GALGÓCZI ERZSÉBET

BIZONYÍTÉK NINCS

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
 ISBN 963 15 0239 9

GALGÓCZI ERZSÉBET, 1975

 KŐNÉL KEMÉNYEBB
- Menjünk el hozzád, Julka! - könyörgött a fiú.
- Nem megyünk, Palikám. - A leány legkedvesebb mosolyát
ragyogtatta a fiúra. Nem szerette. Idegesítette. Utálta. Néha
gyűlölte. Ha a diákszállóban, vagy a főbérlőjénél kereste, gyakran
letagadtatta magát. Néha szégyellte. Otromba bakaruháját,
patkószöges bakancsát, nehézkes, ügyetlen mozgását. Júlia meg-
alázónak tartotta, hogy neki csak ez jut. A legkülönfélébb
érzéseket váltotta ki belőle ez a fiú, néha még örömet és hálát is,
de a hét év alatt pillanatig sem szerette. Egyedül volt ebben az
elveszejtő városban, ahol senki nem ismerte múltját, családját,
faluját, a líceumot, a meghitt, áttekinthető világot, ahonnan jött,
amit boldogan hagyott el, s mégis kitéphetetlenül hozott magában
- csak ez a fiú. Jövőre öccse is feljön a Műegyetemre és bölcsésznek
egy barátnője a Tanítóképzőből és ősz óta elsőéves
szobrásznövendék a szép Sirokmány Lőrinc - két évvel ezelőtt
másfél óráig szerelmes volt belé - s ez a fiú, holtbiztos, legyőzi
büszkeségét, s jelentkezik nála. S ha ez a három esemény
bekövetkezik, talán nem lesz ennyire egyedül. De most még csak
ez van, ez a baka. Egy darab hazai. Akiben külön idegesíti, hogy
Julkának szólítja, mert így nevezték a faluban. Nem veszi észre,
hogy ő közben Dankházi Júlia lett - sőt egyszerűen csak Dankházi
- főiskolai hallgató.
A pecsétes zakójú, nyúzott pincér futtában csapta eléjük a
rántotthúst, gyanús színű burgonyával, sózott uborkával s kaptak
két szelet kenyeret is. Külön tányér itt ünnepnapon sem jár. Júlia
orrát megcsapta a sült vadító szaga. Istenem, mikor ettem húst! -
gondolta sóvárogva. - Valamikor karácsony előtt. Azt is Pali
fizette. Anyja mesélte, hogy első tudatos szava ez volt: hús. Ültek a
vasárnapi asztal körül. Ő kilenc hónaposan anyja ölében, félretolta
a tejbegrízes kanalat, s az asztal közepére mutatott: Hucs! Hucs!
Evés közben szót sem váltottak, arra sem volt idejük, hogy
egymásra pillantsanak. Amikor az utolsó foszlány gezarolos
krumpli is elfogyott, Júlia úgy érezte, mindent meg tudna enni,
ami a földön jár (kivéve a tankot), ami a vízben úszik (kivéve a
hajót), és mindent, ami repül (kivéve a repülőgépet). Csak tíz
percig fáj - csitította magát, s nyújtotta poharát a fiúnak.
Koccintottak. A savanyú kövidinka - de lehet, hogy csövidinka -
percekig csak fokozta a mardosó éhségérzetet. Rágyújtottak egy
Olimpiára, s a fiatal test lassan megnyugodott.
Egy szombat esti vendéglőben ültek, másodosztályú, az ő
zsebükhöz méretezett helyen. Az abroszról leolvashatták a heti
étlapot. A szőnyegtelen hajópadlót piszkos tócsákban borította a
durva cipőkről leolvadt hó. A nők kardigánban ünnepeltek, a
férfiak rosszul szabott konfekció zakóban. Mellettük Júlia -
kemény fehér blúz, kék kosztüm - jólöltözöttnek látszott. Még
nem ordított róla, hogy az egyetlen öltözéke. Az asztalok mellett
körfogasokon nyűtt lódenkabátok zsúfolódtak. De a helyiségben
meleg és szombatonként hús is volt, s a háttérben nem sokkal
rosszabb cigányzenekar játszott, mint a gyarmati kocsmaudvaron.
Tizenhét éves korában a vasárnap délutánokat ezzel a fiúval
táncolta át. Pali akkor autószerelő volt, s a falusi legényekhez,
diákokhoz képest elegáns és pénzes. Akkor sem vonzotta, de
szeretett táncolni magáért a táncért, s ez a vaskos, kecstelen test a
foxtrott, a tangó és a keringő falusi mesterének bizonyult.
Hét évvel ezelőtt, negyvenöt szeptemberében ismerték meg
egymást. Júlia elsőéves tanítóképzős volt, Dvorszky Pali
autószerelő inas. (Sose volt Pál, mindig csak Pali).
A fiú a szomszéd faluban lakott, de egy útjuk vezetett az
állomásra, s ugyanazzal a vonattal jártak a városba. Eleinte csak
véletlenül haladtak együtt, aztán a fiú leste, később várta őt a
házuk előtt. Semmitmondó dolgokról beszélgettek. Aztán egy
mustszagú októberi délután a fiú a házuk kapujában, a legutolsó
pillanatban vérvörös arccal papírdarabot csúsztatott Júlia kezébe.
Még az udvaron elolvasta: az ácsnoteszból kitépett, csipkésszélű
cetli a fiú szerelmi vallomását tartalmazta. Izgalom nélkül,
közönyösen fogadta - abban az időben országgyűlési képviselő
szándékozott lenni, s a középiskolában ő volt az ifjúsági mozgalom
lelke (ma már látja, hogy a teste is, mert kívüle senki sem
lelkesedett a kommunistákért) - kötelességének érezte az őszinte
választ. Tizenöt éves volt. Megírta, hogy nem szereti, s a szerelem-
nél nagyobb célok lelkesítik. Szívesen beszélget vele - de semmi
több. S másnap reggel ugyanilyen módon, mielőtt felszállt a diák-
kocsiba - ahova az ipari tanuló nem követhette - a fiú markába
dugta a választ. S az a konok gyerek, ahelyett hogy visszavonult
volna, úgy látszik, csakugyan belészeretett. Ha tehette, mestere
tragacsában várta az iskola előtt s hazafuvarozta. Tanította autót
vezetni. Amint konszolidálódott a helyzet, előásta szétszedett
Zündapp motorkerékpárját, kismirglizte, beolajozta, s ha rá tudta
venni Júliát, vitte Kiskútra, Pannonhalmára vagy a szomszéd
faluba beteg barátnőjéhez. Aztán a kocsmában, vagy a
kocsmaudvaron - aszerint, hogy tél volt, vagy nyár - megkezdőd-
tek a háború utáni táncmulatságok. Pali vasárnaponkint megjelent
két barátjával - s mert kilenckor a Dankházi-lányoknak otthon
kellett lenniük, különben az anyjuk felpofozta őket - egyfolytában
őt táncoltatták. S amikor nővére, meg a nővére barátnői tár-
saságában otthagyta a mulatságot, a helybeli legények minden
vasárnap megverték a három idegent, különösen Palit, mert az
egyik legmódosabb, talpraesett és szorgalmas lányt, aki talán még
csinos is, mindenesetre nem púpos, kancsal, vagy görbelábú, el
karja orozni előlük. Hétfő reggelenkint szétvert pofával, dagadt
szemmel várta Júliát. - Minek vereted meg magad - korholta
bosszúsan a lány -, találok én táncost kívüled is. - Azt elhiszem -
mondta dacosan a fiú, s olyan büszkén hordta dudoros,
véraláfutásos, több helyen felhasított bőrét, mint egy frontharcos a
vitézségi érmet. Cserébe Júlia a kezét sem engedte át - beszélgetett
vele, semmi több.
A fiút abban az évben sorozták, amikor Júlia főiskolás lett
Pesten. Pali hat hét alatt elintézte, hogy Mezőtúrról Budaörsre
helyezzék. Áttekinthetetlenül bonyolult módon letette a
szakérettségit, s ősztől már a Műegyetem esti tagozatának
hallgatója. A lány nem tudta, miként lehetséges ez, de nem
töprengett fölötte; katonaruhás fiatalembereket az ő év-
folyamukon is látott.
S most itt ülnek - másfél év óta sokadszor - a sok piszkos
vendéglő egyikében. Beült a fiúval, mert éhes volt; voltaképpen
állandóan éhes. Reggelire egy szimplával csapta be a száját, ebédet
a menzán evett, vacsorát sehol. A menzán mindennapos fogás a
viharleves - végy egy bográcsot, öntsd tele vízzel, akaszd ki a
Hortobágyon egy kútágasra, s amit belesodor a szél, főzd bele -, s
ha azt olvasták az újságban, hogy negyven vagon karalábé érkezett
a Nagyvásártelepre, tudták, hogy két hétig karalábéfőzelék lesz a
menü, vasárnap két deka lókolbásszal feldúsítva. S eljött a fiúval,
mert szégyellte, hogy egyedül töltse a szombat estét. Hogy miből
telik egy közkatonának havi harminc forint zsoldból négyszer két
vacsorára, nem tudta, de nem is érdekelte. Aminthogy Dvorszky
Pali sapkarózsájától bakancsa tömpe orráig érdektelen volt. De
eljött vele. mert panaszkodnia kellett, s ez a hazai fül legalább
felfogja, megérti.
- Otthon voltam karácsonykor - szólalt meg. - Rettenetes, ami
otthon van. Azt mondják az emberek, rajtuk már csak az segítene,
ha fölgyújtanák a falut.
A fiú megütődve, kelletlenül figyelt. Feszültséget árasztott,
mintha mondani akarna valamit. Elfojtotta, arcát érdeklődővé
igazította, csak tömpe ujjai doboltak türelmetlenül.
- Két hétre utaztam haza, de három nap múlva visszajöttem,
nem bírtam tovább - folytatta Júlia. (Valahányszor visszajön,
lesütött szemmel az anyja elé kell állnia: Anyuka, legyen szíves,
adjon útiköltséget.) - Reggeltől estig nem hűlt ki a rokonok és
ismerősök után a kilincs. Van nekünk egy tanácselnökünk,
Ocsenás a neve. Az a vélemény róla, ha felakasztatná magát a
kommunizmusért, akkor sem hinnék el, hogy érdek nélkül csi-
nálja. Úgy beszél a parasztokkal, mintha a négereket okítaná a só
használatára. Két szavajárása van. Az egyik: „Ezt nem kell betű
szerint venni. Helyileg módosítani lehet.” Ezt a Minisztertanács
törvényerejű rendeleteire érti. Másik szavajárása: „Ez még a múlt-
nak a bűne." Minden a múlt bűne, Ocsenás tegnapi baklövése is. -
Júlia érezte a fiú feszülő türelmetlenségét, látta a barna szemben
sűrűsödő indulatot, ingerülten kérdezte:
- Nem érdekel? A te családodra ez nem vonatkozik? Azt
hiszed?!
A fiú ráhelyezte kicsi, vaskos kezét a lány csontos, erekkel
szabdalt hosszú kézfejére. Alázatosan elmosolyodott.
- Folytasd - s a kezét ott felejtette.
- Egyik tanácsülésen, melyet a párthelyiségben tartottak,
fölszólította a parasztokat, mondanák el ott a sérelmeiket, ne
futkossanak mindennel a tanácsházára. Ám a harmadik
fölszólalót, aki szidta a tanács munkáját, már letorkolta: „Ne
lázítson! Különbenis, ne itt mondják el a problémáikat, itt úgysem
tudunk intézkedni, jöjjenek velünk a tanácsházára." - Júlia
szórakozottan kihúzta kezét a fiú izzadó tenyere alól és rágyújtott.
Tudta, ezzel megalázza a fiút, de a testét végképp nem bírta
elviselni. Folytatta. – Már tavaly is ő volt „a járás legjobb
begyűjtője." Hisz tudod, Pali, mekkora aszály volt az idén, kiégett
minden, nem termett úgyszólván semmi, s ez a rohadék azt a
semmit is elvitte az utolsó grammig. Tudod, mit ettünk karácsony
szent ünnepén ebben a három napban? Reggelire olajban pirított
krumplit. Az is büdös volt, mert mióta a jugók „átdobták" hozzánk
a kolorádó bogarat, két traktor egész évben az állam költségén a
krumpliföldeket gezarolozza. Ha eszik a bogarak, ha nem. Ebédre
krumplileves és olajban pirított krumpli. Vacsorára olajban pirított
krumpli...
Júlia most is elpirul, eszébe jutott az az este. Nővére férje
gyárimunkás, tehát nincs beszolgáltatási kötelezettsége. A
kertjükben termett krumpli héjával, ételmaradékkal, mu-
ruggyával, gezemicével hizlaltak egy kis csocsát, talán nyolcvan
kilósat. Karácsonyra levágták. Az anyjának küldtek egy tányér kós-
tolót, de mire ő hazaért, már elfogyott. Karácsony estéjén ő meg
bátyja - gazdalegény létére kocsikísérőül szegődött, valami pénz
legyen a háznál - elmentek a nővéréhez, vitték a kártyát is.
Ürügynek? Nem beszéltek össze, aznap szó sem esett a disznóról.
Az új lakótelepen még nem volt villany, út se. Nehéz lett volna
eldönteni, melyik mélyebb: a sötétség vagy a sár. Bátyja fogta a
csuklóját, el ne csússzon a bokáig érő dágványban, és el ne
tévedjen, hiszen egymást sem látták, az ablakok fényforrásai után
tájékozódtak. Ilyen estéken érzi a gyerek, hogy nagy fehér kutya
követi csizmában. Jókedvűen toppantottak be, és leültek a sógorral
kártyázni. Eszti összezárt szájjal, dacosan foltozott a sezlonon.
Abban a pulóverben és abban a szoknyában, amit a Szovjetunióba
való utazás előtt Júlia ajándékozott, mint neki feleslegest. Nem
kínálta őket hússal.
Visszafelé is fogták egymás kezét, s a bátyja élénken mesélte,
hogy mióta a teherautót kíséri, apránként megismeri az egész
megyét - de Júliát annyira marta a szégyen, mintha ő vétkezett
volna, ordenárén és jóvátehetetlenül. S látta magát „beérkezett"
harmincöt évesen, amikor a nővére meg a sógora tőle kér kölcsön
százezer forintot, hogy a házukat átépíthessék: fürdőszobát,
télikertnek is beillő üvegezett verandát, kovácsoltvas kerítést
készíttethessenek - mert a szoba-konyhás vityillóval a falusi
ranglétra alsó grádusára süllyedtek. S boldogan ad, noha tudja,
sohasem fogja visszakapni s még egy robogó árával is megtoldja
majd, hogy az unokaöccse ne legyen csóróbb a pajtásainál.
Megtörülte orrát s Palira nézett.
- Szóval, sorolták a parasztok, kivel milyen törvénytelenséget
követett el az „ocsmány Ocsenás", s rimánkodtak, hogy csináljak
valamit. Mondtam nekik: Maguk választották meg
tanácselnöknek. - Nem ismertük - felelték. - És nem volt más
jelölt, akire szavazhattunk volna. Mért nem hívják vissza? Van
hozzá joguk. - Papíron. Papíron sem. Még ki sincs dolgozva,
hogyan lehet egy tanácselnököt leváltani, ha nem felel meg. Node
kinek nem...? A járás legjobb begyűjtője. Csak nekünk nem felel
meg. Segíts rajtunk! ... Én? Dehát mit tehetnék én? Mit gondolnak
ezek, ki vagyok én Pesten? Nem lehetett kitérni: feljegyeztem az
adatokat, s írtam a megyei tanácselnöknek...
- Hülyeség volt - jegyezte meg a fiú.
- Lehet. Én nem tudom megtenni, hogy ne legyek
hozzátartozója a hozzátartozóimnak... S tudod, Pali, mi volt a
legszörnyűbb? Miközben rimánkodtak, hogy segítsek rajtuk,
éreztem: ugyanúgy gyűlölnek, mint a tanácselnököt, semmi
különbséget nem találnak közöttünk, és végeredményben igazuk
van, mert én is kommunista vagyok. S azt is tudja mindenki, ők se
hülyék, hogy már rég kuláklistára kerültünk volna, ha nincs egy
párttag a családban.
S váratlanul az jutott eszébe, micsoda réteseket tudott sütni az
édesanyja! Diós, túrós, mákos, káposztásrétest; rétest almából,
körtéből, szilvából, málnából, szamócából, tökből, rebarbarából,
szőlőből, rizsből, darából, krumpliból, kelbimbóból, vagdalt
húsból, velőből, darált paradicsompaprikából, levegőből (ezt
nyújtott pogácsának hívták), bármiből, rögeszmés odaadással,
leleménnyel és művészettel. Harmincnyolcban egy világcsavargó
beállt hozzájuk néhány hétre dolgozni, s egyszer, mikor a vacsorát
zabálta, megkérdezte tőle: Hol főznek a legjobban s világon? A
legény habozás nélkül felelt: Dankháziéknál. Felsóhajtott.
- Mondd, Palikám, micsoda világban élünk?
A fiú megkönnyebbült. Kiöntötte a maradék bort, s kérdőn
nézett Júliára.
- Iszunk még egyet?
- Én nem kérek. De te csak igyál, Palikám. Van pénzed?
A fiú előkotort egy százast.
- Fizetünk, aztán meglátjuk, mennyi marad.
Maradt pénze jócskán, mégis hirtelen felállt, ugyanazzal a
feszült elszántsággal mozdulataiban.
- Menjünk innen!
A lány óráját nézte. Öccse kapta bérma-ajándékul s
elkunyerálta tőle. Fél tizenegy Nem volt kedve mozdulni erről a jó
büdös melegről.
- Nincs kedvem hazamenni. Viszont ilyenkor nem kapunk
helyet sehol.
A fiú gúnyosan, s mégis megkínzottan elmosolyodott.
- Nem kell félned, Dankházi - (ahá, neheztel, ilyenkor Dankházi
vagyok) - nem foglak ölelgetni a sötét utcán - s nyújtotta a barna
lódent. Júlia vállat vont.
- Neked rossz, ha ölelgetni próbálsz. Ezt már többször
megbeszéltük, Palikám.
Szilánkosan szállingózott a hó, áramzavarosan pislogtak a
bágyadt kirakatok. Júlia alaposan megnézte a férfiakat; reflex volt
már: hátha ő jön szemközt. Nem léphetett be ajtón, s nem ülhetett
az ajtón belül, hogy gondolatai fészkén ne üljön a remény: hátha
itt találom, hátha most lép be.
A fiú belekarolt - ezt hagyta. Régen észrevette, csak Pali tud
lépést tartani vele. Mindenki más gyorsabban járt, jobban sietett.
Csak ők ballagtak olyan tempósan, ahogyan őseik ballaghattak
évszázadokon át a barázdában az ökrök után.
Észrevétlenül a főiskola felé irányította a fiút. Elképzelhetetlen,
hogy a szép és előkelő Kisvölcsey szombat este tizenegykor a
főiskola környékén csatangol, de ha már kijöttek az utcára, erről a
képtelen esélyről se mondhatott le. Szenvtelen fejbiccentésnél
többet nem remélhetett, de ha láthatja csak, az is apró csoda;
hosszú, aszténiás alak, zárt, szenvedő arc, szénbarna szemöldök,
íve, mint egy kettőzött Lánchíd. Kisvölcsey ilyenkor az Operában,
vagy a Zeneakadémián ül, jólszabott fekete öltönyben - bár egy
liszteszsák is dekorálná termetét -, s hosszú pilláit lebocsátva,
félrebillent fejjel Beethovent hallgat. Júlia végiggondolta, hogy
egyetlen kosztümje a rajta levő, ebben feszít színházban, világ-
irodalom órán, menzán, presszókban és albérleti szobájában, amíg
nem kerül ágyba. Mit keresne ő Kisvölcsey oldalán az Operában?
Mennyire gyűlöli azt a világot, amely után egyre sóvárog!
Beültek a főiskola melletti Szaturnuszba. A megközelíthetetlen
Kisvölcsey valóban nem csatangolt ott - az ő fogalmai szerint
nyilván csak a gazdátlan kutyák csatangolnak. S természetesen
nem lézengett holmi főiskolai tanár, vagy hallgató sem.
Pali rumosfeketét hozatott. Divatos ital volt - valahol középütt a
tempós magyarok bora s a zaklatott amerikaiak whiskyje között.
Fogyasztója kinyilvánítani óhajtotta, hogy elhatárolja magát a
tunya magyar élettől. Pali támadóan előrekönyökölt, szeme
csillogni kezdett az italtól. Rossz jel - Júlia nem tudta, találkozásuk
előtt is ivott-e a fiú.
- Menjünk hozzád, Julka - s hangjában semmi könyörgő
árnyalat.
- Nem megyünk, Palikám. Hagyjuk ezt a témát.
- Ide figyelj, Dankházi! - A fiú gyúnyos volt, indulatos, megvető.
- Nekem nem nő kell! Én nem sorvadok szexuális nyomorban. Nő
annyi van, csak győzzem levakarni őket. Mint a piócák! Tudod te,
hány férfi halt meg a háborúban? Minden második ajtó mögött egy
özvegyasszony; egy menyasszonynak maradt menyasszony; egy
vénlány; egy fiatal lány, aki tudja, ő is megvénül, mert nem jut rá
férfi. Három nőhöz járok úgy, mint haza. Főznek, mosnak rám,
subickolják a bakancsomat. - Júlia kérdezhette volna, hogy ez a
százas is a nők adománya-e, de minek? Utálta és unta már ezt a
hencegést. Ha egy férfit visszautasítanak, van-e olcsóbb önvigasza?
Elsorolja a trófeáit. - Nekem nem... kell! - S a fiú kiköpött egy szót,
amely náluk nem járta, jelenlétében a legrészegebb falusi legény se
merészelte volna kiejteni. Pali nem érzékelte a lány viszolygását,
intett a faros pincérnőnek, hozzon még egy kört. Felhevült arccal
folytatta: - Nekem te kellesz! Amióta gondolkodni tudok, téged
szeretlek. Neked köszönhetem, hogy egyáltalán gondolkodom.
Neked, hogy itt tartok, ahol... Ha akarod… Elhallgatott, míg a
felszolgálónő az asztalon matatott, kávéjába löttyintette a rumot,
cukratlanul fölhajtotta. - Ha akarod, betolom az Alagútba a
Lánchidat. A kezedben van az életem, Dankházi.
- És én kinek a kezében vagyok, nem tudod? - kérdezte
haragosan a lány.
- Ennyi tűztől - gyűlölködött a fiú - lángot fogott volna egy
rozsdás szög is!
 Júlia hosszan kavargatta kávéját.
- Tudod jól, hogy mást szeretek, Palikám.
Mintha ugrás előtt összeszedné az erejét, megfeszült a fiú.
- A te tanárod egy buzi!
Ismerte a lány szürkéből feketére mélyülő szemét, csonttá
keményedő arcát. Kinn van, visszavonhatatlanul. De csakazértis:
meddig fog mindig ő engedni, hunyászkodni, behúzott nyakkal
bocsánatért lamentálni? Többször egymásután, kéjelegve
ismételte, más-más szavakkal jelölte, körülírta, mintha kétsége
volna, fölfogja-e mindenestül a lány. Júlia arca viszolyogva
megrándult s fölállt.
- Te strici!
A fiú elkapta csuklóját, mint egy vidravas.
- Bebizonyítom - dadogta sápadtan. - Bebizonyítom, Julka...
Nem érdemli meg, hogy... hogy éppen te.. hogy szenvedj... Julika!
A lány erőlködés nélkül kiszabadította kezét, s olyan közönnyel
sétált ki a presszóból, hogy a fiú nem merte követni.
- Utolsó, jellemtelen strici! - gondolta megvetően, miközben
Szív utcai albérlete felé ballagott. - Ilyen aljasságra is képes.
Visszaél a bizalmammal. - Kevesen jártak az utcán, többnyire
magányos férfiak, leszólították s bár ő csak fejét rázta, senki sem
eredt a nyomába. Már azt is sajnálta, hogy az otthoni karácsonyt
elmesélte ennek az árulónak. Legalább abba nem kellett volna be-
avatnia, hogy őt éppen úgy utálják a parasztok, mint a
tanácselnököt s hogy ez elviselhetetlen. Mi köze hozzá? Mi köze
bármihez is, ami neki cél?
Egyáltalán, miért fecsegte el Kisvölcseyt is? Mert gyenge, vacak
alak vagy, elcsigázott az otthontalanság és a magány, kapaszkodtál
ebbe a fiúba, mert ismeri múltadat. De nem is! Pali
erőszakoskodott s ő, hogy egyszer s mindenkorra lehűtse, a
pofájába vágta, hogy mást szeret. Kit? S kicsúszott a tanár neve.
Özvegyasszonynál lakott - ez is özvegy! - a földszinten, a
parányi előszobából nyíló konyhában, amit a szelíd és jólelkű
hölgy úgy próbált lakályossá tenni, hogy a kőpadló egész felületét
beborította rongyszőnyeggel. Ágy, szekrény, asztal, egy szék és
vaskályha képezte a bútorzatot, nem is fért volna több. A szék
fölváltva volt ülőalkalmatosság vagy éjjeliszekrény. A vaskályha
fűthetett volna, de nem volt rá pénz. Különben is, aludni járt csak
haza, az ágyban pedig nem fázott. Amikor az anyja akarata
ellenére följött, hozomány és valószínűleg örökség gyanánt kapott
egy négyszeles dunyhát meg két tömött vánkost. Csak annyi ideig
fázott, míg a szekrény előtt vetkőzött. Az öltözködést már otthon,
gyerekként olyan tökélyre fejlesztette, hogy cipőjét kivéve mindent
magára tudott húzni a dunyha alatt. Háziasszonya sem fűtött:
reggelente úgy tipegett el barátnőjéhez, ahogyan mások hivatalba
járnak, s alig korábban ért haza, mint albérlője. A fürdőszobában
széntüzelésű víztároló, ezt vasárnaponkint felváltva fűtötték.
Szenespince a szomszéd házban, s egy vödör szén kettejük fürdő-
meg mosóvizéhez volt elegendő. Tulajdonképpen csak az
bosszantotta ebben a lakásban, hogy a tintája többnyire befagyott,
s ha otthon ürült ki a töltőtolla, abbahagyhatta a jegyzetelést.
Minden kárbaveszett időt sajnált.
Befúrta magát a dunyhába, de a feszültség egyre éberebbé tette.
Éjszakái fele régóta azzal telik, hogy megértse ezt a másfél évet,
amit főiskolásként élt át. Felhőtlenül, biztató ígéretekkel indult -
hol siklott ki? és ki a hibás, hogy megzápult, beszűkült, össze-
zsugorodott minden? hogy az utak már nem futnak a végtelenbe?
Netán ő maga?
Múlt évben szovjet ösztöndíjra jelölték s beköltözhetett a sas-
hegyi Notre Dame de Sión épületébe, az Oleg Kosevoj nevét viselő
kollégiumba. Mindenki irigyelte, Kisvölcsey - akkor még tanára -
szokatlan elérzékenyüléssel szorongatta kezét, szerencsét kívánt, s
emlékeztette, hogy a magyar reneszánsz is híres külföldi
egyetemekre küldte tehetséges fiait, hogy hazatérve a szegény
magyar nép hasznára fordítsák tudásukat. S ez olyan szépen
hangzott az előkelő Kisvölcsey szájából, aki fiatalon ugyancsak
nyugati egyetemek ösztöndíjasa volt, és Oxfordban doktorált.
Kétely nélkül tudomásul vette, hogy legkülönb az évfolyamon,
mert küldenék-e, ha középszerű? A kínai arcú, nagyloboncú Kun
Gábor okos volt, de nem teremtő alkat. A született úrifiú Kapitány,
aki úrifiúsága miatt állandóan vörös nyakkendőt hordott, tehet-
séges is, okos is volt, de olyan tolakvóan stréber, ami tanárait is
zavarba hozta. Regina, a négy elemis szőke parasztlány
tüneményes tehetség, de az első év arra is kevés volt, hogy a
helyesírás szabályait elsajátítsa. Vértes, az Auschwitzban
elpusztult szanatórium-tulajdonos fia az apja könyvtárában
szerzett olvasottsága birtokában végiglazsálta a hónapokat.
Sirokmány, a leváltott megyei ifjúsági vezető máris annyit ivott,
hogy ösztöndíjosztás után napokig nem látták. Egy versenytársa
volt Dankházinak: Hartai Vera szép is, okos is, káderlapja is jó -
apja házmester, tehát munkás kategória - de Júlia gyanakodott:
okossága csak ernyedetlen szorgalom, tehetsége pedig jó érzékkel
felcsipegetett idegen ötletek alkalmazása. (De ez csak négy évvel
később bizonyult be - az igazi pályán irgalmatlan a verseny:
blöffökkel már nem boldogult, s mosogatólány lett egy angliai
bárban.) Tehát ki lehetett esélyes moszkvai ösztöndíjra, mint
káderlapja szerint az okos, művelt, szorgalmas és tehetséges
Dankházi.
Az Oleg Kosevojban reggel héttől tizenegyig orosz nyelvet
tanultak egy sovány fiatalembertől, aki nem tudott magyarul, s
csak a délutáni órákra járt le a főiskolára. Hatalmas park tele
rózsával tartozott a kollégiumhoz, valóságos rózsaszőnyeg,
rózsaliget, rózsaerdő, rózsarengeteg, rózsadzsungel. Júlia minden
délben hajába tűzött egy szálat. Esténként egész nyalábnyit lopott,
vizet engedett rá, s a tanulószobában másnap délig virítottak a
rózsák. Kisvölcsey délelőtt tartotta drámatörténet óráit, mert
szerette elvinni osztályát színházi próbákra, hogy szemléletesebbé
tegye a dramaturgiai kérdéseket. Amikor még Júlia is velük járt, a
tanár többnyire mellé ült a félhomályos, üres nézőtéren, néha
suttogva figyelmeztette valamire, s ilyenkor megesett, hogy finom,
hideg tenyerét a lány karfán nyugvó kezefejére tette. Júlia a
boldogságtól átforrósodva ült a jószagú férfitest mellett, semmire
se figyelt, csak a férfikézre, mely az ő kezére borult. Kisvölcsey
azután szórakozottan elvitte kezét, hogy negyedóra múlva ismé-
telje önkéntelen mozdulatát. Az Oleg Kosevojban ezek a meghitt
kétórák, négy-öt percek hiányoztak neki, egyébként felhőtlenül
boldog volt. Néha látta a tanárt ezekben a hónapokban is,
színházak főpróbáján, a Szaturnuszban, a főiskola aulájában. S
évzáró ünnepély előtt Kisvölcsey megkereste a tömegben, s
nekiajándékozta Majakovszkij válogatott verseinek orosz nyelvű
kiadását. „Büszke akarok lenni magára, Dankházi" búcsúzott,
meghatottságát rejtve. Előkészületek a kollégiumban nyári szü-
netben is folytak. Diszkrét szürkéskék egyenruhát kaptak, akár az
olimpikonok, gojzercipőt, halinacsizmát, irhabundát; egészségügyi
vizsgálatokon estek át, rossz fogaikat is betömték. Indulás előtt
néhány napra hazautazhattak búcsúzni.
Dankháziné sírt. Júlia még sosem vette észre, hogy anyja
szenvedett volna miatta. Megrendülten vigasztalta, hiszen
mindössze öt év, s nyaranta itthon vakációzhat. Magyarázni
próbálta a kitüntetés értékét, nagyságát. Dankháziné rossz
emlékeket őrzött Szibériáról: ura az első világháborúban, veje a
másodikban sínylődött ott évekig. A kétféle tartózkodás között
nem tudott s talán nem is akart különbséget tenni.
Amikor a család lefeküdt, kiült az udvar sarkában felhalmozott
rönkökre. Csillagok alatt, az utcai villanylámpa fényénél, térdén
rajztábla, Kisvölcseynek írt. Megvallotta, hogy szereti, s az
egyetlen ember, akit itthagyni sajnál. „Sikerült" levél volt.
Felesleges ruháit nővérének ajándékozta.
Anyja, nővére és két öccse kísérte a vonathoz. Júlia tartotta
magát, de amikor a kanyarban derékig kihajolt, hogy pillanatig
még lássa őket s a kis csoport az ő integető kezét, könnyei a
töltésre potyogtak.
Indulás előtti napon kollégiumi gyűlés. Ötszázan zsibongtak a
vörös drapériával és aranykeretes arcképekkel teleaggatott nagy-
teremben. Júlia az ajtó közelében ült, s amikor bevonult a
bizottság, leghátul az őszhajú, feltűnően sápadt igazgatónővel,
mosolyogva odabiccentett, de az igazgatónő riadtan elkapta
tekintetét. A lányt ettől megmagyarázhatatlan szorongás fogta el, s
ez csak fokozódott, amikor egy ismeretlen kiküldött a
mikrofonhoz lépett, s szónoklásban jártas hangon bejelentette,
hogy a Szovjetunió ötszáz egyetemi hallgató helyett ebben az
évben csak kétszázat vállalhat. A kétszáz hallgató nevét felolvasta.
Már a P betűsöket sorolta, de Júlia még reménykedett. Szemét
már belülről nyomta a szorongás, teste nyirokban fürdött, de
hátha... ilyen hosszú listán gépelési hibák is lehetségesek. Az
utolsó név is elhangzott.
A küldött letette papírjait.
- Az a háromszáz hallgató, akinek nem olvastuk fel a nevét,
visszamegy abba a tanintézetbe, amely jelölte, s ott folytatja tanul-
mányait. - Oly szenvtelenül mondta ezt, a fül szinte hozzáhallotta:
„mintha nem történt volna semmi." - Bízunk abban, hogy helyüket
itthon is megállják, s egy pillanatig sem feledkeznek meg arról a
szeretetről és gondoskodásról, amellyel Pártunk az ifjúságot övezi.
Leült. A sablon szerint most tapsolni illett. Egyetlen tenyér sem
verődött össze.
Tulajdonképpen vége volt mindennek, csak még a gondnok
jelentette be, hogy az idehaza maradottak a számukra kiutalt
ruhát gyűlés után vigyék a tornaterembe, s nyugta ellenében adják
át.
- Jó, hogy a fogainkból nem szedik ki a tömést - gondolta Júlia.
Aztán elénekelték az Internacionálét. Júlia engedélyt kért az
igazgatónőtől, hogy addig a kollégiumban maradhasson, amíg
nem szerez albérleti szobát. Az őszhajú nő olyan kelletlenül, vagy
csak megzavarodva bólintott, hogy a lány még aznap kivette az
első található szobát. A Szív utcai özvegy konyháját. Éppenséggel
mehetett volna a főiskola diákszállójába is, de ott szakadatlan a
nyüzsgés, a zsivaj és a tömeg; a fürdőszobában a sok meztelen test,
saját meztelensége is kényelmetlen; viszolyogtatták a lányok közt
kialakuló gömbölyű barátságok, a villanyoltás utáni sugdosások,
kacarászások, a fiúk nemi képességeinek aprólékos részletezése:
magányigénye volt, hogy foglalkozhasson önmagával, s a kiszabott
három négyzetméteren másodpercekig sem lehetett egyedül. Hogy
a többiek mikor gondolkodnak, dolgozzák föl élményeiket, vagy
mikor tűnődnek azon, amit nem értenek a külvilágban és
önmagukban, elképzelni sem tudta. Vagy erre csak neki van
igénye?
A főiskola átalakult szégyenpaddá. Unk Marika, a szövőszék
mellől kiemelt tanulmányi osztályvezető soronkívül elintézte az
ösztöndíját - „rád nem számítottunk, megérted" - s próbálta
vigasztalni, de szókincséből csak erre futotta: „itt is lehet tanulni",
„itt is lehet építeni a szocializmust", „a Párt itt sem feledkezik meg
rólad". Évfolyamtársai, akikkel évnyitó ünnepség előtt az aulában
találkozott, titoktalan gyanakvással nézték, nézegették.
 - Mi az, Dankházi, mégsem vittek ki?
- Vagy te gondoltad meg magad?
- Csak nem csináltál valami marhaságot?
Erőltetett könnyedséggel magyarázta:
- Az ötszáz ösztöndíjas közül az idén a Szovjetunió csak
kétszázat tud fogadni - s átkozódva gondolta: Az istenit, még én
mentegetőzzek? És ez csak az első nap. Hányan fogják még
mellének szegezni a kaján és gyanakvó kérdést: Mégsem vittek ki?
Egy táblát kellene a nyakamba akasztanom: A tervgazdálkodás
áldozata vagyok.
Társai nem tudták, higgyenek-e neki, vagy sem. Mindenesetre,
valami nem stimmelt, valami homályos, megmagyarázhatatlan, de
legalábbis kétértelmű volt ebben a dologban, és senki nem
óhajtott kétértelmű dolgokba keveredni. Túl sok tehetségnek,
zseninek veszett nyoma egyik napról a másikra - ki tudja, miféle
sötét ügy húzódik Dankházi szovjet ösztöndíja mögött?
Csupán a szép és okos Hartai Vera érezte meg a
kiközösítettségét.
- Évnyitó után nincs kedved moziba jönni?
- Mit nézünk meg? - kérdezte hálásan.
- Nálam a műsor, majd keresünk valamit.
Az aula ajtajában tanárcsoport. Köztük hamvasszürke
eleganciában, valután vásárolt barna bőrrel és vidáman Kisvölcsey.
A tanárok elvegyültek a hallgatók között, az ő osztálya Kisvölcseyt
vette körül. Júlia nem mozdult.
Eszébe jutott a levél. Ama névsor óta sérelem és fájdalom
ülésezett benne, mindent kiszorított. Azt a levelet is. Miért is írta?
Túláradó boldogságában a teljes jövőt ujja hegyén egyensúlyozta,
mint egy pálcikát. Hisz nem sajnált semmit, csak a délelőtti
színházak meghitt félhomályát, s azt a hideg, dekadens tenyeret az
ő erekkel szabdalt, kidolgozott parasztkezén. S mert azt hitte,
úgysem kell egy hosszú esztendeig a tanár szemébe néznie... S
hirtelen átélte a legnagyobbat, ami fiatal lánnyal megtörténhet:
ami eddig játék volt, diákos rajongás, a szépség öncélú
gyönyörűsége, ebben a szégyenletes pillanatban szerelemmé
magasodott. Így csukódik a dió rügye, miután megtermékenyült. S
az esendő zöld héj alatt növekedni kezd a csonthéjú mag.
Társai nem vették észre, hogy ő kívül akar maradni a körön,
önkéntelenül ellipszist alkottak. Szemben állt a tanárral.
Kisvölcsey meglepődötten fölhúzta Lánchíd-szemöldökét, s szép
arca olyan leplezetlen bosszúságot tükrözött, amire Júlia sosem
tartotta képesnek.
- Hát maga, Dankházi? - kérdezte rosszallóan. - Nem utazott ki?
Júlia gépiesen közelebb lépett, félt, hogy erőtlen hangja nem
tudja áthidalni ezt az űrt.
- Nem, tanár úr - mondta fakó mosollyal. Jaj, csak ne remegjen a
hangom! - Ötszáz jelölt helyett csak kétszázat vittek ki.
- És milyen alapon választották ki azt a kétszázat? - firtatta
ingerülten a tanár.
Fölsrófolt hangja diákjai csodálkozó tekintetét akasztotta rá.
- Szakmák alapján - felelte Júlia. Hol az a tábla a nyakamból? -
A kohómérnöki egyetemen hiába van hely, színházi szakemberrel
nem tölthetik be.
Kisvölcsey ingerülten hallgatott. Nézése felháborodottan, már-
már gyűlölettel fúródott Júlia alázatosan verdeső szemébe. - Úgy -
csak ennyit morgott s hosszú léptekkel sietett a díszterembe.
Leütötte az alaphangot. Júlia nem fejthette le többé arcáról a
gyanakvás ökörnyálát.
Osztálytársai lopva pillantottak rá, aztán - Kezdődik! -
felkiáltással ők is betódultak az évnyitóra.
Hartai Vera megfogta a könyökét s maga mellé húzta.
 A ceremóniát nem érzékelte. Nem szeret - volt egyetlen
gondolata, s ettől meg kellett semmisülni. Ha egy világvégi
pusztán taníthatna, ahonnan nem vezet Budapestre út! Dehát mit
vétett tulajdonképpen? Ez a férfi, aki kisujja körméig kultúrával
átitatott, aki olyan sűrűn idézi Menandroszt, Terentiust, Marxot:
Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - milyen jogon sújtja
megvetésével? Csak, mert olyan érzést ébresztett, amit nem tud és
nem óhajt viszonozni? Sokféleképpen lehet nem-szeretni is. Még
emberségesen is lehet.
Észrevette, hogy Hartai föláll s kilép mellőle a sorból. Majdnem
utánakapott - ő is cserben hagyja? A Rákosi ösztöndíjak
ünnepélyes kiosztása következett. Hartai Vera kapta, mint
évfolyamuk legérdemesebbje. Nem irigyelte tőle, csak óhatatlanul
föltolakodott benne: ha nincs az ösztöndíj-ügy, ő lenne a boldog
kitüntetett. Nyolcszáz forint, úristen! Egyesztendei gondtalanság.
Hartai legfeljebb flancra költi ezt a pénzt. Egyes gyerek, itt lakik a
Ráday utcában, lakása, ennivalója. Neki egész ösztöndíja ezekre
megy el. Ha csak egyetlen ház volna a fővárosban, ahova
betoppanva megkérdeznék tőle: zsíroskenyér van, köll?
Évnyitó után filmet néztek a koreai háborúról, utána Vera
kávéra hívta egy kerthelyiségbe, amelyet négy oldalról repkénnyel
beszőtt tűzfalak határoltak. Az asztalokon hetven éves platán
árnyéka.
Hartai komolyan nézett a szemébe.
- Tudom, hogy rettenetes neked, mégis örülök, hogy nem
mentél ki a SZU-ba.
-Miért? - csodálkozott Júlia.
- Mert nekem ebben az osztályban nincs több barátom s nem is
lesz. A fiúk utálatosak, ha a Szaturnuszban is szóbaállok velük,
már félreértik, és rögtön le akarják fektetni az embert. Regina
meg... istenem, hát mik a a Regina témái? - Megindultan nézett
Júliára. - Nagyon rossz neked?
- Nyolc hónapig ebben éltem. - Júliát átjárta a hála. - Már nem
is ez a legrosszabb... mert azért féltem is tőle, gondolhatod.
Hanem... így mindenki azt hiszi, butább vagy tehetségtelenebb
vagyok a kétszáznál, aki mehet... Hogy érdemtelennek minősíte-
nek, aztán... mindenki elhiszi. - S mint aki nyitott szemmel sötétbe
ugrik: - Kisvölcsey is.
Hartai szeme villant, de csak annyira, hogy Júlia utólag
töprenghetett: villant-e csakugyan?
- Nem hiszem - tétovázott Vera. - Kisvölcsey szeret. Sokszor
emlegetett, amikor már nem jártál az óráira.
- Igazán? - kérdezte a lány mohón. - És hogyan?
- Azt mondta, hogy tehetséges vagy. Szívós, és ha el akarsz érni
valamit, megragadod és el nem ereszted. De...
- Nos ? Csak mondd nyugodtan.
- Nem is tudom... De talán jobb, ha megmondom. Elvégre, az
ember le tudja győzni a hibáit, ha akarja. Szerinte nem vagy elég
fegyelmezett.
Pedig akkor még a levél se volt... - gondolta Júlia. - Úristen, mit
gondolhat azóta! De hisz nem tartotta titokban: szeme és hangja
csupa ingerültség... Nehezen szólalt meg:
- Olyan fegyelmezett biztos nem vagyok, mint ő. - Felnézett. -
És mint te.
Hartai zavartan, idegesen felnevetett.
- Gondolod, hogy túlságosan alkalmazkodom hozzá?
Júlia csodálkozva bámulta ezt a zavart arcot, semmi ilyet nem
gondolt. Csak hát Hartait semmi sem hozta ki a sodrából az egész
tanév alatt. A fiúk azt mondták róla: érzéketlen, akár egy
cementláb. Hogy róla mit beszéltek a fiúk, nem sejtette. Őt bizony
még egy szakmai vita hevében is úgy elkapta az indulat, hogy
kiabált és az asztalt csapkodta. Ilyenkor Kisvölcsey fölemelte
nyitott jobbját: Dankházi, tanulja meg, a hangerő fordított
arányban viszonylik az igazsághoz.
- Ti erősek vagytok - mondta meggyőződéssel. - Én nem.
Vannak sebek, amelyek a legkisebb érintésre fájnak. Egész
életemet kérdésessé teszik.
Ez sok volt, azonnal észrevette. Hartai Verától idegen a lelkizés,
dekadens kispolgárok fényűzése. A szemináriumokon megtudta,
hogy kispolgár a paraszt is. (A házmester nem?) Sietve fordított a
szón:
- Persze, tudom, konfliktusból csak cselekvéssel lehet kilábalni.
Majd én bizonyítok... ezt az évet arra szánom, hogy bizonyítsak:
nem azért hagytak itthon, mert butább vagyok...
Mindenekelőtt Kisvölcseynek kell bizonyítani. De az első
tanítási napon döbbenten értesültek, hogy Kisvölcsey lemondta az
osztályt. Kezdetben azt hitték, megvált a főiskolától, vele is valami
katasztrófa történt. De nem: óráit megtartotta, csak nekik jutott
helyette egy fiatal, félszeg tanársegédnő, aki néhány óra alatt
elpackázta tekintélyét, s érdektelenségbe fullasztotta tárgyát,
melyet elődje varázslatossá tett. Ez még tetézte Júlia szégyenét:
miatta kényszerült a tanár e lépésre, s ő megfosztatott a
lehetőségtől, hogy jóvátegyen valamit, amiben vétlen.

