Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című versének elemzése

1. Műfaja:

Epigramma = Rövid, tömör, csattanós költemény. Két szerkezeti részt kapcsol össze, melyek
általában ellentétben állnak egymással.
Léteznek magasztos hangvételű, dicsőítő, valamint csípős, humoros epigrammák.

2. Szöveg szerinti jelentés és metaforikus (átvitt értelmű) jelentés:

a)A vers elsődleges jelentése: egy meglepő, szokatlan természeti jelenség leírása, és a költőnek
e jelenségről való személyes véleménye

b) A vers metaforikus jelentése: magának a költőnek a sorsszimbóluma. Ugyanis a költő a fejlett

Itáliából humanista becsvággyal tért haza, de itthon, az elmaradott Magyarországon
elidegenülést, meg nem értettséget, elszigeteltséget, kultúrálatlanságot kellett megtapasztalnia.

3. A mitikus fa-motívum:
A fa a legösszetettebb jelentésű növényi szimbólum, őskép. Az ókori görög mitológiai
történetekben nemcsak istenek és istennők, hanem földi halandók is kapcsolatba hozhatók
csodafákkal (aranyalmát termő fa, mandulafává vált holttest stb). Az ősmagyar mitológiában is
jelen van a famotívum: égig érő fa, amely összeköti az alvilágot, a jelen való világgal és a
felvilággal (életfa).
Janus Pannonius e versében is jelen van a fa-motívum: a vers első négy sorában a görög
mítoszvilág csodás látványai közt említi a Heszperiszek kertjét és az Odüsszeia című eposzból
ismert phajákok szigetét.
A költő, hogy fokozza az olvasó várakozását, kijelentő mondatokat és tagadó
szerkezeteket alkalmaz. Ezzel a nagy csodának tartott természeti jelenség (kora tavasszal
kivirágzott egy mandulafa) leírását készíti elő.
Az ellentét retorikai alakzatát is alkalmazza: a mediterrán bőséget és az északi, hűvös
pannon környezetet állítja szembe. Kiemeli a csalóka télben idő előtt virágot bontó mandulafa
merészségét, szépségét, egyediségét.
Ellentét feszül az idillikus első szakasz és az elégikus második szakasz közt is. A második
szakasz felkiáltó, kérdő és megszólító mondatai arról szólnak, hogy ez a kivételes szépség, érték,
az élet veszélyben van: a fagy, a visszatérő tél elpusztítja. Újabb ellentét jelenik itt meg: az élet-
halál ellentéte. A lírai én a reménytelen virágbontás tényére egyszerre csodálattal és részvéttel
reagál. A személyes érintettség arra indítja a vers beszélőjét, hogy megértéssel és
együttérzéssel megszólítsa a mandulafát. A személyes megszólítás azt érzékelteti, hogy a
fagynak kitett fa sorsa és a magyarországi elmaradott környezetben alkotó humanista költő sorsa
azonos.

5. Vershangulat

A vershangulat kissé elégikus, hiszen a lírai én szomorkásan állapítja meg, hogy a kultúra és
műveltség szimbóluma, a mandulafa el fog pusztulni a dér hatása alatt. A dér a visszahúzóerő, a
kultúrálatlanság jelképe.