ELŐSZÓ 9

BEVEZETÉS 17

I. TEREMTÉSMÍTOSZOK 20
Gyermek a lótusz kelyhében - az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz. A
hindu vallás teremtésmítosza (India, Visnu Purána). A Világtojás legendája
- a pelaszg teremtésmítosz. A finn teremtésmítosz (Kalevala). Az orphikusok
teremtésmítosza. A hermupoliszi (egyiptomi) teremtésmítosz. A szétválasz­
tással teremtés mitológiája: ikeristenek és kettősségek - az Atum-mítosz az
egyiptomi hagyományban. Uranosz és Gaia története. Az akkád-babilóni
teremtésmítosz. A taoista teremtésmítosz. A zurvánizmus teremtéstörténete
(Irán). A teremtés hagyománya a sintoizmusban (Japán). A feláldozott Ősis­
ten motívuma - az Edda-ciklus germán teremtésmítosza. A kínai teremtés­
történet. A Rigvéda világkeletkezési hagyománya: a Purusaszukta

II. Az ARANYKOR ÉS ELMÚLÁSA 40

A hésziodoszi aranykormítosz. Az egyiptomi aranykormítosz (a Tehén Könyve
alapján). Fródi király és a csodamalom (germán aranykormítosz). Dzsamséd
király és az Aranykor elvesztése (iráni aranykormítosz). A maori aranykormí­
tosz. A csallóközi tündérek története

III. KALANDOK A LÁTHATATLAN VILÁGOKBAN - A BEAVATÁS KERESÉSE 50

Gilgames és a halhatatlanság keresése. A hajótörött története (Egyiptom, Kö­
zépbirodalom). Bran utazása Avallonba (Írország). Az Argonauták mítosza.
Turenn fiaínak története (Írország). Rusztem mazendaráni kalandjai
IV. SZENT HÁBORÚK, ISTENI KÜZDELMEK 75
A görög teomachia (istenek és titánok harca). A hettita istenharcok története.
Arany Atyácska és Lúdvérc küzdelmei. A gigászok háborúja. Ráma királyfi
története

V. KELYHEK, SERLEGEK ÉS TÁLAK - A HALHATATLANSÁG TÁPLÁLÉKA 104

Raziel könyve. Az Igazmondás Serlege. Az erős Ihorstein története. Parsifal

VI. ÉGI HITVESEK FÖLDI SZERELMEI - A MELUZINMÍTOSZOK 125

Lohengrin. A fókabőr. Sántanu király története. Argyilus királyfi és Tündér­
szép Ilona története

VII. A NAGY ISTENNŐ MITOLÓGIÁJA 142

Istár pokolraszállása. Danel és Akhat története. Lilith: Ádám első asszonya.
Aphrodité és Ankhiszész

VIII. SÁMÁNOK, MÁGUSOK, ALVILÁGJÁRÁSOK 158

Orpheusz. Zalmoxísz, a trák mágus legendája. Merlin, a varázstudó druida.
Völund kovács és a varázsgyűrűk. Jaguárszarvas és Vadász története (maja-
kiese elbeszélés)

IX. MEGHALÓ ÉS FELTÁMADÓ HÉROSZOK 184

ízisz, Ozirisz és Hórusz. Démétér és Perszephoné. Adonisz mítosza. Attisz és
Kübelé

X. Az ARANYKOR VISSZTÉRÉSE 203

Az indiai misztikus hagyomány. Baldur isten története. A perzsa világvége­
hagyomány. Keresztény jövendölések

UTÓSZÓ 223

JEGYZETEK 226

BIBLIOGRÁFIA 229
Giordano Bruno, a vértanú alkimista,
Friedrích Wilhelm Nietzsche, a meg nem értett filozófus és
Mircea Eliade, a szalonképtelen vallástörténész emlékének
íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
újraszületve az évszázak roppant sora tárul.
Eljön a Szűz ismét; már jön Sáturnus uralma,
már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcina, ki majdan
véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort,
hisz máris testvérbátyád országol, Apolló.

IVergilius: Negyedik ecloga - részlet;

lakatos István fordításai
E könyv megírásának ötletét tanítványaimnak köszönhetem, akik a mítoszok iránti
lelkesedésüktől vezérelve rendszeresen számon kérték rajtam egy vallási elkötele­
zettségtől és anyagelvű előítéletektől egyaránt mentes „mítosz-olvasókönyv" létét,
ám természetesen ez a tény korántsem jelenti azt, hogy kézikönyvünk kizárólag
őhozzájuk szólna. N e m kívánom ezen a helyen tudományelméleti fejtegetésekkel
fárasztani az Olvasót, az viszont nélkülözhetetlen, hogy a mitológiakutatás ma­
gyarországi állapotáról legalább dióhéjban ne adnék meg itt néhány, a tájékozódást
segítő támpontot.
Először is, az önsajnáltatás legcsekélyebb szándéka nélkül hívom fel a figyelmet
arra a mérföldnyi különbségre, ami a posztmarxista társadalmak valláskutatóját el­
választja nyugat-európai vagy észak-amerikai kollégájától mind tudományfilozófiai
helyzet, mind elfogadottság tekintetében. Hiszen ne feledjük, hazánkban néhány
évtizede még magától értetődően hangzottak el olyan állítások egyetemi kated­
rákról, melyek szerint a vallás az emberiség ópiuma, hogy a spirituális léttechni­
kák, lelki- és szellemi gyakorlatok pusztán az osztályuralom leplezését szolgálják, s
hogy az istenek és istennők n e m mások, mint a földi uralkodók kozmikus méretű­
vé duzzasztott tükörképei. A középiskolás fiatal, történelemtanára szavai nyomán
álmélkodva jegyzetelhette le füzetébe, hogy a barlangokban meghúzódó előem­
ber a természeti jelenségek fenséges ismeretlenségén megrendülve népesítette be
képzeletvilágát előbb alak nélküli szellemképzetekkel, később állat- és emberalakú
istenségekkel. Megtanulhatta, hogy az őskori mágikus gondolkodásmód hogyan
bonyolódott a biológiai evolúciós folyamat mintájára istenek és istennők sokasá­
gait felölelő többistenhitű mítoszrendszerekké, a többistenhit ideológiája viszont
hogyan adta át a helyét évezredekkel később az egyetlen, ábrázolhatatlan istenség
kizárólagosságát hirdető könyv-vallásoknak, hogy végül a m o d e r n kor technikai
civilizációjának embere végleg a múzeumok polcaira száműzzön minden vallást,
mítoszt, rítust, kultuszt és istenséget. Napjainkban Zeusz és Héra figurái hovatovább

9
T o m és Jerry alakjaival azonos létezési szintre helyeződtek, azaz a mítosz és a fik­
ció fogalmai közé nagyjából egyenlőségjel került. Az elmúlt évszázad vallástörté­
net-tudománya hivatalos álláspontjának - az érthetőség kedvéért némileg sarkí­
tott - alapképlet-rendszere tehát az alábbihoz hasonló:
• mítosz = fikció; kitalált, n e m valós történet;
• mitológia = képzeletszülte alakok, események, történetek összefüggő láncolata;
• kultusz = a mitológiában szereplő elképzelt létformák felidézésére, távoltartására,
kérésére vagy kényszerítésére szolgáló emberi cselekménysorozat;
• vallás = a m o d e r n tudomány megjelenését megelőző kultúrtörténeti korszakok
kezdetleges, tudományelőtti világmagyarázata.

A mítoszokkal mind a mai napig hivatásszerűen foglalkozó irodalmárok szerint

a mitológia irodalom, régesrég halott kultúrák régesrég halott egyénei által meg­
teremtett, a korabeli életérzést, világnézetrendszert megnyilvánító műalkotás, sőt,
önálló műfaj, mint a regény, a novella, vagy a vers. Ennek megfelelően az irodalmár
beállítottságú mítoszkutatók a „mítoszértelmezést" műelemzési problematikának
értékelik, azaz a Grál-hagyomány és mondjuk egy Maupassant-novella elemzéséhez
ugyanazon módszert alkalmazzák. A művészettörténész a mítosz képzőművészeti
leképeződéseit, szoborrá, domborműve vagy sírfestménnyé válásának folyamatát
vizsgálja; az esztéta számára viszont a műélvezet, a gyönyörködtetés, a befogadók
lelki válaszreakcióinak szemszögéből érdekesek a mitikus alkotások. A szociológus
lelki szemei előtt már látja a mítoszt elbeszélő-eljátszó rítuson résztvevő egykori
közösséget, amelynek összetartását, „csoportkohézióját" éppen a törzsi-nemzet­
ségi-nemzeti hagyomány, a saját mitológia segíti elő - legalábbis a szociológiában
közkedvelt, úgynevezett funkcionalista elmélet szerint. S megint csak máshogy
vélekedik a tudománytörténész: szerinte a mítosz a kor tudományos nívóján még
n e m értett oksági láncolatokat torzítva visszatükröző, leíró és eredetmagyarázó
rendszer. Ő az alkímiában a m o d e r n vegytan csíraállapotát látja, az indiai ájurvé-
dikus gyógyászatot pedig az újkori Nyugat orvostudományi ismereteihez viszo­
nyítva értékeli.
A laikus Olvasó a felsorolt „mítosz-megközelítési" módozatokban egyetlen közös
tulajdonságot találhat: a mítoszt mindegyik értelmezés csupán annyiban tartja ér­
tékesnek, amennyiben az valamilyen „célt" szolgál, „valamire való" - 1) magyaráz,
2) gyönyörködtet, 3) közösségi összetartozást támaszt alá, 4) tanít-nevel, 5) erkölcsi
normarendszert alkot, illetve ennek megóvásában játszik szerepet, 6) az önkifejezés
egy különleges változataként segíti az archaikus kultúrák emberében lejátszódó ér­
zelmi-tudati folyamatok megnyilvánítását.
Voltaképpen mindegyik értelmezés a m o d e r n e m b e r egyéni és társadalmi igé­
nyeit vetíti ki a mitikus rendszerek névtelen megalkotóira. Mindegyik értelmezés
előfeltételezése, hogy az őstársadalmak e m b e r e a modern korokéval azonos létfel­
fogással, énképpel, társadalomeszménnyel, esztétikával, logikával rendelkezett. Ha­
mis előfeltételezésből kiindulva persze nem csoda, ha hamis végkövetkeztetésekre

10
jutunk. A mítoszokat eleven mivoltukban megélő hajdani őseink értetlenül bámul­
nának, vagy éppenséggel felbőszülnének arra a feltételezésre, hogy a mítoszokat
világmagyarázat, gyönyörködtetés, moralizálás, nevelés, társadalmasítás, esetleg
önkifejezés céljából alkották. A felsorolt tényezőket célként ugyanis csak a felvilá­
gosodás korszakát követő modern európai bölcselet ismeri. Az ősi korok életszem­
léletében ezek legfeljebb a mítoszok szeretetreméltó „mellékhatásai" lehettek, ám
maga a mitológia köszöni szépen, nagyon is jól megvan akár nélkülük is.
A modern e m b e r szerint a mitikus világ az anyagi valóság idealizált szellemké­
pe. Az archaikus e m b e r szerint az anyagi valóság a mitikus világ Földre tükröződő
torzképe. A m o d e r n e m b e r szerint az istenek világát az e m b e r e k teremtették, saját
emberi világuk képmására. A hagyományok e m b e r e szerint az e m b e r e k világát az
istenek teremtették, saját isteni világuk képmására, ebből következően minden,
a halandók világában megnyilvánuló dolog, fogalom, t ö r t é n é s és e s e m é n y isteni
előképpel (mintával) rendelkezik. Ha a halász, zsákmányát megszerzendő kievez
csónakján a tengerre, akkor viselkedése az Első Halász, avagy a Halászisten lét­
módját idézi; a szőlő szüretkor kitaposott nedve pontosan úgy csordul a dézsába,
ahogyan egykor, a mitikus időkben a titánok által meggyilkolt Dionüszosz vére;
minden férfi Ég, és minden asszony Föld, n e m i egyesülésük pedig világteremtéssel
egyenértékű. A modern kor e m b e r e a „hétköznapi" cselekedeteket - például egy
seb kitisztítását, egy étel elkészítését, egy ház alapjainak lefektetését - és a „vallá­
sos" cselekedeteket - imát, t e m p l o m i szertartáson való részvételt stb. - egymástól
teljesen elkülönülten kezeli; az archaikus felfogás számára ennek a különbségtétel­
nek semmi értelme nincsen, hiszen eszerint minden emberi cselekedet (így a hét­
köznapiként felsorolt összes példa is) szakrális jelleggel bír. A fentieket egy példával
érzékeltetve: az akkád-babilóni hagyományban jól ismerjük a fogfájás eredetének
mítoszát, amely elbeszéli, hogy a teremtés hajnalán S a m a s napisten minden élő­
lénynek megszabta a maga táplálékát, ám a féregről elfeledkezett; az apró állatka
ezért sírva járult a hatalmas istenség elé, aki, bosszankodva ö n n ö n feledékenysé­
gén, jobb híján az emberi fogat ajánlotta fel neki élelemül; fenntartotta azonban
saját jogát arra, hogy ha bármely halandó fogfájás esetén hozzá imádkozik, meg­
szüntethesse a kínokat. A babiloni orvoslásban ezért a fog kezelése során a papok
elmesélték ezt a mítoszt a betegnek, felidézve S a m a s napisten könyörületességet,
miáltal a gyógyítás (foghúzás) rítusként, imaként, egy istenség előtti hódolatként,
illetve a mitikus időkben az istenek egykori közellétének újramegéléseként jelení­
tődött meg. A kontraszt kedvéért képzeljük el, hogyan reagálnánk, ha valaki jelen­
korunkban, például Magyarországon egy fogorvosi kezelést vallásos, mi több, az
Aranykort megidéző folyamatsornak értékelne...
A fenti ellentétpár tökéletesen érzékelteti a szakrális (szentségben létező) és a
deszakralizált (varázstalanított, a szent közelségétől megfosztott) létmód közötti
különbséget. A varázstalanított élet- és énfelfogás az emberi mivolt egy mellőz­
hetetlen elemét, a szentség utáni vágyat, a szentben megnyilvánuló ön- és világ­
megismerést próbálja kiiktati, ez a törekvés pedig, mint minden természetellenes

77
szándék, óhatatlanul torzulásokat okoz úgy a társadalom működésében, mint az
egyéni életsík felületén. Azon emberi közösségek, amelyek a 2 1 . században is meg­
őrizték a Nyugat divatja szerint lesajnálandó szakrális mentalitást, nem meglepő
m ó d o n mentesek maradtak a saját hagyományaikat elpusztító, fejlett ipari társadal­
makat jellegzetesen sújtó kórtünetektől (öngyilkosságok lélekszámhoz képesti ma­
gas számaránya, alkoholizmus, fiatalkori drogfogyasztás, nihilizmus, depresszió,
egyéni pszichózisok stb.). Elmaradottnak, szegénynek mondott hagyományőrző
országok lakóival beszélgetve több esetben hallottam azt a megállapítást, hogy vég­
telenül sajnálják a nyugati (európai) embert. Nos, a diagnózis valóban hátborzon­
gató, hiszen „fejlettnek" „európainak", „felvilágosodottnak" nevezett világképünk
tarthatatlanságát tárja elénk...
Az embert körülvevő világ megismerésével kapcsolatban további mélyreható kü­
lönbségeket emelhetünk ki a mítoszteremtő és a varázstalanított létmódok felfogása
között. A modern e m b e r számára a megismerés egyenlő a racionális (ésszerű) és
empirikus (érzéki) eszközökkel való információszerzéssel. Ha tehát a ma embere
tudni szeretne valamit egy dologról, akkor vagy gondolkodik róla, vagy megérinti,
kézbe veszi, megvizsgálja, megszagolja, tehát érzékei segítségével kísérli meg mivol­
tát kideríteni, tulajdonságait megismerni. Az ősi korok embere számára a világ meg­
ismerése önmaga rejtett dimenzióinak feltárásával, titkos ösvények végigjárásával,
az Aranykorban jól ismert, a történeti korokban már nehezen elérhető valóságok
megközelítésével - azaz beavatással! - volt azonos. Beavatás volt az ábécé elsajátítá­
sa, egy szobor kifaragása, vagy egy matematikai fejtörő megfejtése; őseink számára
minden tanulási, megismerési és alkotási folyamat misztériumjelleget öltött.
A m o d e r n e m b e r szerint a kezemben tartott pohár víz bizonyosan „létezik",
mivel meg tudom fogni, szagolni, ízlelni, tapintani; ellenben például ízisz istennő
bizonyosan „nem létezik", hiszen vele nem tudom végigcselekedni ugyanezt. Egy
ókori egyiptomi számára viszont éppen a víz érzékelhető természete teszi bizony­
talanná annak létezését - inkább érzékeli létezőnek például a víz istenét-istennőj ét,
mint magát az anyagot -, viszont ízisz érzékelhetetlen, megfoghatatlan mivoltá­
ból nemcsak n e m következtet az istennő „képzeletbeliségére", hanem ellenkező­
leg, ezért tartja őt erősebben, biztosabban létezőnek. A m o d e r n felfogás szerint a
mítosz hihetetlen, az archaikus felfogás szerint viszont sokkal hitelesebb, mint az
e m b e r t körülvevő anyagi világ. Ebből adódik, hogy a mítoszok makacs hallgatásba
burkolózva őrzik tovább titkaikat, ha mítoszt és „valóságot" szétválasztva, előbbit
a „nem valóság" kategóriájába utalva közelítünk hozzájuk.
A m o d e r n e m b e r szélsőségesen egyénközpontú: számára inkább értelmezhető
egy konkrét (történeti vagy kortárs) személy létezése, mondjuk V I I . Ptolemaiosz
Kleopátráé; az ősi korokban viszont az egyéni lét kérdése a szimbolikus lét árnyé­
kában maradt - Kleopátra egyénisége helyett inkább a Királynő mint archetípus
figuráját érzékelték. Eszerint egy konkrét királynő például annyiban volt „szép, igaz
és jó", amennyiben megfelelt a királynőszimbólum eszményképének. A Tarot böl­
csessége például éppen ezt a sajátosságot, a szimbólumok elemi valóságteremtő

12
és -felidéző, mágikus erejét használja mind sorselemzés, mind tanítás és gyógyítás
céljából. Ugyanennek a tételnek a következménye egyrészt, hogy az ősi műalkotá­
sok ritka kivételektől eltekintve anonimak (szerzőjük kiléte ismeretlen), másrészt
hogy a háromdimenziós görög eszménytől eltérően a görögség előtti művészet
még egyéniesítés nélkül, általánosítva, a szimbólumok beszélőképességére támasz­
kodva ábrázol.
A modern e m b e r szeme felcsillan, ha azt hallja, valamely mítosznak itt az anyagi
síkon is van „valóságalapja" - például ha a régészek feltárják Tróját, vagy megtalálni
vélik Noé bárkájának gerendáit -, hiszen a „megfoghatóság" az újkori gondolko­
dásmód szerint a „hitelesség" alapvető ismérve. Az őskultúrák e m b e r e számára a
mai tudományosság „bizonyítékszomja" érthetetlen, sőt visszatetsző volna. Számá­
ra semmivel nem „igazabb" az özönvíz története abban az esetben, ha az említett
bárka darabjait megtalálják; és semmivel sem kevésbé „igaz", ha az ominózus dara­
bok éppenséggel soha nem kerülnek elő.
A modern mítoszkutatók mítoszkutatás iránti buzgalmukban csupán egyetlen
tényezőről, éppen a mitológia anyagfeletti, logikafeletti és történelemfeletti mi­
voltáról látszanak elfeledkezni. A mítoszoknak „keletkezést", „szerepet" „funkciót"
tulajdonító, a mítoszokat kétes valóságértékű, vagy bizonyításra szoruló történeti
adalékokként kezelő álláspontnak ez az abszolút sebezhető Akhilleusz-sarka, amely
miatt az egész materialista mítoszmegközelítési hozzáállás elvérzik, pláne, ha azt
egy, a mítoszok komolyan vételére is hajlandó kutató lövi keresztül a kételkedés
nyílvesszejével.
Az Európa boldogabbik felén évtizedes hagyományokra visszatekintő, ideológiai
befolyásoktól mentes (objektív) vallástörténet-kutatás az elmúlt esztendőkben 1 8 0
fokos módszertani váltás megtételére kényszerült, mivel a legújabb antropológiai,
bölcselettörténeti és néprajztudományi eredmények fényében egyre tarthatatla­
nabbá vált az ősvallás-értelmezésekre addig mesterségesen ráerőltetett, anyagelvű
kényszerzubbony: a villámlást rettegve figyelő, rettegése során istenekről fantáziá­
ló ősember története és társaik. A fordulat azonban - mint minden jelentős ugrás
az emberiség szellemtörténete során - fájdalmas következményekkel jár: tudo­
mányágak tűnnek el a süllyesztőben, olvadnak össze, vagy éppenséggel keletkeznek
helyettük merőben újak, tudománytörténeti „szent tehenek" válnak nevetségessé;
dogmák roppannak, katedrák törnek, akadémiai császárok fejéről gurul messze a
tabukból, tiltásokból, „megkérdőjelezhetetlen igazságokból" összetákolt korona.
A keletkezés és pusztulás világában ezek teljességgel természetes következmé­
nyek; az élőlényekhez hasonlóan a történeti koroknak, a tudományos elméletrend­
szereknek is van születésük, ifjúkoruk, delelőjük, aggkoruk és haláluk. A kedvenc
teóriájuk kivénhedéséről tudomást venni n e m akaró, azokat végvonaglásukban is
tűzzel-vassal (vérrel) védelmező, az új megközelítéseket inkvizítori lelkesedéssel
üldöző tudósok a buddhista példázatban szereplő Gautamíhoz hasonlatosak: ez az
asszony halott fiát karjaiban tartva kilincselt házról-házra, mindenhol orvosságért
könyörögve, ha pedig valaki a gyermek eltemetését javasolta, haragosan támadt

13
az illetőre, azt sikoltva, hogy a fiú él! „Tudd meg, Gautamí, ami keletkezik, az el is
múlik," - hangzik erre Buddha bölcsessége, aminek hallatán az anya végre megnyu­
godva, a múlt konzerválásának hisztérikus szándékával felhagyva adja át szeretett
gyermeke holttestét a tűznek.
A M e s t e r szavai képessé tették Gautamít arra, hogy hagyja elszállni az idő só­
lyomszárnyain azt, ami megbéklyózta lelki-szellemi továbbhaladását. Vajon az ösz-
szehasonlító vallástörténet ma még „forradalmian" ható felismerései képessé te­
szik-e a m o d e r n tudományt arra, hogy szabad szellemmel, derűs szívvel pillantson
a gyászosnak egyáltalán n e m mondható jövőbe ahelyett, hogy nagymúltú, ám vég­
elgyengülésben kimúlt elméletek tetemeibe kapaszkodna görcsös ragaszkodással?
Költői kérdés, egyelőre, amelyet n e m mi, a dolce stil nuovo gyanakvással övezett
szószólói fogunk megválaszolni, h a n e m maga a tudomány iránt érdeklődő laikus
közönség. Ez a közönség érdektelenségével, közönyével bünteti a tudni vágyó em­
berrel és az ö n n ö n vizsgálati tárgyával való szerves kapcsolatot egyaránt elvesztett,
elefántcsonttornyaiba zárkózott, „hivatalos" tudományt. M á r a jelenkori magyar
lakosság tudomány iránti érdeklődését vizsgáló szociológusoknak is feltűnt, hogy
az ezoterikus klubok előadásai sokkal nagyobb hallgatói létszámmal és mérhetet­
lenül élénkebb dialógusnívóval működnek, mint a nyilvános akadémiai megszóla­
lások. Az érdeklődők egész egyszerűen oda mennek, ahol valami újat, valami mást
kapnak utolsókat rúgó elméletek kétségbeesett életre injekciózni próbálása és a
„tudománytalan" teóriák elleni, több félelmet, m i n t magabiztosságot eláruló dü­
hös kirohanások helyett. Bojkottpolitika, de hatásos...
Ne csodálkozzunk hát, ha hazánkban olyan a mítoszkutatás helyzete, mint
M o h a m e d koporsójáé: önálló vallástörténeti tanszék és kutatóintézet hiányában
szakágunk irodalommal, történelemmel, művészettel, vagy néprajzzal foglalko­
zó intézményekre kénytelen rászívnia magát, mint kőrisre a fagyöngy. Hasonló
a vallástörténész pozíciója: ha belül akar maradni a „hivatalos vallástudomány"
soványka, ám annál hűvösebb körén, a „ne szólj szám, n e m fáj fejem" filozófiáját
kényszerül alkalmazni; ha viszont még hisz afféle tündérmesékbe illő dolgok léte­
zésében, m i n t „igazság", „következetesség" „bátorság", vagy „a tudomány szabad­
sága" akkor tapasztalnia kell, hogy az ezoterikus-spirituális érdeklődésű közönség
sokkal-sokkal befogadóbb, érettebb és érdeklődőbb elmével közelíti meg a mito­
lógiát, m i n t az állítólagosán tudományos körök.
Ha az Olvasó m o s t mosolyog, úgy igaza van. A vallástörténész is mosolyog
ilyenkor, ha pedig elég elkötelezett, akkor keserűség nélkül, és legfeljebb egy-egy
álmatlan éjszakáján ötlik elméjébe a szabad mítoszkutatás 2 0 . századi prófétája,
M i r c e a Eliade figyelmeztetése: „...ha a vallástörténészek félénksége megmarad, hi­
vatásunk, a mítoszkutatás megszűnik önálló tudományként létezni.." A ma már
művei képében minden nagyobb könyvesboltban jelenlévő, ám hivatalos körök­
b e n még mindig fejcsóválást érdemlő, tudománytörténeti „rosszcsontnak" tartott
nagy mitológus másik elgondolkodtató látomása pedig így hangzik: „Hamarosan
elérkezik az idő, amikor a vallástörténet-tudomány az emberiség spirituális újjá-

14
születésének, egy modernkori új humanizmus megjelenésének, egy világméretű új
Reneszánsz megszületésének kulcsa és inspirálója lesz..!'1
Az Eliade által leírt Vízöntő-kori ébredést követően a fent ismertetett vallástu­
dományi alapfogalomrendszer valószínűleg a következő m ó d o n fog kinézni:
• mítosz = a szellemvilágból származó valóságelemekre (ideákra) irányuló képek,
jelképek és kódok rendszere;
• mitológia = szellemi síkon végbemenő jelenségek leíró vagy elbeszélő gondolat­
folyamatba öntött összefüggő láncolata;
• kultusz = az isteni és emberi között valaha meglévő azonosság visszaállítására,
az Aranykor felidézésére irányuló megnyilvánulás;
• vallás = az ember eredendő törekvése a szent élményének folyamatos megta­
pasztalására, az őseredeti boldogság, az istenélmény újramegtalálására.

Könyvünk megjelentetésével az ismeretterjesztésen kívül éppen ezt az új huma­

nizmust, az általunk aranykor-forradalomnak nevezett globális világnézeti irány­
váltás előkészítését kívánjuk szolgálni. Hálásak lehetünk az Erőknek, amiért éppen
a jelenkor „itt és most"-jában tölthetjük napjainkat, hiszen egy világkorszakváltás
- ráadásul éppen egy Vaskor-Aranykor átmenet - szellemi tanúiként létezni bizony
nem mindennapi lehetőség! E megismételhetetlen kaland átéléséhez azonban meg
kell értenünk, hogy a mitológia elsősorban n e m a tudományos katedrákra tartozó
kutatási terület, hanem az emberiség közös szellemi erőtényezője, hiszen
• a mitológia alapvető, a m o d e r n tudomány által még fel n e m ismert bölcsessége­
ket tárol az Univerzumról, annak felépítéséről, bolygónk évmilliárdos történel­
méről, az e m b e r fizikális és anyagfeletti szervrendszereiről, élőlénytársainkról
és önmagunkról,
• a mitológia az ezotéria alapvetően fontos „segédtudománya" az ezoterikus meg­
valósítási irányzatok (jóga, tantra, védánta, Tarot, Grál-misztika, asztrozófia,
teozófia, antropozófia, rózsakeresztesség, reiki, harcművészetek stb.) forrása,
éppen ezért ismerete mellőzhetetlen minden spirituális ösvényen haladó élőlény
vagy közösség számára,
• a mitológia olyan, példaértékű történeteket tartalmazhat, amelyek segíthetnek
bennünket életutunk kisebb-nagyobb feladatai megoldásában, kérdéseink megvá­
laszolásában, létküldetésünk és sorsunk tudatosításában, a mítoszhősök - vagyis
az istenek és istennők még arra is képesek, hogy közvetlen tanítómestereinkké,
pszichológusainkká és barátainkká váljanak. Kevesen gondolnák, ám a mitológia
közvetlen gyakorlati - önismereti és terápiás - jelleggel is „bevethető" a jelenkor
embere általános lelki-szellemi teljessége érdekében; gondolunk itt a Magyaror­
szágon e sorok írója által vezetett mitológiai csakrameditációkra, illetve a mítosz­
terápia és mitikus szimbólumterápia módszertanára és gyakorlati eredményeire.

A könyvünk c í m é b e n szereplő Aranykor világszerte elterjedt, ősi jelkép. A ha­

gyományok szerint valaha, Földünk ifjúkorában az élet csírája fény formájában

15
érkezett bolygónkra a Kozmosz ismeretlen méhéből, hogy itt lények és létformák
sokaságának legyen kútforrása. Úgy tartják, az embert közvetlenül a Fényhazából
származó erők (nevezzük őket akár isteneknek, akár angyaloknak) alkották meg
egy Európától messze Nyugatra elterült, kontinens nagyságú paradicsomi szigeten,
ahol fajtánk első nemzedékei egy boldog, halhatatlan, szeplőtelen létezésmódot él­
veztek számlálatlan időfeletti időkön át. Ez az e m b e r teremtését közvetlenül követő
világkorszak az Aranykor, melynek helyszínét, a tündérszép, ám egy világkataszt­
rófa során elveszített ősföldrészt a mítoszok számos néven emlegetik: Atlantisz,
Avallon, Dilmun, Atzlán, Boldogok Szigete, Elízeum, Fehér Sziget, Tündérország,
Boldog Birodalom, Aranyos Szegelet, Nyugathon. A Platón Kritiasz című művé­
ben szereplő, a mitikus Atlasz titán és gyermekei által uralt Atlantisz ily módon az
Aranykor szimbóluma; a szigeten virágzó civilizációk pedig az emberi létállapot
történelem előtti, mitikus-mágikus stádiumai.
M a g á t Atlantiszt a mítoszok az Almák Szigetének is nevezik (az Avallon és az Elí­
zeum fogalmak magyarra fordítva szó szerint ezt is jelentik). Az élet- és tudásalma
az ezotériában a gömbszerű tökéletességet is megnyilvánítja, hiszen az Aranykor a
gömbszerűség, a tökéletesség időszaka volt - azt is mondják, az Aranykorban még
„minden út egyenesnek bizonyult", azaz az élőlények és a szellemvilág között még
állandó, közvetítőt n e m igénylő, idő- és térfeletti kapcsolat állt fenn. Az Aranykor
elmúlásakor elsüllyedt vagy elrejtőzött Atlantisz megtalálása hasonlót jelent, mint
az egyszarvú szarva tövében növő karbunkuluskő birtoklása: a Tökéletes Tudás, a
M i n d e n Titkok Értése megvalósítását, tehát az ön- és világmegváltás, az ezotériá­
ban abszolúciómk nevezett állapot bekövetkeztét.
A mi álláspontunk szerint a mitológia ismerete segít a küszöbön álló Aranykort
megvalósító tudatállapot egyéni és emberiség szintű elérésében, így az önnön belső
Atlantiszunk eléréséhez vezető átjárókapuvá válhat. A Tudást megtestesítő Szófia
istennő nevében ajánljuk tehát ezt a reményeink szerint sok izgalmas vitát kiváltó
könyvecskét azoknak, akik évezredek óta a Sziget megtalálásán munkálkodva száll­
tak és szállnak szembe minden idők tudománytörténeti inkvizítoraival: a szabad,
senki és semmi által n e m béklyózható megismerés mártírjainak.

Budapest, 2 0 0 5 . október 27.

16
Ebben a könyvben mítoszokat, mégpedig tér, idő és kulturális közeg szempontjából
egymástól akár jelentős távolságra eső emberi közösségek alkotta mítoszokat talál
az Olvasó. Mitikus történetek, rítusok, hagyományok és szimbólumok leírásával
számos, a tudományos ismeretterjesztés célját szolgáló közkedvelt munka foglal­
kozik, magyar és idegen nyelven egyaránt, ám ezek a vallástörténeti kézikönyvek
tudományágunk szorosabban vett tárgyával - nevezetesen magukkal a mítoszok­
kal - rendszerint az alábbi szempontok valamelyike szerint bánnak:
• a legegyszerűbb módszernek megfelelően egyes könyvekben a mítoszok köz­
vetlen elbeszélései találhatók; a szerkesztésre vállalkozó vallástörténész ilyenkor
vagy a mítoszt tartalmazó klasszikus nyelvű szentirat szó szerinti fordítását köz­
li, vagy pedig a mítosz eredeti szövegét a kortárs olvasó számára is érthető, elbe­
szélő jellegű olvasmánnyá, elbeszélő történetté vagy történetek füzérévé alakítja
(az első módszerre példa a Vekerdy-féle 1965-ös Rámajána-kiadás, az utóbbira a
Baktay Ervin feldolgozta, méltán közismert Mahábhárata-verzió lehet);
• más munkák ennél - tehát a puszta szövegkiadásnál, illetve a mítoszok irodalmi-
asításánál - mélyebbre hatolva a mitikus történetek valamely álláspont, elmélet,
tézis szerinti értelmezésére is vállalkoznak (erre a legtökéletesebb precedens a
kiváló brit mitológus, Róbert Graves teljes életműve lehet, többek között A gö­
rög mítoszok című kétkötetes írásával, illetve A héber mítoszokkal);
• vannak művek, amelyek egyetlen kultúrkör mitológiájának legismertebb míto­
szait mutatják be értelmezési vállalkozással egybekötve, avagy anélkül (mint a
Helikon, illetve a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetek, ame­
lyek a monokulturális mivoltukat egyértelműsítő Germán és kelta mítoszok,
Perzsa mitológia és hasonló címeket viselik);
• ismét más művek az olvasóval az összehasonlító módszertan eredményeit is
megosztva a kulturális közegtől függetlenül azonos narratív, ikonográfiái vagy
szimbolikus motívumok bemutatását is megkísérlik (e könyvtípus világviszony-

77
 latban legnagyszerűbb példája M i r c e a Eliade Vallási hiedelmek és eszmék tör­
ténete című háromkötetes műve, amely, bár a történeti folyamatot követve, sőt
kultúránként veszi sorra a mítoszokat, mégis elkerüli az egymástól elszigetelten
t ö r t é n ő bemutatás, illetve az evolucionista látásmód csapdáját); és végezetül
• vannak tipikusan szimbolológiai könyvek, amelyek egyetlen kép, jelkép vagy
motívum globálisan előforduló megjelenési formáit, illetve a hozzá fűződő tör­
téneti, lelki és szertartásrendi képzeteket tárják fel (ilyen például Carl Gustav
Jungnak A filozófusok fája, amely a fa, a Világtengely mitológiában és miszti­
kában megnyilvánuló szimbólumának gazdag értelmezésén keresztül a jelkép
metafizikai megfejtésének, „felnyitásának" kísérletét is tartalmazza).

Jelen könyv egyik fent említett sémát sem követi; ezek közül ugyanis némelyek
kifejezetten a hagyománykutató vagy vallástörténész olvasók továbbléptetését cé­
lozzák (így Eliade háromkötetes remekműve), mi viszont ezúttal az abszolút nem
szakmabeli, ám a nem anyagi világokból eredő információk számára befogadó
Olvasót szeretnénk megszólítani. Az eddig megjelent mitológiai könyvek általá­
ban kultúránként mutatják be és beszélik el a mítoszokat. Az egyetemes mitológia
kulturális közösségek szerinti felosztásának hátránya azonban egyfelől az, hogy az
olvasókat „egykultúrás" beállítottságra, egészen pontosan szellemi egyoldalúságra
sarkallhatja (a csak indiai mítoszokat tartalmazó könyvek például a nem vallás­
történész számára könnyen azt sugallhatják, hogy a reinkarnációban, a halál utáni
újraszületésben való hit hindu sajátosság, pedig lélekvándorlásos mítoszok szép
számmal akadnak az egyiptomi, a babiloni, a germán, a kelta és a kaukázusi mito­
lógiában is), másfelől pedig az, hogy a mítoszokban megbúvó fontos jelképek ér­
telmezését jelentősen megnehezíti (a Gilgames-történet bölcseleti mondanivalója
sokkal érthetőbb, nyilvánvalóbb a Grál-legendakör ismeretében, mint anélkül).
E sorok írójának többször volt alkalma megtapasztalni a magyarországi tudo­
mányos életben annyira jellemző agyon-analizáltság („szakbarbárság") következ­
ményeit: például egy egyiptológus kollégám tökéletesen ismerte a Ré napisten szü­
letését elbeszélő egyiptomi lótuszmítoszt, ugyanakkor ennek a szanszkrit nyelvű
Visnu Puránában található „ikertestvérét" nem, amelyben pedig hajszálra pontosan
ugyanazok a motívumok (ősdomb, lótusz, istengyermek) szerepelnek, ugyanazon
bölcseleti mondanivalóval, mint a fáraókori verzióban. (Szinte felesleges hoz­
zátennem, hogy a legtöbb indológus természetesen úgy olvassa a Visnu Purána
ominózus szövegrészét, hogy közben esze ágában sincs az elbeszélés egyiptomi
párjának utánajárni). Valaki könnyedén rávághatná, hogy a megoldás a két, kü­
lönböző kulturális területen jártas kolléga egymással való konzultálása lenne (ős-
domb- és lótuszügyben), azonban ez az ötlet egyáltalán nem oszlatja köddé abbéli
meggyőződésünket, hogy az egyes szűkebb területek szakértőin - indológusokon,
egyiptológusokon, asszíriológusokon, görög filológiai szakembereken, régészeken
és nyelvészeken - kívül igenis szükség lenne totális szellemtörténeti rálátással ren­
delkező polihisztor tudósokra, bölcsészek mellett pedig bölcsekre, még akkor is, ha

18
utóbbiak rejtélyes okoknál fogva az európai katedrákról ezredfordulónkra végleg
kipusztulni látszanak.
A mítoszokat alábecsülő és az Olvasót anyagelvű (materialista) tendenciák felé
befolyásoló írói hozzáállások útvesztőit elkerülve nem marad más számunkra,
mint a teljeskörű összehasonlító módszer következetes alkalmazása. Egyetlen, jól
meghatározott célunk ugyanis az, hogy az érdeklődő közönség ne csak művelt­
ségét emelő adatokat, vagy esztétikai gyönyörködtetését szolgáló tényezőket lás­
son a mítoszokban, hanem megtanulja érteni, érezni, becsülni, majd megfejteni,
befogadni, s végül saját létküldetésére vonatkozóan megvalósítani azokat. E n n e k
jegyében és érdekében könyvünkben az alábbiak szerint végezzük el a mítoszok
szerkezeti elrendezését:
• nem kultúránként („sumer, egyiptomi, hettita, kánaáni, görög stb. mítoszok"),
hanem alapmotívum és bölcseleti tartalom szerint csoportosítjuk a mitikus el­
beszéléseket (teremtésmítoszok, aranykormítoszok, hősmítoszok, avatási míto­
szok, eredetmagyarázó mítoszok, köldökmítoszok, Állatok Ura-mítoszok, me-
luzinmítoszok stb.);
• ebből adódik, hogy az egyes főcímek alatt térben, időben, kulturális közegben
eltérő emberi közösségektől származó mítoszok is megtalálhatók (az „Égi hitve­
sek földi szerelmei - a meluzinmítoszok" című fejezetben például egymás alatt
szerepel egy, a Mahábhárata című indiai eposzból származó történet, egy izlan­
di legenda és egy magyar népmese);
• az elbeszélt mítoszokat értelmezés követi, amelyet jelen sorok írója mint René
Guénon, M i r c e a Eliade és Hamvas Béla tanításait meggyőződésből követő mí­
toszkutató, mint pedig vallásfilozófus és misztikus kíván megvalósítani, szem
előtt tartva azt a tényt, hogy bármennyire is „sok" mítoszt ismerünk és fogunk
itt bemutatni, végső célunk a „sokaság" mögött húzódó Egyetlen, az információ­
tömegen keresztül az örökkévaló Tudás (philosophia perennis) szemlélése;
• az értelmezés végén, mintegy összefoglalásképpen, az elbeszélt történetek szel­
lemi-lelki tanításait tolmácsoljuk, szubjektíven, ám lehetőség szerint érzelgős-
ségtől és elfogultságtól mentesen. Ezek a tanítások elsősorban tanulságok, konk­
lúziók, melyek egyfelől a mítoszok „gyakorlati életvezetési útmutató"-szerepét
tárhatják fel, másrészt segíthetik a lelki-szellemi ösvények iránt érdeklődő Olvasó
tájékozódását;
• a közérthetőség kedvéért néhol további kiegészítő magyarázatokat, megjegyzé­
seket fűztünk bizonyos fogalmakhoz, idegen eredetű kifejezésekhez, idézetek­
hez - ezeket a felső indexbe tett számmal jelzett hivatkozásokat a könyv végi
Jegyzetekben találhatják.

19
Az emberi megismerés alapvető sajátossága az eredet felkutatásának, megtalálá­
sának és újramegélésének olthatatlan vágya. „Ha valamit meg akarsz érteni, akkor
mindenekelőtt értened kell a szóban forgó dolog keletkezésének mibenlétét" - hang­
zik az európai bölcselet többszáz éves alapszabálya, és ennek megfelelően még a
világi tudomány jelenkorában is tudósok ezrei foglalkoznak az irodalom, a nyelvek,
a zene, a szerves élet, a növény- és állatfajok, vagy épp a csillagrendszerek eredeté­
vel, létrejöttének mikéntjével (görög szóval genezisével). A mítoszok világa az élő
és élettelen dolgok eredetének kérdésén túl szenvedélyes érdeklődéssel foglalkozik
a teljes létezés származásának kérdéskörével (görögül ez az ontogenezis, a „létere-
det-tan", amely elsősorban azt vizsgálja, hogyan született a nemlétezésből létezés,
tehát „honnan van maga a lét"). A lét eredetének vizsgálatán túl a mitológia jelleg­
zetesen a következő, a m o d e r n fizika és csillagászat számára is alapvető fontosságú
kérdésfeltevésekre ad választ a képek és szimbólumok nyelvét használva:

• A létezés és nemlétezés kettősségének megjelenése előtt mi volt az a közös gyö­

kér, amely már tartalmazta mindkettejük csíráját?
(Ennél a problémánál a mítoszok gyakran alkalmazzák az androgün Ősisten jelké­
pét. Számos teremtésmítoszban a kettősségek előtti Teljességet egy kétnemű, a hím
és a női princípiumot egyszerre önmagában foglaló Lény vagy Állapot jeleníti meg:
ilyenkor a teremtés gyakran az Ősisten önnemzésével, az androgün Teljesség ket-
téhasadásával, vagy ikrek születésével megy végbe. A létrejött két fél - ikeristenek,
iker-őselvek vagy ikervilágok - a teremtett világ ellentétpárokból való felépítését
szimbolizálja.)

• Hogyan keletkezett a tér? Hogyan keletkezett az idő?

(A mítoszok tanítása szerint a tér és az idő megjelenését egy téridőt, dimenziókat
nélkülöző, alaktalan, minőségtelen, leírhatatlan Káosz uralma előzte meg, amelyet

20
leggyakrabban a víz, mint formátlannak érzékelt elem testesít meg Ősvízként, Ő s ­
óceánként, Őstengerként, vagy a velük azonos értékű, megfelelő istenfigura formá­
jában. Az Ősvíz mozgékony, változékony, megfoghatatlan, nem tartalmaz irányokat
vagy égtájakat, éppen ezért önmagában alkalmatlan a további világok megterem­
tésére. Szükséges tehát az Első Szilárd Pont létrehozása, amelyhez képest i m m á r
értelmet nyernek az irányok (fent, lent, jobbra, balra), az égtájak (észak, dél, kelet,
nyugat), illetve az időbeli dimenziók (múlt, jelen, jövő). Ez az abszolút Kiinduló­
pont, az Origó megalkotásának misztériuma. Számos mítosz drámai motívumok­
kal ábrázolja azt a folyamatot, amikor a teremtő istenség kétségbeesetten keresi a
Káosz felületén az Első Szilárd Pont megalkotásának lehetőségét - a leghíresebb
ezek közül a Kalevala elbeszélése Ukko istenről, aki kacsa alakjában helyet keres
az Őstengeren, ahol leszállhatna és lerakhatná a világ alsóbb rendszereit magában
rejtő tojását. A mitológiában az Első Szilárd Pontot gyakran a tenger mélyéről fel­
hozott földdarab, az Ősdomb, vagy a Világfa szemlélteti; a mítoszokban rendsze­
resen megjelenő Kert, melynek közepén a csodálatos Fa áll, valójában a teremtett
Mindenség egészét reprezentálja.)

• Melyek azok a folyamatok, amelyek előrevetítik a teremtett világ majdani meg­

semmisülését, azaz visszatérését a teremtés előtti (kaotikus) állapotba? Melyek
azok az erők, amelyek a rendezett világ szerkezetét, működését és fennállását
veszélyeztetik?
(Ez a kérdéskör tulajdonképpen az istenharcokról szóló fejezet mítoszainak értel­
mét magyarázza meg. Általános álláspont a mitológiában, hogy a teremtéssel a Ká­
osz nem semmisül meg, hanem mintegy a létrejött dolgok színfala mögé húzódik,
várva azt a „sérülékeny" pillanatot, amikor újra kifejtheti áldatlan hatását. Vannak
mítoszok, amelyekben a teremtés voltaképpen az androgün, nemnélküli, minőség­
nélküli állapotot szemléltető Ősisten(pár) szétválasztása, nemekre, minőségekre
való szétdarabolása; ez a történet síkján általában úgy jelenik meg, hogy egy ölelkező
istenpárt egy harmadik istenség elválaszt egymástól, megteremtve hím és nőstény,
fent és lent önjogú különállását, tehát magát a Rendet. Ám a szétválasztott pár só­
várogva várja önnön újraegyesülését, amely viszont a teremtett világ pusztulásával
egyenértékű. Az archaikus kultúrák emberei rettegtek az olyan napoktól, óráktól,
alkalmaktól, amikor a Mindenségre kényszerített Rend megsérülhet, ezáltal a Ká­
osz újra „előbújhat"; látni fogjuk, hogy az ilyen pillanatokra a hasonlósági mágián
alapuló rítusok, szertartások megdöbbentően gazdag arzenálját tartották fenn. M á s
mítoszokban viszont az istenek által megalkotott világot a Káosz régi uralmát kép­
viselő ellenséges lények - például démonok egy csoportja - azonnal megtámadják,
azzal a céllal, hogy azt a teremtést megelőző stádiumba rántsák vissza: az istenhá­
ború az istenek részéről ilyenkor tehát a Rend fenntartásáért, illetve a Káosz erőinek
visszaszorításáért folyik.)

21
GYERMEK A LÓTUSZ KELYHÉBEN -
az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz

Kezdetben n e m volt más, mint a nemeket, alakokat, irányokat kaotikus összevisz-

szaságban tartalmazó Ősóceán, a Nun, amelyet az egyiptomiak női mellekkel ren­
delkező szakállas férfiisten (androgün, tehát kétnemű lény) képében ábrázoltak. A
Nun sötét, fortyogó, hullámokat vető végtelenségében borította be a teremtés előtti
állapot teljességét, mígnem ismeretlen méhében titokzatos folyamat vette kezdetét,
és az óceánból kiemelkedett az Első D o m b , a Mindenség Közepe. A D o m b adott
teret a voltaképpeni teremtésnek, fáraókori nyelven a szép tepinek („első alkalom"),
amelynek során lótuszvirág csírája sarjadt felületén. A lótusz növekedni, majd bim­
bózni kezdett, a b i m b ó virággá serdült, amely érett szépségében pompázva kibon­
totta égnek emelt szirmát: és íme, a virág kelyhében ott ült a Napgyermek, azaz a
később a Mindenséget uraló Ré napisten c s e c s e m ő képében. A gyermek a világra
csodálkozva tágra nyitotta szemeit, amelyekből a Káosz minden sarkát nappali de­
rűbe borító fényesség áradt szerteszét - ez volt az első Reggel, az immár nem sötét,
n e m ismeretlen Univerzum életének legelső pillanata.
Születését követően Ré napisten kilépett a lótusz kelyhéből, felment a D o m b
közepén emelkedő, égig érő Benben-kőre, körülnézett, és látta, hogy egyedül van
az Univerzumban. Ekkor vágyat érzett, kezével megérintette szívét és gyermekek
fakadtak testéből: Su, a levegő istene és Tefnut, a pára istennője. Az isteni fivér és
nővér szerelemben forrottak eggyé, és létükből újabb isten-testvérpár származott:
Geb, a Föld istene és Nut, az Égbolt istenasszonya. G e b és Nut szintén szerették
egymást, olyannyira, hogy állandóan ölelkeztek, ám ez nem egyezett az ősisten Ré
terveivel, aki maga kívánta benépesíteni a Mindenséget élőlények sokaságával. Ezért
Su megragadta lányát, Nut istennőt, és felemelte őt a Világ felső boltozatához úgy,
hogy talpai a keleti, kezei pedig a nyugati horizontot támasztották. Amikor az isten­
nőt szédülés fogta el, Su úgy döntött, örökre tartani fogja leánya testét, Ré pedig csil­
lagokkal és csillagképekkel borította be az Égbolttá vált istenleány éjfekete ruháját.
Azóta Ré napisten hajnalonta, mint Napgyermek felhág a Benben-kőre, a Világ
Közepére, majd onnan indul el nappali bárkáján az ég legmagasabb pontja felé.
Délben a zenitre ér, ahol Ré-Harakhtivá, aranyló ragyogású, élete delén lévő, erős
férfivá válik. A bárka délután Nyugat felé halad, s ha elérte a horizontot, Ré mint
Atum jelenik meg, b o t r a támaszkodó, ősz öregemberként. A Napisten éjjel az Al­
világot, a holtak birodalmát világítja meg, enyhet és ragyogást hozva ezzel a lelkek
millióinak. Ré éjszakai bárkája az alvilági Níluson halad; a vizet pedig minden éjjel
ki akarja szívni a hajó elől Apóphisz, a gonosz kígyó, hogy másnap ne kelhessen fel
a nap az élők világában, s örök legyen a sötétség. Ám a nagyerejű Széth isten, Geb
fia, ott áll a bárka orrában, és lándzsájával minden éjjel ledöfi a szörnyeteget.
G e b és Nut ölelkezéséből származott Ozirisz, Izisz, Széth és Neftisz, a legszebb,
legismertebb egyiptomi mítosz hősei, akik egyben az óegyiptomi avatási rítusok
legfontosabb szimbolikus alakjaivá váltak.

22
A H I N D U VALLÁS T E R E M T É S M Í T O S Z A (India, Visnu Purána)

A Mindenség megalkotása előtt az Okozati Ó c e á n kezdetet, véget, irányt és dimen­

ziót nem ismerő felületén ringatózott Ánanta („végtelen") kígyó összetekeredett
gyűrűin nyugodva Visnu isten, a Mindenség jótevője, egy sem n e m álomszerű, sem
nem ébrenléti tudatállapotban (jóga-nidra). Az Ó c e á n habjai közül kiemelkedett
köldöke, amelyből a teremtés első mozzanataként gyönyörű lótuszvirág sarjadt elő.
A lótusz kibontotta kelyhének szirmait, amelyek között ott ült a gyermek Brahma,
a teremtő isten. Brahma körülnézett mind a négy irányba - így keletkezett négy
arca -, és látta, hogy egyedül van. Ekkor meglátta a sötétségben lágyan derengő,
hófehér lótuszvirágot, amelyből született.
- Vajon honnan kerültem ide? - töprengett. - És hogy került ide ez a lótusz?
Értelme ekkor megvilágosult, és megszólalt bensejében a válasz. Megértette, hogy
léte a létezés egy magasabb forrásának eredménye. Áhítattal fordult oda Visnuhoz,
Minden Létezés Ősokához:
- Mit kell tennem, ó, Mindenség Ura?
- Gyűjsd össze erőidet egyetlenegy pontba! - hangzott a válasz.
Brahma ekkor gondolatait egyesítve egyetlen pontra koncentrált és elérte az össze­
szedettség legmagasabb fokát. Tudása határtalanná tágult, erői végtelenné lettek.
Ekkor megosztotta az addig ismeretlen, vég nélküli teret, az Ákáshát, és megalkotta
a Három Világot: a Földet, a Levegőeget és a Mennyboltot.
Brahma azonban egyedül érezte magát és élő, létteli teremtmények után sóvár­
gott. Előhívott hát magából négy ős-szellemet és reájuk parancsolt:
- Folytassátok, amit elkezdtem! Teremtsetek, alkossatok!
A szellemek azonban nem kívántak teremteni, hanem visszavágytak lételőtti, moz­
dulatlan állapotukba. Brahma ekkor iszonyatos dühre lobbant. Szemei villámot lö­
velltek, homlokából tűz szikrázott elő, a tűz pedig fiúgyermekké alakult, az első is­
tenséggé, aki panaszosan üvöltve, tombolva fordult apjához, a teremtő Brahmához:
- Adjál nekem nevet és lakóhelyet!
- Rúdra lesz a neved, azaz B ö m b ö l ő - válaszolta Brahma, - mert születésed után
rögvest bömböltél, ordítottál. Lakóhelyed pedig minden létező dolog lesz, mert te
vagy az Életerő. Eredj, teremtsél, sokasodj és szaporodj!
Rúdra szaporodni kezdett, ám olyan lények áradtak ki belőle, amelyek olyanok
voltak, mint ő: szilajok, féktelenek és vadak, így pusztulással fenyegették a világot.
Ekkor Brahma így beszélt Rudrához:
- Hagyd abba az efféle teremtést! Szállj magadba, összpontosíts egyetlen célra,
akkor majd megérted önmagad és a teremtés igazi lényegét.
Rúdra így is tett. Világkorszakok millióin keresztül csak vezekelt, egyetlen célra
összpontosítva, míg végül eljutott a létezés gyökerének megismeréséig. A szellem
igába hajtását, a gondolatok összeszedését mind a mai napig igázásnak, azaz j ó ­
gának nevezik - ettől kezdve Rúdra lett a jóga ura, akit i m m á r nemcsak B ö m b ö -
lőnek, hanem Jóindulatúnak, Sivának is szólítottak. Feladata az lett, hogy pusztító

23
energiáit a létkörforgás (szamszára) szolgálatába állítsa, és a Mindenséget szilaj
táncával oldja vissza a lét gyökereihez minden világkorszak végén. így állt fel az
Univerzum és az azt fenntartó isteni Hármasság: a t e r e m t ő Brahma, a világfenn­
tartó Visnu és a pusztító Siva.
B r a h m a végül kettéválasztotta önmagát és létrehozta az Őspárt, Szvajambhut
és asszonyát, a százalakú Satarúpát. Az ő ölelkezésükből származik minden: az ős-
bölcsek, a dévák, a daitják, a dánavák, illetve a világ további létmódjai, egészen az
emberekig.

Magyarázat

M e g d ö b b e n t ő a hasonlóság e két, térben és időben egymástól távol eső kultúra

(az egyiptomi és az óind) által ránk hagyományozott mítosz között, mind a motí­
vumok, mind a bölcseleti mondanivaló tekintetében. A teremtés előtti Káoszt, az
okok, irányok, létmódok és minőségek eredőjét mindkét történetben víz, mégpe­
dig végtelennek ábrázolt ősóceán szemlélteti. Nun androgün mivolta egyértelmű­
síti a sugallni kívánt tanítást: az ellentétpárokat (férfi-nő, száraz-nedves, tűz-víz,
jó-rossz, meleg-hideg, fent-lent stb.) tartalmazó világ megjelenése előtt volt egy
állapot, amely még nem ismerte a kettősségeket, hiszen minden később megjelenő
dolgot önmagába sűrítve, differenciálatlan, egységes egészként hordozott. Az óind
mítoszban ugyanezen információt Visnu fejtámasz-kígyója, Ánanta neve szem­
lélteti, akinek alakja az európai és a közel-keleti mítoszanyagban is visszaköszön
(gondoljunk az idő véghetetlenségét jelképező egyiptomi ureuszkígyóra, a germán
mitológia világot körülérő Mitgard-kígyójára, a héber hagyományban megjelenő,
testével a zenitet átölelő Leviatánra, vagy az ophita gnosztikusok Uroborosz-kígyó
szimbólumára). Az ellentéteket egységben t ö m ö r í t ő lételőtti stádiumot érzékelteti
Visnu sem nem álom, sem n e m ébrenlét jellegű tudatállapota is (más mítoszokban
a t e r e m t ő isten önkívületben vizionál, esetleg elragadtatottan táncol vagy énekel,
hiszen a Mindenség megalkotása önmagában véve is sámánnak való, profán tudati
helyzetben végrehajthatatlan feladat).
A modern, hivatalos természettudomány által képviselt elmélet, amely szerint az
„őslevesnek" nevezett biokémiai anyagkoncentrátumból származnak a szerves élet
építőkövei, tökéletesen összecseng a mitológia tanításával, amely a földi élőlények
bölcsejének a vizet tartotta. A misztika szerint a magzatvíz voltaképpen az egy­
kori Ő s ó c e á n analóg megnyilvánulási formája, ily m ó d o n minden édesanya méhe
az Univerzum teremtés előtti éjszakájával (a Káosszal), az abban fejlődő magzat
pedig a létrejövő Világmindenséggel azonos. Az archaikus gondolkodásban azon­
ban az analógiák oda-vissza működőképesek, tehát ha a gyermek egyenlő a Koz­
mosszal, akkor a Kozmosz is egyenlő Gyermekkel (Világgyermek, Fénycsecsemő,
Napmagzat), aki téridőfizikai pontossággal az Első Szilárd Ponton jelenik meg. Az
újszülötteket, a gyermekeket minden ősi tanításrendszer az újonnan létesült, ifjú és
bűntelen Univerzum képmásainak tartotta. Mindkét fenti mítosz a „domb-köldök"

24
jelképet használja az Első Szilárd Pont megjelenítéséhez - az egyiptomiban ez az
Ősdomb, az indiaiban Visnu isten hasa, illetve köldöke. Az Ősdombbal azonosított
Világköldök az egyetemes misztika közismert allegóriája (az ilyen, a teremtés kiin­
dulópontját jelentő köldökfétist omphalosznak nevezzük). A régiek úgy tekintettek
a köldökre, mint az emberi test abszolút spirituális középpontjára; a köldökcsakra
pontosan ezért azonosul a Nappal, a bolygórendszerek misztikus középpontjával.
A Csándóghja Upanisad szerint „a világ úgy növekedett körülötte [az Első Szilárd
Pont körül], mint a méhmagzat az anyja köldöke körül". Köldök alakú kultusztár­
gyat imádtak Pessinusban (Kis-Ázsia), a Nagy Sándor által is megtekintett sziwai
(egyiptomi) Ammon-jósdában, illetve a régészettudomány tanúsága szerint az
Apollón hatalomátvétele előtti, archaikus Delphoiban is.
A virágszirmok közt kuporgó gyermek az egyetemes művészettörténet által jól
ismert, népszerű, gyönyörű jelkép: a kehely ilyenkor természetesen az anyaméhet
jelenti (a nő-virág azonosítás világszerte elterjedt szimbolikája szerint ábrázolják
a klitoriszt Indiában is nyolcszirmú lótusznak, illetve visznek virágot mind a mai
napig ajándékba a nőknek), a benne rejtőző istenke allegóriája pedig még a mesevi­
lág képzeteit sem hagyta érintetlenül (gondoljunk itt Andersen bájos kis hősnője, a
tulipán kelyhében nevelkedett Hüvelyk Panni figurájára). Fontos továbbá, hogy Ré
és Brahma a két történetben egyértelműen ugyanazt, mégpedig a teremtést köz­
vetlenül végrehajtó ősisten alakját jelenítik meg. Ré is, B r a h m a is gyermekistenek,
csecsemő-héroszok, akik alapvető tulajdonságukként mindketten androgünök,
éppen ezért lehetséges, hogy önnemzéssel teremtsenek. Mindkét isten egyszerre
apja is, anyja is az Univerzumnak. Az indiai mítoszban jellegzetes, hogy B r a h m a
teremtésének első, alakkal és névvel is rendelkező teremtménye éppen a Pusztítás
(Rudra-Siva) 2 - ez fejlett dialektikus gondolkodásmódra (az ellentétek feszüléséből
adódó erők ismeretére) enged következtetni.
Szvajambhu és Satarúpa, az őspár megfeleltethető az egyiptomi mitológia őspár-
jai bármelyikének, közvetlen analógiái azonban a fenti mítosz tekintetében Su és
Tefnut. Megalkotásuk azt az ezoterikus tant sugallja, amely szerint az osztatlan­
oszthatatlan Isten elsőként az ellentéteket (hím-nő, fent-lent, forró-hideg stb.)
árasztja ki önmagából.

Tanítás

A létezés előtti állapot a Nem-Kettősség világa, amely sem nem lét, sem nem nem­
lét. Ennek leképeződése az elemek világában a víz, az élőlények fénytestén pedig a
még nem aktivált (szunnyadó) Kundaliní.
A teremtés az Első Szilárd Pont megszületésével azonos. Ennek jelképe a dolgok
világában (és a mágiában) a Hegy, a D o m b , az Oszlop, az emberi testen a köldök, a
fénytesten a plexus solaris (köldökcsakra).
A D o m b o n megjelenő Virág (lótusz, rózsa stb.) az Anyaméh, maga a Nagy Isten­
nő, akit ízisznek, Istárnak, Aphroditénak, Boldogasszonynak hívnak, de millió más

25
néven is emlegetnek. A Virág leképeződése a dolgok világában a női nemi szerv, az
anyaméh és a szív. Princípiuma az éltető szeretet.
A Gyermek a Lótusz kelyhében maga a teremtett világ. Minden újszülött, min­
den gyermek a teremtés hírnöke, a gyermekeknek a felnőttekénél sokkalta való­
ságosabb és mélységesebb tudása, a jelenkor kutatásaiban egyre inkább felismert
spirituális képességeik ebből az azonosságból erednek.
A Létezés első jele az ellentétpárok megléte; ezek ősképei az Isten és az Istennő
(nevezhetjük Jangnak és Jinnek is). Egyikük léte szükségszerűen feltételezi másikuk
jelenlétét is, egymás nélkül nem nyilvánulhatnának meg. Figyeljük meg a bennünk
szunnyadó ellentétes vágyakat, tulajdonságokat és minőségeket: a feszülésükből
származó erő jelenti voltaképpen magát az életerőt, az alkimisták által vis vitális­
nak nevezett létprincípiumot, amely által megnyilvánult életformákként létezünk.

A VILÁGTOJÁS LEGENDÁJA - a pelaszg teremtésmítosz

Kezdetben semmi más nem létezett, mint a mindent elborító Világtenger, amelynek
habjai közül kiemelkedett a Szélesen Országlónak (Eurünomé) is nevezett Hármas
Nagy Istennő, az Univerzum Úrnője. Mikor úgy tapasztalta, nincs szilárd pont, ahol
lábát megvetve a teremtés munkálatába kezdhetne, táncolni kezdett a hullámokon,
hogy felmelegedjék, tánca közben pedig tenyere között sodorgatta az éter anyagta­
lan princípiumát: ebből keletkezett Ophión, a hímnemű Nagy Kígyó. A Kígyó létre­
jötte után azonnal szerelmi vágyat érzett szépséges teremtője iránt, így az Istennő
teste köré tekeredve megölelte őt: ebből az egyesülésből származik az érzékelhető vi­
lágok mindegyike. Az Úrnő, várandósságáról tudomást szerezve galambbá változott,
kihordta, majd megszülte ezüshéjú tojását, amelyből, miután héja szétrepedt, előpat­
tant a Nap, a Hold, a csillagok milliárdjai, a Föld és minden, rajta fellelhető élőlény.
Az Istennő később elfoglalta a Mindenség trónusát, amely a pelaszgok szerint
az Olümposz hófödte magasában állt. Ophión azonban fellázadt az Ú r n ő ellen: azt
állította magáról, hogy ő teremtette az Univerzumot. Erre az Istenanya sarkával a
Kígyóra hágott, kitörte annak fogait - ezekből lett az emberiség -, majd az ily mó­
don megcsonkított O p h i ó n t levetette az égből és az Alvilágba száműzte.

A FINN TEREMTÉSMÍTOSZ (Kalevala)

A Mindenség első létezője Ilmatár Anyaistennő volt, ennek leánya pedig Kave, a
„szép teremtő tündér". Kave tündér szűz magányosságában élt a Fény Birodalmában,
mígnem úgy döntött, leszáll a Világtenger felületére. A Tenger hullámain lebegve az
istennő tovább és tovább úszott, mígnem a Szél, méhébe hatolva teherbe ejtette őt:

26
 Szél a szüzet elringatja,
Végtelen vizeken hajtja,
Környül a kéklő víz mezején,
Tajtékzó habok tetején;
Szélfúvás teherbe ejti,
Tenger dombossá teremti.

Hordja méhe magzatterhét,

Nagy hasának nehéz teljét,
Hordja hétszáz álló évig
Kilenc emberöltőn végig
Mégse szülhet, nem fiazhat,
Nem lesz meg a létlen magzat.

Kave egészen addig nem szülhette meg gyermekét, amíg nem talált egy kellően
szilárd pontot a képlékeny, sötét, ismeretlen Világtengerben. Időtlen világkorsza­
kokig lebegett tehát várandósán a tenger hullámain. Végül feltekintett az égre, és a
következőt látta:

Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne,
Helyet, hol lakása lenne.

Száll keletre, napnyugtára,

Száll északi, déli tájra,
Fészekföldet csak nem kaphat,
Helyet, bárha legrosszabbat,
Fészkét, ahol felüthesse,
Lakát hová helyheztesse.

A kacsa végül csak megtalálta az egyetlen szilárd pontot, amit az istennő eled­
dig hiába keresett - éppen Kave tündér vízből kiálló térdét. O t t fészket rakott és
hamarosan gyönyörű aranytojást tojt. Költeni kezdte, ám amikor a tojásnak már
csak pillanatai voltak hátra a szétrepedésig, olyan forró lett, hogy égette az istennő
térdét: Kave rántott egyet a lábán, a tojás pedig elgurult és széttört. Minden, ami
létezik, ebből a Világtojásból keletkezett:

Tört tojásnak alsó fele

Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,

27
 Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen;
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője.

Kave tündér ezután megformálta a Föld arculatát: a szirteket, a szigeteket, a he­

gyeket, a folyókat és a tengeröblöket. A Széltől fogant, méhében harminc világkor­
szakon át hordott titokzatos gyermek végül saját erejéből tört ki anyja oldalán át:
ő lett minden idők legnagyobb varázslója és énekese, Vejnemöjnen.

AZ ORPHIKUSOK TEREMTÉSMÍTOSZA

Kezdetben n e m volt más, mint a fekete szárnyú, rettenetes Nüx (az Éj), a teremtés
előtti megnevezhetetlen világok Úrnője. Őt csábította el Aithér (az Éter), a mozdu­
latlan állapotot betöltő, anyagtalan lég megtestesítője, nászúkból pedig egy fényt
árasztó tojás keletkezett, amelyet az Istennő egy titkos barlangban hozott világra.
Amikor a tojás héja kettérepedt, egy különös Lény lépett elő belőle: egyszerre volt
hím és nőstény, hangja, mint a bikabömbölés, szárnyai voltak, egyes ábrázolások
szerint kígyófarka, oroszlánfeje és kecskelábai. Ő volt a megnyilvánult Kozmosz első
létezője, a neve Prótogonosz (Elsőszülött), de Phanész (Gyermek), valamint Erike-
paiosz (A Hangafű Fia) elnevezései is ismertek.

A HERMUPOLISZI TEREMTÉSMÍTOSZ (Egyiptom)

E tanítás szerint Thot, az íbiszfejű isten óriásmadár alakjában szállt le a Világ Közép­
pontjára, hogy ott lerakja tojását, amelyből a Mindenség kikelt. E mítosz emlékére az
egyiptomi szimbolika a tojást az újjászületés, a halhatatlanság és az élet jelképének
tartotta: szokás volt a sírkamrákba is tojáshéjat helyezni, hogy ily módon biztosítsák
a halott számára a teremtés esszenciájában való részesedést.

Magyarázat

A tojás alakja és életet rejtő képessége révén kiváló szimbóluma a teremtett világ
teljességének. A mitológia síkján a Világtojás az Első Szilárd Ponttal, avagy magával

28
a Világgyermekkel, az Isten és az Istennő gyakran kétnemű szülöttével azonosulhat.
A „tojás = magzat"-képzet a védikus kor utáni hindu jelképrendszerben is megjele­
nik, ahol az első létező életformát hol aranyhéjú tojásként, hol Aranymagzatként
(szanszkritul Hiranjagarbhá) mutatják be. Egy szanszkrit nyelvű irat, a Satapatha
Brahmana szerint „Hiranjagarbhá jött először létre, minthogy eme aranyszínű gyer­
mek keletkezett elsőként - megszületvén minden teremtmény urává lett'.' Az, hogy az
Univerzum első életteli megnyilvánulását tojásnak, magzatnak, vagy c s e c s e m ő n e k
ábrázolják, nagy jövő elé tekintő szimbólum volt mind a nyugati, mind a keleti al­
kímia világában; az európai alkimisták munkálkodásának egyik célja a homunculus
(latinul „emberke") létrehozása, tehát az E m b e r őseredeti formájának, ősképének
visszateremtése volt. A taoista ezoterika szerint az úgynevezett „magzatlégzés"
megtanulása, tehát az Ősmagzattal való azonosulás halhatatlanná teszi a technika
gyakorlóját. E világszerte elterjedt képzetrendszer eredményeképp tehát a gyermek
alakja a mitológiában az abszolút, csorbítatlan, szeplőtelen szentségi állapot szinoni­
májaként jelenik meg: innen pedig egyenes az út a Gyermekisten, mint a keresztény
művészet történetében is központi jelentőségű motívum globális elterjedéséhez.
A finn mítoszban, amit Vikár Béla fordításában idéztünk, Kave tündér ugyanúgy
fogan a széltől, mint a pelaszg hagyományban E u r ü n o m é a kígyó alakú Ophióntól.
Az alkímiában a kígyó eleme éppen a szél. A Kalevalában is megjelenik a Világtojás,
bár azt nem Kave szüli, hanem az a kacsa alakú istenség, akiről feltételezzük, hogy
szintén a Nagy Istennő (Kave), egy másik teremtő megnyilvánulásában.
Ophión kígyó neve a görög ophisz („kígyó") szóból származik. Az ophiták gnosz­
tikus irányzata a Krisztus utáni évszázadokban a Világkígyó kultuszával szerzett
magának kultúrtörténeti hírnevet. Az Exodus könyvében Mózes, mikor népe az ér­
zékekkel is megragadható Isten megjelenítését követeli tőle, rézkígyót tűz egy póz­
nára, bevezetve e Nehustan nevű bálvány kultuszát (nahas héberül „kígyó"-t jelent).
A bőre megújításával a halhatatlanság, teste összetekeredésével pedig a végtelenség
képzetét felidéző hüllő a mítosztudományban az Aranykor egyik alapjelképeként
is ismert: Hésziodosz szerint az egykor élt aranykori emberek lelkei kígyó alakban
őrzik leszármazottaik házát és földjeit; az egyiptomi Hajótörött történetében pedig
egy drágakő-testű, ragyogó szakállú csodakígyó mutatkozik be a címadó tengerész­
nek egy világkatasztrófa utolsó túlélőjeként.
Az a motívum, mely szerint az Istennő levetette az Égből a lázadó Ophiónt, a
görög mitológia gigászháborújából és a bukott angyalok {nephilim) héber apokrif
hagyományrendszeréből is közismert.

Tanítás

A tojás álmainkban és a fentről érkező üzenetekben is az Első Szilárd Ponttal, az Ős-

dombbal, a Világheggyel azonos: a teremtés, az élet közvetlen, principiális forrása.
A gyermekké válás, magzattá válás, a Tojáshoz való visszatérés a mágia, a misz­
tika tanrendszere szerint n e m más, mint maga a megváltás.

29
 A Tojásból kilépő Istenember (Aranymagzat) az ember égi ideája, a Tökéletes
Ember, az Üdvözült Élőlény jelképe, vagyis az, akivé a megvalósítás, az avatás be­
következtekor mi magunk is válunk.
A Tojást őrző Kígyó maga az Idő. Önmagába visszatekeredése az idő végtelensé­
gét és egyben a történelem ciklikus (és nem lineáris) menetét, az örök visszatérés
doktrínáját ábrázolja.

A S Z É T V Á L A S Z T Á S S A L T E R E M T É S M I T O L Ó G I Á J A : IKER ISTENEK
É s KETTŐSSÉGEK - az Atum-mítosz az egyiptomi hagyományban

Az egyik legelterjedtebb egyiptomi teremtéstörténet szerint kezdettől fogva léte­

zett Atum, a kétnemű ősisten, az istenek ősapja és ősanyja, aki önnemzéssel hozta
létre az első isteni testvérpárt: Sut, a levegő istenét, és Tefnutot, a pára istennőjét.
Su és Tefnut az isteni testvérnász egyik mitológiai példájaként egymással egyesülve
két gyermeknek adott életet: Gébnek, a Föld istenének, és a csillagos testű tehén
alakjában is ábrázolt Nutnak, az Ég istennőjének. G e b és Nut szüleik példájára test­
vérszerelemben ölelték egymást mindaddig, amíg apjuk, Su, közéjük állva fel nem
emelte G e b földtestéről az Eget - így született meg a rendezett Mindenség.

URANOSZ ÉS GAIA TÖRTÉNETE

Kezdetben a Káosz (Khaosz) végtelen óceánjai borították be a teremtés előtti vilá­

gok végtelenjét, mígnem a habok közül kiemelkedett Gaia Anya, a Föld. Alvás köz­
ben született belőle fia, Uranosz, az Ég, aki szeretettel nézett le alvó édesanyjára és
termékenyítő esőt permetezett le reá. így született a Földből az élővilág. Uranosz és
Gaia egyesüléséből azonban további gyermekek is keletkeztek, így a százkezű óriá­
sok, Briareusz, Kottosz és Gügész; majd a három rettenetes küklópsz, Szteropész,
Brontész és Argész, a thrákiai mesterkovácsok, akik azonban fellázadtak Uranosz
világuralma ellen, ezért apjuk a Tartarosz mélyére száműzte őket. Gaia, hogy meg­
bosszulja a küklopszok letaszíttatását, újra odaadta magát Uranosznak: ebből az
ölelkezésből származtak a titánok (Hüperión, Atlasz, Kriosz, Koiosz, Eurümedón,
Okeanosz és Kronosz), valamint ikernővéreik, a titaniszok (Theia, Phoibé, Dióné,
Métisz, Themisz, Thetüsz és Rheia).
Kronosz, a legfiatalabb titán Gaia buzdítására álmában egy kovakő sarlóval kaszt­
rálta apját, a nemi szervet pedig Drepanón fokánál a tengerbe hajította (az apai
termékenyítő szerv nemzette az óceánban a kagylóból kikelt szépséges Aphrodité
istennőt, a habok leányát). Uranosz pár csepp vére viszont a földre hullott, amely-

30
nek nyomán azonnal előszökkent három kígyóhajú, borzalmas tekintetű Erünnisz
(latinul Fúria), a szülői tekintélyt ért sérelmeket megbosszuló istennők, név szerint
Alektó, Megaira és Tisziphoné. Ebből a vérből származtak továbbá a később Zeuszt
is dajkáló kőrisnimfák, a Meliaszok.
A misztikusok tanítása szerint a kovakő sarló - Kronosz legismertebb szent jel­
képe - valójában ölelkező szüleit, az Eget és a Földet választotta szét egymástól,
hogy megteremtse az immár kettősségekből álló világot.

AZ AKKÁD-BABILONI T E R E M T É S M Í T O S Z

A világmindenség létezés előtti stádiumában mindent Nummu, az Ősvíz borított.

Belőle született az ős-szörnypár, Lahmu és Lahamu, de a későbbi istengenerációk ős­
apja, Ansar isten, illetve ősanyja, Kisar istennő is. A démon-nemzedékek legtekinté­
lyesebb tagjai Apszú, a Felső Vizek ura és Tiámat, az Alsó Vizek úrnője voltak. Ansar
és Kisar egyesüléséből származott Éa isten is, aki feleségül vette Damkina istennőt:
fiukat, a rettenthetetlen viharistent Marduknak nevezték. Apszú és Tiámat azonban
hamarosan zsörtölődni kezdett az ifjabb istenek lármája miatt, hiszen ők a Káosz
csöndjét képviselték. Vihar készült az istenek és a démonok között kirobbanni...
A háborúban Tiámat démoni seregei élén Kingu állt, míg az isteneket Marduk
vezette. A nőstény sárkány, Tiámat szörnyeteg teremtményeivel, a kígyók sokasá­
gával próbálta megadásra bírni Mardukot, aki azonban ellenállt a csúszómászók
támadásának, ellenben válaszul szeleket küldött Tiámat ellen, amelyek belülről
szétrepesztették az Alsó Vizek úrnőjének testét. Végül az ily m ó d o n térdre kény-
szerített Tiámatot Marduk „kettévágta, mint egy kagylót": alsó feléből lett a Föld,
felső részéből a csillagos Ég.
A győztes hadvezér megölte a démoni Kingut is, melléről pedig elvette a világ
feletti korlátlan uralmat szimbolizáló sorstáblákat és azokat saját mellkasára tűzte.
Kingu kiontott véréből alkotta meg az embert, akinek egyedüli feladata az istenek
rendjének feltétel nélküli szolgálata lett.

A TAOISTA T E R E M T É S M Í T O S Z

A létezés-nemlétezés kettőssége előtti állapotban mindent a Wui-Ji (vuj-csi), az Ere­

dőpont Nélküli Káosz alaktalan, diffúz egység-sokasága uralt. Ebből emelkedett ki
szigetként a Tai-Ji (taj-csi), a Nagy Eredőpont, amely benső folyamatai hatására ket­
tévált, hogy e kettő minden, a világban megnyilvánult ellentétpár előképe legyen.
Északon megszületett a hidegség, nedvesség, nőiesség, mozgékonyság, alakta­
lanság, sötétség, megismerhetetlenség tulajdonságát hordozó őselv, a Jin.

31
 Délen pedig létrejött a forróság, szárazság, férfiasság, állandósság, formával ren­
delkezés, ragyogás, tudatosság képességeit horzdozó másik princípium, a Jang.
A Mindenség egészét a Jin és a Jang harmonikus egyensúlya képes irányítani, s
annak rendezett működését fenntartani. A kettejük közötti egyensúly felborulása
működési zavarokhoz vezethet nemcsak az Univerzumban, hanem annak kisebb
- élettelen és élő - egységeiben, így az emberi szervezetben is.

A ZURVÁNIZMUS T E R E M T É S T Ö R T É N E T E (Irán)

A Mindenség ura a totalitást jelképező hímnős ősisten, Zurván volt, akit Zurván
Akaranának („Végtelen Idő") is neveztek. Önnemzéssel megtermékenyítette magát,
így méhében ikerpár keletkezett: Ahura Mazda, a Bölcs Úr és Ahrimán, a sötétség
démona. A kegyetlen Ahrimán már Zurván testében fivére megsemmisítésére tö­
rekedett, sőt, hogy elsőszülöttségének jogát kikényszerítse, rést ütött teremtője ol­
dalán, úgy szökkent ki a Világűrbe. Az ikerpár az alsóbb világokba indult, hogy ott
versengjenek az Univerzum feletti hatalomért. Amit Ahura Mazda alkotott, azt Ahri­
mán mindig megrontani igyekezett, így a Fény állandó visszavonulásra lett késztetve
a Sötétség elől, ám kilencezer éves háborújuk után, az idők végeztével a Bölcs Úr
győzelme kezdi majd meg a jelenlegi kozmikus ciklus utolsó, boldog világkorszakát.

A T E R E M T É S HAGYOMÁNYA A S I N T O I Z M U S B A N (Japán)

A Mindenség első létmódját e tanításrendszer szerint is a Káosz óceánja alkot­

ta, ebből emelkedett ki bambusznád képében a hímnős Ősisten, Kuni-Toko-Tacsi.
Oldalán két rügy formájában jelent meg Izanagi, a „hívogató isten" és Izanami, a
„hívogató istennő" a t e r e m t ő istenpár. Ekkoriban még szivárványhíd kötötte össze
a Földet az Éggel, így oda-vissza lehetséges volt az átjárás; Izanagi és Izanami pedig
a tarka íven sétálva méregették lándzsáikkal a tengert, mert szilárd pontot kerestek
a teremtéshez. Amikor dárdáik hegyéről egy csepp víz lehullott, sziget keletkezett
belőle, ez volt Onokoro-Dzsima, a Megdermedt Sziget; az isteni pár leszállt erre és
itt Izanami istennő kezdeményezésére egyesültek. Ebből a nászból csak tajtékhabok
és egy pióca született, Izanagi iránymutatásával azonban még nyolcszor újraegye­
sültek: így fogant meg az istennő méhében Japán nyolc szigete és a legfőbb istenek:
Amateraszu, a ragyogó napistennő, fivére és férje, Cuki-Jomi, a Holdisten, a „Vad
Hím", Szuszonoó, valamint a Szél. A kilencedik egyesüléskor azonban Kagu-Csusi,
a Tűz istene kapott lángra Izanami testében, az égető gyermek létrejötte pedig az
anya halálát okozta. Izanami leszállt az alvilágra, férje pedig nyomába eredt, hogy
visszahozza. Az Alvilágban Izanami meghallotta felesége hangját, aki szomorúan

32
arra kérte férjét, hogy távozzon és ne nézzen rá. Az istenség szerelme azonban
erősebb volt félelménél: tüzet csiholt fésűje egyik fogával, s a láng fényénél megpil­
lantja borzalmas Halálanyává lett egykori szépséges feleségét. Ekkor mennydörgés
hallatszott, és Izanami haraggal kiáltott az Alvilág törvényét megsértő Izanagira:
- Csúfosan megaláztál engem! Ezért meglakolsz!
A pokol katonái, rettenetes szörnyek vették űzőbe a rémülten menekülő istensé­
get, akinek üggyel-bajjal sikerült kijutnia a felvilágra, és egy sziklával eltorlaszolni
az Alvilág bejáratát. Bánatosan indult megtisztulni Cukusi szigetére, ahol minden
levetett ruhadarabjából egy újabb istenség keletkezett. Miután befejezte a teremtés
művét, Ahadzsi szigetére költözött, hogy ott csendes visszavonultságban éljen az
idők végezetéig.

A HÉBER TEREMTÉSTÖRTÉNET

Az apokrif kabbalisztikus hagyományok szerint Isten a teremtés munkája során

szétválasztotta a szerelmes ölelkezésben egybeforrt Felső és Alsó Vizeket, név sze­
rint Efeszt és Tehómot. Megparancsolta Efesznek, hogy szálljon fel az égbe, hogy
termékenyítő esőként permetezze a majdan megalkotandó földeket; Tehómnak
pedig azt, hogy ereszkedjék alá a világ legmélyebb eresztékeiig. Ám az őspár kez­
detben nem tanúsított engedelmességet: többször is újraölelkeztek, pusztító özön­
vizek sorozatát zúdítva ezzel az éppen készülő Mindenségre. Az Úr véghezvitte
akaratát, a párja után vágyódó Alsó Vizeket pedig hetvenkét betűs titkos nevét
tartalmazó pecséttel zárta le a világ gyökerei alá, ám megígérte, hogy majdan, sok­
sok generációval az első E m b e r megszületését követően, N o é idejében elmozdítja
a pecsétet, hogy egy időre újra a teremtés előtti Káoszt uraló Vizek boríthassák el
pusztító hullámaikkal a világot.

Magyarázat

A teremtésmítoszok szóban forgó csoportjának alapmotívuma azonos: egy, az osztat­

lan teljességet androgün (hímnős) mivoltával, a tulajdonságok, mértékek és irányok
hiányát pedig kaotikus, nedves jellegével megjelenítő Ősistenből kettősségek (észak­
dél, forró-hideg, hím-nőstény, pozitív-negatív, ég-föld stb.) keletkeznek. A „kettős­
ség" szó a görögben düász, utóbbi kifejezéssel a vallástudományi szakirodalomban
gyakorta találkozhatunk, csakúgy, mint a pólus, poláris, polaritás fogalomhármassal:
azt is mondhatjuk, hogy az Ősisten tömörítve tartalmazott minden későbbi polari­
tást, a teremtés így voltaképpen nem más, mint egy ezen pólusok, ellentétpárok ön­
állósulását eredményező önfelosztás. Ám a pólusok - az elektromágneses töltéseknél
megismert törvénynek megfelelően - szétválasztásuk után is vonzást gyakorolnak
egymásra (a mítosz nyelvén szólva vonzalmat, szerelmet éreznek egymás iránt); a

33
Káosz visszatérésének elkerülése végett újbóli eggyéválásuk megakadályozása (a két
fél szétválasztása) pedig valamely, már nem az ősvilági nemzedékhez tartozó isten­
ség által végrehajtandó feladat. E katasztrófa-elhárító küldetést magára vállaló isten
általában fiatal, agresszív, mozgékony, harcias figura, levegőszerű (merkúri jellegű,
közvetítő) tulajdonságokkal rendelkezik, és bár gyakran maga is a megzabolázandó
Őspár leszármazottja, élénk hajlandóságot mutat a Világrend fenntartására, akár a
felmenőivel való konfliktus kirobbanása árán is. Az egyiptomi hagyományban rend­
kívüli, hogy az apa (Su) választja szét ölelkező gyermekeit (Gebet és Nutot); a héber
hagyományban Jahve végzi el a Vizek megfékezését, amit a babiloni eredetiben még
Marduk teljesít; az Apszú-Efesz és Tiámat-Tehóm istenpárosok egybecsengő neve
azonban félreérthetetlenül őrzi a szemiták megjelenése előtti ősmítosz alapelemeit.
A görög verzió hettita, protohettita (hatti) és hurri elemeket őriz. Kronosz egy
kovakő sarlóval férfiatlanítja Uranoszt, azaz alkalmatlanná teszi arra, hogy nász-
párjával, Gaia földanyával ölelkezzék. A mítosz - a hellén mentalitásnak megfe­
lelően - nagyobb hangsúlyt fektet a moralizálásra, mint a kozmogóniai elemek
kimunkálásra: a fiú (Kronosz), aki tiszteletlen m ó d o n bánt el apjával (Uranosszal),
saját gyermekétől (Zeusztól) is ugyanezt kényszerül elszenvedni. A hettita válto­
zat kevesebb erkölcsnemesítő célzást tartalmaz; ennek mozzanatait az Ullikummi
nevű dioritóriás elleni harcot elbeszélő kisázsiai mítoszban találjuk meg, ahol uta­
lás történik egy késre, amely „valaha az eget és a földet elválasztotta egymástól".
A taoista tanítás és a zurvánista tradíció közös vonása az ikerpólusok világfenn­
tartó szerepének elismerése: a Jin feltételezi a Jang megnyilvánulását és fordítva,
ahogyan Ahura Mazda és Ahrimán is egyszerre fogannak, hiszen ikertestvérek. Az
a mód, ahogyan Ahrimán kilép Zurván oldalából, a mítoszok világában nagy jövő
elé tekintő alapmotívum: megtaláljuk démonikus jellegű figurák (például Széth)
születéstörténeteiben csakúgy, mint kultúrhéroszok, megváltók és isteni küldöt­
tek legendáriumában (így például Buddhánál). Az oldalból-születés misztériumát
a héroszmítoszokról szóló fejezetben tárgyaljuk majd részletesen.
Izanagi és Izanami sintoista története sem „szigethagyomány": tökéletesen illesz­
kedik az emberiség egyetemes mítoszkincsébe, hiszen közismert archetípusokat
tartalmaz (a h í m n ő s Ősisten alakját, az eget-földet összekötő Híd, Fa vagy Tengely
képét, a szilárd föld megtalálásának vágyát, a patriarchális Japánban nyilván álta­
lános egyetértést élvező tanmeséi motívumot a férfi kezdeményezési előjogáról, a
rettenetes Halálistennőt, a kultúrhérosszá váló Izanagi alvilágjárását és sikertelen
lélekvezetési kísérletét stb.). A mítoszban az őspár násza kizárólag a vizek és a szi­
getek megteremtése céljából áldásos, a világrend létrehozásának további lépéseihez
azonban szétválásuk szükséges, így az istenek további generációi a már feleségét
elvesztett Izanagiból születnek.
Végezetül felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy a szétválasztás (latinul sepa­
ratio) a későbbi nyugati és keleti alkímia rendszerében is esszeciális, az anyagok
megtisztítását és egyetlen primordiális ősanyagra {matéria prima) való visszave­
zetését célzó technika (a hermetikus alkímiában a hét bolygónak megfelelő hét

34
alapművelet egyike). A nyugati alkimista leírásokban számos esetben szerepel az
a motívum, amely szerint a h í m n e m ű kén {sulphur) és a nőstény só (sal) eggyéol-
s
vadását a levegőszerű tulajdonságokkal rendelkező androgün higanynak (mercur)
kell megakadályoznia; és mivel az alkímia voltaképpen a Teremtés megismétlését
és tökéletesítését célzó módszer, nem nehéz ráismernünk a három szereplő (az is­
tenpár és az őket szétválasztó harmadik létező) őstípusára.

A Nem-Kettősség állapot uralmának a Teremtés vet véget. A Teremtés során első­

ként kettősségek (ellentétpárok) sora keletkezik. Az Ős-Ellentétpár legnépszerűbb
megnevezése a taoista mitológiából származó jin és jang.
A kettősségek, így az emberi világban a nemek (férfi és nő) egymás iránti só-
várgása a Teremtés előtti állapot visszavágyására utal. A Szerelem eredete tehát a
Nem-Kettősség, az Egység iránti nosztalgia; a beteljesülő Szerelem nem más, mint
megvalósuló kozmikus Egység az egyéni lét szintjén.
Ezért is tartották úgy a régiek, hogy az ölelkező emberpár tulajdonképpen nem
két személy, hanem egyetlen androgün lény. A mítoszok arra tanítanak, hogy a
Szerelmet ne csak anyagi és lelki, de szellemi állapotváltozásnak is érzékeljük. Az
ideális Szerelem a partnerek szellemi tanítására, mindkettejük beavatására szolgál,
és nem eltávolít az ezoterikus megismeréstől, h a n e m éppenséggel elősegíti azt.
„Én vagyok az Ég és Te vagy a Föld" - szólt az ókori Indiában a nászéjszakán a
vőlegény a menyasszonyához. Ismerjük fel önmagunkban és partnerünkben az is­
tenséget (istent/istennőt), kapcsolatunkban pedig a Teremtés előtti tökéletes állapot
visszaállítására megnyíló misztikus lehetőséget!

A FELÁLDOZOTT ŐSISTEN MOTÍVUMA -

az Edda-ciklus germán teremtésmítosza

A Mindenség megszületése előtti állapotban a Ginnungagap kaotikus, ködös, for­

tyogó esszenciája terjeszkedett egészen a végtelenségig:

A régi időkben semmi sem volt,

Nem volt sem homok, sem tenger,
Sem sós habok,
Nem volt lenn föld,
Nem volt fenn ég.
Nem zöldült a fű még
Ásított a semmi.

35
 A Káoszban megnyilvánuló belső hő azonban Délen hatalmas tüzeket lobbantott
fel - itt keletkezett Muspellheim, a Tűzvilág -, míg Északon a meleg hiánya jéggé
dermesztette a Káosz anyagát - abból lett Niefelheim, a Ködvilág. A két, ellentétes
tulajdonságokat képviselő pólus találkozási síkján Niefelheim óriás jégsziklái a tűz
melegétől olvadozni kezdtek: ebből a folyamatból j ö t t létre Ymir, az androgün óri­
ás és vele együtt Andhumbla, az őstehén, minden életforma eredendő forrása. Az
óriástehén nyalogatta a sós jégsziklákat, amelyekből lassacskán előtűnt egy ember­
szerű kolosszus, Buri, az ősisten alakja is. Buri az Ymirtől származó óriásleányokkal
nemzett három nagy hatalmú fivért, Ódinnt, Wilit és W e t : utóbbiaktól erednek az
Azok, a germán mitológia mágiában és harcban legjáratosabb istenei.
Az istenek úgy döntöttek, hogy a Teremtés befejezése érdekében feláldozzák ős­
atyjukat, Ymirt. Végre is hajtották a kegyetlen, ám mélységesen szent cselekedet
minden mozzanatát: Ymir koponyájából lett az ég, csontjaiból a hegyek, fogaiból a
sziklák, hajából a fák és bokrok, véréből az óceánok, szemöldöke pedig a szárazföl­
det a tengerektől elválasztó sövénnyé változott.

A KÍNAI T E R E M T É S T Ö R T É N E T

A Mindenség létezése előtti Kezdetek idején a világot a Hun-Tun őskáosza borította.

Ez az állapot az Őstojás formájában nyilvánult meg; benne aludt Pan-Ku, az ősis­
ten, pontosan tizennyolcezer esztendeig. Amikor felébredt, fejszéjével széttörte a
tojás héját: annak fehérjéből lett az Ég (jang), sárgájából pedig a Föld (jin). A két fél
állandóan újraegyesülésre törekedett, ám Pan-Kunak évezredes erőfeszítéssel sike­
rült szétválasztania őket. Ezek után Pan-Ku a teremtés eredményének tökéletesítése
végett feláldozta önmagát. Lélegzete széllé vált, hangja mennydörgéssé, pillantása
villámmá, bal szeme Nappá, jobb szeme Holddá, testtájaiból lettek az égtájak és a
hegyek, húsából a föld, csontjaiból és fogaiból fémek és kövek, véréből a folyók és a
tengerek. Férfimagja gyöngyökké vált, hajából és szemöldökéből csillagok és bolygók
keletkeztek, verítékéből lettek a záporok. Jókedvéből lett a derült idő, rosszkedvéből a
zivatar. Az emberiség e mítosz szerint a Pan-Ku testén élő bolhákból született.

A RlGVÉDA V I L Á G K E L E T K E Z É S I HAGYOMÁNYA -
a Purusaszukta

Ez a mítosz (Rigvéda X. 90) a védikus kori árják egyik legmélyebb bölcseleti tar­
talmú elbeszélése, amely a brahmanák korában úgy vált az Agnicsajana (tűzoltár-
építő)-szertartás 4 eredetmagyarázó alapmítoszává, ahogyan a Marduk és Tiámat

36
harcát felidéző történet a babiloni Újév-köszöntő akítu-ünnep 5 vezérmotívumává.
Lényegi elemei: kezdetben az óriásember (Purusa) létezett, aki méreteit tekintve
azonos volt a Világmindenség teremtést megelőző, végtelen kiterjedésével, azaz
voltaképpen magát a csillagok szőtte Kozmoszt testesítette meg:

Az Ember ezerfejű volt,

Ezerlábú, ezerszemű,
A Földet mind befedte már,
Sőt tíz ujjnyit nagyobbra nőtt...

Az istenek úgy döntöttek, hogy feláldozzák az óriásembert, megteremtve ezzel

a tűzáldozatnak (agni-jadzsna) az egész indoeurópaiság számára központi jelentő­
ségű hagyományát. Purusa a következő m ó d o n vált önfeláldozása árán magává a
teremtett, immár rendezett Világegyetemmé:

Szájából lettek a papok,

Két karjából a harcosok,
Combjaiból földművesek,
Két lábából a szolganép.

Értelme fényességes Hold,

Szeméből született a Nap,
Szájából Indra és a Tűz,
Leheletéből lett a Szél.

Köldökéből a közti-tér,
Fejéből az Ég származott,
Lába a Föld, füle égtájak -
A világ rendbetétetett...

A későbbi értelmezések (a Brahmanák) egybehangzóan hangsúlyozzák a Purusa-

áldozat további következményeit, amelyek szerint 1. az óriásember feláldozása hő
felszabadulásával (tapasz) járt; 2. a művelet során Purusa tulajdonképpen kiáradt
a Világmindenségbe és eggyévált azzal, mintegy „beépülve" a természeti világba;
3. innentől kezdve minden áldozó e m b e r cselekedete voltaképpen Purusa vissza-
teremtését, meggyógyítását, anyagba zárt fényrészecskéinek a kiszabadítását szol­
gálja. Az első ilyen jellegű rítus egyúttal minden, a halandók világában végrehajtott
hasonló jellegű cselekedet mintaképévé (görög szóval paradigmájává) vált.
Purusa neve a számkhja-filozófiában a Szellem fogalmával azonos. A jógikus iro­
dalomban ugyanakkor Purusa az anyagi szintű kötődésektől véglegesen mentesí­
tett Istenembert, az üdvözült, beavatott stádium „tökéletes e m b e r é t " egyúttal az
ember égi őspéldáját (ideáját) jeleníti meg.

