtelen mozdulattal - amiről Gabrielnek a
hajdani toledói este jut eszébe - térdre rogy, és keresztet vet
az indián előtt. Amikor azután feláll, büszke mosoly jelenik
meg az ajka körül.
- De Soto kapitány - mondja halkan az indiánra mutatva -,
íme egy férfi, aki erősebben hisz bennünk, mint ön. Nem
megmondtam, hogy legyen türelemmel?
- És ön elhiszi, amit ez a fickó itt összehord? - vág vissza
dühösen Soto. - Aranyfalak, állatok és növények, mind
aranyból? Ön tényleg elhiszi?
- Sok mindenben hiszek ebben az országban, kapitány.
Mostantól pedig mindenekelőtt a jó szerencsémben. No és
hamarosan ott is leszünk, hogy megbizonyosodjunk a
hallottakról, nemde?
Majd Martinilióhoz fordul, és a szava úgy hangzik, mint
valami parancs:
- Mondd meg neki, hogy nem fogjuk kifosztani a házát!
Kereszttel jelöljük meg a falát. Ő pedig beszéljen még nekünk
erről a Cuzco nevű városról, és az odavezető útról! Milyen
messze van innen?
 35
Huamachuco, 1532. április

A Porcon dombjának tetején ágaskodó három szikla még

fekete árnyékként rajzolódik ki a sötét ég hátterén, ahol alig
észrevehetően kékes fény kezd terjengni.
Anamaja Villa Omát figyeli.
A harcok miatti folytonos aggodalom megkeményítette és
elmélyítette az idős férfi vonásait. Beesett, árnyékos szeme
úgy csillog, mint két, parázzsal izzított kő. A háború kezdete
óta minden csatatéren felbukkan, együtt értelmezi a jeleket a
jövendőmondókkal; szitokszóval, buzdítással egyaránt él. Az
Inka udvarában azt suttogják, hogy szikkadt, sovány testének
nincs szüksége egyéb táplálékra, mint a kokalevelekre.
Jóllehet a hajnal első fényei még nem győzték le az
éjszakát, a Bölcs határozott léptekkel vezeti a domb felé tartó
kis csapatot. Anamaja közvetlenül mögötte lépdel, mellette
pedig a hallgatag, gondolataiba merült Guaypar. Szolgák
menete követi őket, akik chichá-s edényeket, arany- és
ezüstvázákat és a huacá-nak szánt, szőttesekbe göngyölt
áldozati ajándékokat cipelnek, két fiatal fiú tíz lámát vezet,
melyeket ugyancsak feláldoznak majd.
Anamaját megzavarja Guaypar jelenléte. Sehogy sem megy
ki a fejéből a férfi furcsa kérése és zavarodottsága, és nem
tudja, hogyan magyarázhatná meg neki, hogy ne lásson
benne ellenséget. Szeretné megnyugtatni egy pillantással, de
valahányszor a fiatal tiszt felé fordítja a tekintetét, az úgy
tesz, mintha minden figyelmével az alig világosodó eget
lesné.
A falucska házai a domb lábánál húzódnak meg egymáshoz
bújva. Az itteniek mind a huaca szolgálatában állnak;
mindannyiukhoz eljutott már a hír, hogy Atahualpa, a Sapa
Inka két nagyurát a huacá-hoz küldi jóslatot kérni. Most hát
ott gyülekeznek a házaik előtt, és szótlanul figyelik, amint
Villa Oma, Guaypar és a többiek elvonulnak a domb felé.
Anamaja semmit sem tud kiolvasni sötét, már-már
kifejezéstelen tekintetükből.
A nap első sugara a domb csúcsára esik: a legmagasabb
sziklán fekete kőfal emelkedik, az védi a bálványt.
Már felfelé tartanak a lejtőn, amikor Anamaja kérdéssel
fordul Villa Omához:
- Mit akar voltaképpen Atahualpa nagyúr?
- Megtudni azt, amit atyja neked már nem mond el -
mondja Villa Oma színtelen hangon.
- Megint úgy tartod, hogy az én hibám...
- Semmi ilyesmit nem mondok, ifjú leányzó - mormolja a
Bölcs. - Minden jóslat nélkül is tudom, hogy ha egy hőst
félelem emészt, az nem jó előjel.
Anamaja nem válaszol. A szíve mélyén azonban tudja, hogy
a Bölcsnek igaza van.

A huacá-t őrző pap ijesztően sovány. A nyaka éppen csak

háromujjnyi vastag, és a férfi olyan öreg, hogy néhány fehér
fonal egészen belefilcesedett a szakállába. A szeme színtelen,
és csak nagy nehezen tud talpon maradni, így is csak egy
botra támaszkodva, melynek a feje gyűrűbe tekeredő kígyót
formáz. Csupasz lába visszataszítóan mocskos, minden
ruházata egy bokáig érő tunika, amely valami hosszú szőrű
állat gyapjából - minden bizonnyal a guanakóéból - készült, s
a hosszú szőrszálakba seregnyi apró, halvány rózsaszín
kagyló kapaszkodik.
Mögötte papok kis csoportja áll, akik épp hogy csak egy
kicsit fiatalabbak és tisztábbak a főpapnál.
Amikor Villa Oma már az öregember elé érkezik, az Őrző
szóra nyitja a száját, és Anamaja ösztönösen hátrahőköl: a
száj ijesztően fogatlan, a belőle feltörő hang pedig olyan
mély, mint a kürtöké - az istenek hangja zúg ebből a
kagylóhéjból.
- Tudom, miért jöttél.
Miközben a nap egyre feljebb jár égi pályáján, Villa Oma
hozzálát, hogy levezesse az áldozati szertartást a bálványnál -
egy ember nagyságú, férfialakra emlékeztető alakú kőnél. A
bálványt befogadó templom egyetlen, tető nélküli helyiségből
áll, melynek ablaka á kelő, az ajtaja pedig a lenyugvó napra
nyílik. A falba mélyített fülkéket pompás szövetekkel
borították, ahol számos aranytárgyat őriznek.
A papok először kokaleveleket hintenek a bálvány lábához,
majd Villa Oma és Guaypar szembefordul a kővel, kitép egy-
egy szálat a szempillájából és a bálvány felé fújja. Ezután
chichá-t locsolnak az edényekből, és az ilyenkor szokásos
szavakat mormolják hozzá.
A többi áldozatot az Őrzőnek adják. Ő mindegyik ajándékra
ráfúj, mielőtt a gyapjúszőttesre helyezné a kokát,
kukoricacsövet, színes tollakat. Majd a szövetdarabokat
összecsomózzák, s odakint a huaca bejáratánál rakott tűzbe
vetik.
Amikor a tűz kialszik, Villa Oma két arany- és két
ezüstedényt helyez a földre a bálvány elé. Odaint a lámákat
féken tartó fiatal fiúknak: mindegyik állatot egy nehéz kőhöz
kötötték, ő pedig körbejárta őket. Amikor már négy-öt kört
megtett, az Őrző mélyen beledöfi kését az állat mellkasába,
kitépi a szívét, és a szájához viszi, miközben a többi pap a
láma vérét fogja fel. A szolgálók torkából tompa, zümmögő
hang tör fel.
Anamaja elfordítja a tekintetét; bár bevezették a
misztériumokba, járt a Megnevezhetetlen Város-ban is, és az
esküje is köti, még mindig viszolyogva fogadja az élő áldozat
szükségességének gondolatát.
 Az Őrző szája szegletéből vér csorog le a nyakára, majd a
tunikájára, ahol a kis vérpatakocskák eltűnnek a halvány
rózsaszín kagylók és a hosszú szőrszálak között. A pap szó
nélkül belép a templom ajtaján, és egyedül Villa Oma követi.
Anamaja Guayparral, a szolgálókkal, a pásztorokkal és a
huaca többi papjával marad. Szél kerekedik, hűs fuvallatával
felfrissíti a nyakukat, az ég azonban továbbra is csupa felhő,
és a levegő is fojtó, nehéz.
Az Őrző a bálvány mögé megy, csontsovány alakja egészen
eltűnik a kőszobor takarásában. Az ajtónyílásban már csak
Villa Oma háta látszik, amely meggörbül, mintha a Bölcs
könyörögne, valamint Catequil bálványnak, a háború
istenének rettenetes arca.
- Tedd fel a kérdésedet! - mondja a bálvány.
- Nagyuram, Atahualpa, a Sapa Inka szeretné tudni, miféle
jövő vár rá.
A bálvány egy pillanatig sem habozik, a hangja úgy
morajlik fel, mint mennydörgés a viharos égen.
- Atahualpa túlságosan sok vért ontott, és az istenek
haragra gerjedtek. Gyászos és közeli vég vár rá.
Villa Oma háta egy pillanatig még nem mozdul, és a kinti
csoport lélegzetvisszafojtva figyel. Anamaja szinte hallja a
szíve lüktetését.
- Gyászos és közeli vég vár rá - ismétli a mennydörgő hang
-, amikor a felhők kihasadnak, és az első esőcseppek
lehullanak.
A menet szótlanul ereszkedik le a lejtőn, hátuk
meggörnyed a nagy cseppekben potyogó esőben. Odalent a
falu kihalt, mintha a huaca szolgái mindannyian megértették
volna a rettentő jövendölést, és elbújtak volna a házakba.
Amikor már látják Huamachuco tambó-jának falait, Villa
Oma megáll, és megfogja Guaypar karját.
- Ne gyere velem!
- Miért ne?
 - Amíg Atahualpa kedvező jóslatban reménykedett, még
ketten mehettünk. Most azonban, amikor minden remény
elveszett, egyedül kell jelentenem a rossz hírt.
Guaypar remeg a türelmetlenségtől és a kudarcérzettől.
Anamaja szelíden a kezére teszi a kezét, majd egy
mozdulattal a curaca palotájának rendezett sorokba rakott
kőfalaira mutat, amelyek mögött Atahualpa a jós válaszára
vár.
- Tudjuk, hogy nem félsz.
Guaypar a lányra fordítja sötét tekintetét.
- Egyes-egyedül én tudom, mitől félek.
- Most már elég, Guaypar - mondja a Bölcs. - Menj vissza a
canchá-dba, és ott várd az Egyetlen Úr parancsait!
Guaypar még mindig Anamaját nézi; a tekintetének ijesztő
ereje van, és Anamaja olyan heves érzéseket olvas ki belőle,
hogy megriad tőle. A vigasztalónak és barátinak szánt szavak,
amelyeket mondani akart, sehogy sem jönnek ki a száján.
- Veletek tartok - mondja végül Guaypar.

- Hallod ezt, Villa Oma?

Atahualpa pillantása egyszerre sugároz szikrázó haragot és
ugyanakkor csillog az örömtől.
- Huascar vereséget szenvedett.
- Hallom.
- Ismételd el neki, Sikinchara, szóról szóra, amit az imént
nekem mondtál!
Anamaja most ismeri fel Sikinchara kapitányt, aki sok
évvel ezelőtt foglyul ejtette őt az erdőben. Ahányszor csak
viszontlátja, önkéntelenül feltámad benne a hajdani
gyermeki félelem, annak a kislánynak a félelme, akinek a
lelke mélyén még ma is érzi magát.
- Seregeink olyan vereséget mértek Huascar csapataira,
amelynek visszhangja a magas hegyekről messzire verődik az
egész Birodalomban. Huascar serege menekül, széthullott,
vagy átállt a mi Egyetlen Urunkhoz.
A cancha udvarán, a vaskos falak túloldaláról
örömkiáltások hallatszanak.
- Szótlannak tűnsz, Villa Oma. Talán nem örülsz a
győzelmünknek?
- Engem azért küldtél, Nagyúr, hogy jóslatot kérjek
Catequil jövendőmondójától.
- Minden bizonnyal meg is jósolta a diadalomat.
- Nem éppen.
- Nem éppen?
Atahualpa hangjában elfojtott harag vibrál.
- Ismételd el, amit Catequil mondott!
- Nem vagyok biztos benne, hogy szívesen hallanád.
- Hagyd csak rám, hogy megítéljem, mit hallok szívesen és
mit nem!
Villa Oma nagy lélegzetet vesz.
- Nos, így hangzottak az isteni jóslat szavai: „Atahualpa
túlságosan sok vért ontott, és az istenek haragra gerjedtek.
Gyászos és közeli vég vár rá."
A palota termére némaság borul. Atahualpa egy talapzattal
megemelt háromlábú széken ül, az összes királyi jelvényt
viseli: a borlá-t, a tollkoronát és a sunturpaukar-t, a hatalmat
jelképező jogart is. Sikinchara mellette áll, Villa Oma és
Guaypar lehajtott fejjel szemben vele, Anamaja pedig kissé
hátrébb maradt. Valahányszor Atahualpa közelébe kerül,
pontosan érzi az Inkából áradó komor erőt, melyben villámok
és mennydörgés rejlenek. Most mégis váratlanul szelíden ejti
ki a szavakat.
- Beszélj nekem erről a jóslatról!
Villa Oma engedelmeskedik: részletesen elmeséli az
éjszakai utat, a falut, az áldozatok bemutatását, a rózsaszín
kagylódíszes tunikájú vén papot, majd újra elismétli a
„gyászos és közeli vég" ítéletét.
Atahualpa harsányan felnevet.
- És te elhiszed ezt a jóslatot?
Villa Oma nem válaszol.
- Felelj, te, akit Bölcsnek neveznek, és aki valóban bölcs
szavakat szoktál szólni. Elhiszed?
- Erre nem akarok válaszolni, nagyúr.
- No és te, Anamaja?
Anamaja szája sem nyílik szóra.
- Féltek - mondja Atahualpa -, ti féltek ettől a huacá-tól, aki
ellenségem csakúgy, mint a fivérem, Huascar.
Nyugalmat kényszerít magára, de Anamaja világosan érzi a
hangjából áradó zabolátlanságot, s egyben a mélységes
nyugtalanságot is.
- Hát te, Guaypar - kérdezi a férfi végül -, te mit mondasz?
- Azt mondom, hogy aki szembeszáll veled, azt el kell
pusztítani, nagyúr.
- Íme, te vagy az én testvérem - mondja Atahualpa.
 36
Porcon, 1532. június

Atahualpa serege napnyugtakor vonul be Catequil falujába.

Guaypar és a többi kapitány az unku fölött bőr és fém
mellvértet is hordott. A fejükön nádból szőtt sisakot viselnek,
ami olyan erős, hogy üthetik akár kővel, akár fával, nem törik
össze, sőt be sem zúzódik. Legelöl a rikító színű zászlók, az
unanchá-k lobognak. Mindjárt mögöttük, sűrű, tömött
sorokban következnek a lándzsások, majd az íjászok.
A falun keresztülvezető, jól kövezett úton most nem látni
sem férfit, sem asszonyt, csak egy fiatal fiút találnak rövid
szőrű, fekete kutyája társaságában, aki a rémülettől bénultan
ácsorog az út közepén.
Guaypar odamegy a fiúhoz.
- Tudod, kik vagyunk?
A gyerek csak a fejét ingatja, megszólalni azonban nem
képes. Guaypar minden durvaság nélkül elhárítja az útból.
Ebben a pillanatban harcias lármába kezdenek a kürtök és
a dobok, hangjuk visszaverődik a környező dombokról.
Atahualpa hordszéke, mintha egyenesen az alkonyodó
égről érkezne feje fölött a nappal, a hordozók lassú léptekkel
hozzák egyre közelebb, s a rampa maga csupa arany- és
ezüstdísz, s annyi tarka toll lebeg körülötte a szélben, hogy
úgy látszik, mintha nem is emberek vinnék, hanem egy egész
madársereg.
A hordszék most megáll, a takaróul szolgáló finom cumbi
redői alig libbennek meg az enyhe szélben.
- Készen álltok? - hallatszik az Inka hangja.
- Igen, nagyúr - feleli Guaypar. - A parancsodra várunk.
- Fogjátok szoros gyűrűbe a dombot a sereggel, nehogy az
átkozott bálvány, az ellenségem egérutat nyerjen!
 Néhány tömör, rideg és pontos parancs harsan, és a
katonák máris indulnak, hogy elfoglalják a helyüket.

Hajnalban Atahualpa egyedül indul a domb tetejére.

Csupán az a két nagyúr tarthat vele, akik korábban jóslatot
kérni jöttek: Villa Oma és Guaypar.
Az Őrző már várja őket, halvány rózsaszín kagylós hosszú
tunikájában piszkosabb és visszataszítóbb, mint valaha.
Atahualpa kiszáll a hordszékből, kezében arannyal bevont
bronzbaltát tart. Az Őrző nem süti le a szemét, nem görbíti
meg a hátát az Inka előtt, egyenesen áll, kígyós fejű botjára
támaszkodik.
- Tudod, ki vagyok - mondja Atahualpa. Az öregember
bólint.
- Ismerlek. Atahualpa nagyúr vagy.
- Ha megismersz, miért nem hajolsz porig előttem?
- Azért, mert más férfiak már jártak itt, hogy isteni jóslatot
kérjenek Catequiltől, aki az én hangom által azt válaszolta,
hogy egyetlen Sapa Inka van, akinek a neve Huascar.
- Hazudsz.
- Nem rendelkezem sem a hazugság, sem az igazság felett.
Én Catequil isten hangja vagyok. Ő itt volt előttem, és itt lesz
utánam is.
- Hazudsz. Mondj el újra minden hazugságot, ami engem is
érint, hogy a te szádból halljam őket!
- Atahualpa nagyúr vagy. Túlságosan sok vért ontottál.
Gyászos és közeli vég vár rád.
- Hazudsz. Az ellenségem barátja vagy, tehát nekem
ellenségem. Nem tudod, hogy velem nem lehet packázni,
belőlem nem űzhet gúnyt sem ember, sem huaca, sem
bálvány.
- Nem te vagy az Inka. Nem jelöltek ki törvény szerint. A
nagy Huayna Capac fia vagy, anyád azonban alacsony sorból
való...
A balta olyan hirtelen lendülettel suhint a levegőben, hogy
mire észreveszik, már le is sújtott az Őrzőre. Az öregember
feje leválik a nyakról, ahonnan bugyogva tör föl a vér. A
vénséges vén kezek néhány pillanatig még a botra
támaszkodnak, majd szorításuk enged, és lecsúsznak a bot
mentén a lefejezett testtel együtt.
Guaypar rákényszeríti magát, hogy a földre gurult fejet
figyelje, az arcára fagyott megvető mosolyt. Az Őrző vérének
néhány cseppje az Inka unku-ját díszítő egyetlen arany
mintán csorog le, a főnököt, a kapak-ot jelző geometriai
alakzaton. Atahualpa ügyet sem vet a dologra, és a kis
templom felé indul, ahol még most is a bálvány uralkodik.
- Senki nem űzhet gúnyt belőlem - mondja még egyszer
Villa Oma és Guaypar felé fordulva, mielőtt belépne az ajtón.
Odabent újra meglendíti a baltáját, és lesújt az ember alakú
Catequil-bálványra, ugyanoda, ahol az Őrzőt is megsebezte, a
nyakára. A mozdulat olyan heves, hogy a szobor teste
meginog, majd a földre dől, a feje leválik. Egy kevés szürke
por száll belőle az Inka tunikájának aljára.
Amikor Atahualpa ismét a templom küszöbén áll, erősen
zihál, véreres a szeme, vad és örömtelen a tekintete.
- Nos, nem örülsz, Villa Oma?
- Nincs minek örülnöm, Egyetlen Úr. És nincs miért
szomorkodnom. Meghallgatlak téged is, és a Másik Világból
való ősöket is. Meghallgatlak téged, és meghallgatom atyádat,
Intit.
A domb aljáról egy chaski érkezik nagy sietve. Mire
Guaypar mellé lép, alig kap levegőt, homloka verejtéktől
fénylik, lábának erős, hosszú izmai még feszesek a
megerőltetéstől. A kapitány odafordul hozzá. A chaski
hosszan suttog Guaypar fülébe. A kapitány arca felderül.
- Egyetlen Úr! - kiált fel.
 - Mi történt, fivérem?
- A vérszívó Huascart foglyul ejtette Chalcuchima, a te
parancsnokod. Láncra verten őrzik. Legyőzték, Egyetlen Úr!
Akkor nyúzathatod meg, amikor csak akarod!
- Nézz rám, Villa Oma, nézz uradra, és ne félj annyira az
istenektől, semmi értelme!
Villa Oma azonban továbbra is csak a földet nézi.
- Nagy változás van készülőben, ó, Bölcs, olyan nagy,
amilyet a Négy Égtáj Birodalma Pachacutec, az Átalakító óta
nem látott! Én vagyok a világ új átformálója! Én pusztítom el
a régi, a rossz isteneket, kővé változtatom az embereket, a
köveket pedig emberekké...
- Nem szabad így beszélned, Egyetlen Úr - mondja halkan
Villa Oma -, ilyen hatalma csakis Viracochának van, az
istennek, mindenek teremtőjének!
- Márpedig én ezt is kimondhatom, és bármit mást, amit
csak akarok, úgy bizony, Bölcs, akiből kiveszett a bölcsesség.
Guaypar?
- Igen, nagyúr.
- Azt akarom, hogy hozasd fel ide az összes áldozati fát,
amit ennek az átkozott falunak, egy huaca és egy átkozott
bálvány szolgáinak házában találsz, és rakasd körül vele ezt a
tetemet - megvetően az Őrző fejetlen testére mutat -, ezt a
bálványt és ezt a dombot, ahogy az imént a sereg fogta
gyűrűbe, és gyújts olyan hatalmas tüzet, ami atyámig, a Napig
ér!
Guaypar nem is próbálja elfojtani az arcán elömlő mosolyt.
- Ahogy kívánod, nagyúr.
- Amikor pedig a tűz leég, megparancsolom, hogy
gyűjtsétek össze, ami a bálvány fejéből megmarad, zúzzátok
porrá a többi rész maradékával együtt, és szórjátok szét a
szélben!
A chaski még mindig ott áll Guaypartól egylépésnyire,
kezét tiszteletteljesen összefonja a háta mögött, fejét lehajtja.
A kapitány most ismét odafordul hozzá.
- Van még valami?
A fiatal férfi megint suttogni kezd. Guaypar arcáról
egyszerre lehervad a mosoly.
- Más hírek is jöttek - mondja végül.
- Később, fivérem - mondja Atahualpa -, ennyi hír elég volt
mára, nem akarok tovább várni.
Azzal visszaül a hordszékbe.

Anamaja a tüzet nézi.

A lángok már elemésztették a falu házait, felfelé siklanak a
bozótosban, és a domb tetején emelkedő három szikla felé
tartanak.
Éjszaka van, mégis nappali a fény és rettenetes a hőség. A
lány most Guayparhoz fordul.
- A te műved mindez?
- A Sapa Inka parancsának engedelmeskedtem.
Erre nem lehet mit válaszolni. Anamaja a falubelieket
figyeli, akik kifürkészhetetlen arccal szemlélik, amint a
házaik, a dombjuk és az istenük a lángok martalékaivá
válnak.
- Gondterheltnek látszol - mondja Anamaja a kapitánynak.
- Különös üzenet érkezett...
- Huascar elfogásáról?
- Nem. A tallanes indiánok, akik a part mentén élnek, azt
állítják, hogy szőrös arcú, fémmel borított testű fehér férfiak
érkeztek a tengerről...
Anamaja szíve hevesebben kezd dobogni erre a hírre.
- A derekuk körül övet hordanak, amire valamiféle
ezüstholmit akasztottak, ahhoz a bothoz hasonlót, amit a mi
asszonyaink a szövéshez használnak. Folyton valami
lámaféléken járnak, amelyek azonban nagyobbak, mint a
mieink. A tallanes indiánok viracochakuná-nak nevezik őket.
Anamaja olyan erősen reszket a nagy hőségben, hogy
Guaypar is felfigyel rá. Megpróbálja átkarolni a lány vállát, de
Anamaja szelíden elhárítja magától.
- Emlékszem - mondja -, emlékszem. Gyermek voltam
még, és Huayna Capac, a nagy uralkodó arra kért, hogy
melegítsem meg, amikor a küldöttek beállítottak. A tengerből
jött idegenekről beszéltek, Viracocha nevét is kimondták.
Azóta semmi sem olyan a Négy Égtáj Birodalmában, mint
régen volt.
- Hatalmasak vagyunk - kiált fel Guaypar. - Minden törzset
leigázunk!
- Nem tudom, miért nem szólít már meg Huayna Capac az
Alsó Világból. Félek a hallgatásától. Sokáig azt hittem, hogy
én követtem el valami rosszat. Mostanában viszont azon
töprengek, nem ő rejtőzködik-e, hogy ne kelljen látnia a világ
végét. A gyászos és közeli véget, ahogy a jóslat mondta.
- Itt már nincs többé isteni jóslat, Anamaja.
- Nézd csak!
Anamaja a dombra mutat. Minden lángba borult, de az a
szikla, ahol Catequil bálványának darabokra tört
maradványai és épülete vannak, nem gyulladt meg. A lángok
körülölelik, táncot járnak körülötte, úgy ragyogtatják fel az
éjszakában, mintha a templom vörös aranyból volna.
Anamaja Huayna Capac szavaira gondol, azokra, amiket
régebben hallott, amik még mindig ott rejtőznek a szívében.
- Az igazság szavait nem ronthatja le sem tűz, sem víz, sem
szél, Guaypar. De még a harag sem.
 37
Cajas, 1532. október

- Gondolod, hogy látnak minket? - kérdezi Gabriel.

Sebastian a fejét csóválja.
- Azt hiszem, amit látok. A többi...
Amióta elhagyták a folyóparti várost, és egyre jobban
bevették magukat a hegyekbe, Gabriel képtelen megállni,
hogy ne kapkodja folyton ide-oda a fejét, ne kutassa a
szemével a fákat és a bokrokat, a napégette sziklák árnyékát,
nem bújnak-e ott meg azok.
A mintegy ötven férfiból és tíz lóból álló osztag, melynek
parancsnoka Soto, két nappal ezelőtt kapta a parancsot, hogy
induljon vezetőivel egy olyan város felé, ahol az eddig kapott
hírek szerint állítólag az indiánok királyának egyik fontos
helyőrsége található.
A Tumbezben eltöltött hetek, a tenger, a folyó, a homok, a
mangrovék és az erdők e különös világa furcsa hatással volt
Gabriel ábrándjaira: minél közelebb ért ahhoz, amit keresett,
annál elérhetetlenebbnek látta. A napok lassacskán és
észrevétlenül hétköznapokká váltak. Az ember könnyen
megszokja, hogy nem éhezik és szomjazik, hogy kigyógyul a
nyavalyáiból. Hozzászokik a tenger látványához, és a
távolban, a hullámokon táncoló fekete pontokhoz, a
halászokhoz, akik azokon a sajátságos tengeri lovakon
suhannak, amit a spanyolok maguk között caballitó-nak
kereszteltek. Megszokottá válik a nők lopva rá villanó
mosolya és a kisfiúk sötét, kifürkészhetetlen, ellenséges
pillantása. A mindennapos őrszolgálattól, a várakozástól
egyfajta tompaságba süpped, amiből nehéz magához térni.
Amikor Pizarro parancsba adta Sotónak, hogy - végre! -
vezessen egy osztagot küldöttségbe a hegyek közé, ebbe a
bizonyos városba, ami a vezetők szerint háromnapi járóföldre
van tőlük, s amikor félrevonta Gabrielt, hogy tudassa vele, mi
lesz a feladata, a fiatal férfi szíve ismét hevesebben dobogott.
- Azt akarom, hogy maradj Soto mellett - mondta a
kormányzó. - Azt kívánom, hogy kövesd, mint az árnyék,
hogy megvédhess a gonoszságától, ami ellenünk irányulna.
- Gonoszság? - csodálkozott el Gabriel.
- Ne is akard megérteni! Ismerem a kapitányt, és ismerem
az embereket. Tudom, mit ér az engedelmessége. Ahová
megy, te követed és rajta tartod a szemed, bármit tesz is. És
mindenről beszámolsz nekem. Megértetted?
- És ha rosszul sülne el a dolog?
A kormányzó arcán különös mosoly dereng.
- Alig vagyunk kétszázan, Gabriel. Bármit tanácsol is
fivérem, a drága Hernando, aki mindenre hajlandó volna,
csak hogy De Sotótól megszabaduljon, nem fogom a biztos
halálba küldeni a csapataim egynegyedét. Nem lenne
keresztényi, és főként nem lenne bölcs dolog, vagyis sikerrel
kell járnia a küldetésnek. Imádkozom értetek.
Gabriel emlékezetébe idézi a kormányzó szikár alakját,
amelyből fékezhetetlen erő árad, kifürkészhetetlen
tekintetét, az arcát, tökéletesen ápolt, frissen nyírott
szakállát. Vajon mit akar valójában? A hivatalos változat
szerint azzal az Altabaliba vagy valami hasonló nevű királlyal
akarja felvenni a kapcsolatot, és baráti szövetséget akar
felkínálni neki. Gabriel sóhajt egyet: a saját nyugalma
érdekében jobb, ha nem feltételez egyéb szándékot
Pizarróról, hiszen akkor csalódna benne.
Két napja indultak úrnak, s azóta egyfolytában felfelé
mennek. Amikor elhagyták a völgyben vezető utat, két
hatalmas fehér szikla között kellett áthaladniuk, melyeket
mintha őrszemeknek állítottak volna oda, és egyre szűkebb,
de mindig szabályosan kikövezett ösvényeken indultak
tovább a sűrű növényzet között. Valahányszor kibukkantak az
erdőből, minden hágó közeledtére, az örökké kék eget
megpillantva a feje fölött, Gabriel azt reméli, hogy
hamarosan a sík vidék megnyugtató látványa tárul eléjük. De
egyre csak hegyek jönnek, egyik a másik után, s egyre
magasabb csúcsok vetülnek a kis sereg fölé.
Gabriel már vagy századszor fordul Sebastianhoz, aki
mellette léptet.
- Mit gondolsz, hányan lehetnek?
Sebastian csak nevet.
- De hiszen már válaszoltam erre a kérdésre, don Gabriel!
- Tudom: nem gondolsz semmit, azt hiszed, amit látsz. No
de mégis?
- Ilyen makacs hidalgót sem látott még a világ! Ha olyan
városokat tudtak építeni, mint amit mi romjaiban láttunk...
Ha a fővárosuk csak feleannyira szép is, mint amilyennek az
öreg indián leírta...
Gabriel az előttük haladó, izmos De Sotót figyeli, aki úgy
üli meg a lovat, mintha ló és lovasa eggyé válna.
- No és ő, gondolod, hogy ő többet tud a dolgokról, mint
mi?
- Ő éppen olyan, mint a kormányzó, csak úgy tesz, mintha
tudná. De elhiheted, hogy az ő szíve is gyorsabban ver, és az ő
pillantása is körbe-körbe pásztáz.
A pillantások... A nappalok és az éjszakák... Gabriellel
megesik, hogy hirtelen rémülten felriad, mert úgy érzi, hogy
valaki figyeli, hogy mohón lesik a sötétségben. Különös érzés,
mert igaz ugyan, hogy fél, de az életét nem félti. Ha józanul,
mintegy kívülállóként nézné a történteket, bizonyára belátná,
hogy ez a vállalkozás színtiszta őrültség, lándzsákkal, íjjal és
pikával felfegyverzett katonák tízezreit képzelné maga elé,
akik rájuk várnak, hogy egy hágó torkolatánál gyűrűbe fogják
és könnyedén mind egy szálig, kíméletlenül lemészárolják
őket. De az őt figyelő szemben komorság van, már-már
mélabú, és Gabrielnek jólesik belemerülni az éjkék
tekintetbe.
A harmadik nap reggelén két indián megfigyelőt ejtenek
foglyul. Felipillo közreműködése ellenére sem sikerült igazán
kipuhatolni, hogy ellenséges szándékkal küldték-e őket, és
hogy mire kell számítaniuk valójában. Mindenféle
szóbeszédek terjengnek a csapatban, és Soto kénytelen
rendet tenni a soraikban. A bőr mellvérteket finom
páncélinggel cserélték fel, és Gabriel időnként ösztönösen a
kardjához kap.
Most már nem kétséges, hogy harcolniuk kell. De vajon ki
ellen?

Az útnak hirtelen nyoma vész, s valami rettenetes

kőomladék váltja fel, ahol emberek és lovak egyaránt
küzdenek, hogy el ne bukjanak. Kiáltások, nyerítés, zihálás
hallatszik, verejték patakzik az arcokon, átáztatja az ingeket.
A kövek szélsebesen zuhognak alá, mintha láthatatlan kezek
dobálnák őket.
Soto az egyetlen, aki minden erőlködés nélkül halad előre.
A lova előtt lépdel - különös pillanat ez, hiszen máskor ló és
lovasa szinte eggyé válik, még a páncéling szürkéje is
egybeolvad a hátas takarójáéval -, egyenletes léptekkel halad
felfelé, egyszer sem csúszik meg, mintha mágnes vonzaná a
lábát a talajhoz.
Gabriel megpróbál a nyomában maradni, és a hágónál utol
is éri, bár a mellkasát mintha parázs perzselné, és úgy fújtat,
mint egy kovácsfújtató.
- Feljutottunk - jelenti ki nyugodtan Soto.
Gabriel nem felel. Soto nyers rokonszenvvel méregeti.
- Azt is parancsban kaptad, hogy ne válaszolj? - kérdezi
bántó él nélkül. - Azt hittem, csak annyi a feladatod, hogy
figyeld minden tettemet és mozdulatomat...
 Gabriel kerüli a kapitány tekintetét, és erőltetett
vállrándítással elfordul.
- Nem tudom, mire céloz, De Soto kapitány.
- Ugyan már - mosolyog Soto -, nem tudsz te hazudni!
Kedvellek, fiam. És nem csupán azért, mert megmentetted az
életemet.
Gabriel elvörösödik, és most valóban nem tud mit
válaszolni.
- De megnyugtatlak - zárja le a beszélgetést Soto
meglehetősen derűsen -, hogy ez rád nézve nem jelent
semmiféle kötelezettséget.
A hegyek gyűrűje egyszerre kinyílik, hogy egy síkságnak
adjon helyet. A levegő csípős, kissé hűvösebb lett, és az
akácok virágfürtjei szelíden lengnek a könnyű szélben. A
birkaféle állatok nyája - azaz, ahogy az itteniek nevezik őket,
a llamas - cseppet sem nyugtalankodik a csapat érkezése
miatt, háborítatlanul legel tovább.
Kissé messzebb, a síkság füvén kisárgult foltok árulkodnak
arról, hogy itt nemrégiben sátrak százai álltak. Az elhagyott
tűzhelyek közepén még füstölög néhány fadarab. Gabriel
szíve majd' kiugrik a helyéből.
- Nincs itt senki - mondja Soto. - Elmentek.
- De hová?
Soto nem válaszol. Miközben a csapat lemaradt része beéri
őket, s némileg megkésve ők is felfedezik a látványt,
mindannyian továbbvonulnak a füves részek felé. A lámák
kíváncsian nyújtogatják hosszú nyakukat, és úgy figyelik
őket, párás, nőies szemükkel, mintha őrségben állnának.
Gabriel a szél neszezését hallgatja, az eget lesi, minden
idegszála megfeszül. Minden pillanatban azt várja, hogy egy
üvöltő horda támad rájuk. De olyan béke honol körülöttük, a
csendet is alig háborgatja a szél, hogy a támadás gondolata
teljes képtelenségnek tűnik.
Átvágnak a táborhelyen: az egyik még ki sem hűlt tűzrakás
hamujában Gabriel egy fekete golyóbist talál, felveszi, és az
orrához emeli.
- Papa - mondja egy jellegzetes torokhang a háta mögött.
Gabriel hátrafordul. Felipillo van ott, az a tolmács a kettő
közül, akit nem kedvel.
- Mi ez?
- Egy almaféleség, ami a földben terem, és amit a tűzben
kell megsütni.
- És jó íze van?
- Hát persze! Miért kérdezi?
Gabriel nem válaszol. Akárhogy van is, sehogy sem érzi jól
magát, ha ez a Felipillo a közelébe kerül. A tolmács arca
olyan, mintha két részből rakták volna össze: az alsó részt az
érzéki, ívelt ajak uralja, a felsőt pedig az apró, fürkész
szemek, amelyek egyetlen pillanatra sem pihennek.
Felipillónak az a jellemzője, hogy folyton körbepislog, mintha
kelepcétől tartana. Ha ugyan nem ő kémkedik szüntelenül.
Képtelenség, hogy egy pillanatnál tovább nézzen az ember
szemébe. No és ráadásul abban sem lehetnek egészen
biztosak, hogy mit fordít...
Gabriel Soto nyomában jár. A tűzrakóhelyek körül minden
sietős és nem sokkal korábbi távozásra vall. Imitt-amott
háztartási eszközök hevernek: fa- és agyagedények, korsók,
sőt némi élelmiszer-tartalék is. Soto Gabrielhez fordul.
- Mit gondolsz a dologról?
- Azt, hogy elfogtuk ugyan a felderítőket, de nem mindet.
De Soto arca felderül. Gabriel akarata ellenére is
rokonszenvesnek találja a férfit, aki után feladata szerint
kémkednie kell, aki tud erről, és még csak nem is neheztel rá.
- No és véleményed szerint ki fél jobban? Ők vagy mi?
- Mi nem félünk, kapitány.
- Magam is így gondolom.
Már éppen elhagyják az utolsó sátorhelyeket is, amikor
felfedezik a madarat az égen: nagyobb a sasnál, szélesebb a
szárnya, mint az albatrosznak, és olyan fekete, mintha
viharfelhő süvítene át a makulátlan kék égen. Messze-
messze a fejük fölött kereng egyre szűkülő körökben. A két
férfi bámulattal figyeli. De Soto tekintete egy pillanatra
elfordul tőle, a rét közepén, épp velük szemben álló három
fára esik.
- Szentséges isten - szólal meg.
Gabriel pedig alig tudja türtőztetni magát, hogy fel ne
sikoltson.