- Mi az, te éhgyomorra gyújtasz cigarettára? Többszörös

éhgyomorra - kérdezte és felelte Júlia az ágyban önmagának. Az
egészséges testű fiatal könyörtelenségével nézte a szívükre,
májukra, torkukra, kisujjukra vigyázó népséget. Az ember művész,
vagy vigyáz magára.
Téli temetőknél hidegebb volt a parányi konyha. Vagy
előszobájuk, ahol odahaza aludt, sem melegebb? Csak a
hálószobát fűtötték. Kamaszodván kierőszakolta, hogy ott
alhasson. Éppen csak be tudtak szorítani neki egy sezlont. S mert a
villanyfény átszivárgott az üvegajtón, a dunyhából sátrat csinált
magának - feje volt a sátorrúd - s gyertyafénynél olvasott hajnalig.
Csoda, hogy több ízben föl nem gyújtotta a házat. Igaz, de otthon,
amint felébredt, kiszaladt a meleg, kávé- meg krumpliszagú
konyhába, ott öltözködött.
Mióta kiköltözött az Oleg Kosevojból, ritkán volt jó viszonyban
a világgal reggelente. Alattomos fejfájás is kínozta - talán mert az
áthűlt falak kiszívták fejéből a vért; talán a gyatra táplálkozás,
talán az érintetlensége az oka. Míg a dunyha alatt öltözködött,
azon töprengett, igazat mondhatott-e Pali tegnap este? Kisvölcsey
zárkózott ember, sohase bizalmas, pletykákból sem épült
legendája. Más tanárok magánélete, válása, házassága, köl-
tözködései szétolvasott könyvként közkézen forogtak.
Voltaképpen a férfi családi állapotát sem ismeri. Ha fölidézte,
hogyan borította szikár és mégis finom tenyerét az ő kezefejére,
egész mivolta tiltakozott a gyanúsítás ellen. Nem azért, mert
közhelyeken kívül semmit sem tudott ilyen természetű dolgokról,
vagy vállalta volna a kor előítéleteit. Elképzelhetetlen, mert
félelmetes, hogy éppen egy ilyen férfiba szeretett volna bele.
Fésülködés közben tükörbe kellett néznie. Csak a haját kedvelte
önmagán - erősszálú, gesztenyebarna dzsungel, alig kielemezhető
vörös csillogással (első boldog szerelme kilenc év múlva markol
majd bele: Kitépem ezt a gyönyörű hajadat!) Hány évi
kínszenvedés, míg megszokom a saját arcomat?
A januári utcán gyalog ballagott a főiskolára - még szerencse,
hogy enyhe ez a tél. Amint belökte a Szaturnusz párás üvegajtaját,
s megütötte orrát a reggeli eszpresszó kávé- meg rumszaga, az
ismerősök zsivaja, felvillanyozódott kissé. Jobbra-balra kö-
szöngetett, volt, akire egy mosolyfélét is ráeresztett. Beosztással
kortyolta a gyűszűnyi, de forró italt. Nem is olyan kilátástalan az
élet. A mai nap. Kisvölcsey nem volt a helyiségben.
Kollokviumi szünet volt, kevesen lézengtek a főiskolán.
Bekukkantott a könyvtárba, a klubterembe, a DISZ-szobába,
Hartai Vera sehol. Ha beszélgetnének, talán Kisvölcsey is szóba
kerülhetne. Most vette észre; ősz óta Hartai nem keresi őt,
ebédszünetben hazajár, a délutáni órák után pedig egyszerűen
eltűnik. Véletlen ez, vagy őt kerüli?
Egyedül ült a meleg osztályteremben, s tanult a
kollokviumokra. Délben lement az alagsorba ebédelni.
Kideríthetetlen eredetű levest kapott - mégis, meleg kanál a gyom-
rában - s vizes, ragacsos darástésztát. Morzsáit is megette. Ebéd
után keservesen ellenállt: nem ivott feketét - fölborítaná költség-
vetését. Átléphetne a Szaturnuszba, hátha valaki meghívja kávéra.
Sikerült lebeszélnie magát. A főiskolát este nyolckor zárják;
háromnegyed tizenegyig kell meleg helyen tartózkodnia, hogy
tanulni tudjon. Lakása közelében szokott a Liliomról elnevezett
eszpresszóban egy szimpla mellett. A kiszolgáló kisasszony
egyszer utálattal panaszkodott, hogy a törzsvendég öregasszonyok
déltől záróráig egyetlen szimpla mellett ücsörögnek. Szelíd
mosollyal jegyezte meg: Én is egy szimpla mellett üldögélek. Az
más - mondta a dekoratív nő (nem volt nehéz ráképzelni a
nemesprém bundát), maga egy szegény egyetemista. - Honnan
tudja? - csodálkozott Júlia. - Láttam a könyvei címlapját.
A portán Unk Marika, tanulmányi osztályvezető, alacsony,
kistermetű, jelentéktelen.
- Jó, hogy jössz, Dankházi! Elsejétől kétszázhatvan forintra
csökkentik az ösztöndíjadat. - Júlia megváltozott arcától kissé
megriadt. - Gondoltam, szólok. Tudom, hogy kellemetlen, ha az
embert kész tények elé állítják.
 „Kellemetlen" - gondolta Júlia. - Éhen fogok halni és ez neki
kellemetlen. Anyjától örökölt gyakorlati érzéke tette, hogy a négy-
százhatvan forintból megélt, és nem ordított róla a szegényszag.
Hetente mosta a haját, nem járt leszaladt szemű harisnyában -
(két párral dicsekedhetett) - és rojtos kézelőjű blúzban. Most
ennek is vége?
- Dehát miért? - kérdezte bambán.
A kiemelt szövőlány elpirult.
- Nem tudom. Most kaptam utasítást az igazgatóságtól.
- Dehát hogy... ? Azt se várják meg, hogyan vizsgázom? És ha
színjeles leszek? -(Megint kiabálok, a fene egye meg.)
Marika zavarodottan vonogatta csenevész vállát.
- Nem tudom. Én csak az utasítást... Velem ne kiabálj
Dankházi.
Júlia töprengve nézte.
- Beszéljek Medveczki elvtárssal?
Marika meglelkesedett. - Beszélj vele! Beszélj csak vele.
Feltétlenül beszélj vele.
Júlia elszívott egy cigarettát a portán, aztán fölment az
igazgatóságra. A vöröshajú, ideges titkárnő szívelte, mert
idegösszeroppanásai számtalan tünetét olykor végighallgatta.
Rögtön bejelentette Júliát, bár közölte, hogy az igazgató elvtárs
éppen ebéd utáni kávéját issza.
Medveczki zömök, puhahúsú, de nem kövér férfi volt - a kor
típusa -, aki föltehetően sok áldozatot vállalt, hogy teste ne érje el
a karakterével adekvát szétfolyó térfogatot. Vidéki tanítóként a
minisztérium oktatási osztályára, majd a főiskola élére került;
mélyenülő szeme bizalmatlanul és bizonytalanul bámult a világba.
Nem sikerült megnyugtató hangnemet kialakítania sem a ta-
nárokkal, sem a hallgatókkal. Bárhát lehetséges, hogy csak a párt
irányvonalának minél következetesebb érvényesülését vállalta fel-
adatául. Nem kínálta hellyel Júliát, beosztottjai, még az
osztályvezetők is állva jelentettek neki.
Míg végighallgatta Júliát, kortyolgatta a kávét. Ez is milyen
kispolgári szokás, e léha nem-proletár környezet hatása. Fiókjából
kivett egy dossziét, és szúrós tekintettel nézte az asztal túlfelén
állót.
- Maguknak, Dankházi, tizennyolc hold földjük van. Maga pedig
csak öt holdat írt az önéletrajzába.
- Az úgy van, Medveczki elvtárs - mondta zavartan Júlia - hogy
otthon még négy testvérem van: ha a tizennyolc holdat négy felé
osztjuk, akkor énrám valóban csak öt hold esik.
- És a községi tanács vezetője is öt holdról adott magának
igazolást 1950 áprilisában.
Ez igaz volt. Anyja nem akarta, hogy ezen a gyanús főiskolán
tanuljon, de belátta, végkimerülésig tiltakozhat, Julka akkor is
odamegy, vitt két kövér libát a suszter Majoros Jancsinak, hogy öt
holdról adjon pecsétes papírt. Tizennyolc holdnak nincs menza,
diákszálló, ösztöndíj, talán föl sem veszik. Hallgatott.
- Nos, Ocsenás elvtárs, akit két évvel ezelőtt tanácselnöknek
válaszottak maguknál, küldött nekünk egy levelet, amelyben a
valóságnak megfelelő adatok állnak. Levele szerint a maga
családját a fennálló jogszabályok értelmében kuláklistára is
tehetnék, mert a harmincas években idegen munkaerőt fog-
lalkoztattak.
Ocsenás visszaütött - gondolta Júlia. Itt a karácsonyi panasz-
levél következménye Ő aláírta, elküldte a megyei tanácselnöknek,
mert azt hitte, kivizsgálják a felsorolt törvénytelenségeket és
intézkednek. Ehelyett, íme, visszaküldték Ocsenásnak a faluba, az
kinyomozta, kicsoda a levelet küldő Dankházi Júlia, s mert módja
volt rá, bosszút állt.
 - Az igaz, Medveczki elvtárs, valamikor volt szolgalegényünk,
de öt kisgyerek, anyám nem mozdulhatott mellőlünk, valakinek a
földet is meg kellett művelni.
- Tudom - állította meg az igazgató. - Mindezt mérlegeltük,
azért nem tanácsoljuk el magát a főiskoláról... Meg persze, mert
jóképességűnek tartjuk... De ösztöndíjat nem adhatunk annyit,
mint egy szegényparasztnak, beláthatja.
Júlia mondta volna, hogy még két öccse tanul otthon; idén nem
volt termés, azt a keveset is elvitette a tanácselnök; hogy
függetlenségére büszke bátyja, akinek csak a föld parancsolhatott,
trógernek szegődött; hogy az új termésig fillérre nem számíthat
otthonról, csomagra sem... Ha ezt a jóindulatú végrehajtót, ezt a
szúrós szeműt meggyőzhetné - legalább papíron! Kiszámítaná,
hogy kettőszázhatvan forintból száz a lakbér, nyolcvan az ebéd, tíz
a szappan, fogkrém... de Medveczki berekesztette a kihallgatást.
Júlia kiszédelgett.
A szőke Icuka riadtan bámulta.
- Nem maradt egy kis kávé?
- Idd meg az enyémet - nyújtotta bajtársiasan.
Fölhörpintette a langyos kávét - ezen este nyolcig kihúzza. De
minek? Kétszázhatvan forintból nem lehet főiskolás. Képtelenség.
És egyáltalán, mi ez? Tavaly ilyenkor még szovjetösztöndíj, most
meg hálás lehet, hogy nem tanácsolják el. Mi változott közben? Ő
maga nem, ez tény. Talán a világ? És ennyire... ?
Az Oleg Kosevoj-i utolsó gyűlés jutott eszébe: pillanatig se
feledkezzenek meg pártunk szerető gondoskodásáról.
Most gyűlölte a parasztokat. Az életformájukat, erkölcsüket
mindig. Voltaképpen azért választotta ezt a pályát, mert utált
szakmányban kapálni. Most összességében és részleteiben utálta
az egész képződményt, amiről ilyeneket olvashatott: A parasztság
nem osztály, hanem korszak. Már akkor gyanakodnia kellett volna,
amikor az általuk tollbamondott levelet nem írták alá. Ez a
sunyiság, amivel áldozatul lökték őt, fölháborította. Ezek - és most
döbbent meg igazán - ha ellenőrizték is a levél adatait, képesek
voltak mindent letagadni. Dankházi Júlia? Ki az? Nem is beszéltek
vele, nem is látták, nem is ismerik. S ezt a jegyzőkönyvet merték
aláírni! S ha a kivizsgálók nem veszik is készpénznek (mert mi
érdeke fűződnék ahhoz egy diáknak, hogy összevissza hazu-
dozzék), feltételezhetik, hogy ő lázította föl ezeket a jámbor
lelkeket, akiknek egyetlen céljuk, hogy utolsó borjújukat is
föláldozzák a beszolgáltatás oltárán.
Az üres tanteremben táskájába szórta könyveit, fölrántotta
lódenkabátját s aztán… Hova menjen? Minek?
Az ablakból kibámult a korán feketedő alkonyatba. Utcán és itt-
ott a lakásokban már fények gyulladtak. Szemközt egy fehér füg-
gönyre több mozgó fej árnyéka vetült. Hartai Vera sincs egyedül,
csak ha kedve támad rá. Ott az apja, anyja, unokatestvére, a tavaly-
előtti iskolatársa... Utazzék haza? És otthon mihez kezdjen? És
majd szánakozva, kárörvendve bámulják a parasztok őt is, mint
azt a két katonatisztet - kamaszkora táncosai - akiket kiszórtak a
tisztiiskolából. Lehet, hogy már az ő sorsukba is ez a messziről jött
tanácselnök nyúlt... ?
- Nem félsz? - kérdezte bátyját, amikor a leventékkel háborúba
vitték. - Nem - felelte a bátyja. - Az a golyó, amelyikre nincs ráírva
a nevem, nem találhat el.
Erre a golyóra ráírták: Dankházi Júlia.
A kollokviumokat azért le kellene még tenni. Erre a hónapra
van pénze. Az elsejei kétszázhatvan forint is elég lesz két hétig. Ha
zaciba teszi az öccse karóráját, a jövő hónapot is kibírja valahogy.
Addigra elfogynak a vizsgák. S talán a színjeles bizonyítvány
áthangolja az igazgatóságot. Talán egy-két tanárnak
panaszkodhatna is... Ha olyan viszonyban lenne Kisvölcseyvel,
mint éppen esztendeje, ő biztosan szólna érte. - S valami suttogni
kezdte a fejében: Itt bent a szívemben mért üldözöl engem, soha
nem bántottalak...
Megrázta fejét, otthagyta az esőcseppes ablakot, ledobta
kabátját, és könyvei fölé hajolt.
Háromnegyed nyolckor elment a Liliomba. Mindig a belső
sarokasztalnál tanult, s a többi törzsvendég tudomásul vette
szokását, ma is üres volt a helye. Jött a szimpla kávé, folytatta a
tanulást. Nem tudott egészen elmerülni a szövegben.
Folyamatosan érzékelte a mellékutcai, családias jellegű eszpresszó
életét, mozgását, zajfüggönyét. Nyomban észrevette, amikor az
elegáns Kisvölcsey lépett a helyiségbe, mögötte Hartai Vera.
Először az az esztelenül boldog gondolat szállta meg, hogy őt
keresik. De nem - lerakodtak az ablakmélyedésbe, az első üres
asztalhoz. Kisvölcsey lesegítette Vera irhabundáját, s a sajátjával
együtt akasztotta a sarokban álló körfogasra. Egymással szemközt,
Júliának oldalt ültek, láthatta profiljukat. A tanár gondosan
eligazította térdén a fekete nadrágot. Vera is szilvakékben.
Színházban voltak - gondolta Júlia -, innen pár lóugrásnyira van a
Balett Színház, együtt nézték a Párizs lángjait. S előadás közben,
míg lelkesen figyelték a színpadot, Kisvölcsey tenyere rátévedt
Vera kezefejére. Sok percig - talán nem is csak szórakozottságból -
ott felejtődött.
Csontos kezefejére nézett. Bőre folyton emlékezett a férfi finom
és mégis szikár tenyerére.
Soha ilyen megalázottnak nem érezte magát. Menekülni,
mielőtt észreveszik, ne kelljen tovább látnia őket - de hogyan?
Asztaluk mellett vezet út a kijárathoz. Észreveszik. És hogyan
csinálja? Odaköszönjön, vagy mintha nem is látná őket? Miként
vigye véghez, hogy ne remegjen a lába s ne szédelegjen a belső
ernyedtségtől? De ha itt marad s véletlenül erre pillantanak,
észreveszik, s mit gondolnának? Hogy leskeli őket. Jó széles
férfihát spanyolfala kellene ide.
Megnyirkosodott kezével szeme magasságába emelte a könyvet.
Nem jó, erőltetett, leleplező. Két ökle közé fúrta halántékát s
mélyen az asztal fölé hajolt. Fejfájásig így maradt.
Amikor felnézett, kávét ittak, és elmélyülten beszélgettek a
másik asztalnál. Az egyenletes, sűrű zsivajban hangfoszlány se
jutott füléig. Canaris, Hitler kémfőnöke jutott eszébe: amikor a
külföldi diplomaták étteremben találkoztak, ahol lehallgatók
elhelyezésére nem volt mód, Canaris angolul-franciául tudó
süketnémákat ültetett a diplomaták közelébe, s azok
szájmozgásról olvasták a mondatokat. Ha most átmenetileg
süketnémává válhatna!
Girhesnek, kopottnak, éhenkórásznak érezte magát. S ha eszébe
jutott, hogy róla beszélhetnek, és Kisvölcsey esetleg elárulja a leve-
lét, Hartai pedig azt, hogy ő milyen gyöngének, esendőnek ismeri
magát (és az is), attól tartott, meggyullad alatta a szék s fölötte a
haja.
Most világosuk meg, hogy Kisvölcsey nem miatta hagyta el az ő
évfolyamukat. Amilyen előkelő, fölényes modorú, aligha került
volna erőfeszítésébe, hogy semmibe vegye az ő terhes
ragaszkodását. Hartai Vera miatt mondta le, mert a főiskolán nem
jó szemmel nézik, ha tanár a tanítványának udvarol. De ha nem
tanítványa, csak egy főiskolai hallgató...
Úgy látszik, ez a megalázottsággal, kirekesztettséggel színig
zsúfolt fájdalom a féltékenység. Kisvölcseyt irigylem Verától, Ve-
rától irigylem, hogy ő a Hartai Vera, és Palitól sajnálom magamat.
Attól félt, hogy boldogtalanságát a homlokán hordja, mint
mentőautó a szirénáját, előbb-utóbb mindenki, ők is odakapják a
fejüket és sietve másfele néznek. A magánynak még a látványa is
szégyen. Menjenek már innen! Menjenek haza, azt se bánja, ha
egymásra borulnak, ahogyan a kezek szoktak, csak ne legyenek a
szeme előtt, mint kudarcba fulladt élete jelképei.
Ebben a szörnyű félórában megértette Palit. Hét év óta, mióta
szerelmet vallott, először értette a fiút. Erőszakosságát, ahogyan
búcsúzáskor megcsókolni akarja. S ő bármilyen elutasító,
közönyösen védekező, a fiú arca feltündököl, ha sikerül a haját,
arcbőrét, vagy kezecsücskét szájával érinteni. S viszi magával ezt a
parányi, lopott bőrfelületet, mint a következő hétre beosztható
zsákmányt. Megértette, amit annakidején cáfolt, hogy miatta
kezdett tanulni, Júlia ne szégyenkezzék majd a helyesírással is
hadilábon álló, maflán viselkedő autószerelő miatt, érette vállalta
ezt a kettős, háromszoros megterhelést, hogy előképzettség nélkül
és a katonai szolgálat mellett hetente öt estét ül a Műegyetemen,
olyan képletekkel bajlódva, hogy belecsikordul a gyakorlatlan
agya. S most már elhitte, amit majd a nászéjszaka után ígér a teste
mellett térdepelve: Soha nem kell szégyellned, hogy enyém voltál
először; megértette az otromba vádat is, amivel Kisvölcseyt illette,
az ismeretlen és magasan fölötte álló vetélytársat, aki mellett egy
baka versenyképtelen. Nincsenek eszközei a legyőzésére -
megpróbálta, hátha segít a rágalom. Most megértette Palit, hisz
nem ő, hanem - a fájdalom beszél ki a száján. Testvére a
szenvedésben.
- Mi vagyunk a munkás-paraszt hatalom - gondolta
kiábrándultan, - s úgy élünk saját hazánkban, mint a
bennszülöttek Trobriand szigetén, megtűrtként a fehérruhás
gyarmatosítók mellett.
Lehet, hogy tegnap este a fiút is elveszítette? Te strici! Szegény.
Minek élni? Minden reménytelen: a tanulás - s amit magában
foglal: a jövő - és a szerelem is. Ha most hal meg, talán neki is akad
egy Fortinbrasa.
„... ha megéri
Belőle nagy király lett volna még." Amott Kisvölcsey fizetett,
fölsegítette Vera bundáját, gondosan felöltötte a magáét, s anélkül
hogy véletlenül is erre pillantottak volna - egymással elfoglalt
boldogak -, kényelmesen kisétáltak az ajtón.
Júlia komoran bámult utánuk. Meg kellene halni. De éhes volt.

Megkeményedett komorsággal járt be a főiskolára. Reggel

nyolctól este nyolcig tanult, olvasott a meleg osztályteremben, s
folytatta a Liliomban háromnegyed tizenegyig (kapupénzre nem
költött). Azelőtt - mikor is volt az? egyáltalán, volt ilyen időszak az
életében, nemcsak utólag teremti magának? - minden napja, akár
egy repülőgép kifutópályája. Azelőtt nehezen ment haza, mert
egyfolytában valami örömtelit várt, s tudta, hogy a négy fal között
már nem történhet semmi. Egyhangúan, tompán torlódtak napjai,
mint a folyó hordaléka. Minden tárgyból kiválóan vizsgázni,
bizonyítani Kisvölcseynek, Hartai Verának, az igazgatóságnak,
mindenkinek, hogy ő az évfolyam legkülönbje - csak ez éltette. Ha
utána kiterítik is, legalább sejtsék, mi pusztult vele.
Hazafelé egy híres étterem előtt vezetett az útja. Többtagú
elegáns társaság vonult be a félrehúzott függöny alatt szélesre tárt
ajtón. Nyúlós cigányzene és vadító hússzag lökődött ki. Júlia
megszédült, elvesztette egyensúlyát. Amikor kitisztult a szeme,
egy hirdetőoszlopnak volt támasztva, s idősebb férfi markolta
erősen a vállát.
- Mi baja? Rosszul van?
- Nem, semmi - mondta émelyegve. Lába remegett.
- Hívjam a mentőket?
- Isten ments! - tiltakozott ijedten. (Már csak egy kórház
hiányzik - mi lesz a vizsgákkal?) Mosolyt keserített arcára. - Job-
ban vagyok. Szépen köszönöm. - Bizonytalanul elindult, de
nyugtatva még visszaszólt az aggódó férfinak: - Máskor is megesik
velem.
Egy kirakattükörben hosszan, tárgyilagosan vizsgálgatta
önmagát.
- Az éhezés, mint tudjuk, „öngyorsító" folyamat. Lassanként
olyan sovány leszek, hogy elférek a saját tenyeremben.
Szombat délután érte jött Pali. Alázatosan viselkedett, de szeme
mélyén eltitkolhatatlan diadal csillogott. Mozgása is elszántságot,
feszültséget sugárzó. Júlia nem örült neki, de nem is bánta. Vagy
mégis, inkább örült neki. Vacsorázni mentek.
Rántott húst ettek az örök gezarolos krumplival s a legolcsóbb
bort itták hozzá. Szombat esti szertartás.
Nem tudott annyira közönyös, kívülálló lenni, mint máskor -
valami veszély settenkedett a fiúban. Lopva kémlelte a tömött,
elszánt arcot, a lefojtott mozdulatokat, s gyanította, hogy ez az
este a szokásosnál is rosszabbul végződik. Mi a terve? Megerősza-
kol? Megöl?
Egyszercsak megszólalt a fiú. Dadogott az izgalomtól.
- Tudod Kisvölcsey telefonszámát? Júliának megrebbent a
szeme. Egyetlen telefonszám, amit megjegyzett a másfél év alatt. A
tanártól kapta, amikor az még kedvelte őt.
- Tudom.
- Gyere, hívjuk fel.
- Minek?
- Ne törődj vele... Majd meglátod... Én is tudom a számát, de
tárcsázz te. Akkor elhiszed.
A lány nem mozdult.
- Igen? Strici vagyok? És ha bizonyítanék, akkor collstokk
leszel? Ó, az igazság bajnoka! Csak ne neked legyen keserű, mi?
 Kimentek a ruhatárba a telefonhoz. Júlia feltárcsázta Kisvölcsey
számát, s amint meghallotta a jólismert hangot, némán nyújtotta a
kagylót a fiúnak. Pali elmosolyodott.
- Szervusz, Tamáskám, itt Dvorszky Pali. Abban maradtunk,
hogy felhívlak... Holnap este nyolc órakor? Igen, megfelel, kaptam
kimenőt... Ott a lakásodon. Jó, ott leszek... Csókollak.
Visszaakasztotta a hallgatót s a gyönyörittas mosoly nem tudott
kialudni az arcán. Az asztalnál diadalmasan és támadóan kérdezte:
- Nos ? Nos, Dankházi?
Júlia lehorgadt.
- Egész este azon gondolkodtam, mi hiányzik a kezedből. Most
eszembe jutott: a bárd.
- Máris? - mosolygott könyörtelenül a fiú. - Holnap este nyolc
óra után felhívod az imádottad lakását. Én veszem fel a telefont.
Akkor elhiszed?
Júlia vacogni kezdett. Az étterem fülledtsége verejtéket préselt
bőréből, mégis, bensejében dermedés kúszott szét. A fiú széles
mozdulattal töltött s megdicsőülten folytatta:
- Ha szobrász lenne, vagy festő, vigasztalódhatnál, hogy csak
modellt állok neki. Egyébként modellt is álltam már. Azt mondta a
Kossuth-díjas pasas: Magának, Palika, intenzív teste van. -
Koccintásra emelte poharát. Júlia nem akarta elárulni magát,
engedelmesen nyúlt az italért. Szájaszéle és egész teste annyira
remegett, hogy foga alatt összetört az üveg. Visszaejtette az
asztalra a törött szélű poharat, s nyelvével piszkálta szájából az
üvegtörmeléket. A fiú rámeredt.
- Vérzik a szád! - kiáltotta ijedten.
A lány elővette zsebkendőjét s törülgette a szájából szivárgó
vért.
(Hálás lennék annak, aki megölne.)
 Pali is elkomorodott. Aggódva, tehetetlenül kémlelte a lányt.
- Karácsony előtt meg akartalak ölni - motyogta. - Egy este
elloptam a parancsnokom pisztolyát, éjszaka az utcákon lődö-
rögtem, s reggel megvártalak a ház előtt. Emlékszel? Nagyon
csodálkoztál, és mintha örültél is volna nekem. Lehet, hogy nem is
miattam voltál jókedvű, de én voltam ott, így nem mosolyoghattál
másra, csak rám és neked, Julika, olyan gyönyörű a mosolyod,
egyszerűen elolvadt a zsebemben a pisztoly. Rájöttem, hogy én
nem tudom ezt a mosolyt kioltani. És kinek is lenne jó, ha
megölnélek? Te meghalsz, pedig minden sejted élni szeret, te
egyetlen lendület vagy a jövő felé, és mindent el fogsz érni az
életben, amit akarsz. Engem fölakasztanak, vagy lecsuknak húsz
évre, és kárba vész ez a hét év - nem az egész életem, az nem
számít - csak ez a hét esztendő, amit neked köszönhetek. Ez a
csodálatos hét év, mialatt önmagamra és a világra figyeltem,
mialatt felismertem, hogy az ember nem élhet növény vagy állat
módjára, hanem felelős azért, hogy a legtöbbet megtudja
önmagáról; hogy a legtöbbet adja önmagának és a világnak...
Bekísértelek a főiskolára, s boldog voltam: tudtam, hogy előbb-
utóbb az enyém leszel. A főhadnagy már felfedezte a pisztoly
eltűnését, s háromnapi egyes-zárkát adott. Nem tudod, mi az
egyes-zárka, ugye? Nem baj.
- De tudom - gondolta Júlia. - Tudom, mi az egyes-zárka. Az
életem.
A fiú tölteni akart, de kiürült az üveg. Rumosfeketét kért, a
magáét elkeverte s Júliára nézett.
- Öblítsd le rummal a szádat. Nehogy elmérgedjen.
A lány engedelmeskedett. Ínye is megsérült, mert csípte a szesz.
A fiú dohogott.
- Én mindenkinek kellek, Julka, csak neked nem. Te nem
veszed észre, hogy én már nem vagyok ugyanaz. Neked még min-
dig bumfordi inas vagyok...
- Nem, nem - tiltakozott Júlia.
- ...pedig hatalmas energiákat szabadítottál föl bennem s ezek
megtanultak működni. A következő öt évre már megcsináltam az
életemet. Már van lakásom, egy gazdag hölgy ajándékozta, egy
berendezett garzon, ha leszerelek, odaköltözöm. Egy barátom,
főmérnök, hív a gyárába műhelyfőnöknek s annyi kedvezményt
ígér, hogy sikeresen kijárhassam az egyetemet. Elhatároztam, hogy
az államvizsga másnapján behívatnak a minisztériumba s
kineveznek ebbe a gyárba igazgatónak. S akkor megkérem a
kezedet, Júlia.
(Gondolatban nemet mondott.)
Irigyelte a fiút. Neki csak annyi célja volt, hogy kiválóan
vizsgázzék, s bebizonyítsa Kisvölcseynek, hogy méltó a szerelmére,
íme, hiába bizonyít. Kegyetlen gondolata támadt: vajon mennyit
fizet a tanár az ő Palijának? Jövő szombaton azt fogják megenni.
Ha még él.
Hogy bevágta a tavalyi vizsgára Sztálin Gorkijhoz írott híres
levelét. Mintha tudta volna, hogy egyszer önmagára értheti:
„A mi ifjaink nem egyformák. Vannak sopánkodó, fáradt,
kétségbeesett ifjak. Vannak bátrak, életvidámak, olyanok, akik
akaratukban és törhetetlen győzniakarásukban erősek. Lehetetlen,
hogy most, amikor az életben szétszaggatjuk a régi kapcsolatokat
és újakat teremtünk, amikor a megszokott utakat járhatatlanná
tesszük, és új, szokatlan utakat építünk, amikor a lakosság egész
csoportjai, amelyek jómódban éltek, kizökkennek életük
megszokott medréből és kidőlnek a sorból, megtisztítva az utat a
régebben elgyötört és meghajszolt emberek milliói számára -
lehetetlen, hogy ilyen helyzetben az ifjúság velünk rokonszenvező
emberek egynemű tömege legyen, hogy az ifjúságban ne legyen
rétegeződés, szakadás. Először is, az ifjúság soraiban ott vannak a
gazdag szülők gyermekei. Másodszor, még ha a (társadalmi
helyzetét tekintve) saját ifjúságunkat nézzük is, nincs mindegyik
ifjúnak idege, ereje, jelleme és megértése ahhoz, hogy úgy fogadja
a régi nagyszabású megdöntésének és az új lázas építésének képét,
mint szükséges, tehát kívánatos képet - annál kevésbé, mert ez a
kép nem is nagyon hasonlít az »általános üdvösség« mennyei
idilljére, amelytől elvárják, hogy lehetővé tegye a »pihenést«, a
»boldogság szürcsölését«. Érthető, hogy ilyen szédítő rohanásban
akadnak olyanok, akik elfáradnak, idegeskednek, megkopnak,
kétségbeesnek, eltávolodnak és végül - átszöknek az ellenség
táborába. Ezek a forradalom elkerülhetetlen »forgácsai«."
Ha otthon fát döntöttek, apja magyarázta: keresik az utolsó
gyökeret.
Az ő utolsó gyökerét is megtalálták.
- Menjünk el hozzád, Julka - könyörgött a fiú.
(Egyszer majd Pali is kiég. Hét éve szereti és hét esztendő
múlva - mert az ember sejtjei hétévenként kicserélődnek - ezt
fogja vallani:
- Mostanában sokat tűnődöm azon, mennyivel vagyok
boldogabb, mint amikor még komiszban jártam s magányos nők
vágyait elégítettem ki, hogy téged vacsorázni vihesselek. Semmivel
se vagyok boldogabb. Sőt! Akkor még hajtott egy nagyszerű motor,
hogy bírhassalak. Most már tudom, hogy a lehetetlenre képtelen
vagyok. A saját jellemem adottságait kimerítettem. Boldog nem
vagyok, de megnyugodtam. Hasonlat kell? Vannak, akik egy
oktávon tudnak énekelni. Te két oktávon tudsz, vagy nem tudom,
mennyin, de se lefelé, se fölfelé nem tudlak követni. Mi az, amit
még elérhetek? Lehetek még iparigazgató vagy miniszter. Lehet
villám a Rózsadombon és autóm, amin megtanítom a gyerekemet
vezetni. Lesz is. Boldogabb leszek tőle? Nem leszek boldogabb.
Boldogabb akkor lehetnék, ha elérhetnélek téged, vagy el
akarnálak érni. De már nem akarlak. Egy célom volt: te. Míg veled
nem találkoztam, eszembe sem jutott, hogy miért élek. Most
megint nem tudom. Belenyugodtam, hogy nem tudlak elérni.
Mindent megtettem, ami tőlem telt, de több nem tellett tőlem.
Egy literes üvegbe nem fér bele a tenger. Megtaláltam a kulcsodat,
Dankházi: nagyobb ember vagy, mint én, ez a kulcsod. S én nem
tudok ezzel a kulccsal bánni.)
- Menjünk el hozzád - könyörgött a fiú.
- Nem - mondta reménytelenül a lány. Nem lehet elviselni ezt a
belül halmozódó halált. Gyűlik benne, hónapok óta dagad s az új
halál szorosan tapad a régire. Már kitölti testét, kőnél keményebb,
megfagyott láva. Mégis: inkább a magány! Pedig nem ismerte
önmagát; még nem tudta, hogy nem lesz öngyilkos, és nem bukik
bele a veszteségbe. Elevenen megy át a tűzön.
 AZ ELTÉVEDT LOVAS

Konyhánk negyedét betöltötte a padsarok. Öt ujjnyi vastag

diófadeszka, alatta ládaszerű fiók, tologattuk a dögnehéz
asztallapot, csak így férhettünk a láda vaskereskedéssel és
szerszámoskamrával vetekedő tartalmához. Legkisebb helyet az
evőeszközök igényeltek: tizenöt kanál, nyolc-tíz kés, néhány villa,
rántáskeverő- és merőkanalak. A fal felől derékszögben két
egymásba szabott pad ölelte az asztalt, a padon minden testvérem-
nek megvolt az életkora után jussolt vagy kiharcolt állandó helye.
Kettő férjhezment, így ezen a novemberen hatan osztoztunk az
asztal két belső felén. Harmadik oldalát apám egymaga birtokolta,
a sarokból odacipelt esztergált hátú széken, a negyediket, a
tűzhelyhez, ételhez, kamrához, ivóvízhez legközelebbit anyám
foglalta le ama kis időre, ami a kiszolgálás - leves, hús, krumpli,
kenyér, savanyúság, pohár víz - szüneteiben az evésre jutott.
Amikor helyéről elmozdítottuk a roppant méretű asztalt, mind a
négy vaskos, mondhatnám: visszeres lába kiesett. Inkább nem
mozdítottuk el. Mégis, aki nem szélről ült, rendhagyó módon
előbb akarta helyét elhagyni, kimászott a tizennyolc láb között. Ha
tizennégy éves volt, mint én akkor, az is.
A padsarok mellett nyílt az üvegezett bejárati ajtó, azon túl, a
szemközti falnál állt a pad-ágy; nappal állt, éjjel feküdt és
feküdtünk benne. Mindenkori vendégeink - és mindenkor voltak,
ahol három nagylány és egy legényfiú található, oda négy-ötösével
tódulnak udvarlók, cimborák - a pad-ágyon szorongtak, mint
iskolásgyerekek. Az asztalhoz csak különlegesen megbecsült
vendéget ültettünk, de a padsarok még a vőlegényeket sem illette
meg.
A betűk fölismerése óta elragadtatott olvasó - a padsarok lett az
otthonom. Kiváltságos helyet küzdöttem ki: bátyámmal osztoztam
akkora felületen, amekkorán a többi négy. Oldalamnál, a
derékszög ülésre alkalmatlan csúcsában vállamig fölstószolt
könyvsor. (Tankönyveit ki-ki táskájában tartotta, ha erről
megfeledkezett, úgy elkallódtak, anyám a kemencét fűtötte velük,
kihasított lapjaikkal apám gyújtott pipára - háború volt, kincs a
gyufa -, széttépte a kiskutya, vagy egyszerűen elnyelte a ház.)
Olvasnivalónk tárolódott itt. Az állomány egyre változott,
gyorsabban faltuk, mint a vasárnapi húst. s hozhatták az udvarlók
az újabb ponyvákat, kölcsönkérték ők is, én is kunyeráltam roko-
noktól, ismerősöktől, idegenektől is, mindenütt, ahol könyvszagot
éreztem.
Novemberben a határban, udvaron munka már alig. Azokra ott
a bátyám, anyám, nővéreim. Könyököltem a padsarokban Sobri
Jóska lebilincselő története fölött. (Füzetes regény volt, százhúsz
folytatása ment át a kezemen.) Alkonyodott, egyre közelebb hú-
zódtam az üveges ajtóhoz. Anyám a moslékot keverte, ahhoz nem
kell villany. Végül már az ajtónak dőlve álltam, csak sejtve a
sorokat, s éppen a legszédületesebb résznél tartottam: Sobri Jóska
és bandája menekül törvénytelen apósa, Langen Albert
csendbiztos és csendőrei elől, és a legfiatalabb testvér, Barát Anti
fölajánlja az öltönycserét; ő, mint ál-Sobri lemarad, magára
szabadítva az üldözőket, amikor anyám - ki tudja hányadszor -
mérgesen rámripakodott: - Hozz be fát! Ne rontsd folyton a
szemedet!
Kelletlenül, de gondosan megjelölve a padsarokba helyeztem
könyvemet, és kiszédelegtem az udvarra. Alattomos, bőr alá kúszó
nyirkosság, giliszták nyálkája az arcon, kézfejen, arzén színű
felhőcafatok, a nyitva felejtett góréajtó rémségesen nyiszorog a
szélben. A konyha krumpli-répa-korpa-szagú melege után kendőt
áhítozik a meztelen nyak. Agyontaposott sár. Dideregve futottam
volna az udvar sarában föltornyozott ág- meg farakáshoz, de ott
férfiak tömege. Némák és valahogy furcsán mozdulatlanok, vagy
óvatosan mozdulók, mint gyásznép a temetésen. A katonákat már
megszokhattam, hiszen március 19-e óta nem fogytak el tőlünk.
Legalább két német tiszt mindig kvártélyozott az elsőszobánkban,
de néha hét hírszerző bányászfiú a harmadik szobánkban, magyar
tüzérek az istállónkban, megszokhatatlanul terhemre voltak, mert
alig maradt zug, ahol magamban lehettem volna könyveimmel és
csenevész gondolataimmal. De ezek civilek. Változatos, nyűtt
öltönyök, ballonkabát, ásatag irhabunda, combig érő gazdász-
zakó, bricsesz nadrág, pantalló, síbakancs, utászcsizma, sáros
félcipő, még hegyes orrú lakkcipő is, kalap, kucsma, svájcisapka —
de valamennyiük balkarján karszalag. Közelebb ólálkodva
észrevettem a nagy kondért, ebből merte ugyancsak egy civil az
ételt a sorban állók csajkájába. Aki megkapta, alig mozdult odább,
álltában falni kezdett. Nyomasztó volt a csapzott férficsoport, mint
maga a november, nem tudtam, miért.
Begörbített balkaromat megpúpoztam hasábfával, és
visszacaplattam a konyhába. Égett a villany, vendég érkezett,
nővérem férje rövid szabadságon a frontról; anyám hokedlijén ült
a rokon és apámmal beszélgetett bor mellett.
- Kik ezek? - kérdeztem.
- Munkaszolgálatosok. Itt alszanak a pajtában.
Jó. Tudtam, hogy vannak gyalogosok, tüzérek, pilóták,
páncélosok, utászok, rocsósok, hírszerzők - ők is civilben -,
felderítők, rádiósok, szállás-csinálók, egészségügyi osztagok,
barna- és feketeruhás német katonák. Ezek munkaszolgálatosok.
Eggyel több katonai alakulat.
Visszadőltem Sobri Jóska fölé. Barát Anti fölvette a vezér
öltönyét, köpenyét, jellegzetes kalapját, fekete selyemálarccal
födte fiatal, még nem is pelyhedző arcát, egy nagy fa alá ült, s
mikor a lovascsendőrök már-már diadalittasan rávetették volna
magukat, forgópisztolya csövét szájába dugta, elhúzta a ravaszt, és
a robbanógolyó szilánkokra tépte a fejét. Csak a teste maradt,
Sobri öltönyében.
A csendőrök leszálltak lovaikról. Vezér nélkül magától is
szétzüllik a betyárnép. Sobri itt van, abbahagyhatják az üldözést,
levették sisakjukat. Langen Albert, az ex-após, állomáshelyükre
küldte őket, és amikor egyedül állt a tetem fölött, a kegyetlen
csendbiztos könnyei kicsordultak: - Bocsáss meg, Sobri. Nem én
akartam, nem így akartam.
Közben alighanem meg is vacsoráztunk, mert a szerző hosszú
oldalakat szentelt a temetésnek, a környékbeli szegénynép meg-
rendültségének, részletesen elmondta, miként nyert egérutat
Langen Albert lányával Sobri és hónapok múltán a nép ajkán
megszületett a dal:

Lápafő határán búsul az a nagy fa

Szegény Sobri Jóska nyúgoszik alatta,
Olyan mélyen alszik a fekete földbe',
Azt se tudja, sírját hogy a fű benőtte.
Lassan járj ott, pajtás, holló meg ne hallja,
El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.

Nővéreim, bátyám csavarogni mentek. A vizes ronggyal törölt

asztal körül sógorom, a frontharcos és a megapadt család üldögélt,
amikor kopogtak: két munkaszolgálatos lépett be. Kövér, pocakos
az egyik, látni még nem volt módom a gyárosokat, de ilyennek
képzeltem; a leggazdagabb ember, akit elevenen láttam, falunk
malomtulajdonosa. A másik fiatal, sorvadt, bocsánatkérő arcú és
tartású, mocskos ballonját mintha drótfogas tartaná. Fülemben a
Sobri sirató dallal - Lápafő! Istenem, ha a mi falunknak lenne ilyen
gyönyörű neve! - szemem mögött a megindultság könnyeivel,
félig-meddig érzékeltem, hogy a vastag úr férfi aranyórát kotorász
elő göncei rejtekéből. Eladásra kínálta, ennivalóért, pénzért, de
úgy rémlett, iszonyú sokat kíván érte. Figyelemre se méltattuk.
Minek nekünk aranyóra? Hálószobánk falán fölhúzható falióra,
sárgaréz inga, két lánca végén vasnehezék - már anyám is szüleitől
örökölte - pontosan és feleslegesen mutatta az időt. Életünk nem
az órához, hanem a napkeltéhez-nyugtához, déli harangszóhoz
igazodott, vasárnap a kétszeri csöndítés utáni beharangozáshoz; a
csordás hét órakor pattogtatta ostorát, utána kellett iskolába
indulnunk. Sógorom, hogy fitogtassa mindenhezértését,
fölkattintotta az óra hátlapját s utálkozva adta vissza. - Uram,
ennek csak a burkolata arany. Belül közönséges drót és kilenc
köves csak. - A kövér kedvetlenül kiment.
A nyiszlett kis zsidó csontos, remegő ujjaival zöldfedelű
könyvet húzott elő ballonkabátja melléből; vastag és alig nagyobb,
mint szentes Treszka ángyunk imádságoskönyve. Hangja is vézna:
- Én ezt a könyvet... nem lehetne?
A két férfi borozott. Mindentudó sógorom nagyhangon
bizonygatta, hogy az angolok előbb érnek ide, mint az oroszok, és
akkor paradicsomi életünk lesz, mert „a fejlett nyugaton, papa,
még a krumplit is húsból főzik".
Anyám a mosogatás mellől - mióta facsarhatta szívét a
szánalom? talán tizenkilenc éves fiát látta, akit két hónap múlva
elhurcolnak a leventékkel, s majd melyik országban melyik
parasztháznál mit kínál eladásra? - szitkozódva kifakadt:
- Mit képzel, jóember, nekünk hagytak még valamit? Nyolc
hónapja katonákat etetek, mindegyik elhozza a löttyöt a tábori
konyháról, de az a moslék...! Kiesik a szemük, úgy bámulnak a
fazekamba. A rekvirálók is egymást érik. Katonák, csendőrök,
civilek, már az utolsó zsák búzát is elvitték a padlásról, a kamrából
az oldalszalonnákat, a pincéből a krumplit, de csak jönnek,
jönnek, hátha találnak még a padláson, kamrában, pincében, a
bőrünk alatt valamit, jönnek naponta háromszor, vasrudakkal
szurkálják a kertünk földjét, hátha oda ástuk el a zabálnivalójukat
... elvitték a legszebb lovunkat, az összes borjút, hat kövér disznót,
a tüzérek a mi szénánkkal etetik a lovaikat, a tisztek az én
villanyomat fogyasztják, az én fámmal tüzelnek... Adnak egy
elismervényt, ha egyáltalán beváltják azon a rohadt parancs-
nokságon, kiszúrják a szememet pár pengővel, hogy sóra, gyufára
sem elég. Alig bírok előlük megmenteni annyit, hogy éhen ne
vesszen a családom...
A fiatalember behúzott nyakkal egyre zsugorodott, mintha ő
tehetne minderről. Kivettem kezéből a könyvet - hadd nézzem
meg.
A kemény zöld táblán ismeretlen szerző: Ady Endre összes
versei. Versek! Kilenc éves koromban anyám kapott ajándékba egy
könyvet valamelyik győri vásárlójától. Petőfi 1842-1844 között írt
költeményeit. Azóta minden tízóraira kapott pénzemet - polgáriba
jártam, oda nem illett a zsíroskenyér, vehettem reggelente két
zsömlét - verseskönyvekre költöttem. Piros puha fedelükön arany
betűkkel Balassi, Kisfaludy, Csokonai, Arany és más klasszikusok,
de belül a papír szinte sötétebb, mint a betűk. Ezt az ismeretlen
Adyt finom papirosra nyomtatták és még sohasem volt
keménytáblájú könyvem, és egyáltalán: versek!
- Anyuka, vegyük meg! - rimánkodtam anyám hátának,
melyről mozdulatlanságában is ordított a tehetetlen düh és
fájdalom.
- Nincs elég? - bökött állával a zsúfolt padsarokra.
- De ezek versek! - esengtem. - Olyan, mint Petőfi. Éppen
olyan.
Haragosan förmedt a cingár fiúra.
- Mit kér érte?
- Két tojást, ha lehetne...
- Sütve, vagy főtten? - kérdezte anyám.
A sápadt arcot átvilágította a hála.
- Ha lehetne... sütve...
Anyám csontos állával intett: üljön a padra. Cseréptálba ütött
két tojást, megsózta, bőven elkeverte liszttel, tejjel fölszaporította,
szelt egy kaszásnak való kenyeret, és a zsírban úszó gazdag
tojáspalacsintát serpenyőstül, hogy a zsírt is kimártogathassa, a
kiéhezett elé tette.
Én már új könyvemet böngésztem. Sobri Jóska megmenekült, a
kis Barát Anti föláldozta magát, a lápafői siratódal megszületett.
Tudta a ponyvaíró is, hogy itt egy folytatást be kell rekeszteni.
Különben is, a verseskönyv egyre jobban izgatott, alig értettem
belőle valamit. Számomra hetekig meghalt a külvilág, a
beszállásolt katonák széptevései (szótár segítségével a németeké),
a rekvirálók, a gödörásások a kertben. Hombárban lisztet, bödön
zsírt, zsákszám cukrot (a cukorgyár természetben fizette
répánkat), oldalszalonnákat, sokfajta vetőmagot sikerült még el-
rejtenünk. Anyám idegeiben többezer éves tapasztalat: a
harmincéves háborúra is fölkészült volna, ha történetesen akkor
él. Kevésbé zavart az éjszakai Liberátorok dübörgése - nem féltem
tőlük, csak folyton rázott a hideg. Nővéremmel aludtunk a kony-
hában - irigyelt különszoba - mindketten olvastunk a
padsarokban, természetesen fölöltözve, mert addigra kihűlt a
konyha, és a tizenötös villanykörte fénye nem ért el fekhelyünkig.
Beleolvastuk magunkat az éjszakába, nem tudtuk, meddig,
egyetlen óránk a szobafalon. Szenvedélyünknek sohasem az
álmosság - csakis hajnalban ragadt le a szemünk ágyazás,
moslékkeverés, kacsatömés közben -, hanem a szobaajtó nyitódása
vetett véget. Hiába zártuk magunkra a tömör külső ajtót, egy
hajszálvékony repedésen kiárulkodott a fény, anyám - ő járta
éjszakai ellenőrző útját - ránkzörgetett, leteremtett bennünket
istentelenül. Mezítlábas lépteit ha megneszeltük, lehánytuk
ruháinkat a sötétben, vagy félig vetkezetten a dunyha alá
takarodtunk.
Versről versre, lapról lapra olvastam ezt az ismeretlen, szép
magyar nevű költőt, és nem értettem. A szavakat legalábbis
többnyire ismertem, de sem a strófák, sem a vers jelentése nem
állt egységessé a fejemben. A magyar ugaron címűt gazdász
bátyámmal is meghánytuk-vetettük.

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ugar a fölszántatlan, bevetetlen, parlagon hagyott föld. Ezt az

Ady is így tudja. De mi az, hogy:

Hát nincsen itt virág?

Hogyan hogy nincsen? Az ugar zsúfolva giz-gazzal, minden

gaznak van tenyészideje, amikor igenis, virágzik! a versben
megemlített muhar is; nincsen sokszínűbb, tarkább látvány az
ugarnál. Pipitér, szarkaláb, gyövőtin, aranka, nefelejcs,
sarkantyúfű, pipacs, kutyatej, vadmák, vadrepce, szulák, paréj,
margaréta, székfű, búzavirág, ökörfarkkóró, zsálya... nem elég vad
színek? És néhány sorral lentebb ellentmond önmagának:
 Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.

Milyen évszakban bódulhatott ez a költő az ugaron? Mert

Petőfinél, ugye: Nyári napnak alkonyulatánál... vagy A puszta
télen: Hej mostan puszta ám igazán a puszta!... mert ha úgy igaz az
elején mondott „buja föld", ahogyan ez a költő gondolja, akkor az
a föld telidestele van virággal. Ha meg már csak a régmúlt virágok
illata van, muharos föld nincs, mert nem lehet, így hát ez a leírás
egyik évszakra sem illik. Gazdász bátyám tanulta, hogy a
háromnyomásos gazdálkodás már a tizenkilencedik század
végefelé megszűnt, és azóta a mi környékünkön az árokpartokat,
hidak alját, a háztetőket is bevetnék, annyira kevés a föld - de
talán ez a költő nagyon elmaradott vidékről származott, ahol a
föld egyharmadát még most is ugaron hagyják, ezt megengedtük.
De mi az a „kacagó szél"?
A szél lengedez, fújdogál, fúj, fütyül, süvölt, sivít, zúg, búg,
üvölt, bömböl, tombol, esőt hoz, huzatot csinál, gyökerestül ki-
csavarja a fákat, hóförgeteget kavar, meg portölcsért, de létezik-e
ember, aki hallotta már a szelet kacagni?
Másutt megint, mintha értene az ugarhoz:

E szűzi földön valami rág

Rág, bizony! az egér és a hörcsög. A szántásnak nemcsak az a

haszna és értelme, hogy meglazítja a talajt, és a humuszt alulra
fordítja. A Rudics-tagra például a macskáinkat is vittük mindig. A
szerte surranó göröngyök a szétdúlt egérjáratok lakói; valóságos
futóversenyen vigadhattunk a menekülő rágcsálók és a macskák
között, és mindig ugyanegy eredménnyel. Mégis kurta a hozam:
jóllakván elhevernek a macskák; ők nem napszámosnak szegődtek
mellénk. Akkor mi következünk a szíjostor nyelével, és a
szekérderékban hazavisszük a kihűlt kártevőket.
Ilyenféle kételyekkel haladtam lapról lapra, lassabban, mint egy
reumás tetű. Ki a hülye, én, vagy a költő? Én nem tudok magyarul,
vagy ő?
Hetek múltán egy éjszakán jutottam a 468-ik oldalig: Az
eltévedt lovas. Ma is előttem a kép: a mennyezetről fejünk
magasáig húzott vékonyfényű körte, ki-ki nappali helyén a
padsarokban, mintha még éjszaka sem szeghetnénk meg a
szabályt, nővéremmel igyekeztünk átolvasni a bombázógépek me-
netrendszerű vonulását. Kint a viszolygató november, az
elsötétített falu, valahol a közeledő front.

Vak ügetését hallani

Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Mi ez a borzongás a bőrömön? Mi szúrja belülről a szememet?

Kísérteties nálunk az ősz

S fogyatkozott számú az ember...

Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas

 Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a falúknak.

Alusznak némán a faluk,

Multat álmodván dideregve...

Az a kislány nem tudta szavakkal értelmezni, mi történt vele:

valaki kimondta az életét, a nehéz paraszti életet, amelyre új és
hordhatatlan terheket rakott a háború, de megérezte a világot, és
talán azt a belső mozdulatot is, amivel a költő fölébekerekedik a
vonszolhatatlannak és a verssel magasba rántja önmagát és
mindenkit, akiben akkora nyugtalanság fészkel, amekkora ilyen
feleletet csikar ki önmagából.
Öt évvel később kerültem Budapestre. Az Ady-kötetet
magammal hoztam.
De ki lehetett az a fiatalember.
 NYOLC KARÉJ KENYÉR

KAMASZKORI OLVASMÁNYÉLMÉNY:
A NAPÓLEONI HADJÁRAT
SPANYOLORSZÁGI EMLÉKEIBŐL

- Ki az én legügyesebb kisfiam? Tüskésdisznóm,

indiánfőnököm, urundiburundim! Kié ez a talpacska? A cicáé? No,
majd megcsiklandozom, meglátjuk, ki húzza össze a lábát. Jé, ez a
talpacska nem is a cicáé, hanem Gyurgyókáé. - A fiatalasszony
fölkapta az ágyról a csiklandósan kacagó gyereket s néhányszor
játékosan meglódította a levegőben. - Zsupp, zsupp, kenderzsupp,
ha megázik, kidobjuk!
A szoba teljesen ép. Csak a szekrényeket ürítették ki
módszeresen, s az ágyakból vittek el mindent, ami textil. Csupasz
szalmazsákon, egyetlen pokróc alatt alszik anya és fia.
Nem fáznak - soha még ilyen trópusi nyarat nem látott ez a
vidék. Mintha leforrázták volna: a megfeketedett, görcsberándult
faágakon nem rezeg egyetlen húsos levél; megfonnyadt,
alvadtvérszínűvé rozsdásodott a parányi kert sokféle kincse is: a
borsó, az eper, a paprika, a málna, a paradicsom, a sárgarépa, a
kapor, a torma. A kénsav marja fel füstölögve így a földet. Tegnap
fölmerészkedtek a dombra, kiásni a sárgarépát, hátha akad ehető -
látták, hogy a lapály, ahonnan máskor arany színnel és
kenyérszaggal üzent a nyár, fekete porrá morzsolódott pusztaság.
A tornác lépcsőjén reggeliznek. Vízben főtt krumpli, egy pohár
langyos tea. A szomszéd háznak nincs teteje - nádasház volt - csak
a tömésfalak állnak fejükön fekete koszorúval. A gyerek nem tudja
megszokni. - Ilyen melegben nem is kell tető - magyarázza
könnyedén az asszony. - Mire ősz lesz és esni kezd az eső, így: ssss,
ssss és fújni kezd a szél a hegyek felől, hjúúú, hjúúú, akkor raknak
rá új tetőt, ilyen szép piros cserepekből, mint a miénk.
- Anyu, most nyár van?
- Nyár van, tengelicem. Te már tanultad az óvodában, hogy
négy évszak van: tavasz, nyár, ősz, tél. És tizenkét hónap. Gyere,
szépen mondd utánam: Január elöljár. A nyomán február. Március
szántóvető. Április nevettető. Május szépen zöldellő. Június
nevelő. Július érlelő. Augusztus csépelő. Szeptember
gyümölcshozó. Október borozó. November telelő. December
pihenő... Most augusztus van.
- Mit csépel az augusztus?
- Gabonát, kisfiam. Abból lesz a kenyér
A gyerek félretolta a krumplit.
- Adjál kenyeret.
- Hogy kell mondani?
A gyerek engedelmesen darálta:
- Anyu, kérek szépen kenyeret, köszönöm szépen, szívesen.
- Nincsen, kisbogaram.
- De van! - makacskodott a gyerek. - Ott van a kredencben.
Mutasd meg, hogy nincs.
Ölébe húzta a gyerek durcás fejét.
- Azt nem szabad megenni, kis receficém, mert az a
katonabácsiknak kell. Nemsokára itt lesznek a katonabácsik és
nagyon mérgesek lesznek, ha nem adunk nekik kenyeret. Talán
még bántják is anyukát. Azt akarod, hogy bántsák anyukát? Ugye,
hogy nem. Lehet, hogy már ma ideérnek. Tegnap ugrottak ki abból
az égő repülőgépből, te is láttad azokat a kis fehér gömböket a
levegőben, azok voltak a pilóták. Egy ilyen pilótának mindene van,
a legdrágább műszerekkel és fegyverekkel van fölszerelve. Van
vízálló ruhája, ejtőernyője, pillanatok alatt fölfújható műanyag
csónakja, rádiója, kézi fegyvere elegendő lőszerrel, összeszerelhető
dzsungel-bicskája, amit fűrészelésre, ásásra vagy fejszeként is
használhat, gyufáját nedves vagy jeges helyen, a szélben is
meggyújthatja, füstjeleket adhat, jelzőrakétákkal rendelkezik,
kötszere van, fertőtlenítő szere, a betegségek ellen különleges
labdacsok védik, ha szükséges, horgászik, ha cápák támadják,
vegyszert szór ellenük a tengerbe... csak tudod, kisfiam, mije nincs
egy ilyen katona bácsinak? Kenyere! És útközben nem talál
gyümölcsöt, dinnyét, barackot, semmit, és nem tud lőni fácánt,
mert azok is megdöglöttek ebben a szárazságban és nem tud fogni
a folyóban halat, mert azok is fölfordultak mind. Pedig sokat kell
ám gyalogolnia, mire ideér és már nagyon-nagyon éhes lesz. És
mennyire örül majd, ha anyukától kap egy kis kenyeret. Igaz?
Az asszony elhallgatott, mert kásás lepedék tapadt a
hangszálaira. A gyerek kíváncsian nézte.
- Most a páskomkutat meséld el, anyu.
- Melyiket? - kérdezte szórakozottan.
- Amikor a csöcsöskorsót beleejtetted a páskomkútba és apu
leengedte érte a vasmacskát.
Az asszony nem felelt. Nehézkesen feláll.
- Eredj homokozni, kisfiam.
A gyerek örömmel iramodott az udvar sarkában sárgálló
homokbucka felé. Ezt a kocsi homokot minden tavasszal
meghozzák neki, mert minden télen elmossa a hólé.
Megnyugtatóan visszaszólt:
- Nem ülök rá, csak a sarkamra ülök.
- Ráülhetsz - mosolygott az anyja.
- Meleg.
A reggeli maradékát, még a krumplihéjat is visszavitte a
domboldalba fúrt pincébe. Aggályosan ügyelt, egyetlen falat
ennivaló ne legyen a házban, az egy kerek cipón kívül, amelynek
máris hiányzott a serclije. A hűvös, dohszagú pincében a hátsó
téglafaltól elgördített egy üres szapulót. A mögötte levő nyíláson
legugyorodva éppen csak befért. A pincének ezt a
meghosszabbítását még a háború kitörésekor határozta el anyósa,
egy hetven éves ember előrelátásával: ide rejtették az ennivalót.
Csak ezzel az üres szapulóval álcázták. Minél hanyagabbul
takarunk valamit - mondta anyósa - annál kevésbé gyanús. Ha a
padláson, a tűzfalon lenne ez a nyílás, elég volna nekidönteni egy
feleslegessé vált kiskertajtót, rajta néhány száradó ronggyal. A
rekvirálók még az udvar, a kert földjét is hosszú vasrudakkal
szurkálták, hogy elásott hombárokat találjanak, a boroshordóknak
kiütötték a fenekét, a szalmakazlat széthányták - de kinek jutott
eszébe, hogy egy üres kádat odábbfordítson a faltól?! ...Amikor a
tábornok autója fölrobbant a Szittyósér fahídján, anyósa
ráparancsolt: rejtőzzék ide a gyerekkel. S aszott melle közül a
sárga zsinóron lógó bőrzacskót az ő nyakába akasztotta. - Pendzsi,
ha úgy látod, nincs más megoldás... Anyósa füvesasszony volt.
Egy hétig lapultak itt a vaksötétben. Ő szakadatlanul mesélt, ne
reszkessen a gyerek, ne sírjon, ne hallja a robbanásokat, a tankok
dübörgését, farkaskutyák vonítását. Egy hétig? Nem, nem tudja
biztosan. Napok óta csend volt, amikor előmerészkedett s a pince-
ajtó résén át látta, hogy a házuk áll. A házuk igen.
... Csak percekig maradt a rejtekhelyen; a gyereket nem szabad
egyedül hagyni. Szerencsére, kicsi még, nem érti, mi történik kö-
rülötte, testében mégis fészket rakott a rettegés: éjszakánkint
tízszer is fölsikolt. A gyertyafénynél számbavette, mennyi élelmük
maradt. Kis zacskó rizs, fél zsompor krumpli, egy bögre fenekén
kanálfej zsír. Jól beosztva egy hét. És azután...? Megtapogatta
mellén a zacskót: még hagyott benne annyi fehér port.
Észrevétlenül megállt a gyerek fölött. Gyurgyóka kis lapátjával
mély lyukat ásott a homokba, belefektette Bencsi nevű gumi-
babáját, gondosan betemette. Meg is púpozta a tetejét. Fölnézett
az anyjára, öreg volt az arca.
- Anyu, mért ástad el nagymamát?
Anyósát a küszöbön találta, melléből bajonett állt ki. Talán
azért védelmezte olyan elszántan az üres házat, hogy félrevezesse
a behatolókat?
- Mert már öreg volt, kisfiam. Öreg volt, beteg volt, éjjel nem
tudott aludni; fájt a dereka, fájt a lába, nem tudta befűzni a cipőjét
és valahányszor ránézett a nagypapa fényképére, mindig
fölsóhajtott: „Mért nem szólítanak már engem is, de jó lenne végre
megpihenni, járj közben érettem szent fiadnál, Mária, aranyház".
Nagymamának most már jó, szépen aluszik és nem fáj a dereka.
- Engem is elásol? - érdeldődött komolyan a gyerek.
Az asszony szívenütötten bámult, karjába kapta a gyereket,
csókjaival borította. - Édes kis csiripiszlim, te vagy anyuka
mindene, dehogyis áslak el!
...Egy hét múlva végigballagtak a falun. Indián-csákójában a
gyerek, barna-fekete fácántollal körültűzdelve, derekán vörös
selyemből arasznyi széles szalag, kezében cifranyelű, fából faragott
fokosa. - Elmegyünk Istihez és játszhattok indiánosdit a
szárkupacok között. Aztán ha egy kicsit föl akarja tenni az övedet,
ne ám olyan irigy legyél, mint a múltkor, mert Isti neked
unokatestvéred... és beszélt, beszélt megállás nélkül, ne lássa a
gyerek, amit ő. Sok ház kiégett, de látszott, hogy a falut nem
akarták módszeresen elpusztítani ha körülötte felperzselik a
földet, üres házakban ki tud berendezkedni? azok se, akik netán a
hegyekbe menekültek. Talán telepeseket szánnak majd ide... A
templom (kislánykorában építették s a szakállas festő az ő
feketefürtös fejét is fölpingálta az oltár körül röpködő szőke
kisangyalok közé) porig égett. A szürke hamuban megszenesedett
csontok virítottak irdatlan mennyiségben. Hányinger gyötörte,
összegörnyedve kuporodott az árokpartra, de csak mocsárzöld hab
bukott ki a száján. Azt hitte, vége: képtelen tovább alakoskodni, a
gyerek is élhet ebben a rettegésben, halálfélelemben. Aztán a
megviselt, eszelős arcocskára nézett, érezte a beléje kapaszkodó
ujjakat:
- Miért égett le a templom, anyuka?
Összeszedte magát.
- Belecsapott a villám, kisfiam. Tudod, egyszer minálunk is
belecsapott a nagy-agácifába, egészen a gyökeréig kettéhasította.
Apu lánccal összekötözte, hátha meggyógyul, de nem gyógyult
meg, elszáradt, ki kellett vágni. Emlékszel, te is ott voltál,
segítettél is apunak. Először fölment rá a létrán, minden ágára
kötött egy vastag kötelet, a kötelek végét kihúzta a kertbe,
kicövekelte. Aztán fogta az ásót, a fejszét, a csákányt és a fűrészt és
elkezdte keresni az utolsó gyökeret. S amikor mélyen a földben
megtalálta az utolsó gyökeret, szólt nekem, meg a nagymamának,
meghúztuk a köteleket s a nagy-agácifa kidőlt.
Istiékat nem találták otthon - „biztosan kimentek a szőlőbe
permetezni" - s megértette, hogy nincs több élő a faluban. Ha
egyedül marad, nem ilyen iszonyú. Miként döntsön egy reábízott,
gyanútlan élet felől? A legjobb esetben is éhenveszünk.
Az éhezés első és legnyilvánvalóbb hatásaként elfogy a
szervezet zsírtartaléka. Ezt követi a gyomor, a belek, szív és tüdő
károsodása, a máj mérete is jelentősen csökken. A bél
nyálkahártyái elvesztik felszívóképességüket és ennek hasmenés a
következménye, így az éhezés, különösen gyermekeknél, „ön-
gyorsuló" folyamat. A haj fénytelenné és borzassá válik, az alkaron
és a háton rendellenes szőrzet nő. A bőr papírszerű lesz és nem
fakuló barna foltok ütköznek ki rajta. A szervezet fogékonnyá válik
a fertőzések és betegségek iránt, a szellemi képességek gyorsan
hanyatlanak. Az ember az ételek megszállottja lesz, nyugtalan,
apatikus és egocentrikus. És elkövetkezhet az a pillanat, amikor az
ember saját gyerekét falja föl...
Nem, nem! Itt a por. Reggel a teába keveri és...
Istenem, saját kezével tudta volna kinyomni azoknak a
kegyetlen anyáknak a szemét, akikről valamikor a békeidőben
olvasott. Kupcsay Felicián könyvében - micsoda címe volt:
Gyilkosság a Magány utcában - talált egy rettenetes elbeszélést,
amikor a család valahol Erdélyben csöngős szánnal utazni megy, a
sarkvidéki télben jönnek a farkasok, előbb odavettetik a macska,
aztán a nagymama, végül a kisgyerek... Gyűlölte Medeát, aki egy
hitvány férfi szerelme miatt öli meg két növendék gyerekét...
Budai Ilonát, aki

Menyen, tovább menyen sűrű fenyves erdőn,

A felhagyott uton, sötét rengetegen –
Hát, mintha hallaná lovak dobogását –
S csakhamar leteszi futkosó kis fiát.
Futkosó kis fia ilyenképpen síra:

Anyám, édesanyám ne hagyj el az útba,

Essék meg a szived, ne hagyj itt engemet!
Bizony, itt hagylak én, édes fiam, téged,
Mert fiu helyébe fiut ad az isten,
De pénzem helyibe ingyen nem ad isten!

