Professional Documents
Culture Documents
Diane Ackerman Menedek PDF
Diane Ackerman Menedek PDF
ISBN 978-963-406-470-1
1935 nyara
Varsó egyik félreeső negyedében a hajnali napfény körülfonta a virágba
borult hársfák törzsét, és fölfelé kezdett kúszni egy 1930-as évekbeli
stukkódíszes, üvegezett villa fehér falain, amelyek mögött az állatkert
igazgatója és felesége aludta álmát fehér nyírből, ebből a kenukhoz,
nyelvleszorító spatulákhoz és Windsor-székekhez használatos fából készült
ágyban. Tőlük balra két, magas ablak koronázott egy olyan széles párkányt,
amelyen ülni is lehetett, és amely alá kis radiátort dugtak. Keleti szőnyegek
melegítették a parkettás padlót, amelynek falécei váltakozó irányú
madártollakként futottak egymásba, a szoba egyik sarkát pedig nyírfa
hintaszék zárta le.
Amikor egy szélfuvallat kellőképpen megemelintette a fátyolszövetből
készült függönyt, hogy alatta árnyékot sem vetve beömöljön a
porszemcsékkel teli fény, alig látható tárgyak kezdték az érzékelhető
világhoz horgonyozni Antoninát. A gibbonok nemsokára rikoltozni
kezdenek, ami után olyan pokoli ricsaj tör ki, hogy abban senki sem lenne
képes tovább aludni, legyen az bagolyszemű diák vagy újszülött csecsemő.
Az állatkertész felesége semmi esetre sem. Mindennap a szokásos
házimunkák vártak rá, és ügyesen is bánt az ennivalóval, az ecsettel vagy
akár a tűvel. De neki is megvoltak a maga megoldandó állatkerti problémái,
a néha hátborzongató feladatok (mint a hiénakölyök csitítgatása), amelyek
az iskolában tanultakat és veleszületett adottságait is próbára tették.
A férje, Jan Żabiński rendszerint korábban kelt, nadrágot és hosszú ujjú
inget húzott, szőrös bal csuklójára nagyméretű órát csatolt, majd nesztelen
léptekkel lement a földszintre. A magas, nyúlánk, markáns orrú, sötét
szemű, kétkezi munkásokat megszégyenítően izmos vállú férfi testalkata
kissé az asszony apjáéra, a szentpétervári illetőségű lengyel vasútmérnök
Antoni Erdmanéra emlékeztetett, aki foglalkozása révén egész
Oroszországot beutazta. Janhoz hasonlóan Antonina apjának is szépen
fejlett mentális izmai voltak, ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyultak,
hogy az 1917-es orosz forradalom első napjaiban az intelligencia tagjaiként
őt és az akkor még csak kilencéves Antonina mostohaanyját is agyonlőjék.
És apjához hasonlóan Jan is egyfajta mérnök volt, noha ő az emberek és az
állatok, valamint az emberek és az ő állati természetük közötti kapcsolat
létesítését mozdította elő.
A kopaszodó, sötétbarna hajú Jan nyáron a leégés, télen a hideg ellen
kényszerült kalapot viselni, és ezért van az, hogy a szabadban készült
fényképeken rendszerint puhakalappal a fején látható, amitől a józan
céltudatosság levegője lengi körül. Némelyik belső felvétel az íróasztalánál
vagy valamelyik rádióstúdióban ábrázolja a koncentrálástól megfeszült
állkapoccsal, amitől úgy fest, mint aki könnyen megsértődik. Arcát még
frissen borotváltan is enyhe délutáni borosta árnyékolta, főleg az orra és a
szája közt húzódó árokban. Telt, határozott szélű felső ajka a „Cupido íját”
formázó száj tökéletes csúcsait adta ki, amelyeket a nők ajakkihúzóval
szoktak kialakítani; ez volt az egyetlen nőies vonása.
Szülei halála után Antoninát a nagynénje beíratta az üzbegisztáni Taskent
konzervatóriumának nappali tagozatára zongora tanszakra, és közben a
városi iskolába járt tanulni, ahol tizenöt éves korában végzett. Még az év
vége előtt Varsóba költöztek, ahol Antonina idegen nyelveket, rajzolást és
festészetet kezdett tanulni. Tanított egy keveset, letett egy levéltárosi vizsgát,
és dolgozott a varsói Mezőgazdasági Főiskola archívumában, ahol
megismerkedett Jannal, a nála tizenegy évvel idősebb zoológussal, aki
korábban rajzolni és festeni tanult a Képzőművészeti Akadémián, és aki
ugyanúgy lelkesedett az állatokért és az állatokat ábrázoló művészetért, mint
Antonina. Amikor 1929-ben megüresedett az állatkert-igazgatói állás (az
alapító direktor két év múlva meghalt), Jan és Antonina kapva kapott az
alkalmon, hogy kialakíthassanak egy új állatkertet és az állatok közt
élhessék az életüket. 1931-ben összeházasodtak, és a folyó túlpartjára, a
Praga nevű zord, ipari városrészbe költöztek, ahol a szegénynegyed lakói a
saját utcai szlengjüket beszélték, viszont a belváros villamossal mindössze
negyedórányira volt.
Az állatkertek annak idején magántulajdonban voltak, és rangot
jelentettek. Egy csodakamrát bárki meg tudott tölteni ritkaságokkal, de
ahhoz már anyagi eszközök kellettek, no meg egy kis őrültség, hogy valaki
összegyűjtse a legnagyobb krokodilt, a legöregebb teknőst, a legnehezebb
rinocéroszt és a legritkább sast. A tizenhetedik században III. Sobieski
János számos egzotikus állatot tartott udvarában, és gazdagságuk jeleként
néha a tehetős főnemesek is privát menazsériának adtak szállást a
birtokukon.
A lengyel tudósok évekig álmodoztak egy olyan nagy, fővárosi
állatkertről, amely bármelyikkel felvehetné a versenyt Európában, de főleg
Németországban, amelynek fenséges állatkertjei világszerte híresek voltak.
A lengyel gyerekek is állatkertet követeltek maguknak. Európa gazdag
örökséget tudhatott magáénak tündérmesékből, amelyeket – néha szinte
valóságos, máskor gyönyörűséges képzelet szülte – beszélő állatok
népesítettek be, hogy a gyermekek fantáziáját lángra gyújtsák, a felnőtteket
pedig visszavarázsolják a gyermekkor dédelgetett odújába. Örömet szerzett
Antoninának, hogy állatkertje mesebeli állatokkal teli napkeletet kínál, ahol
életre kelnek a könyvek lapjai, és az emberek szóba elegyedhetnek a
vérengző fenevadakkal. Keveseknek adatik meg, hogy vadon élő
pingvineket láthassanak hasmánt a tengerbe szánkázni, vagy óriási
fenyőtobozként összegömbölyödött kúszósülöket a kanadai Sziklás-
hegységben, és hitte, hogy az állatkertben velük találkozván a látogatók
természetszemlélete kitágul, megszemélyesül, szokásokkal és nevekkel
ruházódik fel. Itt élt a vadon, ez a kegyetlen, gyönyörű szörnyeteg, ketrecbe
zárva és megszelídítve.
Reggelente, amikor az állatkert fölött megvirradt, seregély gyújtott
egyvelegre lopott dalokból, a távolban ökörszemek zendítettek rá egy-egy
arpeggióra, és kakukkok szóltak monoton hangon, mint kerek órakor
beragadt órák. A gibbonok egyszer csak olyan őrületes hangerővel fogtak
rikoltozó kürtkoncertjükbe, hogy attól a farkasok és vadkutyák vonítani, a
hiénák kacagni, az oroszlánok üvölteni, a hollók károgni, a pávák rikácsolni,
az orrszarvú horkantani, a rókák csaholni, a vízilovak bőgni kezdtek. Aztán a
gibbonok duettekre váltottak, a hímek halk, visongó hangokat iktattak a
rikoltásaik közé, a nőstények pedig hosszan, hömpölyögve áradó dallamokat
a „nagy áriájukba”. Az állatkert több, párkapcsolatban élő gibbonnak is
otthont adott, márpedig az ilyen párok nyitányból, kódából, intermezzóból,
duettből és szólóból álló szabályos dalokat jódliznak végig.
Antonina és Jan megtanult nem pusztán a kronológia, hanem az
évszakok szerint élni. Akárcsak az összes ember, ők is az órákhoz
igazodtak, de az ő rutinjuk sohasem volt igazán két külön – egy állatokra és
egy emberekre hangolt –, egymással összeférő realitásból összegyúrt rutin.
Amikor a menetrendek ütköztek egymással, Jan későn ért haza, Antonina
pedig éjszaka is felkelt, hogy segítsen bábáskodni egy-egy olyan állatnak,
mint például a zsiráf (ami mindig trükkös dolognak számított, mert az
anyaállat állva szül, a borjú pedig fejjel előre zuhan ki belőle, és az anyának
esze ágában sincs segíteni). Ez újdonságot hozott minden egyes napjába, és
bár a problémák, meglehet, embert próbálók voltak, a meglepetés örömmel
vett apró pillanataival színesítették az életét.
Antonina hálószobájának üvegajtaja a ház hátulsó részén egy széles,
emeleti teraszra nyílott, amely mindhárom hálószobából és egy általuk
manzárdnak nevezett, szűk tárolóhelyiségből is megközelíthető volt. A
teraszon állva bekandikálhatott az örökzöldek csúcsai közé, elnézhetett az
orgonák fölött, amelyeket a nappali hat, magas ablaka közelébe ültettek,
hogy a folyó felől fújdogáló szellőt felfogva illatukat a házba eregessék. Meleg
tavaszi napokon az orgonák lila kúpjai úgy lengedeztek, akár a
tömjénfüstölők, és édeskés, részegítő ámbraillat sodródott be felőlük
időközönként, ami lehetővé tette, hogy az orr kissé megpihenjen a fűszeres
ébresztők között. Ezen a teraszon elüldögélve, a levegőt a ginkgo és a
lucfenyő szintjén belélegezve az ember maga is a természet gyermekévé válik.
Hajnalban ezernyi nedves prizma ékesíti a borókafenyőt, miközben
elpillantunk egy tölgyfa súlyosan megrakott ágai fölött, túl a Fácánházon, le az
állatkert mintegy ötvenméternyire, a Ratuszowa utcáról nyíló főkapujáig. Azon
átkelve a Praski Parkba lépünk, amint azt sok varsói tette meleg napokon,
amikor a hársfák krémsárga virágrojtjai a méz bódító illatával és a méhek
rumbájával telítik a levegőt.
A hagyományok szerint a nyár hangulatát a hársfák ragadják meg – a
lipa hársfát, a Lipiec pedig júliust jelent. Az egykoron a szerelem
istennőjének szentelt fák alatt lelt menedékre Mária, amikor a kereszténység
megérkezett, és az út menti kegyhelyeken, a hársak alatt az utazók a mai
napig hozzá imádkoznak jó szerencséért. Varsóban hársfák teszik élővé a
parkokat, azok veszik körbe a temetőket és a piacokat, magas, levélsisakos
hársak szegélyezik a bulvárokat. Az általuk odacsábított, Isten szolgáiként
tisztelt méhek gondoskodnak mézről meg mézsörről az asztalra és méhviasz
gyertyákról a templomok számára, ezért is ültettek számos templomudvarba
hársfát. A méh-templom kapcsolat olyannyira megerősödött, hogy
valamikor a tizenötödik század fordulóján Mazowsze falu lakói olyan
törvényt hoztak, amely halálbüntetéssel sújtotta a méztolvajokat és a
kaptárrongálókat.
Antonina idejében a lengyelek már kevésbé lobbanékonyan, de azért még
mindig lelkesen viszonyultak a méhekhez, és az állatkert legvégében, törzsi
kunyhókként egy kupacba rendezve Jan is tartott néhány kaptárt. A
háziasszonyok annak idején mézet használtak a jeges kávé édesítésére, a
forró, mézes vodka, a krupnik készítéséhez és a félédes mézes sütemény, a
piernik vagy a mézeskalács, a pierniczki sütéséhez. Meghűlés elmulasztására
vagy az idegek csillapítására hársfateát fogyasztottak. Ebben az évszakban
Antonina a villamosmegálló, a templom vagy a piac felé mentében
valahányszor átvágott a parkon, olyan folyosókon haladt keresztül,
amelyekben sűrűn megült a hársfavirágok illata, és csak úgy zsongtak a
féligazságoktól – a lipa a helyi szlengben kegyes hazugságokat is jelentett.
A folyó túlpartján az óváros sziluettje láthatatlan tintával írt sorokként
emelkedett ki a kora hajnali párából – először csak a háztetők, amelyeknek
ívelt terrakotta cserepei úgy fedték át egymást, akár a galambtollak, majd a
Piactérhez vezető macskaköves utcákat szegélyező tengerzöld, rózsaszín,
sárga, vörös, rézszínű és bézs sorházak erdeje. Az 1930-as években a
Praga negyedet is egy szabadtéri piac szolgálta ki, a Ząbkowska (Fog)
utcai, zömök várkastélyhoz hasonlatosra tervezett vodkagyár közelében. De
az nem volt olyan fesztiváli hangulatú, mint az óvárosi, ahol sárga és
rozsdabarna ponyvatetők alatt többtucatnyi árus kínálta portékáját,
kézműves termékét és ennivalóját, a kirakatokban balti-tengeri
borostyánkövek virítottak, és egy papírtekercsekkel teli kis krigliből egy
idomított papagáj pár groschenért kicsippentette az ember sorsát.
Közvetlenül az óváros mögött terült el a hatalmas zsidónegyed a maga
zegzugos utcáival, parókát viselő asszonyaival és pajeszfürtös férfijaival,
vallási táncaival, kevert dialektusaival és illataival, aprócska boltjaival, festett
selymeivel és lapos tetős házaival, amelyeknek feketére meg mohazöldre
mázolt vaserkélyei úgy sorakoztak egymás fölött, mint emberek helyett
cserepes paradicsomokkal és virágokkal teli operapáholyok. A pierogi egy
különleges fajtája is megtalálható itt, az óriási, rágós kreplach: ez a fűszeres
húsraguval és hagymával töltött öklömnyi gombóc, amelyet előbb kifőznek,
majd sütőben megsütnek, végül zsírban kisütnek, mely utóbbi lépéstől olyan
mázat kap és olyan kemény lesz, mint a bagel.
A negyed, ahol a kelet-európai zsidó kultúra szíve dobogott, zsidó
színházat és filmet, hírlapokat és magazinokat, művészeket és
könyvkiadókat, politikai mozgalmakat, sportot és irodalmi klubokat kínált.
Lengyelország évszázadokon keresztül nyújtott menedéket az Angliában,
Franciaországban, Németországban és Spanyolországban elszenvedett
üldöztetés elől menekülő zsidók számára. Egyes tizenkettedik századi
lengyel pénzérméken még héber felirat is olvasható, az egyik legenda szerint
pedig a zsidók azért találták vonzónak Lengyelországot, mert az ország
neve úgy hangzott, mint a héber imperatívusz: po lin („itt pihenj meg”). Az
antiszemitizmus mégis ott fortyogott a huszadik századi Varsóban, ebben az
1,3 milliós nagyvárosban, ahol a lakosság egyharmada zsidó volt. Ők főként
a zsidónegyedben telepedtek le, de sikkesebb környékeken is éltek szerte a
városban, bár jobbára megőrizték jellegzetes viseletüket, nyelvüket és
kultúrájukat, némelyek közülük egyáltalán nem is beszéltek lengyelül.
Egy tipikus nyári reggelen Antonina a terasz falának széles, lapos
párkányára könyökölt, amelynek barackszínű csempéi, eléggé hűvösek lévén
ahhoz, hogy meggyűljön rajtuk a harmat, benedvesítették piros köntösének
ujját. A körülötte felharsanó bömbölés, nyüszítés, morgás és robajlás nem
mind odakintről eredt – némelyiket a villa föld alatti gyomra bocsátotta ki
magából, mások a verandáról, a teraszról vagy éppen a padlásról származtak.
Żabińskiék újszülött korukban elárvult vagy beteg állatokkal, valamint házi
kedvencekkel osztották meg otthonukat, az albérlők táplálása és nevelése
pedig Antoninára hárult, akinek állati gyámoltjai ilyenkor azért lármáztak, hogy
etessék meg őket.
Az állatok számára még a villa nappalija sem volt tiltott terület. A hosszú,
keskeny szalonban, a hat, magas ablaktáblával, amelyeket tévedésből
könnyűszerrel festett tájképeknek is lehetett volna nézni, elmosódott a határ
kint és bent között. A szoba hosszában egy hatalmas, fából készült kredenc
számtalan polcán könyvek, folyóiratok, fészkek, tollak, apró koponyák,
tojások, szarvak és egyéb tárgyi leletek voltak láthatók. Néhány szétszórtan
álló, piros szövetpárnás, szögletes karosszék mellett, egy keleti szőnyegen
zongora állt. A legmelegebb sarokban, a helyiség túlsó végében sötétbarna
csempék díszítettek egy kandallót, amelynek párkányán napon fehérített
bölénykoponya nyugodott. Az ablakoknál, ahová a délutáni napfény
beáradt, karosszékek gubbasztottak.
Egy újságíró, aki azért látogatott el a villába, hogy interjút készítsen
Jannal, meglepődött, amikor két macska lépett a nappaliba, egyikük
bekötözött manccsal, másikuk bekötözött farokkal, őket egy fém műtéti
gallért viselő papagáj, majd egy törött szárnyú, bicegő holló követte. A
villában nyüzsögtek az állatok, amit Jan egyszerűen így magyarázott: „Nem
elég messziről vizsgálódni. Csak az állatok mellett élve ismerjük meg a
viselkedésüket és a pszichológiájukat.” Jan szokásos, kerékpáros állatkerti
körútján elválaszthatatlan társként minden áldott nap egy Adam nevű, nagy
testű jávorszarvas billegett szorosan a nyomában.
Volt annak valami bája, ahogy ilyen intim közelségben éltek együtt
oroszláncicával, farkaskölyökkel, majomcsemetével, sasfiókkal meg a
hozzájuk hasonlókkal, s eközben az állati szagok, kaparászások és
hívóhangok az emberi test meg a sütés-főzés illatába, az emberek
fecsegésébe és nevetésébe elegyedtek egy közös vackon megosztozó,
vegyes családban. A háznép egy-egy újdonsült tagja eleinte a maga régi
menetrendje szerint aludt vagy evett, de aztán ahogy összébb rázódott a
ritmusuk, az állatok apránként kezdtek szinkronba kerülni egymással.
Kivéve a lélegzetvételüket, így aztán éjszakánként a lélegzésük meg a
szuszogásuk álmos tempója egyfajta nehezen lekottázható zoológiai kantátát
eredményezett.
Antonina azonosult az állatokkal, lenyűgözte őt, ahogy az
érzékszerveikkel analizálták a világot. Jannal együtt egykettőre megtanulták,
hogy a vadmacskákhoz hasonló ragadozók közelében lassítaniuk kell, mert
egymáshoz közel ülő szemük tűéles mélységérzékeléssel ruházza fel őket, és
a tőlük egy-két szökellésnyire lezajló gyors mozdulatok izgalomba hozzák
őket. A zsákmányállatok, például a lovak és a rőtvadak látómezeje
körkörös (hogy észrevegyék a feléjük lopakodó ragadozókat), viszont
könnyen pánikba esnek. Az alagsori helyiségben kipányvázva tartott
nyomorék fekete sas alapjában véve egy szárnyakkal ellátott távcső volt. A
hiénakölykök vaksötétben is észrevették a feléjük tartó Antoninát. Más
állatok megérezték a közeledését, kiszimatolták az illatát, meghallották
köpenyének leghalványabb suhogását, megérezték, ha léptei csak egy
hajszálnyit is megremegtették a padló deszkáit, még a levegőrészecskéket is
érzékelték, amelyeket mentében félretolt. Irigyelte tőlük a finomra hangolt
ősi érzékszerveknek ezt az arzenálját; ha egy emberi lény lenne megáldva
ilyen közönséges képességekkel, azt a nyugatiak boszorkánynak
bélyegeznék.
Antonina egy kis időre szeretett kibújni emberbőréből, hogy az egyes
állatok szemével kémleljen körül a világban, és gyakran írt ilyen
szemszögből, ösztönösen megérezve a gondjaikat és a módszertárukat,
beleértve azt is, hogy mit láthatnak, mit érezhetnek, mitől félhetnek, mit
érzékelhetnek, mire emlékezhetnek. Amikor az ő látásmódjukat tette
magáévá, egyfajta érzékszervi átvitel játszódott le, és a saját kezűleg
fölnevelt hiúzkölykökhöz hasonlatosan ő is képes lett alulról fölfelé
megbámulni azt a világot, amelyben a lármás, imbolygó lények:
…kicsi vagy nagy lábon, puha papucsban vagy kemény cipőben jártak,
halkan vagy hangosan, a szövet enyhe illatától vagy a cipőkenőcs erős
szagától körülvéve. A puha szövetpapucsok halkan és finoman
mozogtak, nem ütődtek a bútorokhoz, és biztonságos volt a közelükben
lenni… „Ci-cicc, ci-cicc”, hallatszott, [mígnem] megjelent egy bolyhos,
szőke fej, és hatalmas üveglencsék mögött egy szempár hajolt fölém…
Egykettőre rájöttem, hogy a puha szövetpapucs, a bolyhos, szőke fej és
az éles hang mind-mind ugyanahhoz a tárgyhoz tartozik.
Az írásaiból és tetteiből elénk lépő Lutz Heck úgy forgolódott, akár egy
szélkakas: ha kellett, elbűvölő volt, ha kellett, hidegvérű, vérszomjas vagy
megnyerő, ahogy a céljai megkívánták. Mégis meglepő, hogy a zoológus
Heck úgy döntött, fütyül a hibrid vigor elfogadott elméletére, miszerint a
keresztezés erősíti a vérvonalat. Pedig tudnia kellett, hogy a keverék
állatoknak jobb az immunrendszerük, és több trükk lapul a genetikai
tarsolyukban, míg egy szigorúan zárt fajon belül, legyen bármilyen
„tökéletes”, minden olyan betegség, amely az egyik egyedet elpusztítja, azzal
a veszéllyel fenyeget, hogy az összes többit is eltörli a föld színéről,24 ezért is
vezetnek az állatkertek részletes törzskönyvet az olyan veszélyeztetett
állatokról, mint a gepárd és az európai bölény, és próbálják őket előnyös
módon pároztatni. A messzi múltban mindenesetre, még jóval azelőtt, hogy
bárki is felismerhetően árja lett volna, az őseink más tulajdonságokkal
rendelkező emberszabásúakkal osztoztak a világon, és gyakran került sor a
szomszédok vérkeveredésére, ily módon szívósabb és rakoncátlanabb
ivadékokat hozva létre, akik aztán éltek és virultak. Az összes ma élő ember
ettől a robusztus, beszédes keveréktől származik, elsősorban egy csupán
mintegy száz egyedből álló genetikai szűkület tagjaitól. A mitokondriumok
DNS-einek egy 2006-ban elvégzett vizsgálata25 az (1931-ben a világ
zsidóságának mintegy 92 százalékát kitevő) askenázi zsidók származását
négy nőre vezette vissza, akik a Közel-Keletről a második-harmadik
században vándoroltak Itáliába. Az egész emberiség eredete
visszavezethető egyetlen személy, egyesek szerint egy férfi, mások szerint
egy nő26 génállományára. Nehéz elképzelni, hogy a sorsunk ennyire
bizonytalan, de hát mi vagyunk a természet csodái.
Heck a vadállatok évtizedekig tartó megfigyelése után az etnikai
tisztogatást talán higiénikus és elkerülhetetlen dolognak tartotta, a reform
motorjának, melynek során egy genetikai vonalat levált egy még
egészségesebb, és mindez az egész állatvilágban kibontakozó drámára
emlékeztet. Példaként az oroszlánokat felhozva, a szokásos forgatókönyv
szerint egy agresszor megtámadja valamelyik szomszédos falkát, megöli
annak vezérhímjét, és lemészárolja a kicsinyeket, erőszakkal párosodik a
nőstényekkel, ezáltal létrehozza a saját vérvonalát, és megkaparintja a
korábbi hím területét. Az emberek, akik értenek az ürügykereséshez és a
tagadáshoz, de azért megvannak a maguk erkölcsi aggályaik, az efféle
ösztönöket olyasfajta kifejezésekkel palástolják, mint önvédelem,
kényszerűség, hűség, csoportos jólét stb. Ez történt például 1915-ben,
amikor az első világháború alatt a törökök lemészárolták az örményeket, az
1990-es évek közepén, amikor a boszniai keresztény szerbek elkezdték
kiirtani az ország muszlim lakosságát, és 1994-ben Ruandában, amikor több
százezer embert öltek halomra (a nőket pedig megerőszakolták) a hutuk és
a tuszik között kitört háborúskodás során.
A holokauszt más volt, sokkal inkább előre megfontolt, korszerűbb és
módszeresebb, ugyanakkor primitívebb, ahogy a biológus Lecomte du
Noüy érvel La dignité humaine (1944) című könyvében: „Németország
bűntette a legnagyobb bűntett, amely a világnak valaha is a tudomására
jutott,27 mert az nem történelmi léptékű, hanem evolúciós léptékű.” Ezzel
nem azt akarjuk mondani, hogy a múltban az emberek még sohasem
bolygatták meg az evolúciót – tudjuk, hogy számos állatot a kipusztulásba
hajszoltunk, és alighanem más emberfajtákkal is ugyanezt tettük. De akkor
is, ami ösztönös, az még nem szükségszerű, néha féken tartjuk a rakoncátlan
ösztönöket, nem mindig játszunk a természet szabályai szerint. Semmi
kétség, Hitlernek a vérvonal megtisztítására és a területszerzésre vonatkozó
kettős imperatívuszát valamiféle ősi idegpálya mentén jogosnak érezték a
Heckhez hasonló emberek, akiknek a szemében akár még egyfajta ördögi
szükségszerűségnek is tűnhetett.
Heck egyúttal pragmatista is volt, a németek pedig nemsokára
újraformálják a lengyel földeket, az állatkerteket is beleértve. Így aztán,
amikor Heck a lebombázott Varsói Állatkertbe látogatott, egy
barátságtalan célkitűzést rejtegetett: látogatásai ürügyül szolgáltak arra,
hogy a legpompásabb állatokat zsákmányul megszerezze a német
állatkertek és rezervátumok számára, a megfizethetetlen tenyésztési
naplókkal egyetemben. Heinz fivérével közösen azt remélték, hogy az új
német birodalom javára lehetnek és helyreállíthatják a természeti
környezet elveszett pikantériáját, pontosan úgy, ahogy Hitler remélte
felfrissíteni az emberi fajt.
Heck újra és újra megesküdött Żabińskiéknek, hogy neki semmi köze az
állatkertjük bezárásához és hogy a hadvezetőségnél meglévő, egyre gyérülő
befolyása nem elég a tábornokok eltántorítására. Antonina gyanította, hogy
hazudik, hogy óriási befolyást gyakorol feljebbvalóira, és akár még személy
szerint is felelős lehet a sorsukért. Żabińskiék gyötrődtek halálra ítélt
állatkertjük jövője miatt, mert attól féltek, hogy ha lerombolják, felszántják
és beépítik, el fog tűnni a háború veszteségei között. Jannak mindentől
függetlenül ott kellett maradnia az állatkertben, akármivel is járjon, mert ez
szolgálta a földalatti mozgalom érdekeit, amely idővel már 90 szakasz 6 ezer
katonájával, a város legnagyobb szabotőrcsoportjával vetette meg a lábát a
Praga negyedben.28
A Honi Hadsereg, a lengyel katonaság titkos szárnya, amely a londoni
székhelyű lengyel emigráns kormánytól kapta a parancsokat, szigorú
hierarchiát épített ki szétszórt sejtek, rengeteg fegyverraktár, gránátgyár,
iskola, biztos ház, hírnök, valamint fegyvereket, robbanószereket és
rádiókészülékeket előállító laboratóriumok hálózatával. Jan a Honi
Hadsereg hadnagyaként arra törekedett, hogy olyasminek álcázza az
állatkertet, amit a Harmadik Birodalom esetleg érintetlenül kívánna
megtartani. A német csapatokat élelmezni kellett, azok pedig imádták a
disznóhúst, így aztán azzal környékezte meg Lutz Hecket, hogy a romos
állatkerti épületek felhasználásával nagy sertéstelepet indítana be, tudván,
hogy a zord időjárási viszonyok közötti sertésnevelés biztosítani fogja az
épületek és környékük rendszeres karbantartását, sőt, még egy kis
jövedelemhez is juttatja a régi személyzet egy részét. A varsói Zsidó
Történeti Intézetnek adott tanúvallomása szerint a csellel, hogy a sertések
etetéséhez gyűjt hulladékot, azt remélte elérni, hogy „bankjegyeket,
szalonnát és vajat szerezzen, és üzeneteket vigyen a barátainak” a gettóba.