37
 Magyarázat

Tértől-időtől függetlenül szinte minden régi kultúrában előforduló hiedelem, hogy

bármely mű - legyen az városalapítás, házépítés, oltárszentelés, vagy éppen világ­
teremtés - véghezvitele csak egy élőlény életének felajánlása, az érzékfeletti hata­
lomnak való rituális odaszentelése árán lehetséges; az áldozat ezen típusát a vallás­
tudományban építőáldozatnak nevezzük. Az építőáldozat motívuma a mítoszoktól
kezdve (a germán Völund, a hellén Daidalosz) az ókori történeti beszámolókon
keresztül (Királyok Könyve II. 25:3.) a balladairodalomig (az erdélyi magyarságnál
a Kőmíves Kelemen, a románoknál Mesterül Manole, Bulgáriában Manoil mester
alakjáról szóló lírai elbeszélésekben) megtalálható. Róma határainak évezredes szi­
lárdságát az biztosította, hogy a városfalak emelésekor Romulus fivérét, Remust
egy Celer nevű királyi testőr ásójával halálra sújtotta (a liviusi értelmezés szerint
a kegyetlen tettet az váltotta ki, hogy Remus az épülő városfalat királyi bátyja, Ro­
mulus tilalma ellenére gúnyosan átugrotta; a történetíró nyilván már nem ismerte,
vagy nem értette Remus halálának eredeti, rituális okát). Az emberi építőáldozat a
szentségi tartalom lassú elhalványodása folytán idővel állatáldozattal helyettesítő-
dött. Kadmosz király egy fehér tehén vérével alapozza meg székvárosa, Théba leendő
világhírét; Aeneas egy fehér kocát áldoz fel Alba Longa városának megalapításakor;
a magyarságnál és az óind rítusok rendszerében a honalapító aktust fehér ló felál­
dozásának kell szentesítenie. Az építőáldozat egyetemes jelenlétének nyilvánvaló
oka egy őseredeti, minden emberi kultúrában közismert teremtésmítosz egykori
létezése, mely szerint a Mindenség megalkotásához egy Ősisten, Ő s e m b e r vagy
Őslény feldarabolása, illetve a Kozmosz épületébe való beépítése, befalazása volt
szükséges. Ezt az egykori, mintaszerű áldozati aktust utánozza minden, a történeti
valóságsíkon végrehajtott felajánlási cselekmény.
Az, hogy a rítusok, vallásos szertartások voltaképpen a mitikus időben vég­
b e m e n t folyamatok imitálását, visszaidézését, újramegélését szolgálják, Mircea
Eliade kutatásainak egyik legzseniálisabb felismerése. A világszerte ismert román
származású vallástörténész maga is széleskörűen vizsgálta a teremtés hajnalán vég­
rehajtott Első Áldozat legendája globális jelenlétének a miértjét, és arra a követ­
keztetésre jutott, hogy a motívum voltaképpen archetípus. Archetípusnak azokat
a mitikus fordulatokat, mozzanatokat és jelképeket nevezzük, amelyek az emberi
gondolkodás általános sémáiként vannak jelen mítoszokban, művészeti alkotások­
ban, hallucinációkban és álmokban egyaránt. (C. G. Jung archetípus-fogalma, ame­
lyet a svájci pszichológus páciensei álmait elemezve határozott meg, mindazonáltal
n e m azonos Eliadéével.) Úgy néz ki, hogy a régiek a halál, a bánat, a fájdalom, a
szenvedés képzeteit a kézművesi-művészi alkotófolyamat, és különösen az élette­
remtés elengedhetetlen velejárójának tartották - mintha csak Nietzsche „fájda­
lomból születik a szépség" megállapítását akarták volna megerősíteni. Világszerte
elterjedt motívum az is, hogy az Ősistent feldarabolják és testrészeit szétszórják az
Univerzumban: ilyenkor az anyagba zárt isteni testtájak összegyűjtése, a feláldozott

38
istenség „összerakása" meggyógyítása válik az emberi áldozati cselekmények egyik
kinyilvánított céljává.
A germán mítosz a Völuspá (A völva jövendölése) c í m ű Edda-versből származik:
a keretkörülmény szerint egy völva (északi germán s á m á n n ő ) tolmácsolja hallga­
tóságának a Mindenség keletkezésének révületben megismert titkát. Muspellheim
és Niefelheim története az ellentétes pólusok szétválasztásának jól ismert allegó­
riáját idézi. A tápláló Andhumbla csodatehén indiai megfelelője Vaszistha ősbölcs
kiapadhatatlan tőgyű, Szabalá nevű tehene, a görög mitológiában pedig a Zeuszt
szoptató Amaltheia kecskenimfa. Ymir és Purusa feláldozásáról a két mítosz sze­
rint rajtuk kívülálló létezők, az „istenek" döntenek, ezzel látszólag szemben áll
Pan-Ku rituális önfeláldozása. A kínai történet az építőáldozat szembetűnő hang­
súlyozásán kívül a pólusmítoszt (jin-jang) és a szétválasztásos hagyományelemet
is tartalmazza. Külön kiemelésre érdemes az a motívum, mely szerint Pan-Ku fér­
fimagjából gyöngyök keletkeztek, a magot ugyanis a legtöbb misztikus rendszer
fénytermészetűnek, illetve a fény anyagba sűrűsödött megnyilvánulásának tartja.
A Purusa-legenda sajátos vonása, hogy itt a feláldozott lényt a későbbi értel­
mezések az e m b e r égi ősképének (ideájának) vallották. Purusa tehát n e m c s a k az
emberi társadalom (konkrétan a kasztrendszer) mitikus eredőpontja, de magáé az
emberi individuumé is. Az Upanisad-filozófia szerint aprócska emberalakként ő
látható j o b b szemünk pupillájában (Brihadaranyaka Upanisad IV.).

Tanítás

Áldozatból született a Világ. Csak a Fénynélküliség megtapasztalása után ismer­

hetjük meg a Fényt. A mágia tanítása szerint Isten azért szórja ki önmagát fény­
részecskék formájában a teremtett világba, hogy az egyes részecskék (az élőlények
lelkei) hosszas vándorlás után megtanuljanak eléggé sóvárogni a Hozzá való visz-
szatérésre.
A létezés fájdalmakkal jár. Fájdalmainkban, testi-lelki kínjainkban, bánatunk­
ban, elszenvedett sérelmeinkben legtöbbször a „rosszat", a minket ért igazságtalan
hátrányt érezzük és tudatosítjuk. Pedig amit „rossznak" érzékelünk, amit legszíve­
sebben kitörölnénk életünk történetéből, az sokszor olyan kincseket termelhet ki
számunkra, amelyekhez a kapott „pofonok" elviselése nélkül talán soha nem jut­
hattunk volna hozzá. Ezek a könnyeinken váltott ajándékok gyakran életre szóló
tanítások, melyek szellemi-avatási továbblépésünket segítik elő.
A megnyilvánult világban minden dolog eredője a lemondás. Ha képesek va­
gyunk dolgokat, érzéseket, észleleteket, vágyakat vagy emlékeket szélnek ereszteni
életünkből úgy, hogy nem vágyunk lemondásunk gyümölcsére, az elengedett dol­
goknál magasabb minőségű tudati erőtényezőkhöz juthatunk.

39
A második fejezetben bemutatásra kerülő mítoszok közös eleme az, hogy mind­
egyik a Teremtés aktusát közvetlenül követő, az életformák közötti tökéletes test­
véri harmóniával jellemzett világkorszakot, az úgynevezett Aranykort írja le, illetve
cselekménysorozata ehhez kapcsolódik. A Dél-Amerikától Japánig, Ausztráliától a
Mediterráneumig elterjedt képzet szerint a Föld megformálása utáni első évmilliók
e m b e r e mint „mitikus E m b e r " egy tökéletesen boldog, békés és tiszta létmódot
valósított meg, amely szembetűnően különbözött a későbbi, alantasabb korok ke-
letkezésnek-pusztulásnak alávetett emberisége életvitelétől. A mítoszok, mitikus
költemények, történeti beszámolók makacs következetességgel állítják, hogy az
első közel-keleti civilizációk évszázadait n e m a Darwin által feltételezett őskőkori,
előemberi és főemlősi stádiumok, h a n e m az emberi lét fejlődésének egy rendkívül
magas tudati színvonalú, ám a gyermekekére emlékeztetően ártatlan és szeplőtelen
fázisa előzte meg. Ezt a világkorszakot Hésziodosz görög költő (Kr. e. 8. század)
szóhasználata nyomán általában Aranykornak nevezzük, de a mítoszokban számos
más néven is ismeretes: Igazság Kora, Béke Kora, Boldog Birodalom, Álomidő stb.
M i u t á n az Aranykor egy ősbűn következtében eltűnt, végleg a mesék - illetve a
kollektív tudattalan - világába került.
Aranykor-mítoszokat mindenki ismer, akkor is, ha soha nem foglalkozott mito­
lógia-kutatással: a magyar népmesék Tündérországa, ahol Tündér Ilona szeretettel­
jes uralma alatt töltik végtelen létezésüket kifogyhatatlan kacagással, muzsikával,
tánccal és a csodálatos Almafa gondozásával a gyönyörűséges, halhatatlan tündéri
lények, a közös kaukázusi-iráni Aranykor-elbeszélés népünk által továbbörökített
motívuma. Az Aranykor - még egyszer hangsúlyozzuk - globális mítosz, tehát
minden emberi kultúra hagyott hátra e világkorszakkal kapcsolatos istenalakokat,
történeti elemeket, meséket, díszítőmotívumokat, szimbólumokat. Ezen abszolút
elterjedtség láttán a kutatóban felmerül a kérdés, vajon nem egy valóságosan (eset­
leg magasabb létezési síkokon) megélt, ám a későbbi korokban mitizálódott vagy

40
elfelejtődött emberi tapasztalat nyomaival áll-e szemben? A következőkben - a
könnyebb érthetőség kedvéért - felsoroljuk az Aranykor legfontosabb jellemzőit,
azon vonásait, amelyek ezt az időfeletti időszakot a bukást követő alacsonyabb ren­
dű világkorszakoktól félreérthetetlenül megkülönbözteti:
• az Aranykorban az e m b e r olyan létmódot élt, amelyet a későbbi korokban az
isteneknek, tündéreknek, angyaloknak, aiónoknak és egyéb magasrendű élet­
formáknak tulajdonított. A korszak delelőjén (csúcspontján) nem is rendelke­
zett biológiai testtel. A szó legteljesebb értelmében véve halhatatlan volt. Anyagi
táplálékra nem volt szüksége; közvetlenül a Kozmikus Fényt alakította át egyéni
létét fenntartó energiává („prána-táplálkozás"). N e m volt nemisége (mivel az
Aranykor az egység kora, így nem is jelenhetett meg a kettősség), azaz görög
szóval az aranykori ember androgün („nemek feletti") volt. Finomfiziológiai tes­
tei (mentái-, asztrál- és étertest) alkották az egyén teljességét, az anyagnélküliség
miatt pedig e tökéletes e m b e r tudata segítségével olyan képességeket birtokolt,
amelyeket a későbbi korok csodának értelmeztek, és csak a kiválasztottak, má­
gusok, sámánok, próféták, jógik stb. sajátosságainak tartottak, amennyiben...
• az aranykori ember a mítoszok szerint képes volt bi- és multilokációra (egy­
szerre kettő vagy annál több helyen való megjelenésre), levitációra (a gravitáció
semlegesítésére, „lebegésre"), az Univerzum bármely szegletében való időn kí­
vüli megjelenésre; tökéletesen ismerte a múltat és a jövőt; tudati energiája által a
tér és az idő felületén változásokat volt képes előidézni (akaratlagos tér-, illetve
időugrás);
• az összes aranykormítosz szerint az Aranykor emberisége az istenekkel, az
anyagfeletti hatalmakkal közvetlen közelségben és közösségben élt; n e m imával,
félelemmel vagy bűntudattal fordult hozzájuk, h a n e m mintegy idősebb fivérek-
nek-nővéreknek tekintve őket, teljes természetességgel élvezte barátságukat;
• a mítoszok állandóan visszatérő motívuma, hogy az aranykori e m b e r értette
az állatok, a növények és az ásványok nyelvét, tehát bármely létformával képes
volt kommunikálni, ebből adódóan még a világkorszak hanyatló fázisában sem
fogyasztott állat vagy növény halálával járó táplálékot, h a n e m kizárólag „a fák
gyümölcseit és a vadméhek mézét" (a vegetarianizmus ily m ó d o n - a mítoszok
szerint - aranykori eredetű, a méz pedig színe és jelentősége miatt is az Arany­
kor globálisan ismert szimbóluma);
• Hésziodosz Istenek születése (Jheogonid) című költeményében és egyéb arany­
korhagyományokban is szerepel az Aranykor azon sajátossága, hogy társadal­
ma nem ismert sem elnyomást, sem kizsákmányolást; ismeretlen volt a hierar­
chia; nem voltak urak és szolgák, parancsolok és engedelmeskedők, gazdagok
és szegények. Az emberiség igazságos, testvériségen alapuló társadalom iránti
olthatatlan vágya - amely a történelem során oly sok utópista jellegű ideológi­
ának adott táptalajt - számos valláskutató (így M i r c e a Eliade) szerint valójában
az elveszett Aranykor teljességére sóvárgó, az emberi lélektől elválaszthatatlan
„eredetnosztalgia" következménye.

41
 A mítoszok egyöntetően állítják, hogy az Aranykor világkorszakának helyszíne
egy óceán közepén elterült hatalmas szigetbirodalom volt, amelyen szabályos sugár-
utakkal épült, hófehér tengerparti városok, égig érő toronytemplomok ragyogtak
a trópusi napsütésben; tiszta vizű források öntözték a pompázatos virágok szőtte
buja kerteket, amelyek fáinak ágán ma már ismeretlen fajtájú madarak énekeltek. Az
Atlanti-óceánban elterült aranykori szigetet Platón görögül Atlantisznak, a kelták
Avallonnak, a germánok Altlandnak, az aztékok Atzlánnak, az egyiptomiak Amen-
tetnek, az irániak Árjana Védzsának, az óindek Szvetadvipának, a magyar népmon­
dák Aranyos Szegeletnek nevezték. Atlantisz északi, a mai Grönland félszigetét
alkotó földnyelvét a skandináv mitológia Thule, a maja-kiese indiánok eposza Tula
néven ismerte, Sztrabón, a görög földrajztudós viszont Hüperboreaként említi. Az
aranykori sziget, Atlantisz a hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt süllyedt az
óceáni talapzat alá, hátrahagyva számos, a víztömeg borította fennsíkokon ma is
látható városmaradványt, az óceán növényzetével borított kőoszlopok, szobortö­
redékek százait. M á s mitikus beszámolók viszont azt tanítják, hogy a csodálatos
sziget n e m vulkanikus geológiai katasztrófa folytán, hanem téridő-anomáliák (di­
menziófelületi torzulások) miatt tűnt el az érzékelhető környezetből, ám a beava­
tottak, a mágusok, a sámánok képesek lehetnek megtalálására. Az ilyen, Tibetből
és Írországból is ismert történetek szerint a találkozás pillanatában a vándor meg­
csodálhatja az Aranykor időfeletti, mozdulatlanná dermedt, álomszerű szépségét.
Az alábbi aranykormítoszok közül nem mindegyik jelenti a Boldog Világkor­
szak teljességigényű, kimerítő leírását: jó néhány csak azért kerülhetett közülük
ebbe a fejezetbe, mert egyes motívumai, jelképei vagy epizódjai az eredetnosztalgia
tárgykörébe tartoznak. Aranykormítoszaink némelyikét akár a beavatási mítoszok
csoportjába is sorolhatnánk, annak a sajátos hagyománynak köszönhetően, amely
szerint a primordiális harmónia csak a profán történelemnek alávetett egyének szá­
mára minősül elveszettnek; a hős, az avatandó, a kiválasztott viszont pontosan en­
nek felkeresésére és restaurálására indul el ösvényén. Egy még mélyebb értelmezési
síkon pedig voltaképpen minden mítosz aranykormítosznak (az „aranykormítosz"
fogalom pedig tautológiának) is nevezhető, hiszen bármely, az egykor meghitt kö­
zelségben tündöklő istenvilágot feltáró elbeszélés egyben visszateremtésének elemi
erejű vágyát is megszólaltatja.

A HÉSZIODOSZI ARANYKORMÍTOSZ

A boiótiai születésű görög költő (Kr. e. 8. sz.) Istenek születése című tankölte­
ményében fejti ki a világkorszakok ciklikus váltakozásáról vallott nézeteit, s ezzel
valószínűleg az árkádiai pelaszgok újkőkori alapmitológiáját foglalja össze. Számos
misztikus rendszernek, így az orphizmus antropogóniájának is ihletet adó tanítás­
rendszere a következőképpen foglalható össze:

42
 Az ember a megteremtését követő évszázadokat a békés, boldog Aranykor vi­
lágkorszakában töltötte. Az aranykori embernek nem kellett fáradságos munkával
előállítania a létfenntartásához szükséges terményeket, mivel azokat a természet
szeretetteljes önkéntességgel kínálta fel neki: a fákról makkok hullottak a földre,
a fatörzsekről vadméz csöpögött; a juhok és kecskék pedig bőségesen árasztották
ízletes tejüket. Az emberek állandó kacagással, muzsikával, dallal és tánccal töl­
tötték hosszú életüket, nem ismerve betegséget, nélkülözést, háborút és halált. Ha
száz, ezer év leélése után az aranykori e m b e r a Fénybe kívánkozott, úgy elhagyhatta
testét, elmúlása azonban olyan volt, mint mikor valaki szelíden, mosolyogva átadja
magát egy pihekönnyű álomnak. Lelke messze Nyugatra, a Boldogok Szigetére tá­
vozott, ahol Kronosz király j á m b o r uralma alatt létezett tovább. Aranykori őseink
ma is velünk vannak: a világkorszak végén jóságos kígyókká változtak, s azóta az
árkádiai tanyák bőségét, termékenységét és biztonságát védelmezik láthatatlanul.
Az utolsó aranykori e m b e r Nyugatra hajózásával kezdetét vette az Ezüstkor. Az
ebben a korszakban élt emberek édesanyjukat tisztelték családfőként. Mivel vi­
szálykodó, az istenek áldozatait rendszeresen elmulasztó nemzedék voltak, Zeusz
járványt küldött rájuk, ily m ó d o n semmisítve meg őket.
A rézkori emberiség a hagyomány szerint kőrisfákról potyogott le, hatalmas,
erős testalkattal és az ezüstkoriaknál sokkal alantasabb gondolkodással rendelke­
zett. E világkoszakban a dicsőségre vágyó hadvezérek gyilkos fegyvereket ková­
csolva pusztító háborúkat indítottak egymás nemzetségei, falvai és városai ellen.
A felbőszült istenek özönvízzel vetettek véget terjeszkedésüknek.
A rézkor végén jelent meg a halhatatlanok és a földi emberek nászából született
héroszok generációja; a legemlékezetesebbek Héraklész, Thészeusz, Perszeusz és a
trójai háború hősei voltak. Sárkányokat, rettenetes szörnyetegeket győztek le, pró­
batételeket hajtottak végre az istenek dicsőségére. Elmúlásuk után lelkük az Elíziu-
mi Mezőkre vándorolt, és a végtelen boldogság osztályrészét nyerte el.
Jelenleg - fejezi be tanítását Hésziodosz - a Vaskor évszázadait éljük. A vaskori
ember silány, hazug, gyáva és erkölcstelen; sem szüleit, sem embertársait, sem a Vi­
lágegyetem szentségét nem tiszteli. Az Aranykor utáni vágy azonban még így, fáj­
dalmasan megrontott, tönkretett állapotában is törhetetlenül ott lobog szívében.

Az EGYIPTOMI ARANYKORMÍTOSZ (a Tehén Könyve alapján)

A teremtést közvetlenül követő világkorszakban Ré isten uralkodott az emberiség

felett. Az ő idejében ismeretlen volt a betegség, a fáradságos munka és a halál.
A későbbi túlvilágkönyvek szerint az ekkoriban virágzó szigetbirodalom, A m e n t e t
területén a boldog nemzedékek magas fallal körülvett drágakő-városokban laktak;
a földeken hatalmasra nőtt gabonák táblái kínálták önként aranyszínű kalászaikat.
A Napisten, az Aranykor királya azonban megöregedett: haja ezüsthöz, szakálla

43
lazúrhoz lett hasonló, és az emberek gúnyolódni kezdtek korosodásának jelein. Ré
napisten bánattól sötéten, haragra gyúlva szállt fel az égbe, s elhatározta az arcátlan
emberfaj kiirtását. Elküldte hát Tefnutot, a vérengző istenasszonyt, akit Ré Sze­
mének, Szahmetnek és Hathornak is neveznek, hogy pusztítsa és ne kímélje az
emberiséget. Eltelt egy nap, és hajnalra az emberek egyharmada halott volt. Eltelt
még egy nap, és hajnalra újabb egyharmad végezte be életét. A harmadik nap feljö­
vetele előtt Ré megijedt, hogy ha még egyszer az emberiségre bocsátja Tefnutot, az
véglegesen kiirtja az emberi fajt, s n e m lesz, aki a templomokban áldozna. Szerette
volna megkímélni a népesség maradék egyharmadát, ám a rettentő istennő tom­
bolását senki, még maga a Napisten sem volt képes megfékezni. Thot, az istenek
mindentudó írnoka azonban bölcs tanácsot adott: készítsenek édes sört, fessék azt
bíborszínű pirosra, és hajnalban löttyintsék oda, ahol az istenasszony pusztító útját
megkezdené. így is tettek. Tefnut a bíborszín folyadékot vérnek vélvén jó nagyot
hörpintett abból, az édes sörtől pedig úgy lerészegedett, hogy nem találta meg az
emberiség megmaradt egyharmadát. így menekült meg a bűnös nemzedék, amely
n e m becsülte méltón Ré napisten szeretetteljes, békés uralmát.
Az emberek maradéka Ré akaratából halandó, betegségre, öregségre hajlamos,
kenyerét verítékes munkával előteremtő fajtává vált. A Napisten úgy döntött, hogy
bár megkímélte, mégis elhagyja teremtményeit: az égi tehén, Nut hátán örökre el­
távozott az érzékelhető világokból. I m m á r csak az üdvözült holtak ismerhetik meg
halhatatlan ragyogását.

F R Ó D I KIRÁLY É S A CSODAMALOM - germán aranykormítosz

Az idők kezdetén Fródi király volt a legszerencsésebb, legboldogabb uralkodó. Az

ő korában ismeretlen volt a gyűlölet, a háború, a viszály, az emberek pedig olyan
tiszta szívűek voltak, hogy megtörtént, valaki Jütlandban ugyanazon a helyen ta­
lálta meg aranygyűrűjét, ahol évekkel azelőtt elveszítette. A későbbi hagyományok
úgy emlegették sóvárogva ezt az áldott, boldog és termékeny világkorszakot, hogy
„Fródi király békéje".
Ebben az időben Dániában két varázserejű őrlőkövet találtak, amelyek tulajdo­
nosuk kívánsága szerint őröltek jószerencsét és balszerencsét. Fródi országába vi­
tette a köveket, és a Grotti nevű malmot építette köréjük; iszonyú súlyuk miatt
azonban a malmot sem állat, sem e m b e r nem tudta működtetni.
Egy alkalommal, amikor Fródi a svéd királynál volt vendégségben, a palota udva­
rán két óriásleányt pillantott meg. Fródi megvette a hatalmas erejű rabnőket, aki­
ket Fenjának és Menjának hívtak, és a Grotti-malomba küldte őket, megparancsol­
ván, hogy békét, boldogságot, szerencsét őröljenek birodalma számára. A leányok
nappal varázsénekkel biztatták a csodálatos szerkezetet, őröljön a király kívánsága
szerint, este pedig azt dalolták: „Pihenjen meg most a malom" Ám a király lelkét

44
elfogta a kapzsiság: még több kincset, drágakövet akart. Ettől kezdve éjjel-nappal
zúgott a csodamalom. Fenjának és Menjának nem volt szabad pihennie, még akkor
sem, amikor minden élőlény nyugovóra tért. Bosszúból Fenja és Menja béke he­
lyett háborút kezdett el őrölni: iszonyú haraggal forgatták a rudat, bánatot, vért és
pusztulást őrölve a malommal, mígnem a rúd elrepedt, a kövek pedig összetörtek.
Grotti, a malom azonban tovább ontotta magából a balszerencsét. Fródit megölte
az ellenség, birodalma elpusztult, békéje helyett kezdetét vette az új nemzedékek
harccal, viszállyal, haraggal terhes kora.
Mysing király, aki megölette Fródit, magával vitte a csodamalmot a tengeren,
mert nem tudott ellenállni csábításának. Addig őröltette azonban vele a sót, amíg a
nagy súlytól megbillent, majd elsüllyedt a hajó: a tengervíz pedig örökké sós marad,
hiszen Grotti még ma is őrli, ontja a sót a tenger fenekén.

D Z S A M S É D KIRÁLY É S A Z A R A N Y K O R E L V E S Z T É S E -
iráni aranykormítosz

Az óperzsa hagyomány szerint az aranykori világkorszak utolsó uralkodója Yima,

más néven Dzsamséd király volt. A Bundahesh című szentirat elbeszéli, hogy ez a
sah mentette meg az élőlények teljességét a három évig tartó kegyetlen tél idején: az
istenség, Ahura Mazda útmutatását követve ugyanis barlangot {vara) épített, s oda
húzódott vissza házanépével, valamint az emberek és állatok sokaságával együtt.
Az ő idejében ismeretlen volt a bánat, a háború, a hazugság; a társadalom pedig a
Világrend tükörképeként a mágusok, a harcosok, a földművesek és a kézművesek
hivatásrendjeire osztva élt a Bölcs Úrnak, Ahura Mazdának ajánlva mindennapi
szolgálatát. Azt mondják, Dzsamséd uralkodásának háromszáz éves időtartama
alatt senki nem halt meg Iránban, a tökéletessé lett emberek ugyanis testi múlha­
tatlanságot élveztek. A király azonban, uralma szépségét és magasztosságát látva a
gőgösség vétkébe esett: egy alkalommal miniszterei színe előtt kijelentette, egyedül
ő maga méltó az imádatra, tehát a szentélyekben fohászkodjanak személyesen hoz­
zá, mint Istenhez.
Ebben a pillanatban elsötétedett a világ, s mikor újra látni lehetett, a körülötte
állók döbbenten vették észre, hogy Dzsamséd király fejét elhagyta az addig hom­
6
loka körül ragyogó fénykoszorú, a khvarena . A fényköröcskét hiába űzték a va­
dászok, az bizony ellebegett fegyvereik és hálóik érintése elől, hiszen az Aranykor
elveszítése után i m m á r senki nem volt méltó viselésére Iránban. Azt mondják,
utoljára a Kaszpi-tenger közelében látták a khvarenát: egy nádas között fennakadt,
majd lebukott a fodrozódó hullámok közé. Évezredekkel később jelent csak meg
újra, egy újszülött homlokát övezve, egy gyermekét, aki felserdülve a legnagyobb
iráni mágussá, a tűzmágia legkiválóbb mesterévé lett a történelemben...

45
 S hogy mi lett Dzsamséddal, az ostobán dicsekvő, valaha volt nagykirállyal? A
nép t ö b b é n e m követte az uralkodót, aki Isten átkát viselve, szívében állandó rette­
géssel menekült országról-országra. Az Aranykor egykori királyát végül Dahák, a
démonikus sah ölte meg: a S a h n a m e elbeszélése szerint elfogatta, és saját kezűleg
vágta ketté egy fűrésszel az égiek kegyét i m m á r n e m élvező Dzsamsédot.

A KŐ És A BANÁN - maori aranykormítosz

Valaha, az elveszett kezdetek korában az első emberpár élete könnyű, fáradság nél­
küli és boldog volt, hiszen naponta kimentek a tengerpartra, ahol az Istenatya ko­
sarat eresztett le számukra, tele minden ízletes és hasznos dologgal; elvették azokat
a kosárból és gondoktól mentes szívvel tértek aludni. Egy alkalommal azonban,
amikor hajnalban újra a tengerhez léptek, hogy lássák, aznap mivel kedveskedett
nekik az Atya, íme, egy nagy, alaktalan kő volt a kosár mélyén. Forgatták, ízlelget­
ték, végül úgy látták, hogy semmire sem jó, semmihez nem tudnak kezdeni vele.
M á s n a p panaszkodva, haraggal telve vitték vissza a követ a tengerpartra és kiál­
tozni kezdtek az Atyához, hogy jelenjen meg előttük. Az Istenség kérdésére, hogy
mi bántja őket, méltatlankodva elmondták, hogy ezt a követ egyáltalán nem tudják
használni, ezért másik ajándékot kérnek helyette. Az Atya elszomorodott, majd
felment az égbe és kisvártatva leengedte a kosarat, amelyben ezúttal egy fürt banán
lapult. Az első emberpár boldogan kivette a banánt és elégedetten eszegetni kezdte
az i m m á r hasznos ajándékot.
Ám ekkor mennydörgés közepette megjelent előttük az Atya. Haraggal szólt az
emberekhez, hangja betöltötte az egész Univerzumot:
- Ti ostobák! Azt kívántam, hogy életetek olyan legyen, mint a kő, amelyet visz-
szaküldtetek: erős, szilárd és maradandó, hogy halhatatlanok legyetek, mint az is­
tenek! Ti azonban a kő helyett a banánt választottátok. Legyen hát! Életetek ettől
kezdve olyan lesz, mint a banán: könnyen múló, pusztulásra ítélt. Rajtatok és gyer­
mekeiteken uralkodni fog az idő, és a gyümölcsökhöz hasonlóan, életetek delén fog
a halál leszüretelni benneteket!
A döntést megváltoztatni többé n e m lehetett. így vesztette el az eredeti halhatat­
lanságot és boldogságot az első emberpár, s múlandóságában azóta osztoznia kell
minden nemzedéknek.

A CSALLÓKÖZI TÜNDÉREK TÖRTÉNETE

Réges-rég, mikor ifjú volt a világ és az Ister folyó habjai még zabolátlanul törték át
a Kárpátok ölelte dús füvű m e d e n c e földjét, Csallóközben, az ős-Magyarországon

46
aranyhajú tündérleányok éltek királynőik boldog vezérlete alatt. E halhatatlan, szép­
séges leányzók legkedvesebb mulatsága az éjszakai tánc vigalom volt: mikor felkelt
a Hold, egymást kézen fogva forogni kezdtek és önfeledten ropták a virághímzett
pázsiton egészen addig, amíg a Nap nem szórta ki első sugarait a d o m b o k mögül.
Amint az első fénypászmát meglátták, sietve abbahagyták a víg táncot, s ledőltek
kissé, hogy kipihenjék fáradtságukat, majd amikor a ragyogás ereje az emberek vi­
lágát, a Nappal uralmát kezdte hirdetni, köddé válva hirtelen eltűntek, mintha soha
nem is érintette volna lábuk a Csallóköz földjét. N e m is találtak más nyomot utá­
nuk a tisztáson átsiető falusiak, mint sok-sok arany hajszálat, amely fejükről, illetve
sok-sok arany szöszt, mely ruhájukról hullott le a földre; ezeket az emberek mindig
magukhoz vették, így nem is élt szegény vagy szűkölködő család azokban az időkben
a Csallóközben.
Megneszelte azonban egy kapzsi e m b e r a csallóköziek szerencséjét, jó barátsá­
gát a táncos lábú tündérekkel és úgy gondolta, ő n e m fogja beérni holmi kevéske
aranyhajjal és aranyszösszel. Napnyugtakor a m o n d o t t tisztáshoz ólálkodott, és
elbújt egy fa széles törzse mögött, hogy meglesse a leányokat. Azok j ö t t e k is vígan,
dalra fakadtak, majd pillekönnyű lábacskáikkal forogni kezdtek a réten; ruhájukon
átsütött a holdfény, aranyhaj-zuhatagukon táncra perdültek a csillagok. így volt ez
egész éjszaka, miközben a kapzsi e m b e r türelmetlenül várta a napfelkeltét. Az ének
egyre halkabbá vált, míg végül a domb mögött elkukorította magát a kakas - fel­
csillant az első napsugár. Ekkor a tündérlányok abbahagyták a mulatást, s fejüket
a tiszta fűre hajtva elszenderedtek. Kapzsi emberünk csak erre várt! Előmerészke­
dett rejtekhelyéről, odalépett a hozzá legközelebb pihenő leányhoz, ollóval tövig
metszette annak arany hajfonatát, s az országokat érő kinccsel nagy sebbel-lobbal
eltávozott.
A Nap fénye sürgetni kezdte a szendergő tündéreket az indulásra. Amikor fel­
ébredtek, rémülten látták, hogy társnőjük aranyhaját levágták. Sírtak a tündérek,
hullottak a könnyeik, mint a hajnali harmat; végül a legszebb közülük, aki a király­
nőjük volt, fennhangon így szólt hozzájuk:
- Nem volt elég az e m b e r fiainak az az arany, amit ruhánkról, hajunkról lehullva
a pázsit között találtak. Kapzsi a halandók lelke és könyörtelen a szíve. Elmegyünk
és soha többé nem táncolunk a Csallóköz rétjén, ahol ilyen bánat ért minket.
A csallóközieknek e naptól kezdve ugyanolyan verejtékes munkával kellett meg­
keresni kenyerüket, mint bármely más táj lakóinak Magyarországon. S o h a t ö b b é
nem látott senki tündéreket a Csallóközben.

Magyarázat

Az egyetemes mitológiában közismert motívum az, hogy a teljességgel, halhatat­

lansággal és szentséggel jellemzett Aranykor elveszítését valamely e m b e r i hiba,
tévedés, rossz választás, avagy „ősbűn" okozta. A „rossz választás" archetípusa a
tropikus mítoszokban, főként Afrikában és Polinéziában gyakori, mint a példaként

47
elbeszélt maori történet esetében. A hésziodoszi négyes korszakolást az indiai pu-
ranikus hagyományban szereplő kalpa-tanításból is ismerjük, eszerint egy mahá-
kalpa négy jugából (világkorszakból) áll: a Szatja-jugából (Aranykor), a Thréta-ju-
gából (Ezüstkor), a Dvápara-jugából (Rézkor), és a jelenkort is meghatározó Káli-
jugából (Vaskor). A világkorszakoknak fémekkel, színekkel, ízekkel, égtájakkal,
hivatásrendekkel és nemekkel való összekapcsolása az egyetemes misztikában, így
a taoista alkímiában és az európai gnózisban is megjelenik. Mindezek tekintetbe­
vételével a következő, a világkorszakok jellemzőit összefoglalva bemutató tábláza­
tot készíthetjük:

Táblázatunk az egyes világkorszakok archetipikus alapjellemzőit tartalmazza. Fi­

gyelemre méltó, hogy bizonyos mítoszok a delelőre ért Aranykor sajátosságaként
megnyilvánuló abszolút halhatatlanságot emelik ki, míg Hésziodosz szerint az arany­
kori embert éppen úgy érintette az elmúlás, mint bármely más korszak létmódjait,
legfeljebb a halál riasztó, erőszakos, testi bomlással járó arculata volt ekkor isme­
retlen. Azzal a legtöbb aranykormítosz egyetért, hogy a világkorszak elmúlásával
a legszembetűnőbb jelenség az e m b e r halandóvá, vagy a korábbinál jóval rövidebb
életűvé válása lett. A katasztrófát okozó ősbűn magában az emberben rejtőzött. A
bűn mibenléte, a változást - minőségromlást - kiváltó közvetlen ok a mítoszok kép­
használata alapján természetesen eltérő: a bibliai hagyományban az engedetlenség
(a tilalom ellenére az első emberpár megízleli a Tudás fájának almáját), a germánban
és a magyarban a telhetetlenség (Fródi még több vagyont akar, a csallóközi ember­
nek nem elég a tündérek „véletlenül" elhullajtott aranyhaja és a ruhájukról alászálló
aranyszösz), az irániban az aranykori király, Dzsamséd gőgje, az egyiptomiban pedig
az emberek szemtelensége (kigúnyolják Ré istent).
Az Aranykor helyszíne az eurázsiai hagyományok többsége szerint „egy messze
Nyugaton valaha elterült sziget" volt; ilyenkor az Aranykor vége a sziget darabokra
szakadásával, égbe szállásával, Alvilágba rejtőzésével, vagy elsüllyedésével azonosul

48
(lásd könyvünk rejtett világokkal foglalkozó fejezetét). A germán elbeszélés jelleg­
zetesen historizált: itt a helyszín Dánia és nem valamely mitikus, időfeletti terület.
Ez a jelenség - hogy tudniillik a mítosz az Aranykor színhelyeként egy nagyon is
konkrét, valóságos geográfiai helyet nevez meg -, máshol is előfordul: számos görög
elbeszélés Közép-Görögország Árkádia nevű tájegységét tartja például az aranykori
generációk egykori lakóterületének.
Az egyiptomi Tehén Könyvéből idézett történetben figyelemfelkeltő az óriási mé­
retű gabonák képzete - ez is általános motívumnak nevezhető és nyilván a kifogyha­
tatlan bőség érzékeltetését szolgálja. Fródi király történetében említésre méltó az a
megoldás, hogy az Aranykor fogalmát egy csodálatos tárgy meglétével, birtoklásával
társítja (a király békés uralma és a csodamalom jelenléte azonosul) - ezzel ez a mí­
tosz a Grál-legenda és a hozzá hasonló, kifogyhatatlan tálakról, terülj-asztalkákról,
kívánságteljesítő tehenekről és egyéb, korlátlan ellátást biztosító mágikus dolgokról
beszámoló tradíciók párjává válik (lásd A halhatatlanság tápláléka című fejezetet).
A Dzsamséd dicsekvését és bűnhődését tolmácsoló mítosszal kapcsolatban pedig
csak annyi kommentálási kötelességünk van, hogy felhívjuk az Olvasó figyelmét
a király „kettéfűrészeléséről" beszámoló motívumra: ez arra utal, hogy Dzsamséd
androgün lehetett, hiszen a Platón Lakomájában szereplő, a Boldog Világ emberisé­
gének történetét elbeszélő epizód is az aranykori ősandrogün lény férfi és női félre
való kettévágásával ér véget.

Tanítás

Eleink szerint a történelem nem „fejlődik" hanem egy tökéletes állapotból tart egyre
tökéletlenebb korszakok és civilizációk felé. A legmélyebb tökéletlenség elérését, a
Vaskort aztán az abszolút tökéletességbe való visszarobbanás követi: az új Aranykor.
Az ókori naptárrendszerek és világkorszak-számítások többsége szerint napja­
inkban a Vaskor utolsó évtizedeit éljük.
A misztika és a mágia tudománya úgy tartja, hogy a korszakok változását, az
Aranykor szükségszerű hanyatlását, elmúlását és silányabb korok elérkezését a
Mindenséget át- meg átható életlüktetés okozza, amely, mint egy óriási szív, im­
pulzusonként tágul (teremtés), majd visszahúzódik (világpusztulás). Egy ilyen szív­
dobbanás itt az anyagi világban Aranykorok, Ezüstkorok, Rézkorok és Vaskorok
millióit foglalja magába.
Az ember az őshagyomány tanítása szerint nem bűnös. Tévedéseit nem „rossza­
sága", hanem helytelen tudatállapota okozza. A helytelen tudatállapot („tudatlan­
ság") megszüntetését, az i s t e n - e m b e r azonosság visszaállítását nevezzük volta­
képpen beavatásnak.
A mítoszok azt is tanítják, hogy a Vaskor végének legerősebb emberi érzelme az
Aranykor iránti katartikus erejű vágy. A legtöbb, spirituális ösvényt követő jelen­
kori embert pontosan ez motiválja abban, hogy valamilyen megvalósítási módszert
gyakoroljon, szellemi praxist végezzen.

49
A mítoszoknak egy szintén világszerte elterjedt típusa a keresés, a vándorút, a
rejtett cél megtalálása és az ösvény bejárása során a hős által teljesítendő próbák
alapmotívumaira épül. Ezt a mítoszcsoportot az egyszerűség kedvéért a „keresési
mítoszok" névvel illethetjük, az őket önálló kategóriába emelő sajátosságaikat pe­
dig a következőkben foglalhatjuk össze:
A keresési mítoszok elsődleges bölcseleti feltételezése az, hogy a kezdetekkori
romlatlan, halhatatlan és mélységesen szent („aranykori") állapot az ősbűn elkö­
vetése, illetve a világkatasztrófa bekövetkezte után nem pusztult vagy veszett el
véglegesen, csak „elrejtőzött" a profán szemek elől valamely nehezen elérhető, csak
keresés árán megközelíthető szintre. B á r m i lett légyen is a keresési mítoszok meg­
találni vágyott tárgya (célja), biztosak lehetünk benne, hogy a próbák teljesítése
után a hős által megszerzendő vagy elérendő dolog magát az Aranykor teljességét
jelképezi.
E csoport mítoszai középpontjában általában egyetlen hős áll, akinek a keresést
és a találást végre kell hajtania (nevezzük őt ,,kereső"-nek). Fontos, hogy a mítosz
konkrét keresési történetszálának elindulása előtt a leendő kereső merőben profán
életet él (például a szegény e m b e r legkisebb fia, pásztor, vagy éppen élvezetekben
dúskáló herceg stb.). A keresőt valamilyen, az istenektől eredő sugallat indítja el a
keresési ösvényen. Előfordul, hogy a vándorútra indulás közvetlen oka az embe­
ri lét esendősége felett érzett fájdalom (Buddha, Gilgames vagy Nisan sámánnő
esetében), de az is lehet, hogy a hősnek valamely csodás dolog megszerzésével kell
bizonyítania trónkövetelése jogszerűségét (az Argonauták próbájánál vagy Rusz-
t e m mazandaráni kalandjában), és az is, hogy odaátról álom útján hívják el (Bran és
Osszián történeteiben). Ilyenkor a hérosz ha akarna, sem menekülhetne a vándor­
útra kiválasztottság elől (Jónást a cet kapja be, mikor kibúvót keres a nehézkesnek
ígérkező küldetés alól, Hunort és M a g o r t viszont griffmadarak űzik át Kaukázuson
túli táborukból az új haza felé).

50
 A keresés a mítoszokban a vándorúttal azonosul. Az utat csodás események és
teljesítést követelő hősies próbák szegélyezik. Maga a vándorút játszódhat föld­
rajzilag megfogható, anyagias valóságsíkon (ilyen a legtöbb honfoglalási történet),
abszolút mitikus, létfeletti szférákban (ilyen Orpheusz útja az Alvilágban és Etana
sasháton repülése az istenekhez), illetve valahol a kettő között. Ez utóbbinál az a
jellemző, hogy amikor a hős elindul, útját egy darabig a földi geográfia viszonylatai
között is nyomon tudjuk követni, ám egy ponton (nevezzük ezt átszállási pontnak)
„kilép" a földi téridő rendszeréből, és onnantól fogva az érzékfeletti világokban uta­
zik (ilyen Gilgames vándorútja a nagyon is evilági Zagrosz-hegységtől a titokzatos
Mesu-hegyre, onnan pedig a mitikus Dilmunra, vagy ilyen a Grál-mítoszok több­
sége - a keresés például Dél-Angliából indul, ám egy veszedelmes „forgó sziget"
üvegkastélyában ér véget.)
A megtalálandó, elérendő cél lehet egy város, egy ország, valamely rejtett kirá­
lyi székhely vagy tartomány (Tibetben Sambhala, Dél-Amerikában Agartha vagy El
Dorado, a keltáknál Avallon, a kínai hagyományban a Nyugati Szigetek valamelyi­
ke, a középkori misztikusoknál a titokzatos „János pap országa"). Lehet egy tárgy
- a Szent Grál, az Excalibur, az Aranygyapjú, a Gorgófő, Hrymnir óriás főzőüstje, a
Szampónak nevezett csodamalom, a Halhatatlanság Füve, egy alma a tündérek biro­
dalmából, a Mahábháratában a Gándíva íj, Gérión gulyája vagy bármi más -, amelyet
ilyenkor meg kell szerezni, az őrzésére hivatott erőket le kell győzni, az elnyerését
legitimáló, a misztérium lényegére célzó kérdésekre meg kell felelni. A hősmítoszok
csoportjában egy, a világot veszélyeztető ősvilági szörnyeteg ártalmatlanná tétele
jelenti azt, hogy a hős érdemessé vált a beavatásra (így Beowulf és Grendel, R á m a és
Rávana, Rusztem és a Fehér Dév mítoszaiban). Célként szerepelhet ezenkívül bajba
jutott személy - leggyakrabban rabságban sínylődő vagy elvarázsolt nő (királylány,
tündérlány, nimfa) - kiszabadítása is; ilyenkor a történet típusosán a hérosz és az
avatást segítő Istennőt megtestesítő leány egybekelésével végződik (mint például
Perszeusz és Androméda, Siegfried és Brünnhild, vagy a maori mítoszban Hutu és
Pare esetében).
A vándorút befejezése, azaz a cél voltaképpeni elérése (a rejtett terület megtalá­
lása, a halhatatlanságot vagy kifogyhatatlan bőséget adó talizmán megszerzése, a
teremtés előtti Káoszt jelképező szörny legyőzése, a tündér, istennő vagy királylány
feleségül vétele) mindig az Aranykor restaurálásával, az aranykori állapot visszate-
remtésével, tágabb értelemben a térnek-időnek alávetett profán létmód széttöré-
sével azonos. M i n d a négy említett célfajta összefügg a lét megszentelésének ak­
tusával, az egyéni önvaló és a Mindenség megváltásával. M i n d e n hérosz egyszerre
a megváltást kereső Avatandó, és a világ egykori tökéletes állapotát visszaidézni
törekvő Megváltó prototípusa - ezt nevezzük a misztikában „megváltott megváltó"
figurának {salvator salvatus). A hősök ugyanis valójában az e m b e r égi képmásának,
a Felsőbbrendű Embernek, Istenembernek, Aranymagzatnak vagy Üdvözültnek
nevezett ideának mesés, allegorikus környezetbe helyezett esszenciái.

51
G I L G A M E S É S A HALHATATLANSÁG K E R E S É S E

Az akkád nyelvű agyagtáblák nagy erejű hőse, a kétharmadrészt isten, egyharmad­

részt ember, vadbika termetű Gilgames Ninszun királyné fia és Uruk város királya
volt. Papjai és harcosai élén boldogan kormányozta városát, az Istár istennőnek
szentelt, lebírhatatlan Urukot; asszony szerelmét nem ismerte, gyermekeket sem
nemzett még. Ö r ö m é t abban lelte, hogy hatalmas hőstetteket hajtott végre; győ­
zelmei mámorától felbuzdulva pedig úgy döntött, olyan fallal veszi körül városát,
amelyet senki t e r e m t m é n y n e m lesz képes bevenni. Falat építeni, téglát hordani,
habarcsot keverni parancsolt tehát minden férfit Uruk városából: elszakította a fér­
j e t az asszonyától, fiát az anyjától, vőlegényt arájától, de még az előkelőket is mun­
kára kényszerítette. Zúgolódtak, morogtak hát az emberek, s a magukra hagyott
nők sírása immár az egekig hatolt.
- Gilgames elvette az életünket! - panaszolták. - Ez lenne hát a mi bölcs, tekin­
télyes, jóságos királyunk? N e m ilyet érdemeltünk, aki féktelenségében nem hagy
nyugalmat nekünk!
Meghallotta a keserves sírást Anu, az istenek égi királya. Rosszallóan nézett le
csillagok közti palotájából Uruk városára.
- Gilgames, a nagyerejű hős zsarnokává lett alattvalóinak, - gondolta az isten.
- Ki fogjuk találni a módját, hogy megállítsuk őt, hogy alázatra bírjuk a gőgös ki­
rályt, az isteni származású Gilgamest!
Azzal már hívatta is Aruru istennőt, a Sors örök úrasszonyát.
- Leányom, a te teremtményed, az uruki Gilgames dicsősége trónomig hatol,
m e r t páratlan vitéz ő az emberek között. Teremts hát, alkoss még egy harcost, egy
hozzá hasonlót, olyat, ki méltó vetélytársa lesz az isteni Gilgamesnek!
A szépséges Aruru úrnő bólintott és munkához látott. M e g m o s t a kezeit, agya­
got vett fel a földről, és megalkotta Enkidut, a hatalmas termetű, félelmetes hőst.
Enkidu egész testét szőr borította, haja olyan volt, mint a gabonaistennőé, semmit
sem tudott városokról és országokról, együtt legelt a gazellákkal, együtt ivott a vad­
állatokkal. Amikor csak tehette, széttörte a vadászok állította csapdákat, betemette
a vermeket és kiszabadította onnan barátait, az erdő állatait.
Egy napon megpillantotta őt egy vadász az erdőben. Rémülten mesélte el apjá­
nak, mit látott. Az apa azt tanácsolta fiának, menjen Urukba és beszéljen e titokza­
tos szörnyetegről a királynak. így is lett. Gilgames visszaküldte a vadászt az erdőbe,
Istár egy gyönyörűséges papnőjének kíséretében, hogy az a szerelem erejével segít­
sen megszelídíteni a vadembert.
Enkidu meglátta az itatónál a papnőt és szerelemmel közelített feléje. Ám az erdő
vadjai ettől a naptól fogva megérezték rajta, hogy ember, hogy nem közülük való, és
elmenekültek előle. Az asszony vigasztalni kezdte a könnyeket hullató Enkidut:
- B ö l c s vagy immár, Enkidu, istenekhez hasonló. Barátaid többé nem a puszta
vadjai, hanem az emberek. Jöjj velem a városba, megmutatlak Gilgames királynak;
ő lesz a te barátod az állatok helyett!

52
 Uruk városában Gilgames ekkor álmot látott: hatalmas csillag zuhant lábai elé az
égből, és senki sem tudta felemelni azt, az előkelők pedig hódoltak előtte. Anyja, a
bölcs Ninszun királyné reggel azt mondta fiának, hogy ez az álom j ó t jelent: a csil­
lag egy hatalmas hőst jövendöl, aki Gilgames hűséges szövetségese, barátja lesz, és
a király után ő lesz a legerősebb e m b e r az országban.
Enkidu és a papnő megérkeztek tehát Uruk városába. Gilgames elébük ment, s a
város piacán ölre menve birkózni kezdett Enkiduval. Lábuk alatt megrendült a föld,
de egyik sem tudta földre dönteni a másikat. Enkidu ekkor így beszélt:
- Te vagy a legnagyobb a hősök között, ó, Gilgames. Méltán vagy te az ország
királya!
Erre Gilgames forrón megölelte Enkidut, és a két hős örök barátságot fogadott
egymásnak.
Uruk királyát azonban nyughatatlan lelke hősi kalandok, vitéz próbák vállalására
sarkallta: azt szerette volna, ha a neve örökre fennmarad az emberek ajkán. Ezért
indult el a cédruserdőbe, hogy legyőzze annak rettenetes óriás őrét, Humbabát, ily
módon szerezve cédrusfát építkezéseihez. Humbaba testét hét réteg villám borítot­
ta, bömbölése pedig olyan volt, mint a mennydörgés. Ám Gilgames és Enkidu úrrá
lettek félelmükön, behatoltak a cédruserdőbe és döntögetni kezdték a híres-neves
fákat. Ekkor iszonyú üvöltés harsant a levegőben:
- Ki az, aki erdőmbe hatolt? Ki merészeli kivágni a fáimat?
Gilgames ekkor Samashoz, a ragyogó napistenhez imádkozott:
- 0, Samas, minden oltárodat helyreállítottam Urukban. Segíts engem ebben a
harcban!
Samas napisten meghallgatta a kérést és a nyolc szelet Humbaba ellen küldte. Az
óriás könyörögni kezdett:
- Ó, Gilgames, elismerlek rokonomnak és neked adom a fákat, csak hagyd meg
az életem!
- Ne hallgass rá, öld meg! - szólt a királyhoz azonnal Enkidu.
Gilgames megfogadta barátja tanácsát és fejszéjével lesújtott Humbabára. Enki­
du még kétszer hatalmasat ütött az óriás nyakára. Humbaba elesett, a két hős pedig
levágta a fejét.
A jó barátok dicsőségben tértek vissza Uruk városába. Gilgames tiszta ruhát öl­
tött, fejére koronát illesztett, hogy áldozatot mutasson be hálából az isteneknek,
így látta meg Istár istennő az égből és teljes szívéből megkívánta Gilgamest, az
emberek fejedelmét. Leszállt az égből és így beszélt hozzá:
- Légy a férjem, Gilgames és én a feleséged leszek. Aranykocsin száguldasz majd
a világ felett, mint az istenek, és a föld királyai hódolni fognak előtted. Én meg
bőséget adok hazádnak: a kecskék egyszerre három gidát, a juhok mindig ikreket
ellenek majd.
Ám Gilgames ezt válaszolta a felséges istennőnek:
- Gyönyörű istennő, én nem leszek a férjed, te pedig n e m leszel a feleségem.
Nem kell nekem aranykocsi, sem az istenek dicsősége. Tudom én, hogy bántál el

53
előző kedveseiddel; én nem kívánok osztozni a sorsukban. Ha én lennék a férjed,
velem is az történne, ami azokkal.
A vérig sértett Istár felemelkedett az égbe és isteni apja, Anu trónja elé járult.
Dühtől remegve könyörgött az istenek urának:
- O, atyám, a gőgös Gilgames porig alázott engem! Teremtsd meg az égi bikát,
hogy megbüntesse őt! Ha nem teszed meg, rászabadítom a halottakat az élőkre!
És ekkor Anu megteremtette az égi bikát és leküldte azt Uruk városába. Tombolt
a bika, és ha csak egyet fújt, emberek százait küldte a halálba. Elindult a két hős,
hogy legyőzze a szörnyeteget, az istenek büntetését. Előbb Enkidu, majd Gilgames
ragadta szarvon a bikát, végül Uruk királyának sikerült kardját az állat szügyébe
mélyesztenie. A bika elterült, Gilgames pedig feláldozta Samasnak.
Ekkor a város asszonyai nagy siratást rendeztek az égi bikának. Istár istennő a
városfalon ült, onnan átkozta a bika gyilkosát. Amint ezt meghallotta Enkidu, le­
vágta a bika combját és az istennő arca felé hajította azt. Az énekesnők pedig a
következőt énekelték:
- Ki a legragyogóbb a hősök között? Ki a legdicsőbb a férfiak között? Gilgames a
legragyogóbb a hősök között. Enkidu a legdicsőbb a férfiak között.
A hőstett után Enkidu megbetegedett. N e m is kelt fel többé az ágyból, és a ti­
zenkettedik napon gyötrelmeitől megváltva elérte őt a halál, lelke pedig leszállt az
alvilágba.
Gilgames vígasztalhatatlan volt. Nap nap után virrasztott barátja holtteste mel­
lett, majd felöltöztette Enkidut, mint egy menyasszonyt és ölelgette, szólongatta
őt. A vének és az előkelők szánták királyuk fájdalmát, ám eljött az ideje, hogy elte­
messék az eltávozott hőst. Gilgames azonban többé nem talált megnyugvást. Haját
tépte, díszes ruháit szaggatta, elhagyta a várost és oroszlánbőrbe öltözve a puszta­
ságban kószált. Siratta barátját és minden élőlényt a földön:
- Enkidu meghalt, elment Enkidu! Hát egyszer én is meghalok, én is elmegyek
majd, mint Enkidu? Ha meghalok, én is olyan leszek, mint ő? És utódaim, gyerme­
keim, mások gyermekei, mind olyanok lesznek egyszer, mint ő? Hát az istenek ma­
guknak tartották meg a halhatatlanságot és nekünk csak a szenvedést, a mulandó
életet, a vég nélküli könnyeket hagyták? Ezt nem engedhetem, én, Gilgames, Uruk
város királya! Elmegyek és megkeresem ősömet, Ubartutu fiát, Ut-napistimet és
tőle megszerzem a halhatatlanságot!
Elindult hát immár egyedül a hős, hogy megszerezze az élőknek a halhatatlansá­
got, hogy legyőzze a halált. Útja során elért a világ végére, ott is az égig érő Mesu-
hegy tövébe. A hegy bejáratát skorpió-emberek őrizték. Mikor megtudták jövetele
célját, átengedték Gilgamest. Nyugat felé indult, a naplementét követve. Az alagút­
ban alig haladt előre egy mérföldet, sűrű lett körülötte a sötétség. Kilenc mérföld
után már semmit nem látott, sem maga előtt, sem a háta mögött. A tizenegyedik
mérföldnél mintha derengett volna az alagút végén a fény, a tizenkettediknél pedig
vége lett az alagútnak és Gilgames egy ragyogó kertbe lépett. A fákon drágakövekből
való gyümölcsök csilingeltek, s hang hallatszott az égből:

54
 - Gilgames, hová rohansz? A halhatatlanságot, amit keresel, az istenek a világ
teremtése óta maguknak tartják fenn! Soha nem fogod megtalálni azt!
A hős azonban úgy gondolta, ennyi fáradság elviselése után már semmi n e m tán­
toríthatja el céljától. Továbbhaladt nyugat felé, mígnem elérte a tengert. A parton
lakott Sziduri, az isteni kocsmárosnő, aki előbb megijedt a hatalmas erejű, állat­
bőrbe öltözött hőstől, majd jó szívvel útba igazította őt. Ám végül figyelmeztette
Gilgamest:
- Ó, Gilgames, ne keresd az öröklétet: amikor az istenek megalkották az em­
bert, a halált is elhatározták számára. Ó, nagyszerű férfi, ne kergesd ezt a hiábavaló
vágyat, inkább öltözz ragyogó ruhákba, táncolj és vigadj szüntelen, öleld meg fele­
séged, gondozd kisgyermeked és ne gondolj a halálra! E m b e r vagy, és ez az e m b e r
hivatása!
Gilgames nem hallgatott Sziduri tanácsára. Tovább indult, hogy megkeresse
Ursanábit, a révészt, hogy átkelhessen a Halál Vizein. M i k o r megtalálta, Ursanábi-
val közösen hajót építettek a túlvilág fáiból és elvitorláztak. H á r o m nap alatt másfél
hónapnyi utat tettek meg. Gilgames vigyázott, hogy ne érintse kezét a Halál Vizé­
nek egyetlenegy cseppje sem, különben azonnal elérte volna a vég. Az utolsó na­
pon megpillantotta Dilmun csodálatos szigetét, ahol találkozott ősével, az egykori
özönvíz túlélőjével, Ut-napistimmel. Ut-napistimet az istenek helyezték Dilmun
égi szigetére, mert szolgálatával - az élőlények megmentésével a vízözön idején
- kiérdemelte a halhatatlanságot. Gilgamest meglátva ekképp beszélt az isteni ős:
- Vajon ki lehet ez? N e m olyan, mint itt bármelyikünk!
- Ó, Ut-napistim, - válaszolt Gilgames, - hegyeken, tengereken és ismeretlen
országokon á t j ö t t e m hozzád, mert téged kerestelek! Kérlek, beszélj nekem az örök
életről és a halálról!
- S e m m i nem tart örökké, - felelte Ut-napistim. - Talán örök időkre épül a ház?
Örök időkre kötünk szerződéseket? Minden mulandó, Gilgames, mert az élet ma­
gában hordozza a halált. De a halál nemcsak rossz, van benne jó is. Pihenő az az élet
fáradalmai után. Nézd csak, mennyire hasonlít egymásra az alvó ember és a halott!
A nagy istenek az idők kezdetén elrendelték nekünk a halált, ám idejét soha n e m
fedik fel előttünk.
Ekkor Gilgames megkérdezte ősét, hogyan sikerült elnyernie az örök életet.
Ut-Napistim elbeszélte, hogy valaha az istenek úgy határoztak, hogy vízözönnel
büntetik az emberiséget. Ő maga azonban, a suruppaki Ubar-Tutu fia, Éa isten ke­
gyéből megmenekült. Bárkát épített olyan nagyságban és terjedelemben, ahogyan
Éa meghagyta neki, majd ebbe vonult be házanépével, minden hasznos állattal és
gabonával. Hat napig tombolt a vihar, messze sodorva a meggyűlt eső-tengeren a
bárkát. A hetedik napon Ut-napistim kinézett és látta, hogy a hajó megfeneklett a
Niszir-hegyen. Majd Ubar-Tutu fia szabadon eresztett egy galambot: a madár, mi­
vel nem volt hova leszállnia, hamarosan visszajött. Szabadon engedett egy fecskét,
ám az is visszatért hozzá. Végül egy hollót bocsátott a levegőbe, és íme, a madár
nem jött vissza többé, mivel száraz, szilárd földeket talált: a vízözönnek vége lett.

55
Ut-napistim, menekülése ö r ö m é r e hálaáldozatot mutatott be az isteneknek, akik
elrendelték, hogy a hős és asszonya az istenek közt élhessenek, a folyó torkolatánál,
messze Nyugaton, az isteni Dilmun szigetén.
- Nos, Gilgames, - szólt Ut-napistim, - immár tudod, hogyan lettem halhatatlan.
De mi lesz veled? Ki állít téged az istenek tanácsa elé, hogy döntsenek ügyedben?
Ám majd én próbára teszlek. Ha kiállód, halhatatlan leszel. A próba pedig ez: hat
nap, hét éjjel ébren kell maradnod.
Gilgames is jónak látta, hogy éberség-próba döntsön további sorsa felől, ám
amint ott ült, egyszer csak lebírhatatlan álmosság béklyózta le tagjait; feje mell­
kasára csuklott és elaludt. Amíg csak aludt, Ut-napistim felesége minden nap egy
kenyeret sütött és Gilgames feje mellé tette, hogy ha felébred, ne tagadhassa le azt,
hogy aludt, hiszen a halandók hajlamosak a csalásra. Eltelt hat nap, hét éjjel, majd
a hetedik nap reggelén a hős felébredt és így szólt:
- Éppen csak elszunnyadtam egy kicsikét. M i k o r megérintett Ut-napistim, azon­
nal felébredtem.
- Rosszul tudod, ó, Gilgames! - válaszolta az ős. - Minden napon, melyet mély
álomban töltöttél, asszonyom egy-egy kenyeret sütött, ott vannak a fejednél. Lát­
hatod, hogy n e m álltad meg a próbát.
Gilgames ekkor mélységesen elbúsult. Ut-napistim azonban így beszélt hozzá:
- Ne szomorkodj, Gilgames. N e m fogsz üres kézzel távozni tőlem. Van a tenger
mélyén egy tövises növény, ami megszúrja a kezedet; ennek neve Megfiatalodik-Az-
Ember-Öreg-Korában. Aki eszik belőle, megóvja azt a vénüléstől és a haláltól.
A hős ennek hallatán menten felvidult, és hálás szívvel búcsúzott el az isteni őstől
és feleségétől. Visszafelé menet a hajón Gilgames köveket kötött a bokájára, így ug­
rott a tengerbe. Mélyen, a víz fenekén megtalálta a tövises növényt, ami megszúrta
a kezét. Azonnal kihúzta a talajból és visszatért a felszínre. Hosszú hajóút megtétele
után partra szálltak Ursanábival, a révésszel. M á r közel jártak Uruk városához, ami­
kor a forró nyári napon megpillantottak egy kis tavat. Gilgames levetette ruháit, a
csodálatos növényt a ruha közé rejtette, és a vízbe vetette magát, hogy felfrissüljön.
Amikor kiszállt a vízből, kereste a növényt, de jaj, nem találta meg a levetett ru­
hák között! Ám a fa tövében egy levetett kígyóbőrt talált; a kígyó, mely megette a
megfiatalító varázsnövényt, tarka új bőrében éppen tovagyűrűzött a bokrok között.
Gilgames megértette, hogy útja hiábavaló volt. Leült a fűbe, megragadta Ursanábi
kezét és keservesen zokogni kezdett.
- Hát hiába fáradtam ennyit, Ursanábi? - keseregte. - A kígyó vitte el fáradsá­
gom gyümölcsét! I m m á r minden embert utol fog érni a halál! M i t tehetek még?
Visszatérek Urukba, erős városomba és nem megyek el többé onnan, mert örülök,
hogy annyi fáradság után újra itthon lehetek.
Gilgames nem lett tehát halhatatlan, ám több ezer éven át boldogan uralkodott
országában. Megismerte a szerelmet és gyermekeiben is megtalálta örömét. Hőstet­
teinek híre, bátor kalandjainak története pedig mindörökre fennmaradt a Folyam­
köz népeinek legendáiban.

56
A HAJÓTÖRÖTT TÖRTÉNETE (EGYIPTOM, KÖZÉPBIRODALOM)

Réges-régen a fáraó parancsára egy százötven rőf hosszú, negyven r ő f széles egyip­
tomi hajó indult útnak a királyi ércbányákhoz a tengeren, fedélzetén százötven
válogatott, tapasztalt hajóssal. A tenger közepén jártak, amikor iszonyatos vihar
kerekedett: a hegynyi magas hullámok az égig dobálták a hajót, s a bárka összetört.
A tengerészek mindegyike a hullámsírban lelte halálát, kivéve egyetlen embert, aki
egy deszkába kapaszkodva sodródott tovább a tengeren.
A hullámok egy lakatlannak tűnő szigetre vetették ki a hajótöröttet. Három napig
teljesen egyedül volt, és félelmében ki sem mert j ö n n i egy parton növő fa odvából.
A negyedik napon azonban úgy megéhezett, hogy előbújt élelmet keresni. Csodál­
kozva látta, hogy a szigeten szőlő, hagyma és uborka nő, ráadásul nem vadon, ha­
nem mintha valaki elültette volna a növényeket. M i u t á n jóllakott, hálát akart adni
megmeneküléséért az isteneknek, ezért úgy döntött, hogy égőáldozatot mutat be.
Elővette a tűzszerszámot, ám ekkor rettenetes hangot hallott. A fák megroppantak,
a föld megrendült, és a hajótörött rettegésében eltakarta az arcát. M i k o r végre ki
merte nyitni a szemeit, csodás jelenést látott: egy hatalmas kígyó közelített felé.
Egész teste aranyból volt, szakálla pedig lazúrkőből. A férfi a döbbenettől reszketve
a földre borult az ismeretlen lény előtt.
- Hogy kerültél ide, kicsike ember? - kérdezte a kígyó. - Ha n e m m o n d o d meg,
hamuvá fogsz válni és el fogsz tűnni mindörökre.
- Hajótörött vagyok, - suttogta rémülten az egyiptomi férfi, - a hullámok vetet­
tek partra ezen a szigeten.
- Azt látom, hogy beszélsz, de nem hallom, mit mondasz, - szólt a kígyó. - No,
gyere velem, elviszlek valahová, ahol pihenhetsz és elmondhatsz nekem mindent.
Azzal vigyázva a szájába vette az e m b e r t és elvitte egy nyugalmas helyre, ahol
lefektette, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki. Ekkor újra megkérdezte:
- Nos, most már elmondhatod, hogy kerültél erre a szigetre, te kicsike ember.
A hajótörött elbeszélte társai pusztulásának és saját szerencsés menekülésének
történetét. A kígyó türelmesen hallgatta őt, majd amikor a férfi mondandójának
végére ért, így beszélt:
- Ne félj, kicsike ember! Téged az istenség hozott hozzám, erre a szigetre, Kának,
a léleknek a szigetére. Tele van e sziget minden kellemes dologgal, mindent meg­
találsz itt, amit csak kívánsz. Négy hónap múlva hajó fog ide érkezni Egyiptomból,
fedélzetén ismerőseiddel. Velük hazatérsz majd szülővárosodba, és késő öregséged­
ben fogsz meghalni ott. Milyen gyönyörű lesz majd mesélned az átélt kalandokról!
Én magam is sok-sok szenvedésen m e n t e m keresztül. Valamikor régen gyerme­
keimmel és testvéreimmel éltem ezen a szigeten. Egyszer azonban, amikor én nem
voltam velük, egy iszonyú csillag zuhant le az égből és elégette őket. M i k o r meg­
láttam testeiket, majdnem én is belehaltam a fájdalomba. Terád viszont más sors
vár. Viszont fogod látni feleségedet, gyermekeidet, házadat. Te találkozhatsz még
testvéreiddel, mert ez a legszentebb dolog a világon!

57
 A hajótörött meghatódott a kígyó szomorú történetétől, ezért arcra borulva így
válaszolt:
- Halld meg, ó, uram, mit m o n d o k neked! Ha visszatértem Egyiptomba, beszé­
lek rólad a fáraónak, hírt adok neki nagyságodról és hatalmadról! Dicsőíteni foglak
téged mindenki előtt! Áldozatokat fognak ajánlani neked és én elküldök számodra
sok-sok hajót Egyiptom kincseivel, mindennel, ami kedves egy istennek! Egy jósá­
gos istennek, aki kedves az emberekkel, aki távol lakik Egyiptomtól és az emberek
még a hírét sem hallották!
A kígyó ekkor felnevetett, mintha nevetséges dolgot mondott volna az ember.
- Ó, kicsike ember, - mondta mosolyogva, - nem kellenek nekem a te ajándéka­
id! Én vagyok Punt ország királya, ahonnan soha ki nem fogy a tömjén és a mirha,
kenőolajban pedig az én országom a legdúsabb. Egyébként is hiába küldenél bármit.
Amint távoztál innen, ez a sziget elsüllyed. A tenger hullámai árasztják el örökre.
Négy hónap múlva valóban eljött a hajó, ahogyan a kígyókirály azt előre tudta. A
hajótörött felmászott egy fára, onnan integetett egyiptomi társainak. Utoljára még
felkereste a csodálatos kígyót, aki így búcsúzott el tőle:
- M i n d e n j ó t neked, kicsike ember! Térj haza épségben, öleld meg feleségedet,
gyermekeidet! Legyen neved híres a városodban, ezt kívánom neked!
A férfi ekkor könnyek között borult arcra a jóságos, sokat szenvedett isteni kígyó
előtt, az pedig megajándékozta őt sok-sok értékes holmival: tömjénnel, mirhával,
illatos olajokkal és Punt csodálatos állataival. A hajótörött nem győzött hálálkodni,
dicsérni jóságát. A kígyó utoljára így szólt hozzá:
- Indulj békességben, kicsiny ember. Két hónap múlva hazaérsz, megöleled a
gyermekeidet, boldogan élsz és amikor majd meghalsz, a sírodban meg fogsz újulni.
M o s t menj a hajóhoz és szólj a legénységhez, segítsenek berakodni az ajándékokat.
A férfi odaért társaihoz és mindent elbeszélt nekik. Azok álmélkodtak és szintén
dicsőítették a sziget urát. A hajótörött pedig, ahogyan a kígyó megjósolta, két hó­
nap múlva hazaért. A fáraó elé állva elbeszélte a történteket és átadta neki a csodás
ajándékokat, melyeket a kígyókirály küldött. A király lenyűgözve hallgatta meg a
szerencsés tengerészt, majd főemberré tette az országban: sok-sok szolgát kapott,
és élete végéig Egyiptom megbecsült hivatalnokaként élt szeretteivel.

BRAN UTAZÁSA AVALLONBA (Írország)

A mitikus ősidőkben, amikor még tündérek és emberek egymás mellett éltek Íror­
szág smaragdzöld szigetén, Feval volt az ír nemzetségek királya. Egy alkalommal
nagy mulatságot rendezett palotájában, az előkelő emberekkel és tündérekkel. A la­
koma közepén Feval fia, Bran királyfi különös muzsikaszóra lett figyelmes, ám ezt a
dallamot rajta kívül senki nem hallotta. Amikor a szívbemarkoló zene forrását keres­
ve kirohant a palota kertjébe, furcsamód fáradtság lett úrrá rajta, és elszenderedett.

58
Hamarosan felébredt és egy hófehér almavirágokkal borított ezüstágat pillantott
meg a füvön, amelyből Halhatatlanföld édes illata áradt. A herceg magával vitte az
ágat a palotába, a mulatózok közé. Ekkor, bár az ajtók zárva voltak, egy gyönyörű
leány jelent meg a trónteremben és énekelni kezdett az ámuló vendégeknek:
- Ezt az almaágat az Almák Szigetéről, Emyn almafájáról hoztam el nektek; a fa
ágai ezüstből, virágai kristályból vannak. Messze, Nyugaton, a fehér habok országán
túl van egy csodálatos sziget, amely öröktől fogva négy hófehér lábon áll a tenger­
ben. Közepén áll egy hatalmas Almafa, fehér almavirágokkal, ágain madarak ülnek,
akik minden órában énekelnek. Az Almafák Szigetén, Emyn szigetén nem ismerik
a betegséget, a szomorúságot és a halált. Lakói arany és ezüstkocsikon járnak. Haj-
nalonta egy gyönyörű ifjú jelenik meg a tenger felett, égszínkék lovak vontatják ko­
csiját, jöttére vérvörössé válik a tenger. Vannak az Almafák Szigetén túl, nyugatra is
országok: egyiken örök a kacagás, másikon csak asszonyok laknak, sok-sok ezer asz-
szony. Ezt az éneket Bran királyfinak daloltam, akit az Asszonyok Szigetére hívok...
A tündérleány ebben a pillanatban az almafaággal együtt eltűnt a vendégsereg
szeme elől, mintha soha nem lett volna a palotában. Bran királyfi elszomorodott,
hirtelen fájdalom járta át a testét. Másnap hajnalban útra kelt kísérőivel Nyugat felé
a tengeren, hogy megkeresse az Almák Szigetét és az asszonyok birodalmát. Sok-sok
mesés, rémisztő vagy éppen varázslatos kalandban volt részük: látták Emyn földjé­
nek halhatatlan almafáját, majd találkoztak M a n a n n a n M a c Lirrel, a tengeristennel,
aki éppen hullámok hajtotta tengeri kocsiján közeledett a habok felett. Az Ö r ö m ö k
Szigetén a Brant kísérő harcosok egyike partra szállt, hogy felderítse a szigetet, ám
amint földet ért a lába, olthatatlan kacagásban tört ki és soha t ö b b é nem volt képes
beszélni. Otthagyták hát őt az Ö r ö m ö k Szigetén, és továbbindultak.
A következő ország, melyet elértek, az Asszonyok Szigete volt. A királynő - aki
azonos volt a Brant almafaággal meglátogató gyönyörű tündérlánnyal - m á r várta
az érkező hősöket. Bran azonban vonakodott partra lépni, mivel varázslattól félt.
A sziget úrnője ekkor pamutgombolyagot vágott a herceghez, amely azonnal úgy
odatapadt Bran tenyeréhez, hogy a tündérkirálynő ennél fogva kihúzhatta Bran ha­
jóját a partra. Az ámuló írek megismerhették a mesés sziget városait, gyümölcsös­
kertjeit, boldog, halhatatlan lakóit és a habfehér kristálypalotát. Bran feleségül vette
az őt már évek óta szerelemmel szerető tündérkirálynőt, akinek hamarosan arany­
hajú kisfia született. Azonban rövid idő eltelte után Bran egyik jóbarátja, N e c h t a n
csillapíthatatlan honvágyat érzett szülei, testvérei és Írország halandó partvidékei
iránt. Könyörövge kérte a királyfit, hadd látogathassanak haza. Bran úgy gondolta,
ennek nincsen akadálya, ám tündér felesége megjósolta, iszonyú fájdalomban lesz
részük, ha visszatérnek szülőföldjükre.
Nechtant azonban már nem lehetett visszatartani, annyira vágyott a sérülékeny,
mulandó, ám számára mégis immár elérhetetlen álomnak tűnő írországi élet után.
Hajóra szálltak tehát Halhatatlanföld külső partjainál. Az aranyhajú királynő köny-
nyek között kérte Brant és barátait, legalább úgy haladjanak Írország smaragdzöld
vidékei mentén, hogy a lábaik ne érintsék meg az anyaföldet.

59
 Sok-sok mesés kaland után az egyik hajnalon a ködből előtűnt az áhított ír part­
vidék. A parton emberek álltak, bámulták a furcsa hajót és a számukra nevetséges
öltözetű embereket. Az egyikük odakiáltott a hajón tartózkodóknak:
- Kik vagytok, idegenek?
- Bran vagyok, - jött a herceg válasza, - Feval király fia és örököse.
Az írek ekkor azt mondták, soha n e m hallottak ilyen nevű királyfiról, de még
magáról Feval királyról sem. Ám ekkor felállt egy nagyon öreg ember és kijelentette,
réges-régen élt Írországban egy bizonyos Bran királyfi, aki egy asszony keresésére
elhajózott messze Nyugatra, és soha nem tért vissza; szülei boldogtalanul haltak
meg, mert egész életükben eltűnt gyermeküket gyászolták. Ekkor Nechtanon annyi­
ra erőt vett a fájdalom, hogy nem bírt magával és a hajóból kiugrott a partra. Amint
lába megérintette az ír földet, mindössze egy marék hamu maradt belőle, hiszen ő
is, társai is kilencszáz évig voltak távol Írországtól, bár nekik az egész kalandozás
kevesebbnek tűnt egyetlen esztendőnél.
Bran és a megmaradt harcosok ekkor elbeszélték különös útjuk történetét, a par­
ton álló írek pedig titkosírással lejegyezték az elmondottakat. Végül Bran, megértve,
hogy a jelen immár többé nem tartozik életéhez, elbúcsúzott népétől és visszaha­
józott a ködbe burkolt távoli földek felé, ahol aranyhajú felesége és fiacskája várták
Halhatatlanföldön. Írországban többé senki nem látta sem őt, sem kísérőit.

Az ARGONAUTÁK MÍTOSZA

Az aióliai Iólkosz városának trónján az idős Krétheusz király uralkodott. Az ősi

szokások és szíve választása szerint is úgy döntött, hogy királynéjától született leg­
idősebb fia, Aiszón fogja követni őt a trónon, ha majd az árnyak világába távozik.
Amikor azonban a király meghalt, Péliász, Aiszón féltestvére, aki a királyasszony
és Poszeidón isten nászából származott, erőszakkal átvette a hatalmat és az összes
ellenálló aiól nemest kegyetlenül legyilkoltatta. A törvényes örökösre nem mert
kezet emelni, ám őt is b ö r t ö n b e zárva őriztette palotájában.
Történt, hogy ezekben a napokban a rab Aiszón felesége, Polümélé fiúgyermek­
nek adott életet, aki anyjától a Diomédész nevet kapta. Az asszony félt, hogy a
bitorló megöleti a c s e c s e m ő t , ezért elhíresztelte, hogy gyermeke holtan született,
a kisfiút pedig kitette a városhoz közeli Pélión hegyére. Kheirón, az öreg, bölcs
kentaur találta meg a síró újszülöttet, akit magához vett, felnevelt és amikor a fiú
már avatásra érett volt, átadta neki minden tudományát; ekkor kapta Diomédész új
nevét, amelyet Iaszónként ismert meg a világ.
Iaszón csodaszép, nagy erejű ifjúvá serdült a vadonban. Amikor meghallotta,
hogy Péliász király nagy ünnepi áldozatot mutat be a szövetséges fejedelmek élén
apjának, Poszeidónnak, úgy döntött, hogy ő is részt vesz a szertartáson. El is in­
dult hát Iólkosz tengerparti városa felé. Útja során egyszer csak az Enipeusz folyó

60
mocsaras partjain egy fekete ruhás, töpörödött anyókát pillantott meg, aki minden
arra járót megkért, hogy segítsen neki átkelnie a vízen, ám senki sem volt hajlandó
megszánni. Iaszónt megindította az öregasszony könyörgése, lehajolt és egyszerű­
en izmos, széles hátára vette a boldogan hálálkodó anyókát. A folyó közepén a fiú
bal saruja az iszapos mederben ragadt, így fél saruval volt kénytelen továbbmenni.
Ekkor az öregasszony Iaszón füle mellé hajolt és sugdolózni kezdett:
- Te vagy Iólkosz trónjának törvényes örököse, én pedig Héra vagyok, az Olüm­
posz halhatatlan királynéja. Bitorló nagybátyád megsértett engem, mert n e m mu­
tatta be a nekem előírt áldozatot. Vedd hát át a hatalmat, lépj apád örökébe, és az
istenek áldása lesz rajtad!
Ezzel az anyóka köddé válva el is tűnt Iaszón szemei elől. Az ifjú odaért az áldo­
zati ceremónia helyszínére, Péliász királyt azonban a delphoi jósda már korábban
figyelmeztette, hogy legyen óvatos, mert egy félsarus e m b e r fogja elhozni a buká­
sát. Amikor tehát megpillantotta a tiszta tekintetű, hosszú hajú, a vadon állatbőreit
viselő félsarus ifjút, holtsápadttá vált rémületében. A következő pillanatban már a
gyűlölet töltötte el szívét. G o r o m b á n rivallt a hívatlan idegenre:
- Hát te ki vagy, és hogy hívják apádat?
- Iaszón vagyok, - válaszolta büszkén a fiú, - ahogyan nevelőapám, Kheirón ken­
taur szólított engem, ám Iólkosz népe előtt a Diomédész nevet viselem, hiszen ezt a
nevet kaptam apámtól, Aiszóntól, Iólkosz királyától.
- És mondd, te arcátlan vendég, mit tennél, ha előtted állna az az ember, akiről
egy jósda tudomásodra hozta, hogy megdönti az uralmadat?
- Elküldeném Kholkiszba az aranygyapjúért, - válaszolta könnyedén Iaszón.
- De ha szabad kérdeznem, ki beszél hozzám tulajdonképpen?
Peliász haraggal jelentette ki, hogy ő az ország királya. Iaszón azonban bátran
visszavágott, hogy ő, mint a törvényes király, Aiszón elsőszülött fia, szintén igényt
tart a trónra. Peliász az ország nemesei és a szövetségesek szeme láttára n e m m e r t e
bántani vagy elkergetni az ifjút, különben is j o b b n a k látta, ha igazságos uralkodó­
nak mutatkozik. Jóindulatot színlelve tehát a következőképpen szólt Iaszónhoz:
- Tiéd lesz a trón, ha elhozod nekem az aranygyapjút. A delphoi jósda kinyilat­
koztatta nekem, hogy Iólkosz földjén átok ül mindaddig, amíg el n e m hozzák ide
a Zeusz küldötte isteni aranykos gyapját. Ha király akarsz lenni, előbb szabadítsd
meg országunkat az átoktól.
Iaszón nem tagadhatta meg a vállalkozást, de különben is, égett a vágytól, hogy
ismeretlen országokat fedezhessen fel. Hírnököket küldött Hellász minden tájára,
hogy toborozzanak bátor harcosokat az útra. Eközben a theszpiai ács, Argosz ötven­
evezős csodahajót épített az útra, amilyet még nem látott a világ. A hajó neve Argó
volt. Az Argó orrába maga Paliasz Athéné illesztett be egy Zeusz dodonai tölgyfá­
járól hasított gerendát. Közben egymás után érkeztek meg Hellász legjobbjai, hogy
részt vegyenek a páratlan kalandban: Héraklész, Zeusz fia Tirünszből; az isteni trák
lantos, Orpheusz; a kalüdóni Meleagrosz; Kalaisz és Zétész, az Északi Szél szár­
nyas ikerfiai; Kasztór és Polüdeukész, a spártai iker-hercegek; a mürmidón Péleusz,

61
Akhilleusz későbbi apja; Atalanté, a kalüdóniai harcos szűz, az egyetlen női hős a
hajón, és még sok más kiváló személyiség.
Az áldozatok bemutatása és a biztató előjelek után kihajóztak a nyílt tengerre. Ha­
marosan Lémnosz szigete tűnt fel a láthatáron. Egy esztendővel korábban történt,
hogy a lémnoszi asszonyok fellázadtak férjeik ellen; megölték őket és átvették a szi­
get kormányzását. M o s t azonban örömmel fogadták az országukba érkező hősöket
és királynőjük, Hüpszipülé, fel is ajánlotta hitvesi ágyát Iaszónnak. Vidám mulatozás
kezdődött a lémnoszi palotában és talán nem is indultak volna tovább a harcosok,
ha Héraklész, aki hátramaradt a hajót őrizni, buzogányával meg nem döngeti a vá­
ros kapuját. Ekkor felocsúdott Iaszón és haladéktalanul elrendelte az indulást.
Imbrosz szigetét maguk mögött hagyva hajóztak el az Arkton-félsziget mellett. Itt
Küzikosz király volt az úr, aki meghívta a hősöket lakodalmi mulatságára. Miközben
folyt a dáridó, a sziget belsejében lakó hatkezű óriások, Gaia Földanya fiai, megtá­
madták az Argó őreit, ám azok visszaverték őket. E győzelemért komoly árat fizettek:
megharagították Rheia istennőt, aki csak akkor volt hajlandó feloldani az Argonautá-
kat sújtó szélcsendet, amikor az egész társaság fegyveres táncot járt a tiszteletére.
Müsziában elveszítették Hülaszt, Héraklész jóbarátját, aki vízért ment el a közeli
Pégai-tóhoz és soha többé nem került elő. Később kiderült, hogy a tó nimfái csalták
le magukkal egy víz alatti barlangba az ifjút. A keresést feladva, társukat gyászolva
hajóztak tovább. Bebrükosz szigetén Polüdeukész legyőzte ökölvívásban a hencegő
Amükosz királyt, Kelet-Trákiában pedig a szárnyas ikerpár, Kalaisz és Zétész meg­
szabadította a sziget uralkodóját, Phineuszt az őt és házanépét állandóan zaklató
harpüiáktól. Utóbbiak kegyetlen, szárnyas női lidércek voltak: az Argonauták elől
visszamenekültek krétai barlangjukba és többé nem látta őket halandó. Miután
Phineusz hálából útba igazította őket Kolkhisz szigete felé, a hősök ismét tengerre
szálltak. A Boszporusz bejáratánál a Fekete-tengert a rettenetes Bolygó Sziklák őriz­
ték, melyek valahányszor egy hajó próbált közöttük átsiklani, iszonyú robajjal egy­
máshoz csapódtak és szétzúzták azt. Az Argonauták azonban szárnyra bocsátottak
egy galambot, s miután a sziklák összezárulva lecsípték a madár farktollait, a hajó
szélsebesen átevezett közöttük. Elhagyták Thüniasz szigetét, Mariandünét, az ama­
zonok és a vasműves khalübok földjét, visszaverték a réztollú madarak támadását, és
számos vakmerő kaland kiállása után megérkeztek Kholkisz szigetére, ahol Héliosz
fia, Aiétész király őrizte az aranygyapjút.
Iaszón a királyt felkeresve azonnal kijelentette, hogy ő bizony Zeusz kosának
gyapjáért érkezett, hogy a páratlan kincset hazájába vigye. Aiétész arcán sötét ár­
nyék suhant át, és dühbe gurulva felelte a vakmerő kérésre:
- Ha n e m lennél idegen, most azonban levágatnám a kezed ezért a tolvajokhoz
méltó, arcátlan kívánságért. Azonnal hagyjátok el az országomat és térjetek vissza
oda, ahonnan jöttetek, amíg jókedvemben találtok!
E b b e n a pillanatban azonban gyönyörű hajadon lépett ki a palota kapuján. M é -
deia volt, a királyleány. Aiétész ekkor elszégyellte magát az idegen hercegek gorom­
ba fogadtatása miatt és jóindulatot színlelve fordult ismét Iaszónhoz:

62
 - N e m tagadhatom meg tőled az Aranygyapjút, bármennyire is szeretném, hi­
szen Phrixosz házának örököse vagy. Mindössze egy feltételt kell teljesítened. Van
két tűzokádó, bronzpatájú bikám, Héphaisztosz teremtette őket. Szántsd fel velük
Árész mezejét akkora területen, amekkorát négy napi munkával fel lehet szántani,
azután vesd be ezt a földet a Kadmosz által egykor legyőzött sárkány fogaival. Ha
ezt megteszed, elviheted a kincset, amire vágysz.
Iaszón elsápadt a feltétel hallatán, hiszen a próba minden része borzalmas ve­
szedelmet jelentett. Ám ekkor Érosz isten nyila pontosan a szíve közepén találta el
Médeia hercegnőt, aki halálosan beleszeretett az Argonauták vezérébe. Iaszón meg­
esküdött, hogy hű marad Médeiához és Hellászba visszatérve feleségül is veszi. Erre
a királylány átadott neki egy Prométheusz véréből sarjadt virág nedvét tartalmazó
üvegcsét, védelmül a bikák tüzes lehellete ellen. Iaszón ezzel bedörzsölte testét, lán­
dzsáját és pajzsát, és egy gyémántkemény igával befogta őket az eke elé. Napnyugta­
kor a felszántott földbe elvetette a sárkányfogakat. Azonnal sisakos, páncélos, óriás
harcosok támadtak minden egyes fogból, és Iaszónra támadtak. A hős azonban kö­
zéjük dobott egy nagy követ, mire a harcosok lemészárolták egymást. Estére kelvén
a Vetett Emberekből egy sem maradt életben.
A király éktelen haragra lobbant, amikor megtudta, hogy Iaszón véghezvitte a
próbát, és esze ágában sem volt odaadni az Aranygyapjút. Ám Médeia elvezette
a hősöket arra a szentelt területre, ahol egy égig érő tölgyfán ott lógott az isteni
kos aranygyapja; a fát egy iszonyatos, ezer gyűrűbe tekeredett, halhatatlan sárkány
őrizte. A varázstudó hercegnő a sárkányt ráolvasással álomba bűvölte, így Iaszón
leoldozhatta a tölgyről a gyapjút, s mindnyájan a kikötőbe siettek.
Ekkor a liget papjai fellármázták a várost. Menekülés és rettenetes harc vette
kezdetét, ám Iaszónnak és Médeiának a kinccsel együtt sikerült felkapaszkodniuk a
hajóra. Aiétész hadserege azonban a nyílt tengeren ismét üldözőbe vette őket. Szo­
rosan az Argó nyomában száguldottak, ezért Médeia, Hekaté halálistennő leánya
könyörtelen cselhez folyamodott: megölte féltestvérét, Apszürtoszt, és testrésze­
it egyenként a tengerbe dobálta. A fájdalmában jajgató király megállította hajó­
ját, hogy gyermeke tagjait kihalássza a tengerből és tisztességgel eltemesse őt, így
azonban az üldözők lemaradtak.
A csodálatos kalandok a hazafelé vezető úton sem értek véget. Makrisz nimfa
aranykori barlangjában Iaszón az istenek előtt feleségül vette Médeiát, hogy i m m á r
mint házastársak induljanak vissza a herceg szülőföldjére. Orpheusz lantjátékával
legyőzte a lenyűgöző hangú Sziréneket, akik szégyenükben a tengerbe vetették ma­
gukat. Kréta szigeténél Talósz, az ércóriás támadt a hajóra: óriási sziklákat dobált
feléjük a tengerpartról. A varázstudó Médeia azonban halhatatlanságot ígérve altató
itallal kínálta meg az óriást, majd amikor az elaludt, kihúzta sarkából az éltető eret
elzáró bronzszöget és Talósz soha többé nem volt képes megmozdulni.
Több esztendőnyi bolyongás után végre-valahára feltűntek előttük Iólkosz part­
jai. Itt Iaszón megtudta, hogy amíg távol volt, a bitorló Péliász megölette fogságba
vetett apját, Aiszónt, mivel úgy hitte, hogy az Argonauták elpusztultak a tengeren.

63
A hős ennek hallatán már nem kívánta átadni nagybátyjának az arangyapjút; bosz-
szút akart állni szülei szenvedéseiért. Péliászt Médeia keze által érte utol az iste­
nek büntetése: a varázslónő megfiatalítást ígérve darabokra vágta a király testét, a
mágikus cselekménysort azonban készakarva nem fejezte be, így Péliász meghalt.
Iaszón és Médeia házasságát azonban szintén nem kísérte szerencse. Iaszón, aki
i m m á r Iólkosz uralkodójává lett, képtelen volt egy olyan asszonyhoz szerelemmel
közeledni, aki ennyi gyilkosságot hajtott végre, és úgy döntött, hazaküldi Médeiát.
Egy korinthoszi hercegnőt, Glaukét készült nőül venni helyette. A varázslónőtől
azonban n e m lehetett ilyen könnyedén megszabadulni: Médeia úgy tett, mintha
belenyugodott volna sorsába, vetélytársnőjének pedig egy koronát és egy hófehér
ruhát küldött nászajándékba. Amikor Glauké gyanútlanul felpróbálta a ruhát, ab­
ból olthatatlan lángok csaptak fel és elemésztették a szerencsétlen királylányt.
A mítoszok úgy tartják, hogy a gyilkosság után Médeia nem maradhatott többé
az emberek között, ezért egy kígyó vontatta kocsin menekült el az Alvilágba. Heka-
té kérésére az istenek az Elíziumi Mezőkre helyezték lelkét, ahol azóta ő az üdvözült
lelkek uralkodónője. Iaszón, az Argonauták hőse azonban ennél sokkal szomorúbb
véget ért. Miután eltaszította Médeiát, a nép többé nem bízott benne és elpártolt
tőle minden szerencséje. Megvénülve, számkivetetten, mindenkitől elhagyatva bo­
lyongott, mígnem egy éjjel Korinthoszban leült szeretett hajója, az Argó árnyékába.
Éppen fel akarta magát akasztani a hajó orrára, amikor az hirtelen előrezuhant és
maga alá temette őt. Iaszón lelke a Tartaroszba szállt, az Argó tatját pedig, amely­
nek n e m volt része a gyilkosságban, az istenek csillagképpé változtatták.

T U R E N N FIAINAK TÖRTENETE (Írország)

A Tuatha Dé Danannok, az ír mitológia tündérei Danu istennő szent nemzetsége

voltak, akik hosszú, keserves háborúk során nyerték el az uralmat Írország zöld
füvű, lazacban gazdag folyókkal szabdalt földje fölött. A mitikus ősidőkben hétszer
érkeztek hajókon bevándorló törzsek Írországba; elsőként emberek, akiket Cessair,
N o é fiának leánya vezetett, másodjára a Magóg családjából származó Partholon
és népe, harmadszor a szkítiai N e m e d és családja; negyedszerre az afrikai erede­
tű fomoriaiak törzse, ötödiknek a harciasságukról hírhedt Fir Bolgok; hatodikként
Danu istennő mágikus tudományokban jártas tündérei, legvégül pedig a hispániai
Mii fiai vezetésével újra csak halandó emberek.
A Tuathák elsőként az Írországot tengerparti erődökből kormányzó Fir Bolgok-
kal ütköztek meg az Első M a g h Turedh-i Csatában. A vesztes Fir Bolgok Connacht
tartományba szorultak vissza. A tündérek felett, akik ekkoriban szövetségre léptek
a fomoriaiakkal, Bres, majd a csata hőseként kitűnt Ezüstkarú Nuadha uralkodott.
A fomoriai király a rettenetes, egyszemű Balor volt, akinek leányát, Ethnét titokban
feleségül vette egy Tuatha, név szerint Dian C e c h t fia, Cían, a kovács. E házasságból

64
született a Tuatha Dé Danannok legkiválóbb, legtehetségesebb vezére, Hosszúkezű
Lugh, aki minden létező művészetben és tudományban egyaránt jártas volt. Egy
prófécia szerint Balor királynak saját unokája keze által kell elpusztulnia, Lugh pe­
dig, a Második Magh Turedh-i Csatában a Tuathák hadvezéreként be is teljesítette
a jóslatot: miután Balor párbajban megölte Ezüstkarú Nuadhát, Lugh parittyával
találta el nagyapja halált hozó egyetlen szemét. A háború tehát ismét a tündérek
győzelmével végződött, és a fomoriaiak alávetették magukat a Tuathák megadási
feltételeinek. Az alábbiak azonban még Ezüstkarú Nuadha király életében, a M á s o ­
dik Magh Turedh-i Csata előtt, a fomoriaiak zsarnoksága idején történtek.
A fomoriaiak Balor király parancsára elviselhetetlen adókkal sújtották Írország
népét. Nuadha, a tündérek királya kelletlenül ugyan, de türelemre intette népét, hi­
szen az ellenséget képtelenségnek tűnt puszta erővel legyőzni. Tündérek és emberek
egyaránt az ifjú Lughba vetették minden bizodalmukat, Cían fiába, akinek azonban
a háború megnyeréséhez mágikus talizmánokra volt szüksége. Történt egy alkalom­
mal, hogy Lugh apja, Cían, a Murthemne-síkságon lovagolt, amikor megpillantotta
Turenn három fiát; éppen szemből közeledtek feléje. Turenn fiai - Brían, Iuchar
és Iucharba - egy ősi ellenségeskedés miatt gyűlölték Cíant és testvéreit. Cían nem
akart harcba bocsátkozni túlerőben lévő haragosaival, ezért megérintette magát
druida pálcájával és disznóvá változva legelni kezdett egy kondában. Azonban Tu­
renn fiai látták mindezt, s a legidősebb fivér, Brían arra kényszerítette Cíant, hogy
változzon vissza saját alakjába, majd kövekkel dobálta őt agyon, és nem karddal
ölte meg, hogy fegyvere ne tudja elmesélni a gyilkosságot. A föld hatszor vetette ki
magából a holttestet, mire hetedszerre befogadta végre.
Lugh és tündér harcosai hamarosan keresni kezdték Cíant. Kétségbeesve lova­
golták körbe egész Írországot. M i k o r a gyilkosság helyszínére értek, Cían hangja
hallatszott a föld mélyéből:
- Lugh, apád itt nagy veszedelembe került, mivel meglátta Turenn fiait. Disznóvá
változott, ám azok saját alakja visszavételére kényszerítették és megölték.
Lugh kísérői ásni kezdtek és megtalálták a holttestet. Emlékkövet állítottak a tün­
dér Ciánnak, amire a szent ogham nyelv rúnáival ráírták a nevét. Mérhetetlen volt
Hosszúkezű Lugh fájdalma. Cían hatalmas fia rövidesen visszatért Tarába, az íror­
szági királyok szent székhelyére és elfoglalta trónját. Végignézve az ott összegyűlte­
ken, megkérdezte, ki milyen bosszút állna saját apjának gyilkosán. Turenn fiai, akik
szintén jelen voltak, megértették, hogy gaztettük kitudódott és mindent bevallottak.
A mértéktartó Nuadha arra kérte Lughot, tekintsen el a vérbosszútól és elégedjen
meg azzal, hogy Turenn fiai vérváltságot fizessenek. Lugh beleegyezett és a követ­
kező ítéletet hirdette ki:
- Bár csekélység apám életéért, ezeket az ajándékokat kérem vérváltságul Turenn
fiaitól: három almát, egy disznóbőrt, egy lándzsát, két lovat szekérrel, hét disznót,
egy kutyakölyköt, egy üstöt és három kiáltást egy hegyen.
- Nem valami sok, éppen ezért árulást sejtek a dologban, - m o n d t a bizonyta­
lanul Brían.