A sík rész végén ismét lankás út emelkedik előttük, amely a

völgy fölött tornyosuló természetes fennsíkhoz vezet. Ott
látják meg a város első, földes falú, zsúptetejű házait.
A katonák hallgatagok, csapdától tartanak.
Mindegyiküknek az agyába vésődött a három, lábánál fogva
felakasztott indián férfi képe, ahogy a szél lengeti őket. A
szemgödrük üresen tátongott, és bizony nehezen tudják
elhessegetni a feltoluló, értelmetlen kérdéseket: ki vájta ki
így a szemüket - emberek vagy madarak? És éltek-e még,
vagy már halottak voltak, amikor ez megtörtént?
Minden lovas ösztönösen szorítja a combjával az állat
oldalát, csak a fegyverek csörrenése hallatszik a csapatban, a
kétely és a félelem zörejei zavarják meg a csendet. Belül
azonban - s Gabriel maga is meglepődik ezen, amikor
felfedezi - valami örömteli izgalom is forrong az emberekben.
A város ugyan nem annyira romos, mint Tumbez, de a
harcok nyoma itt is jól látható: beomlott falak, összedőlt
házak, égett tetők. De az is nyilvánvaló, hogy itt folytatódik az
élet, sőt, sosem szűnt meg. A város kapujában egy, a többinél
jóval jelentékenyebb épület nagy hatást tesz rájuk impozáns
magasságával. Soto int a többieknek, hogy továbbmehetnek.
Jól megépített védőfal mentén haladnak, a kapuk itt is
jellegzetes formájúak, Gabriel jó ismerősként nézi az
alakjukat - alul mind szélesebb, felfelé keskenyedő,
néhányukat szemöldökkő zárja le, amelybe valamilyen állatot
- gepárdot, kígyót - faragtak.
Az udvarokból kihallatszó zajokban nincs semmi
félelmetes: otthonos gyermekkiáltozás, az anyák
szemrehányó szavai szüremlenek ki hozzájuk. Egy-egy
szögletben néha férfialakokat is látnak, akik riadtan azonnal
odébbállnak.
Felipillo büszkén kihúzza magát, amint De Soto oldalán
lépdel, mintha ő lenne a csapat parancsnoka, de a szeme még
a szokottnál is fürgébben jár jobbra-balra.
Az utca végét vastag, szabályosan rakott, erős fal zárja le,
amelynek közepén jókora átjárót hagytak. Az átjárón
keresztül tágas térre érkeznek, melynek túlsó végén
piramisszerű építmény emelkedik, a csúcsát azonban
levágták: a csonka gúla teteje így teraszt alkot, ahová magas
lépcsőkön lehet feljutni. Soto felemelt kézzel jelzi
embereinek, hogy álljanak meg. A fenti teraszon férfiak kis
csapata gyűlt össze, alakjuk feketén válik ki a lenyugvó nap
fényében. Mozdulatlanul állnak.
- Gabriel - szólítja magához Soto.
Gabriel a kapitány mellé léptet.
- Menj fel gyalog, egyedül, csakis Felipillóval, és hozd ide
hozzám a város főnökét... Ne felejtsd el: barátokként jöttünk.
- Lehet, hogy fegyver van náluk?
- Neked jut a megtiszteltetés, hogy ezt megtudd.
Gabriel nekikészülődik, hogy leszálljon a lováról.
- Óvatosan, tudod, csak szép óvatosan! Nem akarsz szem
elől veszíteni, de én sem akarom, hogy odavesszél. Ha a
legcsekélyebb veszély fenyeget, csak kiáltsd a „Santiago"
jelszót!
Gabriel Sebastian gondjaira bízza a lovát. Ügyetlennek és
nehézkesnek érzi magát, minden erő kiszalad a lábából.
Felipillo megkísérel melléje lépni. Gabriel karja kinyúlik, és
az indián mellkasának ütközik, mire a férfi meglepetten,
hirtelen megriadva visszahőköl.
- Hátra - sziszegi Gabriel -, te csak maradj mögöttem!
A teraszt homokra emlékeztető föld borítja, ezer és ezer
apró kagylócska csikorog a lépteik alatt. Középen egyszerű
vízér tör fel egy kútból, melynek alakja a tér végében álló
piramis pontos mása: a víz a finoman megmunkált lépcsők
mentén vájt csatornában csorog le. Vademberek, majmok,
ahogy Hernando szokta nevezni őket, gondolja futólag
Gabriel, de követ faragni, szavamra, nagyon tudnak!
Amikor a piramishoz érkeznek, Felipillo elővigyázatosan
távolabb húzódik Gabrieltől. Gabrielnek hátra sem kell
fordulnia, hogy felmérje a nem csekély távolságot, ami De
Soto biztonságot jelentő védelmétől, a lovaktól és a kardoktól
választja el. Csak lassan lépked egyre feljebb a lépcsőkön,
nehogy kifulladjon.
A tetőre érve elvakítja a nap fénye, amit felfelé menet a fal
eltakart előle. Különös, de valami végtelen szabadság árad el
a szívében. Egy pillanatra eszébe villannak a fiatal szerzetes -
Hogy is hívták? Megvan: Bartoloménak! - hajdani szavai a
toledói zárkában:
„Semmit sem tudsz magadról addig a pillanatig, amíg a
vasakkal vagy a tűzzel nem közelítenek hozzád..."
Igen, eljön a pillanat, amikor az ember végre megtudja, mi
lakozik benne valójában!
Gabriel nem fél.
A férfi, aki előtte áll, furcsa, de pompás ruhát visel. A feje
körül sokszínű zsinórféleség, amiből tarka tollak
meredeznek. Térdig érő, fekete-vörös tunikája felső részén
két ragadozó a minta, két nagy macska, amelyeknek farka
spirálba tekeredik; a két vadállat egymást lesi, kitátott szájjal,
fenyegető pofával. A férfi lábbelije finom fonatú bőrsaru.
- Ötödik Károly császár követei vagyunk - vág bele büszkén
Gabriel a mondókájába -, akik a tenger túlpartjáról jöttünk,
hogy elhozzuk királyunk baráti üdvözletét, Krisztus szavát, a
békéről és a szeretetről szóló tanítását.
A háta mögött Felipillo tolmácsolja az elhangzottakat kissé
kellemetlen, érdes hangzású nyelvén. Ugyan mit fordíthat?,
töpreng Gabriel.
Majd hosszú csönd következik.
Nagy sokára a férfi néhány sietős szót mond, komoly és
Gabriel fülének rémültnek tűnő hangon.
- Mit mond?
- Azt mondja, hogy már várt benneteket.

A mellkasán macskákat viselő férfi - Felipillo magyarázata

szerint a curaca, az itteniek főnöke - barátságának és
hódolatának számtalan jelét adta. Megparancsolja, hogy
fényűző körülmények között szállásolják el a spanyolokat a
palotájában, a szolgák hozzanak nekik ételt: kukoricát,
szárított húst, lepényt. Bármennyire rendíthetetlennek akar
is mutatkozni, a lovaktól láthatóan tart, mindent megtesz
azért, hogy ne kerüljön a közelükbe.
A tiltakozások dacára - hiszen az arany országának egyre
csak halogatott ígérete sokak vérét felhevítette -, Soto azt a
parancsot adta az embereinek, hogy hatfős csapatokban
derítsék fel a város minden egyes házát; a fosztogatóknak,
bármiféle rablás vagy erőszak elkövetőinek pedig a lehető
legsúlyosabb büntetéseket helyezte kilátásba.
A palota központja egy nagy belső udvar, ami körül
négyszög alakban önálló helyiségek helyezkednek el.
Éjszakára fáklyákat gyújtottak, azok világítják meg a falakra
akasztott kárpitokat, amelyeket ugyanolyan gyapjúból
szőttek, mint a főnök tunikáját - vannak közöttük
geometrikus mintázatúak, másokat pedig virágokkal vagy
állatfigurákkal díszítettek.
Leszállt az est, és az idő hirtelen csípős hidegre fordult. A
lesütött szemű szolgák vékony, gyapjúból szőtt takarókat
hoznak a vendégeknek, amelyek vékonyságúk ellenére
pompás meleget adnak.
De Soto, Gabriel és Felipillo magára marad a curacá-val.
A főnök arca meg sem rezdül. Kinyitja a száját, mintha
szólni akarna, azután újra becsukja.
Majd a szeme résnyire húzódik össze, és a vonásai teljesen
eltorzulnak.
A curaca könnyezik.
 38
Cajas, 1532. október 10-ének éjszakája

Az éjszaka sötétjében Sebastian Gabriel mellé csúsztatja

fekvőgyékényét, melynek kényelme jólesik az úti
viszontagságok után.
Egy fáklya még ég a falon, és a tűzhely parazsa megvilágítja
a helyiség egyik sarkát. Gabriel félálomban van.
- Lányokat találtam - mondja Sebastian.
Gabriel felül.
- Mit hordasz itt össze?
- Emlékszel még arra a jókora épületre, ami mellett a
városfalnál jöttünk el? No hát, az valami kolostorféle, tele
nőkkel, mondom, több tucat, de lehet, hogy száz lány is van
benne - öregek, fiatalok, nem valami szépek, de csinosak is...
Gabriel már teljesen ébernek érzi magát.
- No és te, mit csináltál?
- Semmit, ugyan, mi nem jut az eszedbe! Nem fogjuk
megszegni a kormányzó parancsait, ahogy Hernando De Soto
kapitányét sem!
- Ebben azért nem vagyok egészen biztos, amigo.
- Beértük annyival, hogy ittunk néhány kupával valami
furcsa, erjesztett italból, amiből embertelen mennyiségeket
készítenek. A kukorica íze elég kellemetlen benne, de az
ördögbe is, legalább megmelengeti az ember szíve táját!
A Sebastian fekete szemében felvillanó fény
megmosolyogtatja Gabrielt.
- No és azonkívül, hogy néhány baráti kupát ürítettetek?
- Semmi, ha mondom, becsületszavamra! Lehet a
lányokkal úgy is beszélni, ahogy ti, fehérek sosem fogtok
tudni, amilyen brutális vadállatok vagytok! Bennünk van
valami olyan finomság, amire ti képtelenek vagytok, és
amitől mi...
- Csitulj, fekete barátom!
- Inkább meséld el, milyen komoly munkát végeztetek ti,
miközben én ebben a fontos diplomáciai küldetésben jártam!
Gabriel felsóhajt.
- Meghallgattuk a főnökük elbeszélését az itt történt
szörnyűségekről.
- Nem akármilyen szörnyűségek eshettek itt, az már biztos!
- Még Soto is megdöbbent, pedig ő látott már egyet s mást.
- Mesélj!
- Háború közepébe csöppentünk ebben az országban. Két
fivér küzd egymás ellen, mert mindegyik egyeduralkodó akar
lenni. A mi curacá-nknak pedig azért kellett nagy árat
fizetnie, mert nem a megfelelő táborba állt.
- Ezért akasztottak?
- Akasztottak, és sok más szörnyűséget is elkövettek. A
főnök azt mondja, hogy a várost kifosztották, részben
lerombolták, a lakóit lemészárolták, bár sokan el tudtak
menekülni a hegyekbe. Azt is mondta, hogy a győztes király
serege elrabolta a gyermekeit, kiürítette az
élelmiszerraktárakat. A táborhely, amit láttunk, a győzteseké
volt: a közeledtünk hírére visszavonultak kétnapi járóföldre
ettől a helytől. A főnök azonban most is folyton attól retteg,
hogy visszajönnek, és újra bosszút állnak rajtuk. Könnyek
között idézte a minden képzeletet felülmúló kínzások és
kegyetlenkedések emlékét.
Sebastian hallgat egy kicsit, azután azt kérdezi:
- No és, mit szól mindehhez Soto?
- Azt mondja, hogy számunkra ez jó hír.

Az aranykupac szánalmasan kicsi. Néhány rudacska,

néhány holmi, vázák... A curaca láthatóan őszintén fájlalja,
hogy nem futja többre. Háromlábú széken ül, a terasz közepe
táján, egy akácfa árnyékában; Soto ott trónol mellette, és
megpróbál olyan arcot vágni, mintha nagyon is elégedett
volna. A téren ácsorgó férfiak morgolódnak; az ushnu-nak
nevezett terasz szélére megfigyelőket állítottak. Felipillo
többet is fordít, mint kellene, sürög-forog, kérdez valamit,
majd a spanyol kapitányhoz fordul.
- Azt mondja, hogy egyebet is fel tud ajánlani.
- Ugyan mit?
- Nőket, akik útközben szakácsnőként szolgálhatnának.
Mindenképpen a kedvetekre akar tenni, és meg akarja
tanulni a keresztény szokásokat. A barátságotokat és a
védelmeteket kéri.
- Mondd meg neki, hogy ha így viselkedik, semmi
bántódása nem esik sem neki, sem a városnak.
Felipillo fordít: a curaca arcán most ismét nemes méltóság
ül, a hanglejtése a parancsoláshoz szokott emberé.
- Azt javasolja, hogy egyikőtök menjen el az acllahuasi-ba -
a Nap Szüzeinek Házába - a szolgákkal. Visszafelé már a
nőket is idehozzák, akik közül majd kiválaszthatjátok a
kedvetekre valókat.
Soto maga mellé inti Gabrielt. A spanyolok közül mások is
közelebb húzódnak, hogy végre megértsék, mi történik, miről
beszélnek.
- Igyekezz - súgja Soto -, hozd ide őket, mielőtt a
legényeink maguk mennének el értük!
Gabriel nem meri megmondani neki, hogy a „legények"
már meglátogatták a házat, és isten tudja, milyen kárt tettek
az ott lakókban. Látja, hogy Sebastian csúfondáros tekintete
rá villan.
Amikor a szolgákkal a nők házához érkeznek, odabent
leírhatatlan zűrzavar uralkodik. Mindenki a tágas belső
udvaron gyülekezik: a legidősebbek, akik láthatóan
parancsokat osztogatnak, és a legfiatalabbak, akik
nemegyszer gyermeklányok még. A nők hosszú fehér vagy
piros tunikát viselnek, járás közben kecsesen libben az
alakjuk körül. A legidősebbek bő, ujjatlan köpenyfélét
borítottak a vállukra, amelyet finoman kidolgozott arany-
vagy ezüsttűvel rögzítettek. Az egyik helyiség ajtónyílásán át
Gabriel szövőszékeket pillant meg. Olyan lárma van, mint egy
tanyasi udvaron: ideges kacagás éppúgy hallatszik, mint
hangos zokogás. A curaca szolgái vezényszavakat kiáltoznak,
amitől némileg elcsendesedik a ház.
Amikor, immár együtt, visszaérkeznek a térre, a spanyolok
füttyögetnek, összevissza kiabálnak; akadnak köztük olyanok
is, akik megpróbálják mindjárt magukhoz rántani a lányokat,
mások az aranytűket tépik ki a köpenyükből - leírhatatlan
zűrzavar kerekedik.
Egyszerre éles kiáltás hasít a lármába, dühös kiáltás, amely
a piramis tetejéről harsan fel. Egy magas indián férfi, akit két
spanyol felderítő fog közre, áll odafent. Majdnem egy fejjel
magasabb a két katonánál, és rögtön szembetűnik, hogy
magas rangú nemes lehet. Hihetetlenül finom anyagú,
geometrikus mintájú tunikájába arany- és ezüstszálakat
szőttek, a fülében pedig a már ismert hatalmas aranydíszek
csüngnek.
- Elég legyen! - üvölt De Soto.
Egy másodperc sem telik bele, s a téren újra csend és rend
lesz.
- Őt pedig engedjétek el - veti oda a kapitány az
őrszemeknek.
Az indián egy nagymacska ruganyosságával siklik le a
piramis magas lépcsőin. Határozott léptekkel vág át a téren,
majd egyenes derékkal a curaca elé áll, Sotóra ügyet sem vet,
és láthatóan dühösen néhány szót mond a főnöknek. A
curaca rögtön feláll, és mentegetőző szavakat mormol.
Soto int a spanyoloknak, hogy ne mozduljanak, a curacá-
nak pedig azért, hogy üljön vissza mellé. Majd kérdő
tekintettel fordul Felipillóhoz.
Úgy látszik azonban, hogy a tolmács teljesen megbénult az
újonnan jött férfi láttán.
Sebastian még a rövid kavarodás alatt Gabriel mellé
lopózott.
- Nem látszik valami barátságosnak a Füles - suttogja. Az
indián most Felipillóhoz beszél ingerült hangon.
- Azt mondja - vág bele a tolmács -, hogy mind egy szálig
meghalunk, mert arra vetemedtetek, hogy megérintsétek
ezeket a nőket, akik az ő urának a tulajdoñai. Azt is mondja,
hogy ha közületek bárki is még egyszer kezet emel rá, a
seregei hamarosan itt lesznek, hogy lemészároljanak
mindannyiunkat.
- Nem vonom kétségbe a hatalmát - válaszol De Soto
higgadtan -, de kétszer meghalni miatta sem tudunk. Kit
nevez az urának?
- A királyt. Az Inkát.
- Mi a neve? És hol van most az ura?
Felipillo idegesen szól a nemesúrhoz, kerüli a tekintetét,
amaz kissé lehiggadva válaszol.
- Sikincharának hívják. Őt küldte követségbe a királya,
Atahualpa, aki húszmérföldnyire van innen.
Húszmérföldnyire... Gabriel érzi, milyen őrülten ver a
szíve. A hosszú út képei villannak fel az agyában - a
toronymagas hullámok, a viharok, a nélkülözés. Most pedig
húszmérföldnyire van a meggazdagodástól vagy a haláltól.
- Mondd meg neki, hogy a mi urunk, don Francisco Pizarro
kormányzó, akit a királyunk, V. Károly, az egész föld ura
küldött követségbe, barátként óhajtja meghívni, mi pedig arra
kérjük, hogy kegyeskedjék velünk jönni, fogadja el az
ajándékainkat és barátságunkat. Mondd meg neki, hogy
tiszteletben tartjuk, nem akartuk megsérteni, s hogy
tiszteljük az urát, akiről tudjuk, hogy nagy hatalmú úr, s akit
mi szívesen támogatunk igazságos harcában.
 Felipillo hosszan fordít. Húsos ajka fürgén mozog,
homlokáról izzadság patakzik. Sikinchara figyelmesen
hallgatja - közben azonban folyton oldalvást pillant, mintha
titokban ki akarná figyelni a katonák furcsa öltözetét, a
lovakat, az övekről fityegő kardokat, a páncélokat. Többször
is elmosolyodik Felipillo szavaira, láthatóan elégedett a
hallottakkal. Végül válaszol is.
- Látni akarja az uratokat, fontos üzenetet és ajándékokat
hozott neki.
- Mondd meg neki, hogy a kormányzó háromnapi
járóföldre van innen, Serranban, s hogy én magam fogom
odakísérni, mintha a fivére volnék, és kezeskedem a
biztonságáért.
Gabriel Sikincharát figyeli. Soha nem látott még ilyen
arcot: a bőre mézszínű, járomcsontja kiugró, mint a többi
indiáné, de ilyen izzó tekintetet még nem tapasztalt az
ittenieknél. Egyetlen pillantással felméri saját bajtársait is: az
arcukat, a tartásukat, a ruházatukat. Szomorú figuráknak
látszanak ehhez a férfihoz képest.
- Az Inka most a fővárosában van húszmérföldnyire innen?
Sikinchara arckifejezése arra vall, hogy nagyon furcsának
tartja a kérdést. Egyenként végigméri a spanyolokat, mintha
arra akarna rájönni, hogy vajon mind annyira tudatlanok-e,
mint az, aki a parancsnokuknak mondja magát. Majd hosszas
magyarázatba kezd.
- A fővárosuk - mondja óvatosan Felipillo - a távoli
hegyekben van, több mint egy hónapi járóföldre innen. Csak
körüljárni egy egész napba telik. A föld minden részéből
érkezett népek lakják. A néhai Inkák palotái is ebben a
városban vannak, no meg számos templom, egész
hadseregnyi pappal. A legfőbb templomban
megszámlálhatatlan, nemesfémből készült áldozati ajándékot
őriznek.
Amint az ezüsttel padlózott, ezüsttel és arannyal borított
falú és tetejű épületekről szóló szavak elhangzanak, megint
néma csend üli meg a teret.
Gabriel már nem is figyel.
Tekintete messzi útra indul a magasba, a terasz fölé, a
piramis csúcsa fölé, még a város fölé emelkedő hegyeknél is
magasabbra. A távoli hegyek között lebeg, átkel az örök
hómezők fölött, amik a napfényben aranylemezekként
ragyognak, már a palotákban és a templomokban jár, ahol
minden csupa ezüst és arany, az álom birodalmában
kalandozik, s látomásában ő az első, aki felfedezi ezt a mesés
gazdagságot, kitárja a karját, és az egész világ az övé. Nem
földhözragadt embernek érzi magát, hanem állatnak - a
levegőt hasító
madárnak vagy támadásra rendülő vadmacskának - vagy
felhőnek, hegyi zuhatagnak, amely sebesen zúdul le a
meredélyen, és zubogva váj utat a vízmosásokban. Szabadnak
érzi magát.
Alig hallja meg, amikor Soto parancsot ad az indulásra.
 39
Ybocan, 1532. november

Sikinchara Atahualpa elé helyezi a hollandi vászoninget, az

erős bőrcipőket, a nyakékeket. Nagy óvatosan közvetlenül az
Inka mellé helyezi a két üvegserleget.
- A főnökük, akit hol capitó-nak, hol pedig governó-nak
hívnak, ezekkel a szavakkal adta át az ajándékokat: „Mondd
meg a te uradnak, hogy egyetlen faluban sem fogok elidőzni
útközben, hogy minél előbb találkozhassam vele."
Atahualpa, az Egyetlen Úr egy alacsony padon ül, Anamaja
pedig, bármennyire furdalja is a kíváncsiság, az árnyékban
marad, mintha maga is csak árnyék volna. Guaypar és Villa
Oma közelről nézegeti a holmikat, de megérinteni nem meri
őket. Az átlátszó serlegek a legkülönlegesebb edények, amit
valaha láttak. Atahualpa kinyújtja a kezét, előbb csak az ujja
végével ér hozzájuk, majd felemeli az egyiket, és a furcsa
anyagon keresztül néz a fénybe.
- No és te - kérdezi -, te is átadtad a mi ajándékainkat?
- Igen, Egyetlen Úr. Megnézték az erődítmények kőből
készült mintáit, de nem szóltak semmit. A gyapjúval töltött
kacsákról kérdezgettek. Elmondtam nekik, hogy ha porrá
őrlik őket, kellemes illatú füstöt adnak. Ami az arany és ezüst
tunikákat illeti, azokról megint csak nem kérdeztek semmit.
- Mit mondtak, honnan jöttek?
- A tenger túlpartjáról. Két királyt szolgálnak: az egyik a
Lenti Világot kormányozza, a másik pedig a Fenti Világ ura. A
tallanes indiánok azt állítják, hogy kétlaki lények,
szárazföldiek és víziek egyszerre, akiknek a felsőteste olyan,
mint az embereké, az alsó pedig, mint a lámáké. Viracocha-
ként emlegették őket.
Sikinchara nagyot nevet.
 - A Másik Világból érkezett lények! Magam is hallottam ezt
a legendát. Higgy nekem: ezek emberek, Egyetlen Úr! Azért
mások, mint mi, mert a bőrük sápadt, és az arcukat szőr
borítja. Igaz ugyan, hogy vannak közöttük, akik birkákra
kapaszkodtak, amitől a síkságon meglehetősen gyorsan
haladnak. De el tudod képzelni, hogyan boldogulnak ezek a
bestiák az Inka útjain? Kémeim látták őket, ők mondták,
hogy Cajasba is csak nagy üggyel-bajjal tudtak eljutni.
- Azt is beszélik, hogy tűzköpő botjaik vannak.
- Igen, ez az egyik mulatságuk: valami port tesznek abba a
botba, meggyújtják, és fülsiketítő zajt csapnak vele. Első
ízben meglepő dolog.
- És amit az övükön hordanak?
- Ugyanolyan fegyverek, mint a mieink, csak egy kicsit
könnyebbek. Mivel nagyon megrémültek tőlem, amikor
megláttak, nem hiszem, hogy sokra mennek azokkal a
fegyverekkel.
- Hányan vannak?
- Alig kétszázan. Sokan közülük legyengültnek, betegnek
tűnnek.
- Beszélj a parancsnokukról is!
- Magas férfi, de nagyon sovány és nagyon öreg. A szőrzete
hófehér. A pillantása olyan kemény, mint a parittyakő, de
gyakran mosolyog. A kapitányai mind engedelmeskednek
neki, egyet kivéve, aki a fivére, és aki mindig legalább olyan
fontosnak akar mutatkozni, mint a bátyja. De akármilyen is a
szőrzete és a pillantása, a főnökük csak egy öregember.
Egyetlen buzogányütéssel be lehetne zúzni a koponyáját. No
meg, azt hiszem, tart is tőled. Nagy tisztelettel viseltetik
irántad, és azt állítja, hogy csakis azért jött, hogy a
segítségedre legyen.
Váratlanul Guaypar is megszólal.
- Én is láttam ezeket a furcsa szerzeteket, és bár nem
vagyok olyan tapasztalt, és nem is figyelhettem meg őket
olyan közelről, mint Sikinchara követed, nem vagyok egy
véleményen vele.
Atahualpa erre Guayparhoz fordul.
- Bizony igaz, hogy a tapasztalatod jóval kevesebb, mint a
bátorságod, Guaypar.
- Ezek az emberek veszélyesek, Egyetlen Úr. A
jelenlétünkben mosolyognak, és a barátainknak mondják
magukat. De a falvakban, ahol átvonulnak, nagy vérengzést
visznek véghez azokkal a fegyverekkel, amiket Sikinchara
kapitány ártalmatlanoknak talál. Azt állítják, hogy neked
akarnak segíteni, másoknak viszont azt ígérték, hogy az
átkozott Huascar segítségére lesznek.
Sikinchara kajánul felnevet:
- No, Huascarnak most lenne csak igazán szüksége a
segítségükre.
- Mit javasolsz, Sikinchara?
- Azt javaslom, hagyjuk őket idejönni.
- Őrültség! - szól megint közbe Guaypar. - Azonnal el
kellett volna pusztítani őket. Amikor visszavonultam
Cajasból a csapataimmal, körülfogtam őket, kényemre-
kedvemre elbánhattam volna velük. Türelmetlenül vártam az
utasításaidat, Egyetlen Úr, de nem kaptam efféle parancsot.
Sikinchara szája megvető mosolyra húzódik. – Elpusztítjuk
őket, amint Egyetlen Urunk megparancsolja.
- Nem hiszed, Guaypar?
Guaypar még nem is tud válaszolni, amikor Villa Oma, aki
mindeddig csendben követte a beszélgetést, váratlanul
megszólal.
- Én bizony nem hiszem.
Atahualpa felemelt kézzel csendet parancsol. Gondolataiba
merül, és Anamaja, aki lopva ránéz, észreveszi, hogy az Inka
tekintete elbizonytalanodik.

O
 Esőfelhő vonul el felettük, már el is hagyja a tambó-i.
Miközben Atahualpa magára marad a palotában, Villa Oma és
Anamaja kimegy a cancha falain túlra.
Bármerre járnak a Négy Égtáj Birodalmában, Anamaja
öntudatlanul is megcsodálja a végtelen harmóniát, a
tökéletes szervezést, amely minden településen uralkodik -
itt is látja a kallanká-i, a magtárak sorát, ahol a tartalékokat
őrzik nem messze, azoknak az első teraszoknak a szélén, ahol
búzát és quinoát termesztenek a huaca aljában, ami épp az
Ybocan fölött tornyosuló hegyek vonalába esik. Még néhány
napi utazás, és Cajamarcába érnek, a Chinchaysuyu egyik
legfőbb városába, hogy ott ünnepeljék meg Atahualpa
győzelmét és a Birodalom visszavonhatatlan egyesítését.
Anamaja azonban látja odafent a vonuló felhőket, amik
nem hagyják, hogy a nap tartósan süssön a fejük felett.
- Mit gondolsz, Villa Oma?
- Nehéz szívvel indulok Cuzcóba, ifjú leányzó.
- Miért mondod ezt?
- Nem tetszik, amit ma reggel hallottam. Sikinchara hű
katona, de nem bízom az értelmi képességeiben. Guaypar
pedig vakmerő, de indulatos.
Anamaja nem szól semmit.
- Atahualpa azt hiszi, hogy pachacuti, nagy földindulás, a
világ átalakulása előtt állunk, amelynek végére ő lesz a világ
ura. De nem akarja meglátni a jeleket, nem hallgatja meg az
embereket.
- Arról nem tehet, hogy az emberei hazudnak, vagy
éppenséggel nem látnak a szemüktől.
Villa Oma a fejét rázza, nem ért egyet Anamajával.
- Ráadásul Cuzco sorsa miatt is aggódom.
- Miért? Nem Chalcuchima kormányozza a várost?
Villa Oma arcán keserű mosoly villan fel egy pillanatra.
- Minden jel arra mutat, hogy az őrület az egyetlen
kormányzó. Én magam is őrült vagyok, hiszen én biztattam
elsőként Atahualpát, hogy lázadjon fel Huascar háborodott
döntései és maga Huascar ellen.
- És ennek így is kellett lennie - biztosítja Anamaja.
- Minden bizonnyal. Csakhogy azóta a gyűlölet burjánzik
mindenütt! Atahualpa olyan bosszút forral, ami nem kevésbé
féktelen a fivére bomlottságánál. Azzal bízott meg, hogy
vegyem át a papság irányítását Cuzcóban, ahol Huascar
reformokat akart bevezetni. De nem egyedül megyek. Cuxi
Yupanqui parancsnok is velem tart, aki nagyon is pontos
utasításokat kapott: a vérszívó zsarnok egyetlen híve sem
maradhat életben, de még a feleségeik és legapróbb
fiúgyermekeik sem. Még a lányok közül is csak azoknak az
életét kímélik meg, akiknek nem volt még dolguk férfival,
őket is csupán azért, hogy az Egyetlen Úr ágyasainak számát
gyarapítsák. Atahualpa félreérthetetlenül megmondta, hogy
tulajdon fivérei és nővérei sem menekülhetnek a kínhalál
elől. Egész klánok fognak kihalni, köztük Huayna Capac
atyjának klánja is. Nem tetszik ez nekem, Anamaja, nem
méltó a Birodalom hagyományaihoz, nem méltó az Inkák
nemes méltóságához és a Nap vallásához. Közönséges
törzsfőnökre vall vérrel és gyilkosságokkal bosszút állni.
- Képtelenség. Ugye nem Atahualpa adott ilyen parancsot?
Villa Oma tőle szokatlan gyengédséggel figyeli Anamaját.
- Te magad is jelen voltál, amikor Catequil bálványa
rettenetes véget ért! Atahualpát elvakítja a Huascarral
szemben táplált gyűlölet. És régi félelmek emésztik a lelkét...
- Hosszú hónapok óta érzem a figyelő tekinteteket, Villa
Oma, amelyek valami olyan igazságot várnak tőlem, ami
nincsen a birtokomban.
- Tudom, ifjú leányzó, de a beléd vetett bizalmam - ami
bizony, hiszen emlékszel, nehezen alakult ki - teljes és
rendíthetetlen. Én vittelek el a titkos városba, most pedig
elárulom a szívem titkát: nem Atahualpa lesz a Négy Égtáj
Birodalmának megmentője.
- De hát akkor kicsoda?
Anamaja valósággal sikoltja a kérdést, s ezzel megriaszt egy
pásztorfiút, aki éppen visszatérőben van barna lámái
nyájával, s aki könnyed léptekkel szökellt a széles teraszokon
a csúcs felé. Anamaja kicsit nyugodtabban kérdez újra:
- Akkor hát, ki fogja megmenteni a Birodalmat, ó, Bölcs?
- Még magam sem tudom, ifjú leányzó. Te azonban
segíthetsz még Atahualpának.
- Hogyan?
- Benned jobban bízik, mint bárki másban. Te vagy az, aki
„megláttad" a diadalát, te mentetted ki a börtönből. Ha most
megláthatnád a jövőjét, és elmondanád, hogy hozzon békét a
Birodalomnak és bocsásson meg a cuzcói klánoknak...
Anamaja hevesen szakítja félbe, de nem emeli meg a
hangját.
- Netán arra kérsz, hogy olyasmit „lássak", amit valójában
nem látok?
Villa Oma mélyen a lány szemébe néz.
- Arra kérlek, hogy háríts el egy katasztrófát.
- Nem hazudhatok, Bölcs. Úgy érzem, hogy ha megtenném,
maga Huayna Capac, az Inka térne vissza a Lenti Világból,
hogy szemrehányást tegyen.
Villa Oma sóhajt egyet.
- Segítened kell rajtunk, Coya Camaquen!
Villa Oma hangja elcsuklik. A tekintetében olyan
aggodalom fénylik, amilyet Anamaja nemigen látott a
legrégebbi hatalmasok meggyilkolása óta a cuzcói úton.
- Akkor hát, te is segíts nekem, Bölcs - súgja.
- Hogyan tudnálak segíteni?
- Hozasd vissza hozzám hitvesemet, az arany Képmás-
Fivért!
- De hiszen ez képtelenség! A Képmás-Fivér ott van, ahol
lennie kell: a kezdetek templomában, Huayna Capac, az
Egyetlen Úr holtteste mellett.
- Ha azt akarod, hogy segítsek, Bölcs, parancsold meg, hogy
hozzák ide hozzám.
- Tudod, hogy mit kérsz tőlem? Még soha nem fordulhatott
elő, hogy a Képmás-Fivért és az Urát elválasszák egymástól!
Mi lenne velünk, ha valami baja esne?
- Mellette kell lennem, Villa Oma! Nem hazudhatok. De a
Képmás-Fivér közelsége talán segíteni fog az Egyetlen Úrnak,
Huayna Capacnak, hogy eljöjjön és szóljon hozzám, és
magával vigyen a Másik Világba. Ez az egyetlen megoldás van
arra, hogy megint olyan legyek, mint azelőtt. Ne kérdezd,
hogy miért, egyszerűen csak tudom, hogy így van.
Mostanra már a nap győzött, és a friss levegő olyan békét
áraszt, amit talán semmi sem zavarhat meg.
- Erős kísérettel elküldöm hozzád, amint Cuzcóba érek.
- Nem kellene megmondanunk Atahualpának?
- Nem! Jobb, ha ez a dolog kettőnk között marad, ifjú
leányzó!
Anamaja beleegyezik, de amikor visszafelé indul a
palotába, elgyengül a lába: így válik hát felnőtté az ember, s
lesznek súlyos titkai, melyek nyomják a szívét, és melyekről
senkivel sem beszélhet.

A homály szelíden árad el a canchá-ban. Anamaja egyedül

pihen le, nem akarja hallani az utcákról beszűrődő
örömkiáltásokat. Megint patakokban folyik a chicha: minden
katona tudja, hogy a győzelmi ünnepség, ami ebben az évben
egybemosódik Capac Raymi ünnepével, felejthetetlen lesz.
Egy emberi alak körvonalai rajzolódnak ki az ajtónyílásban.
Anamaja felpattan a gyékényéről, egy sarokba menekül,
közben kis híján felborít egy vizes edényt.
- Ne ijedj meg!
 Guaypar az. Egyszerű, fehér unku-t visel, melynek csak az
övén vannak sárga, vörös és narancsszínű geometrikus
minták. Viselkedésében valami visszafojtott vadság érződik,
amit Anamaja mindjárt észrevesz.
- Ne félj - mondja a fiatal férfi, és nem mozdul -, nem azért
jöttem, hogy megfenyegesselek, vagy hogy szerelemről
beszéljek.
A hangja olyan szomorú, hogy a lány meghatódik s
ugyanakkor meg is dermed tőle. Soha nem tudta, hogyan
mondhatná el Guayparnak, hogy megérti, hogy jólesik neki a
vonzalma. Vagy talán még többről van szó? Egy pillanatra
átfut rajta a gondolat, de gyorsan elhessegeti: hiszen lelke
mélyén ő nem más, mint a Coya Camaquen, a néhai Inka
hitvese.
- Indulatosnak és meggondolatlannak mondanak, de
Sikicharánál megfontoltabb vagyok. Amikor azt mondom,
hogy az idegenek veszedelmesek, biztos vagyok a dolgomban.
Mégsem akarnak rám hallgatni.
- Máris a győzelmet ünneplik.
- Rosszul teszik. Higgy nekem: az idegenek érkezése sok
törzsben, sok faluban haragot ébresztett. Az idegenek csak
kétszázan vannak talán, de ki szolgálja, ki eteti őket, ki
hurcolja a málháikat? Sőt, ki az, aki még fegyvert is fogott,
hogy az ő oldalukon harcoljon? Indiánok. Tudom, persze,
hogy a rettegés vagy a józan ész hatására, mind elismerték a
hódításainkat. Csakhogy a bosszú szelleme nem veszett ki
belőlük. Ezért kell hát elzárkózni a hazugságaik elől, ezért
kell most mindjárt végezni velük, egy lépéssel sem engedni
őket tovább!
- Mindezt elmondtad már az Egyetlen Úrnak, de nem
hallgatott rád.
- Rád biztosan hallgat majd.
- Hagyj békén, Guaypar!
A férfi közelebb megy hozzá, kinyújtja a kezét. Anamaja
visszafojtott lélegzettel figyeli.
- Ne nyúlj hozzám - suttogja.
- Nem nyúlok hozzád.
Nem is nyúl, de olyan közel húzza végig a kezét, alig
néhány centiméternyire a lány testétől, hogy Anamaja tisztán
hallja a lélegzetét, amelytől meg-megemelkedik a mellkasa,
és érzi, hogy a keze megremeg. Közelről követi testének
vonulatait, fokozatosan térdre ereszkedik, ahogy egyre lejjebb
jut a teste mellett, mintha végtelen gyengédséggel tetőtől
talpig végigsimogatná. Anamaja érzi, hogy ő maga is
gyorsabban veszi a levegőt, szeretne erőt venni magán, de
sehogy sem sikerül.
Amikor Guaypar már a szalmasaruba bújtatott meztelen
lábfejnél tart, finoman megérinti egyik, de csak egyik
lábujját, a lány pedig azt gondolja, hogy nem bírja tovább, érzi
a férfi leheletét a bőrén...
- Guaypar!
A fiatalember nyers mozdulattal kiegyenesedik.
- Ha akarnálak, sem tudnálak elfelejteni.
Nagyon gyorsan, a foga között szűrve mondja ezeket a
szavakat, olyan hevesen, hogy az sehogy sem illik a
mondandójához. Majd kimegy, s az ajtóban csaknem fellöki
Inti Pallát, aki zavartan néz Anamajára.
- Mit keresett itt nálad?
- Csak...
Anamaja összeszedi magát.
- Azt akarta, hogy beszéljek Atahualpával.
- A lábad elé borulva?
- Könyörgött.
Inti Palla rosszallón fintorog. Anamaja akaratlanul is
csodálattal néz rá. Az anaco, ami más lányokon úgy áll,
mintha zsákot húztak volna rájuk, rá szorosan tapad, és
szépen kidomborítja dús idomait. Hosszú haját két sűrű
kötegbe fogja össze, az egyiket kígyót, a másikat kolibrit
formázó aranycsattal.
- Téged talán inkább meghallgat.
- Miért mondod ezt?
Anamaja megkönnyebbült. Inti Palla nem kíváncsiskodik
Guayparral kapcsolatban, láthatóan azért jött, hogy valami
másról beszéljen.
- Alig néz rám, hozzám sem ér.
- A Birodalom ügyeinek súlya nehezedik rá.
- Akkor miért tölti az éjszakáit Cori Chimpuval? Vagy Cusi
Micayjal?
- Visszatér hozzád, Inti Palla, hiszen te szebb vagy minden
más nőnél.
Anamaja őszintén mondja ezeket a szavakat. Inti Palla
maga mellé ülteti a gyékényre, ahol maga alá húzott lábbal ő
is ül.
- Te lettél az egyetlen barátnőm - mondja -, pedig én olyan
gonosz voltam veled.
- Gonosz, mikor? Nem emlékszem ilyesmire.
Inti Palla felnevet, és nyakon ragadja.
- Igenis gonosz voltam, mert féltékeny voltam rád, és azt
hittem, hogy el akarod venni tőlem Atahualpát!
- Még hogy én!
Anamaja egészen elképed. Hogyan jelenthetne veszélyt egy,
az erdőből szalasztott, vézna kislány egy olyan virágzó, olyan
érzéki nőre, amilyen Inti Palla?
- Gyere, bújj ide hozzám - súgja az Inka ágyasa.
Anamaja zavarban van, de engedelmeskedik. Leheverednek
egymás mellé; a nyitott ablakon egy kis szél fúj be a canchá-
ba, s az ajtónyílást takaró tollszövet meglebben a
légvonatban.
Anamaja karjával átöleli Inti Palla gömbölyű vállát, és
napok óta most először feledkezik meg a körötte lévő
feszültségekről és a háborús aggodalmakról.
Mikor ujjával megsimítja barátnője arcát, és egy könny-
cseppre lel, a sötétben összefüggéstelen, gyengéd szavakat
suttog a hercegnőnek, hogy megvigasztalja.
 40
Huagayoc, 1532. november 11.