Antonina így írt:
1940 nyarán egy telefonhívás, egy üzenet vagy akár egy suttogás is
riaszthatta Żabińskiékat, hogy készüljenek a földalatti mozgalom által küldött
titkos „Vendégek” fogadására. A bujkáló és átutazóban lévő zsidók,
nomádok, nem pedig telepesek lévén, útban a meg nem nevezett úti céljaik
felé rövid időre megpihentek és feltöltekeztek. Az árja külsejű, németül
beszélő zsidók hamis igazolványokat kaptak, és simán áthajóztak, akik
pedig nem tudtak átjutni, éveket töltöttek az állatkertben, némelyek a
villában, és egy időben akár ötvenen is az üres ketrecekben. Sok Vendég,
mint Wanda Englert is, régi barátjuk vagy ismerősük volt, és Antonina
egyetlen, kétlaki családként tekintett rájuk. Elrejtésük gondokat okozott
ugyan, de hát ki tudna alkalmasabb álcázást kieszelni, mint az
állatkertészek?
A vadon élő állatok ügyes trükköket örökölnek arra, hogyan lehet
beleolvadni a környezetükbe; a pingvinek például fölül feketék, alul fehérek,
hogy a cirkáló halfarkasok az óceán görbületének higgyék, a leopárdfókák
meg felhőnek nézzék őket. Az emberek álcázásának legalkalmasabb módja
a még több ember, így aztán Żabińskiék tömegével hívtak vendégségbe
legális látogatókat – nagybácsikat, nagynéniket, unokatestvéreket és
barátokat hosszabb-rövidebb időre –, amivel létrehoztak egy rendszeres
kiszámíthatatlanságot, a változó arcok, testalkatok és akcentusok rutinját,
akik között gyakori vendég volt Jan édesanyja.
„Jan édesanyját mindenki imádta”, jegyezte meg Antonina a
memoárjában. „Kedves, nyájas természetű volt, és nagyon okos, gyors
felfogású, kitűnő memóriájú, nagyon udvarias és fogékony. Teli szájjal
nagyokat nevetett, és remek humorérzéke volt.” Antonina mégis aggódott
miatta, mert „olyan, mint egy kényes üvegházi virág, nekünk pedig az volt a
kötelességünk, hogy megóvjuk őt minden félelemtől és fájdalomtól, ami
esetleg elrontaná a kedélyét vagy depressziót váltana ki.”
Jan az ilyen, nem kézzelfogható dolgokat Antoninára hagyta, aki mindig
is tudott bánni a „nehezen kezelhető állatokkal”, és akit nyilván zsigeri
módon vonzott egy szülő szórakoztatásának, lenyűgözésének és végső
soron megmentésének a lehetősége. Jan jobban szerette a tábornok, a kém
és a taktikus szerepét, főleg, ha ez az ellenség félrevezetésével és
megalázásával járt.
Más megszállt országokkal ellentétben, ahol a zsidók bújtatása börtönbe
juttathatta az embert, Lengyelországban a zsidóknak való
menedéknyújtásért a „kollektív felelősségnek” nevezett halálos őrjöngés
keretében azonnali halálbüntetés járt a rejtegetőnek, valamint a rejtegető
családjának és szomszédainak. Ettől függetlenül sok kórházi dolgozó
álcázott nővérnek felnőtt zsidókat, gyógyszerezett be kisgyerekeket, hogy
elcsendesüljenek, amíg hátizsákban kicsempészik őket, és helyezett el
embereket halottaskocsikon, egy halom holttest alatt. Sok keresztény
lengyel a háború egész ideje alatt rejtegette zsidó barátait, még ha ez
csökkentett fejadagokkal meg lankadatlan éberséggel és leleményességgel
járt is. A házba bekerült legkisebb élelmiszertöbblet, egy ismeretlen sziluett,
a pincéből vagy egy szekrényből kiszűrődő suttogás is arra ösztökélhette a
látogatóban ott járó szomszédot, hogy értesítse a rendőrséget vagy tippet
adjon a város alvilági zsarolóinak. A vándorok gyakran éveket töltöttek a
sötétben, ahol alig lehetett megmozdulni, és amikor végre előjöttek és
kinyújtóztatták tagjaikat, legyengült izomzatuk felmondta a szolgálatot, és
úgy kellett őket elszállítani, mint egy hasbeszélő bábuját.
Nem mindig az állatkert volt a Vendégek első állomása, főleg azoknak
nem, akik a gettóból szöktek meg, ők egy-két éjszakát a belvárosban
tölthettek Ewa Brzuskánál, az emberek által „Babciának” (Nagyinak)
nevezett alacsony, pirospozsgás, testes, hatvanegynéhány éves asszonynál.
A Sędziowske utcában volt egy icipici (ötször egyméteres) szatócsboltja,
amely a járdára is kiterjeszkedett, ahol Ewa a paradicsommal és
zöldségekkel teli kosarak mellé savanyú káposztás meg savanyúságos
hordókat állított. A szomszédok mind odasereglettek vásárolni meg
traccsolni annak ellenére, hogy közvetlenül az út túloldalán egy német
katonai autójavító műhely működött. A gettóból mindennap egy csapatnyi
zsidó férfit kísértek ide, hogy az autókkal dolgozzanak, Nagyi pedig
titokban postára adta a leveleiket vagy őrt állt, amíg a családtagjaikkal
beszélgettek. Itt is, ott is magas krumpliszsákok álltak, hogy a gettóból jövő
ifjú csempészek elrejtőzhessenek mögöttük. A hátsó szobáiból 1942-ben az
ellenállás egyik sejtjének kirendeltsége lett, ahol savanyú uborkás meg
káposztás hordók alatt személyi igazolványokat, biankó születési
anyakönyvi kivonatokat, pénzt és kenyérjegyeket tárolt, a raktárban
felforgató kiadványokat rejtegetett, és egy-egy éjszakára gyakran bújtatott
szökésben lévő zsidókat, akik közül némelyek bizonyosan az állatkertbe
tartottak.
Antonina nemigen tudta, hogy mikor várható Vendég, sem azt, hogy
honnan érkeznek, a szervezkedés és az ellenállással való kapcsolattartás Jan
dolga volt, ennek megfelelően a villában rejtőzködők közül senki sem
sejtette földalatti tevékenységének pontos arányait. Nem tudták például,
hogy mi rejtőzik azokban a nestlés vagy ovaltine-os dobozokban, amelyek
időről időre felbukkantak a konyhában, a radiátor fölötti polcon.
Antonina beszámol róla, hogy Jan egy napon mellékesen odaszólt neki:
„Ebbe a dobozba a kutatóműszereimhez való kis rugókat tettem. Légy
szíves, ne nyúlj hozzá, és ne tedd máshová. Bármikor szükségem lehet rá.”
Senkinek a szeme sem rebbent. Jan világéletében gyűjtögette a kis
fémdolgokat, amiket talált – csavarokat, alátéteket, vicik-vacakokat –,
habár ezeket rendszerint a műhelyében tárolta. Akik ismerték, különösnek
találták hobbiját, egy vasárumániás időtöltésének. Még Antonina sem jött
rá, hogy bombák készítéséhez való gyutacsokat gyűjtött.
Amikor a Zoológiai Intézet egyik fiatal kutatója egy nagy hordó
műtrágyával állított be, Jan azt a villa melletti állatkórházban helyezte
biztonságba, és hébe-hóba futólag megjegyezte, hogy ez-és-ez fog majd jönni
egy kis műtrágyáért a kertjébe. Antonina csak a háború után tudta meg, hogy
a hordó voltaképpen C13F-et, egy vízben oldódó robbanószert tartalmazott
és hogy Jan egy földalatti sejtnek volt a vezetője, amely a német vonatok
elleni szabotázsakciókra specializálódott, amelyeknek kerékcsapágyaiba
robbanóanyagot gyömöszöltek, hogy amikor a vonat megmozdul, a por
begyulladjon. (1943-ban egyetlen hónap alatt tizenhét szerelvényt siklattak ki
és száz mozdonyt rongáltak meg.) A háború alatt azt sem tudta, hogy Jan
férgekkel fertőzött meg néhány sertést, levágta őket, a mérgezett húsból
golyókat formált, és azokat az egyik német katonai kantinban dolgozó
tizennyolc éves alkalmazott segítségével a katonák szendvicseibe csempészte.
A létfontosságú föld alatti odúk, a bunkerek építésében is segédkezett. A
bunker szó a háborús Lengyelországban nem azt az egyszerű óvóhelyet
idézte fel, amit manapság, hanem az álcázott járatokkal és
szellőzőnyílásokkal ellátott, nyirkos föld alatti búvóhelyeket, amelyek
rendszerint egy-egy kert vagy közpark szélén helyezkedtek el. Emanuel
Ringelblumnak a Grójecka utca 81-ben, egy háztáji kertész melegháza alatt
húzódó bunkere nyolc és fél négyzetméteres területen harmincnyolc
embernek adott szállást, tizennégy, zsúfolt ágyon. Az egyik bunkerbeli társa,
Orna Jagur, aki Ringelblummal ellentétben elhagyta a bunkert, még mielőtt
1944-ben felfedezték volna, így emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor
először szippantott bele a bunkeréletbe:
1941
A sertéstelep csak tél közepéig húzta ki, mert az állatoknak még a valamikor
elefántoknak és vízilovaknak otthont adó, központi fűtéses állatkerti
épületekben is meleg alomra volt szüksége. Az állatkertet finanszírozó
„vágóhidak igazgatója” fonák módon barátságosan fogadta Jant, és
meghallgatta a kérelmét, de nem volt hajlandó pénzt adni szalmára.
– Ennek egyáltalán semmi értelme – mondta később Antoninának Jan. –
El se hiszem ezt az ostobaságot!
Antonina meglepődött, hiszen a szűkös élelem miatt a disznók négy
lábon járó arannyá változtak, és ugyan mennyibe kerül a szalma?
– Mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, hogy meggondolja
magát – mondta neki Jan. – Én ezt nem értem. Pedig mindig a barátunk volt.
Antonina kijelentette:
– Az egy lusta, csökönyös bolond!
Ahogy az éjszakák csikorogni kezdtek a hidegtől, és az ablaktáblákat
jégvirágok nőtték be, a szél átdöfött a faépületek kérgén, és elmetszette a
malacok élete fonalát. Aztán jött egy vérhasjárvány, amely elpusztította a
maradék konda nagy részét, a vágóhidak igazgatója pedig bezáratta a
sertéstelepet. Az általában véve is dühítő és a villát a hústól megfosztó
döntés Jan állítólagosan maradékszerző gettóbeli kirándulásainak is véget
vetett. Csak hónapokkal később tudta meg az igazságot: a vágóhidak
igazgatója egy másik alacsony beosztású tisztviselővel összejátszva német
gyógynövénytermesztő cégnek adta bérbe az állatkertet.
Egy márciusi napon munkáscsapat érkezett az állatkertbe fejszékkel-
fűrészekkel felszerelkezve, és a bejárati kapunál nekiálltak feldarabolni a
fákat, letarolni a virágágyásokat, a díszcserjéket és a dédelgetett
rózsabokrokat. Żabińskiék próbálkoztak kiabálással, könyörgéssel,
megvesztegetéssel és fenyegetőzéssel, de mindhiába. A nácik parancsa
nyilvánvalóan úgy szólt, hogy az állatkertet gyökerestül kell kitépni,
virágostól-gyomnövényestől, elvégre ezek csupán szláv növények,
amelyeket legjobb lesz trágyaként felhasználni az egészséges német
botanikus kertekben. Amikor a bevándorlók valahol újra letelepednek,
rendszerint valóban megpróbálnak valamit újrateremteni a szülőföldjükből
(elsősorban a konyhát), csakhogy ez a Lebensraum nem csupán az
emberekre vonatkozik, jött rá Antonina, hanem a német állatokra és
növényekre is, és a náciknak feltett szándékuk volt, hogy a lengyelországi
géneket a fajegészségtan révén leradírozzák a bolygóról, gyökereiket
kitépjék, bogyóikat, gumóikat összezúzzák, magvaikat a sajátjaikra
cseréljék, pontosan úgy, ahogy egy évvel azelőtt, Varsó kapitulációja után
félt tőle. Talán úgy érezték, hogy a felsőbbrendű katonáknak felsőbbrendű
élelemre van szüksége, amit a náci biológia érvelése szerint csakis „tiszta”
magvakból lehet termeszteni. Ha a nácizmus privát mitológiára éhezett, saját
botanikára és biológiára, amelyben a növények és az állatok ázsiai vagy
közel-keleti vértől hígítatlan, ősi vérvonalat alkotnak, akkor tiszta lappal
kellett kezdeniük, és a lengyel földművesek ezreit, valamint az úgynevezett
lengyel vagy zsidó terményt és lábasjószágot német megfelelőikre kellett
cserélniük.
A véletlen folytán feleségével és lányával együtt azon a hétvégén érkezett
meg Ludwig Leist, Varsó német polgármestere, az állatkertek nagy rajongója,
aki arra kérte az állatkert régi igazgatóját, hogy kalauzolja őket körbe a
helyszínen és segítsen nekik elképzelni, milyen volt az állatkert a háború előtt.
Jan mellettük bandukolva összehasonlította a Varsói Állatkert mikroklímáit a
Berlinben, Mannheimben, Hamburgban, Hagenbeckben és más városokban
működő állatkertekéivel, Leist legnagyobb gyönyörűségére. Aztán vendégeit
a főbejárat közelében lévő, elpusztított rózsakerthez vezette, ahol gondatlanul
kiásott hatalmas, gyönyörű bokrok hevertek megtört tövekkel egy kupacban,
mint a háború áldozatai. Leist felesége és lánya megszólta a szépségnek ezt az
eltékozlását, ami feltüzelte Leist haragját.
– Ez meg micsoda? – követelt magyarázatot.
– Nem az én művem – felelte nyugodtan Jan, a fájdalom és a
felháborodás épp megfelelő elegyével a hangjában. Elmesélte nekik a
tönkretett sertéstelepet meg az állatkertet a vágóhidak igazgatójától bérlő
német gyógynövénytermesztő céget.
– Hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? – támadt Janra Leist.
– Borzasztóan kár értük – sajnálkozott a felesége. – Annyira imádom a
rózsákat!
– Engem senki sem kérdezett. – Jan csöndesen mentegetőzött Leist
felesége előtt, arra célozgatva, hogy mivel nem az ő hibája, az ő férje
felelőtlen műve kell, hogy legyen.
Az asszony szúrós pillantást vetett Leistre, aki dühösen tiltakozott:
– Én erről semmit sem tudtam!
Az állatkertből való távozása előtt meghagyta Jannak, hogy másnap
reggel 10-kor jelenjen meg az irodájában a varsói lengyel alpolgármesterrel,
Julian Kulskival való találkozóra, aki majd kénytelen lesz magyarázatot adni
a botrányra. Amikor másnap a három férfi összegyűlt, kitűnt, hogy Kulski
mit sem tudott a cselszövésről, Leist polgármester pedig azonnali hatállyal
felmondta a bérleti szerződést, ígéretet tett, hogy megbünteti a bűnösöket,
és Kulski tanácsát kérte, miképp lehetne leginkább kihasználni az állatkertet
anélkül, hogy elpusztítanák. Leisttel ellentétben Jan tudott Kulskinak az
ellenállással való kapcsolatáról, és amikor Kulski nyilvános konyhakertre
tett javaslatot egyéni ágyásokkal, Jan elmosolyodott, mert lenyűgözte a terv,
amely a helybeliek olcsó élelmezésének és a nácik könyörületes
uralkodókként való beállításának kettős célját szolgálta. A kis parcellák nem
fogják tönkretenni az állatkert szívét, viszont megnövelik Kulski befolyását.
Leist jóváhagyta, és Jan ismételten pályát változtatott – állatkert-igazgatóból
egy sertéstelep uralkodójává, majd kerti ágyások magiszterévé lett. Az állás
a Varsói Parkosítási és Kertészeti Osztályhoz kötötte Jant, ez pedig újbóli
bejárást biztosított neki a gettóba, ezúttal az ottani flóra meg a parkok
ellenőrzése céljából. Valójában édeskevés vegetáció nőtt a gettó területén,
csupán néhány fa a Leszno utcai templom mellett, és persze, hogy nem volt
se park, se kert, de ő minden ürügyet megragadott arra, hogy
meglátogathassa a barátait és „tartsa bennük a lelket, ennivalót és híreket
csempésszen be nekik”.35
Antonina már kezdettől fogva időnként Jannal tartott, amikor az
meglátogatta a híres rovartudóst, dr. Szymon Tenenbaumot, fogorvos
feleségét, Loniát, és Irena lányukat. Jan és Szymon gyerekkorukban
ugyanabba az iskolába jártak, ahol barátok lettek, és imádtak együtt kúszni-
mászni útszéli árkokban, meg kövek alá benézni, mert Szymon már akkor is
bogárfanatikus volt. A szkarabeuszszerű bogár lett a napistene, a
specialitása és a mániája. Felnőttként szabadidejében utazgatni és
gyűjtögetni kezdett a világban, és a Baleári-szigetek bogarairól írott
ötkötetes tanulmány megjelentetésével belépett a vezető entomológusok
táborába. Tanév közben az egyik zsidó középiskola igazgatójaként szolgált,
de nyaranta, amikor csak úgy nyüzsögtek a bogarak, és bármelyik üreges
farönk parányi Pompejit rejthetett, számos ritka példányt gyűjtött a
Białowieżai-erdőben. Jan is kedvelte a bogarakat, valamikor nagyszabású
saját csótánystúdiumot is folytatott.
Szymon még a gettóban is folytatta a cikkek írását és a rovarok gyűjtését,
zsákmányait üvegezett tetejű, világosbarna fa kiállítódobozokba gombostűzte.
Ám amikor a zsidókat beparancsolták a gettóba, aggódni kezdett, hogy
miként fogja tudni megóvni hatalmas, értékes gyűjteményét, és megkérdezte
Jantól, nem rejtené-e el a villában. Szerencsére 1939-ben, amikor az SS
kifosztotta az állatkertet és elrabolt több mint kétszáz értékes könyvet, sok
mikroszkópot és más felszerelést, Tenenbaum félmillió példányt számláló
gyűjteménye valahogy elkerülte a figyelmüket.
A háború alatt Żabińskiék és Tenenbaumék még közelibb barátok lettek,
ahogy a mindennapi élet katasztrófája egyre szorosabbra fűzte a köztük lévő
köteléket. A háború nemcsak elválasztotta egymástól az embereket,
elmélkedett Antonina a memoárjaiban, de a barátságokat is intenzívebbé
tudta tenni, és szíveket is felgyújthatott; minden egyes kézfogás ajtót nyitott
meg vagy sorsot kormányozott. Azzal az emberrel is a véletlen folytán,
Tenenbaumékkal való barátságuk révén ismerkedtek meg, aki anélkül, hogy
tudott volna róla, segített megszilárdítani Jan kapcsolatát a gettóval.
Antonina 1941 nyarán, egy vasárnap reggel azt vette észre, hogy egy
limuzin áll meg a villa előtt, és egy civil ruhás, testes német férfi száll ki
belőle. Mielőtt még becsöngethetett volna, az asszony a nappaliban álló
zongorához rohant, és a „Kréta szigetre!” hangos, ugrabugráló akkordjait
kezdte el rajta püfölni Jacques Offenbach Szép Helénájából, ezzel adván
jelet a Vendégeknek, hogy bújjanak el a rejtekhelyükön és maradjanak
csöndben. Antonina zeneszerző-választása sokat elárul személyiségéről és a
villa atmoszférájáról.
A német-francia zsidó Jacques Hoffmann egy Isaac Judah Eberst nevű
kántor hetedik gyermeke volt, aki egy napon valamilyen oknál fogva úgy
döntött, hogy születési helyének, Offenbachnak a nevét veszi fel. Isaacnak hat
lánya és két fia született, és az egész család életét pezsgővé tette a zene,
Jacques-ból csellóvirtuóz és zeneszerző lett, aki kávéházakban és divatos
szalonokban muzsikált. A mókás kedvű, szatirikus hajlamú Jacques sem
emberileg, sem zeneileg nem tudott ellenállni egy-egy csínynek, kedvenc
időtöltése a hatalom idegeinek felborzolása volt – a komoly párizsi
Conservatoire-ban olyan gyakran ítélték pénzbüntetésre a svindlijeiért, hogy
voltak hetek, amikor egyáltalán nem kapott fizetést. Imádott népszerű
táncokat – köztük egy keringőt is – komponálni egy-egy zsinagógabeli
melódiára, amivel megbotránkoztatta édesapját. 1855-ben megnyitotta saját
zenés színházát, „munkáim mások általi színpadra állíttatásának folytatólagos
lehetetlensége miatt”, mondta fanyarul, és még hozzáfűzte, hogy „az igazán
eleven, vidám, szellemes muzsika eszméje – röviden az élettel teli muzsika
eszméje – lassan kezdett elfelejtődni”.
Roppant népszerű komédiákat, szatírákat és operetteket írt, amelyek
magukkal ragadták az elitet, és Párizs utcáin széltében-hosszában dalolták
pajkos, felhőtlen dallamaikat, amelyek kigúnyolták az elbizakodottságot, a
tekintélyt és az antik világ idealizálását. És a cvikkerével, a pofaszakállával
meg a feltűnő ruháival ő maga is festői képet nyújtott. Zenéje részint azért
részegített meg oly sokakat, mert – ahogy Milton Cross zenekritikus
rámutat – „a politikai elnyomás, a cenzúra és a személyi szabadságjogok
megsértésének időszakában”36 született. Ahogy „a titkosrendőrség
beférkőzött az állampolgárok magánéletébe… a színházak érdeklődése a
derű, a könnyedség, a nyelvöltögető gúnyolódás felé fordult”.
A komédiázástól és gyönyörű dallamoktól pezsgő Szép Heléna
szellemdús, lendületes vígopera, amely a szép Heléna történetét meséli el,
akinek unalmas férje, Menelaósz háborút indít a trójaiak ellen, hogy
megbosszulja Heléna elrablását. A dráma a háborút erőltető uralkodókat
karikírozza, megkérdőjelezi az erkölcsöt, és Heléna meg Párisz szerelmét
ünnepli, akik kétségbeesetten igyekeznek egy jobb világba menekülni. Az
első felvonás végén a delphoi orákulum közli Menelaósszal, hogy
Görögországba kell mennie, majd ezután a kórus, Heléna, Párisz és a
szereplők zöme a „Kréta szigetre!” féktelenül vágtató dallamára el is
hessegeti őt. Felforgató üzenetével nevetségessé teszi a feljebbvalókat, és
síkra száll a béke és a szeretet mellett – tökéletes szignál a villa Helénái és
Páriszai számára. És ami még szebb, egy zsidó zeneszerző műve volt egy
olyan korban, amikor zsidó muzsikát játszani büntetendő cselekménynek
számított.
Jan nyitott ajtót.
– Itt lakik az állatkert volt igazgatója? – kérdezte az idegen.
A férfi kisvártatva belépett a házba.
– A nevem Ziegler – mondta, és a varsói gettó munkaügyi hivatalának
igazgatójaként mutatkozott be, amely iroda elméletileg az állástalanoknak
keresett munkát a gettón belül és kívül,37 a gyakorlatban azonban
munkásbrigádokat szervezett, és a legszakképzettebbeket
fegyvergyárakban, például az esseni Krupp acélművekben való
szolgamunkára deportálta, ám a náci uralom által produkált éhes,
részfoglalkoztatott és gyakran beteg munkások hatalmas tömegeiért vajmi
keveset tett.
– Az állatkert nevezetes rovargyűjteményét szeretném megnézni, amelyet
dr. Szymon Tenenbaum adományozott az intézménynek – mondta Ziegler.
Antonina lendületes zongorázása hallatán szélesen elmosolyodott, és
hozzáfűzte: – Micsoda vidám hangulat!
Jan bevezette a nappaliba.
– Igen, a mi otthonunk rendkívül muzikális – mondta. – Offenbachot
nagyon szeretjük.
Ziegler, úgy rémlett, kelletlenül ismerte el:
– Ó, hát, Offenbach sekélyes zeneszerző volt. De azt meg kell hagyni,
hogy összességében tehetséges nép a zsidó.
Jan és Antonina aggodalmas pillantást váltott egymással. Honnan tud
Ziegler a rovargyűjteményről? Jan később felidézte, hogy arra gondolt:
„Hát, jó, alighanem itt a vége, fuss el véle”.
Zavarukat látva Ziegler így szólt:
– Önök meglepődtek. Hadd magyarázzam meg. Dr. Tenenbaum
hatalmazott fel, hogy megtekintsem a rovargyűjteményét, amelyet kétségkívül
itt őriznek számára a házban.
Jan és Antonina óvatosan hallgatta. A veszély diagnosztizálása már
ugyanolyan mesterségbeli tudást igényelt, mint az éles bombák
hatástalanítása – egyetlen megremegő hang, egyetlen téves megítélés, és
felrobban a világ. Vajon mit forral Ziegler? Ha akarná, egyszerűen elvehetné
a rovargyűjteményt, senki sem akadályozhatná meg, úgyhogy semmi értelme
hazudni azzal kapcsolatban, hogy Szymon számára őrzik. Tudták, hogy
gyorsan kell válaszolniuk, nehogy gyanút keltsenek.
– Á, igen – mondta visszanyert lazasággal Jan –, dr. Tenenbaum nálunk
hagyta a gyűjteményét, mielőtt bevonult a gettóba. Tudja, a mi házunk
száraz, központi fűtésünk van, az ő gyűjteményében viszont könnyűszerrel
kárt tehetne, ha nedves, hideg helyiségben tárolnák.
Ziegler bennfentesen rázta a fejét.
– Igen, egyetértek – mondta, majd hozzátette, hogy ő is amatőr
entomológus, aki végtelenül elbűvölőnek találja a rovarokat. dr. Tenenbaumot
is így ismerte meg, Lonia Tenenbaum viszont történetesen a fogorvosa.
– Gyakran találkozom Szymon Tenenbaummal – folytatta élvezettel. –
Néha az én kocsimmal megyünk ki Varsó környékére, ahol a vízelvezető
csatornákban meg árkokban keres rovarokat. Kiváló tudós.
Levezették Zieglert az irodaépület pincéjébe, ahol lapos, négyszögletes
dobozok sorakoztak felállítva a polcokon, mint valami régi könyvsorozat,
mindegyik fecskefark csapolással összeillesztett, lakkozott barna fatáblába
kötve, üvegborítóval, kis fémkapcsokkal, cím helyett pedig egyszerű
számokkal a gerincükön.
Ziegler egymás után húzta ki a dobozokat a polcokról, feltartotta őket a
fénybe, ahol a Föld fedelesszárnyúinak egész panorámája tárult elébe:
Palesztinában gyűjtött ékkőszerű, irizáló zöld bogarak; szőrös lábú,
metálkék homokfutrinkák; Ugandából származó vöröseszöld Neptunides
bogarak, amelyek úgy fénylenek, mint a selyemszalag; Magyarországról
való karcsú, leopárdpöttyös bogarak; egy Pyrophorus noctilucus, a
szentjánosbogárnál is nagyobb fényű, kis, barna bogár, amely olyan erősen
világít, hogy a dél-amerikai bennszülöttek lámpásba zárnak belőlük
néhányat, és azzal világítják a kunyhójukat, vagy a bokájukra kötözik őket,
hogy éjszaka bevilágítsák az ösvényt; paránybogarak, a legkisebb ismert
bogarak, pinduri szőrszálak szegélyezte, pálcikányi szárnyakkal; húsz centi
hosszú, olívzöld hím herkulesbogarak Amazóniából (ahol a bennszülöttek
nyakláncként viselik őket), mindegyikük valami olyan középkori
öklelőfegyverrel felszerelkezve, amely a fejük fölött előreívelő, kard
formájú, hatalmas szarvból és egy kisebb, hornyolt végű szarvból áll, amely
fölfelé ívelődve záródik a másikra; szintén óriási, de szarv nélküli nőstény
herkulesbogarak, vörös sörtékkel borított, gyöngydíszes szárnyfedőkkel;
egyiptomi ganajtúró bogarak, amilyeneket a halottaskamrák köveire véstek;
szarvasbogarak súlyos agancsokkal; bogarak hosszú, felkunkorodó
csápokkal, amelyek villamos-áramszedőkként vagy lasszókként rugóznak a
fejük fölött; hajnalbogarak Arizonából fekete csúcsos, narancsosbarna
szárnyfedőkkel, melyek alatt a csipkeszerű redőket és harántredőket alkotó
üreges szárnyereket a támadóik elriasztására elcsöpögtetett mérgező vér
tölti meg; nehezen fogható, ovális keringőbogarak, amelyek patakpartok
közelében a felületi feszültségen futkároznak, és undorító, fehér nedvet
eregetnek magukból; a teljes nevükön „hólyaghúzónak” ismert, porított
formában „spanyol légynek” nevezett fényes, barna nünükék, amelyek
csurig vannak kantaridinnel, egy olyan méreggel, amely kis dózisban segíti az
erekciót, de csak alig valamivel nagyobb adagban már halálos (Lucretius
állítólag kantaridinmérgezésben halt meg); barna mexikói babbogarak,
amelyek térdízületeikből a támadók elriasztására alkaloid vért bocsátanak
ki; bogarak kis taréjokban, göbökben, kefékben, lábikókban, bojtokban
vagy mézcsurgatókban végződő csápokkal; fogukat vicsorító Halloween-
tökökhöz hasonlító bogarak; a delfti miniatűrök kékjében fluoreszkáló
bogarak.
