Kosztolányi Dezső: PACSIRTA (1924) Az idén azonban minden levél,

(klasszikus modern regény) melyet a pusztáról kaptak, azzal végződött,

ELSŐ FEJEZET
hogy jöjjenek már, minél előbb jöjjenek.
(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s Májusban végre elhatározták, hogy
leányukkal,  ki életük bálványa, és hall egy körülményes meglátogatják őket. De a nyár elmúlt, mint
pusztai kirándulásról is) rendesen, téli szükségletek beszerzésével,
lekvárok főzésével, cseresznyés, meggyes
Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín befőttüvegek kötözgetésével. Augusztus
zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok végén tudatták, hogy ismét itthon rekedtek,
foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott nem szívesen mozdulnak ki, már öregek is,
példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel hanem elküldik maguk helyett a leányukat,
ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899. egy hétre. Ő úgyis sokat dolgozott, ráfér a
A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben pihenés.
föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. A hírt a rokonok örömmel fogadták.
Péntek. Mindennap jött a posta. Béla bácsi, meg
Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos felesége, Etelka néni, levelet írt a
üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró leánynak, a leány válaszolt rá, az anya a
darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, sógornőnek írt, az apa a sógornak,
mutatta az időt: 1/2 1. megkérve őt, hogy ő maga személyesen
Apa és anya csomagolt az ebédlőben. várja kocsival, mert az állomástól a tanya
Egy vedlett, barna bőrönddel birkóztak. háromnegyed órai járásra volt. Mindenben
Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán levő megállapodtak.
vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre Az utolsó napokon mégis sürgönyök
tették. Ott állt már útra készen, repedésig tömve keresztezték egymást, melyek a legkisebb
minden holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó részleteket is tisztázták. Már nem lehetett
hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet lemondani az útról.
kölykezik. Anya visszajött, hozta a fogkefét.
Csak még az asztalon levő utazókosárba Apa gondosan selyempapírba pakolta.
tettek be egyet-mást: a csipkés női bugyogót, a Még egyszer körülnéztek a szobában, és mikor
blúzt, a mamuszt, a cipőgombolót, melyet leányuk látták, hogy nem maradt künn semmi egyéb,
már gondosan odakészített. rányomták a kosárra a fedelét.
- A fogkefe - szólt apa. De a kulcs nem fogott, a zár mindig kipattant,
- Lám, a fogkefe - bólintott anya -, majd itthon ezért a kosarat cukorspárgával kötötték át, úgy,
maradt a fogkefe. hogy apa sovány mellével ránehezedett, s
Fejét csóválva már sietett is a folyosóra, homlokerei kiduzzadtak.
onnan a leányszobába, hogy a zománcos Ezen a napon korán ébredtek mind a
hárman, legott csomagolni kezdtek, és a
bádogmosdóról hozza a fogkefét.
rendkívüli izgalomban csak ide-oda bódorogtak.
Apa a kezével még egyszer letapsikolta a
Még ebédelni sem tudtak rendesen, mert
holmikat, gyengéden megsimogatva, hogy
folyton eszükbe jutott ez, az.
egymásra lapuljanak.
Most azonban elkészültek.
Sógora, Bozsó Béla, az asszony
A kosarat is letették a földre, a bőrönd
testvérbátyja, több ízben meghívta őket nyárra,
mellé. Targonca zötyögött az udvar
hogy Tarkövön, a birtokán kipihenjék magukat.
téglázott útján, mely a Petőfi utca járdájától
A nem nagy, százholdas puszta közepén, rozoga
a kertbe vezetett, egészen a verandáig.
gazdasági épületek között emelkedett a
Beállított egy langaléta kamasz, ki a
háromszobás "kastély", oldalt tágasabb teremmel,
bőröndöt, kosarat közönyösen a targoncára
a vendégszobával, melynek meszelt falaira,
helyezte, tolta kifelé, az állomásra.
vadászfegyvereire, agancsaira jól emlékeztek.
Apa egérszürke ruhát viselt, mely
Évek óta nem jártak itt, de anya sokszor emlegette
pont olyan volt, mint a haja. Már erősen
a "birtok"-ot, a domb alatt bujdosó kis nádas,
őszült, bajusza deresedett, szeme alatt kis
szittyós eret is, melynek hullámain valaha,
zacskók lógtak, gyűrött, elhasznált,
gyermekkorában papírcsónakokat úsztatott.
pergamentes bőrből.
Folyton halogatták a kirándulást.