65
 - Pedig nincs b e n n e s e m m i csalfaság, - válaszolta Lugh. - De hogy jobban meg­
értsétek, e l m o n d o m részletesen a váltságdíjak mibenlétét. A három alma a Világ
Keleti Kertjében terem, akkorák, mint egy gyermek feje, aranyszínűek, mézízűek
és minden betegséget meggyógyítanak. A disznóbőr a görög Tuis király tulajdona,
minden veszedelmet kiáll és borrá változtatja a vizeket. A lándzsa Pezaré, a perzsa
királyé, amelynek hegye olyan tűzforró, hogy egy dézsa vízben kell tartani, más­
különben felégetné az egész palotát. A kétlovas szekeret Szicília királya őrzi, a hét
halhatatlan disznó pedig Easal királyé. A kutyakölyök a leggyönyörűbb élőlény a
világon, minden állat hódol neki, és a Hideg Ország királyánál lakik. Az üstöt Fin­
cara szigetének asszonyaitól kell megszereznetek, akik közül minden egyes asszony
legalább három jó katonával felér erőben és bátorságban. A három kiáltást a Mid-
kena-hegyen kell hallatnotok, mivel az ott lakók törvénye szerint ezen a hegyen
tilos kiabálni. Ez legyen mind a vérváltság szeretett apám haláláért.
Lughnak a fomoriak elleni háború befejezéséhez volt szüksége mindezekre. Az
ítélet kihirdetését követően Turenn fiai elbúsulva indultak ki a tengerpartra, mert
nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy valaha élve viszontlátják még hazájukat. Lugh
engedményképpen a küldetés idejére nekik adta a tengeristen, M a n a n n a n bárká­
ját, a Hullámtörőt. A testvérek első feladata a három aranyalma megszerzése volt.
Brían druida pálcájával sólymokká változtatta magát és öccseit, majd behatoltak
a Keleti Kertbe, megragadták az almákat és elrepültek velük, hiába égették őket
villámokkal a Kert sassá változott tündérleányai. Ezután a görög Tuis király ud­
varába hajóztak. Itt ír költőknek adták ki magukat, az eldalolt versért fizetségül
pedig a disznóbőrt követelték. A király ezt arcátlanságnak tartotta, ám megígérte,
hogy annyi arannyal jutalmazza az állítólagos költőket, amennyivel éppen be lehet
takarni a disznóbőrt. Amikor azonban az arany kiméréséhez behozták a csodála­
tos bőrt, Brían megölte az őrt és gyorsan magára terítve a disznóbőrt, testvéreivel
együtt elmenekült. Perzsiában szintén a költői álruhával próbálkoztak és a lándzsát
kérték fizetségként. M i k o r Pezar király megmakacsolta magát, Brían hozzávágta az
egyik aranyalmát, mire a király azon nyomban kilehelte a lelkét. Az általános ka­
varodásban a testvéreknek sikerült ellopniuk a lándzsát, majd bárkájukon Szicília
felé vették útjukat. A harci szekeret könnyűszerrel megszerezték, Easal király pedig
m á r a hírüktől is megrettenve, inkább nekik ajándékozta a halhatatlan disznókat.
A kutyakölyköt azonban újabb öldöklések árán sikerült csak megkaparintaniuk.
Ám ekkor Lugh, aki n e m tudta megbocsátani apja megölését, elkeseredett, hogy
a gyűlölt fivérek ilyen könnyedén teljesítik a próbákat. Druida varázslatot küldött
tehát rájuk, aminek eredményeképpen a testvérek elfeledkeztek a küldetés meg­
maradt feladatairól és vidáman hajóztak vissza Írországba.
Lugh Tarában várta őket. M i k o r Brían átadta neki a mágikus tárgyakat, színlelt
jóindulattal pillantott a fivérekre:
- D i c s ő tetteket hajtottatok végre, Turenn fiai, minden elismerésem. De mond­
játok csak, miért nem teljesítettétek a vérváltság többi részét? Hol a főzőüst? És hol
maradt a h á r o m kiáltás?

66
 Mit volt mit tenni, Brían, Iuchar és Iucharba nehéz szívvel újra tengerre szállt.
Úgy gondolták, akár teljesítik a próbákat, akár nem, Lugh mindenképp a halálukat
kívánja. Negyedévig bolyongtak a hideg Északi Tengereken. Egyszer azonban gyö­
nyörű zöld sziget bontakozott ki a sűrű ködből. Fincara volt az, a Szőke Asszonyok
Szigete. Brían partra lépett és megkereste a palotát. Itt csupa asszonnyal találkozott,
nyoma sem volt férfiaknak. A nők a teremben ültek, varrtak és hímeztek. Középen,
egy asztalon állt az Üst. Brían furcsának találta a feladatot, mert nem hitte, hogy
az asszonyok képesek lennének megvédeni ezt a varázserejű tárgyat. Egy pillanatig
töprengett, hogy mit csináljon, majd mivel nem tudott mást kitalálni, odalépett az
asztalhoz és egyszerűen felkapta az üstöt.
Csilingelő nevetésben törtek ki ekkor a teremben ülő asszonyok.
- Ez aztán nagy hőstett volt! - kacagta az egyikük. - A leggyengébb közülünk is
könnyedén el tudna bánni veled és a fivéreiddel! Nekünk azonban tetszik a bátor­
ságod, vidd hát az üstöt, neked adjuk ajándékba.
Brían köszönetet mondott és visszatért a hajóra. Utoljára maradt a legveszedel­
mesebb próba, a három kiáltás a Midkena-hegyen. A mágikus hegy őrzői nevelték
valaha Lugh apját, Cíant, s az őrök már várták a gyilkosok érkezését. Midkena há­
rom fia és Turenn fiai összecsaptak. Brían, Iuchar és Iucharba lándzsáikkal halálra
sújtották ellenfeleiket, ám maguk is halálos sebesülésben roskadtak össze. Maradék
erejüket összeszedve sikerült azonban felállniuk, s egymásba kapaszkodva három
fájdalmas kiáltást hallattak a hegyen. Utolsó erejükkel visszaszálltak a bárkába és
még élve elérték Írország partjait. Apjuk, Turenn, elvitte az üstöt Lughnak és kérte a
tündérek vezérét, adja kölcsön a gyógyító disznóbőrt, mert különben fiai belehalnak
sebeikbe.
Hosszúkezű Lugh azonban hidegen válaszolt:
- A világ összes kincséért sem adnám oda Turenn fiainak a gyógyító bőrt. Ö r ö m ­
től ujjong a szívem, tudván, hogy hamarosan meghalnak. így fizetnek meg édes­
apám, Cían kovács haláláért!
Turenn nem szólt semmit. Könnyek között hagyta el Tarát, a Tuathák városát.
Amikor Brían meghallotta, hogy apja nem járt szerencsével Lughnál, szívét eltöltöt­
te a keserűség. Kitámolygott a szabad ég alá, ahol öccsei hevertek sebeikben, mellé­
jük feküdt és a három testvér ugyanabban a pillanatban halt meg.

R U S Z T E M M A Z E N D A R Á N I KALANDJAI

A Sahname (a perzsa eredetű Királyok Könyve) és az iráni hagyomány leghíresebb

hőse, az oroszlán-erejű Rusztem, Zál-zar-i Szám (azaz Zál, Szám fia) herceg és Ru-
dábe hercegasszony fiaként született Iránban. M á r édesapjának csodás kalandokban
volt része: mivel Zál hófehér hajjal született, ezt apja, Szám baljós előjelnek értel­
mezte és kitétette a gyermeket az Alburz-hegységbe. Ám a mindentudó égi madár,

67
Ahura Mazda isten bölcs szárnyasa, a Szímurgh (a magyar mitológiában szereplő
Turul iráni megfelelője) megtalálta a síró csecsemőt, és sziklaszirten lévő fészkében
elejtett zsákmányok vérével szoptatta őt. így serdült hatalmas erejű, legyőzhetetlen
hőssé a vadonban Zál, akit, mikor férfivá érett, édesapja, az iráni herceg megtalált
és diadallal, boldogan vitetett vissza székvárosába.
Zál megszerette és feleségül vette Mihráb sah leányát, Rudábét, szerelmükből
pedig hamarosan gyermek is fogant. A hercegnő azonban több, mint tíz hónapig
hordta méhében nehéz terhét, várandóssága pedig nagy fájdalmat okozott testének,
hiszen a Sahname szerint így panaszkodott anyjának:

Közel már az órám, s szorongás fog el,

a terhem hogy engem sosem hagyhat el.
Talán sziklakő tölti meg bőrömet,
vasat hord az én testem, úgy is lehet.

Zál megrémült, hogy elveszítheti hitvesét, ezért tűzbe dobta azt a faroktollat,
amit még búcsújukkor kapott a Szímurgh madártól, azzal, hogy ha nagy bajba kerül
és segítségre szorul, vesse e tollat a lángok közé. Ekkor a beteg hercegnő ágyánál
megjelent a Szímurgh, s megjövendölte Zálnak, hogy fia a világ leghíresebb iráni hé­
rosza lesz. Végül a következő jó tanácsot adta: hívjanak egy mágust, hogy az kőkés-
sel szabadítsa ki az anyaméhből a késlekedő magzatot. így is tettek, és a megmentett
Rudábe boldogan vette kezébe szőke hajú, pirospozsgás arcú, nevetős kisfiát, akinek
mindjárt a Bí-Rusztem („én teremtettem") születési nevet adta.
Rusztem ereje és bátorsága már kora gyermekkorában megdöbbenést okozott a
hercegi udvarban. Alig tíz évesen puszta kézzel megfékezett egy vad elefántot, pár
év múlva pedig már hadsereg élén vívott vissza apjának egy ellenséges kézre került
várat. Hamarosan eljött az idő, amikor kiválasztotta magának az istenek által meg­
jelölt csataménjét, a pompás testű, szélsebes járású Rakhs paripát. Rusztem ettől
kezdve minden nagy tettét Rakhs hátán vitte véghez, aki nemcsak hátasállata, de
legjobb barátja és harcostársa is volt a hősnek.
Évek teltek el, ezalatt Rusztem rettegett hírnevet szerzett az egész Keleten, főleg
Afrászijáb, a Zál családjával ellenséges turáni uralkodó előtt. Ekkor történt, hogy
Káosz sah, Irán nagykirálya, akinek Rusztem édesapja hűbérese volt, dicsősége
tetőpontján elbizakodva úgy döntött, meghódítja a félelmetes hírű Mazendarán
tartományt, ahol az erődökben n e m emberek, hanem az isteni és emberi világot
egyaránt gyűlölő torz szörnyek (dévek) laktak. Az első csatában a túlerőben lévő
démonsereg - az iszonyú Fehér Dév vezérlete alatt - mindjárt foglyul is ejtette
Káosz sahot és mazendaráni börtönerődjébe hurcolja őt. Kiszabadítására, a rémü­
let földjére való behatolásra egyedül Rusztem vállalkozott; a hőst apja párducbőrbe
öltöztette és útjára bocsátotta.
Rusztem Rakhs paripa hátán indult el Szeisztánból (Szisztánból), iráni hazájá­
ból Kelet felé. Utazása harmadik estéjén, miután elejtett és vacsorára megsütött

68
néhány górt (vadszamarat), kipányvázta lovát és aludni tért a puszta füvén. Éjjel
egy szörnyű oroszlán tört elő a nádasból, és megtámadta Rakhsot; a nagyerejű mén
azonban rövid küzdelemben megölte a vadállatot. Reggelre kelve Rusztem látta az
oroszlán holttestét, és nem győzött álmélkodni azon, hogy lova bátorságának kö­
szönheti az életét. Mindketten megfürödtek, s a hős tovább lovagolt célja felé, míg­
nem útját állta az Irán belső területeit uraló könyörtelen sivatag. A pusztaságban
elfogyott a vizük, és a harcos is, a paripája is elgyengültek. Rusztem szomjúságában
leszédült a ló hátáról és elnyúlt az izzó homokban. Ekkor messze, a horizontot
meglátta egy baktató kos alakját, és úgy gondolta, ahol állat él, ott víznek is kell
lennie. Követte hát a kost és íme, hamarosan csörgedező forrás előtt találta magát.
Miután szomját oltotta és paripája is ivott, Rusztem a következő fohásszal m o n d o t t
köszönetet az Ahura Mazda küldötte kosnak:

Soha
ne légyen tehozzád a sors mostoha;
a pusztán levél s fű viruljon neked,
a párduc ne láthassa búvóhelyed!
S ki téged sebes nyíllal elvesztene,
a kézíve törjön szét sgyors vesszeje...

A következő estén Rusztem meghagyta lovának, hogy ha bármilyen szörny tá­

madna rá, ébressze fel őt és ne bocsátkozzon egyedül harcba. A közeli mocsárban
pedig egy emberevő sárkány lakott. Amint a harcos elaludt, a szörnyeteg tüzet fúj­
va közelíteni kezdett, azonban a holtfáradt Rusztem nem ébredt fel a támadásra.
Raksh, a csatamén viszont megrémült, toporzékolt és orrával bökdöste gazdáját,
aki nagy álmosan felkelt és körülnézett, ám közel s távol egyáltalán n e m látott sem­
mi különöset. Erre szigorú szóval megdorgálta paripáját, majd mérgesen vissza­
feküdt aludni. Amint elaludt, újra j ö t t a sárkány, ezúttal még rettenetesebb tüzet
okádva, a paripa pedig még erősebb zajjal suhogtatta farkát, majd rémületében fel­
nyerített. Ám hiába kelt fel újra a hős, a szörnyet a dévek varázslata láthatatlanná
tette, így Rusztem ezúttal még haragosabban szidta meg nyugtalannak vélt lovát.
Amikor azonban szegény Raksh i m m á r harmadszor látta meg a sárkányt közeledni,
ura dühétől való félelmét levetkőzve csak felkeltette őt. Ahura Mazda ezúttal ellen­
varázslattal úgy intézkedett, hogy látni lehessen a sárkányt. A csillagok fényénél
Rusztem megpillantotta a lángokat fújó fenevadat, azonnal kardot rántott, a szörny
pedig bőszen így üvöltött feléje:

...kinek vagy fia?

Mily anyának kell téged gyászolnia?
S a hős így felelt néki: Rusztem vagyok,
az én őseim Zál és Szám bajnokok,
s Narimán; én egymagam bősz had vagyok,

69
 a földön merész Rakhssal így baktatok.
S mit érek, ha küzdök, te megfejtheted,
mivel porba gördítem immár fejed.

Olyan rettentő haraggal támadtak egymásra, mint mikor Isten csatázik a világ
ellenségeivel, a dévekkel. Végül Rusztem felülkerekedve beváltotta fenyegetését és
lefejezte a sárkányt.
Másnap reggel bizakodva indultak tovább Mazandarán felé: a sivatagot és a mo­
csarat elhagyva üdezöld füvű rétre, kies ligetbe értek. Egy tiszta vizű patak mellett
különös látványt pillantott meg Rusztem: lakomára terített ékes asztalokat, borral
teli aranykupákkal és minden kellemes nyalánksággal, ám emberi lénynek nyoma
sem látszott a közelben, aki mindezt idehordta volna. A hős álmélkodva ült le a
titokzatos asztalkához, és egy rubintokkal díszített serleget vett a kezébe. Ekkor,
szinte a semmiből, ott t e r m e t t egy elbűvölő szépségű, illatos fátylakba öltözött le­
ány és simogatni, becézgetni kezdte Rusztemet. A harcos ölébe vette a bájos lányt
és bort töltött a rubintserlegbe. Ám amint a pohárköszöntőn imádkozva kimondta
a teremtő isten, Ahura Mazda nevét, a leány arca eltorzult és a démonok fejedelmé­
vé, az ősgonosz Ahrimánná változott - ő próbálta szépséges alakban megrontani az
iráni vitézt. Rusztem megdöbbent, de n e m vesztette el lélekjelenlétét: kipányvázta,
majd kardjával kettéhasította a démont.
Ekkor már Mazendarán közelében jártak. Itt Rusztem foglyul ejtette a szörnyek
birodalmát őrző határvidék urát, Uládot, és arra kényszerítette őt, hogy mutassa
az utat a Fehér Dév búvóhelye felé. Ám a démonok ekkor már tudtak az iráni hős
jöveteléről. Kiküldték ellene Arzsangot, a szörnyek seregének főparancsnokát, de a
rettenthetetlen harcos Ahura Mazdához fohászkodott és legyőzte a démont:

... tüstént előugratott,

s mint Gustászp tüzes lángja, úgy lobogott,
meg is fogta nagy szörnyű vállát, fülét,
s mint oroszlán tépte le tüstént fejét.
S hajította tüstént a vérző fejet
a dévek közé, kik ott sürgöttenek.

A Fehér Dév, látva addig győzhetetlen hadvezére pusztulását, megértette, hogy

Isten elhatározta a vesztét. Egy barlangba húzódott tehát a közeledő Rusztem elől,
aki mint „tiszta nap" indult a tanyájához. Amikor meglátta az alvó szörnyet, először
roppant hegytömegnek vélte őt; az iszonyú teremtmény felegyenesedve, fejével el­
takarta az egész égboltot. Rusztem kivonta kardját és hatalmas párbaj vette kezde­
tét az embereket és a démonokat képviselő két harcos között. Úgy tűnt, nem dől el,
ki az erősebb, hiszen Rusztemet Ahura Mazda, a Fehér Dévet pedig Ahrimán ereje
segítette; végül azonban a Jó kerekedett felül - Rusztem elpusztította a kegyetlen
rémet:

70
 A hős végül is bosszú-lángot liheg
a vad dévet vasmarka markolja meg;
szorítván s emelvén mint méregbe jött
oroszlán, nyakán fogva tépdeste őt,
és verdeste, vagdosta földhöz fejét,
míg rút lelke elszállt, kimúlott a Dév.

A Fehér Dév halálával Mazandarán országa felszabadul a gonosz varázslat alól,

így a foglyul ejtett emberek, állatok és egyéb élőlények mind hazatérhettek ottho­
naikba. Még a Nap is kisütött az addig elátkozott, ködbe burkolózott vidék felett.
Rusztem hőstette bizonyítékául magához vette a megölt Dév szívét, ami ráadásul
csodatévő orvosság is volt egyben: ezzel kívánta visszaadni a fogságban látását
elveszített Káosz király szeme világát. A megszabadított, meggyógyított sah és a
szörnyű Dév által b ö r t ö n b e vetett egész hadserege köszönetet m o n d o t t a nagysze­
rű hősnek, Irán ragyogó, hatalmas hírű fiának, majd Rusztem dicséretét zengve,
diadalmenetben együtt indultak vissza Szeisztánba.

Magyarázat

Öt őskultúra híres keresési mítoszát ismerhette meg ebben a fejezetben a kedves

Olvasó: közülük három - a kelta, a görög és az iráni - etnikai eredet szempontjából
is közös gyökérre vezethető vissza, lévén mindhárom az indoeurópai kultúrkincs
része. A „véletlenszerű" hajótörést elbeszélő egyiptomi példán kívül a többi törté­
net közös eleme, hogy a hős(ök) azért indul(nak) útnak, m e r t keres(nek) valamit
(az Almák Szigetét, a halhatatlanságot, az Aranygyapjút, varázserejű talizmánokat,
illetve az elátkozott Mazandaránt). Tudjuk, hogy minden keresési mítosz szabályos
beavatási allegória, amelyben a keresés folyamata az egyre magasabb avatási tu­
datállapotok elérését - magát az avatási lépcsőfokokat -, a találás pedig a beavatás
megvalósulását jelképezi. M i n d e n mítoszbeli keresési cél szimbolikus kapcsolat­
ban áll a tökéletesség, halhatatlanság és szabadság princípiumaival, hiszen maga
a beavatás is az élőlény valaha volt tökéletességét, halhatatlanságát és szabadságát
törekszik visszaadni. Az őshagyományok szerint az Aranykorban mindezen sajá­
tosságokkal az élőlények mindegyike rendelkezett, ám egy „avatási hiba", „tévedés",
illetve „bűn" elkövetése miatt elvesztette ezeket (ezzel a folyamattal a I I . fejezetben
ismertetett aranykormítoszok foglalkoznak, amelyek a Bukást, az Aranykor elrej­
tőzését, valamint az aranykori tudatállapot lefokozódását beszélik el). Egyértelmű
tehát, hogy a keresési mítoszok végső értelme az alacsonyabb történeti korszakok
embereinek elemi erejű vágya az egykori Teljesség, az Aranykor egyéni és társa­
dalmi szintű visszatérése után.
Az itt szereplő mítoszokat tekintve az avatási cél a maga legleplezetlenebb, leg­
kevésbé mesés-allegorikus formájában a Gilgames-történetben tárul elénk, hiszen
itt a hős konkrétan a halhatatlanságot keresi. Uruk királya azonban nem a vég-

77
telenített élet vélt gyönyörűségéért vágyik erre az ajándékra: a halhatatlanság itt
az istenekével egyenrangú lét- és tudatállapot fogalom helyettesítő szinonimája.
Gilgames n e m is kimondatlanul, inkább abszolút öntudatos nyíltsággal megfogal­
mazva arra vágyik, hogy ne legyen különbség az istenek és az emberek létmódja
között, ne álljon ott különbségként az istenek végtelenített élete, illetve az emberi
n e m testi múlandósága. Ez a vágy - azonossá, önazonossá válni az istenivel, sőt
mondjuk ki, magával Istennel - legfeljebb a könyv-vallások világképében számít
istenkáromlásnak vagy bűnös gőgnek, az ősi misztikus avatási rendszerekben, az
aranykori eredetű ezotériában azonban nemcsak hogy nem az, hanem az avatásra
érett tudatállapotú egyén természetes igénye és követelése. A misztika és a mágia
számos megvalósítási útján úgy tanítják, hogy az élőlények halandóságának oka tu­
datlanságuk, ez utóbbi viszont abban áll, hogy már nem tudják, elfelejtették azt az
igazságot, miszerint létezésük, önvalójuk s e m m i b e n sem különbözik a halhatatlan,
fényszerű, önragyogó isteni princípiumétól - magyarán, hogy azonosak Istennel.
A hajótöröttről szóló középbirodalmi elbeszélés megdöbbentő eleme a kataszt­
rófa során elsüllyedt aranykori sziget témájának az adott történelmi korban való
előbukkanása. E gyönyörű egyiptomi mítoszban ezen kívül még két fontos mozza­
natra hívom fel az Olvasó figyelmét:
• A sziget királya egy csodálatos, aranytestű, lazúrkő-szakállú óriáskígyó. A kígyó
az ősi mágikus világképben és az alkímiában is a szaturnuszi elem, illetve az el­
rejtőző Aranykor szimbóluma. Hésziodosznál az olvasható, hogy egyes aranykori
emberek szellemei még manapság, a Vaskorban is jótékony kígyók képében vi­
gyáznak leszármazottaikra és azok családjaira. Kígyóval álmodni a modern kori
magyarázatok szerint is felépülést, gyógyulást, az eredeti állapothoz való vissza­
térést jelent, és az sem véletlen, hogy a tradicionális asztrológiában a Szaturnusz
(az Aranykor bolygója) és az Ophiuchus (Kígyótartó) csillagkép között mágikus
analógiás kapcsolat áll fenn.
• Mikor a hajótörött búcsút vesz jóságos vendéglátójától és megígéri, hogy aján­
dékokkal fog ide egykor visszatérni, a kígyó elneveti magát, kijelentve, hiába is
tenné ezt, hiszen amint eltávozik innen hajóján, a sziget úgy el fog tűnni, mintha
soha nem is létezett volna. Ekkor érti meg a történet olvasója a közvetlenül ki
nem mondott igazságot: a sziget a hajótörött érkezésekor eleve nem az anyagi va­
lóság síkján létezett, hanem egyfajta különös, álomszerű, hologramszerű létfelet­
ti léttel rendelkezett. Amint partot ért rajta a szerencsésen megmenekült egyip­
tomi, tulajdonképpen a mesék birodalmába - vagyis az elrejtezett, ám meg nem
semmisült aranykori létszférába - lépett. Efféle, csak az arra érdemesek (beava­
tottak, táltosok, sámánok) előtt materializálódó, „dimenziók feletti" létezése van
az olyan mitológiai helyszíneknek is, mint a tibeti Sambhala, a közép-amerikai
Agartha, az inka El Dorado, az európai misztika Forgó Kastélya, avagy a magyar
népmesék nehezen elérhető Tündérországa. Az ezekbe a tünékeny, anyagfeletti
világokba vezető földi kapukat nevezzük átszállási pontoknak. A misztikus szak­
irodalom utóbbiak közül egyaránt kiemelt jelentőséggel említi az angliai Glas-

72
 tonburyt, egyes egyiptomi piramisokat, valamint a magyarországi Pilis-hegység
egyes tájait, de hasonló sajátosságokat mutat a Bermuda-háromszög, a csendes­
óceáni Ördög-tenger, illetve bizonyos kaukázusi kurgánsírok környéke is.

Bran mítoszát tekintve figyelemre méltó az a tény, hogy az Almafák Szigetének

hírnöke nő, mégpedig csodaszép tündérleány, istennő. Ősidők óta ismeretes a má­
giában az a tanítás, miszerint a beavatás égi segítője, inspirálója, „múzsája" maga az
Örök Nőiség, amely látomásokban mindig gyönyörű fiatal nő formájában manifesz­
tálódik. Gilgames esetében Sziduri, aki a drágakőkert úrnője és „isteni kocsmáros-
nő" is egyben, ugyanezt a tanítást közvetíti, akárcsak az Argonauták történetében
szereplő, kissé paradox jellemnek tűnő varázslónő, Médeia. Az Almafák Szigetének
királynője csábítja a mesés utazásra Brant, Sziduri jó tanácsokkal látja el Gilgamest,
míg Médeia közvetlenül segíti Iaszónt az aranygyapjú megszerzésében (azaz a végső
beavatási próba kiállásában).
A jelenkorban számos nyugati társadalomban tanúi lehetünk a Nagy Istennő és
a Szent Nőiség kultusza 2 1 . századi újjáébredésének és annak felismerésének, hogy
a feminin (nőies) princípium jelenléte az avatás minden lépcsőfoka során nélkülöz­
hetetlen. Érdekes, hogy Avallont, a Nyugati Tenger (azaz az Atlanti-óceán) egykor
számos mágikus civilizációnak otthont adó elsüllyedt szigetét számos ír néphagyo­
mány Asszonyok Szigetének, vagy Leányok Szigetének nevezi. Úgy tűnik, az anya­
jogú (matriarchális) társadalmi rendszer az atlantiszi szigetbirodalom történetében
legalább az Aranykor delelőjét követő évezredekben jellegzetes volt.
Turenn fiainak története egy vérváltság megfizetésére irányuló vállalkozásként
indul, majd szabályszerű avatási kalandok kiállásába torkollik. A Főzőüst, amit az
Asszonyok Szigetének úrnői birtokolnak, jelképiségében azonos a szűz leányok által
hordozott Szent Grállal, ahogyan Pezar király lándzsája is a legendák szerint Krisz­
tus oldalát átdöfő Szent Lándzsával. Figyelemreméltó a hegy szimbóluma, amelyet
hangtabu véd, azaz ezen a hegyen tilos hangosan megszólalni vagy kiabálni. Az ókor­
ban számos szent körzetben votl tiltott a hangadás minden fajtája, hiszen a régiek
jól tudták, hogy a hang nem pusztán a levegő rezgése, h a n e m energetikai tényező
is, mely egyes égi archetípusok, sőt a szellemvilágban jelen lévő erők megidézésére
szolgálhat. Ugyanez a tan az alapja az indiai mantra-jógának, csakúgy, mint a nap­
jainkban Magyarországon is egyre elterjedtebb hangmeditációs és hanggyógyászati
eljárásoknak.
Rusztem kalandjaival kapcsolatban mindössze arra hívom fel az Olvasó figyel­
mét, hogy a mazendaráni kalandokból éppen hét van, hasonlóan a magyar népme­
sék hétpróbájához, illetve az iráni Mithrasz-avatás hétlépcsős rendszeréhez. A hét
kaland természetesen a planetáris hetesség (a hét bolygó), valamint az emberi fény­
test hét energetikai csomópontja (a hét csakra) analógiáját jelenti, azaz Rusztem a
kalandok kiállása során egyre magasabb tudatállapoti minőséget képvisel. Győzel­
me a Fehér Dév felett a Beérkezést - a halandó létfeltételek végső meghaladását,
tehát voltaképpen az istenivel való totális azonosulást - jelképezi.

73
 Tanítás

Bran egy álom, egy látomás során nyert tudomást arról, hogy nem az anyagi világ,
szüleinek és írországi alattvalóinak jól ismert mikrokozmosza az egyetlen létmód a
Mindenségben, hiszen az almafaággal megjelenő Tündér egy magasabb, finomabb,
szellemi szféra hírnökeként érkezett. Amint a herceg megértette ennek a másik va­
lóságnak a létezését, nyugtalanná vált és el kellett indulnia, bármennyire is marasz­
talták szerettei. Gilgames elfogadta az anyagi valóság síkját és Uruk királyaként élt,
egészen addig, amíg Enkidu halálával n e m szembesült egy tragikus paradoxonnal:
az e m b e r e k halandósága és az istenek halhatatlansága tényével. Amint megértette,
hogy az anyagi (mulandó) és a szellemi (örökkévaló) sík között látszólag feloldha­
tatlan ellentét feszül, t ö b b é n e m volt maradása Urukban, el kellett indulnia, hogy
„megkeresse a halhatatlanságot."
Akárcsak Bran, Gilgames, és a mítoszok legkiválóbb hősei, mi magunk is meg­
kapjuk életünk egy bizonyos pillanatában a „hívást" amely egyértelműen jelzi, hogy
„el kell indulnunk". Aki egyszer is megízlelte a szellemvilágból származó Tudás
semmihez sem fogható gyönyörűségét, annak a profán létsík többé sem nem in­
formációforrás, sem n e m élvezetek kútfeje. Az útkeresés stádiumában lévő jelen­
kori e m b e r r e éppen ezért gyakran jellemző a magányosság, a számkivetettség, az
életuntság, vagy az elidegenedettség érzete.
Amikor a hős elindul és próbákat teljesít, voltaképpen az egyre magasabb tudat-
állapoti szintek elérésének folyamatát - a beavatás lépcsőfokait - mutatja be. Ahhoz
azonban, hogy elérjük a Fényt és őseredeti - tökéletes, halhatatlan és boldog - ál­
lapotunk helyreálljon, előbb meg kell tapasztalnunk a sötétséget, az iszonyatot és a
halált is (ezt nevezzük avatási alászállásnak). A I X . fejezetben részletesen tárgyalt
alvilágjárásos mítoszok pontosan erre figyelmeztetnek: nem való avatási ösvényre
az, aki megijed az ö n n ö n belső poklaiba való bepillantástól. A mítoszokban meg­
jelenő szörnyek - sárkányok, óriáskígyók, farkasok, oroszlánok, keveréklények,
d é m o n o k - legyőzése is természetesen legbensőbb önmagunkban zajlik, hiszen az
avatási látomásokban megjelenő démonikus alakok nem rendelkeznek önálló léttel:
az avatandó személy még nem tökéletesen tiszta tudatállapota vetíti elő őket.
Az Almafák időfeletti szigetét megjárt ír kalandorok közül Nechtan, amikor - a
tündérkirálynő figyelmeztetése ellenére - az anyagi valóságot jelképező írországi
talajra lép, azonnal elporlad. N e m lehet két világban létezni egyszerre: választanunk,
döntenünk kell tehát a profán és a szent - az anyagba süllyedt és a felemelkedett, az
avatatlan és az avatott - életmód és gondolkodásmód között.
A győzelem, a próbák kiállása azonos a halhatatlanság elnyerésével; ezért nincs
szüksége Gilgamesnek arra, hogy az örök életet valamely, a halhatatlanságot a bio­
lógiai testre vonatkozóan előidéző csodaszerrel valósítsa meg. A 2 1 . században, a
V í z ö n t ő K o r hajnalán nagyon fontos, hogy szenvedéseinket ne sorscsapásokként,
h a n e m hősi kalandokként, avatási próbatételekként éljük meg, mivel minden aka­
dály legyőzése után újabb kapu tárul fel számunkra halhatatlan, isteni énünk felé.

74
Az eurázsiai kultúrkör legnagyobb őseposzai általában kozmikus méretű csaták,
természetfeletti erők közötti küzdelmek elbeszéléseit hagyták a későbbi évszázadok
olvasóira. Középiskolás korunkban sokunkat lenyűgözött Homérosz Iliásza, s szinte
láttuk magunk előtt a Trója vára előtt a halandó hősök oldalán egymásnak rontó
isteneket: a „Fellegtorlaszoló" Zeuszt, amint a könyörtelen Moira, a Sors mérlegére
helyezi Akhilleusz és Hektor végzetét; vagy a szépséges Aphroditét, amint a r o m m á
égett városból féltő gonddal kivezeti fiát, Aineaszt, hogy az majdan a római nemzet
dicső ősatyjává legyen. Személyes emlékként írhatom le itt, hogy számomra a hellén
epika igazi jelentőségére a két monumentális óind alkotás, a Rámajána és a M a h á -
bhárata részletes megismerése vetett fényt, hiszen számtalan tartalmi és jelképi pár­
huzamot figyelhettem meg Homérosz, Válmikí és Vjásza költeménye között. Iste­
nek által nemzett világbíró hősök, szépséges és erényes hitvesek, a szellemvilágban
virtuóz módon tájékozódó mágusok, országok és trónok sorsát eldöntő, az istenek
részrehajló közbeavatkozásával kísért háborúk, majd egy végső csata, egy győztes és
egy vesztes, a holtak elsiratása, gyász és feloldás. Látszólag s e m m i több, mindössze
réges-régi népek történelmi krónikája, a leendő nemzedékeknek szánt példaadás és
önigazolás... Nagyon fontos azonban megérteni, hogy az ilyen típusú háborús epo­
szok mélyebb, ezoterikus jelentése akkor tárul fel előttünk, ha az egész történetet
elvonatkoztatjuk az „akkor és ott"-tól és egyfelől kozmikus, másfelől lelki-szellemi
síkon értelmezzük azt.
Minden őskultúra rituálé-rendszerében szerepelnek szertartásszerű összecsapá­
sok Jó és Gonosz, Tél és Nyár, Isteni és D é m o n i , Rend és Káosz között. A magyar
néphagyomány például jól ismeri a farsangkori tréfás vetélkedést a téli ínséget jel­
képező Cibere vajda, illetve a tavasz áradó bőségét szimbolizáló K o n c király között.
A rítusban természetesen végül K o n c király, azaz az élet, a termékenység, a virágzás
győz Cibere, tehát a fagy, a halál birodalma felett, s a vesztes vajda figuráját a fiatalok
megverik vagy behajítják a folyóba. A vidám farsangi m ó k a valójában a T e r e m t é s

75
megújítását célozza, amennyiben az időfelettiben történt egykori eseménysorozatot
annak megismétlésével, földi síkon való utánzásával idézi fel. Általában jellemző az
archaikus e m b e r gondolkodására az ősminta követése, tehát az arra való lélektani
hajlam, hogy a mitikus idő és a történeti jelen között tátongó minőségi különbséget
megpróbálja áthidalni.
M i n d e n őshagyományban megjelennek olyan események, amelyek a Teremtést
megelőzően, a Teremtés folyamata alatt, illetve a Teremtést közvetlenül követően, a
„létezés ifjúkorában" történtek. Ilyen lehet a csillagok és bolygók adott isten(ek) álta­
li megalkotása, az év futamának meghatározása, a nappal és az éjszaka elkülönítése,
az első ember(ek) megteremtése, a névadás, a törzsi totemek kijelölése, kulturális
vagy technikai vívmányok (a sumereknél a kerék, az írás, a naptár, a görögöknél a
méhészet, a sajtkészítés, az olajfa-ültetés stb.) feltalálása és felfedezése, ezen kívül
bármilyen más, az „istenek idejében" azaz az Aranykorban (a szellemvilág és az em­
ber bensőséges együttélése korszakában) lezajlott folyamat vagy cselekedet.
Az ilyen, a mitikus t ö r t é n e l e m b e n „elsőnek" tartott események (az első gabona
elvetése, az első olajfa elültetése, az első skorpiómarás sikeres gyógyítása stb.) a
későbbiekben lejátszódó hasonló jellegű történések előképe, szellemvilágból szár­
mazó példája. Egy ausztrál törzs tagja például azért munkálja tutaját éppen egy
bizonyos alakúra, mert a mítoszban szereplő első tutajkészítő férfi a teremtés haj­
nalán pontosan ugyanilyen vízi járművet készített. Ezzel a szándékával - pontosan
oly m ó d o n cselekedni, pontosan azokat a varázsigéket kiejteni, pontosan olyan te­
toválást viselni stb., mint az időfelettiben megtörtént példa hőse - a halandó korok
e m b e r e tudatállapotában eltörli a profán időt, megsemmisíti a fájdalommal terhes,
tökéletlen és boldogtalan „hétköznapi" létmódot, és átlép egy olyan síkra, amit ős-
eredetinek, múlhatatlannak és csorbítatlanul boldognak érzékel.
Az időfelettiben megadott-bemutatott példák közül a legnagyobb horderejű,
kozmikus jelentőségű esemény a Világrend megteremtése és megszilárdítása volt.
A teremtő istenek legyőzték a létezést megelőző kaotikus állapotot, illetve az azt
megtestesítő ősszörnyeket, a diadalt követően pedig megformáltak mindent, ami
a kiismerhető, hierarchikus, megszentelt mindenségképhez tartozik. A Káosz dé­
monikus erői azonban a régi korok világszemlélete szerint ezzel a győzelemmel és
a Teremtéssel nem pusztultak el végleg, csak a Rend „kulisszái" mögé szorultak,
s ott várják azt a sérülékeny pillanatot, amikor elszabadulva bosszút állhatnak le­
győzőiken, azaz özönvizekkel, pusztító kataklizmákkal, torz, démonikus lények
támadásával nyilváníthatják ki a teremtett világgal szemben viselt gyűlöletüket.
Minden, ami rendellenes, a régiek szemében a teremtés során leigázott Káosz bosz-
szúszomjas megnyilvánulása volt: egy napfogyatkozás, a Nílus áradásának elma­
radása, egy szokatlanul hideg tél, egy trónviszály, vagy éppen az ellenség betörése
a saját Rend - vagyis az ország, a társadalom - területére. Ilyen krízishelyzetek
esetén a szakrális uralkodónak (a fáraónak, a rádzsának, a kínai császárnak vagy az
inkának) kötelessége volt megvédeni az ismert, a megszentelt környezet rendjét,
az analógia miatt azonban a honvédő cselekedet egyben világmegváltói, messiási

76
szerepkörré magasztosult. Ha a király a döntő csatában elkergette a határoktól az
ellenséget, nemcsak az ország, de a Világrend (maat, dharma, themisz, arta vagy
nevezzük bárhogy) védelmében járt el; így amikor például II. Ramszesz Kádesnél
legyőzi a hettita sereget, a karnaki feliratok őt a M a a t istennő megszemélyesítette
égi Törvény védelmezőjeként, a halál erőinek lebírójaként, a szent világuralmát és a
profán visszaszorulását elősegítő diadalmas héroszként ábrázolják.
Az alábbi mítoszok közül jó néhány olyan idősíkon játszódik, amikor a teremtés
még nem volt tökéletesen „befejezett" míg mások történései az Aranykor elmúltát
követő félig mitikus, félig történeti időszakba, óriások vagy egyéb szörnyek elleni
háborúk, világkatasztrófák, népvándorlások, korai honfoglalások (a régészek szá­
mára totálisan ismeretlen) világába helyezhető. Benső (lelki-szellemi) mondanivaló­
juk többnyire arra kíván rávilágítani, hogyan vessük alá fény-énünknek szeretettel­
jes „igázással" a külső ego tomboló, zabolátlan, lelki-tudati ösztöneit és áramlásait.
A győztes héroszok ilyenformán a megváltott megváltót, a beérkezett Embert, a
békéjét-célját elnyert Örök Avatottat testesítik meg.

A GÖRÖG T E O M A C H I A (istenek és titánok harca)

A Mindenség születésének első pillanatában az Őskáosz óceánjából kiemelkedett

a Nagy Istennő, a világnak életet adó Gaia Anya, és alvás közben megszülte Ura-
noszt, a levegő istenét. Fia az égbe szállt, majd onnan szeretettel nézett le anyjára és
lágy esővel permetezte be annak testét: így szülte meg a Földanya a fákat, füveket,
virágokat, a madarakat és a négylábú állatokat.
Gaia további halhatatlan gyermekei a hekatonkheirek, a rettentő százkezű óriá­
sok, Kottosz, Briareusz és Gügész voltak. Majd az istennő megszülte a három óriás,
egyszemű kovácsot, a küklópszokat, Szteropészt, Brontészt és Argészt. Az Uni­
verzum királya ekkoriban Uranosz volt, aki félte iszonyú erejű fiai, a küklopszok
hatalmát. Bizalmatlansága nem volt hiábavaló, mivel a küklopszok fel is lázadtak
uralma ellen: óriási falakat építettek mindenfelé, s az általuk kovácsolt villámfegy­
verrel fenyegetni kezdték a teremtett mindenséget. Uranosz ekkor megragadta és
lehajította őket az Alvilág legsötétebb vermébe, a Tartaroszba.
Ám Gaia istennő, gyermekei száműzése miatt bosszút forralt férje ellen. Odaad­
ta magát Uranosznak, de ezúttal nem szörnyszülötteket, hanem hatalmas termetű,
ám teljesen emberszerű isteni lényeket hozott világra, a hat titánt és nővéreiket, a
titaniszokat, akik szintén hatan voltak. A titánok neve Hüperión, Koiosz, Kriosz,
Okeanosz, Atlasz és Kronosz volt, a titaniszoké pedig Theia, Métisz, Dióné, The-
tisz, Phoibé és Rheia. Amint felserdültek, Gaia rávette a Szaturnusz bolygó titánját,
Kronoszt, hogy erőszakkal vegye át apjától az uralmat. így is történt. Kronosz egy
kovakő sarlóval férfiatlanította apját, Uranoszt, hogy alkalmatlanná tegye az uralko­
dásra. Azután bal kézzel megragadta apja nemi szervét és azt az óceánba hajította.

77
Csakhogy egy pár csepp vér a sebből a földre hullott és azonnal megtermékenyítette
a Földanyát - abban a pillanatban előugrott a földből a három kígyóhajú, korbácsos
Erünnisz: Alektó, Megaira és Tisziphoné.
- N e m sokáig örvendhetsz uralkodásodnak, Kronosz, - kacagott fel gúnyosan
Alektó, - hamarosan utolér a megérdemelt végzet!
- Úgy ám! - kiáltott fel Megaira. - Ahogyan megfosztottad apádat a tróntól, úgy
fognak téged is o n n a n letaszítani!
- M o s t még félnek tőled alattvalóid, ám leginkább neked lesz okod félelemre! - j ó ­
solta Tisziphoné. - Rheiától születő egyik gyermeked vet majd véget bitorlásodnak!
Ezzel a bosszúállás istennői korbácsaikat suhogtatva, sikongva, hahotázva a le­
vegőbe emelkedtek, s eltűntek. Kronosz pedig töprengeni kezdett, hogyan akadá­
lyozza meg a megjövendölt végzetet.
A királyné, Rheia hamarosan gyermeket fogant. Kronosz rettegve és gyűlölettel
várta a szülés időpontját, majd midőn felesége egy bepólyált c s e c s e m ő t adott át
neki boldogan, se szó, se beszéd, megragadta és lenyelte a gyermeket, egy leányt.
Rheia ismerte az Erünniszek jóslatát, így megértette férje tettének okát, de lelkében
forrott a fájdalom. M i k o r újra leányt szült, Kronosz ugyanígy cselekedett, majd a
következő lánycsecsemőt is felfalta. Rheia ezután két kisfiúnak adott életet, ám ők
is a kegyetlen titán bendőjében végezték. Amikor a titanisz érezte, hogy ismét fiú­
gyermeket fogant, ezúttal iszonyú haragra gerjedt leendő gyermeke várható pusz­
tulása miatt és úgy döntött, hogy ennek n e m szabad megtörténnie. Amint eljött az
órája, Árkádiában, a Lükaión hegyén szülte meg fiát, ahol semmilyen élőlény soha
n e m vet árnyékot. A gyermek a Zeusz nevet kapta anyjától. Krétára menekítették,
ahol ég és föld között kifeszítve lógott a bölcsője az Ida-hegy barlangjában (hogy
Kronosz sem az égen, sem a földön, sem a tengeren ne találhassa meg). A barlang
nyílásánál Rheia testőrei, a Kúrészek álltak őrt: lándzsáikkal ütögették pajzsukat, s
torkuk szakadtából üvöltöztek, hogy túlharsogják a gyermek sírását. Rheia végül visz-
szatért Kronoszhoz és egy bepólyált követ adott át férjének, amit a gyanútlan titán,
abban a hitben, hogy ez legújabb gyermeke, elégedetten le is nyelt.
Zeusz az Ida-hegy pásztorai között érett férfivá, ifjúkorában pedig maga is legel­
tette a nyájat. M i d ő n elérkezett az idő, Métisz és Rheia tanácsára pohárnoknak állt
be Kronoszhoz, aki n e m ismerte fel fiát. Zeusz hánytatót kevert apja mézes borába
és ezt kínálta fel neki. Kronosz nagyot húzott az italból, s először kiadta magából
a követ, majd a lenyelés sorrendjében Zeusz bátyjait, Poszeidónt és Hádészt, végül
nővéreit, Hesztiát, Demetert és Hérát. Sértetlenül ugrottak elő az istenek, s hálatelt
szívvel kérték fivérüket, Zeuszt, hogy vezesse őket harcba a titánok uralma ellen.
Amazok viszont Atlasz titánt választották vezérükké, mivel a király, Kronosz, az
évezredes uralkodás során sokat veszített erejéből.
Iszonyatos erőkkel csaptak össze a titánok és az istenek: mennydörgött az ég, ha­
talmas sziklák gördültek le a hegyekből, reszkettek még az égbolt csillagai is. T í z éve
tartott már a rettentő kozmikus háború, amikor Gaia Anya megjósolta unokájának,
Zeusznak, hogy csak akkor győzheti le a titánok seregét, ha szövetkezik azokkal, aki-

78
ket Kronosz egykor a Tartaroszba száműzött. Ekkor Zeusz megértette, hogy nem
hódíthatja meg az eget anélkül, hogy leereszkedne az éjsötét Alvilágba. Leszállt hát
a Tartaroszba, megölte a Poklokat őrző szörnyeteget, Kampét, megszerezte a kul­
csokat és kiszabadította a világkorszakok óta ott szenvedő Küklópszokat és Százke­
zűeket. Miután ambróziával és nektárral életet öntött beléjük, a hálás Küklopszok
három varázsos erejű fegyverrel ajándékozták meg az isteneket: Zeusz a legyőzhe­
tetlen villámot kapta tőlük, Poszeidónt egy háromágú szigonnyal, Hádészt pedig egy
láthatatlanná tevő sisakkal látták el. Felkészültek tehát a titánokkal való végső össze­
csapásra, győzelmük érdekében viszont először Kronoszt kívánták harcképtelenné
tenni. Hádész felöltötte tehát a láthatatlanná tevő sisakot és ellopta a titánkirály fegy­
vereit, eközben Poszeidón megtámadta a szigonnyal, Zeusz pedig mögéje lopakodva
a halálos villámfegyverrel sújtott le rá. A Százkezűek kőzáporral verték vissza a többi
titán támadását, akik királyuk segítségére próbáltak sietni, a még ezután is védekező
titánokat pedig a kecskealakú Pán váratlan ordítása rémisztette halálra. Az istenek
teljes győzelmet arattak. Kronoszt és a titánokat egy messzi nyugati szigetre száműz­
ték, az óceán kellős közepére, ahol azóta is a Százkezűek őrködnek felettük. A világ
nyughatatlan, kaotikus energiáinak megzabolázása révén megszületett tehát a Rend.
Métisz és Rheia kérve kérték Zeuszt, hogy bocsásson meg a titaniszoknak, akik
nem vettek részt az istenek elleni háborúban; Zeusz Atya bólintásával jelezte egyet­
értését. Atlaszt viszont kegyetlenül, példásan megbüntette: mind a mai napig ott
áll Nyugaton, ahol alkonyatkor a Nap az óceánba vész, és az égboltot tartja fenn a
vállán. Csak egyetlen egyszer sikerült megpihennie, akkor, amikor Héraklész, a leg­
nagyobb görög hős egy pillanatra átvette tőle rettenetes szolgálatát és saját vállain
emelte meg a Mindenséget.

A HETTITA ISTENHARCOK TÖRTENETE

Réges-régen, a királyok jövetele előtti ősidőkben Alalus isten volt az Ég királya. Hű­
ségesen szolgált neki kilenc évig Anus, az istenek között a legelső, ám a kilencedik
esztendőben fellázadt ellene és letaszította őt a trónról. Alulus a Föld sötét m é h é b e
menekült előle, Anus pedig elfoglalta a királyságot.
Anus lett tehát az Ég uralkodója. Hűségesen szolgált neki kilenc évig Kumarbi, a
hatalmas isten, ám a kilencedik esztendőben fellázadt ellene és háború kezdődött
az istenek között. Anus végül legyőzetett, mert n e m bírta elviselni Kumarbi félel­
metes látását; madárrá változott és felszállt az égbe. De Kumarbi utánament, lerán­
totta a madarat az égből, és megcsonkította. Anus ekkor így szólott Kumarbihoz:
- M o s t örvendezel, hogy legyőztél és megcsonkítottál engem. De ne örülj na­
gyon, mert fiad születik majd, akit Tesubnak, Viharistennek neveznek. Ő fog leta­
szítani téged a trónról, úgy, ahogyan ezt velem is tetted, és saját szikláidon fogod
halálra zúzni magad.

79
 Anus ezután felszállt az égbe; soha többé nem látta őt senki. Tesub valóban meg­
született, legyőzte és letaszította trónjáról apját, Kumarbit, úgy, ahogyan azt Anus
megjövendölte. Ám Kumarbi bosszút forralt Tesub és az istenek királysága ellen.
Elment egy asszonyhoz, aki valójában egy hatalmas szikla volt, olyan nagy, hogy
csak háromszor két óra alatt lehetett körüljárni. Kumarbi megszerette ezt a szikla­
asszonyt és feleségül vette. Közben Kumarbi elnyerte a Tengeristen barátságát is.
Hamarosan megszületett várva-várt fia, a sziklaasszony gyermeke. Amikor a szülés­
nél segédkező istennők apja térdére helyezték az újszülöttet, így beszélt Kumarbi:
- Legyen a neve Ullikummi! Bárcsak szétzúzná Tesubot, megbüntetné az áruló
isteneket, mintha csak üres cserepek volnának! De hová rejtsem ezt a gyermeket?
A Napistennek, Viharistennek n e m szabad látnia^ de még Istár istennőnek sem,
máskülönben összetörné, mint egy nádszálat.
Ekkor Kumarbi parancsot adott szolgájának:
- Siess az istenekhez, m o n d d meg nekik, hogy jöjjenek, mert Kumarbi, az iste­
nek atyja hívatja őket.
A szolga így is tett. Amikor az istenek megérkeztek, Kumarbi felemelte térdéről
a gyermeket és átadta nekik, mondván:
- Induljatok, vigyétek le ezt a gyermeket a Földre, s helyezzétek őt Upelluri, a
világot tartó óriás j o b b vállára.
Az istenek elvitték a gyermeket Enlil főistenhez, aki észrevette, hogy a fiú teste
dioritból van, és ekként beszélt:
- Ki ez a gyermek, akit az istenek hoztak? Biztosan tudom, hogy senki nem vív
majd nagyobb háborút őnála. Mostanáig Tesub, a Viharisten volt Kumarbi egyetlen
utóda, ám most megszületett vetélytársa, ez a dioritember.
Ezután az istenek Upelluri óriás vállára helyezték a gyermeket, ahogyan Kumarbi
parancsolta. Nőtt, növekedett a dioritember, egyre hatalmasabb lett, végül magas­
ságban felért az égig, és úgy állt ott, mint egy oszlop. Csodálatos látványt nyújtott.
A Napisten lepillantott az égből és meglátta Ullikummit, a dioritembert. Nagyon
elcsodálkozott a látványon.
- Miféle isten áll a tengerben? Egyetlen más istenhez sem hasonló!
Elment a Viharistenhez, hogy elbeszélje, mit látott. Tesub pedig, miután leültette
és étellel kínálta palotájában, ekként szólt hozzá:
- S e m m i t se félj! Majd én elbánok ezzel a dioritemberrel!
A Viharisten, Tesub, ekkor felállt, otthagyta a lakomázó Napistent és elment nő­
vére, Istár istennő palotájába. Megtanácskozták, hogyan lehetne legyőzni Ullikum­
mit, majd felszálltak a Hazzi-hegyre. Innen jól látták a tenger közepén égbe meredő,
sziklaként álló dioritembert.
- M i c s o d a szörnyűség! - zokogott Tesub. - Ki m e r egyáltalán szembeszállni
ezzel a szörnyeteggel?
- Ne félj semmit! - felelte a szépséges Istár. - Majd én dallal megszelídítem őt!
Le is ült a tengerparton, lantot vett kezébe, s varázsénekbe kezdett. Ám a tenger
hulláma így beszélt hozzá:
 - Mit akarsz, ó, istennő, az énekeddel? Kihez repül szájadból a dal? A k ő e m b e r
süket, nem hallja éneked!
Istár ekkor eldobta a lantját és abbahagyta az éneket. Tesub, a Viharisten pedig
felkészült a háborúra. így szólt szolgájához, aki egyben testvére is volt:
- Testvérem, hívd elő nekem a viharokat, a cikázó villámokat, a záporozó esőt, a
szeleket és a mennydörgést! Ok segítenek majd legyőzni a dioritembert!
Iszonyatos vihar keletkezett. Dörgött az ég, villámok villogtak, tombolva süvítet­
tek a szelek, ám a kőember rendületlenül állt, meg sem mozdult. Erre a Viharisten
újabb támadást indított ellene. Hetven istent parancsolt elő, gázoljanak a tengerbe
és döntsék le a dioritembert, de azok még csak meg sem tudták mozdítani Ullikum-
mit, aki továbbra is szilárdan állt a helyén, sőt még nagyobbra nőtt - már kilencezer
mérföld volt a magassága. Toronyként magasodott fel, megrendítette az eget, meg­
rázkódtatta a Földet. Úgy libbentette meg az égboltot, mint egy ruhát. Még a hírnök­
istennő is riadtan hagyta el a házát; ettől kezdve senki nem vitt hírt az isteneknek.
Tesub és szolgája ekkor megkeresték az ősöreg, bölcs Éa istent, hogy megkér­
dezzék, hogyan győzhetik le Ullikummit. Tesub ötször hajolt meg Éa ajtajánál, Éa
pedig tizenötször a Viharisten előtt. Mikor Tesub megtudta Éa istentől a diorit-
ember sorsát, összehívta tanácsra az isteneket. Enlil kijelentette, még csak nem is
hallott a dioritemberről, Upelluri, a földet tartó óriás pedig azt állította, nem látott
és nem ismer efféle szörnyeteget. Éa ekkor iszonyatosan megdühödött. Haragjában
a világteremtő ősistenekhez fordult:
- Hozzátok elő azt a rézkést, amellyel valaha, a teremtés hajnalán elválasztották
az Eget a Földtől! Ezzel a késsel fogom elmetszeni Ullikummi lábát.
így döntöttek. Az istenek harci kocsijaikba ültek, s az égbe szállva, Tesubbal az élen
újra megindultak a kőszörnyeteg ellen. A Viharisten kocsijával a tenger fölé repült,
s pontosan Ullikummi felett állt meg a levegőben. A dioritember így szólt hozzá:
- Nincs mit mondanom neked! Harcolj, m e r t én elfoglalom az Ég királyságát,
elpusztítom az istenek házát és kikergetem őket az Égből!

(Az agyagtábla, melyen ezt a mítoszt megtalálták, itt eltörött, így a befejezést
csak kikövetkeztetni tudjuk. Feltételezhetően Tesub és Ullikummi személyes pár­
viadalára került sor, a kőóriás legyőzésének eszköze pedig minden bizonnyal az Éa
által előhozott rézkés lehetett. A Viharisten tehát, mint az ifjabb istengeneráció
vezére, megvédte a világ rendjét a „régebbi" istennemzedékek által jelképezett za-
bolázatlan, kaotikus, ösztönszerű energiák ellen.)

ARANY ATYÁCSKA ÉS LÚDVÉRC K Ü Z D E L M E I

Réges-régen, a Világ Hajnalán, időtlen időknek előtte aranyból voltak a madarak,

gyémántból a fű, a földön pedig aranyfákon, ezüstvesszőkön t e r m e t t a szóló szőlő,

81
a mosolygó alma és a csengő barack. Akkor még a világ tökéletes, kerek és szép
volt. Együtt laktak az Aranyos Szegeleten az emberek, az óriások és a tündérek.
Boldogan éltek a napsugaras hajfonatú Arany Atyácska királyságában, semmiben
nem szűkölködtek, ha megéheztek, a fákról mézet pergettek, minden növény, min­
den állat tiszta szívvel hozta el nekik istenek adta adományait.
Ám egy napon megjelent közöttük Lúdvérc, az isteneket, tündéreket, embere­
ket gyűlölő, ártó gonosz szellem. Valaha Arany Atyácska teremtménye volt ő is,
ám születése pillanata óta hazugnak, bajkeverőnek bizonyult. Saját világot akart
teremteni, őt engedelmesen szolgáló élőlényekkel, mert azt akarta, hogy a Föld
gyermekei őt és ne Arany Atyácskát tiszteljék uralkodójukként. Hamisságát megis­
merve azonban Atyácska letaszította őt a hetvenhetedik mélységbe. O t t sínylődött
Lúdvérc, de miután eleget várt a sötétségben, előmerészkedett, hogy megrontsa az
Aranyos Szegelet békességét és boldogságát.
Először az emberek közelébe férkőzött. Ármányos szavakkal így sugdolózott a
füleikbe:
- M i t törődtök nyájaitokkal, mit városaitokkal, gyümölcshozó kertjeitekkel? Te­
rem itt minden magától is, n e m kell fáradoznotok érte, elég, ha leszakítjátok a sok
szóló szőlőt, mosolygó almát, csengő barackot, hiszen mindezek értetek, nektek
teremtettek. Ne hallgassatok Arany Atyácskára, hallgassatok énrám, majd én meg­
m u t a t o m nektek, hogyan nyerhettek munkálkodás nélkül gyönyörteli életet!
És az emberek hallgattak a gonosz Lúdvérc szavaira. A Tetejetlen Fa hegyén álló
palotájából Arany Atyácska persze látta, mit gondolnak, hogyan cselekednek az
Aranyos Szegelet népei. Iszonyú haragra gerjedt, háborgásában rázkódott az egész
Felső Világ, cikáztak a villámok, dübörögtek a mennykövek, majdnem leszakadtak
az ég csillagai mind. Atyácska szikrázó szemmel, dühében rángó-reszkető hajfona­
tokkal járt-kelt öles lépteivel a palotában, és elhatározta, megbünteti az emberek
világát. Hogy elveszejtse az Aranyos Szegelet népeit, felhúzta a palotája előtt csör­
gedező ezüstpatak zsilipjét, s hét nap, hét éjjel engedte a zubogó vizet le a Földre.
Odalett a gyönyörűséges Szegelet, elsüllyedt a tajtékzó hullámok, az égig verdeső
hegymagas habok tajtékai között. Ám a nép egy része felmászott egy magas hegyre,
hogy el ne vesszen a Földet beborító áradatban. Arany Atyácska pedig megsajnálta
népét, s nagy titokban, hogy Lúdvérc fülébe ne jusson a híre, egy hatalmas tutaj
ácsolásába kezdett.
Palotája mögött állt a gyémántkövekkel kirakott Vílághegy, déli oldalát sárga,
északi felét piros, keleti fertályát ezüstös, nyugati részét pedig szurokfekete kövek
ékítették. Itt vágta a fát a tutajhoz Atyácska, miután minden reggel megmosdott az
élő-haló vízben, mely naponta mérhetetlen táltoserőt adott karjainak.
Lúdvérc pedig azt akarta, hogy a Szegelet népéből egy lélek, egy csecsszopó se
maradjon élve. Öreg koldusnak álcázta hát magát, és felment a Tetejetlen Fára,
Arany Atyácska palotájába. Színes szalagot adott ott egy szolgálólánynak és nagy
titokban faggatni kezdte őt:
- N e m tudod, hová jár el a te gazdád?

82
 - Én azt se tudom, hogy eljárna hazulról, - válaszolta a leány. - Csak azt tudom,
hogy reggel-este az élő-haló vízben mosakszik, azt mindig oda kell készíteni neki
dézsában.
- Még szebb szalagokat kapsz tőlem, - szólt érrel Lúdvérc, - ha úgy elrekkented
a mosdóvizet, hogy gazdád ne találjon reá.
A szolgáló így is tett. Másnap Atyácska hiába kereste az élő-haló vizet, nem találta
sehol, mosdatlanul ment el tutajt ácsolni az erdőbe. Ám most táltoserő híján maga
kopácsolt, maga fűrészelte a fát, a sok munka hangja pedig elhallatszott egészen a
palotáig.
Lúdvérc csak erre várt. A csattogást követve eljutott az erdő széléig, ám amikor
Atyácska meglátta, hogy jön, megmosdott a harmatvízben és olyan ereje lett, hogy
irdatlan ködöt bocsátott az egész erdőségre. Lúdvérc az orráig sem látott és meg­
szégyenülve osont vissza a palotába.
Másnap újra a szolgálólányhoz fordult:
- Újabb kincseket, még szebbeket adok én neked, ha megitatod gazdáddal ezt a
seritalt, itt ebben a kupában. Ha megissza, mindjárt jókedve kerekedik tőle. Faggasd
ki akkor, hol s merre jár, mit csinál az erdőben, neked biztosan el fogja árulni titkát.
És a leány így is tett. Megkínálta Atyácskát serrel, akinek tüstént jókedve kereke­
dett az ármányos italtól. Kacagott nagyokat, kurjongatott, hogy a Földön egyszerre
ragyogóbb lett a nyár.
- M e r r e jársz, mit csinálsz az erdőben, jó gazdám? - kérdezte a lány.
- Tutajt ácsolok a népemnek, az Aranyos Szegelet embereinek, hogy meg ne
fulladjanak a vízözönben, - felelte Arany Atyácska.
Nosza, csak erre várt a szolgálólány! Tüstént szaladt Lúdvérchez, és elmondta
neki Arany Atyácska tervét szeretett népe megsegítésére.
Lúdvérc rettentő dühbe gurult. Megesküdött, minden erejével hátráltatni fogja
Atyácska munkáját, hogy az emberek megfulladjanak a vízözönben. Ellopta a kö­
teleket, eldugta a szekercéket, bokorba rejtette az emelőrudakat, földbe temette az
ékeket. Mindezt hiába: a tutaj a századik esztendő utolsó napjára elkészült.
Az emberek örömükben asszonyostul, háznépestül feltelepedtek a tutajra. M i n ­
den állatfajtából is elfért egy-egy pár a hatalmas tutajon. Lúdvérc is felszállt: kígyóvá
változva rejtőzött el egy elefánt füle mögött.
A tutaj csak ment, ringatózott a vízen, míg az eső záporozott a földre. Végül meg­
állt a hajó, s az emberek szárazföldet találtak. Ujjongva köszönték meg Atyácskának
a megmenekülést. Ám Lúdvérc is a partra szökött és örömében, hogy az emberek
között maradhat, markába köpött. Csudák-csudája, abból, amit köpött, egy torz, rút
sárkány szökkent elő, akit Kalamónának neveztek.
- Jó, hogy jöttél! - kiáltott rá Ármány. - Nyomorgasd, pusztítsd Arany Atyácska
népét, egy percig se hagyj nekik békét, állj bosszút rajtuk! Szomorítsuk meg életü­
ket úgy, ahogyan tudjuk!
M e r t e naptól kezdve Lúdvércet sem hívták t ö b b é Lúdvércnek, hanem Ármány
lett a neve. Ő és Kalamóna mindent megtesznek, hogy könnyek hulljanak Arany

83
Atyácska népének szemeiből. A vízözön pedig szétrombolta a világot, de a táltosok
azt mondják, van még valahol itt a Földön egy Aranyos Szegelet, ahol pontosan
ugyanúgy megy minden, mint ahogy a régi Szegeleten volt. Arany Atyácska özön­
vízből megmenekült népe pedig nemzedékek múltán Szkítiában talált hazára: ők
a hunok és a magyarok nemzetségei.

A GIGÁSZOK HÁBORÚJA

Az istenek első nagy háborújában Kronosz és Rheia dicső fia, Zeusz vezetésével az
Olümposz égi lakói legyőzték félelmetes nagybátyjaikat, akiket a győztes Zeusz a
Tartaroszba száműzetett. Ám Földanya ősi gyermekei, a hosszú hajú, hosszú sza­
kállú, hatalmas termetű, rettentő Gigászok bosszút esküdtek megalázott fivéreikért
és megindultak a Zeusz vezette világrend támadására. Minden figyelmeztetés nél­
kül óriási, üszkös csóvákat és égő sziklákat dobáltak az Olümposz felé. A rémült
istenek Zeusz atya segítségét kérték, ám az Istenek Ura csak elborult arccal nézett
maga elé és hallgatott. Hitvese, Héra azonban így beszélt hozzájuk:
- A Gigászok a Földanya erejével bírnak, mely ősibb, erősebb mindannyiunk­
nál. Istenek közül senki sem ölheti meg őket. Egyvalaki - egy oroszlánbőrbe bújt
halandó - kezétől pusztulhatnak csak el, ha az illető megtalálja a sebezhetetlenné
tevő csodafüvet.
Hallotta ezt Zeusz atya és azonnal felkereste leányát, a tanácsban mindig bölcs
Athéné istennőt. A fényesszemű Paliasz el is indult Héraklészhez, minden halandó
közül a legbátrabbhoz és legerősebbhez, aki a nemeai oroszlán bőrét köpönyegként
viselte a vállán. Eközben Zeusz megtiltotta a Hajnalnak, a Napnak és a Holdnak,
hogy világítsanak, m e r t így, sötétben a Gigászok nem tudták, merre kell támadni­
uk; pokoli sötétség borult az emberek világára. Héraklész pedig a csillagok fényénél
tapogatva találta meg Athéné segítségével a csodafüvet, mely az elkövetkező nagy
háborúban sebezhetetlenné tette a testét.
Megindult a rettenetes küzdelem. Héraklész első nyílvesszejével halálra sújtotta
a Gigászok vezérét, Alküóneuszt, ám amint az óriás a földre rogyott, íme, új erőre
kapva már emelkedett is fel, m e r t ez a föld Phlegra volt, a szülőföldje.
- Vidd át őt, ó, Héraklész, egy másik országba! - kiáltotta ekkor Athéné. Hérak­
lész vállára vette Alküóneuszt, kicipelte Thrákiából és buzogánnyal pusztította el.
Erre a Gigászok hatalmas piramis építésébe kezdtek, a piramis csúcsáról pedig
Porphürion felugrott az égbe, s gyilkos vággyal Hérára vetette magát. Erósz azon­
ban, hogy védje az Olümposz úrnőjét, gyorsan egy szerelemnyilat lőtt ki pontosan
a buja óriás májába; ekkor Porphürion dühe kéjvággyá változott. Mikor Zeusz látta,
hogy veszélyben asszonya erénye, villámmal agyonsújtotta Porphüriont. Azonban
a Végzet rendelése szerint csak halandó kéztől eshettek el a lázadók, ezért vala­
hányszor egy isten egy Gigászt legyőzött, mindig Héraklészt kellett szólítani, hogy

84
adja meg a kegyelemdöfést az ellenségnek. így kényszerítette térdre Árész, a had­
isten Ephialtészt, Dionüszosz, a bor istene Eurütoszt, Hekaté, az Alvilág úrnője
Klütoszt, Héphaisztosz, az isteni kovács Mimaszt, Athéné, a bölcsesség istennője
pedig Pallaszt - saját erőikből, ám Zeusz halandó fia, Héraklész keze által. Bátran
küzdöttek a Világrend védelmében az istennők is, kivéve D e m e t e r t és Hesztiát: ők
békeszeretőbbek voltak annál, semhogy harcba bocsátkoztak volna.
Váltakozó szerencse után lassan felülkerekedtek az olümposziak. A megfélemlí­
tett Gigászok lemenekültek a Földre, ám a győztesek üldözőbe vették őket; Athéné
pedig egy hatalmas sziklát dobott a megfutamodó Enkeladosz után, ebből lett Szi­
cília szigete. Az utolsó ellentámadást az árkádiai Trapészoszban verték vissza az
istenek: itt még ma is ég a föld és szántáskor gyakran óriások csontjai fordulnak
ki a talajból.
A Gigászok végleg, mindörökre legyőzettek. Földanya azonban bosszút akart áll­
ni gyermekei elpusztításáért, ezért egy kilikiai barlangban együtt hált Tartarosszal,
az Alvilág urával. Ebből a nászból született a legiszonyatosabb teremtmény, aki va­
laha is riogatta a világot: Tüphón, akinek nevéből a tájfun szó ered. Deréktól lefelé
csupa tekergő mérgeskígyóból állt, kinyújtott karjai száz mérföldet értek át szél­
tében, s keze helyén is viperafejek tátogatták szájaikat. Tüphón szamárfeje felért a
csillagokig, szárnyai elsötétítették a Napot, szeméből lángok csaptak elő, szájából
pedig tüzes lávafolyam ömlött. Amikor egymaga megrohamozta az Olümposzt,
az istenek rémületükben Egyiptomba menekültek és állatoknak álcázták magukat:
Zeusz kosnak, Apollón hollónak, Dionüszosz kecskének, Héra tehénnek, Artemisz
macskának, Aphrodité halnak, Árész vadkannak, Hermész pedig íbisznek.
Egyedül Athéné nem futamodott meg, sőt, kigúnyolta a többieket gyávaságuk
miatt. Ekkor Zeusz úgy elszégyellte magát, hogy felöltötte igazi alakját, ráhajított
Tüphónra egy villámot, és azzal a kovakő sarlóval sebezte meg a szörnyet, amellyel
annak idején Kronosz apját, Uranoszt férfiatlanította. Tüphón fájdalmában retten­
tőt ordítva szállt fel a szíriai Kasziosz-hegyre, ahol viaskodni kezdtek. A szörnyeteg
millió kígyó-gyűrűjével Zeusz köré tekeredett, elvette a sarlóját, s miután kivágta
az istenek urának kezeiből és lábaiból az inakat, fogta a harcképtelenné lett istent,
és kilikiai barlangjába hurcolta őt. A halhatatlanok királya magatehetetlenül feküdt
a barlang padlatán, az inakat pedig Tüphón óriás nővére, Delphüné őrizetére bízta.
Zeusz vereségének hírére kétségbeestek az istenek, ám a csalafinta Hermésznek
kiváló terve akadt. Pánnal együtt Tüphón barlangjához osontak, ahol a kecskealakú
Pán elordította magát, megrémítve ezzel Delphünét. Ezalatt a tolvajok tolvaja, Her­
mész ügyesen elcsente az inakat, visszatette Zeusz tagjaiba, majd együtt siettek haza
az Olümposzra. Nagy volt az ujjongás az istenek seregei között. Zeusz Atya i m m á r
teljes fegyverzetben ült fel egy szárnyas lovak vontatta égi kocsira, és villámokat
szórva ismét üldözőbe vette Tüphónt. A szörny rémülten menekült fel a Nüsza-
hegyre. Itt a Moirák, a Végzet istennői így édesgették Földanya világpusztító fiát:
- Vegyél ebből a gyümölcsből, ó, hatalmas Tüphón, hogy visszanyerd erődet és
legyőzhesd minden ellenségedet!

85
 Tüphón elfogadta a gyümölcsöt, ám az biztos halálát jelentette. Egyre lassabban,
egyre nehézkesebben még elrepült ugyan a thrákiai Haimosz-hegyig, s ott hatal­
mas szikladarabokat dobált Zeuszra, de az Olümposz ura villámokból szőtt pajzsot
tartott a felé szálló kősziklák elé, melyen azok visszapattantak és halálosan meg­
sebezték Tüphónt. A szamárfejű rém végül Szicília felé menekült, ahol Zeusz úgy
vetett véget a küzdelemnek, hogy ráhajította az Etna-hegyet, mely azóta is okádja
Tüphón haragjának emlékét, az izzó lávafolyamot.

RÁMA KIRÁLYFI TÖRTÉNETE

Az indiai regevilág egyik legcsodálatosabb gyöngyszeme a Lótuszarcúnak neve­

zett Ráma herceg hőstetteit beszéli el a fenséges bölcs, Válmikí költői műve alapján.
A történet c í m e Rámajána, azaz „Ráma Útja", ez az út pedig a világot fenntartó
Nagy Istenség, az Úr Visnu dicső testet öltésének ösvénye volt a mitikus idők haj­
nalán. R á m a kalandjait brahmanák nemzedékei recitálták hangosan, a történet
apáról-fiúra szállt, m o s t pedig, az istenek kegyelmét kérve szavainkra, mi magunk
is megkíséreljük hűségesen elmesélni ezt az elmét gyönyörködtető mítoszt.

Réges-régen, az idők kezdetén, a teremtés ifjúkorában történt, hogy a ráksaszák

nemzetsége 7 az istenek végzetéből egyre nagyobb hatalomhoz jutott mindhárom
világban. Démon-gonoszságú, rémületes, torz küllemű szörnyek voltak ők, akik va­
lójában büszke ősbölcsektől, vezeklő remeték szépséges leányaitól származtak, ám
hataloméhségük, gőgös kegyetlenségük és az élőlények iránti féktelen megvetésük
olyan rúttá tette testüket, amilyen csak méltó volt ádáz leikeikhez. A legrettene-
tesebbeket közülük Visravasznak, a remetének szülte Kaikaszí, Szumáli ráksasza
leánya: először a legerősebbet, akit Tízfejűnek neveztek, majd öccsét, a Köcsögfülű
Kumbhakarnát, végül húgukat, a Kosárkörmű Súrpanakhát. Búsult is az anya, hogy
ilyen szörnyszülötteket hozott a világra, s bánatán megkönyörültek az istenek: ne­
gyedik gyermeke, Vibhísana, bár ráksasza küllemű volt, jóságos szívű, törvénytisz­
telő szellemű brahmanává, szent életű remetévé serdült.
A Tízfejű ráksasza hamarosan megirigyelte féltestvérét, a Kincsek Őrét, Kuvérát,
aki önsanyargató lemondással nyerte el Brahmától a kegyet, hogy a Világőrök egyi­
keként a halhatatlan istenek közé soroltasson. Tízezer évig semmit sem evett hát
a Tízfejű, s ezer évig a tűzbe tartotta, úgy égette el kilenc fejét. A tízezredik évben
az utolsó fejét is a tűzbe akarta tartani, ám ekkor megjelent előtte az Univerzum
Ura, B r a h m a .
- Vezeklésed megnyerte tetszésemet, Tízfejű, - szólt a hatalmas isten. - Kérj
tőlem bármit, amit akarsz, megkapod.
Boldogan felelte rá a ráksasza:
- Add, ó, Brahma, hogy halhatatlan legyek!

86
 - Ezt a kérést n e m teljesíthetem, - válaszolta az istenség, - m e r t a halhatatlan­
ság csak a dévák, az örök fényben élő istenek kiváltsága. Kérj bármi m á s kegyet,
megadom!
- Akkor hát add, ó, déva, hogy sem tündér, sem démon, sem ráksasza, sem vad­
állat, sem isten, aki csak van, ne árthasson nekem!
- Megkapod, ráksaszák oroszlánja, - mosolygott Brahma. - H a n e m kérésed nem
biztosít számodra teljes védelmet. Az emberről elfeledkeztél.
Megvetően szólt ekkor a Tízfejű ráksasza:
- Eh, ember? M i t nekem az?! Halandó féreg, annyi az nekem, mint másnak a fű.
Ellene védelmet kérnem, büszkeségem sértené nagyon. Add hát az áldást, istenek
ura, és bocsáss el színed elől.
- Kívánságod teljesült, Tízfejű, - válaszolta a dévák fejedelme. - Tündér, démon,
ráksasza, vadállat és isten nem tud kárt tenni testedben. Sőt, mindezeken felül még
két keggyel is megajándékozlak: mind a tíz fejed újra kinő és tetszésed szerint ölt-
hetsz a világban bármilyen alakot, szépet, rútat egyaránt.
Hálatelt szívvel köszönte meg az adományt a rettenetes Tízfejű, s nyomban öl­
dökölni kezdte a tündéreket, szellemeket, j á m b o r embereket és vezeklő remetéket
mindhárom világban. Az élőlények iránt érzett gyűlöletének lángjaival felperzselte
a dús gyümölcsöskerteket, sziklákat görgetett a folyók medreibe, csillagokat rob­
bantott szét, majd Kuvérától ellopta a szélsebesen száguldó égi szekeret, a Puspakát.
Világpusztító útja során egy alkalommal a Puspakán szelte széltében-hosszában
a világűrt, amikor hirtelen megakadt az égi jármű és sehogyan sem akart tovább­
menni. Őrjöngő dühvel szállt ki szekeréből a Tízfejű, s húsz karjával rángatni kezd­
te a pályáját elálló akadályt, mely íme, nem volt más, mint Siva lakhelye, a Kailásza
hegy. A fenséges isten éppen örök párjával, Urnával mulatott fenn a hegy csúcsán.
Amikor Siva gyengéden át akarta ölelni a gyönyörű istennőt, az felsikoltott, mert
megrendült alatta a föld. Haragra gerjedve nyújtotta ki lábujját ekkor a Szigonyt­
rengető Siva, úgyhogy a Tízfejű karjai beszorultak a Kailásza gyökerei alá. Iszonyú
vonyítással üvöltött fel a ráksasza, szabadítani próbálva karjait, ám a roppant hegy
ezer esztendeig nem mozdult. Az ezredik év végén aztán leszállt hegyéről a Kék­
nyakú isten, Umá dicső férje, derűs arccal közelített a kínlódó ráksaszához, kisza­
badította karjait, s így beszélt hozzá:

Erővel, vakmerőséggel kivívtad ím, kegyelmemet.

Mit itt, e bércemen tettél: rémítő bődülésedért
- mind a Három Világot már holtra riogattad vele -
legyen neved süvöltő hős: Üvöltő, azaz Rávana.
Istenek, emberek, lelkek, Világ minden lakója már
e néven szólongat téged: Világ siráma, Rávana.

A Tízfejű nemcsak nevet nyert Sivától, de egy villámfényű kardot is kapott,

amellyel bármilyen élőlényt könnyűszerrel el tudott pusztítani. így m e n t tovább a

87
Puspaka élén Rávana, és ahol csak járt, rombolás, halál és a gyászolók elapadhatat-
lan zokogása töltötte be a levegőt. Egyszer aztán a Himalája vadon erdőibe tévedt
be a ráksaszák ura. Egy üde zöld tisztáson gyönyörű fiatal leányka ült szent meditá­
cióban, haját a remeték varkocsában viselte, hattyúfehér testén antilopbőr öltözet
feszült. Rávanában azonnal bűnös vágy ébredt, hát közelebb lépett és megszólította
az ismeretlen szépséget:
- Gyönyörű leánykám, kinek vagy a lánya, mondd? Mely férfi oly szerencsés,
hogy asszonyának tudhat? És minek sanyargatod tündér testedet itt, ebben a kietlen
erdőben?
- Védavatí vagyok, - válaszolta szemeit lesütve a lány, - apám Kusadhvadzsa,
az erényes bölcs, én pedig a Védák szent igéinek megtestesüléseként születtem
meg számára. Kértek már asszonyul dicső királyok, még maga a hatalmas Siva is,
ám én jó apám akaratából csak egyvalakit kívánok férjemül: a H á r o m Világ igazi
királyát, az áldott jóságú Visnut. Csak őneki adom át szűzi testem és lelkem. Ró­
lad meg mindent tudok, ó, kegyetlen ráksasza. Felismertelek, távozz tisztásomról,
tisztátalan!
A sértett büszkeség hirtelen gyilkos haraggá vált Rávana sötét szívében, s még
közelebb lépett Védavatíhoz.
- Édes leányka, te n e m tudsz semmit rólam, máskülönben nem mernél velem
ilyen gőggel beszélni. Én Lanka ura vagyok, szívem, a ráksaszák királya, a nevemet
pedig minden teremtett lény rettegi! Ki az a Visnu, mondd? Kisujjamhoz nem ér fel
az a senkiházi déva! M i t tudna az neked nyújtani? Gyere velem, szállj fel a Puspaká-
ra, királyném leszel és hatalmam oldalán minden gyönyörűséget élvezni fogsz!
- O s t o b a démon! - válaszolta szigorúan a leány. - Senki nem veti meg az Úr
Visnut, akinek van esze! Tűnj el innen, világ rémítője, és ne gyere vissza többé!
Ám Rávana ekkor már Védavatí elé lépett. Démonkarmaival elkapta a szegény
lány haját és gyilkos kacagással cibálni kezdte azt. Ám a szent életű szűz ekkor ki­
m o n d o t t egy mantrát, amitől, íme, késekké váltak ujjai, s azokkal lenyeste a haját;
a meggyalázott fürtök a d ö b b e n t Rávana kezében maradtak. Hátrarántotta szép
fejét Védavatí és dühtől reszketve kiáltotta:
- Beszennyeztél érintéseddel, te gonosz, semmivé téve ezzel vezeklésem művét!
M o s t meghalok és kérem az isteneket, új születésemben én okozzam majd halá­
lodat! S ha ebben az életemben j ó t tettem az Ég előtt, igaz embernek legyek nem
anyaszülte leánya! Találkozunk még, Rávana!
Ezzel a leány az áldozati tűzbe vetette magát; tündérszép teste hamuvá omlott
a haragtól-bánattól még mindig remegő démonkirály előtt. Nem sokkal később,
lenn a Földön, Mithilá uralkodója, Dzsanaka király egy nyári ünnepen szántóföld­
jeit meglátogatva csodás jelenségre lett figyelmes: a barázdában szépséges újszü­
lött leányka feküdt, ám senki nem tudta megmondani, kik voltak szülei és hogyan
kerülhetett oda. A királyt megrendítette az árva c s e c s e m ő sorsa, úgy döntött hát,
hogy hazaviszi és h e r c e g n ő h ö z méltóan neveli fel a kisdedet, aki nevelőapjától a
Szíta, azaz Barázda nevet kapta.

88
 Rávana a történtek után továbbszáguldott a Puspakán, m e r t n e m akart megállni
addig, amíg ki nem irtja az élőlényeket és térdre n e m kényszerít minden istenséget.
Egymás után hódoltak be a megállíhatatlan szörnykirálynak a dévák, még maga
Jama, a halál istene is, hiszen Brahma ígéretéhez híven Rávana még számára is
sérthetetlen volt. A ráksasza hasonlóképp bánt istennőkkel, tündérleányokkal és
az emberek asszonyaival is: erőszakot tett rajtuk és B r a h m a áldása miatt senki sem
állhatott bosszút meggyalázott anyja, leánya, vagy felesége miatt. Egy alkalommal
éppen Rambát, Kuvéra isten fiának asszonyát, a gyönyörű égi t á n c o s n ő t ostromolta
szerelmi vágyával Rávana, s a boldogtalan nimfa hiába próbált menekülni szorítá­
sából. Ekkor az erénye-vesztett táncosnő férje újfent megátkozta Rávanát: azonnal
érje utol a halál, ha valaha erőszakkal közelítene istennő vagy földi asszony felé.
A démon bosszúsan, sötét szívében rettegéssel vette tudomásul az őt sújtó átkot,
ám egyelőre úgy látszott, rémuralmát nem háborgathatja a H á r o m Világ semmiféle
hatalma. Elfogta és legyőzte Jamát; minden élőlény reszketve hódolt előtte, fia, a
ráksasza Indradzsit pedig még magát a dévák urát, Indrát is foglyul ejtette, meg­
alázta, úgyhogy a Mindenség összes teremtett lelke sóvárgó szívvel várta a szaba­
dító eljövetelét. Összehívta Brahma az isteneket, hogy tanáccsal döntsék el, mit
lehetne tenni a Rávanát védelmező áldás kikerülésére, a tanácskozás végére pedig
a következő döntésre jutottak:
- A ráksasza minden élőlény ellen élvezi sérthetetlenségét, egyedül az emberfaj
elől nem kért védelmet gőgjében ez a világpusztító. Egy halandó embernek kell hát
megölnie Rávanát.
Ekkor megjelent az Úr Visnu, a Világ Védelmezője, démonok, szörnyetegek leg­
főbb égi ellensége, és szelíd mosollyal helyet foglalt a tanácsban égi trónusán.
- Hozzád fohászkodunk, ó, Visnu, Mindenség Fenntartója. Dasarathának, Ajódh-
ja urának három dicső asszonya fiúsarj után epekedik: vállald hát az emberi létet,
ölts testet méhükben, magadat megnégyszerezve, s teljesítsd be Rávana végzetét!
- Ne féljetek, istenek, - válaszolta a kék ragyogású isten. - Becsületes kézitu­
sában legyőzöm én Rávanát, majd tízezer és tízszer száz évig lent lakom a Földön,
hogy megoltalmazzam az emberek világát minden d é m o n fenyegetése elől.
Égi himnuszok magasztalták ekkor a jóságos Úr Visnut, ugyanabban a pillanat­
ban pedig Dasaratha három asszonya fiúmagzatokat fogant. Amikor pedig idejük
betelt, a következő világbíró hősöknek adtak életet: Kausaljá, az első királyné szülte
meg Rámát, Visnu ereje felének birtokosát, Kaikéjí királyné Visnu negyedét, Bhara-
tát, a harmadik királyasszony, Szumitrá pedig ikreket hozott a világra, akiket Laks-
manának és Satrughnának neveztek.
Nőtt, érlelődött a négy herceg, büszke apjuk és a három édesanya örömére, kitel­
jesedtek erőben, vitézségben, Véda-tudományban és szívjóságban. N e m volt náluk
különb harcos, nem volt náluk szépségesebb, nemesebb lelkű ifjú birodalomszerte,
ám négyük közül leginkább a ragyogó szemű, lótuszszirom-arcú, hatalmas testű
Ráma királyfi, a trón örököse bírta mindenki szeretetét, rajongását. Szüleik boldog­
ságára a testvérek forró szeretettel csüggtek egymáson is, szinte elválaszthatatlan

89
jóbarátok voltak: különösen erős kötelék fűzte össze Ráma és Laksmana, illetve
Bharata és Sathrugna szíveit.
Amikor R á m a már fegyferfogható fiatal férfivá érett, az országba érkezett Visvá-
mitra, a hatalmas ősbölcs, és a király aggodalma ellenére magával vitte a vadonba
Rámát; mestere oldalán a herceg már ilyen ifjú korában is az emberi faj ellenségei el­
leni harc dicső bajnokának bizonyult. Vele tartott hű fivére, Laksmana is, Visvámit-
ra pedig mindkettejüket megtanította nemcsak a hadi tudományokra, de beavatta
őket a létezés mélyebb titkainak ismereteibe is. M i k o r a hercegeket felkészülteknek
ítélte, a b ö l c s elvitte őket Mithilá városába, ahol Dzsanaka király éppen ijászver-
senyt rendezett, hogy méltó férjet találhasson gyönyörű nővé serdült leánya, Szíta
számára. Elő is hozták Siva rettenetes íját, a jelenlévő hősök - sok-sok ország híres
daliája - pedig egymás után hagyták hátra kudarcot vallva, elkeseredve a porondot,
mert n e m akadt halandó, aki a szörnyű íjat akár csak felemelni, nemhogy kifeszíte­
ni tudta volna. M o s t azonban előlépett a lótuszarcú Ráma. Szelíden fohászkodott
az Úr Sivához, megemelte az íjat és a szisszenni n e m merő tömeg szeme láttára a
hatalmas íj előbb engedelmesen meghajlott a hős győzhetetlen karja alatt, majd
rémületes robajjal kettétört. Búsult is a király, ám annál boldogabb volt a szépsé­
ges hercegnő, Szíta, mikor az örömtől ragyogó arcú győzteshez vezették. Ráma és
Szíta életreszóló szerelemmel esküdtek egymásnak hűséget; Laksmana Szíta húgát,
Urmilát jegyezte el, Dzsanaka pedig megígérte, hogy a királylányok unokahúgait
Bharatához és Sathrugnához fogja feleségül adni.
A négyszeres menyegző megtartása után a hercegek lótuszarcú hitveseikkel
Ajódhjában, Dasaratha udvarában kezdték meg boldogságuk napjait. Közelgett
azonban az idő, hogy Dasarahta király az ősök szokásai szerint csendes meditáció­
ban készüljön fel a Nagy Útra, és legidősebb fiát avassa juvarádzsává, azaz trónörö­
kössé. R á m a herceg a nagy király és a nép előtti tiszta alázattal fogadta közeli király -
lyá kenetésének hírét, az emberek pedig az utcákra vonulva ünnepelték a szeretett
királyfit. M i n d e n k i örvendett, csak a púpos M a n t h a r á , Kaikéjí királyasszonynak,
Bharata anyjának szolgálója dúlt-fúlt dühében, a királynék lakosztályába rohant, s
felháborodva ébresztette fel úrnőjét:
- Te szerencsétlen királyné, alszol, amikor férjed megrabol, kisemmiz a hata­
lomból, félreállítja fiadat, hogy Kausaljá gyermekét avassa trónörökössé? Hát tű­
röd, hogy így megalázzanak? Ha R á m a lesz a király, te itt annyi sem leszel, mint a
legutolsó rabszolganő! Kelj fel és vedd kezedbe sorsodat!
- De kedves Manthará! - álmélkodott Kaikéjí. - Ugyan miért vagy ennyire fel­
dúlva? R á m a jóságos, becsületes ifjú herceg, aki királyként is bizonnyal megadja
majd az illő tiszteletet öccsének, Bharatának és nekem. M i é r t haragudjak reá, ami­
kor soha, egyetlen szóval meg n e m bántott engem?
- O s t o b a vagy! - kiáltott a púpos szolgáló úrnőjére. - Majd sírni fogsz, de akkor
már késő lesz! M o s t cselekedj, amíg még lehetséges! Rámának nem szabad trón­
örökössé lennie! Téged szeret legjobban asszonyai közül a király, érd hát el nála,
hogy ne Rámát, h a n e m Bharatát kenje fel juvarádzsává! Menj, ölts gyászruhát, üsd

90
kék-zöldre arcodat, tépd meg ruháidat, majd zárkózz be a Harag Házába és ki ne
jöjj onnan addig, amíg férjed meg n e m ígéri, hogy Rámát száműzetésbe küldi és
Bharatát avatja trónörökössé!
A megzavarodott, kétségek és félelmek gyötörte Kaikéjí királyné végül így is tett.
Szép arcát meghasogatta, díszes köntöseit megszaggatta, s úgy hevert a Harag Há­
zának padlózatán, mint egy égből letaszított istennő. így talált rá Dasaratha király,
és mikor a királyné hosszas faggatásra sem volt hajlandó elmondani, mi bántja, az
uralkodó végül megesküdött, teljesíteni fogja Kaikéjí kérését, bármi is volna az.
Ekkor a királyasszony felemelte fejét a porból.
- Azt akarom, - sziszegte a kegyetlen szavakat, - hogy ne Rámát, hanem Bharatát
avasd trónörökössé, Rámát pedig küldd tizennégy évre az erdőbe száműzetésbe!
Dasaratha király döbbenten meredt hitvese idegenné lett vonásaira, majd a fáj­
dalomtól eszméletét vesztette. Amikor felocsúdott, kérlelte Kaikéjít, kívánjon bár­
mi mást, csak ezt ne, hiszen Ráma nem tett semmi rosszat, hogy ilyen iszonyú bün­
tetéssel sújtsák, érdemtelenül; ám a királyné hajthatatlan maradt. Amikor pedig
Ráma királyfi megtudta, mostohaanyja mit követel a királytól, így szólt híveihez:
- Az anya parancsa szent. Kaikéjí olyan, mintha az anyám volna. N e m akarom,
hogy miattam támadjon trónviszály ebben az országban. N e m érzek vágyat a ki­
rályság, a hatalom iránt, nem akarok minden áron uralkodni. Elmegyek tizennégy
évre az erdőbe, Bharata pedig legyen király Ajódhjában boldogan.
Hiába kérlelték barátai, hiába könyörgött anyja, Kausaljá, végül Dasaratha király
is, hogy Kaikéjí miatt ne hozzon magára ekkora próbatételt, az erényes herceg sze­
líden megölelte szeretteit:
- Ne sírjatok! Az erdőben sok teljesítendő feladat várhat rám. Ha Kaikéjí úrnő ezt
akarja, hát így kell lennie, hogy ne én legyek oka az ő és édesapám vitájának.
Ekkor megszólalt a fiatal hercegnő, Szíta is:
- Ahol a férj helye, ott van asszonyáé is. Ahogyan a Hold a Naphoz, Laksmí Vis-
nuhoz, Szaraszvatí Brahmához, Szávitrí Szatjavánhoz, úgy tartozom én uramhoz,
Rámához. Vele megyek én is száműzetésbe.
Ráma öccse, Laksmana sem bírta elviselni, hogy hős bátyjától el kelljen búcsúz­
nia, ezért ő is fogadalmat tett, hogy vele indul az erdőbe. A h á r o m vándor - Ráma,
Szíta és Laksmana - felöltötték hát a vezeklők gúnyáját, és hatalmas, zokogó em­
bertömeg kíséretében kivonultak a városból. A határban R á m a még visszafordult
egyszer, s szelíd szóval kérte az őt olyannyira szerető férfiakat, nőket és gyermeke­
ket, hogy térjenek meg otthonaikba. Miután a történteket jelentették a magába ros­
kadt Dasaratha királynak, annak szíve éjjel a bánattól megszakadt - a négy herceg
dicső édesapja meghalt. A palotában nagy lett a zűrzavar; az országnagyok végül
úgy döntöttek, Ráma távollétében Bharata uralkodjon a népen. A n e m e s szívű fivér
azonban kinyilvánította, hogy semmi köze anyja ármányos terveihez, s R á m a bol­
dogtalansága árán esze ágában sincsen trónra lépni. Hosszas könyörgésre végül a
régensi címet elfogadta, azonban a trónra a száműzött R á m a díszes saruit helyezte,
így várta vissza az ország törvényes királyát, bátyját, akit teljes szívvel szeretett.

