ASTRID LINDGREN

Oroszlánszívű testvérek

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Astrid Lindgren: Bröderna Lejonhjärta
AB Rabén and Sjögren Bokförlag, Stockholm
© 1973, Astrid Lindgren

FORDÍTOTTA DAMOKOS KATALIN

BARCZANFALVI FERENC RAJZAIVAL

© Damokos Katalin,
1983
Hungarian translation

MÓRA KÖNYVKIADÓ
 1.

A bátyámról fogok most mesélni. A bátyámról, Oroszlánszívű Jonatánról. Azt

hiszem, ez a történet majdnem olyan, mint egy mese, egy picikét meg mint egy
kísértethistória, mégis igaz az egész. Csakhogy Jonatánon meg rajtam kívül még
senki sem tud a dologról.
Jonatánt kezdetben nem hívták Oroszlánszívűnek, ugyanúgy Lejon volt a
vezetékneve, mint mamának meg nekem. Ez azt jelenti, oroszlán. Lejon Jonatán volt
tehát a neve. Az enyém Lejon Kari, a mamáé meg Lejon Sigrid. Papát Lejon
Axelnek hívták, de itt hagyott minket, amikor én még csak kétéves voltam, a
tengerre ment, és azóta sem hallottunk róla.
Most azt akarom elmondani, hogyan lett Jonatánból Oroszlánszívű Jonatán
meg a többi csodálatos dolgot, ami azóta történt.
Jonatán tudta, hogy én nemsokára meg fogok halni. Azt hiszem, rajtam kívül
mindenki tudta. Az iskolában is tudták, hiszen mindig otthon feküdtem, köhögtem,
és folyton beteg voltam, az utolsó félévben már egyáltalán nem is jártam iskolába.
Tudták a nénik is, akiknek mama ruhákat varrt, és az egyik beszélt is erről a
mamával, úgy hogy én is meghallottam, pedig biztos nem akarta. Azt hitték, hogy
alszom, pedig csak behunyt szemmel feküdtem. Meg sem mozdultam, mert nem
akartam mutatni, hogy hallottam ezt a szörnyűséget, hogy hamarosan meg fogok
halni.
Persze rosszul lettem, és borzasztóan megijedtem, de mama előtt nem akartam
mutatni. Jonatánnal viszont megbeszéltem, amikor hazajött.
- Tudod, hogy meg fogok halni? - kérdeztem és elsírtam magam.
Jonatán gondolkozott egy darabig. Talán nem szívesen válaszolt, de végül
megszólalt:
- Igen, tudom.
Erre még jobban sírtam.
- Hogy lehetséges ilyen szörnyűség - kérdeztem -, hogy lehetséges ilyen
szörnyűség, hogy vannak, akiknek meg kell halniuk, pedig még tízévesek
sincsenek?
- Tudod, Tücsök, nem hiszem, hogy ez olyan szörnyű lenne - mondta Jonatán -,
azt hiszem, nagyon is jól jársz.
- Jól? - feleltem. - Azt hiszed, olyan jó a földben feküdni és halottnak lenni?!
- Ugyan már - mondta Jonatán -, hiszen csak a héjad fekszik ott. Te magad
elszállsz valahova egészen máshova.
- Ugyan hova? - csodálkoztam, mert alig akartam hinni neki.
- Nangijába - válaszolta.
Nangijába - ezt úgy vetette oda, mintha ezt igazán mindenki tudhatná. De én
még sohasem hallottam erről.
- De hát hol van Nangija? - kérdeztem.
Jonatán erre azt mondta, hogy ezt ő sem tudja pontosan, de ott van valahol a
csillagok túloldalán. És elkezdett Nangijáról mesélni, de úgy, hogy az embernek
kedve támadt rögtön odarepülni.
- Ott minden olyan, mint a mesék és a tábortüzek idejében - mesélte -, és
egészen biztosan meg fogod szeretni.
Az összes mesék Nangijából származnak, állította, hiszen ott történik minden
ilyesmi, és ha valaki odakerül, akkor reggeltől estig, sőt még éjszaka is részt vesz a
kalandokban.
- Tudod, Tücsök - folytatta -, az aztán más lesz, mint most, mikor folyton
köhögsz, betegen fekszel, és soha nem tudsz játszani.
Jonatán Tücsöknek hívott, egész kicsi korom óta, és mikor egyszer
megkérdeztem, miért, azt válaszolta, mert nagyon szereti a tücsköket, különösen az
olyat, mint én. Igen, akármilyen furcsa is, Jonatán szeretett engem, pedig mindig is
nagyon is csúf, buta és félős gyerek voltam, görbe lábú meg minden. Megkérdeztem
Jonatánt, hogy szerethet egy csúf és buta gyereket, akinek még a lába is görbe meg
minden, mire azt válaszolta:
- Ha nem volnál ilyen furcsa, csúf, sápadt orrú kölyök, akinek még a lába is
görbe, nem is volnál az én Tücsköm, akit szeretek.
De aznap este, mikor annyira megijedtem, attól, hogy meghalok, kijelentette,
mihelyt megérkeztem Nangijába, azonnal meggyógyulok, erős leszek és szép is.
- Ugyanolyan szép, mint te? - kérdeztem.
- Még szebb - válaszolta Jonatán.
Ezt azonban hiába akarta elhitetni velem. Mert soha senki nem volt még olyan
szép, mint Jonatán, és nem is lehet. Egyszer az egyik néni, akinek mama varr, azt
mondta:
- Kedves Lejonné, a maga fia olyan szép, mint egy mesebeli herceg.
És higgyétek el, hogy nem rám gondolt, amikor mondta!
Jonatán valóban úgy festett, mint egy mesebeli herceg, igazán. A haja pontosan
úgy fénylett, mint az arany, szép sötétkék szeme úgy csillogott, szép fehér volt a
foga, és egészen egyenes a lába.
És ez még mind semmi. Mert kedves is volt és erős, és mindent tudott, és
mindent megértett, és első volt az osztályban, és az udvarból minden gyerek őt
követte, és mindig vele akart lenni, ő meg játékokat talált ki nekik, és kalandokra
vezette őket, én meg sose mehettem velük, mert reggeltől estig csak feküdtem a régi
díványon a konyhában. De Jonatán, ha hazajött, elmesélt mindent, azt is, ami vele
történt meg azt is, amit látott, hallott vagy olvasott. Akármennyi ideig képes volt ott
ülni nálam a dívány lábánál, és mesélt. Jonatán is a konyhában aludt, egy ágyon,
amit esténként a ruhásszekrényből kellett előszednie. És ha lefeküdt, akkor tovább
mesélt nekem mondákat és mindenféle történeteket, egészen addig, amíg mama ki
nem kiabált a szobából:
- Most már maradjatok csöndben! Káliénak aludnia kell.
De ha az ember folyton csak köhög, nehéz elaludni. Jonatán néha éjnek évadján
fölkelt, hogy mézes teát főzzön nekem a köhögés ellen, mert Jonatán ilyen nagyon
kedves volt!
Azon az estén, amikor annyira megijedtem attól, hogy meg fogok halni, órákig
ült mellettem, és Nangijáról beszélgettünk, de egész halkan, hogy mama meg ne
hallja. Ő ült és varrt, mint mindig. A varrógép a szobában van. Csak egyszoba-
konyhás a lakásunk.
A szobaajtó nyitva volt, és hallottuk, hogy énekli mama az örökös dalt a
tengerészről, aki régóta eltűnt a vízen. Ilyenkor talán papára gondol. Már nem
emlékszem rá pontosan, csak néhány sor jut eszembe.
Tengeren ér a végem?
Kedves, ne félj,
galamb jön majd az éjben,
szép hófehér
s az ablakodra lebben -
a lelkem az,
jön, hogy kedves öledben
leljen vigaszt.

Nekem nagyon tetszett ez a szép, szomorú dal, de Jonatán csak nevetett, amikor
meghallotta.
- Tudod mit, Tücsök, egyszer talán te is hazarepülsz hozzám este, Nangijából.
És ott ülsz majd az ablakpárkányon fehér galambként! Légy szíves, gyere el!
Épp erre kezdtem el köhögni. Felemelt és megtámasztott, ahogy szokta, amikor
a legrosszabbul voltam, és énekelt:

Kis Tücsök, én tudom majd : a lelked az,

jön, hogy kedves ölemben leljen vigaszt.
 (Tótfalusi István fordítása)

Addig nem is jutott eszembe, milyen lesz Nangijában Jonatán nélkül. Milyen
magányos leszek nélküle. Mit számít, hogy belekerülök egy csomó mesébe és
kalandba, ha Jonatán nem lesz ott. Nélküle csak félnék, és nem tudnám, mihez
kezdjek.
- Nem akarok odamenni! - mondtam és sírtam. - Ott akarok lenni, ahol te vagy,
Jonatán!
- De hát nem érted, hogy majd én is elmegyek Nangijá-ba ? - mondta. - Már
nemsokára.
- Igen, nemsokára - feleltem. - De lehet, hogy kilencvenéves korodig élsz, és én
egész idő alatt egyedül leszek ott.
Erre Jonatán azt felelte, hogy Nangijában az idő nem úgy múlik, mint itt a
földön. Még ha kilencvenéves koráig élne is, akkor is úgy érezném, hogy az
érkezéséig nem telt el két napnál több. Mert így van, ha nincs igazi idő.
- Két napot igazán kibírsz egyedül is - mondta. - Felmászhatsz egy fára,
tábortüzet gyújthatsz az erdőben, és horgászhatsz, azt úgyis mindig annyira szerettél
volna. És épp amikor kifogsz egy csapósügért, odaszállok, te meg azt mondod: „Mi
van, Jonatán, ilyen hamar megérkeztél?"
Megpróbáltam abbahagyni a sírást, és arra gondoltam, két napot talán tényleg
ki lehet majd bírni.
- De azért mégis az volna jobb, ha te mennél oda előbb - mondtam -, akkor te
ülnél és horgásznál ott.
Jonatán is így gondolhatta. Sokáig nézett rám, olyan kedvesen, ahogy szokott,
de észrevettem, hogy bántja valami.
- Ehelyett pedig itt kell élnem a földön az én Tücsköm nélkül, talán kilencven
évig is! - szólt halkan, szomorúan.
Hát igen, ezt hittük!
2.
Most jön a dolog neheze. Amire nem merek gondolni. És amire folyton
gondolnom kell.
Hiszen úgy is történhetett volna, hogy a bátyám, Jonatán sokat van velem, és
esténként mesél, és iskolába jár, és játszik az udvarbeli gyerekekkel, és mézes teát
főz nekem meg minden. De nem így történt.. . nem így történt!
Jonatán most Nangijában van.
Nagyon nehéz, nem tudom, nem, nem tudom elmondani. De később az
újságban így írtak róla:
„Tegnap este félelmetes tűzvész pusztított városunk Vadrózsa negyedében,
melynek során egy ottani régi faház porrá égett, és amelynek egy emberélet is
áldozatául esett. Egy tízéves fiú, Lejon Kari, betegen feküdt az egyik második
emeleti lakásban, amikor a ház kigyulladt. Ekkor érkezett haza tizenhárom éves
bátyja, Lejon Jonatán, és mielőtt még bárki megakadályozhatta volna, berohant a
lángokban álló házba, hogy öccsét kimentse. A lépcsőház egy pillanat alatt
lángtengerré vált, úgyhogy az épületben rekedtek csak az ablakon kiugorva
menekülhettek. Az ablak alatt összegyűlt, rémülettől megdermedt tömeg kénytelen
volt tehetetlenül nézni, hogy a tizenhárom éves fiú hátára veszi az öccsét, és a
lángok közül habozás nélkül kiugrik az ablakon. Az eséstől olyan súlyos sérüléseket
szenvedett, hogy szinte azonnal életét vesztette. A fiatalabb testvér viszont, akit az
esés alkalmával testével védelmezett, úgyszólván sértetlen maradt. A fiúk édesanyja
- aki varrónő - a baleset idején egyik megrendelőjénél járt, és hazajövetelekor
súlyos megrázkódtatást szenvedett. A tűz egyelőre ismeretlen okból keletkezett."
A lap egy másik oldalán még több is volt Jonatánról. Ezt a tanítónője írta. így
hangzott:
„Kedves Lejon Jonatán, nem kellett volna téged inkább Oroszlánszívű
Jonatánnak nevezni? Emlékszel, amikor a történelemkönyvben a bátor angol
királyról olvastunk, akit Oroszlánszívű Richárdnak hívtak, azt mondtad: »Hogy
valaki olyan bátor legyen, hogy később még a történelemkönyvekbe is bekerüljön!
Én erre sosem lennék képes!« Kedves Jonatán, ha nem is írnak majd rólad a
történelemkönyvek, azért mégis bátor voltál a döntő pillanatban, hősiesen
viselkedtél. Öreg tanítónőd sosem fog elfelejteni. És az iskolatársaid is sokáig
emlékeznek rád. Hiányozni fog az osztályból a mi vidám, szép Jonatánunk. Az hal
meg fiatalon, akit szeretnek az istenek. Oroszlánszívű Jonatán, nyugodjál békében!
Greta Andersson"
Nem valami nagy ész a Jonatán tanítónője, de nagyon szerette őt, hiszen
mindenki szerette. És az, hogy kitalálta ezt az Oroszlánszívű nevet, az igazán szép
volt tőle.
Nincs senki az egész városban, aki ne gyászolná Jonatánt, és aki ne gondolná,
mennyivel jobb lett volna, ha inkább én halok meg. Legalábbis ezt hallottam minden
nénitől, aki iderohangál a szöveteivel, muszlinjaival meg egyebeivel. Mikor
átmennek a konyhán, és meglátnak, csak sóhajtoznak, és azt mondják mamának :
- Szegény Lejonné! És ráadásul Jonatán, aki olyan páratlan volt!
Most a régi házunk melletti házban lakunk. Pontosan ugyanolyan lakásban,
csak ez a földszinten van. Kaptunk egypár használt öreg bútort a szegénygondozó
hivataltól és néhányat a néniktől is. Majdnem ugyanolyan konyhai díványon
fekszem, mint a régi. Minden majdnem ugyanolyan, mint régen. Mégis minden
egészen, de egészen más, mint régen! Mert már nincs itt Jonatán. Esténként senki
sem ül le mellém mesélni, olyan egyedül vagyok, hogy attól már elszorul a mellem.
Csak magam elé suttogom, amit Jonatán mondott, mielőtt meghalt. Amikor az ugrás
után ott feküdtünk. Először arccal a földnek feküdt, de valaki megfordította, és
megláttam az arcát. A szája sarkából egy kis vér csordult ki, és alig tudott beszélni.
De olyan volt, mintha megpróbált volna mosolyogni, és még épp ennyit suttogott:
„Ne sírj, Tücsök, Nangijában találkozunk!" Csak ennyit mondott, és nem többet.
Aztán lehunyta a szemét, emberek jöttek és elvitték, és én soha többé nem láttam.
Először egyáltalán nem akartam erre emlékezni. De ilyen rettenetes és fájdalmas
dolgot nem lehet elfelejteni. Csak feküdtem a díványon, és Jonatánra gondoltam,
amíg úgy éreztem, hogy mindjárt kettéhasad a fejem, és hogy nem lehet jobban
vágyni valaki után, mint ahogy én vágyom őutána. És féltem is. Eszembe jutott,
hogy esetleg nem is igaz ez a dolog Nangijával! Hogy ez csak olyan vidám mese,
amilyet Jonatán gyakran kitalált! Bizony, sokat sírtam. . .
Aztán egy napon eljött Jonatán, és megvigasztalt. Igen, eljött! Ó, de szép volt!
Minden majdnem jó lett újra. Eszébe jutott ott Nangijában, milyen nekem nélküle, és
úgy gondolta, meg kell vigasztalnia. így hát eljött hozzám, és azóta nem vagyok
olyan szomorú. Most csak várok.
Egy este jött el, nem is olyan régen. Egyedül voltam otthon, csak feküdtem és
sírtam utána, és féltem meg boldogtalan voltam, és egyáltalán, olyan rosszul
éreztem magam, hogy azt el sem lehet mondani. A konyhaablak nyitva volt, mert
mostanában olyan szépek a tavaszi esték. Hallottam, hogy burukkolnak odakint a
galambok. Itt, a hátsó udvarban rengeteg van belőlük, és ilyenkor tavasszal folyton
burukkolnak. És akkor történt.
Ahogy ott fekszem, és a párnába fúrt arccal sírok, egész közelről hallom a
galambszót, és mikor felnézek, hát ott ül egy galamb az ablakpárkányon, és
kedvesen néz rám. De hófehér galamb ám, nem olyan szürke, mint amilyenek az
udvaron vannak! Egy hófehér galamb. Nem is értettem, hogy történhetett, hiszen
pontosan úgy volt, mint abban az énekben - egy estén talán hófehér galamb repül a
kunyhódba. És mintha újra hallottam volna Jonatánt énekelni: Akkor tudom, kis
Tücsök, hogy ott a lelked. .. csak hát most ő jött el énhozzám.
Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Csak feküdtem ott, és hallgattam, hogy
szól a galamb, és a burukkolásból vagy amögül, vagy hogy is mondjam,
kihallottam Jonatán hangját. De nem úgy hangzott, mint rendesen. Mintha az egész
konyhát betöltötte volna valami suttogás. Egy kicsit olyan volt, mint egy
kísértethistória, talán meg is lehetett volna ijedni, de nem féltem. Csak örültem, de
úgy, hogy fel tudtam volna ugrani a plafonig. Mert olyan csodálatos dolgokat
hallottam.
Igenis, igaz a dolog Nangijával! Jonatán azt akarta, siessek oda, mert ott
minden csoda jó. Gondoljam csak el, amint megérkezett, egy ház várta, teljesen
saját háza lett Nangijában. Régi ház, amit Lovastanyának hívnak, és a
Cseresznyevölgyben fekszik, hát nem pompásan hangzik? És képzeljétek, mit látott
elsőnek, amikor megérkezett a Lovastanyára! Egy kis zöld tábla volt a rácsos
kapun, és az állt rajta nyomtatott betűkkel: Oroszlánszívű fivérek.
- Ami azt jelenti, hogy mindketten ott fogunk lakni - mondta Jonatán.
Gondoljátok csak meg, ha eljutok Nangijába, az én nevem is Oroszlánszívű
lesz! Ennek örülök, mert borzasztóan szeretném, ha úgy hívnának, mint Jonatánt,
még ha nem is vagyok olyan bátor, mint ő.
- Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz - mondta. - Ha nem találsz otthon a
Lovastanyán, akkor a folyóparton ülök és horgászom.
Aztán csend lett, és a galamb elrepült. Egyenest át a tetők fölött. Vissza
Nangijába.
Én meg itt fekszem a díványomon, és csak azt várom, mikor repülhetek utána.
Remélem, nem lesz nehéz odatalálni. De Jonatán azt mondta, hogy egyáltalán nem
nehéz. A biztonság kedvéért azért fölírtam a címet:
Oroszlánszívű fivérek
Lovastanya
Cseresznyevölgy
Nangija
Jonatán már két hónapja lakik ott egyedül. Két hosszú, borzalmas hónapot
töltöttem el nélküle. De most már én is hamar Nangijába kerülök. Hamar, nagyon
hamar odarepülök. Talán ma éjjel. Úgy érzem, ma éjjel megtörténhet. Majd írok egy
cédulát és a konyhaasztalra teszem, hogy mama megtalálja, ha felébred reggel.
Ezt írom majd a cédulára:
Ne sírj, mama. Nangijában találkozunk!
3.
Aztán megtörtént. Még soha nem történt velem ilyen csodálatos dolog. Egyszer
csak ott álltam a rácsos kapu előtt, és elolvastam a zöld táblát: Oroszlánszívű
fivérek.
Hogy kerültem oda? Mikor repültem? Hogy találtam oda anélkül, hogy
bárkitől is meg kellett volna kérdeznem az utat ? Nem tudom. Csak annyit tudok,
hogy egyszerre csak ott álltam, és megláttam a kapun a nevet.
Kiabáltam Jonatánnak. Többször kiáltottam, de nem felelt. Aztán eszembe jutott
- hát persze, lenn ül a folyóparton, és horgászik.
Futni kezdtem. Végig a keskeny ösvényen a folyó felé. Futottam, futottam - és a
hídnál ott ült Jonatán. Ott ült a testvérem, és a haja csillogott a napfényben. És hiába
is próbálom elmesélni, nem tudom leírni, milyen érzés volt újra látni.
Nem vette észre, hogy jövök. Megpróbáltam „Jonatán"-t kiáltani, de azt hiszem,
elsírtam magam, mert csak valami furcsa kis hang jött ki a torkomon. De Jonatán
azért meghallotta. Felnézett és megpillantott. Először mintha nem ismert volna meg.
De aztán felkiáltott, lecsapta a horgászbotot, odaszaladt, és olyan erősen megölelt,
mintha meg akarna győződni, hogy valóban megjöttem-e. És akkor sírtam egy
kicsit, nem volt rá ugyan semmi okom, de olyan nagyon vágytam utána.
Jonatán viszont nevetett. Csak álltunk összekapaszkodva a folyó melletti
tisztáson, és kimondhatatlanul örültünk, hogy újra együtt vagyunk.
Aztán Jonatán megszólalt:
- Végre megérkeztél, Oroszlánszívű Tücsök.
 Ez aztán jól hangzott, hogy Oroszlánszívű Tücsök, hát felvihogtunk. Aztán
egyre jobban és jobban nevettünk, mintha rég nem hallottunk volna ilyen vicceset,
pedig hát épp csak kellett valami, amin nevessünk, mert csak úgy forrt bennünk az
öröm. Amikor már majd szétvetett a nevetés, birkózni kezdtünk, de azért a nevetést
sem hagytuk abba. Nem, folytattuk, úgyhogy lehuppantunk a fűbe, ide-oda
gurultunk, egyre csak nevettünk és nevettünk, végül már úgy nevettünk, hogy
beleestünk a vízbe, és azt hittem, belefulladunk.
Ehelyett úszni kezdtünk. Sosem tudtam úszni, de mindig nagyon szerettem
volna megtanulni. Most pedig tudtam. Olyan jól úsztam, hogy csak na.
- Jonatán, tudok úszni! - kiáltottam.
- Hát persze hogy tudsz úszni - felelte. És erről eszembe jutott valami.
- Jonatán, nem vetted észre ? - kérdeztem. - Már nem köhögök.
- Nem, persze hogy nem köhögsz. Hiszen most Nangijában vagy.
Jó sokáig úszkáltam, aztán felmásztam a hídra, ott álltam csuromvizesen, a
ruhámból csorgott a víz. A nadrág a lábamra tapadt, hát ezért vettem észre, mi
történt. Akár hiszitek, akár nem, a lábam éppen olyan egyenes volt, mint Jonatáné.
Erről eszembe jutott, hogy vajon meg is szépültem-e. Megkérdeztem Jonatánt,
nem lettem-e szerinte szebb.
- Nézz a tükörbe - mondta, és a folyóra mutatott. Mert a víz egészen nyugodt és
sima volt, hogy az ember láthatta benne a tükörképét. Hasra feküdtem a hídon,
lenéztem és láttam magam a vízben, de semmi különösebb szépséget nem vettem
észre magamon. Jonatán mellém hasalt, és sokáig feküdtünk ott, és néztük az
Oroszlánszívű fivéreket ott lenn a vízben. Jonatánt a szép aranyhajával és csillogó
szemével és szabályos arcával meg az én szögletes orromat, loncsos hajamat meg
minden.
- Hát nem látom, hogy megszépültem volna - mondtam.
De Jonatán szerint nagyon megváltoztam.
- És ráadásul egészségesnek látszol - mondta.
Ezen aztán alaposan elgondolkoztam. Ahogy ott feküdtem a hídon, éreztem,
hogy minden porcikám egészséges, és örülök a testemnek, akkor meg minek legyek
még szép is. Már így is olyan jól érezte magát az egész testem, hogy csak úgy
nevetett belülről.
Feküdtünk egy darabig. A nap melegen sütött, és néztük, ahogy a halak ki-be
úszkálnak a híd alatt. Később Jonatán mondta, menjünk haza, és én szívesen mentem,
mert kíváncsi voltam a Lovastanyára, ahol ezen túl lakni fogok.
Jonatán ment elöl a házhoz vezető ösvényen, én meg utána a szép, egyenes
lábamon. Csak mentem, lebámultam a lábamra, és éreztem, milyen jó rajta járni.
Amikor már feljutottunk a dombra, hirtelen megálltam és hátranéztem. És akkor
végre megláttam a Cseresznyevölgyet, ami csak úgy fehérlett a sok cseresznye
virágtól. Fehér volt a cseresznyevirágtól és zöld a fűtől. A folyó meg olyan volt a
sok fehér és zöld között, mint egy ezüstszalag. Vajon miért nem láttam ezt az előbb,
csak Jonatánt? De most megálltam az ösvényen, láttam, milyen szép minden, és azt
mondtam Jonatánnak:
- Biztosan ez a legszebb völgy az egész földön.
- Igen, csak épp nem a földön - felelte Jonatán, és eszembe jutott, hogy
Nangijában vagyunk.
A Cseresznyevölgyet magas hegyek vették körül, és azok is szépek voltak. A
hegyoldalakról pedig zúgó, csobogó patakok és vízesések ömlöttek a völgybe, hisz
tavasz volt.
És a levegőben is volt valami különös. Olyan tiszta és jóízű volt, hogy az
ember legszívesebben kortyolta volna.
- Ebből a levegőből otthon a városban is elkelne egypár kiló - mondtam, mert
eszembe jutott, hogy vágytam levegő után, amikor a konyhai díványomon fekve
úgy éreztem, nem tudok lélegezni.
Itt viszont volt levegő bőven, és annyit szívhattam be, amennyit csak akartam.
Mintha semennyi se volna elég. Jonatán nevetett rajtam, és azt mondta:
- Azért nekem is hagyhatsz egy kicsit.
Az ösvény fehér volt a lehullott cseresznyevirágoktól, és menet közben is
finom fehér szirmok hullottak a hajunkra meg mindenhová, de én igazán szeretem a
kis zöld ösvényeket, ha cseresznyeszirmok hava borítja.
Az ösvény végén pedig ott állt a Lovastanya, a kapun a zöld táblával.
- Oroszlánszívű fivérek - olvastam föl hangosan Jonatánnak. - Nahát, hogy itt
fogunk lakni!
- Igen, gondolj csak bele, Tücsök - felelte Jonatán. - Hát nem remek?
De bizony remek volt. Persze hogy Jonatán is ezt gondolta, hisz én el sem
tudtam képzelni helyet, ahol szívesebben laktam volna.
Régi, fehér ház volt, nem túl nagy, zöld sarkokkal és zöld ajtókkal és zöld gyep
körülötte. A fűben sárga kankalin, margaréta és százszorszép. Körben dúsan virágzó
orgona- és cseresznyefák, és az egészet fal vette körül, alacsony, szürke kőfal,
rózsaszínű virágokkal. Egész könnyen át lehetett volna ugrani, mégis ha valaki
belépett a kapun, úgy érezte, az a fal megvédi az egész külvilágtól: otthon van és a
maga ura.
Két ház volt a telken, nem is egy, bár a másik leginkább istállóhoz hasonlított.
A két ház egymásra merőlegesen állt, és a kettő találkozásánál volt egy pad, amely a
kőkorszakból való. Kellemes pad és kellemes sarok volt, az embernek kedve
támadt, hogy leüljön és eltűnődjék, vagy beszélgessen, vagy a madárfiókákat
nézegesse, vagy gyümölcslevet igyék.
- Tetszik - mondtam Jonatánnak. - Belül ugyanilyen jó?
- Gyere, meglátod - mondta. Már az ajtó előtt állt, és be akart lépni, de ekkor
nyihogás hallatszott. Igen, valóban egy ló nyerített, és Jonatán azt mondta:
 - Előbb inkább az istállóba menjünk!
Bement a másik épületbe, én meg utánaszaladtam, de még milyen gyorsan.
Istálló volt, ahogy gondoltam, és két ló állt benne, két szép barna ló. Felénk
fordultak, és ránk nyihogtak, amikor beléptünk az ajtón.
- Ez itt Grim meg Fjalar - mondta Jonatán. - Találd ki, melyik a tiéd!
- No ne! - kiáltottam. - Ne próbáld meg elhitetni velem, hogy van egy ló,
amelyik igazán az enyém, mert úgysem hiszem el.
De Jonatán azt felelte, hogy itt Nangijában feltétlenül szükség van lóra.
- Ló nélkül sehova sem jut el az ember - mondta. - És ugye, megérted, Tücsök,
hogy sokfelé el kell jutnunk.
Ilyen szépet már régóta nem hallottam, hogy Nangijában mindenkinek van
lova, nagyon szerettem ugyanis a lovakat. És milyen bársonyos az orruk, nem is
értem, hogy lehet valami ilyen bársonyos.
Gyönyörű szép lovak voltak azok ott az istállóban. Fjalarnak fehér csillag volt
a homlokán, különben teljesen egyformák voltak.
- Talán Grim az enyém - mondtam, hisz Jonatán biztatott, hogy találjam ki.
- Látod, most melléfogtál - mondta Jonatán -, mert Fjalar a tiéd.
Hagytam, hogy Fjalar megszagolgasson, megveregettem, és egyáltalán nem
féltem, pedig még sohasem simogattam meg lovat. Rögtön megszerettem, és
biztosan ő is engem, legalábbis azt hiszem.
- Nyulaink is vannak - mondta Jonatán -, egy ketrecben az istálló mögött. De
azokat később is megnézhetjük.
Ahogy ő azt elképzelte!
- Most rögtön meg kell őket néznem! - feleltem. Mert mindig szerettem volna
nyulakat, de hát a városban nem lehetett tartani.

