Kosztolányi: Édes Anna meg, és a Kúria ítéletét, melyet egy év múlva,
karácsony táján hirdettek ki. Mind a két föllebbviteli
Részletek az utolsó előtti fejezetből
MIÉRT...?
Minden ilyen szenzáció gyorsan
elmúlik. Pár napig lobog, az emberek
beszélnek róla, aztán fölemésztődik a maga
gyújtotta tűzben. Ez az eset is ilyen volt.
Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül
hogy közelebb jutottak volna mivoltához.
Viatorisz fűszeres boltja valóságos
kaszinóvá változott. A krisztinai
úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók
meg a babos zsákok között naponta
megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte
magától és másoktól, hogy miért történt?
Erre azonban senki se tudott kielégítő
választ adni se magának, se másoknak. Az
áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan
részvéte mellett temették el, a sír mellé,
melyben egyetlen kislányuk, Piroska
nyugodott. Ezen a népes temetésen a
rendőrségnek kellett fönntartani a rendet.
Utcagyerekek futottak a koporsók után,
egymáson gázoltak át, hogy a koszorúkból egy
virágot tépjenek emlékül.
A sírnál politikai jellegű beszédek
hangzottak el. Megjelent több közéleti
előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az
estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius
házaspár Egerből, csak Jancsi hiányzott, a
sürgöny - úgy látszik - nem érte el. Ott volt
azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött
húga, aki hamisított egyiptomi cigarettákat
szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában,
hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és
hatalmas bátyját. Édes Annát a rendőrségen
beismerő vallomása után letartóztatták.
Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor
lefényképezték, aztán átkísérték az
ügyészségre, a Markó utcai fogházba. Amint
belépett ide, úgy tetszett, hogy rádőlnek a
falak.
(…)
- Megértette? - kérdezte tőle az elnök a régi,
erős hangján. - Magát a törvényszék tizenöt évi
fegyházra ítélte. Jogában van föllebbezni.
Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva,
föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már
elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván
egyedül maradt a bíráival. - Vigyék - mondta az
elnök csöndesen a fegyőröknek. Pár nap múlva
átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a
Királyi Tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak
fórum helybenhagyta a törvényszék ítéletét. Ezeket
az újságok nem is közölték, annyira nem érdekelte
már az embereket. Édes Annát egy szigorú januári
napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Mária-
Nosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte. Itt
törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették,
számot kapott, darócruhát: megkezdte
fegyencéletét. A Krisztinavárosban néha-néha
még beszéltek róla, egyre ritkábban: Egy
asszony állt meg egyszer az Attila utcai ház
előtt, s így szólt az urához: - Itt lakott. Nem
emlékszel rá? Olyan magas leány volt, erős,
fekete szemű, nagy kezekkel. - Csúnya volt -
mondta a férfi. - Elég szép volt - szólt az
asszony. - Szép volt. Amikor a románok itt
táboroztak, egy román katona volt a szeretője.
Így homályosodott el az emléke. Most már senki
sem tudta róla, hogy kicsoda volt. Egészen
elfelejtették. És ha nem élt volna még a mária-
nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent
volna valahol Dunántúl, a balatonfőkajári temető
akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg
jobban.
Utolsó fejezet
PÁRBESZÉD EGY ZÖLDKERÍTÉSES
HÁZ ELŐTT
Most megint ősz van. A kocsmákban mustot
árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó,
politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a levelek. De a
korona is egyre hull. Árfolyama: 0.22. Az emberek
kétségbeesnek, hogy lehet majd ily alacsony
árfolyam mellett enni, ruházkodni, fűteni, s remegve
tekintenek a közelítő tél elé. Délben a tőzsde ordít, itt
az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek.
Csonkamagyarországot fölvették a
Népszövetségbe. Ismét elmúlt egy év. 1922-t írnak.
Mi is történt azóta? Vasárnaponként fönn a
Bástyasétányon katonabanda zeng, s rézlármájára
önkéntelenül ütemesen lépdelnek a járókelők.
Tatárék sétálnak, a kisebb leányuk nélkül, aki már
férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó
udvarol.
Jancsiról azt hallotta egyszer, hogy
Lengyelországban van és parketttáncos.