Anya fekete ruháját hordta, mint
mindig. Az ő haja, melyet dióolajjal simított,
még nem mindenütt fehéredett, redők sem

1
igen mutatkoztak arcán, csak homlokán futott át
két mélyebb ránc.
Mégis mennyire hasonlítottak. Szemükben
ugyanaz a riadt fény reszketett, vékony, porcogós
orruk egyformán hegyesedett ki, és fülük is
egyformán piroslott.
A faliórára pillantottak. Apa megnézte
zsebóráját is, mely pontosabban járt. Kimentek a
verandára. Innen a kertbe kiáltottak egyszerre:
- Pacsirta.
Egy leány ült a padon, a virágágyak előtt, a fölnyitotta rózsaszín napernyőjét, mely éles
vadgesztenyefa alatt. Sárga pamuttal horgolt
valami terítőt.
Csak fekete haját lehetett látni, mely - akár leány, életének egyetlen öröme. Ákos
lomb a földre - árnyékot vetett arcára, melynek
háromnegyed részét eltakarta, pusztán
egynegyedét mutatta.
Nem mindjárt mozdult. Lehet, nem is
hallotta. Aztán szeretett így maradni, lehajtott
fejjel, munkájára bámulva, sokáig, akkor is, ha
belefáradt, mert hosszú évek alatt gyűjtött
tapasztalatából tudta, hogy ez a helyzet illik neki
legjobban.
Megesett, hogy zajt hallott, de azért nem
tekintett föl. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, férjhez adja. Mikor azonban valami történt a
mint egy beteg. Most erősebben kiabáltak.
- Pacsirta.
És még erősebben:
- Pacsirta.
A leány a veranda felé nézett, melynek
legfelső lépcsőfokán állt apa és anya. Őt nevezték
el így régen, Pacsirtának, nagyon régen; mikor
még énekelt. Azóta a név rajta ragadt, és viselte,
mint kinőtt gyermekruhát.
Pacsirta mélyet sóhajtott - mindig mélyet
szokott sóhajtani -, összegombolyította pamutját,
munkakosarába tette, és a vadszőlővel befuttatott
lugas felé tartott. Szóval, mennie kell, gondolta,
nemsokára indul a vonat, ma este már
nagybátyjáéknál alszik, a tarkövi pusztán. Kissé
kacsázva jött előre.
Az öregek becéző mosollyal figyelték, hogy
közlekedik.
Majd, amint arca hirtelen föltűnt a lombok között, a
szülők száján kissé elhalványodott a mosoly.
- Mehetünk, aranyos - szólt apa, a földre tekintve.
MÁSODIK FEJEZET
(melyben végigmegyünk a Széchenyi utcán, az indó-
házig, és a vonat végre elindul)
A nyárfasoron haladtak, Sárszeg egyetlen öntudatlanul pár lépést előresietett, hogy
aszfaltos utcáján, a Széchenyi utcán, mely
egyenesen az állomásig vitt, úgy, ahogy
mindennapi sétájukon: középütt Pacsirta,
jobboldalt anya, baloldalt apa.
2
Anya arról beszélt, hogy utolsó
pillanatban betette a kosárba a fogkefét is,
magyarázta, hol vannak az egyes kisebb
tárgyak. Apa vitte a fehércsíkos
gyapjútakarót és a kulacsot, melyet otthoni
jó kútvízzel töltött meg, az útra.
Vajkay Ákos nem beszélt, némán
ballagott. Nézte leányát, aki óriási kalapot
viselt, divatjamúlt sötétzöld tollakkal,
könnyű ruhát, és a nagy meleg ellen
fényt szitált arcára.
Pacsirta jó leány volt, nagyon jó
mindig ezt mondogatta, magának is,
másoknak is. Tudta, hogy nem szép
szegény, és fájt is neki, sokáig. De aztán,
valahogy határozatlanabbul látta, elmosta
képét, tompító köddel vette körül, és nem
gondolva arra, hogy milyen, szerette őt,
ahogy volt, végtelenül.
Öt éve már annak, tíz éve már
annak, hogy letett minden reménységéről, s
nem is jutott eszébe, hogy mégiscsak
leánnyal, és Pacsirta megváltoztatta
hajviseletét, vagy ősz múltán fölvette
télikabátját, vagy tavasszal új ruhát öltött,
Ákos boldogtalannak érezte magát, míg
meg nem szokta őt így is.