Az istálló mögé szaladtam, és egy ketrecben ott ült három furcsa kis nyúl, és
salátalevelet rágcsáltak.
- Milyen furcsa - mondtam később Jonatánnak -, hogy itt Nangijában mindent
megkap az ember, ami után valaha is áhítozott!
- Igen, de hát ezt már régen megmondtam - felelte. És valóban pontosan ezt
mondta, amikor otthon a konyhában mellettem ült.
Vannak dolgok, amit sosem felejt el az ember. Soha, soha nem fogom
elfelejteni az első estét a konyhában a Lovastanyán, hogy milyen csodálatos volt, és
milyen érzés volt, hogy újra együtt alhatom Jonatánnal, és beszélgethetek vele, mint
régen.
Most is a konyhában laktunk, mint régen. De az biztos, hogy ez egyáltalán nem
hasonlított a városi konyhához. Azt hiszem, a lovastanyai konyha vastag
tetőgerendáival és nyitott tűzhelyével ősrégi lehetett. A tűzhely majdnem egy egész
sarkot elfoglalt, és főzni közvetlenül a tűzön kellett, ahogy az a régi világban szokás
volt. Középen állt a legnagyobb asztal, amit valaha láttam, kétoldalt hosszú
fapadokkal, és azt hiszem, legalább húszan ülhették volna körül, még úgy sem
szorongtak volna.
- Az lesz a legjobb, ha a konyhában lakunk majd, ahogy megszoktuk. Akkor
mama beköltözhet a szobába, mikor megérkezik - mondta Jonatán.
Az egész Lovastanya egy szobából meg egy konyhából állt, de hát ennyihez
voltunk szokva, és nem is volt szükségünk többre. így is legalább kétszer olyan
nagy volt, mint az otthoni lakásunk.
Igaz is, otthon! Elmeséltem Jonatánnak, hogy hagytam egy cédulát a
konyhaasztalon anyának.
- Azt írtam neki, hogy Nangijában látjuk egymást. Bár ki tudja, mikor jön.
- Az még eltarthat egy darabig - felelte Jonatán. - De mindenképpen jó szoba
várja, amiben, ha akarja, akár tíz varrógépnek is van hely.
Találjátok ki, mit szeretek a legjobban! Egy ősrégi lócán feküdni egy ősrégi
konyhában és Jonatánnal beszélgetni, miközben a lángok árnyéka a falon táncol, és
ha kinézek az ablakon, egy cseresznyeágat látok, amely egy kicsit ingadozik az esti
szélben. A tűzhelyen egyre jobban megroskad a tűz, végül már alig izzik, a sarokban
sötétedni kezd, egyre álmosabb és álmosabb leszek, csak fekszem ott, és nem
köhögök, és Jonatán mesél nekem. Mesél, mesél, végül már csak suttogásként
hallom a hangját, és elalszom. Pontosan ezt szeretem, és pontosan így történt
minden az első este a Lovastanyán, és ezért nem fogom soha elfelejteni.
4.
És a következő reggel! Akkor lovagolni mentünk. Igen, tudtam lovagolni,
pedig életemben először ültem lovon - nem is értem, hogy van ez Nangijában,
mármint hogy az ember mindenhez ért. Úgy galoppoztam, mintha életemben mást
se csináltam volna.
És Jonatánt látni lovaglás közben! A néninek is látnia kellett volna, aki azt
mondta, hogy a fivérem olyan, mint egy mesebeli herceg. Látnia kellett volna, amint
lovával átsuhan a Cseresznyevölgy rétjein, akkor aztán olyan mesebeli herceget
látott volna, aki azt mondta, hogy a bátyám olyan, mint egy mesebeli ugratott a
folyón, mintha csak átrepült volna felette, a haja meg lobogott utána, még én is
elhittem volna, hogy mesebeli herceg. Majdnem úgy is volt öltözve vagy még
inkább mint egy lovag. A Lovastanyán egy szekrény telis-teli volt ruhákkal, ki tudja,
honnan kerültek oda, és nemcsak olyanokkal, amiket manapság viselünk, hanem
igazi lovagi ruhákkal is. Én is kiöltöztem, a régi csúf rongyaimat eldobtam, nem is
akartam őket soha többet látni. Jonatán azt mondta, öltözzem úgy, ahogy az abban a
korban illik, amelyikben most élünk, különben a Cseresznyevölgy lakói
furcsállanák a dolgot. Nem azt mondta Jonatán, hogy a tábortüzek és a mesék ideje ?
Miközben a szép lovagi ruháinkban körbelovagoltunk, megkérdeztem:
 - Ugye, valami nagyon régi korban élünk itt Nangijában?
- Hát talán így is lehetne mondani - felelte Jonatán. - A számunkra mindenesetre
régi ez a kor. De azt is mondhatjuk, hogy fiatalkor.
Egy kis ideig gondolkozott.
- Igen, pontosan ez az - mondta -, friss, fiatal, jó korszak, amelyikben jó és
egyszerű élni.
Aztán elsötétült a szeme.
- Legalábbis itt a Cseresznyevölgyben - tette hozzá.
- Másutt talán nem így van? - kérdeztem, és Jonatán azt felelte, bizony
meglehet, hogy másutt nem így van.
Micsoda szerencse hát, hogy épp ide kerültünk! Épp ide a Cseresznyevölgybe,
ahol az élet könnyű és egyszerű, ahogy Jonatán mondta. Semmi sem lehet könnyebb,
egyszerűbb és pompásabb, mint egy ilyen reggel. Az ember arra ébred a konyhában,
hogy az ablakon besüt a nap, és odakint vidáman csivitelnek a madarak, és látja,
hogy Jonatán halkan tejet és kenyeret tesz az asztalra, és ha evett az ember, akkor
megy és enni ad a nyulainak, és ellátja a lovát. Aztán meg kilovagol, ki bizony, a fű
harmatos, minden csillog és ragyog, a méhek és darazsak a cseresznyevirágok
körül döngicsélnek, a ló galoppba csap, és az ember egyáltalán nem fél.
Képzeljétek, még attól sem fél, hogy hirtelen véget ér ez az egész, ahogy az a jó
dolgokkal történni szokott. De nem Nangijában. Legalábbis nem itt a
Cseresznyevölgyben.
Sokáig ide-oda lovagoltunk a réteken, aztán követtük a folyó menti ösvény
minden egyes kanyarulatát, és hirtelen megláttuk a völgybeli falu reggeli életét.
Először csak a füstöt, aztán az egész falut az öreg házakkal és kertekkel. Hallottuk,
hogy a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak, a kecskék mekegnek, egyszóval a
reggel hangjait hallottuk. A falu biztosan épp most ébredt fel.
Egy asszony kosárral a karján szembejött velünk az ösvényen. Parasztasszony
volt, se nem öreg, se nem fiatal, hanem olyan középkorú és barna bőrű, amilyen
akkor lesz az ember, ha télen-nyáron sokat van a szabadban. Régimódian volt
öltözve, valahogy úgy, mint a mesékben.
- No, Jonatán, végre megérkezett a testvéred - mondta, és nagyon barátságosan
mosolygott.
- Igen, megérkezett - felelte Jonatán, és érezni lehetett, hogy örül neki. -
Tücsök, ez itt Zsófia - folytatta, és Zsófia bólintott.
- Igen, Zsófia vagyok - folytatta. - Nagyon jó, hogy összetalálkoztunk, legalább
magatok vihetitek a kosarat.
Jonatán pedig úgy vette el a kosarat, mintha megszokott dologról lenne szó, és
nem kéne megkérdezni, mi van benne.
- Ma este hozd el a testvéredet az Aranykakashoz, hogy mindnyájan
üdvözölhessük.
 Jonatán azt mondta, úgy lesz, aztán elbúcsúztunk tőle, és hazalovagoltunk.
Megkérdeztem Jonatánt, ki az az Aranykakas.
- Hát az Aranykakas fogadó - felelte. - így hívják a falubeli fogadót. Ott
szoktunk találkozni, és mindent megbeszélünk, amit meg kell beszélni.
Örültem neki, hogy este elmegyünk az Aranykakasba, mert így megtudom,
miféle népek laknak a Cseresznyevölgyben. Mindent tudni akartam a
Cseresznyevölgyről és Nangijáról. Magam akartam látni, pontosan úgy van-e,
ahogy Jonatán mondta. Aztán eszembe jutott valami, és lovaglás közben
emlékeztettem is rá.
- Jonatán, azt mondtad, hogy Nangijában reggeltől estig kalandok érik az
embert, sőt még éjszaka is, emlékszel? De itt minden olyan csendes, és még egy
kalandunk sem volt.
Jonatán elnevette magát.
- Hát elfelejtetted, hogy csak tegnap érkeztél? Te buta, még alighogy bedugtad
ide az orrod! Lesz még elég kalandban részed.
Én meg azt mondtam, hogy ha jól meggondolom, akkor épp elég kalandos és
csodálatos az, ahogy a Lovastanyán élünk, a lovakkal meg nyulakkal meg minden.
Ennél több kalandra nem is vágyom.
Erre Jonatán olyan különösen nézett rám, majdnem mintha megsajnált volna,
és megszólalt:
- Tudod, Tücsök, azt szeretném, ha minden így maradhatna. Épp így. Mert
tudod, vannak olyan kalandok, amilyeneknek nem is szabadna lenniük.
Mikor hazaértünk, Jonatán feltette a konyhaasztalra Zsófia kosarát. Egy kenyér
volt benne, egy üveg tej, egy kis mézescsupor meg egypár palacsinta.
- Hát Zsófia ad ennünk? - kérdeztem csodálkozva. Nem is gondoltam bele
jobban, honnan szerzünk majd ennivalót.
- Néha igen - felelte Jonatán.
- Teljesen ingyen? - kérdeztem.
- Igen, ingyen, talán így is lehetne mondani - mondta Jonatán. - Itt a
Cseresznyevölgyben minden ingyen van. Szükség szerint mindent adunk
egymásnak, és segítünk egymáson.
- Te is adsz valamit Zsófiának? - kérdeztem. Erre újra elnevette magát.
- Igen, persze - felelte. - A rózsaágyásaiba lótrágyát, többek között. Azokat én
gondozom, teljesen ingyen.
Aztán elhallgatott, és olyan halkan folytatta, hogy alig hallottam :
- De persze egy sor más szolgálatot is teszek neki.
Épp ekkor láttam meg, hogy még valamit kivett a kosárból. Egy icipicire
összetekert papírt, semmi mást. Kitekerte, és elolvasta, ami rá volt írva, aztán úgy
ráncolta a homlokát, mintha nem tetszenék neki, amit olvasott. De nekem nem szólt
semmit, én meg nem akartam kérdezni. Gondoltam, majd ha azt akarja, hogy
tudjam, el fogja mondani, mi is áll a cédulán.
A konyha egyik sarkában egy régi konyhaszekrény állt. És akkor, az első este a
Lovastanyán, Jonatán mesélt valamit erről a konyhaszekrényről. Van benne egy
rejtekfiók, mondta, amit se kinyitni, se megtalálni nem lehet, ha valaki nem ismeri a
titkot. Persze rögtön meg akartam nézni, de Jonatán azt mondta:
- Majd máskor. Most csak aludjál.
Aztán elaludtam, és az egészet elfelejtettem, de most újra eszembe jutott. Mert
Jonatán odament a konyhaszekrényhez, és valami furcsa kis pattanást hallottam.
Nem volt nehéz kitalálni, mit csinál. Elrejtette a cédulát a titkos fiókban. Aztán
bezárta a konyhaszekrényt, a kulcsot meg egy régi mozsárba dugta, ami magasan
állt a polcon.
Aztán lementünk fürdeni, én meg fejest ugrottam a hídról, képzeljétek, hogy
ezt is mertem! Aztán Jonatán csinált nekem egy horgászbotot, pontosan ugyanolyat,
mint az övé, és apró halakat fogtunk. Csak annyit, hogy kettőnknek elég legyen
ebédre. Én egy igazi csapósügért fogtam, Jonatán meg kettőt.
Otthon a nagy konyhai tűzhelyen megfőztük a halat, egy olyan bográcsban,
mely vasláncon lógott a tűz fölött. Amikor pedig ettünk, Jonatán megszólalt:
- Most pedig, Tücsök, megnézzük, tudsz-e célba lőni. Néha ehhez is érteni kell.
Kivitt magával az istállóba, onnan a kamrába, ahol a lószerszámokat tartottuk,
és ahol két íj is lógott. Rájöttem, hogy Jonatán csinálta őket, hiszen már otthon a
városban is csinált íjakat a gyerekeknek. De ezek nagyobbak és jobbak voltak,
valódi, rendes fegyverek.
Az istállóajtóra feltettünk egy céltáblát, és egész délután célba lőttünk. Jonatán
megmutatta, hogy csináljam. És egész jól lőttem, persze nem olyan jól, mint
Jonatán, mert ő majdnem mindig pontosan a közepébe talált.
Furcsa volt ez a Jonatán. Mindent annyival jobban csinált nálam, de szinte észre
se vette. Sosem hencegett, hanem mindent úgy csinált, mintha oda se figyelne. Néha
úgy éreztem, szinte azt akarja, hogy nekem sikerüljön jobban. Egyszer én is épp a
céltábla közepébe találtam, és úgy örült, mintha ajándékot kapott volna tőlem.
Amikor sötétedni kezdett, Jonatán azt mondta, itt az ideje, hogy elinduljunk az
Aranykakasba. Odafüttyentettünk Grimnek és Fjalarnak. Szabadon legelésztek a
Lovastanya melletti mezőkön, de mikor füttyentettünk, odaügettek a kapuhoz.
Felszerszámoztuk őket, nyeregbe ültünk, és csendesen elindultunk a falu felé.
Hirtelen megijedtem, és elszégyelltem magam. Hiszen nemigen szoktam hozzá,
hogy emberekkel találkozzam, különösen nem olyanokkal, akik itt laknak
Nangijában, és ezt meg is mondtam Jonatánnak.
- Mitől félsz? - kérdezte. - Csak nem hiszed, hogy valamelyikük rosszat akar
neked?
- Persze hogy nem, de talán kinevetnek.
Magam is úgy éreztem, amikor kimondtam, hogy ostobán hangzik, hiszen
miért is nevetnének rajtam? De folyton ilyesmiket képzelek.
- Tudod, az lesz a legjobb, ha ezentúl Károlynak hívunk, most, hogy a te neved
is Oroszlánszívű - mondta Jonatán. - Oroszlánszívű Tücsök, ezen talán tényleg
nevetnének. Hiszen ezen te is nevettél meg én is.
Igen, szerettem volna, hogy Kari legyen a nevem, ez valóban sokkal jobban
illett az új vezetéknevemhez.
- Oroszlánszívű Károly - próbálgattam, hogy hangzik. - Itt lovagol
Oroszlánszívű Károly és Jonatán - úgy éreztem, ez még szebb.
- De azért te az én Tücsköm maradsz - tette hozzá Jonatán -, ezt ne felejtsd el,
Károly.
Gyorsan leértünk a faluba, a lovak patái csak úgy dobogtak az utcán. Könnyű
volt odatalálni, mert már messziről meghallottuk a beszédet és a nevetést. És
megláttuk a cégtáblát is, amin egy nagy, aranyozott kakas volt. Igen, ott volt az
Aranykakas, és éppen olyan kedélyes régi fogadó volt, amilyenekről könyvekben
lehet olvasni. Meghitt fény sugárzott az apró ablakokból. Az ember kedvet kapott
hozzá, hogy kipróbálja, milyen fogadóba járni. Mert ilyet eddig még sosem
csináltam.
Először azonban beléptettünk az udvarba, és Grimet és Fjalart odakötöttük a
többi ló közé. Úgy látszik, igaz, amit Jonatán mondott, hogy az embernek
Nangijában szüksége van lóra. Azt hiszem, aznap este a Cseresznyevölgy minden
egyes lakója lovon jött az Aranykakasba. A söntés dugig volt, mikor beléptünk.
Férfiak és nők, aprók és nagyok, az egész falu ott csevegett és mulatott, bár egypár
apró gyerek már elaludt a szülei ölében.
Micsoda fogadtatás volt, mikor megérkeztünk!
- Jonatán! - kiabáltak. - Itt jön Jonatán!
Maga a fogadós - nagydarab, piros arcú és igazán szép férfi - akkorát kiáltott,
hogy az elnyomott minden más lármát.
- Itt jön Jonatán, sőt itt jönnek az Oroszlánszívű fivérek, mind a kettő!
Odajött, és felállított egy asztalra, hogy mindenki jól lásson, én meg ott álltam,
és éreztem, hogy fülig pirulok. De megszólalt Jonatán:
- Itt van az én szeretett fivérem, Oroszlánszívű Károly, aki végre megérkezett.
Legyetek hozzá kedvesek, ugyanolyan kedvesek, mint hozzám voltatok.
- Ebben igazán biztos lehetsz - mondta a fogadós, és leemelt az asztalról. De
mielőtt letett volna, egy pillanatra magához ölelt, és éreztem, milyen erős.
- Mi ketten - szólalt meg -, mi ketten ugyanolyan jó barátok leszünk, mint
Jonatán meg én. Jossinak hívnak, de a legtöbben Aranykakasnak szólítanak. És ne
felejtsd el, Oroszlánszívű Károly, hogy Aranykakashoz akkor jöhetsz, amikor csak
akarsz.
Zsófia is ott ült, egészen egyedül egy asztalnál, és Jonatán meg én
mellételepedtünk. Azt hiszem, ennek örült. Olyan kedvesen mosolygott, és
megkérdezte, hogy tetszik a lovam, és hogy Jonatán valamelyik nap vajon ráérne-e
a kertben segíteni neki. De aztán elhallgatott, és észrevettem, hogy valami nyomja a
szívét. Akik a teremben ültek, mind szinte tisztelettel tekintettek Zsófiára, és ha
valaki fölállt, hogy elmenjen, előbb mindig meghajolt az asztalunk felé, mintha
Zsófiában volna valami különös, fogalmam se volt, mi. Hiszen csak ült ott egyszerű
ruhájában, fején kendővel, munkától megbarnult kezét összekulcsolva, mint egy
közönséges falusi asszony. Vajon mi lehet olyan különös rajta, töprengtem.
Tetszett ott a fogadóban. Egy csomó dalt énekeltünk, amelyeket már régebbről
ismertem és olyanokat is, amiket még sosem hallottam, és mindenki vidám volt.
Vagy nem ? Néha úgy éreztem, valami titkos bánatuk van, ugyanúgy, mint
Zsófiának. Mintha időről időre eszükbe jutott volna valami. Valami, amitől félnek.
De hát Jonatán azt mondta, az élet olyan könnyű és vidám itt a Cseresznyevölgyben,
akkor meg mitől félnek ? Hát igen, de azért közben vigadtak, énekeltek, nevettek, és
úgy tűnt, mind szeretik egymást és jó barátok. De azt hiszem, legjobban mégis
Jonatánt szerették. Pontosan úgy, mint otthon a városban, ott is mindenki szerette. És
azt hiszem, hogy Zsófiát is szerették.
Csak később, amikor hazaindultunk, és Jonatán meg én kijöttünk az udvarra,
hogy elkössük a lovainkat, kérdeztem meg:
- Jonatán, tulajdonképpen mi különleges van Zsófiában?
Ekkor magunk mellett mogorva hangot hallottunk megszólalni :
- Hát ez az! Már régóta azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen mi
különleges van Zsófiában.
Sötét volt az udvaron, úgyhogy nem láttam, ki beszélt. De hirtelen ráesett az
ablak fénye, és megismertem egy fickót aki a fogadóban a közelünkben ült, és
akinek göndör vörös haja és kis vörös szakálla volt. Felfigyeltem rá, mert egész idő
alatt rosszkedvűen ült, és nem is énekelt velünk.
- Ki volt ez? - kérdeztem Jonatánt, mikor kijöttünk a kapun.
- Hubertnek hívják - felelte -, és nagyon is jól tudja, mi különleges van
Zsófiában.
Aztán hazalovagoltunk. Hűvös, csillagos este volt. Sosem láttam még ennyi
csillagot és ilyen fényeseket sem. Megpróbáltam kitalálni, melyik csillag a Föld.
De Jonatán azt mondta:
- A Föld csillag, ó, az valahol nagyon-nagyon messze kering az űrben, innen
egyáltalán nem lehet látni.
Úgy gondoltam, ez azért egy kicsit szomorú.
5.
Aztán az a nap is eljött, amikor én is megtudtam, mi különleges van Zsófiában.
Jonatán egyik reggel azt mondta:
- Ma egy időre átmegyünk a galambkirálynőhöz.
- Ez jól hangzik - mondtam. - Milyen kiránynőről van szó ?
 - Zsófiáról - felelte Jonatán. - Csak én hívom galambkirálynőnek, tréfából.
És hamarosan azt is megértettem, miért.
Elég hosszú volt az út a Tulipántanyáig, ahol Zsófia lakott. A háza a
Cseresznyevölgy szélén feküdt, egész közel voltak hozzá a nagy hegyek.
Kora reggel lovagoltunk oda. Zsófia kinn állt, és a galambjait etette. Sok-sok
hófehér galambot! Amikor megpillantottam őket, eszembe jutott az a fehér, amelyik
az ablakpárkányomon ült, valamikor nagyon régen, úgy tűnt, talán már ezer éve.. .
- Emlékszel - suttogtam Jonatánnak -, nem az egyik ilyen galamb adta neked a
szárnyait, amikor nálam voltál?
- De igen - felelte. - Hiszen hogy mehettem volna másképp oda? Csakis Zsófia
galambjai tudnak akármilyen hosszú ideig repülni az egeken át!
A galambok úgy vették körül Zsófiát, mint valami fehér felhő. Mozdulatlanul
állt a csapkodó szárnyak között. Most valóban olyan, mint egy galambkirálynő,
gondoltam.
Csak most vett észre minket. Barátságosan köszönt, ahogy szokott, de nem volt
vidám. Nagyon szomorú volt, és halkan azt mondta Jonatánnak:
- Tegnap este holtan találtam Violantát, nyílvesszővel a begyében. Fenn a
Farkasszakadéknál. És az üzenet eltűnt.
Jonatánnak elfeketedett a szeme. Sosem láttam még ilyennek, ilyen
elkeseredettnek. Nem ismertem rá és a hangjára sem.
- Úgy van, ahogy gondoltam - mondta -, a Cseresznyevölgyben áruló van.
- Igen - bólintott Zsófia. - Nem akartam elhinni, de most már tudom, hogy így
van.
Észre lehetett venni, milyen szomorú, mégis odafordult hozzám, és megszólalt:
- Gyere, Károly, azt azért biztosan látni akarod, hogy lakom.
Egyedül élt a Tulipántanyán a galambjaival és méheivel, a kecskéivel, a kertben
pedig annyi volt a virág, hogy alig mertem közéjük lépni.
Amíg Zsófia körbevezetett, Jonatán nekilátott az ásásnak meg a gyomlálásnak,
amit ilyenkor tavasszal el kell végezni a kertben.
Megnéztem mindent, Zsófia méhkasait és tulipánjait és pünkösdi rózsáit és
kíváncsi kecskegidáit, de egész idő alatt Violantára kellett gondolnom, hogy vajon
ki lehet ő, akit lelőttek odafönn a hegyen.
Gyorsan visszamentünk Jonatánhoz, aki úgy gyomlált, hogy egész fekete lett a
keze.
Zsófia gondterhelten nézte, aztán megszólalt:
- Hallod-e, kis kertészlegényem, azt hiszem, hamarosan valami mással is
foglalkoznod kell majd.
- Tudom - válaszolta Jonatán.
Szegény Zsófia, egész biztosan nyugtalanabb volt, mint amennyire mutatta.
Úgy állt, hogy a hegyet fürkészhesse, és olyan szomorúnak látszott, hogy én is
nyugtalan lettem. Vajon mit kémlel? Kire vár?
Ezt hamarosan megtudtam, mert Zsófia épp ebben a pillanatban megszólalt:
- Ott jön! Hála istennek, itt van Paloma.
Egyik galambja érkezett repülve. Először csak egy kis pont volt a hegyen,
aztán már meg is jött, és leszállt Zsófia vállára.
- Gyere, Jonatán - mondta Zsófia sietősen.
- Igen, de Tücsök, akarom mondani Károly … - habozott Jonatán. - Már most
mindent meg kell tudnia?
- Igen - válaszolta Zsófia. - Siessetek mind a ketten!
Zsófia a galambbal a vállán előreszaladt a házba. Bevitt minket egy apró
szobába, ami a konyha mellett volt, bereteszelte az ajtót, és becsukta az
ablaktáblákat. Nagyon biztos akart benne lenni, hogy senki se láthatja és hallhatja,
mit csinálunk.
- Paloma, galambom - mondta -, vajon jobb hírt hoztál-e ma nekünk, mint
legutóbb ?
Benyúlt a galamb egyik szárnya alá, és elővett egy apró tokot, ebből meg egy
összetekert papírt, pontosan olyat, amilyet Jonatán vett ki a szemem láttára a
kosárból és rejtett el a konyhaszekrényünkben.
- Olvasd gyorsan! - mondta Jonatán. - Gyorsan, gyorsan! Zsófia elolvasta, és
elfojtott sikolyt hallatott.
- Orvart is elfogták - mondta. - Most már senki se maradt, aki tehetne valamit.
Átnyújtotta a cédulát Jonatánnak, és mikor ő is elolvasta, még jobban elsötétült
a tekintete.
- Áruló a Cseresznyevölgyben - mondta. - Mit gondolsz, ki lehet ilyen alávaló?
- Nem tudom - felelte Zsófia. - Még nem. De bárki is az, Isten legyen neki
irgalmas, ha leleplezem.
Hallgatagon ültem, és nem értettem semmit. Zsófia felsóhajtott, aztán
megszólalt:
- Mondd el Károlynak. Addig megyek, és készítek nektek valami reggelit.
És azzal eltűnt a konyha irányában.