Rövid egymásutánban két villám hasít az acélszürke égbe a

völgy fölött. A mennydörgés úgy morajlik a meredek
hegyoldalak között, mintha kalapáccsal döngetné őket.
Amikor a lárma lassan elcsendesül, Pedro Martin de
Moguer kutyája úgy ugatja az eget, mintha egy indiánt látna
odafent, és meg akarná harapni. A villámok és a
mennydörgés végleg felbőszítik az állatot, egy borjú nagyságú
nápolyi komondort, melynek a szőre tejfehér, a szeme
viszont olyan fekete és olyan őrült, mint a gazdájáé, a
szögletes állú, nagydarab tengerészé, aki Benalcazarral
csatlakozott a sereghez. Gabriel előtt ismeretlen okból
Moguer mindig önként jelentkezik a felderítői feladatokra.
Netán azt reméli, hogy így elsőként dúskálhat a megígért
kincsekben?
Gabriel nehezen tudja leplezni a viszolygását, amint a
fickót és az állatot szemléli.
Felderítésre küldték őket, de csak negyed mérfölddel
járnak a sereg derékhada előtt, amely a kormányzóval
maradt. Néhány kanyar alatt azonban elég magasra jutottak
ahhoz, hogy immár felülről lássák a folyó fölött felhőbe gyűlt
ködöt, és szem elől veszítsék a Cajamarca felé vonuló tarka
menetet.
„Száznyolcvan ember és ötvenhét ló" - mondogatja szívesen
Pizarro, nem is azért, hogy a nagy és hatalmas Birodalom
hódítására indult csapatlétszám nevetséges csekélységére
emlékeztessen, inkább azért, hogy megkülönböztesse őket
azoktól, akik azóta csatlakoznak hozzájuk nap mint nap,
amint a Birodalom szíve felé haladnak: a mesztic vagy fekete
rabszolgák százaitól, akik a Panama-szorosból érkeztek, és
főként az indiánok, a tallanes és a chimus ezreitől, akiknek a
faluját azért égették fel, mert nem fizettek sarcot, és
mindazoktól, akik a legkülönfélébb okokból gyűlölik az
inkákat, vagy bosszút akarnak állni rajtuk.
A szűk ösvény a hegyoldalon kapaszkodik felfelé, néha
olyan meredek sziklafalakon, ahol éppen csak annyi hely van,
hogy az emberek a ló mellett maradjanak.
Kis előőrsük jó ideje gyalogosan jár már. Lehajtott fejjel,
könnyű sisakjukat a szemükbe húzva lépdelnek, hogy ne
ostorozza az arcukat az eső, fél vállukra vetett kötőféken
húzzák magukkal a hátasokat.
A lovak nyugtalanok és elcsigázottak. Hetek óta nem
jutnak elég élelemhez, kilátszik a bordájuk, és a nyergek
hevedere annyira kidörzsöli a szőrüket, hogy már a bőrük
látszik. Az elmúlt néhány napban olyan magas hágókon
jártak, ahol hajnal bizony fagyott, így meg is fáztak az
erőlködéstől, hogy feljebb jussanak. Máskor pedig, a fojtón
párás völgyek mélyén, csaknem sólyom nagyságú, húsevő
denevérek támadtak rájuk, és feltépték a farukat vagy a
hátukat.
Mostanra a vihar sárga sárzuhataggá változtatta az ösvényt,
amely a csenevész bokrokkal szegélyezett meredélyen halad.
A lépcsőszerű sziklalemezeken dühödt kis vízesések
zúdulnak le, amitől veszélyessé és csúszóssá válnak az egyes
fokok. Az utat szegélyező föld besüpped a patakzó víz alatt, és
lágy cuppanással omlik szét a lovak patája alatt.
A mennydörgés moraja még alig ül el, amikor újabb villám
rajzolódik az égre, mint valami tűzkígyó, vízszintesen fut a
hegycsúcsok között, mintha összekötné őket.
A lovak botladoznak, aprókat lépnek, az orrcimpájuk
kitágul, felálló fülük folyton meg-megrezzen. Gabriel
kesztyűs kezével húz egyet a kötőféken, a másikkal pedig
nyugtatóan megsimogatja a hátasát.
Ebben a pillanatban azonban Moguer kutyája, ami a vihar
zajától egészen magánkívül van, teli torokból felvonyít.
Néhány dühödt ugrással a menet élén járó Pedro elé szökik,
keresztbe áll előtte az úton, megfeszíti a lábát, a szügye
lüktet, egy tapodtat sem mozdul. És újra felvonyít, a völgy
mélye felé, amely immár egyáltalán nem látszik az esőben,
szeme kiguvad, mintha megveszett volna.
- Ostoba kutyája, hallgass már! - kiabál Pedro, és
hátrafordul Sebastianhoz, Gabrielhez és Moguerhez. -
Tartsátok erősen a lovakat, ez a vadállat még megrémíti őket!
A kutya vadul ugat a vízözönre, a szemfogai fenyegetően
villognak, nem tudja, mihez is kezdjen, ahogy a sárfolyamban
toporog, befröcsköli világos színű bundáját, majd morogva
elsiklik az emberek és az állatok között. Jártában súrolja
Pedro andaluz ménjének térdét, amitől a ló váratlanul oldalt
ugrik, és patájának egyetlen mozdulatával legörget egy követ.
A kődarab három szökelléssel már a vízmosásban is van,
olyan könnyedén, mintha csak esőcsepp lett volna.
- Az Isten szent nevére, Moguer! - robban ki az átázott,
csepegő szakállú Görög haragja. - Tartsd vissza azt a
megveszekedett korcsot! Mondom, hogy mind a nyakunkat
törjük miatta!
A menetet záró tagbaszakadt Moguer, akinek pamut
mellvédője még a földig érő viaszosvászon köpeny alatt is
ronggyá ázott, nagy keservesen rángat maga után egy lovat.
Egy verrugá-ban szenvedő betegtől csalta ki a boldogtalan
állatot, amikor a gazdája már haldoklott, s még valami
végrendelkezési komédiát is végigjátszatott vele. Mostanra a
megszerzett jószág is igencsak rossz bőrben van. A rusnya
vámpírmarások sebei mindenütt kifakadtak, és olyan sárgás
genny folyik belőlük, amit az eső sem tud lemosni. Hangosan
szedi a levegőt, a feje sebes a láztól, a szeme betegesen tágra
nyílt.
Amikor a kutya Moguer hívására vicsorogva feléjük lódul, a
ló megijed. Éles nyerítéssel lóbálja a fejét, harapni készül, és
két lábára ágaskodik a harsányan csaholó kutya előtt. A
kötőfék egyszer csak kicsusszan Moguer elgémberedett
kezéből, s a ló kis híján agyonrúgja felemelt patájával. Ekkor
azonban a föld, amit csak néhány fűcsomó kötött meg, lágy,
cuppanó zajjal megindul az állat hátsó lábai alatt...
A hátast lehúzza tulajdon súlya, már zuhan is, miközben
Moguer nagyot üvölt. A nyomorult állat előrerúg, oldalára
esik, sovány hasával egy sziklának verődik. Mellső lábával
még egy utolsót kapál, így elrugaszkodik a sziklafaltól, és
félelmében bőgve a mélybe zuhan.
A kővé dermedt konkvisztádoroknak úgy rémlik, mintha
egy pillanatig a levegőben lebegne, majd a fara egy bokornak
csapódik, ettől fejjel lefelé zuhan tovább, előrenyújtott
pofájával először egy kőrakásra csattan, ami nagy zörgéssel
omlik le alatta. Törött nyakkal, már élettelenül gurul tovább,
egészen egy vízzel teli árokig, mintegy harminc öllel lejjebb.
- Szentséges szűzanyám - füttyent a Görög a fejét rázva.
Úgy lesik az állatot, mintha arra várnának, hogy egyszer
csak mégis feltápászkodik.
- Én figyelmeztettelek! - mordul fel újra Pedro.
Moguer tekintetében még ott ül a rémület, amint
nehézkesen megvonja a vállát.
- Ugyan már - feleli színlelt közönnyel -, hiszen beteg volt.
Úgysem húzta volna sokáig.
Mindannyian tudják, hogy csak nemtörődömnek szeretne
látszani.
- Könnyen jött, könnyen ment! - vihog Sebastian. Moguer
felszegi a fejét, csak úgy fröcsög belőle a gyűlölet: - Hallod-e
szenesképű...
De a sértésre már nem marad ideje. Gabriel a vízmosás
mélyére mutat:
- Oda nézzetek! Nézzétek őket!
Az esőtől ázó cserjék alól, a füvek közül, a sziklák mögül
vagy húsz indián bújik elő. Kíváncsiságuk felülkerekedik az
óvatosságukon, mind a döglött állat felé tartanak és
körülállják.
Amint a kutya, amely egy percre elhallgatott, észreveszi
őket, újra ugatni kezd. Az indiánok mozdulatlanná
dermednek, majd a spanyolok felé emelik rézbőrű arcukat,
csakhogy épp elég messze vannak tőlük ahhoz, hogy
semmiféle veszélytől ne kelljen tartaniuk. Amikor az első ki
meri nyújtani a kezét, hogy megérintse a tetemet, a Görög
csettint egyet a nyelvével, és továbbindul.
- Hát persze hogy figyelnek minket! Mit hittetek? Éjjel-
nappal figyelnek. Mialatt ti horkoltok, még a szőrszálakat is
megszámolják az orrotokban. Olyanok, mint a legyek. Mi
pedig benne vagyunk a pácban!

Dél körül lehet már, amikor holtfáradtan, az indiánok

láthatatlan jelenléte miatt pattanásig feszült idegekkel
átkelnek a hágón.
Miközben a szűk völgytorok felé tartanak, az eső végre
eláll. A megművelt földek gyengéd zöldje a hullámvonalú,
hosszú teraszokon, melyeket jól karbantartott falak
támasztanak alá, legyezőszerű mintát rajzol a folyó mentén.
A vihar után az ég mélykék, mint az óceán vize, és
nyomasztóan nehezedik a kis csapat fölé.
Alig két óra alatt egy faluhoz érnek, melynek elrendezése
immár mindannyiuk számára ismerős. Az itteniben mintegy
hatvan ház veszi körül a központi teret, egy jócskán
megemelt teraszféleséget, melyen zömök piramis áll, mintha
egy óriás számára készítették volna lépcsőfeljárónak. A falak
vonala tökéletes egyenest alkot, a köveket pedig olyan
pontosan illesztették egymáshoz, hogy a legvékonyabb
tőrpenge sem férne közéjük.
Az utolsó lépcsőfokon magasodik a templom, egy a sok
közül, ahol az indiánok furcsa, pogány szertartásaiknak
hódolnak. Leveleket égetnek, sőt a legszebb szöveteiket is, a
maguk érthetetlen nyelvén kiáltoznak, az égre emelik a
karjukat, és mindenféle istentelen handabandával töltik az
időt: a napot, a holdat dicsőítik, és isten tudja, mit csinálnak
még.
De ha van egyáltalán arany, ezüst, finom agyagedény vagy
akár smaragd a faluban, hát annak ott kell lennie!
Mint minden alkalommal, a gyerekek itt is összeszaladnak,
hogy megcsodálják a szakállas idegeneket. A bokrok mögé, az
alacsony fák törzse mögé bújnak, hogy kikémleljék a lovakat,
a kardok vasát, amik - mint mindig - nagy hatást tesznek
rájuk. A felnőttek azonban rendszerint megfontoltabban
viselkednek, csak a lehető legnagyobb elővigyázatossággal
mozdulnak el a házak küszöbéről vagy az udvarokból, és
akkor is mindig csak a curacá-juk mögött felsorakozva.
Ez alkalommal azonban, amikor Gabriel és a Görög,
szorosan egymás mellett lovagolva, kardjukat gondosan
közszemlére téve, pengéjét a nyeregkápára fektetve elér a
teraszformájú térhez, már a falu egész lakosságát ott találják.
A templom lépcsőinek alján két baldachinos tetejű hordszék
áll, melyet aranyszállal átszőtt kelme és tollakból készült
kék-sárga kockás takaró díszít.
Gabriel hallja, amint Moguer felrikkant a háta mögött:
- Nicsak, csak nem a mi nagy majomkövetünket látom
megint?
S valóban, Sikinchara, az indián király megbízottja, a
nemes és dölyfös Füles, az, aki hajdan Cajasban járult a
kormányzó elé, várja őket a falusiak sorai előtt indián
katonák, szolgák és lámák kis csapatától körülvéve.
Az öltözete most még pompásabb, mint amikor első ízben
találkoztak. Finom geometrikus mintákkal díszített, bő,
élénkvörös köpenye a lába száráig ér. Alatta különös, csillogó
selyemből készült, hosszú tunikát visel, amit zöld, sárga, kék
négyzetekből varrtak össze. Mellkasát kovácsolt ezüst és
arany mellvért borítja. Homloka és dús haja rézsisak alól
bukkan ki, melynek díszítését rövid, finom, sárga és kék
tollak sora alkotja. Bal csuklójával a tunikájához hasonló
mintázatú kelmével letakart pajzsot tart, jobb kezében nehéz,
bronzhegyű lándzsát szorít.
Mosolyogva nézi az óvatosan, lovaikat visszafogva közeledő
spanyolokat.
- Kellemes vagy kellemetlen meglepetés? - dünnyögi a
Görög Gabriel felé fordulva.
- Jobb, ha nem szállunk le a lóról, amíg a kormányzó ide
nem ér - válaszolja a barátja.
- Mosolyog - dünnyög Sebastian, szakállas puskája csövét
látványosan az alkarjára fektetve. - Nem szeretem, amikor
mosolyognak.
- Na és aztán, mosolyogj te is, szenesképű - gúnyolódik
Moguer. - Azzal a vakító fogsoroddal talán majd kannibálnak
néznek!
Az indián nagyúr körül álló falusiak arcán a félelem és a
tisztelet jelei láthatók. Ahogy azonban közelebb érnek
hozzájuk, Gabriel rádöbben, hogy nem tőlük félnek, hanem
inkább Sikincharától, a követtől. Ami pedig a követet illeti, az
ő mosolya nem annyira a vendéglátóé, sokkal inkább az úré
és parancsolóé!
Miközben Gabrielék megállítják a hátasokat a terasz
aljában, az indián nagyúr feléjük tart. Egyetlen férfi követi,
akire mindeddig nem figyeltek még fel. Fiatalabb
Sikincharánál, vékonyabb is, az arca már-már sovány, valami
lázas szenvedély süt a tekintetéből. Akárcsak Sikinchara, ő is
a nemesek jelvényét viseli: a kitágított fülcimpákon átfúrt
aranydíszt. Igaz, az övében ezek a hengerek vékonyabbak,
mint a követ fülében lévők. Egyébként a ruházata sem olyan
pompás, a sisakját kevesebb toll díszíti, a mellvértje is
szerényebb. Viselkedésében azonban nem kevesebb a
méltóság, a gőg, mozdulataiban pedig van valami visszafogott
erőszakosság, amivel magára vonzza a tekinteteket.
A követ éppen egy érthetetlen mondatot vet oda nekik,
amikor gyermeki kiáltozás hallatszik, a kicsinyek ugyanis
most érkeznek vissza a falu elejéről.
És ettől kezdve az események felgyorsulnak.
A kutya morogni kezd, és hirtelen megfordul, Moguer
meggyőződés nélkül füttyent neki, hogy visszahívja, de az
állat néhány könnyed ugrással a gyerekek felé iramodik, akik
rémületükben kővé dermednek.
Az indiánok soraiból kiáltás hallatszik, Gabriel pedig vadul
megsarkantyúzza a lovát.
Kivont karddal, üvöltve próbálja visszaparancsolni a kutyát,
de az nem engedelmeskedik. Pedro szorosan a nyomában
szitkozódva követi. A komondor vicsorítva rohan át a téren,
és miközben a többiek visítva menekülnek, ráveti magát az
egyik kisfiúra.
A gyerek lába már csupa vér, amikor Gabriel, kissé a lova
nyakára dőlve megforgatja a kardját. Az utolsó pillanatban
azonban megállítja a mozdulatot, a kutya ugyanis a földre
dönti a fiút, és olyan könnyedén, mint valami rongydarabot, a
gyerek hátát kínálja oda a pengének.
Miközben Gabriel gyorsan irányt változtat a lóval, a
megveszett állat egy másodperc töredékére elengedi
zsákmányát, hogy azután biztosabban ragadhassa meg, a
torkánál. Az elviselhetetlen sikoltozás hirtelen megszűnik,
vérbe fullad.
Már csak az állat veszett morgása hallatszik, de az is addig
csupán, amíg Gabriel a kutyára nem támad. A kard
összevissza szabdalja az állat szügyét, majd a földhöz szögezi.
Gabriel őrült dühvel kiegyenesedik, és kirántja a pengét. Fél
térde még a földön támaszkodik, amikor egyetlen rettenetes
csapással levágja a kutya fejét, ami fekete vért bugyogva
gurul odébb.
 A nápolyi komondor fogainak szorítása csak ekkor enged,
és sorsára hagyja az összemarcangolt gyermeket.

- Guaypar nagyúr azt mondja, hogy don Gabriel bátor férfi

és bátor harcos.
Sötét éjszaka van, a falu körül mindenfelé őrtüzek égnek,
fénnyel és az élettől nyüzsgő település lármájával veszik
körül Huagayocot.
A don Francisco vezette sereg egy óra alatt berendezkedett,
vászonsátrakat vert fel vagy egyszerűen a tűz köré telepedett
kisebb csoportokban, a kormányzót és fivéreit, valamint a
kapitányokat pedig Sikinchara követ meghívta vacsorára a
curaca palotájába.
A lakoma után, lámapecsenyével, kövön sütött kukoricával
és a vele felszolgált, furcsa, gömbölyű gyökérrel, melynek
belseje fehéres, édes, de nem lágy, és a kívánatosnál jóval
több sörrel eltelten, a vendéglátók és meghívottaik ismét
tárgyalásba kezdenek.
A Sikinchara követ kíséretével érkezett fiatal nagyúr szólal
meg elsőként, majd Martinillo, a második tolmács hangja
hallatszik, aki kissé huhogva beszéli a kasztíliai nyelvet, és
olyan szeszélyesen, ahogy a tűz lángjai kavarognak a parázs
fölött.
- Guaypar nagyúr megköszöni don Gabrielnek, hogy
leterítette a fenevadat, ami gyerekeket öl.
A két férfi tekintete már korábban is találkozott, és valami
barátságféle villant fel közöttük, amikor Sebastian aznap
délután éppen felsegítette a megmart kisfiú szörnyű holtteste
mellett térdelő Gabrielt, Pedro a Görög pedig Moguert fogta
vissza, aki őrjöngött dühében, amiért egy nap leforgása alatt
elveszítette a lovát és a kutyáját is.
A falubeliek jajgatva és sírva futottak a halott gyermekhez.
Az indián nagyurak nem mozdultak, csupán Gabriel és
Moguer vitáját figyelték hűvös kíváncsisággal.
Az ifjú Guaypar azonban egyszer csak egy lépéssel előbbre
jött, kitárta a kezét, és mélyen Gabriel szemébe nézve
érthetetlen szavakat mondott. S lám, a fiatal férfi most is
feláll a helyéről, és nagy komolyan újrakezdi a délutáni
hókuszpókuszt, felfelé tartja a tenyerét, és ünnepélyesen
megszólal.
- Guaypar nagyúr azt mondja, hogy don Gabriel meg ő
talán fivérek lesznek, ha majd a Másik Világba költöznek.
Gabriel először rendkívül zavart tekintetet vet a
kormányzóra, majd ő is feláll. Mély bókkal hajol meg,
ahogyan Toledóban szokás, és őszinte tisztelettel üdvözli az
indiánt. Háta mögött hirtelen fanyar vihogás hallatszik.
- Hitemre, kedves bátyám - pukkadozik Hernando Pizarro
kesztyűs kezével Gabrielre mutogatva -, mostantól legalább
nem lesz egészen fattyú! A mi drága Gabrielünk családot
talált magának.
A spanyolok soraiban nevetés fut végig, a két indián nagyúr
pedig a szemöldökét ráncolja.
- Nyugalom, Hernando - torkolja le ridegen az öccsét don
Francisco, egy csapásra véget vetve a nevetésnek. - Figyelnek
minket! Martinillo, kérd meg a hercegeket, hogy beszéljenek
Atahualpa királyról!
Miközben a tolmács fordítani kezd, Gabriel az iménti
sértéstől rákvörösen visszaül a helyére, és komolyan
nehezére esik, hogy ne képelje fel Hernandót. De Soto
kapitány megrántja a ruhája ujját, és Gabriel fülébe súgja:
- Ügyet se vess erre az ostoba Hernandóra, Gabriel
barátom! Ne vegyél tudomást róla, hiszen csak a szája nagy,
és ha nem válaszolsz, a kínok kínját fogja elszenvedni. De az
elkövetkező napokban jó lesz, ha vigyázol, nehogy hátba
támadjanak. Moguer még most is dühöng, és beléje annyi ész
sem szorult, mint a kutyájába, amit megöltél. Biztos lehetsz
benne, hogy megpróbál bosszút állni rajtad!
Don Francisco egyetlen pillantásával csendre inti őket,
Martinillo pedig eközben többször is meghajlik az indián
nagyúr előtt, akinek fennhéjázó felelete mindenkit elképeszt.
- Azt mondja: a Nap Fia bevégezte a hadjáratot, amit a
fivére, Huascar ellen vezetett, aki szét akarta zúzni a Négy
Égtáj Birodalmát. Ezer és ezer katonával indult hadba, és
győzött. Huascar, a rossz fiú és a rossz fivér mostanra
nyomorult fogoly lett. Hamarosan hamunál sem lesz több az
Egyetlen Úr, Atahualpa szemében.
- Örömmel hallom ezt a hírt - válaszolja don Francisco
kifürkészhetetlen arccal. - Örömömre szolgál, hogy a királyod
nagyszerű harcos.
- Sikinchara nagyúr azt mondja: nincs nagyobb harcos,
mint Atahualpa, az Egyetlen Úr, hiszen ő a Nap Fia. Úgy
győzte le az őrült Huascart, hogy egész seregét tüzes vonallal
vette körül, s a tűz három napig égett hegyről hegyre
terjedve. Huascar és a harcosai nem tudtak már küzdeni,
levegőhöz sem jutottak, könyörögtek az életükért, az
Egyetlen Úr kapitányai hagyták, hogy úgy égjenek el, mint a
síkság fűszálai, amelyeken taposnak. A mi Egyetlen Urunk,
Atahualpa jóságos azokkal, akik tisztelik, de könyörtelenül
elbánik mindenkivel, aki harcba száll ellene. Nagy örömére
szolgálna, ha a cajamarcai síkságon találkozhatna az
idegenekkel, ami csak kétnapi járásra van innen. Reméli,
hogy az idegenek haladéktalanul eléje járulnak, ő pedig
étellel és szállással várja őket...
E szavak hallatán súlyos némaság nehezedik a
spanyolokra. Ha a hallottak után még szükség lenne rá,
Sikinchara követ tartása, megvető fintora is megerősíti a
fenyegetést, ami a szavakból már egyértelmű.
Gabriel az ifjú indián nemest keresi a tekintetével, Guaypar
sovány arca azonban rezzenetlen és zárkózott marad.
- Valóban szívből örülök a királyotok győzelmének - veszi
át a szót a kormányzó meglepően szelíd hangon. - Semmi
kétségem afelől, hogy hatalmas és bátor uralkodó. De jó, ha
tudja, hogy az én uram még hatalmasabb, és sokkal nagyobb
birodalmat irányít, mint ez az itteni. Szolgáinak és
harcosainak sokasága megszámlálhatatlan. Jómagam is, azzal
a kevés harcossal, aki velem tart, nem egy fejedelmet
legyőztem már, akik pedig nem voltak kevésbé nagy
hatalmúak, mint Atahualpa király. No és nekünk van egy még
hatalmasabb Urunk, az ő birodalma a föld és az ég, ő
uralkodik a Nap, a Hold és a csillagok fölött csakúgy, mint az
emberek, a növények és az állatok, minden élő fölött. Ő adja
a mi erőnket. Ezért vagyunk ilyen kevesen is elegen. Hála a
mi Urunknak, Istennek, mindegyikünk húsz-harminc
egyszerű ember helyett tud harcolni. De megmondhatod a
királyodnak, hogy néhány nap múlva Cajamarcában leszünk.
Ha békével akar fogadni, a barátja leszek. De ha háborút akar,
megvívok vele, ahogy megvívtam mindenkivel, aki
szembeszállt velem, a császárommal vagy az én Istenemmel.
Sikinchara arcáról immár eltűnik a megvető kifejezés,
nincs más rajta, mint feszült, súlyos gyűlölet. Az ifjú Guaypar
feláll, néhány kurta mondatot súg, amit Martinillo nem fordít
le. Majd a pillantása újra Gabrielét keresi.
Barátságnak azonban nyoma sincs már ebben a
tekintetben. Nem olvashatni ki belőle egyebet, mint harcra
készséget az utolsó csepp vérig, olyan harcban, ahol soha,
egyetlen pillanatra sem fog megrettenni az ellenségtől.
Gabriel le nem veszi róla a szemét. Mosolyt erőltet az
arcára, bár valószínű, hogy inkább csak kényszeredett fintor
sikeredik belőle. Az ajka szavakat formál, amiket a másik
bizonyosan nem ért meg: „Nem félek." A lelke mélyén
azonban nem olyan biztos ebben...
NEGYEDIK RÉSZ
 41
Cajamarca, az Inka fürdője, 1532. november 14.

Az Inka fürdője a város közvetlen közelében épült, egy

olyan síkságon, ahol szárazföld és víz sűrűn váltakozik. A
királyi útról letérő idegen könnyen beleveszhet a mocsárba
vagy - ami még ennél is rosszabb - a forró vizű forrásokba,
amelyek közvetlenül a hűs vizű folyók mellett buzognak fel.
Itt telepedett le az Egyetlen Úr, itt vert tábort a hadsereg,
melynek fehér sátrai elárasztották a síkságot, de még a várost
környező dombok szelíd lankáira is felkapaszkodtak.
Lassan leszáll az éjszaka az Inka patiójában, az uralkodó is
lepihen böjtjének harmadik estéjén.
Anamaja időnként a hágó felé pillant, ahonnan az idegenek
hamarosan megérkeznek, arról a Cajamarca házai és palotái
fölött magasodó útról, amelynek széles, szabályos
lépcsőfokait még ilyen messziről is jól látni.
Ugyan mifélék lesznek az érkezők?
Napok és hónapok óta hallgatja már, amit a kémek
jelentenek, Sikinchara mélyen megvető szavait, Guaypar
bizalmatlanságát és gyűlöletét; meghallgatta a férfiak
rútságáról szóló érzékletes leírásokat, azt, hogy miféle
gazságokra képesek, milyen kapzsiak, mennyit hazudnak. És
mégis látni akarja őket, a saját szemével megvizsgálni, talán
még megpróbálná megérteni is az idegeneket - s ami erre
ösztökéli, több, mint puszta kíváncsiság.
- Anamaja?
Inti Palla vág át az udvaron, és int a lánynak az udvar
közepén álló, forró-hideg vizes kút túloldaláról. Az ágyas arca
mindig komor, amióta elveszítette az Egyetlen Úr kegyeit.
- Téged akar látni - mondja színtelen hangon.
 O

A férfi a homályban pihen, körülötte illatszerek

parázslanak, melyeknek füstje súlyos illatokkal telíti a párás
levegőt. Anamaja lehajtott fejjel, görnyedt háttal közeledik.
- Emeld fel a fejed - szól a megfáradt hang -, és nézz rám!
A lány még habozik. Olyan régóta nem hallotta már ezt a
barátságos utasítást, és a bizalmas közelség, amely kettejüket
összekötötte, szinte már csak az emlékeiben él.
- Emeld fel a fejed - ismétli Atahualpa, már-már
indulatosan. - Magunk vagyunk.
- Ahogy óhajtod, Egyetlen Úr.
- Igen, ezt óhajtom! És gyere ide mellém - teszi hozzá
szelídebben -, ahogy régebben nem haboztál megtenni.
Anamaja megfontolt léptekkel jön előbbre, és igyekszik,
hogy ne kelljen az Inka vörös szemébe néznie.
- Akkoriban még nem te voltál az Egyetlen Úr.
- És nélküled...
- Már megköszönted, de valójában Inti, Quilla és a Másik
Világ összes hatalmasai akarata szerint lesz, ami lesz,
Egyetlen Úr, nem pedig egy, az erdőkből idepottyant gyermek
akaratából.
A férfi mosolya olyan, mint a villámcsapás.
- Nézd ezt a tollat, ifjú leányzó, és fogd a kezedbe!
Atahualpa a curiguinga tollát tartja a kezében, amit hanyag
mozdulattal húzott ki a királyi fejpántból. Anamaja akarata
ellenére is megborzong.
- Ne félj! Tedd, amit mondok!
Anamaja két ujja közé fogja a tollat, gondosan ügyelve arra,
hogy ne érjen az uralkodó kezéhez.
- Milyen könnyű, ugye?
Anamaja bólint. A tenyerén fekvő, csodálatos színekben
pompázó tollnak szinte nincs is súlya.
- Milyen könnyű, és a homlokon mégis olyan teher, hogy
aludni sem tudok miatta.
A lány hallgat, megrendíti a férfi hangjában remegő
őszinteség.
- De hiszen törvényesen téptem le a fivérem homlokáról,
nem igaz? És mégis képtelen vagyok elfelejteni, amit Cuzcó-
ban a hátam mögött mondanak, de még a kövek is azt
harsogják a világnak: nem engem jelöltek ki a törvények
szerint.
- De megszerezted a jogot a bátorságod révén...
- No meg azért, mert bíztam a látomásaidban, és azért is,
mert egyszer kígyóvá változtattál, ugye, így volt?
Atahualpa nevet, de a nevetésébe némi keserűség is vegyül.
- Elmondtam neked valaha, hogy miért nem engem
nevezett meg atyám?
- Az édesanyád miatt...
- ...aki nem a hatalmasok klánjából származott - ezt máig
sokan mondogatják. Én azonban pontosan tudom. Pontosan
tudom.
Egy pillanatra megáll, nagyot sóhajt, mielőtt folytatná.
- Négy évszakkal azután, hogy sikeresen átestem a
huarachiku-n, atyám, Huayna Capac, az Inka egy sereg élén
elküldött, hogy ütközzek meg egy fellázadt törzzsel, és
hajtsam az igájába őket. Én azonban vereséget szenvedtem,
és ha atyám nem sietett volna a segítségemre, ki tudja, nem
fulladt volna-e a vereség szégyenletes menekülésbe.
- Nem a canari indiánok ellen történt mindez, a
Yaguarcocha-tó közelében?
Atahualpa döbbenten néz a lányra.
- Hát ezt is tudtad?
Anamaja nem válaszol. Az első éjszaka jár az eszében,
amikor a Törpe beférkőzött a szobájába, és a titok, ami a
szívét nyomta. Egy pillanatra a gondolatai a felé szállnak, aki
az egyetlen, igazi barátja volt a magány évszakainak idején.
Vajon él-e még, vagy már halott?
 Atahualpa még most is a lányt figyeli, merev tekintetével
próbálja kifürkészni, milyen titok rejtőzhet a hallgatása
mögött, majd csüggedten legyint.
- Végül is nem számít. Emlékszem, milyen óvatlan voltam,
ifjú leányzó, milyen esztelen gőgtől duzzadt a mellem.
Emlékszem, hogy szinte megbénultam a vereség jeges
fuvallatától, amikor nagyszerű harcosok ezrei estek el az én
hibámból. S főként arra emlékszem, hogy mennyire
szégyelltem magam apám színe előtt.
Az őrséget, a szolgákat és az asszonyokat kizáró kárpit
mögül mozgolódás hallatszik.
- Azóta is érzem azt a nézést, minden éjszaka visszatér az
álmaimban, hogy kísértsen - mondja Atahualpa elrévedve.
- Egyetlen Úr! - szólítja az egyik yanacona.
- Mi történt?
- Cajamarca curacá-ja van itt.
- Most nem kívánok beszélni vele.
- Mi is ezt mondtuk neki, nagyúr, de ő nem tágít.
Atahualpa végtelen fáradt pillantást vet Anamajára.
- A hatalmat jelképező toll - szólal meg újra -, milyen
könnyű és mégis milyen nehéz!
A curaca érkezik, hátán súlyos kővel, és bocsánatot kér,
miért a pihenésében zavarja az Egyetlen Urat. Atahualpa
egyetlen kézmozdulattal félbeszakítja.
- Beszélj - mondja neki.
- Egyetlen Úr, az idegenek már csak egyetlen napi
járóföldre vannak a várostól.
- Azt akarom - mondja Atahualpa hirtelen határozottsággal
-, hogy elkápráztassa őket a ragyogásom.
- Add ki hát a parancsot!
- Azt akarom, hogy teljesen kihalt város fogadja őket, ahol
nincsenek férfiak, sem nők, azért, hogy a szívük
nyugtalansággal teljen el, és az agyukat megválaszolhatatlan
kérdések ostromolják.
 - Mikor kellene végrehajtanunk mindezt?
Az Inka nagyot kiált dühében:
- Mit mondtál az imént, esztelen curaca: mikor érkeznek
az idegenek? Holnap? Hát akkor ma éjszaka kell
megtörténnie...
- Még ma éjjel - ismétli a curaca.

Atahualpa késő éjszaka arra kéri Anamaját, hogy

heveredjen mellé, és maradjon vele. A lány először megijed,
hogy az Inka ágyasává akarja tenni, de ő csak beszél hozzá
önfeledten és teljes bizalommal, hangja folyamatosan
mormog, mint valami forrás, Anamaja pedig szinte el sem
tudja hinni, hogy ugyanazt a férfit hallja, aki az imént ordított
dühében, ugyanazt, aki Cuzcóban a nagy mészárlásokra adott
parancsot.
Háromszor is elhallgat az uralkodó egy kis időre, csak a
lélegzete hallatszik a félhomályban, és Anamaja
mindannyiszor azt hiszi, hogy Atahualpa elaludt. Elég
azonban csak megmoccannia, hogy felkeljen, és mindjárt
meghallja a férfi hangját, aki csendesen kéri: „Maradj még,
ne hagyj magamra", s olyan mélységesen nyugtalan, annyira
szomorú, hogy a lánynak összeszorul tőle a szíve.
Elmondja Atahualpának: sajnálja, hogy már nem tud
segíteni úgy, mint régen, hogy nem tudja már felidézni a
Másik Világból jött szavakat, olvasni az onnan kapott
jelekből. Atahualpa szelíden nyugtatja.
- Nem várok tőled mást, tó-kék szemű leányzó, mint hogy
mellettem legyél, hiszen már csak önmagadért szeretlek.
Amikor lassan hajnalodni kezd, az Egyetlen Úr felkel
mellőle a fekhelyről, és mélységes zavarba hozva a lányt,
letérdel eléje. Nem nyúl hozzá, még csak meg sem érinti, az
arcával követi a teste vonalát, a lábától a fejéig, egyfajta állati
ragaszkodással, mintha valami titkot keresne az anaco fehér
szövetében, kígyós karkötős csuklóján, a finom csípőjén,
hosszú lábain.
Anamaja moccanni sem mer, a lélegzetét is visszafojtja.
Amikor az Inka a rítus végére ér, az arcát egészen közel dugja
az övéhez.
- A szemed - suttogja -, a szemed...
Anamaja lehunyja a szemét, és egyszerre megérzi, hogy a
férfi ajka könnyedén, mintha lepke szárnya érintené,
végigsimít a szemhéján.
Mire kinyitja a szemét, Atahualpa már nincs sehol.
 42
Cajamarca, 1532. november 15., péntek

Fényes délnek kellene lennie, de az ég ólomszürke.