91
 Eközben Ráma, Szíta és Laksmana megkezdték az erdőlakó zarándokok életét.
Mivel egyiküket sem fűtötte hatalomvágy, derűs boldogsággal élvezték az ébredő ős­
erdő illatait, a kelyhüket égnek táró pompás virágokat, a tavaszi nászukat megkezdő
páva-párok táncát. Ráma és Szíta forró szerelemmel, olthatatlan vággyal csüggtek
egymáson, az ifjabb királyfi, Laksmana pedig hűséggel, odaadással szolgálta bátyját
és annak szépséges feleségét, akik kedves gyermekükként szerették a Laksmí áldását
nevében hordozó fiatal hőst. S e m m i nem zavarta volna e három tiszta lelkű ember
erdei magányát, csakhogy az elvarázsolt erdőben iszonyatos ráksaszák tanyáztak,
köztük a világot rémítő Rávana fivére, Kara, és rút ráksaszí nővére, Surpanakhá.
Az emberi nem iránt érzett haragjukban, bosszúszomjasan támadtak rá Rámára és
övéire, ám a hős villogó kardjától, s tévedhetetlen nyilától mindketten legyőzettek.
A Tízfejű r é m ekkor úgy döntött, maga teljesíti be a reá régen kirótt végzetet, és
parancsot adott varázslójának, Máricsának, csalja el a remetelakból Rámát, hogy a
szép Szítát egyedül, a hős védelme nélkül találhassa. így is lett. Egy derűs délelőttön
kunyhójuk körül sétálgatva egyszer csak felkiáltott a karcsú derekú hercegnő:
- O, gyertek ide, Ráma, Laksmana! Nézzétek, kedveseim, milyen gyönyörű őzbak
van itt! Kérlek, ó, férjem, fogd el nekem ezt az őzikét, ha hazamegyünk, asszony­
lakom legszebb dísze lesz!
Ráma királyfi, asszonya kedvére azonnal űzőbe vette a bársonyfekete fején gyé-
mántcsillámú szarvakat viselő, ritka szép őzet, amely nem volt más, mint álalakban
a gonosz Máricsá, Rávana udvari varázslója. így hát Ráma akárhogyan űzte hegyen­
völgyön át az állatot, utolérni sehogyan sem tudta. Hosszú órák teltek el, mialatt
Szíta és Laksmana szorongó szívvel várta vissza a hőst. Végül a királyleány nem bírta
tovább kétségeit és keményen megparancsolta férje fivérének, induljon tüstént, ke­
resse meg az erdőben Rámát; a hűséges Laksmana balsejtelemmel szívében indult
el maga is a vadonba. Ekkor a világpusztító Tízfejű elkendőzte szörnyeteg alakját, s
szelíd bráhmannak álcázva magát belépett a remetekunyhóba, ahol immár egyedül
lelte Szítát. Ráma hitvese alázattal köszöntötte a vélt vezeklő remetét:
- Üdvöz légy, brahman! Ajódhjá trónörökösének, a Lótuszarcú Rámának kuny­
hójába léptél, én pedig a ráksaszák réme hős felesége, Szíta vagyok. M i t tehetek a
kedvedre, mondd?
Rávana előbb szíves szóval köszönte a vendéglátást, majd a ház asszonyának
szépségét kezdte dicsérni, mire Szíta gyanút fogott, hiszen nem illett vezeklőhöz
ez a beszéd. Végül szűk lett a bráhmani álca a bűnös vágyú ráksaszának, le is ve­
tette hát öltözékét, s ott állt Szíta előtt, mindeneket rettentő, iszonyatos alakjában.
Megragadta a sikoltozó hercegnőt, majd magához intette Puspakát, az égi jármű­
vet 8 , felszállott rá és az égbe emelkedett. Szegény Szíta fenn a levegőben zokogott,
jajveszékelt, könyörgött a fáknak, a négylábúaknak és a madaraknak, ne hagyják
annyiban ezt a gyalázatos rablást, és végestelen-végig a hősök nevét kiáltozta:
- R á m a ! Laksmana! Segítsetek, ó, Ráma, Laksmana!
Ám a királyi harcosok messze jártak, b e n n a vadonban, ahová pokolbéli varázs­
lattal M á r i c s á elcsalta őket. Meghallotta azonban a boldogtalan Szíta sikongását
Dzsatájusz, a keselyűk ura, Dasaratha király régi barátja, és éles csőrével az asszony­
rabló rém ellen támadt. Ám hamarosan halálos sebet kapott a ráksaszától, s a földre
zuhant. Szíta keserves könnyeket hullatott, látva védelmezője, a nagylelkű keselyű­
király elestét. Végül, íme, megérkeztek Lankára, a ráksaszák szigetországába, ahol
Rávana előbb könyörögve kérte szerelmét, ígérve, első királynéjává teszi a ráksaszák
felett, majd mikor a szép Szíta kijelentette, inkább meghal, semhogy hűtlen legyen
férjéhez, a ráksaszakirály kegyetlen mosollyal így beszélt hozzá:
- A hold egyetlen hónapját adom neked, hercegnő, hogy meggondolt magad. Ha
teliholdkor nem léssz önként a feleségem, a szakácsaim megfőznek és feltálalnak
nekem vacsorára.
Eközben Ráma hazaért a kunyhóba és üresen találta azt. Hamarosan Laksmana
is visszaérkezett - a porban fekve lelt rá lótusz-szemű bátyjára. Átkozták a percet,
amikor magukra hagyták a remetelakban Szítát. Könnyek között járták be újra az
erdőt, mindenhol a szeretett hercegnő nevét kiáltozva, ám bánatos hangjukra csak
az erdei madarak csivitelése felelt. Egy tisztáson azonban sáfránysárga fátyolra, női
ékszerekre bukkantak, melyeket jól ismertek Szíta szárijáról: ekkor megértették,
hogy valaki elrabolta Ráma asszonyát. Beljebb, az őserdő mélyén pedig óriási ma­
dár feküdt, a haldokló Dzsatájusz, aki utolsó szavaival megszólította a királyfit:
- Itt járt Rávana, ő rabolta el Szítát... Apád emlékére, aki barátom volt, kérlek, ó,
Ráma, temess el engem... és oltalmazd szegény Szítát!
Azzal a keselyűk ura a Szvarga mennyországba, a hősök égi lakhelyébe tért. Ráma
és Laksmana zokogva mondták el a mantrákat a dicső madárkirály máglyája felett.
Ezután a hősök az istenekhez fohászkodtak, mert n e m tudták, merre vitte a rák-
sasza Szítát. És íme, hatalmas majom szökkent eléjük a fáról: a Szélisten fia, Ha-
numán 9 , a legnagyszerűbb a majmok fajtájából, aki valaha is testet öltött a H á r o m
Világban. Hanumán alázatosan köszöntötte a páratlan hercegeket, akik boldogan
fogadták a bátor majomharcos jobbját; Hanumán pedig elvitte R á m á t és Laksma-
nát a majomkirály, Szugríva városába, ahol kis idővel ezelőtt Valin, Szugríva fivére
letaszította bátyját a trónról és erővel elfoglalta királyságát. R á m a megvívott a trón­
bitorlóval, s visszahelyezte a koronát a jogos uralkodó fejére; erre a hálás Szugríva
megígérte a hős királyfinak, hogy bármivel örömest viszonozza jótettét. Ráma n e m
tétovázott, a kínálkozó alkalmat megragadva így beszélt a majomkirályhoz:
- Egy módon tehetnél viszont-szolgálatot nekem, ó, M a j m o k Ura, Szugríva.
Küldd ki kíváncsi, mindenbe-belenéző, fákon ügyesen járó népedet a Négy Világtáj
irányába, hogy megtalálják, merre vitte el a gonosz ráksasza feleségemet.
Megindult hát a majmok véghetetlen serege, ki földön táncolva, ki a levegőben
ugrándozva, a négy égtáj irányába, megkeresni Szítát. Egy holdhónap telt el és
a százezer majom csüggedten tért vissza királyához, m e r t n e m akadtak s e m m i
nyomra afelől, hol rejtegeti a démonkirály a lótuszarcú R á m a asszonyát. Ekkor
Szugríva magához hívatta Hanumánt, s eképpen szólt hozzá:
- Földön, égen, tenger alatt, föld alatt nincs olyan rejtek, ahová te be ne tudnál
férkőzni, Szélisten fia, páratlan harcos! Indulj, keresd meg Szítát!

93
 - Ha pedig Szíta kételkedne, hogy én küldtelek hozzá, vedd e gyűrűt, - fordult
m o s t H a n u m á n h o z R á m a is, - mutasd meg neki, s meglásd, hozzád fog hajolni
szíve!
H a n u m á n a homlokához érintette a smaragdköves ékszert, összetett kézzel föld­
re borult R á m a előtt, majd hatalmas ugrásokkal útnak indult Dél felé.
M i d ő n újra kitelt a hold ezüst tányérja, Hanumán csapata portól lepve, kimerül­
ten roskadt le a Nagy Ó c e á n partján. Rettegtek, hogyan mehetnének haza a főváros­
ba azzal a hírrel, hogy a szép szemű hercegnőnek nyomát sem lelték égen-földön.
Sorra felidézték a gyászos eseményeket: Ráma száműzetését, Szíta elrablását, Dzsa-
tájusz hőstettét, a két királyfi fájdalmát és meséléssel csillapították honvágyukat.
Végül úgy határoztak, soha többé nem mennek haza, hanem böjtbe fognak és itt,
a parton várják be halálukat. Egy öreg keselyű azonban meghallotta a szavukat és
megszólította őket:
- Kik vagytok? Hogyan kerültetek ide? És honnan ismeritek Dzsatájusz nevét?
Ekkor a majmok elmesélték neki mindazt, mi történt, Dzsatájusz keselyű halálát,
Szíta szenvedéseit és Ráma dühét, ha mielőbb nem látja viszont istennő-testű felesé­
gét. Az öreg keselyű álmélkodva hallgatta őket, végül keserves zokogásban tört ki:
- Tudjátok meg, vándorok, nagy fájdalmat okoztatok szívemnek! Dzsatájusz az
ö c s é m volt, én pedig Szampati vagyok, az ő bátyja. S még csak bosszút sem vehetek
fivéremért. Száz évvel ezelőtt ö c s é m m e l elhatároztuk, hogy versengve felszállunk a
Napig. így is tettünk, ám testvérem túl közel repült a Naphoz és láttam, a forró csil­
lag sugarával igen kínozza őt. Én szárnyaimmal védtem meg a forróságtól, de ekkor
az én szárnyam égett el, s én lezuhantam. Azóta fekszem itt szárnyaszegetten, nyo­
morultul. Ám még így is, puszta szavammal segíthetek nektek, hogy legyőzzétek
Dzsatájusz gyilkosát. Ahogy itt gubbasztottam az óceánnál, hát néhány hónapja
mit láttam az égen? Egy ékes légi kocsit, Rávana szekerét, b e n n e gyönyörű fiatal
asszonyt, aki sikoltozott: „Ráma, Laksmana!". Én tudom, hol rejtette el Rávana Szí­
tát. Száz jódzsanára innen van egy nagy sziget a tenger közepén, Lanka, annak or­
m á n a démonkirály palotája. O t t őrizteti h á r e m é b e n Rávana Ráma hitvesét, senki
sem férkőzhet a közelébe.
És íme, miközben így beszélt, az istenek meghálálták a páratlan segítséget és
Szampati szárnyai újra kinőttek. Az öreg keselyű boldogan lengette meg őket, majd
felszállt és eltűnt a messzeségben. A majmok üdvrivalgással bömböltek örömük­
ben, hogy i m m á r n e m kell dolgavégezetlen hazatérniük, sem itt maradniuk, ám
Lanka az ó c e á n közepén fekszik, úszni n e m tudnak, híd sincsen: ki képes hát száz
jódzsanányi ugrásra? Egymással versengve bizonygatta mindegyik, hogy majd ő
kihozza Szítát, végül Hanumán, a Szél fia megvetette lábát a Mahéndra hegy szik­
láján, felfohászkodott égi apjához és fölrugaszkodott az égbe. A Levegő Istenénél
sebesebben szállt a hős majom az égen, dicső vállalkozását pedig kegyesen segítette
még maga az óceán is. Végül földet ért a Szél szülötte, s aprócska majom alakját
öltve besurrant Rávana háremébe; a vágyuk kitöltése után édesen szunnyadó ráksa-
szí-hölgyek között azonban sehogyse találta Szítát. M á r csaknem reményvesztetten

94
fordult vissza, amikor eszébe ötlött, megtekinti a palota kertjét is, hátha ott rejtette
el a démonkirály Ráma hitvesét. A palota ablakából kiszökkent a pompázatos kert­
be, ott sebesen felkúszott egy asókafára, s mit látott? Az asóka törzsét két karjával
átölelve, tépett ruhájú, tündérszép nő zokogott keservesen az őt kínzó, acsarkodó,
torz testű ráksaszí-őrök gyűrűjében. A ráksaszík gyalázták, csúfolták szegényt, ami­
től csak még j o b b a n hullt a könnye, mint a zápor, végül dühödten eltávoztak az
asszony-őrök, és ekkor Hanumán a fa lombja közül megszólította a még szenvedé­
sében is gyönyörű nőt:
- Istennő vagy talán? Bájos tested, ragyogó arcod n e m halandó asszony ékessége.
Úgy sejtem, te vagy Szíta, a nagylelkű Ráma hitvese, engem pedig R á m a küldött el
tehozzád.
Szíta előbb megijedt, hátha Rávana kínozza őt megint, ezúttal majom alakjában,
ám a kis majmocska olyan alázatos arccal, olyan kedves szóval szólt hozzá, hogy bi­
zalmatlansága azonnal elillant. M i k o r Hanumán megmutatta neki R á m a gyűrűjét,
hogy bizonyságot nyerjen küldője kiléte felől, a boldogtalan Szíta örömkönnyeket
ontva kiáltott fel:
- Átugrottad az óceánt, csak hogy jó hírrel gyógyítsd szegény szívemet, ó, remek
majom, ki a Szélisten méltó sarja vagy! Nincs szó, mely eléggé dicsérné hőstettedet!
Mondd hát, hogyan él Ráma és Laksmana? M i k o r j ö n n e k engem megszabadítani?
Ó, hogy vágyom már lótuszarcú férjem látására! Egy pillanat nélküle ezer eszten­
dőnek tűnik!
Hanumán megnyugtatta Szítát, hogy Ráma, L a k s m a n a élnek, egészségesek, és
szövetkeztek a majmok királyával, hogy megtámadják Rávana birodalmát. Végül
Ráma isteni párja megkérte a majomharcost, üzenje meg Rámának, hogy siessen,
mert mindjárt újra megtelik a Hold. Hanumán ekkor összetett kézzel leborult a her­
cegnő lábai előtt, visszaváltozott igazi nagyságába, majd hatalmas ugrással vissza­
tért a szigetről a tengerpartra, ahol társai üdvrivalgással fogadták.
Amikor Ráma megtudta, hogy Hanumán szólott a rab Szítával, boldogsága n e m
ismert határt, ám haragja sem, Rávana és ráksaszanépe ellen. Tüstént megindult
a hatalmas hadsereg, amilyent azóta sem látott a H á r o m Világ. Ráma, Laksmana,
Szugríva és Hanumán a majomhad élére álltak, az öreg Dzsámbaván, a medvék ki­
rálya pedig medvesereggel támogatta vállalkozásukat. így ért a tengerpartra, maj­
mok és medvék élén Ráma, hogy megkezdje háborúját Rávanával. Ám hiába ugrot­
ta át Szíta látására a száz jódzsanát Hanumán, milliónyi majom- és medvekatonát
nem lehetett átvinni az ó c e á n o n . Törték is a fejüket a hősök, hogy oldják meg ezt
a feladatot, végül Ráma megparancsolta a majmoknak, építsenek lenge hidat, szép
művű töltést a part és Lanka szigete közt, az óceán felett. M i k o r elkészült a száz-
jódzsanás átjáró, a sereg egyhangúan nevezte azt el R á m a Hídjának.
Megindult a hídon a medvék és majmok véghetetlen áradata a ráksasza-ország
elveszejtésére. Rávana sietős haditanácsot tartott, majd m e g p a r a n c s o l t a udvari
varázslójának, hogy R á m a ködképből szőtt holttestét mutassa meg Szítának, így
a hercegnő n e m táplál majd t ö b b reményt férje érkezésére. Szíta hitt a gonosz

95
ármánynak és zokogva kérte a Halált, hadd kövesse ő is szeretett urát a fénybe,
ám ekkor egy jószívű ráksaszí elárulta neki Rávana cselszövésének titkát, s meg­
nyugtatta, hogy R á m a él.
Az éjszaka leple alatt a medvék és a majmok négy irányból megrohanták Lanka
fővárosát. Sok kiváló majom és medve esett el az első harcban, mert a ráksaszák
kegyetlenül viszonozták a támadást. Vibhísana, Rávana tiszta szívű öccse átállt
R á m a seregéhez, mert maga is igazságtalannak tartotta, hogy egy asszonyrablónak
segédkezzen, még ha az a bátyja is. Ekkor azonban Indradzsit, Rávana fia szállt
harcba a két királyfi ellen, és íme, a majmok és medvék iszonyú rémületére Ráma
és Laksmana a ráksasza nyilaitól találva holtan zuhantak le szekereikről! Ám ekkor
megnyílt az ég, és Visnu óriás hátasmadara, a dicső Garuda szállt alá a fellegekből.
Hatalmas szárnyával meglegyintette a mozdulatlanul fekvő hősök arcát, és szem­
pillantás múlva R á m a is, Laksmana is erőtől duzzadva tért vissza a háborúba.
Váltakozva forgott a csata szerencséje, hol az ostromlók, hol a védők szívébe oltva
a reményt. Rávana felébresztette fivérét, az ezer éve alvó iszonyatos Kumbhakarnát,
és őt küldte Dasaratha két fia ellen, ám Ráma könnyűszerrel végzett vele Indra dár­
dájával. A ráksaszakirály fájdalmasan siratta öccsét, ám ekkor fia, Indrazsit lépett
elébe és megesküdött, holnap végez mind Rámával, mind Laksmanával. Felvirradt a
hajnal. Indradzsit gonosz mágiához folyamodott: felszállt harci kocsiján az ellenség
tábora fölött a levegőbe, s ott egy légből szőtt Szítá-kép haját kezdte el rángatni. Ha-
numán a majmok élén döbbenten szemlélte, hogy kínozza a szörnyeteg a Szítának
vélt képet, s hogy sújtja kardjával halálra a sikoltozó asszonyt. Ekkor a majmok el­
keseredésükben megfutottak a csatatérről, Hanumán pedig könnyek közt jelentette
Rámának, hogy a harc immár értelmetlen, mert szeretett hitvesét megölte Rávana
fia. Ráma ájultan zuhant a porba, ám az igaz lelkű ráksasza, Vibhísana kijelentet­
te, ismeri Rávana fekete módszereit, nem valószínű tehát, hogy Szíta halott volna.
Ráma ekkor megnyugodott, és a fivérek kemény szívvel folytatták a háborút. A hős
Laksmana még arra is megesküdött, hogy párbajban fogja kihívni és legyőzni Ráva­
na gonosz fiát.
Indradzsit és Laksmana küzdelme olyan volt, mint az istenek és a démonok örök
háborúja a véghetetlen űrben; a két harcos erőben és hatalomban is hasonló volt
egymáshoz. Előbb földi fegyverekkel próbálkoztak - karddal, lándzsával, nyílvesz-
szővel -, ám egyik sem tudta legyőzni a másikat. Elővették hát a mágikus fegyvere­
ket - Varuna, Rúdra, Agni, Szúrja, Siva és az Aszurák varázsnyilait -, de ezek sem
döntöttek kettejük közt a küzdelemben. Végül Laksmana elővette Indra nyilát és
így fohászkodott:
- Ha igaz, hogy a nagy R á m a erényes, ha vitézségben nincs párja, úgy te nyíl,
győzd le Rávana fiát!
És az Indrát is foglyul ejtő Indradzsit, a Tízfejű szülötte, a nagy nyílvesszőtől
találva holtan zuhant a csatatérre.
Rávana, miután elsiratta fiát, i m m á r reményvesztetten küldte egymás után had­
vezéreit Ráma és Laksmana ellen, hiába. A ráksasza-főnökök mindegyike elesett,

%
vagy a királyfiak, vagy a dicső majmok, vagy a medveharcosok dühödt csapásai alatt.
Végül nem volt más hátra: Rávana úgy döntött, maga száll harcba a városát ostromló
Dasaratha-hercegek ellen. Iszonyatos, Mája készítette nyilával Laksmanára lőtt, s a
hős halálra sebzetten terült el a porban. Míg Ráma keserves zokogással gyászolta
vitéz fivérét, addig Hanumán, aki tudta, hogy a Mahódája-hegyen nő a forrasztófű,
minden seb gyógyszere, hatalmas ugrásokkal nekiindult, hogy megkeresse a csoda­
tévő gyógynövényt. Kutatott egy darabig a hegy csúcsán sarjadó növények között,
ám nem ismerte fel a forrasztófüvet: megdühödött hát, letépte az egész hegy csú­
csát, feje fölé emelte azt, s így szállt vissza Ráma táborába. Szuséna, a majmok gyó­
gyítója rögtön megtalálta a varázserejű füvet és meggyógyította vele Laksmanát.
A gyászba csüggedt Ráma ekkor új erőre kapott, s maga szállt szekerére Rávana
ellen, a végső párviadalra.
Iszonyatos erővel csapott össze Szítáért a két bajnok, lélegzet-visszafojtva bámul­
ta küzdelmüket mind a két sereg, sőt, maguk az istenek is a Szvarga-mennyország-
ban. Indra saját égi kocsisát, Mátalit küldte el Ráma megsegítésére, aki hatalmas
repülő szekerére emelte fel a dicső királyfit, mert nem tűrhette a Dévák Ura, hogy
Visnu megtestesülése gyalog menjen harcba a Puspakán száguldó démonkirály el­
len. Sokáig váltakozó szerencsével folyt a harc, mígnem végül Mátali így szólította
meg a már fáradó, erejét veszítő herceget:
- Dicső Ráma, hát elfeledkeztél B r a h m a nyiláról? Ez az egyetlen fegyver, amely
egy halandó íjából kilőve képes elpusztítani Rávanát. Lődd ki hát, teljen be a végzet
és szabaduljon meg a Mindenség e szörnyetegtől!
Ráma ekkor megértette, hogy küldetése végre végcéljához ért. Elővette az iszo­
nyú fegyvert, a nyílvesszőt a Védák előírása szerint az íj húrjára illesztette, mant-
rákkal áldva a Világ rendjét, amely homályba űzi az istenek minden ellenségeit; és
teljes erejével felajzva az íjat, kilőtte a villámfegyvert Rávanára. B r a h m a nyila sur­
rogva szelte át a levegőt, s pontosan Rávana fekete szívének közepébe talált, majd
megfordult és engedelmesen visszatért az áldott Visnu inkarnációjának kezébe.
A Fényhazában m e n t e n felcsendült a h a r m i n c isten hálatelt éneke, amrita-illatú
szellő suhant át az égen, s bársony virágszirmok árasztották el Dasaratha hős fiát.
Amint a majmok és medvék fegyvereitől amúgy is elgyengült ráksaszák hírét
vették hatalmas uruk elestének, kétségbeesve hajították el fegyvereiket, s borultak
le életükért könyörögve a porba. Lankát legyőzték, a hercegek diadallal vonultak be
a városba, ujjongó seregeik élén. Rávana asszonyai, élükön a fő királynéval, M a n -
dódaríval, iszonyatos sírással borultak a Tízfejű holttestére. R á m a ekkor a követ­
kezőképp szólott az igazlelkű Vibhísanához, Rávana öccséhez, aki mindvégig Szíta
szabadítását segítette:
- Temesd el bátyádat királyhoz illő módon, ó, dicső ráksasza. Utána te leszel
Lanka ura. Vigasztald meg bánatba süllyedt asszonyait!
Ám Vibhísana csodálkozva nézett a lótuszarcú királyfira.
- Nem értem, ó, Ráma, miért kellene őt tisztességgel eltemetnem, amikor becs­
telen és könyörtelen volt, megbecstelenítette mások hitveseit, rémületben tartotta

97
a világot, a ráksaszanemzetségek szégyenfoltjaként. Tarts gonosz szívűnek emiatt,
de én bizony egy könnycseppet sem ejtek érte, aki bár test szerint a bátyám volt, én
azonban ellenségemnek tartottam őt.
Élesen szólott ekkor a dicső R á m a Vibhísanához:
- Szeretnék kedvedre tenni, hiszen mindvégig bátran segítettél engem, ám most
azt kell mondjam, nincsen igazad! Igaz harcos nem hagyja legyőzött ellenfele testét
az éjjeli állatok prédájául! A harc most véget ért, odaát megszűnik a harag, Rávana
pedig csak maga felel mindazért, amit tett, legyen az jó vagy gonosz! Légy vitéz a
csatában, ám mindig hajts tisztességgel fejet azelőtt, aki fegyveredtől elesett! A Vé-
dák, a Sásztrák, az árják ősi törvényei mind így tanítják!
Ekkor megértette Vibhísana Ráma igazát, és könnyek között eltemette fivérét.
N e m volt más hátra, mint hogy a megmentett, boldog Szítát imádott Rámájá­
hoz vezessék. Vibhísana R á m a parancsára elment a hercegnőért, aki alig várta már,
hogy annyi kín és könny után végre Ráma és Laksmana karjaiba omolhasson. Sok
ezer, sok száz ünneplő, ujjongó e m b e r között kísérték Szítát Ráma trónusa elé; az
erényes asszony csak nézte, nézte isteni férjét, s nem tudott betelni látásával. Ám
ekkor a győztes herceg mindenki füle hallatára így szólt visszaszerzett hitveséhez:
- Annyi kín, annyi dicső harcos vére árán most visszakaptalak, szépséges Szíta!
Megtettem, mit igaz harcos megtehetett, lemostam a gyalázatot, megöltem az asz-
szonyrabló ráksaszát! És most elbocsátalak! Indulj! Feleségem nem lehetsz többé,
te, akit elraboltak, te, aki idegen férfi házában töltött számolatlan éjeket! Hiszen,
látva szépségedet, ki hinné, hogy Rávana megtartóztatta magát? Indulj még ma az
erdőbe, ne lássalak!
A szegény Szíta fájdalmában, szégyenében összeroskadt. Minden szem reá szege­
ződött, minden tagját tüzes nyílként járta át ez a kegyetlen beszéd. Végül felemelte
szép fejét és könnyek között, ám büszke hangon így szólt a trónon ülő királyfihoz:
- Úgy beszélsz hozzám, férjem, ahogyan tisztátalan ember szól tisztátalan asz-
szonyához. M á s asszonyok bűne miatt vádolsz engem gyalázattal, pedig ha tudnád,
hogy csak téged hívott szívem, csak feléd áradt sóhajom, amíg rabságban voltam!
M i t tehettem én, a gyönge nő? Rávana elrabolt. Azonban egy ujjal sem érintett!
M i é r t nem üzented meg Hanumánnal, hogy el akarsz taszítani magadtól? Ott, a li­
getben megöltem volna testemet, és annyi jó harcos se pusztult volna el a csatában,
énmiattam! Hogy mersz így bánni velem? Földanyának vagyok leánya én! Elfelejted
a napokat, amikor együtt jártuk Laksmanával az erdőt, amikor még szerettél? Ked­
ves Laksmana, hordass fel máglyát, mert én így t ö b b é nem élhetek!
Fuldokló zokogásban tört ki ekkor Mithilá hercegnője, Dzsanaka karcsú leánya,
és n e m volt senki, aki ne szánta volna bánatát. Laksmana kérdően nézett bátyjára,
de R á m a könyörtelenül intett: hozzanak fát Szíta máglyájához. Hamarosan fellob­
bant a láng. Szíta lehajtott fejjel, kezét összetéve, tisztelettel járta körül a ragyogó
Tűzistent, majd halk, ám szilárd szóval esküdött:
- Ha sem testem, sem lelkem nem volt soha hűtlen uramhoz, úgy oltalmazzák
életem az istenek!

98
 És a tiszta szívű királyleány a lángokba vetette magát. Borzadva fordultak félre az
emberek, könnyekkel telt szemmel, Ráma pedig úgy ült trónján, mint aki kővé der­
medt fájdalmában. És ekkor az Ezerszemű Indra, Brahma, Agni, Siva és az istenek
mind a tér fölé gyülekeztek az égen, és a Világteremtő B r a h m a az égből megszólí­
totta Dasaratha fiát:
- Mi ez a káprázat, Uram? Mi ez a kegyetlen játék? Hát földi testedben elfeledted,
hogy ki vagy? Hogy vádolhatod Szítát úgy, mint holmi közönséges halandó?
És Ráma alázatosan felelt:
- Hogy ki vagyok én? Eddig úgy tudtam, földi ember, Ráma, Dasaratha király fia.
De ha Te jobban tudod, ó, Uram, kérlek, mondd meg azt nekem!
Szelíd mosolyban tündököltek az istenek mind, és ekkor Brahma, a T e r e m t ő ki­
nyilatkoztatta Ráma valódi személyiségének misztériumát:

Óh hős, halld az igazságot!

Te vagy Nárájana isten, a harckoronggal fegyveres.
Te az egy agyarú Vadkan! Múlt, jövő, vetélytársaid
Legyőzője. Világ végső nagy Törvénye is csak te vagy.
Bölcsesség Önfegyelmezés, te vagy a Kezdet és a Vég.
Indra a te teremtményed. Végét csatáknak te szeged.
Oltalmuknak téged hívnak a nagy királyi bölcsek is.
Te az ezerszarvú isten, a Védák lelke, a Százfejű;
a Nagy Bika. Teremtője mind a Három Világnak itt.
Az OM és a VASAT-fohász, te magad vagy az Áldozás.
Végedet senki se tudja, kezdetedet se. Nos, ki vagy?
Testet te öltesz minden lényben, bráhmanban is, tehénben is.
Te lakozol minden tájban: égben, hegyekben, partokon;
te, az ezerlábú isten, a százfejű, a százszemű.
A Világot te tartod fönn. Midőn eltűnik mind a Föld,
a Nagy Kígyó alakjában mutatkozol a vizeken.
Három Világ fenntartója vagy és a szíved én vagyok,
és a nyelved: az istennő Szaraszvatí.
Szőrszálaid: az istennép, ők az én alkotásaim.
Ha szemed zárod: éjjel van, ha nappal: nyitva van szemed.
Védák: a testetöltésed. Rajtad kívül nincs semmi sem.
A te tested: a Mindenség. Szilárd burkod: a Föld színe.
Haragod: Agni. jóságod: Szórna.
És Szíta: Laksmí istennő. Te pedig Visnu vagy, fiam.
Mert azért öltöttél testet, hogy megöld ezt a Rávanát.
Ezt a küldetést bíztuk rád, s elvégezted hűségesen.
Aki e Véda-himnuszt majd, ember, énekli lelkesen,
azt csapás, szerencsétlenség bánat nem éri sosem!

99
 És ekkor a máglya közepén megjelent Agni, a Tűz halhatatlan Istene. Karjaiban
tartotta a lángvörös szárit viselő, tündöklő szemű Szítát: a királylány pedig olyan
volt üdvözült boldogságában, mint égi énje, Laksmí istennő.
- Visszahoztam Szitádat, Ráma! Megjárta a Fény világát és tisztának találtatott.
Fogadd hát vissza őt, ó, emberek és istenek hőse, és többé ne bántsd! M e r t ártatlan
ő, szeplőtelen, mint maga az ég, méltó hozzád, ahogyan lelked mélyén te ezt mindig
is tudtad! M o s t átadom őt neked, íme, s halld parancsomat: úgy zárd őt mindörökre
szívedbe, amilyen hűséggel ő őrizte szívét neked annyi szenvedésen át!
Ráma lehajtott fejjel, boldogan vette át mosolygó hitvesét, aki szelíden fonta át
karjaival isteni férje vállait. Ekkor Indra jelent meg előttük és így szólt:
- Ö r ö m ö m telik benned, ó, Rávana legyőzője! Kérj tőlem is egy kegyet! Bármit
kívánsz, megadom!
R á m a így felelt az Istenek Királyának:
- Akik miattam és Szitámért adták életüket a harcmezőn, a vitéz majmok, kérlek,
ó, Déva, támaszd fel mind! Akik miattam, Szitámért szereztek súlyos sebet vagy kí­
nokat, add, hogy azonnal meggyógyuljanak, s új erőre kapjanak kegyedből!
- Igen nagy kegyet kérsz, - felelte Indra, - de neked megadom. Legyen úgy!
Támadjon fel minden majom, akit megöltek a ráksaszák! Gyógyuljanak hát meg a
sebesültek!
És ekkor talpra ugrottak azok a majmok, akik Hanumán vezérlete alatt estek el
vagy szereztek sebet a csatákban. N e m hittek a szemüknek, egymást tapogatták,
kacagtak, ujjongtak és fajtájuk szokása szerint hatalmas bukfenceket vetettek a leve­
gőben. Végül Ráma seregéhez csatlakozva, együtt indultak vissza Ajódhjába, Bhara-
ta székvárosába boldogan.
A hazatérő hős köszöntésére az utcára tódult minden férfi és asszony Ajódhjá-
ban. Ö r ö m m á m o r b a n úszott a város, és Kausaljá királyné túláradó szívvel szorította
keblére dicső fiát. Bharata pedig leemelte a sarukat a trónról, meghajolt bátyja előtt,
és átadta neki oly régen kiérdemelt örökségét, a gyönyörű birodalom királyságát.
Ráma, oldalán Szitájával még hosszú-hosszú évezredekig uralta az emberek világát,
áldott tetteinek emléke pedig fennmarad örök bizonyságul az Úr Visnu minden élő­
lény iránti olthatatlan szeretetére.

Magyarázat

A bemutatott öt mítosz mindegyike a Kozmosz rendjét, illetve a Káoszt jelképező,

így lelki-szellemi síkon egymást kizáró erők élet-halál harcait beszéli el. Közülük a
Zeusz és a titánok harcát felidéző legenda akár a Teremtésmítoszok című fejezetben
is helyet kaphatott volna, mivel rokon motívumokat tartalmaz Marduk isten és
Tiámat sárkány küzdelmének történetével. Arany Atyácska és Lúdvérc népmesei
elemekkel tarkított elbeszélése különösképpen jelentős abból a szempontból, hogy
nagyon hasonlít az iráni hagyományban jól ismert vándormítoszhoz, amely szerint
a „jó" istenség egy-egy teremtési aktusát a „gonosz" abbéli próbálkozása követi,

100
hogy a teremtés eredményeit megrontsa vagy elpusztítsa. Iránban ez Ahura M a z ­
da istenség és a démoni Ahrimán (a magyarban: Ármány) versengésében nyilvánul
meg, utóbbi pedig pontosan ugyanúgy vezeti félre az iráni „Atlantisz", Airyana Vaed-
ja szigetének lakosságát, akár a mi Lúdvércünk az Aranyos Szegeleten élő nemze­
dékeket. Az itt elbeszélt magyar mítosz ráadásul az özönvízmotívumot is tartal­
mazza, ennyiben pedig a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és mindkét Amerikában
jól ismert világkatasztrófa-történetek Kárpát-medencei megfelelője.
A hettita dioritember-történet, a gigászháború görög mítosza, illetve a Rámajá-
na lényegi azonosságokat mutat; ezek közül a legszembetűnőbbek a következők:
• mind a háromban egy, a teremtés előtti (primordiális) Káoszt, a „sötét, ismeret­
len, kiszámíthatatlan, veszedelmes, démoni" princípiumot jelképező szörnyeteg
kozmikus garázdálkodása indítja el az események fonalát (a kőóriás megjele­
nése; a gigászok, majd Tüphón Olümposz elleni rohama; Rávana ámokfutása
kedvenc kocsiján, a Puspakán);
• mind a háromban a „főgonosz" valamilyen, az istenek egyike által megjósolt,
illetve biztosított „előnyt" (védelmet) élvez;
• mind a háromban ki kell, ki lehet játszani a negatív szereplő látszólagos sérthe­
tetlenségét vagy halhatatlanságát, s mind a háromban jellemző, hogy vagy egy, a
többiekhez képest ifjúnak számító isten (Tesub, Zeusz), vagy pedig egyszerűen
egy halandó (Héraklész, Ráma) képes megállítani a kaotikus energia tombolását.

A csúcspont minden istenharc-mítosz esetében a döntő ütközet (Tesub és a

dioritember, Héraklész és bármelyik gigász, Zeusz és Kronosz, valamint R á m a
és Rávana párviadala), ahol a felek nemcsak a haditechnika, de a mágia minden
módszertani vívmányát is kihasználják. Mágikus fegyverek, mantrákkal felidézett
időjárási jelenségek, beszélő, névvel ellátott, csak egyetlenszer használható isteni
fegyverek a mitológiai háborúknak éppúgy „általános", a mitikus közegben egyál­
talán nem meglepő elemei, mint a jellegzetes repülő kocsik. (Utóbbiakat a paleo-
asztronautika - az ős-űrhajózás - elméletének hívei előszereretettel azonosítják
űrrakétákkal.) A ráksaszák különösen mesterei a májának, azaz az illuzórikus tudat
bűvölete előidézte képvarázslatoknak (lásd a magyar Csodaszarvashoz hasonlóan
elfoghatatlan őzet, no meg a Rámát kétségbe ejtő, Szíta halálát b e m u t a t ó Indra-
dzsit-féle „holografikus vetítést"). Zeusz villámfegyvere, Hádész láthatatlanná tevő
sisakja és Poszeidón háromágú szigonya az Ég-Tenger-Alvilág feletti mágikus ura­
lom talizmánjai, melyeknek magyar népmeséinkben megjelenő, szintén hármas­
ságot alkotó megfelelői az óriások vagy ördögfiak által birtokolt varázsostor, a
mérföldlépő csizma vagy bocskor, illetve a láthatatlanságot adó köpeny vagy sisak.
A főhős - például Árgyilus királyfi - tanácsa szerint e tárgyakért versenyt kell
futniuk a démonoknak, s amíg ők futnak, addig mesehősünk agyafúrtan megka­
parintja a kincset érő talizmánokat.
Jó és Rossz, Rend és Káosz, Fény és Sötétség mágusháborúját követően - a Min­
denség alaptörvényének megfelelően - mindig a világos oldal győzedelmeskedik:

101
az emberek csak megépítik az özönvízi bárkát, Zeusz király lesz az Olümposzon, a
gigászok támadását visszaverik az istenek, Tesub megmenti a világot a kőóriás fe­
nyegetésétől, R á m a pedig megöli Rávanát és visszaszerzi elrabolt feleségét, Szítát.
A teremtett világ és annak vezérlő szellemi energiái, az istenek diadalt ülnek minden
felett, ami „sötét", „ismeretlen" „rendezetlen" és „nem valós" s a győzelemmel vissza­
időzítik a Mindenség futamát az „abszolút kezdetek" korába. (Nem véletlen, hogy
számos őskultúrában a Jónak a Rossz felett aratott diadalának időpontját azonosí­
tották az újesztendő első napjával!) Új teremtés veszi ekkor kezdetét, a világ új élet­
ciklusa, mely természetesen az egyén, az egyes ember beavatás utáni, immár szent
és n e m profán életszakaszának kozmikus méretűvé magasztosult szimbóluma.

Tanítás

Az istenharc-mítoszokban az örök Létezés és a borzongató ürességű S e m m i (Nihil)

élet-halál küzdelmének lehetünk tanúi. Lét és Nemlét váltakozó erőfölénye a Min­
denség dinamikus életlüktetését jeleníti meg: a Kozmosz kiáradás-visszahúzódás
ritmusához hasonlóan váltakoznak az egyéni élet során is a „fényesebbnek" és „sö­
tétebbnek" látszó évek, hónapok, életszakaszok. A felébredéshez azonban szükség
van a mélység, az ismeretlenség, a S e m m i félelmetes és gyakran katartikus erejű
megtapasztalására is. „Fekete" életszakaszaink tehát ne legyenek számunkra a bánat
vagy az önsajnálat forrásai: életünk dinamikájának szerves részei ezek, melyek nél­
kül kevésbé tudnánk értékelni a szenvedések nyomán bennünk lassan fel-feleszmélő
Tudás fényét.
A világmegváltó héroszok útja az éberség és az önfegyelem forradalmárainak
ösvénye: maga a misztika, az ezotéria is a régi tanítómesterek által felismert „hő­
sies" „heroikus" út. A sárkányok, a gigászok, a túlvilági fenevadak mind a Fényha­
zájáról elfeledkezett tudat negatív beállításának kivetülései, létük pedig annyiban
van, amennyiben tudatunk létet tulajdonít nekik. Az őskultúrák tanítása úgy tud­
ta, hogy minden „nem j ó " gondolat, „nem igaz" szó vagy „nem szép" elhatározás
egy-egy szörnyeteget hív elő a tudatban, akik az avatási révület állapotában mint a
beavatási folyamatot „hátráltatva előmozdító" tényezők bukkannak elő. Ugyanúgy
kellett elbánni velük, akár a démonvilág egyéb megnyilvánulásaival (lidércekkel,
negatív szándékú kísértetekkel stb.): szeretetet sugározva feléjük, létezéssel (tudati
fénnyel) kellett megtölteni a nemlét e m e zárványait. A mítoszokban minden legyő­
zött szörny egy-egy semlegesített negatív előjelű tudatállapot.
A halandó e m b e r képes olyasmire, amire az istenek nem. Ez a motívum Ráma
és Héraklész esetében ismétlődik, de gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztus egyik
legszentebb megszólítása is úgy hangzik: Emberfia. Pilátus pedig egyenesen Em­
bernek, azaz az E m b e r őstípusának minősíti a Megváltót („Ecce H o m o " - „íme,
az E m b e r ! " ) . Az E m b e r hatalmas ereje itt, a megnyilvánult formák és minőségek
birodalmában paradox m ó d o n éppen halandósága, hiszen ez az, ami előbb félelem­
re, kétségben hánykolódásra, szenvedésre készteti, majd keresésre, a halandóság

102
meghaladására való törekvésre sarkallja őt. A törekvés az ezoterikus ösvényen járó
ember legeredetibb tulajdonsága, az a b e n s ő feszülés, amely helyes megélés esetén
egy nem-statikus jellegű nyugalom kiváltását eredményezi az elmében. N e m vé­
letlenül hangzott úgy a történelmi Buddha e világon kiejtett utolsó mondata: „Tö­
rekedjetek fáradhatatlanul!" Éljük meg úgy nagybetűs E m b e r (Avatott, Üdvözült,
Beérkezett) mivoltunkat, hogy fáradhatatlanul törekszünk kisbetűs emberi (térnek,
időnek, okságnak alávetett, profán létállapotot megjelenítő, „nem emlékező" tehát
„alvó") létmódunk feloldására, meghaladására, túlszárnyalására!

103
Az ezoterikus hagyományok az e m b e r aranykori létmódja alapjellegzetességének
tartják a kifogyhatatlan bőség jelenlétét, melyet a mítoszokban a következő leíró és
elbeszélő elemek nyilvánítanak meg:
• A egyetemes tradíció legkorábbi szentiratai szerint az elveszett Aranykor embe­
riségének - csakúgy, mint későbbi korokban a beérkezett, üdvözült vagy avatott
személyeknek - nincs szükségük biológiai értelemben vett táplálkozásra (akár­
csak manapság az energiafelvételt a kozmikus háttérenergia biofizikai energiává
alakításával megvalósító, közismert - bár pontatlan - szóval „pránaevő" egyé­
nek és közösségek esetében). A szimbolikában ez gyakran úgy tárul elénk, hogy
az adott sámán, próféta vagy hős az istenektől kap egy mágikus erejű asztalt,
edényt, vagy táplálékadó csodás állatot, amely kalandjai során a profán táplálko­
zás minden formáját teljesen szükségtelenné teszi.
• Ilyenkor jellegzetes, hogy a bőség áradása a kapott bőségforrásból a megajándé­
kozott személy kérésére, kívánságára vagy parancsára kezdődik meg (a magyar
n é p m e s é b e n csak annyit kell mondani, hogy „terülj-terülj asztalkám" és az asz­
talon megjelenik mindaz, amit szem és száj kívánhat), tehát a csodás táplálék
„aktiválása" a megajándékozott tudatállapotától függ, aki kívánsága elgondolá­
sával vagy kimondásával mintegy „bekapcsolja" a titokzatos energiaforrást.
• Fontos, hogy a bőségforrás (isteni kehely, asztal, kristálykő, üst vagy tál) nem­
csak halhatatlanságot, de a felismerés, a tudás, a mindent-látás képességeit is
biztosítja használójának. Az Élet Serlege egyben az Igazság Serlege is, amely
világi személyek elől elrejtett ezoterikus ismereteket tár fel, térben-időben távoli
képeket, dolgokat vagy eseményeket mutat meg, vagy éppenséggel leleplezi az
árulást és hamisságot. Ilyen esetekben az Igazmondó Serleg azonosul az alkími­
ában jól ismert Lapis Excellissel (a Bölcsek Kövével) is, hiszen a legtöbb mítosz
szerint maga a Serleg vagy Csodaedény eleve egy égből hullott isteni kőből van
kifaragva.

104
 • A „Kő az Égből" - „Tudás az Égből" - „Bőség az Égből" - „Edény az Égből" - sor
végezetül odáig juttatja a kutatót, hogy a Szent Grált magával a Bölcsek Kövével
is azonosíthatja. Az isteni Kő-Serleg azonban eredendően istennői motívum:
az ősi szimbolika az edényeket - mint minden tárolásra alkalmas tárgyat - az
anyaméhhel azonosította, az égből hullott szent kő pedig számos mitológiában
a Nagy Égi Istennő „hírnökeként" nyilvánul meg (például a Mekkában őrzött
Kába (Qa'ba) nevű faragott meteorit is Al-Lat istenasszony kultuszának legfőbb
ereklyéje volt). A régiek egyébként úgy tudták, hogy egyes férfűstenek sziklákat,
köveket termékenyíthetnek meg, vagyis egyes sziklákban vagy kövekben isten­
női energia lakik. Az alkimista legenda szerint is csak leány, mégpedig férfi által
érintetlen, szűz lány emelheti ki az egyszarvú (unikornis) szarva tövében rejlő
karbunkulus-követ: az ilyen kő pedig gyógyír a világban fellelhető minden bá­
natra, fájdalomra és betegségre.
• A Kő, a Serleg tehát gyógyerővel is rendelkezik. Látni fogjuk, hogy a kelta mi­
tológiában Daghda isten varázsüstje bír feltűnő megfiatalítási és újraélesztési
képességgel. Daghda üstjének alkímiai minősége a druida mágia szerint a Tűz,
márpedig éppen ez az elem áll kapcsolatban a kiégetés-feloldás-megtisztítás-
újraszületés motívumaival, a Főnix mitológiai képességeivel. A hun leletanyag
feltűnő darabjai - a gyönyörű kimunkálású, míves bronzüstök - természetesen
szintén nem pusztán használati célra készültek, hiszen a táltosmágiában (azon
belül is a hasonlósági varázslásban) elengedhetetlen szerep jutott nekik. Egyéb­
ként minden főzés, melegítés, hőközlés átalakítási folyamat, amelynek során a
„földies" elemek „légiesekké" szublimálódnak, s ilyen m ó d o n közelebb emelked­
nek a Megnyilvánulatlanhoz: az üstök méhében tehát az anyagok megszentelé-
se, tökéletesítése, a súlyosító kötőerőktől való mágikus mentesítés zajlik.

A következő négy történet mindegyikének középpontjában az aranykori teljes­

séget, tudást és halhatatlanságot jelképező csodaedény áll, ám ugyanazon jelkép
a mítoszokban más-más erény hangsúlyozásának médiumává válik. Raziel köny­
vének - a héber mitológiában a Szent Grálhoz hasonlóan isteni eredetű, hatalmas
zafírkőnek - legfőbb tulajdonsága a Tudás; a kelta regében szereplő serlegé, illetve
a germán monda Jó G r i m nevű, emberfejű csodakehelyé az Igazmondás; a közép­
kori európai tradícióban szereplő Szent Grál viszont a Megváltás erőtényezőjét
közvetíti. Megszerzésük, birtoklásuk egyet jelent a profán létmód meghaladásával,
az istenemberi létminőség elnyerésével, végső soron abba a mitikus Egykorba való
visszatéréssel, amelyben Anyag, Lélek és Szellem harmonikus életviszonya még
sértetlen, tökéletes és magától értetődő volt.

105
R A Z I E L KÖNYVE

A héber misztikus tanok szerint Raziel a Mindentudás és a Beavatás angyala. A te­

remtés hajnalán Isten egy óriási zafírkőre véste fel mindazt, ami volt, ami a jelenben
történik és ami a jövendőben meg fog nyilvánulni; a csillagok állását, a gyógyítás
módszereit, a mágia elrejtett törvényeit és az élőlények sorsát a legkisebb fűszáltól
az emberekig. Ezt a zafírkövet Raziel könyvének nevezték. Isten úgy tervezte, hogy
a rajta őrzött tudást majdan megosztja teremtményeivel is. Amikor azonban ezt a
szándékát az angyalok megtudták, közülük néhányan az irigy Samael vezetésével
fellázadtak, és a tengerbe dobták Raziel könyvét, nehogy az emberiség bölcsebbé
lehessen náluk. Isten ekkor megparancsolta az óriás tengeri sárkánynak, Ráháb-
nak, merüljön alá és találja meg a tenger fenekén a Könyvet. Ráháb habozás nélkül
engedelmeskedett, s szarva hegyén kiemelte a csodálatos zafírkövet az iszapból.
A Könyvet később maga Raziel vitte le az Édenkertbe Ádámnak, aki az angyal
vezetésével elolvasta a rá vésett írást és így nyert beavatást Isten titkainak világába.
Raziel zafírkönyve később csodaszép, égszínkék fényt árasztott Noé bárkájának
sötétjében. N o é t ő i S é m örökölte, majd Ábrahámon keresztül a Könyv végül Sa­
l a m o n király birtokába került, aki innen ismerte meg a szellemek megidézésének
tudományát.
Egy régi legenda azonban egészen más eredetet tulajdonít Raziel Könyvének.
Eszerint amikor Isten letaszította az égből a lázadó angyalok vezérét, akit Sama-
elnek, Azazelnek, Hélél ben Sáhárnak és Lucifernek is neveznek, a bukott angyal
homlokdiadémjának zafír ékköve zuhanás közben kihullott. Ezt az angyalok később
megtalálták a Földön és visszavitték Istenhez, aki erre faragta rá a Mindenségre vo­
natkozó összes tudományt.

Az IGAZMONDÁS S E R L E G E

Az ír királyok közül C o r m a c h állt a legszorosabb kapcsolatban a tündérekkel. A szel­

lemvilág lényei úgy hálálták meg C o r m a c h barátságát, hogy a népre jólétet, a ga­
bonatáblákra bőséget varázsoltak. C o r m a c h uralkodása alatt nem volt Írországban
hazugság, mivel a király különösen igazmondásáról volt híres.
Egy tavaszi reggelen C o r m a c h király éppen palotája kertjében állt, amikor egy
ifjú közeledett feléje; senki n e m látta, h o n n a n került elő. Az ifjú ruhája színes volt,
a háta mögött pedig csodálatos ezüstágat tartott, melyről három aranyalma csün­
gött le. Léptei nyomán az almák olyan édesen csilingeltek, hogy a betegek és sebe­
sültek nyomban enyhet adó álomba merültek.
- Ki vagy te, ismeretlen? - kérdezte a király.
- Olyan országból jöttem, ahol az igazság uralkodik, nincs betegség, nincs gőg,
nincs rosszakarat és nincs gyűlölség, - válaszolta az ifjú.

106
 - Milyen boldog lehet ez az ország! Mennyire másképp van ez nálunk, halan­
dóknál! - gondolta a király. Majd fennszóval így fordult az ifjúhoz: - Szeretnék
barátságot kötni veled, ó, idegen. Ennek zálogául azonban azt az ágat kérem, amely
a hátadról csüng le.
Az ifjú gondolkodott egy keveset, majd így válaszolt:
- Odaadom az ezüstágat. Cserébe azonban három kívánságomat kell teljesítened.
- Legyen úgy! - egyezett bele C o r m a c h király, és megpecsételték az esküt. Ettől
kezdve a királyi palotában áldott béke honolt. Egy esztendő múlva azonban a titok­
zatos ifjú újra megjelent a kertben, hogy találkozzon a királlyal.
- Itt vagyok, hogy megtedd, amit ígértél. Az első kívánságom: magammal aka­
rom vinni a leányodat.
A királynak nagy veszteség volt ez a kérés, fájlalta is, de mi mást lehetett tenni,
odaadta a királylányt. Az ír asszonyok háromszor jajdultak fel bánatukban, mikor
hercegnőjüket távozni látták. Egy hónap múlva a tündérifjú újra megjelent, ezút­
tal C o r m a c h fiát, a következő hónapban pedig feleségét, a királynét vitte magával.
Egyedül maradt a király, többé az aranyalmák édes csilingelése sem vigasztalta.
A következő nyáron útnak indult C o r m a c h király családja felkutatására. Az ud­
vari emberek követni akarták, ám olyan sűrű köd ereszkedett le közéjük és a király
közé, hogy hamarosan visszafordultak. Egyedül vándorolt hát C o r m a c h , m í g n e m
egy virágzó síkságra jutott. Ezüskastély állt egy magaslaton, kapuja nyitva állott.
Amikor C o r m a c h a kapuhoz ért, egy öregember és egy öregasszony fogadta. Beve­
zették őt a palotába, mondván, hogy hivatalos a házigazda lakomájára. M e g j e l e n t
a szakács is, és négy részre vágott egy disznót. A négy részt a kastély csarnokában a
tűz felett lógó üstbe dobta.
Ekkor a házigazda így szólt C o r m a c h királyhoz:
- Látod, mekkora tűz lángol az üst alatt? A hús mégis csak akkor fő meg, ha
mind a négy darabhoz egy-egy igaz történetet m o n d u n k el.
Elsőként a szakács kezdett mesélni. Elbeszélte a disznó történetét, egészen addig,
amíg az üstbe került. Úgy látszik, igazat mondott, mert mire befejezte a mesét, a hús
negyedrésze megfőtt.
Ezután a házigazda, majd a felesége mondták el a maguk élettörténetét - a két
mese alatt a disznó második, majd harmadik negyedrésze is megfőtt. Végül Cor-
machon volt a sor. Elbeszélte, hogyan jelent meg kertjében a tündérifjú az alma­
ággal, hogyan kötöttek szerződést, majd hogyan vitte magával a királylányt, a ki­
rályfit és a királyasszonyt. M i k o r a történet végére ért, látták, hogy a disznó utolsó
negyede is megfőtt. Ekkor a házigazda megszólalt:
- Megfőtt a hús, C o r m a c h király, lássunk lakomához.
- Én nem tartok veletek, - válaszolta C o r m a c h - m e r t odahaza Írországban úgy
szokás, hogy a király az ő ötven harcosa társaságában ül asztalhoz.
Halk zene szólalt meg és C o r m a c h elszunnyadt, maga s e m tudta, mennyi ideig
aludt. Mikor felébredt, íme, ott ült mellette felesége, fia, leánya és ötven kísérője.
Az álmélkodó, boldog királynak a házigazda ekkor ezt mondta:

107
 - M o s t már elmondhatom neked, ki vagyok. M a n a n n a n M a c Lir a nevem, aki
a tündérek felett uralkodom. Én voltam az almaágas ifjú, aki elvitte szeretteidet.
Mindezt azért tettem, hogy te is Tündérországba gyere, hogy megtaníthassalak
mindarra, amit én tudok.
Ekkor Manannan, a szellemvilág fejedelme beavatta C o r m a c h o t a titkos tudo­
mányba. Mielőtt elbúcsúztak, a tündérkirály a legcsodásabb ajándékot adta Cor-
machnak, ami valaha is létezett: az Igazmondás Serlegét. E nagyszerű edénynek az
volt a tulajdonsága, hogy ha a jelenlétében valaki hazudott, három darabra tört, ám
ha kiderült az igazság, a darabok újra összeforrtak.
Diadalmasan vitte vissza családját Írországba C o r m a c h király, és az Igazmon­
dás Serlegét egy díszes asztalra helyezte a palotában. Hírnevét, dicsőségét ennek
a serlegnek köszönhette a király, mert a j ó t és a rosszat ezentúl mindig meg tudta
különböztetni egymástól.

Az ERŐS THORSTEIN TÖRTÉNETE

Réges-régen, O l a f Tryggvasson király uralkodása idején élt Norvégiában egy Thor­

stein nevű ifjú: hatalmas termetű, ám kötekedő természetű, erőszakos ember volt,
akit összeférhetetlen viselkedése miatt apja állandóan utazni küldött: a fiú hol csa­
tába ment, hol kereskedelmi útra indult. Olaf király később, rendkívüli bátorsága
miatt megkedvelte Thorsteint, ám mivel féktelensége udvari szolgálatra alkalmat­
lanná tette őt, ezért főként hajózással járó királyi megbízatásokat teljesített: messzi
földekre kalandozott.
Egy alkalommal éppen egy áruval teli hajó parancsnokságát bízták rá. Emberei
már berakodtak, ám az időjárás még nem kedvezett az indulásnak. Thorstein a ten­
gerparton ült és várakozott. Hirtelen kopasz kisfiút pillantott meg egy közeli domb­
oldalon, aki a domb hasadéka előtt állt és bekiáltott valakinek a domb belsejébe, akit
Thorstein nem látott:
- Édesanyám, add ki a k a m p ó s b o t o m a t és a kesztyűmet. Ma ünnep van az alvi­
lágban, oda akarok lovagolni.
Thorstein látta, ahogy erre egy kampósbot és egy pár kesztyű repült ki a hasadé­
kon. A kisfiú ráült a botra, felhúzta a kesztyűket és sebes iramban elrepült a dom­
bok között. No, több se kellett Thorsteinnek, odament a nyíláshoz és elismételte
azokat a szavakat, amelyeket a kisfiútól hallott. És íme, ismét kirepült egy kampós­
bot és egy kesztyű a nyílásból, és egy hang így szólott Thorsteinhez:
- Ki beszélt hozzám?
- Fiad, Bjalfi, - válaszolta Thorstein. Ráült a botra, felhúzta a kesztyűket és a
kisfiú után lovagolt. Hamarosan egy folyóhoz értek és lemerültek a habokba. A víz
alatt vaksötét volt, végül egyre világosabb lett, legvégül egy hatalmas szikla tövében
emelkedtek ki a vízből a felszínre. A szikla tetején egy várkastély állott.

108
 A fiú belépett a vár kapuján, Thorstein utána. Egy fényes, pompázatos terem­
be jutottak, ahol éppen nagy lakoma folyt. Ottlétükről senki nem vett tudomást,
mivel láthatatlanok voltak. Az asztalfőn ült a király és a királyné. Ekkor egy díszes
ruhába öltözött követ lépett a terembe, aki elmondta, hogy az indiai tündérkirály
megbízásából érkezett, és egy gyűrűt adott át a királynak. A gyűrűt négy darabba
lehetett szedni, de a darabok ezután maguktól összeilleszkedtek. Tetszett a gyűrű
Thorsteinnek, de még inkább megkívánta a király asztalterítőjét, amelyet aranyroj-
tok díszítettek és tizenkét drágakő volt belehímezve.
- M o s t pedig próbáljuk meg O l a f király híres szerencséjét! - gondolta Thorstein,
mert Olaf király arról volt nevezetes, hogy minden lehetetlen kalandból ép bőrrel
keveredett ki.
A király éppen ujjára akarta húzni a gyűrűt, amikor a láthatatlan Thorstein egyik
kezével a gyűrűt ragadta meg, a másikkal pedig az asztalterítőt rántotta le. Hatal­
mas csörömpöléssel minden a földre hullott. Thorstein a kampósbotot felejtve ki­
rohant a várkastély kapuján. Itt azonban már n e m volt láthatatlan, így mindenki
üldözőbe vette őt. Thorstein így fohászkodott magában:
- M o s t segíts meg, O l a f király!
Azzal nagy verekedésbe keveredett a folyóparton, ám éppen ekkor ért oda a kis­
fiú is, a két kampósbottal. Mindketten felültek botjaikra, a vízbe vetették magukat,
üldözőik pedig a parton maradtak.
Gyorsan visszatértek a folyón át a domb hasadékába, és kiléptek a felvilágra. A
nyílás barlanggá szélesedett, a barlangban pedig két asszony ült: az egyik kendőt
szőtt, a másik gyermeket ringatott. Ez utóbbi megkérdezte a kisfiút:
- Hát fivéredet, Bjalfit hol hagytad?
- Ma nem jött velem, - válaszolta a gyermek.
- Akkor hát ki utazott a másik boton?
- Thorstein volt az, O l a f király kísérője. Nagy bajt okozott, m e r t olyasvalamit
hozott el az alvilágból, aminek nincsen párja egész Norvégiában. Csak nagy nehe­
zen tudtunk megmenekülni, mert Thorstein majdnem otthagyta a botját. M é g i s
igaz, hogy nagyon bátor legény ez a Thorstein!
A domb nyiladéka ekkor bezárult. Thorstein felszállt addig veszteglő hajójára és
elvitorlázott Olaf király udvarába, hogy királyának ajándékozza a gyűrűt és a terítőt.
A palotában Thorstein elmesélte alvilági kalandjait. A király birtokkal akarta meg­
ajándékozni hű szolgáját, de Thorstein ezt nem fogadta el, mert még nem kívánt
letelepedni.
A következő tavaszon Thorstein Jamtlandban járt, s míg hajója a kikötőben vesz­
tegelt, ő maga sétálni indult. Az ösvényen egyszer csak egy rút törpe került a szeme
elé, aki zokogott, mint a záporeső.
- Miért sírsz annyira? - kérdezte Thorstein.
- Ne csodálkozz, jó ember! - felelte a törpe. - Látod a m o t t azt a sast az égen?
Elrabolta a fiamat, és e bajt maga Odin isten hozta rám. Ha a fiamnak baja esik,
vége az életemnek.

109
 Thorstein nem tétovázott, íjával célba vette a sast, kilőtte nyílvesszejét, és a ha­
talmas madár holtan zuhant a fölre; a legény pedig még röptében elkapta a törpe
gyermekét. Átadta apjának, a rút törpe pedig hálálkodva kérdezte meg Thorstein-
től, mivel tudja viszonozni a segítségét.
- N e m szoktam segítségért jutalmat kérni, - felelte Thorstein, - inkább vigasz­
tald meg a gyermekedet az őt ért nagy ijedelem után.
- A jutalom n e m maradhat el! - válaszolta a törpe. - Neked adom a gyapjúin­
gemet. Aki ezt viseli, n e m fárad el úszás közben és fegyver sem fogja a testét. Tiéd
az ezüsgyűrűm is, amely megsegít, ha szükséget szenvednél. Ez a fekete kő pedig
láthatatlanná tesz, hogy ne találjanak meg az ellenségeit. Utolsónak pedig egy ko­
vakövet kapsz tőlem. Ha acéllal ütöd meg a követ, ahol fehér, jégeső támad. Ha ott
ütsz rá, ahol aranyszínű, perzselő napsütés kerekedik. Ha a vörös részén ütsz rá,
vihar támad, villámlik és mennykövek hullanak az égből. Ha eldobod a követ, ma­
gától visszarepül hozzád. Ez az utolsó ajándékom.
Thorstein megköszönte az ajándékokat és visszatért a hajójára. Elindultak a ten­
geren, de hamarosan ködbe keveredtek és senki sem tudta, hol, milyen vizeken
járnak. Ám alkonyatkor végre szárazföldet pillantottak meg maguk előtt. Horgonyt
vetettek hát, s kiléptek a szárazföldre. Thorstein megparancsolta az embereinek,
várják meg a parton, míg ő elindul felfedezni a vidéket. Ha hetednapra nem érkez­
ne vissza, induljanak el és jelentsék O l a f királynak, hogy Thorstein odaveszett.
Thorstein el is indult a sziget belsejébe. Hamarosan egy rengeteg tölgyerdőbe
érkezett. Az éjszakát egy nagy tölgy lombjaiba rejtőzve töltötte. Hajnalban emberi
hangokat hallott: huszonkét díszes öltözetű lovas érkezett az úton, majd utánuk
még három. Közülük a középső arannyal hímzett ruhát, a két szélső pedig rőtvörös
öltözéket viselt. Amikor pontosan az alá a fa alá értek, amelyen Thorstein rejtőzött,
egyikük így szólalt meg:
- Valaki van ezen a tölgyfán!
Ekkor Thorstein lejött a fáról és üdvözölte a lovasokat, akik j ó t nevettek rajta,
G y e r m e k Thorsteinnek nevezték, a középső, legtekintélyesebbnek látszó óriás vi­
szont megajándékozta egy aranygyűrűvel és elmondta magáról, hogy ő Godmund
király, Glasiswellirben uralkodik, és most azért indult kíséretével útnak, mivel Jö-
tunország királyának, Geirrődnek tartozik hűbéresi kötelességgel; ám ezt a terhet
apjától örökölte és a legszívesebben megszabadulna tőle. M o s t Geirrőd udvarába
tart, hogy a jötun király előtt hódoljon és az megerősítse őt királyságában. Thor­
stein ekkor kijelentette, hogy szívesen velük tartana ő is.
- Ha O l a f király szerencséje tart veled, - mondta erre Godmund, - akkor elfo­
gadunk útitársnak.
Thorstein felszállt G o d m u n d mögé a lóra és folytatták az utazást. Hamarosan
egy folyóhoz értek, amely olyan jeges vizű volt, hogy akire csak egy cseppje hul­
lott, azon nyomban megfagyott. G o d m u n d lova, hogy, hogy nem, megbotlott, így
Thorstein egyik lábujja a jeges vízbe merült; nosza, a fiú rögvest levágta a megfa­
gyott testrészt. Mindenki dicsérte Thorstein bátorságát és lelkierejét.

110
 Amikor Geirrőd király udvarába értek, G o d m u n d kijelentette, hogy még túl fia­
tal ahhoz, hogy hűbéresküt tegyen, és bár G e i r r ő d ezt tudomásul vette, verekedés
tört ki a két uralkodó kísérete között. Thorstein is harcba szállt G o d m u n d pártján.
Geirrőd ekkor egy tüzes golyóbist hozatott be, és azt G o d m u n d emberei felé ha­
jítva kijelentette, hogy aki elejti, az elveszíti birtokait. Mindenki rémülten próbálta
megtartani és lehetőleg ellenfelei felé dobni az izzó golyót, míg végül Thorsteinnek
sikerült azt kilódítania az ablakon.
Másnap birkózásban mérték össze erőiket G o d m u n d és Geirrőd emberei, és Thor-
stein itt is bebizonyította hősiességét, annak ellenére, hogy e m b e r lévén jóval kisebb
termetű volt, mint a két óriásnép harcosai. E nap estéjén, mielőtt aludni tértek vol­
na, Godmund félrevonta Thorsteint és így beszélt hozzá:
- A próbákat eddig jól megállottuk, köszönhetően neked, ám holnap következik
a legveszedelmesebb varázslat. Geirrődnek ugyanis van egy serlege, akit Jó G r i m -
nek neveznek. A serlegnek emberfeje van, beszélni tud és ismeri a jövendőt. Sen­
ki sem hazudhat, esküdhet hamisan Jó G r i m jelenlétében. M i n d e n e m b e r köteles
Jó Grimnek ajándékkal kedveskedni, de legjobban az tiszteli meg, aki egy hajtásra
kiissza a benne lévő italt. Tudom, hogy először nekem kell majd kiinnom, ám attól
félek, bajba fogok kerülni.
Erre Thorstein a következőket tanácsolta G o d m u n d n a k :
- Vedd fel az ingemet, azt, amit a törpétől kaptam. Ez megvéd akkor is, ha a
serlegben lévő ital mérgezett lenne. Mielőtt innál, vedd le fejedről a koronát és
ajándékozd Jó Grimnek. Súgd a fülébe, hogy j o b b a n fogod tisztelni, mint G e i r r ő d
tette. Azután tégy úgy, mintha innál, ám ivás helyett csorgasd az italt az ingbe.
Felvirradt a hajnal és újra meg kellett jelenniük G e i r r ő d előtt, aki megparacsolta
két lovagjának, hogy hozzák be Jó G r i m e t . Mindenki térdre borult a csodálatos
serleg előtt.
Először Godmundnak kellett kiürítenie a varázskelyhet. O d a m e n t Jó G r i m h e z ,
a fejére tette a koronáját és fülébe súgta azt, amit Thorstein tanácsolt neki. Azután
úgy tett, mintha inna, ám az italt az ingébe csorgatta. Jó G r i m ekkor felnevetett.
Újratöltötték a serleget és most G e i r r ő d király járult elébe. Kérte, hozzon neki
szerencsét és figyelmeztesse, ha veszély leselkedne rá. Jó G r i m arca meglehetősen
bosszúsnak látszott. Geirrőd lecsatolta nyakáról az aranyláncot, és azt a serleg em­
berfeje alá helyezte, majd fenékig ürítette az italt. Jó G r i m csak a fejét csóválta.
Harmadjára Agde kormányzó, G e i r r ő d leghatalmasabb főembere próbálkozott.
Agde két aranygyűrűt ajánlott fel Jó G r i m n e k és három hajtásra itta ki belőle az
italt. Ekkor a serleg emberi hangon így szólalt meg:
- Minél idősebb adta, annál silányabb volt az ajándék.
Ezután G o d m u n d és Geirrőd elbúcsúztak egymástól. G o d m u n d azzal dicseke­
dett, hogy Thorsteint maga Odin küldte hozzá, és bár kis termetű, nincs, aki nála
jobban értene a mágiához.
Geirrőd erre felszólította Thorsteint, mutassa be varázstudományát. A legény
elővette a tűzszerszámot, a törpe ajándékát, és ott csiholta, ahol a kő fehér volt.

777
Jégeső kerekedett és hamarosan mindenki bokáig állt a hóban. Majd Thorstein
folytatta a varázslatot: ezúttal ott ütötte meg a követ, ahol az aranyszínű volt. Erre
forró napsütés támadt és elolvadt a hó. Az óriások döbbenten álltak, arcukra kiült
a félelem. Végül Thorstein a kő piros részét kezdte csiholni: szikrák szálltak min­
denfelé, lángnyelvek csaptak fel, a tűz nőni kezdett, a teremben lévők pedig mind
menekülni akartak. Thorstein titokban intett Godmundnak, hogy hagyja el a ter­
met és megkérdezte Geirrődtől:
- Varázsoljak tovább?
A j ö t u n o k királya igent intett. Ekkor Thorstein hozzávágta a tűzszerszámot, s
Geirrőd holtan esett össze. A fiú kirohant a palotából, lóra kapott és vágtában utol­
érte G o d m u n d o t . M i r e a jéggé dermesztő folyóhoz értek, a tűzszerszám visszare­
pült Thorstein kezébe.
Thorstein ekkor búcsút vett Godmundtól, aki értékes ajándékokat küldött vele
O l a f királynak. Barátságban váltak el és a fiú megindult a hajója felé. Az úton azon­
ban meglátta Agde kormányzót, amint két, arannyal futtatott csodás ivószaruval,
a Hwitingar-kürtökkel a kezében menekül. Thorstein láthatatlanná vált és a nyo­
mába szegődött. Eljutottak Agde házához, ahol a kormányzó leánya nézett ki az
ablakon és megkérdezte apját, mi a baj.
- Szörnyű dolog történt, - válaszolta Agde. - G o d m u n d mindenkit rászedett,
m e r t varázsló volt a kíséretében. G e i r r ő d király meghalt, én meg menekülök az
ellenség elől.
Ezzel Agde eldobta a kürtöket és tovább futott az úton. Thorstein újra láthatóvá
vált, felkapta a kürtöket és megkérdezte Agde leányát, lenne-e kedve vele tartani.
A lány igent mondott. Szerencsésen elérték a hajót, hiába üldözték őket Geirrőd
emberei és a kormányzó, aki addigra felfedezte leánya szökését. A pár visszatért
Norvégiába és még abban az évben O l a f király elé járultak. Thorstein átadta urának
G o d m u n d ajándékait: egy aranypoharat, amelyből senki más nem volt képes inni,
csak O l a f király, egy ezüsttálat és húsz aranyozott kendőt, amelyeket nem fogott a
tűz. Thorstein O l a f király jóváhagyásával feleségül vette Agde leányát. A nászéjszaka
azonban baljós eseménnyel végződött: nyomtalanul eltűntek a Hwitingar-kürtök.
A következő tavaszon Thorstein engedélyt kapott királyától, hogy ellátogasson
az óriások földjére. Itt megtudta, hogy Geirrőd után G o d m u n d lett a király, s most
ő hívhatja segítségül a csodálatos Jó G r i m e t . Mindenki elfogadta őt uralkodójának,
csak Agde nem, aki épített egy titkos halmot, beleköltözött, s onnan járt kísérteni
éjszakánként. Thorstein egyszer feltörte a halmot és visszaszerezte a Hwitingar-
kürtöket, melyeket Agde varázserővel emelt el egykor, lánya és Thorstein nászéj-
szakáján. Thorstein végül feleségével az óriások birodalmában telepedett le és visz-
szaküldte az értékes kürtöket O l a f királynak.
M i k o r néhány évvel később O l a f király elesett egy ütközetben, a Hwitingar-kür­
tök eltűntek kincstárából. Agde j ö t t el értük, s elvitte őket föld alatti varázskam­
rájába: t ö b b é senki sem látta a páratlan ivóedényeket. Jó G r i m r ő l azonban még
sokáig meséltek Norvégia földjén.

112
PARSIFAL

Valamikor régen, amikor még vitéz királyok, lovagok erényei ékesítették Európa
történelmét, és amikor az adott szót még áthághatatlanul szentnek tartották, egy
titokzatos legenda övezte a Pireneusok hókoszorúzta hegyei között rejtőző M o n t -
salvat várát. Úgy tartották, tiszta szüzességben élő, j á m b o r lovagok őrzik itt a pom­
pás kristálykelyhet, a Grált, amely a Megváltó drága vérét fogta fel, a vércseppeket,
amelyek egykor a római százados lándzsadöfése nyomán hullottak alá a kereszt­
fáról. Csodálatos hatalommal bíró, rendkívüli ereklye volt tehát a Grál; jelenlété­
ben felszáradtak a könnyek, behegedtek a sebek, boldogsággá váltak a fájdalmak,
a védelmére rendelt hősöket pedig a Grál emberfeletti ereje halhatatlansággal és
örök ifjúsággal áldotta meg. A Szent Grál maga jelölte ki őrizőit, a Grál-lovagokat,
mégpedig oly módon, hogy a Montsalvat-vár kupolatermében álló fehér márvány­
asztalon ragyogó betűkkel megjelent annak a neve, akit Isten a szent kehely szol­
gálatára rendelt. A gyengék oltalmazására, az igazság megtartására és a krisztusi
tanítások terjesztésére felesküdött lovagok testületét pedig a Grál által választott
király kormányozta. Hosszú évek óta állt e dicső lovagrend élén Amfortas király,
miután elfogadta hivatását atyjától, a vitéz Titureltől, a Grál korábbi uralkodójától.
A Szent Grál bajnokai időről-időre elhagyták Montsalvatot és elindultak a világ
minden tájára, harcolni a jó ügyért. Jártak Szerecsenföldön, a forró sivatag határai­
nál, megfordultak a legtávolabbi Északon is; küldetésük során kilétüket titokban
tartották, segítségükért jutalmat soha nem vártak. Sárkányok által szorongatott
országok, gonosz várurak elrabolta királyleányok áldották az őket nagy bajukban
megsegítő lovagok nevét, ám a hősök, ahogyan érkeztek, úgy tűntek is el nyom­
talanul az országúton, beleveszve a messzeségbe, hiszen egy-egy győzelem után
azonnal visszaszólította őket Montsalvatba a Szent Grál földöntúli hatalma.
Ám egy napon iszonyú fájdalom törte meg a Rend életének békéjét. Volt ugyan­
is közöttük egy lovag, Klingsor nevezetű, nyughatatlan, gőgös természetű, aki nem
átallotta az Istentől kapott tudást mágikus hatalom megszerzésére használni, sőt,
azt suttogták, a fekete mágia segítségével magával a Sátánnal kötött szövetséget.
Amfortas király ekkor meghallgatott mindenkit, aki tudott Klingsor ördögi prak­
tikáiról, kikérdezte magát a bűnöst is, s végül - megalapozottnak tartva a vádat -,
mindörökre száműzte a lovagot Montsalvat földjéről.
Klingsor azonban bosszút forralt. N e m messze a Pireneusok lábaitól várat épí­
tett magának, s toronyszobájába zárkózva végleg átadta magát istentelen varázsla­
tainak. A várat bűvös kerttel vette körül, b e n n e ismeretlen virágok ontották égnek
illatukat, s gyönyörű leányok csábították bujaságra az odatévedőket. Történt pedig,
hogy egy ízben maga Amfortas is útra kelt, hogy teljesítse küldetését, ám letért
az ösvényről, s hosszas bolyongás után Klingsor varázskertjébe tévedt, ahol azon
nyomban egy világszép hajadon simult a kebléhez. A király n e m tudott ellenállni a
szerelem igézetének; forró ölelésben olvadtak össze a pázsiton. Ám e pillanatban
a várfalon megjelent maga Klingsor. Varázserejével elvette a meggyengült Amfor-

113
tastól fegyverét, a Szent Lándzsát - azt a Lándzsát, amellyel egykor Krisztus Urunk
j o b b oldalát átdöfték -, és az isteni gerelyt a Grál-királyra hajította. Surrogva szelte
át a levegőt a Lándzsa, szörnyű sebet szakított Amfortas hasán, majd visszatért
a gonosz varázsló kezébe. Ekkor Klingsor ördögi kacagással gúnyolta a Grált és
lovagjait; a csodakert eltűnt, Amfortas pedig ott maradt a forró homokon, sebé­
ből patakzott a vér. Lovagjai találtak rá, akik hordágyra emelték és vigyázva vitték
vissza Montsalvatba, ám ezt a sebet még a Grál életadó fénye sem volt képes behe­
geszteni. Amfortas napjai ezután iszonyatos kínnal teltek el: sebe minden mozdu­
latnál felfakadt és vérzett, s a király ilyenkor fájdalomtól torzult arccal könyörgött
a megváltó halálért, de mindhiába. Élnie kellett, s bár a seb tűznél is forróbb kínnal
égette testét, ezerszer inkább égette szívét a szégyen - fogadalma megszegésének,
a Lándzsa elveszítésének és a kertben átélt pokolbeli kéjnek a szégyene. Ha hűséges
lovagjai hordágyon csónakázni vitték a kastélyt övező hűs vizű tóra, a fájdalom
enyhült kissé, de Montsalvatban t ö b b é nem csendült fel önfeledt nevetés. Elhalkult
a szó, messzi vándorútra, vitéz kalandokra sem indultak többé a lovagok.
Egyetlen jóslat táplálta csupán a reményt a szívekben, mely azt hirdette, hogy a
király sebe azonnal beforr, ha ugyanazon fegyverrel érintik meg, amely hasát felsza­
kította. A rejtélyes jövendölés szerint azonban sem haddal, sem fegyverekkel nem
lehet Klingsort legyőzni, még kevésbé a Szent Lándzsát visszaszerezni, mert erre
egyes-egyedül egy, az Úr által küldött balga ifjú képes. Az évek múlásával azonban
a király egyre kevésbé hitt a szabadító eljövetelében, s a lovagok többsége is hiú áb­
rándnak tartotta a próféciát. Egyedül G u r n e m a n z lovag figyelte minden nap izga­
tottan a kastélyhoz vezető ösvényt, hátha arra téved valaki. N e m is a várban lakott
már: kis remetekunyhót épített a Montsalvatot övező ligetben, ott várta imával,
böjttel a megjövendölt ifjú érkezését.
Élt ekkoriban egy vitéz fejedelem, Gamurét nevű; páratlan tehetségű bajnok
fegyverforgatásban és hadvezetésben egyaránt. Egyszer kis országát hatalmas túl­
erővel támadta meg az ellenség, és Gamuret kilovagolt, hogy védje határait, kasté­
lyában hagyva feleségét, a gyönyörű Herzeleidét, s várnépét. Az utolsó párviadal­
ban azonban ellenfele cselt vetett és a fejedelem halálos sebben bukott le lováról a
porba; kísérői már csak holttestét vihették vissza lehajtott fejjel az úrnőhöz. Herze-
leide iszonyú sikoltással borult hős férje koporsójára és belehalt volna bánatába, ha
nem mozdul meg magzatja a szíve alatt. Erőt vett hát fájdalmán és búcsút mondott
mindannak, ami kedves volt számára. Egy kis kunyhóba költözött, távol a palotától,
a rengeteg erdő közepébe, s csak néhány hű szolgának engedte meg, hogy száműze­
tésében vele tartsanak. Amikor aztán eljött az órája, szőke kisfiúnak adott életet,
aki a Parsifal nevet kapta; ám anyja annyira rettegett attól, hogy egyszer felébred
b e n n e apja vére és lovaggá lesz, ha felserdül, hogy tudatlanságban nevelte a gyer­
meket. M i r e tizenöt éves lett, Parsifal semmit sem tudott országokról és emberek­
ről, azt hitte, hogy az erdő a világ, és saját magán kívül anyja és szolgái az egyedüli
élőlények. Herzeleide maga tanította fiát a betűvetésre és a Szentírás ismeretére,
ám semmilyen fegyvert n e m tűrt meg a házban. Mindössze annyit engedett meg

114
Parsifalnak, hogy az erdőt járva a maga készítette fűzfaíjjal, egyszerű nyílvesszőkkel
madarakra lődözzön.
Egy nyári délután Parsifal messze kóborolt anyja kunyhójától, mert tudni akarta,
vajon tényleg az erdő-e a világ, s ha mégsem, hát mi lehet annak határain túl. Ahogy
kilépett az országútra, különös látvány tárult szemei elé. Négy ezüstbe öltözött,
fényes alak közeledett csillogó testű lovakon. A fiú, aki még soha n e m látott lovago­
kat, úgy vélte, csak istenek vagy angyalok lehetnek ilyen gyönyörűek. Kiugrott hát a
bokor mögül, ahol bevárta őket, majd az útra leborulva felkiáltott:
- Könyörülj rajtam, ó Istenem!
A lovagok kacagásban törtek ki. Egyikük felemelte siskrostélyát.
- Nem isten vagyok, te fajankó, - mondta még mindig nevetve, - h a n e m lovag!
Parsifal nem értette a választ, s álmélkodva tapogatta végig a lovagok fegyverze­
tét, páncélját és lovait. A harcosok mosolyogva tűrték vizsgálódását, mert tetszett
nekik ez a szőke hajú, izmos termetű, ám láthatóan teljesen tudatlan legény.
- Ha nem isten vagy hát, - szólalt meg végül Parsifal, - s n e m is angyal, akkor ki
csinálja a lovagokat?
- Szép arcod, termeted n e m e s származásra vall, nagy kár, hogy az eszed kevés!
- válaszolta az előbbi harcos. - Ha egy kicsit több lesz a fejedben, még belőled is
lehet lovag, olyan, mint mi vagyunk, csak Arthur király udvarába menj!
Több se kellett Parsifalnak! Szaladt haza édesanyjához és elbeszélte, kikkel ta­
lálkozott az országúton, végül kijelentette, hogy azonnal indul Arthur király udva­
rába, mert lovag szeretne lenni. Herzeleide előbb a rémülettől eszméletét vesztve
zuhant a földre, majd mikor magához tért, szívettépő sírással könyörgött fiának,
bármi mást kívánjon, csak erről az egy szándékáról tegyen le; ám mindhiába. Parsi­
fal hajthatatlan volt. A szerencsétlen hercegasszony végül nem ellenkezett tovább,
útra bocsátotta fiát, ám tarka ruhát varrt neki, amilyet a bolondoknak szokás, és a
legrozogább, sánta gebét nyergelte fel számára; azt gondolta, ebben az öltözékben
úgyis kinevetik Parsifalt, elmegy a kedve a lovaggá válástól és visszatér hozzá. A fiút
azonban a legkevésbé zavarta furcsa külseje. Megcsókolta anyját, istenhozzádot
mondott szolgáinak, magához vette a fűzfaíjat és elporoszkált az országúton.
Falvak, városok százait, legelőket, erdőket, dús majorságokat hagyott maga m ö ­
gött, újszülöttként csodálkozva rá mindenre, amiről addig senkitől sem hallhatott.
Akik csak látták, ujjal mutogattak rá, a gyermekek pedig nevetve, csúfolódva sza­
ladtak a nyomában, és Parsifal szelíden mosolygott vissza rájuk, mert azt hitte,
boldogságukban ilyen derűsek az emberek. Úttalan utakon járt, maga sem tudta,
merre, és mindenkit Arthur király udvaráról faggatott, de mindhiába: külsejét látva
őrültnek tartották, és ahonnan csak lehetett, elzavarták. Parsifal azonban n e m adta
fel a reményt. Lassan, tévelyegve, egy titkos akarattól segítve végül mégis eljutott a
Szent Grál királyságát övező rengetegbe.
Egy nyári napon Amfortast újra csónakázni vitték lovagjai a tóra, s a szenvedő
király csöppnyi enyhet nyert a sebét hűsítő szellőtől. Hattyú szelte át fenséges ívben
a levegőt, ám a következő pillanatban röpte megtört, vergődni kezdett és holtan zu-

115
hant a pázsitra. Gurnemanz, a remete döbbenten lépett a kimúlt madárhoz és kihú­
zott testéből egy gyermekded faragású nyílvesszőt. Megfordult, és a liget fái mögött
tarka ruhás fiút pillantott meg, aki diadalmas arccal szemlélte lövése eredményét.
- Te lőtted le ezt a hattyút? - kérdezte G u r n e m a n z .
- Én hát! - kiáltotta a legény. - Röptében találtam el!
- És mondd, mit vétett neked ez az ártatlan madár, amely talán párjához suhant
a reggeli napfényben? Hogyan onthattál vért itt, e szent ligetben, ahol minden állat
szeretettel közelít feléd? Nézd csak hófehér tollait, nézd nyilad okozta sebét; hát
nem szánod őt? N e m ébred megbánás a szívedben?
Parsifal lehajtotta a fejét, s némán kettétörte térdén az íjat és a nyílvesszőket.
- Jól van, fiam, - enyhült meg G u r n e m a n z . - M o s t pedig mondd el, ki volt apád?
Ki vagy te és mit keresel itt? Ki mutatta meg neked az ide vezető utat?
- N e m tudom, - felelte Parsifal.
- Ilyen balgát még sosem láttam! - mondta kissé bosszúsan Gurnemanz. - De
valamit csak tudsz magadról?
- Azt tudom, - szólt a fiú, - hogy az anyám Herzeleide. Az erdőben lakunk. Az
íjamat és a nyilaimat magam faragtam...
Ekkor fekete hajú, izzó tekintetű, tépett ruhájú lány lépett hozzájuk: Kundry, a
Grál követe. E titokzatos nő hol évekre eltűnt, majd újra megjelent; vad rajongással,
szenvedélyesen szolgálta a Grált, bár a lovagok megvetették, boszorkánynak tartot­
ták őt. Semmilyen alantas küldetés végrehajtásától nem riadt vissza. Gurnemanz
gyakran m o n d t a a lovagoknak, inkább szánniuk kellene szegényt, hiszen nyilván
valami nagy bűn nyomja lelkét, azért vezekel.
- Majd e l m o n d o m én! - kiáltott közbe Kundry. - Ez Parsifal, Gamuret fejedelem
fia. Anyja tudatlanságban nevelte, nehogy csatában végezze életét, mint egykor az
apja. Idefelé jövet láttam Herzeleidét: a bánattól megszakadt a szíve. Utolsó szavá­
val engem kért, oltalmazzam bolondruhás fiát.
- M i t mondasz? Meghalt anyám? - jajdult fel Parsifal, majd megszédült és össze­
esett. G u r n e m a n z csendesen nézte egy darabig a földön fekvő szőke ifjút és lelkét
eltöltötte a remény. Vizet hozott, felsegítette és karon fogta Parsifalt.
- Gyere, fiam, - szólt hozzá gyengéden. - Gyere velem, mutatok neked valamit.
G u r n e m a n z titkos lépcsőkön, emeletek százain vezette végig a döbbenettől káp­
rázó Parsifalt Montsalvat égig érő kastélyában, mígnem a legfelső kupolaterembe
értek. A lovag leültette a fiút és megparancsolta, maradjon csendben. Egymás után
érkeztek a lovagok és helyet foglaltak egy kerek márványasztal körül, majd hord­
székén behozták a királyt - Amfortas arca eltorzult a kíntól. A lovagok lehajtott
fejjel imádkoztak. Amikor elcsendesültek, a király felemelkedett, feltépte ingét és
kitárta a rettenetes sebet.
- Ó, Atyám, - kiáltotta, - meddig kell még gyötrődnöm? Hadd vessek véget
nyomorúságomnak, ne kelljen felmutatnom a Grált! Hadd pusztuljak el végre szé­
gyenemben, én, aki méltatlan lettem hozzád és eskümhöz!
Ám ekkor az agg Titurel kíméletlen hangja harsant egy függöny mögül:

m
 - Hozzátok be a Grált!
Négy apród lépett a terembe. Bíborszín bársonnyal letakart szekrénykét hoztak
emelőrúdon, majd letették a kerek márványasztalra. Amfortas nagyot sóhajtott,
erőt vett kínján és áhítatosan kiemelte szekrényéből a Kelyhet. Miután felemelte,
minden földi fény kialudt, csak a Szent Grál világított földöntúli ragyogással. Meg­
nyílt a kupola teteje és galamb ereszkedett alá, leszállt az áhítatos imába merült
Amfortas feje fölé és ekkor a Megváltó hangja hallatszott a mennyből: „Vegyétek,
mert ez az én testem, mely értetek töretik meg... Vegyétek, mert ez az én vérem,
mely értetek ontatik ki..." A ragyogás vakító fényoszloppá erősödött, majd a fény­
oszlop felszállt az égbe és ismét látni lehetett a teremben: a lovagok előtt, ím, ke­
nyér jelent meg, s mindegyikük kupája borral volt telítve. Amfortas ekkor feljajdult
és ismét sebéhez kapott: az felfakadt és újra vérezni kezdett. Intésére az apródok
kivitték a Grált.
G u r n e m a n z kisvártatva megszólította a mellette ülő, n é m á n maga elé m e r e d ő
Parsifalt:
- Nos, fiú, van kérdésed arról, amit most láttál?
Parsifal megrázta a fejét.
- Ne restelld, hogy van, amit nem tudsz! - biztatta a lovag. - Kérdezz, és én
megfelelek neked arról, amit itt és most láthattál.
Parsifal csodálkozva nézett rá és újra nemet intett a fejével.
- Értettél egyáltalán valamit is abból, ami történt? - kérdezte G u r n e m a n z .
Parsifal ismét megrázta a fejét. A lovag ekkor felkelt székéről, minden gyengéd­
ség nélkül megragadta a fiú ruháját, kinyitott egy oldalajtót és kilökte rajta.
- Bolondnak valóban bolond vagy, - kiáltotta utána haragosan, - de a részvét
hiányzik belőled! Tűnj el innen és ha lehet, kíméld a hattyúkat!
Parsifal kinn találta magát egy zöld pázsitos réten, a fűben fekve, egyedül. Fel­
állt, megfordult és íme, nyomát sem találta sem Montsalvatnak, sem a rengeteg
erdőnek. Mégis tudta, hogy nem álom volt mindez - teljes erővel nyilallt szívébe
a fájdalom, mert úgy érezte, visszavonhatatlanul, mindörökre elveszített valamit.
Most már tudta, hogy csak a kiválasztott keveseknek adatik meg az, amit ő különös
kegyből, a sors szeszélyétől vezettetve megtalált, de balgaságában képtelen volt fel­
ismerni. Sokáig feküdt a fűben hangtalanul, majd zokogott, mint egy c s e c s e m ő , jaj­
gatva, keservesen: anyját kárhoztatta, hogy tudatlanná tette, önmagát átkozta, hogy
nem mozdult meg szíve a Grál-király nyomorúságán. Napok virradtak és hunytak
ki felette, eső verte, szél szárította tagjait, és Parsifal lelkébe belefagyott a kín. Un­
dorral eltelve nézett végig önmagán; arca keserű nevetésbe rándult.
- M o s t már tudom, ki vagyok! - üvöltötte a szélbe, két kézzel szaggatva tarka
ruhája rongyait. - Ó, anyám, miért nem mondtad el fiadnak? B o l o n d vagyok, szá­
nalmas, nevetséges bolond, vagy még annál is rosszabb, mert nekem még szívem
sincs! Hiányzik belőlem a részvét! M o s t azonban Istenre és angyalaira esküszöm,
hogy megtalálom a Grált! Ha kell, bejárom érte a mennyet és a poklot is, de újra
meglelem!

117
 Azzal elindult Parsifal, hogy esküjéhez hűen újra felkutassa a Grált. Hegyeken­
völgyeken át vándorolt, folyókat, tengereket szelt át, messze földekre eljutott, ki­
rályt, kalmárt, koldust faggatott Montsalvat titkos váráról, de mindegyikük azt
felelte, hogy sosem hallotta ezt a nevet. Évek teltek el Parsifal felett, aki nem volt
t ö b b é tudatlan fiú, de harcra érett, rendkívüli erejű ifjú férfi; szemei a Kehely utáni
sóvárgás különös tüzében izzottak. Egyszer, valahol Délen eltévedt a sivatagban és
a napsütésben iszonyú szomjúság kínozta. Lerogyott a homokba, így kívánta be­
várni végét, ám hirtelen fák susogása, víz csörgedezése ütötte meg füleit. Felemelte
a fejét és ahol az imént még homoktenger nyújtózott, most fallal körülvett pompá­
zatos kert képe tárult elé, melyben hívogatóan csobogtak a vízesések, bólogattak a
pálmák, rózsalugasok százai ontották az ég felé illatukat. Parsifal álmélkodva kelt
fel, erőt vett fáradtságán és belépett a kertbe. A márvánnyal kövezett kis ösvény
szebbnél szebb ligeteken át vezetett, s a fiú, miután szomját oltotta a szökőkút-
nál, lepihent egy bársonnyal bevont kerti kereveten. Ekkor leányok szaladtak elő a
kert minden irányából a fák mögül, a virágok színpompáját idéző, lenge keleti sely­
mekben. Csilingelő kacagással rohanták meg Parsifalt, körülrajongták, simogatták,
majd buja körtáncot kezdtek járni körülötte.
- Olyan illatotok van, m i n t a virágoknak, - szólt az ifjú a lányok szépségétől
kábultan, - n e m vagytok virágok ti magatok is?
A viráglányok felkacagtak és most egyenként próbálkoztak Parsifal ölébe simul­
ni. A fiú megkívánta őket, ám hamarosan túl tolakodónak találta közeledésüket.
- így n e m lesz j ó , szépséges virágok, - mondta a lányoknak még mindig kedve­
sen, - indulnom kell utamra, hagyjatok elmennem!
- Csúnya, gonosz fiú! - kiáltották a lányok. - Gyáva vagy tán, félsz tőlünk? Vagy
a szíved hideg, mint a jégcsap?
Ekkor Parsifalban felébredtek G u r n e m a n z feddő szavai; felemelkedett a kerevet­
ről és határozott mozdulattal eltolta magától a lányokat.
- M o s t már elég! - kiáltotta. - Engem ugyan itt nem tartatok!
- Parsifal, maradj! - csendült fel hirtelen a lugas mögül egy női hang.
A fiú döbbenten nézett a rózsák közé. A viráglányok gúnyosan nevetgélve szer­
teszaladtak. A lugas árnyékából csodaszép lány lépett most elő, akiben Parsifal ne­
hezen ismerte fel az egykori Kundryt.
- Te itt laksz? - kérdezte álmélkodva az ifjú. - Tiéd ez a kert?
- 0, az én o t t h o n o m nagyon messze van innét, - súgta Kundry lágyan. Parsifal
elbeszélte neki szenvedéseit, a Grál utáni vágyát, küldetését, majd Kundry mesélt
neki a vitéz Gamuretről és Herzeleidéről, a gyönyörű hercegasszonyról. A fiú lelké­
ben még nem gyógyult be anyja elvesztésének kínja, így említésére könnyek szök­
tek a szemébe. Kundry csak nézte őt, majd lassan magához vonta és megcsókolta
Parsifalt. Az ifjú vadul bontakozott ki az ölelésből, ellökte a lányt és felkiáltott:
- Hogy hagyhattam el akkor anyámat, a drágát?! Miattam szenvedett! Úgy lát­
szik, kínt hozok mindenkire, akit szeretek. Eressz hát utamra, ne késlekedjem, ami­
kor sebe most is gyötri a királyt!

m
 - Meg kell ismerned a szerelmet, Parsifal, - fogta meg a kezét Kundry, - a sze­
relmet, melyet egykor Gamuret is érzett anyád, Herzeleide iránt. Ó, Parsifal, ha egy
csókom így felnyitotta elmédet, ölelésem a mennybe emelne!
- Jaj, a seb! - kiáltotta Parsifal. - Amfortas sebe! Itt ég b e n n e m és vádol! Egy
percig sem maradok tovább!
- Kegyetlen vagy! - mondta Kundry és az ő szemét is elfátyolozta a könny. - Ha
a király szenvedése így megindít, az enyémre miért n e m tekintesz? Tudd meg hát
az én történetemet is! M i k o r Krisztus a Golgotára hurcolta keresztjét, én a tömeg­
ben álltam, elé léptem és kínjait kikacagtam. Ő csak fájdalmasan reám tekintett,
s nekem azóta kacagnom kell, valahányszor egy bűnös ö l e m b e hull és elkárhozik!
Ha egy férfi igaz szerelemmel ölelne, megváltana az átoktól!
- Szánlak én tégedet is, Kundry, - válaszolta Parsifal. - Megváltalak, de nem így,
és nem itt. Ég veled, majd találkozunk még!
- Klingsor, segíts! - sikoltotta erre Kundry. - Elmenekül! Megátkozlak téged, Par­
sifal, hogy míg élsz, bárhová is mennél, soha meg ne találd a Grált!
Iszonyú robajjal emelkedett ki a földből Klingsor fekete kastélya és íme, a várfa­
lon megjelent a varázsló. Meglódította a Lándzsát és Parsifal felé hajította a szent
fegyvert; az surrogva szelte a levegőt, majd lebegve megállt a hős feje felett. Parsifal
elkapta, s egy keresztet rajzolt vele a levegőbe. Az Üdvözítő jelének erejéből Kling­
sor vára r o m m á omlott, maga alá temetve a gonoszt, a bűvös kert fonnyadt indák
kuszaságává lett, majd eltűnt, csak a tépett ruhájú Kundry feküdt a h o m o k o n . Par­
sifal ekkor felhágott a romokra és onnan kiáltott le a lánynak.
- Ha keresel, tudod, hol találsz rám!
Kundry átka megfogant. Parsifal folytatta vándorútját, de hiába kereste, n e m
találta meg a Grált; úgy érezte, minél j o b b a n vágyik rá, annál messzebb téved az
áhított ösvénytől. A Lándzsát birtokló hős híre azonban eljutott minden országba.
Királyok kérték szorongattatásban segítségét. Harcolt a Szentföldön, járt Szerecsen-
országban, megfordult a távoli Ázsiában is, mindig a védtelenek ügyét oltalmazva,
míg végül már az egész világ ismerte és tisztelte nevét. Egyszer francia földön küz­
dött Kondvirámur, a szépséges hercegnő becsületéért; fényes győzelmet aratott és
a hálás királylány a felesége lett. Nem sok időt töltött azonban asszonya oldalán,
mert nyugtalansága újra a Grál keresésére hajtotta: egy éjszaka elindult palotájából
a rengetegbe. Hóviharos telek és izzó napsugarú nyarak váltották egymást, Parsifal
haja immár ezüstszínűre váltott. Barátaitól, jóakaróitól régen elbúcsúzott, árnyékká
lett számára a világ: semmi nem éltette immár, csak a szívében egyre halványabban
pislákoló remény...
Egy tavaszi alkonyon hajlott hátú, galambősz aggastyán lépett ki tóparti kis kuny­
hójából. Karját egy fekete hajú leánynak nyújtotta, aki belékarolva szelíden támo­
gatta lépteit. G u r n e m a n z volt az, az egykori Grál-lovag. Lépteket hallott az erdei
ösvény felől és most feszülten figyelt. A fák közül zárt sisakrostélyú lovag bukkant
elő. Lehajtott fejjel, lassan közeledett, mint aki senkit és semmit nem lát; kezében
hatalmas lándzsát hordozott.