Minden nagy bogár egy-egy gömbfejű tűt monopolizált, de a kisebbek
egymás fölött lebegtek, néha hárman is egy tűn. Mindegyik tű tövében
cirkalmas nagybetűkkel, angyali f-ekkel és d-kkel ékes, apró betűs, de jól
olvasható, biztos, gondos kézírással, kék tintával írott fehér zászlócska
tájékoztatott a rendszertani besorolásról. Nyilvánvaló volt, hogy a rovarok
gyűjtése csak részben elégítette ki Tenenbaumnak a témában való elmélyedés
iránti igényét; a mikroszkóppal, a tollal, a címkékkel, a példányokkal, a
csipesszel és a múzeumi fiókoknak meg kortársa, a szürrealista művész,
Joseph Cornell alkotásaihoz hasonlóan társalgók falára készült
kiállítódobozokkal is szeretett órákig tenni-venni. Vajon mennyi időt tölthetett
Tenenbaum föléjük görnyedve, hogy áhítatos aprólékossággal, gyengéden
elrendezze a bogarak lábait, csápjait és szájszerveit, hogy előnyösen
mutassanak? Akárcsak Lutz Heck, Tenenbaum is eljárt szafarikra, ahonnan
szarvasagancsokként üveg alá erősített bogarakkal tért meg, de az ő
zsebkendőnyi szobáinak falaira több trófeát lehetett kiakasztani, mint
bármelyik vadászházban vagy állattani múzeumban. A puszta idő, amit
katalogizálásukkal, gázzal való elaltatásukkal, preparálásukkal és
feltűzésükkel eltöltött, meghaladja az ember képzeletét.
Az egyik üveg aerodrómban bombázó bogarak, pöfögő futrinkák
csücsültek több sorban, amelyek a potrohuk csúcsában lévő lövegtoronyból
kilőtt égető vegyszersugárral teszik ártalmatlanná támadójukat. A külön-
külön tárolva ártalmatlan, de összekeverve spontán gyulladó vegyi anyagok
egy speciális mirigyben egyesülve az ideggázhoz hasonlóan illékony nedűt
alkotnak. A pöfögő futrinka, a védekezésnek és a fegyverzetnek ez a
mestere körbeforgatja lövegtornyát, megcélozza ellenségét, és óránként 40
kilométeres sebességgel perzselő hőmérsékletű irritáló anyagot lövell ki
magából – nem folyamatos sugárban, hanem apró robbanások sortüzeként.
Tenenbaum Charles Darwin balszerencséjének köszönhetően tudta, hogy a
pöfögő futrinka égető folyadékot spriccel (Darwin volt olyan ostoba, hogy
az egyiket a szájába vette, amíg két másik bogarat elfogott). Titkos vegyi
laboratóriumát azonban csak jóval a háború után fedezte föl Thomas Eisner,
egy vegyész apa (akinek Hitler megparancsolta, hogy tengervízből aranyat
vonjon ki) és egy expresszionista vásznakat festő zsidó anya fia. A család
Spanyolországba, onnan pedig Uruguayba, majd az Egyesült Államokba
menekült, ahol Thomas entomológus lett, és felfedezte, hogy a pöfögő
futrinka pulzáló folyadéksugara fura módon hasonlít ahhoz a meghajtó
rendszerhez, amelyet Wernher von Braun és Walter Dornberger tervezett 29
ezer darab német V-1 rakétabombához Peenemündében. A pöfögő
futrinkák némán tüzelnek, a mintegy 900 méter magasságban repülő V-1
lüktető hajtóműsugarai viszont eléggé hangosan zúgtak ahhoz, hogy
megrémítsék a városlakókat, amikor óránként 570 kilométeres sebességgel
elhúztak a fejük fölött. Csak az árulkodó zúgás megszűnése jelentett halált,
mert amikor a rakéta elérte célpontját, a motor hirtelen leállt, majd a
bekövetkező, feszültséggel teli csöndben 848 kilós robbanófejével a földbe
csapódott. A britek „bogárnak”, csúfolták, és ilyenformán vissza is jutottunk
a pöfögő futrinkák fegyverzetéhez.
Az ámulat, ami Ziegler arcán megjelent, ahogy egymás után
belekukkantott az érzékrabló dobozokba, Antonina minden kétségét
eloszlatta a férfi indítékaival kapcsolatban, mert „amikor meglátta azokat a
gyönyörű bogarakat és pillangókat, teljesen megfeledkezett a világról”.38
Lenyűgözve állt ott, miközben sorról sorra haladva a szemével egyenként
végigsimogatta a példányokat, és szemlét tartott a fegyveres-páncélos légiók
fölött.
– Wunderbar! Wunderbar! – suttogta egyre magában. – Micsoda
gyűjtemény! Mennyi munka van benne!
Végre aztán visszatért a jelenbe, Żabińskiékhez, a voltaképpeni
feladatához. Elvörösödött, és láthatóan feszengve így szólt:
– Mármost… a doktor azt kérdi, nem látogatná-e meg. Valószínűleg
tudok segíteni, de…
Ziegler szavai veszélyes, hívogató némaságba vesztek. Noha nem
kockáztatta meg, hogy befejezze a mondatot, Antonina és Jan mindketten
tudták, hogy mire gondolt, olyasmire, amit túl kényes lett volna felvetni. Jan
sietve azt válaszolta, hogy roppant mód kapóra jönne, ha Zieglerrel
tarthatna a gettóba, hogy találkozzon dr. Tenenbaummal.
– Most, azonnal értekeznem kell vele – magyarázta hivatalos hangon –,
hogy megérdeklődjem, hogy tudnám a rovardobozokat leginkább megóvni
a penészedéstől.
Majd, hogy minden kétséget eloszlasson, megmutatta Zieglernek a
gettóba szóló hivatalos kertosztályi belépőjét, jelezvén, hogy a szívesség,
amit kér, csupán arra vonatkozik, hogy Ziegler vigye el a limuzinján, semmi
illegális nincs a dologban. Ziegler, akit az imént látott pompás gyűjtemény
még mindig a bűvöletében tartott, és aki eldöntötte, hogy meg kell őrizni az
utókor számára, beleegyezett, és azzal el is hajtottak.
Antonina tudta, hogy Jan azért akart Zieglerrel tartani, mert a gettó
legtöbb kapuját kívülről német őrszemek, belülről pedig a zsidó rendőrség
tagjai őrizték szigorúan. A kapuk hébe-hóba megnyíltak, hogy hivatalos
ügyben átengedjenek valakit, de a belépőket nagy becsben tartották, és
nehezen, rendszerint csak kapcsolatok és megvesztegetés révén lehetett
hozzájuk jutni. A véletlen úgy hozta, hogy a Leszno és a Żelazna utca sarkán
álló irodaépület, amely otthont adott a Munkaügyi Hivatalnak, ahol Ziegler
dolgozott, a hírhedt gettófal részét képezte.
A törött üveggel és szögesdróttal koronázott, zsidó ingyenmunkával épült
fal tizenhat kilométer hosszan emelkedett helyenként hat méter magasra, és
zegzugosan haladva egyes utcákat lezárt, másokat hosszában kettészelt, és
véletlenszerű zsákutcákat alkotott. „A gettó létrehozása, létezése és
lerombolása perverz polgári tervezéssel járt”, írja Words to Outlive Us:
Eyewitness Accounts from the Warsaw Ghetto (A bennünket túlélő
szavak: Szemtanúk beszámolói a varsói gettóról) című visszaemlékezés-
gyűjteményben Philip Boehm,
1941
Ahogy a nyár őszbe fordult, Szibériából és Észak-Európából süvöltők,
keresztcsőrű pintyek és csonttollúfélék rajai kezdtek dél felé húzni a
Selyemútnál is ősibb égi folyosók mentén, V alakzatban repülve a
magasban. Mivel Lengyelország számos jelentős költözési útvonal
kereszteződésében fekszik – Szibériától délre, Afrikától északra, Kínától
nyugatra –, az ősz vándor énekes madarak hímzéseivel és gágogó libák ék
alakzataival csipkézte a levegőt. A rovarevő madarak Afrika szívéig
repültek, a szürke légykapó például több ezer kilométert tett meg, és a
Szahara fölött mintegy hatvan órát repült megállás nélkül. A királygémek és
más gázlómadarak, amelyeknek nem kellett ennyire messzire repülniük, a
Földközi-tenger, az Atlanti-óceán, a Kaszpi-tenger vagy a Nílus partjai
mentén telepedtek meg. A vándormadaraknak nem muszáj szigorúan egy
útvonalat követniük, a háború alatt némelyek ki is tértek keleti és nyugati
irányban, hogy a bombabűzös Varsót teljesen elkerüljék, habár Európa jó
része pontosan ugyanolyan barátságtalannak bizonyult.
A villában a Vendégek és a látogatók késő ősszel melegebb szobákba és
tartósabb rejtekhelyekre vándoroltak. Żabińskiék olyan soványka
szénkészlettel álltak harmadik háborús telük előtt, hogy csak az ebédlőt
tudták fűteni, feltéve, hogy előbb a radiátorokból leengedték a vizet, a
lépcsőházat és a felső szintet pedig leszigetelték. A ház így háromféle
éghajlatúra tagolódott: nedves föld alatti, egyenlítői földszinti helyiségekre és
sarki hálószobákra. Az Oroszlánházból kölcsönvett öreg, amerikai,
fatüzelésű kályha irritálóan füstölt, mégis melléje kuporodtak, és egy kis
üvegajtón át bámulták a szénrögöket nyalogató, és időről időre tűzzel
átöblítő vöröseskék lángokat. Miközben a kémény a meleg himnuszát
duruzsolta, szótlanul élvezték a csodát, hogy fagyos napokon meleget
varázsolhatnak a szobába. Az irhabundába és flanelbe bugyolált Jan és Ryś
további takaró- és pehelypaplanrétegek alatt alhatott, hogy aztán az ágyból
kipattanva épp annyi ideig maradjanak melegen, amíg munkába vagy
iskolába indulás előtt felöltöznek. A konyhában olyan hőmérséklet
uralkodott, akár egy húskamrában, az ablakokat kívül-belül jégvirágok
díszítették, és az ételkészítést, a mosogatást vagy pláne a mosást – minden
olyan tevékenységet, amelyhez víz alá kellett tartania a kezét – kész
kínszenvedésnek érezte Antonina, akinek annyira kidörzsölődött a bőre,
hogy már vérzett. „A sima bőrű ember egyszerűen nem való nagy hidegbe”,
tűnődött, csak úgy, ha használja az eszét, és állati irhákba bújik, füstölgő
tüzeket ejt csapdába.
Jan és Ryś távozása után Antonina mindennap befogta magát egy szánkó
elé, és a vágóhídról egy hordónyi hulladékot vonszolt a csirkeólhoz, aztán
szénával és a nyári kertből való répával megetette a nyulakat. Amíg Ryś pár
saroknyira a földalatti mozgalom iskoláját látogatta, Jan a belvárosban
dolgozott egy kis laborban, amely épületeket vizsgált át és fertőtlenített, ami
jelentéktelen munka volt, de hasznos mellékest hozott a konyhára:
élelmiszerjegyeket, napi egy étkezést hússal és levessel, munkaengedélyt,
egy kis fizetést és a földalatti mozgalom számára valami megfizethetetlen
dolgot – törvényes bejárást a város minden részébe.
Mivel annyi tüzelőjük nem volt, hogy a ketreceket, ólakat és a villa
három szintjét mind kifűtsék, télire az összes Vendéget más, biztonságos
házakban tüntették el, Varsóban vagy a környékén. Az ellenállás néhány
zsidót olyan vidéki birtokokon bújtatott el, amelyeket nem koboztak el,
hanem a tulajdonosok kezén hagytak, hogy élelmiszert termeljen a német
csapatok számára. Egy tilosban járó nő ott belebújhatott a nevelőnő, a
szolgálólány, a dadus, a szakács vagy a szabó szerepébe, egy férfi pedig
dolgozhatott a földeken vagy a malomban. Másokat parasztgazdáknál
bújtathattak el vagy a közösségi iskolákban, tanítóként. Az egyik ilyen,
Maurycy Herling-Grudziński tulajdonában lévő birtok mindössze nyolc
kilométernyire nyugatra feküdt Varsó belvárosától, és volt idő, amikor
vagy ötszáz menekült rejtőzködött rajta.
A Vendégek és a rokonok elmentek ugyan, de két különös lakója így is
volt a villának, akik közül az elsőnek érkező Wicek (Vince) Antonina
szerint egy kifogástalan származású arisztokrata családhoz tartozott.
„Édesanyja” a sarki nyúlként ismert „ezüstnyulak egyik híres ágának tagja
volt”, amely fajtának a kicsinyei fényes fekete színnel születnek, majd
ahogy később belefakulnak a serdülőkorba, a bundájuk ezüstössé válik. A
kertben az egyik ketrecben lakó Wicek dideregni kezdett az októberi
nyirkos szélben, így aztán Antonina nappalra bevitte őt az ebédlő
viszonylagos melegébe, éjjelre pedig betette Ryś takarókkal megrakott
ágyába. Reggelente, amikor Ryś iskolába induláshoz öltözött, Wicek
kislisszolt az ágytakarók közül, a folyosón elszökdécselt a lépcsőházig,
majd óvatosan leereszkedett a keskeny lépcsőkön, az orrával kinyitotta a
fa térelválasztót, és beiszkolt az ebédlőbe, ahol a kályha üvegajtaja mellé
telepedett. Ott aztán hosszú füleit a hátára terítette, hogy azok is
melegítsék, és egyik hátsó lábát egyenesen kinyújtotta, miközben a másik
hármat szorosan maga alá húzta. A természettől egyiptomi hieroglifához
hasonlító, feketével kihúzott borostyánszín szemekkel, három réteg
bundával, nagy hótaposó lábakkal és moha- meg zuzmórágcsáláshoz való,
extrahosszú metszőfogakkal megáldott jószág egykettőre a nyúlkultúrában
ismeretlen szokásokat, ízlést és bizarr, griffmadárszerű személyiséget öltött
magára.
Eleinte valahányszor Ryś vacsorához ült, Wicek úgy terült el a lába
mentén, mint egy fél pár bundás, fekete papucs, és ösztönösen
összekucorodott, ahogy a sarki szélviharban szoktak a nyulak. Aztán, amikor
már nagyra nőtt és megizmosodott, gumilabdaként pattogta körbe a házat,
étkezésekkor pedig a padlóról egyenesen Ryś ölébe ugrott, mellső mancsait
az asztalra lökte, és megragadta Ryś ennivalóját. A természettől fogva
vegetáriánus sarki nyulak időnként fakéregre és fenyőtobozra is
fanyalodhatnak, Wicek azonban jobban szeretett elcsenni egy-egy szelet
lóbordát vagy marhahúst, amivel aztán elszökdécselt, hogy valamelyik árnyas
sarokban falja fel. Antonina szerint valahányszor meghallotta a húsklopfolója
puffanását, máris a konyhában termett, felpattant az egyik hokedlire, onnan az
asztalra szökkent, és felkapott egy szelet nyers húst, majd zsákmányával és
lakomájával együtt elszáguldott, mint valami miniatűr párduc.
Ünnepekkor, amikor valamelyik barátjuk kolbászt küldött ajándékba
Żabińskiéknek, Wicek borotvaéles fogú istencsapásává változott,
maradékot kunyerált, és mindenkit becserkészett, akit csak kolbászevésen
kapott. Idővel azt is fölfedezte, hogy Jan konyha melletti irodájában, a
zongora tetején hideg kolbászkarikákat rejtegetnek. A zongora csúszós
lábai elméletileg elriasztották az éhes egereket, de nem úgy az éhes
nyulakat. Wicek az állandó lopkodás következtében egykettőre kövér,
szőrös banditává hízott, és valahányszor elmentek hazulról, bekasztlizták
valamelyik sarokszekrény mögé, mert már a ruháikat kezdte el enni. Egyik
nap Jan zakójának, amely a hálószobában lévő egyik széken lógott, a
gallérját rágcsálta meg, a másikon meg egy filckalapot cakkozott ki, és az
egyik látogató kabátját szegte körbe. Tréfálkoztak ugyan rajta, hogy
Wicek egy harci nyúl, de Antonina egy komolyabb hangulatában azt írta,
hogy bármerre is fordult az emberi vagy az állati világban, mindenütt csak
„döbbenetes és kiszámíthatatlan viselkedést talált”.
Amikor a háznép egy betegeskedő kakas csibével gyarapodott,
Antonina addig ápolta, amíg újra egészséges nem lett, Ryś pedig azt is
kikiáltotta házi kedvencnek, és elnevezte Kubának (Jakabnak). A háború
előtt időkben a villa egzotikusabb állatoknak adott otthont, köztük egy
játékos kedvű vidrakölyök párnak, de Żabińskiék tovább folytatták azt a
hagyományt, hogy emberek és állatok élnek együtt egy tető alatt, újra és
újra kóbor állatokat fogadva életükbe és már egyébként is megterhelt
háztartásukba. Nem a sors szeszélye folytán, hanem szabad akaratukból
lévén állatkertészek, még háború idején, szűkös élelemforrások mellett is
állatok között kellett maradniuk ahhoz, hogy valóságosnak érezzék az
életet, Jan pedig folytathassa állatpszichológiai kutatásait. Jan szerint „Az
állatok személyisége aszerint fejlődik,51 ahogy az ember felneveli, trenírozza
és oktatja őket – nem lehet általánosítani velük kapcsolatban. A kutya- és
macskatulajdonosok a megmondhatói, hogy nincs köztük két egyforma. Ki
tudta azt, hogy egy nyúl megtanulhat puszit adni az embernek, ajtókat
kinyitni vagy emlékeztetni arra, hogy ideje vacsorázni?”
Wicek személyisége Antoninát is izgatta, aki „arcátlannak”,
természetfölöttien ravasznak, sőt időnként ijesztőnek mondta. Egy
puszilkodó, ragadozó, húsevő nyúl – ez a tündérmesék világába tartozott, jó
témát szolgáltatott valamelyik gyerekkönyvéhez. Figyelemmel kísérte a
csínyeit, nézte, ahogy várakozva lekuporodik, a fülei éberek, mint két
radarernyő, minden zajra felfigyel, feszülten dekódolja a hangokat.
A beltéri állatkert rituálékból, szagokból és hangokból egyfajta
szórakoztató cirkuszt teremtett, amellyel bónuszként játék és nevetés is járt,
ami mindenkit felfrissített, de elsősorban Ryśt. Az állatok segítenek neki
elfelejteni a háborút, gondolta Antonina, így aztán tollas vagy négylábú,
karmos vagy patás, bűzös borz vagy szagtalan, mint egy ma született őzgida,
idővel mind helyet kaptak a régi Varsói Állatkertben álló villa menazsériáján
belüli saját állatkertjében: egy egész állatkert-matrjoska.
A villában Antonina klánjának egyik-másik tagja lespriccelte az
asztallábakat meg a székeket, mások cincáltak és rágcsáltak vagy
felugrottak a bútorokra, de ő kedvét lelte bennük mint speciális mentességet
élvező gyerekekben vagy gyámoltakban. A házszabályok rendelkezései
szerint a kis kedvencekről mini állatkertészként Ryś gondoskodott, aki egy
még nála is rászorultabb manókból álló hűbérbirtokocska ügyes-bajos
dolgait intézte. Ez pedig fontos tennivalókkal látta el, olyanokkal, amelyeket
ő is el tudott sajátítani, egy olyan időszakban, amikor mintha mindenki
másnak felnőtt titkai és felelősségei lettek volna.
Egy hozzá hasonló kisgyerek semmiféleképpen sem érthette meg a
társadalmi kapcsolatokat, az elszámolási rendszert, a cserekereskedelmet, a
kölcsönös önzetlenséget, a piti megvesztegetéseket, a feketepiacot, a
hallgatási díjat és a háborús Varsó színtiszta idealizmusát. Az „őrült csillagzat
alatti” ház egy-egy alkalommal úgy segített mindenkinek pillanatokra, néha
órákra megfeledkezni a még nála is őrültebb világról, hogy a pillanatot a
benyomások folytonosan áradó láncolataként, játékos nekibuzdulásokként,
koncentrált tennivalókként, csilingelő hangokként tálalta. Veszélyes és
bizonytalan időkben magától értetődően kialakul az egyik pillanatról a
másikra való létezés elragadtatott elmeállapota, de annak a gyógymódnak is
ez a ritmusa, amelyet Antonina fejlesztett ki önmaga és családja számára.
Vele kapcsolatban az az eltökéltség volt az egyik legfigyelemreméltóbb
dolog, amivel a játékosságot, az állatokat, a csodát, a furcsaságot, az
álmélkodást és az ártatlanság mindenütt jelen lévő tündöklését egy olyan
háztartás részévé tette, ahol mindenki a környező veszélyeket, rémtetteket
és bizonytalanságot igyekezett elkerülni. A bátorságnak egy olyan
különleges fajtája szükségeltetik ehhez, amit háború idején csak ritkán
szokás értékelni.
Amíg Szapiro rabbi a szenvedés meghaladásának és az ép elme
megőrzésének eszközeként a szépségen, a szentségen és a természeten való
meditálást hirdette, addig Antonina ártatlan szórakozást nyújtó
pézsmapatkánnyal, kakassal, nyúllal, kutyákkal, sassal, hörcsöggel,
macskákkal és kölyökrókákkal töltötte meg a villát, belevonva az
embereket egy megszokott, ugyanakkor újszerű, időtlen természeti világba.
Amíg figyelmük a villa páratlan ökoszisztémájára és mindennapi rutinjára
irányult, rövid időre megpihenhettek, miközben a különböző fajok igényei és
ritmusai egymásba gabalyodtak. Az állatkerti látkép továbbra is fákat,
madarakat és kertet kínált, a hárs virágai továbbra is édes illatú
labdacsokként csüngtek az ágakon, sötétedés után pedig zongoraszó
koronázta meg a napot.
Ez az érzéki elegy egyre életbevágóbbá vált, ahogy a nácik brutalitásáról
szóló irtózatos történetekkel tucatszám érkeztek az újabb és újabb
Vendégek, akiket Żabińskiék a keblükre öleltek, „titkos csoportok és
kapcsolatok, köztük néhány igazán nagyon furcsa kapcsolat” támogatását
élvezve, ahogy azt Irena Sendler (kódneve „Jolanta”) megfogalmazta. Egy
keresztény orvos számos zsidó barátnővel rendelkező lányaként
átértelmezte a közjóléti minisztériumban végzett munkáját, verbuvált tíz
másik hasonló gondolkodásút, és hamisított aláírásokkal elkezdtek hamis
dokumentumokat kiállítani. Egy „egészségügyi-járványügyi állomás” útján
legális gettóbelépőt is kiügyeskedett, a fertőző betegségekkel való
állítólagos foglalkozás céljából. A szociális munkás valójában „ennivalót,
orvosságot, ruhát és pénzt csempészett be, miközben annyi embert, főleg
gyerekeket szabadított ki, amennyit csak tudott”. Ez azzal járt, hogy előbb a
szülőket kellett meggyőznie arról, hogy adják oda neki gyermekeiket, aztán
meg kellett találnia a módját, hogy a kicsiket kicsempéssze – hullaszállító
zsákokban, ládákban, koporsókban, a régi bíróságon vagy a
Mindenszentek templomán át –, végül pedig keresztény családoknál vagy
árvaházakban kellett őket elhelyeznie. A gyerekek valódi nevét elrejtette egy
kertben elásott befőttesüvegben, hogy a háború után visszatérhessenek
családjukhoz. Gyakran apácák bújtattak el gyerekeket varsói vagy Varsó
környéki árvaházakban, némelyek közülük a nehezen elhelyezhető, szemita
külsejű fiúkra specializálódtak, akiknek fejét és arcát bekötözték, mintha
megsebesültek volna.
Żabińskiék telefonon vagy hírvivő útján értesültek róla, hogy rövid ott-
tartózkodásra Vendég várható, Irena pedig gyakran járt náluk személyesen
híreket szállítva, csak úgy elbeszélgetni velük vagy elrejtőzni, amikor
megfigyelés alá helyezték az irodáját. Később, miután a Gestapo elfogta, és
brutálisan megkínozták a Pawiak börtönben, Irena az ellenállás segítségével
megszökött, és az állatkert egyik kedvenc Vendége lett.
A londoni székhelyű lengyel emigráns kormány saját személyzettel
rádióállomást indított, valamint brit repülőgépek, ügynökök és erőforrások
kölcsönzésével bevetéseket tervezett. A cichociemni (ejtsd: csiho-csemnyi),
„néma láthatatlanok” néven ismert ejtőernyős lengyel ügynökök, akik a
pénzes övükbe varrva a címzettek kódolt neveivel együtt egyszerre akár
100 ezer dollár készpénzt is becsempésztek az országba, fegyvereket,
fegyverkészítő egységcsomagokat és terveket is csomagoltak az útra. Az
egyik ilyen cichociemni beszámolója szerint csoportja a szétszóródás
minimalizálása érdekében 90 méterről ugrott, és „egy nagy tisztáson
pimaszul világító, piros és fehér virágokból álló kereszt” felé tartott. A
fenyőfák között elhussanva talpon ért földet, ahol már egy sisakos férfi
várta, akivel sietve jelszót váltottak és kezet ráztak. Aztán vidéki ifjak
bukkantak fel, hogy átvegyék a dobozokat és begyűjtsék az ejtőernyőt,
amiből az asszonyok majd blúzokat és fehérneműt varrnak. Miután a
főparancsnoktól a Honi Hadsereg parancsnokának szóló rejtjeles üzenetet
átadta, lenyelte az előírt adag koffeintartalmú Excedrint, hogy éber
maradjon, a nadrágja speciális zsebébe pedig egy cianidkapszulát dugott,
egy iskolaépülethez vezették, ahol egy töltöttgalamb iskola-igazgatónő
megetette szalonnás-paradicsomos omlettel, majd hajnalban útjára
bocsátotta. Az ugrók egy része helyi egységekhez csatlakozott, és közülük
sokan vettek részt az 1944-es varsói felkelésben. 365 futárból 11-en
meghaltak, 63 gépet lelőttek, és a 858 ugrásnak csak mintegy a fele volt
sikeres. Mégis elláttak utánpótlással egy fáradhatatlan földalatti mozgalmat,
amelyet szövetséges és ellenség egyaránt Európa legjobban szervezett
ellenállásaként jellemzett, és annak is kellett lennie, hiszen a Harmadik
Birodalom különleges büntetésre szemelte ki a lengyeleket.
Jan mostanra még mélyebben beásta magát a földalatti munkába, és
általános biológiát meg parazitológiát tanított a varsói „repülő egyetem”
Gyógyszerészeti és Fogorvosi Karán. Az osztályok kis létszámúak voltak, a
találkahelyeken nomád körülmények uralkodtak, az órákat pedig a
felfedeztetés elkerülése végett Varsó egyik végétől a másikig vándorolva
magánlakásokban, ipariskolákban, templomokban, vállalatoknál és
kolostorokban, hol a gettón belül, hol azon kívül tartották meg. Az egyetem
a könyvtárak, laboratóriumok és tantermek hiánya ellenére általános iskolai,
okleveles és diplomás végzettséget nyújtott orvostudományból és más
foglalkozási ágakból. Egyfajta szomorú irónia (vagy ez talán optimizmus
volt) arra késztette a gettóbeli orvosokat – akik csak vigasztalni tudták
azokat a haldokló betegeket, akiket egy kis ennivaló meg orvosság
meggyógyíthatott volna –, hogy az orvostudomány legkorszerűbb
eredményeit tanítsák az orvosok jövendő nemzedékének. A nácik a háború
kitörésekor az országot lefejezni szándékozván a lengyel értelmiségiek
zömét összefogdosták és agyonlőtték, majd betiltották az oktatást és a
sajtót, ám ez a stratégiájuk bumerángként ütött vissza, mert nemcsak hogy a
tanulást tette felforgató módon vonzóvá, de az életben maradt
entellektüeleket is felszabadította, így szellemi erejükkel az ellenállási
tevékenységre és a szabotázsakciókra koncentrálhattak. Széles
olvasóközönséggel bíró titkos újságok forogtak közkézen a gettón kívül és
azon belül is, ahol néha kazlakban álltak a zsidó vécékben (amelyeket a
németek nagy ívben kerültek). A kirívó nélkülözésnek ebben az
időszakában virágzottak a könyvtárak, az egyetemek, a színházak és a
koncertek, de még a titkos összvarsói focibajnokságok is.
1942 tavaszára ismét csak özönleni kezdtek a Vendégek az állatkertbe,
ahol ketrecekben, fészerekben és szekrényekben rejtőztek el, és a
visszafogott pánik állapotában zajló élet közepette igyekeztek
összekovácsolni valamiféle mindennapi rutint. Jártasságot szerezvén a ház
alaprajzában, bizonyára eltréfálkoztak XY döngő léptein, a futkározó
gyerekeken, a szaporázó patákon és mancsokon, az ajtócsapódásokon, a
telefon csöngésén és a veszekedő házi kedvencek időnkénti kísértetszerű
visítozásán. A rádió korszakában legalább már megszokták, hogy a fülükkel
gyűjtsék be a híreket és a képzeletükkel egészítsék ki azokat.
Antonina aggódott barátnőjéért, a szobrász Magdalena Grossért, akinek
az élete és egész művészete kisiklott az állatkert bombázásával, amely nem
egyszerűen a szabadtéri műterme volt, hanem a tájolója, a szónak mindkét
értelmében, a munkája számára képzeletbeli birodalom, az élete számára
pedig iránytű. Antonina a naplójában is írt Gross elragadtatásáról, arról,
hogy annyira lekötötték az állatok, hogy képes volt órákig belefeledkezni a
mibenlétükbe, nem is érzékelvén maga körül az állatkerti látogatókat, akik
csöndesen álldogálva figyelték. Jan, aki világéletében rajongója volt annak,
amit ő „plasztikus művészeteknek” nevezett, szintén nagy csodálója volt a
munkájának.