Most is ezért szenvedett. Szánta
Pacsirtát, és hogy szánalmát csillapítsa,
gyötörte önmagát. Bámulta őt, gondos
figyelemmel, szinte sértőn: ezt a
megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt,
meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű
orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt,
a pirinyó, savós szemet, mely valamit az ő
szemére emlékeztetett.
Soha életében nem értett nőkhöz, de
azt élesen érezte, hogy leánya csúnya.
Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt,
öreg, igazi vénlány.
Csak a napernyő rózsás
fényözönében, ebben a majdnem színpadi
világításban derült ez ki egészen. Mint
hernyó a rózsabokor alatt, gondolta.
Ment-ment egérszürke ruhájában, és mikor
a Széchenyi térre jutottak, mely Sárszeg
egyetlen nagy tere, piaca, agorája,
ne kelljen mellette lépegetnie. Itt volt a
Városháza, itt volt a Baross-kávéház, itt
volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott,
rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával,
melyben reggelente diákhívó harangszó csendül, A sárszegiek, a bámész, kíváncsi
itt volt a Magyar Király vendéglő, itt volt vele kisvárosiak, kik látták, nem csodálkoztak
szemben a Széchenyi fogadó, egyik szárnyában a ezen. Ők már régen megszokták, hogy
Kisfaludy Színházzal, és rézsútoldalt kilátás nyílt Vajkayék nyilvános helyeken sírtak. Sírtak
itt arra az egyemeletes, gipszrózsákkal, arany vasárnap a templomban, a misén, a
villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik szentbeszéd alatt, sírtak a temetéseken,
legszebb épületére, melyben az Úri Kaszinó esküvőkön, sírtak a március tizenötödiki
székelt. Lejjebb üzletek következtek, festékbolt, ünnepélyeken, mikor a zászlók, szavalatok,
két vaskereskedés, Vajna papír- és könyvboltja, a szónoklatok magasabb légkörbe emelték
Mária gyógytár s egy új, csinosan berendezett, lelküket. Ezeket az alkalmakat majdnem
nagy díszműkereskedés is, Weisz és társa. A keresték.
kereskedő jókedvű görögdinnye-fejét süttetve a Otthon elég derülten éldegéltek. De
nappal, boltja ajtajában szivarozott. Szivarját hogyha valami ürügy kínálkozott, az
kivette szájából, meghajolt, széles mosollyal általános meghatottság védelme alatt "jól
köszönt Vajkayéknak. kisírták magukat", amint később
Ákos keveset járt benn a városban, akár mondogatták egymásnak, kissé
családja, feszélyezte ez az érdeklődés, ez a nagy- mosolyogva, szemüket törölgetve.
nagy nyilvánosság. Most is sírtak, mind a ketten.
A Széchenyi kávéház teraszán délutáni Pacsirta, miután a fülkében mindent
pikolózók ültek, kik föltekintettek újságjukból, és elrendezett, kikönyökölt a letolt
Pacsirtára néztek. Nem tiszteletlenül, hanem úgy, vonatablakon, és észrevette, hogy a kedves
ahogy rendesen. Bizonyos jóindulatú, hamuszín öregek sírnak. Közönyt erőltetett magára,
rokonszenvvel, melyet belül káröröm bélelt, mosolyogni próbált, de szólni azért nem
pirossal. mert. Attól félt, hogy elcsuklik a hangja.
Erre Ákos véget vetett önkínzó, nyűglődő - Meg ne fázz - szólt anya aggódva -
gondolatainak. Lassította lépését, leánya mellé ebben a pokoli melegben. Mindig ezt
állt, dacosan, csak azért is, hogy ő is vállalja a mondta az anyja: télen, tavasszal, ősszel
rokonszenvet, a kárörömöt, s szokása szerint és nyáron.
kissé behúzta bal vállát, idegesen, mintha ezzel - A kulacsban ott a víz - figyelmeztette
akarná palástolni zavarát és kiegyensúlyozni azt a még egyszer apa.
szabálytalanságot, melyet az ő vére jelent a - Ne igyál hideg vizet.
természet rendjében. - És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél
uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se
Kiértek az állomásra. Már a sínen pöfögött
egyél.
a kis helyiérdekű kávédaráló. Beszállásra
A vonat rémülten füttyentett, amitől
csöngettek. A fülkék felé igyekeztek, hogy jó
mind a hárman összerázkódtak. De még
helyet kapjanak Pacsirtának, a női szakaszban.
mindig nem indult.