119
 - Ki vagy, lovag? - kérdezte G u r n e m a n z . - Hogy jutottál ide? Ki mutatta meg
neked ezt az ösvényt?
A harcos n é m á n lépkedett tovább a tó felé, mint az alvajáró.
- Lehet, hogy némaságot fogadtál, - mondta haragosan az aggastyán, - ám ak­
kor is tudnod kellene, hogy a mai napon senki nem hordhat fegyvert e ligetben. Vagy
tán azt sem tudod, milyen nap van?
A lovag megrázta a fejét.
- Hát miféle pogány népek közül jöttél, - kiáltott fel Gurnemanz, - ha még azt
sem tudod, hogy ma van Nagypéntek, Urunk kereszthalálának napja?
A lovag összerezzent. Lándzsáját a földbe szúrta, sisakrostélyát felemelte, s lová­
ról leszállva, térdre borulva áhítatos imába merült.
Az agg férfi és a lány álmélkodva nézték arcvonásait. Gurnemanz ocsúdott fel
elsőként, s így szólt:
- Csak nem... az ifjú, aki egykor hattyút ölt itt a parton?
Kundry - mert ő volt a remetét támogató leány - némán bólintott.
- És ott... a Lándzsa? Áldott legyen az Úr, hogy megérhettem ezt a napot! - lel­
kendezett az öreg. Azzal G u r n e m a n z illatos olajat vett elő, s a térdeplő lovag fejére
csorgatta - így kente fel őt a Grál királyává. A lány mozdulatlanul nézte őket. Majd
a lovag felemelkedett és tenyerében vizet merített a tóból, hogy annak cseppjeivel
szelíden megérintse az előtte térdre boruló Kundry homlokát.
- Királyi tisztemet így kezdem el. Fogadd a Megváltó hitét és keresztvizét! -
m o n d t a ünnepélyesen. A lecsurgó vízcseppek összekeveredtek a lány könnyeivel.
Parsifal - hiszen ő volt a titokzatos lovag - ekkor j o b b karjával az aggastyánt, a
ballal pedig Kundryt ölelte át, s n é m á n elindultak Montsalvat kastélya felé. Meg­
nyíltak a kapuk és ők mind feljebb és feljebb lépkedtek, míg végül elérték a kupola­
termet. A lovagok már helyet foglaltak a márványasztal körül. Amfortas hátradőlt
díszes aranytrónján. Előtte a Szent Grál, ám a királynak már arra sem volt ereje,
hogy kinyújtsa a karját és felmutassa a kelyhet.
- Lovagok! - hörögte utolsó erejével. - Döfjétek belém kardotok! Vagy szégye­
n e m b e n már fegyveretekre sem vagyok méltó? M i r e vártok? Rajta, hősök!
Szavai hallatán felállt Parsifal, s odalépett a szenvedő királyhoz.
- Sebedre csak egy ír ad gyógyulást, Amfortas, - mondta, - a fegyver, mely a
sebet ütötte.
A többiek ekkor vették csak észre, hogy kezében ott a Szent Lándzsa. Parsifal
gyengéden megérintette a fegyver hegyével a vérző sebet, az pedig egy szempillan­
tás alatt beforrt. M o s t már Parsifal mutatta fel a pompázatos Kelyhet és mondta
el Krisztus nevében az imát; galamb szállt alá a mennyből és tündöklő fényben
lebegve megállt a Grál új Királyának feje fölött. Kundry néma boldogsággal néz­
te a hőst, majd halk sóhajjal hanyatlott a földre. Érte j ö t t végre a megváltó halál,
az üdvözültek mosolyát hagyva arcvonásain. A lovagok pedig áhítattal hódoltak
a Királynak, az egykori bolondruhás fiúnak, aki e pillanatban teljesítette be Égtől
rendelt küldetését.

120
 Parsifal uralkodása alatt a Grál Lovagrendje felvirágzott: Krisztus ezüstfehér
páncélos hősei újra elvitték Isten ügyét a világ négy égtája felé. A Király hamarosan
Montsalvatba hozatta Kondvirámurtól született fiát, akit Lohengrinnek hívtak, s
majdan apja méltó utódjává lett a Grál-királyok sorában.

***

Midőn hosszú évek után Isten magához szólította Parsifalt, tetteiről már minden
európai udvarban énekeltek - Wolfram von Eschenbachnak, a dicső wartburgi dal­
noknak adatott meg, hogy történetét ékes verssorokba szedhesse.

Magyarázat

A varázslatos Edény jelképe Kelet és Nyugat ezoterikus világképeiben is központi

jelentőségű. Az Edényben lévő ital egyaránt lehet halhatatlanságot adó és életve­
szélyes (mint minden, ami magasabb energiákkal kapcsolatos). Az Edény lehet üst
(mint a hunoknál), tál, pohár, kehely, ivószaru vagy serleg; egyes népmesékben az
Edény alakját az Asztal helyettesíti (Nap Asztala az etiópoknál, terülj-terülj asztal­
kám a magyar mesevilágban). A héber eredetű hagyomány, amely szerint Lucifer
homlokdíszének ékkövéből faragták ki Raziel Könyvét - illetve egyes beszámolók
szerint magát a Szent Grált! -, azt mutatja, hogy a Kehely gyakran Kő is, ily m ó d o n
azonos az alkímiában ismert Bölcsek Kövével.
A Követ is, az Edényt is nagyon nehéz megszerezni, ez csak kivételes tehetségű,
illetve elhívást kapott személyeknek sikerülhet. Minden mítoszban megjelenik az a
követelmény, hogy a Kőhöz vagy az Edényhez csak testben-lélekben tiszta személy
nyúlhat; a rituális tisztaság elvárására lássunk itt néhány ismertebb példát:
• A Grált nemi érintetlenséget fogadott lovagok (régebbi szövegek szerint szűz
lányok) hordozzák.
• A régi legendák szerint Atlantisz szigetén élt a halhatatlan egyszarvú, az uni­
kornis, akinek szarva tövén csodálatos karbunkuluskő (hegyikristály) nőtt. E kő
minden sebet begyógyít, minden szenvedésre feloldást, minden kérdésre vá­
laszt ad. Ez a Bölcsek Köve. Az unikornis minden halandó e m b e r elől menekül,
egyes-egyedül a férfi által soha n e m érintett nőhöz közelít szelíden: ilyenkor az
egyszarvú a szűz ölébe hajtja le a fejét, így a karbunkuluskő könnyedén kivehető
az állat szarva alól. A hagyományos asztrológiában az Egyszarvú (Unicornis) csil­
lagkép szintén a gyógyulással, a megváltással áll kapcsolatban.
• Egy latin nyelvű elbeszélés szerint az egyiptomi Sziwa-oázisban őrizték A m m o n
isten szent jelképét, a mágikus erejű Világköldök-követ. Ezt a hatalmas smarag­
dot kizárólag szűz lányok érinthették meg és hordozhatták.

Nagyon fontos, hogy minden mítosz szerint a hazug (tehát lelki szinten szennye­
zett) egyének súlyos sérülést szerezhetnek, ha megérintik a Követ vagy az Edényt.
Egy régi kelta elbeszélés szerint Nechtan birtokán volt egy titkos kút, amelynek ha

121
hazug vagy hamis e m b e r nézett a víztükrébe, a kút kiáradt és magával sodorta a
szentségtörőt. N e m nehéz felismerni e kútban (Nechtan Kútjában) is a Szent Grál
előfutárát.
A Kehely tehát n e m csak táplál, de mindent leleplez, amit az emberek belül hor­
danak, ám kifelé n e m akarnak megnyilvánítani. A Kehely előtt nincs titok. A Kehely
voltaképpen maga a beavatási cél, márpedig tudjuk, hogy az avatás csúcspontján
minden álarc lehull, minden reánk kényszerített, át nem élt, hamis vagy álszent ér­
zet, érzelem és gondolat a semmivel lesz egyenlővé.

Tanítás

1. Raziel Könyve minden eseményt tartalmaz, ami az eseményhorizont síkján

már megtörtént, éppen történik, avagy történni fog. Raziel Könyve nem más, mint
maga az Ákása Krónika, az univerzális tudástár, amely egyetlen pontba sűríti össze
múlt, jelen és jövendő történéseit. E könyvből - csakúgy, mint az Ákásából - a be­
érkezett személy belső látásával „olvasni" tud, mivel az ő szellemének szárnyalását
az érzékek és a logika által felépített tudati akadályok már nem képesek földhöz
béklyózni, megbénítani.

2. C o r m a c h királyt a szellemvilágból érkező titokzatos ifjú szabályszerűen kicsal­

ta az anyagi síkról a tündérek létszférájába, ám fontos kép, hogy ehhez a királynak
el kellett veszítenie szeretteit. M é g a kísérete sem tarthatott vele a vándorúton,
C o r m a c h n a k egyedül kellett m e n n i e - a beavatási ösvények minden ezoterikus
rendszer tanítása szerint magányosak. Természetesen a veszteség időleges: aho­
gyan C o r m a c h le tudott mondani szeretteiről (és általuk a pszichikus érzelmi köte­
lékekről), úgy kapta őket vissza, miután végbement az avatása. Ne feledjük: amiről
képesek vagyunk derűs szívvel lemondani, azt egy magasabb síkon többszörösen
„visszaadják" nekünk!

3. Az Igazmondás Serlege és Jó G r i m közös vonása, hogy egyik sem tűri a hazug­

ságot. A hazugság a Mindenség rendjének megmásítására tett kísérlet, mondhatni,
egy ellenkező előjelű „teremtés". A hazugság természetesen semmilyen kárt ne^n
tesz az abszolút Igazság szövedékében, egyes-egyedül a hazugságot elkövető egyén
lelkében és tudatában, tehát legfeljebb önmagunknak árthatunk vele. A misztikus
megvalósítási ösvények a jógától a gnózisig az „igaz gondolat-igaz szó-igaz tett"
hármasságát egyfajta minimumkövetelménynek, „belépési engedélynek" tartják
minden avatási cselekménysorozat elkezdéséhez.

4. Parsifal megrendítő szépségű története számos ezoterikus tanítást kódol, sőt

az egészet „avatási lépcsőfok-sorozatnak" szokták tartani. (Az, hogy Parsifal útja
kezdetén „megöl egy hattyút", arra utal például, hogy a misztikus útra lépőnek elő­
ször is „el kell énekelnie hattyúdalát" azaz „meg kell halnia" a profán világ számára).

122
Vegyük tehát sorra e ponton belül a Parsifal-történetben rejlő, a Vízöntő-kor em­
beréhez is szóló életvezetési üzeneteket:
• A Grál Lovagrend tragédiája abból adódik, hogy Amfortas királyt megsebezte
a Szent Lándzsa. Sebének közvetlen oka az, hogy a gonosz varázsló kertjében
nem tudott ellenállni a nemiség (azaz az anyagi gyönyörszerzés) csábításának.
Az anyag fogságába zuhant Amfortas létét fájdalom, tökéletlenség és tudatlan­
ság jellemzi, tehát - akárcsak az anyagi sík emberisége - megváltásra szorul.
• A prófécia így hangzik: csak egy balga (tudatlan) ifjú szerezheti vissza a Lándzsát,
mentheti meg a királyt, állíthatja vissza a Lovagrend becsületét. Parsifalt az anyja
tudatlanságban neveli, tehát ő eredendően „alkalmas" a Megváltó szerepkörére.
Tudatlansága ezoterikus értelmezésben annyit tesz, hogy n e m gondolkodik, n e m
veti alá létezését az okságnak, a logikának; gyermekded ártatlanságában - akár a
Tao emberideálja - „csak úgy van". A gondolatfolyam, az ok-okozati láncolat ab­
szolút uralma alól való kiszabadulás minden avatási folyamatsor megkezdésének
első tudati feltétele.
• Parsifal bolondruhájában a Bolond, a Tarot Bolondja, azaz Krisztus, a Messiás.
A Bolond az önmagát megvalósított ember, a Beérkezett, az Üdvözült. N e m kö­
tődik semmihez és nem köti meg semmi. Önmagát adja, úgy, ahogyan van, n e m
játszik szerepet, nem mímel, akkor sem, ha viselkedése a maga édeni természe­
tességében talán felháborító, törvényen kívüli. A misztikusnak meg kell szoknia,
hogy a környezete legjobb esetben is azonosítja a Bolonddal - ezt az állapotot az
ezotéria insania sacránzk, szent őrületnek nevezi. A B o l o n d végső soron a misz­
tikusnak a profán társadalomtól való elidegenedettségét jelképezi, ami - főként
a Vaskor évszázadaiban - egyáltalán nem meglepő.
• Parsifal először - 15 évesen - „véletlenül" kerül a Grál birodalmába, „csak úgy"
odatéved, anélkül, hogy a Grált kereste volna. Vajon mi lehet az oka, hogy még­
sem tud élni ezzel a sors által a lába elé dobott lehetőséggel, azzal, ami után
mások egész életükön keresztül hiába áhítoznak? Nyilván az, hogy Parsifal „tu­
datlansága" nemcsak a világról való ismereteinek hiányát jelenti (ez még n e m
is lenne baj), hanem azt, hogy még nem ismeri önmagát - az önismeret teljes
hiánya pedig éretlenné teszi az avatásra.
• Amikor Gurnemanz kidobja az oldalajtón, Parsifal ráébred önmagára, valamint
arra, milyen lehetőséget szalasztott el. Ezt a fájdalom kitörése követi. Misztikus
szemszögből azt mondhatjuk, Parsifal ekkor születik meg igazán, és n e m akkor,
amikor Herzeleide méhéből a világra jön. Az iszonyatos veszteség valódi, mély
megélése szabályszerűen megöli Parsifalt, a balga fiút és világra hozza Parsifalt,
a hőst.
• A küldetés csak ezután kezdődik el igazán! Amit egyszer elveszítettünk, elúsz­
ni láttunk életünkből, azt megtanuljuk igazán megbecsülni... Parsifal ellenáll
a viráglányok gyengéd, majd kissé erőszakos „támadásának", és még a Kundry
iránti részvétet is helyesen valósítja meg - „megváltalak, de n e m így és n e m itt".
Kundry (Mária Magdolna Grál-misztikabeli megfelelője) egyébként a szamszára

123
 (a halál és az újraszületés állandó körforgása) forgatagába bezárt, megváltásra
szoruló lelket jelképezi, e szimbólumviszonyban tehát Parsifal újfent mint Meg­
váltó áll elénk.
• A küldetés teljesülésének pillanatában - amikor Amfortas sebe beforr - értjük
meg, hogy Parsifalnak azért kellett először elveszítenie a Grált, majd évtizedes
szenvedés után újra megtalálnia, mert ő a Király, a Gyógyító, a Feloldó, már­
pedig tudjuk, hogy szenvedéseink mélysége életfeladatunk magasztosságával áll
egyenes arányban. Parsifal példája szabályos avatási allegória, és természetesen
a legtöbb „elindul a hős"-típusú meséhez hasonlóan, ebben is az ember, az Út­
kereső E m b e r a főszereplő...

124
A mítoszok világának egy különösen megrendítő, minden nép kultúrájában állan­
dóan vissza-visszatérő motívuma a halandó e m b e r és a halhatatlan szellemlény kö­
zötti érzelmi, netán éppen szerelmi, szeretői vagy házastársi kötelék. Ki ne hallott
volna királyleányokról, akiket Zeusz vagy Apollón csábított el, hogy velük híres­
neves hősöket, páratlan harcosokat nemzzenek; vagy ki ne ismerné az emberi és
a szellemi világ között őrlődő és választani egyre nehezebben tudó kis hableány,
Andersen mesehőse történetét? Egyetemes hiedelem és képzet a misztikus megva­
lósítási rendszerekben és a régi ezoterikus tanításokban, hogy valaha, az Aranykor
világában tökéletes volt az átjárhatóság „emberi" és „emberfeletti" között. Ennek
oka valójában az volt, hogy az aranykori létállapot még az emberek világában sem
különbözött oly mértékben az istenekétől, ahogyan manapság. Ezalatt azt kell érte­
nünk, hogy valaha sokkal-sokkal kisebb volt a különbség egy e m b e r és például egy
angyal létmódja, felépítése, tudatállapota és képességei között, mint az anyagba
süllyedt történelmi korokban, éppen ezért az érzelmi kötelékek sem korlátozód­
tak pusztán az „imádkozó" és az „imádott istenség" viszonylatára. A hagyomány
szerint az első őskultúrák királyi dinasztiáinak ősei ténylegesen istenek és istennők
voltak, tehát a dinasztikus láncolatokat egy isten és egy emberi nő, illetve egy isten­
nő és egy humán férfi szerelmi egyesülése indította el. Az ilyen kapcsolatokból szü­
letett gyermekek persze genetikailag „többek" voltak egy „közönséges" embernél:
ők voltak a félistenek, a héroszok, akik kortársaik közül isteni szülőjüktől örökölt
emberfeletti szépségükkel, bölcsességükkel, erejükkel vagy mágikus képességeikkel
tűntek ki.
Amikor napjainkban, a 2 1 . században földönkívüliek által elrabolt vagy eltérített
emberek és nem emberi létformák közötti nemi kapcsolatokról hallunk híradáso­
kat, óhatatlanul a mitológia világa jut eszünkbe, és az a benyomásunk, hogy m o d e r n
mítoszaink hajszálpontosan ugyanazokat a témákat elevenítik fel, mint a kettő-,
öt- vagy tízezer éves őshagyományok. Természetesen ez n e m azt jelenti, hogy ezek

125
az egyesülések pusztán a képzelet szüleményei lennének, sokkal inkább azt, hogy
az emberiség kollektív tudatában kódokként vannak jelen az egykori Aranykorok,
Ezüstkorok, Rézkorok és Vaskorok emlékei. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk,
hogy a földi e m b e r és a szellemlény - isten, istennő, nimfa, tündér, kobold, elf, égi
t á n c o s n ő vagy bármi más - szerelmi viszonya újra csak az elveszett egység iránti
elemi erejű vágyat testesíti meg, egy olyan világ utáni nosztalgiát, amikor Anyag,
Lélek és Szellem birodalmai még tökéletesen átjárhatóak voltak.
Ha azt mondjuk, nosztalgia, abból az következik, hogy ez a létmód visszavonha­
tatlanul eltűnt, elveszett, kivonult a megnyilvánult valóságból, hiszen nosztalgiát
olyasvalami iránt szoktunk érezni, ami már nincsen velünk. A mítoszok egyöntetű­
en állítják, hogy földi emberek és szellemlények egyesülései vagy dinasztikus házas­
ságai valaha természetesek voltak, később még mindig megtörténhettek, bár meg­
lehetősen nagy kockázattal jártak, végül pedig teljességgel szokatlanná, mi több,
„lehetetlenné" váltak. Ezt a h á r o m lépcsőfokot, melyek az emberiség hanyatlásának
szimbolikus állomásai, az alábbiakban mutatjuk be részletesen:
• Az aranykori teljesség és tökéletesség világa, az „Istenek Ideje". E m b e r és szellem­
lény szabadon kommunikálhat egymással, értik egymás gondolatait, közöttük
barátságok, mester-tanítványi kapcsolatok és akár szerelmek is szövődhetnek.
A halandó és a halhatatlan szféra kapcsolatára a magától értetődő természetes­
ség jellemző.
• Az Aranykor elvesztését közvetlenül követő időszak. Szétnyílik az „olló" az em­
beri és az isteni világ között: a halandók a földön maradnak, az istenek pedig
felszállnak az égbe, vagy elrejtőznek a megnyilvánult sík mögötti misztikus ha­
tárterületeken. Istenek és emberek közötti szerelmi együttlétre csak időlegesen
kerülhet sor: a halhatatlan félnek mindig el kell hagynia halandó kedvesét, ket­
tejük egységét, boldogságát ugyanis már nem támogatja a korra jellemző tudat-
állapoti helyzet. Ekkor a halandó és a halhatatlan szféra kapcsolatát a rejtőzés,
a titok, a rövid beteljesülés és a fájdalmas búcsú életérzései jellemzik.
• A m o d e r n világ, a Vaskor ideje. Az e m b e r és a szellemvilág között csak kivéte­
les helyzetekben szövődhet kapcsolat, a halandó és a halhatatlan szféra ugyanis
végleg elszakad, elválik egymástól. Az e m b e r legfeljebb imával vagy áldozat be­
mutatásával fordul a szellemvilág felé. A Vaskor végének közeledtével azonban
ez a fal egyre viszonylagosabbá válik, a világunkat a magasabb síkoktól elválasztó
fátyol elvékonyodik, s végül az aranykori létmód totális visszatérésének lehetünk
újfent tanúi.

Az alább elbeszélt mítoszokban a földi hős és az emberfeletti lény egymásra talá­

lása rövidke időre visszavarázsolja az elveszett tökéletesség állapotát - az Aranykor
végén kettényílt seb ideiglenesen begyógyul, az Ég és a Föld egy szempillantásra
összeér. Az ilyen kapcsolatok nemcsak a Kozmosz megújítását, de az egykori Világ­
teremtés ősforrásába való visszaolvadást is felidézik, hiszen megszűnik a különbség
az érzékelhető és az érzékfeletti között: olyan lesz a világ, mint a poláris minőségek,

126
a kettősségek (jin és jang) megjelenése előtt. E nászokat hieroszgamoszoknak, azaz
„szent egyesüléseknek" nevezzük: a szerelem itt túlnő a személyes érzelmi szférán
és világfenntartó, sőt megváltó szerepkörében áll elénk. Az „aranykori szerelem"
bölcselete jelenkorunkban az indiai tantra módszertanában még elérhető; a m o ­
dern világ emberi kapcsolataiban megfigyelhető világméretű válság (krízis) pedig
a mítoszokban feltáruló minták segítségével válik majd áthidalhatóvá.

LOHENGRIN

Az Úr megtestesülésének tizedik évszázadában a brabanti hercegségben történt,

hogy Brabant hercege egy csatából gyógyíthatatlan sebbel tért haza. Haldokolva
magához hívatta hát legvitézebb, leghűségesebb fegyvertársát, Telramundi Frigyes
grófot és így szólt hozzá:
- Nemes Frigyes gróf, közeleg már halálom órája. Reád bízom két gyermekemet,
legyél te a gyámjuk, hiszen édesanyjuk régen Istenhez távozott már. Neveld fel őket
becsülettel, és ha eljön az idő és feleségül veszed Elza lányomat, szálljon reád herce­
gi címem és birodalmam. Ám ha Elza szíve nem hajlana feléd, avagy te más asszonyt
kívánnál feleségül, úgy fiam, Gottfried örökölje a hercegséget. Esküdj meg, hogy
teljesíted akaratomat!
Miután a gróf esküre nyújtotta kezét, a herceg lelke elhagyta testét, árván hagyva
tizenkét éves Elza lányát és négyesztendős, kicsi Gottfried fiacskáját. Frigyes gróf
mindig jószívű gyámja volt a hercegi csemetéknek, akik békében, egészségben nö­
vekedtek gondoskodása alatt. Ám amikor eljött volna az idő, hogy az i m m á r gyö­
nyörű hajadonná serdült Elza kezét nyújtsa nevelőjének, a grófnak, Frigyest meg­
babonázta egy, még a pogány isteneknek hódoló várúr leányának szépsége. Ezt a
nőt Ortrudnak hívták, és pusztán a hatalom, a hercegnői cím vágya hajtotta Frigyes
gróf felé, akiben trónra emelkedésének eszközét látta. Kegyetlen terve az volt, hogy
előbb eltántorítja a gróf szívét Elzától, majd Gottfriedot erőszakkal távolítja el az
útból, így Brabant háza utód nélkül maradván Frigyes grófra és őreá szállhatna
az uralkodás joga. Elgondolását hamarosan tett követte. Pogány varázslattal szelíd
őzzé változtatta magát, becsalta Elzát és kisöccsét a vadon erdőbe, és egy kis tó
partján Gottfriedet fehér hattyúvá változtatta.
Elza zokogva tért haza a palotába, és hiába kérdezték, n e m tudott számot adni
öccse eltűnéséről. Ekkor előlépett Ortrud, és az udvar színe előtt kijelentette, hogy
látta, amint a hercegnő a tóba taszította a gyermeket. Az udvar népe előbb nem
adott hitelt e borzalmas vádnak, ám Ortrud addig bujtogatta Elza ellen a neme­
seket és legkivált Frigyes grófot, míg a gróf szíve elfordult a leánytól és megülte
menyegzőjét Ortruddal, Radbod leányával.
Ezekben az időkben történt, hogy Madarász Henrik király Brabant tartomány fő­
városába, Antwerpenbe érkezett, hogy fegyverbe szólítsa a n é m e t e k e t a kalandozó

127
magyarok ellen. Hírnökök száguldottak a birodalom minden zugába és kikiáltot­
ták, hogy a seregszemle előtt, virágvasárnapon törvényt ül a király Antwerpennél,
a Schelde folyó partján.
Százával járultak a panaszosok Henrik király elé, s a bölcs uralkodó mindegyikük­
nek igazságot szolgáltatott. Utoljára Telramundi Frigyes gróf állt elő, és így kiáltott:
- Uram, királyom! Vádolom Brabanti Elzát, boldogult hercegünk leányát, hogy
orgyilkos merénylettel ö c c s e életére tört!
Az elszörnyedés moraja zúgott végig a jelenlévőkön.
- Szörnyű vád ez, n e m e s Telramund! - szólt ekkor a király. - Hogy történt ez és
mi oka lehetett a leánynak ily bűnre?
- Felséges király, Elza egy alkalommal öccse nélkül tért haza az erdőből. Arcán
bánatot láttunk, de mikor kérdeztük, semmiképp nem tudta megmagyarázni a her­
ceg eltűnését. Erős a gyanú, hogy tán szeretője van, akit ö c c s e meggyilkolásával
akart trónra segíteni. Ezért mostantól engem illet a föld hercegi címe, ahogyan fele­
ségemet a hercegasszonyi cím, hiszen Gottfried meghalt, Elza pedig testvérgyilkos­
ság iszonyú vétkébe esett. ítéleted kérem ebben a dologban, királyom.
- Jöjjön elő a megvádolt leány! - parancsolta fennhangon a király.
Elza előlépett udvarhölgyei kíséretében. Tündöklő szépségű arcán mélységes bá­
nat tükröződött; n e m volt ember, aki szívből ne szánta volna őt.
- Brabanti Elza, ismered az ellened felhozott vádat? - kérdezte szelíden a király.
A lány n é m á n bólintott.
- Mi a válaszod rá? Hallgatsz? Beismered hát a bűnt?
Elza mélyet sóhajtott és csak ennyit mondott:
- Szegény testvérem!
Majd tágra nyílt szemmel felnézett az égre, és mint aki félálomban beszél, aka­
dozva folytatta:
- Földöntúli fényben egy férfit látok... a nap csillámlik hófehér vértjén, az Ég
küldötte ő... ő majd megvív becsületemért... csak őreá várok!
- Telramundi Frigyes, - fordult most újra a vádlóhoz a király -, meggondoltad
a vádat?
- Felség, feddhetetlen múltam legyen a bizonyíték, hogy igazat szóltam. Aki ké­
telkedik ebben, hát álljon ki velem párviadalra.
- D ö n t s ö n hát istenítélet, n e m e s párviadal! - szólt a király. - Brabanti Elza, kit
kívánsz védelmeződül?
- Királyom, én azt a bajnokot kívánom, akit Isten küld értem küzdeni! - felelte
a hercegleány.
A király ekkor kürtjébe fújt, ám senki sem állt ki a megvádolt Elza becsületéért.
A lány a Schelde hullámaira függesztette tekintetét. Újra felharsant a kürt, de to­
vábbra sem felelt rá senki. Végül harmadjára rivallt a kürtszó, s lám, minden szem a
folyó felé fordult. Hattyúvonta csónak közeledett, s hófehér vértet viselő, tündöklő
arcú lovag lépett ki belőle a partra. Megsimogatta a hattyú fejét, búcsúszót sutto­
gott neki, majd büszkén a király trónusa elé lépett.

128
 - Üdvöz légy, Henrik, nagy király! Súlyosan vádolnak itt egy gyenge lányt és ha
méltónak találom, magam leszek a védelmezője.
Ezután Elzához fordult és megkérdezte a leányt, feltétel nélkül megbízik-e benne,
hozzámegy-e feleségül és megígéri-e, hogy soha, de soha nem fogja megkérdezni,
mi a neve és honnan származik? A hercegnő mindhárom kérdésre igent bólintott.
Majd fennhangon, hogy mindenki hallja, újfent Elzára nézett:
- Jól értettél, Brabanti Elza, engem? Soha, amíg élünk, nem szabad nevem és
származásom után tudakolódnod!
És a leány felkiáltott:
- Hogyisne bíznék benned, ó, hős lovag, aki megvívsz ártatlanságomért!
Összecsaptak a kardok. Frigyes gróf úgy érezte, földöntúli erő nyűgözi le ere­
jét, mert az idegen az első csapásával földre kényszerítette. Az ezüst páncélos ifjú
megkímélte a legyőzött életét, s Telramundi Frigyes megszégyenülten hagyta el a
küzdőteret. A kikiáltók boldogan adták hírül a világnak, hogy Brabant hercegének
leánya minden vád alól tisztázatott.
Az ármányos Ortrud dühödten hallgatta végig férje elbeszélését arról, hogyan
győzte le őt a nevét titkoló, hattyúcsónakos idegen. A varázslónő sejtette, ki lehet
valójában az ezüstvértes lovag, és ekképpen gondolkodott magában:
- Ha kitudódik a neve, azzal erejét veszíti, nyilván ezért is titkolja annyira. El
kell hát érni, hogy Elza ne bízzon meg leendő férjében, sőt, maga legyen az okozója
bukásának!
Azzal a gonosz asszony odaállt a hercegnő erkélye alá, s hangosan, keservesen
siránkozni kezdett. A jószívű Elza meghallotta a jajveszékelést, lesietett Ortrudhoz,
barátsággal átölelte és megígérte, hogy férjének, Frigyes grófnak s e m m i bántódása
nem eshet. Ortrud előbb mézes-mázos szavakkal hálálkodott, de aztán a következő
szavakkal folytatta csalárd mondandóját:
- Mennyire örülök, Elza, boldogságodnak, és mennyire féltelek, hogy boldog­
ságod cserbenhagy! Szánlak és meg n e m értelek, hercegnő, hogyan kötheted éle­
ted olyasvalakihez, akinek sem nevét, sem származását n e m ismered! Bizonnyal
szégyenfolt csúfítja mindkettőt, hiszen ha n e m így lenne, ugyan mi oka volna a
titkolózásra?! Meglátod, még bajod lesz e furcsa nászból, és bánni fogod, hogy te,
Brabant hercegének lánya, egy földönfutó j ö t t m e n t n e k nyújtottad oda a kezedet!
- Én nem félek, Ortrud, - válaszolta Elza szelíden, - habár kedves tőled, hogy
ennyire szíveden viseled sorsomat. Sajnállak, ha n e m tudod, mi az, feltétel nélkül
hinni abban, akit szeretünk, származzon bár kunyhóból vagy palotából!
Másnap a király Elza könyörgése ellenére mindörökre száműzte a tartományból
Telramundi Frigyes grófot, mert hamisan vádolta meg az ártatlan leányt. Henrik
parancsa továbbá úgy szólt, hogy a hattyús lovag vezesse oltárhoz Brabanti Elzát,
s egyúttal nyerje el a hercegi címet; a hős azonban szerényen elhárította e rangot
- csupán Brabant védelmezőjének nevezte önmagát. Ekkor a násznép, élükön a
sugárzóan boldog Elzával és lovagjával elindult a t e m p l o m felé, ám mielőtt beléptek
volna, Ortrud felemelkedett és mindenki füle hallatára így kiáltott:

129
 - Ki és micsoda ez a j ö t t m e n t , aki Isten bajnokának nevezi magát? Ha tényleg oly
tiszta lenne, mint állítja, n e m titkolná el nevét! K i m o n d o m én, mit senki sem mer:
nyilván a Sátán küldötte ő, ezért ez a nagy homály körülötte!
Frigyes gróf is előlépett és ekként beszélt Henrik királyhoz:
- Királyom! Engem mindenki ismer itt, és tudja, hogy nevemet folt sohasem érte.
S mégis ennek a kóbor lovagnak hisztek, aki bűvös állatokkal húzatja csónakját, aki
titkolja nevét és ördögi praktikákkal kápráztat el benneteket?!
N e m e s haraggal válaszolt erre a fehérbe öltözött lovag:
- Nincs az a király, aki előtt felfedhetném szent titkomat! Frigyes gróf, téged
rágalmazónak bizonyított az istenítélet, ezért asszonyoddal együtt rögvest hagyd
el e várat és az országot! Jöjj, hitvesem, vár az oltár!
Mielőtt távoztak volna, Telramundi Frigyes Elzához lépett, s e szavakat súgta a
fülébe:
- Ha bármelyik testrészét levághatnám, úgy örökre magadhoz köthetnéd és töb­
bé n e m térhetne vissza oda, ahonnan j ö t t ! Én megteszem ezt neked, csak hagyd
éjjelre nyitva a titkos ajtót!
A menyegzői lakoma után, a nászszobában a lovag gyengéden karolta át hitvesét,
és halkan szólította:
- Drága Elzám!
- Milyen szépen hangzik a nevem, ha a te szádból hallom, - mosolygott szo­
morúan a lány. - Bárcsak én is kimondhatnám a tiédet! Ha elmész a csatába, hogy
kérem majd Istenemet, hogy vigyázzon reád?
A lovag arca elkomorult.
- Én n e m kérdeztem, ki vagy, csak szerettelek, és bíztam benned, amint meglát­
talak. Neked is éppen így kell bíznod é n b e n n e m ! Ne félj attól, hogy valami sötét,
fájdalmas titkot őriznék, hiszen az én hazám a fény országa volt!
- Ó, hiszen éppen ezért félek! - kiáltott most szenvedélyesen Elza. - Te a fény
hónából jöttél, mi kötne hát hozzám, az egyszerű halandó nőhöz? Érzem, tudom,
hogy el fogsz menni, és én fájdalmamban meghalok. De ha legalább tudnám, kit
keressek... mely táján a földnek...
- Megállj, Elza! - szólt komolyan a lovag. - Irigyeink elvetették lelkedben a ké­
telyt! Ne mondd ki a végzetes kérdést, mert akkor oda a boldogságunk!
- Milyen boldogság az, amelyért minden órán reszketnem kell? - jajdult fel Elza,
szinte önkívületben. - Egy szellemhez m e n t e m feleségül? Amíg ez a titok köztünk
áll, soha n e m lehetek igazán a tiéd! Ha belehalok is, követelem, mondd meg, ki
vagy, mi a neved és hol van a hazád!
Az ifjú hős megtörten roskadt le az érintetlen hitvesi ágyra.
- Ó, Elza... - suttogta könnyek között, - miért tetted ezt velünk?
A szomszéd szobából ekkor fegyvercsörgés hallatszott.
- A titkos ajtó! - sikoltotta Elza. - Jaj, védd magad!
Telramund rontott a nászszobába kivont karddal. A lovag könnyen hárította csa­
pását és kardja egy pillanat alatt átdöfte a támadót.

130
 - Vigyétek a király elé a testét, - szólt megvetően a gróf csatlósainak. Majd hívat­
ta az udvarhölgyeket, adják Elzára díszes ruháját. Egy utolsó, fájdalmas pillantást
vetett hitvesére; a lány arcát elfátyolozták könnyei.
- Hajnalban mindenki előtt megfelelek a kérdésedre, - szólt még halkan, s azzal
elhagyta a nászszobát.
A Schelde partján a király a hadba indulókat búcsúztatta. Megérkezett Brabant új
ura, karján a falfehérre sápadt Elza, mögöttük saroglyán egy holttestet hordoztak.
- Felség, - szólította meg a lovag Henriket, - vádolnom kell magam. Ez a férfi
ma éjjel orvul rám támadt hálótermemben, s én védekezés közben megöltem. ítéld
meg, vétkeztem-e?
- Az ármánykodót igazságosan büntette Isten, - felelte a király, - és megvédett
téged, hogy népünket győzelemre vezesd.
- Nem, királyom, - szólt erre a lovag. - Brabant hőseit én t ö b b é n e m vezethe­
tem csatába.
Szavait mélységes csend fogadta.
- Másodiknak Brabanti Elzát vádolom, - folytatta szomorúan a lovag. - Szent
esküvel fogadta, hogy sosem fog kérdezni nevem és hazám után, mégis helyt adott
szívében a kétségnek. Megkérdezte tőlem, mi a nevem és honnan érkeztem e föld­
re. Hát most, íme, színetek előtt megfelelek kérdésére.
Minden szem a fehér vitéz felé fordult, aki földöntúli fényben fürdő, ragyogó
arccal nézett szembe a brabantiak soraival, s ekként beszélte el történetét:
- Messze-messze földön, e m b e r nem járta vidéken, ahol még a madár is megtöri
fenséges röpte ívét és visszafordul, ott áll a hegyekben Montsalvat vára. Az ősi vár
féltve őrzött kincse egy csodálatos kristálykehely: angyalok hozták le a földre Jézus
Krisztus áldott vércseppjeivel. Ez a kehely a Szent Grál, melynek őrizői tiszta életű,
j á m b o r lovagok. A Grál bűvös erővel tölti el lovagjait, megvédi őket fájdalomtól,
betegségtől és öregségtől; olykor pedig kiküldi őket a nagyvilágba, hogy óvják a
gyengéket, védjék az ártatlanul megvadultakat. Ám a Grál-lovagok nevüket és kül­
detésük titkát senkinek nem árulhatják el. Ha kétség támad irántuk, vagy ha titkuk
kipattan, a Grál megvonja tőlük halhatatlan bűverejét, el kell hagyniuk az emberi
földet, s vissza kell térniük Montsalvatba. Halljátok hát! A Grál küldött közétek
engem, Lohengrin a nevem és Montsalvatban apám, Parsifal a király!
A brabantiak némán, lehajtott fejjel hallgatták, csak a szél játszott a folyóparti
lombokon. És ekkor a Schelde vizén feltűnt a hattyú vonta csónak. Lohengrin a
fájdalomtól megtörten álló Elzától búcsúzott el utoljára:
- Ó, Elza, csak egyetlen évig bíztál volna bennem, s visszakaptad volna holtnak
hitt öcsédet! G o n o s z varázs köti, ám a Grált szolgálja, s egy nap visszatér majd,
hogy elfoglalja Brabantnak trónját! Vedd, íme, kürtömet, kardomat és gyűrűmet, s
add majd át neki, mert tiszta életű, hős lovag lesz belőle. M o s t m e n n e m kell, mert
szólít már a Grál. Ég áldjon, Elza, tűnt boldogságom!
Midőn Lohengrin a parthoz lépett, a tömegből kivált a fekete ruhás O r t r u d és
iszonyatos gúnykacajjal üvöltötte Elzának:

131
 - Tudod, ki húzza a hősöd csónakját? Öcséd, Gottfried, Brabant ifjú hercege! Én,
Ortrud vetettem rá a varázst! Ez az ősi istenek bosszúja, amiért elpártoltatok tőlük!
Lohengrin nem szólt semmit, csak áhítattal térdre ereszkedve a fövenyen, imába
merült. Fehér galamb ereszkedett alá az égből; a hattyú a habokba merült, helyén a
gyönyörű ifjúvá serdült Gottfried szökkent a partra, majd boldog kiáltással vetette
magát nővére karjaiba.
- Brabantiak, íme a vezéretek! - kiáltotta az ifjúra mutatva Lohengrin.
Ortrud tehetetlen dühében felsikoltott, majd holtan bukott a földre. A Grál lo­
vagja pedig csónakba szállt, melyet a Szentlélek fehér galambja vontatott, s hama­
rosan eltűnt a brabantiak döbbent tekintete elől.

A FÓKABŐR

Élt egyszer Izland szigetén, Myrdalban egy halász, aki egy napon a tengerparti
sziklák között bolyongva egy barlangot talált. Bentről, a barlangból zene és tánc
hangjai hallatszottak, a barlang nyílása előtt pedig fókabőrök hevertek. A férfi nem
mert belépni a barlangba, így felemelt egy fókabőrt, magához vette és hazaindult.
Otthon, a házában fogta a fókabőrt és elzárta egy ládikába. Ezután újra kiment a
tengerpartra halászni.
M i k o r este hazaérkezett, a láda tetején mezítelen, szépséges leányka zokogott.
Ő volt a fóka, akinek a bőrét a halász a ládikába zárta. A férfi megsajnálta őt, ruhát
adott neki, s mivel nagyon megszerette, feleségül vette. Boldogan éltek együtt és hét
gyönyörű kisgyermekük született. Az asszony azonban néha, mikor férje nem látta,
kiment a tengerpartra, ott állt egyedül, arcán könnyek csorogtak és vágyódva nézett
a messzeségbe.
Egy napon a halász újfent kiment csónakján a nyílt tengerre, az asszony pedig
egyedül maradt a házban. Kíváncsian kutatni kezdett férje ágyában, és íme, a párna
alatt kulcsot talált. M á r régen izgatta, mi lehet a szoba sarkában álló ládikában:
megpróbálta hozzá a kulcsot, s a láda kinyílt. B e n n e fókabőr hevert. A halász fele­
sége többé nem bírt magával - elbúcsúzott gyermekeitől, felöltötte a bőrt és vissza­
tért az óceánba. M i k o r a tengerbe ugrott, így énekelt:

Sír az egyik szemem, másik szemem nevet,

A tengerben hagytam hét szép gyermekemet,
Itt a földön hagytam hét szép gyermekemet.

Mikor a halász visszatért, rémülten jutott eszébe, hogy a kulcsot, melyet mindig
magához vett, valahányszor elindult hazulról, ez egyszer otthon felejtette. Balsejtel­
me beteljesült, mert házát üresen találta, az asszony és a fókabőr is eltűnt. Kirohant
a tengerpartra, de csak a szél zúgott félelmetesen a hullámok felett. Szomorú volt az
ember, hogy elhagyta a felesége. Másnap, mikor kiment csónakjával a tengerre, egy
fóka úszott körülötte, akinek könnyek hullottak a szeméből és fájdalmas hangokat
hallatott. Ez a fóka ezentúl minden halászatán végigkísérte a férfit, mintha csak vi­
gyázna rá. A halász e naptól kezdve mindig nagyon sok halat fogott. Ha gyermekei a
tengerpartra mentek játszani, a fóka ott is megjelent: tarka halakat és szép kagylókat
dobott eléjük a homokra. Anyjuk azonban soha többé nem tért vissza hozzájuk.

SÁNTANU KIRÁLY T Ö R T É N E T E

Réges-régen Indiában, Hásztinapur városában uralkodott a Hold nemzetségéből

való nagy király, Pratípa. E dicső dinasztia ősatyja Bharata volt, Dusjanta és Sakun-
talá fia, akit az istenek egykor az egész Föld uralkodójává tettek, a családot ezért
Bharaták nemzetségének is nevezték. Az ős-uralkodó után számos más leszárma­
zott birtokolta még a magasztos világkirályi címet.
Amikor Pratípa megöregedett, magához hívatta elsőszülött fiát, Sántanut, aki
testben és lélekben is méltó volt atyjához, majd így beszélt hozzá:
- Szeretett fiam, sokáig hordoztam az uralkodás terhét és hamarosan elindulok
az ősök hajlékába vezező úton. Ezennel átadom neked koronámat, viseld dicsőség­
gel. És most halld a sorsodat, amit születésedkor kinyilatkoztattak nekem az iste­
nek! A Gangá folyó 1 0 partján egy gyönyörű leányt fogsz találni, akit az istenek neked
szántak, ő lesz a feleséged. Ám jól jegyezd meg! Bármit tenne asszonyod, nyugodj
bele, soha ne szegülj ellene, s ami legfontosabb: ne próbáld megtudni származását!
Ne kérdezz tőle semmit! Meglásd, életed szerencséjét találod meg benne.
Sántanu megfogadta, hogy mindenben atyja parancsai szerint fog eljárni. Ekkor
Pratípa átadta fiának a birodalmat, hogy ő maga remeteségbe vonulva, szent elmé­
lyedésben töltse élete hátralévő napjait. A bölcs, igazszívű uralkodó n e m sokkal
később elhagyta földi testét és az istenek fényességes világába tért.
Sántanu király apjához hasonlóan bölcsen, igazságosan és vitézen vezette orszá­
gát. De szívében állandóan leendő hitvesére gondolt, akit atyja jövendölt meg neki,
ezért vadászat idején mindig a Gangá partján kóborolt és vágyódó szívvel merítette
tenyerét a szent hullámokba.
Egy napon a folyóparton imádkozott és áhítattal tárta ki karjait a Gangá habjai
felé, amikor szépséges fiatal lány lépett elé és így köszöntötte:
- Üdv néked, én uram, Sántanu király!
- Mondd, te vagy az, akit az istenek megjövendöltek a számomra feleségül? -
kérdezte boldogan a király.
- Én vagyok. De jól vigyázz, királyom, többet nem szabad kérdezned tőlem! - vá­
laszolta a leány.
- Légy bárki, - kiáltott lelkendezve a király, - soha nem fogom kilétedet kutatni,
csak magaménak tudhassalak!

133
 - Ha megtartod szavad, örökre melletted maradok, - felelte a gyönyörű leányzó,
s a király örömtől repesve vezette be városába menyasszonyát, az ég ajándékát.
Rögvest megtartották a menyegzőt és a király, miután a szent tűz körül körbe­
vezette hitvesét, szerelemmel ölelte magához, az asszony pedig, mikor eljött az ő
órája, csodaszép kisfiút szült. Ám ami ezután történt, rémülettel, megdöbbenéssel
töltötte el a királyt. A m i n t a bába a királyné kezébe adta a c s e c s e m ő t , az asszony
felállt, a gyermeket a Gangá partjára vitte és a hullámsírba dobta, e szavakkal kí­
sérve tettét:
- Emberi vonzalom adta életedet, isteni szeretet adja halálodat!
Sántanu elfojtotta könnyeit, mert emlékezett a tilalomra, hogy semmit sem sza­
bad kérdeznie asszonyától. Ám szíve mélyén gyászolta kisfiát és egyre csak a rette­
netes talányon töprengett. Felesége az évek során még hat fiút szült, de mindegyiket
a Gangá habjaiba dobta a születésüket követő órában, ugyanazon szavak kíséreté­
ben, amelyeket az első fiú feláldozásakor mondott.
Amikor azonban a titokzatos asszony immár nyolcadik fiát hozta világra és kar­
jában a csecsemővel megindult a Gangá partjai felé, Sántanu nem bírta tovább tür­
tőztetni magát. Fogadalmáról megfeledkezve, borzadva kiáltott rá feleségére:
- M o n d d hát, ki vagy, te rettenetes nőszemély, s miért ölöd meg gyermekeidet?
Ó, kérlek, hagyd életben ezt az utolsó fiút!
Az asszony letette karjaiból a gyermeket és szomorúan nézett a királyra:
- Legyen, ahogy kívánod, ó uram, Sántanu. De megszegted ígéreted, ezért én
m o s t elmegyek, mert tudd meg, én magam vagyok Gangá, a folyam istennője.
Halld hát történetemet! A nyolc Vászudéva isten, a Föld-istenek egyszer elrabolták
Vaszisthának, a hatalmas remetének csodálatos tehenét, amelynek teje örök ifjú­
ságot ad. Amikor a nagy szent észrevette a rablást, rettentő átkot mondott a tolva­
jokra: „Süllyedjetek földi születésbe és szenvedjétek végig a halandóság kínjait!" A
Föld-istenek ekkor felkerestek engem, búsan elbeszélték mindezt, végül így szóltak
hozzám: „Ó, Gangá, a nagy szent átka sújt bennünket. Légy könyörületes irántunk,
ölts emberi alakot, hozz világa, majd születésünk után azonnal ölj szent habjaidba
minket, hogy a halandóságtól mielőbb megszabaduljunk!" Én megsajnáltam őket,
ezért ezt m o n d t a m nekik: „Megteszem, amit kértek. Ám előbb keressetek nekem
férfit, aki méltó arra, hogy földi születésemben a férjem legyen és általa ménem­
be fogadhassalak benneteket!" A nyolc Vászudéva jelölt ki téged férjemül, mert te
vagy a legdicsőbb a földi uralkodók közül. A Föld-istenek pedig megígérték, hogy
az utolsó gyermekben mindegyikük erejét egyesítik, hadd nyerjél jutalmat te is egy
isteni származású királyfiban. M o s t már tudod, miért történt így mindez. Vedd hát
fiadat és élj boldogul: búcsúzom tőled!
Azzal az istennő eltűnt. Sántanu könnyes arccal ölelte magához a kisfiút, aki a
Bhísma nevet kapta édesapjától. Bhísma ragyogó szépségű ifjúvá, ellenállhatatlan
harcossá érett, és a Mahábhárata, az óind őseposz egyik legrokonszenvesebb hő­
seként vált híressé.

134
ÁRGYILUS KIRÁLYFI ÉS T Ü N D É R S Z É P ILONA T Ö R T É N E T E

Réges-régen élt egyszer egy király, s annak három fia. A király kertjében az egyik
éjszaka csodamód egy felségesen szép almafa sarjadt. Az almafa minden éjjel kivi­
rágzott és hajnalra megérlelte gyümölcseit, a színarany almákat. Reggelente a király
megszedette a fákat, így idővel ő lett a világ leggazdagabb uralkodója.
Ám az egyik hajnalon szörnyű dolog történt. Hiába ment ki a király, hogy lássa,
hogyan szüretelik kertészei a csodás aranyalmafát, bizony egy szemernyi gyümölcs
nem sok, annyi sem hintázott a kopár, üres ágakon, se aznap, se másnap. Harmad­
nap délben meghirdette a király, hogy a fele országával jutalmazza azt, aki megvédi
fáját a tolvajoktól.
Nosza, próbálkoztak hű lovagjai egymás után, de hiába. Éjfél táján mindegyikü­
ket elnyomta az álom. Mire felocsúdtak, az almáknak már hűlt helye volt.
Végül a három királyfi úgy döntött, hogy maga is megpróbálja az őrködést. A
legidősebb ugyanúgy járt, mint a többi őr, a középső szintúgy kudarcot vallott, már
csak a legfiatalabbik, Árgyilus királyfi volt hátra. Felkötötte hát kardját, színarany
tubákosszelencét vett magához, s azzal kiült este az almafa alá vigyázni.
Telt-múlt az idő, nézte, nézegette a teliholdas éjszaka árnyait a királyfi, m í g n e m
egyszer csak úgy érezte, menten becsukódik a szempillája. Elővette hát a tubákos­
szelencét, egyet szippantott belőle, s akkorát tüsszentett, hogy rögvest eltávozott
szeméből az álom.
Ekkor nagy surrogást hallott a levegőben, s íme, tizenhárom holló közeledett a fa
felé. A királyfi kinyújtotta a karját, s elkapta az elöl repülő, a többiek vezérének tűnő
fekete madár lábait. Ám alig fogta meg, a holló eltűnt, s helyette gyönyörű, arany­
hajú leány állt előtte a selymes füvű réten. A királyfi szívébe azonnal belenyilallt a
szerelem. Kérlelni kezdte hát a tündérszép lánykát:
- Ne menj el! Kérlek, maradj velem és legyél a feleségem!
- Nem tehetem, - felelte szomorúan a leány, - mert én Tündér Ilona vagyok, a
tündérek országának királynője. De megígérem, eljövök hozzád minden éjjel és az
almákat sem visszük el többé.
Másnap éjjel immár egyedül repült a fához a holló, s azonnal Tündér Ilonává vál­
tozott. Boldog volt a királyfi, hogy minden éjszakát tündérszép kedvesével tölthet,
ám a lány arcán mindig fájdalom suhant át, égszínkék szemei mindig könnyben
fürödtek, valahányszor elbúcsúzott Árgyilustól. Örvendett viszont a király, hogy
lám, legkisebb fiának sikerült megvédenie az aranyalmákat.
Élt azonban a királyi udvarban egy varázstudó vénasszony, aki boszorkány híré­
ben állott. Megtudta, hogy Árgyilus minden éjjel az almafa tövében virraszt, és el­
határozta, kitudja ő a királyfi titkát. A fa mögé rejtőzve megleste a párt, hajnalban
pedig lélekszakadva rohant a királyhoz:
- Uram, királyom! Láttam én Árgyilus királyfit! Egy aranyhajú leánnyal mulatja
át az éjszakát! Talán az ördöggel is cimborál, ezért tudja éjről-éjre megőrizni az
aranyalmákat!

135
 - Dajkamese! - mordult rá a király. - Bizonnyal álmot láttál, öreganyám. Mutasd
meg nekem azt a lányt, vagy hozz el valamit tőle, akkor talán elhiszem beszédedet.
Több se kellett a gonosz boszorkának. Elbújt a csodálatos fa mögött, megvárta,
míg Árgyilus és Tündér Ilona elalusznak, levágott egy fürtöt a tündérleány arany­
hajából, s már futott is a tinccsel a királyhoz.
Hajnaltájt Tündér Ilona felébredt édes álmából. Meglátta, hogy hiányzik hajának
egy aranyfürtje, s ekkor mélységes bánatában így szólt:
- M o s t elválunk örökre, drága Árgyilus: gonosz erők irigylik a szerelmünket, s
én n e m maradhatok t ö b b é a ti világotokban. Ám adok neked egy gyűrűt! Ha legyő­
zöd az én hazám s a te hazád közti akadályokat és eljössz hozzám, erről a gyűrűről
foglak majd megismerni.
Azzal összecsapta két tenyerét, hollóvá változott és elrepült. Sírt, zokogott Ár­
gyilus királyfi, mert minden perc fájt lelkének, amit Tündér Ilona nélkül kellett töl­
tenie. Végül letörölte könnyeit, megkereste tarisznyáját, s mielőtt felkelt volna a
Nap, m á r híre-hamva n e m volt a palotában.
Bejárta a fél világot a királyfi, mindenkit arról faggatott, hol találja a gyönyö­
rűséges Tündérországot, ám mindhiába. Senki sem hallott ilyen nevű országnak
a létezéséről. Pedig még a Napot, a Holdat és a Szelet is megkérdezte, ám ők sem
tudtak semmit Tündérországról.
M i k o r már az Üveghegyeket is megmászta, hát egyszer csak egy pusztaságba ért.
Olyan mély sötétség ült azon a pusztán, hogy még saját lábát sem látta. Árgyilus
azonban n e m félt, olyannyira nagyon vágyott Tündérország látására, Tündér Ilona
ölelésére.
Egyszer csak hatalmas ragyogás vakította el a szemét a nagy sötétségben. Tün­
döklő palota előtt állott. Árgyilus bekopogott a kapun: válasz ugyan nem hallat­
szott, ám a kapu magától kinyílt. Kardját előre meresztve lépett be rajta a király­
fi, ám odabent sem barátot, sem ellenséget nem talált. Felment hát a kanyargós
lépcsőkön, míg végül egy t r ó n t e r e m b e érkezett. A trónon a legnagyobb óriás ült,
aki valaha létezett. Feje felért a mennyezetig, homloka közepén egyetlen hatalmas
szem ült. O volt az Állatkirály.
- Üdvöz légy, felséges király! - köszöntötte őt illően a királyfi. - Tündérországot
keresem. Igazítson útba felséged, ha megkérhetem rá!
- Üdv néked, vándor! - válaszolt az Állatkirály. - M a g a m nem tudom, merre van
Tündérország, ám alattvalóim talán segíthetnek neked.
Az Állatkirály ekkor hatalmasat füttyentett, mire seregleni kezdtek palotájába a
különféle szelíd és vad állatok: szarvasok, rókák, oroszlánok, tigrisek és vadkecs­
kék; suhogtak be az ablakokon a minden rendű és rangú madarak. A király rendre
megkérdezte mindet, hallott-e Tündérországról, de hiába. Nemet intett a szarvas,
tagadóan b ö m b ö l t az oroszlán, fejüket rázták a juhok és a vadkecskék. Végül már
csak egyetlen állat maradt a palotában: egy sánta farkas. Az Állatkirály nekiszegez­
te a kérdést:
- M o n d d , te tudod, m e r r e van Tündérország?

136
 - Tudom bizony, királyom! - felelte a farkas. - Szépséges szép birodalom az, és
Tündér Ilona, királynője a legszebb!
Megörült ekkor az Állatkirály, de még nagyobb volt Árgyilus boldogsága. Az óri­
ás ekkor megparancsolta a sánta farkasnak:
- Vezesd hát ezt a vándort Tündérországba!
Elbúcsúzott a királyfi a jóságos Állatkirálytól, s követte a sánta farkast hegyeken­
völgyeken által. Száz esztendő is eltelt, és ők még mindig vándoroltak. A századik
évben a sánta farkas ezt mondta Árgyilusnak:
- Tovább nem mehetek, uram, mert varázsos föld ez, ahová most lépünk. De
innen már te is odatalálsz, csak mindig egyenesen haladj. Háromszor csókold majd
meg Tündér Ilonát, akkor megtörik az átok, és te elviheted békében.
Azzal a farkas eltűnt, köddé vált, mielőtt Árgyilus köszönetet mondhatott volna.
A királyfi folytatta útját. Nemsokára egy völgybe ért, ahol h á r o m ördögfi vesze­
kedett. Árgyilus elbújt egy szikla mögött, hogy kihallgassa, vajon miért zördültek
össze, s hamarosan már tisztán hallotta szavaikat.
- Enyém az örökség! - rikoltotta az egyik. - Vedd le róla a mancsod, mert fel­
aprítalak!
- Úgy ám! - rivallta a másik. - Majd még te fogsz büszkélkedni vele! Te, család
szégyene, takarodj onnét!
- Felesleges verekednetek, - kacagott a harmadik. - Apám nekem hagyta, úgy­
hogy tűnjetek innen, amíg szépen beszélek!
Árgyilus erre előbújt rejtekéből és lesétált a völgybe. Kérdezte a veszekedőket:
- Mi az, amin nem tudtok megosztozni? M i é r t civakodtok?
- Hej, uram, - felelte az egyik ördög - bizony, nagy a mi bajunk! Meghalt az
apánk, a legöregebb ördög, és ezt a köpönyeget, ezt az ostort, no meg ezt a b o c s k o r t
hagyta ránk. De azt nem mondta meg, melyikünké legyen az örökség, így napok
óta ezen veszekszünk.
- Aztán miért n e m osztoztok meg rajta igazságosan? - m o n d t a erre a királyfi.
- Egyikőtöké a köpönyeg, másikótoké az ostor, a harmadiké meg legyen a b o c s k o r !
- Nem úgy van az, uram! - sóhajtotta a második ördög. - M e r t csodás tárgyak
ám ezek! És csakis úgy működnek, ha együtt használják őket, külön-külön egyik
sem ér egy hajítófát sem!
- M i t tudnak hát? - kíváncsiskodott Árgyilus.
- Ha valaki nyakába kanyarítja a köpönyeget..., - kezdte az egyik.
- ...felhúzza lábára a bocskort..., - vágott szavába a másik.
- ...és cserdít egyet az ostorral, miközben azt kiáltja, hogy „Hipp-hopp, ott le­
gyek, ahol akarok" azonnal ott terem, ahol akar, legyen az akár a világ vége is! - fe­
jezte be büszkén a harmadik.
Árgyilus j ó t mosolygott a bajusza alatt.
- Ne bánkódjatok! - vigasztalta az ördögfiókákat. - Majd én igazságot teszek
köztetek! O t t az a nagy hegy. Fussatok versenyt! Amelyiktek előbb ér fel a hegyre,
azé lesz az örökség!

137
 - Úgy legyen! - rikkantottak az ördögök, azzal huss! Nekiiramodtak, futottak a
hegy felé, ahogy csak a lábaik bírták.
Árgyilus csak erre várt. Nyakába kerítette a köpönyeget, felhúzta a bocskort,
nagyot cserdített az ostorral és felkiáltott:
- Hipp-hopp, ott legyek Tündérországban!
Abban a pillanatban megváltozott körülötte a világ. M i k o r leereszkedett, látta,
hogy egy szépséges-szép országba érkezett: smaradgzöld volt a fű, a fákon gyé­
m á n t m a d a r a k énekeltek, a selymes füvű rét közepén pedig egy égig érő kristály­
palota állt. A n n a k a kapuján bekopogtatott Árgyilus, de n e m Tündér Ilona lépett
eléje, h a n e m az apja udvarából ismert varázstudó gonosz boszorkány.
- Nahát, felséges úrfi, - mosolygott álnokul a banya, - tudtam én, hogy előbb-
utóbb eljössz! Azt is tudom, mi járatban vagy: Tündér Ilonáért jöttél. Hallgass rám,
s feloldhatod kedvesedet az átok alól! M i n d e n éjfélkor eljön ide holló képében.
M i n d e n úgy lesz, ahogy a legjobb, csak arra vigyázz, hogy el ne aludj ültödben!
- No, ez n e m olyan nehéz, - gondolta Árgyilus, - virrasztottam én már eleget
az almafa alatt! Azzal leheveredett pihenni a kristálypalota kertjében. Nem is jött
szemére álom, annyira várta Tündér Ilonát, ám a boszorkány éjfél előtt megfújta a
sípját. Ettől legott leroskadt egy kerevetre a királyfi és úgy elaludt, mint még soha
életében.
M e g is j ö t t a holló, megrázta tollait, s átváltozott Tündér Ilonává. Határtalan volt
öröme, látván, hogy kedvese ott alszik a palotakertben. Melléje simult, költöget­
te, csókolgatta, ám mindhiába. Árgyilus mélyen, mozdulatlanul aludt. Ilona nem
várhatott hajnalnál tovább. Búcsúzóul könnyeivel öntözte meg választottja arcát,
búsan tapsolt egyet, s holló képében elrepült.
A második éjszaka ugyanígy történt. Rettegett Tündér Ilona a harmadik éjszaká­
tól, m e r t jól tudta, hogy mindez a gonosz boszorkány műve, ám azt is tudta, hogy
ha harmadjára sem sikerül felébresztenie a királyfit, beteljesül az átok, s ők sem
égen, sem földön t ö b b é soha n e m találkozhatnak.
Ám segített bánatukon az Isten hatalma! A harmadik éjszakán a gonosz boszor­
kány elaludt, s nem tudta megfújni a sípját. Árgyilus éberen várta a palotakertben
kedvesét. Illatozott a fű, ragyogtak a holdfényben a színarany gyümölcsök, s a hegy
felől, íme, megérkezett a holló. Megrázta tollait, s a következő pillanatban az arany­
hajú Tündér Ilona állt a réten. Felkiáltott ámulatában, s mint a szél, repült a királyfi
karjaiba. Árgyilus jól emlékezett a bölcs farkas tanácsára: háromszor csókolta meg
Tündér Ilonát. Az első csók után megremegett a föld, a második után iszonyú sikoly-
lyal rogyott össze holtan a boszorkány, a harmadik után pedig csodamód kinőtt a
tündérkirálynő aranyhaja. Az átok megtört. Akkor Árgyilus magához ölelte Tündér
Ilonát, beterítette kettejüket a köpennyel, felhúzta a bocskort, cserdített az ostorral
és felkiáltott:
- Hipp-hopp, ott legyek apám palotájában!
M é g végig sem mondta, máris ott termettek a királyi udvarban. Megörült az öreg
király, hogy viszontlátta elveszett fiát, ám akkor volt csak igazán nagy az öröme,

138
amikor megtudta, hogy Árgyilus tündért szeretne feleségül venni. Hét országra
szóló lakodalmat csaptak.
Árgyilus és Tündér Ilona még ma is élnek a boldog Tündérországban, s két hal­
hatatlan, aranyfürtű gyermekük született: Tündér B o r c s a és Tündér Pál. Örömük­
nek sosincs vége a smaradgzöld, selymes füvű, világvégi réten.

Magyarázat

A bemutatott mítoszok típusát a vallástörténet-tudomány egy középkori francia

11
legenda hősnője, Melusine nevéről meluzin-mítoszoknak nevezi. A meluzin-míto-
szok olyan elbeszélések, amelyek központi témája a halandó e m b e r és a halhatatlan
lény közötti szerelem vagy házasság, és amelyekben az emberi és az isteni közötti
kapcsolat nem tartható fenn huzamosan: az istennőnek vissza kell térnie az Égbe
(mint Sántanu történetében Gangának, vagy a magyar n é p m e s é b e n a téridőfeletti
Tündérországba Ilonának), a fókaasszonynak és a hableánynak a tengerbe, Loheng-
rinnek pedig a Grál láthatatlan birodalmába.
A halandó-halhatatlan kapcsolatot megkötő erő az úgynevezett meluzin tabu: ez
annyit jelent, hogy a halhatatlan kedves csak addig maradhat az emberek világában,
amíg nem tesznek vele kapcsolatban valamit, ami tiltott - ez a tabu tárgya. Vegyük
sorba, hogy mítoszainkban éppen mi jelentette a meluzin tabu által megtestesített
tilalmat:
• Lohengrintől nem szabad megkérdezni, ki ő, h o n n a n származik, s hogy miféle
országból érkezett;
• a fóka-tündér anyagi síkon maradásához el kellett rejteni a fókabőrt, tehát meg
kellett gátolni, hogy a leány saját n e m emberi énjével szembesülhessen;
• Gangá istennő tabuja Lohengrinéhez hasonló: ha megkérdezik, ki ő, s miért
dobja a hullámok közé gyermekeit, akkor el kell hagynia az e m b e r i világot és
Sántanu királyt;
• Tündér Ilona tabuja varázserejű aranyhajával kapcsolatos: a boszorkány azzal,
hogy levág egy fürtöt a hajából, lehetetlenné teszi, hogy a tündérkirálynő sza­
badon járhasson át az anyagi és anyagfeletti létsíkok között - ezért n e m talál­
kozhat többé fürtjének elveszítése után a királyi palota kertjében Árgyilussal.
(A három csók ugyanakkor ellenmágiaként működik: Tündér Ilona visszakapja
a hatalmát szimbolizáló aranyfürtjét, helyreáll tehát az a mágikus rend, amely a
tabu megsértése által került veszélybe.)

A meluzin tabut mindegyik történetben megszegik, ennek következtében Ég és

Föld szétválik, a halhatatlan hősnek/hősnőnek vissza kell térnie a létfeletti szférába,
ahonnan érkezett. A kultúrtörténet bővelkedik meluzin tabukban, isteni szeretők
és fájdalmasan itthagyott földi kedvesek témájában, de beteljesült ember-tündér
kapcsolatokban is: gondoljunk csak a Niebelung-mondakörből ismert halandó Sieg-
fried és a halhatatlan Brünhilde tragédiájára, vagy a tolkien-i fantasy univerzumá-

139
ban visszaköszönő motívumra, Béren és Lúthien, Turgon és Idril, illetve Aragorn
és Arwen házastársi egyesülésére - mindhárom esetben halandó férfi és elf szár­
mazású nő szerelméről beszélhetünk. Mindezekből arra következtethetünk, hogy
a halhatatlanokkal folytatott kapcsolatok kétféle - tragikus, avagy boldog - végki­
fejlete szintén ezoterikus tudáselemet tartalmaz, amely szerint:
• ha a halhatatlannak vissza kell térnie övéihez, el kell hagynia a Földet, akkor
a mítosz a bukás, az Aranykor elvesztése utáni léthelyzetet mutatja be, azt a
világot, amelyben az időfeletti és az időbe zárt létezők legfeljebb ideiglenesen,
extatikus tudatállapotban, esetleg beavatás során érintkezhetnek (egyéb pillana­
tokban a két sík nem találkozhat egymással);
• ha viszont a mítosz a halhatatlan és a halandó tökéletes egyesülésének bemuta­
tásával zárul, akkor a tanítás az Aranykort ábrázolja: azt a világot, melyben meg­
szűnik mindenfajta válaszfal az anyagon túli és a testbe zárt életformák között.

Tanítás

1. E m b e r i lények és szellemvilágból származó felsőbb hatalmak közötti egyesü­

léseket a misztika minden irányzata jól ismer. Az E m b e r ilyenkor a bennünk élő
„halandó" ént (kis én), míg az Istenség létünk halhatatlan arculatát (Magasabb Én)
jelképezi. Amikor a kettő összeér (a Föld és az Ég birodalma egy szerelmes ölelés
erejéig találkozik), a kettő szintézise megvalósul, tehát bekövetkezik az, amit be­
avatásnak, megváltásnak, beérkezésnek, üdvözülésnek nevezünk.

2. A bennünk élő Égi és Földi, Jang és Jin, Hím és Női, Száraz és Nedves, Szoláris
és Lunáris arculatok eggyéválásának gyümölcse az Istengyermek: saját újjászüle­
tett, megvalósított énünk (Fény-Önmagunk). E folyamat tökéletes művészetét ne­
vezik a nyugati civilizációban Ars Amorisnak (a szerelem alkimista módszertaná­
nak), Keleten pedig tantra-jógának.

3. Sajnos azonban Ég és Föld találkozása még a mítoszokban is rendszerint ide­

iglenes. A szellemvilág küldöttének vissza kell térnie hazájába, ha erre ellenállha­
tatlan vágyat érez, vagy ha halandó társa nem tanúsít iránta feltétel nélküli, tökéle­
tes bizalmat. Brabanti Elzát ármánykodó irigyei, Sántanu királyt viszont fájdalma
késztette arra, hogy megtörje a varázst, pedig mind a ketten tudatában voltak a
szomorú következményeknek. A misztika világában nagyon fontos a teljeskörű, to­
tális bizalom és önátadás: a tanítvány részéről a mester iránt, a mester részéről a
tanítvány iránt, a misztikus szerelemben pedig mindkét násztárs részéről a másik
fél iránt. A meluzin-mítoszok fontos tanulsága, hogy a szellemvilágban lényegtelen
semmiségnek számít az, amit a profán társadalmakban annyira fontosnak tartanak:
a név, a származás, a múlt, a rang, az, hogy „ki vagy" „honnan jöttél", „mit csináltál
mostanáig", hiszen a magasrendű létmód megvalósítása éppen ezen földies kate­
góriák viszonylagossá válását, végső soron feloldódását és megsemmisülését von-

140
ja maga után. Társadalmi életünkben adjuk meg e manapság még fontosnak tűnő
adatoknak azt, ami „a császáré" ám ezt annak tudatában tegyük, hogy odafent, a
Szívek Ismerője trónusa előtt „névtelen" és „neves" egyaránt tudata tisztasága alap­
ján mérettetik meg!

141
Napjaink társadalmi életének egyre s z e m b e t ű n ő b b jellegzetessége a nőiség, a női
őselv szentségének újrafelfedezése, ezzel együtt a nők spirituális önismeretének,
ö n m e g é r t é s é n e k határozottabbá válása. Ismeretes tény, hogy részint az úgyneve­
zett könyv-vallások (judaizmus, egyházi kereszténység, iszlám) bölcseleti alapjai­
ból következett az a folyamat, melynek során a női szentség, a szent nőiség Európa
középkorában lassan háttérbe szorult az egyre inkább tért nyerő férfias (lovagi), il­
letve „semleges" (papi) életérzés világa mögött, és az sem titok, hogy ez a tendencia
vezetett el olyan m e g d ö b b e n t ő jelenségekig, mint amilyen a nő és az eredendő bűn
azonosítása, vagy a boszorkányüldözések. Manapság, amikor az ezotéria világában a
hallgatóság oroszlánrészét önismeretre, felébredésre, tudásra vágyó lányok, asszo­
nyok alkotják, elkerülhetetlenné vált, hogy a szellemi tanító legalább alapvonások­
ban ne foglalkozzék e kérdéskörrel, tudniillik a női szentség évezredes múltjával,
az elmúlt évszázadokra jellemző alászállásával, mártíromságával, valamint jelenleg
megfigyelhető globális reneszánszával. E könyv keletkezése idején Istennő-rítuso­
kat rendeznek Ausztráliától Japánig, a világháló bővelkedik a látványosabbnál lát­
ványosabb kőkori istennőket, madonnákat, Vénuszokat, nimfákat ábrázoló, bámu­
latra méltóan szakszerű oldalakban, és csak néhány hete vonultak végig Budapest
utcáin az első magyarországi Istennő Fesztivál lelkes résztvevői. Mi történhetett?
Hogyan tűnt el a történelem szeme elől egy olyan vallás, amely évezredekkel ezelőtt
Európa teljes ezoterikus, művészeti és szellemi életének vezérfonala volt? S mi az
oka, hogy éppen mostanában kezd el ébredezni Csipkerózsika-álmából?
A régi misztikus tanítások szerint az Isten és az Istennő éppúgy összetartoznak,
mint az Egy és a Kettő, a Páratlan és a Páros, a Pozitív és a Negatív, vagy - a taoiz-
musból átvett közkedvelt dualitás-pár nevével élve - a Jang és a Jin. Isten istennő
nélkül - „agglegényként" - az ókori mítoszvilágban egyszerűen fogalmi képtelenség
lett volna, akárcsak az ókori Egyiptomban, ahol ha a fáraónak épp nem volt felesége,
akkor a lánya, a nővére vagy bármely más nőrokona játszotta el a „rituális hitves"

142
szerepét, mivel a férfi és a nő együtt jelenítik meg a Világrendet. Az egyik vagy a má­
sik hiánya a mágia síkján káoszhoz, terméketlenséghez, pusztuláshoz vezetett volna.
Azt is mesélték a régiek - így a görög költő, Hésziodosz -, hogy az Aranykor pusz­
tulása, az aranykori szigetbirodalmak elsüllyedése után a kivándorló és a ma ismert
kontinenseken hont foglaló emberiség társadalmaiban a nők birtokolták a vezető
pozíciókat. „Ebben az időben az emberek az anyjuknak tartoztak engedelmességgel"
- így Hésziodosz 1 2 . Ezekben az évezredekben a vallás tanítása szerint n e m egy Is­
ten teremtette, hanem egy univerzális istennő-édesanya szülte meg a Mindenséget.
Ő a Nagy Istennő, az egyetemes M a g n a Mater, teremtés és pusztítás, keletkezés és
felbomlás, alászállás és visszatérés korlátlan hatalmú úrasszonya, akit „ezernevű­
nek" szólítottak a régiek. A hagyományok alapján minden nő és n ő n e m ű élőlény az
O leánya, földi képmása és tükörképe. Megjelenési formáit, arcait h á r o m kozmikus
aspektus szerint csoportosították; ezek a mitológia világában a következők:
• A Szűz, az Istennő első arca, az Első Ú r n ő - Őt jeleníti meg a világban mindaz,
ami első, kezdeti, ami a nemzessél, szüléssel, születéssel és ifjúkorral kapcsolatos.
Színe a fehér. Asztrológiai jelképe az újhold. Növényei: a narancsvirág, a mirtusz
(innen a menyasszonyok ártatlanságát szimbolizáló mirtuszkoszorú), a fehér lili­
om és minden csíraállapotú, rügyező vagy sarjadó növény. Állatai: a fiatal négy­
lábúak és a madárfiókák, ezen kívül a vadkacsa, a ludak és a hattyú. A nő élete
során a gyermek és a szűz fiatal leány életkorszaka áll az ő uralma alatt. A legenda
szerint, miután szűzen megfogan, ő szüli meg egy titkos barlangban, a téli nap­
fordulón a Fiúistent, a Szent Királyt, szülése után pedig megfürdik egy szent for­
rásban és visszanyeri érintetlenségét. Példák: Artemisz, Koré, Diána, Brigid, Szűz
Mária, Szatí, Tára, Kumárí, a magyarságnál Kisboldogasszony, Kisasszony.
• A Szerető és az Anya, az Istennő második arca, a Második Ú r n ő 1 3 - Az ő hatalmát
képviseli a világban mindaz, ami az éréssel, kiteljesedéssel, boldogsággal, termé­
kenységgel, szaporodással, szerelemmel kapcsolatos. Színe a vörös. Asztrológiai
jelképe a növekvő hold és a telihold. Növényei: a királyi tölgy, a pisztáciafenyő,
a gyümölcsfák, a kőris, a szilfa, a galagonya, a rózsa és a gabonák. Állatai: az
anyajuh, a nősténykecske, a tehén, a fehér galambok, a páva, a párduc, a nőstény­
oroszlán, minden halfajta, a delfin és a cet. A nő életkorszakai közül a szerelemre
érett nő, a csábító, a szerető, a feleség és az édesanya létszakaszait uralja. Az ősi
elbeszélés szerint ő az, aki májusban, a szerelem hónapjában szeretőjévé teszi
a Királyt, rituális nászúk során pedig egy esztendőre termékennyé varázsolja
a szántóföldeket és a gyümölcsöskerteket. Példák: Aphrodité, Héra, Démétér,
Júnó, Istár, ízisz, Astarté, Anat, Aséra, Frigga, Freyja, Bóann, M á r i a Magdolna,
Szófia, Durgá, Laksmí, Sakti, a magyarságnál Nagyboldogasszony, Hétboldog­
asszony, a palócoknál Babba Mária, Székelyföldön pedig B á b o l n a Ú r n ő .
• A Banya, az Istennő harmadik arca, a Harmadik Ú r n ő - Minden, ami bevégzés­
sel, pusztulással, halállal, feloldással, visszatéréssel, végzettel, sorssal és mágiával
kapcsolatos, az ő erejét jeleníti meg a világban. Színe a fekete. Asztrológiai jel­
képe a veszedelmes fogyó hold. Növényei: a mérgező növények, a bódító hatású

143
 gombák, az altató hatású mákvirág, valamint a fűzfa (a sírokra ültetett szomorú­
fűz mindmáig egykori kultuszára emlékeztet). Állatai: a kígyó, a skorpió, a kese­
lyű, a holló, a varjúfélék, a bagoly, a kutya, a sakál, a hiéna, a fekete macska, a teve
és a strucc. A régiek azt tanították, hogy a nyári napfordulón ő az, aki egy fűzfára
felfeszítve feláldozza a Királyt, ezzel visszaadva őt a kozmikus szükségszerűség
körforgásának. A nő egyéni léte során ő uralja az öregasszony, a bölcs nagyanya
életkorszakát, de az ő hatalma alatt áll minden mágusnő, papnő és női tanító­
mester is. Példák: Hekaté, Perszephoné, Lilith, Seól, Hel, Morrigan, Morgana,
a keresztényeknél a titokzatos Hajbodorító Mária, Indiában Káli, a magyarság­
nál pedig a gyermekeket megrontó vagy elcserélő félelmetes démonasszony, akit
Szeged környékén Szépasszony, népmeséinkben pedig Kincs néven ismernek.

Az Istennők vezette törzsi társadalmak kora a régészek által újkőkornak (Kr. e.

1 2 . 0 0 0 - 5 0 0 0 ) nevezett, az ezotéria világában viszont Ezüstkorként emlegetett vi­
lágciklus. Ekkoriban a földművelő közösségekben az élelemtermelő munkát elsőd­
legesen nők végezték, ami elismertségüket a végsőkig megnövelte. A törzsek élén
királynők, mágusnők, papnői testvériségek, női bírák és hadvezérek álltak; a férfiak
a szellemi életben nem, kizárólag a testi munkák elvégzésében játszottak jelentő­
sebb szerepet. A Szent Király feláldozását minden Nagy Évben végrehajtották, mert
úgy hitték, kiontott vére áldást biztosít a gabonatáblák számára. Ebben a korszak­
ban épültek meg Európában a megalitok, amelyek közül a dolmenek (kőasztalok) a
legtöbb kutatás eredménye szerint az Istenasszony megszentelt méhét ábrázolták,
amelyből a Mindenség világra született. Az Ezüstkorban emelték az első városokat,
terjesztették el öt kontinensen az atlantiszi eredetű matematikát, csillagászatot, al­
kímiát, írástudományt és gyógyítást. Az ábrázolóművészet is hűen tükrözi, hogy az
Ú r n ő szellemi birodalmában járunk: várandós hasú anyák, hatalmas farral és kebel­
lel rendelkező erotikus Vénuszok, gyermeket vagy állatkölyköt szoptató istennők,
szeretkező párok és rettenetes csontvázarcú banyák hirdetik az Örök Nőiség vezé­
relte világ megállíthatatlan körforgását. Az Ezüstkor tehát a női szentség egyértel­
mű világuralma volt, a következő világkorszakban, a Rézkorban azonban az apajogú
pásztortörzsek férfiisten-hármasságai globális léptékű szellemi háborúk során szo­
rították föld alá az Istennőt, papnőivel és kultuszaivei együtt.
A könyv-vallások rézkori eredetűek, akárcsak maga a filozófia, amely bennük
megnyilvánul. Az Ó t e s t a m e n t u m Jahve-alakja megrögzött agglegény, aki parancso­
lataiban iszonyú haraggal pusztíttat el mindent, ami az ezüskori női bölcsességre
emlékeztet: a szent ligeteket, a kánaáni termékenységrítusokat, a szerelempapnők
(szakrális prostituáltak) intézményét, sőt még maga Anat istennő fehér márvány
kultuszszobrát is, melyet darabokra törve találtak meg a régészek Jeruzsálem kül­
területén, az ókori G e - H i n n o m 1 4 nevű szeméttelepen.
A fordulat azonban más kultúrrégiókban is végbement. Görög földön a végtelen
hatalmú égi Héra istennő számára Zeusz házsártos feleségeként nem éppen hálás
szerep jutott. Amikor Héra úrnő egyszer fellázadt férje zsarnoksága ellen, Zeusz

144
arany bilincseket erősített az istennő bokájára és csuklójára, így lógatta fel bünte­
tésképpen az égre, hogy egyértelműen megmutassa: az új világban a nő legfőbb
kötelessége az, hogy minden körülmények között engedelmeskedjen édesatyjának,
házasságkötése után pedig férjének. Az istennők eredeti kultusza „illegalitásba" vo­
nult: okkulttá, titkossá, ezoterikus tanrendszerré változott, amelyről nyilvánosan
legfeljebb rejtélyes utalások, allegóriák formájában lehetett beszélni.
A kereszténység, az iszlám már ezt a világképet formálta tovább a maga bölcse­
leti képmására. A Kr. u. 4 5 1 . évi khalkedoni zsinat után a keresztény egyház elfo­
gadta az eredendő bűn tanát, félreértelmezve ezzel egy ősrégi, közkedvelt mítoszt,
melyben a Sziget istennője avatási almát nyújt át az odaérkező Király lelkének. A
gnosztikus változat még őrzi az Édenkert-történet eredeti megfejtését: ebben a
verzióban Jahve (Jaldabaoth) retteg attól, hogy az emberpár mindentudóvá válik,
ezért tiltja meg a Tudás Fája gyümölcsének megízlelését. A Szentlélek azonban
kígyó (vagy nősténysólyom) alakjában megjelenik a Fán, és elmagyarázza Évának,
mi az oka a tilalomnak, egyúttal arra buzdítja őt, fogadja el az alma jelképezte szel­
lemi avatás állapotát. Az asszony megérti: rajta áll, hogy utódai számára biztosítsa
az üdvözülés lehetőségét, ezért megízleli az almát és Ádámot is megkínálja vele.
Jaldabaoth, amint tudomást szerez arról, hogy az emberpár csúfosan becsapta,
dühében megátkozza és kiűzi őket az Édenkertből.
Ebben a középkor évszázadaiban szigorúan titkos, „tilos" verzióban a nő szerepe
a keresztény liturgiában elénk tárulótól gyökeresen különbözik: Éva itt nem Ádám
megrontója, elcsábítója, hanem az égi tudás továbbörökítője, férje avató mestere.
A mítosz egyértelműen őrzi egyfelől a Nagy Istennő misztikus papnői hivatásának
- az isteni üzenet tolmácsolójának - küldetését, másfelől irányt mutathat azoknak
a nőknek, akik napjainkban a rézkori klisékből szabadulni próbálván, részt kíván­
nak venni az előttünk álló, globális méretű spirituális ébredési folyamatban.
Következő mítoszaink a Hármas Úrnő régi misztériumait mutatják be a mitoló­
gia kódnyelvén. Az Istennő a bennük megjelenített arculatai szerint lehet megváltó
(Istár), csábító (Aphrodité), féltékeny, elkeseredett szerelmes (Anat), és az Ezüst-
kor-Rézkor korszakváltást megjelenítő, a férfidominancia ellen még lázadó, ám el­
bukásra ítélt alak is (Lilith). Annak oka, hogy épp e mítoszokra esett választásunk,
egyszerűen az, hogy ezekben különösen átható az Istennő sorsformáló, kikerülhe­
tetlen hatalmának ábrázolása. Az első mítosz babiloni (akkád), a második ugariti
(kánaáni), a harmadik héber, a negyedik pedig ógörög eredetű: mind a négy a női
szentség egy-egy - téridőtől független - jellegzetes aspektusát idézi elénk.

ISTÁR P O K O L R A S Z Á L L Á S A

Szín leánya, Istár, a szerelem és a termékenység istennője egyszer az Alvilágra, Ir-

kalla istennő lakóhelyére, az eltávozott lelkek fénytelen országára gondolt, s elhatá-

145
rozta, hogy leszáll oda. Mikor elérte az ország kapuját, a következő szavakkal fordult
az ajtónállóhoz:
- Ó, ajtónálló, nyisd ki a kapukat! Ha nem nyitod ki, szétrombolom a kapukat,
leverem a zárakat, szétzúzom a kapufélfát és úgy megyek be az Alvilágba! Azután
feltámasztom a holtakat és felvezetem őket a felvilágra, hogy többen legyenek, mint
az élők és valamennyiüket felfalják!
Az ajtónálló rémülten válaszolt a dühös Istár istennőnek:
- Állj meg úrnőm, ne döntsd ki a kapukat! Inkább megyek és jelentelek Eres-
kigalnak, az Alvilág királynőjének.
Azzal elrohant Ereskigal trónja elé, és így szólt:
- Húgod, Istár istennő van itt, be akar jönni a birodalmadba.
M i k o r ezt Ereskigal meghallotta, arca sápadt lett, mint a kivágott tamariszkusz,
ajka meg olyan, mint a letört nádszál. így válaszolt az ajtónállónak:
- Vajon miért j ö n ide Istár istennő? Mi kényszerítette erre az útra? Talán le akar
taszítani t r ó n o m r ó l ? Talán azt akarja, hogy kenyér helyett agyagot egyek, sör he­
lyett iszapos vizet igyak? Talán én sirassam meg a férfit, aki özvegyet hagyott maga
után? Talán én sirassam meg a lányt, akit kedvese mellől ragadott el a halál? Talán
én sirassam meg a gyermeket, aki idő előtt halt meg? Menj hát, ajtónálló, nyisd ki
neki a kaput és bánj vele az Alvilág törvényei szerint.
Az ajtónálló m e n t és kinyitotta Istárnak a kaput:
- Lépj be úrnőm, örvendjen neked az Alvilág, boldog legyen a te jelenléted által.
M i k o r az első kapun beengedte, levette fejéről díszes koronáját.
- M i é r t veszed le fejemről, ajtónálló, díszes koronámat? - kérdezte Istár.
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják, - felelt az ajtónálló.
M i k o r a második kapun beengedte, kivette füléből a fülönfüggőket.
- M i é r t veszed ki fülemből, ajtónálló, fülönfüggőimet?
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
M i k o r a harmadik kapun beengedte, elvette a nyakláncát.
- M i é r t veszed el, ajtónálló, nyakláncomat?
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
M i k o r a negyedik kapun beengedte, elvette a keblén lévő ékszereket.
- M i é r t veszed el, ajtónálló, a keblemen viselt ékszereket?
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
M i k o r az ötödik kapun beengedte, elvette a derekát díszítő övet.
- M i é r t veszed el, ajtónálló, derekamat díszítő övemet?
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
M i k o r a hatodik kapun beengedte, elvette karperecét és lábán hordott arany­
karikáját.
- M i é r t veszed el, ajtónálló, karperecem és lábamon hordott aranykarikámat?
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
M i k o r a hetedik kapun is beléptek, elvette utolsó ruháját, mely testét takarta.
- M i é r t veszed el, ajtónálló, utolsó ruhámat is, mely testemet takarta?

1AÓ
 - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják.
Mikor Istár végre megérkezett az Alvilágba, odafutott nővéréhez, Ereskigalhoz,
hogy megölelje. Ám Ereskigal dühösen eltaszította magától húgát és így szólt had­
vezéréhez, Namtarhoz:
- Menj, Namtar, és zárd be Istárt palotám b ö r t ö n é b e ! Bocsásd rá a hatvan ször­
nyű csapást! Szemfájás támadja meg szemét, oldalfájás az oldalát, szívfájás a szí­
vét, lábfájás a lábát, gyötörje szörnyű fejfájás is! Ne legyen testének egy része sem,
amely ne szenvedne!
Ez történt Istárral az Alvilágban. Fenn a földön pedig, miután az istennő eltűnt,
megszűnt a termékenység. A búzakalász mag nélkül száradt el, a tehén n e m ellett,
a vadszamár nem futott párja után, a férfiak n e m kívánták a nőket. Eltűnt a szere­
lem, elszállt az emberek életkedve.
Ekkor Papszukal, Éa isten hadvezére gyászruhát öltött és könnyek között szólí­
totta meg a nagy istent, Éát:
- Amióta Istár istennő leszállt az Alvilágba, eltűnt a szerelem, eltűnt a termé­
kenység a földről. Segíts, uram, mert különben kopár lesz a föld, kipusztul az élet.
Éa ekkor teremtett egy bűvös erejű embert, akit Aszúsu-námirnak hívtak. így
beszélt hozzá a nagy isten, Éa, az istenek színe előtt:
- Indulj, Aszúsu-námir, az országba, ahonnét nincs visszatérés! Ennek az or­
szágnak hét kapuja nyíljon meg előtted, lásson meg Ereskigal, az Alvilág úrnője, s
szeressen beléd. És mikor a legnagyobb boldogságban éltek, vegyél tőle esküt, hogy
teljesíti egy kívánságodat. Kívánságod pedig az legyen, bocsássa szabadon Istárt,
küldje vissza a felső világba. Menj, és cselekedj, ahogy m o n d o t t a m !
Aszúsu-námir így is tett. Leszállt az Alvilágba, á t m e n t a hét kapun és Ereskigal
színe elé járult. Az Alvilág úrnője kedvét lelte benne, és nagy boldogságban éltek.
És akkor Aszúsu-námir így szólt kedveséhez, Ereskigal istennőhöz:
- Esküdj meg, hogy teljesíted egy kívánságomat!
- Esküszöm! - felelte nevetve az istenasszony.
- Azt kérem tőled, hogy engedd szabadon Istárt, b o c s á s d ki őt a felső világba.
Ereskigal ekkor hívta Namtart és így beszélt hozzá:
- Rajta, Namtar, nyisd ki a börtönt és engedd szabadon Istárt. Itt ez a korsó, eb­
ben van az Élet Vize, hintsd meg ezzel, hogy visszamehessen az élők közé.
Namtar teljesítette a parancsot. Szabadon engedte Istárt és meghintette őt az
Élet Vizével. Ekkor az istennőnek minden fájdalma eltávozott. M i k o r az első kapun
az ajtónálló kiengedte, visszaadta a ruháját. M i k o r a második kapun az ajtónálló
kiengedte, visszaadta karperecét és lábán hordott aranykarikáját. M i k o r a harma­
dik kapun kiengedte, az istennő visszakapta derekát díszítő övét. M i k o r a negyedik
kapun haladt át, visszakapta a keblén viselt ékszereit. Az ötödik kapunál nyakláncát,
a hatodiknál fülönfüggőit, a hetediknél díszes koronáját kapta vissza Istár istennő.
Istár boldogan tért vissza a felső világba. Az élet újra kivirult a földön, a vadsza­
marak felkeresték párjukat, a tehenek borjakat ellettek, a férfiak szerelmet vallottak
a nőknek, s a búzakalászban aranyszínű magok termettek.

147
DANEL ÉS AKHAT TÖRTÉNETE

Danel király, Kádes istennő fia magába roskadtan búsult palotájában hét napon és
hét éjszakán át. A hetedik éjjelen végül ágyba feküdt, ám szemére egész éjjel nem
jött álom. Sóhajtásai elhatoltak az égbe és meghallotta Baál, a viharisten.
- Ugyan ki jajgat, ki sóhajtozik? - kérdezte. - Talán Danel király, az istenek ki­
rályának szolgája jajgat, sóhajtozik? Ó, igen, ő az, ő jajgat, sóhajtozik, mert nincs
fia, mint testvéreinek, nincs gyermeke, mint barátainak. Áldd meg hát őt, atyám, Él
isten! Ha megáldod, lesz fia házában, lesz gyermeke palotájában, aki hódol neked a
szentélyben, aki megtorolja, ha apját valaki megsérti, aki elűzi, ha apját valaki meg­
zavarja, aki vezeti apját, ha az lerészegedik, aki kimossa apja ruháját, ha az beszeny-
nyeződik. Áldd meg hát őt, jó atyám, Él isten!
Az istenek ura, Él meghallgatta Baál könyörgését. Baál ekkor megjelent Danel-
nek és megjövendölte, hogy fia fog születni. Danel király az örömhír hallatán han­
gosan felnevetett, lábát zsámolyra fektette és így kiáltott:
- I m m á r megnyugszik a szívem, mert fiam lesz, mint testvéreimnek, gyerme­
kem, mint barátaimnak!
És a király hatalmas ünnepet rendezett palotájában. Meghívta Kótart 1 5 , az ügyes
kézművesistent és az istennőket is lakomára. Kótarnak ökröt vágatott, az istennők­
nek pedig inni adott. Hét napon át folyt a mulatság Danel házában, és a hetedik
napon Kótar isten és az istennők elhagyták a király palotáját.

(Itt a tábla szövege töredékes, de a történet könnyedén kikövetkeztethető: Danelnek

hamarosan megszületett a fia, Akhat. Amikor az elbeszélés folytatódik, Akhat már
erős ifjúvá serdült.)

Danel király egyszer kiment a szérűre és ítélkezett az előtte megjelentek fölött.