A kis előőrs végre felér a fennsíkra, a völgy fölé, a sereg
nagyobb része pedig csupán néhány perccel lemaradva követi
őket. A lovak is megérzik a lovasok izgatottságát. A fáradtság
és a magasság ellenére maguktól térnek le a kövezett útról, és
a rövid füvön ügetnek tovább. Pedro, a Görög vagy Diego de
Molina éppúgy nem igyekszik visszatartani a hátasát, mint
Juan, a kormányzó fiatalabbik öccse vagy Gabriel.
Gabriel teli tüdőből szívja be az Andok hideg levegőjét,
amitől valósággal megrészegül, majd hirtelen, anélkül, hogy
ebben a gesztusban a legcsekélyebb gőg vagy versengés
lenne, határozott mozdulattal megsarkantyúzza a lovát. Az
állat egész testében megremeg, és alig észrevehetően
galoppra vált, kissé hátracsapja a fülét, fogával elereszti a
zablát. Gabriel nevetést és valami kiáltást hall a háta mögött,
de nem fordul vissza, csak a nyeregből emelkedik ki, hogy
jobban átvegye a galopp ritmusát.
A paták csattogása a kemény földön mintha szívének heves
dobogását visszhangoznák. Egy agávésövény mellett halad,
majd az út két fal közé szorul, mintha egy kapun vezetne át.
Odalent csak egy meredeken emelkedő rétet látni, itt-ott
jókora sziklákkal, melyek között néhány láma legelget, amíg
az első lónyerítést meg nem hallja - mert akkor mind
fejvesztve menekül.
Gabriel már csak néhány lépésnyire van a meredek
hegyoldaltól, amikor szinte vallásos félelem fogja el, ránt
egyet a gyeplőszáron, hogy megállítsa a lovat, és le is száll
róla. Egy háznál is nagyobb sziklához megy, s onnan, a kőbe
kapaszkodva hihetetlen látvány tárul elé.
 A lábánál elterülő völgy, mely hosszú, mint valami
tengernyúlvány, két egymáshoz igen közel emelkedő hegy
közé szorult, amelyek mintha felemelt fejükkel tartanák a
felhőtornyok nehéz terhét. A völgy szélessége nem lehet több
egykét mérföldnél. És egyik szélétől a másikig telisteli van
sátrakkal!
Ezer és ezer fehér sátor, olyan szorosan egymás mellett,
mint egy hatalmas szárny tollai, s köztük néhány arany
visszfényben játszik. A sátrak csúcsán zászlók lobognak,
harsány színekkel tarkítva ezt a sápadt sokaságot. A sátrak
tetejéből füst száll fel, majd sárgán, vastagon megáll a felhők
alatt. Odalentről mindenféle zaj szűrődik fel: kürtök zúgása,
kiáltások, vezényszavak...
Irdatlan sátorváros éli lent a maga nyüzsgő életét!
- Jézus isten!
Gabriel észre sem vette, hogy bajtársai időközben beérték,
így Pedro kiáltására hirtelen hátrahőköl.
A völgy túlsó végén, a szemközti hegy lábánál, egy
mocsarasnak látszó terület mentén ragyogó fények törik át a
ködöt. Az ifjú Juan Pizarro figyel fel rájuk elsőként.
- Az ott arany? Arany, ami idáig csillog? - kérdezi izgatott
kappanhangján.
Három bajtársa közül egyik sem válaszol, az erejükből és a
lélekjelenlétükből éppen csak a lélegzetvételre futja. Bár
vértjük és díszes zubbonyuk alatt izzadság csordogál, egyazon
jeges borzongás fut végig rajtuk, és húzza görcsbe az
izmaikat.
Amikor jobban megnézik, látják, hogy a sátrakat nem egy
katonai tábor összevisszaságával állították fel, hanem
gondosan sorakozó négyzetekbe és téglalapokba rendezték.
Valóságos körleteket alakítottak így ki utcákkal, terekkel és
belső udvarokkal. És ez a kérészéletű város, amely itt áll
előttük, falnál is áthághatatlanabb gátat jelent a déli
irányban.
 Vajon hány ezer ember, hány ezer katona várakozik itt
türelmesen?
Húsz-, harminc-, negyvenezer?
Vagy a duplája is talán?
Istenem, uram, gondolja Gabriel a fogát összeszorítva. Mi
pedig alig vagyunk egy maroknyian!
- Milyen jó táborhelyet választott az ő vadember Inkájuk -
dünnyögi Pedro, mintha olvasott volna Gabriel
gondolataiban. - Nagyon is jól tudta, mit csinál, amikor
idehívott minket!
- Nézzétek, ott a város! Az igazi! - kiált fel Diego de Molina,
aki már megkerülte a sziklát.
A város pontosan alattuk terül el, de egy kicsit jobbra, az
egyik hegyoldalba kapaszkodik, és egészen a mocsár nyugati
partjáig nyúlik. Az épületek - akár földfalúak, akár kőből
emelték őket - mind nagyon jó állapotban vannak, tetejük
vadoñatúj, és szépen rendben tartják mindet. Bár, ha a sík
részen álló sátortengerrel mérjük, ez a város aprócskának
tűnik. Tíznél alig több canchá-ból áll, amiket egymás mellé
zsúfoltak. Kelet felé és a síkság felé hosszú vályogfallal
választottak le egy nagy teret.
Egy meglehetősen tágas és kihalt teret.
- Hát oda kell lemennünk - dünnyögi gépiesen Gabriel. -
Bár nem úgy néz ki, mintha várnának.
Szaporán lélegzik, sajog a mellkasa, leül a sziklavállra.
Megpróbálja egyetlen pillantással átfogni az eléje táruló
látványt.
Végre, végre itt van!
Itt, ez előtt az óceánhoz hasonló völgy előtt, amely
éppolyan fenyegető, mint egy ismeretlen szörny, s mégis
csodálatos.
Miközben Pedro és Alonso lázas sietséggel visszafordítják a
lovukat, hogy értesítsék a kormányzót, hogy mi vár rá, a
felhők hirtelen széthasadoznak Gabriel háta mögött. A nap
fénnyel árasztja el a fehér sátrakat, s máris tüzesen süt a
fiatal férfi tarkójára.
A völgy mélyén, a lankákon, a sziklaszirtek és a szakadékok
között ekkor különös árnyékok bukkannak fel. Ide-oda
hullámzanak, barázdákat húznak az erdőkben, a sátrak között
kígyóznak, eltűnnek, majd újra összeállnak, mintha önálló
életet élnének.
A nap sugárkévéje most összébb húzódik, elvékonyul és
lándzsa alakot ölt. A város felé vezető lanka lábánál, ott, ahol
Gabriel az imént nem látott egyebet, mint fű-négyszöget,
amelyen a kavicsok úgy hevernek szanaszét, mintha fiatal
krumplihajtások lennének, fénylő alak formálódik, lebeg a
növények friss zöldje és a barázdák fölött. Milyen ismerősek
a körvonalai! Egészen olyan, mint az a nagymacska, amit
Sebastian rajzolt a homokba Tumbez előtt. Egészen olyan,
mint a folt a vállán.
Az árnyék lassan megmozdul. Gabrielnek úgy rémlik, látja,
amint vicsorítva kivillantja éles szemfogait, a fülét, amint
kissé lelapul a szélben. Két sárga kavics csillan a szeme
helyén.
Ekkor úgy érzi, mintha az egész ég súlya a szemhéjára
nehezedne, és behunyja a szemét. Mint egy gyermek, aki
átadja magát képzelete magával ragadó játékának, lehunyt
szemmel is látja, amint az állat ugrásra lendül.

Pizarro azonban jól megrázza, amivel kirángatja az

álmodozásból. Gabriel ijedtében felpattan.
- Hát nem csodálatos? - kiált fel a kormányzó.
A szeme büszkén csillog, Gabriel egy szemernyi félelmet
vagy kételyt nem lát benne. Pizarro ujjai olyan erővel
szorítják a vállát, mintha a parancsnok szét akarná zúzni a
csontjait.
 - Nem ígértem-e, hogy elvezetlek ide? Hát nem
megígértem? - súgja még egyszer, és szakálla reszket az
izgalomtól. - Végre itt vagyunk, fiam! Végre itt vagyunk!
Mindnyájan miattunk gyűltek ide, és hamarosan megtudják,
kivel van dolguk!
Miközben a többiek is megérkeznek, lárma hallatszik: a
lovasok jönnek az élükön a Pizarro fivérekkel, Sotóval,
Benalcazarral, majd a gyalogosok, mindjárt utánuk a
sebesültek, a teherhordók, a rabszolgák, a part menti
indiánok...
Hányan lehetnek összesen? Talán tízezren. És a
harcképesek? Legfeljebb két-háromezren. A szembenállók
pedig tízszer, hússzor, százszor annyian.
Az emberek megpihennek, hogy levegőhöz jussanak, és
hallgatagon méregetik az eléjük táruló látványt. Vannak, akik
a sziklákra telepednek, két kézzel szorítva a fejüket; mások
állva maradnak és a szélben lobogó szakállal csak néznek, és
teleszívják a tüdejüket a hegyi levegővel. Mindenki szótlan.
A távolból, mintegy a fogadásukra, a kürtök gyászos zaja
harsan fel.
Senki nem mer megszólalni, mert kiderülne, hogy félelem
szorítja össze a szívét. Senki sem akar gyengének mutatkozni.
Sikinchara, a követ közelebb húzódik a kormányzóhoz, és
mereven figyeli fekete szemével. Nagy kedve lenne a spanyol
capito félelmének látványában gyönyörködni. Szeretné látni,
amint a spanyol meghunyászkodik az inkák Egyetlen Urának
látványos ereje előtt. Don Francisco azonban barátságos
mosollyal fordul Sikincharához, és derűs nyugalommal
mondja:
- Nos, akkor induljunk a találkozóra!

Alig hagyják el a hágót, az eső újra rákezdi, szaporán

cseperészik. A királyi út ezen a részen olyan meredek, hogy a
nedves kőlapok nagy veszélyt jelentenek a lovaknak.
Parancsra tehát nincs is szükség: a lovasok leszállnak a
hátasokról, és kantáron vezetik az állatokat.
Mindannyian igyekeznek nem lefelé, a völgybe nézni. A
hatalmas indián sátorvárosból időnként kürtszó hallatszik, de
az érkezők maguk is épp elég lármásak ahhoz, hogy semmi
egyebet ne halljanak.
Az indián sereg nagy része a hágó tetején maradt, csak a
szolgák és a teherhordók tartanak a spanyolokkal. Don
Hernando azt a kiváltságot követelte magának, hogy ő
mehessen legelöl, az inka követ, Sikinchara társaságában,
mintegy tíz gyalogos és öt lovas, bizalmi emberei kíséretében.
Pedro, a Görög és Sebastian is bekerült ebbe az előőrsbe. De
még a nagydarab Moguer is, immár gyalogosan és kutya
nélkül. Gabriel nem kényszerült arra, hogy visszautasítsa a
felkérést, mivel nem is kapott ilyesmit. Nem számít, épp elég
boldogság, hogy a kormányzó oldalán lovagolhat, két-
háromszáz lépéssel az elöljárók után.
A királyi út mentén álló, nádból és sárból épített
pásztorkunyhók mind üresek. A földek is kihaltak, asszonyi
vagy gyermeki hívás sem hallatszik sehonnan. Csak egy
négyzet alakú földdarabon hajladoznak a mályvaszín
quinoaszárak az eső súlya alatt.
Kicsit lejjebb a királyi út összeszűkül, és annyira meredek,
hogy ezen a részen már lépcső váltja fel. Itt a kunyhók helyett
már vályog-, sőt néha kőfalú házak állnak - de ezek is mind
üresek.
A folyó morajlása makacsul kíséri őket, az északi domb
mellett elterülő és egészen az Inka fürdőjének épületéig
húzódó mocsárból egyszer csak sűrű, füstszerű köd száll fel.
Mindannyian bizalmatlanul figyelik, amíg rá nem jönnek,
hogy csak a hőforrások forró vizének gőze találkozik így a
hirtelen lehűlt levegővel.
 Gabriel észreveszi, hogy a kormányzó egy pillanatra sem
fordította el a tekintetét az indián városról.
A település nagyobb, mint amilyennek a hágó tetejéről
nézve gondolták. A völgy egyik nyúlványában pedig, a
hatalmas tér köré zsúfolt utcák és házak háta mögött,
egyszerre egy erődítményt fedeznek fel.
Amikor a csapat ösztönösen lassít, don Francisco
Gabrielhez fordul, és olyan hangosan szól hozzá, hogy
messzire is hallják.
- Hiszen ez csak egy szikla!
Igaza van. Tökéletes kör alapú, kúp alakú szikla, mely az
esőben mély sárga és fekete színűnek látszik, s amelybe
spirálban haladó utat vágtak. Ha jól megnézzük, olyan, mint
egy hatalmas csigaház! A tetején karcsú építmény áll. Don
Francisco arra mutat kesztyűs kezével, és megint megszólal:
- No lám, oda állítjuk majd fel Krisztus keresztjét, és
rózsakertet ültetünk a Szent Szűznek!
Néhányan nevetnek, de a nevetés gyorsan elhal. Vicente
Valverde fráter keresztet vet, és azt suttogja:
- Az Úr hallgassa meg, amit mond!
- Meghallgatja - mosolyog a szerzetesre don Francisco.

Már a város első utcájában járnak, a lovak patkója messze

cseng a mesteri tökéllyel lefektetett kőlapokon, amikor az
esőből egyetlen pillanat alatt jégverés keletkezik. Apró, fehér
jégszemek milliárdjai dobolnak a sisakok vasán, dermesztik
jéggé az arcokat, és borítják mindenütt fehérrel a földet.
Amikor végre a térre érkeznek, az is érintetlenül fehér,
egyetlen lépésnyom sem látszik rajta.
A tér hatalmas, nagyobb az inkák összes szent terénél, ahol
eddig jártak. Nagyobb, gondolja Gabriel, mint bármelyik
Plaza Real otthon, Spanyolországban - és hirtelen nem a
jégesőtől borzong meg.
Az alakja szabálytalan, olyan, mintha megcsonkított
téglalap volna, amelyből előbb trapéz, majd háromszög lett.
A déli oldalon embermagasságúnál is nagyobb és legalább
ötszáz lépésnyi hosszú vályogfal szegélyezi és választja el a
mocsártól. A többi oldalakat pompás, számos ajtóval
hivalkodó épületek foglalják el. Mindegyik igen hosszú, több
mint kétszáz lépésnyi, azaz éppannyi, mint a tér szélessége,
és mint mindig, a tér bal oldalán ott áll az óriás lépcsős
piramis, ahol az indiánok isteneiknek hódolnak és ahol a
pogány szertartásaik zajlanak.
A jégeső, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is áll.
Mindenki mozdulatlanná dermed. Don Hernando és az
előőrs sem megy tovább. A csendben tisztán hallani, amint
Vicente Valverde fráter gépiesen mormolja a fohászait maga
elé.
A távolban, a tér túloldalán, egy, a végtelen völgyre nyíló,
trapéz alakú, nagy kapu mellett egy kutya ugat. Indián kutya,
apró, törékeny, mint egy törpe, korcs agár, amelynek szőre
annyira rövid, hogy szinte nem is látszik. A nápolyi
komondorok válaszolnak, de a spanyolok rögtön
elhallgattatják őket.
Vecsernye ideje van, de az ég annyira felhős, hogy alkonyati
sötétségbe borul minden.
Az arcok komolyak, zárkózottak, de nem csupán a félelem
miatt. Gabriel mostanában már jól ismeri a félelem vonásait
az arcokon, amit azonban most lát, az már inkább
rémületnek mondható.
No persze, senki nem feledkezik meg a több tízezer
indiánról, akik a fal túloldalán, a völgyben várakoznak, ahová
a továbbra is ugató kutya menekül. Valahol, legbelül
mindannyian érzik, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.
Igen, ez a novemberi nap - különös, nyári nap ez alatt az
éghajlat alatt - talán az igazság pillanatának eljövetele. Ez
után a nap után minden megváltozik az emberi világban,
csakúgy, mint az Úr birodalmában.
Csak a kormányzó arca marad rezzenetlen.
Miután szemügyre vette a teret, Sikinchara követhez
fordul, mintha egy szót vagy valami jelet várna tőle. De
semmi nem történik. Az indián mereven figyel, nemes ajka
nem nyílik szóra.
A százhetven spanyol gyűrűjében csakis ő és szolgái
öltöztek élénk színű ruhákba. A jégszőnyegről visszaverődő
furcsa, téli fényben úgy ragyognak fülében az aranyhengerek,
mint az imént láthatatlanná vált nap.
Szabályos, erőteljes lépésekkel jár, arca kifürkészhetetlenül
zárkózott, ugyanakkor derűs. Hogyan lehetséges, hogy a
kormányzó fivére, bármennyire nemes hidalgó is,
arcátlannak vagy nevetségesnek találja - töpreng Gabriel, aki
nagyon jelentős személyiségnek látja a követet. No és persze
veszedelmesnek is, legalább annyira, mint a fiatal, sovány
arcú nagyurat, aki mostanára már bizonyosan visszatért az
indián király táborhelyére, hogy beszámoljon neki az előző
napi találkozásról.
Ebben a pillanatban don Francisco apró mozdulattal
megsarkantyúzza a lovát, és egészen a piramis lábáig üget. A
ló patája meg-megcsikordul a jégszemeken, és nyomot hagy
rajtuk.
Amikor a kormányzó a lépcsőfokok aljához ér, megrántja a
kantárt. Nagy fordulattal szembekerül a még mindig
mozdulatlanul várakozó csapattal, és felkiált:
- Követ úr, közölje Atahualpa fejedelemmel, hogy őfelsége
V. Károly király megbízottja itt vár rá! Tudassa velünk, hol
kapunk szállást!

Atahualpa, az Egyetlen Úr bőre még vörös a forró fürdőtől,

amit a jégverés idején vett. Mostanra már egy finom
vászonból készült függőágyban pihen, amelyet a patióra nyíló
helyiségben két faragott faoszlop közé akasztottak fel. Félig
lehunyt szemmel figyeli, hogy olvad a jég, és hogy füstöl a
forrás zubogó vize.
Inti Palla legyezi, hogy így óvja a fullasztó melegtől, ami a
jégeső után azonnal visszatért. A levegőben a források kénes
gőze terjeng.
Anamaja hátrébb húzódva, a feleségek között ül, és azon
gondolkodik, vajon alszik-e az Inka a fürdőtől bágyadtan,
vagy mint ő, azon töri a fejét, amit az imént a völgy túlsó
végén láttak.
A megvilágítás cseppet sem volt jó, a távolság pedig túl
nagy ahhoz, hogy tisztán kivehessek az idegenek alakját. De
azért mégis megsejtették a meredek hegyoldalon, a királyi
úton óvatosan lefelé tartó menet körvonalait a krumpliföldek
és a quinoaültetvények között.
A menet valóban nem túlságosan hosszú, a sereg nem
valami nagy, ahogy már Sikinchara és Guaypar is jelezte.
Mégis szürke-fekete vonalat rajzolt a természet szelíd zöld
árnyalataiba, olyan felvonulást, amely a Nap Fiainak kedvelt
színei között nem szerepelt. Az egész sereg fekete, szürke és
fénytelen, mintha valami hosszú féreg tekeregne a völgy
mélye felé.
Vagy talán mégis alszik az Egyetlen Úr, hiszen szempillája
sem rezdül, amikor odakint zaj hallatszik a patión kívülről, és
Guaypar érkezik, majd leborul a függőágy elé.
Guaypar kis ideig ebben a pózban marad, és az Egyetlen Úr
kérdésére vár. Mivel kérdést nem hall, fejét még mindig
lehajtva, tiszteletteljesen jelenti:
- Egyetlen Úr, megérkezett Sikinchara hírnöke. Az idegenek
már a téren vannak.
Atahualpa még mindig vár egy kicsit, mielőtt megkérdezné:
- Mit csinálnak?
 - Az ushnu lábánál állnak a capitó-juk körül. Néhányan
jönnek-mennek az utcákon, bemennek a házakba, mintha
rejtőző katonákat keresnének. Sikinchara szerint félnek.
Atahualpa erre már kinyitja a szemét, és Guayparra
mosolyog.
- A félelem nem mindig látszik félelemnek, Guaypar
fivérem! Ruminahui tette a dolgát?
- Ma hajnal óta, Egyetlen Úr, húszezer katona veszi körül a
várost. Nem látni őket, mert elrejtőztek a dombok, a fák, a
magas füvek mögött. Az idegenek csapdába estek. Csak
döntened kell, és elevenen megégetjük őket ma éjjel, mint a
süldő malacokat!
- Nagyon szomjazod a háborút, Guaypar! De tudod, hogy
már megszületett a döntés. Hold-Anya nem szívesen látja, ha
éjjel harcolunk, Inti pedig azt kívánja, hogy előbb fejezzem be
a böjtömet. Mindent elintézünk holnap. Nagy ünnep és nagy
nap lesz ez Inti fiai számára.
- Azt tesszük, amit mondasz, Egyetlen Úr - törődik bele
Guaypar sajnálkozva.
- Sikinchara pedig parancsolja meg az idegeneknek, hogy
maradjanak ma éjszaka a téren! Közölje velük, hogy talán
holnap majd elém járulhatnak.
Amikor Guaypar már éppen távozik, Inti Palla legyezőjének
tolla véletlenül hozzáér Atahualpa arcához. Az Inka dühödt
morgással felemelkedik, tekintete szinte perzsel. Inti Palla
felsikolt, térdre borul, és sietve visszavonul.
Miközben gyorsan egy másik ágyas lép a helyébe,
Atahualpa betegesen vörös szeme egy pillanatra elkapja
Anamaja tekintetét, mivel a lány ezúttal nem sütötte le a
szemét.
- Hiszen csak emberek, nem igaz, Coya Camaquen?
Viracocha senkit sem küld, hogy támogasson, nekem pedig
hamarosan útra kell kelnem, hogy őseimet köszöntsem
Cuzcóban.
 Atahualpa hangjában annyi keserűség van, hogy Anamaja
képtelen arra, hogy válaszoljon. Meglepetten gondol vissza az
éjszakára, amit nemrégiben a férfi mellett töltött: lehetséges,
sőt bizonyos, hogy csak álom volt az az éjjel.

Gabriel a kardja hegyével tolja odébb a kárpitot. Némi fény

világítja meg a tágas, langymeleg helyiséget, ahol erős föld-
és fűszag érződik. Látszólag nincs bent senki.
A spanyol már éppen visszaengedné az ajtó helyett szolgáló
szőnyeget, amikor halk vinnyogást hall. Az agyagedények
között vörösesbarna szőrű tengerimalac totyog. Majd
megjelenik a második, majd vagy tíz másik, s hirtelen, mint a
patkányok, nagy visítva szerteszét szaladnak.
Gabriel csak ekkor veszi észre a szoba túlsó sarkában az
ágak kupaca mögött rejtőzködő szempárt.
Majd egy lábat, egy egész pici lábat is, és egy aprócska
kezet. Egy gyereket talált!
Gabriel mosolyán egyszerre látszik a megkönnyebbülés és
az őszinte öröm. A kardot átteszi a bal kezébe, és suttogva
hajol le:
- Szervusz, fiacskám.
A gyermek valósággal megkövült, a szeme
természetellenesen tágra nyílik. Szép arca van, a bőre
selymes, az ajka nőiesen szép rajzolatú. Finom vonású,
szabályos arcát súlyos, fekete haj keretezi.
Gabriel lekuporodik, amitől a csizmája roppan egyet, a kard
pengéje pedig összecsendül a sarkantyúval. Lehúzza a
kesztyűt a jobb kezéről, és még szélesebb mosollyal nyújt
kezet a gyermeknek.
- Ne félj - mondja a tőle telő legkedvesebben. - Ne félj,
kisfiú!
A hangja a saját fülének is különösen hangzik. Nincs ideje
azonban azon töprengni, hogy milyen hatást tehet a gyerekre
mocskos és még nedvességtől puffadt párnázott zubbonyával,
sisakjával vagy sűrű szakállával.
A tengerimalacok egyre hangosabban vinnyognak, és a
szélrózsa minden irányába futkosnak.
- Ne félj, kisgyerek - mondja újra Gabriel. - Barátod vagyok.
Amikor pedig gyerek még mindig nem moccan, Gabriel
kiegyenesedik, s kezét nyújtva próbál közelebb menni hozzá.
Ebben a pillanatban a fiú felpattan, és oldalra ugrik, mint
egy macska.
- Kisfiú!
Gabriel annyira elképed, hogy nem is mozdul, csak nézi,
ahogy a gyerek összehúzza a szemét, minden bátorságát
összeszedve ökölbe szorítja a kezét, feléje rohan, egy hirtelen
mozdulattal kikerüli, s máris kívül van az ajtón. Mire
megfordul, a gyerek már rohanvást vág át a patión. Átugrik
egy farakáson, felkapaszkodik a falra, majd eltűnik a
túloldalán.
A patio ajtajában álló Sebastianból kipukkad a nevetés.
- Nem akartam bántani - védekezik Gabriel, és visszahúzza
a kesztyűjét.
Sebastian már nem nevet. Farkasszemet néznek egymással.
- Amikor ilyen kiskölyök voltam, én is menekültem a
spanyolok elől - mondja a fekete férfi. - És az esetek nagy
többségében, Gabriel barátom, bizony jól is tettem!

- Nos? - kérdezi őket a kormányzó, amikor visszaérnek a

térre.
- Katonák nincsenek - jelenti Gabriel. - Csak néhány
gyerek, nők és öregek.
- Férfiak sehol, harcosok sehol, csak néhány őr áll a
raktárak előtt, amik mindenféle kacattal vannak tele - erősíti
meg Sebastian.
- Mindenütt nyugalom van - folytatja Gabriel. - Az
asszonyok megállás nélkül szőnek tovább, mintha ott sem
lennénk.
- Hányan lehetnek? - kérdezi a kormányzó.
- Négy-ötszázan, annál semmiképp sem többen.
Sebastian egy magas, szép falra mutat, amely balra áll
előttük.
- Ez a palota - magyarázza. - Itt szolgák vannak, a patio sem
olyan, mint máshol, a falakat festményekkel díszítették, a
kövekbe pedig kígyókat véstek.
- Fütyülünk a kígyókra - morog don Hernando, akinek a
lova nagyon ideges. - Gabriel nagyságos úr netán felfedezett
néhány védekezésre alkalmas helyet?
- Ott fent, don Hernando - válaszol Gabriel, és fel sem veszi
a gúnyolódást. - A szikla tetejéről nagyszerű a kilátás, jól
látszik a város és a síkság, sőt még az az út is, amelyik a
sátrakhoz és az Inka szállásához vezet. Széles, kövezett út
egészen a mocsarakig, és még fákat is ültettek a szélére.
Onnan mindjárt észrevesszük, ha felénk indulnának.
- Ki hitte volna, hogy onnan a magasból jól lehet látni -
dünnyög mogorván Moguer -, ezt anélkül is tudjuk, hogy
felmennénk.
- Don Francisco - szólal meg De Soto kapitány -, engem
aggaszt ez a dolog.
- Vagy úgy?
Soto csak a szemével int Sikinchara, a követ felé, akihez
most érkeznek vissza az indián hírnökök.
- Valami azt súgja nekem, hogy ez bizony csapda a javából -
mondja a kapitány fojtott hangon. - Egyetlen harcos nincs a
városban! Az egész várost itt hagyták nekünk. Kiváló
megfigyelőállásunk van, hogy ne vegyünk észre semmit,
falaink, amik minket zárnak körül, és a falakon kívül több
tízezer katona fog minket gyűrűbe. Nem, kormányzó, nem
tetszik nekem ez a dolog. Az indiánok olyanok, amilyenek, de
ezek az itteniek tudják, hogy kell harcolni, és győzelemhez
szoktak... Ne becsülje le őket!
- Sotónak igaza van - mondja meggyőződése ellenére don
Hernando. - Tudjuk, mennyit ér ezeknek a madaraknak a
dalolása. Minden szavuk hazugság és ármány.
- A kis ágyút felállíthatjuk odafent, nagyságos uram - veti
közbe Pedro, a Görög, és a piramis felső teraszára mutat. -
Onnan jó messzire lőhetünk.
Mindannyian egy emberként néznek az ushnu tetejére, és
az odavezető meredek lépcsősorra.
- Jó - mondja végül don Francisco. - Vigyél magaddal annyi
embert, ahányra szükséged van, hogy még az éj leszállta előtt
felállítsátok!
- De ez még nem elég - morog még mindig don Hernando,
és gonosz tekintetet vet Gabrielre. - Ez az idióta nem lát a
szemétől. Nézzétek csak, hogy épült ez a város: a hátát a
hegyoldalnak vetve. Onnan, hátulról is rajtunk üthetnek,
lerohanhatják az utcákat, mielőtt észrevennénk őket.
- Nos, kedves fivérem - válaszol don Francisco nyugodtan,
miközben Gabriel ismét némán nyeli le a sértést -, ha ez
megnyugtatná, miért nem megy oda ön, hogy meggyőződjön
a dolgok állásáról?
Don Hernando elbizonytalanodik, és kissé túl erélyesen
megrántja a ló kantárját, mire az állat az ínyét mutatja, és
poroszkálva elindul. Gabriel merészen farkasszemet néz a
kormányzó öccsével, kajánul mosolyog a szakálla között. Don
Hernando magához int még két-három lovagot. A patkók
nagyokat koppannak a kőlapokon, amint erőltetett ügetéssel
átvágnak a téren.
Az ott maradók továbbra is feszülten figyelnek. A
kapitányok idegesek, a foguk között mintha homok
csikordulna. Egyedül Vicente fráter húzódott félre a
teherhordók csoportja felé, hogy ellenőrizze, ott van-e a
málhák között a nagy feszület, a szenteltvíz és a miseruha.
Alighogy don Hernando és kis csapata eltűnik a szemük
elől a tér egyik kapuján át, Martinillo, a tolmács tart don
Francisco lova felé, és mély tisztelettel meghajol.
- Sikinchara nagyúr üzenetet kapott Atahualpától, az
Egyetlen Úrtól - jelenti.
- Vagy úgy? És mi az üzenet?
- Atahualpa, az Egyetlen Úr tudatja a nagyságos kormányzó
úrral, hogy itt, a téren kvártélyozhatnak éjszakára, ő pedig
holnap reggel jön majd...
Gabriel megérzi Martinillo habozását. Végül azonban az
ifjú tolmács mégis kiböki, igaz, lesütött szemmel:
- Atahualpa, az Egyetlen Úr azt mondja, hogy böjtöt tart, és
így mond köszönetet Atyjának, a Napnak az eddigi
győzelmekért, ezért nem hagyhatja el a szent fürdőket. Azt
mondja, hogy holnap majd idejön, hogy... hogy illő
körülmények között találkozhasson a kormányzó úrral.
Don Francisco talán csak színleli a haragot, amikor
Sikincharához, a küldötthöz fordul. Szikrázó szemében
Gabriel ugyanúgy sejt derültséget, mint dühöt:
- A téren elszállásolni engem! Itt, a szabad ég alatt, a felhők
alatt és az esőben? Az ilyesmi megengedhetetlen, követ úr!
Őfelsége megbízottja nem hál a csillagos ég alatt, amikor
akadnak itt szép és alkalmas épületek is. No és azt sem
szereti, ha feleslegesen megvárakoztatják!
Martinillo, a tolmács még nagyban fordítja az iménti
szavakat, amikor De Soto kapitány határozott hangon
megszólal:
- Don Francisco, engedje meg, hogy elmenjek az Inka
táborába, és megtudjam, mit akar tőlünk!
- Kockázatos vállalkozás, Soto, hiszen ezzel kiszolgáltatja
magát neki.
- Nem kockázatosabb, mint itt maradni, mint bikák a
karámban. És így azt is megtudhatnánk végre, hogy néz ki az
a tábor, no és az az Atahualpa! Húsz lovassal megyek, s akkor
majd megijednek tőlünk...
- Mindenekelőtt arra ügyeljen, hogy le ne szálljon a lóról,
amíg az Inkával beszél! De beszéljen tiszteletteljesen!
Siettetnie nem szabad, de legyen határozott! Vigye magával a
követet is, nem szeretem, hogy folyton itt van a sarkamban.
És Felipillót is, aki aljasabb, de ravaszabb, mint Martinillo.
Nagy hatást kell tennünk az Inkára, ugyanakkor magunkhoz
is kell édesgetnünk, hogy megértessük vele: mindent
megoldhatunk békében!
Soto bólint, most már újra jókedvű, máris átjárja a kaland
öröme.
Mialatt a kapitány a kísérőit válogatja, Gabriel a
kormányzóé mellé ugratja a lovát:
- Méltóságos uram, én, az idióta, szépen kérem, engedje
meg, hogy én is velük menjek. Talán sikerül megfigyelnem
egy s mást...
Don Francisco összehúzott szemmel méri végig.
- Csak aztán a lovát oda ne hagyja - mondja végül.
Majd Sotóhoz fordul, és zsörtölődve folytatja:
- És ne felejtse el megmondani az Inkának, hogy nem
éjszakázom szabad ég alatt. Ehhez ragaszkodom...
- Ugyan nem ez volna az első alkalom, kormányzó - vág
vissza Soto nevetve. - De tudom, hogy fogjak hozzá.
Don Francisco mélyen a kapitány szemébe néz, nagyot ránt
a lova kantárján, és talán csak a szakáll miatt fojtott a hangja,
amikor azt mondja:
- Ez lesz viszont az első alkalom, amikor egyedül lesz, De
Soto kapitány, ennyire védtelenül harmincezer indián
gyűrűjében... Isten óvja, barátom!
- Ó, tudom - mondja Soto mosolyogva -, ön mindig
ragaszkodik ahhoz, hogy visszatérjek, don Francisco!
Gabriel is elmosolyodik, de ügyel arra, hogy a többiek észre
ne vegyék.
 43
Cajamarca, 1532. november 15.

Már javában benne járnak a délutánban, amikor az ég

kitisztul nyugat felől. A völgy még esőcseppektől csillog,
melyek most gyémántként szikráznak fel Inti simogatása
alatt. A hegygerincek lágy, vibráló fényben játszanak, még az
árnyékok is ragyognak. A mocsári nádas fölött pacsirták és
vörös vércsék köröznek, s könnyen jóllaknak az elcsípett
rovarokkal.
A sátorvárosban mindenfelé asszonyok élesztgetik a
tüzeket, hogy levest melegítsenek, és kukoricalepényt
süssenek.
Atahualpa jócskán ivott a chichá-ból az utolsó nappali
szertartás alatt. Mostanra már csak nők vannak körülötte.
Cajamarca curacá-ja és a hatalmas nagyurak eltávoztak a
patióból, ahol a szolgálók sürögnek-forognak. Az egész
környék békés és nyugodt.
Ekkor azonban újabb chaski érkezik kimerülten lihegve, és
Guaypar jelenti, hogy az idegenek egyik tisztje és lovas
harcosok egész kis serege tart erre, hogy Atahualpát, az
Egyetlen Urat köszöntse. Sikinchara is velük van.
Erre a hírre Atahualpa már kijön a fürdőépületből,
egyenesen a nagy medencék dombjához megy, és a város
környékét figyeli.
Némi időbe telik, amíg megtalálja őket. Egyszerre azután
csettint a nyelvével, és a mocsaras szélén, az úton hozzájuk
közeledő fekete pontokra mutat.
Az Inka Anamajához fordul:
- Nézd csak - mondja váratlanul szelíden -, mintha csak
kunyhók vándorolnának a síkságon!
Mosolyából békesség és gyengédség sugárzik. Egy
pillanatra olyan lesz az arca, mint az apáé, aki örül, hogy
kettesben maradhat a lányával.
Majd Guaypart utasítja:
- Guaypar, fivérem, hozasd ide a testőrségemet a patióba!
És az összes hatalmast és a papokat is velük. Vésd az eszébe
mindenkinek, hogy a Nap Fia a félelem rezdülését sem akarja
látni rajtuk!

A kövezett út olyan széles, hogy akár öt lovas is elfér rajta

egymás mellett. A mocsaras területeken át, nyílegyenesen
vezet a síkság túlsó vége, a megszámlálhatatlan sátor felé. De
még el sem érik a hatalmas tábor szélét, amikor az indiánok
csapatokba verődnek az útszélen, onnan lesik a menet
vonulását. Ezúttal meg sem próbálnak elrejtőzni.
Mindnyájan merev tekintettel, rezzenetlen arccal figyelnek,
sem érzelem nem látszik rajtuk, sem kíváncsiság.
Soto hátranéz Gabrielre, és egyetlen fintorral világosan
érzékelteti, hogy mire gondol:
- Mindig olyan képet vágnak, mintha olyasmiről is
tudnának, amiről mi nem, vagy te nem így látod?
Bár idegesek, lépésben haladnak, lándzsájuk nyelét a
csizmák hegyén nyugtatják; a követ tempója miatt nem is
mehetnek gyorsabban. Fél mérföldet tesznek meg ilyen
vontatottan, amikor az út hirtelen mocsárba torkollik, és
keskeny csapássá szűkül a nádasban. Gabriel már
nekieresztené a lovát, de mindjárt vissza is fogja:
- Túlságosan iszapos - magyarázza Sotónak. - Félő, hogy a
lovak összesározzák magukat, és mocskosan állítunk be az
udvarba.
- Ha ugyan nem a lábukat törik a hátasok - tódítja Soto. - A
hatalmas követ azt javasolja, hogy menjünk azon az úton -
jelenik meg ekkor Felipillo.
 Sikinchara, a követ mosolyogva nézi őket, és egy kavicsos
gázlót mutat a nádak között.
- Ez a tuskó szándékosan kivárta, hogy nyakig sárosak
legyünk! - morogja Soto dühösen, miközben megparancsolja,
hogy mindenki maradjon a nyomában.
Most tehát már azt is tudja, gondolja Gabriel, hogy mi a
sebezhető pontunk. Ha menekülnünk kell, vagy ha sikerül
megvadítaniuk a lovakat, nagy esélyünk van egy jó kis
fürdőre, amiből sosem lábalunk ki!
Utolsónak halad át a gázlón, melynek vize olyan tiszta,
hogy a kövek felszínén felszikrázó arany vékony erecskéit is
látni benne.
Soto visszaléptet Gabriel mellé. Szó nélkül összenéznek.
Mindkettőjüknek ugyanaz jár a fejében.

Az asszonyok lassan végeznek az Egyetlen Úr

öltöztetésével.
A patio a katonáktól hangos, akik most foglalják el a
helyüket a meleg vizes medence mellett.
Az egész tábor az Egyetlen Úr parancsait visszhangozza.
A tisztek sürgetik az embereiket, hogy álljanak fel úgy,
mint ütközetek előtt: sűrű sorokban, buzogánnyal és
parittyával a kézben. A királyi út mentén, a forró vizű folyó
partján és a mocsarak szélén sorakozó katonák, lopva észak
felé tekingetnek. A nádas hajladozó foltjain túl már
felismerik a fejükön ezüstserleget viselő, szőrös képű
férfiakat, és bizony óriásnak tűnnek, ha így, ülve a nádas fölé
magasodnak...
Az asszonyok félbehagyják a levesfőzést és a lepénysütést.
Nagy kiabálással, nyaklevesekkel és cirógatással zavarják
vissza a gyerekeket a sátrak tövébe, hogy ne futkározzanak
fel-alá a sátorváros utcáin. A gyerekek bömbölnek, ők sem
akarnak lemaradni a látványosságról.
Atahualpa utasítást ad, hogy az idegenektől kapott inget
kössék fel egy magas póznára, és tűzzék ki, hadd lobogjon,
mint valami legyőzött ellenség zászlaja a cancha falai fölött.
Majd Anamajára esik a tekintete, aki túlságosan régóta
hallgat már.
- Te maradj mellettem, Coya Camaquen - mondja és legyél
a szemem! Figyeld meg jól az idegenek arcát! Talán annyi is
elég lesz, ha felfedezik a szemed színét, s máris megértik,
hogy fabatkát sem érnek!
Anamaja megsejti, hogy az iménti szavakban nincsen
szemernyi irónia sem, nincsen más, mint fáradtság és
magány.