Csakhogy most nagy riadalmukra el volt foglalva,
- Hát Isten veled, leányom - mondta
az utolsó helyig. Pacsirtának egyik kocsiból a
Ákos, összeszedve minden erejét, lezárva
másikba kellett botladoznia, míg a vonat végén
a beszédet, határozottan és férfiasan:
talált egy másodosztályú fülkét, melyben csak egy - Isten veled, vigyázz magadra, leányom.
fiatalember ült meg egy öreg, sovány, - Pacsirta - kiáltott anya,
katolikus lelkész. Jobb híján itt állapodott meg, zsebkendője szélét rágcsálva, mert megint
és apa is beszállt, hogy elrendezze poggyászát. sírva fakadt. - Jaj, leányom, de soká lesz.
Ákos beemelte a bőröndöt, a kosarat maga tette Pacsira csak most szólalt meg.
föl a hálóba, átadta a fehércsíkos gyapjútakarót, a - Pénteken itt vagyok, mához egy hétre,
vizeskulacsot, hogy útközben ne igyék idegen pénteken.
vizet, lehúzta a függönyt, hogy ne süsse a tűző - Pénteken - intettek feléje mind a ketten -,
verőfény, még az ülésre is leült, hogy kipróbálja a pénteken - és ebben a pillanatban a kis,
ruganyt. Aztán elbúcsúzkodott. Megcsókolta a két rozoga vonat alacsony kocsijaival váratlanul
arcát. Száját sohasem csókolta meg. megmozdult, roszogva-pöszögve indult.
Leszállt a vonatról. Fekete keménykalapját Futott kifelé a szabad mezőkre. A leány
mélyen szemébe húzva ment feleségéhez, ki a kihajolt az ablakból. Szülei felé tekintett, kik
kocsi előtt állt, és az ablakra tekintett. Mi tűrés- zsebkendőjüket lobogtatva, de mereven
tagadás, Pacsirta szülei bizony könnyeztek. álltak egymás mellett. Egy ideig látta őket,
Egyszerűen, csöndeskésen, de könnyeztek. aztán nem látta többé.

3
 Pacsirta is olyan volt, mint apja. Csak élte Egyháznak ez a kis, szerény katonája, ki
az életet, napról napra, de most, hogy az visszautazott falujába, és ott öregedett meg
elmaradó tájak, változó mezők eszébe idézték azt, szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet
ami nem változhat meg, és mindörökre ugyanaz itt szó, tapintatból nem szólt, részvétből
marad, melle elszorult. Másik ablak elé lépett, nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez
mely nem volt lebocsátva, de itt az üvegen a világ: siralomvölgy. Csak most pillantott a
megpillantotta arcát. Nem szerette magát nézni, leányra, kék szemével, mely az Istennel
mert az hiúság, és aztán minek is? való folytonos szembenézéstől kiélesedett,
Elindult tehát a kocsi ingó talaján, fülkéje s ez a határozott pillantás már nem sértette
felé menekülve, mintha sietne, és biztosabb, Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hűsíti
zártabb helyre akarná vinni fájdalmát. Amint a forróságát. Hálásan nézett vissza rá,
fülke elé ért, hol a fiatalember ült, meg az öreg, megköszönve figyelmét.
sovány, katolikus lelkész, és helyet akart foglalni, Rohama csillapult. Már nem
elejtette fájdalmát. Szemét könnyek futották el. zokogott, csak könnyezett. Majd egészen
Zsebkendőt azonban nem keresett. Ezt elcsitult. Bámulta a vidéket, nézte a fáradt,
úgysem lehetne letörölni. Nyíltan sírt a két férfi kopott papot is, ki túl a hatvanon, a sír előtt,
előtt, még mindig állva, majdnem szemérmetlenül, csodálatos egyszerűségre tett szert, és szó
bujálkodva a kínban, hurcolva átkát, melynek nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta.
otthona sincs, közönyösen is, tüntetve is. A meg- Egész úton nem beszéltek semmit.
megújuló könnyektől nedves hártya borult A fiatalember fél óra múlva fölkelt,
szemére. Senkit sem látott. Nem bánta, hogy őt vállára vette kétcsövű puskáját, megemelte
látják. tollas vadászkalapját, kiszállt. Pacsirta
Pacsirta odadőlt a fülke ajtajához, hogy fejbólintással köszönt.
könnyebben végezhessen nehéz munkájával. Alig Tarkőnél a pap segítette leadni
fintorgott, mint testi szenvedés idején, csak a forró holmiját. Béla bácsi egy lovaskocsiban állt,
zápor folyt szeméből, szájából, orrából a integetett neki. Kedves, köpcös arca,
könnycsatornákon át, csak különben egészséges melyet kiszívott a puszták egészséges
testét rázta térdeitől kezdve vonagló lapockáiig levegője, ragyogott. Cigaretta égett fogai
valami, amit nem lehetett látni, pusztán ő látott. között. Mindig cigarettázott.