Igazságot szolgálatott az özvegyeknek és az árváknak. Ekkor meglátta, hogy Kótar,
a bölcs és ügyeskezű istenség közeledik. így szólt a feleségéhez:
- Vágj le egy fiatal bárányt Kótarnak, az ügyes és okos istenségnek! Adj enni, inni
neki, mutass tiszteletet, hódolatot iránta!
A királyné így is tett. Amikor az istenség megérkezett, íjat és nyilat ajándékozott
Danel királynak a fogadtatásért, majd eltávozott. Danel pedig, az ég királyának szol­
gája, fiának, Akhatnak ajándékozta az íjat és a nyílvesszőt.
Akhat olyan ügyesen bánt az isteni íjjal, hogy azt Anat istennő is észrevette az
égben. Megkívánta a csodálatos íjat; úgy kavargott lelkében a vágy, mint egy teker­
gőző kígyó. Földhöz vágta ivócsészéjét, leszállt a földre és kérlelni kezdte az ifjút:
- Add nekem, ó, Akhat, ezt az íjat és nyílvesszőt! Kérj ezüstöt, adok neked, kérj
aranyat, küldök neked, csak add nekem az íjadat!
Mire az erős Akhat királyfi így válaszolt:
- N e m adhatom neked ezt az íjat. M e g akarom lesni vele a Libanon sasmadarát,
az öklelő vadbikát, a szarvat viselő szélsebes zergét. Inkább keresd meg a kovács-

148
istent, vagy még inkább, adj ajándékot Kőtárnak, a bölcs és ügyeskezű istenség­
nek, hogy készítsen neked is egy íjat!
E szavakra így felelt a szűz Anat:
- Kérj életet, kérj halhatatlanságot, ó, Akhat, és én megadom. Annyi évet élsz
majd, mint Baál isten, annyi hónapot, mint Él isten fiai! Ahogyan Baál isten, úgy
fogsz te is élni, istenekhez hasonlóan, ha nekem adod az íjadat!
- Ne ígérj valótlant, szűz istennő! - mondta erre a királyfi. - Egy hős előtt oly
utálatos a hazugság! Én nem félek a haláltól! Ugyan miért lenne j o b b egy késői ha­
lál, mint egy korai: a hajam megőszülne, h o m l o k o m megráncosodna. N e m hiszek
neked! Akármit ígérsz, úgyis meghalok, mint bárki más, mert nem lehet elkerülni
a halált!
Felnevetett ekkor a szűz Anat, majd elkomolyodva így válaszolt:
- Ó, Akhat, legkedvesebb és legerősebb az emberek között, gondolj saját érde­
kedre és az enyémre is! M e r t így ellenséged leszek, a bűn ösvényére lépek és min­
denképp megalázom büszkeségedet!
Anat istennő ezután elsietett, hogy a föld megremegett a léptei alatt. Elment a két
óceán forrása tövébe Élhez, felment Él hegyére, a jóságos király országába. Megha­
jolt és Él lábaihoz borult, így köszöntötte őt. Majd szidalmazni kezdte Akhatot, az
erős királyfit, Danelnek, az ég királya szolgájának fiát.
A jóságos Él isten így válaszolt:
- Mindig is tudtam, leányom, hogy olyan vagy, mint egy férfi, s hogy egy sem
mérhető hozzád az istennők közül. Látom, haragos a szíved, menj hát és hajtsd vég­
re tettedet, valósítsd meg szándékodat, amelyet kebledben ápolsz. El fogod pusztí­
tani azt, aki az utadban áll.
Mikor meghallotta atyja szavait, felnevetett a szűz Anat istennő. E l m e n t tehát
Akhathoz és újra halállal fenyegette őt, ám az ifjú rendületlen maradt. Ekkor Anat
elment Tatpanhoz 1 6 tanácsot kérni. Jatpan így beszélt hozzá:
- Várd meg a kínálkozó alkalmat, ó, istennő! Öld meg, vágd le őt az íja miatt!
Mikor Akhat, ez az erős és kedves ifjú enni kezd, én majd előjövök a hegyekből és
megragadjuk őt.
- Várj csak! - szólt közbe ekkor a szűz Anat. - Én majd keblembe rejtelek, az­
után te majd sas alakját öltöd magadra, és mikor Akhat enni kezd, sasok fognak
felette körözni a levegőben. Én is elrejtőzöm akkor a sasok között, és mikor Akhat
fölé érek, kibocsátalak keblemből. Kétszer üss majd a feje búbjára, háromszor a
füle tövére. Folyjon el a vére, folyasd ki, mint a mészáros! El fog röppenni lelke az
orrán át, mint a szellő, mint egy méhkas. N e m engedem, hogy életben maradjon!
És ez mind így történt. Jatpan megölte Akhatot. M i k o r Akhat meghalt, a szűz
Anat sírni kezdett:
- Ó, jaj! Meghalt Akhat, a legkedvesebb, a legerősebb a férfiak között! M o s t már
visszaadnám az életét, de n e m lehet. N e m adta nekem az íját, a bűn ösvényére
kényszerített és elpusztult!
Danel királyhoz pedig szolgák érkeztek a hírrel:

149
 - Halld, ó, Danel király! Meghalt Akhat királyfi, az erős. A szűz Anat úgy vitte el
lelkét, mint a szellőt, mint egy méhrajt, mint füstöt az orrán át!
Danel király lábai összecsuklottak és veríték patakzott orcáján. Felnézett az égre
és sasokat látott körözni. Ekkor felkiáltott:
- Törje le Baál a sasok szárnyát, hadd keresem meg gyomrukban fiamat, hogy
eltemethessem! Az isten barlangjának földjében fogom nyugalomra helyezni őt.
Baál isten meghallgatta a kérést, és a sasok a földre hullottak. Ám Danel semmit
n e m talált a gyomrukban. Ekkor újra kiáltott:
- Adja vissza Baál a sasok szárnyait! Rajta, sasok, repüljetek!
Erre a sasok szárnya kinőtt, és azok felrepültek az égbe. Ekkor Danel meglátta a
sasok atyját és újra könyörgött Baálhoz, hogy törje le annak szárnyait, ám fia testét
annak gyomrában sem találta, tehát kérte Baált, adja vissza a sasok atyjának a szár­
nyait, így is lett. Ezután a sasok anyját látta meg, annak gyomrába is betekintett, és
íme, megtalálta benne fia maradványait! Kivette és zokogva eltemette az isten bar­
langjánál az éjszakában. Végül újra az égnek fordult, s eképp fohászkodott:
- Törje össze Baál a sasok szárnyait és tépje szét tollúkat, ha fiam sírja fölé mer­
nének repülni, hogy álmát megzavarják!

(A töredékes tábla utolsó szavai szerint a történet mégsem ért oly szomorú véget:
Akhat királyfi húga, Pugat ugyanis az íjat magához vette, férfiruhába öltözve elin­
dult, s hősi kalandok során feltehetőleg kiszabadította bátyja lelkét az Alvilágból.)

L I L I T H : Á D Á M E L S Ő ASSZONYA

Miután Isten világosságot teremtett, elválasztotta egymástól a vizeket, megalkotta

az eget és a földet, a földrészeket és a tengert, az égitesteket, a halakat, madarakat,
négylábúakat, végül embert készített önnön ragyogó képmására. S mivel az embert
vörös földből formálta meg, teremtményének az Ádám nevet adta 1 7 . Az ember óriás
termetű volt, és oly fényesség áradt testéből, hogy hasonlatos volt az angyalokhoz.
Az Úr elhelyezte Ádámot a Paradicsomkertben, messze Keleten, ahol az ember lé­
lekben és szellemben napról-napra gyarapodott.
Történt, hogy Isten Ádámra bízta, adjon nevet minden állatnak, madárnak és
az összes teremtett élőlénynek. Ezért megparancsolta a teremtményeknek, vonul­
janak el az Édenben trónoló Ádám előtt párosával, hím és nőstény együtt. Ádám
pedig nevet adott az állatoknak, ám szerelmüket, pompázatos násztáncukat látva
fájdalmas érzés kezdte el mardosni a szívét; végül nem bírta tovább és felkiáltott:
- Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem nincsen! Kérlek, ó,
Uram, orvosold ezt az igazságtalanságot!
Isten ekkor port vett kezébe és megformálta az első asszonyt, akit Lilithnek ne­
vezett el 1 8 . Lilith gyönyörű volt: hollófekete haja beborította hófehér testét, egészen

150
a sarkáig. Ádám boldogan ölelte magához feleségét, és az Édenkertben, a szabad ég
alatt hozzá akart simulni, hogy egymáséi legyenek. Lilith azonban gőgös volt. N e m
kívánta uraként tisztelni Ádámot, mivel különbnek tartotta önmagát és sértőnek
találta, hogy a hitvesi ölelkezés során ő feküdjön alul.
- Miért kellene nekem alattad feküdnöm, - kiáltotta haragosan -, amikor én is
porból lettem, tehát egyenlő vagyok veled?
Ádám ekkor erővel kívánta engedelmességre kényszeríteni párját, így a szerel-
meskedésből mindjárt verekedés lett; végül Lilith felbőszült, kimondta Isten mági­
kus nevét, a levegőbe emelkedett és elrepült.
Ádám végleg elkeseredett és panasszal fordult az Úrhoz:
- Az asszony, akit adtál nekem, elhagyott!
- Ne búsulj, Ádám, - válaszolta Isten, - azonnal elküldöm Szenoj, Szanszenoj és
Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza a feleségedet, Lilithet.
így is történt. A három angyal elindult, hogy megkeresse Ádám hűtlen párját.
A Vörös-tenger mellett találtak rá, ahol rengeteg buja, sivatagi démon tanyázott, s
Lilith ezeknek adta oda a testét. Az angyalok haragosan szólították fel az asszonyt:
- Az Úr nevében, azonnal térj vissza Ádámhoz!
- Hogyan lehetnék én tisztes feleség azok után, hogy itt éltem a Vörös-tenger
mellett? - kérdezte gúnyosan Lilith.
- Ha nem engedelmeskedsz, - válaszolták az angyalok, - meghalsz!
- M á r hogyan is halhatnék meg? - ellenkezett Lilith. - Hiszen én halhatatlan
vagyok! Maga Isten rendelte úgy, hogy míg a világ áll, én döntsek majd minden
újszülött életben maradásáról: a lányokéról a huszadik napig, a fiúkéról pedig a
körülmetélésükig. Egyet azonban megígérek. Ha egy újszülöttön olyan amulettet
látok, amelyen a ti hármótok neve vagy képmása van, biztosan megkímélem a gyer­
mek életét!
- Legyen hát szavaid szerint! - egyeztek bele az angyalok, s szárnyra kelve visz-
szatértek Istenhez.
Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof beszámoltak az Úrnak arról, hogy n e m tud­
ták visszatérésre bírni Lilithet, valamint az asszony ígéretét is elbeszélték. Isten
megvigasztalta Ádámot: amikor az első e m b e r elaludt, oldalából kivette egy bor­
dáját és azt formálta asszonnyá. Haját befonta, huszonnégy ékszerrel felékesítette,
mint egy menyasszonyt, majd felébresztette alvó teremtményét. Az asszony neve
Éva volt 1 9 . Ádám boldogan üdvözölte új feleségét, s t ö b b é n e m érezte magát magá­
nyosnak a Paradicsomban.
Lilith gyönyörű haja időközben félelmetes szőrzetté rútult, amely i m m á r egész
testét elborítja. G o n o s z szellemmé, nőstény d é m o n n á lett Ádám első asszonya; el­
hagyatott romok között tanyázik a sivatagban, ahol szatírok, vadbikák, pelikánok,
sakálok, baglyok, struccok, kígyók és kányák veszik körül.
Lilith támadása ellen mind a mai napig védelmet nyújt az, ha a szülők a három
angyal nevével ellátott amulettet függesztenek a gyermek nyakába, vagy ha fa­
szénnel kört rajzolnak a szülőszobába és a körbe a következőt írják: „Ádám és Éva.

757
Kifelé, Lilith!" Isten megbüntette Lilithet lázadásáért és engedetlenségéért: ha az
angyali amulett miatt n e m tudja az embergyerekeket magával vinni, saját démon­
gyermekei ellen fordul és azokat falja fel; nyugtalanságában pedig folyton vándo­
rolnia kell - mindig felkapja, s magával sodorja a sivatagi forgószél.

APHRODITÉ ÉS ANKHISZÉSZ

Kronosz, a Szaturnusz bolygó titánja féktelen hatalomvágyában letaszította trón­

járól apját, az égisten Uranoszt, sőt férfiasságától is megfosztotta őt, hogy mind­
örökre alkalmatlanná tegye az uralkodásra. A lemetszett nemzőszerv azonban
belehullott az óceánba, s azonnal megtermékenyítette Dionét, a végtelen tenger
istenasszonyát. A magzat az istennő m é h é b e n nevelkedett, amely nem volt más,
mint egy gyönyörű, hatalmas fésűskagyló, majd amikor eljött az idő, a kagyló héjai
szétnyíltak és érett pompájában előlépett belőle Uranosz és Dioné leánya, minden
halhatatlanok legszebbike, Aphrodité. Felemelkedett a víz felszínére és delfinháton
lovagolt egészen Ciprus szigetéig. Ahová csak lépett, virágok nyíltak nyomában,
könnyeiből pedig igazgyöngy keletkezett. Az Olümposz úrnője, Héra végül Zeusz­
tól született fiához, a sánta kovács Héphaisztoszhoz adta feleségül a szépséges is­
tennőt, aki, lévén a mindenható szerelem és termékenység megtestesítője, egymás
után fogadott ágyába isteneket, félisteneket és titánokat is. Azt mondják, volt egy
varázsöve, amelyet ha felcsatolt, egyetlen férfi sem tudott ellenállni vonzerejének,
s azt is tanították a régiek, hogy Aphroditére egyetlen kötelességet róttak a Sors
istennői, a Moirák: azt, hogy szeretkezzék.
M a g a Zeusz is vágyat érzett Aphrodité iránt, de mivel fogadott leányaként te­
kintett reá, ezért ellenállt a kísértésnek. Szenvedésében azonban elhatározta, hogy
megalázza az istennőt: izzó szenvedélyt ébresztett fel benne egy halandó iránt.
Ez a férfi Ilosznak, a kisázsiai dardánok királyának volt az unokája, Ankhiszész-
nek hívták. Egy csillagfénnyel átszőtt, forró nyári éjszakán a királyfi a szabad ég
alatt tért nyugovóra a trójai Ida-hegyen, amikor hirtelen elszorította szívét a vágy.
Felkelt hát, hogy egy sással körülvett kis tónál hűsítse arcát; a víz csobogása eny­
hítőén hatott zaklatott érzékeire. Ekkor könnyű léptek suhogását hallotta; amint
hátrafordult, a nád közül bíborvörös ruhát viselő, káprázatos szépségű nő lépett
elébe. Az ámuló királyfinak még a lélegzete is elállt.
- Ki vagy, szépséges úrnő? - suttogta egész testében remegve a herceg. - Isten­
nő-e, avagy földi leány? Mely boldog halandó nevezhet asszonyának? És hogyan
kerültél ide az éjszakában?
Szelíden mosolygott Ankhiszész zavarán a szépfonatú Aphrodité és így válaszolt:
- Hős királyfi, én a frígiai király leánya vagyok. Apám méltatlan házasságba kí­
vánt kényszeríteni egy alattvalójával, ám én hallottam vitézséged hírét és hozzád
menekültem. Védj meg engem, ó, Ankhiszész, férfiak legdicsőbbike!

152
 - Tiéd az életem, úrnőm, rendelkezz velem szíved szerint! - válaszolta boldogan
Ankhiszész. - Bármit parancsolsz, azonnal megteszem!
- Ha ez valóban így van, - ragyogtatta gyönyörű szemeit Aphrodité a piruló
királyfira, - akkor első parancsom, én hősöm: jöjj velem titkos barlangomba, amely
itt van nem messze az Ida-hegyen! Légy az enyém, s én szeretni foglak, ahogyan
földi asszony még sosem szeretett férfit! Rózsaillat köszönt fel ott bennünket, mé­
hecskék zsonganak nekünk nászindulót!
Ankhiszész mintegy álomban követte a barlanghoz a mámorító jelenést; nem
gondolt arra, tényleg Frígia királyának leánya áll-e előtte, nem akarta tudni, honnan
ismeri az idegen nő a nevét. Csak azt érezte, még soha asszonnyal nem volt ilyen
boldog, mint vele egy medvebőrrel, oroszlánirhával leterített ágyon, a barlang hűs
öblében. Ölelkezésük közben méhek zümmögtek körülöttük, és bár a herceg n e m
látott virágokat, egészen elkábult a mindenünnen áradó mézédes, rózsaillatú szellő­
től. Csak akkor bontakoztak ki egymás öleléséből, amikor a hegyen már felfénylett
a Hajnalcsillag, jelezve a Nap közeledtét. Gyönyörű kedvese ekkor ily szavakkal be­
szélt a királyfihoz:
- M o s t el kell válnunk, drága Ankhiszész, mert j ö n a hajnal és meg kell t é r n e m
oda, ahová te nem követhetsz. M e r t tudd meg, hogy én vagyok Aphrodité, Uranosz
leánya, a szerelem örökkön boldog, halhatatlan istennője, és én választottalak ki
arra, hogy egyetlen éjjelen át a kedvesem legyél, ó, Ilosz hős húsárja! Aphroditét
szeretted hát, az ő karjaiban voltál ezen a m á m o r í t ó éjszakán!
Ankhiszész e szózat hallatán megszédült, térdre esett és szívet tépően könyörögni
kezdett:
- Miért tetted ezt velem, ó, istennőm? M i é r t áltattál azzal, hogy földi nő vagy, aki
méltó hozzám, az egyszerű halandóhoz? Ám ha már örökre sebet hagysz szívem­
ben azzal, hogy elmész, legalább ne ölj meg, hagyj életben és bocsásd meg, hogy
múlhatatlan testedet hitvány karjaimban tartottam!
- Megbocsátok, én vőlegényem, - mosolygott az istennő, - hiszen én hívtalak
magamhoz, én parancsoltam neked, hogy ma éjszaka az enyém légy. S e m m i bán­
tódásod nem esik, boldogan élhetsz akármeddig, ha soha, sehol és senkinek el n e m
mondod, hogy a rózsák titkos barlangjában Aphroditét ölelted! Szerelmedért pe­
dig, íme, most megjutalmazlak: tudd meg, ma éjjel fiad fogant a m é h e m b e n , s ha
felserdül majd, egy erős nemzet ősatyja válik belőle! Gyermekeid gyermekei pedig
bírni fogják a két tenger között mind az egész világot! 2 0
Ankhiszész könnyek között vetett egy utolsó pillantást Aphroditére, mielőtt
Uranosz leánya végleg eggyé vált volna a rózsaujjú hajnal fényeivel. Szédelegve
botorkált le a hegyről a királyfi és magában megesküdött, hogy soha senki nem
fogja megtudni titkát. Néhány nap múlva azonban lakoma volt a trójai palotában,
Ankhiszész pedig, barátaihoz hasonlóan alaposan a fenekére nézett a borral telt
serlegeknek. Körbejárt a pohár, s a legények buja tréfákkal, asszonyokról m o n d o t t
ízes pletykákkal múlatták az időt. A lakoma tetőpontján, egy vidám dal elharsogása
után, az egyik herceg vigyorogva fordult Ankhiszészhez:

153
 - Ilosz fia, mondd, hát n e m bájos a tarszuszi király leánykája? Ne tagadd, láttam,
milyen szemeket meresztettél ma rá! Fogadok, inkább hálnál vele, mint magával a
szépmosolyú Aphroditével!
- Értelmetlen a kérdésed, cimbora! - nevetett fel Ankhiszész. - Mivel mindket­
tejükkel háltam már, bizony, még Aphroditével is, nem mondasz újat, ha bármelyi­
kük szépségét emlegeted!
És ekkor elsötétült a terem. Kint, az éjszakában iszonyatos mennydörgés hallat­
szott, a föld pedig megrendült, a tele tálak fülsértő csörömpöléssel gurultak szer­
teszét. Megnyílt az ég és íme: egy kék ragyogású villám sújtott le a palotára, hogy
pontosan Ankhiszész lába előtt csapjon sisteregve a földbe. Zeusz égi fegyvere ha­
lálra sújtotta volna a hencegőt, ám Aphrodité rémületében letépte derekáról a va­
rázsövet és a királyfira hajította, akit így épp hogy elkerült a végzetes mennykő. Ám
Ankhiszész soha t ö b b é n e m tudott felegyenesedni, görnyedt háttal járt, lábai pedig
úgy megrövidültek, hogy csak botorkálni volt képes - halál helyett a megnyomo-
rodás volt tehát büntetése fecsegéséért. Hamarosan azonban újra meglátogatta őt
Aphrodité: könnyek közt vetette szemére a hallgatási tilalom megszegését, majd
mielőtt elbúcsúzott volna, átadta apjának, Ankhiszésznek a félisteni csecsemőt, aki
az Aineiász (latinosan Aeneas) nevet viselte. Aineiász pedig valóban egy világbíró
nemzet, a rómaiak történelmi ősatyjává lett, ahogyan azt egykor édesanyja, a gyö­
nyörű istenasszony megjövendölte.

Magyarázat

A Nagy Istennő a női lét kozmikus eredőforrása, az analógia törvénye értelmében

(„ahogy fent, úgy lent") viszont minden nő az Ú r n ő földi leképeződése. Nyilván
ennek is köszönhető, hogy mind a négy mítosz egyszerre értelmezhető a szellem­
világ szimbolikus síkján, és módfelett gyakorlatiasan egyaránt. Istár (sumer nyel­
ven Inanna) az akkád nyelvű babiloni kultúrkörben a szerelem, a termékenység és
a háború istennője, Tammúznak, az ifjú pásztornak a kedvese, halálának okozója
majd megsiratója, az itt bemutatott mítoszban pedig az élővilág sarjadásának leté­
teményese. A történet homályban hagyja a választ arra a kérdésre, vajon miért in­
dult el Istár az Alvilágba. Nővére, Ereskigal (aki tulajdonképpen Istár „másik énje")
mindenesetre birodalma elleni támadásnak értelmezi a látszólag rokoni látogatást.
Az egész mítosz gerince és legmélyebb ezoterikus mondanivalója a hét kapun való
átlépés motívuma. Istárnak minden kapunál le kell vetnie valamit ruházatából vagy
ékszereiből, hiszen az egész folyamat avatás, a hét csakra megnyitása, a hét bolygó­
szférán való átutazás; éppen ezért szükséges a megvalósítást, az üdvözülést gátló
tudattényezők (az „ékszerek") elengedése.
Danel és Akhat története az ugariti mítoszciklus talán legszebb, legmegrendítőbb
darabja. Ugarit kánaánita város volt a Kr. e. 14. században, évszázadokkal az izraeli
honfoglalás előtt; ma Ras-Samra néven találjuk meg Libanonban. 1928-ban tárták
fel francia régészek ezt a települést, s az ásatás legváratlanabb eredményének egy

154
félig-meddig összedőlt házban megtalált agyagtábla-könyvtár bizonyult. A táblák
láthatóan ékírással íródtak, ám az akkádban megszokottól eltérően ez n e m szótag-,
hanem betűírás volt, egy - a kutatók számára ekkor még ismeretlen - nyelven. Nos,
ez a nyelv a kánaáni, amelynek ma ismert leghosszabb szövegemléke ez a könyvtár;
nem áll rokonságban sem a sémi, sem az indogermán nyelvekkel, ám rendkívül sok
alaki és nyelvtani hasonlóságot mutat mind a sumerrel, mind az óegyiptomival.
Danel neve kánaániul annyit jelent: „Él az én bírám". Él az ugariti mitológia fő­
istene, a görög mítoszok Uranoszához hasonló, aktív szereppel nem rendelkező,
ám annál tiszteletreméltóbb figura. A héber Dániel név feltehetően ebből a kána­
áni személynévből származtatható. Akhat születésének körülményei eleve az ifjú
misztikus mivoltát, kiválasztotti sorsát vetítik előre: régi hiedelem, hogy a meddő­
nek vélt asszonyok m é h é b e érkező, régen várt gyermekekből sámánok, táltosok,
kiváló hősök lehetnek. Danel fia Nagy Vadász, éppen úgy, mint a magyar mitológia
Nimródja, fegyvere pedig isteni eredetű, akárcsak ő maga (egyes mítosztöredékek
arra utalnak, hogy Akhat voltaképpen Baál, a kánaáni termékenység- és viharis­
ten természetes fia volt). A mítosz legdrámaibb része ott kezdődik, amikor a „szűz
Anat" (aki mellesleg más történetekben fékezhetetlen férfifalóként áll elénk) meg
akarja szerezni Akhat íját, az ifjú azonban semmilyen áron n e m hajlandó azt elaján­
dékozni. Sejtésünk szerint ez allegorikusán arra utal, hogy az eredeti változatban
Anat olyasfélét kérhetett Akhattól, amit babiloni megfelelője, Istár kívánt Gilga­
mestől (lásd a III. fejezet első mítoszát), nevezetesen azt, hogy legyen a szeretője.
Halandó részéről istennők szerelmi felhívását visszautasítani pedig, mint tudjuk,
minden misztikus tanítás szerint életveszélyes, bármilyen más m ó d o n tanúsított
tiszteletlen viselkedéshez hasonlóan - például úgy, hogy az illető kifecsegi a Nagy
Istennővel való rituális egyesülés titkát... Fejezetünk negyedik elbeszélésének hőse,
Ankhiszész éppen így cselekszik; minthogy azonban az Aphroditével való násza bi­
zonyítja, nem más ő, mint a trójai misztériumvallás Szent Királya, ezért rangjához
21
méltó büntetést kap fecsegéséért: megnyomorodik .
Lilith a héber mitológia egyik legkülönösebb szereplője. Alakjának eredete egy
nem héber, hanem kánaáni istennő, Seól, aki az Alvilág Hekatéhoz hasonlóan kor­
látlan hatalmú úrnője volt, neve pedig később a pokol héber elnevezésévé lett. Li­
lith egy másik típusrokona a Gilgames és a fűzfa című akkád elbeszélésben szereplő
nőstény démon, Lilláké, aki egy tó partján álló fűzfa törzsében lakik, éjjelente pedig
vámpírként szívja ki a férfiak vérét. A görög mitológiában szintén találkozunk vele:
itt Lamia névre hallgat és Bélosz király leánya; Zeusz kedvesévé lesz, ám a féltékeny
Héra elpusztítja az e nászból született gyermekeit, Lamia pedig őrjöngő fájdalmá­
ban kegyetlen démonná válik, aki mások gyermekei elrablásában leli élvezetét. A
baltikumi litvánoknál ugyanezt a félelmetes h ő s n ő t L a i m a halálistennő alakjában
ismerhetjük fel.
Lilith meglehetősen öntörvényű nő, aki képtelen elfogadni a patriarchális társa­
dalom asszonyokra rótt szerepkörét. Fellázad férje ellen, és a Vörös-tenger partvi­
dékére menekül - ez a terület az apokrif héber iratok szerint hemzseg a bujábbnál

755
bujább démonoktól. Egy mágikus szöveg azt állítja, hogy Lilith „Zmaragdosz király­
nőjeként" uralkodott tovább, ez pedig azért is érdekes, mivel a smaradgot rendsze­
resen kapcsolatba hozzák a tudással, a beavatással, az Ákása-krónikával mint ese­
ményhorizonttal (univerzális tudattárral), de a luciferi gőg motívumával is. Lilith
végül Éva ellenlábasaként, mint a női létben megjelenő, nem anyai és tápláló, ha­
n e m a férfiakat „kiszívó" könyörtelen, hideg, csábító figura költözött be a történe­
lembe, aki gyönyörű hajával megkötözi az alvó fiatalemberek szívét.
Állítólag maga Salamon király is félt Lilith hatalmától. Egy ókori anekdota sze­
rint a bölcs jeruzsálemi uralkodót meglátogatta a szépségéről híres Sába királynő­
je, Dél-Arábiából. Amikor Salamon körbemutatta gyönyörű vendégének a palotát,
egy díszes t e r e m b e léptek, ahol a padlót egyetlen hatalmas, ékszínkék zafírkőből
faragták ki. A királynő azt hitte, vízzel teli m e d e n c e van a szoba közepén, ezért
megfeledkezve magáról, felemelte ruhája szélét, hogy felfrissítse magát a vélt für­
dővízben; ekkor azonban Salamon király meglátta, amit mindenki előtt titkoltak:
a királynő lábát sűrű, fekete szőr borította! Az izraeli uralkodó biztos volt benne,
hogy Sába királynője valójában Lilith; éppen ezért ezután kizárólag erős mágikus
óvintézkedések megtétele után m e r t közelíteni hozzá...

Tanítás

1. Istár hét kapuja a beavatási fokozatok fájdalmas jellegét jelképezi. Ahogyan az

istennőnek minden kapunál le kellett vetnie valamit, ami szívének kedves volt, úgy
nekünk is tudnunk kell, hogy „odaátra" csak lecsupaszított tudatállapotban leszünk
képesek átlépni: érzelmek, vágyak, ragaszkodások és a profán létezésmód minden
megszokott kategóriája nélkül. Mezítelenül, az újszülött bőre minden sebezhetősé­
gével kell kiállnunk az avatási szenvedés pokolbeli kínjait, az Istárt is gyötrő fájdal­
makat. A kínzás során meghal az ó e m b e r (a térnek, időnek, karmikus törvényeknek
alávetett létező), és megszületik az Új Ember (a beérkezett, a szabad, az üdvözült).
Amikor a hét kapun visszafelé újra átmegyünk, immár anyagi jellegüktől megfoszt­
va, megszentelve kapjuk vissza mindazt, amit volt bátorságunk elengedni.

2. Akhat látszólag tiszteletlenül visszautasítja Anat istennő kérését, adná oda

neki isteni eredetű íját. A termékenység kánaáni úrnője azonban kívánságával azt
teszi próbára, vajon a halhatatlanság csábítása elég erős lesz-e Akhat állhatatossá-
gának megtöréséhez. ígérete szerint az ifjú megmenekülhet a testi öregedés, beteg­
ség és halál minden iszonyatától, azaz létmódjában is olyanná lehet, mint az iste­
nek. Akhatnak azonban n e m kell ez a halhatatlanság. Jól tudja azt, amit Indiában is
tanítanak a jógik: a beavatás során emberfeletti képességek, másokat elkápráztató
csodákra alkalmassá tévő energiák jelennek meg fénytestünkben, de az igazi hős,
a valóban avatásra érett n e m ezektől várja megvilágosodását. A halál Anat ígérete
szerinti legyőzése n e m jelentené a halál feletti végleges diadalt, ellenben az Akhat
szimbolizálta félelem nélküli tudatállapot sokkalta közelebb visz ehhez a célhoz.

156
 3. Lilith, az „Első Éva" a Nagy Istennő banya-alakja, az avatást látszólag hátrál­
tatva segítő félelmetes Fekete Úrnő. Nagyon nagy erejű védelmező ő, a női mágia,
a tellurikus (földenergiákat felébresztő) alkímia megtestesülése. A régi legendák
úgy tudják, ha valakinek megjelenik, akkor az illető vagy meghal, vagy mindennél
hatásosabb avatásban részesül. A megfelelően felkészített misztikus a Harmadik
Úrnő fekete fátyola mögött is képes iszonyat nélkül, m o c c a n a t l a n tudatállapotban
szemlélni mindazt, ami a testi felbomláshoz tartozik. Ennek a misztériumnak a
legkiválóbb mesterei a tibeti tantra-jógik: meditációik során rendszeresen vetíte­
nek maguk elé Lilith legszörnyűbb alakjaihoz hasonló csontváz-istennőket, akiket
dákiníknek neveznek.

4. Ankhiszész bűnhődésének oka az, hogy képtelen volt hallgatni ö n n ö n be­

avatásáról. Az ezoterikus ösvényen haladó egyénnek fontos képessége a hallgatás,
annak művészete, hogy mindig a befogadók tudatnívójához m é r t e n adjunk át in­
formációkat a nem anyagi valóságelemeket érintő eseményekről. Az Aphroditével
való ölelkezés kifecsegése valószínűleg sokkal kevésbé sértette az amúgy is buja
hírű istennőt, mint magát a misztériumot. Tanuljunk meg hát szakrális tapasztala­
tainkról, misztikus élményeinkről hallgatni, annál is inkább, mivel a szellemvilágot
érintő folyamatok szavakba foglalása úgyis lehetetlen a tartalom óhatatlan csorbu­
lása nélkül. Ami igazán lényeges, az az elmének elgondolhatatlan, a nyelvnek pedig
kimondhatatlan!

157
Az ősi vallások világát át- meg áthatja az abban való tökéletes meggyőződés, hogy
léteztek és léteznek emberek, akik megváltozott tudatállapotban képesek bejárni az
anyagfeletti valóságok rendszereit. Őket nevezi M i r c e a Eliade az „eksztázistechnika
mestereinek" 2 2 , közkeletű fogalommal sámánoknak. A sámán szó szibériai eredetű,
a samana kifejezésből származik, melynek jelentése „összerendező" „összpontosító"
vagy „koncentráló" lehet. Fontos leszögezni, hogy sámánikus jellegű elbeszélések,
sámánmítoszok mind az öt kontinensen léteznek, illetőleg minden vallásban szere­
pelnek - még a kereszténységben és az iszlámban is találhatók sámánikus elemek.
Szó sincs tehát arról, hogy a sámánizmus a vallások „primitív" állomása lenne, még
kevésbé arról, hogy ha egy kultúrkörben nagy szerepe van a sámánoknak, akkor azt
okunk-jogunk lenne automatikusan „kezdetlegesnek" bélyegezni.
Jelenkorunk krízisszerű értékválságának egyértelmű kísérőjelensége, hogy min­
den országban, minden társadalmi rétegben látványosan megnő az érdeklődés a
hétköznapi tudat eltörlését célzó technikák, ősi beavatási ösvények iránt. A „városi
sámánizmus" egyfajta reneszánszát éli, akárcsak a régi sámánok által használt tudat­
módosító szerek, az indiai asramok, tibeti kolostorok pedig döbbenetes mértékben
vonzzák évről-évre az európai, amerikai turistákat, akik pontosan az évezredes tu­
dás elsajátítása reményében érkeznek. Természetes, hogy az elmúlt évtizedben Ma­
gyarországon is kultusszá vált a táltostudomány. Nos, ezt a folyamatot a vallástör­
ténész - ha tisztességes - az esetleges dilettantizmus kritikája mellett a legnagyobb
ö r ö m m e l üdvözölheti. Mindazonáltal a sámán jellegzetes szereplője a mitológia tel­
jes világának, olyasvalaki, aki birtokában van mind a három létszféra - Anyag, Lélek
és Szellem - tökéletes ismeretének.
A sámán több, mint tanító és gyógyító: voltaképpen az egész közösség spirituális
helyzetéért, tudatállapotáért ő felel, s mint az égiek közvetítője, egyfajta összekötő
láncszem a látható és a láthatatlan világok között. A mítoszokban éppen ezért gyak­
ran előfordul, hogy a sámán felszáll az égbe (rendszerint táltos paripa vagy vala-

158
milyen csodálatos madár hátán), avagy leereszkedik az Alvilágba, ahol istenekkel,
istennőkkel, szellemekkel vagy ősökkel társalog, azoktól megszerzi a Mindenség
szerkezetére vonatkozó titkos tudást, majd visszatér saját testébe, a jelenvaló létbe.
Az alvilágjárásos történetek tehát testelhagyással járó asztrálutazások mítosszá vált
emlékei. A magyar táltostudományban ilyen, testen kívüli révület során informáci­
ót szerző és ezeket ébrenlétben továbbító sámán volt az úgynevezett énekes halott:
teste tetszhalálnak látszó állapotban feküdt, míg fény-énje fent bolyongott Arany
Atyácska világában, végül visszatért, s a sámán elénekelte mindazt, amit odafenn
hallott vagy érzékelt.
A sámánok egy másik fontos küldetése a lélekkísérés, a lélekvezetés; ezek legti­
pikusabb formája egyfelől a halottak lelkének kalauzolása a túlvilágon, másrészt a
beteg személyek eltévedt lelkének megkeresése és visszahívása. A régiek ugyanis
- mára bebizonyosodott, hogy nagyon helyesen! - úgy gondolták, hogy a betegség
gyökere nem a testben, hanem minden esetben a lelki-szellemi állapotban keresen­
dő. Ha valaki beteg, akkor a lelke eltévedt, vagy elrabolta azt egy ártó d é m o n és
fogságban tartja az Alvilágban. A sámán feladata ilyenkor a testelhagyás, a szellemi
szintre kerülés, és ott a fogságba esett lélek kiszabadítása, akár veszedelmes mágikus
harcok, akár varázsigék, vagy természetfeletti fegyverek segítségével. Orpheusz és
Eurüdiké közismert története jellegzetes sámánmese: Orpheusz a lélekvezető mágus
prototípusa, míg Eurüdiké a misztikában is n ő n e m ű n e k ismert lélek megtestesítője.
A sámánokat gyakran állatalakú segítőszellemek veszik körül (ezeket mexikói nyel­
ven nagualoknak is nevezzük), ezért is kísérik Orpheuszt csapatostul állatok, akiket
a trák lantos a révületi önkívületet előidéző mágikus zene segítségével bűvöl el.
A zene szerepe a tudatmódosításban egyértelmű. M á r egy egyszerű dallam meg­
hallgatásakor is egészen más tudatállapotba kerülünk; a zeneterápiát egyes tüne­
tek gyógyítására pedig napjainkban kezdték el újra felfedezni. A kelta legenda sze­
rint Merlin dalára Stonehenge leendő kövei egyszerűen átrepültek Egyiptomból
Dél-Angliába, Püthagorasz pedig a szférák zenéjének felismerésére alapozta teljes
tudományát. Indiában jól ismert az A U M ( O M ) mantra, a teremtés rezgéskódja
vibrálásának hatása. Azonos szótagok vagy spirituális jelentőségű szavak medita­
tiv állapotban való ismételgetése (amit közkeletű szóval mantrázásnak neveznek)
az őskori sámánoknak is kedvelt módszere volt, ha anyagfeletti kalandok átélésére
kívántak indulni. A sámáni tevékenység végső célja nem más, mint test, lélek és
elme béklyóinak széttörése, ezen keresztül pedig a lét tiszta teljességének megélése
és megismerése.
E fejezetünkben a mítoszhősökké vált s á m á n o k leghíresebbjeit mutatjuk be,
nemcsak az európai kultúrkörből. Völund, aki a finn Kalevala két nagy mágusa,
Vejnemöjnen és Ilmarinen germán szintézisének tűnik, kiváló varázsló, kovács és
ékszerész, ám egyben szenvedő szerelmes és bosszúálló hős is - ékszerekbe falazza
a gyermekeket, akárcsak Déva várának kőmívesei Kőmíves K e l e m e n n é t . Orpheusz,
Apollón fia a tudatmódosítás, a gyógyítás és a jóslás őskori eredetű kultúrhérosza,
akinek az állatokkal való bensőséges kapcsolata egy még romlatlan, az e m b e r és a

159
környezet harmóniáján alapuló aranykori létállapotról árulkodik. Maga Püthago-
rasz szintén az orpheuszi tanítás képviselője, akinek misztikus-mágikus iskolája
az egész klasszikus antikvitás idején virágzott. A püthagoreus irányzat izgalmas
tanítványa, majd mestere Zalmoxisz, aki a románságnak ma is körülbelül olyan
mitikus „kultfigurája", mint a magyarságnak Nimród; M i r c e a Eliade, a 20. század
legnagyobb összehasonlító vallástörténésze 1937-ben Zalmoxis címen jelentetett
meg mitológiával foglalkozó folyóiratot a bukaresti egyetemen. A trák-görög ha­
gyomány azonban olyan feltűnő kötelékekkel fűződik a kelta-ír mágikus tradíciók­
hoz, hogy a görög mítosz szerint Apollón, a sámánok istene minden évben hattyú­
vontatta kocsin Hüperboreába repül - Hüperboreának (azaz az Északi Szelén Túli
Birodalomnak) pedig Britanniát és Írországot nevezték. A kelta druidák szellemi
leszármazási vonalának legkimagaslóbb mestere Merlin, Arthur király hűséges ta­
nácsadója, maga is avalloni (atlantiszi) beavatott, aki ura (az aranyszínű Világki­
rály) mellett a lunáris-szellemi alapelvet (az ezüstszínű Világmágust) jeleníti meg.
Merlin, akárcsak Arthur, nem hal meg, h a n e m a magyar pálos atyákhoz hasonlóan
visszavonul az anyagi síkról egy, a profán dimenziók számára elérhetetlen zónába
- a „várakozást" és a Mindenség vaskori kihűlését szimbolizáló jégbarlangba. Vé­
gezetül a maja-kiese kultúra világhírű szent könyvéből, a Popul Vuhból idézünk egy
gyönyörű sámántörténetet, amelyben két, mágikus képességgel megáldott kisfiú a
szellem, az ügyesség és a szeretet erejével térdre kényszeríti az Alvilágot. A sámán­
históriák, mágusmesék végső következtetése természetesen az, hogy mindannyi­
unkban ott lakik a mágus, a logikán túli megtapasztalások ura, aki saját sorsának
n e m passzív elszenvedője - tudatosságával, éberségével és fegyelmezettségével a
végzet legviharosabb rázkódásai idején is képes irányítani azt.

ORPHEUSZ

A trákiai Orpheusz Oiagrosz folyóisten és Kalliopé nimfa fia volt. Anyja egy titkos
barlangban szülte meg őt a téli napfordulón. Mikor a gyermek ifjúkorba ért, Apol­
lón megajándékozta őt egy bűvös lanttal, melyen a Múzsák tanították meg játszani,
olyan gyönyörűen, hogy ha dala felcsendült, minden teremtett lény mintegy álom­
ban követte Orpheuszt, csak hogy hallgathassa a muzsikát. Ilyenkor az oroszlán
n e m bántotta a gazellát, a farkas sem a báránykát; sőt, mondják, az embereken és
állatokon kívül még a fák is kiszaggatták gyökereiket a földből, hogy Orpheusz után
vonuljanak, s a kövek és sziklák is elbűvölten gurultak utána. Trákiában néhány fa
még ma is táncmozdulatba merevedve áll.
A lantos ezután Egyiptomba látogatott, ahol beavatást kapott a Napisten szent
misztériumaiba, majd csatlakozott a kalandozó Argonautákhoz, akiknek sok hasz­
nos szolgálatot tett varázserejű zenéjével. Útban hazafelé feleségül vett egy szépsé­
ges nimfát, Eurüdikét, s vele együtt maga is Trákiában telepedett le.

160
 Történt azonban, hogy egyszer Arisztaiosz, Apollón fia a Péneiosz folyó völgyé­
ben üldözőbe vette Eurüdikét, mert magáévá akarta tenni őt. Az asszony mene­
külés közben rálépett egy kígyóra, mely megmarta a sarkán és Eurüdiké meghalt.
Amikor a nimfák búsan értesítették Orpheuszt, az isteni dalnok vígasztalhatatlan
volt. Azt mondják, olyan fájdalmasan gyönyörű dallamokat játszott lantján, hogy az
egész teremtett világ vele zokogott, átérezve bánatát. Az oroszlánok, tigrisek igazi
könnyekkel sírtak, a fák pedig búsan lógatták ágaikat. Végül Orpheusz nem bírta
tovább: úgy döntött, visszaszerzi asszonyát az Alvilágból. A theszprótiai Aornon-
ban találta meg azt a föld alatti folyosót, amely a Tartaroszba vezetett. Gyönyörű
muzsikájával elaltatta a háromfejű Kerberosz kutyát, Khárón révészt pedig rávette,
hogy bár nem halott, mégis vigye át őt ladikján a Sztüx félelmetes hullámain. Lant­
ját pengetve érkezett meg oda, ahol a bűnösöket kínozzák, és mondják, dallama
hatására Ixión tüzes kereke megállt, a Danaidák is abbahagyták lukas korsóik me-
regetését, Tantalosz pedig végre szomját olthatta a szigetét körülvevő tó vizéből.
Mikor végre Orpheusz megérkezett az Alvilág királyi párja, Hádész és Perszephoné
trónusa elé, letérdelt, és olyan szépséges dalt zengett Eurüdikéről és kettejük sze­
relméről, hogy Perszephoné könnyezve kérte férjét, engedje fel a szegény nimfát
férjéhez, vissza a felvilágra. Hádész, akinek szíve szintén meglágyult, megrendülten
így beszélt Orpheuszhoz:
- Kalliopé fia, éneked elbűvölte mindannyiunk szívét. Visszatérhet veled asszo­
nyod az élők sorába, egyetlen feltétellel. Amíg Eurüdikét nem érinti a napvilág, n e m
szólhatsz hozzá és még pillantásodat sem vetheted rá, különben mindennek vége!
Hálásan mondott köszönetet az Alvilág urának és úrnőjének Orpheusz. Amint
elé vezették Eurüdikét, az asszony boldog zokogással borult hitvese mellkasára, ám
Orpheusz elfordította a fejét és némán elindult felfelé a folyosókon; felesége pedig
nehéz szívvel követte őt. M á r majdnem fenn jártak a felvilágon, amikor Eurüdiké
megtörte a sötét alagút csendjét:
- Orpheusz, - kiáltotta, - kedvesem, miért nem beszélsz hozzám? M i é r t n e m
nézel rám? így megrútultam volna az Alvilágban? M i t tettem, hogy még pillantá­
sodra sem méltatsz?
Ám Orpheusz nem válaszolt. N é m a csendben rótta az utat, szemeivel a sötét
folyosókat tapogatva.
- Haragszol rám? - sírt fel Eurüdiké. - N e m önszántamból hagytalak el, a ke­
gyetlen halál vitt magával, Arisztaiosz pedig ujjal sem érintett! Ne tedd ezt velem,
nézz már rám, ölelj már magadhoz!
De a lantos továbbra sem m o n d o t t semmit. A szegény asszony tett még néhány
lépést, majd megállt és szinte önkívületben sikoltotta:
- Minek szabadítasz ki, ha már nem szeretsz? Hogy vethetsz meg ennyire engem?
Ám legyen! Innen egy tapodtat sem megyek tovább, ha rám nem nézel és hozzám
nem beszélsz!
Utolsó szavai már messzebbről hallatszottak és Orpheusz megrémült, hogy Eu­
rüdiké visszamegy az Alvilágba, vagy készakarva lemarad az úton. Feltűntek az első

161
napsugarak és a dalnok úgy gondolta, itt már nem köti Hádésznek tett ígérete. Meg­
fordult hát, hogy végre megölelje hitvesét, de jaj! Ködöt és semmit ölelt magához
asszonya helyett, s még látta, amint Eurüdiké árnya végleg visszazuhan az Alvilág­
ba - örökre elnyelte őt a mindent magába fogadó, véghetetlen éjszaka.
A régiek azt mesélték, Orpheusz ezután vigasztalanul bolyongott a világban,
kétszer is elveszített asszonyát siratva. Az anyagi világ már s e m m i t nem jelentett
számára. M i n d e n hajnalban felment a Pangaion-hegyre és ott kitárt karral köszön­
tötte a Napot, tanítványait pedig beavatta Apollón szent misztériumaiba. Amikor
Dionüszosz, a féktelen önkívület istensége Trákiába jött, Orpheusz ellene szegült
és mindenütt hirdette, mennyire veszedelmes a bor, a részegítő ital és a véresál­
dozat, melyek a Bacchanáliának nevezett Dionüszosz-rítusok elengedhetetlen kel­
lékei voltak. Ezért a mértéktartó Apollón riválisa, Dionüszosz bosszút esküdött.
Felingerelte saját papnőit, a bakkhánsnőket Orpheusz ellen, s az őrjöngő asszonyok
egy ünnepükön darabokra tépték az isteni dalnokot. Fejét a Hebrosz folyóba dob­
ták, ám az n e m süllyedt el, h a n e m még ekkor is gyönyörűen énekelve sodródott ki
a tengerre, amíg partot n e m ért Leszbosz szigetén. A kilenc Múzsa zokogva kereste
meg Orpheusz tagjait, melyeket Leibethrában temettek el; azóta ott édesebben da­
lolnak a fülemülék, mint bárhol másutt a világon. A bakkhánsnők pedig megpró­
bálták lemosni testükről Orpheusz vérét a Helikon folyóban, ám az inkább elbújt
a föld alá, semhogy vállalta volna a bűnrészességet a gyilkosságban. A vétkes pap­
nőket később férjeik tetoválták, s a legenda szerint a vétkükre emlékeztető jelzés
nemzedékeken át látható volt leszármazottaik testén.
Orpheusz fejét végül Leszbosz szigetén falazták be, egy titkos földalatti barlang­
ban. A fej ott is éjjel-nappal énekelt, sőt, képes volt az egyéni sorsokat, életutakat is
megjövendölni. A dalnok bűvös lantját Apollón kérésére Zeusz az égboltra helyez­
te: belőle lett a különösen nyáron ragyogó fényű Lyra csillagkép.

Z A L M O X I S Z , A TRÁK MÁGUS LEGENDÁJA

A görög történetírók azt beszélik, Püthagorasz, a zseniális számmisztikus és isko­

laalapító filozófus mester házába egyszer egy fiatal trák rabszolgafiú került; még
kicsi gyermek lehetett, amikor egy háborúban elvesztette családját, őt magát pedig
foglyul ejtették és eladták az embervásáron. A fiúcskát Zalmoxisznak hívták. Püt­
hagorasz hamarosan rájött, hogy Zalmoxisz rendkívüli értelemmel, felfogó- és em­
lékezőtehetséggel van megáldva, így ö r ö m m e l fogadta tanítványai sorába, és többé
senki n e m bánt vele rabszolgaként. Zalmoxisz rajongással szerette mesterét, akitől
minden lehetséges tudást elsajátított; mikor pedig már felnőtt ifjúvá érett, vissza­
tért hazájába, Trákiába, ahol is egy Alexandrosz nevű fejedelem szolgálatába állt.
Zalmoxisz mágikus képességeit bámulta a királyi udvar és nemsokára egész Trákia
leghíresebb varázslója lett. Gyógyíthatatlannak tartott betegeket tett egészségessé,

162
sőt, mint mondják, még a halottakat is feltámasztotta; egyszerre két helyen is képes
volt megmutatkozni, máskor pedig a levegőben repülve utazott a székvárosba, ha a
fejedelem hívatta. Egy alkalommal hét évre bezárkózott egy föld alatti barlangba, és
mindenki úgy gondolta, hogy meghalt; a hetedik évben azonban előjött, megfiata­
lodva, erőben még inkább kiteljesedve, és azt állította, az isteneknél járt látogatóban
az Olümposzon.
Zalmoxiszról azt is mesélték, mestere tudományával elérte a halhatatlanságot;
sírját mindenesetre máig nem találják a hajdani trák városok romjai között. Nyom­
talanul tűnt el, miután elbúcsúzott saját követőitől; neve román földön mind a mai
napig a mágia, a misztika, a varázstudomány fogalmaival egyenértékű, s hasonló
tiszteletben részesül, mint a druida Merlin Nagy-Britanniában.

M E R L I N , A VARÁZSTUDÓ DRUIDA

Uther Pendragon király volt Britannia uralkodója a népvándorláskor évszázadaiban,

amikor Anglia földjén a piktek, britek, walesiek és szászok gyakran egymás ellen is
hadakozó törzseinek kellett szembenézniük a közös ellenség, a Római Birodalom
hódításaival. Maga Uther mindig a legvéresebb csatákban forgolódott és lovagjain
kívül senki más nem várta kastélyában; asszonyát ifjan ragadta el mellőle a halál, mi­
előtt trónörököst hozhatott volna világra, testvéreit pedig gyilkos trónviszályokban
érte utói a vég. Egy alkalommal Pendragon éppen Igraine hercegének várát vívta,
amikor a bástyán megpillantotta a várúr feleségét, a gyönyörűséges Igraine herceg­
nőt, és menten olthatatlan vágy töltötte el a szívét. Magához intette hát hűséges
tanácsadóját, Merlint, a titkos bölcsességben jártas druidát, és ekként beszélt hozzá:
- Látod ott azt a hölgyet, druida? M é g ma éjjel az enyém kell, hogy legyen, kü­
lönben meghalok!
- Hogy mondhatsz ilyet, uram? - kérdezte Merlin. - Ez a nő halálos ellenséged­
nek, Igraine hercegének a felesége!
- Éppen azért! - nevetett fel a király. - Találj ki gyorsan valami bűvöletet, és sze­
rezd meg nekem ezt az istennőt, ha kedves neked a szék, melyet lakomákon a király
mellett elfoglalsz!
Merlin nem tétovázott. Varázstudományával úgy elváltoztatta Uther király külse­
jét, hogy az a megszólalásig hasonlított Igraine hercegére, és úgy intézte, hogy ura
bejusson a hercegnő hálótermébe. Az asszony mit sem sejtve, örömkönnyek között
fogadta azt, akit hitvesének vélt és hamarosan szerelmes ölelésben forrtak egybe a
fejedelmi nyoszolyán. Mikor megvirradt, Uther így szólt Igraine hercegasszonyhoz:
- Én feleségem, m e n n e m kell, mert várnak a csatában. De meglásd, hamarosan
hazatérek hozzád!
- Ne menj, uram! - sírt fel a hercegnő. - Balsejtelem gyötör, úgy érzem, soha nem
látlak többé. Legalább azt várd meg, míg feljön a Nap, ne indulj el ily korán tőlem!

163
 De Pendragon tudta, hogy Merlin varázslata megtörik, ha testét napfény éri, s
akkor lelepleződne valódi kiléte. Gyorsan elbúcsúzott hát kedvesétől, megcsókolta
a hercegi pár leányát, a nyolc éves Morganát - a gyermek húzódozott az apjának
látszó férfi érintésétől -, majd sebtében ellovagolt. N e m sokkal később lehajtott
fejű lovagok hozták egy saroglyán Igraine herceget; a hercegasszony előbb értetle­
nül bámult reájuk, majd iszonyú zokogással roskadt ura holttestére.
- Hogyan lehetséges ez? - sikoltotta. - Hiszen az előbb mentél el tőlem, még
látszik a por az úton, melyet lovad vágtája kavart!
- Úrnőnk, az n e m lehet, - felelték a lovagok. - Urunk egész éjjel odakünn har­
colt, s még n e m nyugodott le a Hold, amikor hőshöz méltó küzdelemben elesett!
Ekkor Igraine hercegnő megsejtette, hogy a férfi, aki egész éjszaka vele volt, nem
Igraine hercege, hanem másvalaki lehetett, aki nyilván álnok varázslattal rabolta
el tőle erényét. Kilenc hónap múlva az asszony fiúgyermeknek adott életet, akinek
Uther Pendragon volt az édesapja, és anyjától a „rettenetes medve" jelentésű Ar-
thur nevet kapta. A kis Arthur születése éjjelén iszonyú vihar tombolt, így a szolgák
ugyancsak meglepődtek, amikor pontosan éjfélkor zörgettek a kastély kapuján. Egy
titokzatos öregember érkezett szürke csuklyás köpönyegben, elkérte édesanyjától
és magával vitte a c s e c s e m ő Arthurt.
Az öregember n e m volt más, mint Merlin, a varázstudó druida. N e m sokkal ko­
rábban Pendragon király is elesett egy csatában, s a mágus eljött, hogy felnevelje
a trónörököst. Merlinről azt suttogták, hogy halhatatlan; évezredek óta járja a vi­
lágot, minden fű, fa bokor gyógyerejét ismeri, tud beszélni az állatok nyelvén, sőt,
valójában ő építette réges-régen Stonehenge kőkörét, mégpedig úgy, hogy varázs­
énekével a tenger felett lebegtette át annak hatalmas súlyú kőtömbjeit egyenesen
Egyiptom földjéről. Merlin az erdőben telepedett le Arthurral, s amint annak ér­
telme nyiladozni kezdett, mindenre megtanította, ami fenn, középen és odalenn
megtalálható. M i r e erőteljes, nyurga fiúcska lett belőle, Arthur olyan tudásnak volt
birtokában, ami akkoriban, a kereszténység terjedése következtében már lassan-
lassan a föld alá szorult; Angliában Merlin volt az utolsó mester, aki ezt a tudást
csonkítatlanul megőrizte. Amikor pedig már tíz éves volt Pendragon fia, egy hajna­
lon így szólt hozzá tanítója:
- Készülj, Arthur, indulunk! Itt hagyjuk az erdőt, megyünk Glastonburybe!
- De miért? - kérdezte a fiú. - N e m te mondtad, hogy az erdőben sokkal többet
tanulok, mint bárki más, aki a városban lakik?
- Tedd, amit m o n d t a m ! - válaszolta a varázsló. - Első tanulásod ideje lejárt,
most következik a második.
Merlin egy lovag házába vitte el tanítványát, akinek volt egy Arthurral egyidős
fia, Kay. Arthur lett Kay szolgája, fegyverhordozója, mert hogy Merlin nem árulta
el a lovagnak és feleségének védence valódi származását. A házaspár szeretettel
bánt Arthurral, Kay viszont irigyelte a jobbágysarjadéknak vélt fiú testi erejét és
szellemének bámulatos képességeit. Mindig versengett szolgájával, bár ezt igazság
szerint magának sem szerette volna beismerni.

164
 Történt egyszer, hogy karácsony napján királyválasztásra gyűltek össze Glaston-
buryben a főurak. Tudták ugyanis, hogy Pendragon király halála előtt belevágta
egy nagy kőbe Excaliburt, a varázserejű kardot, amelyet a Tó Hölgyétől kapott, és
kijelentette, az lesz Britannia királya, aki kihúzza Excaliburt a kősziklából. Nosza,
próbálkoztak is a hercegek, bárók, tartományurak, de mindegyikük csúfos kudar­
cot vallva bukfencezett hanyatt a nagy erőlködésben. A kard meg sem m o c c a n t .
Még Kay édesapja, sőt az ifjú Kay is szerencsét próbált, ám miután még csak meg­
lazítani sem tudták a kőbörtönbe zárt csodás fegyvert, l e m o n d ó a n legyintettek, s a
lovag így szólt fiához:
- Gyere, menjünk inkább a rétre, vegyünk részt mi is a bajvívásban!
- Az ám, - mondta Kay, - csakhogy nem hoztam magammal a kardomat! Arthur,
szaladj haza érte és kérd el anyámtól!
Arthur el is indult visszafelé, ám útközben meglátta a sziklába szúrt Excaliburt.
„Itt egy gazdátlan kard, jó lesz az uramnak!" - gondolta magában. Körülnézett, hogy
nincs-e valaki a közelben, azután odalépett a sziklához, megfogta a kard markolatát,
és íme! Könnyedén siklott ki a ragyogó penge a kőből, még csak meg se kellett rán­
dítania! Arthur lélekszakadva rohant vissza gazdáihoz, majd alázatosan meghajtott
fejjel átnyújtotta Kaynek a kardot.
- Bocsáss meg, uram, - mondta, - ahogy parancsoltad, elindultam hazafelé a
kardodért. Ám útközben találtam egy gazdátlan kardot, gondoltam, jó lesz neked,
így hamarább vehetsz részt a bajvívásban.
Apa és fia döbbenten néztek egymásra, a kardra, majd Arthurra.
- Hol találtad ezt a kardot? - kérdezte izgalomtól remegő hangon a lovag.
- Nem messze a templomtól, - hebegte Arthur. - Egy nagy sziklába volt bele­
szúrva egy tisztáson, s én kihúztam, hogy elhozzam uramnak. Remélem, s e m m i
rosszat n e m csináltam!
Ekkor Kay szeme felcsillant. Kikapta szolgája kezéből az Excaliburt és nagy han­
gon kiabálni kezdett:
- Hé, emberek, ide mind! Én húztam ki a sziklából a kardot!
Álmélkodva sereglettek oda a főrangúak, s feltűnt köztük egy ősz szakállú öreg­
ember is. Odalépett Kayhez és szigorúan így szólt hozzá:
- Ha te húztad ki a sziklából, hát vissza is tudod oda tenni. Gyerünk, próbáld
meg, hadd lássuk!
Kay nagyon félt, hogy hencegése lelepleződik, de azért megpróbálta visszadugni
az Excaliburt a sziklába. Hiába igyekezett azonban, még csak meg se tudta karcolni
a márványsima követ. Szégyenkezve horgásztatta le a fejét.
- Bocsássatok meg! - suttogta. - N e m én húztam ki, hanem a szolgám, Arthur!
- Úgy? - mosolygott az öregember. - Hát akkor próbáld meg te visszadugni,
Arthur fiam!
Arthur megfogta az Excaliburt és könnyűszerrel visszadugta a sziklába. Majd
újra kihúzta onnan, de ezután már n e m adta át senkinek, hanem diadallal felemelte,
megsuhogtatta; a pengén vidám szikrákat vetett a napsugár.

165
 - Üdvöz légy, Arthur, Britannia királya! - kiáltotta Merlin, a druida.
- Éljen a király! - zúgta a tömeg.
E boldog pillanattól számolták a krónikások az egységes Anglia történelmét.
A tizenöt éves Arthur királynak azonban nem volt könnyű dolga. A bárók közül
néhányan kétségbevonták a Pendragon-házból való származását, szolgasarjnak,
felkapaszkodott fattyúnak gúnyolták. Valójában ők maguk szerettek volna király-
lyá lenni, és emésztette a szívüket az irigység, hogy egy kisfiú volt az, aki legyőzte
őket az Excalibur próbájában. Hadat gyűjtöttek hát, s megtámadták Arthur király
újszülött Angliáját, ám az ifjú uralkodó Merlin bölcs tanácsai segítségével hamaro­
san visszaverte őket. Ezután feleségül vette a francia fejedelem leányát, Guinevrát,
majd dél-angliai székhelyére, Camelotba gyűjtötte együvé a világ legvitézebb lo­
vagjait. Napjainak ö r ö m é t azonban az uralkodás gondjain túl más is beárnyékolta.
Féltestvére, Morgana időközben gyönyörű nővé serdült, de a lelke fekete volt, mint
a csillagtalan éj. Gyűlölte Arthurt, aki apja halálára és anyja szégyenére emlékez­
tette, s e gyűlöletének szentelte egész életét. N e m fogadott magához férfit, viszont
felkereste Merlint, a druidát és kérte, fogadja őt is tanítványául, ahogyan egykoron
ezt Arthurral tette. A varázsló pedig - lenyűgözve Morgana szépségétől és tehet­
ségétől - beleegyezett. M o r g a n a kiváló tanítványnak bizonyult, aki a mágiában ha­
marosan a mesteréével vetélkedő tudásra tett szert. Ám gyógyítás helyett a rontás,
az áldások helyett az átkok, a gyógynövények fajtái helyett pedig inkább a mérgező
füvek érdekelték; az erők tanában pedig n e m az azoknak való engedelmességet,
h a n e m az elemek abszolút uralását kívánta megtanulni. Mestere szeme láttára vált
Morganából veszedelmes hatalmú fekete mágus, varázslónő, akit az udvarban min­
denki került és rettegett, mert tudták, hogy Arthur pusztulására tör. Ám Morgana
bosszúja beteljesülésének volt még egy akadálya: maga a hűséges Merlin, a királyi
trón legszilárdabb támasza. Annak érdekében, hogy őt is eltüntesse az útból, go­
nosz tervet kovácsolt Morgana, s egy szép nyári napon így szólt a druidához:
- Sokat tanultam már tőled, mester: elégedett lehetsz velem. Ám egyvalamit
m é g s e m mutattál meg nekem, pedig megígérted.
- Arról beszélsz? - kérdezte Merlin. - M é g n e m j ö t t el az ideje. Oda csak igazi
mágusok léphetnek be, mert halálos veszedelmet rejt az a hely.
- És én talán nem vagyok igazi mágus? - mosolygott tanítójára kacéran Morga­
na. Merlin elgondolkodva nézte a lányt. - No látod! - nevetett fel végül tanítványa.
- M i k o r indulunk?
Merlin úttalan bozótokon, messze hegyek ormán, vízmosásokban, ember nem
járta ösvényeken vezette Morganát, aki némán lépkedett mögötte. Végül egy hegy­
oldalban öblös barlang szája tárult eléjük. M e r l i n megállt és a bejáratot fürkészte.
- M e n j be előbb te, mester! - hallotta maga mögött Morgana hangját. - Vezettél
végig az úton, vezess hát most is és én követlek!
M e r l i n belépett a barlangba. Az ösvény kanyargott, majd önmagába fordult, mint
a csigalépcső, eltűnt a tér, összetört az idő, s a druida megértette, szörnyű csapdába
csalták. Rémülten próbálkozott varázsigékkel, de azok mit sem használtak; majd

166
Morgana nevét kiáltozta, de válasz helyett csak a lány gúnyos kacagása visszhang­
zott mindenünnen a falakról. Jég vette körül, tűhegyes jégsziklák, tükörsima fa­
lak, melyeken Merlin önmaga bukását, Anglia véres jövendőjét látta tükröződni.
A tükörben hirtelen megpillantotta maga mögött Morganát, valódi, kendőzetlen
mivoltában, és a varázsló egész testében reszketni kezdett.
- Vesztettél, vén bolond! - üvöltötte diadallal a varázslónő. - Itt maradsz mind­
örökké! Innen végignézheted, hogyan váltom valóra a végzetet, én, Morgana, aki
sosem voltam a tanítványod!
Azzal a tükörterem végleg magába zárta Merlint, a halhatatlant, Anglia utolsó
varázstudó druidáját, mert Morgana, Arthur nővére fekete varázzsal tér és idő fog­
ságába ejtette őt. Egy régi jóslat szerint eljön majd az az idő, amikor Merlin kisza­
badul, de akkor már a világnak egy új korszaka köszönt az emberiségre...
Merlin eltűnése hírére mély bánat szállt Arthur király udvarára. N e m volt már
senki, aki útját állta volna Morgana gonosz terveinek, melyek végcélja Arthur or­
szágának elpusztítása volt. A mágusnő főzetével már korábban meddővé tette a
királynét, Guinevrát, aki így Arthur legnagyobb bánatára n e m szülhetett trónörö­
köst. Egy este pedig álomport tett a király serlegébe Morgana, és a hálóteremben
öccse mellé feküdt: ebből a bűnös nászból fogant Arthur egyetlen fia, Mordred,
akit anyja titokban nevelt fel földalatti rejtekhelyén. M i k o r M o r d r e d betöltötte hu­
szadik életévét, Morgana megkérdezte tőle:
- Kit gyűlölsz a legjobban a világon?
- Apámat, Arthurt, - felelte dacosan a fiú, - m e r t elvette tőlem a királyságot,
amely senki mást nem illet, egyedül engem!
- Jól van, fiam! - suttogta Morgana. - Itt az idő, hogy szembeszállj apáddal!
Indulj, vedd át az örökséged, pusztítsd el ezt a zsarnokot!
- De hogyan, anyám? - kérdezte Mordred. - Apám lovagok ezreinek parancsol,
nekem pedig egy szál katonám sincsen!
- Az igaz, hogy apád a bajkeverő Merlin tanácsára magához édesgette a bárókat,
- mondta az anyja, - de azért vannak, akik éppúgy gyűlölik őt, mint te meg én. Ke­
resd fel őket, lázítsd fel a népet Arthur ellen, indulj csatába és te leszel a király!
Mordred így is tett. Bejárta a tartományokat, mindenhol a királyt szidalmazta,
vádolta és lassan egész sereg gyűlt fekete lobogója alá. Véres polgárháború tört ki
az országban. Egymás után vívott győztes csatákat M o r d r e d serege, Arthur király
lovagjai pedig hátrálni kényszerültek. Végül, mikor az ostromlók már C a m e l o t o t
fenyegették, az ekkor már ezüst hajú Arthur király úgy döntött, vállalja a fájdal­
mas küzdelmet és kilovagol saját fia ellen, Angliáért. Az utolsó csatában elesett
Sir Lancelot, Sir Gawain és a Kerekasztal számos világhírű lovagja. N e m maradt
más hátra, mint a két vezér végső összecsapása. Iszonyú erővel rohant egymásnak
kivont dárdával apa és fia. A sötét lelkű M o r d r e d holtan bukott a földre, ám a király
is halálos sebet kapott gyermekétől. A haldokló Arthur csak annyit kért megmaradt
híveitől, vigyék testét a tengerpartra, hadd érezze még egyszer a sós levegőt, hadd
hallja utoljára a sirályok rikoltását. Utolsó szavaival pedig fegyverhordozóját hívta:

167
 - Jöjj, Bedivere, vedd az Excaliburt! Ott, a nádasban van egy kicsi tó. Dobd bele
a kardot, mert senki sem méltó t ö b b é a forgatására!
Bedivere könnyek közt vette át a dicső fegyvert, majd a tóhoz sietett. Ám nem
volt szíve a vízbe dobni a kardot, inkább elrejtette a nád között, majd visszasietett
urához.
- Bedobtad? - sóhajtotta a haldokló király.
- Be, uram, - mondta Bedivere.
- És... mit láttál?
- S e m m i t , uram, csak a szél zúgott a nádasban és hullámok tajtékoztak a tavon.
- Megcsaltál, Bedivere! - szólt most haraggal a király. - N e m dobtad be a kardot!
Indulj és másodszor ne m e r d megszegni végakaratomat!
Bediverének másodjára sem volt szíve átadni az enyészetnek az Excaliburt, ám
mikor újra n e m tudott felelni ura kérdésére, hogy mit látott, Arthur árulónak ne­
vezte, olyannak, aki n e m teljesíti egy haldokló kívánságát. Harmadjára a lovag nem
merte megcsalni a királyt és sajgó szívvel bár, de behajította a csodás kardot a tóba.
És íme, egy hófehér női kar emelkedett ki a hullámokból. Elkapta a kardot, három­
szor megsuhogtatta maga körül, majd berántotta a víz alá; az Excaliburt azóta sem
látta senki egész Angliában.
M i k o r visszaért Bedivere, Arthur királynak már egyre csendesebben dobogott a
szíve. Alig hallhatóan rebegte fegyverhordozójának:
- Bedobtad... a kardot?
- Igen, királyom, - mondta könnyek között Bedivere.
- És... mit láttál?
- Hófehér női kar emelkedett ki a habokból. Háromszor megforgatta, megsu­
hogtatta az Excaliburt, majd lehúzta magával a víz alá.
Ekkor Arthur megnyugodott. Hálásan megszorította az ekkor már zokogó Bedi­
vere kezét, és mosolyogva elszunnyadt, mint egy gyermek. A körülötte álló lovagok
leoldották kardjaikat, egymás után térdre borulva megcsókolták a király kezét és
fájdalmasan sírtak. Ám ekkor a tenger felől sirályok rikoltását hallották, felemelték
hát könnyes szemüket. Messze, a tengeren hajó közeledett, s amint a parthoz ért,
látszott, hogy arcuk elé vont csuklyával három nő áll a bárkában, akik elbűvölő han­
gon énekelnek. Az egyik fehér, a másik vörös, a harmadik fekete köpönyeget viselt.
Kiléptek a partra; a fekete ruhás asszony felemelte Arthur testét és a hajóba helyezte.
Ekkor magas hangon felkiáltott mind a három, egy pillanatra hátralökték csuklyái-
kat, s a parton állók felmoraj lottak álmélkodásukban. M e r t a fehér ruhát viselő nő
n e m volt más, mint a Tó Hölgye, akitől Arthur apja az Excaliburt kapta; a vörös
köpenyes Guinevra, a királyné; a fekete csuklyás pedig maga Morgana volt, Igraine
hercegének leánya, Arthur király féltestvére! Azzal a hajó elindult visszafelé; a há­
rom asszony alakja lassan ködbe veszett a nyugati láthatáron, csak csengő énekük
hallattszott még egy darabig, míg végleg eggyé nem váltak a lenyugvó nap fényével.
Úgy tartják, Arthur király testét a három nő Avallon szigetére vitte, oda, ahol
nincsen halál, nincsen bánat és betegség, s itt Arthur meggyógyult és megfiatalo-

168
dott. Gyönyörű, kristálykupolás palotában ül azóta is a király, a jóslat beteljesülését
várva, hogy az idők végezetével Merlinnel együtt visszatérjen a világba. Guinevra,
a hűséges királyné teste mind a mai napig Glastonbury katedrálisában nyugszik,
ám Arthur koporsója üres; sírjára latin nyelven a következő feliratot vésték:
Hic iacet Arthurus, rexquondam, rexquefuturus...23

VÖLUND KOVÁCS ÉS A V A R Á Z S G Y Ű R Ű K

Három fia volt a finn királynak: Slagfid, Egil és Völund. A legidősebb királyfi a va­
dászatban, a középső a lovagi párviadalokban tüntette ki magát ifjúkora óta, a leg­
fiatalabb, Völund pedig mestere útmutatása nyomán bámulatosan ügyes kováccsá
vált. Nem volt olyan páncél, ékkővel kivert sisak vagy halálos élű kard, melyet ki
ne kalapált volna műhelyében; nem volt olyan gyöngyös gyűrű, násfa vagy diadém,
amivel ne ékesítette volna a palota hölgyeinek szépségét. Művészetének híre bejár­
ta egész Skandináviát, sőt eljutott még a nagy tengereken túlra is.
Egy napon medvevadászatra indult a három fivér sítalpakon. Fenyves vadonokon
át, hó borította ösvényeken száguldottak az űzött vad nyomában; olyannyira bele­
feledkeztek a vadászatba, hogy tudtukon kívül már svéd felségterületre tévedtek.
Ott esteledett rájuk. A Farkasvölgyben magányos kunyhóra találtak, s mivel igen­
csak elfáradtak, ott töltötték az éjszakát. Másnap reggel a tóparton hattyútollakra
lettek figyelmesek, hószínű, pehely puha tollruhákra: magukhoz vették őket és el­
rejtették a házukban. Ezek a tollköntösök három valkűrleányé voltak. A legidősebb
leánynak Hattyúfehér, a középsőnek Hadvédő, a harmadiknak Rúnatudó volt a neve.
A királyfiak feleségül vették a valkűröket: Slagfid Rúnatudót, Egil Hattyúfehért, Vö­
lund pedig Hadvédőt szerette. Boldogan éltek a Farkasvölgyben mindannyian, ám a
hetedik évben a leányokban felébredt a vágy arra, hogy asszonysorsukat újra szabad,
büszke valkűrlétükkel cserélhessék fel. Megtalálták a féltve őrzött tollruhákat, ma­
gukra öltötték azokat, szárnyra kaptak és elrepültek.
Szomorkodott a három testvér, búsongtak gyönyörű hitveseik után. Slagfid és
Egil nem is bírtak többet megülni a Farkasvölgyben: sítalpat kötöttek, s elindultak,
hogy megkeressék a valkűröket. Egyedül Völund maradt a kunyhóban: drágaköves
bűvös gyűrűket kovácsolt és háncskötélre fűzte fel őket, így várta vissza Hadvédőt,
asszonyát. Megtudta azonban az ügyeskezű mester rejtekhelyét Nídud, a svéd ki­
rály. Katonákat küldött Farkasvölgybe, hozzák magukkal Völundot, hadd csináljon
gyűrűket, kösöntyűket ezután a királyné és Bödvild királyleány számára; ám a kato­
nák hiába rontottak a kunyhóba, nem találtak ott senkit. Völund éppen vadászaton
volt. Meglátták ekkor a poroszlók a legszebb gyűrűt a háncskötélen: fogták, levág­
ták és magukkal vitték a királylánynak.
Hazatérvén látta ám Völund kovács, hogy jártak a kunyhójában, azt is, hogy eltűnt
a legszebbik aranygyűrű. Boldogságtól repesett a szíve, mert ekként gondolkodott:

169
 - Biztos asszonyom, Hadvédő tért vissza és vitte magával a gyűrűt.
Ekkor azonban súlyos kezek nehezedtek a vállára és egy szempillantás múlva már
megkötözve taszigálták őt a svédek királya elé. Völund ott látta a trón mellett Böd-
vildet is; a hercegnő kezén a Hadvédőnek szánt legszebbik gyűrű csillogott. Köny-
nyek szöktek ekkor Völund kovács szemeibe, ám száját összezárta és keményen,
makacsul hallgatott.
Nídud király így beszélt hozzá:
- M á t ó l a lányomnak készíted majd remekmívű ékszereidet. Mondasz-e erre
valamit nekem, kovács?
Völund csak nézett megvetően a királyra és hallgatott.
- Vérengző fenevad, farkas ez a Farkasvölgyből! - szólt a királyné. - Vágjátok el a
térdinát, meg ne szökhessen, nyomorítsátok meg, hogy kárt ne tehessen bennünk!
És a poroszlók kardot ragadva elvágták Völund térdinait, majd így, nyomorékká
téve kilökték őt egy szigetre. Ezen a szigeten rendezték be a mester kovácsműhe­
lyét, itt kellett naphosszat ékszereket kalapálnia a király leányának. A király és a
királyné pedig megtiltotta Bödvildnek és két kisöccsének, hogy valaha is megláto­
gassák ezt a szigetet.
Ám egy napon a király vadászni ment, és a királyné sem volt a palotában. Unta
magát a két gyermek királyfi, Nídud kisfiái, kiszöktek hát a folyópartra és találtak
egy csónakot. A folyó hullámai elringatták őket Völund szigetére. Kiszálltak a par­
ton és rátaláltak a kovácsműhelyre. Völund nyájas szóval édesgette őket magához,
majd mikor a gyermekek bizalommal odaszaladtak hozzá, megragadta, kegyetlenül
levágta mind a kettőt, és egy pillanat múlva már kopogott is keze alatt a kalapács:
remekmívű ékszereket, násfákat, fülönfüggőket készített a kis királyfiak csontjaiból.
Ezeket küldte el a palotába, hadd viselje őket a királyné és Bödvild, a királyleány.
Kereste Nídud a kisfiáit, mikor hazatért a vadászatból, de senki n e m tudta meg­
mondani, hová is tűntek. N e m sokkal később Bödvildnek eltörött a legszebbik gyű­
rűje. Szégyellte ezt m e g m o n d a n i apjának, csónakba szállt hát, hogy maga vigye el
megjavíttatni a mesterhez. Ahogy a királylány belépett a kovácsműhelybe, Völund
tudta, hogy bosszúja beteljesül. Szép szóval fogadta Bödvildet, megvizsgálta a tö­
rött gyűrűt, majd édes borral kábította álomba a leányt. Amikor az elszunnyadt,
Völund megragadta, saját ágyába fektette, megerőszakolta, majd még mindig alvó
testét kitette a csónakba, amin érkezett.
Teltek a hónapok és Böldvild karcsú dereka vastagodni kezdett. Magához hívta
őt apja és faggatni kezdte, vajon ki az apja gyermekének. A királylány lehajtott fejjel
hallgatott. Ekkor azonban kacagást hallottak az égen. Felnéztek a felhők közé, s hát
láss csudát, Völund, a sánta kovács repült a magasban, szárnyakon! Hiába nyomorí­
tották meg térdeit, keze ügyességét senki el n e m vehette tőle: szárnyakat kovácsolt
pihekönnyű anyagból, és szögekkel erősítette azokat vállaihoz. Hatalmas hangon
kiáltott le az égből a kovács:
- Nídud, hallasz? Ne keresd a fiaidat, ott vannak azok asszonyod míves ékkövei­
ben, leányod díszes gyűrűiben! De a búcsúajándékom még hátravan! O t t növekszik

170
az Bödvild méhében! M o s t elmegyek végre! Ég veled Nídud, üdvözöl téged Völund,
a világhírű kovács! - Rettentő hahotája betöltötte az eget, úgy szállt el örökre Svéd­
országból.
A régi germánok úgy beszélték, Völund, miután kegyetlenül bosszút állt térdi­
nai átvágásáért, megtalálta szerelmét, Hadvédőt, a tündérszép valkűrleányt. Isteni
származású asszonya később meggyógyította őt, visszaadva lábainak erejét és a ko­
vács boldogan élt tovább titkos kunyhójában a Farkasvölgyben.

JAGUÁRSZARVAS És VADÁSZ T Ö R T É N E T E (maja-kiese elbeszélés)

Spijakoktól, a Nagy Öregatyától és Smukanétől, a Nagy Öreganyától született a két

fiú, Egyvadász és Hétvadász. Bölcsek voltak, hatalmas tudású jövendőmondók, va­
rázslók voltak ők a Földön. Egyvadász feleségét Aligátorpapagájnak hívták, aki két
fiúgyermeket, Egymajmot és Bőgőmajmot szülte a férjének. Egymajom és Bőgőma­
j o m furulyás, énekes, képíró, kőfaragó, ékszerkészítő és ezüstkovács volt.
Nem csináltak mást, mint egész álló nap kockát vetettek és labdajátékot 2 4 ját­
szottak, négyen, egyik pár a másik pár ellen. így telt az életük.
Bosszantotta ez a játék az Alvilág urait, Egyhalált és Héthalált. így fakadtak ki:
- Kik ezek? M i t művelnek itt? Hívjuk ki őket labdajátékra, mutassák meg, mit
tudnak, hiszen nem tisztelik a rangunkat, nem félnek tőlünk és egész nap zajt csap­
nak a fejünk fölött!
Tanácsot ültek hát az Alvilág nagyurai, mind félelmetes főnökök, akiknek felada­
tuk az emberek megkínzása, betegséggel, sebekkel, lázzal sújtása, megölése volt.
Megtanácskozták, hogyan lehetne elpusztítani Egyvadászt és Hétvadászt, a nagy
tudású varázslókat. Az alvilágiak valójában Egyvadász és Hétvadász bűvös erejű
labdajáték-felszerelését irigyelték, a bőr ágyékkötőket, a gyűrűket, kesztyűket, fej­
díszeket és maszkokat. Úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha meghívják Egyvadászt
és Hétvadászt az Alvilágba labdajátékot játszani.
Démon-küldöncöket - Baglyokat - menesztettek hát a Felvilágra az alvilági nagy­
urak. Át is adták a Baglyok az üzenetet Egyvadásznak és Hétvadásznak: indulniuk
kell az Alvilágba. A két varázsló összenézett és ezt mondták:
- Jól van, indulunk! Várjatok meg minket, csak elköszönünk anyánktól.
- Elmegyünk, anyánk, az Alvilágba, - mondták a fiúk Smukanénak -, de csak
rövid időre, hamarosan visszatérünk. Addig is itt hagyjuk a labdánkat a háztetőn.
Ha visszajövünk, ismét játszunk majd vele.
Anyjuk azonban keserves sírásra fakadt.
- Ne aggódj, anyánk, csak látogatóba megyünk, n e m halunk meg! - vigasztalta
Smukanét Egyvadász és Hétvadász, majd elindultak.
Rettenetes, meredek sziklaszirten vezették őket a Baglyok, az Alvilág küldöncei.
Addig mentek, míg egy folyóhoz értek, amely Reszketőszurdok és Keskenyszurdok

171
között folyt. Ezután a Skorpiók Földjére léptek, ahol rengeteg volt a skorpió, de a
varázslók átléptek rajtuk úgy, hogy az állatok nem marták meg őket. Majd egy folyó
következett, melyben víz helyett vér hömpölygött, utána meg egy epével teli folya­
m o n kellett átkelniük. Végül egy négyes útkereszteződéshez értek: az egyik út piros,
a másik fekete, a harmadik fehér, a negyedik sárga színű volt.
A fekete út megszólalt:
- Engem válasszatok!
A varázslók ezen az úton indultak hát tovább. De jaj, rosszul választottak, mert
ez az út egyenesen az Alvilág nagyurainak a tanácstermébe vezetett! Fából faragott
bábuk ültek ott, amelyek úgy voltak felöltözve, amilyen ruhákat Egyhalál és Hétha­
lál viselnek. A két varázsló azt hitte, ők azok, ezért köszöntötték őket:
- Légy üdvöz, Egyhalál!
- Légy üdvöz, Héthalál!
Ám ezek csak bábuk voltak, n e m válaszoltak. Az Alvilág urai nevetésben törtek
ki. Előlépett Egyhalál és Héthalál, és így szóltak Egyvadászhoz és Hétvadászhoz:
- Jól van, eljöttetek! Üljetek ide mellénk a padra!
Ám a pad tüzes kő volt, égetett és nem tudtak felállni róla. Jajgattak, vonaglottak,
az Alvilág urai pedig még nagyobbat nevettek.
- M o s t pedig menjetek be abba a házba, - mondták a varázslóknak. - O t t majd
megkapjátok fáklyáitokat és szivarjaitokat. Virradatkor hozzátok vissza őket ide, de
úgy vigyázzatok, hogy n e m fogyhatnak el használat közben.
Egyvadász és Hétvadász b e m e n t e k a házba - a Sötétség Házába, amiben örök
sötétség uralkodott -, és ott megkapták a fáklyákat és szivarokat. Reggel kijöttek
onnan, és az Alvilág urai megkérdezték tőlük:
- Hol vannak a fáklyák és a szivarok, amelyeket tőlünk kaptatok?
- M i n d elfogytak, ó, nagyurak, - felelték Egyvadász és Hétvadász.
- Akkor biz meghaltok! - mondták a nagyurak. - Feláldozunk benneteket!
így is tettek. Megölték a varázslókat, feláldozták őket. Egyvadász fejét levágták és
egy út menti fára akasztották. Abban a pillanatban gyümölccsé változott Egyvadász
feje, de úgy, hogy senki nem tudta megkülönböztetni a többi gyümölcstől.
- Senki ne merjen elmenni e fa alatt! - szóltak a nagyurak. És így is lett, senki
nem mert elmenni a fa alatt, messze elkerülték...
Kivéve egyvalakit, egy leányt. Ez a lány az egyik alvilági nagyúr, Vérfőnök leánya
volt, a neve Vérlány. Apja mesélt neki a különös gyümölcsfáról. A lány kíváncsi lett,
elment és megállt a fa alatt.
- Ha szakítok egy gyümölcsöt erről a fáról, bizonyosan meghalok, - morfondí­
rozott magában.
- N e m halsz meg! - szólt egy hang a fáról, Egyvadász koponyájának a hangja.
- Csak nyújsd ide a kezedet és én adok neked a gyümölcsből.
Vérlány felemelte a kezét, és ekkor Egyvadász koponyája egy csepp nyálat csor­
gatott a leány tenyerébe, akinek m é h é b e n abban a pillanatban megfogantak Egy­
vadász fiai. Hat hónap elteltével Vérfőnök észrevette, hogy leánya gyermeket vár.

172
Tanácsot kért ekkor az Alvilág nagyuraitól, akik azt mondták, áldozzák fel a lányt.
Vérfőnök hazament és megkérdezte lányát:
- Kinek a gyermekét hordod méhedben, leányom?
- Nincs gyermekem, atyám, hiszen még soha nem ismertem férfit - felelte erre
Vérlány.
- Akkor hát bűnös asszony vagy, vétkeztél valakivel! - kiáltott az apja. - Vigyétek,
Baglyok, ezt a lányt, áldozzátok fel és hozzátok el nekem egy tökhéjban a szívét!
A négy Bagoly elindult és magával vitte Vérlányt, hogy feláldozzák. Útközben a
lány így szólt démoni kíséretéhez:
- Nem szabad feláldoznotok engem, mert amit m é h e m b e n hordok, nem gyalá­
zat, hanem áldás. Akkor fogant, amikor elmentem megcsodálni azt a gyümölcsfát.
- Mi sem akarjuk, hogy meghalj, - így a Baglyok, - de akkor mit vigyünk el
apádnak a szíved helyett?
25
Fogott ekkor Vérlány egy holomas-gyümölcsöt , beletette a tökhéjba, és íme, az
mindjárt olyan lett, mint egy élő szív. Vérlány azt m o n d t a a Baglyoknak:
- Jól tettétek, hogy nem öltetek meg, mert eljön az idő, amikor fiaim legyőzik az
Alvilágot, és akkor ti is megbűnhődtetek volna. így viszont áldani fognak bennete­
ket a Földön!
A Baglyok elvitték Vérfőnöknek a vérvörös gyümölcsöt, aki elhitte, hogy az leá­
nyának a szíve. Vérlány pedig elmenekült az Alvilágból: egy üregen keresztül kiju­
tott a Földre.
A leány elment Smukanéhoz, Egyvadász és Hétvadász anyjához, megállt előtte
és így beszélt hozzá:
- Én vagyok a menyed, ó, anyósom!
Ám az öregasszony nem akart hinni neki, mert azt gondolta, fiai réges-régen
meghaltak. Kételkedett abban, hogy Vérlány igazat mond, ezért próbára tette őt. A
próba az volt, hogy a leánynak naplementéig be kellett gyijtenie a kukoricát Nagy­
anya földjeiről. Napnyugtakor állatok érkeztek a próba nehézsége miatt búslakodó
Vérlányhoz, és íme, mindegyikük kukoricacsövet tartott a szájában. Egy pillanat
alatt tele lett Vérlány hálója kukoricával. Smukane látta a jelet, és most már elhitte,
hogy a lány valóban unokáit hordja méhében, akikből egykor még nagyobb varázs­
lók lesznek, mint Egyvadász és Hétvadász voltak.
Megszülettek Vérlány ikrei 2 6 , akiket Vadásznak és Jaguárszarvasnak hívtak. Idő­
sebb bátyjaik, Egymajom és Bőgőmajom gyűlölték és irigyelték a gyerekeket. Ter­
meszdombra helyezték az újszülötteket, ám a hangyák n e m bántották őket; tüs­
kékre ültették a fiúkat, de a tüskék nem szúrták meg testüket. Teltek az évek, és az
idősebb fivérek nagyon rosszul bántak öccseikkel. Vadász és Jaguárszarvas elhatá­
rozták, hogy bosszút állnak rajtuk, ezért egy alkalommal nem hoztak haza madarat
a vadászatról. Bátyjaik éhesek voltak és dühösen kiáltottak rájuk:
- Hol van a zsákmány? M i é r t nem hoztatok madarakat?
- Fennakadtak a fán, nem tudtuk őket lehozni. Segítsetek nekünk, hozzátok le
őket a fáról, - válaszoltak a gyerekek.

173
 - Jól van! - m o n d t a Egymajom és Bőgőmajom. - Hajnalban elmegyünk és le­
hozzuk őket.
El is indultak mind a négyen és a gyerekek megmutatták a fát. Madarak ültek
rajtuk, ezer és ezer madár, gyönyörű színekben pompáztak, ám hiába lőtt rájuk
fúvócsöveivel a két idősebb fivér, egy madár sem hullott le a földre. Haragra gerjed­
tek és felmásztak a fa törzsére, hogy megfogják a madarakat. Cakhogy ekkor a fa
nőni kezdett, fel az ég felé, olyan magasra, hogy a fivérek rémülten kapaszkodtak az
ágakba és kiáltoztak. Megértették, hogy mindez a gyerekek műve volt.
- Könyörüljetek rajtunk, testvéreink! - kiabálták.
- Rendben! - válaszolta Vadász és Jaguárszarvas, akik a fa tövében álltak. - Old­
játok meg ágyékkötőtöket, hogy az egyik vége lelógjon a hasatok alatt, ezen majd
könnyedén lemásztok.
A bajba j u t o t t fivérek engedelmeskedtek, de ekkor szörnyű dolog történt. Az
ágyékkötők lelógó vége farokká változott a hasuk alatt, testük szőrösödni kezdett,
arcuk is elváltozott. Pókmajmokká váltak és visítva bemenekültek az erdő sűrűjébe.
M i k o r a gyerekek bátyjaik nélkül tértek haza, nagyanyjuk megkérdezte tőlük:
- Hol vannak a bátyáitok, Egymajom és B ő g ő m a j o m ?
- Ne búsulj, nagyanyánk! - válaszolták a fiúk. - Elmentek, de furulyánk szavára
vissza fognak j ö n n i . Csak arra vigyázz, ha meglátod őket, nehogy nevess rajtuk,
mert erősen megváltozott a külsejük.
S m u k a n e megígérte, n e m fog nevetni. Ekkor a gyermekek furulyázni kezdtek és
íme, beugrándozott a házba a két pókmajom. A nagyanya nem bírta ki nevetés nél­
kül, olyan mulatságos volt, ahogy illegtek-billegtek hosszú farkukkal a zeneszóra.
M é g kétszer megpróbálták, ám amikor harmadjára is elnevette magát a nagyanya,
elszégyellték magukat, nagyot ugrottak, bevették magukat az őserdőbe és soha töb­
bé n e m jöttek vissza.
Teltek az évek és a fiúk, hogy nagyanyjuk és anyjuk jól vélekedjen róluk, kimen­
tek dolgozni a földekre. Ám itt sem tudták megtagadni, hogy híres varázslók fiai!
Hozzá sem értek a fákhoz, és a balta táncolva kivágta azokat; egyszer sem nyúltak
a kapához, és az egyedül ugrándozva törte fel a földet. Éjjel azonban az állatok
megtréfálták őket, m e r t minden fát visszaállítottak a helyére, minden kidöntött
agavét újra felegyenesítettek. Vadász és Jaguárszarvas meg akarták büntetni a tré-
facsinálókat, de csak a patkányt kapták el. Ekkor Patkány emberi nyelven szólt a
gyermekekhez:
- Ne öljetek meg! Híres varázslók fiai vagytok, nem a ti dolgotok a földművelés!
- Hát akkor mi a mi dolgunk? - kérdezték a fiúk.
- A ház tetején őrzi nagyanyátok azt a labdát, amivel apáitok játszottak, - mond­
ta Patkány, - meg a bőr ágyékkötőket, kesztyűket, gyűrűket és maszkokat is. Apái­
tok meghaltak az Alvilágban, és hamarosan nektek is el kell oda mennetek, hogy
bosszút álljatok értük. M i t adtok jutalmul nekem, amiért mindezt elbeszéltem?
- Enni kapsz, kukoricát, tökmagot, csilipaprikát és kakaót, - válaszolták a fiúk.
- De segíts nekünk levenni a tetőről a játékfelszerelést!

174
 így is lett. A fiúk b e c s e m p é s z t é k Patkányt a házba. Nagyanyjuk vízért m e n t a
forráshoz, a varázsló gyerekek pedig utánaküldték a szúnyogot, hogy lukassza ki
a korsóját, így Smukane késlekedett a visszatéréssel. Ezalatt Patkány elhozta a fi­
úknak mindazt, amit a nagyanya a tetőn őrzött; az öregasszony n e m akarta, hogy
unokái megtalálják a labdajáték kellékeit, mivel apáik is a labdajáték miatt haltak
meg. M o s t azonban, hogy megvolt minden, ami a labdázáshoz kellett, a gyerekek
boldogan szaladtak ki arra a térre, ahol valaha Egyvadász és Hétvadász játszottak
Egymajom és Bőgőmajom ellen. Játszani kezdtek, mire az Alvilág nagyurai azonnal
haragra gerjedtek.
- Mi ez? - kérdezték. - Mi ez a dübörgés a fejünk felett? Csak n e m megint a két
gőgös varázsló, Egyvadász és Hétvadász játszanak a labdával? Hiszen ők meghal­
tak! Azonnal menjetek, Baglyok, és adjátok át nekik az üzenetet, bárkik is ők: hét
nap múlva jöjjenek az Alvilágba, m e r t kihívjuk őket labdajátékra!
A küldöncök elindultak és átadták az üzenetet a nagyanyának. Az azonnal sír­
va fakadt, és megkérte az állatokat, vigyék el a hírt unokáihoz, akik ekkor is épp
a játéktéren múlatták az időt. Az állatok e l m o n d t á k Vadásznak és Jaguárszarvas­
nak az Alvilág nagyurai parancsát; a fiúk pedig elszaladtak elbúcsúzni anyjuktól
és nagyanyjuktól.
- Búcsúzni jöttünk! - mondták. - Eljött az idő, és mi leszállunk az Alvilágba. De
hogy tudjátok, mi lett ott a sorsunk, mindketten ültetünk egy-egy kukoricaszárat
a ház közepébe. Ha valamelyik elszárad, akkor az azt jelenti, egyikünk meghalt. Ez
lesz a jel és ti érteni fogjátok, - szóltak, azután elindultak az Alvilágba.
Leereszkedtek, éppen ott, ahol egykor apáik is tették. Átkeltek a vér- és epefo-
lyón, a félelmetes szurdokok és szakadékok között, de n e m érintették a folyókat,
hanem fúvócsöveikre állva kapaszkodtak át rajtuk. Odaértek a négy úthoz, a piros­
hoz, feketéhez, fehérhez és sárgához, ám ők tudták, hogy mindegyik az Alvilágba
vezet. Előreküldték hát a szúnyogot és megparancsolták neki, ha az Alvilág nagy­
uraival találkozik, szúrja meg őket. A szúnyog így is tett. Előbb megszúrta a fából
faragott bábukat, ám amikor azok n e m jajdultak fel, tovább repült és megszúrta a
valódi nagyurakat is. Azok egymás után kiáltottak nagyot a fájdalomtól, és sorban
kimondták egymás neveit. így lepleződött le minden név Vadász és Jaguárszarvas
előtt, hogy erőt tudjanak venni az Alvilág hatalmasságain, akik lemeztelenítve, név­
varázslat nélkül álltak Egyvadász és Hétvadász gyermekei előtt.
Az ifjak folytatták az útjukat - a fából faragott bábuk elé értek. Az egyik Bagoly
ekként szólt hozzájuk:
- Üdvözöljétek a nagyurakat!
- Azok nem nagyurak, - válaszolták a fiúk, - csak fából faragott bábuk.
S egymás után üdvözölték az Alvilág valódi hatalmasságait, hangosan kimondva
mindegyikük nevét.
- Jó, hogy itt vagytok! - felelték a köszöntésre a nagyurak. - Üljetek le mellénk
a padra!
- Az n e m pad, - mondták a fiúk, - h a n e m izzó szikla! N e m ülünk le rá!