Jonatán leült a padlóra, és a falnak vetette a hátát. Szótlanul ült, földes ujjait
bámulta, végül így szólt:
- Igen, most már megtudhatod, mert Zsófia mondta, hogy meséljem el.
Sokat mesélt már eddig is Nangijáról, mielőtt idejöttem meg még azután is, de
semmi olyasmit, amilyet most hallottam Zsófia kamrájában.
- Ugye emlékszel, mit mondtam - kezdte. - Hogy itt a Cseresznyevölgyben
könnyű és kellemes az élet. így volt, és így is maradhatna, de már alig van így. Mert
most, hogy a másik völgyben olyan kemény és nehéz lett az élet, a
Cseresznyevölgyben is ilyen lesz, ezt ugye érted.
- Hát több völgy is van? - kérdeztem, mire Jonatán mesélni kezdett Nangija két
völgyéről, a Cseresznyevölgyről és a Vadrózsavölgyről, amelyek Nangija hegyei
között fekszenek. Mindkettőt vad, magas hegyek veszik körül, melyeken nehéz
átjutni, legalábbis annak, aki nem ismeri a kanyargós, veszedelmes ösvényeket. De a
völgyek népe ismeri az ösvényeket, és szabadon látogathatja egymást.
- Jobban mondva, régebben így volt - mesélte Jonatán.
- De most már senki sem juthat ki a Vadrózsavölgyből. És oda sem juthat be
senki. Senki, csak Zsófia galambjai.
- De miért? - kérdeztem.
- Mert a Vadrózsavölgy nem szabad többé - felelte Jonatán.
- Mert az a völgy az ellenség kezére jutott.
Úgy nézett rám, mintha fájna neki, hogy meg kell rémítenie engem.
- És senki sem tudja, mi lesz a Cseresznyevölggyel - tette hozzá.
Ettől megijedtem. Itt olyan aggálytalanul jártam-keltem, azt hittem, Nangijában
nincs semmi veszély - de most valóban megijedtem.
- Ki az az ellenség? - kérdeztem.
- Tengilnek hívják - és ahogy kimondta a nevet, annak förtelmes, félelmetes
hangzása volt.
- Hol van Tengil? - kérdeztem.
Erre Jonatán mesélni kezdett Karmanjakarói, arról a földről, mely fenn az
Ősöreg Hegyek között, az Ősöreg Folyamok folyamán túl fekszik, és ahol Tengil
uralkodik, kegyetlenül, mint egy sárkánykígyó.
Még jobban megijedtem, de nem akartam mutatni.
- De hát miért nem marad ott az ősöreg hegyei között? - kérdeztem. - Miért jön
Nangijába, hogy tönkretegye?
- Hát tudod - felelte Jonatán -, nem hiszem, hogy erre a kérdésre sokan
tudnának válaszolni. Nem tudom, miért kell mindent tönkretennie. Csak így van.
Nem tudja elviselni, hogy a völgyek népe úgy éljen, ahogy akar. És jobbágyokra
van szüksége.
Aztán újra némán ült, és a kezét bámulta, és hirtelen meghallottam, hogy maga
elé mormog;
- A gazember! Katla is az övé!
Katla! Nem tudom, miért hangzott ez a fülemben borzalmasabban mindennél,
amit eddig mondott, így megkérdeztem:
- Kicsoda Katla?
De Jonatán csak a fejét rázta.
- Nem, Tücsök, tudom, hogy már most is félsz. Katláról nem akarok beszélni,
mert akkor egy szemhunyásnyit sem aludnál az éjjel.
Ehelyett inkább azt mondta el, hogy mi a különös Zsófiában.
 - Ő vezeti a Tengil elleni titkos harcunkat - mondta Jonatán. - Tudod, harcolunk
ellene, hogy segítsünk a Vadrózsavölgyön. De ezt titokban kell tegyük.
- De hát Zsófia - kérdeztem -, miért éppen ő?
- Mert erős, és mert ért hozzá - válaszolta Jonatán. - És mert egyáltalán nem fél.
- Félni te sem félsz, Jonatán - mondtam. Ezen elgondolkozott egy darabig, és
megszólalt:
- Nem, félni én sem félek.
Ó, hogy szerettem volna olyan bátor lenni, mint Zsófia és Jonatán! Ehelyett
azonban úgy meg voltam rémülve, hogy alig tudtam gondolkozni.
- Ez a dolog Zsófiával meg a galambjaival, melyek titkos üzenetekkel szállnak
át a hegyeken - kérdeztem -, ez olyasmi, amiről mindenki tud?
- Csak azok, akikre biztosan számíthatunk - mondta Jonatán. - De azok között
van egy áruló, és ennyi épp elég.
Újra elfeketedett a szeme, és komoran mondta:
- Violanta a Zsófia titkos üzenetét vitte magával, mikor tegnap este lelőtték. És
ha az üzenet Tengil kezébe kerül, ez sokak halálát jelenti a Vadrózsavölgyben.
Arra gondoltam, milyen borzasztó, hogy valaki képes legyen lelőni egy
galambot, amely fehéren és ártatlanul száll - még akkor is, ha egy titkos üzenet van
annál a galambnál.
Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van otthon a konyhaszekrényben.
Megkérdeztem Jonatánt, miért tartunk titkos üzeneteket a konyhaszekrényben, és
hogy ez nem veszélyes-e.
- Veszélyes - felelte Jonatán. - De még veszélyesebb lenne, ha Zsófiánál
tartanánk őket. Hiszen Tengil kémei legelőször is itt kutatnának, ha bejutnának a
Cseresznyevölgybe, nem pedig Zsófia kertészlegényénél.
Ezért is jó, magyarázta Jonatán, hogy Zsófián kívül senki sem tudja, ki ő
tulajdonképpen. Hogy nemcsak kertészlegénye Zsófiának, de a legközelebbi társa is
a Tengil elleni harcban.
- Zsófia maga határozott így - mondta. - Nem akarja, hogy ezt a
Cseresznyevölgyben bárki is megtudja, épp ezért neked is meg kell fogadnod, hogy
minderről hallgatni fogsz egészen addig a napig, amíg maga Zsófia szóba nem
hozza.
Én pedig megesküdtem, hogy inkább meghalok, semhogy bármit is eláruljak
abból, amit hallottam.
Zsófiánál reggeliztünk, aztán hazalovagoltunk.
Még valaki más is kilovagolt ezen a reggelen. Valaki, akivel épp akkor
találkoztunk össze, mikor kijöttünk a Tulipántanyáról. A vörös szakállas - hogy is
hívják? Ja igen, Hubert.
- Nocsak, hát Zsófiánál voltatok - mondta Hubert. - És mit csináltatok ott?
- Kigyomláltuk a kertjét - felelte Jonatán, és feltartotta földes kezét. - És te, te
talán vadászni voltál? - kérdezte, mert látta, hogy Hubert előtt ott az íj keresztben a
nyergen.
- Igen, egypár vadnyulat akartam lőni - válaszolta Hubert. Eszembe jutottak az
otthoni kisnyulaink, és örültem, amikor Hubert továbblovagolt, s hamarosan eltűnt
szemünk elől.
- Ez a Hubert - mondtam Jonatánnak -, róla tulajdonképpen mi a véleményed?
Jonatán töprengett egy darabig.
- Az egész Cseresznyevölgyben ő a legjobb nyíllövő. Többet nem mondott.
Aztán jelt adott a lovának, és továbblovagoltunk.
Jonatán magával hozta Paloma üzenetét, egy kis bőrerszényben az inge alatt, és
mikor hazaértünk, elrejtette a papírt a konyhaszekrényben, a titkos fiókba. Előbb
azonban elolvastatta velem, ami rajta állt. Ez volt az:
„Orvart tegnap elfogták és bezárták Katla barlangjába. A Cseresznyevölgyből
kellett valakinek elárulnia a búvóhelyét. Áruló van köztetek, derítsétek ki, ki az."
- Derítsük ki, ki az - hümmögött Jonatán -, bárcsak képes volnék rá.
Még más is volt az üzenetben, de azt valami titkos nyelven írták, amit nem
értettem, és Jonatán azt mondta, nem is kell tudnom, mi áll ott. Olyasmi, amit csak
Zsófiának kell tudnia.
Azután pedig megmutatta, hogyan kell kinyitni a titkos fiókot. Néhányszor
nyitnom-csuknom kellett. Végül Jonatán maga csukta be, a konyhaszekrényt kulcsra
zárta, a kulcsot meg visszarakta a mozsárba.
Egész nap azon gondolkoztam, amit megtudtam, és éjszaka nem túl jól
aludtam. Tengilről álmodtam és halott galambokról és Katla barlangjának
foglyáról, és akkorát ordítottam álmomban, hogy felébredtem rá.
És akkor - akár hiszitek, akár nem! - láttam, hogy áll valaki a sötét sarokban a
konyhaszekrény mellett, valaki, aki megijedt, mikor felkiáltottam, és még mielőtt
igazán fölébredtem volna, úgy kisuhant az ajtón, mint egy fekete árnyék.
Minden olyan gyorsan történt, szinte azt hittem, hogy álmodtam az egészet.
De mikor Jonatánt felébresztettem, hogy elmondjam neki, ő mást gondolt.
- Nem, Tücsök, ez nem álom volt - mondta. - Nem volt álom. Az áruló volt!
6.
- Tengilnek is eljön egyszer az órája - mondta Jonatán. A folyó partján
hevertünk, a zöld fűben. Olyan reggel volt, mikor az ember képtelen elhinni, hogy
létezik Tengil vagy bármi más gonosz dolog a világon. Csendes és egészen békés
volt minden. A víz halkan csörgedezett a híd alatti köveken, semmi mást nem lehetett
hallani. Szép volt hanyatt feküdni és semmit sem látni, csak a kis fehér felhőket fönn
az égen. Akármeddig el lehetett volna így heverni, miközben maga elé dúdol az
ember, és fütyül mindenre.
És akkor Jonatán Tengilről kezd beszélni! Nem akartam rágondolni, de azért
megszólaltam:
 - Ezt hogy érted? Hogy a Tengil órája is eljön?
- Úgy, hogy ugyanaz fog vele történni, ami előbb-utóbb minden zsarnokkal -
felelte Jonatán -, hogy szétmorzsolják, mint egy tetvet, és örökre eltűnik.
- Remélem, minél előbb - feleltem. Erre Jonatán csak mormogott.
- Csakhogy Tengil erős. És Katla is az övé.
Csak ezt az iszonyatos nevet ne mondta volna ki. Előbb kérdezősködni akartam
róla, aztán mégsem. Sokkal jobb, ha az ember egy ilyen gyönyörű reggelen semmit
sem tud Katláról.
De aztán Jonatán olyasmit mondott, ami minden eddiginél rosszabb volt.
- Tücsök, egy ideig egyedül leszel a Lovastanyán. Mert nekem el kell mennem
a Vadrózsavölgybe.
Hogyan mondhatott ilyen szörnyűséget ? Hogy hiheti, hogy egyetlen percig is
a Lovastanyán maradok nélküle? Ha egyenesen Tengil karmai közé akar rohanni,
akkor én is vele megyek - és ezt meg is mondtam neki.
Erre különösen nézett rám. Aztán megszólalt:
- Tücsök, egyetlen testvérem van, és azt minden rossztól meg akarom óvni.
Hogy kívánhatod, hogy magammal vigyelek, mikor minden erőmre szükség van
valami máshoz? Valamihez, ami igazán veszélyes.
De akármit mondott, nem segített. Olyan megbántott és dühös voltam, hogy
csak úgy forrtam belülről, és rákiáltottam:
- És te, te hogy kívánhatod, hogy egyedül maradjak a Lovastanyán, és csak
várjalak, mikor lehet, hogy egyáltalán nem is jössz vissza?
Hirtelen eszembe jutott, milyen is volt az az idő, amikor Jonatán halott volt, és
én egyedül maradtam, csak feküdtem a konyhai díványon, és nem tudtam, látom-e
még valaha. Csak rágondolni is olyan volt, mint egy mély, fekete lyukba nézni!
És most megint el akar hagyni és olyan veszélyek elé menni, amikről én
semmit sem tudok. És ha nem jön vissza, akkor most aztán nincs segítség, akkor
örökre egyedül maradok.
Éreztem, hogy egyre dühösebb és dühösebb leszek, és egyre hangosabban
kiabálok, mindenféle undokságot, ami csak az eszembe jut.
Nem volt könnyű megnyugtatnia. Éppen csak egy kicsit. De hát végül is úgy
lett, ahogy ő akarta. Hiszen tudtam, hogy mindenhez jobban ért nálam.
- Te buta, biztos, hogy visszajövök - mondta. Ez már este volt, mikor a
konyhánkban melegedtünk a tűz mellett. Az elmenetele előtti estén.
Már nem voltam dühös, csak szomorú, és ezt Jonatán is látta. Olyan kedves volt
hozzám. Frissen sütött kenyeret adott ennem vajjal és mézzel, és meséket és
történeteket mesélt, de nem voltam képes figyelni. A Tengilről szóló mesére
gondoltam, és lassan úgy éreztem, minden mese közül ez a legszörnyűbb.
Megkérdeztem Jonatánt, miért kell ilyesmit csinálnia, ilyen veszedelmeset. Hiszen
itthon maradhatna a Lovastanyán a tűz mellett üldögélve, és jó sora lehetne. De erre
Jonatán azt válaszolta, hogy vannak dolgok, amiket akkor is el kell végezni, ha
veszélyesek.
- De miért? - csodálkoztam.
- Különben nem ember az ember, csak egy rakás lekvár.
Elmondta, hogy mit akar csinálni. Megpróbálja Orvart kimenteni Katla
barlangjából. Mert Orvar Zsófiánál is többet jelent, és Orvar nélkül vége Nangija
zöld völgyeinek.
Már egész késő este volt. A tűz elhamvadt a tűzhelyen, éjszaka lett.
És aztán másnap! Ott álltam a kapuban, és néztem, hogy lovagol bele Jonatán a
ködbe. Igen, aznap reggel köd volt a Cseresznyevölgyben. És higgyétek el, a szívem
majd megszakadt, ahogy ott álltam, és néztem, hogy elnyeli a köd, ahogy egyre
halványabbak lesznek a körvonalai, és eltűnik. És én újra egyedül maradtam. Nem
lehetett kibírni. Szinte belebolondultam az aggodalomba. Kiszaladtam az istállóba,
kivezettem Fjalart, felpattantam a hátára, és Jonatán után indultam. Még egyszer
látnom kellett, hisz meglehet, hogy sose látom többet.
Tudtam, hogy először a Tulipán tanyára megy, hogy meghallgassa Zsófia
utasításait, hát odamentem. Úgy lovagoltam, mint egy dühös bolond, és a kert
végénél beértem. Erre majdnem elszégyelltem magam, és el akartam bújni, de
addigra már meglátott és meghallott.
- Mit akarsz? - kérdezte. Valóban, mit is akartam hát?
- Biztos, hogy visszajössz? - mormogtam. Ez volt az egyetlen, ami eszembe
jutott.
Erre odalovagolt hozzám, lovaink egymás mellett álltak. Jonatán a
mutatóujjával letörült valamit az arcomról, könnyeket vagy mit, és megszólalt:
- Ne sírj, Tücsök. Látjuk még egymást, egészen biztosan! És ha nem itt, hát
akkor Nangilimában.
- Nangilima? - mondtam. - Hát az meg micsoda?
- Arról majd máskor beszélek - felelte Jonatán.
Fel se foghatom, hogy tudtam elviselni azt az időt, amikor egyedül voltam a
Lovastanyán, és hogyan múltak el végül is a napok. Az állatokról persze
gondoskodtam. Szinte mindig Fjalar mellett voltam az istállóban. És hosszú órákig
ültem a nyulaim mellett, és beszélgettem velük. Egy kicsit horgásztam és fürödtem,
és célba lőttem az íjammal, de minden ostobaságnak tűnt most, hogy Jonatán nem
volt velem. Zsófia időnként meglátogatott, és ennivalót hozott, és Jonatánról is
beszéltünk. Mindig reménykedtem, hogy egyszer csak azt mondja: „most már
hamarosan hazajön", de sohasem mondta. Azt is meg akartam tőle kérdezni, miért
nem ő maga indult útnak, hogy megmentse Orvart, miért Jonatánt küldte. De hát
minek kérdeztem volna, hiszen tudtam.
Jonatán megmagyarázta, hogy Tengil gyűlöli Zsófiát.
- A cseresznyevölgyi Zsófia és a vadrózsavölgyi Orvar a két legelszántabb
ellensége, és nyugodj bele, ezt ő is tudja - mondta.
- Orvart most bezárta a Katlabarlangba, és szívesen odazárná Zsófiát is, hogy
ott senyvedjen és elpusztuljon. A gazember tizenöt fehér lovat ígért jutalmul annak,
aki élve vagy halva a kezére adja Zsófiát.
Mindezt Jonatán mesélte el nekem. így hát megértettem, miért kell Zsófiának
távol maradnia Vadrózsa völgytől. Jonatánnak kellett helyette elmennie. Róla
semmit sem tudott Tengil. Legalábbis bízzunk benne, és reméljük. De azért biztos
van valaki, aki rájött, hogy Jonatán nem közönséges kertészlegény. Az, aki éjszaka
nálunk járt. Az, akit a konyhaszekrény mellett láttam, aki miatt Zsófia folyton
nyugtalankodott.
- Túl sokat tud az az ember - mondta.
És megkért, hogy azonnal értesítsem, ha még valaki a Lovastanya körül
ólálkodna. Azt mondtam, hogy a konyhaszekrényben nem érdemes újra kutakodni,
mert új helyre rejtettük a titkos papírokat. Most a zabosládában vannak, kint az
istálló melletti szerszámoskamrában. Egy nagy burnótosszelencében, amit a zab
legaljára rejtettünk.
Zsófia kijött velem a szerszámoskamrába, előásta a dobozt, és egy újabb
üzenetet tett bele. Úgy gondolta, a rejtekhely jó, és én is úgy gondoltam.
- Tarts ki, ha tudsz - mondta Zsófia, mikor elbúcsúzott. - Tudom, hogy nehéz,
de ki kell tartanod!
De még milyen nehéz volt! Különösen esténként és éjszakánként. Borzasztókat
álmodtam Jonatánról, és minden ébren töltött percben aggódtam érte.
Egyik este lelovagoltam az Aranykakasba. Nem bírtam tovább, hogy csak
üldögéljek a Lovástanyán, túlságosan nagy volt a csönd, és túl jól lehetett hallani a
gondolataimat. És nem olyan gondolatok voltak, amiknek örülni lehetett volna.
Mindenki csak bámult, amikor Jonatán nélkül léptem be a fogadóba.
- Mi a csuda - mondta Jossi. - Csak a fele van itt az Oroszlánszívű fivéreknek.
Hát Jonatánt hova tetted?
Most nehéz helyzetbe kerültem. Eszembe jutott, hogy mit kötött a lelkemre
Zsófia meg Jonatán. Hogy bármi történik is, senkinek sem mondhatom el, hogy hol
van Jonatán, és hogy mi a célja. Egyetlen élő embernek sem! Úgyhogy úgy tettem,
mintha nem hallottam volna Jossi kérdését. De Hubert is ott ült az asztalánál, és ő is
tudni akarta.
- Igen, hol van Jonatán? - szólalt meg. - Csak nem tűnt el Zsófia kertészlegénye
?
- Jonatán vadászni ment - feleltem. - Fönn van a hegyekben, és farkasra
vadászik.
Valamit mindenképpen kellett mondanom, és azt gondoltam, hogy ezt jól
eltaláltam, mert Jonatán mesélte, hogy a hegyekben szinte mindenütt sok a farkas.
Zsófia aznap este nem volt a fogadóban. Különben ott volt az egész falu, mint
rendesen. Daloltak, mulattak, ahogy szoktak. De én nem énekeltem velük, mert
nekem nem olyan volt, mint máskor. Jonatán nélkül nem éreztem magam jól, és
nem is maradtam sokáig.
- Ne nézz olyan szomorúan, Oroszlánszívű Károly - mondta Jossi, mikor
indultam. - Jonatán nemsokára befejezi a vadászatot, és akkor majd hazajön.
Mennyire szerettem, amiért ezt mondta! Az arcomat is megveregette, és adott
egypár finom süteményt, hogy vigyem magammal.
- Ezeket elropogtathatod, miközben otthon ülsz, és Jonatánt várod - mondta.
Kedves ez az Aranykakas! Majdnem kevésbé éreztem magam egyedül.
Hazalovagoltam a süteménnyel, leültem a tűz elé, és elmajszoltam. Napközben
már meleg, tavaszias, majdnem nyárias volt az idő. De esténként azért még be kellett
gyújtanom a nagy tűzhelybe, mert a napfény még nem tudta átmelegíteni a házunk
vastag falait.
Fáztam, amikor lefeküdtem a lócámra, de hamar elaludtam. És Jonatánról
álmodtam. Olyan rettenetes álmot, hogy felébredtem tőle.
- Igen, Jonatán! Jövök! - kiáltottam, és felugrottam az ágyból. Olyan volt,
mintha körülöttem a sötétség vad kiáltásokat visszhangzott volna, Jonatán kiáltásait.
Álmában hívott engem, segítségül hívott! Tudtam. Még hallottam, és ki akartam
rohanni a sötét éjszakába, akárhol legyen is. De hamarosan megértettem, mennyire
lehetetlen is ez. Mit tehetnék én, hisz senki se tehetetlenebb nálam! Nem tehettem
mást, visszabújtam az ágyba, reszkettem, úgy éreztem, mintha eltévedtem volna,
féltem, és magányos voltam, a világon a legmagányosabb, azt hiszem.
És az sem segített valami sokat, hogy eljött a tiszta, világos reggel. Igaz, hogy
így nehezebb volt visszaemlékezni arra a borzasztó álomra, de azt, hogy Jonatán
segítségért kiáltott, nem lehetett elfelejteni. A testvérem hívott, hát nem kell-e
elindulnom, hogy megpróbáljam megkeresni?
Órákig ültem a nyulaim mellett, és azon töprengtem, mit tegyek. Senkivel sem
beszélhettem, senkit sem kérdezhettem meg. Nekem magamnak kellett döntenem.
Zsófiához nem mehettem, ő visszatartott volna. Soha az életben nem engedne el,
annyira nem bolond. Hiszen én is tudtam, bolondság, amit csinálni akarok. És
veszélyes is. A lehető legveszélyesebb. És ráadásul még bátor sem vagyok.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott az istálló falának dőlve és fűszálakat
tépdesve. Magam körül minden fűszálat kitéptem, de ezt csak később vettem észre,
nem miközben ott ültem és gyötrődtem. Az órák egyre múltak, és talán még mindig
ott ülnék, ha nem jutott volna hirtelen eszembe, amit Jonatán mondott - hogy van,
amikor azt kell tenni, ami veszélyes, különben nem ember az ember, csak egy rakás
lekvár!
Döntöttem! Bedugtam öklömet a nyúlketrecbe, hogy a nyulak odaugráltak, és
hangosan is kimondtam.
- Megteszem! Megteszem! Nem vagyok lekvár! Milyen jó érzés is volt, mikor
végre döntöttem!
- Tudom, hogy ez a helyes - mondtam a nyulaknak, hiszen nem volt ott más,
akivel beszélhettem volna.
A nyulak, hát igen, ezentúl vadnyulak lesznek. Kiszedtem őket a ketrecből,
ölben vittem őket a kapuig, és megmutattam nekik a pompás, zöld
Cseresznyevölgyet.
- Az egész völgy teli van füvei - mondtam -, és van egy csomó más nyúl, akivel
együtt lehettek. Azt hiszem, sokkal jobb dolgotok lesz, mint a ketrecben, csak
óvakodjatok a rókáktól meg Huberttől.
Úgy látszott, mind a három csodálkozik egy kicsit, aprókat ugrottak, mintha
meg akarnának róla győződni, hogy igaz a dolog. De aztán belejöttek, és olyan
gyorsan tűntek el a zöld dombok mögött, hogy csak úgy porzott mögöttük a föld.
Én meg elkezdtem rendezkedni. Összeszedtem, amit magammal kell vinnem.
Egy pokrócot, hogy ha alszom, legyen mibe burkolóznom. Tűzszerszámot, hogy
legyen mivel tüzet gyújtanom. Egy tele zabostarisznyát Fjalarnak. És egy tarisznya
útravalót magamnak. Igaz, nem volt semmi másom, csak kenyerem, de ez a
legfinomabb kenyér volt: Zsófia sütötte lyukacsosra. Egy egész halommal hozott, és
így telitömhettem a tarisznyát. Ez hosszú időre elég lesz, gondoltam, ha meg elfogy,
hát eszem füvet, mint a nyulak.
Zsófia megígérte, hogy másnap jön, és hoz levest, de addigra és már messzi
járok. Szegény Zsófia, maga eheti majd meg a levesét! De nem engedhettem, hogy
ha eljön, törnie kelljen a fejét, vajon mi történt velem. Meg kell tudnia, de csak
akkor, amikor már késő lesz, hogy visszatartson.
Kivettem egy széndarabot a tűzből, és nagy, fekete betűkkel felírtam a konyha
falára:
„Álmomban hívott valaki, és én megkeresem őt a távolban, a hegyeken túl."
Azért írtam ilyen furcsán, hogy ha nem Zsófia, hanem valaki más jön a
Lovastanyára, valaki, aki szaglászni akar, akkor ne értse, mit jelent. így talán azt
hiszi, hogy verset akartam összeszerkeszteni vagy valami hasonlót. De Zsófia
azonnal megérti majd, azért mentem el, hogy megkeressem Jonatánt.
Örültem, és most az egyszer igazán bátornak és erősnek éreztem magam.
Magam elé dúdoltam:
„Álmomban hívott valaki, és én megkeresem őt a távolban, a hegyeken túl."
Remekül hangzott! Mindent el fogok ám mesélni Jonatánnak, ha találkozunk -
gondoltam.
Ha találkozunk, gondoltam később. De ha nem...
Erre újra elvesztettem minden bátorságomat. Újra lekvár lett belőlem. Egy
kicsit félős lekvár, ami mindig is voltam. És erre, mint máskor is, elkezdtem Fjalar
után vágyni. Azonnal ki kell mennem hozzá. Ez volt az egyetlen, ami valamennyire
segített, ha bántott valami, és féltem. Hányszor ültem mellette a rekeszben, amikor
nem voltam képes egyedül maradni. Hányszor vigasztalt meg már az is, hogy láttam
okos szemét, és megsimogathattam meleg, bársonyos orrát. Fjalar nélkül nem éltem
volna túl azt az időszakot, amíg Jonatán odavolt.
Kiszaladtam az istállóba.
Fjalar nem volt egyedül a rekeszében. Hubertet találtam ott. Igen, Hubertet.
Megveregette a lovam oldalát, és vigyorgott, mikor meglátott.
A torkomban dobogott a szívem.
Ő az áruló - gondoltam. Azt hiszem, hogy ezt magamban már régen tudtam, de
most biztos voltam benne. Hubert az áruló. Mi másért jönne különben a
Lovastanyára szaglászni?
- Ez az ember túl sokat tud - mondta Zsófia, és Hubertre gondolt. Most már
értettem.
Mennyit tud? Mindent? Azt is tudja, hogy mit rejtettünk el a zabosládában?
Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire félek.
- Mit csinálsz itt - mondtam, amilyen nyersen csak tudtam -, mit akarsz
Fjalartól?
- Semmit - felelte Hubert. - Hozzád igyekeztem, de meghallottam a lovad
nyihogását, és szeretem a lovakat. Fjalar igazán nagyon szép!
Engem ugyan nem csapsz be - gondoltam, és megkérdeztem:
- Hát tőlem mit akarsz?
- Ezt hoztam neked - mondta Hubert, és odanyújtott valamit, ami fehér kendőbe
volt takarva. - Olyan szomorúnak és éhesnek látszottál tegnap este, hogy eszembe
jutott, talán nincs elég ennivaló a Lovastanyán most, hogy Jonatán oda van vadászni.
Nem tudtam, mit is mondjak vagy tegyek. Köszönetet mormoltam. De hát nem
fogadhatok el ételt egy árulótól! Vagy igen?
Szétnyitottam a kendőt, és egy nagydarab birkahúst találtam benne. Azt a
finom, száraz füstölt fajtát, amit azt hiszem birkasonkának hívnak.
Mennyei illata volt. Legszívesebben azonnal beleharaptam volna. Pedig
tulajdonképpen azt kellett volna mondanom Hubertnek, hogy fogja a birkasonkáját,
és menjen, amerre lát.
Ezt azonban nem tettem. Zsófia dolga, hogy elbánjék az árulókkal. Nekem úgy
kell tennem, mintha semmit sem tudnék és értenék. És különben is, szerettem volna
megtartani a sonkát. Semmi sem illenék ilyen jól az elemózsiás tarisznyámba.
Hubert szorosan Fjalar mellett állt.
- Igazán pompás ló vagy - mondta neki. Majdnem olyan pompás, mint az én
Blendám.
- Blenda fehér - jegyeztem meg. - Szereted a fehér lovakat ?
- Igen, nagyon szeretem a fehér lovakat - válaszolta Hubert. Akkor biztosan
szeretnél tizenötöt kapni, gondoltam, de nem mondtam ki. Ehelyett Hubert mondott
valami borzasztót:
 - Ne adjunk Fjalarnak egy kis zabot? Hogy ő is kapjon valami jót?
Nem tudtam megakadályozni. Bement egyenest a szerszámoskamrába, és én
utána futottam. Rá akartam kiáltani, hogy „hagyd!", de egy hang sem jött ki a
torkomon.
Hubert kinyitotta a zaboshombár tetejét, és megfogta a legfelül fekvő
merítőkanalat. Behunytam a szemem, mert nem akartam látni, hogyan halássza elő a
burnótosszelencét. De aztán hallottam, hogy káromkodik, és mikor kinyitottam a
szemem, láttam, hogy egy kis egér fut le a láda peremén. Hubert megpróbált
rácsapni, de az egér keresztülszaladt az istállón, és eltűnt valami rejtett lyukban.
- Beleharapott a hüvelykujjamba a csibész - mondta Hubert. Csak állt ott, és az
ujját nézegette. Azután már vigyáztam. Nagyon gyorsan megtöltöttem a merítőt
zabbal, és Hubert orra előtt gyorsan újra becsuktam a láda fedelét.
- Most aztán örülni fog Fjalar - mondtam. - Nem szokott zabot kapni ilyenkor.
Te bezzeg nem örülsz, gondoltam, amikor Hubert hirtelen elbúcsúzott és
kioldalgott az istállóból.
Most semmilyen titkos üzenet nem került a markába. De azért új rejtekhelyet
kellett keresnem. Sokáig töprengtem, végül is a dobozt a krumplis veremben ástam
el. Az ajtótól balra.
Aztán még egy üzenetet írtam Zsófiának a konyha falára:
„Vörös szakáll fehér lovakat akar, és túl sokat tud. Vigyázz magadra!"
Többet nem tehettem Zsófiáért.
Másnap napkeltekor, amikor a Cseresznyésvölgyben még senki sem volt ébren,
elhagytam a Lovastanyát, és fellovagoltam a hegyekbe.
7.
Elmeséltem Fjalarnak, hogy milyen érzés egyedül, egyes-egyedül hosszú útra
indulni a hegyek közé.
- Érted, milyen kaland ez nekem ? Emlékezz csak, hogy régen majdnem
mindig csak a konyhai díványon feküdtem. Ne hidd, hogy akár egy pillanatra is
elfelejtettem Jonatánt. De legszívesebben kurjongatnék, hogy csak úgy
visszhangoznának a hegyek, olyan csodálatos itt.
Igen, csodálatos volt. Jonatán megértené, hogy ezt gondoltam. Micsoda
hegyek, hihetetlen, hogy vannak ilyen magas hegyek, és hogy fenn a hegyek között
ennyi tiszta kis tó van és csobogó patak és vízesés és virágos rét teli tavaszi
virágokkal. És itt ülök én, Tücsök, a saját lovamon, és mindezt látom! Nem is
tudtam, hogy ilyen szép lehet a világ, ezért teljesen megmámorosodtam.
Aztán lassan minden megváltozott. Rátaláltam egy apró lovaglóösvényre.
Biztosan arra, amelyikről Jonatán is mesélt. Jobbra-balra kanyarog a hegyek között,
ezen jut el az ember a Vadrózsavölgybe, mesélte Jonatán. És ez is jobbra-balra
kanyargott, annyi szent. Hamarosan elhagytam a virágos mezőt, a hegység egyre
vadabb és félelmetesebb lett, az ösvény meg egyre veszedelmesebb és
járhatatlanabb. Egy ideig meredeken felfelé, aztán csak úgy hirtelen lefelé, majd
keskeny sziklapárkányokon kanyargott félelmetes mélységek fölött, és azt hittem,
ennek semmiképpen sem lehet jó vége! Fjalar egész biztosan hozzászokott már a
veszélyes hegyi ösvényekhez. Igen, Fjalar pompás állat.
Estére elfáradtunk, én is meg a lovam is. így hát éjszakára tábort ütöttem. Egy
kis zöld tisztáson, ahol Fjalar legelhetett, egy patak közelében, amelyből mindketten
ihattunk.
Később tábortüzet gyújtottam. Egész életemben arra vágytam, hogy valaha
tábortűz mellett ülhessek. Mert Jonatán elmesélte, milyen csodálatos is az. És most
végre!
- No, Tücsök, végre megtudod, milyen érzés - mondtam magamnak hangosan.
Egy nagy halom száraz ágat és gallyat gyűjtöttem, és olyan máglyát
gyújtottam, hogy csak úgy lángolt és pattogott, és repkedtek a szikrák, én meg a
tüzem mellett ültem, és éreztem, hogy pontosan úgy van, ahogy Jonatán mesélte.
Olyan jó érzés volt, ahogy ott ültem a tűzbe bámulva, és közben kenyeret ettem, és
sonkát rágcsáltam. Nagyon finom sonka volt, csak azt szerettem volna, ha valaki
mástól kapom, nem Huberttől.
Örültem, és magányosságomban csöndesen dúdoltam. „A kenyerem, a lovam
és a tüzem! A kenyerem, a lovam és a tüzem!" - semmi más nem jutott eszembe.
Sokáig ültem ott, és a tábortüzekre gondoltam, amelyek az idők kezdetei óta
égtek, majd meg kihunytak a világ táborhelyein. De itt és most az enyém ég.
Körülöttem besötétedett. A hegy fekete lett, de milyen sötét, és milyen gyorsan!
Nem volt jó érzés háttal fordulni ennek a nagy sötétségnek. Olyan érzésem támadt,
mintha hátulról rám törhetne valami. Különben is itt volt az alvás ideje, hát raktam a
tűzre, jó éjszakát kívántam Fjalarnak, és betakaróztam a pokrócomba, a lehető
legközelebb a tűzhöz. És csak azt kívántam, hogy rögtön elaludjam, és semmi se
riasszon fel.
No, szép! Hirtelen teljesen éber lettem. Nem ismerek senkit, aki olyan gyorsan
ébred, mint én. A gondolatok elkezdtek keringeni a fejemben - biztosan van valami
ott a sötétben, ami rám leselkedik, és a hegy pedig telis-teli Tengil katonáival és
felderítőivel, és Jonatán már rég meghalt - keringtek a gondolatok a fejemben, és
nem tudtam elaludni.
Ekkor felkelt a hold az egyik hegy mögül. Biztosan nem az igazi hold, de hát
olyan volt, és úgy fénylett. Ilyet még sohasem láttam. Még sosem láttam holdvilágot
magas hegyek között.
Minden olyan különös lett, csupa ezüstből és fekete árnyékból álló világ vett
körül. Szép volt és csodálatos, rejtélyes módon szomorú is. Félelmetes is. Mert
világos volt ugyan, ahová a hold sütött, de az árnyékok között sok veszély
leselkedhetett.
A szememre húztam a pokrócot, mert nem akartam már semmit látni. Ehelyett
hallottam, igen, hallottam valamit. Üvöltést messze a hegyek között. Aztán sok
üvöltést, egy kicsit közelebb. Fjalar nyihogott, félt. Akkor megértettem, mi ez.
Farkasüvöltés.
Ha valaki olyan félénk, mint én, ilyenkor szinte belepusztul a félelembe, de
mikor láttam, hogy Fjalar mennyire retteg, megpróbáltam összeszedni magam.
- Fjalar, hát nem tudod, hogy a farkasok félnek a tűztől ? - mondtam, de magam
sem hittem igazán, és biztos, hogy erről a farkasok se hallottak soha. Most már
láttam is őket, közeledtek, szörnyűséges szürke teremtmények, melyek előrekúsztak
a holdfényre, és vonítottak az éhségtől.
Erre én is üvölteni kezdtem. Felkiáltottam a levegőégbe. Még sohasem
kiáltottam ekkorát, ez biztosan elijesztette őket.
De nem hosszú időre. Gyorsan ott termettek újra. Most még közelebb. A
vonításuk teljesen megvadította Fjalart. És engem is. Tudtam, hogy most mind a
ketten meghalunk. Fjalar meg én. Hozzászokhattam volna, hiszen egyszer már
meghaltam. De akkor akartam, akkor vágytam rá, most meg nem. Most élni
akartam, és együtt akartam lenni Jonatánnal. Ó, Jonatán, ha a segítségemre siethetne!
Most már nagyon közel értek a farkasok. Az egyik nagyobb és bátrabb is volta
többinél. Az lehetett a vezérfarkas. Biztosra vettem, ő lesz, amelyik lecsap rám.
Körbe-körbejárt, és vonított, úgy vonított, hogy megfagyott bennem a vér.
Hozzávágtam egy égő ágat, és ordítottam, de ez csak felingerelte. Láttam a pofáját
és veszedelmes metszőfogait, amelyeket a torkomba akart mélyeszteni. „Most,
Jonatán, segíts! Most ugrik!"
De aztán! De vajon mi történt aztán? Az ugrás közepén felüvöltött, és a
lábaimhoz esett. Holtan! Mozdulatlan holtan! A fejéből pedig egy nyílvessző állt ki.
Milyen íjból jött ez a nyílvessző? Ki mentette meg az életemet? Valaki kilépett
egy szikla mögül, az árnyékból. Senki más, mint Hubert. Ott állt, és egy kicsit
csúfondárosan nézett, mint mindig, pedig én oda szerettem volna rohanni, hogy
átöleljem, annyira örültem, hogy látom. Egy pillanatig. De igazán csak a legelső
pillanatban.
- Épp a legjobbkor érkeztem - mondta.
- Igen, valóban - feleltem.
- Miért nem vagy otthon a Lovastanyán ? - folytatta. - Mit csinálsz itt éjnek
évadján?
Hát te, gondoltam, mert most már eszembe jutott, ki is ő. Milyen szörnyű árulás
történt a hegyekben ma éjjel ? Miért egy árulónak kellett megmentenie, miért éppen
Hubertnek legyek hálás, és nemcsak egy sonkáért, hanem egész drága életemért!
- És te mit csinálsz itt éjnek évadján? - kérdeztem rosszkedvűen.
- Láthatod, farkasokat lövök - mondta Hubert. - Megláttalak, mikor ma reggel
ellovagoltál, és eszembe jutott, majd vigyázok, hogy semmi bajod ne essék. Ezért
követtelek.
 Csak hazudj, gondoltam, előbb-utóbb Zsófiával akadsz össze, és akkor jaj
neked!
- Hol van Jonatán? - kérdezte. - Neki, aki farkasokra ment vadászni, itt kellett
volna lennie, hogy lőjön egypárat.
Körülnéztem. A farkasok eltűntek egy szálig. Megijedtek, mikor a vezérfarkas
holtan esett össze. És lehet, hogy gyászolják is, mert a hegyek közt a távolban halk,
siralmas üvöltést hallottam.
- Szóval, hol van Jonatán? - makacskodott Hubert, és úgy éreztem, én is
hazudhatok.