A kisplasztika lévén a specialitása, Gross vagy kéttucatnyi állatot örökített
meg élethűen és szellemesen, egy ismerős mozdulat határán vagy kifejezetten
emberi vonásokkal. Egy teve, amint fejét hátrahajtja a púpjára, a lábai
szétállnak, nyújtózkodás közben. Egy fülét hegyező fiatal láma, amint valami
ehetőt vizslat. Egy gyanakvó japán lúd, amint éles csőrével az ég felé bök,
miközben úgy méregeti a nézőt, mint „egy gyönyörű, de buta nő”, magyarázta
Gross. Egy flamingó, amint chaplines járás közben felemeli a jobb sarkát. Egy
macsó fácán, amint a háreme előtt parádézik. Egy egzotikus tyúk, amint a
sarkára ülve szaporázza, „mint egy vásárló, aki csak arra gondol, hogy
vehetne egy kis heringet”. Egy szarvas, amint valami zajtól megrémülve
hátrafelé nyújtogatja a nyakát. Egy hosszú, erős csőrű, ívelt vállú, élénk szemű
kócsag, amint állát mélyen nagyra felfújt bögyébe rejti – ezt Magdaléna
önmagával azonosította. Egy magas marabu, amint fejét mélyen a vállai közé
húzza. Egy jávorszarvas, amint a párját szimatolja a levegőben. Egy heves
kakas, amint harcra készen, vadul forgatja a szemét.
Gross az egyes állatok egyedi testbeszédét kereste: egyensúlyozás
közben melyik hogy tartja a csípőjét és a vállait, hogy fenyegeti a riválisait,
hogy mutatja ki érzelmeit. Élvezte az apró hajlatokat, a saját kezét-lábát
forgatta ide-oda, hogy megértse a modellje izomzatát és csontozatát. Jant,
aki Magdalena Gross tanácsadójaként működött, elbűvölte az állatok belső
kialakítása, a súlypontjuk és a geometriájuk – hogyan egyensúlyozza például
egy madár a maga alacsony, egyenletes tömegét két, pipaszár lábon, míg
egy emlős változatosabb belső formáinak és textúráinak négy vastag láb
támasztékára van szükségük. Miután az egyetemen mezőgazdasági mérnöki,
zoológiai és képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, alighanem hatott rá
D’Arcy Wentworth Thompson lenyűgöző klasszikusa, A növekedésről és a
formákról (1917), ez a biomérnöki tanulmány, amely olyan témákkal
foglalkozik, mint a gerincoszlop architektúrája vagy a törzs fájdalomtól való
megkímélése céljából csontlapátokat növesztő medence. Gross hónapokat
töltött egy-egy szobor megformálásával. A mozdulatok egész repertoárjából
egyetlen olyan pózt kiválasztani, amelyben az egész állat kifejeződhet – ez
időbe telt, és egyfajta elvakultság, a képzelet extázisa kellett hozzá, ami
Jannak nagyon tetszett. A szobrain is meglátszik ez az öröm.
Antonina gyakran méltatta a művészetét, és elmerengett azon, hogy
Magdalena mennyire beleillik az állatokat művészi módon ábrázoló emberek
hosszú történetébe, amely egészen az őskőkorig nyúlik vissza, amikor az
emberek a zsarátnok fényénél bölényeket, lovakat, rénszarvasokat,
antilopokat és mamutokat rajzoltak a barlang falaira. Nem is igazán
rajzolták őket, néha egyszerűen óvatosan a falra fújták a festékanyagot (a
Lascaux-nál ma látható lézerpontos barlangmásolatot ezzel a technikával
festették). A relikviákat agancsból és kőből faragott állatfétisek is
gyarapították, amelyek vagy imádkozáshoz kellettek, vagy a vadászok
használták őket szent barlangi ceremóniák közben. A mészkő falak
természetes kontúrjaiból kidudorodó állatok beavatási szertartásokon
vágtattak keresztül-kasul a pislákoló sötétségben, amelyben a szívverés
könnyen összetéveszthető volt a patacsattogással.
Lengyelországban a huszadik század elején és a két világháború között,
a dadaizmus és a szürrealizmus tetőpontján (amelyek egyike sem annyira
izmus volt, mint inkább egy-egy elképzelés a művészetnek az életben
betöltött szerepéről és az életről mint művészetről) virágzott az
állatszobrászat, és ez a tendencia még a második világháború alatt és után is
folytatódott. Antonina szemében Magdalena az ősi Babilónia, Asszíria,
Egyiptom, a Távol-Kelet, Mexikó, Peru, India és Lengyelország
műalkotásait díszítő mágikus állatok megszakítás nélküli hagyományát
folytatta.
Magdalena először agyagból formázta meg a szobrait, csak utána öntötte
őket bronzba, és ebben a puha, megbocsátó szakaszban gyakran kérte arra
Jant, hogy mondjon bírálatot a munkája anatómiai részleteiről, habár a férfi
arról számolt be Antoninának, hogy ritkán hibázott. Egy-egy szobor
elkészítése hosszú hónapokig tartott, és Magdalena évente átlagosan
mindössze egy bronzot produkált, mert modelljének minden egyes pihéjét és
szőrszálát alaposan tanulmányozta, folyton csereberélte az elgondolásokat,
és nehezére esett békén hagyni az agyagmanökent. Egyszer, amikor valaki
megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki a keze alól kikerült munka, így
válaszolt: „Majd három év múlva válaszolok a kérdésére”. Csupán két
veszélyeztetett állatot öntött bronzba – az európai jávorszarvast és a bölényt
–, mely utóbbira két évet szánt, és kifejezetten Jan számára készült,
ajándékba. Na, persze az állatkerti állatok nem álltak neki modellt –
gyakran szárnyra keltek, odébb totyogtak vagy elrejtőztek előle –, a
szemkontaktust pedig az evés, a párválasztás vagy a párbajozás durva
pillanataira tartogatják a vadállatok. A velük való élénk törődés
megnyugtatta Magdalenát, amitől aztán azok is megnyugodtak, és idővel
hagyták, hogy hosszabb ideig bámulja őket.
Amilyen híres volt Gross (Bölénye és Gyurgyalagja aranyérmet nyert az
1937-es párizsi világkiállításon), Antonina olyan meglepően szerény és
megnyerően optimista asszonynak tartotta, akit egyszerűen megrészegített az
állatvilág és a művészet. Felidézte, mennyire elbűvölte modelljeit, a
látogatókat és az őröket is: „Mindenki szívesen vette ennek a vidám kis
»Madzia asszonynak« a látványát, a mosolygós fekete szemét, ahogy
gyengéden és gusztussal gyúrja az agyagot”.
Amikor a zsidókat beparancsolták a gettóba, Gross nem
engedelmeskedett, ami semmi esetre sem jelentett könnyebb sorsot, mivel
azoknak, akik a felszínen éltek, árjának kellett álcázniuk magukat, és
mindenkor fenn kellett tartaniuk a látszatot, az utca lengyel nyelvét kellett
beszélniük, méghozzá meggyőző akcentussal. A becslések eltérnek
egymástól, de a legmegbízhatóbb, Adolf Bermantól (aki segítette őket, és
pontos nyilvántartást vezetett) származó adatok szerint még 1944-ben is
15-20 ezer ember bujkált, de az ő feltételezése szerint jóval többen voltak.
Számukat az ekkor vagy akkor az árja oldalon élt zsidókról szóló, Secret
City (Titkos város) című tanulmányában Gunnar Paulsson közelebb teszi a
28 ezerhez. Amint azt jogosan megállapítja, ilyen magas számok mellett
valójában a menekülteknek egy beágyazott városáról beszélünk, saját
bűnöző elemekkel (zsarolók, uzsorások, tolvajok, korrupt rendőrök és
kapzsi háziurak százaival), szociális munkásokkal, kulturális élettel,
sajtótermékekkel, kedvenc kávéházakkal és tolvajnyelvvel. A bujkáló
zsidókat macskáknak hívták, a rejtekhelyeiket pedig melináknak (a lengyel
„rablótanya” szóból), ha pedig egy melinát felfedeztek, akkor azt úgy
emlegették, hogy leégett. „[Ez] a 28 ezer zsidóból, az őket segítő talán 70–
90 ezer emberből52 és 3-4 ezer szmalcownikból [zsarolóból, a lengyel zsír
szóból] és egyéb kártékony elemekből álló népesség”, írja Paulsson, „több
mint 100 ezer lelket számlált, ami valószínűleg meghaladta a varsói lengyel
földalatti mozgalom létszámát, amely 1944-ben 70 ezer harcost tudott
kiállítani.”
A legapróbb vigyázatlanság is elárulhatott egy macskát – ha nem tudta a
villamosjegy árát, vagy ha túlzottan zárkózottnak mutatkozott, ha nem
kapott elég levelet, nem volt elég látogatója, ha nem vett részt a háztömb
tipikus társasági életében, amilyen például ez az Alicja Kaczyńska által
bemutatott is volt:
1942 tele
Az idő rendszerint összefüggéstelen mormogással siklik tova, ám a villában
mindig felgyorsult a kijárási tilalom kezdetének közeledtével, amikor
egyfajta napfordulóhoz ért, a nap megtorpant Antonina napjának
horizontján, és a percek oly lassan vánszorogtak, ahogy a némajátékosok
mozognak: egy, hosszú szünet, majd még egy. Mivel mindenki, akinek a
kijárási tilalom kezdetéig nem sikerült hazajutnia, a letartóztatást, az agyba-
főbe verést vagy meggyilkoltatást kockáztatta, ez amolyan pogány fenséget
kölcsönzött az órának. Mindenki ismert kijárási tilalommal kapcsolatos
horrortörténeteket, mint amilyen Magdalena barátjáé, a festő és prózaíró
Bruno Schulzé is volt, akit 1942. november 19-én egy rosszindulatú
Gestapo-tiszt lőtt agyon Drohobicsban. Egy másik Gestapo-tiszt, Felix
Landau, aki csodálta Schulz hátborzongató, néha szadomazochisztikus
festményeit, előzőleg kilépési engedélyt adott neki a gettóból, hogy a fia
hálószobájának falaira tündérmeséket ábrázoló freskókat fessen. Egy napon
Landau megölt egy zsidó fogorvost, aki a másik tiszt, Günther védelme alatt
állt, így amikor Günther a kijárási tilalom kezdete után az árja negyedben
megpillantotta a hóna alatt egy vekni kenyérrel éppen hazafelé tartó
Schulzot, megtorlásul agyonlőtte.
Ha mindenki biztonságban megérkezett, Antonina egy újabb,
balszerencse nélkül eltelt napot, a város labirintusaiban szörnyek által nem
marcangolt újabb éjszakát ünnepelt. A kijárási tilalom szürkülete
kínkeserves volt Ryś számára, így aztán Antonina megengedte neki, hogy
fennmaradjon és megvárja a hazatérőket, majd, hogy a világa épségben
maradt, békésen elszenderedett. Ezen a háború és a kijárási tilalom évei
sem változtattak, továbbra is aggódva várta az apja hazatértét, ami
ugyanolyan nélkülözhetetlen volt számára, akár a hold. Ezt tiszteletben tartva
Jan egyenesen Ryś szobájába ment, levette a hátizsákját, és pár percig
elüldögélt, hogy elmesélje a napját, és valamelyik zsebe mélyéből gyakran
valami kis kincset is elővarázsolt. Egyik éjjel úgy dudorodott a hátizsákja,
mintha vasbordái lettek volna.
– Mi van benne, papa? – kérdezte Ryś.
– Egy tigris – felelte megjátszott félelemmel Jan.
– Ne viccelődj már, mi az ott benne?
– Mondtam már: – egy veszélyes állat – válaszolta ünnepélyesen az apja.
Antonina és Ryś figyelte, ahogy Jan előhúz egy fémkalitkát, amelyben
valami törpe tengerimalachoz hasonló formájú, jobbára gesztenyeszínű,
fehér pofájú, oldalán a sziú lóéhoz hasonló foltokat viselő szőrmók lapult.
– Ha szeretnéd, a tiéd! – mondta Jan. – A Higiéniai Intézetben lévő
hörcsögpárom egyik fia… De ha neked adom, ugye, nem fogod megetetni
Balbinával? – incselkedett Jan.
– Papa, miért beszélsz velem úgy, mint egy kisfiúval? – kérdezte
sértődötten Ryś. Neki már eddig is volt mindenféle háziállata, érvelt, és még
egyikkel sem tett semmi rosszat.
– Nagyon sajnálom – mondta Jan. – Nagyon vigyázz rá, tartsd rajta a
szemed, mert egy hétfős alomnak ő az egyetlen túlélője. A többit, sajnos,
megölte az anyjuk, mielőtt még megakadályozhattam volna.
– Micsoda borzalmas egy anya! Miért tartod meg?
– Minden hörcsögben megvan ez a kegyetlen ösztön, nem csak az ő
anyjában – magyarázta Jan. – Egy férj megölheti a feleségét. Az anyák
elzavarják a vackukról kicsinyeiket, és többé nem törődnek velük. Nem
akartam a kölyköket idő előtt megfosztani az anyatejtől, de sajnos
elszámítottam magam, lekéstem a megfelelő pillanatot, és már csak ezt az
egyet tudtam megmenteni. Nekem a laborban nincs időm törődni vele, de
tudom, hogy te remek munkát fogsz végezni.
Antonina azt írta, Jannal nehezükre esett eldönteni, hogy egy
kisgyereknek mennyit árulhatnak el a természet amorális, könyörtelen
oldaláról anélkül, hogy megijesztenék (épp elég félnivalót okozott a háború),
ugyanakkor azt is fontosnak érezték, hogy ismerje a való világot és
megtanulja az állatok természetes viselkedését, legyen az
megmagyarázhatóan gonosz, vagy megmagyarázhatatlanul kedves.
– Én már rengeteg történetet olvastam a hörcsögökről – mondta Ryś
csalódottan –, és annyira biztos voltam benne, hogy aranyos, keményen
gürcölő állatok, akik gabonát gyűjtenek télire…
– Igen, ez így is van – felelte megnyugtatásképpen Jan. – Telente téli
álmot alszik, akárcsak a borz, de ha a tél folyamán ne adj isten arra ébred,
hogy éhes, képes megenni a gabonát, aztán alszik tovább tavaszig.
– Most tél van, akkor miért nem alszik ez a hörcsög?
– A vadon élő állatok másként viselkednek. A fogságban élőket mi
kényszerítjük olyan időbeosztásra, amely számukra természetellenes, mert
úgy könnyebben tudjuk a gondjukat viselni, ezzel viszont megzavarjuk a
normális alvási ritmusukat. De még ha ébren is van ez a hörcsög, a pulzusa
és a légzése sokkal lassabb, mint amilyen majd a nyáron lesz. Ezt magad is
ellenőrizheted – ha letakarod ezt a kalitkát, szinte azonnal el fog aludni.
Ryś egy takarót terített a kalitkára, mire a hörcsög bekúszott az egyik
sarokba, hátsó felére kuporodott, fejét a mellére hajtotta, pofáját betakarta
a mellső mancsaival, és mély álomba merült. Antonina idővel „eléggé önző”
kis teremtésnek ismerte meg, „egy lármás torkosborznak”, aki „jobb
szerette a saját társaságát és a könnyű életet”. Egy ilyen porózus
háztartásban, ahol az állati és az emberi idő egymásba gabalyodik, a
hónapok múlását érdemesebb volt nem évszakok vagy évek szerint mérni,
hanem egy-egy jelentékeny látogató – legyen az két- vagy négylábú – ott-
tartózkodásával. A hörcsög megérkezése Antonina számára „új korszakot
nyitott a mi Noé-bárkánkon, amelyet később »Hörcsögkorszaknak«
neveztünk el.”
23
Az 1943-as újév úgy érkezett el, hogy Antonina még mindig ágyhoz volt
kötve, és három hónap után a bezártság okozta depresszió meg a
testmozgás hiánya már testét-lelkét kikezdte. Hálószobája ajtaját rendszerint
nyitva tartotta, hogy ha mégoly távolról is, de bekapcsolódhasson a ház
nyüzsgésébe, egymással keveredő illataiba és hangjaiba. Január 9-én,
amikor Heinrich Himmler látogatást tett Varsóban, újabb 8 ezer zsidót ítélt
„áttelepítésre”, de mostanra már mindenki megértette, hogy az „áttelepülés”
halált jelent, és ahelyett, hogy a parancs szerint felsorakoztak volna, sokan
elrejtőztek, míg mások a katonákat tőrbe csalva a tetőkön át rohantak el,
épp annyi feszültséget okozva ezzel, amennyi több hónapig hátráltatta a
deportálásokat. A hevenyészett telefonszolgáltatás meglepő módon
továbbra is működött,63 még egyes bunkerekkel is volt kapcsolat, noha azt
nehéz elképzelni, hogy a németek ezt miért hagyták, hacsak nem azt
képzelték, hogy ügyes villanyszerelők úgyis rá tudnak kötni illegális
készülékeket a hálózatra, vagy hogy a földalatti mozgalomnak megvannak a
maga telefonosai.
Żabińskiék egy napon, még pirkadat előtt nem a gibbonok és az
arapapagájok kórusára ébredtek, mint hajdanán, hanem a telefon
csilingelésére és egy hangra, amely mintha a hold túlsó oldaláról jött volna.
Egyik ügyvéd barátjuk, a haldokló gettóban élő Maurycy Fraenkel
érdeklődött, hogy „meglátogathatja-e” őket.
Noha már jó ideje nem hallottak felőle, Jan korábban legalább egy
alkalommal meglátogatta őt a gettóban, és tudták róla, hogy Magdalena
„legdrágább barátja”, így aztán sietve igent mondtak. Antonina feljegyezte,
hogy hosszú, idegtépő órák következtek Magdalena számára,
akinek az ajka elkékült, az arca pedig olyan fehér lett, hogy sok,
normális esetben szinte láthatatlan szeplő ütközött ki rajta. Erős,
nyughatatlan kezei reszkettek. Szeméből eltűnt a szikra, és csak ezt az
egy kínzó gondolatot olvashattuk le az arcáról: „Vajon sikerülni fog
megszöknie és ideérnie?”
Sikerült megszöknie, de aki érkezett, arra alig lehetett ráismerni, úgy
elformátlanodott, hétrét görnyedt, mint valami vízköpő a Másik Oldalról,
ahogy az emberek a gettót néha emlegették a jiddis kifejezés, a sitre akhre
után, amely azt a sötét világot jelenti, ahol démonok lakoznak, és a zombik
„a szentség szikrája körül nőtt, annak fényét elfedő héjat vagy burkot”64
viselnek.
A gettóbeli élet elviselhetetlen terhe testileg megnyomorította – két,
görbe válla közt a feje mélyen lelógott a mellére, és nehezen lélegzett.
Fagytól vörösre dagadt orra kivirított sápadt, beteges arcából. Amikor új
hálószobájába belépett, a gardróbszekrény mellől egy karosszéket amolyan
álomszerű mozdulattal bevonszolt a szoba legsötétebb sarkába, ott
összegörnyedve leült, még jobban összehúzta magát, mint aki megpróbál
láthatatlanná válni.
– Hajlandók befogadni? – kérdezte halkan. – Veszélyben lesznek…
Olyan csönd van itt. Nem is értem… – Csak ennyit tudott kinyögni, aztán
elhalt a hangja.
Antonina azon töprengett, hogy vajon a gettóbeli élet zaklatottságához
szokott idegrendszere nem érzékeli-e aggasztónak ezt a nyugalomba és
csöndbe való hirtelen elmerülést, vajon nem szív-e ki belőle több energiát,
mint amennyit a gettó vigasztalan világa kiszívott.
A lwówi születésű Maurycy Paweł Fraenkelnek a klasszikus zene volt a
szenvedélye, számos zeneszerzőt és karmestert tudhatott a barátjának, és
gyakran szervezett kisebbfajta privát koncerteket. Fiatalemberként jogot
tanult, és Varsóba költözött, ahol megismerkedett Magdalena Gross-szal,
akinek a tehetségét rendkívüli módon csodálta, és akinek először a
patrónusa, majd közeli barátja, végül pedig a szeretője lett. Az asszony a
háború előtt elhozta őt az állatkertbe, amely nagyon megtetszett neki, és a
segítségével Żabińskiék többvagonnyi cementet vásároltak, amit az állatkerti
renoválásokhoz használtak fel.
Maurycy egykettőre hozzászokott a folyó túloldalán lévő rémes gettóval
szemközti élethez, és ahogy a sarkokból meg az árnyékból ki-
kimerészkedett, Antonina azt írta róla, hogy mintha a gerince is
kiegyenesedett volna kissé, de teljesen azért soha. Szarkasztikus humora
volt, habár hangosan sohasem nevetett, arcát pedig széles mosoly derítette
föl, amíg vastag szemüvege mögött össze nem húzta a szemét és pislogni
nem kezdett. Antonina úgy találta, higgadt, kedves, szeretetre méltó és finom
ember. Egyetlen pillanatig sem tudott agresszív, félelmetes vagy ellenszenves
lenni. Ezért is költözött be gondolkodás nélkül a gettóba, amikor azt mondták
neki. Miután az ottani lét teljes tragédiáját megtapasztalta, megpróbált
öngyilkos lenni. A vak véletlen folytán a méreg, amit bevett, már olyan régi
volt, hogy nem hatott. Ezek után, vesztenivalója nem lévén, úgy döntött, hogy
megkockáztatja a szökést.
Papírok nélkül sehol sem tudta regisztráltatni magát, így aztán hivatalosan
hosszú időre megszűnt létezni, és barátok közt élt ugyan, de kísértő
szellemként, az eltűntek egyikeként. Sokféle hangját elvesztette: az
ügyvédét, az impresszárióét, a szeretőét, ezért nem meglepő, hogy nehezére
esett a beszéd, de még a következetesség is.
Amíg Antonina betegen feküdt, Maurycy órákig ült az ágya mellett, és
lassan visszanyerte lelki egyensúlyát, gondolta Antonina, ahogy az újbóli
megszólaláshoz szükséges energiát is. A legnagyobb súllyal az a kolosszális
kockázat esett a latba, amelyet a szimpla ottlétével idézett elő, és gyakran
emlegette is Frank kormányzó 1941. október 15-i fenyegetődzését, a
dekrétumot, mely szerint minden, zsidót bújtató lengyelt meg fognak
gyilkolni. A segítségben részesülő összes zsidónak meg kellett küzdenie
ezzel a fájdalmas kérdéssel, beleértve azt a tucatnyit is, akik a villában,
valamint a többieket, akik az állatok házaiban rejtőzködtek, de Maurycyt
különösképpen zavarta az a teher, amivel ő tetézte Żabińskiék életét. Az egy
dolog, hogy önmagát veszélynek teszi ki, mondta Antoninának, de a
gondolat, hogy az egész állatkertben, ezen a megannyi élet számára
kulcsfontosságú helyen terjeszti el a félelem járványát, nagyobb lelkifurdalást
okoz neki, mint amekkorát el tud viselni.
Antonina hálószobájában polcok és fiókok mélyedtek fehér falakba, az
ágy pedig egy sekély alkóvban fészkelt, amelyből úgy állt ki, mint valami
párnázott móló. A bútorok egytől egyig a Lengyelországban bőségesen
megtalálható nyírfából készültek, amely egyszerre kemény és tartós, világos
színű fa, erezete sima vagy lángszerű, itt-ott barna göcsökkel és az élő fa új
évgyűrűjét valamikor megtámadó rovarok finom, barna nyomaival.
A szoba déli oldalán a magas ablakok mellett üvegajtó nyílott a körbefutó
teraszra, az északi oldalon pedig három, fehér ajtó vezetett a folyosóra, a
manzárdba és a mély gardróbszobába, ahol Vendégek rejtőzködtek. A villa
többi ajtaján lévő kilincs helyett a gardróbén fölül egy kulcslyuk nyílt, és bár
odabent kevés hely kínálkozott, egy Vendég össze tudott benne gömbölyödni
az anyagok összevisszasága és Antonina vigasztaló illata közepette. Mivel a
gardrób mindkét oldalán nyílt, mint valami bűvészláda, a szemközti ajtót
összenyalábolt ruhák rejtették, akármelyik irányba is nézett az ember. Ami a
vészkijáratokat illeti, jól szuperált, különösen, mivel a folyosói ajtó úgy
harminc centivel a padló fölött nyílt, ami csupán egy sekély szekrényre utalt,
és egy kupac szennyes ruhával vagy egy alacsony asztallal azt is könnyedén
lehetett álcázni.
Egy nap az ágy melletti széken üldögélő Maurycy a házvezetőnő
Pietrasia hangját hallotta a lépcső felől, mire bebújt a gardróbba, és
elfészkelődött Antonina pöttyös ruhái közt. Amint Pietrasia elhagyta a
szobát, Maurycy csöndesen előbújt és leült, de még mielőtt Antonina
megszólalhatott volna, Pietrasia kinyitotta az ajtót és visszasietett valami
háztartással kapcsolatos kérdéssel, amit előzőleg elfelejtett feltenni. Az
idegent meglátva hirtelen megtorpant, levegő után kapkodott, és vadul
hányta magára a keresztet.
– Szóval csak továbbra is szedje a szalicilsavat – mondta doktoros
hangnemben Antoninának Maurycy, és csuklóját finoman a kezébe fogva
még hozzátette: – Most pedig megmérem a pulzusát. – Antonina később azt
írta, hogy nyugtalan pulzusát nem volt nehéz megtalálni, és hogy a férfié is ott
lüktetett egészen az ujjai hegyén.
Pietrasia közben az arcukat fürkészte, és miután nyugodtnak találta őket,
zavartan megcsóválta a fejét. Olyasmit motyogott, hogy nyilván valami
látásproblémája lehet vagy pillanatnyi emlékezetkiesése volt, majd elhagyta
a szobát, és a homlokát dörgölve, fejcsóválva ment lefelé a lépcsőn.
Antonina odahívta Ryśt, és így szólt hozzá:
– Hozd ide, légy szíves, a doktor úr kabátját és kalapját, és a
konyhaajtón át engedd ki a házból, hogy Pietrasia is lássa őt elmenni. Utána
szólj neki, hogy nézze meg a csirkéket. Megértetted?
Ryś a szemét rebegtette, gondolkodott egy darabig, majd mosoly terült
szét az arcán.
– Majd azt mondom neki, hogy reggel véletlenül kiengedtem egy csirkét,
és azt kell megtalálnunk. Aztán a kerti ajtón át visszalopózhat a doktor úr.
Menni fog.
– Köszönöm, hogy ilyen okos vagy – mondta neki Antonina. – Most
pedig szedd a lábad!
Attól fogva Maurycy csak éjszakánként bóklászott a házban, miután a
házvezetőnő aznapra már elbúcsúzott, így biztonságban indulhatott portyázni
a földszintre, mint valami tiltott tundrára. Antonina minden este úgy talált rá,
hogy le-föl járkált a nappaliban, lassan, áhítatosan, hogy „el ne felejtse,
hogyan kell járni”, magyarázta. Egy idő után abbahagyta, hogy megnézze a
hörcsögöt, akivel barátságot kötött, majd csatlakozott a többi vendéghez
Rókaember zongorakoncertjén.
Egy este Rókaember két Rachmaninov-prelűd között félrevonta
Maurycyt, és így szólt hozzá:
– Doktor úr, én ügyetlen vagyok a papírmunkában, ráadásul egy része
németül van – amit én egyáltalán nem beszélek jól. A prémvállalkozásom
növekedésnek indult, és égető szükségem van egy titkárra… Esetleg ön
tudna segíteni?
Maurycy egyszer bevallotta Antoninának, hogy a világtól elzárkózva,
ismeretlen nevet használva úgy érzi magát, mint valami fantom. A
Rókaembernek ez az ajánlata azt jelentette, hogy Maurycy újra valóságos
lehet, papírokkal és mozgásszabadsággal, és ami a legszebb, a
prémtenyésztő farm alkalmazottjaként a villában való lakhatás jogával.
Valóságossá válni nem kis teljesítmény volt, hiszen a megszállás a hivatalos
személyigazolványok és dokumentumok egész kis dzsungelét vezette be –
hamis munkaigazolványokra, születési anyakönyvi kivonatra, útlevélre,
regisztrációs kartotékra, élelmiszerjegyekre és belépőkre volt szükség. Az
új papírjai szerint Paweł Zielińskinek hívták, és a rókatenyésztő farm
hivatalos titkára volt, ily módon lakóként csatlakozott újra a háztartáshoz,
ami azt is jelentette, hogy már nem kellett az emeleti gardróbban bujkálnia,
így a hely most már egy másik Vendég rendelkezésére állt. A valóságossá
válás pszichológia változásokkal is járt. Az ebédlő szomszédságában, a
hörcsög keskeny, földszinti szobájában aludt egy kanapén, kedvenc
háziállata szöszmötölése közepette, és Antonina észrevette rajta, hogy az
egész hangulata kezd megváltozni.
Maurycy elmondta Antoninának, hogy esténként olyan boldogsággal veti
meg lassú mozdulatokkal az ágyát, amilyet utoljára a megszállás előtt érzett,
örömét leli az olyan egyszerű aktusokban, mint amikor gondosan
összehajtogatja egyetlen öltönyét, legyen az bármilyen kopottas, és egy
székre teríti a saját könyvespolca mellett, amelyet a régi életéből
megmenekített maroknyi könyv foglal el, egy olyan házban, ahol
háborítatlanul alhat, egy pótcsaládtól körülvéve, amelynek jelenléte
kipárnázza az ő létezését.