775
 - Jól van. Akkor inkább menjetek be abba a házba! Adunk fáklyákat és szivarokat.
De j ó l vigyázzatok, reggelre ugyanannyinak kell maradnia belőlük, mint amennyit
adtunk!
- így lesz! - szólt Vadász és Jaguárszarvas egyszerre, azzal beléptek a Sötétség
Házába. De n e m használták el a fáklyákat és a szivarokat, ahogyan apáik tették, ha­
n e m egy tűzpiros papagáj farktollával és világító bogarakkal világítottak. Reggelre
a nagyurak látták, hogy épp annyi fáklya és szivar van az ifjaknál, amennyit előző
este odaadtak nekik.
- Vajon kik ezek és hogy képesek minderre? - álmélkodtak.
- H o n n a n jöttetek, ifjak? - kérdezték a gyermekeket.
- Valahonnan, - mondták azok, - de nem tudjuk, honnan.
- Jól van, - így a nagyurak, - gyertek, menjünk a térre, játsszunk labdajátékot!
Előbb az alvilágiak labdájával játszottak, ami koponyából és csontokból készült.
Ám a fiúk ezzel is legyőzték őket. Majd Vadász és Jaguárszarvas saját labdájával
folytatták, és ismét a varázslóifjak nyertek. Végül a fiúk úgy gondolták, hogy még
j o b b a n megalázzák az alvilágiakat, ezért fáradtságot színlelve hagyták azokat nyer­
ni. Az alvilágiak örültek, hogy végre legyőzték a gyerekeket.
- M i t kértek díjként? - kérdezték a fiúk.
- Csekélységet, csak négy virágot a kertünkben álló fákról, - felelték az alvilágiak,
mert tudták, hogy veszedelmes Baglyok őrzik a kertet.
- Rendben! - mondták a gyerekek, de n e m maguk indultak a virágokért; meg-
paracsolták a hangyáknak, hozzák el azokat a kertben álló fákról. A démoni Ba­
goly-őrök hiába repkedtek egész éjjel a kertben, csak azt látták, hogy eltűnik négy
virág, de azt nem, hogy ki szakította le őket. így járt túl Vadász és Jaguárszarvas az
alvilágiak eszén. Amikor átadták a virágokat, a nagyurak keserű arccal köszönték
meg az ajándékot.
Éjjel a fiúkat bekülték a Kések Házába. A Sötétség Háza után ez volt a második
alvilági próbatétel helye. Kések repültek, vagdalkoztak ebben a házban és minden­
kit megöltek, aki csak megpróbált belépni ide. Ám a varázslóifjak megszólították
a késeket:
- Tiétek lesz minden áldozati állat húsa, csak ne bántsatok bennünket!
Erre a kések leestek a földre és nem bántották a fiúkat.
A következő próba a Didergés Háza volt. Itt lakott a jégeső, itt lakott a hideg.
Mindenki meghalt a hidegtől, aki csak belépett ebbe a házba. Csakhogy a fiúk va­
rázserővel megszüntették a hideget és a jégesőt a Didergés Házában és egészsége­
sen léptek ki abból.
Az Alvilág nagyurai álmélkodva bámulták őket.
- Hogy lehet, hogy még élnek? - kérdezték.
Ezután az ifjakat beküldték a Jaguárok Házába. Itt egész éjjel fel-alá járkáltak, or­
dítottak a jaguárok, és mindenkit felfaltak, aki csak be mert lépni közéjük. Ám a fiúk
csontokat dobtak nekik, mire a jaguárok megszelídültek, és nem bántották őket.
- Miféle emberek ezek? Kinek a fiai lehetnek? - tűnődtek az alvilágiak.

176
 Az ötödik próba a Tűz Háza volt. N e m volt ott más, csak tűz, de a fiúk n e m ég­
tek el, éppen hogy megperzselődtek egy kicsit. Hajnalban újra egészségesen léptek
ki a házból. Az alvilágiak szíve csüggedéssel telt meg.
A hatodik próba az volt, hogy beküldték a gyerekeket a Denevérek Házába, ahol
denevérek röpködtek egész éjjel, karmuk és foguk éles, mint a kés. Az ifjakat azon­
ban nem bánthatták, mert azok fúvócsöveikben aludtak. Egyikük aztán mégis raj­
tavesztett: ahogy telt-múlt az idő, Jaguárszarvas türelmetlenül így szólt Vadászhoz:
- Nézd meg, hajnalodik-e már?
Erre Vadász kidugta a fejét a csőből, hogy megnézze, hajnalodik-e már, mire
Haláldenevér egy pillanat alatt lefejezte. Jaguárszarvas hiába szólongatta fivérét,
az nem felelt és az ifjú keservesen felkiáltott:
- 0, jaj, elárultak bennünket!
Vadász fejét azonnal elvitték az Alvilág szolgái a nagyuraknak, akik megköny-
nyebbülve örvendeztek a fiú pusztulásán.
Jaguárszarvas azonban nem sokáig kesergett. Szólította az állatokat, hozzák el
mindazt, amit enni szoktak, ami a táplálékuk, és íme, a pekari és a koati nevű ál­
27
latok tököt hoztak, mert azzal táplálkoznak. Jaguárszarvas varázsdalt énekelt, s
erre a tök Vadász fejévé változott. Beleköltöztek az istenek és szépségesebb lett,
mint valaha. Jaguárszarvas odaillesztette ezt a fejet Vadász testéhez és íme, a fivére
életre kelt. Hajnalban együtt indultak ki a labdajáték-térre. A fiúk megparancsolták
a nyúlnak, hogy bújjon el egy bokorba, és ha a labda feléje gurul, szökkenjen fel és
szaladjon, a többivel meg ne törődjön.
Az alvilágiak begurították a térre a labdát, amely Vadász feje volt: az a fej, amit a
szolgák hoztak el nekik, miután Haláldenevér levágta azt. Játszani kezdtek és egy­
szer csak a bokor felé gurult a fej. Ekkor a nyúl felugrott, az alvilágiak pedig, ahá­
nyan voltak, utána szaladtak, hogy elfogják. Jaguárszarvas elkapta a labdát, levette
fivére nyakáról az elvarázsolt tököt és visszaillesztette oda eredeti fejét. Mindketten
boldogok voltak.
Mikor visszatértek az Alvilág főnökei, nem vették észre a labda kicserélését. Ját­
szottak tovább, de az ifjak minden játékban legyőzték őket, végül pedig belerúgtak
a tökbe és annak darabjai az alvilágiak arcába szóródtak.
így alázták meg a varázslók az Alvilágot.
A hetedik próba a K e m e n c e próbája volt, és az ifjak úgy döntöttek, meghalnak
ebben, majd feltámadnak, hogy még j o b b a n elkeserítsék az alvilágiakat. Odahívták
az Alvilág két bölcsét és így szóltak hozzájuk:
- Érezzük, hogy meg fogunk halni. Ha meghaltunk, ne dobjátok testünket szaka­
dékba, ne is akasszátok fára, mert akkor újjáéledünk. H a n e m őröljétek meg csont­
jainkat, mint a kukoricalisztet és szórjátok a folyóba, így soha t ö b b é nem fogunk
feltámadni!
Előhozták a nagyurak a tüzes kemencét, a fiúk pedig megfogták egymás kezét és
fejjel előre belezuhantak. Nagy volt az alvilágiak ö r ö m e ! Rikoltoztak, nevettek és
ezt mondták egymásnak:

177
 - Végre legyőztük őket, igazán nehezen adták meg magukat! De hogyan temes­
sük el őket, hogy soha t ö b b é ne jöhessenek elő?
Ekkor a két bölcs azt javasolta, őröljék meg csontjaikat és szórják a folyóba. Az
alvilágiak így is tettek. Ám a fiúk azonnal feltámadtak a folyó mélyén, és arcuk
megjelent a víz tükrén. Mindenki rájuk kezdett el vadászni, de hiába, mert hol el­
tűntek, hol újra megjelentek. Az Alvilág főnökei ekkor már rettegtek a varázslóktól
28
és megértették, hogy n e m lehet legyőzni őket.
M á s n a p két öreg, rongyos koldus jelent meg a sötét ország városában és táncaik­
kal elkápráztatták az ottaniakat. De nemcsak táncoltak, varázslatokat is végrehaj­
tottak: megölték, majd feltámasztották egymást, tűzbe borítottak egy házat, majd
víz nélkül eloltották azt; hírük csakhamar eljutott az Alvilág nagyurainak fülébe.
Megparancsolták a hírnököknek, azonnal hozzák elébük a két táncos koldust.
Azok először vonakodtak, mondván, egyszerű mutatványaik nem valók ilyen ha­
talmasságok színe elé, de olyan kitartóan kérlelték őket a hírnökök, hogy végül rá­
álltak és velük mentek.
- H o n n a n származtok? - kérdezték tőlük a főnökök.
- N e m tudjuk, urak, - válaszolták a koldusok. - Gyerekek voltunk még, mikor
apánk és anyánk meghalt.
- Adjátok hát elő mutatványotokat! Milyen fizetséget kértek?
- N e m kérünk semmit, mert még sosem voltunk ilyen hatalmas uraságok előtt
- feleltek azok, s táncolni kezdtek.
Majd feláldoztak egy kutyát és újra életre keltették: az úgy csóválta a farkát, mint­
ha s e m m i sem történt volna vele.
Majd tűzbe borítottak egy házat és eloltották: az olyan lett, mintha semmi sem
történt volna vele.
Majd feláldoztak egy e m b e r t és újra életre keltették: szíve dobogni kezdett,
egészségesebben, m i n t annak előtte.
Majd feláldozták egymást, és mindketten újra életre keltek: egészségesebben,
mint annak előtte.
Ekkor bámulatukban így kiáltottak az Alvilág nagyurai:
- M o s t minket áldozzatok fel! Velünk is csináljátok meg mindezt!
Nosza, a táncosok megtették ezt is. Megölték Egyhalált, Héthalált és a többi al­
világi nagyurat, de n e m támasztották fel őket. így arattak diadalt az egész Alvilág
felett. Végül még meg is nevezték magukat:
- Mi vagyunk azok, Vadász és Jaguárszarvas! Mi vagyunk!
- Apáinkat Egyvadásznak és Hétvadásznak hívták, akiket ti megöltetek!
- Mi azonban bosszút álltunk szenvedéseikért! Elpusztítunk mindannyiótokat!
- Senki sem m e n t meg benneteket!
Az életben maradt alvilágiak ekkor könyörgőre fogták:
- Könyörüljetek rajtunk, ó, n e m e s varázslók, Vadász és Jaguárszarvas!
- Jól van, - felelték a fiúk, - kihirdetjük az ítéleteteket! Mivel legyőztünk benne­
teket, az áldozataitok sem lesznek többé nagyok és véresek! Csak növényeket, füve-

178
ket kaphattok az emberektől! Csak a gyászolók vagy bűnösök fognak hozzátok imád­
kozni! Többé nem lesztek hatalmasok és nem rémíthetitek meg az embereket!
így is történt. Vadász és Jaguárszarvas tettei óta t ö b b é nem hatalmasok az Alvi­
lág urai.
Mindeközben valaki sírt a felvilágon, mégpedig S m u k a n e nagyanya, mert a két
kukoricaszár elszáradt, amikor a fiúk belezuhantak a k e m e n c é b e . Ám hamarosan
a kukoricák feltámadtak, újra kizöldelltek és virágot is hajtottak. A nagyanya ekkor
leborult előttük és imádta a kukoricaszárakat.
Miután a fiúk mindörökre legyőzték az Alvilágot, megkeresték apáik testét, Egy-
vadászt és Hétvadászt, és áldoztak emléküknek. így beszéltek hozzájuk:
- A Világosság Gyermekei mindig imádni fognak benneteket, míg csak a világ
fennáll, ó, apáink, Egyvadász és Hétvadász. Megbosszultuk halálotokat, elégtételt
vettünk keserűségeitekért, fájdalmaitokért, pusztulásotokért. Legyőztük, leigáztuk
az Alvilágot!
A varázslók ezután felszálltak az égbe és ragyogó testekké változtak. Jaguárszar­
vas és Vadász lett a Nap és a Hold. Tiszta fényük világossággal borította el az addig
vaksötét világot.

Magyarázat

Öt történet, ám több mint öt hatalmas erejű mágus. Olyasvalakik, akik tudásuk

(Zalmoxisz, Merlin, Vadász és Jaguárszarvas), művészi alkotóerejük (Orpheusz),
vagy bűvös kézügyességük (Völund) által képesek köldökzsinórt teremteni Anyag,
Lélek és Szellem birodalma között. Valaha képességeik általánosak voltak, tehát
bármely halandó rendelkezhetett effélékkel: a legenda szerint az Aranykorban az
egész emberiség ismerte, birtokolta azt a művészetet, melyet később mágiának
neveztek el. Ám amikor e mítoszok keletkeznek, az egykori mágikus civilizációk
emléke már a múlt ködébe veszett, csakúgy, mint a fenti mítoszhősök tudásának
egészen pontos mibenléte. Orpheuszról később azt tanították, nem is Oiagrosz
folyóisten, hanem Apollón fia volt, akit azért küldtek a földre, hogy egy új beava­
tási-megváltási ösvényt nyisson meg a halandók elméje előtt, egy ösvényt, amely
többet mutatott meg a Mindenségből, mint amennyire a hagyományos Olümpo­
szi Zeusz-vallás képes lehetett. Mindenesetre Orpheusz fejéről képletesen tényleg
elmondható, hogy halála után is zengett: a trák lantos távozását követő történeti
időkben Orpheusz-csoportok százai alakultak Görögország-szerte, akiket közös
fogalommal orphikusoknak nevezünk. Az orphikus irányzat (ma azt mondanánk,
ezoterikus „szekta") életmódjában és világképében is gyökeresen különbözött az
általánosan elfogadott olümposzi vallás irányelveitől, sőt, voltak évek, amikor egye­
nesen „illegalitásban" - titokban, föld alatt - működött. Az orphizmus legfonto­
sabb jellemzői a következők voltak:
• arisztokratikusán zárt, csak a beavatottak szűk körét magában foglaló, mágikus
technikákat, szertartásokat is gyakorló csoportok, k o m m u n á k szervezése;

179
 • a tagok kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyasztottak (vegetáriánusok vol­
tak), csak növényi eredetű öltözetben jártak - tilos volt a hús, a tojás, a bab fo­
gyasztása, valamint a gyapjúruha vagy bőr lábbeli viselése;
• a csoportba kerülni alsó fokú avatás útján lehetett, melyet a jelölt tudatállapotá­
nak fejlődése nyomán magasabb avatási próbák teljesítése követett;
• az orphikusok tiltották az erőszak bárminemű formáját, beleértve a háborút, a
megkülönböztetést, a társadalmi elnyomást - soraikba nőket és rabszolgákat
is felvettek, egymást pedig nemre, bőrszínre, társadalmi státusra való tekintet
nélkül testvérnek szólították;
• az orphikusok hittek a reinkarnációban, a karmikus kötelékek fennállásában
- magát az újraszületést metempszichózisnak („lélekvándorlás") és palingene-
szisznek („újra-testetöltés) nevezték -, s remélték, hogy orphikussá válásuk biz­
tosítani fogja azt, hogy ez az utolsó megtestesülésük, tehát haláluk után többé
n e m térnek vissza a Földre;
• túlvilágképük feltűnően hasonlít az Upanisadok-kori India egyes tanításai nyo­
mán feltáruló világképre, illetve a jógikus-tantrikus elképzelésekre. A legfon­
tosabb orphikus túlvilágkönyveket Dél-Itáliában találták, ezek az úgynevezett
Aranylevél-könyvek. Az ezekben leírt túlvilág-kép az egyiptomi Halottak Könyve
alvilágára emlékeztet: ösvényeket, tavakat, szakadékokat, dimenziófeletti tájakat
foglal magában. A léleknek próbatételek teljesítésén keresztül kell eljutnia Kro-
nosz Tornyához, át a Világóceánon. El kell kerülnie a Feledés Forrása vizének
megízlelését - bármennyire is kínálja a szomjas léleknek e vizet egy csalafinta
nimfa -, szomját ehelyett az Emlékezés Kútjából kell oltania. Ezután Perszepho-
né, az Alvilág úrnője trónusa elé kell járulnia. Az istennő megkérdezi tőle: „Ki
vagy"? A léleknek erre azt kell felelnie: „Bár testem Földanyából vétetett, lelkem
a csillagos Égé". Ekkor az istenasszony maga mellé ülteti trónusára, s ezzel a lélek
megszabadul - többé n e m kell visszatérnie az anyagi valóságba.

Az orphikusok irányzata hatása alatt tevékenykedett - maga is beavatottként - a

szamoszi Püthagorasz, az ókori Nyugat egyik legnagyobb hatású filozófusa és ezo­
terikus tanítómestere. Híres tételének felismerése - amely a derékszögű három­
szög szögeire érvényes - o n n a n származik, hogy a háromszöget a legtökéletesebb
síkidomnak tartotta. Azt vallotta, hogy a püthagoraszi háromszög egyik befogója
az Isten, másik befogója az Istennő, átfogója pedig a Világgyermek - íme, a Szent­
háromság megjelenése a matematikában! Dél-Itáliában titkos tanítványi csoportot
hozott létre, amely pontosan az orphikus elveknek megfelelően élt és szerveződött.
Tanítványa, Zalmoxisz jellegzetesen apollóni típusú sámán. Képes volt repülni, ha­
lottakat feltámasztani, eltűnni, majd újra megjelenni, akárcsak az indiai Siva-imádó
szádhuk, azaz mágikus erejű bölcsek. Ezek a képességek, úgy tűnik, szinte általá­
nosak voltak az orphikusok történelmében. Egy másik orphikus tanítvány, a szkíta
származású Abarisz például egy arany nyílra felpattanva az égre emelkedett, s ezen
a furcsa járművön repülte körül a világot...

180
 Merlin, a varázsló druida a britanniai sámánhagyomány legismertebb hőse. Az
angolok úgy tudják, ő volt az utolsó druida, mielőtt a keresztény térítés végleg a
föld alá szorította volna ezt az avalloni (atlantiszi) eredetű bölcseletrendszert. Az ősi
kelta (ír, walesi) társadalomban a druidák - a mágia mesterei - kasztszerűen elkü­
lönülő hivatásrendet alkottak, elsődleges életfeladatuk az ifjak oktatása, beavatása,
a Kozmosz felületén megjelenő képek, jelzések, szimbólumok figyelése, valamint a
mágia tanrendszerének őrzése és továbbhagyományozása volt. A halhatatlan M e r ­
lin, aki egyenesen a fáraók földjéről teleportálja Angliába Stonehenge köveit, nem
más, mint a minden téridő-köteléktől megszabadult, beérkezett, üdvözült Mágus
képe: Indiában az ilyen, világkorszakok milliárdjaiban is jelenlévő bölcseket risiknek
nevezték. Persze felmerül a kérdés, hogyan kerülhetett egy tértől-időtől függetle­
nül létező mestermágus éppen a téridőt jelképező jégbarlang fogságába, ráadásul
egy mágusnő, az ezüstkori Istennő-vallást, a Hármas Ú r n ő erejét képviselő Morga­
na által? Nos, a történet ezoterikus értelmezése alapján a válasz a következőképpen
hangozhat: Merlinnek el kell tűnnie abból a világból, amely többé n e m ismeri a
téridő felett álló Mitikus Embert, h a n e m csak és kizárólag a térnek-időnek alávetett
Történelmi Embert, ám az idők végeztével, amikor majd - az új Aranykorban - a
Történelmen újra diadalt ül a Mítosz, Merlin visszatér.
Völund kovács az óizlandi Edda saga-gyűjtemény egyik legkarakteresebb hőse.
Az ősgermán mitológiában nyilván olyan kézművesistenség lehetett, m i n t a görö­
göknél Héphaisztosz, a rómaiaknál Vulcanus, vagy az egyiptomiaknál Ptah. Az,
hogy a kovács egyben sámán is, közkeletű hiedelem a történelem előtti társadal­
makban, erre a skóciai G r e t n a G r e e n falu nevezetessége, a házasulandó párokat
összeeskető helyi kovács is éppen elegendő bizonyíték. Nyugat-Afrika törzseinél
a kovácsokat ma is különleges tisztelet, számos esetben babonás félelem övezi
(akárcsak szerszámaikat, az üllőt, a kalapácsot és a fújtatót). Völund mítosza úgy
indul, mint egy meluzintörténet: a királyfiak valkűröket, azaz O d i n isten szol­
gálatában álló, bűvös erejű tündérlányokat vesznek feleségül, ám Ég és Föld ösz-
szeérése itt sem valósulhat meg tartósan - a tündérek felöltik hattyútollaikat és
elrepülnek férjeiktől. Völund térdinainak elvágása a görög Héphaisztosz sántasá­
gára emlékeztet (utóbbi istenséget Héra hajítja le az Olümposzról, estében pedig
beveri lábát egy sziklába, ezért sántul meg; saját készítésű aranymankói azonban
később mindenkivel feledtetik ezt az esendőségét). A kovács sántasága olyannyira
állandósult jelkép a misztikában, hogy Robert Graves mítoszkutató feltételezi, az
őskorban készakarva törhették el a kovácsok lábait, hogy átszökve egy ellensé­
ges törzshöz, el ne árulhassák a fémmunkálás titkait. Mivel a kovács a Földanya
méhében érlelődő rejtelmes anyagot, a fémet alakítja szerszámaival, ráadásul a
félelmetes Tűz elemét hívja mindehhez segítségül, alakja óhatatlanul összekap­
csolódik a tűzpróbával, a beavatással, az alkímiával, a Mindenség szívében lakozó
Titkos Tűzzel, valamint - a Tűz kiismerhetetlen, sokszor veszedelmes hatalma
miatt - egyfajta zabolázatlan démoni-titáni energiával. Völund bosszúja könyörte­
len, akárcsak eleme, a Tűz, a történet abszolút csúcspontja azonban az a pillanat,

181
amikor a kovács - krétai megfelelőihez, Daidaloszhoz és Ikaroszhoz hasonlóan
- szárnyakon menekül.
A maja-kiese történet az egyik legösszefüggőbb és legszebb mítosz Közép-Ame­
rikában. Jaguárszarvas és Vadász apáinak, Egyvadásznak és Hétvadásznak már
meggyűlik a baja az Alvilággal, ezért is kell - a pokolbeli nagyurak parancsára - sá-
mánikus kalandjukra elindulniuk. Az, hogy az alvilágiakat zavarják a fényistenek
labdajátékának hangjai, a mezopotámiai teremtéstörténet egy jelenetére emlékez­
tet: ott Apszú és Tiámat, az ősistenek zsörtölődnek, hogy az ifjabb istengeneráció
„zajos" tevékenységei miatt n e m képesek aludni. Általában jellemző szimbólum,
hogy a Halált a Csenddel, az Életet pedig a Hanggal, a Szóval, a Beszéddel és a Dallal
azonosítják... Vérlány, az alvilági főnök leánya a tiltott Fa gyümölcsével elegyedik
beszédbe, gyermeket fogan tőle, majd apja haragja elől kell menekülnie: a bibliai Éva
paradicsomkerti történetének, úgy látszik, sokkal-sokkal ősibb gyökerei vannak,
mint azt a bibliakutatók többsége feltételezné! Az is jellegzetes, hogy az Alvilágot
olyan héroszpár győzi le, akiknek származás szerint apja a Fényhez, anyja pedig a
Sötétséghez tartozik: így mindkét, a Mindenség egyensúlyához nélkülözhetetlen
princípiumot egyesíteni tudták létezésükben. Oly sok veszedelmes próba - csupa
jellegzetes sámánikus beavatási kaland - teljesítése után pedig végre megmutatják
voltaképpeni énjüket, spirituális mivoltukat: a csillagos égre költöznek, ahol a luná-
ris (Hold: a meghaló-feltámadó, elhalványodó-újrafényesedő Vadász) és a szoláris
(a történet során is az állandóságot képviselő Jaguárszarvas, a Nap) őselv mágikus
megtestesítőivé, őrzőszellemeivé válnak.

Tanítás

1. Orpheusz zenéjének hatalma képes békés egymás mellett élésre, táncra, öröm­
teli mozgásra inspirálni növényevőket és ragadozókat, egymáshoz képest ősellen­
ségnek vélt állatfajokat, sőt élettelennek gondolt létezőket (köveket, sziklákat, ásvá­
nyokat) is. A harmonikus zene Isten hullámhosszának közvetítője a Földön. A zene
tanít, gyógyít, önkívületi állapotot idéz elő, vagy éppen teremt: Isten számos mítosz­
ban úgy alkotja meg a dolgokat (világokat, égitesteket, jelenségeket, élőlényeket),
hogy egészen egyszerűen kiénekli őket. A zene mágiájának orpheuszi megélése,
megvalósítása a Vízöntő-kori művészetelmélet egyik legfontosabb alapelve lehet.

2. Eurüdiké nem térhetett vissza a Felvilágra, mivel a sámán Orpheusz lélekveze­

tő munkája csak akkor lehet sikeres, ha ő és a kalauzolandó lélek is mély meditációs
állapotban, némán, befelé figyelve haladnak át ö n n ö n belső világukon, a veszedel­
meket, próbatételeket, kétes ösvényeket rejtő tudatalatti Alvilágán. Orpheusz asz-
szonya akkor „rontja el" ö n n ö n feltámadásának mágikus művét, amikor nem bízik
a lélekvezető szerepét játszó férjében. N e m ez az első mítosz, amely a kérdések, a
kételyek, a „tudni akarom"-ok nélküli feltétlen bizalom alapvető fontosságára fi­
gyelmeztet bennünket!

182
 3. Az olvasó tudja, hogy Arthur igenis királyfi, mégpedig egyenesen Uther Pen-
dragon király vér szerinti fia, a trónörökös. A fiú nevelőszülei, csakúgy, mint Kay, ezt
nem tudják, ezért is bánnak vele úgy, ahogyan szolgával szokás. Az a második „isko­
la" amiről Merlin beszél Arthurnak, nem más, mint az alázat, a kis én alávetésének,
a helyes önismeret tudományának a próbája. Arthurból csak úgy válhat igazi király,
ha előbb megismeri a szolgasorsot; nos, belőlünk is csak abban az esetben lehet igazi
„avatott", spirituálisán beérkezett személy, ha megtanultuk az egót kényeztető földi
címek, rangok és kategóriák viszonylagosságát. Az is nagyon fontos, hogy Arthurt
először nem hajlandóak elfogadni Anglia nemesurai: sérti önérzetüket az a tény,
hogy egy, a földi társadalmi piramison kívül álló, „erdőből j ö t t " fiú volt képes tel­
jesíteni az Excalibur próbáját. A mítoszok szerint ugyanis az igazi Kiválasztott útja
sosem egyenes ösvény a dicsőségbe, sokkal inkább vérrel, könnyel, félreértésekkel,
kívülről nézve méltatlan élethelyzetekkel, fájdalmakkal, kétségbeesésekkel szegélye­
zett Golgota-járás...

4. A három nő, aki elviszi Arthur testét Avallon szigetére, hogy ott, e téridőn
kívüli, a világ számára „elsüllyedt" országban meggyógyulhasson, n e m más, m i n t
az ezüstkori Hármas Istennő: Élet, Teljesség és Halál fehér, vörös és fekete színű
Úrnője. A mítosz olvasója ekkor értheti meg, hogy M o r g a n a n e m volt „gonosz":
vajákossága, fekete mágia iránti hajlandósága, félelmetes figurája az ősi Halálanya,
a Mágus-úrnő alakjának népvándorlás-kori visszfénye.

5. Völund történetének misztikus mondanivalója a léleknek (a kisfiúk csontjai­

nak) bezártsága a test b ö r t ö n é b e (a Világteremtő Kovács által elkészített anyagi
univerzumba). A maja mítosz viszont arra tanít bennünket, hogy megfelelően fel­
készült tudatállapotban a hideg nem dermeszt, a kések nem vágnak, a tűz n e m éget,
s a veszedelmes jaguárok is megszelídülnek (ahogyan az ószövetségi Dániel is mu­
zsikával nyűgözi le az oroszlánokat). A kemence-próba szintén Dániel könyvének
közép-amerikai változata. A sámánt nem égeti a tűz, mivel éber tudatállapotának
összpontosítottsága maga is tűz - nem anyagi, h a n e m Láthatatlan Tűz (tibetiül:
gtummo, szanszkritul: tapasz) -, ennek hatalmát pedig bárki saját bőrén is megta­
pasztalhatja, ha felkészült tudattal vesz részt egy tradicionális tűzönjáráson...

183
A keresztény vallásbölcselet legnagyobb misztériuma a szűzen fogantatás (par-
thenogenezis) mellett Jézus Krisztus golgotai halála és feltámadása. Világszerte
jól ismert, évszázadok óta számtalan művészeti alkotás által megörökített képek
a következők: B e t l e h e m EfFrata sziklás tája, erdőségekkel, barlangokkal; az egyik
barlang fölött sugaras csillag áll, megvilágítja a téli éjszakai tájat; a barlang bejárata
előtt fáklyafénynél pásztorok virrasztanak és jól láthatóan várnak valamire; benn
a száraz, meleg, szénával borított padozaton ökör és szamár áll, melengetik az új­
szülöttet, akit egy gyönyörű fiatal asszony hozott a világra ezen a titokzatos éjjelen,
c s o d a m ó d úgy, hogy földi férfi soha nem érintette a testét. Az isteni származású
kisded később ifjúvá serdül, bebarangolja a világot, tanít, csodákat tesz és gyógyít;
tizenkét hűséges tanítványa pedig úgy kíséri őt vándorútján, akár az állatöv tizen­
két csillagképe a Napot. Az istenküldötte tanító a Szeretet diadaláról, az Igazság
korának eljöveteléről, minden teremtett lény Isten előtti egyenlőségéről beszél; ám
a rossz lelkiismeretűek, a gazdagok és a hamis papok egyre növekvő gyűlölettel
figyelik tevékenységét. Végül elfogják, megkínozzák és fára feszítik az ártatlan, tisz­
ta lelkű prófétát, mint egy áldozati bárányt, aki a keresztfán küldetését bevégezve
meghal, lelke leszáll az Alvilágba, harmadnapra azonban feltámad, felszáll a felhők
fölé és égi édesapja trónjának j o b b oldalán foglal helyet.
Csodálatos élmény felismerni, hogy gyermekkorunk áldott karácsonyi ünne­
peiben, a kis jászol örömteli elkészítésében, a születés éjféli misztériumában egy
többmillió éves titkos tanítás rejtőzik, mely a történeti kereszténység előtt sok-sok
évszázaddal már számos beavatási filozófia világképét meghatározta. Az említett
titkos tanítás - a keresztény üdvtörténet igazi lényege - három sarokpontja: a Szü­
letés, az Alászállás és a Feltámadás. Ez utóbbi - a Feltámadás - valódi misztikus
örömujjongását csak fokozza a tény, hogy az Alászállás fájdalma előzi meg. (Gyer­
mekkorom egyik legboldogítóbb élményét jelentette az a pillanat, amikor négy éve­
sen, húsvétkor rádöbbentem, hogy a szeretetre méltó, szelíd arcvonású férfi „nem

184
is halt meg igazán"). Az emberiség egyik legrégebbi bölcseleti felismerése a tény,
mely szerint az élőlény anyagba zárt Isten, akinek létezése itt a Földön tökéletlen,
tudatlan és szenvedésteljes. Minden misztikus ösvény végső célja kiszabadítani az
embert a téridő és az ok-okozati láncolatok képezte bilincsekből, azaz visszaállíta­
ni létezése tökéletes, tudatos és gyönyörteli állapotát. Az utóbbi aktust a misztika
tudományában megváltásnak nevezzük; a bilincseket titkos tanításaik megérteté­
sével széttörő, a Fényhazából származó szellemi tanítókat, prófétákat vagy meste­
reket pedig Megváltóknak.
A mitológiában szereplő meghaló és feltámadó istenek Megváltók. M i n d e n meg­
haló és feltámadó isten a Megváltó típusának mitikus előképe, akinek sorsa Szüle­
tés, Alászállás és Visszatérés pólusai körül járja mindig önmagába visszatérő ör­
vénytáncát. Misztikus szemmel tehát Ozirisz, Tammúz, Adonisz, Attisz, Mithrasz,
a Tollaskígyó, Baldur és Jézus Krisztus nemcsak hasonlónak, de szimbolikus síkon
azonosnak nyilváníthatók.
A Megváltók mítoszai sokban hasonlítanak a hősmítoszokra, azt is mondhat­
juk, minden Megváltó egyben hérosz is, de n e m minden hérosz Megváltó. M i n d
a hősök, mind a meghaló és feltámadó istenségek születését gyakran égi előjelek
jövendölik; kora gyermekkorukban már halálos veszedelmek fenyegetik őket, me­
lyeket rendszerint csodás körülmények között sikerül túlélniük; közülük jónéhány
kitett gyermekként kezdi meg életét, a vadonban állatok szoptatják vagy nevelik fel
őket; később mind a héroszok, mind a Megváltók testi szépségükkel, emberfeletti
lelki erejükkel, bátorságukkal és isteni eredetű tudásukkal emelkednek embertár­
saik fölé. A meghaló és feltámadó héroszok (Megváltók) típusát azonban a hősö­
kétől könnyedén elkülöníthetővé, első pillantásra felismerhetővé teszik az alábbi
tulajdonságok:
• Sorsuk egyértelműen naptármítosz: születésük időpontja leggyakrabban a téli
napforduló (december 21.), míg rituális haláluké a Nap pályájának nyárközépi
fordulópontja (június 2 1 . ) .
• Az ősi, újkőkori (ezüstkori) eredetű meghaló és feltámadó héroszoknál szembe­
tűnő a kozmikus hatalmú Nagy Istennő jelenléte. Az Úrnő, mint Szűz, megszüli
a hőst, mint Vörös Királynő a kedvesévé teszi, végül Fekete Istennő alakjában
feláldozza, majd rituális elsiratásban részesíti őt.
• A Megváltó ily m ó d o n nem más, mint az Ú r n ő örök Fia, Kedvese és Áldoza­
ta. Halála után a hérosz leszáll a Mindenség legalsóbb rendszereibe (pokolba,
Alvilágba), az Istennő könyörgésére azonban a Kozmikus Hatalom döntése ér­
telmében kiszabadul, és i m m á r mint Megváltott Megváltó, ujjongva tér vissza
fénytermészetű testében a virágzó Földre és az istenek örökragyogású világába.
• Az alászállás mindig a természet hervadását, a visszatérés pedig a tavaszi élet-
fakadást szimbolizálja. A meghaló és feltámadó hősök éppen ezért mindig a
gabonával, a szőlővel, a gyümölcsökkel, a fákkal és a virágokkal állnak kapcso­
latban. Koré, D é m é t é r leánya például gabonahérosz; Dionüszosz élete a leszüre­
telt, kitaposott, borrá változtatott szőlő sorsának allegóriája; az Utolsó Vacsora

185
 kenyér- és boráldozata pedig ugyanennek az évmilliós misztériumnak - „elfo­
gyasztva meghal, majd testünkben erővé válva életre támad" - az Aranykor élet-
és ételközösségeit is felidéző, költői szépségű újragondolása.

Az életből halál - halálból élet körforgás misztikus valósága minden korszak

minden kultúrájának emberiségét mélyen megérintette. Polinéziában, a Ceram-
szigeteken például közismert Hainuwele története: az isteni származású leányt fel­
áldozzák, testéből lesz a kókuszdió, véréből a kókusztej, ám harmadnapra feltámad
és újonnan megjelenik a világban. Sorsát minden évben rituális táncosok adják elő
pantomimszerűen.
A Megváltók sorsa, körforgásszerű léttörténete minden esetben példává, para­
digmává lesz a későbbi nemzedékek számára. A tanításaikat követőkből gyakran
titkos beavatási közösségek szerveződnek, akik az égbe távozott példakép útjának
állomásait - a Születést, az Alászállást és a Feltámadást - naptári évente közös
rítusokon, szent szertartásokon adják elő, játsszák el, idézik fel muzsikával, dallal,
tánccal vagy álarcos felvonulással. így keletkeznek a misztériumvallások és azok
szertartásos elemei, a misztériumjátékok, amelyek nem mások, mint a színházi elő­
adások voltaképpeni ősei.
A következő oldalakon bemutatott mítoszok a keresztény üdvtörténet előtti leg­
híresebb Megváltó-történetek. Valójában az Aranykor-mítoszok csoportjába is tar­
tozhatnának, hiszen a meghaló-feltámadó hősök életükkel, tanításaikkal éppen az
Aranykor szépségét, jóságát, spirituális bölcsességét idézik vissza a halandók lassan-
lassan megfakuló történelmébe. Amikor a hellenisztikus korban (Kr. e. 4. század
- Kr. u. 2. század) az ízisz-avatottak Alexandriában és a Római Birodalom egyéb
területein előadták Ozirisz darabokra tépetését, elsiratását, majd ujjongva, diadal­
lal hordozták körbe a győztes Hórusz jelvényeit, éppen úgy az Aranykor elveszett
teljessége iránti nosztalgiát fejezték ki, mint Attisz követői, akik a hős tiszteletére
csillagdíszekkel ékített hatalmas fenyőfát táncoltak körül, majd megajándékozták
egymást. Ki gondolta volna, hogy a mi Karácsony-ünnepünk ajándékai is az Arany­
kor magántulajdont és hierarchiát nem ismerő világát varázsolják vissza napjainkba,
azét az Aranykorét, amikor az e m b e r még minden teremtett lényre édestestvére­
ként tekintett...

ízisz, OZIRISZ ÉS HÓRUSZ

M i u t á n mindent látó szemeivel felragyogtatta az első reggelt, Ré, a világteremtő

napisten önnemzéssel hozta létre gyermekeit, Sut, a levegő istenét és Tefnutot, a
pára oroszlántermészetű istennőjét. Su és Tefnut, bár testvérek voltak, szerelem­
mel szerették egymást és nászúkból ikerpár származott: Geb, a Föld istene és a
csillagos testű tehénként ábrázolt Nut, az Ég istenasszonya.

186
 Megtudta Ré, az ősatya, hogy G e b és Nut, fivér és nővér létére házasságot kö­
töttek egymással és dühében megátkozta a m é h é b e n m á r G e b gyermekeit hordozó
istennőt:
- Ne legyen a naptárban olyan év, olyan hónap vagy olyan nap, amelyen gyerme­
keidet világra szülhetnéd!
Bánatosan kereste fel ekkor Nut istennő a mindent tudó Thotot, az írás, a böl­
csesség, az orvostudomány íbiszfejű istenét. A furfangos T h o t megszánta a gyer­
mekeket váró úrnőt, ezért cselt eszelt ki. Leült kockázni a Hold istennőjével és
elnyerte tőle az év minden napjának egyhetvened részét. Ezeket öt nappá illesztette
össze, így az addig 3 6 0 napos esztendő i m m á r 3 6 5 napot számlált. Az átok n e m
sújtotta újdonsült napokon születtek meg az isteni gyermekek.
Az első napon Ozirisz isten j ö t t világra. M i k o r elhagyta édesanyja méhét, égi
hang zendült át az egész Mindenségen:
- Örvendjetek, mert jóságos király született a Földre, a nagy Ozirisz!
Ozirisz már az anyaméhben szerette testvérhúgát, a gyönyörűséges ízisz isten­
nőt. Az elsőszülött után azonban újra fiú lépett ki a fényre, az idősebb Hórusznak
is nevezett Aruérisz. Harmadiknak Széth isten j ö t t a világra. Széth azonban fogan­
tatása óta gyűlölte bátyját, Oziriszt, mert irigyelte tőle a majdan általa birtokolandó
királyi címet, viszont hozzá hasonlóan már anyjuk m é h é b e n szerelemmel fordult
testvérhúga, Neftisz istennő felé. Azt is mondják, hogy az erőszakos Széth, hogy
megcáfolja az elsőszülött Ozirisz trónutódlási jogát, rést hasított édesanyja, Nut
oldalán, és n e m a szülőcsatorna útját jött világra, h a n e m ezen a természetellenes
módon, nagy fájdalmat okozva ezzel a csillagos Nut úrnőnek. Széth mindenesetre
később sem tagadta meg soha veleszületetten kegyetlen jellemét.
Ezután születtek meg a nővérek: a negyedik napon Ozirisz majdani hitvese, ízisz,
az ötödiken pedig Széth leendő felesége, Neftisz istennő. A két pár hamarosan ösz-
szeházasodott egymással, Egyiptom földjén pedig Ozirisz király és ízisz királyné
uralkodott jóságosan.
Oziriszről az évezredes egyiptomi hagyományok úgy mesélik, hogy királysága
alatt az ország a béke, a szeretet és a bőség áldott földjévé változott. Ismeretlen volt
a háború, a halál és az öregedés. A szelíd szívű király iszonyodott a vérontástól,
ezért az országban senki n e m ölt sem állatot, sem embert; hús helyett gabonát et­
tek, az állatok vére helyett gyümölcsök, virágok és illatos vadméz ékesítették az is­
tenek oltárait. Az áldott Ozirisz egyszer vándorútra indult országában, s ahol csak
járt, minden embert meggyőzött a jó erkölcsök igazáról, sosem erővel, büntetéssel,
hanem rábeszéléssel, zenével és dallal. Minden olyan volt, mint az elveszett Arany­
korban, Ré napisten idejében. A gonosz Széth megtudta, mennyire szereti népe
a királyt, és az irigység még forróbban izzott fel fekete lelkében. Ő is vándorútra
indult hát, és ahol csak meghallgatták, így beszélt az emberekhez:
- Ne higgyetek Ozirisznek, telebeszélte a fejeteket! G o n o s z varázslattal fűevő
birkákká, sápadt árnyékokká alázott titeket. Ha rám hallgattok, követitek vágyaito­
kat, testetek parancsait! Kövessetek engem, s én a Föld uraivá teszlek b e n n e t e k e t !

187
 Ahol igazat adtak Széthnek, ott öldöklés, vér, háború és gyűlölet támadt azon
nyomban, ahogy kimondta rettenetes tanácsait.
Ozirisz életének huszonnyolcadik évében történt, hogy Széth végül összeeskü­
vést szőtt a király ellen. Cinkostársai hetvenketten voltak, közülük hetvenegy férfi
és egy nő, Aszó, Etiópia királynője. Széth megvesztegette Ozirisz szolgáját, hogy
amíg a király alszik, vegyen méretet testének hosszáról. Mikor a mértéket meg­
kapta, a gonosz fivér egy drágakövekkel ékes koporsót készíttetett szikomorfából.
Azután nagy lakomát rendezett, amire sok más vendéggel együtt meghívta Oziriszt
is. A mulatság tetőpontján felhozatta az ékes ládát, s miután mindenki megcsodálta
annak szépségét, Széth elkiáltotta magát:
- Annak adom, aki beleillik!
Nosza, egymás után feküdtek a drágaköves koporsóba a vendégek, de hiába, mert
kinek túl kicsi, kinek túl nagy volt. Végül Ozirisz vidáman kijelentette, hogy ő is tesz
egy próbát, azzal belefeküdt a ládába, s íme, éppen kitöltötte a méretet! Több se kel­
lett az összeesküvőknek! Gyorsan rácsukták a fedelet, melyet ólommal le is forrasz­
tottak, s a ládát a Nílusba dobták. A közelben tanyázó mezei istenek, a Pánok látták
a gyilkosságot, ezért rémülten ordítozva vitték meg a gyászhírt mindenfelé - ezért
is nevezik a hirtelen támadt rémületet páni félelemnek. A folyó hullámai pedig ki­
sodorták a ládát, s benne a jóságos király holttestét a tengerre. Hosszú hónapokig
hánykolódott Ozirisz koporsója a fodrozódó tengeren, míg végül Fönícia partjainál
egy, a fövenyen álló erika-cserje gyökerei közé akadt. A kis bokor ettől hatalmas fává
sarjadt és körülfonta a koporsót. Büblosz királya arra járt, és mikor megpillantotta
a sudár, égig érő fát, megparancsolta szolgáinak, vágják ki és vigyék haza a szálfát,
hogy mostantól a királyi palota ebédlőjét támassza alá. így is történt. A bübloszi
király persze n e m tudta, hogy Ozirisz teste tartja fenn ebédlője mennyezetét.
ízisz istennő pedig zokogva, jajveszékelve indult útnak, hogy megkeresse férje
holttestét. Amíg Egyiptomban volt, vele tartott Anubisz, a sakálfejű isten, a holtak
oltalmazója is, és együtt kérdezősködtek az embereknél, nem látták-e a szeretett
királyt. Ám mindhiába. Végül a Nílus deltájához értek, ahol az ott játszadozó gyer­
mekektől megtudták, hogy egy ékes ládát nemrég sodort ki a tengerre a víz - az
egyiptomiak azóta hisznek a gyermekek bölcsességében és jóstehetségében.
Tengerre szállt hát az istennő és hosszasan bolyongott Kisázsiában, Szíriában és
Fönícia partjainál. Már-már feladta a keresést és vissza akart térni Egyiptomba. Egy
este fáradtan roskadt le a tengerparton egy sziklára, arcát elfátyolozta és szívszag­
gatóan sírva fakadt. így találtak rá a bübloszi királyné szolgálólányai, akik ruhát
mosni mentek a tengerpartra. Egyikük így beszélt a társnőihez:
- Ki lehet ez az ismeretlen fiatal asszony? Milyen szépséges és milyen szomorú!
Biztosan valami nagy bánat érte, hogy ilyen keservesen zokog.
Megszólították íziszt, ám az a fájdalomtól nem volt képes válaszolni nekik. Fel­
emelte arca elől a fátylat, egymás után az ölébe ültette a leányokat, majd befonta
mindegyikük haját és szépen elrendezte ruháikat. A szolgálólányok ezután vissza­
tértek úrnőjükhöz a palotába.

188
 - Ki csinosított így ki benneteket, lányok? - kérdezte a királyné. - És miféle fel­
séges illat van a hajatokon?
- Egy idegen asszony ül a tengerparton, nagyon szép és nagyon szomorú, - felel­
ték a kis szolgálók, - ő fonta be hajunkat és tőle való ez a csodálatos illat.
- Hozzátok hát elém, mert szeretném őt megismerni! - parancsolta a királyné.
Erre a lányok visszafutottak a tengerpartra és szelíd szóval úrnőjük elé kísérték
Iziszt. A királyné nagyon rokonszenvesnek találta őt, akit száműzött előkelő asz-
szonynak tartott, úgyhogy azonnal megtette dajkának a c s e c s e m ő királyfi mellé.
ízisz, mivel meg akarta hálálni a királyné jóindulatát, n e m emlőjéből, h a n e m leg­
kisebb ujjúból táplálta a csecsemőt, éjjelente pedig az oltár tüze fölé tartotta, hogy
kiégesse belőle a halandóságot. Ezután pedig minden éjszaka fecskévé változott és
jajongón csipogva repdeste körül azt az oszlopot, amely szeretett férje holttestét
rejtette magában.
Ám az egyik éjjel baj történt. A királyné felébredt, mert zajt hallott. Berohant a
bölcsőterembe és íme, mit látott?! Az idegen dajka az oltár tüzébe tartja a kisfiát!
Nagyot sikoltott és kikapta a gyermeket ízisz kezéből. Abban a pillanatban ragyogó
fény áradt szét a szobában, és a királyné rémületében a földre borult. ízisz szánako-
zóan nézett le rá, és halkan csak ennyit mondott:
- M o s t már fiad is éppen úgy átmegy majd a halál kapuján, mint bármelyik ha­
landó. Te vagy az oka, hogy nem részesül az istenek életidejében!
- Ki vagy hát? - kérdezte reszketve a királyasszony.
- Én vagyok ízisz, a Nagy Varázslónő, Mindenek Úrnője, az Ö r ö k Istennő, az
égben Ré leánya, itt a földön Egyiptom királynéja, Ozirisz hitvese! Általam mozog,
él minden növény, e m b e r és állat, általam nyílnak ki tavasszal a virágok, általam
sarjad a magzat az anyaméhben! M i ó t a a világ létezik, Én vagyok, mert én egyidős
vagyok a végtelennel!
- Mondd hát, úrnőm, mit kívánsz tőlünk? - suttogta rendülten a királyné.
- Szolgáltam nálad tisztességgel, szolgálatomnak most elkérem a bérét! N e m ké­
rek mást tőled, mint azt az oszlopot, amely az ebédlő mennyezetét tartja!
A király és a királyné alázattal hódolt az istennőnek, és nekiadták a kért oszlopot,
ízisz kifejtette belőle a koporsót, a fát pedig évszázadokkal később is őrizték a büb-
loszi ízisz-templomban. Elbúcsúzott az istennő a királyi pártól és megindult, hátán
a koporsóval, vissza Egyiptom földjére. Amikor a Nílus partjához ért, letette a ládát
és elkészült rá, hogy kinyissa. Ekkor azonban zajt hallott a háta mögül. Megfordult
és meglátta a bübloszi király idősebbik fiát, aki idáig követte, mert kíváncsiságból ki
akarta tudni a titkát. ízisz olyan tekintettel nézett a királyfira, hogy az ott helyben
összeesett és meghalt.
M o s t már zavartalanul tekinthetett a koporsóra az istennő. Imába merült, majd
felnyitotta a láda fedelét. Ozirisz arca szép volt, mintha csak álomra szunnyadt
volna az ékes koporsóban. Az istennő iszonyatos sikoltozásban tört ki, gyásza oly
heves volt, hogy megrázkódtak a világ fundamentumai. Majd erőt vett magán, só­
lyommá változott, férje teste fölé repült és gyermeket fogant tőle. Ezután vissza-

189
változott királynői alakjába, magához vette a koporsót és elrejtőzött a Nílus-delta
bozótjaiban.
Mindeközben Széth rémuralommal bitorolta Ozirisz trónját és keresztül-kasul
kerestette ízisz istennőt, m e r t tudta, hogy világra hozta a trónörököst. A gyermek
neve Hórusz volt, ami Távolit jelent, mivel ő volt a messze égbolt istensége. Egy al­
kalommal azonban ízisz elment Butó városába Hórusszal, és otthagyta rejtekhelyü­
kön a koporsót. Széth megtalálta azt, és hogy ne lehessen fivérét eltemetni, dühében
negyvenkét darabra vágta szét a testet, és széjjelszórta a darabokat az országban.
M e k k o r a volt az istennő bánata, mikor nem találta férje testét, majd megtudta,
mit tett a sötétlelkű Széth! Papiruszcsónakra szállt, és húgával, Neftisz istennővel
együtt megkeresték a drága testrészeket, s külön-külön eltemették mind a negy­
venkettőt. Ahol egy-egy testrész nyugszik, föléje Ozirisz-szentélyt emeltek - ezeket
nevezték később az egyiptomiak abatonókmk, azaz Tiszta Helyeknek.
Nőtt, serdült a trónörökös, Ozirisz és ízisz szépséges, kedves fia, Hórusz. Egy
alkalommal Széth mérges skorpióval maratta meg a gyermeket, ám Thot isten, a
b ö l c s gyógyító h a m a r kiűzte véréből a lázat okozó mérget. M á r érett ifjú volt Hó­
rusz, amikor megjelent neki édesapja szelleme és megkérdezte, mit tart a világon
a legszebb dolognak.
- A legszebb dolog igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedett szüleimnek, - fe­
lelte Hórusz, - és megbüntetni azt, aki most jogtalanul sanyargatja Egyiptom népét.
- Helyesen szóltál, fiam! - válaszolta Ozirisz. - És mondd, melyik állatot szeret­
néd leginkább magadénak tudni az előtted álló nagy küzdelemhez?
- Én a lovat választanám, ó apám, - mondta erre Hórusz.
- M i é r t a lovat? M i é r t n e m az oroszlánt mondod? - kérdezte Ozirisz.
- Hasznos az oroszlán, ó apám, azoknak, akik segítségre szorulnak vagy félnek
az ellenség erejétől. Én azonban nem félek semmitől, és azért kell a ló, mert tudom,
hogy gyáva az ellenségem. Ha legyőzöm, menekülni fog, én azonban lovon utol­
érem, és megbüntetem őt.
Ozirisz nagyon büszke volt fia válaszaira, mert tudta, hogy le fogja győzni Széth-
et. N e m sokkal később Hórusz a m e z ő n sétált, amikor női sikoltozásra lett figyel­
mes. Fiatal asszony menekült egy őt üldöző mérges vipera elől. Az ifjú dárdájával
megölte a kígyót és odalépett a még mindig remegő mezítelen szépséghez.
- Ki vagy te? - kérdezte szelíden Hórusz.
- Thoérisz a nevem, Széth kedvese voltam, - válaszolt az asszony, - és ezt a kí­
gyót gonosz nagybátyád küldte rám, m e r t elhagytam őt, irtózván kegyetlenségétől.
Amiért m e g m e n t e t t e d az életemet, elmondok neked egy titkot. Ha majd harcolsz
Széth ellen, a bal karját ragadd meg, mert az gyönge, erőtlen; így bizonyosan le
fogod győzni őt.
Hórusz megköszönte a segítséget és hamarosan eljött a végső összecsapás napja.
A Nagy Völgyben ütközött meg Hórusz és Széth az Egyiptom feletti uralomért.
Elsőnek Széth sújtott az ifjúra, megsebesítve ezzel Hórusz bal szemét. Ám azonnal
odalépett az isteni orvos, Thot, és varázsmondásával újra éppé tette a hős szemét.

190
Ennek emlékére készítenek az egyiptomiak mind a mai napig szem-amuletteket.
Ezután Hórusz támadta meg Széthet. Megragadta annak bal karját, ahogyan Thoé-
risz tanácsolta, és ettől Széth a földre zuhant. Hórusz felemelte a kardját, hogy
lefejezze apja gyilkosát, ám ekkor odaszaladt édesanyja, ízisz istennő.
- Jaj, ne bántsd! - sikoltotta. - A fivérem, a te nagybátyád!
Hórusz ekkor elengedte Széthet, és feje helyett férfiasságától fosztotta meg a bi­
torlót. A megalázott Széth jajveszékelve menekült el Egyiptomból, ki a sivatagba,
hogy soha vissza ne térjen az általa annyira gyűlölt országba. Földi asszonnyal vagy
istennővel együtt hálni többé nem tudott, ám a pusztában lidérc-asszonyok fogan­
tak tőle gyermekeket - ezek a forgószelek, amelyek azóta is sanyargatják az utazó­
kat. Mások úgy tudják, hogy nőstény démonokkal két démon-gyermeket nemzett
Széth, akiket Iudaiosznak és Hieroszalamosznak neveztek.
Hórusz pedig diadallal fogadta az apjától örökölt fáraói kettős koronát. Feleségül
vette Hathor istennőt, és jóságos édesanyjával együtt még sok-sok évezredig vezet­
te békében Nílus-völgyi pompás birodalmát.

DÉMÉTÉR ÉS PERSZEPHONÉ

Démétér istennő nevének jelentése: D e o Mater, azaz Istenanya. Ő Zeusz nővére

volt, és noha a gyümölcsérés úrnőjeként kapcsolatban áll mindennel, ami életadó,
ami termékeny, neki magának soha n e m volt férje. Fivére, Zeusz azonban meg­
kívánta és elcsábította: így szülte meg leányát, Korét, majd fiát, a bujasága miatt
ismertté lett Iakkhosz istenséget. M i n t a gabona, a kenyér, az érés és táplálás ado­
mányozója, D é m é t é r kedves természetű, szelíd istenasszony volt, mézszőke haját
mindig koszorúba kötve viselte homloka körül, kosarában pedig illatos, színes gyü­
mölcsök mosolyogtak.
Sajnos azonban rettenetes gyász, fájdalom érte a szeretetre méltó istennőt. Há-
dész, az Alvilág fekete ura beleszeretett Koréba, és engedélyt kért Zeusztól, hogy
feleségül vehesse a lányt. Zeusz nem merte visszautasítani bátyját, ám azt is tudta,
Démétér soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Ezért, miután Hádész előadta
kérését, az Olümposz ura meglehetősen ravaszul a következő választ adta neki:
- N e m adhatom beleegyezésemet ehhez, ám meg sem tagadhatom tőled Korét.
Tégy belátásod szerint.
Hádész bólintott és visszatért a Tartaroszba. A következő hajnalon a kis Koré
virágot szedett a réten nem messze Eleuszisz városától, egy csapat fiatal nimfa tár­
saságában. Éppen egy különösen illatozó virághoz hajolt le D é m é t é r lánya, amikor
megrendült a föld; a nimfák sikoltozva szaladtak szerteszét. A m e z ő n rettenetes
szakadék tárult fel, a szakadékból pedig előrobogott egy fekete lovak húzta ször­
nyűséges fekete hintó. Egy sötét árnyék kihajolt a kocsiból, elkapta a kétségbeeset­
ten jajveszékelő Korét, majd hatalmas dörejjel visszatért a Föld alá. A következő

191
pillanatban s e m m i sem mutatta, mi történt: a m e z ő olyan lett, mint annak előtte,
a virágok illatoztak, a madarak pedig vidáman énekeltek az ágakon.
A nimfák, amint ijedelmük elmúlt, visszatértek és aggódva keresték úrnőjüket,
ám Koré eltűnt, nyomát sem lelték a környéken. Amint D é m é t é r istennő megtudta,
hogy leánya elveszett, fekete fátlyat vont arca elé, nem vett magához sem ételt, sem
italt, és azonnal útnak indult. Kilenc nap, kilenc éjjel kereste gyászosan zokogva
Korét, mindenhol leánya nevét kiáltozva. A tizedik napon fáradtan, reményvesztett
szívvel érkezett oda, ahol éppen Onkosz, az árkádiai király legeltette ménesét. Ek­
kor látta meg Poszeidón, aki már régóta szerette volna magáévá tenni - üldözőbe
vette hát, de az istennőnek sem istennel, sem titánnal nem volt kedve enyelegni,
hiszen lefoglalta szívét a fájdalom. Hogy megszabaduljon a kínos udvarlótól, fehér
kancává változott, és Onkosz m é n e s é b e n elrejtőzve legelészni kezdett. Poszeidón
azonban rátalált és fekete csődör képében meghágta őt. A rettenetes dühre lobbant
istennő e nászból szülte Deszpoina nimfát és egy vad lovat, Ariónt, miután pedig
kitombolta magát, visszaváltozott igazi alakjába és tovább folytatta a keresést.
Könnyek között kóborolt tovább Görögországban az isteni édesanya, mígnem
végül Eleusziszba érkezett. Itt elfáradva leült egy sziklára és elfátyolozta arcát. Hir­
telen leányok nevetését hallotta: a királyné szolgálólányai érkeztek meg, hogy a kö­
zeli pataknál mossák ki a rájuk bízott ruhát. Meglátták az istennőt, akit messziről
érkezett idegen asszonynak néztek, szelíd szóval kifaggatták, majd nagy fájdalmát
enyhítendő, bekísérték a palotába. Keleosz király és Metánéira királyné megszán­
ták a bánatában is szépséges istennőt, ezért vendégszeretőén fogadták és felkérték,
legyen dajkája az újszülött királyfinak, D é m o p h o ó n n a k . D é m é t é r beleegyezett. Ek­
kor belépett a t r ó n t e r e m b e a királyi pár sánta leánya, Iambé. Meglátta a szomorú
szemű idegen dajkát, s azonnal részvét és szeretet ébredt iránta a szívében. Hogy
megvigasztalja, pajzán rigmusokat kezdett el szavalni, és íme, a versikék hatására
az istennő arcán felcsillant lánya elveszítése óta az első halovány mosoly. Iambé
emlékére hívják azóta is az ilyen mondókákat iambusoknak. Beszaladt az öreg daj­
ka, B a u b ó is, ő szintúgy megszánta D e m e t e r t , ezért előhúzta szoknyája alól az ott
elbújt kisfiút, Iakkhoszt, Koré kisöccsét; az istenke édesanyja karjaiba vetette ma­
gát és megcsókolta őt.
A királyné ö r ö m m e l látta, hogy oldódott az új dajka szomorúsága. Barátságosan
szólította meg ekkor az istennőt:
- Kérlek, egyél vagy igyál valamit, bizosan megéheztél, megszomjaztál az úton,
amíg ideértél!
- N e m tehetem, királyném, - válaszolta Démétér, - esküm köt, hogy megtartsam
a böjtöm addig, amíg bánatomnak vége nem szakad.
- De hát csak elfogadsz tőlem valamit?! - unszolta őt Metánéira. - Ha olyat kí­
vánsz, amit a te hazádban szoktak enni, inni, csak mondd, mi elkészítjük neked!
- K ö s z ö n ö m jóságodat, királyasszony, - bólintott az istennő. - Fogadalmamat
n e m t ö r h e t e m meg, ám egyvalamit m é g s e m lenne szentségtörés megízlelnem. Ké­
szíttess nekem kükeónt, mentával ízesített árpasört!

192
 Csodálkozott a király és a királyné, de azért teljesítették a kívánságot. M i k o r
D é m é t é r az egész korsó kükeónt egy hajtásra jóízűen kiitta, a legidősebb királyfi,
Abász csúfondárosan felkiáltott:
- Ejha, de m o h ó n nyakalsz!
Démétér haragos pillantást vetett rá szemtelensége miatt, mire a fiú azonnal
gyíkká változott. Az istennő ekkor elszégyellte, hogy bánatot okozott a háziaknak
és úgy döntött, valamivel jóvá teszi ezt. M é g aznap éjjel a b ö l c s ő t e r e m b e ment,
kivette a c s e c s e m ő D é m o p h o ó n t bölcsejéből és a tűz fölé tartotta, hogy kiégesse
belőle a halandóságot. Azonban ebből is szomorúság történt. Metánéira királyné
zajt hallott, berontott a szobába és rémülten látta, hogy az idegen dajka mit művel a
kisfiával. Nagyot sikoltott, ám ekkor megtört a varázs és D é m o p h o ó n meghalt. Ha­
tártalan volt a szülők gyásza és megértették, hogy náluknál mérhetetlenül nagyobb
hatalom van jelen a palotában. D é m é t é r pedig ekként beszélt Keleoszhoz:
- Ne bánkódj gyermekeid távozása miatt, hiszen velem vannak ők! M é g min­
dig maradt három fiad, és közülük Triptolemosznak olyan csodás ajándékot adok,
hogy meg fogsz vigasztalódni.
Előző este történt ugyanis, hogy Triptolemosz felismerte az istennőt és elbe­
szélte neki a következőket. T í z nappal korábban két fivére, Eumolposz, a juhász
és Eubuleusz, a kondás az állatokat legeltette a mezőn, amikor egyszerre megnyílt
a föld és elnyelte Eubuleusz disznóit. Azután megjelent egy fekete lovak vontatta
szörnyű fekete hintó. Az éjsötét ruhába öltözött kocsis arcát n e m látták, csak azt,
hogy karjaival egy keservesen sikoltozó lányt szorít magához. Eumolposz annyira
sajnálta a szegény hajadont, hogy egy panaszos dallal emlékezett meg sorsáról.
Mikor D é m é t é r megtudta mindezt, Hekaté társaságában felkereste Hélioszt, a
mindent látó napistent, aki bevallotta, hogy Hádész rabolta el Korét, méghozzá a
lány apja, Zeusz jóváhagyásával. Ekkor a gyászoló anya megesküdött, hogy nem tér
vissza az Olümposzra; Eleusziszban maradt és megtiltotta a növényeknek, hogy
beérjenek, a fáknak, hogy gyümölcsöket hozzanak. Csakhogy így a kihalás veszélye
fenyegette az egész élővilágot. Zeusz restellte személyesen kiengesztelni Demetert,
ezért elküldte hozzá hírnökét, a szivárványos íriszt, csillapítsa haragját és oldja fel
átka alól a földet, különben mindennek vége. M i k o r az istennő n e m válaszolt a ké­
résre, Zeusz az olümposziak küldöttségét menesztette hozzá ugyanazon kéréssel,
de D é m é t é r fennszóval esküt tett, hogy mindaddig terméketlen marad a világ, amíg
Korét vissza nem kapja.
Zeusznak ezek után nem maradt más választása. M e g ü z e n t e Hádésznak, hogy
ha nem adja vissza a leányt, elpusztul az egész Mindenség, Demeternek pedig meg­
ígérte, hogy visszakapja Korét, ha a lány még nem evett a holtak eledeléből.
Miután Hádész végighallgatta a Zeusz üzenetét tolmácsoló Hermészt, nyájassá­
got színlelve így szólt Koréhoz, aki semmit sem volt hajlandó enni, mióta az Alvi­
lágba került:
- Úgy látszik, leányom, nem érzed jól magad itt nálunk. Hazaküldelek hát anyád­
hoz, ne bánkódjon annyira miattad.

193
 Koré arca ekkor felderült és Hermész felsegítettea kocsijára. M á r indultak volna,
amikor Hádész kertésze, Aszkalaphosz gúnyosan felkiáltott:
- Én láttam ám, hogy Koré megette egy gránátalma hét magját! Tanúsíthatom,
hogy evett a holtak eledeléből, ezért n e m mehet vissza a Felvilágra!
Hádész elégedetten elmosolyodott, majd megparancsolta a kertésznek, kapasz­
kodjon fel ő is Hermész szekerére. Eleusziszban D é m é t é r boldogan ölelte magá­
hoz Korét, ám mikor tudomást szerzett a gránátalmáról, még szomorúbbá lett,
mint annak előtte, és így szólt:
- N e m megyek vissza az Olümposzra és nem oldom fel átkom alól a földet!
Végül Zeusz azzal az istennővel tanácskozott, aki Hádésznak, Demeternek és
neki is anyja volt: Kronosz feleségével, Rheiával. Az ősanya döntése így hangzott:
Koré az év három hónapját Perszephoné néven az Alvilágban tölti, mint Hádész
királynéja, a többi kilencet pedig Demeterrel az Olümposzon. Hekaté, a Tartarosz
úrnője pedig felajánlotta, hogy odalent is vigyázni fog Koréra.
Ekkor az istennő végre visszatért az Olümposzra, a virágoknak pedig meghagy­
ta, növekedjenek, illatozzanak, a fáknak pedig azt, hogy érleljenek gyümölcsöket.
Ám még ezelőtt elbúcsúzott az eleusziszi Keleosz királytól és Metánéira királynétól,
megköszönve nekik a jóságos fogadtatást. Triptolemosz herceget pedig, ahogyan
ígérte, Eumolposz fivérével együtt beavatta titkos misztériumaiba, amelyeket ha
bárki ismer, biztosan megmenekül a haláltól. Triptolemosznak ezen kívül vetőma­
got, faekét és egy kígyó vontatta bűvös kocsit is adott, hogy bejárhassa a világot és
taníthasson meg másokat is a gabonanevelés tudományára. Aszkalaphosz kertészt
azonban csúfosan megbüntette árulkodásáért: rövid fülű bagollyá változtatta őt.

ADONISZ MÍTOSZA

Réges-régen, Kisázsiában élt egyszer egy király, akit Kinürasznak hívtak. Igazsá­
gos uralkodó volt, felesége, Astarte pedig gőgös természetű: a királyné azonban
semmilyen kincsre, vagyonra, palotára n e m volt olyannyira büszke, mint egyetlen
szépséges leánykájukra, Szmirnára. Óvta is őt anyja még a fúvó széltől is, az érte
esengő hercegeket pedig fennhéjázó szavakkal utasította vissza, mondván, a király­
lány rózsaszirom arcához, pálmasudár termetéhez földi halandó sosem, legfeljebb
egy istenség lehetne méltó.
Egy alkalommal fényes lakomát rendezett a királyi pár, melyre a környező tarto­
mányok uralkodói, uralkodónéi is hivatalosak voltak, velük együtt pedig újfent ne­
mesiíjak érkeztek, akik vacsora után alázattal megkérték Szmirna hercegnő kezét
szüleitől. Ám amint a kérés elhangzott, a királyné szörnyű haragra lobbant, felállt
és így kiáltott az ifjakra:
- M á r mondtam, hogy n e m adom semmiféle j ö t t m e n t n e k a lányomat, Szmirnát,
aki még magánál Aphroditénál is gyönyörűségesebb!

194
 Döbbent csend ülte meg a lakomázok sorait, odakint pedig távoli mennydörgés
hallatszott. A vérig sértett Aphrodité istennő megkapta égi apjától, Zeusztól a j ó ­
váhagyást, hogy megbüntesse azt, akinek szépségét még az övénél is többre merték
tartani. Uranosz lányának, a szépmosolyú Aphroditének kegyetlen volt a bosszúja:
megparancsolta szárnyas kisfiának, Erósznak, aki játszi kedvtelésből szokta nyilai­
val eltalálni a szíveket, hogy lője keresztül láthatatlan nyílvesszejével Szmirna keb­
lét úgy, hogy a királylány ellenállhatatlan szenvedélyre lobbanjon saját apja iránt.
így is történt. Szegény Szmirnának ettől kezdve n e m volt sem éjjele, sem nap­
pala. Testben, lélekben egyaránt kívánta ö n n ö n édesapját, ám bűnös vágyáról sen­
kinek nem mert beszélni. Szépsége elhervadt, rózsaszirom arcocskája megsápadt,
mosolytalanul bolyongott fel-alá a palotában, mint egy alvajáró.
Végül n e m bírt tovább Aphrodité hatalmával. Egy este álomport kevert apja
borába, s amikor a király aludni tért, Szmirna felkelt saját ágyából és apja mellé
feküdt. Reggel, mielőtt Kinürasz felébredt volna, az önvád iszonyában tántorgott
vissza szobájába a királylány és megesküdött magában, hogy soha, senki n e m fogja
megtudni, mi történt ezen az éjszakán. Azonban mikor karcsú teste gömbölyödni
kezdett, magához hívatta őt a király és szelíd szóval faggatni kezdte:
- Leányom, látjuk, hogy gyermekkel jársz. Ki érintette meg szűzi testedet tud­
tunk nélkül, ki az apja magzatodnak?
Szmirna egész testében reszketni kezdett. Lehajtotta a fejét és kicsordult szemei­
ből a könny.
- Ne félj! - bíztatta a király. - Inkább m o n d d meg, melyik kérőd tette ezt veled,
hadd büntessük meg a gonosztevőt!
A szerencsétlen hercegnő n e m bírta tovább. Apjára nézett, mondhatatlan fájda­
lommal, majd sarkon fordult és mintha vadállatok űznék, kiszaladt a trónteremből.
Kinürasz nem tudta mire vélni a dolgot, és Astarte királyné is tanácstalannak
bizonyult. Azonban néhány nappal később egy szolgáló kért kihallgatást a király­
tól. Elmondta, hogy látta Szmirnát, amint kilenc hónappal korábban éjjel elhagyta
hálótermét és a király szobájába osont. Aphrodité ekkor, hogy bosszúja beteljesül­
jön, úgy intézte, hogy Kinürasz elméje megvilágosodjon. A király megértette, hogy
egyszerre apja és nagyapja lett lánya gyermekének. Őrjöngő düh töltötte el minden
tagját, hatalmasat üvöltött és kardját kivonva rohant, hogy megölje Szmirnát. Ami­
kor a királylány meglátta, milyen szándékkal keresi őt az apja, fejvesztve szaladt ki
a palotából. A király utána. Egy kis d o m b o n érte utol Kinürasz a lányát. Szmirna
erejét vesztve, ájultan roskadt a földre. A király felemelte a kardot, hogy lesújt­
son vele, ám ekkor Aphrodité lenézett az Olümposzról, látta, hogy hová vezetett
bosszúja, és hogy megakadályozza a gyilkosságot, kimondott egy bűvös varázsigét.
Kinüraszt elvakította az isteni fény, lecsapott kardjával, majd amikor kiderült az
ég, döbbenten látta, hogy Szmirna helyett egy kecses törzsű mirhafa kérgét vágta
ketté; a fácska hasadékából pedig mezítelen újszülött kisfiú pottyant ki a földre.
Aphrodité fogta a gyönyörű c s e c s e m ő t , beledugta egy gabonaszelelő kosárba és
magával vitte. A gyermek nevelőanyjától az Adonisz nevet kapta.

195
 Az istennő egy tengerparti nádasban rejtegette Adoniszt, egészen addig, amíg a
gyermek fiúvá érett - olyan csodaszéppé, hogy hamarosan Aphrodité szeretője lett.
Maga Adonisz hatalmas juh- és kecskenyájakat terelgetett pásztorként, és nagyon
szeretett a Libanon erdőiben vadbivalyra, oroszlánra, sebes lábú zergére vadászni.
Évek teltek el, így éltek boldogan. Egy nyári napfordulón azonban Perszephoné, az
Alvilág úrnője meglátta Adoniszt, amint mezítelen testtel, puszta kézzel éppen egy
farkast ölt meg, mely báránykáját akarta elragadni. Nézte a gyönyörű hős testét, s
menten szerelemre lobbant iránta. Kérlelte hát Aphroditét, engedje át neki, csak
rövidke időre, szeretőnek Adoniszt, ám az istennő hidegen utasította vissza kéré­
sét, mondván, ő nevelte fel az ifjút, tehát csak őt illeti meg Adonisz szerelme. Az
igazság pedig az volt, hogy Aphrodité mindig magán hordta varázsövét, amelynek
egyetlen férfi sem tud ellenállni, így mágikus előnyt élvezett minden vetélytársnő­
jével szemben. Ekkor azonban Perszephoné bosszút esküdött. Felkereste Thrákiá-
ban Arészt, a háború istenét, akiről mindenki tudta, hogy korábban ő élvezhette
Aphrodité kegyeit, és ekként beszélt hozzá:
- Az istennő, aki kedvesed volt, most egy halandó ifjút kényeztet szerelmével!
Együtt űzik a vadakat a Libanon hegységében, s rajtad kacagnak!
Sötét pillantással válaszolt erre a rettenetes hadisten és magában eldöntötte,
hogy Adonisznak pusztulnia kell. Vadkanná változott tehát, és amikor a nyári nap­
fordulón a szép ifjú újfent vadászni indult a hegyekbe, egy bokor mögül előszök­
kenve agyarával halálra sebezte őt. Adonisz véréből kökörcsin sarjadt, lelke pedig
leszállt az Alvilágba. Aphrodité sírva, jajveszékelve kereste kedvesét. Mikor megta­
lálta néma testét, könyörögve fohászkodott fel Zeusz Atyához, támassza fel őt, aki
ártatlan volt, szépséges, minden növény és minden állat barátja. Az Olümposz ura,
meghatódva az istennő fájdalmán, mennydörgő szóval hirdette ki döntését:
- Adonisznak, a kedvesnek a tél közeledtével le kell szállnia az Alvilágba, hogy
ott Perszephoné istennővel legyen. Ám amint az első rügyek megjelennek a fákon
és elolvad az utolsó hó, kikelet szép napján feltámad Adonisz, ifjúi erejében jön fel
a Felvilágba, hogy egész nyáron Aphrodité oldalán élvezze a boldogságot!
így is történt, és így is lesz mindaddig, míg áll a világ, és Zeusz Atya kormányozza
az istenek és halandók nemzetségeit. Aphrodité pedig két gyermeket is szült a fel­
támadt Adonisznak: egy fiút, Golgoszt, a ciprusi Golgi város alapító királyát és egy
leányt, Beroét, aki a thrákiai Béroiát alapította meg. A szépséges Szmirnából lett kis
mirhafát pedig egészen a késő ókorig nagy tisztelet övezte, ahol pedig állt, ott hama­
rosan város épült, amely Adonisz anyjának emlékére a Szmirna nevet kapta.

ATTISZ ÉS KÜBELÉ

Valaha, a Mindenség hajnalán fenn, az Anatóliai-hegység járhatatlan magasában kő­

szikla állt, egy szikla-asszony. Zeusz Atya megkívánta őt, egyesült vele, a termékeny

196
szikla pedig gyermeket fogant, aki születésekor az Agdisztisz nevet kapta. Agdisztisz
kétnemű istenség volt, női emlőkkel és férfi nemzőszerwel, vidám természetű, aki
gyakran részt vett a hegyi nimfák orgiáin. Egy alkalommal azonban a nimfák leitat­
ták, s míg aludt, kőkéssel megfosztották férfiasságától. Mire felébredt, Agdisztiszból
szépséges istennő lett, és ezentúl a Kübelé, azaz a Hegy Úrnője nevet viselte.
Élt ekkoriban Kizsázsiában egy folyóisten, Szangarisz, akinek volt egy bájos le­
ánykája, Nana. A leány egyszer egy üdezöld domboldalon sétált nimfa-társnőivel,
amikor kecses mandulafára lett figyelmes. Nana kedves szóval üdvözölte a fácskát,
megfogott egy érett mandulát, kibontotta héjából és jóízűen megette. Abban a pil­
lanatban gyermek fogant a méhében.
Amikor eljött az órája, Nana egy barlangban keresett menedéket; vajúdása ide­
jén pedig jószívű nimfák, hegyi pásztorok, mindenféle szelíd és vad állatok virrasz­
tottak mellette. A téli napforduló éjfelén fia született, akit anyja Attisznak nevezett
el. Mivel azonban félt apja haragjától, Nana kitette a kis Attiszt egy hegyoromra, s
az istenek jóakaratára bízta életét.
Jöttek a medvék, vad farkasok, és megszoptatták az isteni c s e c s e m ő t . Amikor
megerősödött, a hegyi nimfák megtanították vadászni, Kübelé istennő pedig meg­
szerette és vőlegényévé választotta. Egy tengerparti nádasban fogadtak egymásnak
örök hűséget. Ám hamarosan nagy szomorúság történt. Meglátta a csodaszép ifjút
Szangaritisz, egy folyó-nimfa, és ellenállhatatlan szerelemre lobbant iránta. Kér­
te Attiszt, fogadja el szerelmét, ám a fiú hű maradt Kübelének tett fogadalmához.
Szangaritisz látta, hogy így nem teljesülhet be vágya, ezért cselhez folyamodott.
Varázsitalt főzött, megkínálta vele Attiszt, aki ennek hatására elfelejtette nemcsak
ígéretét, de még magát Kübelét is, s megígérte Szangaritisznek, hogy a következő
holdtöltén feleségül veszi. így is történt. Éppen a kézfogó utáni víg mulatságnál
tartottak, amikor megjelent a Hegy Úrnője, Kübelé. Egyetlen pillantásával porrá
égette a menyasszonyt, a vőlegényre pedig őrjöngést b o c s á t o t t . Attisz tombolva
tört szét mindent, ami útjába került, a vendégek riadtan menekültek haragja elől.
Végül fájdalmasan zokogni kezdett, felkapott egy kardot, és egy fenyőfa tövében
férfiatlanította önmagát.
Attisz ezután még visszanyerte elméje tisztaságát, de már késő volt: belehalt se­
bébe, így Kübelé csak a holttestét ölelhette magához. Az istennő ekkorra mindent
megtudott a varázsitalról és megértette, hogy bosszúja ártatlanul sújtotta kedvesét.
A Hegy Úrnője jajongva kiáltozta Attisz nevét; gyászában bejárta az illatos réteket,
a tengerparti nádast, a sziklás hegyormokat, s a természet együtt szenvedett az
istennővel. Kübelé végül Zeusz Atyához fohászkodott, támassza fel a mandula ked­
ves gyermekét, s az istenek ura mennydörgő hangon válaszolt kérésére:
- Attisz nem halt meg igazán, ám többé nem lehet olyan, mint azelőtt. Aludni
fog, hosszú, hűvös álmot, szépsége pedig örökké megmarad; sőt még azt is meg­
teszem neked, hogy bal keze kisujján nőni fog a köröm, hogy lásd, valóban csak
alszik. Eljön majd az idő, mikor újra felébred, erről azonban még a Sors istennői
sem nyilvánítottak ki többet nekem.

197
 M i n t mondják, Attisz valóban mind a mai napig mélyen alszik egy kisázsiai bar­
langban. Szépsége mit sem változott, arcán békesség honol; Kübelé istennő pedig
mellette ül, őrzi az álmát és várja, hogy elérkezzen a Zeusz Atya által megjövendölt
idő, mikor kedvese újra kinyitja szemét és ők örvendezve járják majd be szelíd ál­
latok kíséretében Anatólia hegyeit. M á s o k úgy tartják, Attisz minden évben meg­
hal, majd tavasszal újra feltámad: hívei ilyenkor a nevét kiáltozva elsiratják őt, ám
harmadnapon szalagokkal díszített fenyőfát hordozva vonulnak ki vígan azokba
a ligetekbe, hegyi ösvényekre és bércekre, amelyeket Attisz és Kübelé olyannyira
szeretett.

Magyarázat

ízisz, Ozirisz és Hórusz története Plutarkhosz tolmácsolásában (íziszről és Ozi-

riszről) maradt ránk a legteljesebb formában. A mítosz az egyiptomi mitológia,
misztika és mágia legelbűvölőbb darabja; epizódjai évezredeken át képezték mind
a temetési, m i n d a koronázási és beavatási rítusok szertartás-elemeit. Egyes szö­
vegek szerint Ozirisz (egyiptomi átírásban Uszir, arab változatban Szaurid) király
valaha a messzi nyugati A m e n t e t szigetén uralkodott, sőt, ő maga menekítette ki a
földrésznyi sziget lakosságát akkor, amikor A m e n t e t egy katasztrófa során össze­
töredezett és a tenger habjai alá süllyedt. Mondják, vele volt szépséges felesége,
Iszet úrnő (ízisz) is, valamint A m e n t e t legbölcsebb máguspapja, aki a Dzsehuti
(Thot) nevet viselte. Ozirisz békés, igazságos királysága A m e n t e t e n is, Egyiptom­
ban is az aranykori társadalom ideálját jeleníti meg, míg Széth rémuralma egy­
értelműen a könyörtelen, igazságtalan, pusztulással és háborúval terhes Vaskor.
A fivérek rivalizálása természetesen a M i n d e n s é g b e n megnyilvánuló teremtő és
pusztító energiák örök harca. Széth, bár a mítosz szerint csúfos bukása után elme­
nekült a sivatagba, a Ramesszidák uralkodása idején ( X I X . dinasztia, Kr. e. 13-12.
század) komoly egyiptomi kultusznak örvendett, számos szentély épült a tisztele­
tére, amelyek feliratai mint viharistent - és a viharok elhárítóját - dicsőítik.
A mítosz utóélete legalább olyan izgalmas, és spirituális szempontból legalább
olyan fontos, mint maga a történet. Ozirisz élete, alászállása, majd fiában való dia­
dalmas reinkarnálódása az újjászületési körforgás (szamszárá) legfontosabb jelképe
lett Egyiptomban. A fáraókorban úgy tartották, aki meghal, legyen akár férfi, nő,
vagy gyermek, a meggyilkolt Ozirisszal azonosul, a túlvilági fényhazában - Amen­
teten, amely egyfajta mennyországként volt jelen az egyiptomiak vallásában - az
Alvilágot uraló Ozirisz energiáit fogadja magába, itt a földön pedig új testében, Hó-
ruszként születik újjá. Hasonlóképpen, nemcsak a halott, de a beavatott is Ozirisszá
vált. A piramisavatások során a jelöltet múmialepelbe csavarták, Ozirisznak szólí­
tották, egy Széth-álarcos pap a piramis szarkofágtermében testét ékköves ládába
csukta, majd az illető testelhagyásos élményben részesült. Mikor visszatért, immár
avatottként, kint, a völgytemplomban és a felvonulási úton álló papok Élő Hórusz-
nak nevezve koronázták őt szimbolikus királlyá. Az ezoterikus Ozirisz-vallásban

198
ízisz istennő szerepe is rendkívül karakteres és nélkülözhetetlen: ő az, aki megta­
lálja és egy testté rendezi a szétszórt testrészeket, azaz ő forrasztja a M i n d e n s é g
széttört, kaotikus, mélybe hullt fényrészecskéit egésszé. ízisz az egyiptomi mitoló­
giában éppen ezért a Nagy Varázslónő nevet viseli. Szaiszban, Nyugat-Egyiptom­
ban az ókorban lefátyolozott szobra állt az istennőnek, a következő felirattal: „Én,
ízisz vagyok minden, ami volt, van és lesz, és halandó fel n e m fedheti fátylaimat."
A lefátyolozott ízisz a kozmikus káprázat (mája) elrejtette valóság jelképe; az al­
kimista allegória szerint az igazi bölcs alázatos, bátor és szabad szívvel lép oda az
Úrnőhöz, hogy megtisztult tudatállapotban felemelve annak egész testét b o r í t ó
fátylait, megpillantsa a kendőzetlen Létezést.
D é m é t é r és Perszephoné görög mítosza az ókori Hellász legnépszerűbb ezo­
terikus irányzatának, az eleusziszi Démétér-kultusznak lett az alapmisztériuma.
Az irányzat legszentebb központja az Athéntól 40 kilométerre található Eleuszisz
városa volt. A Démétér-misztérium szertartásait és spirituális tanait keresztény
szerzők örökítették meg műveikben, természetesen rosszalló h a n g n e m b e n ; a két
legfontosabb forrásunk ebből a szempontból Arnobius püspök, illetve Alexandriai
Kelemen. Mindketten úgy tudják, hogy D é m é t é r kultusza egy tavaszi és egy őszi
ünnepet foglalt magában; az előbbit Kis Misztériumok, az utóbbit Nagy Misz­
tériumok néven ismerték. A Nagy M i s z t é r i u m o k ü n n e p é n a kultusz avatottjai
- nagyobbrészt nők - többnapos böjt és egyéb tisztító szertartások után Athénből
Eleusziszba vonultak, s ott fáklyafénynél virrasztottak egy barlang sötét bejárata
előtt. Éjfélkor fénybe borult a barlang szája, s a fényözön közepén az avató főpap
(az epiphantész) alakja jelent meg. Kosarából titokzatos dolgot vett elő, magasra
emelte, s ekkor a jelenlévők csörgőket rázva, dobokat verve, sikoltozva, ö r ö m ­
könnyeket ontva fejezték ki ujjongásukat; majd hajnalig tartó lakoma és álarcos
mulatság vette kezdetét. Az, amit a főpap felmutatott, egyes beszámolók szerint
egy gabonakalász, mások szerint egy pólyába burkolt c s e c s e m ő volt. Kelemen sze­
rint felemelésekor az epiphantész a következőt kiáltotta: „A Nagy B r i m ó isteni
gyermeket szült, Brimoszt!" (más fordításban: „A Hatalmas Asszony életet adott
a Hatalmasnak!")
Arnobius viszont azt állítja, hogy a főpap kinyilatkoztatása ekként hangzott: „A
Szűz szült - a Fény növekedik!"
Ugyanő - Arnobius püspök - még arról is beszámol, hogy volt egy titkos m o n -
dókájuk a Démétér-avatottaknak, amelynek igazi értelmét a profán kívülállókkal
soha nem osztották meg. Az állítólag a misztérium lényegét is tartalmazó mondat
így szólt: „Böjtöltem, ittam kükeónt, fogtam a kis kosarat és b e t e t t e m a nagy kosár­
ba, majd újra fogtam a kis kosarat és kivettem a nagy kosárból..."
A böjt és a kükeón D é m é t é r istennő viselkedésére emlékeztet, hiszen ő volt az,
aki böjtjére hivatkozva csak mentával kevert árpasört fogadott el M e t á n é i r a ki­
rálynétól. Hívei nyilván ebben is utánozták őt az eleusziszi lakomákon. A kosaras
mondatrészek még a vallástörténészek számára is rejtélyesek. Sokan arra gyana­
kodnak, hogy orgiasztikus rítus (szexuálmágia) áll a háttérben, ahol is a kisebb

199
tárgy a falloszt, a nagyobbik az anyaméhet jelentené. Tény, hogy D é m é t é r imádói­
nak legfeltűnőbb jelképe a kosárka volt, b e n n e kígyókkal, fallikus amulettekkel és
fallosz alakú süteményekkel... Ráadásul a Démétér-kultusz és a tantra-jóga között
is nagyon sok hasonlóságot találunk. Úgy néz ki, az eleusziszi rítusok egyik spi­
rituális tanítása a két őselv (jin-jang, női-férfi) egymásra találása, és az elveszett
egység, az androgün ősállapot helyreállítása volt.
Adonisz n e m más, mint a sumer Dumuzi és a babiloni Tammúz. Pásztoristen,
természethérosz, a Nagy Istennő fia, szeretője és áldozata, akinek az év egyik felét
az Életet megtestesítő hatalommal (Aphroditéval) kell törtenie, az év másik felét
pedig a Halál erőinek úrnőjével (Perszephónéval). Az Attisz-Kübelé tanrendszer a
Krisztus előtti századokban szivárgott be a Római Birodalomba; Kr. e. 187-ben egy
szenátusi rendelet határozottan betiltja a kultusz gyakorlását, híveit pedig kitiltja
a Birodalom területéről. S hogy miért járt el ilyen szigorúan az ezoterikus irány­
zatokkal általában igen toleráns R ó m a ? Nos, ez könnyen megérthető a szertartá­
sok mibenlétét ismerve. A kultusz hívei egy négy napos fő ceremóniát tartottak
meg nyilvánosan minden év márciusában. Az első napon nádkoszorúval a fejükön
jártak t á n c o t az utcákon - Attisz nádasban nevelkedését jelképezve -, majd egy
óriási, kivágott fenyőfát hoztak elő fektetve, mint egy holttestet. A második napon
iszonyatos jajongással, üvöltéssel, a sámánikus hang-effektusok minden válfajának
felvonultatásával meggyászolták Attiszt, testüket véresre korbácsolták, majd azok
a férfiak, akik papi hivatásra határozták el magukat, kardot ragadva önkasztrációt
hajtottak végre. Ezután rohanni kezdtek, kezükben a levágott testrésszel, melyet
Kübelé istenasszony ezüstszobrához hajítottak. Végül beugrottak egy magánházba:
az ott lakóknak kötelességük volt az újdonsült papot ellátni, ruhával megajándé­
kozni és gyógyulásáig ápolni. Attisz eunuch papjai Kisázsiában hatalmas tisztelet­
nek, megbecsülésnek örvendtek, a kultusz hívei ugyanis Kübelé választott vőle­
gényeinek tartották őket. A sebek gyógyulása után rendezték meg a Hilariát, az
Örvendezés Ü n n e p é t - ekkor a halottnak tartott fenyőfát talpára állították, ágaira
bolygókat, csillagokat ábrázoló díszeket, gyümölcsöket, süteményeket aggattak,
körbetáncolták a fát, majd ujjongva, dalolva megajándékozták egymást. így záró­
dott az ünnep, amelynek évezredes elemei a mi Karácsonyunk fenyőfa-rítusaiban
élnek tovább.

Tanítás

1. Ozirisz a misztika tanítása szerint az elsüllyedt A m e n t e t (Atlantisz) utolsó

királya. Uralkodásának jellegzetességei (a húsevés tilalma, az erőszakmentesség, a
gabonatermesztés központi szerepe, a hangmágia - zene általi „rábeszélés" - alkal­
mazása) mind-mind a letűnt Aranykor utolsó évezredeinek tipikus vonásai. Halála
az Aranykor elveszítését, „Alvilágba költözését" szimbolizálja; a boldog világkor­
szak innentől kezdve kizárólag az üdvözült holtak, illetve a tradicionális egyiptomi
avatást elnyertek számára válik elérhetővé.

200
 2. Plutarkhosz értelmezése szerint Ozirisz maga az őseredeti Fény, a szellem­
világ teljességét uraló Kozmikus Tudat. „Halála" voltaképpen az alsóbb világokba
(lelki és anyagi szférák) való alászállását ábrázolja, amelynek során az oziriszi fény
a durva energiák (így az anyag) koporsójába záródik be. A görög misztikus szerző
legizgalmasabb állítása az, hogy tudniillik Ozirisz testének negyvenkét darabra vá­
gása és Széth általi szétszóratása voltaképpen Isten fényének alsóbb világokba való
kiszóratását, kiáradását „kódolja" a mítoszok nyelvén. A testrészeket összeszedő,
azokat eltemető vagy újra egészbe rendező ízisz istennő e szerint az értelmezés
szerint a Megváltókat vezérlő Bölcsességgel (Szófiával) azonos.

3. Ahogyan Ozirisz az Alászálló (Kiáradó), úgy Hórusz a Feltámadó (Visszatérő)

istenség; ugyanazon energia ellentétes irányban m ű k ö d ő kettős arca. N e m vélet­
len, hogy míg Ozirisznak a földmélyi mivoltra, a lefelé irányulásra utaló gabona­
múmia, addig Hórusznak az ég felé szárnyaló sólyom a szimbóluma. A piramisban
zajlott beavatások résztvevői a hagyomány szerint tetszhaláluk során Ozirisszá
váltak, avatottként való felébredésük után azonban a győzedelmes Hóruszt teste­
sítették meg.

4. ízisz istennő megkíméli Széthet, mivel nem akarja annak halálát. Azon kívül,
hogy e motívum a bosszúállás erkölcstelenségét, értelmetlenségét példázza, egy
mélyebb misztikus valóságot is kódol: a megnyilvánult világ harmonikus működé­
séhez a rombolás, a Fény megértéséhez az Árnyék energiaminőségének megléte is
elengedhetetlenül szükséges.

5. A történetben több, az egyiptomi mágiában alapfontosságú amulett eredet­

magyarázata is szerepel. Az egyiptomi anyák, ha skorpió marta meg gyermeküket,
a következőképpen jártak el. Készítettek egy Hórusz-táblát - egy egyszerű kő- vagy
agyaglapot, rajta a vadállatokon (különösen a skorpión) diadalmaskodó gyermek
Hórusz ábrájával, illetve a Hóruszt a skorpiócsípésből kigyógyító varázsige szö­
vegével. A táblára tiszta vizet csorgattak és ezt itatták meg a beteg gyermekkel.
Az analógiás mágia működése alapján a gyermek meggyógyult. A másik fontos,
a mítoszhoz kapcsolódó amulett az úgynevezett Hórusz-szem (udzsat-szem). Ezt
a Nagy-Völgyi csata sebesülési jelenetének emlékére készítik el (amikor is Széth
megsebezte Hórusz bal szemét, ám Thot meggyógyította azt). Védi a szemet min­
den fertőzés vagy sebesülés ellen, tisztítja, élesíti a látást.

6. Koré nem más, mint a virágzó Természet, melynek minden télen Perszepho-
névá kell változnia, és a hó köntöse alatt, látszólat holtan kell szunnyadnia egészen
a következő tavaszig. D é m é t é r nem más, mint maga a megnyilvánult Mindenséget
fenntartó Hármas Nagy Istennő, a magyar mitológiában G y ü m ö l c s o l t ó Boldog­
asszony vagy Hétboldogasszony. Fontos az a motívum, mely szerint aki eszik a
holtak gránátalmájából, az nem j ö h e t fel t ö b b é a felvilágra, vagy legalábbis örökre

201
hozzáköti létállapotát az Árnyak Birodalmához. A gránátalmát a mágiában hol
halálos méregnek, hol örök életet biztosító csodaszernek tartották. Az almába ha­
rapó, s ezzel alászállása-feltámadása körforgását mindörökre biztosító Koré szim­
bolikusan megegyezik a tudás gyümölcsét megízlelő, s ezzel az emberiség megvált­
hatóságát biztosító bibliai Éva alakjával.

7. Adonisz és Attisz között szinte tökéletes a szimbolikus azonosság. Mindket­

ten „apa nélkül" j ö n n e k világra (Adonisznak a saját nagyapja az édesapja, Attisz-
nak pedig a mandula, amely a férfimagot jelképezi - utóbbi esetben Zeusz nemző
hatalmának megjelenésére kell gondolnunk, feltehetően ő ejtette ugyanis teherbe
a fa alatt elhaladó N a n á t ) . Régi hiedelem a mágiában, hogy magvas gyümölcsök
elfogyasztása, vagy egy éppen gyümölcsöket hozó fa megérintése termékenység­
varázs erejével bír (könnyen várandóssá teheti a leányokat). M i n d Attiszt, mind
Adoniszt kiteszik - a különböző verziók szerint mindkettőjüket vagy nádasba, vagy
a tengerpartra. Mindketten a Nagy Istennő szeretőjévé lesznek és mindkettejük
halálát a féltékenység érzelmi jelenléte okozza (Adonisznál a férfi-rivális, Árész,
Attisznál pedig éppen az isteni szerető, Kübelé féltékenysége). Mindketten feltá­
madnak, bár létezésük ezek után már n e m kapcsolható egyértelműen az ébrenléti
szférához; végül mindkettejük alakjához az ókorban közismert, látványos, egyben
titokzatos ezoterikus kultuszok fűződtek.