- Mindjárt jön. Odaát utánaeredt egy farkasfalkának - feleltem, és felmutattam a
hegyre.
Hubert vigyorgott. Észre lehetett venni, hogy nem hisz nekem.
- Nem akarsz hazajönni velem a Cseresznyevölgybe? - kérdezte.
- Nem, meg kell várnom Jonatánt - mondtam. - Most már hamarosan megjön.
- Hm. No persze - hümmögött Hubert, és nagyon furcsán nézett rám. Aztán
előhúzta a kést az övéből. Felkiáltottam. Mit akarhat csinálni? Ahogy ott állt a
holdfényben késsel a kezében, hát jobban féltem tőle, mint a hegy összes farkasától
együttvéve.
Halálomat akarja, villant át rajtam a gondolat. Tudja, hogy sejtem, ő az áruló,
azért követett, és most meg akar ölni. Egész testemben reszkettem.
- Ne tedd - kiáltottam -, ne tedd!
- Mit ne? - kérdezte Hubert.
- Ne ölj meg! - kiabáltam.
Erre Hubert egészen elsápadt a dühtől. Odarohant hozzám, olyan közel, hogy
ijedtemben majdnem hanyatt vágódtam.
- Mit beszélsz, te kis fajankó? Üstökön ragadott, és jól megrázott.
- Te ostoba! - mondta. - Hát ha azt akarom, hogy elpusztulj, csak hagynom
kellett volna, hogy a farkas végezzen veled.
Egyenesen az orrom alá dugta a kést, és láttam, hogy bizony éles.
- Ezt farkasnyúzásra használom - morogta -, nem pedig arra, hogy ostoba
kisfiúkat öldössek vele.
Ügy hátba vert, hogy majd orra buktam. Aztán elkezdte megnyúzni a farkast,
közben egész idő alatt káromkodott.
Én meg odasiettem Fjalarhoz, mert el akartam onnan tűnni, de még mennyire el
akartam tűnni!
- Hová mész? - kiabálta Hubert.
- Jonatán elé lovagolok - feleltem, de magam is észrevettem, milyen félősen és
nyomorúságosan hangzik.
- Csak eridj, te tökfilkó - kiabálta Hubert -, csak pusztítsd el magad, én ugyan
többet nem tartalak vissza.
 Akkor már vágtázva távolodtam, és könnyen fütyültem Hubertre. A
holdfényben ott kanyargott előttem az ösvény, ami felvezetett a hegyre. Szelíd
holdfény volt, de majdnem olyan erős, mint a napvilág, úgyhogy szerencsére
mindent jól lehetett látni. Különben elvesztem volna, mert olyan emelkedők és
szakadékok váltakoztak, hogy csak szédelegtem, hogy milyen gyönyörű és milyen
félelmetes. Mintha álmomban lovagoltam volna, igen, az az egész holdsütötte táj
csak egy szép és vad álomban létezhet, gondoltam, és így szóltam Fjalarhoz:
- Mit gondolsz, ki álmodja ezt az egészet? Hisz ez nem én vagyok! Valaki más
álmodja ezt a természetellenesen borzasztó és szépséges álmot! Talán maga az
Isten?
Olyan fáradt és álmos voltam, hogy alig tudtam nyeregben tartani magam.
Valahol le kellett pihennem éjszakára.
- Reméljük, itt nincsenek farkasok - mondtam Fjalarnak, és azt hiszem, ő is ezt
remélte.
Ki lehetett az, aki legelőször ment föl a hegyi ösvényen Nangija völgyéből? Ki
találta ki, merre vezessen ez az ösvény a Vadrózsavölgybe? Vajon szükségszerű,
hogy keskeny, félelmetes sziklapárkányokról veszélyes emelkedőkre vezessen?
Tudtam, hogy ha Fjalar csak egyetlenegyszer is elvéti a lépést, mindketten
lezuhanunk a mélybe, és akkor soha, de soha nem tudja meg senki, hogy mi lett
Oroszlánszívű Károlyból meg a lovából.
Az út egyre rosszabb és rosszabb lett. Végül már a szememet sem mertem
kinyitni, mert ha már a szakadékba kell zuhannunk, legalább látni nem akartam
közben.
De Fjalar nem vétette el a lépést. Átmehetett a legnehezebbjén, és mire újra fel
mertem nézni, egy kis tisztásra jutottunk.
Egy szép zöld kis tisztásra, amit az egyik oldalról égig érő hegy, a másikról
meg mély szakadék határolt.
- Itt megállunk, Fjalar - mondtam. - Itt biztonságban vagyunk a farkasoktól.
Így is volt. Egyetlen farkas sem tudott volna lemászni a hegyoldalon, túl magas
volt. És egyetlen farkas sem kapaszkodhatott fel a szakadékból, a sziklák túl
meredekek voltak. Ha jönne a farkas, ugyanarra kellene elhaladnia, mint nekünk, a
ronda kanyargós kis ösvényen. De meggyőztem magamat, hogy egyetlen farkas
sem elég ügyes ehhez.
Aztán megpillantottam valamit, aminek nagyon megörültem. Egy mély hasadék
volt, ami benyúlt a hegyoldalba. Szinte barlangnak is lehetett volna nevezni, mert
egy nagy szikla befedte. Ebben a barlangban nyugodtan megalhatunk, fedél is lesz a
fejünk felett.
Már előttem is táboroztak ezen a tisztáson. Egy tábortűz hamuját láttam. Szinte
nekem is kedvem támadt, hogy tüzet rakjak. De képtelen voltam rá. Most már csak
aludni akartam. Úgyhogy megfogtam Fjalar kantárszárát, és bevezettem a
barlangba. Mély barlang volt, és azt mondtam Fjalarnak:
- Itt tizenöt olyannak is volna hely, mint te.
Nyihogott egy kicsit. Talán hazavágyott az istállójába. Bocsánatot kértem tőle,
hogy ilyen fáradalmaknak tettem ki, zabot adtam neki, megveregettem a nyakát, és
újra jó éjszakát kívántam. Aztán a barlang legsötétebb sarkában beburkolóztam a
pokrócomba, és úgy aludtam, mint egy darab fa, amíg csak hirtelen fel nem riadtam.
Nem tudom, mennyi ideig aludtam, de felriadtam, és tüstént teljesen éber
lettem. Hangokat hallottam a barlang előtt és lovak nyihogását.
Több se kellett. Újra elfogott a vad félelem. Ki tudja, aki ott kinn beszél, talán
minden farkasnál rosszabb.
- Hajtsd be a lovakat a barlangba, akkor jobban elférünk - hallottam egy
hangot, és aztán két ló dobogott be hozzánk.
Amikor Fjalart észrevették, felnyihogtak, és Fjalar visszanyihogott, de hamar
elcsendesedtek. Biztosan összebarátkoztak a sötétben. Úgy látszik, a kintiek közül
senki sem vette észre, hogy egy idegen lovat is hallottak, mert csendesen tovább
beszélgettek.
Miért jöttek? Kik voltak? Meg kellett tudnom, mi dolguk van éjszaka itt fenn a
hegyen. Úgy féltem, hogy vacogott a fogam, és azt kívántam, bárcsak
ezermérföldnyire lehetnék innen. De hát itt voltam, és a közelemben valakik, akik
talán barátok, de ugyanúgy ellenségek is lehetnek. Bárhogy féltem is, hasra
feküdtem, és elkezdtem előrekúszni, a hangok irányába. A hold pontosan a
barlangnyílás közepén világított, és egy holdsugár egyenesen a búvóhelyemre esett.
Én az árnyékban maradtam, a fal mellett, és lassan, lassan a hangok irányába
araszoltam.
Azok kint ültek a holdfényben, és épp tábortüzet akartak rakni. Két durva arcú
fickó, fekete fémsisakkal. Először láttam Tengil katonáit vagy felderítőit, de azért
rögtön tudtam, hogy kifélék. Tudtam, hogy két olyan gonoszt látok, akik Tengillel
együtt tönkre akarják tenni Nangija zöld völgyét. Az ő kezükbe nem akartam
kerülni, akkor már inkább a farkasok faljanak fel!
Sokáig beszélgettek, én meg a sötétben egészen a közelükbe lopóztam, és
minden szót hallottam. Valakire igencsak mérgesek lehettek, mert egyikük ezt
mondta:
- Levágom a fülét, ha most sem ér ide időben. Mire a másik :
- Egyet s mást meg kell tanulnia. Éjszakáról éjszakára hiába ülünk itt,
tulajdonképpen mi hasznunk van belőle? Szép dolog, hogy lelődözi a
postagalambokat, de Tengil ennél többet kíván. Azt akarja, hogy Zsófia a
Katlabarlangba kerüljön, és ha a fickó nem tudja elintézni, bizony bajba kerül.
Ekkor megértettem, hogy milyen fickóról beszélnek, és kire várnak. Hubertre.
Nyugodjatok meg - gondoltam. Csak várjatok, előbb megnyúzza a farkast,
aztán majd megjön, higgyétek el! Akkor majd felbukkan az ösvényen az, akivel el
akarjátok fogatni Zsófiát! Csak úgy égtem a szégyentől. Szégyelltem, hogy áruló
van a Cseresznyevölgyben. De látni akartam, hogy megérkezik, mert így végre lesz
bizonyítékom. Nem elég gyanakodni valakire. De most biztosat fogok tudni,
úgyhogy majd azt mondhatom Zsófiának:
- Hubert az, el kell intézni őt! Különben hamarosan véged neked is meg az
egész Cseresznyevölgynek is.
Milyen ijesztő várni, ha valami ijesztőre várunk! Egy áruló iszonyatos valami,
éreztem, hogy várakozás közben az egész testem rázkódik. Már szinte nem is féltem
a tábortűz mellett üldögélő fickóktól, ha arra a szörnyűségre gondoltam, hogy
hamarosan meglátom a lovas árulót kibukkanni a sziklák mögül, ott, ahol az ösvény
kanyarodik. Iszonyodtam tőle, mégis úgy bámultam a pontra, ahol tudtam, hogy fel
kell bukkannia, hogy elhomályosult a szemem.
Azok ketten a tábortűz mellett ugyanabba az irányba bámultak. Ok is tudták,
hogy honnan kell jönnie. De egyikük se tudta, mikor.
Vártunk. Ők a tűz mellett vártak, én meg a barlangban, hason fekve. A hold
eltűnt a barlang nyílásából, de az idő, az bizonyára megállt. Semmi sem történt, csak
vártunk! Vártunk, amíg legszívesebben felugrottam és kiabálni kezdtem volna,'
csakhogy már vége legyen. Olyan volt, mintha minden várt volna, a hold és
körülötte a hegyek, az egész szörnyűséges holdfényes éjszaka visszatartotta a
lélegzetét, ahogy az árulóra várt.
Végül megérkezett. Messze az ösvényen, a tiszta holdfényben egy lovas
közeledett, igen, most feltűnt, pontosan ott, ahol vártam. És megborzongtam,
amikor megláttam. Hubert, hogy is vagy képes ilyesmire, gondoltam.
A szemem úgy égett, hogy pislognom kellett. Vagy azért pislogtam, hogy ne
kelljen látnom. Olyan sokáig vártam erre a szörnyetegre, és amikor végre
megérkezett, akkor szinte alig mertem az arcába nézni. Hát behunytam a szemem, és
csak a ló patáinak dobogásából hallottam, hogy közeledik.
Végül odaért, és megállította a lovát. Erre kinyitottam a szememet, mert mégis
látnom kellett, milyen egy áruló, amikor épp elárulja az övéit, igen, látni akartam
Hubertet, mikor eljön elárulni a Cseresznyevölgyet és mindenkit, aki ott él!
De nem Hubert volt. Jossi volt! Az Aranykakas.
8.
Jossi! És senki más!
Eltartott egy ideig, amíg felfogtam. Jossi, aki olyan kedves volt és vidám és
pirospozsgás, és aki süteményt adott nekem, és megvigasztalt, amikor szomorú
voltam - ő az áruló.
És most itt ült a tűz mellett, egészen közel hozzám, együtt a két Tengil-
harcossal - Vedurnak és Kadurnak szólította őket -, és épp azt magyarázta, miért
nem jött korábban.
- Hubert ma éjjel farkasra vadászik a hegyekben, és ugye, megértitek, hogy el
kellett előle bújnom.
Vedur és Kadur mindenesetre igen morcosan nézett, hát Jossi folytatta:
- Csak nem felejtettétek el Hubertet? Ugyanúgy a Katlabarlangban a helye, mint
Zsófiának, hiszen ő is gyűlöli Tengik.
- Akkor talán tenned kéne róla - mondta Vedur.
- Hiszen te vagy az emberünk a Cseresznyevölgyben, vagy mi a szösz! - tette
hozzá Kadur.
- No persze, no persze - bólogatott Jossi.
Igyekezett szívélyeskedni, de észre lehetett venni, hogy Vedur és Kadur nem
szereti. Ez bizony így van, senki sem szereti az árulót, még az sem, akinek haszna
van belőle.
A füle mindenesetre épségben maradt, nem vágták le. Valami mást viszont
csináltak, rásütötték Katla bélyegét.
- Minden Tengil-harcosnak viselnie kell Katla bélyegét, még: az olyan
árulóknak is, mint te - mondta Vedur.
Ráparancsoltak, hogy nyissa szét a kabátját és az ingét, és egy billoggal, amit a
tűzben felhevítettek, a mellére sütötték Katla bélyegét.
Jossi felkiáltott, amikor az izzó vas hozzáért.
- Így ni - mondta Kadur -, most már örökkön-örökké tudod, hogy közénk
tartozol, akármilyen áruló is vagy.
Mióta Nangijába jöttem, ez volt a leghosszabb és legnehezebb éjszakám. És
majdnem az volt a legrosszabb, hogy ahogy ott feküdtem, hallgatnom kellett, hogy
hetvenkedik Jossi, mi mindent talált ki a Cseresznyevölgy megrontására.
Zsófiát és Hubertet hamarosan el fogja kapni, ígérte. Mind a kettőjüket.
- De ennek úgy kell történnie, hogy senki se tudja, ki van a háttérben. Másképp
hogy lehetnék továbbra is titkos Tengil-harcos a Cseresznyevölgyben?
Nem sokáig maradsz már titkos - gondoltam. - Mert most már van valaki, aki
úgy leleplez, hogy belesápadsz, te pirospozsgás képű szörnyeteg!
Aztán még valamit mondott ez a Jossi, amitől majd kiugrott a szívem.
- Elfogtátok már Oroszlánszívű Jonatánt ? Vagy még mindig szabadon járkál a
Vadrózsavölgyben?
Vedurnak és Kadurnak, láttam, egyáltalán nem tetszett a kérdés.
- Nyomában vagyunk - mondta Vedur. - Éjjel-nappal száz ember kutat utána.
- És meg is fogjuk találni, ha a Vadrózsavölgy minden egyes házát fel is kell
túrjuk - mondta Kadur. - Tengil már várja.
- El tudom képzelni - felelte Jossi. - Az ifjú Oroszlánszívű mindenki másnál
veszedelmesebb, hiszen megmondtam. Mert ő aztán igazi oroszlán.
Ahogy ott feküdtem, büszkének éreztem magam, hogy Jonatán igazi oroszlán.
És milyen vigasztaló volt tudni, hogy él! De sírtam dühömben a gondolatra, hogy
Jossi elárulta Jonatánt.
 Csak Jossi kémlelhette ki Jonatán titkos útját a Vadrózsavölgybe, és csak ő
küldhetett üzenetet Tengilnek. Jossi az oka, hogy most éjjel-nappal száz ember
keresi a bátyámat, és ha megtalálják, Tengil elé viszik.
De mindenesetre él, hál'istennek él! És szabad is, de akkor meg miért kiáltott
segítségért álmomban? Ahogy ott feküdtem, azon gondolkoztam, vajon megtudom-
e valaha.
Sok minden mást viszont megtudtam, ahogy ott feküdtem, és Jossit hallgattam.
- Hubert meg féltékeny, mert Zsófiát választottuk meg a Cseresznyevölgy
vezetőjének - mondta. - Hubert azt hiszi, hogy mindenben ő a legjobb.
Ah, szóval ez az! Eszembe jutott, milyen mogorva volt Hubert, amikor azt
kérdezte: „Mi különös van Zsófiában?" Szóval irigységből, nem pedig más okból.
Az ember lehet irigy, ám ugyanakkor rendes fickó. Csakhogy én már kezdettől úgy
döntöttem, hogy Hubert a Cseresznyevölgy árulója, és eszerint magyaráztam,
akármit mondott vagy csinált. Hogy milyen könnyű hamis dolgokat képzelni
valakiről! Szegény Hubert, őrködött felettem, megmentette az életemet, adott nekem
egy sonkát meg minden, én meg hálából rákiáltottam: „Ne ölj meg!" Nem csoda,
hogy úgy dühbe gurult! Bocsáss meg, Hubert, gondoltam, bocsáss meg, ezt meg is
fogom neki mondani, ha valaha még találkozunk.
Jossi hencegett, nagyon elégedettnek látszott, ahogy ott ült. A Katla bélyege
még sajoghatott, mert időnként felnyögött, és ilyenkor Kadur mindig megszólalt:
- Ne feledd, hogy ki vagy! Ne feledd!
Szerettem volna látni, hogy milyen Katla bélyege. Bár biztos szörnyű, úgyhogy
talán jobb nem látni.
Jossi tovább hencegett azzal, hogy mi mindent tett, és hogy mi mindent fog
még csinálni, aztán egyszer csak azt mondta :
- Az Oroszlánszívűnek van egy kisöccse, akit a világon mindenkinél jobban
szeret.
Némán elsírtam magam, és vágyakoztam Jonatán után.
- És a kis szerencsétlent fel lehetne használni csaléteknek, hogy elkapjuk
Zsófiát - mondta Jossi.
- Te hájfejű, hát miért nem mondtad ezt korábban! - mondta Kadur. - Hiszen ha
a kezünkben lenne ez az öcskös, hamar kicsalogathatnánk az Oroszlánszívűt a
rejtekhelyéről. Mert akárhol bújik és rejtőzködik is, titkos módon előbb-utóbb
megtudja, hogy elfogtuk az öccsét.
- És ez biztosan csalogatná - mondta Vedur. - „Engedjétek el a testvéremet, és
fogjatok el engem!" - ezt mondaná, ha valóban szereti a testvérét, és meg akarja
védeni a szenvedésektől.
Most már úgy féltem, hogy sírni sem tudtam. Jossi meg tovább hencegett és
fontoskodott.
- Ezt majd én elintézem, ha hazamegyek - mondta. - Majd tőrbe csalom a kis
Oroszlánszívű Károlyt, nem kell hozzá más, csak egypár sütemény. Aztán majd
odacsalogatjuk Zsófiát, hogy jöjjön, és mentse meg!
- Nem túl nagy falat neked az a Zsófia? - kérdezte Kadur. - Gondolod, hogy túl
tudsz járni az eszén?
- Persze, persze - legyintett Jossi. - És még arra sem fog rájönni, hogy ki
csinálta. Mert bennem megbízik.
Már olyan büszke volt, hogy nem tudta elfojtani a kuncogását.
- És hány lovat ad nekem Tengil, mikor bevonul Cseresznyevölgybe, ha őt is
meg a kis Oroszlánszívűt is elkapjuk?
Majd meglátjuk - gondoltam. Szóval, Jossi, hazamész, és tőrbe csalod
Oroszlánszívű Károlyt. És ha már nem lesz a Cseresznyevölgyben ?
Ennek a gondolatnak minden nyomorúságom ellenére megörültem egy kicsit.
Hogy megdöbben majd Jossi, mikor megtudja, hogy eltűntem!
De Jossi újra megszólalt:
- A kis Oroszlánszívű kedves kölyök, de biztos, hogy nem oroszlán. Nincs a
világon még egy ilyen félős gyerek. Inkább nyúlszívűnek kéne hívni.
Igen, ezt magam is tudom. Hogy soha nem tudok bátor lenni. És hogy igazság
szerint nem is lehetne Oroszlánszívű a nevem, mint Jonatánnak! Mégis szörnyű volt
hallani Jossit. Szégyelltem magam, ahogy ott feküdtem, és arra gondoltam, hogy
meg kell, mindenképpen meg kell próbálnom, hogy bátrabb legyek. De nem most,
mert éppen borzasztóan féltem.
Jossi végre befejezte. Nem volt több gazság, amivel kérkedhetett volna. Hát
elindult.
- Hajnal előtt haza kell érnem - mondta. Még utoljára figyelmeztették:
- Gondoskodj róla, hogy legyen valami abból, amit Zsófiáról meg a kisöcsről
ígértél - mondta neki Vedur.
- Bízzatok bennem - felelte Jossi. - De nehogy kárt tegyetek a fiúban! Mert tőle
még én is félek egy kicsit.
Köszönöm, ezt megjegyzem, gondoltam.
- Te meg ne felejtsd el a jelszót, ha hírrel jössz a Vadrózsavölgybe - mondta
Kadur. - Legalábbis ha élve akarsz bejutni!
- Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak! - hadarta Jossi. - Ezt éjjel-
nappal észben tartom. És Tengil, ugye ő sem felejti el, mit ígért nekem, ugye?
Már nyeregben ült, indulásra készen.
- Jossi, a Cseresznyevölgy ura - mondta. - Tengil megígérte, hogy az leszek,
ugye nem felejti el?
- Tengil semmit sem felejt el - bólintott Kadur.
Így hát Jossi ellovagolt. Ugyanarra tűnt el, amerről jött, Vedur és Kadur meg
ott ültek, és utánanéztek.
- Ez az alak - mondta Vedur - épp Katlának való lesz, ha végeztünk a
Cseresznyevölggyel.
Úgy mondta, hogy rögtön tudni lehetett, mit jelent Katla hatalmába kerülni.
Nagyon keveset tudtam Katláról, mégis megborzongtam, és szinte sajnáltam Jossit,
akármilyen gazember volt is.
A tisztáson leégett a tűz. Én meg elkezdtem reménykedni, hogy most majd
Vedur és Kadur is útra kelnek. Úgy vágytam rá, hogy eltűnni lássam őket, hogy
szinte fájt. Úgy vágytam rá, mint a csapdába került egér, hogy kiszabaduljak. Azt
gondoltam, ha valahogy kiügyeskedhetem a lovaikat a barlangból, mielőtt
valamelyikük bejön értük, akkor talán sikerül, és Vedur és Kadur elmegy és nem
sejti, soha nem is tudja meg, milyen könnyen elfoghatták volna Oroszlánszívű
Jonatán kisöccsét.
De ekkor meghallottam, hogy Kadur ezt mondja:
- Feküdjünk le a barlangban, és aludjunk egy kicsit!
No, most aztán vége, gondoltam. De jobb is, mert már nem bírom tovább.
Fogjanak csak el, legalább vége lesz! Vedur viszont azt felelte:
- Minek aludnánk? Mindjárt hajnalodik. És most már elegem van ebből a
hegyből. Vissza akarok menni a Vadrózsavölgybe.
Kadur pedig engedett.
- Ahogy akarod - mondta. - Vezesd ki a lovakat!
Ha igazán veszélyes a helyzet, akkor az ember mintha gondolkodás nélkül
találna rá a menekülés útjára. Hátravetettem magam, és bebújtam a barlang
legsötétebb sarkába, pontosan, ahogy egy apró állat is tette volna. Láttam, hogy
Vedur bejön a nyíláson, a következő pillanatban viszont már bent volt a barlang
koromsötétjében, és nem láttam többé. Csak hallottam, de ez is épp elég félelmetes
volt. Ő sem látott engem, de a szívdobogásom meghallhatta volna. Hogy dobogott,
miközben ott feküdtem, és vártam, mi lesz, ha Vedur három lovat talál kettő helyett.
Felnyihogtak, amikor Vedur bejött. Mind a három, Fjalar is. Ezer másé között
is megismertem volna Fjalar nyihogását. De Vedur, az az ostoba, nem hallotta a
különbséget, sőt még azt sem vette észre, hogy három ló van a barlangban.
Kihajtotta azt a kettőt, amelyik legközelebb állt a kijárathoz - a sajátjaik voltak -, és
maga is kiment.
Amint egyedül maradtam Fjalarral, odarohantam hozzá, és az orrára tettem a
kezem. Kedves, kedves Fjalar, maradj csöndben, kértem hangtalanul, mert tudtam,
ha most elnyihogja magát, kinn is meghallják, és rájönnek, hogy valami nincs
rendben. És Fjalar okos volt! Biztosan mindent megértett. A két másik ló kinn
nyihogott. El akartak búcsúzni tőle. De Fjalar csendben állt, és nem válaszolt.
Láttam, hogy Vedur és Kadur felül a nyeregbe, és el sem tudom mondani,
milyen csodálatos érzés volt. Most mégis hamarosan kiszabadulok az egérfogóból.
Legalábbis azt hittem.
Erre Vedur megszólalt:
 - Ott felejtettem a tűzszerszámomat.
Mire leugrott a lóról, és elkezdett a tábortűz körül keresgélni.
Aztán újra megszólalt:
- Nincs itt. Talán bent a barlangban ejtettem el.
Úgy éreztem, az egérfogó hatalmas dörrenéssel újra rám csapódik, egészen
megmerevedtem. Vedur bejött a barlangba, hogy megkeresse azt a szörnyű
tűzszerszámot, és egyenesen nekiütközött Fjalarnak.
Tudom, hogy nem szabad hazudni, de ha az ember életéről van szó, akkor
muszáj.
Igencsak kemény mancsa volt Vedurnak, még soha senki nem markolt így meg.
Fájt, és dühbe gurultam, furcsa módon szinte nagyobb volt a dühöm, mint a
félelmem. Talán ezért hazudtam olyan jól.
- Mióta fekszel és kémkedsz idebent? - kiáltotta Vedur, miután kivonszolt a
barlangból.
- Tegnap este óta - feleltem. - Itt aludtam - folytattam, és úgy pislogtam a
hajnali fénybe, mintha épp akkor ébredtem volna fel.
- Aludtál?! - mondta. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hallottad,
hogyan vigadtunk és énekeltünk a tábortűznél ? Ugyan, ne hazudj!
Azt hitte, hogy nagyon ravasz, hiszen egyetlen hangot sem énekeltek, de én
nála is ravaszabb voltam.
- Igen, talán egy kicsit hallottam, hogy énekeltetek - dadogtam, mintha csak
azért hazudnék, hogy a kedvükben járjak.
Erre Vedur és Kadur egymásra néztek, mert most már egész biztosra vették,
hogy aludtam, és nem hallottam semmit. De ez sem sokat segített rajtam.
- Tudod-e, hogy halálbüntetés terhe alatt tilos ezen az úton járni? - morgott
Vedur.
Megpróbáltam olyan arcot vágni, mintha semmiről sem tudnék, se a
halálbüntetésről, se másról.
- Csak meg akartam nézni tegnap este a holdfényt - motyogtam.
- És ezért az életedet kockáztatod, te kis buta - mondta Vedur. - Hol laksz, a
Cseresznyevölgyben vagy a Vadrózsavölgyben?
- A Vadrózsavölgyben - mondtam.
Hiszen Oroszlánszívű Károly a Cseresznyevölgyben lakott, és inkább
meghaltam volna, mint hogy megmondjam nekik, ki vagyok.
- Kik a szüleid? - kérdezte Vedur.
- Én. . . én a nagypapámnál lakom - feleltem.
- Hát őt hogy hívják? - kérdezte Vedur.
- Én csak nagypapának hívom - válaszoltam, és igyekeztem még ostobábbnak
mutatkozni.
- Hol laksz a Vadrózsavölgyben? - kérdezte Vedur.
 - Egy. . . egy kis fehér házban - nyögtem. Mert arra gondoltam, biztosan a
Vadrózsavölgyben is ugyanolyan fehérek a házak, mint a Cseresznyevölgyben.
- No, majd megmutathatod nekünk azt a nagypapát meg azt a házat - szólt
Vedur. - Gyerünk, szállj csak föl a lóra!
Hát ellovagoltunk. Épp akkor kelt föl a nap a nangijai hegy fölött. Az ég úgy
lángolt, mint a legvörösebb tűz, a hegycsúcsok fénylettek. Soha életemben nem
láttam ennél szebbet, hatalmasabbat. Azt hiszem, ha nem lett volna épp előttem
Kadur és a lova fekete fara, felujjongtam volna. De így nem, így igazán nem
csináltam semmi ilyet!
Az ösvény ugyanúgy kanyargott és kígyózott, mint addig is. De hamarosan
lejteni kezdett. Megértettem, hogy közeledünk a Vadrózsavölgyhöz. Szépnek
éreztem, ahogy hirtelen megpillantottam a mélyben, ugyanolyan szép volt, mint a
Cseresznyevölgy, ahogy ott feküdt a reggeli fényben, teli apró házakkal és
kertekkel, zöld lejtőivel és virágzó vadrózsabokraival. Rengeteg volt a vadrózsa.
Felülről vidámnak látszott, majdnem olyan volt, mint egy tenger, kis szigetekkel a
zöld utakon. Igen, a Vadrózsavölgy találó név volt.
Vedur és Kadur nélkül sohasem juthattam volna be magába a völgybe. Mert az
egész völgyet fal vette körül, magas fal, amelyet Tengil parancsára építettek a völgy
lakói, aki azt akarta, hogy örökre rabjai és a jobbágyai legyenek. Ezt Jonatán
mesélte, onnan tudtam.
Vedur és Kadur biztosan elfelejtették megkérdezni, hogyan jutottam ki a
körülzárt völgyből, és kértem Istent, hogy ne is jusson eszükbe soha. Hiszen mit
válaszolhatnék? Hogy juthatna át ember ezen a falon, ráadásul lovastul ?
Amerre csak néztem, mindenütt fekete sisakos, kardos, lándzsás Tengil-
harcosok őrködtek körben a falon. És ugyanilyenek őrizték a kaput is - igen, egy
kapu is volt, épp ott, ahol a Cseresznyevölgyből jövő út véget ért.
Az emberek minden időben szabadon közlekedtek a völgyek között, most
azonban egy zárt kapu volt itt, és csak a Tengil-harcosok juthattak át rajta.
Vedur a kardjával megverte a kaput. Erre kinyílt egy kisablak, és egy óriási
fickó dugta ki a fejét.
- Jelszót! - kiáltotta.
Vedur és Kadur a fülébe suttogták a titkos jelszót. Biztosan azért súgták, hogy
én ne halljam. De ez fölösleges fontoskodás volt, hiszen én is ismertem a jelszót:
„Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak!"
A fickó az ablakban rám nézett, és megkérdezte:
- Hát ez? Ez meg kicsoda?
- Egy ostoba kölyök, akit a hegyen találtunk - mondta Kadur. - De azért olyan
nagyon ostoba mégsem lehet, ha tegnap este sikerült kijutnia a kapudon. Hát ehhez
mit szólsz, főkapu-őr? Azt hiszem, jó lesz, ha megkérdezed az embereidet, hogy
őrködnek esténként.
 A fickó az ablakban feldühödött. Kinyitotta a kaput. Átkozódott és káromkodott,
és nem akart beengedni engem, csak Vedurt és Kadurt.
- A Katlabarlangba vele! - kiáltotta. - Ott az ilyennek a helye.
De Vedur és Kadur erősködött - igenis be kell engednie, hogy
bebizonyíthassam, nem hazudtam nekik. Tengil iránti kötelességük, hogy erről
meggyőződjenek, mondták.
Így hát Vedur és Kadur nyomában belovagoltam a kapun.
Arra gondoltam, milyen lesz, ha még egyszer az életben találkozom
Jonatánnal, és elmesélem neki, hogy vitt be Vedur és Kadur a kapun. Mekkorát fog
rajta nevetni.
Én bezzeg nem nevettem! Mert tudtam, milyen rémes helyzetben vagyok.
Mindenképpen találnom kell egy fehér házat, amelyben egy nagyapa lakik, különben
a Katlabarlangba kerülök.
- Lovagolj előre, és mutasd az utat - szólt rám Vedur. - Mert aztán beszédünk
lesz a nagyapáddal!
Jelt adtam Fjalarnak, és egy keskeny közbe mentem be, ami egészen a fal
közelében haladt. Fehér ház sok volt, akárcsak a Cseresznyevölgyben. De egyet sem
láttam, amelyre rámutathattam volna, hiszen azt sem tudtam, ki lakik ott. Nem
mertem azt mondani: „Ott lakik a nagyapám", mert mi történik, ha Vedur és Kadur
bemennek, és egyetlen öregembert sem találnak. Legalábbis nem olyat, aki a
nagyapám akarna lenni.
Most igazán benne voltam a pácban, csurgott rólam a víz. Könnyű volt egy
nagyapát hazudni magamnak, de most már éreztem, nem is volt olyan jó az ötlet.
Embereket láttam a házak előtt dolgozni, de egyetlen olyat sem, aki egy nagyapához
hasonlított volna, és egyre nyomorultabbul és nyomorultabbul éreztem magam. Azt
is borzalmas volt látni, hogy milyenek az emberek a Vadrózsavölgyben, milyen
halványak, kiéhezettek és szerencsétlenek mind, legalábbis azok, akiket
ellovagoltamban láttam. Egyáltalán nem hasonlítottak a cseresznyevölgy-beliekhez.
De hát a mi völgyünkben nem volt Tengil, aki rabszolgaként dolgoztatott és mindent
elszedett volna tőlünk.
Szótlanul lovagoltam. Vedur és Kadur türelmetlenkedtek, de én úgy
lovagoltam, mintha úton lennék a világ vége felé.
- Messze van még? - kérdezte Vedur.
- Nem nagyon - intettem, de már azt se tudtam, mit beszélek és mit csinálok.
Most már halálosan rémült voltam, és csak arra vártam, hogy Katla barlangjába
vessenek.
És ekkor csoda történt! Akár hiszitek, akár nem, egészen a fal tövében egy kis
ház előtt ült a kispadon egy öregember, és a galambjait etette. Talán meg sem
mertem volna tenni, amit tettem, ha a sok szürke galamb között nem lett volna egy
hófehér. Egyetlenegy!
 Könnybe lábadt a szemem, hiszen ilyen galambokat eddig csak Zsófiánál
láttam meg egyszer nagyon régen, még egy másik világban, az ablakom előtt.
Most valami hallatlant csináltam. Leugrottam Fjalarról, és néhány ugrással az
öregnél termettem. A karjaiba vetettem magam, átkulcsoltam a nyakát, és
kétségbeesetten suttogtam:
- Segíts rajtam! Ments meg! Mondd azt, hogy a nagyapám vagy!
Nagyon féltem, és biztos voltam benne, hogyha meglátja mögöttem Vedurt és
Kadurt a fekete sisakban, hát eltaszít magától. Miért hazudna a kedvemért, mikor
lehet, hogy már ezért is a Katlabarlangba kerül?
De nem lökött el magától. Szorosan magához ölelt, és úgy éreztem, hogy
kedves, jóságos karjai pajzsként védenek meg minden rossztól.
- Fiacskám - mondta olyan hangosan, hogy Vedur és Kadur is meghallja -, hol
voltál ilyen hosszú ideig? És mit csináltál, te szerencsétlen kölyök, hogy katonák
hoznak haza?
Szegény nagyapám, hogy Vedur és Kadur hogy legorombították! Kijelentették,
ha nem vigyáz jobban az unokájára, hanem hagyja, hogy az kint csavarogjon a
Nangija hegyei között, akkor hamarosan egyáltalán nem lesz unokája, ezt nagyon
jól jegyezze meg. De végül azt mondták, hogy most az egyszer elnézik neki. Aztán
ellovagoltak. A sisakjuk hamarosan csak két kis fekete pontnak látszott a völgy
lejtőjén.
Erre sírva fakadtam. Nagyapám melléré borultam, és csak sírtam és sírtam.
Mert az éjszaka olyan hosszú és nehéz volt, és most végre elmúlt. A nagyapám nem
szólt, csak ringatott egy kicsit, én meg azt kívántam, de milyen hevesen kívántam,
hogy igazán a nagyapám legyen, és ezt meg is próbáltam megmondani neki, még
sírás közben.
- Ha akarod, lehetek a nagyapád - mondta -, de különben Mátyásnak hívnak.
Neked mi a neved?
- Orosz... - kezdtem. Aztán elhallgattam! Hogyan is lehettem olyan ostoba,
hogy itt a Vadrózsavölgyben akarjam kimondani ezt a nevet!
- Kedves nagyapa, az én nevem titok - suttogtam. - Hívjál Tücsöknek!
- Úgy, úgy, Tücsök - mondta Mátyás, és halkan nevetett. - Menj be a konyhába,
Tücsök, és várj meg ott - folytatta -, csak beviszem a lovadat az istállóba.
Én meg bementem. Egy szegényes kis konyhába, amiben csak egy asztal meg
egy falóca meg néhány szék és egy tűzhely volt.
Mátyás nemsokára bejött, mire megszólaltam:
- Nekünk is ilyen nagy konyhaszekrényünk van a konyhában, otthon a Cseresz.
..
Aztán elhallgattam.
- Otthon a Cseresznyevölgyben - mondta Mátyás, és félve néztem rá. Most
megint olyat mondtam, amit nem lett volna szabad kimondanom.
 De Mátyás nem mondott többet. Odament az ablakhoz, és kinézett. Sokáig állt
ott, és úgy kémlelt kifelé, mintha biztos akarna lenni benne, hogy senki sincs a
közelben. Aztán odafordult hozzám, és halkan azt mondta:
- Biztos van valami különös ezzel a konyhaszekrénnyel. Várj csak, mindjárt
meglátod!
Nekifeszítette a vállát, és eltolta a konyhaszekrényt. Mögötte egy ajtó volt a
falban. Felnyitotta, és a mögött egy szoba volt, egy nagyon apró szoba. Valaki
feküdt a padlón, és aludt.
Jonatán volt.
9.
Emlékszem néhány alkalomra, amikor olyan boldog voltam, hogy azt sem
tudtam, mit csinálok. Egyszer, még kiskoromban, amikor Jonatántól szánkót kaptam
karácsonyra, egy olyat, amire sokáig spórolt. És akkor, amikor először
megérkeztem Nangijába, és lenn a folyónál megtaláltam Jonatánt. És azon az egész
csodálatos első estén a Lovastanyán, akkor is olyan nagyon örültem. De soha, soha
nem örültem még annyira, mint amikor ott láttam Jonatánt Mátyásnál a padlón! Nem
hittem volna, hogy ilyen boldog lehet valaki. Úgy örültem, hogy úgy éreztem, a
lelkem hangosan kacag.
Nem érintettem meg Jonatánt. Nem ébresztettem fel. Nem is ujjongtam. Csak
egész csöndesen lefeküdtem mellé, és elaludtam.
Milyen sokáig aludtam? Nem tudom. Azt hiszem, egész nap. De amikor
felébredtem! Igen, amikor felébredtem, Jonatán ott ült mellettem a padlón. Csak ült
ott, és mosolygott. Senki sem néz ki olyan kedvesen, mint Jonatán, amikor
mosolyog. Azt gondoltam, talán nem örül majd, hogy megjöttem. Hogy talán már
elfelejtette, hogyan kiáltott segítségért. De most láttam, ugyanúgy örül, mint én.
Úgyhogy nekem is mosolyognom kellett, és egy darabig csak ültünk, és néztük
egymást, és nem szóltunk semmit.
- Segítségért kiáltottál - mondtam végül. Jonatán ekkor már nem mosolygott.
- Miért kiáltottál? - kérdeztem.
Láttam rajta, hogy megremeg. Olyan halkan felelt, mintha alig akarna
válaszolni.
- Láttam Katlát - mondta. - Láttam, hogy Katla mit csinál. Nem akartam azzal
bántani, hogy Katláról faggatom, hiszen nekem is annyi mesélnivalóm volt,
elsősorban is Jossiról.
Jonatán alig akarta elhinni. Elfehéredett az arca, majdnem sírt.
- Jossi. Nem lehet Jossi! - nyögte, és könnyes lett a szeme. De aztán kihúzta
magát.
- Zsófiának azonnal meg kell tudnia!
- De hogyan? - tűnődtem.
- Egyik galambja itt van - mondta. - Bianca ma este hazarepül.
 Zsófia galambja, igen, ezt igazán tudhattam volna. Elmondtam Jonatánnak,
hogy a galamb miatt vagyok most itt vele, nem pedig a Katlabarlangban.