Leült az ülésre. Vastag arca átfűlt a Pacsirta elmosolyodott. Nagybátyja
napfénytől, a forró nyirok maszatától vöröslött az szakálla vörössárga volt, akár a
orra. Szegény, fönn a tollas kalapjával, olyan volt, purzicsándohány, melyet egyedül kedvelt,
mint egy maskara. rokoni csókja is dohányszagú.
A fiatalember - csinos, buta fickó -, ki eddig Még valaki várta: Tigris, a vadászkutya.
olvasott, ölébe tette könyvét, bámulta a zokogó Az a kocsi mellett futott, amint megindultak,
lányt, és közben többször száján lebegett a szó, egészen a tanyáig.
hogy segítségét ajánlja fel. El sem tudta képzelni,  
mi történhetett vele. Azt gondolta, hogy rosszul HARMADIK FEJEZET
lett, vagy olyan csapás érte, melyet silány (melyben apa és anya első napjáról megtudunk
olvasmányaiból ismert. egyet-mást)
Pacsirta nem törődött vele. Szinte Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos,
rosszakaratú nyíltsággal nézett el feje fölött. Hisz nyugalmazott megyei levéltáros s felesége,
annak előtte, mikor még rájuk tekintett, született kecfalvi Bozsó Antónia, nézett a
mindnyájan ugyanazzal a megbeszélt, gonosz vonat után, mely kifelé lihegett, és a
hidegséggel fogadták közeledését, s szemüket szemhatár alján nemsokára füstös, fekete
lesütötték. Így védekezett ellenük. Ezt a ponttá zsugorodott.
fiatalember megértette. Nem érdeklődött tovább, Maguk elé meredtek azoknak az
belemerült olvasmányába. Pacsirta helyét embereknek szomorú és buta
változtatta. Szembeült a pappal, ki egész idő alatt mozdulatával, kiket valamilyen hirtelen
úgy tett, mintha semmit sem venne észre. veszteség ért. Legalább ahhoz a helyhez
Pirosbetűs breviáriumából olvasott, fejét a folyosó ragaszkodtak, hol utoljára látták. Nem
belső ablakához támasztva. Beteges arca a kiálló bírtak elmenni.
pofacsontokkal nyugalmat árult el. Aki elutazik, az tovatűnik, az
Reverendája viseltes volt, egy gombja hiányzott is, megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él,
celluloid papgallérja töredezett. A hatalmas mint az emlék, mely visszaréved

4
képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem sóhajtva -, péntek, egy hét. Egész hét, apa.
látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak. Pacsirta pedig Mit csinálunk nélküle?
eddig nem hagyta el őket hosszabb ideig, legfölebb Ákos nem válaszolt. Ő kevesebbet
egy napra, egyszer, amikor elutazott Ceglédre, vagy fél beszélt, többet érzett, többet gondolkozott.
napra, a tarligeti kirándulások alkalmával, és akkor is De minthogy az asszony még mindig
alig várták. Milyen nehéz volt elképzelni, hogy most könnyezett, megjegyezte:
nem jön haza velük.
- Na, ne sírj. Ma péntek van. Aki pénteken
Ilyenféle gondolatok gyötörhették a két sír, az vasárnap nevet. Mi is majd
öreget. Lehorgasztották fejüket a pálya kavicsait nevetünk, anya - mondta minden
bámulva, nem kevésbé búsan, mint egy meggyőződés nélkül, és bement az
váratlanul, gyorsan behantolt sírdombot. ebédlőbe.