...Azon az éjjelen harcok zaja gurult alá a hegyekből. Esztelen

remény költözött belé. A csönd, az elmúlt napokra nehezedő, a le-
tiport nép bénasága volt. Nincs egyedül: valahol valakik fölemelték
fejüket a csizma alól!
 Egyszerre megkísértette a szabadulás reménye. Reggeltől
alkonyatig gyalogolt a hegyek felé kanyargó országúton, nyaka
körött a gyerekkel, derekán zacskó sült krumplival s egy üveg
vízzel. A leforrázott mezőkön akkorka árnyékot sem talált, amibe
a gyerek lüktető fejét belemárthatta volna. A hegyek sem jöttek
közelebb. Föladta. Visszafordult.
Az utolsó lisztjét felsütötte kenyérnek - és várt. Addig nem
gyújtott tüzet, elárulná a kéményből szállongó füst. Most éjjel-
nappal tüzelt. Locsolta a fát, legyen sűrűbb a füstje. A moccanatlan
mennybolt alatt magasra kígyózott - a jel.
Egy reggelen odaértek a katonák. Hat fiatal férfi - annyi idősek,
amennyi a férje lenne - borostás, elgyötört arccal, seblázas
tekintettel. Vízhatlan öltözéküket, felszerelésük tetemes részét
már elhagyták: ing, rövidnadrág, géppisztoly, derekukon kulacs és
tőr. Fegyverüket előre szegezve nyomultak az udvarra. Szőke,
kékszemű óriás - vállán cifrább a lap - alighanem ő a parancsnok.
A gyerek rémülten rohant anyjához a homokozóból. Az asszony
hagyta, hogy szoknyájába temesse fejét, simogatta és mosolygott.
- Ne félj, Gyurgyóka, nem bántanak a katonabácsik.
Szavát nem értették. Három társukat utasították, hogy kutassák
át a házat, padlást, pincét - ők, az asszony melle magasában tartva
géppisztolyukat, komoran, fenyegetően várakoztak.
A három felderítő visszatért: senki.
A tiszt intett az asszonynak. Bementek a valamivel hűvösebb
szobába. Kiki eldobta magát abban a bútordarabban, amit ért. Az
asszony állva maradt, a gyerek szorosan simult a combjához s
most már, hogy nem kellett félnie a katonáktól, csodálattal bá-
multa csillogó fegyvereiket, szokatlan sisakjukat, a kulacsot a
derékszíjukon. Apja egyszer itthon volt szabadságon, talán az ő
délceg, katonaruhás alakja tündökölt föl emlékezetében.
Kézzel és arcjátékkal beszélgettek.
 Adj enni - parancsolta a tiszt.
- Nincs - felelte mosolyogva, sajnálkozva az asszony.
- Mid van?
- Semmim sincs.
- Hát ti mit esztek?
- Kiszedjük a földből a sárgarépát, a krumplit, a tormát, az
édesgyökeret.
A tiszt megborzongott - ez mind mérgezett.
- Ebből is kevés van. - Az asszony felhúzta gyereke mellén az
inget. - Minden bordája látszik. Nemsokára meghalunk - s tenyere
élét elhúzta a torka előtt. Mosolygott.
A tiszt rámeredt: iszonyat és bámulat birkózott tekintetében.
Aztán kiadta a parancsot: a legkisebb zugig átkutatni a házat
ennivalóért.
Várakoztak. A tisztet zavarta, hogy az asszony áll előtte; intett,
hogy üljön le. A nő derűs arccal engedelmeskedett, ölébe húzta
kisfiát s belecsókolt a nyakába.
Egymás után jelentették a katonák: nem találtak semmit. Az
sem, akit a pincébe küldtek. Neki sem jutott eszébe, hogy az üres,
némileg már korhadó szapulót ellódítsa a helyéről. Milyen bölcs
tud lenni egy sok szülést, sok temetést, sok háborút megért
öregasszony!
Utoljára tért vissza az a katona, aki a ház szekrényeit, polcait,
ládáit kutatta át s diadalmasan tette a kenyeret az asztalra, a cipót,
amiből még csak a sercli hiányzott. Az asszony kétségbeesetten
kapott utána - de a tiszt dzsungel-tőrét érezte az ujjain.
Visszahúzta kezét.
A tiszt bizalmatlan volt. Nézegette, szagolgatta a kenyeret,
tőrével leszelt egy karéjt s az asszonynak nyújtotta.
- Edd meg!
 A nő mohón kapott a kenyérszeletért s élvezettel falni kezdte. -
Ha én meghalok - gondolta - mi lesz a kisfiammal? Ezek már nem
tudják felnyársalni a dzsungel-bicskára, nem tudják falhoz
loccsantani a fejét, mert addigra halottak lesznek ők is. Itt marad
hét halottal egyedül...? Mennyit kell szenvednie, mire éhenhal,
vagy szomjanhal, vagy hullamérgezést kap, vagy megőrül a
magánytól...
A tiszt szelt még egy karéj kenyeret.
- Ezt add a gyereknek - parancsolta.
Az asszony megkönnyebbült. Szorosabban ölelte magához a
kisfiút s mosolyogva suttogta:
- Látod, Gyurgyóka, a katona bácsik megengedték, hogy együnk
a kenyerükből. Köszönd meg, kisfiam.
Amint a gyerek beleharapott a kenyérbe, a katonák feszültsége
fölengedett. Vadállati éhséggel rohanták meg az asztalt, kitágult
orrcimpákkal, remegve, de fegyelmezetten várták, hogy a tiszt hat
egyenlő darabra vágja a kenyeret. Fölfalták s amikor az utolsó
morzsa is elfogyott, ernyedten dőltek el a székeken, az ágyakon, a
padlón. Az asszony is elégedetten, mosolyogva pihent
kisgyerekével az ölében.
Először a gyerek lett rosszul. - Anyu! - sírt föl hirtelen, néhány
vad görcs rándult át testén, az arcán s lekonyult a feje.
A tiszt még éber volt, megértett mindent. Fölugrott,
artikulálatlanul elordította magát, s géppisztolyát az asszony
mellének szorította. A sorozat távolian, mint a hegyekből üzenő
fegyverropogás ütődött az asszony füléhez.
- Késő! - gondolta a fiatalasszony. - Késő már, te bitang!
 KICSI A FÖLD

Két órakor téptük el magunkat a földtől, s már félnégykor

utolért bennünket, lecsapott ránk, foglyul ejtett a decemberi
sötétség. Tudtam, huszonnyolc órás repülőút vár ránk, de azt nem,
hogy ebből csaknem húsz óra, míg kiszabadulunk az éjszaka
csapdájából. Az első órák még telítve voltak a föld otthonos és
unott emlékképeivel. A hatalmas fémszivar meleg faburkolata,
kényelmes belseje is kedélyes étteremhez hasonlított: az
egyenruhás, egyenmosolyos légitündérek dekoratív hidegtálakat
hordoztak körül, poharainkat kéretlenül színig töltötték
whiskyvel, Cinzanóval, Chartreuse-zel, Baccardival, tokajival,
oranzzsal, kávéval. A különböző bőrszínű és nyelvű utasok
élénken iparkodtak megérteni egymást. Aztán - mint a lyukas
tankból elszivárgó benzin - levált rólam valódi életem. Talán
bóbiskoltam is valamicskét. Nagyon távolról szorongást keltő han-
got hallottam: eltévedt, sebesült bombázógép ki-kihagyó,
kapkodó, ziháló búgását, közvetlenül zuhanás előtt. Poharamért
nyúltam. Remegett a kezem, de remegett rubin tartalmával a
pohár is. A nemrég még kedélyes étkezőkocsi minden
eresztékében remegve - erőlködéstől? rettegéstől? - fúrta magát
valami ismeretlen közegben valami ismeretlen cél felé. Órákig
tapadtam a parányi kabinablakon: fölöttünk is, alattunk is irdatlan
messzeségben csillagok s nem tudtam elhitetni magammal, hogy
onnan, amely csalókán „lent"-nek látszik, városok erőművei
üzennek. A tejúton bolyongunk, eltörött iránytűvel, végsőket
hörgő motorral s ha ellobban az utolsó gallon benzin sincs hova
lezuhannunk, maga felé húz egy ismeretlen állócsillag roppant
nehézségi ereje. Egyszerre eltűntek a bizonytalan eredetű
fénypontok is: alagútban úszunk, vagy az óceán mélyén, de talán
állunk egy ismeretlen ponton, míg a Föld elfordul alólunk s mi
lebegünk a súlytalanság állapotában tíz év múlva is, száz év múlva
is, ha ugyan van itt idő, csak rádióink sugároznak megfejthetetlen
jeleket az űrbe...
A fedélzeten mindenki aludt. Szétszórtan szundikáltak, vagy
szenderegtek delegációnk tagjai is: előttem a kása-puha, pocakos
Krasnyánszky, aki vitézül cipelte húsz kilós bőröndömet a
repülőtéren, mint olimpiára utazó súlyemelő. Abban a pillanatban,
nyolc kilométerre a földtől, négy motor mentőkötelébe
kapaszkodva, valószerűtlenebb volt, hogy van repülőtér, van
bőrönd, tele azelőtt is meglevő földi kacattal, mint magasság- és
sötétség-keltette képzeteim. S ezek a képek mégsem okoztak
szorongást, aminthogy az embriónak is természetes otthona a
vaksötét, süket, nedves, langyos burok; olyan fizikai jóérzés töltött
el, a hús, az idegrendszer és a fantázia egyszerre fölfokozott és
kielégült összhangja, mint aki végre a saját közegébe került.
Először röpültem életemben.
Irigyeltem az alvástól ezt a fokozhatatlan élményt. Pedig a
röpülés, hiába a gép dolgozik, zabálja az emberi energiát is. A
fontos kongresszusra utazó küldöttségek külön-kabinja elején
bárpulttá alakítottak egy asztalt, különböző nemzetek ízléséhez
igazodó itallal, kísérő-falatkákkal. Azt hittem, magam vagyok
ébren. Egy vállas, sötétruhás férfi kimért léptekkel a bárpulthoz
sétált, töltött, ivott, háromszor egymás után és amikor
visszafordult, fölismertem a tolmácsunkat. Úgy vélhette, mindenki
alszik, mert arcán oly magafeledt, árulkodó, diadalmas mosoly
égett, amilyet az ember már a tükre elől is szemérmesen ehejt. Öt
ujjával hevesen szétdúlta pedánsul fésült haját, föltépte ezüst-
szürke, diszkrét briliánssal ékesített nyakkendője csomóját s
dünnyögve fölnevetett. Állt egy pillanatig magába mélyedve, mint
egy erejét élvező szökőkút, aztán anélkül, hogy lazult volna arcán
a mosoly, eleresztette volna szemefényét, ismét az italokhoz
fordult.
Odabotorkáltam-billegtem én is, korántsem olyan biztosan az
ingó padlózaton, mint ő.
- Maga is először röpül? - tükrözte arcom az ő meglesett
boldogságát.
Megütközve kapta rám tekintetét, poharat tartó keze táncolt.
Arca kifakult.
- Dehogy! Miért? - morogta.
Fölösleges vagyok, fejezzük be gyorsan.
- Mit iszik? Töltsön nekem is.
Rögtön az az udvarias, szolgálatkész, fegyelmezett tisztviselő
lett, akinek már otthon megismertük s találgattuk, melyik
arisztokratánál inaskodhatott az apja, vagy szobalánykodott a
mamája, különben hol szedte föl ezt a korunkban sajnálatosan
divatjamúlt modort? Diplomatára, nagykövetségi kultúrattaséra
emlékeztetett, semmiképp tolmácsra. Egy-két bűvészmozdulattal
helyreparancsolta rakoncátlan haját, föllázadt nyakkendőjét és
már nyújtotta az italt semleges mosollyal.
- Baccardi. De vigyázzon, erős.
Összeérintettük poharunkat.
- Köszönöm - s egyedül akartam hagyni érzelmi ünnepével.
Váratlanul megállított.
- Mért kérdezte... először röpülök-e?
- Mert - tétováztam - olyan boldognak látszott, mint amilyen én
vagyok.
- Eltalálta. Boldog vagyok. Iszunk még? Ittunk.
- Csodálatos a röpülés, nem? Mit gondol, nem ez az ember
természetes állapota? Teljesen valószerűtlen és mégis igazabb
mindennél, ami eddig történt velem.
 - Ezt is kóstolja meg.
- Az én őseim - ha egyáltalán származunk valahonnan - nem
halak voltak, hanem madarak.
- És ehhez mit szól?
- Életem hátralevő részét úgy rendezem be, hogy minden
fölösleges időmet és pénzemet repülőutakra költöm. Minél
hosszabb repülőutakra.
A férfi átrendezte az üvegeket, kis rést csinált a bárasztalon s
leültünk egymással szemközt. Mindenki aludt, csak tán a pilóta
nem. Valahol Európa és Amerika között, az Atlanti óceán és a
csillagos ég között, a valóság és a megfoghatatlan között, egy
remegő ezüst koporsóban, amely mégis biztonságos, amilyen egy
diónak lehet a dióhéj...
A tolmács, mint később kiszámítottam, harmincöt éves volt.
Mindene kifogástalan: a ruhája, a mozgása, a franciasága, az angol-
sága, az oroszsága, a japánsága, a spanyolsága, a hindisége.
Modora, mint az egyenruha, mindent eltakart - csak arcát hagyta
födetlenül. Sötét, drámai arca volt, a földet túró, szálfát döntő,
követ bányászó, lovat betörő, vadorzó paraszt-elődök
lecsiszolhatatlan, simára smirglizhetetlen, megszelídítetlen
nyomaival.
- Jól látta, boldog vagyok. Holott nem először utazom. De talán
utoljára... - Ez az utoljára sóvárogva hangzott, mint egy fohász.
Iszogattunk, narancsszeleteket, olajbogyót rágcsáltunk,
remegtünk a motorok erőfeszítésével, talán ez dúlta újra emberivé
hajviseletét, fölöslegessé civilizációs-jelvény nyakkendőjét és egy
emberi sorsban találtam magam
- ... November 3-án reggelre kiürült a diákszálló. Hatágyas
szobánkban ketten ébredtünk: egy külföldi diák és én.
Összecsomagoltam, de miután a reggeli vonatot nem értem el,
néhány újságot kunyeráltam a portán és ruhástul visszafeküdtem.
 Tizenegy órakor vasalt csizma kopogott a folyosón s a mi ajtónk
előtt fogyott el. Egymásra riadtunk a kis sötétbőrűvel... Belépett a
bátyám. Nálam magasabb, szélesvállú, erős, huszonhat éves
parasztlegény. Kiszolgált katona.
- Csomagolj! - parancsolt rám, miután kezetfogtunk. - Anyánk
meghagyta, hogy hazavigyelek. Még belekeverednél valamibe.
- Már összecsomagoltam, de csak kettőkor megy vonat.
- Teherautóval vagyunk, itt áll a ház előtt. Siess! Nincs kedvünk
Budapesten rekedni.
Fürgén magamra kaptam sálamat, kabátomat, a nemzetiszínű
karszalagot letéptem, zsebredugtam. Előráncigáltam bőröndömet,
a pokrócot megigazítottam az ágyon.
- Élelmiszert hoztatok?
- Persze. - Bátyám a sarokba támasztott, gazdátlan M 48-as
kispuskákat nézegette. - Kiék ezek? Hogy kerültek ide?
- Teherautóról osztogatták az egyetemen Hová vittétek az
élelmiszert?
- Valamelyik kórháznak, nem vagyok ismerős - felelte
szórakozottan, a puskákat mustrálva. - El kell ezekkel számolni?
- Ugyan, dehogy kell! Látod, már mindenki elutazott, de a
puskát itt hagyta a sarokban. Kinek is kellene leadni?
Fogtam a bőröndöt. A külföldi fiú ült az ágyán. Esengő sötét
szemétől elszégyelltem magam. Persze, megpucolok én is, mert
van hova.
- Velem mi lesz? - kérdezte. Lehetetlen kiejtése most nem
groteszk, hanem tragikusan szívfacsaró. Valóban, mi lesz? A
diákszállóban senki, csak az öreg portás, meg az elhányt puskák,
röpcédulák. Előadások sincsenek. A menzán ma már nem
osztottak reggelit.
- Te Rezsi! - fordultam izgatottan bátyámhoz. - Nem vihetnénk
a kölyköt magunkkal? Annyit eszik, mint egy széncinke.
Bátyám, combig érő kabátja alá rejtve a kiválasztott puskát,
élesen végigmérte szobatársamat. A fiú - ne kérdezze, melyik
világrészből, melyik országból való - nem volt taszító jelenség:
tizenhat évesnek látszott, kicsi, madárcsontú, arányos és a bőre
színe alig sötétebb a miénknél. Nevezzük Cinegének, mert bátyám
ebben a mustra pillanatban így nevezte el.
- Ehet, amennyit bír: megszűnt a beszolgáltatás. Na gyere, kis
Cinege.
A fiú tüneményes gyorsan összekapkodta cókmókját - belefért
egy strandszatyorba - s hárman húzódtunk a teherautó ponyvája
alá. Hárman, meg a puska.
Aznap ősszel vettek föl a Műegyetem kultúrmérnöki karára: út,
víz, híd. Közép-parasztok voltunk, „birtokunk" a határ tizenkét
dűlőjében feküdt, munkánk háromnegyedét a szállítás ette meg. S
micsoda útnak nem nevezhető dágványokon, hídnak nem
nevezhető bürükön! S a talajvíz, amely tavaszokon fölverte a mező
felét: gyakran háromszor egymás után hiába vetettük el a
kukoricát. Már kisgyerekként elhatároztam, olyan ember leszek,
aki vizeket szabályoz, járható utakat, be nem roskadó hidakat épít.
- Eredj, Lőrinc - küldött bátyám az egyetemre. - Nem vagy gyerek,
látod milyen rohadtul élünk. Pénzt nem kapsz hazulról.
Szobatársaim közül három fiú jött a debreceni gimnáziumból,
véd- és dac-szövetségüket nem óhajtották fölhígítani velem; a
negyediknek rokonai laktak Pesten, hozzájuk járt jóllakni és
udvarolt cserébe a lányuknak; egymásnak maradtunk Cinegével.
Vasárnap délutánonkint csavarogtunk a Belvárosban, a Rákóczi
úton, Szent István körúton, néha megreszkíroztunk egy
mozijegyet az első sorba, hogy órákra megmerevedjék a nyakunk,
könnyelműen megengedtünk magunknak egy pohár sört a
legalacsonyabb besorolású, répapálinka, vizelet és hányadék-szagú
talponállókban - de rendszerint azt játszottuk, hogy benyitottunk
minden presszóba, vendéglőbe, kávéházba, ráérősen végig-
sétáltunk az asztalok között, az arcába bámultunk mindenkinek,
különösen a nőknek, aztán, kissé sajnálkozva, hogy nincsenek itt,
akiket keresünk, vagy minden asztal foglalt, vagy a helyiség
színvonala nem felel meg igényeinknek, lustán kiballagtunk, s az
utcán jókedvűen tárgyaltuk benyomásainkat. Cinege - most már
nevezzük így - egy évi előkészítőn már részt vett, de nem bírtam
megfejteni, végül is mennyire tud magyarul, mert vagy
folyékonyan beszélgettünk, vagy egyetlen szót sem értett, csak
mosolygott udvarias, ki-tudja-mit-rejtő mosolyával. Vonzódtam
ehhez a vézna, hontalan fiúhoz, én, a másik otthontalan s úgy
éreztem, ő is hozzám.
Édesanyám a földkerekség legszívesebb asszonya. Megpillantva
Cinege fejletlen kamasztestét, végigsimított a kékesfekete hajon: -
majd fölhizlallak, kisfiam.
Bátyám nagylelkűen beleegyezett, s mi is azt hittük, néhány
napról, legfeljebb egy-két hétről van szó. Hallgatva a Rádió riasztó
híreit Budapest ostromáról, a sztrájkokról, a Munkástanács
akcióiról, sejtettük, hogy a válság elhúzódik, de már nem
rakhattuk Cinegét a nem-közlekedő vonatra s nem küldhettük
vissza a nem-működő fővárosba. De talán csak az én
lelkiismeretem kényelmetlenkedett, hogy ingyenélőt hoztam
szüleim nyakára. Az új kormány gyorsan megerősítette a
beszolgáltatást eltörlő intézkedést, ez jókedvre hangolta az egész
falut, családunkat is. Az őszi terményeket már magunknak takarí-
tottuk be, szinte meggazdagodtunk hirtelen. Ötvennégyben, a
szigetközi árvíz alatt, a beszolgáltatás terhei mellett hat hónapig
tartottunk egy menekült fiatalasszonyt a két kisgyerekével, azt is
bírtuk - Cinege valóban annyit evett, mint egy macska.
 A rádió fölhívására január végén mentünk vissza az egyetemre.
Hogy mi történt ez alatt a három hónap alatt? Voltaképpen
semmi. Hosszúra nyúlt téli vakáció volt, szénszünet, az ifjúság
meghosszabbítása, haladék az elkövetkező irgalmatlan
esztendőkre.
Két disznót hizlaltunk, egyiket leadásra, most ez is a miénk
maradt. Tavasz óta nem lógott a kéményben szalonna. Az aratást -
én kévét kötöttem - olyan töpörtyűn kínlódtuk végig, amelyből
édesanyám krumplinyomóval kisajtolta a zsírt, őseink ezt hívták
csörgének, csörgött is, mint a dió, csak nem volt kövér, olajos bele.
Most levágtuk az egyik disznót. Előző nap késeket köszörültünk,
bárdot élesítettünk; dézsákat, szapulókat, teknőket, melencéket,
vájdlingokat, bödönöket forráztunk; kisikáltuk a szappanfőző
üstöt; gyökérkefével tisztára súroltuk a gyúródeszkát, a
folyosóasztalt, a sulykoló-lábat, amelyen a kacsák répalevelét
szoktuk aprítani; a nőszemélyek fehér melles-kötényeket,
különböző célt szolgáló rongyokat mostak és gyűjtöttek a
hentesszatyorba.
Hajnalban keltünk, körbejárt a pálinkásüveg. Még két markos
segítséget hívtunk a szomszédból - Cinegére nem számíthattunk -
s kicsalogattuk a terülj-asztalkámat a szalmával bélelt hidasból. A
sáros udvaron lekaptuk tizenhat körméről a közben gyanút fogó,
visító, megvadult állatot - micsoda ereje van egy száznegyven kilós
disznónak, néha majdnem négy felé szórt bennünket magáról! - s
bátyám egy biztos és erős mozdulattal szívenszúrta. Anyám fogta
föl sós tálba a sugárzó vért... A külföldi fiú elszürkült bőrrel, két
vihogó ikerhúgom között, vacogva bámulta a barbár műveletet.
Farkaskutyánk, Gubacs - mert cserfagubacs színű a szőre -
izgalomtól megveszve keringett, ugatott körülöttünk. A tavasszal
még én hoztam a szomszéd falu erdészétől, kerékpáron, kosár
híján az ingem alatt, akkora volt, mint egy zsemlye; ha hiányzik,
még most is érzem kis körmeinek óvatos érintését, nedves orrának
gomb-hidegét körben a derekamon s bizonytalan nyüszítését: hát
nincs itt kijárat? Cinege hősiesen ette a véreshúsból, májból, vese-
velőből készült paprikás-hagymás-borsos reggelit, csak éretlen
húgaimat csiklandozta, hogy minden tüzes falatot vízzel öblített le
kékes szájaszéléről...
Nem történt semmi ezen a téli vakáción, csak mondjuk,
vadásztunk. Mitől van, hogy férfiember - a fiúgyerek is - annyira
szereti a fegyvert: a botot, fokost, zsebkést, fütyköst, szíjostort,
korbácsot, a csúzlit, a puskát? A háború utolsó évében két német
tiszt kvártélyozott nálunk. Ha szolgálatba mentek, rögtön
szobájukba lopakodtam és kutattam. Tán nemcsak a saját
szerelésüket tárolták ott, hanem a szakaszukét, mert mindenből
több volt. Alkalmanként loptam egy átlátszó térképtáskát, egy
iránytűt, távcsövet, derékszíjat - nem vették észre, legalábbis, nem
tették szóvá. Az éjjeliszekrény fiókjában hónapokig hevert egy
vaspor színű, gusztusos kis pisztoly: hányszor a markomba vettem,
kibiztosítottam s megcéloztam a lámpabúrát. Ellopni nem
mertem. A front után azonban bandában fésültük át a határt,
puskát, kézigránátot, kilőtt tankokat, lőszert keresve s amit
találtunk, kilőttük, elhajítottuk, fölrobbantottuk, elégettük.
Édesanyám számtalanszor a lelkemre beszélt, megvert, bezárt,
éppen csak a kötényéhez nem kötözött, de mihelyt félrenézett,
megszöktem; ha volt is tudomásom a veszélyről, biztosan volt,
hisz egyebet sem hallottam, de vonzott a puskapor, a fegyver.
Egyszer, úgy májusban az Általér partján találtunk egy
páncélökölt, a T 34-es tankok kilövésére szolgáló fegyvert. A puska
mintájára készült fegyver, csöve vastagabb s hátul nem az agyban
végződik, hanem nyitottan, mint egy kályhacső. Szivar alakú
lövedékek is hevertek körülötte. Gáspár Endi tizenkét éves
barátom a cső elejébe illesztett egy szürke lövedéket, vállához
szorította és - Vigyázzatok! - vigyorgó arccal elhúzta a ravaszt. A
golyó elzúgott s a távolban fölrobbant, de a cső hátsó szabad
részéből láng csapott ki, végignyalta Endi vállát, mellét, nyakát,
állát, ott bukott föl holtan, még a vigyornak sem volt ideje eltűnni
a szája sarkából. (Hónaljból kellett tüzelni vele, hogy a láng a
katona háta mögé csapjon.) Többé nem tettem ki lábam az
udvarról, még a kertben is óvatosan nyűttem a tikhúrt a
baromfiaknak, nehogy föld alá telepített aknába akadjak.
Most ennek a diákszállóból csent M 48-as kispuskának örültünk
mindhárman, akár egy kései, de jókor megkapott játékszernek.
Vigyáztunk, ne tudjon róla senki odahaza, az istállóágyban
Őriztük a szalmazsák alatt és csak a mező távoli, ember-nemlátta
terepén használtuk. Mire Cinegével fölébredtünk, bátyám
megrakta a szánt gőzölgő trágyával. A fadöntő szerszámokat,
fűrészt, fejszéket, a sulykot, kötelet a saroglyába tette, a puskát
vízhatlan ponyvába csavarva az ülésdeszkára, a pokróc és a
fenekünk alá. Édesanyám ebédet csomagolt s a bőséges reggeli
után kikocogtunk a Zsöngei dűlőbe. Ezt az ötholdas táblánkat
szerettük a legjobban. A falutól négy kilométerre feküdt, hóbefútta
szűz dűlőút vezetett hozzá, egybemosódva a szántókkal, rétekkel;
nyomvonalát csak a lovak ösztöne, s egy-egy árkon átdomborodó
mezei híd jelezte úgy-ahogy. Gubacs fölajzottan a lovak előtt, vagy
a szán mögött futkározott, izgatottan szaglászta a szélsimította
porhóban a friss róka-, meg nyúl-nyomokat. Amint kiértünk a
házak közül és tanutól nem kellett tartanunk, bátyám kibontotta,
térdére fektette a puskát. Ha az éles, tiszta háttérben kirajzolódott
egy sötétebb folt, lelépett a mozgó szánról - a lovak szerszámán
tovább csilingeltek a fémcsatok - gondosan célzott és lőtt. Ha ő
lőtt, a nyúl fölbukfencezett. (Egyszer láttam - ne kérdezze, hol -
agyonlőni egy embert: a golyó és a test találkozása olyan fizikai
megrázkódtatással járt, hogy a sapka fölugrott a fejéről. Ezért
végzik ki a halálraítélteket hajadonfőtt?) Nem volt önző.
igazságosan átengedte a soros lövést Cinegének, meg nekem: mi a
honvédelmi ismeretek órán szerzett csekély gyakorlatunkkal
sohasem találtunk célba. De az is megesett, hogy mire észrevettük
a nyulat, vagy fácánt, Gubacs már el is riasztotta.
A Zsöngei-dűlőt derékszögben széles, nyurga fasor határolta. A
fasorban alacsony földkunyhó állt, a szőlő telepítésekor ütöttük
össze, állítólag megkérdeztem édesapámat: azért építjük a
kunyhót, hogy legyen hova bújnunk, ha jönnek a lopók? Minden
aratáskor jól teletömtük szalmával, hogy a következő aratásig
puha, meleg szárnyékunk legyen hirtelen kicsapó zivatarok és
szúrós, láthatatlan őszi permetek ellen. A nagy táblán mindig
akadt munka: a szőlő nyitásától az őszi répaszedésen át a téli
favágásig. Rezsi leszórta a trágyát a szánról, mi Cinegével tüzet
raktunk a kunyhó előtt, nagyobb rönkökkel biztosítottuk, ki ne
oltsa a szél s hozzáfogtunk kivágni egy-egy vastagabb törzsű fát. A
tél mély csöndjében messze visszhangzott a fejszecsattogás s noha
engedélyünk nem volt a favágásra, nem tartottunk a mezőőrtől: a
rosszlábú Szakoly Menyhért bácsi nyáron is csak akkor vetődött
ilyen távolra a falutól, ha fölkapaszkodott egy-egy lovasfogatra.
Déltájban körbeültük a tüzet, szalonnát pirítottunk; a
szatyorban találtunk szegfűszeges forralt bort. Cigarettázni
behúzódtunk a kunyhó szarkaláb-szagú védelmébe, lábunkat,
törzsünket a ropogós szalmába fúrtuk s a tűz irányába
könyököltünk. Hárman éppen elfértünk benne hasonfekve.
Belülről melegített a szalonna, meg a bor, kétoldalt bátyám
csontos-erős és a külföldi diák madárlábfinom teste. Ha nem bírok
elaludni, ma is elég fölidéznem ezt a szalmába-fúródott
hasonfekvést, szemben az ég aljáig nyúló hómezőt, a kékárnyékú
szőlőkarók szánalmas csupaszságát, a fáradhatatlanul hajlongó
tüzet... Ha akkor nem fogtam volna föl, ebből tudhatom, milyen
boldog voltam. Csak Cinege tűnt el a baloldalamról.
Délután megraktuk a szánt szétfűrészelt fatörzsekkel s a három
órakor már leszálló kék derengésben, a pokrócokat térdünkre
terítve, vállunkra borítva, összeszorulva alatta, fáradt és mégis
megedzett, szélkifútta testtel siklottunk hazafelé a láthatatlan
dűlőúton, amelyen reggeli nyomunk volt az egyetlen jel, vagy már
azt is elsimította a szél, betemette a friss hóesés.
Indulás előtti estén édesanyám mindkettőnk csomagját
megpakolta hazaival: kifagyott füstölt kolbász, sózott szalonna,
krumplinyomón át nem préselt töpörtyű, cipónyi disznósajt, egy
demizson rizlingszilváni. Aztán hárman behúzódtunk az istállóba,
a puskát szétszedtük, faalkatrészeit kishókonnal darabokra
aprítottuk s az immár nyalábnyi ócskavasat a kútba szórtuk, hadd
rágja szét az idő, meg a rozsda.
A diákszállóban elfoglaltuk régi helyünket s tudomásul vettük,
hogy a következő öt évet az egyetem, a menza és ennek a
sarokágynak a háromszöge határozza meg. Az összeszipkázott
szobatársakkal este nagy lakomát csaptunk: mindenki tele
bőrönddel érkezett a megkönnyebbült vidékről. De beszélgetni
óvakodtunk.
Másnap reggel fölébredve, Cinege nem volt a szobában.
Egyikünk sem vette észre, mikor tűnt el. Szótlan, fakó
kapkodásunk belső riadalmamat tükrözte: mégis fecseghettünk
valamit az este? Háromnegyed tizenegykor a tanulmányi titkár
kihívott az előadásról. Jegyzeteim szerint ez volt a professzor
utolsó mondata: „A felszín alatti vizek főbb gazdasági jellemzője,
hogy a felszíni víznél jóval nagyobb a víztartó rétegekben
egyidejűleg tárolt térfogatuk, de kisebb a mozgáskészségük ..." A
folyosón két civilruhás várt. Autóba ültettek, aztán több lehangoló
folyosó után kisebb, puritán irodában találtam magam. Az
íróasztalon szétszedett, darabokra aprított M 48-as kispuska, a
faalkatrészek még sötétek a kútvíztől. Ismerem-e?
Bátyámat is lecsukták, hiába vállaltam magamra mindent. A
tárgyaláson nem volt tanu, csak a puska.
Mire kiszabadultam, évfolyamom végzett, a velünk tanuló
külföldi diákok is hazautaztak. Cinegét nem találtam meg, de
egyik debreceni szobatársam emlékezett, hogy a fiú még aznap
este visszament a diákszállóba, s nem látszott rajta, hogy akár
egyetlen pofont is kapott volna. Még öt évig velük tanult.
A börtönben megtanultam három nyelvet. Ott csak ennyit.
Azóta... A tolmácsközvetítőben nekem van a legtöbb felsőfokú
nyelvvizsgám. Kezdetben csak otthon kísérhettem külföldieket,
aztán rájöttek, hogy én nem fogok disszidálni. A világ felét már
beutaztam, s ha kell, a másik felét is beutazom. Mert jó,
Magyarországot elhagyta, de a térképről nem szökhet meg. S ma
már: kicsi a Föld!
- Ha megtalálja, mit csinál vele? - akadozott a nyelvem.
- Iszunk még egyet?
...Mióta hallgatunk? Egyszer mentőautóba raktak, ahol
hamarosan elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó, amit
érzékeltem a külvilágból: egy mentőautó riasztó, szívet-rettentő
szirénázása. Aztán fölfogtam: ez a mentőautó szirénáz, amiben
engem visznek. Most fülem lassan újra beengedte azt a távoli,
szorongást keltő morajt, amely emlékeztetett valamire, talán egy
zuhanó bombázógépre, de hiába próbáltam megragadni.
- Látom, elálmosodott. Helyére kísérem.
Mire fölébredtem, sütött a nap. Mindenki a kabinablakoknál
tolongott. Többnyelvű zsivaj, forró fekete, hideg sült.
Tekintetemmel tolmácsunkat kerestem. A bárasztalnál
pillantottam meg, friss ingben, üdére borotváltan. Haja, körme,
kézelője, nyakkendője, testtartása kifogástalan. Arcvonásai
udvariasan semlegesek, de én már látni véltem ajka körül egy
derengő mosolyt. Nem vett részt az általános ünneplésben, hogy
íme, átrepültük az Atlanti-óceánt, meg az éjszaka alagútját és
mégis életben maradtunk. Magának ünnepelt: talán utoljára röpül.
Kicsi a Föld.
 BIZONYÍTÉK NINCS

Péntek délelőtt, amikor Katalin senkire sem számított,

csöngettek. A panelház második emeleti folyosóján meglepetést
okozó látogató: férje fölöttese. A negyvenes, minden helyzetben
gazda-biztonságú férfi most szolidabb testtartása kis idegenséget
árasztott.
Katalin hellyel kínálta, de még nem ült le.
- Először azt az ürügyet választottam, hogy Miskát fogom
keresni. Aztán megszégyelltem magamat: mi vagyok én, kamasz,
hogy dadogjak és hazudozzam?
- Üljön le, Péter.
- Tudtam, hogy egyedül találom.
- Igen...?
- Jártam a gyógyszertárban. Azt mondták, ma tanulónapja van.
Hogy biztos legyek a dolgomban, Miskát is fölhívtam. De a titkár-
nő elárulta: - Tornóczki utánozta Piroska néni hangját: - Gyönk
elvtárs bezárkózott az irodába és meghagyta, hogy ne kapcsoljak
be senkit... Haragszik, hogy ide jöttem? hogy itt vagyok?
- Van rá okom? - kérdezte zavartan a fiatalasszony.
Tornóczki mereven megcélozta Katalin pupilláját.
- Talán lesz.
- Megkínálhatom kávéval ? - az asszony keze már a kilincsen.
- Ne! Maradjon! Kérem, Katalin, maradjon! - A négyszögletes
arctól, amelyen mindig történik valami, nem lehet elfordulni. Ez
az arc nem tűri, hogy jelenlétében másfele nézzenek.
Katalin visszalép, hangja hazug, mint némely gyászolóé.
- Gyönyörű idő van, ugye?
Tornóczki az ablak helyett a nőt nézi elragadtatással.
- Gyönyörű!
 Katalin nem vesz tudomást a félreérthetetlen tekintetről.
- Főzök kávét, fáradt vagyok én is.
- Ugye tudja, hogy szeretem? - Tornóczki föláll. - Figyel rám? -
Az asszony másfele néz. - Katalin, tulajdonképpen érdekli magát,
amit mondok?
- Van ennek értelme, Péter?
- Csak ennek van. Kellemetlen hallania effélét, vagy csak
kényelmetlen? Talán haragszik is... ?
- Nem haragszom, nem, csak...
- Gondoljon arra, amikor visszacsókolt...
Tornóczki látja, hogy Katalin elvörösödik.
Nem szól, csak figyel, feszülten.
- Spicces voltam!
Minél messzebb került a gazdászbál időpontja, annál többször
lett újra-átélhető, s mint egy ismétlődő képsor, Tornóczki arca
mindig ugyanabban a magafeledt állapotban tér vissza benne,
hunyt szeme sem rejtheti belső ragyogását. Ilyennek sem azelőtt,
sem azóta nem látta, de szívesen elgondolta, hogy kívüle talán
senki. Ajándék-arc, megőrizendő, nem tartozik a férfira; személyes
ügy.
-Tudom, hogy spicces volt, de legalább őszinte. Tulajdonképpen
most is és akkor is. Én is tudom, hogy legyinthetünk a néhány
sietős csók fölött ott a havas kertben, de én azóta se szabadultam.
Pontosan attól a havas kerttől nem szabadulhatok, ha alszom, ott
vagyok néha. Erre kevés magyarázatot ad mindkettőnk pici
részegsége; spiccesség, becsípettség - csak ürügyei a valóságnak.
Tizenhat évesen voltam szerelmes. Úgy tudtam, hogy ez a csapás
már végképp elkerül. Mert mire jó a szerelem, ez a rögeszme?
Minden erőt, időt elszív, minden pillanatot fölzabál, amit értelmes
dolgokra: munkára, tanulásra, vadászatra, utazásra, ivászatra,
pincézésre, kártyázásra, kujtorgásra fordíthatnánk. Boldogan
dühös lettem volna ezért a... dologért. Mert... mit részletezzem? A
patak se tud jobbat, mint csobogni, ha tavasszal megolvad a jég,
csak csobog, csobog. Eh, utálom a költői képeket, nem akarok
magamból költőt kreálni, aki naponta ilyen szövegeket hallgatok,
vagy előadok:
„Az utóbbi években gyökeresen megváltoztak a
termelőszövetkezetek gazdálkodását befolyásoló külső feltételek.
Átalakult a tervezés, a szabályozórendszer, az irányítás. Javultak az
önálló vállalati gazdálkodás feltételei. Ezzel egyidőben a
szövetkezetek belső élete is sokat fejlődött..." satöbbi. Nevetséges
vagyok? Ne nevessen rajtam, Katalin, mert nagyon nem szeretek
nevetséges lenni.
- Többféle eszembe juthat magáról, de nevetségesnek még nem
láttam. Csakhát, mondja, mi értelme ennek az egésznek?
Tornóczki könnyed lett és kicsit ünnepélyes.
- Édes Katalin! Budapestre helyeztek az Országos Központba.
Onnan jövök, sőt, láthatta: egyenest magához. Hogy maga tudja
meg először. Ha megértene...
Katalin hallgat.
- Szép hölgy! Nem hallja, amit mondok?
- Gratulálok!
-Lakonikusabb már nem is lehetne - Tornóczki
elbizonytalanodik. - Istenem, éppen magának magyarázzam, az
egyetlen értelmes nőnek városunkban? Maga aztán igazán tudja: a
mi köreinkben a válás több mint gyanús. Vezetőember a családi
életével se mutathat rossz példát. Soha nem lesz több hasonló
pillanat. Most viszonylag könnyű elválni. Pestre már egyedül
mennék. Valószínűleg utánam jön a válásom híre. Mégis, nem az
orruk előtt zajlik, ahogy mondani szokás; éppenhogy a zajt
szeretném kiszűrni ebből az ügyletből. - Tarnóczki lassítja
mondatait, mert a nő arca kétségben hagyja közlései értéke felől. -
Sejti-e, Katalin, mit vinnék én véghez, ha maga állna mellettem?
Mindig a saját eszemre utalt voltam, senki nem inspirált
semmikor, mégis a megye második embere vagyok. Ha járási
instruktorként megyek nyugdíjba, se tett volna nekem
szemrehányást senki. Saját rögeszmém volt, magam találmánya:
ha én vagyok az uralkodóosztály, akkor valóban az legyek. Nekem
a nagyanyám sem hordott már ékszert, majd én fölékszerezem a
nőt, akit szeretek! Az én apám nem vadászott báró Tornyai-
Schossbergerrel, majd én vadászok, mint báró Tornyai-
Schossberger. Az őseim tették, amit parancsoltak nekik; majd én
parancsolok másnak. Jöjjön Pestre velem, Katalin. Jöjjön hozzám
feleségül.
Katalin szeme megrebbent. Erre nem készült. Köreikben
valóban ritka esemény egy válás. Ilyen ügyeiket a válás
mellőzésével intézik. S ha egy férj nem elég súlyos ember, akkor a
nő túlzott aggályoskodásának beláthatatlan következményei
lehetnek. Tornóczki Péter testalkatában is, céljaiban is összefogott.
Teste nemcsak ölelésre való, de arra is, hogy stabilizálja egy nő
önérzetét, ha nyilvánosság előtt mutatkozik vele.
- És a felesége... ?
- Itthagyom neki a berendezett lakást, legföljebb a könyveimet
viszem el. Ha nagyon kötözködik, nyaralhat a siófoki villámban.
- És... milyen sorsot szán az én férjemnek?
- Amilyet a feleségemnek.
- De nekem nem a házasságommal van bajom!
- Azzal is! Ezt várta a házasságától? Csak ennyit remélt?
- Engedje meg, hogy ezt én tudjam jobban.
- Régebben ismerem a férjét, mint maga. Miska tüneményesen
értelmes és tehetséges volt. Nem tudhatom, kin múlott, rajta-e
vagy máson, másokon, hogy nem sikerült megvalósítania önmagát.
Mert lényegileg erről volt és van szó, mindig. Van annak már tíz
éve is, hogy első tanulmányait publikálta a háztáji gazdaságok
jelentőségéről. Ez akkor szentségtörés-számba ment. Bátor volt és
hősies. Még ha ellenfelemnek kell is tekintenem, nem lehetek
igazságtalan. Amennyire én ismerem a tárgyirodalmat, valószínű,
hogy neki jutott eszébe Európában először. Egyre vártuk: lecsukják
vagy miniszter lesz. Terveit a gyakorlat fokozatosan
megvalósította - de nélküle. Róla megfeledkeztek vagy ő hagyta
magát elfelejteni; nem tudom. Maga még kipasszírozta belőle a
doktori értekezését, aztán ... - Tornóczki fölkacagott, s hogy
pártatlanságáról meggyőzze az asszonyt, indulattalanul csevegett.
- Az országot fölcserélte a szülei háztáji gazdaságával. Mint egy
kisképességű mérnök: élete eltelik a munkahely és a falu között,
szabadsága a kukoricaföldön, maradék ideje a képernyő előtt.
- Mihály nagyon szereti a szüleit.
- Fene tudja. Attól félek, nem a szüleit szereti nagyon, hanem a
szerzést. - Tornóczki várt. Közbevetés nem jött. - Úgy gondolja,
hogy Miska kívül-belül elnehezült kissé? Erre célzott?
Csak tudná, mit gondol az asszony.
- Tudja, drága Katalin - Tornóczkit zavarta saját hangja,
mégjobban zavarta, hogy elfogulatlanságot mímelve kell Gyönk
Mihály testi, szellemi és lelki habitusát, ha behatóan analizálni
nem is, de az asszony gondolatai mellé szegődni, személytelenül
vélekedni arról, akit a gazdászbál óta csak vízszintesen vagy
térdeplő helyzetben lát az asszony fölött (erről nem beszélhet),
arról sem, hogy nem érdekli, mire vitte Gyönk, felőle elsüllyedhet
a trágyalében is akár, az ő útja Pestre visz, végleg, de csak ezzel az
asszonnyal akar ott élni, más nőkkel hiába is vesződne, ideje sincs
rá, Katalinnal akarja megismertetni önmagát - nagyanyám vak
volt, de nem világtalan; talán érti, mire gondolok. Naphosszat
énekelgetett és mesélt, mindig a tornácon, a babszalmán, vak volt,
mesélt és énekelgetett:
 Látod azt az erdőt? fáját mind levágod.
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Fölszántod, beveted földjét gabonával,
Tisztelkedel holnap búza kalácsával.

- Én már akkor ez a kis kondás szerettem volna lenni, aki egy

nap alatt kiirtja az erdőt, fölszántja, beveti, learatja, megőrli a
lisztet, másnap már süti is belőle a kalácsot. Katalin, én még
képesnek érzem magamat mindenre, ha mellém áll, ha elfogad.
Tornóczki hallgat, vár. Fölemeli fejét az asszony, de arca
színeváltozása nem neki, hanem a csengőberregésnek szól.
Tornóczki eléje áll: - Édes Katalin, hát semmit se mond?
Majdnem derűs az asszony.
- Várjon. Megnézem, ki az.
Tornóczki szorongva visszaül. Hallja az asszonyt a félig nyitott
ajtón át.
- Isten hozta, Kiselek. Nincs itthon a férjem. De jöjjön be. Na
jöjjön, nyugodtan Jöjjön.
Tornóczki emberevő tekintettel nézi az idétlent, aki Gyönk
Mihály mindenese és városszerte röhögve így becézik: ott megyen
Gyönk Mihály és vele prófétája, Kiselek. Vézna, elmosódott, lelkes
arca egy kerubé; amit Gyönk iránt érzett, több volt, mint a
tanítvány tisztelete. Áhítat. A megkapaszkodásé, imádat- és példa-
igényé, a szerethető és követhető iránti gyermeteg áhítaté, amely
csak szolgálni akar, megfelelni, hasznosnak tudni önmagát és
boldog, ha elviselik nemhogy jelenlétét, de puszta létezését.
Tornóczki nézte a kis maflát, az egészséges, erős, a sikeres ember
feszélyezettségével, és nem bírta kitalálni: hétköznap délben miért
itthon keresi főnökét ez a félbolond? Piroska néni szerint ez a
minta-főnök, öreg szülei mintagyereke bebújt az irodájába. De
annyira bebújt, hogy a mindenese előtt is letagadtatja magát?
Ugyan miért?
- Gyönk elvtárs... - makogta a fiú.
- Mondtam, hogy nincs itthon a férjem.
- Gyönk elvtárs... Gyönk elvtárs...
- Mi történt, Kiselek? Mi baja van? Miben segíthetek? Csak
mondja nyugodtan.
- Nem én... tetszik tudni... - Kiselek szeme csupa víz, amint nézi
a gyanútlan asszonyt. Csak bámulja és bámulja.
Tornóczki elunja a gyerek fontoskodását.
- Nyögd már ki, mi bajod, miben segíthet Gyönkné asszony!
A fiú tátog, de nincs hangja Katalin megriad.
- A férjemmel van baj?
- Agyonlőtte magát.

Egy hete történt. Csak egy hete? Szombat volt.