Miután egy másik folyón is átkeltek, most már elég közel

kerültek az Inka szállásához, így jól láthatók az épületek. S
miközben az indián sátrak valami fehér falfélét alkotnak, -
ameddig a szem ellát, a síkság egyik szélétől a másikig - addig
Cajamarca városából most már csak a furcsa sziklakúp válik
ki előttük.
- Kapitány - kiált fel az egyik férfi a kíséretből -, oda
nézzen! Nézze csak azt a zászlót az Inka szálláshelye fölött!
Gabriel és a többiek is a mondott irányba néznek. Fenn, a
magasban, egy hosszú pózna tetején az enyhe szélben azt az
alig lebbenő és duzzadó selyeminget fedezi fel, amelyet a
kormányzó küldött ajándékba az indián királynak.
Soto elkáromkodja magát. Felemeli a lándzsáját, és
megállást parancsol. Magához szólítja Felipillót, és arra kéri,
hogy Sikinchara követ menjen előre egyedül az
uralkodójához, és értesítse az idegen nagyurak jöttéről.
Felipillo nem szólal meg mindjárt.
- No, mi van már, te állat, fordíts, ha mondom! - tör ki az
indulat Sotóból.
Sikinchara szokás szerint úgy hallgatja végig a tolmácsot,
hogy közben mindvégig a kapitányt figyeli.
Amikor Felipillo elhallgat, Sikinchara szája olyan széles
mosolyra húzódik, hogy kivillannak fehér fogai. Minden
különösebb ceremónia nélkül csak int egyet búcsúzóul, és a
teherhordóknak valamilyen parancsot ad.
Soto megvárja, amíg a követ kissé eltávolodik, s csak ekkor
kérdezi meg Felipillót:
- Miért mosolygott ennyire?
A tolmács ajkán nem kevésbé széles mosoly jelenik meg:
- Ó, hát azért, mert nagyon büszke arra, hogy ő jelezheti az
érkezéseteket az Egyetlen Úrnak!
De Soto pillantása megint összeakad Gabrielével.
- Hamarosan megtudjuk, melyikünk hazudik jobban, mi
vagy ő - sóhajtja Gabriel.

A patio bejáratánál Sikinchara a földre borul. Lehajtott

fejjel, meggörnyedve átvág a kerten, megkerüli a medencét,
elhalad a katonák és a hatalmas nagyurak előtt, hogy azután
Atahualpa, az Egyetlen Úr előtt - aki egy háromlábú széken ül
az árkádok alatt - újra leboruljon.
Noha a homloka csaknem a porban, érzi, hogy minden
szempár rá szegeződik, és megremeg a büszkeségtől.
- Gyere közelebb, Sikinchara - parancsolja Atahualpa. - Kik
azok az idegenek, akik idáig merészkednek?
- A capito egyik kapitánya harminc emberével - válaszolja
Sikinchara nyugodt hangon. - Mindannyian az állataik hátán,
lándzsával a kezükben és a nyergükhöz erősített pajzzsal. Ez
annak a jele, hogy résen vannak, Egyetlen Úr, és hogy
tartanak tőled.
- Mit akarnak?
 - A parancsnokuk, a capito meghívását hozzák, aki maga
Cajamarca főterén maradt. Ezt mondják majd az indián
szájával, aki beszéli a nyelvüket.
Atahualpának nincs több kérdése. Hallgat. A szeme a
kéngőztől és a fürdőtől most vörösebbnek tűnik, mint
máskor.
Anamaja megérzi, hogy az Egyetlen Úr nyugtalan, és ez a
hatalmasokon is érződik. A patio fölött még az ég is vörös
színben játszik. Ebben az órában változik Inti aranya
vérfolyammá.
Valójában azonban nem Atahualpa, az Egyetlen Úr
borzong a nyugtalanságtól, hanem ő, Anamaja, mert érzi,
hogy a hideg átjárja a testét, és jeges súlyként nehezedik a
mellkasára, úgy reszket, mintha a délutáni jégesőtől
megdermedt volna.
Vajon miért?
Ó, ha legalább a Képmás-Fivér itt lehetne mellette!
Miért érzi, hogy összeszorul a torka az idegenek
közeledtére? Hiszen csak maroknyian vannak, miközben itt,
a pátióban száznál is több katona őrködik, a táborban pedig
ezrek és ezrek állnak ugrásra készen!
Sikinchara simulékonyan és mégis fennhéjázva kérdezi:
- Milyen parancsot adsz, Egyetlen Úr?
- Meghallgatjuk a mondandójukat, holnap pedig így
végzünk velük!
Atahualpa felemeli a kezét, és összeszorítja a markát,
mintha valami bogarat kapott volna el. Majd mosolyogva,
hogy mindenki lássa, újra megismétli a mozdulatot.
Nevetés hallatszik a pátióban állók sorai közül, és egyre
többen kezdenek nevetni. Az Egyetlen Úr nevetésétől harsány
nevetésre fakadnak a hatalmasok is, úgy rázkódnak, hogy
arany füldíszük is remeg bele. Nevetnek a katonák, az
ágyasok és a szolgák, mind, aki csak ott áll, és a nevetés, mint
a forrongó víz gőze, egyre magasabbra száll a vöröslő ég felé.
 Az Egyetlen Úrnak könny szökik a szemébe a nagy
nevetéstől, amint megismétli a mozdulatot: így végzünk
velük.

Az út egyszer csak véget ér.

Csupán egy keskeny, a folyón át vezető bambuszhídban
folytatódik, csakhogy a folyó vize annyira forró, hogy néhol
valósággal zubog.
A túlparton, alig tíz-tizenkét lépésnyire kezdődik a fehér
sátorváros, ahol az indiánok ötvenfős, harci díszben pompázó
osztagokban, tökéletesen rendezett sorokban, lándzsájukat
hegyével a földbe bökve figyelik az érkezőket.
Az arcuk, mint mindig, most is rezzenetlen, nem mutat
semmiféle érzelmet, sem meglepetést, sem pedig félelmet.
Gabriel lehajol a lova nyaka mellett, és lenyisszant két
nádvéget. Egy mozdulattal a füstölgő vízbe dobja őket.
A növények összetöpörödnek és elsötétednek: a kis, fekete
gömböket szemvillanásnyi idő alatt magával ragadja az ár.
Soto, aki látta a műveletet, füttyent egyet.
A kíséret egyik tagja az ágakból és földből épített hídra
mutat, és azt dörmögi:
- Ezen képtelenség átjutni. Nem bírja el a lovakat, s akkor
azután mind puhára fövünk!
Ekkor egy öreg indián nagyúr, akinek a fülét és a nyakát is
elfedik a hatalmas aranykorongok, közeledik feléjük a
túlparton. Gabriel és a többiek is mind, képtelenek leplezni
az elképedésüket. Nem elég, hogy az öregember fejékét
csodás tollak ékítik, de a törzsét mindenütt arany borítja, a
csuklóján is rengeteg az arany, s a kezét, mellyel a folyó kissé
lejjebbi szakasza felé mutat, sem lehet könnyű felemelnie a
sok, súlyos aranygyűrű miatt!
Felipillo lefordítja a kurta üzenetet:
 - A hatalmas nagyúr azt mondja, hogy kissé odébb át
tudtok kelni a folyón. Arrafelé gyalogosan is át lehet jutni.
Soto magához inti Gabrielt és még három lovast.
- Gyertek utánam! Ti pedig - fordul a hátrahagyottakhoz -
ne hagyjátok, hogy az arany elvakítson! Figyeljétek éberen a
sátrak előtt felsorakozott katonákat! Ha megmozdulnának,
üvöltsetek, és csatlakozzatok hozzánk!
A gázló egy hideg vizű folyó torkolatánál van. Az áramlat itt
nem égetően forró, de azért még mindig gőzölög.
A túlsó parton néhány széles kőlépcső vezet az Inka
szálláshelyének épületeihez. A bejáratot két, tökéletes
négyszögbe rendezett katonai osztag őrzi.
A változó hőmérsékletű víztől és a kénszagtól
megzavarodott lovak hátrahőkölnek és patájukkal a földet
kapálják. Még néhány indián nagyúr - akiken legalább annyi
az arany, mint az előzőn - jelenik meg és figyeli az állatokat.
Amikor Soto át akarja kényszeríteni a hátasát, a ló
megbokrosodik, s végül dühödt nyerítéssel hátsó két lábára
áll.
Gabriel visszaereszti a lándzsáját a csizmahegyére, és a
maga hátasát csitítgatja. Don Franciscóra gondol, arra, hogy
hasonló körülmények között a kormányzó habozás nélkül
nekieresztené a lovát a folyónak. Háromszor
megsarkantyúzná, és már odaát is lenne!
De amikor éppen nekikészülődik, hogy ő is így tegyen,
hatalmas nevetés tör ki az indián király lakóépületében.
Ez a nevetés úgy hasít a levegőbe, mint valami sértés.
Ekkor Gabriel olyan erővel sarkantyúzza meg a lovát, hogy
a mögötte kuporgó Felipillo rémült kiáltásban tör ki. Soto
ösztönösen ugyanazt teszi és nekiereszti a hátasát a folyónak,
a többiek meg utánuk erednek. Amikor az állatok a meleg
vízbe csobbannak, felágaskodnak, mintha falat kellene
átugorniuk, tiltakozva hátrafelé rúgnak, de azért átmennek.
Amint kiérnek a folyóból, patkójuk vasa büszkén pendül és
szikrát hány a kőlépcsőkön.
Gabriel először pillant meg elképedést a szemben álló
harcosok némelyikén, szájtátva, pislogva bámulnak.
Gabriel Sotóra néz. A kapitány, aki ugyancsak felfigyelt a
dologra, elégedetten bólint, és felnevet.

Gyors ügetésben vonulnak be az Inka szálláshelyének

patiójába.
Egy pillanatra ráhajolnak a lovak nyakára, hogy átférjenek
a kapu alatt, de a túloldalon rögtön kiegyenesednek,
lándzsájukat erős marokkal tartják a jobb kezükben, a
kantárt feszesen fogják a balban, a kardjuk neki-nekiütődik a
nyeregtáskának.
Ahogy átvágnak a kerten, a mozdulatlan katonák sorfala
előtt, hirtelen mintha még a lovak is megéreznék az
ünnepélyes hangulatot: felcsapják a fülüket, szemüket
forgatva harapják a zablát. Amikor egy füstölgő vízzel teli
medence mellett haladnak el, remegő orrcimpával fújják ki
maradék haragjukat, s úgy döng a kövezet a patájuk alatt,
mintha egyenesen az égből érkeztek volna.
Az indián arcokon nem látszik semmilyen hatás.
Az inkák királyát nem nehéz felismerni, ő az egyedüli, aki
ül. Legalább tíz nő veszi körül lesütött szemmel. Az Inka
aranylemezekből összeillesztett, ujjatlan tunikát visel, az
alsókarját egészen a könyökéig ugyancsak arany borítja. Az
arca azonban nem látható.
Két nő széles, ezüstszállal átszőtt kelmét tart előtte, amely
fátyolként rejti az arcát. Nem látszik a szeme, nem látszanak
a vonásai, ő azonban mindent és mindenkit megfigyelhet.
Amennyire Gabriel ki tudja venni, a király fején egy szalag
feszül. A homlokán selymes gyapjúból szőtt, karmazsinvörös
bojt tartja össze a vékony aranyszálakból csomózott rojtot és
egy gyémánthoz hasonlatos, rövid és széles madártollat,
amely a szivárvány minden színében pompázik.
Az Inka meg sem moccan, mintha viaszbábu lenne.
Meg sem rezdül. A figyelmes szemlélő már-már azon
töpreng, hogy él-e vagy halott. A fátyol azonban minden
lélegzetére meg-meglibben a szája előtt.
A lovak már egész közel érnek, keresztbe léptetnek előtte,
felhúzzák a zabla által felsértett ajkukat, és az ínyüket
mutatják.
Ez a mozdulatlanság olyan rendkívüli méltóságot, olyan
hatalmas erőt sugall, hogy az ember háta borsózik tőle.
Gabriel érzi, amint a félelem, amit mindeddig sikerült távol
tartania magától, most beférkőzik a szívébe, lelkébe.
Kihúzza magát a nyeregben, körülhordozza a tekintetét az
Inka környezetében állókon, és egyszer csak Sikinchara, a
követ végtelenül gőgös pillantását veszi észre. A követ mellett
arra a büszke tartású fiatal harcosra ismer, aki köszönetet
mondott neki, mikor Gabriel megölte Moguer kutyáját.
A spanyol könnyedén biccent, hogy üdvözölje, de a másik
beéri annyival, hogy mereven nézi, a szempillája sem rezdül.
Amikor Soto még egy lépéssel előbbre jön a lóval, Felipillo
tiltakozva kiált fel:
- Ne olyan közel! - jajgatja. - Ne olyan közel!
A tolmács térdre borul a lovak között, tenyerét a földre
szorítja, a fejét is lehajtja.
Soto Gabrielre pillant. Kissé sápadtnak látszik, de a hangja
magabiztos, amikor megszólal:
- Don Francisco Pizarro kormányzó kapitánya vagyok,
Pizarróé, akit urunk, az Isten és Őfelsége V. Károly, spanyol
uralkodó küldött, hogy felfedezze ezeket a földeket, és
elhozza ide a keresztény hitet, Jézus Krisztus tanítását.
Amikor elhallgat, olyan csend van, hogy tisztán hallatszik a
víz pezsgése a medencében.
Gabriel mellkasa összeszorul, szinte öntudatlan
mozdulattal olyan erősen löki meg Felipillót a lándzsa
nyelével, hogy az indián kis híján felborul.
- Fordítsd, fordítsd már, ostoba szamár!
Felipillo nem emeli fel a fejét, tompa hangon tolmácsol.
Gabrielnek pedig óhatatlanul megint csak az jár a fejében,
hogy vajon mit mondhat valójában.
Soto azonban visszanyerte magabiztosságát, csuklójának
egyetlen mozdulatával oldalra állítja a lovát, spanyolos
üdvözléssel tiszteleg, és ismét ő beszél:
- Nagyurunk, a kormányzó, barátsága jeleként meghívja
önt, ossza meg vele az ételét holnap, és segítséget ajánl, mivel
tudja, hogy ön szeret hódítani és diadalt aratni.
Az Inka arca előtt továbbra is csak a fátyol libben egyet-
egyet.
Majd, amikor a csend már éppen elviselhetetlenné válna,
az öregember, aki a folyónál várta őket, néhány szót mond.
- Jól van - mondja Felipillo.
- Mi van jól? - morog Soto.
- A hatalmas nagyúr, aki az Egyetlen Úr helyett szól, azt
mondja: „Jól van."
Ekkor De Soto kapitány előbb megint Gabrielre néz, majd
lassan, vele született méltósággal lehúzza a kesztyűt a bal
kezéről. Leveszi a színarany gyűrűt a gyűrűsujjáról, és jobb
kezével két ujja közé fogja. Az Inkához hajol, és odanyújtja
neki.
Ez alkalommal a fátyolszövet valamiféle hang hatására
megrezzen. Az öreg nemesember elhúzódik az Inka háta
mögül, hogy elérje Soto kezét, a spanyol azonban gyorsan
összezárja a markát.
- Nem! - kiált fel sértetten. - Nem te! Azt akarom, hogy az
urad vegye el a gyűrűt!
Felipillo ezt már nem fordítja, igyekszik minél kisebbre
összekuporodni. De a szavak jelentése éppolyan egyértelmű,
mint a kapitány ingerültsége.
 Soto pedig a nagy csendben olyan közel léptet az Inkához,
hogy a ló orrcimpájának fujtatása megemeli a vékony kelmét,
és kissé felborzolja a királyi fejék bojtját. A kapitány ismét
nyújtja a kezét, nyitott tenyerében kínálva a gyűrűt.
Ekkor az Inka, mintha úgy illene, hogy az ő mozdulatai
lassabbak legyenek, mint a közönséges halandókéi, nagy
nehezen megmoccan.
Ő is kinyújtja a kezét, odatartja a spanyol elé nyitott
tenyerét. A gyűrű belehullik. Az Inka visszahúzza a karját,
majd ugyanolyan lassúsággal lefelé fordítja a kezét, és az
ujjait szétterpesztve kinyitja.
A gyűrű a kövekre pottyan, egyet-kettőt pattan, és halk,
fémes zajjal elgurul.
Gabriel azonban ezt már nem hallja.

Miért akarta az Egyetlen Úr, hogy ő, Anamaja legyen a

szeme?
Attól, amit lát, megfagy az ereiben a vér.
Az, amit lát, lánggal perzseli a szemét.
A férfiak dühödten érkeznek a patióba. Az állatok, melyek
szinte az emberi testek folytatásai hatalmas lábaikkal, nagy,
dülledt szeműek, a lábuk fában és ezüstben végződik, s úgy
kapálják vele a kőlapokat, mintha szét akarnák zúzni őket.
A férfiak pedig szoros ruhákat viselnek, melyek úgy
tapadnak a testükre, mintha meztelenek volnának.
Lábfejüket és lábszárukat második bőr borítja. A kezüket is
második bőrrel fedik. Jól látszik, hogy a combjuk erős, a
csípőjük keskeny, a válluk viszont szélesebb, mint az
indiánoké.
No és az arcuk...
Az arcukat szőr borítja, a többségét fekete, van, akiébe
fehér szőrszálak is vegyülnek. Egyiküknek azonban olyan
aranyfényű a haja, mint az első reggeli napsugár. Az ajkuk
keskeny és mozgékony. Ezüst sisakjaik alól eleven, szikrázó
tekintet villan elő, udvariatlanul megbámulnak mindenkit,
még az Egyetlen Urat is végigmérik, megnézik maguknak a
nőket, olyan kutató a pillantásuk, mintha egy csapásra a
lelkekbe lámának.
És nem is csúnyák.
Nem, egyáltalán nem olyan csúnyák, amilyennek
Sikinchara és Guaypar leírták őket!
Egyszerűen csak fehérek, fehér férfiak.
Abban, akinek az arcát is aranyszínű szőr borítja, van
valami gyengédség és törékenység, még a félelmében is, ami
meg-megremegteti az orrcimpáját. Az orra finom vonalú, az
ajka piros, hosszú és szép rajzolatú, a bőre nagyon világos,
sápadt fehér, mint az alpaka teje.
A többiek arca azonban elrémíti Anamaját.
Ez a látvány rosszabb, mintha a puma ki tátott szája előtt
állna.
Mintha a múltját, az emlékeit hoznák vissza ezek az
emberek.
A gyermek Anamaja jut eszébe, az, aki tízéves korához
képest nagyon is magas volt. Az, akit túlságosan nyurgának
találtak, akit a chiriguano lányok kinevettek a forró égövi
erdei faluban.
Az, akit kicsúfoltak a lapos homloka és túlságosan finom,
túlságosan hosszú ajka miatt.
Az, akitől később Quitóban is viszolyogtak az anyák és a
lányok az acllahuasi-ban a szeme miatt...
Ekkor, épp abban a pillanatban, amikor az Egyetlen Úr a
földre ejti a gyűrűt, és az ékszer csendülése a köveken legyőzi
a patio súlyos némaságát, Anamaja az aranyszakállú idegenre
emeli a pillantását, és úgy nézi, ahogyan soha senkire sem
tekintett még.
És már biztos magában.
 O

Amikor az aranygyűrű, Soto ajándéka kihullik az Inka

megvető mozdulatától, Gabriel már a csendülést sem hallja a
kőlapokon.
Most végre lát, és a látványba valósággal beleszédül. Kék
szempárt lát. Hihetetlenül kék szempárt.
A pompásnál pompásabb ruhákba, arany köpenyekbe és
sokszínű tunikákba öltözött fiatal indián nők között van
egyvalaki, aki egy kissé magasabb, mint a többiek, és hófehér
ruhát visel, csak az öve piros a derekán. A haja sem olyan,
mint a többi lányé, nem súlyos, koromfekete hajzat, amelyet
egyetlen választékkal osztanak kétfelé. Az ő haja lágy, finom
fonatokban omlik a vállára, az egyes fürtöket aranyszálak
tartják össze, a homlokán pedig smaragddal ékített diadémot
visel, amelybe egy-egy rövid piros, kék és sárga tollat tűztek.
Micsoda kék szeme van!
No és szép is.
De nem is különös, egyedülálló szépsége lobbantja lángra
Gabriel szívét, hanem a jelenléte.
Mintha ezt az egész, hosszú utazást azért tette volna meg
Sevillától idáig, egy ismeretlen világ e távoli völgyébe, hogy
előtte találja magát!
Mintha Isten, a sors vagy a vakszerencse akarata ez a
találkozás lett volna, s csakis ezért kellett útközben annyi
akadályt leküzdenie. Mintha a fattyúság szégyenének, a Szent
Inkvizíció megalázó eljárásának és don Francisco Pizarro
rendíthetetlen rögeszméjének egyéb indítéka sem lett volna,
mint hogy ebbe a pillanatba torkolljon! Ebbe a pillanatba,
amikor egyszer csak itt áll ez előtt az ismeretlen lány előtt, ez
előtt a másik világból való fiatal nő előtt, aki tágra nyílt
égszínkék, tó-kék szemmel nézi.
A szédülés olyan erővel tör Gabrielre, hogy a lova
sörényébe kell kapaszkodnia, nehogy leessen. Kétségbeesett
erővel szorítja össze a fogát, nehogy rémült kisgyerekként
nyöszörögni kezdjen.
Minden, ami körülveszi, űrként tátong közöttük.
Űrként választja el a reménységtől, s bizony a vágytól is,
amit ez a nő ébresztett benne.
Lehetséges, hogy felfedezünk egy arcot, és máris érezzük
hiányát?
Lehetséges, hogy egyetlen szempillantás alatt teljes
bizonyossággal tudjuk, hogy lélegezni sem tudunk ennek az
arcnak az érintése és ez ajkak égető pecsétje nélkül?
Gabriel reszket. Reszket, és úgy érzi, hogy csak akkor tudna
felmelegedni, ha ezt a lányt megérinthetné.

Nem sokkal az után, hogy a gyűrű csendülése elhal,

kiáltások harsannak fel, paták dobognak. Don Hernando
Pizarro erős és nyers hangja hallatszik, amint követelőzve
kérdezi:
- Mi történik itt, Soto?
- A sátánfajzat Inkájuk nem hajlandó beszélni velem.
Csakis a kormányzóval akar szóba állni. No és ön? Ön mit
keres itt?
Gabriel nem fordul feléjük. Nem tud és nem is akar.
Amikor don Hernando berobbant a patióba, a fiatal lány
lesütötte a szemét. Gabriel olyan makacs kitartással nézi a
dús hajzatot és az apró tollakat a diadémon, mintha ezzel a
konoksággal rávehetné a lányt, hogy ismét felemelje az arcát.
„Hiszen tudja, ő is tudja! Neki is tudnia kell! Képtelenség,
hogy ne így legyen!"
- Azért jöttem, hogy segítsek - magyarázza don Hernando. -
Attól tartottam, hogy vesztes pozícióba kerültek. No, ha önnel
nem beszél, talán hozzám szól majd...
 Gabriel alig hallja ezeket a szavakat és Felipillo hangját, aki
isten tudja, mit fordít. Majd megint csend lesz. Üres,
értelmetlen csend, mert a lány nem emeli fel az arcát.
A végsőkig kimerültnek látszik, talán remeg is, mert az
ujjai meg-megrezzennek, görcsösen összerándulnak, majd
kiengednek, mintha rettegne valamitől. „Nem, ő is tudja!
Nem szabad félnie, nem szabad félnie tőlem, nem félhet
tőlem, mint egy kisgyerek!" - mondogatja magában Gabriel.
Már-már intene neki, talán kiáltana is, amikor don
Hernando rút vihogását hallja:
- Mondd meg ennek a kutyának, hogy emelkedjen fel, és
feleljen, ha hozzá beszélnek!
Felipillo nem fordít. De a mondat és a hangvétel
tolmácsolás nélkül is világos. Az Inka nem moccan, de a
körülötte álló nemesek mind gőgösen kihúzzák magukat a
sértő hang hallatán, és úgy figyelik a spanyolokat, mint egy
hangyabolyt, amelyet mindjárt eltipornak.
Gabriel nem is gondolkozik, ránt egyet a kantáron,
elfordítja a lovat, úgy, hogy szorosan don Hernando mellé
kerüljön. Kezével erősen szorítja a kardja markolatát, és az
arcán olyan harag ül, hogy a kormányzó öccsének vonásai egy
pillanatra gúnyos fintorra húzódnak, és odadünnyögi:
- Csak tréfáltam, hogy felébresszelek, mert úgy láttam,
kissé túlságosan is megdermedtél a félelemtől, diák úr! Meg
kell mutatnunk nekik, ki az erősebb! Felipillo, mondd meg
Atahualpa királynak, hogy én nem egyszerű kapitány vagyok,
hanem a kormányzó, don Francisco Pizarro fivére. A
kormányzó barátként jött, és vacsorára invitálja a királyt.
Cajamarcában várja, és addig nem mozdul, nem eszik és nem
tér éjszakai nyugodalomra sem, amíg választ nem kap.
Amikor Gabriel ismét az Inka felé fordul, a lány már
felemelte az arcát, és megint őt nézi.
A szeme kékje arról beszél, hogy meglepődött.
Úgy néz rá, ahogy soha, egyetlen nő sem nézett, még doña
Francesca sem akkor régen, Sevillában.
A lány őt nézi, ő pedig legszívesebben megsimogatná a lány
arcát, könnyed csókot lehelne az ajkára.
Akár le is hajolhatna, felkaphatná, és magával ragadhatná a
lován, s miközben szorosan ölelné, átugrathatna a forró
folyón.
Mintha lázálomba merülne, az izmai megfeszülnek, éles
fájdalom járja át a testét, édes fájdalom önti el a mellkasát.
Hogy elűzze a rá törő vágyat, szédületét, az őrületet, amely
hatalmába keríti, Gabriel lehunyja a szemét egy pillanatra.
Amikor újra kinyitja, látja, amint a két nő, aki eddig a
fátyolszövetet tartotta az Inka arca előtt, végtelen
elővigyázatossággal elveszi a kelmét, mely mögül előbukkan
az Inka arca. Különös szépségű arc, széles és erőt sugárzó.
Az orra ragadozó madár csőrére emlékeztet. A szája kissé
gőgös, de olyan tökéletes rajzolatú, mint egy szoboré. A
tekintete elképesztő: a mandulavágású szemhéjak között
vérgyűrű fogja körül a fekete szemet! Az egész arc olyan,
mintha az Inka a kegyetlenség s ugyanakkor a fájdalom
döbbenetes maszkját viselné.
Gabriel megérzi, hogy don Hernando és Soto ugyanúgy
meglepődött, mint ő.
Amikor azonban az Inka lassú és tiszta hangon beszélni
kezd, a kék szemű lány már nincs sehol.

Az Inka nem az idegenekhez szól, csak a körülötte álló öreg

hatalmasok egyikéhez, hogy továbbítsa a szavakat
Felipillónak, a tolmácsnak. Így beszél:
- Bármerre jártatok is, mindenütt bántalmaztátok a
hatalmas nagyurakat. A falvakban bántalmaztátok a curacá-
kat, láncra vertétek, összevertétek őket, s ezáltal engem sem
tartottatok tiszteletben, a Nap Fiát, az Egyetlen Urat ezen a
földön, amely nem a ti földetek. Nem volt bennetek semmi
tisztelet akkor sem, amikor betörtetek a Nap Szüzeinek
Házába, és megerőszakoltátok a nőket. Elraboltátok a
templomokból az ezüstöt és az aranyat. Behatoltatok egy
palotába, ahol atyám, Huayna Capac hált, amíg az itteni
világban élt, és elloptátok a becses gyékényeket. Amióta
elindultatok a tengertől, az út során olyan ételt faltatok,
amivel nem kínáltak, a kutyáitok pedig gyerekeket öltek,
hogy megegyék a húsukat...
Az Inka hosszan beszél még az idegenek
kegyetlenkedéseiről. Haraggal szól arról, hogy idejöttek és
feldúlták a Négy Égtáj Birodalmának békéjét.

Amikor azonban elhallgat, don Hernando Pizarro azt

válaszolja, hogy mindez hazugság. A hangjában vakmerő
bátorság keveredik arcátlansággal.
- A kormányzó jó keresztény. Senkinek nem akar ártani, és
csak azok ellen küzdött, akik szembeszálltak vele. Ha valaki
békével, mosolyogva és ajándékokkal járult elénk, mi is
békés mosollyal és ajándékokkal fogadtuk. A támadásra
viszont valóban harccal válaszoltunk, és legyőztünk
mindenkit, aki nem akarta alávetni magát az uralmunknak.
Így cselekedtünk, és így is fogunk cselekedni, valahányszor
szükség lesz rá. Nincs bennünk félelem, mert a lova hátán
mindegyikünk elég erős ahhoz, hogy egy egész hadseregnyit
legyőzzön az itteniek közül!
Az Inka megvetően felnevet, majd megszólal:
- Szálljatok le az állataitokról, pihenjetek és egyetek,
igyatok, hogy felfrissüljetek nálunk!
- Böjtöt tartunk - válaszol don Hernando öntudatosan -, és
megfogadtuk, hogy nem tesszük a lábunkat a földre, amíg a
szállásunkra vissza nem érünk. Hamarosan besötétedik,
nekünk pedig választ kell vinnünk bátyámnak, a
kormányzónak. Eljön tehát, hogy megossza vele szerény
vacsoráját?
Az Inka véreres szeme látszólag derűt sugároz.
- A mai napon köszönetet mondok Atyámnak, a Napnak,
Anyámnak, Quillának és Illapának, a Mennydörgésnek,
amiért kellő erőt adtak, hogy legyőzzem fivéremet, Huascart,
aki nem akarta betartani a törvényt. Ma én is böjtölök, mert a
harcosaim, akik ezrével és ezrével gyűltek össze a
seregeimben, s akik csak akkor mozdulnak, ha
megparancsolom, győzedelmeskedtek a nagy csatákban...
Holnap azonban véget ér a böjt. Akkor majd elmegyek
Cajamarcába néhány hatalmas nagyúrral a kíséretemben. Ma
éjszakára beszállásolhatjátok magatokat a főtér nagy
épületeibe. Abba viszont, amelyet kígyókkal díszítettek, nem
tehetitek be a lábatokat: az az enyém.
Az Inka egy pillanatra elhallgat, kíváncsian nézegeti a
lovakat. Majd így folytatja:
- Mielőtt azonban visszamennétek, szent sört kell innotok,
mert én így mutatom ki a barátságomat azok iránt, akiket
nem tekintek ellenségemnek.
Még szinte be sem fejezi a mondatot, amikor két fiatal nő
jelenik meg, mindegyikük egy-egy hatalmas, bámulatosan
megmunkált aranyserleget tart. Az Inka mindkét serlegbe
beleiszik, mielőtt az egyik nő egy serleget don Hernandónak
kínálna.
Majd ugyanez a szertartás ismétlődik meg ezüstserlegekkel
Soto esetében.
Amikor ez is megtörténik, a kék szemű lány járul az Inka
elé.
Ő is két aranyserleget nyújt az uralkodónak. Peru királya
szemöldökét ráncolva figyeli. A körülöttük álló öregek is
leplezetlenül csodálkoznak. Az Inka azonban egy szót sem
szól, elveszi az egyik serleget. A lány leborulva várja, amíg
Atahualpa ajkához érinti a savanyú, fehér habot. Majd
megfordul, Gabriel lovához lép, és mélyen a férfi szemébe
nézve odanyújtja neki az aranyserleget.

Anamaja tisztán látta, milyen viszolyogva nézett Inti Palla

az idegenekre, amint az aranyserleget nyújtotta nekik.
Látta a megvetést Sikinchara arcán és az ádáz gyűlöletet
Guayparén, aki csak a vért és a háborút szomjúhozza.
Megérezte, hogy az Egyetlen Úrban kíváncsiságot
ébresztettek a nagy állatok, és örülne, ha neki is lennének
ilyen jószágai.
Meghallotta Atahualpa hangjában a haragot, de a
ravaszságot és végül a megvetést is. Érzi, mennyire biztos az
Egyetlen Úr abban, hogy az idegenek félnek tőle, mennyire
hisz a hatalmában, sok ezer harcosának erejében és Atyjának,
a Napnak a segítségében.
Márpedig Anamaja bizonyosan tudja, hogy mind tévednek.
A bizonyossága nem az idegenek parancsnokának
erőszakos szavaiból ered, aki a többiek nevében is szólt. Az ő
hangjában nem volt nehéz megérezni a kérkedést és a
hazugságot.
Anamaja bizonyosságának kulcsa az aranyszakállú férfi
tekintete és hallgatása. A magabiztossága, amellyel kezét a
fegyverére tette, miközben az idegen parancsnok olyan
sértéseket köpködött, amiket a tolmács nem is mert
lefordítani.
Valami olyan merészség van benne, amiről a többi idegen
látszólag mit sem tud. Olyasfajta nagyság, amit Atahualpa
nem képes meglátni. Egy egész, ismeretlen világ ereje feszül
benne.
Anamaja ezt olyan biztosan érzi, mintha a férfi már
megérintette volna, mintha rettentő szorosan magához ölelte
és különös állatának hátán magával ragadta volna.
De úgy látszik, rajta kívül senki más nem figyelt fel rá.
 És ez a figyelmetlenség elvakítja még az Egyetlen Urat is!
Így hát, amikor a lány megértette, hogy a chichá-s serlegek
közül egyet sem szánnak a férfinak, dacolva az Egyetlen Úr
haragjával, aki semmi efféle utasítást nem adott, ő maga
töltött meg egy serleget a szent itallal.
Amikor megkínálta vele a férfit, látta rajta, hogy nagyon
meglepődik.
Lehúzta a második bőrt a kezéről, és hosszú, fehér ujjai
megremegtek. Lehajolt hozzá, és a lány egy villanásnyi időre
úgy érezte, hogy az idegen mindjárt a karjába omlik.
Nagy óvatosan úgy intézték, hogy az ujjaik egyetlen
pillanatra se érintkezzenek.
Milyen sápadt volt!
S bizony ugyanebben a pillanatban Gabriel maga is arra
gondolt, hogy mindjárt a lány karjába omlik.
S noha az ital kesernyés íze utálatos volt, igyekezett, hogy
ne látszódjék rajta. Úgy ivott, mintha a lány tekintetét és
lelkét inná, képtelen volt elszakadni az indián lány kék
szemétől. A végén még csaknem jólesett a sör enyhén
savanyú íze. A lány szorosan a ló mellett állt, mozdulatlanul
és félelem nélkül. A melle éppen Gabriel térde
magasságában, a lónak egy cseppet kellett volna csak odébb
húzódnia, és egy könnyű mozdulattal megérinthette volna a
lány testét.
A szíve majd' kiugrott a mellkasából.
A sörtől melegség öntötte el. Minden szempár rájuk
szegeződött. Gabriel magán érezte az Inka súlyos pillantását.
Végül üresen adta vissza a lánynak a serleget. A lány
felemelte a karját, ártatlanságtól sugárzó arcát hátrahajtotta,
hogy Gabriel tisztán láthassa vonásait.
Don Hernando azonban éppen ekkor szólalt meg a hátuk
mögött:
- Most tehát búcsút mondunk önöknek, holnap pedig
várjuk a találkozást.
 Az Inka enyhén biccentett, valami mosolyfélével az arcán:
- Egyikőtök itt maradhatna velünk ma estére, s a vendégem
lehetne - mondta válaszul, s aranybaltájával Gabrielre
mutatott.
- Nem, nem - tiltakozott sietve don Hernando. - A
kormányzó nem engedi meg az ilyesmit! Mindannyiunknak
vissza kell térnünk Cajamarcába, ahol vár ránk. Nagy haragra
gerjedne, ha ön itt tartaná valamelyikünket.
Az Egyetlen Úr elmosolyodik. Minden hatalmas nagyúr
mosolyog. A patióba zsúfolódott katonák is elmosolyodnak.
Mindannyian megérezték az idegenek félelmét.
Úgy csillan a szemük, mintha azt gondolnák: „Nézzétek
csak ezeket a nagy harcosokat, úgy beijedtek, hogy iszkolnak,
mint a tengerimalacok!"
Don Hernando már vissza is fordítaná a lovát, amikor De
Soto kapitány egyszer csak felkiált:
- Várjatok! Nem kellene köszönetet mondanunk az
indiánnak a vendégszerető fogadtatásért? Azt hiszem,
érdeklik a lovaink. No meg, nem lenne jó, ha azt hinnék, hogy
gyáva nyulak vagyunk!
Azzal megsarkantyúzza a lovát, és először körbe-körbe
futtatja a patióban. Soto lova meglehetősen jól idomított
állat, gazdája a sarkantyúval és az öklével irányítva lépésben
is járatja előre- és hátrafelé, majd rövid vágtára fogja. A
patkók szikrázva kalapálják a kőlapokat. Végül egyre
sebesebben forgatja saját tengelye körül, így a közelben álló
szolgák és testőrök kénytelenek hátrébb húzódni. Az állat
fújtat és zihál, habos tajtékot ereszt a zablára. Befejezésképp
Soto nagyot kiált, és két hátsó lábára állítja a lovat. Az
indiánok rettegve hátrálnak, van, aki elesik, van, aki
elmenekül ijedtében.
Don Hernando felnevet, és kiugratja a hátasát a patióból.
Amikor Gabriel még egyszer, utoljára visszanéz, nem látja
már az indián lány kék szemét, csak az Inka derűs mosolyát.
 O

Az Egyetlen Úr nagyon dühös, és azt parancsolja, hogy a

feleségek, a szolgák és az őrség azonnal hagyják el a patiót.
Sikinchara, aki meg szerette volna őrizni a jókedvét, azt
mondja:
- Az embereket mind egy szálig megöljük, de az állataikat
megtartjuk. No meg azt az idegent is, aki a szikrát hányó
fémet teszi az állatok lábára.
- Már rég meg kellett volna ölnünk mindet - vág vissza
komoran Guaypar. - A lovaikkal együtt.
Az Egyetlen Úr egy szemvillanással csendre inti őket, és
Anamajához fordul:
- Miért nyújtottad az aranyserleget a hallgatag idegennek,
Coya Camaquen? Nem parancsoltam ilyesmit.
Anamaja letérdel, és a földre borul előtte:
- Bocsáss meg, Egyetlen Úr!
Atahualpa a szemöldökét ráncolja.
Guaypar ekkor, már-már kelletlenül azt mondja:
- Ő volt, Egyetlen Úr, aki megölte a gyerekgyilkos hatalmas
kutyát Huagayocban.
Sikinchara továbbra is megvetően fintorog, de Atahualpa
szelíden bólint.
- Az állataikat szeretem - mondja lassan. - Az emberek
viszont érthetetlenek.
Majd feláll, és odaszól Sikincharának:
- Kerítsd elő azokat, akik megijedtek az idegenek állataitól.
Vezettesd mindet a katonák elé, és vágják le a fejét
mindegyiknek! Közülünk senkinek sem szabad félnie az
idegenektől!
 44
Cajamarca, 1532. november 15-ének éjszakája

Amikor az Atahualpa elé járulók vágtában visszaérkeznek

Cajamarca hatalmas főterére, már csaknem éjszakai sötétség
van. Don Francisco Pizarro, a kormányzó nem mozdult a
helyéről. Szálfaegyenesen üli meg a lovát, mintha a délutáni
jégeső odafagyasztotta volna.
A lópatkók zajára a férfiak, akik már bevették magukat az
épületekbe, fáklyával a kezükben összefutnak. A gyenge
világosságnál az arcokat mély árnyékok barázdálják.
- Az Inka nem akart velünk tartani, Francisco - újságolja
mindjárt don Hernando -, de holnapra elfogadta a
meghívásodat.
A kormányzó egyetlen biccentéssel fogadja a hírt, azután
kérdez:
- Milyennek láttátok?
- Nagy fejedelemnek - vágja rá Soto.
- Olyan mórféle - mondja lekicsinylően don Hernando. -
Csak ő ül a kisszékén, a többiek mind állnak. A szeme csupa
vér, mintha elevenen felfalta volna az ellenségeit. És minden
szava arcátlanság, mint minden indiáné.
- És csupa méltóság is - teszi hozzá Soto. - Jól tudja, milyen
magas rangja van.
Don Hernando megértően dörmög:
- Soto persze méltóságnak látja az ilyesmit. Az igazság
viszont az, hogy az Inka szóra sem méltatta, amíg én meg
nem jöttem. Csak akkor eredt meg a szava, amikor megtudta,
hogy a kormányzó fivére vagyok...
Soto nem veszi fel a kesztyűt, don Francisco pedig
váratlanul azt kérdi:
- Hányan vannak?
 - Sokan - sóhajt fel don Hernando bizonytalanul legyintve.
- De micsoda fegyverekkel: lándzsákkal, parittyákkal és
buzogányokkal. Nincs igazán veszélyes fegyverük!
A kormányzó várakozó tekintettel néz Sotóra, aki egy kis
idő után azt mondja:
- Azt hiszem, negyvenezren. És mind harcedzettek. Az éles
tüskéjű buzogányok bizony veszélyesek lehetnek.
A spanyolok sorain halk moraj fut végig: a számot
ismételgetik magukban. Negyvenezer! Egyikük sem látott
még soha ekkora hadsereget.
Vicente fráter Gabriel lova mellé lép, elkapja a kantárt, és
azt kérdezi:
- Megmondták az indiánkirálynak, hogy az Úr vezérelt
minket idáig?
Don Hernando gúnyos kacajt hallat:
- Megmondtam, Vicente fráter, sőt meg is ismételtem. De
ennyi erővel akár dagonyázó vaddisznóknak is
prédikálhatnánk Krisztusról. Az Inka azonban kijelentette,
hogy az ő atyja a Nap, anyja pedig a Hold.
Vicente fráter keresztet vet, és rosszallóan rázza a fejét.
- Pogányfajzat ez mind - folytatja don Hernando -, ne is
gondolja, atyám, hogy szép szóval megtérítheti őket.
- Ugyanolyan férfiak és nők, mint bárki más - szól közbe
Gabriel messze csengő hangon, a sötétben don Francisco
tekintetét keresve -, emberi lények, akárcsak mi, nagyságos
uram. Otthon, a saját földjükön.
- A diák ivott is az italukból... mint egy igazi férfi - vihog fel
don Hernando. - így azután elveszítette minden józan
ítélőképességét!
De senki sem nevet a gúnyolódásán. A beszélgetés
némaságba fullad, megfagyasztja a hideg, amitől még a
tarkójukat is dermedtnek érzi mindegyikük. Az éjszaka erős
szelet hozott, a fáklyák lángja csattogva csaknem kihuny tőle.
A kormányzó most végre megmozdul, és lovát a legnagyobb
épület felé irányítva olyan halkan szólal meg, hogy nem is
mindenki hallhatja meg:
- Ne ringassa magát illúziókba, öcsémuram! Gabrielnek
igaza van: ők is csak emberek, olyanok, mint mi. Van
bátorságuk és vág az eszük, bizony jó lesz számolnunk ezzel!