Máris érezték a magányt. Kínosan, egyre Itt az asztal a délutáni fényes
növekedve ott lebegett köröttük a csöndben, napsütésben állt, zsíros tányéraival,
melyet a vonat hagyott maga után. poharaival, az ebédtől maradt morzsáival,
(…) A két öreg kifelé indult. Hosszú délután volt melyeket Pacsirta máskor a kis
előttük, és minthogy nem tudták, mit csináljanak, morzsakefével azonnal letisztogatott. De
hazafelé tartottak. Még siettek is, mintha bizony azért most is milyen gondos volt, milyen
várná otthon őket valami. figyelmes. A tisztaszobában, mielőtt elment,
Ákos öt éve betegségére való tekintettel rendbeállította a székeket, a hálóban előre
nyugalomba vonult. Napjai múltak, hónapokká, megvetette az ágyakat, apa ágyát meg
évekké olvadtak, észre sem vette, ötvenkilenc anya ágyát, az éjjeli szekrényre kikészítette
éves lett. Sokkal öregebbnek látszott. Legalább a két pohár vizet, s az üvegburás arany óra
hatvanötnek. mellé, az almáriumra odatette a mécsest, a
Mielőtt nyugdíjaztatta magát, a Petőfi gyufát is, hogy majd meggyújthassák.
utcában megvett egy földszintes házat Anya a leányszobában rakosgatott.
megkuporgatott garasaiból, meg abból a Ákos tanácstalanul benyitott ide is.
vagyonroncsból, mely anyai nagyatyjáról maradt A leány szobája valaha tiszta, fehér
rá. Egyebe nem volt se égen, se földön, csak ez a kápolnához hasonlított. Festései azonban
házikó. Itt szokott járkálni hátratett kézzel, idővel megkoptak, selyem párnái
belefáradva a semmittevés unalmába. Várta, hogy bepiszkolódtak, megszürkültek. Üres
felesége és leánya fölkeljen, aztán hogy szépítőszeres tégelyek álltak a
lefeküdjön, hogy megterítsék az asztalt, aztán szekrényekben, imakönyvek, melyekből
hogy leszedjék az asztalt. Tett-vett nyugtalanul, szentképek csipkés szélei látszottak, német
szemében aggodalmas fénnyel. fölírással, bársonyba kötött, cirádás
Társaságba évek óta nem járt. Nem ivott, emlékalbumok, báli legyezők, telefirkálva
nem dohányzott. Az érelmeszesedése miatt nevekkel, táncrendek, illatzacskók, hamis
eltiltották a szesztől is, meg - ami jobban fájt - fürtök, melyek spárgán függtek.
az ő kedves szivarjaitól. Pacsirta tükre az ajtó mellett, a
Egyetlen szenvedélye, mely a múltból legsötétebb sarokban lógott, északnak
megmaradt, az volt, hogy beült az udvarra néző fordítva. Csönd lebegett mindenen.
kicsiny, mindig nyirkos dolgozószobájába, s - Milyen üres itt minden - sóhajtott az
elővette Nagy Iván valamelyik kötetét a magyar anya, és mutatta kezével.
nemesi családokról, vagy Csergheő Géza Ákos nem tudott mit mondani, s minthogy a
élvezetes, becses művecskéjét a címerek hosszú házasság alatt elvesztette
fejlődéséről, és lapozgatta. Értett a heraldikához, a kezdeményező erejét, ismételte: - Milyen
címertanhoz, a diplomatikához, a levéltanhoz és üres.
a sfragistikához, a pecséttanhoz is. (…) Átmentek megint az ebédlőbe.
Otthon kongó lakás fogadta őket. Csak Itt az üvegszekrényben csillogtak
ekkor kezdtek beszélni. a velencei emlékek, a balatoni emlékek,
- Hogy bírjuk ki? - szólt az asszony, könnyezve, a a karlsbadi poharak, melyeket egy életen át
szűk folyosón. fölhalmoztak, és öntudatlan kegyelettel
- Majd kibírjuk - mondta apa. őriztek. Villogtak az apró-cseprő tárgyak is,
- Péntek, szombat, vasárnap - számolta a nő az melyek már egészen haszontalan,
ujjain, mintha rózsafüzért morzsolva imádkozna -, alkalmatlan, olcsó portékák: a bazári
aztán hétfő, kedd, szerda, csütörtök - és megállt ibrikek, a csöpp porcelán kutyusok, az

5
ezüstözött kancsócskák és aranyozott angyalkák,
a vidéki élet e rémes bálványai, melyek a támlás
dívány felső állványára, oszlopos rekeszektől
elválasztva, mindennap külön-külön darabonként
letörölgetve kerültek, és összerezzentek,
valahányszor leültek, mellükre pottyantak,
valahányszor lefeküdtek. A képek is mily fájóan
meredtek rájuk a falról.
- Menjünk ki talán a kertbe - indítványozta
az asszony.
- Menjünk ki.
Kimentek a kertbe. Sárga, tikkasztó hőség
fogadta őket. Kényes, fehér cicák sétáltak a
smaragd gyöpön. Leültek a padra, melyen
Pacsirta horgolni szokott, egymás mellé.