Gyönk hazaérkezett munkahelyéről. Feleségét homlokon
csókolta és a másik heverőre dőlt. Negyven éves férfi, képződő
zsírpárnáit még rejtette a kitűnően szabott öltöny, csak tömött,
engedékeny arca s aránytalanul nagy, húsos kezefeje árulkodott
lelki-testi elengedettségéről. Fáradt volt, mögötte nehéz, de
sikeres hét. Elereszkedve gondolt arra, hogy a hétvéget falun tölti,
szüleinél. Tavasszal nehezen viselte el a várost - voltaképpen
nyáron, ősszel és télen is... Ha nem rest utánajárni, könnyen
kideríthette volna, hogy nem az a néhány igazi várost-utánzó
emeletes ház, öt-utcányi járda, a nagyszabású szórakozó-kombinát
és az ingajáratban közlekedő egyetlen kék-busz lankasztja, hanem
a hivatali rangjához illendő öltözködés: szűk zakó, élesre vasalt
nadrág, nyakkendő. Mintha elvesztett bőrébe bújt volna vissza,
olyan otthonosan mozgott a lompos fenekű melegítőben, a
kikönyökölt, fölgyűrt ujjú kötött ingben, félbakancsban.
 Háromra kértem ide a sofőrt - mondta bágyadtan. - Megfelel?
Addig szundítok.
Felesége bosszúsan szólt át a másik heverőről. Képeslapokat
nézegetett: - Nekem mindegy...
- Akkor jó.
- ... én ugyanis nem megyek ki.
A férfi sóhajtott: - Megint unod a falumat?
Katalin legyintett: - Látom, formában vagy - és lecsapta az
újságokat: - Mért nem tudunk mi úgy élni, mint a többiek? Minket
már nem is hívnak a szombat-esti halvacsorára a Gemencbe, mert
úgyse megyünk el. Pardon, egyszer elmentünk. A gazdászbálra.
Jókora föltűnést keltettünk - ha ugyan észrevetted. Tornóczki meg
is jegyezte: hogy-hogy? Maguk itt? Persze, tél van, nem lehet
kapálni. Gondolom, a férje legszívesebben elhányná az anyja
földjéről a havat. A férfi lustán morogta.
- Szép kis jóbarát.
- Garabék minden szombaton Pesten ülnek a színházban,
vasárnap tárlatokon flancolnak. Kelemenék ugyebár vadeveznek a
Dunán, télen sítúra a Mecsekben; Tóthék csupán nemes valutáért
bírnak nyaralni, csak mi rohadunk minden hét végén az anyádnál,
ahol már az elsőszobába is beette magát a tyúktrágya szaga.
- Mert a te apád műhelyének levendula illata volt - mondta
szelíden a férfi.
- Apám abból tartotta el a családját. De minek csinálja a te
anyád? Hogy az idén is ötvenezer forintot rakjon a bankba!
- Tudod te, milyenek az öreg parasztok? Még ma is rettegnek az
éhhaláltól. Nyugodt, háborítatlan öregséget akarok nekik.
- Nyugodt öregség... ?! Azért rendezted be nekik a tyúkfarmot,
meg a szarvasmarhatelepet, hogy látástul vakulásig dolgozzanak?
- Nem igaz. Jól tudod, hogy a vetést, kapálást, kaszálást én
csinálom. Én tényleg szeretem a szüleimet, Katalin. Huszonöt éves
koromig az ő pénzükön tanultam. Legyek hálátlan? Látom én, mi
van falun. A gyerek megszerzi a szakmunkáslevelet vagy a diplo-
mát, aztán iszkiri, máris a városban van, többé haza se szagol...
Legföljebb disznóöléskor, hogy a négy sonkát magával vigye... A
szüleimnek senkije kívülem.
- Attól még nem kellene halálra dolgoztatnod őket.
- Halálra ?! Anyámat a munka élteti.
- Neki már elég lenne naponta megfőzni, kitakarítani azt az egy
szobát, amiben élnek, gyomlálgatni a zöldségeskertet.
- Panaszkodott?
- Nekem? ő? Majd éppen nekem panaszkodik! Csak néha
elszólja magát. Hogy fél éve nem volt litánián. Misére azelőtt sem
járt, mert főznie kellett. Apád ma is szomszédol ebéd után, de
anyád a litánia helyett is a jószágot vigyázza.
Gyönk hosszút nyelt. - Vettem neki televíziót a litánia helyett.
- Csakhogy a tévéből nem a Mariska néni pletykál neki.
- Látom, ezegyszer megint olyan a hangulatod... ha nem lelnél
mást, abba is belekötnél, hogyan áll a fülem. Mi bajod? Mi bajod,
Katikám?
- Nekem? Ugyan mi lehetne? Semmi. Csupa semmi.
- A gyógyszertárban történt valami kellemetlenség?
- Nem. Ott még kellemetlenség sem történik.
- Unod.
- Naná, majd nem... Ó, de gyűlölöm ezt a várost, nincs rá szó,
mennyire.
- Unod.
- Gyűlölöm, értsd meg végre, hogy abbahagyhatatlanul
gyűlölöm, ugyanolyan gyűlölet ez, mint a gyerekkori volt, mert
már akkor is gyűlöltem ezt a várost, és csak azért jöttem haza,
mert a kezdőfizetésemből Pesten egy koszos albérletre se telt.
- Ha egyszer is mondtad volna, hogy Pesten szeretnél élni.
 - Nem mondtam? Szent Isten, de hányszor! Csak másnapra
mindig elfelejted. Milyen jövőm van itt nekem... ?
- És ezért is én vagyok a hibás.
- Egy kis gyógyszerész... ki törődik velem? De te, Mihály, olyan
fontos helyen dolgozol, ahol fölfigyelhetnének rád, de te, bárhogy
forgassuk is a szót, kerek öt éve nem csinálsz semmit. A doktori
értekezésed óta nem volt a kezedben szakkönyv. Öt éve!
- Csak éppen vezetem a megye mezőgazdaságát. Százötven
termelőszövetkezet!
- Meg az anyád földje, mi?
Kintről autótülkölés hallatszott. Gyönk föltápászkodott. A
délutáni pihenés egyszer megint nem sikerült. Gyönk Mihály nem
volt az átlagnál becsvágyóbb. Miniszter sem akart lenni. Beérte
azzal, hogy kielégítően vezeti a megye mezőgazdaságát és jó fia
szüleinek.
Házasságuk első szakaszában kevés fiatal érezhette
boldogabbnak magát. Ezt az időt a berendezkedés, egymás
megismerése és a doktori értekezés elkészítése tette tartalmassá.
Közös munka, közös öröm; test és lélek megkapta, ami
természetes igénye volt. Gyönk sokszor fölidézte azt az időt, s
minél távolabb került tőle, annál pontosabb lett a fölismerés: az az
érzelmi állapot visszaszerezhetetlen. A doktori cím önmagában
csak az első hónapokban jelentett valamit Katalinnak, a két rövid
betű a remény ábécéjének két első tagja; Katalin képzeletében a
doktori cím jutalma a fővárosi, csillogó életforma; utóbbit igényli
Katalin hevesen. Vezető emberként Gyönk már-már a
szükségesnél is többször kényszerült Budapestre utazni,
végeláthatatlan, sokszor teljesen mihaszna értekezletek,
ismerkedések fölöttesekkel, bankettek; a többszöri Pestenlét csak
arra volt jó, hogy egyre lényegtelenebbnek lássa a különbséget a
megszokott kisvárosi és a nagyvárosi életmód között. Falun
gazdálkodó és védelmére szoruló szülei jelentették (már idejét
sem tudja, mióta!) az egyetlen nyugváspontot életvitelében. Ha
felesége vágyai teljesülnek, akkor ez a kis védettség sincsen; hiszen
csak itt lehetett néha egyedül önmagával. A kedvetlen búcsúvétel
sem hangolta le. Utóvégre, zömmel ilyen a többi házasság is, az
övék abban tér el az átlagtól, hogy nem kárpótolják magukat
másutt, így is beérik egymással.
Egy óra alatt hazaröpítette a gépkocsi. Anyja ágyban, jobb
könyöke törökmintás kendővel bugyolálva; ebben járt egyéni
paraszt korukban piacolni. Aggódva csókolta meg az arcát.
- Ó, semmi. Nekiszaladt a kútkerék. Nem fáj, csak ha mozgatom
- méltatlankodott a szigorú, eszelősen tevékeny öregasszony. -
Apád ellódult trafikért, aztán most is ottfelejtette magát, az
állatokat meg itatni kellett, harmincnégy vödör vizet húztam föl,
már a lábam remegett, majdnem fönt volt a tele vödör, amikor a
kerék, a jóisten tudja csak, hogyan, kicsúszott a markomból,
visszairamodott, én utánakaptam, s akkor nekiütődött a
könyökömnek. Nem akartam orvost, de apád mondta, hogy hozza.
Ámde, miként lesz akkor? Én főzök, takarítok, mosok, etetem a
kétezer tojótyúkot, de nem, hiszen már csak
ezerkilencszázkilencvenkettő, mert nyolc megdöglött; én húzom a
vizet, szedem össze a tojást és hordom el az átvevőhöz, én járok
takarmánytápért, morzsolom a cserekukoricát, vágom a szecskát...
apád csak a teheneket látja el, azt is kelletlenül; hol a tej-
csarnokban felejti magát, hol a tűzoltó-szertárban, hol a púpos
Rozinál, aki újabban a kiserdőben főzi a pálinkáját, mert odahaza
már nem volt maradása a fináncoktól. Kapóra jött apádnak a
könyököm, hogy minden állaton túladjon. Délutánra már vevőt is
szerzett. A múlt héten úgyis eladtunk már két tehenet. Te szóltál
valami téesz-elnöknek; az Állatforgalmi csak nyolcezret adott
volna darabjáért, ők megadták a tízet; még ugyan ki nem fizették;
az a teherautós brigádvezető azt mondta, valami vizsgálat van
náluk, majd postán elküldik a pénzt. Én ezt a kettőt is sajnálom,
de apád most már mind a nyolcat elherdálná.
Beszélt, beszélt még az öregasszony, de fia már csak
szünetekkel hallotta. Vizsgálat? Kik és mit? Hiszen mi semmiféle
vizsgálatot nem rendeltünk el.
- Melyik vette meg?
- Mit? – neszelt ki panaszlajstroma sűrűjéből idős Gyönkné.
- A két tehenet. Melyik vitte?
- Melyik is... ? várj csak, az a, megvan már: a tibótai szövetkezet.
Igen, azok. Apád akkor is...
Megérkezett az orvos. - A könyökcsont megrepedt, visszük a
nénit.
Az öregasszony hallani sem akart kórházról. Kapott injekciót,
szakszerű kötözést. Az orvos eltiltotta minden tevékenységtől,
beleértve a rántáskeverést is.
Gyönk és az orvos szótlanul ballagott a kapuig. A házigazda
jobbja már a kilincsen, de az orvos határozott mozdulattal lefogta,
szemmel tartva a verandaajtót.
- Örülök, Mihály, hogy itthon találom. Édesanyjának ez a
negyedik balesete. Emlékezhet rá, ötvenhétben egy kutya
megharapta a lábát, két hónapig nem bírt ráállni; ötvennyolcban
fölborult vele a kocsi; egy év múlva lecsúszott a padláslépcsőn,
félzsák ocsút húzgált egyedül, a zsák megrántotta, hónapokig nem
tudott hajolni, de a moslékot azért mindennap megkevergette egy
karóval... és ez mind tavasszal, nyár elején történt, amikor
fölszaporodott a munka, így a nyári nagy dologidőt átfeküdte.
- Nem értem. Anyám szeret dolgozni, bírja is a munkát.
Az orvos folytatta: - Hatvanban beléptek a
termelőszövetkezetbe, ugyebár, amennyire vissza tudok
emlékezni, maradt egy tehenük, meg a hold háztáji, de nem
maradt gondjuk. És Gyönk nénit tíz évig elkerülte a baleset. Csak
most.
- Nem értem.
- Ismeri ezt a meghatározást: baleset-igény?
- Sose hallottam.
- Ha egy emberben kiegyenlíthetetlen feszültség támad
feladatai és teljesítőképessége, vagy szebben: a vágyai és
lehetőségei között, de változtatni nem tud rajta, mert fölismerni is
képtelen, nos, vagy megbetegszik - esetleg lelkileg - vagy balesetbe
menekül. Gyönk néni pregnáns esete a baleset-igényesnek.
Megöregedett, de nem veszi tudomásul. Én megértem ezeket az
öregeket: irtóznak attól, hogy másra szoruljanak, még ha az édes
gyerekük is az... Beszélje rá a szüleit, Mihály, hogy ne dolgozzanak
ennyit. Esetükben indokolatlan az ilyen túlméretezett háztáji.
- Igen - mondta Gyönk, de a másfél nap alatt nem adódott
alkalom, hogy szüleinek szóbahozza a rendeznivalókat.
Szombatonkint ötfogásos ünnepi ebéd várta Gyönköt. Ma csak
hideget lelhetett a kamrában. Anyja körülményes utasításait
szigorúan betartva, tojásrántottát sütött sonkával.
A szagra hazaérkezett az apja, vacsoraidő van. Pödrött bajusz,
mokány, kissé zsírosodó, az örömre nemcsak ürügyet, alkalmat is
teremteni tudó, feleségénél tíz évvel fiatalabbat mutató,
asszonyokat pirulásra ingerlő, javakorú férfi.
- Mi az, itt volt már az orvos?
- Éppen három órával ezelőtt - nyilatkozott a felesége.
- Persze, ő autóval jár - legyintett, és borért ment a pincébe.
A tojásrántottát kettéosztották. Az öregasszony a csarnokból
visszafogott félliter tejét felezi macskáival.
- Holnap megjavítom a kútkereket - szólt békítően ifjabb
Gyönk.
- Nincs annak baja semmi - mondja higgadtan az apa két
tetemes korty között -, csak anyád többet akart fölhúzni, mint
amennyit bír.
- Akartam?! Húztam, amennyi kell az állatoknak.
- Tulajdonképpen mikor szándékszik vízvezetéket építeni a
Tanács? Már a helyi lapban is megrótták a megyét, hogy itt az álla-
tok előbb kaptak vízvezetéket, mint a lakosság. - Gyönk beszélt,
sőt már-már társalgott, hogy ne jussanak szóhoz az öregek... - Mi
már tíz esztendővel ezelőtt sem fogadtuk el olyan istállónak vagy
sertésólnak a tervét, amelyikből hiányzik a vízvezeték. De a
lakosság ellátása nem a mi kötelességünk, hanem a tanácsoké...
Majd szóvá teszem a legközelebbi végrehajtó bizottsági ülésen...
- Flaskárék motort szereltek a kútra, és a konyhájukban csapról
folyik a víz - újságolta az apa.
- Az! Huszonötezer forintba került!
- Tény. Huszonötezer. De ... akkor is megéri.
- Flaskárék sosem tudták a pénzt megbecsülni ... Még a préda
öreganyjuk vére... mind a harminc unokájuk flancol... túltesznek
egymáson a flancban. Már az óvodások közt is megismerem a
Flaskár-ivadékokat. A gönceikről.
- Ne veszekedjenek, anyuka...
- A Flaskárék kútját is mért hozta elő? Hogy túladhasson az
állatokon. Itt az ürügy - tapogatja bekötött könyökét.
Idősebb Gyönköt elhagyja bizakodó kedve.
- Hát akkor hogyan lesz? Én főzzek, takarítsak, mossak, etessem
az állatokat, húzzam a vizet, szedjem a tojást, cipeljem az Át-
vevőhöz, járjak takarmánytápért, kapáljam a kukoricát,
permetezzem a szőlőt, pucoljam az ólakat... Ki az Isten győz rá
ennyire... ?! Két éve nem voltam a fürdőben.
Fia tudta, hogy apja sokévig minden csütörtökön beutazott a
város híres gyógyfürdőjébe. Fehér ingét, ünneplő öltönyét már
előző nap kikészítette, cipőjét nemcsak bokszolta, ronggyal is
fényesítette; menye gondoskodott a nyakkendők utánpótlásáról
Mihály-napkor és karácsonykor. Még más útikészületeket is tett az
öregúr: sose mulasztotta el, hogy a kabinosnőnek gyümölcs-
idényben a legszebb szőlőt, válogatott császárkörtét, vagy
őszibarackot, ősszel mustot, télen tejfölt, tojást, olykor disznóölési
kóstolót átnyújtson. Szívélyessége megkülönböztetett viszonzásra
talált. Útja a fürdőből a város mozijába vitte, ahol jegyet váltott az
éppen soros filmre. Ezután a gyógyszertárban tette tiszteletét; nem
zavarta a hashajtóra, szemcsöppre, kombinált-porra várók özöne:
fejük fölött csevegett menyével, gavallériájával meghitt derűt
keltve a busz indulásáig. Közvetve még Gyönk is hasznot húzott a
jó légkörből; mindig számíthatott rá: csütörtök este nem lesz
veszekedés, mert apja elszórakoztatja a gyógyszertár
türelmetlenkedőit. Ilyenkor Katalin sose panaszolta, hogy Micuka
beteg, Salcer már megint tanulmányi szabadságon van, Pintericsné
egyebet sem tesz, mint szülői értekezletre jár, és hiába ő a vezető,
csúcsforgalomban egymaga ugrál. Apja fényűzése fia csütörtök
estéit is befényesítette. Erről, ha nehezen is, lemondott az öreg.
Bajosabb lesz a jövő, ha a tűzoltószertárba, a trafikos Döncihez és
a púpos Rozihoz se lódulhat el.
- Nem lehetne valami segítséget kapni? Ilus...? - töpreng Gyönk
tétován.
- Ilus... ? Ha egyszer nem vetted el, mért járna ide.
Anyja megtoldja: - Automata mosógépet szerzett, mert a ruhát
is röstelli kifacsarni. Annyit keres az ura, amennyit akar. Trakto-
ros.
- Velem rosszabbul járt volna - kedélyeskedett Gyönk és
kitöltötte a borosüveg maradékát.
Hétfő reggel Gyönkék megvendégelték a gépkocsivezetőt. A
megszokott, vasárnapról eltett fölséges töltöttkáposzta, sült hús,
főtt sonka, keménytojás, zellerrel vegyített burgonyasaláta, két-
három féle töltetű rétes helyett, ma csak szalonnával és kenyérrel.
És ma sem értek időben a megyei tanácsházba, de a szokottnál
kevesebbet késtek.
Titkárnője, Piroska néni, kortalan volt. Szolgálati évei és a
naptár szerint rég nyugdíjas lehetne, de Piroska néni
nélkülözhetetlen. Úgy is, mint a város és a megye enciklopédiája,
úgy is, mint a mezőgazdasági osztály lelke. Nemcsak a kezén megy
át a főnökéhez érkező minden irat, de nincs olyan beadvány,
költségvetés, tervjelentés, zárszámadás, melynek egyetlen adata
kieshet emlékezetéből. A hozzájuk kerülő új munkaerők valójában
Piroska nénitől tanulják a szakszerű, nagyképűség-mentes
ügyintézést. Figyelme arra is kiterjed, hogy a hivatalsegéd apja
miként érzi magát az elfekvőben, és a terhes nők jelentkeztek-e
időben a védőnőnél. Nemcsak szellemi erő, de ápolt, megnyerő
külseje is vonzó, sokan találgatják, miért nem ment férjhez.
Aggódó fegyelmezettséggel fogadta Gyönköt.
- Huszár őrnagy kereste önt.
- Ki az a Huszár őrnagy, Piroska néni?
- Fogalmam sincs, Gyönk elvtárs.
- De Piroska néni! Akiről maga nem tud, azt nem érdemes
ismerni.
Gyönk a szobájába indult, de titkárnője arca szálkás volt.
Gondosan íróasztalára rakodott és hátraszólt: - Tényleg nem isme-
ri? És azt sem tudja, mit akarhat?
Az öreg hölgy hozta a kávét. Gyönk Mihály belekortyolt.
- Maga mindent tud, Piri néni, ami a megyében történik.
Két lépést kifelé tett a titkárnő, Gyönk - nem hallotta - érezte,
nagyon aprócska lépések ezek, marasztalást remélő lépések.
- A megyei rendőrségen én is ismerek mindenkit, de Huszár
nevű őrnagyot nem - vétózta Piroska néni mindentudását az osz-
tályvezető.
 - Igazán nem ismerem - a kecses termet közeledett. - Mindössze
annyit tudok róla, hogy új ember, a bűnügyi osztály vezetője.
Harminckilenc éves lesz szeptemberben. Egyik gyereke ötödikes, a
másik harmadikos. Felesége technikus a Könnyező Mária téesz
melléküzemágában, ahol kályhacsöveket gyártanak. - Gyönk
hüledezve közbeszólt: Mi? Micsoda? Melyik? Milyen téesz? - Nem
emlékszik, Gyönk elvtárs, a Tessediket gúnyolják így, mert az a
legszegényebb... Hirtelenében nem találtak neki más helyet, úgy
értem, Huszár őrnagy feleségének. A Gemenci lakótelepen két és
félszobás összkomfortjuk van. Két teherautó hozta az
ingóságaikat, olyan tíz-tíztonnásak lehettek. Egy motorcsónakjuk
van mindössze. Balkezét nehezen mozgatja az őrnagy, mert
ötvenhatban szétroncsolta alkarját egy golyó, amikor
Fertőrákosnál a határon összecsaptak egy fegyveres bandával. A
gyerekek szíriai aranyhörcsögöt tartanak a lakásban, ketrecben,
ami olyan, mint egy akvárium, de nincsen benne víz. Mondja,
Gyönk elvtárs, milyen az a szíriai aranyhörcsög?
- És még mit tud, Piroska néni?
- A Tiszántúlról jött ide, apja kuláklistán volt és nem jutott be
az egyetemre. Akkor honvédségi kötelékbe lépett, elvégezte a
tisztiiskolát és Pesten a jogot. Azután került rendőrségi
állományba. Ez a harmadik állomáshelye. Hányatott sorsú ember
lehet, azt mondják, már többször el akarták tenni láb alól a
köztörvényesek. Felesége szürke nő, szakácskönyveket gyűjt,
harmincnyolc van már neki. A Megyei Könyvtárból majdnem
minden szakácskönyvet kivitt már; azt gondolják, hogy másolja
őket, vagy vissza se adja.
- Tehát ez az a csekélység, szót sem érdemlő néhány adalék,
amit a Huszár-családról megtudnia sikerült? - mosolygott az
osztályvezető. - És mit gondol, mit akar tőlem?
- Látja, ezt nem tudom.
 - Köszönöm, Piroska néni.
Gyönk azonnal fölhívta feleségét a gyógyszertárban.
- Melyikük mivel töltötte a hét végét, semmitmondó közlés,
kölcsönösségi alapon, ezután a rendőrséget hívta. Érces, de
udvarias férfihang jelentkezett.
-Elnézését kérem,: hogy idefárasztom, de ehhez a
beszélgetéshez alkalmasabb az én irodám.
Gyönk ráérősen elrakodott íróasztaláról, fiókja kulcsát
gondosan tárcájába helyezte, puha mogyorószínű kalapját a tükör
előtt igazította fejére, s vitette magát a megyei
rendőrkapitányságra.
A majdnem hivalkodóan puritán, már-már szegényes irodában
sovány, mozgékony, átható pillantású civil fogadta. Íróasztalán kí-
nos rend, magas halomban dossziék. A törpe méretű
gépíróasztalon tekintélyes hasú, lepattogzott zománcú írógép.
Kopott műbőr fotelek, ez volt a tárgyaló-garnitúra. Ide kísérte
Gyönköt az őrnagy, bár látszott, nehezére esik elhagynia
segédeszközökkel jól megrakott munkaasztalát; dehát a szemben
álló egyetlen tonet-székre mégsem ültethette, utóvégre nem
vádlott. Mosolytalanul elnézést kért még egyszer, aztán - mintha
célpontot - mereven figyelte Gyönköt.
- Ismeri ön Ráfi Istvánt? a tibótai termelőszövetkezet elnökét?
- A Ráfit...? - Gyönknek első gondolata a két tehén. Teste
átnyirkosodott - a szégyentől, vagy a félelemtől? Minden ön-
fegyelmét magábagyűjtötte - ön-mozgósításnak nevezte ezt a belső
folyamatot, szótári jelentésével ellentétesen, hiszen éppenhogy
tilos gesztikulálnia, arckifejezését is igazítania kell, nehogy dühe, a
megrendültségét kiváltó sarokbaszorítottság lesírjon róla, mi-
közben azt nyomozza önmagában, miért éppen Ráfit szúrta ki,
hogy apja két háztáji tehenét megvásárolja. Nehezen engedett
benne a szorítás: hiszen ez nem bűncselekmény! Mégis, messziről
hallotta saját hangját: - Ismerem—, s kapkodva iparkodott ezt a
tényt jelentékteleníteni. - Százötven termelőszövetkezeti elnöke
van a megyének, mindegyiket ismerem, hivatali kötelességem,
hogy ismerjem őket. Az őrnagy nem vett észre semmit. (Ez jó!)
- És milyennek ismeri?
- Használható, sőt jó szakember - hadarta Gyönk. - Rátermett
szervező, lendületes, ügyes, szigorú... Csak nem csinált valami
disznóságot?
- Ha megengedi, előbb tisztázzunk néhány tényezőt. Azt
mondja, jó szakember.
- Igen. - Gondolkodott, folytassa-e, aztán úgy vélte, csak használ
magabiztosságának, ha időt nyer. - A tibótai szövetkezet a
legrosszabb volt a megyében. 1960-ban szerveztük, de évek teltek
és képtelen volt „megszilárdulni" - mi ezt így nevezzük tolvaj-
nyelven. Évente elszaggatott egy elnököt, de egyik sem tudta
rávenni őket, hogy dolgozzanak. A kukorica például nem kapásnö-
vény volt náluk, hanem kaszás. A takarmányt utolsó szálig
ellopták. Egymásután selejtezték a szarvasmarhákat; ha
segítségünkkel beállítottak ötven jó tehenet, fél év múlva azokat is
csak a bőréért vette át a vágóhíd. A háztáji földek ügyében
képtelenség volt rendet teremteni. Évről évre mérleghiánnyal
zártak. - (Valamicskét mérlegelte, eleget mondott-e.) - Négy évvel
ezelőtt Ráfi került oda elnökként, és most a tibótai szövetkezet
körülbelül a legjobbnak mondható a megyében.
- Igen... Tegnap sikkasztás miatt letartóztattuk Ráfi Istvánt -
közölte az őrnagy. - Bejelentés érkezett hozzánk, hogy az elnök a
szövetkezet pénzén kétszázezer forintos házat vásárolt, és azt a
saját nevére telekkönyveztette. A bejelentés hitelességét
ellenőriztük. Igaznak bizonyult. Mi már hetek óta szaglászunk a
faluban és további hiányokat észleltünk. Minden hiány az elnök
kezéhez tapad.
 Gyönk Mihály szégyentelenül megkönnyebbült. Sikkasztás,
kétszázezer forintos ház... mindennek semmi köze az apja
teheneihez. Vállát egyenesebbre húzta a fotelben.
- Ez... ez hihetetlen... - álmélkodott. - Ez talán mégiscsak
tévedés.
- Miért lenne az? miből következteti? - kérdezte metszőn az
őrnagy.
- Nem a ház, az talán... De a sikkasztás. Ráfi a legpuritánabb
ember, akit valaha ismertem. Nem iszik, nem dohányzik, van egy
kordbársony ruhája, másmilyenben még nem láttam... a lakása,
egyébként szolgálati lakás, a legolcsóbb típus-bútorokkal... -
Könnyedén, de azért nyugodtan, mintha Tibóta felé nézne, hogy
lelkében is ellenőrizze kijelentéseit, annyit mondott: - Ezt bajos
elfogadni.
- Bizonyítékaink vannak. Az elnök is beismert mindent. Saját
bevallása szerint is, négy esztendő alatt hozzávetőleg egymillió
forintot sikkasztott.
Az összeg mérete fejbevágta a már magabiztossá váló férfit.
- Egymilliót...! - s megnémult.
A komoly, demagogikus hangvételt mellőző tárgyilagos rendőr
pici mosolyt, gúnyosat, ironikusat engedélyezett önmagának: -
Milyen lehet maguknál az ellenőrzés, ha valaki négy évig
sikkaszthat a leleplezés kockázata nélkül?
Gyönk ittléte óta másodszor sajnálta keservesen, hogy nem
dohányzik; újabb sarokbaszorítottság... Ha most elbabrálhatna egy
cigarettával, pipával, segítene a gyufa is, az öngyújtó még
előnyösebb pozíciót nyújt; elvacakolna velük, míg agya befogadja
ezt az ijesztő számot. Gyötrelme arcán. Vállat vont.
- Az ellenőrzés nem a Megyei Tanács jogköre. A Járási
Mezőgazdasági Osztály, az illetékes bankfiók és a
termelőszövetkezet belső Ellenőrző Bizottságáé. (Jó hosszú nevű
intézmények.) Nekünk már annyi jogunk sincs, hogy a
termelőszövetkezetek zárszámadási adatait elfogadjuk vagy
elutasítsuk.
- Akkor viszont minek alapján döntik el. melyik téesz vagy
téeszek kapják a pénzt, gépet, műtrágyát, tenyészállatot, mindazt
a kedvezményt, ami korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre?
Ez már a realitás, a tények, paragrafusok övezete, ahol Gyönk
illetékessége, hozzáértése vitathatatlan, ez már szakmai
értekezleteikhez hasonlít, ismét egy szilárd pont, amelyen lábát
megvetheti.
- Két dolgot vizsgálunk: a szociális tényezőket, vagyis, hol
szorulnak leginkább segítségre és hol térül meg legbiztosabban a
befektetés.
- De ha nem ismerik a szövetkezetek valóságos helyzetét,
döntéseiket szükségszerűen befolyásolja a véletlen. Vagy nem?
- Hát igen - hasalt az osztályvezető. - Mi is tudjuk, hogy az új
gazdasági politika egyik-másik szabályozója a mezőgazdaságban
finomításra szorul. Az osztályom éppen most dolgozik egy
javaslaton...
- Elismeri tehát, hogy a döntéseik, hm, nem általában
objektívak?
- Sajnos, szubjektív indítékok is beszivárognak ...
- Mennyi dotációt kapott a megyei keretből Ráfi István
elnöksége alatt a tibótai szövetkezet?
Gyönk tudta, hogy hazudnia kell. Kemény lett és visszautasító.
- Fejből nem tudom, kérem. Százötven szövetkezete van a
megyének.
- Ennek ellenére minden dotációt a tibótai szövetkezet kapott.
Mi köze ennek a sikkasztáshoz, gondolta Gyönk haragosan és
fölállt.
- Ha terhel is mulasztás bennünket ezen a területen, akkor sem
önnek, hanem a fölöttes szerveknek tartozunk beszámolóval. Be-
fejeztük?
- Üljön vissza, Gyönk elvtárs – csitította higgadtan az őrnagy. -
Van itt még egy mozzanat...
Gyönk tanácstalanul töprengett. Aztán - bár nem
bűncselekmény, mégcsak szabálytalanság sem - a két tehén miatt
visszaült, de fölháborodása ott maradt az arcán.
- Tehát Ráfi István, vagy ahogyan megyeszerte nevezik: a Ráfi,
minden évben kapott a tanácstól négymilhó forintot. Ez összesen
tizenkétmillió. Tizenegymilliót kiosztott a parasztoknak és csak
egymilliót sikkasztott el. Nem is rossz arány, ugye. Méltányos
arány, nem?
- Gúnyolódik, őrnagy elvtárs? Nem tűröm ezt a hangot! - De
fölháborodása mögül hiányzott az erő.
Huszár hallgatott. A szemközt ülő vértelen arcát fürkészte.
- Alaposan ellenőriztük, illetve kiderítettük, mire fordította ezt
az irdatlan pénzösszeget Ráfi István. Úgy igaz, ahogyan ön állítja:
nem dohányzott, nem ivott, még kávét sem, a ruhatáruk
szegényes, a szövetkezet autóján közlekedett... holott a saját,
törvényes jövedelme is tizennégyezer forintra rúgott havonta.
Egyáltalán, mire költhette? Szabadságra se ment soha. Amikor
elszámoltattuk, azt állította: önt vesztegette meg.
Rettenetes lett a csönd, melyet kettéhasított egy kint elzúgó
rendőrautó sziréna-vijjogása. Ráfi hazugsága annyira ordító
képtelenség volt, amitől megijedni sem érdemes; Gyönk ismét
csillapodott kissé, mihelyt átlátta, hogy ebből az irányból nem
fenyegeti veszély. Komoly veszély legalábbis nem. Mégis: Ráfi
„valaki", az ő „kádere", akivel, ha nem kivételezett is - ezzel
fölöslegesen és hiába gyanúsítja Huszár -, de minden támogatást
megadott; és aki, íme, ilyen elvetemült rágalmazásra képes.
Elfogyott a hangja.
 - Mióta ismeri Ráfi Istvánt? - hallotta az érces hangot, amelyik
úgy kínozta fülét, mint egy fogfúrás. Gépiesen felelt.
- Mióta elnök. Azelőtt brigádvezető volt állami gazdaságban, de
soha nem találkoztam vele... Nem értem... hogy engem.. mi oka
lehetett? fölfoghatatlan... mi oka lehetett...
- A tizenkétmillió forint juttatás. Azt mondta: az évi négymilhó
megért neki annyit, hogy egy kis hányadát visszajuttassa önnek.
- De hát a dotációról nem egyedül döntök, hanem egy testület.
Huszár mintha megingott volna egy pillanatig. Nem szólt.
- És mivel bizonyítja? - kérdezte Gyönk.
- Bizonyítéka nincs.
Gyönk rákapta a tekintetét: csak nem sajnálja a bizonyíték
hiányát? - Azt mondja: a csúszópénzről nem szoktak nyugtát adni.
- De mivel valószínűsíti?
Huszár hallgatott, hát beszélt helyette ő: - Tizenöt éve
dolgozom a helyemen, mindenki ismer itt engem, ahogy mondani
szokás : életem nyitott könyv... Ha én száz forintot elköltök a
Gemencben, másnap már a megyei tanács portása is tudja. Ebben
a kisvárosban azt is számontartják, hány darab nyakkendője van az
embernek.
- Ismétlem, nincs bizonyítéka. De amíg ki nem nyomoztuk,
hova tette ezt az óriási összeget, kötelességünk megvizsgálni, amit
állít.
Gyönk elképedt. Váratlanul, mintegy összegezésként csapta
meg a beszélgetés ellenséges légköre. Beszélgetés? netán társalgás,
két, a köz hasznát védelmező, magasan kvalifikált, feddhetetlen
jellemű férfi beszélgetése? Nem. Ez szabályos kihallgatás, amely
mellőzi az ilyenkor megkövetelt formai külsőségeket. Kihallgatás
ez, mégpedig a javából. Ez a rendőr bűnösnek tartja őt, egy
sikkasztó (bűnöző!) vallomása következtében; méghozzá
ismeretlenül, hiszen új ember, előítéleteket itt még nem
szerezhetett be.
- Kötelességük? - hördült föl, hangja sipító színezetet kapott. -
Kötelességük - mondja ön. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy
hazudik?!
- Kérem, osztályvezető elvtárs, kérem, csillapodjék. Sikkasztók
minden társadalomban voltak, vannak és lesznek. Egy sikkasztó
személye, valljuk be, nem túlságosan érdekes, lélektani
szempontból sem. Sokkal figyelemre érdemesebb az a társadalmi-
emberi közeg, amelyben a sikkasztást elkövetik. Ez a Ráfi-ügy,
noha szinte látványosan kirívó, vagy éppen azért, hallatlanul
érdekes tanulságokat kínál. Hogy csak néhányat említsek:
káderpolitikánk hiányosságai, a „futtatott" emberek helyzete, a
külső és belső ellenőrzés lazasága vagy hiánya, megfélemlített vagy
korrumpált beosztottak...
Gyönk fölállt: - Attól tartok, ön túllépi hatáskörét. Ezek nem
tartoznak a rendőrségre!
Fölállt az őrnagy is, kimért volt, erőltetetten udvarias: - Majd
kiderül, reánk tartoznak-e. Ne vegye zokon, de előfordulhat, hogy
máskor is kénytelen leszek háborgatni önt.
- Kikérem magamnak. Tessék, nyomozza le vagyoni
helyzetemet, és ha egy tányér eredetét gyanúsnak minősítheti,
kihallgathat. Addig nem. - Gyönk nem nyújtott kezet, a rendőr
arckifejezése sem érdekelte, távozott.
- Cudar alak! - dühöngött az autóban. Erőszakos, túlbuzgó,
követelődző, alighanem stréber is, előítéletekkel felszerelkezve,
mert szerinte mi egyebet tehet egy magasbeosztású ember? lop.
Szektás alak, aki bármilyen áron eredményt akar teremteni.
Bizonyítani akar. Persze, de nem a bűnt, hanem önmagát, rá-
termettségét, nem-közönséges kopó-képességeit. Az a fajta hekus,
akit úgy cimkéz a közbeszéd: ha nincsen kinyomozható gyilkosság,
megöl valakit inkább, csak legyen. Karriert akar csinálni. Noná!
Alighanem büntetésből helyezték ide. És most már nyomorék is. -
Előtte a szikár őrnagy nehezen mozduló balkeze. - Akkor se! Ezt
nem tűri!
Igenám, de a két tehén...! Ráfi a múlt hét elején járt itt valami
hivatalos ügyben, ő akkor emlékezett még anyja vasárnapi pana-
szára, hogy az Állatforgalmi mennyire nevetséges összeget ajánlott
értük. A száznegyvenkilenc elnök bármelyikének szólhatott volna.
Az ő módszerével nevelt két príma tehén minden szövetkezetben
kapós. Nyugtalanító ez az egész, mert áttekinthetetlen. És...
atyaúristen, rémlik, hogy ő máskor is szólt már a tibótai elnöknek!
Ha megfelezhetné valakivel a szorongását! Most nem szabadulhat
a gyógyszertárból Katalin, Kiseleket szombaton ő küldte
kiszállásra.
Visszatért a megyeházára. Ott meg a tibótai parasztok várták,
afféle küldöttség. Szóvivőjük a régtől ismert állattenyésztési
brigádvezető; taráta, behemót férfi; húsz éve vásárolt vőlegényi
öltönye nem fogta be derekát, hasa kitüremlett nadrágjából, inge,
akár egy hervadt konyharongy csücske, leffegett ülepén.
Valamennyiüket leültetnie nem volt mód, így maga is állt inkább.
- Tessék, emberek.
- Bizonyára Gyönk elvtárs is értesült a sajnálatos esetről. Az
elnökünket szombaton letartóztatták. Szombaton.
- Értesültem - válaszolta fanyarul.
- Mi úgy látjuk, ahogy mi látjuk, a rendőrség nem mindent
mérlegelt. Igaz, ami igaz, baklövést csinált az elnök, amikor a téesz
pénzén vett magának házat, de azt a kétszázezer forintot úgyis
ledolgozta volna egy-két év alatt. Összehívtunk tegnap közgyűlést,
és mi megállapodtunk, hogy összedobjuk azt a kétszázezer
forintot. Ötszáz forint fejenként, mert negyvenhatan semmit se
adnak; aztán vegyék úgy, hogy nincs szabálytalanság, és adják
vissza az elnökünket.
 - Kinek az agyában kelt ki ez az ötlet? - kérdezte Gyönk.
A brigádvezető társai felé sandított: - A faluéban.
- És azt hiszik, hogy ez megvalósítható?
- Miért? Az állam nem károsodik!
- De a sikkasztás megtörtént, nem?
- Hát látja, Gyönk elvtárs, ezt mi sem értjük. Mert ha Ráfi szólt
volna, hogy kell neki az a ház, mi is megvettük volna neki, aztán
apránként letörleszti, mint mások az ótépét.
- Emberek, Ráfi nem kétszázezer forintot sikkasztott, hanem
egymilliót - vagy tán többet is, folytatta gondolatban.
Az elnökükhöz ragaszkodó parasztok is elszörnyedtek.
Egymilliót... Ugyan mire kellett neki... ? És mire költötte... ? Hová
dugta? Ráfi fukarabb a legkuporibb vénasszonynál is, még a
cigarettát is elsajnálja önmagától ... S ha lopott... és ennyit... és
mikor, hogy a csudában lophatta, hiszen pirkadattól öreg estig a
határt járta, ott legföljebb kútvizet ha lel, de az ingyen van... Node,
van itt bökkenő azért, mert ha belegondolnak, mindenki
emlékezhet, hogy Ráfi csak magához volt fukar. A brigádokat sok-
szor megvendégelte egy-egy korsó sörrel. Valahányszor
halaszthatatlan volt a munka... de húsz korsó sör is, jó, azt sem
adják ingyen, de mi az? egy százas.
A brigádvezető arckifejezése még komolyabb lett. Fontoltan
összenézett csoporttársaival. Egyetértő bólintások, hunyorítások
után öblösen megköszörülte torkát: - Fölhatalmazásunk nincs
ugyan rá, de vaktában megajánljuk: összedobjuk az egymillió
forintot... Még az is csak kétezerötszáz fejenként.
- Ennyire hiszékenyek ne legyenek már, emberek - mondta
Gyönk ingerülten. - Ha valaki egymilliót sikkaszt, de megtérül a
pénz, az lehet enyhítő körülmény, de nem semmisíti meg a
bűncselekményt... de a bűnöst letartóztatják, becsukják akkor is.
Az emberek nem köszöntek el. A brigádvezető följebb rángatta
nadrágját.
Gyönk megkérdezte: - De miért hozzám jöttek ezzel?
- Mert Gyönk elvtárs tette oda.
- De nem én tartóztattam le.
- Gondoltuk, hogy közbenjár a rendőrségen.
- Ez nem megy, elvtársak. Ez törvénytelen.
Senki se mozdul. Mit akarhatnak még?
- És meddig tart ez? - kérdezi a brigádvezető aggodalmasan.
- Micsoda?
- A vizsgálat.
- Miért?
- Mert legalább ötven rendőr szaglálódik a faluban. Egyenként
nyaggatják az embereket: miből építette, bátyám, ezt a házat?
Miből vette néném a televízióját? miből, mikor vette a mosógépet?
Miből pénzelt, hogy tavaly harmincezer forintot sikerült a
takarékba tennie? Úgy beszélnek velünk, mintha legalábbis...
nemcsak az elnök sikkasztott volna, hanem mindenki, az egész
falu; csuda, hogy az óvodás gyerekeket is meg nem kérdezték.
- Ez megint a Huszár túlbuzgalma - következtetett Gyönk, de
csak gondolatban. - Mit keresnek a rendőrök?
- Mi sem értjük. Ha azt keresik, mennyit kapott bármelyikünk a
szövetkezettől, az benne van az iratokban... Vagy azt hiszik, hogy
Ráfi szétosztotta közöttünk az egymilliót? Ha szétosztja is, mennyi
az? Az előbb számoltam ki: kétezer ötszáz koponyánként. Azt
ugyan hiába keresik.
Gyönk elhárító mozdulatot tett: - Elvtársak, ez nem az én
hatásköröm, ez kívülesik azon.
A parasztok csalódottan dünnyögtek, hát. köszönjük, Gyönk
elvtárs - és kifelé cammogtak. A taráta brigádvezető gondosan be-
tette utánuk az ajtót, és tinókhoz szokott hangját sikertelenül
tompítani próbálván, határozottan szólalt: - Mi legyen azzal a két
tehénnel?
- Maga a brigádvezető. Munk elvtárs, ugye?
- Munk János. De már nem vagyok brigádvezető. A vezetőséget
felfüggesztették. Az éjjeliőrt is. A takarítónénit is...
- Maga volt ott a tehenekért?
- Meg a sofőr. Kifizetni egyelőre nem tudjuk, mert zároltak
mindent. Vissza se vihetjük, mert leltárba vették őket. A köny-
vekben írva van, hogy nincsenek még kifizetve ...
- A pénz a legkevesebb. Azt édesapám el tudja nélkülözni... A
munka, illetőleg a gazdálkodás folyamatát újra megteremtjük,
megindítjuk maguknál. Új vezetőséget jelölünk. Munk elvtárs,
mint az állattenyésztési brigád vezetője, kifogástalan, és nem lesz
akadálya annak, hogy újra betöltse posztját.
A brigádvezető nyújtotta hatalmas mancsát: - Viszontlátásra,
Gyönk elvtárs. Nem tudja senki a faluban, hogy az a Gyönk
Mihály, akitől a két tehenet vettük, az osztályvezető elvtárs
édesapja.
- Elég, ha az elnök tudja a börtönben - gondolta Gyönk, belátva,
hogy mentsége semmi. Meghallgatást kért a megye első emberétől.
Garab János azonnal fogadta. Őszhajú, választékosan
öltözködő, pecsétgyűrűs férfi; némi öniróniával szerette
fölemlíteni, hogy az ötvenes évek elején, amikor a tervhivatalban
dolgozott, azt mondta neki egy elkeseredett vállalatvezető: Garab
elvtárs, itt maga az egyetlen úriember. Modora egy diplomatáé:
halk, előzékeny, lekötelező - csak egy-egy indulatos szemvillanása
árulkodik belső szilárdságáról. Másfél évvel ezelőtt, amikor
idekerült, ő volt a vaskéz: a megyében, ahol már kizárólagosan a
vadászkompániák gyakorolták a hatalmat, bámulatos rendet csi-
nált. Egy-egy trófeának szabott ára volt: egyetemi felvétel, lángos-
sütő engedély, póthitel, építőanyag soronkívül, főosztályvezetői
kinevezés, beruházás, tervmódosítás és egyebek, de ezek az
egyebek rendkívül változatosak voltak, csak az alapséma volt
mindig azonos; a vesztegetés módozatai olykor már szinte
követhetetlenül differenciálódtak, csak a gátlástalanság
egyszerűsödött még egy szerény kaliberű elme számára is már-már
kihívóan áttekinthetetlenné. Garab előtt nem látszott el-
érhetetlennek a legmagasabb poszt sem, ha tündöklő és nem
válogatós feleségével kevésbé elégedett. De ő nem elégedett volt,
hanem szünet nélkül boldog. Az asszony, közelebb az ötvenhez,
mint a negyvenhez, pályafutását nem feleségként kezdte, hanem
titkárnőként: munkahelyén ő volt a „vándordíj", de az már bizo-
nyos, hogy hitvesként fejezi be. Szereti férjét és azonkívül minden
férfit, így pletykázzák a népek. Amikor egy nyugatnémet
labdarúgó az ágyban, mellesleg beszervezte a CIA-ba, Garabot
udvariasan fölszólították, váljon el, mert ha nem, úgy azt a
bizonyos, külpolitikailag fontos posztot kénytelenek lesznek más-
sal betölteni, Garab a feleségét meg a vidéket választotta.
- Garab elvtárs, fegyelmit kérek magam ellen - mondta Gyönk
elfogódottan, miután helyet foglalt.
Garab figyelmesen nézte a fiatal férfit.
- A tibótai ügy?
- Igen.
- Nem aranyozza be megyénket dicsőséggel ez a piszkos eset.
Országos botrányt vált ki, erre fölkészülhetünk. Egy újságíró már
telefonált Pestről, hogy ügyészi engedéllyel írhat a tibótai
szövetkezetről. Megmondtam neki, be ne tegye lábát a megyébe,
mert kitoloncoltatom. Dögkeselyűk!
- Garab elvtárs, sikkasztók minden társadalomban voltak,
vannak és lesznek.
- No, persze! - A szürke szem villant. - De nem mindegy, hogy
ki sikkaszt és milyen társadalmi közegben. Ha egy Közért-
pénztáros nagy összeget elemel? Istenem, ki háborodik fel? Tegye
ugyanezt egy vezetőember, egy termelőszövetkezeti elnök! Csilla-
gászati számokban kifejezhető jövedelemről keringenek legendák,
és ha valaki még sikkaszt is: hát semennyi nem elég nekik? Persze,
háborognak az emberek, mert régen elvesztették a mértéket,
feletteseik pedig vakon bíznak bennük. Mert csak a melóst
ellenőrzik, egy rozsdás szöget valahogy ki ne lopjon a gyárból.
Bezzeg, egy szövetkezeti elnök annyi pénzt zsebel, amennyit akar.
- Garab elvtárs jól tudja: a pénzügyi ellenőrzés nem a
reszortunk. Nem emiatt kérem a fegyelmit. Hanem ez a volt elnök
azt állítja, hogy az elsikkasztott pénzzel engem vesztegetett meg.
- S még tíz másik vezető beosztású elvtársat... Nem, csak
nyolcat. A saját főkönyvelője a kilencedik. Valahány tekintélyes
szerve a megyének, annyi vezető funkcionáriust rágalmazott meg;
intézményenként egyet. Állatforgalmi Vállalat, Agroker, Felvásárló
Vállalat, Nemzeti Bank, Építőipari Vállalat... még a Pártbizottságot
sem kímélte. Káderpolitikánkat szemétre hajíthatnánk, ha ez a
gazember igazat mondana.
- Ennél könnyebb védekezési módszert nem ismerünk. A
megvesztegetésről nem adnak nyugtát. Nem bizonyítható és nem
cáfolható. Illetve... közvetve cáfolható csak. Tessék, Garab elvtárs,
vizsgálják meg, hogyan éltem, mennyit kerestem és mennyit köl-
töttem. ..
Garab lenyomott egy gombot. A titkárnő hozta a kávét:
- Cukorral?
Gyönk nem felelt, csak nézte, hogy Garab keze egyre lassabban
köröz a kávéja fölött. Várt. Rettegett. Várta a két tehenet.
- Jóvátehetetlen veszteség, ha a tibótai téesz-elnök
sikkasztásának tanulságait nem használjuk ki. A kanásztól -
kopogott íróasztalán - eddig az íróasztalig megvizsgáljuk mindenki
felelősségét, személy szerint.
- Igen. De ez nem rendőrségi ügy.
 - Miért?
- Mert az őrnagy, aki kihallgatott, olyasmiket is piszkált, amik
nem tartoznak rá.
- Huszár? - Földerült az ezüstfejű férfi. - Együtt dolgoztunk az
Alföldön, én hozattam ide. Az alvilág legfélelmetesebb ellenfele
volt. Amikor egy bűnszövetkezet sikkasztásait nyomozta egy
járásban, el akarták tenni láb alól. Iparvágány keresztezte az
országutat az egyik falu határában, de 1952 óta nem használták.
Huszár mindig este nyolckor indult vissza. Május volt, gépkocsi-
vezetők számára a legrosszabb alkonyati világítás: lámpa nélkül
már nehéz a látás, de a reflektor is zavarja a vezetőt. A
gépkocsivezető későn vette észre, hogy három csillét toltak az
iparvágányra, eltorlaszolva az utat; a tettesek ismeretlenek. Huszár
őrnagyot hat hónapig drótozták a kórházban, míg újra embernek
számított, úgy értem, élőnek. A kocsivezető is majdnem otthagyta
a fogát.
- Értem - szólt Gyönk elszorult gégével.
- Nem az a bravúr: egy sikkasztót leleplezni. Olyan
biztosítékokat kell teremteni, amelyek lehetetlenné teszik, de
legalábbis megnehezítik a későbbi sikkasztásokat. Huszár őrnagy
egyedi módszerekkel dolgozik.
Garab János úgy tudta leejteni a hangját, hogy bárki megértette:
befejeződött a kihallgatás. Gyönk Mihály fölállt. Garab eszerint
nem tud a tehenekről. Elszántan megszólalt:
- Garab elvtárs, kínos nekem ez a gyanúsítás ...
- Csak nem tételezi föl rólunk, hogy egy sikkasztót szavahihető
embernek tartunk?
Katalin vádja igazságtalan volt: Gyönk esténkint a dolgozónak
berendezett lyukban tanulmányozta a napi sajtót, szakirodalmat,
rendeleteket, párthatározatokat, mindazt, ami napi teendőihez
nélkülözhetetlen volt. Kiselek bevonásával, itt készült a nehezebb
értekezletekre is. Háta mögött a szomszéd szobában nyekergett a
televízió. Néha betette az összekötő ajtót, de felesége nyomban
kitárta, unatkozott. Közönséget igényelt. Beszámolt a vasárnapról.
Vicával futottam össze a cukrászdában, tudod, a Tóthné cipelt
oda, mert az urát valami vizsgálathoz hívták! Hogy ott mi van
bedobva! Kelet-németországi bútor, svéd hűtőszekrény, holland
magnetofon, japán zsebrádió, indiai karperec, angol műperzsa, a
tapéta pedig egyenesen a nyugatnémet ipar terméke, olyan az
egész, mint a filmekben! - Irigység és elragadtatás vegyült a valaha
legkedvesebb hangba. Gyönk túllicitálhatatlan rosszkedvvel
bámulta a jelentéstelen betűket.
Feleségét meglódította az emlék: - Uzsonnát szervírozott:
marokkói szardíniát, orosz vodkát, svájci cigarettát és brazil
Chimaroát; minden külföldi útjukról tele csomagtartóval térnek
meg...
- Igen - gondolta Gyönk -, de ők azok, akik három hét múlva
vették észre, hogy anyjuk a város másik utcájában öngyilkos lett.
- Hogy az a Chimaroa milyen fölséges ital! Mivel csak tíz
palackkal hoztak, nem kis dolog, hogy föláldozott egyet. Mondta,
hogy többször kellene összejönnünk, „de hát maguk olyan
elzárkózottan élnek".
A férfi elszánta magát. Átlépett feleségéhez, elnémította a
zajládát. Felesége meglepetten ejtette cigarettája hamuját a
szőnyegre.
- Katalin, segíts. Bajban vagyok. - Szégyenével gyűrkőzve
mondta mindazt, amit megélt reggeltől estig, elsorolta a tibótai
ügy minden részletét, nem hallgatta el a két tehenet sem, és azt
sem, hogy a megyei párttitkárnak viszont nem jelentette be.
Az asszony csinos arca előbb sápadtra, aztán vörösre változott.
Úgy nyomta cigarettás szipkáját a hamutartóba, hogy az ketté-
repedt.
 - Az a rohadt háztáji! - Hangja idegenné torzult. -
Megmondtam! Hányszor megmondtam!
- Nem erről van szó most, Katikám - csitította Gyönk.
- De igenis, erről! Ha nincs háztáji, nincs eladó tehén és nincs a
Ráfi! Hogy lehettél ilyen állat? Megyei osztályvezetőként apád
teheneivel kupeckedsz! Iszonyú! Mintha én a receptre, amit fölír
az orvos, azt mondanám: ne ezt szedje, Jusztinka néni, van nekem
jó erdei füvem, abból vigyen fél kilót, jutányosan megszámítom.
- Most már megtörtént - Gyönk nagyon elkomorodott. - Eszeld
ki, mit csináljak?
- Mióta rágom a füledet - hisztérikusan csillogott az asszony
szeme -, tanulj, csinálj valami nagyot, fontosat újra! A te képessé-
geiddel már a minisztériumban lehetnénk. Így meg kell rohadni!
Ma ellenőrzés volt nálunk, és nem találnak tíz aszpirint. Most
három napig ezt keresi két központi pasas. Egyvégtében részegek,
disznó vicceket mesélnek: „Mit csinálnak maguk itt falun?
Küzdünk az egyke ellen. Jól izéld a feleséged, ezzel is a békét
véded." Ezek a szelídebbek. És nem rúghatom ki őket, mert csak
egy vidéki gyógyszerész vagyok. De te, Mihály, a te
képességeiddel... És tönkreteszel mindent mégis. Nem a szüleidet
szereted te! öregek, minek nekik? Lenne otthon bátyád, vagy nő-
véred három-négy gyerekkel, majd nem csinálnád. De te... Anyád
belebetegszik! Apádat egyetlen kedvtelésétől is megfosztottad.
Hogy minden csütörtökön bejöjjön a termálba, kivágassa a
tyúkszemeit, utána moziba menjen, s mint egy vén gavallér,
sósmandulával kínálgathassa a jegyszedő banyákat. És úriembert
játszhat. Egy liter bor után úgy mórikálja magát, ahogyan a
dzsentriket utánzó újgazdagoktól látta. És én... Megfulladok ! Por,
sár, hashajtó, pletyka - s mint az adu: televízió! - Öklére borulva
zokogott.
Gyönk megroskadtan tablettát és vizet hozott, felesége remegő
szájába erőltette. Budapest is kisvárosokra, körletekre bomlik.
Hivatal, gyógyszertár ott is belterjes. Senki sem éli egészen
Budapestet. Színház! - lihegik vidéken epedve, mint meddő
asszony a gyerek után, aztán a fővárosba kerülve meghalnak,
anélkül hogy látták volna egyetlen színház belsejét. A részeg
ellenőrök ott is trágárkodnak. Csüggedten állt a rázkódó váll
fölött. Lassanként úgy élünk egymás mellett, mint két jégcsap az
ereszen. Elvétve talán még együtt olvadozunk, ha ránk süt a nap.