- Valóban csoda - mondtam -, hogy a Vadrózsavölgy minden háza közül épp
abba megyek be, ahol te is vagy. De ha Bianca nem ült volna kinn, elmentem volna a
ház előtt.
- Bianca, Bianca, köszönöm, hogy ott ültél - mondta Jonatán. Nem volt arra
ideje, hogy tovább hallgasson, sürgős dolga támadt. Az ujjaival megkapirgatta az
ajtót, annyi hallatszott csak, mintha egy egér kapirgálna. De nem tartott soká, az ajtó
kinyílt, és Mátyás benézett.
- A kis Tücsök meg csak alszik és alszik... - kezdte, de Jonatán nem engedte,
hogy befejezze.
- Légy olyan kedves, hozd ide Biancát - mondta. - Amint sötétedni kezd,
azonnal mennie kell.
Megmagyarázta, miért. Beszámolt Mátyásnak Jossiról. Mátyás a fejét csóválta,
ahogy az öregek szokták, ha szomorúak.
- Jossi. Hiszen tudtam, hogy a Cseresznyevölgyből valaki - mondta. - Ezért van
Orvar most a Katlabarlangban. Istenem, hogy ilyen emberek is vannak!
Aztán eltűnt, hogy megkeresse Biancát, de az ajtót meg ránk zárta.
Jonatánnak igazán jó kis búvóhelye volt Mátyásnál. Titkos kamra volt, ablak és
rendes ajtó nélkül. Csak a szekrény mögötti ajtón lehetett ki-be jutni. Nem voltak
benne bútorok, csak egy vánkos az alváshoz. És egy régimódi szarumécses, amely
valamennyire eloszlatta odabenn a sötétséget.
Ennek a lámpásnak a fényénél írta meg Jonatán Zsófiának az üzenetet.
- Az örökké átkozott áruló neve Aranykakas Jossi. Gyorsan cselekedjetek. A
testvérem most itt van.
- Ezért repült Bianca tegnap este hozzánk - mondta Jonatán -, hogy meghozza a
hírt, eltűntél, elindultál engem megkeresni.
- No, hát akkor Zsófia megértette a titkos üzenetet, amit a konyha falára írtam -
feleltem. - Akkor olvashatta, mikor jött a levessel.
- Milyen titkos üzenetet? - kérdezte Jonatán.
- „Megkeresem őt a távolban a hegyeken túl." Elmeséltem, hogy mit írtam.
- Azért, hogy Zsófia ne nyugtalankodjék - tettem hozzá. Erre Jonatán elnevette
magát.
- Még hogy ne nyugtalankodjék, szépeket képzelsz! És én? Mit gondolsz, én
nem nyugtalankodtam, mikor megtudtam, hogy odafenn vagy, Nangija hegyei
között?
Látszhatott, hogy szégyenkezem, mert sietett megvigasztalni.
- Bátor kis Tücsök, az mindenesetre óriási szerencse, hogy ott voltál. Hát még
az, hogy most idekerültél!
Először fordult elő, hogy valaki bátornak nevezett, és arra gondoltam, ha így
folytatom, akkor egyszer talán igazán Oroszlánszívű lehetek, és ezen még Jossi sem
gúnyolódhat.
Az is eszembe jutott, hogy mi minden mást írtam fel otthon a falra. A vörös
szakállúról, aki fehér lovakra áhítozik. Megkértem Jonatánt, még valamit írjon bele
az üzenetbe.
- Károly azt mondja, kár volt azt írni a vörös szakállúról.
Azt is elmeséltem, hogyan mentett meg Hubert a farkasoktól, és Jonatán azt
mondta, ezért egész életében hálás lesz neki.
Alkonyodott a Vadrózsavölgy felett. A házakban mindenütt fények gyúltak,
amikor Biancát útnak eresztettük. Minden olyan nyugodtnak és békésnek látszott. Azt
lehetett volna hinni, az emberek most a jó vacsora mellett ülnek, vagy csak
egyszerűen beszélgetnek, játszanak a gyermekeikkel, együgyű kis dalokat dúdolnak
nekik, és jól érzik magukat. De tudtuk, hogy nincs így. Tudtuk, hogy alig van mit
enniük, és nem nyugodtak, nem is vígak, hanem boldogtalanok. És ha valaki
elfelejtette volna, hát annak a falon cirkáló kardos-lándzsás Tengil-harcosok
segítettek az emlékezésben.
Mátyás ablakában nem égett fény. Háza sötét volt, és olyan csöndes, mintha
egyetlen élő lélek sem volna benne. Pedig ott voltunk, ha nem is a házban, de előtte.
Mátyás őrt állt a ház sarkánál. Jonatán meg én pedig a vadrózsasövény mögött
bujkáltunk Biancával.
Mátyás egész tanyáját ilyen sövény vette körül. Én meg szeretem a vadrózsát.
Mert jó illata van. Egyáltalán nem erős, de nagyon finom. Mégis azt gondoltam,
később, ha megérzem majd a csipkerózsa illatát, mindig feldobog majd a szívem, és
eszembe jut, hogyan bujkáltunk a bokrok mögött, Jonatán meg én. Egész közel a
falhoz, ahol a Tengil-harcosok füleltek és kémleltek, és talán legjobban egy
Oroszlánszívű nevűt kerestek.
Jonatán egy kicsit befeketítette az arcát, és a szemébe húzott egy sapkát.
Egyáltalán nem úgy festett, mint akit Jonatánnak hívnak. Mégis veszélyes volt a
dolog, és az életét kockáztatta, valahányszor elhagyta rejtekhelyét. Tudtam, hogy
százan keresik éjjel-nappal, neki is mondtam, de erre csak azt felelte:
- Gondolom, keresni is fognak még egy darabig.
Neki magának kell Biancát kirepítenie, magyarázta, mert biztos akar lenni
benne, hogy senki nem látja meg az induló madarat.
Minden őr egy szakaszt őrzött a falból. A Mátyás tanyáját körülvevő falon egy
kövér alak járt le-föl, a legjobban tőle kellett tartanunk.
Mátyás ott állt a ház sarkánál a lámpással, és megbeszéltük, hogyan fog jelezni.
Azt mondta:
- Ha alacsonyan tartom a lámpást, akkor még a lélegzeteteket is tartsátok
vissza, mert a kövér Dodik itt van egészen közel. Ha viszont magasra tarrom a
lámpást, akkor ott van, ahol a fal kanyarodik, ahol egy másik Tengil-harcossal
szokott beszélgetni. Akkor aztán legyetek résen, és repítsétek ki Biancát.
Így is tettünk.
- Repülj, repülj - súgta Jonatán -, repülj, Biancám, Nangija hegyei fölött a
Cseresznyevölgybe. És óvakodj Jossi nyilaitól!
Nem tudom, Zsófia galambjai valóban megértették-e az emberi beszédet, de
Bianca talán igen. Mert a csőrével megérintette Jonatán arcát, mintha meg akarná
nyugtatni, aztán elrepült. Olyan fehéren villogott az alkonyatban! Veszélyesen
fehéren. Milyen könnyen megláthatta az a Dodik, ahogy átrepül a fal fölött.
De nem vette észre. Ott állt a helyén, és olyan elmélyülten beszélgetett, hogy se
látott, se hallott. Mátyás nem eresztette le a lámpást.
Láttuk, hogy Bianca elrepül, én meg megböktem Jonatánt, mert azt akartam,
hogy most aztán gyorsan menjen vissza a búvóhelyre. De Jonatán nem akart. Még
nem. Olyan csodálatos este volt, a levegő lágy, és nagyon jólesett beszívni. Nyilván
nem volt semmi kedve visszamászni egy fülledt kis szobába. Senki sem érthette meg
jobban, mint én, aki otthon a városban olyan hosszú ideig voltam a konyhai dívány
foglya.
Jonatán leült a fűbe, átkarolta a térdét, és lenézett a völgybe. Meg se moccant,
azt lehetett volna hinni, hogy egész este ott akar ülni, akárhány Tengil-harcos
őrködik is mögötte a falon.
- Miért ülsz ott? - kérdeztem.
- Mert szeretem - válaszolta. - Szeretem ezt a völgyet alkonyatkor. És azt is
szeretem, hogy a lágy levegő az arcomat simogatja. És a nyárszagú vadrózsákat is.
- Én is - mondtam.
- És szeretem a virágokat és a füvet és a fákat és a réteket és erdőket és a szép
kis tavakat - folytatta. - És azt, amikor felkel a nap és mikor lemegy, és mikor süt a
hold, és sziporkáznak a csillagok, és még egypár dolgot, ami hirtelenjében nem is
jut eszembe.
- Ezt én is mind szeretem - suttogtam.
- Minden ember szereti - bólintott Jonatán. - És megkérdezheted, hogyha nem
is kívánnak többet, ennyit miért nem élvezhetnek békében, miért kell Tengilnek
jönnie, hogy tönkretegyen mindent?
Erre nem tudtam válaszolni, Jonatán is csak annyit mondott:
- Gyere, legjobb lesz most bemennünk!
De nem rohanhattunk csak úgy be. Először meg kellett tudnunk, mi újság
Mátyásnál a sarkon, és hogy hol van a kövér Dodik.
Besötétedett. Mátyást már nem lehetett látni, csak a lámpása fényét.
- Magasra tartja, Dodik sehol - súgta Jonatán. - Most menjünk!
De épp amikor futásnak eredtünk, a lámpás villámgyorsan leereszkedett, és
azonnal megálltunk. Hallottuk, hogy ügető lovak közelednek, aztán lelassítanak, és
hogy valaki Mátyással beszélget.
 Jonatán hátba bökött.
- Menj oda! - mondta. - Menj oda Mátyáshoz!
Ő pedig bevetette magát a vadrózsák közé. Én félve és reszketve indultam el a
fény felé.
Hallottam, hogy Mátyás megszólal:
- Csak levegőzni akartam egy kicsit. Ma este olyan kellemes az idő.
- Kellemes idő - felelte egy rekedtes hang. - Hát nem tudod, hogy halálbüntetés
jár annak, aki naplemente után a szabadban tartózkodik?
- Ostoba, engedetlen vénember vagy - dörögte egy másik hang. - És különben
is, hol van a fiú?
- Már jön is - mondta Mátyás, mert már a közelében voltam. És én is
megismertem őket; ez a két lovas Vedur és Kadur.
- Mi van, ma este nem mégy ki a hegyekbe a holdfényt bámulni ? - kérdezte
Vedur. - Mondd csak, te gaz kölyök, mi is a neved?
- Engem csak Tücsöknek hívnak - feleltem. Ezt meg mertem mondani, mert ezt
a nevet nem ismerte senki, se Jossi, sem más, csak Jonatán meg én, és Mátyás.
- Szóval, Tücsök - mondta Kadur. - Mit gondolsz, Tücsök, minek jöttünk ide?
Úgy éreztem, hogy a lábam összecsuklik alattam.
Hogy a Katlabarlangba vessetek, gondoltam. Megbánták, hogy eleresztettek, és
most értem jöttek. Mi mást gondolhattam volna?
- Tudd meg - mondta Kadur -, esténként körbejárjuk a völgyet, hogy
megnézzük, azt teszik-e az emberek, amit Tengil parancsol. De a nagyapád igazán
nehézfejű, te talán meg tudod neki magyarázni, hogy milyen rosszul jártok, ő is
meg te is, ha sötétedés után nem maradtok benn a házban.
- És ne felejtsd el - tette hozzá Vedur. - Még egyszer nem úszod meg, Tücsök,
ha olyan helyen találkozunk veled, ahol semmi keresnivalód! Az már nem sokat
számít, hogy nagyapád él-e, hal-e. De te, aki még olyan fiatal vagy, te meg akarsz
nőni, hogy Tengil-harcos lehess, ugye ?
Tengil-harcos nem, akkor inkább meghalok - gondoltam, de ki nem mondtam.
Nagyon féltettem Jonatánt, és nem akartam felmérgesíteni őket, hát szerényen azt
feleltem:
- Hát persze hogy az akarok lenni.
- Derék - bólintott Vedur. - Akkor holnap reggel lemehetsz a nagy mólóhoz, és
megláthatod Tengilt, a Vadrózsavölgy megszabad!tóját. Holnap az aranyozott
dereglyén átkel az Ős-öreg Folyamok folyamán, és kiköt a nagy mólónál.
Ezután indulni készültek. De Kadur az utolsó pillanatban még visszafogta a
lovát.
- Hallod-e, öreg! - kiáltott rá Mátyásra, aki már félúton volt a ház felé. - Nem
láttál véletlenül egy szépséges, szőke ifjút, akit Oroszlánszívűnek hívnak?
Fogtam Mátyás kezét, hát éreztem, hogy megrezzen, de nyugodtan felelt:
 - Nem ismerek semmilyen Oroszlánszívűt.
- No persze - mondta Kadur -, de ha véletlenül találkoznál vele. . . ugye te is
tudod, mi vár arra, aki megóvja és elrejti? Halálbüntetés, ugye tudod?
Mátyás erre becsukta magunk mögött az ajtót.
- Halálbüntetés itt, halálbüntetés ott - mondta. - Ezek az emberek semmi másra
nem gondolnak.
Alighogy elcsendesült a paták dobogása, Mátyás újra kinn volt a lámpással.
Jonatán is hamarosan bejött. Kezét és arcát összekarmolták ugyan a tüskék, de örült,
hogy nem történt nagyobb baj, és hogy Bianca már a hegyek fölött repül.
Aztán megvacsoráztunk. Ott Mátyásnál, a konyhában. A titkos ajtó nyitva volt,
hogy Jonatán gyorsan eltűnhessen a rejtekhelyén, ha jönne valaki.
Előbb azonban Jonatán meg én kimentünk az istállóba, és abrakot adtunk a
lovainknak. Csodálatos volt újra együtt látni őket. Összedugták a fejüket. Azt
hiszem, valami módon elmesélték egymásnak, mi mindent éltek át. Mindkettőnek
zabot adtam. Jonatán előbb meg akarta akadályozni, de azután azt mondta:
- Na jó, most az egyszer! De a zabot a Vadrózsavölgyben nem a lovaknak adják
manapság.
Mire bementünk a konyhába, Mátyás már egy tál levest tett az asztalra.
- Más nincs, és ez is főleg vízből van - mondta. - De legalább meleg.
A tarisznyámat kerestem, mert eszembe jutott, mi van benne. Mikor elővettem a
kenyeret meg a sonkát, csak bámultak, Jonatán meg Mátyás is, és a szemük csillogni
kezdett. Nagyon jólesett, és majdnem olyan volt, mintha vendégségbe hívtam volna
őket. Nagy szeletekre vágtam a sonkát, és levest, kenyeret meg sonkát ettünk, és
ettünk, ettünk és ettünk. Sokáig senki sem szólalt meg. Végül Jonatán azt mondta:
- Hogy végre egyszer jóllakhattunk! Szinte már el is felejtettem, milyen érzés
jóllakottnak lenni.
Egyre jobban örültem, hogy eljöttem a Vadrózsavölgybe, egyre inkább az volt
az érzésem, hogy ez volt a helyes és jó megoldás. Most végre rendesen elmeséltem
mindent, ami azóta történt, hogy eljöttem otthonról, egészen addig, hogy Vedur és
Kadur behoztak a Vadrózsavölgybe. A legtöbbet ugyan már korábban említettem, de
Jonatán többször is hallani akarta. Különösen a Vedurról és Kadurról szóló
történetet. Nevetett rajta, pontosan, ahogy elképzeltem. Mátyás is nevetett.
- Annyira azért nem furfangosok ezek a Tengil-harcosok - mondta Mátyás.
- De nem ám, még én is túljártam az eszükön! - nevettem. - Képzeljétek, mi
lenne, ha tudták volna! Hogy a kistestvért, akit olyan szívesen elkapnának, éppen ők
hozták be a Vadrózsavölgybe, és csak úgy szélnek eresztették.
Ahogy ezt kimondtam, valami szöget ütött a fejembe. Eddig nem gondoltam rá,
de most megkérdeztem:
- Jonatán, te hogy jutottál be a Vadrózsavölgybe? Jonatán nevetett.
- Beugrattam - mondta.
 - Beugrattál... de csak nem Grimmel ?
- De bizony. Hiszen nincs másik lovam.
Hiszen láttam, tudtam, hogy Jonatán mekkorákat tud Grimmel ugratni. De hogy
átugorjanak a Vadrózsavölgyet körülvevő falon, hát ez egészen hihetetlen volt.
- Tudod, akkor még nem volt teljesen kész a fal - magyarázta Jonatán. - Nem
egészen és nem is a teljes magasságig. De abban biztos lehetsz, hogy azért már
akkor is elég magas volt.
- Igen, de hát az őrök! Nem látott meg senki? Jonatán beleharapott a kenyérbe,
aztán újra felnevetett.
- Igen, egy egész raj üldözött, és Grim tomporát eltalálta egy nyíl. De egérutat
nyertem, és egy kedves paraszt Grimet is meg engem is elrejtett a csűrjében. Éjszaka
meg idevezetett Mátyáshoz. Most már mindent tudsz.
- Nem, dehogyis tudsz mindent - szólt közbe Mátyás. - Nem tudod, hogy a
népek itt a völgyben dalokat énekelnek erről az útról és Jonatánról. Mióta Tengil
betört ide, és mindannyiunkat jobbágyaivá tett, ez az egyetlen vidám dolog, ami a
Vadrózsavölgyben történt. Jonatánról, a szabadítónkról énekelnek, mert azt hiszik,
és én magam is azt hiszem, hogy ő fogja megszabadítani a Vadrózsavölgyet.
- De bizony nem tudsz mindent - mondta Jonatán. - Nem tudod, hogy mióta
Orvar Katla barlangjába került, Mátyás a vadrózsavölgyi titkos ellenállás vezetője.
Mátyást kéne a szabadítójuknak nevezniük, nem engem.
- Nem, én ehhez öreg vagyok - felelte Mátyás. - Igaza volt ennek a Vedurnak.
Nem számít, élek-e vagy halok.
- Ilyeneket pedig ne mondj - tiltakoztam -, hiszen most már a nagyapám vagy.
- Igen, ez az egyetlen dolog, ami miatt életben kell maradnom. De arra, hogy
harcot vezessek, már nem vagyok alkalmas. Ahhoz fiatalnak kell lenni.
Felsóhajtott.
- Bárcsak köztünk lenne már Orvar! De hát ő a Katlabarlangban ül, amíg csak
az a szörny fel nem falja.
Ekkor megláttam, hogy Jonatán arca elsápadt.
- Majd meglátjuk-mormogta -, hogy Katla kit fog felfalni. Aztán folytatta.
- Most pedig munkára. Te még nem tudod, Tücsök, hogy ebben a házban
nappal alszunk, éjjel meg dolgozunk. Gyere, nézd meg!
Bemászott előttem a titkos zugba, és ott mutatott valamit. Eltolta a párnát, amin
aludtunk, és felszedett néhány széles padlódeszkát, ami már ki volt lazítva. Láttam,
hogy fekete nyílás kezdődik alattuk, ami levezet a föld alá.
- Itt kezdődik az én földalatti folyosóm - mondta Jonatán.
- És hol van a vége? - kérdeztem, bár szinte kitaláltam, mit fog válaszolni.
- Kinn a mezőn, a fal túloldalán. Ott lesz vége, ha elkészül. Még egypár
éjszakára van szükség, azután azt hiszem, elég hosszú lesz.
Bebújt a lyukba.
 - Még egy darabig folytatnom kell az ásást. Hiszen megérted, hogy nem épp a
kövér Dodik orra előtt akarok kibújni a föld alól.
Aztán eltűnt, én meg sokáig ültem és várakoztam ott. Mikor végre visszajött,
egy földdel teli teknőt tolt maga előtt. Feladta nekem, én meg kitettem az ajtón
keresztül Mátyásnak.
- Még egy kis föld a telkemre - mondta Mátyás. - Ha lenne egy kis borsóm meg
babom, amit elvethetnék, egyszeriben vége szakadna az éhínségnek.
- Azt te csak hiszed - legyintett Jonatán. - Minden tíz babszemből kilencet
elvesz Tengil, hát elfelejtetted?
- Igazad van - felelt Mátyás. - Amíg Tengil megvan, nyomor és éhség is lesz a
Vadrózsavölgyben.
Mátyásnak most ki kellett lopóznia, hogy a telkén kiborítsa a teknőt, nekem
meg az ajtóban kellett maradnom, hogy őrködjem. Jonatán azt mondta, hogy
fütyüljek, ha bármit is észreveszek, ami veszedelmes lehet. Egy különös kis
dallamot fütyüljek, amit régen tanultam Jonatántól, amikor még a földön éltünk.
Akkoriban gyakran fütyültük együtt. Esténként, miután lefeküdtünk. Úgyhogy ezt
akármikor el tudnám fütyülni.
Jonatán újra lemászott a lyukba, hogy tovább ásson. Mátyás meg bezárta az
ajtót, és eléhúzta a szekrényt.
- Jól jegyezd meg, Tücsök. Mindig, mindig zárd be az ajtót, és húzd elé a
szekrényt, ha Jonatán odabenn van. Jól jegyezd meg, hogy olyan országban élsz,
ahol Tengil él és uralkodik.
- Nem fogom elfelejteni - bólintottam.
A konyhában sötét volt. Egyetlen lámpás égett az asztalon, de Mátyás azt is
eloltotta.
- Az éjszaka legyen sötét a Vadrózsavölgyben - mondta. - Mert nagyon sok
szem szeretné látni, amit nem szabad látnia.
Aztán fogta a teknőt, és eltűnt, én meg kiálltam őrködni a nyitott ajtóba. És sötét
volt, pontosan, ahogy Mátyás akarta.
Sötét volt a házban, és sötét volt az ég is a Vadrózsavölgy fölött. Nem
világítottak sem a csillagok, sem a hold, minden fekete volt, és én semmit sem
láttam. De azt gondoltam, hogy legalább az a sok, éjszakát fürkésző szem sem lát
semmit, amiről Mátyás beszélt, és ez megvigasztalt.
Magányos, kellemetlen érzés volt ott várakozni, és félelmetes is. Mátyás sokáig
elmaradt. Nyugtalankodni kezdtem, és minden percben egyre nyugtalanabb lettem.
Miért nem jön már? Belebámultam a sötétbe. De talán nincs is már olyan sötét?
Hirtelen rádöbbentem, hogy világosabb lett. Vagy csak a szemem káprázik? Akkor
vettem észre, a hold kibukkant a felhők mögül. Ez a lehető legrosszabb volt, és
imádkoztam, hogy Mátyás akkor érjen vissza, amikor még elég sötét van ahhoz,
hogy elrejtőzködjék. De már késő volt. A hold már teljes fényében ragyogott, és
fénye elárasztotta a völgyet.
Ebben a fényben megláttam Mátyást. Már messziről láttam, hogy közeledik a
vadrózsabokrok között a teknővel. Gyorsan körülnéztem, hiszen nekem kellett
őrködnöm. És akkor valami mást is megláttam. Dodikot, a kövér Dodikot, aki
nekem háttal épp lemászott egy kötéllétrán a falról.
Nehéz fütyülni, ha az ember fél, úgyhogy nem hangzott túl jól. De valahogy
csak kipréseltem magamból azt a dallamot, és Mátyás eltűnt a legközelebbi
rózsabokorban, gyorsan, mint a gyík.
Addigra már Dodik odaért hozzám.
- Minek fütyülsz ? - kiabált.
- Hát mert. . . mert épp ma tanultam meg - dadogtam. - Eddig egyáltalán nem
tudtam fütyülni, de ma, ma hirtelen sikerült, nem akarod meghallgatni?
Újra neki kezdtem, de Dodik nem hagyta folytatni.
- Nem, hallgass. Nem tudok ugyan róla, hogy tilos lenne a fütyülés, de könnyen
elhinném, hogy az. Nem hiszem, hogy Tengil szereti. És különben is, csukva kell
tartanod az ajtót, megértetted?
- Tengil nem szereti, ha nyitva van az ajtó? - kérdeztem.
- Ehhez semmi közöd - mondta Dodik. - Tedd, amit mondok. De előbb adj egy
ital vizet. Annyit járkálok a falon le-föl, hogy majd szomjan halok.
Gyorsan belegondoltam, hogy mi lesz, ha bejön velem a konyhába, és Mátyást
nem találja otthon. Szegény Mátyás! Este halálbüntetés terhe mellett tilos kinn járni.
- Majd hozok - mondtam gyorsan. - Várj meg itt, rögtön hozom a vizet.
Beszaladtam, és a sötétben a vízeshordó után tapogatóztam. Hiszen tudtam,
melyik sarokban van. Megtaláltam a vízmerőt is, és megtöltöttem vízzel. Ekkor
megéreztem, hogy valaki áll mögöttem, igen, ott állt a sötétben, egészen közel
hozzám, és azt hiszem, ilyen félelmetes dolog még sohasem történt velem.
- Gyújts világot - mondta Dodik. - Látni akarom, milyen is egy ilyen
patkányfészek.
Reszketett a kezem, én is egész testemben reszkettem, de azért sikerült világot
gyújtanom.
Dodik elvette a merítőt és ivott. Ivott, úgy ivott, mintha feneketlen gyomra
volna. Aztán földre dobta a merítőt, és gyanakvón nézett körül apró, gonosz
szemével. És feltette a kérdést, amit már vártam.
- Hát az öreg Mátyás, aki itt lakik, az hol van ? Nem feleltem. Nem tudtam, mit
feleljek.
- Nem hallod, hogy kérdeztelek? - dörrent rám. - Hol van Mátyás ?
- Alszik - súgtam. Valamit ki kellett találnom.
- Hol? - kérdezte Dodik.
A konyha mellett volt egy apró kamra, és tudtam, hogy Mátyás ágya ebben a
kamrában van. De azt is tudtam, hogy most nem alszik ott. De azért rámutattam a
kamraajtóra, és azt mondtam:
- Ott benn.
Alig tudtam kinyögni, jóformán nem is hallatszott. Nyomorúságosan hangzott,
és Dodik gúnyosan nevetett rajtam.
- Nem valami jól hazudsz - mondta. - Várj csak, majd utánanézünk!
Nagyon elégedett volt, tudta, hogy hazudok, és szívesen elintézte volna, hogy
Mátyás halálbüntetést kapjon, őt meg Tengil megdicsérje, vagy mit tudom én.
- Add ide a lámpást - parancsolta, és én odaadtam neki. El akartam rohanni, ki
az ajtón, elkapni Mátyást, és megmondani neki, hogy meneküljön, amíg még lehet.
De meg se tudtam moccanni, csak álltam ott, és rosszul voltam a félelemtől.
Dodik látta, és élvezte. Dodik nem sietett, nem, mosolygott, és húzta a dolgot,
hogy még jobban megijedjek. De amikor kimosolyogta magát, akkor megszólalt:
- No, gyere csak, fiacskám, és mutasd meg, hogy hol alszik az öreg Mátyás.
Felrántotta a kamra ajtaját, és meglökött, úgyhogy megbotlottam a magas
küszöbben. Aztán újra talpra rángatott, és ott állt előttem, lámpással a kézben.
- No, te kis hazug, most mutasd meg - vicsorgott, és felemelte a lámpást, hogy
bevilágítsa a kamra sötétségét.
Nem mertem se megmoccanni, se felnézni, legszívesebben nem is lettem volna.
Jaj, de kétségbe voltam esve!
S ekkor, nyomorúságom kellős közepén meghallottam Mátyás mérges hangját:
- Mi a csuda van itt? Már éjszaka sem lehet nyugodtan aludni?
Fölnéztem és megláttam Mátyást. Ott ült az ágyban, a kamra legsötétebb
sarkában, és a lámpába pislogott. Csak ing volt rajta, a haja meg kócos, mintha már
régóta aludnék. A nyitott ablak alatt meg ott állt a falnak támasztva a teknő. Bizony
olyan gyors volt az én nagyapám, mint a gyík!
Dodikot meg majdnem megsajnáltam. Még sosem láttam senkit, aki olyan
ostobán bámult volna, mint ő, amikor ott állt, és Mátyásra meredt.
- Csak egy kis vizet jöttem kérni - dünnyögte.
- Vizet? - csattant fel Mátyás. - Hát nem tudod, hogy Tengil megtiltotta nektek,
hogy vizet fogadjatok el tőlünk? Azt hiszi, megmérgeznénk benneteket. És ha még
egyszer felversz álmomból, hát meg is teszem.
Nem értem, hogy is mert Dodiknak ilyeneket mondani. De talán valóban így
kell beszélni a Tengil-harcosokkal. Mert Dodik csak egy kicsit morgott, és eltűnt,
visszament a falra.
10.
Sosem láttam igazán rémséges embert, amíg meg nem pillantottam a
karmanjakai Tengilt.
Átkelt aranyozott dereglyéjén az Ősöreg Folyamok folyamán, én meg ott
álltam, és Mátyással együtt vártam.
Jonatán küldött oda. Azt akarta, hogy lássam Tengilt.
 - Hogy jobban megértsd, miért robotol, koplal és hal meg itt a nép a völgyben,
miközben csak egyetlen gondolata és álma van, hogy újra szabad legyen.
Tengil vára fönt volt az Ősöreg Hegyek közt. Ott lakott. Csak ritkán kelt át a
folyón, és azért jött a Vadrózsavölgybe, hogy rémületet keltsen a népben, hogy
senki se felejtse el, kicsoda ő, és ne merjen túl sokat álmodni a szabadságról,
magyarázta Jonatán.
Először alig láttam valamit. Annyi Tengil-harcos állt előttem. Egész hosszú
sorok, akiknek az volt a feladatuk, hogy megvédjék Tengilt, ha a Vadrózsavölgybe
jön. Gondolom, attól félt, hogy valamelyik hátsó udvarból susogva elindul egy
nyílvessző. Jonatán szerint a zsarnokok mindig félnek. És Tengil minden zsarnok
között a legrosszabb.
Először semmit sem láttunk, Mátyás sem meg én sem. Aztán rájöttem, mit kell
tennem. Komoran, szétterpesztett lábbal álltak ott Tengil katonái. Mikor hasra
feküdtem a mögött, aki legjobban szétterpesztette a lábát, akkor átláttam a lába
között.
Mátyás nem tudta ezt utánam csinálni.
- Az a legfontosabb, hogy te láss - mondta. - És hogy sohase felejtsd el, amit
ma itt láttál.
Láttam. Egy szép, nagy, aranyozott dereglyét, feketébe öltözött evezősökkel,
amint a folyón közeledett. Sok evezője volt, több, mint amennyit meg tudtam volna
számolni, és valahányszor kiemelték a vízből, az evezők megcsillantak a
napfényben. Az evezősöknek keményen kellett dolgozniuk. Erős volt a sodrás, és
magával akarta ragadni a dereglyét. Talán egy távolabbi vízesés szívása volt ez,
mert valami olyan zúgást hallottam, mintha a távolban nagy víz zuhogna le.
- A Karma vízesést hallod - súgta Mátyás, amikor megkérdeztem. - A Karma
vízesés hangja, ez a bölcsődala a gyerekeknek itt a Vadrózsavölgyben, ezt hallgatják
az ágyban, mikor már aludniuk kellene.
A Vadrózsavölgy gyerekeire gondoltam. Régebben biztosan itt ugrándoztak,
játszottak és pancsoltak a vízben, és nagyokat nevettek. De most már nem tehették. A
fal miatt, a miatt a vigasztalan fal miatt, ami mindent lezár. Az egész hosszú falon
összesen két kapu van, az, amelyiken én is bejöttem - ezt nagykapunak hívták - és
egy másik a folyóparton, előtte mólóval, amelyhez most Tengil dereglyéje volt
kikötve. A kaput Tengil kedvéért nyitották ki, és az árkádok mellett, két katonaláb
között láttam a mólót és Tengil fekete ménjét, mely ott várakozott. Gyönyörű volt, a
nyereg meg a lószerszám aranytól fénylett. Láttam, amint Tengil kiszáll a
dereglyéből, és felpattan a nyeregbe, majd belovagol a kapun. Hirtelen egészen
közel került hozzám, úgyhogy láttam, milyen kegyetlen az arca és milyen kegyetlen
a szeme. Kegyetlen, mint egy tengeri szörny, megmondta Jonatán, és valóban
kegyetlen volt és vérszomjas. A ruhája pedig bíborszínű volt, mint a vér, és a
sisakforgója is olyan, mintha vérbe mártotta volna. A szeme mindig előremeredt,
nem látta az embereket, olyan volt, mintha a számára csak egyetlenegy valaki
léteznék, senki más, csakis ő maga, a karmanjakai Tengil. Borzalmas volt.
A Vadrózsavölgyben mindenkinek megparancsolták, hogy jöjjön a főtérre. Ott
fog Tengil beszédet tartani. Persze Mátyás meg én is odamentünk.
Nagyon szép, kedves kis tér volt, körös-körül szép régi házakkal. Ide gyűjtötte
most Tengil a Vadrózsavölgy minden lakosát. Az emberek hallgatagon álltak és
várakoztak, de mennyire lehetett érezni az elkeseredést és a gondokat! Ezen a téren
valaha régen biztosan jól érezték magukat. A nyári estéken itt táncoltak, énekeltek,
játszottak, vagy csak üldögéltek a padon a fogadó előtt, és a hársfák alatt
beszélgettek.
Két öreg hársfa állt ott. Tengil ezek közé lovagolt, és megállt. Egyenesen ült a
lovon, és elbámult a tér és az emberek fölött, de biztos vagyok benne, hogy
egyiküket sem látta. Mellette állt a tanácsosa, egy kevély lovag, akit Pjukénak hívtak,
ahogy Mátyástól megtudtam. Pjukénak fehér lova volt, majdnem olyan szép, mint
Tengil feketéje. Ott ült hát a két hatalmasság a lován, és mindkettő egyenesen maga
elé meredt. Sokáig hallgattak. Körülöttük katonák álltak őrt, fekete sisakos, fekete
köpenyes Tengil-harcosok, kivont karddal. Látszott, hogy izzadnak, mert a nap már
magasan járt az égen, és meleg nap volt.
- Mit gondolsz, mit fog Tengil mondani ? - kérdeztem Mátyást.
- Hogy elégedetlen velünk - felelte. - Mást sose mond.
Persze Tengil nem maga beszélt. Hiszen nem szólhat jobbágyokhoz. Csak
Pjukéhoz beszélt, Pjuke meg kihirdette, hogy Tengil elégedetlen a Vadrózsavölgy
népével. Rosszul dolgoznak, és Tengil ellenségeit védelmezik.
- Az Oroszlánszívűt még mindig nem találtuk meg - mondta Pjuke. - Kegyes
uralkodónkat ez elégedetlenséggel tölti el.
- Meghiszem azt, meghiszem - hallottam, hogy valaki hozzám egész közel ezt
mormogja. Egy rongyokba öltözött szerencsétlen szegényember állt ott. Egy kicsi
öregember, akinek csapzott haja és loncsos, szürke szakálla volt.
- Kegyes uralkodónk türelmének hamarosan vége - harsogta Pjuke -, és akkor
keményen és kegyetlenül fogja megbüntetni a Vadrózsavölgyet.
- Igaza is van, de igaza van ám! - motyogta mellettem az öreg, és megértettem,
hogy dilinós kell legyen, olyan, akinek nincs ki a négy kereke.
- Ámde - folytatta Pjuke - kegyelmes uralkodónk nagy jóságában még vár egy
darabig a véres büntetéssel, sőt jutalmat is kitűz. Húsz fehér lovat kapjon, aki elfogja
neki az Oroszlánszívűt.
- No, majd én elkapom a jómadarat - heherészett az öreg, és oldalba bökött. -
Akkor aztán húsz fehér lovat kapok kegyes uralkodónktól, ez bizony szép fizetség
egy ilyen apró zsákmányért.
Olyan dühbe gurultam, hogy legszívesebben megütöttem volna. Még akkor se
beszéljen ilyen ostobaságokat, ha bolond.
 - Nem röstelled magad?! - suttogtam, mire nevetett.
- Nem, nem nagyon - heherészett. Most egyenesen az arcomba nézett, és
megláttam a szemét. Ilyen szép, csillogó szeme csak Jonatánnak van!
Hát valóban nem restellte magát! Hogy is jutott eszébe idejönni, Tengil orra
elé? Persze senki sem ismerte volna fel. Még Mátyás sem. Csak amikor Jonatán
megveregette a hátát, és azt mondta:
- Öregapó, nem láttuk mi már egymást valahol ?
Jonatán szeretett maskarába öltözni. Esténként hajdan színházat játszott nekem a
konyhában. Úgy értem, mikor még a Földön éltünk. Igazán nagyon mulatságosan
tudott öltözni. Gyakran úgy nevettem, hogy még a hasam is megfájdult.
De most, itt, Tengil előtt, ez szinte már túlságosan nagy merészség volt.
- Nekem is látnom kell, hogy mi történik - suttogta, és most nem nevetett. Nem
is történt semmi nevetnivaló.
Mert Tengil azt kívánta, hogy a Vadrózsavölgy minden férfia álljon előtte
sorba, és félelmetes ujjával rámutatott azokra, akiknek át kell kelniük a folyón
Karmanjakába. Tudtam, ez mit jelent, Jonatán elmesélte. Senki sem tér vissza élve
azok közül, akikre Tengil rámutat. Karmanjakában kell robotolniuk, köveket
hordanak majd ahhoz az erődítményhez, amelyet Tengil emeltet az Ősöreg Hegyek
hegyeinek legmagasabb csúcsán. Olyan erődítmény lesz az, amelyet egyetlen
ellenség sem vehet be, és ott él majd a kegyetlen Tengil évről évre, és végre
biztonságban érzi majd magát. De sok robotosra van ahhoz szükség, hogy egy ilyen
erődítmény felépüljön, és ők robotoltak, amíg össze nem rogytak.
- Akkor aztán Katla kapja meg őket - súgta Jonatán. Még a meleg napfényben is
megborzongtam, mikor az eszembe jutott. Különben Katla csak egy szörnyű név
volt a számomra, semmi más.
Csend volt a téren, amíg Tengil választott. Csak egy madárka ült fölötte a fán,
és szépen trillázott. Hiszen a madárka nem tudta, mit is csinál Tengil a hársfák alatt.
Aztán sírás hangzott. Szánalmas volt hallani, hogy sírtak mind az asszonyok,
akik elvesztették férjüket, és a gyerekek, akik soha többé nem látják az apjukat. Mind
sírtak. Én is.
De Tengil nem hallotta meg a sírást. Csak ült a lován, rá-rámutatott az
emberekre, és valahányszor halálra ítélt valakit, felvillant gyűrűjében a gyémánt.
Szörnyűséges volt, a puszta mutatóujjával ítélte halálra az embereket.
De az egyik, akire rámutatott, bizony nagyon feldühödött, amikor a gyermekeit
sírni hallotta. Mert hirtelen kitört a sorból, és még mielőtt a katonák
megakadályozhatták volna, odarohant Tengil elé.
Zsarnok! - kiáltotta. - Gondoltál-e már arra, hogy egyszer te is meghalsz?
És leköpte Tengilt.
Tengilnek arcizma sem rándult. Csak jelt adott a kezével, és a legközelebb álló
katona felemelte a kardját. Láttam, hogyan villan meg a napfényben, de Jonatán
ebben a pillanatban elkapta a nyakamat, és a mellére szorított, eltakarta az arcomat,
úgyhogy mást nem láttam.
De éreztem, vagy talán hallottam, hogyan zokog Jonatán. És mikor
hazamentünk, akkor is sírt. Pedig sosem szokott.
Aznap gyászoltak a Vadrózsavölgyben. Mindenki gyászolt. Mindenki, kivéve
Tengil katonáit. Ők épp hogy nagyon örültek, valahányszor Tengil a
Vadrózsavölgybe jött, mert akkor megvendégelte a Tengil-harcosokat. Alig száradt
fel a szerencsétlennek a vére, akit aznap a téren megöltek, nagy söröshordókat
ütöttek ott csapra, egész malacokat sütöttek nyárson, úgyhogy a szag vastagon
megülte a Vadrózsavölgyet, és minden Tengil-harcos evett-ivott, és dicsérte Tengik,
aki ilyen jó hozzájuk.
- De a Vadrózsavölgy malacait falják fel a bitangok - mondta Mátyás -, és a
Vadrózsavölgy sörét isszák.
Tengil maga nem vett részt a lakomán. Mikor befejezte a válogatást, ismét