A kürtök és a dobok hangja messzire száll az esti szélben.

A sátrakban megbúvó gyerekek szemére nem jön álom,
izgatott riadalommal mesélik egymásnak, hogy járnak-kelnek
az idegenek félig emberi, félig állati testben. Nagyobbak a
lámáknál, csodálatosan átugratnak a falakon is, ezüst
lábukkal szikrát hánynak.
A canchá-ban az Egyetlen Úr már visszavonult a
hálószobájába, és azt az utasítást adta, hogy senki se zavarja.
A fürdők is üresek. Mindenütt szokatlan nyugalom van.
Anamaja, akárcsak a többi nő, aki nem marad az Inka
fekhelye mellett éjszakára, leborult az uralkodó előtt, mielőtt
kihátrált volna a félhomályos patióba. Atahualpa még csak rá
sem nézett. A számos serlegnyi chicha, amit mostanáig
elfogyasztott, a böjt és az idegenekkel való találkozás
feszültsége láthatóan kimerítette. A szeme annyira vörös,
hogy már a pupilláját sem lehet tisztán látni.
Anamaja arra gondol, hogy átmegy a hévízforrás mellett
emelt kis templomba. Amikor azonban kilép a patióból,
egyszerre csak Inti Palla áll előtte.
A szeme vadul csillog a sötétben, a foga úgy villog, mint a
pumáé. Kegyetlen erővel szorítja a kezébe Anamaja csuklóját.
- Hová igyekszel? Utánuk mész?
- Utánuk megyek? Ugyan mi jut eszedbe?
- Ne hazudj! Rájöttem mindenre - sziszegi Inti Palla.
Anamaja megpróbálja kiszabadítani a karját, de Inti Palla
ujjai ettől még szorosabban fonódnak össze körülötte: az
arany karperec mélyen a bőrébe vág.
- Láttam, hogy bámultad őket!
- Eressz - válaszol egyszerűen Anamaja, és érzi, hogy lassan
elöntik a harag hullámai.
Csakhogy Inti Palla arca gyűlöletes fintorba torzul, elkapja
Anamaja másik karját is, és minden erejét összeszedi, hogy a
falhoz nyomja a lányt.
- Kezdettől fogva tudtam, hogy ártasz nekünk! - vihogja. -
De az Egyetlen Úr sosem akart meghallgatni. Most majd
hallgat rám!
- Nem tudom, miről beszélsz - mormolja Anamaja.
Inti Palla visszalökdösi a patióba. A hercegnő
erőszakosságára Anamaja teste megfeszül, de nem próbál
küzdeni. A mellkasa tüzel, lángok perzselik a belsejét, mintha
a medence lobogó forró vizéből ivott volna. És előre tudja,
mit fog hallani.
- Ó, ne tettesd magad nagy és nemes Coya Camaquen! - tör
ki Inti Palla. - Láttam, hogy bámultad azt az idegent. Egy nő
tudja, mit jelent az ilyen tekintet. Úgy néztél rá, ahogy az
olyan férfira nézünk, akit szívesen szorítanánk a combunk
közé!
- Hallgass! - sikoltja Anamaja.
- Éveken keresztül úgy tettem, mintha a barátnőd lennék,
mert az Egyetlen Úr oltalma alatt álltál. De a legelső nap óta,
amikor megláttalak, visszataszítónak talállak. És mindig is
tudtam, hogy el akarsz árulni mindannyiunkat.
- Nem igaz - nyöszörgi Anamaja, és megpróbálja ellökni
magától.
Inti Palla hirtelen kinyújtja a kezét, és egyenes karral arcul
üti. Anamaja elveszíti az egyensúlyát, oldalra dől, és a földre
zuhan, a feje alig egy lépésnyire kerül a medencétől. Teli
tüdővel belélegzi a vízből felszabaduló forró gőzt.
- És azt is tudom, hogy miért! - hörgi a hercegnő
magánkívül.
 Miközben feltápászkodik, Anamajában képek és érzelmek
kavarognak: ott örvénylik az édesanyja mosolya, és az ajka,
amint kettőjük mélységes szeretetéről beszél, az öreg Inka
szikkadt bőre, egy férfi arca, aranyszín szakálla és a szeme,
amivel mélyen az ő szemébe néz...
- Én is tudom! - üvölt vissza.
Inti Palla döbbenetében egy riadt lökéssel eltaszítja
magától. Anamaja ajkán különös mosoly rajzolódik ki, furcsa
nyugalom árad szét az ereiben, kék szemének pillantásában
pedig van valami, ami annyira megijeszti Inti Pallát, hogy
hátrahőköl.
Anamaja most néz először félelem és csodálat nélkül ál-
barátnőjére. Látja, hogy az arcát eltorzítja a féltékenység és a
gyűlölet, látja, hogy milyen is valójában.
- Tudom - mondja még egyszer -, és nem félek ettől a
tudástól. Tudom, honnan jövök, és mekkora utat tettem meg.
Tudom, hogy apám idegen volt - olyan, mint ezek a ma látott
férfiak.
Hallja, amint szavai visszhangzanak az éjszakában.
- Mindez néhány kép csupán, ami a szemem előtt lebeg,
egy érintés a bőrömön, szavak, amiket a gyerekek
mondogattak a faluban, egy idegenről, aki az erdőből jött, az
arca csupa szőr volt, és akinek megint nyoma veszett az
erdőben.
- Olyan vagy, mint ők. Ugyanolyan visszataszító, mint ők!
- De azt is tudom - folytatja Anamaja ügyet sem vetve a
közbeszólásra -, hogy egész életemben azoknak a
parancsoknak engedelmeskedtem, amiket Huayna Capac, az
Egyetlen Úr vésett a szívembe halála éjszakáján, amikor azt
ígérte, hogy vigyázni fog rám.
A lány elhallgat, és megvetően figyeli Inti Palla eltorzult
vonásait.
- Emlékszel még arra, amikor azt kérdezted Quitóban, hogy
miért vagyok olyan rút? Én nem teszem fel neked ugyanezt a
kérdést. Pontosan tudom, miért vagy ilyen rút. Tudom, miért
nem akar többé hozzád érni az Egyetlen Úr, miért irtózik
attól, hogy belélegezze a bőröd illatát, és miért utálta meg az
ágyékodat!
- Te megőrültél - kiált fel Inti Palla, és a szeme megtelik
könnyel.
- A lelked legmélyét látom a szavaidban, Inti Palla. A
selymes arcbőr alatt egyéb sincs, mint gyűlölet és gonosz
rosszindulat. A szíved minden romlottsága ott csillog a
szemedben.
- Te pedig a Lenti Világból való boszorkány vagy, és azért
jöttél, hogy tönkretegyél minket - vág vissza Inti Palla
zokogva, úgy tartva maga elé a karját, mintha égető tűz ellen
védekezne. - Idegen vagy, és oda akarsz vetni minket az
idegeneknek, ahogy magadat is odaadtad... Azt akarod, hogy
jöjjenek ide mind az állataikkal, és tiporjanak a porba
minket!
Az utolsó szavakat már valósággal üvölti Inti Palla.
Anamaja közelebb lép hozzá, és megpróbálja elhárítani a
hercegnő hadonászó kezét. Inti Palla a forró vizű medence
felé hátrál.
- Gyűlölet forr benned, egész gyűlöletzuhatagok és
nyomorúságos hazugságok...
- Más vagy, mint mi! Azt akarod, hogy mind meghaljunk!
Anamaja már nem tétovázik. Lendületes mozdulattal
elkapja Inti Palla mindkét csuklóját, és olyan iszonyatos
erővel szorítja, mintha ízzé-porrá akarná zúzni.
Inti Palla tágra nyitja a szemét, és feljajdul. Immár csak
félelem ül a pillantásában, az arcán összefolyik az izzadság, a
levegő forró párájának lecsapódása és a könny.
Anamaja furcsa, táncszerű mozdulatokkal a medence felé
vonja, mintha bele akarná lökni. A hercegnő minden erejét
megfeszítve ellenáll. Küzdelem közben térdre esik, már
majdnem fekszik, tündökletesen érzéki combjának finom
bőrét felsérti a kövek éles pereme. Vére sötét sárcsomókká
vegyül a porral és az izzadsággal. A zubogó víz olyan közel
van hozzájuk, hogy forróságát már az arcukon érzik, és a
kénes gőz a torkukat ingerli.
Anamaja még erősebben ránehezedik Inti Palla karjára, a
hercegnő arca eltorzul a fájdalomtól, Anamaja pedig
mellékuporodik, és a medence pereméhez szorítja.
- Ezt akartad? - suttogja Inti Pallanak. - A forró vízbe
akartál dobni, hogy megszabadulj tőlem?
Inti Palla úgy zokog, mintha sosem akarná abbahagyni. -
Felelj!
Inti Palla bólint.
- Nos akkor jól figyelj!
Anamaja elengedi Inti Palla karját, és olyan hirtelen
mozdulattal, hogy még a bőrét is megkarmolja, lerántja a
csuklójáról az arany karperecet, a két kígyót formázó ékszert,
amit jó néhány évvel ezelőtt a hercegnőtől kapott ajándékba.
Most meglóbálja előtte.
- Emlékszel még? Én csak rémült kislány voltam, az erdők
gyermeke, annyira rút és formátlan, hogy folyton csak
gúnyolódásban volt részem. Azt hittem, te is olyan vagy, mint
a többiek. És egyszer csak bejöttél a szobámba, kedves
szavakkal, mosolyogva szóltál hozzám, és ezt a karperecet
adtad nekem, azt mondtad, hogy a barátnőm vagy. Olyan szép
voltál, és én annyira szerettem volna hinni neked... Igen, én
is a barátnőd szerettem volna lenni...
Amikor elhajítja a karperecet, csak egy apró csobbanás
hallatszik, nem hangosabb, mint a vízbe pottyanó kavicsé
vagy egy esőcseppé. Az ékszer elmerültében is csillog, egy
pillanatra a felszínen tartja a víz pezsgése, majd eltűnik a
medence alját borító vörös és barna kénvirágok között.
Anamaja felszabadultan egyenesíti ki a derekát. A szívében
haldokló barátság éppoly csöndesen odavész, mint a vízbe
csobbanó ékszer.
 Egyetlen pillantást sem vet az apróra összekuporodott, még
mindig zokogó Inti Pallára, csak megigazítja a tunikáját, majd
belevész az éjszaka sötétjébe.

- Francisco mester!
Mint az összes többi spanyol, a csak Panchóként emlegetett
borbély és felcser, Francisco Lopez is a tér körül álló épületek
egyikébe hurcolkodott be. Óntálkái, az érvágásnál
használatos szikéi, foghúzó fogói és vésői, borotvái,
gyógyfüves és pomádés üvegedényei szép rendben
sorakoznak bőrtáskája tetején.
Gabriel hangját hallva, megfordul, és halványan
rámosolyog.
- Miben állhatok szolgálatodra, Gabriel?
- Azt szeretném, ha leszednéd a szakállamat.
A borbély előbb Gabriel arcát fürkészi, majd a mellette álló
Sebastian derűs képét.
Talán az Inkánál tett látogatás vette el az eszét!, gondolja
magában.
- A haját is le akarja ám vágatni - csuklik a nevetéstől
Sebastian, és nagyot kacsint.
A borbély elutasítón ingatja a fejét.
- Gabriel, későre jár, és alig egy óránk van addig, amikor a
kormányzónál kell gyülekeznünk...
- Tehát van időd.
- Dehogy van! No meg, ami azt illeti, holnap épp elég
alkalmad lesz, hogy azt vágass, nyisszantass és nyiszáltass le
magadról, amit csak akarsz!
- Ez az, így beszél egy bátor férfiember - csúfolódik
Sebastian.
- És mégis miért akarsz megszabadulni a szakálladtól? -
mondja most már egészen komolyan a borbély. - Remekül
illik hozzád.
- Azért, hogy minden porcikámmal érezzem a holnapi nap
levegőjét.
- Tényleg megbolondultál, vagy csak színleled?
- Pancho, holnapra olyan tiszta akarok lenni, mint a frissen
vert garas. Most tehát megborotválsz és megkurtítod a
hajamat. A többi piszoktól pedig magam is megszabadulok a
folyóban.
- Egek ura! Éjnek idején? Amikor negyvenezer vadember
nyüzsög körülöttünk?
Pancho gyorsan felkapja az egyik üvegcséjét, és úgy
mutogatja, mint az oltáriszentséget:
- Most szépen lenyelsz ebből a varázsitalból
háromcseppnyit, és szépen elalszol tőle, úgy bizony, ez lesz a
legjobb!
Sebastian nagyot nevet:
- Sehogy sem érted a dolgot, derék borbély! Señor
Gabrielnek holnap egy hölggyel van találkája.
Gabriel gyanakvó pillantást vet a nagydarab feketére.
- No azt a hölgyet én is ismerem - kiált fel a borbély, és a
karjával kaszálást imitál. - Mindannyiunknak légyottot adott.
De biztosíthatom, don Gabriel: a dáma fütyül rá, hogy
szakállasok és avasszagúak vagyunk-e!
- Mind a ketten abbahagyhatjátok ezt a marháskodást -
szólal meg Gabriel, és felragad egy borotvát a borbély
málnájáról.
Kinyitja, a tenyerén próbálgatja az élét, majd Francisco
hasára irányítja, és olyan fojtott, komoly hangon szólal meg,
hogy a másik kettő arcáról mindjárt lefagy a mosoly:
- Borotválj meg, kérlek, Pancho, vagy sosem fogod
megtudni, hogyan csillog Peru aranya!

O
 Anamaja mezítláb szaladt a forráshoz. Le kellett mosnia
magáról a sok tisztátalanságot, a szavakat, melyek
bemocskolták, mindazt az erőszakosságot, ami átviharzott
rajta.
Újjá kellett születnie.
Nemsokára már ki is lép a perzselően forró vízből.
Meztelen teste gőzölög a hold ezüstös fényében, amint kilép
az éjszaka hűvös levegőjébe. A fürdő nem mosta el a
könnyeit, még mindig patakokban folynak az arcán.
Visszabújik fehér anacó-jába, de egyetlen ékszert sem tűz rá.
Az Inti Pallától kapott kígyós karperecet eldobta ugyan, de
véres nyomát még mindig a csuklóján hordja.
Odalent, a völgy túloldalán, a hegy lankáin, a Cajamarcába
vezető úton, ahol délelőtt az idegenek menete által kirajzolt,
különös, szürke-fekete féreg araszolt, most őrtüzek végtelen
sora világít: annak a több ezer fellázadt indiánnak a fáklyái,
akik a szakállas emberekhez szegődtek. Azokét, akiket
Atahualpa meghódított, majd elveszített. Mindazokét, akik
Huascarnak esküdtek hűséget, és akiknek nincs más módjuk
a bosszúállásra az Egyetlen Úrral szemben, mint az, hogy az
idegenek szolgálatába állítsák gyűlöletüket és fegyvereiket.
A tűzlánc, gyönyörű aranyfolyamként húzódik az éjszakai
homályban a hágótól egészen a városig, melynek falait is
bevilágítja.
Milyen távol van Cajamarca, s mégis milyen közel!
- Mind meg fognak halni - szólal meg egy hang a sötétben.
- Guaypar!
Az ifjú harcos nesztelenül bukkan elő az éjszakából,
felsőteste és lába meztelen, mindössze egy huará-t visel.
Anamaja ösztönösen megcsodálja az erőt sugárzó alakot,
melyen az izmok úgy futnak végig, mint sebes patakok a
meredek hegyoldalon.
- Mindent hallottam - mondja a férfi. - Tudom, milyen
gonoszság lakik annak a nőnek a szívében. És tudom, hogy
nem lettél áruló. Sohasem voltál az...
- Köszönöm, Guaypar.
- De azt is tudom, hogy nem úgy néztél az idegenre, ahogy
egy apára nézünk.
Anamaja jól hallja a keserűséget a harcos hangjában.
- Csak azt akarom, hogy tudd: ő is meg fog halni.
Anamaja lehunyja a szemét. A fájdalom elzsibbasztja
minden tagját, és a bensőjét hasogatja. Az idegen arcának
emléke elevenen él benne. A tekintete és a szédülete, amikor
kis híján a karjába omlott, is benne él még, mintha tűzzel
égetné.
Az idegenhez való vonzódása is ott van benne, a remény és
a gyengédség tőreként, a szívét hasogatva.
Mostantól pedig a félelem is beleköltözött, hogy az idegen
meghalhat.
- Hagyj magamra, Guaypar - mondja halkan.
- Meg fognak halni - ismétli nyugodtan a harcos. - Ő is és a
többiek is. - Ezzel eltűnik az éjszakában.
Anamaja kiegyenesedik, és hátat fordít Cajamarcának. A
sötét dombokat fürkészi nyugaton, ahonnan a Képmás-
Fivérnek kellene érkeznie, ha Villa Oma meg nem feledkezett
az ígéretéről.
- Gyere - dadogja a lány. - Gyere, Képmás-Fivér,
könyörögve kérlek, és segíts rajtam! Gyere...!

Vicente fráter kiadta a parancsot, hogy az agyagedényeket,

a bábukat, minden pogány figurát, ami a falfülkékben trónolt,
tüntessenek el a helyükről. Most már faggyúgyertyák égnek a
bemélyedésekben, barlangnak mutatva az aranyozott
gerendájú nagy helyiséget, amelyben szellemek gyűltek össze
tanácskozásra.
Az első falon talán tíz ajtó is van, mind közvetlenül a térre
nyílik. Azok, akik a terembe már nem fértek be, az ajtókban
zsúfolódnak össze. A kihalt városban nem maradt más, mint
néhány őrszem, kürttel a kezében, hogy riadót fújhasson, ha
kell. Ők vigyázzák az erődbe vezető utat és a piramis tetejét
is.
Amikor a kormányzó felkapaszkodik a málhákból futtában
tákolt emelvényszerűségre, mindenki elcsendesül... Don
Hernando és a kapitányok a kormányzó körül állnak.
Vicente fráter magasra emeli az aranyfeszületet, amit egy
pózna végére tűzött. Háromszor meghajlítja a gyülekezet felé,
melynek tagjai már lekapták a fejükről a kalapot, sisakot vagy
sapkát. Majd visszafordul don Franciscóhoz, még egyszer
meghajlítja a keresztet, most azonban olyan közel a
kormányzóhoz, hogy Pizarro meg tudja érinteni szakállas
arcával.
Mindannyian keresztet vernek.
- Minden, ami van, az Úr akarata szerint történik a földön
és a mennyek birodalmában - kezd bele don Francisco tiszta
és erős hangon. - Tartson meg az Úr minket oltalmában, és
védelmezzen minket Krisztus szent anyja is.
Az arcok megfeszülnek, pislogni sem mer senki, mintha
don Francisco minden egyes arcot látna egyszerre. A szeme,
mely éppolyan szürke, mint a szakálla, fényesebben világít a
korsókba állított fáklyáknál is. Kesztyűs kezével előremutat,
és mennydörgő szónoklatba kezd:
- Azt hiszitek, hogy az indiánok, akik a síkság teljes
hosszában gyülekeznek, negyvenezren vannak? Tévedtek!
A kormányzó rövid hatásszünetet tart.
- Még annál is többen vannak. Bizonyára kétszer annyian,
meglehet, hogy nyolcvanezren is vannak!
Megint elhallgat, mintha arra számítana, hogy valaki
feljajdul, de senki sem szólal meg.
- Nyolcvanezren! Egy négyszáz ellen! Egy spanyol négyszáz
indiánnal szemben. Hányan lehettek Punánál? Néhány
százan. No és Tumbezban? Ott sem sokkal többen. Atahualpa
király a barátunknak mondja magát, és szép ajándékokat
küldött. Ezen a csodálatos téren kínált szállást. Mindez
azonban csapda csupán. Azért akarta, hogy éppen itt legyünk,
hogy könnyebben lemészárolhasson. Ti pedig féltek. Féltek,
mint a gyerekek, akik a sötétbe bámulnak, és mindenfélét
beleképzelnek! Féltek, mert nem hisztek eléggé Istenben!
Egy négyszáz ellenében! Igen, mert Isten így akarja. Isten
pedig azért akarja így, mert meg akarja mutatni a hatalmát
azoknak, akik még nem ismerik. Isten azt akarja, hogy az
indiánok, akik ebben az aranyban dúskáló országban élnek,
térjenek meg az ő kebelébe, mint minden más ember is a
földön! Isten azt mondta: „Egy négyszáz ellen, íme ezzel kell
megküzdened Pedro, a Görög, és neked is Alonso, neked Juan
és Benalcazar, ahogy neked is, Mena és a többieknek is
mind..."
Don Francisco kinyújtott ujja úgy mutat a
megszólítottakra, mintha torkon ragadná őket. Majd még
hangosabban mennydörög tovább:
- Mindannyiotoknak! Isten így akarja, mert bizonyságot
akar tenni a hitünk mellett, bajtársaim! Ő engedte, hogy
mindennek dacára eljussunk idáig, hogy minden próbatételt
kiálljunk, mert azt akarja, hogy az Ő erejének és nagyságának
csodálatos eszközei legyünk! Compañeros, testvéreim! Isten
kiválasztott és megáldott bennünket, mert azt akarja, hogy ne
legyen bennünk félelem, hanem csupa öröm, hogy
bátorságunkkal az Ő birodalmát tegyük nagyobbá!
Compañeros, nyissátok ki a szemeteket, nyissátok ki az
elméteket!
Az indiánok azért jöttek nyolcvanezren erre a síkságra,
mert félnek tőletek! Félelmükben csapják ezt a förtelmes
lármát is, amitől már cseng a fülünk, de amivel csak annyit
érnek el, hogy sehogy sem tudunk elaludni...
Ismét elhallgat, most azonban egyre többen
elmosolyodnak, sőt két-három torokból rekedtes nevetés tör
fel. Ekkor a kormányzó, don Francisco Pizarro bólint, és
maga is felnevet. Majd nyugodtan folytatja:
- A királyuk holnap reggel idejön. Bevonul a térre, a
rengeteg szolga, az asszonyai és a mindenféle csecsebecsék
kíséretében. Én pedig kézen fogom, és többé el sem engedem.
Ti pedig meglátjátok, hogy a nyolcvanezer indián a kisujját
sem meri majd felemelni. Ez történik majd, semmi több.

A föld, a hegyek és a felhők mind a kürtök és dobok

egyetlen pillanatra sem szűnő zsivaját visszhangozzák. A
síkságon itt-ott parazsas edények állnak, amelyeknek tüzét
gondosan élesztgetik és táplálják. Ebben a megvilágításban a
vászonsátrak tábora éjjel még hatalmasabbnak látszik, mint
amilyen nappal volt. A szél elült, hogy finoman permetező
köd lépjen a helyébe, ami azonban nem tudja kioltani a
lángok fölött táncoló szikrákat.
Anamaja azonban nem lát és nem hall semmit.
Éjfél óta ott kuporog a füvek fölött, és belélegzi a füvek
illatát. Egyedül készítette össze őket, nem segítette egyetlen
pap sem. Kokát és chichá-t is hozott titokban, és a templom
fala mögött húzta meg magát, a kíváncsi tekintetektől védett
helyen.
Ivott az italból, és beszívta a levelek füstjét. Most pedig vár,
észre sem veszi, hogy szelíden hintáztatja a felsőtestét.
Egyedül van. Amióta Sikinchara fogságba ejtette, rabsága
első napjai óta nem érezte magát ennyire magányosnak és
elveszettnek a világban. Amióta Huayna Capac, az Egyetlen
Úr feléje nyújtotta a kezét, soha nem érezte magát ennyire
sebezhetőnek és elhagyottnak.

És mégis reménykedik még. Várja, hogy eljön talán, hogy

segít rajta ezen a mai, rettenetes éjszakán, melyhez hasonlót
sosem látott a világ. Segítsen hát, ha eddig, sok éven át
mindig támaszt adott, amikor segítségért fordult hozzá!
- Ó, segíts, könyörgök, segíts nekem!
De csak a köd szemerkél, ezer és ezer aprócska
gyöngyszemmel hinti be a lány haját, nedvesíti meg a
kokaleveleket, amik így még súlyosabb, még fanyarabb füstöt
eregetnek. A Másik Világból pedig csak a hallgatás jeges
fuvallata ér el Anamajához.

A kihalt utcákon suttogó, fegyveres árnyak suhannak.

Cajamarca összes fala azt a pokoli zajt veri vissza, ami az
indiánoktól, a síkság felől érkezik. Még a lovak sem tudnak
aludni.
A síkságon felvert sátrak között ezer és ezer tüzet
gyújtottak, mintha az ég minden csillaga a lapályra költözött
volna.
De a spanyolok nem nézegetik már a síkságot. Don
Francisco parancsba adta:
- Ne figyeljétek, ne hallgassátok őket! Színház az egész. Ha
kell, fogjátok be szorosan a fületeket, hogy semmit se
halljatok!
A kormányzó végigjár minden kisebb-nagyobb csoportot.
Kezét itt is, ott is a ködtől nedves vállakra teszi.
- Ügyeljetek a fegyverek élére - tanácsolja -, zsírozzátok
meg a csizmátokat és a sisakotokat, azzal lekötitek a
gondolataitokat és elfoglaljátok magatokat.
A gyalogságot éppúgy meglátogatja, mint a lovasokat és a
kapitányokat. Megkérdezi, hogy ízlett a kukoricatortilla, amit
estefelé a tallanes seregek derékhadával érkezett indián
asszonyok hoztak. Nevetve érdeklődik, hogy vajon a szívek is
felforrósodtak-e annyira, mint a bableves. Nevetés közben
alig nyílik ki keskeny ajka a szakáll bozótjában, s amikor
látja, hogy emberei csodálkozó tekintettel fogadják a
kedélyességét, még azt is hozzáteszi:
- Ma éjjel, fiaim, nincsenek többé kicsik és nagyok,
nincsenek gyalogok és lovasok. Mindannyiunkat tenyerére
vett az Úr, compañeros, és akik velem tartanak, mindannyian
nagyurak!
Hosszú kardját folyton a lépcsőfokok élének ütve felmegy a
nagy piramis legtetejére, hogy ellenőrizze az ágyút, ami
mellett a Görög, Sebastian és Gabriel őrködik. Látja, hogy az
ágyú csöve egyenesen az útra irányul, mire elgondolkodik és
új parancsot ad:
- Ha elmúlik a pirkadat, felesleges lesz továbbra is az útra
célozni. Minden itt fog eldőlni, a téren. Állítsátok át az ágyút
úgy, hogy egészen addig a nagy kapuig hordjon, ami a fal
végében a síkságra nyílik! Rád pedig, Gabriel, odalent lesz
szükségem.
Ahogy a fáklyaláng meglibben, Pizarro egyszer csak
felfigyel Gabriel tükörsima, tiszta arcára. Nevet egyet, és azt
mondja:
- Ezt nevezem jó gondolatnak! Szépen megtisztálkodtál a
nagy nap előtt.
Egy pillanatra a gyengédség szikrája villan a szemében,
azután nagyot csap Gabriel vállára, és a Görög és Sebastian
nagy derültségére így folytatja:
- Holnap majd megmutatjuk ezt az új formádat az
indiánoknak. Nagyot néznek majd: biztosan angyalnak
hisznek!

Hirtelen minden elfehéredik, s egy gyermekhang a nevén

szólítja:
- Anamaja!
 Sehol senki. Csak a végtelen üresség mindenütt. Minden
fehér és puha, sehol egy éles körvonal, sehol semmi ridegség,
mintha a világ egyetlen darabkája sem bukkanna ki a
semmiből jött hó alól.
A gyermekhang most újra szólítja:
- Anamaja!
Anamaja úgy gondolja, hogy válaszol, de nem hallja a
hangját.
- Ne tarts semmitől, és ne szomorkodj - mondja a
gyermekhang.
Anamaja úgy gondolja, hogy megkérdezi, ki szól hozzá, és a
gyermek már válaszol is:
- Az vagyok, aki melletted van, és nem hagy el. Az vagyok,
akit te tartasz életben az emberek világában.
A lány ekkor azt gondolja, hogy képtelenség, amit hall,
hiszen az, akit ő tart életben, nagyon-nagyon öregember, aki
már útra kelt a Másik Világba. Erre a gyermek felnevet, és azt
mondja:
- Bizony, én vagyok az. S azért lettem gyermek, mert a világ
is megújul. Egy új, nagy pachacuti idejét éljük. Az, ami volt,
nem lesz többé. Ami jönni fog, olyan most még, mint
gyermek az anyja hasában.
Anamaja megremeg, amikor a másnapi harcra gondol. A
gyermek pedig így szól:
- Minden, ami régi, darabokra hullik, ami túl nagy, ízekre
esik, ami túl erős, elveszíti az erejét... Ez hát a nagy
pachacuti. A quipu zsinórjaira kötött csomók egy egyedülálló
csomóhoz vezérnek. Azon túl a zsinórok új irányba indulnak,
hosszan és szabadon, és nincs többé rajtuk egyetlen csomó
sem. A világ összehúzódik, és újrakezdődik. Minden
megváltozott.
Anamaja másra sem tud gondolni, mint arra: tehát
mindannyian meghalunk. Az idegenek megölnek bennünket.
A gyermek hangja nagyon szelídre változik, és így folytatja:
 - Van, aki meghal, mások pedig naggyá lesznek. Neked nem
kell féltened az életedet. De viseld gondját a fiamnak, akit
kígyóvá változtattál, mert ő az utolsó csomó ebben a mostani
időben. És viseld gondját annak a fiamnak is, akit te
mentettél meg a kígyótól, mert ő a jövő zsinórjainak első
csomója.
Anamaja azon töpreng: ugyan hogy is lehetnék képes
mindenre, még csak igazi inka sem vagyok. Ekkor megérzi a
gyermek cirógatását, s közben suttogó hangját is hallja:
- Az vagy, akinek lenned kell. Ne félj semmitől, a puma
elkísér az eljövendő időbe...

- Csinos beszédet tartott a kormányzó tegnap este - mondja

a Görög. - Szeretem, amikor don Francisco így beszél. De a
beszéd csak beszéd. A komoly dolgok csak ezután kezdődnek.
A keleti hegyek felé mutat, melyek fölött, bár felhős az ég,
már világosodik.
Még mindig hármasban ülnek a kis ágyú tövében a piramis
tetején, a hidegtől és az esőtől gémberedetten. A hatalmas
indián táborban csak egy órája hallgatott el a lárma, valami
csoda hatására és egy csapásra. Vajon honnan tudták, hogy
hamarosan megvirrad? Az ezer és ezer tűzből felszállt sűrű
füst képtelen kiemelkedni a völgyből, bűzös, vastag, barna
rétege egyik hegylánctól a másikig húzódik, mint valami
nehéz felhő, s ugyanúgy ingerli a szemet, mint a torkot.
- Egy négyszáz ellen - szólal meg újra a Görög kis sóhajjal. -
Most majd meglátjuk, milyen érzés.
- Ha ugyan lesz időd meglátni bármit is - csúfolódik
Sebastian. - Nagy kár, hogy ezek a bugrisok sosem támadnak
éjjel, akkor legalább nagyobb szerencsém lenne!
Majd hosszú percekig hallgatnak, és megpróbálnak valami
apró mozgást felfedezni a fürdők tájékán.
 - Hogy van az, hogy órák óta nem szólsz egyetlen szót sem?
- kérdezi nagy sokára a Görög Gabrielt. - A félelem többnyire
megoldja az emberek nyelvét.
Gabriel ránéz, és csak mosolyog.
- Igaz, hogy félek, de nem attól, amitől gondolod - mondja
végül igen csak rekedten.
- Hanem mitől?
Gabriel azonban nem felel, csak az a rejtélyes mosoly ül az
ajkán. Mikor a Görög és Sebastian már nem rá figyel, a
csillagos égre emeli a tekintetét. Az álmom egy másik álmot
rejtett - dünnyögi magában -, de nem sejtettem, hogy ott van.
 45
Cajamarca, 1532. november 16.

Hajnalban megkezdődik a várakozás.

A szívek mélyén félelem lapul, de beszélni róla senki sem
mer. A vér még nem száradt meg a balták élén: nagy árat
fizettek mindazok, akik megriadtak az idegen lovától.
Kik ezek a jövevények valójában, az arcukat borító szőr
alatt, a bőrök alatt, amikbe beburkolják magukat, a
visszataszító piszokréteg alatt? Nem, annyi bizonyos, hogy
nem istenek, az embernél is kevesebbek, az állatoknál is
rosszabbak... Hogyan szólhatnak egyszer olyan simán, szelíd
szavakkal, mint a tej, és mindjárt ezután olyan könyörtelenül,
mint a parittyakő? Mit akarnak?
Fennhangon azonban senki sem teszi fel ezeket a
kérdéseket, hiszen halállal lakolna. Így hát meglapulnak, és
megmérgezik a szolgák vérét csakúgy, mint a nagyurakét,
megbénítják a gyávákat, és aggodalommal felhőzik be a
bátrak homlokát, amint kocka mintás tunikájukba bújnak és
felöltik arany-ezüst mellvértjüket, abban az órában, amikor
az első nevetések is felcsattannak egy emlékezetes napot
követő ünnep ígéreteként.
Guaypar megvetően nézi őket, de a vére valósággal forr a
tehetetlen dühtől.

Hajnalban megkezdődik a várakozás.