Néhai Vizy Kornél háza olyan, mint régen,
csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt
területre. Moviszterné ma is zongorázik, és Ady-
verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel
találkozik. Haját kanárisárgára festi, erősen hízik.
Az ura pedig még mindig él. Már nem is volna
szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek,
először a hivatalos tudomány, az orvostanárok
1
és kartársai, aztán ismerősei és tisztelői -
szegény megboldogult Vizy Kornél is -,
minden objektív, klinikai megállapítást és
baráti jóslást megcsúfolva tovább él,
rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, nem
tudni, hogy miért. Nyilván azért, mert valami
élteti. Ő egyébként itt e legcsekélyebb pont.
Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel
növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva
mosolyog rajta.
Druma Szilárd ügyvéd a házgondnok.
Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte
a házat, s az ő ügyvédi gondjaira bízta. A
lakáshivatalnál kijárta, hogy nagy praxisára
való tekintettel megkaphassa a volt háziúrék
lakását is, ezt újra tapétáztatta, most itt lakik
a családjával. Közben született egy
gyönyörű kisleánya, aztán egy fiacskája.
Német kisasszony ügyel a három Druma
csemetére, aki szépen fejlődik.
Stefi még itt szolgál, de szemüveget
hord, mert gyöngül a szeme. Mellette egy kis
pesztra van, széles, mongol
járomcsontokkal, suvikszfekete varkoccsal,
mint egy kínai.
Az iroda a második emeletre került, a
régi, szerényebb lakásba. Azóta hatalmasan
föllendült. Két írógép kopog itt, s a látogatóknak
bejelentőívet kell kitölteniök, milyen ügyben
keresik az ügyvéd urat. Egyre nagyobb szerepet
játszik a közéletben is. Legközelebb föllép
országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson,
olyan kerületben, ahol ellenjelöltje sincs.
Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai
lámpákat, de az őszi ég még nyájasan
ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két
kortesével, a Zerge-lépcsőn. Lassan ballagtak
hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő
lankáján. Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt
bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben
üveges verandát láttak, egy asztalt,
ozsonnára terítve. Ez az üvegkalitka a maga
csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival
fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman
megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de őszinte
irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban,
mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen
otthont, hogy ott a boldogság és
megelégedettség lakik.
Szőke kisfiú ült az asztalnál,
szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s
azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit
harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon,
és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve
az ütemet. Mellette az édesanyja varrt,
munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő
arcán, melyet a koszorúba font dús haj
keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott
a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan
verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül
portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal
és tankokkal operáló franciákat.
Belülről, a lakásból a verandára lépett egy
magas, kócos férfi, munkazubbonyban,
cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba.
Amint szájához emelte, tekintete találkozott a
három idegen tekintetével. Ezek, elszégyellve
kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.
- Kosztolányi - mondta Druma egy kis idő
múltán.
- Kosztolányi Dezső. - A hírlapíró? - kérdezte
az első kortes.
- Az.
- Ez írt is egyszer valamit - szólt a második
kortes. - Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról.
Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom
említette.
Druma ezt mondta:
- Nagy kommunista volt.
- Ez? - csodálkozott az első kortes.
- Hiszen most nagy keresztény.
- Igen - tódította meg a második kortes. - Egy
bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.
- Nagy vörös volt - ismételte Druma. - Pogány
népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt
a Vérmezőn.
- És mit csinált ott vele? - tudakolta az első
kortes.
- Nézte - felelte Druma, titokzatosan.
- Nem értem - csóválta fejét az első kortes. -
Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?
- Egyszerű - döntötte el a vitát Druma. -
Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt
a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most
meg a keresztények fizetik. Okos ember ez -
kacsintott. - Tudja, hogy mit csinál.
A három barát megegyezett ebben. Ismét
megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy
még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az
látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy
gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már
nem tudtak volna gondolni. Vállat vontak, mentek,
lefelé. Druma még mondott valamit, amin mindnyájan
jóízűen kacagtak. De hogy mit mondott, azt már nem
lehetett hallani. Beszédükre fölneszelt Hattyú, az
a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott
a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett,
úgyhogy szavuk egészen elveszett a
kutyaugatásban.