8. A meghaló és feltámadó istenek visszatérését minden prófécia az új Aranykor

jövetelével azonosítja. Ezek a héroszok valójában mi magunk vagyunk: az istenek
alászállása kis énünk beavatás során való feloldódását, feltámadásuk pedig a Belső
M e s t e r (az Önvaló, a fénytermészetű Magasabb Én) avatotti diadalát jelenti.
Vajúdó történelmi korszakban élünk. Az elmúlt két évtizedben az ezotéria hatal­
mas reneszánszát tapasztalhattuk meg Magyarországon. Hazánkban az ezoterikus
érdeklődés, a spirituális témakörű előadások, tanfolyamok látogatása, a szellemi is­
mereteket átadó oktatók iskoláihoz való csatlakozás hovatovább életformává vált.
Az olyan, nemrégiben még egzotikusnak, titokzatosnak számító, távoli kontinensek
őshagyományaiból ideszármazott irányzatok, mint a jóga, a tantra, a zen vagy a tao
gyakorlása ma már bárki számára elérhetők. A hivatalos tudomány - ideértve a szo­
ciológiát is - önmaga teljes csődjét olvassa ki e jelenségekből, éppen ezért a korábbi
harsány ellentámadás, felháborodás vagy gúnyolódás helyett ma már a szemérmes
agyonhallgatás, a „tegyünk-úgy-mintha-nem-is-létezne" módszertanát alkalmazza.
A tudós számára az jelenti a legfőbb problémát, hogy az ezotéria „mozgalommá"
a szellem szabadságáért kiáltó néma demonstrációvá vált Magyarországon - a tu­
dományos szkepszis viszont ebben a különös küzdelemben kénytelen a „reakció"
hálátlan szerepkörét játszani.
Valahányszor a történelem során egy világkép kiöregedésének lehetünk tanúi,
mindig megfigyelhető, hogy az új, a friss irányzatok évszázadokkal vagy évezre­
dekkel korábbi mintákhoz nyúlnak vissza. A feudalizmus elnyomó gyakorlata ellen
tiltakozó középkori parasztmozgalmak - így a husziták, vagy a magyar Dózsa-féle
keresztesek - például a jézusi őskeresztény társadalomképben látták meg azt az
ideált, amit ők a maguk szóhasználata, gondolatvilága szintjén szerettek volna kép­
viselni és megvalósítani. A jézusi mozgalom a Római Birodalom testében viszont
még sokkal régebbi mintákat és ideálokat követett: számára az előképek a platóni
akadémiai rendszer, az orphikus és püthagoreus misztikusok titkos közösségei, il­
letve az egyiptomi Napváros Ré-avatottjainak ezoterikus csoportjai voltak.
Az ezoterikus közösségek azonban mindenkor csakis egyetlenegy példakép, a
mítoszokban emlegetett Aranykor elveszett, ideális társadalma mintájára szerve­
ződtek.

203
 A mitológiában, a misztikában és a mágiában világszerte közismert az a hiede­
lem, miszerint az eltűnt, elmúlt, elrejtezett Aranykor - silányabb világkorszakok
szenvedései, történelmi megrázkódtatásai után - globális katasztrófák, válságok és
vajúdási szenvedések kíséretében újra visszatér.
A maja, az azték, a tibeti és a Főnix-éven alapuló egyiptomi naptár számításai
szerint az új Aranykor Kr. u. 2 0 1 2 - b e n köszönt a világra. M á s naptári számításokban
egyéb adatok is szerepelnek (az óind világkép alapján például ma még csak a Vaskor
első évezredei egyikében tartunk), ám minden ezoterikus rendszer tud az Aranykor
ciklikus visszatérésének tanításáról.
Az előző Aranykor elvesztését számos mítosz egy istenküldötte hős vagy Meg­
váltó halálához és Alvilágra szállásához kapcsolja - ilyenkor az Aranykor vissza­
térése a nevezett hérosz feltámadásával azonosul. Az egyiptomiak szerint például
a Széth által meggyilkolt és azóta az Alvilág felett uralkodó Ozirisz egyszer újra
megjelenik majd a Földön. Jövetelét iszonyatos tűzáradat és minden élőlényt el­
pusztító özönvíz előzi meg. A kiválasztottak egy rejtett, „világfeletti" szférában
fogják átvészelni a katasztrófát, melynek végén Ozirisz és Atum isten „jóságos kí­
29
gyók" képében visszatérnek, hogy jelezzék az új Aranykor beköszöntét.
A germán mitológia - mint azt alább látni fogjuk - a Jézus Krisztus alakjával
azonos Baldur isten feltámadásával azonosítja a boldogabb világkorszak kezdetét.
A kelta druida-mágiában a három Istennő által meggyógyított, halhatatlanná lett
Arthur király Avallon szigetéről való visszatérése szimbolizálja a profán történe­
lem végetértét.
M á s mítoszok arra is utalnak, hogy a Vaskor végén egy új, égi származású isten­
emberi nemzedék megszületése mutat majd egy egészen más létminőség kialaku­
lására. Azt is mondják, hogy az istenemberek generációjából fognak származni az
Aranykor szellemi vezető rétegének legkiválóbbjai. Világszerte nagy lelkesedés kí­
séri ezoterikus körökben az úgynevezett indigó- és kristálygyermekek születését;
arra viszont már kevesebben gondolnak, hogy a csillaggyerekek érkezését a misz­
tikus szentiratokban számos évezredes Aranykor-prófécia jövendöli.
Az ősi tanítások sötét színekkel festik le az Aranykor eljövetele előtti utolsó év­
századok képeit. Háborúk, természeti katasztrófák, az emberi átlagéletkor szánni-
való megrövidülése, a spirituális képességek teljes elsorvadása, társadalmi elnyo­
más, igazságtalanság, viszálykodás, gyűlölködés jellemzi a vaskori emberek létmi­
nőségét és közegét. Fivér fivér ellen, nővér nővér ellen támad, apa a fiával, anya a
leányával viszálykodik. A vaskori e m b e r szomorú, kiégett, kétségbeesett, nihilista
és magányos. Szenved, de szenvedése n e m képes szétégetni létezése fojtogató kor­
látait: a vaskori egyén n e m képes a katarzisra. Ha szenvedése mégis eléri az emberi
elme épen maradása melletti abszolút mélypontját, keresővé válik: lázasan szaba­
dulni akar magányától, kiégettségétől, reményvesztettségétől, és mindenekelőtt a
lelkében t o m b o l ó , őt száz és száz darabra marcangoló kérdésektől. Ezek a kérdések
a vaskori e m b e r igazi sorstragédiáját szimbolizálják. Főként a „ki vagyok?" a „ho­
gyan vagyok?" és a „miért vagyok?" béklyózza, tépi, pusztítja a környezete értel-

204
metlenségétől, kiszámíthatatlanságától és igazságtalanságától amúgy is összezavart
illető érzékeit.
A Vaskor az abszolút történelem: az ittfelejtett, magára hagyott e m b e r vergődé­
se elmúlt évezredekből visszamaradt, egykori érték- és erkölcsrendszerek szánal­
mas roncsai között. Az Aranykor: a történelem eltörlése és a mitológia diadala. Az
Aranykor visszatérésekor a szentséggel telített mitikus idő teljes győzelmet arat a
profán történelmi időszámítás felett.
Ezzel a szakrális jellegű harccal és győzelemmel a mitológiában az úgynevezett
világvégemítoszok, szakszóval az eszkhaton-mítoszok foglalkoznak. A görög esz-
khaton szó jelentése: „kimenetel, végkimenetel, távozás, befejezés".
Záró fejezetünkben a legismertebb eszkhaton-történeteket mutatjuk be, remél­
ve, hogy segítségükkel az Olvasó is tájékozódási ponthoz juthat egyszerre remény­
vesztettnek és mégis reményteljesnek látszó jelenkorunkban.

A Z INDIAI M I S Z T I K U S H A G Y O M Á N Y

A Mindenség kezdetén az Úr Visnu, a létezés Legfelsőbb Ura köldökéből árasztotta

ki Brahmát, a teremtő istenséget. Brahma megalkotta a Kozmoszt, melynek ő az
irányítója, hatalma és ereje azonban nem vetekedhet az Univerzum rejtett, ám igazi
vezérlőerejeként ható, kék ragyogású Visnuéval. Maga Brahma száz Brahmá-évet
él meg, amelyben egy Brahmá-nap 4 3 2 0 millió földi esztendőnek felel meg, 3 6 . 5 0 0
Brahmá-nap alkotja tehát egy-egy Univerzum teljes élethosszát, a Kalpát.
Amikor a Kalpa kezdetén Brahma felébred, megalkotja a H á r o m Világot: Szvar-
gát, a szellemi szférát, Bhuvart, a lelki világrendszert és Bhurt, az anyagi minden­
séget. Kezdetét veszi a Kalpa történelme. Egy-egy Kalpa 1 0 0 0 Mahájugára, azaz
Nagy Korszakra tagolódik, s minden Mahájuga négy-négy Jugát, azaz világkorsza­
kot tartalmaz.
Az első korszak neve Szatjajuga, az Igazság Kora. Ez az Aranykor: a boldog­
ság, ártatlanság, béke, szentség, mindentudás és igazságosság világa. Az Aranykor
1.728.000 földi esztendőt ölel fel: az igazság istene, D h a r m a ekkor négy lábon áll.
Az aranykori ember halhatatlan, földi táplálékra nincsen szüksége, ismeretlen szá­
mára a betegség, a háború, a viszály és a halál.
A második korszak az 1.296.000 évig tartó Ezüstkor, a Trétajuga. D h a r m a ekkor
már csak három lábbal támaszkodik a Földre. Az emberek még kötelességtudóak,
de az első viszályok már megnyilvánulnak a társadalmakban. Ekkor jelenik meg a
vagyon, a birtoklás és az önzés.
A harmadik korszak a Rézkor, neve Dváparajuga, időtartama pedig 8 6 4 . 0 0 0 földi
év. Dharma istenség már csak két lábon áll, ám emiatt a jó és a rossz még éppen
kiegyensúlyozzák egymást. A szent áldozatokat még rendszeresen bemutatják, de
már mindennapos a hazugság, az elégedetlenség és a veszekedés.

205
 A legutolsó korszak azonban mindegyiknél sötétebb. Ez a Vaskor, a Kalijuga,
amely 4 3 2 . 0 0 0 évig határozza meg a földi emberiség életét. D h a r m a már csak
egyetlen lábon áll, nincsen más támasza. Az emberek hazugok, gonoszak, mohók.
Az áldozati tűzhelyek kihűltén, üresen állnak a városokban, melyek felett méltatlan,
elnyomó uralkodók zsarnokoskodnak. A férfiak kegyetlenek, az asszonyok buják;
szánalmasan rövid életüket még a gyakori természeti katasztrófák, járványok és
világháborúk is megkeserítik.
A Kalijuga vége azonban egyúttal egy csodálatos folyamat kezdete is. Ez a folya­
mat már évmilliók óta tart a világban: a Mindenség lassú gyógyulásának, megszen-
telődésének lehetne nevezni. Világkorszakok óta járja ugyanis az univerzumokat
halandó alakokat öltve a létezés jótevője, a szépséges Visnu isten. Valahányszor
felüti fejét a gonosz a Földön, alászáll ő, hogy megvédje az ártatlanokat és megbün­
tesse a kegyetleneket. Jelenkorunkig kilenc Visnu-avatára, azaz isteni testet öltés
ismert.
Az özönvíz előtti nemzedék idején jelent meg elsőként az Úr Visnu a világban.
Az istenek ugyanis úgy határoztak, hogy mindent elárasztó vízözönnel pusztítják
ki a rossz csíráit a létezésből. Egy igazszívű ember, M a n u egy napon kis halacskát
fogott ki a Gangá folyamából. Szánta visszadobni a vízbe, nehogy a nagyobb halak
felfalják, ezért vízfogó edényében hazavitte. A halacska azonban növekedni kez­
dett: kinőtte a nagyobb cserepeket, kádakat is, végül olyan hatalmassá vált, mint
egy cet. Ekkor emberi nyelven így szólt M a n u ősatyához:
- M e g m e n t e t t e d az életemet, ezért én is m e g m e n t e m a tiédet és a családodét!
Hamarosan özönvíz köszönt a világra! Építs bárkát, költözz be tiéiddel, és vigyél
magaddal minden élőlényből egy párat, hímet és nőstényt, a hasznos gabonákból
pedig egy-egy magot! Kösd a bárka orrát a farkamhoz, majd én vontatni foglak!
M a n u hálatelt szívvel m o n d o t t köszönetet a jótanácsért. A hal ugyanis nem volt
más, m i n t maga Visnu, aki így, Matszjá-avatára, azaz „hal-megtestesülés" képében
akarta átmenekíteni az emberi fajt a pusztulás utáni világkorszakba. így is történt.
Ö z ö n l ö t t az eső, t o m b o l t a zivatar, a halvontatta bárka pedig simán siklott az ára­
datban. Végül az özönvíz apadni kezdett, a vihar is felhagyott a tombolással: Manu
partra lépett és olvasztott vajat áldozott a jóságos Visnunak megmeneküléséért.
M á s o d s z o r r a akkor testesült meg Visnu, amikor a dévák - az istenek - és az
aszurák - az ősi származású d é m o n o k - háborúja után az istenfiak rájöttek, hogy
sok-sok mágikus értékű dolog eltűnt a régi világból. Elhatározták hát, hogy kiköpü­
lik a Tejóceánt, s így nyerik vissza e létfontosságú talizmánokat. Visnu isten ekkor
teknősbékává változott (Kurma-avatára) - az ő teknője lett a köpülőkő; rúdnak pe­
dig az óriáskígyó Vászukit használták. A köpülőmunka legáldásosabb eredménye a
halhatatlanságot adó isteni nektár {amrita) megszerzése lett.
Visnu harmadik alászállása az idő tájt történt, amikor az óceán újra áradással
fenyegette a fiatal Földet. Az istenség ekkor vadkan-alakot öltött (Váraha-avatára):
gyönyörűszép, égszínkék vaddisznó képében szállt le a tenger mélyére, majd ki­
emelkedett onnan, agyarán diadalmasan felmutatva a megmentett Föld-istennőt.

206
 Negyedszerre akkor volt szükség Visnu segítségére, amikor egy Bali nevű aszúra
király meghódította a Mindenséget, és zsarnokként sanyargatta a H á r o m Világ élő­
lényeit. Az istenség ekkor aprócska bráhmanává (pappá) változott, akit Vamanának
hívtak. Szokás volt ekkoriban Indiában, hogy ha bráhmanok, áldozópapok érkeztek
egy király udvarába, az uralkodó bőkezően megvendégelte őket, s ha kértek valamit,
30
teljesítette azt. Vamana, a törpe b r á h m a n a fogta koldulócsészéjét, vándorbotját,
paphoz illő őzbőrt öltött testére, így jelent meg Bali király palotájában. Végignézte,
amint a gőgös uralkodó, gazdagságában gyönyörködve osztja ajándékait az előtte
hódoló papok százainak, majd maga is a királyi trónus elé járult.
- Hát te mit kívánsz tőlem, bráhmana? - hajolt le az apró emberkéhez Bali király.
- Felséges maharadzsa, - válaszolta Vamana, - semmi mást n e m szeretnék, mind­
össze egy akkora földet birodalmadból, amelyet három lépéssel be tudok járni.
- Legyen hát! - nevetett a király. - Tedd meg h á r o m lépésedet itt előttem, s bi­
zony tiéd lesz mindaz a föld, amelyet általlépsz!
A törpe bólintott, s azzal hirtelen növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy
ember, majd tovább nőtt: feje már felért a palota tartóoszlopáig, keresztültörte a
mennyezetet, még tovább nőtt, feje a csillagokat súrolta, végül az Univerzum leg­
felsőbb pontjából nézett alá a rémült királyra és udvaroncaira.
- Köszönöm ajándékodat, ó, király! - mennydörögte. - Én Visnu vagyok, a min­
denség Legfelsőbb Ura, és most visszaveszem tőled azt, ami az enyém!
Lépett egyet - ez volt Bhúr, a Föld. Lépett kettőt - és átlépte Bhuvart, a Levegőég
birodalmát. Harmadik lépésével Szvargát, a Mennyországot is meglépte a kék ra­
gyogású, felséges Visnu isten. így vette vissza a H á r o m Világot Bali maharadzsától,
de nem tartotta meg magának, h a n e m visszaadta azok lakóinak, az élőlényeknek.
Bali királyt is megvigasztalta: a Levegőég-szférában egy egész bolygót kapott tőle
ajándékba. 3 1
Ötödszörre akkor szállt alá Visnu, midőn egy ráksasza, azaz démoni származá­
sú király, Hiranjakasipu fenyegette az élőlények világát. A ráksaszák ekkoriban el­
szaporodtak a Földön. Rút, kegyetlen, gonosz szívű szörnyetegek voltak: élvezettel
itták emberek és állatok vérét, elcsúfították a b r á h m a n á k áldozatát, kigúnyolták
a jóságot és a becsületet. Hiranjakasipu király azonban minden ráksaszánál ke­
gyetlenebb, gonoszabb és zsarnokibb szívű volt. Gyűlölte az isteneket - kivált­
képp Visnut -, bezáratta szentélyeiket, leromboltatta oltáraikat, helyükbe pedig új
templomokat építtetett, melyekben őt magát, Hiranjakasipu d é m o n t kellett isten­
ként imádni. Született azonban a királynak egy n e m e s szívű, szelíd, jóságos fia, aki
a Prahlad nevet viselte. Ráksasza mivolta ellenére gyámolította az elnyomottakat,
tisztelettel áldozott az isteneknek, különösen Visnunak, akit a dévák közül a le-
geslegjobban szeretett. Csúfolta, sértegette, fenyegette ezért eleget gonosz apja, a
király: a j á m b o r herceg ilyenkor lehajtott fejjel, alázatos lélekkel, megadóan tűrte a
sérelmeket, hiszen tudta jól, hogy az Úr Visnu mindig megsegíti híveit.
Egy alkalommal ismét rajtakapta fiát a király, hogy az országos tilalom ellenére
Visnunak mutatott be áldozatot.

207
 - Te áruló, te gyalázatos! - üvöltött fel Hiranjakasipu. - Hát nem mondtam,
hogy tilos a bálványimádás, m e r t itt én, egyedül én vagyok az isten?! Halállal lakol
az, aki meg meri szegni parancsomat!
- Megölethetsz, apám, - felelte szelíden Prahlad királyfi, - félelem nélkül fogom
elhagyni testemet. Ha az Úr Visnu vigyáz reám, a hóhér kezei közt is biztonságban
vagyok!
A király tajtékzott a dühtől. Vérben forgó szemekkel ordította:
- Ki az a Visnu? Hogy m e r e d jobban tisztelni énnálam?
- Visnu isten a H á r o m Világ valódi ura, az élőlények barátja, - mondta halkan
a királyfi.
Vészjósló kacagásban tört ki ekkor Hiranjakasipu.
- Hol ez a te Visnud? M u t a s d meg, hozd elém, majd én megmutatom neki, hogy
ki a Három Világ ura!
- Visnu mindenhol ott van. Bárhol megtalálhatod.
- M é g ebben az oszlopban is? - gúnyolódott a király, a palotát tartó díszes pil­
lérre mutatva.
- Igen, még ott is. Mindenhol, - felelt a királyfi.
A király ekkor iszonyút ordított, felemelte a kardját, s egy csapással kettéhasí­
totta az ékes oszlopot. Abban a pillanatban megdördült az ég, villám száguldott
keresztül a H á r o m Világon és íme, félig ember, félig oroszlán harcos szökkent ki a
kettévágott oszlopból: ő volt Naraszimha-avatára, azaz Visnu „ember-oroszlán alá-
szállása". Éles karmaival szétszaggatta a kegyetlen királyt, majd kézen fogva Prah­
lad herceget, felvezette őt a királyi trónhoz, hogy apja örökébe lépve foglalhassa el
méltó helyét. Végül kinyilatkoztatta magát, mint Visnu, az Igazságtevő, a Világok
Fenntartója; Prahlad uralkodása alatt pedig béke, szeretet és igazságosság virágzott
a Földön.
Hatodik alászállása során az Úr Visnu Parasuráma, a „Csatabárdos Ráma" alakjá­
ban jelent meg a Földön. Ebben az időben a harcosok kasztja felülkerekedett a pa­
pokén és rémuralmat kezdett gyakorolni a népek felett. Parasuráma egyszerre volt
félelmetes mágus és legyőzhetetlen erejű katona. A hagyomány szerint az elbizako­
dott harcosok huszonegy nemzedéke felett aratott mindhárom világban diadalt.
A hetedik Visnu-alászállás Ráma volt, a Rámajána hőse. Küldetése nem más
volt, mint minden idők legfélelmetesebb ráksasza-királyának, Rávanának a meg­
fékezése, amit becsületes küzdelemben végre is hajtott. Győzelme után még évez­
redeken át uralkodott feleségével, Laksmí istennő megtestesülésével, a gyönyörű
Szítával; végül levetve a földi test bilincseit, maga is hazatért a Felső Világba.
Nyolcadszorra a jádavák törzsében öltött testet, mint Krisna, Vaszudéva király és
Dévakí királyné gyermeke. Azért j ö t t világra, hogy legyőzze démoni nagybátyját,
a gonosz szívű Kamszát, visszaállítva ezzel a világban az erők egyensúlyát. Krisna
már gyermekkorában csodás képességekről tett bizonyságot. Újszülöttként meg­
szabadult a börtönből, ahová Kamsza záratta be szüleit, Vászudévát és az akkor
még várandós Dévakít, m e r t rettegett a jóslattól, mely szerint a születendő gyer-

208
mek meg fogja őt fosztani uralmától. Krisna démonokkal, kígyókkal, veszedelmes
boszorkányokkal szállt szembe; egy vihar idején felemelt egy hegyet, menedéket
nyújtva ezzel az élőlényeknek; meghódította a gópik, a tehénpásztorlányok szívét,
fuvolamuzsikájára pedig együtt táncolt az egész t e r e m t e t t természet. A Kamsza
legyőzését követő további hőstetteiről a Mahábhárata c í m ű hatalmas eposz szá­
mol be. A kuruksétrai csatában Ardzsuna kocsihajtójaként vett részt: ekkor tárta
fel hű tanítványa előtt a Bhagavad Gitát, a Magasztos Szózatát, az indiai misztikus
bölcselet legszebb, legköltőibb alkotását. Végül a jádavák közt kitört testvérhábo­
rúban távozott a Fénybe tiszta tudattal, félelem és szenvedélyek nélkül; követői,
akiket bhaktáknak neveznek, mind a mai napig fenntartják kultuszát Indiában és
az egész világon.
A hagyomány szerint a történeti Buddha, Sziddhártha Gautama Sákjamuni her­
ceg volt Visnu kilencedik megtestesülése. Világuralkodónak született, ám tökélete­
sen megvalósított Arhattá (Szentté), Tathágatává (Beérkezetté) és Buddhává (Feléb-
redetté) lett, hogy a Tan kerekének megforgatásával mutasson utat a szenvedések
kötelékei által megbéklyózott lények millióinak.
A Vaskor legvégén, az emberiség teljes lealacsonyodása idején az ég elborul, fe­
ketébe öltözik. A villámok szántotta fellegek olyanok lesznek, mint a virágfüzéres
elefántok. Földrengések, áradások, tűzvészek pusztítják végig a gonosz és tudatlan
nemzedékek által sanyargatott Földet. Végül meghasad az égbolt, s hófehér csata­
mén lép elő a világba, hátán villogó szemű, hatalmas kardot forgató harcossal: ő
lesz Kalki, Visnu tizedik, végső alászállása. Kalki-avatára végigvágtat majd fehér
lován minden kontinensen: haragjával felégeti a Vaskor maradványait, kardjával
elpusztítja a gonoszokat, hogy elkövetkezhessen a tiszták és igazak régen várt új
Aranykora.
•

BALDUR ISTEN TÖRTÉNETE

A világ csúcsán, a fellegek övezte Ászgard palotájában trónolt Odin, a germán isten­
világ fejedelme. Villogó félszeme előtt semmi n e m maradhatott rejtve, ha körbe­
kémlelte a világot; kezében kőrisfa dárdáját tartotta, lábai előtt farkas hevert; vállán
pedig két kedves hollója üldögélt, Hugin, a Gondolat és Munin, az Emlékezet.
Az istenek félelmetes urának gyönyörű fia született feleségétől, Frigga istenasz-
szonytól. A fiút Baldurnak hívták; ragyogó volt, mint maga a Nap. Szépségét, j ó ­
ságát, szelídséget bámulta minden isten, valkűr, ember, óriás és törpe. N e m volt
senki, aki ne szerette volna Odin fiát, a dicsőséges napistent.
Egy éjjel azonban szörnyű álmot látott Baldur, félelmeteset, melynek jelentését
egyik isten vagy istennő sem tudta megfejteni. Útnak indult tehát apja, Odin, az
istenek ura, híres nyolclábú paripáján, a Sleipniren: leszállt az Alvilág kapujához,
hogy megtudakolja fia sorsát.

209
 A kapunál barlang szája tátongott. Odin elmondta az ébresztő varázsigét, mire
a ködből túlvilági fényben tündöklő, ősz öregasszony lépett elő.
- Ki merészelte megzavarni álmomat? Ki kényszerített vissza e világra? - kér­
dezte fennhangon. - Hó alatt szunnyadtam, eső verte homlokomat, harmat lepte
hajamat, úgy aludtam.
- M o n d d meg nékem, ó, Válla, dicső jósnő, - felelte Odin, - miért áll készen
Helben, a holtak honában arannyal ékesített nyugvóhely?
- Fiadnak, Baldurnak készült ez a heverő, aki hamarosan megtér közénk, -
m o n d t a Válla. - M á r a m é h s e r t is kitöltötték számára az aranykupába. Kényszerí­
tettél, ezért feleltem, de t ö b b e t ne kérdezz!
- Felelj, Válla, bölcs jósnő, ki fogja elvenni fiam életét?
- A vak Hödur, fiad bátyja lesz öccsének gyilkosa!
S z o m o r ú szívvel tért meg Ászgardba Odin, az istenek királya. Gyászba borult
az égi ország, mindenki szánta a fiatalon távozásra ítélt napistent. Pihent Hugin és
Munin, Odin két hollója: hosszú ideig nem hordtak uruknak üdvös híreket. Még
Iduna örök ifjúságot adó csoda-almájából sem ettek bánatukban az istenek. Min­
denki azon töprengett, tanakodott, mi m ó d o n lehetne megmenteni Baldurt, Odin
szeretett fiát.
Ekkor Frigga, Baldur anyja, az isteni királyné útnak indult. Megesketett minden
fűt, fát, bokrot, szelíd és vad állatot, törpét, óriást, istent, embert, még a fémeket,
köveket és ásványokat is, hogy n e m fogják bántani a szépséges Baldur istent.
Ö r ö m e s t tette le minden t e r e m t m é n y az esküt, hiszen nem volt, aki ne szerette
volna Baldurt. Örvendezve tért vissza Ászgardba, az istenek várába Frigga: megme­
nekült a ragyogó napisten, hiszen nincs a világban, aki az esküt megszegve bántani
merészelné. Ujjongtak az ö r ö m h í r hallatán az istenek, körtáncot lejtettek Baldur
körül az Ida-mezőn, majd próbára tették az esküt: nyilakkal, dárdákkal, kővel do­
bálták, karddal sújtották Baldurt, de kicsorbult a penge, földre hullott minden
dobófegyver a szent eskü ereje miatt. Boldogan kacagtak az istenek, s újra táncra
perdültek, simogatva, ölelgetve a megmenekült napistent. Csak Loki, az istenek
cselszövője nem nevetett, n e m örvendezett velük. Gyűlölködve figyelte őket egy fa
mögül, majd ősz öregasszonnyá változott és Frigga elé lépett.
- Veszélyes játékot űztök! - mondta az öregasszony.
- Ugyan miért? - kérdezte Baldur anyja. - Szólj világosan! Mi érhetné fiamat,
hiszen minden teremtett dolgot megeskettem!
- Csak a fagyöngyöt nem! - kacagott gúnyosan az öregasszony, azzal köddé vált.
Frigga még utána kiáltott:
- A fagyöngy azért n e m tett esküt, mert nincs is önálló élete, a fára tekeredve
szívja annak életerejét!
Az istenek tovább dobálták, célozták Baldurt, és valahányszor a napisten sértet­
len maradt, boldog nevetésük szállt az ég felé. Csak a vak Hödur, Baldur bátyja állt
a m e z ő szélén magányosan és n e m vett részt a játékban. Loki megállt mellette és
megszólította őt:

210
 - Te miért nem játszol? M i é r t n e m próbálod ki te is Baldur sérthetetlenségét?
- Vak vagyok, nem látom, hol áll Baldur, és különben sincs fegyverem, - felelte
Hödur.
- M i é r t ne tisztelnéd meg fivéredet te is? Próbált meg az én íjammal, majd én
célzok helyetted és vezetem a kezedet a lövésnél!
Ezzel Loki megfogta Hödur karját és kifeszíttette vele saját íját. Az íj húrjára
pedig fagyöngyből készült nyílvesszőt illesztett.
- Most! - suttogta Loki és Hödur elengedte az íjat. A nyílvessző surrogva szelte
át a levegőt, s pontosan szíven találta a szépséges Baldurt. Odin fia holtan esett
össze az Ida-mező smaragdzöld füvén.
Istenek és emberek létének ez volt a legszomorúbb napja. N é m á n állták körül a
halottat az égiek, hiszen megszentelt helyen történt a gyilkosság, így vérbosszúra
sem gondolhattak. N é m a és mély volt Odin és Frigga gyásza is - ők tudták csak
igazán, mit jelent igazán Baldur távozása!
Baldur testét saroglyán vitték le a tengerpartra: ott horgonyzott a napisten hajója.
Viking temetéssel kívánták örök útjára küldeni a kedves istent, mint a királyokat és
hősöket szokás, de a hajó annyira gyászolta gazdáját, hogy n e m akart útnak indul­
ni. Végül egy óriásasszony érkezett - farkason lovagolt, kígyókból állt a gyeplője -,
aki vállalta, hogy vízre taszítja a hajót. Fáklyákkal meggyújtották a bárkát, melyen
Baldur teste nyugodott, mire az istenek és az istennők keserves zokogásban törtek
ki. Mielőtt azonban a hajó a vízre siklott volna, kivált a valkűrök köréből Odin, fia
testéhez lépett, lehajolt és súgott a fülébe valamit.
Nanna, Baldur ifjú felesége felsikoltott és a hajóra vetette magát, hogy együtt
égjen el hitvesével. Felugrott a bárkára Baldur lova is, hadd kövesse urát a holtak
országába. Utoljára Odin áldozati ajándékul fia máglyájára dobta csodálatos arany
karkötőjét, mely minden kilencedik éjjel kilenc új karkötőt fiadzott.
Hazatértek az istenek és azonnal tanakodni kezdtek, ki szálljon le az Alvilág­
ba, hogy váltságdíjat kérjen Baldur lelkéért. Az istenek követe, a hősies H e r m ő d
vállalkozott a küldetésre: felült a Sleipnir-paripa hátára és elvágtatott. Kilenc nap,
kilenc éjjel vándorolt a Sötét Birodalomban, míg végre Hel országának kapuja elé
érkezett. A kapuban egy óriásleány állt őrt.
- M i t keresel a holtak birodalmában? - kiáltott Hermődre.
- Hermőd vagyok, Baldur isten fivére, - válaszolta a követ. - Halott testvéremért
jöttem!
- Láttam, amint átment a hídon és észak felé tartott! - mondta az óriáslány.
Megsarkantyúzta H e r m ő d a nyolclábú paripát, és m e n t e n Hel országában ter­
mett. Az Alvilág úrnője, Hel éppen trónusán lakomázott, mellette a díszhelyen
Baldur isten ült. H e r m ő d is részt vett a lakomán, másnap pedig megkérte Hel ki­
rálynőt, engedje vissza Baldurt a felvilágra.
- Legyen így, de csak egy feltétellel! - mondta az istenasszony. - Ha igaz, hogy
minden élő és élettelen dolog siratja Baldurt, menjen haza az élők közé. De ha csak
egyetlenegy akad, aki nem siratja őt, itt marad velem mindörökké!

211
 M e g k ö s z ö n t e H e r m ő d a választ és visszatért az Alvilág kapujához. Baldur és
Nanna elkísérték idáig. A napisten visszaküldte apjának a csodás karkötőt, Nanna
pedig az istennőknek küldött ajándékot.
H e r m ő d megérkezett Ászgardba és elmondta Odinnak mindazt, amit ott látott,
hallott. Ekkor az istenek követeket küldtek szerte a világba, akik megparancsolták
minden élőlénynek: könnyekkel sirassák, jajszóval gyászolják Baldurt, Odin fiát.
Senkinek n e m kellett kétszer mondani: a napisten halálhírét hallva zokogtak az
emberek, könnyeztek a törpék, még a keményszívű óriások is sírva fakadtak, a vé­
rengző farkasok is égnek üvöltöttek, úgy gyászolták a mindenkihez jóságos Baldur
istent.
M i d ő n a követek már körüljárták mindhárom világot, s indultak volna vissza Ász­
gardba, egy sötét barlangban magányos óriásasszonyt találtak. Felszólították hát őt
is, sirassa meg Odin Alvilágra szállt gyermekét. Ám az asszony így felelt:

A szemem, az száraz.
Ugyan miért sirassam
Odin-fi halálát?
Éltében, holtában
Nekem jót sosem tett:
Maradjon hát holtan.

A m i n t ezt kimondta, sebtében lazaccá változott, s elúszott egy gyors sodrású

vízesésben. Riadtan tértek vissza Ászgardba a követek, mert sejtették: az ármányos
Loki volt az óriásasszony, ebben az alakban hiúsítva meg Hel istennő feltételét.
Odin és Frigga lehajtott fejjel hallgatták a követek szavait. Baldur, szépséges fiuk
i m m á r örökre az Alvilág lakója marad.
Fellobbant azonban az istenekben, istennőkben most már a bosszúvágy: hogyan
büntethetnék meg Lokit, Baldur gyilkosát? Megtudták, hogy Loki most is ott él a
vízesés melletti barlangban. Feltalálta a hálót, és naphosszat halakat fogdosott. Ha
bárki megközelítette búvóhelyét, azonnal lazaccá vált és eltűnt a zuhatag hullámai
között.
Elmentek hát az istenek a barlangba, ahol egy félig égett hálót találtak. Tudták,
hol bujkálhat Loki: saját hálójával fogták ki a vízesésből a lazacot. Thór isten ragad­
ta meg a farkánál fogva: innentől kezdve keskenyednek el farkuknál a lazacok.
Az istenek rettentő bosszút álltak a cselszövő Lokin. Megkötözték, leláncolták
a Himingbjörg-hegy gyökerei alatt, kötelékeit egy hatalmas sziklához erősítették.
A sziklán egy vipera csepegteti mérgét pontosan Loki feje felett - a gonosz isten
kínjai elviselhetetlenek lennének, ha nem állna mellette hűséges felesége, Sigün.
Az asszony csészét tart kezében, ebben fogja fel mindig a viperamérget. Ám időről
időre megtelik a csésze, s olyankor Sigünnek ki kell öntenie a tartalmát. Ilyenkor a
méreg Lokira cseppen és az isten rázkódik, vergődik fájdalmában: ekkor van kint,
a világban földrengés.

212
 Ám hiába Odin hatalma, Ászgard fényes, csillagtornyú vára, hiába a világrend,
melyet az idők mélyén állított fel a h á r o m ősisten, Odin, Willi és W e . A Nornák,
a Világfa gyökerénél lakó rettenetes sorsistennők már megfonták a végzet fonalát,
már elhatározták az Odin uralta mostani Mindenség végét. Hol vannak már az
istenek erkölcsei az egykori Boldog Világétól, amikor még Frey isten kormányozott
minden élőlényt békében, igazságban, szeretetteljes testvériségben? Háború árán
lett Odin, az Ázok vezére, minden isten fejedelme: háborújában le kellett győznie a
Ván-istenek családjait, meg kellett ölnie Kvasirt, a törpét, s fel kellett áldoznia Gull-
weig aranyasszonyt. Csalás és árulás árán épült meg, az óriások meg n e m fizetett
bére árán Ászgard, a fenséges fellegvár. Gyilkosság által szerezték meg az istenek
a Nagy Gyűrűt a ködfiaktól. Ármány végzett Siegmunddal, a büszke hőssel, Odin
fiával csakúgy, mint Siegmund gyermekével, a legdicsőbb harcossal, Siegfrieddel.
Recseg-ropog a Világfa kiszáradt, ősöreg-vén törzse; gyökerét kígyók emésztik,
lombja leveleit falánk sasok és szarvasok pusztítják. Odin világa roskadozik már az
ártatlanul ontott tengernyi könny és vér terhe alatt.
A völva, ahogyan a sámánasszonyt nevezték az ősi germánok, révülése során fel­
tárta Odin univerzumának jövendőjét, s Baldur halála volt az utolsó jósjel. H á r o m
évig tartó iszonyatos tél köszönt majd a világra, az emberek jószágaikkal együtt
mind halálra fagynak. Csak a farkasok híznak a felfalt holttestektől hatalmasra, ak­
korára, hogy végül fejük felér az egekig, s akkor elnyelik majd a Napot, a Holdat és
a csillagokat. Elsötétül az egész létezés, megremeg a Föld, medréből kilép a tenger,
s kezdetét veszi a világvége, a régiek nyelvén a Ragnarök, az Istenek Alkonya.
Rettegés tölti majd el minden isten és istennő szívét. Odin a Világfa forrásához
járul tanácsot kérni, ám a bölcsesség kútjának ezúttal zavaros lesz a vize. A Világfa
megremeg, ősi törzse kettéhasad. Loki leláncolt fia, a rettenetes Fenrisz-farkas el­
szabadul és Odinra támad. Megindulnak északról a dér-, délről pedig a tűzóriások,
hogy megostromolják Ászgardot, az istenek országát. A holtak körmeiből készült
hajókon érkeznek majd, hadvezérük n e m más lesz, mint a Himingbjörg-hegy alól
megszabadult áruló isten, Loki. Megremeg az eget-földet összekötő szivárványhíd
iszonyú rohamuk ereje alatt. A híd őre, Heimdall megfújja kürtjét, s megindul a
háború, a legutolsó döntő csata istenek és szörnyetegek seregei között.
Az istenek mellett szállnak síkra a Wallhalla lakói, az egykor csatában elesett földi
hősök szellemei. A halott harcosok rohamától megtántorodnak az óriások, ám késő
már megmenteni Odin düledező világát. Egymás után hullanak el Ászgard fényes
lakói: Frey, Niörd, a harcos kedvű Tyr, s az istennők sem kerülhetik el a fegyve­
res halált. A Fenrisz-farkas nagyra tátja száját és elnyeli az istenek apját, Odint. A
kalapácsos Thór a tengerlakó ősi kígyóval, Loki másik szörny-gyermekével, a Mit-
gard-sárkánnyal száll szembe, s pörölyével halálra sújtja a rémet, de annak rettentő
méregfogától találva, maga is halálba hanyatlik. Végül az óriások olthatatlan tűzzel
felgyújtják a Földet, s a lángok közt minden elhamvad, ami csak volt: ég, föld, tenger,
istenek, emberek, óriások teljes mindensége. A lét beleolvad oda, ahonnan valaha
előlépett: a Ginnunga-gap káoszába, az ősanyag kavargó, sötét, feneketlen méhébe.

213
 Ám hamarosan tenger születik, víz árasztja el a hamvába halt univerzumot. A víz
közepén smaragdzöld füvű, csodaszép sziget születik. Az emelkedő új föld felett új
Nap süt, újszülött Hold világít. Thór fiai megtalálják apjuk egykori pörölyét. Iste­
nek és istennők jönnek, közelednek, boldog kacagásuk betölti a sós illatú levegőt,
vezérük, fejedelmük i m m á r Baldur, Odin feltámadt, dicső fia, s az új sziget az ő
királysága. Az istenek a fű között rúnákkal írt aranytáblákat találnak, kézbe veszik
őket, s álmélkodva olvassák, milyen harcokat vívtak valaha a régi világ istenei, Odin,
Frigga és gyermekeik. Majd kacagva mennek fel a dombra, ahol várja őket Baldur
aranypalotája, a véget n e m érő lakoma, a szüntelen öröm birodalma. Új embernép
lakja majd a szigetet, új állatfajok népesítik majd be a hegyeket-völgyeket, eltűnnek
a mérgeskígyók, n e m lesznek többé bárányra támadó farkasok.
Baldur új világában n e m lesz halál, istenek és emberek tiszta testvériségben ör­
vendenek majd egymásnak, s betegség, öregség sem sújtja többé a sziget gyermek­
ártatlan nemzedékeit. Baldur, Odin fia az új Aranykor fejedelme lesz, s íme, most
már tudjuk, mit súghatott fia máglyája fölé hajolva egykor az isteni édesapa...

A P E R Z S A VILÁGVÉGE-HAGYOMÁNY

Az iráni ősmitológia tanítása szerint kezdetben n e m volt más, mint az androgün

Zurván, a végtelen, oszthatatlan, mindent átható Idő. Belőle sarjadt az ikerpár: a
jóságos Ahura Mazda és az irigy Ahrimán. Ahura Mazda, a Bölcs Úr teremteni kez­
dett: megalkotta a csillagokat, a bolygókat, a Napot, a Holdat, a földet, rajta növé­
nyekkel, állatokkal és az első emberekkel. Ahrimán nem tett mást, mint utánozta
Ahura Mazda műveit, ám bármit alkotott, az gonoszságát tükrözve rúttá, torzzá,
gyűlöletessé alakult. Amikor például Ahura Mazda megalkotta a hegyeket, Ahrimán
mindjárt létrehozta a veszedelmes szakadékokat. Amikor Ahura Mazda növényevő
állatokat teremtett, Ahrimán vérszomjas ragadozókat és kártevőket alkotott elle­
nük. Amikor Ahura Mazda megteremtette az embert, Ahrimán rögtön létrehívta
annak betegségeit; amikor Ahura Mazda kiárasztotta az Életet, Ahrimán rögvest
előhívta a Halált.
A Bölcs Úr első teremtménye egy kétnemű ősökör volt: teste oly fehéren ra­
gyogott, mint maga a felső fényvilág, teje pedig halhatatlanságot adományozott
megízlelőjének. Ahura Mazda megteremtette Gajómartot is, minden áldozópap
példaképét, az első embert a világon. Gajómart egy titkos szigeten lakott, és az
ősökör tejével táplálkozott: minden hajnalban pedig hálatelt szívvel áldozott Ahura
Mazdának. Megtudta ezt Ahrimán, és sötét szíve féltékenységgel telt el. Töpren­
geni kezdett azon, hogyan állhatna bosszút a Bölcs Úr által teremtett világon, és
mindenekelőtt hogyan alázhatná meg, tehetné tönkre az embert. Ekkor jelent meg
előtte Dzsehi, egy nőstény lidérc a pokolból. Buja táncot járt Ahrimán színe előtt
és felajánlotta, hogy megrontja Gajómartot. A sötétség fejedelme örömmel fogadta

214
el ezt az ajánlatot, és maga is egyesült Dzsehivel. Gajómart, az áldozópap nem bírt
ellenállni a gyönyörűséges nőnek álcázott Dzsehi vonzerejének: feledve hivatását,
szerelmes ölelésben forrott eggyé vele. Ekkor Ahrimán diadalmasan vágta dárdáját
az ősökörbe - a szentséges állat rögvest kimúlt. Véréből gabona, gyümölcsök és
gyógynövények sarjadtak; a lemészárolt G a j ó m a r t testéből pedig egy férfi és egy
asszony szökkent elő.
Az első emberpár, Gajómart utódai Airyana Vaedján, azaz a Ragyogók Országá­
ban, egy messze Nyugaton, az óceán közepén elterült csodálatos szigeten laktak.
A férfi neve Masja volt, feleségéé pedig Masjane. Ahrimán azonban őket is meg­
rontotta: Ahura Mazda alakjában jelent meg előttük, és a tudatlan emberpár térdre
borulva imádta az Istennek vélt gonoszt. Ekkor megremegett a föld, elsötétült az
égbolt, iszonyatos hullám csapott ki a tengerből, s a mesés sziget, Airyana Vaedja
egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt elsüllyedt.
Masja és Masjane utódai hajókon menekültek el, s benépesítették a Földet. Vérvo­
nalukból hatalmas hősök származtak Iránban, akik állandó harcban álltak az embe­
reket még ekkor is zaklató Ahrimánnal és déveknek nevezett szörnyű démonaival.
Az egyik legnagyobb démonölő Hósang volt, de hasonlóan hősies volt Szijámak, és
a híres vitéz, az ifjú Kerszászpa is. Amikor Jima király volt a világ királya, három évig
tartó iszonyatos tél köszöntött Iránra. Ám Jima Ahura Mazda tanácsára varát, azaz
barlang-menedéket épített az embereknek és az állatoknak - így mentette át az élet
csíráit a következő világkorszakra.
Jima dicső, igazságos, fennkölt uralkodó volt: az Aranykor utolsó királya. Sze­
rette őt, s követte szavát minden teremtett lény, istenektől a legkisebb állatokig.
Birodalmában az emberek többezer esztendeig éltek, haláluk pedig csak olyan volt,
mint az álom. Jima király feje körül mindig ott ragyogott az igazak szimbóluma, a
homlokot övező kis fénykoszorú, a khvarena.
Ám Ahrimán, aki ekkor már itt a Földön vívta élet-halál harcát Ahura Mazdával,
elhatározta, hogy véget vet az e m b e r boldogságának. Szakácsként állt be Jimához, s
levágott állatok, madarak húsával etette a királyt, holott addig csak a növényi élel­
met ismerte az emberiség. Majd tanácsadó miniszternek álcázta magát, és ekként
beszélt az uralkodóhoz:
- Dicsőséges sah, te vagy minden élőlény legcsodásabbja, téged dicsér mindenki
itt a Földön. Miért áldoznak hát templomaidban Ahura Mazdának, ennek a sosem
látott szellemnek, akiről azt sem tudjuk, élő-e vagy holt? Rendeld el népednek, hogy
ezentúl minden szentélyben egyetlen istenségnek adassék hódolat: Jimának, a M i n ­
denség Uralkodójának!
Tetszett a királynak ez a javaslat, ekként cselekedett hát. Lovas futárok vitték szét
Irán-szerte a hírt, hogy e naptól tilos Ahura Mazda imádata az országban, helyette
Jimához kell kicsinynek és nagynak fohászkodnia. Elsötétült az ég, különös villá­
mok cikáztak a láthatáron, de az önimádattól bódult király még mindig hallgatott
tanácsadójára. Amikor legközelebb a királyi t r ó n t e r e m b e n ült együtt miniszterei­
vel, oldalán a feketébe öltözött Ahrimánnal, így szólt fennhangon a jelenlévőkhöz:

215
 - Urak, halljátok! N e m vagyok-e a Mindenség Uralkodója? N e m vagyok-e töké­
letes? M á t ó l fogva nincs más isten az Univerzumban, csak én, Jima, minden idők
leghatalmasabb padisahja!
Ahogy száját elhagyták e szavak, túlvilági sötétség borult a trónteremre, az urak
még az orrukig sem láttak. Iszonyatos földrengés rázta meg a palotát, majd a kö­
vetkező pillanatban egy hófehér villám csapott be a trónterembe, kettéhasítva a ta­
nácskozók asztalát. A h r i m á n elmenekült. Mindenki reszketve kuporgott a földön,
ám ekkor hirtelen kitisztult az ég. Ragyogott a napsütés, felhőtlen volt az égbolt,
és a király is ott ült a trónján: értelmetlen szavakat suttogott maga elé, tekintete
zavaros volt, s ó, m i n ő b o r z a l o m - feje körül eltűnt a dicsőséges khvarena! Még
épp látták az urak, amint a fényköröcske kilebeg az ablakon, mint egy madár, majd
elszáll a közeli szántóföldek felett.
M a g á h o z tért ekkor Jima király és parancsot adott mindenkinek, vegyék űzőbe
a khvarenát. Szaladtak is lasszókkal, lepkehálókkal az udvari emberek, de hiába.
Egy halász látta utoljára a fénykarikát: lebegett egy kicsit a Kaszpi-tó nádasa felett,
majd alábukott a morajló habokba.
Jima királyt pedig örökre elhagyta szerencséje. Egymás után veszítette el csatáit,
míg végül ellensége kezei között végezte: Dahák, az arabok vezére könyörtelenül
kivégeztette a bukott, népe által i m m á r gyűlölt uralkodót.
A khvarena hatezer esztendeig n e m mutatkozott Iránban. A hat évezred lepergé­
se után történt, hogy egy nemes ház sarja, egy Dughdov nevű, tizenöt éves hajadon
éjszaka csodálatos álmot látott. Álmában egy hatalmas fa tövében sétált: a csodás
fa ágai a csillagokat súrolták, gyökere pedig leért az Alvilágba. A leány felnézett a
fa koronájára és azt látta, hogy onnan egy ragyogó fényköröcske hullik egyre lefelé,
ágról-ágra, pillekönnyen, végül leszáll a fáról, s pontosan Dughdov méhébe hatol.
M i k o r felébredt a leány, i m m á r viselős volt gyermekével.
Kilenc hónap múlva szépséges újszülöttet hozott a világra Dughdov. A kisfiú bol­
dog kacagással bújt ki anyja méhéből, haja szokatlan szőkeségben ragyogott, de a
legkülönösebb a feje körül tündöklő, lángnyelvekből álló fénykarika volt. A gyer­
mek erről kapta a Zarathusztra nevet, mely Élő Csillagot jelent.
Dughdov rokonai baljós jelnek vélték a kisded homlokát övező fénykoszorút.
Akik irigyelték a leányt, azt mondták, gyermeke apja Ahrimán, s szegény Dughdov
valóban n e m tudta megmagyarázni szüleinek, hogyan szülhetett szűz létére gyer­
meket. A rokonok úgy döntöttek, tűzbe dobják a csecsemőt, ám amint megtették,
látták, hogy a lángok n e m bántják Zarathusztrát, sőt, vidám táncot járnak a kacagó
fiúcska körül. Megrémültek és vízbe dobták a kisdedet, ám a vízitündérek meg­
szoptatták és fehér karjukkal kiemelték őt a Kaszpi-tó örvényei közül. Harmadjára
vágtató ökrök elé vetették a gyermeket, de hiába: a vezérökör, amint megpillantotta
Zarathusztrát, hirtelen megállt, vele az egész csorda, s békésen nyalogatni kezdték
az elpusztíthatatlan kisfiút.
Zarathusztrából lett Irán legnagyobb prófétája. Bejárta a perzsa és a méd tör­
zseket, és mindenütt Ahura M a z d a dicsőségét hirdette. Sok törzsfő még a régi dé-

216
veknek, Verethragnának, Átarnak, Vájunak áldozott, de sokan voltak, akiket meg­
győzött az isteni küldött szózata és hamarosan együtt hódoltak a Fény Legbölcsebb
Hatalmának, Ahura Mazdának a tűzoltárokon. A hatalmas szellemi tanítóvá lett
Zarathusztrát végül maga Vistászp király vette pártfogásába, így a próféta Irán- és
Turán-szerte zavartalanul terjeszthette tanait. Végül Ahrimán küldötte, egy far­
kassá vált gyilkos döfte le hátulról a hetvenhét éves, imádkozó Zarathusztrát; hívei
azonban jól tudták, hogy Ahura Mazda leghűbb szolgája egyszer visszatér.
Eljön az idő, amikor a gonoszok, Ahrimán követői végső harcba indulnak a
jóságot, szépséget, igazságot képviselő Ahura Mazda-tanítványok ellen. Szűztől
születik majd az első Megváltó, Osetar, szűztől j ö n világra a második Megváltó,
Osetarman is. Sokan azt mondják, O s e t a r az a Messiás, akit a keresztények Jézus
Krisztusnak neveznek, míg O s e t a r m a n M á n i prófétával azonos. Ám közeleg az
utolsó összecsapás. A Demávend-hegy alá leláncolt Dahák hamarosan elszabadul,
hogy Ahrimán zászlói alatt hívja harcba a démonokat. Megszületik majd a fény
leghatalmasabb küldötte, a harmadik Megváltó, Szaoszjant: a hagyomány szerint
maga Gajómart és Zarathusztra testesül meg b e n n e újra. Egymás után támadnak
fel a hősök, többek közt a dicsőséges Kerszászpa, aki valaha megkötözte a gonosz
Dahákot: egykori ellenségét most végleg, mindörökre legyőzi. Hatalmas háború­
ban a visszatért fényharcosok, a túlvilágot megjárt egykori hősök vezetésével arat­
nak diadalt a hamisak felett az igazak, míg végül a háromezer évre megbéklyózott
Ahrimán és Asa démonok kivételével senki sem marad életben a gonoszok közül.
Ahura Mazda maga is leszáll az égből, hogy az egykor leölt gyönyörű ősökör zsírjá­
hoz haoma-növényt keverve elkészítse a halhatatlanság elixírjét, s ezzel megszüle­
tik a jók három évezredes, tökéletes birodalma, a Világmindenség új Aranykora.

KERESZTÉNY JÖVENDÖLÉSEK

A Vaskor végéről, az Aranykor jöveteléről kinyilatkoztató keresztény források kö­

zül János Apokalipszise a legismertebb és legrészletesebb. Az ebben rejlő tanítást
maga Jézus Krisztus adta át látomás útján az apostolnak, aki mellesleg a legtöbb
ezoterikus utalást tartalmazó evangéliumnak is a szerzője. Amikor az emberiség
történelme befejezéséhez közeledik, az égi Krisztus, a feláldozott Bárány feltöri a
titkos Könyv pecsétjeit. Az első hat pecsét kinyitása nyomán világuralomra törő
császárok érkeznek, rettenetes háborúk kezdődnek, éhség, pusztulás és halál tá­
mad a Földön. Az értékek eltűnnek a világból, az embereket pusztán ö n n ö n anyagi
jólétük és testi túlélésük foglalkoztatja majd. Százak, ezrek tesznek tanúságot vérük
kiontásával hitük, meggyőződésük nevében: ők fehér ruhát kapnak és közvetlenül
Isten trónusa előtt foglalnak helyet az Égben, kezükben pálmaággal. A Nap fekete
lesz, mint egy szőrcsuha, a Hold pedig vörös, mint a vér; a csillagok úgy zuhannak
le a Földre, mint a gyümölcsök, ha a fákat megrázza a szél. A Vaskor királyai, vezérei

217
és leggazdagabbjai barlangokban, föld alatti sziklamenedékekben próbálnak majd
elrejtőzni a végítélet elől, de hiába. Száznegyvennégyezer igaz embernek kerül pe­
csét a homlokára: ők a választottak, akik túl fogják élni a kozmikus katasztrófát. Az
életre ítéltek elpecsételése után az angyalok feltörik a hetedik pecsétet. Megjelenik
hét hatalmas angyal, kezükben hét trombitával, s kezdetét veszi az apokaliptikus
harc, Fény és Sötétség végső közdelme a világban.
Az első trombitaszóra jégeső, tűz és vér hullik a Földre.
A másodikra egy tűzzel égő hegy omlik a tengerbe.
A harmadikra egy csillag zuhan a Földre.
A negyedikre elhomályosul a Nap harmada, a Hold harmada és a csillagok har­
madrésze.
Az ötödik trombitaszó nyomán megnyílik a Mélység feneketlen kútja. Füst tör
fel a nyílásból, amely i m m á r elsötétíti a teljes égboltot. Sáskák száguldanak elő, és
megtámadják az emberiség azon maradékát, akik nem viselnek pecsétet a homloku­
kon. A skorpiószerű szörnyek vas mellvértnél keményebb páncélt viselnek, hangjuk
pedig olyan, mint sok, csatába száguldó lovas szekér zúgása. Királyuk a sötétség
angyala, akit héberül Abaddonnak, görögül pedig Apollüónnak, azaz Pusztítónak
hívnak. E napokban „...keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kí­
vánnának meghalni, de a halál elmegy előlük" (Jel. 9:6.)
A hatodik harsonaszóra Kelet felől pokolbeli harcosok serege vágtat végig a Föl­
dön, tüzet, füstöt, kénkövet okádó, oroszlánfejű lovak hátán; e lovak farka kígyófe­
jekben végződik, s elöl-hátul hatalmas pusztítást okoznak.
A hetedik trombitaszóra gyönyörűszép szűz leány száll alá az Égből a Földre.
Olyan, mintha a Nap ruháját viselné; lába alatt a Hold, koronáján tizenkét csillag.
Feltűnik egy nagy vörös sárkány is, hét fejjel és tíz szarvval, hogy ha a szűz szül,
annak fiát felfalja. A leány fiúgyermeknek ad életet, akit az angyalok Isten trónu­
sához menekítenek.
Ekkor hatalmas háború tör ki az Égben. Mikháel angyal vezeti Isten seregét a
vörös sárkány szolgái ellen, s a legyőzött sárkány levettetik a mennyből a Földre.
A szörnyeteg üldözőbe veszi legnagyobb ellenfelét, a szüzet, ám nem éri utol, még
csak meg sem érintheti; a szűz sasszárnyon repül el előle, amikor pedig a Gonosz
vizet bocsát ki utána, hogy az elnyelje őt, még a Föld is segít a Napba Öltözött Asz-
szonynak: megnyitja magát és befogadja az áradatot.
A vörös sárkány, aki a Sátán maga, ekkor bosszút esküszik „a szűz magvából
valók ellen" - kiáll a tengerpartra és felidéz egy hétfejű Fenevadat, akit hamarosan
az egész megmaradt emberiség imádni kezd. Feljön a Földből is egy Fenevad, a Ha­
mis Próféta: az előbbi szörny kultuszát terjeszti el a világban, s megöli azt, aki nem
imádja a hétfejű, tengerből érkezett Fenevadat. Senki nem adhat, vehet, csak az,
akinek j o b b kezén vagy homlokán ott látható az első Fenevad neve vagy nevének
száma, a hatszázhatvanhat. Ám a harc i m m á r befejezéséhez közeledik. Isten hét
rettentő csapást küld azokra, akik viselik a Fenevad nevét vagy számát. Babilont, a
kereskedelem központjává és a pénz uralmának szimbólumává lett várost - illetve

218
jelképét, a vörös sárkányon lovagló parázna asszonyt - az angyali seregek elpusz­
títják. Meghasad az ég, és leszáll egy fehér lovon ülő Lovas: szemei, mint a tűz,
sok-sok koronát visel, ám hogy mi a neve, azt csak Ő maga tudja. A Lovas megra­
gadja a Fenevadat és a Hamis Prófétát, kénköves tüzes tóba vetteti őket, követőiket
pedig - vévigszáguldva lovával a Földön - villámló kardjával semmisíti meg. Ezer
év múlva a Sátán elszabadul fogságából, utoljára egybegyűjti követőit, ám végleges
vereséget szenved. Ekkor a halottak megelevenednek, s új emberiség jelenik meg
az immár megtisztult világban. Új ég, új föld születik: a világ közepén pedig drá­
gakőből épített csodálatos város emelkedik. Itt fognak lakni az Aranykor igazai, a
Hajnalcsillag, Jézus Krisztus szelíd királysága alatt, mindörökké.

Magyarázat

A boldog, igazságos, spirituális létforma és az alacsonyrendű, anyagba zuhant ál­

lapot világkorszakonként ciklikusan változik. A régiek ciklikus létszemlélete éles
ellentétben áll a mai történészek álláspontjával; utóbbi ugyanis azt vallja, hogy az
emberi történelem a primitív, fejletlen, egyszerű csíraállapotból egy egyenes vona­
lú fejlődés által jut el a bonyolult, fejlett, technikai szempontból magasabb rendű
szakaszokig (ezt a vilászemlélet a lineáris jelzővel illetjük). Ha a modern, lineáris
történelemszemléletet („ősembertől az űrkutatásig") elmagyaráznánk mondjuk egy
ókori sumernek, ős-germánnak vagy ó-egyiptominak, az azt egyszerűen nevetsé­
gesnek találná. Ő ugyanis, ha arról kérdeznénk, milyen volt a kezdetek-kori, ősrégi,
történelem előtti világ, semmiképpen nem kezdetleges eszközöket készítő, vadá-
szó-gyűjtögető ősemberek hordáit látná maga előtt. Számára a világ éppen a kez­
detek idején volt tökéletes, s ebből az őseredeti teljességből, boldogságból és szent­
ségből veszített fokról-fokra az évszázadok haladása során, egészen a mélypontig, a
történelembe, térbe, időbe zárt, háborúval, halállal, fájdalommal és tudatlansággal
terhelt jelenkorig. Számára éppen a múlt, az egykori „álomidő" az Aranykor teste­
sítette meg a földi létideált, s gondolkodásmódjának látszólagos pesszimizmusát
éppenséggel az árnyalta, hogy mélységes meggyőződéssel hitt ugyanennek az ideá­
lis állapotnak - az Aranykornak - majdani visszatérésében.
Ugyanaz az Aranykor köszönt-e majd világunkra néhány évtizeden, évszázadon
belül, amelyet a nagy szigetbirodalmak elsüllyedésekor elveszítettünk? Igen és nem.
Igen, hiszen az Aranykor egységes fogalom: az osztatlanság, a differenciálatlan egy­
ség, a társadalmi igazságosság és az egyéni tudatosság tökéletes rendje és rend­
szere. És nem, hiszen minden Aranykor más és más létezésnívót képvisel. Nézzük
meg a mítoszokat: a germánok régi Aranykorát Frey isten, Freyja bátyja, a bőség
és a termékenység megtestesítője uralta, ám a világégés utáni Aranykor fejedelme
a feltámadt Baldur, a napfény, a ragyogás, a béke és a szeretet szépséges istensége
lesz. Egyiptomban Ozirisz és ízisz Nílus-völgyi fáraósága volt a mitikus Egykor
megjelenítője; az új Aranykor helyszíne viszont a tengerből kiemelkedő A m e n t e t
lesz, melyen ezúttal Ozirisz és Atum kígyók alakjában fognak uralkodni... M á s -

219
más szinten, más-más alakban, mégis közös tudatállapotban. Minden Aranykor
ugyanazt az értéket: az értékek abszolútértékét testesíti meg...
A világ számtalan kultúrkörében, mind az öt kontinensen állandóan visszatérő
motívum szerint az elveszett őskontinens ki fog emelkedni a tenger habjaiból, a
meggyilkolt (tetszhalálba dermedt) alvó őskirály fel fog ébredni, illetve új életre kel.
Az angol hagyományban az Aranykor első jele az lesz, hogy Merlin kiszabadul a
Tükörteremből, az Avallon szigetén meggyógyult Arthur pedig újra visszahajózik
Britanniába. A tibeti mítosz szerint a Sambhala titkos városában elrejtőzött Gesair,
a mitikus vezér újra visszatér övéi közé. A középkorban „János pap országának"
eljövetelét várták, a hun mitológiában pedig a Csillagösvény égi nyomdokain szá­
guldó Csaba királyfi visszatértét. Az Aranykor jövetelének legfeltűnőbb sajátossá­
ga: a létfeletti világból érkező küldött testet öltése. Azé a küldötté, aki az elmúlt
Aranykor végén eltűnt, elaludt, elrejtőzött, vagy mártírhalált szenvedett: személye
szimbolizálja a végtelenbe suhanó Aranykorok mögött meghúzódó, örökkévaló
tartalmi azonosságot.
A Vaskor végét minden mítosz természeti és társadalmi kataklizmákkal övezi.
Ahogyan a gyermek születése lehetetlen lenne burokrepedés, magzatvíz-ömlés,
véres-könnyes életadó fájdalom nélkül, úgy az új világ jövetele sem puszta átsik-
lás egy magasabb rendű világba. Kalki karddal a kezében vágtat be, s egyszerűen
elpusztítja a vaskori l é t m ó d o t képviselő nemzedékeket; az Ótestamentum szerint
az Északról támadó G ó g és Magóg, Nimród leszármazottai még Jeruzsálem vá­
rosát is meg fogják ostromolni. A régi rend - nevezzük Vaskornak, Kalijugának,
B ű n ö s Világnak vagy bármi másnak - makacsul, erőszakkal tartani akarja uralmát
az ellenállhatatlanul érkező új létállapot ellenében is, ez pedig véres konfliktusokat
eredményez. Vérben születik meg az aranykori béke; s ez egyáltalán nem parado­
xon! Mi lenne a hajtóerő, amely kíméletlen következetességgel, gátakat repesztve
löki át a történelmet az új világ kapuján, ha nem az agresszióját kiterjesztő vaskori
létmód totális eltakarításának vágya?
Mindazonáltal az emberiség egyéni érése, az egyes benső Aranykorok megszüle­
tése jóval csendesebb, személyesebb, vértelen folyamat. Itt a konfliktusok legfeljebb
a jussát követelő kis én, és a visszatérés során hangját egyre határozottabban hallató
Magasabb Én között játszódik le, habár ez a folyamat is éppen elég avatási kínt okoz
a lélek és a tudatállapot szintjén. Egy apokrif szövegben Jézus azt ígéri, hogy vissza-
jövetelekor elveszi az élőlények hús-szívét és ad helyette fényből lévő igazi szívet:
mi ez, ha nem annak jövendölése, hogy az Aranykor világában az anyagorientált
világképet a szellem vezérelte létezésmód fogja felváltani? Az egykori Boldog Világ
androgün, n e m e k feletti természete is visszatér, hiszen egy másik kijelentés szerint
„amíg nem lesz egy a hím és a nőstény, és amíg a hím hím marad és a nőstény nős­
tény, senki nem mehet be Isten Országába..'.' (Tamás evangéliuma 22.). Az a motí­
vum, amely arra utal, hogy a katasztrófákat túlélő kiválasztottak az Aranykorban
valamilyen, már az ősidőkben e célra elpecsételt állat húsából fognak lakomázni,
az Atlantiszon oly jól ismert fénytáplálkozás elterjedésére utalhat. Az emberi lé-

220
tezésre tehát ezúttal, közelgő Vízöntő-Aranykorunk évszázadaiban is jellemzőek
lesznek azok a sajátosságok, melyek az Istenek Idejében közismertek voltak.
Sokan félve olvassák az ijesztőnek tűnő jövendöléseket, melyek tűzözönről, víz­
áradatról, világháborúkról, az emberiséget végigpusztító rettenetes démonhadse­
regekről szólnak. Szellemi tanítóként magam is rendszeresen találkozom aggódó
kérdéseikkel, melyek általában a „lesz-e világvége?" „mindenki elpusztul, vagy van
esélyem a túlélésre?" „lesz-e globális dimenzióváltás, átugrás egy magasabb téridő­
koordináta-rendszerbe?" témakörök köré összpontosulnak. Megnyugtatásul - ha
egyáltalán használható itt ez a fogalom - mindig el szoktam magyarázni, hogy
amennyire az Aranykor, az Ezüstkor, a Rézkor és a Vaskor sem csak történeti korsza­
kokat, de főképp tudatállapoti szinteket jelentenek, úgy a katasztrófákat sem lehet
pusztán a meteorológiai konkrétum síkján értelmezni. A háború nemcsak odakint,
de bensőnkben is dúl; a démonölő Megváltó nemcsak holmi földöntúli országból ér­
kező külső hatalom, de szintúgy a bennünk élő katarzisvágy, a megszenvedve-meg-
tisztulni, a rombolva-építeni akarás költői szépségű misztikus-mágikus allegóriája.

Tanítás

1. Visnu isten, az indiai világciklus-hagyomány Messiás alakja a mítoszokban a

teremtett világ legjobb barátjaként lép elénk. Emberi testet öltve számos esetben
életét adja az élőlények védelmében; állatalakban pedig nagyon is gyakorlatiasnak
tűnő küldetésekben vesz részt. A misztika tudománya szerint a Mindenség három
szférájának - az anyagi, a lelki és a szellemi világnak - megvannak a maguk jel­
legzetes életformái, létmódjai, azaz „lakói". Az anyagi síkon élnek a keletkezésnek­
pusztulásnak kitett testtel rendelkező lények. A lelki világban az eltávozottak lélek-
maradványai, a démonok, illetve egyes elementál-típusok laknak, és innen szár­
maznak olyan létformák is, mint a tündérek, a manók, vagy a koboldok. A szellemi
síkon - nevezzük Fényvilágnak -, Isten közvetlen közelében nyilvánulnak meg az
angyalok hierarchiái és itt találhatók az aiónoknak nevezett anyagfeletti életformák
világai is. Az aiónok magasrangú szellemlények. A régi legendák szerint Isten a
teremtmények iránt érzett halhatatlan szeretete megtestesüléseiként árasztotta ki
őket önmagából. Ám az angyalokkal ellentétben az aiónok nem pusztán a szellem­
világban képesek alak, forma és minőség megjelenítésére. Az aiónok szembetűnő
tulajdonságai a következők: földi testet ölthetnek, azaz megszülheti őket egy ha­
landó asszony; ki lehetnek téve a növekedésnek és a hanyatlásnak; növényekként,
állatokként, lelki létformaként, vagy emberekként élhetnek; szaporodhatnak, meg­
sérülhetnek, megöregedhetnek és meghalhatnak. Az ősi szentiratok alapján, ha egy
aión testet ölt az anyagi világban, akkor ezt nem karmikus hatóokokból, hanem Is­
ten által rendelt küldetése teljesítése céljából teszi. Csak a küldetés időtartama alatt
van jogosultsága földi testében maradni. Világkorszakváltások idején - például egy
pusztuló Vaskor és egy születő Aranykor történelmi határán - nagyobb számban
testesülnek meg aiónok itt a Földön. A misztikatudomány alapján az az égi szellem,

221
akit Visnunak, Baldurnak, Ozirisznek, de Jézus Krisztusnak is nevezhetünk, a Fiú­
isten volt: az Atya első kiáradásának szülötte, maga az Aiónok Aiónja, aki Isten
akaratának és saját elhatározásának engedelmeskedve vállalta az idők kezdetétől a
golgotai beteljesítő misztériumig teste anyagba záratását, megtöretését.

2. Az ősi jóslatok jelenkorunkra - a maja, egyiptomi és tibeti naptárakban sze­

replő 2 0 1 2 - e s Vaskor-Aranykor váltásra vonatkozóan - több aión lejöveteléről is
szólnak, ám a mítoszok szerint ebben az időben egy nagy hatalmú égi küldött is
testet ölt. A másodszor is, immár finomabb testben elérkező Krisztus, a perzsa pró­
féciában szereplő Szaoszjant, a feltámadt Baldur, illetve a fehér lovon bevágtató
Kalki t ö r t é n e t e mind-mind ennek a jövendölésnek kultúránként más-más szim­
bolikával leírt változatai.

3. A világkorszakot lezáró Megváltó mindig egy ősidők óta Földünkre többször

visszatért, sokat szenvedett, a negatív erők által valaha elpusztított vagy meggyö­
tört, az élőlények pártját fogó jótékony hatalom. Szaoszjant és Kalki alakjában in­
kább a küldött igazságosztó, harcos jellege tükröződik. Ozirisz és Baldur viszont
erősen emlékeztetnek a kereszténység „szenvedő Krisztus - diadalmas Krisztus"
alakjaira. Mindkét típusra más mítoszokból is lehet további példákat sorolni. Előb­
bire - a harcos típusú Messiásra - az O t e s t a m e n t u m b a n szereplő „Dávid fia" ad­
hat még példát, a szelíd, ártatlanul üldözött, világos bőrű, fehér ruhás, szeretetet
hirdető Megváltók közül pedig a közép- és dél-amerikai mitológiából jól ismert
Tollaskígyó említhető (Tollaskígyót az inkák Virakocsának, a maják Kukumaknak,
a toltékok Kukulkannak, az aztékok Ketzalkoatlnak, a csibcsákok Nemketebának
és Nemkecsának nevezik).

4. A Vaskor lezárását a mítoszok szerint iszonyatos háborúk, szörnyseregek tá­

madása, világégés kíséri. Az Aranykor a teljes mértékben felszámolt régi világ he­
lyén születik újjá. A germán mitológiában még maga a Káosz is visszatér Odin vi­
lágának elpusztulása és Baldur aranykorának jövetele előtt, jelezvén, hogy a Vaskor
maradványaira nem lehet építeni. Az emberiség új létállapota tehát semmi olyan
sajátosságot nem jelenít meg, amely a Vaskorhoz, a Rézkorhoz, vagy az Ezüstkor­
hoz tartozott: egy új, az alapokig „ledózerolt" felületen épül.

5. A teljes eszkatológiai mítoszrendszert persze értelmezhetjük az egyén szintjén

is. Az Aranykor elérkezik bennünk, ha gondolataink, szándékaink, szavaink és tet­
teink „aranykoriak", azaz egyetlen vezérelvük a korlátlan, feltételeket nem ismerő,
önátadó, minden élő és élettelen dologra kiterjedő Szeretet. Mivel a mitikus tanok
szerint az Aranykor a Szellem, az Ezüstkor az érzelmi én, a Rézkor a logikai én, a
Vaskor pedig a test uralkodásának korszaka, az Aranykor az egyén világában az
emberi szellem diadalát jelenti!

222
Ez a könyv itt és most véget ér, de n e m a mitológia: az jelen van napjainkban is,
meghatározza gondolatainkat, szólásainkat, közmondásainkat, művészetünket,
szórakozásunkat, műveltségünket, a környezetünkben jelen lévő szimbólumokat
és életünk még sok-sok más területét. A mítoszok öntörvényű létezők: nincs szük­
ségük arra, hogy „funkciójuk" legyen, hasznosságukat - szépségük, esztétikai gyö­
nyörködtető képességük mellett - mégsem lehet elég nyomatékosan hangsúlyoz­
ni. Mítoszok tartják fenn egy mégoly sanyarú történelmi helyzetben lévő nemzet
egészséges öntudatát; mítoszok kalauzolják az e m b e r t az anyag törvényeinél m é -
lyebben-magasabban fekvő igazságok megismeréséhez; és ahogyan azt néhány évti­
zeddel ezelőtt újra felfedezték, a mítoszok, ha akarjuk, még betegségeket gyógyítani
is képesek. Könyvünket mindenekelőtt azok forgathatták haszonnal, akik egészen
egyszerűen szeretik a mitológiát, hajlandóak az ősi varázsvilág segítségével maguk
is elvarázsolódni, hiszen megtanultuk, hogy a mitológia egy különösen szemérmes
istennőre hasonlít: csak akkor hajlandó levetni a kódok, jelképek, ködös utalások
fátylát, ha tisztelettel, szeretettel, alázattal közelítünk hozzá. Az Aranykor visszatér
mindemellett számos más olvasói cél esetén is segítségül szolgálhat:
• a történelemmel, irodalommal, ókortudománnyal, pszichológiával, néprajzzal
vagy kultúrantropológiával foglalkozók számára lehet mítosz-szöveggyűjtemény;
• a bármilyen spirituális megvalósítási (beavatási) módszert (például jógát, tant-
rát, táltostudományt stb.) gyakorlóknak lehet elméleti háttérolvasmány;
• a Magyarországon is sikeresen működő ezoterikus, spirituális vagy szellemtudo­
mányi szabadegyetemek, képzések hallgatói számára pedig lehet tankönyv.

A mitológiakutatásban még ennél is mélyebbre búvárkodni kívánók számára ed­

dig főként a külhoni egyetemek «Comparative History of Religion" (Összehasonlító
vallástörténet) szakirányait javasoltam, ám most ö r ö m m e l adhatom át a hírt a mí­
toszok szerelmeseinek: 2 0 0 7 tavaszától - M i r c e a Eliade születésének 100. évfor­
dulójára emlékezve - szakszerű, ám népszerű, közérthető jellegű képzést indítunk
M I T O L Ó G I A szakon Magyarország első Mitológia és Vallástörténeti Iskolájában!
 A falak lassan leomlanak; az elszigetelt egyéni ébredési folyamatok mellett ma
már közel járunk a társadalomszintű eszmélés bekövetkeztéhez. Hazánk szellemi
élete a kedvezőtlen körülmények ellenére is megőrizte tradicionális színvonalát,
megújulásra is hajlamos rugalmasságát, az emberiségszintű bölcseleti szükségletek
azonnali felismerésének képességét. A magyarországi ezoterikus társadalom hely­
zete - más országokéval összehasonlítva - szintén különleges, hiszen nálunk az
„ezotéria" számos olyan tudományágat is befogadott (parapszichológia, holisztika,
alternatív orvostudományi módszerek, spirituális téridőfizika, alkímia, asztrológia,
magyarságkutatás, misztika, mágia stb.), amelyeket a hivatalos katedratudomány
mellőz, vagy éppen a középkori eretneküldözésre emlékeztető vehemenciával pró­
bál lehetetlenné tenni. Úgy tűnik, egyelőre a vallástörténet-tudomány is itt, a „mos­
tohagyerekek" soraiban foglal helyet; az a tudat azonban talán mindenkit elégedett­
séggel tölthet el, hogy a történelem eddig még rendre a szőnyeg alá söpörni próbált
világképeknek szolgáltatott igazat...
Az ezotéria ma az intellektuális lázadás legkifejezőbb formája. A mitológia kép­
viselője, művelője ma az ezotéria világában talál otthonra, előadói pódiumra és fi­
gyelmes, lelkes, hihetetlenül értelmes és érzékeny közönségre.
Ennek a könyvnek a mítoszok tértől-időtől független hasonlóságának megmuta­
tása volt legkifejezettebb, legfontosabb célja. Anélkül, hogy bárkit világnézetében
befolyásolni akarnánk, megállapítható, hogy a mitológia önmagáért beszél. Nem
keletkezhetett pusztán „véletlenül" azonos gondolat, azonos szimbolika, azonos
mítosz Iránban és a maoriknál, a görög mitológiában és a Ceram-szigeteken, az
ókori egyiptomiaknál és a maja-kicséknél.
A gyakran a tapasztalt valláskutatót is megdöbbentő tartalmi és képi azonossá­
gok öt kontinens mítoszaiban alapjaiban rengetik meg a modernkori, haladáselvű,
materialista tudomány világképét. Egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó kö­
zösségek „kezdetlegesnek" titulált tagjai nem fantáziálhatnak egyszerre ugyanúgy,
ugyanolyan jelképiséggel, ugyanarról. A rejtélyt - amelyet talán a mitológia nagy
kérdésének nevezhetünk (hogyan keletkezhettek térben, időben egymástól mérhe­
tetlenül nagy távolságra lévő kultúrközegekben gyakran hajszálpontosan azonos
mítoszok?) egyedül maguk a mítoszok képesek feloldani, megválaszolni. Válaszuk
pedig rendkívül egyszerű. Szinte halljuk az istenek és az istennők önnön védel­
mükre felhozott szavait évmilliókon, történelmi kultúrák felemelkedésén és mély­
be tűnésén át: „...a mítoszok közötti azonosságok oka mindössze az a tény, hogy
a mítoszok igazak. Igazat mondanak, igazat tanítanak, csak éppen ez az igazság
n e m olyan, mint az az igazságfogalom, amit a modern emberiség szánalmasan ego­
centrikus, környezetpusztító, anyagközpontú világképe hozott létre. A mítoszok
igazsága felsőbb, romolhatatlan igazság, mely a csillagok felett elgondolhatatlan
távolságban lakozik. A halandók földi logikája n e m érhet fel ezekhez a csillagfeletti
birodalmakhoz..."
Megkérdezheti valaki azt is, vajon hogyan lehetséges az, hogy régi mítoszok,
ókori szentiratok szövegeiben olyan adatok és ismeretek szerepelnek, amelyek a

224
modern nyugati tudomány számára ismeretlenek vagy értelmezhetetlenek - pél­
dául az óind tantrikus orvostudományi könyvek leírásai az élőlények fénytestének
energetikai központjairól, a Mahábhárata című indiai őseposz időfilozófiai fejte­
getései, vagy a kínai akupunktúra-hagyomány. Az istenek és istennők kara itt is vé­
delembe veheti önmagát: tudnotok kellene, hogy az Univerzum végtelen men­
nyiségű olyan információt rejteget, melyet ti, 2 1 . századi halandók már, illetve még
nem ismerhettek. M á r nem, hiszen az Aranykor tudása lassan-lassan kifakult vilá­
gotokból; és még nem, hiszen csak most kezdődik számotokra az új világkorszak,
melynek során - akárcsak a Baldur-mítoszban a pázsiton régi aranytáblákat találó
istenségek - ti is rádöbbentek majd jövőtök múltotokban rejlő kulcsaira..."
Próbálkozhat valaki kritikával vagy támadással úgy is, hogy megkérdezi, vajon
nem áll-e gyenge lábakon a spirituális mítoszkutatás, hiszen elsődlegesen n e m tár­
gyi bizonyítékokra, hanem hitre építi állításait. Az olümposzi kórus válasza erre
talán a következőképpen hangozhatna: „...talán azt gondoljátok, hogy a ti tudomá­
nyotok elméletei n e m hitre alapulnak? Kedvenc teóriáitok - az anyagelvű világkép,
a darwini evolúcióelmélet, vagy a Big Bang, a világkeletkezést állítólag leíró Nagy
B u m m tézise - vajon mi mások, ha nem modernkori bálványpapok által szentesí­
tett hiedelmek? Különben is, ami igazán lényeges, az úgyis bizonyíthatatlan, m e r t
logikafeletti, ezt már megtanulhattátok volna..."
Az ókoriaknál kevesen értékelnék jobban Saint-Exupéry világhírű megállapítását,
mely szerint „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" A mítoszok éppen eze­
ket a láthatatlan, sőt elgondolhatatlan igazságokat tárják fel a maguk módján, a szim­
bólumok nyelvén, beavatás-szerűén. Sokan szeretnének manapság „igazi beavatást"
sokan vágynak önmaguk és a világ tökéletes megértésére: a mitológia számukra is
megmutatja, milyen tudatállapoti lépcsőfokokon kell áthaladniuk, míg végre-vala­
hára - valahol, a Nyugati-tengeren túli Almák Szigetén - céljukhoz érhetnek.
Végezetül egy olyan kérdést teszek fel a fenti sorokban már meginterjúvolt isteni
karnak, amely tanítványaim kedvenc kérdései és a jelenlegi vallástörténet legna­
gyobb problémái közé tartozik, nevezetesen azt, hogy mi lehet a mitológia álta­
lános üzenete a Vízöntő-kori emberiség számára? A felelet fiktív párbeszédünk­
ben valahogy ilyenképpen szállna alá Zeusz trónusáról: „...szeressétek világotokat,
melyet gyönyörűnek alkottunk a ti számotokra... vigyázzatok Gaia anyánk testére,
hiszen testeteknek bölcsője és örökre elringató nyoszolyája is ő... életetek fenntar­
tása, egyéni boldogságotok hajszolása közben gondoljatok arra, hogy élőlény-test­
véreitek mindegyike egyformán jogosult az életre, a boldogságra... és végezetül,
ha Szófia istennő-testvérünk kérését tolmácsolhatjuk számotokra: temessétek be
a lövészárkokat ezotéria és tudomány arcvonalai között, mert az Aranykor legfőbb
tudományága: maga a Bölcsesség!"
Az Aranykor legyen Mindenkivel!

Avatára Szatjavati
Budapesten, 2 0 0 6 . szeptember 11-én

225
Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében: vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-töl napjainkig. Ford.: Vargyas Zoltán. Carta-
philus Kiadó, Budapest, 2002.

Brahma az első megnyilvánulatian Létező. (Visnu ebben a mítoszban maga az Abszolútum, tehát őrá még nem mondható,
hogy Létező lenne: Visnu egyszerre Létező és Nemlétező.l Rudra-Siva az első megnyilvánult Létező. Brahma feladata így tulaj­
donképpen a megnyilvánítás maga. A három egy, és mégis különböznek, mivel más és más bölcseleti fogalmat jelenítenek
meg: Visnu az Abszolútum, Brahma a Teremtő, Slva pedig az Univerzumot Irányító dialektikus lüktetés. (Brahma meditációja
során mellesleg létrejöttek névtelen és formátlan energiák is.)

A nyugati alkímia középkori tanításai szerint az Atya mielőtt megteremtené az anyagi világot, három gyökérelemet nyilvánít
meg az Anya méhében: a ként, a sót és a .folyékony ezüsf-öt, azaz a higanyt. A kénben saját maga férfias, tüzes, atyai
tulajdonságai jelennek meg; a só a Nagy Istennő nedves-termékeny létmódját hordozza; a higany pedig a Fiúisten megnyil­
vánulása (az alkimista szövegekben éppen ezért gyakran Jézus Krisztussal azonosítják). Mivel a gyökérelemek nem azonosak
a .profán" kénnel, sóval és higannyal, ezért neveikben is eltérést mutatnak, így míg a .hétköznapi" higany latin neve argentum
vivum Lélő ezüst"), addig a krisztusi gyökérelemé mercur, lévén Hernnész-Mercurlus a közvetítő természetű alkímiai higany
istene.

Az Agnicsajana-szertartás során 365 agyagtéglából építik fel a kitárt szárnyú madarat ábrázoló oltárt, amelybe a védikus
történeti időkben öt élőlény fejét is befalazták. Az áldozat végrehajtása során a világteremtéskor feláldozott ősisten, Purusa
testrészei összegyűjtésével kívánják az anyagba zárt fényt felszabadítani.

Az akítu-ünnep a sumer zagmuk-ünnep akkád-babilóni változata; óévbúcsúztató-újévköszöntő szertartás. Történései a

következők: az óév utolsó napján a babiloni király leveti ruháit, port hint fejére és vezekelni indul a hegyekbe, ahol Marduk
főpapja segítségével megtapasztalja önnön szimbolikus halálát. Eközben egy halálraítélt foglyot megkoronáznak, díszes ru­
hákba öltöztetnek mint pótkirályt - ő jelképezi az óév során elkövetett esetleges hibákat, bűnöket. Az akítu-ünnep mulatozás­
sal, féktelen orglasztikus szertartásokkal járó rítus, melynek csúcspontján Marduk főpapja felolvassa Tiámat legyőzetésének
történetét. Végül a pótklrály nyilvánosan szeretkezik a királynéval. Az újév első napjának hajnalán a valódi király visszatér.
Kivégezteti a pótkirályt (Kingu démon megtestesítőjét), fellépdel a babiloni toronytemplom emeletein, és a hetedik szinten
mint Marduk, rituális nászt ül a Szarpánitu istennőt, Marduk feleségét megjelenítő papnővel. Ezzel egy teljes esztendőre
biztosítja a Világrend uralmát és Mezopotámia termékenységét.

A khvarena az iráni mitológiában szereplő, királyok, kiválasztottak, mágusok homloka körül látható fényköröcske. Mint jel­
kép, azonos a keresztény glóriával, illetve az akkád me/ommwal. A khvarena szó ugyanazt az Indoiráni gyököt tartalmazza,
mint a latin corona és a magyar korona kifejezés. Számos misztikus hagyomány szerint a magyar Szentkorona valójában
az égi eredetű khvarena földi képmása.

226
A róksaszák rút, kegyetlen, torz testű démonok, az árja társadalom és az egész emberiség ellenségei. Nevük jelentése:
.éjszakában kóborló'.

A védikus óind mitológiában gyakran fordulnak elő titokzatos repülő jármüvek. Típusaikat, fajtáikat, működési elvüket a
Szamarangana Szútradhára című, a Kr. e. I. évezredben íródott szöveg mutatja be. Eszerint voltak égi hajók, melyeket
mantrákkal lehetett irányítani; egyeseknek folyékony arany, másoknak higany volt az .üzemanyaga". A védikus eredetű
repülő szerkezeteket összefoglaló néven w'mónóknak nevezik.

Hanumán apja Váju, a védikus mitológia szélistene, anyja pedig a majmok királyának leánya, egy Andzsnyá nevű hercegnő
volt. Maga Hanumán így nem .majom", sokkal inkább egy különös, állat alakú félisten. A dévák - az istenek és a félistenek -
az óind kaszt-tudatban Agni és Varuna kivételével ksatrijáknak Iharcosoknak) minősülnek. Hanumán így apja jogán harcos­
nak született, Váli majomkirály udvarában pedig kimondottan hadvezéri feladatot töltött be.

A Gangá nem más, mint a Gangesz szanszkrit neve, egyben a folyam isteni úrnője, egyes mítoszokban megtestesítője.

A francia eredetű kora-körépkori legenda szerint Melusine gyönyörű tündérleány, akit azonban rettenetes varázslat sújt:
derekából minden szombatnapon tekergő kígyók sarjadnak elő. Raymond lovag, Lusignan várának ura megszereti, fe­
leségül veszi, Melusine pedig azt a feltételt szabja urának, hogy szombatonként nem keresheti, nem is vethet rá egyetlen
pillantást sem. A féltékeny lovag egy alkalommal mégis meglesi hitvesét, aki éppen a kastély melletti tóban fürdik kígyó­
alakjában. Melusine a bánattól és a szégyentől kétségbeesve elhagyja férjét és három, a lovagtól született fiát. Visszatér
a tóba, ahonnan érkezett, Raymond pedig élete végéig hiába szólongatja éjszakánként. Melusine évszázadok múlva is
meg-megjelent a Lusignan család egyes tagjai előtt, aki pedig látta őt, annak halála a találkozástól számított három napon
belül bekövetkezett.

Hésziodosz: Istenek születése-Munkák és napok. Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre. Magyar Helikon, Budapest, 1974

A Szerető és az Anya alakja mindig egy típusba olvad össze: a Második Úrnő figurájába. A szerelem és a szülés is a
.csúcspont, kiteljesedés" fogalmát idézte fel az ókori misztikusokban. Az Istennőt mint a Szent Király menyasszonyát és mint
a leendő Új Király édesanyját Vörös Úrnőnek nevezik; a másik két alakkal, a Fehér Úrnőnek nevezett égi Szüzleánnyal és a
halált hozó Fekete Úrnővel együtt képezik a Nagy Hármasistennő három arculatát.

A közismert .gyehenna" kifejezés a Ge-Hinnom földrajzi név eltorzult változata. A gyehenna a köznyelvben poklot, alvilágot
jelent; a jeruzsálemi Ge-Hinnom-völgy viszont a régi kánaánita istenszobroknak a legyőzött kánaánlak megalázása céljából
szeméttelepre hajított maradványait őrizte.

A kánaáni mitológia kézmüvesistenségének teljes neve - Katar va Khaszisz - beszédes név, ami magyarul annyit tesz:
.Ügyes és Okos". Ezek az istenség állandó díszítő jelzői tepitheton ornans).

Jatpan egy, a kánaáni hagyományban szereplő démon, aki bármilyen alakot képes magára ölteni. Mivel kígyóként is ábrá­
zolják, ezért őt tekinthetjük a luciferi ellenerő kánaáni megfelelőjének.

Ádám neve a kánaáni adama szóból ered, melynek jelentése .termőföld", illetve .vörös".

Apokrif héber hagyomány szerint Lilithet az Úr teremtette Ádámnak asszonyul, és Ő is nevezte el. Nevének jelentése: .éjszaka".

Éva nevének jelentése: .minden élők anyja". Az Úr e névadással Éva ősanyái küldetését kívánta kifejezni.

Az ókori földrajzi felfogás az Atlanti-óceán és a Fekete-tenger közötti területeket írta le ismertként. A jóslat a Római Birodalom
későbbi kiterjedésére vonatkozik.

A bármilyen módon megcsonkult embereket őseink az istenség követeinek - sámánoknak, beavatottaknak - tartották.
 Eliade, Mircea: A sámánizmus -Az eksztázis ősi technikái. Ford.: Saly Noémi. Osiris Kiadó, Budapest, 2001
22

23
„Itt nyugszik Arthur, aki király volt hajdan, és egykor újra király lesz...'

A pokatok nevű labdajáték a Fény és a Sötétség küzdelmét szimbolizáló archaikus játék volt Közép-Amerikában.
24

A hdomas gyümölcsöt számos esőerdei terméssel próbálták azonositani a kutatók. Vándormotívumról van szó: a szív-
25

gyümölcs azonosítás a világ számos népénél közismert.

24
A mitológiában gyakoriak az ikerterhességek. Az ikerfivérek az év fényesebbik, illetve sötétebbik felét jelenítik meg.

Pekari {Tayassu tojacu): Dél-Arizonától La Platóig honos vízilóféle.

27

Koati Wasua wfa, nasua narica): Dél- és Közép-Amerikában honos, mindenevő ormányos medve.

28
A varázslóifjak által kiállt próbatételek, pusztulásuk és feltámadásuk leírása a maják kozmológiai tanításait .kódolja": a
Mindenség ciklusonként megújul; a világkorszakváltásokat hatalmas katasztrófák, világégések jelzik. A maja panrheon
sokban hasonlít az egyiptomiakéra: a fivér és nővér közötti egyesülésekből született égi istenek éppúgy jelen vannak
benne, mint a népek törzsi héroszai, a meghaló és feltámadó istenségek, valamint a termékenységszellemek.

29
Az exoterikus kereszténységben a bűnbeeséssel azonosított, s ezért általában negatív szerepű kígyó más kultúrák mitoló­
giájában pozitív alakként - a bölcsesség hordozójaként, istenségek védelmezőjeként, sőt isteni rangú lényként - tűnik fel.
Ilyen kígyók például a hindu mitológia kincsőrző, rendszerint jótékony istenségei, a nágák. (Női formáik a nágink)

30
A bráhmana a mágusok, áldozópapok és tanítók hivatásrendje az indiai kasztrendszerben.

31
A védikus asztrológia a Jupiterrel azonosítja Bali bolygóját, mely az uralom, az Igazságosság, a helyes irányítás erőinek szim­
bóluma. Bali szigetén uralkodott a legenda szerint egy másik Bali, mégpedig Szugríva, a majomkirály bátyja la Rámajánábóll.
Ő a névadója e szigetnek. Hasonlóan ellentmondásos figura, mint a visnu-történetben szereplő névrokona...

228
Baktay Ervin: Mahabharata. Tericum Kiadó, Budapest, 1 9 9 4
Baktay Ervin: Indiai regék és mondák. M ó r a Kiadó, Budapest, 1 9 6 3
Boglár Lajos (ford.): Popul Vuh-A maja-kiese indiánok szent könyve. Helikon
Kiadó, Budapest, 1 9 8 4
Cowell, E. B. (szerk.): The Jataka or Stories of the Buddha's Former Births.
Blue Dove Publisher Co., Cambridge, 2 0 0 0
Dobrovits Aladár - Kákosy László: Egyiptomi és mezopotámiai regék és mondák.
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2 0 0 3
D ö m ö t ö r Tekla: Germán, kelta regék és mondák. M ó r a Könyvkiadó, Budapest,
1998
Eliade, Mircea: Az eredet bűvöletében: vallástörténeti kutatás és módszertan
1912-től napjainkig. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2 0 0 2
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. Osiris Kiadó,
Budapest, 2 0 0 2
Eschenbach, Wolfram von: Parzival 1-11. Kláris Kiadó, Budapest, 2 0 0 4
Firdauszi: Sahname. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1 9 5 9
Fórizs László: Rigvéda- teremtéshimnuszok. Farkas Lőrinc Imre Kiadó,
Budapest, 1995
Foss, Michael: Kelta mítoszok és legendák. Gold Book, Debrecen, 1 9 9 9
Frazer, James George: The Belief in Immortality. London, 1 9 1 3 In: Ipolyi Arnold:
Magyar Mythologia I. kötet, 135 o. Kiadta: Zajti Ferenc. Budapest, 1929
Graves, Róbert: A görög mítoszok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1 9 7 0
Graves, Róbert - Raphael Patai: Héber mítoszok. Gondolat Kiadó, Budapest,
1969
Hamar Imre (szerk.): Mítoszok és vallások Kínában. Balassi Kiadó, Budapest,
2000
Hésziodosz: Istenek születése-Munkák és napok. Magyar Helikon, Budapest,
1974
Hinnels, John R.: Perzsa mitológia. Corvina Kiadó, Budapest, 1 9 9 2

229
Ions, Veronica: Mitológia. Holló Kiadó, Kaposvár, 1999
Jánosy István: Rámajána. M ó r a Könyvkiadó, Budapest, 1978
Jung, Carl Gustav: A filozófusok fája. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2 0 0 0
Kákosy László: Az alexandriai időisten - Válogatott tanulmányok, 1957-1998.
Osiris Kiadó, Budapest, 2 0 0 1
Kákosy László: Réfiai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979
Károli Gáspár (ford.): Szent Biblia. János Apostolnak Mennyei Jelenésekről Való
Könyve 5-22.
Komjáthy István: Mondák Könyve-Hun és magyar mondák. Móra
Könyvkiadó, Budapest, 1 9 5 5
Körösi Csorna Sándor: Buddha élete, tana és egyháza. Athenaeum Kiadó,
Budapest, 1 9 2 4
Majtényi Zoltán (szerk.): Magyar Királyi Mesék-Nagy Magyar Mesemondók.
Unikornis Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1999
Malory, T h o m a s : Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak
históriája. Háttér Kiadó, Budapest, 1 9 9 6
Rákos Sándor: Gilgames-Agyagtáblák üzenete. Magyar Helikon, Budapest, 1963
Tandori Dezső (ford.): Edda-Óészaki mitologikus és hősi énekek. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1985
Tenigl-Takács László (szerk.): India bölcsessége. Gandhi A l a p í t v á n y - T K B F ,
Budapest, 1 9 9 4
Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai buddhista filozófia. Történelem és Kultúra-sorozat.
M T A Orientalisztikai Intézet - Balassi Kiadó, Budapest, 1 9 9 6
Tyler, Royall (szerk.): Japán regék és mondák. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2005
Vekerdy József: Rámajána. Részletek. Budapest, 1965
Vikár Béla (ford.): Kalevala: szemelvények a finnek naiv eposzából. Európa
Kiadó, Budapest, 1 9 8 0

230
ISBN 978-963-06-1367-5
Ezo tér Kiadó
Ezo tér www.ezomedia.hu
2490 Ft