A gettó rengeteg ember számára eltörölte a mindennapi élet finom
miszticizmusát, az olyasféle megnyugtató tudatalatti dolgokat, mint az
egyedüllét, a szabad akarat és mindenekelőtt a hit, amely lehetővé teszi,
hogy az ember éjszaka lefeküdjön és könnyűszerrel átadja magát az
alvásnak. A hörcsögök ártatlansága közepette Maurycy a könyvei
közelében aludt, olyan papírokkal, amelyek megadták neki a valóságosság
státuszát, és ami a legszebb, egyazon fedél alatt imádott Magdalenájával.
Hogy a szerelmet elpusztítatlanul találta, volt elég tere a létezéshez és még
mindig fürgén vert a szíve, ez reményt adott neki, gondolta Antonina, sőt,
renegát módon „örömteli és vidám pillanatokat is, mely érzések a gettóban
már kivesztek belőle”.
A 6. német hadsereg a Wehrmacht első nagyszabású vereségét követően
1943. február 2-án Sztálingrádnál megadta magát, mindössze három héttel
később azonban a berlini hadiipari gyárakban dolgozó zsidókat
Auschwitzba szállították, március közepére pedig felszámolták a krakkói
gettót. Közben a földalatti mozgalom tovább folytatta különféle támadásait,
január óta 514-et hajtottak végre, a varsói gettóban pedig január 18-án
kezdetét vette az első fegyveres ellenállás.
A földrengésszerű felfordulás ezen időszakában egyre több és több
gettólakót vetett partra a víz a villában, ahová viharverten érkeztek,
„hajótörött lélekként”, írta naplójában Antonina. „Úgy éreztük, a házunk
nem valami ágaskodó hullámok hátán táncoló könnyű, törékeny csónak,
hanem Nemo kapitány tengeralattjárója, amely az óceán mélyén siklik a
biztos kikötő felé.” Közben vadul tombolt a háború vihara, mindenkit
megrémítve és „árnyékot vetve Vendégeink életére, akik a krematóriumok
bejáratából és a gázkamrák küszöbéről szöktek el”, és menedéknél többre
volt szükségük. „Feltétlenül muszáj volt benne reménykedniük, hogy
egyáltalán létezik biztos rév és hogy a háború borzalmai egy napon majd
véget érnek”, miközben tovasodródtak a furcsa villában, amelyet a saját
tulajdonosai bárkaként emlegettek.
A testnek a lélek árán való életben tartása nem Antonina világa volt. Jan
a taktikázásban és a furfangban hitt, Antonina pedig abban, hogy a
körülményekhez képest a lehető legvidámabban kell élni, de úgy, hogy
közben éber maradjon az ember. Így aztán egyfelől mindketten állandóan
maguknál tartottak egy cianidkapszulát, másfelől viszont támogatták a
humort, a zenét és a vidámságot. A lehetőségek határain belül elviselhető,
sőt, időnként ünnepi hangulatú földalatti létezés volt az övék. A szűkös
körülmények okozta óhatatlan frusztrációkra reagálva persze ki-kicsúszott a
Vendégek száján egy-egy híres jiddis átkozódás, amelyeknek skálája a
szemléletestől („Hogy pisálnál zöld férgeket!”65 vagy „Rogyjon rád a
kaszárnya!”) a cirkalmasig terjedt:
1943
December közepén Jan vadonatúj szállást szerzett Kenigsweinéknek a
mérnök és volt hivatásos katonatiszt Feliks Cywińskinél, akivel Jan együtt
harcolt az első világháborúban, most pedig közeli munkatársa volt a
földalatti mozgalomban. A nős, kétgyermekes Cywiński számos embert
bújtatott Sapieżyńska utca 19. és 21. szám alatti lakásaiban, a nővére
lakásán, a szülei lakásában és egyik barátja kárpitosműhelyében (aki azt egy
időre be is zárta, állítólag renoválás céljából). Itt nem kevesebb, mint
tizenhét embert élelmezett, külön lábosokat és edényeket biztosítva azok
számára, akik tartották a kóser konyha szabályait, gyógyszereket vitt nekik,
szükség esetén pedig odaküldte a földalatti mozgalom egy orvosát. Egy
1940-ben alapított, titkos szervezet, a Demokratikus és Szocialista
Orvosok Koordinációs Bizottsága több mint ötven orvos tagot számlált,
akik ellátták a betegeket és a sebesülteket, és saját havi folyóiratot is
kiadtak, amelyben lerántották a leplet a faji tisztasággal és a betegségekkel
kapcsolatos náci propagandáról. Cywiński havonta egyszer az állatkertbe
vagy más, biztonságos házba költöztette a nála bujkáló zsidókat, hogy
szomszédokat és barátokat hívjon vendégségbe az otthonába, így
bizonyítván, hogy nincs rejtegetnivalója. Amikor elfogyott a pénze, Feliks
eladósodott, eladta a saját otthonát, a bevételből pedig négy újabb lakást
bérelt és rendezett be bujkáló zsidóknak. Gyámoltjai Kenigsweinékhez
hasonlóan gyakran az állatkertből érkeztek, és csak egy-két napig
maradtak, amíg a papírokat beszerezték és másik otthont találtak nekik.
Kenigsweinék költöztetése újfajta problémát jelentett Antonina és Jan
számára – hogyan lehet elszállítani ennyi embert feltűnés nélkül. Antonina
úgy döntött, hogy a kockázat csökkentése érdekében szőkére festi sötét
hajukat, hiszen sok német és lengyel is azt feltételezte, hogy a szőkék mind
valamelyik skandináv törzsből származnak, a zsidók pedig mind sötét
hajúak. Ez a téves következtetés még azok után is makacsul tartotta magát,
hogy viccek kezdtek el terjedni Hitler nem-árja bajuszáról és sötét hajáról.
A fényképekből és Jan egyik megjegyzéséből kiderül, hogy volt idő, amikor
Antonina is szőkítette a saját barna haját, de az csupán néhány árnyalatnyi
világosítással járt, nem pedig azzal, hogy éjfeketéből citromsárgát csinált, így
hát kikérte egy borbély barátja tanácsát, akitől néhány üvegnyi tiszta
peroxidot és egy receptet kapott. Szüksége is volt a receptre, mert mint
Emanuel Ringelblum hangsúlyozta: „A gyakorlatban kiderült, hogy a
platinaszőkék nagyobb gyanakvást váltottak ki, mint a barnák”.
Kenigsweinéket egy napon felvezette az emeleti fürdőszobába, magukra
zárta az ajtót, Ryśt pedig kiállította őrködni. Hígított peroxidba mártott
vattalabdacsokkal egymás után bedörzsölte a fejeket, pecsenyevörösre
forrázott fejbőröket és hólyagos ujjakat okozva, de áldozatainak haja még
úgy sem akart kiszőkülni, hogy töményebbre keverte a maró oldatot.
Amikor nagy sokára kinyitotta az ajtót, kuncsaftjai rézvörös hajjal
bukkantak elő.
– Anyu, mit csináltál? – kérdezte riadtan Ryś. – Úgy néznek ki, mint a
mókusok! – Attól a naptól fogva „Mókusok” lett Kenigsweinék fedőneve.
Jan éjjel az alagsori alagúton átkísérte Kenigsweinéket a Fácánházba,
onnan pedig a belvárosba, Feliks Sapieżyńska utcai otthonába. Ott a
menekültek veszély esetén bemásztak egy bunkerbe, amelynek bejárata egy
álcázott nyílás volt a fürdőszobában, a fürdőkád mögötti mélyedésben
eldugva. Feliks addig nem is tudott róla, hogy Regina terhes, amíg az
asszony egy napon vajúdni nem kezdett, és mivel már életbe lépett a kijárási
tilalom, túl késő volt ahhoz, hogy orvost hívjanak, így aztán rámaradt a
bábáskodás. „Az volt életem legboldogabb pillanata”, mondta egy háború
után készült interjúban, „amikor a szó szoros értelmében a kezeim közt
született meg egy gyermek. A varsói gettó végső elpusztításának idején
történt. Nagyon feszült volt a város atmoszférája, a legundorítóbb
formájában tombolt a terror, ahogy a német csendőrök és zsarolók
behatoltak a területre, hogy szökésben lévő zsidókat keresve alaposan
átkutassák.” Feliks egészen az 1944-es varsói felkelésig viselte gondjukat,
amikor is az első világháborús veterán Samuel Kenigswein a saját zászlóalját
vezényelte.
Más embermentők a városban másutt is kozmetikai trükkökhöz
folyamodtak, hogy zsidókat álcázzanak, de voltak szalonok, amelyek
kifinomultabb fortélyokra specializálódtak. Dr. Mada Walter és a férje
például egy figyelemreméltó Institut de Beautét nyitott a Marszałkowska
utcában, ahol Walterné asszony abból adott leckéket zsidó nőknek, hogy
miként fessenek árjának feltűnés nélkül.
„Tucatnyi, többé-kevésbé hiányos öltözékű hölgyet láttam ott”,70 mondta
a háború után tanúvallomásában Władysław Smólski lengyel író és a Żegota
tagja. „Voltak, akik mindenféle lámpák alatt ültek, másokat krémmel az
arcukon rejtélyes kezeléseknek vetettek alá. Amint Walterné asszony
megjött, mind köréje gyűltek, széket hoztak oda, leültek, és könyveket
lapozgattak. Elkezdték bebiflázni a katekizmusukat!”
A nők szemita vonásokat viseltek ugyan, de mindegyikük keresztet vagy
medált hordott a nyakában, Walterné asszony pedig megtanította nekik a
legfontosabb keresztény imákat és azt, hogyan kell láthatatlanul viselkedni a
templomban és a szertartásokon. Megtanultak disznóhúst sütni és
felszolgálni, hagyományos lengyel ételeket készíteni, és bimber nevezetű,
csempészett vodkát rendelni. Amikor a rendőrök zsidókat állítottak meg az
utcán, a férfiaknál rendszerint a körülmetélést ellenőrizték, a nőkre pedig
ráparancsoltak, hogy mondják el a miatyánkot és az üdvözlégy Máriát.
A legapróbb részlet is elárulhatta őket, így aztán Walterné asszony
egyfajta varázslóiskolát működtetett, az észrevétlenség varázslatáét,
amelyhez a divatos smink, a visszafogott gesztusok és a lengyel
népszokások épp megfelelő elegye szükségeltetett. Ez azzal is járt, hogy
tartózkodniuk kellett a zsidós kifejezésektől – az olyanoktól például, hogy
„Maga melyik utcából való?”, ahelyett, hogy azt kérdeznék, „Maga melyik
kerületből való?” Különös figyelmet fordítottak a megrögzött szokásokra és
a mindennapos dolgokra – arra, hogy hogyan járnak, gesztikulálnak,
viselkednek nyilvános helyeken –, a férfiaknak eszükbe vésték, hogy
templomba lépve vegyék le a kalapjukat (amit ők isten házában a fejükön
hagytak volna), és mindenkinek azt tanították, hogy ünnepeljék meg a saját
védőszentjük neve napját, ahogy a barátaikét és családtagjaikét is.
A hajnak nem volt szabad a homlokba lógnia, szépen meg kellett
zabolázni vagy árja fazonú frizurákba fésülni, mivel a frufru, a huncutka vagy
a bodorított haj gyanút kelthetett. A fekete hajat világosítani kellett, hogy
veszítsen a fényéből, de nem volt szabad valószínűtlenül kiszőkülni. A
ruhaválasztással kapcsolatban Walterné asszony a következő tanácsot adta:
„Kerüljék a vöröset, a sárgát, a zöldet, de még a feketét is. A legjobb szín a
szürke vagy pedig több, feltűnésmentes szín kombinációja. Feltétlenül
őrizkedjenek a ma divatos formájú szemüvegektől, mert azok
kihangsúlyozzák az orruk szemita vonásait.” Némely kirívóan szemita orrnak
pedig „műtéti beavatkozásra” volt szüksége. Szerencsére olyan lengyel
sebészekkel dolgozott együtt (például a kiváló dr. Andrzej Trojanowskival
és munkatársaival), akik zsidó orrokat alakítottak át és zsidó férfiakon
végeztek előbőr-helyreállító műtétet,71 ami ősi hagyományokkal rendelkező,
de ellentmondásos és tiltott beavatkozás.
Az „újrabőrözés” – ahogy a rómaiak nevezték – a történelem folyamán
üldözött zsidókat mentett meg a lebukástól, és a Biblia szerint már Kr. e.
168-ban, IV. Antiokhosz uralkodása alatt is alkalmazták az eljárást, amikor
Júdeában is megjelent a meztelen sportesemények és a közfürdők görög–
római divatja. Azok előtt a zsidó férfiak előtt, akik elleplezni remélték
származásukat, csupán két lehetőség nyílt: megpróbálhatták elkerülni a
pucérkodást, vagy egy Pondus Judaeusnak nevezett speciális súlyzó
segítségével orvosolhatták megjelenésüket, amely addig nyújtotta az előbőrt,
amíg az el nem fedte a makkot. A nyújtás apró repedéseket okozott a
bőrsejtek között, és miközben a rés áthidalására új sejtek képződtek, az
előbőr meghosszabbodott. Ez kétségkívül időigényes, fájdalmas és nem
mindig könnyen rejtegethető módszer lehetett, noha a kor ruhadarabjai lazán
redőzöttek voltak. Ugyanezt a hatást a második világháború alatt már
sebészi úton is el lehetett érni, habár azt mondanunk sem kell, hogy a náci
korszak orvosi szakirodalma nem részletezi az eljárást.
A földalatti élet legbelsőbb köreiben mozgó Jan nyilván ismerte
Walterékat, a szőkítő és a recept, amelyet Antonina használt, akár az ő
szalonjukból is származhatott. Walterné asszony és idősödő férje a saját
otthonában egy időben egyszerre öt zsidót bújtatott, az Institut de Beauté
révén pedig a háború végégig emberek „végeláthatatlan láncolatának” kínált
tanfolyamokat „jó megjelenésből”. Walterné asszony évekkel később azt
írta, hogy „az a véletlen tény, hogy a mi háborús fészkünk egyik alkalmi
lakója sem esett katasztrófa áldozatául, egyfajta babonás legendának
szolgáltatott táptalajt, amely folyamatosan növelte a vendégek beáramlását”.
Az ő működése valójában, mint magyarázta, a szánalom egyszerű vudu
varázslata volt: „A szenvedés varázsigeként hatott rám, és eltörölt minden
különbséget barátok és idegenek között”.72
26
1943
A biztonság háború alatti hullámvasútja miatt még egy halk, mellékes
megjegyzés is földcsuszamlásszerű katasztrófát válthatott ki. Az a hír
szivárgott vissza Antonina és Jan fülébe, hogy az egyik lengyel állatkerti őrük
észrevette Magdalenát, és kipletykálta, hogy a híres szobrásznő a villában
bujkál. Bár Antonina úgy ítélte meg, hogy az őr „tisztességes, talán még
jóindulatú is – elvégre nem hívta ki a Gestapót”, nyugtalankodott, hogy mi
lesz, ha egy meggondolatlan szó rossz fülekbe jut és összedől a villa
kártyavára. „Vajon a Gestapo már tudja?”, kérdezte magától. „Csak napok
kérdése?”
A Varsóban mindennapos nagyszabású és piti zsarolások is bénító
fenyegetést jelentettek. Részint a feketepiac háború előtti népszerűségének
és az ügyek apró borravalókkal meg kenőpénzekkel való kijárásának
családias könnyedségének köszönhetően Varsó egykettőre megtelt
mindenféle rendű és rangú ragadozóval meg prédával, köztük a tisztességes
és megvesztegethető, a tisztességtelenül megvesztegethetetlen, a megrögzött
bűnöző, az opportunista lakos, a félelem béklyózta emberek, a náci
szimpatizánsok, valamint a maguk és mások életével égő fáklyaként
zsonglőrködő kockázatvállalók típusaival. Így aztán egyelőre azt tűnt a
legbölcsebbnek, hogy másutt bújtassák el a Vendégeket. Dewitzowa
asszony, aki a háború előtt Jannal tanítóskodott együtt, a külvárosi házában
kínált helyet Magdalenának és Maurycynek, de mindössze pár hét elteltével
megrémült, és visszaküldte őket, mondván, hogy gyanús idegenek kezdték
el figyelni a házát. Antonina ebben nem volt olyan biztos. „Lehetséges, hogy
a külváros rizikósabb, mint Varsó?”, tanakodott. Talán igen, de ennél valami
szövevényesebb dolgot gyanított, a félelemmel és bizonytalansággal való
együttélés kezelésének tünetét.
Emanuel Ringelblum a „félelem pszichózisáról” írt, ami az árja oldalra
való szökéssel kapcsolatban sokakat a hatalmába kerített:
A képzelt veszedelem, [a] szomszéd, a portás, az igazgató vagy egy utcai
járókelő feltételezett leskelődése az,73 ami a fő veszélyt képezi, mert a
zsidó… azzal árulja el magát, ha körbe-körbe tekinget, hogy lássa, nem
figyeli-e valaki, ha ideges kifejezés ül ki az arcára, ha félelmében űzött
vadként fest és mindenütt valamiféle veszélyt szimatol.
Még ha Antonina mások szemében nyugodtnak tűnt is, írásai egy olyan
asszonyról tanúskodnak, akit gyakran kínzott a nyugtalanság, marcangolt a
félelem. Tudta, hogy a villa ballasztjaként milyen benyomást kelt, és
ragaszkodott hozzá, hogy a villa „meleg, baráti, szinte terápiás” atmoszférája
olyan biztonságot sugározzon, amely csupán illuzórikus. Az igaz, hogy a villa
tágas környezetet nyújtott a Vendégeknek, akik nem voltak kénytelenek
falak mögött gubbasztva élni vagy föld alatti nyirkosságban összezsúfolódni.
Ám ahogy a nácik egyre szorosabbra fonták a hurkot, a tekintetek
eltérítésének és a halál rászedésének játéka a lehetőségek megvalósításának
és a jelek figyelésének művészetévé változott. A lengyel néphagyomány
szerint:
Ahhoz, hogy valaki homo novusnak adja ki magát, nem csupán egy új
személyazonosság megteremtésére volt szükség, hanem a régihez, a
fertőzötthöz fűződő összes kötelék elmetélésére is. Az illetőnek
ennélfogva el kellett költöznie. A korábbi énje ily módon megszűnhetett,
miközben az új én a szokásos módon bejelentkezett az új
szálláshelyen… [az] illetőnek a régi körzet nyilvántartó hivatalában ki
kellett jelentkeznie, amiért cserébe egy kupont kapott. Ekkor az új
helyen bejelentkezett a házfelügyelőnél, akitől szintén kapott egy kupont.
Ezután a bejelentkezés igazolásaként egy bizonyos türelmi időn belül
mindkét kupont be kellett mutatni a helyi nyilvántartó hivatalban… [A]
bizonyítéklánc megszakításához arra volt szükség, hogy az illetőnek
legyen egy hamisított kijelentkezési kuponja, amit a nyilvántartó hivatal
aktáinak kellett hitelesíteniük.
1943
A púposszúnyogok szokásos nyári karneválján egész rovarfelhők kínozták
az állatkert lakóit, és aki napnyugtakor házon kívül tartózkodott, a hőség
ellenére hosszú ujjú inget és hosszúnadrágot viselt. Odabent, a villában
Wicek, a nyúl, miközben valami ehető után kutatott, nyikorgó hangot hallott,
mire ugrándozva megindult a konyha felé, ahol is az eszegető Kubára, a
csirkére bukkant. Vacsora közben Kuba néha bebarangolta az asztalt, és
felcsipegette a morzsákat, Wicek pedig messziről szemlélte, mígnem a csirke
rémületére és az emberek legnagyobb mulatságára egyetlen, nagy ívű
ugrással egy vekni kenyér vagy egy tál krumpli mellett termett, és elkezdte
felfalni.
A kijárási tilalom életbe lépése után Ryś valahányszor álmatlanul heverve
várta, hogy az apja hazatérjen, a nyúl és a csirke a paplanja szélére csücsült,
és vele együtt virrasztott. Antonina szerint az ajtócsengő hangjára
mindhárman izgatottan figyelték, hogy felhangzanak-e Jan léptei a hall
lépcsőjén, amely üregesen visszhangzott, mivel a fából készült lépcsősor
közvetlenül a konyhából az alagsorba vezető lépcsőfokok fölött lebegett, és
az alatta lévő tér úgy rezonált, mint valami tompított dob.
Ryś a kimerültség vagy az aggodalom jeleit kereste apja arcán, Jan
fagyos kezéből pedig néha élelmiszerjegyeken vett ennivaló került elő, vagy
valami izgalmas történettel jött meg, vagy egy újabb állatott húzott elő a
varázshátizsákjából. Miután Ryś álomba szenderült, Jan csöndesen
megindult lefelé a lépcsőn, miközben a nyúl leugrott az ágyról, a csirke
lecsusszant a paplanról, és a két állat követte őt az ebédlőasztalhoz, ahol
elfogyasztotta estebédjét. Antonina szerint a nyúl előbb-utóbb mindig
felugrott Jan ölébe, a csirke meg fölmászott a karján, majd onnan a nyakába
kapaszkodott, ahol a zakója gallérjára gömbölyödött, és elaludt; Antonina
már leszedte Jan elől az edényeket, a helyükre papírokat meg könyveket
tett, de az állatok még akkor sem voltak hajlandók elhagyni az öl és a gallér
melegét.
1943-ban brutálisan hideg telet szenvedett el Varsó. Ryś csúnya náthát
kapott, ami tüdőgyulladássá súlyosbodott, és hetekig kórházban feküdt,
ahol nehézsúlyú antibiotikumok pörölycsapásai nélkül kellett felépülnie. A
penicillint csak 1939-ben találták fel a háború felé tartó Nagy-Britanniában,
amely nem engedhette meg magának, hogy tudósai az embereken való
kipróbálásra alkalmas legtermékenyebb penészgombára vadásszanak.
1941. július 9-én azonban Howard Florey és Norman Heatley egy
elsötétített ablakú gépen egy kis doboz, megfizethetetlen értékű penicillinnel
az Egyesült Államokba repült, ahol az Illinois állambeli Peoria egyik
laboratóriumában a világ minden tájáról származó buja penészgombákat
vizsgáltak, hogy aztán rájöjjenek, hogy ha az egyik peoriai piacról származó,
penészes sárgadinnyéből való penicillintörzset mély kádba merítve erjedni
hagyják, tízszer annyi penicillint termel, mint penészgomba versenytársai. A
szükséges kísérletek végül bebizonyították, hogy a gyógyszer a kor legjobb
antibakteriális hatóanyaga, ám sebesült katonáknak csak a D-napon (1944.
június 6-án), civileknek és állatoknak pedig csak a háború után kezdték
először beadni.
Amikor Ryś végre hazatért, a jég és a hó már kezdett elolvadni a tavaszi
kertből, és ő segíthetett gyomlálni, ásni és ültetni, Wicek pedig (akinek a
bundája télen feketéről ezüstszürkére változott) ott ugrándozott mellette,
lépésenként, akár egy jól képzett kutya. A már majdnem megtollasodott
csirke a frissen kifordított földet csipkedte, kövér, rózsaszín gilisztákat
ráncigált ki belőle, és Antonina azt is észrevette, hogy az igazi csirkék, a
csirkeólban elülők kívülállóként bánnak Kubával, vadul csipkedik. Wicek
viszont megengedte a csirkének, hogy felmásszon a hátára, ott mélyen
befészkelje magát, és Antonina gyakran látta őket együtt ugrándozni a
kertben, lovast és paripáját.
A háború előtt az állatkertben egyikféle táj hullámzott át a másikba –
hegyek, völgyek, tavacskák, tavak, medencék és erdők –, az állatok
igényeitől és Jan állatkerti direktori fantáziájától függően. Most viszont, hogy
az állatkert a Varsói Parkosítási és Kertészeti Osztály fennhatósága alá
került, Jan egy olyan bürokrata beosztottja lett, aki egyetlen folytonos, zöld
burjánzást vizionált, amelyben minden egyes erdőcske, sövény vagy
obeliszk az ő tervei szerint tükrözi a másikat. Ehhez szüksége volt a Praski
Parkra, de főleg az állatkert hatalmas pázsitjaira és arborétumára.
Tavasszal Müller direktor, a königsbergi állatkert igazgatója, a Varsói
Állatkert pusztulásáról értesülvén felajánlotta, hogy megvásárolja az összes,
még használható ketrecet. Állatkertje, amely ugyan jóval kisebb volt
Janénál, egy teuton lovagok által alapított, bevehetetlennek hitt
erődítményvárosban fészkelt. A háború vége felé Churchill majd
Königsberget jelöli ki a RAF ellentmondásos „terrortámadásainak” egyik
célpontjaként, ezzel végső soron elpusztítva a város nagy részét
(állatkertestül), amely végül aztán 1945. április 9-én kapitulált a Vörös
Hadsereg előtt, és ekkor lett a neve Kalinyingrád.
1943-ban azonban a német polgármester, az önmagát „Varsó Atyjaként”
megkoronázó Ludwig Leist nem akarta, hogy városát felülmúlja egy kisebb
település, ezért úgy döntött, hogy Varsónak újra legyen saját állatkertje.
Antonina úgy jellemezte Jant, mint aki „extázisba esett”, amikor Leist
felkérte őt, hogy nyújtsa be egy újjászületendő állatkert költségvetését, és
megjegyezte, hogy hiába tűntek el az állatkerti állatok, hiába pusztultak el az
épületek, hiába mentek tönkre a berendezések, az állatkert továbbra is ott
élt Jan szívében és képzeletében. Végre-valahára, „főnixmadárként”,
gondolta Antonina, újra felvirágozhat az állatkert, a férfi karrierje és
állatkertészi szenvedélye, földalatti munkája pedig csak profitálhat egy
nyilvános állatkert mindennapi életének nyüzsgéséből, látogatók, állatok és
munkások örökké változó mozaikjából, amelyhez viszonyítva
elhalványulhatnak a villabeli mesterkedések. Egy újjáépített állatkert minden
tekintetben felélénkítené az életüket, tökéletes megoldás. Túlságosan is
tökéletes, ahogyan Jan érezte. Azon nyomban nekiállt kielemezni a tervet,
megkeresni a gyenge pontjait, elsőként azt, hogy a lengyelek „bojkottáltak
minden olyan szórakozási lehetőséget, amit az ellenség hozott létre”. Az
állatkert normális esetben a tudományos kutatás és egyéb programok
forrásául kínálkozott, ám a nácik, félve a lengyel értelmiségtől, csak az
általános iskolák működését engedélyezték, az összes középiskolát és
egyetemet betiltották. Mivel az állatkert oktatási szerepét megszüntették,
már csupán egy kisebb állatseregletet tudott kínálni, és tekintettel az
élelemhiányra meg az üres városi piacokra, ugyan mivel tudná indokolni az
állatok etetését? Mi több, egy állatkert árthat is a város gazdaságának,
érvelt Jan, de még őt is veszélynek teheti ki, ha nem a németek diktátumai
szerint vezeti. Az efféle problémák leküzdhetetlennek tűntek ugyan,
Antonina mégis csodálta Jan önfeláldozását, mely érzése szerint „szilárd
jellemre, bátorságra és realista gondolkodásra” vallott.
– Nehéz megmondani, mi lenne a legjobb a városnak vagy az
állatkertnek – mondta Jan Julian Kulskinak, Varsó lengyel
alpolgármesterének. – Mi van, ha ötven vagy száz év múlva valakinek azt
kell majd olvasnia a Varsói Állatkert történetében, hogy azt a németek
teremtették újjá a saját szórakozásukra, holott az egész várost
kiszipolyozta? Magának hogy tetszene egy ilyen lábjegyzet az életrajzában?
– Én nap mint nap ezzel a dilemmával élek együtt – panaszolta Kulski. –
Esküszöm, soha nem fogadtam volna el ezt az állást, ha 1939-ben Varsó
teljes lakosságát meggyilkolták volna és a németek idegenekkel népesítették
volna újra be a várost. Kizárólag azért teszem, hogy a népemet szolgáljam.
Az elkövetkező két nap során Jan gondosan megfogalmazott levelet írt
Leistnek, amelyben méltatta az elhatározását, hogy újranyissa az állatkertet,
és egy kolosszális költségvetést mellékelt, amelyből az állatkert alapvető
szükségleteit kellett volna kielégíteni. Leist nem vacakolt a válasszal, ahogy
Jan sem számított rá, de arra sem, ami ezután történt.
A Parkosítási és Kertészeti Osztály vezetője valahogy megneszelte az
állatkert tervezett újjászületését, ami tönkretette volna az ő egyesített
parkberuházását, így aztán, hogy Jant leszerelje, azt üzente a németeknek,
hogy többé nincs szüksége dr. Żabiński szolgálataira, ezért szüntessék meg
az állását.
Antonina ezt nem „ellenszenvnek vagy bosszúnak” tulajdonította, inkább
egyfajta „fixa ideának”, hogy rajta hagyja a kéznyomát a varsói parkokon.
De Janra és a családjára nézve így is fenyegetést jelentett, ugyanis akire egy
német munkaadónak nem volt szüksége, az elvesztette a munkavállalási
papírjait, ami által deportálhatóvá vált Németországba, hogy ott
hadianyaggyárakban robotoljon. Mivel pedig a villa az állatkerthez tartozott,
Żabińskiék könnyűszerrel elveszíthették az otthonukat és vele együtt sok-
sok melinát meg Jan soványka jövedelmét is. Mi lesz akkor a Vendégekkel?