Anamaja heves szívdobogásra ébred.
Semmit sem aludt, és minden ízében sajog a teste. A
gyermekhang, amely az éjjel szólt hozzá, mintha egy réges-
régi álomból származna, amelynek értelmére már nem
emlékszik. Rég volt az az idő, amikor azt hitte, hogy tud
valamit. Most már nem tud semmit.
Anamaja fél.
Már nem Inti Pallától és a fenyegetőzésétől. Mélyebb és
fájdalmasabb félelem költözött belé.
Attól fél, hogy a nap eltűnik, és nem jön vissza. Fél az új
világtól, amely már hírt ad magáról, fél a lármásságától...
Viseld gondját a fiamnak, akit kígyóvá változtattál, mert ő
az utolsó csomó ebben a mostani időben. Ez nyilvánvalóan
Atahualpáról szól. Hogyan is felejthetné el azt a napot,
amikor úgy szabadította ki Huascar katonáinak keze közül,
hogy elhitette velük, Atahualpa kígyóvá változott? És viseld
gondját annak a fiamnak is, akit te mentettél meg a
kígyótól...
És mindenekfelett fél a sötét tekintetű és aranyhajú
idegentől, aki olyan nyelven szól hozzá, amit a füle nem fog
fel, de a szeme és az egész teste megérti, mintha mindig is
ezekre a szavakra várt volna.

Hajnalban megkezdődik a várakozás.

Atahualpa, az Egyetlen Úr abbahagyja a böjtölést.
Amint felébred, enni- és innivalót követel, s miközben
eszik és iszik, a tábor zajait hallgatja, ahol nagy sürgés-
forgással készülődnek, hogy elkísérjék az uralkodót a
Cajamarcában várakozó idegenekhez.
Sikinchara, Guaypar és a parancsnokok elé járulnak, hogy
leboruljanak a függőágy mellett, és biztosítsák, hogy már
minden készen áll, ahogy ők mondják: a „vadászatra".
- Az idegenek nem tudnak elmenekülni, Egyetlen Úr. Olyan
kikerülhetetlenül körülzárják őket a tér falai, ahogy hajdan a
fivéredet, Huascart zárta körül a tüzek vonala. Sehol sem
találhatnak egérutat, sem ők, sem az árulók, akik hozzájuk
szegődtek.
- Mit csinálnak most?
- Semmit. A tér egyik épületébe fészkelték be magukat, és
minden félelemszagot áraszt körülöttük.
Az Egyetlen Úr újabb adag italt hozat a szolgákkal magának
és a hatalmas nagyuraknak. Azután bejelenti:
- Nem viszünk fegyvert.
Látja Guaypar arcán a megdöbbenést, és megismétli, bár
most már árnyaltabban:
- Nem viszünk több fegyvert, mint amennyire a
vadászathoz szükségünk van.
A hatalmas nagyurak erre már rábólintanak. Tekintetük
már túl jár az Inka fürdőjét és szállását körülvevő nádason,
és Cajamarca falait lesi. S miközben jócskán isznak a chichá-
ból, mindannyian nevetnek az önhitt embereken, akik még
nem is sejtik, hogy olyan egyszerűen fogságba ejtik őket,
mint megriadt kecskegidákat egy chaco idején!

Hajnalban megkezdődik a várakozás.

A palota legnagyobb termében hallgatják Vicente frátert,
aki misét tart nekik. Szorosan egymás mellé húzódnak, hogy
megfeledkezzenek a hidegről, a félelemről, a szinte
álmatlanul töltött éjszakáról, amikor régen elfelejtett
imádságokat idéztek fel és mondogattak.
Abban a percben, amikor a „Szűz Mária, Istennek anyja"
szavakat hallják az atya szájából, mindannyian Pizarrót nézik,
akinek égre emelt tekintete csupa bizakodás, csupa rajongó
lelkesedés. Most az egyszer senki sem akad a sorokban, aki
akár csak gondolni merne arra, hogy kigúnyolja.
De az áhítat nem akadályozza meg őket abban, hogy
legbelül rettegjenek az elkövetkezendőktől.
 O

Hajnalban megkezdődik a várakozás.

Pedro, a Görög az ushnu tetején állíttatta fel a spanyolok
teljes tüzérségét: három csatakígyót a már előző nap
idekerült kis ágyú mellé. Mintegy féltucatnyi nehézpuskás
ugyancsak feljött még pirkadatkor, s most a lőport szárítgatja,
ami az éjjel nedvességet kapott.
Odalent, a tér körül don Francisco személyesen jelölte ki
mindenki helyét, lovasokét és gyalogságét egyaránt az
épületekben. Mostantól tehát nincs egyéb dolguk, mint az
Inka jóindulatára várni.
Gabriel a piramis magas teraszát szegélyező korláton ül.
Amióta világos lett, folyton a kék szemű lány arcát próbálja
felidézni. Úgy próbálja maga elé képzelni, mintha békésen
indulnának a találkozóra egy fénnyel és árnnyal szegélyezett
ösvényen. Mintha mosolyogva mehetnének egymás felé egy
könnyed, derűs délutánon. Neki már csak a karját kellene
nyújtania, hogy a lány rátámaszkodjon, és a séta nem
végződhetne másként, mint szerelmes simogatásokkal.
Csakhogy a levegő, amely borotvált arcát éri, nedves és
hideg. Mereven figyelő, sajgó szeme folyton csak az inka
táborban zajló rettentő sürgölődést látja. A felhők már
oszladoznak, de az indián tüzek füstje még mindig ott lebeg
alattuk. S amikor Sebastian és Pedro mellé telepednek a
kőkorlátra, Gabriel ezt dünnyögi:
- Csillagot láttam az égből a földre zuhanni. Annak adaték
a mélységek kútjának kulcsa. Felnyitotta pedig a mélységek
kútját, s abból füst szállt fel, mint egy hatalmas kemence
füstje, és a nap és a levegőég is elsötétült annak a kútnak a
füstjétől...
- Mit kántálsz itt nekünk? - mordul rá a Görög fintorogva.
- Semmiség. Régi emlék a Bibliából...
- No, azt tartsd meg szépen magadnak - dörmögi a Görög. -
Ami a Bibliát illeti, Vicente fráter épp eleget idézi. Ami pedig
a pokol nagy kemencéjét, arra minden esélyünk megvan itt és
most is.
- Hé! Nézzétek! - kiabál Sebastian, és ujjával az Inka
szálláshelyéül szolgáló épületekre mutat. - Elindultak!
Nézzétek csak, jönnek már!

Mindenfelé nők, férfiak és gyermekek tesznek-vesznek.

Futva kapkodják össze a ruhás batyukat, rakják fel az utolsó
rőzsekötegeket. Odabent a sátrakban a szolgálók már
leakasztották a tartófákról a szárított negyed lámákat és a
megkopasztott kacsákat. A fiatal fiúk a katonák és a nagyurak
között futkosnak. Ez utóbbiak lassan elkészülnek az
öltözködéssel, a fiúk segítenek nekik az arany mellvérteket
megigazítani és a ragyogó madártollakkal díszített fejékeket
biztonságosan rögzíteni.
Most már összeállnak a sorok is. A tízes sorokból százak
lettek, a százakból pedig ezrek és ezrek. Mire a nap kezdi
végre szétszaggatni a felhőket és melengetni az arcokat, por
száll fel a síkságot tipró lábak rengetege alól, és a lapály
kicsinek tűnik ahhoz, hogy egy ekkora sereget befogadjon.
Amint a kürtök mély hangja parancsot fúj a
hadosztályoknak, hogy sorakozzanak fel a fürdőépületek
körül, az Egyetlen Úr nagy hordszéke is bevonul a patióba.
Nem kevesebb, mint nyolcvan, tetőtől talpig kékbe öltözött
férfinak jutott az a megtiszteltetés, hogy a vállán cipelheti az
Inka aranytrónusának irdatlan súlyát. Mögöttük két másik
hordszék következik: az egyikben a tartományi kormányzó, a
másikban Cajamarca curacá-ja foglal helyet, majd két
függőágy Atahualpa nagybátyjai és egyben tanácsadói
számára.
Anamaja azonban szinte semmit nem lát, nem észlel a
nagy mozgásból.
Ma reggel az ő szeme is csaknem olyan vörös, mint az
Egyetlen Úré, bőre sápadtabb, mint valaha, az arca beesett, az
ajka szinte áttetszően fehér. A füvek füstjétől duzzadt a
szemhéja, és a chicha után keserű íz maradt a szájában.
A gyermektől hallott szavak úgy kavarognak a fejében,
mint valami mámorító szélörvény. Bármilyen megnyugtató
volt az a hang, a félelem, hogy jól érti-e, amit mondott, még
most sem csitult el Anamajában.
A lány hajnal óta nem tudja eldönteni, beszéljen-e az
Egyetlen Úrral, elmondja-e neki, hogy az édesapja végre eljött
hozzá gyermekhang formájában. Hogyan is mondhatná el
neki, hiszen ő, Atahualpa az utolsó csomó a mostani idő
fonalán? Hogyan is mondhatná el neki, amikor az Inka azt
hiszi, hogy olyan könnyedén fogja fogságba ejteni az
idegeneket, mint a vad lámákat, hogyan mondja hát meg
neki, hogy talán éppen ma ér véget a Négy Égtáj
Birodalmának jelene, és kezdődik el a jövője?
Vagy hogyan mondhatná el neki, hogy annak az idegen
férfinak az arca, akit itallal kínált, ugyanúgy kísérti, mint a
Másik Világból való gyermek hangja?
Hogyan mondja el Atahualpának, hogy úgy érzi, valami
megmagyarázhatatlan erő vonzza az idegenhez, noha
rettentően szégyelli, hogy ilyen érzést táplál a keblében. Igen,
bármennyire borzad is tőle, olyan ígéretet sejt ebben az
elkövetkező napban, ami tűzként égeti a szívét!
S ugyan miben is reménykedhetne, hiszen a Másik Világból
való gyermek világosan megmondta neki, hogy a jelen ma
véget ér?
Mikor az Egyetlen Úr elhelyezkedik a hordszék ülésén,
Anamaja hátul marad. S a menet már lassú, szabályos
léptekkel úrnak indul, ő azonban még mindig zárt ajka
mögött őrzi a titkát.
Egyetlen pillantással észreveszi az oldalt álló Guaypart és
Inti Pallát is, aki már elfoglalta a helyét az ágyasok között.
Mindketten gondosan kerülik a tekintetét.

Sebastian Gabrielhez fordul:

- Hallod? - kérdezi.
A menetből felszálló hang olyan baljós, mintha egy egész
város siratná a halottait. A föld legmélyéből jövő morajlás ez,
amelyben a férfiak hangja és a kürtök komor hangzása
egyetlen, a végtelenségig kitartott, halálosan szomorú
hangzatot alkot.
- Pedig táncolnak - suttogja Gabriel. - Jobb szeretném, ha
abbahagynák.
Gabriel megfordul, hogy a máskor oly gyakran csúfondáros
és derűs arcba nézzen. Most nyomát sem látja rajta
mosolynak.
- Csak nem fogsz a nadrágodba vizelni, mint a többiek?
Sebastian erre már kivillantja tökéletesen szabályos, fehér
fogait.
- Ábrándozz csak, felséges úr! Te már rég telecsináltad a
csizmádat, amikor ennek az átkozott országnak minden zuga
még az én nevetésemet visszhangozza!
De a nevetése nem szívből jövő és nem őszinte.

Pizarro és a legfőbb kapitányok felmentek a piramis

tetejére, hogy saját szemükkel tájékozódjanak a helyzetről.
Kinyújtott kézzel védekeznek a váratlanul felbukkant nap
fénye ellen, amely egy csapásra eltüntette a ködöt és a füstöt
az égről, és eláll a lélegzetük attól, amit lámák.
Az egész síkság megindult a város felé. Legelöl piros-fehér
kockás tunikába öltözött alakok százai sürgölődnek az úton,
seprik a kövezetet, amit reggel már kétszer is megtisztítottak.
A por úgy száll az út fölött, mint valami bizonytalan pára,
majd a szeszélyes szellő mindjárt el is oszlatja.
A poron is átragyog azonban az arany, amely a katonák
mellkasát borítja, az arany a nagyurak homlokán és
csuklóján, a lándzsák, a balták és a díszbuzogányok aranya, a
nők diadémjainak aranya és végül az Inka arany hordszéke.
Miközben pedig a menet elviselhetetlen lassúsággal halad
előre, mintha egy óriás pillangó készülne felreppenni a
délután melegében, egy-egy selymes színekben játszó szárny
bontakozik ki a királyi hordszék egyik és másik oldalán.
Atahualpa inka hadosztályainak tíz- és tízezrei északtól délig
teljesen eltakarják a síkságot. A nyolcvan hordszékvivő lassú
lépteihez igazított ritmusban, tökéletes és fegyelmezett
rendben, kérlelhetetlenül vonulnak a városfalak felé.
Gabriel visszatartja a lélegzetét. Fáradhatatlanul figyeli ezt
a rémületes szépséget.
Egyszer csak Candia kiáltása hasít a levegőbe:
- Fegyveresen jönnek!
A félelem újra összeszorítja a szívüket. De don Hernando
és De Soto kapitány szentül állítják, hogy az arany és ezüst
mellvértek nem páncélként szolgálnak, díszek csupán.
Don Francisco még szinte ki sem osztotta az utolsó
parancsokat, amikor Pedro, a Görög, aki az ágyú talapzatára
állt fel, megint elordítja magát:
- Megállnak! Az istenit, nagyságos uram, nem jönnek
tovább! A hordszék megáll, és nagyon úgy látom, mintha
letáboroznának.
- A fenébe - mondja Pizarro.
Mindenki döbbenten figyel: most hallották először
káromkodni.
Sátrat állítottak fel, hogy az Egyetlen Úr az árnyékba
vonulhasson. Ahogy békeidőkben, a vadászaton szokás, szent
chichá-t hozat magának, hogy köszönetet mondjon Atyjának,
a Napnak a gyönyörűségért és a játékért, amelyben része
lehet.
Sokáig iszik, a papok pedig minden egyes kupa után, amit
az uralkodó kiürít, chichá-t öntenek a földre is, amely éppoly
mohón eltünteti az italt, mint az Inka.
Anamaja a délután nagy részében úgy látja, hogy
mindenütt a legteljesebb fejetlenség uralkodik.
Kémeket küldenek az idegenek közelébe, akik nevetve
jönnek vissza, és elmesélik, hogy a szakállas férfiak és az
állataik a tér körülötti épületekbe ásták be magukat, mint a
tengerimalacok.
Az Egyetlen Úr szórakozásként elrendeli, hogy egy idegen
járuljon a színe elé. Anamaja abban reménykedik, hogy az
aranyszakállú férfi jön majd ide hozzájuk.

- Ki hajlandó egyedül odamenni?

A tolmácsok dühödten megtagadják, hogy visszamenjenek
az Inka táborába. Leküzdhetetlen rettegés lett úrrá rajtuk.
Pizarro szénfekete pillantása egyik emberről a másikra
vándorol. A harcosok próbálják kerülni a tekintetét.
- Nem akarom, hogy félúton megálljon. Ide kell jönnie. Ha
nem kerítjük kézre még ma este, halott emberek vagyunk.
Tehát ki megy?
Bizonytalan zsongás tölti be a levegőt, növekvő félelem és
igen kevés remény keveredik benne. Jóságos Isten, milyen
sötét az ég, milyen magasak a hegyek, mennyire ijesztő most
minden!
- Én megyek - szólal meg Gabriel.
- Beszéled a nyelvüket?
- Majd én vele tartok.
Aldana jelentkezik, aki szintén Extremadurából való. A
felső ajkán hasadás van, de ő, aki spanyolul olyan fukarul
bánik a szóval, annál több időt töltött a tolmácsokkal, a
curacá-kkal, sőt magával Sikincharával is, hogy minél jobban
megértse az indiánok durva nyelvét.
Pizarro ismét Gabrielhez fordul.
- Miért akarsz odamenni?
- Csak úgy, don Francisco.
A kormányzó fekete szeme egészen a lelke mélyéig hatol. -
Vigyázz magadra, kisöcsém!
Gabriel és Aldana nyeregbe száll, majd társai pillantásaitól
kísérve átvág a téren, és Gabriel fejében még mindig ott
visszhangzik Pizarro szava, a hermanito.
Mintha valami ködön át jutna csak el hozzá don Hernando
megvető mormogása: „Két lábon járó hullák."
Gabriel azonban mosolyog, olyan békés, derűs mosollyal,
amit senki sem ért, hiszen a lehető legkülönösebb végzet elé
indul.

Anamaja veszi észre elsőként az idegent - egy alacsony,

sovány férfit, akinek sűrű, fekete szakálla sem rejti el teljesen
a hasadt felső ajkat. Azután meglátja a másikat is - ő az!
Egyetlen szempillantás alatt felfedezi a finom és szabályos
vonásokat, a pillantás nemességét és szelídséget, a nyak
hajlatát, amit immár nem borít el a szakáll.
Be kell hunynia a szemét, nehogy elszédüljön, amikor
pedig újra kinyitja, erőnek erejével a földre süti a tekintetét.
- A kormányzó nagyságos úr önnel óhajt vacsorázni -
mondja az idegen ügyetlen meghajlással, bizonytalanul
fogalmazva. - Ön nélkül egy falatot sem eszik, és azt üzeni,
hogy barátsággal viseltetik ön iránt. Békével jött önökhöz.
Anamaja hallja, amint Atahualpa komoly hangon válaszol:
- Térj vissza a tieidhez! Mondd meg nekik, hogy az éj
leszállta előtt ott leszek, fegyvertelenül. Miért is mennék
fegyverben? Hiszen én otthon vagyok...
Néhányan felnevetnek.
- No és az aranyhajú ember - folytatja Atahualpa mély
megvetéssel -, akinek a rettegéstől kihullott a szőre az arcán
ma éjjel, ő miért van veled? Talán azért kísér el mindig
benneteket, hogy ő őrködjön a csend felett, amíg ti fecsegtek?
Anamaja úgy érzi, hogy kifut a vér az arcából, úgy érzi, hogy
az Egyetlen Úr szavai neki szólnak, s hogy egy hatalmas kéz
mindjárt megragadja és kitépi a szívét.
- Nem érted, amit mondok - morogja Atahualpa -, de látom
a szemeden, hogy félsz... Ne aggódj, nem esik semmi bajod...
egyelőre!
Anamaja most végre felnéz. Az Egyetlen Úr felállt, súlyos
léptekkel közelebb megy a világos hajú idegenhez, és
megpróbálja elkapni az oldalán lógó ezüstbotot. Az idegen
azonban nem engedi, fürge mozdulattal kisiklik előle.
Anamaja érzi, amint rémült remegés fut át a jelenlevőkön, de
Atahualpa egyetlen intéssel lecsillapítja őket, majd visszaül a
helyére, mosolyt színlel, mintha az imént csak játszott volna,
de a játék nem bizonyult volna elég szórakoztatónak.
Az alacsony, sovány idegen a megvető vihogás közepette
visszafordul a város irányába. A világos hajú idegen azonban
mozdulatlanul áll az Inka előtt; határozott, s mégis szinte
kedves hangon mond néhány szót.
Azután Anamajára néz.
És mosolyog.
Amikor pedig ő is sarkon fordul, nyugodtan, mint valami
baráti látogató, Anamaja biztosan tudja, hogy képtelenség
úgy élni, hogy ez a mosoly ne melengesse a szívét.

Gabrielnek még mindig remeg a lába.

- Azt hittem, ott maradunk - mondja Aldana színtelen
hangon.
Gabrielnek nagy kedve lenne azt válaszolni: „Én is azt
hittem, hogy ott maradok." De hallgat.
Rádöbben, hogy valójában most is ott van. Ott, azzal a
lánnyal a furcsa emberek között, akik a halálát akarják.
Szavak formálódnak az ajkán, de nem mondja ki őket,
megmaradnak a szíve titkának.
Szeretem.
Ezt ismételgeti a felhőknek, a szélnek, a hegyek
magasságának: szeretem. És mindannyian meghallják, csak
az emberek nem. Szerencsére.

- Még ma este végzünk velük - mondja Atahualpa kásás

hangon.
Az Egyetlen Úr túlzásba vitte a chicha-ivást. A mozdulatai
éppolyan nehézkesek és lelassultak, mint a hangja, szeméből
sem sugárzik a szokott erő. Tompultnak látszik, részegnek a
böjt idején vett forró fürdőktől és a reggel óta benyakalt
többkorsónyi szent sörtől. De a körülötte fel-felcsattanó
nevetés közepette a részegségnél is erősebb nyomot hagy az
arcán, a szája szegletében a végtelen fáradtság és a mélységes
szomorúság.
Anamajának összeszorul a torka. Hullámszerűen tör rá az
Egyetlen Úr iránt érzett gyengédség, s már-már azon van,
hogy a lába elé veti magát, amikor egy kéz ragadja meg a
karját.
Meghökkenten fordul hátra. Guaypar komoly és komor
arcát látja közvetlenül a magáé mellett.
- Láttalak - mondja a fiatal harcos színlelt szelídséggel.
- Nem értem.
- Láttalak - mondja még egyszer. - Csak ennyit akartam
mondani. Ugye emlékszel, mit mondtam tegnap este?
 Anamaja érzi, hogy elpirul. Lesüti a szemét.
- Most elindulok, hogy találkozzam Runimahuival a királyi
úton - folytatja Guaypar. - Úgy tűnik, mintha az Egyetlen Úr
nem venné komolyan a helyzetet, de ez csak a látszat.
Nemsokára mind továbbmentek Cajamarca felé, és
bevonultok a térre. Az idegenek annyira megrémülnek majd,
hogy elmenekülnek, mi pedig csak várunk türelmesen.
Kiirtjuk a fajtájukat, hogy soha többé ne pusztíthassanak sem
ezen a világon, sem egy másikban... Légy óvatos, Coya
Camaquen! Légy óvatos! Nehogy a kék szemed olyasmit
mondjon az idegeneknek, amiről nem szabad tudniuk!

- Vannak, akik íjjal és nyíllal jönnek, másoknál öt láb

hosszú pikákat látni, amelyeknek a hegyét tűzben edzették.
- Ezt már tudjuk - mondja Pizarro.
- A tunikájuk alatt mellvértet és további fegyvereket
hordanak - teszi hozzá Aldana.
- Miféle fegyvereket?
- Minden valószínűség szerint parittyákat, buzogányokat.
Pizarro ajka megvető mosolyra húzódik. Egy
kézlegyintéssel elhessenti ezeket az aggodalmakat.
- No és a királyuk, eljön? Csakis ez érdekel.
- Nekem azt állította - mondja Aldana, de a hangja nem
valami magabiztos.
A kormányzó a biztonság kedvéért újabb parancsokat ad:
zárják be a lovakat és a lovasokat a tér körül álló épületekbe,
kössenek csörgőket a nyergekre. A gyalogosok pedig
rejtőzzenek a többi épületbe, hogy mindenfelől
támadhassanak, mindenki bújjon be a kipárnázott
mellvértbe, és tartsa keze ügyében a fegyverét.
- A legfontosabb pedig az - kiabál, hogy mindenki jól hallja
-, hogy élve fogjuk el. A térnek olyan üresen kell állnia, hogy
sehol egy lelket se lássanak. Vonuljanak csak be szépen úgy,
hogy semmit se gyanítsanak. Még őrszemet sem állítok. Ti
pedig odafent, a piramis tetején, bújjatok el a kőkorlát
mögött! Amikor megérkeznek és bevonulnak, egyetlen puska
nem dördülhet el, egyetlen számszeríjat ne lássak felhúzva,
amíg ki nem adom a parancsot. A jelszó pedig: „Santiago".

A fürdők felől egyetlen út vezet a térre, amelynek a kapuja

elég széles ahhoz, hogy a hordszék beférjen rajta. A menet
végeláthatatlanul hömpölyög befelé. Először a szolgálók
jutnak át a kapun, utánuk az Inkát hordozó nagyurak, majd a
curacá-k hordszékei, a függőágyak és az asszonyok.
A harcosok a falakon kívül maradnak pikáikkal,
alabárdjaikkal, baltáikkal.
Amikor a menet megérkezik a térre, a dobok és a kürtök,
amelyek mindeddig szüntelenül lármáztak, egyszerre
elhallgatnak.
Az Egyetlen Úr felemeli a karját, s ezzel az egyetlen
jelzéssel elhallgattatja a beszélőket, a suttogókat, de még a
szelet is.
A téren egyetlen idegen sincs.
- Hol vannak? - kérdezi Atahualpa.
Nem félünk. Most már biztos, hogy ezt mondta az
aranyhajú idegen. Anamaja oda akar menni a hordszékhez,
megmondani, hogy Sikinchara minden szava hazugság volt az
első perctől fogva. De a tömeg olyan sűrű, hogy sehogy sem
tud áttörni a sorok között.
Kinyitja a száját, de a kiáltását elfojtja a sokaság újra
felhangzó éneke.

O
 - A szívetekben kell erődítményt emelnetek - mondja
Pizarro halkan, mégis mindenki hallja -, mert más
védelmetek nincsen.
Itt, a palotában szóról szóra ugyanazt ismétli el, amit az
imént a tér körül álló összes épületben elmondott, ahol a
lovasok és a gyalogság szorult össze egymást taszigálva,
idegesen nevetgélve vagy némán, a távolba vesző tekintettel,
hirtelen és fájdalmas nosztalgiával felidézve
Spanyolországnak azt a szegletét, ahol hajdan megszületett.
- Nem számíthattok egyéb segítségre, mint Istenére, aki
bőkezűen nyújtja segítségét a legnehezebb pillanatokban
mindazoknak, akik az Ő szolgálatában állnak. Meg fogjátok
lelni magatokban a kellő bátorságot: Isten veletek lesz a
harcban!
Néhányuknak könny szökik a szemébe, de mindegyikük
keze ökölbe szorul.
- Vigyázzatok - folytatja a kormányzó változatlanul szelíden
-, ha itt az ideje, rontsatok az ellenségre veszetten és
eltökélten. Ti, lovasok nyissatok egyenes utat a hordszékhez,
és ügyeljetek arra, hogy a lovak ne zavarják egymást! Én
majd a gyalogsággal tartok, magam is ló nélkül. De senki ne
emeljen kezet az Inkára, amíg én oda nem érek!
Gabriel tekintete elszakad a kormányzó delejes erejű
pillantásától. Egy kis ablakon át látja az immár megálló
sokaság tarka ragyogását, az Inka hordszéket, ami úgy lebeg,
mintha embertenger hullámai hordoznák. És ismét hallja az
énekeket, amelyek úgy hangzanak, mint a föld mélyéről
felszálló moraj.
Hol van a lány?, gondolja. Hogy a karomba vehessem és
magammal ragadhassam...
- Kisöcsém?
A kormányzó komoly hangját hallja maga mellett.
- Don Francisco?
- Ez nem az ábrándozás ideje.
 Gabriel a kard markolatára teszi a kezét, és dühödten
szorítja.
- Nem ábrándozom, don Francisco.
- Ne maradj el mellőlem!
A kormányzó suttogása olyan tapintatos és olyan gyors,
hogy Gabriel nem biztos benne, valóban jól hallotta-e.
Mégsem tévedhetett: a szíve büszkeségében ver hevesebben.

- Hol vannak? - kérdezi még egyszer Atahualpa, miközben

egyre több katonai osztag érkezik a térre.
Sikinchara lép hozzá lehajtott fejjel.
- A kallankák-ban rejtőznek, nagyúr, ott halnak meg
először félelmükben, mielőtt utolérné őket az a halál, amit te
rendelsz el nekik.
- Azt akarom, hogy jöjjenek elő - ismétli Atahualpa.

- Most - mondja Pizarro Vicente fráternek.

Felipillo rémült pillantást vet Gabrielre. Nincs más
választása: a dominikánus atyával kell tartania, aki a
feszületet és az Evangéliumot szorongatva indul előre.
Mályvaszín reverendája fölé aranycsillagos stólát öltött, a
tekintete merev, az ajka azonban folyamatosan mozog, egy
imát mormol.
Amint átvág az udvaron, Gabriel csakúgy, mint a többiek,
lenyűgözve figyeli a pap erős hátát. És mindannyian
visszafojtják a lélegzetüket.

Anamaja látja, amint a furcsa öltözékű idegen kijön a

palotából, nyomában pedig az az alacsony tolmács, aki tegnap
is az idegenekkel volt.
Az idegenen az indiánokéhoz hasonló unku van, csak ez
hosszabb, s egy quipu az öv rajta; a többiektől eltérően szinte
teljesen szőrtelen az arca és a feje teteje is. Egy dobozt és egy
botot tart a kezében, a botot időnként az ajkával illeti.
Anamaja érzi az Egyetlen Urat fenyegető veszélyt, és a szíve
majd' kiugrik a torkából, de az ajka még mindig zárva marad,
s bármennyire nem nagy közöttük a távolság, a katonák
sokaságától nem tud a hordszékig jutni. Az énekszó most
abbamarad.
A tömeg kettéválik az idegen előtt, aki egyenesen az
Egyetlen Úr trónusa felé tart.
Amikor megszólal, a hangja éles, kellemetlen, Anamaja
legszívesebben bedugná a fülét, hogy meg se hallja.
Különös szavakat mond.

Mintha Vicente fráter útján, amelyen az Inka felé tart,

tűzösvény maradt volna a téren: egyetlen indián sem mer a
nyomába lépni.
Gabriel látja a dominikánust, amint megáll a hordszék
előtt, és felcsendülő szavait is tisztán hallja.
- Isten papja vagyok, és az a dolgom, hogy a keresztényeket
Isten törvényeire tanítsam. Isten azt tanítja, hogy az övéi
között ne legyen viszály és háború, hanem uralkodjék
közöttük béke. Az Ő szent nevében kérlek, hogy légy a
keresztények barátja, amint ők is a barátaid, mert Isten így
akarja, és mert neked is így jó. Megegyeztünk, hogy békében
találkozunk: miért kellett hát harcosok sokaságával jönnöd?
Az Inka nem válaszol, meg sem moccan. Gabriel szeme
előtt egy kép villan fel: Vicente fráter kettéválasztotta a vizet,
hogy a mester bárkájához járuljon. A mester pedig egyet int
csupán, s a pap elsüllyed, ők pedig mind vele.
- A kormányzó úr őméltósága - fűzi tovább a szót Vicente
fráter - szívből szeret téged, és a szállásán várakozik, szeretne
már találkozni veled. Menj, és szólj vele, kérlek, mert
nélküled nem kezdi meg a vacsorát.
Ez alkalommal azonban Felipillo alig ér a fordítás végére
fakó, alig hallható hangján, amikor az Inka válaszol. A harag
szavai hagyják el a száját.

A téren összegyűlt indiánok tömege felmorajlik: az Inka

haragja az ő haragjuk is. A szavak, amiket mond, mintha a
szívükből szólnának: a fosztogatások és a gyilkosságok, a
rablás és az erőszak miatt tesz szemrehányást - mindannyian
érzik, hogy a vadászat könnyed játéka elmúlt már.
Eljött a bosszúállás ideje.
- Nem mozdulok innen, amíg vissza nem adtatok mindent.
Azután majd én magam döntöm el, hogy mi történjen, és
hogy milyen módon kell elvesznetek. Ki merészelne nekem
parancsolni, bármit is?
Az idegen a tolmács szájával válaszol, érthetetlen dolgokat
hord össze az Istenéről, és egy másik emberről, aki Isten fia,
és egy harmadikról is, akit az Urának nevez. Micsoda
összevisszaság kavarog az idegenek beteg agyában!
- Ki ez az Isten? - mennydörgi Atahualpa. - Kicsoda a ti
Egyetlen Uratok? És mit parancsol nektek?
- Íme az Isten - mondja az idegen, és a magasba emeli
négyágú botját. - A parancsai pedig itt vannak leírva.
Ezzel valami furcsa holmit nyújt át az Egyetlen Úrnak.

Az Inka nem tudja kinyitni a könyvet. Úgy forgatja ide-oda,

mintha valami dobozt tartana a kezében.
Gabriel látja, amint Vicente fráter a kezét nyújtja, hogy
segítsen, az Inka pedig rácsap.
Végül mégiscsak kinyitja az evangeliáriumot, és
türelmetlenül belelapoz, majd megvetően és dühösen
felkiált.
A tömeg kezdeti moraja lassan zúgássá dagad.
- Uraim, készülődjenek - mondja Pizarro higgadt hangon -,
itt az idő.

- Én is egy Isten fia vagyok – kiáltotta az imént Atahualpa -

, a Napé!
A tömeg ujjongva válaszol:
- Így igaz, Egyetlen Úr.
A felhők végleg eltűntek a közelből, és Inti teljes
pompájában mutatkozik előttük. Hogyan is kételkedhetne
bárki, hogy ő az egész világ ura?
Anamaja észreveszi a fellobbanó lángot Atahualpa
tekintetében. Most már biztosan tudja, hogy oda kellene
rohannia hozzá, a szeme hirtelen úgy teleszalad könnyel,
hogy belefájdul. Minden bizonyosság, ami az éjszaka
született meg benne, és amit nem mert bevallani, mert félt,
és mert az aranyhajú idegen tekintetét érezte magán, most
úgy fojtogatja, mintha egy rongygombócot dugtak volna le a
torkán.
Amikor az Inka elhajítja a dobozt, úgy tűnik, fehér
szárnyak százai szabadulnak el, és röppennek szerteszét a
levegőben. Atahualpa magasztosan és dühvel telten feláll a
hordszékben, és az idegenek gyalázatosságai miatt gerjedt
minden haragja ott van dúlt arcán, amikor megismétli:
- Én is egy Isten fia vagyok, a Nap fia!
- Így igaz, Egyetlen Úr - kiáltja újra a tömeg, engedelmes
szolgaként a nap felé fordulva.
Anamaja kiszakítja magát bénultságából, és öt-hat
lépésnyire sikerül megközelítenie a hordszéket; már csak
néhány őr és a nagyurak állnak közöttük.
Ebben a pillanatban két mennydörgés hallatszik.
De nem az égből jön.