- Szegényke - szólt anya -, legalább kipiheni
magát. Aztán… - és nem szólt többet.
- Micsoda?
- Hátha akad valaki.
- Ki valaki?
- Valaki - mondta az anya félénken -, valami
szerencséje - tette hozzá bátran, az asszonyok
megható szemérmetlenségével.
Az apa ingerülten elfordult. Szégyellte,
hogy hallotta azt, amit annyiszor hiába hallott, azt,
amire folyton gondolt, azt, ami sok keserves
csalódást, arcpirító fölsülést okozott neki.
Durvának tartotta felesége megjegyzését. Vállat
vont. Majd alig hallhatóan mondta:
- Ugyan.
Zsebóráját nézegette.
TIZENHARMADIK FEJEZET
(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án,  - Igaz, megkaptátok a levelem?
pénteken véget ér, de nem fejeződik be)
Benn viharosan megölelte az anyja.
- Most pedig - szólt - összevissza csókolom az én
lányomat.
Cipp-cupp, cuppogtak a csókok.
- Állj elém - parancsolta anya, bizonyos
öregasszonyos katona-regulával - egyenesen.
Hadd nézzelek meg. Kitűnő színben vagy.
Pacsirta levette esősipkáját, esőköpenyét.
Csakugyan meghízott a sok tejtől, tejföltől, vajtól.
Szája tejszagú volt, haja tejfölszagú, ruhája
vajszagú.
De a hízás nem használt neki. Vastag, duzzadt
hurkák rakódtak mellére, orrán pörsenést kapott,
nyaka mégis hosszú volt. Hosszú és sovány.
- Isten hozott, lányom - mondta apa, ki szerette a
szertartásosságot, és megvárta, míg Pacsirta
kényelembe helyezi magát. - Isten vezérelt vissza
mihozzánk.
6
Ő is megcsókolta mind a két orcáját.
Csitt-csatt, megint csattogtak a csókok.
- Ó - kiáltott Pacsirta -, künn
felejtettem.
- Micsodát?
Hozta a kalitkát.
- Nézzétek, milyen aranyos. Tubi,
Tubi, Tubica. Aranyos kis Tubica. Nem
cukros?
Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis
galamb volt.
- Mást is hoztam - mondta Pacsirta.
A rokonok két üveg málnalekvárt, egy üveg
ringlóbefőttet küldtek, egy egész
disznósajtot meg egy tortát, melyet Pacsirta
és Etelka néni együtt remekelt.
Az ingek közül a csomagolásnál kivett egy
fényképet.
- Itt vagyok, ragyogok - szólt nevetve, és
anyjának nyújtotta.
Béla bácsi, ki szenvedélyes műkedvelő
fényképész volt, levetette őket. A
fényképen mindenki rajta látható, még
Tigris is, ki fülét hegyezve ült ott, a
vadászkutyák hivatalos fontoskodásával és
úri gőgjével, lógatva emlős hasát, melybe a
vadászaton éveken át annyi sörétet kapott,
hogy az csörgött tőle, és Béla bácsi
szellemes megjegyzése szerint valóságos
"vaskutya" lett.
- Nagyon jó kép - mondta anya.
Pacsirta már minden ruháját fölakasztotta
szekrényébe. Mikor becsukta a szekrény
ajtaját, megszólalt:
- Meg, meg - sietett nyugtázni apa.
- Sokat fájt, szegénykém, a fogad? -
kérdezte anya.
- Dehogy. Azonnal elmúlt. Semmi az egész.
- Melyik?
- Ez itt.
A villanycsillár alá állt, hogy anyja
belenézhessen, s mutatóujját kíméletesen
hátrafelé tolva, egy odvas, barnás fogra
mutatott, melynek fele hiányzott. A többiek
elöl apró rizskása-fogacskák voltak, kissé
távol állók, de épek, fehérek.
- Igaz, mit főzünk holnap? - töprengett
anya.
- Valami könnyűt. A sok zsíros pusztai
ételből éppen elég volt. Talán köményleves,
rizses hús. Meg egy kis darás metélt. Torta
is van.
- Jövő héten pedig nagymosás - dünnyögte
anya.