Kulski orvosolta a Jan elleni panaszt, még mielőtt a németek
elolvashatták volna, és Jan ahelyett, hogy elveszítette volna a munkáját,
áthelyezték a Jezuicka utcai Pedagógiai Múzeumba, ebbe az álmos kis
enklávéba, amelynek csupán egy korosodó igazgatója, egy titkárnője és
néhány biztonsági őre volt, akiket a németek nemigen háborgattak. Jan azt
mesélte, hogy a munkája jobbára öreg tornaszerek porolásából és a háború
előtt iskoláknak kikölcsönzött zoológiai és botanikai plakátok
állagmegőrzéséből állt. Így több ideje maradt a földalatti mozgalommal való
cselszövésekre meg arra, hogy biológiát tanítson a „repülő egyetemen”. Az
Egészségügyi Osztályon is betöltött egy részmunkaidős állást, így aztán
Antonina és Ryś annyit tudott, hogy Jan ilyen vagy olyan okból kifolyólag
reggelente eltűnik, hogy ki tudja, miféle veszélyekkel nézzen szembe, a
kijárási tilalom kezdete előtti homályos senki földjén pedig újra felbukkan.
Antonina arra pontosan nem jött ugyan rá, hogy Jan miben mesterkedik, de
a gondolataiban Jan karakterét a veszély és a potenciális veszteség glóriája
övezte, és igyekezett elűzni magától azokat a magától értetődően
előtolakodó árnyjátékokat, amelyekben elfogják vagy meggyilkolják. „De
azért egész álló nap aggódtam a biztonságáért”, vallotta meg.
A bombagyártáson, vonatkisiklatásokon és a német kantinba szánt
sertéshúsos szendvicsek megmérgezésén kívül Jan továbbra is együtt
dolgozott egy csapat építőmunkással, akik bunkereket és rejtekhelyeket
alakítottak ki. A Żegota is bérelt öt lakást, kizárólag menekülteknek, akiket
rendszeresen el kellett látni élelemmel, és egyik biztonságos házból a
másikba kellett költöztetni őket.
Antonina hivatalosan, a kimondott igazságok szintjén keveset tudott Jan
tevékenységéről, a férfi ritkán beszélt neki róla, ő pedig ritkán kérte arra,
hogy beigazolja a gyanúját. Alapvető fontosságúnak érezte, hogy ne tudjon
túl sok mindent Jan katonáskodásáról, bajtársairól és terveiről.
Máskülönben az aggodalom egész napra megfertőzte volna a hangulatát, és
gátolta volna ugyancsak életbevágóan fontos feladatai ellátásában. Mivel
rengeteg ember élete múlott a gondoskodásán és a józanságán, „egyfajta
bújócskát játszott” önmagával, jegyezte meg, színlelte, hogy semmit sem
tud, miközben Jan árnyékélete ott lebegett a tudata peremén. „Amikor az
emberek folytonosan élet és halál határán egyensúlyoznak, jobb, ha az
ember a lehető legkevesebbet tudja”, mondta magában. Ám anélkül, hogy
ez kifejezetten a szándékunkban állna, mégiscsak hajlamosak vagyunk rá,
hogy ijesztő jeleneteket idézzünk magunk elé, azok minden szenvedésével
vagy megváltásával, mintha bizony a traumát még a megtörténte előtt, kis,
kezelhető dózisokban, egyfajta védőoltásként el tudnánk viselni. Vajon az
aggodalomnak léteznek homeopátiás fokozatai? Antonina szellemi
bűvészmutatványok segítségével eléggé elbolondította magát ahhoz, hogy
évekig elviselje a rettegést és a felfordulást, de az azért nem mindegy, hogy
valaki nem tud valamiről, vagy úgy dönt, hogy nem tud arról, amiről tud
ugyan, de inkább nem szembesülne vele. Jannal mindketten továbbra is
egész idő alatt maguknál tartottak egy kis adag cianidot.
Amikor egy nap a kormányzó hivatalából telefonáltak, és berendelték
Jant, a villalakók mind azt feltételezték, hogy le fogják tartóztatni, és ahogy a
pánik elharapózott a házon, azt tanácsolták neki, hogy meneküljön, amíg
még tud.
– De akkor ki fogja őket megvédeni és támogatni? – kérdezte a férfi
Antoninától, tudván tudva, hogy azzal halálra ítélné őket.
Másnap reggel, amikor Jan a kormányzósági hivatalba indult, miután
elbúcsúztak tőle, Antonina elsuttogta a kimondhatatlant:
– Nálad van a cianidod?
A találkozót délelőtt 9-re tűzték ki, és Antonina megesküdött rá, hogy
magában érezte, ahogy ketyegnek a másodpercek, miközben úgy tett,
mintha a háziasszonyi teendőivel foglalkozna. Délután 2 körül éppen
hámozott krumplit dobált egy fazékba, amikor meghallotta, hogy valaki azt
suttogja, „Punia”, mire kihagyó pulzussal fölnézett, és a nyitott
konyhaablakban közvetlenül előtte álló Jant pillantotta meg. A férfi
mosolygott.
– Tudod, mit akartak? – kérdezte. – Nem fogod elhinni. Amikor
megérkeztem a kormányzó hivatalába, kocsival Konstancinba vittek,
Fischer kormányzó magánrezidenciájára. Úgy tűnt, hogy az őrök kígyókat
fedeztek fel a ház körül és a közeli erdőben, és attól féltek, hogy esetleg a
földalatti mozgalom emberei eresztettek ott szabadon egy csomó mérges
viperát, hogy az egész német kormányzatot kiirtsák! Leist mondta nekik,
hogy velem vegyék fel a kapcsolatot mint az egyetlen olyan emberrel, aki ért
a kígyókhoz. Hát, én úgy bizonyítottam be nekik, hogy nincs ott semmiféle
mérges vipera, hogy puszta kézzel szedtem össze a kígyókat! – Majd
komoran még hozzáfűzte: – Ezúttal szerencsére nem volt szükségem a
cianidra.
Jan egy délután, munkába indulás előtt két pisztolyt tett a hátizsákjába, és
egy frissen levágott nyúllal takarta be őket. Ahogy a Veteránok körterén
leszállt a villamosról, hirtelen belefutott két német katonába, akik közül az
egyik elkiáltotta magát, hogy „Kezeket fel!”, és megparancsolta neki, hogy
nyissa ki a hátizsákját, át fogják kutatni.
„Végem van”, gondolta Jan. Lefegyverző lezserséggel elmosolyodott, és
így szólt:
– Felemelt kézzel hogy nyissam ki a hátizsákot? Legjobb lesz, ha saját
kezűleg vizsgálják át. – Az egyik katona egy kicsit kotorászott a
hátizsákban, és meglátta a tetemet.
– Á, egy nyúl! Talán a holnapi vacsora?
– Igen. Valamit muszáj ennünk – mondta még mindig mosolyogva Jan.
A német közölte vele, hogy leteheti a kezét, és egy „Also, gehen Sie
nach Hause!” felkiáltással útjára bocsátotta.
Antonina azt írta, hogy amikor meghallgatta Jan beszámolóját a hajszál
híján való megmeneküléséről, olyan erősen kezdtek lüktetni az erek a
fejében, hogy a fejbőre mozgását is érezte. Az, hogy Jan szemlátomást jól
szórakozott, miközben elmesélte neki a történetet, és olyasmin viccelődött
„ami akár tragédiával is végződhetett volna, még jobban felzaklatott”.
Jan évekkel később újságíróknak bevallotta, hogy csábítónak,
izgalmasnak találta az ilyen rizikós helyzeteket, és egyfajta katonás
büszkeséget érzett, ha szorult helyzetekben a félelemtől megszabadulva
gyorsan tudott kapcsolni. Antonina jellemzése szerint „szenvtelen”, ami tőle
bóknak számított. Az övétől olyannyira elütő személyiségének ezt a vonását
csodálatra méltónak, idegennek, egyszersmind megszégyenítőnek is találta,
hiszen ő nem tudott felérni a férfi bátor hőstetteihez. Ő is úszott már meg
meleg helyzeteket, de míg Jan esetét hősiesnek minősítette, a magáét a
puszta szerencsének tulajdonította.
1944 telén például, amikor akadozott a városi gázellátás, és az emeleti
fürdőszobájukban nem volt meleg víz, az állapotos Antonina egy gőzölgő
kád érzéki luxusára áhítozott. Hirtelen ötlettől vezérelve telefonált Jan
unokatestvéreinek, Marysia és Mikołaj Gutowskinak, akik a
városközponttól északra fekvő Żoliborz negyedben laktak, a Visztula bal
partjának egyik szép környékén, amely valamikor a szerzeteseké volt, akik
Jolie Bordnak (Gyönyörű Folyópartnak) nevezték. A meleg víz említésére,
pontosan, ahogy remélte, az unokatestvére közölte, hogy náluk van bőven,
és meghívta, hogy töltse náluk az éjszakát. Antonina ritkán tette ki a lábát
egyedül a villából, még ha henteshez, piacra vagy más üzletekbe ment is, ám
ez az elpuhultság bántotta őt, így hát, „miután Jan engedélyt adott rá”, egy
kora estén a mély hóval, a februári szelekkel és a német katonákkal dacolva
elment meglátogatni a rokonokat.
Hosszú fürdőzés után egy „elegáns bútorokkal és tárgyakkal gyönyörűen
berendezett” ebédlőben csatlakozott az unokatestvéreihez. Ragyogó fény
ötlött a szemébe: az egyik falon apró teáskanalak bekeretezett
gyűjteményének ezüstös csillogása, díszítésül mindegyiken egy-egy német
város címere – Gutowski háború előtti kiruccanásain összegyűjtött, olcsó
szuvenírek. Vacsora után bement a vendégszobába, és elaludt, de hajnali 4-
kor arra ébredt, hogy teherautómotorok bőgnek közvetlenül a ház előtt, és
hallotta, hogy Marysia és Mikołaj az utcai ablakhoz szalad. Ő is utánuk
ment, és a sötétben állva figyelte a Tucholski téren parkoló ponyvatetős
teherautókat, amelyeket hatalmas tömeg és német rendőrök vettek körül,
majd újabb teherautók érkeztek. Antonina azt írta, hogy miközben a
katonák egyre csak tuszkolták fölfelé a táborokba szánt túszokat,
nyugtalankodva azt remélte, hogy nem fogják őt is elhurcolni. Miután
elhatározták, hogy ebbe nem keverednek bele, a kuzinjaival együtt
visszafeküdt, de kisvártatva hangos dörömbölés szólította Mikołajt, aki még
mindig pizsamában lement ajtót nyitni, Antonina pedig azon kezdett el
aggódni, hogy mihez kezd a családja az ő segítsége nélkül. Egyszeriben
német katonák álltak a folyosón, és az iratait kérték.
Az egyik katona Antoninára mutatva azt kérdezte Mikołajtól:
– Ez a nő miért nincs ide bejelentve?
– Ő az unokahúgom, az állatkertész felesége – magyarázta a férfi
folyékony németséggel. – Csak ezt az éjszakát tölti itt, mert az ő
fürdőszobájuk tönkrement, azért jött, hogy megfürödjön, és itt töltse az
éjszakát – ez minden. Odakint sötét van, csúsznak az utak, nem jó ilyenkor
egy terhes nőnek egyedül lenni az utcán.
Ahogy a katonák folytatták a ház átvizsgálását, lassan az egyik elegánsan
berendezett szobáról a másikra haladtak, és közben örömteli mosolyokat
váltottak.
– So gemütlich – mondta egyikük, a szó kellemes vidámságot
közvetített. – Odahaza a bombatámadások elpusztították a házainkat.
Antonina később megjegyezte, hogy nagyon is jól el tudta képzelni a
katona bánatát. Márciusban amerikai bombázók 2 ezer tonna bombát
dobtak le Berlinre, áprilisban pedig gépek ezrei rontottak egymásnak
Németország egykor gyönyörű városai fölött. A katonáknak bőven volt
milyen Gemütlichkeit után sóvárogniuk, pedig a legrosszabb még hátravolt. A
szövetségesek a háború végéig még szőnyegbombázni fogják a német
nagyvárosokat, köztük Drezdát is,80 a humanizmus és az építészeti pompa
történelmi székhelyét.
Antonina félreállt, és vészre utaló jeleket keresve, csöndesen figyelte az
arcukat, amint beléptek az ebédlőbe, ahol az egyik katona észrevette a falon
a német emlékkanalak tablóját. Megállt, közelebb óvakodott, majd
meglepett öröm gyúlt az arcán, és a barátja figyelmét is felhívta a tökéletes
sorokban elrendezett kanalakra, amelyek mindegyike más-más várost
ünnepelt. A katona udvariasan így szólt:
– Köszönjük, itt minden rendben, végeztünk is a házkutatással. Isten
velük! – És azzal elmentek.
Antonina az eseményeket később átgondolva arra a következtetésre
jutott, hogy csupán szentimentális emlékek mentették meg és az a gondolat,
hogy a házban valakinek német gyökerei vannak. Marysia rigolyája, hogy
német szuveníreket vásároljon össze, majd népművészeti jelleggel kiállítsa
azokat, megkímélte őket a letartóztatástól, a kihallgatástól, talán a haláltól is.
Hiába döntött úgy, hogy annyi mindent ne lásson, Antonina azért így is
értékes titkokat (embereket, helyeket, kapcsolatokat) rejtegetett, ahogy
Mikołaj is, a katolikus mérnök, aki a Żegota segítségével néha zsidókat
bújtatott.
Végre-valahára mindannyian visszafeküdtek, Antonina pedig másnap
reggel hazatért, ahol a Vendégek arról biztosították, hogy ha ő meg Jan
annyiszor ússzák meg hajszál híján, akkor bizonyára nemcsak őrült, de
„szerencsés csillagzat alatt” is születtek.
Mire beköszöntött a tavasz, a téli álmát alvó állatkertben kezdett
felpezsdülni az élet, a fák új leveleket bontottak, a talaj megpuhult, és sok
városlakó érkezett, kezében kerti szerszámokkal, hogy megműveljék kicsiny
zöldségágyásaikat. Żabińskiék még több kétségbeesett Vendégnek
nyújtottak menedéket, akik vagy a villába költöztek be a talajszint alá és
különféle szekrényekbe, vagy fészerekbe és ketrecekbe lopóztak be.
Komfort-, fénykép- és családi relikvia-nélküliségük mérhetetlenül
elszomorította Antoninát, aki naplójában úgy jellemezte őket, mint „akiket
az életükön kívül mindenüktől megfosztottak”.
Antonina júniusban azzal bizonyította az élet makacs optimizmusát, hogy
életet adott egy Teresa nevű kislánynak, aki a globális színtéren zajló
huzakodás dacára magának követelte a központi színpadot. Ryśt
megbabonázta az újszülött, Antonina pedig arról írt, hogy egy csecsemő
hercegnőről (Teresa Jabłonowska hercegnő 1910-ben született) szóló
tündérmesébe képzelte vissza magát, akinek a részére nap mint nap
ajándékok érkeztek. Egy fénylő arany vesszőágyikó, egy kézzel varrott
babapaplan, kötött sapkák, szvetterek és harisnyák egy olyan időszakban,
amikor csak üggyel-bajjal lehetett gyapjút szerezni – számára mindezek „az
oltalom varázsigéivel megrakott, megfizethetetlen kincseknek” tűntek. Még
egyik koldusszegény barátjuk is apró gyöngymintákkal hímzett ki néhány
vászonpelenkát. Antonina bolondult ezekért a jelképes ajándékokért,
kibontogatta őket a selyempapírból, megfogdosta, megcsodálta őket, és úgy
rendezte el őket a paplanján, akár a szentképeket. A háború alatt a
házaspárok, tekintettel az élet bizonytalanságaira, igyekeztek nem gyereket
nemzeni, ez az egészséges kisbaba viszont jó ómennek számított az egyik –
főként a gyermekszülés vonatkozásában – legbabonásabb kultúrában.81
A lengyel néphagyomány szerint például egy terhes nő nem mer
megbámulni egy nyomorékot, nehogy a kisbabája is nyomorék legyen. Aki
a terhessége alatt tűzbe néz, azzal állítólag vörös anyajegyeket okoz, aki
pedig kulcslyukon át kukucskál, az kancsalságra ítéli a gyerekét. Ha egy
várandós kismama rálép egy földön heverő kötélre vagy szárítókötél alá áll,
szülés közben a köldökzsinór össze fog gubancolódni. A leendő
anyukáknak csakis szép tájképeket, tárgyakat és embereket szabad
megbámulniuk, és úgy szülhetnek boldog, barátságos gyermeket, ha sokat
énekelnek és beszélnek. A savanyúságok kívánása fiút jövendölt, az
édességeké lányt. Ha lehetséges, az ember a hét valamely szerencsés
napján, annak szerencsés órájában szüljön, hogy garantálja a kisbaba
élethosszig tartó jó szerencséjét, míg a baljóslatú napok rontást hoznak a
gyerekre. Szűz Mária megáldotta a szombatot, amely napon minden
újszülött automatikusan elkerüli a gonoszt, a vasárnapi gyermekek viszont
misztikusokká és látókká cseperedhetnek. Babonás rituálék kísérték a
köldökzsinór megőrzését és kiszárítását, az első fürdetést, az első hajvágást,
az első szoptatást és így tovább. Mivel az elválasztás a csecsemőkor végét
jelezte, különleges jelentőséggel bírt:
1944
Semmi sem változott a villalakók névsorában vagy napi rutinjában, újabban
mégis valami rossz közérzet lógott a levegőben, gondolta Antonina, ahogy
mindenki barátságos mosollyal az arcán végezte a maga tennivalóit, és
közben igyekezett palástolni, hogy pattanásig feszültek az idegei. Az
emberek „zavartnak” tűntek, a „beszélgetések akadoztak, a mondatok egy-
egy szó közepén estek szét”. Július 20-án egy von Stauffenberg gróf által
elhelyezett bomba robbant Hitler Wolfschanze (Farkasverem) nevű
főhadiszállásán a porosz erdőségben, de Hitler mindössze néhány
karcolással megúszta a dolgot. Ezt követően pánik tört ki a helyi német
lakosság körében, és visszavonuló katonák oszlopai kezdtek el özönleni
Varsón keresztül, akik nyugat felé menekültükben egyre-másra robbantották
fel az épületeket. A Gestapo emberei elégették irataikat, kipucolták a
raktárakat, személyes holmijaikat pedig visszaszállították Németországba. A
német kormányzó, a polgármester és más hivatalnokok olyan teherautóval
vagy szekérrel szeleltek el, ami éppen kéznél volt, és egy mindössze 2 ezer
katonából álló helyőrséget hagytak hátra. Amint a németek eliszkoltak, űr
támadt utánuk, és sok lengyel sietve be is költözött a környező falvakból,
mert attól féltek, hogy az érkező katonák netán majd kifosztják a házaikat
és a gazdaságaikat.
Jannak meggyőződése volt, hogy most már akármelyik pillanatban
kitörhet a felkelés, és biztosra vette, hogy a Honi Hadsereg 350 ezer
emberének legföljebb mindössze néhány napjába fog kerülni, hogy legyőzze
az ott maradt németeket. Elméletben amint a lengyelek elfoglalták a hidakat,
a Viszula két partjáról érkező zászlóaljak egyesíthették erőiket, és egyetlen,
erős hadsereget alkotva felszabadíthatták a várost.
Július 27-én, amikor az orosz csapatok Varsótól valamivel több mint
száz kilométernyire délre elérték a Visztulát (Antonina azt mondta, hallotta
az ágyúzást), a város német kormányzója, Hans Frank 100 ezer, tizenhét és
hatvanöt év közötti lengyel férfit hívott be, hogy napi kilenc órát dolgozzon a
város körüli erődítéséken, vagy különben agyonlövik. A Honi Hadsereg
mindenkit arra buzdított, hogy ne vegyen tudomást Frank parancsáról,
hanem kezdjen el felkészülni a harcra, és másnap a közelebb nyomuló
oroszok is ezt a fegyverbe hívást visszhangozták lengyel nyelvű
rádióadásukban: „Ütött a cselekvés órája!” Augusztus 3-ára, amikor a
Vörös Hadsereg már tizenöt kilométernyire táborozott attól a jobb parti
negyedtől, amelyben az állatkert is elterült, még feszültebbé vált az élet a
villában, és az emberek folyton azt kérdezgették: „Mikor kezdődik már a
felkelés?”
Hirtelen megváltozott az állatkerti szereplőgárda. A Vendégek zöme már
eltávozott, hogy belépjen a hadseregbe vagy biztonságosabb melinába
meneküljön: Rókaember azt tervezte, hogy egy Grójechez közeli tanyára
hurcolkodik, Maurycy Magdalenához költözött Saska Kępába, és bár az
ügyvéd a feleségével együtt Varsó túlsó felére menekült, a két lányuk, Nunia
és Ewa úgy döntött, hogy a villában maradnak, mert ha Antoninával valami
történne, makacskodtak, akkor az újszülött Teresának, Ryśnek, Jan
hetvenéves édesanyjának és a házvezetőnőnek teljesen egyedül kellene
boldogulnia, ami nem megoldható. Bár a folyóhoz legközelebb eső
területekről katonák kezdték el evakuálni a civileket, Jan azt remélte, hogy a
családja az állatkertben maradhat, hiszen a lengyel katonák úgyis nemsokára
sikerre viszik a felkelést, az utazás feszültsége pedig végzetes lehet a baba
vagy Jan beteges édesanyja számára. A Zsidó Intézetnek adott
tanúvallomásában úgy emlékezett, hogy augusztus 1-én reggel 7-kor egy
lány jött érte, és harcba hívta. Ez olyasvalaki lehetett, mint Halina
Dobrowolska (a háború alatt Halina Korabiowska), a Honi Hadsereg
futára, akivel egy napos, nyári délután találkoztam Varsóban. A ma a
nyolcvanas éveit taposó, eleven asszony a háború idején tinédzser volt, és
még emlékszik arra a napra, amikor kerékpárral és villamossal hosszú,
veszélyes útra küldték a külvárosokba, hogy egybehívja a harcosokat és
figyelmeztesse a családokat, hogy nemsokára kezdődik a felkelés.
Villamosra kellett szállnia, és végül talált is egyet, bár a vezetője éppen
fájrontra készült, a varsóiak zöme ugyanis már otthagyta a munkáját és
hazarohant, hogy felkészüljön a harcra. Épp az efféle problémákat
megelőzendő, a földalatti mozgalom ellátta Halinát amerikai dollárral, amit a
vezető el is fogadott, és idegesen elfuvarozta őt az úti céljához.
Jan felszaladt az emeletre, ahol Antonina Teresával aludt, és közölte vele
a hírt.
– Tegnap még máshogy tudtad! – nyugtalankodott az asszony.
– Én sem értem, mi folyik itt, de muszáj elmennem, hogy kiderítsem.
Stefan Korboński barátjuk, akit szintén meglepett a felkelés időzítése és
az, hogy nem figyelmeztették előre, így ábrázolja a belvárosi utcákon aznap
zajló lázas sürgés-forgást:
1944 decembere
A tél beálltával a végtelenbe vesző sárpocsolyák befagytak, és a föld újra
kemény és szilárd lett a fehér hótakaró alatt, Antonina pedig a karácsonyra
készülődött, amely kifejezetten más volt, mint a háború előttiek. Szentestén
a lengyelek a hagyományok szerint ajándékosztás előtt tizenkét fogásos,
húsmentes vacsorát szolgálnak fel, az állatkerti szentestéhez pedig még egy
különleges adomány is hozzátartozott. Antonina emlékezett rá, hogy „egy
szekér hajtott be az állatkertbe az állatoknak szánt ajándékkal, eladatlan
karácsonyfákkal: a hollók, a medvék, a rókák és más állatok is szerették
rágcsálni vagy csipkedni az örökzöldek aromás kérgét vagy tűleveleit. A
karácsonyfák különböző madárházakba, ketrecekbe vagy
állatcsoportokhoz kerültek, és ezzel a Varsói Állatkertben hivatalosan is
megkezdődtek az ünnepek.”
Egész éjjel lámpások üstökösfényei keringtek körbe-körbe a vadaspark
területén: egy ember kötelességtudóan őrizte az egzotikus állatok szekcióját,
az épületekben ellenőrizte a hőmérsékletet és szenet rakott a kazánokba,
többen extra adag szénát cipeltek az istállókba és a nyitott állásokba, mások
extra adag szalmát dugdostak a madárházakba, ahol a trópusi madarak
belefurakodtak, hogy melegen tartsák magukat. A menedék és a táncoló
fények jelenete volt ez.
Ezen a szentestén, 1944-ben, amikor Ryś Zbyszek társaságában az
erdőbe indult, bejelentette Antoninának, hogy „a gyerekeknek muszáj egy
kicsit szórakozniuk”. A fiúk később két kis fenyőfát vonszolva tértek haza.
A vidéki szokásokat követve a fákat napvilágnál díszítették föl, és akkor
gyújtották meg rajta a fényeket, amikor az első csillag megjelent (a
betlehemi csillag tiszteletére), majd a távollévő családtagok számára is
megterítve felszolgálták a vacsorát. Antonina megírta, hogy a kis fát egy
hokedlin rendezték el, mire Teresa baba tapsikolni kezdett örömében,
amihez még gügyögött is valamit, amikor a család a fényes ágakat „három
kis almával, néhány mézeskalács figurával, hat gyertyával és több, Ryś által
szalmából font pávaszemdísszel” ékesítette.
Genia az ünnepek alatt a látogatásával lepte meg Antoninát; földalatti
tevékenysége miatt a letartóztatást kockáztatva vonatra szállt, majd hat
kilométeren át kutyagolt a farkasordító hidegben, hogy pénzt, ennivalót és
barátoktól származó üzeneteket hozzon. Antonina és Ryś még mindig nem
kapott hírt Jan felől. Egy napon Kokotné asszony szokás szerint elbiciklizett
a postára, és szokás szerint látták őt visszatérni is: ahogy közelebb
pedálozott, az aprócska nippfigura egyre nagyobb és kivehetőbb lett.
Ezúttal egy levelet lobogtatott. Ryś kirohant, hogy ingujjas kezével átölelve
üdvözölje, megragadta a levelet, és nyomában a mosolygó Kokotné
asszonnyal beszáguldott.
– Na, végre – Antonina csak ennyit mondott.
Miután Antonina és Ryś többször is elolvasta a levelet, Ryś elrohant,
hogy megossza a hírt Kokot úrral; Antonina szerint Ryś csak ritkán beszélt
fantomapjáról, akinek az emlegetését most végre megkockáztathatta.
Napjaink Varsói Állatkertjének archívumában a család által
adományozott fényképek mellett van egy csodálatos ritkaság is: egy
képeslap, amelyet Jan küldött nekik a hadifogolytáborból, és amelyen a
címzésen kívül semmi más írás nincs. A hátulján jól sikerült karikatúra
látható a bő egyenruhát viselő Janról, a váll-lapján két csillaggal, nyaka köré
tekert sötét sállal, amely lelóg egészen a dereka alá. Borostás állal, táskás
szemekkel és hosszú szempillákkal, erősen ráncos homlokkal, kopasz feje
búbjából felmeredő három szálból álló hajcsutakkal, szájában fityegő
cigarettacsikkel, arcán unott és megvető kifejezéssel örökítette meg magát.
Semmi írás, semmi vádaskodás, csak egy rajz, amely valahová a szánalmas
és a humoros közé tehető, és amely őt megvertként, de nem legyőzöttként
ábrázolja.
A Vörös Hadsereg január 17-én végre behatolt Varsóba, jóval a város
kapitulációja után, túl későn ahhoz, hogy segíthessen. Az oroszoknak
elméletileg ki kellett volna űzniük a németeket, ám politikai, stratégiai és
praktikus okokból (többek közt azért, mert út közben 123 ezer embert
veszítettek) a Visztulától keletre letáboroztak, és két teljes hónapon át
csendes elégedettséggel figyelték a vérontást, miközben lengyelek ezreit
mészárolták le, további ezreket hurcoltak táborokba, a várost pedig porig
rombolták.
Halinát első unokatestvérével, Irena Nawrockával (aki olimpiai
vívóbajnok volt, és a háború előtt rengeteget utazott) és három másik
futárlánnyal együtt a németek letartóztatták, és beparancsolták őket egy
őrökből és varsói foglyokból álló hatalmas, sáros ruhás menetbe, hogy
gyalogoljanak el az ożarówi munkatáborba. A földekről odarohanó
mezőgazdasági munkások munkaruhákat adtak a lányoknak, hogy húzzák
magukra, a kezükbe szerszámokat nyomtak, majd még mielőtt a kimerült
őrök észrevették volna, a lensorok között kihúzták őket a tömegből. A
lányok a mezei munkások közt elvegyülve (a Tátra hegységben lévő)
Zakopanéba menekültek, ahol még hónapokig bujkáltak, amíg a háború
véget nem ért.