Az összedrótozott őrnagy néhány nap múlva egyszerre kérette

hivatalába Gyönk Mihályt és Tornóczkit. Új adatokhoz juttatta a
nyomozás, melyek egyre sötétebbnek mutatták az ügyet, és egyre
fölháborítóbbnak a vezető emberek felelőtlenségét. Emberei már a
megvádolt vezetők magánéletére is rávetették magukat: vagyoni
helyzetük föltérképezését így sikeresebben végezhetik. Bűnügyi
szempontból örvendetesen „biztatóak" az első eredmények. A
rendőr elszántsága nem hagyhatott kételyt aziránt: ennél nagyobb
falatokat is meguzsonnázott ő már, mint a tanuként idecsődített
két férfi.
Gyönk letörten, védekezésre képtelenül gubbasztott a vedlett
bőr karosszékben.
- Ráfi Istvánt - sorolta az őrnagy, anélkül hogy az ügy aktáiból
puskázott volna, holott keze ügyében voltak - mostani le-
tartóztatása előtt hét alkalommal mondta ki bűnösnek és ítélte el
hol a megyei, hol a járási bíróság. Olyan büntetése is volt, amelyet
ebben a megyében ült le. A lista: sikkasztás, közellátás érdekét
veszélyeztető bűntett, bűnsegédi bűnrészesség, hivatali sikkasztás
és csalás, okirathamisítással súlyosbítva, ismét közellátást
veszélyeztető bűntett, a társadalmi tulajdon hűtlen kezelése,
sikkasztás harmadszor is... Emiatt négy évet ült. Figyelnek az
elvtársak? Egyhuzamban négyévet. És negyedszer is sikkasztás és
okirathamisítás. Összesen öt és fél évig tartózkodott börtönben.
Elvtársak, ez az ember megrögzött bűnöző volt, mielőtt maguk egy
falu élére állították.
Tornóczkit nem döbbenti meg a lajstrom. Zsebében a távirat,
mely reggelre Pestre szólítja, káderezésre. Most szervezik az Or-
szágos Központot, s mendemondákból, innen-onnan, hónapok óta
hallja, hogy neki is fontos beosztást szánnak ott. Netán főtitkár-
helyettességet? Egy sikkasztó termelőszövetkezeti elnök ugyan mit
árthat már neki?
Lendületesen, hatásos gesztusokkal, a jóindulatú, de bonyolult
ügyekben jártas ember hanghordozásával, úgyszólván kioktatja az
őrnagyot.
- Most már minden világos! Ha Ráfi István öt és fél évig
börtönben tartózkodott - a szónál kedves mosolyt engedett meg
magának Tornóczki -, akkor az őrnagy elvtárs miért rajtunk keresi
az elsikkasztott egymilliót? Ezt nem értem. Ön rendőr, így azt is
tudnia kell, hogy börtönben szövődnek a legszorosabb
szövetkezések, barátságok. A cellatársak valóban bajtársai
egymásnak, s ez a bajtársiasság a halálig fölmondhatatlan. Kép-
zeljük el: kiszabadul egy rab, fölkeresi volt rabtársát, a cellatársat,
aki jobban ismeri talán, mint anyja, szeretője vagy felesége. A
cellatárs, aki előtt nem kell gátlásaival küszködnie, akkor már
szövetkezeti elnök: „Öregem, segíts talpra állni, nincs lakásom,
felvennivalóm is alig, nemhogy egy tisztességes ruhám, némi
kezdőtőke is kellene..." Ráfi a kasszába nyúl, átad százezer
forintot. Ha vonakodnék, megzsarolják: leleplezlek.
Huszár bosszúsan legyintett: az ábécét ő is ismeri.
- Hogyan lehet egy megyében termelőszövetkezeti elnök egy
bűnözőből?
- A büntetlen előélet nem jelent egyben bűntelen jövőt is!
- De nagyobb biztosítékot nyújt rá!
 Huszár követelődző tekintetére Gyönk eléggé bizonytalanul
szólt:
- Egy emberbe nem lehet belelátni.
- De a papírjaiba igen.
- Konkrétan fölidézni már nem tudom, kitől eredt a gondolat, ki
javasolta először, hogy Ráfi Tibótára kerüljön. 1960-ban alakult a
szövetkezet, de hat év alatt sem tudott megszilárdulni. A
minisztériumban úgy határoztak, hogy előbb a személyi
feltételeket kell megteremteni, és csak azután támogathatjuk
gazdaságilag. Személyi javaslatot kértem a miniszterhelyettestől is:
tanácsot adni nem tudott...
- Nyilvánvaló, hogy nem, hisz nem is az a dolga!
- Akkor dobta be valaki az elvtársak közül Ráfi nevét.
- Milyen körülmények közt „dobta be" valaki, és kik voltak jelen
az „elvtársak" közül?
- Ezt ma már nem tudom. Négy éve történt. Te emlékszel,
Miska?
- A járási elvtársak jöttek be hozzánk... Szerintük a tibótaiak
Ráfit látnák szívesen elnöküknek... Azt hiszem, ők ismerték.
- Az előéletéről nem esett szó?
- Csak arról, hogy az állami gazdaságban jól dolgozik.
- Beszerezték önök Ráfi életrajzát és erkölcsi bizonyítványát?
- Valószínű, sőt biztos, hogy beszereztük - akadozott Gyönk. -
Ha az erkölcsi bizonyítványát nem is...
- Kinek lett volna kötelessége az erkölcsi bizonyítvány
beszerzése?
- Az illetékes járási szerveknek.
- Tehát nem önöknek?
- Mi csak a már elkészített jellemzést kapjuk ... Természetesen,
megeshet, hogy munkatársaim hanyagul, felületesen készítenek el
egy-egy jellemzést.
A fegyelmezett rendőr kezdte türelmét veszíteni, és egy
fogorvosra is hasonlított, amelyik nem találja az odvas fogat, mert
páciense folyton elkapdossa a fejét.
- Kin múlott végül is, hogy Ráfi lett a tibótai szövetkezet
elnöke?
- Rendelet intézkedik, illetve az alapszabály rögzíti, hogy erről a
közgyűlés dönt - szavalta szemrebbenés nélkül Tornóczki.
- A faluban tudták, hogy Ráfi büntetett előéletű. Azt hitték,
büntetésből helyezték oda, mert az a gyönge szövetkezetek egyike,
ha nem a leggyöngébb. Elképzelhető, hogy mégis elnökül
választják, ha önök nem ajánlják?
- Őrnagy elvtárs, a magyar népnek még tanulnia kell a
demokráciát. A mi súlyos történelmi örökségünkkel...
Huszár nyersen félbeszakította: - Ki állapodott meg Ráfival?
- Miután úgynevezett „megyei keretből" helyezték oda, a
megyei tanácsnak kellett megállapodnia.
- Gyönk elvtárs, tehát ön állapodott meg vele?
- Én a Pártbizottság jóváhagyása nélkül nem dönthetek ilyen
fontos ügyben - felelte Gyönk. Tudta, hogy papírforma szerint ez
igaz; mégis, ha összezsugorodhatna, és elbújhatna egy sarokban,
mint egy semmi kis sündisznó.
Huszár tehetetlen dühvel, s mintha szégyennel is, kiszólt az
ajtón.
- Hozzák be Ráfi Istvánt.
Darabos mozgású, ötvenes, magabiztos férfit kísért be a
börtönőr. A megtört bűnös nem ilyen. Hangosan, szinte vidáman
köszönt a rég látott ismerősöknek, s terpeszbe állt az íróasztal
mellett.
Huszár egy intéssel kiküldte a börtönőrt.
- Ráfi István, ki állapodott meg magával, hogy vállalja a tibótai
téesz vezetését?
Ráfi fesztelenül mutatott a jelenlevőkre:
- Tornóczki elvtárs és Gyönk elvtárs.
Tornóczki kihívóan fölugrott:
- A termelőszövetkezet négyesztendei eredménye bizonyítja,
hogy nem választottunk rosszul. A gazdaság megerősödött. Az
emberek jólétben élnek. Elégedettek voltak az elnökkel, a
vezetéssel, a szocializmussal.
- De mennyire! - mosolygott Ráfi elégedetten. Középmagas,
inas, mozgékony, éles tekintetű. Kopott, kitérdesedett,
kikönyökölt kordbársony ruhájában, fölkunkorodó gallérú, gyanús
színű ingében megkülönböztethetetlen bármelyik traktorostól
vagy állatgondozótól. Haja, arca, körme elhanyagolt. Az a
vezetőtípus, amelyik úgy ébreszt bizalmat, hogy elvegyül, és
nemcsak azt hajtogatja: no, emberek, fogják meg - inkább így:
fogjuk meg! Kaszálni, trágyát villázni, disznót herélni,
kannafedélből rekkenő melegben poshadt vizet inni természetes
cselekvésformája, mint bármelyik paraszté. Huszárhoz fordul, aki
nem szándékszik átengedni az irányítást, aztán mégis, engedi
hencegni Ráfit:
- Tudja, őrnagy elvtárs, amikor négy évvel ezelőtt betettem a
lábamat oda, mi volt ott? mindenki feneke kilógott a nadrágból.
Aki még egyéni korában építkezni kezdett, azóta sem folytathatta,
nem telt neki egy ablakkeretre sem. A nők átgyalogoltak erdőt
pucolni az Erdőgazdaságba, egy nyaláb tüzelőért. A gazdaság...! A
gazdaság...! Tehenek nyakig a ganéban, és néha napokig nem
kaptak vizet. A tavalyi széna, szalma, kukorica a földeken rohadt -
már amit nem törtek le a tolvajok vagy a vaddisznók. Vetőmagjuk
semmi, és már május. Adósságuk töméntelen. Mit soroljam? Nézze
meg most az elvtárs: új házak sora, s fölöttük valóságos erdő: tévé-
antennákból... Tudom, hogy a parasztjaim ki akarnak váltani. Mi
ez, ha nem szeretet, ragaszkodás? ... én nem kíméltem magam,
minden percem ezé a falué volt. Nézze meg ezt a göncöt! Van még
egy ünneplő a szekrényben, de karácsony óta nem vehettem föl,
mert mindig a majorban, a mezőn, a sertéstelepen, a téglagyárban,
a tyúkfarmon, a kismalomban vagyok. A maga hekusai is a
gépműhelyből hoztak el, ugye, pedig szombat délután volt.
- Így igaz - bólintott Tornóczki, s tehetetlenül széttárta karját. -
Arról a felső vezetés nem tehet, ha egy különben jó káder meg-
szédül, elvakítja a könnyű pénzszerzés lehetősége, fejébe száll a
dicsőség, népszerűség...
- Mikor sikkasztott először?
- Még az első évben. Láttam, gyatra nálunk a bizonylati
fegyelem, főkönyvelőm fiatal, buta gyerek, azt sem tudta, milyen
egy szabályos számla. Ha ellopnak egy vonatrakomány cukorrépát,
azt sem vették volna észre. Fölvettem kétszázezer forintot: év
végén bediktáltam, hogy nádra költöttük.
- S ezt minden évben megismételte. Néha többször is. És
mindig kétszázezret. Szereti a kerek számokat.
- Igen. A végösszeg egyezett, a többit nerc vették észre.
- Senki? A bank, a Megyei Tanács, a saját tagjai...?
- Eddig nem. Látja. Nem tudom, ki köphetett be.
- Azt a két könyvelőt, aki napokig evett-ivott maguknál, mi
küldtük. Gondolta, hogy azokat is zsebre vághatja? Zsebre tudta
vágni?
- Miről beszél, őrnagy úr? - méltatlankodott Ráfi. - Mert néha
megvendégeltük őket? Tudjuk mi, hogyan kell valaminek megadni
a módját. Magyar emberek vagyunk, nem?
- Hova tette az elsikkasztott pénzt?
Tornóczki még az ablaknak támaszkodott.
Most ingerülten közbeszólt: - Egy sikkasztó kihallgatása nem
tartozik ránk. Az én időm drága, nem tudom, kötelességünk-e
végighallgatni.
- Kis türelmet kérek, Tornóczki elvtárs, rögvest kiderül. Ha
kávét óhajtanak, büfé a földszinten van.
Senki se mozdult, csak Huszár lépett a villanykapcsolóhoz,
fényt csinált a homályosodó szobában.
- Gondoljon bele, őrnagy úr... negyvenkilenc éves vagyok. - Ráfi
hangja gyanúsan ingadozott érzelmesség és tárgyilagosság között,
mintha megrendülés szorongatná. - Egész életemben úgy éltem,
ahogy a kóbor cigányok. Egy ponyvás szekérre... teherautóra föl
kellett férjek bútorral, ruhával, asszonnyal, négy malaccal,
káposztáshordóval, krumpliszsákkal... gyerekkel, kutyával,
macskával... kilenc állami gazdaságban dolgoztam szerte az
országban, gondoltam, itt már megállapodok. A gyerekek is közép-
iskolások. .. Kellett a ház.
- Ez csak kétszázezer.
- A többit a szövetkezetemre fordítottam
- Kiosztotta a tagoknak?
- Ugyan mire megyek, ha csak egymilliót osztok ki az
embereknek? Ez annyi, hogy néhanap meghívom őket egy
birkagulyásra meg egy pofa sörre. Mint ahogy meg is hívtam. De a
saját zsebemből.
Huszár várt.
Ráfi, mintha gyűlésen, ötszáz hallgató előtt beszélne, széles
mozdulatokkal kísérte előadását.
- Közgazdasági alapigazság, ugye, hogy csak azt lehet elosztani,
ami van. És amíg kevés van valamiből, nem jut mindenkinek. Egy
időben lehetetlenség volt traktort venni. Rászántam százezer
forint „csúszópénzt", és kiutaltak annyi traktort, hogy a környező
falvakban éveken át bérmunkát végezhettünk velük. Szántottunk,
arattunk, fuvaroztunk másoknak. Egymillió forinttal ugrott meg a
bevételünk. Nem kell hozzá pénzügyi zsenialitás: a százezer, mint
egy jó anyakoca, kilencet fiadzott. Hiányzott a műtrágya,
nemesített vetőmag, vegyszerek, építőanyag, mind be-
szerezhetetlen. Nem közömbös, hogy száz darab hízott bikát
hányad osztályúnak minősít a felvásárló szerv, mert ez szabja meg
a vételárat. Nos, tőlünk mindegyiket exportra vették át, pedig volt
köztük, amelyik már a vagonban megdöglött Tibóta és Budapest
között. Megkerestem az illetékes „markot", őrnagy úr... így
valahogy. Kiváló nagyüzemet csináltam, és meggazdagodtak
mellettem a parasztok; négy év alatt nálam nem volt
munkavándorlás... - Kezét hátrakulcsolva, nyugodtan himbálta
felsőtestét.
- Tornóczki és Gyönk osztályvezető nem foglalkozik
építőanyaggal, sem állatkereskedéssel... - mondta hasonló
hangnemben Huszár.
Remegő szemhéja alól észrevétlenül igyekezett Gyönk leskelni
Huszárt. Állatkereskedés, atyaisten...! Ám Ráfi nagyvonalú.
- Valóban. - Ráfi diszkréten mosolygott. - ők az évi négymilhó
forint segélyt szavazták meg nekem.
Tornóczki rendreutasító hangon: - A tibótai szövetkezetnek!
- Nekik mennyivel hálálta meg?
Ráfi könnyed, mint egy társasági színmű hőse: - Két-
háromszázezer... ? Nem könyveltem.
Huszár mozdulatlanul szemlélte a három férfit. Gyönk
összetöppedt arcára nem írt változást a bejelentés. Lehet, hogy
anyagi helyzetük annyira folttalan, mint egy frissen mosott ablak?
Tornóczki megrendültségével tusakodott. Bizonytalanul a vádlott
elé lépett. Hangja fátyolos, pillantása - akár egy puskacső -
megcélozza Ráfi István pupilláját.
- Tapasztaltam egyet és mást eddigvaló éveimben, de magánál
jobban senkiben sem csalódtam. Emberileg is megtettem, ami
megtehető, magáért és a családjáért. Amikor beteg volt a felesége,
három gyerekét - kérésemre - elhelyezték a kollégiumban. Miért
vádaskodik? Magának már mindegy, de mi haszna származik
abból, ha a gyerekei is szenvednek? Úgy tudom, a lánya
menyasszony, fia egyetemre készül. Magának már mindegy, de ők
is hordják éveken át a bélyeget: az apjuk bűnöző... és még
rágalmazó is? Mi lesz a családjával? A szolgálati lakást el kell
hagyniuk. Állást sem kapnak... Ezzel az ostoba, alaptalan
rágalmazással tönkreteszi a gyerekei életét is. Pedig ők ártatlanok.
Erre nem gondolt?
Ráfi elkomorult. Néma, erős küzdelem rángatta arcbőrét. Szeme
könnybe lábadt: - Bocsásson, meg Tornóczki elvtárs, bocsásson
meg, Gyönk elvtárs. Mióta letartóztattak, borzalmas idegállapotba
kerültem, nem gondoltam meg, mit beszélek. Azt hittem, ha
önöket is berángatom, kirántanak engem. - Majdnem természetes
lett volna, ha térdre esik forró bűntudatában. Könnyek kacska-
ringóztak a ráncok, szíjak, dudorok, borosták között.
Szemérmesen elkente, és Huszárra nézett: - Őrnagy úr,
visszavonom a vallomásomat!
Huszár a szembesítés eredményével elégedetten, frissen az
ajtóhoz lépett: - Elvezetheti.
Biccentett a két másiknak: - Köszönöm a megjelenésüket.
Kézfogás nélkül távoztak. Tornóczki izmos testét meglódította
a gyűlölet. Az épületen belül csak félhangosan káromkodott, de
várakozó kocsija előtt kirobbant: - Kirúgatom ezt a hekust! Mit
merészel? Nem tudja ez, ki vagyok én? Kis vacak őrnagy, fogas-
kerék! Őrnagyocska! Nemsokára a Központban dolgozom, úgy
repül ez innen a markotabödögei hét per tizenkilences körzetbe,
ahogy Tornóczki a nevem. - Nagyon fújt, kezet nyújtott Gyönknek,
de nem engedte el a kezét, megérintette a másik magába süppedt
komorsága: - Hazavigyelek?
- Köszönöm, inkább sétálok.
- Én Pestre megyek. Szervusz. Kézcsókom Katalinnak. - A
macskaszem sokáig vöröslött a gyéren világított utcában.
Hogyan is van ez? Gyönk töprengett. Szívesebben osonna haza
sötét sikátorokon át. De hol vannak itt sikátorok? S ha lennének is.
Ki nem ismeri őt? Irigyelte Tornóczkit a magabiztosságáért, meg
azért is, hogy elszökhetett a piszkos, ellenséges kisvárosból. Ha
föltűri gallérját, kalapjával eltakarja fél arcát, fölismerik
mogyorószín kalapjáról, kabátjáról. A cipője nyomát is fölismerik.
Már sugdosnak, már tudják, már viszik-hordják: Nagy elvtárs Kis
elvtársnak, Mári néni Liszka néninek: ez az ürge, ez az az
osztályvezető úr, a csúcskáder, a makulátlan elvtárs, aki az apja
barmaival kupeckedik. Két koszos tehénke! Röhögségesen
lenéznivaló. És az!
De hát jelentéktelen! Még Ráfi is jellegtelen alaknak tarthatja,
hiszen meg sem említette. Nincs baj. Nincsen semmi, de semmi
baj - ismételte gondolatban egyre, és csak azért is a város
középpontja felé tartott. Középpont? Néhány emeletes ház,
nagyszabású szórakozókombinát, a külföldi vadászok elképzelt
vagy valóságos ízléséhez igazodó, ingajáratban közlekedő kékbusz.
Belépett a Gemencbe.
A márványt utánzó oszlopokkal szabdalt hatalmas, fehér
teremben hétköznap este volt, gyönge félház. Az egynemű zsivaj
egy másodpercig mintha megbotlott volna, de talán ezt már csak
elképzelte. Lámpalázas volt. Mikor is, utoljára? Doktori értekezése
megvédésekor. Hogy jön ahhoz egy Gemenc, hogy neki lámpalázat
okozzon? Szíve egy sarokasztalhoz vonja, mégis a terem közepére
telepszik, a kijáratig szabadon hagyott bordó szőnyeg mellé. A
foltos arcú fiatal pincért nem ismerte. Utoljára a gazdászbálon járt
itt. Konyakot kért. Kalapját a székre helyezte, és várt. Mit csináljon
az arcával? Kezével? Szemével?
Közelében négytagú asztaltársaság kerekedett föl sietősen,
egyikük állva fizetett, a többiek a kijáratnál várták. Megismerte
Povázsait, folyton egy ismert komikust utánzott, vagy mégsem ő?
Takarékoskodtak az árammal. Bezzeg a gazdászbálon! Ragyogtak a
szemek, a csillárok, a mosolyok! Farsang! Alkalom a kapcsolatok
teremtésére, ápolására, elmélyítésére. Feleségével egy lépést sem
táncolhatott, mert vacsora után ő is, asszonya is „udvarlók"
gyűrűjében ragyogott: meghívás vadászatra, halászatra,
disznótorra, zárszámadásra, új üvegház, vágóhíd, keverőüzem,
gépszín, tanfolyam megnyitására, fölavatásra, szoborleleplezésre.
Gyönk elvtárs, doktor úr, osztályvezető elvtárs, hogyan gondolja,
mi a véleménye, mit tanácsol, mit tart róla. Ha addig nem tudta,
hogy fontos ember, a szövetkezeti elnökök, állami gazdasági
igazgatók, kutatóintézeti szakemberek, mezőgazdászok,
minisztériumi potyázók dongása kétséget kizáróan bizonyította.
Kortyolt a konyakból, és körülpillantott. Itt adott találkozót
minden ismerőse. Az állatorvos, aki a szivart étkezés közben sem
vette ki a szájából, „Tudod, barátocskám, itt nincs reszkír. Ha
rossz a diagnózis, itt nem hal meg a beteg, levágják". A Bankfiók
szikár aligazgatója: „Mutasson az elnök elvtárs két forint bizto-
sítékot, s adok egy forint hitelt". Távolabb az Erdőgazdaság
igazgatója, gömbölyű, mint egy szilvás gombóc, de mint egy múlt
heti, mert olyan szőrös. Ő már csak valutáért ad trófeát. De ha a
vadorzók lelőnek egy dámbikát, és nem bírják elcipelni, mert
megriasztották őket, az agancsért ő kapja a jutalompénzt. Azt
híresztelik, bérelt vadorzói vannak. Az Oktatási Osztály vezetője
vörös orrú, vörös kezű, vörös szemű férfi, az esti egyetem hallga-
tóit vizsgáztatja: a gusztusos nőket hivatali szobájában, ahol nem
esik más érdemjegy, csak színjeles. Az Állatforgalmi Vállalat fő-
könyvelője, korosabb, szomorkás családapa.
Ő két huligánnal dicsekedhet: fiai kizárólag autóelkötéssel
foglalkoznak. No és Dalfinger, a TIT megyei titkára, aki hivatalból
foglalkozik a materialista világnézet terjesztésével, templomba
küldte esküdni a lányát, no nem itt, a helybeli templom szegényes
berendezése, reszketeg hangú és mozgású öreg plébánosával nem
elégíthette ki a Dalfinger család igényeit; Dalfinger Médike a Szent
István-bazilikában esküdött; a sváb rokonok így kívánták;
Dalfingerék Pestre zarándokoltak tehát, és Médike megkapta
nászajándékukat, a meggypiros Volkswagent. Ülnek itt még
tisztviselők, közalkalmazottak, mérnökök, agronómusok... senki
nem rohan Gyönk asztalához, fejbiccentéssel, karlendítéssel sem
fárasztják magukat.
Hanyagul, ráérősen fizet, lassan ballag a kijárat felé, szó se lehet
menekülésről.
Az ajtóban Kiselekbe botlik. A fiú keze szutyoktól ragad,
kiszállásról jött. A gyér fények alatt nem vissza, hanem Gyönk
lakása felé indulnak. Kiselek dadog, izzad, szeme föl-fölvillan a
sötétben, arcán csak rajongó tisztelet. Ha belekarolhatna! no lám,
hát mégsem hagyta el mindenki.
- Kint voltam Tibótán - a fiú beszéde éppen olyan aritmiás, mint
kialakulatlan lénye. Váltakozva dadog és hadar. - Beszéltem az
özveggyel... Jaj, de hülye vagyok, szóval az asszonnyal, Ráfinéval.
Vihet csomagot a börtönbe. Süt kalácsot, és belegöngyöl majd egy
levelet. Megírja az urának, vagyis majd a fia írja meg, vonja vissza a
Gyönk elvtárs elleni vádat, és ne említse a két tehenet. - A
kutyahűségű arc ragyogva várta a simogatást.
Gyönk megtorpant. Mi ez? Jól hallott? Kiselek, akit azért
neveznek így, mert apja neve Nagy Elek, megalkudott Ráfinéval,
hogy... Talán vesztegetés is esett... ígért fűt-fát, ahogyan Tornóczki
is, a szembesítéskor... mi ez?
- Ki bízott meg ezzel? Ki hatalmazott föl? - Rekeszizma
összeszorult; ilyen a fulladás előtti állapot.
- Senki. - Önkéntelenül hátrált a fiú. - Gyönk elvtárs annyi sok
jót... hozzám senki soha olyan jó, emberséges... egyszer én is...
hogy megbizonyítsam...
- Tornóczki adott utasítást?
- Nem, dehogy... - egyre gyérebb a fiú hangja.
- Garab?
- Nem.
- Én?
- Nem. Úgy gondoltam... - Üvöltve zokognia kellene, az
összekuszált, érthetetlen eseménysorozat, főnöke becsukott arca,
viszolygása, undora, és nem jön egy felmentő szó, a megértés
morzsájával is beérné, de semmi.
- Menj előlem. - Gyönk a járdaszélen hagyta megsemmisült
mindenesét. Tarkója jelezte, hogy a fiú megverten követi.
Émelygett. Dongaízű volt a konyak. Elhitte Kiselek is, Kiselek, a
fogadott fia. Mindenki elhiszi, talán még Piroska néni is.
Otthon barackpálinkát állított íróasztalára, s a forgatható
karosszékben lengetve magát, gondolkodott. Túl a nyitott ajtón
Katalin tunyult a képernyő előtt.
- Figyelsz, Katalin? Csak idő kell hozzá, hogy kiderüljön,
ártatlan vagyok a vesztegetésben. Nem azért, mert úgysem tudják
bizonyítani. Az igazságot nem lehet örökre elásni, mint a döglött
lovat. De mit számít ez már! Hiszen annyi másban nem vagyok
ártatlan! Osztályvezető elvtárs, doktor úr! Egy hétpróbás
gazember, hétszer büntetett gonosztevő orromnál fogva vezetett,
és átejtett, mint egy ostoba kezdőt. Hol volt a szemem, gyakorlati
tudásom, éberségem, hogy meg sem környékezett a gyanú: ez a
sunyi, nagyszájú alak nem való egy falu élére. Vagy semmi
tudásom, emberismeretem? Nemcsak a feletteseim, a
beosztottaim is ezt gondolhatják rólam, és nem is jogtalanul. Te is,
ugye, Katalin? Mint a többiek? Te is, ugye? Benned is kételyt
ébresztettem? Kételyt? Nem, ez már bizonyosság. Vannak
visszafordíthatatlan folyamatok, nemcsak a természetben,
társadalomban és a testünkben, de abban az élettörténetünkben
is, ahogyan mások lelkében elkezdődünk és befejeződünk. Azonos
ez a történet velünk? Nem tudom, illetve nem, semmiképpen,
hiszen külön-külön szinte minden tettünk kevesebb
önmagunknál, de mégis valami lényeges belőlünk. Akitől el-
loptunk egy kanalat, annak életünk fogytaiglan kanáltolvaj
vagyunk. Megcsalunk egy nőt, aki ragaszkodott hozzánk, annak
csak állhatatlan, hűtlen, csélcsap. Én itt ezután már nem leszek
más, mint egy együgyű osztályvezető, akit becsaptak, és aki
ráadásul az apja teheneivel kupeckedett. Majd keresnek alkal-
masabbat, rátermettebb osztályvezetőt. Ha nem holnap, akkor két
hét múlva, hónap múlva, az időnek már nincs jelentősége, tulaj-
donképpen már meg is történt, csak nem tették még közhírré,
hivatalosan ez még nem következett be... És addig is, amíg nem
helyeznek valami lepra helyre trágyafelelősnek, összeröhögnek a
hátam mögött. Összeröhögnek a portán, folyosón, szobám csukott
ajtaja előtt, arra se vigyáznak túlságosan, hogy ne vegyem észre.
Ha én vágom zsebre az egymilliót, és nem „káderem", Ráfi,
elítélnének, de nem tagadnának meg tőlem valami kis elismerést,
ámulat is keveredne belé: látod, ez egy nagyszabású gazember! De
így...? Úristen, hogyan is veszíthettem el az arányérzékemet
ennyire? Ötvenhat nyarán, amint diplomát kaptam, idehelyeztek a
megyei tanácsra. Meg se melegedett alattam a szék, elkezdődött a
„földindulás". Aki a piros könyvet legszívesebben a homlokára
csirizelte volna, népellenes diktatúráról pofázott.
 Akinek feleségét autó gurította kozmetikushoz, a nép
nyomorán siránkozott. Aki brosúrákat gyártott a nagyüzemi
gazdálkodás előnyeiről, az elméletet gyakorlatra cserélte: szétverte
a szövetkezeteket. Aki partizán múltjával kérkedett, anyósa
ruhásszekrényét választotta tartózkodási helyéül. Recsegett a
megyei gépezet, végül összedőlt. Nyiszlett kis kezdő voltam: ilyen
bizonytalan hát az, amit szocializmusnak mondanak? Bizonyosság
semmi? Akkor őrizzük meg a földet, az egyetlen hátországot; oda
visszatérhetünk, ha újra összedől minden... Tornóczki Pestre
emigrál... én hova? Kicsi az ország, keresztül lehet köpni. De
mégis, nincs veszve minden, ebben mégiscsak zseniálisnak
tudhatom magamat, van hova mennünk. Csomagolj, Katalin.
Gondozzuk a nyolc szarvasmarhát, kétezer tojótyúkot, kukoricát,
szőlőt, a kertet. Meglátod, az első szobából is ki lehet szellőztetni
a tyúktrágya szagát. Anyám titokban sírdogálgat, apám nem mer
majd ellódulni trafikért, szégyelli majd a fiát... mert ott is
összeröhögnek a hátam mögött. Csak ott komiszabbul, mert a
parasztok nem szeretik az „árulót"...
- És majd nem történik semmi, de az is lassan - nevetett az
asszony, de nem a férjét, hanem a tüllcsodában tirádázó
operettdívát bámulta, vagy az eljövendő életforma színterét...?
Gyönk fölrévedt. Száraz volt az üveg, a pohárka fölborult.
Mondott valamit? vagy gondolkodott csak? mennyit mondhatott?
- Úgy élünk majd - motyogta -, mint egy vaksötét vidéki
állomáson veszteglő harmadosztályú kupé utasai, közvetlenül a
vécé mellett és... levegő, friss fény nem szivárog majd sehonnan.
Apránként elfogy a remény is, hogy valaha elindul velük a vonat.
Katalin, megyünk?
Az asszony lassan rakodott az íróasztalról. Zsebkendőjével
itatta a pálinkatócsákat, büdös volt a kis helyiség.
 - Megyünk, hogyne. Szombaton. Pestre. Beszéltem Garabbal.
Írásbeli figyelmeztetést kapsz a két tehén miatt. Már ott van az
íróasztalodon. Ezzel megúszod az egészet... Telefonálok
színházjegyért. Ha ma megrendelem a ruhát, Szerénke összehozza
szombatig. Tóthné is vele dolgoztat. Tóthné csak a Burdából
választ fazont, pedig idén is a Lidón nyaraltak.

Idős Gyönkék egyetlen fiuk halála után Katalint is halottnak

tekintették. Még apósa sem kereste meg, hogy a gyászban egymás
támaszai legyenek, s amikor Katalin látogatott ki hozzájuk férje
szolgálati kocsiján, éppen csak a kutyát nem uszították rá. -
Gonosz ribanc! - átkozódott az öregasszony, s béna jobbja helyett
ügyetlen baljával fenyegetőzött: - Egy asszonynak az ura mellett a
helye!
Kivel flangált ez szombaton meg vasárnapokon, mikor drága
fiacskám bennünket istápolt ...? - A temetés díszes volt, fúvószene-
kar, három gyászbeszéd, az öregek szikáran elkülönültek, és az
önvádtól, feketébe burkoltságtól elvékonyodott, rázkódó vállú öz-
vegy egyedül fogadta a részvétnyilvánításokat. Magányosan indult
volna hazafelé, de Tornóczki testőréül szegődött. Fekete öltönyös,
összefogott teste védelmet jelentett most.
- Gyűlölnek - panaszolta Katalin. Hangja fénytelen, kásás volt a
könnytől. - Azt hiszik, én vagyok a hibás. És hát nincs-e valami
igazuk...? Ártatlan volt. Tudom. Azért nem fogtam föl egész
rettenetességében, hogy mi bántja annyira.
- Valóban - dörmögte Tornóczki komoran -, ártatlan halál,
oktalan halál. Igaz, gyanúba fogták, de... úgysem tudták volna
bizonyítani.
- Iszonyú, hogy mindenki bűnösnek tartja! Érzem, hogy ujjal
mutogatnak rám: ott megy annak a funkcinak a felesége, akit meg-
vesztegettek.
 Tornóczki erős markával is gyámolította az asszony karját.
- Senki sincs a közelben, Katalin - összeszorított foga mögött
kétségbeesett düh. - Az az újságíró, az ügyészség engedélyével,
mégis bepofátlankodott a megyébe, hiába fenyegette meg Garab,
hogy kitoloncoltatja. Garab birodalma sem külön tartomány,
sajnos, de mennyire nem az! Kifaggatta a tibótai parasztokat,
lefényképezte a két tehén átvételét igazoló nyugtát, aláírás: idős
Gyönk Mihály, sarokba szorította Ráfi mafla feleségét, buta,
elnyűtt asszony, rendre beszámolt Kiselek látogatásáról; az
Országos Levéltárban előásta Ráfi István előző hét büntetésének
több kilós aktahalmát; ezt a néhány tényt olyan kombinatív
képességgel csoportosította, hogy kiderüljön belőle: bűnös az
egész falu, a megye. A háromhasábos cikk a szembesítés utáni
reggelen jelent meg. Ezt nem bírta ki Miska, ezért zárkózott
irodájába, ezért lőtte magát főbe.
- Gyűlölöm ezt a várost! - Katalin szembefordult a férfival, s
mindkét karjába kapaszkodva, rimánkodta: - Péter, nem tudná
elintézni, hogy Pestre kerüljek? Patikába, vagy gyógyszergyárba,
mindegy... Itt nem lehet élni...
Tornóczki arca nem tűri, hogy jelenlétében másfelé nézzenek,
most ő fordítja fejét, nem hirtelen és nem határozottan ellentétes
irányba, csak fölfele, mintha valami szálldogáló rovar vagy madár
cikázna ott.
- Nem tudom, Katalin, sajnos, szándékaimtól eltérően
döntöttek odafönn. Egyelőre maradjak a helyemen, annyi volt a
távirat szövege, semmi egyéb. - De Tornóczki már hangjával,
pillantásával sem ígért.
Az asszony ernyedten vált le a semmit sem ígérő testről, és
riadtan hátrált: - Maga is... ?
- Én is gyanús lettem. Nincs bizonyítékuk, hiába nincs, elég
ezeknek a gyanú is.
Egyre hosszabb az út. A férfi utánanyúlt a távolodott
asszonynak: - Múltkor a feleségemet kérdezte... Sosem szerettem,
annyira nem, hogy már élőként sem gondoltam rá, holott egy
lakásban... hogyan is mondjam: otthon sem jut eszembe, ha látom
is... Járási mezőgazdasági osztályvezető voltam, nők után járni
semmi időm, huszonkét évesen pedig nem lehet nő nélkül élni...
feleségül vettem az első parasztlányt, aki nem volt szép, de
túlságosan csúnya sem, ragaszkodott hozzám, és megfelelt a
káderlapja... Tegnap, a távirat után, életemben először éreztem:
nem érte meg! Huszonöt éve dolgozom ezért a rendszerért.
Amikor nősültem - éppen tél volt -, csak azt követelték tőlem:
vegyek részi valamennyi zárszámadó közgyűlésen; értékeljem a
gazdaságok anyagi és politikai mibenlétét; ügyeljek a falusi
pártoktatásra: szervezzem a felszabadulási munkaversenyt:
gondoskodjam tapasztalatcserékről; szemmel kísérjem az új agro-
és zootechnikai módszerek elterjedését; instruáljam a termelési
tervek elkészítését; minden taggyűlésen szólaljak föl; ellenőrizzem
a téli gépjavítást: számoltassam be a helyi vezetőket a takar-
mányhelyzetről; fegyelmezzem a pazarlókat: fokozatosan, vagy
ahogy tudom, győzzem meg az egyéni parasztokat, de a
szervezésben akadályozzam a túlkapásokat; végül, ne essék semmi
a tudtomon kívül, ne kullogjak az események után, vigyázzak arra,
hogy ne kerüljek a tömegek uszályába, és természetesen képezzem
magamat. Erre már csak éjszakánkint jutott időm, de
rászorítottam magamat, mert ki akart abban a koszfészekben
ragadni? Kávéra nem telt, éjjelente koffein-kristályokat
szopogattam. Megbénult egyik vesém... És, íme: egy gazember
megvádol, és nem kellek. Nem kell a múltam, hűségem,
érdemeim... a tisztesség sem életbiztosítás... - Tornóczki, mintha
először találkoznék önmagával, nem is az asszonynak mondja
talán, de először érez vallomáskényszert, amilyet kórtermekben
egymás mellé vetődött emberek, vasúti fülkékben egymás közelsé-
gétől indíttatva, amikor órás szünetek múltával villan föl egy
kivilágított pályaudvar, hosszú az út, nyomaszt a félhomály, enni
és aludni sem lehet, kinyújtózni sem, de csöndesen hallgatni egy
másik ember történetét, majdnem vigasztaló: - Mozgalmi
tevékenységem azzal kezdődött, hogy tíz ujjamon egy-egy kastély
kulcsa... én államosítottam őket... azt vihettem volna belőlük, ami
megtetszik. Milliókat, milliárdokat ha kilopok az országból, vagy
elásom, ki veszi észre? Ma már ez sem számít. - Tornóczki
hangjában semmi patetikus árnyalat, inkább monotónia; aztán
változott a hangja, személyesebbre, bensőség furakodott belé: -
Érti, Katalin? Most már özvegy Gyönk Mihályné nyúlkált
gombóccá gyúrt fekete szegélyű zsebkendőjével a fátyol alá.
- Katalin, kérem, ne... ne itt... itt ne... idebámulnak.
- Nem jutok el innen! - hüppögte az asszony. - Soha, soha...!
Tornóczki férfias gyöngédséggel szinte átemelte a nőt egy
befödetlen csatornaárkon:
- De, talán mégis, talán lenne egy mód, realizálható... tud
figyelni rám? figyel, Katalin? - zsebkendőt nyomott az asszony
kezébe.
- Ez a pokrócbuta rendőr, ez az őrnagy - ha Pestre kerülök, első
célom lesz kirúgatni innen -, szóval ez a puritán barom fejébe
vette, hogy nem tudok elszámolni a siófoki villámmal. Mert ő csak
a fixjövedelmet számolja, és elképzelni is képtelen, hogy bizonyos
magas beosztásban mennyi mellékeshez jut az ember; nagyon
rendben van, ez nem is tartozik a nyilvánosságra. Ha maga,
Katalin, igazolná a kis kulipintyó eredetét, úgy már holnap jegyet
válthatnánk a pesti vonatra. Ketten.
Megállt az asszony: - Én...? de hogyan...?
 - Úgy, hogy nem ellenőrizhető, mennyi jövedelme volt
Miskának a háztájiból.
- Semennyi. Miska egy krajcárt sem hozott hazulról.
Hallgasson végig. Tegyük föl, hogy elhozott két-háromszázezer
forintot. Miután évek óta viszonyunk van, ezt a pénzt siófoki
villámba fektette maga, hogy menedékhelyünk legyen ezek elől... -
Tornóczki, mintha egy elmaradó tájnak intene, jobbját csak
derékmagasságban emelve, félkört húzott, közigazgatásilag város,
valóságban mint egy sorozáson, mindenki meztelen benne...
Térképrajzoló szemléli úgy a tájat, ahogyan Katalin bámulja
kísérője arcát: - Úgy! tehát magát megvesztegették?!
- Engem? dehogy! Mondtam, hogy a mellékesek... a
másodállások. Szakértői díjak. Találmányok! de hány! országszerte
használják azt a silónkat, amit...
- Maga nemcsak korrupt, de aljas is!
- Katalin, kérem...
Bella remekművét, a fátyolos kalapot, a heverőre hajította.
Nekiesett Mihály íróasztalának. Az egyik, háromrekeszes fiók az
övé. Régi levelek, jegyzetfüzetek, egyetemi jegyzetek,
zsebnaptárak. Elmegyek, el, akkor is! De kihez? Szobatársaimat
kell fölkutatni, megtudni, hányan élnek még Pesten. Mégse.
Vidékiek voltak, mint én... A szép Schlesinger Márta. - Csatakos
őszi kép ugrott be. Anyjának mosodája volt, valahol a Thököly
úton. Vasalt a puha asszony, valamiért sírtam, a néni frissen vasalt
zsebkendőt nyomott a kezembe, még forró volt és kemény, mint a
smirgli... a 64-es noteszomban meglesz... és ha férjhez ment? Nem
baj, az anyja megmondja, hova került.
Csöngetés. Talpig feketében ült a papírokkal teleszórt padlón.
Ez Tornóczki lesz. Ócska alak. Strici. Mint egy tank, folyton célja
iránt gurul, illetve robog. Nyomában kigyúrt növények,
sürgönyvezetéket leszakító fák, lerontott házak, laposra taposott
emberek. A halott emlékének meggyalázása - még strigula is van
rá a büntető törvénykönyvben. De mégsem, ez a csengetés nem
Tornóczkié. Leporolta szoknyáját.
Fekete öltönyös, szikár, balját bénán lógató férfi.
- Bocsánatot kérek. Huszár József vagyok, őrnagy.
- Tessék. (A név ismerős volt.)
Az őrnagy beódalgott. Nem ült le. Nézte a papírhalmot. Zavart
és fáradt volt.
- Én vezettem a nyomozást. Kinyomoztuk az egymillió forintot.
Férje ártatlan volt, nem tapadt a kezéhez semmi. Tévedtem. Be-
ismerem. Ő közvetve sem lopott.
- Tudtam - suttogta Katalin.
- A törvény előtt kétséget kizáróan tisztán áll. Sajnos, az
emberek véleményét - megteszem, ami rajtam áll - már nem
befolyásolhatjuk. Holnap nyilatkozom az újságnak. Sajnos, a
közhiedelem befolyásolhatatlan, sajnos, azt hiszik majd, hogy
tisztára mosdatás van megint ez egyszer, halottról jót vagy semmit
alapon. Csak ő védhetné meg a becsületét, ha élne.
 KELTA KIRÁLYNÉ

Bekerített tanya, cserepes ház, jó karban tartott gazdasági

épületek, messzire integető gémeskút, néhány ecetfa. Az udvar
végében szénaboglya, szárkupacok, vermek. Az Alpokról
alázúduló szél szalmahulladékkal hintette tele az udvart. Október
vége, alkonyat. Imre, a tizennyolc éves fiú, lovaskocsiról répát
villáz a verembe.
Bárkanagy fekete autó hullámzik be a pusztaságról. Megáll a
tornác előtt. Középkorú, nyakkendős férfi lép ki belőle, egyenest a
sárba. Körülnéz, majd a hátsó ülésről kisegíti a feleségét. Imre
szolgálatkészen pattanna le a répahalomról, de megpillantja anyját
az ajtókeretben: negyvenes, kerekszelíd arcú, erős-húsos
parasztasszony. Csodálkozva, de riadtság nélkül figyeli a jövevé-
nyeket, aztán fölismeri a fekete kalap alá rejtett mozdulatlan arcot,
és halványan az úriasszonyra mosolyog.
A férfi túlzott szívélyességgel nyújt kezet.
- Jó napot kívánok! Wegmann Antal.
- Jó napot, Borika - a talpig fekete asszony is kezet nyújt.
- Jó napot kívánok. - (A piacon nagyságos asszonynak szólítja.) -
Tessék bejönni. - Borika előremegy. A tágas konyhában padsarok,
ormótlan diófa asztal, meszelt tűzhely - főtt krumpli gőze -,
kinyitható padágy, stelázsi, vízpad, két szék a fal mellett. Borika
asztalközelbe húzza a mennyezeti petróleumlámpát, meggyújtja,
visszaengedi; középre állítja a székeket, s hellyel kínálja a két
vendéget. Ő állva marad.
Wegmann zavartan jelezne feleségének, de az
megközelíthetetlenül néz lefelé.
- Sokorainé asszony - szól a férfi bátortalanul -, bizonyára
meglepő... egy kis baj történt velünk... ha néhány napra
meghúzhatnánk magunkat... ha van hely... ha nem lennénk
alkalmatlanok...
A kérés furcsa és érthetetlen, Borika tanácstalan, de arca
nyugodt. - Beteg az uram... mindjárt... - s kimegy a konyhából.
Az egyik szobában alszik az ura. Beteg vagy részeg.
Valószínűleg mind a kettő. Gyöngéden fölébreszti, beszámol a
furcsa látogatókról, s hozzáteszi: - Ők azok, akik ötvenkettőben,
amikor tiltva volt disznóhúst meg zsírt árulni, az összes
szalonnánkat átvették. A villa kapujához vittem, kijött az asszony
a szakácsnéval, és vastagon fizetett. Az ő férje telefonált a
törzsőrmesternek, amikor tavalyelőtt feketevágás miatt internálni
akartak téged... Valami nagy pártember. Akkora autóval jöttek,
mint ez a szoba...
Imre serényen dolgozik a répával. Ide a tanyára hetekig,
hónapokig, évekig nem jön senki (legfeljebb a határőrök néznek
be egy pohár vízre), és ez a nagy fekete látomás, folyton
odamenne, de a répa nem fogy, alig fogy a répa, késlelteti a
közelről nézés, megérinthetés pillanatát. Imre kicsavart nyakkal
megáll: fiatal nő vagy lány? - lép ki a látomásból. Sok fekete haja,
hosszú combja van. Önfeledten nyújtózkodik, és lustán a világító
ajtó felé viszi magát. A küszöbről hosszú pillantást küld a szekér
tetején bámészkodóra.
Imre ledobja magát a kocsiról, a tűzrendészeti cementhordóban
lemossa kezéről a sarat, lóbálja a levegőben, hogy megszáradjon.
Ez a kerek vízfelület a tükre is. Istenem, hogy utálja azt, aki
szembenéz vele! Megzabolázhatatlan hajzat, hunyorgó szem,
gyerekesen puha, duzzadt szája körül láthatatlan pihe. Meg-
megtorpan, mielőtt bátorságra kap, és hirtelen benyit a konyhába.
Apja felöltözve, rosszkedvűen könyököl az asztalnál. Idegent
fogadni a házba mindig kényelmetlen. Az idegen belenéz az ember
levesébe, megérzi a kapcája szagát, vizslatja, miként szűrik el a
tejet. Se nem beszélhetnek, se nem hallgathatnak szívük szerint.
Sokorainé azóta sem ült le, a tűzhelyet támasztja.
- Ez meg az Imre fiam.
Imre esetlenül fejet biccent, menekülne helyére a padsarokba,
de Wegmann föláll, nyájasan kezet nyújt, bemutatkozik. Meg-
próbáltatással ér föl, míg eljut a nőkig. A lány fogja a kezét,
egyenesen a szemébe néz, és tagoltan mondja:
- Andrea. - Mosolyog. - Érdekes, hogy egyforma a nevünk. Az
Andrea ugyanis az Imre női változata.
Imre át-átnézeget a padsarokból, szelíd báránytekintete legelész
a szép úrilány haján, arcán, finom öltözékén, cigarettával játszó,
mozgékony kezén.
Sokorai bizalmatlanul kérdezi: - ...Nem követett el valami bűnt
az úr? Mert ha a törvény elől bujkál, akkor nem, ne is haragudjék,
akkor semmiképpen.
Wegmann keserűen mosolyog.
- A törvény elől nyilván egyedül bujkálnék, nem cipelném
magammal a feleségemet és a lányomat. A törvénytelenség elől
bujkálok ... Előfordulhat, hogy a törvény téved, és ártatlanok is
szenvednek, de a törvénytelenségnek mértéke sincs. - Szinte elfogy
a hangja. - Nem magamat féltem. A családomat.
Sokorai nem érti: - A törvénytelenség elől...?
Wegmann meghittséget erőltet. - A csőcselék ránk gyújtotta a
házat, ezt már említettem ... Lehet, hogy engem gyűlölnek, talán
okuk is van rá, de a lángok közt halálát lelhette volna egyetlen
gyermekem és a feleségem is. Pedig ők ártatlanok. Csak annyi bű-
nük, hogy egy kommunistához tartoznak...
Imre elképedve közbeszól (pedig az apja nem szereti, ha a
felnőttek dolgába pofázik, még abba a munkába se, amit neki kell
elvégeznie, és ez minden munkára vonatkozott, mert ő dolgozott,
az apja intézkedett: parancsolt és tiltott, sürgetett és isten
lustájának nevezte):
- Az úr kommunista... ? És fölgyújtották a házát...?
Wegmann hitetlenkedve: - Maguk nem hallgatnak rádiót?
- Nincs villany - mondja Imre.
Wegmann megértően sóhajt. - Persze, persze... Budapesten
zavargások vannak. Üldözik a kommunistákat. Tegnap nálunk is
fölvonulás volt, tüntetés, szobordöntés, lövöldözés, így kerültem
ide. Imre rábámít a két úri hölgyre.
- Tegnap odajött hozzám a földön két határőr, letépték a
sapkájukról a csillagot: nekik elég volt, hazamennek. Ennyit tudok
- mondta Sokorai. - A parasztnak minden rendszerben dolgozni
kell, mert az emberek minden rendszerben enni akarnak. A többi-
hez semmi közöm.
Senki nem szól. Wegmann feszeng. Kinn holdtalan feketeség.
- Maradhatunk? - Wegmann siet. - Természetesen, nem ingyen
kívánom.
Sokorai gőgös-elhárítóan fölemeli kifelé fordított tenyerét.
- Én sem ingyen gondoltam! - Int a feleségének. - Mutasd meg
nekik az első szobát.
Vastag feketeség az udvaron, neki lehet támaszkodni. A sofőr
hajókoffert húzkod, vállon viszi a tornácon várakozó Wegmann-
hoz, még egyet fordul.
- Ne vissza menj, hanem a szüleidhez vidd a kocsit
Remetepusztára, és várj. Én értesítelek majd.
A sohasem használt szobában két ágy csurig dunyhával,
vánkossal és egy kanapé. Borika leteszi a petróleumlámpát, s
körülmutat.
- Az ágyruhák tiszták, érezzék magukat otthon.
Wegmann felesége a csipketerítős asztalra helyezi kalapját, két
ujjal megcsípve fölhajtja az ágytakarót, megnézi a huzatokat.
Elégedett.
A férfi mindenekelőtt táskarádiót kotor elő a telegyömöszölt
hajókofferből, forgatja a keresőgombot.
- Rendes asszony ez a Borika, de a férje pokróc paraszt.
Andrea a kanapéra veti magát, és ásítva kérdezi:
- Meddig maradunk itt, papa?
- Ki tudja?
Karóráját nézi a lány: fél nyolc. És odakint sár, a tanya körüli
kietlen, ember nélküli puszta, itt bent a petróleumlámpa maszatos
fénye.
- Úristen, mit fogunk itt csinálni?
- Elhoztuk a tankönyveidet - figyelmezteti az anyja, s az asztalra
púpozza a meleg hálóruhákat, bolyhos köntösöket.
A tranzisztoros rádió duruzsol: Pahocsa Vince üzeni Lőcére a
szüleinek és menyasszonyának, hogy szerencsésen szabad földre
érkezett. Aki tudja, adja át. Kundelein Ilona üzeni az Ipar utcába...
Macsotai Tihamér üzeni... szabad földre... - Szabad föld! -
Wegmann észre sem vette, kimondta, vagy csak gondolta.
Imre a konyhában egy könyv fölött könyököl - A királysír titka -,
de nem fogják a betűk. (Ha az eső miatt nem dolgozhat, be-
gyalogol a faluba, volt tanítónőjéhez, s fél zsák válogatott könyvvel
tér meg.) Az ajtó felől neszezés, a pizsamás Wegmann tapoga-
tódzik be, kezében japán táskarádió.
- Nem szoktam ilyen korán elaludni - hunyorog, és Imre
kínálására az asztal mellé ül. Csavargatja a piros dobozka kereső-
gombját, Imre szemérmes ujjongással utánakapna a beúszó és
távolodó hangfoszlányoknak. Wegmann valami zümmögő zenénél
állapodik meg.
- Milyen messze van ide Csehszlovákia?
Imre elszakítja magát a kis csodától, ridegen Wegmannra néz.
 - A Duna a határ.
- És a Duna?
- Három kilométer.
- Maga volt már Csehszlovákiában ?
- Á, hogy lettem volna?
- És ha át akarna menni?
- Minek?
Wegmann másik állomást nyaggat zenéért.
- Maguk hogy kerültek ide?
- Itt éltünk mindig.
- Több tanya is van a környéken?
- Volt.
- Kitelepítették őket?
- Vagy. Vagy beköltöztek a faluba.
- És maguk?
- Mink itt maradtunk.
- Mondja, szeret maga itt élni?
- Az úr szeretne... ?
- Maga mi akart lenni?
Imre elszürkül. Wegmann bámulatos vésetű ezüsttárcát pattant
föl: fényes végű cigarettasort csúsztat a fiú elé. Imre nem látja.
Wegmann rágyújt.
- Ötvenegyben bemehettünk volna. A mi tanyánkat szemelte ki
istállónak a termelőcsoport. Itt az ártérben leggazdagabb a fű,, és
akkor a szénát nem kell kilenc kilométeren fuvarozni. A faluban
házat ajánlottak. De apám: nem, nem és nem! Ő nem telepszik
más vagyonába, még ha volksbundista volt is az illető... Már
terveztük anyámmal, hogy technikumba iratkozom...
- Igen - szól Wegmann vontatottan. Vár.
- ... sorozzanak csak be katonának, nem jövök vissza. Ide nem!
Anyámat majd magammal viszem, és ha az apám itt a világ végén
akar megdögleni, legyen...
Wegmann bizalommal megérinti a fiú kezét.
- Imre, ugye sejti, hogy én magas beosztásban dolgoztam. Azért
törtek az életemre. Itt maguknál biztonságban érzem magamat, de
tájékozódni nem tudok. Nincs értesülésem az ország helyzetéről,
nem tudom, mikor mihez tartsam magamat. Mert ha megdöntik a
hatalmat, ahogy 19-ben, akkor emigrálnom kell a Szovjetunióba,
vagy illegalitásba vonulnom. Csehszlovákia baráti állam, közel van,
ha szükség lesz rám, azonnal visszajöhetek... Nem tudna átvinni
Csehszlovákiába?
Imre riadtan: - A csehekhez?
- Csónakjuk van?
- Ladik.
- Evezni tud?
- A Dunában nőttem föl.
- Csempészni nem szokott?
- Gyerekkoromban csempésztek. Én már nem.
- Miért? - fürkészi Wegmann.
A határőrök lelőtték a dagadt Brigitta nénit, erre mindenki
fölhagyott a csempészéssel.
Wegmann hangja átmelegszik.
- Ha rendeződik a helyzet, magam mellé veszem, fiam. Szólok a
legjobb tanároknak, egy év alatt leérettségizhet. Egyetemre küld-
jük. Mi szeretne lenni?
A parasztgyerek arca kinyílik.
- Régész! Három évvel ezelőtt egy szakállas úriember
napszámosokat keresett. Engem is elengedett anyám. Ástunk a
Zsombereki dűlőben egy cikcakkos futóárkot, és találtunk egy
kelta királynét... ugye, a csontvázát. A nyakában három láncon
kilenc akkora aranypénz, mint a kétforintos, és tizenhárom
akkora, mint a pipitér. Kuncz bácsi elmagyarázta...
- Egyetemre küldjük, és öt év múlva régész lesz... Annyi
kiásatlan kelta sír van Magyarországon, jut még neked is.
Imre meginog.
- És a tanyánk? A föld? Az apám nem csinál semmit, anyámat
meg nem hagyhatom, ő nem győzné az én munkámat.
- Eladják. Odabent kap egy háromszobás lakást, a birtok árából
úrian berendezhetik. A papa elmegy portásnak, Borika fölségesen
főz, ő meg főszakács is lehet az üzemi konyhán.
- A ladik nem bír el négy embert.
- Egyedül megyek. - Wegmann nagy köteg pirosat húz elő. - A
szüleinek mondja azt, hogy visszahívtak, és egyelőre ezt hagyom a
vendéglátásért. Magára bízom a családomat, Imre. Feleségemmel
nem lesz baj, de Andreára vigyázzon. Őneki is megmondom, hogy
magának szót fogadjon. Ne engedje be a faluba. Ne engedje levelet
írni. Ha idegen jönne ide, ne engedje ki a házból.
- Holnap indulhatunk, Wegmann úr, kész lesz a ladik.
Imre a közepesnél alig alacsonyabb termetű, jó felépítésű.
Dereka, válla, végtagjai - minden arányos és kecses. Megjelenése
szépséget és törékenységet sugall - erőt nem. Anyja a szekér
tetejéről segíti vállára a krumpliszsákokat, s a fiú könnyedén, meg
nem roggyanva viszi a verembe.
Andrea a napos tornácon piszmog valami papíron, valójában
Imrét nézegeti. A szembeszökő ellentéten elámul: kisebb a fiú,
mint a zsák. Visszaútban a kiürült zsákkal Imre is szemmel tartja
őt, nem mondhat le a másik arc derengő mosolyáról.
Andrea levelet címez, kabátzsebébe rejti, és hosszú, ráérős
lábtartással a szekérhez libeg.
- Kimehetek sétálni a tanya elé? - A lány pajzán is, csúfondáros
is, ellenállhatatlansága tervszerű, elvégre börtönőrével beszél.
- Menten... - Imre kiszalad a tanya elé. A falu lapályba vesző
dűlőútján senki. A Duna irányába kémlel, ember sehol. Vissza-
szalad. Majdnem szigorú az arca, amikor megadja az engedélyt.
- De ne menjen messzire!
Andrea tempósan kiballag. Mihelyt kívül kerül a fiú látóterén,
gyorsít. Egyetlen mozgó élőlény a kopár mezőn.
Imrét a lány hiánya kihajszolja az udvarról. - Andrea! Andrea! -
Fejét se fordítja hátra a távolban siető alak. Utánalohol. A
lábdobogásra visszanéz a lány, s menekülni kezd börtönőre elől.
Hosszabb lába miatt nehezen éri be a fiú. Vállon kapja a lányt, és
igyekszik a szegélyével árulkodó levelet kicibálni a zsebéből.
Andrea védekezik, birkózik, már csak a levelet mentené. Elkesere-
detten, egész testi erejükkel hadakoznak. A lány megbotlik a
göröngyökön, és magával rántja a fiút. Egy percig még tart a tusa.
Megérzik egymás testét, és mozdulatlanná dermednek. A fiú
homlokától egy araszra Andrea fehér arca, félig elnyílt szája; a lány
se látta még Imre elragadtatott, mindent kibeszélő tekintetét.
Éppen összeérne szájuk, amikor Imre talpra szökken, s remegő
kézzel fölsegíti a lányt is.
Bolydultan, lesütött szemmel kullognak visszafelé. A lány
ugyanazzal a derengő mosollyal fölemeli hosszú pilláit, s oldalról
végigméri kísérőjét. Aprólékos gonddal, fokozódó örömmel
mustrálja csizmája orrától a loboncos hajáig.
Kimosdva, subickolt csizmában, tiszta ingben könyököl Imre A
királysír titka fölött. Nem fogják a betűk. Végre meghallja a várt,
de nem remélt neszezést. Lábbelit nem visel a lány, csak
pongyolát. Arca mint egy szegfű-tábla. Lábujjhegyen közeledik a
moccanatlan fiúhoz, szinte átnyalábolja, amikor fölhúzza a
mellére. Imre szemében az öröm fényforrásai. Mozdulatlan, nem is
tudja, hogy a csók alatt átölelte, és viszi kibontott ágyába a lányt.
Visszalépne eloltani a lámpát, de a lány marasztalja, lassan
kibontja ingéből, szájának helyet keres a fiú mellén, föltérképezi,
aztán bejárja kemény vállát, megindítóan vékony, kicsit inas
nyakát. - Kis kölyök... nem ő viszi a zsákot, hanem őt a zsák...
aprójószág... poronty... csiripiszli... prücsök ... - A fiúban önkívület
és hasgató éberség taszigálja egymást, nem tűrheti tovább, hogy
játsszanak vele, mint egy pamutgombolyaggal. De Andrea
higgadtan bereteszeli az ajtót, benyit a kamrába. - Ha kijönnek,
ide bújtass - lehúzza és elfújja a lámpát.
ANDREA! Andrea meg a város. Andrea meg az egyetem. Andrea
meg a kelta királyné. Az első királyné nyakáról ellop egy arany-
pénzt. A legkisebbet. Körülpántolt homlokán azt viseli majd
Andrea. Akár a Zsombereki futóárok királynéja. Nem királynő -
hallja Kuncz bácsit -, né, a király felesége.
Ebben a néhány napban nem ő hordta, hanem őt vitték a
zsákok, nem ő kapálta ki, az aranysárga gumók maguktól
bukfenceztek a zsomporba. Csak az volt sajgató, hogy esze-
veszetten kurta mindegyik napja, s mint a villámcsapás, annyi az
éjszaka. A cementhordó egy szerethető Imrét mutatott, aki szép,
okos, bátor, és a Tisza medréből ő ássa ki Attila kardját.
Alkonyodott, amikor a bárkanagy fekete autó behullámzott az
udvarra. Wegmann ugrott ki a sárba, magabiztosan és mintha
türelmetlenül. Körül sem pillantva sietett a házba. Nyomában
sofőrje.
Imre temeti a krumplivermet: egy nyomás az ásóval a földbe,
egy hajítás a szalmával védett krumplira. Szaporátlan munka és
félbehagyhatatlan. Ha éjjel eső éri, szétrohad - egy év munkája
kárba vész. Ha horoggal húzzák, akkor sem pofátlankodhat be.
Vállán hajókofferrel a sofőr caplat át az udvaron. A bárka elnyeli
Andrea apró virágos pongyoláját (ha jó leszel, leszedem a
pongyolámról a virágokat, és kapsz egy bokrétát), ringlószínű
pulóverét (azt álmodtam, hogy nincs lélegzetem, mert vattába
bugyoláltak; a vállamnál kezdted, és lefejtetted a mellemről), a
combja körül csattogó szoknyáját (mégis miért, hogy ez csak
ráadás arra, amit érzek?).
A vad munkától nemcsak a test, az ing lucskosodik át - a
szemgödör is. Andrea szalad feléje, vissza-visszalesve a házra.
Arcán a búcsú fájdalma - (vagy csak félelem a lelepleződéstől ... ?)
Magához szorítja a moccanatlan fiú lucskos mellét, verejtékszagú
arcát. - Pirinyó... - apró csókok vándorolnak Imre bőrén. Andrea
még itt van, de gondolatai a háta mögött, valahol a régi életében,
amely újra várja.
- Megírom a címemet!
Mire az egyheti menedéket adó házból kilépett a hálás és
bőkezű Wegmann, aztán a bálványarcú úriasszony, a félrészeg és
elégedett Sokorai (ő legfeljebb az elmaradt áldomást hiányolta), a
kedves és a szerencsés kimenetelű vásártól megkönnyebbült
Borika - Andrea már a visszapillantó tükörben rúzzsal törüli
szájáról a fiút.
 HAJNALI LÁTOGATÓK