Amikor az Inka eldobta a Bibliát, mindannyian látták

Felipillót, aki rögtön ugrott, hogy összeszedje a lapokat. A
csend villámként hasított a fejükbe, Vicente fráter kiáltása
pedig a szívükig hatolt:
- Gyertek elő, most gyertek elő, keresztények! Rohanjátok
le ezeket a hitetleneket, akik nem kérnek Isten tanításaiból:
hiszen ez itt a Szentírást vágta a földhöz!
Most pedig Vicente fráter futva igyekszik a palota felé, s
miközben átfurakodik az indiánok sokaságán, egyfolytában
átkozódik. A sűrű sorokban furcsamód senki sem akad, aki
egyetlen mozdulattal is megpróbálná visszatartani, úgy
engedik tovább, mintha érinthetetlen volna.
- Nem várhatunk többet! - üvölti Vicente fráter, amikor
már csak tíz lépésre van a kormányzótól. - Nem látja, hogy
lassan megtelnek a rétek ezekkel a vademberekkel?
Rohamozza meg ezt a kutyát, kormányzó, és én előre
feloldozom a gyilkosság bűne alól!
Don Francisco rezzenetlen arccal hallgatja a rikácsolást.
Egy perccel korábban a legteljesebb hidegvérrel felöltötte
gyapjúzsírtól csillogó acélvértjét a párnázott pamutmellény
fölé. Sisakja csak fekete tekintetét nem rejti el az arcából.
Vastag bőrkesztyűs kezével int Vicente fráternek, akinek a
mellkasa dagad a dühtől:
- Csillapodjon, don Valverde! Most már biztos lehet a
püspökségében.
Gabriel utolsóként szállt nyeregbe. Don Francisco most
hozzá fordul.
 - Én gyalog megyek. Amikor odaérek az Inkához -
mormolja -, azt akarom, hogy mindig legyél mellettem.
Mind egyszerre rontanak ki a palotából és a tér körül álló
egyéb épületekből. A kormányzó zászlaja lobog a szélben, és
mintha egyetlen torokból zúgna a csatakiáltást: „Santiago!"
Ekkor a környező épületekből kitörnek a gyalogságiak,
meztelen kardjukat az ég felé tartva és teli torokból üvöltve.
A következő másodpercekben két fülsiketítő dördülés
borítja fehér füstfelhőbe a piramis tetejét. Nem négy, amiben
megállapodtak, de Gabrielnek most nincs ideje a nedves
lőporon töprengni, ami megint csak kifogott rajtuk. Az indián
tömegből a döbbenet kiáltása tör fel. Mindvégig szemmel
tarthatják a golyók röppályáját, már-már lassúnak mondható
röptét, mellyel a térre érnek, ahol koponyákat loccsantanak
szét, mellkasokat zúznak be, és megnevezhetetlen rémületet
hintenek el a sokaságban. Nyomukban vörös irtás marad a
téren, csupa vér és üvöltő fájdalom...
Különösképpen az ég hirtelen elsötétül...
Gabrielnek, aki alig hall valamit a lovak lábára kötött
csörgők lármájától, nem is kell a kardját használnia. A
körülötte állók arcának összefüggő sokasága magától utat
enged az állatoknak. A gyalogosan érkező kormányzó nagy
léptekkel halad előre, mint valami parádén, bal keze a kard
markolatán nyugszik, semmi jelét nem mutatja annak, hogy
ki akarná húzni.
Juan Pizarro, aki legelöl jár, eközben nehezen tartja féken
nyugtalan hátasát, hiszen csak egy kézzel fogja a kantárt, a
másikkal úgy kapaszkodik a lándzsája nyelébe, mint egy
meredek lépcső biztonságot jelentő korlátjába.
Amikor már majdnem eljutnak az Inka hordszékéig,
Gabriel a szeme sarkából megpillantja a többi lovast is, akik a
piramis tövében most vetik bele magukat az indiánok
sűrűjébe. Hátul a gyalogság kardján patakokban folyik már a
vér, és a katonák újra a „Santiago! Santiago!" jelszót ordítják,
miközben a lovasok előreszegezett pikáikkal rohamra
indulnak.
Ekkor az Inka hordszéke köré tömörült indiánok ezrei
hullámzani kezdenek, mint a szélfútta tenger. Estükben
egymásra zuhannak, ide-oda taszigálják egymást, hogy így
próbáljanak elmenekülni a csapások elől, melyekre azonban -
érthetetlenül - nem válaszolnak.
Gabriel a nyereg magasából látja, amint a testek és a fejek
egyetlen fekete tajtékká olvadnak össze. A kék szemű lány
feltoluló emlékképe egy pillanatra elhomályosítja a látását.
Öntudatlanul fohászkodik érte, hogy ne legyen azok között a
nők között, akik egy-egy pillanatra felbukkannak az Inka
hordszéke mögött, az arcuk a felismerhetetlenségig eltorzul a
félelemtől, s úgy emelik a magasba a karjukat, mintha az
égtől várnák a szabadulást.
Majd, amikor már olyan közel férkőznek az Inkához, hogy
jól látják a vérerektől vörös szemét és rendületlen megvetést
sugárzó vonásait, a hullámverés tucatnyi indián harcost
sodor Juan és Cristobal lova elé, s ők menthetetlenül
átgázolnak a testeken. A paták hasakba tipornak, bordákat
zúznak darabokra, és a sebesültek döbbenten néznek fel,
szájuk hangtalan jajszóra nyílik.
Nem hitték, hogy így lesz!, gondolja Gabriel
nekikeseredett, már-már kegyetlen haraggal. Ezek az ostobák
nem akartak hinni a szavunknak! Hamarosan egy sem marad
már talpon, és még csak meg sem kísérelnek harcba szállni!
Miért? Mi ez az őrület?
Mintegy a kérdésre válaszul a szakállas puskák sortüze
dördül el Pedro parancsszavára, s a halottak maguk alá
temetik az élőket, a zűrzavar egyre nő. A hordszék mögött
úgy zárul össze a tömeg, mint a futóhomok. Diego de Molina
és Juan Pizarro feláll a kengyelben, széles csapásokkal kaszál
jobbra-balra, olyan erővel forgatva a kardot, hogy sikerül újra
utat vágnia az embersűrűben, testekben, s ismét megnyílik
kettejük előtt az út.
Gabriel zúgó fejjel beéri annyival, hogy a lándzsanyéllel
csapkod maga körül. A szakállas puskák újabb sortüzére
azonban még tovább fokozódik a pánik. Megindul a
menekülők áradata. Testek emelkednek a fejek fölé, majd
gyorsan vissza is süllyednek, s máris átgázolnak rajtuk.
Olyan erős nyomás nehezedik rájuk, hogy Gabriel érzi,
amint a hátasa reszket a rémülettől a combjai között. A ló
kétségbeesett nyerítéssel két hátsó lábára áll, és patáival a
közeli arcokba rúg, alaktalan masszává zúzva őket. Az egyik
indián, aki a fülében hatalmas aranykorongot visel, két kézre
fogja a lándzsáját, és megpróbálja lerántani Gabrielt a
nyeregből.
A spanyol ösztönösen elengedi a fegyvert, és megrántja a
kantárszárat, hogy hirtelen mozdulattal balra fordítsa a lovat.
Az állat megérti, mit akar. Tajtékos ínnyel hátrafelé rúg, úgy
pörög, mint egy búgócsiga, s ezzel szabad teret teremt maga
körül. Amikor megáll, Gabriel kirántja a kardját a hüvelyből,
és három ugrással a kormányzó mellé szöktet, aki már alig
kéznyújtásnyira van az Inka hatalmas hordszékétől, noha
csak a pajzsával csapkod és nyit utat magának.
Don Franciscónak félig-meddig sikerül felcsimpaszkodnia
a hordszékre, és az Inka bal karját megragadnia, hogy
magához rántsa. Csakhogy az uralkodó az első pillanat
meghökkenése után minden erejével a trónus karfájába
kapaszkodik, odalent pedig, a balsafa tartók alatt mintegy
száz indián hordozza tovább rendületlenül az őrület
óceánján.
- Ide hozzám - süvölt don Francisco. - A hétszentségit neki!
Segítsetek leszedni onnan!
A látvány valósággal megdermeszti Gabrielt, noha
patakokban folyik az izzadság az arcán. A kardok kezeket
csapnak le, karokat nyisszantanak el, ujjakat metélnek le, de
a hordozók jajszó nélkül lehajtják a nyakukat, és a vállukon
tartják a hordszéket, miközben csonkolt végtagjaikból lassan
elfolyik minden vérük.
Juan őrjöng a dühtől a konokságuk láttán, és most a
torkukat vágja át. De ekkor, mint valami bűvös körben, amely
sehol sem szakad meg, mindjárt új indiánok állnak a
kihullottak helyére, és ők is ellenállás nélkül kínálkoznak fel
a kardpengéknek!
Az Inka azonban küzd, és erősen tartja magát a meg-
megbillenő hordszékben. Pompás ruhái cafatokká tépve
lógnak rajta. Sikinchara követ mellé ugrik, hogy letaszítsa a
kormányzót, de Molina lándzsája átüti a nagyúr arany
mellvértjét. A liliom alakú lándzsahegy a két válla között
bukkan ki, és a hordszék fájában áll meg, amint Sikinchara
hátrazuhan.
Most végre más indián nagyurak is meglóbálják
bronzbaltájukat. Gabriel pengéje tompa hanggal hasít a már
vérbűzös levegőbe, és egy kart metsz le. A kettéroppanó csont
csattanása sokáig ott visszhangzik a fejében, s úgy érzi,
mintha valami elmondhatatlan rémálomba csöppent volna.
Egy indián elkapja a lábát, és teljes testsúlyával
belekapaszkodik. Mikor Gabriel ismét felemeli a karját, hogy
lesújtson, dühös zokogás fojtogatja a torkát.
Feláll a kengyelben, lecsap a karddal, és már ő is üvölt a
többiekkel.
A téren kavargó rettenetes lármában ez az egyetlen kiáltás
olyan, mint egy sóhajtás.
A nap eltűnt az égről.
Anamaja távolabb, a sikoltó, üvöltő asszonyok feje fölött
látja, amint az idegenek úgy metszik le a szolgák és a
nagyurak karját, mintha magasra nőtt kukoricát
kurtítanának meg.
Látja, amint a derék nagyurak Atahualpához sietnek, és
egyetlen pillanatnyi habozás nélkül a kezüket, a fejüket, a
vérüket áldozzák érte. Csakhogy megállás nélkül hullanak is,
hiába véreznek el, hiszen az idegenek újabb és újabb rohamra
indulnak.
Milyen gyermeteg játéknak látszanak a parittyák,
amelyeket dugdostak, s a gyengék fegyverének a buzogányok
és az íjak!
- Én a Nap Fia vagyok - kiáltotta az előbb Atahualpa az ég
felé fordulva.
De nem adott parancsot a támadásra a sok ezer harcosnak!
Nem adta ki a parancsot, s ezért mindannyian
engedelmesen, mindhalálig konokul engedelmesen hagyják
magukat lemészárolni és darabokra tépni!
Túlságosan berúgott volna a chichá-tól, túlságosan
elkábította volna az idegenek dühödt támadása, ezért nem
tette meg?
A nap máris eltűnt. A hajdani Egyetlen Úr pedig úgy küzd
most Anamaja szeme láttára, mint valami közönséges
halandó, aki nem akarja, hogy a halált hozó idegenek
magukkal ragadják.
Körös-körül mindenünnen csak átkozódás és jajgatás
hallatszik. Anamaját hol erre, hol arra taszítja, löki a tömeg.
Valaki belekapaszkodik, valaki más eltépi a tunikáját, egy
harmadik visszalöki. A testek áramlása elsodorja, felkapja,
szétmorzsolja. Mintha a Másik Világból jött szél dühöngne
valami sosem látott viharban.
Ekkor eszébe jutnak a gyermek szavai: „Az, ami volt, nem
lesz többé!"
Miért nem volt elég bátorsága, hogy figyelmeztesse
Atahualpát? Már nem is mer a hordszék felé nézni, máris úgy
érzi, hogy látja Atahualpa elestét.
Nem ő-e a vereség oka, sokkal inkább ő, mint az idegenek?
Netán az aranyhajú idegen miatt hallgatott?
De ha maga Huayna Capac, az Egyetlen Úr akarta volna
ennek a szörnyűséges pillanatnak az eljövetelét, ő akkor sem
bírja elviselni.
 Hajszál híján megadja magát a körülötte tomboló, fojtogató
őrületnek, kész lehanyatlani az ezer és ezer láb alá, amely a
téren tipródik, amikor nyugaton, a síkság túlsó peremén, a
dombok homályba borult árnyékában egy aranysugarat lát
felvillanni.
Igen, ott, a felhők között egy napsugár seper végig az erdőn,
s valamiről visszaverődik.
Ott, a távolban, a cuzcói úton.
Egy aranyfolt, mely mint a béke csillaga hullott ide a
mészárlás véres forgatagába. Anamaja tudja, megsejti, érzi,
mi az: a Képmás-Fivér! Akit annyira várt.

Molina, Juan és Cristobal közrefogja a kormányzót, és a

lovakkal nekifeszülve próbálja felborítani a hordszéket, de
mindhiába. Sőt, most már magasabbra is került, mint
korábban, hiszen a hordozók valóságos hullahegyeken
taposnak!
- Senki ne merje megsebesíteni! - adja ki a parancsot don
Francisco, aki továbbra is Atahualpát akarja lerángatni a
trónról.
Ebben a pillanatban lovasok érkeznek a tér túloldaláról, s
ezzel mintha a vereség is bekövetkezne. A lándzsájuk
hegyével vagy puszta kézzel megfosztják az Inkát a
cicomáitól, lelökik fejéről a tollkoronát, letépik róla az
aranyköpenyt, a nyakékét...
A szembeáramló tömegben csapást vágva Moguer
közeledik a hordszékhez: nagy bőgve vagdalkozik maga körül
a karddal. Egy kézzel elkapja az Inka arany mellvértjét, egy
rántással letépi róla, és őrült kacajjal lóbálja a feje fölött.
Az egyik indián nagyúr, akinek nincs más fegyvere, mint a
buzogánya, megpróbálja visszaszerezni tőle, de Moguer
beléakasztja a kardját, felmetszi a hasát úgy, hogy
kibuggyannak a belei.
- Senki ne merje megsebesíteni az indiánt! - parancsolja
újra a kormányzó.
Gabriel azonban felfigyel az őrület villódzására Moguer
arcán, a tátott szájra, amint vadállati ugatásra nyílik.
Ő is kiszakítja magát az Inka szolgáinak tömegéből, amely
gyűrűbe fogta, nekiereszti a lovat a halottak és az élők között,
Moguer azonban már emeli is a kardját. Első vágása elcsúszik
a trón oldalán. A nagy lendülettől a kard átvágja a kesztyűt,
amely Pizarró Atahualpa karja köré zárult kezét védi. A
kormányzó elkáromkodja magát, de a keze nem mozdul.
Gabriel a hordszéknek ugratja a lovát, és oldalra billenve,
félfordulattal Moguer vállát kezdi ütlegelni a kardlappal.
Moguer megtántorodik, és kiejti a kezéből a kardot.
- Hozzá ne érj az indiánhoz! - üvölti Gabriel magánkívül, és
pengéjét a döbbent Moguer mellkasának szegezi. - Nem
hallottad a kormányzót, te barom! Hozzá ne nyúlj!
Olyan iszonyatos düh fogja el, olyan veszettül ordít, hogy a
másodperc töredékére mintha mindenki a megkezdett
mozdulatába merevedne.
Moguer durva vonásai még torzabbnak látszanak a
gyűlölettől. Gabriel annyi gyilkos indulatot olvashat belőle,
amennyi az egész világnak is sok volna.
Pizarro kihasználja a pillanatnyi döbbenetet, és végre
sikerül lerántania az Inkát a trónjáról. Miközben a hordszék
oldalra billen, a kormányzó erőteljes mozdulattal magához
szorítja az indiánt, bal karjával átfogja a torkát, a másikban
tartott pajzsával pedig védelmezi.
- Te vagy a mai nap megmentője, édes fiam! - kiált ujjongva
Gabrielre. - Ne maradj el mellőlem, bevisszük ezt a
vadembert az épületbe!
Ebben a pillanatban azonban, amikor Gabriel éppen
kiszabadítaná a lovát a bénultan álló indián szolgák közül,
meglátja a lányt.
 Mozdulatlanul áll a nagy kavarodásban, nagy kék szemével
mereven néz. És nem az Inkát nézi, hanem őt, Gabrielt.

Anamaja látta, amint az aranyhajú idegen a mészárlás

közepette egyre közelebb kerül hozzá.
A Képmás-Fivér hozta reménysugár már eltűnt a domb
mögött.
A közelében lévő nők menekülnek, könyörögnek,
felbuknak a vérben és az emberi maradványokban. Vannak,
akik eszüket vesztve belekapaszkodnak. Anamaja ellöki őket
magától. Tapodtat sem tud már továbbmenni.
Akár az állatuk hátán ülnek, akár gyalogosan jönnek, az
idegeneket harag fűti, a halál munkál bennük és lobbant
lángot a szemükben.
Látja a sértő szavakat köpködő idegeneket, akik
leszaggatják az Inka ruháit, olyannyira, hogy Atahualpa már
félig meztelen.
Látja a kardpengét, ami az uralkodó felé emelkedik.
És látja őt, a világos hajút, aki odaugrik, és eltaszítja a
gyilkolni készülőt.
Noha az ő pengéjét is vér szennyezi, nem sújt le úgy, mint a
többiek.
Anamaja hallja, amint az idegen dühödten kel ki magából a
halál ellen. Látja, amint ránéz.
Mintha egy kapu nyílna ki benne, és ő kiröppenne, messze-
messze ettől a káosztól.
A gondolatnak, ami ekkor felötlik benne, semmi értelme
sincs.
Mégis csaknem fennhangon kimondja:
- Vigyél el innen! Ne hagyj itt a vérben és a borzalomban!
Gabriel lázban ég, képtelen kitörölni az agyából a kék
szempár perzselő képét, miközben a kormányzó és az Inka
előtt jár, és a ló patájának könyörtelen erejével nyit utat a
harctól megrészegült tömegben. Don Francisco megállás
nélkül ordít:
- Az életetekkel fizettek érte, ha csak a haja szála
meggörbül!
Végre sikerül betaszigálni az Inkát egy kisebb épületbe, és
Pizarro még ott is megismétli az őrségnek:
- Az életetekkel fizettek, ha csak egy haja szála is
meggörbül!
Lehúzza a kesztyűjét, és megnézi a kezét, ami még mindig
vérzik egy kicsit. Majd Gabrielhez fordul, a szemében vadság
és féktelen öröm csillog:
- Megnyertük a csatát, édes fiam!
A csatát?
Gabriel pillantása elveszetten pásztázza a borzadályt, amely
még most is hatalmában tartja a teret és távolabb a síkságot
is.
Ez a csata valójában el sem kezdődött: az ütközethez
mindig ketten kellenek. Ez csak mészárlás, hentesmunka; az
indiánok számára, már akiknek sikerül, fejvesztett
menekülés.
Már nyitná a száját, hogy válaszoljon a kormányzónak. De
ekkor megingathatatlan bizonyosság - az első a rettenetes
kavarodás perceiben - fojtja vissza a szavait. Most a lányt kell
megmentenie. A küzdelem, az igazi küzdelem célja az, hogy a
lány életben maradjon ma éjszaka, holnap és mindig. Az
egyetlen küzdelem, ami számít, s ami fontosabb minden
parancsnál: Istenénél, a királyénál, sőt, bármilyen nehéz is
kimondani, don Franciscóénál is, aki végtelen
gyengédségében szívet melengetőén „édes fiamnak"
szólította.
Egy szót sem szól hát, fordít egyet a kantáron, rácsap a ló
farára, s azzal visszaindul kimerült hátasával a csata
örvényébe.
 Odakint a fal a több ezer test nyomása alatt lassan enged,
és nagy porfelhőben összerogy. Az újabb pánikrohamban
eltiportak teteme máris hegyekben áll a romokon.
A lány azonban most is ugyanott áll.
Őt várja.
Gabriel alig fékezi a lovát, kinyújtja a karját, és habozás
nélkül felkapja a lányt. Ő pedig végtelen bizalommal a férfi
nyakába kapaszkodik, és hagyja, hogy Gabriel felkapja.
Könnyű, mint a nád, és amikor Gabriel a ló nyakába ülteti, a
nyereg elé, rögtön alkalmazkodik hozzá és a ló mozgásához
is.
A falon tört nyílásig, amelyen át a tömeg rendezetlen
áradata menekül, alig ötven lépést kell megtenniük.
A spanyolok körös-körül folytatják az öldöklést, őrült
röhögéssel, a kegyetlenkedéstől megrészegülten minden
könyörtelenségüket szabadon engedik, amelyet idáig a
félelem mélyen elfojtott bennük.
Gabriel Sebastiant pillantja meg a piramis tetején, aki
mintha kiáltana is neki valamit, de hogy mit, azt nem hallja.
A fiatal lány teste szorosan hozzá tapad, mintha egyetlen
testté forrnának össze. A ló ugrásának lendületében szélfútta,
egymásba fonódó fűszálaknak látszanak.
Gabriel érzi a lány bőrének illatát, lágy nyakát a szája
közelében. Bár a mocsoktól elnehezült pamut mellvédő
elválasztja tőle, a fiatal test kisugárzása átmelegíti a testét.
Sebastian még mindig kiabál odafent, de Gabriel most sem
érti egyetlen szavát sem, inkább minden figyelmét arra
összpontosítja, hogy utat törjön maguknak a menekülők
között.
A lány ismeretlen szavakat suttog, vagy talán jajgat. Amint
a ló fara nagyot rándul, hogy átjuthasson egy hullákkal
borított romhalmazon, Gabriel szája megérinti a lány
halántékát. Bőrének íze ott marad az ajkán, s amikor a
nyelvével is megízleli olyan mámoros lesz tőle, mintha részeg
volna.
Ekkor azonban éles fájdalom hasít a testébe. Egy
sarkantyúzással oldalra ugratja a lovat. Amikor megfordul, a
lándzsájával hadonászó Moguer vigyorgó arcát látja:
- Megöllek! Kiontom a beledet, te szemét!
Újra döfni készül, de a támadásban már nincs erő, így a
lándzsa a téglákról pattan vissza.
Gabriel érzi, amint a meleg, ragacsos vér végigcsorog a
csípőjén. A kék szemű ismeretlen nyugtalanul fürkészi a
tekintetét. Ő azonban csak mosolyog, és észre sem veszi,
hogy olyan szorosan öleli magához a lányt, hogy az már fáj.
Meztelen gyerekek iramodnak a mocsarak felé hajdan
tarka, most már csak mocskos tollkoronával a kezükben.
Körülöttük mindenki futva menekül: nagyurak éppúgy, mint
szolgák, lámák és kutyák, az arany mellvérteket és a fehér
tunikákat egyaránt vér és sár szennyezi. És ugyanaz a torz
értetlenség ül minden arcon.
A ló patája végre a síkság rövid füvén dobban.
Gabriel előrehajol, hogy megint közelről lássa a kék
szemek gyámoltalan és mégis sugárzó fényét. De a kék
szempár csupa könny.
Gabriel megremeg.
A lány teste is reszket.
Finom vonalú, barna kezét a férfi kezébe fűzi, s most már
egy ritmusra remegnek, miközben a ló magától lépésre vált.
A levegő haláltól és pusztulástól bűzlik. Ők azonban
szerelemtől remegnek, amely olyan tiszta, mintha életük első
napját élnék.
 46
Cajamarca, 1532. november 16.

A mocsarasban egyszerű nádkunyhó áll, egy folyó és egy

olyan forró vizű forrás találkozásánál, melynek gőzölgése
hozzájuk is eljut a nádfüggönyön át.
A földön egyszerű gyékénytakaró, a helyiség egyik
szögletében két szegényes faedény és egy porlepte, csorba
nyakú agyagkancsó. A tűzhely tüze réges-rég elhamvadt.
Gabriel megkönnyebbülten néz körül: itt ugyan senki sem
hált az előző éjjel, sem élő, sem holt lélek nem fogja zavarni
őket.
Lassanként homály borul a helyiségre. Végigsimítja a fejét,
hogy egy legyet hessentsen el: véres lesz a keze...
Nemrég még olyan erős volt, most pedig milyen gyenge...
Hirtelen átvillan az agyán: talán nem most kellene
meghalni... Nem, persze hogy nem, de olyan fáradtnak érzi
magát, olyan zsibbadtak a tagjai...
A lány kiszalad a kunyhóból, és néhány levéllel tér vissza,
amelyeket apró darabokra tép, majd sokáig csócsál. Az ujjai
Gabriel fejét simogatják, ott, ahol a vér lüktet.
A férfi lehunyja a szemét, átadja magát a kéznek, a szelíd
érintésnek.
Amikor Gabriel kinyitja a szemét, a lány rámosolyog.
Gyengéden megérinti az arcát, de elrebben, mikor a férfi a
keze után nyúl.
Két szót szól, amit Gabriel nem ért, és már el is tűnik a
kunyhóból.
Anamaja az éjszakai sötétségben járja az útját jajgatás és
sírás közepette, ami úgy száll fel a földről, mint a füst. Biztos
léptekkel halad, bár mocsár és sár, gőzölgő forró víz veszi
körül: a nap eltűnt, de a hold még vele van.
 Az Inka szálláshelyének patiójában hallatlan
elkeseredettség uralkodik: a lovasok egészen idáig jutottak,
mindent feldúltak, kiraboltak, az útjukba kerülő nőket
megerőszakolták - ami csak aranyból volt, elrabolták, az
élőket bemocskolták. Néha még most is sikolyok
hallatszanak az éjszakában: halált osztó kézzel erre
kóborolnak még.
A függőágy, ahol ma reggel az Inka pihent két aranyoszlop
között, most a kevert vizű medencében lebeg, mint valami
ócska régi rongy.
- Szóval nem haltál meg...
Inti Palla hangját hallja. Hátrafordul, s a hercegnő ott áll
előtte: az arca vörös a sírástól, a ruhái elszaggatva - árnyéka a
régi, büszke önmagának. Anamaja arra gondol, mennyire félt
tőle hajdan.
- Nem haltam meg, Inti Palla. És visszajöttem, hogy
beteljesítsem, aminek meg kell lennie.
- Ennek az egész pusztításnak csakis te vagy az oka.
- Hallgass, ostoba nőszemély! Éppen a hozzád hasonló
esztelen és becstelen emberek miatt történhetett meg, hogy a
mi Egyetlen Urunk fogságba esett.
Inti Palla elhallgat, nincs benne már elég gonoszság ahhoz,
hogy válaszoljon: súlyos, meleg könnyekkel sír. Úgy emelgeti
a karját, mint nyíllal sebzett madár a szárnyait.
- Nincs többé nap - zokogja -, nincs többé semmi...
- De van még egy világ - suttogja Anamaja magában, amint
lassan távolodik -, és egy gyermek, aki segít, hogy ez a világ
megszülethessen...
- Menekülnünk kell - nyöszörög Inti Palla.
- Élnünk kell.
- Így igaz, húgocskám, élnünk kell - szólal meg ekkor egy
ismerős hang, és két erős kar olyan hévvel öleli át, hogy kis
híján összeroppantja.
 O

Istenem, milyen meleg van ma éjszaka, istenem, milyen

gyorsan elér a magány és a félelem, és milyen fenyegetőnek
látszik minden árnyék!
Gabriel időnként megérinti a fejét, hogy meggyőződjön
róla, él-e még. A szúró és nyilalló fájdalom fészke kétségkívül
ott van, és ott van az a fura flastrom is, amit a lány tett rá,
mielőtt itt hagyta volna.
Mindjárt visszajön.
Ezt már sokszor elmondta magának, de most, amikor az
órák egyre csak múlnak, már nem olyan biztos a dolgában.
Az imént még itt volt bőrének melege, kezének lágysága,
tekintetének kábulata. De most?
Mostanra csak a gyékény maradt, amin rettentően fáj a
háta, és lassan kihunyó öntudata.
Kísértetek veszik körül... a szemrehányás, amit Sebastian
szájáról olvasott, és Pizarro haragja, amiért a sorsdöntő
pillanatban magára hagyta, talán el is árulta.
Mit érdemel mindezért? Halált.
Hirtelen rádöbben, hogy nincs benne félelem, amikor a
halálra gondol. Talán nem járt a közelemben a halál
Sevillában, az Inkvizíció zárkájában is? Talán nem halált
jósolt nekem az apám is? És nem követett-e ma egész nap?
Furcsa, de nem tudom elképzelni, hogy egy nádkunyhóban
halok meg a mocsárban, egymérföldnyire Cajamarcától.
A fülében újra felcsendül a lány hangjának dallama, mely
még most is visszhangzik benne. Várj meg: igen, ezt mondta.
S a várakozás békét hint a szívébe.

- Amikor Villa Oma elmondta, hogy a Képmás-Fivért kéred

- mondja Manco -, olyan érzésem volt, mintha engem hívtál
volna magadhoz.
Még mindig egymást ölelve állnak abban a helyiségben,
ami ma reggelig Atahualpa hálószobája volt. Mostanra csak
romok és felfordulás maradt belőle - a sietős indulás jelei, a
fosztogatás nyomai.
- Rólad beszélt - suttogja Anamaja.
- Kicsoda?
- Minden éjszaka könyörögtem, hogy szóljon hozzám, de ő
néma maradt. Az emberek továbbra is Coya Camaquen-nek
hívtak, gondolom, megszokásból, hiszen nem láttam semmit,
és semmiféle bölcsességet nem kaptam atyádtól, Huayna
Capactól - már arra is alig emlékeztem, hogy azt ígérte,
vigyázni fog rám a Másik Világból...
- Elindultunk a hosszú útra Cuzcóból, valahányszor
katonák közeledtek, bujkálnunk kellett, mert Atahualpa
fivérem bosszút - méghozzá kegyetlen bosszút - esküdött
minden cuzcói klán ellen. És láttam...
Manco hirtelen elhallgat. Anamaja szelíden megszorítja a
kezét.
- Olyasmit láttam, amit ember nem kívánhat látni,
Anamaja: elvágott torkú asszonyokat, akik gyermeket
hordtak a szívük alatt...
- No és Villa Oma?
- Őt elrejtették a papok.
- És a Törpe?
A sikoly a lány szívéből fakadt. Manco csodálkozva néz rá.
– A Törpe? Miért említed?
- Hosszú történet, nem erre az éjszakára való. Csak annyit
kérek, hogy mondd el, mit tudsz róla.
- Láttam, amikor láncra verve hozták Cuzcóba.
- És azután?
- Nem tudom, mi lett vele. A legősibb panacá-k palotáit
meggyalázták, a templomokat is átkutatták, Paullu fivérem
csodával határos módon kerülte el a halált... Láttam, mennyi
kegyetlenség van a világban, Anamaja, és ez tett férfivá,
sokkal inkább ez, mint a huarachiku. Így hát a Törpe ebben a
zűrzavarban...
- Atahualpa környezetében sok volt a hazugság, a hamis
jövendőmondó, a gyáva...
- Ő pedig hallgatott rájuk. Most hát nincsenek többé
klánok. Mit számít; minden mindegy. Azt mondod, kezet
emeltek rá? Hozzá mertek érni?
- Hozzáértek, megragadták, elhurcolták. - Kik ezek az
idegenek? Istenek talán?
Anamaja kiszáradt szájjal felel:
- Csak emberek, egyszerű emberek.
Manco megint elhallgat. Anamaja valami újfajta
komolyságot érez benne, de a harag is ott van még mindig,
csupán meglapul.
- Miközben te ide tartottál a Képmás-Fivérrel, a múlt
éjszaka végre szólt hozzám atyád egy gyermek hangján.
„Viseld gondját annak a fiamnak is, akit te mentettél meg a
kígyótól, mert ő a jövő zsinórjainak az első csomója..."
- Már csaknem hajnalodott - mondja Manco. - Én
maradtam csak vele a sátorban. Egyszerre felébredtem, és
éppen egy kígyó mászott a Képmás-Fivér arany csuklóján,
olyasféle, amilyet te kergettél el az utamból a futóversenyen
jó néhány évvel ezelőtt... Kimentem, hogy lássam, amint a
hajnal világra jön a dombok fölött. Mindenütt csak háború
volt körülöttem. Mégis valami nagy erőt éreztem magamban,
és világosság támadt előttem, aranyfény, amely az egész
látóhatárt betöltötte.
- Tehát te vagy az, Manco. Nem maradt más, csak te.
Manco nem válaszol. Átkarolja a lányt, és így suttog: -
Emlékszem a napra, amikor azt mondtad, hogy sosem hagysz
el minket. Emlékszem, hogy aznap reggel Paullu fivérem meg
én azon törtük a fejünket, hogy rút vagy-e vagy nagyon is
szép.
 Anamaja teste ösztönösen megfeszül az ölelő karok között.
- Mi történt? - kérdezi Manco.
Most azonban a lányon van a sor, hogy ne válaszoljon. A
félhomályban látja, hogy Manco a tekintetét fürkészi.
Megérzi a férfi testében a fiatal ragadozó erejét.
- Vissza kell menned Cuzcóba, Manco, és magaddal kell
vinned a Képmás-Fivért is.
- Tudom. De mit gondolsz, miért jöttem ide, miért
siklottam ki Ruminahui seregeinek gyűrűjéből, miért
kerültem el az idegeneket?
- Miért?
- Hogy érted jöjjek.
Anamaja egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét, mielőtt
válaszolna.
- Lélekben veled leszek, Manco, de nem megyek veled.
- Nem értem.
- Történt velem valami...
El akarja mondani az igazat a férfinak, hiszen szívének
ebben a mostani zavarodottságában ugyanúgy nincsen helye
a hazugságnak, mint korábban, de végtelen kimerültség fogja
el. No meg szavakat kellene találnia valami olyasmire,
amiben csak lehelet van, pillantások és végtelenül
bizonytalan bizonyosság. így hát nem szólal meg.
Hallja Manco nehéz lélegzetvételét, és érzi, hogy a rá
szegeződő tekintet joggal csilloghatna dühtől. De Manco
hallgat. Vár egy kicsit, azután nem vár már semmit. Feláll.
- Mondtam, hogy férfi lettem - szólal meg. - Elfogadom,
amit kapok tőled, és tiszteletben tartom, amit nem kapok
meg. A jövőm egy véres hajnal hátterén rajzolódik ki, és
amikor az egyik titokról éppen lehull a fátyol, rögtön egy
másik áll előttem. Holnap már a hegyekben leszek a Képmás-
Fivér kíséretében, és azzal az erővel élek, amit tőle kapok. De
nem felejtem el, hogy neked köszönhetem.
- Én sem fogom elfelejteni, Manco.
 - Vigyázz magadra, kishúgom.
A férfi könnyedén megérinti a lány arcát, s máris eltűnik az
éjszakában. Anamaja sehogy sem tudja leküzdeni a
remegését.
Majd ő is útnak indul a homályban, hevesen dobogó
szívvel, a férfihoz, akit sorsául választott.

Gabrielnek nagyon melege volt, ezért először a párnás

mellvédőt vette le, azután az ingét is. Az izzadság porral és
vérrel keverten szikkadt fel a testén. Amikor a karjához érinti
az ajkát, fanyar, sós íz marad a szájában: egész testén érzi a
napközben kapott sebeket. Álmosság fogja el, valami furcsa
zsibbadtság, amelyből sehogy sem tudja kiszakítani magát.
A lány csaknem hangtalanul siklik be a kunyhóba, Gabriel
pedig nem moccan. Nem nyitja fel a szemét, hogy tovább
tartson ez a pillanat, amikor már ott van mellette, de még
nem látja.
A sikolyok, a jajgatás elhalnak az éjszakában, ismét a csönd
veszi át a hatalmat.
Nem hallatszik más nesz, csak kettejük lélegzése, és valami
végtelen, örökkévaló törékenység fogja őket közös burokba.
Eljön az a pillanat, gondolja Gabriel, amikor egyetlen
éjszaka mindörökre szól, az a sötét és tüzes éjszaka, amely
után sosem jön másnap... S ekkor kinyitja a szemét.
A lány aggódó gyengédséggel hajol föléje. Kezét az ajkára
teszi, apró figurákat rajzol az arcára, finoman meg-
megkarmolja. A férfi nyugalmat erőltet magára, erővel kell
leküzdenie magában a lendületet, amely arra ösztökélné,
hogy a karjába kapja a lányt.
Mostanra a kéz már a mellkasához ér, eljátszadozik az
izmokkal, a mellét borító szőrzettel.
Most pedig feljebb csúszik, a vállára, és úgy simítja végig,
mintha először fedezné fel ezt a görbületet.
Most finoman megbökdösi: Gabriel megérti, hogy azt
akarja, forduljon meg, s miközben hasra fordul, sóhajában a
sajgó test fájdalma vegyül a simogatás jóérzésével.
Ebben a pillanatban azonban a lány felsikolt...

„Csak emberek, egyszerű emberek": ezt válaszolta az imént

Mancónak, de állításának igazát csak most fedezi fel a
kezével - ennek a férfinak az ereje, a szelídsége, a sebei révén
és abban a borzongásban, ami az érintésére fut át a bőrén.
Anamaja persze emlékszik, és érzelmeinek minden kapuja,
mint egy hirtelen szélrohamra, kitárul - mindaz, amit
megpróbált szíve mélyére rejteni, minden félelme, könnye, a
sok-sok elmúlt hónap -, minden szertefoszlik, és minden
egyszerűvé válik.
Ez most nem látomás, hiszen nem a Képmás-Fivértől
származik a Másik Világból, nem is egy pap vagy egy Bölcs
tudatja vele.
Belülről jön.
Az ereje hatalmasabb és rémesebb, mint bármi, amit
valaha ismert.
Ha félelem, az erősebb minden félelemnél. Ha isten, ő a
legrejtelmesebb és legkövetelőzőbb minden istenek között.
Egyszerre támad kedve sírni és nevetni tőle, futásnak
eredni és kővé változni, sikoltani és elnémulni.
A férfi engedelmesen mozdul, ahogy a keze irányítja, és
védtelenül kínálja hátának sebekkel felszántott síkságát.
Ekkor látja meg a lány a sötét, puma alakú foltot, amely a
vállán rejtőzik, lekushad ugrásra készen.
A sikoly önkéntelenül szakad ki belőle.
Huayna Capac Inka szavai jutnak eszébe, amelyeket jó
néhány évvel ezelőtt hallott. Bízz a pumában! Eszébe jut az
ősök köve, ahol a puma sárga szeme várta. És eszébe jut a
gyermek, aki előző éjjel így szólt hozzá: „Az vagy, akinek
lenned kell. Ne félj semmitől, a puma elkísér az eljövendő
időbe."
Ujjával követi a hatalmas, zömök, végtelenül szabad
nagymacska alakját a férfivállon, a meg-megborzongó bőrön.
Gyengéden föléje hajol.
Neki pedig nem marad más dolga, mint hogy ajkát annak a
lüktető gyengédségéhez érintse, akit örök időktől fogva neki
ígért a sors.
 47
Cajamarca, 1532. november 17-ének hajnala

Hajnalban kettesben mennek ki a síkságra, ahol minden

gomolyog: a dombokról leszálló köd, amint
fátyolszövetdarabokhoz hasonló foszlányokban érkezik, a
gőz, amint a forró vizű források fölül illan el, s az utak, a
mocsarak, a tócsák mellett heverő halottak lelke is, amint
utolsó leheletükkel más világok felé menekülnek.
Egyedül vannak.
Gabriel felsegíti Anamaját a nyeregbe, és ő is mögéje
pattan. A lány nyakára hajtja a fejét, szeme közben már a
várost figyeli a távolban, ahol a halál és az élet vár rájuk.
Hamarosan beszélnie kell majd, el kell mondania, hogy hű
maradt, meg kell magyaráznia, hogy nem vált árulóvá, és
abban a különös világban kell tovább élnie, amelyre a nagy
földindulás másnapján virradtak.
Hamarosan el kell fogadniuk, hogy a világ nem lehet
mindig olyan homályos kunyhó, ahol egyéb dolguk sincs,
mint egymást nézni, megérinteni és szótlanul szeretni.
Hamarosan, de nem most.
 SZÓMAGYARÁZAT

Acllahuasi: a Nap Szüzeinek (aclla) Háza.

Anaco: a nők hosszú, bokáig érő, egyenes szabású
tunikája.
Ayllos: hajítófegyver - három bőrszíjból áll, melyek végére
egy-egy követ kötöttek. Amikor eldobják, az állatok lába köré

tekeredik.
Baka: az azonos nevű fából készült tutaj.
Borla (spanyol) vagy mascapaicha (kecsua): rojtos
gyapjú homlokpánt, amely a llautu-val és a curiguinga
madár tollaival együtt a Sapa Inka hatalmát jelképező fejdíszt
alkotja.
Cancha: patio, illetve tágabb értelemben a belső udvar és
az azt körülvevő három-négy épület együttes neve, a
lakóközösség megnevezése.
Chaco: nagy tömegeket megmozgató hajtóvadászat.
Chaski: hírnök, aki váltótársakkal közvetíti az üzeneteket.
Chicha: szertartási ital, a leggyakrabban kukoricából
erjesztett sör.
Chuno: természetes úton szárított burgonya, ami több
hónapig is eltartható.
Cumbi: nagyon finom minőségű szövet, többnyire
vikunya-gyapjúból.
Curiguinga: kis sólyomféle, melynek fekete-fehér
tollaival ékítették a Sapa Inka fejdíszét.
 Gacha: gabona- vagy keményítőben gazdag zöldség alapú
leves vagy kása, a középkori étkezés egyik alapvető fogása.
Huaca: a szó eredeti jelentése „szent, megszentelt".
Tágabb értelemben minden szent hely vagy istenek lakhelye.
Huara: ágyékkötő, rövidnadrág. A serdülő fiúk a
Huarachicu-nak nevezett szertartás során kapták meg.
Ichu: magaslatokon növő fűféle, melynek a szárával
fedték a tetőt.
Inti Raymi: az inka rituálé egyik legfontosabb szertartása,
melyet a téli napforduló idején tartottak.
Kapak: főnök.
Llautu: hosszú, színes gyapjúfonat, amellyel többször is
körültekerik a koponyát, s így fejfedőfélét alkot.
Manta: spanyol szó, amely jelenthet takarót, de azt a bő
köpenyt is, amelyet a férfiak viseltek (llacolla) vagy a nők
(lliclla).
Mascapaicha: lásd borla.
Pachacuti: nagy földindulás, változás, amely új korszak
kezdetét jelzi.
Panaca: származás, eredet. Az inka uralkodó felmenői és
leszármazottai.
Quipu: színes csomós zsinórok kötege, amely a különböző
listák, leltárok könnyebb számontartására szolgált.
Sapa Inka: szó szerint értelme: Egyetlen Úr. Az inka
uralkodó titulusa.
Tocacho: öt-nyolc méteresre is megnövő fa, kiváló
hidegtűrő.
Tocapu: szimbolikus jelentésű geometrikus mintázat, az
inka szövetek jellegzetes díszítése.
Tumi: szertartásokon használt kés, melynek bronzpengéje
merőleges a markolatra.
Unku: térdig érő, ujjatlan tunika, férfiviselet.
Ushnu: az inka települések központi terén emelt kis
piramis, melyet a hatalom képviselőinek tartottak fenn.
 Tartalom
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
MÁSODIK rész
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
 30
HARMADIK RÉSZ
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
NEGYEDIK RÉSZ
41
42
43
44
45
46
47
SZÓMAGYARÁZAT