34
1945
Az egyik olyan nyúlós, langyos januári reggelen, amikor sötét faágak
csillannak át a ködön, és már a lélegzetvétel is olyan, mintha vattát tüdőzne
le az ember, varjak köröztek rajokban az égen, majd leszálltak a hóborította
földekre. Jelektől hemzsegett a reggel. Antonina nehézfegyverzetű
teherautók dübörgését, repülőgépek és távoli robbanások moraját hallotta,
majd emberek kiáltozását: „Menekülnek a németek!” Nemsokára együtt
menetelve megjelent a lengyel és a szovjet hadsereg, és ahogy
tovavánszorgott egy hosszú, szovjet harckocsikaraván, a helyiek sietve
vörös zászlókat vontak fel a felszabadítók üdvözlésére. Hirtelen fehér
galambok hatalmas raja szállt fel az égre, és a katonák fölött szárnyalva
egyetlen felhővé álltak össze, hogy még magasabbra íveljenek. „Tökéletes
volt az időzítés”, írta Antonina. „Nyilván valami filmrendező intézte a
szimbolikus jelenetet.”
Élt ugyan benne a remény, hogy Jant szabadon engedik, mégis úgy
döntött, hogy a tél hátralevő részét Marywilben töltik, mert kockázatosnak
tűnt kicsi gyerekekkel Varsóba utazni. A helyi gyerekek viszont már tűkön
ültek, hogy újra iskolába járhassanak, ami az ő saját, külön bejáratú
időmérő eszközük volt, ez pedig azzal járt, hogy Antonina csapatának az
iskolaépület helyett újabb átmeneti menedék után kellett néznie. Amikor a
konyhapénze elfogyott, és neki tejet kellett vásárolnia a baba számára, az
urasági kastély megsajnálta, és élelmet küldött neki. Szerencsére félretett
egypár arany „malacot” (rubelt), hogy velük vásárolja meg a varsói
visszaútjukat, amiről tudta, hogy alighanem költséges lesz. Ismét csak
menekültek torlaszolták el az utakat, ezúttal mindenre elszántan hazafelé
tartva, pedig már hallottak róla, hogy a lakásaik romokban hevernek. Nunia
előresietett, felderíteni a terepet, és azzal a hírrel tért vissza, hogy az
állatkerti negyedben túlélő barátokra talált, akiknél megszállhatnak, és azt
jelentette, hogy a villát ugyan találat érte és ki is fosztották, de még mindig
áll.
Mivel teherautóra volt szükségük, amely nem termett minden bokorban,
Antonina egy rakomány burgonyával keletre tartó katonákat vett rá, hogy
egy darabon vigyék el a csapatát. Az utazás napján nulla fok volt, így a kis
pehelypaplanba bugyolált baba volt az egyetlen, aki nem didergett,
miközben a teherautó tovadöcögött, sűrűn meg-megállva, hogy a járőröző
katonák átkutathassák. Miután Włochyban kitették őket, egy orosz
pilótánál sikerült fuvart szerezniük, aki belement, hogy megossza velük
nyitott teherautóját, amelyre fel is zsúfolódtak.
Amikor végre átlépték Varsó határát, mocskos hó és homok fröccsent a
teherautó oldalára, a hó bűzlött, a homok irritálta a szemüket, összebújva
melegítették egymást. Amit látott, az „elképesztette és beteggé tette”, írta,
mert ilyen romhalmazra minden pletyka, figyelmeztetés és szemtanú-
beszámoló ellenére sem volt felkészülve. Az archív fényképeken és filmeken
égi portálokként meredező, elszenesedett ablak- és ajtókeretek, nyitott
méhsejtek kaptárává rombolt magas hivatali épületek és sírkővékony
homlokzatok szegélyezte, szürreális utcák láthatók. Vannak felvételek,
amelyeken bágyadt téli napfény ömlik el a himlőhelyes épületek
hasadékaiban, a csupasz fémvezetékeken, a furcsán meggörbült csöveken és
vas alkatrészeken. Az épületek 85 százalékának elpusztítása után az egykor
díszes város úgy festett, mint valami kolosszális szemétdomb és temető,
mindent alkotó molekuláira züllesztettek, az összes palotát, teret, múzeumot,
környéket és tereptárgyat jellegtelen romhalmazzá változtatták. Ilyen
képaláírások születtek: „Halott város”, „A romok vadonja”, „Romhegyek”.86
Bármilyen hideg volt is aznap, Antonina azt írta, verejtékezni kezdett, az
éjszakát pedig, a döbbenettől és kimerültségtől kábán, Nunia barátainál
töltötték.
Másnap reggeli után Antonina és Ryś az állatkertbe sietett, ahol Ryś
előreszaladt, majd a hidegtől rózsaszínre csípett arccal visszakanyarodott.
– Anyu, a házunk túlélte! – mondta izgatottan. – Akik azt mondták, hogy
elpusztult, hazudtak! Megsérült, nincsenek ajtók és padlók, a holminkat
mind ellopták, de van tető, és vannak falak! Anyu! És lépcső!
A talajt hóréteg fedte, a fák zömét letarolták a gránátok, de egy-két
finom vonalú fekete ág még mindig felderengett a kék égbolt hátterében,
ahogy a Majomház, a villa és több más épület romjai is. A villa egyik emeleti
szobája teljesen eltűnt, az alsó szint összes, fából készült része hiányzott –
ajtók, szekrények, ablakkeretek, padlók –, Antonina feltételezése szerint
télvíz idején eltüzelték őket, hogy meleget adjanak. Az alagsort a
Fácánházzal összekötő föld alatti folyosó, ahol az értékeket elrejtették, nem
egyszerűen beomlott, hanem megszűnt létezni (és arról sem szól a fáma,
hogy bárki kiásta volna a háború után). A padlót nedves papírok és
könyvlapok vastag egyvelege borította, amelyre nem tudtak nem rálépni, így
még inkább széttaposták. Együttes erővel leástak a réteg aljára, piszkos
dokumentumtöredékeket és elsárgult fényképeket gyűjtöttek össze,
amelyeket Antonina óvatosan az erszényébe helyezett.
A hideg dacára szemlét tartottak a bombák és gránátok barázdálta
kertben, és felmérték a környéket, amelyet barikádok, mély
harckocsiárkok, vasdarabok, szögesdróttekercsek és fel nem robbant
gránátok tarkítottak. Antonina a taposóaknáktól félve tovább nem
merészkedett.
Az egész hely úgy festett és úgy bűzlött, mint amit „épphogy csak
elhagyott a háború”. Amíg ő a helyreállítást tervezte, Ryś „próbára tette a
memóriáját”, és a villát, amelyben felnőtt, összevetette azzal a kopár
világgal, amit most talált a helyén. Antonina megnézte azt a földdarabot,
ahová előző évben zöldségeket ültettek, és azon a zsebkendőnyi folton, ahol
a szél lefújta a hósapkát, a talaj közelében pirinyó eperhajtást látott meg.
„Az új élet előjele”, gondolta. Ekkor az egyik alagsori ablakban megmozdult
valami.
– Patkány? – tippelt Ryś.
– Ahhoz túl nagy – felelte Antonina.
– Macska! – kiáltotta Ryś. – Berohant a bokrok közé, és most minket
figyel!
Girhes, szürke macska kuporgott óvatosan a sarokban, és Antonina
azon töprengett, vajon nem próbálták-e elkapni, hogy pörköltet készítsenek
belőle.
– Balbina? Öreg cica! Drága cica! Balbina, gyere ide! – hívogatta Ryś,
miközben lopakodott kúszott hozzá, újra és újra a nevén szólította, míg
végül a macska megnyugodott, és egyszeriben mintha emlékezett volna rá,
bundás nyílvesszőként repült Ryś felé, és a karjaiba ugrott.
– Anyu, haza kell őt vinnünk a Stalowa utcába! – fogta könyörgőre Ryś.
– Nem hagyhatjuk itt! Légy szíves!
Ahogy Ryś elindult a kapu felé, a macska fickándozni kezdett, hogy
leugorjon.
– Akárcsak tavaly nyáron – duzzogott Ryś. – Most meg elfut!
– Hadd menjen – mondta csendesen Antonina. – Bizonyára jó oka van
rá, hogy itt maradjon, olyan, amit mi nem érhetünk.
Ryś elengedte, és a macska beiszkolt a bokrok közé, majd megállt, és
azzal a vézna, kiéhezett pofájával visszanézett. Nyávogott egyet, amit Ryś
így fordított le: „Én hazamegyek. És te?”
Antonina számára nem volt visszatérés az előző életéhez. Odalettek a
gágogó libák, a vijjogó kormoránok, a siránkozó sirályok, a színjátszó
farktollaikat szétterítve a napfényben parádézó pávák, az oroszlánok és
tigrisek Jerikó falait ledöntő morgása, a kötélindákon trillázva hintázó
majmok, a medencéjükben ázó jegesmedvék, a virágzó rózsák és jázminok,
meg a két, „édes kis vidám vidra, amelyek a mi hiúzaink legjobb barátai
lettek – és ahelyett, hogy a saját kosarukban aludtak volna… a hiúzok puha
bundájában szundikáltak, és a fülüket szopogatták”. Elmúltak azok az idők,
midőn a hiúzkölykök, a vidrák és a kölyökkutyák mind odabent éltek, és
szűnni nem akaró fogócskát játszottak a kertben. Ryśsel együtt titkos rituálét
adtak elő – szertartásosan megígérték minden egyes összetört és elhagyott
tárgynak, hogy „emlékezni fognak rájuk, és hamarosan visszatérnek, hogy
segítsenek”.
35
Utóhatás
Magdalena Gross még a bujkálás alatt hozzáment Maurycy Fraenkelhez
(Paweł Zielińskihez), és a varsói felkelés után a keleten fekvő városba,
Lublinba költöztek, ahol a művészek és az értelmiség a Café Paletában gyűlt
össze. Az asszony ott ismerkedett meg a város avantgárd művészvilágával,
amely számos, szavak nélküli színházat foglalt magában: zenés színházat,
táncszínházat, rajzszínházat, árnyszínházat és papírkosztümöket, rongyokat
és kis tüzeket bemutató színházakat. A felforgató politikai bábszínház hosszú
lengyelországi tradíciója a háború alatt megszakadt, de Lublinban
Magdalena csatlakozott azokhoz a lelkes rajongókhoz, akik megálmodták
az új Lengyelország első bábszínházát, és őt kérték fel, hogy alkossa meg a
bábok fejét. A hagyományos, harsány papírmasé vonások készítése helyett
úgy döntött, hogy élethűen részletezett arcokat kreál, a bábokat pedig
selyemmel, gyöngyökkel és kalárisokkal díszíti. Az első előadást 1944.
december 4-én tartották Lublinban.
1945 márciusában Magdalena és Maurycy visszatért a frissen
felszabadított Varsóba, ahol nem volt sem áram, sem gáz, sem közlekedés,
ahol a kevés megmaradt ház ablakok nélkül düledezett. Magdalena arra
vágyakozott, hogy újra állatokat mintázhasson, ezért panaszosan így kérlelte
Antoninát:
– Mikor lesznek már állataid? Muszáj mintáznom! Rengeteg időt
elpocsékoltam! – Kedvencei, a flamingók, marabuk és más egzotikus
állatok híján, az egyetlen rendelkezésre álló modellt kezdte el mintázni, egy
kiskacsát, és mivel lassú kezű művész volt, ahogy a kacsafióka felnőtt
madárrá serdült, folyton át kellett dolgoznia a darabot. De mégiscsak ez lett
a háború utáni első szobra, alkalom az ünneplésre.
Az a Varsó, amelyet ők ismertek, a háború előtt másfél millió embernek
adott otthont; 1946 tavaszának elején egy másik látogató, dr. Joseph
Tenenbaum „legföljebb félmillióról”87 adott hírt. „Akkori állapotában
tizedannyi embernek sem láttam benne életteret. Sokan még mindig
kriptákban, üregekben, pincékben és föld alatti óvóhelyeken éltek”, de
lenyűgözte őt a moráljuk:
Białowieżai-erdő, 2005
A Lengyelország északkeleti részén elterülő őserdő szélén mintha elillanna az
idő, ahogy a mocsári füvön kéttucatnyi ló legelészik a kolosszális fenyőfák
és a vakítóan kék ég alatt. Fagyos reggeleken legelés közben
gőzbuborékok veszik őket körül, és ha odébb mennek, édeskés bőrszagot
hagynak maguk után. Testködjük velük együtt mozog, de az illatuk
láthatatlan fellegként órákig is ott maradhat az egymásba keveredő
patanyomok fölött, és néha egy-egy kavicsos ösvényen vagy falevelekkel
lepett csapáson, ahol nem árulkodnak a patanyomok, az ember vadszagú
légzsákba lép, és egyszeriben a vadlovak esszenciája veszi körül.
A lovak tavasztól őszig az emberek segítsége nélkül élnek, belegázolnak
a tavacskákba, és bokrokat, faágakat, algát és füvet legelnek. Október
közepén lehull a hó, és májusig meg is marad. Télen éhesen kapálják a
havat, száraz füvet vagy rothadó almát keresve, és néha a Lóőrség lovas
erdőkerülői adnak nekik szénát meg sót. A nekiiramodásra és ugrásra való
izmokkal megáldott jószágokon kevés zsír rakódik le, ami szigetelné őket a
jeges napokon, így aztán könnyen összegubancolódó, bozontos bundát
növesztenek. Ilyenkor hasonlítanak leginkább a Loire-völgy széltében-
hosszában fellelhető történelem előtti lakóbarlangok falaira festett lovakhoz.
Milyen ijesztő is sutba hajítani az itt-és-mostot és az erdőszéli réteken
legelésző, talán ősi lovakat figyelni, ahogy ezer évvel ezelőtt tették az
emberek. Döbbenetesen szép teremtmények: a színük sötétbarna, a
hátukon végigfutó fekete csíkkal és sötét sörénnyel (néha egy-egy csikó
fekete pofával, csüdszőrzettel és egy vagy két zebracsíkos lábbal születik).
Hosszú fülük, nagy, vaskos nyakuk ellenére könnyed testfelépítésűek és
gyorsak. A háziasított lovakkal ellentétben télen kifehérednek, ahogy a
hermelinek és a sarki nyulak is, hogy belesimuljanak a tájba. A jég
üveggolyókká csomósodik a durva sörényekben és farkakban, a patáikkal
trappolás közben hóemelvényeket építenek. De zord időjárási
körülmények között, szegényes étrenden is virulnak, és bár a csődörök
kivicsorított fogaikkal és csapkodó nyakukkal ádázul csatáznak
egymással, úgy gyógyulnak, mint a karikacsapás. „A mienknél régibb és
teljesebb világban mozognak”, írja The Outermost House (Az utolsó ház)
című könyvében Henry Beston a vadállatokról, „olyan, meghosszabbított
érzékszervekkel megajándékozva, amelyeket mi már elveszítettünk vagy
sosem is tettünk rájuk szert, olyan hangok szerint élve, amelyeket mi
sosem fogunk meghallani.”
A Białowieżai-erdőben újjáteremtett őstulkot is találni, Julius Caesar
egyik kedvenc vadászprédáját, amelyet odahaza, Rómában vad, fekete
bikaként írt le a barátainak, „nagyságuk csak kevéssel marad el az
elefántétól”, erősek és gyorsak. „Ha ember vagy valami más vad kerül a
szemük elé, kíméletlenül végeznek vele”, írta. „Nem szelídíthető, még akkor
sem szokik hozzá az emberhez, ha fiatalon fogják el.” A fekete-erdei
emberek szemlátomást kérlelhetetlenül gyakorolták az őstulokbikák
vadászatát (a teheneket meghagyták elleni), és „nagy elismerés jut
osztályrészül annak, aki a legtöbb[et] ejti el, és a szarvakat bizonyságul
megmutatja a közösségnek. Nagyon keresett cikk: ezüsttel vonják be, s
fényűző lakomákon ivópohárként használják.”{1} 1627-re azonban már az
utolsó igazi őstulkot is leölték.
Itt mégis szemlátomást tarpánok, bölények és őstulkok legelésznek,
kóborolnak a lengyel–fehérorosz határon húzódó, szigorúan őrzött
természetvédelmi területen, amely már az 1400-as évek óta a koronás fők
kedvence volt, a varázslat és a szörnyek számos európai tündérmesét és
mítoszt megihlető birodalma. IV. Kázmér olyannyira elbűvölőnek találta,
hogy hét évet (1485–1492) töltött el itt egy közönséges erdészlakban,
vadonbéli otthonából intézve az állam ügyeit.
Hogy mi olyan áhítatot keltő ebben a tájban, hogy képes volt mindenféle
kultúrákból és korokból való embereket, köztük Lutz Hecket, Göringet és
Hitlert is megbabonázni? Csak ízelítőül: ötszáz éves tölgyfák állnak benne,
továbbá több tíz méter magas citadellákként magasba szökő erdei fenyők,
lucfenyők és szilfák. Az egysejtű véglényektől kezdve az olyan nagytestű
emlősökig, mint a vaddisznó, a hiúz, a farkas és a jávorszarvas, 12 ezer
állatfajjal büszkélkedhet, persze ott vannak még a visszafajzott őstulkok,
tarpánok és bölények csordái is. A lápokon és tavacskákon hódok,
nyestek, menyétek, borzok és hermelinek siklanak, az égbolton pedig
pomerániai sasok osztoznak denevérekkel, vándorsólymokkal,
macskabaglyokkal és fekete gólyákkal. Bármely adott napon több
jávorszarvassal lehet itt találkozni, mint emberrel. A levegő gyantától és
tűlevelektől, tőzegmohától és hangától, bogyósoktól és gombáktól,
mocsaras rétektől meg tőzeglápoktól illatozik. Nem csoda hát, hogy
Lengyelország ezt a rezervátumot választotta egyetlen védett természeti
műemlékéül, és azt a megtiszteltetést is kiérdemelte, hogy a Világörökség
részévé válasszák.
A rezervátumot lezárták a vadászok, a favágók és mindenféle motoros
jármű elől, így egy páratlan flóra és fauna utolsó mentsvára lett, ezért
erdőkerülők vezetnek körbe kis túracsoportokat erre kijelölt ösvényeken,
ahol tilos a szemetelés, a dohányzás és a suttogásnál hangosabb beszéd.
Semmit sem szabad elmozdítani, még egy szuvenírnek szánt falevelet vagy
követ sem. Igyekeznek elkerülni az emberre utaló minden jelet, főleg a
lármát, a parkban az erdőkerülők gumikerekű lovaskocsikat használnak, a
kidőlt fákat kézzel fűrészelik föl, és lovakkal vontatják ki őket.
A „szigorúan védettként” ismert területen rengeteg kidőlt, élettelen,
korhadó fát látni, amelyek furamód az erdő gerincét alkotják és rendkívüli
erejét biztosítják, ezért van az, hogy az aktivisták energikusan védik az
elpusztult fáit. A szél által természetes úton kidöntött, korhadó fák élőlények
tömegeinek adnak otthont: 3 ezer gomba-, 250 moha-, 350 zuzmó- és
8791 rovar-, emlős- és madárfajnak. A vezetők és a múzeumban látható
diorámák a park ökológiájáról és történetéről mesélnek, de azt csak kevés
látogató ismeri fel, hogy milyen sokrétű hatást gyakorolt a náci rasszizmusra
és romantikára.
Ahogy a szürkület leereszkedik a Białowieżai-erdő mocsaraira,
seregélyek százai repülnek föl egyszerre hatalmas tölcsért alkotva, majd a
raj leszáll, hogy a tóparti füvesben menedéket találjon éjszakára. Eszembe
jut, hogy Antonina mennyire szerette a seregélyeket, eszembe jut
Magdalena, „a Seregély”, és Lutz Heck is, aki kedvét lelte „a kis színjátszó,
fényes zöld seregélyben,90 [amely] nagyra tátott csőrrel csicseregte kicsiny
dalát, kis teste a szó szoros értelmében belereszketett a hangok erejébe”. A
fajegészségtani és tenyésztési kísérletek, amelyek Heck ambíciói, Göring
vadászszenvedélye és a náci filozófia nyomán bontakoztak ki, ironikus
módon végül ritka növények és veszélyeztetett állatok tucatjait segítettek
megmenteni.
Egyes lengyel hazafiak, akik érthető módon keserűen vették tudomásul
Heckék náci kötődéseit és motivációit, siettek azt állítani (és ma is azt
állítják), hogy ezek az állatok talán hasonlítanak ősi felmenőikre, de azért
formailag mégiscsak hamisítványok. A klónozás a Heck fivérek idejében
még nem állt rendelkezésre, máskülönben bizonyosan elsajátították volna.
Egyes zoológusok, akik jobban szeretik „majdnem tarpánoknak” és
„majdnem őstulkoknak” nevezni ezeket az állatokat, politikai programokhoz
társítják őket. A lovak „bár nem igazi vadállatok, de nagy, egzotikus
jószágok, amelyeknek történetét dráma, odaadás és szemfényvesztés
színesíti”, jelenti ki Aurochs, le retour… d’une supercherie nazie (1999)
című könyvében a biológus Piotr Daszkiewicz és az újságíró Jean
Aikhenbaum. Ők szélhámosként állítják be Heckéket, akik kolosszális náci
átverést vittek végbe – azzal, hogy új fajt teremtettek, nem pedig egy
kihaltat támasztottak fel. A könyvüket az International Zoo Newsban
ismertető Herman Reichenbach azzal vág vissza, hogy Daszkiewicz és
Aikhenbaum opusza híjával van a tényeknek, és alapjában véve olyasmi,
„amit a franciák polemique-nak…91 az amerikaiak pedig »vitriolos
támadásnak« neveznek… [de] lehet, hogy Heckék megérdemlik; a háború
után a náci diktatúrával való kapcsolatukat illetően minden voltak, csak
őszinték nem… [E]gy ősi germán környezet újjáteremtése (egy park
határain belül) ugyanúgy a náci ideológia része volt, mint Elzász újbóli
visszaszerzése.”
Reichenbach mégis fontos szerepet vizionál Heckék teremtményeinek:
„Mégiscsak segíthetnek megőrizni a vegyes erdő-mező természetes
környezetét… És mint vad szarvasmarhatípus, az őstulok talán egy olyan
háziállat génállományát is képes lesz feldúsítani, amely az utóbbi
évtizedekben genetikailag elszegényedett. Lehet, hogy az őstulok
visszatenyésztésével való próbálkozás ostobaság volt, de nem bűntett.” Z.
Pucek professzor, a Białowieżai Természetvédelmi Terület munkatársa a
Heck-marhát „a huszadik század legnagyobb tudományos
szélhámosságának” bélyegzi. És így tovább, a polémia folytatódik,
folyóiratokban és online felületeken vitatják meg, ahol gyakran idézik az
amerikai C. William Beebe egyik passzusát. The Bird: Its Form és
Function (A madár – Alakja és funkciója) (1906) című művében Beebe ezt
írja: „Egy műalkotás szépsége és géniusza felidézhető, még ha elsődleges
anyagi kifejeződése elpusztult is; a tovatűnt harmónia újra megihletheti a
zeneszerzőt; ám ha az élőlények egy fajának utolsó egyede is megszűnik
lélegzeni, egy újabb mennyországnak és egy újabb földnek kell eltelnie
ahhoz, hogy az a valami újra létezhessen.”
A megszállottságnak számtalan formája van, némelyik ördögi, némelyik
véletlenszerű. A Białowieżai-erdő rengetegében sétálgatva az ember nem is
gondolná, hogy az milyen szerepet játszott Lutz Heck ambícióiban, a Varsói
Állatkert sorsában, valamint Jan és Antonina emberbaráti
opportunizmusában, akik a náciknak a történelem előtti állatokkal és egy
őserdővel kapcsolatos rögeszméjéből kovácsoltak tőkét ahhoz, hogy
veszélyeztetett szomszédok és barátok tucatjait mentsék meg.
II
1
Pár évvel korábban betörők hatoltak be a Varsói Állatkert madárházába, és elloptak több
baglyot, egy hollót meg egy kondorkeselyűt, de a hatóságok azt feltételezték, hogy a baglyokat
és a hollót csak megtévesztésül emelték el, mivel valódi célpontjuk a kondorkeselyű volt,
amelynek feketepiaci ára akkoriban az egekbe szökött. Állatkerti szöktetések mindenütt
előfordulnak, ezeket rendszerint tenyésztők vagy laboratóriumok megbízásából követik el, de
néha magángyűjtők is adnak rá megbízást. Híres eset volt, amikor a Duisburgi Állatkertből egy
gyönyörű kakadut loptak el, amelyet később döglötten, kitömve találtak meg egy házaspár
lakásában, akik a házassági évfordulójukra kapták ajándékba.
2
Az 1920-as évek nagy őrületét, a Pogo stick ugráló botot valójában az amerikai George
Hansburg szabadalmaztatta.
3
A flamingók úgy festenek, mintha hátrafelé néző térdük lenne, pedig az valójában a
bokájuk. A térdük följebb libeg, ahol tollak rejtik.
4
Az itt közölt részletek jó része Helena Boguszewskától származik, akinek a
szomszédban volt birtoka.
5
Antonina visszaemlékezése egybevág a nyugalmazott mérnök Wiktor Okulicz-
Kozarynéval, aki gyerekként ugyanezt a jelenetet élte át, és emlékszik, hogy „német repülőgép
szállt alacsonyan a tömeg fölé lövöldözve, és rengeteg embert megölt… [és] egy mező fölött
két lengyel gép támadott meg egy német bombázót, a gép kigyulladt, majd egyetlen ejtőernyő
libegett lefelé néhány fa közelében.”
6
Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya (1899).
7
A zenegépet az 1930-as években találták fel, hogy zenét szolgáltassanak vele a
mellékutak mentén álló jookokban – a karolinai félvérek hívták így a bordélyház, játékbarlang és
táncparkett keverékéből álló lebujokat.
8
Stefan Starzyński, idézi Warsaw and Ghetto (Varsó, B. M . Potyralsey, 1964).
9
Rommelt idézi Israel Gutman: Resistance: The Warsaw Ghetto Uprising (Ellenállás – A
varsói gettófelkelés) (New York, Houghton M ifflin, 1994), 12. o.
10
Proceedings of the Trial of the Major War Criminals Before the International Military
Tribunal, Nuremberg (Jegyzőkönyv a fő háborús bűnösök peréről a nemzetközi katonai
törvényszék előtt, Nürnberg), 29. kötet, ND 2233-PS; idézi Anthony Read: The Devil’s
Disciples: Hitler ’s Inner Circle (Az ördög tanítványai – Hitler belső köre) (New York, W. W.
Norton, 2004), 3. o.
11
Adam Zamoyski: The Polish Way: A Thousand-year History of the Poles and Their
Culture (A lengyel út – A lengyelek és kultúrájuk ezeréves története) (New York, Hippocrene
Books, 1994), 358. o.
12
Jan Żabińskit idézi egy izraeli jiddis újság abból az alkalomból, hogy a Jad Vasem
Żabińskiékat a „Világ Igazai” kitüntetésben részesítette. Az újságcikket Ryszard Żabiński
bocsátotta a rendelkezésemre.
13
Heinz Heck 1928-ban lett a müncheni Hellabrunn Állatkert igazgatója, és 1969-ig az is
maradt.
14
Az eszperantót 1887-ben Białystokban találta fel egy szemészorvos, dr. Ludovic Lazar
Zamenhof, aki a „Doktoro Esperanto” (dr. Remény) álnevet választotta. A Białystok
soknyelvű világában megmártózó orvos felfigyelt rá, hogy az etnikai csoportok között mennyi
bizalmatlanság és félreértés forrásai a nyelvi korlátok, ezért megalkotott egy semleges
közvetítőnyelvet.
15
Lutz Heck: Animals – M y Adventure, ford. E. W. Dickies (London, M ethuen, 1954),
60. o.
16
Noha a lengyel tudós, Tadeusz Vetulani már évekkel azelőtt sikertelenül próbálkozott
ugyanezzel a visszatenyésztési eljárással, Heck ellopta Vetulani kutatását és összesen harminc
állatot, ezeket Németországba küldte, majd később Romintenben, utána a Białowieżai-erdőben
helyezte el őket.
17
Hitler nyilvánosan bármennyire is az egészséges, életerős árja faj mellett szállt síkra,
Goebbels dongalábú volt, Göring elhízott és morfiumfüggő lett, maga Hitler pedig, úgy tűnik, a
háború végén már harmadlagos szifiliszben, stimulálószer- és nyugtatófüggőségben, valamint igen
valószínű, hogy Parkinson-kórban is szenvedett. Hitlert mindenüvé elkísérte orvosa, a neves
szifilisz-specialista, Theodor M orell, hogy kéznél legyen a fecskendő és az aranyfüstbe
csomagolt vitamin. Egy ritka filmfelvételen Hitler a biztos jobb kezével kezet ráz az előtte
felsorakozott fiúkkal, miközben a háta mögé rejtett bal keze a Parkinson-kór jellegzetes remegését
mutatja.
Egy 1940. május 20-i keltezésű levelében az akkor Lengyelországban állomásozó, huszonkét
éves Heinrich Böll, „a nácikkal szembeni leküzdhetetlen (és azóta sem leküzdött) ellenérzése”
dacára azt írta édesanyjának Kölnbe, hogy sürgősen küldjön neki extra adagokat a Pervitinből,
amelyet a német civil lakosság saját használatra szabad forgalomban vásárolhatott. (Leonard L.
Heston és Renate Heston: The Medical Casebook of Adolf Hitler [Adolf Hitler orvosi
esetnaplója], [London, William Kimber, 1979]), 127–129. o.