Hajnalok hajnalán csöngettek. Ki ez a barbár? Nagy néha az

újságos, ha előző este nem talál az újságpénz ügyében.
Meggyújtom a tejüveg kislámpát: hat óra múlt. Kint sötét van és
sok hangos szél. Papucsba lépek, a párnás székekbe hányt tegnapi
göncök alól előkotrom táskámat, s abból harminc forintot. Álmos
vagyok, bagóízű a szám, pizsamám nyirkos, megdideregtet a kihűlt
szoba. Világosságot csinálok az előszobában, az újság az
ajtónyílásból meredezik. Elfordítom a kulcsot.
A világos lépcsőházban két hóember: alacsony hóasszony,
mellette hosszú férfi. Hideget, fűszeres kolbászszagot és
elfogódottságot árasztanak. - Tessék.
A nevemet mondják, s hogy jó helyen járnak-e? Bólintok.
Zavartan hallgatnak. Vacogok a huzatos ajtónyílásban.
- A doktornő küldött bennünket. Doktor Fentős Kamilla
doktornő.
Fülemnek üres név. A doktornő hagyta meg azt is, hogy reggel
hatkor? Ingerültségemben kis híján orrukra csapom az ajtót: jöjje-
nek nappal.
- Tetszik tudni, a csüdcsabai kórházban... ideg- és elmeosztály.
Vidékiek. Ha a hóréteg és a fukar világítás nem rejtené,
rájöhettem volna.
- Fáradjanak be.
- Ügyetlenül, célszerűtlenül mozognak a szűk előszobában,
mint akik keresztben viszik az erdőben a létrát. Bezárom az ajtót,
és átfurakszom mellettük a szobám irányába.
A szobában fölszabadítom a két ülőalkalmatosságot. Több
nincs, kicsi a lakás, nem fér. Látogatóim a heverő szélére szoktak
telepedni, de az még vetetlen. Gyorsan rendet kellene csapni,
magamra rántani valamit... (A legvonzóbb külföldi utazást is
megsavanyítja, amikor hajnalban indul a repülőgép. Szeretem a
terpeszkedő, nyújtózkodó, tollászkodó reggeleket. Habzó fogkefe,
pohár hideg tej, az első cigaretta; a kávékészítés békebeli
szertartásának gyerekkorom fűlő konyháját megidéző illata, s
hozzá a napilap kényelmes átböngészése, kitüntető figyelemmel a
gyilkosságokra és közlekedési balesetekre...)
Rést nyitok az erkélyajtón, és pongyolába bújok. Látogatóim
nem merészkednek beljebb. Bosszúsan lépek a nyitott ajtóhoz. A
nő zavart mosollyal kéri: - Tetszene adni egy söprűt?
Kellemes, rezonáns hangja van. Anyahang. Beteg csecsemők
elduruzsolására. Eddig nem érzékeltem, hogy melyikük beszél.
Nagykabátban, félszegen ácsorognak. Lábbelijükön már olvad a
hókéreg.
Megint átfurakszom közöttük, a konyhából kiadom a
ciroksöprűt. Az asszony, maga előtt taszigálva a férfit, aggályosan
lesöpri a lépcsőházban előbb a férje, aztán saját válláról a kásásodó
havat. A férfin ladiknagy gumicsizma. Áll esetlen lőcslábán, mint
egy báb, a kicsi asszony nem kerülgeti, hanem forgatja körbe az
urát. A gumicsizma talpát is lekeféli; türelmesen tartja lábát a férfi,
mint patkoláskor a ló; elveszi a vedlett fekete kucsmát, erőteljesen
megcsapkodja a levegőben, a vízcseppek surrognak a kövön.
A lépcsőházból veszedelmesen támad a huzat, de nem csap be
ajtót egyet sem. Ezt a javukra írom.
Visszajönnek végre, az asszony köszöni a söprűt, kabátjukat
leteszik, mutatom, hova akasszák. A kucsmát én dobom a falifogas
rácsos tetejére. Nehéz, elhasznált vízszag üli meg az előszobát.
Kézmozdulattal tessékelem őket szobámba, amely háló,
nappali, dolgozó, társalgó és ebédlő egyben. Eddig láthatatlan
szatyrot ragad föl az asszony, megbarnult háncsszatyrot; a körben
begyűrt fehér-kék kockás konyharuha üvegnyakat sejtet. A
kosárruha is nedves.
- Kihez van szerencsém ?
A férfi tenyere mint egy sulykolófa; ha szöget verne be vele,
reszelős bőre azt sem érezné. A nő kézfogása olyan emberé, akivel
nem szoktak kezet fogni, ujjait meg sem hajlítja, jobbja kicsúszik
markomból.
- Csányik Ferenc vagyok, ez meg a feleségem.
Hellyel kínálom őket. Az asszony fél farral egyensúlyoz a fotel
szélén, egész jelenléte ideiglenes, a felugrás, tevés-vevés, kapkodás
készenlétében. Bokáig érő lankadt műanyag csizmája,
pamutharisnyája látni engedi vastag, alighanem visszeres lábát.
Barna gloknis szövetszoknyája fölött rózsaszínűre festett, kézzel
kötött gyapjúkabát. Tarka flokon-kendője megkötve gömbölyű álla
alatt, ahogyan az öregasszonyoké. Átázott a kendő, szólni kellene,
hogy tegye le, de anélkül talán meztelennek érezné magát. A
kendővel keretezett arc hosszúkás, pufók és feszes, mint a tojáshéj;
erős, turcsi orr, húsos száj, vastag szemhéj, az elcsigázott szemhéj
alatt szomorúság. Karjával kulcsolja a kopott háncsszatyrot,
mintha most is a személyvonaton gubbasztana.
Mindene hosszú és keskeny a férfinak. Hosszú az arca, orra,
füle. Az alacsony ülőkén térde valóban az állát verdesi. A
gumicsizma bő szárába gyűrt zsákvászon pantalló ráfeszül a
sovány lőcslábra, a gyermekfej nagyságú, ormótlan térdre. Zöldülő
fekete zakóján a jobb oldali zseb és körülete egészen friss fekete
pótlás. Szinte látni az udvarral egy szintben folytatódó földes
házat, a rosszul csukódó szekrényt: aratás után besurrant egy
mezei egér, megfészkelt az ünneplő kabát zsebében, rágcsálta a
zsíros szövetet, és csak karácsonykor vették észre, mert addig az
ünneplő ruhára nem volt szükség. A lóarc tegnap borotvált, de
csak a szakáll és a bajusz helye, orra hegyén és fülében fejlett
szőrszálak. Őszes haja zsíros és kopott, gyéren födi fehér
koponyáját; bőre a homloka közepétől lefelé rőtes, mint a zsindely.
Középkorú, elhasznált emberpár.
Feszélyezetten összenéztek, a nő hunyorított.
Belső zsebéből nyúzott bőrtárcát húzott ki a férfi, megnyálazta
két ujját, és előkínlódott egy gondosan összehajtogatott, de
szamárfüles, ujjlenyomatos papírlapot. Szó nélkül átnyújtotta.
Kiterítettem az ívet: az illetékes járásbíróság végzése volt, sűrűn
gépelt másfél oldalon. Amennyire a szakmai zsargonból kihámoz-
hattam, egy tizenhárom éves fiú fejbe lőtt egy másik tizenhárom
éves fiút; ezért a bíróság kétezer forint kártérítésre ítélte az apát. A
fejbe lőtt kisfiú neve ifjú Csanyik Ferenc.
- Megkínálhatom önöket kávéval?
- Ne... köszönjük... igazán ne tessék...
A konyhában gázra tettem a kávét, s az órákig tartó
tollászkodás helyett percek alatt rendbe szedtem magamat. Kint
csak a frissen esett hó világított. Gyötrelmesen zörögtek a szélben
meglazult burájú utcalámpák. Fiatal koromban többször
beutaztam az országot, és rémlett, hogy Csüdcsaba nem annyira a
fővárostól való távolságával hagyott bennem kozmás emléket,
hanem kanyargós, vánszorgó szárnyvonalával; mintha ökrös fogat
baktatott volna előttünk a síneken, lépten-nyomon sötét, mocskos
kis csomópontokon kellett átszállni, órákig lesve a szuszogó
csatlakozást; a gondozatlan illemhelyeket is megszégyenítő
várótermekben záptojásszag szivárgott a vaskályhából; s nemhogy
kávéhoz, netán pálinkához, iható vízhez sem juthatott az utas
Ezek a szerencsétlenek tegnap délután ültek vonatra;
káposztásfülesek, alvó kofák és részeg vándormunkások között
hajnali kettőkor értek a Nyugatiba, mert a szegények vonata
mindig éjszaka érkezik. A férfi minden rendőrhöz odabotorkált
útbaigazításért, szivarzsebéből mindannyiszor előnyálazta
címemet, és bármennyire elcsigázottan csoszogtak, négy órakor
már itt lelték magukat a csupa sötét ház előtt. Dehogyis mertek
becsöngetni: a vesztesek türelmével toporogtak a hóban, csak az
újságos nyomán surrantak föl, hogy még itthon találjanak, mielőtt
a tisztességes emberek szokása szerint munkába indulnék.
Ki lehet doktor Fentős Kamilla? milyen iskolában, tanfolyamon,
kongresszuson, üdülésen, IBUSZ-utazáson találkozhattunk, hogy
hozzám irányította őket?
Megittam kávémat, az övéket megcukrozva eléjük adtam,
illedelmesen kuporogtak, talán tekintetet sem cseréltek, míg a
konyhában matattam. Szabódtak, de látszott, jólesik nekik a forró
lötty.
- Tehát a maguk kisfiát egy másik kisfiú... kicsoda is... ? igen,
már látom, Hujber Ernő... kispuskával fejbe lőtte.
Az emberpár fölélénkült. Öléből a lábához tette szatyrát az
asszony, mintha mostantól szüksége lehetne a kezére is. Magas
térdére könyökölve felém hajolt a férfi.
- Igen, a Hujber fia - mondta fölemelt hangon. - Tetszik tudni,
ezért nem büntették meg. Neki mindenki a rokona, puszipajtása
Csüdcsabán, tíz évvel ezelőtt onnan került hozzánk. Cimborája a
rendőrség, a bíróság, az ügyész, a bíró. Az én ügyvédemet meg
lepénzelte...
- Várjon csak. Tudja ezt bizonyítani?
Méltatlankodva összenéztek.
- Mit kell ezen bizonyítani? Napnál világosabb. Mindenki ezt
mondja a faluban. Az ő fia fejbe lövi az én fiamat, a gyerek egész
életére nyomorék marad, és se be nem csukják, se föl nem
akasztják, hanem megússza kétezer forinttal! Megmondtam a
bíróságnak: mit csináljak ezzel a pénzzel? Adják vissza egész-
ségesen a kisfiamat, nekem csak az a kártérítés.
 Ezért küldte ide őket doktor Fentős Kamilla? Hogy adjam vissza
egészségesen a kisfiukat? Istenem!
- Ha fordítva történik - morogta sötéten -, ha az én fiam lövi
fejbe az ő fiát, majd én megkaptam volna a magamét, tudom
istenem! Mert én nem vagyok fontos ember! Mert énmögöttem
nem áll senki.
Ez így nem vezet sehova.
- Maguk miből élnek?
Türelmetlenül nyelt a férfi.
- Téesztagok vagyunk. Én az istállóban dolgozom, a feleségem
részes.
Az éjjeliszekrényről elvettem a dobozt, kijjebb húztam egy
cigarettát, és elé tartottam:
- Dohányzik?
- Köszönöm. - Hosszú, göbös ujjai köz nevetségesen törékeny a
cigaretta. Feleségét is kínálom, zavartan és hálásan elmosolyodik.
Kényelmesen adok tüzet, és a hamutartót a férfi keze ügyébe
helyezem.
- Mikor léptek a szövetkezetbe?
- Amikor megalakult. Ezerkilencszázhatvanban.
- Hány hold földdel?
- Héttel. De sivó, komisz földek voltak.
- Hány gyerekük van?
- Három. Kilenc- meg ötéves a két kisebbik, lányok.
- És őket most kire hagyták?
- Édesanyámat hívtam ki, legyen velük, míg hazamegyünk -
felelt az asszony.
- Hogyan történt ez a szerencsétlenség?
Csanyikné izgatottan huzigálta kendője csücskét, hangja
vékonyodott: - Bitó Pista bácsi szólt be a bicikliről, te Magdi, a
kisfiad vérébe fagyva fekszik az országúton. Még a kötényemet
sem cseréltem ki, úgy rohantam oda. Már ott voltak a mentők meg
két rendőr. Szegény Ferikém eszméletlen volt, de az orvos azt
mondta, hogy él, a szőke haja egészen ragacsos a vértől és a sártól.
A rendőr mondta, hogy többen látták, hogy elütötte egy piros
autó, de már körözik. Mutatta is Ferike trikóján, keze szárán meg
az arcán, és látszott is, hogy az autó vonszolta a porban. A mentős
mondta, hogy üljek be, de otthon a két kisebbik meg a mosnivaló,
így csak kérdeztem, melyik kórházba viszik, majd beküldöm az
uramat. Este azután Feri be is ment, de még semmit sem tudtak,
röntgenezték meg vizsgálták...
- Nem értem - szóltam közbe. - Ha autó gázolta el, hogy kerül
ide a puska?
- Hisz éppen ez az, hogy nem az autó gázolta el! - A férfi
hadonász és izgalmában ordít. - Másnap reggel bement a
feleségem, én nem maradhattam ki a munkából, a főorvos behívta
a szobájába, és mutatta a golyót, amit a gyerek fejéből kioperált. A
golyót át is adták a rendőrségnek, így aztán bizonyosság lett, hogy
nem az autó gázolta el. A rendőrség akkor már három megyében
körözte a piros autót, de nem találták, persze, mert nem volt.
Kijöttek a faluba: ki mondta azt, hogy látta a piros autót, amint
elüti a Csanyik gyereket? Hát senki más nem látta, mint két
gyerek, Hujber Ernő meg Koller öcsi, a szomszédjuk gyereke.
Elővették a kettőt, külön-külön faggatták őket, úgyhogy azok sírva
beismerték, hogy nem az autó ütötte el Ferikét, hanem Hujber
Ernő lőtte fejbe, és az autót csak azért találták ki, mert megijedtek.
- Hogy kerülhetett a kezükbe puska?
- Az apja a Honvédelmi Szövetségnek az ottani... - keresgélte a
férfi a szót - megbízottja. Rám nézett, tudom-e, miről beszél
Nemet intettem. - Tetszik tudni, lőgyakorlatokat meg
lövészversenyeket szoktak tartani a futballpályán, április
negyedikén meg augusztus huszadikán, onnan tudom, mert
azelőtt én is tag voltam. A puskákat meg a töltényeket otthon a
házában tartotta.
- De hogy jutottak hozzá a gyerekek?
- A rendőrségi kihallgatáson azt vallotta, hogy délutánra
behívták a városba, hazaszaladt átöltözni, és a szekrény kulcsát a
levetett ruhájának a zsebében felejtette. A fia kilopta a kulcsot,
kivett egy puskát meg töltényt a szekrényből, és az udvaron a
madarakra lövöldözött vele. És csak véletlenül találta volna el az
én fiam fejét.
- De hát ez nem igaz - mondta fölindultan az asszony. - Ferike a
ház előtt üldögélt a hídon. Ha Hujber Ernő madarakra lődöz a
fákon, miképpen talált volna el egy földön, ülő gyereket?! - és
követelődzőn meredt arcomba.
- Hát - vontam meg vállamat - vadgalambok a földön is szoktak
magot keresgélni.
- Igen, a kis Hujber is azt mondta: egy galamb lépegetett a
járdán...
Hallgattak, tehetetlenül, csüggedten. Nyáron történt a tragédia:
a gyerek trikóban üldögél egy idegen ház előtt a hídon - idestova
hat hónapja. A rendőrség kivizsgálta, a bíróság megtartotta a
tárgyalást, és a kis gyilkos szándékosságát nem tudták és egyre
kevésbé tudják bizonyítani. Ha ifjú Hujber első ijedtségében
beismerte volna is, az apjának elég alkalma volt azóta kioktatni, de
magától is rájöhetett, hogy a szándékosságot nem szabad vállalnia.
Hogyan Került a gyerek a hidra? Arrafelé, valahol a közelben
laknak?
Az asszony vontatottan beszélt, lefelé igazította tekintetét,
mintha csak így tudná egybeterelni gondolatait.
- Á, messze laknak azok, csak hát Ferikém velük szeretett
játszani. Egy osztályba jártak, és mindig Hujberék felé jött haza,
pedig rövidebb út is van ám az iskolához. A szünetben meg átjárt
hozzájuk. Aznap ebéd után is azzal állt elém. édesanyám,
átmegyek Hujberékhoz..
- Minek engedted - morrant a férfi.
- Még sose érte náluk baj.
- Dehogynem! Hányszor látták, hogy megveri a Hujber gyerek!
Csanyikné szeme villant.
- Ezt csak most mondják! És csak neked! Akkor mért nem jött el
egy se a tárgyalásra?!
- Mekkora az a Hujber gyerek? Nagyobb, mint a maguk fia?
- Hogyne, jó fejjel.
A két fejlettebb gyereknek biciklije, valódi belsős futball-
labdája, nyolcpengéjű zsebkése, elemlámpája van - kelletlenül
fogadják a mindig hozzájuk dörgölődző, nyakukon lógó kisebbet,
szegényebbet, akinek legföljebb egy gumicsizma szárából hasított
csúzlija van. Iskolaévben nem rossz, hogy hazáig cipeli a
táskájukat, de szűnhetetlen tolakodása terhes a vakációban. Egy
ideig tessék-lássék eljátszanak vele az udvaron - fejelnek, és ő
szaladhat az elgurult labda után -, de amikor a házifiúnak eszébe
villan a nagy ötlet, a puska, ebben a tiltott gyönyörűségben már
nem osztozhatnak vele. Hazaküldik. A szeretetkoldus nem megy
el, kiül a hídra, és mert a bezárt kapu és a kerítés kovácsolt vas,
nézdel, sóvárogva bámul a paradicsomba, ahonnan kitették;
jelenléte hangtalan zsarolás: hátha megszánják, és maguk közé
engedik újra. Szótlan fájdalma bűntudatot okoz, kifosztja őket a
tilos játék öröméből. Elviselhetetlen, mint minden
igazságtalanság, amit másoknak okozunk. Fejbe kell lőni, csak-
ugyan.
De lehet ezt bizonyítani?!
- Igen - mondta kitartó meggyőződéssel a férfi. - Mert ha nem
volt szándékos, akkor a Hujber gyerek szólt volna az anyjának:
anyika, baj történt, véletlenül meglőttem a Csanyik Ferkót, tessék
telefonálni az orvosnak. De nem! Visszalopta helyére a puskát,
aztán a Koller gyerekkel a kisfiamat a hídról kihúzta az országútra,
mintha autó gázolta volna el. Ott aztán el is gázolhatta volna min-
den! Aki ilyen agyafúrt, akinek annyi esze van, hogy eltüntesse a
bűnjeleket, attól kitelik bizony, hogy szándékosan lő.
- Elmondta ezt a rendőrségen ?
- Meg a bíróságon is.
- És...?
-Rám förmedtek, hogy ne rágalmazzak, mert ez nem
bizonyítható. És a gyerekek félelmükben hazudtak.
- Otthon volt a Hujber gyerek anyja?
- Otthon.
- S hogy nem hallotta a lövöldözést?
- Fájt a feje, vizes rongyba bugyolálta, és döglött a redőnyös
szobában. Ezt mondják. - A férfi gunyorossága a migrénes nagy-
ságát illette, aki nyáron, a legnagyobb dologidőben pátyolgatja
magát. Még a fegyverdurrogásra sem pillant ki, mégis, mit csinál a
drágalátos fiacskája? - Meg azt is mondják, meg sem fordult a
fejében, hogy az ő egyszülöttje lövöldözhet az ő udvarukon, mert
még sose lopta el a puskát. Ez sem igaz! A szomszédok elárulták,
hogy már máskor is látták a gyereket lövöldözni a kertben.
- Ezt is elmondta a rendőrségen?
- El.
- És...?
Megrántotta csontos vállát. Vártam. Csanyikné kikottyantotta: -
Letagadták. A férfi mélyről jött csalódással a szemembe bámult.
- Ki merne ellenük vallani?
- Hát igen.
 Hallgattunk. Papucsba léptem, széthúztam a redőnyt pótló
függönyöket. Feltűnés nélkül nyújtózkodhattam. Hét óra jócskán
elmúlhatott. A szemközti iskola felé bundacsizmás, kifújt arcú
gyerekek törték az eltakarítatlan havat. Még égtek az utcai
lámpák.
Tulajdonképpen mit akar tőlem ez a két ember?
Szipogásra fordultam meg. Az asszony húsos, hirtelen
megvörösödött szemhéját törülgette-nyomogatta csomóba gyűrt,
virágos zsebkendővel. Férje ráncolt homlokkal, rosszallóan nézte.
- Édes kisfiam, sohase leszel ember.
Visszaültem helyemre, és bámultam a sötét foltot a férfi
hatalmas gumicsizmái körül.
- Nyomorék marad - magyarázta a férfi -, a jobb szemére nem
lát, a jobb fülére nem hall, és az agyában is kárt tett a golyó. Ki
kellett fogni az iskolából, mert nem figyel, meg a többieket is
zavarja. Fentős Kamilla doktornő sokszor megvizsgálta, azt
mondta, hogy írassuk be valami gyógyító… - elbámészkodott -
gyógyító iskolába...
- Gyógypedagógiára,
- Az az. De hát... nálunk ilyen nincs.
- És ez még rosszabb is lehet - dadogta, az asszony. - Soha nem
lesz igazi.
- Volt erről szó a tárgyaláson?
- Igen. Vittük doktor Fentős Kamilla doktornőtől az igazolást.
- És...?
- A bíró azt mondta, ha, mondjuk, húszéves korában történik ez
a baleset... - Csanyik elhúzta a száját - baleset?, amikor már
dolgozik, leszázalékolnák, és kapna rokkantsági segélyt. De így
mire kapjon?
- És mire kártérítés a kétezer forint?
- Ugye, a gyerek három hónapig volt kórházban, utána meg
hordoztuk vizsgálatra Fentős Kamilla doktornőhöz; dolgozom én
is, az asszony is, a kiesett munkanapokat meg útiköltséget
számították ki. Belegondoltam: volt egy eleven kölyök, apja-anyja
szeme fénye. Pajtása átlőtte a fejét. Most nyomorék, féleszű hülye.
De ezután is léteznie kell, sőt ennie, laknia; ruhát is szagatni fog.
Ez a két elnyűtt ember, aki nyilván alig várta, hogy fölnőve támasz
legyen, élete fogytáig tarthatja, ápolhatja, mint egy csecsemőt. S
mindezért a bíróság egyszer s mindenkorra megítél nekik
kettőezer forintot. A jogfosztás bevált eszköze a tájékozatlanság
A törvény nem tudása nem mentesít a következményei alól, de
kirekeszt abból, ami megillet.
A bíróság végzése a párnámon hevert.
- Megföllebbezték ezt az ítéletet?
A férfi pillantása riadtan súrolta felesége arcát. Gyorsan elkapta,
akárha egy kés éléről, mely akkor is elvághatná az ember látó-
szervét, ha csak ránéz. - Nem - bökte ki nehezen.
- Miért nem? - ámultam. Nem feleltek. Kitartóan néztem a
férfit: csak fehér koponyája látszott és zsindelyszínű, térde közé
lógó orra. Az asszony merev derékkal ült, összefont karja a mellén,
feszes arca hozzávörösödött kibőgött szemhéjához, pillantása
számonkérően tapadt görnyedt élettársára.
- Miért nem? - firtattam ingerülten. - Hát mit veszíthetnek? Ha
a pert elveszítik is esetleg, mi káruk lehet még? A gyerek attól nem
lesz... betegebb.
- Akartuk mi - akadozott a férfi. - Lebeszélt bennünket az
ügyvéd. Tetszik tudni - tekintetével egy pillanatra belém
kapaszkodott -, a pereskedést is neki kellett fizetni, meg a mi
ügyvédünket is, és hát... megvesztegette.
Szárazon, kegyetlenül szólalt meg az asszony. - Azt mondta, a
gyerek eddig is hülye volt. Nem a golyótól lett hülye. - És mereven
nézte szűkölő férjét, aki legszívesebben gumicsizmájába bújt
volna...
Tétován elvettem egy cigarettát, és szopókás végén gyújtottam
meg. A köhögéstől könnybe lábadt a szemem.
- Pedig nem igaz - mondta sötét hangon az asszony. - Nem volt
ugyan jótanuló, hármas, hármas alá, de amúgy ügyes volt.
Hároméves korában már be tudta verni a deszkába a szöget.
Adtam neki két farönköt meg egy régi ülésdeszkát, padot szögelt
belőle. Ha kimentem kapálni, csak rábíztam a kisebbeket: Ferike,
vigyázz, ne engedd őket utcára a teherautók alá, vigyázz, bele ne
essenek a kútba, föl ne másszanak a padlásra, gyufa ne jusson a
kezükbe... Aggodalom nélkül dolgozhattam egész nap, tudtam,
nem eshet bajuk. Szombat esténként ő szokta kipucolni a
csizmámat: édes, hadd pucoljam ki a csizmáját, olyan jó szaga van.
Most én nyomtam a kezébe: bokszold ki, Ferikém, megyek Pestre.
Be is kente, de olyan lassan, és nem barnával, hanem... - elém
nyújtotta egyik lábát. A rövid szárú csizma felemás volt. - De nem
volt hülye.
Mi lappang itt? Nem értem. Az asszony rám nézett,
elmosolyodott. Ha nekem szólt volna a mosolya, önkéntelenül
hátrébb húzódom.
Tetszik tudni, van nekem egy derék uram, aki az esküvőnk
délelőttjén berúgott, és azóta se józanodott ki. - A gunnyadt férfi
megrándult, csak annyira, mint a bivaly bőre a szíjostor csípésétől.
Esküdni mertem volna rá, hogy színjózan. - Tetszik tudni, az én
drága uram még nem ivott rossz bort. Csak akkor jutott kezembe a
keresete, ha sikerült megelőznöm a kocsmában. Ha elvitt két
malacot a vásárra, három napig nem láttuk. Nemcsak piros
kendőt, selyemcukrot, nyalókát nem hozott, de a télikabátját is
elhagyta. Hallani tetszett, azt mondta, Csanyik Ferenc a neve. Ha
Csanyik nevűt keresne a falunkban, senki se tudná, kiről tetszik
kérdezősködni Az én megbecsült uramnak Csiger a neve Csiger!
A kisajtolt szőlőhéj és a fürtök összedarált keserű zöldjére a
nincstelenebb, igénytelen termelők vizet öntenek, és erjesztenek
belőle silány, savanyú bort. Ez a csiger. Fölvizezett törköly.
Vannak vidékek, ahol mindenkinek jut csúfnév. A legordenárébb
ragadványnév is egyezményes megállapodás következménye Ha a
Csigernek átkeresztelt férfi az első alkalommal szétüt a
csúfnévadók között, más, ugyanúgy jellemző, de kevésbé sértő
jelzővel vagy főnévvel próbálkoznak. Ha ragaszkodnak az illető
iszákosságához, hiszen száz más tulajdonságát is megjelölhetnék,
megalkusznak, mondjuk, a Muskotály, a Mangán, a Pintes névben.
A Csiger csak hitvány emberen ragad meg.
- És...? - kérdeztem visszatartott lélegzettel. - Verte a
gyerekeket?
- Dehogy vertem - mondta csöndesen a férfi. - Egy ujjal sem
nyúltam a családomhoz.
- Rosszabbat csináltál! - rikoltotta az asszony. Elittad a
becsületünket!
- Én lőttem fejbe?
- Nem. De ha lennél valaki a faluban, merték volna-e fejbe lőni?!
- Bolond beszéd
- Tetszik tudni - fordult felém az asszony és mintha hajnal óta
megöregedett volna -, Ferike még kórházban volt, azt se tudtuk,
él-e, hal-e, az én uram megint kimaradt. Se fizetésnap, se
prémium. Csak nem betört valahová? A bátyámmal keresni
kezdtük, mint máskor. A Kék Demizsonban látták, hogy a Hujber
meghívta borra, aztán együtt mentek el onnan. De az még reggel
történt. Sorra vettük valamennyi kocsmát, van hála istennek négy
darab. A Kismocsokban rumot ivott már, és itatta azt a bandát,
amelyik mindig ott lézeng: Jani bácsi, a sánta mezőőr, Zeller úr, a
régi tulajdonos, Slotta Gyuri, aki tíz évet ült 45 után, aztán 56 után
újra becsukták tíz évre, Tóth Janó, a tüdővészes postás. A volt
Hangyát most keresztelték el presszónak, üveges asztalokat
állítottak be, és azóta minden a duplájára drágult. Az én drága
uramat ott is látták. Sok pénze van a rohadtnak, káromkodott a
bátyám, ha tíz forintnál is többet adhat egy deci rumért.
Megnéztük a zöldségesbolt hátsó traktusában is. Porubszkyné
ugyan csak palackozott italt árusíthat, de teli a raktár féldecis
palackokkal, és reggel négykor, amikor az emberek etetni mennek
az istállóba, meg hordják a csarnokba a tejet, Porubszkyné ablaka
már világít. De azért sem neheztel, ha éjjel egy pofa szilváért
fölzörgetik. Az utca túlfelén a kocsmáros még csak a másik
oldalára fordul, Porubszkyné hátsó verandáján már ötven férfi
vedel. Aztán csudálkoznak, hogy nagyobb forgalma van, mint az
összes többi italmérésnek. Be szokott térni az én jó uram oda is,
hogyne, többször is, elfelejtettem mondani, hogy három napon át
kerestük. Imre bácsihoz is benéztünk, aki bognár volt, de
tüdőrákot hozott a hadifogságból, testi munkához már nem tud,
abból él, hogy bort hamisít. Akkora lugasa van, mint ez a szoba, de
a pincéje ki nem üresedik soha. Kuncsaftja neki a fél falu. Hogy
mit isznak azon a lőrén... csigeren!... Én istenem, az a golgotajárás!
Megtaláltuk, hogyne, pénteken este a malomkocsma istállójában, a
szecskaládában horkolt a törek között. Keservesen talpra
ráncigáltuk, hazáig húztuk-vontuk. Mennyit ittál el, és hol vetted a
pénzt? Adta a Hujber. Mennyit? Kétezer forintot. Miért adta? Nem
emlékszik. Miről beszéltetek? Nem tudja. Te barom, azt a semmi
eszedet is elittad, ami volt! Ferikéről beszéltetek? A puskáról? A
lövésről? Igen, azt hiszi. Mit? Hogy ne jelentsd föl? Nem tudja. Ha
ott nem vagyok, agyonveri a bátyám. Te átok, te föld rohadtja,
eladtad a gyerekedet kétezer forintért! Sírva fakadt: hagyjatok
békén, úgyis a vonat alá fekszek. Tetszik tudni, a vasút mellett
lakunk. Eredj, mondta a bátyám, legalább rend lesz, és így
mindenki jól jár. Atyaúristen, hányszor ráncigáltam föl a sínekről,
nincs annyi hajam szála. Alá is írtál valamit? - rázta a bátyám. - S
mintha a bátyja eredménytelen küzdelmét folytatná, az asszony a
megcsuklott férfira vágta tekintetét. - Aláírtál valamit? - ordította.
- Mit írtál alá?
- Fölgyújtom a házát, akkor az a papír is benne ég.
Az asszony fulladozva hallgatott. A villanyfény sápadt volt már,
mint egy haldokló. Fölálltam, eloltottam, de csak pillanatra, mert
nélküle nem láttuk egymást, összehajtottam a párnámon heverő
ívet, és odanyújtottam a férfinak: - Ne tegye. Akkor magát
börtönbe csukják.
Rám emelte megviselt arcát, mint a kilúgozott gyolcs.
- Őt miért nem? Fejbe lőtt egy gyereket.
Tehetetlenül sóhajtottam: - Nem ő lőtte fejbe! A gyereke tette.
Aki kiskorú.
- De miért nem vigyázott a puskákra?
- Semmi bántódása nem történt emiatt?
- Csak a puskákat vitték el tőle. A Királyszéki vitte el, a két
fiával... Ez bántódás?! - és remegett kezében a fehér papír.
- Neki bizonyosan bántódás. Mert ő is apa. A maga fia
nyomorék marad - de mi lesz az ő fiából? Garázda, tolvaj,
rablógyilkos? Aki tizenhárom évesen ilyen rémtettet követ el,
milyen felnőtt lesz abból? Most a pajtását lőtte fejbe, öt év múlva
esetleg az apját, anyját...
- Mi legyen? - kérdezte az asszony, de már nem várt se tőlem, se
a világtól semmii.
Meggyőződés nélkül feleltem: - Fellebbezzenek.
Kikísértem őket. A lépcsőkön lassan, bizonytalanul botorkáltak
lefelé. Fölhallatszott: - Fellebbezni?... Fölgyújtani!
 Kitártam az erkélyajtót, és néztem, ahogy feketén távolodnak a
fehér hóban. Mozgásukról kilométer távolságból is fölsejlik, ők
azok. akiket semmi nem illet meg. Nem, nem is fehér volt a hó:
szemcsés koromréteg tapadt rá, mint sebre a var. Az utcai
villanylámpákat nem oltották el, mintha senki nem bízna hozzá,
hogy valaha is kivilágosodik.
 MAMA ÖLTÖZIK

A postavonat szikrázó zakatolása, vadgalamb-búgás az ablak

előtt, utcai villanyfény hintája a falakon, vérként áramló öröm a
fejben, a bordák alatt, a hastájékon - valaha a szerelem született
ott - az öregasszony arra ébred, hogy él. Már kétszer az orvos
injekciója támasztotta föl fényes délelőtt: tiszta hálóing, személyi
igazolvány, szappan, evőeszköz, szemüveg, mentők, kórház -
istenem, csak többet ne! Elbocsátáskor azt mondták, ha nehéz is,
mozogjon, sokat, erőltesse, mert a hetvenhét évesnek halála az
ágy, ha többet van benne, mint lábon.
Este hét óta feküdt az ágyon - s nem fordítva - mégis őt gyűrte
össze az ágy. Bot a keze, derekában rozsdás csigolyák, a visszerek
csatornáin akadozik a vér. Húzza az ágy, nem eresztené,
lebegtetné az idők végezetéig. Mintha tömött búzászsákot
hengergetne odább, az olvasólámpáig való félfordulat olyan. A
tejüveg fényben megszületik a szobasarok: cserépkályha,
ruhásszekrény (félig takar egy ajtót, mely a szomszéd szobába
vezetett), bordó szőnyeg az ágy előtt, a szőnyegen zsámoly és a
lábbeli. Az éjjeliszekrényen kicsi fénykaréj alatt könyv, benne
szemüveg, mellette lantlábú mahagóni állóóra, nyolc naponként
fölhúzandó; üvege nincs, mindegy mit mutat, neki elég, hogy éjjel
háromkor megy a postavonat, ahhoz igazítja. Mérnök lánya hozta
aranylakodalmukra - reggelente erről jut eszébe az ura. Már nem
bosszantja, mint éltében és nem is hiányzik, mint holta után egy-
két évig a szomszéd ágybéli hortyogás, krákogás, harákolás,
hurutos torokreszelés és nyomban utána gyufasercegés, az első
szivar bűze. Hét évvel volt idősebb az ura. Nem akarja számolni az
éveket, de a halál napján született, reggeltől estig itt ugrándozó
unokája emlékezteti: eddig hat évvel élte túl az elhunytat.
 Kezével ülő helyzetbe egyensúlyozza magát, dagadt lábát
kihúzza vastag dunyhája alól, lelógatja, és megpróbálja közelebb
piszkálni a zsámolyt, de csak nagyujjával érintheti. Kikotorja
fogsorát a párna alól, meggyérült kontyából kiveszi a körfésűt,
elegyengeti feje tetején az átlátszó kócot. (Második agyvérzése
után menyét szólította: A fogam. .. ? A gyerekek... ? A pénzem... ?)
Este fürdött, a tiszta hálóingben, tiszta bőrében majdnem jól érzi
magát, csak ne volna nehéz, mint a sár.
Háromszáz búcsújáró közt a legfiatalabbként zarándokolt
Máriacellbe tizenhétévesen. Aranyhímzésű, nagyrojtú, villogó
fényű zászlók és feszület alatt meneteltek mezítláb.
Zsolozsmák hullámzottak végig a hosszú meneten, áradtak a
júniusi mezőkre, nem ugyanabban a ritmusban kígyózott az ének,
ahogyan a kántor jelezte, még a szöveg is megmásult, nem is a
szöveg vagy a dallam segítette az áhítatot, hanem a
magafeledkezés gyönyöre, az éneklésé a nagylétszámú sokaságban.
A processziót záró szekereken elemózsiás batyuk, nyomorékok,
nyavalyatörősök, öregek, fájóslábúak. A hétcsévéjű kutat ma is
látja, egy délután letanyáztak ott, itták vizét, mosták lábukat. Ahol
a bámészkodó falusiak csak németül beszéltek, tudni lehetett,
hogy elhagyták a történelmi Magyarországot. Akkor még
monarchia volt. Egy osztrák kocsmáros, meg vastag, bánatos
felesége örökbe akarta fogadni a kétasszonynapi lányt, csitrit,
fruskát, mezítlábas tücsköt, akit egyetlen este láttak mindössze, de
talpraesettsége elbűvölte őket, amint a fájóslábú öregek
fekhelyéhez térült-fordult a vacsorával. Sokszor elgondolta,
amikor terhek roskasztották, és egy gond éjjel hét másikat ugatott
föl, miként alakul élete, ha a kocsmároséknál marad? A rémü-
letesen magas hegy tetején ágaskodó templomban gyermekét ölelő
Istenanyából csak térdroskasztó hála, ámulat, suhogó pompájú
főpásztorok, a tömjénfüstben és Hallelujában úszó templombelső
káprázata, mint egy millió gyertyájú hatalmas karácsonyfa mele-
gítette emlékezetét és mélyült kiirthatatlan vággyá, eljutni az igazi
forráshoz: Jeruzsálem! Szentföld!
Centiméterenként kászálódik az ágyról, tenyerét a
cserépkályhának támasztja, s megrezzenti az öröm: langyos.
Izületei roszognak, mint homokkal eltömődött fogaskerekek. A
rakodó szekrényben polctól polcig ér az összehajtogatott tiszta
ruha. Friss hálóingéhez mosott alsóneműt keres.
Egy szobája és konyhája van az öregasszonynak, a ház többi
traktusát családjával a fia lakja. Háromszobásnak épült a harmin-
cas években - legnagyobbként az utcában - de a menye szűknek,
ügyetlen beosztásúnak ítélte, s mihelyt megmelegedett, a
fölismerhetetlenségig átalakította; ha az öregember föltámadna,
nem találna haza a temetőből. Neki már fürdőszoba is kellett, meg
huszonötezer forintos motor, mert a faluban nincsen csatornázás.
Van vízcsap menye konyhájában, a kút mellett, a régi istállóban,
ahol mos: szenet, fűtőolajat tárolnak és tömik a kacsákat, csak az ő
konyhájába nem vezették be. Vigyen tőlem mama, ajánlotta
menye, hiszen közös verandára nyílik a két helyiség. De minek? jó
őneki az udvari, vagy télen az istállói csap. Különben is,
napközben egyedül van itthon, és bár a menye sokszor megmu-
tatta, hol tartja a kulcsokat, ő nem vetemedik arra, hogy kinyisson
egy bezárt ajtót. Mért csak az ő konyhájából maradt el a vízcsap?
Persze, ha ő meghal, azzal a parányi térséggel megtoldhatják a
szobájukat. Ezt csak legnagyobb lányának panaszolta, aki hetente
látogatja tömött szatyorral: bor, sült tészta, füstölt kolbász,
kókuszos csokoládé; menye mégis megneszelte valahonnan, s nem
átallotta a szemébe hazudni: De mama, hisz maga nem engedte
beszerelni, mert félt, hogy kétezer forinttal hozzá kell járulnia.
 A zsámolyra roskad és hosszan vesződik, míg visszerektől
deformált lábát és jóltáplált, a férfibolondító ívet még őrző csípőjét
belegyömöszöli a kiszemelt bundanadrágba. Hátát a csempékkel
melengetve a zsámolyon felejti magát: ötvenhárom éve, Máriacell
óta dédelgetett álmát csak az ura halála után merte hangosan
kimondani: a Szentföld! Mióta beléptek a termelőszövetkezetbe,
birodalma az ablak előtti virágoskertre zsugorodott, rákapott az
olvasásra; s mert tudta, hogy repes az ős-zsidók, ó-keresztények
világáért, menye hordta neki a Bibhát, A zsidó háborút, Ben Húrt,
Quo vadis?-t, a József és testvéreit, a Megszabadított Jeruzsálem-
et, fél tucat Jézus életét más-más szerzőtől, a Római katakombákat
- ennyi érzelmi merénylet felszínre lökte a céllá vált rögeszmét. És
mi történt? Lányai, vejei, fiai, felnőtt unokái, menyei nem
döbbentek meg, nem torkolták le, nem is legyintettek: Izrael? a
szomszédban van, és az IBUSZ mindent elintéz. Garam néni tavaly
volt Japánban a fiánál, egyedül: Moszkva-Vladivosztoknak repült, s
mert ezt az utat már ismerte, India-Törökországon keresztül jött
haza; anyanyelvén is csak a tószigetcsilizközi dialektust beszéli,
mégsem érte semmi baj, csak Budapesten tévedt el: a Ferihegyi
repülőtérről nem talált el a Keleti pályaudvarhoz. Mérnök lánya
kísérőjéül szegődött volna, anyja húszezer forintja a takarékban
fedezi az utat. De ő habozott: sírkő is kell az urának. Nemrég
nyitottak új temetőt, az első sor sem telt még be az erdő felől, de
legnagyobb lánya és fia, a család tekintélyének örökösei, elérték,
hogy apjuk tetemének új parcellát kezdjenek. Ura most a második
sor legelején, közvetlenül a ravatalozó mellett nyugszik,
úgyszólván díszhelyen, akármilyen síremlék nem állhat ott.
Húszezer forintját erre akarta áldozni. Most érintésközelbe került
az Olajfák hegye, a Genezáret tava, a jeruzsálemi templom,
amelyben a tizenkét éves gyermek beszélgetett az írástudókkal,
Szűz Mária sírja... Sokhónapi fontolgatás, egyik javára sem tudott
dönteni, mígnem döntött helyette a történelem: kitört az izrael-
egyiptomi háború.
Fia tegnap szőnyeget porszívózott, az öregasszony mezítláb
csoszog az ablakhoz, és kinéz a novemberi virradat-előttbe.
Tulajdonképpen csak arra kíváncsi, milyen az idő, hány bugyi,
rékli, alsó- és felsőszoknya, mellény, pulóver, kiskabát, bekecs
bugyolálja kielégítően fázékony testét - de fölfigyel a vadgalambok
panaszos bugására. Unokái tőle tudják, hogy a vadgalambok Jézust
siratják: Megölték, megölték, szegényt. Az ablak előtti daliás
fenyőfa tetejéről jön a hang; nyakát hiába csavargatja, az utcai
lámpa fénye sem a fészket, sem lakóit nem mutatja. Miben lehet
hiányuk? Étekben semmiképp, róluk is gondoskodik morzsolt
kukoricával, akár a tyúkjairól.
Visszahuppan a zsámolyra, fölcibálja fekete harisnyáját,
bundabéléses, hosszúszárú cipőjét. Unokái megunhatatlan
foglalatossága a nagy cipő ki- és befűzése. Igyekezetükben
taszigálják egymást, és úgy összegubancolják, hogy nagyobb
fáradság kibogozni, mintha hozzá sem nyúlnak. Cipőfűzője
hosszabb egy álmatlan éjszakánál. Többször ellankad, s derekát
nekifeszíti a csempéknek.
Az olvasólámpa bevilágítja a szobát - hígulna már a kinti sötét?
Az ágyak fölött két Munkácsy-nyomat: Krisztus Pilátus előtt,
Krisztus az Olajfák hegyén. A háború alatt cserélte őket fél
disznóért egy menekült erdélyi úriasszonytól, akinek őrnagy fia
másnap az Iparcsatornába fulladt. Ideköltözése előtt a menye két
kiürített szobát törtfehérre festetett, szegélycsík nélkül, hogy saját
holmijával rendezze be. Nászajándékát, a két műértéket
visszaakasztotta a hófehér falra - ő is kapott anyósától egy Mária-
és egy Krisztusfejet, színüket a padláson eszi a nap - az új asszony
még át sem öltözött, a teherautót csak félig rakták le, de már
leemelte a képeket, ide hozta az ő szobájába. Ne haragudjék,
mama, beleőrülnék, ha gyerekem már a pólyából egy
megkorbácsolt és egy keresztrefeszített embert bámulna. A
szenvedésre, másokéra is, elég ideje lesz, ha megnő. - S teleaggatta
a falakat cifra szőttesekkel, szőnyegekkel, mázas tányérokkal,
templomos metszetekkel, tarka falinaptárokkal, láncon csüngő
egyiptomi királynőkkel. A könyvek közé téglaszínű szobrocskákat
dugott. A cserepes kaktuszokkal és vázákkal megterhelt polcok
bármikor a kisgyerekek fejére szakadhatnak. - Az öregasszony
elképzelte, menye azt is megtiltja majd, hogy a gyerekekkel meg-
csókoltassa az égszínkék köpenyű Máriaszobrot, és a
szentkarácsony legendáját elmesélje. Ez elmaradt. A két gyerek
mesefogyasztása a nagybélű ember étvágyához hasonlított, aki
együltőre százhúsz szilvásgombócot megevett. Apjuk
gyerekkorából megőrzött meséit a fiatalasszony pótolta meg a
könyvekbe gyűjtött magyar, székely, csángó, bánáti, baranyai,
csallóközi földolgozásokkal. Öreganyjuk meg regélhette nekik
Jézus életét, halálát, föltámadását. - Mesélje csak, mama - biztatta
a menye -, én nem engedem kifosztani gyerekeimet az emberi
kultúra időtlen értékeiből. Ha megszólítják őket olyan elementáris
alkotások, mint Bach passiói, Dante Színjátéka, Leonardo
Úrvacsorája, egy lőcsei vagy bártfai templom, Szent Ágoston
megtérése, akkor ne bámuljanak bambán, legyenek, mint a
visszhang, gondolják tovább. - Templomba nem járnak,
Munkácsyt kilakoltatták - ki érti ezeket a fiatalokat?
Nyögve cihelődik zsámolyáról az öregasszony, ismét a
szekrényben matat. Két meleg alsószoknyát, fehér bolyhos ujjast
húz a sárga flanellhálóing fölé. Az alsószoknyák madzagját
szorosra köti derekán. Az ablakhoz botorog: a szemközti ház
ablaka világos, tehát elmúlt négy óra, Süveges Miska az ötös
vonattal jár a Vagongyárba. Tekintete a földre téved. Tavasztól a
fagy beálltáig ássa, duggatja, kapálja, gyomlálja, öntözi, és mert ők
már nem tartanak állatot, ha elvonul a csorda, senki a közelben,
kisettenkedik az úttestre, összelapátolja a tehénhulladékot, és
áthajigálja a kerítésen - lopott ganéjjal is ajnározza parányi kertjét.
A parádés lucfenyőt tizenöt éve ültette, szegélynek örökzöld, a
márciusi ibolyától a krizantémig minden évszakot más virág
ünnepel. Ékesebb kert nincs a faluban, kivéve Sós Bözsi szegfű-,
kardvirág-, rózsa-ültetvényét, de az nyalábszám vándorol piacra a
Skoda hátsó ülésén.
Nem kevés koporsót költöztettek síremlékestül az ó-temetőből
az újba, de egyik sem különb az uráénál: a pilisi kőfaragó
vörösmárvány remeke, tömzsi kőtörzs, vállán kereszttel. A sima
lapon az ura neve alatt a vésés: „és neje Ráckevi Gizella 1895- ".
Tíz éve fülzúgása van, fejében zsibongás, olykor azt sem érti,
amit szemébe ordítanak Mindenszentekkor a sírnál, míg ő a
koszorúkat rendezgette, mérnök lánya súgta az idősebbnek: -
Micsoda barbár szokás! Életerős, nem volt még beteg, az
influenzát csak hallomásból ismeri, de már odavéseti nevét,
születési évét egy fejfára, mint akinek sorsa teljesüléséhez már
csak a záró évszám hiányzik. - Már hogy volna barbár! - szisszent
fel ötven éves lánya, maga is nagymama - Te, én, ő, úgy halunk
meg, ahogyan lenyugszik a nap. Nézz körül: az öregasszonyok úgy
készülnek a halálra, mint fiatalon a szülésre. Láttál te már
fiatalasszonyt, aki terhes, és nem gondoskodik pólyáról,
pelenkáról, kisingről, főkötőről? Nézz körül a temetőben: ha az
asszony hal meg előbb, a férje nevét sosem írják a fejfára. Csak az
öreg nő viselős a halállal, a férfi soha.
Újra a zsámolyon csücsül. A szekrénnyel takart ajtó mögül
meleg férfihang szivárog át. Szövege nincs, de tudja, fia felkelt, öt
óra, ez a rádió. Iparkodik, hogy a sezlonra dobott göncök közül
kihalássza zöld-barnakockás kasha-ruháját: mire a vasalt csizma-
sarkok dobogása ajtajáig és a kemény kopogás az ő füléig ér, már
derekán nyűvi lefelé a vastag kelmét.
- Jó reggelt, anyuka! - A levegő is harsan - Fagyott az éjjel.
Ő is időjárásjelentéssel költötte a családot valamikor: Minden
kettő egybefagyott az éjjel.
Jobbjában másféldecis üvegecske, a másikban gyűszűnél alig
nagyobb csosza, színig tölti pálinkával, nyújtja az anyjának.
- Jó reggelt - viszonozza az öregasszony. Nem nyúl a
pohárkáért, eligazítja csípőjén, lábaszárán a ruhát. Fia szőnyegre
teszi az üveget, lábához guggol, félkezével húzkodja hátul a
megakadt szoknyát. - November van. Mért ne lehetnének fagyosak
az éjszakák?
Belenyal a pálinkába, és már adja is vissza. - Köszönöm. - A
kórházban azt is parancsba adták: se bor, se pálinka.
Fia kémleli: nem, ez az arc még nem olyan, mint a temető.
Fölhörpinti az anyja maradékát.
- Anyuka, megtömné a kacsáimat? - hangja, mint a furulya. -
Még nincsenek megemésztve.
Ugyan, miből tudná a fia? ideje sem lehetett kilépni a házból.
Fényes csizma, szürke krombinadrág, duplanyakú, világos pulóver
- nem így öltözik, aki a koszos istállóban tocsogó kacsákhoz
készül.
- Hát persze, hogy megtömöm - arca derűsen komoly. S már
fejkendőjét keresi. Fia könnyedén kifordul - isten vele, anyukám -
ő meg örül a dolognak. Menye is rá bízza, ami nem ripsz-ropsz,
hanem szakértelmet igénylő, vesződséges munka és ülve
véghezvihető. Ő tör diót a rétesbe, egy hétig meggyet magoz
befőttnek, két óra hosszat keveri a málnát cukorral, tépkedi a leölt
kacsát, a gyerekek piros melegítőjére kék térdet foltoz, a kékre
pirosat, utolérhetetlen tökéllyel fejti ki a karaj csontját, válogatja a
vetőkrumplit, a rikácsoló baromfisereg kukoricáját ő morzsolja,
cefréshordóba maricskázza a férges szilvát, lottyadt barackot,
borsót szed levesnek, tíz pár cipőről tünteti el a sarat; néha
önkéntes vállalkozásba fog, dühítő károk a nyomában. Menye
fűmaggal behintette az udvart, ő csak azt látta, hogy elgazosodott,
s mert nála senki nem ismeri jobban a magyar átkot: Verjen meg
az isten gyöpös udvarral, rossz szomszéddal - csekát fogott, és
nekilendült az irtásnak. Menye megtántorodott a látványtól,
verejtékben úszó, elnyomorodott anyósa sem szaporította jóked-
vét. - De anya, ma már nem a szegénység árulkodó jele a pázsit! Mi
nem vagyunk szegények, csak nem tartunk állatot, amik simára
taposnák az udvar földjét, kigyúrnák a füvet. - Az öregasszony
végiggondolta, elballagott fűmagért, az első zápor után
suttyomban elvetette. Azt hitték, megéledt a testi erő híján
kontárul kipusztított gyep.
Meleg ruhája elé kötény, fejére vastag kendő, megint az
ablakhoz ballag. Kinyitja, hogy eldönthesse, milyen öltözék
szükséges még a töméshez. A luc felső szintjéről hallatszik a
vadgalambszó, de a párjagalamb a kornyadott virágszálak között
lépeget, keresgél. Te bugyuta. Hát azt hiszed, itt még giliszták
vannak? Fagyos a föld. - A madár figyelmesen hallgatja magas
pártfogóját, aki ugyanúgy az udvar tartozéka, mint a kút A
pártfogó is tudja, hogy összetéveszthetetlenek, bár akárhány
madár tolvajkodhat az udvaron, ezek az övéi. Aminthogy száz
közül is kiválasztaná a saját söprűjét, lekvárfőző üstjét,
szárítókötelét, füleseit, lazsnáját, virágcserepeit; érzelmi
viszonyban van a házban, fiókokban, pajtában, udvaron, kis- és
nagykertben lelhető minden szerves és szervetlen lénnyel,
készséggel - a menye azzal gyanúsítja, „mama még az esővizét is
megismeri."
Egy vasárnap itt üldögélt a zsámolyon, villanyt gyújtani restellt,
s a félig-takart ajtó mögül kihallotta mérnök lánya meg-meg-
bicsakló hangját: Itthon vagyok egy hete, és látom, hogy anyuka
minden reggel három óra hosszáig öltözködik. Ugyan, volt-e olyan
korszaka az életemnek, tizennyolc, harminc, vagy negyven éves
koromban, amikor ezt a háromórás napi tortúrát, ezt a
mindennapi önfeltámasztást minden reggel végigkínlódtam volna,
pusztán azért, hogy életben maradjak? Soha! Mi már csak silány
kópiái vagyunk anyánknak, ő az eredeti.
- Az élet soha nem puszta - dünnyögi az öregasszony, fölveszi
szalonnás, de hátát, derekát oltalmazó bundabekecsét, kilép, szét-
néz a lépcsőn, és azonossá lesz önmagával. A gémeskútnál,
kéménynél, tévé-antennánál magasabb nagyagácifa volt birodalma
vonatkozási pontja, meghatározta a teret. Irdatlan koronája a
futballpálya méretű udvarnak szolgáltatott árnyékot. Ágai
rezzenéséből ötvennyolc éve olvassa le a napi időjárást. Döbbenet
szirénázik benne: eltűnt a nagyagácifa! (ötvennyolc év előtti
idejöttekor, már az anyósának is a nagyagácifa volt, nem egy fa az
udvar végében.) Emlékezete működni kezd: múlt vasárnap vágta
ki fia a félhalott fát, két napig fűrészelte a gép, a hasábfa elfoglalja
a fél pajtát. Három odújában találtak madártojást, elszáradt diót,
rozsdás kisollót, rézkarikát, a pajta fölötti combvastag éghajlatban
tányérnagy vadgalambfészket.
Íme, itt lakott a most hajléktalan madárpár, látnivaló, hogy
áttelelnének a kiskert fenyőfáján, de miből rakjanak fészket? Mióta
kombájn aprítja törekké a kalászosok szárát, szérűn, országúton,
árokba söpörve sem lelnek egyetlen ép szalmaszálat. Ezért
panaszkodnak szakadatlanul. A pajtasarokban, a funkcióját
vesztett, korhadó szekér alatt (a szövetkezet sem vette át), mintha
kallódna egy kis maradék szalma. Fia nem nézi el a szemetet, de
szerencse, hogy nem ér be oda a vesszősöprű nyele. Megviselten
térdre ereszkedik az öregasszony, felsőtestét a szekér alá nyomo-
rítja, beljebb préseli, ujjaival összegereblyéz egy maroknyi hosszú,
fénylő, ropogó szalmaszálat. A virágoskertbe óvakodik vele,
gondosan a búgó fenyő alá helyezi, hátrál és megvárja, míg az
egyik leejti magát, és csőrével fölemel egy szálat.
TIZENEGY TÖBB, MINT HÁROM

BÁNYÁSZBALLADA
TÉVÉJÁTÉK
 Játszódik: ma

Fontosabb szereplők

MÁNYOKI VENDEL bányamentő, 22 éves

SZENICEI ALBERT bányász, 40 éves
ARANKA, a felesége, 20 éves
MÁNYOKI anyja
NOSKÓ bányász
NOSKÓ felesége
TÖRÖK BÁCSI, öreg bányász
TÖRÖK NÉNI
DOLEZSÁL, bányász
BÓNA BÁCSI, a bányamentők parancsnoka
IGAZGATÓ
PÁRTTITKÁR
 1. JELENET

Fehér törzsű, nyurga nyírfák között cementtel leöntött keskeny

út kanyarog, az útból salakos járdák vezetnek be a fák között
szabálytalan elrendezésben épült, egymástól távol álló kétemeletes
ikerházak elé. Hangulatos, mint egy szépen elgondolt nyaralóhely:
Ez az új bányászlakótelep V. bányászváros szélén. Május van.
Mányoki Vendel, 22 éves, vizithez öltözött, jóképű fiatalember
ballag az úton, tekintete valami ismertetőjelet keres. Szemlátomást
először jár itt. A fák közül elővillan a keresett ház, fölballag az első
emeletre. A fehér ajtón fémtábla: SZENICEI ALBERT, becsönget.
Nagyon fiatal, vadonatúj kék pongyolába öltözött asszonyka nyit
ajtót. Fején babos kendő, kezében porrongy. Egymásra bámulnak.