átkelt a folyón.
- És most elégedetten ül a várában. Azt hiszi, sikerült megfélemlítenie a
Vadrózsavölgyet - mondta Jonatán, mikor hazamentünk. - Azt hiszi, hogy csak ijedt
jobbágyok élnek itt, senki más.
- De téved - folytatta Mátyás. - Tengil azt sem érti, hogy sohasem igázhatja le
azokat, akik a szabadságukért küzdenek, és összetartanak, mint mi.
Elmentünk egy kis ház előtt, amelyet almafák vettek körül.
- Itt lakott az, akit ma megöltek - mondta Mátyás.
Az ajtó előtt a lépcsőn egy asszony ült. Megismertem a térről, eszembe jutott,
hogyan jajongott, amikor Tengil rámutatott a férjére. Most olló volt a kezében, és
rövidre vágta hosszú, szőke haját.
- Mit csinálsz, Antónia? - kérdezte Mátyás. - Mit akarsz a hajadból csinálni?
- Íjhúrt - válaszolta Antónia.
Többet nem mondott. De soha nem fogom elfelejteni, milyen volt a szeme,
amikor ezt mondta.
A Vadrózsavölgyben sok mindent büntettek halállal. A legveszélyesebb az volt,
ha valaki fegyvert rejtegetett. Azt mindennél szigorúbban tiltották. Tengil katonái
be-benéztek a házakba és az udvarokba, és elrejtett íjak és elrejtett kardok meg
lándzsák után kutattak. De sohasem találtak semmit. Pedig nem volt egyetlen ház és
egyetlen udvar sem, ahol ne rejtegettek volna fegyvert, és ne kovácsoltak volna
fegyvert a harcra, aminek végül is el kell következnie, magyarázta Jonatán.
Tengil azoknak is fehér lovakat ígért ajándékba, akik leleplezik a
fegyverrejtegetőket.
- Milyen együgyű! - mondta Mátyás. - Vajon komolyan hiszi, hogy van a
Vadrózsavölgyben akár csak egyetlen áruló is ?
- Nem, áruló csak a Cseresznyevölgyben van - mondta Jonatán gondterhelten.
Igen, tudtam, hogy Jonatán megy mellettem, de a szakálla meg a rongyai miatt
nehéz volt ezt nem elfelejteni.
- Jossi nem látott annyi kegyetlenséget és elnyomást, mint mi - bólogatott
Mátyás. - Különben sosem tudná megtenni, amit most csinál.
- Kíváncsi lennék, mit tervez Zsófia - mondta Jonatán. - És azt is nagyon
szeretném tudni, vajon Bianca hazaért-e.
- Szívből reméljük, hogy igen - mondta Mátyás. - És azt is, hogy Zsófia már
ártalmatlanná tette Jossit.
Amikor hazaértünk Mátyás tanyájára, láttuk, hogy a kövér Dodik a friss füvön
hever, és három másik Tengil-harcossal kockázik. Gondolom, szabadnapjuk volt,
mert egész délután ott hevertek a csipkerózsabokrok alatt, a konyhaablakból
láthattuk őket. Kockáztak, húst ettek és sört ittak, amit a térről hoztak, egész
vedrekkel. Aztán már nem is bírtak kockázni. Akkor megint húst ettek és sört ittak.
Később már csak sört ittak. Aztán már semmit sem csináltak, csak csúsztak-másztak,
mint a bogarak a bokorban. Végül mind a négyen elaludtak.
Sisakjaik és köpenyeik a fűben hevertek, ahogy ledobták. Ilyen meleg napon
nem is lehet vastag gyapjúköpenyben ennyi sört inni.
- No, ha Tengil ezt látná - mondta Jonatán -, megkorbácsoltatná őket.
Aztán kisurrant az ajtón, és jóformán még mielőtt időm lett volna megijedni,
már vissza is jött egy köpennyel meg egy sisakkal.
- Mi szükséged van erre a szörnyűségre ? - kérdezte Mátyás.
- Még nem tudom - felelte Jonatán. - De eljöhet az idő, hogy szükségem lesz rá.
- Még eljöhet az idő, hogy bajba jutsz miatta - mondta Mátyás.
Jonatán levette a rongyait és a szakállát, és felvette a sisakot és a köpenyt,
amitől pontosan olyan lett, mint egy Tengil-harcos. Szörnyű volt. Mátyás reszketett
és könyörgött, az istenért, rejtse el azt a szörnyűséget a kamrájában.
Jonatán meg is tette.
Aztán lefeküdtünk, és a nap hátralevő részében aludtunk, úgyhogy nem tudom,
mi történt, mikor a kövér Dodik meg a cimborái felébredtek, és tisztázni akarták,
kinek a sisakja és köpönyege tűnt el.
Mátyás is aludt, de hirtelen felébredt, mondta később, mert kiabálást és
káromkodást hallott a csipkesövény mögül.
Éjjel tovább dolgoztunk a földalatti folyosón.
- Még három éjszakára van szükségünk, nem többre - sóhajtott Jonatán.
- És akkor mi történik ?
- Megtörténik, amiért idejöttem - mondta Jonatán. - Lehet, hogy nem sikerül, de
mindenképpen meg kell próbálnom megszabadítani Orvart.
- De nem nélkülem - mondtam. - Még egyszer ugyan nem hagysz el. Ha oda
mégy, én is veled megyek.
Erre hosszasan nézett rám, végül pedig elmosolyodott.
 - Ha igazán úgy akarod - bólintott.
11.
Tengil minden katonáját feltüzelte a sok hús meg sör, és a fehér lovaknak is
örültek volna. Vadul kutattak hát Jonatán után. Az utóbbi időben reggeltől estig
állandóan szaglásztak a völgyben, minden egyes házban, minden egyes szögletben.
Jonatánnak állandóan a rejtekhelyen kellett maradnia, úgyhogy majd megfulladt.
Vedur és Kadur pedig mindenütt kör belovagolt, és Jonatán személyleírását
olvasták fel. Egyszer én is odamentem, hogy halljam, mit mondanak: „Tengil
ellenségéről, Oroszlánszívű Jonatánról, aki törvényellenesen hatolt be a falon, és
jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik a Vadrózsavölgyben." Elmondták azt is, hogy
fest. „Feltűnően szép ifjú, szőke hajú, sötétkék szemű, karcsú termetű." Gondolom,
Jossi írhatta így le. Újra meg újra kihirdették, hogy halál arra, aki az Oroszlánszívűt
rejtegeti, és jutalmat kap, aki elárulja.
Miközben Vedur és Kadur körbelovagolt, és mindezt világgá kürtölte, sok
ember jött el Mátyás tanyájára, hogy elbúcsúzzék Jonatántól, és köszönetet mondjon
mindazért, amit értük tett. És ez sokkal több volt, mint amennyiről én tudtam.
- Sosem felejtünk el - mondták könnyes szemmel, és odaadták a magukkal
hozott kenyeret, bár alig volt mit enniük.
- Szükséged lesz rá - mondták -, mert nehéz és veszélyes útra mégy - aztán
elsiettek, hogy csupa szórakozásból még egyszer meghallgassák Vedurt és Kadurt.
Mátyás házába is jöttek katonák. Holtra rémülten ültem a konyhaszéken, mikor
bejöttek, és moccanni sem mertem. De Mátyás barátságtalan volt velük.
- Mit kerestek? - mondta. - Azt hiszem, nem is létezik ez az Oroszlánszívű. Ezt
az egészet csak azért találtátok ki, hogy körbejárhassatok, és mindenütt a feje
tetejére állíthassátok a házat.
És a feje tetejére is állítottak mindent. Bent kezdték a kamrában. Minden
ágyneműt ledobáltak a padlóra. Beleturkáltak a szekrénybe, ami ott állt, abból is
mindent kiszedtek, pedig ez egyszerűen ostobaság volt. Vajon tényleg azt hitték,
hogy Jonatán egy szekrényben rejtőzik?
- Az éjjeliszekrényben nem akarjátok megnézni? - kérdezte Mátyás, de erre
dühbe gurultak.
Aztán kijöttek a konyhába, és nekiestek a konyhaszekrénynek, én meg csak
ültem a széken, és éreztem, hogy erősödik bennem a gyűlölet. Épp azon az estén
akartuk elhagyni a völgyet, Jonatán meg én, és arra gondoltam, ha most elfogják,
hát én nem tudom, mit csinálok! Egyszerűen lehetetlen olyan szörnyűség, hogy
Jonatánt az utolsó órákban fogják el, amelyeket a Vadrózsavölgyben tölt.
Mátyás a konyhaszekrényt telirámolta régi ruhákkal, birkagyapjúval és egyéb
kacattal, hogy hang se szűrődjék ki a rejtekből, és ezek most az egész hóbelevancot
kiszórták a padlóra.
És akkor! Akkorát akartam sikítani, hogy a ház is belereszket, mert egyikük a
konyhaszekrénynek vetette a vállát, hogy eltolja. De nem jött ki hang a torkomon.
Megkövülten ültem a széken, és gyűlöltem, gyűlöltem rajta mindent, a durva kezét, a
vastag nyakát és a szemölcsöt a homlokán. Gyűlöltem, mert tudtam, hogy mindjárt
meglátja a csapóajtót, ami a rejtekbe vezet, és ez Jonatán végét jelenti.
S ekkor felhangzott egy kiáltás. Mátyás szájából.
- Ég, ég. . . ! Tűz van! - kiáltotta. - Azt is Tengil parancsolta, hogy felgyújtsátok
a házat?
Nem tudom, hogy történhetett, de úgy volt, ahogy mondta. A padlóra dobált
gyapjú vígan égett, és a katonák gyorsan oltani kezdték. Odaugrottak, eltaposták és
káromkodtak, végül még a vizeshordót is kiborították. Eloltották, mielőtt nagyobb
baj lett volna, de Mátyás tovább morgott és dühösködött.
- Egy csöpp józan eszetek sincs! - háborgott. - Hát hogy lehet ledobni gyapjút a
földre a tűzhely közelébe, ahol csak úgy pattognak a szikrák?
A szemölcsös roppant dühbe gurult.
- Elhallgass, vénember! - kiáltotta. - Vagy én fogom be a szád!
De Mátyás nem hagyta magát megijeszteni.
- Rakjatok rendet magatok után! - mondta. - Nézzétek, hogy néz ki minden!
Mint a disznóólban!
Hát ez volt a legjobb módszer arra, hogy megszabaduljunk tőlük.
- Tedd rendbe a disznó-óladat te magad, öreg! - morgott a szemölcsös, és
elsőnek masírozott ki. A többiek utána. És az ajtót tárva-nyitva hagyták maguk
mögött.
- Mert egy csöpp eszük sincs - mondta Mátyás.
- Azért milyen nagy szerencse, hogy meggyulladt a gyapjú - mondtam. -
Képzeld, milyen szerencséje volt Jonatánnak!
Mátyás megfúvogatta az ujja hegyét.
- Igen, ezek a kis tüzek néha hasznosak - mondta -, még akkor is, ha az ember
megégeti magát, miközben puszta kézzel fogja meg az égő széndarabokat.
De hiába reménykedtem, ezzel még nem volt vége a gondoknak.
Az istállóban is keresték Jonatánt, és aztán a szemölcsös odajött Mátyáshoz, és
azt mondta:
- Két lovad van, öreg! Pedig tudod, hogy a Vadrózsavölgyben senkinek sem
lehet több egynél. Majd átküldünk valakit a túloldalról az este. Elviszi a fehér
csillagosat, azt Tengilnek kell adnod.
- De hát az a fiú lova! - mondta Mátyás.
- Lehet, de most Tengilé lesz.
Ezt mondta a katona. Én meg sírni kezdtem. Hiszen este akartunk útra kelni a
Vadrózsavölgyből, Jonatán meg én. Kész a hosszú, földalatti folyosó. És - eddig
egyáltalán nem is jutott eszembe - mit csinálunk majd Grimmel és Fjalarral? Hiszen
ők nem tudnak keresztülmászni a földalatti folyosón. Milyen ostoba vagyok, hogy
erre nem jöttem rá előbb. Hogy a lovainkat Mátyásnál kell hagynunk. És vajon ez
magában nem elég baj ? Miért kell még nagyobb szörnyűségeknek történniük ?
Tengil el akarja vinni Fjalart. A szívem majd megszakadt, amikor hallottam.
A szemölcsös kivett a zsebéből egy kis fatáblát, és Mátyás orra alá tartotta.
- Itt van - mondta. - Tedd ide a kézjegyedet!
- Már miért tenném oda ? - kérdezte Mátyás.
- Mert az azt jelenti, örülsz, hogy adhatsz Tengilnek egy lovat.
- Nem érzek semmi ilyen örömet - mondta Mátyás. De erre a katona kivont
karddal lépett oda hozzá.
- Már hogyne ereznél! - mondta. - Nagy örömet érzel, és szépen ideteszed a
kézjegyedet! És odaadod a táblát annak, aki majd átjön Karmanjakából, és elviszi a
lovat. Mert Tengil bizonyítékot akar, hogy önkéntes adományról van szó, érted,
öreg? - és úgy meglökte Mátyást, hogy az majd elesett.
Mit tehetett Mátyás? Odatette a kézjegyét, a katonák meg eltűntek Mátyás
tanyájáról, hogy másutt keressék Jonatánt.
Ez volt az utolsó esténk Mátyásnál. Utoljára ültünk az asztalánál, utoljára kínált
bennünket levessel. Mind a hárman gondterheltek voltunk. Leginkább én. Sírtam.
Fjalar miatt. És Mátyás miatt. Hiszen majdnem a nagyapám lett, és most itt hagyom.
Azért is sírtam, mert olyan kicsi voltam, és úgy féltem, és semmit sem tehettem,
amikor jött ez a katona, és ellökte a nagyapámat.
Jonatán hallgatva ült és gondolkozott, és egyszer csak azt mondta :
- Bárcsak ismerném a jelszót!
- Milyen jelszót? - kérdeztem.
- Hát nem tudod, hogyha valaki ki vagy be akar menni a nagykapun, ismernie
kell a jelszót? - mondta.
- Dehogynem tudom, és a jelszót is ismerem. Minden hatalmat Tengilnek,
megszabadítónknak! Hát nem mondtam, hogy Jossitól hallottam?
Jonatán rám meredt. Sokáig csak nézett, aztán elnevette magát.
- Tücsök, szeretlek - mondta -, tudod?
Nem értettem, miért örül annyira a jelszónak, hiszen nem is a nagykapun akart
kimenni. De minden szomorúságom mellett is felvidultam egy kicsit, hogy ezzel az
aprósággal örömet szerezhettem neki.
Mátyás bement a kamrájába, hogy rendet rakjon. Jonatán utána rohant.
Odabenn halkan beszélgettek. Nem sokat hallottam, csak annyit, hogy Jonatán azt
mondja:
- Ha nem járok szerencsével, akkor ugye gondot viselsz a testvéremre?
Aztán visszajött hozzám.
- Figyelj csak, Tücsök, én fogom a holmikat, és előremegyek. Te meg várj itt,
Mátyásnál, amíg nem hallasz rólam újra. Ez elég sokáig fog tartani, mert előtte még
el kell valamit intéznem.
 Ó, be rossz volt ezt hallani! Mindig nagyon nehezen vártam Jonatánt. Még
akkor is, ha nem kellett közben félnem, most pedig féltem. Mert ki tudja, mit csinál
majd Jonatán a fal túloldalán? És mire készül, ami esetleg nem fog sikerülni?
- Ne félj annyira, Tücsök - mondta Jonatán. - Ne felejtsd el, hogy most már
Oroszlánszívű Károly vagy!
Aztán sietősen elbúcsúzott Mátyástól meg tőlem, és bebújt a rejtekhelyre. És
láttuk, hogy eltűnik a földalatti folyosóban. Integetett, az utolsó, amit még láttunk
belőle, a keze volt, ahogy integet nekünk.
Aztán egyedül maradtunk, Mátyás meg én.
- A kövér Dodik nem tudja, micsoda vakondok mászik át épp most a fala alatt -
mondta Mátyás.
- Nem, de képzeld el, mi történik, ha meglátja, amint a vakondok épp kidugja a
fejét a föld alól - nyöszörögtem. - És akkor repül a lándzsája!
Nagyon szomorú voltam, hát kilopakodtam az istállóba Fjalarhoz. Utoljára
kerestem nála vigaszt. De nem tudott megvigasztalni most, hogy tudtam, sohase
látom majd többet.
Sötét volt az istállóban. Az ablak kicsi volt, nem eresztett be sok fényt, mégis
láttam, milyen mohón fordítja felém Fjalar a fejét, amikor belépek az ajtón.
Odamentem hozzá a rekeszébe, és a nyaka köré fontam a karomat. Azt akartam,
megértse, nem az én hibám, aminek meg kell történnie.
- Bár lehet, hogy az én hibám - mondtam sírva -, ha a Cseresznyevölgyben
maradtam volna, Tengil sosem kapna meg téged. Bocsáss meg, Fjalar, bocsáss meg!
De hát nem tehettem mást.
Azt hiszem, megérezte, hogy szomorú vagyok. Lágy pofáját a fülemhez dugta.
Olyan volt ez, mintha nem akarná, hogy sírjak.
De én csak sírtam. Ott álltam mellette, és sírtam-zokogtam, amíg már nem
tudtam többé sírni. Akkor nekiálltam és lecsutakoltam, és odaadtam neki a zab
utolsó maradékát, de persze ezt meg kellett osztania Grimmel.
Szörnyű gondolataim támadtak, miközben Fjalart csutakoltam. Holtan essék
össze, aki a lovamért jön, kívántam. Haljon meg, még mielőtt átkelne a folyón.
Szörnyű dolog volt ilyesmiket kívánni, igazán. És ráadásul még csak nem is segített.
Nem, már bizonyára a kompon van, gondoltam, a kompon, amin majd
elszállítják a sok összerabolt holmit. Talán már partot is ért. Talán épp most lép be a
nagykapun, és nemsokára itt is lesz, ó, Fjalar, hogy el kell válnunk egymástól!
Éppen amikor ezt gondoltam, kinyitotta valaki az istállóajtót, én meg úgy
megijedtem, hogy felkiáltottam. De csak Mátyás volt. Már csodálkozott, hogy hol
maradok ilyen sokáig. Örültem, hogy olyan sötét van az istállóban. Igazán jobb, ha
nem látja, hogy újra sírtam. De azért tudta, mert ezt mondta:
- Kisfiam, bárcsak tehetnék valamit! De itt nagyapa se segíthet ! Sírj csak
nyugodtan.
 Aztán kinéztem mögötte az ablakon, és láttam, hogy valaki közeledik a
tanyához. Egy Tengil-harcos! Fjalarért jött!
- Ott jön! - kiabáltam. - Most jön!
Fjalar nyihogott. Nem tetszett neki, hogy ilyen kétségbeesetten kiabálok.
A következő pillanatban felrántották az istállóajtót, és ott állt fekete sisakban és
fekete köpenyben. ..
- Nem - kiabáltam -, nem, nem!
De akkor már mellettem volt, és magához ölelt. Jonatán! Mert ő volt az!
- Hát nem ismered meg a tulajdon testvéredet? - mondta, mikor kapálóztam.
Odavitt az ablakhoz, hogy jobban lássam. Még mindig alig akartam elhinni, hogy
Jonatán az. Mert olyan csúf volt. Még csúfabb, mint én, és egyáltalán nem „feltűnően
szép ifjú". A haja csimbókokban lógott, és nem fénylett, mint az arany, és valami
furcsa tömítést tehetett a felső ajka alá. Nem tudtam, hogy valaki ilyen kevéstől így
megcsúnyulhat. Együgyűnek látszott. Ha lett volna rá idő, nevettem volna. De
Jonatánnak semmire nem volt ideje.
- Gyorsan, gyorsan! - mondta. - Azonnal el kell tűnnöm. Akármikor ideérhet,
aki Karmanjakából jön.
Kinyújtotta kezét Mátyás felé.
- Add ide a fatáblát! - mondta. - Hiszen most már biztosan örömmel adod
Tengilnek mindkét lovadat?
- De még mennyire - mondta Mátyás, és a kezébe nyomta a fadarabot.
Jonatán zsebre dugta.
- Ezt majd megmutatom a kapuban - mondta -, hogy a fő-kapuőr elhiggye, nem
hazudok.
Aztán minden nagyon gyorsan ment. Olyan sebességgel nyergeltük meg a
lovakat, mint addig még soha. És közben Jonatán elmesélte, hogyan jött be a
nagykapun, mert Mátyás ezt mindenképpen hallani akarta.
- Igazán egyszerű volt - mondta Jonatán. - Megadtam a jelszót, amit Tücsöktől
tanultam: Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak! És aztán jött a főkapuőr.
„Honnan jössz, hova mégy, és mi a feladatod?" „Karmanjakából jövök Mátyás
tanyájára, hogy két lovat vigyek Tengilnek." „Mehetsz" - mondta ő. „Köszönöm" -
mondtam én. És most itt vagyok. De ki kell jutnom a kapun, mielőtt megérkezik a
másik Tengil-harcos, különben bajba kerülök.
A lovakat kivezetni rövidebb ideig tartott, mint ezt elmesélni, és Jonatán
felpattant a Grim nyergébe. Fjalart kötőféken vezette maga mellett.
- Vigyázz magadra, Mátyás - mondta -, addig is, amíg újra látjuk egymást.
Aztán elvágtatott a két lóval.
- És én - kiabáltam -, én mit csináljak? Jonatán intett nekem.
- Majd Mátyás elmondja - kiáltott.
Én meg csak álltam ott, és bámultam utána, és ostobának éreztem magam. De
Mátyás megmagyarázta a dolgot.
- Ugye belátod, hogy te sosem juthatnál ki a nagykapun? - mondta. - Neked a
folyosón kell kimásznod, amint besötétedik. Jonatán már ott fog várni a túloldalon.
- De biztosan? - kérdeztem. - Történhet vele valami az utolsó pillanatban.
Mátyás sóhajtott.
- Semmi sem biztos abban a világban, ahol Tengil uralkodik - mondta. - De ha
mégis baj történne vele, akkor visszajöhetsz és velem maradhatsz.
Megpróbáltam elgondolni, milyen is lenne. Először teljesen egyedül
végigmászni a folyosón. Már ez is borzasztó volt. És a fal túloldalán kijutni az
erdőbe, úgy, hogy aztán nem találom ott Jonatánt. És csak ülni a sötétben és várni és
várni, és végül megérteni, hogy valami baj van. És azután visszamászni. És Jonatán
nélkül élni!
Az üres istálló előtt álltunk. Hirtelen eszembe jutott valami más is.
- Mi lesz veled, Mátyás, ha jön a másik karmanjakni. és egyetlen ló sem lesz az
istállóban?
- Dehogynem lesz - nevetett Mátyás -, mert most szedem a lábam, és
hazahozom a sajátomat, amelyet a szomszéd tanyán rejtegettem, amíg Grim az
istállómban volt.
- Igen, de hát akkor a te lovadat fogja elvinni.
- Azt próbálja csak meg! - felelte Mátyás.
Mátyás az utolsó pillanatban ért haza a lóval. Mert rögtön utána valóban
megérkezett az, akinek el kellett volna vinnie Fjalart. Először kiabált és
mennydörgött és szitkozódott, mint minden Tengil-harcos. Mert az istállóban csak
egy ló állt, és Mátyás azt nem akarta odaadni.
- Szó sem lehet róla! - mondta. - Egy lova mindenkinél lehet, azt te is tudod. A
másikat meg már rég elvittétek, és a kézjegyemet is megkaptátok. Tehetek én arról,
hogy ti mindent összekavartok? Az egyik fajankó nem tudja, mit csinál a másik?!
A Tengil-harcosok egy része dühbe gurult, ha Mátyás ilyen hányaveti módon
beszélt velük, más részük meg zavarba jött. Ez, aki Fjalarért jött, az utóbbiakhoz
tartozott.
- Hát biztosan valami hiba történt - mondta, és lassan elindult az ösvényen, mint
egy kutya, amelyik behúzza a farkát.
- Mátyás, te sohasem félsz? - kérdeztem, amikor már nem láttuk.
- De bizony félek - felelte Mátyás. - Tapogasd csak meg, hogy dobog a szívem
- és a kezemet a mellkasára szorította. - Valamennyien félünk - folytatta. - De néha
vigyáznunk kell, hogy ki ne mutassuk!
Aztán jött az este és a sötétség. Számomra pedig elérkezett az idő, hogy itt
hagyjam a Vadrózsavölgyet - és Mátyást.
- Ég áldjon, kisfiam - mondta. - Ne felejtsd el a nagyapádat!
- Soha, soha nem felejtelek el! - válaszoltam.
 Aztán egyedül maradtam a föld alatt. Végigmásztam a hosszú, sötét folyosón,
és egész idő alatt beszéltem magamhoz, hogy megőrizzem a nyugalmamat, és ne
féljek túlságosan.
- Egyáltalán nem számít, hogy koromsötét van.. . nem fogsz megfulladni. . .
igen, lepereg egy kis föld a nyakadba, de ez nem jelenti azt, hogy az egész folyosó
beomlik, te ostoba! Nem, nem, Dodik nem láthat meg, mikor kimászol, ő sem
macska, hogy sötétben lásson. Jonatán egészen biztosan ott lesz, és vár rád, gondolj
arra, hogy ő az, hallod, mit mondok! Igen, ő az, ő az!
És valóban ő volt. Ült a sötétben egy kövön, és egy kicsit távolabb egy fa alatt
ott állt Grim és Fjalar.
- Így ni, Oroszlánszívű Károly - mondta -, végre megérkeztél.
12.
Aznap éjjel egy fenyőfa alatt aludtunk, és kora hajnalban ébredtünk. Fáztunk.
Legalábbis én fáztam. A fák között köd ült, alig láttuk Grimet és Fjalart. Úgy
derengtek elő a mindent körülvevő csöndes szürkeségben, mint szürke
kísértetlovak. Minden csendes volt. És valahogy nyomasztó. Nem tudom, miért volt
olyan gondterhelt, elhagyatott és aggasztó érzés aznap reggel felébredni. Csak azt
tudom, hogy visszavágytam Mátyás meleg konyhájába, és iszonyodtam attól, ami
ránk vár. Mindentől, amiről még semmit sem tudtam.
Megpróbáltam eltitkolni Jonatán előtt, hogyan érzem magam. Mert ki tudja,
talán még eszébe jut és visszaküld, márpedig én követni akartam őt minden
veszedelmen át, mindenáron.
Jonatán rám nézett, és halványan elmosolyodott.
- Ne nézz így, Tücsök - mondta. - Ez még semmi! Lesz ez még rosszabb is!
Szép kis vigasz! Abban a pillanatban kisütött a nap, és a köd felszállt. A
madarak énekelni kezdtek az erdőben, és azonnal eltűnt minden gond és baj, és a
veszélyek már nem tűntek olyan veszélyesnek. Kellemesen átmelegedtem. A nap már
most melegített. Minden sokkal jobb lett, majdnem jó.
Grimnek és Fjalarnak is jó dolga volt. Végre kikerülhettek a sötét istállóból,
járkálhattak, és újra friss, zöld füvet legelhettek. Gondolom, hogy élvezték.
De Jonatán füttyentett nekik, egész halk kis fütty volt, mégis meghallották és
jöttek.
Jonatán most már indulni akart. Messzire. És azonnal.
- Mert a fal ott van közvetlenül a mogyoróbokrok mögött - mondta. - És nincs
kedvem épp a kövér Dodik szeme közé nézni.
A földalatti folyosónk kijárata a közelben volt, néhány mogyoróbokor között.
De a nyílást már nem lehetett látni, Jonatán ágakkal takarta le. Megjelölte a helyet
néhány fadarabbal, hogy később újra megtaláljuk a lejáratot.
- Ne felejtsd el - mondta. - Emlékezz arra a nagy kőre és a fenyőre, ami alatt
aludtunk, és a mogyorósövényre. Mert lehet, hogy fogunk még ezen az úton járni.
Hacsak nem...
Azután elhallgatott, és nem szólt többet. Felültünk a lovainkra, és csendesen
eltávoztunk.
Egy galamb repült el a fák csúcsa fölött. Zsófia egyik fehér galambja.
- Itt van Paloma - mondta Jonatán. Vajon hogy ismerte fel ilyen nagy
távolságról ?
Rég vártunk hírt Zsófiától. És most végre megérkezik a galambja, amikor már
kívül vagyunk a falon. Egyenesen Mátyás tanyájára repült. Hamarosan leszáll az
istálló előtt, de csak Mátyás lesz ott, hogy elolvassa az üzenetét.
Ez bosszantotta Jonatánt.
- Igazán tegnap is jöhetett volna ez a galamb - mondta.
- Akkor legalább megtudtam volna, amire kíváncsi voltam. De most már
mennünk kellett, messzire kellett jutnunk a Vadrózsavölgytől és a faltól és a sok
Tengil-harcostól, aki mind Jonatánt üldözi.
- Az erdőben kerülő úton megyünk le a folyóhoz - mondta Jonatán -, azután
pedig a parton haladunk a Karma vízesésig. És akkor, kicsi Károly, olyan vízesést
fogsz látni, amilyenről még csak nem is álmodtál eddig.
- Ugyan, miről is álmodtam én - mondtam -, hiszen még sohasem láttam
vízesést.
Valóban nem sokat láttam, mielőtt Nangijába kerültem. Olyan erdőt sem,
amilyenben most mentünk. Ez aztán igazi meseerdő volt, sűrű és sötét, és nem
vezetett benne járt út. Csak a fák között lehetett lovagolni, amelyek arcunkba
suhintottak nedves ágaikkal. De azért tetszett. Minden tetszett. Ahogy a nap besüt a
fatörzsek között, és énekelni hallom a madarakat, és érzem a nedves fa és nedves fű
és a lovak illatát. A legeslegszebb azonban az volt, hogy Jonatán mellett lovagolok.
Az erdőben hűvös és lágy volt a levegő, de ahogy haladtunk, lassan melegebb
lett. Már érezni lehetett, hogy forró nap lesz.
Hamarosan messzire eltávolodtunk a Vadrózsavölgytől, és mélyen behatoltunk
az erdőbe. Egy tisztáson, amit magas fák vettek körül, apró, szürke kunyhót
találtunk. A sötét erdő közepén, hogy élhet valaki ilyen magányosan! De lakott ott
valaki, mert füst szállt föl a kéményből.
- Elfrida lakik itt - mondta Jonatán. - Ha megkérjük, ad majd nekünk egy kis
kecsketejet.
Kaptunk is tejet, amennyit csak akartunk, és jó is, hogy így volt, mert nagy utat
tettünk meg, és még nem is ettünk. Elfrida házának lépcsőjén ültünk, kecsketejet
ittunk, kenyeret ettünk a tarisznyákból és kecskesajtot, amit Elfrida adott, meg egy-
egy marék szamócát is, amit én szedtem az erdőben. ízlett így együtt, és jóllaktunk.
Elfrida kövér kis öregasszony volt, egészen egyedül lakott, néhány kecske és
egy szürke macska társaságában.
- Isten ments attól, hogy falak között lakjam - mondta. Sok embert ismert a
Vadrózsavölgyben, és tudni akarta, hogy élnek-e még. Jonatánnak mesélnie kellett.
Elszomorodott közben. Mert szinte csupa olyat mondott, aminek hallatán egy kedves
öregasszonynak gyászolnia kellett.
- Hogy ilyen keserves legyen a Vadrózsavölgy élete! - mondta Elfrida. -
Átkozott legyen Tengil! És Katla is! Minden rendbe jöhetne, csak Katla ne volna
Tengilé!
Kötényével eltakarta a szemét, azt hiszem, sírt.
Nem tudtam elviselni ezt a látványt, úgyhogy elmentem még egy kis szamócát
szedni. De Jonatán ott maradt, és sokáig beszélgetett Elfridával.
Amíg szamócát szedtem, eltöprengtem. Kicsoda Katla és hol van Katla? Mikor
fogom megtudni?
Lassan megérkeztünk a folyóhoz. A legrekkenőbb déli hőségben. A nap olyan
volt az égen, mint egy tűzgolyó, a vízben is visszatükröződött, és úgy vakított, mint
ezer apró nap. A magas parton álltunk, mélyen alattunk a folyó. Micsoda látvány
volt! Az Ősöreg Folyamok folyama úgy ömlött a Karma vízesés felé, hogy a habok
csak úgy kavarogtak, az egész hatalmas vízmennyiség arrafelé tartott, és a távolban
hallottuk a vízesést zúgni.
Le akartunk menni a vízhez, hogy felfrissítsük magunkat. Grimet és Fjalart
szabadon eresztettük az erdőben, hogy keressenek egy patakot, amelyikből ihatnak.
A folyóban akartunk megfürdeni. Lerohantunk a meredek parton, és szinte még
futás közben ledobáltuk a ruhánkat. A vízparton fűzfák nőttek. Az egyik fatörzs
messzi kinyúlt a folyó fölé, ágai a vizet súrolták. Kimásztunk a fatörzsre, és Jonatán
megmutatta, hogy kapaszkodjam bele egy ágba, és lógassam be magam az örvénylő
vízbe.
- De el ne ereszd az ágat - mondta -, mert akkor a Karma vízesésbe kerülsz,
még mielőtt észbe kaphatnál.
Én meg úgy szorítottam az ágat, hogy elfehéredett a kezem. Ott függtem az
ágon, és hagytam, hogy a víz lemosson. Sosem fürödtem még jobbat és
veszélyesebbet sem. Egész testem érezte a Karma vízesés szívóerejét.
Aztán újra felhúzódzkodtam a törzsre, Jonatán segített, és úgy ültünk a fűzfa
koronájában, mint egy zöld házban, ami a víz fölé borul. A folyam pontosan
alattunk csobogott és játszadozott. Újra le akart csalogatni minket, és el akarta
velünk hitetni, hogy egyáltalán nem is veszélyes. De csak a lábamat kellett
belelógatnom, még a nagylábujjamban is éreztem az erőt, ami magával akar húzni.
Amikor épp a legkényelmesebben ültem, felpillantottam a partfalra, és
megijedtem. Lovasok jöttek arra, hosszú lándzsás Tengil-harcosok. Ügettek, de a
víz zúgása miatt nem hallottuk meg a paták dobogását.
Jonatán is látta őket, de nem vettem észre, hogy megijedt volna. Csendben
ültünk ott, és vártuk, hogy továbblovagoljanak. Megálltak, leugrottak a lóról,
mintha csak pihenni készülnének.
 Megkérdeztem Jonatánt:
- Mit gondolsz, ezek téged keresnek?
- Nem, Karmanjakából jönnek, és a Vadrózsavölgybe igyekeznek. A Karma
vízesés mellett van a folyamon egy függőhíd. Tengil legtöbbször ezen az úton küldi
a katonáit.
- De azért nem kellett volna épp itt megállniuk - mondtam. Ezzel Jonatán is
egyetértett.
- Még csak az kell, hogy meglássanak - mondta -, és a fejükbe vegyék, hogy én
vagyok Oroszlánszívű vagy ilyesmi.
Hat katonát számoltam meg fent a meredek tetején. Beszélgettek és lármáztak,
és a vízre mutogattak, de nem lehetett hallani, hogy mit mondanak. De egyikük
hirtelen lelovagolt a meredeken a folyamhoz. Majdnem egyenest felénk lovagolt, és
én örültem, hogy olyan jó rejtekhelyünk van a fán.
A többiek utána kiabáltak:
- Ne csináld, Perk! Vízbe fúlsz te is meg a lovad is!
De ő - akit Perknek neveztek - csak nevetett és visszakiabált:
- Majd én megmutatom nektek! Ha nem jutok el élve addig a szikláig és vissza,
akkor esküszöm, vendégeim vagytok egy pofa sörre.
Ekkor megértettük, mit akar tenni.
A folyóban elég távol a parttól volt egy szikla. A sodrás megtört körülötte, és
csak egy része állt ki a vízből. Perk észrevette, és most mindenáron hősködni akart.
- Őrült! - mondta Jonatán. - Tényleg azt hiszi, hogy a lova olyan messzire ki
tud úszni a sodrás ellenében?
Perk már ledobta a sisakját, köpenyét és csizmáját, ingben-gatyában ült a lova
hátán, és bele akarta kényszeríteni a folyóba. Szép kis fekete kanca volt. Perk
ordított, és hajtotta, de a kanca nem akart. Félt. Erre elkezdte ütni-verni. Nem volt
nála lovaglópálca, hát ököllel ütötte a fejét, és hallottam, hogy Jonatán felzokog.
Végül is Perk elérte, amit akart. A kanca felnyihogott, és halálos rémületben, de
belegázolt a folyóba, csak azért, mert az a gazember azt akarta. Szörnyű volt ezt az
egészet látni. És azt, hogyan küszködött, de az ár mégis elragadta.
- A sodrás egyenesen ide hozza - mondta Jonatán -, Perk tehet, amit akar, soha
nem fog eljutni vele a szikláig.
Szegény állat erőlködött, nagyon igyekezett! Hogy küzdött szegény, és milyen
halálfélelem vett rajta erőt, amikor megérezte, hogy a folyam erősebb nála!
Végül Perk is megértette, hogy veszélyben forog az élete. Akkor már fordult
volna vissza a partra, de érezte, hogy nem sikerül. A sodrás nem azt akarta, amit ő.
A folyam azt akarta, hogy a Karma vízesésbe kerüljön, és meg is érdemelte volna.
Hanem a kancát sajnáltam. Most már teljesen tehetetlen volt. A víz felénk sodorta,
pontosan, ahogy Jonatán mondta. Hamarosan elhalad előttünk, és eltűnik. Láttam a
rémületet Perk szemében. Tudta, hova tart.
 Jonatán után néztem, és amikor megláttam, felkiáltottam. Mert kihajolt a víz
fölé, amennyire csak tudott. Lábát az ág köré kulcsolva fejjel lefelé lógott, és
amikor Perk épp alája ért, belemarkolt a hajába, és felhúzta úgy, hogy meg tudott
kapaszkodni az egyik ágban.
Aztán pedig Jonatán odakiáltott a kancának:
- Gyere, lovacskám, gyere szépen ide!
A kancát már továbbsodorta ugyan a víz, de most kétségbeesetten próbált
visszajutni. Nem volt ugyan már a hátán az az ostoba Perk, de azért majdnem
elsüllyedt. Jonatánnak valahogy sikerült elkapnia a kantárszárat, és elkezdte húzni.
Élethalálharc volt, mert a folyó nem akarta engedni a zsákmányt, a kancát is meg
Jonatánt is el akarta ragadni.
Egészen megvadultam, és ráordítottam Perkre:
- Segíts, te ökör, segíts már neki!
Perk csak szépen elhelyezkedett a fán, ott ült biztonságban, egészen közel
Jonatánhoz, de az a szemét alak csak annyit segített, hogy előrehajolt és elkiáltotta
magát:
- Hagyd csak a lovat! Fönn az erdőben láttam két másikat, az egyiket elvihetem!
Engedd el nyugodtan!
Mindig azt hallottam, hogy a düh erőt ad az embernek, úgyhogy azt is
mondhatnánk, hogy Perk ezzel segített Jonatánnak kimenteni a kancát.
Később azonban azt mondta Perknek:
- Te gyalázatos, azt hiszed, azért mentettem meg az életedet, hogy utána
elrabold a lovamat ? Nem szégyelled magad ?!
Lehet, hogy Perk szégyenkezett, nem tudom. Semmit sem szólt, meg sem
kérdezte, kik-mik vagyunk. Csak fölkapaszkodott a partra a szegény lovával, és nem
sokkal később eltűnt ő is meg a csapata is.
Aznap este a Karma vízesés közelében gyújtottunk tábortüzet. Hiszem, hogy
soha semmilyen korban, semmilyen világban nem égett tűz olyan táborhelyen, ahol
mi a magunkét meggyújtottuk.
Félelmetes hely volt, ijesztő és szép, mint egyetlen más hely sem a földön vagy
az égen, úgy gondolom. A hegy, a folyam és a vízesés mind túlságosan is nagy volt.
Ismét olyan volt minden, mint egy álom, én meg azt mondtam Jonatánnak:
- Ne hidd, hogy ez itt valóság! Úgy érzem, mintha valami őskori álom töredéke
volna.
Azon a függőhídon álltunk, amelyet Tengil építtetett az országokat elválasztó
szakadék fölé. Az Ősöreg Folyamok folyamának két partján terült el Nangija és
Karmanjaka.
A folyam zúgva száguldott a híd alatti szakadékban, és feltajtékozott a Karma
vízesés előtt, ami még a folyamnál is rosszabb és szörnyűségesen mély volt.
Megkérdeztem Jonatánt, hogy lehet ilyen borzalmas mélység fölött hidat verni.
 - Ezt én is szeretném tudni - mondta. - És azt is, hány emberéletbe került az
építkezés, hányan zuhantak le egy kiáltással, és tűntek el a vízesésben. Azt is
szeretném tudni.
Megborzongtam. Úgy éreztem, a hegyfalak között még mindig hallom a
sikolyok visszhangját.
Most már nagyon közel voltunk a Tengil birodalmához. A híd túloldalán láttam
egy ösvényt, amely fölfelé kanyargott a csúcsra. A karmanjakai Ősöreg Hegyek
hegyére.
- Ha azt az ösvényt követed, Tengil várába jutsz - mondta Jonatán.
Ismét megborzongtam. De arra gondoltam: lesz, ami lesz holnap, ma este
viszont életemben először Jonatánnal együtt fogok ülni a tábortűz mellett.
Magasan a vízesés fölött, egy sziklán gyújtottunk tüzet. A híd közelében. De
úgy ültem le, hogy hátat fordítsak az egésznek. Nem akartam látni a Tengil
birodalmába vezető hidat, se mást. Csak a tüzet láttam, és ahogyan a lángok fénye
táncol a hegyfalon. Szép volt, de ugyanakkor egy kicsit félelmetes is. És Jonatán
szép, kedves arcát láttam a tűzfényben és a lovakat, akik egy kicsit távolabb pihentek.
- Ez sokkal jobb, mint az előző tábortüzem - mondtam. - Mert most veled
együtt ülök itt, Jonatán.
Akárhol voltam is, csak akkor éreztem jól magam, ha Jonatán is mellettem
volt, és boldog voltam, hogy itt ülhetek vele a tábortűz mellett, hiszen annyit
tervezgettünk ilyesmit, amíg még a földön éltünk.
- Emlékszel, azt mondtad, a tábortüzek és mesék ideje? - kérdeztem Jonatántól.
- Igen, emlékszem - válaszolta. - De akkor még nem tudtam, hogy ilyen undok
mesék is vannak itt Nangijában.
- Hát ez mindig így lesz? - kérdeztem.
Egy darabig csendben ült, a tűzbe bámult, azután megszólalt:
- Ha egyszer vége a döntő harcnak, Nangija újra olyan lesz, mint régen, ahol a
mesék szépek, az élet pedig könnyű és egyszerű.
A tűz fellángolt, és a fényében láttam, milyen fáradt és szomorú.
- De hát tudod, Tücsök, a döntő harc nem lehet más, mint egy gonosz mese,
amely a halálról és mindig a halálról szól. Ezért kell Orvarnak vezetnie a harcot,
nem nekem. Mert én senkit sem vagyok képes megölni.
Tudom, hogy nem, gondoltam. Később megkérdeztem:
- Miért mentetted meg annak a Perknek az életét? Helyes volt?
- Nem tudom, helyes volt-e - felelte Jonatán. - De vannak dolgok, amiket meg
kell tenni, különben nem ember az ember, hanem csak egy rakás lekvár, ezt már
régebben is mondtam neked.
- De gondold csak meg, ha rájött volna, hogy ki vagy! - mondtam. - Ha
elfogtak volna!
- Hát igen, de akkor Oroszlánszívűt fogták volna el, nem pedig egy rakás
lekvárt - felelte Jonatán.
A tüzünk leégett, a hegy sötétségbe borult. Először csak félhomályba, ami egy
pillanatra majdnem szelíddé, lággyá és otthonossá tett mindent. Azután pedig fekete,
fenyegető sötétség lett úrrá mindenen, amiben csak a Karma vízesés zúgását lehetett
hallani, és sehol nem csillant meg semmi fény.
Olyan közel bújtam Jonatánhoz, amennyire csak tudtam. Ott ültünk a
hegyoldalnak támaszkodva, és a sötétben beszélgettünk. Nem féltem, de valami
furcsa nyugtalanság vett erőt rajtam.
- Aludnunk kellene - sóhajtott Jonatán, de tudtam, hogy nem tudnék aludni. A
nyugtalanság miatt beszélni is alig tudtam. Nem a sötétség okozta, hanem valami
más. Nem tudom, mi. Pedig Jonatán ott volt mellettem.
Aztán egy villámlás és egy mennydörgés! Harsogott a hegyoldalak között! Már
ott is volt. Vihar, de én nem tudtam, hogy ekkora vihar is létezik. A mennydörgés
úgy visszhangzott a hegyek között, hogy a vízesést már nem is lehetett hallani, a
villámok egymást követték. Akkor mindent elárasított a villámfény, utána meg annál
nagyobb volt a sötétség. Mintha az ősidők éje köszöntött volna ránk.
Aztán egy minden eddiginél borzalmasabb villám. Egyetlen pillanatra villant
csak fel, és fénybe borított mindent!
Abban a fényben megláttam Katlát! Megláttam Katlát!
13.
Igen, megláttam Katlát, és hogy azután mi történt, azt nem tudom.
Belesüllyedtem a fekete mélységbe, és csak akkor ébredtem fel, mikor a viharnak
már vége szakadt, és a hegycsúcsok mögött virradni kezdett. Ott feküdtem, fejem
Jonatán térdén, és amint magamhoz tértem, újra elárasztott a rémület - igen, ott
távol, a folyó túlpartján állt Katla, egy sziklán, amely messzire kinyúlt a Karma
vízesés fölé. Megremegtem, mikor eszembe jutott, és Jonatán megpróbált
megvigasztalni:
- Már nincs ott. Már elment.
De én csak sírtam, és megkérdeztem:
- Hogyan létezhet egy ilyen valami, mint Katla? Ez. . . ez valami csodaszörny
vagy micsoda?
- Igen, szörnyeteg. Nőstény sárkány, ami az ősidőkből került elő. Ugyanolyan
gonosz, akárcsak Tengil.
- Honnan szerezte ? - kérdeztem.
- Azt mondják, a Katlabarlangból jött elő - mondta Jonatán. - Ott lent aludt az
ősidők éje óta, aludt sok-sok ezer éven át, és senki sem tudta, hogy létezik. Egy
reggel azonban felébredt, egy szörnyű reggelen felmászott Tengil várába, és
mindenfelé gyilkos tüzet fújt. Jobbra-balra hulltak az emberek, amerre elhaladt.
- Miért nem ölte meg Tengilt ? - kérdeztem.
- Tengil futott az életéért, végig a vár összes termein. Amikor a sárkány
közeledett, előrántotta a harci kürtjét, hogy segítségül hívja a katonáit, és ahogy
belefújt a kürtbe. . .
- Mi történt?
- Katla odakúszott hozzá, mint egy kutya. És azóta engedelmeskedik Tengilnek.
De csakis Tengilnek. Fél a harci kürtjétől. Ha belefúj, a sárkány vakon
engedelmeskedik.
Felvirradt. Karmanjaka hegycsúcsai úgy izzottak, mint Katla tüze. És most
Karmajakába fogunk menni. Féltem, de még mennyire féltem! Ki tudja, hol
leselkedik Katla? Hol van, hol lakik, talán a Katlabarlangban ? És akkor hogy lehet
ott Orvar ? Ezt Jonatántól is megkérdeztem.
Katla nem a barlangjában lakik - magyarázta. Sosem tért vissza őskori álma
színhelyére. Tengil a Karma vízesés közelében tartja megláncolva. Egy lyukban él,
aranylánccal megkötve, és ott kell maradnia, amíg csak Tengil magával nem viszi,
hogy megrémissze azokat az embereket, akiket meg akar rémiszteni.
- Egyszer láttam a Vadrózsavölgyben - mondta Jonatán.
- Akkor kiáltottál? - mondtam én.
- Igen, akkor kiáltottam. Elborzadtam.
- Félek, Jonatán! Katla azért jött, hogy megöljön bennünket.
Megpróbált megnyugtatni.
- De hát most meg van kötözve. Nem mehet messzebb, mint ameddig a lánc
engedi. Nem jöhet tovább, mint az a szikla, amelyiken megpillantottad. Majdnem
mindig ott áll, és lebámul a vízesésbe.
- Miért ? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelt Jonatán. - Talán Karmot keresi.
- Kicsoda Karm? - kérdeztem.
- Ugyan, erről az egészről csak Elfrida beszél - legyintett Jonatán. - Még soha
senki nem látta Karmot. Nincs is. De Elfrida azt állítja, hogy az ősidőkben a Karma
vízesésben lakott, és hogy Katla gyűlölte, és ezt soha nem tudja elfelejteni. Ezért áll
ott, és bámul lefelé.
- De ki volt Karm, és hogy lakhatott egy ilyen pokoli vízesésben ? - kérdeztem.
- Ő is szörnyeteg volt. Tengeri kígyó, olyan hosszú, amilyen széles a folyam.
De tudod, ez csak amolyan régi mese.
- Talán ugyanúgy nem mese, ahogy Katla sem az - feleltem. Erre nem
válaszolt, de később azt mondta:
- Tudod, hogy mit mesélt még Elfrida, miközben te szamócát szedtél az
erdőben? Azt mondta, hogy amikor ő még kicsi volt, Katlával és Karmmal
ijesztgették a gyerekeket. Gyerekként sokszor hallotta a mesét a barlangban élő
sárkányról, Katláról s a folyamban élő kígyóról, Karmról. Nagyon szerette,
merthogy olyan borzalmas mese volt. Elfrida szerint ez egy olyan ősrégi mese,
amilyennel az idők kezdetei óta ijesztgették a gyerekeket.
 - Nem maradhatott volna Katla a barlangjában? - mondtam. - És nem
maradhatott volna tovább is mese ?
- Hiszen ezt mondta Elfrida is.
Megborzongtam, úgy tűnt, Karmanjaka olyan ország, mely tele van
szörnyetegekkel, és én nem akartam odamenni. De hát oda kellett mennem.
Először falatoztunk a tarisznyánkból. Orvarnak is félretettünk valamennyit.
Mert a Katla barlangjában csak éhezni lehet, mondta Jonatán.
Grim és Fjalar esővizet ittak, ami a sziklarepedésekben gyűlt össze. Itt fenn a
hegyen nehezen találtak legelőt. A híd mellett azért csak nőtt egy kis fű, úgyhogy azt
hiszem, valamennyire jóllaktak, mire elindultunk.
Így hát átlovagoltunk a hídon Karmanjakába. Tengil és a szörnyetegek
birodalmába. Hogy féltem, hogy reszkettem! Arról a kígyóról nem tudhattam,
létezik-e igazán, de mi történne, ha egyszerre csak felbukkanna, és lerántana minket
a hídról, hogy a vízesésben pusztuljunk el? Katlától reszkettem a legjobban. Talán
már vár is ránk a túlparton szörnyű tépőfogaival és halált hozó tüzével. Jaj,
mennyire féltem!
De átjutottunk a hídon, Katlát nem is láttuk. Nem állt a szikláján, és azt
mondtam Jonatánnak:
- Nincs ott!
Pedig mégis ott volt! Nem a sziklán. Borzasztó feje egy nagy kőtömb mögül
emelkedett ki, amely a Tengil várába vezető ösvény mentén állt. Ott láttuk meg. Ő is
meglátott minket. És akkor olyan nagyot rikoltott, hogy a hegy majd leomlott belé.
Az orrlyukából láng- és füstkígyók csaptak ki, tombolt, őrjöngve tépte láncát, tépte,
tépte és újra ordított.
Grim és Fjalar majd belebolondultak a félelembe, alig tudtuk megtartani őket.
Én sem féltem kevésbé. Kértem, könyörögtem, hogy forduljunk vissza Nangijába,
de Jonatán azt mondta:
- Nem hagyhatjuk cserben Orvart! Ne félj, Katla nem jöhet a közelünkbe,
akármennyire tépi és rángatja is a láncait.
Mégis sietnünk kell, tette hozzá, mert Katla kiáltásai jelt adnak a Tengil-
várbelieknek, és ha nem sikerül a hegyen elrejtőznünk, hamarosan egy csapat
Tengil-harcos lesz a nyakunkon.
Vágtattunk. Szörnyű, keskeny, meredek hegyi ösvényeken s olyan gyorsan,
hogy a lovak patkói csak úgy szikráztak, a sziklák közt erre-arra kanyarogva, hogy
üldözőink nyomunkat ne találják. Minden pillanatban azt vártam, hogy vágtató
lovakat hallok magunk mögött és a Tengil-harcosok kiáltásait, akik nyíllal, karddal
és lándzsával akarnak majd nekünk esni. De nem jött senki. Nehéz valakit követni
Karmanjaka sok hegye és sziklája között. Az üldözöttek itt könnyen elrejtőzhetnek.
Mikor már hosszú ideje vágtáztunk így, megkérdeztem Jonatánt :
- Hová tartunk?
 - Hát tudod, hogy Katla barlangjába - felelte. - Most már majdnem ott vagyunk.
Az orrod előtt van a Katlahegy.
Úgy is volt. Egy lapos hegy emelkedett előttünk, meredeken lezuhanó falakkal.
Csak ott nem volt olyan meredek, ahol mi álltunk. Ezen az oldalon, ha akarjuk,
feljuthatunk. És akarjuk is, mondta Jonatán, mert át kell jutnunk a hegyen.
- A bejárat a másik, a folyó felőli oldalon van. És meg kell néznem, mi történik
ott.
- Jonatán, hiszed, hogy bejuthatunk a Katlabarlangba? Mesélt már nekem a
hatalmas rézkapuról, mely elzárja a barlang bejáratát, és a Tengil-harcosokról, akik
éjjel-nappal őrt állnak előtte. Hogy is juthatnánk be oda?
Erre nem válaszolt. Csak annyit mondott, hogy hátra kell hagynunk a lovakat,
mert nem tudnak hegyet mászni.
Egy védett sziklahasadékba vezettük be őket a Katlahegy alatt, és ott hagytunk
mindent, lovakat, csomagokat. Jonatán megveregette Grimet, és megszólalt:
- Várj itt, csak körülkémlelünk.
Nem tetszett nekem ez a kémlelődés. Mert nem akartam elválni Fjalartól. De hát
ezen nem lehetett segíteni.
Elég sok időbe telt, amíg felértünk a fennsíkra, és én annyira kimerült voltam
addigra, hogy rögtön ledőltem, és elnyúltam a réten. Jonatán is így tett, és ott
feküdtünk a Katlahegy tetején, fölöttünk a magas ég és alattunk a Katlabariang.
Furcsa volt belegondolni, hogy épp alattunk, a hegy belsejében van egy félelmetes
barlang, teli folyosókkal és termekkel, ahol már olyan sok ember szenvedett és
pusztult el. Itt kint pedig pillangók szálltak a napsütésben, felettünk kék volt az ég,
itt-ott egy kis fehér felhő lebegett, és körülöttünk mindenütt fű és virágok. Azért
mégis csodálatos, hogy a Katlabariang tetején fű és virág nő!
Eszembe ötlött, hogy ha már olyan sokan meghaltak a Katlabarlangban, akkor
talán Orvar is halott, és megkérdeztem Jonatánt, ő is így gondolja-e. De nem
válaszolt. Csak hevert, felbámult az égre, észrevettem, hogy valamin gondolkozik.
Végül megszólalt:
- Ha igaz, hogy Katla ősi álmát aludta a barlangban, akkor hogy jött ki, amikor
felébredt? A rézkapu már akkor is megvolt. Tengil már kezdettől fogva börtönnek
használta a Katlabarlangot.
- Miközben Katla ott bent aludt?
- Igen, miközben Katla ott bent aludt - mondta Jonatán. - Csak persze senki sem
tudott róla.
Megborzongtam. Elképzelni sem tudtam ennél rosszabbat. Hogy valaki
fogolyként ül a Katlabarlangban, és egyszer csak előmászik valahonnan egy
sárkány.
Jonatánnak más gondolatok jártak a fejében.
- Más úton kellett kijönnie - mondta. - És ezt az utat meg kell találnom, még ha
egy álló esztendeig keresem is.
Nem pihenhettünk sokáig, Jonatánnak nem volt nyugta. Közeledtünk a
Katlabarlanghoz, rövid út vezetett oda a hegyen át. Már láttuk is a mélyben a folyót,
a túloldalon pedig Nangiját. Mennyire vágytam oda!
- Nézd, Jonatán, látom a fűzfát, aminél fürödtünk. Ott, a folyó túloldalán!
Olyan volt, mint egy üdvözlet odaátról, zöld kis üdvözlet egy derűsebb partról.
Jonatán intett, hogy maradjak csendben. Félt, hogy valaki meghallhat minket.
Most már nagyon közel voltunk. A Katlahegy hirtelen véget ért, a hegyoldal
meredeken szakadt le, alattunk pedig - magyarázta Jonatán - a hegyoldalban ott van
a Katlabarlangba vezető rézkapu, csak innen a magasból nem látszik.
Az őrködő katonákat azonban láttuk. Három Tengil-harcost. Nekem már attól
is vadul dobogni kezdett a szívem, hogy megpillantottam a sisakjukat.
Hason csúsztunk a meredély széléhez, hogy lenézhessünk rájuk. És ha felnéztek
volna, észrevesznek minket. De találni sem lehetett volna mihasznább őröket. Se
jobbra, se balra nem néztek. Csak ültek, kockáztak, és semmi mással nem törődtek.
Hiszen egyetlen ellenség sem hatolhat át a rézkapun, akkor meg minek őrködjenek.
Hát akkor láttuk, hogy kitárul a kapu, és valaki kijön a barlangból - még egy
Tengil-harcos. Egy üres tálat hozott magával, de elhajította. A kapu becsukódott
mögötte, és hallottuk, ahogy bezárja.
- Na, most utoljára kapott a disznó moslékot - mondta. A többiek nevettek, és
egyikük megszólalt:
- Tudja-e, hogy milyen fontos nap ez? Élete utolsó napja! Gondolom,
elmondtad neki, hogy Katla várja, mihelyt leszállt a sötétség.
- Tudjátok-e, mit válaszolt? „No, végre!" - ezt mondta. Aztán megkért, adjuk át
üdvözletét a Vadrózsavölgynek. Hogyan is? „Orvar meghalhat, de a szabadság
soha!"
- Katlának meg azt mondhatja - mondta a másik -, csókolj meg! Aztán majd
meghallja a választ.
Ránéztem Jonatánra. Elsápadt.
- Gyere! El kell innen mennünk.
Olyan gyorsan és csendesen kúsztunk el onnan, ahogy csak tudtunk, és mikor
tudtuk, hogy hallótávolságon kívül vagyunk, futásnak eredtünk. Egész úton
visszafelé futottunk, és meg sem álltunk, amíg Fjalarhoz meg Grimhez nem értünk.
Leültünk a lovak mellé, mert nem tudtuk, most mihez is kezdjünk. Jonatán
olyan szomorú volt, és nem tehettem semmit, hogy megvigasztaljam, csak én is
búslakodtam. Megértettem, mennyire gyászolja Orvart. Eddig hitt benne, hogy
segíteni tud neki, de most már nem hitt többé.
- Orvar, barátom, akivel sohasem találkozhattam - mondta -, ma este meghalsz,
és mi lesz azután Nangija zöld völgyeivel ?
Ettünk egy kis kenyeret, amit Grimmel és Fjalarral is megosztottunk. Szívesen
ittam volna egypár korty kecsketejet is, hiszen félretettük.
- Még nem, Tücsök - mondta Jonatán. - Ha ma este leszállt a sötétség, odaadom
neked az utolsó csöppig. De előbb nem.
Hosszú ideig ült ott csendesen, reménytelenül, de végül megszólalt:
- Tudom, olyan mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Mégis meg kell
próbálnunk.
- Mit kell megpróbálnunk? - kérdeztem.
- Kitalálni, hogy hol bújt ki Katla - felelte. Látszott rajta, hogy maga sem hisz
benne.
- Ha egy évünk lenne rá, akkor talán. De csak egy napunk van.
Épp amikor ezt kimondta, történt valami. A szűk hasadékban, ahol ültünk, a
legmagasabbra hatoltak a hegyoldalban a bokrok, és ezek közül a bokrok közül
most hirtelen kiszaladt egy rémült róka. Elfutott mellettünk, és nagy hirtelen eltűnt.
- Vajon honnan jöhetett ez a róka? - kérdezte Jonatán. - Meg kell tudnom.
Eltűnt a bokrok mögött. Én csak ültem és vártam. De olyan sokáig volt oda, és
annyira nem hallottam a neszét sem, hogy végül nyugtalankodni kezdtem.
- Jonatán, hol vagy? - kiáltottam.
Azonnal választ kaptam. Nagyon izgatott volt.
- Tudod, honnan jött a róka? A hegy belsejéből. Érted, Tücsök, a Katlahegy
belsejéből! Itt egy nagy nyílás van!
Talán már a mesék ősidejében eldőlt minden. Talán már akkor eldöntetett,
hogy a Vadrózsavölgy érdekében Jonatánnak kell Orvart megmentenie. És talán volt
valamilyen titkos mesebeli lény, aki a lépteinket vezette anélkül, hogy tudtuk volna.
Hiszen hogy fordulhatott volna másképp elő, hogy épp ott találja meg Jonatán a
bejáratot a Katlahegy belsejébe, ahova a lovainkat kikötöttük ? Ez ugyanolyan
csodálatos, mint ahogy én a Vadrózsavölgyben a sok közül éppen Mátyás tanyájára
kerültem és nem máshová.
Úgy látszik, Jonatán megtalálta a helyet, ahol Katla kijött a Katlabarlangból,
nem hihettünk mást. A nyílás egyenesen a hegy belsejébe vezetett. Nem is volt tág.
De elég tág ahhoz, mondta Jonatán, hogy egy kiéhezett nőstény sárkány átpréselje
magát rajta, mikor több ezer éves álmából felébredvén azt tapasztalja, hogy a
szokott kijáratot egy rézkapu zárja el.
És akkor nekünk is elég tág lesz! Belebámultam a sötét lyukba. Hány alvó
sárkány lehet még ott ? Amelyik felébred, ha az ember odamegy, és rátapos. Ezen
töprengtem. Jonatán karját éreztem a vállamon.
- Tücsök - mondta -, nem tudom, mi van odabent a sötétben, de most be kell ide
mennem.
- Akkor én is megyek - bólintottam, bár a hangom remegett egy kicsit.
Jonatán a mutatóujjával végigsimította az arcomat, ahogy régen is szokta.
- Biztos vagy benne, hogy nem inkább a lovaknál akarsz várni ?
 - Hát nem mondtam, hogy akárhova mégy is, követlek? - kérdeztem.
- De igen, azt mondtad - felelte Jonatán, és úgy látszott, nagyon örül.
- Mert veled akarok lenni, még ha egy földalatti rémvilágba jutunk is.
A Katlabarlang ilyen földalatti világ volt. Bemászni abba a sötét lyukba olyan
volt, mint bemászni egy sötét, nyomasztó álomba, amiből nem lehet felébredni,
olyan volt, mint a napfényről az örök éjszakába menni.
Az egész Katlabarlang nem volt más, mint egy régi, elpusztult sárkánypalota,
gondoltam, ami még mindig teli van az ősidők rémségeivel. Itt talán még mindig
több ezer sárkánytojás van, és borzalmas sárkányok egész csapatai mászhatnak elő,
hogy megöljenek mindent, ami útjukba kerül.
Természetes, hogy Tengil úgy vélte, egy ilyen régi sárkánypalota épp megfelel
börtönnek. Összeborzongtam, ha belegondoltam, mi mindent tett itt benn az
emberek ellen. Úgy éreztem, a levegő sűrű a régi, megszikkadt fájdalomtól. És a
borzalmas sötétben különös suttogásokat hallottam körülöttünk. Egészen a barlang
mélyéről jött a suttogás, és úgy éreztem, hallok minden kínt, sírást és halált, amely
Tengil rémuralma alatt a barlangban megesett. Meg akartam kérdezni Jonatánt,
hogy ő is hallja-e a suttogásokat, de inkább hallgattam. Mert ez biztosan olyasmi
volt, amit csak úgy képzeltem.
- No, Tücsök, induljunk erre a sétára, amit biztos sohasem fogsz elfelejteni -
mondta Jonatán.
És így is volt. Az egész hegyet át kellett szelnünk, hogy eljussunk a rézkapu
mögötti csarnokba, amely Orvar börtöne volt. Jonatán azt mondta, az emberek arra
a csarnokra értik, amikor Katlabarlangról beszélnek, mert a barlangrendszer többi
részéről nem is tudnak. És mi sem tudtuk, hogy valóban oda lehet-e jutni a föld alatt.
De hogy az út hosszú lesz, azt sejtettük. Hiszen előbb ugyanezt a távolságot tettük
meg felfelé a hegytetőn. És hétszer rosszabb lesz ebben a sötét földalatti
labirintusban megtalálni az utat, mikor nem világít más, csak a fáklyáink.
Igen, szörnyű volt látni, hogy táncol a fáklyák fénye a barlangfolyosó falán. A
minket körülvevő nagy sötétségnek csak egy egészen kicsi részét világították be a
fáklyák, és ezért ami kívül esett a fénykörön, még sokkal veszedelmesebbnek tűnt.
Ki tudja, gondoltam, talán az egész teli van sárkányokkal meg óriáskígyókkal meg
szörnyekkel, amelyek ránk lesnek sötét üregeikből. Attól is rettenetesen féltem,
hogy eltévedünk a kanyargós folyosókon, de Jonatán a fáklyával fekete jeleket
húzott a barlang falára, amerre csak mentünk, hogy majd kifelé is megtaláljuk az
utat.
Sétát mondott Jonatán, de nemigen sétáltunk. Csúsztunk, másztunk,
kapaszkodtunk, úsztunk, ugrottunk, törődtünk és küszködtünk, úgy ám. Micsoda
séta! És micsoda barlangok! Néha olyan hatalmas termekbe jutottunk, hogy azt sem
láttuk, hol végződnek, csak a visszhang mutatta, milyen hatalmas üregek. Néha
olyan helyre kerültünk, hogy nem is járhattunk, hanem hason kellett csúsznunk, mint
valami sárkánynak, néha földalatti folyók zárták el az utat, amelyeken át kellett
úsznunk. És ami mindennél rosszabb volt, néha tátongó mélységek nyíltak a lábunk
előtt. Majdnem lezuhantam egy ilyen szakadékba. Akkor épp én vittem a fáklyát, és
megbotlottam. Jonatán akkor ragadott meg, amikor már-már leestem volna a
mélységbe. És akkor elejtettem a fáklyát. Láttuk, hogyan zuhan lefelé, mint valami
lángcsóva, egyre mélyebbre, mélyebbre és mélyebbre, míg végül eltűnik. Sötétben
maradtunk. A világ legfélelmetesebb és leggonoszabb sötétségében. Moccanni sem
mertem, se beszélni, se gondolkozni, megpróbáltam elfelejteni, hogy vagyok, és
hogy ott állok a fekete sötétségben egy szakadék legeslegszélén. De magam mellett
meghallottam Jonatán hangját. Nagy nehezen meggyújtotta a másik fáklyát, amit
magunkkal hoztunk. Közben állandóan beszélt hozzám, nagyon, nagyon nyugodtan
beszélt. Gondolom, azért, hogy bele ne pusztuljak a félelembe.
Így hát továbbvánszorogtam. Nem tudom, milyen sokáig. A Katlabarlang
mélységében semmit sem tudtunk az időről. Úgy éreztük, már egy örökkévalóság
óta bolyongunk, és lassan félni kezdtem, hogy nem fogunk időben odatalálni. Talán
már este van, odakint talán már le is szállt a sötétség. És Orvar. . . ő talán már
Katlánál van!
Megkérdeztem Jonatánt, mit gondol.
- Nem tudom - válaszolta -, de ha nem akarsz megbolondulni, akkor ne
gondolj most erre.
Aztán egy apró, kanyargós folyosóba értünk, aminek sehogy sem akart vége
szakadni, és ami egyre keskenyebb és keskenyebb lett. Egyre alacsonyabb és
keskenyebb lett, amíg alig tudtuk előrepréselni magunkat, és végül már csak szűk
lyuk lett, amelyen csak kúszva lehetett keresztüljutni.
Ott azonban váratlanul nagy csarnokban találtuk magunkat. Nem láttuk,
mekkora lehet, mert a fáklya fénye nem tudta teljesen bevilágítani. De Jonatán
kipróbálta a visszhangot.
- Hohoho! - kiáltotta, és hallottuk, hogy a visszhang sokszor és sok oldalról
visszakiált: - Hohoho.
Aztán még valamit hallottunk. Egy másik hangot a sötétből.
- Hohoho - ismételte. - Mit akarsz, aki ilyen különös úton jössz fáklyafénnyel?
- Orvart keresem - felelte Jonatán.
- Orvar itt van - mondta a hang. - És te ki vagy ?
- Oroszlánszívű Jonatán vagyok. És velem van az öcsém is, Oroszlánszívű
Károly. Azért jöttünk, hogy megmentsük Orvart.
- Késő - sóhajtott a hang -, már késő, de azért köszönöm! Alighogy kimondta,
hallottuk, hogy csikorogva megnyílik a rézkapu. Jonatán ledobta a fáklyát, és
rátaposott, hogy kialudjék. Aztán mozdulatlanul álltunk és vártunk.
A kapun pedig bejött egy Tengil-harcos, lámpással a kezében. Erre halkan sírni
kezdtem, nem mert féltem, hanem Orvar miatt. Hogy lehet az élet olyan kegyetlen,
hogy épp most jöjjenek érte!
- Orvar a Vadrózsavölgyből, készülj - szólt a Tengil-harcos. - Nemsokára
Katla elé vezetnek. A fekete fogdmegek már úton vannak.
A lámpás fényében durva lécekből összerótt faketrecet láttunk, és megértettük,
hogy Orvart úgy tartják fogva, mint valami állatot.
A Tengil-harcos a ketrec mellé tette a lámpást.
- Lámpás mellett töltheted az utolsó órádat. így döntött a kegyelmes Tengil.
Hogy szemed újra megszokja a fényt, és lássad Katlát, amikor találkozol vele.
Ugye, te is így akarod?
Vihogott, aztán újra kiment a kapun. Döngve csukódott be utána.
Mi akkor már Orvar ketrece mellett voltunk, és megláttuk a lámpás fényében.
Nyomorúságosan festett. Alig tudott mozdulni, de azért odavonszolta magát a
rácshoz, és a résen kidugta felénk a kezét.
- Oroszlánszívű Jonatán - mondta -, sokat hallottam rólad otthon, a
Vadrózsavölgyben. Most hát idejöttél!
- Igen, idejöttem - bólintott Jonatán, és akkor meghallottam, hogy ő is sír egy
kicsit Orvar nyomorúságán. De aztán előkapta az övéből a kését, és nekiesett a
ketrecnek.
- Gyerünk, Tücsök - biztatott. - Segíts te is! - Én is vagdosni kezdtem a
késemmel. De hát mihez kezdhettünk egy pár késsel? Baltára és fűrészre lett volna
szükségünk.
Azért csak igyekeztünk a késsel, végül mindkettőnk keze vérzett. Faragtunk és
sírtunk, tudtuk, hogy túl későn érkeztünk. Orvar is tudta, de talán hinni akart benne,
hogy nincs így, mert izgatottan zihált a ketrecben, és azt mormogta:
- Siessetek! Siessetek!
Siettünk is, csak úgy csurgott a vérünk. Vadul faragtunk, és minden pillanatban
vártuk, hogy kinyílik a kapu, belépnek a fekete fogdmegek, és vége lesz Orvarnak
meg nekünk és a Vadrózsavölgynek is.
Nemcsak egyet visznek el, gondoltam, Katla háromszoros vacsorát kap ma!
Ereztem, hogy már nem bírom sokáig, a kezem úgy remegett, hogy alig
tudtam tartani a kést. Jonatán meg őrjöngve kiabált, dühöngött a lécekre, amik csak
nem akartak engedni, akárhogy faragtuk is őket. Rugdosta őket, kiabált, aztán újra
beléjük rúgott, faragott, és újra rúgott, mígnem sikerült. Eltört egy léc, aztán még
egy, és ennyi elég volt.
- No most, Orvar, gyerünk! - mondta Jonatán. De csak zihálás volt a válasz.
Erre bemászott a ketrecbe, és kirángatta Orvart, aki se lábra állni, se menni nem
tudott. Én is alig tudtam ebben a helyzetben, de azért előretámolyogtam, és tartottam
a lámpást, és Jonatán a lyuk felé vonszolta Orvart, ahol bejöttünk. Most már
kifáradt, és ő is zihált, igen, mind a hárman úgy ziháltunk, mint az űzött vadak, és
úgy is éreztük magunkat, legalábbis én.
 Akárhogy is, de Jonatánnak sikerült Orvart végigvonszolnia az egész
barlangon, és bemásznia a lyukba, és valami csodálatos módon Orvart is becibálnia
ide, aki pedig inkább holt volt, mint eleven. Én is kis híján, és most rám került a sor,
hogy bebújjak a lyukba. De nekem nem volt annyi időm. Mert meghallottuk, hogy
megcsikordul a kapu, és úgy éreztem, hogy minden csepp vérem kiszalad belőlem.
Moccanni sem tudtam.
- Gyorsan, gyorsan, a lámpást - lihegte Jonatán, és bár a kezem remegett,
odanyújtottam neki. A lámpást el kellett rejteni, a legkisebb fénysugár is elég lett
volna, hogy eláruljon.
A fekete fogdmegek már benn is voltak a barlangban. És Tengil-harcosok is,
lámpásokkal! Olyan ijesztően világos lett! De ami sarkunkban sötét volt. Jonatán
kihajolt, a karjába vett, és behúzott a lyukba. Be a sötét folyosóba. Ott feküdtünk
zihálva mindhárman, és meghallottuk a kiáltást:
- Megszökött! Megszökött!
14.
Aznap éjjel kivittük Orvart a földalatti úton. Jonatán vitte. A poklokon
vonszolta át Orvart, másképp nem lehet nevezni. Én csak magamat tudtam
előrevonszolni, és azt is alig.
- Megszökött! Megszökött! - kiabáltak, és amikor elhallgattak, vártuk az
üldözőket. De nem jöttek. Még egy Tengil-harcosnak is rá kellett jönnie, hogy a
Katlabarlangból titkos úton is ki lehet jutni, és mi arra tűntünk el. És azt a rejtekutat
nem lehet olyan nehéz megtalálni. De hát gyávák voltak a Tengil-harcosok, csak
akkor mertek nekimenni az ellenségnek, ha csapatostul támadhattak, de egyikük sem
mert elsőként bemászni egy szűk folyosóba, ahol olyan ellenség várakozik, akiről
semmit sem tud. Nem, egészen biztosan gyávák voltak, különben hogy is hagyhattak
volna bennünket ilyen könnyen futni! Eddig még senkinek sem sikerült megszöknie
a Katlabarlangból, és épp azon gondolkoztam, hogyan fogják Orvar eltűnését
Tengilnek megmagyarázni. De ez már az ő bajuk, mondta Jonatán, nekünk meg elég
a magunké is.
Csak akkor mertünk megállni és mélyen lélegezni, amikor már átjutottunk a
hosszú, szűk folyosón. Orvar miatt volt erre szükség. Jonatán megsavanyodott
kecsketejet és száraz kenyeret adott neki, Orvar mégis azt mondta:
- Sosem ettem ennél finomabbat.
Jonatán sokáig, alaposan masszírozta a lábát, hogy visszatérjen belé az élet, és
Orvar valóban magához tért. De menni nem tudott, csak mászni.
Megtudta, milyen út áll előttünk, és Jonatán azt is megkérdezte tőle, meg
akarja-e még aznap éjjel kísérelni a továbbjutást.
- Igen, igen, igen - bólogatott Orvar -, ha másképp nem lehet, térden csúszva is
haza akarok térni a Vadrózsavölgybe. Nem akarok csendesen feküdni, amíg Tengil
vérebei elkezdenek utánunk szimatolni a barlangfolyosókon.
 Hamar kiderült, kicsoda Orvar. Nem megtört fogoly, hanem népvezér és
szabadságharcos. Amikor megláttam a vadrózsavölgyi Orvar izzó szemét a lámpás
fényében, megértettem, hogy hogyan félhet tőle Tengil. Akármilyen gyönge volt is,
valamiféle tűz égett benne, és csak ennek a tűznek köszönhette, hogy túlélte ezt a
pokoli éjszakát. Mert hiszen ez volt a világ legszörnyűbb éjszakája.
Hosszú, mint az örökkévalóság, és rémekkel teli. De ha az ember nagyon
fáradt, akkor már semmivel sem törődik. Azzal sem, hogy jönnek-e a vérebek. Igen,
hallottam a kutyákat vonítva és ugatva közeledni, de nem voltam képes felni. És
hamar elhallgattak. Még a vérebek se merészkedtek be könnyen azokba a
mélységekbe, amerre mi kúsztunk.
Hosszú, hosszú ideig kúsztunk, és amikor végre kijutottunk a napvilágra
Grimhez és Fjalarhoz, összekarmolva, véresen, szinte holtan a fáradtságtól, addigra
véget ért az éjszaka. Hajnalodott. Orvar kinyújtotta a karját, mintha át akarná ölelni
az eget és a földet és mindent, amit csak lát, de a karja lehullott, és hirtelen elaludt.
Mind a hárman lerogytunk, és magunkhoz se tértünk, csak mikor ismét alkonyodott.
Akkor fölébredtem. Fjalar bökdösött az orrával. Biztosan azt gondolta, hogy eleget
aludtam.
Jonatán is ébren volt.
- Ki kell jutnunk Karmanjakából, mielőtt besötétedik - mondta. - Különben nem
találjuk meg az utat.
Felébresztette Orvart. Orvar felült, körülnézett, és amikor megértette, hogy
már nem a Katlabarlang foglya, könnyek szöktek a szemébe.
- Szabad vagyok - mormolta -, szabad! Megragadta Jonatán kezét, és sokáig
szorította.
- Visszaadtad az életemet és a szabadságomat - mondta, és nekem is
megköszönte, pedig én igazán nem csináltam semmit, inkább csak útban voltam.
Orvar úgy érezte most magát, mint én, amikor megszabadultam minden bajomtól,
és megérkeztem a Cseresznyevölgybe, és nagyon-nagyon kívántam, hogy
eljuthasson ő is a saját völgyébe, élve és szabadon. De még nem voltunk ott. Még
Karmanjaka hegyei között voltunk, ahol csak úgy hemzsegtek Tengil katonái, akik
őt keresték. Még az a szerencse, hogy nem akadtak ránk a szorosban, amíg aludtunk.
Ott ültünk hát a szorosban, és megettük az utolsó darab kenyerünket. És Orvar
időnként megszólalt:
- Elek! Szabad vagyok és élek!
Mert egyedül ő élt már csak a Katlabarlang foglyai közül. A többieket mind
feláldozták Katlának.
- Tengilen nem múlik - mondta Orvar. - Higgyétek el nekem, nem sokáig
marad üresen a Katlabarlang.
Újra könnyes lett a szeme.
- Vadrózsavölgyem - suttogta -, vajon meddig fogsz még Tengil alatt nyögni?
 Tudni akart mindenről, ami fogsága idején Nangija völgyeiben történt.
Zsófiáról, Mátyásról meg mindenről, amit Jonatán tett. Jonatán pedig mesélt.
Jossiról is. Akkor azt hittem, Orvar a szemünk előtt fog meghalni. Amikor
megtudta, Jossi az oka, hogy olyan sokáig szenvedett a Katlabarlangban. Eltartott
egy ideig, amíg magához tért, és újra meg tudott szólalni. Ekkor ezt mondta:

- Az életem nem jelent semmit. De azt, amit Jossi elkövetett a Vadrózsavölgy

ellen, soha, soha nem lehet megbocsátani.
- Akár megbocsátunk neki, akár nem, Jossi már megkapta a büntetését - mondta
Jonatán. - Soha többé nem fogod látni!
Aztán Orvar szinte őrjöngeni kezdett. Azonnal indulni akart, mintha már aznap
este bele akart volna kezdeni a szabadságharcba, és átkozódott, hogy a lába alig
akarja megtartani. Először csak kísérletezett, de aztán addig-addig próbálkozott,
amíg végül sikerült lábra állnia. Büszke volt rá, pedig ugyancsak szánalmas látvány
volt, ahogy ott támolygott, mintha rögtön elvágódnék. Nevetnem kellett, ahogy
ránéztem.
- Orvar - mondta Jonatán -, messziről meglátszik rajtad, hogy a
Katlabarlangból szöktél.
Így is volt. Mindhárman mocskosak és véresek voltunk, de Orvar festett a
legrosszabbul. A ruhája foszlányokban lógott, és az arca alig látszott ki bozontos
szakállából, hajából. Csak a szeme villogott. Különös, égő szeme.
A hasadékunk mellett patak folyt, és abban lemostunk magunkról minden
piszkot és vért. Újra és újra a hideg vízbe merítettem az arcomat. Pompás volt. Úgy
éreztem, az egész szörnyű Katlabarlangot leöblítem magamról.
Orvar kölcsönkérte a késemet, és alaposan megnyírta a haját és a szakállát,
úgyhogy most már kevésbé hasonlított egy szökött fogolyhoz. Jonatán pedig kivette
a tarisznyájából a Tengil-sisakot és köpenyt, amelyek segítségével kijutott a
Vadrózsavölgyből.
- Orvar, nézz csak ide - mondta -, talán elhiszik, hogy Tengil-harcos vagy, aki
két foglyával igyekszik valahová.
Orvar pedig felvette a sisakot és a köpenyt, de nem tetszett neki a dolog.
- Először és utoljára látsz ilyen öltözékben - mondta -, csak úgy árad belőlük
az elnyomás és kegyetlenség.
- Nyugodtan áradhat belőlük akármi - felelte Jonatán -, ha egyszer
hozzásegíthetnek, hogy hazajuss a Vadrózsavölgybe.
Itt volt az ideje, hogy induljunk. Néhány óra múlva lemegy a nap, és ha a
hegyek között besötétedik, senki sem képes a veszedelmes ösvényeken átkelni.
Jonatán nagyon komolynak látszott. Tudta, mi vár ránk, és azt mondta
Orvarnak:
 - Azt hiszem, az elkövetkező két óra szabja meg a Vadrózsavölgy sorsát. Meg
tudsz annyi ideig maradni a lovon?
- Igen, igen, igen - válaszolt Orvar. - Ha akarod, akár tíz óra hosszat is.
Neki kellett Fjalaron lovagolnia. Jonatán felsegítette a ló hátára. És máris
egészen más Orvar lett. Szinte belenőtt a nyeregbe, és megerősödött, igen, Orvar
pontosan ugyanolyan bátor és erős lett, mint Jonatán. Csak én nem voltam
egyáltalán bátor. Amikor mi is nyeregbe szálltunk, és átöleltem Jonatán derekát,
arcomat meg a hátának szorítottam, akkor úgy éreztem, átárad belém az ereje, és
már nem féltem annyira. De folyton arra kellett gondolnom, milyen csodálatos is
volna, ha nem kellene mindig ilyen bátornak és erősnek lennünk. Ha újra úgy
lehetnénk együtt, mint az első napokban a Cseresznyevölgyben. Ó, milyen régen is
volt az! Legalábbis úgy éreztem.
Aztán útnak indultunk. A lemenő nap felé mentünk, arra volt a híd. De
Karmanjaka hegyein sok nehéz ösvény volt. Jonatán nélkül senki sem lelhette volna
meg az utat abban az összevisszaságban. Ő azonban csodálatos módon eligazodott, s
ez volt a szerencsénk.
Meregettem a szemem, nem látok-e valahol Tengil-harcosokat. De csak Orvart
láttam, aki mögöttünk lovagolt szörnyű sisakjában és fekete köpenyében.
Valahányszor hátranéztem és megpillantottam, belém mart a félelem, annyira
megtanultam, hogy félnem kell ettől a sisaktól és mindenkitől, aki viseli.
Mentünk, mentünk, és semmi sem történt. Minden nyugodt, békés és szép volt
körülöttünk. Csendes hegyi estének lehetne nevezni, gondoltam. Ha így volna. Mert
akármi kibukkanhatott ebből a nyugodt csendből. Jonatán is nyugtalan volt, és
minden pillanatban éberen tekintett szét.
- Csak jussunk át a hídon - mondta -, akkor már túl leszünk a nehezén.
- Milyen gyorsan érhetünk oda? - kérdeztem.
- Ha minden jól megy, félóra alatt - válaszolt.
De épp ebben a pillanatban láttuk meg őket! Egy csapat Tengil-harcost, hat
lándzsást fekete lovakon. Amikor az ösvény egy hegyoldal mögé kanyarodott,
akkor tűntek föl, és pont felénk jöttek.
- Most életről-halálról van szó - mondta Jonatán. - Ide, Orvar!
Orvar sietősen elénk lovagolt, Jonatán meg odavetette neki a kantárszárát,
hogy kicsit jobban hasonlítsunk foglyokhoz.
Még nem vettek minket észre. De a meneküléshez már késő volt. És sehová sem
lehetett volna menekülni. Csak azt tehettük, hogy egyenesen továbblovagolunk, és
reménykedünk, hogy Orvar sisakja és köpenye megtéveszti őket.
- Élve semmiképp nem adom meg magam - mondta Orvar. - Azt akarom, hogy
tudd, Oroszlánszívű!
Olyan nyugodtan lovagoltunk ellenségeink elé, amennyire csak tudtunk. Egyre
közelebb és közelebb jutottunk. Borsózott a hátam, és arra gondoltam, hogy ha most
elfognak, akkor akár a Katlabarlangban is maradhattunk volna, megtakarítva egy
kínos éjszakát, amelynek nem volt semmi haszna.
Aztán összetalálkoztunk. Visszafogták a lovaikat, hogy a keskeny ösvényen
elhaladhassunk egymás mellett. Aki pedig legelöl lovagolt, régi ismerős volt. Senki
más, mint Perk.
De Perk nem nézett ránk. Csak Orvarra nézett. És épp amikor elhaladtak
egymás mellett, megkérdezte:
- Mit hallottál, megtalálták már?
- Nem hallottam semmit - válaszolt Orvar.
- Hová tartasz ? - kérdezte Perk.
- Van egypár foglyom - morogta Orvar, és Perk ennél többre nem volt
kíváncsi. Aztán továbblovagoltunk, amilyen gyorsan csak mertünk.
- Tücsök, óvatosan fordulj hátra, és nézd meg, mit csinálnak - súgta Jonatán, és
én engedelmeskedtem.
- Továbbmennek - feleltem.
- Hála istennek.
De túl korán örült. Mert hirtelen megláttam, hogy megállnak, és mindannyian
hosszan néznek utánunk.
- Most elkezdtek töprengeni - aggodalmaskodott Jonatán. És valóban ez történt.
- Állj csak meg! - kiabált Perk. - Hallod, jobban meg akarlak nézni téged meg a
foglyaidat!
Orvar összeharapta a fogát.
- Előre, Jonatán! - kiáltotta. - Különben halál fiai vagyunk. Vágtázni kezdtünk.
Akkor megfordult Perk is meg a csapata is, és utánunk eredtek, hogy csak úgy
röpült a lovak sörénye.
- No, Grim, most mutasd meg, mit tudsz! - kiáltott Jonatán.
És te is, Fjalarom - gondoltam, és azt kívántam, bárcsak én ülhetnék a hátán.
Nincs jobb vágtázó, mint Grim és Fjalar, szinte repültek az ösvényen, ők is
tudták, hogy élet-halálról van szó. Az üldözők mögöttünk voltak. Hallottuk a lovaik
dobogását, hol távolabbról, hol közelebbről, de folyamatosan. Nem maradtak le,
mert Perk most már tudta, kit üldöz, és ilyen zsákmányt egyetlen Tengil-harcos sem
engedhet futni, ez olyasmi volt, amivel érdemes felmenni Tengil várába.
A sarkunkban voltak, amikor átvágtattunk a hídon, és néhány lándzsa is utánunk
repült. De nem találtak.
Most már átjutottunk a nangijai oldalra, és Jonatán azt mondta, hogy akkor túl
leszünk a nehezén. De én nem ezt tapasztaltam, épp ellenkezőleg. A folyó túlpartján
is folytatódott a hajsza. Fönt a magas parton kanyargott az ösvény, ami a
Vadrózsavölgybe vezet, és azon rohantunk előre. Erre haladtunk egy másik nyári
estén, volt az már tán ezer éve is, hogy erre léptettünk az alkonyatban Jonatán meg
én, útban első közös tábortüzünk felé. Akkor olyan volt, mint egy folyóparti
sétalovaglás, most bezzeg a lovak majd orra buktak.
Orvar hajtott a legvadabbul. Mert most hazafelé ment a Vadrózsavölgybe.
Jonatán nem tudta követni. És Perk egyre közeledett, nem értettem, miért, amíg rá
nem jöttem, hogy tulajdonképpen én vagyok az oka. Jonatánnál nincsen gyorsabb
lovas, senki sem érhette volna utol, ha egyedül ül a nyeregben. De most rám is
vigyáznia kellett, és ez hátráltatta.
Jonatán azt mondta, ez az út dönti el a Vadrózsavölgy sorsát. És akármilyen
szörnyű is, én döntöttem el, hogy az útnak mi legyen a vége! Egyre inkább éreztem,
hogy rossz vége lesz. Valahányszor hátranéztem, mindig egy kicsit közelebb láttam
azokat a fekete sisakokat. Néha eltűntek egy domb vagy fa mögött, de aztán
kérlelhetetlenül feltűntek újra, mindig közelebb és közelebb.
Jonatán már pontosan olyan jól tudta, mint én, hogy nem menekülhetünk meg.
Mindketten nem. És arra volt szükség, hogy Jonatán megmeneküljön. Nem
engedhettem, hogy miattam elfogják. Ezért azt mondtam:
- Jonatán, most tedd, amit mondok! Dobj le egy tuskó mögé, mikor nem látják!
És eredj Orvar után!
Először meghökkent, észrevettem. De nem annyira, mint én magam.
- Meg mered tenni? - kérdezte.
- Nem, de éppen azért akarom - válaszoltam.
- Bátor kis Tücsköm - szólt Jonatán. - Visszajövök érted. Amint Orván
biztonságba helyeztem Mátyásnál, visszajövök.
- Megígéred? - kérdeztem.
- Meg! Hát hova gondolsz!
Eddigre eljutottunk a fűzfáig, ahol fürödtünk, és azt mondtam:
- A fán búvok el. Oda gyere értem!
Többet nem mondhattam, mert most rejtve voltunk egy domb mögött, és
Jonatán visszafogta a lovát, hogy leugorhassak. Aztán újra elindult. Én gyorsan
begurultam egy mélyedésbe. Ott hevertem, és hallottam az üldözőket eldübörögni.
Egy villanásnyi időre láttam Perk buta arcát. A fogát csattogtatta, mintha harapni
akarna. És ennek az életét mentette meg Jonatán!
De Jonatán eddigre utolérte Orvart, láttam őket együtt eltűnni, és nagyon
elégedett voltam. Vágtass csak, Perk barátom, ha azt hiszed, hogy ez segít,
gondoltam. Orvart és Jonatánt sose látod többé!
Fekve maradtam, amíg Perk és az emberei is el nem tűntek. Aztán lemásztam a
folyóhoz, az én fámhoz. Szép volt felmászni a zöld lombkoronába és leülni egy
ághajlatba. Mert most már fáradt voltam.
A partnál egy kis evezős csónak neki-nekicsapódott a fának. Valahol a folyón
feljebb szabadulhatott el, mert nem volt kikötve. Akárki veszítette el, most szomorú
lehet, gondoltam, igen, csak üldögéltem ott, mindenfélére gondoltam és
körbenéztem. Nézegettem a zúgó vizet és Perk szikláját. És láttam a folyam
túloldalán a Katlahegyet, és azon tűnődtem, hogy lehet, hogy valaki képes bezárni
más embereket szörnyű barlangjaiba. Orvarra és Jonatánra is gondoltam, és szinte
már fájt, annyira kívántam, hogy sikerrel eljussanak a földalatti folyosónkig, még
mielőtt Perk odaér. És azon töprengtem, mit szól majd Mátyás, ha Orvart ott találja
a rejtekben, hogy fog örülni. Ez mind-mind megfordult a fejemben.
De alkonyodni kezdett, és csak most jutott eszembe, hogy talán egész éjszaka itt
kell maradnom. Hiszen Jonatán nemigen jöhet vissza, amíg be nem sötétedik. Kicsit
ijesztő volt, a félelem a sötétséggel együtt kúszott felém, és magányosnak éreztem
magam.
Aztán a folyóparton hirtelen egy asszonyt láttam lovagolni. Nem volt más, mint
Zsófia! Valóban Zsófia volt, és még sohasem örültem meg neki annyira, mint most.
- Zsófia! - kiabáltam. - Zsófia! Itt vagyok! Lemásztam a fáról, és a karommal
integettem. De eltartott
egy ideig, amíg megértette, hogy valóban én vagyok.
- No, de Károly - kiáltotta -, hogy kerülsz te ide ? És hol van Jonatán? Várj
csak, lemegyünk hozzád, úgyis meg akarjuk itatni a lovainkat.
És akkor megpillantottam mögötte két férfit, szintén lovon. Először az egyiket
ismertem meg. Hubert volt. A másik árnyékban maradt, de aztán előrejött egy kicsit.
És megláttam. Jossi volt.
De hát nem lehetett Jossi! - eszembe jutott, hogy talán megbolondultam, és
kísérteteket látok, hiszen Zsófia nem jöhet Jossival ide! Hol csúszott hiba a
számításba ? Zsófia megbolondult, vagy csak álmodtam volna, hogy Jossi áruló?
Nem, nem, nem álmodtam, igenis áruló! És nem látok rémeket, itt jön, és most mi
legyen? Segítség, mit csináljak!
Jossi az alkonyatban lelovagolt a folyóhoz, és már messziről kiabált:
- Nicsak, a kis Oroszlánszívű Károly, hogy veled itt találkozom újra!
Mind a hárman odajöttek. Én meg mozdulatlanul vártam a vízparton, és csak
egyetlen gondolat járt a fejemben: mit tegyek!
Leugrottak a lovaikról, Zsófia odaszaladt hozzám, és átölelt. Úgy örült, hogy
csak úgy csillogott a szeme.
- Hát megint farkasra vadászol? - kérdezte Hubert, és nevetett.
De én szótlanul álltam, és csak bámultam őket.
- Merre mentek ? - nyögtem ki végre.
- Jossi megmutatja, hol lehet legkönnyebben áttörni a falon - mondta Zsófia. -
Mire eljön a csata napja, tudnunk kell.
- Igen, tudnunk kell - tette hozzá Jossi. - Kész tervünk legyen, amikor
támadunk.
Felforrt bennem az epe. Neked biztosan kész a terved, gondoltam. Hiszen
tudtam, miért jött. Egyszerre akarja Hubertet is meg Zsófiát is csapdába csalni. Ha
senki nem akadályozza meg, romlásba dönti őket. De valakinek meg kell
akadályoznia, gondoltam. És azután megértettem: én vagyok, akinek ezt meg kell
tennie. És nem lehet halogatni. Most kell megtennem. Akármennyire nincs is
ínyemre, most kell megtennem. De hogyan kezdjek neki?
- Zsófia, hogy van Bianca? - kérdeztem végül. Zsófia szomorúnak látszott.
- Bianca soha nem tért vissza a Vadrózsavölgyből - mondta. - De tudsz-e
valamit Jonatánról?
Nem akart Biancáról beszélni. De én megtudtam, amit akartam. Biancának
vége. Ezért jöhetett Zsófia Jossival ide. Sohasem kapta meg az üzenetünket.
Jossi is hallani akarta, tudok-e valamit Jonatánról.
- Biztosan nem fogták el - heherészett.
- Nem, nem fogták el - mondtam egyenesen Jossi szemébe nézve. - Épp most
mentette ki Orvart a Katlabarlangból.
Erre elsápadt Jossi pirospozsgás arca, ő maga meg elhallgatott. De Zsófia és
Hubert ujjongtak, de még hogy ujjongtak. Zsófia újra átölelt, és Hubert azt mondta:
- Hát ennél jobb hírt igazán nem mondhattál volna! Mindent tudni akartak, hogy
történt. Nem úgy Jossi. Neki hirtelen sürgős lett az indulás.
- Majd később meghallgatjuk - mondta. - Oda kell érnünk, mielőtt besötétedik.
Igen, gondoltam, mert Tengil katonái már nyilván lesben állnak és várnak.
- Gyere, Károly - mondta Zsófia -, majd ketten ülünk a lovamon, te meg én.
- Nem - feleltem -, ne menj sehova ezzel az árulóval. Jossira mutattam. És azt
hittem, menten megöl. Nagy mancsával megragadott, és azt sziszegte:
- Mit mondasz?! Még egy szó, és kitekerem a nyakad! Zsófia rákiáltott, hogy
eresszen el. De ő is dühös volt rám.
- Károly, gonosz dolog árulónak nevezni valakit, aki nem az. Talán túl kicsi
vagy, hogy megértsed, mit mondtál.
Hubert kuncogott.
- Én meg azt hittem, én vagyok az áruló. Én, aki túl sokat tudok, és szeretem a
fehér lovakat, vagy miket is irkáltál otthon a konyha falára?
- Igen, Károly, csak úgy dobálódzol a vádjaiddal - mondta Zsófia szigorúan. -
Ezt egyszer s mindenkorra abba kell hagynod.
- Elnézést kérek tőled, Hubert - mondtam.
- Jossitól is - mondta Zsófia.
- Nem kérek elnézést egy árulótól azért, mert árulónak nevezem - válaszoltam.
De akármit tehettem, nem hittek nekem. Szörnyű volt elgondolni, mi lesz!
Jossival akarnak menni! Maguk mennek a szerencsétlenség elé, bármennyire
próbálom is visszatartani őket.
- Csapdába csal benneteket! - kiáltottam. - Tudom! Tudom! Kérdezősködjetek
csak tőle Vedurról és Kadurról, akikkel fenn a hegyen szokott találkozni! És
kérdezzétek csak meg, hogyan árulta el Orvart!
Jossi újra nekem akart esni, de uralkodott magán.
 - Indulunk végre? - kérdezte. - Vagy kockára teszünk mindent a fiú hazugságai
miatt?
Gyűlölködő pillantást vetett rám.
- És én még szerettelek valaha.
- Valaha én is szerettelek téged - válaszoltam.
Láttam, hogy hiába dühöng, nagyon fél. Most már nagyon sietett. Tőrbe kellett
csalnia Zsófiát, mielőtt az asszony rájön az igazságra. Különben a saját élete kerül
veszélybe.
Milyen könnyebbség lehetett a számára, hogy Zsófia nem akarta elhinni az
igazságot. Bízott Jossiban, mindig is bízott benne. Én meg először az egyiket, aztán
a másikat vádolom, hát hogy higgyen akkor nekem?
- Gyere, Károly - mondta -, ezt majd később tisztázom veled.
- Nem lesz „később", ha Jossival mégy! - mondtam.
Most már sírtam. Nangijának szüksége van Zsófiára, én meg itt állok, és nem
vagyok képes megmenteni. Mert nem akarja. hogy megmentsem.
- Gyerünk, Károly - szólt rám most újra határozottan. Ebben a pillanatban
eszembe jutott valami.
- Jossi - kiáltottam -, nyisd szét az inged, és mutasd meg, mi van a melleden!
Jossinak krétafehér lett az arca, ezt még Zsófiának és Hubertnek is észre kellett
vennie, és úgy tette a mellére a kezét, mintha el akarna valamit rejteni.
Egy darabig csend volt. De aztán Hubert érdes hangon azt mondta:
- Jossi, tedd, amit a fiú mond!
Zsófia csendben állt, és sokáig nézte Jossit. De az elfordította a szemét.
- Siessünk - morogta, és a lovához akart lépni. Zsófia pillantása
megkeményedett.
- Annyira azért nem! - szólt. - A vezetőd vagyok! Jossi, mutasd meg a melledet!
Szörnyű volt Jossit látni. Ott állt és zihált, megbénult a félelemtől, és nem tudta,
meneküljön-e vagy maradjon. Zsófia hozzálépett, de ő a könyökével ellökte. Ezt
nem kellett volna tennie. Zsófia erősen belekapaszkodott, és széthúzta az ingét.
Jossi mellén pedig ott volt Katla bélyege. Sárkányfej meg úgy világított, mint a
vér.
Erre Zsófia még Jossinál is jobban elsápadt.
- Áruló! - kiáltotta. - Átkozott légy, és átkozott minden, amit Nangija völgyei
ellen cselekedtél!
Erre Jossi magához tért. Káromkodva odarohant a lovához. De Hubert már ott
állt, és farkasszemet nézett vele. Akkor megfordult, és más úton próbált menekülni.
És meglátta az evezős csónakot. Egyetlen ugrással benne termett, és mire Zsófia és
Hubert a vízhez ért, az ár már visszafordíthatatlanulelragadta.
Nevetett, és félelmetes volt a nevetése.
- Meg foglak büntetni, Zsófia! - kiáltotta. - Ha mint helytartó térek vissza a
Cseresznyevölgybe, keményen meg foglak büntetni!
Te szegény féleszű, gondoltam, bizony sosem térsz te vissza a
Cseresznyevölgybe. A Karma vízesésbe kerülsz, sehova máshová.
Megpróbált evezni, de az őrjöngő hullámok és örvények elragadták és
dobálták. Az evezőt elejtette. Aztán jött egy tajtékzó hullám, és a vízbe vetette. Erre
sírva fakadtam, és meg akartam menteni, még ha áruló volt is. De tudtam, hogy
Jossi számára nincs menekvés. Olyan szörnyű és szomorú érzés volt ott állni az
alkonyatban és tudni, hogy Jossi egészen egyedül van az örvények között, és nem
lehet rajta segíteni. Egyszer még láttuk egy hullámból kiemelkedni. Aztán újra
elsüllyedt. És nem láttuk többé.
Már majdnem teljesen besötétedett, mikor az Ősöreg Folyamok folyama
magával ragadta Jossit a Karma vízesésbe.
15.
Végül elérkezett a csata napja, amire mindannyian vártak. Aznap vihar volt a
Vadrózsavölgy felett, a fák csak úgy hajlongtak és recsegtek-ropogtak. De Orvar
nem erre a viharra gondolt, amikor azt mondta:
- Eljön a szabadság vihara, és elsöpri az elnyomókat, mint ahogy a vihar is
kidönti a fákat. Egy nap alatt elsöpri majd a rabságunkat, és újra szabaddá tesz!
Mindezt Mátyás konyhájában mondta. Az emberek titokban odagyűltek, hogy
hallják és lássák, igen. Jonatánt meg őt akarták látni.
- Ti ketten, ti vagytok a vigaszunk és a reményünk, mindenünk! - mondogatták,
és esténként odalopództak Mátyás tanyájára, pedig tudták, milyen veszedelmes.
- Mert ugyanúgy hallani akarnak a szabadság viharáról, ahogy a gyerekek is
hallani akarják a meséket - bólogatott Mátyás.
Most már csak a csata napjára gondoltak, és azután vágyakoztak. És ez nem is
volt olyan meglepő. Tengil Orvar menekülése után kegyetlenebb lett, mint valaha.
Mindennap új módozatokat talált ki, hogy a Vadrózsavölgyet kínozza és büntesse.
Ezért jobban gyűlölték, mint valaha, és a völgyben egyre több és több fegyvert
kovácsoltak.
És a Cseresznyevölgyből is egyre több és több szabadságharcos érkezett.
Zsófia és Hubert az erdő legmélyén, Elfrida háza mellett ütötték fel a táborukat.
Éjszakánként Zsófia bejött a földalatti folyosón, és Mátyás konyhájában érlelték ki a
haditerveiket, ő, Jonatán meg Orvar. Én csak feküdtem ott, és hallgattam őket, mert
most, hogy a rejtekben Orvarnak is helyet kellett adni, a konyhai lócán aludtam. És
Zsófia valahányszor eljött, azt mondta:
- Itt van az én megmentőm! Ugye, nem felejtettem el köszönetet mondani
neked, Károly?
Orvar meg mindig azt állította, hogy én vagyok a Vadrózsavölgy megmentője,
de nekem eszembe jutott Jossi odakint a sötét vízben, és elszomorodtam.
Zsófia kenyeret is juttatott a Vadrózsavölgybe. A hegyen túlról, a
Cseresznyevölgyből küldték, a földalatti folyosón csempészték be, Mátyás meg
tarisznyával járt körbe, és titokban kiosztotta a tanyákon. Azelőtt nem tudtam, hogy
az emberek ennyire tudnak örülni egy darabka kenyérnek. De most láttam, mert
elkísértem Mátyást az útjaira. És láttam, hogy szenved a völgy népe, és hallottam,
hogy beszélnek a csata napjáról, amit annyira várnak.
Borzongtam ettől a naptól, de végül még én is várni kezdtem. Mert
elviselhetetlen volt tétlenül várakozni. És veszélyes is, ahogy Jonatán mondta.
- Nem lehet ennyi mindent ennyi ideig titokban tartani - magyarázta Orvarnak.
- A szabadságról szőtt álmunkat nagyon könnyen eltiporhatják.
Ebben igaza volt. Csak annyi kellett volna, hogy egy Tengil-harcos felfedezze
a földalatti folyosót, vagy hogy új házkutatásokat tartsanak, és a rejtekben
megtalálják Jonatánt és Orvart. Beleborzongtam, ha csak eszembe jutott.
De úgy tűnt, hogy a Tengil-harcosok süketek és vakok, különben valamit csak
észre kellett volna venniük. Ha csak egy kicsit is figyelnek, meghallják, hogyan
kezd morajlani a szabadság vihara, ami hamarosan megrázza az egész
Vadrózsavölgyet. De hát nem figyeltek.
A csata előestéjén a lócámon feküdtem, és nem tudtam elaludni. Mert odakinn
morajlott már a vihar, és mert nyugtalan voltam. Eldöntötték, hogy hajnalban fog
kitörni. Orvar, Jonatán és Mátyás az asztal mellett ültek, és erről beszéltek, én meg
csak feküdtem és hallgattam őket. Leginkább Orvart lehetett hallani. Beszélt és
beszélt, a szeme meg égett. Mindenkinél jobban várta a másnapot.
A beszédjükből megértettem, hogy s mint lesz. Először a nagykapu meg a
folyami kapu őreit kell leverni, hogy megnyithassák a kapukat Zsófia és Hubert
előtt. Ők majd bejönnek a csapataikkal, Zsófia a nagykapun, Hubert meg a folyami
kapun.
- És aztán együtt győzünk, vagy együtt halunk - emelte fel kezét Orvar.
Azt mondta, mindennek gyorsan kell végbemennie. A várost meg kell
szabadítani minden Tengil-harcostól, és a kapukat újra be kell zárni, mielőtt Tengil
odaérhetne Katlával. Mert Katla ellen nincs fegyver. Nem lehet másképpen legyőzni,
csak kiéheztetéssel.
- Mert nem fogja sem a lándzsa, sem a nyíl, sem a kard - mondta. - És tüzének
egyetlen lángocskája elég, hogy valakit megöljön vagy örökre megbénítson.
- De hát mi értelme felszabadítani a Vadrózsavölgyet, ha Tengil közben a
hegyen őrzi Katlát? - kérdeztem. - Hiszen az ő segítségével ugyanúgy legyőzhet
benneteket, mint először.
- Ne felejtsd el - mondta Orvar -, hogy emelt nekünk falat, ami mögé
behúzódhatunk. És olyan erős kapukat, amelyek a szörnynek is ellenállnak! Ilyen
kedves volt hozzánk!
És különben sem kell tovább félnem Tengiltől, folytatta. O meg Jonatán meg
Zsófia és még sokan mások még ugyanaznap este behatolnak Tengil várába,
lefegyverzik a testőrségét, és végeznek vele, még mielőtt egyáltalán meghallotta
volna, hogy völgyben kitört a felkelés. Aztán Katla ott marad megláncolva az
üregében, amíg az éhségtől annyira el nem gyöngül, hogy képesek lesznek megölni.
- Másképpen nem végezhetünk ezzel a szörnyeteggel.
Orvar újra arról beszélt, milyen gyorsan kell megszabadítani a völgyet minden
Tengil-harcostól, mire Jonatán megszólalt:
- Megszabadítani? Úgy érted, hogy meg kell őket ölni?
- Persze, hát hogy érthetném másképp?
- De én senkit sem tudok megölni - mondta Jonatán -, hiszen tudod, Orvar!
- Akkor sem, ha az életedről van szó? - kérdezte Orvar.
- Még akkor sem - felelte Jonatán.
Orvar ezt képtelen volt megérteni, még Mátyás is alig.
- Ha mindenki olyan volna, mint te - csóválta a fejét Orvar -, akkor sosem
szűnne meg a szenvedésünk!
De erre közbeszóltam, hogy ha mindenki olyan lenne, mint Jonatán, akkor
egyáltalán nem is volna szenvedés.
Aztán egész este nem szóltam többet. Csak amikor Mátyás odajött, hogy
betakargasson. Akkor a fülébe suttogtam:
- Mátyás, annyira félek!
És Mátyás megsimogatott, és azt felelte:
- Én is!
Jonatán mindenesetre megígérte Orvarnak, hogy körbelovagol a csata alatt,
hogy bátorságot adjon másoknak ahhoz, amit ő maga nem tud vagy nem akar
megtenni.
- A Vadrózsavölgy népének látnia kell téged! - mondta Orvar. - Mindkettőnket
látniuk kell!
Erre Jonatán azt felelte:
- Ha kell, hát kell.
De láttam a konyhában égő egyetlen lámpás fényénél, milyen sápadt.
Amikor visszajöttünk a Katlabarlangból, Grimet és Fjalart Elfridánál kellett
hagynunk az erdőben. De úgy határoztak, hogy Zsófia magával hozza őket, amikor
a csata napján beléptet majd a kapun.
Azt is eldöntötték, mi lesz az én feladatom. Semmi más, csak várni, amíg
mindennek vége nem lesz. Jonatán mondta. Egészen egyedül ülök majd otthon a
konyhában, és várok.
Aznap éjjel senki sem aludt sokat.
És aztán megvirradt.
Igen, megvirradt, eljött a csata napja, és jaj, milyen beteg volt a szívem aznap!
Mindenkinél többet hallottam és láttam a kiáltásokból és a vérből, mert épp a Mátyás
tanyája melletti lejtőn küzdöttek. Láttam, ahogy Jonatán körbelovagol, a vihar
belekap a hajába, és körülötte tombol a harc, kivont kardok, süvítő lándzsák, repülő
nyílvesszők és kiáltások és kiáltások. És azt mondtam Fjalarnak, hogy ha Jonatán
meghal, akkor én is meg akarok halni.
Igen, behoztam Fjalart magamhoz a konyhába. Nem akartam senkinek sem
elárulni, de szükségem volt rá, hogy ott legyen velem. Egyedül nem maradhattam,
képtelen voltam rá. Fjalar is az ablakon átnézte, mi történik a lejtőn odakinn. Aztán
felnyihogott. Nem tudom, azért-e, mert ki akart menni Grimhez, vagy azért-e, mert
ugyanúgy félt, mint én.
Féltem. . . féltem, féltem!
Láttam, hogy Vedur elesik Zsófia lándzsájától, és Kadur lebukik Orvar
kardcsapása nyomán, láttam elesni Dodikot és még sokakat, jobbra-balra hullottak.
És Jonatán ott lovagolt közöttük, a vihar belekapott a hajába, az arca egyre
sápadtabb és sápadtabb lett, és a szívem egyre jobban és jobban fájt.
Aztán vége lett!
Aznap sok kiáltás hangzott el a Vadrózsavölgyben, de volt egy, amelyik nem
hasonlított egyikre sem.
A csata közepén megszólalt egy harci kürt, és kiáltás hallatszott:
- Katla jön!
És aztán az üvöltés. Az éhes Katla üvöltése, amit mindenki olyan jól ismert.
Ekkor lehullottak a lándzsák és a kardok és a nyilak, és akik addig harcoltak, nem
tudtak többé harcolni. Mert tudták, hogy nincs menekvés. Most az egész völgyben
csak a vihar zúgását, Katla üvöltését és Tengil harci kürtjét lehetett hallani, és Katla
tüze kilőtt, és megölt mindenkit, akire Tengil rámutatott. Kegyetlen arca elsötétedett
a haragtól, és én tudtam, most aztán vége a Vadrózsavölgynek!
Nem akartam látni, nem akartam. . . semmit sem akartam látni. Csak Jonatánt.
Meg kellett tudnom, hol van. És meg is láttam, a Mátyás tanyája előtt. Ott ült Grim
hátán, sápadt volt és teljesen mozdulatlan, és a vihar belekapott a hajába.
- Jonatán - kiáltottam -, Jonatán, hallasz engem ?
De nem hallott. És láttam, hogy megsarkantyúzza a lovát, és elszáguld, mint a
nyíl, úgy repült, se földön, se égen nem vágtatott soha senki gyorsabban, tudom.
Tengil felé repült... és elszáguldott mellette. . .
Aztán újra megszólalt a harci kürt. De most már Jonatán fújta. Kiragadta Tengil
kezéből, és belefújt, hogy csak úgy visszhangzott. Hogy Katla megtudja, mostantól
új ura van.
Akkor nagy csönd támadt. Még a vihar is elcsendesedett. Mindenki hallgatott és
csak várt. Tengil az ijedtségtől eszét vesztve ült a lován, és várt, és Katla is várt.
Jonatán még egyszer megfújta a kürtöt.
Akkor Katla felüvöltött, és az ellen fordult, akinek azelőtt vakon
engedelmeskedett.
Tengil órája is eljön egyszer - emlékeztem, ezt Jonatán mondta.
 Most jött el.
Így ért véget a csata napja a Vadrózsavölgyben. Sokan adták életüket a
szabadságért. Igen, most már szabad volt a völgyük. De akik holtan feküdtek ott,
azok ezt nem tudták.
Mátyás meghalt, nem volt már nagyapám. Hubert meghalt, ő volt az első, aki
elesett. Még csak el sem jutott a folyami kapuig, előbb találkozott Tengillel és a
katonáival. De mindenekelőtt Katlával találkozott. Őt Tengil azért hozta magával,
mert épp aznap akarta kegyetlenül megbüntetni a Vadrózsavölgyet Orvar szökéséért.
Nem tudta, hogy ez lesz a csata napja. Amikor meg rájött, nagyon örült, hogy ott
van Katla.
De most ő is halott volt, Tengil. Ugyanolyan halott, mint a többiek.
- Kínzónk nincs többé - mondta Orvar. - Gyermekeink szabadon fognak élni, és
boldogok lesznek. A Vadrózsavölgy hamarosan olyan lesz, mint volt.
De én úgy gondoltam, soha többet nem lesz ugyanolyan a Vadrózsavölgy.
Nekem nem. Mátyás nélkül nem.
Orvar kardvágást kapott a hátába, de mintha nem is érezte volna, vagy
egyáltalán nem törődött volna vele. A szeme ugyanúgy égett, miközben a völgy
népéhez beszélt.
- Ismét boldogok leszünk - ismételgette. Aznap sokan sírtak a
Vadrózsavölgyben. De Orvar nem.
Zsófia élt, még csak meg sem sebesült. És most haza akart térni a Cseresznye
völgybe, ő is meg a harcosai is, mind, akik még életben voltak.
Odajött hozzánk Mátyás tanyájára, hogy elbúcsúzzék.
- Itt lakott Mátyás - mondta, és sírt egy kicsit. Aztán átölelte Jonatánt.
- Gyere gyorsan haza a Lovastanyára - mondta. - Minden pillanatban rád fogok
gondolni, amíg újra nem látlak.
Aztán pedig rám nézett.
- Te, Károly, nem jössz addig is velem?
- Nem - mondtam. - Nem, Jonatánnal megyek majd! Nagyon féltem, hogy
Jonatán elküld Zsófiával, de nem tette.
- Örülök, ha Károly velem van - mondta.
A Mátyás tanyája előtti lejtőn ott feküdt Katla, mint egy nagy, szörnyű batyu,
csendesen, vérrel eltelve. Időnként Jonatánra nézett, ahogy egy kutya néz, ha tudni
akarja, mit kíván a gazdája. Most nem mozdult, de míg ott volt, rémület uralkodott a
völgyben. Senki sem mert örülni. Orvar azt mondta, amíg Katla létezik, a
Vadrózsavölgy nem ujjonghat a győzelme felett, és nem gyászolhatja a halottait. És
egyetlen valaki vezetheti vissza az üregébe. Jonatán.
- Segíts utoljára a Vadrózsavölgynek - kérte Orvar. - Ha odavezeted és
megláncolod, akkor én majd elvégzem a többit, ha itt lesz az ideje.
- Igen - bólintott Jonatán -, még egyszer utoljára segítek neked, Orvar.
 Tudtam már, milyen egy folyóparti lovaglás. Lassan kell lovagolni, és figyelni,
hogyan halad a folyam odalent, hogy csillog a víz, és a fűzfák ágai hogy táncolnak
a szélben. De nem akkor, ha egy sárkány jön az ember nyomában.
Mégis ezt tettük. És magunk mögött hallottuk súlyos lábdobogását. Bumm,
bumm, bumm, bumm - olyan rémítően hangzott, ahogy mögöttünk jött, hogy Grim
és Fjalar majd beleőrültek. Alig tudtuk féken tartani őket. Jonatán bele-belefújt a
kürtbe. Ez is borzalmas hang volt, és Katla egészen biztosan nem szerette. De ha
hallotta, engedelmeskednie kellett. Az út során ez az egyetlen dolog vigasztalt.
Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, Jonatán meg én, de olyan gyorsan
haladtunk, ahogy csak bírtunk. Jonatánnak az éjszaka és a sötét beállta előtt oda
kellett láncolnia Katlát az üregébe, ahol majd el kell pusztulnia. Azután soha többé
nem látjuk majd, és még azt is elfelejtjük, hogy van egy olyan ország, hogy
Karmanjaka. Az Ősöreg Hegyek ott állhatnak örökkön-örökké, de sohasem járunk
majd az útjaikon, Jonatán megígérte.
Estére elcsendesedett az idő, elmúlt a vihar, nyugodt, meleg este lett. És olyan
szép volt a naplemente. Olyan este van, gondoltam, amikor félelem nélkül kellene a
folyók mentén lovagolni.
De Jonatán előtt nem mutattam. Úgy értem, azt, hogy félek.
Végül a Karma vízeséshez érkeztünk.
- Karmanjaka, most látsz bennünket utoljára - mondta Jonatán, amikor
átmentünk a hídon. És belefújt a kürtbe.
Katla meglátta a szirtjét a folyam túloldalán. Biztosan oda akart menni, mert
vágyakozón fújtatott. Pontosan Grim mögött. És ezt nem kellett volna tennie.
Mert ekkor megtörtént. Grim rémülten megugrott, és nekiütközött a híd
korlátjának. Én meg felkiáltottam, mert attól féltem, Jonatán fejjel előre, a Karma
vízesésbe fog esni. De nem esett bele. A kürt viszont kirepült a kezéből, és eltűnt a
mélységben, a tajtékzó vízben.
Katla kegyetlen szeme mindent látott, és tudta, hogy most már nincs ura. Erre
felüvöltött, és az orrlikából máris áradni kezdett a tűz.
Hogy vágtattunk szegény életünkért! Hogy vágtattunk, hogy vágtattunk! Át a
hídon, Tengil vára felé, Katla meg utánunk.
Az ösvény ide-oda kanyargott, fel az Ősöreg Hegyek hegyére. És egyetlen
álom sem lehetett olyan szörnyű, mint az, ahogy ott menekültünk Katla elől. A
sarkunkban volt, és a tüze majdnem elért. Egy lángnyelv veszedelmesen
megközelítette Jonatánt. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy eltalálta, de rám
kiáltott:
- Ne állj meg! Hajts! Hajts!
Szegény Grim és Fjalar, Katla úgy meghajszolta őket, hogy majd
beleszakadtak. Úgy vágtattak fölfelé a kanyarokban, hogy szakadt róluk a tajték,
amíg már nem bírták tovább. De addigra már Katla is lemaradt, és üvöltött őrjöngő
dühében. Most már a saját területén volt, ahonnan senki sem menekülhetett. A
dobogása - bumm, bumm, bumm! - gyorsuló ütemben hangzott, és tudtam, hogy
végül ő fog győzni. A konok kegyetlensége segíti hozzá.
Sokáig, sokáig lovagoltunk így, és én már nem reménykedtem abban, hogy
megmenekülünk.
Jócskán feljebb jutottunk már a hegyre. Még előnyünk volt, láttuk magunk alatt
Katlát a keskeny sziklapárkányon, ami kinyúlik a Karma vízesés fölé. Ott megállt
egy időre. Mert ez az ő sziklája volt. Itt szokott állni és bámulni, és most is ezt tette.
Szinte akarata ellenére megállt, és lenézett a völgybe. Lángnyelvek csaptak ki az
orrából, és ide-oda toporgott. Aztán eszébe jutottunk, és izzó szemmel bámult föl
ránk.
Te kegyetlen, kegyetlen, gondoltam, miért nem maradsz a szikládon?
De tudtam, hogy követni fog.
Eljutottunk addig a nagy kőig, ami mögül megláttuk kibukkanni borzasztó
fejét, amikor először jöttünk Karmanjakába. És a lovaink hirtelen nem bírták
tovább. Nagyon rossz érzés, ha a lova összerogy az ember alatt. Ez történt. Grim és
Fjalar egyszerűen lerogytak az ösvényre. Ha eddig még reménykedtünk is valami
csodában, ami megmenthet, most feladhattuk a reményt.
Tudtuk, hogy elvesztünk. Katla is tudta.
Milyen pokoli győzelmi láng gyúlt a szemében! Nyugodtan állt a szikláján, és
felbámult ránk. Azt gondoltam, gúnyosan nevet. Most már nem sietett. Mintha azt
gondolhatta volna: jövök, amikor jövök, de biztosak lehettek benne, hogy
megérkezem!
Jonatán olyan kedvesen nézett rám, ahogy mindig is szokott.
- Bocsásd meg, Tücsök, hogy elejtettem a kürtöt - mondta. - De hát nem tehetek
róla.
Meg akartam mondani Jonatánnak, hogy soha, de soha nem volt semmi, amit
meg kellett volna bocsátanom neki. A rémülettől azonban megnémultam.
Katla odalent állt, Orrából lángot és füstöt fújt, és a lábával dobogni kezdett. A
nagy kő mögé húzódtunk védelemért, hogy ne érjenek a lángnyelvek.
Belekapaszkodtam Jonatánba, de még milyen erősen belekapaszkodtam, és ő
könnyes szemmel nézett rám.
Aztán dühében őrjöngeni kezdett. Előreugrott, és leordított Katlának:
- Nem bántod Tücsköt! Hallod, te szörnyeteg, nem bántod Tücsköt, mert akkor.
. .
Felragadott egy követ, mintha óriás lenne, és el tudná ijeszteni a sárkányt. De
hát nem volt óriás, és nem tudta Katlát elijeszteni. De a kő már repült lefelé.
Sem lándzsa, sem kard, sem nyílvessző nem fogja Katlát - mondta Orvar. Azt is
hozzátehette volna, hogy kő sem, akármilyen nagy is.
Katlát nem ölte meg a kő, amit Jonatán ráhajított. De eltalálta. És akkorát
üvöltött, hogy az ledönthette volna a hegyeket - mert beleesett a Karma vízesésbe.
16.
Nem, Jonatán nem ölte meg Katlát. Karm ölte meg. És Katla megölte Karmot.
Szemünk láttára. Láttuk. Senki más, csak Jonatán meg én láttuk, hogy az ősidők két
szörnyetege elpusztítja egymást. Láttuk, hogy halálos párbajt vívnak egymással a
Karma vízesésben.
Amikor Katla felüvöltött és eltűnt, alig mertük hinni! Hihetetlen volt, hogy
valóban eltűnt. Amikor elsüllyedt, csak tajtékzó habot láttunk. Semmi mást. Katlát
sem.
De aztán felismertük a kígyót. Zöld fejét kiemelte a habokból, farka a vizet
csapdosta, szörnyű, hatalmas kígyó volt, olyan hosszú, amilyen széles a folyó,
pontosan ahogy Elfrida mesélte.
A Karma vízesés folyami kígyója, amelyről kisgyermek korában meséket
hallott, ugyanúgy nem volt mese, ahogy Katla sem volt az. Ott volt, és ugyanolyan
borzasztó szörnyeteg volt, mint a sárkány. Feje ide-oda fordult . . . valamit keresett.
És megpillantotta Katlát. Felmerült a mélységből, egyszer csak ott termett az
örvények közepén, amikor a kígyó üvöltve rávetette magát, és köréje tekeredett. A
sárkány halálos tüzet lövellt rá, de ő úgy összeszorította, hogy a halálos láng benne
rekedt. Aztán egymásnak estek. Egymásnak estek, haraptak, és mindegyikük el
akarta a másikat pusztítani. Sokáig vártak erre az ősidők óta, és most őrjöngve
támadtak és haraptak, és az örvényben összefonódott rettenetes testük. Katla fel-
felüvöltött két harapás között, de Karm hangtalanul szorította, a fehér habokra
fekete sárkányvér és zöld kígyóvér ömlött, és sötétre, betegre színezte.
Meddig tartott ? Nem tudom. Úgy éreztem, már ezer éve ott állok az ösvényen,
és egész idő alatt nem láttam mást, mint a két őrjöngő szörnyeteg végső harcát.
Hosszú és szörnyű harc volt, de egyszer csak véget ért. Először Katla rémisztő
halálüvöltését hallottuk, aztán elcsendesedett. Addigra már Karmnak nem volt feje.
De a teste nem eresztette el Katlát, és szorosan összefonódva, együtt tűntek el,
mintha sohasem léteztek volna. A habok újra fehérek lettek, és a Karma hatalmas
vízesése elmosta a mérges szörnyetegvért. Minden olyan volt, mint régen. Amilyen
az ősidők óta volt.
Ott álltunk az ösvényen, és ziháltunk, amíg csak vége nem lett mindennek.
Sokáig nem tudtunk megszólalni. Végül Jonatán így szólt:
- El kell mennünk innen! Gyorsan! Már sötétedik, és nem akarom, hogy
Karmanjakában érjen az este.
Szegény Grim és Fjalar! Nem tudom, hogyan állítottuk talpra őket, és hogy
jöttünk el onnan. Olyan fáradtak voltak, hogy alig tudták a patájukat emelni.
De elhagytuk Karmanjakát, és utoljára átlovagoltunk a hídon. Aztán a lovak
már egy lépést sem voltak képesek tenni. Amint elértük a túlsó hídfőt, lerogytak, és
fekve maradtak. Mintha azt gondolták volna, most már átvittünk benneteket
Nangijába, ennyi legyen elég nektek!
- A régi helyen gyújtsunk tábortüzet - mondta Jonatán. Arra a sziklára gondolt,
ahol a viharos éjszakát töltöttük, és ahol először láttam meg Katlát. Még most is
beleborzongtam, ha eszembe jutott, és szívesebben ütöttem volna másutt tábort
éjszakára. De most már nem juthattunk tovább.
Először meg kellett itatni a lovakat, mielőtt mi magunk berendezkednénk
éjszakára. Adtunk nekik, de nem akartak inni. Túl fáradtak voltak. Erre aggódni
kezdtem.
- Jonatán, valami bajuk van - mondtam. - Gondolod, rendbe jönnek, ha aludtak?

- Minden rendben lesz, ha kialudtak magukat - bólintott Jonatán.

Megsimogattam Fjalart, ahogy ott feküdt, és csak pislogott.
- Micsoda napod volt, szegény Fjalar - mondtam neki. - De Jonatán szerint
reggelre minden rendbe jön!
Pontosan ott gyújtottunk tüzet, ahol először. És ez a viharszikla tulajdonképpen
a legmegfelelőbb hely volt a tábortűz számára, legalábbis, ha sikerült elfelejteni,
hogy Karmanjaka olyan közel van. Mögöttünk magas hegyoldal, ami még meleg
volt a naptól, és minden széltől megóvott. Előttünk a szikla egyenesen szakadt le a
Karma vízeséshez, és a hídfő mellett le lehetett menni egy zöld rétre, amely kicsiny
zöld tányérnak látszott mélyen alattunk.
Leültünk a tűz mellé, és néztük, hogyan borítja el a homály az Ősöreg Hegyek
hegyét és az Ősöreg Folyamok folyamát. Fáradt voltam, és arra gondoltam, hogy
sose volt még hosszabb és nehezebb napom. Hajnaltól alkonyatig csupa vér és
rémület és halál. Jonatán egyszer azt mondta, vannak olyan kalandok, amelyeknek
nem szabadna létezniük, és ma a kelleténél több ilyen kalandot éltünk át. A csata
napja - valóban hosszú és nehéz volt, de most végre befejeződött.
De a gondoknak nem szakadt vége. Mátyásra gondoltam. Nagyon fájt érte a
szívem, és miközben a tűz mellett ültünk, megkérdeztem Jonatánt :
- Mit gondolsz, hol van most Mátyás?
- Nangilimában - mondta Jonatán.
- Nangilimában ? Arról még sosem hallottam - feleltem.
- Dehogynem - legyintett Jonatán -, hát nem emlékszel arra a reggelre, amikor
elmentem a Cseresznyevölgyből, és te annyira féltél ? Nem emlékszel, hogy azt
mondtam, ha nem jönnék vissza, Nangilimában találkozunk? És most Mátyás is ott
van.
Aztán mesélt nekem Nangilimáról. Már régóta nem mesélt nekem, nem volt rá
időnk. De ahogy ott ültünk a tűz mellett, és Nangilimáról beszélgettünk, hát az
majdnem olyan volt, mint amikor otthon a városban ült a díványom lábánál.
- Nangilimában. . . Nangilimában - kezdte Jonatán azon a hangon, amit mesélés
közben mindig is használt. - Ott még a tábortüzek és a mesék korában élnek.
- Szegény Mátyás, biztosan sok olyan kalandban van része, aminek nem is
szabadna megtörténnie - bólogattam.
De Jonatán azt állította, hogy Nangilimában nem kegyetlen, hanem vidám
mesevilág van, teli játékokkal. Az emberek ott játszanak, igen, persze, dolgoznak is,
és mindenben segítik egymást, de sokat játszanak és énekelnek és táncolnak és
mesélnek. A gyerekeket ugyan rémes mesékkel ijesztgetik, amik olyanokról
szólnak, mint Katla és Karm és Tengil, de aztán csak nevetnek rajtuk.
- Csak nem féltek - mondják a gyerekeknek. - Hiszen ezek csak mesék. Ilyesmi
nem is volt soha. Legalábbis nem a mi völgyeinkben.
Mátyásnak igen jó dolga van Nangilimában, folytatta Jonatán. Van egy öreg
tanyája az Almavölgyben, az a legszebb tanya Nangilima leggyönyörűbb és
legzöldebb völgyében.
- Nemsokára itt az ideje kertjében az almaszüretnek - magyarázta Jonatán. -
Addigra oda kéne érnünk, hogy segítsünk neki. Túl öreg már ahhoz, hogy létrákon
mászkáljon.
- Szinte azt kívánom, bárcsak odamehetnék - mondtam, mert úgy éreztem, jó
lehet Nangilimában, és annyira vágytam Mátyás után.
- Úgy gondolod? - kérdezte Jonatán. - Az ám, lakhatnánk Mátyásnál. Mátyás
tanyáján az Almavölgyben, Nangilimában.
- Mesélj, milyen volna!? - kértem.
- Ó, nagyon szép volna - mondta Jonatán. - Az erdőkben lovagolhatnánk, és itt-
ott tábortüzeket gyújthatnánk. Ha tudnád, milyen erdők veszik körül Nangilima
völgyeit! És mélyen az erdőkben tiszta kis tavak vannak. Minden este új tó mellett
rakhatnánk tábortüzet, és hosszú napokon és éjszakákon át elmaradhatnánk, utána
meg újra hazamehetnénk Mátyáshoz.
- És segíthetnénk neki az almáskertben - mondtam. - De akkor Zsófiának és
Orvarnak nélküled kellene irányítania a Cseresznyevölgyet meg a Vadrózsavölgyet,
Jonatán.
- Miért is ne - válaszolta. - Zsófiának és Orvarnak már nincs rám szüksége,
maguk is mindent el tudnak igazítani a völgyeikben.
Aztán elcsendesedett, és nem mesélt többet. Mindketten hallgattunk. Fáradt
voltam, és egy csöppet sem örültem. Nem volt vigasztaló Nangilimáról hallani, ami
olyan messze van tőlünk.
Egyre jobban és jobban besötétedett, és a hegy egyre feketébb és feketébb lett.
Nagy fekete madarak keringtek fölöttünk, és olyan keservesen kiáltoztak. Minden
keservesnek tűnt. A Karma vízesés zúgott, és már belefáradtam a hallgatásába.
Eszembe juttatta, amit el akartam felejteni. Nagyon keserves volt minden, és úgy
éreztem, soha többé nem fogok örülni.
Közelebb húzódtam Jonatánhoz. Sápadtan, mozdulatlanul ült. Ahogy ott ült,
olyan volt, mint egy mesebeli herceg. Sápadt és fáradt mesebeli herceg. Szegény
Jonatán, gondoltam, te sem vagy vidám, ó bárcsak felvidíthatnálak valamivel egy
kicsit!
Ahogy ott ültünk csendben, Jonatán hirtelen megszólalt:
- Te, Tücsök, valamit még el kell mondanom.
Ahogy ezt mondta, megijedtem, mert ha így néz, akkor biztosan valami
szomorút kell mondania.
- Miről kell beszélned? - kérdeztem.
A mutatóujjával megsimogatta az arcomat.
- Ne félj, Tücsök... de emlékszel, mit mondott Orvar? Emlékszel, hogy azt
mondta, Katla tüzének legkisebb lángja is elég, hogy valakit megöljön vagy
megbénítson?
- Igen, de miért kell most erről beszélned? - kérdeztem.
- Azért, mert... - mondta Jonatán - mert Katla tüzének egy kis lángja megégetett,
amikor menekültünk előle.
A szívem egész nap beteg volt a gondoktól és az ijedtségtől, de nem sírtam. De
most olyan hangosan zokogtam, hogy az szinte már kiáltás volt.
- Meg fogsz halni, Jonatán ?! - sikoltottam. Jonatán azt válaszolta:
- Nem. De szívesebben meghalnék. Mert soha többet nem tudok megmozdulni.
Megmagyarázta, milyen kegyetlen Katla tüze. Ha nem öl meg valakit, akkor
olyat tesz vele, ami sokkal rosszabb. Elroncsol valamit belül, úgyhogy az ember
megbénul. Nem lehet rögtön észrevenni, lassan és elháríthatatlanul tör rá az
emberre.
- Most már csak a karomat tudom mozgatni - mondta -, és hamarosan már azt
sem.
- Nem hiszed, hogy elmúlik? - kérdeztem, és sírtam.
- Nem, Tücsök, ez soha nem múlik el - mondta Jonatán. - Csak ha eljuthatnék
Nangilimába.
Csak ha eljuthatna Nangilimába, most már értettem! Megint egyedül akar
hagyni, tudtam! Egyszer már eltűnt Nangijába nélkülem. . .
- Még egyszer nem! - kiáltottam. - Nélkülem nem! Nem tűnhetsz el
Nangilimába nélkülem!
- Hát velem akarsz jönni ? - kérdezte.
- Hát nem megmondtam, hogy akárhová is, követlek ?!
- Igen, ezt mondtad, és ez a vigaszom. De nehéz ám odajutni!
Megint hallgatott egy sort, aztán megszólalt.
- Emlékszel, mikor ugrottunk? Arra a szörnyűségre, amikor égett a ház, és
leugrottunk az udvarra? Emlékszel? így kerültem Nangijába.
 - Hát hogyne emlékeznék! - mondtam, és még jobban sírtam. - Hogy is
kérdezhetsz ilyet? Azt hiszed, nem gondolok azóta is minden percben erre?
- Tudom - felelte Jonatán, és újra megsimogatta az arcomat. Azután azt mondta:
- Arra gondoltam, talán még egyszer ugorhatnánk. Le a mélybe. Le a rétre.
- Igen, akkor meghalunk - mondtam. - Nangilimába kerülünk?
- Ebben biztos lehetsz - suttogta Jonatán. - Amint földet értünk, már látjuk is
Nangilima fényét. Látjuk a reggeli fényt Nangilima völgyei fölött, hiszen ott most
reggel van.
- Ó, ha egyenesen átugorhatunk Nangilimába! - és hosszú idő óta először
nevettem.
- Megtehetjük, és amint földet érünk, azonnal meglátjuk az ösvényt, amelyik az
Almavölgybe vezet. És Grim és Fjalar már ott állnak és várnak. Csak nyeregbe kell
ülnünk, és indulhatunk is.
- Akkor nem leszel béna? - kérdeztem.
- Nem, akkor már nem fáj semmim, és úgy örülök, hogy csak na! És te is,
Tücsök, te is örülni fogsz. Az ösvény az erdőn átvezet az Almavölgybe. Mit
gondolsz, milyen érzés lesz, ha ott lovagolunk a reggeli fényben, te meg én?
- Pompás! - és újra nevettem.
- Nem kell sietnünk - hallottam Jonatánt. - Megfürödhetünk valamelyik kis
tóban, ha akarunk. Odaérünk az Almavölgybe, mire Mátyás megfőzi a levest.
- És hogy fog örülni nekünk! - lelkendeztem. Aztán úgy éreztem, mintha
bunkóval vertek volna fejbe. Grim és Fjalar? Hogyan hiheti Jonatán, hogy
magunkkal vihetjük őket Nangilimába?
- Hogy mondhatod, hogy ott várnak ránk? Hiszen itt alszanak!
- Nem alszanak, Tücsök! Meghaltak. Katla tüzétől. Amit itt látsz, az csak a
porhüvelyük. Hidd el, Grim és Fjalar már ott állnak a nangilimai ösvényen, és csak
ránk várnak.
- Akkor pedig siessünk - mondtam -, hogy ne kelljen soká várniuk.
Jonatán ekkor rám nézett és elmosolyodott.
- Egyáltalán nem siethetek - mondta -, hát elfelejtetted, hogy moccanni sem
tudok?
És ekkor megértettem, hogy mit kell tennem.
- Jonatán, a hátamra veszlek! Te is megtetted értem egyszer. Most én teszem
meg érted. Ez így igazságos.
- Igen, így igazságos - ismételte Jonatán -, de gondolod, hogy meg mered
tenni, Oroszlánszívű Tücsök?
Odamentem a meredélyhez, és lenéztem. Már túl sötét volt. Alig lehetett látni.
De olyan mély volt, hogy az ember szédült belé. Ha itt leugrunk, akkor legalább az
biztos, hogy mindketten Nangilimába jutunk. Egyikünknek sem kell egyedül
maradnia, gyászolnia, sírnia és félnie.
 De nem mi fogunk ugrani, hanem én. Jonatán azt mondta, nehéz eljutni
Nangilimába, és most megértettem, miért. Hogy merem majd, hogyan merhetném?
Igen, ha most nem mersz, akkor lekvár vagy, és nem is leszel soha más, csak
lekvár.
Visszamentem Jonatánhoz.
- Igen, meg merem tenni - mondtam.
- Bátor kis Tücsök - suttogta Jonatán -, akkor hát tegyük meg!
- Előbb még egy kicsit üldögélni akarok melletted.
- De ne túl sokáig - felelte Jonatán.
- Nem, csak addig, amíg egészen be nem sötétedik - mondtam. - Hogy. . . hogy
ne lássak semmit.
Mellette ültem, a kezét fogtam, és éreztem, hogy erős és nagyon jó, és hogy ha
ő is ott van, akkor semmi sem igazán félelmetes.
Aztán leszállt az éj Nangijára, a hegyekre, a folyamra és a síkságra. Én meg ott
álltam a meredély szélén Jonatánnal, két karjával a nyakamba csimpaszkodott, és
éreztem, ahogy hátulról beleszuszog a fülembe. Egészen nyugodtan lélegzett. Nem
úgy, mint én. . . Jonatán, testvérem, miért nem vagyok olyan bátor, mint te?
Nem láttam magam előtt a szakadékot, de tudtam, hogy ott van. Csak egy lépést
kell tennem a sötétbe, és mindennek vége lesz. Olyan gyorsan fog menni.
- Oroszlánszívű Tücsök - kérdezte Jonatán. - Félsz?
- Nem... de igen, félek! De csak most az egyszer, Jonatán, csak most az egyszer.
. . most. . . aztán soha többé nem fogok félni. Soha többé nem fogok fé..
- Ó, Nangija! Igen, Jonatán! Látom a fényt! Látom a fényt!
 ISBN 963 11 3358 3
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda (82.15241), Budapest, 1983
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós
A szöveghűséget ellenőrizte: Tótfalusi István
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea
46 000 példány Terjedelem: 11 (A 5) ív IF 4871

HIBAIGAZ ÍTÓ

Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek c. könyvhöz

A 24. oldal 2. bekezdése helyesen így kezdődik:
És Jonatánt látni lovaglás közben! A néninek is látnia kellett volna, aki azt
mondta, hogy a fivérem olyan, mint egy mesebeli herceg. Látnia kellett volna, amint
lovával átsuhan a Cseresznyevölgy rétjein, akkor aztán olyan mesebeli herceget
látott volna, akit sohasem fog elfelejteni. Amikor vágtázott, és átugratott a folyón . .
.