18
Josef M engele bajor gyáriparos családban nevelkedett, vallását a hivatalos
formanyomtatványokon katolikusként jelölte meg (a nácik által preferált „istenhívő”
helyett). A genetikai rendellenességek bűvkörében élt, és „dr. Auschwitznak”, ahogy később
ismertté vált, bőven volt is honnan merítenie a gyermekeket, akiken olyan kísérleteket hajtott
végre, amelyeket a frankfurti törvényszék később „rettenetes bűncselekményeknek”
bélyegzett, melyeket „szándékosan és vérszomjasan” hajtottak végre, és amelyeknek
gyakran képezte részét az élveboncolás és a gyilkosság. „Brutális volt, de úriemberként, aljas
módon”, mondta róla egy fogoly, mások úgy jellemezték, mint aki „nagyon könnyed”, egy
„Rudolph Valentino-típus”, mindig kölnitől illatos. (Idézi Robert Jay Lifton: Náci orvosok –
Az orvosi eszközökkel történő emberölés és a fajirtás lélektana [Pécs, Alexandra, 1997, ford.
Radnai Csaba és Jankovits László], 337. o.) „A halálra való szelektálásban vagy a
személyesen végzett gyilkolásban M engele számára a lényeg a hivalkodó érzéketlenség – azt
is mondhatnánk, a közömbösség –, valamint a hatékonyság volt”, vonja le a következtetést
Lifton (341. o.).
Amikor újabb foglyok érkeztek, őrök masíroztak fel-alá a sorok előtt, és azt kiáltozták,
hogy „Zwillinge, zwillinge!”, ikrekre vadászva M engele számára, akikkel majd hátborzongató
módokon eljátszadozhat. A szemszín megváltoztatása lett a kedvenc kutatási témája, és irodája
egyik falán egy sereg, műtéti úton eltávolított szemet állított ki, amelyeket úgy tűztek fel, mint
valami molylepkegyűjteményt.
19
Konrad Lorenzet idézi Ute Deichmann: Biologists under Hitler, ford. Thomas Dunlap
(Biológusok Hitler alatt) (Frankfurt am M ain, Campus Verlag, 1992), 187. o.
20
Konrad Lorenz: „Durch Domestikation verursachte Störungen artewigen Verhaltens”,
Zeitschrift für angewandte Psychologie und Charakterkunde, vol. 59 (1940), 69. o.
21
Hitler belső körének tagjaként egykettőre „légügyi miniszterré”, valamint „birodalmi
fővadásszá” és „birodalmi főerdésszé” avanzsált. Több volt puszta mohó vadásznál – egyszer
a birtokáról repülővel hozatott magának egy szarvasbikát Franciaországba, hogy
becserkészhesse és lelőhesse –, a vadászatot a gyermekkora kastélyában zajló élettel
azonosította, és arról álmodott, hogy visszaadja Németországnak elveszett nagyságát („Újra
eljön még a mi időnk!”, hangoztatta). A hétvégéket az erdőben töltötte, és mivel minden
alkalmat megragadott, hogy a politikát összekösse a vadászattal, haute cuisine társas
vadászatokat rendezett. Hitler nem vadászott, de gyakran viselt vadászruhát, főleg az
Alpokban lévő nyaralójában, mintha bármelyik pillanatban felröptethetne egy sólymot vagy
nyeregbe pattanhatna, hogy üldözőbe vegyen egy gyertyatartó agancsú szarvasbikát.
Göring az 1930-as évek közepe és 1943 vége között többtucatnyi vadászkirándulást tett a
barátaival, külföldi előkelőségekkel és a német főparancsnokság tagjaival, és a dokumentumok
tanúsága szerint még 1943. január–februárjában is, amikor Németország már vesztésre állt a
keleti fronton, a kastélyában tartózkodott, hogy rominteni vaddisznóra meg királyi agancsú
porosz szarvasbikára vadásszon. (Ugyanezen időszakban vezette be a társastáncórákat is a
Luftwaffe tisztjei számára.)
22
A mai napig is vezetik, csak most Lengyelországban adják ki. A vadbölények vérvonalát
nem tartják nyilván, őket az erdészek egyszerűen szemmel tartják és megszámolják.
23
Heck: Animals, 89. o.
24
A zárt közösségekben élő állatoknak ez az átka a mi tejelő teheneinkre is érvényes,
amelyek ma már szinte egymás klónjai; a betegség, amely egyet elpusztít közülük, a többit is
elpusztíthatja.
25
„The M atrilineal Ancestry of Ashkenazi Jewry: Portrait of a Recent Founder
Event”(Az askenázi zsidóság anyai ági leszármazása – Egy újabb keletű alapítói esemény
portréja): Doron M . Behar, Ene M etspalu, Toomas Kivisild, Alessandro Achilli, Yarin Hadid,
Shay Tzur, Luisa Pereira, Antonio Amorim, Lluís Quintana-M urci, Kari M ajamaa, Corinna
Herrnstadt, Neil Howell, Oleg Balanovsky, Ildus Kutuev, Andrey Pshenichnov, David
Gurwitz, Batsheva Bonne-Tamir, Antonio Torroni, Richard Villems, and Karl Skorecki.
American Journal of Human Genetics, 2006. március.
26
Az a valaki nem egymagában élt a bolygón, csak egyszerűen senki másnak a
leszármazottja nem maradt életben.
27
Pierre Lecomte du Noüy: La dignité humaine (1944).
28
Norman Davies: A varsói felkelés – „A ’44-es varsói csata (Budapest, Európa, 2008,
ford.: dr. M olnár György), 251. o.
29
A nürnbergi per során felolvasott átiratból, „The Fallen Eagles” (A bukott sasok) címmel
beszámol róla a Time, 1945. december 3.
30
Lengyelország a háború előtt 36 milliós népességének 22 százalékát elveszítette, többet,
mint bármely más európai ország. A háború után a jeruzsálemi Jad Vasem, Izrael Állami
Emlékhatósága részletesen felsorolta a keresztény Lengyelország megpróbáltatásainak egy
részét és azt, hogy a 6 millió meggyilkolt zsidón kívül 3 millió katolikus is meghalt, „de ami
még szörnyűbb, az ország elsősorban a művelt osztályait, az ifjúságát és azokat az elemeket
veszítette el, amelyek a jövőben szembeszállhatnának a két totalitárius rezsim egyikével vagy
másikával… A német terv szerint a lengyeleket műveletlen néppé, a német hűbérurak
rabszolgájává kellett volna tenni.”
31
M ichał Grynberg szerk.: Words to Outlive Us: Eyewitness Accounts from the Warsaw
Ghetto (A bennünket túlélő szavak: Szemtanúk beszámolói a varsói gettóról), ford. Philip
Boehm (London, Granta Books, 2003), 46. o.
Volt idő, amikor Himmler felkérte Werner Heisenberget, hogy alapítson intézetet a
jégcsillagok tanulmányozására, mivel az osztrák Hanns Hörbiger (a Glazial-Kosmogonie
[1913] szerzője) megfigyelésein alapuló Welteislehre kozmológiája szerint a Naprendszer
legtöbb égitestje, köztük a Föld holdja is egyetlen, gigantikus jéghegy. A hűtőgépmérnök
Hörbigert az győzte meg erről, hogy a hold és a bolygók éjszaka olyan fényesnek tűntek, no
meg a skandináv mitológia, amely szerint a Naprendszer a tűznek és a jégnek a jég győzelmével
végződő, gigantikus összeütközéséből keletkezett. Hörbiger 1931-ben meghalt, de elmélete
népszerűségre tett szert a náci tudósok körében, Hitler pedig esküdözött, hogy az 1940-es
évek szokatlanul hideg telei a Welteislehre valóságát igazolták. Nicholas Goodrick-Clarke A
nácizmus okkult gyökerei című könyvében feltárja az olyan magnetikus őrültek hatását, mint
amilyen Karl M aria Wiligut, „Heinrich Himmler magánmágusa” is volt, akinek a doktrínái
befolyásolták az SS ideológiáját, logóit, ceremóniáit és tagjainak önmagukról mint templomos
lovagokról és az eljövendő árja utópia jövőbeli tenyészbikáiról alkotott képét. Himmler e célból
alapította a német történelem előtti kort, archeológiát és fajt tanulmányozó, Ahnenerbe nevű
intézetet, amelynek munkatársai SS-egyenruhát viseltek. Himmler a vesztfáliai Wewelsburg
várát is megszerezte, hogy azon nyomban megkezdje az SS oktatását és az álvallásos
ceremóniák lebonyolítását, majd egy mindenestül ambiciózusabb jövendőbeli helyszínné
alakítsa át, „és az ezredéves nagy-német Reich központjában létrehozzon egy SS-Vatikánt”.
32
M ichael M azor: The Vanished City: Everyday Life in the Warsaw Ghetto, ford. David
Jacobson (New York, M arsilio Publishers, 1993), 19. o.
33
Grynberg: Words to Outlive Us, 46–47. o.
34
After Karski (Karski nyomában), 267. o., idézi Davies: A varsói felkelés, 254. o.
35
Lásd Rostal: In the Cage of the Pheasant (A fácán ketrecében).
36
M ilton Cross: Encyclopedia of the Great Composers and Their Music (A nagy
zeneszerzők és muzsikájuk enciklopédiája) (Doubleday, 1962), 560–561. o.
37
Az Arbeitsamt által Németországba deportált munkásoknak lila P betűt kellett viselniük
a ruhájuk ujján, és nem járhattak templomba, nem folytathattak kulturális tevékenységet, és
nem használhatták a közösségi közlekedést. A nemi érintkezés egy német személlyel
halálbüntetést vonhatott maga után. (Davies: A varsói felkelés, 153. o.)
38
Polacy z pomocą Żydom (Zsidókat segítő lengyelek), 2. kiadás (Krakkó, Wydawnictwo
Znak, 1969), 39–45. o.
39
Jack Klajman Ed Klajmannal közösen: Out of the Ghetto (A gettón kívül) (London,
Vallentine M itchell, 1999), 21., 22. o.
40
Lonia Tenenbaum, in Polacy z pomocą Żydom.
41
Jan E. Rostal: „In the Cage of the Pheasant”, Nowiny i Courier, 1965. október 1.
42
Karl Friederichset idézi Deichmann: Biologists under Hitler, 160. o.
43
Friedrich Prinzing: Epidemics Resulting from Wars (Oxford, Clarendon Press, 1916).
44
SS-tisztek előtt tartott beszéd, 1943. április 24., Harkov, Ukrajna, kinyomtatva: az
Egyesült Államok Tengelyhatalmak Háborús Bűneit Kivizsgáló Főállamügyészi Hivatala: Nazi
Conspiracy and Aggression (Náci összeesküvés és agresszió), (Washington, D. C., United
States Government Printing Office, 1946), 4. kötet., 572–578., 574. o.
45
Hanna Krall: Shielding the Flame: Az Intimate Conversation with Dr. Marek Edelman,
the Last Surviving Leader of the Warsaw Ghetto Uprising (Őrizzük a lángot – M eghitt
beszélgetés dr. M arek Edelmannal, a varsói gettófelkelés utolsó túlélő vezetőjével) (New York,
Henry Holt, 1977), 15. o.
46
Ludwig Fischer jelentését idézi Gutman: Resistance, 89. o.
47
Stefan Ernestet idézi Grynberg: Words to Outlive Us, 45. o.
48
Alexander Susskindot idézi Daniel C. M att szerk.: The Essential Kabbalah: The Heart
of Jewish Mysticism (A kabbala alapjai – A zsidó miszticizmus lelke) (San Francisco,
HarperCollins, 1995, Dov Baer: M aggid Devarav l’Ya’aquov c. művének fordítása), 71. o.
49
Nehemia Polen: The Holy Fire: The Teachings of Rabbi Kalonymus Kalman Shapira, the
Rebbe of the Warsaw Ghetto (A szent tűz – Kelman Kalonimus Szapiro rabbi, a varsói gettó
rebbéjének tanításai) (Lanham, M aryland: Rowman & Littlefield, 1994), 163. o.
50
M arek Edelman in Krall: Shielding the Flame. Edelman a háború után kardiológus lett,
amit úgy kommentált, hogy „aki olyan jól ismeri a halált, az több felelősséggel tartozik az
életnek”.
51
Háború utáni interjú Danka Harnishsal Izraelben, héberből fordította Haviva Lapkin, a
Lorraine and Jack. N. Friedman Commission for Jewsih Education munkatársa, West Palm
Beach, Florida, 2006. április.
52
Gunnar S. Paulsson: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945 (Titkos város
– A rejtőzködő varsói zsidók, 1940–1945) (New Haven, Connecticut, Yale University Press,
2002), 5. o.
53
Alicja Kaczyńska: Obok piekła (Gdańsk, M arpress, 1993), 48. o.; idézi Paulsson:
Secret City, 109–110. o.
54
Ruta Sakowska szerk.: Listy o zagladzie (Levelek a megsemmisítésről), (Varsó, PWN,
1997). Jenny Robertson: Don’t Go to Uncle’s Wedding: Voices from the Warsaw Ghetto (Ne
menj el a nagybácsi esküvőjére – A varsói gettó hangjai) (London, Azure, 2000).
55
Janusz Korczak: Ghetto Diary (Gettónapló) (New Haven, Connecticut, Yale University
Press, 2003), x. o.
56
Ghetto Diary, 9. o.
57
Ghetto Diary, 8. o.
58
Ghetto Diary, 107. o.
59
Betty Jean Lifton: Ghetto Diary, Bevezető, vii. o.
60
Irene Tomaszewski és Tecia Werbowski: Żegota: The Rescue of Jews in Wartime Poland
(Żegota – Zsidómentés a háborús Lengyelországban) (M ontreal, Kanada, Price-Patterson Ltd.,
1994).
61
Gunnar S. Paulsson: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945 (New Haven,
Connecticut, Yale University Press, 2002), 163. o.
62
Jan Żabiński: „The Growth of Blackbeetles and of Cockroaches on Artificial and on
Incomplete Diets” (Svábbogarak és csótányok növekedése mesterséges és elégtelen étrenden),
Journal of Experimental Biology (Company of Biologists, Cambridge, UK), 6. kötet (1929): 360–
386. o.
63
Emanuel Ringelblum: Polish–Jewish Relations During the Second World War (A
lengyel–zsidó kapcsolatok a második világháború alatt) (New York, Howard Festig, 1976), 89–
91. o.
64
M ichael Wex: Born to Kvetch: Yiddish Language and Culture in All of Its Moods
(Siránkozásra születtem – Jiddis nyelv és kultúra minden hangulatra) (New York, St. M artin’s
Press, 2005), 93. o.
65
Wex: Born to Kvetch, 117., 132., 137. o.
66
Judit Ringelblum: Beit Lohamei ha-Getaot (Haifa, Izrael, Berman Archives); idézi
Paulsson: Titkos város, 121. o.
67
Otto Strasser: Mein Kampf (Frankfurt am M ain, Heinrich Heine Verlag, 1969), 35. o.
68
Cywia Lubetkin: Extermination and Uprising (M egsemmisítés és felkelés) (Varsó,
Zsidó Történeti Intézet, 1999); idézi Robertson: Don’t Go to Uncle’s Wedding, 93. o.
69
Stefan Korboński: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–
1945 (A harcoló Varsó – A lengyel földalatti állam története, 1939–1945), ford. F. B.
Czarnomski (New York, Hippocrene Books, 2004), 261. o.
70
Władysław Smólski beszámolójából, in Righteous Among Nations: How Poles Helped
the Jews, 1939–1945 (A Világ Igazai – Hogy segítették a lengyelek a zsidókat, 1939–1945),
szerkesztette Władysław Barloszewski és Zofia Lewin (London, Earlscourt Publications Ltd.,
1969), 255–259. o.
71
Schultheiss, Dirk. M .D., et al.: Uncircumcision: A Historical Review of Preputial
Restoration (Körülmetéletlenség: A fityma-helyreállítás történeti áttekintése), Plastic and
Reconstructive Surgery, 101. kötet, 7. szám (1998. június), 1990–1998. o.
72
A második világháború után a Zsidó Történeti Intézetnél letétbe helyezett és a
Righteous Among Nationsben megjelent személyes visszaemlékezés, 258. o.
73
Ringelblum: Polish-Jewish Relations, 101. o.
74
Sophie Hodorowitz Knab: Polish Customs, Traditions, and Folklore (Lengyel
szokások, tradíciók és néphagyományok) (New York, Hippocrene Books, 1996), 259. o.
75
Janina in Righteous Among Nations, 502. o.
76
Rachela „Aniela” Auerbach háború utáni tanúvallomása in Righteous Among Nations,
491. o.
77
Basia in Righteous Among Nations, 498. o.
78
1963. május 2.
79
Arthur Schopenhauer: Parerga és paralipomena – kisebb filozófiai írások, ford.
Liebermann Pál et al. (Budapest, Világirodalmi Kvk., 1924), 1. kötet (5. fejezet, „Tanácsok és
alapelvek”).
80
A hatására bekövetkező tűzviharban lehetetlenség volt összeszámolni az áldozatokat, de
manapság úgy becsülik, hogy Drezdában 35 ezer ember pusztult el. Szintén a lángok
martalékává lettek a tizennyolcadik századi itáliai zeneszerző, Tomaso Albinoni ritka kéziratai,
akinek g-moll adagiója a gyász szinonimájává vált.
81
Rengeteg lengyel hitt a jelekben és a boszorkányságban. Valamikor mindennapos volt a
varsóiak számára, hogy a sorsukat egy pakli hétköznapi (nem tarot) kártyából olvassák ki vagy
hogy egy kanálban viaszt olvasztva és azt lassan egy tál hideg vízbe öntve jósolják meg a jövőt,
főleg a házasságokat. A viasz által öltött forma állítólag megmutatta az illető sorsát – a kalapács
vagy sisak fiú esetében azt jelentette, hogy hamarosan katonáskodni fog, lány esetében pedig azt,
hogy kovácshoz vagy katonához fog feleségül menni. Ha egy lány szekrényhez vagy más
bútordarabhoz hasonló viaszt öntött, akkor asztaloshoz fog hozzámenni, ha inkább búzára vagy
szekérre hasonlít, akkor fölműves lesz a férje. A hegedű vagy a trombita azt jelentette, hogy az
illetőből zenész lesz.
A lengyelek hiedelme szerint a Halál fehér halotti lepelbe öltözött, kezében kaszát tartó
vénasszony képében jelenik meg az emberek előtt, és a kutyák könnyedén észreveszik. Így
aztán úgy lehet megpillantani a Halált, ha „rálépünk egy kutya farkára, és átnézünk a két füle
között”.
82
Stefan Korboński: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–
1945 (New York, Hippocrene Books, 2004), 352. o.
83
Jacek Fedorowiczot idézi Davies: A varsói felkelés, 479–481. o.
84
A „Wlasowcy” néven ismert, vad tekintetű orosz katonák a Harmadik Birodalommal
kollaboráló orosz Vlaszov tábornok emberei voltak.
85
Korboński: Fighting Warsaw, 406. o.
86
Archív fotók reprodukciói in Davies: A varsói felkelés
87
Joseph Tenenbaum: In Search of a Lost People: The Old and New Poland (Egy eltűnt
nép nyomában – A régi és az új Lengyelország) (New York, Beechhurst Press, 1948), 297–298.
o.
88
Davies: A varsói felkelés, 671. o.
89
Rostal: „In the Cage of the Pheasant”.
90
Heck: Animals, 61. o.
91
Herman Reichenbach: International Zoo News, 50/6. kötet. 327. szám (2003.
szeptember).
92
Bruno Schulz: A Krokodil utca, ford. Kerényi Grácia (Pécs, Jelenkor, 1998), o.
A Piasecki Alapítvány 2003-ban elárverezte M agdalena Gross Csirke című szobrát, hogy a
bevétellel segítse az autizmus lengyelországi kutatását.
Képmelléklet
Aly, Götz, Peter Chroust, and Christian Pross: Cleansing the Fatherland: Nazi Medicine and
Racial Hygiene. Baltimore, M d., Johns Hopkins University Press, 1994.
Beebe, C. William: The Bird: Its Form and Function. Fényképezte Beebe. New York, Henry
Holt, 1906.
Block, Gay, és M alka Drucker: Rescuers: Portraits of Moral Courage in the Holocaust. Az
előszót írta Cynthia Ozick. Javított kiad. New York, TV Books, 1998.
Calasso, Roberto: The Marriage of Cadmus and Harmony. Fordította Tim Parks. New York,
Vintage Books, 1994.
Cooper, Rabbi David A.: God Is a Verb: Kabbalah and the Practice of Mystical Judaism. New
York, Riverhead Books, 1998.
Cornwell, John: Hitler ’s Scientists: Science, War, and the Devil’s Pact. New York, Penguin
Books, 2004.
Davies, Norman: Heart of Europe: The Past in Poland’s Present. New York, Oxford University
Press, 2001.
Davies, Norman: A varsói felkelés – „A ’44-es varsói csata”. Fordította dr. M olnár György.
(Budapest, Európa, 2008)
Davis, Avram: The Way of Flame: A Guide to the Forgotten Mystical Tradition of Jewish
Meditation. New York, Harper-Collins, 1996.
Ficowski, Jerzy, szerk.: Letters and Drawings of Bruno Schulz: With Selected Prose. Fordította
Walter Arndt és Victoria Nelson. Az előszót írta Adam Zagajewski. New York, Harper &
Row, 1988. M ihályi Zsuzsa. Budapest, Palatinus, 2001.
Fogelman, Eva: Conscience and Courage: Rescuers of Jews During the Holocaust. New York,
Anchor Books, 1994.
Fox, Frank. „Zagrożone gatunki: „Żydzi i żubry” (Veszélyeztettet fajok: Zsidók és bölények),
Zwoje, 2002. január 29.
Glass, James M .: „Life Unworthy of Life”: Racial Phobia and Mass Murder in Hitler ’s
Germany. New York, Basic Books, 1997.
Greenfield, Amy Butler: A Perfect Red: Empire, Espionage, and the Quest for the Color of
Desire. New York, HarperCollins, 2005.
Grynberg, M ichał, szerk.: Words to Outlive Us: Eyewitness Accounts from the Warsaw Ghetto.
Fordította és a bevezetőt írta Philip Boehm. London, Granta Books, 2003.
Gutman, Israel: Resistance: The Warsaw Ghetto Uprising. New York, Houghton M ifflin, 1994.
Hale, Christopher: Himmler ’s Crusade: The Nazi Expedition to Find the Origins of the Aryan
Race. Hoboken, New Jersey, Wiley, 2003.
Heston, Leonard L., és Renate Heston: The Medical Casebook of Adolf Hitler: His Illnesses,
Doctors and Drugs. London, William Kimber, 1979.
Hoffman, Eva: Lost in Translation: A Life in a New Language. New York, Penguin Books,
1990.
Iranek-Osmecki, Kazimierz: He Who Saves One Life. Az előszót írta Joseph Lichten. New
York, Crown, 1971.
Kater, M ichael: Doctors Under Hitler. Fordította Thomas Dunlap. Chapel Hill, University of
North Carolina Press, 1989.
Kisling, Vernon, és James Ellis: Zoo and Aquarium History: Ancient Animal Collections to
Zoological Gardens. Boca Raton, Florida, CRC Press, 2001.
Kitchen, M artin: Nazi Germany at War. New York, Longman Publishing, 1995.
Klajman, Jack, és Ed Klajman: Out of the Ghetto. London, Vallentine M itchell, 2000.
Knab, Sophie Hodorowicz: Polish Customs, Traditions, and Folklore. New York, Hippocrene
Books, 1996.
Knab, Sophie Hodorowicz: Polish Herbs, Flowers & Folk Medicine. Javított kiad. New York,
Hippocrene Books, 1999.
Korboński, Stefan: Fighting Warsaw: The Story of the Polish Underground State, 1939–1945.
Fordította F. B. Czarnomski. A bevezetőt írta Zofia Korboński. New York, Hippocrene
Books, 2004.
Korczak, Janusz: Ghetto Diary. A bevezetőt írta Betty Jean Lifton. New Haven, Yale
University Press, 2003.
Krall, Hanna: Shielding the Flame: An Intimate Conversation with Dr. Marek Edelman, the Last
Surviving Leader of the Warsaw Ghetto Uprising. Fordította Joanna Stasinska és Lawrence
Weschler. New York, Henry Holt, 1986.
Kühl, Stefan: The Nazi Connection: Eugenics, American Racism, and German National
Socialism. New York, Oxford University Press, 1994. (Times Literary Supplement, 1994.
augusztus 5.)
Lemnis, M aria, és Henryk Vitry: Old Polish Traditions: In the Kitchen and at the Table. New
York, Hippocrene Books, 2005.
Lifton, Robert J.: Náci orvosok – Az orvosi eszközökkel történő emberölés és a fajirtás
lélektana. Fordította Radnai Csaba és Jankovits László. Pécs, Alexandra, 1997. (New York
Times Book Review, 1986. szeptember 25.)
Lorenz, Konrad: „Durch Domestikation verursachte Störungen artewigenen Verhaltens.”
Zeitschrift für angewandte Psychologie und Charakterkunde, 59. kötet (1940): 2–81. o.
M acrakis, Kristie: Surviving the Swastika: Scientific Research in Nazi Germany. New York,
Oxford University Press, 1993.
M atalon Lagnado, Lucette, és Sheila Cohn Dekel: Children of the Flames: Dr. Josef Mengele
and the Untold Story of the Twins of Auschwitz. New York, William M orrow, 1991.
M azor, M ichel: The Vanished City: Everyday Life in the Warsaw Ghetto. Fordította David
Jacobson. New York, M arsilio Publishers, 1993.
M ilosz, Czeslaw, szerk.: Postwar Polish Poetry. 3. kiad. Berkeley, University of California
Press, 1983.
Oliner, Samuel P., és Pearl Oliner: The Altruistic Personality: Rescuers of Jews in Nazi Europe.
New York, Free Press, 1988. (New York Times Book Review, 1988. szeptember 4.)
Paulsson, Gunnar S.: Secret City: The Hidden Jews of Warsaw, 1940–1945. New Haven,
Connecticut, Yale University Press, 2002.
Polen, Nehemia: The Holy Fire: The Teachings of Rabbi Kalonymus Kalman Shapira, the
Rebbe of the Warsaw Ghetto. Lanham, M aryland, Rowman & Littlefield, 1994.
Proctor, Robert: Racial Hygiene: Medicine Under the Nazis. Cambridge, M assachusetts,
Harvard University Press, 1988. (New York Times Book Review, 1988. augusztus 21.)
Read, Anthony: The Devil’s Disciples: Hitler ’s Inner Circle. New York, W. W. Norton, 2005.
Righteous Among Nations: How Poles Helped the Jews, 1939–1945. Szerkesztette Władysław
Bartoszewski és Zofia Lewin. London, Earlscourt Publications Ltd., 1969.
Robertson, Jenny: Don’t Go to Uncle’s Wedding: Voices from the Warsaw Ghetto. London,
Azure, 2000.
Rostal, Jan E.: „In the Cage of the Pheasant.” Nowiny i Courier, 1965. október 1.
Schulz, Bruno: A Krokodil utca. Fordította Kerényi Grácia. In Fahajas boltok. Pécs, Jelenkor,
1998
Sliwowska, Wiktoria, szerk.: The Last Eyewitnesses: Children of the Holocaust Speak.
Fordította és a jegyzeteket írta Julian és Fay Bussgang. Az utószót írta Jerzy Ficowski.
Evanston, Illinois, Northwestern University Press, 2000.
SS-tisztek előtt tartott beszéd, 1943. április 24., Harkov, Ukrajna. Reprinted in United States
Office of Chief of Counsel for the Prosecution of Axis Criminality, Nazi Conspiracy and
Aggression, 4. kötet, 572–578., 574. o. Washington, D.C., United States Government
Printing Office, 1946.
Styczński, Jan: Zoo in Camera. Fényképek. A szöveget írta Jan Żabiński. Fordította Edward
Beach M oss. London, M urrays Sales and Service Co., n.d.
Tec, Nechama: When Light Pierced the Darkness: Christian Rescue of Jews in Nazi-Occupied
Poland. New York, Oxford University Press, 1986.
Tenenbaum, Joseph: In Search of a Lost People: The Old and New Poland. New York,
Beechhurst Press, 1948.
Tomaszewski, Irene, és Tecia Werbowski. Zegota: The Rescue of Jews in Wartime Poland.
M ontreal, Kanada, Price-Patterson Ltd., 1994.
Wex, M ichael: Born to Kvetch: Yiddish Language and Culture in All of Its Moods. New York,
St. M artin’s Press, 2005.
Wiedensaul, Scott: The Ghost with Trembling Wings: Science, Wishful Thinking, and the Search
for Lost Species. New York, North Point Press, 2002.
Wiesel, Elie: After the Darkness: Reflections on the Holocaust. New York: Schocken Books,
2002.
Żabińska, Antonina: „Rysie” in Nasz dom w ZOO (Házunk az állatkertben). Varsó, Czytelnik,
1970.
Żabiński, Jan: „Relacja…” (Jelentés… Dr. Jan Żabińskinek a második világháború után a Zsidó
Történeti Intézetnél letétbe helyezett személyes visszaemlékezése), no. 5704, n.d.
M egjelent in Biuletyn Żydowskiego Instytutu Historycznego w Polsze (Varsó), 5. szám, 65–
66. o. (1968).
Zaloga, Steven J.: Poland 1939: The Birth of Blitzkrieg. Oxford, Osprey Publishing, 2002.
Zamoyski, Adam: The Polish Way: A Thousand Year History of the Poles and their Culture.
New York, Hippocrene Books, 2004.
A GABO Kiadó
e-könyveiről
Robert Harris
Tiszt és kém