MÁNYOKI. Kezét csókolom. Berci bácsit keresem.

ARANKA. Itthon van a férjem, tessék bejönni. Az asszony
előreindul.

Másfél szobás típuslakás. Keskeny folyosóról nyílik a kisszoba,

konyha, fürdőszoba, kamra, s a bejárattal szemközt a nagyszoba.
Ez is új típusbútorokkal berendezett: két heverő egymás mellett, a
végében dohányzóasztal három fotellal, két részletben elhelyezett
hosszú kombinált szekrény. Az erkélyajtó nyitva. Cserepes
zöldnövényekkel megrakott a kis erkély, aki hosszabban figyeli,
nemcsak virágot, hanem cserépbe ültetett petrezselymet, zellert,
snidling-hagymát is láthat. Szenicei Albert negyvenéves, alacsony,
sovány bányász, a vendég tiszteletére lekászálódik a heverőről, ahol
a vasárnapi újságot böngészte. Trikóban, ócska hosszúnadrágban
van, mezítláb. Ma még nem borotválkozott.
 MÁNYOKI. Jó napot, Berci bátyám. Kezet fognak.
SZENICEI. Szervusz, Vendel. Szabadság?
MÁNYOKI. Végleges. Leszereltem.
SZENICEI a feleségéhez fordul. Régi brigádtag. - A feleségem.
MÁNYOKI kezet nyújt, s rövid habozás után megcsókolja az
asszony kezét. Mányoki Vendel.
ARANKA. Aranka... Főzök kávét. Az asszony elpirul, és kisiet a
szobából.
SZENICEI. Főzzél, fiacskám.

Szenicei helyet mutat a vendégnek, a kredencből fehér üveget és

két poharat vesz ki. Koccintanak, megisszák. A pálinka erős.

SZENICEI. Az anyósom főztje. Aranykezű asszony. A kertje tele

van barackfával. Száz-százötven litert főz egy évben.
MÁNYOKI rekedten. Látom, megnősültél. Gratulálok.
SZENICEI. Igen. Három hónapja... Tudod, az anyám megint
agyvérzést kapott, ha fölépült is, nem a régi már. Vagy háromszor
is megsózza a levest, vagy egyszer sem. Az ingeimet a nővéremhez
kellett elhordanom, ha tisztán akartam fölvenni... Legyint. Nem
volt az már élet.

Aranka behozza a kávét. Mányoki észreveszi, hogy a

takarításhoz kötött babos kendő nincs a fején. Aranyszőke, fölig
vágott haja mint egy égő erdő. Szabályos vonalú, sápadt arcán,
tompa fényű szemében eldugott szomorúság. A két csészét leteszi a
férfiak elé, és indulna vissza. Szenicei a saját csészéjét Aranka elé
tolja, kezét megfogva, szelíden kényszeríti a harmadik fotelba.

SZENICEI. Idd meg az enyémet, fiacskám.

 Mányoki észreveszi azt a szemmel alig észrevehető, vonakodó,
még csírájában elfojtott rándulást, mellyel az asszony férje érintését
fogadja. Ilyen mozdulatokból pontosan megítélhető két ember
viszonya. Ez az asszony nem szereti a férjét.
A házigazda újratölti a pálinkáspoharakat.

SZENICEI. Anyád azt mondta, hogy bent maradsz a

honvédségnél.
MÁNYOKI. Igen, marasztaltak. Gondolkodtam én is eleget.
Aztán rájöttem, hogy nem tudok a bánya nélkül élni.
ARANKA elhúzza a száját. Mit lehet szeretni egy bányán? Sötét,
mocskos, fekete, nehéz és életveszélyes! Aki lemegy a föld alá, sose
tudja, meglátja-e még Isten szabad egét.

Szenicei nevet. Mányoki óvatosan, hogy a férj semmiképpen, ám

ha lehet, az asszony se vegye észre, szemrevételezi az asszonyt:
arcát, száját, szemét, külön a jobb és bal mellét, vállát, keze fejét,
lábát, és közben beszél.

MÁNYOKI. Abból a feketeségből lesz a fény. Meg a meleg, De egy

katona... békében ... ? Egyetlen értelme van a létezésének: hogy
feleslegessé tegye önmagát.
SZENICEI. Arankának itt minden szokatlan. Szelíden mosolyog.
Nincs kert, amiben kapálgasson, nincsenek tyúkok, libák,
malacok... Az erkély felé int. Ott termeszti szegény a
petrezselymet... Eleinte még a gáztűzhelytől is félt... hogy a sütő
lepörköli a haját, mire begyújtja...
MÁNYOKI. Hová valósi?
ARANKA szomorúan. Ide a szomszédba. Kilenc kilométer
buszon... Ha legalább vasárnap hazamehetne az ember... Bundi
mindig elkísér a buszhoz, és majdnem zokog, hogy visszajövök.
MÁNYOKI. Bundi... a kutya?
ARANKA. Igen.

Szenicei elkomolyodik, bosszús lesz. Érezhető, hogy nem az első

vita közöttük a mostani.

SZENICEI. Eddig minden vasárnap hazamentünk. Félcipő,

nyakkendő, sötét ruha. Ebéd után ki se nyújtózhatik az ember.
Nézd meg, Berci, a krumplit, a szőlőt, a lucernát. Mit szólsz hozzá,
mennyit nőtt a malac... ? No, nem. Fiacskám, én egész héten
dolgozom. Valamikor pihennem is kell. Örülök, ha vasárnap nem
kell borotválkoznom.

Nem éles, nem durva, amit Szenicei mond, felesége mégis

szégyelli magát az idegen előtt. Zárt szájjal hallgat. Mányoki
megérzi, hogy mennie kell, föláll.

MÁNYOKI. Berci bátyám, szeretnék visszakerülni a brigádba.

SZENICEI. Semmi akadálya, Vendel.

Szenicei kedvetlen és követelőzőn pillant a feleségére. Föláll az

asszony is, mosolyt erőltet.

SZENICEI. Holnap jelentkezz a reggeli sichtán.

MÁNYOKI. Jó. Kezét csókolom. Viszontlátásra, Berci bátyám.
Mányoki kezet nyújt az asszonynak, de most valahogy tétova lesz,
és nem mer kezet csókolni. Indul.
 2. JELENET
Aranka a parányi erkélyen üldögél, és gyerekréklit horgol. Ahogy
nem érez maga körül tanut, elmélyült arcát egészen belepi a
szomorúság. Néha csak bámul messzire. Süti a kora délutáni nap.
Az udvarról harminc év körüli, csiricsáré eleganciával öltözött
bányászasszony kiabál föl.

NOSKÓNÉ. Aranka...! Aranka! Készen vagy? Siess, menten

dudálnak!

Aranka feje megjelenik az erkély fölött. Kedvetlenül nézi a csupa

öröm, csupa izgékony Noskónét.

ARANKA. Panni, én nem megyek. Minek... ? Nem szoktam én...

NOSKÓNÉ. Dehogyisnem. De bizony, hogy jössz! Na, öltözködj,
egy-kettő! Bányászasszony vagy, vagy mifene? Nem szabad mindig
félrehúzódnod, megszólnak!

Aranka vonakodva eltűnik a szobában, és hamarost a ház előtt

találkoznak. Panni hevesen belekarol, s indulnak a buszmegálló felé.
A kékbusz áll a végállomáson, vezetője a nyitott ablakba könyököl.
Panni integet neki, a gépkocsivezető visszaint, ne fussanak, bevárja
őket. Aranka szinte vonszoltatja magát.

ARANKA. Berci megissza a magáét, de a fizetését még sose itta

el.
NOSKÓNÉ fölényesen legyint. Majd elissza, ha nem vigyázol rá.
Elissza majd, ha nem törődsz vele. A lakodalom után három
hónappal még az én uram se... Dehogy! De ha mindenkit várnak a
kapuban, csak őt nem..! ? Mi az? Velem senki se törődik? ohó...!
Akkor gyerünk! Részeg fejjel kártyázni kezd, aztán kifosztják...

Noskóné suttog, hadar, bányásztitkokba avatja az új

bányászfeleséget.

NOSKÓNÉ. Ha csak helybeliek dolgoznának itt, nem lenne

semmi baj, egy helybeli nem olyan lelketlen, hogy a cimborájától
elnyerje a gyerekei tejpénzét. De dolgoznak itt börtönviseltek, hű,
de mennyi sok, és ki tudja, milyen bűnök száradnak a lelkükön,
tolvajok, rablók - megborzong - talán még gyilkosok is. Háborús
bűnösök! Hallottam, olyanok is vannak, sokan... aztán meg
olyanok is, nem egy, akiket minden városból kitiltottak már...

Mihelyt a buszlépcsőt elérik, indít a vezető, és a motorbőgés

elnyeli az asszony izgatott karattyolását.

3. JELENET

A bánya mélyéből a kas tízesével hordja jelszínre a fekete,

fölismerhetetlenségig szénporos, bőrsisakos, acetilénlámpás,
gumicsizmás, fáradtan mozgó bányászokat. Köztük Szenicei,
Mányoki, Noskó - az előbbi asszony férje - és Dolezsál. Noskó 35
éves, háromgyerekes apa, Dolezsál alig idősebb Mányokinál, fiatal
házas. Szenicei int nekik, aztán eltűnik az IGAZGATÓSÁG föliratú,
vedlett vakolatú épületben. A többi bányász az öltöző felé igyekszik.
Fölöttük egyenletes zúgással úsznak a drótkötélen a csillék a város
túlsó szélén füstöt okádó két hatalmas kémény felé.
 4. JELENET

Zuhanyozás után, alacsony padokon, bádogszekrényekből

öltözködnek a vörösre főtt bányászok. Szenicei még mocskos
ruhában áll köztük, kezében borítékok, szétosztja a fizetéseket. Akit
szólít, nyújtja kezét a borítékért, vagy ha távolabb ül, kézről kézre
adják neki.

ZENICEI. Török bácsi.

Öreg, görbült, reumás bányász kibontja a borítékot, nézi a
cédulát, meghatott lesz.
SZENICEI Mányokihoz fordul. Török bácsi nyugdíjba megy, kicsit
fölverjük a fizetését. Majd rád is számítunk.
MÁNYOKI az ingét gombolja. Természetesen. Én is leszek öreg.
SZENICEI. Noskó!
NOSKÓ. Apád-anyád ide gyüjjön!

A jókedvő férfi megpökdösi a borítékot, fürgén kiemel a

borítékból egy százforintost, és minden eshetőségre számítva, a
zoknijába dugja.

SZENICEI. Dolezsál... Mennyire van a ház?

DOLEZSÁL. Két hét múlva ígértek anyagot; hát úgy május végén,
ha egy vasárnap délelőttöt rászánnátok... Zavartan elhallgat.
SZENICEI. Ott leszünk. Majd szólj, milyen szerszámokat
vigyünk... Beszállsz, Mányoki?
MÁNYOKI. Természetesen. Én is leszek fiatal házas...

A borítékok elfogynak. Szenicei ledobja szénporos öltözékét, és

kimegy a zuhanyozóba. Az öltözőből fogy a férfihad. Mányoki is ké-
szen, a cipőfűzőjével bajlódik, de fél szemmel Szeniceit lesi, hol tart
az öltözködésben.
Szenicei nem siet, lábikráján az izmokat nyomogatja.

DOLEZSÁL indulásra készen. Jössz, Vendel?

Mányoki egy erőteljes rántással elszakítja cipőfűzőjét.

MÁNYOKI. Mindjárt. No tessék, ennek is most kellett

elszakadnia!

Dolezsál nézi, miként rántja ki az egész fűzőt, hogyan fűzi újra,

hogyan csomózza, míg aztán elunja.

DOLEZSÁL. A bicskanyitogatóban megtalálsz.

Dolezsál kimegy. Szenicei öltözködik, már csak ketten vannak az

öltözőben.

SZENICEI. No, fiú, nem nehéz a csákány? A repülőknél könnyebb

volt, mi?
MÁNYOKI. Majd belejövök. Ráérősen bajlódik cipőfűzőjével.

5. JELENET

A bánya kijárata előtt félkörben csoportosan ácsorognak az

asszonyok. Karon ülő gyereket fog némelyik, két kisebb meg a
szoknyájába kapaszkodik. Vidáman tereferélnek, meghányják-vetik
a legutóbbi fizetés óta történt eseményeket. Mögöttük, a bányával
szemközt, a régi bányászkolónia földszintes, kertes házai
sorakoznak, az útkanyarban hatalmas, hodályszerű épület,
homlokán cégtábla: JÓ-SZERENCSÉT vendéglő. Előtte öreg bükkfák
alatt kerthelyiség. Kora délután van, de máris cigányzene hallatszik,
csalogatóan. Az egyik csoportban Aranka, Noskóné és az öreg,
visszeres lábú, hordóvastag Török néni.
A kimosdott, csinosan öltözött férfiak kiáradnak a kapun, hónuk
alatt kis bőrtáska, vagy az sem; egy-egy asszony, férjét
megpillantva, kiválik a csoportból, férje mellé csapódik, belekarol.
Egy-egy szégyenlős csók is esik, a kertvendéglő felé tartanak.
Aranka szemével látunk mindent. Idegen, riasztó világ.
Noskóné, hirtelen, egy szót sem ejtve, otthagyja a két asszonyt,
férjébe csimpaszkodik; az megcsipkedi a fenekét.

NOSKÓ. Megiszunk egy sört?

NOSKÓNÉ. Kettőt is, te gazember, de add ide a pénzt, majd én
fizetek.

Noskó nevetve átnyújtja a borítékot.

Fogynak az asszonyok. Végül hétrét görnyedve Török bácsi is
feleségéhez cammog, még kezében a boríték.

TÖRÖK BÁCSI. Rendes gyerekek ezek - mutatja meghatottan. Mi

sem voltunk különbek fiatal korunkban.
ARANKA rémülten utánuk. Török néni... hát ne hagyjon itt maga
is!
TÖRÖK NÉNI kicsit habozik. Ilyenkor minden bányász szomjas
ám.

Török néni gondterhelten mondja mindezt, aztán hátba veri az

öregembert.
 TÖRÖK NÉNI. Eredj előre, majd kiváltalak.

Ketten maradnak. Török néni a férje után néz.

TÖRÖK NÉNI. Azelőtt nem volt a bányában mosdó. Minden

délután tetőtől talpig megfürdettem az uramat. Mint egy
csecsemőt... Most már nehéz lenne...

A kanyarból, a vendéglőből, egyre erősebben hallatszik a

cigányzene.

TÖRÖK NÉNI. Egész nap nyelik a szénport, kőport, forróságot... a

bányász mindig szomjas. Nekem az apám is, az öregapám is, az
uram is, négy testvérem is, két fiam is bányász, de én még olyan
bányászt nem ismertem, aki nem itta meg a magáét. Van, aki öt-
hat korsó után hazamegy, bevacsorázik és eldöglik, de bizony
akad, akit hajnalban vezet haza a felesége...

ARANKA bátortalanul. Az én uram keveset iszik. Nem is tudom,

minek jöttem ide...
TÖRÖK NÉNI figyelmesen ránéz. A te urad rendes ember. Rendes,
becsületes, szorgalmas. Nem kell elvadítani. Gyereket neki minél
előbb. Hármat. Inkább négyet. A bányászok éppúgy szeretik a
gyereket, mint a katonák...

A bánya kapujában megjelenik Szenicei és Mányoki.

Megpillantják a két nőt. Mányoki elbúcsúzna, de Szenicei
odaszólítja. Örül, hogy itt látja feleségét.
 SZENICEI. Téged úgysem vár senki... Vagy mit is mondok! Ezt a
szép fiút várja, Török néni?

Szenicei tréfálkozása enyhén esetlen, megcsókolja feleségét.

Mányoki zavartan kezet nyújt, de kezet csókolni nem mer most
sem. A szeme rebben, amikor megpillantja.

SZENICEI. No, Vendel, neked is lesz táncosod ma este!

Török néni mosolyogva hátba vágja Szeniceit, aztán elindulnak

négyesben a JÓSZERENCSÉT vendéglő irányába.

6. JELENET

Besötétedett. A kertvendéglő lámpáit himbálja a szél.

Verejtékezve húzza a cigányzenekar. A szabadon hagyott placcon
táncolnak. A hat-nyolc személyes asztalok roskadoznak a sörös-
poharaktól. Egyik-másik asztalnál - függetlenül a zenétől - már a
bányászindulót fújják. Szeniceiék asztalánál ismerős és ismeretlen
arcok. Szenicei félig berúgottan, haja homlokába csüng,
szenvedélyesen vitatkozik szomszédjával. Szót sem érteni a
hangzavarban. Mellette egyenes derékkal, sápadtan-szomorúan a
felesége. Az asztal szemközti felén Mányoki. Tekintetét pillanatig
sem viszi el az asszony arcáról. Jócskán ivott már ő is. Hirtelen
föláll, áthajol az asztalon.

MÁNYOKI. Berci bátyám, elvihetem táncolni a feleségedet?

Unatkozik.
SZENICEI föleszmél, tréfálkozik. És Török néni? Ő hova lett?
 Mányoki is erőlteti a tréfát, az asztalnál és környékén őket nézik.

MÁNYOKI. Elhagyott. Azt mondta, fiatal ő még hozzám.

Nevetnek. Szenicei megsimogatja felesége vállát.

SZENICEI. Akarsz táncolni, fiacskám?

ARANKA. Mindegy.
SZENICEI int, és újra szomszédjához fordul. Viheted.

A kör szélén kezdenek táncolni, de Mányoki úgy irányít, hogy

egyre beljebb kerüljenek a tömegbe, egyre kijjebb az asztaltársaság
látóteréből. Lépni sem bírnak a tömeg közepén, de éppen ezt akarta
Mányoki: az asszony felsőtestét magához szorítva, csak imitálja a
mozgást a zene ütemére. Nem beszél, csak tekintete tapad makacs
áhítattal az asszony arcára, aki nem azonnal érzékeli ezt a nézést,
eddig csak fejét alig mozdítva, félig nyitott pillantással méregette
környezetét, most elkapja Mányoki tekintetét, belepirul, és másfele
akarna figyelni de ha nem akarná is, nem akarja, néznie kell ezt az
arcot, a néma sugárzást, a férfitestből áradó forróságot. Megretten
az asszony, és hirtelen megáll.

ARANKA. Menjünk vissza!

A kertvendéglő túlsó csücskében vagyunk, ahol nincsenek

asztalok, csak fák és bokrok, fák és vaskerítés. Mányoki még kijjebb
vonja az asszonyt, egy fa törzse mögé. Csak fél karfával engedte el a
nőt.

MÁNYOKI. Fél tőlem?

 ARANKA nyílt szemmel, arccal. Nem.
MÁNYOKI. Un? ARANKA. Nem.
MÁNYOKI. Utál?
ARANKA. Nem ismerem magát.
MÁNYOKI. Repülős voltam. Bent akartak fogni a tiszti iskolán.
Azért jöttem vissza, hogy magával találkozhassam.
ARANKA pici gúnnyal elmosolyodik. De szépen megtanították
beszélni.

A táncosokat megkerülve, lassan visszaindul asztalukhoz az

asszony; Mányoki csalódottan követi, kétségbeesett, mintha dühös
lenne valamicskét.

MÁNYOKI. Maga nem szereti a férjét.

Megáll az asszony, elvörösödik leleplezetten, nehéz

megszólalnia.

ARANKA. Ha így volna is, mi köze hozzá?

MÁNYOKI. Az, hogy szeretem magát.

Megremegteti a vallomás az asszonyt. Mereven bámulja a férfi

komor, feszült arcát és - elhiszi. Haragos lesz.

ARANKA. Kísérjen a férjemhez, legyen szíves.

7. JELENET

A jócskán elázott Szenicei és a karjába kapaszkodó asszony

leszáll az utolsó buszról. A nagy közöket alig megvilágító lámpák
gyér fényei alatt lassan ballagnak hazafelé. Szeniceit erős akarat
ösztönzi, hogy egyenes tartására, lépéseire ügyeljen, így az asszony
csak jelképesen támogatja. A lombok árnyéka alól kijjebb lépő
Mányoki lépésben halad mögöttük, a házaspáréhoz igazítva a
magáét. Az erkélyükkel szemben megáll egy sötét ponton. Látja az
odafönt kivilágosodó ablakot, egy pillanatig Szenicei fejét, aki olyan
hirtelen tűnik el, mint aki elzuhant. Ezután Aranka lép az erkélyre,
szép mozdulatlansággal áll, fölpillant a csillagokra, majd visszalép,
az erkély ajtót beteszi, és hamarosan kialszik a villany. Mányoki el-
dobja cigarettáját, fütyörész és boldogan megindul hazafelé a
hosszú országúton.

8. JELENET

Békés vasárnap délután. A ritkásra engedett redőnyök mögött, a

mindig kihúzott rekamién alszik a Noskó házaspár. A férfin rövid
klottgatya, asszonyán egyetlen kombiné, melle, combja kitüremlik
belőle. Kintről indiánüvöltés hallatszik be.
Noskóné ébredezik, szemét kinyitva, hallgatózik. Férjére néz.
Lemászik az ágyról. Fölráncigál egy pöttyös, piszkos
kartonpongyolát. Férje székre akasztott zakóját végigkutatja;
bőrtárca, személyi igazolvány, gyűrött Munkás cigarettacsomag,
puskahüzni-öngyújtó, mocskos zsebkendő és maréknyi aprópénz.
Megszámolja. Három egyforintost kiemel belőle, a többit
visszaömleszti. Kimegy az ajtó elé.
A tollas fejékkel ékesített három gyerek rohangál a ház melletti
nyírfák között, és dobhártyát hasogató ordítással üldözi egymást. A
legidősebbet magához szólítja Noskóné.

NOSKÓNÉ. Gábor
 Odakanyarodik a gyerek, anyja három forintot nyom a kezébe.

NOSKÓNÉ. Elmehettek fagylaltozni. De vacsorára itthon

legyetek.

Huj-huj-hujrával elszáguldanak az út felé.

Panni bezárja az előszoba ajtaját, visszamegy a félig sötétített
szobába, ledobja pongyoláját, kombinéját, és félreérthetetlen
szándékkal férje mellé fekszik. Simogatja, húzkodja, cibálgatja a
haját, míg föl nem ébred. Noskó bambán mered feleségére, nincs
kedve, elhúzza fejét.

NOSKÓ. Hagyj. Hadd aludjak

NOSKÓNÉ. Majd alszol éjjel.

Időt akar nyerni a férfi, kotorász az éjjeliszekrényen, kitapogatja

a cigarettát, rágyújt, hátat fordít feleségének, aki dühöng.

NOSKÓNÉ. A fene azt a bagót...

Ebben a pillanatban csöngetnek. Megkönnyebbül a férfi, fürgén

talpon lenne, hogy beeressze a látogatót, de neje visszahúzza.

NOSKÓNÉ. Hagyd! Bezártam az ajtót.

NOSKÓ. Ne vacakolj már! Mindenki tudja, hogy itthon vagyunk.

Lerázza felesége kezét, és kimegy.

Az asszony kapkodva ráncigálja ruhadarabjait, végül bosszúsan
magára rántja pöttyös pongyoláját, s igyekszik valami kis rendet
rakni, vagyis a rendetlenség rikító nyomait eltüntetni.
Az ajtó előtt Mányoki Vendel ünnepi öltözékében, galambszürke
tropikálöltöny, villogó fehér ing, kék nyakkendő. Annyira ünne-
pélyes, hogy csak egy csokor orgona hiányzik a kezéből. Könnyeden
igyekszik viselkedni, mosolyog.

MÁNYOKI. Szervusz, Feri. Nem zavarok?

Noskó csodálkozva hunyorog az erős fényben.

NOSKÓ. Dehogy... Nem hát... hát hogy is... zavar...nál. Hülyén

bámul a fiatalemberre, nem tudja kitalálni, mit keres ez itt?

MÁNYOKI. A kedves nejed itthon van?

NOSKÓ. A nejem...? Ja... Na igen... Hát persze... itthon van.
Végre észbe kap. Na, gyere be.

Noskó előreindul, de a szobaajtóban, megbizonyosodásért,

megáll, bekukucskál.

NOSKÓ. Panni! Vendégünk van. Mányoki Vendel van itt.

Panni kapkod, magas talpú papucsát keresi a padlón, egyiket

megleli, belelép, nem kerül elő a másik; fél lábán papuccsal, kiszól.

NOSKÓNÉ. Azonnal. Máris!

Nincsen a papucs párja, így kibiceg félig mezítláb, ajtót nyit,

arcán emberevő mosoly.
 NOSKÓNÉ. Nahát, Vendel! Nagyon örülünk ...
MÁNYOKI. Kezét csókolom. És Noskóné kezére hajol,
megcsókolja.
NOSKÓNÉ. Foglaljon helyet.

Míg beljebb invitálja vendégüket, egyre a bútorok alá leskel az

asszony; nagyon hiányzik a másik papucs.

NOSKÓNÉ. Ez igazán kedves... Nahát, ez nagyon... nagyon,

nagyon...

Mányoki a négyszemélyes vaskos asztal mellé ül, s hogy zavarát

eltakarja, gondolatait rendbe szedje, bőr cigarettatárcát húz elő,
megkínálja Noskót, aztán az asszonyt is. Panni szórakozottan
kihúz egy cigarettát, és rászól a férjére.

NOSKÓNÉ. Húzhatnál magadra valamit, Feri... Egy pillanat...

megbocsát.

Panni kimegy a konyhába. Asztalon, gáztűzhelyen, hokedlin,

konyhaszekrényen tornyokban áll a piszkos edény, Panninak
sírhatnékja támad, amikor áttekinti a zsíros, ételhulladékos
csendéletet, de az asztal lábánál a mosófazék és a szemetesvödör
közt papucsát látja kikandikálni, mindenesetre belelép, aztán
összpontosít. Jókora tál aprósüteményt emel ki a
konyhaszekrényből. Indul befelé, s összeütközik férjével, aki közben
kitérdesedett melegítőbe bújt. Fojtott hangon beszélnek.

NOSKÓ. Küldd el a gyerekeket sörért.

NOSKÓNÉ. Fagylaltozni mentek.
 NOSKÓ. Ó, a rosseb... Mit adjak neki... ? Van még a borból?
NOSKÓNÉ. Fél üvegnyi, talán.

Az asszony háziasszonyi mosollyal visszatipeg - csak így tud

járni az emeletes lábbeliben - a vendéghez. Arca már szívélyesebb.

NOSKÓNÉ. Tessék. Fogyassza egészséggel.

Szemközt ül. arcán várakozó, nyugodt kíváncsiság.

MÁNYOKI nyögve. Hogy tetszenek lenni?

NOSKÓNÉ. Megvagyunk. És maga?
MÁNYOKI. Én is. Köszönöm.
NOSKÓNÉ. És Mányoki néni?
MÁNYOKI. Édesanyám is jól van, köszönöm.

Noskó belép a fél üveg borral és három pöttömnyi pohárral, önt a

poharakba, és leül. Feleségénél higgadtabb.

NOSKÓ. Hát mi járatban, Vendel?

MÁNYOKI egyre zavartabb. Ó, semmi különös. Csak, ugye, most
szereltem le, és hát... mint a brigád tagja... mint brigádtag...
gondoltam... szóval, összebarátkozni... közelebb kerülni
egymáshoz.

Noskó koccintásra emeli poharát, tanácstalanul néz a feleségére.

NOSKÓ kissé hülyén. Értem.

NOSKÓNÉ jelentős hangsúllyal. Mányoki néni jól van?
MÁNYOKI makogva. Igen, jól.
 NOSKÓNÉ. Mert én szoktam neki pünkösd előtt kimeszelni.
Gondoltam, értem üzent.
MÁNYOKI. Nem, nem üzent semmit...

Panni segít az izzadó fiatalembernek.

NOSKÓNÉ. A szőlőt is én hegyeztem le tavaly. Tőlem szokta

kérni a pálinkafőzőt is. Ha elutazott magához a kaszárnyába, én
szoktam a tyúkjait megetetni. A metszőkést is tőlem kéri mindig,
mióta ellopták a magukét, venni meg Székesfehérvárott sem tud...
Tényleg nem üzent semmit?
MÁNYOKI. Nem...

Szinte a homloka mögé látni, amint átkozza önmagát és

Arankát, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe juttatta a szerelem.
Mentőcsónakként érkezik Szenicei, vasárnapiasan öltözötten;
kétnapos borosta, trikó, ócska hosszúnadrág, papucs. Kezében
gyűrött, zsíros kártya. Itt lakik az emeleten. Brigádtársaival való
összemelegedése során Mányoki ezért választotta elsőül Noskóékat,
mert erre a környékre húzta a szíve.

SZENICEI fölkiált. Nagyszerű! Hogy micsoda szerencsénk van!

Kivan az ultiparti!

Csak Mányokival kezel, az asztalhoz telepedve nyomban keverni

kezdi a kártyát.

NOSKÓNÉ. Hát Aranka?

SZENICEI kedélyeskedőn. Hazament egy kicsit szopni. Olyan,
mint a kisborjú: rí az anyja után... Első piros oszt.
 Mányoki fülig vörösen talpra ugrik, s izgalomtól remegőn hadar.

MÁNYOKI. Most már eszembe jutott, Panni néni... Hát persze...

Édesanyám kéreti a metszőkést, mert... a lugas egészen benőtte a
konyhaablakot, és... tiszta sötét a konyha... Hát persze, a
metszőkés... Milyen hülye vagyok...

Csodálkozva bámulják, csak Noskóné nyugodt, végre elégedett,

fürgén tipeg a metszőkésért.

NOSKÓNÉ. Tudtam én, hogy valamiért küldték magát...

Különben minek jött volna?

8. JELENET

Mányoki, kezében az ünneplő ruhájához nem egészen illő

metszőkéssel, rohan a buszvégállomás felé. Bekiált az irányítófülke
ablakán.

MÁNYOKI. Mikor megy autóbusz Várfalu felé?

Az irányító kislány szája másik sarkába tolja a rágógumit,

egyenruhás.

KISLÁNY. Holnap reggel.

MÁNYOKI. És mikor jön?
KISLÁNY flegmán. Hat órakor.

Mányoki elrohan.
 9. JELENET

Mányokiék kertes házban laknak a régi kolónián. A kert virággal,

zöldséggel, gyümölcsfákkal zsúfolt. Gyönyörű lugas a verenda előtt.
Mányoki berohan, de nem a verandára megy, oda csak a metszőkést
dobja, hanem a fáskamrába, innen tolja ki motorját, végig az
udvaron. A motor kormányán, mint mindig, ott a bukósisak.
Gyorsan a fejére csatolja, és berúgja a motort.
A zajra kinéz a házból az anyja, ötvenöt éves, régimódi,
megöregedett bányászasszony. Férjét tíz éve vitte el egy vízbetörés,
azóta neveli egy szem fiát. Elszörnyed a látványtól.

MÁNYOKINÉ. Vendel! Fiam, az ünneplő ruhád! Milyen lesz az

ünneplőd?!

Mányoki int neki, aztán a nyitva hagyott kapun kikanyarodik az

országútra.

10. JELENET

Mányoki száguld az országúton. Hol a kilométerórát, hol

karóráját nézi; a mutató veszedelmesen közeledik a hatos számhoz.
Végre beér a faluba. Nem meri csökkenteni a sebességet ijedt
tyúkok, hápogó kacsák loholnak előle.
Messziről magaslik a főtér, színes ruhába öltözött fiatalok
rajzanak; a négy lábon posztoló bádogtető mellett egy parkírozó
fehér autóbusz. Mányoki lassít, ide-oda cikkan a pillantása.
Meglátja Arankát. Alacsony, gömbölyű asszonytól és egy nagy
barna kutyától búcsúzik. Karján fonott kosár és retikül, föllép a
buszlépcsőre. A motor erőlködése remegteti a járművet.
Mányoki a bádogalkotmány mögött fékez motorjával, kihúzza a
slusszkulcsot, és rohanvást ugrik a megmozduló busz lépcsőjére
Fején a bukósisak.

11. JELENET

A robogó buszban dülöngélve tolakszik előre.

MÁNYOKI. Szabad? Szabad?

Aranka egy kétszemélyes ülésen gubbaszt, lábánál a zöldséggel,

salátával megtömött kosár, szeme sírós. Mányoki melléje huppan,
hamisan lelkendezik.

MÁNYOKI. Jé, maga itt? Kezét csókolom Nahát, micsoda

véletlen!

A nő ránéz, tekintete rebben, elhalványodik.

MÁNYOKI. Mit keres maga itt?
ARANKA. Itt laktam. És maga?
MÁNYOKI. Egy katonacimborámnál voltam. Itt lakik.
ARANKA. Igen? Kicsoda?
MÁNYOKI készületlen. A Pista... a., milyen is, na... Pista, Pista...
na, milyen Pista is... látja, milyen ütődött vagyok, együtt
katonáskodtunk, itt van a nyelvemen s neve, csak...
ARANKA firtatva. Mikor jött?
MÁNYOKI. Délben. A déli busszal.
ARANKA. Különjárattal? Jó...
 MÁNYOKI. Hogyan... ?
ARANKA már mosolyogva. Délben busz nincsen... vasárnap
nincs... És minek van a fején ez a bukósisak?

Mányoki zavartan lecsatolja fejéről a bukósisakot, és buta arccal

bámulja, mintha először látná. Már nyitja száját, hogy hasaljon
valamit, de egy pillantás Arankára elég, hogy mindketten föloldódva
nevessenek. Ez a kis leplezett csalárdság meghozza azt a közelséget,
amelyet általában csak több éves ismeretség ajándékozhat.

ARANKA. A motort hol hagyta?

MÁNYOKI. Itt a buszmegállóban. Majd holnap érte jövök.
ARANKA. Holnap már jöhet a déli busszal. Hétköznap
közlekedik.
MÁNYOKI. Köszönöm. Nem jön ki?
ARANKA elfelhősödik. A dolgomtól éppen kimehetnék... Anyám
is örülne, ha segítenék kapálni...

Rövid ujjú pulóvert visel, most kinyújtja fehér karját.

ARANKA. Más éveken ilyenkor már gyönyörűen megfogott a

nap. Itt? Az a fél óra, amíg elsétálok a Közértbe és vissza... ?

Mányoki ragadozószemmel nézi a nő fehéren is szép karját,

beleharapna, ha...

MÁNYOKI. Mit csinál egész nap?

ARANKA fölhúzza a vállát. Ahhoz képest, amit megszoktam,
semmit... Az emlékezéstől fénylik a szeme. Otthon már négy órakor
hápognak a kacsák. Szandálba lépek, és irány a Jámborék kertje:
lopok egy nyaláb répalevelet. Nekünk ugyanis nincsen, csalánnal
meg nem győzöm őket. Ma is kérdeztem édesanyámtól, most ki
lop nekik répalevelet? Elhallgat.
MÁNYOKI mosolyogva. No ki?
ARANKA. Pénzért veszik a téeszben.

Rázza őket a busz.

MÁNYOKI. Ennyire szereti a kis állatokat?

ARANKA. Nemcsak az állatokat... Kilencéves voltam, amikor a
bolt előtt találtam egy gyerekkocsit, benne egy pici kis kék szemű
baba. Hazatoltam, és boldogan újságoltam anyámnak, hogy az
utcán leltem, valaki elvesztette, legyen a mienk. Sajnos édesanyám
visszatolta a bolt elé.

Mányoki is elkomolyodik, nincs mit mondania, amit mondana,

nem állt még szavakká, így nem is érzékeli a szünetet kérdései
között.

MÁNYOKI. Mért nem jár el dolgozni?

ARANKA. Hová? Arcán nem harsány, csak egyszerű csodálkozás.
A bányába? Más munkahely itt nincs. Különben is... a bányászok
nem tűrik, hogy feleségük házon kívül is dolgozzék. Az asszony
tartsa rendbe a lakást, főzzön jó ebédet, vasalja keményre az
ingeket, legyen csinos, friss, vidám, amikor a családfő fáradtan
hazaérkezik... Noskóné már telehorgolta az anyja lakását, a sógor-
nője lakását, most az én lakásomat akarja telehorgolni, pedig
három gyereke van... Tárgyilagosan. Ritka szépen horgol.
MÁNYOKI tanácstalanul. Igen.
 Már a bányavárosban robog a busz, végállomáshoz közel, ott el
kell válniuk. Mányoki esdekelve hadarja:

MÁNYOKI. Jövő vasárnap hazaviszem motorral. Vihetem?

ARANKA rámosolyog. Milyen motorja van? Oldalkocsis?
MÁNYOKI. Nem. Miért, akkor nem ül mögém?

Megáll a busz. Aranka kézbe veszi a harsogó salátával púpozott

kosarat, és az ajtó felé indul. Szorosan a nyomában Mányoki
suttogja

MÁNYOKI. Elvihetem? Vihetem?

Az asszony nem figyel útitársára, csak arra, várja-e Szenicei.

ARANKA. Meglátjuk... A busz nyolc órakor indul. Lelép a földre.

MÁNYOKI suttogva. Itt várom.

Mihelyt földet ér a férfi, tüntetően elfordul, rágyújt, és

körülkémlel, nincs-e ismerős. Amikor megbizonyosodik, hogy senki,
megkönnyebbülten küldi Aranka után reménykedő, szerelmes
tekintetét. Világosszürke nadrágján vaskos olajfoltok.

12. FEJEZET

Vasárnap reggel oldalkocsis motorral várja Arankát a

végállomáson. Az oldalkocsi vadonatúj: plexi szélvédője és
fölhúzható teteje van. s benne a pótbukósisak és két esőkabát.
(Egyik az anyjáé.) Izgatottan kémleli a magas törzsű nyírfák közt
kanyargó utat. „Meglátjuk" mondta múltkor a nő, s Mányoki arra is
fölkészült, hogy férjestül érkezik. Akkor nem várja ki, míg fölfedezik
ottlétét, elszáguld.
Aranka egyedül jön a harmatos levelű fák közt. Szoknya helyett
divatos nadrágot, pulóvert visel, karján üres fonott kosár és vastag
kardigán, Mányoki szíve megdobban: szerelme motorhoz öltözött.
Sietősen üdvözlik egymást, hátha ismerős van a közelben,
Mányoki az oldalkocsiba segíti az asszonyt, berúgja a motort, és
eltűnnek a kanyarban. Egy útelágazásnál tábla: VÁRFALU,
Mányoki a másik útra vezeti járművét. Aranka a fiú arcába
csodálkozik, nyugodtan, mert Mányoki az útviszonyokkal elfoglalt.
Profilból még nem látta a férfit, enyhén hajlott orrát, kemény száját,
tarkójára nőtt erős szálú haját - most zavartalanul gyönyörködhet
benne.
Keskeny folyócska kanyarodik az út mellé, túlpartján hangulatos
nyaralóhely. Átmennek a hídon, s a háromszögletű barokk főtéren
megállnak. Templom, háromszáz éves gyógyszertár, alacsony,
Habsburg-sárgára meszelt, bolthajtásos betérő vendéglő.

MÁNYOKI. Reggelizett már? Jöjjön, leesszük a pultot.

A sisakokat az oldalkocsiba dobják, tetejét fölhúzzák és lezárják.

Kézen fogva vezeti társnőjét a vendéglő felé. Oldalról fölsandít rá az
asszony.
ARANKA. Miért hozott ide?
MÁNYOKI. Hogy ketten lehessünk.

Mányoki belöki az ajtót. A vendéglőt máris megszállták a

turisták. Családok, egyetemi tanulókörök, szabadságos
honvédszakaszok az asztaloknál. Alig találnak helyet.
 ARANKA elneveti magát. Itt?...
MÁNYOKI mosolyog. Mindenütt.

Leülnek, Mányoki kiteríti az étlapot. Evés után megnézik a

kőtárat, ahol vásott föliratok üzennek a római centuriók életéről és
haláláról; bekukkantanak a templomba, meghallgatnak néhány
taktust a Bach-miséből, aztán a folyóparti reneszánsz kastélyban
bolyonganak, ahol ásatások folynak. Süt a nap, síkosan csillog a
folyó háta, a zsenge fű meghajlik és kiegyenesedik lépteik alatt. Egy
magasabb, napverte sziklán, ahol lüktető nyakú gyíkok sütkérezni
szoktak, lepihennek. Nem rejtekhely, látják maguk alatt a város
tetőit, és őket is láthatja, aki a közelben jár.

MÁNYOKI. Miért ment feleségül Szeniceihez?

ARANKA elgondolkodva. A mi falunkban nincsen fiatalember.
Mindenki menekül a földtől. Nekem ötéves korom óta nem volt
udvarlóm. Valami cimborájától kaphatta meg Szenicei a címünket,
mert pálinkát venni jött hozzánk, és megtetszettem neki. Egy hó-
nap múlva megkért. Mért menjek hozzá, kérdeztem anyámat, hisz
nem szeretem. Akinek van udvarlója, mondta anyám, az
kikosarazhat egy másik kérőt. Aki lánynak nincs udvarlója, ahhoz
kell menjen, aki kéri... hát így...
MÁNYOKI szorongva. Boldog?
ARANKA ránéz, nagyon egyszerűen. Most igen.

Könyökölnek a sziklán, és nézik egymást. Az asszony szeme

tükrét lassan megolvasztja a vágy; Mányoki ugyanazzal a révülettel,
kicsit remegő szájjal fölébe hajlik, szelíden karjára fekteti a lángoló
hajat, és csókolgatni kezdi a száját. Másik keze leheletszelíden föl-
fedező útra indul a nő testén. Aranka lassan fölébredő szenvedéllyel,
öntudatlan bájjal adja magát a csókban, magafeledkezés és
fölismerés gyönyörű kiszolgáltatottságával, elragadtatottságát
sugározva. De magához tér, amikor derekán érzi a férfi ujjait.
Hirtelen ül föl, eltaszítja magától a fiút, de ezt is olyan ösztönösen
közvetíti, mint örömét az előbb.

ARANKA. Meglátnak!
MÁNYOKI a földről néz rá. Szeretsz?

Elragadtatás és rémület ziháltatja még, de gyöngéden, fölülről,

kicsit anyásan elmosolyodik.

ARANKA. Szeretlek. De most menjünk innen.

A várfalui busszal egy időben, hét órára otthon kell lenniük. A

háromszögletű főtér tele a csellengő turistákkal. Mányoki és Aranka
kézen fogva, az egymáshoz tartozás titkolhatatlan sugárzásával
tülekszenek a motor irányába. Amögött fékez egy Mercedes, fiatal
vezetője kiugrik, nyitja a hátsó ajtót; elnehezedett testű, idősebb
férfi préseli ki magát szuszogva, arca nagy türemlésekből össze-
rakott. Mögötte sovány, ádámcsutkás, gyomorbajos arcú férfi
pattan ki fürgén.
A gépkocsivezető becsapja az ajtókat, és megpillantja az
oldalkocsinál matató Mányokit.

GÉPKOCSIVEZETŐ harsányan. Szervusz, Mányoki!

Nemcsak Mányoki, de odanéz az autó két utasa is; a bánya

igazgatója és párttitkára. Ha tolvajláson érik tetten, se lehetne
zavartabb.
 MÁNYOKI. Szervusz, szervusz... Jónapot, igazgató úr!

A férfiak alaposan szemügyre veszik Mányokit s a mellette

gyanútlanul mosolygó fiatal nőt. A gépkocsivezető rájött, hogy a
tapintatlanságig durva volt indiszkrét ricsajozásával, foga közt
káromkodik, szembefordul két utasával, szinte testével takarná
előlük a két embert, akik megszégyenülten állnak.

GÉPKOCSIVEZETŐ. Hol várakozzam, Dombóvári elvtárs?

ARANKA kíváncsian. Kik ezek?
MÁNYOKI mogorván. A bánya igazgatója és párttitkára.

Mányoki fölnyitja az oldalkocsi tetejét. Aranka megpillantja

kosarát, melyben zöldséget, salátát, kopasztott csirkét szokott
anyjától vinni.

ARANKA. Hű, ezt nem vihetjük haza üresen!

Mányoki igyekszik a kínos találkozás emlékét lerázni, hálásan

elmosolyodik.

MÁNYOKI. Gyere, megtöltjük valamivel.

Ám a főtéren semmit sem árulnak, csak a templom

előcsarnokában gótikus szobrokról készített képeslapokat, s egy
öregasszony vízzel tele hordóból virágcsokrokat. Mányoki addig
számolja a rózsa-, szegfű-, orgona-, tulipáncsokrokat a kosárba,
míg megtelik.
 ARANKA. Ilyen főzeléket még úgysem főztem.

Ismét nevetnek, az asszony a kosarat ülteti az oldalkocsiba, és a

fiú mögé kapaszkodik a pótülésre, szorosan karolja Mányoki
derekát, így indulnak el.

13. JELENET

Mányoki fütyörészve, arca nem tudott mosolyától fényes,

munkából ballag haza. Kezében papírba burkolt, négyszögletes
csomag. A házuk léckerítésénél megáll, beles. Anyja, szemközt a
verandával, hagymát kapál a kis kertben. Divatos, rövid bőrkabátja
alá dugja a csomagot, könyökével odaszorítja, s fesztelenséget
erőltetve kiáltja hajladozó anyjának.

MÁNYOKI. Csókolom, édesanyám!

A dugott csomag ormótlanul kitüremlik hóna alól. Anyja

utánanéz, hagyja a kapát, a ház elé kerül, és benéz a nyitott
ablakon. Fia izgatottan dobja asztalra a csomagot, letépi papírját.
Gyönyörű piros női kézitáska volt benne, fia megdicsőülten szemléli,
majd kinyitja, kivesz belőle ugyanolyan színű bőrkesztyűt, kis
tükröt, pénztárcát, bőrtokot, abban manikűrkészlet és egy parányi
zsebnaptár. Minden tárgyacskát tüzetesen megnéz, kipróbál: a
tükörben arcát bámulja, tarkóját külön is, a manikűrkészségek
mindegyikét végighúzza körmein, a kesztyűvel is kísérletezik, de
nagy mancsára alkalmatlan, még ujjai hegye is alig jut bele; a
zsebnaptárban keresgél, vastagon aláhúzza: február 8: Aranka neve
napja.
Megérzi a figyelő tekintetet, az ablakra pillant; anyja előbb
lekapta fejét, visszaoson hagymáihoz.
Másnap délelőtt anyja fia szobájában takarít. Ágyaz, pizsamát
hajtogat, papucsát az éjjeliszekrénybe teszi, és megy a szekrényhez.
Zárva. Ujjait sétáltatja a tetején, a kulcs nincs ott; alaposan
megnézi az asztalfiókban is, az éjjeliszekrényen és az ébresztőóra
alatt is. Kontyából kétágú hajtűt húz ki, piszkálja a zárat. Nem
sikerül.
Délután Mányoki hazaérkezik a munkából. Ledobja bőrkabátját,
világos ingpulóverét, lehúzza szépen vasalt nadrágját. Anyjának
akar segíteni a kertben. A szekrénykulcsot pénztárcájából veszi ki, a
szekrényből egy rövidnadrágot, fölhúzza, inget keres, de pillantása a
sok fehér és szürke holmi közt rátéved a harsogó kézitáskára,
elmosolyodik, nem tud ellenállni neki, nézegeti, kinyitja, kiveszi a
kistükröt, manikűrkészletet, a pici kis kesztyűt, olyan ez már, akár
egy szertartás. Anyja leselkedik az ablakon.
Hosszút sóhajt a korán megöregedett asszony, megkerüli a
házat, s becsoszog fia szobájába. Mányoki, karján a retiküllel, a
tükörben nézegeti önábrázatát, haját hátrasimítja homlokából,
most eszébe jut, hogy fésűt is lehet venni egy retikülbe, de
megpillantja anyját. Kínjában elfordul, dugná a szekrénybe, csapná
a holmikra az ajtót, de anyja szólal meg, ettől gondolatai is
mozdulatlanná válnak.

MÁNYOKINÉ tompán. Lányt nem találsz, fiam? Lány nincs?

Dermedten áll a fiatalember, csak sokára mer anyjára nézni.

MÁNYOKI. Honnan tudja, édesanyám?

MÁNYOKINÉ keserűen. Beszélik.
 Mányokiné kimegy a szobából.
Mányoki sok pillanatig áll még, mostani helyéről, szinte a
világból kiesetten. A sofőr! A gyárigazgató! A párttitkár! Vagy egyik,
vagy másik, vagy mindhárom egyszerre... Szekrénybe hajítja a
kézitáskát, ledobja rövidnadrágját, villámgyorsan fölráncigálja
ruháját, amelyikben hazajött, és kirohan a kapun.

14. JELENET

Mányoki Szeniceiék háza és a lakótelepszéli ABC-áruház között

lődörög. Valójában elképzelhetetlen, hogy Aranka délután, amikor
férje otthon van, szaladjon le vásárolni, de hátha elfelejtett valamit!
Ha már anyja tudja, akkor sokan tudják, talán Szenicei is. Ilyen
helyzetben magárahagyni egy nőt, akit mi hoztunk ilyenbe,
lehetetlen. Noskóék metszőkését mindenesetre magával hozta - ha
nem sikerül másképp -, már erre is gondolt kétségbeesésében,
ráveszi Noskót, hogy fölmenjenek Szeniceiékhez kártyázni...
Föl-alá cirkál a buszvégállomás meg az üzlet körül, hogy
szakadatlanul szemmel tarthassa a házat. Gyerekek baktatnak
haza, iskolatáskások, egymás sapkájával futballoznak. A beérkező
buszokról tisztviselők, piros körmű irodakisasszonyok tódulnak
hazafelé. Az üzlet előtt gyerekkocsik, kikötött kutyák, tömött
szatyrokkal cammognak a háziasszonyok. Mányokiban állandósul a
feszültség. Bemegy az üzletbe, sorba áll, és a pénztáros mellé
készített nagy drótkosárból decis pálinkásüveget vesz, kint az
előtérben lefeszíti a kupakját, és megissza. A csöpp üveget
szemétkosárba dobja. Ismét az úton. Alkonyodik. Valaki rákiált
Hátrafordul a női szóra.

NOSKÓNE. Hát maga, Vendel?

 Noskóné teli szatyor sörösüveget cipel. Mányoki zavarba jön, de
szerencsére eszébe jut a metszőkés. Nyújtja az asszonynak.

MÁNYOKI. Kezét csókolom. Édesanyám szépen köszöni.

NOSKÓNÉ az üvegek közé dugja a kést. Mányoki néni jól van?
MÁNYOKI. Jól, köszönöm.
NOSKÓNÉ. Mondja, meg neki, a héten kiszaladok hozzá.
MÁNYOKI. Megmondom.
NOSKÓNÉ. Isten vele.

Magas sarkain elkacsázik az asszony, ugyanaz a piszkos

pongyola rajta, ami otthon.
Mányoki utánanéz, s már messze jár, amikor eszébe botlik, hogy
már Noskóékhoz se állíthat be, nincs ürügye. A metszőkést nem
kérheti vissza. Káromkodik, és beállít a Közértbe.
A szemétkosárban szaporodnak a kis pálinkásüvegek.
Beesteledett. Egy fehér köpenyes férfi hosszú rúddal lehúzza az
ABC-áruház redőnyét. A kirakatüvegen át látni, amint egy kislány
mossa a követ.
Mányoki az erdőben ácsorog, és Szeniceiék világos ablakait
bámulja. A konyhaablakban egy pillanatra megjelenik Aranka
felsőtestének árnyéka. Hamarost elsötétül, és csak a szoba ablaka
világos. Mányoki dühösen eltapossa cigarettáját, és indul hazafelé.

15. FEJEZET

Öt órakor csörög az ébresztőóra. Mányoki néni már tojást főz,

tejet forral a fiának reggelire, és tízóraiját csomagolja. Motozást,
vízcsapcsörgést nem hall, gyanút fog, és fia szobájába lép. Villanyt
gyújt. Mányoki kábán pislog rá az ágyból.

MÁNYOKINÉ. Elkésel, Vendel!

MÁNYOKI. Ma nem megyek dolgozni.
MÁNYOKINÉ. Beteg vagy?
MÁNYOKI. Fáj a fejem.
MÁNYOKINÉ szemrehányóan hallgat. Fiam, ameddig emlékezni
tudok, minden másnapos embernek fáj a feje. Aztán: ha minden
másnapos bányász ágyban maradna...
MÁNYOKI mogorván félbeszakítja. Más dolgom van, édesanyám.
Ma nem megyek dolgozni.

Anyja haragosan is, riadtan is bámulja valameddig, aztán

behúzza az ajtót.

16. JELENET

Mányoki csönget az ajtó melletti gombon, és közben a névtáblát

bámulja. SZENICEI ALBERT. Nem nyitnak ajtót.
Mányoki téblábol a buszvégállomás és az ABC-áruház tájékán.
Ismét csönget. Most sem nyitnak ajtót.
Az ajtón a tábla. SZENICEI ALBERT.
Mányoki megint a buszvégállomás és az ABC-áruház környékén
lődörög. Ezt motyogja: Szenicei Albertné.

17. JELENET

Aranka a robogó buszon ül, lábánál az üres kosár. Arca

megviselt, szeme alatt árnyékok mutatják, hogy nem sokat alhatott
éjszaka. A buszon kevés az utas. A fiatal kalauz végez a
jegykezeléssel, és a fiatalasszony mellé ül. Régi ismerősei
egymásnak.

KALAUZ. Megengedi?... Át akarnak vezényelni a székesfehérvár-

ácsi vonalra. Az ottani kalauznő szülési szabadságra ment, és nős
embereket bajosabb ide-oda dobálni, mert azokat szolgálat után
várja a család. Azt mondják, nekem se kutyám, se macskám,
nekem elég, ha hetente egyszer megyek haza…

Aranka szórakozottan hallgatja a fiatalembert, szeme előtt

hirtelen elhomályosulnak, megbillennek a tárgyak, arca sápadt és
verejtékes lesz.

KALAUZ fölugrik. Rosszul van? Előrekiált a vezetőnek. Jancsi, állj

meg! Valaki rosszul van!

Az autóbusz az útpadkára kanyarodik, és csikorogva megáll. A

kalauz föltámogatja Arankát, és levezeti a lépcsőn. Erősen markolja
az asszony két karját, míg Aranka az árok fölé hajolva hány.
Aranka zsebkendővel törölgeti az arcát, száját meg a szája
belsejét. Szeme tisztultabb már, amikor zavartan elmosolyodik.

ARANKA. Köszönöm... Ne haragudjék... Életemben először

voltam rosszul. Eddig még soha...

A kalauz visszasegíti az autóbuszba. Lassan gurul a kocsi,

mintha tojást szállítana.
 18. JELENET

Aranka a buszmegállónál ácsorog késő délután, mellette áll az

anyja, lábuknál a friss zöldséggel teli kosár és a kutya.

ARANKA ANYJA. Nincs valami bajod? Olyan szótalan vagy egész

nap, mintha mélakóros lennél.
ARANKA hevesen. Nincs, semmi bajom sincs! Elgyötört arca
eleven cáfolata kijelentésének.
ARANKA ANYJA. Az uraddal van valami?
ARANKA. Nem. Semmi.

A közeledő busz körvonalai látszanak már a kanyarban. A

fiatalasszony karjára emeli a kosarat, szűkölve talpra ugrik a kutya.

ARANKA ANYJA. Kijöttök egymással?

ARANKA. Igen, persze...
ARANKA ANYJA. Azért, mert jó embernek látszik.
ARANKA anélkül hogy átölelné, megcsókolja, szeme könnyel telik
meg. Igen, jó ember...

A busz ajtaja kicsapódik, sietve föllép a fiatalasszony, hogy anyja

ne lássa szégyellt könnyeit, nem néz vissza, csak lekiált.

ARANKA. Isten vele, édesanyám!

19. JELENET

Aranka rosszkedvűen és aggodalommal virraszt a kihűlt vacsora

fölött. Késő este van, Szenicei még nincs otthon. A konyhaszéken
kuporogva gyerekréklit horgolna, de gondolatai szertekalandoznak,
egy-két szemet horgol, percekig mozdulatlan a keze, aztán megint
horgol egy-két szemet. Elég sokára hallatszanak léptek a folyosó
felől; nehéz, egyensúlytalan lépteket bizonytalan kaparászás követ
az ajtón. Aranka kinyitja: Szenicei imbolyog be véreres szemmel,
részegen. Támogatni kell, el ne zuhanjon. Felesége a fotelba ülteti.

ARANKA bűntudatosan. Eszel vacsorát?

Szenicei csak megrázza fejét. Keserves erőlködéssel igyekszik

cipőjétől megszabadulni, de a bog nem enged reszkető ujjainak,
végtére befűzve rántja le és a sarokba hajítja. Aranka nem nézheti
szánalom nélkül: kihámozza zakójából, ingéből, és pizsamát ad rá.

ARANKA. Ne tegyek vizes ruhát a szívedre?

SZENICEI dadogva. A fejemre is.

Aranka teát készít a gázra, törölközőt nedvesít a fürdőszobában,

bemegy. Szenicei már a heverőn fekszik, a takaró fölött. Felesége rá-
kötözi fejére, mellére a vizes holmikat; kihúzkodná férje alól a
paplant, hogy betakarja, de Szenicei megfogja a kezét. Kényszeríti,
hogy a szemébe nézzen, és azt mondja komoran.

SZENICEI. Ne tégy nevetségessé, Aranka. Ha nevetségessé teszel,

megölöm azt a fiút.

20. JELENET

Másnap reggel Aranka teát és pirított kenyeret helyez Szenicei

éjjeliszekrényére. A férfi kimerülten, borostásan fekszik, homlokán a
vizes ruhával.

SZENICEI. Hívd el a körzeti orvost!

Aranka gyorsan rendbe teszi a szobát, és szó nélkül elmegy. Az

ajtót csak kilincsre csukja.
Mányoki csönget az ajtón. Arca feszült, kezében a papírba
burkolt kézitáska. Odabent nem mozdul semmi. Ismét csönget,
aztán tétován lenyomja a kilincset. Az előszobába lép, és kopog a
bejárati ajtón. Kinyitja, s a mosoly kocsonyás lesz az arcán:
farkasszemet néz Szeniceivel, aki szemközt fekszik a heverőn,
homlokán a hatalmas vizesruhagöngyöleg. Mányoki áll,
mozdulatképtelenül, beszélni is elfelejtett, köszönni is. Egyik férfi se
tudná megmondani, mióta nézik egymást.

SZENICEI. Jó, hogy jössz.

Mányoki megrezzen, hátrál egy lépést az ajtó felé, elég

gyámoltalan.

MÁNYOKI dadogva. Talán majd máskor...

SZENICEI. Maradj! Látja, hogy ellenfele nem mer elmenekülni,
megtoldja. Mindjárt itt lesz Aranka.

Mányoki esetlen-szégyenülten, nyakon öntötten áll, kezében az

ajándék, mely hamarjában értelmetlen és komikus lesz, kolonc;
nagy bajában halvány szerencse, hogy tartalmát rejti a papír.
Mányoki nem néz Szeniceire, de nem lát semmit, annyira befelé
figyel, arca, mint a vakoké, egész mivolta hallására összpontosul.
Tárva felejtette a kinti ajtót, lépéseket hall a lépcsőház felől. A két
férfi már nem kíváncsi, mindegyik elfelejtette, hogy nincs egyedül,
csak a lépcsőház létezik számukra, ahonnan... A lépések elkopognak
az ajtó előtt, és fölfelé távoznak.
Keserves némaságuk után, mialatt Mányoki a lábát váltogatta
esetlenül és fokozhatatlan zavarában, zajjal tárul a folyosóra nyíló
ajtó, ahonnan a kövér, kedélyes orvos már előre beköszön.

ORVOS. Jó napot, Szenicei úr! Hát hogy s mint, hogy s mint?

Mihelyt becsörtet és szétpillant, látja a báván ácsorgó

fiatalembert, fölfogja a csöndet, ösztönösen halkít, még mozdulatai
is megcsöndesednek. Táskáját az asztalra téve mélyen belehajol,
közben alulról egy-egy pillanatra szemügyre veszi a két férfit és
Arankát, aki az orvos mögött lépett be, és szobrot áll az ajtó-
keretben, olyan rémült.

ORVOS. Hát lássuk csak...

Az orvos közeledne az ágyhoz, de Szenicei megállítja.

SZENICEI. Doktor úr, legyen szíves, írjon ki három napra.

Az orvos megáll. Szenicei véres szeme, zöldes arcszíne, látni,

hogy másnapos.

ORVOS. Reuma?
SZENICEI. Igen.

Az orvos visszalép. Elrakja a sztetoszkópot, vérnyomásmérőt,

kihúzza receptblokkját, fél fenékkel a fotelba ül, és írni kezd.

ORVOS. Gyógyszerre nincs szüksége?

Szenicei türelmetlenül nemet int.

Az orvos otthagyja az igazolást, golyóstollát szivarzsebébe dugja,
gyors pillantással ismét fölmér mindenkit, és fürgén távozik.

ORVOS. Hát minden jót. A viszontlátásra.

ARANKA a bejárati ajtóig kíséri, és leheli Köszönjük, doktor úr.

Már becsukta, de még a kilincsen a keze, rajta felejtette, mintha

abban akarna megkapaszkodni. Lassan közeledik, elveszettsége,
egész letaroltsága érezhető késleltetett mozdulataiból. Aztán a
néhány méter távolság is elfogy, áll az ajtókeretben, látja Mányokit
aki úgy áll ott, mint egy hontalan a két országhatár közt.

SZENICEI. Válassz!

Lehajtott fejét lassan emeli az asszony, olyan fájdalommal,

melynek grimasza sincs, mozdulatlanná teszi az arcot, mégis,
védelmet kérőn Szeniceire néz.

ARANKA suttogva. Terhes vagyok.

21. JELENET

A BÁNYAMENTŐK PARANCSNOKSÁGA emeletes, szürke,

kaszárnyajellegű épületben székel. Bolthajtásos kapuja alatt a leg-
nagyobb szerkocsi is kifér. Udvarán mindenkor készenlétben a
mentőket szállító teherautók, mentőkocsik, tűzoltásra,
iszaptömítésre alkalmas szerkocsik. A földszinti laktanyaszerű
szobákban a szolgálatos bányamentők olvasnak, heverésznek,
kártyáznak; a PARANCSNOKSÁG az emeleti traktuson van.
Mányoki Bóna bácsi irodájában jelentkezik. Bóna hatvan körüli,
az irodai munkától némileg deréktól lefelé kigömbölyödött, össze-
vissza szabdalt arcú bányász, idősebb Mányoki kenyeres pajtása
volt valamikor, és kedveli fiát is. Nemcsak hellyel, konyakkal is
kínálja a fiút.

MÁNYOKI. Bányamentő szeretnék lenni, Bóna bácsi.

Az öreg alaposan megnézi a fiatalember komor, elgyötört arcát;

nem eshet esemény olyan, amelyről nem vagy csak hiányosan érte-
sülne.

BÓNA. No, fogd meg. Koccintanak.

Bóna bácsi annyit a Szenicei-Mányoki-ügyről is hallott,

amennyitől egyetérthet Mányokival: ha a városban akar maradni,
csak a mentőknél szolgálhat. Az anyja miatt pedig nyilván itthon
kell maradnia.

BÓNA BÁCSI szeretettel, de nem jókodva. Vendel fiam, én csak

örülök, ha ilyen fiatal, erős, bátor legények jelentkezését látom.
Katona voltál, repülős, tudod, milyen a veszély és mi a
halálfélelem. Ismertem apádat, nagyapádat, a nagybátyáidat is;
azok olyanok voltak, hogy ha leégett a két karjuk, akkor a fogukkal
hozták ki társukat a tűzből. Tudom, benned is buzog a bányászvér,
ha nem így lenne, akkor a honvédségnél maradtál volna, békében
örömkatonának. Mégis, figyelmeztetlek, ezt kötelességszerűen
megköveteli a szabályzat, hogy a mi munkánk életveszélyes. Néha
évekig nincs ránk szükség - hála istennek! -, de másfél éve a XVI-
os aknánál, a vízbetörésnél, három bányamentőnk odahalt.
MÁNYOKI nagyon komolyan, pátosztalanul. Bármikor szívesen
meghalok, Bóna bácsi.

Az öreg figyelmesen nézi, újratölti a kis poharakat, koccintanak.

BÓNA BÁCSI. Rendben van. Föláll. Elküldünk tanfolyamra, s ha

ott megfelelsz, állományba veszünk.

Mányoki is föláll. Kezet fognak.

MÁNYOKI. Köszönöm, Bóna bácsi.

22. JELENET

Aranka meggömbölyödött-asszonyosodott az elmúlt két évben. A

fiatal anyák elragadtatott mosolyával sétáltatja csöppnyi lánykáját
a lakótelepen a nyurga törzsű nyírfák között kanyargó keskeny
betonúton. Vetkőztetően süt a nap. Kislánya bal kezét fogja, bizony-
talanul tipeg a gyerek, a talaj legkisebb egyenetlensége is
megbotlatja, és szabad kezével a földre tenyerel. Okos szemmel nézi
a tenyerét.

KISBABA. Poros.

Ezután falatnyi kis piros szoknyájára pillant, amely nem födi

teljesen csipkés rózsaszín bugyiját; sajnálja elpiszkítani. Poros
tenyérét anyja szoknyájába törli.
Arankát megkacagtatja kislánya okossága.
Fölkapja, agyoncsókolja. Gábor, a legidősebb Noskó gyerek,
göndör hajú, kék szemű, kilencéves, iskolából jön, táskáját
ütemesen rúgja a sarkával, lépésenként egyszer. Arankáékat
megpillantva, üdvözült vigyorba borul, imádja a fölöttük lakó
kislányt. Leguggol a gyerekhez, két oldalát megcsókolgatja.

GÁBOR. Kezét csókolom, Aranka néni, játszhatok egy kicsit a

Csacsával?
ARANKA. Visszajövünk a Közértből, aztán játszhattok.

A gyerek hazalódul, hogy megszabaduljon táskájától, mentében

kiáltja.

GÁBOR. Én is elmegyek, ne tessék sietni.

Arankáék lassan ballagnak tovább. Az asszony kezében háló,

benne kapcsos erszény és egy literes fehér kanna.
Nagyon mélyről, mintha a föld alól jönne, s meredeken, rekedt
üvöltéssel áradva fölfelé, megbődül egy sziréna. Néhány taktussal
később hozzákapcsolódik egy másik, aztán egy harmadik, hörgő,
vijjogó hangjuk, váratlan berobbanásuk a derűbe, kevés dolog
rettenetesebb ennél, nemcsak Arankát, más járókelőket is megállít,
egyetlen pillanatig dermedten áll mindenki, aztán, mintha megadott
jelre tennék, férfiak, asszonyok rohanni kezdenek a város felé.
Aranka kapkodja a fejét, a sírásra fakadó gyereket oltalmazón a
melléhez szorítja.
Noskóné rohan feléje, piszkos pongyolában, csámpás cipőben,
kócosan, kivörösödött orral-szemmel, elgörbült arccal, azonmód,
ahogyan a tűzhelyet és a mosóteknőt otthagyta, nyomában
táskátlanul Gáborka, hátukban a szirénabúgással, mindenki fut,
lobog a kétségbeeséstől.

ARANKA sikoltva. Mi ez?

NOSKÓNÉ arcán eszelős félelem, nem is lassít, csak futtában
ordítja. A bánya! Szerencsétlenség történt!

A rémület Arankában is tempót vált. Noskóné nyomába lódul,

karján a gyerekkel, de Gáborka beéri. Rövid kis életében Gáborka is
átélt már néhány pánikot. Aranka még nem, ő csak hallomásból
ismeri. Ifj. Noskó túlordítja a szirénazúgást is.

GÁBORKA. Aranka néni! Tessék ideadni a Csacsát! Majd

vigyázok rá!

Aranka leteszi a gyereket, megcsókolja, és szalad a bánya felé ő

is.

ARANKA. De nehogy valami baja legyen!

23. FEJEZET

A BÁNYAMENTŐK szirénázó autói egymás után tűnnek el a

bánya kapuja mögött, a sisakos, komor és elszánt bányamentőkkel.
A kapu előtt kezüket tördelő asszonyok, olyik nem sír, csak mintha
hideg rázná, másik hangosan retteg, köténybe kapaszkodó gyere-
kek, öregemberek csoportja, szakadatlanul szélesedik, néhol
tömbszerűen állnak az aggódó, elfehéredett asszonyok, felnőttebb
gyermekek is itt-ott. Bizonytalanságuknál csak rettegésük nagyobb.
 Noskóné, Török néni és Aranka önkéntelenül összeverődik, mint
ama fizetésnapkor, két éve, férjüket várták. Akkor az örömöt várták,
a hónap egyetlen igazi ünnepnapját, föloldódást a sörben,
muzsikában, dalolásban, most a Sorsot várják - nem lehet még
tudni, kire sújt le, de mindenki úgy gondol rá: ő is lehet az áldozat.

24. JELENET

A bányaigazgató íróasztalán hárman hajolnak az akna térképe

fölé: az igazgató, a sovány, ádámcsutkás párttitkár és az őszülő,
higgadt főmérnök; utóbbi golyóstollával jelöli, magyarázza a lent
zajló katasztrófát.

FŐMÉRNÖK. Valószínűleg ebben a vájatban volt a tűz fészke. A

szellőző berendezés úgy működik, hogy erre, a frontfejtés felé
hajtja a tüzet. Egy perce tán, hogy telefonált a bányamester,
véleménye szerint legalább harminc méteren ég a vágat. A
frontfejtésen a Tarjánbrigád dolgozik, tizenegy ember. Ez a vágat -
mutatja - egyelőre nincs veszélyben, itt Szenicei, Noskó és Török
bácsi dolgozik. Ha a bányamentők el tudják fojtani, vagy át-
hatolhatnak a tűzön, akkor a tizenegy meg a három bányász is
megússza. De harmincméteres tűzön képtelenség, nem lehet át-
hatolni. Még akkor sem, ha a legkorszerűbb azbesztruhával,
oxigénálarccal, miegyébbel volnának fölszerelve a mieink, mint a
belgiumi vagy a szovjet bányamentők egyes vidékeken, akkor sem
százszázalékos a mentés, a tűzben keletkező széndioxid
mennyiség miatt, amit nem tudunk elszívatni, továbbá a
bányászok egy szál gatyában dolgoznak, és meztelen bőrrel nem
tudnak átgázolni harmincméteres tűzön. Egy lehetőség marad
mindössze: meg kell fordítani a levegőt, akkor megpróbálhatják a
tizenegy ember kimentését. De a megfordított levegő - mutatja -
itt megöli azt a három embert...

Komor, szorongató hallgatás.

IGAZGATÓ. Ki a bányamentők parancsnoka?

FŐMÉRNÖK. Mányoki Vendel.
IGAZGATÓ morogva, de láthatólag megkönnyebbülten. Én nem
utasíthatom.

25. JELENET

Lent, a recsegő-ropogó vágatban, füstgomoly, bányalámpák át-

átúszó fénye. Vízsugarakkal ostromolják az izzó szénfalat. Folyik a
mentés. Csak az egyenruhás, fölismerhetetlenségig szénporos,
sisakos bányamentők vannak itt és a tetőtől talpig szénporos
bányamester; lecsurgó könnye és verejtéke csíkokat vájt a
szénporba.
Messziről, tompán kiáltás hallatszik: Segítség! Segítség!
Mányoki arcát védőszemüveg rejti; derekán a horogra kötelet
akaszt, annak végét az egyik bányamentő őrzi, övébe csáklyát szúr,
fél kezével vastag vizes kendőt borít szájára, orrára, másikkal
megragadja az egyik vizet lövellő csövet, s leszegett fejjel berohan a
füst-sötét, tűzforró vágatba. Négy-öt bányamentő ugyanilyen
módon követi.
Idegtépő pillanatok. Aztán a kötelek kint hagyott vége hirtelen
elernyed, a kötelek elégtek a tűzben. A készenlétben váró többi
bányamentő utánuk rohan, és nemsokára kivonszolják eszméletet
vesztett társaikat. Vízzel mossák arcukat, mesterségesen
lélegeztetik őket.
 Mányoki is nehezen eszmél. Szeme zavaros, mint a részegeké,
arca és keze feje nyers égési sebekkel borított. Tápászkodik, fejét
rázza; testi szenvedése fokozódik a tehetetlenségtől.

MÁNYOKI. Ez nem megy!

Közelebb lép a bányamester, izgatottságában dadog.

BÁNYAMESTER. Mondtam már: ha megfordítjuk a tüzet, a túlsó

részen csak három embert ér: Szeniceit, Noskót...
MÁNYOKI kétségbeesetten ordít. Nem érdekel, kik vannak ott!
Emberek vannak! Emberek! Hány? Három! Tizenegy több, mint
három! Fordítsa meg a tüzet!

26. JELENET

Alkonyodik. Hatalmas, néma tömeg a kapu előtt. A sichtáról

följött bányászok is itt várakoznak már, feleségük, gyerekük
szorosan beléjük csimpaszkodik. Idegfeszítő lassúsággal nyílik a
kapu, kitámolyog a tizenegy megmenekült bányász. Lefogytak,
megöregedtek-rokkantak a félelemtől, egyik megőszült; az
asszonyok zokogva, olyik némán, eszelősen borul férjére, majd
eldőlnek, úgy esnek a nyakukba. Egymás után kigördül néhány
mentőautó, a sebesült bányamentőkkel; az eszméletlen Mányoki is
köztük. A tömeg utat nyit. Eltávoznak a szerkocsik is. A kapu nyitva
marad.
A három asszony, Aranka, Noskóné, Török néni, egyre
szikkadtabban bámul a nyitott kapura, tekintetük lebontaná a
redves épületeket, fölásná a földet, hogy megbizonyosodjék, mi
történt az ő hozzátartozójukkal.
 Zöld arccal, verejtékezve, az érthetőnél is tempósabban
szuszogva, kelletlenül, irtózva lép ki a bánya igazgatója s nyálát
nyelve a gyomorbajos párttitkár. Az iroda ablakából már látták a
három asszonyt, egyenesen hozzájuk lépnek. Az igazgató és a
párttitkár szótlanul kezel mindegyikkel.

NOSKÓNÉ felüvölt. Feriii...!

27. JELENET

Egyszemélyes, lefüggönyözött kórteremben fekszik Mányoki. A

vastag pólyából csak fél szeme, szája és orra látszik. Jobbján és
végig a keze szárán is vastag kötés. Szeme hunyva.
Ágya végében megáll a vizit. A főorvos a lázlapra pillant,
kitapogatja az ernyedt kéz fölött a pulzust. Körülötte a szokásos
slepp és egy harminc év körüli puha, anyás nő, az éjszakás nővér,
hozzá fordul.

FŐORVOS. Magához tért már?

ÁPOLÓNŐ. Még nem. Elbizonytalanodik. Nem is tudom. Néha
kinyitja a szemét, felül, és értelmes szavakat, mondatokat mond,
de ha ilyenkor szólok hozzá, hallgat.
FŐORVOS. Miről beszél?
ÁPOLÓNŐ. Mindig a tüzet emlegeti. Vonakodva. Meg valami
Aranykát. Nem Arankát, ha ennyel.
FŐORVOS. Persze, a sokk. Majd üljön be hozzá. Ha az állapota
rosszabbodik... tudja...
ÁPOLÓNŐ. Tudom.

A nővér bólint, ajtóig kíséri őket, visszajön, és széket húz a fiú

ágya mellé. Nézi szemét, arccsontját, orrát, a keveset, amit láthat
belőle. Tekintete több, mint gyöngéd, majdnem rajongó.
Mányoki kinyitja fél szemét, hirtelen felül. Suttog és hadar,
nemigen érteni.

MÁNYOKI. Fordítsd meg a levegőt! Fordítsd meg! Három ember

meghal... Mit csináljak? Szenicei is meghal. Nem tehetek róla...

A nővér szelíden visszafekteti. Mányoki mereven néz valamit.

MÁNYOKI motyog. Aranka, nem tehetek róla. Ugye, szeretsz?

Elvettelek volna úgy is... a Szenicei gyerekével...

Tikkadt szájjal figyel a nővér, mintha szerelmes lenne a

nagybeteg fiatalemberbe.

28. JELENET

Bányásztemetés. Az utcák tisztára sikálva, a középületeken

fekete lobogó. A képek alatt férfikar énekli a bányászinduló lassú,
ünnepélyes szövegét:

Szerencse fel, szerencse le,

Ilyen a bányász élete,
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérctetőt a fergeteg,
Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én,
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívében bányász legyen.
 És hogyha majd a föld gyomrában
végóránkat éljük,
Isten kezében életünk
S ő megsegít, reméljük!
Te kisleány, ne bánkódjál,
Bányásznak halni szép halál,
Egekbe szállani fel, fel,
Szerencse fel, szerencse fel,
Szerencse fel!

A temetésen több ezres tömeg. A három koporsó virágokkal,

koszorúkkal többszörösen beborítva, díszruhába öltözött
bányászok díszőrsége, a brigádtársak bordó díszpárnán tartják a
meghalt bányászok kitüntetéseit. Az özvegyek, anyák,
hozzátartozók eltorzult, könnytől felpüffedt arca. Sírbeszédek: a
kormány, a minisztérium, a megye, a bányaigazgatóság, a társak. S
közben a férfikar tompa, ünnepélyes aláfestő moraja.
Mányoki magához tér a kórházi ágyon, újságot kér a nővértől.
Olvassa a fényképes tudósítást a temetésről. Hirtelen fölerősödik a
férfikar, fergeteges hangorkánként betölti a kórtermet. - Isten
kezében életünk... S éppen olyan váratlanul elhal.
Mányoki szeme elé emeli ép bal kezét, nézegeti, először látott
idegen tárgyként, s elborult arccal motyogja.

MÁNYOKI. Ez nem Isten keze volt, hanem az enyém.

Mányokin friss kötés, erőlködve ül az ágyban. Körülötte a

bányaigazgató, a párttitkár és bányászegyenruhában Bóna bácsi;
háttérben kordbársonyruhás, szakállas fiatalember skicceli a
beteget, vagyis a pólyába csomagolt felsőtestet, nem feltűnő
jelenség, rajzmappája és a beteg közt ingázó tekintete
fegyelmezetten visszafogott. A bányaigazgató kitüntetést ad át a
betegnek, óvatosan megölelik, bal kezét is gyöngéden fogják meg.
Mányoki fél szeme esdeklően nézi Bóna bácsit, de az öregember
arcán csak szeretetet, meghatottságot lát, ettől megnyugszik.
A szakállas szobrász műtermében Mányoki legkülönbözőbb
életkorában készült fényképei a munkaasztalon. A művész
életnagyságú reliefet farag az új bányásziskola homlokzatára, s
egyik modellje a város hőse, Mányoki.
Mányoki egy tengerparti üdülőhelyen fürdőnadrágban fekszik a
homokban, süti a nap. Arcán, jobb keze fején és szárán hegek, forra-
dások: a leégett bőr pótlására átültetett bőr varratának nyomai. A
sok forradás nem csúfítja el: férfiasabb, kivésettebb karaktert ad az
arcának.
Az új bányásztanintézetet avatják. Homlokzatán csoportkép;
bányász fejtő, csillés és középütt a bányamentők egyenruhájában
Mányoki.

29. JELENET

Fehér törzsű, nyurga nyírfák között cementtel öntött keskeny út

kanyarog, az útról salakos járdák vezetnek a fák között
szabálytalan elrendezésben épült, egymástól távol álló kétemeletes
ikerházak elé; hangulatos, mint egy szépen megvalósított
nyaralótelep.
Mányoki Vendel, most már 24 éves, sötét ruhában sétál a jól
ismert ház felé, nagy fejű margaréta csokrot visz. Ünnepi
mozdulatlanság, vasárnap kora délután van.
Fölballag az első emeletre. A fehér ajtón fémtábla: SZENICEI
ALBERT. Becsönget.
 Minden erejét szemébe gyűjti, hogy a találkozás első, váratlan
pillanatából egy mozzanatot se veszítsen el emlékezete; tudja, hogy
sorsa, elkövetkező életéről most dönt majd, akinek a margarétákat
hozta.
A kinyitott ajtóban a fekete selyemruhás Aranka, vékony, mint
lánykorában, sápadt, de hirtelen fölragyogó tekintetéből mindketten
tudják: semmi változás, érzelmeik ugyanazok, mint az első
találkozáskor. Aranka kezet nyújt.

MÁNYOKI izgatottan, remegve. Engedje meg, hogy

részvétemet...
ARANKA. Köszönöm, Vendel. Jöjjön be.

Elveszi a zavarában esetlen fiatalembertől a virágot, és a szobába

vezeti.
A szobában egy-két szép terítő, faliszőnyeg, díszpárna, kecses
váza mutatja, hogy az eltelt három évben ez az új lakás valaki
otthona lett. A nyitott erkélyajtón betolakszik a napfény, rácsos
gyerekágy a fal mellett: a kislány ebéd utáni szuszogása az egyetlen
zajnak nevezhető valami a nagy csendben. Az ablak táján varrógép,
rajta félbehagyott munka.
A két heverő végében a háromfotelos garnitúra. Mányoki leülhet.
Kimegy az asszony, vázával tér vissza, benne a margarétacsokor. A
falon két esküvői fénykép.
Aranka is leül. Belső ragyogással nézik egymást; mindegyik tudja
ugyanazt a másikról, nem kell beszélniük.

ARANKA suttogva. Csacsa most már fölébredhetne.

MÁNYOKI maflán. Miért? Aztán megérti: olvadt aranyként süti az
odaadás, Aranka tartózkodás nélküli imádata.
 Lentről, az erkély alól, kisgyerekkiabálás hallatszik.

GÁBOR. Aranka néni! Aranka néni!

ARANKA kihajol az erkélyen. Tessék, Gáborka!
GÁBORKA. Lehozhatom a kis Csacsát játszani?
ARANKA. Gyere, leviheted.

Aranka gyöngéden fölébreszti a kis szuszogót, karján viszi a

fürdőszobába, pisilteti. Két középső ujját szopogatva, nagy szemmel
bámulja a kislány az idegen bácsit.
Gábor, a legidősebb Noskó gyerek, kék szemű, csigás hajú fiú,
betörtet. Viharosan megcsókolja szerelmét, a kicsi lányt, aztán egy
halkabb kezicsókolomot küld az ismeretlen bácsi felé. Aranka
fölöltözteti, megfésüli a kicsit, és átadja Gáborkának, aki hevesen
kézen ragadja parányi hölgyét, és lépteit a kisasszony tipegéséhez
igazítja.

Csacsa megáll. A Maci...

ARANKA kezébe fekteti a mackót. Gáborka, vigyázz, Csacsa ne
üljön a homokba.
GÁBORKA. Mindig vigyázok, Aranka néni. Nem a homokba ül,
hanem a sarkára.

Aranka nézi, amíg letipegnek a lépcsőn, aztán kulcsra zárja az

ajtót. Mikor a szobába ér, állni látja Mányokit, egyenes, mint egy
szálfa. Mindent kibeszélő pillantását elviselni nem tudja,
ösztönösen kerüli csak, otthonos mozdulattal inkább a takarót
veszi le a heverőről. Egymást átölelve fekszenek a heverőn az
erkélyen beáradó fényben. Nemcsak egymás szíve dobogását, de
testük minden moccanását érzik. Mányoki arcán semmi jele a
boldog kielégültségnek; férfiöröm nem, csak tragikus szorongás van
azon. Nyitott a szeme, mégis befelé bámul, mert arra kell gondolnia:
most kell megmondanom neki, hogy én öltem meg a férjét. Ha
megmoccan mellettem, ha változik a szívverése, ha csak a tarkómra
simuló tenyerében más ritmusban kezd lüktetni a vér - el kell
mennem. És most már el tudok menni, zsákmányolt
boldogságommal, ha nem egészen tiszta úton jutottam is hozzá,
most még el tudok menni. Anélkül hogy belepusztulnék. Fülében
hirtelen fölerősödik a bányászinduló férfikara: isten kezében
életünk...
Kezét emeli, mint a kórházban, száját nyitja: most megmondja,
hogy nem Isten keze volt...

ARANKA. Sose gondoltam, hogy világos nappal a tiéd tudok

lenni. Mióta ismerlek, számtalanszor elképzeltem ezt, de mindig
úgy, hogy sötétben, titokban... Erre már nincs szükségünk, ugye?
Ugye, nincs?

Az utolsó pillanat, amikor megszabadulhatott volna titkától, úgy

hullott a múltba, mint koporsófedélre a rögök. Mányoki hallgat,
ismét az asszony teste fölé hajol.

30. JELENET

A következő vasárnap Mányoki a motor oldalkocsijába rakja

„családját" - Arankát és Szenicei gyerekét -, és kirándulni mennek.
Fölkeresik a folyóparti kisvárost, ahol szerelmük felhőtlen kezdetén
jártak.
Alkonyatkor, amikor visszaérnek, eleven vasárnap délutáni
forgalom van a lakótelepen. Aranka a pótkocsiban, ölében Csacsa
alszik, álmában is öleli a mackót. Mányoki óvatosan hajt a
kanyargós úton, kerülgeti a moziból vagy moziba, kocsmából vagy
kocsmába, vendégségből vagy vendégségbe igyekvőket. Ahány férfi,
ahány vénasszony, valamennyi arcukba és utánuk bámul, hosszan.
Motoros szent család. Úgy ordít róluk a boldogság, hogy aki látja,
elgondolkodik, irigyen vagy együttérzően.
Özvegy Noskóné elhordott fekete ruhában, a már csámpásra
taposott temetési cipőben, fekete kendősfeje tíz évvel öregebbnek
láttatja, elnyűtten, csapott kedvűen pöröl három fiával és
pajtásaikkal.
NOSKÓNÉ. Az istentagadótokat! Hányszor meghagytam, hogy
ne itt ordítozzatok, trombitáljatok! Egy perc nyugtom se lehet
miattatok...!

Mihelyt megpillantja özvegy Szeniceinét, aki máris

megvigasztalódott, lélegzete, hangja is elfogy, irigy, kisemmizett
arccal bámulja őket, míg el nem tűnnek. Mányoki karjában az alvó
kisgyerekkel halad a lépcsőn fölfele, özv. Szeniceiné az ebédes
kosárral mögöttük.

31. JELENET

Mányoki szabadnapos. Kora reggel a városba ment, s ott piros,

háromkerekű kisbiciklit vásárolt. Látja anyját, de nem lép a házba,
csak egyenesen a fészerhez siet, a motor oldalkocsijába teszi a kis
kerékpárt, és kitolja a motort. Anyja eléje fut, egész mivolta néma
szemrehányás, és átad neki egy levelet.
Mányoki fölbontja. „Kérjük, hogy a bányamentők parancsnoki
irodáján ekkor és ennyi óra perckor kezdődő fegyelmi tárgyalásán
jelenjék meg." Mányoki nem érti, amit olvas. FEGYELMI
TÁRGYALÁS? Miért? Mi ez?
Özvegy Mányokiné tudhat valamit, ha a levél tartalmát nem is,
mert mereven bámulja a virító pici járművet az oldalkocsiban,
rettegve és gyűlölettel, mint egy föl nem robbant kézigránátot.
Fia vár, kémleli anyja arcát, az meg alig bír a sírásával.

MÁNYOKINÉ. Rosszakat hallok, Vendel... rólad...

MÁNYOKI csak arccal, tág szemmel, fölhúzott szemöldökkel
kérdez.
MÁNYOKINÉ. Azt beszélik, te ölted meg Szeniceit. Szóval azt a
három bányászt.
MÁNYOKI minden vér kiszalad az arcáról Megöltem... ? Hogy
én... ?
MÁNYOKINÉ. Azzal, hogy megfordítottad a tüzet.
MÁNYOKI tehetetlen kínban ordít. Ki merte ezt elmondani?

Anyját ez nem érdekli. Konokan, céltudatosan mondja, mondja a

magáét.

MÁNYOKINÉ. És az özvegy tudja, és lefekszik a férje gyilkosával?

Szép kis ribanc!

Mányokiné hátat fordít a fiának, és görnyedten fölmegy a

verandalépcsőn. Fia megsemmisülten bámulja az anyja hátát.

MÁNYOKI dadogva Nem ribanc. Nem tudja.

Mányokiné eltűnik a házban.

Mányoki valamicskét föleszmél, körülpillant, néz: mit is...? Mit is
akart? Mellette a motor Csacsa kisbiciklijével, kezében a levél. Újra
elolvassa. Órájára pillant, majd futólag a kisbiciklire, és elindul
gyalog. Fehér forradásai úgy virítanak most, mintha arcát kiverte
volna a só.

32. JELENET

Komor, szigorú légkör. Az íróasztal mögött félkörben a fegyelmi

bizottság: Bóna bácsi, a bányamentők parancsnoka, a kövér,
asztmás lélegzetű bányaigazgató és a sovány, mozgékony, erős
ádámcsutkájú párttitkár. Velük szemközt egyedül,
kiszolgáltatottan Mányoki Vendel. Bóna bácsi szabálytalan,
összevissza szabdalt arca még csúnyább a megszokottnál; komoran
cigarettázik a két férfi.
Bóna bácsi zavartan, tarkójáig elvörösödve beszél.

BÓNA. Szomorú kötelességet kell teljesítenem ... fiam... mert én

mindig kedveltelek téged... fiam... A bányamentők nem tartanak
tovább... igényt... a munkádra.

Mányoki, mintha földsüket lenne, egyikről a másikra kapkodja

tekintetét, erősítésért vagy cáfolatért, magyarázatért. Mindhárom
arc becsukódott, semmit sem olvashat róluk; látszik rajtuk, hogy ők
fölkészültek, míg a másik csak épp nem ugrál tehetetlenségében.

MÁNYOKI. De hát miért?

BÓNA sajnálkozón. Megtárgyaltuk az ügyedet. Őszintén
mondom, napokig tárgyaltuk, mert mentséget kerestünk... a te
mentségedet... Egyre nehezebben beszél. Amit csináltál, az nem fér
össze a bányászerkölccsel.
 PÁRTTITKÁR közbeszól. A kommunista erkölccsel. Higgadtan.
Semmiféle erkölccsel.
BÓNA. Mert más az - keresi a legkevésbé bántó kifejezést -, ha
egy bányászasszony sajnálatosan megözvegyül, és te feleségül
veszed. És megint más... Mi nem azt mondjuk, hogy te tudva-
akarva... De a látszat ... ha valaki úgy akarja... ő... beállítani ...
MÁNYOKI elhűlten, hiszen már érti. Nem értem... nem...

A párttitkár türelmetlenül int, neki Bóna bácsi túlságosan lágy

szívű.

PÁRTTITKÁR élesen. Nem érti? Maga ellen az a vád, hogy

megölte Szeniceit, azért, hogy megszerezze a feleségét!
MÁNYOKI hevesen fölkiált. Mindenki úgy döntött volna a
helyemben! Másképpen lehetetlenség! Az egyik oldalon tizenegy
ember, három a másik oldalon. Mindenki megfordította volna a
tüzet. Kétségbeesetten ordít, ismétel. Tizenegy mindenkinek több,
mint három. Mindenki így döntött volna a helyemben! Mindenki.
BÓNA halkan. De te döntöttél.
IGAZGATÓ szuszogva. Megengedi? Ön döntött, és ugyanakkor
ön volt, aki feleségül vette az özvegyet. Ez a kettő nem fér össze!
Külön-külön mindegyiket megtehette volna, de együtt a kettőt
semmiképp, mert nem fér össze! Érti már?
MÁNYOKI. Véletlen. És ha aznap nem vagyok szolgálatban... ? És
ha nem én vagyok az osztagparancsnok... ? Ha nem nekem kell
dönte...
PÁRTTITKÁR. Magának joga van ahhoz, hogy így fogja fel.
Véletlen, hogy két évvel ezelőtt éppen Szenicei feleségébe szeretett
bele. Véletlen, hogy Szeniceiné nem hagyta ott Szeniceit a maga
kedvéért. Véletlen, hogy kitört a tűz. Véletlen, hogy Szenicei is
sichtán volt aznap. Véletlen, hogy Szenicei azok között dolgozott,
akiket a többség érdekében föl kellett áldozni. Véletlen, hogy
maga, mindezek után, feleségül veszi az özvegyét. Ennyi véletlen.
A párttitkár hangja nem gúnyos, csak pontosan kemény. Nem
gondolja, hogy ennyi véletlen már törvényszerűnek minősülhet?
MÁNYOKI tompán. Nem bíznak bennem? Maguk inkább
tizenegy halottat...

Öreg Bóna kínlódva kerüli Mányoki esdeklő tekintetét, amelyik

szakasztott mása a kórházbelinek, amikor a három halott bányász
miatt gyötörte a lelkiismeret-furdalás ezt a fiút. Bóna bácsi arca
akkor csak szeretetet, meghatottságot üzent, szemmel és szóval.

PÁRTTITKÁR. A bányamentő foglalkozása olyan, mint a

mentőorvosé. Ha emberélet múlik a cselekvésén, akkor nincs
rokon- vagy ellenszenv, nincs családtag, cimbora, ellenség vagy
vetélytárs. Semmiféle személyes érzésnek nincs helye! A történtek
után képzelje a mi helyünkbe saját magát! Látna ön valami biz-
tosítékot, hogy a következő szerencsétlenség alkalmával megint
nem a szubjektív érdekei szerint dönt... ?
MÁNYOKI. Node... számolni mindenki tud... tizenegy ember itt,
amott három. Hol itt a szubjektivizmus? Ha a tizenegyet... hagyom
elpusztulni... csak azért, mert Szenicei... hol van itt szubjektív...?
hol?!
IGAZGATÓ. Megenged egy kérdést? Ha a három bányász között
ott az apja, akkor is megfordítja a tüzet?
BÓNA fölhorkan. Hogyan lehet ilyen kegyetlen kérdést föltenni?
PÁRTTITKÁR szárazon. Kérem, bizonyítsa be, hogy nem volt
szubjektív a döntése.
MÁNYOKI. De hogyan?
 PÁRTTITKÁR. Hagyja ott az asszonyt.
MÁNYOKI. Ez igazságtalanság!!! Szeretem. Ő is szeret engem.
Nem én öltem meg a férjét, a férje meghalt. Most ezért
büntetnének? Őt is? Engem is? őt is? őt miért?! miért...! Én sem
érzem bűnösnek magamat, legalábbis abban nem, amivel önök
vádolnak. De ő aztán igazán ártatlan. Ha elhagyom, az neki is
büntetés. Hol itt az igazság?
PÁRTTITKÁR szemüvege fölött megvillan egy szikra gúny. No, ha
olyan nagyon szerette volna magát, akkor már két évvel ezelőtt, a
férje életében...
BÓNA félbeszakítja. Ez nem tartozik ránk.
IGAZGATÓ rábeszélően hajol előre. Megenged egy mondatot?
Öreg bányász vagyok, hisz tudja. Ismerem a bányászokat, mint
magamat. A szerencsétlenség istencsapás. Aki bányász, mind
tudja, hogy bármelyik percben ráomolhat a föld. A felesége is
tudja, de a gyerekei is. Még az indulónk is: „Isten kezében
életünk..." De a szerencsétlenséget megfordítani, három embert
megölni azért, hogy másik tizenegyet megmentsünk, ez itt nem a
természet műve volt, hanem az emberi beavatkozásé,
megengedem, hogy az értelmes beavatkozásé. De ennek a három
embernek az ittmaradottjai, családja nem tud számokban
gondolkodni, nekik tizenegy nem több, mint három, nekik
tizenegy még egynél sem több, mert nekik az az egy volt az összes,
a minden. Az emberek úgy gondolkoznak, hogy senkinek sincs
joga az ő apjukat, férjüket, fiukat, testvérüket föláldozni azért,
hogy mások apját, fiát, férjét, testvérét megmentsék. És főleg nincs
joga - ujját fölemeli - megölni valakit azért, mert a feleségére valaki
másnak fáj a foga... Mi itt a bányászok érdekeit képviseljük. Érti?
MÁNYOKI. Semmit sem értek. Ha tehát gyáva vagyok, nem
vállalom a felelősséget, nem fordítom meg a tüzet, mert félek, ha
tizenegy embert hagyok elégni három helyett, akkor most emelt
fejjel vezethetném oltár elé Szenicei Albert özvegyét... Ha nem
hárman, hanem tizenegyen lennének az özvegyek, árvák... Hogyan
is? Mányoki megzavarodik, belülről föladja a harcot. Hisz akkor
Szenicei él... és nincs özvegye...
Föláll, előveszi igazolványát, leteszi az asztal közepére. Leejtett
fejjel, támolyogva indul kifelé.
IGAZGATÓ bocsánatkérően utánaszól. Ne jelentkezzék nálam
munkára... nem merem fölvenni... mert akkor engem a bányászok
megköveznek.

33. JELENET

Mányoki lihegve érkezik Szenicei lakására, végigrohanta a több

kilométeres utat. Az ajtó zárva. Csönget, odabent nem mozdul
semmi. Szorong, de ez még nem feltétlenül jelent rosszat. Zsebéből
kulcsot vesz elő, kinyitja az ajtót. A lakás üres, az erkélyajtó tárva.
Tanácstalanul nézegeti a jól ismert bútorokat. A varrógépen
sebtében félbehagyott munka, a szekrényajtó félig nyitva felejtve.
Szórakozottan kilép a napfényes erkélyre, a virágok, petrezselymek
és snidlinghagymás cserepek közé.
Az udvaron, amely tulajdonképpen a ritkás nyírfaerdő része,
Aranka kislányát pillantja meg, Noskóék Gáborkája hintáztatja
boldogan. Lekiált.

MÁNYOKI. Csacsa, hol van anyukád?

A gyerekek fölnéznek, Gábor tán mondana is valamit, de akkor az

erkély alól előbukkan nyűtt, fekete ruhában Noskóné. Fölfelé vetülő
elhanyagolt arcán gonoszság, káröröm, elégtétel.
 NOSKÓNÉ. Az ura sírjánál!

Kicsit gyönyörködik a megdöbbent Mányokiban, aztán eltűnik az

erkély alól.
Mányoki megért mindent: Noskóné elárulta Arankának, amit
már az egész város tud.
A temető a városon kívül fekszik, irtózatosan kopár, köves,
hepehupás domboldalon, ahol csak egy-két jégkorszakból ittmaradt
igénytelen gaz bírja ki a talajt és a klímát. A rohanó Mányoki egy
vízmosást követő szekérúton találkozik a temetőből visszatérő
asszonnyal. Arankán gyászruha, és arca mint egy kiszáradt kút.
Megáll.

ARANKA. Miért nem mondtad meg? Bűnösnek érzed magad?

Gyilkosnak érzed magad?

Mányoki nem bírja, nem akarja elhinni, hogy mindennek vége.

önmagát is meggyőzni akaró szenvedéllyel beszél.

MÁNYOKI. El kell innen mennünk, Aranka... Fölrakodunk

teherautóra, van még más bánya is az országban, a csillék ugyan-
olyan zúgással gurulnak a város fölött, és az emberek ugyanolyan
veszélyben dolgoznak a város alatt... Itt születtem, lent az
Ótelepen. Tényleg, sose voltál még nálunk. Ha gyerekkocsiban
kitoltak az udvarra, a fejem fölött szálló csillék zümmögése
altatott el. A sarkon állt Pribusz néni boltja, s nekem sokáig nem
szabadott elmenni a sarokig. Mennyit emésztett a kíváncsiság meg
a várakozás: mi van a sarkon túl... ? Te majd a sofőr mellé ülsz a
gyerekkel, hosszú lesz az út, a legközelebbi bányavidék is messze
van, és nem szabad elfelejtenünk, hogy el ne csomagoljuk a Macit,
mert nélküle Csacsa enni se, aludni se tud.

Csönd, Mányoki nézi Aranka arcát, a kiszáradt kutat, sóváran és

reménye veszítetten. Neki bűnös. Ha meg tudta volna mondani
akkor, most nem tartaná gyilkosnak. Vagy... vagy már azon a
napon elborzad tőle.

ARANKA elfordított fejjel, fakult hangon. Ott voltam, amikor

fölhozták a bányából. Szénné égve. Kicsike volt... összezsugoro-
dott... mint egy kétéves gyerek... talán... vagy még annyi se... Mint
Csacsa még tavaly...

S mintha most is a szénné égett holttestet látná, elindul, s többé

nem néz Mányokira.

34. JELENET

Hajnali buszvégállomás. Mányoki fölrakja két bőröndjét a lassan

megtelő autóbuszba, és újra lelép anyjához. Sápadt, fázik, bőrzakója
gallérját dideregve fölhajtja. Anyja öreges fekete kendőben, duzzadt
szemmel áll mellette. Csupa vád, szótlan szemrehányás. Nincs
enyhe tekintete, jó szava. Elmegy a fia, egyedül hagyja öregségére. S
miért? Egy erkölcstelen, gátlástalan nőszemély miatt. Senki se
vesztesebb, kifosztottabb nála, nincs gondolata ezen kívül semmi.
Mányoki szeretne egy emberi szót hallani tőle, megértetni magát.

MÁNYOKI. Most már Arankát és magamat is az áldozatok közé

számíthatom. Mégse tehettem mást. Tizenegy ötnél is több.
 Megmozdul a busz. Gyorsan megcsókolja kétfelől anyja arcát,
fölugrik. A hátsó ablaknál bámulja csüggedten integető anyját, míg
a kanyar el nem takarja.
A busz keresztülrobog a bányászvároson, amely most ébredezik,
szinte hallani, érezni az utcák, üzletek jóleső nyújtózását.
Teherkocsikról tejeskannákat dobálnak, zajjal föllökik az üzletek
vasredőnyét, a csillék egyenletesen zúgnak a magasban.
Az autóbusz elhagyja a bánya bejáratát, a bányamentők redves,
kaszárnyaszerű épületét, és az új bányásztanuló-iskola elé
kanyarodik. Mányoki a busz hátsó ablakából nézi az iskola
homlokzatán kőbe vésett önmagát, amint a bányamentők
egyenruhájában, emelt homlokkal néz az arra elhaladó emberekre.

Vége
TARTALOM

KŐNÉL KEMÉNYEBB (1972)

AZ ELTÉVEDT LOVAS (1973)
NYOLC KARÉJ KENYÉR (1972)
KICSI A FÖLD (1974)
BIZONYÍTÉK NINCS (1973)
KELTA KIRÁLYNÉ (1972)
HAJNALI LÁTOGATÓK (1973)
MAMA ÖLTÖZIK (1972)
TIZENEGY TÖBB, MINT HÁROM
(tévéjáték, 1973)