Apa elbúcsúzkodott, a hálószobába ment, betéve Nem is említi majd szüleinek, azt mondja,
a fehér ajtót, mely a hálószobát a leányszobától hogy elvesztette.
elválasztotta. Meggyújtotta a mécsest. De amint Jövő nyárra is meghívták. Megígérte, hogy
vaksi fénye végigcikázott a tálcán, elsápadt, elmegy. Nem megy el többé. Minek is?
hátrahőkölt, mint az, aki rémet lát. Esztendőre harminchat éves lesz. Tíz év
Ott, a tálca szélén hevert egy papírlap, melyet múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét
valahogy nem tüntettek el a sok zűrzavarban, a mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya
rózsaszín színházjegy, a földszint kettős páholy fél ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán.
szelvénye, melyet tévedésből hazahoztak, Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos
megőriztek. Szűz Anyám, mi lesz?
Az ajtóra nézett, majd markába gyűrte a vádló Ágya fölött, akár szüleinek ágya
okmányt, apró darabokra szaggatta, s a fehér fölött a Jézus, egy Mária-kép lógott,
cserépkályhához ment, csöndesen kinyitotta Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind
ajtaját, és bedobta. Ha meggyújtják az első tüzet a két karját, heves mozdulattal, melyet
ősszel, szeptember végén vagy októberben, ez is azonnal elfojtott.
elég, rőzsékkel, hasábfákkal és azzal a limlommal Feküdt az ágyon, még mindig hunyt
együtt, melyet nyár idején belehajigáltak. szemmel, ezen a meddő, hideg
Aztán levetkőzött. Anya is bejött, lábujjhegyen, leányágyon, melyen még nem történt
behúzva maga mögött a leányszoba ajtaját, mely semmi.
elkülönítette tőlük Pacsirtát. Holnap reggel tehát majd fölkel hét
Suttogva beszéltek. előtt, és főz, borstalan rizses húst, darás
- Most már nyugodtabb vagy? - szólt anya apához, metéltet, hogy szegény, áldott jó apát
ki az ágyban vízszintesen feküdt alacsony fölhízlalja. Délután tovább horgolja a sárga
párnáján. terítőt, mely nem készült el, még mindig
- Alszik? - kérdezte apa. nincs meg, mert a rokonok nem hagyták
- Igen. dolgozni, és ő engedett rábeszélő
- Szegényke, elfáradt az úttól. szavuknak. Jövő héten pedig nagymosás.
Anya a leányszoba ajtajára pillantott. De az ő Kinyitotta szemét, mert eddig erősen
nőszíve tudta, hogy leánya nem alszik. behunyva tartotta. Tompa sötétség lengte
Pacsirta épp ekkor kattantotta el a villamos lámpa körül, mély feketeség barátian, és a levegő
kallantyúját, és sötétben maradt. Mélyet sóhajtott, érintésére vagy talán a homályra, melyben
mint annyiszor, mindennap, és behunyta szemét. semmit, de semmit sem látott, a két szeme
Azt érezte, vége, mindennek vége. most hirtelen megtelt könnyel, s patakzó,
Semmi sem történt, ismét semmi. Csak hazudott, eleven nedvességgel öntözte száraz
mosolygott, kedveskedett mindig, mindenkivel, de párnáját, mely egyszerre olyan lucskos lett,
ezen a héten, távol szüleitől, oly átalakuláson mintha az éjjeliszekrényen levő pohár rádőlt
ment át, melyre csak most ocsúdott, hogy nem volna. Zokogott is. De hasra feküdt, száját a
látta többé a tarkövi embereket, nem hallotta a párnára nyomta, hogy szülei ne hallják
vonat zakatolását. meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett
Béla bácsi, Etelka néni valóban szívesen fogadta, szert.
de ő hamar megértette, hogy felesleges, terhükre
van. Apa még mindig nem oltotta el a
Eszébe jutott Szabó Jóska, az ispán, az a villanyt.
negyvennégy éves, durva félparaszt, az a kajla - Pacsirta - rebegte, s az ajtó felé mutatott,
bajszú, zömök özvegyember, ki első nap és feleségére nézett, boldogan.
beszélgetett még vele, hazakísérte a majorból, - Hazarepült - szót anya.
majd elmaradt, nem jött oda, kerülte társaságát, - A mi kis madarunk - tette hozzá apa -
és mikor ránézett, lesütötte szemét. hazarepült.
Három árvája volt pedig, két fia s egy hatéves
leánykája, Mancika, kit ő nagyon szeretett
simogatni. Mancikának elmenet odaajándékozta a
nyakán lógó érmet, a vékony ezüstlánccal, melyet
Záhoczkynétól kapott, bérmaajándékul. Micsoda
ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen.